Kívülről

NNCL752-3F4v1.
Arkagyij és Borisz Sztrugackij
Kívülről
NOVELLA HÁROM ELMONDÁSBAN
METAGALAKTIKA 6.
Arkagyij Sztrugackij - Borisz Sztrugackij regényei és novellái
KOZMOSZ KÖNYVEK
Összeállította és szerkesztette Kuczka Péter
A fedélen M. Szterligova festménye
© Kuczka Péter editor, 1983
Fordította Földeák Iván
A mű eredeti címe:
Аркадий Стругацкий - Борис Стругацкий:
Извне (Повесть в трех рассказах)
В томе: Неназначенные встречи. Москва, «Молодая Гвардия», 1980 г.
Szedte a Nyomdaipari Fényszedő Üzem (839624/08)

Alföldi Nyomda (571-66-15-2) Debrecen, 1983
Felelős vezető: Benkő István igazgató
HU ISSN 0209-9934
Kozmosz Könyvek, Budapest
Felelős kiadó: Sziládi János igazgató
Felelős szerkesztő: Fazekas László
Szakmailag ellenőrizte: Szentmihályi Szabó Péter
Műszaki vezető: Haás Pál
Képszerkesztő: Szecskó Tamás
Műszaki szerkesztő: Deák Ferencné
71 000 példány
Arkagyij és Borisz Sztrugackij – Kívülről
Terjedelem: 40,22 (A/5) ív, IF 4927
2
1. FÉRFI NECCTRIKÓBAN
Kuznyecov őrnagynak, az N.-i egység
törzstisztjének elbeszélése
Nos, így történt. Még nyáron arra készültünk, hogy megmásszuk az Adair vulkánt.
Tavaly óta számos tisztünk és katonánk, sőt néhány tisztfeleség és törzsbeli gépírónő is
az első osztályú hegymászókat megillető kék-fehér zománcjelvénnyel kérkedett, s ezek
a társaink zubbonyát, gimnasztyorkáját és ingét díszítő jelvények nem hagyták nyugodtan
aludni Viktor Sztrokulevet. Ami engem illet, nem csábított a jelvény, azonban egy kihűlt
vulkán kráterébe szívesen belekukkantottam volna. Kolja Ginzburgnak, aki mélységesen
közömbös volt mind a jelvények, mind a kráterek iránt, gyöngéje volt, ahogy mondani
szokta, mindenféle “piknik a szabadban”. Periskin őrnagy pedig… Periskin őrnagy volt a
törzsfőnök helyettese a fizikai felkészítés terén, s ezzel voltaképpen mindent elmondtam.
Tehát elhatároztuk, hogy még a nyáron megrohamozzuk az Adair vulkánt. Júniusban
azonban Sztrokulev megrándította lábát a falusi klub tánctermében, júliusban
kiküldetésbe utaztattak engem, augusztusban Periskin neje utazott délre, s az őrnagyra
bízta a gyerekeket. Végül csak szeptember elején tudtuk összeszedni magunkat.
Úgy döntöttünk, hogy szombaton, tüstént a foglalkozások végével útnak indulunk.
Sötétedésig el kellett jutnunk a vulkán lábáig, ott kellett töltenünk az éjszakát, majd
hajnalban megkezdhettük a hegymászást. Viktor Sztrokulev kikunyerált a törzsfőnöktől
egy gazikot*, s kikönyörögte, hogy engedjék el velünk a sofőrt is – Misa Vaszecskin
szakaszvezetőt, ezt a továbbszolgáló, helyre legényt; Periskin őrnagy hozott egy
terjedelmes koffert, és teletömte mindenféle házi finomsággal, s biztos, ami biztos,
magával hozta karabélyát is, én és Kolka vettünk néhány doboz konzervet, két vekni
kenyeret két üveg konyakot. Este hatkor a gazik a törzs tornácához gördült. Helyet
foglaltunk, s társaink jókívánságai közepette útnak indultunk.
Városkánktól a vulkán lábáig légvonalban alig harminc kilométer lehetett. Azonban
az, amit még útnak lehet nevezni, a hatodik kilométernél, egy kis falucskában véget
ért. A nyírfával és nyárfával benőtt fennsíkon kellett továbbkanyarognunk, ember-
magasságú csalán- és bojtorjánbozóton törtünk keresztül, köves mederben csörgedező
sekély, de széles patakokon és folyócskákon keltünk át. Ezek az élvezetek közel húsz
kilométeren keresztül tartottak, s utána jött a széles “lávamező” – a megdermedt láva
hatalmas, rozsdás kődarabjaival fedett síkság. A lávamezőt a szomszédos légiegység
lőtérnek használta, taktikai gyakorlatokra. Az óvatos Kolja Ginzburg indulás előtt kétszer is
felhívta a repülősöket, hogy teljesen biztos legyen benne; szombatról vasárnapra virradó
éjszaka s vasárnap este nem lesznek gyakorlatok – elővigyázatossága szerintem
korántsem volt fölösleges. A könnyelmű Sztrokulev azonban nem hagyhatta ki, hogy
finoman megcsipkedje kishitű óvatosságáért. Ekkor Kolja, anélkül hogy egy szót is szólt
volna, kigombolta zubbonyát, ingét felemelte mellén, s jobboldalt, a bordái alatt egy
hosszú, fehér sebhelyre mutatott.
*
Gazik – a szovjet gyártmányú, katonai célokra készített, egyszerű felszereltségű
terepjáró beceneve. A Magyar Néphadseregben UAZ-ként ismerték. (ts)
3
– “Messzer” – mondta jelentőségteljesen. – S nem kívánok még egy ilyet – a

mieinktől… S főként nem azért, hogy ezzel kedvébe járjak néhány, egyáltalán nem
katonás hadfinak…
A beszélgetés ezzel véget is ért. Vityka borzasztóan szenvedett, ha emlékeztették rá,
hogy fiatal koránál fogva nem vehetett részt a háborúban. Pokolian hiú alak volt.
Mellesleg negyedóra múlva Kolja cigarettát kért a duzzogó Vitykától, s ezzel a béke
helyreállt.
Tehát a lávamező váratlan veszéllyel nem fenyegetett. Egyenletesen emelkedett a
vulkán felé, s meredek, szakadékos sziklákban végződött. A kocsi innen tovább már
nem mehetett. Itt, ezek alatt a sziklák alatt terveztük, hogy éjszakára tábort ütünk.
Tehát útnak indultunk. Az idő csodálatos volt. Különben is az ősz a mi vidékünkön –
itt, a “világ végén” – a legszebb évszak. Szeptemberben és októberben szinte alig van
köd, eső. A levegő áttetsző, finom, puha. Hervadó lomb illata száll. Nappal az égbolt
végtelen kék, éjszaka bársonyosan fekete, s fényes, mozdulatlan csillagok népesítik be.
Kényelmesen baktattunk a még nyári esők feláztatta úton. Előttünk, az erdő bozontos
lombkoronája felett kísérteties szürke kúpként emelkedett magasba az Adair vulkán. A
kúp tetejét ferdén lemetszették. Jobban szemügyre véve láttuk: a vulkán lejtői rozsdás
színárnyalatban csillognak, s rajtuk itt-ott hófoltok fehérlenek. A csúcs felett, mozdulat-
lanságba dermedve, tömör, fehér párafelhő lebegett.
Félóra múlva megérkeztünk a faluba, s ekkor Viktor Sztrokulev megkért, hogy álljunk
meg. Azt mondta, be akar ugrani egy percre egy ismerős leányzóhoz. Nagylelkűen nem
elleneztük. Városunk tizennyolc kilométeres körzetében nem ismerek egyetlen települést
sem, ahol Sztrokulevnak ne lett volna “ismerős leányzója“.
Nem múlt el öt perc sem, s Sztrokulev már ugrott is ki a házból, elégedett képpel s
egy terjedelmes batyuval a hóna alatt.
– Mehetünk – mondta. Leült a sofőr mellé, s hátra, Kolja Ginzburg térdére hajította a
csomagot.
A kocsi ismét elindult. Vityka kihajolt, és gálánsán integetett. Láttam, hogy a
függöny finoman megrándul az apró, négyszögű ablakon, s mintha egy ragyogó, fekete
szempárt pillantottam volna meg ott.
– Mi a fenét cipelt ide? – érdeklődött közömbösen Periskin őrnagy.
– Majd meglátjuk – felelte Kolja, s kibontotta a csomagot.
Valóságos kincsesbánya volt a batyu – vagy tucatnyi összelapított sózott uborka s
egy nagy darab szalonna. Sztrokulev az ülés támlájára könyökölve felénk fordult.
– Ha Sztrokulev belefog valamibe… – kezdte hanyagul, ekkor azonban a kocsi ugrott
egyet, Vityka feje búbját a tető keretéhez verte, fogai összekoccantak, s abban a
szempillantásban elhallgatott.
Megkezdődött az út legnehezebb szakasza. Szerencsére a fennsíkon megmaradtak az
alpinistáink által még nyáron taposott ösvények. Az erdőben, a vad, téli szél tépázta
nyírfák és nyárfák sűrűjében irtássávok nyíltak, s szinte alig kellett fejszét használnunk.
A gazik időnként panaszos üvöltéssel belesüppedt a félig elrothadt faágak fiatal hajtások
makacs indáival s friss fűvel átfont szövevényébe. Ilyenkor kimásztunk, hátulról a
kocsinak feszültünk, s harsány “Hó-rukk! Hó-rukk!” kiáltások közepette biztonságosabb
helyre taszigáltuk a terepjárót. Negyedóra múlva az egész kezdődött elölről.
Már sötétedett, amikor izzadtan és sárosán végre kijutottunk a lávamezőre. A gazik
rázkódva és ugrálva gurult a ropogó kavicsokon. Az égbolton kigyúltak a csillagok. Kolja
4
a vállamra dőlve szundikált. A fényszóró sugara kavicshalmokon ugrált a ritkás, száraz

fűben. Sekély bombatölcsérek is kerültek az utunkba – a repülők gyakorlatozásának a
nyomai, s céltáblák – deszkából, furnérlemezekből s rozsdás vashulladékból összeállt
különös építmények.
Jobbról a dombok felett narancsszínű naplemente gyúlt ki, előgördült s az egy
csapásra kivilágosodott égbolton lebegett a nagy, sárga hold. A csillagok elhomá-
lyosodtak, világos lett. Misa gázt adott.
– Úgy egy óra múlva megállhatunk -jelentette ki Periskin őrnagy –, vedd kissé
jobbra az irányt, Misa. Pont jó…
Szájába dugott egy cigarettát, gyufát gyújtott, s tüstént észrevette, hogy Sztrokulev a
kocsi sötétjét kihasználva, beledugta ujját az édesen szundikáló Ginzburg térdén
heverő batyuba. Bűnéért azon nyomban bűnhődnie kellett: az őrnagy nagy fricskát
nyomott Vityka homlokára, s az áldozat panaszosán feljajdulva visszahúzódott ülésére.
– Hallom, hogy valaki papírral zizeg – jegyezte meg Periskin őrnagy hozzám
fordulva. – Lám, kiderült, ki az…
– Csak azt akartam ellenőrizni, nem hullottak-e ki az uborkák – jelentette ki
sértetten Sztrokulev.
– Na, és mi a helyzet? Nem hullottak ki?
Sztrokulev elhallgatott, majd hosszú történetbe fogott, mely ezekkel a szavakkal
kezdődött: “Intézetünkben volt egy…“ Még nem jutott el a lényegig, s még arra sem
jöhettünk rá, van-e az egész történetnek valami köze próbálkozásához, hogy elcsenje az
uborkákat, amikor a fényszórók sugara egy hatalmas sziklába ütközött, s a gazik
lefékezett.
– Megérkeztünk – jelentette ki Periskin.
Kísérteties holdfényben kászálódtunk ki a kocsiból. Különös, szokatlan csend honolt. A
vulkán lejtője meredeken emelkedett az ég felé, csúcsát nem lehetett látni – a kihűlt
láva majdnem függőlegesen égbe szökkenő, a szétszórt, halovány csillagok hátterében
kirajzolódó fala takarta el.
– Vacsora, és gyerünk aludni! – adta ki a parancsot Periskin őrnagy.
Felnyitottuk a régóta áhított koffert s “az ismerős kislány” csomagját. Újságlapok
kerültek a leterített sátorlapra. Kolja ügyesen kibontotta az üveget, s tartalmát
szétlötykölte a bögrékbe.
Miután megvacsoráztunk, az élelmiszer maradékát a kofferba s hátizsákokba
csomagoltuk, köpenyeinkbe burkolóztunk, s sorban leheveredtünk a sátorlapra;
igyekeztünk minél szorosabban egymáshoz bújni, mert az éjszaka igencsak hűvös volt.
Sztrokulev, aki a szélére került, sokáig sóhajtozott és forgolódott. Később, már
álmomban éreztem, hogyan fészkelődik köztem és Nyikolaj között, azonban sehogy sem
tudtam elszánni magam, hogy felkeljek és lehordjam.
Az őrnagy hatkor ébresztett fel bennünket. A reggel olyan volt, akár az előző napi
este. A nap még alig kelt fel. Nyugaton a messzi, tiszta égbolton a ködből haloványan
előbukkanó Kalákán hegygerinc fogazott csúcsai feletti párás füstben, halovány, fehéres
foltként függött a hold. Tőlünk nem messze egy patakocska csörgedezett. Meg
mosdottunk, teletöltöttük kulacsainkat, amikor pedig visszaértünk, láttuk, hogy
Sztrokulev összes köpenyünket magára húzva, még mindig a sátorlapokon hever. Kolja
kulacsából gondosan egy csöpp jeges vizet löttyintett az édesdeden hortyogó
álomszuszék gallérja mögé. S a reggel háborítatlan csendjét kiáltozás zaja verte fel.
5
Egyszóval félóra múlva már vattakabátban, felmálházott hátizsákokkal, síbotokkal a

kezünkben álltunk, indulásra készen. Periskin őrnagy pedig az utolsó utasításokat adta
Misa sofőrnek:
– Egy lépésre se tágíts a kocsitól! Ha aludni támad kedved, aludj az ülésen. De a
legjobb, ha virrasztasz és olvasol. A karabélyhoz ne nyúlj! Világos?
– Igenis, őrnagy elvtárs, világos! – felelte Misa.
S megkezdtük a kapaszkodást.
Az emelkedő kezdetben viszonylag lankás volt. Libasorban lépdeltünk egy mély
szakadék peremén – bizonyára a több méter vastag láva egyik repedése volt –, a
szakadék alján sűrű, magas csalán nőtt, s olvadó hőiéből táplálkozó patakocska csobogott
vidáman. Az első néhány kilométeren erősnek, vidámnak és magabiztosnak éreztük
magunkat, még beszélgettünk is.
Elmúlt két óra, s a beszélgetés abbamaradt. A kaptató lényegesen meredekebb lett.
Szemünk előtt szinte az égbolt csúcsát döfködte az Adair vulkán barnásvörös, meredek
kúpja. Soha nem gondoltam volna, hogy a hegymászás ilyen nehéz dolog. Nem, nem
jeges sziklákat másztunk, nem kötélen húztuk fel egymást, minden másodpercben
kockáztatva, hogy kilométeres magasból lezuhanunk. Nem. De vajon másztak-e már meg
egy hatalmas gabonahalmot? Nos, hát ilyesmire emlékeztetett leginkább a mi
kapaszkodásunk. A kövek – aprók, akár a homok, s nagyok, akár a kockakő, ki-kicsúsztak
a lábunk alól. Minden második lépésünkkel másfél lépést visszacsúsztunk. A hatalmas,
repedezett lávadarabok, amelyeket a kőlavina megmozdított, fenyegetően inogtak, s
csúszni kezdtek. Az egyik, a többinél jóval kerekebb szikladarab – akkora volt, mint egy
terjedelmes ruhásszekrény – hirtelen elmozdult, s a félreugró Ginzburg mellett
elsöpörve, magasra fel-felpattanva, kisebb kövek egész felhőjét sodorva maga után
száguldott valahová lefele. Jeges szél fújt, és kezdetben gyenge, majd egyre erősebb
záptojásszag terjengett.
– Vulkanikus kigőzölgések, az ördög vinné őket! – magyarázta prüszkölve Periskin
őrnagy, s tüstént meg is nyugtatott bennünket: – Ez semmi, itt még megjárja, hanem
ami ezután vár ránk!
Délfelé Periskin hosszú pihenőt tartott. Tágas hómezőre jutottunk, s letelepedtünk az
eljegesedett hókéreg alól kikandikáló kövekre. Felpillantottam. A krátert körbevevő
kihűlt lávadarabok ugyanolyan messzinek tűntek, mint lentről, a gépkocsitól.
Lepillantva viszont nagyszerű látvány tárult elénk. A levegő tiszta és áttetsző volt,
nemcsak az egész lávamezőt, a fennsíkot s a városunk tarka foltját láthattuk, hanem
vulkánok sorát, sötét füstfelhőt Pavlopetrovszk kikötője felett, azon túl pedig a
napfényben zavarosan csillogó, acélszürke óceánt is.
Mindnyájan nagyon kimerültünk, még Periskin őrnagy is. Mindnyájan, kivéve
Sztrokulevet. Hegymászás közben elöl haladt, meg-megállt, bevárt bennünket,
repedtfazék-hangján még egy ostobácska dalba is belefogott. Sztrokulev dalrepertoárját
az egész brigád ismerte, s örült a szívünk, amikor arra gondoltunk, hogy szerencsére
milyen vad és kihalt vidék az Adair vulkán.
A pihenő alatt hallgattunk, kétszersültet rágcsáltunk, hörpintettünk egy kis vizet.
Sztrokulev köröttünk mászkált, s lekapott bennünket fényképezőgépével. Periskin
hangosan szopogatott egy darab kockacukrot. Kolja kritikusan vizsgálgatta csizmája
talpát, s tekintetével egyre-másra a vulkán csúcsáig hátramaradt távolságot
méregette…
6
Már délután három felé járt, amikor végre célunkhoz jutottunk. Sztrokulev lenyúlt a
lávafal pereméről, egymás után húzott fel bennünket, s nagyokat fújtatva egy csapatba
verődtünk a kráter peremén. A szélben füst- vagy talán ködfoszlányok kergetőztek,
vulkanikus kigőzölgés undorító, orrfacsaró bűze terjengett.
Felszállta köd. Gyorsan emelkedett felfelé. Résein keresztül időről időre hegyek, zöld
völgyek s az óceán csodás látképe tárult elénk. Annyira el voltunk azonban csigázva,
hogy ez már nem érdekelt bennünket. S csak miután egy kicsit pihentünk, akkor tudtuk
rákényszeríteni magunkat, hogy a meredélyhez kússzunk, s bepillantsunk a kráterba.
Pont ilyennek képzeltem el a pokol kapuját. Ötven-hatvan, de az is lehet, hogy;
néhány száz méter mélységű szakadék ásítozott előttünk. Falai, lapos feneke
sárgásszürke színű volt, s olyan reménytelenül száraz, olyannyira hiányzott rajta
bárminő utalás az életre, hogy azon nyomban inni akartam. Becsületszóra, fizikailag
érezted, hogy egy molekulányi vizet sem találsz itt. A falak és a kráterfenék láthatatlan
repedéseiből és réseiből bűzlő, kénes párafelhők emelkedtek a magasba. Néha percekre
teletöltötték a krátert, s eltakarták túloldalát.
Sztrokulev utoljára emelte fényképezőgépét, csattant a zár, s reménykedve Periskin
őrnagyra pillantva így szólt:
– Jó lenne leereszkedni oda…
Periskin válasz helyett csak hümmögött, s a zsebébe nyúlt cigarettáért. Kolja
elgondolkodva köpött egyet. Érdeklődve figyeltük a köpés pályáját, amíg el nem tűnt a
szemünk elől. A hegymászást befejeztük. Most már csak az maradt hátra, hogy bizonyos
formaságokat elintézzünk.
Periskin őrnagy levette hátizsákját, s kihúzott belőle két nehéz fekete konzervdobozt
– ködgránátokat.
– Sztrokulev- mondta szigorúan –, fogj egy ködgyertyát, s menj oda, a kiszögellés
mögé. Ott gyújtsd meg.
Sztrokulev tisztelgett, fogta a ködgyertyát, s eltűnt a kráter fölé nyúló dermedt
lávafal mögött.
– Kolja – folytatta az őrnagy –, írj rólunk valamit egy papírlapra, helyezd a papirost
konzervdobozba, s rakj föléje nagyobb kődarabokból egy kupacot.
Amíg az őrnagy begyújtotta a ködgyertyát, Ginzburggal az alábbi szöveget
fogalmaztuk: “19… szeptember másodikán az elsőosztályú hegymászó minősítésért a
normát annak rendje s módja szerint teljesítve, megmásztuk az Adair vulkánt, Kuznyecov
őrnagy, Ginzburg százados és Sztrokulev főhadnagy. A csoportot Periskin őrnagy
vezette. Majd kinyitottuk a »lazac saját levében« feliratú konzervdobozt, tartalmát
befalatoztuk, a dobozt szárazra töröltük, beleraktuk a feljegyzést, s megépítettük a
kőkupacot.”
– Kész – jelentette ki Kolja. Azután gondolkodott egy darabig, s hozzátette: – Most
már alpinisták vagyunk. Ki gondolta volna!
Ez semmi -jegyezte meg lekicsinylőn Periskin őrnagy-, nálunk, az Alakánon történt
egyszer…
S nekifogott, hogy elmesélje, mi történt egyszer náluk az Alakánon.
Figyelmetlenül hallgattuk, leheveredtünk a sziklák alatt, s élveztük lábunk kellemes
zsibbadtságát. Periskin történetei arról, hogyan is történt Alakánon, úgy hasonlítottak
egymásra, mint két tojás. Csúcspontjuk rendszerint az alábbi mondat volt: “Emelem
7
karabélyomat, és bumm – kész! Minden oké! Ez volt aztán a vadászat!” Ginzburggal

Periskint alakáni Tartarinnak tituláltuk, de ő nem sértődött meg.
Begyújtott ködgyertyánkból már régóta dűlt a sűrűn gomolygó, nehéz, fehéres-
rózsaszín füst, Sztrokulev azonban nem tért vissza. Miután végighallgattam a soron
következő “bumm – és kész”-t, azt javasoltam, nézzük meg, mit csinál most a fiú.
Megkerültük a lávafalat, s megláttuk, ahogy Sztrokulev a ködgyertya körül ugrál,
széttartott ujjait fújja s szitkozódik. Kiderült, legalább egy fél doboz gyufát elhasznált,
amíg egyet meg tudott gyújtani. A szél eloltotta a gyufaszálakat. Ekkor fogta, s
egyszerre mind meggyújtotta. Azon nyomban lángra lobbantak, de közben megégették a
tenyerét. Periskin pipogya fráternek nevezte Sztrokulevet, a ködgyertya fölé guggolt,
eltakarta vattakabátjának szárnyával, s egy perc múlva fehér füstoszlop emelkedett a
magasba, a szélben meggörbült, s szemünk láttára vastagodva és sűrűsödve oldalt úszott.
– Valahogy így kell – jelentette ki elégedetten az őrnagy.
Jelzésünket – a két füstoszlopot – távcsövön kellett hogy figyeljék a városból.
– Most pedig lefelé! – adta ki a parancsot Periskin.
Megmutatta, hogyan kell csinálni. Csupán meg kellett lovagolni egy botot s bátran
leugrani. Így is tettük. Nagy és kis kövek kupacban zúdultak nyomunkban,
előrerepültek – néha, elég fájdalmasan, lábunknak és hátunknak ütődtek. Igen, kész
élvezet volt leereszkedni. Igaz, Kolja megbotlott, átbukfencezett, fejjel lefelé fordult,
vagy ötven métert a hátán csúszott, majd még vagy száz métert a hasán, miközben
sikertelenül próbálkozott utolérni botját. Különben minden szerencsésen befejeződött. A
kúp megmászására közel öt órára volt szükségünk, leereszkedésünk viszont alig félóráig
tartott, s fél ötkor már annak a szakadéknak a peremén lépdeltünk, ahonnan a
hegymászást elkezdtük.
Két okból írom le ilyen részletesen felkapaszkodásunkat az Adair vulkánra. Először is,
hogy lássák, az esti, különös események mindenféle baljós előjel nélkül következtek be.
Semmit nem sejtettünk előre. Másodszor szeretném hangsúlyozni tudatom tisztaságát, s
igazolni szeretném, hogy mindenre emlékszem, még rövid utunk legkisebb részleteire is.
Most pedig rátérek a lényegre – arra, hogy elmondjam, mi történt a ködben.
A nap már a látóhatár felé ereszkedett, mire eljutottunk a gazikhoz. Misa Vaszecskin,
amikor távolról meglátott, nekilátott, hogy vacsorát készítsen, s a kocsihoz érve az
“asztal” már meg volt terítve: felszeletelte a kenyeret, s kinyitotta a konzerveket. Ez
éppen kapóra jött, mivel mindnyájan megéheztünk, s ugyanakkor nagyon siettünk haza,
hogy jót pihenjünk, s kialudjuk magunkat az újabb hét feszített munkája előtt.
Példás mohósággal estünk az elemózsiának, s csak miután elvertük első éhségünket,
akkor vettük észre, hogy a szakaszvezető valamiért gondterhelt, s egyre az eget szemléli.
– Mi van veled? – érdeklődött Periskin.
Misa komoran válaszolt:
– Őrnagy elvtárs, nemrég elrepült erre egy repülőgép.
Tüstént abbahagytuk az evést.
– Hol? – kérdezte Kolja.
– Nem láttam, százados elvtárs, de úgy éreztem, valahol nem messze, a lávamező
fölött. Hallottam, ahogy zúgott. Alacsonyan, egészen alacsonyan húzott el…
Periskin őrnagy káromkodott egyet.
– Igyekeznünk kell – jelentette ki Kolja, s felállt.
8
Szaporán, némán szedelőzködtünk, és csak amikor a gazik felzúgott, megfordult s

visszafelé száguldott, akkor kérdezte meg az őrnagy hivatalos hangon Nyikolajtól:
– Százados, a repülősök biztosan azt mondták, hogy ma nem repülnek?
– Biztosan – felelte Kolja.
– Ha sötétedés után még a gyakorló lőtéren maradunk, nekik pedig éjszakai,
lokátoros lövészetük lesz, akkor…
– Jobb célt keresve sem találhatnál – értettem egyet vele.
A gazik minden ízében remegve kanyargott a régi bombatölcsérek és félig szétlőtt
céltáblák között, amikor a csendesen üldögélő Sztrokulev hirtelen felkiáltott:
– Köd!
Elöl, a fennsík felől a lávamezőre fehér, a lemenő nap sugaraitól rózsaszínűre festett
ködfal ereszkedett le.
– Még csak ez hiányzott! – morgott bosszúsan Periskin őrnagy.
A köd kezdetben nem volt túlságosan magas, s még láttuk felette a távoli erdő fekete
tömbjét és a sötétkék égboltot. A távol-keleti ködök majdnem olyan sűrűk és
áthatolhatatlanok, mint a tejföl. Száguldottunk a rőtbarna salakon, a köd pedig felénk
közeledett. Misa élesen elfordította a kormányt, kikerült egy széles bombatölcsért, mely
körül megszenesedett forgácsok és vasdarabok hevertek, majd fékezett, s lassan
belehajtottunk a tejfehér falba. Egy szempillantás alatt eltűnt minden: a kék égbolt, a
vöröses, lemenő nap, a lávamező jobbról s a lapos dombok balról. Maradt a nyirkos, szürke
félhomály s a szélvédőüvegre csapódó vízcseppek, na meg néhány méternyi nyirkosán
csillogó, köves talaj. Most már nem lehetett sietni. Misa bekapcsolta a fényszórókat, és a
sárga fényoszlopokban láthattuk a köd lassan gomolygó foszlányait, melyek előre-
haladásunkkal együtt kúsztak szerteszét. A kocsi rázkódott; hol oldalt dűlt, hol egy
dombra kaptatott fel, hol meg óvatosan lefelé bukdácsolt egy enyhe lejtőn.
– Szép kis eset! – kezdte Periskin őrnagy. – Pontosan olyan, mint nálunk az
Alakánon…
S nekifogott, hogy elmesélje a soron következő történetet Alakánról. Fogalmam sincs,
önmagát nyugtatgatta-e ezzel a történettel, vagy minket akart jószándékúan elvonni
szomorkás gondolatainktól, nyugtalan sejtéseinktől, mindenesetre sem ez, sem az nem
sikerült neki. Hol elhallgatott, hol pedig egy-egy “tehát, akkor, hogy is mondjam”-mal
nyújtotta a történetet, s percenként kidugta fejét a kocsiból. Mi pedig, legalábbis én és
Sztrokulev, egyáltalán nem hallgattuk őt. Kolja Ginzburg látszólag nyugodt maradt, sőt
még a történet szüneteiben udvarias “na és hogy volt tovább?”-okat és “mit tett erre
ő?”-ket szúrt közbe. Vagy egy óra telt el így. Sem a ködnek, sem a lávamezőnek, sem az
alakáni történetnek ezzel nem ért vége. Misa lehajította pufajkáját, hevesen mozgó
lapockáján izzadságfoltok tűntek elő. Majdnem teljesen besötétedett.
– No, én természetesen látom, hogy… – mesélte rekedten az őrnagy. – Látom, én…
ige-e-en… látom tehát, hogy lőni nem fog, merthogy nem tud… tehát csak… kérkedik…
Hirtelen elhallgatott, s hallgatózni kezdett. Kolja, akinek a feje állandóan előre-
bukott, szintén felkapta fejét.
– Hallod?
Vállat vontam. Az őrnagy sietve így szólt Misához:
– Kapcsold ki a motort!
9
– A motor néhányat köhintett, majd leállt. S ekkor hallani lehetett azt a hangot,
amitől gyomrom sebesen a torkomba ugrott. Egy zuhanórepülésbe átváltó bombázó baljós
üvöltése volt ez. A zúgás nőtt, másodpercről másodpercre erősödött, s még Sztrokulev és
a szakaszvezető is, akik ezt az üvöltést nyilván csak moziban hallották, vagy tíz lépésre
ugrottak a kocsitól, mielőtt felfoghatták volna, mi is történik.
– Feküdj! – harsant fel az őrnagy hangja.
A földre vetettük magunkat, s teljes erőből a nedves és szúrós kavicshoz tapadtunk.
Sztrokulev belekapaszkodott a karomba, s egészen közelről megpillantottam tágra
meredt szemét, melyben ördögi kíváncsiság és gyermeki félelem csillogott. Emlékszem:
orrnyergén verejtékcseppek csillogtak.
Az üvöltés nőtt, betöltötte az egész vidéket, fülünket szaggatta. Majd egy pillanatra
valahol a közelben fényes, fehér villanás világította át a ködöt. Összehúztuk magunkat,
s vártuk a mennydörgésszerű robajt, a repeszek füttyét, a borotvaéles kőszilánkok
záporát. Azonban semmi nem történt.
Ehelyett csend köszöntött be, ugyanolyan baljós és elviselhetetlen, mint amilyen a
hirtelen félbeszakadt üvöltés volt. S a csöndben, fülünkben bőszen zakatoló vérünk vad
dübörgésén keresztül, dulakodás zaját, fájdalmas kiáltást, rövid, fuldokló szavakat
hallottunk, majd súlyos tárgy hullott a murvára. Újból felzúgtak a láthatatlan motorok,
forró szél csapott meg bennünket, s a zúgás távolodni kezdett. Gyorsan távolodott, s
néhány másodperc múlva alig hallható zümmögésbe csapott át, majd teljesen
elcsendesült, s ekkor a sűrű ködfal mögül elnyújtott, fojtott nyögés jutott el hozzánk.
Mindez rendkívül gyorsan zajlott le, s mi a fellobbanáson kívül lényegében semmit
nem láttunk. Zuhanásba átváltó repülő erősödő zúgása, rövid fellobbanás a ködben,
érthetetlen halotti csend másodpercei, dulakodás hangjai, súlyos zuhanás, majd újból
motorzúgás és ismét csönd. S elnyújtott nyögés. Ginzburg később azt bizonygatta, hogy a
fellobbanás pillanatában a föld felett alacsonyan valami sötét, elnyújtott tárgyat látott.
Én ezt nem tapasztaltam, noha tőle két lépésre feküdtem. S a többiek sem láttak
semmit.
Felálltunk, gépiesen leporoltuk ruhánkat, zavarodottan hol az égre, hol egymásra
bámultunk. Köröttünk csend volt.
– Mi lehet ez? – kérdezte Sztrokulev.
Senki nem válaszolt. Majd Nyikolaj így szólt:
– Ez nem repülőgép. Legalábbis nem lökhajtásos.
Periskin őrnagy felemelte a kezét.
– Idefigyeljetek! Senki nem hall semmit?
Elnémultunk, s hallgatózni kezdtünk. A ködben ismét jól kivehetően nyögés hallat-
szott.
– No lám -jelentette ki határozottan Periskin őrnagy. – Valaki van ott. Meg kell
találni. Minden lehetséges… Várjatok.
A kocsihoz rohant, s karabéllyal a kezében tért vissza. Csattant a zár, s hóna alá
kapta a karabélyt.
– Egység, figyelem! – utasított bennünket. – Vaszecskin szakaszvezető!
– Jelen!
– Itt marad. Kuznyecov őrnagy, Ginzburg százados, Sztrokulev főhadnagy, láncban
jobbra… indulj!
10
Három-négy méteres térközzel csatárláncba húzódtunk szét, s megkezdtük a

kutatást. Egy perc múlva Sztrokulev felkiáltott:
– Találtam valamit! Találtam egy zseblámpát!… Alig ég!
– Előre! – adta ki az őrnagy a parancsot:
Még néhány lépést tettem, s majdnem ráléptem egy emberre. Hasmánt feküdt, lábát
széjjelvetette, s bozontos, fésületlen fejét sovány, piszkos jobb karjának hajlatába fúrta.
Bal kezét előrenyújtotta, s összekarmolt ujjaival a kavicsos talajba túrt. Vidékünkön
még sohasem láttam ilyen különösen öltözött embert. Flanell sínadrág, mezítlábra öltött,
széttaposott papucs s ujjatlan necctrikó volt rajta. S mindez ősszel, a Távol-Keleten,
húsz kilométerre a legközelebbi lakott településtől!
Meglepődve s zavarodottan álltunk fölötte, majd az őrnagy átadta Koljának a
karabélyt. Leguggolt, s óvatosan megérintette az ismeretlen csupasz vállát. Az lassan
felemelte fejét. Valószínűtlenül sovány, sűrű fekete szakáll borította arcot, száraz,
repedezett ajkat, zavaros szürke szempárt – pontosabban csak a fél szemét – pillantottunk
meg, az idegen másik szemét szorosan lehunyta.
– Vizet… – suttogta rekedten. – Csak egy kortyot… s tüstént visszamegyek.. .
Újból kezére ejtette fejét.
Elcipeltük a gazikhoz – nem tűnt nehéznek, bár erőtlenül, de érezhetően próbált
ellenállni. Az üvegben maradt egy kis konyak. Ginzburg vizet öntött egy bögrébe, i
felöntötte konyakkal, s a bögrét az ismeretlen ajkához emelte. Ha látták volna, milyen
mohón ivott! Kiitta összes kulacsunkat, s még ivott volna, azonban több vizünk már
nem volt. Amíg az ismeretlennel vesződtünk, Misa körbejárta az autót, s aggodon
szemlélte az eget. Úgy láttuk, fölöttébb elégedett volt, amikor az idegent a hátsó ülésre
tuszkoltuk, mi is bepréseltük magunkat a kocsiba, s az őrnagy kiadta a parancsot:
– Indulás!
– Vissza kell mennem – dünnyögte az ismeretlen. – Engedjenek vissza, hiszen végül
is semmit sem tudtam meg…
– Miről? – kérdeztem.
Nem felelt azonban, fejét mellére ejtette.
Sötétedett, hűvösebb lett. Köpenyeinket és sátorlapjainkat az ismeretlenre terítettük,
akit azonban egyre rázott a hideg, s időről időre hol hangosan és áthatóan, hol alig
hallhatóan érthetetlen szavakat kiabált. Látszott, hogy kitört a láza, csak úgy áradt belőle
a forróság, akár egy orosz kemencéből.
Sohasem felejtem el ezt az utazást. Köröttünk vaksötét, a fényszórók sugarai alig
világítják át a ködöt. A kocsi lassan halad előre, bánatosan és fenyegetőn zúg. Az első
ülésen a kormányba kapaszkodó sofőr, Ginzburg és Sztrokulev ültek, görnyedten,
fázósan összehúzva magukat a nyirkos hidegben. A hátsó ülésen Periskin és én,
közöttünk pedig a köpenyekbe és sátorlapokba burkolt, borzongó ismeretlen. Dünnyög és
fel-felkiált, néha megpróbálja kiszabadítani a karját, mi azonban az őrnaggyal szorosan
fogjuk. Odahajolok hozzá, igyekszem kideríteni, mit mond. Különös dolgokat hajtogat:
– Nem kell… Hisz látják, két lábon állok: akár a magukéi… Ne tegyék ezt velem… Ne
nyúljanak hozzám! Nem akarok elmenni, még nem tudom a legfontosabbat… Nem
térhetek vissza, amíg nem tudom meg… Csak egy korty víz kell. S én maradok… akár
örökre, akár évezredekre… mint az, ott az alagútban… Ne dobjanak ki!
11
Lélegzet-visszafojtva hallgatom, félek, nehogy egy szót is elszalasszak. Ki ő? Őrült?

Bűnöző? Diverzáns? Hogyan került a lávamezőre? Nyilván azt kérte, hogy ne dobják ki.
Mégis kidobták. Kik? Honnan? Szenvedélyesen s meggyőzőn suttog:
– Rendben… Nem kell víz. Kész vagyok akár… Amit csak akarnak… cseppenként…
Dobjanak eledelül a coyote-jaiknak… a sárkánynak, mindegy, csak először vezessenek
el a gazdáikhoz… Ember az emberrel mindig megtalálja a közös nyelvet.
Hamarosan leereszkedtünk a kis völgybe. A lávamező véget ért, s a gazik a fennsíkra
kapaszkodott. Sikerült azonnal megtalálnunk az irtást. S mégis, ha nem lett volna
velünk az ismeretlen, bizonyára ott éjszakázunk az erdőben. Misa kijelentette, hogy
semmiért nem áll jót. Periskin azonban hajthatatlan volt.
– Egy beteg embert szállítunk. Nem tudjuk, kicsoda. Mi lesz, ha meghal az éjszaka?
Vagy ha valami fontosat tud közölni? Végeztem! Előre!
S továbbtörtettünk, korhadt ágak szövevényén át, küszködve gyűrtük le az út
minden méterét. Most, miközben az autót kiráncigáltuk a gödrökből, hallgattunk. Senki
nem kiabált tovább: “Megmozdult! Megmozdult! Megy! Megy!” Úgy érzem, csak a
fronton, az őszi támadás idején fáradtam el így.
Egyszer azonban minden véget ér. Éjjel egy óra tájt a gazik begördült a faluba, s
köhécselve megállt az “ismerős kislány” házánál. Az őrnagy úgy döntött, hogy az
ismeretlent velem és Sztrokulevvel hagyja, ő pedig orvost hoz a brigádtól.
– Nincs jogunk kockáztatni. Mi lesz, ha fogja magát, s meghal a városba vezető
úton?
Az őrnagynak igaza volt. Sztrokulev leugrott a kocsiról, s bekopogott a négyszögű
ablakon. Eltelt egy perc, még egy. Az ablakban fény gyúlt. Álomtól rekedtes hang
kérdezte:
– Ki az?
Sztrokulev valamit felelt. Az ajtó kitárult, beeresztették, majd ismét becsukódott,
Sztrokulev azonban nemsokára kirohant, s így kiáltott:
– Hozzátok be!
Az ismeretlent nagy nehezen kicibáltuk a gazikból. A faluban nem volt köd, a hold
magasan állt, az idegen hátravetett arca sápadt volt, akár egy hulláé.
A szoba világos, tiszta és száraz volt. Az ismerős lányról kiderült, hogy alacsony, telt,
huszonöt év körüli fiatalasszony. Zavarodottan burkolózott köpenyébe. Sztrokulev a
kemence mellett, a padlón ágyazott meg. A széles ágy alól kihúzott egy matracot, a
komódból – lepedőt és takarót. A háziasszony némán bólintott felénk. Majd az
ismeretlen fölé hajolt, arcába pillantott, s az ágyra mutatva váratlanul ezt mondta:
– Tegyék ide. Én majd elalszom a matracon.
– Le kellene vetkőztetni – jelentette ki bizonytalanul Periskin őrnagy.
– Majd mi levetkőztetjük – mondtam. – Menjen csak, Konsztantyin Petrovics.
Az őrnagy, Ginzburg és Misa elbúcsúztak s kimentek, mi pedig Sztrokulevvel
nekifogtunk, hogy levetkőztessük az idegent. A háziasszony a kemencénél sürgölődött
– tejet forralt.
Amikor az idegenről lecibáltuk a sínadrágot, váratlanul nagy koppanással a padlóra
esett valami. Sztrokulev lehajolt.
– Ide süss – dünnyögte. – Fura egy jószág! Nézd!
12
Egy kis fémszobrocska volt – szokatlan pózba görnyedt emberke. Térdelt, erősen
előrehajolt, s vékony kezével a talapzatra támaszkodott. Legjobban az arca lepett meg.
Ajka ferdén vicsorgott, orra rövid és pisze volt, furcsán és vadul bámult ránk fehér,
bizonyára zománccal fedett, kidülledő szemével. Az arcát meglepően realista módon
formázták meg – megkínzott, bánatos arc, sima hajának egy szánalmas tincse homlokára
hullott. Meztelen hátán hatalmas púpként meredeztek szögletes lapockái, térde hegyes
volt, keze feje három, görbe körmös ujjban végződött.
– Valamiféle istenség – jegyezte meg halkan Sztrokulev. – Súlyos. Gondolod, hogy
arany?
A szobrocskát az asztalra állítottam.
– Nem hinném. Inkább platina lehet…
Lefektettük az ismeretlent, takaróba csavartuk, s próbáltuk megitatni forró tejjel –
azonban nem nyitotta szét az ajkát. Erre mi ittuk tele magunkat, közelebb húztuk a
zsámolyokat, s helyet foglaltunk. A háziasszony egy szót sem szólt, le sem vetkőzve a
matracra feküdt. így ültünk két vagy talán két és fél órán át, az orrunkat lógatva, s időről
időre lábujjhegyen kimentünk a pitvarba, hogy rágyújtsunk. Az ismeretlen
mozdulatlanul, lehunyt szemmel feküdt, szaporán s nehezen lélegzett. Csak egyetlen-
egyszer kiáltott fel:
– Ne féljenek! Ez helikopter!
Nekem ekkor eszembe jutott valami, azonban Sztrokulevnek nem szóltam róla. Igaz is,
ki látott ilyet, hogy a helikopterek úgy csapnak le, mint hamisítatlan zuhanóbombázók?
A háziasszony a matracán forgolódott, szintén nem aludt. Az istenség szobrocskája az
asztalon állt, különös, zöldes fényben csillogott, s felénk fordította megkínzott, fehér
szemű arcát.
Reggel felé, amikor az ablakban az égbolt világosodni kezdett, az udvarban motor
prüszkölése hallatszott. Kopogtak, belépett Periskin őrnagy, az ismerős orvos alezredes,
Kolesznyikov, s az alacsony növésű, szikár, fürge tekintetű Vasziljev százados a biztonsági
szolgálattól. Felálltunk. Az alezredes és Vasziljev százados némán üdvözöltek bennünket,
az ágyhoz ültek, s Periskinre pillantottak. Az magához intett bennünket.
– Menjünk. A mi dolgunk itt véget ért.
Ennyi volt az egész. A necctrikójú férfi a meglepő istenszobrocskával ugyanolyan
váratlanul tűnt el életünkből, mint ahogy megjelent. Nappal, amikor mi még aludtunk (a
törzsfőnök engedélyezte, hogy ebédig aludjunk), a terepjáró az ismeretlennel, az orvossal
és a különleges szolgálat tisztjével áthajtott a városkán, kikanyarodott a Pavlo-
gyemjanszkba vezető országúira. Próbáltunk óvatosan érdeklődni a parancsnokságnál,
azonban senki sem tudott semmi határozott információt adni. Viktor Sztrokulev annyit
zaklatta a törzsfőnököt kérdezősködésével, hogy az megfenyegette: tüstént kijelöli az
élelmiszerraktár selejtezési bizottságába. Vityka ki nem állhatta a romlott élelmiszer
selejtezését, ezért abbahagyta a kérdezősködést. így maradtunk hát mi, az Adair vulkán
lábánál történt szokatlan esemény szemtanúi, kielégítetlenek kíváncsiságunkkal s valami
titokzatos s képzeletünket elfojtó homályos sejtéssel, mely rendkívül gazdag lehetőséggel
szolgált fantasztikus találgatásokra.
Titok, titok… Hányféle elképzelés hangzott el esténként preferánsz, olvasás, tervezés,
sakkozás vagy teázás közben! Lám, ülünk Ginzburgnál. Kolja és Periskin őrnagy a
legnehezebb megnyitást játsszák, én a kandalló tüzénél kényelmeáen elterpeszkedve
cigarettázom, s egy elnyűtt könyvet olvasok. Sztrokulev az ágyán hever, s töprengve
13
pengeti gitárja húrjait. Csend van. Az utcán decemberi hóvihar. Kolja egyszer csak felkapja
a fejét, s így szól:
– Ide figyeljetek, lehet, hogy egy másik bolygóról jött?
Végiggondoljuk a feltételezést, majd Sztrokulev sóhajt, s ismét a húrokba kap, az
őrnagy pedig ezt morogja:
– Ostobaság! Lépj, rajtad a sor…
Sehogy sem akaródzik azonban elhinni, hogy végül sohasem fogjuk megtudni, mi is
történt az esti ködben.
14
2. JÖVEVÉNYEK
K. N. Szergejevnek, az Apida archeológuscsoport
egyik tagjának elbeszélése
Nemrég az egyik tudományos ismeretterjesztő folyóiratban terjedelmes tanulmány

jelent meg a tavaly július-augusztusban Sztalinabad környékén lejátszódott különös
eseményekről. Sajnos, a tanulmány szerzői láthatóan másod-, illetve harmadkézből vett
információkat használtak fel, mi több, nem túl lelkiismeretes kézből vetteket, s
akaratlanul is teljesen félreértették az ügy lényegét és körülményeit. A fejtegetések a
“telemechanikus diverzánsokról” és a “szilíciumalapú szerves csodalényekről”, akárcsak a
“szemtanúk” ellentmondásos bizonyítékai a lángoló hegyekről, az egészben lenyelt
tehenekről és teherautókról, nem állnak ki semmiféle kritikát. A tények jóval
egyszerűbbek s ugyanakkor jóval bonyolultabbak voltak, mint ezek a koholmányok.
Amikor világossá vált, hogy a sztalinabadi bizottság hivatalos jelentése a sajtóban
nem egyhamar jelenik meg, Nyikityin professzor javasolta, hogy én, a kevés szemtanúk
egyike tegyem közzé az igazságot a Jövevényekről. “Adja elő azt, amit a saját szemével
látott – mondta. – Mondja el benyomásait. Úgy, ahogy a bizottságnak elmondta.
Felhasználhatja a mi anyagainkat is. Bár jobb lesz, ha csupán saját benyomásaira
korlátozódik. S ne feledje még Lozovszkij naplóját. Ehhez joga van.”
A történetbe kezdve előre is figyelmeztetem önöket, hogy mindenáron tartani fogom
magam a professzor útmutatásához- megpróbálom csak a saját benyomásaimat közölni –,
s úgy adom elő az eseményeket, ahogy azokat mi, a Pendzsikent-től délkeletre ötven
kilométerre elterülő, úgynevezett Apida-erőd ásatásával foglalkozó régészcsoport tagjai
láttuk.
Csoportunk hat főből állt. Három régész volt a csoportban: vezetőnk, “főnök urunk”,
Borisz Janovics Lozovszkij, régi barátom, a tadzsik Dzsamil Karimov s én. A csoportban
rajtunk kívül még volt két helybéli munkás és Kolja, a sofőr.
Az Ápida-erőd vagy harminc méter magas dombocska volt, mely egy hegyek közé
szorult szűk völgyben állt. A völgyön keskeny, nagyon tiszta és hideg vizű, kerek
kövekkel teleszórt folyócska futott végig. A folyó mentén vezetett az út a pendzsikenti
oázisba.
A dombtetőn ősi tadzsik települést ástunk ki. Tábort a domb lábánál vertünk: két
fekete sátort s mályvaszínű zászlót állítottunk fel, rajta a szogdi pénzérme képe: kör,
középen szögletes lyukkal. Az időszámításunk harmadik századából való tadzsik erődnek
semmi köze nem volt a feudális Európa fogazott falú, felvonóhidas váraihoz. Feltárva
mindössze két-három sima terecske, melyeket négyszögben két versok* magas kerítés
övez. Az erődből gyakorlatilag csupán a padozat maradt meg. Találhattál még itt üszkös
fadarabot, agyagedénycserepeket s nagyon is mai skorpiókat, ha pedig szerencséd volt –
régi, megzöldült pénzérméket.
A csoport rendelkezésére állt egy gépkocsi – régi GAZ-51 -es; régészeti felderítő út
gyanánt ezen tettünk távoli kirándulásokat a borzalmas hegyi utakon. Annak a napnak
*
Versok – a régi, nyolcas rendszerű orosz hosszmérték egysége, az arsina 1/16-od
része. 1 versok kb. 4,5 cm (ts)
15
az előestéjén, amikor a Jövevények megjelentek, Lozovszkij ezen az autón utazott el

Pendzsikentbe élelmiszerért, s mi augusztus 14-én reggelre vártuk visszaérkezését. Az
autó azonban nem érkezett meg; eltűnésével meglepő és érthetetlen eseménysorozat
vette kezdetét.
A sátorban ültem és cigarettáztam, vártam, mikor tisztulnak meg a lavórba. helyezett
s a folyóba merített cserépdarabkák. A nap – úgy láttam – éppen delelőn állt, jóllehet
délután három óra felé járt az idő. Dzsamil a dombtetőn dolgozott -a szélben löszpor
kavargott, s látni lehetett a munkások fehér nemezkalapját. Sustorgott a petróleumfőző,
főtt a hajdinakása. Fullasztó, poros meleg volt. Cigarettáztam, s azon töprengtem, ugyan
miért maradhatott el Lozovszkij Pendzsikent-ben úgy, hogy immár hat órája késik.
Elfogyott a petróleumunk, mindössze két doboz konzervünk s fél csomag teánk maradt.
Nagyon kellemetlen lett volna, ha Lozovszkij nem érkezik ma meg. A soron következő
okon töprengve (Lozovszkij elhatározta, hogy Moszkvába telefonál) felálltam,
kinyújtóztam, s ekkor láttam meg először egy Jövevényt.
Mozdulatlanul állt a sátor bejárata előtt, fénytelen fekete színű volt, akkora, akár egy
nagyra nőtt kutya, s egy óriási pókra emlékeztetett. Kerek, lapos teste volt, akár egy
divatos karóráé, lábai ízeitek. Képtelen lennék pontosabban leírni. Túlságosan
megdöbbentem s zavarba jöttem. Egy másodperc múlva megmozdult, és egyenest felém
indult. Kővé dermedve figyeltem, hogyan lépeget lassan, s hagy lyukas nyomokat a
porban – torz sziluett a nap megvilágította sárga, porladó agyag hátterén.
Ne feledjék: fogalmam sem volt, hogy ő egy Jövevény. Ismeretlen élőlénynek
hittem, amint lábait furcsán kifordítva, némán közeledett felém, még szeme sem volt.
Hátrálni kezdtem. Ugyanebben a pillanatban halk csattanás hallatszott, s váratlanul
vakító fény gyúlt, olyan éles, hogy akaratlanul is hunyorítottam, amikor pedig
kinyitottam a szememet, a vöröses és szétfolyó foltok közepette egy lépéssel közelebb
láttam meg már, a sátor árnyékában. “Istenem!” – dünnyögtem. Elemózsiás ládánk felett
állt, s úgy láttam, két mellső lábával valamit keresgélt benne. A napfényben megcsillant
s azon nyomban el is tűnt egy konzervdoboz. Majd a “pók” oldalt húzódott, s eltűnt a
szemem elől. Azon nyomban abbamaradt a petróleumfőző zümmögése, s fémes csatta-
nás hallatszott.
Nem tudom, mit tett volna bárki józan gondolkodású ember a helyemben. Képtelen
voltam józanul gondolkozni. Emlékszem, teli torokból elüvöltöttem magam, talán el
akartam ijeszteni a “pókot”, vagy magam akartam inkább biztatni, kiugrottam a sátorból,
futottam néhány lépést, s elfulladva megálltam. Semmi nem változott köröttem. Körben
szunnyadoztak a naptól megvilágított hegyek, a folyócska csörgedezett, akár az olvadt
ezüst, a domb tetején fehér filcsapkák meredeztek. S ekkor ismét megláttam a
Jövevényt. Gyorsan haladt a lejtőn, kikerülte a dombot, könnyedén, zajtalanul haladt,
mintha úszott volna a levegőben. Lábát szinte nem lehetett észlelni, de a kemény, szürke
füvön világosan láttam a mellette futó, élesen kirajzolódó árnyékot.
Megcsípett egy bögöly, a kezemben levő nedves törülközővel agyoncsaptam. A domb
tetejéről kiáltások hallatszottak – Dzsamil jött lefelé a munkásokkal, s kézmozdu-
latokkal igyekezett értésemre adni, hogy vegyem le a kását a petróleum-főzőről, s
tegyem fel a teafőzőt. Semmit nem sejtettek, s meglepődtek, amikor ezzel a különös
kijelentéssel fogadtam őket: “A pók elvitte a petróleumfőzőt és a konzerveket.” Dzsamil
később elmondta: ez borzalmas volt. A sátornál ültem, s cigarettám hamuját a kásával teli
lábosba szórtam. A szemem fehér volt, s rémülten egyre körbepillantgattam. Látván, hogy
régi barátom őrültnek hisz, nekiláttam, hogy sietve és összefüggéstelenül előadjam az
esemény lényegét, s ezzel csak végérvényesen megerősítettem. ezt a véleményét. A
16
munkások a történtekből egyetlen következtetést vontak le: tea nincs és nem is lesz.
Kiábrándulva, némán megették a kihűlt kását, s leültek sátrukban bistokutart* játszani.
Dzsamil is evett, majd rágyújtottunk, s nyugodtabb körülmények között ismét
meghallgatott. Miután töprengett egy ideig, kijelentette, mindez egy enyhe napszúrás
után csupán képzeletem játéka volt. Nyomban tiltakoztam: először is a napra kizárólag
sapkában léptem ki, másodszor: hová lett a petróleumfőző és a konzervdoboz? Dzsamil
azt mondta, amíg nem voltam magamnál, az eltűnt tárgyakat belehajigálhattam a
folyóba. Megsértődtem, mégis nekiláttunk, térdig belegázoltunk az áttetsző vízbe, s
kezünkkel tapogatni kezdtük a folyó fenekét. Megtaláltam Dzsamil egy hete eltűnt
óráját, majd visszatértünk a helyünkre, s Dzsamil ismét töprengeni kezdett. Nem
éreztem-e furcsa szagot, kérdezte hirtelen. Nem, feleltem, ha jól emlékszem, szag nem
volt. S nem vettem-e észre, hogy a póknak szárnyai vannak? Nem, nem láttam, hogy
szárnyai lettek volna. S arra emlékszem-e, hogy ma hányadika és milyen nap van?
Feldühödtem s kijelentettem, ma minden bizonnyal tizennegyedike van, s azt, hogy a
hét melyik napján vagyunk, nem tudom, ez azonban semmit nem jelent, mivel semmi
kétségem afelől, hogy maga Dzsamil sem emlékszik rá. Dzsamil beismerte, valóban csak
az esztendőre és a hónapra emlékszik; itt ülünk, az ördög tudja, milyen eldugott
helyen, ahol se naptár, se újság.
Aztán megvizsgáltuk a környéket. Nyomokat, ha nem számítjuk a sátor bejáratánál félig
eltaposott gödröket, sehol sem találtunk. Viszont kiderült, hogy a “pók” a
petróleumfőzőn és a konzerveken kívül elcipelte naplómat, egy doboz ceruzát s a
legértékesebb régészeti leletekkel teli csomagot.
– A marha! – kiáltott fel Dzsamil zavarodottan.
Beköszöntött az este. Réteges, fehér köd kúszott végig a völgyön, s a gerinc felett
kigyúlt a háromujjú mancsra emlékeztető Skorpió csillagkép, hideg éjszakai szél lehelete
csapott meg. A munkások hamar elaludtak, mi pedig tábori ágyainkon heverve az
eseményeken töprengtünk, s telefújtuk a sátrat olcsó cigarettáink büdös füstjével.
Hosszú hallgatás után Dzsamil félénken megkérdezte, nem járatom-e vele a bolondját,
majd sietve kijelentette, véleménye szerint a “pók” jelentkezése és Lozovszkij késése
között lehetséges valamiféle kapcsolat. Én magam is gondoltam erre, azonban nem
válaszoltam. Ekkor újból végigszámolta az eltűnt tárgyakat, s annak a hajmeresztő
feltételezésnek adott hangot, hogy a “pók” fantasztikus, álruhás tolvaj volt. Elszende-
redtem.
Különös, nagy erejű repülőgép-hajtóművek zúgására emlékeztető hang ébresztett. Egy
ideig hallgatózva tovább feküdtem. Nem tudni, miért, de borzasztóan rosszul éreztem
magam. Talán azért, mert egyhónapos itteni munkám alatt még egyetlen repülőgépet
sem láttam. Felálltam és kipillantottam a sátorból. Sűrű éjszaka volt, az órám fél kettőt
mutatott. Az égbolt fagyosan vakító csillagokkal volt teleszórva, a hegycsúcsokból csupán
komor, mély árnyékok maradtak. Velünk szemben a hegyoldalban megjelent egy ragyogó
fényfolt, lefelé csúszott, kialudt, s újból meggyulladt, azonban már sokkal inkább jobb
felől. A zúgás erősödött. – Mi ez? – kérdezte izgatottan Dzsamil, s kibújt a sátorból.
Valahol egészen közel zúgott valami, s hirtelen vakító, kékesfehér fény világította
meg dombunk tetejét. A domb csillogó jéghegynek tűnt. Néhány másodpercig tartott ez.
Majd a fény kihunyt, s a zúgás elcsitult. Fekete sötétség és csend zuhant villámként
táborunkra. A munkások sátrából rémült hangok csattantak. A láthatatlan Dzsamil valamit
kiáltott tadzsikul, sietős léptek zaja hallatszott a nagy szemű kavicson. Ismét óriási
üvöltés harsant, a völgy fölé emelkedett, majd gyorsan csitulva valahol kihunyt a
*
Tadzsik kártyajáték.
17
távolban. Azt hiszem, egy sötét, hosszúkás testet pillantottam meg, mely a csillagok
között délkelet felé úszott.
Megérkezett Dzsamil a munkásokkal. Körben helyet foglaltunk, és sokáig némán
ültünk, cigarettáztunk, feszülten füleltünk minden zajra. Az igazat megvallva mindentől
féltem; a “pókoktól“, a hold fényétől meg nem világított, áthatolhatatlan sötétségtől, a
folyó csörgedezésén átütő titokzatos neszektől. Mellesleg, úgy gondolom,, a többiek
ugyanezt érezték. Dzsamil suttogva kijelentette: kétségtelen, hogy titokzatos események
közepébe cseppentünk. Nem tiltakoztam. Végül mindnyájan átfáztunk, s visszatértünk
sátrainkba.
– Na, mi is a helyzet a napszúrással és az álruhás tolvajokkal? – érdeklődtem.
Dzsamil egy darabig hallgatott, s csupán néhány perc múlva kérdezte meg:
– S mi van, ha ismét idejönnek?
– Fogalmam sincs – feleltem.
Azonban nem jöttek el.
Másnap nekifogtunk az ásatásnak, s felfedeztük, egyetlen cserépdarab sem maradt az
előző napi leletekből: az összes kerámia eltűnt. A kiásott helyiségek sima padlóját
lyukas nyomok fedték. A kihányt földbucka megülepedett és szétlapult, mintha egy
úthenger ment volna rajta végig. A fal két helyen le volt rombolva. Dzsamil az ajkát
harapdálta, s jelentőségteljesen rám pillantgatott. A munkások félhangon beszélgettek,
közelebb húzódtak hozzánk. Féltek, akárcsak mi.
A kocsi Lozovszkijjal pedig még mindig nem érkezett meg. Reggelire enyhén
penészes kenyeret rágcsáltunk, s hideg vizet ittunk hozzá. Amikor a kenyeret már
felfaltuk, a munkások annak az óhajuknak adtak hangot, hogy pokolba az ilyen
munkával, s kifelé másztak, én pedig, miután Dzsamillal megtanácskoztam a dolgot,
mélyen a fejembe húztam a kalapomat, s elindultam a Pendzsikentbe vezető úton, arra
számítva, hogy felkéredzkedem egy arrafelé menő autóra.
Az első néhány kilométert minden különösebb esemény nélkül megtettem, két
alkalommal még le is ültem pihenni és rágyújtani. A szurdok falai előremozogtak és
szétnyíltak előttem, szél száguldott a kanyargós úton, susogott a folyó. Néhány
kecskenyájat pillantottam meg, legelésző teheneket, ember azonban sehol nem volt. A
legközelebbi lakott településig még vagy tíz kilométer maradt hátra, amikor a levegőben
megjelent a Fekete Helikopter. Alacsonyan repült az út mentén, tompa zúgással
elszáguldott a fejem felett, majd forró szelet kavarva maga után, 19 eltűnt a szurdok
kanyarulatain túl. Nem zöld színű volt, mint a mi katonai helikoptereink, sem ezüstszínű,
mint a polgári szállítógépek. Fénytelen fekete színű volt, s tompán csillogott a
napfényben, akár egy puska csöve. A színe, szokatlan alakja s erős, tompa zúgása –
mindez tüstént az elmúlt éjszakát, a “pókokat“ idézte emlékezetembe, s ismét félni
kezdtem.
Meggyorsítottam lépteimet, szinte rohantam. A kanyaron túl megpillantottam egy
GAZ-69-est; hárman álltak mellette, s a már üres égboltot bámulták. Megijedtem, hogy
most elmennek, kiabálni s teljes erőmből futni kezdtem feléjük. Megfordultak, majd
egyikőjük lehasalt, s á kocsi alá mászott. A másik kettő, széles vállú, szakállas legények,
azt hiszem, geológusok, tovább méregettek engem.
– Elvisznek Pendzsikentig?! – kiáltottam.
Továbbra is némán, fürkészőn vizsgálgattak, s azt gondoltam, talán nem hallották
kérdésemet.
18
– Jó napot – köszöntöttem őket hozzájuk érve. – Szálém alejkum…

A magasabbik némán elfordult, s beült a kocsiba. Az alacsonyabbik komoran válaszolt:
“Üdv”-s újból az égboltra meredt. Én is felnéztem. Egy nagy, mozdulatlanul lebegő
'keselyűn kívül nem volt ott semmi.
– Nem Pendzsikentbe tartanak? – kérdeztem, s köhintettem egyet.
– Hát te meg miféle alak vagy? – kérdezte az alacsony növésű.
A magasabbik felállt, áthajolt az ülésen, s széles övén megpillantottam egy
pisztolytáskát. -Archeológus vagyok. Az Apida-erődnél végzünk ásatásokat.
– Hol? – kérdezte az alacsonyabbik most már jóval udvariasabban.
– Az Apida-erődnél.
– Az meg hol van? Megmagyaráztam.
– Minek utazik Pendzsikentbe?
Elmeséltem neki, mi történt Lozovszkijjal, és mi a helyzet a táborban. A “pókról” és
az éjszakai riadalomról hallgattam.
– Ismerem Lozovszkijt – jelentette ki váratlanul a magasabbik. Lábát a kocsiból
kilógatva ült s pipázott. – Ismerem Lozovszkijt. Borisz Janovicsról van szó?
Bólintottam.
– Derék ember. Mi természetesen elvinnénk magát, elvtárs, de ön is látja, mi
magunk is csődbe jutottunk…
– Georgij Palics – hallatszott a kocsi alól egy szemrehányó hang –, de hiszen a
kormánytengely…
– Tehetetlen locsogó vagy, Petrenko – jegyezte meg a magasabbik lustán. – Elzavar-
lak. Elzavarlak, és pénzt sem kapsz!
– Georgij Palics…
– Tessék, tessék, ott van ismét! – kiáltotta az alacsonyabbik.
A Fekete Helikopter előbukkant a lejtő mögül, s szélsebesen végigsüvített az út
mentén, egyenest felénk tartott.
– Az ördög tudja, miféle gép ez! – dünnyögte az alacsonyabbik, A helikopter az
égbe szökkent, és magasan a fejünk felett lebegni kezdett. Ez nekem nagyon nem
tetszett, s már éppen nyitottam a számat, hogy hangot adjak ennek, amikor a
magasabbik ismeretlen hirtelen fojtott hangon így szólt:
– Ereszkedik lefelé! – s kimászott a kocsiból.
A helikopter zuhant lefelé, hasában vészjóslón feltárult egy kerek nyílás, egyre
lejjebb és lejjebb jött, egyenest ránk.
– Petrenko, az ördögbe, bújj elő! – üvöltött fel a magasabbik ismeretlen, félreugrott,
s kézen ragadott.
Futni kezdtem, az alacsony geológus szintén. Száját szélesre tárva valamit kiabált,
azonban a motorok zúgása hirtelen minden zajt elnyomott. Az út menti árokban tértem
magamhoz, szemem porral volt tele, s csak azt láthattam, amint Petrenko négykézláb
rohan felénk, a Fekete Helikopter pedig leereszkedik az útra. A hatalmas lapátkerék kavarta
forgószél leszakította fejemről a sisakot, s köröttem mindent sárgás porfelhőbe burkolt.
Majd megint a nap ragyogását elhomályosító, vakító fehér fény villant, s felkiáltottam a
szemembe hasító fájdalomtól. Amikor a por leülepedett, üres országutat pillantottunk
19
meg. A GAZ-69-es eltűnt. A helikopter fekete törzse a szurdok mentén a magasba

emelkedett…
…Többé nem láttam sem a Jövevényeket, sem légi járműveiket. Dzsamil és a
munkások láttak ugyanaznap egy helikoptert, s még kettőt augusztus 16-án. Alacso-
nyan repültek, s szintén az út mentén.
További kalandjaim csak közvetve függnek össze a Jövevényekkel. A geológusokkal
együtt autóstoppal nagy nehezen elvergődtünk Pendzsikentig. A magas geológus egész
úton az eget kémlelte, az alacsonyabbik pedig szitkozódott, s azt ismételgette, hogy ha
mindez “a repülőgép-klubbeli srácok tréfája volt”, akkor módot talál rá, hogy gatyába
rázza őket. Petrefíko sofőr teljesen megzavarodott. Néhányszor megpróbált valamit
magyarázni a kormánytengelyről, azonban senki nem hallgatta.
Pendzsikentben elmondták, hogy Lozovszkij még 14-én reggel elindult, csoportunk
gépkocsivezetője, Kolja pedig még aznap este visszatért Lozovszkij nélkül, s a
rendőrségen őrzik, mert bizonyára elvesztette a kocsit és Lozovszkijt, azonban nem
akar beszélni, hol és hogyan történt az egész, hanem önigazolásul mindenféle badarságot
ismételget egy légitámadásról.
Elrohantam a rendőrségre. Kolja az ügyeletesnél ült egy falócán, s az emberi
igazságtalanságtól keservesen szenvedett. Szavai szerint Pendzsikenttől úgy negyven
kilométerre a “főnök úr” kiszállt, hogy az út mentén megnézzen egy tepét*. Húsz perc
múlva megérkezett egy helikopter, s elvitte a kocsit. Kolja kis híján egy kilométert loholt
a helikopter után, de nem érte utol, s ment, hogy megkeresse Lozovszkijt. Azonban
Lozovszkijnak is nyoma veszett. Ekkor Kolja visszatért Pendzsikentbe, annak rendje és
módja szerint jelentést tett mindenről, s lám, ez lett belőle… “Elég a hazugságból!”
-jelentette ki haragosan az ügyeletes tiszt, azonban ebben a pillanatban két geológusom és
Petrenko esett be a rendőrségre. Bejelentették a kocsi eltűnését, s kimérten érdeklődtek
afelől, ki ellen kell panaszt emelni légi huligánkodás ügyében. Kolját félóra múlva
elengedték.
Mellesleg megjegyzem, Kolja balszerencséje ezzel nem ért véget. A pendzsikenti
ügyészség megindította a “nyomozást Lozovszkij polgártárs eltűnéséről és feltételezett
meggyilkolásáról”, melybe Kolját mint gyanúsítottat idézték meg, Dzsamil, a munkások
és jómagam pedig tanúkként szerepeltünk. A nyomozást csupán a Nyikityin professzor
vezette bizottság megérkezése után állították le. Nem kívánok erről mesélni, s nem is
fogok; a Jövevényekről írok, s akkoriban nap mint nap hoztak róluk új híreket. A
legérdekesebb adatokkal azonban csoportunk vezetője, vagyis a mi “főnök urunk“,
Borisz Janovics Lozovszkij szolgált.
Sokáig találgattuk, próbáltuk megérteni, honnan jöttek s kifélék a Jövevények. A
legellentétesebb vélemények alakultak ki, s csak azután, derült mindenre fény, amikor
szeptember közepén felfedezték a Jövevények leszállóhelyét s Borisz Janovics naplóját.
Határőrök találták meg a leszállóhelyet, miután a szemtanúk útmutatásai alapján
végigjárták a Fekete Helikopterek néhány útvonalát. A leszállóhely egy hegyek közé
szorított kis katlanban terült el, tizenöt kilométerre nyugatra az Apida-erődtől. Sima,
ledöngölt földterület volt, melyet megolvadt kőtömbök határoltak. Átmérője mintegy
kétszáz métert tett ki, a talaj sok helyütt megpörkölődött, a növényzet – fűszálak, tövisek,
két szederfa – megszenesedett. A leszállóhelyen megtalálták az egyik elrabolt gépkocsit
(GAZ-69) megolajozva, lemosva, azonban üzemanyag nélkül, néhány ismeretlen
anyagból készült, ismeretlen rendeltetésű tárgyat (vizsgálatra bocsátották őket), s ami a
*
Tepe – ősi település helyén keletkezett domb.
20
legfontosabb – az Apida archeológuscsoport naplóját Borisz Janovics Lozovszkij szemé-

lyes, figyelemre méltó bejegyzéseivel.
A napló a gépkocsi hátsó ülésén hevert, és sem a nedvességtől, sem a naptól nem
szenvedett kárt, csupán porréteg fedte be. A barna karton fedőlapú iskolai füzet
kétharmadát az Apida-erőd ásatásának a leírása s a környékén végzett felderítő utak
eredményeiről készült beszámolók töltötték meg, azonban a végén, tizenkét oldalon
rövid elbeszélés kapott helyet, mely – mély meggyőződésem -többet ér bármely
regénynél és sok tudományos és filozófiai értekezésnél.
Lozovszkij ceruzával írt, írásából ítélve mindig sietett, s gyakran meglehetősen
összefüggéstelenül vetette papírra mondandóját. Az általa leírtakból egy és más ugyan
érthetetlen, azonban sok minden fényt derít az események néhány homályos részletére,
s az egész rendkívül érdekes, különösen azok a következtetések, melyeket Lozovszkij a
Jövevények kapcsán vont le.
Mivel “bűneset hiányában” megszüntették a “nyomozást az eltűnt személy ügyében”,
a pendzsikenti ügyészség nyomozója a füzetet nekem, mint az Apida csoport ideigle-
nesen megbízott vezetőjének adta át. Lentebb teljességgel közreadom ezeket a feljegy-
zéseket, s az egyes, nem egészen világos helyeken kommentálom is őket.
OLDALAK B. J. LOZOVSZKIJ NAPLÓJÁBÓL

Augusztus 14.
(Légyölő galóca sapkájára emlékeztető tárgy – egy erősen lelapított kúp rajza. Az
összehasonlítás céljából mellette egy autó és egy ember. Az aláírás: “Űrhajó?” A kúpon
néhány pont, nyilak mutatnak rájuk, s a szöveg: “Bejáratok”. A kúp tetején felirat: “Itt
rakodnak be.” Oldalt: “Magassága 15 méter, alapjának átmérője 40 méter.”)
A helikopter még egy autót hozott – egy GAZ-69-est, rendszáma ZSD-19-19. A Jöve-
vények (ezt a szót elsőnek éppen Lozovszkij használta) mászkáltak rajta, szétszedték a
motort, majd berakták az űrhajóba. A lyukak szűkek, a kocsi azonban valahogy mégis
befért. A mi kocsink egyelőre lent áll. Kirakodtam az összes élelmiszert, de nem nyúlnak
hozzá. Velem egyáltalán nem törődnek, roppant sértő. Úgy érzem, elmehetnék, azonban
egyelőre nem akarok… (Nagyon ügyetlen rajz következik, bizonyára az egyik Jövevényt
ábrázolja.)
Nem tudok rajzolni. Egy méter átmérőjű, fekete, tányér alakú test. Nyolc, némelykő-
jüknek tíz lába van. A lábuk hosszú és vékony, akár egy póké, három helyen ízeit.
Izületeinél bármely irányban elfordul. Sem szemüket, sem fülüket nem vettem észre,
azonban semmi kétség, remekül látnak és hallanak. Hihetetlen gyors helyváltoztatásra
képesek, akár valami fekete villámok. A szinte merőleges szakadék falán is úgy
futkároznak, akár a legyek. Figyelemre méltó, hogy testüknek nincs eleje és hátulja.
Megfigyeltem, ahogy egyikük futás közben, anélkül hogy megállt vagy megfordult volna,
hirtelen oldalirányba, majd hátrafelé kezdett rohanni. Amikor elfutnak mellettem,
könnyű, ózonra emlékeztető, friss szagot érzek. Ciripelnek, akár a kabócák. Élő, értel-
mes… (A mondat itt megszakad.)
A helikopter hozott egy tehenet. Kövér, tarka és roppant ostoba teremtés. Alighogy
földet érzett lába alatt, rögtön nekilátott tépdesni a megégett tövisbokrokat. Hat
Jövevény tüstént körbeállta, ciripeltek, időnként felszipogtak. Hihetetlen az erejük –
egyikük lábainál fogva megragadta a tehenet, s a hátára fordította. A tehenet is
berakták. Szegény fehér-tarka! Talán élelmiszert tartalékolnak?
21
Megpróbáltam beszélgetésbe elegyedni velük, egészen közel léptem hozzájuk. Nem

törődnek velem.
A helikopter hozott egy asztag szénát, s felrakták a hajóra…
Legalább kilenc Jövevény és három helikopter tevékenykedik…
Mégiscsak figyelnek. A köveken túlra mentem. Az egyik Jövevény utánam jött,
ciripelt, majd lemaradt…
Semmi kétség, a kúp űrhajó. A szakadék árnyékában ültem, s a Jövevények hirtelen a
szélrózsa minden irányába szétszéledtek. Ekkor az űrhajó váratlanul néhány méterre
felemelkedett a levegőbe, majd ismét leereszkedett. Könnyedén, akár egy pihe. Se zaj,
se láng, hajtóművek munkájának semmi nyoma. Csak a kövek ropogtak…
Úgy láttam, az egyiknek vannak szemei – öt ragyogó gomb a törzse szélén. Különböző
színűek: balról jobbra haladva – kékeszöld, kék, ibolyaszínű és két fekete. Mellesleg az
is lehetséges, hogy nem is szemek ezek, mert többnyire nem arra néznek, amerre
tulajdonosuk mozog. A félhomályban a szemek világítanak…
Augusztus 15.
Éjszaka alig aludtam. A helikopterek jöttek és mentek, a Jövevények szaladgáltak és

ciripeltek. S mindezt a legnagyobb sötétségben tették. Csak néha észleltem vakító
felvillanásokat…
A negyedik gépkocsi ismét egy GAZ-69-es, rendszáma ZSD-73-98. S megint csak
sofőr nélkül. Miért? Kivárják azt a pillanatot, amikor a gépkocsivezető elmegy?…
Az egyik Jövevény gyíkra vadászott- nagyon ügyesen. Három lábán szaladgált, többi
végtagjával egyszerre két-három példányt csípett el…
Igen, ha akarom, elmehettem volna. Nemrég tértem vissza a meredély szegélyéről.
Innen nincs messze a pendzsikenti országút, alig három óra járás. Mégsem megyek el.
Meg kell nézni, hogyan ér mindez véget…
Egy egész birkanyájat berakodtak – vagy tízet – s töméntelen szénát. Már azt is
megfigyelték, mivel táplálkoznak a birkák. Okos lények! A teheneket és a birkákat
nyilvánvaló, hogy élve akarják elszállítani, vagy talán élelmiszert tartalékolnak. Mégis
érthetetlen, miért néznek ennyire leplezetlenül és makacsul át az embereken? Vagy
talán az emberek kevésbé érdekesek számukra, mint a tehenek? A mi autónkat is
felrakták…
…ők is megértenek? Mi lenne, ha velük repülnék? Próbáljak megegyezni velük, vagy
titokban surranjak fel az űrhajóra? És ha nem engedik?…
…Két légcsavar, néha négy. A légcsavarok szárnyait nem sikerült megszámolni. A
karosszéria közel nyolc méter hosszú. Minden tompa fényű fekete fémből készült,
varratokat nem látni. Szerintem nem fém. Valami műanyagféle. Fogalmam sincs, hogyan
lehetne bejutni. Nyílást nem látok… (Ez bizonyára a helikopterek leírása.)
Amint látom, én vagyok az egyetlen ember, aki ilyen körülmények közé került.
Nagyon félek. Mi mást tehetnék azonban? Velük kell repülnöm, igen, ezt kell tennem…
Az űrhajó tetején ismét megjelentek a “sündisznók”. (Érthetetlen. A “sündisznókról”
Lozovszkij többé sehol nem tesz említést.) Keringtek egy ideig, fellobbantak s eltűntek.
Erős ózonszag terjeng…
22
Megérkezett egy helikopter, oldalán öklömnyi horpadás. Leszállt, összecsukódott (?), s

a hegyek felől azon nyomban két sugárhajtású vadászrepülőnk suhant el. Mi történt?…
A Jövevények úgy futkosnak, mintha mi sem történt volna. Ha volt összeütközés… (A
mondat befejezetlen maradt.)
…elméletileg… (Olvashatatlan mondat.) Meg kell magyaráznom. Szemlátomást nem
értik. Vagy méltóságon alulinak tartják…
Meglepő! Mindeddig nem tudtam magamhoz térni. Gépek lennének??? Alig két lépésre
tőlem szedett szét két Jövevény egy harmadikat! Nem hittem a szememnek. Szokatlanul
bonyolult szerkezet, nem is tudom, hogyan írhatnám le. Kár, hogy nem vagyok mérnök.
Mellesleg bizonyára ez sem segítene. Leszedték a lény hátoldali páncélját, alatta csillag
alakú… (A mondat befejezetlen maradt.) A hasa alatt tartály, meglehetősen
nagytérfogatú, azonban felfoghatatlan, hogyan helyezik el benne a különböző tárgyakat.
Gépek!…
Összerakták, csak négy lábát hagyták ki, viszont hozzáerősítettek valami hatalmas
ollóra emlékeztető szerkezetet. Alighogy befejezték a szerelést, az “újszülött”
felpattant, s berohant az űrhajóba…
Testük nagyobb részét fehér, tajtékkőre vagy szivacsra emlékeztető anyagból
készült, csillag alakú tárgy tölti ki…
Kik ezeknek a gépeknek az urai? Lehet, hogy a Jövevényeket az űrhajóból irányítják?
…
Értelmes gépek? Ostobaság! Kibernetika vagy távirányítás? Különös csodalények.
Ugyan ki zavarhatja Gazdáikat abban, hogy előlépjenek?…
Ismerik a különbséget az emberek és állatok között. Ezért nem fogdosnak össze
embereket. Humánus dolog. Engem bizonyára tévedésből szedtek fel… A feleségem
nem bocsátja meg…
…soha, soha nem látom meg – ez szörnyű! Mégiscsak ember vagyok!…
Nagyon kevés az esélyem, hogy életben maradok. Éhség, hideg, kozmikus sugárzás,
millió másfajta véletlen. Az űrhajó nyilvánvalóan nem alkalmas arra, hogy potyautasokat
szállítson. Egyébként az esély egy a százhoz. Azonban nincs jogom elszalasztani ezt az
esélyt. Feltétlenül kapcsolatba kell kerülnöm velük!
Éjjel tizenkét óra. Zseblámpám fényénél írok. Amikor felgyújtottam, az egyik
Jövevény odafutott, villantott, majd elfutott. A Jövevények egész éjjel valamiféle
toronyszerű építményt szereltek. Először három nyílásból széles lépcső nyúlt ki.
Gondoltam, na végre, előjönnek azok, akik a gépeket irányítják. A lépcsőkön azonban
töméntelen alkatrészt és fém-(?) csíkot eresztettek le. Hat Jövevény nekilátott a
munkának. Az ollós lábú nem volt közöttük. Sokáig figyeltem őket. Minden mozdulatuk
abszolút pontos és magabiztos. A tornyot négy óra alatt építették fel. Milyen
összhangban dolgoznak! Most semmit nem látni – sötét van –, azonban hallom, ahogy a
Jövevények a leszállóhelyen futkosnak. Nyugodtan elboldogulnak fény nélkül, a munka
egy percre sem szünetel. A helikopterek állandóan repülnek…
Tegyük fel, hogy… (Befejezetlen maradt.)
Augusztus 16-án, 16 órakor
…Annak, aki megtalálja ezt a füzetet. Kérem, juttassák el az alábbi címre: Leningrád,
Ermitázs, Közép-ázsiai Osztály.
23
Augusztus 14-én kilenc órakor engem, Borisz Janovics Lozovszkijt elrabolt a Fekete
Helikopter, s ideszállított a Jövevények táborába. A mai napig lehetőségeimhez képest
megfigyeléseimről naplót vezettem… (néhány olvashatatlan sor) és négy gépkocsi. Az
alapvető következtetések: 1. Földünkön kívülről érkezett Jövevények, a Marsról, Vénuszról
vagy valamelyik másik bolygóról érkezett vendégek; 2. a Jövevények rendkívül bonyolult
és finom gépezetek, űrhajójuk automatikus irányítású.
A Jövevények megszemléltek, levetkőztettek, s szerintem lefotóztak. Kárt nem tettek
bennem, s a továbbiakban különösebb figyelmet nem fordítottak rám. Teljes szabad-
ságot biztosítottak számomra…
Az űrhajó minden bizonnyal felszállásra készül, mivel reggel a szemem láttára szedték
szét mind a három helikoptert és öt Jövevényt. Élelmiszeremet berakták. A
leszállótéren csupán a torony néhány darabja maradt és egy GAZ-69-es. Két Jövevény
még serénykedik az űrhajó alatt, ketten a közelben kószálnak. Néha látom őket a hegy
lejtőjén…
Én, Borisz Janovics Lozovszkij úgy döntöttem, hogy belopódzom a Jövevények
űrhajójába, s velük repülök. Mindent végiggondoltam. Az élelmiszer elegendő lesz,
legalábbis egy hónapra, hogy mi lesz azután, nem tudom, azonban repülnöm kell. Arra
számítok, hogy ha behatolok az űrhajóba, meglelem a teheneket és birkákat, s velük
maradok. Először is így vidámabb, másrészt húst tartalékolhatok a nehezebb napokra.
Nem tudom, mi a helyzet a vízzel. Mellesleg van késem, s szükség esetén a véremet
használom fel… (Áthúzva.) Ha életben maradok ebben pedig szinte alig kételkedem –,
akkor minden erőfeszítésemet arra fordítom, hogy kapcsolatba lépjek a Földdel, s
visszatérjek a Jövevények Gazdáival. Úgy gondolom, módom nyílik megegyezni velük.
Marija Ivanovna Lozovszkajának. Kedves, szeretett Masenykám! Nagyon remélem, hogy
ezek a sorok akkor jutnak el hozzád, amikor már minden rendben lesz. De ha valami
rossz történik, ne ítélj el engem. Nem tehettem másképp. Ne feledd viszont, hogy én
mindig szerettelek, s bocsáss meg. Csókold meg Griskát. Amikor felnő, mesélj neki
rólam. Hiszen korántsem vagyok olyan semmi alak, hogy a fiam ne büszkélkedhetne
velem. Te hogy gondolod? Ez minden. Éppen most tért vissza az űrhajóhoz az egyik
Jövevény azok közül, akik a szakadék szélén futkostak. Indulok. Isten veled! Csókollak,
örökre a te Boriszod…
Amíg írtam, a Jövevények bevontak két lépcsőt. Csak egy maradt. Menni kell… (Egy
bekezdés teljesen olvashatatlan; mintha Lozovszkij nem látta volna, mit ír.) Ideje
indulnom. Ügyefogyott alak lennék, ha nem engednek be! Be kell jutnom! Lám, még
egy lemászott közülük a sziklákról, s belépett az űrhajóba. Ketten még az űrhajó alatt
ülnek. No, Lozovszkij, lépés indulj! Egy kicsit félek. Egyébként ostobaság. Gépek, én
viszont ember vagyok…
A feljegyzések itt megszakadnak. Lozovszkij többé nem tért vissza az autóhoz. Nem
tért vissza azért, mert az űrhajó felszállt. A szkeptikusok állandóan a boldog-'
talanságról papolnak, de hisz azért szkeptikusok. Én kezdettől fogva őszintén és
mélységesen meg voltam arról győződve, hogy a mi derék “főnök urunk“ él, s olyan
dolgok tanúja, amilyeneket én még álmomban sem láthatok.
Visszatér, és irigyelni fogom. Örökké irigyelni fogom, akkor is, ha nem tér vissza, ő a
legbátrabb ember, akit valaha is ismertem.
Igen, nem mindenki lenne képes ilyen tettre. Sok embert megkérdeztem erről.
Néhányan őszintén megmondták: “Nem. Félek.“ A többség ezt mondta: “Nem tudom.
Tudja, minden a konkrét körülményektől függ.“ Én nem szánnám el rá magam. Láttam
24
a “pókot“, s még most is, amikor már tudom, hogy csupán gép, nem kelt bizalmat
bennem. S a félelmetes Fekete Helikopterek… Képzeljék magukat egy idegen űrhajó
belsejébe, ahol önöket halott szerkezetek veszik körül; képzeljék el, amint a dermesztő
pusztaságban repülnek – remény, bizonyosság nélkül – napokon, hónapokon, az is lehet,
hogy éveken át; képzeljék el mindezt, s megértik, mire gondolok.
Nos, voltaképp ez minden. Még néhány szó arról, hogy később mi történt.
Szeptember közepén megérkezett Moszkvából Nyikityin professzor bizottsága, s
mindnyájunkat – engem, Dzsamilt, Kolja sofőrt, a munkásokat – arra köteleztek, hogy
teleírjunk töméntelen papírlapot, s ezernyi kérdésre válaszoljunk.
Közel egy hétig foglalkoztunk ezzel, majd visszatértünk Leningrádba. -
Lehetséges, hogy a szkeptikusoknak igazuk van, és sohasem tudjuk meg, kifélék
voltak távolról jött vendégeink, nem ismerjük meg csillagűrhajójuk szerkezetét, azokat
a csodálatos szerkezeteket, melyeket a Földre küldtek hozzánk, és a legfőbbet, váratlan
látogatásuk okát, mégis, bármit hajtogatnak a szkeptikusok, úgy gondolom, a
Jövevények visszatérnek. Borisz Janovics Lozovszkij lesz az első tolmácsuk. Tökéletesen
meg kell tanulnia távoli szomszédaink nyelvét: csak ő lesz képes megmagyarázni nekik,
hogyan kerültek össze a Földön a kiváló terepjáró képességű modern járművek a
tizenhatodik századbeli agyagedények cserepeivel.
25
3. A REPÜLŐ HOLLANDI FED ÉL Z ETÉN

B. J. Lozovszkijnak, az Apida archeológuscsoport
volt vezetőjének elbeszélése
Miért vállaltam ezt? Bonyolult kérdés. Most nehéz világosan látnom akkori gondo-
lataimat és érzéseimet. Azt gondolom, akkor egyszerűen úgy éreztem, hogy repülnöm kell,
nem tehetem, hogy ne repüljek, s ez minden. Mintha én lettem volna az egyetlen
láncszem, mely összekötötte földi emberiségünket a Jövevények Gazdáival. A Gazdák
könnyelműen megbíztak együgyű gépeikben, s az én kötelességem volt, hogy tévedésükét
kijavítsam. Valami ilyesmi. S magától értetődően hatalmas kíváncsiság vezérelt.
Pontosan tudtam, hogy az esélyem egy az ezerhez, az is lehet, hogy a millióhoz,
legvalószínűbb, hogy örökre elveszítem feleségemet, kisfiámat, barátaimat, kedvenc
munkámat, elveszítem az én Földemet. Különösen az fájt, amikor feleségemre gondoltam.
A feladat nagyságának az érzése azonban… Nem tudom, értik-e, amit mondani
szeretnék. Ez az apró és egyetlen esély foglalta le képzeletemet, soha nem látott, vakító
távlatokat nyitott előttem. S én sohasem bocsátottam volna meg magamnak, ha
beértem volna annyival, hogy szájtátva, tekintetemmel követem egy másik világ
felröppenő helikopterét. Ez árulás lett volna. Árulás a Föld, a tudomány s minden iránt,
amiben hittem, amiért éltem, amire egész életemben törekedtem. Úgy gondolom, bárki
ugyanezt érezte volna a helyemben. És mégis milyen nehéz volt elszánnom magam!
Mint már tudják, utolsó feljegyzésemet augusztus 16-án reggel készítettem.
Meggyőződtem róla, hogy a Jövevények nem kívánják felrakni az utolsó gépkocsit,
bizonyára azért, mert egy gazikot már beraktak. A naplót a hátsó ülésre helyeztem,
elhajítottam a ceruzát, s körülnéztem. A felszállóhely üres volt, csak-a csillagűrhajó
hatalmas, fénytelen szürke kúpja alatt sürgölődött még egy-két Jövevény. Vöröses és
sárgás sziklák magasodtak köröttünk, fejünk felett ragyogott a kék égbolt; olyan világos és
kék volt, amilyennek még sohasem láttam életemben. Azonban indulnom kellett. Nem
messze tiszta, hideg vizű forrás csordogált a szurdokból, megtöltöttem kulacsomat, s
ruhám öblébe rejtettem. Ez a kulacs volt nálam, két halkonzerv s egy zseblámpa tartalék
elemmel. Nem sok… Azonban arra számítottam, hogy a csillagűrhajóban tüstént
meglelem a bárányoknak és teheneknek fenntartott helyet, s elüldögélek ott. Miután a
szarvasmarháknak a Jövevények nem túl sok takarmányt szedtek össze, feltételeztem,
hogy legkésőbb egy hét múlva egy másik bolygón leszek. Mekkorát tévedtem! Erről
azonban majd később.
Amikor a lépcsőhöz mentem, az űrhajó alatt valamivel vesződő Jövevények
abbahagyták munkájukat, s rám meredtek. Legalábbis én így láttam. Ez szokásuk ha
közelítesz feléjük, abbahagyják a munkát, s a legképtelenebb pózokban mozdulatlanná
dermednek. A látvány enyhén szólva nem mindennapi, s végül is képtelen voltam
hozzászokni. Én is megálltam, és rájuk bámultam. Azt hittem, megsejtették
szándékomat, s az nem tetszett nekik. Szégyellem beismerni, de ekkor valamiféle
megkönnyebbülést éreztem, túlságosan meleg és becéző volt a reggeli nap, s túlságosan
idegennek, hihetetlenül idegennek mutatkoztak ezek az ízeltlábú csodalények. És a
fedélzeti nyílás tátongó rése az ismeretlen szürke fémben s a fölásott, megszenesedett
föld s a széles, rugalmas lépcső – a hamisítatlan út egy másik világba…
26
A Jövevények azonban, miután kedvükre kibámészkodták magukat, ismét visszatértek

foglalatosságukhoz, s magamra hagytak. Az út ismét nyitva volt, a visszavonulást
tisztességgel elvágták.
Emlékszem, igyekeztem meggyőzni magam, hogy nagyon fontos visszatérnem s
megkeresnem kabátomat, amelyet félórával azelőtt vetettem le, amikor a nap
erősebben kezdett sütni. Egyik lábam a lépcsőre téve álltam, körülnéztem, tekintetemmel a
kabátot kerestem. S minél gondosabban kutattam végig a leszállóhely minden egyes
göröngyét, annál világosabb lett számomra, hogy a kiskabát, öltözékemnek
elmaradhatatlanul fontos darabja nélkül, piszkos, buggyos flanelnadrágban s a tavaszi
hó színében pompázó necctrikóban ismerkedni a Jövevények Gazdáival egyszerűen
illetlenség lenne. Az ördög tudja, mi minden meg nem fordul az ember fejében ilyen
pillanatban! Álltam, értetlenül bámultam körbe, s töprengtem. Körülöttem csend honolt,
csak a Jövevények csörögtek és ciripeltek. Majd arcom előtt mély zümmögéssel elrepült
egy bögöly. Magamhoz tértem, s lábam gyorsan kapkodva mászni kezdtem felfelé a
lépcsőn.
A lépcső meredek volt, és erősen himbálódzott, úgyhogy néhány lépés után
leküzdhetetlen vágyat éreztem, hogy négykézláb álljak, csak nem tudni, miért,
szégyelltem ezt megtenni. Lehet, hogy azért, mert a külsőm – ezt nagyon jól átéreztem
– amúgy is fölöttébb képtelen volt: lógó nadrág, elálló trikó (a konzerveket és szegényes
elemózsiakészletem többi darabját a trikó öblébe dugtam), dermedt mosoly három napja
borotválatlan fizimiskámon. Mellesleg bevonulásomat a Jövevényeken kívül senki nem
láthatta, s ők, semmi kétség, rám se hederítettek. Hétrét görnyedve, erőfeszítéstől remegő
lábbal végül leküzdöttem a lépcső utolsó fokait, s cókmókommal csörögve beléptem a
nyíláson.
Meglehetősen szűk, lejtősen a hajó belsejébe, sötétségbe vezető folyosóba kerültem. A
nap szórt világa behatolt a nyíláson, s halvány fénnyel árasztotta el az érdes tapintású,
szürke falakat. A padló, ahová leültem, hideg volt, s úgy éreztem, hogy finoman vibrál.
Félhomály, mély csend és hűvös volt.
A trikóm alatt megigazítottam rakományomat, összébb húztam nadrágszíjamat,
kinyújtottam a nyakam, s kidugtam a fejem a levegőre. A leszállóhelyen semmi nem
változott. A napfénytől megvilágított, magányos gazik távolról gyerekjátékra hasonlított.
Arra gondoltam, hogy a bejárati nyílás jóval magasabban van, mint ahogy lentről
hittem.
Váratlanul megpillantottam az egyik Jövevényt. Kimérten a lépcsőhöz lépdelt,
megállt, mint aki céloz, s hirtelen villámgyorsan felszaladt, egyenest felém. Lábam
magam alá húzva a folyosó falához tapadtam. A gondolattól, hogy most egészen közel
elhalad mellettem, s az is lehet, hogy hozzám ér, összeszorult a szívem. Azonban semmi
sem történt. A fény egy pillanatra kihunyt, a nyílásban meleg, furcsa, ózonra
emlékeztető szag csapott meg, s a Jövevény, anélkül hogy megállt volna, elszáguldott
mellettem. Hallottam, amint halkan zümmögve és szaporán kopogva távolodik a
sötétben. Ekkor utána indultam, azt ismételve magamban, hogy nem szabad
visszafordulnom. Nagyon féltem, hogy nem tartok ki s elfutok. A menekülés
elviselhetetlen szégyen lett volna, ebben biztos voltam, s ez visszatartott. Először
görnyedten lépdeltem, később azonban úgy döntöttem, hogy ez ostobaság, s
kiegyenesedtem, vállam és tarkóm a láthatatlan mennyezethez feszült, mely ugyanolyan
érdes és hideg volt, mint a falak és a padló. Ekkor kockáztattam meg először, hogy
körülnézzek. Messze a hátam mögött s valamiért felülről az égbolt egy kis darabja kéklett.
Úgy éreztem, egy kút mélyén fekszem. Elővettem zseblámpámat, hogy megnézzem, mi
27
van előttem. Kutatásom eredménye meghökkentett. A folyosó véget ért. Közvetlenül

előttem szürke, érdes felületű, tapintásra ' meleg és teljesen áthatolhatatlan fal állt.
Valami kiábrándultságfélét éreztem, melyet a teljesített kötelesség kellemes érzése
egészített ki. Nagy kedvem lett volna vállat vonni, megfordulni és nyugodt léptekkel a
kijárat felé indulni; arcomon a nemes keserűség kifejezésével, úgy, ahogy egy
tekintélyes valaki tesz, amikor hatalmas erőfeszítéssel arra kényszeríti magát, hogy fájós
fogával beállítson a fogorvoshoz, s megtudja, ez az orvos ma nem rendel. Azonban
fogalmam sem volt arról, hová tűnt az a Jövevény, aki egy perccel korábban erre rohant.
Még egyszer végigvilágítottam a falat, s lent azonnal találtam egy nagy, kerek nyílást. Meg
mertem volna rá esküdni, hogy egy másodperccel korábban még nem volt itt, most
viszont már igen, s zseblámpámmal magam előtt világítva, négykézláb bemásztam
rajta.
A folyosó hideg és sötét volt, akár egy pince, itt pedig olyan sötétség fogadott, akár
egy kriptában, viszont jóval melegebb volt. Felálltam, s hirtelen úgy éreztem, hogy
teljes magasságomban felemelkedhetek. A mennyezet eltűnt. A zseblámpa fénye
elveszett a fejem feletti sötétségben, s a félhomályból balra és jobbra különös
akadályokat szakított ki. Előttem üres tér tátongott. Néhány lépést tettem s
körülnéztem. Először semmit nem értettem – úgy tűnt, mintha köröttem gépkocsi-
köpenyek hatalmas oszlopai emelkednének a magasba. Mintha valamilyen raktárba
kerültem volna. Lassan elindultam az oszlopok közötti keskeny átjárón, s közben
körbepillantgattam. Csak néhány perc múlva szántam rá magam, hogy ujjaimat is
használjam, s megtapogassam a legközelebbi oszlopot. A Jövevények voltak! Vagyis nem
ezek a pók alakú gépek, hanem csak lapos, kerek törzsük. Tökéletes
mozdulatlanságban hevertek egymáson, s alig emlékeztettek a gyors mozgású fekete
szerkezetekre, melyek megleptek mozgékonyságukkal és energiájukkal. A lábaikat nem
láttam, bizonyára vagy le voltak csavarva, vagy behúzták őket. Való igaz, tágas és sötét
raktár volt ez. Az oszlopok legalább három-négy méter magasba emelkedtek. A sötétből
felülről mozdulatlan fürtökben különös, hegyes tengelyek csüngtek le.
Amíg álltam, nézelődtem, és zseblámpám fényét körbefuttattam, fémes kopogás
hallatszott a hátam mögül. Megfordultam, s megpillantottam egy Jövevényt, bizonyára
az utolsót a megmaradtak közül. Az átjárón át felém közeledett. Tőlem néhány lépésre
megállt, mozdulatlanságba dermedt a fénysugárban, majd az oszlopon ügyesen a
magasba emelkedett, és eltűnt a szemem elől. Egy percig valami zümmögött és
csattogott a fejem fölött, majd teljes csönd köszöntött be, s ösztönösen, de
határozottan éreztem: semmi kétség, ebben a hatalmas helyiségben rajtam kívül
egyetlen élőlény sincs.
Nehéz elhinni, de éppen ekkor éreztem magam először igazából magányosnak. Futni
kezdtem – valósággal rohantam – visszafelé, s hamarosan egy falba ütköztem. Lázasan
végigtapogattam zseblámpám fényével, próbáltam megkeresni a rést, amelyen keresztül
bejutottam, de nem találtam. A nyílás ezúttal valóban eltűnt. Felkiáltottam. Hangom
remegett a meleg levegőben, s elhalt a sötétben. Ebben a pillanatban a padló megmozdult
alattam, és emelkedni kezdett. Elviselhetetlen súly nehezedett testemre, meginogtam s
leültem, majd egyenest a kemény, forró padlóra feküdtem.
Vége mindennek! Sorsom beteljesült. Az űrhajó felemelkedett, s magával vitt az
ismeretlenbe. Amennyire tudom, én voltam az első ember, aki eltávolodott a Földtől, s
túljutott a légkör határán. Emlékszem, amikor erre gondoltam, furcsa megkönnyebbülést
éreztem azért, hogy sorsom tovább már akaratomtól függetlenül alakul. Hamarosan
azonban gondolataim zavarosakká lettek. Súlyom duplájára nőtt (normális körülmények
28
között egyébként kilencven kiló vagyok), rosszullét környékezett, forrónak és nehéznek

éreztem magam.
Közel negyedóráig tartott ez. Elnyúlva hevertem, akár egy eltaposott béka, arcom
tenyerembe rejtettem, és számoltam. Százig, ezerig, majd elvétettem a számolást, és
újrakezdtem. A trikómba rejtett konzervek pereme fájdalmasan testembe vágott, de arra
sem volt erőm, hogy oldalt toljam őket, s kényelmesebb testhelyzetet vegyek fel.
Váratlanul felrepültem a levegőbe. Úgy éreztem, hogy zuhanok, hihetetlen
gyorsasággal zuhanok valahová a sötétbe, a semmibe. A hajó minden bizonnyal gyorsulás
nélkül haladt, s beköszöntött a súlytalanság állapota. Amikor rájöttem erre, könnyűnek,
derűsnek éreztem magam, sőt mintha még nevettem is volna magamban. Hiszen igazi
bolygóközi “potyautas“ voltam, akár a regényekben, a súlytalansággal és a többivel
együtt! Örömöm azonban gyorsan elszállt! Két méter magasan a padló felett lebegtem.
Köröttem feketén és alaktalanul a szétszerelt gépek néma oszlopai magaslottak, forró
sötétség rebegett, s egészen közel, alig karnyújtásnyira lebegett zseblámpám. Sehogy
sem tudtam elérni, jóllehet oly energikusan rángatóztam és forgolódtam, hogy
bármelyik tornász megirigyelte volna. A lámpa egyenest az arcomba világított, vakított s
dühített. Képtelen voltam azonban bármit is tenni. Ugyanakkor valami tengeribetegség-
féle támadt rám. Bizonyára a súlytalanságot ugyanúgy nem tudja elviselni szerveze -
tem, mint a túlsúlyt.
Hányinger környékezett, szédültem, végül szitkozódni kezdtem, s mindaddig
folytattam, amíg észre nem vettem, hogy a padlón ülök, s a zseblámpa két lépésre fekszik
tőlem. Megérkeztünk! – gondoltam. A lámpa változatlanul erősen világított, tehát a
start pillanatától egy óránál több nem telhetett el. Még szegényes asztronómiai
ismereteim mellett sem mertem volna arra gondolni, hogy az út ilyen rövid ideig fog
tartani.
Csodálkozásra és töprengésre azonban nem volt időm. A sötétség élni kezdett
köröttem. A fejem felett valami recsegett és ciripelt, s a zseblámpát felkapva, fényében
fantasztikus látványban volt részem: a Jövevények önmagukat szerelték össze. A fekete
gépek szemem láttára növesztették ízeit csápjaikat, s hanyatt-homlok rohantak lefelé,
csörrent a fémhez csapódó fém. Egymás után száguldottak el mellettem, ózonillattal s
forrósággal töltötték meg a levegőt, s eltűntek a sötétben. Mellesleg nem voltak olyan
sokan, alig egy tucatnyian. A többiek változatlanul ott hevertek néma, mozdulatlan
oszlopban. Ismét csend köszöntött be, s valahonnan éles, kellemetlen szag csapott meg.
Ekkor jutott eszembe, lehet, hogy az idegen bolygó levegője légzésre alkalmatlan. Nem
volt mit tennem, a rám váró találkozásra kellett gondolnom az Ismeretlen Világ
Értelmével. S jóllehet bolygóközi űrpilóta aligha vált volna belőlem, abban az ábrándban
ringattam magam, hogy mint a Föld parlamentere azért nem vallók szégyent.
Felálltam, felhúztam nadrágom, a lehetőségekhez képest igyekeztem tekintélyes
külsőt kölcsönözni magamnak, s vártam a Jövevények Gazdáinak jelentkezését. Abban,
hogy megjelennek, egy csöppet sem kételkedtem. Vidám és majdnem ünnepélyes
hangulatban voltam. Hiszen a földi emberiséget képviseltem, s ez nem tréfadolog!
Azonban múltak a percek, és senki nem jelentkezett. Ugyanaz a halotti csend és fojtó
sötétség vett körül, éles, kellemetlen szag marta az orrom. Ekkor némileg bosszúsan
elhatároztam, hogy megkeresem az ajtót, s kilépek a felszínre.
Csak mentem és mentem, zseblámpámmal hol előre, hol a lábam alá világítottam,
falba azonban nem ütköztem. S hirtelen észrevettem, már nem a Jövevények raktárában
vagyok, hanem egy széles, boltíves alagútban. Ez meglepett: észre sem 'vettem, mikor
értek véget az oszlopok. Bizonyára nem jó irányba lépdeltem, bár úgy éreztem, a
29
Jövevények éppen erre rohantak, s a kijárat erre kellett hogy legyen. Visszatérni nem volt
értelme. Előbb vagy utóbb – gondoltam – a Jövevények Gazdái amúgy is utamba
kerülnek. Azonkívül számításaim szerint már valahol az űrhajó másik falánál kellett hogy
legyek. Alig tettem azonban még néhány lépést az alagútban, felfedeztem a nyílást, s
kimásztam az űrhajó érdes, hengerelt páncéljára.
Arra számítottam, hogy ismeretlen csillagképű égboltot, hatalmas és kihalt rakéta-
repülőteret s automata csillagűrhajójukat fogadó, eleven embereket pillantok meg.
Azonban nem ez történt. Áthatolhatatlan sötétség volt előttem, a lábam alatt pedig meleg
és érdes felület, semmi más. Töprengeni kezdtem, elemeztem a tényeket – ha mindezt a
töméntelen képtelenséget tényeknek lehet nevezni –, s végül arra a következtetésre
jutottam: a legvalószínűbb, hogy egy hatalmas, csillagközi űrhajók számára készült
hangárban vagyok. Igaz, ez a következtetés szinte semmire nem adott magyarázatot,
hiszen én nem ismerhettem az ismeretlen bolygó lakóinak erkölcseit és szokásait. S a
helyzetből ítélve, ha már Mohamed nem megy a hegyhez, akkor az lesz a legjobb, ha a
hegy mozdul meg, hogy megkeresse Mohamedet.
Elindultam, s szabad jobb kezemmel magamon segítve (bal kezemben a zseblámpát
szorítottam), kúszni kezdtem lefelé. Bármennyire is különös, többé nem éreztem sem
félelmet, sem izgalmat, sem a korábbi kínzó kíváncsiságot – csupán türelmetlen és
haragos vágyat, hogy minél előbb találkozzam valamilyen élőlénnyel. Meglepő lény az
ember! Mintha egy csapásra megfeledkeztem volna minden megpróbáltatásomról,
fantasztikus helyzetemről, s pontosan úgy viselkedtem, mint egy elkésett vendég, aki
eltévedt a rosszul megvilágított előszobában az idegen kabátok között. Emlékszem, még
félhangon zsémbelődtem is, modortalan alakoknak tituláltam a csillagűrhajó nem éppen
vendégszerető gazdáit.
Lábam ekkor a semmibe csúszott, s elestem. Jól emlékeztem rá, hogy az űrhajó oldala
enyhén lejtős, s nem lehet lezuhanni róla. Ennek ellenére leestem, mi több, jó
magasból, sarkam fájdalmasan a földhöz verődött, a konzervdobozokkal zörögve oldalt
zuhantam, s ösztönösen felkaptam kezem a kincset érő zseblámpával. A fénysugár sima
hálón suhant át, majd felfelé megvilágította a csillagűrhajó lapos, érdes alját.
Nos, végződhetett volna a dolog rosszabbul is-gondoltam vidáman, s felálltam. Hirtelen
fényt pillantottam meg. Gyönge, alig észrevehető volt, azonban szívem örömében
hevesebben vert. Eloltottam a zseblámpát, s szemem kimeresztve bámultam, igyekeztem
szem elől nem veszteni a halványzöld foltocskát. Majd óvatosan, de gyors léptekkel feléje
indultam, s időről időre felgyújtottam zseblámpámat, nehogy valamilyen gödörbe
zuhanjak. Szerencsére a “hangár” padlózata sima és érdes volt, akár a csillagűrhajóé, s
egyetlenegyszer sem botlottam meg, és nem estem el. Nemsokára úgy vettem észre,
hogy egy magas, enyhén dőlő fal mentén haladok, amelyikből tíz-tizenöt méterenként
kerek és négyszögletes ajtók nyíltak. Be akartam pillantani az egyiken, azonban egy
Jövevény végtagjai kandikáltak ki onnan, s ezért jobbnak tartottam, ha nem időzöm el,
hanem a lehető leggyorsabban továbbhaladok. Lám, a fényfolt világosabb lett, s váratlanul
a lábam alá került. A fény egy falba vágott, magas és keskeny átjáróból jött. Bepréseltem
magam, s meglepődve megálltam.
Közvetlenül előttem tágas alagút nyílt, melyet meglehetősen erős fénnyel, de
szokatlan módon világítottak meg. Először úgy tűnt, mintha a fal mentén, véget nem
érő sorban, üzletek sokszínű kirakatai húzódnának, akár este a Nyevszkij proszpekten,
sárgák, kékek, zöldek, vörösek… Az alagút vége ködös, foszforeszkáló füstbe veszett, falai,
akár az üveg, áttetszők voltak. Mellesleg ez aligha lehetett üveg. Sokkal inkább
30
valamilyen ismeretlen fém vagy műanyag. A fal mögött áttetsző rekeszekkel elválasztva
körülbelül tizenöt méteres szobácskák, s a szobákban…
Múzeum volt. Pontosabban egy hatalmas, gigászi méretű, hihetetlen vadaskert. Az első
szobából vissza hőköltem, akár a gyerek a mumustól. Félig zöldesrózsaszín nyálkába
süppedve borzalmas teremtmény trónolt ott, egy varangyos béka és teknősbéka
keverékére hasonlított, csak éppen tehén nagyságú volt. Nehéz, lapos fejét felém fordította,
száját kitárta, alsó állkapcsa alatt nedves bőrzacskó remegett. Olyannyira undorító volt,
hogy hányinger fogott el. Igaz, később hozzászoktam, s undor nélkül, kizárólag
érdeklődéssel szemléltem.
Vele szemben egy másik helyiségben valami olyasmit láttam, amit képtelenség lenne
leírni. Az egész termet betöltötte – hatalmas volt, fekete és remegett. Lüktető
kocsonya, melyet húsos, hajladozó csápok nőttek be, sűrű, tömör közegben úszott, s ez
időnként hol orgonaszínben villogott, hol kihunyt, akár egy elromlott neonégő.
S ennek a meglepő alagút-vadaskertnek minden egyes termében valamilyen élőlény
nyüzsgött, mászkált, rágott, lüktetett, vergődött, szemét méregette. Voltak itt
elefántszerű páncélozott svábbogarak, hihetetlen hosszúságú vörös százlábúak, autó
méretű, nagy szemű, félig hal, félig madár lények, valami hihetetlen színekben pompázó,
fogas és szárnyas lény és egy teljesen meghatározhatatlan alakú, a padlón szétömlő,
zöldes, áttetsző zselébe süppedt állat. Néhány teremben sötét volt. Itt időről időre
színes fények villantak, valami mocorgott. Nem tudom, ki ült ezekben a ketrecekben.
Mindezt nagyon nehéz lett volna elképzelni, leírni; elmondani még nehezebb, szinte
lehetetlen. Könnyen maguk elé tudják viszont képzelni Borisz Janovics Lozovszkijt, az
Állami Ermitázs munkatársát, régészt és családos embert, amint elképedve, körbe-
pillantgatva vánszorog az alagútban, s hihetetlen színű felvillanások visszfénye hull
flanelnadrágot és buggyos trikót viselő görnyedt alakjára, kimeredten ugráló tekintetére,
borostás arcára…
Az alagútnak, azt hittem, soha nem lesz vége. Ötven ketrecet számláltam meg, majd
abbahagytam a számlálást. Az alagút spirál formában kanyarodott, a falon jobbra és
balra bizonyos távolságra keskeny átjárók nyíltak, melyekbe bepillantva hasonló színes és
sötét kirakatok sorát pillantottam meg. Néha el-elszaladt mellettem egy Jövevény,
felágaskodott, esetlenül felkapta csápjait, fehér fény villant, majd ciripelve és kopogva
továbbrohant.
Hirtelen halálos fáradtságot éreztem. Lábaim összegabalyodtak, fejem majd széthasadt
a fájdalomtól. Már régóta szerettem volna inni, de miután nem tudtam megtalálni á
birkákat és a teheneket, úgy döntöttem, “a lehetőség szerint minél később nyúlok
szerény tartalékaimhoz. A szomjúság most már elviselhetetlen lett. Ebben kétségkívül
szerepe volt a forróságnak, a borzasztó szagnak; melyhez – szó, ami szó – úgy-ahogy
hozzászoktam, valamint az utóbbi órák izgalmainak.
A start pillanatától alig múlhatott el több mint fél nap, én azonban annyira
elfáradtam, mintha legalábbis néhány éjszakát egymás után nem aludtam volna. S
amikor elértem az alagút egyik, még be nem népesített szakaszához – egész sor üres,
áttetsző fallal el nem kerített, tiszta, száraz és teljesen sötét ketrec volt itt –, úgy
döntöttem, hogy megállók. Lelkiismeretem megnyugtatása céljából elkiáltottam magam.
Még mindig azt hittem, hogy a Gazdák meghallhatnak. Azonban senki sem válaszolt,
csak valahol az alagútban kopogott szaporán lábaival egy Jövevény.
Élvezettel végignyúltam a padlón, s kiraktam trikóm öbléből kincseimet. Kiraktam, a
lámpa fényében gyönyörködtem bennük, és a hideg futott végig rajtam. A kést
kabátom zsebében felejtettem! Igazi tragédia volt ez. Soha nem hittem volna, mennyire
31
szánalomra méltó az éhes ember, ha vannak konzervjei, de nincs konzervnyitója. Először

megkíséreltem szíjam csatjával felnyitni egy dobozt. Miután kudarcot vallottam, a
konzervdobozt a padlóhoz vágtam, és a válaszfal sarkához vagdostam. A doboz
elvesztette eredeti alakját, repedések futottak végig rajta, melyeket végül csatommal
sikerült annyira kiszélesítenem, hogy a doboz tartalmát vékony levelekként ki tudtam
rajtuk préselni.
Töprengve szopogattam ezeket a vékony levelecskéket, s váratlanul ráébredtem, hogy
sokkal inkább foglalkoztat a konzervnyitó problémája, mint a Gazdák vagy a
“vadaskert“ titka. Néhányat sóhajtottam, ittam pár korty vizet a kulacsból, s elaludtam.
Másnap – vagy másnap éjjel vagy talán még aznap este, nem tudom – ismét
nekiláttam, hogy megkeressem a Gazdákat. Azonkívül reméltem, hogy bejutok abba a
helyiségbe, ahol a Jövevények az elrabolt gépkocsikat tartották. Hiszen azokban
lehetett az az élelmiszer is, amit Pendzsikentből a táborba szállítottam. S víz a hűtőben.
Sem a kocsikat, sem az élelmiszert nem sikerült megtalálnom, viszont örömömre a
“vadaskert” egyik alagútjában rátaláltam a birkákra és tehenekre. Egy hatalmas,
hangyaszerű szörnyeteg ketrecével szemben, vastag, áttetsző fal mögött heverésztek a
tarka tehenek, s a szomszédos rekeszben gyülekeztek a birkák. Ez a felfedezés nagy
örömmel töltött el, mi több, örömöm egészen önzetlen volt, mert teljes képtelenség volt
hozzáférnem ezekhez a “földi lényekhez”. Mindnyáján meglehetősen jól voltak, talán csak
a birkák érezték szűkösnek a helyet. Mellesleg hamarosan rájöttem, miről is van szó. A
ketrecekben egymás mellett láttam egy hatalmas tigrist, mellette a másikban sárga
színű, állandóan izgő-mozgó, kutyákra hasonlító állatokat. Ügy láttam, coyote-ok,
sztyeppi farkasok voltak. Ezeknek a ragadozóknak a termeiben friss csontok és
bőrdarabok voltak a padlón szétszórva, s azok kétségkívül báránytól származtak. Ebből
három, nagyon is magától értetődő következtetést vontam le. Először is: a birkákat a
Jövevények ilyen nagy mennyiségben a vadállatok számára átmeneti eledelnek fogták
össze, másodszor: a Jövevények űrhajója nemcsak Tádzsikisztánban fordult meg, ahol,
mint tudjuk, sem coyote-ok, sem tigrisek nem élnek. S végül harmadszor: hogy a
“vadaskertben“ néhány, az is lehet, hogy több, könnyen elképzelhető, hogy nem is a mi
Naprendszerünkhöz tartozó bolygó állatvilága nyert bemutatást.
Elhatároztam, hogy tervszerűen fogok cselekedni, s nekiláttam, hogy jobbkéz-szabály
szerint bejárjam az alagutakat. Ez a módszer nagyon jó a földi labirintusok bejárására,
azonban semmi hasznát nem vettem ebben az égi útvesztőben. Az égi útvesztő ugyanis
állandóan változott! A már ismerős átjárók helyén áthatolhatatlan falakra bukkantam. A
nyílások, mintegy varázsszóra, hol felbukkantak, hol eltűntek. Láttam, amint egy
terjedelmes ketrecsor hirtelen puhán és zajtalanul félrehúzódott, s felszabadított egy
nyílást, melyből egy perc múlva előugrott egy Jövevény.
Hamarosan meglepő felfedezésre jutottam. Ezt a világot, ahol az ókori filozófushoz
hasonlóan lámpással kutattam az Embert, egy idegen bolygó helyiségének, csillagűrhajók
hangárának, múzeumnak hittem, s végül rájöttem, hogy nem így van.
Ez a világ állandóan változott. Éreztem mozgását a térben. Testem súlya néha
hirtelen erősen megnőtt, a padló kicsúszott a lábam alól, valahová oldalt sodródtam, s a
falhoz verődtem. Néhány percre súlytalanság köszöntött be. Egy ügyetlen lépés után a
levegőbe repültem, s hányingertől kínozva kapálóztam, egészen addig, amíg a
súlytalanság meg nem szűnt. Ezekben a percekben a “vadaskert” termeiben nevetséges
és hátborzongató jeleneteket figyelhettem meg.
Képzeljenek maguk elé egy közönséges fehér-tarka tehenet, amint szétterpesztett
lábával a mennyezet felé mutatva lebeg a levegőben. Meglepő látvány! Mellesleg a
32
tehenek és a birkák ebben a helyzetben meglehetősen nyugodtan viselkedtek, hanem a

tigris!… Tekergőzött, rángatózott, megpróbált karmos mancsával valami szilárd tárgyba
kapaszkodni… a padló és a mennyezet között lebegő gigászi varangyosbéka pedig sokkal
inkább beteges álomnak, mint objektív realitásnak tűnt! Különben a súlytalanság
látszólag nem volt különösebb hatással az állatokra. Alighogy a tömegvonzás helyreállt,
minden visszatért a maga megszokott kerékvágásába.
Egyik-másik szörnyszülöttet a súlytalanság megvadította. Alkalmam nyílt megfigyelni
egy hatalmas, kígyószerű lény lázadását. Feszes tekerccsé csavarodott, és
szaruhártyával borított farkával nagy erővel püfölte a szomszéd cella falát. Dübörgő
csapásait a folyosó túlsó végéről meghallottam. Félelmetesen gyönyörű látvány volt, a
pislákoló kékes ködben gigászi sárkány göngyölődött szét és össze. Ütéseitől remegett a
padló a lábam alatt. A fal a szemem láttára hasadt szét, hosszú, kacskaringós repedések
futottak végig rajta. Láttam, hogy kék füst kúszott be a szomszédos terembe, ahol két
nagy, fekete, szemekkel ellátott, gombaszerű lény ült, s a “gombák“ rángatózni kezdtek,
görcsösen és tehetetlenül ugrándoztak a teremben. Majd a lázadó ketrecében hirtelen
kihunyt a kékes ragyogás, és a beköszöntő félhomályban fehéres párafelhők ereszkedtek
lassú himbálódzással lefelé. A nehéz csapások tüstént elcsitultak. A lázadás véget ért.
Később még egyszer láthattam ezt a kígyót. Egy másik teremben helyezték el, ahol
nagyon csöndesen és jól nevelten üldögélt. A szemmel bíró “gombákat” azonban többé
nem láttam. Cellájuk megürült, kialudt benne a fény. Amikor oda pillantottam, gyorsan
surranó árnyakra lettem figyelmes. Szerintem a Jövevények voltak. Ügy gondolom, a falat
javították.
Nagyon eltértem azonban a tárgytól. Szóval fölöttébb gyorsan rájöttem, hogy egy
hatalmas, a világűrben száguldó bolygóközi rakétán vagyok. Ez akkor vált végképp
világossá számomra, amikor a kirakatos folyosókon egyszer olyan erővel vágódtam végig,
hogy kezemmel hadonászva vagy húsz métert repültem, próbáltam visszanyerni
egyensúlyomat, amíg neki nem ütköztem valamilyen tárgynak, s végig nem gurultam az
érdes padlón. Ez egy hasonló esetre emlékeztetett a leningrádi autóbuszban, ahol pontosan
így repültem végig az ülések közötti folyosón, s közben levertem az ülő utasok kalapját. A
hasonlóság teljes volt. Mellesleg arról a tárgyról, melyben megbotlottam, kiderült, hogy
egy padlóhoz tapadt Jövevény. Neki sikerült lábon maradnia, bár mind a mai napig nem
tudom elképzelni, mi módon.
Tekintetemmel követtem a folyosón vidáman elügető Jövevényt, kék foltjaimat
dörzsölgetve, Buddha-pózban helyet foglaltam, s töprengeni kezdtem. Az egész olyan
vigasztalannak tűnt.
Ha a hely, ahol voltam, például egy csillagűrhajó hangára lett volna, mint ahogy .
kezdetben gondoltam, vagy “vadaskert”-múzeum, ahogy később hittem, végül csak
sikerült volna kijutnom az idegen bolygó ege alá. De nem, ez egy mozgó űrhajó volt,
mély állandóan változtatta repülési irányát, s számomra megmagyarázhatatlanul váltogatta
belső terének elrendezését. S az űrhajó fedélzetén túl csupán üres tér volt.
Még két kérdés maradt: vannak-e az űrhajón értelmes lények, s meddig szándékozik ez
a bolygóközi vándor (gondolok itt az űrhajóra) kószálni a térben? Természetes, hogy
mindkét kérdés válasz nélkül maradt.
Negyed kulacs vizem s az utolsó konzervem maradt csak. Ezt a dobozt mellesleg
még ki kellett nyitnom, a víz viszont kezdett romlani. Legalábbis mocsár- és ebihalbűzt
árasztott. Lábam keresztbe helyezve ültem az alagút közepén, tőlem jobbra egy
félhomályba burkolózó ketrecben ismeretlen szörny villogott fantasztikus fényeivel, balról
pedig egy ostoba tekintetű tehén nyalogatta töprengve ketrecének áttetsző falát.
33
Néma csend volt. A folyosó távolabbi vége homályba borult, a padlón színes, fényes
foltok hevertek mozdulatlanul. Ekkor vettem először észre, hogy a mennyezet is
áttetsző: egy helyen fényes csík hasított át rajta, s megfigyelhettem egy jövevény
kitárt csápú árnyékát, éppen a fénysugáron szaladt át. Megpróbáltam magam elé
képzelni az Értelemnek ezt a hatalmas alkotását – csillagűrhajó, melyet gépi agy
irányít, mely tele van bonyolultnál bonyolultabb szerkezetekkel, több száz méterre
terjed fel- és lefelé, jobbra és balra. Valóban az értelem egyetlen élő hordozója sincs itt? –
gondoltam. – Lehetetlen. Több ezer tonna áttetsző fém, több száz pókszerű gép, és nincs
egyetlen ember sem?“ Elképzelni még el tudtam volna, azonban nagyon nehéz lett volna
elhinni. Tíz-egynéhány nappal korábban el tudtam volna képzelni egy ilyen űrhajót, de
semmi pénzért nem hittem volna létezésében. Most, amikor láttam a végtelen, áttetsző
folyosókat, s kezemmel megérintettem az érdes, kissé meleg padlót, hittem a kezemnek,
képtelen voltam azonban elkönyvelni magamban: lehet, hogy rajtam kívül egyetlen ember
sincs itt.
A tehén vont el ezektől a gondolatoktól, mert felhagyott a fal nyalogatásával,
visszatért a terem mélyére, s egy áttetsző csöbörből lakmározni kezdett. Fokozott
kínnal éreztem, mennyire kiszáradt a torkom, s mennyire éhezem. Ekkor eszembe jutott
valami. Felpattantam, kiszaladtam a folyosóra, teljes hangerővel káromkodtam.
Ostobának és hülyének neveztem magam. Korábban, jóval korábban kellett volna erre
gondolnom. Szükségem volt egy Jövevényre. Akármelyikre. De minél-előbb: nem volt
türelmem várni.
Hamarosan rátaláltam egyre. A “pók” egy félhomályos terem falánál állt, s mellső
lábaival egy keskeny, fekete résben turkált. Nem törődött velem. Nagyon elfoglalt és
barátságtalan volt, mégis magamhoz hívtam, s mikor ez sem segített, hátba vágtam, s
megégettem a kezem. A Jövevény felemelte két lábát, és szokásos testtartásába
merevedett, ugyanakkor változatlanul tovább kapirgált a fekete nyílásban, ahol időről
időre kék szikrák gyúltak és aludtak ki. Képtelenség volt rájönni, hol van a mellső s hol a
hátsó lába, s rövid habozás után elszántam magam. Kezem ruhám öblébe dugtam,
előhúztam a konzervdobozt, s a padlóra állítottam. Majd így szóltam:
– Tessék. Fogd, barátocskám, s cipeld a raktárba.
Abban reménykedtem, hogy a Jövevény elveszi a dobozt, s elviszi a többi földi
tárgyhoz, én pedig, akár végigrohanom utána az egész űrhajót, de meglelem ezt a
raktárát, és akkor minden egyszerűbb és könnyebb lesz. A Jövevény mozdulatlanul állt,
azután elvette a konzervdobozt, egy ideig forgatta mancsai között, majd ismét a
padlóra helyezte. Csalódtam.
– Na, mi van veled? – kérdeztem.
A Jövevény néma maradt.
– Miről van szó? – kérdeztem.
A Jövevény hangosan csettintett, becsapott valami ajtót, s meg sem fordulva
távozott. Ekkor felvettem a konzervdobozt, s nemsokára meggyőződtem, hogy fel van
nyitva. Tulajdonképp keresztben kettévágták, felső fele elvált az alsótól, míg az alsó a
padlón maradt. Lazachús mámorító illata töltötte meg a levegőt, s nem tudtam ellenállni.
Elvettem a konzerv felét, s kiürítettem. Majd hörpintettem a kulacs poshadt vizéből, s
úgy éreztem, hogy én vagyok az egész világmindenség legelégedettebb embere. Újra
lehetett tervezni a kutatást.
34
Kezdetben a fal mentén haladtam, mert végtére is teljesen mindegy volt, merre
megyek, s hamarosan rábukkantam egy Jövevényre, szerintem ugyanarra, akire az előbb.
Mindenesetre az is a falban kotorászott, s kék szikrák fénye világította meg.
Hozzáléptem, s így szóltam: “Köszönöm.” Teljesen komolyan mondtam ezt, jóllehet
sokkal jobban örültem volna, ha a Jövevény segít megtalálnom a raktárát. Azután mellé
guggoltam, s figyelni kezdtem. A Jövevény csattogott, fény villant, én pedig próbáltam
megérteni, mit csinál, de nem jöttem rá. A Jövevény befejezte a munkát, s egymásra
pillantottunk. Vagyis én ránéztem. Hogy 6 hová nézett, nehéz lett volna kideríteni. Ekkor
beszélni kezdtem vele. Úgy beszéltem hozzá, ahogy egy unatkozó ember szól a
kutyájához. Először csak úgy összevissza csevegtem: aj, barátocskám, milyen okos fickó
vagy, s milyen szófogadó legény, hogy is hívnak… és így tovább. A Jövevény nem ment el,
s ekkor némi lelkesedéssel nekiláttam, hogy a Földről, az emberekről, magamról és a
régészekről meséljek neki. Sokáig beszéltem, ő pedig csak állt és hallgatott, mozdulat-
lanul, akár egy szobor, s egyszer csak észrevettem, hogy mellette még vagy öt Jövevény
gyűlt körém.
S ekkor rájöttem valamire. Hallgattak, s felvételt készítettek. Felálltam, összeszed-
tem gondolataimat, s beszélni kezdtem. Nem az első előadásom volt ez, ilyen előadást
azonban még sohasem tartottam. Az utóbbi napok során először éreztem, hogy valóban
hasznos dolgot teszek. De még mennyire – hiszen a Jövevényeken keresztül ezeknek a
gépeknek á láthatatlan Gazdáihoz fordultam. A Földről és az emberiségről, háborúról és
forradalmakról, művészetről és régészetről, nagy építkezésekről és nagy tervekről
meséltem. Megpróbáltam egzakt tudományaink vívmányairól is beszélni, félek azonban,
hogy előadásomnak ez a része kissé homályosra sikerült. S képtelen voltam rászánni
magam, hogy szóljak az atom- és hidrogénbombáról, a mérges gázokról. Nem tudni,
miért, de szégyelltem magam… Minden másról részletesen s lelkesen beszámoltam.
Úgy vélem, ha a Gazdák megfejtik ezeket a felvételeket – ebben pedig nem
kételkedhetem –, elégedettek lesznek. Legalábbis tudni fogják, hogy gépeik értelmes
testvéreikkel találkoztak.
Amikor befejeztem, s így szóltam: “Nos, ez minden” – a Jövevények még ácsorogtak
egy darabig, majd hirtelen fény villant, s amíg a szemem törölgettem, mind egy szálig
eltűntek.
Egy ideig ennek az eseménynek a hatása alatt sétáltam a folyosókon. Nagyon büszke
voltam magamra, s többé nem tekintettem félve a Jövevényekre, ők most számomra
sajátos postaládák voltak, melyekre rábízhattam egy másik emberiségnek címzett
üzenetemet. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem lelkesedtem értük mint nagyszerű
szerkezetekért. Egyszerűen valahogy egész lényemmel váratlanul rádöbbentem, hogy ők
csupán gépezetek. Nagyon ravaszak, de óhatatlanul korlátozottak, mint minden gép.
Magától értetődik azonban, hogy küldetésem teljesítése nem könnyítette meg a
helyzetemet. Úgy tűnt, hogy bejártam az egész emeletet, és semmi újra nem leltem. Még
arra sem találtam módot, hogy valamiképp feljebb emelkedjek. Viszont befaltam a
konzerveket, és nemsokára igazából éhezni kezdtem.
Ott szédelegtem a földi állatok termei előtt, sokáig álldogáltam előttük, s mohón
néztem, hogyan marcangolnak valami fehér-rózsaszín dolgot a coyote-ok, s hogyan
szürcsölik a vizet. Igen, az űrhajón volt élelem és víz. A karámban csupán három birka
maradt, őket nyilván meg kívánták őrizni, s most a ragadozók valami más elemózsiával
táplálkoztak, lehet, hogy szintetikussal. Élelem és víz volt a hajón, ezt biztosan
tudtam.
35
Egyszer egy széles és alacsony folyosóra jutottam, egy résbe, melyen csak lehajolva
haladhattam tovább. Meglehetősen messzire kúsztam benne. Váratlanul ismerős
ciripelés és fémes csikorgás hallatszott. Két Jövevény futott velem szembe. Rendszerint
egyedül jártak, ez azonban nem lepett meg. Egy tárgyat cipeltek magukon, hosszú, fehér
volt, akár a gyalult gerenda. S ennek a gerendának… nem tudom, hogyan írjam le ezt az
illatot, már nem is emlékszem rá – ételszaga volt. A Jövevények élelmet cipeltek. S
amikor a fehér, illatozó valami velem egyvonalba került, ráugrottam. Magam felé
rántottam, magam alá gyűrtem, és teljes testsúlyommal ráfeküdtem. A Jövevények
továbblépdeltek, nem törődtek velem, s vagy tíz méteren keresztül magukkal hurcoltak.
Eztán lezuhantam. A kezemben maradt egy nagy, illatozó, juhsajtra emlékeztető darab.
A Jövevények futottak tovább útjukon, én pedig anélkül, hogy egy lépést tettem volna,
azon nyomban nagy lakomát csaptam. Úgy emlékszem, az étel nagyon finom volt.
A továbbiakban még néhány ilyen rablótámadást elkövettem. Úgy vettem észre, a
Jövevények erre nem jöttek rá. Két alkalommal dugig tömtem magam. Harmadszorra
borzasztóan undorító valami került a kezembe… Nyilvánvalóan nem “földi” lényeknek
szánták. Szalmiákszeszszagot s még valamiféle olajbűzt árasztott. így vagy úgy, de
különösebben nem szenvedtem az éhségtől. Annál inkább a szomjúságtól…
Mint a szemem világára, úgy vigyáztam az utolsó néhány korty vízre, eljött azonban
az óra, amikor nem tudtam türtőztetni magam, s mind kiittam. A kulacsot elhajítottam
a sötétben. Úgy gondolom, talán még most is ott hever. Számításaim szerint ez a tizedik
vagy a tizenegyedik napon történt. Csupán a zseblámpám maradt meg az utolsó, félig
elhasznált elemmel s a Jövevényektől elrabolt szintetikus élelem egy darabja.
Nemsokára nagyon rosszul lettem. Haldokoltam a szomjúságtól. Azonkívül a
szintetikus élelem sem volt túlságosan jó. Legalábbis az, amelyiknek olajszaga volt,
nem ízlett. Egyszóval úgy történt, hogy térdem megrogyott, szédülni kezdtem, s Qtt a
folyosó közepén a padlóra rogytam.
Ekkor különös dolog történt. Kezdettől fogva foglalkoztatott a gondolat, miért van az,
hogy a Jövevények, akik a tepe tetején raboltak el, alighogy jobban szemügyre vettek,
többé nem törődtek velem. A helikopter akkor rabolt el, amikor négykézláb kapaszkodtam
felfelé a meredek lejtőn. Akkor semmit nem érthettem: hirtelen motorzúgás, ütés a
hátamra, kemény fogók, melyek oldalamba vágtak, és sötétség. Csupán arra volt időm,
hogy eszelősen felüvöltsek, ózonszagot éreztem, majd ismét fény gyűlt, s én már a
Jövevények leszállóhelyén voltam.
Azonban itt, a hatalmas, élettelen űrhajón egyet-mást megértettem. Úgy tűnt, hogy a
Jövevényeket, ha szabad azt mondani, csak értelemmel nem bíró lényekkel való
bánásra képezték ki, mindennel, ami négy lábon kúszik, mászik, fut. Különben nem
tudnám megmagyarázni azt a tényt, hogy a Jövevények, akik, amikor még képes voltam
egyenesen tartani magam, rám se hederítettek, olyan meglepő aktivitást fejtettek ki,
alighogy négykézlábra rogytam a fáradtságtól. Zúgó fülemmel is meghallottam lábaik
dobogását és ciripelésüket, a lámpa fényében megláttam, amint egy kis csoport
körbevett, s rám rontott. Megragadtak az oldalamnál, s elcipeltek valahová. Úgy
égettek, akár egy felforrósodott kemence, közben az ózon illatától magamhoz tértem,
kiszakítottam magam, s megpróbáltam felegyenesedni. Ez sikerült, s alighogy felemel-
kedtem, két lábra álltam, s beszélni kezdtem hozzájuk (nem emlékszem, hogy pontosán
mit mondtam, talán azt, hogy “Ugyan, fiúk!”), tüstént elengedtek, körbeálltak, s élénk
ciripelésbe fogtak. Nos, ekkor kezdtem egyet-mást megérteni. Amíg lábon álltam.
Gazda voltam számukra. Homo Sapiens Erectus, nekik alá nem rendelt lény, Minden
Létezők Ura. Azonban négykézlábra ereszkedve egy szempillantás alatt állattá váltam,
36
melyet el kell fogni, ketrecbe kell zárni, tanulmányozni kell és… etetni-itatni. Ez az utóbbi
felfedezés erőteljes töprengésre késztetett.
Ezt azonban nem vállaltam. Szörnyen szerettem volna inni, éhes voltam, legyöngültem,
ezt azonban nem vállaltam. Ülni a tehenek szomszédságában, hízni és kérődzni?…
Bármennyire csábító volt is ez a gondolat, undort és szörnyülködést váltott ki bennem.
Ebben a percben különösen határozottan, olyan határozottan, mint még addig sohasem,
éreztem emberi mivoltomat. Kiegyenesedtem, kidüllesztettem a mellemet, s rámordultam
a Jövevényekre. Rájuk kiáltottam, hogy hordják el magukat. S elkotródtak. Bámultak egy
darabig, ciripeltek, azután elkotródtak.
A szomjúság, az idegkimerültség, a visszataszító szag, a halálos fáradtság azonban
megtették a magukét. Éreztem, hogy hallucinálni kezdek. Hirtelen azt képzeltem, hogy
egy hatalmas csillagközi “Bolygó hollandi“ fedélzetén tartózkodom, s a Jövevények –
régen elhalt Gazdáik gépi kísértetei, kiket egykor borzalmas bűntettükért elátkoztak, s
valahol az űrhajó mélyén rejtőzik parancsnokuk, egy Mars-lakó van Straten vagy van der
Deken szelleme, akit rettenetes bűneiért arra ítéltek, hogy a végtelen űrben örökké
bolyongjon. Ez űrhajóbeli tartózkodásom utolsó napjaiban történt. S éppen ezekben az
utolsó napokban tettem legnagyszerűbb felfedezéseimet.
Miközben eredménytelenül kutattam ember és víz után, betévedtem egy üres
szobába. Emlékszem, egy teljesen néptelen alagútban történt ez. Sötét volt és forróság.
A zseblámpa fénye végigsiklott a falon, s engem mintha áramütés ért volna. Úgy
éreztem, hogy végleg megőrültem. A falon egy kitárt szárnyú madár kezdetleges
rajzára s alatta egy feliratra leltem. Az írás mindössze görbén és hanyagul egy sorba rótt
hét jelből állt. A madarat vastag, megszáradt festékkel pingálták oda, s élesen kiütközött
a szürke falon. A betűket valamilyen hegyes tárggyal karcolták rá. El tudják képzelni, mit
éreztem? Hanyatt-homlok menekültem innen. Vágtattam a folyosókon. Újult erővel s
reménnyel láttam hozzá, hogy magamhoz hasonló értelmes lényeket találjak. Nem
tudom, miért, de biztos voltam benne, hogy találok ilyet, jóllehet a feliratot és a rajzot
évezredekkel korábban is készíthették. Nagyon gyorsan kimerültem, s eszméletem vesztve
összeestem, amikor pedig magamhoz tértem, már képtelen voltam megtalálni ezt a
szobát. Valami vonzott, csábított oda, de… Mellesleg még egy felfedezés várt rám, sokkal
jelentősebb és különösebb.
Nem emlékszem már, hogyan másztam be egy alacsony és hosszú alagútba, mely egy
kúthoz vezetett el, igazi feneketlen veremhez. A peremén feküdtem, s eltompult
kíváncsisággal bámultam fekete mélységébe, ahonnan forró bűzhullámok törtek fel. Úgy
láttam, hogy lent tüzecskék mozognak, fényes, fehér szikrák lobbannak fel.
Kényelmesebben elhelyezkedtem, könyököm szétterpesztettem, öklömre helyeztem az
állam, s könyököm váratlanul valami puhába süppedt. Nagy nehezen felemelkedtem és
odavilágítottam. Egy hulla feküdt mellettem. Pontosabban egy múmia – egy ember
aszott, fekete hullája. Közvetlenül a kút peremén hevert, összegömbölyödve, térdét
fejéhez húzva. Apró termetű, aszott és elszenesedett volt…
Sokáig néztem, próbáltam elképzelni, lázálom-e ez vagy valóság. Majd elszántam
magam, s erőtlenül remegő kezemmel a halott kezéhez értem. Porrá omlott össze a kéz,
s a fekete hamukupac alatt fém csillant; egy különös amulett volt -apró, nehéz platina
szobrocska, egy háromujjú ember. Felvettem a szobrot, gondosan megtisztítottam a
hamutól, s trikóm öblébe rejtettem. Abban a pillanatban nem nagyon érdekelt. Ültem és
néztem a fekete múmiát, és saját végemet láttam. Megértettem, hogy többé nincs miben
reménykednem. Magam elé képzeltem ezt az apró termetű kis embert, amikor még élt,
erőtől duzzadt, igazi emberi kíváncsiság űzte, amikor akárcsak én, próbált behatolni az
37
idegen csillagűrhajó titkába. Bizonyára nagyon régen történt. Mikor? Ki ő? Mire gondolt? Ki
várta hiába visszatértét?
A csillagűrhajóban töltött utolsó napjaimról, illetve perceimről csak nagyon zavaros
emlékeim őrződtek meg. Bizonyára akkor már beteg voltam. S lehetséges, hogy
mindaz, amit most elmesélek, egyszerűen képzeletem terméke.
Ha jól emlékszem, egy hatalmas, mindenféle bonyolult, csillogó géppel teli teremben
ültem. Különös érzés kerített hatalmába. Hangokat és hangos; szabálytalan ritmusú
zenét hallottam. Éreztem, valaki a szemembe néz. Nem tudom, hogyan magyarázzam
meg ezt: éreztem tekintetét, de a szemét nem láttam. Nem tudom, miért nem láttam:
lehet, hogy megszámlálhatatlanul sok millió kilométerre volt tőlem, de az is lehet, hogy
egyáltalán nem létezett… A tekintet azonban figyelmes, átható és csodálkozó volt.
Fogalmam sincs, meddig tartott ez. Megjelentek a Jövevények, s óvatosan felemeltek.
Engedelmeskedtem. Szörnyen gyönge voltam, alig álltam a lábamon. Elvittek valahová.
Majd sötétség, súlytalanság, motorzúgás vett körül, s friss, számomra ismerős és
hihetetlenül kedves földi szél csapott arcomba.
Ebben a pillanatban rövid időre magamhoz tértem, s rájöttem, teljesen ösztönösen
rájöttem, hogy mi történik velem. Rádöbbentem, hogy visszavittek a Földre. A
Jövevények Gazdáik parancsára visszavitték a Földre a hozzájuk hívatlanul ' behatolt,
erejét és lehetőségeit mérlegre nem tevő kétlábú lényt. S rájöttem, hogy minden –
terveim, szándékaim –, mindaz, amit sikerült elérnem, semmivé lett. Védekezni
próbáltam. Ö, hogy küzdöttem! Kiabáltam, könyörögtem, hogy vigyenek vissza az
űrhajóra, mutassanak be a Gazdáiknak… Az utolsó, ami megmaradt bennem – egy
helikopter motorjainak zúgása, vakító felvillanás, nedvesség és hideg.
A továbbiakat ismerik. A közelben tartózkodó katonák szedtek fel, s kórházba
szállítottak. Ezt később tudtam meg, amikor magamhoz tértem, s végleg felépültem.
Majdnem fél évig öntudatlanul feküdtem. Erős kimerültséget, kétoldali tüdőgyulladást,
ideglázat és még valamit állapítottak meg. Az orvosok képtelenek voltak meghatározni
ezt a betegséget. Gyanítom, hogy az űrhajón szedtem össze. Azonban felgyógyultam.
Felgyógyultam, s amikor egyet-mást elmeséltek, mindenre emlékeztem. Ennyi az egész.
Kalandjaim nem voltak hiábavalók. Azt mondják, nagy segítségére voltam a
sztalinabadi bizottságnak. Azonkívül megbizonyosodtam róla, hogy feleségem szeret,
barátaim nagyra becsülnek, s a gépek nem értenek meg. Úgy gondolom, ezek az
ismeretek a továbbiakban még hasznomra lesznek, ha ismét abban a szerencsében lesz
részem, hogy eljutok a Jövevények kapujához. Mellesleg most már állandóan magammal
hordok egy konzervnyitót. Pokolian hasznos eszköz! Többek között rendkívül kényelmes
vele könyveket felbontani. Ó, micsoda kár, hogy a Jövevények csupán gépek voltak!
RÉSZLETEK A SZTALINABADI BIZOTTSÁG ZÁRÓÜLÉSÉNEK

JEGYZŐKÖNYVÉBŐL
…Nem kételkedhetünk benne, hogy a Jövevényeket kizárólag kutató céllal küldték a

Földre. A Fekete Helikopterek és a pók formájú szerkezetek vagy nem voltak
felfegyverezve, vagy nem használták fegyvereiket. Egyébként is hangsúlyoznunk kell, hogy
a Jövevények az emberekkel rendkívüli körültekintéssel jártak el. Sebesülés vagy
sérülés nem történt. Lozovszkijt nagyon óvatosan szállították vissza a Földre. A
Jövevények által okozott valós kár jelentéktelen, s értelmetlen lenne néhány gépkocsi,
tehén és birka elrablását ellenséges cselekedetnek minősíteni…
38
A Jövevényeket három napig figyelhettük meg a Földön: 19… augusztus 14-én, 15-
én és 16-án, mi több, a “pókokat“ alig néhányan látták. A Fekete Helikopterek
leszállóhelyüktől százötven-kétszáz kilométeres körzetben az összes nagyobb lakott
település felett megjelentek. Az egyiket nem messze az afgán határtól befogták
repülőink.
Felszólításukra, hogy szálljon le repülőterükön, természetesen nem válaszolt, s
kénytelenek voltak tüzet nyitni rá. A pilóták saját szemükkel látták a páncéltörő
gránátok fellobbanásait fekete törzsén. Néhány másodperc múlva a helikopter hirtelen
hihetetlen sebességgel félrefordult, kőként zuhanni kezdett egy felhőkkel sűrűn borított
szakadékba. A pilóták meg voltak róla győződve, hogy összetört, Lozovszkij
feljegyzéseiből azonban ismeretes, hogy sikerült szerencsésen visszatérnie a
csillagűrhajóhoz. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor fegyveres összetűzésre került sor a
Jövevényekkel, s ekkor is az emberek nyitottak tüzet…
Augusztus 14-ről 15-re virradó éjszaka Közép-Ázsia és Észak-Afganisztán területén
néhány órára nem működött a rádió-összeköttetés. Semmi kétség, hogy ez a Jövevények
Lozovszkij által leírt éjszakai tevékenységének a következménye…
Úgy tűnik, hogy a pók formájú szerkezetek nem mások, mint UKPGG-k: univerzális,
Korlátlan Programú Gondolkodó Gépek, vagyis kibernetikus szerkezetek, melyek
képesek bármely helyzetben alapprogramjuk szempontjából a leglogikusabban és
legcélszerűbben cselekedni. A Szovjetunió Tudományos Akadémiája Információelméleti
Intézete nemrég mondta ki, hogy lehetséges ilyen gépek megalkotása. Sok minden
viszont tisztázatlan maradt. Nem tudjuk, miféle energiaforrásból táplálkoztak, mi a
szerkezeti rajzuk. Nem tudjuk, hogyan sikerült ilyen bonyolult és nagy erejű szerkezetet
ilyen kis méretben létrehozni. Ilyen tökéletes szerkezetekről mi egyelőre csak
ábrándozhatunk…
El kell utasítani azt a véleményt, hogy a Jövevények Gazdái a pók formájú
szerkezeteket saját képmásukra és mintájukra alkották meg. A legáltalánosabb
feltételezésekből s abból kiindulva, ahogy ezek a gépek az emberre reagálnak, azt a
következtetést vonhatjuk le, hogy Gazdáik nem túlságosan különböznek az
emberektől…
Fordítsunk figyelmet a “szemekkel” bíró Jövevény leírására. Akármi is ezeknek a
berendezéseknek a rendeltetésük, a fekete “szempár“ ibolyántúli, az ember által fekete
színként felfogott színárnyalatú kellett hogy legyen. Feltételezhető, hogy a Gazdák csak
öt színt képesek megkülönböztetni, melyekből mi, emberek csak hármat látunk…
Be kell ismernünk, hogy a csillagűrhajó és a pók formájú gépek megalkotói a
technika és kibernetika terén alaposan megelőztek bennünket…
Lozovszkij elbeszélése arra ösztönöz minket, hogy egy hatalmas, nem tudni, ki által s
mikor a csillagközi térbe bocsátott kozmikus laboratóriumot képzeljünk magunk elé. Ez a
rendkívül összetett s részletesen kidolgozott programú laboratórium lakatlan, s fölöttébb
bonyolult kibernetikus berendezésekkel van felszerelve. A laboratórium csillagtól
csillagig közlekedik, rögzíti a csillag fizikai jellemzőit, s abban az esetben, ha a
csillagnak van bolygórendszere, minden egyes bolygót végigkutat, automatikus
felderítőt juttatva felszínére; kúpokat pók formájú szerkezetekkel anyaggyűjtés, légköri
és talajmintavétel, a növény- és állatvilág egyes példányainak és ásványoknak a
begyűjtése céljából. Ennek érdekében a laboratórium a bolygó ideiglenes holdjává lesz, s
addig kering körülötte, amíg be nem szerzik a programba felvett összes információt. Ha
a bolygót értelmes lények lakják, munkaeszközöket, technikai és kulturális tárgyakat is
magukhoz vesznek, azonban semmilyen esetben sem ragadnak el valakit a bolygó
39
értelmes lakóiból. Hogyan különböztetik meg a gépek az értelmes lényeket a többi

élőlénytől, erről fogalmunk sincs. Lehetséges, hogy Lozovszkij véleménye némileg fényt
derít erre, azonban következtetése nem meggyőző…
A Jövevények leszállóhelyének radiometrikus vizsgálatakor nem találtak fokozott
radioaktivitásra utaló nyomokat. Feltételezhető, hogy a kúp alakú csillagűrhajó
hajtóművei más alapelven működnek, mint a radioaktív bomlás vagy nukleáris
szintézis. Egyébként számos jel arra utal, hogy a Gazdák a földi emberiség előtt még
ismeretlen energiaformákat használnak. A nehézségi erő jelenléte az űrlaboratóriumban
feltételezi, hogy vagy maga a laboratórium forog, vagy képesek mesterséges gravitációs
mezőt létrehozni…
A tény, hogy a csillagűrhajó ilyen nagyszerű gépekkel volt felszerelve, arról
tanúskodik, hogy a Jövevények távolról érkeztek, minden bizonnyal egy másik bolygó-
rendszerből. A közelebbi bolygókon bizonyára fel tudnánk fedezni effajta szerkezetek
létrehozására képes civilizáció nyomait. Feltételezhető, hogy a Jövevényeket az egyik
közeli csillagról küldték, bár az sincs kizárva, hogy ez a gigászi kozmikus űrlaboratórium
már évezredek vagy több tízezer éve vándorol a világűrben, s a világmindenség igen távoli
pontján bocsátották útjára. Az utóbbi feltételezés javára írható az, hogy milyen gazdagon
és sokszínűén vannak jelen az űrhajón a növény- és állatfajok…
Egyelőre nem tudjuk mióta holdja a kozmikus laboratórium a Földnek, s jelen leg is
holdja-e. Nincs kizárva, hogy éppen ezt fedezték fel néhány éve az athéni
obszervatórium csillagászai az Orion csillagképben. Majdnem valószínű, hogy őt figyelte
meg Ter-Marukjan, a szimeizi obszervatórium fiatal munkatársnője. Kilences csillag
nagyságú, gyönge fényű objektumnak tűnt, csupán egy éjszakán át volt látható, s a
prófétai Fekete bolygó nevet kapta. Ter-Marukján úgy vélte, hogy ez egy májusban, a
sztratoszféra felső rétegeiben felrobbant amerikai hordozórakéta maradványa. Az előbbi
megfigyelések lehetővé tették, hogy megállapítsák: az űrlaboratórium pályája erősen
elnyújtott, a pálya Földhöz való legkisebb távolsága közel tízezer, a Földtől legtávolabbi
pontja – egymillió kilométer, forgásideje csaknem negyven nap. Azonban a következő
éjszaka a kiszámított pályán már nem sikerült felfedezni… A kozmikus laboratórium
megfigyelésének a nehézsége abban rejlik, hogy egyrészt nyilvánvalóan időről időre saját
erejéből megváltoztatja helyzetét, másrészt szürke vagy fekete színre van festve. Ráadásul
az az anyag, amelyből burkolata készült (akár a kúp alakú felderítő burkolata),
kétségkívül elnyeli a rádiósugarakat, s ez nagyon megnehezíti a rádiócsillagászati és
rádiólokációs eszközökkel való megfigyelést…
Nem tisztázták, miért nagyrészt levegőtartalmú az űrhajó légköre. Ez megmentette
Lozovszkijt, a Jövevényeknek azonban szemmel láthatóan nincs rá szükségük. Talán a
laboratóriumot irányító kibernetikus agy felvette programjába annak lehetőségét, hogy
értelemmel bíró lény kerül az űrhajóra?
Kinek a testére lelt Lozovszkij a laboratóriumban? Honnan és hogyan került a
laboratóriumba az amulettos férfi? Mikor és hol fogták el a “vadaskertet“ benépesítő
különös lényeket? Mi szükségük van rájuk a Jövevényeknek? Merre vette útját a Földet
elhagyó (ha nem még a Föld körül keringő) laboratórium? Lehet, hogy egy szellemesen
megszerkesztett felderítőről, kozmikus űrszondáról van szó, melyet a másik Értelmes Világ
látogatása követ?…
Érdekesek Lozovszkij utolsó látomásai, melyeket ő maga lázálomnak tart. Tekintettel a
csillagűrhajó és a pók formájú gépek fantasztikus műszaki színvonalára, a bizottság
nem tartja teljesen lehetetlennek, hogy a Jövevények Gazdái olyan kommunikációs
eszközökkel rendelkeznek, melyek működési elve számunkra egyelőre még ismeretlen. S
40
lehetséges, hogy a Jövevények értelemmel bíró Gazdái éppen ennek köszönhetően

fedezték fel, hogy Lozovszkij az űrhajón tartózkodik, s térítették vissza a Földre…
A fentiek alapján a sztalinabadi bizottság nyomatékosan ajánlja a Föld összes csilla-
gászati obszervatóriumának, s elsősorban a Szovjetunió csillagvizsgálóinak, hogy
optikai és rádiócsillagászati eszközökkel haladéktalanul szervezzék meg a Föld isme-
retlen bolygójának felkutatását…
Lozovszkij hősies kísérlete, hogy Gazdáik távollétében kapcsolatba lépjen a gépekkel,
természetesen eleve kudarcra volt ítélve. Azonban hatalmas tettet hajtott végre:
ismereteket szerzett, és elmondta őket. Kétségtelen, hogy ez szovjet tudóshoz, az
Emberiség (nagybetűkkel!) képviselőjéhez méltó, nagy hőstett volt…
FÖLDEÁK IVÁN FORDÍTÁSA
41

Kívülről

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Kívülről

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

NNCL752-3F4v1.

Arkagyij és Borisz Sztrugackij

NOVELLA HÁROM ELMONDÁSBAN

Szedte a Nyomdaipari Fényszedő Üzem (839624/08)

Terjedelem: 40,22 (A/5) ív, IF 4927

– “Messzer” – mondta jelentőségteljesen. – S nem kívánok még egy ilyet – a

a vállamra dőlve szundikált. A fényszóró sugara kavicshalmokon ugrált a ritkás, száraz

Egyszóval félóra múlva már vattakabátban, felmálházott hátizsákokkal, síbotokkal a

karabélyomat, és bumm – kész! Minden oké! Ez volt aztán a vadászat!” Ginzburggal

Szaporán, némán szedelőzködtünk, és csak amikor a gazik felzúgott, megfordult s

Három-négy méteres térközzel csatárláncba húzódtunk szét, s megkezdtük a

Lélegzet-visszafojtva hallgatom, félek, nehogy egy szót is elszalasszak. Ki ő? Őrült?

Nemrég az egyik tudományos ismeretterjesztő folyóiratban terjedelmes tanulmány

az előestéjén, amikor a Jövevények megjelentek, Lozovszkij ezen az autón utazott el

– Jó napot – köszöntöttem őket hozzájuk érve. – Szálém alejkum…

meg. A GAZ-69-es eltűnt. A helikopter fekete törzse a szurdok mentén a magasba

legfontosabb – az Apida archeológuscsoport naplóját Borisz Janovics Lozovszkij szemé-

OLDALAK B. J. LOZOVSZKIJ NAPLÓJÁBÓL

Megpróbáltam beszélgetésbe elegyedni velük, egészen közel léptem hozzájuk. Nem

Éjszaka alig aludtam. A helikopterek jöttek és mentek, a Jövevények szaladgáltak és

Megérkezett egy helikopter, oldalán öklömnyi horpadás. Leszállt, összecsukódott (?), s

Augusztus 16-án, 16 órakor

3. A REPÜLŐ HOLLANDI FED ÉL Z ETÉN

A Jövevények azonban, miután kedvükre kibámészkodták magukat, ismét visszatértek

van előttem. Kutatásom eredménye meghökkentett. A folyosó véget ért. Közvetlenül

között egyébként kilencven kiló vagyok), rosszullét környékezett, forrónak és nehéznek

szánalomra méltó az éhes ember, ha vannak konzervjei, de nincs konzervnyitója. Először

tehenek és a birkák ebben a helyzetben meglehetősen nyugodtan viselkedtek, hanem a

RÉSZLETEK A SZTALINABADI BIZOTTSÁG ZÁRÓÜLÉSÉNEK

…Nem kételkedhetünk benne, hogy a Jövevényeket kizárólag kutató céllal küldték a

értelmes lakóiból. Hogyan különböztetik meg a gépek az értelmes lényeket a többi

lehetséges, hogy a Jövevények értelemmel bíró Gazdái éppen ennek köszönhetően

FÖLDEÁK IVÁN FORDÍTÁSA

You might also like