NNCL1523-529v1.

STAR WARS

Timothy Zahn
A JÖVŐ LÁTOMÁSA
Fordította Békési József
LAP-ICS Könyvkiadó, 1999
ISBN 963-679-074-4

1. FEJEZET

A sötét űrön átsikló Chimaera birodalmi csillagromboló egyetlen társa a Pesitiin messze alatta lévő
néma gázóriása volt.
Pellaeon admirális az elülső ablak előtt állva szemlélte a halott bolygót, mikor Ardiff kapitány a
hídra lépett.
– Jelentés Harch őrnagytól, admirális – közölte élénken. – A kalóztámadás során elszenvedett
összes sérülést kijavították. A hajó ismét teljes harcértékű.
– Köszönöm, kapitány – biccentett Pellaeon gondosan elrejtve mosolyát. A Chimaera ellen indított,
csúfos kudarccal végződött támadás óta eltelt harminc óra során Ardiff abbéli meggyőződésétől, hogy
a rajtaütés az új köztársaságbeli Garm Bel Iblis tábornok műve volt, eljutott addig a gyanúig, hogy
szakadár birodalmiak hajtották végre, aztán addig, hogy hasonlóképpen szakadár Lázadók, végül pedig
szilárdan hinni látszott abban, miszerint egy kalózbandát terhel a felelősség.
Persze akárhogy is, de Ardiffnak ott volt az a harminc óra arra, hogy végiggondolja a lehetőségeket.
Bizonyára a technikusok előzetes jelentése a megsemmisített Kaloth csatacirkáló maradványairól is
befolyásolta a véleményét.
– A járőröktől érkezett valami hír? – kérdezte Pellaeon.
– Mindössze újabb nemleges válaszok – válaszolta Ardiff. – A rendszerben továbbra sincs
semmilyen tevékenységre utaló jel. Ó, igen: bejelentkezett a lopakodó sikló is, amit ön a támadók
kilépési vektorának követésére küldött. Nem találta meg a nyomaikat.
Pellaeon bólintott. Számított erre – aki megengedhette magának egy csatacirkáló megvételét és
fenntartását, az általában ismert egy-két trükköt az elrejtésére is.
– Egy próbálkozást mindenesetre megért – mondta Ardiffnak. – Küldje tovább őket még egy
rendszerrel; abból a távolságból még relék nélkül is tudunk kommunikálni! Ha ott sem találnak
semmit, rendelje vissza őket.
– Igen, uram – mormogta Ardiff.
Pellaeon anélkül is érezte a másik tétovázását, hogy ránézett volna.
– Van valami kérdése, kapitány? – biztatta.
– Csak ez a kommunikációcsend, uram – vallotta be Ardiff. – Nem szeretem, mikor ennyire el
vagyunk vágva mindentől. Olyan, mintha vakok és süketek lennénk, őszintén szólva ideges leszek tőle.
– Én magam sem rajongok érte – ismerte be Pellaeon. – A külső univerzummal azonban vagy csak
egy birodalmi relén, vagy a HoloNeten keresztül léphetünk kapcsolatba, és amint megtesszük, a
Coruscanttól kezdve a Bastionig mindenki tudni fogja, hogy itt vagyunk. Ha pedig ez bekövetkezne,
nemcsak egy kóbor kalózbanda támadásával kellene szembenéznünk.
 És minden esélyét meghiúsítaná annak, tette hozzá magában, hogy nyugodt körülmények között
találkozzon Bel Iblisszel. Feltéve hogy a tábornok hajlandó egyáltalán tárgyalni vele.
– Mindezt megértem, admirális – makacskodott Ardiff –, de gondolt már arra, hogy a tegnapi
támadás talán nem egy elszigetelt rajtaütés volt egy elszigetelt birodalmi hajón?
– Azt akarja mondani, hogy talán egy összehangolt támadás része a Birodalom ellen? – vonta föl az
egyik szemöldökét Pellaeon.
– Miért is ne? – tette fel a kérdést Ardiff. – Pillanatnyilag hajlandó vagyok elismerni, hogy
valószínűleg nem az Új Köztársaság bérelte fel őket. De miért ne kezdeményezhették volna maguk a
kalózok? A Birodalom mindig is keményen bánt a kalózbandákkal. Talán összeálltak néhányan, és úgy
vélték, eljött a bosszú ideje.
Pellaeon elgondolkodva végigsimított az ajkán. Első hallásra nevetségesnek tűnhetett a feltételezés
– a Birodalom még a halálos ágyán is sokkal erősebb volt annál, hogy bármiféle kalózszövetség
eséllyel megtámadhassa. Ez azonban nem feltétlenül jelentette azt, hogy nem is akadhatnak olyan
bolondok, akik megpróbálnák.
– Még mindig ott a kérdés, hogy honnan tudtak az ittlétünkről – mutatott rá.
– Még mindig nem tudjuk, mi történt Vermel ezredessel – emlékeztette Ardiff. – Talán ez a
kalózszövetség fogta el. Talán beszélt nekik a Pesitiinről.
– Ha megtette, nem a saját jószántából tette – mondta Pellaeon sötéten. – Ha a kalózok elkövették
azt, amit el kellett követniük, hogy szóra bírják, a bőrükkel fogom bevonni a Bastion holdját.
– Igen, uram – bólintott Ardiff. – Ezzel azonban ismét visszakanyarodtunk ahhoz a kérdéshez, hogy
meddig szándékozik itt maradni.
Pellaeon kinézett az ablakon a csillagokra. Igen, valóban ez a kérdés. Meddig várakozzanak itt, a
semmi közepén, reménykedve, hogy megállítható a Birodalom lassú elkopása, s hogy hajdani
területeik töredéke felett uralkodva, de sértetlen méltósággal véget vethetnek az Új Köztársaság ellen
viselt háborúnak?
S hogy végre békében élhessenek?
– Két hétig – bökte ki végül. – Még két hetet adunk Bel Iblisnek, hogy válaszoljon az ajánlatunkra.
– Még ha az üzenetünk el sem jutott hozzá?
– Eljutott – szögezte le Pellaeon határozottan – Vermel nagyon találékony, hozzáértő tiszt. Akármi
történt is vele, biztos vagyok benne, hogy előbb teljesítette a küldetését.
– Igen, uram – mondta Ardiff. A hangjából egyértelműen kihallott, hogy nem osztja az admirális
meggyőződését. – És ha Bel Iblis addig sem bukkan fel?
– Erről majd akkor döntünk! – harapta be az ajkát Pellaeon.
Ardiff tétovázott egy pillanatig, majd fél lépéssel közelebb ment feletteséhez.
– Hát valóban ezt tartja a legjobb esélyünknek, uram? – kérdezte halkan…
Pellaeon megrázta a fejét.
– Nem, kapitány – suttogta. – Szerintem ez az egyetlen esélyünk.

Az ék alakban közeledő Sienar IPV/4 járőrhajók az alakzatot tökéletesen tartva kettéváltak, a

Relentless birodalmi csillagromboló pedig továbbsiklott közöttük kijelölt bolygó körüli pályája felé.
– Igazán látványos! – morogta Disra moff a mellette álló karcsú férfinak, miközben fülében hallotta
szíve dobogását, ahogy átnézett a hídon az elülső ablak keretében csillogó zöldeskék világra. –
Remélem, nemcsak azért ráncigált ide, hogy megnézhessem a kroctari védelmi erők csinos
manővereit!
– Türelem, excellenciás uram! – válaszolta halkan a mellette álló Grodin Tierce őrnagy. – Mint
említettem, van egy meglepetésünk az ön számára.
Disra érezte, hogy lebiggyed az ajka. Igen, ezt mondta Tierce. Pontosabban szólva csak ennyit
mondott. Ami pedig Flimet illeti…
Disra az admirális ülése felé pillantott, és érezte, hogy a szája még jobban megrándul. Házi
szélhámosuk mint valami hamis, aranyozott ékszer ült ott kék sminkjében, vörösen izzó
szemimplantjával, fehér főadmirálisi egyenruhájában. Thrawn főadmirális lézerrel metszett tökéletes
utánzata, akinek a színjátékát a Relentless fedélzetén lévő összes birodalmi elhitte, Dorja kapitánytól
lefelé.
A gond csak az, hogy az alattuk lévő bolygón egyetlen birodalmi sincs. De még csak a közelben
sem. A Kroctar, a Shataum-szektor fővárosa és kereskedelmi központja az Új Köztársaság mélyén
helyezkedett el, s ennek megfelelő tűzerő védte. Semmi sem garantálta, hogy lakóinak bármelyikére
különösebb hatást gyakorol majd Flim szeme, egyenruhája és színészi képességei. Márpedig ha nem,
akkor a Disra által létrehozott kedves kis triumvirátus komoly bajba kerülhet. Flim hiába nézett úgy ki,
mint Thrawn, a taktikai zsenialitása mindössze egy pöcegödörben élő parazitáéval vetekedhetett. A kis
csoport katonai agya Tierce, a korábbi rohamosztagos, Palpatine császár testőre volt; és ha Dorja
kapitány egy állítólag alacsony beosztású őrnagyot látott volna az állítólag zseniális főadmirálishoz
rohangálni a tanácsaival, akkor az egész illúzió úgy pattant volna szét, mint egy szappanbuborék.
Akármilyen blöffbe vágott is bele Tierce, annak mindannyiuk érdekében működnie kellett.
– Hívás a felszínről, admirális! – kiáltotta a kommunikációs tiszt a bal oldali, süllyesztett
futófolyosóból. – Lord Bosmihi elöljáró, az Egyesült Frakciók elnöke az.
– Kapcsolja a hangszóróra, hadnagy! – utasította Thrawn. – Lord Bosmihi elöljáró, itt Thrawn
főadmirális beszél. Megkaptam az üzenetét. Mit tehetek önökért?
– Ők hívtak minket? – suttogta Disra homlokráncolva Tierce-nek.
Tierce halvány, ám elégedett mosollyal az arcán bólintott.
– Pszt! – súgta. – Hallgassa csak!
– Üdvözöljük, Thrawn főadmirális! – dördült fel a hangszóróban egy orrhangon beszélő idegen
hang. – És szívből gratulálunk diadalmas visszatéréséhez.
– Köszönöm – válaszolta Thrawn mézesmázosan. – Bár, ha jól emlékszem, a legutóbbi
találkozásunk alkalmával nem volt ennyire lelkes.
– Ah, igen! – nevetett fel gurgulázva az idegen. – Jól emlékszik – ismerte el vidáman. – Akkor még
a Birodalom hatalmától való félelem és a beígért jogok csábítása uralkodott felettünk.
– Sokakat megtévesztettek ezek a hazugságok – értett egyet Thrawn. – Azt vehetem ki a szavaiból,
hogy a kroctariaknak megváltozott a véleményük?
A komból visszataszító, ziháló hang hallatszott.
– Láttuk az ígéretek szertefoszlását – bökte ki az elöljáró sajnálkozva. – A Coruscant nem képes
fenntartani a rendet; nincsenek közös célok, nincsenek egyértelmű struktúrák, nincs fegyelem. A
galaxist ezernyi különböző faj cibálja ezernyi különböző irányba.
– Óhatatlanul – bólintott Thrawn. – Palpatine császár elsősorban emiatt teremtette meg az Új
Rendet, így próbálta visszafordítani azt az összeomlást, aminek most ön is a szemtanúja lehet.
– Mégis arra figyelmeztettek minket, hogy ne bízzunk a Birodalom ígéreteiben – kertelt Bosmihi. –
A Birodalom története egyenlő a nem emberi fajok brutális elnyomásával.
– Úgy érti, Palpatine uralkodásának története – helyesbített Thrawn. – A Birodalom azóta
megszabadult az önpusztító, idegenellenes szélsőségektől.
– Az ön főparancsnoksága valamelyest alátámasztani látszik ezt – válaszolta Bosmihi óvatosan. –
Ennek ellenére mások azt állítják, hogy ezek a szélsőségek még mindig léteznek.
– Sokan, sokfélét hazudnak a Birodalomról – vágott vissza Thrawn. – De nem kell csak az én
szavamnak hinnie. Beszéljen a Birodalom fennhatósága alatt élő tizenöt idegen faj bármelyikével, ők
megbecsülik az általunk nyújtott védelmet és stabilitást.
– Igen… a védelmet – csapott le az elöljáró a szóra. – Azt beszélik, a Birodalom gyenge; mégis azt
kell látnom, hogy még mindig erős. Milyen biztosítékot nyújtanak a rendszereiknek a biztonságukat
illetően?
– A legjobbat a galaxisban – válaszolta Thrawn; és még Disra is megborzongott a szélhámos
hangjában hirtelen, burkoltan felbukkanó hatalomtól és fenyegetéstől. – Én ígérem, hogy bosszút állok
azon, aki meg merészelné támadni őket.
A hangszóróban felhangzó hang mintha egy nyelés és egy böfögés keveréke lett volna.
– Értem – mondta Bosmihi komolyan. – Tudom, hogy ez talán váratlan, és elnézését kérem érte…
de a Kroctar népeinek Egyesült Frakciói nevében ezennel kérelmezem a Birodalomhoz való
visszacsatolásunkat.
– Visszacsatolás? – szisszent fel Disra. Leesett állal bámult Tierce-re.
– Egy kis meglepetés, excellenciás uram – mosolygott rá Tierce.
– A Birodalom nevében elfogadom a kérelmüket – válaszolta Thrawn. – Bizonyára készen áll már a
delegációjuk a részletek megtárgyalására?
– Ön kiváló ismerője népemnek, Thrawn főadmirális – érkezett a savanyú válasz. – Igen, a
delegáció valóban csak az ön jóváhagyására vár.
– Akkor indítsa útnak őket! – mondta Thrawn. – Egészen véletlenül Disra birodalmi moff is a
Relentless fedélzetén tartózkodik. Mivel ő a politikai ügyek szakértője, ő fogja vezetni a tárgyalásokat.
– Megtiszteltetés, hogy megismerhetjük – felelte Lord Bosmihi elöljáró. – Bár nem hiszem, hogy
valóban véletlenül lenne önnel. Köszönöm, Thrawn főadmirális; találkozunk a tárgyalásokon.
– A tárgyalásokon, Lord Bosmihi elöljáró – intett oda Thrawn a kommunikációs tisztnek.
– Az adásnak vége, admirális – jelentette az.
– Köszönöm – emelkedett fel az üléséből komótosan Thrawn.
– Egy szakasz TIE elfogóvadász készüljön fel a kíséretadásra. A légkör határánál találkozzanak az
elöljáró siklójával, és uralkodóknak járó alakzatot vegyenek fel körülötte. Dorja kapitány, ön
személyesen fogadja a siklót, és vezesse a küldöttséget a 68-as konferenciaterembe! Disra moff ott
fogja várni önöket.
– Értettem, admirális – biccentett Dorja. Lemasírozott a hídról, egy elégedett mosolyt vetett Disra
felé elhaladtában, majd belépett a hátsó hídnál várakozó turbóliftbe.
– Azért szólhatott volna – morogta Disra Tierce-nek, ahogy a lift ajtaja bezáródott a kapitány
mögött. A testőr alig láthatóan vállat vont.
– Nem voltam teljesen biztos benne, hogy mit akarnak, amikor hívtak – intett a másik turbólift felé.
– De nagyjából erre számítottam. A Kroctarnak számos potenciálisan veszélyes szomszédja van, és a
hírszerzés jelentései szerint az Egyesült Frakciókat nagyon elkeserítette a Coruscant
döntésképtelensége, hogy milyen szoros gyeplővel akarják visszafogni az egyes rendszereken belüli
harcokat.
Odaértek a turbólifthez, és beléptek a fülkébe.
– A Kroctar az első – folytatta Tierce, miközben az ajtó becsukódott, és elindultak. – De nem az
utolsó. Eddig húsz másik rendszertől kaptunk üzenetet, amelyeknek a kormányai azt szeretnék, ha
Thrawn admirális beugrana hozzájuk egy kis csevegésre.
– Csak az ellenségeikre akarnak ráijeszteni! – horkant fel Disra.
– Valószínűleg – értett egyet Tierce. – De mit érdekel minket, hogy miért akarnak újra csatlakozni
hozzánk? A lényeg az, hogy akarnak, és a megrázkódtatás hullámai egészen a Coruscantig fognak érni.
– Míg csak a Coruscant el nem szánja magát a cselekvésre.
– Ugyan mit tehetnének? – vágott vissza Tierce. – Az alkotmányuk egyértelműen leszögezi, hogy a
tagállamok bármikor kiléphetnek.
A turbólift komlinkje felcsipogott.
– Disra moff?
– Igen?
– Önt keresik, excellenciás uram, az Usk-51-es privát, titkos csatornán.
Disrának görcsbe rándult a gyomra. Az az eszement, hülye…
– Köszönöm – préselte ki magából amilyen nyugodtan csak tudta. – Kapcsolja át a 68-as
konferenciaterembe, és gondoskodjon róla, hogy ne hallgassák le!
– Igenis, excellenciás uram.
– Az nem?… – ráncolta a homlokát Tierce.
– Dehogynem! – köpte ki Disra. A turbólift ajtaja kitárult… – Jöjjön velem! Maradjon a kamera
látószögén kívül!
Két perccel később már a konferenciaterem bezárt ajtaja mögött álltak. Disra bekapcsolta az asztal
közepén álló képernyőt, adatkártyái közül előhúzta a megfelelő kódot tartalmazót, és becsúsztatta a
helyére. Lenyomta a hívást fogadó billentyűt…
– Épp ideje! – csattant fel Zothip kapitány villámló tekintettel, dühtől remegő szőke szakállal. – Azt
hiszi, nincs más dolgom, csak…
– Micsoda? – förmedt rá Disra. Zothip feje hátrahőkölt, hirtelen zavarában a torkán akadt a szó. –
Mi… a… fenét… művel? – folytatta Disra a beállt csendben, úgy köpve a szavakat, mintha rothadt
gyümölcsök lettek volna. – Hogy merésze, ilyen őrült kockázatot vállalni?
– Sose féltse a drágalátos jó hírét! – morogta Zothip lassan visszanyerve kezdeti pökhendiségét. –
Ha egyszerre ilyen kényelmetlen lett magának kalózokkal szóba állni.
– Nem a kényelmetlenségről van szó – felelte Disra hidegen. – Hanem a kettőnk fejéről és arról,
hogy meg akarjuk-e tartani őket. Vagy esetleg nem tud róla, hány relén megy át ez az adás?
 – Na ne vicceljen! – húzta fel az orrát Zothip. – És én még azt hittem, hogy már megint csak a
csodálatos birodalmi berendezések ionizálódtak túl! Hol van hát? A hétvégi palotájában számolgatja a
pénzét?
– Nem egészen – válaszolta Disra. – Egy birodalmi csillagromboló fedélzetén vagyok.
Zothip arca elsötétült.
– Ha ezzel le akart nyűgözni, akkor próbálkozzon újra! Torkig vagyok a drágalátos
csillagrombolóikkal.
– Valóban? – mosolyodott el Disra fagyosan. – Hadd találjam ki! Túl magabiztos volt, nagy
mellénnyel rontott Pellaeonra, mire az megtépkedte a farktollait.
– Ne gúnyolódjon velem, Disra! – figyelmeztette Zothip. – Soha ne gúnyolódjon velem! Az a Vader
verte katchin elpusztította egy Kaloth csatacirkálómat és nyolcszáz jó emberemet. De valaki fizetni fog
ezért… vagy Pellaeon, vagy maga!
– Ne beszéljen bolondokat! – intette le Disra megvetően. – És ne is próbáljon engem hibáztatni!
Figyelmeztettem, hogy ne bocsátkozzon igazi harcba a Chimaerával! Csak annyi volt a dolga, hogy
elhitesse vele, Bel Iblis támadta meg.
– És mégis, hogy a fenébe kellett volna csinálnom? – vágott vissza Zothip. – Sértegettem volna a
felmenőit? Vagy ősi koréliai átkokat szórtam volna rá?
– Túl merészen csapott le egy birodalmira, és az visszaütött – állapította meg Disra. – Vegye úgy,
mint egy fájdalmas, ám hasznos leckét! És reménykedjen, hogy nem kell újra megtanulnia!
Zothip rámeredt.
– Ez fenyegetés akar lenni? – követelte.
– Csak figyelmeztetés! – csattant fel Disra. – Az együttműködésünk hatalmas haszonnal járt
mindkét fél számára. Nekem alkalmam nyílt megzavarni az Új Köztársaság szállítmányait; maga meg
begyűjthette a rakományokat.
– És vállalhattam az összes kockázatot – tette hozzá Zothip. Disra vállat vont.
– Ennek ellenére elszomorítana, ha ez a kölcsönösen értékes kapcsolat egy ilyen apróság miatt
felbomlana.
– Bízzon bennem, Disra! – mondta Zothip halkan. – Mikor majd felbomlik a kapcsolatunk, sokkal
több minden miatt szomorkodhat majd.
– Listát fogok írni róluk – jegyezte meg Disra szárazon. – Most menjen, nyalogassa a sebeit, és
legközelebb ha beszélni akar velem, a megfelelő csatornán tegye! Ez a titkosítás egyike a valaha
alkotott legjobbaknak, de hát semmi sem teljesen biztonságos.
– Huh, tényleg ilyen jó? – fintorodott el Zothip gúnyosan. – Ezt jó lesz észben tartani. Szép pénzt
kaphatok érte a szabadpiacon, ha egyszer megszorulnék. Majd jelentkezem.
Maga mellé intett, és a képernyő elsötétült.
– Idióta – morogta Disra az üres monitor felé. – Eszement, agyatlan idióta.
Az asztal másik oldalán Tierce összerezzent.
– Bízom benne, hogy a kroctariakkal diplomatikusabb lesz – jegyezte meg.
Disra a képernyőről a testőrre emelte a tekintetét.
– Miért, talán hagynom kellett volna, hogy a vállaimon sírja ki magát? Vagy vigasztaltam volna
meg, és ígértem volna neki egy új csatacirkálót?
– A cavrilhu kalózok veszélyes ellenségek lehetnek – figyelmeztette Tierce. – Nem katonai
értelemben, természetesen, hanem amiatt, amit magáról tudnak.
– Zothip az egyetlen, aki bármit is tud – morogta Disra. Tierce-nek igaza van; valószínűleg jobban
meg kellett volna őriznie a higgadtságát. De Zothipnak akkor sem így kellett volna felvennie a
kapcsolatot vele, különösen most nem, hogy távol van az irodája jelentette biztonságtól.
Ettől függetlenül nem fogja elismerni Tierce előtt, hogy hibázott.
– Ne aggódjon… túl sokat nyerő ebből az üzletből ahhoz, hogy egyetlen csatacirkáló miatt felrúgja
az egészet!
– Majd meglátjuk – felelte Tierce gondterhelten. – Ne becsülje le, mi mindenre képesek az emberek
büszkeségből!
– Nem teszem – mondta Disra jelentőségteljesen. – Vagy gőgből – tette hozzá.
– Ezzel meg mire akar kilyukadni? – szűkült résnyire Tierce szeme.
– Arra, hogy ez alkalommal túl messzire ment – közölte Disra kifejezéstelen hangon, – Veszélyesen
messzire. Ha esetleg elfelejtette volna, Flimnek mindössze az a dolga, hogy lelkesedést öntsön a
Birodalom hadseregébe, és szilárdan mögénk állítsa azt. Szó sem volt róla a tervben, hogy nyíltan
provokálja az Új Köztársaságot.
– Már mondtam, hogy a Coruscantnak semmi jogi alapja nincs a cselekvésre…
– És azt hiszi, hogy ez majd megállítja őket? – vágott vissza Disra. – Tényleg azt hiszi, hogy majd
érdeklik a törvények azokat a rémült idegeneket, akik azt hiszik, hogy Thrawn főadmirális a
nyakukban liheg? Már az is nagy hiba volt, hogy hagytam magam rábeszélni, hogy Flim megmutassa
magát a diamala szenátornak. De most ez? – intett a bolygó felé.
– A diamala incidenssel pontosan azt értük el, amit akartunk – közölte Tierce hűvösen. –
Megdöbbenést és kétségeket keltett, egy kicsit felszította a régi ellentéteket, és elhalkította a Lázadók
utolsó csillapító hangjait is.
– Remek… attól eltekintve, hogy ez a kis trükk teljes egészében semmissé tette a másikat –
vitatkozott Disra. – Hogyan hihetne bárki is azt, hogy a diamala hazudott, mikor most egy egész
bolygó látta Thrawnt?
– Ah, de hát épp ez a lényeg! – mosolyodott el Tierce. – Nem látta az egész bolygó. Csak az elöljáró
által kiválasztott küldöttség fog találkozni vele; a többieknek csak az ő szavuk lesz a bizonyíték
Thrawn visszatérésére. És mivel az elöljáró azt az üzenetet fogja küldeni a szomszédos rendszereknek,
hogy Thrawn védelme alatt áll, az ő szavát is ugyanolyan gyanakvással fogadják majd, mint a
diamaláét.
– Maga mindent meg tud magyarázni valahogy, igaz? – szűkült össze Disra szeme. – De valamit
elhallgat. Tudni akarom, mi az!
– Ez úgy hangzott, mint egy fenyegetés – húzta fel az egyik szemöldökét Tierce.
– Egy fél fenyegetés volt – pontosította Disra hidegen. – Itt van a másik fele. – Benyúlt a tunikája
alá, és elővette az ott rejtegetett apró sugárvetőt.
Esélye sem volt rá, hogy célzásra emelje. A fegyver még félúton sem járt a levegőben, mikor Tierce
már a tárgyalóasztalra vetette magát. Az ugrás lendületét kihasználva, fejjel előre, könyökén és a
csípőjén siklott Disra felé a lakkozott lapon. Disra reflexszerűen jobbra ugrott, próbált kitérni a felé
nyúló kezek elől; de ahogy tovább emelte a pisztolyt, Tierce kinyúlt és megkapaszkodott az asztal
közepén álló képernyőben. A monitort használva forgáspontnak irányt változtatott, és egyben a hátára
is fordult, miközben a lábával tovább lendítette magát.
A manőver felkészületlenül érte Disrát. Mielőtt még változtathatott volna az irányzókon, Tierce
egyik lába pontosan a pisztoly csövének csapódott, és a fegyver pörögve átrepült a helyiségen. Disra
rogyadozó térddel hátralépett, torkát elöntötte a vereség keserű íze, kezét védekezően maga elé emelte,
miközben Tierce leszökkent az asztalról. A moff esélyt kapott rá, hogy kicsavarja a hatalmas terv
irányítását a testőr kezéből, és elügyetlenkedte.
Tierce pedig most meg fogja ölni. Az őrnagy azonban ismét meglepetést okozott.
– Ez rendkívül ostoba húzás volt, excellenciás uram – mondta higgadtan, és a termen átvágva
felvette a padlóról a pisztolyt. – A lövések hangja azonnal a nyakára hozott volna egy szakasz
rohamosztagost.
Disra óvatosan vett egy mély lélegzetet, és leengedte a kezét.
– Ez fordítva is igaz – préselte ki magából, bár tudta, hogy a testőrnek nem lenne szüksége a zajos,
esetlen sugárvetőre, ha meg akarná ölni.
Tierce azonban csak a fejét csóválta.
– Úgy látom, ragaszkodik a félreértéséhez.
– Maga meg ahhoz, hogy a hátam mögött dolgozzon! – vágott vissza a moff. – Egy-két rendszer
nem éri meg a kockázatot, hogy a Coruscant elszánja magát a cselekvésre. Mi folyik itt, amiről nem
tudok?
Tierce tetőtől talpig végigmérte.
– Rendben van – bólintott végül. – Hallotta már azt a kifejezést, hogy „Thrawn keze”?
– Nem – rázta meg a fejét Disra.
– Nagyon gyorsan válaszolt.
– Már hosszú évek óta dolgoztam ezen a terven, mielőtt maga egyáltalán a képbe került volna –
emlékeztette Disra mogorván.
– Mindent megkerestem a birodalmi feljegyzésekben, aminek akár a legkevesebb köze is lehetett
Thrawnhoz.
– Úgy érti, az Uralkodó titkos állományait is?
– Amint be tudtam hatolni, igen. – Disra homloka ráncokba szaladt, ahogy hirtelen átvillant valami
az agyán. – Szóval valójában ezért utazott el a múlt hónapban a Yaga Minorra?
Tierce vállat vont.
– Az elsődleges célom az volt, amiről beszéltünk: hogy az ottani caamasi dokumentumon is
végrehajtsam azokat a változtatásokat, amelyeket ön már elvégzett a bastioni példányon. De ha már
úgy is betörtem a rendszerbe, körül is néztem egy kicsit.
– Hát persze – morogta Disra. Tierce természetesen sohasem folyamodna a nyílt hazugság durva
eszközéhez, megelégszik azzal, hogy elhallgatja az igazság egy részét. – És mire jutott?
– Semmire – rázta meg az őrnagy a fejét. – A létező birodalmi feljegyzések alapján a kifejezés nem
is létezik.
– Akkor miből gondolja, hogy mégis létezett?
Tierce egyenesen a szemébe nézett.
– Abból, hogy magának Thrawnnak a szájából hallottam a Chimaera fedélzetén. A Birodalom
végső, teljes győzelmével kapcsolatban.
Disra hirtelen fázni kezdett a fűtött teremben.
– Úgy érti, valami szuperfegyver lehet az? – kérdezte óvatosan. – Mint a Halálcsillag vagy a
Csillagzúzó?
– Nem tudom – tárta szét a karját Tierce –, de nem hiszem. A szuperfegyverek inkább az Uralkodó
vagy Daala admirális stílusához illettek, nem a Thrawnéhoz.
– És nagyon jól meg is volt nélkülük – ismerte el Disra. – Ha jobban belegondolok, mindig is
jobban érdekelte a hódítás, mint a tömegmészárlás. Mellesleg, ha valóban létezett még egy
szuperfegyver, a Lázadók mostanra biztos megtalálták már.
– Ez nagyon valószínű – bólintott Tierce. – Sajnos azonban nem intézhetjük el ennyivel a dolgot. A
Thrawn múltjában való vájkálás során nem találkozott véletlenül a Parck és Niriz nevekkel?
– Parck az a birodalmi kapitány, aki visszahozta a Császárhoz Thrawnt az Ismeretlen Vidék egyik
lakatlan bolygójáról – válaszolta Disra. – Niriz pedig az Admonitor csillagromboló kapitánya volt, azé
a hajóé, amin Thrawn pár évvel később elindult az Ismeretlen Vidék felé arra az állítólagos
térképészeti expedícióra.
– „Állítólagos”?
– Nem kell túlságosan a sorok mögé látni ahhoz, hogy észrevegye az ember, hogy Thrawn
beleártotta magát az udvari politikai küzdelmekbe, és megégette a kezét. Mindegy, minek nevezték, az
Ismeretlen Vidékbe való küldése egyfajta száműzetés volt. Ez tiszta és világos.
– Igen, annak idején a Császári Testőrség is erre a következtetésre jutott – mondta Tierce
elgondolkodva. – Most már azonban hajlok rá, hogy talán valami többről volt szó. Mindegy, a lényeg
az, hogy sem Parck, sem Niriz… és ami azt illeti, az Admonitor sem tért vissza soha többé a
Birodalomba. Még akkor sem, mikor Thrawn újra felbukkant.
– Talán meghaltak? – vont vállat Disra.
– Vagy visszatértek ugyan, de elrejtőztek valahol – vetette föl Tierce. – Talán ezt a Thrawn kezét
őrzik.
– Ami micsoda? – követelte Disra. – Azt mondta, nem egy szuperfegyver. De akkor mi?
– Nem azt mondtam, hogy nem szuperfegyver! – tiltakozott az őrnagy. – Csak azt, hogy a
szuperfegyverek nem illettek Thrawn stílusához. A magam részéről mindössze két valószínűsíthető
lehetőséget látok. Hallott már egy Mara Jade nevű nőről?
Disra eltöprengett.
– Nem hiszem – felelte végül.
– Jelenleg Talon Karrdénak, a csempésznek dolgozik – mondta Disra. – A Birodalom fénykorában
azonban egyike volt Palpatine legjobb titkos ügynökeinek. Úgy hívták, hogy a Császár Keze.
Császár Keze. Thrawn Keze.
– Érdekes lehetőség – gondolkodott el Disra. – De ha a Kéz egy személy, akkor hol volt az elmúlt
évek során?
– Talán ő is elrejtőzött – vélte Tierce. – De a második lehetőség még izgalmasabb. Ne feledjük,
hogy Thrawn mindenekfelett mesteri stratéga volt! Mi illene jobban a stílusához, mint egy mesteri terv
a végső győzelemhez?
– Aminek a Birodalom tízévnyi vereségei után semmi hasznát nem vehetnénk! – horkant fel Disra.
– Én azért nem írnám le ilyen gyorsan! – figyelmeztette Tierce. – Egy olyan stratéga, mint Thrawn,
nemcsak a hadihajók számát és az utánpótlási vonalak hosszát veszi számításba egy csata
megtervezésénél. Nála mindig nagy szerepet kaptak a geopolitikai viszonyok, a kulturális és
pszichológiai vakfoltok, a történelmi ellentétek… és még számos tényező. Olyan tényezők, amelyeket
valószínűleg még most is ki lehet aknázni.
Disra elgondolkodva dörzsölgette a kezét ott, ahol Tierce rúgása fájdalmasan a tenyerének nyomta a
pisztoly agyát. Első ránézésre abszurdnak tűnt a dolog.
És mégis, ő maga is olvasta Thrawn sikereinek történetét. Látta a főadmirális zsenialitásának
bizonyítékait. Vajon tényleg ki tudott találni egy olyan tervet, ami tíz évvel később, ezernyi vereség
után is működik?
– Mi van azzal az öt évre tervezett hadjárattal, amit az iratai között találtam? – kérdezte. –
Elsiklottam volna valami fölött?
– Nem – rázta meg a fejét Tierce. – Már alaposan átnéztem. Mindössze egy durva vázlat arról, mit
akart kezdeni a Bilbringi melletti összecsapás után. Ha Thrawn Keze valami mesteri stratégia, akkor
máshol rejtette el.
– Talán Niriz kapitánnyal és az Admonitorral együtt? – vetette fel Disra.
– Talán – vont vállat Tierce. – De az is lehet, hogy a végső győzelem egyvalaki személyében rejlik,
s őt nevezi Kéznek. Akárhogy is, van valaki, akinek a birtokában van az, amit mi akarunk.
Disra feszesen elmosolyodott. Hirtelen minden olyan világossá vált, mint a fényezett acélüveg.
– Szóval azért parádézik a mi szélhámosunkkal, hogy előcsalogassa ezt a valakit!
Tierce biccentett.
– A körülményeket figyelembe véve, azt hiszem, megéri a kockázatot.
– Talán – morogta Disra. – Feltéve persze, ha ez az egész nemcsak üres fecsegés volt.
Tierce szája megrándult.
– Több hónapig voltam a Chimaera fedélzetén a főadmirálissal, Disra. Előtte pedig majdnem két
évig figyeltem az Uralkodó mellől. Soha nem hallottam tőle olyan ígéretet, amit ne tudott volna
teljesíteni. Ha azt mondta, hogy Thrawn Keze a kulcs a végső győzelemhez, akkor az az. Erre mérget
vehet!
– Bízzunk benne, hogy akárkinél van is ez a kulcs, hamarabb előbújik a rejtekhelyéről, mint ahogy
a Coruscant elég ideges lesz ahhoz, hogy cselekvésre szánja el magát! – mondta Disra vészjóslóan. –
És most hogyan tovább?
– Maga először is felkészül arra, hogy újra a Birodalom fennhatósága alatt üdvözölje a kroctariakat
– jelentette ki Tierce. Disra sugárvetőjét az asztalra téve elővett egy adatkártyát a zubbonya zsebéből,
és letette a fegyver mellé. – Itt van egy rövid összefoglaló az érintett fajokról és Lord Bosmihi
elöljáróról – folytatta az ajtó felé indulva. – Attól tartok, ennél több adatot nem találunk a fedélzeten.
– Ez is elég lesz – lépett oda az asztalhoz és vette fel az adatkártyát Disra. – Hová megy?
– Dorja kapitánnyal tartok, amíg felkíséri a delegációt a hangárból – válaszolta Tierce. – Már alig
várom, hogy láthassam a híres tárgyalási képességeit.
Azzal a választ meg sem várva kilépett az ajtón.
– És hogy megtudja, a Császári Testőr és a szélhámos vajon elboldogul-e a moff nélkül? – morogta
Disra hangosan utána.
Valószínűleg. De rendben van. Hadd figyelje csak – és figyelje Flim is, ha akarja. Majd meglátják.
Mire a kroctari küldöttség hazaindul, mind a ketten teljes mértékben meg lesznek győződve arról, hogy
Disra nemcsak egy fáradt, öreg politikus, akinek valahogy kicsúszott a kezéből ragyogó terve. Rá
fognak jönni, hogy létfontosságú tagja a triumvirátusuknak, és nem fog csak úgy eltűnni a háttérben.
Különösen most nem, hogy a végső győzelem biztosítéka szinte már a kezükben van.
Ő indította el ezt az egészet; és az Uralkodó vérére, végig is fogja csinálni!
Sugárvetőjét eltette rejtett tokjába, az adatkártyát becsúsztatta az adattáblájába, és olvasni kezdett.

A Tyrannic birodalmi csillagromboló hídjáról egyetlen bolygót sem lehetett látni. Se aszteroidákat,
se hajókat, se csillagokat. Semmit, csak a mindent beborító, átható feketeséget.
Eltekintve egyetlen ponttól. Jobb oldalon, Nalgol kapitány szeme előtt, alig láthatóan derengett egy
piszkosfehér kis korong. Az üstökösnek, mely mellett a Tyrannic haladt, az ezüstös feje, a hajó
álcázóernyőjén keresztül.
Már egy hónapja repültek így, teljesen vakon és süketen a világegyetemre elszigetelt létükben.
Nalgolnak ez nem jelentett igazi problémát. Kadétidejét a Birodalom egyik legtávolabbi
megfigyelőállomásán töltötte, így nem zavarta, hogy semmit sem látott az ablakon kinézve. Ám a
legénység nem minden tagja bizonyult olyan keménynek, mint ő. A videókra és a harcszimulátor-
termekre háromszoros terhelés nehezedett az utóbbi napokban, és a kapitány olyan pletykákat is
hallott, melyek szerint a kutatóhajók pilótáinak hatalmas összegeket ajánlottak fel, hogy magukkal
vigyenek egy-két utast a sötétségen túli űrbe.
A Birodalom fénykorában a csillagrombolók legénysége a galaxis elitjéből került ki. A dicsőséges
napok azonban leáldoztak; és ha valami nem történik hamarosan, Nalgolnak komoly személyzeti
problémákkal kell szembenéznie.
Odakint éles fény villant fel a bal felső kvadránsban. Legalábbis viszonylag éles: az egyik,
gondosan ütött-kopott bányavontatónak álcázott kutatóhajó hajtóművének izzása. Nalgol követte
tekintetével, ahogy körpályát leírva eltűnt a nyílhegy alakú orr alatt a hangárfedélzet irányában.
Nem, az áthatolhatatlan sötétség a legkevésbé sem zavarta. Mégis be kellett ismernie magának,
hogy jó érzés volt egy pillanatra kitágítani a látókörét.
Lépések hangzottak fel a parancsnoki folyosón.
– Előzetes jelentés a kettes szondától, uram – közölte Oissan hírszerzőparancsnok olyan hangon,
ami mindig arra emlékeztette Nalgolt, mint amikor valaki erősen cuppant a szájával. – A Bothawui
körül keringő hadihajók száma ötvenhatra emelkedett.
– Ötvenhatra? – visszhangozta Nalgol elvéve a másiktól az adattáblát és átfutva a számokat. Ha jól
emlékszik a tegnapi jelentésre… – Négy új diamala hajó?
– Három diamala, egy kalamári – válaszolta Oissan. – valószínűleg a két napja érkezett hat opquis
ellensúlyozására.
Nalgol nem talált szavakat, csak a fejét csóválta döbbenetében. Kezdetben néma, ám komoly
kételyei voltak az egész küldetéssel kapcsolatban – hogy a bothaiak bolygója bármiféle katonai
tevékenység központjává válhat, nem is beszélve ilyen nagyságrendű összetűzésről… Azonban
láthatólag maga Thrawn főadmirális dolgozta ki a tervet; és átkozott legyen, ha az öreg vörösszeműnek
nem lett megint igaza!
– Nagyszerű – mondta Oissannak. – Két óra múlva várom a kettes szonda teljes jelentését.
– Értettem, kapitány. – Oissan láthatóan tétovázott. – Nem szeretném a felső vezetés dolgába ütni az
orromat, uram, de ahhoz, hogy megfelelően lássam el a munkámat, bizonyos pontokon tudnom
kellene, mi is folyik odakint valójában.
– Bárcsak segíthetnék, ezredes! – válaszolta Nalgol őszintén. – De én magam sem tudok sokat.
– Ön azonban különleges eligazítást kapott Thrawn főadmirálistól Disra moff palotájában, nem? –
makacskodott a másik.
– Nem nevezném eligazításnak – húzta el a száját Nalgol. – Lényegében csak kiosztotta a
feladatokat, és azt mondta, bízzunk benne. A mi szerepünk egyszerű – biccentett az üstökös és a
mellette álcázva repülő másik két csillagromboló felé –, kivárjuk, míg azok a hajók a lehető legjobban
legyengítik egymást és a bolygót, aztán kijövünk az ernyők mögül, és végzünk velük.
– A Bothawuival nem lesz könnyű elbánni – jegyezte meg Oissan szárazon. – Kétlem, hogy a
bothaiak leszerelték volna a planetáris pajzsrendszerüket. Utalt rá Thrawn, hogy ezzel mit akar
kezdeni?
– Előttem nem – válaszolta Nalgol. – Ám a körülményeket tekintve hajlamos vagyok feltételezni,
hogy tudja, mit csinál.
– Feltételezni – morogta Oissan. – Kíváncsi lennék, hogyan intézte el, hogy ennyi hajó idegyűljön.
– Valószínűleg az a szóbeszéd lehet a magyarázat, amit a törvényen kívüli barátaitól hallott, mielőtt
felhúztuk volna az álcázóernyőt – vélte Nalgol. – Nevezetesen, hogy néhány bothai is belekeveredett a
Caamas elpusztításába.
– Amiatt lenne ez a felhajtás? – tamáskodott Oissan. – Ennyi év után?
– Az idegenek ennél furcsább dolgok miatt is képesek ölre menni – emlékeztette Nalgol megvetően
lebiggyesztett szájjal. – És a kinti helyzet azt bizonyítja, hogy Thrawn a legérzékenyebb pontjukon
csiklandozta meg őket.
 – Valóban úgy tűnik – ismerte el Oissan. – Honnan fogjuk tudni, hogy mikor szüntessük meg az
álcázást és lendüljünk támadásba?
– Azt hiszem, elég egyértelmű lesz, ha elkezdődik a küzdelem – felelte Nalgol szárazon. –
Egyébként pedig Thrawn az utolsó üzenetében azt mondta, hogy hamarosan a Bothawuira érkezik egy
birodalmi diverzáns egység, amely rendszeresen ellát majd minket adatokkal szikratávírón keresztül.
– Az hasznos lesz – bólintott Oissan gondterhelten. – Természetesen, ismerve Thrawnt, valószínűleg
akkorra időzítette a csatát, mikor az üstökös a legközelebb lesz a bolygóhoz, hogy a lehető legnagyobb
előnyt húzzuk a meglepetésből. Azaz körülbelül egy hónap múlva.
– Igen, ebben lehet valami – helyeselt Nalgol. – Bár fogalmam sincs, hogyan fogja rávenni azokat
odakint, hogy tartsák magukat ehhez a szigorú időrendhez.
– Nekem sincs – mosolyodott el Oissan feszesen. – Valószínűleg ezért főadmirális ő, és nem
vagyunk mi.
Nalgol viszonozta a mosolyt.
– Valóban – ismerte el, s a beismeréssel saját kételyeinek egy újabb rétege is szertefoszlott. Igen,
Thrawn már bizonyított a múltban. Sokszor, nagyon sokszor. Akárhogy is működött a mágiája, de
működött.
És Thrawn zsenijének a varázslata alatt a Birodalom vissza fogja szerezni azt, ami őt illeti. Nalgolt
pedig igazából csak ez érdekelte.
– Köszönöm, ezredes – adta vissza a másiknak az adattáblát. – Visszatérhet a feladataihoz. Illetve…
előbb kérdezze meg a kutatóhajók parancsnokát, hogy fel tudnánk-e emelni a repülések számát napi
kettőre anélkül, hogy túlságosan felhívnánk magunkra a figyelmet!
– Igenis, uram – biccentett Oissan egy újabb feszes mosoly kíséretében. – Hiszen nem szeretnénk
lemaradni a nagybelépőnkről.
Nalgol ismét visszafordult a feketeség felé.
– Nem fogunk – ígérte halkan. – Mi aztán nem.

2. FEJEZET

Valahonnan az elméje legmélyéről kitartó füttyögés érkezett; és Luke Skywalker egy zökkenéssel
kiemelkedett a Jedik hibernációs transzából.
– Oké, Artu – szólt oda a droidnak, miközben legördült a priccséről, és körülnézett. Helyes, Mara
Jade hajóján van, a Jade's Fire-ön, és a Nirauan-rendszer felé tart. Ahol Mara két héttel korábban
eltűnt.
– Oké, ébren vagyok – tette hozzá, megfeszítve kéz- és lábujjait, várva, hogy újra meginduljon a
nyáltermelés a szájában. – Már majdnem odaértünk?
A droid igenlően trillázott egy sort, míg Luke felhúzta csizmáját. A pilótafülke felől csipogás
csatlakozott a trillázáshoz. A forrása Mara Vívan pilótadroidja volt, aki azóta vezette a Fire-t, mióta
Luke és Artu a durooni találkozási pontnál a fedélzetre lépett, s aki mindeddig nem mutatkozott
hajlandónak bármelyiküket is odaengedni a műszerekhez.
A túlzott óvatosságra azonban hamarosan nem lesz már szüksége.
– Artu, menj vissza a dokkolókapuhoz, és győződj meg róla, hogy az X-szárnyú készen áll a
felszállásra! – utasította Luke a kis droidot, miközben ő maga a pilótafülke felé indult. – Bemegyünk.
Egy perc múlva már a Fire pilótaülésében ült még egyszer utoljára szemügyre véve a kezelőszervek
és a képernyők elrendezkedését. A Vívan droid most nem akadékoskodott, talán felismerte Luke arcán
azt a kifejezést, amit épp elégszer láthatott már a Maráén.
– Állj készenlétben! – szólt oda neki Luke, megmarkolva a kormányrudat. A számláló elérte a
nullát, és a Jedi előretolta a hiperhajtómű szabályzókarját. A csillagok fényes csíkjai összezsugorodtak
és megérkeztek.
A Vívan halkan füttyentett egyet.
– Ez az a hely – erősítette meg Luke a távoli, ridegnek tűnő vörös napkorong felé pillantva. Magát a
Nirauan bolygót még nem lehetett látni.
– A második bolygót keressük – közölte a droiddal. – Elő tudod szedni az adatait?
A Vívan igenlően csipogott, és életre keltek a navigációs képernyők.
– Látom – bólintott Luke a kiírásokat tanulmányozva. Elég tekintélyes távolságot kellett még
megtenniük.
Amit természetesen így is tervezett. A Fire figyelemreméltó pajzsokkal és tűzerővel rendelkezett, de
lángot okádó lézerágyúkkal berontani Mara megmentésére valószínűleg nem lett volna a
legszerencsésebb választás, akármilyen helyzetben legyen is a lány. A terv lényege a lopakodásban, a
rejtőzködésben állt, s ezért a Fire-t itt kellett hagynia, míg ő és Artu beoson az X-szárnyúval.
Beütötte a kommunikációs egységbe a dokkolókapu kódját.
– Artu? Minden készen áll?
Igenlő füttyögés érkezett válaszul.
– Helyes – fordult vissza Luke a navigációs képernyő felé. Becslése szerint úgy hétórányira lehettek
a bolygótól az X-szárnyú fény alatti sebességével számolva. Túl hosszú idő ahhoz, hogy egy szűk
pilótafülkében kuporogva aggódjon Mara miatt. És az sem elhanyagolható szempont, hogy akárki vár
is rá odalent, a vektorából azonnal rájöhetne a Fire pozíciójára.
Szerencsére akadt más megoldás is.
– Kezd el kiszámítani a két ugrás adatait! – utasította Artut, bekapcsolva a Fire automata
fegyverrendszereit. – Legfeljebb öt percet hagyj mindkettőre… ne időzzünk itt többet annál, mint ami
feltétlenül szükséges!
Artu helyeslően füttyögött egy sort, majd munkához látott.
– Na már most, neked világos, mit kell tenned? – kérdezte Luke a Vívant, miközben alacsony
teljesítményre állította a hajtóműveket, és lassan mozgásba hozta a hajót. Nem messze egy kellemes
kis aszteroidacsoport lebegett az űrben, tökéletes rejtekhelyül szolgálva a Fire számára. – Beviszem a
hajót azok közé a sziklák közé, te pedig meghúzod magad, és úgy teszel, mintha te is kőből lenné, oké?
A droid vonakodva beleegyezett a javaslatba.
– Rendben – fordította Luke az aszteroidák felé a hajót. Az egyik ököl nagyságú darab nagyot
kondult a burkolaton, és a Jedi összerezzent a hangra. A Fire Mara legféltettebb kincse volt, és a lány
még a Vívannál is jobban vigyázott rá. Ha behorpasztja a külső borítást, vagy akárcsak megkarcolja a
festést, egy életen keresztül hallgathatja Mara szemrehányásait.
Eltúlzott óvatossággal fejezte be a manővert, és sikerült újabb ütközések nélkül elfoglalni a helyét.
– Oké, ennyi volt – csatolta ki magát és adta vissza a vezérlést Vívannak. – A kódot megadtam…
azt fogjuk sugározni, mikor visszajövünk, úgyhogy tudni fogod, ki az. Még valami?… Igen: ne hagyd,
hogy a hajó tüzet nyisson, hacsak rátok nem lőnek! Legalábbis addig ne, amíg nincs valami fogalmunk
róla, mi folyik odalent.
Két perccel később, gondosan ügyelve az odakint lebegő sziklákra, kirepült az X-szárnyúval a Fire
dokkoló-hangárjából, és a mélyűr felé vette az irányt. Artu már kiszámította a pályájukat, és a csillagok
azonnal fényes csíkokká kenődtek szét, ahogy végrehajtották az ugrást.
Luke azt mondta a droidnak, hogy öt percnél tovább ne várakozzanak, és az a szaván is fogta. Az
ugrás után két perccel, követve Artu utasításait, kilépett az X-szárnyúval a hipertérből, megfordult, és
ismét fénysebességre gyorsított. Még két perc, és megérkeztek.
Artu halkan elcsippantotta magát.
– Igen, ez az a hely – erősítette meg Luke az előttük lebegő sötét bolygóra meredve. – Pont olyan,
mint a képeken, amiket a Starry Ice hozott vissza magával.
És Mara ott volt valahol lent. Hajótörötten, talán megsebesülve, talán fogságban. Vagy talán holtan.
Luke elűzte magától ezt a gondolatot, és kinyúlt az Erővel. Mara? Mara, hallasz engem? Ám nem
kapott választ. Artu kérdően füttyögött valamit.
– Nem érzékelem a jelenlétét – ismerte be Luke. – De ez nem jelent semmit. Még elég messze
vagyunk, és Mara talán nem elég erős ahhoz, hogy idáig kinyúljon. De az is lehet, hogy alszik… attól
is csökken az érzékeinek a hatótávolsága.
A droid nem felelt. Azonban könnyen rá lehetett jönni, hogy ugyanaz jár a fejében, mint a Luke-
éban.
És ott volt még a látomás is, amit Luke három és fél héttel korábban a tierfoni kórházban látott.
Mara, amint élettelenül lebeg egy tó felszínén…
– Egyébként sincs semmi értelme emiatt aggódni – folytatta Luke, elméje legmélyére száműzve a
látomás emlékét. – Óvatosan irányítsd rá az érzékelőket… ne csinálj semmi olyat, amit az ő érzékelőik
észrevehetnek! Már ha olyanok a berendezéseik, mint a mieink.
Artu, ha feszengve is, de beleegyezően trillázott egy sort. Luke a Talon Karrdétól kapott
pályagörbére pillantva a bolygó felé fordította az X-szárnyút, és egy pillanatra azt kívánta, bárcsak
vele lenne Leia is. Ha intelligensek azok a lények, akikbe Mara belebotlott, akkor talán nemcsak az ő
Jedi-képességeire lesz szükség, hanem a diplomáciai fortélyokban való jártasság is elkelne. A
fortélyokban, melyeket Leia kiválóan ismert, ő azonban nem.
Elfintorodott. Másfelől viszont valószínűleg így sem fognak túlságosan örülni otthon hirtelen
távozásának. Hát még ha Leiát is magával hozta volna… Nem, a húga diplomáciai képességeire most
az Új Köztársaságnak van nagyobb szüksége.
Az pedig úgyis hamarosan ki fog derülni, hogy neki milyen képességek jönnének jól.
Még jóval a bolygó légkörén kívül jártak, mikor az X-szárnyú érzékelői két idegen űrhajó
felszállását jelezték a felszínről.
– Ennyit a lopakodásról és rejtőzködésről – morogta Luke a járművek képét tanulmányozva.
Határozottan úgy néztek ki, mint az, amelyiket a kauroni aszteroidaövezetben, a cavrilhu kalózok
fészke felé tartva láttak Artuval.
Az a hajó viszont sarkon fordult és elmenekült, mielőtt még közelebbről is szemügyre vehette
volna. Most, ahogy ez a páros sebesen közeledett felé, meggyőződhetett róla, hogy a korábbi első
benyomása helyes volt. Az X-szárnyúnál durván háromszor nagyobb gépek különös, ám művészi
kombinációját adták az idegen technológiának és a túlságosan is jól ismert TIE-vadászok
vonalvezetésének. A hajók orrában lévő pilótafülkék enyhén sötétített üvegén keresztül halványan ki
tudta venni a birodalmi stílusú sisakokat.
Artu megrovóan csipogott egyet.
– Nyugalom, Artu – figyelmeztette Luke. – Ez még nem jelenti feltétlenül azt, hogy a Birodalom
szövetségesei. Lehet, hogy találtak valahol egy TIE-vadászt, és lemásoltak róla egy-két dolgot.
A droid morgása mindent elárult a véleményéről.
– Rendben, oké, valószínűleg nem így történt – adta meg magát Luke a közeledő hajókat figyelve.
Egy perc múlva odaértek hozzá, elhúztak az X-szárnyú felett, megfordultak és felzárkóztak a két
oldalára. – Tudsz valamit mondani a fegyvereikről?
Artu felsípolt, és a számítógép képernyőjén felbukkant egy durva vázlat. A két idegen tekintélyes
fegyverzettel rendelkezett.
– Nagyszerű – morogta Luke, és kinyúlt az Erővel, hogy felmérje a helyzetét. Azonban mindössze a
hajókon lévő három-három lény alapvető érzelmi hátterét érezte. Idegen elmék, idegen gondolatok –
nem volt mihez kapcsolnia őket.

Másfelől, a két oldalán elfoglalt helyzetük sokkal inkább megfelelt kísérő, mint támadó pozíciónak.
S ami még fontosabb, Luke Jedi-érzékei sem árulkodtak közvetlen veszélyről. Legalább pillanatnyilag
viszonylagos biztonságban tudhatták magukat. És épp ideje volt barátságosan viselkedni velük.
– Nézzük, tudunk-e beszélni velük – javasolta Luke a komegység kapcsolója felé nyúlva. Az
idegenek azonban megelőzték.
– Ka sha'ma'ti orf k'ralan – csendült fel egy meglepően dallamos hang Luke fülében. – Kra'miral
sumt tara’kliso mor Mitth'raw'nuruodo sur pra'cin'zisk mor'kor'lae.
Luke gyomra görcsbe rándult.
– Artu? – kérdezte.
A droid aggodalmasan hangzó fütyüléssel válaszolt: valóban ugyanezt az adást vette Karrde és
Mara arról az idegen hajóról, amely megstuccolta Booster Terrik Errant Venture-jét. Az adást,
amelyben Mara szerint szerepelt Thrawn kevesek által ismert teljes neve.
Luke egy fintor kíséretében bekapcsolta a kommunikációs egységet.
– Itt az AA-589 új köztársaságbeli X-szárnyú – jelentkezett be. Persze ezzel semmire sem megy, ha
az idegenek nem beszélik a Basicet. De azzal sem, ha csak ül, és tudomást sem vesz róluk. – Egy
barátomat keresem, aki talán az önök bolygóján zuhant le.
Rövid szünet következett. Az ablakon kinézve Luke-nak az a halvány benyomása támadt, mintha a
két idegen hajó egy hajszálnyival közelebb húzódott volna hozzá.
– Új köztársaságbeli X-szárnyú – szólalt meg újra a hang, ez alkalommal meglehetősen elfogadható
Basicséggel. – Kövessen a felszínre! Ne térjen le a pályáról! Ha megteszi, tüzet nyitunk.
– Értettem – felelte Luke. A hangszóróból kattanás hallatszott, a két idegen hajó hirtelen a felszín
felé bukott. Luke számított erre, követte a fordulót, és gyorsan visszasiklott az alakzatbeli helyére. –
Mutatványok! – morogta az orra alatt.
Korán elégedetlenkedett. Egy másodperc múlva a két hajó ismét irányt változtatott, ez alkalommal
enyhén felfelé, majd élesen jobbra. Artu felsikoltott, mikor a bal oldali hajó kényelmetlen közelségben
zúgott el a feje fölött, s az elégedetlen hang csak még élesebb lett, ahogy Luke élesen bedöntötte az X-
szárnyút, hogy kövesse kísérőit. Alig foglalta el a helyét középen, amikor azok megismételték a
manővert, ez alkalommal balra.
Artu morgott valamit.
– Nem tudom – felelte Luke, miközben ismét felzárkózott kísérőihez. – Talán van valami
különleges védelmi rendszerük, amin csak egy bizonyos módon lehet áthatolni. Mint amilyen a
kalózoknak volt az aszteroidamezőben, emlékszel?
A számítógép képernyőjén megjelent a nyilvánvaló ellenérv: a Starry Ice adatai szerint Mara nem
ilyen bonyolultan szállt le.
– Talán pont azért állították fel, mert neki sikerült besurrannia – mondta Luke. – Vagy másfelől
közelítünk a bolygó felé, mint Mara… a felszínen eddig egyetlen pontot sem tudtunk azonosítani.
Artu ismét morgással felelt.
– De az is lehet, hogy csak ürügyet keresnek arra, hogy tüzet nyissanak – értett egyet Luke
komoran. – Bár nem tudom, miért hinnék azt, hogy szükségük van ürügyre.
A lefelé vezető út során az idegen hajók még háromszor ismételték meg a manővert. Luke
mindegyiket gond nélkül követte. Az atmoszféra felső rétege felé közeledve azonban láthatólag
ráuntak a játszadozásra, és felgyorsítva egyenesen a nyugati látóhatár felé vették az irányt. Luke
tartotta az alakzatot, megosztva figyelmét a hajók és a messze alatta lévő felszín között, kinyúlva az
Erővel a veszély bármilyen jele után.
Már húsz perce repültek, és Artunak végre sikerült beazonosítani a tájat a Starry Ice felvételei
alapján, mikor elkezdődött az ismerős bizsergés.
– Baj van, Artu – közölte Luke a droiddal. – Még nem tudom, miféle, de határozottan baj. Kérek
egy gyors helyzetjelentést!
Végigfutott a megjelenő sorokon. Az X-szárnyú érzékelői nem észleltek más légi- vagy űrjárművet,
kísérőik energiafogyasztása és fegyverrendszerei sem utaltak támadási előkészületekre, az X-szárnyú
saját rendszerei pedig tökéletesen működtek.
– Milyen messze van az erőd, amit Mara felfedezett? – kérdezte a Jedi.
A jelenlegi sebességükkel nem egészen tizenöt percnyire, csipogta válaszul Artu.
– Akkor a következő tíz perc során fog történni valami – döntötte el Luke. – Állj készen! – Vett egy
mély lélegzetet, kezét a botkormányra tette, tudatosan ellazította izmait, és belemerítkezett az Erőbe.
Hatpercnyire jártak az erődtől, a távolban velük párhuzamosan futott a völgy, ahol Mara leszállt,
mikor végül bekövetkezett a dolog. A két kísérő hajó tökéletes egységben egy gyors energialöketet
küldött az elülső hajtóművekbe, és ezzel az oldalsó pozícióból az X-szárnyú mögé kerültek.
A félig a pilótafülkék rejtekében lévő torkolatokból pedig halálos, kék össztűz csapott ki.
A célpontjuk azonban már nem volt ott. Luke egy pillanattal az idegenek orrhajtóműinek
bekapcsolása előtt megérezte az Erőben támadt zavart, és mire a fegyverek felvillantak, ő már élesen
felkapta az X-szárnyú orrát. Az ívet folytatva a hátuk mögé kellett volna kerülnie.
Legalábbis ez volt a normális kifutása a manővernek. Luke azonban ez alkalommal más tervet
forgatott a fejében. Nem az idegenek mögött fejezte be a hurkot, hanem a szokásosnál néhány
másodperccel tovább tartotta az X-szárnyú orrát a talaj felé irányítva. Aztán szinte az utolsó
pillanatban gyomorkavaró kettős csavarba pörgette a vadászgépet. Egy pillanat múlva már alig pár
méter magasságban, korábbi pályájukra merőlegesen száguldottak.
– Mit csinálnak? – kiáltotta Luke. Nem merte levenni a szemét a tájról, hogy saját maga nézze meg.
Válaszul a droid figyelmeztető sikolyát és az Erő vészjelzését kapta. Hátulról újabb kék tűzözön
záporozott rá. A legtöbb lövés messze elkerülte, néhány azonban a hátsó energiapajzsán szóródott szét.
– Jöttek újak is? – kérdezte Artutól.
A droid tagadóan füttyentett. Hát, ez is valami. Az a két hajó is elég jó, és a legénységük láthatólag
tudja, mit csinál. A kettő egy ellen küzdelemben Luke-nak meggyűlhet velük a baja. Különösen
mivel…
Artu elcsipogott egy sürgető kérdést.
– Nem, hagyd a szárnyakat összecsukva! – utasította Luke. – Nem lövünk vissza.
 A droid hitetlenkedve felsikoltott.
– Nem tudjuk, kik ezek és miért vannak itt – magyarázta Luke, tekintetével az előtte elterülő tájat
pásztázva. Mara kanyonján túl a vidék hirtelen töredezetté vált: gránitfalú szirtek és mély, éles peremű
hasadékok szabdalták szét. – Nem akarok senkit sem megölni közülük, míg meg nem tudom, pontosan
kicsodák és micsodák.
Artu válasza újabb visításba csapott át, ahogy egy újabb sortűz feltépett egy vékony fémréteget a
jobb felső szárnyról.
– Ne aggódj, már majdnem ott vagyunk! – csitította Luke, megkockáztatva egy gyors pillantást a
képernyőkre. Még nem szenvedtek el komoly sérüléseket, de ez nem marad így sokáig, ha a támadók
közelebb jutnak.
Azaz csak abban bízhatott, hogy meg tudja akadályozni ennek a bekövetkezését.
Artu gyanakodva csipogott a háta mögött.
– Pontosan oda megyünk – erősítette meg Luke. Már majdnem odaért a töredezett fennsíkhoz, bal
oldalon felfedezett egy megfelelőnek tűnő szurdokot. – Ó, lazíts már… ennél rosszabb helyzetekből is
kivágtuk már magunkat! – tette hozzá a hasadék felé fordítva az X-szárnyú orrát. – Egyébként sincs
más választásunk. Kapaszkodj, megérkeztünk!
A Koldus-kanyon a Tatuinon egy trükkös, ám ismerős akadálypálya volt a kanyarjaival,
kiszögelléseivel és zsákutcáival. A Halálcsillag árka egyenesebben futott, de azt a turbólézertűz és a
TIE-vadászok tették érdekessé. A Nirauan szirtjei most még egy fokkal megnehezítették a feladatot:
kiszámíthatatlan kanyarok, változó mélységek és magasságok, kiugró sziklák és faágak tarkították a
szurdokot.
A frissen belépett Lázadó katona a Yavinon felismerte volna a kockázat mértékét. Még a hetyke
tatuini kamasz is tétovázva vágott volna neki ilyen őrült sebességgel az ismeretlen labirintusnak.
Azonban a tapasztalt Jedi, amivé Luke vált, tudta, hogy nem lesz gondja vele.
Nagyjából igaza is volt. A hajó könnyűszerrel átsiklott az első sor kanyaron. Luke ügyességének, az
Erő biztosította tudásnak és az X-szárnyú fordulékonyságának köszönhetően messze maguk mögött
hagyták az üldözőket. Átsüvített egy kiszélesedő völgyön, elfordult egy másik kanyon felé…
És majdnem elveszítette az uralmát a gép fölött, ahogy kék lángözön csapott át a bal oldali
hajtóművön.
– Semmi gond! – kiáltott hátra Artunak. Egy pillanatra dühös lett magára, miközben az X-szárnyú
ismét besüvített a kiválasztott szoros viszonylagos biztonságába. Már korábban is előfordult vele, hogy
amikor túlságosan egyvalamire összpontosította a figyelmét – és az Erőt –, akkor gyakorlatilag vakká
lett az egyéb történésekre. Az egyik idegen pilótának nyilván volt annyi esze, hogy felhagyjon az
üldözéssel, és az útvesztő fölé emelkedve várja meg célpontja felbukkanását.
A trükk azonban nem jött be, és ha a terep is úgy akarja, nem lesz még egy lehetősége próbálkozni.
Az X-szárnyú kisuhant egy újabb völgybe, ez alkalommal az előbbinél kisebbe, majd befordult egy
másik szurdokba. Luke kezeit az Erőre bízva a körülötte lévő szirteket figyelte, a megfelelő helyet
kereste…
És egyszer csak meg is találta. Az X-szárnyú mindkét oldalán meredek sziklafalak emelkedtek a
magasba. Az egyik élesen a másik felé dőlt, s a tetejüknél csak egy vékony sávban hatolt át közöttük a
napfény. Az egyenetlen felszínű fal különböző részein sárgásszürke, sűrű bokorcsoportok nőttek, a
kanyon alját pedig barna cserjék és alacsony fák vastag takarója borította. Előttük és mögöttük a
szurdok élesen elkanyarodott, mintegy elszigetelt, sziklákkal körülvett buborékként meghagyva ezt a
helyet.
Aminél jobbat keresve sem lehetett volna találni a leszálláshoz.
Artu nem sikított vagy visított fel, miközben Luke egy klasszikus csempészfordulóval száznyolcvan
fokban megpörgette a vadászgépet. Valószínűleg azért, gondolta Luke, miközben bekapcsolta a
fékezőrakétákat, mert a kis droidot túlságosan is lekötötte a kapaszkodás. Az X-szárnyú néhány
másodpercig vadul bukdácsolt alatta, ő pedig keményen próbálta megfogni az irányítása alól kicsúszni
próbáló gépet. Odakint a mellette elsuhanó sziklafalak száguldása lelassult, Luke pedig kikapcsolta a
hajtóművet, és bekapcsolta az antigravitációs emelőket. A testét a pilótaülésbe préselő lassulás
megszűnt, visszafordította az X-szárnyút eredeti menetirányába, és közben gyorsan körülnézett.
Közvetlenül előtte néhány alacsony, de sűrű lombú fa emelkedett ki a talajból, közrefogva valami
kiszáradt vízmosásszerűséget. Törzseik épp a megfelelő távolságra álltak egymástól. A
fékezőrakétáknak még egy löketet adva teljesen megállította a gépet, majd az orrát előre billentve
besiklott a fák közé.
– Tessék – mondta, végigmenve a leszállás folyamatának utolsó lépésein, és kikapcsolva az
antigravitációs emelőket. – Nem is volt olyan szörnyű, igaz?
A háta mögül halk, enyhén remegő csipogás érkezett válaszul. Artu láthatólag még nem találta meg
a hangját.
Luke feszesen elmosolyodott, és felnyitotta a pilótafülke tetejét. Összerezzent az üvegacélon
végigkarmoló, tüskékben végződő, tucatnyi levél keltette zajra. Levette a kesztyűjét és a sisakját. A
kívülről beáramló levegő hűvös volt, és enyhe mohaillat érződött benne. Luke egy hosszú pillanatig
hallgatózott, az Erő által felfokozott érzékeivel üldözői hangját kutatta. A leveleket zörgető szél és a
távolból odahallatszó madarak vagy rovarok ciripelésének megszokott zaján kívül azonban semmit
sem hallott.
– Azt hiszem, sikerült leráznunk őket – mondta Artunak. – Legalábbis egyelőre. Sikerült
kiszámítanod, hol lehetünk?
Artu még mindig egy kicsit kábán csipogott, és egy térkép jelent meg a számítógép képernyőjén.
Luke tanulmányozni kezdte az ábrát. Nem túl rossz, de nem is túl jó. Tíz kilométernyire lehettek
Mara barlangjától, de az addig elterülő terepet ugyanolyan keskeny szurdokok és magas szirtek
tagolták, mint amilyeneken az imént átrepültek. Legalább egynapi út, valószínűleg kettő, talán három
is.
Másfelől viszont a szaggatott tájnál jobb fedezéket elképzelni sem lehetett volna. Összességében
igazán tisztességes üzletnek tűnt.
Azonban nem lesz semmiféle üzlet, ha az idegenek hamarabb rájuk találnak, mint ahogy elindulnak.
– Gyerünk! – mászott ki a pilótafülkéből, és leszökkent a földre. A tüskés levelek elkerülésére
irányuló próbálkozása csak részben járt sikerrel, de mindössze egypár sértette fel a bőrét. – Szedjük ki
a csomagokat, és tűnjünk el innen!
A Karrdétól kapott álcahálót pár perc alatt sikerült ráterítenie az X-szárnyúra. A biztonság kedvéért
kivágott néhány kisebb bokrot és fát is, és rászórta azokat a hálóra. Az eredmény korántsem lett
tökéletes, különösen közelről nem, ám ennél többet nem tehetett a rendelkezésére álló idő alatt.
A túlélőcsomagját szintén Karrde emberei állították össze, mialatt Luke sietve elrendezte a
Cejansiról való felszálláshoz szükséges papírmunkát. És ahogy azt szinte már megszokta a
csempészektől az évek során, kitűnő munkát végeztek. A két hátizsákban talált élelmiszerrudakat,
vízszűrőt és kulacsot, egészségügyi csomagot, világítópálcákat, egy hosszú szintikötelet, egy tartalék
sugárvetőt, egy túlélősátrat hálózsákkal, és még néhány válogatott, kis hatótávolságú gránátot is.
– Meglep, hogy egy terepsiklót nem próbáltak begyömöszölni – morogta Luke, miközben
próbaképpen a vállára vetette az egyik hátizsákot. Elég nehéz volt, de a súlyt jól osztották el,
elfogadhatóan könnyűnek ígérkezett a cipelése. – Azt hiszem, a másikat itt hagyjuk. Készen állsz egy
kis hegymászásra?
Artu kérdően trillázott egy sort, kupolája először a kanyon egyik, majd a másik vége felé fordult.
– Nem, nem: pontosan arra számítanak, hogy ott jövünk ki – rázta meg a fejét Luke. – Arra
megyünk – mutatott fel az egyik föléjük tornyosuló sziklafalra.

A droid ismét elfordította a kupoláját, és riadtan felvisított, ahogy hátradőlve felnézett.

– Nyugi, nem kell felmennünk a tetejéig – nyugtatta meg Luke. – Látod azt a rést úgy kétharmad
magasságnál? Ha jól láttam a légi felvételeken, akkor egy hasadékba vezet, amiben egyenesen a
csúcsra jutunk fel.
Artu szánalmasan felcsipogott, ismét a kanyon két vége felé forgatva a fejét.
– Nem, Artu, arra nem mehetünk – szólt rá Luke határozottan. – És nincs időnk tovább vitatkozni.
Még ha azok a hajók nem tudnak is bejönni utánunk, biztos vannak kisebbek az erődben. És gyalog is
jöhetnek. Itt akarsz ücsörögni, mikor ideérnek?
A droid határozottan füttyentett egyet. Megfordult, és elszántan bukdácsolva elindult a kiszáradt
vízmosásban a sziklafal felé, amit Luke mutatott.
A Jedi mosolyogva megigazította a vállán a hátizsákot. Aztán az Erővel kinyúlva felemelte Artut az
aljnövényzetből, és megindult a sziklafal felé.
Mint kiderült, a mászás sokkal nehezebbnek tűnt, mint amilyen valójában lett. Bár a fal elég
meredek volt, korántsem bizonyult annak a lehetetlenül függőleges emelkedőnek, aminek lentről
látszott. Számtalan láb- és kéztámasz akadt, jóformán az egész sziklafalat keskeny párkányok és kis
üregek borították el, és a bokrokban meg az indákban is szilárdan meg lehetett kapaszkodni.
Az egyetlen problémát Artu jelentette, de hamarosan ez is többé-kevésbé megnyugtató módon
megoldódott. Mikor Luke talált egy-egy biztonságos helyet, ahol megvethette a lábát, az Erő
segítségével felemelte a droidot, letette egy párkányra vagy egy megfelelő méretű barlangba,
megtartotta, amíg a szintikötéllel odakötözte a legközelebbi bokrokhoz, aztán felmászott mellette a
legközelebbi pihenőhelyig, és megismételte a műveletet.
Artu természetesen a folyamat egyik részéért sem rajongott. De félút környékén legalább a
panaszkodást abbahagyta.
Már majdnem odaértek a réshez, Luke ismét a kikötözött Artu felé mászott, mikor meghallotta a
halk hangot.
Egyik kezével egy göcsörtös indát markolva megállt, és fülelni kezdett. Azonban távoli ciripelésen
kívül, ami leszállásuk óta kísérte, semmit sem hallott. Az Erő segítségével felfokozta a hallását,
azonban csak a ciripelés lett hangosabb és változatosabb, a hang, amit hallani vélt, nem volt köztük.
Felülről harsány visítást hallott: Artu halk füttyét felfokozott hallásával.
– Mintha hallottam volna valamit – súgta vissza. A szavak szinte mennydörögtek a fejében. Sietve
visszaállította a hallását a normálisra. – Olyan volt, mint egy hang…
Artu rémült trillázása belefojtotta a szót.
– Mi az? – kérdezte felnézve. A droid lefelé nézett a fal mentén, Luke követte a tekintetét…
És megdermedt. Az egyik alig három méterre lévő, tüskés levelű bokron egy kicsi, redős szárnyú,
barnásszürke lény kuporgott.
És őt bámulta.
– Nyugi! – szólt rá Luke Artura, és szemügyre vette a teremtményt. A fejétől a farkáig körülbelül
harminc centiméter lehetett, testét sima bőr borította, akárcsak összehajtott szárnyait, melyeknek
méretét nehéz lett volna megbecsülni, s amelyek íve egy púpos vaura emlékeztette Luke-ot. Az
arányosan kicsi és áramvonalas fejen, a redőzött húsú homlok alatt sötét szemek csillogtak, alattuk két
vízszintes nyílással. A felső nyílás a lény szabályos légzésének ritmusában hullámzott, az alsó szorosan
össze volt szorítva. A bokor ágait két ízelt, karmos láb szorította, láthatólag a legkevésbé sem
zavartatva a hegyes tüskéktől. Az összhatás olyan volt, mintha egy mynockot és egy ragadozó
makthiert kereszteztek volna. Luke mégsem hitte, hogy a lénynek bármi köze is lenne a két fajhoz.
Artu ismét felcsipogott, ezúttal figyelmeztetően.
– Nem hiszem, hogy bántani akarna minket – nyugtatta meg Luke, még mindig a teremtményt
szemlélve. – Nem érzek veszélyt felőle. És egy kicsit túl nagy falat is lennénk neki.
Hacsak nem csapatosan vadásznak, természetesen. Luke továbbra is a lényen tartva a szemét
kinyúlt az Erővel, a fajtársai után kutatva. Határozottan érezte, hogy vannak még a kanyonban, de a
legtöbb elég távolinak tűnt…
A lény alsó rése kinyílt, felfedve két sor apró, hegyes fogat, és hangos csicsergést hallatott.
– Ki vagy te?
Luke meglepetten pislogott. Az előbb is ezt a hangot vélte hallani, de most tisztán ki tudta venni.
Honnan jöhetett?
– Tessék? – kérdezte.
A lény ismét felcsicsergett. Ki vagy te?
Jól gondolta, valóban a teremtmény beszélt. Illetve nem beszélt. Valójában nem. De akkor hogyan
érthette?… És akkor hirtelen rájött.
– Luke Skywalker vagyok – mondta, a lény felé nyúlva az Erővel. – Az Új Köztársaság Jedi-
lovagja. És te ki vagy?
A lényből egy sor csicsergés tört fel. Mit csinálsz itt, Égben Járó* Jedi-lovag?
– Egy barátomat keresem – válaszolta Luke. Jól sejtette: bár a teremtmény csicsergő nyelvét nem
értette, a kommunikációjuk lényege az Erő révén eljutott hozzá az elméjéből. Nem sokszor látott még
ilyesmit, és valószínűnek tartotta, hogy a lény legalább egy kicsit érzékeny az Erőre. – Úgy két hete ért
földet a környéken, aztán eltűnt. Nem tudod, hol van?
A lény mintha egy kicsit összehúzta volna magát. Szárnyait félig kinyitotta, majd ismét összecsukta

* Skywalker angolul annyi tesz, mint égen járó – a ford.

őket. Megint csiripelni kezdett… Ki ez a te barátod?
– A neve Mara Jade – felelte Luke. Ő is Jedi-lovag?
– Olyasféle – adott kitérő választ Luke. Mara az elmúlt nyolc év során meg-megjelent a Jedi
Akadémián, de sohasem maradt elég sokáig, hogy végigcsinálja a képzést. Ami azt illeti, Luke
időnként nem tudta eldönteni, hogy igazából elkezdte-e egyáltalán. – Tudod, hol van?
A lény szárnyai ismét megrebbentek. Semmit sem tudok.
– Tényleg? – kérdezte Luke kicsit hűvösebb hangon. Ehhez még az Erőre sem volt szüksége, épp
elégszer látta már Jacentől, Jainától és Anakintól ezt a trükköt ahhoz, hogy felismerje a bűntudatos
tagadást. – És mi van, ha azt mondom, hogy egy Jedi mindig tudja, ha hazudnak neki?
A háta mögött felcsattant egy hangos, határozott csiripelés. Hagyd békén a kölyköt!
Luke a hang irányába fordította a fejét. A másik oldalán, a bokrokba és a sziklába kapaszkodva
három újabb lény ült. Mindegyik kétszer akkora volt, mint a fiatalabb, de a felnőttek és a kölyök
közötti különbségek a méretektől eltekintve is azonnal felismerhetőek voltak.
– Elnézést – biccentett Luke. – Nem akartam megijeszteni. Ti talán tudtok segíteni a barátom
megkeresésében.
Az egyik lény kitárta szárnyait, és átszökkent egy Luke-hoz közelebbi bokorra. Fejét először jobbra,
majd balra fordította, mintha mind a két szemével külön-külön akarta volna látni az idegent.
Te nem a többi közé tartozol. Ki vagy te?
– Szerintem már tudod – válaszolta Luke, miközben valami csendesen arra ösztönözte, hogy
hallgasson az ösztöneire. – Miért nem mondod meg inkább azt, hogy te ki vagy?
A lény megfontolta a dolgot. A nevem Szelek Vadásza. Én alkuszom a qom qaek fészkei nevében.
– Az Új Köztársaság nevében üdvözöllek, Szelek Vadásza! – mondta Luke komoran. –
Feltételezem, tudsz az Új Köztársaságról.
Az idősebb qom qae pontosan ugyanúgy lebbentette meg szárnyait, mint az előbb a fiatal.
Hallottam már róla. De mi nekünk az Új Köztársaság?
– Azt hiszem, ez attól függ, hogy mit akartok, mi legyen – válaszolta Luke. – Ez azonban a
diplomatákra és az alkuszokra tartozik. Én azért jöttem, hogy segítsek egy barátomon.
Semmiféle idegenről nem tudunk, csiripelte Szelek Vadásza határozottan.
De igen, szólalt meg az ifjú qom qae Luke háta mögött. A qom jhák beszéltek a…
Szelek Vadásza egy visítással elhallgattatta. Bolond Fecsegő talán a neved? – követelte élesen.
Hallgass!
– Talán csak elfeledkeztél róla – vetette fel Luke diplomatikusan. – Végül is egy fészek alkuszának
bizonyára rengeteg más dologgal is törődnie kell.
Szelek Vadásza meglengette a szárnyait. Ami a fészkünkön kívül történik, az nem tartozik ránk.
Menj a qom qaek egy másik fészkéhez, vagy a qom jhákhoz, ha mersz! Ők talán segítenek majd.
– Rendben – bólintott Luke. – Odavezettek legalább?
Ők a fészken kívül élnek, csiripelte Szelek Vadásza. Nem tartoznak ránk az ügyeik.
– Értem – húzta el a száját a Jedi. – Mondd csak, Szelek Vadásza, került már valaha veszélybe
valamelyik barátod?
A qom qae kitárta szárnyait, és társai is követték példáját. A beszélgetésnek vége. Ifjú, gyere!
Elrugaszkodott a bokorról, és két társával a nyomában, kitárt szárnnyal ereszkedni kezdett a kanyon
mélye felé. Luke hátrafordulva látta, hogy a fiatal qom qae is követi őket.
Artu megvetően felmordult.
– Ne hibáztasd őket túlságosan! – sóhajtott fel Luke. – Semmit sem tudunk a kulturális vagy
politikai problémáikról. – Folytatta útját a sziklafalon felfelé.
– De lehet, hogy egyszerűen nem akarnak belekeveredni más harcába – tette hozzá. – Elég sok
ilyennel találkoztunk már az évek során.
Öt perc múlva elérték a rést. Luke jól gondolta: a hasadék sokkal kényelmesebb szögben emelkedve
vezetett a sziklafal teteje felé, és végig a fák rejtekében haladhattak.
– Tökéletes – nézett be Luke. – Irány a csúcs, lássuk, innen merre tovább! – Felhúzta maguk után a
szintikötelet, és épp elkezdte feltekerni…
Amikor Artu váratlanul rémülten felvisított.
– Mi az? – tudakolta Luke, fordulás közben ösztönösen a fénykardja után kapva. Nem látott és nem
érzékelt veszélyt a közelben. – Artu, mi az? – kérdezte ismét a droidra nézve.
 Artu gyászosan nyögdécselve nézett visszafelé, le a völgybe. Luke a homlokát ráncolva követte a
droid tekintetét…
És elakadt a lélegzete. Az X-szárnyú eltűnt a völgy fenekéről!
– Ne! – suttogta Luke, a szemét meresztve a lenti szürkésbarnaságra. Az első, reménykedő
gondolata az volt, hogy jobban sikerült álcáznia a gépet, mint hitte, és az még mindig ott van, ahol
hagyta. Egy pillanatnyi gondos, az Erő által felfokozott érzékekkel elvégzett keresés megfosztotta a
reményeitől.
Az X-szárnyú valóban eltűnt.
Artuból dühös füttysorozat tört fel.
– Minden rendben – csitította Luke. – Minden rendben.
Enyhe meglepetéssel jött rá, hogy valóban így is gondolta. Az X-szárnyú eltűnése dühítette és
idegesítette, de furcsa módon nem keltett benne rémületet. Még csak komoly aggodalmat sem, pedig a
hajó elvesztése azt jelentette, hogy nem tudnak gyorsan elmenekülni, ha a szükség megkívánja.
Talán az Erő sugallt neki valamit? Talán nem veszett el számára az X-szárnyú, csak máshol kell
majd keresnie?
Sajnos, döbbent rá komoran, ennek épp az ellenkezője is igaz lehet. A hajó eltűnése nem számított,
mert nem fogja élve elhagyni ezt a bolygót.
Kéretlenül is Yoda képe merült fel emlékezete mélyéről: az idős Jedi-mester fáradtan felsóhajtott,
miközben utoljára lefeküdt ágyára. Luke tisztán emlékezett a gyomorszorító félelemre, ami Yoda
törékenysége láttán tört rá, tisztán hallotta a saját hangját, amint tiltakozva azt bizonygatta Yodának,
hogy nem halhat meg. Veled van az Erő, feddte meg Yoda szelíden tanítványát, de annyira erős nem
vagy. Eljött az alkony, és hamarosan be kell köszöntenie az éjnek. Ez a dolgok rendje… az Erő rendje.
Luke vett egy mély lélegzetet. Obi-wan meghalt, Yoda meghalt, és egy nap majd neki is rá kell
lépnie erre az útra. És ha itt kezdődik az út, ám legyen. Jedivé vált, és Jediként fogja megtenni az első
lépést.
De addig is, az ok, ami miatt idejött, nem változott meg.
– Most már semmit sem tehetünk – mondta Artunak elfordulva a völgy felől, folytatva a szintikötél
feltekerését. – Menjünk fel a csúcsra, és nézzük meg, merre kell tovább mennünk!
Közvetlenül a feje fölött halk csiripelés csendült fel. Vannak jobb utak is.
Luke felnézett. A fiatal qom qae tért vissza, valami felfelé szálló légáramlaton lebegett.
– A segítségedet kínálod? – kérdezte a Jedi.
A qom qae enyhén behajlította az egyik szárnyát, és a légnyomásváltozás hatására végigsiklott a
sziklafal mentén, Luke mellé. A karmaival megkapaszkodott egy bokorban, és összehajtotta a
szárnyait. Segítek neked, csiripelte. A qom jhák azt mondták, hogy érkezett más is, és most velük van.
Odavezetlek.
– Köszönöm – biccentett Luke, azon tűnődve, rákérdezzen-e az X-szárnyú eltűnésére. A fiatal qom
qae korábbi nyugtalanságára gondolva azonban úgy döntött, hogy jobb lesz későbbre hagyni a
faggatózást. – Megkérdezhetem, miért vállalod ezt a kockázatot?
Néhány ifjú qom jha ismer engem, csiripelte amaz. Nem félek tőlük.
– Nem feltétlenül a qom jhákról beszélek – rázta meg a fejét Luke. Biztos akart lenni benne, hogy
az ifjú idegen valóban tisztában van a kockázattal. – A többi, akikről Szelek Vadásza beszélt, talán
megpróbálnak megállítani minket.
Ezt értem, lebbentette meg a szárnyait az idegen. De azt kérdezted Szelek Vadászától, hogy került-e
már valaha veszélybe valamelyik barátja. Nos, nekem került.
– Értem – mosolyodott el Luke. – És megtiszteltetésnek veszem, hogy segítesz. Luke Skywalker
vagyok, mint már mondtam, ez pedig a droidom, Artu. Neked mi a neved?
A qom qae kitárta szárnyait, és egy rövid ugrással átszökkent az előttük álló bokorra. Még túl fiatal
vagyok ahhoz, hogy saját nevem legyen. Egyszerűen csak Szelek Gyermekének hívnak.
– Szelek Gyermeke – ismételte meg Luke, s elgondolkodva végigmérte a lényt. – Nem vagy
véletlenül Szelek Vadászának a rokona?
Ő az apám, csiripelte Szelek Gyermeke. Valóban igaz, amit a Jedi-lovagok bölcsességéről
beszélnek.
– Néha – fojtotta el mosolyát Luke. – De most már indulnunk kell. Útközben mesélhetnél nekem a
népedről.
 Megtiszteltetés lesz számomra, tárta ki a szárnyait Szelek Gyermeke. Gyertek, mutatom az utat!

3. FEJEZET

A Peregrine-en, az Új Köztársaság csatahajóján lévő kommunikációs torony egyfajta

anakronizmusnak számított a modern hadihajók között. Az építmény a klónháborúk előtti tervezési
filozófiát tükrözte, mely a Peregrine és Katana-flottabéli társai építésekor uralkodónak számított.
Nemcsak a hajó összes antennáját helyezték el a toronyban, de ott kapott helyet a bonyolult, kifinomult
rejtjelező-kódfejtő számítógép is.
A Katana-flottából még az Új Köztársaság szolgálatában álló maroknyi csatahajó kommunikációs
tornyait szinte teljesen felújították, a kódolóberendezéseket pedig a híd és a hírszerző osztály közötti,
biztonságosabb fedélzetre költöztették. A Peregrine azonban valahogy mindig kicsusszant a
munkatervben szereplő réseken, akármilyen komolyan és sűrűn került is szóba a felújítása.
Wedge Antilles egyszer komolyan elgondolkodott ezen. Tudta, hogy létezik egy bizonyosfajta
ellentét Garm Bel Iblis tábornok és az Új Köztársaság legfelső vezetése között, mely még azokra az
időkre nyúlt vissza, mikor Bel Iblis a Mon Mothmával való összezördülése után magánháborút indított
a Birodalom ellen. Wedge gyanította, hogy a tábornok zászlóshajójának a felújítása ezért hiúsul meg
újra és újra.
Az igazságot csak akkor tudta meg, mikor végleg Bel Iblis alá rendelték őt és a Zsiványkommandót.
A hírszerzőközpontok, magyarázta a tábornok, zsúfolt, szabadon hozzáférhető helyek. Ha egy dekódolt
üzenetet átirányítanak a hídra vagy a parancsnoki kabinba, akkor számtalan lehetőség kínálkozott
bárkinek, aki rendelkezett a minimális szakértelemmel és a szükséges kíváncsisággal, arra, hogy
belehallgasson az adásba. Ezzel szemben a kommunikációs torony olyan elszigetelt hely, amilyen egy
hadihajón csak lehet, a rejtjelező-kódfejtő számítógép ottléte pedig azt jelentette, hogy az üzenetek
innen indultak el és ide futottak be. Tehát ha igazán bizalmas tárgyalásokat akart folytatni, Bel Iblis
személyesen ment fel a toronyba.
Most is ott álltak, ő és Wedge. Méghozzá magának Ackbar admirálisnak a kérésére.
– Megértem az aggályait, Bel Iblis tábornok – mondta Ackbar. Az arca betöltötte a képernyőt,
szemeit ide-oda forgatta, hogy Wedge-t is jól lássa. – És egyetértek az ön helyzetértékelésével is.
Mindazonáltal vissza kell utasítanom a kérését.
– Nyomatékosan kérem, hogy gondolja meg még egyszer a dolgot, admirális! – válaszolta Bel Iblis
mereven. – Tisztában vagyok a Coruscanton kialakult politikai helyzettel, de attól még nem
hunyhatunk szemet az itteni, tisztán katonai megfontolások felett.
A kalamári szájcsápjai láthatólag megfeszültek.
– A Caamas-üggyel kapcsolatban sajnos már nem lehet tisztán katonai megfontolásokról beszélni –
morogta. – A politikai és etikai kérdések mindenhová befurakodtak.
– Szokatlan kombináció – motyogta az orra alatt Wedge. Ackbar egyik szeme egy pillanatra felé
fordult, majd visszatért Bel Iblisre.
– A lényeg az, hogy az Új Köztársaság komolyabb erőinek a jelenlétét a Bothawui mellett úgy
értékelnék, mint a Köztársaság által a bothaiaknak nyújtott támogatást a bírálóikkal szemben.
– De hát szó sincs erről! – tiltakozott Bel Iblis. – Mi a nyugodt, tiszta fejjel érvelő hang lennénk
ennek a nagyon veszélyes gyújtópontnak a közepében. Már hatvannyolc hadihajó van itt, s mindegyik
tizenkét irányban néz farkasszemet az ellenfeleivel, készen állva rá, hogy az első gyanús mozdulatra
lecsapjon. Kell valaki, aki közvetíthet a problémás kérdésekben, mielőtt kitör az általános harc.
Ackbar sötéten, rekedten felsóhajtott.
– Teljes szívemmel ön mellett állok, tábornok. A végső szó azonban a Nagytanácsé és a Szenátusé,
ők pedig más végkövetkeztetésre jutottak.
Bel Iblis baljóslatúan Wedge felé pillantott.
– Bízom benne, hogy ön megpróbálja jobb belátásra téríteni őket.
– Természetesen – bólintott Ackbar. – Azonban akár sikerrel járok, akár nem, nem ön lesz az, akire
a közvetítő kétséges dicsőségű szerepe hárul majd. Gavrisom elnök más feladatot jelölt ki az ön
számára.
– Fontosabbat a Bothawui békéjének megőrzésénél?
– Sokkal fontosabbat – biztosította Ackbar. – Ha a Bothawui a gyújtópont, akkor a caamasi
dokumentum a szikra.
Wedge-t hirtelen balsejtelem fogta el. Csak nem azt tervezi Gavrisom?…
Azt tervezte.
– Gavrisom elnök arra a következtetésre jutott, hogy az Új Köztársaságnak az az egy esélye van az
ellentétek elsimítására, ha megszerzi a dokumentum egy teljes példányát – folytatta Ackbar.
– Ennek érdekében menjen azonnal az Ord Trasi-rendszerbe, és kezdje el szervezni a Yaga Minoron
lévő Ubiqtorate birodalmi bázis elleni rajtaütést!
Wedge lopva Bel Iblisre pillantott. A tábornok arckifejezése mit sem változott, az állkapcsán
megfeszült izmok azonban elárulták, hogy ugyanaz jár a fejében, mint Wedge-nek.
– A legmélyebb tisztelettel, admirális – kezdte Bel Iblis –, de Gavrisom elnök bizonyára tréfál. A
Yaga Minor valószínűleg a legjobban védett rendszer a birodalmi, sőt, a köztársasági űrben. És ez
alapvetően egy nyílt támadás esetére igaz, amikor nem számít, hol vesszük tűz alá az ellenséget. Az
adattároló rendszerük megóvása legalább ötszörösére nehezíti az egész akciót!
– Az elnök tisztában van a feladat nehézségével – válaszolta Ackbar még a szokásosnál is
csikorgóbb hangon. – Őszinte leszek, tábornok: nekem sem tetszik jobban ez az egész, mint önnek. De
meg kell próbálnunk. Ha háború tör ki a Caamas-ügy miatt, nem lesz elég hajónk és katonánk a béke
fenntartására vagy kikényszerítésére. Előreláthatólag az egész Új Köztársaság belekeveredne a
polgárháborúba.
Bel Iblis ismét Wedge-re pillantott, majd visszafordult a képernyő felé.
– Igen, uram – mondta. – Sajnos kénytelen vagyok egyetérteni az értékelésével.
– Úgy is mondhatnám – tette hozzá Ackbar –, hogy ha végre lehet egyáltalán hajtani az akciót,
akkor csak ön az, aki képes rá.
– Köszönöm a bizalmát, admirális – mosolyodott el savanyúan Bel Iblis. – Minden tőlem telhetőt
meg fogok tenni.
– Helyes – bólintott Ackbar. – Ön és a csapásmérő ereje azonnal induljon az Ord Trasi-rendszerbe.
A következő két hét során feltűnés nélkül ön után küldöm a többi hajóját. Addigra dolgozza ki a
támadási tervét, és álljon készen az indulásra!
– Értettem – felelte Bel Iblis. – Mi lesz a speciális felszerelésekkel és katonákkal?
– Mindent megkap, amit csak az Új Köztársaság nyújtani tud – biztosította Ackbar. – Mondja meg,
mire van szüksége, és elküldöm!
Bel Iblis bólintott.
– Legelőször is teljes titoktartást kérek! – figyelmeztette az admirálist. – Ha csak megsejti a
Birodalom, mire készülünk, ez a kis esélyünk is odalesz.
– Semmi sem fog kiszivárogni – ígérte meg Ackbar. – Már mozgásba is lendítettem egy
fedőtörténetet, ami meg fogja győzni a birodalmi kémeket arról, hogy a hajók titokban gyülekeznek a
Kothlis-rendszer peremén, hogy szükség esetén megvédjék a Bothawuit.
– Ez minden bizonnyal beválik – bólintott Bel Iblis. – Feltéve hogy nem mennek oda, és nézik meg
a saját szemükkel.
– Már odairányítottam két rendili űrdokkot – nyugtatta meg Ackbar. – Tele vannak az ön hajóinak
azonosítóival ellátott, forgalomból kivont bárkákkal, hogy megtévesszék az esetleg arra tévedő
birodalmiakat.
– Érdekes – vonta fel az egyik szemöldökét Bel Iblis. – Tehát ez nemcsak hirtelen jött ötlet
Gavrisom részéről. Jó ideje dolgozhat már rajta.
A kalamári megbiccentette súlyos fejét.
– Az előkészületek az Egyesült Klánok épülete előtti zavargást követően kezdődtek el – mondta. –
Az elnök tudta, hogy mivel Solo tábornok is belekeveredett az ügybe, az Új Köztársaság nem tehet
nyílt politikai lépéseket, mert azonnal megkérdőjeleznék az okainkat.
– Értem a dolog logikáját – felelte Bel Iblis súlyosan. – Tehát akkor az Ord Trasi.
– Az összekötőim már várják az érkezését – bólintott Ackbar. – Sok szerencsét, tábornok.
– Köszönöm, admirális. Bel Iblis kikapcsol.
A tábornok lenyomott egy gombot, és az adás véget ért.
– Ami nem jelenti azt, hogy egyet is értek vele – morogta az orra alatt az üres képernyőnek,
miközben odafordult Wedge-hez. – Nos, tábornok, mi a véleménye?
Wedge megcsóválta a fejét.
 – Egyszer már voltam ilyen információszerző rajtaütésen, mikor Makati főadmirálisról próbáltunk
adatokat szerezni a boudolayzi könyvtárból. Ha jól emlékszem, a bittologató fiúk később
nyolcvanszázalékosra becsülték a sikerünket. Pedig az a Boudolayz volt, nem a Yaga Minor.
– Igen, olvastam a jelentéseket arról az akcióról – túrt bele a szakállába Bel Iblis gondterhelten. –
Ez határozottan nehezebb lesz.
Wedge elfintorodott.
– A Bothawui körül meg addig is úgy gyűlnek a hadihajók, mint egy lámpa körül az éjjeli bogarak.
Előbb vagy utóbb, de valaki megpróbál majd hasznot húzni ebből, uram.
– Egyetértek – bólintott Bel Iblis. – Pontosan ezért kértem, hogy jöjjön fel velem ide ma.
– Valóban? – mérte végig Wedge. – Ezek szerint tudta, miről lesz szó?
– A Yaga Minor eszembe sem jutott – rázta meg a fejét a tábornok –, de volt egy olyan érzésem,
hogy a Coruscant vissza fogja utasítani a kérésemet, hogy itt maradhassak és fenntarthassam a rendet.
Az is eszembe jutott, hogyha elvezényelnek innen… ahogy az végül történt is, a Zsiványkommandó
technikailag nem tartozik a csapásmérő erőmhöz.
– Nem értem, tábornok – ráncolta Wedge a homlokát. – Azt hittem, végleg ön mellé rendeltek
minket.
– Igen, mellém – helyeselt Bel Iblis. – De nem a csapásmérő erőhöz. Apró, de nagyon fontos
technikai különbség.
– Ha ön mondja, elhiszem – válaszolta Wedge, sikertelenül próbálva megerősítést találni erre az Új
Köztársaság katonai rendtartásában. – Pontosan mit is jelent ez?
Bel Iblis megfordította a rejtjelező számítógép előtt álló ülést, és leült.
– Azt jelenti, hogy egyetértünk abban, hogy valaki valószínűleg megpróbál majd hasznot húzni
ebből a zűrzavarból – fonta össze a karjait a mellkasán. – Valószínűleg ez a titokzatos Bosszút!
szervezet, amely a zavargásokat szítja, és követeli, hogy a bothaiak fizessenek meg azért, amiért részt
vettek a Caamas elpusztításában.
– Igen – mondta Wedge lassan, ahogy hirtelen eszébe jutott valami. – És mivel a bothaiak azzal
vették ki a részüket a támadásból, hogy megbénították a Caamas planetáris védőpajzsait…
– Nagyon jó – bólintott Bel Iblis. – Igen, arra tippelek, hogy valaki megpróbálja megrongálni a
Bothawui pajzsait.
Wedge halkan elfüttyentette magát.
– Ön szerint ez lehetséges? Azt mondják, a bothaiaknak van a legjobb pajzsrendszerük az egész
galaxisban.
– Valaha, a Birodalom fénykorában így is volt – ismerte el Bel Iblis. – Azt viszont nem tudom, hogy
azóta is így van-e. De az ellenségnek természetesen nem kell az egész hálózatot kikapcsolnia ahhoz,
hogy komoly kárt okozzon. Ha csak Drev'starn felől tüntetik el a pajzsot, a keletkező lyukon keresztül
hatalmas pusztítást lehet végezni a turbólézerekkel.
– Igen – suttogta Wedge. – Azonban nemcsak bothaiak halnának meg.
– Éppen ez a probléma – értett egyet Bel Iblis komoran. – A legutóbbi adatok szerint több mint
háromszáz mamutvállalat székhelye található a Bothawuin, továbbá több ezer kisebb cégé, és legalább
ötven tőzsdéé.
Wedge bólintott. Nem törne ki persze általános gazdasági káosz, ha találat érné őket, azonban
jelentős mértékben növelné a már így is forró hangulatban a dühöt és a bosszúvágyat.
Azokkal az egymásra meredő hadihajókkal együtt pedig talán több is történne, mint az indulatok
fellángolása.
– Mit kíván tőlem, mit tegyek?
Bel Iblis láthatólag az arcát tanulmányozta.
– Azt akarom, hogy menjen le a felszínre, és akadályozza meg, ennek a bekövetkeztét.
Wedge már korábban is sejtette, hogy a végén erre fognak kilyukadni. Ettől függetlenül őszintén
megdöbbent.
– Csak én egyedül? – kérdezte. – Vagy esetleg úgy véli, hogy a Zsiványkommandó többi tagjára is
szükségem lehet?
– Nyugalom, Wedge – mosolyodott el Bel Iblis –, nem olyan szörnyű ez, mint amilyennek hangzik.
Nem azt várom magától, hogy egy-egy sugárvetővel a két kezében odaálljon a drev'starni
generátorkupola elé, és visszaverje a harmadik birodalmi nehézpáncélos hadtest támadását. A Bosszút!
eddig inkább fortéllyal és ravaszsággal élt, mint nyers erővel. A fortélyt és ravaszságot pedig jó
eséllyel észreveheti két okos X-szárnyú pilóta.
Aha, tehát a tervezett felderítőcsapat most már két emberből áll, jegyezte meg magában Wedge. Így
legalább kétszeresére nő az esélyük arra, hogy megtalálják azt a bizonyos tűt a szénakazalban.
– Van már konkrét jelöltje a másik okos X-szárnyú pilóta szerepére?
– Természetesen – bólintott Bel Iblis. – Horn parancsnok.
– Értem – mondta Wedge hirtelen elzsibbadt ajkakkal. Egy rejtőzködő szabotőrt keresnek… és Bel
Iblis azonnal Corran Hornra gondol. Felfedezte volna valahogy Corran gondosan leplezett Jedi-
képességeit? – Miért pont ő?
Bel Iblis alig láthatóan felvonta a szemöldökét.
– Azért, mert az apósa csempész – válaszolta végül. – Biztosan van itt is egy hálózata, amellyel
Horn kapcsolatba léphet.
– Aha – hümmögte Wedge valamelyest megnyugodva. – Ez eszembe sem jutott.
– Valószínűleg ezért vagyok kettőnk közül én a rangidős – jegyezte meg Bel Iblis szárazon. – Most
menjen, közölje Hornnal az Örömhírt! Hallotta Ackbart… csak két hetem van a felkészülésre és azt
akarom, hogy maga és az osztaga ott legyen velem a Yaga Minornál.
– Mindent meg fogunk tenni – ígérte Wedge. – A Peregrine egyik felségjelzés nélküli siklójával
menjünk?
– Az X-szárnyúak egy kicsit feltűnőek lennének – bólintott Bel Iblis. – Az egyenruhájukat is
hagyják itt, a katonai azonosítókártyájukat viszont vigyék magukkal, ha esetleg rá kell hatniuk valami
bürokratára. Értesíteni fogom magukat, ha indulniuk kell az Ord Trasihoz.
– Értettem – felelte Wedge.
– Helyes – állt fel Bel Iblis. – Én még maradok egypár percig… Innen is ugyanúgy el tudom érni a
többi parancsnokot, mint a hídról vagy a kabinomból. Ackbar azt mondta, azonnal, úgyhogy amint
készen áll a többi hajó, indulunk. Maguknak még azelőtt távozniuk kell a Peregrine-ről.
– Már itt sem vagyunk, uram – indult el Wedge az ajtó felé. – Sok szerencsét a csatatervhez,
tábornok.
– Maguknak is a magukéhoz – mosolyodott el halványan Bel Iblis.

Épp beléptek a Bothawui légkörébe, mikor Corran, aki az oldalsó ablakhoz nyomva az orrát nézett
vissza a sikló fara felé, megfordult és leült az ülésébe.
– Elmentek – jelentette be.
Wedge rápillantott a műszereire. A Peregrine csapásmérő erejének hajóit valóban nem lehetett
érzékelni.
– Igen, elmentek – helyeselt. – Mostantól kezdve csak magunkra számíthatunk.
– Ez őrültség, Wedge – csóválta a fejét Corran. – És azt mondod, kifejezetten engem választott ki?
– Igen, de ennek semmi köze a rejtegetett képességeidhez – nyugtatta meg Wedge. – Azt hiszi, fel
tudod venni a kapcsolatot Booster hálózatával.
– Fel is tudnám, ha Booster szóba állna velem mostanában! – horkant fel Corran. Wedge
rápillantott.
– Mi az, csak nem még mindig a miatt a trükk miatt dühöng, amit a Hoopster's Prankkal játszottunk
el a Sif'kric mellett? Ha jól emlékszem, úgy találtuk, hogy nincs illegális rakománya, és elengedtük.
– Nem, nem volt, és igen: dühös – válaszolta Corran. – Tiszta vagy nem, a sif'krik úgy döntöttek,
hogy nem hajlandóak kalózokkal szállíttatni, és eltiltották a Hoopster's Frankot a további pomm-
wommszállítmányoktól.
– Jaj! – nyögött fel Wedge.
– Ami persze semmit sem jelent – folytatta Corran egy vállrándítás kíséretében. – Majd szereznek új
hajókat vagy új hamis azonosítókat, vagy valamit. Azonban ez kellemetlenségekkel ját, és Booster
utálja a kellemetlenségeket. Különösen a hivatalos kellemetlenségeket.
– Hm, hm – hümmögött Wedge. – Sajnálom. Mirax talán le tudja majd csillapítani az öreget.
– Ó, ebben biztos vagyok! – legyintett Corran. – De ha jobban belegondolok, nem is vagyok biztos
benne, hogy Boosternek vannak érdekeltségei a Bothawuin. Olyan sok csempészbanda nyüzsög a
bolygó körül, hogy talán hagyta a fenébe az egészet.
– Nahát, ez remek – morogta Wedge.
 – Hé, te akartál visszatérni az X-szárnyú pilóták izgalmas életéhez! – emlékeztette Corran. – Most
nyugodtan ücsöröghetnél egy szimulátorban valahol a Coruscanton.
– Nem, abból nem kérek! – fintorodott el Wedge. – Kipróbáltam, nem tetszett. Szóval ne is
számítsunk semmiféle segítségre odalent?
Rövid csend állt be.
– Ez érdekes kérdés – morogta végül Corran furcsa hangon. – Ami azt illeti… azt hiszem,
számíthatunk.
– Hogy micsoda? – ráncolta a szemöldökét Wedge. – Lesz segítség?
– Igen, azt hiszem – felelte Corran ugyanazon a különös hangon. – Ne kérdezd, honnan, vagy hol.
Én csak… azt hiszem.
– Hadd találjam ki! – mondta Wedge szárazon. – Jedi-sejtelem?
– Jedi-sejtelem – bólintott Corran.
– Akkor jó – mosolyodott el Wedge. Rögtön jobban érezte magát az egész küldetéssel kapcsolatban.
– Ebben az esetben nincs mitől tartanunk.
– Hát – kezdte Corran lassan –, azt hiszem, ezt azért nem merném ilyen határozottan kijelenteni.

4. FEJEZET

[Figyeljetek a jobb oldalra!] – kiáltotta a Wild Karrde érzékelőkonzoljánál ülő togori nőstény.
Általában folyékony, nyávogó hangja most szaggatottá, rekedtté változott [Tizennégy fokon, kettő-
ötnél!]
– Rajta vagyok – érkezett egy másik feszült hang a híd komján keresztül. A hajó mellett elpörgő
több száz aszteroida körvonalai felvillantak a visszavert fényben, ahogy a Wild Karrde egyik
turbólézere tüzet nyitott, majd fényesen felragyogtak, mikor a célba vett sziklatömb porrá és tűzze
robbant szét.
Shada D'ukal, aki a híd hátsó részében ült, hogy ne legyen útban, megcsóválta a fejét. Egy
aszteroidamezőn áthaladni sohasem könnyű, de úgy látta, hogy ez a togori és legalább az egyik lövész
túlságosan is komolyan veszik az egész műveletet, hogy a természetük túl lobbanékony, vagy fiatalok
és tapasztalatlanok még. Egyik lehetőség sem nyugtatta meg túlságosan, mind a kettő megkérdőjelezte
kapitányuk bölcsességét, hogy magukkal hozta őket erre az útra.
Talán a kapitány is ugyanezt érezte.
– Higgadj le, H'sishi! – figyelmeztette Talon Karrde a togorit a kormány és a másodpilóta mögött
álló üléséből. – És te is, Chal! Csak azért, mert ez az aszteroidamező nagyobb, mint amiket eddig
láttatok, még nem kell másképp bánni vele. Egy könnyű érintés, csak a közvetlen veszélyt jelentő
sziklákat lőjétek szét, a többit majd kikerüli Dankin.
[Engedelmeskedem, főnök] rándult meg a togori füle.
– Igen, uram – tette hozzá a lövész.
Nem mintha az intésnek bármiféle észrevehető hatása lett volna, Shada legalábbis semmi változást
nem érzékelt. H'sishi továbbra is egyik célkoordinátát a másik után köpte, és Chal sem hagyott fel a
teljes energiájú turbólézer-lövésekkel, akár ért annyit a célpont, akár nem.
De talán nem is csak róluk volt szó. Talán csak arra az idegességre reagáltak, ami Talon Karrdét is
eltöltötte.
Shada a férfi profiljára emelte a tekintetét A csempész tulajdonképpen jól leplezte az érzéseit, csak
az arc- és állizmai árulkodtak a feszültségéről. A Mistryl-kiképzésnek azonban részét képezte az
arcvonásokból és testbeszédből való olvasás képességé is, és Shada olyan tisztán látta Karrde egyre
fokozódó aggodalmát, mint egy navigációs irányfényt.
És a közelgő leszállás a Pembric 2-n még csak az első lesz az útjuk során. Milyen lesz Karrde,
tűnődött Shada feszengve, mire elérik az Exocront?
Odakint egy különösen fényes villanás kíséretében porrá zúzódott egy különösen nagy aszteroida.
– Ó, tervezőm! – motyogta egy szomorú, fémes hang Shada jobbján.
A nő ránézett a szomszédos székben bekötve ülő C-3PO protokolldroidra. A droid kifelé bámult az
ablakon, s minden egyes turbólézerlövésre összerezzent.
– Mi a baj? – kérdezte Shada.
– Bocsánatát kérem, Shada úrnő – válaszolta a droid. Valahogy sikerült egyszerre fensőbbséges és
szánalomra méltó hangot megütnie. – Sohasem szerettem túlságosan az űrutazást. Ez a mostani pedig
egy igen kellemetlen incidenst idéz fel a múltból.
– Hamarosan vége lesz – vigasztalta a nő. – Próbálj meg lazítani. – A Mistryl árnygárda soha nem
használt droidokat, Shada egyik nagybátyjának azonban régen volt egy, és a nőnek valahogy a
gyengéjévé váltak a droidok.
Thripio esetében pedig különösen át tudta érezni a droid helyzetét Leia Organa Solo személyi
tolmácsaként egyszer csak felajánlották Karrdénak – és ő nem tett megjegyzéseket, nem kérdezett
semmit, nem panaszkodott. Shadát sok szempontból az őt a Mistrylhez kötő feltétel nélküli hűségre
emlékeztette a viselkedése.
A hűségre, ami egy hónapja hirtelen örökre véget ért a Resinem Szórakoztató Komplexum szélfútta
tetején, ahol Shada a saját becsületét a Tizenkettektől, Emberlene elpusztított világa uralkodóitól
kapott parancsa fölé merészelte helyezni.
Vajon a többi Mistryl vadászik már rá? Régi barátja, Karoly D'ulirí szavai erre engedtek
következtetni. Azonban a fellángoló kis csetepaték és az újra felélesztett ellenségeskedések közepette a
pusztulás felé rohanó Új Köztársaságban a Mistrylnek bizonyára fontosabb dolga is akad egy áruló
üldözésénél.
Másfelől, ha Karoly Shada érveit is jelentette – megismételte keserű szavait a vezetőik előtt, akik
már elfeledték a Mistryl hajdani büszke és tiszteletreméltó hagyományait –, akkor a Tizenkettek talán
mégis úgy gondolják, hogy megéri a fáradságot az elfogása. Shada már régen megtanulta, hogy az
összes cselekvésre késztető erő közül a sértett büszkeség a legerősebb.
És a legpusztítóbb is. Mind az áldozatnak, mind a vadásznak.
A szeme sarkából mozgást észlelt: Karrde az ülését félig elfordítva ránézett.
– Élvezed az utazást? – kérdezte a csempész.
– Ó, nagyon! – válaszolta Shada. – Semmit sem szeretek jobban, mint egy hidegvérű legénység
szoros manővereit figyelni.
A togori szőre felborzolódott, de csak egy kicsit. Nem szólt semmit, szemét a képernyőire szegezte.
– Az új tapasztalatok adják az élet savat-borsát – jegyezte meg Karrde szelíden.
– Az én szakmámban az új tapasztalatok általában bajt jelentenek – vágott vissza Shada. –
Mindenesetre, remélem, nem azt tervezted, hogy besurransz. Ahogy az embereid kivilágítják az
utunkat, mostanra már az egész Pembric tudja, hogy jövünk.
Odakint az aszteroidák, mintha csak a szavait akarták volna aláhúzni, egyszerre több
turbólézernyaláb fényében szikráztak föl.
– Ami azt illeti, Mara szerint a legtöbb hajó kénytelen így bejutni a rendszerbe – mondta Karrde. Az
ujjai, vette észre Shada, finoman, de szünet nélkül az ülés karfáját nyomogatták. – Még a helyiek is,
pedig róluk azt hinné az ember, hogy ismerik a be- és kivezető útvonalakat.
[Kijutottunk az aszteroidamezőből, Karrde főnök] nyávogta a togori.
Shada visszafordult az ablak felé. Még most is lebegett mellettük néhány aszteroida, de az ég nagy
része valóban tisztának tűnt.
[Látom a leszállásirányító bójákat] tette hozzá H'sishi, sárga szemeit Shadára szegezve. [Most már
az új embered is megnyugodhat.]
Shada két szívdobbanásnyi ideig állta a tekintetét, aztán szándékosan elfordult. A Wild Karrde
legénységének zöme így vagy úgy, de folyamatosan piszkálta, mióta felszálltak a Coruscantról. Mazzic
emberei is ugyanezt tették eleinte, mikor csatlakozott a csempészbandához – ő azonban már rég rájött,
hogy ez csak a szorosan kötődő csoportok reakciója a közéjük furakodó idegenre. Mazzic egyik
technikusa azonban balga módon áttért a verbális szurkálódásról a fizikaira, és ennek
eredményeképpen négy hetet kellett eltöltenie egy ideggyógyintézetben. Most, a civilizáció peremén
járva, Shada nagyon remélte, hogy a Wild Karrde legénységének nem így kell megtanulnia a leckét.
– Most mi legyen, főnök? – fordult hátra félig a pilóta.
– Állj bolygó körüli pályára! – utasította Karrde. – Csak egyetlen hely képes fogadni egy ekkora
hajót: az Erwithat űrkikötő. Most már bármikor hívhatnak, hogy ellássanak minket az instrukcióikkal.
A kom mintegy végszóra megreccsent.
– Bss'dum'shun! – csattant fel egy éles hang. – Sg'hur húr erwithat roz'bd bun's'unk. Rs'zud
huc'dms'hus u burfu.
– Mintha azt mondtad volna, hogy errefelé is beszélik a Basicet – ráncolta össze a homlokát Shada.
 – Beszélik is – biztosította Karrde. – Szerintem csak meg akarnak hökkenteni bennünket. – Az
egyik szemöldökét felvonva a Shada mellett ülő droid felé biccentett. – Thripio? Értetted, mit
mondott?
– Ó, igen, Karrde kapitány – válaszolta a droid. Az utazás kezdete óta Shada most először látta rajta
az örömnek bármi jelét. – Több mint hatmillió kommunikációs formában vagyok járatos. Ez itt az
uralkodó jarelli nyelvjárás, mely egészen a…
– Mit mondott? – vágott a szavába Shada szelíden. Korlátozott tapasztalatai szerint a
protokolldroidok egész nap félrebeszélnének, ha az ember hagyná nekik, Karrde pedig nem úgy nézett
ki, mint aki örömét lelné egy nyelvészeti előadásban.
– Az Erwithat repülésirányítójaként mutatkozott be, Shadaj úrnő – fordult felé a droid –, és az
azonosítónkról és a rakományunkról kérdezett.
– Mondd meg neki, hogy a Hab Camber teherhajó vagyunk – utasította Karrde. – Készleteket és
üzemanyagot akarunk vételezni.
– De uram – fordult vissza felé Thripio, bizonytalanságot sugalló testtartásban –, ennek a hajónak
Wild Karrde a neve. A hajtómű sorozatszáma…
– Gondosan meg lett változtatva – szakította félbe élesen a pilóta. – Gyerünk már, ránk várnak!
– Türelem, Dankin! – intette le Karrde. – Nem sietünk különösebben, és szerintem az Erwithat
repülésirányítójának sincs jobb dolga. Add csak le az üzenetet, ahogy mondtam, Thripio! Nem, várj –
gondolta meg magát halvány mosolyra húzódó szájjal. – Azt mondtad, ez az uralkodó jarelli
nyelvjárás. Vajon még több is?
– Tucatnyi, uram – válaszolta Thripio. – Sajnos én csak kettőt ismerek.
– Az is elég lesz – legyintett Karrde. – Küldd el valamelyiken az üzenetet – dőlt hátra az ülésében. –
Lássuk, mennyire készültek fel erre a játékra.
Thripio leadta az üzenetet, és a kom egy hosszú pillanatig néma maradt.
– Azonosítatlan teherhajó, figyelem! – mordult fel egy hang vonakodva, Basic nyelven. – Itt az
Erwithat repülésirányítója. Azonosítsák magukat, és közöljék a rakományukat!
Karrde elmosolyodott.
– Láthatólag nem nagyon – jegyezte meg, bekapcsolva az adóját. – Erwithat repülésirányító, itt a
Hab Camber teherhajó – jelentkezett be. – Nincs rakományunk, csak átutazóban járunk erre,
szeretnénk készleteket és üzemanyagot vásárolni.
– Igazán? – kérdezte az irányító. – És miféle készleteket?
– A repülésirányítás mellett kereskedik is? – vágott vissza Karrde.
– Nem, rám csak a légiforgalom tartozik – morogta a másik dühösen. – Halljam, mennyit kínál a
leszállási jogért?
– Leszállási jog? – motyogta Shada értetlenül pislogva. A repülésirányítónak éles füle lehetett.
– Igen, leszállási jog! – csattant fel. – És ez a kis beszólás plusz háromszáz kreditbe fog kerülni.
Shada érezte, hogy tárva marad a szája. Beszólás? Miféle beszólás? Vett egy mély lélegzetet, hogy a
maga megszokott, kemény stílusában visszavágjon…
– Ezer kreditet ajánlunk – előzte meg Karrde egy figyelmeztető pillantást vetve rá. A repülésirányító
hallhatóan felhorkant.
– Egy ekkora teherhajóért? Maga vagy tréfál, vagy bolond.
H'sishi felszisszent a helyén.
– Hogy egyszerűen csak egy szegény, független kereskedő – helyesbített Karrde. – Mit szólna
ezerkétszázhoz?
– Mit szólna ezeröthöz? – vágott vissza a repülésirányító. – Természetesen az Új Köztársaság
valutájában.
– Természetesen – válaszolta Karrde. – Rendben, legyen ezerötszáz.
– 28-as leszállópálya – közölte a repülésirányító. Vicsorgó dühét nyílt káröröm váltotta fel. Shada
kíváncsi lett volna, vajon mennyi vándorol az ő zsebébe az ezerötszáz kreditből. – A vezérsugarat
bekapcsoltam. Fizetés leszálláskor.
– Köszönjük – mondta Karrde. – A Hab Camber kikapcsolt – zárta el a komot. – Chin?
– Vezérsugár megvan, kapitány – jelentette a kommunikációs konzolnál ülő idősebb férfi a
képernyőire bandzsítva. – Egyenesen levezetnek minket.
– Küldd át a vektort a kormánynak! – utasította Karrde. – Dankin, leszállás. Figyeljetek a
vadászokra! Mara azt mondta, néha kíséretet küldenek az ismeretlen hajók elé.
– Értettem – nyugtázta a parancsot a pilóta. Karrde most Shadára nézett.
– Van kedved sétálni egyet odalent?
– Az újoncok azért vannak, hogy szolgáljanak – vont vállat Shada. – Hová megyünk?
– Egy Utána Égető nevű bárba – árulta el Karrde. – Ha a térképem nem hazudik, akkor csak egypár
tömbnyire van a leszállópályától. A fickó, akivel találkozni akarok, biztosan ott lesz.
– Nem hiszem, hogy ilyen hamar új készletekre lenne szükségünk – ingatta a fejét Shada. – Kivel
találkozunk és miért?
– Egy vérszomjas, ám kulturált, Crev Bombaasa nevű koréliai gengszterrel – válaszolta Karrde. – Ő
irányítja a legtöbb illegális tevékenységet a Kathol-rendszernek ebben a részében.
– És szükségünk van a segítségére?
– Nem különösebben – vont vállat Karrde. – De megkönnyítheti a dolgunkat, ha az ő engedélyével
haladunk ezen a területen.
– Aha – nézett Shada a férfi profiljára a homlokát ráncolva. Ez egyáltalán nem vallott a hanyagul
vakmerő Talon Karrdéra, akiről annyi történetet hallott Mazzictól és a többi csempésztől. – Zavar,
hogy túl egyszerűen mennek a dolgok, mi?
– Mint mindig – mosolyodott el Karrde. Könnyedén vetette oda a szavakat, Shada azonban furcsa
ürességet hallott a hangjában.
– Ööö… Karrde kapitány? – szólalt meg Thripio bátortalanul. – Szüksége lesz a szolgálataimra a
látogatása során?
– Nem, Thripio, köszönöm – nyugtatta meg a droidot még mindig mosolyogva a csempész. – Mint
mondtam, odalent a Basic a hivatalos nyelv. Nyugodtan itt maradhatsz a hajón a többiekkel.
A droid szinte felragyogott a megkönnyebbüléstől.
– Köszönöm, uram.
Karrde visszafordult Shada felé.
– Nem fegyverkezünk fel túlságosan… csak egy-egy sugárvetőt viszünk.
– Értem – biccentett Shada. – De a pisztoly legyen csak a tiéd.
– Attól félsz, hogy eldurvulhatnak a dolgok? – szólt közbe Dankin.
– Egyáltalán nem – felelte Shada hűvösen. Felállt az üléséből, és elindult a híd ajtaja felé. – Csak
jobban szeretem, ha az ellenfeleim nem tudják, melyik irányból számítsanak a durvaságra. A
kabinomban leszek, Karrde… szólj, ha elkészültél!

Húsz perc múlva leszálltak. Tizenöt perccel később, miután kifizették a leszállási járulékot és rövid
alkut követően a további „védelmi” költségeket a Pembrici Rendfenntartó Légió három fehér
egyenruhás tagjának, Karrde és Shada már ki is léphettek az Erwithat űrkikötő utcáira.
Karrde semmiképpen sem sorolta volna a várost a lélekemelő helyek közé. Délfelé járt az idő,
mégis mindent baljós félhomály vont be, szétszórva a napfényt és dohos szagot kölcsönözve a forró
levegőt időnként megmozgató, enyhet mégsem adó szellőnek. Az utcákat nedves homok borította, a
járdákat molekuláris tömörítéssel alakították ki – össze sem lehetett hasonlítani a modern építészet
szabványának számító tartós betonnal. Az utak mentén álló házak valamilyen egyszerű, ám szilárdnak
tűnő fehér kőből épültek, hajdani tisztaságukat azonban zöldesbarna mocsok és sárfoltok csúfították el.
Az utcákon látott néhány gyalogosról ugyanaz a kopottság rítt le, mint magáról az űrkikötőről. Az
épületek között itt-ott néha megpillanthattak egy-egy siető siklómotort – „szöcskét” – vagy terepsiklót
is.
Egyszóval, az egész olyan volt, mint amilyennek Mara hét évvel korábban leírta. Talán egy kicsit
kopottabb.
– Szörnyű ez a hely – jegyezte meg Shada. – Azt hiszem, egy kicsit túlöltöztem.
Karrde elmosolyodott. A feszes, halványkék fényben csillogó ruha valóban drámai kontrasztot
alkotott az általános lepusztultsággal szemben.
– Ne aggódj! – nyugtatta meg a nőt. – Mint mondtam, Bombaasa kulturált gengszter. Előtte
sohasem lehet eléggé túlöltözve az ember.
Végigmérte Shadát.
– Bár nekem személy szerint jobban tetszett az az ezüst és vörös ruha, amit az első találkozásunkkor
viseltél, a Süvítő Örvényben, a Troganon.
 – Emlékszem rá – válaszolta Shada, különös, távoli hangon. – Az volt az első, amit Mazzictól
kaptam, miután a testőre lettem.
– Mazzicnak mindig is jó ízlése volt – értett egyet Karrde. – De még mindig nem árultad el, miért
hagytad ott olyan hirtelen.
– Te sem mondtál semmit erről a Jorj Car'dasról, akit keresünk – vágott vissza Shada.
– Halkabban! – sziszegte Karrde élesen, gyorsan körülnézve. Senkit sem látott hallótávolságon
belül, de hát ez nem jelentett semmit. – Ezt a nevet ne nagyon emlegesd errefelé!
Bár a csempész egyenesen előrenézett, mégis érezte magán Shada tekintetét.
– Te tényleg nagyon félsz tőle, igaz? – kérdezte a nő halkan. – Már akkor sem lelkesedtél
kifejezetten a dologért, mikor Calrissian rábeszélt, de most tényleg kezdesz berezelni.
– Egy nap majd megérted – válaszolta Karrde. – Miután megismered az egész történetet.
Shada vállat vont, s a mozdulattól a karja egy pillanatra hozzáért a Karrdééhoz.
– Kössünk egyezséget! – javasolta. – Ha felszálltunk a Pembricről, elmondod a felét.
– Érdekes ötlet – tűnődött el Karrde. – Rendben, de csak akkor, ha cserébe te is elárulod annak a
felét, ami miatt otthagytad Mazzicot.
– Hát… – tétovázott Shada –, jó, legyen!
Befordultak egy sarkon, és Karrde érezte, hogy megrándul a szája. Egy hosszú háztömbnyire tőlük,
egy nyílt térre nézve feltűnt az Utána Égető bár bejárata. Úgy húsz szöcske parkolhatott előtte.
– Másfelől – mondta a csempész halkan –, talán nem is lesz olyan könnyű elmenni a Pembricről,
mint reméltük.
– Úgy tűnik, épp most tartják a találkozójukat a helyi szöcskések – jegyezte meg Shada. – Ott
vannak az őrök… balra, a napellenző alatt.
– Látom őket – bólintott Karrde. Négyen voltak: nagydarab, durva kinézetű, fiatal fickók,
barnásvörös dzsekiben, a szöcskéiken ülve. Úgy tettek, mintha beszélgetnének, de egyértelműen
látszott, hogy feszülten figyelik a jövevényeket.
– Még most sem késő lefújni az egészet – morogta Shada. – Még visszamehetünk a hajóra,
felszállhatunk, aztán majd meglátjuk, mit küld Bombaasa utánunk.
Karrde alig láthatóan megrázta a fejét.
– Az érdeklődés középpontjában állunk, amióta csak leszálltunk. Bombaasa emberei nem
engednének elmenni.
– Ebben az esetben az lesz a legjobb, ha úgy sétálunk oda a bárhoz, mintha a miénk lenne – mondta
Shada élénken. – A kezed tartsd a sugárvetőd mellett… ezzel magadra tereled a figyelmüket. Azért ne
annyira közel, hogy inkább ők akarjanak hamarabb lőni. Ha harcra kerül a sor, hadd üssek én először,
és ha úgy látod, hogy nagyon elvernek, akkor fuss, ha meglátsz egy rést!
– Értettem – bólintott Karrde. A helyzet komolysága ellenére teljesen elámult. A Wild Karrde
fedélzetén Shada általában visszahúzódóan viselkedett, nem csatlakozott a hajókon szokásos bajtársi
közösséghez, láthatólag nem nagyon akart megismerkedni a legénységgel. Most viszont egyszerre csak
visszacsusszant a testőr szerepébe, és készen állt megóvni Karrde életét – akár a sajátja árán is.
A csempészt leginkább az döbbentette meg, hogy érezte, a nő komolyan is gondolja.
A négy őr akkor szólalt meg, mikor már csak pár méternyire jártak a bár előtt parkoló szöcskéktől.
– Zárva vagyunk! – kiáltotta az egyik.
– Nem baj – válaszolta Karrde, nem lassítva a léptein, miközben közönyösen végigmérte őket. –
Nem vagyunk szomjasak.
Mindeddig úgy tűnt, az őrök hanyagul heverésznek a szöcskéiken. Nos, nem ez volt a helyzet.
Karrde és Shada két lépést sem tehetett meg, már át is süvöltöttek a téren, és lefékeztek a jövevények
és a parkoló szöcskék között.
– Azt mondtam, zárva vagyunk – ismételte meg az előbbi sötéten. Járművének hosszan előrenyúló
vezérsíkjai nem titkolt fenyegetéssel szegeződtek egyenesen Karrde mellkasára. – Tűnjetek el innen!
– Sajnálom – rázta meg a fejét Karrde. – Halaszthatatlan üzleti ügyben keressük Crev Bombaasát.
Az egyik őr felhorkant.
– Nézzenek már oda! – mondta gúnyosan. – Ez azt hiszi, bármikor csak úgy besétálhat
Bombaasához. Vicces fiú, mi, Langre?
– Nagyon vicces – helyeselt a szószólójuk, arcán a jókedv legcsekélyebb jele nélkül. – Nem
mondom még egyszer, seggfej. Vagy elmész egyben, vagy itt maradsz darabokban.
 – Bombaasa nagyúr igen dühös lesz, ha nem engedtek be – figyelmeztette őket Karrde.
– Tényleg? – vicsorgott Langre, előrelendülve szöcskéjével. – Na most aztán berezeltem!
– Pedig jobban tennéd – lépett hátra Karrde, ahogy a vezérsíkok veszélyesen közel kerültek a
mellkasához. A szeme sarkából látta, hogy Shada nem hátrált vele együtt, hanem ott maradt, ahol
hagyta, elkerekedett szemmel hőkölve hátra a pöfögő, remegő szöcske útjából, mint aki halálra rémült.
– Bombaasa nagyúr nem szereti, ha megvárakoztatják.
– Akkor azt hiszem, gyorsan be kell csomagolnunk téged egy ládába – acsarkodott tovább Langre.
Még egy métert előresiklott a szöcskével, gyors hátrálásra kényszerítve Karrdét. A csempész azonban
lassúnak bizonyult: a vezérsík hegye élesen a mellkasának ütközött, mielőtt el tudott volna lépni előle.
Az egyik őr felröhögött. Langre gonosz vigyorral az arcán újabb gázfröccsöt adott a szöcskének,
azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy most ledönti a lábáról Karrdét. A jármű közvetlenül Shada
mellett haladt el…
S a nő ekkor lecsapott.
Langre valószínűleg nem is látta, mi történik. Shada az egyik pillanatban még dermedten állt, mint
egy állat a vadász előtt, a következő pillanatban viszont hátralendítette a bal lábát, a szöcske felé
fordította a felsőtestét, és a jobb öklével lesújtott Langre nyakára.
Az ütés tompa reccsenéséhez talán még egy kis pukkanás is társult, Karrde nem volt biztos benne.
Abban viszont biztos lehetett, hogy a szöcskéről cigánykereket hányva leeső Langre már nem fogja
folytatni a küzdelmet.
A másik háromnak kitűnő reflexei voltak. Langre még le sem ért a homokba, de ők már el is
fordították a kormányaikat, és szétszóródtak a téren, elejét véve annak, hogy Shada ugyanígy elbánjon
velük is. A teret körülvevő házak falainál megálltak, és Shada felé fordították szöcskéiket.
– Vigyázz az útból! – förmedt rá Shada Karrdéra, miközben a tér közepére szökkent, és mély
küzdőállást vett fel. A fejét balra-jobbra forgatva végigmérte az őröket, mintha csak támadásra akarta
volna biztatni őket.
Azok egy pillanatra látszólag tudomást sem vettek a kihívásról, inkább Karrde által nem ismert
kézjelekkel értékelték a helyzetét. A csempész a pillanatnyi nyugalmat kihasználva elhátrált a tér
széléig. Az őrök mindeddig nem adták jelét, hogy elő akarnák húzni fegyvereiket, de ez bármikor
megtörténhetett. Karrde feszülten figyelt, és a sugárvetője markolatára csúsztatta a kezét…
– Én nem tenném! – szólalt meg egy barátságtalan hang a füle mellett.
Karrde óvatosan arra fordította a fejét – az óvatosságra a keményen a lapockái közé nyomódó
puskacső adott nyomós okot. Három, a Rendfenntartó Légió egyenruháját viselő, durva arcú férfi állt
mögötte, az utolsó épp akkor zárta be a szomszédos épületből nyíló titkos ajtót.
– Épp időben érkeztek, uraim! – lelkendezett Karrde a vezetőjüknek. Valószínűleg hiábavalóan
lelkesedett, de meg kellett próbálnia. – A barátom veszélybe került!
– Tényleg? – vette el Karrde sugárvetőjét a parancsnok. – Én úgy láttam, hogy ő kezdte az egészet.
Egyébként errefelé önmagában már az is bűnnek számít, ha erőszakkal próbál valaki bejutni
Bombaasához.
– Még akkor is, ha Bombaasa csak örülne a látogatásunknak? – vágott vissza Karrde. – Komoly
bajba kerülhetnek, uraim.
– Nem hinném – dugta az övébe az elkobzott fegyvert a légiós, miközben Karrde mellé lépett. –
Ezért vannak ezek nálunk – tette hozzá, felmutatva a fegyverét. Karrde most már látta, hogy az nem
lézerkarabély, hanem egy régi Merr-Sonn hálóvető puska. – Ha Bombaasa látni akar benneteket, akkor
egyszerűen csak elvágjuk a köteleket. Ha pedig nem – vigyorodott el gonoszán a légiós –, akkor már
be is lesztek csomagolva a temetéshez. Igazán kényelmes megoldás, nem?
– De most már elég a szövegelésből! – emelte meg a fegyvert.
– Ezt látni szeretném.
Karrde a dühtől elszoruló torokkal fordult vissza a tér felé. A Wild Karrde legénysége nem érne ide
időben, még akkor sem, ha értesíthetné őket a komlinkjén keresztül. Csak abban reménykedhetett,
hogy Shada valóban olyan jó, amilyennek beállította magát.
Ebben a pillanatban, a néma társalgást befejezve az őrök támadásba lendültek.
Nem egyszerre támadtak, pedig Karrde erre számított. Talán gyanították, hogy Shada valahogy
megpróbálná egymásnak vezetni őket. Ketten tisztes távolságban körözni kezdtek a nő körül, a
harmadik pedig odalépett, és egyenesen rárontott.
 Shada nem mozdult a helyéről, hanem mikor a vezérsíkok már csak néhány centiméternyire voltak
a mellkasától, hanyatt vágta magát. Ellenfele ujjongva felkiáltott, ahogy a szöcske elsüvített a nő felett.
A diadalmas kiáltás azonban hirtelen meglepett visításba váltott át, ahogy Shada a melléhez rántotta a
térdeit, és páros lábbal egyenesen felrúgott, pontosan a hajtómű fúvókái előtt eltalálva a szöcskét, és
kibillentve a nyeregből az őrt.
A fickónak csak egy másodperc kellett, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Ez azonban szűk téren fél
másodperccel többnek bizonyult a megengedettnél, és a szöcske a lovasával együtt, szörnyű csattanás
kíséretében, teljes sebességgel nekicsapódott az egyik épületnek.
A Karrde mellett álló légiós elismerően füttyentett.
– Ezzel kettő – jegyezte meg. – Ügyes a kicsike!
Karrde nem szólt semmit. Shada már ismét harcra készen állt, a megmaradt két őr pedig kissé
tágított a körön, mintha féltek volna túl közel kerülni hozzá. Ha úgy döntenek, hogy nem érdemes
megkockáztatni még egy rohamot, és előveszik a pisztolyaikat…
Karrde ekkor észrevette, hogy az egyik őr a három légiós felé, pillant, és a pillantás láttán rájött,
hogy a fegyverek használata most már szóba sem jöhet. Ennyi szemtanú előtt már csak büszkeségből is
fegyvertelenül kellett küzdeniük.
A két szöcske még mindig csak körözött.
– Gyerünk, Barksy! – kiáltotta a légiósok vezetője. – Csak nem rezeltél be?
– Pofa be, seggfej! – förmedt rá az egyik őr.
– Neked Seggfej hadnagy, te mocsok! – morogta a légiós.
Barksy váratlanul bedőlt a szöcskével, és felgyorsított. Ugyanazt a taktikát választotta, mint elődje,
és Karrde lélegzet-visszafojtva nézte, ahogy Shada ismét hanyatt vetette magát a homokban a jármű
előtt. Az őr nem lehet olyan bolond, hogy még egyszer bevegye ezt a trükköt!
Nem is volt. Shada még le sem ért a földre, mikor a fickó keményen hátrarántotta a kormányt és a
szöcske orrát a magasba emelve pár méterrel arrébb megállt. Egy diadalmas kiáltás kíséretében
száznyolcvan fokos fordulatot tett, és keményen lecsapott a jármű vezérsíkjaival oda, ahol Shada
feküdt.
Shada azonban már nem volt ott. Ahelyett hogy fekve maradt volna a homokban, mint az előbb,
most a földet érve megfeszítette a testét, a hátán és a sarkán támaszkodva felszökkent, és leheletlen
módon belekapaszkodott a szöcske aljába. Valahogy sikerült ott maradnia a forduló és a lecsapás alatt,
és amikor az őr leesett állal előrehajolt, hogy szemügyre vegye áldozata hűlt helyét, a nő az egyik
lábával elengedte a járművet, és egy hatalmas rúgást intézett a halántékára.
A hadnagy csettintett egyet a nyelvével.
– El se hinném, ha nem a saját szememmel látnám! – morogta láthatólag ugyanolyan döbbenten,
mint amilyen döbbent Barksy lehetett, mielőtt Shada rúgása minden zavart kivert volna a fejéből. – Ki
ez a bahshi?
– Az egyik legjobb a szakmában – biztosította Karrde azon a halk, bizalmas hangon, aminek szinte
természetes velejárója volt, hogy egy fél lépéssel közelebb húzódjon a férfihoz. Még egy ekkora lépés,
mérte fel a távot, és elég közel lesz. – Ami azt illeti, ez még csak a bemelegítés volt – tette hozzá, még
halkabbra fogva a hangját, és megtéve azt bizonyos lépést. – Várja csak ki, mit csinál az utolsóval!
Óvatosan oldalra pillantott. Remek, a hadnagy bekapta a horgot, üveges tekintettel, lenyűgözve
bámult a térre, kíváncsian várva, mivel rukkol elő újból ez a rejtélyes nő.
Az utolsó őr láthatólag elszánta magát. A tér távolabbi végében abbahagyta a körözést, ráhajolt a
szöcske kormányára és meglódult. Shada tett egy testcselt balra, majd végül jobbra ugrott. A hajtómű
kiugró fúvókája csak centiméterekre siklott el a csípőjétől. Az őr éles szögben megfordult a járművel,
nyilván azt remélve, hogy oldalba kaphatja a nőt a hosszú vezérsíkkal. Azonban rosszul becsülte fel a
sebességét, és a vezérsíkok jóval Shada mellett zúgtak el. A fickónak kellett néhány másodperc, míg a
lendületén és pörgésén úrrá léve, Karrdétól és a légiósoktól alig háromméternyire meg tudott állni.
Ismét Shada felé fordult, fejét leszegte…
Karrde pedig egy sima, természetes mozdulattal kikapta a légiós kezéből a puskát, és meghúzta a
ravaszt.
Az őr hatalmasat káromkodott, mikor a műanyag háló a hátának csapódott, és szorosan a testéhez
rántotta a karjait.
– Ne mozduljanak, uraim! – szólt rá Karrde szelíden a légiósokra, miközben hátrált egy lépést, és
rájuk emelte fegyverét.
– Ügyes – mondta a hadnagy. Furcsa módon nem tűnt különösebben dühösnek. – Nagyon ügyes.
– Gondoltam, hogy tetszeni fog – biccentett Karrde a másik két légiós felé. – Fegyvereket a földre,
kérem!
– Erre nem lesz szükség – szólalt meg egy nyájas hang valahol felettük.
Karrde megkockáztatott egy gyors pillantást, de senkit sem látott.
– Nem, nem vagyok ott – biztosította a hang, árnyalatnyi csodálattal a hangjában. – A kaszinómból
figyeltem az előadásukat, és el kell ismernem, lenyűgözött a teljesítményük. Elárulnák, mit akarnak
itt?
– Természetesen önnel találkozni, Bombaasa nagyúr – válaszolta Karrde a láthatatlan idegennek. –
Remélem, hajlandó lesz kiegyenlíteni egy régi tartozást.
A hadnagy torkából ijedt nyögés tört fel. Bombaasa azonban csak felnevetett.
– Nem tudok róla, hogy tartoznék magának, barátom. De mindenesetre beszéljük meg a dolgot.
Maxiti hadnagy?
– Uram? – vágta magát vigyázzba automatikusan a légiós.
– Adja vissza az úrnak a fegyverét, és a hölggyel együtt kísérje be a kaszinóba! Aztán pedig
takaríttassa el az embereivel ezt a mocskot a térről.

Az Utána Égető belseje éles ellentétben állt a külvilág hangulatával – ami azt illeti, éles ellentétben
szinte az összes olcsó kantinnal és bárral, ahol Shada valaha is megfordult. A levegő hűvös volt és
kellemesen száraz, s míg a fal mellett sorakozó bokszokat diszkrét félhomály borította, addig a bár
többi részét élénk, szinte vidám fények világították meg.
Nem mintha a jelenlegi közönsége különösebben értékelte volna az ilyen apró nüanszokat.
Körülbelül húszan lehettek, a kint elintézett négy kiköpött másai. Vészjóslóan méregették a
jövevényeket az íves bárpult egyik végében álló asztalcsoport mellől.
Shadának egy pillanatra átvillant a fejében a kérdés, hogy vajon Bombaasa elárulta-e nekik, milyen
szégyenteljes vereséget szenvedtek társaik a téren, de aztán gyorsan elhessegette a gondolatot. Akinek
ilyen bárja van, az valószínűleg nem fog szándékosan verekedést kirobbantani benne.
De azért az egyik szemét a keményfiúkon tartotta, miközben Maxiti hadnagy átvezette őket a
helyiségen a táncparkett mögötti, feltűnésmentes ajtóhoz.
Mikor odaértek, az ajtó feltárult, és egy másodpercre bepillanthattak a kis hátsó terembe, miközben
egy hatalmas, sötét szemű férfi lépett ki onnan. Végigmérte Karrdét, tekintete hosszan elidőzött
Shadán, majd lassan odabiccentett a légiósnak.
– Kösz – bocsátotta el ez utóbbit egyetlen szóval, és visszanézett Karrdéra. – Jöjjenek! – lépett el az
ajtó elől.
A hátsó helyiségben egy kaszinót rendeztek be. A négy asztal körül nagyjából egy tucatnyi,
legkülönbözőbb fajú lény merült el a kártya- és kockajátékokban. A pénzükre összpontosuló
tudatukkal és reményeikkel nemigen vették észre, hogy új vendégek érkeztek.
Kivéve egyvalakit. Egy alacsony, kövérkés, vékony karú férfi, aki egyedül ült a legnagyobb
asztalnál, rezzenéstelenül a belépő Karrdéra és Shadára szegezte enyhén kidülledő szemét. Két
ugyanolyan kinézetű testőr állt mellette, mint az, aki éppen becsukta az ajtót, szintén a jövevényeket
méregetve.
Shada elfintorodott, egyáltalán nem tetszett neki ez az egész. Karrde azonban nem tétovázott.
– Jó napot, Bombaasa nagyúr – lépett egyenesen az asztal széléhez. – Köszönjük, hogy ilyen hamar
fogadott minket.
A két testőr megfeszült, Bombaasa azonban csak halványan elmosolyodott.
– Akárcsak a legendás Rastus Khal, én is mindig elérhető vagyok azoknak, akik felkeltik az
érdeklődésemet – mondta könnyedén. – Maguk pedig igazán felkeltették.
Rovarszerű tekintete most Shadára villant.
– Bár egy pillanatra azt hittem, hogy kifogyott a trükkökből – tette hozzá. – Ha a társa nem szerezte
volna meg a hadnagy fegyverét, ön komoly bajba került volna.
– Aligha – vetette oda Shada hűvösen. – Láttam, hogy a légiós felé mozdul, és feltételeztem, hogy
megpróbálkozik valamivel. Ha nem jött volna be neki, akkor azonnal szüksége lett volna a
segítségemre, és a szöcskésnek várnia kellett volna.
 Bombaasa elismerően megcsóválta a fejét.
– Lenyűgöző előadás volt, kedvesem, igazán lenyűgöző! Bár attól tartok, hogy a ruháját azt sajnos
tönkretette. Talán elintézhetem, hogy kitisztítsák, mielőtt távoznak innen.
– Ez igazán nagylelkű öntől, nagyúr – szólalt meg Karrde, mielőtt Shada válaszolhatott volna. –
Sajnos azonban nem hiszem, hogy olyan sokáig tudunk időzni a Pembricen.
Bombaasa ismét elmosolyodott, de ez alkalommal félreérthetetlen fenyegetés csillant meg a
szemében.
– Majd meglátjuk, barátom – mondta sötéten. – Ha pedig véletlenül az Új Köztársaság vagy a
Kathol-szektor egy újabb nagykövete lenne, aki megpróbálja elfoglalni a területemet, akkor igencsak
sokára fog távozni.
– Semmiféle kormányt nem szolgálok – nyugtatta meg Karrde. – Magánemberként jöttem egy
szívességet kérni.
– Valóban? – vonta föl a szemöldökét Bombaasa, lustán játszadozva a nyakában lógó, csillogó
drágakővel. – Az a benyomásom, hogy magának fogalma sincs, mibe kerülnek az én szívességeim.
– Azt hiszem, rá fog jönni, hogy ezt már kifizették önnek – vágott vissza Karrde. – És végül is
valóban csak egy apró szívességről van szó. Az utunk során mélyen be kell hatolnunk az ön kartellje
területére, és szeretnénk biztonságban áthaladni a különböző kalóz- és csempészbandái között.
Bombaasa szeme udvariasan elkerekedett.
– Ez minden? – kérdezte. – Ugyan, ugyan, drága uram! Egy ilyen nagy, csábító teherhajóval akar
biztonságos utat? – Szomorúan megrázta a fejét. – Nem, önnek sajnos fogalma sincs az áraim
nagyságrendjéről.
Shada érezte, hogy megfeszülnek az izmai, és tudatosan ellazította őket. Mind a három testőr
profinak tűnt, és nyilván fegyvereik is voltak – azt azonban nem hitte volna, hogy bármelyik is
szembekerült volna valaha egy Mistryllel.
Sajnos azonban, nem úgy mint a szöcskésekkel, most nem engedheti meg magának azt a luxust,
hogy csak harcképtelenné teszi őket. Először a mögöttük állót kell elintéznie…
– Az én hibám – mondta Karrde szinte fölényesen. – Azt hittem, hogy ha valakinek megmentik az
életét, az egy kicsit hálásabb ennél.
Bombaasa épp az egyik mellette álló testőr felé emelte az ujját. Karrde szavaira az ujja megdermedt
a levegőben.
– Miről beszél? – kérdezte óvatosan.
– Egy hat évvel ezelőtti esetről – válaszolta Karrde. – Amikor egy meglehetősen jól öltözött
úriember és vörös hajú, ifjú hölgy lelepleztek egy ön ellen készülő orgyilkosságot.
Bombaasa néhány szívdobbanásnyi ideig szótlanul bámulta Karrdét. Shada lopva a két testőrre
pillantott, agya már a lehetséges támadási útvonalat méregette…
Bombaasa viszont nevetésben tört ki – olyan váratlanul, hogy a nő összerezzent.
A kaszinóban lévő játékosok egy pillanatra felhagytak a játékkal, és tátott szájjal hallgatták a maguk
csendes, kétségbeesett világában láthatólag szokatlan hangot. Bombaasa, még mindig nevetve, intett
egyet, és a testőrök ellazultak.
– Ah, barátom! – mondta kuncogva. – Barátom, barátom! Szóval te vagy az a titokzatos főnök,
akiről az ifjú hölgy beszélt, mikor nem fogadott el tőlem fizetséget.
– Én vagyok az – bólintott Karrde. – Gondolom, azt is megemlítette, hogy egy olyan előkelő
származású férfi, mint te, bizonyára hajlandó addig viselni az adósságot, míg alkalom nem nyílik a
kiegyenlítésére.
– Valóban említette. – Bombaasa egyik vékony kezével Shada felé intett. – És most meg vele jössz!
Nem hittem volna, hogy két ilyen gyönyörű, ám halálos hölgy is létezik a galaxisban… arról nem is
beszélve, hogy mind a kettőt ugyanahhoz az emberhez köti a hűség.
Rákacsintott Shadára.
– Illetve biztos, hogy hozzá köt a hűség, kedvesem? – tette hozzá. – Ha esetleg új megbízóra
vágynál, velem nem járnál rosszul.
– Senkihez sem köt a hűség – válaszolta Shada. A szavak szinte kaparták a torkát, miközben
kimondta őket. – De pillanatnyilag egyféle visz az utunk.
– Aha! – Bombaasa alaposan szemügyre vette, mintha csak azt leste volna, valóban komolyan
beszél-e a nő, aztán vállat vont. – Mindenesetre, ha meggondolnád magad, keress meg nyugodtan! Az
ajtóm mindig nyitva áll előtted.
Visszafordult Karrde felé.
– Igazad van, valóban tartozom neked – ismerte be. – Mielőtt elmentek, adok egy speciális
azonosítót a hajódnak, amiből mindenki tudni fogja, hogy az én védelmem alatt álltok…
Mindazonáltal – szorította össze egy pillanatra az ajkait –, bár az én kartellem tagjaitól meg fog óvni,
veszélybe is sodorhat. Az elmúlt években egy vérszomjas, új kalózbanda költözött a környékre, amit
még nem tudtunk megsemmisíteni vagy az ellenőrzésünk alá vonni. Gyanítom, hogy egy a védelmem
alatt álló teherhajót különösen csábító célpontnak fognak találni.
Karrde vállat vont.
– Ahogy azt az előbb említetted, az azonosítód nélkül is csábító célpont lennénk. Na és persze közel
sem vagyunk olyan sebezhetőek, mint amilyennek látszunk.
– Ezt nem kétlem – biccentett Bombaasa. – Az ellenség azonban nagyon jól felszerelt, tekintélyes
méretű flottájuk van SoroSuub Corsair-osztályú vadászokból és nagyobb hajókból is. Ha van annyi
időd, az embereim javíthatnak esetleg egy kicsit a fegyverzeteden vagy a pajzsaidon.
– Hálásan köszönöm az ajánlatot – válaszolta Karrde –, és más körülmények között boldogan el is
fogadnám. A küldetésünk azonban nagyon sürgős, egyszerűen nem engedhetünk meg magunknak
semmiféle késlekedést.
– Értem – bólogatott Bombaasa. – Akkor menj hát, amikor menned kell… az azonosító a hajón fog
várni. És természetesen – mosolyodott el halványan – neked nem kell kilépési adót fizetned.
– Nagylelkű vagy, nagyúr – hajolt meg enyhén Karrde. – Mindent köszönök, az adósság ki van
egyenlítve. – Megfogta Shada karját, és az ajtó felé fordult…
– Még valami, barátom! – kiáltott utána Bombaasa. – A társaid, annak idején sem a saját nevüket,
sem a tiedet nem árulták el nekem. Hálás lennék, ha kielégítenéd a kíváncsiságomat.
Shada érezte, hogy Karrde kihúzza magát.
– Természetesen, Bombaasa nagyúr. A nevem Talon Karrde.
A hájas alak felegyenesedett ültében.
– Talon Karrde – suttogta. – Nahát. Néhány… hm… üzletfelem már beszélt rólad. Nemegyszer
nagyon hosszasan.
– Ebben biztos vagyok – bólintott Karrde. – Különösen azok a hutt ügynökségek, amelyekkel a
kartelled kapcsolatban áll.
Bombaasa szeme egy pillanatra összeszűkült. Aztán felderült az arca, és ismét elmosolyodott.
– A huttoknak igazuk van: tényleg sokkal többet tudsz, mint, ami még egészséges lenne a számodra.
De hát mitől kellene félnem, amíg nem akarsz az én területem felé terjeszkedni?
– Az égvilágon semmitől, nagyúr – biztosította Karrde. – Köszönjük a vendéglátást. Talán
találkozunk még egy nap.
– Igen – válaszolta Bombaasa halkan. – Erre mindig van esély.

Maxiti, a légiós hadnagy felajánlotta, hogy visszaviszi őket a leszállópályához, Karrde azonban
elhárította. Végül is nem kellett messzire menniük, és a Pembric hangulatának megízlelése után talán a
Wild Karrde kissé rideg fedélzete is sokkal kellemesebbnek tűnik majd.
Mellesleg a Bombaasával folytatott beszélgetés végének hangneme után nem festett volna jól, ha
úgy tűnik, hogy sietve távoznak.
– Ki az a Rastus Khal? – kérdezte Shada. Karrde kényszerítette magát, hogy elhessegesse a fejéből
a bosszúszomjas gengsztercsászárok képét.
– Kicsoda?
– Rastus Khal – ismételte meg Shada. – Bombaasa említette, mikor beléptünk a terembe.
– A koréliai irodalom valamelyik remekművének egyik kitalált alakja – válaszolta Karrde. – Nem
tudom, melyiknek. Bombaasa meglehetősen olvasott, legalábbis ezt beszélik róla. Láthatólag szereti
kulturált gyilkosnak tartani magát.
– Kulturált! – horkant fel Shada. – De azért a huttokkal üzletel.
– Ebben egyetértünk – vont vállat Karrde. – Azt hiszem, többek között emiatt sem jövünk ki
egymással én meg a huttok.
Egy percig némán lépkedtek.
– Tudtad, hogy kapcsolatban áll a hutt szindikátusokkal – szólalt meg végül Shada. – Mégis
elárultad neki, ki vagy. Miért?
– Nem hiszem, hogy Bombaasa felrúgná a megállapodásunkat, ha emiatt aggódsz – felelte Karrde.
– A kulturált lények mindig visszafizetik az adósságukat, és Mara meg Lando tényleg megmentették az
életét.
– A kérdés nem is annyira Bombaasára, mint inkább rád vonatkozott – vágott vissza Shada. – Nem
feltétlenül kellett tudnia, ki vagy, és láttam már, milyen ügyesen kerülöd meg azokat a kérdéseket,
amelyekre nem akarsz válaszolni. Szóval miért mondtad meg neki a neved?
– Mert fogadni mernék rá, hogy a találkozásunk híre Jorj Car'das fülébe is el fog jutni – mondta
Karrde halkan. – Így tudni fogja, hogy én keresem.
Szinte magán érezte Shada szemöldökráncolását.
– Micsoda? Azt hittem, az a terv, hogy csendesen odalopakodunk.
– A terv az, hogy megszerezzük a caamasi dokumentum egy példányát – helyesbített Karrde. – Ha
egyszer csak minden előzetes figyelmeztetés nélkül felbukkanunk, akkor Car'das valószínűleg
egyszerűen megöl minket, mielőtt egyetlen szót szólhatnánk.
– És ha tudja, hogy jövünk? – makacskodott Shada. – Szerintem így csak még több ideje lesz
felkészülni.
– Pontosan – bólintott Karrde komoran. – De ha úgy érzi, hogy eléggé felkészült, akkor talán
hajlandó lesz meghallgatni, mielőtt tüzet nyit.
– Úgy látom, biztosra veszed, hogy lőni fog.
Karrde tétovázott. Megmondja Shadának, hogy miért engedte meg neki, hogy vele tartson erre az
útra?
Nem, döntötte el. Még nem. Shada a legjobb esetben is sértve érezné magát. A legrosszabban pedig
visszafordulna.
– Igen, van rá esély – ismerte be.
– Tudva, hogy te vagy az.
– Tudva, hogy én vagyok az – bólintott Karrde.
– Hűha. Mit tettél ezzel a fickóval?
Karrde érezte, hogy megremeg egy izom az állkapcsán.
– Elloptam tőle valamit – suttogta. – Valamit, amit minden másnál többre becsült. Valószínűleg még
az életénél is.
Ismét csendben tettek meg néhány lépést.
– Folytasd! – biztatta Shada.
Karrde kipréselt magából egy mosolyt.
– Mára csak a történet felét ígértem – emlékeztette a nőt, próbálva könnyed hangot megütni, – Ez
volt az. Most te jössz.
– Hogy miért hagytam ott Mazzicot? – vont vállat Shada. – Erről nem sok mindent lehet mondani.
Azért jöttem el, mert nem, sok hasznát venné egy olyan testőrnek, aki maga is célponttá vált.
Szóval Shadára vadászik valaki. Ez tényleg nagyon érdekes.
– Megkérdezhetem, ki az az öngyilkosjelölt, aki rád pályázik.
– Persze, kérdezd csak meg – bólintott Shada. – De válaszra ne is számíts! Majd ha hallottam a
Car'das sztori végét.
– Valahogy erre számítottam – morogta Karrde.
– Szóval mikor mondod el?
Karrde felnézett a Pembric tompán izzó napjára.
– Nemsokára – ígérte. – Tényleg nemsokára.

5. FEJEZET

– Ezennel elkezdődött a Kanchen szektor éves konferenciája tizenötödik dicsőséges napjának

hatodik nagyszerű órája! – jelentette be a kikiáltó. Mély hangja végigdübörgött az enyhén bemélyülő
mezőn, ahol a különböző delegációk ültek, kuporogtak, feküdtek vagy guggoltak, fajuk egyedi
fiziológiai felépítésének megfelelően. – Üdvözöljük és magasztaljuk Pakrik Major hatalmas
választófejedelmét, és kérjük, hogy nyilvánítsa ki fenséges, mindenre kiterjedő bölcsességét ezen
gyűlés vezetése során!
 Az egybegyűlt lények egyetértően felkiáltottak vagy felmordultak. Mindannyian, kivéve Hant, és a
puha nárdusfűben mellette elnyúló Leia elmosolyodott, mint aki remekül szórakozik.
Végül is Han találta ki, hogy idejöjjenek egy rövid pihenőre az Új Köztársaság kormányában a
caamasi dokumentum napvilágra kerülése óta háborgó, egyre keserűbb széthúzás és marcangoló
gyanúsítások közepette.
És ami azt illeti, valóban remek ötletnek bizonyult. Leia már a megérkezésük óta eltelt fél nap alatt
kezdte érezni, hogy a feszültség lassan felenged benne. Pontosan erre volt szüksége: eljönni a
Coruscantról, és ezt már kétszer meg is említette a férjének, köszönetet mondva gondoskodásáért.
Sajnos azonban pillanatnyilag süket fülekre találtak csillapító megjegyzései. Han ismét elfelejtett
számolni azzal, amit Leia magában csak a Solo Szerénysége Faktornak nevezett.
– És hasonlóképpen üdvözöljük és magasztaljuk dicső vendégeinket az Új Köztársaságból! –
folytatta a kikiáltó, széles gesztussal Han és Leia felé intve. – Hatalmas bölcsességük, lenyűgöző
bátorságuk és ragyogó hírnevük fényesítse meg az eget gyűlésünk fölött!
– Az összeráncolt szemöldökünket kifelejtetted – morogta az orra alatt Han, miközben az
egybegyűltek lelkesen köszöntötték őket.
– Jobb, mint a Coruscanton – csitította Leia szelíden, félig felemelkedve és meglengetve kezét. –
Ugyan már, Han, légy egy kicsit kedvesebb!
– Integetek, integetek! – zsörtölődött Han, és az egyik karjára támaszkodva bágyadtan intett egyet a
másikkal. – Csak azt tudnám, miért kell ezt minden órában eljátszaniuk!
– Jobb szeretnéd, ha tömeggyilkosságban való részvételért kellene bíróság előtt állnod? – vágott
vissza Leia.
– Én csak azt szeretném, ha békén hagynának minket – intett még egyet Han, majd leengedte a
kezét. Leia is követte a példáját, és a küldöttségek elismerő moraja elhalt.
– Türelem, drágám! – súgta Leia, miközben a kikiáltó mélyen meghajolt, és átadta a szószéket a
díszes öltözékű alkirálynak. – Már csak ma délután kell itt feküdnünk… és ennyit még te is kibírsz.
Holnap elindulunk a Pakrik Minorra, a csendbe és békébe, amit megígértél.
– Remélem, valóban csend lesz és béke! – mondta Han fenyegetően, körülnézve a tömegen.
– Az lesz – nyugtatta meg Leia, és megfogta a kezét. – A Pakrik Major a pompáé és a ragyogásé, de
ott, a farmokon valószínűleg még csak fel sem fognak ismerni minket.
Han felhorkant, de Leia érezte, hogy valamelyest felderül a kedve.
– Rendben! – sóhajtotta a férfi. – Majd meglátjuk.

– Carib?
Carib Devist sajgó térddel, nagyot nyögve emelkedett fel a guggolásból. Gondosan ügyelt rá, hogy
véletlenül se lépjen be a két oldalán növő, embermagasságú gabonasorokba.
– Itt vagyok, Sabmin! – kiáltotta, olyan magasan lengetve a kalászok fölött a kezében tartott
magvazót, amilyen magasan csak tudta.
– Látlak! – kiáltott vissza Sabmin. Törékeny levelek recsegése hallatszott, majd a sorok közötti
résben felbukkant Sabmin. – Azonnal jönnöm kellett. – Elhallgatott, és a homlokát ráncolva rámeredt a
Carib kezében lévő szerszámra. – Hűha!
– Tartogasd a hűháidat az úri társaságnak! – szólt rá Carib keserűen. – Nekem nyugodtan mondd
csak azt, hogy shavit!
Sabmin sziszegve szívta be a fogai között a levegőt.
– Hány kolónia? – kérdezte.
– Eddig csak egy – válaszolta Carib a magvazóval a kalász felé intve, amin az előbb dolgozott. – És
találtam egy királynőt, úgyhogy talán elcsíptem az egész fertőzést. De nem mernék fogadni rá.
– Riasztom a többieket – mondta Sabmin. – Valószínűleg a három völgy koordinátorának is szólni
kellene, ha esetleg nemcsak ebbe az egybe költöztek be a férgek.
– Igen – nézett a testvére szemébe Carib. – És te milyen öröm hírrel érkeztél?
Sabmin egy pillanatra összeszorította a száját.
– Megérkezett a megerősítés a Bastionról – válaszolta halkan. – Leia Organa Solo, az Új
Köztársaság tanácsosa egyértelműen a Pakrik Majoron tartózkodik. És a támadás egyértelműen
megindult ellene.
Carib ösztönösen felpillantott az égen lebegő, félig megvilágított bolygóra.
 – Ezek megőrültek! – jelentette ki. – Csak úgy megtámadni egy tanácsost?
– Szerintem a legkevésbé sem érdekli őket, ki az, csak az Új Köztársaság tisztviselője legyen – vont
vállat Sabmin. – A választófejedelem bizonyára megkérte a Coruscantot, hogy küldje el egy
képviselőjét a konferenciára. Lehet, hogy valami birodalmi terv áll a kérése hátterében, tekintettel arra,
hogy mi már úgy is itt, vagyunk tartaléknak. Valószínűleg puszta szerencse, hogy Gavrisom Organa
Solót küldte.
– Igen – bólintott Carib sötéten. – Szerencse. Thrawn főadmirális jóváhagyta a támadást?
– Nem tudom – rázta meg a fejét Sabmin. – Az üzenetben nem volt szó róla. De biztos jóváhagyta,
nem? Már úgy értem, ha ő a főparancsnok, akkor aztán ő a főparancsnok.
– Feltételezem – ismerte el Carib vonakodva. Tehát bekövetkezett. A háború hamarosan rátör a
Pakrik-rendszerre. Egyenesen az ajtajuk előtt… a hosszú várakozás véget ért. A Jenth-44 birodalmi
alvó sejt nyugalmas életének befellegzett. – Azt mondtad, mi leszünk a tartalék. Kik a főerő?
– Nem tudom – válaszolta Sabmin. – Biztos valami különleges elfogócsapat a Bastionról.
– És mikorra várható a dolog?
– Holnapra. Organa Solo és a férje a konferencia után elméletileg átjönnek ide.
– És volt valami utalás arra, hogy valódi lesz a támadás, vagy csak úgy tesznek, mintha valódi
lenne?
Sabmin ijedten nézett rá, aztán az arckifejezése gyorsan gondterhelté vált.
– Érdekes kérdés – állapította meg. – Thrawnnál sosem tudhatja az ember, igaz? Nem, csak annyit
tudok, hogy útban van egy támadás, és nekünk készen kell állnunk arra az esetre, ha Solo jobb vagy
szerencsésebb lenne, mint hitték.
Carib elfintorodott.
– Azt hiszem, előbb-utóbb Solo szerencséjének is el kell fogynia.
– Nyilván – méregette Sabmin gyanakodva. – Mit forgatsz a fejedben?
Carib ismét felnézett az égre.
– Azon gondolkodom, hogy most hallás után kell majd játszanunk – mondta halkan. – Egy dolog
viszont biztos: ha a csatára a völgy közelében kerül sor, nem számít ki győz, nem fogjuk ölbe tett
kézzel nézni. Túl sokat fektettünk már be ide ahhoz, hogy harc nélkül feladjuk.
– Értem – bólintott Sabmin komoran. – Szólok a többieknek. Akármi történjen is holnap, mi készen
fogunk állni.

Elöl, az idegen lombok zöldje között egy göcsörtös facsoport ágai csapódtak a Pellaeon balján lévő
ablakoknak, és az AT-AT szimulátor jobbra billent válaszul.
– Vigyázzon azokkal a fákkal, admirális! – figyelmeztette Raines őrnagy hangja a fülhallgatójában.
– Valószínűleg nem fog felborulni bennük, de láttam annyira beragadt lépegetőket, hogy a katonáknak
úgy kellett kirobbantaniuk a fák gyökereit. Időigényes, és az ember szinte teljesen védtelenül ül, míg ki
nem szabadítják.
– Nyugtázva – válaszolta Pellaeon elkanyarodva a fák felől.
Bár a szimulált AT-AT ütközetek időnként nagyon dühítők tudtak lenni, mégis elég távol estek
mindennapos kötelességeitől ahhoz, hogy valóban egyfajta kikapcsolódást jelentsenek.
Ugyanakkor természetesen semmi sem lehetett eléggé távol egy főparancsnok kötelességeitől,
aminek bármi köze volt is a harchoz. Pellaeon minél jobban megértette, hogyan boldogulnak a
gépesített egységek nehéz terepen, annál hatékonyabban alkalmazhatta őket a jövőbeli
hadműveletekben.
Feltéve persze, hogy a Birodalomnak lesz még alkalma felszíni támadásokra.
Határozottan elhessegette magától a gondolatot. Végül is többek között épp azért jött le ide, hogy
elterelje a figyelmét az Új Köztársaság makacs, dühítő hallgatásáról.
Időközben sikeresen elhaladt a facsoport mellett. Ismét felgyorsított, és az egyik képernyőn
megnézte, hogyan bánik el Raines a dzsungellel.
Nagyon rámenősen, ami azt illeti. Pellaeonnál sokkal előrébb nézve, az elülső lézerágyúval
lekaszálta a potenciális akadályokat, még mielőtt bármiféle problémát okozhattak volna.
Ez a technika természetesen elég nagy zajjal járt, és jó előre felhívta a lépegetőkre az ellenség
figyelmét. Másfelől viszont az AT-AT-ket korántsem lopakodásra találták ki, Raines módszere pedig
határozottan nagyobb sebességet eredményezett, mint Pellaeoné. Az admirális felemelte a tekintetét,
próbálva legyőzni a reflexet, hogy megnézze, hová fog lépni a páncélos, és megengedett néhány
óvatos lövést.
– Ez az, admirális! – mondta Raines elismerően. – Próbálja meg felmérni, merre lesz a probléma,
még mielőtt túl közel érne hozzá, és semmi hasznát nem vehetné az ágyúinak.
– Jobbat tudok: ilyen szituációkban nem AT-AT-ket kellene bevetni – morogta Pellaeon.
– Amikor csak tudjuk, mellőzzük őket – értett egyet Raines. – A bajkeverők viszont szeretnek ilyen
helyeken elrejtőzni, és energiapajzsokat emelni a fejük fölé. Mellesleg, semmihez sem fogható az,
ahogy egy AT-AT átcsörtet az erdőn, és lehervasztja az arcukról a vigyort.
Pellaeon fejhallgatójában kattant valami.
– Admirális, itt Ardiff – csendült fel a Chimaera kapitányának hangja. – Mavron hadnagy
leszálláshoz készül. – A másodperc törtrészére elhallgatott. – A jelentése szerint megvan a vektor.
Pellaeon érezte, hogy résnyire szűkül a szeme. Mavron különleges küldetésben járt, utolsó
próbálkozásukként próbált valamit kideríteni a hat nappal korábban rájuk támadó erőkről. Ha azt
mondja, talált egy vektort…
– A leszállás után azonnal jöjjön a 14-es eligazítóba! – utasította Ardiffot, miközben kikapcsolta a
szimulátort. – Ott találkozunk.
Ardiff egyedül fogadta az eligazítóteremben.
– Feltételeztem, hogy bizalmas megbeszélés lesz, ezért elküldtem a pilótákat – magyarázta. – A
HoloNeten való nyomozásról van szó?
– Remélem – intett a középen álló monitorasztal körül lévő székek egyike felé, és ő maga is helyet
foglalt. – Ah… hadnagy! – tette hozzá, ahogy az ajtó kinyílt, és Mavron is megérkezett. – Üdvözlöm
újra a fedélzeten. Azt mondja, megvan a vektor?
– Igen, uram – tett le egy adattáblát a monitorasztalra Mavron, majd leült, azzal a merevséggel, ami
a vadászgépek pilótafülkéjében töltött túl sok idő után lesz úrrá az emberen. – A Horska melletti
HoloNet-továbbító állomáson még megvolt az ebből a térségből a támadás után sugárzott adások
jegyzéke.
– Feltételezem, meg tudta szerezni őket? – kérdezte Pellaeon felvéve az adattáblát.
– Igen, uram – bólintott Mavron. – Neveket sajnos nem találtam, az üzenetek végpontjait viszont
igen – intett az adattábla felé. – Vettem a bátorságot, és visszafelé jövet átfutottam rajtuk. Azt,
amelyiket megjelöltem, igen érdekesnek találtam.
Pellaeon állkapcsa megfeszült, mikor megtalálta a hadnagy bejegyzését.
– A Bastion!
– Tehát valóban egy birodalmi állt a támadás mögött! – mordult fel Ardiff mély torokhangon.
– Van más is – folytatta Mavron. – Az eredeti végpont valóban a Bastion, de az üzenetet onnan még
néhányszor átjátszottak, és végül valahol a Kroctar-rendszerben kötött ki.
– A Kroctar-rendszerben? – vonta fel a szemöldökét Ardiff. – Hiszen az mélyen az Új
Köztársaságon belül van. Mit kereshetett ott valaki a Bastionról?
– Én is ezt a kérdést tettem fel magamnak – felelte Mavron hirtelen elkomorodva. – Ezért visszafelé
megálltam a Caursitón, és lekértem a TriNebulon aznapi számát. Ha az időpontok helyesek, akkor az
adás után néhány órával a Kroctar bejelentette, hogy békét kötött a Birodalommal. A tárgyalások
közvetítője… nos, Lord Bosmihi elöljáró szerint Thrawn főadmirális volt.
Pellaeon hátán jeges hideg futott végig.
– Az lehetetlen! – A hangja idegenül csengett a fülében. – Thrawn halott. Láttam, amikor meghalt.
– Igen, uram – bólintott Mavron. – De a jelentés szerint…
– Láttam, amikor meghalt! – mennydörögte Pellaeon. A hirtelen kitörés őt magát is meglepte.
Ardiffot és Mavront viszont egyenesen megijesztette.
– Igen, uram, tudjuk – szólalt meg a kapitány óvatosan. – Nyilván csak valamilyen trükkről van szó.
Hadnagy, azt hiszem, a többivel megvárhatjuk a teljes jelentését. Menjen, tisztálkodjon meg!
– Köszönöm, uram – állt fel Mavron, láthatólag cseppet sem bánva, hogy lehetőséget kap a
távozásra. – Egy óra múlva küldöm a jelentésemet.
– Nagyszerű – bólintott Ardiff. – Elmehet.
Megvárta, amíg Mavron mögött becsukódik az ajtó.
– Csak valamilyen trükk, admirális – mondta Pellaeonnak. – Nem lehet más.
Pellaeon erőlködve elhessegette magától annak a szörnyű napnak az emlékeit Bilbringinél. A napét,
melyen a Birodalom végleg és visszavonhatatlanul elpusztult.
– Igen – suttogta. – De mi van, ha nem az? Mi van, ha Thrawn valóban él?
– Nos, ebben az esetben… – Ardiff szavai elhalkultak, homlokán hirtelen feltűntek a bizonytalanság
ráncai.
– Pontosan – bólintott Pellaeon. – Mikor is vehettük volna hasznát utoljára Thrawn taktikai
zsenijének? Öt éve? Hét éve? Tíz éve? Mit tehet most, azonkívül, hogy ránk zúdítja a pánikba esett Új
Köztársaságot?
– Nem tudom, uram. – Ardiff elhallgatott egy pillanatra. – De igazából önt sem ez aggasztja.
Pellaeon lenézett a kezeire. Öreg kezek, a kortól göcsörtösek, ezernyi világ napjától barnítottak.
– Több mint egy évig szolgáltam Thrawn mellett. A flotta rangidős tisztje, a tanítványa… –
tétovázott –, sőt talán a bizalmasa voltam. Nem tudom. A lényeg az, hogy a Chimaerát és engem
választott, mikor visszatért az Ismeretlen Vidékről. Nem találomra bökött ránk, kiválasztott minket.
– Nem, Thrawn valóban nem sok mindent bízott a véletlenre – értett egyet Ardiff. – Amiből az
következik, hogy ha visszatért?…
– Akkor most valaki mást választott – fejezte be a mondatot Pellaeon. A szavak élesen hasítottak a
szívébe. – És nem sok oka lehetett erre.
– A rang nem tartozhat közéjük – jelentette ki Ardiff határozottan. – Hiszen ön a főparancsnok. És a
hozzáértést is kihúzhatjuk. Mi maradt?
– Az előrelátás, talán – húzta végig az egyik ujját az adattáblán Pellaeon. – Ez a békeajánlat végül is
az én ötletem volt. Én álltam elő vele, én érveltem mellette, én gyömöszöltem le a moffok torkán.
Disra moff azok közé tartozott, akik harsányan ellenezték. Disra moff a Bastionról. Véletlen
egybeesés?
Ardiff egy másodpercig nem válaszolt.
– Rendben – szólalt meg végül. – Még ha fel is tesszük mindezt… ami részemről nem igaz, miért
küldene ránk egy kalóz- vagy zsoldosbandát? Miért nem jött ide és mondta meg önnek egyszerűen,
hogy a békeajánlat tárgytalan?
– Nem tudom – rázta meg a fejét Pellaeon. – Talán nem tárgytalan. Thrawn talán pontosan azt
akarja, hogy itt legyek. Vagy azért, hogy bármilyen okból is, de beszéljek Bel Iblisszel, vagy azért…
Egy pillanatra összeszorította a száját.
– Vagy azért, hogy ne legyek útban. Hogy ne zavarjam a terveit, bármik legyenek is azok.
A csend fájdalmasan elnyúlt.
– Nem hiszem, hogy ilyet tenne, admirális – mondta végül Ardiff. Pellaeon azonban nem érzett
őszinte meggyőződést a szavai mögött. – Azok után, amin önök ketten együtt átmentek…
– Ezt maga sem gondolja komolyan – felelte Pellaeon halkan. – Thrawn nem ember, akármilyen
emberi is a külseje. Idegen, idegen észjárással és idegen értékrenddel. Talán soha nem jelentettem
számára mást, mint eszközt a céljai eléréséhez. Akármilyen cél volt is az.
Ardiff szinte habozva kinyújtotta a kezét, és megérintette Pellaeon karját.
– Hosszú út áll mögöttünk, uram – mondta. – Hosszú, nehéz és csüggesztő. Mindannyiunk, de főleg
ön mögött. Ha bármit tehetek…
Pellaeon kipréselt magából egy mosolyt.
– Köszönöm, kapitány. Ne aggódjon, nem fogom feladni! Addig nem, amíg nem látom, mi folyik
itt.
– Ezek szerint itt maradunk? – kérdezte Ardiff.
– Még néhány napig – bólintott Pellaeon. – Minden lehetséges esélyt meg akarok adni Bel Iblisnek.
– És ha nem jelentkezik?
– Akár jelentkezik, akár nem, a következő állomás a Bastion lesz – jelentette ki Pellaeon komoran.
– Disra moff magyarázattal tartozik ezért és másért is.
– Igen, uram – állt fel Ardiff. – Reméljük, hogy Thrawn állítólagos visszatérése csak az ő trükkje.
– Természetesen azt reméljük, hogy nem az – feddte meg Pellaeon szelíden. – Thrawn visszatérése
új életet öntene az embereinkbe, és csak a hasznára válna a Birodalomnak. Nem szeretném, ha bárki is
azt mondaná, hogy a büszkeségemet többre tartottam ennél.
Ardiff enyhén elvörösödött.
– Nem, uram, természetesen nem. Bocsánatot kérek, admirális.
– Nincs miért, kapitány – nyugtatta meg Pellaeon szintén felállva. – Ahogy mondta, hosszú, nehéz
út áll mögöttünk. De már majdnem vége. Így vagy úgy, de majdnem vége.

A drev'starni űrkikötő beléptetési procedúrája sokkal szigorúbb volt, mint amikor Drend Navett
legutóbb leszállt a bothaiak anyabolygóján. Az elmúlt öt nap eseményeit figyelembe véve ez persze
nem is meglepő. Az orbitális gyárukat ért leresi támadás után és az égen egyre gyülekező hadihajókat
látva a feszültség gyors, minden igényt kielégítő tempóban növekedett.
Ennek pedig a bothaiak egyébként üzletbarát formaságai látták leginkább kárát. Az űrkikötőből való
kilépéshez, ami korábban csak formaságnak számított, most át kellett esni egy teljes azonosító-
ellenőrzésen és rakományvizsgálaton.
Nem mintha ez különösebben aggasztotta volna Navettet. Semmi olyasmi nem akadt a
rakományában, amitől akár a legparanoiásabb bothai szőre felborzolódott volna. Az azonosítója pedig
olyan tökéletes volt, amilyet csak a birodalmi hírszerzés tudott készíteni.
– Az azonosítója és a személyi adatai rendbenlévőnek tűnnek – közölte a bothai vámtiszt a tizenöt
perces, mostanra láthatólag a normává váló eljárás végén. – Mindazonáltal az Importügyi Hivatalnak
még ellenőriznie kell az állatait, mielőtt beengednék őket a városba.
– Persze, semmi gond – válaszolta Navett egy széle, a Fedje bolygó Betreasley kerületére jellemző
gesztussal. Az azonosítója szerint ott született. Fogalma sem volt róla, hogy a bothai észreveszi-e az
ilyen finomságokat, de a beszivárgás első törvénye szerint mindig úgy viselte a szerepét, mint egy
rohamosztagos a páncélját. – Hé, már egy tucat bolygón végigcsináltam ezt – tette hozzá. – Tudom,
hogy működik a karantén.
A bothai bundája alig észrevehetően felborzolódott.
– Azt mondja, több világon? – kérdezte. – Valami problémája van az üzletei fenntartásával?
Navett a homlokát ráncolta, mintha egy különösen bonyolult mondatot próbált volna megfejteni,
aztán hagyta, hogy felderül jön az arca.
– Nem, félreértett! – tiltakozott. – Nem is próbáltam megállapodni sehol. Ha nincs az embernek egy
tucat alkalmazottja, akkor csak úgy maradhat talpon az egzotikus díszállatüzletben, ha folyamatosan
vándorol. Egy csomó potenciális áruról nem is hallanék, ha nem mennék el a szülőbolygójára.
– Lehetséges – morogta a bothai. – De gyanítom, hogy nem lesz túl élénk forgalma a Bothawuin
ezekben a vészterhes időkben.
– Viccel? – adta a dörzsölt, önelégült kereskedőt Navett. – Ennél a helynél tökéletesebbet kívánni
sem lehetne! Egy ostrom alatt álló bolygó… rengeteg feszültség… a népeknek pont itt van szükségük
kis kedvencekre, hogy eltereljék a gondolataikat a bajokról. Higgyen nekem, tucatszor láttam már
ilyet!
– Ha maga mondja – borzolódott fel a bothai vállán a szőr. Nyilvánvalóan nem érdekelte, hogy ez a
kissé faragatlan külhoni jó üzletet csinál-e itt, vagy nem. – Hagyja meg a komlinkfrekvenciáját és
kódját! Majd értesítjük, ha véget ért a karantén.
– Kösz – szedte össze az iratait Navett. – Igyekezzenek vele, oké?
– Olyan gyorsak leszünk, ahogy azt az előírások megkövetelik – válaszolta a bothai. – Békés napot
és jó üzletet!
– Ja. Magának is.
Navett öt perc múlva már az utcán nyomakodott az űrkikötő környékén nyüzsgő utazók között. A
bérelhető terepsiklók sorai mellett elhaladva háttal a napnak fordult, és gyalog indult el a kikötőt
körülvevő olcsó szállodák félköríve felé.
A napnak háttal hamarabb észrevette a mögé érő árnyékot, mint ahogy Klif felzárkózott mellé.
– Valami gond van? – kérdezte a másik halkan.
– Nem, nagyon simán ment – válaszolta Navett. – És neked?
– Nekem nem – rázta meg a fejét Klif. – A pénzt ugyan elfogadta, de nem ígérte meg, hogy
korábban kiengedik az állatokat.
– Annyi pénzért nem is – értett egyet Navett magában elmosolyodva. Egy sértően kis összegű
kenőpénz a kereskedő segédjétől, semmi magától a kereskedőtől: ez minden bizonnyal teljesen
hihetővé teszi gondosan kidolgozott fedőszerepüket, a piti árusokét, akik gyorsan akarnak nagy pénzt
keresni, ám fogalmuk sincs róla, melyek ennek a játéknak a szabályai.
Ez az álca pedig a bothaiak esetében gyakorlatilag garantálta, hogy személyes ámulatuk, néma
megvetésük – és hivatalos közönyük középpontjába kerüljenek.
 Ami azt jelentette, hogy amikor eljön az ideje, hogy a Bothawui planetáris pajzsának drev'starni
része összeomoljon, akkor össze fog omolni.
– Látod valahol Horvicot vagy Pensint? – kérdezte Klif. – Én még nem találkoztam velük.
– Nem, de biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz velük – felelte Navett. – Ha időben
találunk egy üzlethelyiséget, akkor holnap megpróbálkozhatunk a találkozási ponttal.
– Megszereztem a kiadó üzlethelyiségek listáját – mondta Klif.
– A legtöbb fölött lakások is vannak.
– Az még jól jöhet – bólintott Navett. – Éjszaka majd megnézzük, hogy találunk-e egyet a
megfelelő környéken. Ha nem, reggel még mindig kereshetünk egy ügynökséget.
– Ne aggódj! – kuncogott fel Klif. – Rengeteg kenőpénzünk maradt.
– Igen – morogta Navett, miközben körülnézett. A pletykák szerint tizenöt évvel azelőtt bothai
kémek szerezték meg azt az információt, ami a Lázadók Szövetségét elvezette az Endorhoz és így
Palpatine császár és a második Halálcsillag pusztulását okozta. Az azóta eltelt évek során a bothaiak
belekeveredtek a Fekete Nap szervezetének és a Tantiss-hegynek az elpusztításába, és még számtalan,
a Birodalomra mért csapásba.
Navett nem ismerte a maga teljességében az itt működésbe hozott tervet, de az összes világ közül,
amelyeket Thrawn főadmirális választhatott volna, ennek az elpusztítása okozta neki a legnagyobb
személyes elégtételt.
Odaértek a kiválasztott hotelhez, és ahogy elkezdtek felmenni a lépcsőn, a bejárat mellett álló
ősöreg portásdroid megrezzent.
– Jó estét, jó urak! – zihálta. – Hívhatok egy hordárt?
– Nem, nem, elbírunk velük – intette le Navett. – Semmi értelme egy droidra pazarolni a pénzt.
– De uram a szolgáltatás ingyenes! – hökkent meg a droid.
Azonban Navett és Klif addigra már elhaladtak mellette és az ajtón benyomakodva beléptek az
előcsarnokba.
De ez így is volt rendjén. Vigyorogjanak csak a bothaiak és kifinomult vendégeik a hátuk mögött,
ha akarnak. Mikor elkezd záporozni a tűz az égből, a nevetésük rémült sikolyba fordul.
Navett pedig minden egyes másodpercét ki fogja élvezni a haláluknak.

6. FEJEZET

A nirauani barlang sötétjében töltött tizenötödik napon történt, hogy Mara Jade felfedezte,
megérkezett a szabadítója.
Ugyanakkor nem azok közé a potenciális szabadítok közé tartozott, akikre számított volna.
Mara?
A lány hirtelen felült a hálózsákban, szemét ösztönösen kinyitotta, bár tudta, hogy a feneketlen
sötétségben semmit sem fog látni. Az érzés, hogy valaki szólította, egyszerre volt szavak nélküli és
olyan, mintha hangosan kimondták volna a nevét. Kinyúlt az Erővel…
És szabadítója jelenlétének érzése sodródott felé. A jelenlétéé a kilétéé.
Luke volt az.
A férfi érzelmei megváltoztak, feszült aggódása hirtelen megkönnyebbülésbe csapott át, ahogy
felfogta a lány válaszát, és megtudta, hogy sértetlen. Örömteli várakozás töltötte el az elméjét, és
ahogy Mara jobban összpontosított, érezte körülötte a fizikai sötétséget. Valószínűleg már a barlangban
van, döntötte el, próbálja megtalálni a felé vezető utat.
Ami sajnos azt is jelentette, hogy Luke öröme egy kicsit korai még. Egy dolog a barlangot
megtalálni, és egy másik egymásra lelni a számtalan kanyargós járatban.
Luke azonban már erről is gondoskodott. A lány szótlan kérdésére újabb nyugalomhullám érkezett
válaszul, és ahogy Mara a homlokát ráncolta, megérezte a többi lény jelenlétét a Jedi körül – a többi
lényét, akik mintha vezették volna. Nyilván azon a mynockszerű lények mutatták neki az utat, akik két
hete becsalták ide.
Mara felnézett a mennyezetre és a körülötte lévő sziklafalra. Számos kis lény figyelte odafentről
némán.
– Jön Skywalker! – kiáltott föl a lány a sötétségbe. – Most boldogok vagytok?
Azok voltak. Bár legnagyobb bosszúságára nem értette a nyelvüket a hirtelen támadt izgatott
nyüzsgést nem lehetett félreérteni.
– Nagyon örülök! – horkant fel Mara. Felállt, és tapogatózva elindult a pár méterrel arrébb
csörgedező, föld alatti kis patak felé. Már fogsága legelején felfedezte ezt a helyet, és az azóta eltek
napok során világítópálca nélkül is megtanulta megközelíteni.
Odaért a patakhoz, megkereste a keze ügyébe helyezett lapos követ, amin a túlélőcsomagjából
származó, kis üvegnyi tisztálkodóoldatát tartotta, és lehámozta magáról a kezeslábasát. Maga az
öltözék abból a csúcsminőségű anyagból készült, amit Karrde szinte kötelezővé tett a hajóin, és
remekül taszította a piszkot és az olajat. Ugyanezt sajnos nem lehetett elmondani Maráról, mivel
viszont úgy tűnt, hogy hamarosan társasága lesz, ésszerűnek látszott rendbe szednie magát.
A víz sekély, gyors folyású és jéghideg volt. Mara gyorsan befröcskölte magát vele, próbálva nem
elharapni a nyelvét vacogás közben. Néhány csepp tisztálkodóoldatot erőteljes mozdulatokkal
szétdörgölt a bőrén és a haján, ismét belemerült a patak folyékony jegének kínzó fürdőjébe, hogy
leöblítse magát, és készen is volt. A víz fölött áramló, alig hajszálnyival melegebb levegőbe állva pár
percig szárítkozott, addig törölgetve magáról a nedvességet és rázogatva a haját, míg nagyjából meg
nem száradt. Belebújt a kezeslábasába, összeszedte a holmiját, és visszament a táborhelyére.
Épp időben. Még a dolgait rendezgette a túlélőcsomag megfelelő zsebeibe, mikor megpillantotta a
sziklafalakról és a mennyezetről visszaverődő fény első pászmáit: Feltekerte és a csomagba
gyömöszölte a hálózsákját, majd leült a „székére” – egy újabb, többé-kevésbé lapos sziklára – és várni
kezdett.
Egy örökkévalóságnak tűnt, míg a táncoló fényben végre felbukkant egy világítópálcát maga elé
tartó Jedi-mester, ám amikor felbukkant, Mara megértette, mi tartott ilyen sokáig. Maga Luke egy
olyan kinézetű túlélőcsomag alatt görnyedezett, amit előszeretettel állítottak össze Karrde emberei: egy
buldózer kivételével minden belegyömöszöltek, amit csak el lehetett képzelni, mellette pedig esetlenül,
ám elszántan bukdácsolt az egyenetlen talajon R2-es asztromechanikai droidja.
– Mara? – Luke kiáltása visszhangozva csendült fel a barlangban.
– Itt vagyok! – kiáltott vissza Mara. Felállt és meglengette a saját világítópálcáját. – Mondhatom,
nem sietted el a dolgot!
– Bocsáss meg – válaszolta a férfi szárazon, elindulva felé. – Nem találtuk a helyi siklókölcsönzőt,
úgyhogy gyalog kellett jönnünk. Jól nézel ki.
– Te viszont szörnyen! – vágott vissza Mara kritikus szemmel végigmérve a Jedit. A zekéjén és
alatta lévő kezeslábasán kosz-és izzadságfoltok éktelenkedtek, itt-ott pedig apró szakadások
pöttyözték. – Milyen messziről gyalogoltatok ide? A bolygó másik oldaláról?
– Nem, csak úgy tíz kilométerről – dobta le a válláról a csomagot Luke, és beletúrt a hajába. – De
végig szirteken és barlangokon keresztül.
– És ahogy elnézem, bozóton is – tette hozzá Mara, a szakadásokra mutatva. – Nem akarsz
megmosakodni? Van egy patak arra… alig lebeg néhány jégdarab a tetején.
A droid kotyogott valamit.
– Talán majd később – hárította el az ajánlatot Luke. – Hogy bántak veled?
Mara vállat vont.
– Kétértelműen – felelte. – Először azt hittem, fogoly vagyok. De láthatólag nem bánták, ha
bejártam a közvetlen környezetemet, úgyhogy kezdtem reménykedni, hogy tévedtem. Másfelől viszont
nem engedték, hogy túl messzire menjek bármelyik irányban, és még mindig náluk a sugárvetőm és a
fénykardom.
– A sugárvetőd?
– Igen, a sugárvetőm – válaszolta Mara „hanyagoljuk a témát” hangnemben. Az idegenek elvették
mind a két fő fegyverét, a bal alkarjára erősített apró pisztoly fölött azonban elsiklottak. Eddig még
nem kellett használnia, de azt sem szerette volna, ha Luke elárulja a létezését. – És a fénykardomat –
ismételte meg. – Úgyhogy most fogalmam sincs, mi folyik itt.
– Igen, a qom jhák említették, hogy nehezen érted meg őket – bólintott Luke. Láthatólag felfogta a
sugárvetőre vonatkozó üzenetet. – Nekem úgy tűnik, azért hoztak ide, hogy biztonságba helyezzenek.
– Ettől féltem! – fakadt ki Mara, érezve, hogy elvörösödik, és remélve, hogy ez a sötétben nem
látszik rajta. Már az is elég baj, hogy valakinek el kellett jönnie érte ide, az Ismeretlen Vidék határára,
miután nekiszaladt annak a sziklának. Még rosszabb, hogy ennek a valakinek épp Luke Skywalker Jedi
mesternek kellett lennie, akinek valószínűleg milliónyi fontosabb dolga akadt volna. De hogy abból
„menekítsék meg”, ami lényegében csak egy rögtönzött bébiszitter-szolgálat volt az idegenek
részéről… nem, ezt nem lehet elviselni.
– Emiatt ne aggódj! – mondta Luke halkan.
Mara még jobban elvörösödött.
– A fenébe is, Skywalker, tűnj el az elmémből!
Érezte Luke hirtelen zavarát az akaratlan tapintatlanság.
– Ne haragudj! – kért bocsánatot a férfi. – Nem úgy értettem! Azt mondják, azért kellett vigyázniuk
rád, mert üldöztek a Nagy Torony Rettegettjei.
Mara a dühéről egyszerre elfeledkezve összeráncolta a homlokát.
– A Rettegettek?
– Így hívják őket a qom jhák – magyarázta Luke. – Hasonlítanak ránk, és a Birodalom
szövetségesei.
– Ez szörnyű! – morogta Mara. Az elmúlt néhány nap során annyira csak a túlélésre és környezete
felderítésére koncentrált, hogy el is felejtette, eredetileg miért jött a Nirauanra. Most azonban
egyszerre minden eszébe jutott: a rejtélyes űrhajó, amit a cavrilhu kalózok bázisa mellett láttak Luke-
kal, majd a másik, ami megsturcolta Booster Terrik privát csillagrombolóját. Idegen lények és idegen
technológia, de határozottan fel lehetett benne fedezni a birodalmi hatásokat.
– Tehát jól gondoltuk – állapította meg: – Tényleg birodalmiakat kerestek a cavrilhuk bázisánál.
– Kezd úgy kinézni a dolog – bólintott Luke. – Bár nem szabad elfelejteni, hogy csak a qom jhák
állítják ezt. Ha biztosat akarunk tudni, akkor saját magunknak kell utánanéznünk.
– Igen – nézett a szemébe Mara. – Szóval tudsz beszélni velük, mi?
– Az Erő révén, igen. – Luke elhallgatott, a tekintete kissé elhomályosult, mintha valami távoli
hangra figyelt volna.
Mara maga is kinyúlt a Erővel, de most is csak az ismerős majdnem hangok majdnem szavait tudta
kivenni a lények szokásos csiripelésén kívül.
– Te nem hallod? – kérdezte Luke.
– Nem értem – vallotta be Mara. Szinte ugyanannyira bosszantotta a dolog, mint az, hogy ki kellett
szabadítani innen. – Mit mondanak?
– Pillanatnyilag nem sokat – válaszolta Luke. – Az alkuszukra várnak. Egy korábbi beszélgetésből,
amit egy qom qae nevű csoporttal folytattam, arra következtetek, hogy ők így hívják a vezérüket vagy
a szószólójukat.
– Aha. – Mara a homlokát ráncolta, ahogy egy elégedetlenséghullám futott végig a majdnem
hangokon. – Miért van az az érzésem, hogy nem kedvelik különösebben a qom qaeket?
– Nem, valóban nem – ismerte be Luke kissé feszengve. – Ami azt illeti, részben talán az én hibám.
Azt hiszem, az a bajuk, hogy magammal hoztam egy qom qaet.
– Hát, ez talán tényleg nem a legpolitikusabb húzás volt.
– Ő vezetett ide – mondta Luke védekezően. – Szeretett volna bejönni és látni téged, én pedig úgy
gondoltam, hogy ennyit igazán megérdemel. Mellesleg, akármi folyik is itt, valószínűleg mind a két
csoportot érinti.
– Lehet – nézett körül Mara. – És hol van ez a te vezetőd?
– Valahol ott fent – futtatta végig világítópálcája fénysugarát a barlang mennyezetén. Az összes
mynockszerű qom jha összerezzent, és elhúzódott a ragyogás elől.
Az összes, kivéve egy a többinél valamivel kisebb lényt, akinek a bőre mintha árnyalatnyival más
színű lett volna, mint a körülötte csoportosuló többinek És a többitől eltérően, akik a mennyezet
repedéseibe és egyenetlenségeibe kapaszkodtak, ez esetlenül kuporgott egy a falból kiugró sziklán.
– Az ő? – kérdezte Mara.
– Igen – állította meg rajta egy pillanatra Luke a fénysugarat, majd visszafordította a talaj felé. –
Szelek Gyermeke a neve.
Mara bólintott, és visszagondolt a mély kanyonban megtett útjára és a falakat himlőhelyekként
pöttyöző apró üregekre.
– Jól sejtem, hogy a qom qaek a sziklákon élnek?
– Legalábbis az ő fészke – mondta Luke. – Az apja az alkuszuk.
– Befolyásos barátok – állapította meg Mara. – Ez még jól jöhet.
– Nem tudom, hogy én a „barátok” szót használnám-e – felelte Luke szárazon. – Eltüntették az X-
szárnyúmat, mikor nem figyeltem oda, Szelek Gyermeke pedig nem tudja vagy nem akarja
megmondani, hová vitték. Egy teljes raj kellhetett belőlük, hogy egyáltalán meg bírják mozdítani.

– Pontosan – fintorodott el Mara. – Tudom, mert láttam, amikor a qom jhák ugyanezt tették az én
Defenderemmel. Bevonszolták egy barlangba, ki tudja, merrefelé. Úgy látszik, több a közös vonásuk a
qom qaekkel, mint hinnék.
– Ami azt illeti, a Defendered nincs messze – jegyezte meg Luke. – Láttuk Artuval idefelé jövet.
Artu gyorsan meg is vizsgálta, úgy tűnik, semmi baja sincs.
– Akkor jó – csökkent egy parányit a Mara vállára nebezedő súlyos teher. A Defender nem fogja
ugyan hazavinni, de nélküle még a bolygóról sem szállhatna fel. – Azok után, amin Karrde átment, míg
rátette a kezét, megölne, ha elveszíteném. Apropó, Karrde: mikor ér ide az erősítéssel?
Luke összerezzent.
– Hát, őszintén szólva… azt mondtam neki, hogy ne küldjön senki mást.
Mara érezte, hogy a szája hirtelen kiszárad egy kicsit.
– Nahát, tényleg? – próbálta megőrizni a nyugalmát. Ha Luke megint kezd visszacsúszni a régi
„mindenható Jedi” viselkedésbe… – Ugye, nem gondolod komolyan, hogy majd kettesben szépen
felderítünk egy egész erődöt, tele ismeretlen ellenfelekkel?
Luke egy pillanatra különös arcot vágott.
– Nem, szó sincs róla! – tiltakozott. – Egyszerűen csak nem tartottam jó ötletnek, hogy hirtelen egy
teljes csapásmérő erő dübörögjön be a rendszerbe. Különösen azért, mert nem tudtuk, hogy fogoly
vagy-e vagy sem.
– Azt hiszem, ebben lehet valami – ismerte el Mara. A gyomrában támadt görcs oldódott egy kicsit.
– Ezek szerint egy csillagcirkáló sem lopakodik a rendszer szélén, ránk várva?
– Attól tartok, az Új Köztársaság pillanatnyilag még egy rozzant teherhajót sem tud nélkülözni –
válaszolta Luke komoran. – Nagyon rosszul állnak a dolgok arrafelé.
– Hadd találjam ki! A Caamas és a bothaiak?
– A Caamas, a bothaiak és még ezernyi világ, ürügyként használva a Caamast arra, hogy lerendezze
a szomszédaival az ősi ellentéteket – mondta Luke. – És őszintén szólva kezdek kételkedni benne,
hogy meg lehet állítani az egészet.
– Szívderítő gondolat – morogta Mara. – De egyszerre csak egy probléma, rendben? Kezdetnek
győződjünk meg róla, hogy ezek a Rettegettek azok, akiket keresünk. Azt hiszem, láttuk az egyik
idegen hajót errefelé tartani, mikor kiléptünk a fénysebességből, de túl messze voltunk ahhoz, hogy
egyértelműen azonosítsuk.
– Ó, ők azok! – biztosította Luke. – Kettő lekísért, aztán megpróbált lelőni.
– Azt hiszem, ez elárulja, melyik oldalon állnak – fintorodott el Mara.
– Nem feltétlenül – intette óvatosságra Luke. – Vagy legalábbis nem örök érvényűen. Talán rá
tudjuk venni őket… De várj csak! Megérkezett az alkusz.
Mara bólintott, már korábban megérezte az új jövevény érkezését megelőző elégedettséghullámot.
– Sajnos tolmácsolnod kell majd – közölte Luke-kal. – Bárcsak érteném őket!
– Kétségtelenül megkönnyítené a dolgunkat – értett egyet Luke, gondterhelten összeráncolva a
homlokát. – Azon töprengek… igen, add ide a kezed!
– A kezemet? – visszhangozta Mara, de azért a szemöldökét összevonva a Jedi felé nyújtotta balját.
– Én érzékelem őket – magyarázta Luke, jobb kezével szorosan megfogva a lányét –, te pedig
érzékelsz engem. Ha eléggé meg tudjuk erősíteni ezt a kapcsolatot…
– Egy próbát megér – helyeselt Mara kinyúlva az Erővel. Az idegenek kommunikációja valóban
azonnal tisztábbnak tűnt, mintha a csiripelés hátterében éppen csak nem hallható szavakat suttogtak
volna. Az arca eltorzult a koncentrálástól, ahogy megpróbált még jobban kinyúlni.
– Akkor nézzük ezt – lépett mellé Luke, arccal ugyanarra fordulva, mint Mara. A lány kezét átvette
a baljába, a jobbjával pedig átölelte a derekát, és előredőlve a halántékához érintette a halántékát.
És ebben a pillanatban a szavak és érzések, amiket Mara az elmúlt hetek során ki tudott venni,
hirtelen szavakká álltak össze, mint egy épp a megfelelő frekvenciára álló monitor képe.
…a qom jhák eme fészkének alkusza, árasztották el a szavak az agyát. A nevem Tűzbogarakat Evő.
A qom jhák örvendeznek, hogy végre megérkeztél hozzánk.
– Örülünk, hogy itt lehetünk – felelte Luke csikorgó hangon. – Én Luke Skywalker vagyok, amint
azt már valószínűleg tudjátok, ő pedig a barátom és szövetségesem, Mara Jade.
A barlangon heves érzelemhullám söpört végig.
Miért hoztad őt ide, Égben Járó mester? – követelte Tűzbogarakat Evő, különös óvatossággal a
hangjában.
– Nem én hoztam – ráncolta a homlokát Luke. – A saját akaratából jött. Valami baj van vele?
Miért nem hallgattál az üzenetünkre, amit erről a Jade Maráról küldtünk? – kérdezte Tűzbogarakat
Evő. Bizonyára megkaptad már.
– Semmiféle üzenetet nem kaptam tőletek – rázta meg a fejét Luke. – Mikor és hová küldtétek?
Nem értelek, mondta most már óvatosabban Tűzbogarakat Evő. Hogy érted azt, hogy semmiféle
üzenetet?
– Úgy, ahogy mondom – felelte Luke. – Még csak nem is hallottam rólatok és erről a világról, amíg
Mara barátai nem értesítettek a fogságba eséséről.
De hát az üzenetet átadták, makacskodott Tűzbogár Evő. A qom qaek alkusza megígérte, hogy…
Elhallgatott, fenyegetően csapott egyet a szárnyaival. Te – te qom qae, köpte ki a szavakat. Gyere elő,
és szólj a fészked védelmében!
Azon a falrészen, ahol Szelek Gyermeke kuporgott, hirtelen felbolydulás támadt. Mara épp időben
fordította arra a világítópálcáját, hogy lássa, amint a kis qom qae a talaj felé veti magát kikerülve
három qom jha támadását. A támadók irányt változtattak, Szelek Gyermeke pedig egy a szemben lévő
falon, közvetlenül a mennyezet alatt nyíló szűk rés felé fordult.
– Hagyjátok békén! – kiáltotta Luke élesen. – Hiszen még csak gyerek!
Akkor is qom qae! – csattant fel az alkusz, miközben Szelek Gyermeke fejjel előre bevetette magát
a résbe. Felelősséggel tartozik a fészke árulásaiért!
Luke elengedte Mara kezét, és tett egy hosszú lépést előre.
– Nem bánthatjátok! – mondta parancsolóan, s szavait fénykardjának szisszenése és a ragyogó zöld
penge is alátámasztotta.
– Hagyjátok békén, én majd kikérdezem!
Mara tapasztalatai szerint egy bekapcsolt fénykardot kézben tartó Jedi láttán az értelmes lények
általában megtorpantak egy-két pillanatra, hogy józanul átgondolják a helyzetet. A qom jhák, vagy
nem értették, vagy nem törődtek vele, vagy azt feltételezték, hogy az ötméteres magasság megvédi
őket a lent izzó fegyvertől. Mara a zöldes fényben látta, ahogy Szelek Gyermeke megpróbált
mélyebbre furakodni a hasadék csekély védelmében, hatástalanul csapkodva karmaival a körülötte
repdeső qom jhák felé. Most, hogy Luke ellépett mellőle, csak félig-meddig érezte az alkusz parancsát,
és a mennyezetről egy újabb csapat qom jha indult el a küzdelem felé.
Itt az ideje döntötte el, hogy emlékeztesse ezeket az idegeneket arra, kivel is van dolguk valójában.
Átvette a világítópálcát a bal kezébe, a jobbjával előkapta a pisztolyát az alkarjára csatolt tokból, és
három hajszálpontos lövést adott le Szelek Gyermeke rejtekhelye felé.
A támadó qom jhák rémülten visítozva rebbentek szét a lövések és a záporozó kődarabok elől. Egy
pillanatig a levegőben lebegtek, majd valamivel távolabbra húzódva elhelyezkedtek a mennyezeten a
sarokba szorított qom qae körül. Újabb homályos parancs érkezett az alkusztól, és feszült csend
ereszkedett a barlangra.
– Egy perccel ezelőtt még mesternek szólítottátok! – kiáltotta Mara az idegenek felé. – Hát akkor
most Jedi-mester, akit tiszteltek és akinek engedelmeskedtek, vagy nem?
Majdnem szavak áradata zúdult felé.
– Fordítanál? – morogta Mara.
– Azt mondja, hogy „te nem beszélhetsz a qom jhák alkuszával” – tolmácsolta Luke, átvéve
fénykardját a bal kezébe. Tekintetét a mennyezeten tartva odalépett a lány mellé, majd ismét átölelte és
összeérintette a fejüket…
… látod, még most is málló sziklába kapaszkodsz, csendült fel Mara elméjében újra Tűzbogarakat
Evő hangja. Tagadod talán, hogy az a Jade Mara vagy, aki valaha a Birodalom fészekaljával repült?
Luke karja megfeszült Mara dereka körül.
– Hogy érted ezt? – kérdezte óvatosan.
Azok ott a Nagy Toronyban sokat suttogtak és alkudtak e felől a lény felől, válaszolta Tűzbogarakat
Evő sötéten. Talán a te belénk vetett bizalmad kapaszkodik málló sziklába, Égben Járó mester.
– Vagy talán a te agyad helyén van málló szikla! – vágott vissza Mara, mielőtt Luke válaszolhatott
volna. – Ha a Birodalom szövetségesei rólam beszélnek, az azért van, mert az ellenségeikről vezetett
listájuk elején szerepelek. Vagy annyi fáradságot már nem vettél magadnak, hogy végighallgasd az
egész beszélgetést?
Az alkusz újra meglebbentette a szárnyait, ám ez alkalommal bizonytalanság vegyült a gesztusba.
Nehéz megérteni a nyelvüket, ismerte be. De egyszer már elárultak minket a qom qaek, és nem
szeretnénk még egy árulást elszenvedni Égben Járó mester, azt mondod, kényszeríteni fogod a qom
qaet, hogy a fészke védelmében beszéljen?
– Azt mondtam, majd én kikérdezem – helyesbítette Luke szelíden, kikapcsolva fénykardját. –
Szelek Gyermeke, gyere ide hozzám!
A qom qae pillanatnyi habozás után kibújt a résből, és leugrott Luke mellé egy kőre.
Itt vagyok, Égben Járó Jedi, nézett fel fürkészően a mennyezetre.
– Küldött üzenetet a te fészkeddel nekem vagy az Új Köztársaságnak a qom jhák fészke? – kérdezte
Luke. – Megígérte az alkuszotok Tűzbogarakat Evőnek, hogy a fészketek átadja az üzenetet?
Szelek Gyermeke láthatólag legszívesebben a szárnyai alá dugta volna a fejét, csak úgy áradt belőle
az ideges bűntudat. Nem az én feladatom a fészkem nevében alkudni, mondta. Szelek Vadásza…
Szelek Vadásza nincs itt, vágott a szavába nyersen Tűzbogarakat Evő. Neked kell válaszolnod a
kérdésre.
Szelek Gyermeke bekuporodott a szárnyai közé.
Úgy van, ahogy mondod, vallotta be vonakodva.
– Nahát, ez aztán szép! – morogta Mara. – Már évekkel ezelőtt tudomást szerezhettünk volna erről a
helyről.
– Nagyon úgy tűnik – bólintott Luke. – Miért nem adtátok át az üzenetet, Szelek Gyermeke?
Szelek Vadásza úgy gondolta, nem lenne biztonságos, válaszolta az ifjú qom qae. Valakinek rá
kellett volna tapadnia a Rettegettek egyik hajójára, és sokáig kellett volna utaznia a hidegben és
sötétségben, hogy megtaláljon téged.
Ez még nem ok arra, hogy megszegjétek a megállapodást, szólt közbe Tűzbogarakat Evő
megvetően. A qom qaek máskor is átrepültek már a sötétségen, legalábbis ezzel hencegnek. Ismerd be,
hogy a gyávaságotok és a félelmetek okozta az árulást!
Ti, qom jhák biztonságban vagytok a barlangjaitokban! – vágott vissza Szelek Gyermeke. Mi, qom
qaek viszont a szabadban élünk.
Talán nem fenyegetnek mindannyiunkat a Rettegettek? – követelte Tűzbogarakat Evő a szárnyaival
csapkodva.
Talán eljönnek a barlangjaitokba a Rettegettek, hogy bosszút álljanak rajtatok? – kontrázott az ifjú
qom qae. A bosszújuk csak a mi fészkünkre sújt le.
Talán nem a qom jhák tették először kockára az életüket, hogy kifürkésszék a Rettegettek terveit?
Talán nem vállalják még mindig ezt a kockázatot?
Talán megtudtak a qom jhák valami értékeset? Talán nem hittétek azt Égben Járó Jedi barátjáról és
szövetségeséről, hogy a Rettegettekkel repül?
– Elég! – állította le Luke a vitát. – Ami történt, megtörtént. Azzal semmire sem megyünk, hogy
egymást hibáztatjuk. Rendben, az üzenetet tehát nem adtátok át. De most itt vagyunk, és készen állunk
segíteni nektek.
– A kérdés csak az – tette hozzá Mara –, hogy megérdemlitek-e a segítségünket?
– Miről?… – fordult felé Luke a homlokát ráncolva.
– Hallgass! – suttogta a lány. – Bízz bennem! Nos, Tűzbogarakat Evő?
Újra feszült csend támadt.
Félünk a Rettegettektől, ismerte be az alkusz szinte fogcsikorgatva. A qom jhák és a qom qaek is a
karmaik árnyékában repülnek. Örülnénk neki, ha megszüntetnétek ezt a fenyegetést.
– Igen, értjük a kívánságaitokat – bólintott Mara. – De nem ezt kérdeztem. Azt kérdeztem, hogy
megérdemlitek-e a segítségünket. És ha igen, hogyan akarjátok bizonyítani ezt?
Milyen bizonyítékot akartok?
– Kezdetnek szükségünk van a segítségetekre, hogy bejussunk a Nagy Toronyba – felelte Mara. –
Feltételezem, a néped talált egy bejáratot a barlangrendszerben, oda kell vezetnetek ehhez a bejárathoz.
Azután pedig szükségünk lehet néhányótokra, hogy elterelje odabent a figyelmet, vagy felderítse a
terepet.
 A kérésed veszélybe sodorja ezt a fészket, csapott egyet a szárnyaival az alkusz.
– A ti kérésetek pedig minket sodor veszélybe! – vágott vissza Mara. – Vagy inkább azt szeretnétek,
hogy fújjuk le az egészet, és elmenjünk?
Szapora suttogás kezdődött, túl gyors vagy túl idegen ahhoz, hogy Mara megértse.
– Remélem, tudod, mit csinálsz! – mormogta Luke az orra alatt.
– Akárhogy is nézzük, szükségünk lesz vezetőkre – válaszolta Mara. – Egyébként meg volt már
dolgom ilyen kultúrákkal. Ha egy nép „alkusznak” hívja a vezérét, akkor azt várja, hogy alkudjanak
vele. Ha valamit ingyen kínálsz nekik, és elvárod, hogy maguktól viszonozzák, akkor csalódni fogsz.
Legelőször is, nagyon gyanús lenne nekik a dolog.
Velem mit fogsz most csinálni, Égben Járó Jedi? – moccant meg Luke mellett Szelek Gyermeke.
– Ne aggódj! – nyugtatta meg Luke. – Teszek róla, hogy biztonságban kijuss innen, és visszamehess
a fészkedbe.
Nem mehetek vissza, húzta fel a szárnyait a qom qae.
– Miért nem? – ráncolta Luke a homlokát.
Nem fognák visszafogadni. Megszegtem az alkusz parancsát, ezért nem térhetek vissza a fészekbe.
– Nem térhetsz vissza? – kérdezte Luke csípősen, félrehajtott fejjel –, vagy nem mehetsz vissza
valamiféle büntetés nélkül?
A kis idegen megrándult.
Jobb szeretnék veled menni a Nagy Toronyba. Ha a saját szememmel látom, milyen veszélyt
jelentenek ezek a Rettegettek, akkor jobban meg fogom érteni azokat. Talán még a többi qom qaet is rá
tudom venni, hogy segítsen nektek.
– Mondom: alkuszok – jegyezte meg Mara savanyúan.
– Igen, kezdem érteni – felelte Luke ugyanolyan hangnemben.
– Értékelem az ajánlatod, Szelek Gyermeke. Ám tudnod kell, hogy valószínűleg nagyon veszélyes
lesz.
A gépezeted veletek megy?
Mara végigmérte a mellettük álló, halkan csipogó asztromechanikai droidot.
– Jó kérdés! – helyeselt. – Nagyon le fog lassítani minket.
– Ez igaz, de szükségünk lesz rá, ha be akarunk jutni a Nagy Torony számítógéprendszerébe –
mutatott rá Luke.
– Feltéve hogy rá tud egyáltalán csatlakozni a hálózatukra – figyelmeztette Mara. – Ne feledd, ezek
idegenek.
– Tudjuk, hogy birodalmi technológiát használnak az űrhajóikon – emlékeztette Luke. – Jó eséllyel
néhány birodalmi számítógépet is találunk odafönt.
Ha a gépezeted veletek megy, akkor miért ne mehetnék én is? – szólalt meg ismét Szelek Gyermeke.
A Nagy Torony világosságában és tág terében jobb felderítő lennék, mint ezek a barlanglakók.
– Csak éppen semmit sem tudsz a Nagy toronyról – csóválta meg a fejét Luke. – És figyelembe
véve a két fészek közötti ellentéteket, nem hiszem, hogy Tűzbogarakat Evő örülne neki, ha a
feltétlenül szükségesnél tovább repkednél a területén.
Szelek Gyermeke kitárta a szárnyait.
Akkor talán itt az ideje, hogy véget vessünk az ellenségeskedésnek, jelentette ki fensőbbségesen.
Talán itt az ideje, hogy egy bátor és becsületes qom qae előálljon és meggyógyítsa a karmaink alatti
málló sziklát.
Luke és Mara összenéztek.
– Te lennél az? – kockáztatta meg Luke.
Kételkedsz az elszántságomban? – vágott vissza Szelek Gyermeke. Az enyémben, aki a fészkem
alkuszával dacolva idehoztalak téged?
– Nem az elszántságod kérdéses – biztosította Luke. – Hanem… nos…
Akkor a korom, állapította meg a fiatal qom qae jól hallható sértődöttséggel a hangjában. Nem hiszel
benne, hogy egy kölyök, aki még mindig az apja nevét viseli, nagy tetteket vihet véghez.
Mara ebben a pillanatban figyelt fel rá, hogy a mennyezeten folyó izgatott beszélgetés véget ért.
Tűzbogarakat Evő és a többi qom jha feszülten figyelte a lenti vitát.
És villámcsapásként érte a felismerés, hogy ha velük tart a rivális fészek egyik tagja, akkor a
melléjük rendelt qom jhák mindent meg fognak tenni, hogy megmutassák, milyen segítőkészek is
tudnak lenni valójában.
– Nem, nem a korod aggaszt minket – nyugtatta meg Mara Szelek Gyermekét. – Hiszen én is még
szinte gyerek voltam, mikor az Uralkodó megbízott az első feladatommal. Luke sem lehetett sokkal
idősebb, mikor a Lázadás harcosaival kezdett együtt repülni.
A lány érezte, hogy Luke a homlokát ráncolja. A Jedi azonban nyilván rájött, mire megy ki a játék,
mert egyetértően bólintott.
– Így van – mondta a qom qaenek. – A siker akarása és a tanulásra való hajlandóság néha sokkal
fontosabb, mint a kor vagy a tapasztalat.
– A „tanulásra való hajlandóság” azt jelenti, hogy engedelmeskedsz a parancsoknak – tette hozzá
Mara szigorúan. – Ha azt mondjuk, hogy állj meg, indulj el, lapulj a földre vagy tűnj el az útból, előbb
megteszed, és csak utána teszel fel kérdéseket! Megértetted?
Engedelmeskedni fogok, és nem teszek fel kérdéseket, ígérte meg Szelek Gyermeke, és nem lehetett
eltéveszteni a hangjában csengő fiatalos lelkesedést. Nem fogjátok megbánni, hogy így döntöttetek.
– A qom qaek nekünk adták alkuszuk gyermekének a szolgálatait – nézett fel Luke a qom jhákra. –
Ti mit ajánlotok fel annak bizonyítékaként, hogy megérdemlitek a segítségünket?
Igazán nehéz lesz felülmúlni a qom qaek ajándékának értékét, válaszolta Tűzbogarakat Evő
leplezetlen gúnnyal. De mi mást tehetnénk, mint hogy megpróbáljuk?
Néma parancsként meglebbentette a szárnyát, mire három qom jha ereszkedett a mennyezetről a
padlóra Luke és Mara elé.
Kövek Hasítója, Ígéretek Megtartója és Indákból Építő már mind dacoltak a Nagy Toronyban rejlő
veszélyekkel. Odavezetnek titeket a bejárathoz, és mindent megtesznek, hogy megóvjanak a barlangok
veszélyeitől.
– Köszönjük – hajtotta meg a fejét Luke. – Úgy tűnik, a qom jhák valóban megérdemlik a
segítségünket.
A qom jhák örömmel hallják ezt, válaszolta Tűzbogarakat Evő. Az út azonban hosszú, és a repülni
nem tudó lényeknek több napig is eltarthat, míg odaérnek a bejárathoz. Ha megérkeztetek és készen
álltok a belépésre, üzenjetek nekem, és még több qom jha vadász siet majd a védelmetekre.
– Az nagyon jó lesz – bólintott Luke. – Ismét csak köszönöm.
– Én pedig vissza akarom kapni a pisztolyomat és a fénykardomat – tette hozzá Mara.
Azonnal visszaadjuk őket, ígérte Tűzbogarakat Evő. Találkozunk még, Égben Járó mester. Addig is,
jó utat.
Levetette magát a mennyezetről, és nyomában a többi qom jhával kirepült a világítópálcák
fényköréből. Csak Szelek Gyermeke és a három qom jha útikalauz maradt ott.
– Ez elég jól sült el – állapította meg Mara.
– Valóban – értett egyet Luke. – Mindent visszavonok.
– Mi mindent?
– Minden kételyt, ami csak megfordult a fejemben – válaszolta a Jedi. – Nagyszerűen csináltad.
Mennyi idő alatt tudnál elkészülni?
– Már készen is vagyok – mérte végig kritikus tekintettel Mara. – Két hétig semmi más dolgom nem
akadt, mint ülni és a köveket számolni. A kérdés inkább az, hogy te készen állsz-e a túrára vagy jobb
szeretnél egypár órát pihenni előtte.
A droid lelkesen füttyentett.
– Azt hiszem, Artu a pihenésre szavazna – mosolyodott el Luke.
Aztán lehervadt a mosoly az arcáról. – De nem, indulnunk kell, amilyen hamar csak tudunk.
Hallottad az alkuszt… még hosszú út áll előttünk.
– Otthon pedig milliónyi fontosabb dolgod lenne – jegyezte meg Mara hirtelen rátörő bűntudattal.
– Ezt nem mondtam – tiltakozott Luke szelíden.
– Amiből még nem következik, hogy nem igaz – morog lány. – Figyelj, ha esetleg el akarsz menni,
biztos vagyok benne, hogy én és a qom jhák…
– Nem! – vágta rá gyorsan a férfi.
Gyorsan és egy kicsit talán túl élesen.
– Érzékeny pontodra tapintottam? – kérdezte Mara kíváncsian A Jedi vonásai azonban
kifürkészhetetlen álarcba merevedtek.
– Itt kell lennem – válaszolta Luke halkan. – Ne kérdezd miért!
 Néhány szívdobbanásnyi időig egymásra meredtek. Mara kinyúlt az Erővel, de Luke érzelmei sem
árultak el többet, mint az arca.
– Rendben – szólalt meg végül a lány – Fogom a holmimat, és már mehetünk is Gondolom, Karrde
elfelejtett küldeni veled még egy világítópálcát.
– Ami azt illeti hármat is küldött – kuporodott le Luke a hátizsákja mellé, és elővett egyet az
oldalzsebéből. – Ja, és meg kellene tölteni ezeket a kulacsokat, mielőtt elindulunk. Azt mondtad van a
közelben egy patak?
– Arra – mutatta Mara, miközben odalépett a saját csomagjához. – Várj egy kicsit, mindjárt
megmutatom!
Nem, nem kérdez rá, döntötte el magában. Most még nem De meg fogja találni a módját, hogy
később újra felhozza a témát.
Mert akármi is az, Luke aggódik miatta. És ami miatt egy Jedi-lovag aggódik, arra érdemes nagyon
odafigyelni.
– Oké – állt fel a vállára vetve a csomagot. – Kövess! És figyelj, hova lépsz!

7. FEJEZET

– Ez az – biccentett Han a Falcon ablaka felé. – A Pakrik Minor. Nem egy nagy látvány, igaz?
– Gyönyörű – biztosította Leia kinézve az előttük lebegő tarka, kékeszöld bolygóra. Pihenés. Igazi
pihenés. A Coruscant nélkül, politika nélkül, a Caamas-ügy nélkül, ősi ellentétek és parázsló háborúk
nélkül. A gyerekek, a droidok, az árgus szemekkel figyelő noghri testőrök nélkül. Csak ő és Han és
csend.
– Azt mondtad, farmok és erdők?
– Semmi más nincs rajta – ígérte a férfi. – Nekünk pedig mind a kettőből jutni fog egy kicsi.
Sakhisakh felhívott, amíg a záróünnepségen voltál, és azt mondta, talált egy csinos kis fogadót az
egyik farmon, pont egy erdő mellett.
– Ez remekül hangzik – sóhajtott fel Leia álmodozva. – Nem duzzogott, amiért Barkhimkhkal
együtt az űrkikötőben kell várniuk ránk?
– Hát nem túl boldogok, hogy így magunkra kellett hagyniuk minket – vont vállat Han. –
Különösen az után a bothawui zavargás után. De azt hiszem – mosolyodott el szégyenlősen –,
megnyugodott egy kicsit, mikor elárultam neki, hogy hamis azonosítókkal jelentkeztünk be.
– Hogy mivel? – pislogott szaporán Leia.
– Hát nem mondtam? – kérdezte Han. Csak úgy sugárzott róla az ártatlanság. – Egy régi
csempészazonosítómmal foglaltam szállást.
Leia az egyik legtürelmesebb pillantását vetette felé.
– Han, nagyon jól tudod, hogy ezt nem tehetjük.
– Dehogynem – válaszolta a férfi, szokás szerint tudomást sem véve a pillantásról. – Egyébként
pedig arról volt szó, hogy mindent rám hagysz, nem?
– Nem emlékszem, hogy törvényszegés is szerepelt volna a programban – csóválta meg a fejét Leia.
A feszültsége azonban már el is párolgott, és enyhe meglepetéssel vette észre, hogy a hamis azonosítók
gondolata a legcsekélyebb mértékben sem borzolja a lelkiismeretét. Azok után, amit élete során művelt
– beleértve a nyílt, fegyveres lázadást egy törvényesen működő kormánnyal szemben –, emiatt aztán
igazán felesleges lett volna idegeskedni.
– Nem úsznád meg ennyivel, ha itt lenne Thripio.
– Hát, egy fejmosást mindenképpen kapnék – fintorodon el Han.
– Ugyan már, Han – mosolygott rá Leia. – Valld be, neked is, hiányzik!
– Nekem ugyan nem! – tiltakozott Han. – Csak… ah, nem érdekes.
– Mi nem érdekes?
Han ismét elfintorodott.
– Thripióról Karrde jut eszembe; és még most sem tudok örülni annak, hogy azzal a Shada D'ukal
nőszeméllyel indult el a Peremvilágok felé. Rendben, nem éreztél árulást körülötte, mikor beszéltünk
vele, de szerintem az a nő még bajt hoz Karrdéra.
Leia felsóhajtott. Shada D'ukal, a csempész Mazzic korábbi testőre, aki játszva átsiklott a noghri
őrségen a Manarai-hegység melletti lakosztályukban, egyenesen a Karrdéval és Landóval folytatott
stratégiai megbeszélés kellős közepébe. Egy potenciális, erős szövetséges? Vagy egy hasonlóan halálos
ellenség?
– Nekem sem tetszik különösebben a dolog – ismerte be. – Karrde azonban nagy fiú már, és az ő
ötlete volt, hogy magává viszi. Egyébként kapcsolatba léptél már Mazzickal, hogy megkérdezd a
nőről?
Han megrázta a fejét.
– A törvényen kívüliek között elterjesztettem, hogy beszélni akarok vele, de az indulásig nem
érkezett válasz. És most már nem is fog, míg vissza nem térünk a Pakrik Majorra.
– Úgy érted, még a csempészkapcsolataidnak sem árultad el, hogy a Pakrik Minoron leszünk? –
vonta fel Leia az egyik szemöldökét. – Te tényleg komolyan gondolod, hogy ez a pihenés lesz!
– Még szép! – morogta a férfi.
Csend ereszkedett a pilótafülkére. Leia a kitartóan közeledő Pakrik Minort nézte, próbálva
helyreállítani a Karrde és Shada szóba kerülése előtti hangulatot. A nyugalma azonban valamiért nem
akart visszatérni. Kinyúlt az Erővel, megkísérelve lecsillapítani gondolatait és érzelmeit.
A vezérlőpulton felvijjogott egy kijelző: a hajóhoz túl közel kerülő idegen testeket figyelte.
– Beképzelt hólyagok! – morogta Han a homlokát ráncolva. – Mit képzelnek ezek magukról?
Leia számára egy arculcsapás hirtelenségével világos lett minden.
– Han, vigyázz! – kiáltotta.
A férfi azonnal reagált. A tapasztalt csempész reflexeivel, feltétel nélkül bízva felesége Jedi-
képességeiben, élesen oldalra és előre billentette a Falcont…
És két ragyogó lézersugár suhant el felettük az űrben.
– A pajzsokat! – csattant fel Han, miközben egyenesbe hozta a hajót, majd újabb fordulóba kezdett.
Leia már korábban lecsapott a kapcsolóra.
– Fent vannak – jelentette. Bekapcsolta a fegyverzetirányító pultot, és egy gyors pillantást vetett a
hátsó képernyőre. Három kicsi, vadászgép méretű űrhajó száguldott mögöttük. Újra tüzet nyitottak,
ahogy igyekeztek követni a Falcon manővereit. Egyiknek sem volt azonosítója.
– Ez is része a vakációnak?
– Én ugyan nem fizettem be rá! – csikorgatta a fogát Han. – Kösz a figyelmeztetést.
– Kis híján elkéstem vele – vallotta be Leia, megeresztve egy sorozatot a Falcon elülső négy
ágyújából. Egyik lövés sem talált. – Először azt hittem, hogy csak a Karrde és Shada miatti aggódás
nem hagy nyugodni.
– Hát, ha gondolod, kezdhetsz miattunk aggódni – vetette oda Han, és spirális hurokba döntötte a
hajót. – Akárkik is ezek a fickók, nagyon jók.
– Ezt nem hallottam – szögezte le Leia, bekapcsolva a komot. Épp itt az ideje segítséget kérni a
Pakriki Véderőtől.
A támadóik azonban egy lépéssel előttük jártak.
– Zavarják az adásunkat – közölte Leia Hannal komoran. – Még az Új Köztársaság privát csatornáit
is.
– Mondtam, nagyon jók – morogta Han újabb kitérő manővert elkezdve. – Még azt is megvárták,
amíg túl közel kerültünk a bolygóhoz, hogy ne tudjunk fénysebességre kapcsolni.
A következő sorozat közelebb húzott el mellettük. Leia ismét tüzet nyitott válaszul, de most sem
talált.
– Túl mozgékonyak a lenti célkövetőnek! – kiáltott fel.
– Igen, tudom – bólintott Han. – Felmegyek a toronyba. Vedd át a kormányt!
Leia felnyögött. Ott fent, a hajó tetején semmi sem lesz Han és a támadók között, csak a Falcon
pajzsa és néhány centiméternyi acélüveg…
De a férjének igaza van: valamelyiküknek fel kell menni. És ő még az összes Jedi-képességét
figyelembe véve sem volt olyan jó lövész, mint Han.
– Készen állok – markolta meg a másodpilóta kormányát. Most már csak úgy óvhatja meg Hant, ha
nem engedi, hogy azok a lézerek eltalálják őket. – Valami stratégiai utasítás?
– Csak próbáld kikerülni a lövéseiket – döntötte meg Han még jobban a saját kormányát. A Falcon
szinte vonakodva kiemelkedett a hurokból… – Oké, most! – kapcsolta át Han a vezérlést Leiához,
ugyanazzal a mozdulattal kicsusszanva az üléséből. – Megvan?
– Megvan – erősítette meg Leia. – Légy óvatos!
 – Jó! – viharzott ki Han a pilótafülkéből.
Leia adott neki öt másodpercet, hogy odaérjen a létrához, majd éles dugóhúzóba döntötte a hajót,
hogy megzavarja a támadókat a célzásban. Az üldözőik azonban okosabbak voltak annál, hogy ilyen
könnyen lerázhassa őket. A hátsó képernyőre vetett pillantás elárulta, hogy még mindig ott vannak,
éhes mynockokként tapadva a Falconra. Újabb sortűz dübörgött el mellettük, ám ez alkalommal
néhány sugár a Falcon pajzsain szóródott szét.
– Oké, itt vagyok – csendült fel Han hangja a komban. – Hogy boldogulsz?
– Nem olyan jól, mint szeretném – válaszolta Leia. – Azt hiszem, sikerült belőniük magukat.
– Igen, észrevettem – jegyezte meg a férfi szárazon. – Semmi gond, a hajó bírni fogja. Csak néhány
másodpercig tartsd még fel őket!
– Megpróbálom – döntötte a hajót Leia újabb kitérő pályára, kétségbeesetten próbálva a
menekülésnél valami kézzelfoghatóbbat kitalálni. Azonban nem sok mindent tehetett. Ott volt Han, ő
és a Falcon, a mögöttük tömörülő támadók, az előttük az eget fokozatosan betöltő Pakrik Minor.
A Pakrik Minor…
– Han, megpróbálok a bolygó felé fordulni! – kiáltotta a komlinkbe. – Ha elég közel kerülünk,
valakinek észre kell vennie, mi folyik itt, hiába zavarják az adásunkat.
– Jól hangzik – ismerte el a férje. – De légy óvatos! A fickók hajóit nem légköri repülésre tervezték,
de a miénket sem. Hah!
– Mi az?
– Elkaptam egyet! Le sem lassult, de a pajzsait biztos leszedtem. Nyomás!
Folytatódott a halálos játszma. Leia mindent kisajtolt a Falcon fénysebesség alatti hajtóműveiből, az
egyre növekvő Pakrik Minor felé kanyarítva pályájukat. A lézersugarak villogása egy másodpercre
sem szünetelt, a legtöbb elhibázta őket, de épp elég talált ahhoz, hogy aggodalomra adjon okot. A
vezérlőpulton már most több vörös fény világított, mint zöld, s a számuk minden egyes sortűzzel
tovább nőtt. Leiára akaratlanul is rátört egy emlék: az első útjáé a Falconon, ahogy őrülten menekültek
a Halálcsillagról, átvágva magukat a TIE-vadászok vonalán.
De akkor velük volt Luke, Csubi, Thripio és Artu is. A Falcon pedig még fiatalabb volt, nem ilyen
makrancos. Na és arról sem szabad elfeledkezni, hogy Vader és Tarkin tulajdonképpen hagyta őket
megszökni.
Az emlékkép hirtelen szertefoszlott egy felülről és hátulról érkező, vakító villanásban.
– Han!…
– Elkaptam! – károgta Han a komlinkbe. – Egynek vége, maradt kettő. Bírja még a hajó?
Leia vetett egy gyors pillantást a műszerekre.
– Igen, de nem sokáig. Elvesztettük az ionstabilizátorokat, és a fény alatti hajtóművek csak fél
teljesítményen működnek. Ja, és úgy néz ki, hogy a következő találattal lőttek a hátsó pajzsnak.
– Akkor itt az ideje kirukkolni valamivel – morogta Han. – Csináltál már valaha csempészfordulót?
– Egyszer-kétszer – válaszolta Leia óvatosan. – De már próbálkoztam egy dugóhúzóval, semmi
haszna, valószínűleg a csempészforduló is a kisujjukban van.
– Az biztos, viszont nem úgy fogod csinálni, ahogy ők hiszik – nyugtatta meg Han. – Megpördíted a
Falcont, mintha hirtelen meg akarnál állni, de nem állsz meg, hanem folytatod a fordulást, amíg megint
a bolygó felé nem nézel. Akkor aztán teljes sebességgel megindulsz előre. Ez biztos váratlanul éri
majd őket.
– És ha nem?
– Várj, még nem fejeztem be! – intette türelemre Han. – Adsz nekik néhány másodpercet, hogy
felgyorsítsanak, és akkor csinálsz egy sima csempészfordulót. Ha szerencsénk van, egyenesen
elhúznak mellettünk.
– Vagy egyenesen belénk rohannak – fintorodott el Leia. – Készen állsz?
– Igen. Csináld!
– Kezdem! – Leia a fogát összeszorítva lekapcsolta a hajtóművet, és élesen megfordította a hajót. A
csillagok szédítően meglódultak… Leia egy pillanatra látta a két vadászt, amint őrülten fékezve
próbáltak célpontjuk mögött maradni… aztán ismét a Pakrik Minor napsütötte gömbje lendült elé…
Újra ráadott minden energiát a hajtóművekre. A gyorsulás belepréselte az ülésébe.
– Han?
– Tökéletes – válaszolta a férfi komor elégedettséggel. – Tudsz még gyorsítani egy kicsit?
 – Sajnálom, ez minden – ellenőrizte a műszereket Leia.
– Semmi gond, elég lesz – nyugtatta meg Han. – Készülj fel!
Csempészforduló… most!
Leia megacélozta magát, lekapcsolta az energiát, és ismét megpördítette a Falcont. A támadók
vadászgépei újra a látómezejébe siklottak, ez alkalommal azonban sokkal közelebbről. Alakjukat
körülragyogta teljes erővel működő hajtóműveik ragyogása. Leia megállította a pörgést, és maximális
teljesítményre kapcsolta a hajtóművet.
A támadók megpróbálták. Tényleg megpróbálták. De még az ő kisméretű hajóiknak is tekintélyes
tehetetlenségük volt, és szinte teljes sebességgel haladva lehetetlen lett volna megállniuk. A pilóták
elméjéből harag és tehetetlen düh áradt, ahogy elsüvítettek a Falcon mellett.
Pontosabban szólva, ahogy az egyik elsüvített.
Az ütközés kirepítette Leiát az ülésből, a fülében visszhangot vert a rettenetes, csikorgó zaj.
– Leia! – csatlakozott Han hangja a csikorgáshoz és a felharsanó ezernyi vészjelzéshez. – Leia!
– Jól vagyok! – kiáltotta Leia túl a fültépő lármát. – Nekünk jöttek!
– Levegőszivárgás?
– Nem… nem tudom – dadogta Leia, ahogy pislogva kereste a megfelelő jelzőfényt a látását
elhomályosító valamin keresztül. Megdörzsölte a szemét, ez mintha segített volna. – Nincs… a
burkolat ép. De a hajtómű és az antigravitációs…
– Egy perc múlva lent vagyok – vágott a szavába Han. – Addig tartsd össze valahogy a hajót!
Leia a szeme sarkából egy színpompás fénycsóvát pillantott meg. Felnézett a műszerekről, és
rémülten látta, hogy a Pakrik Minor megint előttük forog. Az utolsó megmaradt vadász épp a bolygó
korongjának közepén lebegett, ahogy kanyarogva próbált lelassítani.
Han sortüze azonban telibe találta a forduló közepén. A támadó ragyogó lángnyelvek közepette
elpusztult.
– Oké, ennyi! – kiáltotta Han. – Már jövök is, szivi!
Leia bólintott, ismét megtörölte a szemét, és visszanézett a vezérlőpultra. A fénysebesség alatti
hajtóműnek vége volt, a kijelzők azonban nem mutatták, mekkora kár érte. Az antigravitációs emelők
sem jártak jobban, az az átkozott vadász biztos alulról ütközött a Falconnak, és a farig minden letarolt.
Ráadásul alulról és oldalról – a hajó még most is lassan pörgött. Leia bekapcsolta a
segédhajtóműveket, hogy kiegyenlítse a forgást, s közben észrevette, hogy a kezén, amivel a szemét
megdörzsölte, vércsíkok vöröslenek. Az Erővel kinyúlva megvizsgálta a sebet, és beindította a
gyógyulási folyamatot.
Ekkor ért vissza és vetette le magát a pilótaülésbe Han.
– Oké, lássuk akkor – morogta, bekapcsolva a saját műszereit. Rápillantott a feleségére. – Leia!… –
kiáltott fel rémülten, mikor meglátta a vért a homlokán.
– Minden rendben, csak egy karcolás – nyugtatta meg Leia. – Mit csinálunk a hajtóművel?
– Mit csinálnánk? Megjavítjuk! – mordult fel Han, újra kimászva az ülésből. – Méghozzá gyorsan.
Azzal elvágtatott. Leia végzett a Falcon egyenesbe hozásával, és megint felnézett…
És elállt a lélegzete. A Pakrik Minor, amely már a csata során is kényelmetlenül nagy volt, most
betöltötte az egész eget.
És egyre közeledett.
A Falcon egész házasságuk alatt velük volt, Hannal pedig korábban is, és Leia tudta, hogy a
férjének szörnyen fájni fog a hajó elvesztése. Azonban a legnagyobb bolondság lett volna annyira
ragaszkodni bármilyen tárgyhoz, hogy az megölje az embert. Elfintorodott, és bekapcsolta a
mentőkapszulákat.
Nem történt semmi.
– Ó, ne! – nyögött fel, újra és újra lenyomva a gombot. – Ne!
Az eredmény azonban nem változott. A mentőkapszulák nem működtek.
Csapdába estek egy szétlőtt hajón. És zuhantak.
Leia nyelt egy nagyot, és bekapcsolta a komot. Szoros lesz, de most, hogy vége a zavarásnak, talán
idejében segítséget tud hívni.
A kom kijelzője azonban vörösen világított – az átkozott vadász becsapódásának újabb áldozata.
Egyedül maradtak, elvágva a külvilágtól.
Meg fognak halni.
 Leia vett egy mély lélegzetet, és kinyúlt az Erőért, hogy lecsillapítsa félelmét. Most nem szabad
pánikba esnie.
– Han, a mentőkapszulák nem működnek! – kiáltotta, próbálva a lehető legjobban megőrizni hangja
nyugodtságát.
– Tudom – érkezett a fanyar válasz. – Láttam, mikor feljöttem. Próbáld újraindítani a hajtóművet!
Leia megkereste a gombot, és lenyomta.
– Van valami?
– Semmi. Megpróbálok valami mást.
– Ne segítsek?
– Ne, ott van rád szükségem – felelte Han. – Figyelj kifelé is… ha meglátsz egy hajót, adj
vészjelzést az elülső ágyúkkal. És reménykedjen, hogy az a hajó nem a támadók erősítése lesz.
– Rendben.
A percek egyre csak vánszorogtak. A vörös fények Han lázas igyekezete nyomán vonakodva
kezdték átadni helyüket a zöldeknek, de nem elég gyorsan. A pilótafülkét eleinte halk, azonban egyre
erősödő, fütyülő hang töltötte be, ahogy a Falcon beért a Pakrik Minor légkörének felső rétegeibe – a
zajt és a súrlódást elnyelő pajzsok nélkül. A felettük lévő mélyfekete űr lassan elhomályosult, és Leia
érezte, hogy a hőmérséklet is kezd emelkedni. Lent a földrajzi alakzatok kezdtek kivehető formát
ölteni: egy tó itt, egy hegygerinc ott, közvetlenül alattuk pedig egy széles, termékeny völgy.
– Indítsd újra! – csendült fel Han hangja Leia gondolatainak csendjébe, megijesztve a nőt.
– Azonnal. – Lenyomta a kapcsolót, és ez alkalommal a hajtómű vonakodva feldübörgött.
– Nyugi, finoman! – figyelmeztette Han. – Ne próbáld azonnal megállítani a zuhanást… ez a
tartalékrendszer nem bír el akkora terhelést. Csak kis energiát adj rá, hogy lássuk, le tudunk-e lassítani.
És ha van még valami Jedi-trükk az erszényedben, akkor épp ideje kipróbálni őket.
– Már próbálom – suttogta Leia sajgó szívvel. Tényleg próbálta, amióta csak felismerte a rájuk
leselkedő veszély teljes nagyságát. Megkísérelt kapcsolatba lépni az esetleg a rendszerben lévő, az
Erőt érzékelő lényekkel, lecsendesítette Han elméjének viharát, hogy a férfi teljesen a feladatára tudjon
összpontosítani, útmutatást és ötleteket keresve kinyúlt az Erővel. Azonban láthatólag semmi sem
segített, és a tehetetlenségtől szinte legyűrve be kellett látnia, hogy ennél többet nem tehet. Nem tudja
megjavítani a hajtóműveket egy intéssel, nem tudja megállítani a Falcon zuhanását, nem tud segítséget
hívni.
Végünk van! – visszhangzott elméjében Thripio állandó jajveszékelése. Még jó, hogy nem hozták
magukkal a droidot. Vagy a gyerekeket, akik most biztonságban voltak a Kashyyyken, Csubakka
védőszárnyai alatt. Vagy akár a noghri testőröket. Ha most kell meghalniuk, legalább senki más ne
haljon velük. Jacen, Jaina, Anakin, isten veletek! – gondolta elnézve a csillagok felé, tudva, hogy az
üzenet nem érheti el őket. Bárcsak még egyszer, utoljára láthatná őket!
Szinte eltűnve a vezérlőpult káoszában, felcsipogott az idegen testet jelző érzékelő…
És Leia legnagyobb megdöbbenésére egy kis űrhajó süvített el felettük.
– Han! – kiáltotta. – Újabb hajó…
Elhallgatott, a hirtelen rátörő remény szálkaként akadt meg a torkán. A hajó lelassított a Falcon
sebességére. Előtte és valamivel fölötte haladt, úgyhogy Leia alaposabban is szemügyre vehette.
– Hajó? – kiáltotta Han izgatottan. – Hol?
Leia szaggatottan kapkodott levegő után. Egy második hajó is csatlakozott az elsőhöz, fentről és
jobbról kísérve a Falcont, a harmadik bal oldalra állt be, a hátsó képernyőn pedig feltűnt a negyedik,
pontosan a fénysebesség alatti hajtómű fúvókái fölött.
– Ne örülj – mondta halkan. – Birodalmi TIE-elfogóvadászok.

8. FEJEZET

– Hogy micsodák? – hullottak a szerszámok hangos csörömpöléssel a fedélzetre. – Várj, azonnal

megyek!
Leia felnézett a kíséretükül szegődött hajókra. Igen, TIE-elfogóvadászok. Amennyire látta, kiváló
állapotban. Kíváncsi lett volna, honnan jöttek. A birodalmiak biztos nem indítottak átfogó támadást a
Pakrik-rendszer ellen, a szektorkonferenciának vége, a küldöttségek hazautaztak – mit akarhatnának
itt?
 Hacsak nem az első három vadász erősítésére jöttek. Ebben az esetben azért vannak itt, hogy
befejezzék a munkát.
Han a fedélzeten csikorgó csizmatalppal, csúszva állt meg mellette.
– Mit csinálnak? – lihegte felnézve.
– Semmit – ráncolta a homlokát Leia. Csak most vette észre, hogy furcsa módon a TIE-k nem
csinálnak semmit. Hogy csak ott üljenek és nézzék, ahogy lezuhannak, az túl szadista lett volna, még a
birodalmiaktól is. Legalábbis a sorállományú katonáktól, Leia annak idején ismert néhány moffot és
nagymoffot, akik örömüket lelték volna a látványban.
– Manővereznek – szólalt meg Han váratlanul, kifelé mutatva.
– Az, a bal oldalon… látod?
Egy kicsit kijjebb húzódott.
– Látom – bólintott Leia. – De miért?
Egy pillanat múlva megkapta a választ. A négy TIE aljáról tökéletes egységben egy-egy sárga
kábelre rögzített, élénksárga korong lövődött ki és tapadt meg szilárdan a Falcon felső burkolatán. A
kábelek megfeszültek, és a hajó egy rándulás kíséretében, mely majdnem ledöntötte a lábáról Hant,
hirtelen lassulni kezdett.
Leia felnézett Hanra, és a saját döbbenetét látta tükröződni a férfi arcán.
– Egy hutt üljön rám! – motyogta az. – Mágneses vontatók! – Levetette magát a pilótaülésbe, és
ránézett Leiára. – Feladom. Mi folyik itt?
Leia megrázta a fejét.
– Nem tudom – mondta lassan, kinyúlva az Erővel. – De valami nem stimmel ezekkel a pilótákkal,
Han.
– Micsoda?
– Meg nem tudnám megmondani – rázta meg a fejét Leia ismét. – De valami nagyon különös.
– Nekem mondod! – legyintett Han az ablak felé biccentve. – Nos, akármi is az, hamarosan
megtudjuk. Úgy tűnik, már megyünk is lefelé.
Jól látta. Elhúztak egy sor alacsony domb fölött, és a TIE-k szinte a fák koronájáig süllyedtek.
Alattuk hatalmas gabonamezők hullámoztak az öt hajó keltette menetszélben. Elsiklott alattuk egy
ösvény, aztán egy újabb mező, még egy ösvény, még újabb mezők. A földeken túl hegyek emelkedtek,
magasabbak, mint amelyek fölött néhány kilométerrel arrébb már elhaladtak.
És a legmagasabbak lábánál, egy sötét foltnál alig többnek tűnve a szikrázó délutáni napsütésben,
egy barlang szája tátongott.
– Igen, oda megyünk – állapította meg Han. – Kellemes, rejtett zug, csak ezeknek a földeknek a
tulajdonosa láthatja az erre repülőket, ha éppen kint dolgozik. Ha jól látom, fogadóbizottság is lesz.
Leia bólintott, a fénytől hunyorogva méregette a barlang előtt álló alakokat.
– Azt mondja… tízet sikerült megszámolnom.
– Meg a négy TIE pilótája, meg ki tudja hányan vannak még odabent – helyeselt Han. Benyúlt a
vezérlőpult alá, és egy rekeszből elővette a sugárvetőjét, a tokjával együtt.
– Van valami terved? – mérte végig Leia a pisztolyt.
– Nem mondhatnám – csatolta fel a tokot Han. – De nem fogok üvöltözve rájuk rontani, ha esetleg
emiatt aggódnál. Ha meg akartak volna ölni, akkor egyszerűen hagytak volna lezuhanni minket.
– Talán azt hiszik, hogy velünk vannak a gyerekek is – borzongott meg a kellemetlen emlékektől
Leia. Hányszor próbálták már elrabolni vagy megölni a gyerekeit…
– Ha azt hiszik, akkor csalódni fognak – jelentette ki Han vészjóslóan. Gondosan ellenőrizte a
fegyverét, majd visszatette a tokjába. – És komoly bajba kerülhetnek.
– Mindjárt kezdődik a buli, drágám – bökött az állával Leia csípője felé. – Nem kellene neked is
felöltöznöd?
– De – biccentett Leia, és ő is elővette a fénykardját a vezérlőpult alól. Miközben felcsatolta az
övére, a gondolatait lecsillapítva kinyúlt az Erőért, hogy bátorságot és bölcsességet merítsen belőle. –
Kész vagyok.
Egy perc múlva odaértek a hegyekhez. Ahogy arra Han számított, a TIE-k közvetlenül a barlang
előtt antigravitációs emelőiken lebegve megálltak, és óvatosan letették a Falcont. Kioldották a
mágneseket, felcsévélték a kábeleket, majd gyakorlott könnyedséggel felsorakoztak és besorjáztak a
barlangba.
 – Ez legalább megmagyarázza, hogy bukkantak fel a semmiből – jegyezte meg Han, miközben
kikapcsolta a Falcon megmaradt rendszereit. – Hármat a bank ellen, hogy ez Thrawn főadmirális egyik
alvó sejtje.
– Mindig is azt hittem, hogy ez csak egy legenda – meredt Leia a barlang sötétjébe. – Rémhír, amit
a Birodalom kezdett terjeszteni, miután Thrawn… szóval miután azt hittük, hogy meghalt.
– Én még most sem vagyok biztos benne, hogy nem – morogta Han. Felállt és elindult az ajtó felé.
– Semmi értelme bezárkózni. Menjünk, nézzük meg, mit akarnak!
A fogadóbizottság egyik tagja a rámpa aljánál várta Őket. Magas, Hannal körülbelül egyforma
magasságú, erős testfelépítésű, sötét szemű, fekete hajú férfi volt.
– Hello – biccentett feléjük, miközben elindultak lefelé. A hangja elég barátságosan csengett, az
arcáról és a testtartásáról azonban feszültség sugárzott. – Megsérültek? Tanácsos, ön vérzik!
– Csak egy karcolás – nyugtatta meg Leia, ledörzsölve a homlokára száradt vért. A TIE-pilóták felől
áradó különös érzés most még erősebben tört rá. – Már majdnem be is gyógyult.
– Igen, persze – bólintott a férfi. Erős szálú haja a szemébe hullott a mozdulattól. – Jedi
gyógyítótechnika.
– Hol vannak a társai? – nézett körül Han, mikor leértek rámpa aljára.
– A hajójukat ellenőrzik – mutatott mögéjük a férfi.
Leia megfordult. A többiek, akiket a barlang előtt láttak, a Falcon alatt mászkáltak, láthatólag a
károkat mérték fel.
– Az a második Korlier megszorongatta önöket, igaz? – folytatta az első férfi. – Szerencséjük volt…
ha egy kicsit feljebb csapódik be, kiszakítja a generátorukat, és valószínűleg végighasítja vele a
hajótestet.
– Szóval Korlier villámhajók voltak, mi? – kérdezte Han azt a hangnemet megütve, amit az egymás
közt beszélgető szakértői szoktak. – Hallottam már róluk, de még nem láttam egyet sem.
– Elég ritkák – értett egyet a férfi. – Mivel azonban a Korlier Kombinát nem látja el
sorozatszámmal a termékeit, előszeretettel vásárolnak tőlük azok, akik nem akarják felfedni a
kilétüket.
– Amit a TIE-elfogóvadászokról nem lehet elmondani – jegyezte meg Han szúrósan, a barlang
bejárata felé biccentve.
– Valahogy úgy – mosolyodon el savanyúan a férfi. – A nevem egyébként Sabmin Devist.
Üdvözlöm önöket a Jent-44 birodalmi alvó sejt nevében.
– Részünkről a megtiszteltetés – válaszolta Han csak egy leheletnyi gúnnyal a hangjában. – Szóval,
mi történik most?
– Beszélgetünk – szólalt meg egy hang a jobbjukon.
Leia arra fordult. A Falcon mögül egy TIE-pilóta repülőruháját viselő férfi lépett elő. Körülbelül
olyan testfelépítésű volt, mint Sabmin, csak a haját hordta rövidebbre vágva, és szakállat növesztett. –
A nevem Carib Devist, Organa Solo tanácsos – állt meg Sabmin mellett. – Én vagyok a csoport…
hm… szószólója.
– Önök testvérek? – kérdezte Leia. A családi hasonlóság nyilvánvaló volt.
– Ezt szoktuk mondani a helyieknek – mosolyodott el halványan Carib. – Valójában…
Közvetlenül Sabmin mellé lépett.
– Tekintettel arra, hogy ön Jedi, nem hiszem, hogy sokáig kell töprengenie rajta.
Leia a homlokát ráncolva töprengett. A két férfi csak állt és nézte, Sabmin haja meglebbent a
szélben…
És akkor hirtelen beléhasított a felismerés. Sabmin, Carib…
Elfordította a fejét. Az addig a Falcont yizsgálgató férfiak kijöttek a hajó alól, és némán
felsorakoztak. Ők is Leiát nézték. Eltérő öltözék, eltérő hajviselet, itt-ott bajusz vagy szakáll, máshol
egy sebhely…
De egyébként egyformák. Teljesen egyformák.
– Han?…
– Igen – bólintott a férfi, és ahogy Leia a gondolataira koncentrált, látta, hogy a férje is rájött. –
Testvérek, mi?
Carib feszengve vállat vont.
– Jobban hangzik – mondta halkan –, mint az, hogy klónok.
 Egy hosszú percig csak a gabonamezőket lengető szél süvöltését lehetett hallani.
– Aha – bökte ki végül Han, szándékosan könnyed hangnemben. – Hát persze! Na és milyen
klónnak lenni?
Carib keserűen elmosolyodott – ugyanazzal a mosollyal, vette észre Leia megborzongva, mint az
előbb Sabmin.
– Amilyennek hangzik – válaszolta. – Ez is azok közé a titkok közé tartozik, amelyek az évek
múlásával csak egyre nyomasztóbbak lesznek.
– Hát igen! – sóhajtott fel Han. – El tudom képzelni.
– Bocsásson meg, Solo – keményedett meg Carib arca –, de nem hiszem. Akárhányszor kilép
valamelyikünk ebből a völgyből, tisztában van vele, hogy minden külvilági kapcsolat kockára teszi a
mi és a családjaink életét. Tudjuk, hogy elég, ha valaki más szemmel kezd ránk nézni, és a szorosan
összetartó Devist család gondosan felépített szappanbuborékját elsöpri a harag, az őrjöngés és a
mészárlás.
– Szerintem egy kicsit eltúlozza a dolgot – vélte Leia. – A klón-háborút már rég magunk mögött
tudjuk. A régi előítéletek korántsem olyan erősek, mint valaha.
– Úgy gondolja, tanácsos? – vágott vissza Carib. – Ön művelt nő, politikus és diplomata, aki
teljesen hozzászokott, hogy a legkülönbözőbb idegen fajokkal tárgyaljon. És még jól is csinálja. Ennek
ellenére ön is kényelmetlenül érzi magát a társaságunkban. Ismerje be!
Leia felsóhajtott.
– Talán egy kicsit – látta be. – Én azonban nem ismerem magukat olyan jól, mint a barátaik és a
szomszédaik.
– Nekünk nincsenek barátaink – rázta meg a fejét Carib. – És, ha a klónháborúnak rég vége is van
már, Thrawn főadmirális szinte csak az imént használt olyan katonákat, mint mi.
– Tehát neki dolgoznak? – kérdezte Leia feszülten tanulmányozva Carib arcát. Volt valami zavaróan
ismerős benne…
– A parancsok Thrawn nevében érkeztek – felelte Carib óvatosan. – De hát természetesen bármilyen
nevet rá lehet írni bármillyen parancsra.
Leia érezte, hogy Han érzelmei hirtelen megváltoznak.
– Megvan! – csettintett halkan Han. – Fel báró! Igaz?
– Soontir Fel báró? – kérdezte Leia a váratlan felismeréstől összeszoruló gyomorral. Igen, rá
emlékeztette Carib: a fiatal Soontir Felre. Fel, aki egykor a Birodalom legjobb TIE-pilótája volt,
feleségül vette Wedge Antilles húgát, majd vonakodva rákényszerült egy megállapodásra a
Zsiványkommandóval, hogy megmentse feleségét, akit meg akart ölni a Birodalmi Hírszerzés
igazgatója, Ysanne Isard. A mentőakció sikerrel járt, azonban egy megkerülhetetlen csapda Isard
kezeire juttatta Felt. A férfi eltűnt, feltehetőleg egy gyors tárgyalás után kivégezték.
Mindez azonban mindössze néhány hónappal az Endor után történt, azaz évekkel azelőtt, hogy
Thrawn visszatért volna az Ismeretlen Vidékről és nekilátott volna a klónhadsereg előállításának. Ez
pedig nyitva hagyta azt a kérdést…
Han hamarabb jutott el eddig.
– Hogy maradhatott életben Fel addig, amíg Thrawn megszerezte és beindította a
klónozótartályokat? – kérdezte.
Carib megrázta a fejét, az arcán pillanatnyi fájdalom villant át.
– Nem tudjuk – felelte halkan. – A villám tanulás során semmit sem tudtunk meg Fel
élettörténetéről. Szerintünk… – bizonytalanodott el – csak feltételezni tudjuk, hogy Isard kiégetett
belőle minden szimpátiát, amit esetleg az Új Köztársaság iránt érzett.
– Vagy esetleg Thrawn? – vetette fel Han.
– Vagy esetleg Thrawn – helyeselt Carib súlyosan. – Nem hiszem, hogy Felt másképp elég
megbízhatónak találták volna a klónozásra. Akármilyen jó pilóta volt is.
Újra csend támadt. Leia kinyúlt az Erővel, de ha zavarta is Caribot a hajótöröttekkel folytatott
társalgás témája, a kényelmetlenségét eltakarta a klónokat körüllengő furcsa érzés.
– Most mégis megmentették az életünket – emlékeztette a férfit.
– Emiatt ne légy túl hálás nekik! – mordult fel Han. – Ha nem csinálnak valamit, egyenesen a
völgyük közepébe zuhanunk. Azt hiszed, rejtve maradhatott volna a titkuk az idesereglő nyomozók
előtt?
 – A titkunkat már így is kiadtuk – hívta fel rá a figyelmét Carib higgadtan. – Persze ez attól függ,
mit akarnak csinálni.
– Talán – vont vállat Han, kezét könnyedén pisztolya agya felé ejtve. – Vagy azon, hogy maguk mit
akarnak.
– Félreértett – rázta meg a fejét Carib. – Nem áll szándékukban ártani önöknek. És Thrawn
főadmirálisért vagy a Birodalomért sem akarunk harcolni.
– Akkor most mi van? – ráncolta össze Han a homlokát. – Megadják magukat?
– Nem egészen – szedte össze magát Carib. – Mi csak azt szeretnénk… csak azt… ha a szavukat
adnák, hogy békén hagynak itt minket.
Han és Leia összenéztek. – Hogy mit? – kérdezte Leia.
– Miért, túl sokat kérünk az életük megmentéséért? – hördült fel Sabmin. – Ennél sokkal többel
tartoznak nekünk…
– Várjon egy kicsit! – emelte fel a kezét Han. – Hadd próbáljam meg összerakni a dolgokat.
Magukat Thrawn teremtette?
Carib arcán megrándult egy izom, de bólintott.
– Pontosan.
– Ugye, mind a ketten Thrawn főadmirálisról beszélünk? – makacskodott Han. – Arról a fickóról,
aki vissza akarja állítani a Birodalmat. Arról a fickóról, aki kiválasztotta a leghűségesebb TIE-pilótáit,
AT-AT-vezetőit és a többit, hogy klónokat gyártson róluk.
– Még mindig nem érti – rázta meg a fejét ismét Carib. – Fel báró természetesen hűséges volt a
Birodalomhoz, legalábbis az Isardhoz hasonló mészárosok felbukkanása előtti Birodalomhoz. Az ő
idejében a Birodalom még a stabilitást és a rendet képviselte.
– Ami pillanatnyilag az Új Köztársaságban is elkelne – szúrta közbe Sabmin élesen.
– Hagyjuk ki ebből a politikát! – javasolta Leia sietve, mielőtt Han előállt volna valamelyik elmés
visszavágásával. – Még mindig nem értem. Ha Fel báró hűséges volt a Birodalomhoz, és ha maguk
szerint vissza kellene állítani azt a fajta rendet…
– És ha Thrawn valóban visszatért – morogta Han.
– És ha Thrawn valóban visszatért – helyeselt Leia –, akkor miért akarnának kimaradni ebből az
egészből?
Carib szomorúan elmosolyodott.
– Azért, mert a nagy Thrawn főadmirális ez egyszer elszámította magát – felelte. – Van valami, amit
Fel a személyes dicsőségnél, de még a galaxis rendjénél is többre tartott.
Kinyújtott kézzel körbemutatott a völgy gabonamezőin.
– Imádta a földet – mondta halkan. – Mint ahogy mi is.
Leia ebben a pillanatban mindent megértett.
Ránézett Hanra.
– Ugye, csak viccel? – kérdezte a férje hitetlenkedő arckifejezéssel. – Úgy értem… figyelj, Luke
alig várta, hogy elszabadulhasson arról a tatuini farmról.
– Luke egypár harmatgyűjtővel dolgozott egy sivatag közepén. – emlékeztette Leia. Tekintete
lassan végigsiklott a nyílegyenes gabonasorokon, s rátörtek emlékei az Alderaan buja növényzetéről. –
Azt össze sem lehet hasonlítani ezzel.
– Ön is érzi, igaz? – suttogta Carib. – Akkor érti is.
Körülnézett a mezőkön.
– Nekünk most már ez az életünk, tanácsos. A földünk, a családunk az, ami számít. A politika, a
háború, de még a repülés is… mind a múlté – fordult vissza feléjük. – Hisz nekünk?
– Szeretnék – válaszolta Leia. – De meddig hajlandó elmenni a bizonyításban?
– Ameddig kell – húzta ki magát Carib.
Leia bólintott, és közvetlenül a férfi elé lépett, érezve Han feszengését, amiért elment mellőle.
Tekintetét az ifjú klónéba fúrta. Lenyugtatta elméjét, és kinyúlt az Erővel a Caribé felé. A férfi
mozdulatlanul állt, szemrebbenés nélkül hagyta megtörténni a vizsgálatot… és mire Leia visszalépett a
férje mellé, már nem voltak kételyei.
– Komolyan beszél, Han – jelentette ki. – Mind komolyan beszélnek.
– Tehát akkor ennyi, mi? – horkant fel Han. – Egyszerűen elmegyünk és elfelejtjük őket?
– Természetesen előbb megjavítjuk a hajójukat – ajánlotta fel Carib. – A vadászainkat karbantartó
MX droidok valószínűleg egy-két nap alatt meglesznek vele.
Leia legnagyobb meglepetésére Han megrázta a fejét.
– Az nem elég – szögezte le határozottan. – Arra kérnek minket, hogy egy birodalmi
szabotázscsoportot fedezzünk. Ez elég kockázatos.
A közelben álló csoport felbolydult.
– Ezzel meg mit akar?… – kezdte valaki. Carib egy intéssel elhallgatta. A szája sarkában halvány
mosoly bujkált.
– Maga mindig is nagy machinátor volt, Solo – jegyezte meg szárazon. – Mit akar tőlünk?
– Nem akarnak többet harcolni – kezdte Han. – Rendben, mi sem. De ha nem oldjuk meg nagyon
gyorsan ezt a Caamas-ügyet, akkor egyikünknek sem lesz más választása.
– Azaz? – kérdezte Carib.
– Meg kell tudnunk, kik a caamasi incidensben érintett bothaiak – folytatta Han. – És csak egyetlen
helyről szerezhetjük meg a nevüket.
Carib egy pillanatra összeszorította az ajkait.
– A Birodalomból.
– Pontosabban a Bastionon lévő központi archívumból – tette hozzá Leia, átlátva, hogy hová akar
Han kilyukadni. – A gond az, hogy nem tudjuk, hol van a Bastion.
– Mi sem – vont vállat Sabmin. – A parancsokat az Ubiqtorateről kapjuk egy titkos csatornán. Soha
nem álltunk közvetlen kapcsolatban a Birodalom jelenlegi vezetésével.
– Persze, de valahogy csak el tudnak juttatni hozzájuk egy vészjelzést! – csattant fel Han. – Ennyire
azért nem romolhattak le a standard birodalmi eljárások!
Carib és Sabmin összenéztek.
– Van egy hely a birodalmi űr peremén – bökte ki Carib kétkedően. – De csak életbevágóan fontos
információk elküldésére használhatjuk, amelyekkel nem lehet kivárni a hivatalos csatornákat!
– Azt hiszem, tudunk szerezni ilyen információt – biztosította Han. – Odavisznek, ha
megszerezzük?
– Várj egy pillanatot! – vágott a szavába Leia. – Ugye, úgy érted, hogy odavisznek minket?
– Sajnálom, édes – rázta meg a fejét Han. – De ha van valaki, akit a Birodalomban mindenki első
pillantásra felismer, az te vagy.
– Nahát, tényleg? – vágott vissza Leia. – És szerinted téged nem?
– Én sohasem voltam az Új Köztársaság elnöke – mutatott rá Han. – Mellesleg, csak az egyikünk
mehet.
– Miért? – kérdezte Leia tompán felsajduló szívvel. Han rengeteg őrültséget művelt már az élete
során, de egyenesen besétálni a Birodalom szívébe még az ő szokásos vakmerőségén is túltett. – Az Új
Köztársaságnak rengeteg megfelelő embere van a feladatra.
– Na igen, de kiben bízhatunk meg? – vetette fel a kérdést Han. – És amúgy sincs időnk
visszamenni és összeállítani egy csapatot. Az egész Új Köztársaság borotvaélen táncol.
– De nem mehetsz egyedül! – makacskodott Leia. – És ne feledd, én Jedi vagyok! Ha bajba
kerülsz…
– Társaságunk van! – kiáltott fel váratlanul az egyik klón az égre mutatva. Leia felnézett. A távoli
hegyek mögül egy alacsonyan szálló jármű bukkant fel, és száguldott feléjük.
– Carib, jobb lenne beküldeni a többieket a barlangba! – vetette oda a klónnak, miközben
végigfutott a Jedik érzékszerv felfokozó technikáin, és hunyorogva szemügyre vette a gépet. – Sőt,
menjenek mindannyian! Úgy néz ki, mintha a noghri testőreink Khra siklója lenne az.
– Ezzel elkéstünk – válaszolta Carib, maradásra intve a többieket. – Ha azok valóban noghrik, akkor
már figyelnek minket. Csak rontana a helyzeten, ha megpróbálnánk elrejtőzni.
A sikló már majdnem odaért hozzájuk. Közvetlenül a mezők fölött száguldott, semmi jelét nem
adva annak, hogy meg akarna állni. Han torkából felszakadt egy artikulálatlan hörgés, és még Leia is
elbizonytalanodott egy pillanatra. Úgy nézett ki, mint egy Khra sikló, de ilyen sebességnél semmiben
sem lehetett biztos. Ha nem az, hanem a támadók újabb hulláma…
És ekkor, szinte az utolsó pillanatban, a sikló élesen fékezett, és megállt a levegőben. Egy alacsony,
szürke alak ugrott ki az oldalajtaján, és a gép újra kilőtt, magasan felkúszva a barlang és hegyek fölé,
mielőtt visszafordult volna a Falcon köré gyűlt csoport irányába.
– Tanácsos – biccentett komoran Barkhimkh, miután visszanyerte egyensúlyát a háromméteres
zuhanás után, és elindult feléjük. Látszólag nem volt nála fegyver, bár a noghriknál ez nem jelentett
semmit. – A Pakriki Véderő figyelői értesítettek, hogy támadás ért egy hajót, és mi gyanítottuk, hogy
az önöké az. Örömmel látjuk, hogy nem esett bajuk.
– Köszönöm, Barkhimkh – válaszolta Leia ugyanolyan csikorgóan érzelemmentes hangon, mint a
testőre. Tudta, hogy a noghri valójában mély szégyenét és önutálatát akarja kifejezni, amiért ő és
Sakhisakh nem álltak mellette, hogy megvédjék a támadástól. Idegenek jelenlétében azonban a
legcsekélyebb jelét sem lett volna hajlandó kimutatni ezeknek az érzéseknek. – Értékeljük az
aggodalmatokat – tette hozzá. – Amint látod, sikerült biztonságban, barátok közt földet érnünk.
– Igen – mérte fel a noghri a csoportot egyetlen gyakorlott pillantással. – Feltételezem, most – akadt
meg alig észrevehetően a hangja – visszajönnek velünk?
Leia figyelmét nem kerülte el a bicsaklás.
– Nem, minden rendben – mondta gyorsan, odalépve Carib mellé. – Nem fognak bántani minket.
– Nem értett meg! – horkant fel Barkhimkh. Hirtelen megvetés csendült a hangjában, s valahonnan
egy sugárvető termett a kezében. – Ezek birodalmi klónok!
– Igen, klónok – biccentett Leia. – Most azonban a mi oldalunkon állnak.
– Birodalmiak! – köpött ki Barkhimkh.
– Akárcsak valaha a noghrik – jegyezte meg Carib halkan.
Barkhimkh nagy szemei felé villantak, a fegyvert tartó keze megrendült. Halálos sértésnek
számított, ha valaki megemlítette előttük a Birodalom szolgálatában töltött hosszú éveket.
– Ne! – szólt rá határozottan Leia, kinyúlva az Erővel, és elfordítva a sugárvető csövét. –
Megmentették az életünket, és menedékét kértek tőlünk.
– Ön megbízhat bennük, tanácsos, ha akar – közölte Barkhimkh sötéten. – Én azonban nem fogok.
A sugárvető ettől függetlenül eltűnt.
– Sürgős üzenet érkezett az ön részére a Coruscantról, röviddel Pakrik Majorról való távozásuk után
– mondta a noghri, megadva leszállásra utasító kézjelet a siklóval köröző társának. – Megkapta?
– Nem – ráncolta a homlokát Leia. Eddig még nem vette észre, hogy a noghrik bele tudnak
hallgatni a magánjellegű üzeneteibe.
– Valószínűleg a zavarás miatt. Van róla másolatotok?
– Sakhisakh azonnal hozza – biccentett egy apró mozdulattal Barkhimkh a közelben leszálló sikló
felé. – Természetesen nem próbáltuk megfejteni.
Ami nem feltétlenül jelentette azt, hogy nem is tudták volna, ha akarják.
– Küldd fel vele a Faiconra, légy szíves! – utasította Leia. – Megyek, előkészítem a kódfejtőt. Te
maradj itt Hannal, és segíts Caribnak meg a többieknek a javítások megszervezésében!
Tíz perccel később, a Falcon játékasztalánál ülve becsúsztatta az adatkártyát az adattáblába,
miközben Sakhisakh éberen őrködött a bejárat előtt.
Az üzenet rövid volt és lényegre törő.

Leia, itt Bel Iblis tábornok. Épp most jutott el hozzám egy életbe vágóan fontos információ.
Sürgősen beszélnem kell önnel, kérem, maradjon a Pakrik Minoron, három nap múlva én is
megérkezem. Az észak-barrisi űrkikötőnél találkozunk. Az üzenetet tartsa a legnagyobb titokban.

Leia összevonta a szemöldökét, a tarkója bizseregni kezdett.

Mi a fenét találhatott Bel Iblis, ami miatt személyesen kell idejönnie? És miért pont hozzá?
Csizmás léptek csattogtak a fémfedélzeten, és Leia felnézve meglátta a Sakhisakh mellett elviharzó
Hant.
– Azt hiszem, minden rendben lesz – közölte a férfi ledobva magát a szomszédos ülésbe. – A
fődroid szerint pár nap alatt elkészülnek. Nos, mi ez a nagyon fontos üzenet?
Leia szó nélkül átnyújtotta neki az adattáblát. Han elolvasta a sorokat, és mire végzett, ráncokba
szaladt a homloka.
– Érdekes – állapította meg, letéve az adattáblát. – Honnan tudta Bel Iblis, hogy itt vagyunk?
– Biztos Gavrisom árulta el neki – vélte Leia. – Csak ő tudott róla, hogy a konferencia után a Pakrik
Minorra jövünk.
– Hát, azok a Korlierek is tudták – jegyezte meg Han csípősen. Maga felé fordította az adattáblát,
hogy még egyszer átfussa az üzenetet. – Biztos, hogy ez Bel Iblistől jött?
 – Amennyire csak biztos lehet – biztosította Leia. – Rajta van az aláíráskódja és a rejtett ellenőrző
jelzés is.
– Melyik? Az a titkosításba ágyazott kódtrükk, amivel pár hónapja rukkolt ki Ghent?
– Pontosan – bólintott Leia. – Szerintem a birodalmiak azt sem tudják, hogy van ott valami kód. Az
pedig szóba sem jöhet, hogy le tudják másolni.
– Hacsak Ghent nem használta már ezt a trükköt, amikor még Karrdénak dolgozott – merengett Han
az állat dörzsölgetve. – A birodalmiak akkor elcsíphették.
– Nem, Bel Iblis kifaggatta róla, hogy mikor jutott először az eszébe ez a technika – rázta meg a
fejét Leia. – Ghent pedig azt mondta, hogy teljesen friss fejlesztés.
– Hm. – Han ismét elolvasta az üzenetet. – Van valami ötleted, mi lehet ez az egész?
– Nincs. De pár nap múlva megtudjuk.
– Te talán – pontosította Han. – Carib és én már rég nem leszünk itt.
Leia vett egy mély lélegzetet, a sajgás hirtelen visszatért a mellkasában.
– Han…
– Nincs vita, kedvesem – fogta meg gyengéden a kezét Han. – Hidd el, nekem sem tetszik a dolog!
De ha nem állítjuk meg ezt az egészet, akkor mindennek vége. Ezt te még nálam is jobban tudod.
– Nem, nem tudjuk! – tiltakozott Leia. – Itt van az Új Köztársaság kormánya és itt vannak Luke
Jedi-tanítványai, hogy segítsenek összetartani a dolgokat. Ha pedig polgárháború fenyeget,
kényszeríteni fogjuk a bothaiakat, hogy fizessék meg a kártérítést, még ha bele is rokkan a gazdaságuk.
– Komolyan azt hiszed, hogy a diamalák hagyni fogják, hogy Gavrisom megtegye? – vágott vissza
Han. – A kalamárikról, a lif'kriekről és a bothaiak oldalán felsorakozott többi népről nem is beszélve?
Ugyan, álmodozással nem lehet megnyerni egy háborút!
– Jó, rendben. De mi van Karrdéval? – játszotta ki az utolsó lapját Leia.
– Ez az: mi van vele? – kérdezett vissza Han. – Az, hogy elindult megkeresni a caamasi
dokumentum egy példányát, még nem jelenti azt, hogy meg is találja. Ami azt illeti, ő maga sem tűnt
túlságosan magabiztosnak. Ha biztosra ment volna, előre elkérte volna a fizetség felét.
– Én komolyan beszélek – meredt rá Leia.
– Én is – szorította meg a kezét Han. – Azt hiszed, szívesen sétálok be a Birodalom szívébe?
Figyelj, azt mondasz, amit akarsz a dolgok összetartásáról, de ha az Új Köztársaság széthullik, akkor
se te, se Gavrisom, se Luke iskolájának összes Jedije nem fogja tudni újra összerakni. És ha ez
bekövetkezik, milyen élete lesz Jacennek, Jainának és Anakinnak? Vagy Csubi kölykeinek, vagy
Cracken unokáinak, vagy bárki másnak? Én sem örülök annak, amit tennem kell, de meg kell tennem!
Leia vett egy mély lélegzetet, és megmerítkezett az Erőben!
Nem, egyáltalán nem tetszett neki ez az egész. Ugyanakkor azonban, paradox módon valahogy
mégis helyesnek érezte. Kellemesnek nem, biztonságosnak még úgy sem, de határozottan helyesnek.
– Ugye, nem egyedül akarsz menni? – sóhajtott fel megadóan. – Úgy értem, Caribon kívül viszel
még valakit.
– Igen, gondoltam valakire – válaszolta Han. Hangjában megkönnyebbülés és szomorúság furcsa
elegye csengett.
Leia gyanította, hogy a megkönnyebbülés annak szólt, hogy ő nem támasztott további akadályokat
– s valószínűleg a szomorúságát is ugyanez, okozta.
– Landóra? – préselt ki magából egy mosolyt.
– Hogy jöttél rá? – viszonozta hasonlóan kényszeredetten Han.
– Igen. Rá és másokra is. Ne is kérdezd – fordult Sakhisakh felé, rád nem!
– Szerintem pedig érdemes lenne meggondolnia – felelte Sakhisakh. – Egy rabszolgának álcázott
noghri testőr még a Birodalom területén sem keltene feltűnést. – A tekintete Leiára villant. – Lady
Vader, önt már kétszer is cserbenhagytuk, először a Bothawuin, most pedig itt. Nem élnénk túl még
egy kudarc szégyenét.
– Nem sokat számítana a szégyen, ha miattad buknánk le az első tíz lépés után – mutatott rá Han. –
Bocs, de jobb lesz, ha csak Lando jön velem. Ti inkább vigyázzatok Leiára, jó?
– Ne féljen! – bólintott Sakhisakh sötét fenyegetéssel a hangjában. – Vigyázni fogunk.
Leia az asztal alatt megfogta a férje kezét.
– Ennyit a mi kis pihenésünkről – mondta, kipréselve magából egy mosolyt, ami valószínűleg
éppolyan kevéssé tűnt meggyőzőnek, mint amilyennek ő maga érezte.
 Aztán Han elboruló arcát látva a legszívesebben visszaszívta volna a szavait.
– Sajnálom, Leia – suttogta a férfi. – Úgy tűnik, sohasem keveredünk már ki ebből, igaz?
– Hát, nem nagyon – értett egyet a nő sóhajtva. – Ha az elején tudtam volna, mibe kerül nekünk
mindez… Nem tudom.
– De én igen – emelte föl a hangját Han. – Te ott pusztultál volna az Alderaanon, Palpatine
birodalma még mindig létezne, én pedig fűszert csempésznék valamelyik Jabbához hasonló féregnek.
Már az megérte, hogy nem így van.
– Igaz – szégyellte el magát Leia pillanatnyi önsajnálata miatt. – Mikor akarsz indulni?
– Nos, nézzük csak – töprengett el Han, váratlan huncutsággal komor hangjában. – Fel kell hívnom
Landót, Caribnak elő kell készítenie a teherhajójukat… és át kell néznie a gépet. És ugye, családos
ember, úgyhogy hagyjunk egy kis időt neki a búcsúzkodásra. Mondjuk… holnap reggel?
Ami azt jelentette, hogy már odakint megmondta Caribnak, hogy reggel előtt nem indulnak el –
akármilyen kifogásokat is kellett kitalálnia.
– Köszönöm – suttogta Leia, megszorítva a kezét, próbálva egy újabb mosolyt kicsikarni magából.
Ez alkalommal sokkal meggyőzőbbnek érezte magát.
– Nem ezt szerettem volna, tudod – nézett rá Han. – De a semminél talán ez is több.
– Sokkal több – nyugtatta meg a felesége. – De vajon várhatnak-e még egy éjszakát ezek az
életbevágó ügyek?
– Nem tudom – állt fel az ülésből Han. A karját nyújtotta Leiának, azzal a régi, az Alderaan királyi
házában használt gesztussal, amit oly ritkán vett elő. – De attól tartok, muszáj lesz nekik.

9. FEJEZET

Az ívelt acélüveg ablakon túl az utolsó buborékáradat is felemelkedett az óceán fenekén nyugvó,
kéken erezett sziklaalakzatból. A területet megvilágító reflektorok mintha csak erre a jelre vártak
volna: lassan halványodni kezdett a fényük. A kilátótermet betöltő beszélgetés moraja várakozásteljes
csendnek adta át a helyét.
Lando Calrissian a hátsó falnak támaszkodva elmosolyodott!
Amikor ő és Tendra Risant először szóba hozták ennek a tengeri alatti bányakomplexumnak a
kiaknázását, a nő családja nem fogadta kitörő lelkesedéssel az ötletüket. Lando javaslatát pedig, hogy
építsenek rá egy kilátótermet, ahonnan a fizetővendégek bepillantást nyerhetnek a munkába,
egyenesen őrültségnek tartották. Nevetséges, mondták – ki fizetne azért, hogy bányászokat bámuljon,
még ha víz alatti bányászokat is a Varn óceánjának közismerten szokatlan környezetében. Lando
azonban nem hátrált meg, Tendra pedig támogatta, így aztán a család bankárai morogva előteremtették
a szükséges pénzt.
Ezek után persze kifejezetten örömteli látványt tudott nyújtani az előadást türelmetlenül váró,
zsúfolásig megtelt terem.
A reflektorok kihunytak, s a sziklaalakzat alig kivehető sötét folt maradt a nem sokkal világosabb
víz háttere előtt. A teremben valaki odasúgott valamit egy barátjának…
És a szikla egyik szélén hirtelen felvillant egy kékeszöld tűzpetty. A pont sebesen növekedett,
vonallá nyúlt, aztán elágazott, végül pedig fényből szőtt pókhálóvá vált, ahogy a kék fracaerek
meggyulladtak. Ekkor sárga buborékfüggönyök bukkantak fel, ahogy az égő fraca hője felszabadította
a szikla belsejében rejlő tertiangázt.
A következő harminc másodpercben az egész alakzatot dühödten tekergő láng- és fénynyelvek
borították el. Mintha egy élőlény vívta volna néma haláltusáját.
Aztán színes szikrazápor és egy utolsó buborékkitörés kíséretében a sziklatömb kőhalommá
roskadt.
Waki felkiáltott, és ahogy a szikrák és buborékok elhalványultak, a reflektorok pedig ismét
felizzottak, a termet spontán tapsvihar töltötte be. Felgyulladtak a belső lámpák is, és a tömeg
izgatottan kitárgyalva a látottakat, elindult a kaszinóba vezető kijáratok felé. Lando az ajtó mellett állt,
mosolyogva fogadta a bókokat, udvariasan válaszolt az intelligens és banális kérdések áradatára, majd
amikor az utolsó két duros is kisorjázott, nyitott állapotban rögzítette az ajtókat. A bányászok,
ütemtervük szerint, még egy sziklát össze fognak omlasztani aznap, ám a kilátóterem addig nyitva
lesz, ingyen bemehet bárki, aki körül akar nézni az óceán fenekén.
 Épp elindult a folyosón a Tralus-terem felé, mikor felcsipogott a komlinkje.
– Calrissian – vette elő, és ugyanazzal a mozdulattal bekapcsolta.
– Hívása érkezett a felszíni állomás felől – közölte Donnerwin főtiszt. – Titkosított és magánjellegű.
– Az irodámban fogadom – válaszolta Lando, kikapcsolva a komlinket és irányt változtatva. Talán
Tendra az, biztos megunta a koréliai utazást és visszajön. Esetleg Miatamia szenátor vagy valamelyik
másik diamala hivatalnok a szállítmányai mellé szerezni remélt védőőrizet ügyében.
Mind a kettőnek örült volna. Az irodájába érve bezárta maga mögött az ajtót, levetette magát a
székére, és kétszer akkora várakozással, mint a kilátó közönsége, bekapcsolta a komot.
Nem Tendra volt az. Még csak nem is Miatamia.
– Hello, Lando! – üdvözölte Han egy túlságosan is jól ismert félmosollyal az arcán. – Hogy vagy?
– Nem olyan jól, mint két perccel ezelőtt – morogta Lando. Izgatott várakozása
szappanbuborékként pukkant szét, gyomorszorító rossz érzésnek adva át a helyét. – Ismerem ezt a
tekintetet. Mit akarsz már megint?
– Szükségem lenne rád egy kis kiruccanáshoz – felelte Han. – El tudsz szabadulni néhány napra?
A Lando gyomrában támadt görcs tovább fokozódott. Semmi „Ki? Én?”, semmi „Ugyan miből
gondolod, hogy bármit is akarok?”, semmi mellébeszéd. Akármiről is legyen szó, Han halálosan
komolyan vette.
– Attól függ – mondta óvatosan. – Mennyire ígérkezik veszélyesnek ez a kis kiruccanás?
Most ismét valami hímezés-hámozásnak kellett volna következnie. Nem következett.
– Eléggé – ismerte be Han. – Sőt. Nagyon.
– Han! – fintorodott el Lando. – Nézd… meg kell értened…
– Szükségem van rád, Lando! – vágott a szavába Han. – Szorít az idő, és szükségem van valakire,
akiben megbízhatok. Neked megvan a szakértelmed a dologhoz, ismered azokat, akikre még
szükségünk lesz, és senki mást nem kérhetek.
– Han, kötelezettségeim vannak itt – nyögte Lando. – Vezetnem kell az üzletet.
– Karrdénak is vezetnie kellene – szakította félbe Han ismét. – Nem fog tetszeni neki, ha most
nemet mondasz.
Lando beletörődően megcsóválta a fejét. Nem, Karrde aztán nem örülne, ha elhárítaná a kérést.
Azok után különösen nem, hogy Lando könnyűszerrel rávette, menjen el a Kathol-szektorba, és
próbálja megszerezni az eredeti caamasi dokumentumot a titokzatos Jorj Car'dastól.
Akinek a Karrdéhoz fűződő viszonyát Lando továbbra sem értette. De nem is ez volt a lényeg.
Hanem az, hogy Karrde, bár nem akart szembekerülni Car'dasszal, mégis elment. Han most megtette a
tétet, Landónak pedig legalább húsz pontja hiányzott a huszonháromhoz.
– Rendben! – sóhajtott fel. – De csak Karrde miatt! Hol és mikor?
– Azonnal – vágta rá Han. – Ott van a Lady Luck?
– Igen, a felszínen – bólintott Lando. – A következő siklóval fél óra múlva ott lehetek. Kik ezek az
emberek, akikre szerinted szükségünk lesz?
– Először is a régi igazgatód, Lobot – felelte Han. – És az a verpin, akivel egy ideig együtt
dolgozott… mi is a neve?
– Moegid – szűkült össze Lando szeme. – Han, ugye nem arról van szó, amire gondolok?
– Valószínűleg még annál is rosszabb – vallotta be Han. – Lobot és Moegid csinálják még azt a kis
trükköt, amiről egyszer beszéltél?
– Nem tudom – rázta meg a fejét Lando egy sóhaj kíséretében.
– De biztos vagyok benne, hogy meg tudják csinálni. Csak nem tudtad meg, hol van a?… –
Tétovázva elhallgatott. Még rejtjelezett csatornán sem mondta volna ki szívesen a nevet.
Láthatólag Han sem.
– Arra a helyre gondolsz, amiről az Orowood toronyban beszéltünk? – kérdezte talányosan.
– Igen, azt hiszem. Szedd össze Lobotot és Moegidet, aztán találkozzunk két rendszernyire a Mag
felé attól a helytől, ahol nem volt más választásod!
Lando feszülten elmosolyodott. Sajnálom, barátom, nem volt más választásom, visszhangoztak a
szavak vádlón az emlékei olyan élesen, mintha csak tegnap történt volna az egész. Előbb itt voltak,
mint ti.
Én is szívből sajnálom, felelte Han, miközben Leia és a mögöttük felsorakozó szakasznyi
rohamosztagos társaságban beléptek abba a szobába, ahol Darth Vader várt rájuk.
 – Akkor két rendszernyire a Mag felé – nyugtázta.
– Várni foglak – biztosította Han.
Az adás véget ért. Lando hátradőlt a székében, és üres tekintettel rámeredt az üres képernyőre. A
hely, amiről az Orowood toronyban beszéltünk. Több hely is szóba került azon a titkos találkozón. De
csak egy hozhatta ki a sodrából ennyire Hant.
A Bastion. Az állandóan költöző birodalmi főváros legújabb otthona, melynek nevét és koordinátáit
hétpecsétes titokként őrizték. Valószínűleg az egyik legjobban védett világ a galaxisban; természetesen
a Birodalom hatalmának fókusza; s kifejezetten az a hely, ahol Han Solo és Lando Calrissian neve nem
a legjobban cseng.
És egyike a galaxis azon néhány megmaradt helyének, ahol még megtalálható az összes birodalmi
feljegyzés. A feljegyzések, amelyekben talán szerepel azoknak a bothaiaknak a neve, akik fél
évszázada részt vettek a Caamas elpusztításában. A feljegyzések, amelyek talán véget vethetnek az
egyre erőszakosabb vitának, hogy az egész bothai fajnak kell-e megfizetnie egy maroknyi névtelen
gyilkos bűnéért.
Ha megtalálják azt a létfontosságú iratot. És ha sikerül élve visszahozniuk.
– Donnerwin! – kapcsolta be a komot. – Hívja fel Lobotot a merülési központban! – parancsolta. –
Mondja meg neki, hogy készítse elő a Lady Luckot, kiruccanunk egy kicsit! – Egy pillanatig tétovázott,
ne hívassa-e fel Lobottal Moegidet is, de aztán elvetette az ötletet. A Lady Luck jobb rejtjelezővel
rendelkezett, mint az itteni kom, és minél kevesebb információn csámcsoghatnak az esetleges kémek,
annál jobb. – Ja, és foglaljon egy helyet nekem a legközelebbi siklóra!
– Értettem – bólintott Donnerwin. Szokás szerint most sem zökkentette ki nyugalmából főnöke
terveinek hirtelen változása. – A sikló húsz perc múlva indul. Akarja, hogy visszatartsam?
– Nem, elérem – biztosította Lando, fejben végigfutva a listán. Minden, amire valószínűleg
szüksége lehet, a Lady Luck fedélzetén van, és ha nem üt be valami rendkívüli katasztrófa, akkor a
kaszinóbánya is elboldogul nélküle egy darabig. Addig biztosan, amíg Tendra vissza nem én.
Hirtelen bűntudat tört rá. Azok után, amiken Tendrával átmentek, joga van tudni, miért hagy itt
csapot-papot. Különösen így, hogy jó eséllyel soha nem tér vissza.
Nyelt egy nagyot, a szája szokatlanul kiszáradt. Nem, rendben vissza fog jönni. Természetesen.
Talán nem repült be egyenesen a második Halálcsillag szívébe, és nem jött ki onnan? Dehogynem. És
túlélte a Tantiss-hegy elpusztítását, azt a koréliai kellemetlenséget, és mindent, ami a kettő között
történt.
Mostanra azonban idősebb lett és bölcsebb is. Volt egy vállalkozása, amit igazán élvezett, és egy
barátnője, akihez életében először őszintén kötődött. Egyiket sem akarta elveszíteni. Különösen úgy
nem, hogy meghal.
Hé, hé, hiszen nincs ok az aggodalomra! Hannal megy, márpedig Han a legszerencsésebb gazember,
akit valaha is ismert. Vissza fognak jönni. Hát persze hogy vissza fognak jönni! Ez holtbiztos.
– Főnök?
Lando szaporán pislogva eszmélt fel a magával folytatott beszélgetésből, és terelte vissza a
figyelmét Donnerwinre.
– Tessék?
– Kíván még valamit? – kérdezte a másik.
– Nem – rázta meg a fejét Lando. Egy kicsit nevetségesnek érezte magát. – Csak tartsa rendben a
dolgokat, míg Tendra vissza nem érkezik!
– Úgy lesz, főnök – mosolyodott el Donnerwin. – Jó utat!
Lando kikapcsolta a komot, fintorogva hátralökte a székét és felállt. Nem, itt már nemcsak egy kis
egészséges óvatosságról van szó. Sokkal rosszabb a helyzet.
A kora tehet róla. Lando kezdte öregnek érezni magát; és ez egyáltalán nem volt ínyére. Egy
cseppet sem.
Ám legyen! Fogja magát, és tesz egy kiruccanást a Birodalom szívébe. Jót fog tenni, és ráadásul
talán még az Új Köztársaságot is megmenti.
Ez az. Pont olyan lesz, mint a régi szép időkben.

A fülhallgatójában hallotta Calrissian ajtaját kinyílni majd becsukódni; és Karoly D'ulin egy sóhaj
kíséretében kivette a füléből a szerkezetet.
 – Shassa! – morogta maga elé.
A szó mintha lebegve ott maradt volna előtte a szűk kis lomtárban. Egy ősi Mistryl harci átok –
most azonban nem düh vagy harag fűtötte, hanem mély szomorúság.
A tippje bejött… és most meg kell ölnie egy régi barátot.
Gyakorlott ujjakkal elkezdte szétszedni a hangcsapot, amit érkezésekor, negyven órával korábban
szerelt Calrissian irodájának falára. Komor hangulata hirtelen dühbe csapott át. Dühös volt Talon
Karrdéra, mert olyan kiszámíthatóan viselkedik; dühös volt magára, mert olyan pontosan előre látta a
lépéseit; de leginkább Shada D'ukalra volt dühös, amiért ebbe a helyzetbe hozta.
Emberlene hamvaira, mi szállta meg Shadát, hogy dacolni mert a Tizenkettekkel? – töprengett. A
hűség, mondta Shada azon a szeles háztetőn. De hát ez nevetséges! Mazzic csak egy mocskos kis
csempész – semmi több –, aki semmivel sem támaszthat nagyobb igényt Shada hűségére, mint
bármelyik a tucatnyi megbízó közül, akiknek az évek során dolgozott. Igaz, ez a munka tovább tartott
a szokásosnál; de akármit gondolt is Mazzic, Shada mindvégig a Mistryl árnygárdához tartozott, s
kötelessége a Nép Tizenkét Vénéhez fűzte.
Ám Shada megtagadta a parancsaikat, és ennek eredményeképpen felbomlott a Mistryl egyezsége
egy hutt gengsztercsászárral, s a Tizenkettek Shada fejét akarták. Minden Mistrylt riasztottak, hogy
figyeljék a felbukkanását, több csapatot pedig kifejezetten a felkutatására küldtek ki.
És mindeme lázas tevékenység közepette pont Karoly talált rá.
A dolog iróniája még most, nyolc nappal később is keserű ízt keltett Karoly szájában. Nem
dolgozott együtt Shadával húsz éven át, mégis sikerült előre látnia, hogy Shada az Új Köztársaság
vezetősége felé fogja tenni a következő lépést, bár azt nem tudta, hogy csatlakozni akar hozzájuk, vagy
csak áruba bocsátja szolgálatait. Épp időben érkezett a Coruscantra ahhoz, hogy lássa Shadát, amint
távozik a Birodalmi Városból, és sikerült követnie Leia Organa Solo tanácsos és férje Manarai-
hegység melletti lakásáig.
Ott elkaphatta volna Shadát – a meglepetés előnye biztosan nála lett volna. A szóbeszéd szerint
azonban Solóék mindig maguk körül tartottak egy falkányi noghri harcost, és bár a noghrik harci
képességeit valószínűleg eltúlozták a mendemondák, még így is kockázatos lett volna egy szál
Mistrylnek megtámadni őket.
Úgyhogy erősítést kért. Azonban mielőtt még az megérkezhetett volna, Shada Talon Karrde
társaságában távozott az épületből. Ekkor ismét lecsaphatott volna; ám még alig hatolt be a belső
leszállópályára, mikor megérkezett Organa Solo és protokoll-droidja két noghri testőr kíséretében. A
nő és a droid felmentek a hajóra, a noghrik pedig lecövekeltek a rámpa előtt. Pár perc múlva Organa
Solo a droid nélkül bukkant fel újra. Maga mellé intette testőreit és elment.
Azután Karoly legnagyobb bosszúságára a Wild Karrde azonnal lezárta a külső nyílásait és felszállt,
túl messze hagyva őt a saját hajójától ahhoz, hogy akár csak reménykedhessen a követésében.
A Tizenkettek dühöngtek. Akárcsak az a Mistryl vadászcsapat, amely minden mást félretéve rohant
a Coruscantra. Semmit sem mondtak; de hát nem is kellett mondaniuk semmit. Az arckifejezésük, az
összenézések és elejtett megjegyzések a visszaúton mindent elárultak. Hallottak róla, hogy Karoly
hagyta megszökni Shadát a Resinem Szórakoztató Komplexum tetején, és nem volt nehéz kitalálni,
hogy sokak szerint most is ugyanezt tette.
Amitől csak még fontosabbá vált, hogy bebizonyítsa: tévedtek. Ezért aztán a megérzéseire bízta
magát, visszaemlékezve a Karrde és Calrissian közti kapcsolatra, amiről Mazzic ejtett el egy
félmondatot néhány évvel korábban.
A megérzése pedig beigazolódott. Solo óvatosan beszélt, de az az egy homályos utalás Karrdéra
elég volt. Shada Karrdéval ment el, és Solo most arra kérte Calrissiant, hogy csatlakozzon hozzájuk.
Akárhová megy is, Karoly ott lesz vele. Calrissian régebben csempészként kereste a kenyerét, és
minden csempésznek – hiába hagyott fel a szakmával – volt egy-két rejtekhelye a hajóján.
Ha Karolynak sikerül csak néhány perccel Calrissian előtt odaérnie a Lady Luckhoz, akkor jó
eséllyel elrejtőzhet, még mielőtt a férfi rálép a rámpára.
Ha pedig kiderülne, hogy valami mást szándékozik tenni a rejtekhelyre… nos, Karoly nem szokta
elvéteni a célpontot, mikor elé kerül.
Addig is össze kell szednie a holmiját, és helyet kell foglaltatnia a következő siklón. Lehetőleg
olyat, ami közelebb van a kijárathoz, mint a Calrissiané.
Megvárta, míg odakint elcsendesedett a folyosó, kicsusszant a lomtárból, és sietve elindult a szobája
felé.

– Admirális? – reccsent fel Dorja kapitány hangja a helyettes parancsnoki szoba hangszórójában. –
A ruuri nagykövet siklója épp most hagyta el a hajót, és visszaindult a bolygóra.
Flim átnyújtotta az italát Tierce-nek, sunyin rávigyorgott Disrára, és odalépett a képernyő elé.
– Köszönöm, kapitány – mondta Thrawn hűvösen kimért hangján, amit olyan jól tudott utánozni. –
Készítse elő a Bastionra vezető pályát és értesítsen, ha elkészült!
– Igen, uram.
A komegység egy kattanás kíséretében kikapcsolt.
– Épp ideje – morogta Disra Tierce felé pillantva. – Ha engem kérdez, lassan kezdjük eljátszani a
szerencsénket.
– Köszönjük, de ismerjük a véleményét – mondta Tierce meglehetősen tiszteletlenül, miközben
visszaadta Flimnek az italát. – Hadd emlékeztessem rá, hogy ez a három új szerződés elég jó eredmény
egy hét alatt!
– Feltéve hogy a Coruscant nem csap le ránk, mint egy sebzett rankor! – vágott vissza Disra
csípősen. – Márpedig ha elég keményen és elég sokáig szorongatja őket, akkor le fog!
– Ez nemigen minősül szorongatásnak, excellenciás uram – szólt közbe Flim. Disra ízlésének az ő
hangja is túl közel állt a tiszteletlenhez. – Nem kezdeményeztünk és nem provokáltunk ki harcokat,
csak oda mentünk, ahová hívtak minket. Milyen alapon támadna ránk a Coruscant?
– Minek kellene alapot keresni, mikor hadiállapotban vagyunk? – csattant fel Disra. – Erre
gondoltak már?
– Politikai öngyilkosság lenne – húzta fel az orrát Flim. – Ne feledje, ezek a rendszerek hívtak
minket! Ha a Coruscant megpróbálja beleütni azt a közösségi orrát…
A hangszórókból felharsanó éles vijjogás belefojtotta a szót.
– Ez mi? – követelte.
– Vészriadó – vetette oda Tierce feszülten. Majdnem a patyolatfehér főadmirálisi egyenruhára
borította Flim italát, miközben elviharzott mellette, és belevetette magát a parancsnoki ülésbe.
– Admirális, jöjjön ide! – tette hozzá a kapcsolók felé emelt kézzel.
A szobát egyetlen holografikus harchelyzet-elemzővé téve életre kelt a taktikai képernyő, s közben
felcsipogott a komegység.
– Admirális, azt hiszem, meg akarnak támadni minket – közölte Dorja higgadtan. – Épp most ugrott
a rendszerbe nyolc Marauder-osztályú korvett, és felénk tartanak.
Disra tudatosan figyelt arra, hogy ne szorítsa össze a fogait miközben a közeledő korvettek
szimbólumait keresve körülnézett a helyiségben. Dorja persze nyugodt volt – abban a hitben, hogy a
nagy Thrawn főadmirális ott van a hajóján, és mindent az ellenőrzése alatt tart.
Ő azonban nem volt nyugodt, és két társa sem. És hacsak nem talál ki valamit azonnal, ez az egész
szappanbuborék hamarosan az arcukba robban.
Flim már a kom kapcsolója felé nyúló Tierce mellett állt.
– Mondja meg Dorjának, hogy övé a parancsnokság! – sziszegte Disra. – Mondja azt, hogy ilyen
apróságokkal ne zavarja önt.
– Pszt! – fojtotta belé a szót Tierce egy pillantással és egy kézlegyintéssel. – Admirális?
– Készen állok – bólintott Flim, mire az őrnagy lenyomta gombot.
– Köszönöm, kapitány – mondta a szélhámos nyájasan, és egyszer csak ismét Thrawn főadmirális
állt a szobában. – Sikerült már azonosítani őket?
– Nem, uram, még nem – válaszolta Dorja. – Véletlenzaj-generátorokkal árnyékolják a hajtóműveik
azonosítóit. Ami természetesen illegális.
– Természetesen – értett egyet Thrawn. – Küldjön ki egy félosztagnyi Preybirdöt rájuk!
– Igen, uram.
Tierce kikapcsolta a komegységet.
– Megőrült? – acsargott Disra. – Egy félosztagnyi vadászgép nyolc…
– Nyugalom, excellenciás uram – vetett rá egy hűvös, számító pillantást Flim. – Ez volt Thrawn
megszokott technikája, ha ki akarta deríteni az ellenfele kilétét.
– S ami pillanatnyilag még fontosabb, időt nyerünk vele – tette hozzá Tierce őrült sebességgel
dolgozva a konzol billentyűzeten. – Marauder korvettek, Marauder korvettek… megvan! Mostanában
főleg a Corporate-szektor alkalmazza őket, illetve néhány található a Peremvilágok rendszereinek
flottáiban is.
– Érdekes – jegyezte meg Flim az őrnagy válla fölött olvasva a szavakat. – Mi akarhat tőlünk a
Corporate-szektor?
– Fogalmam sincs – vont vállat Tierce. – Disra? Van valami ötlete?
– Nincs – vette elő a moff az adattábláját. Nem, nem tudta, miért akarná a Corporate-szektorból
bárki is megtámadni őket… ugyanakkor azonban a Marauderek említése felidézett egy homályos
emléket az elméje legmélyéről.
– Milyen rendszerek használják még ezt a típust? – érdeklődött Flim.
– Mindjárt – intette türelemre Tierce. – Semmi különös… mennek a Preybirdök!
Disra felnézett és meglátta a vadászok szimbólumait, amint sebesen közeledtek a távoli behatolók
felé, aztán visszafordította tekintetét az adattáblájára. Arra tisztán emlékezett, hogy Zothip kapitánynak
és a cavrilhu kalózoknak is köze volt a dologhoz. Megvan, ez az a rész…
– Jól jönne valami tanács! – sürgette őket Flim.
– Thrawn hagyta volna harcba bocsátkozni a Preybirdöket, hogy aztán visszahívja őket – töprengett
Tierce. – Az ellenfél reakcióiból általában azonnal meg tudta állapítani, kikkel van dolga.
– Jó neki! – vetette oda Flim megvetően. – Sajnos azonban pillanatnyilag nem áll rendelkezésünkre
a lángelméje.
– Hacsak Tierce őrnagy nem tanulmányozta a technikáját a Császári Testőrségben – tette hozzá
Disra, diadalittasan összecsukva az adattáblát.
– Segítőkész, mint mindig, excellenciás uram – morogta Tierce oda sem figyelve. Még mindig a
számítógép képernyőjét tanulmányozta.
– Örülök, hogy elismeri – bólintott Disra. – Diamalák.
Részesült abban az elégtételben, hogy mind a ketten rámeredtek. Flim arcán döbbent meglepetéssel,
Tierce szintén meglepetten, de némileg gyanakodva is.
– Tessék? – bökte ki Flim.
– Diamalák – ismételte meg Disra, teljesen kiélvezve a pillanatot. – Körülbelül három hónappal
ezelőtt a Diamala Kereskedelmi Minisztérium tizenkét Marauder korvettet vásárolt kísérőhajónak. És
valószínűleg homályosabb célokra is.
– Biztos ebben? – pillantott a képernyőre Flim. – Itt semmi nyoma.
– Hát persze hogy nincs – legyintett Disra. – Zothip kapitány próbálta megvenni őket, de ráígértek.
Mondtam, homályosabb célokra tartogatták a hajókat.
– De hogyan jutott el innen addig a feltételezésig, hogy ezek azok a hajók? – követelte Flim.
– Nem, igaza van – szólt közbe Tierce, mielőtt még Disra válaszolhatott volna. – Emlékszik arra a
diamala szenátorra, akit Calrissian társaságában fogtunk el a Relentless-szel? Már akkor is
gyanítottam, hogy nem hitte el, hogy maga Thrawn.
– Ha pedig nem csalnak a hírszerzés jelentései, akkor ő segítette elő a coruscanti kormány
szakadását ebben a kérdésben – emlékeztette őket Disra.
– Igen, ő az – fordult vissza a konzolhoz Tierce. – Úgy tűnik még egyszer próbára akar tenni
minket.
– A kérdés csak az, mihez kezdjünk mi – nézett körül a szobában Flim. – A Preybirdök mindjárt
odaérnek.
– Tudom – nézett fel a taktikai kijelzőre Tierce. – Rendelje vissza őket!
– Ilyen hamar? – ráncolta a homlokát Disra. – Azt hittem, szüksége van rájuk a…
– Most már semmire sincs szükségem – vágott a szavába Tierce.
– Rendelje vissza őket, és mondja meg Dorjának, hogy készüljön fel egy Tron Boral-manőverre.
– Egy mire? – kérdezte Disra, a homlokán elmélyülő ráncokkal.
– Egy kissé ezoterikus harctéri formációra – magyarázta Flim, miközben áthajolt Tierce válla fölött,
és bekapcsolta a komegységet. – Ennyi elég lesz, kapitány – mondta nyájasan. – Hozza vissza a
Preybirdöket, és készítse fel a Relentlesst egy Tron Boral-manőverre!
– Értettem, admirális! – pattogott Dorja. – Csatlakozik hozzám a hídon?
Tierce felnézett Flimre, és rámutatott egy pontra a számítógép képernyőjén.
– Nem lesz szüksége rám – biztosította Thrawn a kapitányt. Oda biccentett Tierce-nek, és közelebb
hajolt, hogy elolvassa a jelzet részt. – A Tron Boral után a Preybirdök indítsanak egy teljes körű Marg
Sabl-rohamot. Azt hiszem, a támadóink el fognak gondolkodni ezen. Feltéve hogy még életben
lesznek, természetesen.
– Igen, uram – válaszolta a kapitány, és Disra szinte látta, ahogy elégedetten összedörzsöli a kezeit.
– Tron Boral-manőver előkészítve.
– Végrehajtani, kapitány.
Flim újra kikapcsolta a komegységet.
– És ezzel ennyi – dőlt hátra fesztelenül a parancsnoki ülésben, érdeklődve fordulva a taktikai
kijelző felé.
– Tudja, már van egy kész csatatervünk a diamalák ellen – magyarázta Tierce Disrának. – Thrawn
összeakaszkodott velük néhányszor a tíz évvel ezelőtti hadjárata során. Nekem csak le kellett kérnem
az egyik csata anyagát – intett a számítógép felé.
– Ott mennek! – szakította félbe Flim. – Menekülnek, mint a férgek!
Disra követte tekintetével a szélhámos ujját. Flim jól látta, a Marauderek valóban megfordultak, és
a hipertér felé indultak.
– De hát még nem is csináltunk semmit! – tiltakozott kissé rémülten.
– Dehogynem – mondta Tierce komor elégedettséggel. – Ne feledje, nekik is vannak feljegyzéseik
Thrawn győzelmeiről. A Relentless Tron Boral-manőverbe kezdett… és mindössze ennyit akartak
megtudni.
– Igen – morogta Flim, miközben a Marauderek szimbólumai kihunytak, ahogy a hajók elérték a
fénysebességet. – Pontosan a megfelelő reakciót adtuk, pedig mindent megtettek, hogy eltitkolják a
kilétüket.
Ismét bekapcsolta a komot.
– A riadónak vége, kapitány – utasította Dorját. – Értesítse a ruuri kormányt, hogy a világukat
fenyegető támadást elhárítottuk!
– Azonnal, admirális – érkezett Dorja hangja. – Biztos vagyok benne, hogy örülni fognak.
Folytassuk az utat a Bastion felé?
– Igen – felelte a szélhámos. – Ha készen áll, távozhatunk a rendszerből. Meditálni fogok, ha
esetleg szüksége lenne rám.
– Igen, uram. Jó pihenést, uram.
Flim kikapcsolt.
– És ezzel tényleg ennyi – tette hozzá Tierce-re és Disrára pillantva. – Ha a diamalák eddig nem is
hitték el, ötöt egy ellen, hogy most már el fogják.
– Jó nekik – jegyezte meg Disra csípősen. – Remélem, tisztában vannak azzal, hogy ez a kis
gyakorlatozás újabb lépéssel vitt közelebb minket ahhoz, hogy a Coruscant megelégelje a dolgot és
lecsapjon.
– Türelem, excellenciás uram – kapcsolta ki a taktikai kijelzőt és állt fel az üléséből Tierce. –
Biztosra veszem, hogy a ruuriakat is segített meggyőzni arról, hogy a győztes oldalt választották.
– Igen – bólintott Disra. – És talán Thrawn Kezéhez is közelebb kerültünk egy lépéssel.
Flim a homlokát ráncolta.
– Thrawn Keze? – kérdezte óvatosan. – Mi az a Thrawn Keze?
– Excellenciás uram… – szorította össze dühösen a száját Tierce.
– Mi az a Thrawn Keze? – ismételte meg Flim.
– Tessék csak, tessék – intett lankadtan Tierce felé Disra, miközben felkészült rá, hogy ezt a
pillanatot is a maga teljességében élvezze ki. Tierce és Flim túl jóban voltak egymással, kezdett neki
nem tetszeni a dolog. Épp ideje mind a kettőnek belekóstolnia a szövetségüket a kezdetektől
körüllengő bizalmatlanságba és gyanakvásba, amitől ő mindvégig szenvedett. – Ez a maga története.
Mondja el neki maga!
– Hallgatom – fordult az őrnagy felé Flim hirtelen elkomoruló hanggal. – Mi az, amit nem tartott
fontosnak megosztani velem?
– Nyugalom, admirális – köszörülte meg a torkát Tierce. – A helyzet a következő…
Még jó, állapította meg később Disra, hogy a szoba teljesen hangszigetelt. Ami azt illeti, az ezután
következő üvöltözésben még azt a jellegzetes fedélzetremegést sem vette észre, ami a csillagromboló
hipertéri ugrását kísérte.
 10. FEJEZET

Az első száz métert viszonylag könnyen tették meg, még Artu szokásos problémái ellenére is az
egyenetlen terepen. Mara már bejárta a barlangnak ezt a részét, a többit pedig a világítópálcája
fényénél, távcsővel tanulmányozta, úgyhogy ki tudta választani a legjobb utat.
A talaj szintje azonban egy ponton hirtelen körülbelül tízméternyit süllyedt, és mikor leértek a járat
alján tátongó üregbe, már egy új területen jártak.
– Milyen? – kiáltotta Luke Marának, miközben az Erő segítségével átemelte Artut a lejtős ösvény
alját eltorlaszoló utolsó kő fölött.
– Amilyenre számítani lehetett! – kiáltotta vissza Mara. A világítópálcáját maga előtt tartotta, s
alakját körberagyogta a fény, mely homályos fénykoronát szőtt poros haja köré. – Tudod, jó lenne, ha
az egyik ilyen kis kiruccanásunkon nem kellene az asztromechanikai droidod sziklákon, bozóton,
homokon meg hasonlókon átvonszolni.
Artu méltatlankodva felcsipogott.
– Artu általában elég jól gondoskodik magáról – emlékeztette a lányt Luke, lesöpörve kezeiről a
homokot, miközben mellé lépett. – És mikor kellett homokon átvonszolnunk?
– Biztosra veszem, hogy előbb-utóbb lesz homok is – intette előre Mara. – Szerinted?
Luke a szemét meresztette a félhomályba. Az üreg rövid volt, tizenöt méternél nem hosszabb, ám
valóban szörnyen nézett ki. A területet sziklákból és kőtömbökből álló útvesztő borította, a
mennyezetről és a talajról pedig egyenetlen szélű cseppkövek meredeztek ki, elzárva az útjukat. A
barlang a másik végén ismét alacsony réssé szűkült össze, amin így első ránézésre éppen csak
átférhettek.
– Nem is olyan borzalmas – fordult vissza Marához. – A cseppköveket elintézhetjük a
fénykardunkkal. Az igazi kérdés az, hogy átfér-e Artu azon a résen.
A levegőből suhogás hallatszott és Ígéretek Megtartója heves szárnycsapkodás közepette, fejjel
lefelé megkapaszkodott az egyik cseppkőben.
Valami baj van, Égben Járó mester? – formálódott meg a gondolat Luke elméjében. Túl nehéz az
előtted álló ösvény?
Égben Járó Jedi számára egyetlen ösvény sem túl nehéz! – ugrott Szelek Gyermeke dühösen Luke
védelmére és egy Mara mellett álló sziklára. Láttam, amint hatalmas tetteket vitt véghez odakint a
szabadban.
Lehet, hogy egy qom qae könnyen káprázó szemében hatalmasak voltak, szólt közbe Kövek
Hasítója szárazon egy másik cseppkőről. Ám akik elnyerték már a saját nevüket, azokat nehezebb
ámulatba ejteni.
– Megint beszélnek, igaz? – morogta Mara.
– A qom jhák azt szeretnék tudni, hogy gondot okoz-e nekünk ez a barlang – magyarázta Luke. –
Szelek Gyermeke pedig a védelmébe vett minket.
– Ez igazán kedves tőle – akasztotta le az övéről a fénykardját Mara. – Mit szólnál egy kis
bemutatóhoz? – méregette a fegyvert a tenyerén.
– Biztos vagy benne, hogy képes vagy rá? – ráncolta a homlokát Luke. – Már úgy értem…
– Úgy érted, meg tudom-e csinálni? – fojtotta belé a szót Mara. – Igen, meg tudom csinálni! Attól
függetlenül, hogy nem végeztem el a drágalátos Jedi Akadémiádat, még ugyanolyan jól bánok az
Erővel, mint bárki más. Fent akarod csinálni vagy lent?
– Fent – válaszolta Luke egy kicsit megdöbbenve a lány heves visszavágásán. Kézbe fogta a
fénykardját, és egy gyors pillantással felmérte az üreget, szilárdan rögzítve az elméjében a cseppkövek
elhelyezkedését.
– Készen állsz?
Mara válaszul bekapcsolta a fegyverét. A penge kék fénye elvegyült a világítópálcából áradó
fehérséggel.
– Ha te készen állsz, én is!
– Helyes – bólintott Luke próbálva elrejteni bosszúságát, miközben hozzáadta fénykardja zöldjét a
fénykavalkádhoz. – Rajta!
Egyszerre hajlították be a karjaikat és dobták el a fegyvereiket, melyek pörögve repültek át a
barlangon, könnyen és hatékonyan átvágva magukat a kiálló kőtüskéken.
 Legalábbis a Luke-é. Ami a Maráét illeti…
A lány megpróbálta. Tényleg megpróbálta. Luke érezte a testtartásából, kinyújtott kezéből, a
körülötte statikus kisülésként sercegő mentális feszültségéből.
Ám ahogy azt egyszer Yoda mester mondta: „Csináld! Vagy ne csináld! Ne próbálkozz!” És most,
mint ahogy akkor sem, valóban nem lehetett próbálkozni. Mara fénykardja a barlang közepén járhatott,
mikor megremegett, pörgésének ritmusa megtört, és a penge hegye lebukva sekély vájatokat mart a
talajba. Aztán pár másodpercre kiegyenlítődött a mozgása, csak hogy ismét lelassuljon, ahogy a lány
majdnem elvesztette az uralmát fölötte.
Luke kétszer is ellenállhatatlan kísértést érzett, hogy segítsen neki; könnyűszerrel tudta volna
irányítani mind a két fegyvert. De végül mind a két alkalommal ellenállt a csábításnak. Épp elég volt
neki a dühös és csalódott Mara Jade; egyáltalán nem állt készen szembenézni a dühös, csalódott és
magát lekezelve érzővel.
A feladatot egyébként is végrehajtotta, még ha egy kicsit kapkodva is. Ami pedig a bemutató
másodlagos célját illeti, nézőközönségük semmit sem vett észre az apró zavarokból. A qom jhák
visítozásának és csiripelésének kakofóniája betöltötte Luke fülét és elméjét, ahogy a cseppkövek a
mennyezetről lezuhanva darabokra törtek körülöttük a lenti sziklákon.
Azonban sem a kövek puffanásai, sem a qom jhák rémült kiáltozása nem tudta elnyomni Szelek
Gyermeke diadalittas vijjogását.
Megmondtam – látjátok, megmondtam! – károgta. Égben Járó Jedi hatalmas harcos, akárcsak
társa, Jade Mara!
Luke enyhe bűntudattal úgy igazította fénykardja útját, hogy az Mara valamivel lassabb fegyverével
egyszerre térjen vissza hozzá.
– A harc senkit sem tesz naggyá, Szelek Gyermeke – feddte meg szelíden az ifjú qom qaet,
miközben kikapcsolta és az övére akasztotta fénykardját. – A Jediknek a küzdelem mindig csak az
utolsó menedék lehet.
Értem, felelte Szelek Gyermeke. Gondolatának tónusából egyértelműen érződött, hogy a legkevésbé
sem érti. De amikor majd elpusztítjátok a Rettegetteket…
– Mi nem pusztítunk el senkit! – szögezte le Luke. – Legalábbis addig nem, míg meg nem
próbáltunk szót érteni velük.
– A helyedben én feladnám! – kiáltott hátra a válla fölött Mara, aki már elindult a szűk rés irányába.
– Majd megérti, ha látja néhány barátját csatában elesni. Addig nem.
Luke-nak elszorult a torka. Obi-wan, Biggs, Dack – a lista egyre hosszabb lett.
– Akkor, remélem, sohasem érti meg – morogta.
– Ó, dehogynem! – biztosította Mara sötéten. A hangja furcsán visszhangzott, ahogy bedugta a fejét
a résbe, és körbelendítette világítópálcáját. – Előbb-utóbb mindenki megérti.
Ellépett a réstől, és újra kézbe vette a fénykardját.
– Jöhettek… csak egy kicsit kell igazítani a sziklákon. Egy perc, és készen is leszek.
Hat órával később Luke végre pihenőt rendelt el.
– Épp ideje volt – nyögte Mara, miközben igyekezett a lehető legkényelmesebb pózban
elhelyezkedni a hideg sziklákon. – Már kezdtem attól félni, hogy még ma éjjel oda akarsz érni a Nagy
Toronyhoz.
– Bárcsak úgy lenne! – sóhajtott fel Luke. Lesöpört néhány kavicsot a lánnyal szemközti szikláról
és leült. Közel sem tűnt olyan fáradtnak, mint amilyennek ő érezte magát, vette észre Mara kissé
bosszúsan. És csak remélhette, hogy a férfi pusztán jobban titkolja a kimerültségét.
– Olyan érzésem van, hogy szorít minket az idő – folytatta Luke.
– Téged mindig szorít az idő – hunyta le Mara a szemét. – Megfordult már valaha a fejedben, hogy
egyszer, csak egyetlenegyszer valaki másra hagyj mindent?
Érezte a Jedi érzelmeinek változását, és magában találgatni kezdett, hogy az arckifejezése sértett,
dühös vagy méltatlankodó lesz-e, mire kinyitja a szemét.
Enyhe meglepetéssel állapította meg, hogy egyik sem. Mindössze higgadt érdeklődést látott rajta.
– Úgy gondolod, túl sokat vállalok magamra?
– Igen – bólintott a lány, feszülten figyelve az arcát. – Miért? Szerinted nem?
– Pár évvel ezelőtt ezt mondtam volna – vont vállat Luke. – Most… nem tudom.
– Aha – hümmögte Mara. Először az a kijelentés a cavrilhu kalózok aszteroidabázisán, hogy
megpróbálja visszafogni az Erő használatát, most meg ez a burkolt beismerés, hogy talán túl sokat
vállal. Ez valóban fejlődés. – Persze ha te nem csinálsz meg mindent, akkor ki fogja?
A közelben kuporgó Szelek Gyermeke mondott valamit, mire Luke elmosolyodott.
– Nem, Szelek Gyermeke – csóválta meg a fejét. – Még egy Jedi-mester sem csinálhat meg
mindent. Ami azt illeti – vetett egy furcsa pillantást Marára –, úgy tűnik, néha pontosan az a Jedi-
mester feladata, hogy ne csináljon semmit.
Ehhez már Indákból Építőnek is hozzá kellett szólnia.
– Igen – bólintott Luke.
– Mit mondott? – kérdezte Mara.
– Valami qom jha-közmondást idézett – válaszolta Luke. – Hogy sok inda összefonva erősebb, mint
ugyanannyi külön-külön. Az hiszem, valamilyen formában az Új Köztársaság minden bolygóján
megtalálható.
Mara keserűen a qom jhára nézett.
– Tudod, valaha az egész Birodalom területén hallottam Palpatine hangját. Úgy értem, bárhol…. a
Magban, a Középső Gyűrűben, sőt egyszer még a Peremvilágok egyikén is.
– A qom jhákat pedig még a barlang másik végéből sem érted meg – tette hozzá Luke. – Idegesítő
lehet.
– Az „idegesítő” nem a legmegfelelőbb szó erre – mondta Mara csípősen. – Hogy lehet az, hogy te
hallod őket, én meg nem? Már ha nem valami különleges Jedi-titok.
A férfi megőrizte higgadtságát.
– Ami azt illeti, éppen hogy az – felelte. – Bár igazából nem titok. Az a gond, hogy nem vagy Jedi.
– Mert, mert nem végeztem el az akadémiádat? – hördült fel Mara.
– Szó sincs erről. Úgy is Jedi lehet valakiből, hogy nem végi el semmiféle akadémiát. – Alig
észrevehetően tétovázott egy pillanatig. – De ha már szóba került: miért nem jöttél vissza?
Mara az arcát tanulmányozta; nem tudta eldönteni, van-e kedve most belemenni ebbe.
– Fontosabb dolgom volt – bökte ki végül.
– Értem – bólintott Luke; és a lány ez alkalommal határozottan érezte az érzelmei változását. –
Például be kellett járnod Landóval az egész Új Köztársaságot, igaz?
– Nocsak, nocsak! – vonta föl enyhén a szemöldökét Mara – Csak nem féltékenységet látok
felcsillanni a szemedben?
Luke ismét meglepetést okozott neki. Az az előbbi érzelemrezdülés nem lángolt fel, mint zsarátnok
a szélben, hanem egyfajta szelíd szomorúsággá halványult.
– Nem féltékenység – felelte Luke halkan. – Csalódottság. Mindvégig azt reméltem, hogy
visszajössz és befejezed a képzést.
– Akkor nem remélted elég erősen! – csattant fel Mara, elfojtva magában a különös módon rátörő
keserűséget. – Azt hittem, hogy azok után, amin a Myrkren és a Waylanden átmentünk, legalább egy
kis odafigyelést megérdemlek tőled. De akárhányszor csak megjelentem, odaköszöntél nekem, aztán
tudomást sem vettél rólam. Kyp Durron vagy valamelyik másik kölyök… ők kötötték le az összes
figyelmedet!
Luke összerezzent.
– Igazad van – ismerte el. – Azt hittem… azt hittem, rád nem kell annyira odafigyelni, mint rájuk.
Kyp fiatalabb volt, tapasztalatlanabb… – halt el a hangja.
– És mire mentél vele? – Mara nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy odaszúrjon egyet. –
Majdnem tönkretette az egész akadémiát, nem is beszélve rólad, az Új Köztársaságról, meg mindenről,
ami az útjába került.
– Nemcsak az ő hibája volt – tiltakozott Luke erőtlenül. – Exar Kun, a Sith Lord hajszolta a sötét
oldal felé.
– Na ne mondd! – horkant fel Mara, pedig tudta, hogy megint egyenesen a felé a téma felé tart, amit
egyelőre el akart kerülni. – És mégis, kinek az ötlete volt, hogy a Yavinon állítsa fel az akadémiát? És
ki döntött úgy, hogy maradjon is ott, miután vége lett az Exar Kun okozta felfordulásnak?
– Én – nézett egyenesen a szemébe Luke. – Mire akarsz kilyukadni?
Mara elfintorodott. Sem a hely sem az idő nem volt alkalmas erre.
– Csak azt akarom mondani, hogy te sem vagy tévedhetetlen – kerülte el ismét a témát. – Ez már
önmagában elég kellene lennie ahhoz, hogy ne vállalj mindent magadra.
 – Hé, én ezt nem vitatom! – tiltakozott Luke halvány mosollyal az arcán. – Egy új embert látsz
magad előtt… tényleg. Vagy talán nem hagytam, hogy végig te irányítsd a fénykardodat az előbb, a
barlangban?
– Kösz, hogy eszembe juttattad – morogta Mara, érezve, hogy az arca lángba borul. – Azt hittem,
jobb a kontrollom.
– Gyakran a hosszú, folyamatos kontrollt a legnehezebb elsajátítani – nyugtatta meg Luke. – De
kitaláltam rá egy speciális technikát. Gyere, fogd a fénykardod, megmutatom!
Mara megemelte a csípőjét, hogy szabaddá tegye a fegyvert – közben mintegy véletlenül arrébb
tette a lábát a szikláról, amely kezdett kényelmetlenül élessé válni –, majd megfogta és maga elé
emelte a fénykardot.
– Bekapcsoljam? – kérdezte, megragadva az Erővel, és elengedve a kezeivel.
– Nem, nem szükséges – intett Luke. – Rendben, most pedig tartsd meg szilárdan magad előtt!
Tartsd rajta a szemed, de ugyanakkor az elmédben is vetítsd magad elé, ahogy ott lebeg. Meg tudod
csinálni?
Mara félig lehunyta a szemét, gondolatai visszaszáguldottak a tíz évvel korábban a Wayland
erdőségében együtt megtett útra. Luke akkor is könnyedén belecsusszant a tanár, ő maga pedig a
tanítvány szerepébe.
Azóta azonban sok minden megváltozott. És ez alkalommal talán ő lesz az, aki a fontosabb leckét
adja.
– Oké, megvan – biccentett. – És most?

Mara gyorsan tanult, ahogy azt Luke már a múltban is észrevette, és könnyedén elsajátította a
fókuszáló technika alapjait. Egy fél óráig még gyakoroltak, aztán ideje lett továbbindulni.
– Remélem, nem pont akkor fog elfogyni a droidod energiája, mikor odaérünk – jegyezte meg
Mara, miközben Luke az Erő segítségével átemelte Artut egy újabb sziklákkal borított részen.
– Jól nézne ki, ha azért vonszoltuk volna végig magunkkal egész úton, hogy utána csak dekoráció
legyen belőle.
– Minden rendben lesz – nyugtatta meg Luke. – Pillanatnyilag nem sok energiát fogyaszt, és
miközben idefelé jöttünk, a droidod ellátta néhány tartalék energiacellával.
– Várj egy pillanatot! – ráncolta a homlokát Mara. – Az én droidom, Slips? Azt hittem, az X-
szárnyúddal jöttél.
– A bolygóra azzal szálltunk le, igen – felelte Luke. – A rendszerbe viszont a Jade's Fire-rel. Úgy
tűnik, elfelejtettem szólni róla.
– Úgy tűnik! – horkant fel Mara, s Luke összerezzent a lány érzelmein átvillanó dühtől. – Ki a fene
adott rá engedélyt? Hagyd! Karrde volt az, igaz?
– A Defenderednek nincs hiperhajtóműve – mondta Luke, tisztán hallva a mentegetőzést saját
hangjában. – Az X-szárnyú pilótafülkéjében pedig elég szűkösen lennénk.
– Igen, igazad van – ismerte el Mara vonakodva.
Luke érezte, ahogy a lány legyűri magában annak a dolognak az ösztönös féltését, ami az egyetlen
volt az egész univerzumban, amit igazán a magáénak tudhatott.
– Remélem, jól elrejtetted odakint. Úgy értem, tényleg nagyon jól.
– Jól elrejtettem – biztosította Luke. – Tudom, milyen sokat jelent neked az a hajó.
– És ajánlom, egy karcolást se találjak a festésen! – figyelmeztette Mara. – Gondolom, a
távvezérlőjét nem hoztad magaddal?
– Ami azt illeti, magammal hoztam – ráncolta össze enyhén a homlokát Luke, miközben beletúrt az
egyik zsebébe. Furcsa módon egy régi emlék ugrott elő az elméje mélyéről: mikor egyszer visszament
a Dagobára, talált egy ősöreg, valami klónháború előtti hajóról származó távvezérlőt. Nem tudta, mi
lehet az, Artu azonban emlékezett rá, hogy Landónál látott már egy hasonló szerkezetet, úgyhogy
elindultak Lando nklloni bányájára, hogy tőle kérjenek segítséget. Véletlenül épp időben érkeztek,
hogy segítsenek Hannak és Leiának visszaverni Thrawn támadását.
De miért tört rá most ez az emlék? Mert Mara itt áll mellette, és akkor látta őt először a
látomásaiban? Vagy az az ősi távvezérlő lehet az oka – vagy a Fire távvezérlője, vagy általában a
távvezérlők?
Mara különös tekintettel méregette.
 – Valami baj van? – kérdezte.
– Elkalandoztak a gondolataim – vette elő és nyújtotta át a távvezérlőt Luke a lánynak. – De innen
nem fogod elérni a Fire-t. Kívül vagyunk a hatósugarán, és ha jól emlékszem, a távvezérlő szigorúan
csak egyenes vonalban ad.
– Nem, van széles sávú üzemmódja is – rázta meg a fejét Mara. – Annak a hatósugara viszont
tényleg nagyon szűk. De talán a Nagy Toronyban találunk egy erősítőt, amin át tudom küldeni a
jelzést.
– Bár – zárta le még egy utolsó morgással a témát – mérget vehetsz rá, hogy addig nem hívom elő a
rejtekhelyéről, amíg nem semlegesítjük ezeknek az idegeneknek a vadászgépeit. Erről jut eszembe,
még nem mondtad el, mi történt azzal a kettővel, akikkel összefutottál.
– Nem is nagyon lehet erről mondani semmit – kapcsolta be Luke a fénykardját. Egy gyors
suhintás, és újabb, az útjukat eltorlaszoló cseppkő zuhant a földre. – Azt mondták, maradjak mellettük,
aztán csináltak néhány gyors fordulót. Akkor azt hittem, ürügyet keresnek, hogy tüzet nyithassanak
rám.
– Szerintem inkább azt akarták látni, milyen hajóval és milyen pilótával akadtak össze – vélte Mara.
– Végül én is erre jutottam – értett egyet Luke, miközben kinyúlt az Erővel, és átemelte Artut a
törmeléken. – Akárhogy is; megvárták, amíg már csak néhány kilométerre voltunk a Nagy Toronytól,
és tüzet nyitottak. Bevágtam abba a kanyonsorba, amit a felvételeiden láttam, és sikerült leráznom
őket.
Mara egy pillanatig hallgatott.
– Azt mondták, maradj mellettük? Ezek szerint Basic nyelven beszéltek?
– A végén – bólintott Luke. – Ugyanazzal az üzenettel kezdték, amit te és Karrde vettetek fel, mikor
az egyik megsturcolt Booster Terrik csillagrombolóját.
– Gondolom, azt is Karrde adta át neked – komorodott el hirtelen Mara. – A többit is megmutatta?
– Ezen kívül csak a földet érésed helyét árulta el – nézett Luke. – Van még más is?
– Igen, és semmi jót nem jelent – bólintott Mara. – Egy: az üzenetben szerepel Thrawn neve. Kettő:
a húgod rábukkant egy sérült adatkártyára a Tantiss-hegy mellett, aminek az állt a címkéjén, hogy
„Thrawn Keze”.
Thrawn Keze.
– Nem tetszik ez nekem – csóválta meg a fejét Luke.
– Senkinek sem tetszik, aki eddig hallotta – értett egyet Mara komoran. – A kérdés csak az, hogy
mit jelenthet?
– Te a Császár Keze voltál – emlékeztette Luke. – Nem lehetett Thrawnnak is egy ilyen ügynöke?
– Először mindenki ezt kérdezte – válaszolta Mara, és a férfi érezte, hogy egy pillanatra feltámad
benne az idegesség. – Utána pedig azt, hogy nem lehet-e egy olyan szuperfegyver, mint a Halálcsillag.
De igazság szerint egyik sem lenne Thrawn stílusa.
– Nem, az ő stílusa az volt, hogy valami zseniális stratégiával legyűrjön mindenkit, mint egy
rankor! – horkant fel Luke.
– Tömören fogalmazva – bólintott Mara. – Az adatkártya viszont akkor is az Uralkodó
magánraktárából került elő, úgyhogy jelenteni kell valamit. Palpatine sohasem talált volna ki álhíreket
a saját szórakoztatására.
– Hát, akármit is jelent, úgy látszik, a barátaink a Nagy Toronyban valamilyen kapcsolatban állnak
Thrawnnal – vélte Luke. – Kíváncsi lennék, nem a fajának tagjai-e.
– Na, ez aztán vidám gondolat! – morogta Mara. – Bízzunk benne, hogy nem az egész faj olyan
taktikai zseni, mint ő volt.
– Igen – suttogta Luke.
Ám ahogy bekapcsolta fénykardját, hogy eltávolítson egy újabb kőakadályt az útjukból, egy komor
gondolat tört rá. Ha Thrawn Keze egy orgyilkos vagy egy különleges ügynök…
– Már megint töröd valamin a fejed – állapította meg Mara. – Gyerünk, ki vele!
– Csak az jutott eszembe, hogy Thrawn Keze talán egy tanítvány – fordult felé Luke. – Valaki, akit
a főadmirális arra képzett, hogy a helyébe lépjen, ha történne vele valami.
– Akkor hol van? – kérdezte Mara. – Tíz év telt el Thrawn halála óta. Miért nem állt még elő ez a
rejtélyes tanítvány?
– Lehet, hogy még nem tartotta magát elég felkészültnek – vélte Luke. – Talán úgy vélte, több időre
és tanulásra van még szüksége, hogy Thrawn örökébe léphessen.
– Vagy pedig csak a megfelelő pillanatra vár – jegyezte meg Mara. A világítópálca rideg fényében
látszott, hogy az arca hirtelen feszültté válik.
Luke vett egy mély lélegzetet; a barlang hűvös levegője egyszerre kifejezetten hidegnek tűnt az
orrában.
– Például arra a pillanatra, amikor az Új Köztársaságot a széthullás veszélye fenyegeti a Caamas-
ügy miatt.
– Thrawn pontosan így használta volna ki a helyzet adta előnyt – helyeselt Mara. – Ami azt illeti, a
gyakorlatilag nullára olvadt birodalmi erőforrásokkal ez az egyetlen, amit egyáltalán tehet.
Egy hosszú pillanatig szótlanul meredtek egymásra.
– Azt hiszem – törte meg végül a csendet Mara –, jobb lesz, ha valahogy bejutunk abba a toronyba,
és kiderítjük, pontosan mi is folyik ott.
– Igen, igazad van – fordította a menetirányukba Luke a világítópálcáját, egy fokkal megnövelve a
fényerejét. A járat, amiben voltak, körülbelül ötméternyire tágas barlanggá szélesedett, melyben
elveszett a világítópálca fénye. Luke tett egy lépést előre…
És megtorpant az elméje mélyéről érkező finom bizsergésre. Valahol előttük…
– Én is érzem – suttogta Mara a háta mögött. – De nem olyan, mint általában a vészjelzéseim.
– Talán nem olyan veszélyes – vélte Luke. – Legalábbis ránk nem.
Artu felcsipogott, hangjának sikerült egyszerre gyanakvó és kétségbeesett színezetet adnia.
– Nem úgy értette, hogy rád veszélyes – csitította Mara. – Látod, Luke?
– Igen – mosolyodott el Luke feszülten. Előttük a három qom jha vezető, akik eddig ide-oda
röpködtek a lassú járású csapat fölött, most némán kuporgott a barlang bejárata előtt, a mennyezeten. –
Azt hinné az ember, van valami odabent, amibe nem szívesen futnának bele.
– És mintha elfelejtettek volna szólni nekünk róla – mutatott rá Mara. – Újabb próba?
– Talán – vélte Luke. – Ne, Szelek Gyermeke! Maradj itt!
Én nem látok veszélyt, tiltakozott az ifjú qom qae. Mindazonáltal engedelmesen leszállt egy
cseppkőre a barlang bejárata előtt. Mi lehet veszélyes itt?
– Épp most próbáljuk kitalálni – morogta Luke, s a fénykardját megmarkolva lassan elindult az üreg
felé. – Mara?
– Itt vagyok mögötted – jött a válasz. – Kezeljem a fényeket?
– Ha megtennéd – nyújtotta hátra a válla fölött a világítópálcát Luke. Minden érzékével kinyúlt
maga elé, és átlépett a nyíláson.
Egy hosszú pillanatig mozdulatlanná dermedve állt, a környezetét tanulmányozta, ahogy Mara
lassan körbevilágított a fénysugarakkal. A barlang lenyűgözően tág és magas volt, a többé-kevésbé
egyenletes padlón pedig néhány sekély patakocska csörgedezett. A cseppköveknek, amelyeken eddig át
kellett vágniuk magukat, nyomuk sem volt, a falak alját azonban fél méter átmérőjű, láthatólag mélyen
a sziklába nyúló lyukak pettyezték. Az egész barlangot – a falakat, a mennyezetet, a talajt, még a
patakok medrét is – valami vastag, fehér, mohaszerű anyag borította. A helyiség a másik végén egy
ugyanolyan járattá szűkült, mint amilyenben pillanatnyilag álltak.
– Valahol lennie kell a felszínre vezető nyílásoknak – mondta Mara halkan. A lehelete forrón
csapódott Luke tarkójára. – Nincs fény, de érezni lehet a légmozgást. És víz is van.
– Igen – suttogta Luke. Levegő, víz, növényi élet… még ha moha is… egy teljes ökológiai rendszer
lehet idelent. Amelyben akár ragadozók is élhetnek.
– Meg akarod kínálni egy tápanyagrúddal? – vetette fel Mara.
– Próbáljunk ki előbb egy követ – hajolt le Luke, és fölvett egy ökölnyi szikladarabot. Elhajította a
barlang közepe felé, és amikor az a padló felé kezdett zuhanni, elkapta az Erővel, és oldalra rántotta…
És a falból váratlanul előcsapott, majd visszarándult valami.
A kő ugyanazzal a mozdulattal eltűnt.
– Hűha! – álmélkodott Luke, ahogy Mara világítópálcáinak fényénél szemügyre vette a falnak azt a
részét. – Te láttad, honnan jött?
– Valahonnan onnan, azt hiszem – felelte Mara. – Túl gyorsan eltűnt… ott van. Látod?
Luke bólintott. Az egyik mély lyukból széles kavicsözön zúdult alá hangtalanul a fehér mohán. A
moha alatt mintha mozgott volna valami, amíg a kődarabok lesiklottak rajta, aztán egyszer csak
minden újra csendes és mozdulatlan lett.
 – Úgy látszik, nem szereti a követ – jegyezte meg Mara.
– Mégiscsak a tápanyagrúdnál kellett volna maradnunk – helyeselt Luke. Kinyúlt az Erővel, és
visszajátszotta maga előtt a történteket, de ez sem segített; túl gyorsan történt minden. – Láttad, mi volt
az?
– Valamilyen nyelv vagy csáp, azt hiszem – válaszolta Mara. – A lény teste valószínűleg a lyukban
van.
– És valószínűleg nincs egyedül – mérte végig a barlang falán található lyukakat Luke. – Van
valami ötleted?
– Kezdetnek talán megnézhetnénk egyet közelebbről – javasolta Mara. – Érzékelsz értelmet
odabent?
Luke benyúlt a barlangba az Erővel.
– Nem – rázta meg a fejét. – Semmit.
– Akkor egyszerű ragadozók – lépett mellé és nyújtotta át neki a világítópálcákat a lány. – Ez jó.
Lennél szíves félreállni az útból?
– Mit akarsz csinálni? – kérdezte Luke homlokráncolva, miközben Mara előhúzta és bekapcsolta
fénykardját.
– Mondtam: megnézek egyet közelebbről – válaszolta a lány. Maga elé tartotta a fegyvert,
megragadta az Erővel, és lassan pörgetni kezdte. A fénykard szorosan a fal mentén maradva ellebegett
bal felé. Odaért az egyik lyukhoz…
Majd egy fényvillanás, és a szétvágott kő csikorgása közepette eltűnt odabent.
Jade Mara! – visította Szelek Gyermeke. A fegyver-karmod…
– Minden rendben – csillapította le Luke. Nem mert Marára nézni, inkább a lyukra szegezte a
tekintetét. Ha a lány elszámította magát…
Ekkor a szikla újra megcsikordult, és egy hosszú, csigaszerű lény vonaglott elő a lyukból. Testét
teljesen elborította a féltucatnyi sebből ömlő rózsaszín vér. Szinte groteszk lassúsággal siklott le a
mohával fedett falon, hogy a kőpadlónak ütközve megálljon.
Ernyedt szájából kibuggyant hosszú, feltekeredett nyelve, amit Mara fénykardja követett.
Az egyik qom jha felvijjogott.
Szóval így néznek ki! – álmélkodott Ígéretek Megtartója.
– Még sohasem láttátok őket? – kérdezte Luke.
Nem, válaszolta a qom jha. Csak harminc téllel ezelőtt találkoztunk velük először.
– Tényleg? – vonta föl a szemöldökét Luke. – Azelőtt nem voltak itt, vagy nem láttátok őket?
Erre a kérdésre nem tudok válaszolni, mondta Ígéretek Megtartója. A qom jhák csak ritkán vetődnek
a barlangnak erre a részére.
– Valami gond van? – kérdezte Mara, miközben kinyúlt az Erővel a fénykardjáért.
– Felmerült a kérdés, hogy harminc évvel ezelőtt ugyanilyen volt-e ez a barlang – magyarázta Luke.
– Érdekes – mérte végig undorral véres fegyverét Mara. Odalebegtette a barlang sarkába, és
alaposan ledörgölte a fehér mohán. – Lehet, hogy akkor költözött be valaki a Nagy Toronyba, és így
akarta elriasztani a véletlenül erre vetődőket?
– Ez is egy lehetőség – értett egyet Luke.
– Nos, én megtettem a magamét – vette szemügyre ismét a fénykardját Mara. – A következő a tiéd
lehet… úgy harminc lehet összesen?
– Nagyjából – bólintott Luke, gyorsan felbecsülve a barlang falain tátongó lyukak számát. –
Szerinted elég okosak ahhoz, hogy észrevegyék, mi túl nagyok vagyunk ahhoz, hogy megegyenek?
– A helyedben én nem számítanék rá – mondta Mara szárazon. – Több mint elég izom és sebesség
van azok mögött a nyelvek mögött ahhoz, hogy bármilyen csontot eltörjenek.
– Egyetértek. És azt hiszem, úgysem tudunk átmenni a barlangon, hogy ne érjenek el minket.
– Erre sem számítanék – felelte Mara. – De elég egyszerűnek tűnik a dolog. Elindulunk az egyik fal
mellett, és szép sorban feldaraboljuk őket, ahogy haladunk.
Luke elfintorodott. Persze, elég egyszerű, de milyen véres! Ezek a lények valóban nem értelmesek,
és természetesen életbevágóam fontos, hogy ő és Mara átjusson közöttük. Ám ettől függetlenül a
legkevésbé sem tetszett neki a tömegmészárlás gondolata.
De talán van más megoldás is.
– Ígéretek Megtartója, te nyilván találkoztál már ezekkel a lényekkel – nézett hátra a válla fölött. –
Mit esznek?
Ígéretek Megtartója meglebbentette a szárnyait.
Minden évszak elején és végén vándorolni kezdenek a rovarok.
– Mit? – kérdezte Mara.
– Vándorló rovarokat – fordította Luke.
– Aha – bólintott Mara. – De gondolom, a friss qom jha-húst sem vetik meg.
Ne sértegess, Jade Mara! – rázta meg a szárnyait figyelmeztetően Kövek Hasítója.
– Ami persze nem magyarázza, min élnek most – folytatta Mara.
– Nem sok rovar van itt lent.
– Legalábbis látható – egészítette ki Luke. Kikapcsolta a fénykardját, és szorosan a fal mellett
maradva beoldalazott a barlangba. Amennyire csak tudta, kinyújtotta a fegyvere markolatát, és élesen
beledöfött vele a mohába.
Hirtelen morajló zümmögés támadt; s a moha rejtett üregeiből egy tucatnyi hatalmas rovar robbant
ki, szétszóródva minden irányba.
Nem jutottak túl messzire. Amint útnak indultak, a levegő csapkodó nyelvekkel telt meg, és egy
másodperccel később újra csend honolt a helyiségben.
Luke mögött Artu idegesen gurgulázott egyet.
– Érdekes – jegyezte meg Mara. – Az a moharéteg vastagabb lehet, mint hinné az ember. Remélem
– nézett Luke szemébe –, nem azzal akarsz előállni, hogy kezdjük el veregetni a falakat, és surranjunk
át, amíg ezek a dögök esznek.
– Pedig félig igazad van – kapcsolta be a fénykardját Luke, ismét belépve a barlangba. A ragyogó
penge hegyét belemélyesztette a mohába, és egyméteres oldalú négyzetet vágott a mindent beborító
anyagba. Aztán lekapcsolta a fénykardot, visszaakasztotta az övére, belekapaszkodott a tábla szélébe és
meghúzta.
A tizenöt centiméter vastag darab fura cuppanó hang kíséretében engedett. Luke az alkarjaira
fektetve próbálta nagyjából egyben tartani, s összerezzent a több száz váratlanul felzavart, ide-oda
futkosó vagy a mohába temetkezni próbáló rovar láttán.
– Szép – lépett mellé Mara. – És most etetés?
– Az a terv – válaszolta Luke a következő lyuk felé oldalazva. Odadobta elé a táblát, a nyelv
kivágódott, és a moha helyén csak egy kavargó porfelhő maradt.
– Lássuk, bevált-e – lépett el Luke mellett Mara, hogy fénykardja pengéjét az üreg szája elé tartsa.
Nem történt semmi.
– Úgy tűnik, bevált – döntötte el a lány. – Gyorsan vigyük át a droidot, amíg még zabál.
– Helyes – fordult hátra és ragadta meg az Erővel Luke Artut. – Szelek Gyermeke, qom jhák…
indulás!
Egy perccel később már mind a lyuk túlsó oldalán álltak.
– Nos, le vagyok nyűgözve – jelentette ki Mara, miközben csatlakozott hozzájuk az üreg mellett
elfoglalt őrhelyéről.
– És nem kellett ölnünk – mutatott rá Luke, bekapcsolt fénykarddal elindulva a következő ragadozó
rejtekhelye felé.
– Csak egy csomó rovart – helyesbített Mara. – Egyébként van valami bajod a bogarakkal?
Luke azt hitte, jobban sikerült lepleznie ezt.
– Azokra a drochokra emlékeztetnek, ez minden. Semmi különösebb bajom nincs velük.
– Aha. – Mara kikapcsolta a fénykardját, és odalépett a férfi mögé. – Tudod mit: te vágod, én
letépem. Oké?

Két órával később úgy döntöttek, megállnak éjszakára.

– Legalábbis azt hiszem, éjszaka van – ráncolta a homlokát Luke az órájára nézve. – Most látom
csak, hogy elfelejtettem hozzáállítani a helyi időhöz ezt a vackot.
– Éjszaka van – biztosította Mara, hálásan hátradőlve a kiválasztott sziklán. Tudta, hogy később
komoly, a nedvesség és az éles peremek okozta fájdalmakkal és zsibbadtsággal kell majd fizetnie ezért.
Pillanatnyilag azonban remek érzés volt. – Az éjszaka az az időszak, amikor minden jó fiúnak és jó
kislánynak aludnia kell. Tehát most egyértelműen éjszaka van.
– Ha te mondod – vont vállat Luke.
 Mara kinyitotta a szemét és ránézett. Valami rezdülést érzett a férfi érzelmeiben.
– Miért, nem így van? – kérdezte. Luke megrázta a fejét.
– De, igazad van – ismerte el egy kicsit vonakodva. – Szükségünk van az alvásra.
Mi helyett? Mara az Erővel kinyúlva próbált mélyebbre hatolni a Jedi elméjében. Azonban szilárd
gátakba ütközött, semmi mást nem érzett, csak bizonytalanság falát, elvegyülve…
Összeráncolta a homlokát. Zavarral? Valóban zavarban lenne Luke?
Zavarban volt. És már maga a tény, hogy a nagy Luke Skywalker Jedi-mester egyáltalán képes volt
erre az érzelemre, a fejlődése határozott bizonyítékának számított.
Marának pedig esze ágában sem volt megkönnyíteni a dolgát. Majd ha Luke egyszer hajlandó lesz
annyira megnyitni a maga köré vont páncélt, hogy rákérdezzen a Landóval való kapcsolatára, akkor
elmondja neki. Addig azonban nem.
És addigra talán képes lesz meghallani a többi, még zavarba ejtőbb dolgot is, amit el kellett árulnia.
Talán.

11. FEJEZET

– Szóval ez lenne az? – kérdezte Wedge hanyagul nekitámaszkodva a parkot szegélyező, ódivatú
bothai lámpaoszlopok egyikének. A nyílt térség közepén egy fehéren csillogó kupola állt.
– Ez az – erősítette meg Corran az adattáblájára pillantva. – Legalábbis e szerint.
Wedge a park széle felé fordította a tekintetét, az azt körülölelő útra és színes zászlókkal díszített
üzletekre. Láthatólag piacnap volt, több száz bothai és külvilági gyalogos kavargott a környéken.
– Szerintem nem normálisak – mondta Corrannak. – Egy ilyen célpontot…
Elhallgatott, ahogy két duros haladt el mellettük a park közepe felé.
– …nyilvános helyre tenni – folytatta halkabban –, szinte maga hívja a bajt.
– Másfelől viszont ha az ember a planetáris pajzsrendszer egyik oszlopát a fővárosba helyezi, akkor
gyakorlatilag garantálja annak a biztonságát – mutatott rá Corran. – És az ideérkező üzletemberek is
jobban érzik magukat tőle.
– A bothaiak mindig is adtak a látszatra – ismerte el Wedge savanyúan.
Ám még ezzel együtt is be kellett látnia, hogy a hely korántsem olyan védtelen, mint amilyennek
látszik. A Bel Iblistől kapott adatok szerint a kupolát különleges tartósacél-ötvözetből építették, ablakai
egyáltalán nem voltak, ajtaja is csak egy, és az automatikus védelmi rendszeren kívül seregnyi őr is
vigyázta. Maga a pajzsgenerátor két szinttel a föld alatt helyezkedett el, önfenntartó tartalék
energiaforrással, egy teremnyi pótalkatrésszel és egy technikuscsapattal, akik állítólag két óra alatt szét
tudták szedni és össze tudták rakni az egész rendszert.
– Ez igaz, de ettől függetlenül sohasem hagyták védtelenül a feneküket – vélte Corran. –
Hétszeresen biztosítanak mindent, ami…
Elhallgatott, ahogy egy csoport élénk társalgásba merült bothai furakodott át kettejük között. A
társaságot követő párost még jobban lekötötte a beszélgetés; az egyikük egyenesen nekiment Wedge-
nek, s majdnem felborította.
– Az egész klánom nevében bocsánatot kérek, uram! – hápogta a szégyentől és zavartól hullámzó
szőrrel, miközben gyorsan hátrálni kezdett… egyenesen Corran felé. A férfi megpróbált oldalra lépni,
de a bothai túl gyorsan mozgott és neki is nekiütközött.
– Te esetlen bolond! – pirított rá a másik bothai, megragadva Corran karját, hogy az el ne essen. –
Az egész klánt szégyenbe hozod! Fogadják el legőszintébb bocsánatkérésünket, drága uraim! Egyikük
sem sérült meg?
– Nem, minden rendben – nyugtatta meg Wedge. Corranra pillantott megerősítésért, de társa csak a
homlokát ráncolta. – Bár, ha jobban meggondoljuk…
– Nagyszerű, nagyszerű! – folytatta a bothai, láthatólag nem igazán törődve a válasszal. Megfogta a
másik karját, és visszafordult vele az üzletek felé. – Hát akkor szép, barátságos napot, drága uraim!
Wedge szorosan Corran mellé lépve nézte, ahogy a két bothai majdnem legázolt egy idős asszonyt a
tömeghez érve, majd eltűnt a gyalogosok áradatában.
– Mi baj? – suttogta. – Megsérültél?
– Nem – felelte Corran lassan, a homlokán elmélyülő ráncokkal. – Csak mintha valami nem
stimmelne ezzel a…
 Váratlanul a tunikájára csapott mind a két kezével, s a homlok-ráncolás mély döbbenetnek adta át a
helyét.
– Droykra! Elvette a tárcámat!
– Micsoda? – csattant fel Wedge beletúrva a saját zsebébe.
Ami szintén üresen tátongott.
– Ó, hogy az…
– Gyerünk! – vakkantotta Corran bevetve magát a tömegbe.
– Nem hiszem el! – csörtetett utána Wedge. – Hogy a fenébe csinálták?
– Nem tudom! – kiáltotta hátra Corran a válla fölött, egyik járókelőt a másik után lökve félre. –
Esküdni mertem volna, hogy az összes trükköt ismerem. Gondolom, nem láttad a nyakukban lógó
klánpecsétet?
– Láttam, de nem ismertem fel – mondta Wedge, komplett hülyének érezve magát. Mindenük… a
pénzük, a hitelchipjeik, a civil és katonai azonosítóik… azokban a tárcákban volt. – A tábornok megöl
minket, ha nem szerezzük vissza őket!
– Ja… egyenként és nagyon lassan – helyeselt Corran sötéten. Áttörte magát egy utolsó
csoportosuláson a járda egy ideiglenesen üres foltjára, és megállt. – Látsz valamit? – kérdezte a nyakát
nyújtogatva.
– Semmit – nézett körül Wedge. Fogalma sem volt, mihez kezdenek most. A bothai kormány nem
tudott az ottlétükről, és valószínűleg nagyon dühös lenne, ha kiderülne. Ugyanez állt az Új
Köztársaság képviselőire is. – Feltételezem, nem tudnád… izé?…
– Ha akkor nem vettem észre semmit, amikor közvetlenül mellettünk álltak, akkor valószínűleg
ebből a távolságból sem fogok – legyintett Corran utálkozva. – Remélem, van valami tartalék terved.
– Azt hittem, te hozod magaddal – vágott vissza Wedge savanyúan. Sajnos nagyon úgy tűnt, hogy
nem tehetnek mást: vissza kell menniük a Peregrine-re, az Ord Trasi mellé.
A szóbeszéd szerint Bel Iblis tábornok bámulatos koréliai káromkodásrepertoárral bírt, amely csak
akkor került a felszínre, ha teljesen elöntötte a düh. Wedge-nek még sohasem nyílt alkalma, hogy
ellenőrizze a szóbeszédet. Most azonban valószínűnek tűnt, hogy hamarosan megteheti.
– Nem tudom, hogy fogod ezt megmagyarázni Miraxnak – figyelmeztette társát egy sóhaj
kíséretében.
– Ja… vagy te Leiának – morogta vissza Corran.
– Hé, ifjú urak! Isztok velem egyet?
Wedge megfordult, és egy csillogó szemű öregasszonyt talált maga mellett.
– Tessék?
– Arra kérlek, hogy igyatok velem egy italt! – ismételte meg a nő. – Annyira meleg van, és ez az
erős napfény nem tesz jót az én öreg szemeimnek.
– Elnézést, de pillanatnyilag elég sok a dolgunk – mondta Corran nyersen, miközben lábujjhegyre
ágaskodva újra körülnézett a tömegben.
– Ezek a mai fiatalok! – csóválta a fejét az öregasszony szemrehányóan. – Mindig csak rohannak,
soha nincs idejük leülni és élvezni az életet. Vagy meghallgatni az idősek bölcsességét.
Wedge elfintorodott és visszafordult a tömeg felé, remélve, hogy a vén bolond elérti a célzást. El
sem tudta képzelni, mit keres Drev’starn utcáin.
– Nézze, asszonyom, tényleg sajnálom…
– De nincs időd meginni egy italt egy magányos idős hölggyel? – folytatta sajnálkozó hangon a nő.
– Ez egyszerűen botrány. Különösen így, hogy a magányos idős hölgy fizetne.
Wedge rápillantott, próbált valami határozott és udvarias választ találni, amivel lerázhatná.
– Hölgyem…
A torkán akadt a szó. A nő kinyújtott kézzel két tárgyat tartott elé, hogy vegye szemügyre őket. Két
kicsi, fekete irattárcát.
Az ő tárcáikat.
Wedge érezte, hogy eltátja a száját, miközben most először alaposabban is megnézte az öregasszony
arcát. Ugyanaz a nő volt, akit a két zsebmetsző majdnem felborított sietős távozásuk közben.
– Hé, Corran! – mondta, elvéve a tárcákat az asszony kezéből.
– Hagyd a csudába.
– Mi?… – ordított Corran, ám elharapta a szót, mikor Wedge az orra alá dugta a tárcáját. Gyanakvó
tekintettel elvette, a szeme csak annyira siklott le az öregasszonyról, hogy meggyőződjön róla,
semmije sem tűnt el. – Megkérdezhetem, hogy jutott ezekhez?
A nő a fejét csóválva felkuncogott.
– Milyen nevetségesek is vagytok ti a CorSec*-nél! Belétek programozzák ezt a hangnemet, vagy
csak túl sokat olvassátok a szabályzatot?
Corran és Wedge összenéztek.
– Szeretjük a pontosságot – válaszolta az előbbi óvatos semlegességgel a hangjában. – És már nem
vagyok a CorSec-nél.
– Mindegy – vont vállat a nő. – Akárhogy is, sokkal óvatosabbnak kellene lennetek, fiúk… nagyon
szép családi fotókat hoztatok magatokkal, kár lenne elhagyni őket. Nos, Wedge, most mit szólnál egy
italhoz? Rengeteg megbeszélnivalónk van.
– Miért is ne? – egyezett bele Wedge tartózkodóan, miközben az agyán számtalan kellemetlen
lehetőség futott végig. Ha a nő a helyi bűnözők kezére játssza őket… vagy ami még rosszabb, a
Bosszút szervezethez… vagy ha egyszerűen csak busás jutalmat kezd követelni… – Látom, a nevünket
már tudja. Ha esetleg elárulná a sajátját?…
– Moranda Savich – felelte az. – Régi barátotok, Talon Karrde másodosztályú alkalmazottja.
– És most, hogy jobban belegondolok… ti fizetitek az italt – mondta.

A pincérdroid felszolgálta az italaikat, kilöttyintette a kötelező néhány cseppet a faragott kőasztalra,

elfogadta Wedge érméjét, majd távozott.
– Chakta sai kae! – emelte fel a poharát Moranda. – Jól mondom, Corran? Soha nem voltam biztos
ennek a tósztnak a helyes koréliai kiejtésében.
– Elmegy – morogta Corran. Nyilvánvaló vonakodással emelte föl a tekintetét az adattábláról és
nézett Wedge-re. – Nos?
– Nekem okénak tűnt – vont vállat az.
– Az oké nem elég – felelte Corran sötéten. – Csak úgy bizonyosodhatunk meg róla, hogy ez az
ajánlólevél valóban Karrdétól származik, ha elküldenénk az azonosítókat a Coruscantra.
– Akkor mozgás, vigyétek el az Új Köztársaság követségére, és küldessétek el velük! – javasolta
Moranda, majd hosszan belekortyolt kékeszöld likőrjébe. – Bár, tudjátok, nem vagyunk éppen bővében
az időnek.
– Hát nem – morogta Wedge, próbálva leolvasni valamit arról a teljesen nyugodt arcról. – Sajnos.
– Sajnos nem tehetitek? – fejezte be a mondatot a nő a pohara fölött Wedge-re pillantva. – Igen,
gondoltam. Szomorú.
– Ezt miért mondod? – követelte Corran.
– Mit miért mondok? – vágott vissza Moranda. – Azt, hogy csak magatokra számíthattok, vagy azt,
hogy ez szomorú?
– Az előbbit. Úgy mondtad, mintha félig-meddig számítottál volna rá.
– Ugyan már – legyintett gúnyosan az asszony. – Ne feledd, elég időm volt átnézni a tárcáitokat! Te
milyen következtetésre jutottál volna, ha meglátod, hogy valaki a katonai azonosítóját a civil mögé
dugva hordja?
– Pontosan erről van szó – meredt rá Corran olyan tekintettel, ami Wedge szerint valószínűleg a
koréliai titkosszolgálat szabványos eszköztárába tartozott. – Így már azelőtt tudhattad, hogy nem áll
módunkban ellenőrizni a sztoridat, mielőtt megetettél volna vele minket.
– Ezt meg csak úgy lepötyögtem? – kérdezte Moranda a férfi adattáblájában lévő kártyára mutatva.
– Vagy előhúztad a többi hamisítvány közül – vágott vissza Corran. – Honnan tudhatnánk?
Moranda felemelte és kiürítette a poharát.
– Hagyjuk! – állt fel. – Azt hittem, ugyanazon az oldalon állunk, és talán segíthetünk egymásnak.
Tévedtem. Legközelebb próbáljatok egy kicsit jobban vigyázni a tárcáitokra!
Wedge Corranra nézett, és látta társa alig észrevehető biccentését.
– Kérlek, ülj vissza, Moranda! – fogta meg félig felemelkedve a székéről a nő karját. Fájdalmasan
vékonynak tűnt. – Kérlek!
Az asszony megállt, és fürkészve végigmérte őket. Aztán feszülten elmosolyodva visszaült a
székére.

* CorSec – a koréliai titkosszolgálat bizalmas megnevezése – a ford.

 – Szóval próbára tettetek. Na és átmentem?
– Fogalmazzunk úgy, hogy hajlandóak vagyunk meghallgatni az ajánlatodat – felelte Wedge. –
Kezdjük azzal, hogy pontosan miért is vagy itt.
– Valószínűleg ugyanazért, amiért ti – vont vállat a nő. – Karrde tudja, hogy robbanás készül, és a
bothaiak lesznek a közepén. Szeretné tudni, hogy külső erők akarják-e bekapcsolni a detonátort.
– És csak téged tudott nélkülözni? – vetette fel Corran.
– Engem is alig – válaszolta Moranda. – Vannak emberei szétszóródva az Új Köztársaságban, akik a
csapatmozgásokat figyelik. Mások a felmerülő híreket, füleseket, spekulációkat rágják át. Én meg
véletlenül épp erre jártam.
– Milyen utasítással? – kérdezte Wedge.
– Hatalmas tűzerő gyűlt össze odafent – bökött az állával a bárt ajtaja felé Moranda. – Bármikor
elkezdődhet a csihi-puhi. Ha azonban valaki magára a Bothawuira akar lecsapni, akkor legelőször a
planetáris pajzsrendszert kell semlegesítenie. Karrde arra kért, hogy tartsam szemmel a pajzsokat.
– Tehát ezért kószáltál a drev'starni generátor körül – állapította meg Wedge. – Próbáltad felmérni,
hogyan juthat be valaki.
– Azzal már végeztem – legyintett az asszony. – Ami azt illeti, ma csak úgy kijöttem, hátha kiszúrok
valakit, így bukkantam rátok – mosolyodott el kárörvendően. – Már ne haragudjatok, de úgy kilógtok a
tömegből, mint egy vuki egy noghri esküvőről.
Wedge bólintott, ahogy hirtelen mindent megértett.
– Szóval ezért lopattad el a tárcáinkat? Hogy megtudd, kik vagyunk?
– Nem – rándult meg Moranda vékony ajka –, nem én lopattam el őket. Véletlenül a szemtanúja
voltam, ahogy az a két bothai elbánt veletek, és igyekeztem úgy helyezkedni, hogy vissza tudjam
szerezni a tárcáitokat.
– Az jár a fejedben, ami nekem? – nézett Wedge Corranra.
– Hogy valaki felismert minket? – nézett körül Corran óvatosan a bárban. – Lehetséges. Gondolom,
fogalmad sincs róla, hol rejtőzhetett el az a két zsebes?
– Sajnálom – rázta meg a fejét Moranda. – Még csak pár napja érkeztem, és nem volt lehetőségem
felvenni a kapcsolatot a helyi alvilággal.
– De ha akarnád, fel tudnád venni? – kérdezte Wedge. Még most sem tudta, hova tegye ezt a nőt.
Karrdéban többé-kevésbé megbízott; Karrde szervezete azonban hatalmasra nőtt az évek során, és a
főnök valószínűleg nem ismert mindenkit személyesen. Moranda Savich könnyűszerrel kijátszhatta
mindkét felet, vagy a saját céljaira használhatta Karrde szervezetét, de az is lehet, hogy csak két
kevésbé jól fizető munka között dolgozott neki. Ha mondjuk valaki a Bosszút tagjai közül felajánlana
neki egy komolyabb összeget, akkor vajon elárulná őt és Corrant?
– Nézd, Wedge! – sóhajtott fel Moranda. – Régebben elég sok szélhámossal akadt dolgom, és ott
megtanul az ember mások arcában olvasni. Látom, hogy nem bízol bennem. Ami azt illeti, nem is
hibáztatlak ezért… végül is csak most találkoztunk. De itt van Karrde levele, és visszaadtam a
tárcáitokat. Nem tudom, ezen túl mivel győzhetnélek még meg.
– De azért meg akarsz győzni minket – szúrta közbe Corran. Moranda feszülten, örömtelenül
elmosolyodott.
– Feladatom van – mondta egyszerűen.
Wedge elfojtott egy fintort. Még mindig furcsállotta ezt az egészet, de a nő érvei tényleg megálltak
a helyüket. Ha pedig később kibukna valami, Corran remélhetőleg kiszúrná a Jedi-érzékeivel.
– Rendben van – bólintott. – Kezdetnek talán tegyük össze, amink van. Javaslat?
– Nos, nyilván azt kell megtudnunk legelőször, hogy érkezett-e bármi gyanús azóta, hogy egy héttel
ezelőtt megsemmisítették azt a bolygó körüli kutatóállomást – jelentette ki Moranda, most már teljesen
tárgyilagos hangon. – Végül is ez indította el az egész katonai erőfitogtatást. Ha a Bosszút! előnyt akar
kovácsolni belőle, akkor valószínűleg több emberét is ide kellett rendelnie.
– A Bosszút vagy valaki más – morogta Corran. – Például a Birodalom.
– Ez ésszerűen hangzik – helyeselt Wedge. – De van egy kis gond. Ez az információ a bothai
vámosok számítógépeiben rejlik, amelyekhez nekünk nincs hozzáférésünk.
– Ó, ez nem probléma! – nyugtatta meg Moranda egy fesztelen legyintés kíséretében. – Igyátok
meg az italotokat, aztán menjünk a szállásotokra, és beszéljük át a dolgot!
– Jó – kortyolt bele hosszan Wedge az egyébként érintetlen italba. Akármi sül is ki ebből, gondolta
talpra állva, nagyon érdekesnek ígérkezik.
Nem mintha ez feltétlenül olyan jó lett volna.

– Tényleg? – mondta Navett a komlinkjébe, miközben felnézett az Exoticalia díszállat-kereskedés

ajtaján belépő Klifre. – Hiszen ez remek! Mikor mehetek értük?
– Amikor csak akar – érkezett válaszul a bothai vámtiszt hangja. A háttérből halk tüsszentés
hallatszott. – Lehetőleg minél hamarabb – tette hozzá.
– Arra mérget vehet! – örvendezett Navett. – A vásárlók már itt türelmetlenkednek, és nem tudunk
mit mutatni nekik. Azonnal indulunk, rendben?
– Azt hiszem, erre a kérdésre már válaszoltam – felelte a bothai, miközben a háttérben újra
tüsszentett valaki.
– Ó… jó – felelte Navett. Klif odalépett mellé. – Remek. Ezer köszönet!
– Békés napot és jó üzletet!
– Ja, magának is.
Azzal kikapcsolta a komlinket.
– Bejutottunk – közölte Kliffel, s eltette a berendezést. – És a tüsszentések alapján legalább néhány
bothai allergiás a mi kis polpjainkra.
– Akkor alig várják már, hogy megszabaduljanak tőlük – állapította meg Klif.
– Valóban úgy tűnik – értett egyet Navett. – Találkoztál Horvickal?
Klif bólintott.
– Abban a ho'din lebujban takarít Pensinnel együtt, két háztömbnyire a pajzsgenerátortól. A zárás
utáni műszakban.
– Tökéletes! – dörzsölte össze a kezeit Navett. Ha a tervrajzaink nem csaltak, akkor a bár pontosan
az egyik föld alatti energiavezeték fölött helyezkedett el.
– Igen. De vannak rossz hírek is – komorult el Klif arca. – A két bothai, akiket felbéreltünk, elszúrta
a melót.
Navett elkáromkodta magát. Több esze is lehetett volna, mint hogy helyi tehetségekre bízza a
feladatot.
– Elkapták őket?
– Azt mondják, simán elemelték a tárcákat – fintorodott el Klif.
– Csak éppen nem találták őket, mikor odaértek hozzám.
– Hogy érted, hogy nem találták? – szűkült össze Navett szeme.
– Ahogy mondom: elvesztették a cuccot. Talán valaki látta a tömegből, ahogy elemelik őket, aztán
viszonozta nekik a szívességet.
– Biztos vagy benne, hogy nemcsak ők akarták zsebre vágni a pénzt?
– Nem, teljesen biztos nem vagyok – vont vállat Klif. – De nem hinném, hogy a két ÚK *-ügynöknél
több készpénz lett volna, mint amennyit én ígértem. Hacsak – szorította össze az ajkait – nem az a
helyzet, hogy azok nem ÚK-ügynökök.
Navett odahúzott egy széket, és gondterhelten leült. Tévedett volna azzal a két fickóval
kapcsolatban?
– Nem – válaszolta meg saját kérdését. – Nem, ÚK-k azok, ez biztos. Valószínűleg a hadseregtől,
ahogy elnéztem őket. A kérdés csak az, hogy ki ez az új alak, aki beszállt a buliba?
– Miért, szerinted nemcsak egy másik zsebes használta ki a lehetőséget? – kérdezte Klif.
– Szerinted igen? – vonta fel a szemöldökét Navett.
– Nem, nem valószínű – mondta Klif súlyosan. – Túl nagy a veszélye, hogy elkapják a cuccal,
amikor az áldozatok magukhoz térnek.
– Pontosan így látom én is – bólintott Navett. – Nem, valami alvilági szövetségest találtak.
Méghozzá úgy tűnik, nagyon jót.
Klif a fogát szívta.
– Senkit sem tudunk nélkülözni a szemmel tartásukhoz – emlékeztette Navettet. – Talán meg
kellene szabadulnunk tőlük.
Navett megvakarta az arcát. Csábító javaslat. Elég gondjuk lesz az eredeti, rendkívül pontos
időzítést igénylő feladattal az ÚK ügynökei nélkül is. Ha csendben félre lehetne állítani őket…

* ÚK – az Új Köztársaság a birodalmi szlengben – a ford.

 – Nem – rázta meg a fejét. – Még nem. Nem hinném, hogy utánunk szaglásznának. Majd nyitva
tartjuk a szemünket, és ha túlságosan érdeklődni kezdenek utánunk, akkor teszünk róla. Egyelőre
azonban békén hagyjuk őket.
– Te vagy a főnök – biggyesztette le Klif az ajkát. – Remélem nem követsz el hibát!
– Ha mégis, akkor ezt a hibát könnyen orvosolhatjuk – állt fel Navett. – Gyere, vegyük fel azt az
„őszinte, de bamba” pofát, és hozzuk el az állatainkat!

12. FEJEZET

Valahol a távolban felhangzott a noghrik harci nyelvének trillázása.

– Közeledik a hajó – fordította le Barkhimkh. – Sakhisakh már látja.
– Hiszek neki – morogta Leia. A Pakrik Minor észak-barrisi űrrepülőtere felett álló alacsony hegy
oldalában nőtt facsoport törzsei közül nem sok mindent látott, csak a körülötte lévő zöld növényzetet, a
feje fölött csillogó ég parányi kék foltját, és a Sabmintól kölcsönkapott terepsiklót maga alatt.
Elég kényelmetlennek érezte a helyzetét, és mellesleg feleslegesnek is. Az üzeneten rajta volt Bel
Iblis személyes aláíráskódja, úgyhogy csak ő lehetett a közeledő hajón. Noghri testőrei azonban nem
akarták, hogy előbújjon, amíg meg nem győződtek az érkező személyazonosságáról, Leia pedig
aggódásukat látva kénytelen volt beleegyezni a javaslatukba.
Most már ő is hallotta a hajó hangját.
– Elég kicsinek tűnik – jegyezte meg, végigfuttatva a Jedik érzékelésfelfokozó gyakorlatain, hogy a
távoli sivítást valami kivehetőbbé erősítse.
– Valóban – mennydörgött kellemetlenül Barkhimkh halk helyeslése érzékennyé vált fülében. –
Megnézem.
Hallotta a növényzeten átcsörtető test dübörgését, majd a fülsiketítő zaj halk neszezéssé
csillapodott, mikor Leia visszaállította hallását a normálisra. A távolban a sivítás felerősödött, majd
hirtelen halkulni kezdett, ahogy a hajó leszállt és kikapcsolta a hajtóművét.
A zaj terjesen elhalt, és egy hosszú percig csak a levelek susogását lehetett hallani. Leia várt, azon
töprengett, mi történhet odalent. A fellengző nevű űrrepülőtér valójában alig volt több egy tágas, nyílt
mezőnél, amin néhány tartósbeton-folt alkotta a leszállópályákat. Sakhisakhnak már rég oda kellett
volna érnie a hajóhoz.
Hacsak nincs valami baj. Útmutatást keresve kinyúlt az Erővel… Ekkor azonban a szél újabb
noghri harci kódot sodort felé.
– Nincs veszély, mehetünk – szólalt meg kissé meglepetten Barkhimkh az oldalán. – De azt mondja,
nem minden úgy van, ahogy arra számítottunk.
Leia a homlokát ráncolta. Nem úgy?
– Mit akar ez jelenteni? Nincs ott Garm?
– Nem tudom – pattant vissza a terepsiklóba Barkhimkh. – Csak azt láttam, hogy a hajó valóban
kicsi, amint azt ön már korábban megállapította, és hogy nincs rajta felségjelzés – kapcsolta be a
noghri az antigravitációs hajtóművet.
– Nincs rajta felségjelzés? – kérdezte Leia. – Semmilyen?
– Én nem láttam – kanyargott a fák között Barkhimkh a terepsiklóval. – Közelebbről talán többet
megtudunk majd.
A mező túlsó végében rozsdásodó, rég nem használt gabonaszállítón kívül csak egyetlen hajót
láttak. Valóban kicsi volt, valószínűleg kétszemélyes. Az alakja a diplomáciai siklókét idézte, de Leia
még sohasem látta ezt a típust. Az orrán, ahol a diplomáciai hajók a felségjelzést viselték, semmi sem
látszott. Oldalt, középtájon nyitva állt a feljárat, s egy rövid rámpa vezetett le a betonra.
– Sakhisakh bement? – kérdezte Leia.
– Igen – felelte Barkhimkh. – A pilótával és az utasával vár ránk.
Pilóta és utas? Leia gépiesen bólintott, tekintetét a hajó orrára szegezte. Most, közelebb érve,
valóban mintha halvány festés nyomát tudta volna kivenni a hajdani címer helyén.
A címerén, ami még így, csak a körvonalait látva is homályosan ismerősnek tűnt, s egy hasonlóan
homályos, de zavaró emléket idézett fel benne…
A terepsikló lefékezett a rámpánál.
– Organa Solo tanácsos! – kiáltott le komoran Sakhisakh az ajtóból. – A látogatója alázatosan
esedezik, hogy tisztelje meg jelenlétével.
– Természetesen – vette fel a noghri formális hangnemét Leia. Sakhisakh jól ismerte Bel Iblist; ki
lehet odabent, aki miatt ilyen hivatalos hangot ütött meg? – Kívánja a látogatóm személyesen is elém
tárni a kérését?
– Igen – hajolt meg enyhén Sakhisakh, majd ellépett az ajtónyílásból.
Egy magas, humanoid alak lépett a helyébe. Testét lágy, aranyszínű, piheszerű szőr borította, a
szeme és válla körül halványlila sávokkal.
– Béke önnel, Leia Organa Solo tanácsos! – üdvözölte lágy, te hangon, melybe mégis mély, ősi
szomorúság vegyült. – Elegos A’kla vagyok, a Caamas Túlélőinek megbízottja. Meghívhatom
hajómra?
Leia nagyot nyelt, ahogy rátörtek az emlékek. A látogatása titkos caamasi menekülttáborban az
Alderaanon, a több száz színes, családi címerekkel ékesített zászló…
Olyan címerekkel, mint amilyen Elegos hajójának orrán lehetett hajdan.
– Igen, A’kla megbízott – válaszolta. – Megtiszteltetés a számomra.
– Kérem, bocsássa meg, hogy így rátörtem önre! – lépett hátra a caamasi, ahogy Leia elindult
felfelé a rámpán. – Úgy tudom, ön és a hitvese pihenni jöttek ide, és normális esetben nem is zavartam
volna meg magányukat. Azonban nagyon szerettem volna beszélni önnel; az a személy pedig, akit
magammal hoztam, azt állítja, hogy a küldetése szörnyen sürgős.
– És ki az a személy? – kérdezte Leia belépve a hajóba, kinyúlva az Erővel. Határozottan érezte,
hogy valaki van még ott rajtuk kívül. Valaki, akit ismer…
– Azt hiszem, nem kell bemutatnom – lépett oldalra Elegos.
És a mögötte feltáruló helyiség végében, idegesen mocorogva Sakhisakh figyelő tekintete alatt ott
ült…
– Ghent! – kiáltott fel Leia. – Az Erőre, mit keresel te itt?
– Sürgősen beszélnem kellett veled. – A fiú hangja még idegesebb volt, mint a kinézete. –
Eredetileg Bel Iblis tábornokkal akartam – állt fel a székről –, de ő elment, és egyszerűen nem tudtam
elérni. Meg aztán te vagy az Új Köztársaság elnöke, meg mindegy úgyhogy…
– Pillanatnyilag nem én vagyok az elnök, Ghent – szakította félbe szelíden Leia. – Szabadságon
vagyok. Ponc Gavrisom vezeti a kormányt.
Ghent meglepetten pislogott, és a fiú komorsága ellenére Leia alig tudta elrejteni feltörő mosolyát.
Ghent valaha Talon Karrde legjobb kódtörője volt, s olyan lenyűgöző tehetséget mutatott a
legkülönfélébb számítógéprendszerekbe való behatolásra, hogy Bel Iblis mindenképpen át akarta
magához csábítani Karrdétól. A tábornok sikere óta eltelt évek során Ghent újra és újra
tanúbizonyságát adta zsenialitásának, fokozatosan emelkedett a ranglétrán, míg csak el nem érte a
Kódfejtő Osztály vezetőjének posztját.
A fiatalember azonban olyan naiv és elveszett volt imádott számítógépei mellől elszakítva, amilyen
egy emberi lény csak lehet. Az, hogy a Coruscant szívében élve sikerült nem hallania Leia
szabadságáról, teljesen megszokottnak számított tőle.
– A tanácsos talán így is segíthet nekünk – vetette fel Elegos, tipikus caamasi higgadtsággal lépve
Ghent zavart döbbenetének útjába. – Miért nem mondod el neki, miért vagy itt?
– Ja, persze – szedte össze magát Ghent, előásva egy adattáblát az övén lógó ócska, viseltes tokból.
– Arról van szó, hogy Bel Iblis tábornok adott nekem egy adatkártyát…
– Egy pillanat! – fojtotta belé a szót nyersen Sakhisakh. – Te küldted azt az üzenetet Bel Iblis
nevében Organa Solo tanácsosnak?
– Hát, izé… igen – ismerte be Ghent riadtan pillantva a noghrira. – A tábornokkal akartam beszélni,
de nem tudtam elérni. És amikor rájöttem, hogy Leia itt van…
– Hogy érted, hogy nem tudtad elérni? – szakította félbe Leia. – Hol van? Történt vele valami?
– Nem, nem, kint van a Kothlis-rendszerben – nyugtatta meg sietve Ghent, miközben vonakodva a
nő felé fordította tekintetét a noghriról. – Valami flottát szed össze… nem tudom, minek. De egyetlen
üzenetet sem tudtam eljuttatni hozzá, még a legfelsőbb kódokkal sem. Szóval amikor rájöttem, hogy itt
vagy…
– Hogy jöttél rá? – förmedt rá Sakhisakh.
Ghent ismét összerezzent.
– Hát… Gavrisom állományaiból. Úgy értem, általában nem szoktam betörni a Nagytanács
rendszerébe, de most tényleg muszáj volt. Aztán találkoztam vele… – intett tehetetlenül Elegos felé.
– Az irodája előtt vártam önt – szólalt meg a caamasi, s hangja higgadtsággal töltötte be a
helyiséget. – Amint azt két társam már egyértelművé tette ön előtt, aggodalommal tölt el minket az
események alakulása. Most pedig, a bothai népet ért nyílt fenyegetés után az aggodalmunk
megsokszorozódott.
Vállat vont, a mozdulat végighullámzott az egész hátán.
– Természetesen azt terveztem, hogy megvárom, míg visszatér és beszélhetünk. Ghent
osztályvezető azonban olyan makacsul állította, hogy azonnal találkoznia kell önnel, hogy
felajánlottam neki: elhozom, ha ki tudja deríteni, hol tartózkodik.
– És ha meg tudja szerezni Garm aláíráskódját, hogy garantáltan kijöjjek az űrkikötőbe? – vonta fel
a szemöldökét Leia Ghentre nézve.
Az ifjú kódtörő felnyögött.
– Azt hittem, nem fogsz eljönni, ha csak én vagyok az – suttogta.
Leia elfojtotta feltörni készülő sóhaját. Igen, ez jellemző Ghentre. Ami azt illeti, a fiú nevének és
szakértelmének komoly súlya volt az Új Köztársaság felső köreiben. Amit ő maga persze ismét csak
nem is sejtett.
Ami pedig Elegost illeti, Ghent valószínűleg nem tud űrhajót vezetni. Dühítő és idegesítő, de
összeáll a kép.
– Nyugi, minden rendben – nyugtatta meg a fiút. – A kihallgatásnak vége, ideiglenesen minden meg
van bocsátva. Szóval. Mi az az ügy, ami miatt érdemes fél tucat törvényt megszegni?
Ghent ismét felnyögött, és a kezébe nyomta az adattábláját.
– Valójában Bel Iblisnek szól az üzenet – magyarázta. – De… – Tudod mit, olvasd el, jó?
Leia megfogta és bekapcsolta az adattáblát. Nem tudott nem gondolni rá, hogy ha valóban tudta
volna, hogy nem Bel Iblis akar találkozni vele, hanem Ghent, akkor talán jobban ragaszkodik hozzá,
hogy Han magával vigye a Birodalom szívébe. Az érvei még az üzenet nélkül is elég helyénvalónak
tűntek. Ha tudta volna… Ekkor feltűntek a szavak az adattábla képernyőjén… és jeges borzongás
futott végig rajta.
– Hol szerezted ezt? – kérdezte. A hangja valószerűtlennek tűnt a fülében támadt váratlan lüktetés
közepette.
– Bel Iblis tábornok hozta a Morishim mellől – felelte Ghent szintén remegő hangon. – Egy koréliai
korvett érkezett a rendszerbe, hogy aztán egy csillagromboló elkapja és elvigye.
– Emlékszem Garm jelentésére – bólintott Leia. – Azt kérte, ne szellőztessük az esetet, amíg ki nem
deríti, mi is történt valójában.
– Nos, ezt az üzenetet sugározta a korvett – mondta Ghen. – Teljesen zavaros volt, de sikerült
kiszűrnöm belőle a zavarást és összerakni. Érted már – horkant fel –, hogy miért kellett azonnal
megmutatnom valakinek?
Leia némán bólintott, és rámeredt az üzenetre.

…Meizh Vermel ezredes, Pellaeon admirális rendkívüli meghatalmazottja. Az admirális

tárgyalásokat kíván kezdeni a Birodalom és az Új Köztársaság közötti békeszerződés ügyében. A
hajómat megtámadták a Birodalom árulói, nem hiszem, hogy túlélem. Ha az Új Köztársaság hajlandó
megjelenni a tárgyaláson, Pellaeon admirális egy hónapig vár önre a Pesitiin melletti elhagyott
gázbányaállomáson. Megismétlem: Itt Meizh Vermel ezredes…
– Tanácsos! – morogta halkan Sakhisakh a helyiség másik végéből. – Valami baj van?
Leia felnézett a noghrira, és majdnem megijedt tőle, annyira lekötötték az elméjében kavargó
gondolatok. Békeszerződés. Nem fegyverszünet, hanem valódi, tényleges béke. Amit annyira keresett,
ami után annyira vágyakozott már azóta, hogy először fegyvert fogott Palpatine császár uralma ellen.
És most itt van, felajánlotta neki a birodalmi flotta főparancsnoka.
Vagy mégsem? Pellaeon végül is csak tárgyalni akart. Egy ilyen találkozón előkerülhetnek olyan
feltételek, melyek az egész folyamatot puszta időpocsékolássá, vagy ami még rosszabb, a Birodalom
propaganda-hadjáratává tehetik.
Vagy annál is rosszabbá. Csapdává.
– Tanácsos! – ismételte meg Sakhisakh mellé lépve. Hatalmas fekete szeme aggodalmasan
csillogott. – Mi bántja?
 Leia szó nélkül átnyújtotta neki az adattáblát. Hiszen Pellaeon valószínűleg már nem is a Birodalom
főparancsnoka! Ha hinni lehetett Landónak – és nem csak valami trükk áldozata lett –, akkor Thrawn
főadmirális visszatért.
Ha pedig Thrawn is képbe került, semmi sem az volt, aminek látszott. Semmi.
Sakhisakh vérszomjasan felhördült az anyanyelvén.
– Nem hiheti el! – morogta visszalökve az adattáblát Ghentnek, mintha valami tisztátalan dolog lett
volna, aminek még az érintése is undorral tölti el. – A Birodalom maga a megtestesült hazugság és
árulás. Ez soha nem lesz másként.
– Igen, gyakran így volt – helyeselt Leia komoran. – Másfelől viszont…
– Nincs másfelől! – vicsorgott Sakhisakh. – Elárulták és megölték a népemet. Elárulták és megölték
az ön népét!
– Tudom – suttogta Leia. A régi fájdalom keserűen kaparta a torkát.
– Ha pedig Thrawn valóban csak megrendezte a halálát – folytatta a noghri fenyegetővé vált hangon
–, akkor ez még egy ok arra, hogy ne bízzon a Birodalom szavában.
– Valószínűleg – bólintott Leia. És mégis…
– Megnézhetem? – kérdezte Elegos.
Leia habozott. Technikailag ez az Új Köztársaság szigorúan bizalmas ügye…
– Igen, természetesen – nyújtotta felé az adattáblát, ahogy Erőtől vezérelt ösztönei felülbírálták a
helyzetre vonatkozó törvényeket. Világuk elpusztítása előtt a caamasiak a Régi Köztársaság legjobb
közvetítői és diplomatái közé tartoztak, képességeik még a Jedikével is felvették a versenyt. Elegos
talán felfigyel valamire, ami segíthet helyre tenni ezt az egészet.
A caamasi egy hosszú percig némán tanulmányozta az adattáblát. Aztán felnézett érzelmektől
csillogó, zöldeskék szemével.
– Nem látok más megoldást – jelentette ki. – Igen, talán csapda, de ez egyáltalán nem biztos. És ha
csak a legkisebb esélyei megvan annak, hogy Pellaeon admirális őszinte, akkor meg kell ragadni azt az
esélyt.
Sakhisakh gyanakodva végigmérte.
– Minden tiszteletem a caamasiaké, A’kla megbízott – szólalt meg szinte kihívó hangon –, de most
úgy beszél, mint egy csecsszopó. Komolyan azt akarja javasolni, hogy Bel Iblis sétáljon be a
Birodalom karjaiba?
– Félreért, barátom – felelte Elegos higgadtan. – Sohasem ajánlanám ezt Bel Iblis tábornoknak. Ami
azt illeti, ahogy arra korábban már utalás történt, lehetetlen is lenne.
– Miért? – kérdezte Leia.
– Mert Ghent szavai alapján nem tudunk közvetlen kapcsolatba lépni vele – emlékeztette Elegos. –
A gyorsaság pedig életbevágóan fontos, hiszen talán már nem is áll fenn ez a lehetőség. – érintette meg
az adattáblát. – Nem tudom, mikor történt a Morishim melletti incidens, de nyilvánvaló, hogy a
Pellaeon admirálissal szemben álló erők már elkezdtek tevékenykedni ellene. És ha a nyílt támadások
kudarcot vallottak is, nem várhat örökké a Coruscant válaszára.
– Akkor mit javasol, ki sétáljon a Birodalom karjaiba? – vetet egy figyelmeztető pillantást
Sakhisakh Leiára. Elegos megrázta a fejét.
– Senkit sem kell felkérnünk erre a veszélyes feladatra – mondta a noghrinak. – A választás magától
értetődő. Én fogok odamenni.
– Ón? – döbbent meg Sakhisakh.
– Természetesen – bólintott Elegos. – Organa Solo tanácsos kötelezettséget vállaltam arra, hogy
visszavisszem Ghentet a Coruscantra. Ha átvállalja ezt a kötelezettséget, akkor azonnal indulok a
Pestiinre.
Leia felsóhajtott. Most végre megértette, miért tűnt helyénvalónak, hogy egyedül engedje el Hant a
Bastionra.
– Erre nem lesz szükség, Elegos – mondta. – Ön is visszaviheti. A Pesitiinre ugyanis én megyek.
– Ezt nem engedhetem, Organa Solo tanácsos! – hördült fel torokhangon Sakhisakh. – Ilyen
veszélynek kitenni magát…
– Sajnálom, Sakhisakh – rázta meg a fejét Leia szelíden. – De ahogy Elegos mondta, nincs más
választásunk. Én vagyok itt az egyetlen, akinek felhatalmazása van arra, hogy az Új Köztársaság
nevében tárgyaljon.
 – Akkor küldjön valaki mást a Coruscantról! – követelte a noghri.
– Arra nincs idő – emlékeztette Leia. – Ha Pellaeon nem késett, akkor már így is tizenegy napja
várakozik. Nekem kell mennem, méghozzá azonnal – vett egy mély lélegzetet. – Megértem, ha nem
bírod elviselni a birodalmiak látványát. Elviszem a Falcont, és egyedül megyek.
– Kérem, ne sértsen meg! – nézett rá Sakhisakh sötéten. – Barkhimkh és én természetesen önnel
tartunk. Még a halálba is, ha az vár ránk.
– Köszönöm – biccentett Leia. – Neked is köszönöm, Ghent, hogy elhoztad ezt nekem. Helyesen
cselekedtél, a fenébe a törvényekkel! A’kla megbízott, önnek a segítségéért kell köszönetet mondanom.
– Várj egy percet! – kiáltott fel Ghent, ismét zavarodottnak tűnő tekintettel. – Egyedül akarsz
odamenni?
– Nem egyedül – morogta Sakhisakh. – Mi is ott leszünk.
– Ja, persze – nézett előbb Leiára, majd Elegosra a fiú. – Nem lehetne… tudja?
– Hogy nem mehetnék-e vele? – kérdezte a caamasi. – Dehogynem, örömmel mennék. Bár nem
viselek hivatalt az Új Köztársaságban, a népem elég jártas a tárgyalás művészetében. – Elgondolkodva
végigmérte Ghentet. – De ahogy arra az előbb utaltam, először vissza kell vinnem téged a Coruscantra.
– Hacsak át nem mész egy siklóval a Pakrik Majorra, és meg nem várod ott a következő utasszállító
hajót – vetette fel Leia.
– De én nem akartam, hogy te… – rándult Ghent arca szinte fájdalmas fintorba. – Úgy értem, csak
azért hoztam el az üzenetet, mert…
Felsóhajtott, és mintha leeresztett volna, mint egy léggömb.
– Oké – mondta rezignáltan. – Igen, oké. Persze, én is veletek megyek. Miért is ne?
Leia szaporán pislogott. Nem erre a döntésre számított.
– Értékelem az ajánlatot, Ghent – mondta gyengéden –, de tényleg nem muszáj jönnöd.
– Ne, ne… ne is próbálj lebeszélni róla! – tiltakozott Ghent. – Én kevertelek bele ebbe az egészbe…
és végig is csinálom. Egyébként is mindenki azt mondja, hogy több időt kellene a szabadban töltenem.
Leia rápillantott Elegosra, és elcsípte a másik alig látható bólintását. A caamasival töltött három nap
láthatólag jót tett Ghentnek.
Vagy végre elkezdett felnőni az ifjú kódtörő.
– Rendben – bólintott Leia. – Köszönöm. Mindnyájatoknak köszönöm. Attól tartok – nézett körül a
helyiségben –, a Falconnal kell mennünk… ez a hajó túl kicsi lenne. A terepsiklóval húsz perc alatt
odaérünk.
– Akkor menjünk! – javasolta Elegos szelíd sürgetéssel a hangjában. – Nincs vesztegetni való
időnk.
Öt perc múlva már a Pakrik Minor-i táj fölött suhantak. Csak a szél süvítése hallatszott, az öt utazó
gondolatai csendjébe burkolózott.
Leia sohasem tudta meg, mire gondoltak a többiek. Az ő fejébe azonban egy új, nyugtalanító
gondolat fészkelte be magát. Tudta, hogy egy Jedi gyakran láthatja vagy érzékelheti a jövőt, mint
ahogy az vele is megtörtént már. Hasonló módon azt is érezni lehetett, hogy a döntés vagy a Jedi
szerepe a döntésben helyes-e.
És ő most látta, hogy a maga részéről helyesen döntött.
De vajon előre láthatja-e bármelyik Jedi a saját halálát? Vagy, az afelé vezető ösvény mindig
sötétben marad? Lehetséges, hogy egészen addig a pontig helyesnek érezze a cselekedeteit?
Nem tudta. De talán ez lesz az az ösvény, aminek a végén megtudja.

13. FEJEZET

A Wild Karrde hídján felharsanó harci riadó vijjogása halkan, szinte észrevehetetlenül jutott el a
leghátsó kabinba. Shadát azonban arra képezték ki, hogy a legkisebb apróságokra is felfigyeljen, és a
távoli szirénázás még el sem halkult, mire felébredt és kiugrott az ágyából. Magára dobta köpenyét,
zsebre vágta a sugárvetőjét, és elindult a híd felé.
A folyosók üresen kongtak. Shada gyorsított a léptein, fülét a küzdelem zajaira, vagy a kitérő,
esetleg menekülni kényszerülő hajó hajtóműveinek sivítására hegyezte. A hajót azonban kísérteties
csend borította el, csak a generátorok kitartó zümmögését és saját csattogó lépéseit hallotta. A híd
ajtaja automatikusan félrecsúszott a közeledtére; a nő a zsebébe rejtett fegyver agyára csúsztatta kezét
és belépett.
És kissé zavartan meg is torpant. A híd legénysége a szokásos helyén ült, néhányan kérdő tekintettel
fordultak hátra váratlan betoppanása láttán. Az ablakokon túl a hipertér kusza, foltos ege hömpölygött
körülöttük.
– Hello, Shada! – nézett fel Karrde a gépház monitoráról, ahol Pormfillel konzultált valamiről. –
Azt hittem, még alszol. Mi hozott ide ebben a késői órában?
– A harci riadód… miért, mit gondoltál? – vágott vissza Shada újra körülnézve. – Mi folyik itt,
valami gyakorlat?.
– Nem egészen – lépett oda hozzá Karrde. – Bocsáss meg, nem gondoltam, hogy a kabinodban is
hallani lehet a riadót.
– Az a dolgom, hogy nyitva tartsam a fülem! – mondta a nő epésen. – Mégis, mi ez a „nem
egészen” gyakorlat?
– Nemsokára megérkezünk az Episol-rendszerbe, a Dayark bolygó közelébe – magyarázta Karrde. –
Jó esélyünk van rá, hogy belefutunk valakibe, mikor kilépünk a hipertérből.
– Abba a kóbor kalózbandába, amiről Bombaasa beszélt? – nézett ki Shada az ablakon.
– Lehetséges – bólintott Karrde. – Az ideérkezésünk híre kétségtelenül megelőzött minket.
– A kilétedről nem is beszélve – tette hozzá Shada.
– Mindegy – rándult meg Karrde szája. – Amikor megláttuk azt a hajót a Jangelle-rendszerben, az
jutott eszembe, hogy jobb lesz felkészülten belépni az Episolba.
– Ésszerűen hangzik – ismerte el Shada. – Attól az apróságtól eltekintve, hogy nekem nem szóltál.
– Nem hittem, hogy bármit is tehetnél – felelte Karrde szelíden. – Nem lesz közelharc, hacsak fel
nem jutnak a fedélzetre… és garantálom, hogy nem fognak.
– A közelharc csak elenyésző része mindannak, amihez értek – jegyezte meg Shada fagyosan. –
Vagy nem említettem volna, hogy minden képzettségem megvan például a turbólézereid kezeléséhez?
A hídra várakozásteljes csend ereszkedett.
– Nem, nem említetted – rázta meg a fejét Karrde. – De pillanatnyilag nincs is jelentősége. A
turbólézer-ütegek szükségszerűen eléggé ki vannak téve a támadásoknak, és gond esetén jobb
szeretnélek valami olyan helyen tudni, ahol… nos…
– Ahol biztonságban vagyok? – fejezte be a mondatot Shada. – Miért, talán nemcsak kalózok
várnak ránk odakint?
Dankin félig hátrafordult a kormányosállásból, hogy ránézzen Karrdéra. Kinyitotta a száját, mintha
mondani akart volna valamit, aztán mégis meggondolta magát.
– Nem Car'das az – közölte Karrde, gondosan uralkodva a hangján. – Itt semmiképpen. Ha a
távolból akart volna lecsapni ránk, akkor már megtette volna. Nem tette, és ez azt jelenti, hogy
megvárja, amíg odaérünk az Exocronhoz.
– Jó tudni, hogy számítanak ránk – morogta Shada. – Akkor hadd vegyem át az egyik turbólézert.
Vagyok olyan jó, mint Balig… és valószínűleg jobb, mint Chal.
– Chalt tényleg áttehetnénk a levezérléshez – motyogta Dankin.
Karrde szája ismét megrándult, de azért rábólintott.
– Rendben, nézzük meg, mit tudsz. Dankin, szólj Chalnak, hogy jöjjön le a levezérléshez! H'sishi,
mennyi időnk van még?
[Négy és fél perc az érkezésig] válaszolta a togori az érzékelőkonzolnál, rezzenéstelen sárga
szemekkel tanulmányozva Shadát.
– Akkor jobb lesz indulnod – bökött az ajtó felé Karrde. – A kettes turbólézer az.
– Tudom – bólintott Shada. – Szólok, ha készen állok.
Három perc múlva már becsatolva ült az üvegacél buborék közepén álló vezérlőpultban.
Végigfutott a rendszerellenőrzés lépésein, megpróbálva legyűrni az elmúlt húsz év hasonló
helyzeteinek rátörő emlékeit, kezdve a Mistrylért vívottakkal, befejezve Mazzic csempészeivel. A
legtöbb alkalommal a szerencse a győztesek oldalára sodorta. A többiben…
– Shada, itt Chal! – reccsent meg a fiatal férfi hangja a fejhallgatójában. – Készen állsz?
– Majdnem – felelte Shada, megvárva, míg az önellenőrző ciklus utolsó fényei is zöldre váltanak. –
Kész vagyok.
– Oké. – Ha bosszantotta is Chalt, hogy szó nélkül kipenderítették megszokott helyéről, a hangjában
semmi nyoma nem érződött. – Tartsd nyitva a szemed, megkezdjük a visszaszámlálást! Tíztől
indulunk… most!
Shada fél füllel a visszaszámlálásra figyelt, kezét a botkormányon nyugtatta, de tekintete már azt a
harcteret felmérő mintázatot követte, amire oly sok évvel ezelőtt Mistryl instruktorai tanították.
Elhangzott a zéró, a foltos égen felragyogtak a csillagok elmosódott vonalai, majd maguk a
csillagok…
És a Wild Karrde hevesen megrázkódott az oldalába csapó lézersugártól.
[Hét célpont!] acsargott H'sishi.
Shada szinte maga előtt látta, ahogy a togori összes szőrszála felmered.
[Kisméretű támadóhajók – Corsair-osztály]
– A számuk és osztályuk megerősítve – tette hozzá Chal. – Irányuk…
A lőelemző kántálását elnyomta Shada turbólézerének mennydörgése, ahogy oldalra lendítette a
fegyvert és tüzet nyitott. Az egyik Corsair megpróbált elsurranni a teherhajó hangárja alatt, a
sugárnyaláb azonban pontosan oldalba kapta, és egy felvillanással megsemmisítette. A
szárnyemberének sikerült a törmelék nagy részét kikerülnie. Teljes sebességgel próbált eltávolodni, ám
ezzel csak azt érte el, hogy egyenesen belerohant Griv sorozatába. A vadászgép maradványai lángoló
halotti máglyaként szálltak tovább tehetetlenségi pályájukon.
– Kettőnek annyi! – károgta Chal. – Legyen akkor három!
– Mindenki tartsa nyitva a szemét! – csendült fel Karrde higgadt hangja. – Sikerült meglepnünk
őket, de most már tudják, mire számíthatnak.
Shada egyetértően bólintott, és vetett egy gyors pillantást a taktikai képernyőjére. A négy
megmaradt Corsair hátrább húzódott, tartották a Wild Karrde sebességét, de láthatólag már nem fűtötte
őket annyira a harci láz. Karrde közben teljes sebességgel a felé a távoli gázóriás felé fordította a hajót,
amely körül a Kathol Köztársaság fővárosa, a Dayark bolygó keringett.
– Szerintem az ionágyúikkal fognak próbálkozni – vélte Shada. – Kibírjuk?
– Könnyedén – biztosította Karrde. – Elég kis teljesítményűek lehetnek. Itt vannak!
A négy Corsair két párra szakadva alulról és felülről nyitott tüzet a Wild Karrdéra – ionágyúkkal.
Shada egy pillanatra meglátta az egyiket a feje fölött, és sikerült megeresztenie egy gyors sorozatot,
mielőtt eltűnt a Wild Karrde testének hajlata mögött.
– Levezérlés? – kiáltotta.
– Kilőtted az ionágyúját – közölte Chal. – Balig, te a hátsó pajzsát intézted el…
[Megint támadnak!] szakította félbe H'sishi acsargása.
Shad rápillantott a taktikai képernyőre, és arra lendítette a turbólézerét, ahol a legközelebbi
Corsairnak fel kellett bukkannia…
A támadó kikanyarodott a Wild Karrde teste mögül, lézereivel hasztalanul ostromolva a teherhajó
vastag páncélzatát. Shada és Balig viszonozták a tüzet, s a két turbólézernyaláb pontosan az orránál
eltalálva darabokra szakította a gépet…
Amikor fülsiketítő mennydörgéssel valami lecsapott egyenesen Shada acélüveg buborékjára.
– Eltaláltak! – kiáltott fel Shada a mellkasa jobb oldalába és vállába hirtelen belenyilalló
fájdalomtól elakadó hangon. Hideg szél süvített körülötte, ahogy a levegő szökni kezdett a buborék
repedésein. A jobb kezét mozdítani sem bírta; baljával matatott a hevederek körül, hűvösen töprengve
azon, hogy vajon ki tudja-e szabadítani magát, mielőtt a vákuum végez vele. Talán most végre
mindennek vége lesz…
A szél kezdett elállni, mire végzett a felső hevederpárral. Rossz jel. A kezét az alsó pántokra
csúsztatta, a szeme előtt kezdett minden elhomályosodni…
Mikor egy újabb, inkább csak érzett, mint hallott dördülés kíséretében a buborék és a csillagok
eltűntek egy acéllemez mögött.
Shada szaporán pislogott; de oxigénben szűkölködő agya még fel sem fogta, mi történt, mikor már
pattogni kezdett a lőállásba áradó friss levegőtől, és idegen kezek hámozták le róla a maradék
hevedereket.
– Megvan! – kiáltotta egy hang kellemetlenül hangosan a füle mellett. – Eltalálták! Gyorsan
szóljatok Annowiskrinek!
– Már itt vagyok! – hallatszott egy másik hang Shada másik oldaláról. Valami megbizsergett a jobb
karjában…
Lassan tért magához, legalábbis egy Mistrylhez képest. Egy pillanatig mozdulatlanul, lehunyt
szemmel feküdt, míg felmérte a helyzetet és fizikai állapotát. A mellkasa jobb oldala és a jobb karja
zsibbadt volt, a fejbőre pedig viszketett, mint a bactafürdők után mindig, de mindettől eltekintve elég
jól érezte magát. A halk szuszogásból ítélve nem volt egyedül; a hajtómű hangjának hiánya pedig arra
utalt, hogy a Wild Karrde sikeresen eljutott a Dayarkra.
Tehát még nem lett vége, tovább kell élnie. Kár. Vett egy mély halk lélegzetet, és kinyitotta a
szemét.
A Wild Karrde kórházrészlegében álló három ágy egyikén feküdt. A helyiség másik végében Karrde
ült elgondolkodva maga elé meredve.
– Ezek szerint győztünk? – kérdezte Shada. Karrde enyhén összerezzent és ránézett.
– Igen, könnyedén győztünk – bólintott. – Hogy érzed magad?
– Elég jól – emelte fel próbaképpen a jobb kezét a nő. A már korábban észrevett zsiggadtságtól és
merevségtől eltekintve nem is volt olyan rossz, legalábbis amíg nem próbálta meg túlságosan
elfordítani. – Erre ráférne még egy kis kezelés.
– Igen, Annowiskri is azt mondta, hogy még legalább egyszer be kell hogy dugjon a bactatartályba
– értett egyet Karrde. – Én húzattalak ki, hogy velem gyere egy rövid kis sétára. Már ha érdekel a
dolog.
– Hát persze hogy érdekel! – nézett rá Shada. – Gondolom, a Dayarkon vagyunk. Pontosan hol?
– A főváros, Rytal Prime központi űrkikötőjében – felelte Karrde. – Körülbelül két órája szálltunk
le.
– És csak most mész ki? – ráncolta a homlokát Shada. – Azt hittem, sietünk.
– Sietünk – bólintott Karrde. – De előbb vendégül kellett látnunk egy vizsgálóbizottságot. A
közmondásos tüzetességgel végigmentek a hajón, makacsul csempészáru után kutatva.
– Remélem, rajtuk tartottad a szemed.
– Arra mérget vehetsz! – biztosította Karrde. – Akárhogy is, végre elmentek. Pormfil és Odonnl a
hajó javítását szervezik éppen. Addig is a Kathol Köztársaság katonai parancsnoka szeretne egy-két
szót váltani velünk.
– Kétségtelenül a támadóinkról.
– Kétségtelenül – helyeselt Karrde. – Valószínűleg arra koncentrálva, hogy sikerült ilyen kis
sérülésekkel legyőznünk őket.
– A „kis sérülés” természetesen viszonylagos – vonta föl a szemöldökét Shada.
Karrde elfintorodott.
– Sajnálom, ami történt, Shada…
– Hagyjuk! – vágott a szavába a nő. A bocsánatkérésektől mindig kényelmetlenül érezte magát, még
ha azok őszinték voltak is. Különösen, ha őszinték voltak. – Ne feledd, az én ötletem volt! Szóval, mi a
terv?
– Egy közvetlenül az űrkikötő mellett lévő bárban kell találkoznom Jutka tábornokkal – mondta
Karrde. – A helybeliek nagy része a Basicet beszéli, de van itt egy jókora ithori telepesközösség is,
úgyhogy szerintem Thripiót is magunkkal kellene vinnünk az esetleges nyelvi problémák leküzdése
végett.
– Furcsa hely egy hivatalos találkozóra – jegyezte meg Shad, – Mintha nem tudnák, hogy mellénk
álljanak-e vagy sem.
– Azt hiszem, rátapintottál a lényegre – értett egyet Karrde. Elgondolkodva végigmérte a nőt. – Elég
jó érzéked van a politikához, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy csak egy egyszerű testőr vagy.
– Soha nem állítottam, hogy egyszerű vagyok – vágott vissza Shada, átvetve lábait az ágy széle
fölött. – Adj öt percet, hogy átöltözzek, és már mehetünk is a tábornokodhoz!

Tíz perc múlva már hármasban lépkedtek az űrkikötőt szegélyező forgalmas utcán. Karrde és Shada
egymás mellett haladt, az aranyszínű protokolldroid pedig idegesen bukdácsolt mögöttük.
– Elég kíváncsinak tűnnek a helyiek – jegyezte meg Shada halkan.
Karrde bólintott. Már ő is észrevette a mellettük elhaladó ithoriak feléjük vetett lopott pillantásait és
az emberek nyílt bámulását.
– Mara jelentése szerint óvatos, de nem különösebben barátság talán népség.
– Ezt jó tudni – mondta Shada. – Az a jelentés persze ma hatéves. Érdekes az öltözékük… azok a
csillogó kabátok, azokkal a rajtuk hagyott szőrfoltokkal.
 – Croshbőr – azonosította be az anyagot Karrde. – A Kathol Köztársaság valamelyik bolygóján
őshonos állat. Kényelmes és időtálló, a szőrcsomókat pedig véletlenszerűen vagy mintában szokták
rajta hagyni. Mara azt mondta, akkor kezdett divatba jönni, mikor Calrissiannal itt jártak; úgy tűnik,
mostanra általános viselet lett.
– Talán azért, mert így azonnal fel lehet ismerni az idegeneket. – csípte két ujja közé Shada a
kezeslábasa anyagát. – Ebben nem sok esélyünk lesz beleolvadni a tömegbe.
– Mondasz valamit – helyeselt Karrde. – A galaxisnak ezt a részét nem nagyon látogatják
külvilágiak, de azért volt néhány összetűzésük a Birodalommal, és az Új Köztársaság is megpróbálta
rájuk erőltetni a jelenlegi politikai divatot.
– És a helyieket nem érdekelte a dolog?
– Nem igazán – mérte végig Karrde a szélben libegő, kifakult cégtáblákat. Néhányon Basic nyelvű
szöveg szerepelt, a legtöbbön azonban ithori hieroglifák, vagy egy számára teljesen ismeretlen,
pontokból és vonalakból álló írás. – Thripio, egy „Ithor Loman” nevű helyet keresünk – intette maga
mellé a droidot. – Nem látod valamerre?
– De igen, Karrde kapitány, ott van – mutatott egy kék, ithori feliratú táblára Thripio.
– Bombaasa kaszinójára emlékeztet – morogta Shada. – Tudod, Karrde, néha eszedbe juthatna több
embert hozni ezekre a felderítőútjaidra.
– Nem hinnéd azt, hogy nem bízom a harci képességeidben?
– Azt hiszem, már bebizonyítottam, mire vagyok képes! – vágott vissza Shada. – Ha viszont elég
ember van melletted, néha sor sem kerül küzdelemre.
– Az eszembe véstem – bólintott Karrde elfojtva egy mosolyt. – Csak ön után, hölgyem!
A korai órához képest a bárban meglepően sokan tartózkodtak. A croshbőr öltözéket viselő ithoriak
és helybeli emberek között egyértelműen fel tudtak ismerni két, hozzájuk hasonlóan külvilági idegent.
– Miről ismerjük fel ezt a Jutka tábornokot? – morogta Shada.
– Szerintem vár minket – vélte Karrde. – Ha pedig nem…
Elhallgatott, ahogy egy alacsony, karcsú, elegáns croshbőr kabátot viselő férfi felállt az egyik
szomszédos asztal mellől, és eléjük lépett.
– Ah… vendégek! – állapította meg vidáman. Szemeiben érdeklődő vagy pezsgő jókedvről
tanúskodó szikrák csillogtak, miközben tetőtől talpig végigmérte őket. – Bizonyára önök jöttek Jutka
tábornokhoz.
– Igen, mi vagyunk azok – bólintott Karrde. – És maga kicsoda?
– Entu Nidan E-elz, szolgálatukra – hajolt meg enyhén a fickó. – Szólítsanak csak Entu Ninek.
– Érdekes név – nézett a szemébe Karrde. – Az Entu teljesen úgy hangzik, mint egy droid
sorozatszámának az eleje.
– Fura módon az emberek néha tényleg droidnak néznek – felelte Entu Ni még jobban csillogó
szemmel. – El sem tudom képzelni, miért. Kövessenek, odavezetem önöket a tábornok asztalához.
A választ meg sem várva, a beszédéhez hasonlóan élénk léptekkel elindult az asztalok között.
– Érdekes kis ember – jegyezte meg Thripio, miközben elindultak utána. – Mindazonáltal
ártalmatlannak tűnik.
– Soha ne higgy a látszatnak! – figyelmeztette Shada. – Szerintem egyáltalán nem illik erre a helyre.
– Szemmel fogjuk tartani – biztosította Karrde. – Az lesz Jutka.
Entu Ni megállt az egyik hátsó asztal mellett, ahol egy nagydarab férfi ült háttal a falnak
támaszkodva, italát dédelgetve. A mostanra szinte teljesen megszokott croshbőr kabátot viselte, de
Karrde úgy látta, kényelmetlenül érzi magát benne.
– Igen, ez egy katona – állapította meg Shada mintegy Karrde gondolatainak visszhangjaként,
miközben Entu Ni váltott néhány szót a férfival. – Láthatóan sebezhetőnek érzi magát az egyenruhája
nélkül.
Mikor odaértek, Entu Ni félreállt, és vidáman rámutatott a testes fickóra.
– Jutka tábornok, hadd mutassam be a vendégeinket! – mondta hirtelen elkomorodva. – A nevüket
sajnos nem tudom.
– Még nem árultuk el őket – biccentett Karrde. – Szólíthat kapitánynak. Ő a barátom, Shada, ez
pedig a tolmácsunk, Thripio.
A tábornok ismeretlen nyelven morgott valamit.
– Azt mondja, hogy nem számított ilyen teátrális parádéra – fordított Thripio segítőkészen. – Ami
azt illeti…
– Elég! – csattant fel Jutka. – Fogják be a droidjuk száját, vagy én fogom be!
– Ó, te jóságos! – hüledezett Thripio sietősen hátralépve. – A bocsánatáért esedezem, Jutka
tábornok…
– Azt mondtam, fogják be a pofáját! – fojtotta belé a szót Jutka. – Nem akarom még egyszer
mondani! Most pedig üljenek le!
– Természetesen – ereszkedett le a tábornok melletti székre Karrde, visszapillantva Thripióra.
Entu Ni odalépett a droid mellé, és csitítóan súgott neki valamit. – Az én hibám, tábornok. Azt
hittem, beszélgetni jöttünk ide, nem pedig azért, hogy megfenyegessenek.
– Elnézést, ha ezt a látszatot keltettem – válaszolta Jutka sötéten, baljóslatúan felnézve Shadára. A
nő elengedte a füle mellett a leülésre való felszólítást, ehelyett átment az asztal másik oldalára, s
gyakorlatilag a tábornok fölé tornyosulva megállt. Karrde egy pillanatig azt hitte, Jutka ráüvölt, hogy
üljön le. A fickó azonban láthatólag meggondolta magát, és visszafordult Karrde felé. – Az a helyzet,
hogy maga egy bajkeverő – jelentette ki. – Márpedig én nem örülök a bajkeverőknek a bolygómon.
– Értem – bólintott Karrde. – Szóval ha valakit kalózok támadnak meg, akkor az a Kathol
Köztársaságban bajkeverőnek számít?
– Ne szórakozzon velem! – figyelmeztette Jutka résnyire szűkülő szemmel. – Tudom, kinek
dolgozik… a hajója azonosítója egyértelművé teszi. A legkevésbé sem szeretném, ha a végén valami
hülye háború törne ki Bombaasa és Rei'Kas között.
– Rei'Kas? – ismételte meg Shada olyan hangon, mint akinek épp most lett világos valami. – A
rodiai?
– Igen – ráncolta a homlokát Jutka felnézve rá. – Azt akarja mondani, hogy nem?…
– Nem, nem tudtuk, kik voltak azok – erősítette meg Karrde. – Ezer köszönet. Shada, ismered ezt a
Rei'Kast?
– Csak hírből – felelte a nő. – Régebben a Karazak rabszolgavadászok egyik csapatát vezette.
Méghozzá elég jól, ami azt illeti. Durva, erőszakos, vérszomjas, s gyakorlatilag mindenkit magára
haragított, akivel eddig dolgozott.
Karrde kissé kiszáradt szájjal bólintott. Egy vérszomjas rabszolgavadász Car'das területén. Hány
bűnöző gyűlhetett még a galaxisnak ebbe a szegletébe?
– Érdekes – bökte ki végül.
– Akárcsak az, hogy a tábornok ismeri a nevét, pedig azt még Bombaasa sem tudta megmondani –
tette hozzá Shada. – Jó barátok, tábornok?
– Az a feladatom, hogy megvédjem a Kathol Köztársaságot – felelte Jutka enyhe fenyegetéssel a
hangjában. – A kéretlenül idejövő és a rájuk egyáltalán nem tartozó dolgok után szimatoló idegenekre
nem terjed ki a felelősségem.
Karrde a szeme sarkából látta, hogy Shada alig észrevehetően elfordítja a fejét, és gyorsan felméri a
bárt.
– Fenyeget, tábornok? – kérdezte szelíden.
– Csak figyelmeztetem – vetette oda Jutka nyersen. – Megsértette Rei'Kast, márpedig ő nem tűri az
ilyesmit. Megjegyezte a hajóját, és addig nem fogja békén hagyni, amíg az ő területén van.
– Feltett szándékunk elmenni a területéről – biztosította Karrde. – Amint elvégeztem a dolgom,
persze.
– Azt csinál, amit akar – állt fel morogva Jutka a székéről. – Én figyelmeztettem. Ezt ne feledje!
– Nem fogom – ígérte Karrde. – Köszönöm, hogy időt szakított rám.
Jutka fenyegetően rámeredt, aztán átmasírozott a báron. Kivágta az ajtót, és vissza sem nézve
elrobogott.
– És Car'das pont ide tudott visszavonulni? – ült le Shada Jutka megüresedett helyére. – Szép.
– Halkabban! – szólt rá Karrde körülnézve a helyiségben. Látszólag senkit sem érdekelt
különösebben ez a sarok, de hát a látszat gyakran csal. – Egyébként nem hiszem, hogy visszavonult
volna.
– Szerinted Rei'Kas neki dolgozik? – nézett rá fürkésző! Shada.
– Nagyon is elképzelhető – bólintott Karrde komoran. Észrevette a nő szemének rebbenését, és
felnézett. Entu Ni oda húzott egy széket az asztalhoz és leült.
– Nos, kellemesen elcseverésztek a tábornokkal? – kérdezte vidáman. – Helyes, nagyon helyes. –
Közelebb hajolt az asztalhoz.
– Beszélgettem egy kicsit a droidjukkal – súgta bizalmas hangon. – Azt mondta, az Exocron
legendás, elveszett világát keresik.
– Thripio? – nézett Karrde a droidra.
– Bocsánatot kérek, uram – nyögte az szánalmasan. – Nem állt szándékomban kifecsegni. Entu Ni
megkérdezte, hogy az Exocront keressük-e, én pedig gondolkodás nélkül igent mondtam.
– Ne hibáztassa a droidot, kérem – emelte fel a kezét Entu Ni – Az úti céljuk már rég nem titok.
Legalábbis előttem nem. Jor Car'dast keresik, ugye?
Shada Karrdéra pillantott az asztal fölött.
– Thripio, mi lenne, ha hoznál nekünk a helyi különlegességből? – vetette fel. – Közben pedig
figyelj oda, nem hallasz-e rodiai beszédet!
– Igenis, Shada úrnő – felelte a droid megkönnyebbülten, hogy elmehet. – Azonnal. – Azzal
eldöcögött.
– Nagyon okos – vigyorgott Entu Ni Shadára. – Azt hiszi, hogy ha Rei'Kas kémei itt vannak a
tömegben, akkor rodiaiul fognak beszélni, igaz? Nagyon, nagyon okos.
– Köszönöm – nézett rá Shada. Tekintetében nyoma sem volt kedvességnek. – Ha jól emlékszem,
Car'dasnál tartottunk.
– Igen – hajolt még közelebb az asztalhoz Entu Ni. – Jól gondolták, hogy az Exocronon kell
keresniük. Ugyanis ott van. Azonban – emelte fel az ujját figyelmeztetően –, az Exocront nem könnyű
megtalálni. A Kathol Köztársaság legtöbb lakója még csak nem is hallott róla. Akik pedig igen,
azoknak a nagy része azt hiszi, hogy csak egy legenda.
– Én is így hallottam – felelte Karrde, legyűrve magában a hirtelen rátörő rettegést. Honnan tudja
Entu Ni, hogy miért jött ide? Hacsak nem Car'dasnak dolgozik, természetesen. – Mondja, miért olyan
nehéz megtalálni?
Entu Ni szélesen elmosolyodott.
– Ezt önnek nem kell ecsetelnem. De a barátja talán nem tudja – tette hozzá Shadára villantva a
mosolyt. – Nos, a Kathol Résből jövő sok kis csillagköd meg gázfelhő miatt van minden. A visszavert
fény és sugárzás megzavarja az érzékelőket… szörnyen nehéz bármit is megtalálni. Évtizedekig
tartana átfésülni az egész régiót.
– Feltételezem, maga megkímélhet minket ettől a fáradságtól – állapította meg Shada.
– Így van – biccentett Entu Ni. – El tudom vinni az Exocronra. Egyenesen Car'dashoz, ha akarja…
De csak ha Karrde kapitány így kívánja – nézett vissza Karrdéra.
A férfi minden erejét összeszedve megőrizte vonásai nyugalmát. Szóval a kis ember a nevét is tudja.
– És mibe kerülne nekünk az útmutatása?
– Semmibe – rázta meg a fejét Entu Ni. – De nincs „nekünk” sem. Csak ön és én mehetünk.
– Egy pillanat! – emelte fel a kezét Shada. – Csak ő meg maga? Mi lesz velünk?
– Itt kell várniuk – felelte Entu Ni. – Attól tartok, nincs más megoldás… a hajómon csak ketten
férünk el.
– Mi lenne, ha a mi hajónkkal mennénk? – kérdezte Karrde.
– Nem, nem! – nézett rá döbbenten Entu Ni. – Az lehetetlen.
– Miért? – követelte Shada. – Mert Car'das nem akar mindnyájunkkal találkozni?
– Mondtam én olyat, hogy Car'das bármelyikőjüket is látni akarja? – pislogott szaporán Entu Ni. –
Semmi ilyet nem mondtam.
Ami nem jelentette azt, hogy nem Car'das bízta meg az ajánlat felvetésével.
– Ha beleegyezem – kezdte Karrde lassan –, mikor kellene indulnunk?
– Álljunk csak meg egy percre! – szólt közbe Shada, mielőtt még Entu Ni válaszolhatott volna. –
Hogy érted azt, hogy ha beleegyezel? Nem hiszem el, hogy egyedül akarnál odamenni!
Karrde elfintorodott. Nem, persze hogy nem akart. De egyszer oda kell állnia Car'das elé. És így
legalább az embereit biztonságban tudhatta a következményektől…
– Hadd fogalmazzak másképp! – meredt rá Shada Entu Nire. – Én vagyok a testőre, és nem
engedem, hogy egyedül menjen. Se magával, se bárki mással. Világos?
– De… – tárta szét nyitott tenyérrel a karját Entu Ni.
Elhallgatott, ahogy Thripio visszatért, és letett két nagy, sötét folyadékkal teli kancsót az asztalra.
– Hála a tervezőnek! – sopánkodott. – Ennek a helynek a közönsége szerfelett faragatlan…
 – Hagyjuk a helyi érdekességeket! – fojtotta belé a szót Shada.
– Hallottál valakit rodiai nyelven beszélni?
– Ami azt illeti, igen – mutatott félig hátrafordulva a droid egy, a bárpult közelében álló asztal felé.
– Három férfi annál az asztalnál… igen; akik most állnak fel…
– Hűha! – morogta Shada szúrós pillantást vetve Entu Nire. – Gyerünk, ideje eltűnni innen!
– Ne rohanjatok! – szólalt meg egy halk, rosszindulatú hang Karrde mögött.
A férfi lassan megfordult. Két asztallal arrébb három férfi méregette őket.
Rájuk szegezett pisztolyokkal.

14. FEJEZET

– Ó, jóságos! – siránkozott Thripio alig hallhatóan. – Végünk van!

Karrde körülnézett a helyiségben. Shada mögött a Thripio által az előbb azonosított három bandita
csörtetett feléjük az asztalok között, szintén pisztollyal a kézben. A bár közönségének egy része
meglepődve, néhányan morbid várakozással bámulták őket, mások próbáltak feltűnés nélkül
visszavonulni még a lövöldözés elkezdődése előtt.
– Gondolom, csak a számat koptatnám, ha azt mondanám, hogy összetévesztettek valakivel –
mondta Karrde visszafordulva a mögötte ülő háromhoz.
– Nem, nem, tessék csak! – válaszolta a vezetőjük gúnyosan, miközben felálltak és legyező alakban
szétszóródtak, hogy célba vegyék áldozataikat. – Nincs jobb egy kiadós nevetésnél kora reggel.
Kezeket az asztalra, ha kérhetem! Szóval… jól hallottam a neved? Talon Karrde?
– Igen, az – szólalt meg Entu Ni vidáman, mielőtt Karrde kinyithatta volna a száját. – Ő pedig
Shada, ez meg a protokoll; droidjuk, Szi Thripio.
– Velük vagy? – nézett szúrósan a kis emberre a bandita.
– Én? – kerekedett el Entu Ni szeme ártatlanul. – Ugyan már, uram.
– Akkor tűnés innen!
Entu Ni szaporán pislogott, gyorsan Shadára és Karrdéra nézett, majd felkászálódott a székéről.
– Értesítsen, Karrde kapitány, ha meggondolta magát. – biccentett.
Futó mosolyt vetett Karrdéra, egy másikat a banditák vezérére, majd elindult az ajtó felé. A bandita
a homlokát ráncolva nézett utána; és amikor a kis ember kinyitotta az ajtót, visszafordult Karrde felé.
– Miről kellene meggondolnod magad? – kérdezte. Az ajtó becsapódása visszhangot vert a bárban.
– Épp az imént tett egy érdekes ajánlatot – emelte fel óvatos lassúsággal a karjait Karrde, hogy
összefonja őket a mellkasa előtt.
A csak rá és Shadára koncentráló banditák észre sem vették, hogy Entu Ni távozásakor valaki bejött
a helyiségbe. Ha még pár másodpercig magára tudná terelni a figyelmüket…
Ekkor a bár másik végében valaki döbbenten elkáromkodta magát. Az egyik bandita körülnézett.
– Shri… Xern! – vakkantotta.
A vezér megpördült… és megdermedt, szája tátva maradt a döbbenettől.
H'sishi masírozott feléjük némán, elszántan. Beletelt pár másodpercbe, míg Xern megtalálta a
hangját.
– A Résre, mi ez? – hebegte.
– Egy togori – árulta el Karrde, lopva Shada felé pillantva. A nő tekintete a hirtelen másra figyelő
banditák között cikázott, láthatólag a távolságokat és a támadási lehetőségeket mérte fel. Ebből még
baj lehet. – Ja, és velem van – tette hozzá.
H'sishi még mindig a banditák félköre felé tartott, félig nyitott szájából elővillantak agyarai.
– Szólj neki, hogy álljon meg! – csattant fel Xern visító hangon, miközben fegyverét a togori felé
lendítette. – Hallottad? Állítsd meg, különben lövünk!
– Nem tanácsolnám, hogy rálőjetek egy togorira – figyelmeztette Karrde szelíden. – Csak
feldühítenétek vele.
Xern hitetlenkedve pillantott felé…
És ebben a pillanatban Shada támadásba lendült.
A bal kezével felkapta az asztalon álló kancsók egyikét, és alkarja gyors villanásával egyenesen
Xern arcába borította tartalmát. A férfi felüvöltött, túl későn maga elé kapva a karját, hogy
megpróbálja kivédeni a folyadékhullámot. Shada egy vonagló mozdulattal a másik irányba lendítette a
kezét, és gyilkos erővel egy másik bandita torkába döfte a kancsót. Csak ezután akart felpattanni – és
felszisszent, ahogy Karrde a karját erősen markolva leszorította a székére. Hirtelen lézersugarak
sziszegése, földre zuhanó testek puffanása hangzott fel…
– Tedd le a pisztolyt, Xern! – mondta Karrde halkan. A hang még a saját fülében is ijesztő
mennydörgésnek tűnt a bárra ereszkedő döbbent csendben. – Csak lassan, óvatosan.
Xern még egyszer utoljára megtörölte a szemét a kabátja ujjával, majd szaporán pislogni kezdett…
és fél percen belül másodszor is elakadt a szava a hitetlenkedéstől, ahogy körülnézett. Hitetlenkedve
nézte, hogy Shada és Karrde sértetlenül ülnek az asztalnál; hitetlenkedve nézte, hogy az emberei a
padlón heverne a testüket borító sebekből maró füstpamacsok szállnak föl…
És hitetlenkedve nézte a bárban szétszórva ülő, pisztolyaikat rá szegező négy, croshbőr kabátot
viselő férfit.
– A pisztolyodat, Xern! – sürgette Karrde, ahogy a bandita zihálni kezdett. Shada italának maradéka
ritmikusan csöpögött az álláról. Shada megmoccant, de még mielőtt felállhatott volna, H'sishi
odalépett Xern mellé, és erős mancsát ráfonta a sugárvető, csövére. A férfi megrémült, mintha csak
most látta volna először a togorit, miközben az a mennyezet irányába csavarta a csövet. Mivel a
bandita még mindig görcsösen szorította a markolatot H'sishi felemelte a másik mancsát is, és finoman
belemélyesztette az egyik körmét a csuklójába. A pisztoly azonnal hozzá került.
– Szép munka volt, emberek! – állt talpra Karrde. H'sishi hátralépett, a sugárvető lövésre készen
csillogott a mancsában. – Dankin?
– Itt vagyok. – Az ismerős hang egy ismeretlen alaktól jött ahogy az is felállt az asztala mellől.
– Menj, adj a tulajnak valami kártérítést! – utasította Karrde. – Tudod, ez már szinte hagyomány
ilyenkor – magyarázta Xernnek, miközben Dankin a zsebeiben kotorászva átvágott a helyiségen. –
Griv, az ajtóhoz! Chal, Balig, menjetek, biztosítsátok a hajóhoz vezető utat!
– Igenis!
A három férfi elindult az ajtó felé.
– Ravasz vagy! – köpött ki Xern vérszomjasan. – Nagyon ravasz. De megőrültél, ha azt hiszed,
hogy elkerülheted Rei'Kas bosszúját.
– A helyedben inkább amiatt aggódnék, hogy veled mit fog csinálni Rei'Kas, amiért elvesztetted az
embereit! – vágott vissza Karrde. – Vagy amiatt, hogy kijutsz-e innen, mielőtt H'sishi úgy dönt, hogy
túl veszélyes lenne életben hagyni téged.
– Ó, kijutok! – válaszolta Xern sötéten. – De még találkozunk, Karrde. A halálod előtt. – Még
egyszer fenyegetően ránézett, majd sarkon fordult, és kiviharzott a bárból.
– Na! – bólintott Karrde. Visszalépett Shada mellé, és a kezét nyújtotta a nőnek.
Az azonban nem mozdult.
– Szóval egész idő alatt itt voltak az embereid – nézett fel rá. Volt valami határozottan kellemetlen a
hangjában és a tekintetében.
– Mintha azt mondtad volna, hogy nem veszed sértésnek – emlékeztette Karrde óvatosan.
– Álcázva vannak – folytatta Shada rendületlenül.
Karrde lassan leengedte a kezét.
– Mindannyiukat látta az a bizottság, mikor átvizsgálták a hajót – magyarázta. – Abból kellett
kiindulnom, hogy néhányan közülük biztos a kalózok kémei, és felismerhetik őket.
– És a croshbőr ruhák?
– Mara hozta őket az előző útjáról – felelte Karrde. Érezte, hogy a homlokán izzadságcseppek
kezdenek gyöngyözni.
Shada felállt.
– És úgy gondoltad – mondta halkan –, hogy nem avathatsz be a részletekbe.
Karrde egy pillanatig szólni sem tudott. Teljesen váratlanul érte a Shada hangjában csengő
mélységes fájdalom.
– Nem, nem erről van szó! – tiltakozott erőtlenül. – Én nem…
De már késő volt. Shada hátat fordított neki, és elindult az ajtó felé, ahol Griv állt őrt.
– Készen vannak már a javítások? – kérdezte tőle a nő.
Griv gyorsan hátrapillantott a válla fölött Karrdéra.
– Majdnem – felelte óvatosan.
– Helyes – lépett el mellette Shada, és kitárta az ajtót. – Tiszta a levegő – jelentette be. – Menjünk
vissza a hajóhoz!
Griv ismét kérdően nézett Karrdéra.
– Igen – morogta a főnöke, elindulva a kijárat felé. Nagyon csendes útjuk volt visszafelé.

Shada lehámozta magáról a kezeslábasát, és éppen belebújt a köpenyébe, mikor felcsendült a

kabinajtó csengője.
– Ki az? – kiáltotta.
– Karrde – hallatszott a másik hangja tompán az ajtó mögül. – Bemehetek?
Shada felsóhajtott, szorosan maga köré vonta a köpenyt és megkötötte az övét. Nem kifejezetten
vágyott erre a találkozásra, különösen most nem. Azonban elkötelezte magát e mellett az utazás
mellett, és nehezen teljesíthette volna ezt a kötelezettséget, ha kerüli a kapitányt.
Meg aztán a férfi bizalmatlansága okozta fájdalom is csillapodott már valamelyest.
– Gyere! – kiáltotta, lenyomva a kapcsolót.
Az ajtó félrecsúszott, és belépett Karrde.
– Épp most kapcsoltunk fénysebességre – közölte, egyetlen pillantással felmérve a nő öltözékét. –
Odonnl becslése szerint hét nap múlva érünk az Exocronra.
– Remek! – felelte Shada élénken. – Addigra megint teljesen visszanyerem a harci képességeimet.
Erről jut eszembe, bocsáss meg, de épp a bactatartályba készültem!
– A bacta várhat – mondta Karrde udvariasan, de határozottan, az egyik szék felé intve. – Beszélni
szeretnék veled.
Shada a legszívesebben elküldte volna, de a férfi mondanivalójára is kíváncsi volt.
– Miről? – kérdezte, miközben leült és azon töprengett, hogy Karrde vajon tényleg olyan
érzéketlen-e, hogy csak most próbál meg előállni valami szánalmas kifogással a bárban történtekkel
kapcsolatban.
A férfi azonban meglepetést okozott.
– Jorj Car'dasról, természetesen – húzott oda egy széket és ült le Shadával szemben. – Ideje
megismerned az egész történetet.
– Valóban – felelte a nő közönyösen. Karrde korábban azt ígérte, hogy csak akkor mondja el, ha
már befelé tartanak az Exocron-rendszerbe, amire pedig… az előbbi szavai szerint… még egy hetet
kellett várni, így akarna bocsánatot kérni a történtekért?
Nem mintha ez sokat számított volna. Késő bánat, de legalább hozzájut néhány hasznos
információhoz.
– Hallgatlak – mondta egyszerűen.
A férfi tekintete elrévedt, mintha egy messzi-messzi korba és galaxisba pillantott volna.
– Jorj Car'das története úgy hatvan évre nyúlik vissza – vágott bele. – A klónháború és az amiatt a
galaxisra zúduló káosz koráig. A konfliktus során és azt követően nagy igény támadt a csempészés
iránt, lett légyen szó legális vagy illegális áruról. Számtalan banda állt össze sietve és meglehetősen
ötletszerűen.
– Akkor szedték meg magukat a huttok, igaz? – kérdezte Shada akaratlanul is feltámadó
érdeklődéssel. Nagyon keveset tudott erről a korról, pedig mindig is izgatta a kíváncsiságát.
– Igen, elég sok közülük – bólintott Karrde. – Car'das is azok közé tartozott, akik belevetették
magukat az üzletbe, és vagy az ügyességének, vagy a puszta szerencséjének köszönhetően hamarosan
elég jó szervezetet épített ki. Nem túl nagyot, de határozottan jót.
– Úgy tizenöt éve tevékenykedhettek, mikor véletlenül belekeveredett egy nagy csatába néhány
bpfasshi Sötét Jedi és… hát, gyakorlatilag a szektor összes többi lakója között. Ahogy Car'das később
előadta, az egyik Sötét Jedi egyszerűen lefoglalta a hajóját és kényszerítette, hogy szálljon fel vele.
Shada megborzongott. Erről viszont tudott valamennyit; egy Mistryl-csoport is küzdött a
védekezők oldalán. A gyermekkorában a túlélőktől hallott történetek sokáig rémálmokat okoztak neki.
– Meglep, hogy egyáltalán vissza tudott menni, hogy elmondja, mi történt vele – jegyezte meg.
– Mindenkit meglepett – értett egyet Karrde. – A legénység másik négy tagja nem tért vissza.
Car'das azonban igen. Két hónappal később egyszer csak felbukkant, visszavette a szervezete
parancsnokságát, és az élet látszólag ment tovább, mint azelőtt.
– De a látszat csalt?
– Csalt bizony – bólintott Karrde komoran. – A közvetlen környezete hamar észrevette, hogy valami
komoly dolog történt vele az alatt a két hónap alatt. Még mindig az övé volt az egyik legjobb
csempészbanda a környéken, ám egyszer csak a fejébe vette, hogy a legnagyobb is lesz.
Szisztematikusan behatolt a kisebb bandák területeire, aztán vagy felvásárolta, vagy bekebelezte, vagy
elpusztította azokat, és átvette az útvonalaikat meg az ügyfeleiket. A huttoktól és a többi bandától
eltérően ő minél teljesebb lefedettséget akart, nem pedig koncentrált, a nyers erőre épülő hatalmat. Pár
év alatt eljutott addig, hogy a szervezete egy nap még a Jabbáéval is versenyre kelhetett volna.
– És senki sem próbálta megállítani? – kérdezte Shada. – Nem hiszem, hogy a huttok tétlenül nézték
volna a terjeszkedését.
– Drága Shada, mindenki megpróbálta megállítani – felelte Karrde sötéten. – Ám szinte szó szerint
megállíthatatlan volt. Valahol, valahogy elsajátította azt a fortélyt, hogy pontosan kitalálja, mit
terveznek ellene az ellenfelei, és gyakran szó szerint azelőtt vágott vissza nekik, mielőtt a
tulajdonképpeni támadás megtörtént volna.
Shada visszagondolt az általa végrehajtott több tucat akcióra, a kutatással töltött fárasztó órákra,
hogy kiismerje ellenfelei erősségeit és gyengéit, fegyvereit és stratégiáját, szövetségeseit és ellenségeit.
– Hasznos képesség – morogta.
– Nagyon hasznos – erősítette meg Karrde. – De ahogy nőtt a szervezet, úgy kezdett megváltozni
Car'das. Valahogy… nem is tudom. Szeszélyes lett, hajlamossá vált olyan apróságok miatt is üvöltve
dühöngeni, amelyek egyébként a legkevésbé sem érdekelték volna, órákat ült a Birodalom térképei
felett merengve. S ami talán még fontosabb, az életerős fiatalságban eltöltött évek után gyorsan
öregedni kezdett. Sokkal gyorsabban, mint az normális lett volna.
– Aztán egy nap beült a hajójába, felszállt… és eltűnt.
– Eltűnt – ráncolta a homlokát Shada. – Úgy érted… eltűnt?
– Úgy értem, hogy eltűnt az ismert galaxisból – mondta Karrde;
– Nem kereste meg egyetlen emberét sem; nem lépett kapcsolatba az alvezéreivel; és ha látták is
később az ellenségei, sohasem verték nagydobra a tényt.
– Mikor történt ez? – kérdezte Shada.
– Húsz évvel ezelőtt – felelte Karrde. – Először senki sem aggódott túlságosan… korábban is voltak
titkos útjai. De mikor már három hónap eltelt és még mindig nem jelentkezett, az alvezérek elkezdtek
azon töprengeni, hogy mit csináljanak, ha nem jön vissza.
– Hadd találjam ki! – vágott közbe Shada. – Szavazást akartak tartani, hogy melyikük lépjen a
helyébe.
– Nem hinném, hogy bármelyiküknek is szavazáson járt volna az esze – nézett rá Karrde bánatosan.
– Ami azt illeti, olyan feszült volt a helyzet, hogy valaki azzal állt elő, hogy daraboljuk fel a
szervezetet, és mindenki vigyen egy részt.
– Kérdés, hogy lehet mindenki megelégedésére osztozni – jegyezte meg Shada, észrevéve az
árulkodó nyelvbotlást. Karrde most először beszélt többes szám első személyben. – Tehát mégis
hatalmi harcok kezdődtek.
Karrde egy pillanatra összeszorította a száját.
– Nem egészen. Tudtam, mi történne egy ilyen harcban, és abban sem voltam teljesen biztos, hogy
Car'das nem fog visszatérni. Úgyhogy… a helyébe léptem.
– Csak így? – vonta fel enyhén a szemöldökét Shada.
A férfi feszengve vállat vont.
– Nagyjából. Persze igényelt némi szervezést, és az időzítésre is oda kellett figyelni, meg aztán
szerencsém is volt… bár azt hiszem, csak pár évvel később jöttem rá, mekkora szerencsém volt. De
igen, összességében csak így. Semlegesítettem és kipenderítettem a többi alvezért, aztán bejelentettem
a szervezetnek, hogy mostantól kezdve úgy folytatódik az üzlet, ahogy addig megszokták.
– Ettől nagyon népszerű lehettél – bólintott Shada. – De nem értem, hol itt a probléma, már ami
Car'dast illeti. Elment és soha nem tért vissza, igaz?
– A probléma az – felelte Karrde vontatottan –, hogy ebben nem vagyok teljesen biztos.
– Ó! – szűkült össze Shada szeme.
– Egyetlen éjszaka alatt átvettem a szervezet vezetését – folytatta Karrde. – Ez azonban nem jelenti
azt, hogy az elűzött alvezérek és a híveik ne próbáltak volna a helyemre törni. Ami azt illeti, nyolcszor
is megkísérelték… kezdve két közvetlen, hamvába holt támadással, egészen egy három évvel később
felderített, kiterjedt összeesküvésig, amit valószínűleg egész idő alatt szövögetniük kellett.
 – De nyilván mindegyik kudarcot vallott.
Karrde bólintott.
– A lényeg az, hogy a merényletek vezetői közül négyen azt vallották, hogy titokban Car'das állt
mögöttük.
Shada halkan felhorkant.
– Ködösítés! – mondta megvetően legyintve. – Csak megpróbáltak rád ijeszteni, hogy megkíméld
őket.
– Akkor én is erre jutottam – értett egyet Karrde. – De persze nem lehettem biztos benne. Ami azt
illeti, még most sem vagyok.
– Elhiszem – tanulmányozta az arcát Shada. – Szóval, mi történt hat évvel ezelőtt, ami miatt
ideküldted Jadét és Calrissiant, hogy keressék meg Car'dast?
– Korábban kezdődött – felelte Karrde. – Tíz éve, Thrawn főadmirális halála után. Vagy a
megrendezett halála után – rándult meg az ajka. – A Coruscanton voltam, a Csempészek Szövetségét
segítettem felállítani, és Calrissian véletlenül megmutatott nekem valamit, amit Luke Skywalker talált
egy Dagoba nevű bolygón.
– Azt hiszem – kutatott az emlékei között Shada –, sohasem hallottam még erről a helyről.
– Nem is lett volna miért – biztosította Karrde. – Semmi sincs ott… se városok, se technológia, se
telepesek. Nem tudom, mit akart Skywalker a mocsárban, de nyilvánvalónak tűnt, hogy a gazdátlan
elektronikai berendezések nem illenek oda… valószínűleg ezért is hozta el. Mindegy, a lényeg az,
hogy a sorozatszámából rájöttem, hogy az a valami Car'das hajójának távhívója.
– Lám, lám – ráncolta a homlokát Shada. A távhívókkal lehetett vezérelni a teljesen automatizált
hajókat, azaz a tulajdonosuk mindent megcsináltathatott velük a távolból is. A Mistryl ugyan sohasem
alkalmazta ezt a technológiát, ő azonban felkerült néhányra egy-egy ügyféllel. Utálta őket. –
Car'dasnak ugye teljesen automatizált hajója volt?
– Igen, egy klónháború előtti modell – bólintott Karrde. – Nem sokkal azután vette, hogy visszatért
a Sötét Jedivel megtett útjáról. Azt mondta, akkora hajót akar, amit egyedül, legénység nélkül is el tud
vezetni.
– Skywalker pedig egész véletlenül rátalált a távhívójára a sárban, egy elhagyatott bolygón. Milyen
kényelmes.
– Nekem is ez jutott eszembe – ismerte el Karrde. – De beszéltem Skywalkerrel, és úgy tűnt,
tényleg véletlenül bukkant rá.
– Bár mindig is vita tárgyát képezte, hogy ez a szó alkalmazható-e egy Jedire – szúrta közbe Shada.
– Igaz – adta meg magát Karrde. – Mégis, ez volt egy évtizednyi kutatás első eredménye; és még ha
trükk is lett volna, úgy gondoltam, megéri a kockázatot megnézni, hogy hová vezet.
– Tehát elküldted Jadét, hogy kövesse – állapította meg Shada visszagondolva a beszélgetésre, amit
Solóék Orowood-toronybeli lakosztályában hallgatott ki. – Calrissian pedig ragaszkodott hozzá, hogy
vele menjen.
– Nagyjából – felelte Karrde. – A Dagobán kezdték, onnan haladtak kifelé, átnézve azoknak az
űrkikötőknek a régi feljegyzéseit, ahol megállhatott üzemanyagot felvenni vagy a javításokat
elvégezni. Információkat is előástak róla innen-onnan… néhányat a coruscanti archívumból, néhányat
bizonyos alvilági alakoktól, néhányat a Koréliai Titkosszolgálattól, aztán elkezdték összeg rakosgatni a
darabokat.
– Ez egy életre szóló feladat! – hüledezett Shada.
– Ha annyira nem is volt szörnyű, de ráment néhány év – mondta Karrde. – Különösen úgy, hogy
időnként mind a kettejüknek más dolguk akadt, vagy elrángatták őket, hogy segítsenek a Coruscant
éppen aktuális válságában. A nyom azonban annyira hideg volt már, hogy egy-két hónap ide vagy oda
mit sem számított. Addig követték, amíg el nem jutottak a Kathol-szektorba és az Exocron-rendszerbe.
– Ahol a nyom, a legjobb tudomásunk szerint, véget ér.
A kabinra csend ereszkedett, amíg Shada megemésztette a hallottakat.
– Ha jól értem, magát Car'dast nem keresték fel.
Karrde látható erőfeszítéssel tért vissza a múlt dolgain való töprengésből.
– Egyértelműen megmondtam nekik, hogy ne tegyék – válaszolta. – Az volt a dolguk, hogy
kiderítsék, hol van… illetve egy ilyen jól elrejtett világ esetében, mint az Exocron, az odavezető utat is
fel kellett deríteniük, aztán jöjjenek haza. Azóta én foglalkozom az üggyel.
 – Mióta is?
– Néhány éve – vont vállat Karrde feszengve.
– És mi történt?
– Őszintén szólva berezeltem – vallotta be a férfi. – Azok után, amit tettem, fogalmam sem volt,
hogy álljak elé. Fogalmam sem volt, mit mondjak neki, mivel próbáljam kiengesztelni. Úgyhogy egyre
csak halogattam a dolgot.
Vett egy mély lélegzetet.
– Most pedig úgy néz ki, elkéstem.
Shada elfintorodott.
– Szerinted Rei'Kas neki dolgozik, igaz?
– Rei'Kas, talán Bombaasa is, és valószínűleg még tucatnyi más banda, amiről még nem is
hallottunk – felelte Karrde vontatottan. – Az az egy biztos, hogy dolgozik. Csak éppen most a
csempészés és információ-adásvétel helyett a kalózkodásra és a rabszolga-kereskedelemre koncentrál.
Az alvilág véresebb szegletére… és csak egyetlen okot tudok elképzelni, ami miatt ezt tenné.
– El akar kapni. Engem, személy szerint.
A szavak egy pillanatig mintha halálos ítéletként lebegtek volna a levegőben.
– Szerintem ez nem feltétlenül igaz – szólalt meg a beállt csendben Shada, ahogy valami homályos
vágy vitára késztette. – Lehet, hogy csak egy kis birodalmat akar kihasítani magának itt az isten háta
mögött. Talán az Exocronra, esetleg erre az úgynevezett Kathol Köztársaságra fáj a foga.
– Már majdnem két évtizede itt van, Shada – emlékeztette Karrde. – Ha birodalmat akart volna, már
rég megcsinálta volna, nem gondolod?
– Ha el akart volna kapni téged, már rég elkapott volna, nem? – vágott vissza Shada.
– Talán már meg is próbált.
– És az első három év után feladta, mi?
Karrde megrázta a fejét.
– Én sem értem ezt az egészet – vallotta be. – De ismerem Car'dast; nem az a fajta ember, aki
tétlenül megül a fenekén. Könyörtelen, kemény, számító, sohasem bocsát meg, és nem hagyja, hogy
bárki az útjába álljon, ha akar valamit. És élvezi a kihívásokat, azok éltetik… minél nagyobb, annál
jobb.
– És tudja, hogy itt vagy, és hogy őt keresem. Az a kis ember… Entu Ni… a bizonyíték rá.
Shada önkéntelenül is megborzongott. Egyszerre kicsinek és nagyon sebezhetőnek érezte az addig
oly biztonságosnak tűnő Wild Karrdét.
– És mi szépen besétálunk a karjaiba.
– Neked nem kell tartanod tőle – nyugtatta meg Karrde. – Te semmilyen kapcsolatban nem állsz a
szervezetemmel. – Tétovázott egy pillanatig. – Ami azt illeti, pontosan ezért egyeztem bele, hogy
velünk gyere.
Shada rámeredt, ahogy a felismerés jéghideg áradatként lecsapott rá.
– Arra számítasz, hogy meg fog ölni téged, igaz? – suttogta. – És azt hiszed…?
– Te nem tartozol hozzám, Shada – felelte Karrde halkan. – Nem úgy, mint mindenki más ezen a
hajón. Egyedül jöttem volna, de tudtam, hogy a Wild Karrdénál kisebb vagy gyengébb fegyverzetű
hajóval nem juthatok el az Exocronig. Car'das bosszúszomjas ember; de akárcsak Bombaasa, szereti
kulturáltnak hinni magát. Természetesen remélem, le tudom beszélni róla, hogy megöljön; és még
jobban remélem, hogy nem fogja bántani a legénységemet. De ha hajlíthatatlannak bizonyul… akkor
talán legalább arra rá tudom venni, hogy téged engedjen vissza az Új Köztársaságba a caamasi
dokumentummal.
Shada megrázta a fejét.
– Karrde, ez őrültség…
– Akárhogy is, ez a teljes történet – vágott a szavába a másik könnyedén, miközben felállt és
visszatette a széket a helyére. – Ó, illetve annyit még hozzá kell tennem, hogy Car'das évek alatt
felhalmozott adatbázisa vele együtt eltűnt. Ezért gondoljuk, hogy talán nála van a caamasi
dokumentum egy példánya is. Most pedig irány a bactatartály! Később még találkozunk.
Azzal biccentett és elment.
– Karrde, ez őrültség – ismételte meg Shada halkan az üres kabinnak.
Csak később, a bactatartályban lebegve jutott eszébe a dolog másik oldala. Karrde azt mondta,
reméli, hogy Car'das őt el fogja engedni.
De nem garantálta.

15. FEJEZET

Kövek Hasítója mondott valami azon az idegesítő qom jha majdnem hangon, és szokása szerint
fejjel lefelé leszállt egy tömpe cseppkőre.
– Remek – jelentette ki Luke. – Úgy tűnik, megérkeztünk.
Mara fölemelte a világítópálca fénysugarát az előtte lévő talajról, és végigpásztázta vele a járat
falait. Alig merte elhinni, hogy a négynapos döglesztő út véget ért. Városok, űrhajók, de még egy
csendes tábor is a szabad ég alatt – ezekhez volt szokva. Ez a sötét, poros, mocskos, nedves, párás
levegőjű barlangokban való botladozás viszont határozottan nem neki való.
De azért túlélte, a qom jháknak is legfeljebb csak naponta kétszer szerette volna kitekerni a nyakát,
végső soron az asztromechanikai droid sem okozott túl sok gondot, Skywalker pedig meglepően
kellemes társaságnak bizonyult. És most végre megérkeztek.
Innentől kezdve persze a Nagy Torony ismeretlen lakóival és veszélyeivel kell szembenézniük. De
ezzel nincs is semmi gond. A veszélyt is megszokta már.
Mint ahogy Luke is, ha jobban belegondolunk.
– Ott van – állapodott meg Luke szintén fürkésző fénynyalábja egy kőtömbön, pár méterrel előttük
a járat falán. – A boltívnek ezen az oldalán.
– A boltívnek? – ráncolta a homlokát Mara, arra fordítva a világítópálcáját. Csak nem épített valaki
egy boltívet ide, a semmi kellős közepére?
Nem. Az alakzat ugyan valóban eléggé hasonlított egy boltívre, ahogy két többé-kevésbé
függőleges tartóoszlopa között kétméternyire keskenyedett a járat, és ahogy nagyjából szabályos íve
nekitámaszkodott a három méter magasban lévő mennyezetnek. De ha valaki nemcsak futólag
pillantott rá, akkor azonnal észrevette, hogy természetes képződmény, az erózió, a kőomlások vagy egy
rég eltűnt vízfolyás terméke.
– Képletesen értettem – emelte Luke is az alakzatra világítópálcája fénysugarát. – Egy kicsit
emlékeztet arra a boltívre Hyllyard városában, a Myrkr bolygón, nem?
– Arra a nagy, gomba alakú valamire gondolsz, amit annyira ránk akartál borítani? – vágott vissza a
lány. – Amihez háromnapi kínszenvedés árán jutottunk el az erdőn keresztül? Ami mellett a Birodalom
összes rohamosztagosa ott várt ránk?
– Arra, arra – helyeselt Luke, és Mara érezte, mennyire szórakoztatja a férfit a kifakadása. – Azt
kihagytad, hogy ott akartál mindenáron megölni.
– Fiatal voltam még – legyintett Mara arrébb lendítve a fényt. – Szóval hol az a nyílás?
– Ott – vitte vissza a fénysugarat Luke a fal egy gyűröttnek tűnő szakaszára közvetlenül a
mennyezet alatt. A fénykör közepén egy kicsi, nyitott terület látszott, ami eltűnt a mögötte lévő
sötétségben.
– Látom – bólintott Mara. Nem érzett levegőáramlást; a járat bizonyára el van torlaszolva valahol. –
Elég szűknek tűnik.
– Ezen könnyen segíthetünk – nyújtotta át neki Luke a világítópálcáját, bekapcsolva fénykardját. –
Menjetek hátrébb… valószínűleg nem ússzuk meg szilánkok nélkül. – Meglendítette a fegyvert,
belehasított a falba…
És a penge egy zöld felvillanás kíséretében eltűnt.
Artu felvisított, Mara pedig elcsípte a Luke arcán átsuhanó döbbenetet, ahogy a férfi
hátratántorodva visszanyerte egyensúlyát.
– Mi történt? – tudakolta a lány.
– Nem tudom – felelte Luke, belenézve a felemelt markolat végébe. – Azt hittem, folyamatosra
állítottam… Megpróbálom még egyszer.
Lenyomta a kapcsolót, és a penge a szokásos zümmögés kíséretében ismét életre kelt. Luke egy
pillanatig nézte, majd stabil küzdőállásba helyezkedett, és újra lesújtott a sziklafalra.
A penge pedig megint éppen csak belevágott a kőbe, mielőtt kihunyt volna.
Az egyik qom jha meglebbentette a szárnyait, és mondott valamit.
– Igen – bólintott Luke, és Mara megérezte a férfi elméjében feltörő rosszindulatú gyanakvást,
ahogy felszínre emelkedtek távoli emlékei.
– Mi igen? – kérdezte.
– Bizonyára cortosisérc van a sziklában – válaszolta Luke. Felemelte a világítópálcát a sziklafalig, s
a fény apró szikrákat vetett.
– Sohasem hallottam még róla – rázta meg a fejét Mara.
– Elég ritka anyag – magyarázta Luke. – Én is csak annyit tudok róla, hogy kikapcsolja a
fénykardokat. Egyszer Corran és én belebotlottunk néhány Erő-érzékeny lénybe, akik
cortosisszálakból szőtt testpáncélt viseltek. Eléggé meglepődtünk.
– Elhiszem – morogta Mara, és neki is eszébe jutott valami. – Szóval ezt tette Palpatine a
magánlakosztálya kettős falai közé!
– Cortosis-érccel vette körül a lakosztályát? – vonta fel a szemöldökét Luke.
– És néhány irodáját meg a tróntermét is, azt hiszem – bólintott Mara. – Soha nem tudtam, hogy
hívják. Abból, amit elmondott nekem, azt szűrtem le, hogyha a fénykard bekapcsolóhurkában bárhol
dimetris-áramkörök vannak, akkor az érctől visszacsatolás keletkezik bennük, és az egész rendszer a
másodperc törtrésze alatt kikapcsol. Egy kis meglepetés, hogy lelassítsa a rá pályázó kóbor Jediket.
– Hogy te miket tudtál meg a Császár Kezeként! – csóválta a fejét Luke. – Nem tudod, hogy át lehet
vágni valamivel?
– Ó, dehogynem! – nyugtatta meg Mara. – Szinte bármivel – tette le a csomagját a földre. – Ettől a
fénykardállóságtól eltekintve szinte semmire sem lehet használni. Építéshez túl gyenge és
mállékony… egy jobb sugárkarabély simán átlövi. Nézzük csak… aha!
Elővette a Karrde által küldött egyik gránátot, és az erősségét jelző számra irányította a fénysugarat.
– Igen, ennek működnie kell, ha esetleg ki akarod próbálni.
Az egyik qom jha újabb megjegyzést tett.
– Ígéretek Megtartója szerint nem lenne túl jó ötlet – fordította le Luke. – Azt mondja, nem vagyunk
messze a Nagy Toronytól, és a hang elég jól terjed a föld alatt.
– Valószínűleg igaza van – ismerte el Mara, eltéve a gránátot. Alaposan szemügyre vette a sziklán
Luke vágásainak nyomait. – Másfelől viszont így minden egyes csapással csak pár centimétert
haladunk. Zaj vagy késlekedés? Válassz.
Luke elgondolkodva megtapogatta a sziklát, és Mara érezte, ahogy kinyúl az Erővel.
– Próbálkozzunk egy ideig a fénykardokkal! – javasolta a férfi lassan. – Legalább pár óráig. Azután
már jobban fogjuk tudni, körülbelül meddig tarthat átvágni az egészet.
– Rendben – bólintott Mara. – A gránátokat akkor is elővehetjük, ha túl lassan megy a dolog. –
Végigfuttatta a világítópálca fényét a sziklán. – Szóval a ragadozókkal teli barlangok után most
találtunk egy falat, ami ellenáll a fénykardoknak. Milyen kényelmes lehet ez valakinek!
– Talán csak véletlen – vélte Luke, bár a szavai nem úgy csengtek, mintha hinne is ebben. – Nos,
nem tehetünk mást, lássunk neki! – Hirtelen összeráncolta a homlokát. – Hacsak… nem árthat a
fénykardoknak.
– Nem tudom, hogyan árthatna – vont vállat Mara –, de ez nem jelent semmit. Remélhetőleg
hamarabb észrevesszük a bajt, mint ahogy megtörténne.
– Igaz – értett egyet Luke lenézve asztromechanikai droidjára. – Artu, kapcsold be az összes
érzékelődet, és figyeld a fénykardokat! Szólj, ha kezdenek túlmelegedni, vagy valami!
A droid egy füttyel nyugtázta a parancsot, és kidugta apró érzékelőegységét.
– Talán háromszögben kellene kezdenünk – javasolta Mara, átvágva a járaton, és beleillesztve a
világítópálcáját egy résbe a qom jhák rejtekhelye alatt. – Két oldalról vágjuk, lefelé haladva, így nem
akadnak össze a pengéink, és a ferde vágások általában a sziklát is jobban meggyengítik.
– Jól hangzik. – Luke felnézett a három qom jhára, akik egy csoportba gyűlve kuporogtak a
mennyezeten. – Kövek Hasítója, visszamehetnél Tűzbogarakat Evőhöz. Mondd meg neki, hogy lassan
küldheti a többi felderítőt, ahogy megígérte. Nemsokára bejutunk a Nagy Toronyba.
A qom jha válaszolt valamit.
– Még nem, de hamarosan – ismételte meg Luke. – És jobb lesz, ha magaddal viszel még valakit.
A boltív alatt, egy kövön ülő Szelek Gyermeke meglebbentette a szárnyait, és lelkesen csicsergett
valamit.
– Nem, nem téged! – szögezte le Luke határozottan. – Ígéretek Megtartója, te menj vele!
A qom jhák még tettek egy enyhén leereszkedőnek tűnő megjegyzést, majd Kövek Hasítója és
Ígéretek Megtartója elrepült a barlang sötétségbe burkolózó bejárata felé. Szelek Gyermeke
megeresztett utánuk egy gúnyosan hangzó kiáltást, majd zsémbesen visszakuporodott a sziklájára.
– Azt hiszem, hiányozni fognak az elmés visszavágásaik – mondta Mara csípősen. Leakasztotta a
fénykardját az övéről, és odalépett a Luke által ejtett vágás bal oldalára.
– Nekem ugyan nem – kapcsolta be a fegyverét Luke a másik oldalra állva. – Készen állsz?
Mara is bekapcsolta a pengét.
– Kezdjük!
Már közel egy órája dolgoztak, és majdnem végeztek a nyílás kitágításával, amikor Artu váratlanul
felvisított.
– Állj, Mara! – kiáltotta Luke, gyorsan kikapcsolva a fénykardját, nem tudva, mi történhetett. Végig
erősen koncentrált a fegyverre, és semmi problémát nem érzett körülötte. Rápillantott Artura…
És megakadt rajta a tekintete. A droid továbbra is kidugva tartotta érzékelőegységét, ám nem a
fénykardok irányába fordította azt. Hanem a tovább kanyargó járat torka felé.
– Mara? – kiáltotta, átvéve bal kezébe a fegyvert és előhúzva a világítópálcát. Miközben
előrevilágított vele az alagútba, Mara kikapcsolta mögötte a fénykardját.
És a hirtelen beállt csendben Luke meghallotta a zajt a zizegő hangot, mintha ezernyi távoli, rekedt
torokhang suttogott volna érthetetlen szavakat. Az értelmeden mormogás betöltötte az elméjét, ahogy
kinyúlt felé az Erővel.
A hang forrása feléjük tartott.
– Nem tetszik ez nekem – suttogta Mara mellé lépve.
– Nekem sem – állította a legerősebb állásba, és lendítette ismét körbe a világítópálcát Luke.
Semmit sem láttak, ez azonban nem sokat jelentett az elkanyarodó, befelé dőlő falú járatban.
Végigfutott a Jedik érzékelésfelfokozó technikáin…
Tűzbogarak! – kiáltotta izgatottan Indákból Építő a mennyezetről. Erre jönnek!
– Mi az? – kíváncsiskodott Mara.
– Azt mondja, tűzbogarak közelednek – tolmácsolta Luke.
– Hűha! – hümmögte Mara. – Hiszen ez az alkuszuk neve… „Tűzbogarakat Evő”.
– Igen – nézett fel Luke a qom jhára. A lény szárnyai várakozásteljesen remegtek.
– Azt hittem, a tűzbogarak a növényeken élnek. Indákból Építő, mik ezek?
Apró, ám veszélyes lények, felelte a qom jha. Mindent elpusztítanak és felfalnak, ami csak az
útjukba kerül, és bármit meg tudnak ölni.
– Azt mondja, kicsik, de veszélyesek – mondta Luke Marának, ismét bevilágítva a járatba.
– Akkor a zajból ítélve rengetegen lehetnek – állapította meg Mara komoran körülnézve. – Attól
tartok, nemsokára felfedezhetjük a roverinek egy új alfaját.
Luke megborzongott. Látott már holofelvételeket a hírhedt ragadozó rovarokról, amelyek évente
átvonultak a Davir bolygó dzsungeljein. A roverinek százezres, néha milliós rajokban vándoroltak, és
szó szerint minden növényi életet letaroltak maguk előtt, amerre csak elvonultak.
A növényi életet, de az állatokat is, ha azok túl lassúnak bizonyultak, és nem tértek ki az útjukból.
Csak a simára rágott csontjaik maradtak meg.
– Indákból Építő, milyen gyorsan haladnak? – kiáltotta.
– Túl gyorsan! – csattant fel Mara, mielőtt a qom jha válaszolhatott volna. – Nézd, ott jönnek!
Luke-nak elakadt a lélegzete. Előttük, a világítópálca fénykörének legszélén felbukkant egy lüktető
fekete takaró széle, a járat teljes szélességében elborítva a talajt, s úgy egy méternyi magasságban még
a falakat is. A raj széle a szeme láttára ömlött bele egy résbe, mint valami ördögi folyadék, majd
bukkant fel a repedés szélén újra.
Marának igaza van. Túl gyorsan jönnek.
– Talán van még egy percünk, mielőtt ideérnek – vélte Mara. – Ha van még valami ügyes trükk a
tarsolyodban, akkor épp ideje előrukkolni vele.
Luke beharapta az ajkát, a gondolatai vadul száguldottak. Tudta, hogy az Erő segítségével létre
lehet hozni egy gyenge testpajzsot. Azonban gyakorlatilag lehetetlen lenne elég hosszú ideig
fenntartani, különösen ilyen rengeteg ellenféllel szemben. Mindamellett arra sem mert volna
megesküdni, hogy Marára ki tudja terjeszteni a védelmet, a lány pedig biztosan nem ismerte a
technikát. Ugyanilyen lehetetlen lett volna egyesével eltéríteni maguk elől a rovarokat, még ha abban
Mara is segített volna.
 Ha pedig ezek itt olyanok, mint a daviri roverinek, akkor elég, ha csak egy átjut a pajzson, mérges
fullánkjával megzavarja a koncentrálásukat, és riasztja a rajt a táplálék jelenlétére. Nem, az egyetlen
reményük az, ha kitérnek a tűzbogarak útjából. Vagy visszamennek a járatban, vagy…
– A boltív! – kiáltott fel Mara váratlanul. – Kellene két pillér úgy két méter magasan…
– Igen – kapcsolta be Luke a fénykardját. Szemével a távolságot méregetve belépett a nyílásba.
Igen, pont jó lenne.
Feltéve hogy lesz elég idejük megtenni a szükséges előkészületeket.
– Artu, zárd le az összes nyílásodat! – utasította a droidot, miközben fél méterrel a feje fölött
vízszintesen belevágott a boltív oldaloszlopának belső szélébe. Ha a cortosisérc a járat fala alatt idáig
is elért…
Szerencsére nem ért el. A fénykard pengéje gond nélkül belemélyedt a sziklába.
– Szelek Gyermeke, menj föl abba a nyílásba! – kiáltotta, s az Erővel megragadva a fénykardot
felemelte azt az oszlop mentén.
– Kapaszkodj meg valamiben, és maradj ott!
De mi lesz veletek, Égben Járó Jedi? – kérdezte idegesen az ifjú qom qae. Szárnyai csattogását
majdnem elnyomta két fénykard zümmögése. Hogy fogjátok megvédeni magatokat?
– Majd meglátod – biztosította Luke. A fénykardját nem teljesen függőlegesen lefelé húzta, egy
durva kőéket kivágva ezzel, aminek a helyén egy keskeny vízszintes perem maradt a boltív belső
oldalán. A közeledő tűzbogarak morajlása egyre hangosabb lett.
– Mara?
– Kész vagyok! – kiáltotta túl a lány a zajt.
Luke mögül eltűnt a kékesfehér izzás, ahogy kikapcsolta a fegyverét. – Úgy húsz másodpercünk
lehet még.
Luke visszahúzta a levegőből a kezébe a fegyverét, és közben előrepillantott a járatba. A raj eleje
már alig ötméternyire járt tőlük, hátrébb az egész alagutat betöltötte a fekete rovartömeg.
– Én is – szólt vissza Marának visszaakasztva az övére a kikapcsolt fénykardot. – Háromra?
– Háromra – bólintott Mara.
Luke hátrált egy fél lépést, és a válla egy pillanatra hozzáért a Maráéhoz, ahogy mindketten
felmérték a távolságot, és a maguk módján kinyúltak az Erőért.
– Háromra – ismételte meg Luke, megpróbálva nem venni tudomást az egész járatot betöltő zajról.
A másik fal mellett Artu rémülten felnyögött. – Egy, kettő, három!
Felugrott a perem felé, félfordulatot téve a levegőben. Kicsit elkésve remélte, hogy nem fogja
beverni a fejét a felette lévő ívelt sziklamennyezetbe. A fordulás befejeztével megpillantotta Marát, aki
épp akkor kezdett a falnak háttal leereszkedni a saját peremére, túljutva röppályája holtpontján. A lány
a tenyerét kifordítva felé nyújtotta a két karját, mintha el akarta volna lökni magától. Luke is felemelte
a karjait, tenyerét hasonlóképpen kifelé fordította. A talpaik egy dobbanás kíséretében szilárdan
megállapodtak a peremeken. A tenyereik összeértek, az ujjaik összefonódtak…
Mara vett egy mély lélegzetet, és a most már az alattuk nyüzsgő tűzbogarak zajában alig hallhatóan
kifújta.
– A Kesselre! – zihálta. – Működik!
Luke szintén mélyen beszívta a levegőt és bólintott. Lábaikat a kivájt peremeken nyugtatva,
karjaikat mereven kinyújtva, kezeiket szorosan összekulcsolva gyakorlatilag élő boltívvé váltak a
kőből készültön belül. És amíg így maradnak, addig biztonságban lesznek a hömpölygő rovaráradattól.
De ha valamelyikük leesik.
– Kellemes, mi? – jegyezte meg Mara körbenézve. – És milyen szimbolikus! A hatalmas Jedi-
mester kénytelen valaki másra támaszkodni, hogy életben maradhasson!
– Hagyjuk már ezt – morogta Luke. – Már elismertem, hogy nem vállalhatok mindent magamra.
– Ami nem ugyanaz, mint másokra támaszkodni – vélte Mara. – De jó; vedd úgy, hogy lezártam a
témát. Azt hiszem, pont elég magasan vagyunk.
Luke lenézett. A tűzbogarak folyója, ahogy azt már korábban is észrevette, felcsapott a járat falaira
is, ahol túl sok rovar próbált meg áthaladni egy-egy keskenyebb szakaszon. Itt, a boltív alatt még
szűkebb volt a hely, így aztán magasabbra is torlódtak. Néhány alig pár centiméterrel a lábuk alatt
mászott.
– Szerinted át tudják rágni magukat a csizmáinkon? – kérdezte.
 – Ha elég sokan vannak, valószínűleg bármit át tudnak rágni – vélte Mara. – Ráadásul elég, ha csak
egy észrevesz minket, és a szaganyagaival vagy bármivel ránk zúdítja az egész rajt.
Luke komoran bólintott.
– Más szóval, ha úgy látod, hogy valamelyik túl közel kerül, akkor fogd meg az Erővel, és gyorsan
szabadulj meg tőle!
– Sőt jobb lesz, ha átdobjuk a járat másik falához – tette hozzá Mara. – Én már csak azt szeretném
tudni, mit csinálnak itt lent. Az egész barlangrendszerben nincs annyi élelem, ami ennek a rajnak elég
lenne.
– Ez az alagút talán csak a felszín két pontját köti össze – vetette fel Luke. – Vagy ott van az a föld
alatti folyó, ami mellett eljöttünk… lehet, hogy a víz miatt jönnek erre.
– Lehet – meresztette a szemét oldalra Mara. – Bárcsak lett volna időnk felhozni a csomagjainkat…
az űrre, mi ez?
Luke követte a tekintetét, és meglátta Indákból Építőt, amint lapos ívben lecsapott, és bekapott
néhány rovart.
– Megeszi őket! – kiáltotta hitetlenkedve.
– Hát persze hogy megeszi – morogta Mara. – „Tűzbogarakat Evő”, emlékszel?
– De hát akkor?… – akadt el Luke hangja értetlenül. – Mégsem olyan veszélyesek?
– Dehogynem veszélyesek! – horkant fel Mara. – Hallottál már olyat, hogy egy törzs valami
nyugodt, békés nevet akasszon a fenegyerekére? Biztos ez a „rankorverő” qom jha változata.
– Rankorverő?
– Palpatine udvarának zsargonja – magyarázta Mara. – Bármilyen hülye mutatvány, ami a
nyereséghez képest aránytalanul magas kockázattal jár.
Luke megnedvesítette hirtelen kiszáradt száját, miközben Indákból Építő végzett a rágcsálással, és
újabb körre indult. Az Erőre, miért vállal ilyen szörnyű kockázatot?
Mert valóban szörnyű volt a kockázat. Luke érezte a veszélyt, Jedi-érzékei úgy bizseregtek, mintha
őt magát fenyegette volna. Indákból Építő nem lehet ennyire éhes! Vagy mégis?
– Szerintem csak produkálja magát – morogta Mara megválaszolva a ki sem mondott kérdést.
– Kinek? Nekünk?
– Nem hinném – bökött az állával Mara a Luke mögötti fal felé. – A kölyöknek.
Luke hátracsavarodott nyakkal vetett arra egy pillantást. Szelek Gyermeke egy kövön
egyensúlyozva, láthatólag lenyűgözve nézte, ahogy Indákból Építő újra lecsapott a rajra. A szárnyai
izgatottan, idegesen vagy irigyen remegtek.
– Hűha! – mondta Luke. – Csak nem gondolod?…
– Remélem, nem olyan bolond – válaszolta Mara. – De a qom jhák azóta cukkolják, amióta csak
elindultunk. Lehet, hogy megteszi.
Luke elfintorodott.
– Szelek Gyermeke, ott maradsz, ahol vagy! – parancsolta a Jedik határozottságával a hangjában. –
Meg ne próbáld, amit Indákból Építő művel…
Ekkor rémült sikoltás hasított az elméjébe.
– Mi a?… – kapkodott levegő után, a sikolytól hevesen összeránduló testtel.
– Indákból Építő az! – vetette oda Mara. Az ujjai összeszorultak Luke kezén, hogy egyensúlyban
tartsa kettőjüket.
Luke lenézett…
És szörnyű látvány tárult elé! Indákból Építő vadul, ám hasztalan csapkodott szárnyaival félig
belemerülve a járatban hömpölygő, élő folyóba. A fején és a szárnyain már most többtucatnyi tűzbogár
nyüzsgött, belemélyesztve fullánkjaikat. Luke elméjében Szelek Gyermekének rémült visítása
csatlakozott Indákból Építő sikolyához, miközben rovarok százai özönlöttek el a qom jhát és húzták le
még mélyebbre az áradatba.
Nem volt vesztegetni való idő. Luke az Erővel kinyúlva ki- és felrántotta Indákból Építőt a rajból,
majd megtartotta a levegőben. Tudata fókuszát áthelyezte a bogarakra, megragadta és elhajította őket.
– Hagyd! – szólt rá Mara halkan. – Már nem tehetsz semmit.
Luke visszanyelte a nyelvére toluló tagadást. Hiszen Jedi – valaminek lennie kell, amit tehet!
De nem. Marának igaza van… és ahogy Indákból Építő sikolya elhalkult a halálban, szelíden
visszaeresztette a testét az esztelen hömpölygésbe.
 – Lazíts az ujjaidon – kérte Mara suttogva.
Luke kényszerítette magát, hogy visszaforduljon felé, és ránézzen összekulcsolt kezeikre. A dühtől
remegve olyan erővel szorította a lány kezét, hogy az ujjai teljesen elfehéredtek.
– Ne haragudj! – motyogta, erőt véve magán és enyhítve a szorításon.
– Minden rendben – nyugtatta meg Mara. – Nem mondom, jó erős a fogásod! Azt hittem, a Jedik
inkább az Erő szellemi vonatkozásaira koncentrálnak, nem a fizikai állóképességre.
Luke tudta, hogy a lány a figyelmét próbálja elterelni a szeme előtt lejátszódott szörnyűségről. Az
együtt érző Mara már önmagában véve is új jelenség volt; azonban sem a szavak, sem az együttérzés
nem tudta eloszlatni a torkában gyülekező bűntudatot és haragot.
– Semmi sincs rendben! – csattant fel. – Tudtam, hogy veszélyes… megállíthattam volna. Meg
kellett volna állítanom!
– Mégis hogyan? – vágott vissza Mara. – Persze, az Erővel odaszegezhetted volna a mennyezethez.
De milyen jogon tetted volna?
– Hogy érted azt, hogy milyen jogon? – hördült fel Luke. – Én vagyok a csoport vezetője! Az én
felelősségem a biztonságotok!
– Ó, ugyan már! – mondta Mara, még mindig együtt érzően, de most már árnyalatnyi gúnnyal a
hangjában. – Indákból Építő intelligens, felelősségteljes felnőtt lény volt. Pontosan tudta, mit csinál.
Döntött, és elszenvedte a döntése következményeit. Ha már meg bűntudatot akarsz érezni a hibáid
miatt, akkor legalább azokkal kezdd, amelyeket tényleg elkövettél.
– Például? – mordult fel Luke.
Mara egy hosszú pillanatig hűvösen bámult rá, és a férfi váratlanul egy bizonytalansághullámot
érzett áttörni dühén.
– Például? – ismételte meg a lány. – Na nézzük csak! Például nem költöztetted el a Jedi-akadémiát a
Yavinról, mikor felfedezted, hogy a sötét oldal megfertőzte a helyet. Például nem kapcsoltad le Kyp
Duront, mint egy túlmelegedett turbólézert, mikor elkezdett a sötét oldal felé sodródni. Például nem
biztosítottál megfelelő védelmet a húgod ikreinek, pedig tudtad, hányszor próbálták már őket elrabolni.
Például önhatalmúlag Jedi-mesternek nevezted ki magad, holott alig tíz éve ismerted meg az Erőt.
Folytassam?
Luke megpróbált szigorúan ránézni, azonban nem volt erő a tekintetében, és egy zavart fintor
kíséretében félrenézett.
– Igazad van! – sóhajtott fel. – Mindenben igazad van. Nem tudom, Mara. Olyan… Nem tudom.
– Hadd találjam ki! – ajánlotta a lány A gúny ismét eltűnt a hangjából. – Jediként az élet sokkal
homályosabbnak bizonyult, mint amire számítottál. Nem igazán értetted, mit várnak el tőled, hogyan
kellene viselkedned. Rettenetes hatalmad lett az Erő felett, de szinte megbénított a félelem, hogy
rosszul használod fel. Jó helyen kapiskálok?
– Igen – bámult rá Luke hitetlenkedve. Honnan tudja? – Pontosan ez történt.
– És mégis – folytatta Mara –, az elmúlt néhány hónap során egyszer-kétszer kitisztultak a dolgok.
Nem arról volt szó, hogy villámcsapásként értek a megvilágosodások, hanem csak eltűnt a tétovázás,
és egyre könnyebben maradtál meg azon az ösvényen, ami így visszatekintve helyesnek tűnik.
– Megint igazad van – bólintott Luke. – Bár azért volt egy-két elég jelentős megvilágosodás is –
tette hozzá visszagondolva. – A tierfoni látomás vezetett el Karrdéhoz, épp időben, hogy megtudjam,
hogy csapdába estél itt. De… – nézett a lány szemébe – te tudtad, mi történik velem?
– Igen, jóformán kiszúrta a szemem – felelte Mara szárazon. – Nekem biztosan. Valószínűleg
Leiának, Corrannak és néhány másik tanítványodnak is. Talán mindenkinek az Új Köztársaságban.
– Ó, köszönöm szépen! – próbálta ugyanazt a hangot megütni Luke, nem túl sok sikerrel. – Ettől
sokkal jobban érzem magam.
– Helyes. Reméltem is. – Mara vett egy mély lélegzetet, és Luke megérezte a vonakodását. – Nézd,
te most ennek az egésznek a kellős közepében vagy. A végén neked kell majd eldöntened, hogy mi is
történt valójában. De ha érdekel a véleményem, szerintem az egész azzal a kis kiruccanással kezdődött,
amit a Byssre tettél úgy kilenc évvel ezelőtt. Ahol szembeszálltál… akármi volt is, amivel
szembeszálltál.
– Az újjászületett császárral – borzongott meg Luke.
– Vagy akármivel – mondta Mara különös türelmetlenséggel a hangjában. – Én nem vagyok róla
meggyőződve, hogy ő volt az. De ez most mellékes. A lényeg az, hogy úgy döntöttél… véleményem
szerint ostoba és meglehetősen nagyképű módon, hogy úgy állíthatod meg a legkönnyebben, ha
látszólag mellé állsz, és hagyod, hogy megtanítsa neked a sötét oldal néhány technikáját.
– De valójában nem álltam át a sötét oldalra! – tiltakozott Luke próbálva visszaemlékezni azokra a
nehéz napokra. – Úgy értem, szerintem nem.
– Ezen vitatkozhatnánk – rázta meg a fejét Mara –, de mindegy, így vagy úgy, de a saját
jószántadból belekóstoltál. És ez attól kezdve minden cselekedeted beárnyékolta.
Luke emlékei közül előlebegett Yoda mester egyik intelme. Ha egyszer elindulsz a sötét oldal
ösvényén, figyelmeztette öreg tanítója, akkor örökre uralni fogja a sorsodat. – Beárnyékolta, igaz? –
suttogta félig csak magában, ahogy az elmúlt kilenc év összes hibája, tévedése és igen, gőgje elvonult
a szeme előtt. – Hogy nem gondoltam erre?
– Nem gondolkodtál – vágta rá Mara. Az érzelmeiben türelmetlenség és részvét fura elegye
kavargott. – Csak reagáltál, próbáltál mindent és mindenkit megmenteni. És közben egy lézersugár
töredéke híján sikerült elpusztítanod magad.
– De mi változott? – vetette fel a férfi. – Mi történt?
– Azt akarod mondani, hogy nem tudod? – húzta össze alig láthatóan a szemét Mara.
Luke elfintorodott, azon töprengve, hogyan nem vette észre mindezt korábban. Azt a kritikus
pillanatot az Iphigin mellett, amikor Hannal felkészültek a kalózbanda elleni küzdelemre. Azt a
pillanatot, amikor a látomásában az arcába röhögött Palpatine császár és Exar Kun…
– Nem, tudom – ismerte be. – Úgy döntöttem, hogy csökkentem az Erő használatát.
A részvét és türelmetlenség elegyén ekkor hirtelen valami teljesen váratlan hullámzott át. A mindent
elsöprő megkönnyebbülés áradata.
– Végre – suttogta Mara. – Végre megértetted!
Luke megrázta a fejét.
– De miért? – kérdezte. – A hatalom láthatóan ott van, hogy a Jedi éljen vele. Azért nem szabad ezt
tennem, mert megérintett a sötét oldal?
– Valószínűleg ez is benne van – bólintott Mara. – De ha soha nem érintett volna meg, akkor is
bajba kerültél volna. Voltál már hajógyárban?
– Ööö… nem – pislogott Luke a hirtelen témaváltásra.
– És érczúzóban? – próbálkozott tovább a lány. – Landónak volt időnként néhány… biztos voltál
valamelyikben.
– Igen, láttam egyet a Varnon – ráncolta a homlokát Luke. Lando nevének említése hirtelen
beárnyékolta az új meglátások fölötti, egyre növekvő izgalom érzését. Mara és Lando…
– Remek! – mondta Mara, vagy nem észlelve a Luke érzelmeiben bekövetkezett változást, vagy
figyelmen kívül hagyva azt. – Néha apró madarak raknak fészket az épületek felső tartószerkezetében.
Hallottad az éneküket, mikor ott voltál?
Luke feszülten elmosolyodott. Ez megint olyan nyilvánvaló.
– Természetesen nem – felelte. – Túl nagy volt a zaj odabent.
Mara viszonozta a mosolyt.
– Ugye milyen nyilvánvaló, ha ránéz az ember? Az Erő nemcsak hatalom, mint ahogy azt a legtöbb
nem-Jedi hiszi. Hanem útmutatás is: azoktól a lenyűgöző látomásoktól kezdve a pillanatnyi, finomabb
figyelmeztetésekig, amiket én veszélyérzetnek hívok. A gond csak az, hogy minél jobban megcsapolja
az ember az Erőt a hatalomért, annál kevésbé hallja az útmutatás hangját a tettei által keltett zajban.
– Igen – suttogta Luke. Hirtelen annyi minden világosodott meg előtte. Sokszor gondolkodott már
azon, hogy hogyan tudta egyedül újjáépíteni Darth Vader magánerődjét, mikor Yoda mester még egy
olyan viszonylag egyszerű feladattól is kimerült, mint az X-szárnyúja kiemelése a Dagoba mocsarából.
Yoda nyilván sokkal jobban megértette, milyen választásai vannak, mint forrófejű tanítványa.
Luke pedig már a saját döntése óta eltelt rövid idő alatt is többször megérezte, miért választotta
Yoda azt az ösvényt. Egyre gyakrabban kapott finom útmutatásokat, melyek időnként alig tűntek
többnek homályos, szinte öntudatlan megérzéseknél: a cavrilhu kalózok aszteroidabázisán megóvták
attól, hogy azonnal elfogják; halkan arra ösztökélték, hogy elfogadja Szelek Gyermeke segítségét, ami
egyenesen ebbe a barlangba vezette és megajándékozta a qom jhák segítségével – még ha csak
büszkeségből is adták azt.
– Pár hónapja az Iphiginen jártam, hogy segítsek Hannak egy tárgyaláson – mondta. – A minket
fogadó diamala azt mondta Hannak, hogy az a Jedi, aki annyi Erő felett uralkodik, mint én, az végül
mindig átcsúszik a sötét oldalra.
– Lehet, hogy igaza volt – helyeselt Mara. – Nemcsak a rossz képzés tehet valakit sötét Jedivé.
Néhányan teljesen maguktól fordulnak át.
– Nem túl kellemes gondolat – felelte Luke komoran, ahogy eszébe jutott a yavini akadémia. – Az
pedig különösen nem, hogy a sötét oldal hatása alatt állva kezdtem el tanítani.
– Igen, én is felfigyeltem rá – értett egyet Mara. – Talán ez a legfőbb oka, hogy az első
tanítványaiddal nem értél el túl fényes sikereket.
– Emiatt nem maradtál? – kérdezte Luke.
– Emiatt és a rajtad látott változások miatt – válaszolta Mara. – Láthatólag nem érdekeltek a
figyelmeztetéseim, és úgy döntöttem, hogy senkinek sem lenne jó, ha amikor minden összeomlik
körülötted, akkor engem is maga alá temessen a törmelék. Egyébként is – vont vállat – ott volt Corran,
akinek helyén volt az esze.
– Ő is elég hamar elment – suttogta Luke.
– Igen, csak később tudtam meg. Kár.
Egy pillanatra mind a ketten elhallgattak. Luke a nyakát kicsavarva oldalra nézett, hogy látni lehet-e
már a tűzbogárraj végét.
Ez az önvizsgálat fájt neki és zavarba is hozta; egyébként pedig sürgős dolguk volt.
A fekete szőnyeg azonban még mindig olyan messzire nyúlt, amilyen messzire csak a járat
hajlatától és szabálytalanságaitól elláthatott.
– És mi a helyzet veled? – kérdezte visszafordulva Mara felé. – Te a Császár Keze voltál. A te
életedet miért nem uralta a sötét oldal?
A lány feszengve vállat vont.
– Talán uralta. Az alatt az idő alatt biztosan, ami aközött telt el, hogy Palpatine elhozott az
otthonomból, és aközött, hogy megszabadultam attól az utolsó parancstól, amit az elmémbe rejtett.
A tekintete furcsán elhomályosodott, mintha a legféltettebb emlékeibe merült volna.
– Bár… érdekes ez. Palpatine igazából soha nem próbált áttéríteni a sötét oldalra, legalábbis úgy
nem, ahogy Vadert áttérítette és téged akart. Ami azt illeti, nem hiszem, hogy valaha is igazán a sötét
oldalon álltam volna.
– De hát minden, amit tettél, az Uralkodó műve volt – kételkedett Luke. – És ha ő a sötét oldalon
állt, akkor neked is ott kellett, nem?
Mara megrázta a fejét.
– Nem tudom – vallotta be. – De én nem álltam ott. – A tekintete kitisztult, és Luke látta újra
felépülni a védőgátakat, mintha a lány rájött volna, hogy túlságosan láthatóak a legszemélyesebb
érzései. – Te vagy a Jedi-mester. Találd ki te!
– Majd gondolkodom rajta – ígérte Luke. Igen, a gátak ismét a helyükön voltak. De már nem olyan
magasak, mint korábban. Közel sem.
– Addig is – folytatta Mara –, ez a kontrolltechnika, amit tanítottál, működik az izmokra is, vagy
csak a fénykardokra?
Luke ránézett a lány karjaira, és most először vette észre, hogy azok enyhén remegnek az izmok
fáradásától.
– Igen, működnek – bólintott. – De az izmokra van egy sokkal jobb. Hadd mutassam meg…
Még egy órába telt, mire a vándorló tűzbogárraj elvonult alattuk, és eltűnt a barlang mélyén. A
csomagjaik eltűntek, csak Artu és a többi fém- vagy valamilyen oknál fogva megemészthetetlen tárgy
maradt utánuk.
És persze Indákból Építő maradványai.
Mara rápillantott a szétszórt csontokra, aztán határozottan elfordította a tekintetét. Igen, csak a qom
jha tehetett a haláláról; igen, bizonyos szempontból csak a természet erői működtek; és igen, ő mindent
megtett, hogy Luke ne saját magát vádolja a történtek miatt. Mindez azonban nem jelentette, hogy
örülnie kellett volna az egésznek, vagy látnia akarta volna a végeredményét.
– Még jó, hogy a tápanyagrudak fémdobozban vannak – jegyezte meg az ujjait masszírozva,
miközben csizmája orrával megbökte felszerelésük maradványait. – A kulacsok viszont közel sem
bírták olyan jól.
– Rengeteg víz van itt lent – emlékeztette Luke. Az általuk vágott nyílás alatt állt, felnézve Szelek
Gyermekére. – Csak éppen tartalékot nem tudunk majd magunkkal vinni. Most már lejöhetsz, Szelek
Gyermeke. Tiszta a levegő.
Az ifjú qom qae nem moccant, ismét felhangzott a majdnem beszéd.
– Értem – felelte Luke szelíden. – De le kell jönnöd. Ott fent útban vagy, és nem szeretnélek
eltalálni a fénykardokkal.
Mara egy pillanatig azt hitte, Szelek Gyermeke mégis inkább fent marad, és szembenéz a
fénykardokkal. A qom qae azonban végül, ha látható vonakodással is, de kitárta szárnyait, és kicsit
bukdácsolva levitorlázott a droid fejére.
– És most mi legyen? – kérdezte Mara Luke-tól. – Megint jöhet a farigcsálás?
– Hát, magától nem fog leomlani a fal – vont vállat Luke. – De ha gondolod, megkockáztathatjuk a
gránátokat is.
Mara végignézett a járaton. Semmit sem látott, de az után a tűzbogárraj után ő is egy kicsit
kísértetiesnek érezte a helyet.
– Egyelőre maradjunk a fénykardoknál – javasolta. – Ha Kövek Hasítója hamarabb tér vissza az
erősítéssel, mint végzünk, akkor majd fontolóra vesszük a gránátokat.
– Jól hangzik – helyeselt Luke, elővéve és bekapcsolva fénykardját. – Artu, te továbbra is tartsd
nyitva a szemed!
A droid kissé ideges trillázással nyugtázta a parancsot, és ismét kidugta érzékelőegységét, majdnem
lelökve a fejéről az ott kuporgó Szelek Gyermekét.
– Oké – foglalta el korábbi helyét Luke a nyílás mellett. – Kezdjük!
– Rendben – izzott fel Mara fénykardja is. Luke pengéje lecsapott és kihunyt; Maráé hasonlóképp…
És ezzel ennyi, döbbent rá a lány. Megvolt a beszélgetés, amiről tudta, hogy meg kell lennie, amitől
rettegett, amióta csak ideérkezett. És bár Luke nem tört ki éppen örömujjongásban a felismeréstől,
hogy milyen szörnyen elrontotta az elmúlt pár évét, sokkal jobban fogadta a dolgot, mint Mara remélni
merte volna.
Most már csak az a kérdés, morfondírozott a lány, hogy mit kezd az újonnan szerzett tudással.
Komolyan megfontolja, és elkötelezi magát amellett, amiről most már biztosan tudja, hogy helyes,
vagy elcsábítja a hatalom és a gyors megoldások igézete a könnyű ösvényre. A sötét ösvényre.
Neki csak várnia kell, és majd kiderül.

16. FEJEZET

A kinyíló ajtó hangjára Han hátrafordult, és megpillantotta a Lady Luck hídjára belépő Landót.
– Oké, kész vagyunk – jelentette be a másik, feszült és kifejezetten mogorva hangon. – Mindent
lekapcsoltunk készenléti üzemmódra. A hajtóműveket, az érzékelőket, a számítógépeket… mindent.
Átvágott a hídon, és levetette magát a Han melletti pilótaülésbe.
– Most pedig szeretném jegyzőkönyvbe mondani, hogy utálom ezt az egészet!
– Engem sem tesz éppen boldoggá – ismerte be Han kénytelen-kelletlen. – De így kell lennie.
Lando felhorkant.
– Mondja ezt olyasvalaki, aki bevallottan a Birodalom klónozott TIE-pilótája – tette hozzá vádlón. –
Tudod, Han, csináltam már én is néhány őrültséget az életben, de mind közül ez viszi el a pálmát.
Han fintorogva nézett ki a csillagokra. Igen, tényleg őrültség. Valahol ott kint, egy hipertéri
mikrougrásnyira ott van egy birodalmi Ubiqtorate állomás, az összes lehetséges védelemmel, tűzerővel
és színtiszta rosszindulattal, amit csak ez a tény jelenthet.
És itt vannak ők, valószínűleg mélyen a védelmi vonalai mögött, mint egy ücsörgő, pocakos gornt,
leállított rendszerekkel, hogy észre ne vegye őket a minden bizonnyal a térséget fürkésző automata
szondák valamelyike. Egy birodalmi klón visszatérésére várva, hogy megtudják, merre található az
összezsugorodott Birodalom fővárosa, a Bastion.
– Leia szerint minden rendben van a fickóval – fordult vissza Landóhoz.
– Leia csak annyit mondott, hogy komolyan beszél, és nem áll szándékában elárulni téged –
pontosította Lando sötéten. – Azt nem mondta, hogy elég ügyesen hazudik ahhoz, hogy megetesse ezt
az egészet a feletteseivel. Különösen nem valami eredendően gyanakvó ubiqtorate-i ügynökkel.
– Nem szereted a klónokat, igaz? – mérte végig Han.
Lando ismét felhorkant.
– Nem, egyáltalán nem – közölte kifejezéstelen hangon. – Lehet, hogy Palpatine az idegen fajokat
alacsonyabb rendűnek tartotta, a klónok viszont tényleg azok.
A hidat egy pillanatra némaság töltötte el. Han visszafordult a csillagok felé, ujjaival a sugárvetője
agyát simogatta, próbálva megakadályozni, hogy Lando idegessége rá is átragadjon. Hiszen Leia
beleegyezett, hogy idejöjjön, márpedig Leia Jedi. Biztos meglátta, megérezte vagy kitalálta volna, ha
valami baj vár rá. Vagy mégsem?
– Mesélj erről a Fel báróról – szólalt meg váratlanul Lando. – Úgy értem, az eredetiről. Milyen
volt?
– Tipikus koréliai, azt hiszem – vont vállat Han. – De nem, mégsem. Először is földműves családba
született, s az akadémiai felvételét megvesztegetésül kapta, hogy ne tanúskodjon valami nagy
mezőgazdasági kombinát igazgatójának a fia ellen. Egy darabig együtt voltunk a Caridán, bár nem
sokat lógtam vele. Tisztességes fickó volt… időnként talán túlságosan is, és nagyon jó pilóta.
– Olyan jó, mint te? – kérdezte Lando. Han feszesen elmosolyodott.
– Jobb – bökte ki kissé meglepődve, hogy tényleg kimondta hangosan. – Legalábbis egy TIE-
vadász méretű géppel.
– És hogy jutott el odáig, hogy klónozzák? – vetette fel Lando. – Ha jól emlékszem a történetre,
hátat fordított a Birodalomnak, beállt a Zsiványkommandóba, majd fogságba esett. Miért klónozna
bárki is egy olyan fickót, aki már egyszer elárulta? Engem nem érdekelne, milyen jó pilóta.
– Ugyanezt kérdeztük mi is Caribtól a Pakrik Minoron – bólintott Han. – Azt mondta, nem tudja,
mert nem volt része a villámtanításnak, amit a klónozótartályokban kaptak.
– Ide figyelj! – mordult fel Lando. – Legalább három-négy évig meg kellett őrizniük, míg Thrawn
megszerezte és beindította a tartályokat. Igaz?
– Nem feltétlenül – ingatta a fejét Han. – C'baoth a Bespinen elvesztett kézfejéből klónozta Luke-ot,
emlékszel?
– Igen, de Luke keze Palpatine egyik trófeája volt – hívta fel rá a figyelmét Lando. – De miért jutott
volna eszébe bárkinek is Fel testrészeit megőrizni? Senki sem tudta, hogy Palpatine elrejtette azokat a
tartályokat, arról már nem is beszélve, hogy egyszer majd felbukkan Thrawn, és újra használni fogja
őket.
– Mondasz valamit – látta be Han. – Tehát minden bizonnyal élve őrizték valahol.
– Pontosan – bólintott Lando. – A kérdés csak az, hogy hol?
– Nem tudom – vont vállat Han. – Egyetlen feljegyzést sem találtak róla a felszabadított birodalmi
börtönökben és büntetőtáborokban. Tekintettel a Zsiványkommandóval való kapcsolatára, biztosan
tudnánk róla, ha előkerült volna valami.
Egy pillanatig habozni látszott.
– Másfelől, nem tudom, tudod-e, de a fogságba esése után egy-két hónappal a felesége is eltűnt,
akárcsak ő.
– Emlékszem – ráncolta a homlokát Lando –, egyszer Wedge is beszélt erről. De te azt mondod,
„eltűnt”… Azt hittem, a Birodalom rabolta el.
– Akkor mindenki ezt hitte – értett egyet Han. – De amint elkezdték megvizsgálni a bizonyítékokat,
hirtelen rögtön homályosabb lett, mi is történt valójában. Egyébként pedig az ő nyomaira se bukkant rá
soha, senki.
– Ha ezzel meg akartál nyugtatni, akkor nem sikerült – csóválta meg a fejét Lando. – Isard csak úgy
állíthatta volna vissza Felt a Birodalom oldalára, ha kimossa az agyát. Tudod te, milyen klónok lettek
volna belőle?
– Nem tudom! – sóhajtott fel Han. – Csak azt tudom, hogy Leia tisztázta a fickót.
– Ja. Persze – bólintott Lando.
Ismét csend ereszkedett a hídra. Ez alkalommal Han törte meg.
– Mit csinál Lobot és Moegid hátul? – kérdezte.
– Mielőtt kikapcsoltattad volna velem a számítógépeket, a behatolótechnikájukat gyakorolták –
felelte Lando még mindig morcosan. – Most valószínűleg Moegid felszerelését ellenőrzik.
– Megmondtad nekik, hová megyünk?
Lando egy pillanatra összeszorította a száját.
– Annyit mondtam nekik, hogy a Birodalom területére. Azt nem, hogy pontosan hová. Vagy hogy
miért.
– Talán jobb lenne, ha elárulnád nekik – vélte Han. – Lehet, Moegidnek fel kell frissítenie az
ismereteit a birodalmi számítógéprendszerekről, vagy valami.
– Nem hinném, hogy egy verpin bármit is elfelejtene – morogta Lando. Mindazonáltal felállt az
üléséből. – De miért is ne? Ennyi erővel akár együtt is idegeskedhetünk. Még az is jobb, mint itt ülni
és várni, hogy mikor sújt le ránk a pöröly.
– Ne aggódj! – kiáltott utána Han, miközben barátja kilépett az ajtón. – Menni fog! Bízz bennem!
Válaszul csak a Lando mögött bezáródó ajtó fémes csattanását kapta. Han ismét felsóhajtott, és
figyelmét újból Carib bármelyik percben visszatérhető teherhajójának a várására összpontosította.
És nagyon keményen próbált nem aggódni.

A konzolja előtt ülő ubiqtorate-i ügynök bozontos szemöldöke alól felpillantott látogatójára.
– Rendben – morogta olyan hangon, ami arra emlékeztette Caribot, mint amikor ezernyi prahser-
bogár szárnya dörzsölődik a gabona leveleihez. – Az azonosítója érvényes.
– Ezt örömmel hallom – felelte Carib, próbálva némi jogos méltatlankodást csempészni a szavaiba.
A saját fülében azonban egyszerűen siránkozónak tűnt a hangja. – Ez azt akarja jelenteni, hogy készen
áll végre meghallgatni?
Az ügynök hátradőlt a székében, és hűvösen végigmérte Caribot.
– Feltéve hogy maga készen áll meghallgatni egy sor vádat, ha ez a maga nagy híre nem bizonyul
olyan rettenetesen sürgősnek, mint amilyennek hiszi… A fenébe is, Devist! – csapta le az íróvesszejét
az asztalra. – Nagyon jól tudja, hogy nem szabad személyesen idejönnie! Se magának, se az
embereinek. Minden jelentésüknek a megfelelő csatornákon kell végigmenniük. Mindennek!
Carib vigyázzállásban maradt, fél füllel hallgatta a dörgedelmeket, és türelmet erőltetve magára
várta, hogy a másik kifogyjon a szóból. Tudta, hogy ez az öngerjesztő tiráda az ubiqtorate-iek
klasszikus taktikája, ha valakit sebezhetővé akartak tenni.
De nem. Nem ő tudta ezt. Hanem Soontir Fel báró. A tudást mesterséges módon ültették el benne és
testvéreiben, a pilótaképességekkel együtt. Emlékek, melyek nem a sajátjai, egy olyan embertől, aki
nem ő.
És mégis, bizonyos mértékig mégis ő.
Az elmét ledermesztő gondolat, az önazonosság fájdalmas, nyomasztó elmosódása számtalan
álmatlan éjszakát okozott már Caribnak a Pakrik Minoron, mielőtt el nem jutott arra a tudatos
elhatározásra, hogy olyan mélyen eltemeti az elméjében, amilyen mélyen csak tudja.
És meglehetős sikerrel ott is tartotta… amíg meg nem érkeztek a régóta várt, régóta rettegett
parancsok a Birodalom maradványától – lehetséges, hogy még csak két hete? –, újra szolgálatba
rendelve TIE harci egységét. Akkor az összes régi bizonytalanság, kérdés és kétely visszaözönlött a
gondolatai előterébe. Ő csak egy klón. Egy klón. Egy klón.
Elég ebből! – vicsorogta magában. Carib Devist vagyok! Lacy férje, Daberin és Keena apja.
Földműves a Dorchess-völgyben, a Pakrik Minoron. Nem számít, hogy honnan jöttem és hogyan.
Vagyok, aki vagyok!
Óvatosan vett egy mély lélegzetet… és a kételyek ismét visszatértek nyugtalan álmukhoz elméje
bugyrainak legmélyére. Ő Carib Devist; és bárki bármit mond is, valóban egyedi, megismételhetetlen
személy.
Az ubiqtorate-i ügynök kezdett kifogyni a szuszból, és Carib magában remekül szórakozva vette
észre, hogy a jó öreg megfélemlítő taktika most visszájára sült el. A tiráda nemhogy elbizonytalanította
volna kiszemelt célpontját, de még időt is adott neki arra, hogy összeszedje gondolatait és bátorságát,
felkészüljön a szócsatára.
– Na ki vele! – acsargott az ügynök. – Mi az az életbevágóan fontos hír?
– Igenis, uram – bólintott Carib. – Öt nappal ezelőtt a birodalmi erők támadást intéztek Leia Organa
Solo, az Új Köztársaság tanácsosa ellen a Pakrik Minor felett. A támadás kudarcot vallott.
– Igen, köszönjük szépen, tudunk róla! – gúnyolódott az ügynök. – Azt akarja mondani, hogy azért
szegte meg a biztonsági…?
– A kudarc oka – folytatta Carib – az volt…
– Most én beszélek, Devist! – csattant fel az ügynök. – Képes volt megszegni a biztonsági
előírásokat egy olyan hír miatt, amit a coruscanti híradók óránként bemondanak?
– …az volt – folytatta Carib makacsul –, hogy a segítségükre érkezett egy…
– Befogná végre a száját? Egy hutt mocskos pöcegödrében…
 – …egy ismeretlen idegen űrhajó – fejezte be Carib.
– …fog elrohadni… – akadt el a szava. – Hogy érti azt, hogy egy ismeretlen idegen űrhajó?
– Egy teljesen ismeretlen felépítésű űrhajó – felelte Carib. – Négy olyan vezérsíkja volt, mint a TIE-
vadászoknak, a többi része azonban határozottan nem birodalmi tervezésre utalt.
Az ügynök egy hosszú pillanatig méregette Caribot.
– Gondolom, véletlenül sem készítettek felvételt az összecsapásról? – szólalt meg végül kihívóan.
– Magáról a küzdelemről nem – vette elő a zsebéből egy adatkártyát Carib. – De a hajót sikerült
utána lekapnunk.
Az ügynök kinyújtotta a kezét. Carib beleejtette az adatkártyát, lélekben keresztbe téve az ujjait. Az
anyagot Solo vágta össze az idevezető út során a hajóján lévő anyagból. Caribnak fogalma sem volt,
honnan szerezték az eredetit.
De nem is érdekelte igazán. Háború, cselszövések, kémkedés – ez mind nem számított már. Sem ő,
sem a testvérei nem akarták, hogy bármelyikhez is közük legyen. Csak azt akarták, hogy hagyják őket
békén, hogy gondoskodhassanak a családjukról, művelhessék földjeiket és élhessék az életüket.
Pillanatnyilag pedig csak az érdekelte, hogy ez a mocskos kis bittologató bedőljön Solo hamis
felvételének. Ha bedől…
Az ügynök a képernyőjére pillantva halkan elfüttyentette magát.
– Tarkin fogára! – motyogta a fejét rázva. – Pontosak ezek az energiaszint-mérések?
– Ezt rögzítették a műszerek. – Carib tétovázott egy pillanatig, de nem tudott ellenállni a
kísértésnek. – Szóval megérte megszegni a biztonsági előírásokat?
Az ügynök felnézett, de nyilvánvaló volt, hogy már nem látja Caribot.
– Igen, azt hiszem – felelte oda sem figyelve. Ujjai lázas táncba kezdtek a billentyűzeten. – Persze.
Vigyázzon hazafelé menet, és tartsa az útvonalat. Elmehet.
Ennyi volt. Semmi „köszönöm”, semmi „szép munka”, semmi. Csak egy szánalmas kis ubiqtorate-i
ügynök a galaxis peremén, parkolópályán, szemei előtt a hőn áhított előléptetés esélyével.
De ez így is van rendjén, gondolta Carib kilépve a folyosóra. Ó a maga részéről megtette a dolgát,
most már Solóé a terep. Visszamehet Lacyhez és a testvéreihez, visszamerülhet a csendes
ismeretlenségbe, amire annyira vágyott.
Hacsak…
Elfintorodott, ahogy a gondolat kissé elkésve lesújtott rá. Igen, az ubiqtorate-i ügynök simán
lenyelte a csalit. Arra azonban nincs semmi garancia, hogy a Bastion katonai elemzői, akik majd
darabokra szedik a felvételt, szintén le fogják nyelni.
Arra pedig végképp nincs, hogy Thrawn főadmirális nem fog azonnal rájönni a csalásra. Ha pedig
rájön, és Solo még akkor a birodalmi űrben lesz…

Megrázta a fejét, és elhessegette magától a gondolatot. Nem. Megtette, amit akartak tőle, és közben
a saját bőrét vitte vásárra. Mostantól tőlük függ minden. Ő elvégezte a dolgát. Kész, vége, pont.
Lépteit megszaporázva a teherhajóját rejtő dokkolóalagút felé vette az irányt. Minél gyorsabban
eltűnik innen, és visszamegy a farmjára, annál jobb.
– Solo? – reccsent meg oldalt az egyik hangszóró. Han sietve lekapta a lábát a vezérlőpultról, és
bekapcsolta a komot.
– Igen, itt vagyok, Carib – válaszolta. – Megvan?
– Igen. A negyvenhárom-tizenötös vektoron indította el a robot-szondát.
Han mögött feltárult a híd ajtaja.
– Devist az? – kérdezte Lando.
– Aha – hívott le Han egy térképet. – Biztos benne, hogy ez a Bastionhoz vezető vektor?
– Ebbe az irányba ment a szonda – felelte Carib. – Átküldöm a felvételt.
– Úgy értettem, maga biztos-e benne, hogy a Bastionra küldték a jelentést? – pontosított Han,
miközben a kom egy sípolással jelezte a felvétel megérkezését.
– Egy szóval sem utalt rá a fickó – közölte Carib. – De látva, hogy felcsillant a szeme az előléptetés
reményére, nem tudom, hová máshová küldhette volna.
– Mit szólna a Yaga Minorhoz, az Ubiqtorate-bázishoz? – vágott vissza Lando. – Nem az a
megszokott hivatali útvonal?
– Általában igen. De a közvetlen katonai jelentőséggel bíró ügyek egyenesen a főparancsnokságra
mennek. Márpedig a maguk ismeretlen idegen űrhajójának ebbe a kategóriába kell esnie.
– Reméljük – morogta Lando.
– Mellesleg itt katonai politikáról is szó van – tette hozzá Carib. – Ha valakit egy ilyen állomásra
helyeznek, mint ez, akkor a felettesei gyakorlatilag leírták. Csak úgy kerülhet ki innen, hogyha valami
magasabb rangú tiszt figyelmét hívja fel magára. Ez pedig megint csak azt jelenti, hogy a Bastionra
kellett küldenie a szondát.
– Elég logikusan hangzik – nézett Landóra egyik szemöldökét felvonva Han.
– Gondolom – mondta Lando gyanakvóan, összehúzott szemmel nézve a Lady Luck előtt lebegő
teherhajót. – Szóval Fel báró ilyen járatos volt a katonai politikában, mi?
Han felnyögött. Akármit érezzen is Lando a klónok iránt, semmi értelme ezzel kínozni Caribot.
Különösen akkor nem, mikor az segíteni próbál nekik.
Akkor pedig végképp nem, mikor a birodalmi űr szélén ülnek, egy köpésnyire egy Ubiqtorate-
állomástól.
– Carib…
– Semmi baj, Solo – felelte az kifejezéstelenül. – Most már talán belátja, hogy igazam volt, mikor
erről beszéltem a Pakrik Minoron.
Han megint felnyögött. Carib meggyőződése, hogy még mindig súlyos előítéletekkel viseltetnek a
klónokkal szemben az Új Köztársaságban…
– Igen. Bocsásson meg!
– Semmi baj – ismételte meg Carib. – Én végeztem, megyek haza. Sok szerencsét!
A teherhajó elkanyarodott a Lady Lucktól, és látszólag megremegett, ahogy fénysebességre
gyorsított.
– Sietős az útja, nem mondom! – morogta Lando.
– Hazafelé tart – emlékeztette Han visszafordulva a térképhez. – Negyvenhárom-tizenötre az
Ubiqtorate-állomástól… azaz…
– A Sartinayn-rendszer – nézett át a fölött Lando.
– Igen, úgy tűnik – bólintott egyetértőn Han.
– Furcsa hely a Birodalom fővárosának – jegyezte meg Lando gyanakvó éllel a hangjában.
– Hát, nem is tudom – futotta át Han a Lady Luck számítógépének adatait a helyről. – Régebben a
szektor fővárosa volt, úgyhogy valószínűleg megszokták már az ott lábatlankodó bürokratákat.
– De azért elég távol van a Coruscant csillogó tornyaitól – vélte Lando.
– Nincs talán minden? – vágott vissza Han. – Hagyd már, csak az időnket vesztegetjük!
– Persze – rázta meg a fejét Lando, ledobva magát a pilótaülésbe. – Csak úgy besétálunk a
Birodalom fővárosának kellős közepére. Miért is ne?
– Lando, nézd…
– Nem, minden rendben, Han! – sóhajtott fel a másik fáradtan. – Azt mondtam, benne vagyok, és
benne is vagyok. Csak éppen azt kívánom, bár ne lennék. – Előrenyúlt, és bekapcsolta a navigációs
számítógépet. – De a kívánságoktól még nem kapja meg az ember a lapokat, amiket akar. Légy szíves,
szólj oda Lobotnak és Moegidnek, hogy csatolják be magukat!
– Rendben – bólintott Han, egyik kezével a saját hevederei, a másikkal az interkom felé nyúlva. –
Hé, ne idegeskedj már! Menni fog a dolog.
– Ja – mondta Lando savanyúan. – Persze.

– Nem! – acsargott Ghic Dx'ono ishori szenátor, a nyomaték kedvéért az asztalra csapva patában
végződő öklével. – Szó sem lehet róla! Az ishori nép nem alkuszik meg kevesebbel, mint a teljes
igazsággal a caamasiak és az Új Köztársaság minden faja számára!
– Mindannyian az igazságot akarjuk – vágott vissza Porolo Miatamia diamala szenátor, a népére
jellemző jeges hűvösséggel. – Azonban…
– Hazudik! – Dx'ono szinte üvöltött, fülei a fejére lapultak. – A diamalák a lehetetlent követelik, és
nem hajlandóak semmi másba beleegyezni!
– Szenátorok, kérem! – vágott közbe Ponc Gavrisom elnök, szárnyaival egy pillanatra a két másik
közé suhintva, mintha két feldühödött sokklabdajátékost akart volna szétválasztani. – Nem arra kérem
önöket, hogy itt és most oldják meg a Caamas-ügyet. Hanem csak arra…
– Tudom, mire! – horkant fel Dx'ono. – Az elhalasztott igazság azonban gyakran elfelejtett igazság
lesz. És pontosan ezt akarják elérni a diamalák! – mutatott vádlón Miatamiára.
– A diamalák feltett szándéka az igazság szolgálata – felelte az hidegen. – Mi azonban megértjük,
hogy a sürgősebb problémáknak kell elsőbbséget élvezniük.
– Thrawn halott! – üvöltötte Dx'ono talpra ugorva, mintha rá akart volna rontani a másikra. –
Halott! Minden birodalmi feljegyzés ezt mondja!
Miatamiát nem hatotta meg a kitörése.
– Láttam őt, szenátor. Láttam és hallottam…
– Hazugság! – fojtotta belé a szót Dx'ono. – Hazugság, amivel el akar téríteni minket az igazság
követelésétől!
Az egyik oldalról átlátszó fal mögötti kis szobában ülő Booster Terrik megrázta a fejét.
– Idióták! – szűrte a fogai közt. – Mind a kettő.
– Ugyan, apa! – szorította meg a karját lánya, Mirax Terrik Horn. – Valószínűleg jó szándékú mind
a kettő, csak éppen két eltérő nézőpontból szemlélik az ügyet.
– Nagyon jól tudjuk, melyik út is van jó szándékkal kikövezve – felelte Terrik csípősen, hátranézve
a válla fölött. – Egyébként is, hol van már az az átkozott Bel Iblis? Jobb dolgom is van, mint itt
ücsörögni.
– A következő három hétre csak kisebb javításokat és karbantartási munkákat ütemeztél be az
Errant Venture-re – emlékeztette Mirax határozottan. – Ráadásul nem is kellesz hozzájuk.
Booster megeresztett felé egy komor pillantást, egy pillantást, amivel körülbelül ugyanannyi hatást
ért el, mint lánya születése óta bármelyik hasonlóval. Azaz finoman fogalmazva, nem sokat.
– Úgy tudtam, az ember lányának az a dolga, hogy apja büszkesége és támasza legyen öregkorára –
morogta.
– Majd ha öreg leszel – mosolyodott el a lány –, meglátjuk, mit tehetek. A mosoly lehervadt az
arcáról, ahogy visszafordult az átlátszó fal felé.
– Ez az egész kezd túlságosan elszabadulni. Hallottad, hogy már száz rendszer tért vissza a
Birodalomhoz?
– Az én forrásaim szerint csak húsz – felelte Booster. – A többi csak pletyka.
– Akármennyi is, aggodalomra ad okot – vélte Mirax árnyalatnyi rettegéssel a hangjában. – Ha
Thrawn valóban él, és a bolygók emiatt a felfordulás miatt vissza akarnak térni a védőszárnyai alá,
akkor a Birodalom egyetlen lövés nélkül visszanyerheti a régi területét.
– Nem hiszem, hogy annyi rendszert rá tudnának beszélni a csatlakozásra – vitatkozott Booster.
Azonban korántsem érezte magát olyan biztosnak ebben, mint ahogy mutatni próbálta. – Egyébként
sem tehetünk ellene semmit.
Mögöttük feltárult az ajtó.
– Á… Terrik kapitány – lépett be a kezét nyújtva Bel Iblis tábornok. – Köszönöm, hogy eljött.
Remélem, jól szórakozott!
– Ha erre a komédiára gondol, akkor láttam már jobbat is – bökött Booster a hüvelykujjával a
szomszédos helyiségben zajló viharos dráma felé, miközben egy pillanatra vonakodva megszorította
Bel Iblis kezét. Soha nem jött ki túl jól a hatósággal. – A komédiákról jut eszembe: van még egy
elintézetlen ügyünk. Az az ostobaság a Sif'kricr-rendszerben három héttel ezelőtt. Az ottani bürokraták
még mindig nem engedték el a Hoopster's Prankot.
– Erről nem tudtam – kapcsolta ki a vitát közvetítő hangszórót Bel Iblis, majd odahúzta magához a
helyiségben lévő egyetlen szabad széket. – Amint itt végzünk, parancsot adok, hogy engedjék el.
– A „végzünk” szó arra utal, hogy el is kezdünk valamit – méregette Booster gyanakodva.
– Valóban – helyeselt Bel Iblis szembefordítva a másik kettővel a széket, és leülve rá. – Nemcsak
azért hívtam ide, hogy a saját szemével láthassa Gavrisom békéltetői képességeit. Mellékesen, ugye
nem kell mondanom, hogy amit itt hallottak, az szigorúan titkos?
– Tényleg? – nézett a lányára gondterhelten Booster. – Lássuk csak! Az ishorik üvöltözve
vitatkoznak, és azt akarják, hogy minden létező bothai adjon egy négyzetméternyit az irhájából a
caamasi túlélőknek. A diamalák ugyanezt a négyzetméter bőrt akarják, de csak azoktól a bothaiaktól,
akik segítettek a Caamas elpusztításában… ha kell, még exhumálják is őket, amint megtudják, hogy
kik azok. Mirax, szerinted kinél kopogtassunk először ezekkel az óriási titkokkal?
A lány türelmesen rápillantott az apjára, majd visszafordult Bel Iblis felé.
– Megértettük, tábornok – mondta. – Mit akar tőlünk?
 – Azért mutattam meg önöknek ezt a kis beszélgetést, mert azt reméltem, segít érzékeltetni a
helyzetünk komolyságát – biccentett Bel Iblis a hátuk mögött most már némán folyó vitára. – A
hadihajók gyülekezése a Bothawui fölött az Új Köztársaság minden vidékén megismétlődött, ahogy a
fajok felsorakoztak a vitában a diamalák és az ishorik mögé. Csak úgy hatástalaníthatjuk ezt a bombát,
ha megtudjuk, pontosan kik voltak azok a bothaiak, akik szabotázst követtek el a Caamas planetáris
pajzsrendszere ellen.
– Komédiásnak maga sem jobb, tábornok, mint ezek – húzta el a száját Booster. – Térjünk a
tárgyra!
– Kölcsön akarom kérni az Errant Venture-t – nézett a szemébe Bel Iblis.
Booster rámeredt; a döbbenettől még arról is elfeledkezett, hogy beleröhögjön a tábornok képébe.
– Ugye, csak viccel? – nyögte ki végül. – A válaszom határozott nem!
– Mire kellene magának? – kérdezte Mirax.
– Úgy véljük – fordult felé Bel Iblis –, hogy a Yaga Minor-i Ubiqtorate-bázison talán van egy teljes
példány a caamasi dokumentumból. Gavrisom úgy döntött, hogy megpróbálkozunk egy rajtaütéssel.
– Adatokat akarnak rabolni egy Ubiqtorate-bázisról? – hitetlenkedett Booster. – Ezt meg melyik
szerencsétlen félkegyelmű találta ki?
Bel Iblis hűvösen végigmérte.
– Én – közölte.
A szoba egy pillanatra elcsendesedett. Booster Bel Iblis arcát tanulmányozta, s közben azt kívánta,
hogy a tábornok bárcsak az átlátszó falat is elsötétítette volna, mikor kikapcsolta a hangszórót. Nagyon
zavarta az ott folyó vita, különösen az ishori szenátor csápolása.
Ahogy azt Bel Iblis valószínűleg eltervezte.
– Oké – szólalt meg végül. – Kezd összeállni a kép. Szüksége van egy csillagrombolóra, hogy
átjusson a külső védelmi vonalaikon. De ha jól tudom, az Új Köztársaságnak van még néhány az
elfogottak közül. Miért nem azok közül visz egyet?
– Két okból – felelte Bel Iblis. – Először, túlságosan jól ismertek. Túl sokáig tartana álcázni és
hamis hajtómű-azonosítóval ellátni őket.
– És valószínűleg senkit sem lehetne túl sokáig átverni velük – morogta Mirax.
Booster döbbenten meredt rá. Most kinek az oldalán áll ez a lány tulajdonképpen?
– Pontosan – bólintott Bel Iblis. – Másodszor, s ez a fontosabb, nem vonhatunk ki egyet sem a
megszokott járőrfeladata alól anélkül, hogy az adott szektorban ne kezdjen azonnal mindenkinek
hiányozni. Tudja, milyen egy rajtaütés, különösen ha információszerzésről van szó: ha a célpont csak
sejtést szerez a tervről, lőttek az egésznek.
– Sajnálom, tábornok – tette keresztbe a karjait a mellkasán Booster. – Együtt érzek önnel, meg
minden, de nem alkuszom, Túl sok mindenen mentem át azért a hajóért ahhoz, hogy kockára tegyem
egy őrült terv érdekében, amihez egyébként sincs semmi közöm.
– Biztos benne, hogy semmi köze hozzá? – billentette félre a fejét Bel Iblis.
Booster kiszabadította az egyik kezét, és megveregette a mellkasát.
– Lát itt valamilyen katonai rangjelzést?
– Látja ott azt a diamala szenátort? – vágott vissza Bel Iblis. – A mon kalokkal egy oldalon állnak a
bothai ügyben; és tudja, mennyire utálják a mon kalok a csempészeket. Ha kitör az általános háború,
akkor az első dolguk lesz, hogy lecsapjanak minden csempészbandára, ha másért nem, hát azért, hogy
csökkentsék az ellenfél által felbérelhető zsoldosok számát.
Felvonta az egyik szemöldökét.
– És mit gondol, egy birodalmi csillagromboló birtokában hol lesz a listájukon?
– Valahol az elején? – fintorodott el Booster.
– Én oda tenném – értett egyet Bel Iblis. – Úgyhogy nagyon is érdekében áll, hogy segítsen nekem.
Boosternek be kellett látnia, hogy van valami a tábornok szavaiban. És érezte magán Mirax vádló
tekintetét, mellyel öt perccel korábban elejtett, dagályos megjegyzésére emlékeztette a lány.
Semmit sem tehetünk.
És az is eszébe jutott – ahogy a lányának talán még nem –, hogy ha Bel Iblis a Yaga Minorra megy,
akkor valószínűleg oda tart Mirax férje, Corran és a Zsiványkommandó is.
De arra kérni, hogy ilyen veszélynek tegye ki az ő imádott Errant Venture-jét… nem, ez túl sok.
Igen, a hajó kezd lassan szétesni, rendszereinek a fele megkérdőjelezhető vagy működésképtelen
állapotban van, a fenntartása pedig egy birodalmi bárót is tönkretenne. De az övé! Csak az övé…
Megálljt parancsolt magának. A fenébe is, mi nem jut az eszébe?
Leeresztette mellkasa elől a kezeit, elhelyezkedett a székében, és tűnődve Bel Iblis szemébe nézett.
– Sajnos, még ha igent mondanék is, akkor sem menne vele sokra – közölte. – Irányítson egy
félerejű érzékelősugarat az Errant Venture-re, és még egy vak wampa is megmondja, hogy nem felel
meg a birodalmi szabványoknak. Új turbólézerek és vonósugarak kellenének, meg kellene javítani a
pajzsokat, egész rendszereket kellene lecserélni… mondjon bármit: biztos, hogy rossz.
Bel Iblis tekintete láthatóan megkeményedett a felsorolás hallatán.
– Értem – jegyezte meg szárazon. – Airen Cracken figyelmeztetett rá, hogy mire számítsak magától.
– Jó tudni, hogy még emlékszik rám – vont vállat Booster. – Magáé a döntés, tábornok.
Kölcsönadom a hajót, de cserébe magának rendbe kell hoznia. És akár veszít, akár győz, minden
marad, amit csak rápakol.
– A mon kalok imádni fogják.
– Ha kitör a háború, a mon kalok miatt fog legkevésbé fájni a fejem – felelte Booster nyersen. – A
galaxis összes félpénzes kalóz- és csempészbandája megpróbálja majd rátenni a kezét. Hallotta az
ajánlatomat; elfogadja vagy nem?
– Elfogadom – állt fel Bel Iblis. – Hol van most a hajó?
– A külső Mrisst-rendszerben – közölte Booster szintén felállva, próbálva nem kimutatni
meglepetését. Az Új Köztársaság hivatalnokaival kapcsolatos eddigi… bevallottan korlátozott
tapasztalatai alapján azt hitte, sokkal több hízelgés és sokkal-sokkal több alkudozás kell, mielőtt
beadják a derekukat. A hadsereg pedig még ennél is rosszabb volt. – Hová vigyem?
– Majd a fedélzeten megmondom – válaszolta Bel Iblis.
– Maga is velünk jön? – ráncolta a homlokát Booster.
– És még kétszáz emberem – bólintott a tábornok. – Segítünk, a hajó működtetésében, amíg a
találkozási pontnál fel nem vesszük a megfelelő legénységet.
– De nekem van megfelelő legénységem! – tiltakozott Boostet. Tudhatta volna, hogy Bel Iblis nem
adja be a derekát ilyen könnyen.
– Egy mozgó csempészbazár kezeléséhez talán – mondta Bel Iblis. – De nem egy birodalmi
hadihajó ellátásához. A találkozási pontnál a teljes állományt pótolni fogjuk indulás előtt.
– Egy dolgot már most tisztázzunk, tábornok! – húzta ki magát Booster teljes magasságában. – Az
Errant Venture az én hajóm. Ha nem én vagyok a kapitánya, nem megy sehova!
Bel Iblis ismét meglepetést okozott neki.
– Természetesen – felelte nyugodtan. – Én sem akarom másképp. Odakint várakozik a siklóm;
azonnal indulunk.
– Ahogy akarja – bólintott Booster, próbálva magában leküzdeni a rossz érzést, hogy a látszat
ellenére Bel Iblis még mindig nem adta meg magát, akármit mondjon is. – Mirax, te fogd az én
siklómat, és menj haza!
Bel Iblis megköszörülte a torkát.
– Mi az? – kérdezte Booster gyanakodva.
– Attól tartok, Miraxnak velünk kell jönnie – válaszolta a tábornok bocsánatkérően. – Életbevágó a
teljes titoktartás, ami jelenti, hogy senki sem járhat-kelhet szabadon, aki bármit is tud a rajtaütésről.
– Ha azt hiszi, hogy magammal viszem a lányomat egy Ubiqtorate-bázis elleni támadásra… – húzta
ki magát ismét Booster.
– Ó, nem, szó sincs ilyesmiről! – sietett megnyugtatni Bel Iblis. – A lánya és az unokája a
találkozási pontnál fognak maradni az ellátószemélyzettel.
Booster megint úgy érezte, hogy kirántották a lába alól a talajt.
– Rendben van – morogta. – Menjünk hát. Ha feltett szándéka, hogy bemasíroz egy birodalmi
bázisra, akár neki is láthatunk.
– Igen – mondta Bel Iblis. – És hadd köszönjem meg még egyszer a segítségét. Ne idegeskedjen!
Menni fog a dolog.
– Ja – morogta Booster, miközben megfogta Mirax karját. – Persze.

17. FEJEZET
 Egy megrövidített csapás a fénykarddal, és a nyílás szélének utolsó darabjai is dübörögve a
sziklapadlóra hullottak.
– Tessék! – kukucskált be Luke az üregbe. – Mit gondolsz?
Mara szorosan mellé lépett, és bevilágított a nyíláson.
– A droidnak még így is elég szűkös lesz – állapította meg. – De azt hiszem, megteszi.
Luke hátrapillantott a válla fölött a barlang mennyezetén lógó nyolc qom jhára. Igen, megteszi. De
ami még fontosabb, most, hogy Kövek Hasítója és Ígéretek Megtartója visszatért a Tűzbogarakat Evő
által megígért qom jha vadászokkal, sürgősen tovább kell menniük, mielőtt még odalenne a tekintélyük
vezetőik előtt.
Vagy másképpen fogalmazva, mielőtt még azok bizalma annyira megrendülne Égben Járó
mesterben, hogy inkább a visszafordulás mellett döntenének. Indákból Építő szörnyű haláláról nem
sokat beszéltek, de szemmel láthatóan kerülték a helyet, ahol barátjuk elpusztult.
És Szelek Gyermekével sem viselkedtek kedvesebben, mint korábban. Ha nem indulnak azonnal
tovább, valószínűleg még több olyan problémájuk támad, amiből így is épp elég volt már.
– Egyetértek – akasztotta vissza Luke az övére a fénykardot, és odalépett az összezsugorodott
kupachoz, ami a tűzbogarak inváziója előtt a hátizsákja volt. A fémdobozban tárolt élelmiszerrudakon,
a sugárvetők tartalék energiacelláin, a világítópálcákon és pár méter szintikötélen kívül nem sok
minden maradt. A hálózsákok, a túlélősátor, az egészségügyi csomagok, sőt még a gránátok
detonátorainak a burkolata is hasznavehetetlen őrleménnyé vált.
– Gondolom, mindent magunkkal viszünk, amit csak meg tudunk menteni.
– Pontosan ezt csinálom – felelte Mara, a kezében tartott nyitott élelmiszeresdobozból kezeslábasa
különböző zsebeibe gyömöszölve a rudakat. – A katonák első szabálya: koncentrálj az élelemre.
– Értem – bólintott Luke, és elkezdte megtölteni a saját zsebeit. Artu az egyenetlen talajon döcögve
odagurult hozzá, és egy sípolás kíséretében kinyitotta a kupolájába elrejtett rekeszt. – A szintikötél
maradékát beteszem Artuba – szólt oda Luke Marának, begyömöszölve a tekercset a rekeszbe. – Ha
esetleg szükség lenne rá.
– Rendben – egyenesedett fel Mara. – Én kész vagyok.
– Én is – meredt Luke a sötétségbe. – Az eddigi alakzatot akarod tartani?
– Azaz te mész elöl, én meg mögötted a poggyásszal? – bökött az állával Mara Artu felé.
Luke érezte, hogy elvörösödik.
– Úgy értem…
– Tudom, hogy érted – mosolyodott el savanyúan Mara. – De hát te vagy a Jedi; és odabent valami
nagyfogú vár ránk, akkor neked van a legtöbb esélyed, hogy megpörköld, mielőtt még belénk kóstolna.
Szóval csak ön után, uram!
Luke felnézett a csendben várakozó qom jhákra.
– Remek – morogta. A világítópálcáját átvette a bal kezébe, és előhúzta a fénykardját. – Készen
állunk, Kövek Hasítója.
Kövessetek! – vetette le magát a mennyezetről a qom jha, hogy aztán szárnyaival csapkodva
eltűnjön a sötétségben.
Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a járat nem annyira alagút, mint inkább csak egy szűk, V alakú
hasadék a sziklában. Luke az első három lépés után kénytelen volt eltenni a fénykardot, és a tunikájába
akasztani a világítópálcát, hogy a két kezével húzhassa magát előre. A háta mögött hallotta Artu
folyamatos, ideges trillázását és az esetenkénti tompa puffanásokat, mikor Mara nekiütötte a droidot
valamelyik falnak.
Minden egyes alkalommal, mikor ez történt, le fellett küzdenie magában a késztetést, hogy
felajánlja a segítségét. Ha Marának szüksége lesz rá, majd szól. Valószínűleg.
Szerencséjükre a hasadék alig három méter után egy sárgás színű falban végződött.
Itt kell bemenni, közölte Kövek Hasítója a sziklamennyezet és a sárga fal közötti szűk résből. A fal
mögött már a Nagy Torony vár.
– Szerintem megérkeztünk – jegyezte meg Mara. – Ez a fal egyértelműen mesterséges építmény.
– Úgy van – helyeselt Luke. Nagy nehezen elhelyezkedett a fal előtt, és elővette a fénykardját. –
Maradj hátul Artuval!
A fal meglehetősen vékonynak bizonyult, s ami még fontosabb, nem tartalmazott cortosisércet. A
zöld penge háromszor megvillant, és már el is készült a bejárat.
 Luke fénykardját és Jedi-érzékeit készenlétben tartva átszökkent a nyíláson. A fal mögött egy sötét,
magas, hihetetlenül poros helyiség terült el, melyet nem tudott bevilágítani a pálcája. A falakból
szabályos távolságban, két magasságban finom mívű falikarok nyúltak ki, amelyekben az alakjukból
ítélve egykor fáklyákat vagy fáklyákhoz hasonló fényforrásokat tarthattak. A falikarok fölött, a
helyiség megvilágított részében körülbelül tizenöt sötét folt mutatta, hol omlott le a sárga fal a
mennyezet magasságában. Luke a falikarokon kívül semmilyen más díszítést vagy berendezési tárgyat
nem tudott felfedezni.
– Nem olyan, mint a Hijarna – suttogta mögötte Mara, körbelendítve saját világítópálcáját.
– Mint micsoda? – kérdezte Luke.
– Van egy romos erőd a Hijarna bolygón – magyarázta a lány. – Karrde néha gyülekezőhelynek
használja.
– Ja, tényleg, beszélt róla, mikor a Cejansijon találkoztunk! – jutott Luke eszébe. – Azt mondta, ha
ez az erőd is olyan, mint az, akkor valószínűleg játszva visszaveri bármilyen támadását.
– Az övét, vagy ami azt illeti, az Új Köztársaságét – bólintott Mara komoran. – A hijarnai erődöt
valami elképesztően kemény kőből építették, ami fittyet hányt a legerősebb turbólézereknek is.
– Amikor először megpillantottam a Nagy Tornyot annak a barlangnak a szájából – intett a
világítópálcájával –, rögtön az jutott róla eszembe. Ennek a falnak az anyaga azonban egyáltalán nem
hasonlít rá.
Artu füttyentett, kinyújtott érzékelőegységét ide-oda forgatta, mintha keresett volna valamit.
– Ez még nem jelent semmit – vélte Luke. Lekuporodott a droid elé, és rápillantott a
rácsatlakoztatott adattáblára, ami Artu bonyolultabb megjegyzéseit volt hivatott lefordítani. – Lehet,
hogy ugyanannak a népnek két különböző csoportja építette a két erődöt.
– Lehet. Mit mond a droid?
– Azt, hogy szerinte a rögzítésükből ítélve a falikarok nem részei a terem eredeti berendezésének –
felelte Luke. – Akármit jelentsen is ez.
Felegyenesedett és a helyiség nem látható vége felé intett.
– Meg azt, hogy arrafelé egy nagyon erős energiaforrás működik.
– Tényleg? – kérdezte Mara érdeklődve. Tett egy lépést a jelzett irányba, és bevilágított a
sötétségbe. – Akkor nézzük meg!
Ne! – csattant fel Ígéretek Megtartója Luke fölött.
– Várj! – intett Luke Marának, és felnézett, Ígéretek Megtartója izgatottan remegő szárnyakkal
kuporgott az egyik falikaron. – Mi a baj? – kérdezte tőle.
Arrafelé a pusztulás vár, felelte a qom jha. Mások is elindultak már abba az irányba. Egyikük sem
tért vissza.
– Azt mondja, veszélyes arra menni – fordította Luke Marának. – Mást nem lehet tudni.
– Legfeljebb még annyit, hogy akármi van is ott, qom jhákat eszik – jegyezte meg Mara. – Másfelől
viszont csak arrafelé juthatunk ki innen.
Nem, van egy másik út is, szólt közbe Kövek Hasítója egy másik falikarról. Gyertek!
Átrepült a bal oldali falhoz, és letelepedett az egyik mennyezet alatti rés peremére.
Itt van, közölte. Itt van a rejtekút bejárata.
– Valóban? – kérdezte Luke összehúzott szemmel. A qom jhák eddig egyetlen szóval sem utaltak
bármiféle rejtekútra. – És ez a rejtekút a Nagy Toronyba vezet?
Gyertek, ismételte meg Kövek Hasítója. Majd meglátjátok.
– Rejtekút, mi? – morgott Mara, Artuval a sarkukban, miközben átvágtak a termen. – Nem
emlékszem, hogy korábban említették volna.
– Én sem – bólintott Luke. – Talán csak elfeledkeztek róla.
– Mint általában a kellemetlen tényekről – tette hozzá Mara sötéten. Artu kérdően felcsipogott.
– Kellemetlen, mert a rejtekutaknak általában rejtett kijárataik vannak – vetette hátra Mara a válla
fölött. – És ha a qom jhák nem tudtak átjutni azokon a kijáratokon, akkor valószínűleg semmivel sem
tudnak többet a Nagy Toronyról, mint mi.
– Nos, Kövek Hasítója? – szólt fel Luke. – Járt bent a néped vagy nem?
Végigmentünk a rejtekúton, érkezett a kissé dacos válasz. Vannak helyek, ahonnan látni és hallani
lehet a Rettegetteket.
– Hadd találjam ki! – mondta Mara. – Valójában még nem jártak a Nagy Toronyban, de biztosak
benne, hogy eligazodnak majd valahogy ha bejutunk.
– Nagyjából – felelte Luke vontatottan. – Úgy tűnik, akármit beszélnek is itt össze-vissza, egyikük
sem jutott még be.
Néhány qom qae bejutott, szólalt meg Szelek Gyermeke. Ismerek néhányat, akinek sikerült.
– Valóban? – ráncolta a homlokát Luke. – Kinek? Mikor?
Néhány más fészekbe való barátom felülről jutott be, magyarázta Szelek Gyermeke. De szinte
azonnal kiűzték őket, így csak nagyon keveset láttak.
– Még ez is több, mint amennyivel a qom jhák büszkélkedhetnek – nézett fel Luke ismét Kövek
Hasítójára. A qom jha mereven hallgatott, de Luke látta rajta, hogy egyáltalán nem örül a hírnek. – Te
magad jártál odabent, Szelek Gyermeke?
Nem, lebbentette meg a szárnyát az. Csak néhány más fészekbeli barátom.
– Miről folyik a vita, ha szabad tudnom? – érdeklődött Mara csípősen.
– Szelek Gyermeke azt állítja, hogy néhány környékbeli fiatal qom qae bejutott a Nagy Torony felső
szintjeire – felelte Luke. – De hogy kerültél kapcsolatba velük, Szelek Gyermeke? Szelek Vadásza
mintha azt mondta volna, hogy a fészketeken kívül eső ügyek nem tartoznak rátok.
A felnőtt qom qaekre nem is, válaszolta Szelek Gyermeke. A fiatalok azonban szabadon
repülhetnek, amerre csak a kedvük tartja.
– Aha. – A felnőtt qom qaek tehát megmaradnak a területhatáraikon belül, a gyermekeik azonban
tetszés szerint érintkezhetnek egymással.
És közben a nem hivatalos követek és információgyűjtők szerepét is eljátsszak? Valószínű.
Lehetséges. Ezt jó lesz észben tartani, ha majd az Új Köztársaság hivatalosan is fel akarja venni velük
a kapcsolatot.
Mara megköszörülte a torkát.
– Már bocsánat, de közelebb visz minket ez a kétségtelenül lenyűgöző társalgás a Nagy Toronyhoz?
– Nem igazán – ismerte be Luke, egy időre félretéve magában a qom qaek társadalmi szerkezetébe
nyert bepillantást. Odalépett Kövek Hasítója kapaszkodója alá, és megtapogatta a sárga fal felszínét.
Ha rejtekajtó volt ott, nagyon jól elrejtették. – Szerinted keressük meg a nyitószerkezetet, vagy
maradjunk az egyszerűbb módszernél?
Mara fénykardja zümmögött fel válaszul.
– Vigyázz az útból! – szólt rá a lány. – Ti is, qom jhák!
Kövek Hasítója sietve átröppent egy másik falikarra. Mara három gyors csapással egy emberméretű
nyílást vágott a falba. Fénykardját készenlétben tartva átszökkent a résen és jobbra fordult. Luke
szorosan követte és balra nézett.
Egy keskeny, alig másfél méter széles folyosón álltak, amely a mögöttük lévő helyiséghez
hasonlóan, jobb felé túlnyúlt világítópálcáik hatósugarán. A másik irányban viszont pár méternyire egy
fal zárta le a végét.
És egy lépcső vezetett felfelé.
– Erre, Mara! – szólt hátra Luke halkan a válla fölött, miközben elindult. A lépcső keskeny volt, és
akárcsak a folyosót, ezt sem tudta bevilágítani a pálcája. Balra, fölfelé éppen csak ki tudta venni egy
ferde, emelkedő mennyezet árnyékát: még egy lépcsősor, vélte, ami valószínűleg egy innen nem
látható fordulóban csatlakozik az előtte lévőhöz. A lépcsők belső oldalán egy sor vastag henger futott a
folyosó szintje alól a fenti sötétségbe.
– Remek, tehát ez a felfelé vezető út – állapította meg Mara. – Hűha!
– Mi az? – kérdezte Luke homlokráncolva, miközben kinyúlt az Erővel. Nem érzékelt semmiféle
veszélyt.
– A lépcső – világított a legelső fokra Mara. – Ez teljesen úgy néz ki, mint a Hijarna építőanyaga.
– Hogyan bizonyosodhatnánk meg róla? – nézett le Luke is.
– Néhány lézersugár megtenné – vélte a lány. – A zaj viszont valószínűleg messzebbre hallatszana,
mint szeretnénk. Pillanatnyilag egyébként is lényegtelen a dolog… nem akarunk általános támadást
indítani a hely ellen.
– Igaz, besurranni próbálunk – értett egyet Luke. – Úgy látszik, libasorban kell tovább mennünk.
– Azt hiszem, ehhez már hozzászokhattunk – futtatta végig világítópálcája fénysugarát a lépcsőn fel
és le Mara. – Arra a titkosjáratra emlékeztet, amit Palpatine építtetett a Birodalmi Palotában.
– Engem meg arra a szervizfolyosóra a New Covon – morogta Luke visszagondolva a Han
társaságában megmászott ezernyi lépcsőre, hogy aztán egy birodalmiaktól nyüzsgő leszállópályán
lyukadjanak ki.
– Azt hinné az ember, hogy ezek a titkoslépcső-építők voltak olyan rendesek, és egy turbóliftet is
felszereltek – csóválta meg a fejét Mara. – De legalább egy droidszállítót.
– Az tényleg jó lenne – helyeselt Luke. – De nincs mit tenni, másznunk kell. Indulás!

Tekintettel az előttük és felettük lévő szűkös, ám viszonylag nyílt területre, Luke úgy döntött, hogy
Kövek Hasítója és kísérete repüljön elöl. Ő maga volt a következő a sorban, a változatosság kedvéért
átvéve a droidot Marától. A menetet a lány és Szelek Gyermeke zárta.
Mara egy kicsit zsémbelődött is emiatt, azt bizonygatván, hogy egyáltalán nem fáradt, és remekül
elboldogul Artuval. Luke azonban úgy vélte, elég biztonságosnak tűnik a lépcsősor ahhoz, hogy
átvegye a droid cipelésének feladatát, és egyszerűen elengedte a füle mellett a lány tiltakozását.
Nem mintha Mara túl sokáig vagy túl meggyőzően tiltakozott volna. A droid kezdett egyre
nehezebb lenni, úgyhogy egyáltalán nem bánta, hogy egy időre megszabadulhat a tehertől.
– Szerinted mik lehetnek? – kérdezte Luke-ot, miközben végigsimította az első hengert. A lépcsőről
látni lehetett az első fordulót, és gyors számolás után megállapították, hogy összesen húsz henger
helyezkedik el a résben. – Nem úgy néznek ki, mint a szellőzőcsövek.
A droid füttyögött valamit.
– Artu azt mondja, energiavezetékek – tolmácsolta Luke. – Valószínűleg attól a nagy
energiaforrástól jönnek, amit korábban észrevett.
– De hát ez hatalmas teljesítményt jelent! – mérte végig Mara feszengve a hengereket. – És mind a
húszban energia áramlik?
A droid ismét felcsipogott.
– Pillanatnyilag csak három aktív – fordította Luke. – Azonban a többi is működőképes. Talán a
fegyverekhez vagy a pajzsgenerátorokhoz mennek?
– Én is épp ezen töprengek – rándult meg Mara szája. – A barlang bejárata mellől három tornyot
láttam kiemelkedni az erdőből: három épet és egy leromboltat.
– Igen, emlékszem rá a jelentésedből, amit a Starry Ice hozott vissza – válaszolta Luke feszülten. –
Azt mondtad, hogy talán ugyanaz a lövés vájta ki a szurdok egy részét, ami azzal az eggyel végzett.
Ilyen kemény a hijarnai kő?
– Nem tudom – mondta Mara komoran. – De a hijarnai kő meg egy tizenhét ilyen vezetékből táplált
pajzsgenerátor elég sok mindent kibírhat.
Luke a fejét csóválva halkan elfüttyentette magát.
– Tudod, ez a hely percről percre bevehetetlenebbnek látszik. És azt hiszem, ez nem tetszik nekem.
– Én biztos vagyok benne, hogy nem tetszik nekem! – vágott vissza Mara. – Különösen, ha
ellenséges kézen van. Rosszabb lenne, mint a Tantiss-hegy.
Odaértek a fordulóhoz, és ahogy arra számítottak, a lépcsősor folytatódott felfelé. Mara egy darabig
próbálta számon tartani a fokokat, de valahol kétszázötven után feladta.
Épp maguk mögött hagyták a negyedik fordulót, mikor megérezte az idegenjelenlétet.
Egypár percig még az érzésre figyelt, hogy biztos legyen benne. Aztán mikor odaértek az ötödik
fordulóhoz, előrenyúlt és megfogta Luke vállát.
– Luke? – suttogta. – Társaságunk akadt.
– Tudom – súgta vissza a férfi. – Már érzem őket egy ideje. Bizonyára kezdünk közeledni a Nagy
Torony lakott részeihez.
– Ismerős az érzés?
– Nagyon is – biztosította a lányt. – Ugyanaz a faj, mint a pilóták, akik megpróbáltak lelőni.
– Soha nem találkoztam még ezekkel itt – borzongott meg hirtelen Mara. – De határozottan
állíthatom, hogy éreztem már ezt az érzést – Luke mintha kihúzta volna magát.
– Thrawn?
– Thrawn – bólintott a lány.
Egy hosszú pillanatig némán álltak.
– Hát, te festetted a falra őket – emlékeztette a férfit Mara. – Te mondtad, hogy talán az ő népe van
idebent.
– Kezd nagyon úgy tűnni – ismerte el Luke. – Kövek Hasítója? – nézett fel odaintve a qom jhának.
 Kövek Hasítója heves szárnycsapkodás közepette leszállt Luke elé az egyik lépcsőfokra.
– Azt mondtad, vannak helyek, ahonnan be lehet látni a Nagy Toronyba – kezdte Luke. – Milyen
messze van a legközelebbi?
Kövek Hasítója beszélni kezdett, Mara pedig hirtelen megunva másodrangú szerepét, megfogta
Luke kezét.
…nem túl messze, hallotta a qom jha hangját visszhangozni Luke elméjében. Még két forduló és egy
kicsi.
– Egy kicsi? – kérdezte Mara a homlokát ráncolva.
– Biztos valamelyik lépcsősor közepénél van – pillantott Luke a mellettük álló hengerekre. – Ezek
az energiavezetékek legalább az érzékelők elől leárnyékolnak minket, ha esetleg valaki őrködne. Ez
megkönnyíti a dolgunkat.
– Ugyanakkor Artu sem lesz képes semmit sem érzékelni – mutatott rá Mara. – Ami már nem
annyira.
De hát ez biztos nem jelent problémát a számotokra, szólalt meg Szelek Gyermeke. Veletek van az
Erő.
– Igaz – helyeselt Luke.
– Egyesekkel jobban, mint másokkal – tette hozzá Mara elnyomva egy fintort. Akárcsak a Wayland
erdeiben, tíz évvel azelőtt, Luke most, itt a barlangokban is többé-kevésbé folyamatos Jedi-képzésben
részesítette. Azonban minden erőfeszítése ellenére Mara most sem hallotta jobban a qom jhák és qom
qaek bizarr, az Erő segítségével történő kommunikációját, mint amikor a bolygóra érkezett.
És a dolog kezdett az idegeire menni. Kezdett tényleg az idegeire menni. Mit kellene tennie, hogy
áttörje ezt a láthatatlan gátat, ami közte és a teljes értékű Jedivé válás között húzódott?
Nem tudta a választ. Luke talán igen, ő maga azonban nem. És nincs olyan erő a galaxisban, hogy
megkérdezze tőle. Legalábbis a közeljövőben.
Utálkozva elengedte a férfi kezét.
– Menjünk már! – morogta. – Ha meg kell lennie, ám legyen!
– Igazad van – bólintott Luke. Ha észre vette is a lány hirtelen elkomorodott hangulatát, nem tett
megjegyzést rá. – Oké, Kövek Hasítója, indulás! Figyelmeztesd a társaidat, hogy mostantól kezdve
különösen ügyeljenek a csendre!
Folytatták a lépcsők megmászását. Mara Luke mögött haladt, szigorúan a „robotpilótájára” bízta,
hogy egyik lábát a másik elé tegye, míg ő maga minden érzékével kifelé fordult, ahogy egyre közelebb
értek az idegenjelenléthez. Egyik lény sem tűnt túl közelinek, a múlt tapasztalatai azonban
megtanították rá, hogy az ismeretlen, idegen elmék esetében a távolságok csalókák lehetnek. Két egész
és egy harmad lépcsősor megtétele után elérték a Kövek Hasítója által megígért megfigyelőpontot.
– Jó, tehát ez itt egy bejárat – suttogta Mara, bepillantva a lépcső oldalából nyíló alkóvba. A
körülbelül három méter széles, és egy méter mély bemélyedés egy fekete kőből készült, ajtó alakú
panelben végződött, melyre egy nyitókereket és két fogantyút szereltek. A panel közepén egy apró lyuk
volt, amin egy hasonlóképp apró vöröses fénysugár szűrődött át. – Úgy nézem, kifelé nyílik.
– Igen – súgta vissza Luke, belépve az alkóvba, hogy alaposabban is szemügyre vegye az ajtót. –
Érdekes ez a nyitókerék. Miért ezen az oldalon van?
– Talán csak valami magas rangú társaság használhatta, akik mindenki mást ki akartak zárni –
felelte Mara, miközben kinyúlt az Erővel. Az idegenjelenlét továbbra is mindent áthatott, azonban
továbbra is néma maradt. – Ha ki akarod próbálni, ez az alkalom sem rosszabb, mint bármelyik másik.
– Igazad van. – Luke egy pillanatra odanyomta az arcát a panelhez, és átkukucskált a lyukon. Aztán
megfogta, és balra fordította a kereket.
Mara felnyögött magában, de a rozsdás fém csikorgása, amire számított, nem harsant fel. A halk
hang leginkább egymáson elcsúszó, simára csiszolt kőtömbökére emlékeztette. Luke végzett a kerék
elforgatásával, és megragadta a két fogantyút.
– Jövünk! – suttogta az izmait megfeszítve.
Akárki tervezte is a nyitókerék önolajozó mechanizmusát, láthatóan ugyanő gondoskodott a
sarokvasakról is. Ismét csak a kövön elcsúszó kő halk morgása hallatszott, ahogy az ajtó kitárult.
Mara sugárvetővel a kézben, pattanásig feszült érzékekkel a nyílásban termett, mielőtt még az
ajtószárny teljesen kinyílt volna.
Egy meglehetősen széles folyosó egyik végében találta magát, ami úgy húsz méterrel távolabb egy
nyitott, átriumszerű területre nyílt, melyet halvány, vöröses fénnyel árasztott el a közepén álló vastag
oszlop. A folyosó mindkét falán öt-öt süllyesztett ajtó állt, a lenti teremben látott falikaroktól övezve.
Ezeknek a falikaroknak a felső vége azonban tompa, fehér fényt árasztott, enyhítve ezzel az átrium
oszlopából áradó homályos vörösességet. A folyosó padlóját és mennyezetét bonyolult, apró mintás
kőlapok borították, ellenpontozva a falak egyszerű, ezüstös fémszínét.
Mara mögött halk trillázás hangzott fel.
– Artu azt mondja, hogy a vörös fény spektruma ugyanolyan, mint a napé – szólalt meg mellette
Luke. – Vagy a tető közelében vagyunk, vagy levezették ide.
– Én az utóbbira tippelnék – közölte Mara. – A díszítés meglep egy kicsit… a hijarnai erőd csak
fekete kő, semmi más. Mit szólnál egy kis felderítéshez?
– Jöhet – bólintott Luke. – Kövek Hasítója, ha van valami, amit te vagy a többiek még nem
mondatok el a Nagy Toronyról, akkor épp itt az ideje, hogy eláruljátok!
Felcsendült qom jhák csicsergése és majdnem beszéde; aztán váratlanul mind a nyolc elsüvített
Mara mellett a folyosó vége felé. Odaérve szétváltak és eltűntek a különböző irányokban.
– Azt mondta, nem tudnak többet – magyarázta Luke Marának –, de alig várják, hogy megtudjanak.
– Csak a nyakunkra ne hozzák a lakókat – kapcsolta ki és tette zsebre Mara a világítópálcáját. – A
droidot talán jobb lenne itt hagyni.
– Én is úgy terveztem – felelte Luke. – Artu, menj vissza az alkóvba, hogy ne lássanak, és csukd be
az ajtót! Szelek Gyermeke… nem, te itt maradsz Artuval!
Az ifjú qom qae száját nyilvánvaló panaszáradat hagyta el.
– Most nem! – szögezte le Luke határozottan. – Talán később, de most nem. Gyere, Mara!
Hátuk mögött hagyva a magában füstölgő Szelek Gyermekét elindultak a folyosón.
– Úgy néz ki, mint egy lakószárny – jegyezte meg Luke az ajtók felé bökve az állával.
– Igen – felelte Mara, összeráncolt homlokkal nézve a központi oszlopot, ami felé tartottak. Mikor
közelebb értek, felfedezte, hogy olyan, mint egy hatalmas csigalépcső, csak éppen a lépcsőfokok
helyett egy simának tűnő rámpa futott körbe körülötte. A széle pedig…
– Mozog a rámpa?
– Úgy tűnik – nyújtogatta a nyakát Luke. – Olyan, mint egy felfelé mozgó spirális szállítószalag.
Odaérve a folyosó végére Mara óvatosan kinézett a sarkon. Újabb, az övékéhez hasonló, a középen
lévő nyílt térből sugár alakban elágazó folyosókat pillantott meg.
– Egyértelműen lakószárny – állapította meg. – Kíváncsi lennék, merre van a lefelé vivő rámpa.
– A felfelé vivőn belül – mutatta Luke. – Látod… a belső rész lefelé megy.
– Látom – bólintott Mara. – Érdekes lehet átjutni a felfelé menőn, mikor le akar szállni az ember.
– Valószínűleg lesz alkalmunk kipróbálni – vélte Luke. Odalépett Marához, és átkarolta a vállát. A
lány a homlokát ráncolta, kinyitotta a száját, hogy megkérdezze, mégis mi a fenét csinál…
…senkit, hallotta Ígéretek Megtartója hangját, ahogy a qom jha szárnycsapkodva eléjük repült az
egyik folyosóról. Néhány járat falban végződik, de a legtöbb más járatokba csatlakozik.
– Láttatok valakit? – kérdezte Mara.
Nem láttunk senkit, felelte Ígéretek Megtartója kissé bosszúsan, mint aki egyszer már válaszolt erre
a kérdésre.
– Köszönjük. – Luke félrebillentett fejjel Marára nézett. – Nos, merre szeretnél menni? Fel vagy le?
– Fel – húzódott el a lány mellőle. Egy kicsit zavarónak találta úgy beszélni valakivel, hogy alig tíz
centiméterre van az arcuk egymástól. – A Hijarnán az összes vezérlőterem és érdekesebb cucc a felső
szinteken volt.
– Tehát fel – engedte el a vállát Luke a spirális rámpa felé lépve. – Tisztának tűnik a levegő – nézett
fel óvatosan a nyílásba, miközben Mara csatlakozott hozzá. – Te érzel valamilyen veszélyt?
– Semmivel sem többet, mint az elmúlt tíz perc során – válaszolta a lány. – Gyerünk, próbáljuk
meg!
– Helyes. – Luke odaintett ígéretek Megtartójának. – Gyertek, qom jhák… felmegyünk!
Ráléptek a külső rámpára, enyhén megtántorodva, ahogy a testük kénytelen volt felzárkózni hirtelen
megindult lábaik után.
– Határozottan érzem, hogy közeledünk az idegenek felé – jegyezte meg Luke, miközben a qom
jhák elsuhantak mellettük. – Bárcsak többet tudnék erről a fajról!
– Igen, jó lenne pontosan tudni, milyen messze vannak – értett egyet Mara. Felnézett és látta, hogy
a qom jhák ismét szétszélednek. Az egyik újonnan érkezett, Tüskéken Átrepülő, idézte fel
próbaképpen a nevét Mara, akkor bukkant fel újra, mikor ő és Luke felértek a következő szintre.
– Azt mondja, itt sem találtak senkit – jelentette Luke. – Kövek Hasítója azt javasolja, hogy…
Marát csak hirtelen fellángoló veszélyérzete figyelmeztette.
– Luke!
– Le! – csattant föl Luke, bekapcsolva a fénykardját.
Mara már fél térdre is ereszkedett és megpördült, sugárvetőjével és tekintetével célpont után
kutatva. Az egyik folyosón a szeme megakadt valami mozgáson… arra lendítette a fegyverét…
És a világ váratlanul vakító kék felvillanásba borult.
Ösztönösen lebukott a lövés elől, és viszonozta a tüzet. A következő kék villanás zölddé változott,
ahogy Luke fénykardja keresztezte az útját, a helyiség másik végébe térítve el a lövedéket Újabb kék
villanás, újabb hárítás. Mara megeresztett két lövést, elégedetten látta, hogy az egyik félig elrejtőzött
lövész hátraugrik…
– Mögötted! – vakkantotta Luke.
Mara a térdelő helyzetből hasra vetette magát, és megfordult. Két vörös egyenruhás katonát
pillantott meg amint a háta mögött lévő folyosóról egy kis karbantartó járműnek látszó valami
fedezéke felé rohantak. A lány kétszer lőtt… mind a kétszer elhibázta…
Akkor az egyik támadó váratlanul megtorpant, és fegyverét két kézzel megmarkolva célba vette
Marát. A lány ráirányította a pisztolyát, elméje egyik zuga felfigyelt a kék arcra és kézre, a rámeredő,
izzó vörös szempárra…
– Vigyázz!
A figyelmeztetés azonban elkésett. Miközben Mara tüzet nyitott és azonnal arrébb gördült, hogy az
új veszélyre figyeljen, ismét felvillant a kék fény.
És egy pokoli fájdalomlándzsa döfött a jobb vállába.
Talán felsikoltott kínjában; később nem emlékezett rá. Luke azonban egyszerre mellette térdelt a
rámpán, féltése homályosan átderengett a fájdalomfüggönyön. A keze futólag megérintette a sebet, és a
borzalmas lüktetés enyhült valamelyest, ahogy Marán átáramlott az Erő.
– Mit gondolsz? – nyögte ki összeszorított foggal. – Eleget láttunk így első körre?
– Részemről eleget! – válaszolta Luke. Fénykardja haragosan felzümmögött, miközben elhárította
az újabb kék lövedékeket.
– Akkor…
Mara meglepetten pislogni kezdett. Maga fölött látta az erőd egyik szintjének peremét, az azonban
egyre távolodott tőle. Lefelé tartanak, vette észre.
– Hogy kerültünk a lefelé vivő sávra? – kérdezte.
– Rágurultál, mikor eltaláltak – felelte Luke, karját átcsúsztatva a lány válla alatt, hogy
megtámassza a fejét. – Nem emlékszel?
Mara megrázta a fejét. A mozdulattól újabb fájdalomhullám csapott át a vállán.
– Biztos a harci reflex. Várj… a pisztolyom!
– Megvan… Ígéretek Megtartójának sikerült felkapnia – nyugtatta meg Luke, kikapcsolva a
fénykardját. Félig felegyenesedett, és a lány érezte, hogy teste az Erő kísérteties, kitapinthatatlan
szorításában szintén felemelkedik. – Mehetünk.
A szint, amelyre tartottak, már kezdett elhaladni mellettük. Luke kinyúlt az Erővel, és Marát
magához szorítva átugrott a rámpa felfelé vivő széle fölött. Amint szilárd padlót ért a lába, mindkét
karjával megtámasztotta a lány testét, és sietve elindult a folyosón a rejtekajtó felé.
– Figyelj csak, bírok járni! – morogta Mara hátranézve a rohanó Luke válla fölött. Felbukkant
mögöttük néhány qom jha, de üldözőket nem látott. – Nem muszáj cipelned…
– Ne vitatkozz! – förmedt rá aggodalommal eltelt elmével. – Remélem, Artu nem zárta be az ajtót…
Ah!
Előttük az ajtó nehézkesen nyílni kezdett – a láthatóan erőlködő Szelek Gyermeke tolta feléjük.
Mara megpróbálta legyűrni fájdalmait, és az Erővel kinyúlva a qom qae segítségére sietett. A szintén
segíteni akaró droid meglepetten felvisított és sietve visszahátrált, épp időben félregördülve a rohanó
Luke és a nyomában repülő négy qom jha útjából.
Zárjátok le az ajtót! – hallotta Mara Kövek Hasítójának parancsát Luke elméjében, ahogy a qom jha
heves szárnycsapkodás közepette megtorpant a levegőben.
 – Mi lesz a többiekkel? – kérdezte Luke, miközben két qom jha megragadta a fogantyúkat, és húzni
kezdte az ajtót.
Másfelé mentek, felelte Kövek Hasítója. Megpróbálják elcsalni innen a Rettegetteket.
– Bízzunk bennük – morogta Luke, miközben az ajtó a helyére csusszant. – Zárjátok le az ajtót… én
visszaviszem Marát az utolsó fordulóig.
– Ne… felfelé menjünk! – szólt közbe a lány bal kezével előhalászva zsebéből a világítópálcáját,
miközben Luke elindult lefelé a lépcsőn. – Ha megtaláljak az ajtót, valószínűleg azt fogják hinni, hogy
lefelé mentünk.
– Mondasz valamit – helyeselt Luke; és megfordult. – Artu, győződj meg róla, hogy rendesen
bezárták, aztán állj őrt!
Egy perc múlva odaértek a fordulóhoz.
– Bárcsak megmaradtak volna a hálózsákjaink! – sóhajtott fel Luke, miközben óvatosan letette a
lányt a hideg kőpadlóra, és elvette tőle a világítópálcát. – Hogy érzed magad?
– Mintha valaki egy ewokot sütne nyárson a vállamban – felelte Mara elfintorodva. – De már
sokkal jobb, mint volt. Valami fájdalomcsillapító trükköt alkalmaztál rajtam?
– Hátha használ valamit – harapta a fogai közé Luke a világítópálcáját, és levette a kabátját. –
Máson közel sem olyan hatékony, mint saját magadon – tette hozzá a pálcával a szájában, miközben
összehajtotta és a lány feje alá tette a kabátot.
– Tudtam, hogy van még valami, amit meg kellett volna tanulnom az akadémián! – szisszent fel
Mara, ahogy Luke letette a pálcát a mellkasára, és óvatosan elkezdte lefejteni az égett ruhákat a sebről.
– Gyorstalpalókat gondolom, nem tartasz?
– Általában szeretem egy kicsit fokozatosabban leadni ezt a leckét. Jaj! – rándult meg Luke ajka.
Mara lenézett a vállára, és azt kívánta, inkább ne tette volna.
– A „jaj” az nem kifejezés – motyogta. Enyhe hányinger tört rá, miközben végre elfordította a
tekintetét. Az égés sokkal rondább volt, mint hitte. – Azt hiszem, nekem mégiscsak jobban hiányzik az
egészségügyi csomag, mint a hálózsák.
– Ne add fel! – csitította Luke. Az ujjai a lány vállát és nyakát simogatták, s a fájdalom ismét
csökkenni kezdett. – Ismerek még, néhány trükköt.
– Ez jó – hunyta le a szemét Mara.
– Gyógyító transzba viszlek – magyarázta Luke, furcsán távoli hangon. – Egy kicsit talán lassú, de
néha jobb, mint a bactatartály.
– Remélem, most is az lesz – suttogta Mara. Hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. – Egy újabb
csodálatos trükk, amire egyszer még meg kell tanítanod, 'éjt, Luke. Ne felejts el felkelteni, ha
megérkeznek a rosszfiúk!
– Szép álmokat, Mara – mondta Luke halkan. Halkan és feleslegesen – a lány már mélyen aludt.
Megfog halni? – kérdezte Luke mellett egy ideges hang.
Annyira lekötötte a figyelmét Mara sebe és a gyógyító transz előidézése, hogy észre sem vette
Szelek Gyermeke érkezését. Szép kis Jedi-mester.
– Nem, meg fog gyógyulni – felelte. – A seb nem veszélyes, nekem pedig vannak bizonyos
gyógyítóképességeim.
Szelek Gyermeke egy kicsit közelebb araszolt, és rezzenetlen tekintettel rámeredt a Luke mellett
fekvő lányra.
Az én hibám volt, Égben Járó Jedi? – kérdezte végül. Nem nyitottam ki elég gyorsan az ajtót?
– Nem, nem, szó sincs róla – nyugtatta meg Luke. – Egyáltalán nem a te hibád.
Akkor a qom jhák hagytak cserben.
Luke homlokráncolva nézett az ifjú qom qaere. A két csoport közötti, bosszantóan makacs
rivalizálást figyelembe véve arra számított, hogy Szelek Gyermeke hangjában legalább egy árnyalatnyi
megvetés vagy fensőbbséges gőg lesz. Azonban csak sajnálkozást és szomorúságot érzett.
– Talán – válaszolta. – De lehet, hogy ők sem tehetnek róla. Lehet, hogy a Rettegettek észrevették a
jöttünket, és csapdát állítottak nekünk. És ne feledd, hogy az olyan barlanglakók, mint a qom jhák,
valószínűleg rosszabbul látnak a fényben, mint te vagy én.
Szelek Gyermeke láthatóan eltöprengett ezen. Ha a Rettegettek csapdát állítottak, akkor talán itt is
keresni fognak titeket.
– Talán – értett egyet Luke. – Persze ha egyáltalán tudnak róla. Lehet, hogy nem… ez a rengeteg
por arra utal, hogy jó ideje nem járt erre senki.
Akkor is tudhatnak róla, ha nem használják, hívta fel rá a figyelmét Szelek Gyermeke. A gép
barátod és néhány qom jha lent várakoznak. Nem kellene valakinek fentebb is őrt állnia?
– Jó ötlet – bólintott Luke. – Menj, szólj Kövek Hasítójának, hogy állítson két őrt a következő
ajtóhoz!
Engedelmeskedem, tárta ki szárnyait a qom qae. De csak egy vadászt kell küldenie. Én magam
fogok őrködni vele.
Luke tiltakozásra nyitotta a száját, aztán bezárta. Szelek Gyermeke azóta szenvedett a qom jhák
megvetésétől, mióta csak beléptek a barlangba. Most viszont tehet valami hasznosat, ami valószínűleg
nem is lesz túl veszélyes.
– Rendben van, Szelek Gyermeke. Köszönöm.
Nincs mit megköszönni, mondta Szelek Gyermeke. Ezt meg kell tennem Égben Járó Jediért. A fejét
oldalra billentve vetett még egy utolsó pillantást Marára. És szeretett társáért.
Azzal elröppent a sötét lépcsősor irányába, csak utolsó megjegyzését hagyva kényelmetlenül
visszhangozni Luke elméjében. Szeretett társa. Társa. Szeretett…
Lenézett Marára. A lány ismerős vonásaira éles árnyékokat vetett a világítópálca fénye. Szeretett…
– Nem – suttogta magában. Nem. Kedvelte Marát, ez igaz. Nagyon kedvelte. Okos volt és
leleményes, szellemi és érzelmi szilárdságában mindig megbízhatott, csípős humora és tiszteletlensége
pedig üdítő ellentétben állt az emberek többségének automatikus, gondolkodás nélküli áhítatával,
amiben annyi része volt mostanában. A lány megbízható szövetségesnek bizonyult a nehéz, veszéllyel
terhes időkben is, mindig kitartott mellette, Han és Leia mellett, még ha az Új Köztársaság vezetése
megbízhatatlannak bélyegezte is.
És ami talán a legfontosabb, vele volt az Erő, képessé téve rá, hogy olyan módon osszák meg
egymással érzéseiket és gondolataikat, amilyet még az annyira összetartó párok sem élhettek át, mint
például Han és Leia.
De nem fog beleszeretni. Nem vállalhatja ezt a kockázatot. Eddig akárhányszor engedte meg
magának azt a luxust, hogy komolyan megszeressen egy nőt, mindig valami szörnyűség történt a
választottjával. Gaerielt megölték. Callista elvesztette a Jedi-képességeit és végül elhagyta. A tragédiák
listája néha már kezdett végtelennek tűnni.
Mégis, ha Mara elmélete igaz, akkor ezek a katasztrófák a sötét oldallal való kacérkodásának
utóhatásai alatt történtek. Most vajon másképp alakulnának a dolgok? Alakulhatnak másképp?
Határozottan megrázta a fejét. Nem. A világ összes logikáját segítségül hívhatja – egyik érvet a másik
után sorakoztathatja fel arra, miért engedhetné meg magának újra ezeket az érzelmeket. De nem most.
És nem Marával.
Mert sötét kísértetként ott lebegett felettük a tierfoni látomás emléke. A látomásé, amelyben látta
Hant és Leiát szembeszállni a felbőszült csőcselékkel; látta Wedge-t, Corrant és a Zsiványkommandót
a csata sűrűjében; látta magát a cejansiji erkélyen, ahonnan később Talon Karrdéhoz vitték, hogy
tudomást szerezzen Mara eltűnéséről.
És amelyben látta Marát éles sziklák között, mozdulatlanul lebegni a vízben. Csukott szemmel,
ernyedt kezekkel és lábakkal. Mintha halott lett volna.
Ismét lenézett a lányra, és megsajdult a szíve. Talán ez a sorsa, s ő semmit sem tehet, hogy
megakadályozza. De amíg ez be nem bizonyosodik, addig akár a saját élete árán is meg fogja védeni
az övét. És ha ennek az áldozatnak az a szerepe, hogy távol tartsa a lányt az Erő sötét, pusztító
oldalának hatásától – amit oly sokaknak adott át –, akkor meg kell hoznia ezt az áldozatot.
Most viszont elsősorban meg kell gyógyítania. Ehhez pedig nem kell áldozat, csak idő és
odafigyelés.
– Szép álmokat – suttogta még egyszer, tudva, hogy a lány nem hallhatja. Aztán egy hirtelen
késztetésnek engedelmeskedve előrehajolt, és gyengéden megcsókolta az ajkát. Majd a hideg kőpadlón
kinyújtózva fejét összehajtogatott kabátja egy szabad sarkára hajtotta, a Maráé mellé, karját pedig
átvetette a lány mellkasán, hogy ujjbegyei hozzáérjenek a megégett terület körüli részhez. Ellazította
magát, félig transzba merült, hogy könnyebben tudjon koncentrálni, kinyúlt az Erőért, és munkához
látott.

18. FEJEZET
 Beletelt pár perc keresgélésbe, de Wedge végül megtalálta a többieket egy kicsi, szabadtéri
kantinban, fél háztömbnyire az űrforgalom-nyilvántartó hivataltól.
– Hát itt vagytok! – mondta kissé vádlón, miközben ledobta magát az asztal mellett álló harmadik
székre.
– Mi a baj? – kérdezte Moranda, belekortyolva a kékeszöld likőrbe, ami állandó társa volt, mióta
csak találkoztak vele. – Mondtam, hogy itt leszünk az utcában.
– Igazad van… sejthettem volna, hogy pontosan mire is gondolsz – vágott vissza Wedge csípősen,
rosszalló pillantást vetve a nő italára. – Nincs ehhez még egy kicsit korán?
– Mihez, ehhez? – emelte fel Moranda a poharát, és megforgatta a délelőtti napfényben. – Ó, ez
semmiség! Egyébként is, csak nem lennél olyan szívtelen, hogy megfossz egy idős hölgyet egyre
szaporodó évei egyik utolsó élvezetétől?
– Ez az „idős hölgy” kifogás kezd egy kicsit elcsépelt lenni. – Wedge most Corran felé fordult, aki
egy fűszeres illatú korsót tartott a kezében. – És mi a te mentséged?
– Én csak csatlakoztam hozzá – vont vállat Corran. – Úgy látom, rosszul ment a beérkező hajók
utáni nyomozás.
– Sehogy sem ment – morogta Wedge rápillantva Corran korsójára. Most, hogy jobban belegondolt,
nagyon is csábítónak tűnt egy ital. Ám ez után a képmutató tiráda után nemigen inthet oda egy
pincérdroidot és rendelhet magának is valamit…
Valami megmozdult mellette, és egy mechanikus kéz letett elé egy korsót az asztalra, az idegesítő
bothai szokás szerint kilögybölve belőle pár cseppet.
– Mi ez? – kérdezte Wedge.
– Neked kértük, mikor láttuk, hogy jössz – válaszolta Moranda.
– Úgy gondoltuk, hogy a bothai bürokratákkal való összecsapás után a forró csokoládénál valami
erősebbre lesz szükséged.
Wedge képeket vágott. Ennyit a parancsnoki nimbuszról.
– Kösz szépen – kortyolt bele az italba.
– Szóval mi történt? – kérdezte Moranda. – Nem engedték meg, hogy megnézd az érkező hajók
listáját?
– Legalább tizenötféle felhatalmazást kellett volna szereznem hozzá – közölte Wedge. – Őrület!
Kétszeresen az, tekintettel arra, hogy azok a listák gyakorlatilag nyilvános iratok. Ha akarnék,
leülhetnék az űrrepülőtérre, és leírhatnám a bejövő hajók nevét.
– Kezdenek idegesek lenni – morogta Corran a korsóját forgatva. – Félnek, hogy a Bosszút elkezd
lövöldözni a legjobb vevőikre.
– Akárhogy is, semmi értelme a bürokráciával hadakozni – vélte Moranda. – Gondoljuk végig
logikusan az egészet.
– Hallgatunk – intett felé Wedge.
– Helyes – kortyolt bele Moranda az italába. – Azt hiszem, abban egyetértünk, hogy ha valaki a
drev'starni pajzsgenerátorra pályázik, akkor a frontális támadás kizárható. Hacsak nem hoztak
magukkal egy hordozható protontorpedó-vetőt, az az épület túlságosan is jól védett.
– Ami azt jelenti, hogy csak beszivárgásban gondolkodhatnak – helyeselt Corran. – Eddig elég
nyilvánvaló.
– Ne sürgess! – feddte meg Moranda. – Na már most, szerintem feltételezhetjük, hogy a benti
személyzetet sem tudják megvesztegetni. De mi van, ha rájuk ragasztanak valamit?
– Úgy érted, egy bombát vagy valami hasonlót? – kérdezte Wedge tamáskodva. – Kétlem. Az az
építmény hatalmas. Egy komoly károkat okozó bombát könnyen észrevennének.
– Mellesleg, ha van egy csepp eszük, akkor átöltöztetik a munkásokat, mielőtt odaengednék őket a
generátorok közelébe – tette hozzá Corran. – Ezzel a kémkamerák becsempészését is
megakadályozzák.
– A személyzet tehát kihúzva – bólintott Moranda. – Mi van a különböző föld alatti vezetékekkel,
amelyeken energiát és vizet kapnak?
– Vízvezetékek nincsenek – felelte Wedge elgondolkodva. – A vizet és az élelmet legjobb
tudomásom szerint kívülről hozzák, és háromszor is ellenőrzik. Az energia – pillantott Corranra –, az
viszont teljesen más lapra tartozik.
 – Lehet, hogy kapiskálsz valamit – értett egyet Corran, miközben a homlokát ráncolva dobolni
kezdett az ujjaival az asztalon.
– Elméletileg minden egyes pajzsgenerátornak külön önellátó energiaforrása van. Erre azonban
tartalék forrásként szoktak hivatkozni, amiből az következik, hogy alapvetően kívülről kapják az
energiát.
– Tulajdonképpen honnan tudtok ti ennyi mindent? – kérdezte Moranda. – Remélem, nem a bothai
propagandaanyagokból.
– Nem, az Új Köztársaság katonai állományaiból – válaszolta Wedge. – A részletek sajnos elég
elnagyoltak.
– Tipikus bothai paranoiás szűkszavúság – morogta Moranda. – Gondolom, fogalmatok sincs,
pontosan hol vannak a vezetékek.
– Még csak találgatni sem tudunk – tárta szét a karját Wedge.
– Akkor ez a kettes számú feladatunk – jelentette ki Moranda. – Meg kell szereznünk az épület
részletes tervrajzát.
– Remélem, nem arra számítasz, hogy a bothaiak majd csak úgy ideadják nekünk – vonta fel Corran
az egyik szemöldökét.
– Természetesen nem! – horkant fel Moranda. – Ezért ez a kettes számú feladat. Nem mehetünk be
fényes nappal oda, ahol a tervrajzokat őrzik.
Wedge és Corran összenéztek.
– Az a hivatal csak napközben van nyitva – hívta fel rá a nő figyelmét óvatosan Wedge.
– Pontosan – mosolyodott el Moranda bátorítóan. – Gyorsan vág az eszed!
Wedge ismét ránézett Corranra.
– Corran?
A másik grimaszolt, de aztán vállat vont.
– Parancsot kaptunk – emlékeztette társát. – És ne feledd, nemcsak a bothaiak megvédéséről van
szó!
– Talán – ismerte el Wedge vonakodva. Ennyit a parancsnoki nimbuszról; ennyit bármiféle
parancsnokságról. Morandának mégis igaza lehet. Sajnos. – Na és ha ez a kettes számú feladat, akkor
mi az egyes?
– Úgy gondoltam, lekérhetnénk az elmúlt néhány nap kimenő üzeneteinek a listáját – válaszolta
Moranda. – Ha a Bosszút tervez valamit, akkor az itteni csoportjuknak valószínűleg időnként jelentést
kell tennie.
– Át akarod nézni a kimenő üzeneteket? – esett le Wedge álla a döbbenettől. – Van fogalmad róla,
milyen mennyiségről lehet szó?
– Pontosan ezért nem is figyelnek oda rá – felelte Moranda vidáman. – Azt hiszik, nincs az az őrült,
aki megpróbálná átnézni őket.
– A jelenlévők kivételével, nyilván.
– Persze. – Moranda felemelte az egyik kezét. – Várj egy percet, nem olyan szörnyű, mint
amilyennek hangzik. A nagyobb, feddhetetlen cégek kommunikációját rögtön kizárhatjuk… ha bele is
keveredett valamelyik, soha nem küldenének üzenetet a saját nevük alatt. A nem titkosítottakkal
megint csak nem kell foglalkozni, mint ahogy a… mondjuk… ötven szónál hosszabbakkal sem. Ami
marad, azzal már el kell boldogulnunk.
– Mi ez az ötven szó? – ráncolta a homlokát Wedge.
– Minél rövidebb az üzenet, annál nehezebb feltörni – magyarázta Corran ugyanolyan kétkedően,
mint amilyen kétkedőnek Wedge érezte magát. – Többek között ezt is a CorSecnél tanultam. Az én
kérdésem az lenne, hogy ha úgysem tudjuk megfejteni őket, akkor minek egyáltalán kutatni utánuk?
– Hogy megállapítsuk, hová mentek, természetesen – hajtotta fel likőrje utolsó cseppjeit Moranda. –
Az itteni fickók lehetnek olyan óvatosak, amilyenek csak akarnak; de ha van egy gyenge láncszem a
hálózatukban, el tudjuk kapni őket. Csak valószínűsítenünk kell egy rendszert, és Karrde emberei majd
elintézik a többit.
– Még mindig őrültségnek hangzik – jelentette ki Wedge Corranra pillantva. – Te mit gondolsz?
– Nem nagyobb őrültség, mint zárás után betörni a tervekért – vélte Corran.
– Kösz, hogy eszembe juttattad! – sóhajtott fel Wedge. – Rendben, próbáljuk meg! Remélem, a
siklónkon lévő számítógép elboldogul a feladattal!
 – Ha nem, az enyém biztosan – nyugtatta meg Moranda talpra állva. – Meddig várjak még rátok?

– Kapitány?
Nalgol elfordult a Tyrannic birodalmi csillagromboló előtti rezzenéstelen feketeségtől.
– Igen?
– Üzenet érkezett az akciócsoporttól, uram – közölte Oissan hírszerzőparancsnok, előírásszerűen
megállva és átnyújtva a kapitánynak egy adattáblát. – Attól tartok, nem lesz elragadtatva tőle, uram.
– Valóban? – pillantott hosszan, súlyosan Oissanra Nalgol, miközben átvette az adattáblát.
Tekintettel a vakon sodródó Tyrannicra, valóban kész élvezet volt megkapni a Bothawui felszínén lévő
birodalmi hírszerzőcsapat szűkszavú jelentéseit. Másfelől viszont minden egyes titkos üzenettel csak
újabb kapaszkodót kínáltak fel az ellenségnek, még ha az üzenet egy alig észrevehető relébóján
keresztül érkezett is.
És ha ráadásul ez a potenciálisan veszélyes üzenet még rossz híreket is tartalmazott…
A szöveg rövid volt, mint mindig. Terv átütemezve. Tíz nap a forráspontig.
– Tíz nap? – nézett fel az adattábláról Nalgol Oissanra. – Mi ez az ostobaság? A két nappal ezelőtti
jelentésükben még hat napról beszéltek.
– Nem tudom, uram – felelte Oissan. – A nekünk küldött üzeneteiket rövidre kell fogniuk…
– Igen, tudom – vágott a szavába Nalgol, ismét az adattáblára meredve. Még tíz nap ebben az
átkozott vakságban. Pont erre van szüksége a legénységnek ebben a pattanásig feszült légkörben. –
Ajánlom nekik, hogy jobban informálják a Bastiont, mint minket.
– Ebben biztos vagyok, kapitány – mondta Oissan. – Paradox módon sokkal biztonságosabb egy
hosszú üzenetet a kereskedelmi frekvenciákon, a HoloNeten keresztül elküldeni, mint hozzánk a
szikratávíróval.
– Köszönöm szépen, de elég jól ismerem a kommunikációelméletet – felelte Nalgol fagyosan. Egy
körültekintő ember, gondolta sötéten, megtalálta volna a módját, hogy gyorsan eltűnjön, miután
kézbesített egy ilyen üzenetet. Oissan vagy nem olyan körültekintő, mint amilyennek Nalgol mindig is
hitte, vagy ő is elég feszült már ahhoz, hogy örömet jelentsen neki egy veszekedés a kapitányával.
Vagy pedig ez is része a kapitánya elmeállapotáról készített értékelésének.
És bár a legszívesebben tagadta volna, Nalgolnak el kellett ismernie, hogy ez a semmittevés és
elszigeteltség kezdett az idegeire menni.
– Egyszerűen csak amiatt aggódom, hogy a késedelem felborítja a Bastion terveit – szólalt meg
nyugalmat erőltetve a hangjára. – És sokért nem adnám, ha tudnám, hogy a fenében csúszhatnak hat
napot egy két hónapos határidővel.
Oissan vállat vont.
– Mivel nem tudom, pontosan mi is a feladatuk, nem mennék bele találgatásokba – felelte józanul.
– Úgyhogy kénytelenek vagyunk rábízni magunkat a döntéseikre. És természetesen Thrawn
főadmirális zsenialitására – vonta fel enyhén az egyik szemöldökét.
– Természetesen – morogta Nalgol. – A kérdés csak az, hogy azok a forrófejűek a Bothawui körül
kibírnak-e még tíz napot lövöldözés nélkül. Egyébként hány hajó is van most ott?
– A szondák legújabb jelentése is szerepel az állományban, uram – biccentett az adattábla felé
Oissan. – De azt hiszem, jelenleg száztizenkettő.
– Száztizenkettő? – visszhangozta homlokráncolva Nalgol, miközben előhívta a jelentést az
adattáblából. Ott volt: száztizenkettő. – Ez lehetetlen! – makacskodott.
– Pedig annyi, uram – biztosította Oissan. – Az elmúlt tíz óra során harmincegy újabb hadihajó
érkezett.
Nalgol átfutotta a listát. Ezek is szinte párosával jöttek: tizennégy diamala és d'fari hajó a bothaiak
támogatására, és tizenhét ishori ellenük.
– Hihetetlen! – csóválta meg a fejét. – Nincs jobb dolguk ezeknek az idegeneknek?
Oissan halkan felhorkant.
– A szondák által behozott hírek alapján csak azért nem érkezett még háromszor ennyi hajó, mert az
Új Köztársaságnak van jobb dolga – közölte. – De ne aggódj! Én hiszek az Új Köztársaság diplomáciai
erejében. Biztos vagyok benne, hogy féken tartják a dolgokat, míg készen nem állunk megtenni a saját
lépéseinket.
– Remélem is – mondta Nalgol halkan, ismét a kinti feketeség felé fordulva. Mert nagyon dühös
lesz, ha ennyi várakozás után egyetlen lövést sem adhat le erre az idegenimádó Lázadó csőcselékre.
Nagyon, nagyon dühös.

Az Exoticalia kisállat-kereskedés idegesítően vidám csengője megszólalt, és a hátsó ajtón belépő

Navett Klifet pillantotta meg, amint bezárta maga mögött a bejáratot.
– Látom, zajlik az üzlet – jegyezte meg az utóbbi, körülnézve az üresen kongó üzletben, ahogy a
ketrecbe zárt állatok sorai között hátrament a pulthoz.
– Pontosan úgy, ahogy szeretem – könyökölt a pultra Navett, intve a másiknak, hogy üljön le. –
Elküldted az üzeneteket?
– Ja – kerülte meg Klif, és levetette magát az egyik székre. – De nem hinném, hogy örülni fognak
nekik.
– Szívesen látom őket a klubban – vont vállat Navett. – Tudod jól, hogy nekünk is nehéz lesz…
késleltetnünk kell annak a három mawkrennek a fialását. De hát mit tehetnénk? A bothaiak ötlete volt,
hogy hirtelen hatnapos váltásokban kezdjék el dolgoztatni a technikusaikat.
– Igen – bólintott Klif súlyosan. – És azt hiszem, senki sem várhatja el tőlünk, hogy korábban
küldjük be a következő váltással a kis időzített bombáinkat, mikor a következő váltás csak hat nap
múlva lesz.
– Ne aggódj emiatt – csillapította Navett. – Az álcánk biztonságos, és Horvicnak meg Pensinnek
sem lesz semmi baja egy kis mosogatástól. Gond nélkül ki fogjuk húzni ezt a hat napot.
– Nem biztos – mondta Klif sötéten. – Nem fogod kitalálni, kiket láttam a kommunikációs
központban, mikor megnéztem jött-e üzenetünk.
– Csak nem a két ÚK-fickót? – szűkült résnyire Navett szeme.
– Személyesen – bólintott Klif. – És társaságuk is akadt: valami öreg nő csuklyás köpenyben, aki
láthatólag sokkal jobban kiismerte magát náluk a környéken. Kétségtelenül egy alvilági figura.
– Szerinted ő emelte el a tárcákat a bothai zsebmetszőktől? – vakarta meg Navett az állat.
– Hát, a fickóknál mindenesetre ott voltak a tárcák – felelte Klif. – Igen, valószínűleg a nő tette.
– Hm. – ÚK katonai hírszerzők egy zsebmetszővel. Érdekes. – Üzenetet vártak, vagy üzenetet
küldtek?
– Egyiket sem – válaszolta Klif. – Csak egy listát kértek az elmúlt öt nap kimenő üzeneteiről.
– Érdekes – kezdett el halkan dobolni az ujjaival a pulton Navett. – Elemzés?
– Ránk szálltak! – mordult fel Klif. – Legalábbis tudják, hogy valaki itt van. És – vonta fel az egyik
szemöldökét – gyanítják, hogy a dolognak van valami köze a drev’starni pajzsgenerátorhoz, különben
nem mászkálnának annyit körülötte.
– Javaslat?
– Végezzünk velük! Még ma éjjel.
Navett kinézett a kirakatüvegen keresztül az utcán nyüzsgő sok száz gyalogosra és tucatnyi járműre.
Drev'starn elképesztően forgalmas város volt, s az odafent gyülekező hadihajók csak tovább rontották
a helyzetet. Emberek és idegenek rohangáltak mindenfelé…
– Nem – mondta lassan. – Nem, nem minket keresnek. Még nem. Gyanítják, hogy valami készül, de
nem biztosak benne. Nem, az lesz a legjobb, ha most meghúzzuk magunkat, és nem hagyjuk, hogy
felfigyeljenek ránk.
Klif elhúzta a száját, de vonakodva bólintott.
– Továbbra sem tetszik ez nekem, de te vagy a főnök. Lehet, hogy csak a Bosszút után szimatolnak;
márpedig egy akkora csoportot nem egy ilyen kis üzletben fognak keresni.
– Jó meglátás – helyeselt Navett. – Sőt ha esetleg kezdenek túl közel kerülni, talán fontolóra
vehetünk egy újabb zavargást. Már ha hajlandó vagy még egy előadásra.
Klif vállat vont.
– Két zavargás a Bothawuin… ez azért már a szerencsénk kísértése – jegyezte meg. – De ha kell,
meg tudom csinálni.
A helyiség másik végében az egyik állat kétszer felvisított, majd elhallgatott. Valószínűleg az egyik
vemhes mawkren nyöszörög álmában, vélte Navett. Ideje lenne beadni azokat az injekciókat, ha nem
akarja, hogy apró gyíkok rohangáljanak körülötte hat nappal azelőtt, mielőtt szüksége lenne rájuk.
– Bárcsak tudnánk, kikkel állunk szemben! – sóhajtott fel.
– Talán megtudhatjuk – vette elő az adattábláját Klif. – Követtem őket az űrkikötőbe, a hajójukhoz.
Egy kiszuperált Sydon MRX-BR Pacifier.
Navett elfintorodott. A Pacifier volt a Birodalom legjobb felderítőhajója. Szükség esetén akár el is
tudta pusztítani a felfedezett új világokat. Az Új Köztársaság azonban túl provokatívnak találta a
rémült primitívek érzékenységéhez, és rövid úton kivonta őket a forgalomból. Még egy emlékeztető –
nem mintha szüksége lett volna rá, hogy mennyire szétestek a dolgok az Endor óta.
– A nevét megszerezted?
– És a regisztrációs kódját is – nyújtotta át Klif az adattáblát. – Sajnos a nőé… legalábbis ő nyitotta
ki… de talán így is le tudjuk nyomozni őket.
– Kitűnő! – vette el Navett az adattáblát. – Fingertip Express*, mi? Igen, ez egy zsebtolvaj hajójának
tűnik. Beszédes név egy beszédes zsebtolvajnak.
– Lennie kell egy Hajózási Hivatalnak valahol Drev'starnban – adta vissza az adattáblát. – Keresd
meg, és nézd meg, mit tudsz összeszedni!
– Aha! – szólalt meg Moranda hajója szűkös számítógépfülkéjében. – Lám, lám, lám!
A fülke előtti előtérben ülő Wedge elfordította tekintetét a szemközti falon függő, méregdrága
kontúrszobortól, és abbahagyta az azon való töprengést, hogy Moranda vajon hogy juthatott hozzá
ehhez a kincshez.
– Találtatok valamit? – kérdezte.
– Talán – válaszolta Corran. Az elmúlt két órában karba tett kézzel, a falnak támaszkodva, Moranda
válla fölött nézte a nő tevékenységét. – Három üzenet, mindegyik rövid és rejtjelezett az elmúlt öt nap
során – nézett hátra Wedge-re. – Az utolsó ma reggel.
– Reggel mikor? – állt fel és lépett oda hozzájuk az.
– Úgy tíz perccel azelőtt, hogy odaértünk – felelte Moranda a képernyőt bámulva. – Talán mégsem
kellett volna annyit vacakolni azzal az itallal. Milyen kár!
Wedge rossz szájízzel elfintorodott. A „milyen kár” enyhe kifejezés. Corrannal és Jedi-
képességeivel talán még fel is fedezhették volna az üzenetek küldőjét, ha időben odaérnek.
Ha.
– Hová mentek az üzenetek?
– Az Eislom-szektor felé – válaszolta Moranda. – Pontosabban az Eislom III HoloNet
átjátszóállomása felé.
– Tehát zsákutcába jutottunk – fojtotta el feltörni készülő sóhaját Wedge.
– Úgy néz ki.
– De ha küldtek három üzenetet, akkor valószínűleg többet is fognak – mutatott rá Corran. A hangja
higgadtan, nyugodtan csengett, nyoma sem volt benne annak a dühnek és csalódottságnak, amiről
Wedge tudta, hogy Corrannak is éreznie kell a késésük miatt. – A legrosszabb esetben még mindig
megfigyelés alá vonhatjuk a helyet.
– Csak az időt pocsékolnánk! – horkant fel Moranda. – Ha van egy csepp eszük, becsukott
szemmel, hatvan lépésről, széllel szemben kiszúrnak bármilyen céltalanul ténfergő alakot.
– Az attól függ, hogyan ténfereg az az alak – vágott vissza Corran. – És hogy ki ténfereg.
– Micsoda, te? – mérte végig gúnyosan Moranda. – Persze! Mintha te nem lennél olyan feltűnő,
mint egy rohamosztagos az ewokok nyársán!
– Azt hittem, mint egy vuki egy noghri esküvőn.
– Nem, nem… te elég sokoldalú vagy mind a kettőhöz.
– Köszönöm! – morogta Corran. – Nagyon szépen köszönöm!
– Higgadjatok már le! – vágott közbe Wedge szigorúan. – Moranda, Corrannak igaza van… remek
megfigyelő a fiú. Corran, Morandának is igaza van… sem elég időnk, sem elég emberünk nincs a
kimenő üzenetek rendes megfigyeléséhez, ráadásul még abban sem lehetünk biztosak, hogy ugyanezt a
központot fogják legközelebb is használni.
– Azt legalább már biztosan tudjuk, hogy valaki tevékenykedik a bolygón – vetette fel Moranda. –
Ez is valami.
– De nem sok – tette hozzá Corran csípősen.
– Nekem viszont az jutott eszembe – emelte föl Wedge a hangját –, hogy van még valami, amit nem
próbáltunk ki. Feltéve hogy a Bosszút nem helyi eredetű… márpedig tekintettel a bothaiellenességére,
nyugodtan feltételezhetjük ezt… találniuk kell valami helyet, ahol felüthetik a főhadiszállásukat.

* Fingertip Express – kb. „Száguldó Ujjak” – a ford.

Kérdés: hol?
– Egy üzlet! – csettintett egyet az ujjaival Moranda. – Csak valamiféle üzlet lehet!
– Igaza van – helyeselt Corran egyszerre megfeledkezve dühéről és sértett szakmai büszkeségéről. –
Egy lakás nem működne… túl kockázatos lenne, hogy sokan jönnek-mennek a legkülönbözőbb
órákban. Egy üzletben viszont… hiszen lehetnek szállítók vagy takarítók is…
– Ha pedig valaki másnak dolgoznának, akkor nem mozoghatnának szabadon – tette hozzá
Moranda. – És valószínűleg csak pár napja nyithatták meg, és valószínűleg olyan közel van a
pajzsgenerátorhoz, amilyen közel csak lehet.
– Én is pont erre gondoltam – bólintott Wedge. – És mivel még egy ideig nem indulhatunk a
tervrajzokért…?
– Mire várunk? – követelte Corran a kijárat felé indulva. – Csak van Drev'starnban egy lista az új
üzletekről! Gyerünk, keressük meg!

19. FEJEZET

– Nem! – jelentette ki Ardiff kapitány, a nyomaték kedvéért lecsapva villáját. – Nem hiszem el! Egy
percre sem.
– És mi van a híradásokkal? – vágott vissza Bas ezredes. – Még itt, a semmi közepén is eljutott
hozzánk… mennyi is? Öt? Ha csak kacsa az egész, akkor kib… átkozottul jól meg van csinálva. Már
elnézést a kifejezésért, uram – tette hozzá, kissé szégyenkezve pillantva Pellaeonra.
– El van nézve, ezredes – felelte Pellaeon elfojtva mosolyát. Bas TIE-pilótaként kezdte, onnan
küzdötte fel magát jelenlegi posztjáig, és lett a Chimaera vadászainak parancsnoka; és bár mindent
megtett, hogy beilleszkedjen az általában műveltebb emberekből álló tisztikarba, időnként visszatért
ifjúsága sikamlós nyelvéhez.
Amit Pellaeon személy szerint kifejezetten szeretett benne. Ha nem is magukat a káromkodásokat,
de a tényt, hogy a férfi nyelvhasználata jól mutatta véleményét és érzelme őszinteségét, egyenességét.
Sok más tiszttől eltérően, akikkel Pellaeonnak valaha is dolga akadt, Bas ritkán próbálta udvarias,
semmitmondó szólamok mögé rejteni gondolatait – ha megpróbálta valaha egyáltalán.
– Ezek csak pletykák, ezredes… ez minden – rázta meg a fejét Ardiff. – Nézzünk szembe a
tényekkel: Thrawn meghalt. Méghozzá Pellaeon admirális szeme láttára. Na már most, ha ez csak
valami trükk…
Pellaeon visszafordította tekintetét a tányérjára, és a villájára szúrt egy újabb falatnyi párolt
bruallkit, kizárva közben elméjéből a társalgást. Ugyanez a végtelen vita, ugyanezek az álláspontok és
spekulációk ismétlődtek a hajó minden részén, mióta egy héttel korábban Mavron hadnagy visszatért
Thrawn állítólagos, Kroctar-rendszerbeli felbukkanásának a történetével. Ardifftól kezdve
mindenkinek megvolt a maga véleménye arról, hogy igaz-e a hír, vagy sem, de senki sem tudta
bizonyítékokkal alátámasztani az álláspontját, s az egész hajó olyan feszült lett, mint egy túlhúzott íj.
De legalább a várakozás a végéhez közeledett. Másfél hónapot adott Bel Iblis tábornoknak a
felkészülésre, maga a Chimaera pedig két hetet várakozott itt, a Pesitiin mellett. Mostanra
nyilvánvalónak tűnt, hogy akármilyen okból is, de Bel Iblis nem fog eljönni.
És éppen ideje volt már hazamenni. Visszatérni a Birodalomba és a Bastionra. És több szinten is
felfedni, pontosan mire készül Disra moff. Amint végeznek az evéssel, ki fogja adni a parancsot az
indulásra való felkészülésre. Ha Bel Iblis az azt követő órában sem érkezik meg…
– Pellaeon admirális, Ardiff kapitány, itt a híd – szólalt meg Tschel őrnagy hangja a tiszti étkező
asztalán álló hangszóróból – Engedélyt kérek jelentést tenni!
Ardiff érte el hamarabb a kapcsolót.
– Itt Ardiff – jelentkezett be. – Az admirális itt ül mellettem. Hallgatjuk.
– Épp most lépett be a rendszerbe egy hajó, uram – közölte Tschel feszült hangon.
Ardiff éles pillantást vetett Pellaeonra.
– Jutalomjáték a kalózaink részéről?
– Nem hiszem, uram – felelte Tschel. – Eddig mindössze egy hajóról van szó: egy YT-1300 könnyű
teherszállítóról, minimális fegyverzettel. Engedélyt kérnek, hogy fedélzetre szállhassanak és
beszélhessenek az admirálissal.
Pellaeon vett egy mély lélegzetet.
 – Valami név szerepel az üzenetben? – kérdezte.
– Igen, uram – válaszolta Tschel. – Az illető azt állítja magáról, hogy ő Leia Organa Solo, az Új
Köztársaság tanácsosa.
A négy, két oldalon kísérőpozícióba helyezkedett TIE-vadász társaságában a Falcon kiemelkedett a
távoli nap fényéből, és besiklott a csillagromboló hangárának félhomályába.

– Most már nincs visszaút – szólalt meg Elegos halkan a Leia melletti ülésből.
– Nincs – értett egyet Leia. Kezeit a műszereken nyugtatva figyelte, ahogy a Chimaera vonósugara
állhatatosan húzta őket befelé. – Valóban nincs.
– Zavarja ez önt? – kérdezte a caamasi. – Mire gondol?
Leia egy feszült, gyors mozdulattal vállat vont.
– Valamilyen szinten természetesen zavar – felelte. – Egy racionális lény mindig igyekszik elkerülni
a kockázatot. De nem minden kockázat rossz. És összességében véve ez egy jó kockázat.
Félig oldalra fordult, és megpróbálkozott egy mosollyal.
– Ami pedig a kérdése másik felét illeti, épp arra gondoltam, hogy ha itt lenne, Thripio körülbelül
most mondaná azt, hogy „végünk!”.
Elegos egyedülállóan caamasi hangon felkuncogott.
– Ez jó! – jelentette ki. – Nem sokat tudtam önről, tanácsos, csak annyit, amennyit olvastam és
másoktól hallottam. Ez az utazás azonban, lett légyen bármilyen rövid, nagyon tanulságos volt. Akármi
történjék is, óriási megtiszteltetés számomra, hogy önnel tölthettem ezt a pár napot.
Leia vett egy mély lélegzetet. Magukat a szavakat úgy is lehetett volna értelmezni, mint amelyek
baljóslatú jelentést hordoznak. A caamasi halk, meleg hangján kimondva azonban az összes potenciális
fenyegetés és félelem eltűnt belőlük. Ehelyett bátorságot, reményt, kitartást közvetítettek; olyan erőt és
biztatást, ami nem is annyira Elegosból, hanem a saját rejtett tartalékaiból jöttek elő. A tartalékokból,
amit a caamasi szavai és jelenléte valahogy a felszínre csaltak.
Nem csoda, gondolta tompa fájdalommal, hogy a kielégíthetetlen hatalomvágya Palpatine szenátor
el akarta pusztítani ezt a népet.
Mikor Leia és három társa elindultak lefelé, mindössze egyetlen magányos alak várta őket a Falcon
rámpájának aljánál: egy középmagas, ősz hajú, a kortól ráncos arcú, ám a hivatásos katonák feszes
tartásában álló férfi. Jól fest rajta a birodalmi egyenruha, gondolta Leia; a flottaadmirális rangjelzés a
mellén pedig még jobban.
– Leia Organa Solo tanácsos – biccentett komoran a férfi, miközben elindult felé. – Pellaeon
admirális vagyok. Üdvözlöm a Chimaera fedélzetén.
– Köszönöm, admirális – biccentett vissza Leia. – Rég volt már, hogy utoljára láttam.
– Attól tartok, most megfogott – ráncolta a homlokát az admirális. – Nem tudtam, hogy már
ismerjük egymást.
– Hivatalosan nem is mutattak be minket – felelte Leia. – De emlékszem, mikor az apám
megmutatta nekem önt, mint a flotta egyik legígéretesebb fiatal tisztjét. Az éves Nagy Alderaani
Találkozón, a királyi pavilonban. Tízéves lehettem.
Pellaeon szája megrándult.
– Jól emlékszem azokra az időkre – mondta halkan. – Bizonyos szempontból túl jól is.
Tekintete a Leia balján álló Elegosra siklott.
– Megtenné, hogy bemutatja a küldöttség többi tagját is?
– Természetesen – felelte Leia. Úgy döntött, pillanatnyilag elsiklik a csoport távolról sem hivatalos
státusa fölött. – Ő Elegos A’kla, a caamasi túlélők megbízottja.
– A’kla megbízott – mosolyodott el halványan Pellaeon a biccentés közben.
– Pellaeon admirális – hajtotta meg fejét caamasi módra Elegos.
– A jobb oldalamon Tlakh'sar klánbeli Sakhisakh áll – folytatta Leia a noghri felé intve.
Pellaeon mosolya nem tűnt el, ám Leia érzékelte a hirtelen támadt ridegséget mögötte.
– Hát persze – jegyezte meg az admirális. – Egy alderaani, egy caamasi és egy noghri. Három lény,
akinek minden oka megvan rá, hogy gyűlölje a Birodalmat.
Sakhisakh megremegett…
– De nem személy szerint önt, admirális – szólalt meg Elegos higgadtan, mielőtt a noghri bármit is
mondhatott volna. – Mint ahogy válogatás nélkül a Birodalom összes polgárát sem. Mindannyiunk
otthonát Palpatine császár keze pusztította el, ő pedig már halott. A gyűlölködés tüzének szítása sehová
sem vezet.
– Köszönöm, megbízott – felelte Pellaeon. – Hálás vagyok a nagylelkűségéért és bölcsességéért. –
A tekintete egy pillanatra megpihent Sakhisakhon, majd továbbrebbent Ghentre, aki idegesen
mocorogva állt Elegos másik oldalán. – És ön milyen sérelmeket képvisel, uram?
– Én? – kérdezte Ghent ijedten. – Ó, nem, én nem tartozom hozzájuk. Már úgy értve… én csak egy
kódtörő vagyok. Én rekonstruáltam Vermel Bel Iblisnek küldött üzenetét.
Pellaeon arcáról a mosoly utolsó nyoma is eltűnt.
– Mit jelentsen az, hogy rekonstruálta? – kérdezte. – Hát nem személyesen adta át az üzenetet az
ezredes?
– Attól tartok, nem jutott el odáig – szólt közbe Leia. – Bel Iblis tábornok jelentése szerint az
ezredes korvettjét elfogta egy csillagromboló, miközben a Morishim felé tartott.
– Elfogta és megsemmisítette? – kérdezte Pellaeon halálosan csillogó szemmel.
– Nem, legalábbis akkor nem – rázta meg a fejét Leia. – A csillagromboló bevontatta a hajót a
hangárjába, majd elmenekült.
– Értem. – Pellaeon egy hosszú pillanatig a semmibe meredve, szinte kegyetlenné vált arccal, a
dühtől remegve állt.
Leia az Erővel kinyúlva próbált behatolni a haragja mögé. Nem tudta, hogy megtörje-e a csöndet,
vagy várja meg vele az admirálist.
Elegos azonban kivette a kezéből a döntést.
– Úgy veszem ki a szavaiból, hogy Vermel ezredes közeli barátja volt – jegyezte meg halkan.
Pellaeon tekintete újra életre kelt.
– Remélem, még mindig az – mondta. – Mert ha nem, akkor valaki nagyon meg fog fizetni a
haláláért.
Vett egy mély lélegzetet.
– Önök azonban azért jöttek, hogy békéről beszéljenek, nem pedig a bosszúról. Fáradjanak utánam;
már előkészítettem egy termet a hangár mellett.
– Jobb szeretném, ha inkább az én hajómon tárgyalnánk – rázta meg a fejét Leia. – Attól tartok, a
testőreim ragaszkodnak hozzá.
Pellaeon érzelmeiben a másodperc törtrészére bizonytalanság, sőt félelem villant fel. Aztán a
félelem elhalványult, és az admirális ismét elmosolyodott.
– A fedélzeten természetesen vannak még noghrik – nézett fel a föléjük tornyosuló Falconra. –
Gondolom, most is tüzelésre kész fegyverrel figyelnek minket.
– Semmilyen veszély nem fenyegeti, admirális – szólalt meg Elegos. – Hacsak ön nem hozza
magával a fedélzetre.
– Ebben az esetben elfogadom az ajánlatát, tanácsos – intett a rámpa felé Pellaeon. – Kérem,
vezessen!
Egy perc múlva Leia, Pellaeon és Elegos már a Falcon játékasztalánál ültek – csüggesztően
hétköznapi hely egy ilyen jelentős eseményre, gondolta Leia kissé szégyenkezve, de csak itt tudtak
mind a hárman kényelmesen letelepedni. Sakhisakh szó nélkül megállt az ajtó mellett, ahonnan a
beszélgetést és a rámpát is szemmel tarthatta. Ghent pedig – szintén szó nélkül – odament a
vezérlőpulthoz, és elmerült a Falcon számítógépének rejtelmeiben.
– Egyenesen a tárgyra térek, tanácsos – kezdte Pellaeon, futólag Ghentre és a noghrira pillantva. – A
huszon-egynéhány évvel ezelőtt kezdődött háborúnak gyakorlatilag vége… és a Birodalom veszített.
– Egyetértek – bólintott Leia. – Mások is osztják a véleményét a Birodalomban?
Pellaeon arcán megrándult egy izom.
– Biztos vagyok benne, hogy a birodalmi átlagpolgár már jó ideje tisztában van ezzel – felelte. –
Csak a vezetés kapaszkodott görcsösen a reménybe, hogy valamiképp meg lehet akadályozni az
elkerülhetetlent.
– És most már ez a vezetés is egyetért velünk, illetve a birodalmi átlagpolgárral?
– Igen – bólintott Pellaeon. – Ha vonakodva is, de igen. A nyolc megmaradt moff felhatalmazott,
hogy béketárgyalásokat kezdjek az Új Köztársasággal.
Leia érezte, hogy elszorul a torka. Hallotta Vermel üzenetét; eljött és látta, hogy Pellaeon egyedül
vár rá… de az egész csak most kezdett valóságnak tűnni.
 Béke. A Birodalommal.
– Az előbb azt mondta, a Birodalom veszített – törte meg a csendet Elegos. – Miről kell akkor még
tárgyalni?
Leia kihúzta magát, és magában köszönetet mondott Elegosnak, amiért tapintatosan emlékeztette a
kötelességére, ő most az Új Köztársaságot képviseli, és nem engedheti meg magának, hogy a béke
érzelmi csábítása elvakítsa a helyzet kemény, racionális tényeivel szemben.
– A’kla megbízott fején találta a szöget – szólalt meg. – Az nyilvánvaló, hogy önök mit nyernének a
békeszerződéssel. De mit nyernénk mi?
– Talán nem is olyan nyilvánvaló, hogy mit nyernénk mi, mint azt hiszik – csóválta meg a fejét
Pellaeon. – Hiszen az Új Köztársaság belső ellentétekkel küzd, és minden jel arra utal, hogy a helyzet
egyre csak romlik.
– Ami azt illeti – nézett szúrósan Elegosra –, nem egy moff szilárdan meg van róla győződve, hogy
önök a teljes polgárháború felé száguldanak a Caamas-ügy miatt. És a kitörő anarchia közepette
könnyen megfeledkezhetnek a Birodalom maradékáról. Miért tegyük ki akkor magunkat a megalázó
békének?
Leia szája hirtelen kiszáradt. Túlságosan is jogos a kérdés.
– Ha tényleg azt hinné, hogy el fogjuk pusztítani magunkat, akkor nem lenne itt – mutatott rá.
– Talán – vont vállat Pellaeon. – De talán egyszerűen csak nem hiszem, hogy a Birodalom
legádázabb ellenségei megfeledkeznének rólunk. – Egy pillanatra elhallgatott. – Vagy talán segíthetek
megakadályozni azt a polgárháborút.
– Hogyan? – ráncolta a homlokát Leia.
– Hadd szögezzem előbb le, mihez ragaszkodik a Birodalom bármilyen megkötendő szerződésben –
tért ki a válasz elől Pellaeon. – Azt akarjuk, hogy a Coruscant ismerje el és erősítse meg a jelenlegi
határainkat, tovább garantálja a szabad kereskedelmet és közlekedést a mi világaink és az Új
Köztársaság világai között. Zaklatások nélkül; határsértések nélkül; propagandanyomás nélkül.
– És mi van a Birodalom fennhatósága alatt élő nem emberi lényekkel? – követelte Sakhisakh. –
Csak így fogadjuk el, hogy rabszolgasorban tartják őket?
Pellaeon megrázta a fejét.
– Az a Birodalom, amely rabszolgaságba vetette és kizsákmányolta a gondolkodó lényeket, halott –
válaszolta a noghrinak. – A Palpatine-korszak emberi túlsúlya már rég a határainkon belül élő fajok
együttműködésévé vált.
– Az érintettek is egyetértettének abban, hogy egyenlőkként bánnak velük? – kérdezte Leia.
– Valószínűleg nem mindegyik – ismerte el Pellaeon. – De amint garantálja a biztonságunkat a
békeszerződés, minden birodalmi rendszer, amelyik csatlakozni kíván az Új Köztársasághoz, meg
fogja kapni a lehetőséget.
– Ugyanakkor – vonta fel a szemöldökét – cserébe elvárjuk, hogy az önök határain belül élő
rendszerek előtt is nyitva álljon ez a választás, és a Birodalomhoz való csatlakozás után rájuk is
kiterjedjenek a biztonsági és kereskedelmi garanciák.
Sakhisakh noghri nyelven elkáromkodta magát.
– Ki lenne olyan bolond, hogy feladja a szabadságát? – tette fel a költői kérdést megvetően.
– Meg fognak lepődni – felelte Pellaeon. – A szabadság végül is viszonylagos, szubjektív fogalom.
És mint mondtam, mi nem az a Birodalom vagyunk, amelyet ismernek.
A noghri morgott valamit az orra alatt, de egyébként nem szólt semmit.
– A garanciák természetesen kétoldalúak lennének – folytatta Pellaeon visszafordulva Leiához. – A
birodalmi erők nem indítanak támadásokat; nem provokálják önöket; nem bérelnek fel zsoldosokat. –
Az arca félmosolyra rándult. – És, természetesen, ha belebotlanánk Palpatine egy újabb elrejtett
szuperfegyverébe, az önök együttműködésével hatástalanítanánk.
– És mi van azzal a szuperfegyverrel, amit már használatba is vettek? – húzta ki magát Leia.
– Miféle szuperfegyverrel? – ráncolta össze a homlokát Pellaeon.
– Azzal, amelyik egyszer már majdnem legyőzött minket – felelte Leia. – Thrawn főadmirálissal.
Pellaeon egy pillanatra összeszorította a száját, és Leia érezte a rátörő néma bizonytalanságot és
félelmet.
– Nem tudom, tanácsos. Fogalmam sincs, mi folyik ott.
Leia rápillantott Elegosra.
 – Hogy érti ezt?
– Pontosan úgy, ahogy mondom – tárta szét a karját Pellaeon. – Az elmúlt két hét során itt, a Pesitiin
mellett vártam Bel Iblis tábornokra, előtte pedig néhány napig rádiócsend alatt hajóztam. Még csak
egy hete tudtam meg, hogy a jelentések szerint Thrawn életben van.
Leia a homlokát ráncolva kinyúlt az Erővel Pellaeon felé. Azon bár semmilyen kétszínűséget nem
érzékelt az admirális gondolataiban vagy érzelmeiben.
– Azt mondja, „a jelentések szerint”, admirális – szólalt meg Elegos. – Ezzel arra akar utalni, hogy
ön személy szerint nem hisz a visszatérésében?
– Nem tudom, mit higgyek, megbízott – felelte Pellaeon. – Természetesen minden okom megvan
azt hinni, hogy halott. Ott voltam a Chimaera hídján, mellette álltam, mikor úgy tűnt, meghalt.
– Megint azt mondja, hogy „úgy tűnt” – makacskodott Elegos.
– Meghalt vagy nem halt meg?
– Tényleg nem tudom! – sóhajtott fel Pellaeon. – Thrawn idegen volt, idegen fiziológiával és… –
Megrázta a fejét. – Látta már valaki szemtől szemben az Új Köztársaságból? Valaki, akinek a szavában
és ítélőképességében megbíznak?
– A diamala szenátort és a barátomat, Lando Calrissiant elfogta és fedélzetére vette a Relentless –
felelte Leia. – Mind a ketten azt állítják, hogy valóban Thrawnt látták.
– A Relentless – hümmögte Pellaeon homlokráncolva. – Dorja hajója; ő pedig azok közé tartozik,
akik személyesen is ismerik Thrawnt. Nehéz elhinni, hogy csak úgy bedőlt volna valami trükknek.
Vagy azt, hogy kockára tenné a hajóját… hacsak nincs rá különleges oka.
Leia habozott egy pillanatig… de hát ezt nem lehetett másképp mondani.
– Azon gondolkodom, admirális, hogy a megbeszélésünk talán idő előtti – bökte ki. – Ha Thrawn él,
akkor ön feltehetőleg már nem a birodalmi erők főparancsnoka.
– Ha él, akkor minden bizonnyal levált a tisztemről – felelte Pellaeon kifejezéstelen hangon. –
Mindazonáltal pillanatnyilag ennek nincs jelentősége. A hadsereg alá van rendelve a moffok-nak, a
moffok pedig felhatalmaztak rá, hogy tárgyaljak a békeszerződésről.
– De vajon Thrawn visszatérésének a fényében nem vonják-e vissza ezt a felhatalmazást? – tért rá a
lényegre Leia.
– Lehetséges – ismerte el Pellaeon. – De amíg nem értesítenek erről a döntésről, addig érvényes a
felhatalmazás.
– Értem – suttogta Leia, hirtelen más szemmel tekintve az idős admirálisra. Pellaeon már egy hete
tud Thrawn visszatéréséről; és mégis, ahelyett hogy visszarohant volna újabb információkért,
szándékosan rádiócsendet rendelt el, és itt maradt. Nemcsak azért, hogy megvárja Bel Iblist, hanem
azért is, hogy biztosan felhatalmazása legyen még tárgyalni, ha és amikor a tábornok megérkezik.
Hogy mozgásba lendítse a dolgokat… mely mozgást talán még a moffok, sőt Thrawn sem állíthatja le
egykönnyen.
Nem, ez nemcsak valami játék, vagy ha az is, a férfi nincs benne. Pellaeon admirális, a birodalmi
erők főparancsnoka őszintén békét akart.
– Mondott valamit Thrawn Calrissiannak és a szenátornak? – szakította félbe az a töprengését. –
Feltételezem, elengedték őket… nem sokan tudnak csak úgy megszökni egy birodalmi
csillagrombolóról.
– Ami azt illeti, az üzenete bizonyos értelemben hasonló volt az önéhez – válaszolta Leia. –
Figyelmeztetett, hogy az Új Köztársaság önmaga elpusztítása felé rohan, és felajánlotta a segítségét.
– És fontolóra veszik az ajánlatát?
– A Szenátus sajnos elfogadhatatlannak ítélte az általa javasolt módszert – ingatta a fejét Leia. –
Négyszemközt akar beszélni a bothai vezetőkkel, hogy ezekből a beszélgetésekből kiderítse, ki követte
el a Caamas pajzsai elleni szabotázst.
– Érdekes – dörzsölte meg az állat elgondolkodva Pellaeon. – Kíváncsi lennék, hogy tudja leszűrni
ezt egyetlen beszélgetésből. Hacsak nem tudják valóban a klánok vezetői az igazságot.
– Ők azt állítják, hogy nem tudják – vont vállat Leia. – És tekintettel az egész bothai fajt fenyegető
veszély nagyságára, szerintem elárulnák, ha tudnák.
– Említette, hogy talán ön is segíthetne megakadályozni a polgárháborút – emlékeztette Elegos az
admirálist. – Megtenné, hogy ezt részletesebben is kifejti?
Leia érezte, hogy Pellaeon visszatereli a figyelmét a saját gondolatairól a beszélgetésre.
 – Biztos önöknek is eszébe jutott már, hogy a válságot azzal is meg lehetne oldani, ha megtalálnák a
caamasi dokumentum egy teljes példányát – nézett rájuk Pellaeon. – Röviden: a Birodalom hajlandó
felajánlani az iratot, ha cserébe kedvező feltételekkel tudunk békét kötni.
Leia vetett Sakhisakh felé egy pillantást, és észrevette a noghri alig látható rezdülését. Ha minden a
terv szerint haladt, akkor Han és Lando már el is kezdték keresni a dokumentumot a Bastionon.
– Csak így? – kérdezte Pellaeontól. – Egyszerűen csak átadják nekünk?
– Amint megszerezzük, igen. – A férfi egy pillanatra elhallgatott. – Van ugyanis egy probléma. Ha a
dokumentum valóban létezik, akkor az archívum különleges iratokat tartalmazó részlegében kell
lennie. Az ahhoz való hozzáférés pedig szigorúan korlátozott, arról nem is beszélve, hogy az egész
szekció titkosítva van. Én magam képtelen vagyok bejutni, és senkit sem ismerek, aki képes lenne rá.
Ha időben meg akarjuk szerezni azt a dokumentumot, akkor az Új Köztársaságnak kölcsön kell adnia
egyet a legjobb kódtörői közül.
A számítógép felől fojtott, félig elharapott nyögés hallatszott. Ghent továbbra is a vezérlőpultra
meredt, a háta azonban hirtelen megmerevedett.
– Hová kellene mennie? – kérdezte Leia Pellaeontól, tekintetét továbbra is Ghenten tartva. – A
Bastionra?
– Nem, nem. A Yaga Minor-i Ubiqtorate-bázisra – felelte Pellaeon. – Az ottani parancsnok régi jó
barátom, és van egy elég elszigetelt terminál is, amin az emberük dolgozhatna. A Bastion túl veszélyes
lenne.
Leia váratlanul elszoruló szívvel fordult vissza felé.
– Hogy érti azt, hogy veszélyes?
– A Bastion az egész Birodalom egyik legádázabbul békeellenes vezetőjének a főhadiszállása és
erőssége – magyarázta Pellaeon komoran. – Disra moffé. Ráadásul a tények arra utalnak, hogy nyakig
benne van egy magánháborúban, amit illegálisan szerzett pénzen fizetett zsoldos kalózbandák vívnak
neki.
– Igen, mi is felfigyeltünk a kalózok megnövekedett aktivitására – bólintott Leia, próbálva
megőrizni hangja nyugalmát. Han és Lando a Bastionon… – És úgy véli, hogy Disra moff nem örülne
az Új Köztársaság egyik képviselőjének a bolygóján?
– Aki titkos birodalmi iratokban szaglászik? – horkant fel Pellaeon. – Nem hinném. A szakértőjük
még hat órája sem lenne ott, Disra már tudna róla. És nem telne el még hat óra, mielőtt valami
kényelmes kis baleset érné. A Yaga Minoron viszont biztonságban lesz.
– Ezt örömmel hallom – nézett Leia ismét Sakhisakhra. A noghri arca merev volt, ugyanattól a
fájdalomtól és félelemtől, amit ő is érzett. Han a Bastionon, egy bosszúszomjas moff erősségének a
kellős közepén…
– A rendelkezésünkre tudnának bocsátani egy ilyen szakértőt? – kérdezte Pellaeon. Leia minden
erejét összeszedve elhessegette félelmeit.
– Nem tudom – válaszolta. – Nem hiszem.
– Nem hiszi? – döbbent meg Pellaeon.
– Nem – pillantott Leia újra a számítógép felé. Ghent még mindig a vezérlőpultot nézte, de a fejét
alig észrevehetően elfordította, hogy feltűnés nélkül belehallgasson a játékasztal körül folyó
beszélgetésbe. – Talán később, a hivatalos megállapodás után. De még nem.
– Mire elkészül a megállapodás, késő lesz – figyelmeztette Pellaeon. – A felderítőink csak egy-egy
híradást csípnek el, de még azokból is egyértelmű, hogy az Új Köztársaságban egyre romlik a helyzet.
A kutatás pedig időt vesz igénybe, még ha a legjobb kódtörő dolgozik is rajta.
Elfintorodott.
– És van még valami. Gyanítjuk, hogy Disra moff egyik ügynöke egyszer már megtalálta a módját,
hogyan hatoljon a különleges iratok részlegébe. Nem tudjuk, mit keresett, de a caamasi dokumentum
egyértelműen lehetséges célpont. Ha túl sokáig késlekedünk, és az ügynök ismét be tud hatolni és meg
tudja semmisíteni az állományt, akkor sohasem tudjuk meg az igazságot. Csak ha azonnal
cselekszünk…
– Rendben! – vágott a szavába Ghent, váratlanul feléjük pördülve az ülésével. – Rendben! Megyek.
Leia szaporán pislogott. A fiú reakciója ismét a meglepetés erejével hatott rá.
– Ezt nem mondhatod komolyan! – tiltakozott. – Veszélyes is lehet!
– Csak nagyon kis veszélyről lesz szó – győzködte Pellaeon.
 – Nem számít – vont vállat Ghent. A hangja remegett, az állat azonban határozottan előreszegezte. –
Miután felszálltunk a Coruscantról, Elegos elmesélte, mi történt az otthonával. Szörnyű volt…
mindenkit megöltek, még az állatokat is. Gyűlöltem azokat, akik elkövették… igazán gyűlöltem őket.
De legjobban a bothaiakat gyűlöltem, amiért lehetővé tették, hogy megtörténjen.
– Ő azonban – nézett Elegosra – elmondta, hogy a gyűlölet rossz dolog, hogy azok közé a dolgok
közé tartozik, amelyek többet ártanak annak, aki gyűlöl, mint annak, akit gyűlölnek. Elmondta, hogy
létezhet igazság gyűlölet nélkül, büntetés bosszú nélkül. Azt is mondta, hogy mindannyian felelősek
vagyunk azért, amit teszünk… és azért, amit nem, és senki sem fizethet meg valaki más bűnéért.
Tekintetét Leia szemébe fúrta.
– Kódtörő vagyok, Organa Solo tanácsos. Jó kódtörő. És felelős azért, amit teszek és nem teszek,
akárcsak ön vagy Elegos. Ha tudnék segíteni, ám nem teszem, akkor ugyanolyan bűnös vagyok, mint
bárki más. – Tehetetlenül széttárta a karját. – Nem nagyon értek én az ilyesmihez. Értik, mit próbálok
mondani?
– Tökéletesen értem – biztosította Leia. – És nagyra értékelem az ajánlatodat. A kérdés csak az,
megengedhetem-e, hogy kockára tedd az életedet?
– Nekem úgy tűnik, hogy ön ezt elég egyszerűen megválaszolhatja, tanácsos – szólt közbe Elegos. –
Tegye fel Jediként a kérdést: az tűnik a helyes ösvénynek, ha Ghent osztályvezető a Yaga Minorra
megy?
Leia elrejtette a fintorát. Ismét a caamasi éleslátásának kellett emlékeztetnie rá, hol keresse a
bölcsesség és útmutatás igazi forrását.
Csak éppen ez a forrás most cserbenhagyta őt. Illetve talán pontosabban: ő hagyta cserben a forrást.
Akármilyen határozottan nyúlt is ki az Erőért, csak saját, Han épsége miatt érzett félelmének
örvénylését látta. A félelemét, amit egészen eddig a pillanatig sikerült elfojtania; a bűntudatét, amiért
megengedte neki – sőt bátorította –, hogy rátegye a lábát arra az ellenséges bolygóra; a megvetését és
haragét, hogy a sok-sok évnyi önfeláldozás után még mindig neki és Hannak kell mindenüket kockára
tenni másokért. Könnybe lábadt szemmel próbálta visszafojtani a hirtelen rátört érzelmi áradatot. A
nyughatatlan, örvénylő folyam azonban betöltötte elméjét és lelkét.
És ahogy a Jedik nyugalma kisiklott a kezei közül, úgy siklott ki a remény is, hogy bármit
megtudjon Ghent jövőjéről.
– Nem tudom – vallotta be végül. – Semmit sem látok.
– Ez azt jelenti, hogy nem tudja garantálni a biztonságát? – kérdezte Pellaeon homlokráncolva.
– Soha, senkinek nem lehet garantálni a biztonságát, admirális – felelte Elegos. – Erre még egy Jedi
sem képes. – Halványan, keserédesen elmosolyodott. – Bár, természetesen, a legtöbben úgy megyünk
végig az egész életünkön, hogy legcsekélyebb bizonyosságunk sincs arról, hogy a helyes ösvényt
választottuk. Semmi, csak a saját lelkünk.
– Elegosból csak úgy áradnak az ilyen bölcsességek, mióta elindultunk a Coruscantról – jegyezte
meg Ghent, meddőn próbálkozva kipréselni magából egy vigyort. – Azt hiszem, ebből a nemesség
dologból rám is rám ragadt valamennyi. Ez a helyes ösvény – tápászkodott fel az ülésből. – És én
készen állok rálépni. Mikor indulunk?
– Azonnal – csusszant ki Pellaeon a játékasztal mögül. – Írok egy ajánlólevelet Hestiv tábornoknak,
és eligazítom a legjobb pilótámat, aki a Yaga Minorra fogja vinni önt. – A tekintete megállapodott
Ghent ruháján. – Azt hiszem, kap egy birodalmi egyenruhát is. Disrának lehetnek besúgói a Yaga
Minoron, és semmi értelme felhívni magunkra a figyelmet azzal, hogy egy nyilvánvalóan civil
személyt viszünk egy katonai bázisra.
– Nem ön viszi el a fiút a Chimaerával? – kérdezte Leia.
Pellaeon megrázta a fejét.
– Amint befejeztük ezt a megbeszélést, indulok a Bastionra. Van néhány nagyon kényes kérdés,
amire Disra moffnak válaszolnia kell.
– Értem – nyelt egy nagyot Leia.
– Engedelmükkel, akkor én megyek és megszervezem Ghent osztályvezető útját. Illetve –
mosolygott halványan az admirális a fiúra – Ghent birodalmi hadnagyét. Jöjjön, hadnagy!
Sakhisakh mellett ellépve a Falcon kijárata felé vette az irányt.
– Persze – indult utána Ghent. – Minden jót, Elegos! Önnek is, tanácsos.
– Bölcsesség és bátorság vezéreljen – mondta Elegos komoran.
 – Az Erő legyen veled! – tette hozzá Leia. – És köszönjük!

Ardiff kapitány a hátsó hídon várt, mikor Pellaeon kilépett a turbóliftből.

– A Millennium Falcon elhagyta az érzékelőink hatósugarát, és fénysebességre gyorsított –
jelentette.
– Helyes – nézett el mellette Pellaeon az ablak felé. A távolban látta a Chimaerára visszatérő,
kíséretül kirendelt TIE-vadászok vezérsíkjain megcsillanó napfényt. – És Mavron hadnagy?
– Fél órával ezelőtt elindult az utasával. Megkérdezhetem?… – vonta fel alig láthatóan a
szemöldökét Ardiff.
– Hogy ment a tárgyalás? – vont vállat Pellaeon. – Ahogy az előzetes megbeszélések általában
menni szoktak, gondolom. Organa Solo nem szándékozik csak az én szavamra alapozva bármi mellett
is elkötelezni az Új Köztársaságot, én pedig hasonlóan egyértelművé tettem, hogy az ő szava sem
jelent számomra biztosítékot a Coruscant jövőbeli cselekedeteit illetően. Azaz elég hosszú verbális
tánc vár még ránk.
– De hajlandó tárgyalni?
– Több mint hajlandó. – Pellaeon tétovázott egy pillanatig. – A legtöbb dologról, legalábbis.
– Hogy érti ezt, uram? – ráncolta a homlokát Ardiff. Pellaeon ismét kinézett a csillagokra.
– Van valami, amit nem mondott el – tűnődött. – Valami fontos… ebben biztos vagyok. De hogy
pontosan mi… – rázta meg a fejét. – Nem tudom.
– Talán valami privát információ a bothaiakról? – vetette fel Ardiff. – Vagy esetleg valami
személyesebb ügy? Politikai problémái vannak a Coruscanton… lehet, hogy teljesen el fogja veszíteni
a befolyását?
– Remélem, nem – felelte Pellaeon. – A politikai problémái nagyon megnehezíthetik ezt az egészet.
Lehet, hogy a Coruscant már pusztán azért visszautasít mindenféle javaslatot, mert Organa Solonak
köze van hozzá.
– Vagy épp azért támogatja azokat – mutatott rá Ardiff. – A caamasi dokumentum miatti hasadás
könnyen idevezethet.
– Épp emiatt aggódom – helyeselt Pellaeon komoran. – Hogy néhányan csak azért fogják elutasítani
a békét, mert a politikai ellenfeleik mellette vannak.
Ellépett Ardiff mellett a parancsnoki folyosóra.
– De mindannyiunknak csak azok a lapjai vannak, amelyeket az univerzum ránk osztott – mondta. –
És ha Organa Solo nem hajlandó megmutatni néhány lapját, akkor így kell játszanunk ezt a játszmát.
– Addig is azonban – tette hozzá – más dolgunk is van. Irány a Bastion, kapitány. Ideje, hogy
hosszan, komolyan elbeszélgessünk Disra moffal.

A Falcon előtt a csillagok fénycsíkokká kenődtek szét, és Leia belesüppedt az ülésébe.

– Ön szerint komolyan beszélt? – kérdezte Elegos felé fordulva.
Elegos caamasi módra, teljes testtel vállat vont.
– Hiszem, hogy Pellaeon admirális őszintén beszélt – felelte. – Feltételezem, ezt ön biztosabban
tudja, mint én. Gyanítom, hogy a kérdés igazából arról szól, hogy meg lehet-e bízni az őszinteségében?
– Nem tudom! – sóhajtott fel Leia. – Igaza van, magában Pellaeonban semmiféle kétszínűséget nem
éreztem. De most, hogy Thrawn újra színre lépett… – Megrázta a fejét. – Vele semmi sem az, aminek
látszik, Elegos. Képes úgy irányítani az embert, hogy pontosan azt tegye, amit ő akar… annak ellenére,
hogy az ember tudja, hogy ezt teszi vele. Lehet, hogy Thrawn valami teljesen más célra használja fel
Pellaeon békeajánlatát.
– Ezért nem árulta el neki, hogy Solo kapitány a Bastionon van? – kérdezte Elegos.
Leia megrémült.
– Ezt meg honnan tudja? – döbbent meg. – Én nem mondtam, hogy Han hova ment!
Elegos ismét vállat vont.
– Elejtett egy-két megjegyzést – válaszolta. – Akárcsak a noghrik. Nem volt nehéz összerakni a
darabokat. – Kékeszöld szemei a Leiáéba mélyedtek. – Miért nem árulta el Pellaeon admirálisnak?
Leia elfordult a tekintete elől, úgy tett, mintha a Falcon műszereit tanulmányozná.
– Tudjuk, hogy a birodalmiak szítják az Új Köztársaságban tomboló erőszak legalább egy részét –
nyögte ki a torkában támadt hirtelen szárazság ellenére. – Például azt a zavargást a Bothawuin… az
egyik noghri testőröm bizonyítékot talált rá, hogy a lövéseket egy ritkán használatos birodalmi
orgyilkosfegyverből adták le.
– Érdekes – morogta Elegos. – Erről sem beszélt Pellaeonnak.
– Az a baj, hogy nincs igazi bizonyítékunk – rázta meg a fejét fáradtan Leia. – És ha lenne is…
Thrawn ellen küzdeni olyan, mint egy árnyék ellen küzdeni, Elegos. Soha nem ott van, ahol az ember
hiszi, soha nem azt teszi, amit az ember várna. Minden, amit tesz, az újabb és újabb tettek körébe
ágyazódik.
– Akkor sem engedheti, hogy a bizonytalanság megbénítsa – mutatott rá Elegos. – Ezzel csak az ő
számára biztosítja a győzelmet. Valahol lépnie kell, jól vagy rosszul. – A tekintete ismét Leiáéba
mélyedt. – El kell döntenie, kiben bízhat.
Leia Szeme hirtelen könnybe lábadt.
– Nem bízhatok Pellaeonban – mondta. – Még nem. Ha ezt az egészet Thrawn vezényli, akkor Han
szörnyen hasznos túsz vagy alkualap lehet a kezében. Nem kockáztathattam meg, hogy megtudja
Pellaeontól, hol van Han.
– Annyira mégis megbízott benne, hogy Ghentet elengedje egy potenciálisan veszélyes helyre –
vetette ellen Elegos.
– Ghent akart menni – felelte Leia, tudva, hogy ez az érv nagyon sikamlós terepre vezet. – És neki
egyébként sem venné semmi hasznát Thrawn.
– Ezt ön sem gondolja komolyan, tanácsos. – Elegos hangjának halk rendreutasítása fájdalmasan
hasított Leia szívébe. – Ghent nagyon sok mindent tud az Új Köztársaság rejtjelrendszeréről és
technikáiról. Ez a tudás háborús helyzetben felbecsülhetetlen értékű lehet a Birodalom számára.
– Ezt már egyszer megbeszéltük – emlékeztette Leia. A benne remegő öntudatra rávetült a düh első
árnyéka. Kinek képzeli magát ez a caamasi, hogy kioktatja, mi helyes és mi nem? – Nincs rá mód,
hogy elkerüljük valamilyen kockázat vállalását ebben a helyzetben.
– Egyetértek – bólintott Elegos. – Nem arra akarok kilyukadni, hogy a döntései feltétlenül rosszak
lettek volna.
Leia a homlokát ráncolta, fokozódó dühe gyanakvó bizonytalanságba váltott át.
– Hanem mire? – követelte.
– Arra, hogy amiatt aggódik, hogy a hatalmát inkább a férje, nem pedig egy viszonylag idegen
személy megóvására használta – felelte Elegos. – Hogy amiatt aggódik, hogy visszaélt az önbe mint
tanácsosba, diplomatába és Jedibe vetett bizalommal.
– A tanácsos nem tartozik számadással önnek a tetteiről, A’kla megbízott! – szólalt meg mögöttük
egy nyers noghri hang.
Leia hátrafordult, és Sakhisakhot látta meg belépni a pilótafülke ajtaján.
– Valami baj van? – kérdezte.
– Semmi baj – nyugtatta meg a noghri, miközben mögé lépett.
– Azért jöttem, hogy jelentsem: senki sem követ minket, és Barkhimkh kikapcsolta a
fegyverrendszereket. – Sötét szemeit Elegos felé fordította. – Semmi köze hozzá, ha a tanácsos úgy
dönt, hogy a klánját óvja meg a veszélytől.
– Egyetértünk – bólintott Elegos higgadtan. – Mint már említettem, nem azért vagyok itt, hogy
bárki fölött is ítélkezzem.
– Akkor miért zaklatja ezzel a tanácsost? – tudakolta Sakhisakh.
– Mert, ahogy arra szintén utaltam már, a tanácsos nincs meggyőződve arról, hogy helyesen
cselekedett – fordult vissza Leiához Elegos. – Fontos, hogy átgondolja ezt a dolgot, és
végkövetkeztetésre jusson így vagy úgy. Vagy fogadja el helyesnek és lépjen tovább, vagy ismerje el,
hogy helytelen, de akkor is lépjen tovább.
– Miért kellene ezt tennie? – kérdezte Sakhisakh. A caamasi szomorúan elmosolyodott.
– Mert tanácsos, diplomata és Jedi. Csak akkor szállja meg az a bölcsesség és nyugalom, amire
mindannyiunknak támaszkodnunk kell a következő napokban, ha megtalálja a békéjét.
Egy hosszú pillanatig egyikük sem szólalt meg. Leia a mellettük elsuhanó hipertér foltos egére
bámult, s égető szégyen társult a benne kavargó érzelmekhez. Elegosnak megint igaza volt.
– Önnek Jedinek kellene lennie, Elegos! – sóhajtott fel, miközben kicsatolta magát az ülésből.
– Sajnos nincs meg bennem a Jedik képessége az Erő megérintésére – válaszolta Elegos különös
sajnálkozással a hangjában. – És mégis, talán helyesebben szólt, mint hitte. Van a népemnek egy
legendája, mely szerint réges-régen, a rend történetének hajnalán az első Jedik a Caamasra jöttek, hogy
megtanulják tőlünk hatalmuk erkölcsös felhasználásának mikéntjét.
– Nem kétlem, hogy a legenda igaz – bólintott Leia. – Sakhisakh – intett megüresedett ülésére –,
légy szíves vedd át a helyem! A raktérbe megyek. Komolyan el kell gondolkodnom és meditálnom
néhány dolgon.

20. FEJEZET

– Jó napot, tudós polgárai a Birodalmi M'challa Rendnek! – zihálta szokásos üdvözlését a recepciós
pult mögül az ősöreg SE2 kiszolgálódroid. – Miben lehetek szolgálatukra én és a Birodalmi Könyvtár?
– Csak jelölj ki nekünk egy munkaállomást! – mordult fel Han, minden erejével próbálva úrrá lenni
mogorva hangulatán. A nap már most, kora délelőtt forrónak, fülledtnek ígérkezett, ő pedig
kényelmetlenül – és hülyén – érezte magát amiatt, hogy a m’challa tudósok hagyományos palástjában
kénytelen a Bastionra való megérkezésük óta a város utcáit járni. A legkevésbé sem volt most kedve
udvariaskodni egy SE2 droiddal. – A kutatással mi magunk is elboldogulunk, köszönjük.
– Természetesen. – A droid rámeredt, aztán Landóra, majd Lobotra. Ez utóbbin megállapodott a
tekintete, mintha azon töprengene, hogy a férfi miért viseli ilyen szorosan a fejére húzva a csuklyáját
ezen a forró napon. – Önök már jártak itt, polgárok – állapította meg. – Ha az emlékezetem nem csal,
az elmúlt három napot itt töltötték.
– Hosszú távú kutatást folytatunk – kapcsolódott be Lando nyájasan. – Elég sok időnket veszi
igénybe.
– Kérnek esetleg segítséget? – kérdezte a droid készségesen. – Számos kutatódroidunk és
interfészmásolatunk áll rendelkezésükre, valóban csak névleges díjért.
– Elboldogulunk – közölte Han, alig bírva türtőztetni magát. A legszívesebben beleüvöltött volna a
droid fémpofájába. – Csak jelölj ki egy munkaállomást, rendben?
– Természetesen, tudós polgár – bólintott a droid udvariasan.
– 47A fülke. A balra lévő kétszárnyú ajtón…
– Tudjuk, hol van – fordult sarkon és indult el a jelzett ajtó felé Han.
– De azért köszönjük – tette hozzá Lando.
Ő és Lobot a kétszárnyú ajtó másik oldalán érték utol Hant.
– Szeretted volna egy kicsit, felhívni ránk a figyelmet? – morogta Lando, miközben átvágtak a
hatalmas termet megtöltő, egy-és többszemélyes fülkék labirintusán, melyek közül alig tucatnyiban
tartózkodott valaki. – Mert akkor esetleg megpróbálhattad volna néhányszor átrugdosni a droidot a pult
fölött… az biztosan bevált volna.
– Rengeteg birodalmi van, aki utálja a droidokat – morogta vissza Han. – Még a tudósok között is.
Hagyjuk már, jó?
Lando nem felelt, és Hannak egy kis bűntudata támadt, amiért így ráförmedt a barátjára. Hiszen
Lando már azzal hatalmas szívességet tett neki, hogy eljött vele ide.
A hangulata azonban túlságosan is harapós volt ahhoz, hogy a bűntudat sokáig tartson. Kezdett az
idegeire menni ez a háromnapi lopakodás a birodalmi fővárosban, a sima beszédű birodalmiak, a
felháborítóan drága kantinok és az az idióta SE2 droid.
Különösen ha arra gondolt, mennyit haladtak eddig a különleges iratok részlegébe való bejutással.
Nevezetesen semmit.
Odaértek a 47A munkaállomáshoz, és Han elhúzott a szomszédos, üres fülkétől egy széket, hogy
kiegészítse vele az ott lévő kettőt.
– Rendben – mondta Lando, miközben bekapcsolta a fülke csendmezejét, majd leült a billentyűzet
elé telepedő Lobot mellé. – Jó az összeköttetés Moegiddel?
Lobot válaszul a billentyűzetre helyezte a kezeit. Egy pillanatig semmi sem történt. Aztán lassan
elkezdte leütni a billentyűket.
Han odalökte a székét a Landóé mögé, lenyelve egy gúnyos megjegyzést, aminek semmi haszna
sem lett volna, és egyébként sem lett volna helyénvaló. Leült és megpróbált kényelmesen
elhelyezkedni. Ez alkalommal talán szerencséjük lesz.

A hajó már majdnem egy órája elcsendesedett, mikor Karoly ráébredt, hogy ismét rosszul döntött.
 Bosszantó. Nem, egyenesen dühítő! Megteszi ezt a hosszú utat Solóval és Calrissiannal – napokra
szinte élve eltemetve ebben a szűk titkos rekeszben, Calrissian jachtjának elegáns lakosztályai alatt –
és a végén nem várja őket Karrde meg Shada. Őrjítő!
Vett egy mély lélegzetet a sötétben, s szigorúan magára parancsolt, hogy higgadjon le. Lehet, hogy
Karrde és Shada egyszerűen csak késnek, de úton vannak errefelé. Türelmesnek kell lennie.
Azonban addig sincs semmi értelme önsajnálattal eltelve kuporogni ebben a lyukban. Felnyúlt,
elfordította a rejtett panelt rögzítő kallantyút, és óvatosan félretolta a fémlemezt.
Egy pillanatig mozdulatlanul, félig lekuporodva várt, feszülten figyelve, hogy vajon észrevették-e.
Aztán felegyenesedett, és kiszökkent a folyosóra, egy mély lélegzetvétellel kiürítve tüdejéből a titkos
rekesz áporodott levegőjét.
Senkit sem látott. Nem mintha ez meglepte volna. Solo, Calrissian és az a Lobot nevű, biokomos
cyborg együtt mentek el aznap reggel, feltételezhetően a hátsó vezérlőteremben hagyva a verpint. Ez
volt a szokásos eljárásuk a leszállásuk óta mindennap, és az elcsípett párbeszédfoszlányokban semmi
sem utalt arra, hogy változtattak volna rajta. Egy pillanatra fontolóra vette, hogy hátraoson megnézni,
mit csinál a verpin, de aztán elvetette az ötletet. Már kétszer próbálkozott abban az irányban, és nem
talált semmi hasznosat, úgyhogy semmi értelmét nem látta, hogy tovább vesztegesse rá az idejét. Ami
viszont nyitva hagyta előtte a kérdést, hogy akkor mire is vesztegesse az idejét.
Ami azt illeti, nem volt túl sok választása. Az elmúlt három nap során követte Solót és társait addig
az épületig, amit a recepciónál álló SE2 droid a Birodalmi Könyvtárként azonosított. Az első két
alkalommal belopakodott utánuk, hogy megnézze, mit csinálnak; tegnap azonban belefáradt abba,
hogy egy csendmezőn keresztül nézze, amint egész álló nap a számítógép billentyűit nyomogatják, és
inkább az épület környékét derítette fel.
Éjszaka pedig, miután visszaosont a hajóra, ellenőrizte azt a lehetőséget, hogy Shada valójában a
verpinnel találkozott a többiek távollétében. Azonban ez sem bizonyult igaznak… és amennyire látta,
ezzel ki is fogyott a további lehetőségekből. Az eddigi bizonyítékok alapján még az is lehetséges, hogy
Shada egyáltalán nem fog idejönni.
Ez pedig elképesztően dühítő gondolat volt. Azt jelentené, hogy teljesen félreértette Solo és
Calrissian kihallgatott beszélgetését, és hamis nyomot követve jött ide.
Akárhol volt is az az „ide”. A Birodalom területén – ennyi nyilvánvalónak tűnt a szinte kizárólag
emberekből álló népesség láttán is, mielőtt még először megpillantotta volna a Birodalmi Biztonsági
Szolgálat egyenruháját. De hogy a Birodalmon belül hol, azt nem tudta.
Nem mintha túl sokat számított volna, attól eltekintve, hogy ha Solónak és Calrissiannak sikerült
volna meglépnie előle, akkor csak nagy nehézségek árán juthatott volna haza. Ez azonban elég
valószínűtlennek tűnt – a ma reggeli beszélgetésükből ítélve még messze voltak céljuk elérésétől.
Mégis, Karrde neve szóba került abban a beszélgetésben. Lehet, hogy csak óvatos a fickó. Gyorsan
újra felméri a terepet a könyvtár körül, döntötte el, aztán megint ráakaszkodik Solóékra, mikor azok
kijönnek a szokásos kora délutáni ebédszünetükre.
Most talán tényleg mondanak valami olyat, amit érdemes lesz hallani. Lopakodva, ugrásra készen
elindult a kijárat felé.

– Még egy jelentés az ön új Birodalmából, excellenciás uram – tett le két adatkártyát Disra asztalára
Tierce. – A ruuri kormány továbbította a rendszereik és a Birodalom közötti szerződés ratifikált
példányát.
– Rendszereik? – fogta meg az egyik adatkártyát homlokráncolva Disra. – Azt hittem, csak a
szülőrendszerükkel állapodtunk meg.
– Úgy is volt – bólintott Tierce önelégülten. – Azonban úgy tűnik, hogy diamala Marauderekkel
szembeni kis bemutatónk rádöbbentette a független gyarmataikat is, hogy a győztes oldalon akarnak
állni.
– Nahát, nahát – nézett az adatkártyára Disra megújult érdeklődéssel. A ruuriak fél tucat másik fajjal
közösen alapították független gyarmataikat. – És a többi társtulajdonos is beleegyezett?
– Láthatólag igen – felelte Tierce. – A szerződés egészében véve beszél a gyarmatokról, nemcsak
bizonyos régiókat említ. A ruuriak persze nagyon jók a rábeszélésben – mosolyodott el.
– Nem ők az egyetlenek – pillantott Disra a szoba másik vége felé, ahol Flim egy fotelben
kuporogva, komoran meredt ki az ablakon. – Gratulálok, admirális! Újabb három rendszert hódított
meg.
Flim nem válaszolt, és Disra érezte, hogy ajka megvetően megrándul. A szélhámos szemmel
láthatóan még mindig duzzogott.
– Ne aggódjon! – követte Tierce Disra tekintetét. – Hamarosan túlteszi magát rajta.
– Vagy hamarosan egy hegyes oszlopra tűzve találja magát, valahol az Ismeretlen Vidék mélyén –
morogta Flim anélkül, hogy hátrafordult volna. – Méghozzá maguk mellett.
– Mi baja van? – nézett fel Disra Tierce-re.
– Semmi komoly – legyintett a szélhámosra Tierce. – A miatt az idegen hajó miatt ideges, ez
minden.
– Ah! – mosolyodott el feszülten Disra. Igen, a rejtélyes idegen hajó, amit annak az alvó sejtnek a
pilótája fedezett fel a Pakrik Minor mellett. – Tényleg, mi van vele?
– Az elemzők bármelyik percben végezhetnek – nyugtatta meg Tierce. – Az az érzésem, hogy
megtaláltuk, excellenciás uram.
Disra hátán végigfutott a hideg.
– Tényleg azt hiszi, hogy Thrawn Keze volt azon a hajón?
– Ön is látta az alakját – mutatott rá Tierce. – Félig egy TIE-vadász, félig valami más. Igen, azt
hiszem, ez a Kéz vagy az ügynöke, vagy valaki más Parck kapitánytól. Akármelyik is, szerintem végre
sikerült előcsalnunk a célpontunkat.
Flim mély torokhangon felhördült.
– Ennyi erővel egy Halálcsillagot is előcsalhattak volna! – morogta.
– Egy kicsit túljátssza ezt a melodrámát, admirális – mondta Tierce, hallhatóan kezdve elveszíteni
türelmét. – Akárkik legyenek is, elég távol tudjuk tartani magától őket ahhoz, hogy ne vegyék észre,
hogy maga hamisítvány.
– És mi van, ha üdvözölni akarnak? – vágott vissza Flim. – Mit fog mondani nekik? Hogy
megfáztam? Hogy szabadságra mentem?
– Hagyják abba mind a ketten! – fojtotta beléjük a szót Disra, ahogy az íróasztalán villogni kezdett
a kom lámpácskája. – Lehet, hogy ez az.
– Disra moff – kapcsolta be a készüléket.
A képernyőn egy középkorú férfi jelent meg, azzal az enyhén rövidlátó tekintettel, amely azokra
jellemző, akik hosszú éveket töltöttek számítógépek előtt.
– Uday ezredes, excellenciás uram, Birodalmi Hírszerzés, elemzőrészleg. Elkészült a jelentés a
felvételről, amit küldött.
– Kitűnő – bólintott Disra. – Azonnal küldje át!
– Igen, uram – Uday lenézett, és valamit csinált a kamera látószögén kívül a kezével. Disra
képernyőjén felvillant, majd kihunyt egy újabb fény, jelezve az átvitel megtörténtét. – Attól tartok,
magáról a hajóról nem sokat tudtunk meg – folytatta Uday. – De amit lehetett, az benne van a
jelentésben.
– Köszönöm – felelte Disra, megpróbálva nem túl türelmetlennek látszani. Minél hamarabb sikerül
elnémítania ezt a fecsegő bolondot, annál hamarabb kezdhetik el Tierce-szel sorról sorra átnézni a
jelentést. – Előléptetésben részesítem a gyors munkáért.
– Két dolgot, ha szabadna még, excellenciás uram – emelte fel két ujját Uday.
– Biztos vagyok benne, hogy szerepelnek a jelentésben – nyúlt Disra a kapcsoló felé. –
Köszönöm…
– Az állományhoz csatolt megjegyzés szerint a felvételt egy TIE-vadász készítette a Pakrik Minor
mellett – mondta Uday. – Mint kiderült, nem ez az igazság.
Disra a kapcsoló felett lebegő ujjal megmerevedett.
– Bővebben.
– Az állomány valójában két különböző felvétel összevágása – magyarázta Uday. – Az egyik
szerintünk a Kauron-rendszerben készült, a másik vagy a Noskenben, vagy a Drompaniban. És egyiket
sem TIE-vadász készítette.
Disra mereven Tierce-re pillantott. A testőr arca kővé vált.
– Honnan tudják?
– Már hogy nem TIE-vadász készítette őket? – kérdezett vissza Uday. – Nem egyezik az érzékelők
profilja. Az első esetében egy X-szárnyúra vagy A-szárnyúra tippelnék, a másodikéban egy jól
felszerelt hadihajóra. De nem új köztársaságbelire… az ellenőrzőkód alapján ez ki van zárva. – Az
ezredes vállat vont. – Ami pedig a helyszínt illeti, arra könnyen rá lehetett jönni a háttérben látható
csillagalakzatokból.
Disra óvatosan vett egy mély lélegzetet.
– Köszönöm, ezredes – préselte ki magából. – Sokat segített. Mint mondtam, hamarosan számíthat
az előléptetésre.
– Köszönöm, excellenciás uram – hajtott fejet Uday.
Disra lecsapott a kom kapcsolójára, és az ezredes arca eltűnt.
– Nos – fordult Tierce felé a moff – úgy tűnik, hazudtak nekünk.
– Valóban úgy tűnik – helyeselt halkan, hirtelen halálossá vált arckifejezéssel Tierce. – Azt hiszem,
excellenciás uram, elárultak minket.
– Az az átkozott klón! – robbant ki Disrából. – Az az átkozott klón! Thrawnnak nem lett volna
szabad elindítania ezt az egész átkozott tervet!
– Higgadjon le! – szólt rá Tierce váratlanul élesre váltó hangon. – Thrawn tudta, mit csinál. És ne
feledje, hogy rengeteg klón halt meg a Birodalomért!
– Akkor is förtelem a létük! – fakadt ki Disra. Beszélt már klónokkal; harcba is küldte őket; sőt még
a cavrilhu kalózoknak is adott belőlük, Zothip értékes Preybird vadászgépeiért. Mégis felállt tőlük a
szőr a hátán. – Nem lehet megbízni bennük!
– Hanyagolhatnánk egy percre Carib Devistet és a klónok árulását? – szólt közbe gúnyosan Flim. –
Szerintem az a legfontosabb kérdés, hogy miért küldött nekünk hamis felvételt. Mit akart elérni vele?
Tierce vett egy mély lélegzetet, láthatóan nyugalmat erőltetve magára.
– Valóban ez a legfontosabb kérdés. Disra, milyen úton érkezett a jelentés?
– Egy szondán, a parshoone-i Ubiqtorate közvetítőállomásról – felelte Disra. – Az ottani ügynök
küldte…
– Egyenesen ide? – vágott a szavába Tierce. – Közvetítők, pályamódosítások nélkül?
– Igen – szorult ökölbe Disra keze, ahogy ha elkésve is, de hirtelen minden megvilágosodott előtte.
– A Bastion helyét akarták megtudni!
– És meg is tudták – tette hozzá Tierce sötéten, már kezébe is véve a komlinkjét. – Tierce őrnagy a
biztonságiaknak: teljes körű riadó! Lehetséges, hogy kémek hatoltak be a városba; lokalizálják és
vegyék megfigyelés alá őket. Egyelőre ne, megismétlem: ne tartóztassák le őket. Disra moff
hamarosan megerősíti a parancsot.
A nyugtázás hallatán kikapcsolta a készüléket.
– Meg kell erősítenie a parancsot, excellenciás uram – fordult Disrához.
– Tudom – ráncolta a homlokát a másik. – Elnézést, ha szokatlanul nehéz felfogásúnak tűnök ma,
de nem akarja letartóztatni őket? Kémek vagy szabotőrök vannak a városomban, és maga nem akarja
letartóztatni őket?
– Nem hiszem, hogy szabotőrök lennének – felelte Tierce. – Végül is, néhány napja már itt kell
lenniük, és még semmi sem robbant fel.
– Ó, ez megnyugtató! – mondta Disra fagyosan. – Miért nem akarja letartóztatni őket?
– Thrawn gyakran mondogatta, hogy minden problémában ott rejlik egy lehetőség – nézett oldalra
Tierce. – Az jutott eszembe, hogy van itt nekünk egy különösen érdekes lehetőségünk.
Disra homlokráncolva követte a tekintetét…
– Ajánlom, ne arra gondoljanak, amire szerintem gondolnak! – figyelmeztette Flim, miközben
kényelmetlenül feszengve cikázott a pillantása Tierce és Disra között.
– Természetesen arra gondolunk – biztosította Tierce. – Egy lázadó kémcsapat, amint magával
Thrawn főadmirálissal kerül szembe. Tökéletes betetőzése lenne a pályafutásának.
– Tökéletes rönk lenne a halotti máglyámhoz! – vágott vissza Flim. – Megőrült, Tierce? Meglátnak,
és maguknak már csak egy mártírrá vált Thrawn főadmirálisuk lesz.
– Ami talán nem is olyan rossz ötlet – morogta Disra, miközben megerősítette Tierce iménti
parancsait. – Tierce-nek igaza van… remek esély lenne egy kis ízelítőt adni a mindentudásából.
– Már alig várom – jegyezte meg Flim epésen, összefonva karjait a mellkasa előtt.
– Higgadjon le, admirális! – szólt rá Tierce, félretolva Disrát a számítógép elől és lekérve a város
kutatóhálóval ellátott térképét. – Még tizenöt perc sem telt el azóta, hogy felfedeztük őket, és
harmincon belül az egésznek vége lesz.
 A komegység felsípolt.
– Excellenciás uram?
Disra elkáromkodta magát, és lenyomta a kapcsolót.
– Tessék, mit akar?
Egy fiatal, lelkes tekintetű férfi arca jelent meg a képernyőn.
– Kerf őrnagy, excellenciás uram, az űrkikötő irányító központjából – azonosította magát. –
Gondoltam, biztosan tudni akarja, uram, hogy a sikló épp most szállt le.
Disra kérdően ránézett Tierce-re a képernyő fölött, de csak egy vállrándítást kapott válaszul.
– Miféle sikló?
– Azt hittem, tud róla, uram – szabadkozott rémülten Kerf. – Azt mondta, önhöz megy a palotába, és
én feltételeztem…
– Hagyja a feltételezéseit, őrnagy! – csattant fel Disra. – Ki jön hozzám?
– Hát az admirális, uram – hebegte Kerf. – Tudja… Pellaeon admirális.

A kerthelyiség pincére letette az asztalra a tányérokat az egészben sült trimpianszeletekkel, szinte

fitymálóan elvette az árukat, majd visszamasírozott a teraszra, ahol a bár helyezkedett el.
– Milyen kedves fickó! – morogta Lando utána bámulva.
– Valószínűleg azt hiszi, hogy a m'challa tudósok akkor sem ismernék fel a jó kiszolgálást, ha a
nyakukba zuhanna, és akkor meg minek fárassza magát – vont vállat Han. Megfogta az egyik szeletet,
és belemártotta a sárgás miasramártásba, gondosan ügyelve rá, hogy ne kenje össze a palástja ujját.
Annak ellenére, hogy ma sem jutottak egy tapodtat sem előre, határozottan jobban érezte magát, mint
reggel.
Landóra viszont mintha átragadt volna rossz hangulata.
– Na és, akkor a mi pénzünk már nem is jó? – morgolódott tovább. – Én mondom neked, Han, ezek
kezdenek megint pimaszok lenni.
– Igen, tudom – harapott bele a húsba Han, miközben kinézett az étterem körül nyüzsgő emberekre.
Olyan könnyed léptekkel és sugárzó optimizmussal siettek a dolgukra, amiben valószínűleg már évek
óta nem volt részük. És nem kellett hozzá zseninek lenni, hogy az ember rájöjjön, miért.
Thrawn főadmirális visszatért.
– Észre kell venniük, hogy még mindig túlerőben vagyunk – jegyezte meg tele szájjal. – Mennyi
is… vagy ezer rendszerük maradt?
– Nem sok – értett egyet Lando, megfogva egy trimpianszeletet, és gondosan átforgatta a
miasramártásban. Lobot, figyelte meg Han, nem hagyva, hogy a társalgás vagy a rossz hangulat
elterelje a figyelmét, már a második szeletnél tartott. – Pedig nem is hinné az ember, így elnézve őket.
– Ja – nézelődött tovább Han. Boldog emberek, vidám emberek; biztosak benne, hogy az univerzum
hamarosan megnyílik, és ismét csodákkal árasztja el őket. Épp elég ahhoz, hogy a rossz hangulatot
tényleg rohadttá tegye…
A tekintete megtorpant, s egyszerre elfeledkezett a szájában lévő, rágós trimpianfalatról. A
gyalogosokon túl a járműforgalom egy pillanatra megakadt, ahogy fél háztömbnyivel arrébb egy
tehersikló egy rakodórámpa felé kezdett manőverezni. És az egyik terepsiklóban, mindössze néhány
méterre az étteremtől…
– Lando, ezt nézd meg! – szisszent fel a sikló felé biccentve. – Az a sötétzöld, nyitott terepsikló…
meg a fickó a dús, szőke szakállal…
Lando félrehúzta csuklyája szélét, hogy jobban lásson.
– Rühes nerfpásztor legyek! – kapkodott levegő után. – Csak nem Zothip az?
– Nagyon úgy néz ki – helyeselt Han komoran, leküzdve a késztetést, hogy egy kicsit jobban az
arca elé húzza a saját csuklyáját.
Zothip kapitány, a cavrilhu kalózok vezére, az egyik legmocskosabb félintelligens söpredék, akivel
balsorsa valaha is összehozta. A fejére kitűzött vérdíj alapján nem lett volna szabad léteznie olyan
civilizált bolygónak a galaxisban, ahol szabadon mutogathatja visszataszító képét.
És mégis ott volt, öt hasonlóan rossz arcú testőr társaságában bezsúfolódva egy terepsiklóban, a
birodalmi főváros kellős közepén, trágárságokat üvöltözve a tehersiklónak, mintha az övé lett volna az
egész város.
– Azt hiszem, megtaláltuk a kalózok és a Birodalom közötti kapcsolatot, ami után Luke-kal
nyomoztunk – suttogta. – A klónokkal meg mindennel együtt.
– Igazad lehet – remegett meg Lando palástja, ahogy a férfi megborzongott. – Remélem, nem
akarod a fejedbe venni, hogy kövessük és győződjünk meg róla.
– Eszemben sincs, haver – rázta meg a fejét Han. – Egyszer, régen, már összeakaszkodtam vele.
Semmi kedvem újra megpróbálni.
– Nekem sem – fújt egy nagyot Lando. – Tudod, mit mondok én neked, Han? Kezdünk öregedni.
– Ne is mondd! – legyintett Han. – Gyerünk, fejezzük be az evést, és menjünk vissza a könyvtárba!
– Felnézett a ragyogó napsütésbe, a kék, felhőtlen égre. – Ez a város valahogy sokkal
barátságtalanabbnak tűnik, mint öt perccel ezelőtt.

A tehersikló végzett a manőverezéssel, a közlekedés újra beindult, Solo és a többiek visszafordultak

az ételükhöz.
Karoly pedig letett egy nagy címletű érmét félig elfogyasztott ebédje mellé, kilépett az étteremből,
és becsusszant a gyalogosok áradatába. Váratlanul valami Solónál, Calrissiannál és a könyvtáruknál
sokkal érdekesebb ragadta meg a figyelmét.
Valami sokkal-sokkal érdekesebb.
A sötétzöld Kakkran terepsikló még egy utcányira sem járhatott, mikor Karoly megtalálta, amit
keresett: egy ócska, ütött-kopott Ubrikkian 9000-est, üresen állva az egyik út szélén. Mistryl
indítókulcsát a tenyerébe rejtve beszökkent a vezetőülésbe, egyik kezével megragadta a botkormányt, a
másikkal pedig becsúsztatta a kulcsot a műszerfal alá. A motor vonakodva felköhögött, Karoly pedig
egy pillantást vetve hátra a válla fölött, kikanyarodott a forgalomba. A felületes szemlélő semmi
szokatlant nem vehetett észre; abban pedig csak reménykedni tudott, hogy a tulajdonosnak nem fog
hiányozni a sikló, amíg nem végzett vele.
Ide-oda cikázott a forgalomban, míg eléggé meg nem közelítette Zothip járművét ahhoz, hogy
szemmel tudja tartani. A hivatalosabb külsejű épületek, köztük a helyi kormányzó palotájával, balra, a
város északi szélén lévő magaslaton helyezkedtek el. Ha valóban létezik a Solo által említett birodalmi
kapcsolat, akkor a kalózok bármelyik pillanatban arra vehetik az irányt.
Azonban a legnagyobb meglepetésére nem tették. Ehelyett a Kakkran továbbhaladt kelet felé, s csak
akkor fordult északnak, mikor már jócskán maguk mögött hagyták a palotát. Elérték a város szélét, és
továbbsiklottak a környéket északról határoló, erdős dombok irányába. Karoly igyekezett egyre inkább
lemaradni, ahogy a forgalom megritkult körülötte.
A kalózok még kétszer kanyarodtak le az útról, mindkét alkalommal még északabbra fordulva, és
Karoly kezdte bánni, hogy nem tanulmányozta a környék térképét. Az út láthatólag megkerülte a
várost, és semmi értelmét nem látta követni, hacsak a kalózok nem hátulról akarták megközelíteni a
palotát.
Még mindig a visszafordulás gondolatával játszadozott, mikor a Kakkran váratlanul letért az útról,
és eltűnt a fák között.
Karoly is lehúzódott, kiugrott az Ubrikkianból, és gyalog indult el az erdőbe. Alig tett meg pár
lépést, mikor a motorok zaja hirtelen elhalt előtte.
– Biztos, hogy ez az? – szűrődött felé egy durva hang a fák között. – Nem hasonlít egyetlen
vészkijáratra sem, amit valaha is láttam.
– Bízz bennem, kapitány! – nyugtatta meg egy kulturáltabb hang. – Alaposan felmértem a palotát,
mikor a legutóbb itt jártunk.
Karoly valami mozgást pillantott meg a fák között, s gyorsan fedezéket keresett egy alacsony bokor
mögött…
– Itt van – mondta a kulturált férfi; és miközben Karoly lebukott a bokor mögé, meglátta, ahogy a
hat kalóz egyike félrehúzza egy a sziklafalból kinövő fa ágait. – A megszokott birodalmi patkányjárat.
Zothip felmordult, és lekuporodva benézett a résen.
– Van bent néhány terepsikló. Az alagút elég széles nekik. Control?
– Én azt mondom, majd meglátjuk – felelte a kulturált férfi. – Grinner, kezdheted.
A kalózok eltűntek a lenyúló ágak mögött, és egy perc múlva felhangzott a bemelegedő
antigravitációs hajtómű hangja. A sivítás felerősödött, majd távolodva elhalkult. Karoly elszámolt
magában tízig, majd odalopakodott a fához, és bebújt az ágak alá.
Egy szűk helyiségben találta magát, mely alig volt kétszer olyan széles, mint a hátsó részéből a
domb mélye felé húzódó, csempézett falú alagút. Az egyik oldalon egy kicsi Slipter terepsikló állt. A
távolban látta a másik sikló világításának visszaverődő fényét. Az indítókulcsával beindította a Sliptert,
remélve, hogy a kalózok járművének hangja el fogja nyomni az általa keltett zajt. A lámpákat
lekapcsolva hagyva megfordult, és a nyomukba eredt.

– Jelentés a Nyolcas Biztonsági Egységtől, uram! – közölte a komnál ülő fiatal katona
előírásszerűen pattogó hangon. – Három lehetséges célpontot azonosítottak egy terepsiklóban a
Timaris-épület előtt. A Kettes Biztonsági Egység jelenti, hogy két lehetséges célpont épp most lépett
be egy ékszerüzletbe a Bleaker út tizennegyedik tömbjében.
– Mindkét egység adatai beérkeztek – tette hozzá a számítógép előtt ülő másik katona. – Azonosítás
folyamatban.
– Az arcukról készült felvételeket összehasonlítja a flotta Ompersanon található archívumának
minden egyes képével, excellenciás uram – magyarázta a Disra mellett álló hadnagy. – Ha csak
egyszer is a Birodalom területére léptek, az arcuk ott lesz az adatbankban.
– Nagyszerű, hadnagy – biccentett Disra, elégedettség és irigység különös keverékével körülnézve
az elsötétített parancsnoki teremben. Elégedetten, mert a csapat, amit egy éve idehelyezett, azzal a
gyorsasággal és hatékonysággal működött, ami hajdan a birodalmi hadsereg büszke fémjelzése volt. És
irigyen, mert nem neki produkálták magukat. – Van valami javaslata, admirális?
A központi monitor előtt álló Thrawn alig láthatóan felvonta az egyik szemöldökét. Vörös szemei a
félhomályban még a megszokottnál is fényesebbnek tűntek.
– Azt javaslom, excellenciás uram – válaszolta, éppen csak kihangsúlyozva a „javaslom” szót –,
hogy várjuk meg, míg az elemzők végeznek a munkájukkal. Semmit sem nyerünk azzal, ha lecsapunk,
mielőtt még tudnánk, kik is valójában a kémek.
– Lehet, hogy mind az! – vágott vissza Disra, hirtelen belefáradva az udvarias leereszkedésbe.
Szerepek ide vagy oda, épp itt az ideje, hogy helyre tegye ezt a szélhámost, bármilyen veszélyes is
lehet. – A Coruscant jó két éve próbálja megtudni a Bastion jelenlegi elhelyezkedését. Kétlem, hogy
arra pazarolnák a nehezen megszerzett információt, hogy csak egy-két kémet dobjanak le ide.
Érezte magán Tierce tekintetét és a testőr helytelenítésének hevét. Thrawn azonban mindössze
udvariasan felvonta kékesfekete szemöldökét.
– Akkor mi az ön véleménye, excellenciás uram? Talán egy szabotőrcsapatot küldtek, hogy
lerombolják a planetáris pajzsainkat, előkészítendő egy nagyobb támadást?
Disra rámeredt, a megdöbbenéstől még dühéről is elfeledkezett. Pontosan ugyanezt csinálták ők is a
Bothawuin. A Birodalomra, hogy mer Flim nyíltan beszélni róla?
Hirtelen támadt zavarából a kom előtt ülő katona mentette ki.
– Jelentés az Ompersanról, admirális – közölte. – A feltételezett célpontok tisztázva. Mindegyik
birodalmi állampolgár.
– Nagyszerű – nyugtázta Thrawn. – Folytassák a kutatást! Excellenciás uram, feltételezem, nem
feledkezett meg a találkozóról!
Disra egy szemöldökráncolást elfojtva ránézett az órájára. Igen, Pellaeon bármelyik percben
megérkezhet a palotába. Ennek a szélhámosnak pedig az idő szorítása és a szabotőrökről tett
megjegyzése keltette zavar közepette is sikerült úgy hárítania az ő szóbeli támadását, hogy a szavait a
legnagyobb rosszindulattal sem lehetett volna tiszteletlennek nevezni.
Pontosan úgy, ahogy az igazi Thrawn tette volna. Elégedettnek kellene lennem, gondolta Disra.
– Köszönöm, hogy emlékeztetett rá, admirális – biccentett. – Folytassák a munkát! És azonnal,
azonnal értesítsenek, ha találnak valamit!

Fél órája láthattak ismét neki a munkának, mikor Lobot ujjai váratlanul megmerevedtek.
– Mi az? – kérdezte Han. Miasramártás szagú lehelete megcsapta Lando orrát, ahogy áthajolt a válla
fölött. – Bejutottunk?
– Nem tudom – nézett Lando homlokráncolva Lobotra. Amikor az ujjai abbahagyták a gépelést, az
arca is megváltozott egy kicsit. S ami még fontosabb, cyborg-implantja fényei sem ugyanúgy
villogtak, mint egy perccel korábban. – Valami megszakította a kapcsolatát Moegiddel.
– Hűha! – morogta az orra alatt Han. – Gondolod, hogy megtaláltak minket?
– Nem tudom – felelte ismét Lando. Lobot arcát tanulmányozva azon töprengett, hogy
megpróbáljon-e beszélni hozzá. Lobot tekintete a semmibe meredt, mintha transzban lenne, vagy
mélyen elmerült volna gondolataiban. – Sohasem láttam még ilyet tőle.
– Hm. – Han kinyújtotta a kezét, és óvatosan megbökte Lobot vállát. A másik nem reagált. – Esetleg
a tartalék frekvencia?
– Esetleg – értett egyet Lando. – Nem tudom, megegyeztek-e egy másik biokom-frekvenciában is,
de elképzelhető. Én csak… A parányi fények mintázata váratlanul ismét megváltozott.
– Vigyázzatok! – károgta Lobot a rovarszerű verpinek beszédének hátborzongató paródiájaként. – A
biztonsági frekvenciák nagyon aktívak.
– Moegid beszél rajta keresztül – állapította meg Lando összeszoruló gyomorral. Amennyire vissza
tudott emlékezni, Lobot és Moegid sohasem csinált még ilyet. – Moegid, hallasz?
Hosszú csend támadt, mintha valami nehézkes, kétirányú fordításra kellett volna várni.
– Hallak – mondta végül Lobot. – Vigyázzatok! A biztonsági frekvenciák nagyon aktívak.
– Minket keresnek – döntötte el Han és felállt. – Gyerünk, tűnjünk el innen!
– Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – kérdezte Lando kinézve a csendmezőn túli, kissé
elmosódottan látszó teremre. – Itt legalább egészen ide kell jönniük, hogy jól megnézhessék az
arcunkat.
– Már ha nem tudnak rácsatlakoztatni egy képernyőt arra a droidra – felelte Han csípősen. – Gyere,
segítsünk Lobotnak… nem hiszem, hogy képes lenne egyedül járni. Moegid, a hajó körül szaglászik
valaki?
Az ajtóig vezető út felét már megtették, két oldalról fogva Lobot karjait, mikor végre megérkezett
Moegid válasza.
– Senki – biztosította őket Lobot a verpin károgással. – Utasítás?
– Maradj a helyeden! – parancsolta Han. – Megyünk, amilyen gyorsan csak tudunk. Jobb lesz, ha
Lobottal is megszakítod a kapcsolatot.
– És ne nyúlj hozzá semmihez! – tette hozzá Lando. – Ha beindítod a hajtóműveket, fél perc múlva
a nyakadon lesznek.
– Lehet, hogy anélkül is – figyelmeztette Han, miközben folytatták útjukat a kijárat felé. – Bármibe
lefogadom, rájöttek, hogy a felvétel, amit Leiával Caribnak adtunk, nem a Pakrik Minoron készült.
Most már csak át kell nézniük a feljegyzéseket, hogy milyen hajók érkeztek a futárszonda után.
– Hacsak Moegid be nem hatol az űrkikötő számítógépébe, és meg nem változtatta az érkezésünk
időpontját – morogta Lando.
– Miért, meg akarta?
– Meg akarta próbálni. Azt nem tudom, sikerült-e neki.
Lobot implantján a fények ismét megváltoztak; és a férfi hirtelen, mint amikor egy alvajáró egyszer
csak magához tér, kiegyenesedett, léptei határozottá és biztossá váltak.
– Siessünk vissza, ahogy csak tudunk! – engedte el Lando Lobot karját, és benyúlt a palástja alá,
hogy meglazítsa az ott elrejtett kicsi, nagy kaliberű pisztolyt. A fegyver kémiai elven működött, s így
az érzékelők nem vehették észre – legalábbis elméletben.
– És bízzunk benne, hogy hamarabb érünk oda, mint ők!

Elöl megszűnt a kalózok terepsiklója fényeinek bukdácsolása. Karoly azonnal megállította a saját
gépét, és amint biztonsággal megtehette, kikapcsolta a hajtóművét.
Épp idejében. Saját motorjának sivítása még alig halkult el, mikor már meg is hallotta a másik
jármű hajtóművének utolsó zörejeit.
A lámpák még mindig előre, tőle el mutattak. Kiugrott a terepsiklóból, és elindult abba az irányba,
azzal a csalókán esetlennek … tűnő mozgással, ami a legjobb középutat jelentette a gyors és csendes
haladás között.
Nem mintha szükség lett volna a csendre. Zothipot láthatólag a legkevésbé sem érdekelte, mekkora
zajt csap.
– Tipikus birodalmi patkánylyuk – mennydörgött rekedt hangja természetellenes hangerővel a szűk
alagútban. – Hová visz ez a turbólift?
– Gondolom, fel a palotába – válaszolta Control. Ő legalább megpróbálta halkra fogni a szavait. –
Még soha…
– És akkor hová vezet tovább az alagút? – vágott a szavába valaki.
 – Nem tudom – felelte Control türelmesen. – Mint mondani akartam, még soha nem jártam itt.
Karoly most már elég közel járt ahhoz, hogy kivegye őket a terepsikló lámpáinak fényében.
– Akkor nézzük meg! – morogta Zothip. – Grinner, hívd a turbóliftet, és várd meg, amíg ideér! A
többiek velem jönnek egy kis sétára.
Az öt kalóz átvágott a lámpák fénycsóváján. Zothip haladt középen, a négy másik védelmező
négyszöget formált körülötte. A hatodik, Grinner, lenyomta a turbólift hívógombját, majd hátat
fordítva távozó társai után nézett.
Mire a turbólift fülkéje megérkezett, Karoly odaért a terepsikló farához. Aztán sugárvetőjével a
kezében lebukott a hajtómű mögé, ahogy Grinner visszafordult, és egyenesen felé nézett.
A gyakorlatilag a szemébe világító fénnyel azonban nem is remélhette, hogy észreveheti az
árnyékban lapuló nőt. Bepillantott a fülkébe, láthatólag csak arról akart meggyőződni, hogy üres-e,
majd lenyomta az „állj” gombot. Aztán elégedetten, hogy teljesítette a kapott parancsot, ismét
megfordult, és türelmesen várta Zothip visszatérését.
Ezen a ponton nem sok választása maradt, döbbent rá Karoly, s amelyek maradtak, azok sem tűntek
túl kellemesnek. Akár itt helyben is törleszthetné Zothip adósságát a Mistryl felé – a meglepetés előnye
és a kiképzése bőven ellensúlyozná a kalózok számbeli fölényét. Az eddig elcsípett mondatok alapján
azonban úgy tűnt, valami nagyon érdekes folyik Zothip és a felettük lévő palota egyik lakója között.
Talán gyilkosságra készülnek? Sőt puccsra?
Nem mintha különösebben érdekelte volna, mi történik a birodalmi kormányzóval. Vagy
katonákkal, vagy moffokkal, ami azt illeti. A Mistryl felől az összes elpusztulhatott. De a kormányzói
palotába besurranó kalózok felébresztették a kíváncsiságát. Felegyenesedett, és nesztelenül
odalopózott Grinner mögé.
A férfi az alagútra figyelt, a gondolatai pedig ki tudja hol jártak, így semmit sem hallott meg.
Karoly vigyázva, hogy ne kerüljön a perifériális látóterébe sem, elsuhant mögötte, be a turbólift
fülkéjébe.
A fülke, ahogy azt a belsejébe nyert pillantásból már korábban sejtette, katonai típus volt;
valószínűleg valami leselejtezett csatahajóból szerelték ki. És mint minden ilyen turbólift esetében, a
nyitva álló ajtóval szemben, a fülke másik oldalán volt egy másik is.
Régen nem használták, ennyit egyetlen pillantással fel tudott mérni. Ugyanakkor nem is úgy nézett
ki, mintha behegesztették volna.
Erről csak egy módon bizonyosodhatott meg… és nem várhatott sokáig a próbával. A távolból
közeledő lépteket hallott, és a nyitott ajtóra hátranézve látta, hogy Grinner eltűnik onnan, ahogy a
visszatérő kalózok elé indult.
Öt másodperc alatt elővette, szétnyitotta és a kezeihez rögzítette mászókampóit, majd beillesztette
hegyüket az ajtószárnyak közötti résbe. Összeszorította a fogát, és elkezdte széthúzni őket.
Egy pillanatig semmi sem történt. Erősebben megfeszítette Mistryl-edzette izmait; és az
ajtószárnyak váratlanul szétváltak, zökkenőmentesen és szinte hangtalanul becsusszantak a fülke
falába.
A fülkétől eltérően az ajtó mögötti liftaknát nem máshonnan szerelték át ide. A tömör sziklába
vájták, s mindössze egy könnyű rácsozatot erősítettek rá, hogy alátámasszák a rendszert üzemeltető
antigravitációs és vonószerkezetet.
A rács és a fülke között minimális hely maradt, azonban épp elégnek bizonyult. Karoly átlépett az
ajtón, és visszafordult a fülke belseje felé. A lábujjait sikerült megtámasztani a külső küszöbön,
kezeivel megragadta az ajtószárnyakat.
Már csak egy vékony rés maradt közöttük, mikor Zothip befordult a sarkon, és bemasírozott a
fülkébe.
Karoly megdermedt, felhagyott az erőlködéssel, tekintetével a fülke előtti térséget fürkészte. Ha
Grinner észreveszi, hogy az ajtószárnyak között nagyobb a rés, mint korábban, akkor gond lesz.
Grinner azonban eddig sem bizonyult túl jó megfigyelőnek, és Karoly egyébként sem tehetett semmit.
Sokkal fontosabbnak tűnt az, hogy találjon egy kapaszkodót, különben itt marad. Nem voltak
kényelmes fogantyúk, amiket megmarkolhatott volna, tehát neki kellett csinálni néhányat. Megvárva a
megfelelő pillanatot, mikor az egyik kalóz bedübörgött a fülkébe, beleakasztotta mászókampóit a
világítópanelek mögötti rostélyba. Alig nehezedett rájuk a súlyával, mikor az elülső ajtó már remegve
be is záródott.
 – Szóval mi van az alagút másik végén? – hallotta Grinner hangját a résen keresztül. Arra számított,
hogy Zothip fog válaszolni, azonban Control hangja szólalt meg.
– Úgy nézett ki, mint egy lakosztály – felelte. – Elég szépen be van rendezve.
– Volt benne valaki? – kérdezte Grinner.
– Éppen nem – válaszolta Control. – De akárki lakik is ott, van egy saját csillagromboló-kapitányi
ülése.
– Hogy mije? – mordult fel Grinner. – Vader arcára, minek kellene bárkinek is bármi ilyesmi?
– Nagyszerű – jegyezte meg Control epésen. – Kitaláltad a kérdést. Ha a válasz is meglenne, teljes
lehetne az örömünk.
– Nem tetszik ez nekem – dörmögte Zothip. – Nagyon nem tetszik. Veszélyesen játszik a fickó, és
ez nem tetszik nekem.
– Akárhogy is, hamarosan mindent megtudunk – nyugtatta meg Control. – Viszont esetleg egy kicsit
halkabban is érkezhetnénk, mint ahogy tervezted.
– Ó, csendben leszünk, rendben van! – ígérte meg Zothip sötéten. – Emiatt ne aggódj! Semmit sem
fog hallani.

21. FEJEZET

Öt háztömbnyire jutottak – ami pontosan néggyel volt több, mint amennyit Han remélni mert –,
mikor elkezdtek felgyorsulni az események.
– Han? – suttogta Lando, miközben átsiettek egy forgalmas utcán a gyalogosok tömegében. – Az a
biztonsági terepsikló ott, balra, épp most lassított le.
– Látom – felelte Han komoran, kikukucskálva csuklyája alól. Amennyire az ívelt ablakokon át ki
tudta venni, két ember ült a járműben. Két fiatal férfi, láthatólag ugrásra készen, kétségtelenül állig
felfegyverkezve. – Ez a harmadik, ami felfigyelt ránk?
– Úgy valahogy! – sóhajtott fel Lando. – Hol van Luke és a Jedi-trükkjei, mikor az embernek
szüksége lenne rá?
– Luke vagy Leia – tette hozzá Han, magában azt kívánva, bárcsak kevésbé hatékonyan tiltakozott
volna az ellen, hogy a felesége is velük tartson. Talán sokkal hamarabb kiszúrták volna őket; de
legalább egy Jedi is lenne velük. – Megfordulnak… ránk szálltak, igen.
– Hát, azért ne adjuk még fel! – nézett körül Lando. – Neked még megvan a hivatalos rangod az Új
Köztársaságban… talán ki tudjuk beszélni valahogy magunkat. Különösen ha megtudják, hogyan
reagál Leia, mikor valamelyik családtagja bajba kerül.
– Úgy érted, mikor elrabolják a gyerekeit vagy péppé verik a férjét? – morogta Han, érezve, hogy
elvörösödik.
– Nem úgy értettem! – tiltakozott Lando.
– Azért kösz – nézett körül Han valami ötlet után kutatva. A tekintete megakadt az utca másik
oldalán lévő báron, amelynek elsötétített ablakain a következő felirat ragyogott: szabakkbajnokság…
– Oda! – taszigálta Landót a bár felé. – Nálad van a pisztolyod, igaz?
– Ööö… igen – felelte Lando óvatosan. – Mit forgatsz a fejedben?
– Mi az, aminek egyetlen biztonsági ember sem tud ellenállni? – kérdezte Han. – Különösen a
fiatal, tökös gyerekek?
– Nem tudom – vont vállat Lando. – Ha megdolgozhatnak egy foglyot?
Han megrázta a fejét.
– Egy jó kis verekedés – bökött az állával a bár felé. – Menjetek be Lobottal, és ürítsétek ki! A
többit bízzátok rám.
– Rendben. Sok szerencsét!
Sikerült egészben átjutniuk az utcán, és bementek a bárba. A belseje olyan volt, mint ahogy Han
remélte: tágas, jól megvilágított és zsúfolt. Mindenfelé szabakkjátékosok kuporogtak az asztaloknál,
mögöttük a vállaik felett áthajló kibicekkel. Han az ajtón belépve azonnal jobbra fordult, és
becsusszant a nézők fala mögé, míg Lando és Lobot átverekedték magukat a bal oldalról a helyiség
közepéig benyúló bárpulthoz. Mire odaértek, Hannak sikerült kibújnia a palástjából. Ledobta a fal
tövébe, megdörzsölte izzadt tenyerét és várni kezdett, hogy Lando megtegye a maga lépését. Nem
kellett túl sokáig várnia.
 – Rendben, elég volt! – üvöltötte el magát váratlanul Lando. A hangja úgy vágott a háttérben folyó
beszélgetések halk moraján, mint egy fénykard egy jégtömbön. Minden fej a pult felé fordult…
Hogy aztán rémülten hátrahőköljön, ahogy a lövés tátongó lyukat ütött a mennyezetbe.
– Ezt itt és most lerendezzük, te rühes kowk! – kiabálta túl Lando a dörrenés visszhangját és a
felhangzó sikolyokat. – Mindenki más… kifelé!
Hannak ugyanolyan homályos volt, mint mindenki másnak, hogy ki is az a rühes kowk, akire Lando
utalt. De a helyiségből pánikszerűen menekülni kezdő tömegből ítélve senki sem vette magára a
megszólítást. Az italokról, lapokról és méltóságról teljes mértékben elfeledkezve, a vendégek
megrohamozták a kijáratot.
Han a menekülők felét elengedte maga mellett. Aztán bevetette magát az áradatba, és hagyta, hogy
kisodorják az ajtón keresztül az utcára.
Igaza volt a két biztonsági emberrel kapcsolatban. Azonnal felhagytak a tétlen megfigyeléssel és a
menekülők áradatával szemben, sugárvetőiket előhúzva nyomakodni kezdtek a pisztolylövések
irányába. Han a könyökével szorgalmasan dolgozva oldalazni kezdett feléjük.
Az első csak a bárra koncentrált, és egy pillantás nélkül elment Han mellett, aki megvárta, míg a
másik is mellé ér. Ekkor aztán megragadta a kölyök fegyvert tartó kezét, és a sarkán megpördülve a
gyomrába mélyesztette a könyökét. A fickóból hangos, elkínzott nyögés közepette távozó levegő
egyértelműen jelezte, hogy vele már nem kell foglalkozni.
Sajnos a hang a társának is jelezte, hogy baj van. Han még ki sem csavarta a sugárvetőt áldozata
ernyedt kezéből, mikor a másik biztonsági ember, még mindig a tömeg sodrában, hátrafordult, hogy
megnézze, mi történt.
Az biztos, hogy a kölyök fiatal volt és fürge. Azonban bal felé fordult, s így a fegyvert tartó jobb
keze egy pillanatra a teste mögé, került. Han ezzel szemben már célra is tartotta zsákmányolt
sugárvetőjét. Magában néma fohászt mormolt, hogy a civilizáció csapdái itt, a birodalmi fővárosban is
működjenek, és tüzet nyitott.
A könyörgése meghallgattatott. A teljes erejű lézersugár gyilkos felvillanása helyett a kezében
tartott fegyver csak a kábítólövedék kékes gyűrűit köpte ki magából.
A biztonsági ember vízbe dobott kőként tűnt el a menekülők áradata alatt, mely azonnal
szétszóródott az újabb veszély láttán. Han a sugárvetőt magasan a feje fölé tartva átugrott az ernyedt
test fölött, és visszaszáguldott a bárba.
A hely üresen tátongott. Még a csaposnak is sikerült valahogy eltűnnie.
– Nem olyan, mint a régi szép időkben, a Peremvidéken – jegyezte meg Lando szinte vágyakozva,
miközben az egyik kezével letépte magáról a palástot, a másikkal pedig továbbra is lövésre készen
tartotta a pisztolyát.
– Ez a szerencséd – emlékeztette Han. – A Tatuinon vagy a Bengelyn tizenöt pisztoly meredt volna
rád, mielőtt másodszor is meghúzhattad volna a ravaszt. Nyomás, arra lehet a hátsó ajtó!
Mindazonáltal egy kicsit rá is rátört a szomorúság, miközben a bár hátulja felé loholtak. Azok
tényleg szép idők voltak…

Disra összeszedte magát, és felnézett az adattábláról.

– Nem tudom, mit mondjak, admirális – szólalt meg, gondosan ügyelve arra, hogy ne legyen túl sok
sértett méltóság a hangjában és az arcán. – Természetesen kategorikusan tagadom ezt az egészet.
– Természetesen – visszhangozta Pellaeon hűvös tekintettel méregetve a moffot. – Biztos vagyok
benne, hogy ez csak a politikai ellenfelei aprólékosan kitervelt rágalomhadjárata ön ellen.
Disra idegesen ráharapott a nyelvére, valóban ebbe az irányba akart menekülni. Hogy Vader vinné
el ezt az embert!
– Eddig azért nem mennék el – visszakozott végül. – Nem kétlem, hogy némelyik forrása őszintén
hiszi, amit önnel közölt. De akármi legyen is a motivációjuk, akármilyen őszinték legyenek is, az
információ téves.
Pellaeon és a mellette ülő Dreyf parancsnok összenéztek. Két türelmes, sokat tudó tekintet.
– Valóban? – nézett vissza az admirális Disrára. – És mi a véleménye azoknak a hivatalos
kereskedelmi adatoknak az őszinteségét és motivációit illetően, amiket Dreyf parancsnok fedezett fel a
Muunilinsten?
– A tizenötödik szakasz – szólt közbe Dreyf segítőkészen. – Ha esetleg átsiklott volna fölötte.
 Disra fogcsikorgatva pillantott le az adattáblára. Hogy Vader vinné el Pellaeont és Dreyfet!
– Nem lehet más, csak az, hogy valaki szándékosan helyezte el ott ezeket a számokat – válaszolta.
Hihetetlenül gyenge védekezés volt, és ezt mindannyian tudták. Azonban mikor Pellaeon kinyitotta
a száját – nyilván azért, hogy ezt szóvá is tegye –, félénk kopogtatás hallatszott az iroda másik
végéből, és a kétszárnyú ajtó súlyosan kitárult. Disra felnézett, készen arra, hogy leteremtse az illetőt,
akinek volt bátorsága megzavarni egy zártkörű megbeszélést…
– Excellenciás uram? – rebegte Tierce, gyönyörűen megjátszott, egyáltalán el nem túlzott
meglepetéssel pislogva a Pellaeon által arcátlan módon az ajtó mellé állított két katona láttán. – Ó,
elnézést, uram…
– Semmi baj, Tierce őrnagy – szakította félbe Disra. –, Miről van szó?
– Sürgős üzenete érkezett, excellenciás uram – indult el habozva az íróasztal felé Tierce, Pellaeonra
szegezett tekintettel. – A parancsnoki központból.
– Na hadd lássam! – morogta Disra, türelmetlenül maga elé intve a másikat. Hirtelen rossz előérzete
támadt. Tierce nyugodtan leszólhatott volna a komon is a kutatás eredményével; a hangszóró fókuszát
úgy állította be, hogy rajta kívül senki más ne hallhassa. Az, hogy személyesen jött, valami komoly
problémára utalt.
Tierce odaért az asztalhoz, és átnyújtotta Disrának az adattáblát. Tényleg komoly volt a probléma.

Az ellenséges kémek Han Solóként és Lando Calrissianként, az Új Köztársaság korábbi

tábornokaiként azonosítva. A harmadik, fején cyborg-implantot viselő személy kiléte ismeretlen. A
célszemélyeket a Regisine és a Corlioon sarkán fedezték fel és azonosították, azonban kitörtek a
megfigyelés alól és megszöktek. A Biztonsági Szolgálat jelenleg is keresi őket.

Disra felnézett Tierce-re, egyenesen a testőr kőkemény tekintetébe.

– Nem szeretek ilyen jelentéseket kapni – közölte sötéten. – Mi a fenét művel ez a hadnagy?
– Valami probléma? – szólalt meg Pellaeon. A kérdést Disrához intézte, de a szeme… és a
figyelme… egyértelműen Tierce-re irányult. – Ha esetleg személyesen kíván intézkedni…
Disra ismét a fogát csikorgatta. Igen, nagyon is látni akarta, mi folyik odafent. Pellaeon azonban
nem ajánlotta volna fel, hogy lecsússzon a horgáról, még ideiglenesen sem, hacsak nem forgat valami
ördögi tervet a fejében.
A rátörő felismeréstől el kellett fojtania mosolyát. Hát persze – Pellaeon szerette volna megragadni
a lehetőséget egy kis magánbeszélgetésre Tierce-szel, és így próbálta eltávolítani az útból őt.
És most már az is megvilágosodott előtte, hogy Tierce pontosan a csábító csalétek felvillantása
végett hozta le személyesen az üzenetet.
– Köszönöm, admirális – állt fel Disra. – Azt hiszem, élek a lehetőséggel. Tierce őrnagy, tartsa
szóval az admirálist és társát, amíg vissza nem jövök.
– Én, uram? – nézett a látogatókra ártatlan, elkerekedett szemmel Tierce. – Nos, természetesen,
uram. Ha az admirális nem bánja.
– A legkevésbé sem – felelte Pellaeon halkan. – Örülnék neki.
– Hamarosan itt leszek – ígérte Disra. – Érezzék jól magukat. Mind a ketten.
Harminc másodperc múlva már a parancsnoki központban volt.
– Vader fogára, mi történt? – tudakolta.
– Higgadjon le, excellenciás uram! – villant rá Thrawn tekintete figyelmeztetően. – Csak
ideiglenesen vesztettük el őket.
Disra rámeredt a másikra, és visszanyelte csattanós válaszát. Ha ez a szélhámos tehet erről a
felfordulásról, akkor nagyon meg fogja járni!
– Megkérdezhetném, hogy történhetett ez?
– Solo és Calrissian tapasztalt veteránok – felelte Thrawn nyugodtan. – Az ellenük küldött
biztonsági emberek viszont nem. – Vállat vont, a mozdulat alig látszott a fehér egyenruha alatt. –
Tulajdonképpen nagyon tanulságos is, ahogy rámutattak a Biztonsági Szolgálat kiképzésének bizonyos
hiányosságaira. Amelyeket természetesen orvosolnunk kell majd.
– Biztosra veszem, hogy örömmel fogadják a tanácsait – mérte végig Disra az irányítópultot. A
képernyőn a város térképe látszott, bejelölve a Biztonsági Szolgálat szétszórt erőit. – Nem lenne
okosabb az űrkikötőre összpontosítani a megfigyelést? Valószínűleg megpróbálnak visszajutni a
hajójukra.
– Ebben biztos vagyok – értett egyet Thrawn. – Mindazonáltal ha egy szakasznyi rohamosztagost
találnak az útjukban, egyszerűen más úton fognak elmenekülni a Bastionról.
– Attól tartok, igaza van – ismerte el Disra vonakodva. Ez kétségtelenül Tierce érvelése.
Valószínűleg az őrnagy szavai is; Disra még a jellegzetes hanglejtést is hallani vélte a szélhámos
hangjában. – Megkérdezhetem, hogy akkor mit javasol?
Thrawn a képernyő felé fordította vörösen izzó szemét.
– Egy értelmes áldozat elfogásának első lépése az, hogy úgy gondolkodjunk, mint ő – jelentette ki.
A szavakat ismét mintha egyenesen Tierce szájából vette volna. – Mi volt itt a feladatuk és hogyan
akarták végrehajtani?
– Mit szólna a szabotázshoz? – csikorogta Disra. – Ez elég valószínű küldetésnek hangzik?
– Nem – szögezte le Thrawn határozottan. – Solót és Calrissiant nem bíznák meg szabotázzsal.
Kémkedéssel talán, de szabotázzsal soha.
– Thrawn admirális! – szólalt meg az egyik katona a konzoljánál. – Rábukkantunk a célszemélyek
nyomaira. Egy droid jelentése szerint az elmúlt három napot a Birodalmi Könyvtárban töltötték.
– Nagyszerű – nézett Thrawn Disrára. A fejét alig észrevehetően a helyiség egyik néptelen sarka
felé hajtotta…
– Beszélhetnék önnel, admirális? – értette el Disra a célzást – Négyszemközt, ha lehetséges.
– Természetesen, excellenciás uram – intett Thrawn a sarok felé. – Menjünk oda.
– Hallgasson… kitalálom – suttogta Disra, mikor odaértek. – A caamasi dokumentumot keresik.
– Milyen bámulatos felismerés, excellenciás uram – válaszolta Flim nem túl gúnyosan, enyhén
kilépve a Thrawn-szerepből. – Csak az az érdekes, hogy tudomásom szerint sem Solo, sem Calrissian
nem bír az ehhez szükséges kódtörőismeretekkel.
Disra a homlokát ráncolta. A szemtelenségétől eltekintve a szélhámos mondott valamit.
Határozottan mondott valamit. Disrának sikerült bejutnia az Uralkodó különleges iratai közé, neki
azonban évek álltak a rendelkezésére ehhez, és ha megakadt, bármikor kérhette a szakértők segítségét.
– Akkor az a fejimplantos lesz a kódtörő – vetette fel.
Flim egy kicsit elhúzta a száját.
– Nem, nem hiszem – mondta. – Még nem sikerült egyértelműen megállapítani a
személyazonosságát, de szerintem Lobot az, Calrissian régi igazgatója, még az Endor előtti időkből, a
Bespinről. És amennyire tudom, Lobot sem ért a kód töréshez…
Elhallgatott, a szeme hirtelen résnyire szűkült.
– Mi az? – követelte Disra.
– Hallottam egyszer egy trükkről – válaszolta Flim lassan. – Egy kódtörő trükkről… csak pár éve
találta ki valamelyik csempész. Hogy mi a lényege? Nem, várjon egy percet… gondolkodnom kell.
Egy tucat szívdobbanásnyi időig csak a konzoloknál ülő katonák halk mormogása hallatszott a
helyiségben, amint megosztották egymással a beérkező új információkat. Melyek mind negatívak, vett
egy mély lélegzetet Disra, keményen megzabolázva türelmetlenségét. Kémek mászkálnak szabadon a
városában…
Flim töprengő tekintete hirtelen újra kitisztult.
– Verpinek! – jelentette ki árnyalatnyi diadallal a hangjában. – Ez az! Verpinek.
Egy féllépésnyit ellépett Disra mellől.
– Hadnagy, kezdjenek el egy széles sávú komfrekvencia-pásztázást! – parancsolta egyszerre ismét
Thrawn hangján. – Koncentráljanak a verpin biokom-frekvenciákra!
A hadnagy arca meg sem rezdült.
– Igen, uram! – felelte harsányan, és munkához látott.
– Várjon egy percet! – sziszegte Disra. Majdnem megragadta Flim zubbonyának ujját, csak az
utolsó pillanatban jutott eszébe, hogy talán mégsem kellene. – Verpin biokom frekvenciák?
– Ez egy igazán okos trükk – felelte Flim halkan, hogy csak a moff hallja. – A verpint valahol
biztonságba helyezi az ember, egy futár pedig odamegy a rendszerhez, amibe be akarnak a hatolni, a
fején egy a verpin biokom-frekvenciájára hangolt implanttal. Azzal az adatmennyiséggel, amit az
implant kezelni tud, az egész olyan, mintha telepatikus kapcsolatban állnának. A verpin a futár
szemével lát, és ahogy a saját számítógépén dolgozik, úgy mozognak a másik ujjai a valódi rendszeren.
– Más szóval puszta bábbá változtatja – kavarodott fel Disra gyomra az undortól. Hogy egy idegen
így bánjon egy emberi lénnyel, még ha az az implant miatt nem is tekinthető igazán emberinek… ez az
aljasság már az obszcenitás határát súrolja.
– Nagyjából – értett egyet Flim könnyedén. – Mondom, nagyon okos trükk.
– Ha maga mondja, elhiszem – morogta Disra. Egy az alvilág mocskából származó szélhámosnak
persze biztos csak egy közhely az ilyesmi. – És mi van, ha megszakították a kapcsolatot?
Flim vállat vont, a már korábban is bemutatott thrawni gesztussal. Bár a katonák hallótávolságán
kívül álltak, mégis ügyelt rá, hogy a külsőségekben megmaradjon a szerepénél.
– Akkor nyelünk egy nagyot, és megpróbálkozunk valami mással.
Disra elnézett a képernyő felé.
– És mi lenne, ha megpróbálnánk sugározni ezeken a biokom-frekvenciákon? – vetette fel. – Talán
rávehetnénk a verpint, hogy indítsa be a hajó generátorait, vagy ilyesmi. Azzal biztosan sikerülne
tönkretennünk a hajtóművüket.
– Tudnunk kellene, hogyan kódoljuk át az utasítást verpin nyelvre – válaszolta Flim kétkedően. –
Nem hiszem, hogy elég gyorsan rátalálnánk a megfelelő személyre.
– Egy protokolldroid nem boldogulna a fordítással?
– Speciális modul nélkül nem – ingatta a fejét Flim. – Az alapmodellek általában nem ismerik a
verpin nyelvet. Nincs rá kereslet.
Elgondolkodva végigsimította az alsó ajkát.
– Másfelől viszont, ha a Lobot oldalán még nyitva áll a vevő, és eltaláljuk a megfelelő frekvenciát,
akkor talán érzékelhetjük a visszaverődő rezonanciafrekvenciát. Emiatt már nekünk is támadtak
gondjaink, mikor néhány fejlettebb bolygó véderői ellen harcoltunk. Ha szerencsénk van és elég közel
tudunk juttatni hozzájuk egy vevőt, akkor talán megtalálhatjuk őket.
– Túl sok itt a ha – rándult meg Disra szája.
– Tudom – ismerte be Flim. – De tennünk kell valamit, és pillanatnyilag nincs jobb ötletem. Talán
jobb lenne, ha visszaküldené Tierce-t – biccentett az ajtó felé. – Ez már taktika, és ő a taktikai
szakértőnk.
Egyébként is, Pellaeon már épp elég időt töltött az őrnaggyal.
– Felküldöm – indult el a moff az ajtó irányába. – Tájékoztasson a fejleményekről, admirális!

A turbóliftfülke egy utolsó zökkenéssel megállt.

– Ez az? – mordult fel Zothip hangja.
– Annak kell lennie – felelte Control, miközben az ajtók félresiklottak. – Igen… ez lesz az.
– Szóval merre? – bizonytalankodott egy másik kalóz.
Karoly félrehajtotta a fejét, és fél szemmel bekukucskált a hátsó ajtószárnyak közötti résen. A
kalózok fele már kiszállt a fülkéből, Zothip csípőre tett kézzel állt egy szűk folyosón, a testőrei pedig
előre-hátra nézelődtek a járatban.
– Nem tudom – nézett körül Control is. – Kezdjük arra – mutatott bal felé.
– Oké – bólintott Zothip. – Grinner, kapcsold ki a liftet, nem szeretném, ha valaki utánunk jönne.
– Helyes – csinált valamit Grinner a kapcsolótáblán, amit Karoly nem látott. – Kész.
A kalózok elindultak balra. Karoly ötig számolt magában; majd lábujjaival megtámaszkodva az
ajtókeret peremén beillesztette a mászókarmokat a résbe, és szétfeszítette az ajtószárnyakat.
Belépett a fülkébe, és épp elkezdte visszazárni az ajtót, mikor meghallotta a folyosón közeledő
lépteket.
A kalózok visszafelé tartottak.
Csak az ösztöneinek engedelmeskedhetett, nem volt idő másra. Minden erejét megfeszítve
összetolta a fémlapokat. Már csak pár centiméter hiányzott, mikor megakadtak, azonban szorította az
idő, nem próbálkozhatott tovább. Két gyors ugrással átvágott a fülkén, és igyekezve láthatatlanná válni
meglapult a bal első sarokban.
Épp időben. Mászókampóit még oda sem nyomta teljesen a falhoz, nehogy a csörgésük véletlenül
elárulja, mikor a léptek mellé értek.
– Nem értem, mi olyan nagy ügy abban, hogy nincs egyedül – morogta Zothip, miközben a
mozgásuk által keltett léghullámok beáramlottak az ajtón. – Egyébként is csak két hangot hallottam
odabentről.
– Ami nem jelenti azt, hogy nincsenek többen – felelte Control türelmesen, miközben a csapat
elhaladt a nyitott ajtó mellett, és folytatta útját a folyosón. – Mellesleg, ha illetéktelenek is meglátnak
minket, akkor a megállapodásunknak lőttek.
– Na és? – mordult fel Zothip. A hangja egyre halkult, ahogy távolodtak. – Tán nem azért jöttünk
ide, hogy felrúgjuk a megállapodást és Disrát?
– Legalább beszéljünk vele előbb! – csitította Control. – Talán módosíthatunk a feltételeken.
– Hé, Grinner, te aztán tudod, hogy kell bánni egy kapcsolótáblával! – szólalt meg egy új hang a
csoport végéről. – Nem vetted észre, hogy amikor kikapcsoltad a liftet, kinyitottad a hátsó ajtót?
Karoly visszafojtotta a lélegzetét; Grinner azonban csak egy rövid szitokkal válaszolt, és
rendületlenül folytatta útját. A nő ismét elszámolt ötig; aztán levette és eltette a mászókarmokat,
előhúzta a sugárvetőjét, és a nyomukba eredt.
Alig tett meg néhány lépést a folyosón, mikor az arcába csapó enyhe légáramlat figyelmeztette rá,
hogy valahol elöl kinyitottak egy ajtót. Egy kicsit gyorsított a léptein, és épp idejében kanyarodott el a
járat enyhe íve mellett ahhoz, hogy meglássa a vékony csíkká keskenyedő fénynégyszöget – a kalózok
által bezárt ajtót. Nesztelenül odasietett, és a résre szorította a fülét.
– Szép kis hely! – hallotta az egyik kalóz egyszerre megvető és irigy hangját. – Ezt nézzétek…
ramordi selyem ágynemű, meg minden!
– Talán kapsz tőle egy garnitúrát a priccsedre – morogta Zothip.
– Hol van a… aha, ott!
Neszezés hallatszott, mint amikor egy széket húznak arrébb egy vastag szőnyegen. Karoly
bepillantott a résen, próbálva képet kapni arról, mi folyik odabent. Azonban abból a szögből, ahol állt,
csak egy aprólékosan kidolgozott faliszőnyeg egy kis darabját látta.
– Mit akarsz csinálni? – kérdezte Control.
– Felhívom az irodájában – felelte Zothip. – Akárki van is vele, biztosra veszem, hogy várhat egy
kicsit.

– Sajnálom, admirális – mondta Tierce, miközben ujjaival idegesen dörzsölgette a nadrágja varrását
a combján. – Minden tiszteletem az öné, de tényleg nem tudom, miről beszél. Nem hiszem, hogy
valaha is jártam volna a Yaga Minoron. Ha mégis, akkor az csak a kadétéveim alatt történhetett, mikor
egyik állomásról a másikra vezényeltek. Az azonban kizárt, hogy… mit is mondott; hat hete?
– Körülbelül – fürkészte Tierce arcát Pellaeon. Sokért nem adta volna, ha elég bizonyítéka lenne
ahhoz, hogy elrendeljen egy komplett hazugságvizsgálatot. A fickó folyékonyan hazudott; ebben biztos
volt. De amíg nem tudja egyértelműen azonosítani Tierce-t, mint azt az illetőt, aki behatolt a Yaga
Minor számítógép-rendszerébe, addig semmit sem tehetett.
Vagy amíg Ghent, az Új Köztársaság kódtörője rá nem bukkan valami bizonyítékra. Erről a lapjáról
sejtelme sem lehetett sem Tierce-nek, sem Disrának.
Pellaeon mögött kitárult a kétszárnyú ajtó.
– Bocsánatát kérem a késlekedés miatt, admirális – lépett el Dreyf parancsnok mellett és állt meg az
ivrooy íróasztal mögött Disra. – Leléphet, őrnagy – vetette oda kurtán Tierce-nek.
– Igenis, excellenciás uram – bólintott Tierce feszesen. A tekintetük egy pillanatra találkozott, és
Pellaeon úgy látta, mintha Disra egy mikroszkopikus biccentést küldött volna szárnysegédje felé.
Aztán az őrnagy olyan arcot vágva, mint aki a méltósága maradékát megőrizve próbál elmenekülni egy
falkányi besiioth elől, átvágott az irodán és távozott.
– Remélem, Tierce őrnagy kellemes társaságnak bizonyult – jegyezte meg Disra.
– Nagyon kellemesnek – biztosította Pellaeon a torz arcot fürkészve. Nem is annyira arc, gondolta,
mint inkább egy maszk a mögötte lévő elme elrejtésére.
Pedig ő tudta, mi van abban az elmében. A gond csak az volt, hogy nem tudta bizonyítani. Még
nem. De csak egyszer hibázzon Disra… egyetlenegyszer…
– Nos, hol is tartottunk? – kérdezte a moff lelkesen, hátradőlve székében. A rövid pihenő
határozottan jót tett az önbizalmának. – Ó, igen… azoknál a megalapozatlan rágalmaknál, amiket
rólam terjesztenek. Én azt hiszem, admirális…
Elakadt a hangja, ahogy felcsipogott az asztalán lévő kom. A homlokát ráncolva ismét előredőlt, és
lecsapott kapcsolóra.
– Igen? – vakkantotta. – Mi a?…
Megmerevedett, a szeme egy pillanatra elkerekedett, az álla a centiméter törtrészével lejjebb esett. A
tekintete Pellaeonra villant, majd vissza a kom képernyőjére.
– Igen, dolgom van – morogta. – És nem szeretem, ha így megzavarnak…
Hirtelen elhallgatott. Pellaeon a fülét hegyezte, a hangszórók azonban Disrára voltak fókuszálva,
így az íróasztal másik oldalán semmit sem lehetett hallani.
És ekkor Disra szeme ismét elkerekedett… és Pellaeon valami olyat látott, amilyet eddig még soha.
Amiről álmodni sem merte volna, hogy látni fogja.
Disra moff, a hazudozó, a bűnrészes, a valószínűsíthető áruló elsápadt. Dreyf is észrevette.
– Excellenciás uram? – kérdezte, miközben felállt, és elkezdte megkerülni az íróasztalt.
A döbbenet pillanata elmúlt, és Disra hitetlenkedő arckifejése egy felbőszített rankorénak adta át a
helyét.
– Vissza! – acsargott Dreyfre, felé lendítve a karját, mintha csak valami veszélyes állatot próbálna
elijeszteni. – Jól vagyok! Csak maradjon ott, ahol van!
Dreyf megtorpant, s egy zavart pillantást vetett Pellaeonra.
– Valami baj van, excellenciás uram? – kérdezte az.
– Minden a legnagyobb rendben, admirális – csikorogta Disra. A tekintete, vette észre Pellaeon,
még mindig a kom képernyőjére szegeződött. – Sajnos ismét a bocsánatukat kell kérnem, de van itt
valami, amit azonnal el kell intéznem.
Felállt, és ujjának egy gyilkos döfésével kikapcsolta a komot.
– Azonnal jövök – morogta, miközben szinte futva indult az ajtó felé.
– Semmi gond! – kiáltotta utána Pellaeon. – Miattunk igazán nem kell sietnie!
Az utolsó szavát félbevágta a becsapódó ajtó dörrenése.
– Nos, ez érdekes – jegyezte meg Dreyf előbb az ajtóra, majd Pellaeonra pillantva. – Újabb trükk,
hogy lélegzetvételnyi időt nyerjen?
– Szerintem egyik alkalommal sem színészkedett – ráncolta a homlokát Pellaeon, ahogy
elgondolkodva a moff íróasztalára nézett. A történelem során általában csak gazdag politikusok,
iparbárók és gengszterek engedhették meg maguknak a kultúratenyésztett ivrooy bútorokat. S ezeknek
mindig akadt valami rejtegetnivalójuk… – Nem, valami tényleg történik odakint. Valami fontos.
– Hm – hümmögött Dreyf. – Lemenjek az előcsarnokba körülszimatolni egy kicsit?
– Később, talán – rázta meg a fejét Pellaeon. – Addig viszont úgy tűnik, magunkra hagytak minket.
Méghozzá Disra irodájában. Dreyf megértette a célzást, és felvonta az egyik szemöldökét – Nocsak,
tényleg – helyeselt körülnézve a helyiségben. A tekintete megállapodott az íróasztalon… – Jogi
szempontból persze kicsit kényes a helyzet – emlékeztette felettesét a szeme sarkából az ajtó mellett
álló két őrre sandítva. – Nincs házkutatási parancsunk, és Disrát hivatalosan még semmivel sem
vádolták meg.
– Vállalom a felelősséget – jelentette ki Pellaeon. – Gyerünk, lássuk, mit talál!
– Igenis, uram – mosolyodott el feszülten Dreyf, és megkerülte az íróasztalt. – A legnagyobb
örömmel!

Tierce az ajtó közelében állt, mikor Disra berobbant a parancsnoki központba.

– Rábukkantunk egy visszhangra – súgta oda a hajdani testőr, nem kevés elégedett rosszindulattal a
hangjában. – Amint sikerül háromszögelnünk…
– Zothip itt van! – fojtotta belé a szót Disra. – A lakosztályomban!
– Az meg hogy lehet? – hervadt le Tierce mosolya.
– Honnan a fenéből tudnám? – vágott vissza Disra. – De itt van. Felismertem a bútorokat, mikor
felhívott az irodámban.
Tierce a konzolok felé pillantott, ahol ismét Flim uralta a terepet az egyik hadnagy háta mögött
állva.
– Kezd egyre szebb lenni ez az egész – jegyezte meg sötéten. – Pellaeon meghallott valamit?
– Nem hiszem – rázta meg a fejét Disra. – A talpnyalója… az a Dreyf… az elindult felém, de nem
hinném, hogy bármit is hallott volna.
– Meg kell szabadulnunk Zothiptól! – sziszegte Tierce a fogai között.
– Micsoda ragyogó taktikai elme! – mordult fel Disra. – Esetleg van valami ötlete is, hogyan?
Tudja, nem egyedül jött.
Tierce ismét a konzolok felé pillantott.
 – Most nem mehetek el innen – ingatta a fejét. – Solo és Calrissian könnyen kicsúszhatnak a
kezünkből. Amíg a biztonságiak ténylegesen meg nem pillantják őket…
– Zothipot sem hagyhatjuk szabadon garázdálkodni! – vágott a szavába Disra. – Hát nem érti? A
lakosztályomban van. Azaz szabad előtte az út az irodámig. Ahol Pellaeon admirális vár.
– Egyedül hagyta Pellaeont? – nézett rá szúrósan Tierce.
– Hát persze hogy egyedül hagytam! – csattant fel Disra. – Miért, mit kellett volna tennem…
küldtem volna be hozzá a kinti őröket?
– Nem is lett volna olyan rossz ötlet – vágott vissza Tierce. – Rendben, rendben – emelte fel az
egyik kezét. – Vegyük sorjában a dolgokat! Pellaeon… azt hiszem, ő várhat Solo és Calrissian…
– Megvan a másik biokom-frekvencia visszhang, admirális – jelentette az egyik katona felnézve
Flimre. – A biztonságiak készen állnak az azonnali beavatkozásra, amint egyértelműen megállapítottuk
a helyet.
– Köszönöm – biccentett Thrawn, majd az ajtó mellett folyó társalgás felé fordította izzó tekintetét.
– Folytassák a műveletet! Valami baj van, excellenciás uram?
– Csak egy apró kis probléma, Thrawn admirális – szólalt meg Tierce, mielőtt Disra válaszolhatott
volna. – Mindazonáltal lehetséges, hogy pár percre szükségünk lesz önre.
– Természetesen – felelte Flim könnyedén.
– Mit művel? – sziszegte Disra, miközben a szélhámos elindult feléjük. – Csak nem azt akarja?…
– Az olyan fickókkal, mint ez a Zothip, kétféleképpen lehet elbánni – jelentette ki Tierce fagyos
hangon. – Meg kell ölni, vagy rá kell ijeszteni. – Flim felé biccentett. – Maga szerint van valami, ami
egy főadmirálisnál is jobban megijeszthetné? – kérdezte.
Az odaérő Flim csak az utolsó szavakat hallotta.
– Kit akarunk megijeszteni? – érdeklődött.
– Zothip kapitányt – válaszolta Disra. – A lakosztályomban van.
Flim szeme alig észrevehetően elkerekedett. Ránézett Tiercere.
– Minden rendben lesz – nyugtatta meg a testőr. – Zothipot csak a haszon érdekli, maga pedig
garancia arra, hogy lesz profit Nem fogja megkockáztatni, hogy ártson magának.
– Hacsak nem bosszút állni jött – mutatott rá Flim feszengve.
– Ugye, nem felejtette el, mit művelt vele Pellaeon a Pesitiinnél?
– Ő viszont el fogja felejteni, amint meglátja magát – vágta rá Tierce türelmetlenül. – Én
mindenesetre ott leszek magával. Akárkiket hozott is magával, el tudok bánni velük. Semmi baja nem
történhet.
– És mi lesz Solóval? – makacskodott Flim, visszanézve a konzolok felé. – Mi van, ha megint
kicsúszik a biztonságiak markából?
– Mégis, hogyan? – vágott vissza Tierce. – Megvan a két visszhang… tudjuk, a város melyik részén
vannak. Mire visszajövünk, megbilincselve vezetik elénk őket. Most pedig menjünk!
Flim elfintorodott, de bólintott.
– Folytassák a műveletet, hadnagy! – adta ki a parancsot félig hátrafordulva. Hűvös Thrawn-
hangjában nyoma sem volt az idegességnek. – Pár perc múlva visszajövök.
Tierce az ajtó felé intett, és a hármas kilépett a folyosóra.
– Nem tudom – morogta Flim éppen csak olyan hangosan, hogy Disra ki tudta venni a szavait. –
Nem tetszik nekem ez az egész.

Az első figyelmeztetés Lobot hirtelen, alig látható összerándulása volt.

– Mi az? – meredt Lando a férfira.
– Mi mi? – kérdezte Han Lobot másik oldaláról.
– Mintha megtorpant volna – válaszolta Lando, miközben felemelte az implant álcájául szolgáló
puha karimájú kalapot, és egy pillantást vetett a műszer jelzőfényeire. Legutóbb nem ugyanezt a
mintázatot látta.
– Talán csak megbotlott – türelmetlenkedett Han, körülnézve a tömegben. – Gyerünk, mozgásban
kell maradnunk!
– Várj egy percet – makacskodott Lando, vizsgálódását kiterjesztve a Lobot arcára hirtelen kiülő,
töprengő kifejezésre is. Sokkal jobban ismerte régi munkatársát, mint Han, és tudta, hogy mind a
rándulás, mind a különös tekintet arra utal, hogy valami furcsa dolog történik. Őrültség lett volna nem
tudomást venni erről.
– Lando…
– Csak egy perc! – fojtotta belé a szót Lando. Lobot váratlanul ismét megrándult, s a jelzőfények
mintázata megváltozott. Egy pillanatra stabilizálódott az új elrendeződés, aztán visszaváltott az
előzőre…
És Lando görcsbe ránduló gyomorral egyszerre rájött, mi történik.
– A kom visszhangját keresik – közölte Hannal. – Verpin biokom-frekvenciákon.
– Borzalom! – szűrte a fogai közt Han, megmarkolva Lobot karját. A kalap karimája alatt benézett
az implantra. – Megtalálták már a megfelelő frekvenciát?
– Nem hinném – nézett körül Lando valami ötlet után kutatva.
Gyalogosan még mindig jó félórányira lehettek az űrkikötőtől. Egy terepsiklóval gyorsabban
odaérhetnének, de ahhoz vagy lopniuk, vagy bérelniük kellene egyet. Márpedig mind a kettőnek
megvan a maga kockázata.
A tekintete megakadt egy nagy, csillogó feliraton az egyik üzlet fölött. Több száz droid, a legjobb
áron a Birodalomban, hatalmas engedmény csak ma…
– Gyertek! – fogta meg Lobot másik karját, és elindult a droidüzlet felé. – Oda. Van egy ötletem.
Sikerült beérniük, mielőtt az utánuk kutató birodalmiak ismét eltalálták volna a megfelelő
frekvenciát.
– És most? – morogta Han, végigmérve a leértékelt áruk körül nyüzsgő tömeget.
– Arra – indult el Lando az asztromechanikai droidok részlege felé. – Szükségünk lesz egy tucatnyi
R2 vagy R8 modellre.
– Semmi gond – biztosította Han, miközben a nyakát nyújtogatva próbált elnézni a vásárlók
forgataga fölött. – Legalább húszat látok. Remélem, nem ment ki a fejedből, hogy mennyi pénzünk
van.
– Nem fogjuk megvenni őket – felelte Lando. – Csak beszélünk velük.
Átverekedték magukat a tömegen, és beléptek az asztromechanikai droidok részlegébe, ahol – nem
túl meglepő módon – sokkal kevesebben lézengtek, mint a háztartási és szakácsdroidok körül.
– Jó napot, tiszteletreméltó polgárok! – lépett eléjük egy ezüstszínű protokolldroid. – C-5MO
vagyok, az ember-kiborg kapcsolatok szakértője. Segíthetek esetleg a választásban?
– Igen, köszönjük – biccentett Lando. – Olyan droidokat keresünk, amelyek képesek nagy
hatótávolságú kom-interfészként szolgálni néhány különleges frekvencián.
– Értem, uram – intett a droid félig elfordulva a mögötte sorakozó, lekerített végű hengeres testek
felé. – Javasolhatom esetleg az R2 vagy R8 szériát? Mind a kettő teljes sávszélességű kom-egységgel
rendelkezik… és alapkiépítésben!
– Jól hangzik – lépett Lando az R8-ok elé. – Lefuttathatnék rajtuk egy kis tesztet?
– Természetesen, uram – felelte a protokolldroid. – Amilyet csak akar.
– Köszönöm. – Lando odaintett az első R8-nak. – Te… ott elöl… szeretném, ha egy multitonális
jelsort sugároznál a következő frekvencián. – Eldarálta a számsort. – Te pedig – lépett a következőhöz
– egy másik jelsort egy másik hullámhosszon. – Ennek is megadta a számokat.
– Egy pillanat, uram! – szólt közbe a protokolldroid aggodalmas hangon. – Attól tartok, külön
engedély nélkül nem sugározhat bármilyen jelsort a város közepén…
Az egyik R8 kurtán felcsipogott.
– Ah! – hökkent meg a protokolldroid. – Biztos vagy benne, hogy egyik frekvenciát sem
használják? Senki?
Az R8 megerősítően csicsergett.
– Értem – mondta C-5MO. – Elnézést, uram. Kérem, folytassa a tesztet!
Lando végigment a soron, és mindegyik droidnak megadott egy verpin biokom-frekvenciát, hogy
azon sugározzon.
– Rendben van! – dörzsölte össze a tenyerét, mikor végzett. – Most visszamegyek a siklómhoz, és
megnézem, jól tartják-e a hullámhosszukat.
– Itt akarja hagyni őket, így? – kérdezte a droid ismét aggodalmas hangon. – De uram…
– Ugye, nem gondolod komolyan, hogy megveszünk egy ekkora tételt alapos tesztelés nélkül? –
fojtotta belé a szót Han. – Ne aggódj… az egyik emberünk itt marad – mutatott egy sötétzöld köpenyes
alakra, aki elmélyülten tanulmányozta a háztartási droidokat.
 – Itt fog várni minket – tette hozzá Lando. – Jut eszembe, ha húszat vagy többet rendelünk, akkor
ugye elfogadtok vállalati hitelkártyát?
– Természetesen, uram – válaszolta C-5MO láthatólag sokkal vidámabban. – Csak fel kell
mutatniuk a meghatalmazásukat rendeléskor.
– Helyes – bólintott Lando. Felvont szemöldökkel jelt adott Hannak. A másik elértette a célzást, és a
legközelebbi kijárat felé kezdte terelni Lobotot. – Pár perc múlva jövünk.
Két perccel később ismét az utcán voltak.
– Jó ötlet volt azt mondani, hogy valakit itt hagyunk – jegyezte meg Lando. – Ezzel is nyerünk
néhány percet, mielőtt elkezdenek kellemetlen kérdéseket feltenni maguknak.
– Remélem, minél később szólítják meg azt a fickót – morogta Han. – Szóval, mi a terv? Egyenesen
vissza a hajóhoz?
– Úgy valahogy – felelte Lando. – Hacsak nincs valami jobb ötleted.
– Nem is tudom – dörzsölte meg az állat Han. – A droidok most megakadályozzák a visszhangok
figyelését, legalábbis egy ideig. A birodalmiak azonban tudták, melyik részén vagyunk a városnak. Ha
fel tudnánk pattanni egy teherszállítóra, akkor az körbevinne minket az űrkikötőn, a hátsó bejárathoz.
– Már ha nem kapnak el! – figyelmeztette Lando. – Errefelé nem nézik túl jó szemmel a
teherszállítókon potyázókat.
– Megéri a kockázatot – vélte Han, egyértelművé téve, hogy ő már döntött. – Gyerünk… erre a
legközelebb.

22. FEJEZET

A beszélgetés – legalábbis az a fele, amelyet Karoly a félig bezárt ajtón keresztül hallott – rövid
volt, éles és kínos.
És nagyon sok mindent megvilágított. A cavrilhu kalózok a Birodalom szolgálatában?
Ez bizonyos szempontból nem is számított világrengető felfedezésnek, különösen Solo és Calrissian
kihallgatott beszélgetése után. A birodalmiak végül is évek óta együttműködtek a színfalak mögött a
galaxis söpredékével, kezdve annak az átkozott gyilkosnak, Palpatine-nak a Xizor herceggel való
kapcsolatával. Most pedig, hogy a hatalmas, galaxist átölelő Birodalom egy tucatnyi szektorra
zsugorodott, még több okuk lehetett rá, hogy felbéreljenek valakit a piszkos munkák elvégzésére.
Más szempontból viszont tényleg az újdonság erejével hatott rá a felfedezés. Zothip nem úgy
beszélt Disrával, mint egy bérenc a kenyéradójával, hanem mint egyenlő fél. Mi több, a kalózvezér
hanghordozásából és szitokáradatából ítélve, mint egy nagyon dühös egyenlő fél. S ami még
érdekesebbé tette a dolgot, Zothip burkolt fenyegetései, hogy nyilvánosságra hozza a kapcsolatukat,
arra látszottak utalni, hogy megállapodásukat nemcsak hogy nem hagyta jóvá a birodalmi vezetés, de
még csak nem is tudott róla.
Karoly eredetileg azzal az elképzeléssel eredt Zothip nyomába, hogy bosszút áll, amiért a kalózok
három évvel korábban részt vettek a lorardi mészárlásban. Most viszont valami sokkal-sokkal
érdekesebbe botlott.
– Gondolod, hogy idejön? – zavarta meg az egyik kalóz hangja Karolyt a töprengésben.
– Hát persze hogy idejön! – mordult fel Zothip. – Azt hiszed, szeretné, ha világgá kürtölném a
kapcsolatunkat a Bastion összes komfrekvenciáján?
– Nem egyedül fog jönni! – figyelmeztette Control hangja. – Vele lesznek a testőrei is.
– De nem sok – felelte Zothip. – Nem sok emberben bízik az a féreg.
– Akkor sem lenne rossz ötlet egy rejtett hátvéd – vélte Control, és Karoly kihallotta a hangjából a
sürgetést. – Csak a biztonság kedvéért.
– Jó, rendben van – adta be a derekát Zothip kelletlenül. – Crans, Portin… menjetek vissza a
folyosóra! Ha füttyentek, gyertek elő, és rajtunk kívül mindenkit öljetek meg!
A parancsot nyugtázó két mordulást közeledő léptek zaja követte. Karoly sokkal halkabban
mozogva visszahúzódott a folyosó enyhe íve mögé. A halvány fény felerősödött, ahogy a kalózok
kitárták az ajtót, majd ismét elhalványult, ahogy félig bezárták.
És Karolynak most döntenie kellett. Itt, négy méterrel a két kalóz mögött nem fogja úgy hallani
Zothip és Disra tárgyalását, ahogy szerette volna. Mi több, az a gondolat sem volt az ínyére, hogy akár
még egy birodalmi moffal is olyan férgek végezzenek, mint a cavrilhu kalózok.
 Feszülten elmosolyodott a sötétben a helyzet iróniáján. Shada pontosan ugyanez ellen tiltakozott öt
héttel korábban, azon a szélfutta borcorashi tetőn, s emiatt került ide Karoly.
A mély filozófiai bölcselkedések azonban várhatnak még egy napot. Addig is, a cavrilhu kalózok
halálos adóssággal tartoztak a Mistrylnek… és az első részlet itt és most fog behajtásra kerülni. Karoly
eltette a sugárvetőjét, előhúzott két karcsú tőrt, és nesztelenül elindult.
Crans és Portin, akik egymás mellett kuporogtak a résnyire nyitott ajtó mellett, és suttogva,
kuncogva várták a mészárlás kezdetét jelző füttyszót, meg sem hallották, hogy közeledik.
Mindössze egy percbe tellett halkan pár méterrel hátrébb vonszolni a holttesteket a folyosón, hogy
ne legyenek láb alatt. Karoly ezután visszament az ajtóhoz, leguggolt, és egyik pengéje hegyét
megtámasztotta a szoba vastag szőnyegén.
A fémen tükröződő kép kicsi volt és elég torz, Karoly azonban már ezerszer csinált ilyesmit, és
tudta, hogyan igazodjon ki rajta. Ahogy arra számított, Zothip és három embere mind a jobb felől lévő,
gazdagon díszített ajtó felé fordult. A vezér dölyfösen pöffeszkedett a moff íróasztala előtt, a többiek
pedig a falnak vagy a bútoroknak támaszkodtak, szétszóródva a helyiségben. Mindannyian a
sugárvetőik agyát babrálták, vagy a fegyverforgató kezüket dörzsölgették; mindegyik tisztán beleesett
Karoly lővonalába, és mindegyik szilárdan hitte, hogy készen áll a csapda.
Karoly épp végigvette a szóba jöhető támadási terveket, ha esetleg úgy alakulnának az események,
amikor a díszes ajtó zárja halkan kattant egyet. A kalózok fojtott beszélgetését azonnal elvágták. Az
ajtó kitárult, és két férfi lépett be rajta.
A jobb oldali Disra moff volt; ez egyértelműen látszott a korából, hivatali köpenyéből és gőgös
fensőbbségéből, amellyel beviharzott a helyiségbe. A másik, a jobbján, birodalmi egyenruhában…
Karoly lélegzete egy pillanatra elakadt, tarkóján kellemetlen borzongás futott végig. A másik férfi
egy harcos volt.
Nem katona: harcos. Látszott a testtartásán, a járásán, a kézmozdulatain, az elé táruló helyzetet
felmérő tekintetén.
Control figyelmeztette vezérét, hogy Disra magával fogja hozni a testőreit. Karoly agyán átfutott a
gondolat, hogy a kalózok vajon felismerték a harcost az egyenruha alatt.
Maga Zothip nyilvánvalóan nem.
– Hát nem szakadtak meg a nagy rohanásban! – mordult fel, miközben a harcos bezárta az ajtót. –
Ki ez a lakáj?
– Kifelé a székemből! – mordult vissza Disra, elengedve a füle mellett a kérdést, és dühösen
odaintve az elterpeszkedő kalóznak.
– Most én beszélek, Disra! – förmedt rá Zothip meg sem moccanva. – Várj csak… téged ismerlek –
tette hozzá a harcosra mutatva. – Igen… te vagy az a taknyos, aki elvette tőlem a tanácsadóimat. Te
rohadt, rarkrágó szemét!
Karoly összerezzent; arra számított, hogy a harcos azonnal halállal torolja meg a sértést. Azt
azonban nem lehetett ilyen könnyen provokálni.
– Így van – felelte jéghideg hangon. – Tierce őrnagy vagyok. És ahogy azt már akkor is
elmagyaráztam, a Birodalomnak nagyobb szüksége van a szolgálataikra.
– Úgyhogy csak fogtad magad és elvitted őket, mi? – vágott vissza Zothip elkomoruló hangon. –
Nos, lehet, hogy ti, birodalmi szarlapátolók így intézitek a dolgaitokat. De mifelénk nem ez a szokás.
Mi tartjuk a szavunkat. – Ismét rámutatott az őrnagyra. – Különben könnyen a megbánással töltheted
az életed utolsó perceit!
– Azt hittem, maguknál berezelni sem szokás – szólt közbe Disra megvetően. – Ennyire
megijesztette Pellaeon?
– Hagyjuk most Pellaeont! – vakkantotta Zothip. – Vele majd később számolok. Most maga van a
fazékban! Kezdjük azzal, hogy kárpótol a csatacirkálómért és a nyolcszáz emberemért.
– Láthatja, excellenciás uram, tényleg berezelt – állapította még Tierce. – Túl nagy lett a tét az
ízlésének, és most ki akar szállni.
– Szavak! – horkant fel Zothip. – Magával mindig ez van, Disra. Szavak és ígéretek, és a végén mi
csinálunk mindent, és mi halunk meg. De ennek vége! Húszmillió elég is lesz…
– Tegyük fel, hogy most szavaknál többel is elő tudunk állni – vágott a szavába Tierce, hangjában
kihívó éllel. – Tegyük fel, hogy be tudjuk bizonyítani, hogy a Birodalom napja újból felemelkedőben
van, és ez alkalommal senki sem állíthat meg minket. Akkor is ki akar szállni?
 Zothip felnevetett, ám a nevetésben nyoma sem volt vidámságnak.
– Bizonyíték, mi? Ha azt hiszed, hogy tudsz olyat mutatni, ami…
Elakadt a szava, ahogy Disra és Tierce mögött feltárult az ajtó. Az egyik kalóz félig előhúzta
sugárvetőjét…
– Jó napot, Zothip kapitány – szólalt meg a fehér egyenruhás alak hűvösen, miközben belépett a
szobába. – Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Thrawn főadmirális vagyok.

Dreyf parancsnoknak alig egy percébe került megtalálni az ivrooy íróasztallapja alatti rejtett fiókot.
Még két perc, és néhány meglehetősen illegális szerszám segítségével már ki is nyitotta.
Nyolc adatkártyára bukkantak benne. Három, legalábbis a címkéjük szerint, a hivatalos kormányzati
jelentéseket tartalmazta: kettőt az Ubiqtorate-bázisról, egyet a flotta hírszerzésétől.
A másik öt azonban…
– Másolja le őket! – parancsolta Pellaeon, ahogy Dreyf becsúsztatta az egyik névtelen kártyát az
adattáblájába. – Mindet, még a hivatalosakat is. Majd meglátjuk, mit tud kezdeni velük a Chimaera
kódfejtő részlege.
– Engedelmével hadd próbáljak ki előbb valamit, uram – vett elő egy adatkártyát a zsebéből Dreyf,
és becsúsztatta az adattábla másik nyílásába. – Miközben Lord Graemon ügyleteit göngyölítettem fel,
az ölembe hullott a kód, amit a Bastionnal való kapcsolattartás közben használtak. Lássuk csak, elég
magabiztos vagy óvatlan volt-e Disra, hogy ugyanazt használja itt is… Lám, lám! Úgy tűnik, a mi
okos kis moffunk elveszített egy fogadást. Tessék, admirális – mosolyodott el feszülten. – Itt van
minden.
Pellaeon odalépett mellé, és átnézett a válla fölött. Igen, valóban ott volt minden: nevek, dátumok,
összegek, a különböző tranzakciók részletei. Minden.
– Képes lesz kapcsolatba hozni ezt Graemon ügyleteivel? – kérdezte.
– Könnyűszerrel – biztosította Dreyf, még mindig a fájlok között tallózva. – Disra még a dátumokat
is feltüntette. Mindössze annyit kell tennem…
– Várjon! – vágott a szavába Pellaeon, megragadva a másik karját. Megakadt a szeme egy elsuhanó
néven. – Menjen vissza egypár sort! Még egyet! Még egyet!
És akkor ismét meglátta. A nevet, a jelenlegi tartózkodási helyet, a bebörtönzési parancsot…
– Meizh Vermel ezredes – ráncolta a homlokát Dreyf. – Ő nem az egyik szárnysegédje, admirális?
– De, valóban az – helyeselt Pellaeon. Az adatkártyák megtalálása feletti elégedettsége hirtelen
sötét, jeges dühvé változott. – Eltűnt egy különleges küldetés során.
– Nahát, nahát – komorult el Dreyf hangja is. – Szóval Disra most már emberrablással is
foglalkozik?
– Csak különleges alkalmakkor – meredt Pellaeon a rejtett fiókra. Dreyf hatékonyan feszítette fel a
zárat, de az okozott károkat még így sem lehetett eltüntetni. Amint Disra kinyitja a fiókot, tudni fogja,
hogy valaki hozzányúlt.
Pellaeon döntésre jutott.
– Hagyja a másolást – szedte össze a kártyákat. – Az eredetieket visszük el.
– Uram? – pislogott Dreyf. – De hát…
– És most elmegyünk – tette hozzá Pellaeon az ajtó mellett álló őrökre nézve. – Jelezzenek a
Chimaerának! – parancsolta. – Ardiff kapitány készüljön fel az indulásra. Aztán hívják Marshian
hadnagyot a siklónál, és mondják meg neki, hogy úton vagyunk!
– Igenis, uram! – vette elő az egyik katona a komlinkjét.
– És mi lesz Disrával? – kérdezte Dreyf. – Vele még nem végeztünk.
– Disra várhat – felelte Pellaeon komoran. – Pillanatnyilag az a legfőbb gondom, hogy
kiszabadítsam Vermelt, mielőtt a moff végezne vele.
– Személyesen akar érte menni?
– Igen – csúsztatta a helyére a fiókot Pellaeon. – Attól függően, hogy Disra milyen paranccsal
vetette börtönbe, szükség lehet a főparancsnoki hatáskörömre, hogy kiszabadítsam. Mellesleg, a
Chimaera legénységén kívül senkiben sem bízom meg… bárki Disra zsebében lehet.
– Vagy a Thrawnéban? – suttogta Dreyf.
– Ha Thrawn valóban él – fintorodott el Pellaeon. – Akárhogy is, nekem kell mennem.
– Kifuthatunk az időből – figyelmeztette Dreyf, megszaporázva lépteit, hogy utolérje a már az ajtó
felé siető Pellaeont. – A Rimcee-állomás jó néhány napi repülésre van innen. Disra biztosan hamarabb
észre fogja venni az adatkártyák eltűnését.
– Ne aggódjon, nekem is van még néhány trükköm! – felelte Pellaeon. – Katona?
– Marshian hadnagy jelenti, hogy a sikló felszállásra kész, uram – jelentette az. – Ardiff kapitány és
a Chimaera ugyancsak.
– Helyes – intette az őröket a nyitott ajtó felé az admirális. – Akkor ne várassuk őket!

A szobában néhány másodpercre tökéletes csend támadt. Egy barlang, egy erdő vagy egy kripta
csendje. Disra hagyta elnyúlni a feszültséget, alaposan kiélvezte a Zothip arcára kiülő döbbent
hitetlenkedést. Épp ideje volt, hogy a pimasz, szarevő kalóz belerohanjon valamibe, amit az orra és a
nagyképűsége nem bír ki.
Szívesen elnézte volna még egy darabig a látványt. A szélhámos azonban, ki tudja, milyen
megfontolásból, megtörte a csendet.
– Úgy látom, meglepi a jelenlétem – jegyezte meg ugyanolyan tökéletes Thrawn-hangon, mint
amilyen tökéletes a csend volt. – Ebből csak arra tudok következtetni, hogy nem figyelt a Coruscantról
érkező hírekre.
Zothip szája egy pár másodpercig csak némán tátogott, s a mozgást groteszk módon kihangsúlyozta
a bozontos szakáll. Aztán megtalálta végre a hangját.
– Nem, hallottam róla, hogy visszatért – nyögte ki akadozva. A hangja mintha bátorságot öntött
volna belé. – Csak éppen nem hittem el, ez minden – húzta ki magát.
– Miért nem?
Zothip tekintete az egyik emberére villant, mintha meg akarta volna nyugtatni, hogy még mindig
ura a helyzetnek.
– Mert azt hittem, hogy nincs az a hülye, aki visszatér ebbe a Birodalomnak csúfolt pöcegödörbe,
ha már egyszer sikerült kimásznia belőle – közölte hirtelen ismét támadóvá vált hangon.
A Thrawn másik oldalán álló Tierce összerezzent. Az admirális azonban egyszerűen csak
elmosolyodott.
– Nem rossz – állapította meg. – Egy kicsit lassú, de egyébként nem rossz.
– Miről beszél? – vonta össze a szemöldökét Zothip értetlenül.
– A Birodalom napja újra felemelkedőben van – lépett el Thrawn Disra előtt, miközben végigmérte
a három kalózt. – És bár a legkevésbé sem szorulunk szövetségesekre, az sincs ellenünkre, ha a mi
oldalunkon tudhatunk néhányat.
Az egyik kalóz, aki Zothip mögött, kicsit a jobb oldali fal felé húzódva állt, kifinomultan
felhorkant.
– Ezek szerint annak tart minket? – tudakolta karját keresztbe fonva mellkasa előtt. –
Szövetségeseknek?
– Controlnak igaza van – helyeselt Zothip, hüvelykujjával a másikra bökve. – Maguk adják a
parancsokat, maguk fölözik le a hasznot, de mi végezzük a piszkos munkát. Miféle szövetséges az
ilyen?
– Olyan, aki a legmerészebb álmait is meghazudtoló magasságokba emelkedhet – közölte Thrawn
hidegen. – Aki olyan pozícióra, hatalomra és gazdagságra tehet szert, hogy egész rendszereket adhat-
vehet.
– És mikor válna valóra mindez? – szólt közbe Control. A fickó, vette észre Disra feszengve, lassan
a fal felé araszolt, el Zothiptól. Mintha nem akart volna a vezére közelében lenni, ha történne valami…
Tierce is felfigyelt rá. Disra a szeme sarkából látta, hogy a testőr tesz egy nesztelen lépést
ugyanabba az irányba, megtartva az őt Controltól elválasztó távolságot, s ennek eredményeképpen
közelebb kerülve a Zothip balján a falnak támaszkodó kalózhoz.
Azaz csak a Zothip jobbján álló kalóz maradt az őrnagy közvetlen támadási távolságán kívül. Disra
lopva vetett egy pillantást arra, remélve, hogy Tierce nem feledkezett meg róla sem.
– Hamarosan – biztosította Controlt Thrawn. – A legtöbb bábu már elfoglalta a helyét. S amelyek
még nem, azok is hamarosan el fogják.
– Bábuk lennének a többi szövetségesei? – vetette fel Control.
– Hát annak tart minket? Bábuknak egy játszmában?
– Én nem vagyok senkinek a bábuja! – mordult fel Zothip, mielőtt Thrawn válaszolhatott volna. –
Mi a cavrilhu kalózok vagyunk! Senki más játékát nem játsszuk, csak a sajátunkat!
Szavait a komegység csipogása szakította félbe.
– Hívást vár valakitől? – kérdezte gúnyosan.
Disra elengedte a füle mellett a megjegyzést, előrelépett, bekapcsolta a komot, és maga felé
fordította a képernyőt.
– Igen? – A hadnagy volt az, a parancsnoki szobából… és az arckifejezéséből ítélve nem túl jó
hírekkel.
– Problémába ütköztünk, excellenciás uram – jelentette feszülten. – Úgy tűnik, a kémek kicsúsztak
a hálónkból.
Disra lenyelt egy káromkodást.
– Hogyan?
– Bementek egy üzletbe, és az ottani droidokkal leárnyékolták a verpin biokom-frekvenciákat –
felelte a hadnagy utálkozva. – Mire megtaláltuk az üzletet, és leállítottuk az adást, kikerültek az
érzékelőink hatósugarából. Thrawn főadmirális ott van önnel, uram?
– Igen – válaszolta Thrawn Disra mellé lépve. – Hamarosan felmegyek. Addig szórják szét az
érzékelőket az utolsó ismert pozíciójuk körül, hálószerűen, hátha megint rájuk bukkannak.
– Igenis, uram – bólintott a hadnagy.
Disra kikapcsolta a képernyőt, és egy gyors pillantást vetett Tierce-re. Soha, soha nem lett volna
szabad hagynia rábeszélni magát, hogy lejöjjenek Zothiphoz, miközben Solo és Calrissian szabadon
mászkál.
– Jobb lenne, ha visszamennénk – nézett Thrawnra.
– Micsoda, minket meg csak úgy itt hagynak? – kérdezte Control. Újabb lépésnyit hátrált Zothiptól,
a karjait még mindig összefonva tartva.
– Ne bolondozzon már! – csattant fel Disra. Hirtelen nagyon elege lett Zothipból és a kalózaiból. –
Nem akarnak a győztes oldalon állni? Rendben… vannak elegen, akik akarnak. Tierce őrnagy, hívja az
őrséget, kísértesse ki a látogatóinkat!
– Ott marad, ahol van! – mennydörögte Zothip, felpattanva a székből, és sugárvetője agyára ejtve
kezét. – Majd elmegyünk, ha megkaptam a húszmilliómat. Ide vele, különben…
– Különben mi lesz? – követelte Disra. – Maga hálátlan, mocskos…
– Ebből elég! – horkant fel Zothip. Két ujját a szájához emelve éleset füttyentett. A két kalóz a két
oldalán a fegyveréhez kapott…
Tierce pedig mozgásba lendült.
A testőrhöz legközelebb álló kalóznak arra sem maradt ideje, hogy előhúzza a sugárvetőjét. Egy
rövid ütés… a karok elmosódott csapkodása… tompa csontreccsenés… és a kalóz üres zsákként
rogyott a padlóra. A Zothip jobbján álló társa rémülten elkáromkodta magát; de mire Disra arra
fordította a fejét, Tierce felől valami suhogó hang hallatszott, és hirtelen egy tőr nyele állt ki a fickó
mellkasából.
Egy másik pedig a nyakából.
Disrának elakadt a lélegzete, tekintete a kalózról a titkos ajtóban feltűnő magas, karcsú nőre villant.
A nő keze megrebbent, valamin megcsillant a lámpák fénye…
És Zothip egy fájdalmas nyögés kíséretében előretántorodott, egyenesen bele Tierce pusztító erejű,
a gyomrára irányozott rúgásába. Újabb elkínzott nyögés, ahogy a rúgás becsapódott, s a kalózvezér a
levegőben megpördülve, hatalmas csattanás kíséretében, arccal előre rázuhant az íróasztalra.
Sugárvetője kicsúszott hirtelen elernyedt kezéből, és a padlóra esett.
Disra pedig azon vette észre magát, hogy meredten bámulja a Zothip hátából kiálló tőr nyelét.
Nyilvánvalóan a nő ajándékát.
Felnézett és látta, hogy az ismeretlen a három birodalmiról tudomást sem véve odalép az asztalhoz.
Megragadta Zothip szakállát, és maga felé fordította homályos tekintetét.
– Ezt a lorardiakért kaptad – közölte halk, ám keserű hangon.
Zothip szája megrebbent, de nem jött ki hang rajta. A homályos tekintet még jobban
elhomályosodott, a szemhéjak lecsukódtak, s ahogy a nő elengedte a szakállát, a teste még egyet
rándult, majd végleg mozdulatlanná vált.
Ismét néma csend ereszkedett a szobára. És ismét Thrawn volt az, aki megtörte.
– Szép munka – biccentett elismerően. – Köszönjük a segítségét.
 – Nem mintha szükségem lett volna rá! – szúrta közbe Tierce csípősen. Disra rápillantott, és
meglepetten látta, hogy a testőr valahonnan előkerített egy apró sugárvetőt, és most a nőre fogja. – Ki
maga?
A nő felnézett Zothip holttestéről, és sötét, kissé megvető tekintettel végigmérte Tierce-t.
– Úgy látom, nem minden embere olyan hálás, mint ön, Thrawn admirális – jegyezte meg,
elengedve a füle mellett a testőr kérdését.
– Meg kell bocsátania Tierce őrnagynak – csitította Thrawn. – Elsősorban az én biztonságom
aggasztja, s nagyon komolyan veszi ezt a feladatot. Azonban nem ismeri önt úgy, mint én. Elteheti a
fegyvert, őrnagy – intett Tierce sugárvetője felé. – A Mistryl árnygárdisták nem ölnek szórakozásból
vagy ok nélkül.
Disrát hirtelen hideg veríték lepte el. Egy Mistryl árnygárdista? Itt, a palotájában?
A nő szaporán pislogott, láthatóan megdöbbentette, hogy Thrawn felismerte kilétét.
– Honnan tudja, ki vagyok? – kérdezte összeszűkülő szemmel.
– Ugyan már – feddte meg Thrawn szelíden, miközben bágyadtan körbemutatott a holttesteken. – A
harci képességeiből adott ízelítő után mi más lehetne, mint egy Mistryl? És persze említette a
lorardiakat – tette hozzá elhalkuló hangon. – Részvétem.
– Köszönöm – hajtotta meg a fejét vonakodva a nő. – Nem hittem volna, hogy bárki is tudja, vagy
bárkit is érdekel, mi történt velük.
– Az információ a munkám része – felelte Thrawn.
– Gondoltam. Ezzel mit akar kezdeni? – bökött az állával a nő balra.
– Még nem tudom – vont vállat Thrawn. – Mondja, Control: mihez kezdjünk magával?
Disra végre levette a szemét a nőről, ahogy hirtelen és elkésve rádöbbent, hogy az utolsó kalóz
elkerülte a figyelmét.
És jó okkal. Control teljesen mozdulatlanul állt ugyanazon a helyen, ahol a küzdelem kezdetekor,
üres kezeit maga elé tartva, sugárvetőjével a tokjában. Az arcán azonban mégsem félelem vagy düh
tükröződött, hanem hideg számítás.
– Gratulálok, admirális – biccentett Thrawn, majd Tierce felé.
– És önnek is, őrnagy. Rejtett falifülkékben lapuló rohamosztagosokra számítottam. Az önök
megoldása sokkal finomabb, ám ugyanolyan hatékony volt.
Fejét a nő felé fordította.
– Az ön megjelenése viszont teljesen váratlanul ért. Feltételezem, mögöttünk osont be. Sokért nem
adnám, ha tudhatnám, hogyan.
– A Mistryl csak egy dolgot ajánlhat fel a cavrilhu kalózoknak: a halált! – vágott vissza hidegen
Karoly. – Mondj egy okot, hogy miért ne veled kezdjem!
Control vállat vont; Disra azonban látta, hogy korántsem olyan nyugodt, mint amilyennek látszani
igyekszik.
– Mert már megbosszulta a Lorardnál elesett Mistryleket – mondta. – Zothip erőltette annak idején
a dolgot. Mi pedig semmit sem tehetünk ellene.
A szeme visszarebbent Disrára.
– Mint ahogy önön és Pellaeon admirálison is ő akart bosszút állni a Pesitiin melletti fiaskó miatt,
excellenciás uram – tette hozzá. – Javasolnám, hogy egyszer és mindenkorra felejtsük el ezeket a
kellemetlenségeket.
Tierce morgott valamit az orra alatt.
– Ez aztán a bátor fickó, nem?
– Elsiklik a lényeg fölött, őrnagy – szólalt meg Disra, rámosolyogva Controlra. Hirtelen összeállt a
kép. – Control nem a bőrét próbálja menteni. Ő tervelte ki ezt az egész leszámolást az elejétől fogva.
– Hogy érti ezt? – ráncolta a homlokát a Mistryl.
– Úgy döntött, hogy elege van a másodhegedűs szerepéből – magyarázta Disra feszülten figyelve
Controlt. A másik ajkain felbukkanó halovány, sokat tudó mosoly volt az egyetlen bizonyíték, ami
kellett neki, hogy tudja, ráhibázott a lényegre. – Az egész színtiszta politika.
– Több mint politika, excellenciás uram – helyesbített Control. – Zothipnak nagy pofája és kemény
feje volt; agya azonban nem egy akkora szervezet vezetéséhez, mint a miénk. Már évek óta én
tartottam össze a bandát. Épp ideje, hogy ne csak a munkából jusson nekem a nagyobb fél.
– Milyen kényelmes, hogy megtisztítottuk maga előtt az utat – jegyezte meg Thrawn. – Akar még
valamit tőlünk?
– Először is, szeretnék élve kijutni innen – mosolygott Control, a három birodalmira egyszerre
önelégülten és behízelgően. – Ezen túl… – habozott egy pillanatra – Zothipnak igaza volt a Disra
moffal kötött megállapodásunkkal kapcsolatban – fordult Thrawn felé. – Szép haszon ütötte a
markunkat, ugyanakkor túl sok kockázat hárult ránk. És most már az Új Köztársaság is a nyomunkban
liheg. Azt hiszem, ideje eltűnnünk.
– Akkor eldobják maguktól az esélyt, hogy ott legyenek a galaxis elosztásánál a Birodalom
győzelme után – figyelmeztette Disra, bár maga sem értette, miért próbálja maradásra bírni Controlt. A
legkevésbé sem érdekelte, kiszállnak-e a cavrilhu kalózok vagy sem.
Feleslegesen aggódott.
– Megkockáztatjuk – felelte Control. – Lehet, hogy ön lángelme, admirális, de őszintén szólva
kétlem, hogy akár ön is megfordíthatja a háború menetét.
– Ahogy akarja – vont vállat Thrawn. – A Preybird-gyártó sort természetesen tovább üzemeltetik,
igaz?
– Igen – ígérte meg Control. – Sőt a visszatérése alkalmából önnek ajándékozom az egész
érdekeltségünket.
Önelégülten elvigyorodott, de Disra szemében üresen csengett a gesztus.
– Illetve a Birodalommal való múltbeli együttműködésünk és útjaink barátságos elválásának
jelképeként – tette hozzá a kalóz.
– Természetesen – mosolyodott el válaszul Thrawn is. – És mi van, ha téved a lángelmém nyújtotta
lehetőségeket illetően?
Control arcáról lehervadt a vigyor.
– Mikor utoljára nekiment az Új Köztársaságnak, admirális, akkor egy csomó banda ott szorult
középen. Jobb szeretném, ha a cavrilhu kalózok nem kerülnének ebbe a helyzetbe.
– Azt hiszem, ez megoldható – bólintott Thrawn. – Addig biztosan, amíg folyamatosan érkeznek a
Preybirdök.
– Akkor megegyeztünk. – Control tekintete a Mistrylre villant, miközben óvatosan leengedte a
karjait. – Ha ez minden… akkor engem vár egy átalakítandó szervezet. Sok szerencsét, admirális.
– Magának is, Control kapitány – válaszolta Thrawn enyhén meghajtva a fejét. – Számítok rá, hogy
sem magát, sem bármelyik kalózát nem látom többé birodalmi területen.
Control nyelt egy nagyot.
– Nem, uram – hátrált a titkos folyosóra nyíló ajtó felé. – Nem fogja, ígérem.
Kicsússzam az ajtón, és eltűnt.
– Remélem, nem követtünk el hibát, mikor elengedtük – morogta Disra. Pellaeon a folyosó másik
végén várakozott. Mi van, ha Control csak a levegőbe beszélt, mikor azt mondta, hogy őt nem érdekli
a bosszú?
– Ne aggódjon! – nyugtatta meg Thrawn. – Amint arra már felhívta a figyelmünket, a fickó rengeteg
időt és fáradságot áldozott arra, hogy ideterelje Zothipot. Nem, egyenesen vissza fog menni a hajójára
a gyászos hírrel.
– És mi legyen a nővel? – biccentett Tierce Karoly felé. A sugárvetőjét a parancsnak
engedelmeskedve leeresztette ugyan, azonban még nem tette el. – Ő is velük jött be.
– Mögöttük – javította ki a nő. – Megütötte a fülem egy megjegyzés a klónokról meg a
Birodalomnak dolgozó kalózokról és…
– Klónok? – vágott a szavába Disra. – Ki beszélt a klónokról?
A Mistryl hűvösen végigmérte.
– Két új köztársaságbeli ügynök, nevezetesen Han Solo és Lando Calrissian – felelte. – Talán már
hallott róluk.
– Azt hiszem, hallottunk már – mosolyodott el könnyedén Thrawn. – Ami azt illeti, épp most
próbáljuk felvenni velük a kapcsolatot.
– Meghiszem azt – rándult meg a nő ajka.
– Engem azonban pillanatnyilag jobban érdekelne, mit válaszol a pár perccel ezelőtt tett
javaslatomra – folytatta Thrawn.
– Miféle javaslatra? – ráncolta a homlokát a Mistryl.
– Nem emlékszik? – kérdezte Thrawn. – Közöltem, hogy bár még lassan tért magához a
belépésemkor önre törő döbbenetből, de azért egész jól csinálta. Aztán pedig arról beszéltem, hogy a
Birodalom csak örül a szövetségeseknek.
A nő homlokán elmélyültek a ráncok.
– Miről beszél? – csodálkozott. – Zothipnak tette az ajánlatot, nem nekem. Azt sem tudta, hogy itt
vagyok.
– Épp ellenkezőleg – felelte Thrawn halkan. – Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy itt van. És
ha visszagondol, egyetlenegyszer sem említettem Zothip vagy a kalózai nevét az ajánlatomban.
A nő rámeredt, az arcán egyértelműen látszott, hogy kétségbeesetten próbálja eldönteni, igazat
mond-e az admirális, vagy csak hazugságokkal eteti. Flim újabb varázslatot szőtt… és úgy tűnt, hogy a
gyanakvó közönség ellenére megint sikerrel.
Disrának azonban pillanatnyilag nem volt ideje a műsor élvezetére.
– Biztos vagyok benne, hogy rengeteg megbeszélnivalója van még a hölggyel, admirális – morogta
az ajtó felé indulva. – De ha megbocsátanak, akkor nekem vissza kell mennem Pellaeon admirálishoz.
– Természetesen, excellenciás uram – bocsátotta el egy kézmozdulattal Thrawn. – Mi pedig talán
átmehetnénk egy másik szobába, hogy ott folytassuk ezt a beszélgetést. – Az egyik szemöldökét
felvonva a nőre nézett. – Feltéve persze, hogy önt érdekli, mit ajánl az én új Birodalmam a Mistrylnek.
– Ezelőtt sohasem dolgoztunk még a Birodalomnak – felelte a nő óvatosan, miközben Disra kilépett
az ajtón.
– Az Palpatine Birodalma volt – emlékeztette Thrawn. – Az a Birodalom, amit én akarok
felépítem…
Az alkudozás többi részét elvágta a Disra mögött becsukódó ajtó. A moff végigsietett a folyosókon.
A titkos járat gyorsabb lett volna, Pellaeon azonban nem tudott róla, és Disra inkább megőrizte
magának a titkot. Az utolsó sarkon is befordulva elindult az előcsarnokban az irodája ajtaja előtt álló
őrök felé.
– Nem érdeklődött még utánam Pellaeon admirális? – kérdezte, miközben az őrök tisztelegtek és
félreálltak előle.
– Nem, excellenciás uram – felelte az egyik, ahogy a kétszárnyú ajtó kezdett feltárulni. – Ami azt
illeti, az admirális már elment.
– Hogy érti azt, hogy elment? – torpant meg Disra, benézve a nyitott ajtón. Az iroda valóban üres
volt. – Hova ment?
– Nem árulta el, excellenciás uram – válaszolta az őr. Disra belépett az irodába, és a homlokát
táncolva körülnézett a helyiségben, miközben bezárult mögötte az ajtó. Ennek így semmi értelme.
Miért ment volna el csak úgy Pellaeon meg az a nyálas Dreyf? Biztos nem azért, mert egyszer csak
úgy döntöttek, hogy inkább békén hagyják.
A tekintete megakadt az íróasztalán…
Folyamatosan káromkodva, arcán jeges verejtékkel megkerülte a bútordarabot. Nem. Ezt nem
tehették.
De megtették. A rejtett fiókot felfeszítették.
És az összes adatkártyát elvitték.

23. FEJEZET

Disra kaparászó keze végre rátalált a kom kapcsolójára.

– Tierce, jöjjön ide! – nyögte ki. A hangja idegenül csengett fülében visszhangzó szívdobogása
közepette. – Azonnal!
Átkapcsolt a kint álló őrökhöz.
– Mikor távozott Pellaeon? – tudakolta.
– Öt-hat perce, excellenciás uram – érkezett a válasz.
Ami azt jelenti, hogy mostanra kiért a palotából, és már az űrkikötő felé tartott, a Biztonsági
Szolgálat erői pedig, amelyek feltartóztathatták volna, a városban szétszóródva vadásznak Solóra és
Calrissianra. Disra a fogát csikorgatta, ahogy a szeme láttára omlott össze a keserves munkával
kidolgozott, grandiózus terv. Azokon az adatkártyákon minden rajta van… minden! Természetesen
titkosítva; de ha Pellaeon megfejti a kódot…
Ekkor egy újabb, még nyugtalanítóbb gondolat ütötte szíven. Vermel ezredes abban a szűk cellában
a Rimcee-állomáson…
Majdnem egy percbe tellett, míg a távolsági kom üzenete a különböző erősítőállomásokon keresztül
eljutott a Rimcee rendszerbe. És amikor odaért…
A szoba másik végében kinyílt a titkos ajtó, és Tierce lépett be az irodába.
– Megvannak! – közölte komor elégtétellel a hangjában. – A hajójuk a 155-ös leszállópályán áll…
– Pellaeon megszerezte az adatkártyákat! – fojtotta belé a szót Disra haragosan.
– Micsoda? – bódult el Tierce megszaporázva lépteit.
– Az adatkártyákat, maga bolond! – acsarkodott Disra. – A Bosszút-tervet, a Zothippal kötött
megállapodásunkat, az ipari-pénzügyi hálózatom részletes leírását… mindent!
Tierce a fogát szívta, és lenézett az üres fiókra.
– Hihetetlen! – mormogta szinte csak magának. – Képes volt feltörni a fiókját. Nem hittem volna,
hogy megteszi. Biztos Dreyf ötlete volt.
– A részleteket nyugodtan hagyjuk a tárgyalásra! – csattant fel Disra. – Mindegy, kinek az ötlete
volt. Mihez kezdünk most?
– Mit tehetnénk? – vont vállat Tierce. – A kártyák titkosítva vannak, nem? Mire Pellaeon feltöri
őket…
– Már feltörte – szakította félbe Disra. – Legalábbis az egyiket. Tudja, hogy Vermel a Rimcee-
állomáson van.
– Ezt meg honnan veszi? – keményedtek meg Tierce vonásai.
– Épp most próbáltam meg kapcsolatba lépni velük – csikorogta Disra. – Pellaeon azonban letiltotta
a rendszerbe érkező üzeneteket.
Tierce komoran rápillantott a sötét komképernyőre.
– Gyors munka – morogta. – Elismerésem, admirális.
– Hagyja már ezt abba! – förmedt rá Disra a dühtől remegve. – Hát nem érti, Tierce, hogy épp most
készül a fejünkre omlani az egész tervünk? – Meg kell állítanunk! El kell hoznunk Vermelt, mielőtt
Pellaeon odaér…
– Nem! – jelentette ki Tierce egyszerre határozott hangon. – Solót és Calrissiant kell elkapnunk,
mielőtt még odaérnek a hajójukhoz, hogy a főadmirálisunk egy kis műsort adhasson nekik!
– Megőrült? – hördült fel Disra. – A Kesselre Solóval… a fejemről van szó, ember!
– Higgadjon le, Disra! – A hangja egy vödör jeges vízként zúdult a moff arcába. – Nem számít, mit
tud Pellaeon. Érti? Nem számít! Nálunk van a végső ütőkártya: Thrawn főadmirális. Csak annyit kell
tennie, hogy átveszi a főparancsnokságot, és kijelenti, hogy mindent az ő utasítására tettünk. Most
pedig térjen már magához!
Disra reszketve vett egy mély lélegzetet, és néma, tehetetlen haraggal rámeredt Tierce-re. Némával,
mert a testőr egyetlen legyintéssel elintézte az éveket, amiket ebbe a tervbe ölt. Tehetetlennel, mert
igaza volt.
– Rendben – krákogta. – Pellaeon elfelejtve. És most mit csinálunk?
– Nem figyelt rám – méregette Disra arcát Tierce összeszűkült szemmel. – Megvan a
leszállópályájuk száma… D'ulin, az a Mistryl nő potyautasként jött velük. Az admirálisnak és nekem
még előttük oda kell érnünk. Érti, amit mondok?
– Igen, értem! – mordult fel Disra. Az agya csak most kezdett felszabadulni a döbbent rémület
béklyói alól. – Tudja, nem vagyok gyerek.
– Ezt örömmel hallom – biccentett Tierce hidegen –, ugyanis amíg mi Solóékkal foglalkozunk,
addig magának beszélnie kell D'ulinnal. Tudja meg, mivel állíthatnánk a magunk oldalára a Mistrylt.
Disra eltátotta a száját. A jelentések, amiket eddig kapott a Mistrylről…
– Szövetségre akar lépni velük? Elment az esze? Gyűlölik a Birodalmat!
– Szükségünk van valakire a cavrilhu kalózok helyett – felelte Tierce türelmet erőltetve magára. –
És most nincs időnk megvitatni a dolgot. Thrawn és D'ulin a lakosztályával szembeni könyvtárban
vannak. Menjen, váltsa fel az admirálist, hogy indulhassunk az űrkikötőbe! Érti? Mozogjon már!
Disra összerezzent a felcsattanó parancstól.
– Ne merjen még egyszer így beszélni velem, őrnagy! – figyelmeztette a másikat halk, mégis
halálos fenyegetést árasztó hangon. – Soha!
– Akkor ne merje még egyszer így elveszteni a fejét, excellenciás uram! – vágott vissza Tierce. Ha
meg is ijesztette vagy fel is dühítette Disra fenyegetése, nem látszott rajta. – De most már tényleg
menjen!

Az űrkikötőt nem zárta körül birodalmi katonák légiója, ahogy attól Han tartott. A bejáratnál sem
várták szigorú tekintetű őrök, odabent nem cirkáltak megfigyelődroidok, és a leszállópálya kapujában
sem álltak rohamosztagosok. Úgy tűnt, sikerült megúszniuk a dolgot.
És ez épp elég volt ahhoz, hogy Han komolyan aggódni kezdjen. Lando is hasonlóképpen érzett.
– Nem tetszik ez nekem, Han! – suttogta körülnézve maguk mögött, miközben Han kinyitotta a
leszállópálya kapuját. – Valahogy túl simán ment minden.
– Igen, tudom – helyeselt Han. Még egyszer utoljára hátranézett, majd megfogta Lobot karját, és
átvezette a kapun. A Lando által az elmúlt egy óra során az implanton elvégzett programváltoztatások
talán eltérítették a birodalmiakat a nyomukból, ám Lobotot is meglehetősen összezavarták. Ha harcra
kerül sor a Lady Luck rámpáján, akkor nemigen számíthatnak rá.
A leszállópálya karbantartó és rakodóterületén átvezető sötét járat üresen kongott.
– Amint felérünk a fedélzetre, indítsd be a hajtóműveket! – mondta Han Landónak, ahogy kiléptek a
tartós betonra. A Lady Luck még mindig ott állt a szabad ég alatt, ránézésre pontosan úgy, ahogy
hagyták. – Én a fegyverekhez megyek. Moegid talán be tud jutni az űrkikötő számítógépébe, és
gyorsan kerít nekünk egy felszállási engedélyt…
– Arra nem lesz szükség – szólalt meg mögöttük egy halk hang.
Han zsákmányolt sugárvetőjét előrántva megpördült. Mögöttük, a betonon megjelent egy férfi
életnagyságú, remegő hologramja. Egy kék bőrű, fehér egyenruhát viselő férfié…
Lando torka mélyéről furcsa hörgés tört fel.
– Ő az! – motyogta.
Han zsibbadtan bólintott. Tényleg ő volt.
Thrawn főadmirális.
– Kérem, tegyék le a fegyvereiket! – utasította őket Thrawn. – Szeretnék szemtől szemben beszélni
önökkel, de érthető módon nem vágyom rá, hogy lelőjenek.
– Érthető módon – értett egyet Han. Szorosan megmarkolta a sugárvetőt, tekintete körbevillant a
leszállópályán. Valahol igazi katonáknak is kell lenniük…
A hologram elmosolyodott.
– Ugyan már, Solo kapitány – mondta csitítóan. – Csak nem képzeli, hogy kiverekedheti magát a
Bastionról, mint ahogy eseményekben gazdag pályafutása során már oly sok más rendszerből? Nem
akarja többé látni a feleségét és a gyerekeit?
Han még jobban megmarkolta a fegyverét. A homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek.
– Na igen, szóval erről lenne szó – morogta.
A hologram megrázta a fejét.
– Félreért, kapitány. Nem kell tartania tőlem. Mindössze néhány szót szeretnék váltani önökkel,
aztán szabadon távozhatnak. Kérdezze csak meg Calrissian kapitányt – biccentett Lando felé. – Őt is
elengedtem a csillagrombolómról.
– Ez azért nem ugyanaz – jegyezte meg Lando feszülten. – Most a titkos fővárosukban vagyunk.
Nem hiszem, hogy örülne neki, ha kitudódna, hol van.
– Ugyan, kapitány – felelte Thrawn gúnyosan. – Nem ringatom magam abban a vágyálomban, hogy
a Bastion helyzete önökkel száll a sírba. A Birodalom vezetésének a székhelyét már eddig is sokszor
áthelyeztük. Semmi akadálya újból megtenni. De úgy látom, komolyabb érvekhez kell folyamodnom.
Han mozgást érzékelt a szeme sarkából. Felnézett…
…egyenesen a leszállópályát övező raktárak tetején felsorakozó, fegyvereiket rájuk szegező
rohamosztagosokra.
Felsóhajtott. Amint megjelent a hologram, fel kellett volna rohanniuk a Lady Luckra, nem pedig
hagyni, hogy Thrawn így feltartsa őket. Most már azonban túl késő.
– Hogy talált ránk? – kérdezte, miközben letette maga elé a betonra a sugárvetőjét.
– Nem volt nehéz – felelte a hologram, ahogy vonakodva Lando is követte a példáját. – Tudtam,
hogy egyikük sem lenne képes behatolni a különleges iratok részlegébe. Gyanítottam, hogy ezért
magukkal hoztak egy verpint, úgyhogy utasítottam az embereimet, hogy fésüljék át a megfelelő
komfrekvenciákat.
– És keressék meg a visszhangunkat – bólintott Han. – Pedig megesküdtem volna rá, hogy
leárnyékoltuk, mielőtt megtaláltak volna minket.
– Téved, kapitány. Nem a visszhangot kerestem. – A hologram váratlanul eltűnt…
És egy jobbra lévő ládahalom mögül előlépett maga Thrawn, a délutáni napfényben vakítóan
csillogó fehér egyenruhájában.
A mögötte lépkedő hat rohamosztagos páncéljánál azonban nem csillogott vakítóbban az egyenruha.
Jobban meggondolva, töprengett Han, nem is lett volna olyan jó ötlet futásnak eredni a Lady Luck felé.
– Mindössze csak arról akartam megbizonyosodni, hogy a kódtörőjük verpin – folytatta Thrawn,
ahogy odalépett hozzájuk. – És amint megadták ezt a bizonyosságot azzal, hogy megpróbálták lefedni
a biokom-frekvenciákat, mindössze meg kellett keresnem az űrkikötő nyilvántartásában azokat a
hajókat, amelyek a parshoone-i Ubiqtorate állomásról küldött szonda előtt nyolc, tizenkettő vagy
tizenhét nappal szálltak le.
– Várjon egy percet, elvesztettem a fonalat! – ráncolta a homlokát Han. – Nyolc, tizenkettő vagy
tizenhét nappal?
– Ezek fontos számok a verpinek számára – mosolyodott el Thrawn. – Talán nem tudatosan, de
mélyen beléjük vannak rögzülve. Nyilvánvaló volt, hogy a verpin a csapatuk kódtörője; ennélfogva
csak ő változtathatta meg az űrkikötő feljegyzéseit is, hogy elrejtse a hajójukat. Folytassam?
– Nem szükséges, köszönjük – futott végig Han hátán a hideg. Annak idején, az Orowood-
toronyban Lando azt állította, hogy Thrawnt látta; és minden bizonyíték ellenére csökönyösen
ragaszkodott az állításához. Han akkor nem értette, hogy verhették át ilyen könnyen a barátját. Most
megértette.
– Helyes – nézett rá mély megértéssel Thrawn, ami Hannak egyáltalán nem volt az ínyére. – Akkor
térjünk talán a tárgyra! Őrnagy? – emelte fel enyhén a hangját.
Bal felől, egy másik ládahegy mögül előlépett egy őrnagyi rangjelzést viselő fiatal férfi. Tekintetét
le nem vette a foglyokról, a jobb kezében egy sugárvetőt, a balban egy adatkártyát tartott.
– Talán még emlékszik a legutóbbi beszélgetésünkre, Calrissian kapitány – folytatta Thrawn,
miközben az őrnagy feléjük indult –, amikor azt mondta, hogyha meg akarom menteni az Új
Köztársaságot a jelenlegi válságtól, akkor az a legegyszerűbb, ha a rendelkezésükre bocsátom a
caamasi dokumentum egy teljes példányát.
– Igen, emlékszem – bólintott Lando. Az őrnagy egy méterrel előttük megállt. – Azt válaszolta,
hogy túl sok időbe kerülne a megszerzése.
– Én legalábbis többre gondoltam, mint amennyit valójában igénybe vett – értett egyet Thrawn. –
Tessék, itt van. – Az őrnagy odanyújtotta az adatkártyát.
– Hogy érti azt, hogy itt van? – kérdezte Lando, úgy nézve a kártyára, mintha az bármelyik
másodpercben felrobbanhatott volna.
– A caamasi dokumentum – felelte Thrawn egyszerűen. – A maguké. Vigyék.
Lando lassan, tétovázva elvette a kártyát.
– Mi az ára? – kérdezte, miközben az őrnagy hátralépett.
– Nincs ára – nyugtatta meg Thrawn. – Mint már mondtam, egyszerűen csak segíteni szeretnék.
– Hát persze – szólt közbe Han. A szavai még a saját fülében is nyersnek tűntek a főadmirális
kulturált beszéde után. – Mint ahogy a Bothawuin segített lerombolni az Egyesült Klánok épületét?
Az izzó, vörös szempár rászegeződött.
– Magyarázatot.
– Egy birodalmi csapat állt a zavargás mögött – felelte Han mereven. Mellette Lando csitító
hangokat hallatott, és Hannak el kellett ismernie, hogy talán nem a legpolitikusabb dolog így
nekiszegezni Thrawnnak a vádat. De akkor és ott az ő élete forgott kockán, az övé és a Leiáé, úgyhogy
nem hagyhatta, hogy Thrawn most valami békülékeny szöveggel lelépjen. A zavargás okozta
halálesetek és pusztítás után semmiképpen. – Megtaláltuk az eltérítőkristályt, amit a Xerrol
Nightstinger orgyilkospuskájukhoz használtak.
Futó bűntudatra vagy legalább egy értő pillantásra számított.
Thrawn azonban egyszerűen csak elmosolyodott.
– Igen, egy Xerrol Nightstinger! – sóhajtott fel keserűen. – Láthatóan még mindig az orgyilkosok és
szabotőrök kedvenc fegyvere. Ebben az esetben viszont rossz helyen keresgélnek. A Birodalom utolsó
öt Xerrolját hat hónapja ellopták a marquarrai Ubiqtorate-raktárból. – Ha meg akarják találni őket –
csillant fel a szeme – azt javaslom, kutassák át Borsk Fey'lya tanácsos birtokait.
 – Fey'lya? – nézett össze döbbenten Han és Lando.
– Igen – bólintott Thrawn. – Az ő magánhadserege lopta el őket.
– Nem – vágta rá Han automatikusan. – Ez nevetséges!
És mégis…
Fey'lya tudta, hogy ő és Leia az Egyesült Klánok épületében fogják átnézni a bothaiak pénzügyeit –
amit végül is nem tettek meg a zavargást követően. Pontosan olyan hátbatámadás lett volna, amiről a
bothaiak híresek.
– Nem is próbálom meggyőzni magukat – vont vállat Thrawn. – Az igazság ott van, csak meg kell
keresniük. Addig is… – biccentett a Lando kezében lévő adatkártya felé. – Minden jót, uraim. És
kellemes utat.
A választ meg sem várva sarkon fordult, és elindult a kijárat felé. Rohamosztagosai fele felzárkózott
mögé. A maradék három és az őrnagy megvárta, míg eltűnnek az ajtó mögött, majd követték őket.
Ahogy ők is távoztak, a tetőn álló rohamosztagosok is visszavonultak.
Han, Lando és Lobot néhány másodperc alatt magukra maradtak. Han odafordult Landóhoz, aki
meredten nézte csuklyája alól.
– Nos, Lando – szólalt meg, próbálva megőrizni hangja higgadtságát. Nem ez volt élete legjobban
sikerült próbálkozása. – Azt hiszem, tartozom egy bocsánatkéréssel.
– Hagyjuk most a bocsánatkéréseket! – morogta Lando, miközben lehajolt és felvette fegyvereiket.
– Tűnjünk el innen, oké?
– Oké – fogta meg Han Lobot karját, és fordította a férfit a Lady Luck rámpája felé. – Tűnjünk.

– Látnia kellett volna az arcukat – lögybölte meg az italát a poharában Flim. Komor hangja furcsa
ellentétben állt a dicsekvő kijelentéssel. – Úgy megrémültek, és olyan keményen próbálták leplezni!
Igazán mulatságos volt.
– Biztosra veszem, hogy alig bírta megállni röhögés nélkül – jegyezte meg Disra savanyúan. – A
kérdés csak az, vajon bevették-e?
– Bevették – biztosította Tierce, miközben kivett egy adatkártyát az adattáblájából, és egy másikat
tett a helyére. Úgy tűnt, hármuk közül csak neki nincs kételye Flim előadását illetően. – A mi
főadmirálisunk olyan sima volt, mint a csiszolt acélüveg. Meg se rezdült, mikor Solo az arcába vágta a
Bothawuin lévő kommandó ügyét.
– A bothawui csapatét? – kérdezett rá Disra élesen. – A mi bothawui csapatunkét? Navett
csoportjáét?
– Nyugalom… az Egyesült Klánok épületénél történt zavargással kapcsolatban beszélt róluk –
közölte Tierce. – Semmi jel nem utalt rá, hogy tudnák, hogy Navett ismét ott van.
– Remélem is – morogta Disra. Másfelől viszont az egész terv rajta állt az adatkártyákon, amelyeket
Pellaeon ellopott tőle. Bár valószínűtlennek tűnt, hogy az admirális egyenesen a Coruscantra rohanna
vele, még ha fel is fedezi a rengeteg pénzügyi adat között. – Hogy jöttek rá, hogy mi rendeztük meg a
zavargást?
– Ki tudja? – vont vállat Tierce. – De nem is számít… az admirális ügyesen elhárította a kérdést.
Egyébként mi volt ez az egész a Marquarráról ellopott fegyverekkel? – nézett Flimre. – Nem
emlékszem, hogy hallottam volna róla.
– Nem is emlékezhet – kortyolt bele az italába Flim –, mert én találtam ki az egészet. Úgy
gondoltam…
– Maga találta ki? – vágott a szavába Disra. – Ez meg milyen bolond mutatvány már megint?
– Olyan, ami leszállította rólam Solót – válaszolta Flim mereven. – Miért? Helyteleníti?
– Igen, helytelenítem! – csattant fel Disra. – Nem illik a szerepbe. Thrawn soha nem beszélt a
levegőbe… ha valamit nem tudott, akkor egyenesen megmondta.
– Higgadjon le, excellenciás uram – szólt közbe Tierce. Azonban ő sem tűnt túl vidámnak, ahogy
Flimre pillantott. – Valamit mondania kellett… nem kínálhatjuk fel az egyik kezünkkel a Coruscantnak
a caamasi dokumentumot, miközben a másikkal zavargásokat szítunk. Ha mást nem is, de legalább
időt nyert nekünk, amíg ellenőrzik a történetet.
– Az nem lesz túl sok! – horkant fel Disra.
– De elég lesz – szögezte le Tierce határozottan. – Az Új Köztársaságban hét nap múlva kitör a
polgárháború. És akkor már senkit sem fog érdekelni néhány zavargás meg egypár Xerrol Nightstinger.
 – De ha már a nyerésről van szó – biccentett a titkos ajtó felé –, hogy ment a tárgyalás a
vendégünkkel? Meg fogjuk tudni venni a szolgálataikat?
– Nem tudom – szorította össze egy pillanatra a száját Disra. – A Mistryl nem dolgozik a
Birodalomnak… ezt legalább tizenötször elmondta. Ugyanakkor beleegyezett, hogy idehívja az egyik
vezetőjüket. És van valami, amit nagyon akarnak, de nem tudtam rávenni, hogy elárulja, mi az.
– Bosszú – szólt közbe Flim komoran. – Bosszút akarnak, mint manapság mindenki.
– De ki ellen? – kérdezte Disra.
Flim vállat vont.
– Az alvilágban kerengő történetek szerint néhány évtizeddel ezelőtt valaki vagy valakik
elpusztították a bolygójukat. A pénz, amit a Mistryl a szolgálataival keres, elméletileg még mindig a
túlélőknek megy.
– Mi a neve annak a világnak? – érdeklődött a moff.
– Nem tudom – rázta meg a fejét Flim. – Nagyon hallgatnak róla. Valószínűleg attól félnek, hogy
akárki is próbált meg végezni velük, visszamegy és befejezi, amit elkezdett.
– Mondott valami olyasmit, hogy a lorardiakért áll bosszút – töprengett Tierce. – Az lenne az
otthonuk?
– Fogalmam sincs – vont vállat Flim. – Azt sem tudom, ki vagy mi az a Lorard.
– Hogy érti azt, hogy nem tudja? – ráncolta a homlokát Disra. – Úgy beszélt, mintha mindent tudna
róla.
– Úgy is beszéltem, mintha egész idő alatt tudtam volna, hogy ott lapul az ajtó mögött – vágott
vissza Flim türelmesen. – A jó szélhámos titka az, hogy meg tudja győzni az áldozatát arról, hogy
többet tud, mint valójában.
Disra elfintorodott. Szélhámosok.
– Ja, persze. Elfelejtettem.
– Most ne kezdje nekem ezt a fensőbbséges megvetést, Disra! – figyelmeztette Flim elsötétülő
arccal. – A maga cavrilhu kalózainak a támadása az Új Köztársaság hajói ellen ugyanolyan
szélhámosság, mint ez itt. De a maga drága kis Bosszút! mozgalma is, ami azt illeti – tette hozzá Tierce
felé pillantva. – Néhány birodalmi agitátor úgy tesz, mintha hatalmas, elégedetlen tömeg lenne. Erről
az egész Thrawn-komédiáról meg ne is beszéljünk. Nem szeretik a szélhámosságot? Nos, igazán
sajnálom. Mind a ketten nyakig benne vannak. Nem mintha lenne más választásuk. Legalábbis a
Birodalom jelenlegi állapotában.
Egy hangos dobbanással lecsapta a lábát a padlóra, és felállt.
– Én vagyok az egyetlen hármunk közül, aki ismeri az alvilágot. Kik a kalózok, kik a zsoldosok, hol
lehet gyorsan egy jó fejvadászt keríteni… ha fel akarnak bérelni valakit, hozzám kell jönniük! Én
vagyok az, aki a küzdőstílusa alapján Mistrylként tudja azonosítani D'ulint!
– Ezt senki sem vitatja – emelte fel a kezét Disra egy kicsit meghökkenve a szélhámos tirádájának
hevétől. – Mire akar kilyukadni?
– Arra, hogy ha és amikor ez a Thrawn Keze felbukkan, talán már nem lesz többé szükségük az én
Thrawn-maskarámra – válaszolta Flim. – Rám azonban igen.
A helyiség egy hosszú pillanatra elcsendesedett. Flim zihálva nézett egyik férfiról a másikra.
Végül Tierce törte meg a csendet.
– Befejezte? – kérdezte szelíden.
Flim rámeredt, és mintha valamelyest ellazult volna a tartása.
– Igen – suttogta. – Én csak… Tierce, ez most a Coruscanttól a Peremvilágokig mindent meg fog
rázni. Lehetetlen, hogy Thrawn Keze ne értesüljön róla, hacsak nem valami szikla alatt lapul.
– Már mondtam, hogy meg tudjuk védeni tőle – emlékeztette Tierce. – És meg is fogjuk. Ne
aggódjon emiatt.
– Ja – kortyolt egy nagyot az italából Flim. – Ja. Persze.

Lando hátrahúzta a hiperhajtómű karját, és a Bastion egének csillagai kékes fénycsíkokká nyúltak
előttük.
– Ezzel meglennénk – bökte ki. Hanyagnak szánt szavai rekedten csengtek. – Azt hiszem, komolyan
gondolta. Már hogy elenged minket.
A mellette ülő Han nem válaszolt. Ami azt illeti, valószínűleg tíz szót sem mondott, mióta Thrawn
elsétált a leszállópályáról Lando ránézett a barátjára, azon töprengve, hogy most vajon miatta kell-e
elkezdenie aggódni.
Han megérezhette a másik tekintetét.
– Tényleg ő volt az, ugye? – kérdezte halkan, szemét a hipertér örvénylő mintázatára szegezve.
Lando elszoruló torokkal bólintott.
– Tökéletesen nyugodt, tökéletesen ura a helyzetnek, és végig három lépéssel előttünk járt –
motyogta. – Ez nem lehet más, csak Thrawn.
– Nem akartam elhinni – nézett Han Landóra megremegő szájjal. – Azt hiszem, nem is hittem el –
ismerte be. – Akármit mondtam is neked akkor, az Orowood-toronyban…
– Felejtsük el! – söpörte félre Lando a szabadkozást. – Elsőre én sem hittem el. Legalábbis nem
akartam.
– Bajban vagyunk, Lando – rázta meg a fejét Han. – Mostantól kezdve semmit sem hihetünk el,
amit látunk. Semmit, amit látunk, semmit, amit hallunk, semmit, amiről azt hisszük, hogy tennünk
kellene, így nem, hogy Thrawn visszatért.
– Nem is tudom – mondta Lando kételkedve. – Thrawn vagy nem Thrawn, a Birodalom akkor is
csak nyolc szektort ural. Lehet, hogy pont ez a célja az egésszel: úgy összezavarni a Coruscantot, hogy
moccanni se tudjon.
– Ki tudja? – mordult fel Han. Kezdett visszatérni a hangjába az élet. Legalábbis nem tűnt már
annyira döbbentnek és csüggedtnek. Épp ideje, gondolta Lando. – Pont ez az őrjítő benne! Próbálsz
csinálni valamit, és jó eséllyel pont azt akarta. Nem csinálsz semmit… akkor meg a nyakad köré tekeri
a kötelet.
– Akkor szerinted mire számít, mit csinálunk ezzel? – tartotta fel Lando az adatkártyát.
– Nem tudom, mire számít – vette el tőle Han. – Azt viszont tudom, hogy mit fogunk. Először is
elolvassuk és megnézzük, benne vannak-e a nevek, amelyeket mindenki annyira akar. Másodszor,
amint a HoloNet hatósugarába érünk, felhívjuk Leiát, és szólunk neki, hogy megszereztük.
Harmadszor pedig…
A hüvelykujjával hátrabökött a válla fölött.
– Rászabadítjuk Moegidet erre a vacakra, hogy tizenhatszor nézze át keresztül-kasul. Hátha elrejtett
benne valami meglepetést Thrawn.
– Meglepetést? – méregette óvatosan Lando a kártyát.
– Thrawnról beszélünk – felelte Han egyszerűen.
– Igaz – bólintott Lando.
Han még egyszer utoljára rápillantott a műszerekre, majd felállt az ülésből.
– Gyere… nem merem rábízni a hajó számítógépére! – indult el a pilótafülke ajtaja felé. –
Kerítsünk egy adattáblát, és nézzük meg, mink van.

24. FEJEZET

A Dayarkról való felszállást követő első navigáció miatti megállás során a Wild Karrde
legénységének tagjai semmit sem láttak maguk előtt. Semmit, csak a Kathol-rés örvénylő ragyogását,
illetve az ionizált gázfelhők fagyosan izzó csóváit és a parányi napcsírákat, melyeket mintha a
kozmikus örvény vetett volna ki magából. Ugyanez történt a második és harmadik megállásnál is, és
Shada már kezdte azt hinni, hogy a legendás, elveszett Exocron valójában csak egy mítosz. Az ötödik
megállásnál rábukkantak.
– Elég barátságosnak tűnik – jegyezte meg némi kétkedéssel a hangjában Thripio. A Wild Karrde
hídján állt, Shada mellett, s a sebesen közeledő, apró bolygót méregette az ablakon keresztül. –
Nagyon remélem, hogy a lakói is azok lesznek.
– Én nem számítanék rá a helyedben! – figyelmeztette Shada, kellemetlen és szokatlan száraz ízzel
a szájában. Ha Jade és Calrissian nem tévedett, akkor valahol ott lent Jorj Car'das vár rájuk.
A kormányosállásban Odonnl félig hátrafordult ülésében.
– Nem kellene készenlétbe helyezni a turbólézereket? – kérdezte Karrdétól. – Hátha nem repesnek
az örömtől, hogy megzavartuk a magányukat.
Shada rápillantott Karrdéra. A férfi jól leplezte feszültségét, az egykori Mistryl azonban nyitott
könyvként olvasott érzelmeiben.
 – Beszélni jöttünk, nem harcolni – emlékeztette a kapitány Odonnlt nyugodt hangon. – Nem
szeretnék rossz benyomást tenni a lentiekre.
– Értem, de azok után, ami a Dayarkon történt…
– Beszélni jöttünk! – ismételte meg Karrde, s a hangsúlya nem hagyott helyet további vitának. –
H'sishi, mi a helyzet az érzékelősugaraikkal? Chin, veszel valamilyen adást?
[Még nincsenek sugarak, főnök] jelentette a togori. A bundája, figyelt fel rá Shada, alig
észrevehetően felborzolódott. Láthatólag rá is átragadt Karrde hangulata.
– Nem is hívnak minket, kap'tány – tette hozzá Chin. – Lehet, hogy még nem vettek észre.
– Ó, dehogynem! – legyintett Karrde komoran. – A kérdés csak az…
Szavait a kom sípolása szakította félbe.
– Közeledő űrhajó, itt Trey David admirális, Horzao Darr legfelsőbb admirálisnak, az Exocron
Egyesített Légi- és Űrflottája főparancsnokának helyettese – közölte egy udvarias, ám határozott hang.
– Kérem, azonosítsák magukat!
Chin a műszerei felé nyúlt…
– Ne, majd én – intette le Karrde. Összeszedte magát, és lenyomta a kom kapcsolóját. – Itt Talon
Karrde a Wild Karrde teherhajóról, David admirális. A szándékaink teljes mértékben békések.
Engedélyt kérünk leszállni!
Hosszú szünet következett. Nagyon hosszú szünet, ami azt illeti. Shada élénken maga elé képzelte
az exocroni Egyesített Flotta hivatalában folyó heves vitát, és halkan megropogtatta az öklét…
– Wild Karrde, itt David admirális – szólalt meg ismét a határozott hang. – Értesüléseim szerint
önök Jorj Car'dast keresik. Meg tudja ezt erősíteni?
Shada feszülten figyelte Karrdét. A férfi arca azonban meg sem rezzent, csak a szája rándult meg.
– Igen, meg tudom – válaszolta kissé tompa, de egyébként teljesen nyugodt hangon. – Életbevágó
fontosságú ügyben kell tárgyalnom vele.
– Értem. – Újabb, ez alkalommal rövidebb szünet. – Várja önöket?
Ismét az a szájrándulás.
– Nem tudom, hogy a „vár”-e a legmegfelelőbb szó. Biztos vagyok benne, tudja, hogy jövök.
– Vagy úgy – felelte David furcsa hangon. – Rendben, Wild Karrde, leszállhat Rintatta City katonai
űrkikötőjének 15-ös pályájára. Küldöm a koordinátákat.
– Köszönöm – biccentett Karrde.
– Megvan – morogta Odonnl a navigációs képernyőt tanulmányozva. – Elég egyenesnek tűnik az út.
– Kíséretet is kapnak – folytatta David. – Bízom benne, hogy nem kell felhívnom a figyelmüket az
együttműködésre.
– Tökéletesen megértem – biztosította Karrde. – Találkozunk odalent?
– Kétlem – érkezett David komor válasza. – De lehet, hogy mindannyian szerencsével járunk. Az
ember sohasem tudhatja. David kikapcsol.
A híd egy pillanatra teljesen elcsendesedett. Shada végignézett a feszült arcokon, a merev vállakon
és a komor arcokon. Ha eddig nem tudták, hogy mi várhat rájuk, döntötte el, akkor most megtudták.
És mégis, a legparányibb jelét sem látta annak, hogy bármelyikük is a visszafordulást fontolgatná.
Őszintén hűséges, összekovácsolódott, vezére mellett elkötelezett csapat.
Mint ahogy egykor Shada is elkötelezte magát a Mistryl elvei mellett. Még akkor is, amikor maga a
Mistryl már majdnem elfeledte azokat az elveket.
A veszteség emléke még az előttük tornyosuló veszély tudatában is fajt.
– Utasítás, kapitány? – kérdezte Odonnl halkan.
Karrde egy másodpercig sem tétovázott.
– Vigyél le minket!

Rintatta City egy közepes méretű, katonai stílusú épületekből álló város volt, a házak között
elszórva körülbelül ötven, különböző méretű leszállópályával, melyek nagy részén pillanatnyilag is
hajók tartózkodtak. A katonai területeket ezzel szemben civil stílusú lakóházak, üzletek és közösségi
építmények ölelték körül széles karéjban. A települést egyik oldalról egy alacsony, ám meredek oldalú
hegység, a többiről pedig sík, füves puszta határolta.
Senkit sem kellett megvesztegetniük, mint a Pembric 2-n. Semmilyen vám- vagy egyéb vizsgálaton
nem kellett átesniük, miközben a Wild Karrde a felszín felé ereszkedett. A David admirális által
melléjük rendelt két ütött-kopott járőrhajó elkísérte a teherszállítót a leszállópályáig, végignézte a
leszállást, majd szó nélkül visszafordult az ég felé. A többi hajó körül férfiak és nők százai, illetve
többtucatnyi kisebb jármű végezte lázasan a saját dolgát, tudomást sem véve a közéjük ereszkedő
külvilágiakról. Miközben társai kíséretében elindult lefelé a rámpán, Karrdénak az a benyomása
támadt, hogy az egész Exocron megpróbál úgy tenni, mintha a jövevények nem is léteznének.
Egyetlenegy figyelemreméltó kivétellel.
– Jó napot, Karrde kapitány! – ragyogott Entu Ni feléjük a Wild Karrde rámpájának aljáról. –
Üdvözlöm az Exocronon! Látom, a segítségem nélkül is idetalált. Hello, Shada; hello Thripio!
– Hello, Entu Ni mester! – válaszolta Thripio kissé megkönnyebbülve az ismerős arc láttán. –
Bevallom, nem számítottam rá, hogy itt találkozunk.
– A ti érkezésetekkel kapcsolatban is felmerültek bizonyos kérdések – vágta rá Entu Ni vidáman. –
Amikor utoljára láttalak a Dayarkon, mintha valami kalózokkal keveredtetek volna összetűzésbe. –
Tett egy lépést előre, és felnézett a hajóba. – Az a bájos togori is velünk jön?
– Nem, H'sishi a fedélzeten marad – méregette némi ámulattal a kis embert Karrde. H'sishi kezdett a
legénység egyre értékesebb tagjává válni, de neki személy szerint nem a bájos jelző jutott volna
legelőször eszébe róla.
– Kár – nézett Entu Ni ismét Shadára és Thripióra. – Ezek szerint készen állunk? Nem akar több
embert hozni?
Karrde izmai minden erőfeszítése ellenére megfeszültek. Dehogynem akart több embert hozni! A
Wild Karrde teljes legénységét, a Starry Ice teljes legénységét, az Etherway teljes legénységét, Bel
Iblis tábornok csapásmérő erejét, a Zsiványkommandót és vagy négy klánra való noghri harcost.
Minimum.
De még ha a rendelkezésére állt volna is mindez, azzal sem ment volna semmire. Car'das várt rá, és
ha több embert hoz magával, akkor csak többnek teszi kockára az életét. Márpedig nem ezért jött ide.
– Igen, készen állunk – felelte Entu Ninek. – Feltételezem, azért van itt, hogy elvigyen Jorj
Car'dashoz.
– Ha találkozni kíván vele – értett egyet a kis ember, miközben töprengve fürkészte Karrde arcát.
Akárcsak a Dayarkon, egy pillanatra most is felcsillant az igazi Entu Ni tekintete az ártalmatlanság
gondosan megtervezett álarca mögül. – Rendben. Indulhatunk?
Odavezette őket a leszállópálya szélére, egy nyitott tetejű terepsiklóhoz, ami – vette észre Karrde –
Entu Ni látszólagos, a csapat létszáma miatt meglepetése ellenére négyüléses volt. A kis ember
rutinosan forgolódva kihajtott a forgalom sűrűjéből, és a hegyek felé vette az irányt.
– Mi folyik itt? – kérdezte Shada körbeintve, miközben Entu Ni megelőzött egy különösen lassú
tartálysiklót.
– Azt hiszem, valami gyakorlatra készülődnek – válaszolta a férfi. – A katonák mindig kitalálnak
maguknak valami elfoglaltságot.
– Milyen messzire megyünk? – szólt közbe Karrde, akit nem igazán érdekelt az Exocron Egyesített
Légi- és Űrflottájának aznapi programja.
– Nem messze – nyugtatta meg Entu Ni. – Látja ott elöl azt a halványkék épületet, nem sokkal a
meredély fölött? Ott van Car'das.
Karrde a homloka elé emelte a tenyerét. Ebből a távolságból az építmény nem tűnt túl fenségesnek,
nem erőd volt, de még csak nem is palota.
Mi több, ahogy Entu Ni elhagyta a katonai övezetet, és átvágott a sokkal kevésbé forgalmas civil
városrészen, a világoskék épület egyre inkább egy egyszerű, igénytelen háznak kezdett tűnni.
Shadának valószínűleg ugyanez járhatott a fejében.
– Car'das itt él, vagy csak itt találkozik velünk? – érdeklődött.
– Mindig csak ezek a kérdések! – villantott rá egy mosolyt Entu Ni. – Micsoda okos, gondolkodó
elme!
– A kérdezés része a munkámnak! – vágott vissza Shada. – És erre a kérdésre még nem kaptam
választ.
– Az én munkámnak nem része a válaszolás – vont vállat Entu Ni. – Ugyan, ne türelmetlenkedjenek
már… mindjárt odaérünk. Lazítsanak és élvezzék az utazást!
Minél közelebb értek, annál kisebbnek és egyszerűbbnek látták a kék házat. Kisebbnek,
egyszerűbbnek, régibbnek és romosabbnak.
 – Láthatják, közvetlenül a szirt fala elé építették – jegyezte meg Entu Ni, miközben maguk mögött
hagyták az utolsó házakat, és kiértek egy füves mezőre, melyet egy gyors folyású patak szelt ketté. –
Az eredeti tulajdonos talán azt hitte, hogy így jobban ellenáll majd a téli szeleknek.
– Mi történt a bal oldallal? – mutatott előre Shada. – Mégis leszakította egy szélroham?
– Nem, fel sem épült – felelte Entu Ni. – Car'das egyszer nekilátott a befejezésének, de… mindegy,
majd meglátják.
Karrde hátán kellemetlen borzongás futott végig.
– Hogy érti azt, hogy majd meglátjuk? Miért hagyta abba Jorj az építkezést?
Entu Ni nem válaszolt. Karrde rápillantott Shadára, aki különös arckifejezéssel nézett vissza rá.
Egy perc múlva megérkeztek. Entu Ni óvatosan leállította a terepsiklót a valaha fehér, mostanra
azonban kopottá és halvánnyá vált ajtó előtt.
– Maga megy elöl – közölte Shada, egy gyakorlott mozdulattal Karrde és a ház közé lépve. – Én
maga mögött, Karrde pedig mögöttem.
– Nem, nem, erről szó sem lehet! – tiltakozott Entu Ni idegesen megrázva a fejét. – Csak Karrde
kapitány és én mehetünk be.
– Akkor most elmondom még egyszer… – szűkült össze Shada.
– Nem, minden rendben van, Shada – lépett el mellette Karrde az ajtó irányába. Hirtelen
fájdalmasan védtelennek érezte magát, ahogy egyedül állt az üres ablakok előtt. – Ha Car'das csak
velem akar találkozni, akkor annak úgy kell lennie.
– Felejtsd el! – jelentette ki Shada kifejezéstelen hangon, és megragadva Karrde karját
visszarántotta a férfit. – Entu Ni, vagy bemegyek én is, vagy senki nem megy be!
– Shada, ezzel nem segítesz! – mordult fel Karrde rámeredve. Azt akarja ez a nő, hogy rövid úton
végezzenek velük, mielőtt még megpróbálhatnának tenni valamit az Új Köztársaság ügyéért? – Ha
végezni akart volna velem, már ezerszer megtehette volna az út során, vagy akár itt helyben.
– Tisztában vagyok vele – csikorogta Shada. – De nem érdekel. A testőröd vagyok. És meg foglak
védeni!
Karrde a szemébe nézett, és hirtelen különös érzés futott végig rajta. Annak idején, az Orowood-
toronyban Shada mindössze abba egyezett bele, hogy eljön erre az utazásra és segít neki. Az azóta
eltelt két és fél hét során mikor váltott át az a mogorva beleegyezés a testőr sokkal mélyebb
elkötelezettségébe?
– Shada, tényleg értékelem az aggódásod – szólalt meg halkan, de határozottan. Megfogta a nő
kezét, és szelíden lefejtette a karjáról. – De ne feledkezz meg a teljes képről! Nem az életem a
legfontosabb, ami most kockán forog.
– A testőröd vagyok – felelte Shada ugyanolyan halkan és ugyanolyan határozottan. – Nekem ez a
legfontosabb.
– Kérem! – szólt közbe Entu Ni. – Kérem. Azt hiszem, félreértettek. Elsőként Karrde kapitánynak
és nekem kell belépnünk, de természetesen ön is bejöhet utánunk. Egyszerűen arról van szó… de majd
meglátják.
Shada ettől sem derült fel, de azért vonakodva bólintott.
– Rendben. Azonban ne feledje, ha bármi történik, a tűzvonalamban lesz. Akkor maga és Karrde
elöl, utána én, leghátul Thripio.
– Shada úrnő, biztos vagyok benne, hogy nekem teljesen felesleges önökkel tartanom – igyekezett
meggyőzni a droid, miközben botladozva hátrálni kezdett a sikló felé. – Jobb lenne, ha itt maradnék
vigyázni a terepsiklóra…
– Ellenkezőleg: még hasznunkra is lehetsz – mosolygott rá Entu Ni megnyugtatóan. – Gyere,
Thripio, hidd el, minden rendben lesz!
– Igenis, Entu Ni mester – felelte Thripio beletörődve. Alig hallhatóan felnyögött, és elfoglalta a
helyét fél méterrel Shada mögött – De meg kell mondanom, rossz érz…
– Remek! – mondta Entu Ni vidáman. A komor pillanat elröppentével ismét a szokásos
ártalmatlanság sugárzott róla. – Mehetünk?
Az ajtó nem volt kulcsra zárva. Karrde követte a kis embert, és még sebezhetőbbnek érezte magát,
ahogy beléptek a napfényről a dohos, félhomályos szobába.
A szobába, amit legnagyobb meglepetésére láthatólag már jó ideje nem használtak. Az ötletszerűen
elhelyezett bútorok öregek és porosak voltak, ugyanazt az elhanyagoltságot árasztották, mint a ház
külseje. A kívülről sötétnek és fenyegetőnek tűnő ablakok innen, nézve csak rettenetesen mocskosnak
látszottak, felületüket felmarta a téli szelek által felkapott homok és por. A piszkon átszűrődő homályos
fénynyalábok megvilágították a székek és a mennyezet közé szőtt óriási pókhálókat.
– Erre – szólalt meg Entu Ni halkan. A hangja késként hasított a kísérteties csöndbe. Odavezette
őket egy zárt ajtóhoz. – Ott van bent, Karrde kapitány. Kérem, készüljön fel!
Karrde vett egy mély lélegzetet. A háta mögül halk, súrlódó hangot hallott – Shada előhúzta a
sugárvetőjét.
– Készen állok – mondta. – Essünk túl rajta!
– Jó. – Entu Ni félreállt, és megérintette az ajtó kapcsolóját. A két fémlemez halk csikorgás
közepette félrecsúszott.
Karrdét először a szag vágta mellbe. Az öregség, a távoli emlékek, az elvesztett remény szaga. A
betegség és a fáradtság szaga.
A halál szaga.
Maga a szoba kicsi volt, sokkal kisebb, mint amekkorára Karrde számított. Kétoldalt polcok
takarták a falakat, rajtuk különös műtárgygyűjteménnyel, haszontalannak tűnő csecsebecsékkel,
gyógyszeresfiolákkal és orvosi eszközökkel. A maradék hely nagy részét egy ágy foglalta el, a vége
egy méterre lehetett az ajtótól, a két oldalán éppen csak elfért egy-egy ember.
Az ágyban pedig, egy halom takaró alatt, halkan motyogva, a mennyezetet bámulva egy öregember
feküdt.
– Jorj? – szólította meg Entu Ni lágyan, ahogy belépett az ajtón. A motyogás elhalt, de az öreg
továbbra is a mennyezetre szögezte a tekintetét. – Jorj? Valaki találkozni szeretne veled.
Karrde belépett mellette, és megállt a talpalatnyi helyen. Szédült. Nem, ez nem lehet Jorj Car'das.
Nem lehet az az életerős, lobbanékony, becsvágyó férfi, aki szinte fél kézzel megteremtette a valaha
ismert legnagyobb csempészszervezetek egyikét.
– Jorj? – kérdezte óvatosan.
A ráncos arc eltorzult, a fej felemelkedett.
– Mertan? – kérdezte remegő hangon. – Mertan? Te vagy az?
Karrde fáradt sóhajjal kieresztette visszafojtott lélegzetét. A hangja és a szeme. Igen, valóban ő az.
– Nem, Jorj – felelte szelíden. – Nem Mertan vagyok. Hanem Karrde. Talon Karrde. Emlékszel
rám?
Az öregember pislogott néhányat.
– Karrde? – kérdezte ugyanazon a bizonytalan hangon. – Te vagy az?
– Igen, Jorj, én – nyugtatta meg Karrde. – Emlékszel rám?
Az öreg szája halvány mosolyra húzódott, ami azonnal el is tűnt, mintha az izmok túl fáradtak lettek
volna a fenntartásához.
– Igen – suttogta. – Nem. Ki vagy te?
– Talon Karrde – ismételte meg az szájában a vereség, csalódottság és hiábavalóság keserű ízével.
Megtették ezt a hatalmas utat, hogy segítséget kérjenek Car'dastól. Az összes félelme, amit a találkozás
miatt érzett – a félelme, a megbánása, a bűntudata – mind hiábavaló volt. Az a Jorj Car'das, akitől
némán rettegett hosszú éveken át, már régen meghalt.
Csak egy üres héj maradt a helyén.
Az elméjében örvénylő sötét gondolatok közepette alig érezte meg a vállára tett kéz súlyát.
– Gyere, Karrde! – mondta Shada halkan. – Itt már nincs semmi dolgunk.
– Karrde volt az, igaz? – kérdezte az öregember. A takarók alól felemelkedett egy vékony kar, és
némi ingadozás után megigazította a párnákat. – Tarron Karrde?
– Talon Karrde, Jorj – javította ki Entu Ni egy kisgyerekhez beszélő, nagyon türelmes szülő
hangján. – Szükséged van valamire?
Car'das a homlokát ráncolta, feje visszahanyatlott a párnára, tekintete ismét a mennyezetre
szegeződött.
– Shem-mebal ostorran se'mmitas Mertan anial? – motyogta alig hallhatóan. – Karmida David
shumidas krree?
– A régi tarmid nyelv – suttogta Entu Ni. – Gyermekkora nyelve. Mostanában egyre többször
használja.
– Thripio? – kérdezte Shada sürgetően.
 – Azt kérdezi, volt-e itt ma Mertan – fordította a droid. Kivételesen nem kezdte el ecsetelni,
hányféle kommunikációs formában járatos. – Vagy az a kedves David admirális.
– Nem, egyikük sem – közölte Entu Ni az ágyban fekvő alakkal, miközben odaintett Karrdénak,
hogy menjen ki a szobából. – Később még visszajövök, Jorj. Próbálj meg aludni egy kicsit, jó?
Követte Karrdét, és kinyújtotta a kezét az ajtó kapcsolója felé.
– Aludni? – horkant fel az öregember erőtlenül, reszketegen felnevetve. – Most nem alhatok,
Mertan. Túl sok dolgom van. Túl sok…
Az ajtószárnyak a helyükre csusszantak, könyörületesen elvágva további szavait.
– Most már maguk is értik, mi a helyzet – szólalt meg Entu Ni halkan.
Karrde bólintott. A keserű íz tovább erősödött a szájában. Azok a hosszú évek…
– Mióta van ilyen állapotban?
– És miért hozott ide minket egyáltalán? – álmélkodott Shada.
– Erre most mit mondjak? – fintorodott el Entu Ni. – Jorj öreg… nagyon öreg… és számos betegség
kínozza, melyek gyakran együtt járnak az idős korral. – Csillogó tekintete Shadára siklott. – Ami pedig
az ön kérdését illeti… maguk akartak idejönni.
– Jorj Car’dasszal akartunk találkozni! – vicsorgott Shada. – Nem erre gondoltunk, ami odabent
van.
– Minden rendben, Shada – szólt közbe Karrde. Azok a hosszú évek… – Az én hibám, nem Entu
Nié. Már évekkel ezelőtt el kellett volna jönnöm.
A szeme könnybe lábadt, szaporán pislogni kezdett.
– Azt hiszem, most már csak egyetlen kérdést tehetünk fel Entu Ni, Car'dasnak valaha hatalmas
adatkártya-gyűjteménye volt Nem tudja véletlenül, most hol lehet?
– Akármit csinált is vele, azt még azelőtt csinálta, hogy a szolgálatába léptem volna – vont vállat
Entu Ni.
Karrde bólintott. Ennyit az utolsó reménysugárról, hogy itt talán megtalálják a caamasi
dokumentumot. Felesleges félelmek, és most egy felesleges utazás. Hirtelen nagyon öregnek érezte
magát.
– Köszönöm. – Elővette és bekapcsolta a komlinkjét. – Dankin?
– Itt vagyok, főnök – érkezett azonnal a kissé feszült válasz. – Hogy állnak a dolgok?
– Kösz, eddig elég simán ment minden – adta még a „minden rendben” válasz kódmondatát Karrde.
– A küldetésnek vége. Készítsd elő a hajót; amint visszaértünk, indulunk.
– Hát, az egy kicsit bajos lesz – komorodott el Dankin hangja. – Valami nagyon készülődik itt,
főnök, méghozzá valami nagy. Az összes hajót harcra készítik elő.
– Biztos vagy benne? – ráncolta a homlokát Karrde.
– Száz százalékig – erősítette meg Dankin. – Rakétákat, mentőruhákat… meg ilyeneket pakolnak
fel. És úgy látom, egy csomó civil hajót is felfegyvereznek.
– Rei'Kas és a kalózai miatt – motyogta Karrde mellett Entu Ni halkan. – Úgy látszik, követték
magukat.
Karrde elfintorodott. A gondosan felépített elképzelés újabb darabja omlik össze. Biztosra vette,
hogy Rei'Kas Car'dasnak dolgozik.
– Senki sem követhetett minket – mondta Entu Ninek. – Mindig nagyon odafigyelünk arra, hogy ne
hagyjunk nyomokat.
– Nem tudom, hogy csinálták – vont vállat ismét Entu Ni. – Csak azt tudom, hogy megtették. David
admirális szerint az egész flottájuk felszállt a rejtekhelyéről, és most az Exocron felé tart.
– Már azelőtt tudták, mielőtt leszálltunk? – tudakolta Shada. – Miért nem szólt?
– Mit mondtam volna? – vágott vissza Entu Ni. – A kár már megesett. Megtalálták az Exocront –
intett felfelé. – Ami azt illeti, pontosan ezért szerettem volna én elhozni önt a Dayarkról, Karrde
kapitány. Az én hajómat nem tudták volna követni.
Karrde ismét elfintorodott. Mintha nem lett volna elég a bűntudat terhe, most még itt van ez is.
– Mennyi időnk van még, mielőtt ideérnek?
– Elnézést, kapitány – szólt közbe Thripio, mielőtt Entu Ni válaszolhatott volna. – De ha a kalózok
erre tartanak, nem kellene távoznunk?
– Jól beszél – helyeselt Entu Ni. – De azért nem kell különösebben sietniük. Még legalább nyolc
óránk van az érkezésükig. Talán több.
 – És mi lesz magukkal? – kérdezte Shada.
– Minden rendben lesz – rándult meg Entu Ni szája. – Azt mondják, az Egyesített Flotta elég jó.
– Az alkalmi csempészek ellen talán – jegyezte meg Shada sötéten. – Most azonban Rei'Kasról
beszélünk, ember!
– A mi gondunk, nem a maguké – szögezte le Entu Ni határozottan. – Maguk jobban tennék, ha
felkészülnének az indulásra.
A komlink még mindig be volt kapcsolva, vette észre Karrde.
– Dankin? – szólt bele. – Hallottad?
– Hallottuk, főnök – erősítette meg a másik. – Még mindig azt akarod, hogy készítsem elő a hajót?
Karrde elnézett Entu Ni mellett a szoba sötét ablakaira. Azok mögött az ablakok mögött olyan
emberek vannak, akiket még ha akaratlanul is, de ő sodort veszélybe. Halálos veszélybe.
Ami azt jelenti, hogy nem igazán van itt miről dönteni.
– Igen, készítsétek elő! – felelte Dankinnak. – De he az utazásra, hanem a harcra! – Visszanézett
Entu Nire. – Maradunk és harcolunk.

25. FEJEZET

Booster Terrik még sohasem látott ekkora káoszt az Errant Venture fedélzetén. Márpedig az Errant
Venture-ről lévén szó, ez igen komoly fejetlenségre utalt.
Mindent elárasztottak az Új Köztársaság technikusai, munkásai és tisztjei. Ezernyien nyüzsögtek a
csillagromboló minden szegletében. Javítottak, beszereltek, kiszereltek, lecseréltek, és időnként puszta
szórakozásból felforgattak mindent. Booster embereit legázolta, félresöpörte, kiszorította a helyükről,
vagy egyszerűen eltiporta a hajót elárasztó, túlméretezett rankorra hasonlító karbantartó csapat.
Az általános felfordulás közepette pedig csak egyetlenegy ember őrizte meg a nyugalmát: Bel Iblis
tábornok.
– Az éjszaka során újabb öt hadihajó érkezett a rendszerbe – jelentette egy nyúzott tekintetű
szárnysegéd, próbálva lépést tartani Bel Iblisszel, ahogy a tábornok fürgén végigsietett a 16-os
fegyverfolyosón. Boosternek, hosszú lábaival, kevesebb gondja akadt. Ennek ellenére úgy vélte, Bel
Iblis sokkal energikusabb, mint bárki más, akit aznap reggel látott. – A Freedom's Fury, a Spirit of
Mindor, a Starline Warrior, a Stellar Sentinel és a Welling's Revenge.
– Helyes – torpant meg Bel Iblis az egyik turbólézer ellenőrző panelje előtt. – Mi van a Garfinnal és
a Beledeen II-vel?
– Még nem érkezett üzenet tőlük – pillantott le a szárnysegéd az adattáblájára. – Azt beszélik, a
Webley is itt van már, de eddig még nem jelentkeztek be.
– Itt van – szólt közbe Booster. – Legalábbis Winger kapitány… az ő fémujjai elég jellegzetes
nyomokat hagynak a fém söröstubusokon.
A szárnysegéd tekintete elkomorodott.
– Minden beérkező hajónak azonnal jelentkeznie kellene a…
– Semmi gond – hűtötte le Bel Iblis. – Ne aggódjon, időben jelentkezni fognak. Alex valószínűleg
csak egy kis pihenést akart biztosítani a legénységének, mielőtt röpködni kezdenek a parancsok.
– Nem ők az egyetlenek, akikre ráférne egy kis pihenés – morogta az orra alatt Booster.
Bel Iblis a homlokát ráncolta, mintha csak akkor ébredt volna tudatára a nagydarab férfi
jelenlétének.
– Mondani akar valamit, Terrik? – kérdezte.
– Csak kíváncsi lennék, mikor fejezik már be a munkát a hajómon – válaszolta Booster.
– Már majdnem készen vagyunk – közölte Bel Iblis. – Hadnagy?
– Úgy tűnik, a komolyabb felújítások tizenkét órán belül elkészülnek – erősítette meg a fiatal tiszt
az adattábláját tanulmányozva. – Talán marad még egy-két apróság, de azokat a Yaga Minorra vezető
út során is be lehet fejezni.
– Van még valami? – nézett Bel Iblis Boosterre.
– Igen, van – torpant meg és pillantott jelentőségteljesen a szárnysegédre Booster. Bel Iblis elértette
a célzást.
– Hadnagy, menjen, ellenőrizze a 7-es vonósugárállást! – utasította. – Győződjön meg róla, hogy
rendesen kiegyensúlyozták a generátort!
 – Igenis, uram! – felelte a segédtiszt. Vetett egy fürkésző pillantást Boosterre, majd gyors léptekkel
elindult a folyosón.
– Szerintem menjünk be ide, hogy ne legyünk útban! – javasolta Bel Iblis odalépve egy
vészhelyzetekre fenntartott orvosi fülke vörös jelzésekkel telezsúfolt ajtajához.
– Nem sokat beszélt még arról, hogy pontosan hogy is tervezi ezt a kis rajtaütést – kezdte Booster,
amikor az ajtó bezárult mögöttük. – Azt hiszem, lassan itt lenne az ideje, hogy beavasson a részletekbe.
– Nem sok mindent mondhatok – vont vállat Bel Iblis. – Elmegyünk az Errant Venture-rel a járőreik
mellett, aztán remélhetőleg átjutunk a fő védelmi vonalaikon is. Amint bent vagyunk, a csapásmérő erő
követ minket a hipertérből, és támadást intéz a védelmük ellen. Ha szerencsénk van, lekötik annyira a
birodalmiakat, hogy nem lesz idejük velünk foglalkozni.
– Feltéve természetesen, hogy nem bukunk le az első pillanatban – mutatott rá Booster sötéten. – De
tegyük fel, hogy nem. Akkor mi következik?
– A Yaga Minornak van egy különlegessége, ami tudomásom szerint egyedülállóvá teszi a létező
birodalmi építmények között – felelte Bel Iblis. – A bolygó körül keringő Ubiqtorate-bázis központi
részéből kinyúlik egy körülbelül százméteres csőfolyosó, aminek a végében két külső számítógépes
munkaállomást helyeztek el.
– Furcsa – ráncolta a homlokát Booster.
– Az eredeti elképzelés az volt, hogy a komolyabb civil kutatók is hozzáférjenek a számítógépes
rendszerhez, de anélkül, hogy be kelljen engedni őket a tulajdonképpeni bázisra – magyarázta Bel
Iblis. – Tarkin nagymoff a privát ügyletei elég jelentős részét intézte a Yaga Minoron keresztül, és nem
akarta, hogy a politikai ellenfelei bepillantást nyerjenek abba, hogy mire készül.
– Oké, szóval van egy kényelmes külső csatlakozási pontunk a számítógéphez – foglalta össze
Booster. – Gondolom, nincs akkora szerencsénk, hogy egy ugyanolyan kényelmes bejárat is legyen
hozzá, amin behatolhatnánk.
– Vannak zsilipek, de sajnos egyáltalán nem kényelmesek – rázta meg a fejét komoran Bel Iblis. –
Valószínűleg be kell majd robbantanunk a cső falát, és űrruhában kell beküldenünk a kódtörőinket.
– Na persze! – horkant fel Booster. – Robbantsunk lyukat a bázisba! Ezt biztos nem veszik észre!
– Még az is lehet – vélte Bel Iblis. – A főerő akkor épp protontorpedókkal fogja zárótűz alá venni a
bázist. A birodalmiak akár azt is hihetik, hogy az egyik átjutott a védelmükön.
– És ha mégsem hiszik azt?
Bel Iblis vállat vont.
– Akkor maga, én meg az Errant Venture teljes legénysége elkezd keményen dolgozni a fizetéséért.
Fel kell tartanunk a birodalmiakat, hogy a kódtörőknek elég idejük legyen megszerezni és a támadó
hajóknak elküldeni a caamasi dokumentumot.
– Már ne haragudjon, tábornok – horkant fel Booster ismét –, de valószínűleg ez a legpocsékabb
terv, amit csak életemben hallottam. Mi lesz, ha megszereztük a dokumentumot?
Bel Iblis egyenesen a szemébe nézett.
– Az, hogy velünk mi lesz, nem számít – felelte nyersen. – Ha elfogadják a megadásunkat, akkor jó.
Ha nem… akkor ronccsá lövik körülöttünk az Errant Venture-t.
– Álljunk csak meg egy pillanatra! – ráncolta a homlokát Booster. A lélegzetelállítóan felületes terv
ecsetelése közben hirtelen felfigyelt egy nagyon fontos szóra. – Hogy érti azt, hogy körülöttünk? Azt
hittem, maga kint lesz a főerővel.
Bel Iblis megrázta a fejét.
– Ez a hajó az egész művelet kulcsa – mondta halkan. – Ennek a hajónak ki kell bírnia addig, amíg
a fiúk megszerzik a caamasi dokumentumot, aztán pedig a birodalmiak minden lehetséges zavarása
ellenére el kell juttatnia a flotta többi részéhez. Itt lesz rám a legnagyobb szükség. Tehát itt leszek.
– Na most már aztán tényleg várjon egy mradhe-szarásnyi pillanatot! – mordult fel Booster teljes
egy méter kilencven centiméteres magasságában kihúzva magát. – Ez az én hajóm! Azt ígérte, én
maradok a kapitánya!
– Maga a kapitány – értett egyet Bel Iblis. – Én egyszerűen csak az admirális vagyok.
Booster hosszan, sziszegve fújta ki tüdejéből a levegőt. Tudhatta volna, hogy Bel Iblis tartogat még
valami meglepetést. Tudhatta volna!
– És mi van, ha én nem adom át a parancsnokságot?
Bel Iblis enyhén felvonta a szemöldökét. Booster keserű szájízzel bólintott. Az Errant Venture-t
elözönlötték Bel Iblis emberei… erre a kérdésre felesleges lett volna válaszolni.
– Értem – suttogta. – Tudtam, hogy meg fogom bánni.
– Itt maradhat, ha akar – ajánlotta fel Bel Iblis. – Biztos vagyok benne, hogy a Coruscant kárpótolja
a…
– Felejtse el! – csattant fel Booster. – Ez az én hajóm, és nélkülem nem megy csatába. Pont.
Bel Iblis halványan elmosolyodott.
– Értem – mondta. – Higgye el, tökéletesem megértem. Van még valami?
– Nem, mára ennyi is elég – morogta Booster. – Esetleg megpróbálhatna előállni valami jobb
tervvel a következő három nap során.
– Meg fogom próbálni – ígérte Bel Iblis. Megfordult és elindult az ajtó felé…
– Várjon egy percet! – szólt utána Booster, ahogy hirtelen eszébe jutott valami. – Azt mondja,
lyukat fogunk robbantani a csőfolyosóba. Mi van, ha valaki épp akkor a munkaállomásoknál
tartózkodik?
– Nem hinném, hogy bárki is ott lesz – felelte Bel Iblis. – Szerintem már rég nem használják. De
pillanatnyilag egyébként sincs jobb ötletem.
– És ha mégis lesz ott valaki? – makacskodott Booster. – Épp maga mondta, hogy csak civilek
szokták használni. Ha lyukat robbant a falba, akkor megöli őket.
Bel Iblis arcán mintha árnyék futott volna át.
– Igen – válaszolta halkan. – Tudom.

– Nos – pillantott a kronométerére Klif –, már négy óra eltelt. Mit gondolsz… kell még kettő,
mielőtt befut a vészhívás?
Navett vállat vont, és magában gyors fejszámolást végzett. Ő és Klif gondosan ügyeltek rá, hogy a
kérdéses időpontban másfelé legyenek – ha esetleg komolyabb nyomozás indulna –, Pensin szerint
viszont olyan simán ment azoknak a parányi, szerves időzített bombáknak a bothai technikusok
ruhájára való csempészése, hogy annál simábban már nem is mehetett volna. A technikusok most négy
órája tűntek el a drev'starni pajzsgenerátor épületében; mondjuk egy óra, amíg felfigyelnek az
apróságokra, még kettő, míg a bothaiak felismerik a helyzet horderejét, és rájönnek, hogy csak egy
módon oldhatják meg…
– Szerintem legalább három – válaszolta Klifnek. – Nem az lesz az első dolguk, hogy külvilágiaktól
kérjenek segítséget.
– Nos, akármikor is hívnak, az anyag készen áll – vont vállat Klif.
A bolt másik végében kinyílt az ajtó, és felhangzott a csengő idegesítően vidám hangja. Navett
felöltötte „őszinte ám buta” arckifejezését és odafordult.
És a bugyuta vigyor ráfagyott az arcára. A két ÚK-katonának látszó fickó lépett be az üzletbe.
A mellette álló Klif halkan, torokhangon felhördült.
– Hallgass! – suttogta Navett, még ostobábbra véve mosolyát, és készségesen a pult végéhez,
látogatóik elé sietett. – Békés napot és jó üzletet, vagy hogy mondják – ütötte meg az eladni akaró
kereskedő kellemes, mégis enyhén rámenős hangját. – Segíthetek valamiben?
– Kösz, csak nézelődünk – felelte az egyik, miközben végiglépkedtek a ketrecek között. Nagyon
hasonlítanak egymásra, vette észre Navett: mind a ketten alacsonyak, barna hajuk enyhén őszül. Aki
megszólalt, annak barna szeme volt, míg a társának zöld.
És jobban megnézve Barnaszem különösen ismerősnek tűnt.
– Tessék csak, tessék – siklott közelebb Navett a boltosok hagyományos stílusában. – Esetleg
kifejezetten keresnek valamit?
– Nem igazán – szólalt meg Zöldszem, lepillantva a polpianok ketrecére. – Mik ezek? Polpianok?
– Természetesen – jelentette ki Navett. Mind a kettő enyhe koréliai akcentussal beszélt. – Látom,
felismerik a saját világuk fajtáit.
– Úgy-ahogy – pillantott rá Zöldszem egy olyan csillanással a tekintetében, amely Navettnek
egyáltalán nem tetszett. – Azt hittem, a bothaiak allergiásak a polpianokra.
– Igen, előfordul, gondolom – vont vállat Navett.
– És mégis hoztak belőlük a Bothawuira?
Navett elképedt arcot vágott.
– Persze, miért ne? – próbált meg enyhén sértődött hangszínt megütni. – Az, hogy néhányan
allergiásak valamire, még nem jelenti azt, hogy mások nem akarják megvenni. Nem minden bothai
allergiás rájuk, és egyébként is rengeteg más faj él még itt…
Barnaszem tüszkölése belefojtotta a szót.
– Tessék… látja? – bökött az ujjával a másik felé, mintha a prüszkölés őt igazolta volna. –
Valószínűleg van itt valami, amire ő allergiás.
– De azért beljebb jönnek, igaz? Fogadni mernék, hogy találunk valami nagyszerű kis kedvencet
maguknak!
Az ajtócsengő ismét megszólalt, és az odaforduló Navett egy vékony, idős asszonyt látott belépni.
Az alvilági kapcsolat, akiről Klif beszélt?
– Hello – biccentett a nő felé. – Kellemes napot és jó üzletet! Segíthetek valamiben?
– Remélem – válaszolta az. – Patkányfogó thistjük van?
Navett érezte, hogy elszorul a torka. Mi a fene lehet az a patkányfogó thist?
– Azt hiszem, még nem is hallottam ilyenről – felelte óvatosan, több esze lévén annál, hogy úgy
tegyen, mintha ismerne valamit, amit nem ismert. – De átnézhetem a listákat, hátha be tudjuk szerezni
valahonnan. Miféle jószág az?
– Hát, tényleg nem túl ismertek – mondta a nő. A hangja könnyeden csengett, de ugyanolyan
áthatóan fürkészte Navettet, mint Zöldszem. – Kicsi, mozgékony, a bundája csíkos, és be tudja húzni a
karmait. Néha a szárnyasokat őriztetik vele, főleg a hegyvidékeken.
– Ó, persze! – kiáltotta Klif a pult másik végéből. Hanyagul könyökölt, nyoma sem látszott az
adattáblának, amit minden bizonnyal maga előtt tartott. – A korduli krissről beszél.
– Ja… korduli kriss – bólintott Navett értően. Arról sem hallott még, de Klif súgása egyértelmű
volt. – Persze. Ezen a néven ismerem. Klif, be tudjuk szerezni?
– Mindjárt megnézem – játszotta el Klif, hogy előveszi és bekapcsolja az adattáblát.
– Ezek mik? – kérdezte Barnaszem. A mawkrenek tartálya előtt állt, és gyanakodó tekintettel
méregette a tartalmát.
– Mawkrenkölykök – felelte Navett. Odalépett mellé, és szeretettel lenézett az átlátszó műanyag lap
alatt fáradhatatlanul nyüzsgő kis gyíkokra. – Ma reggel jöttek világra. Aranyosak, mi?
– Csodálatosak – hümmögte Barnaszem nem túl meggyőzően.
– Megvan – szólt közbe Klif. – Korduli kriss. Nézzük csak…
Navett komlinkje ebben a pillanatban felcsipogott.
– Bocsánat – vette élő a szerkezetet. Hirtelen elöntötte a rémület. Ha ez az a hívás, amire vártak… –
Igen?
– Ön Navett, az Exoticalia kisállat-kereskedés tulajdonosa? – kérdezte egy merev, de zaklatottnak
tűnő bothai hang.
– Természetesen – válaszolta Navett, próbálva megőrizni „őszinte, de buta” vidámságát. Igen, ez az
a hívás; és rohadt balszerencse, hogy pont akkor érkezett, amikor két ÚK-ügynök áll közvetlenül
mellette. – Mit tehetek önért?
– Támadt egy kisebb, de elég zavaró rovarfertőzési problémánk – mondta a bothai. – Próbáltuk
kiirtani őket, de hiába. Úgy gondoltuk, hogy ön, mint egzotikus állatokkal foglalkozó kereskedő, talán,
tudna tanácsot adni.
– Valószínűleg – helyeselt Navett. – Klif és én elég sokáig voltunk a rovarirtószakmában, mielőtt
átálltunk volna a kisállatokra. Milyenek a rovarjai?
– A szakértőink nem ismerik őket – közölte a másik utálkozó hangon. – Csak annyit tudunk, hogy
nagyon kicsik, nem reagálnak semmilyen irtási módszerre, és időnként hangos, zümmögő hangot
adnak ki magukból.
– Talán skronkik – vetette fel Navett kételkedve. – Azok elég idegesítő zajt tudnak csapni. Vagy
aphrenek, vagy… várjon csak egy percet! Fogadni mernék, hogy fématkák. Vannak elektromos
berendezések vagy nagyobb gépek a környékükön?
A komlinkből valami elfojtott hang hangzott fel.
– Igen, elég tekintélyes mennyiség – válaszolta a bothai. – Mit csinálnak ezek a fématkák?
– Átrágják a fémet – vont vállat Navett. – Persze nem szó szerint átrágják… olyan enzimeket
választanak ki, amelyek…
– A fiziológiai részletekre nincs szükségem – fojtotta belé a szót a bothai. – Hogyan irtsuk ki őket?
– Hm, nézzük csak – dörzsölte meg az állát gondterhelten Navett az ÚK-ügynökök kedvéért.
Zöldszemnek már megint úgy csillogott a tekintete… – Először is permetezni kell egy kicsit. Van
maguknál… hm… CorTrehan? Cordioline trehansicol, ha esetleg érdekli a teljes neve.
– Nem tudom – érkezett a válasz. – De biztos vagyok benne, hogy tudunk szerezni vagy csináltatni.
– De előtte győződjenek meg róla, hogy az emberei tudják, mit csinálnak – figyelmeztette Navett. –
Nem sok haszna lenne csak úgy szétfröcskölni az anyagot.
A bothai egy pillanatig hallgatott.
– Hogy érti ezt? – bökte ki végül.
– Úgy, hogy nem elég egyszerűen szétfröcskölni az anyagot – felelte Navett leheletnyi
türelmetlenséget csempészve a hangjába. – Meg kell találni az összes helyet, ahol enni akarnak majd,
de üres foltokat is hagyni kell nekik, különben… – Felsóhajtott. – Nézze, ez nem amatőröknek való
munka. Nekünk van permetező-felszerelésünk… azzal szoktuk fertőtleníteni a ketreceket és az
állatokat. Ha maga megszerzi a CorTrehant, akkor Klif és én elvégezzük a munkát.
– Lehetetlen! – csattant fel a bothai élesen. – Külvilágiak nem léphetnek arra a területre.
– Ja. Az más. – Navett vállat vont. Számított rá, hogy automatikusan visszautasítják az első
ajánlkozását. – Én csak segíteni próbáltam. Rengeteg idejük lesz megszabadulni attól az egy törzstől,
mielőtt még komolyabb kárt okoznának.
Összeráncolta a homlokát, mintha épp akkor jutott volna eszébe valami.
– Ugye, csak egy törzs van? Amikor zümmögnek, akkor egy hangon csinálják, vagy több
különbözőn?
– Több különböző hang van – felelte a bothai rövid hallgatás után. – Öt, esetleg hat.
– Öt? – füttyentette el magát halkan Navett. – Nem semmi! Hé, Klif, öt törzsük van! Hát, sok
szerencsét. Remélem, találnak valakit, aki elintézi őket, mielőtt még elkezdődne a törzsek háborúja.
Azzal kikapcsolta a komlinket.
– Öt törzs – csóválta a fejét hitetlenkedve. – Ezt nevezem!
– Megdöbbentő – értett egyet Zöldszem. Még mindig úgy nézett. – Elég egzotikus férgek ezek a
fématkák.
– Néha bejutnak a hajókkal – felelte Navett, magában azt kívánva, bárcsak le tudna olvasni valamit
a másik arcáról. Zöldszem gyanakszik, ez biztos. De vajon személy szerint rá vagy a fématkákra? – De
olyat is hallottam már, hogy a mynockokon utaznak. Időnként leszállnak egy-egy roncsra…
A komlink újra felcsipogott.
– Elnézést – vette elő a készüléket Navett. – Halló?
– Itt ismét Tri'byia körzetvezető – érkezett ugyanaz a bothai hang, ez alkalommal kissé utálkozva. –
Velem beszélt pár perccel ezelőtt.
– Igen, igen – helyeselt Navett. – Mit tehetek önért?
– Azt az utasítást kaptam, hogy kérdezzem meg, mennyiért szabadítanának meg minket a
fématkáktól – közölte Tri'byia.
– Ó, igazán olcsón – rejtette el gondosan a mosolyát Navett. Tri'byia hangjából ítélve nem az ő
ötlete volt a hirtelen hozzáállás-változás. – Ami azt illeti, ha maguk adják a CorTrehant… Na jó,
figyeljen: a vámos azt mondta, különleges kereskedői engedélyre van szükségünk, ha Drev'starnon
kívül is árulni akarjuk az állatainkat. Maga megszerzi nekünk az engedélyt, mi meg ingyen elvégezzük
a munkát.
– Ingyen? – ismételte meg Tri'byia valamelyest megenyhülve. – Mire fel ez a nagylelkűség?
– Nézze, én tudom, mire képesek a fématkák – felelte Navett ridegen. – Ha azt hiszi, hogy szívesen
üzletelek olyan városban, ahol megvetették a lábukat, akkor nagyon téved. És minél hamarabb
nekilátunk, annál könnyebb lesz megszabadulni tőlük Maga megszerzi az engedélyt meg a löttyöt, és
kvittek vagyunk.
– Azt hiszem, el tudom intézni – egyezett bele Tri'byia vonakodva. – De teljes ellenőrzésen kell
átmenniük maguknak is meg a felszerelésüknek is, mielőtt beléphetnek a kérdéses építménybe.
– Semmi gond – biztosította Navett. – Tulajdonképpen kész szórakozás lesz… mint a régi szép
időkben. Mikor akar kezdeni?
– Harminc perc múlva ott lesz magukért egy terepsikló – közölte a bothai. Még most sem repesett
az örömtől, de mintha némi óvatos megkönnyebbülést lehetett volna felfedezni a hangjában. – Addigra
legyenek készen.
– Készen leszünk – ígérte Navett. A bothai búcsúzás nélkül kikapcsolt.
 – Lám-lám, az élet mindig tartogat meglepetéseket – állapította meg Navett filozofikusan, miközben
eltette a komlinket. – Sajnálom, emberek. Asszonyom, kívánja megrendelni azt a krisst? Klif, találtál
valamit a listán?
– Úgy néz ki, az Eislóról meg tudnánk rendelni… két-három nap alatt ide is érne – jelentette Klif. –
De kérhetjük egyenesen a Korduról is. Az valószínűleg olcsóbb lenne, de tovább is tartana.
– Kívánja most megrendelni? – kérdezte Navett reménykedve. – Csak tíz százalék előleget kérünk.
Az idős nő megrázta a fejét.
– Azt hiszem, előbb körülnézek, hátha van valakinek raktáron.
– Nos, ha mégsem találna, nyugodtan jöjjön vissza! – szólt utána Klif, miközben a hármas elindult
az ajtó felé. – Nagyon jutányos sürgősségi díjjal dolgozunk!
– Ezt észben tartjuk – ígérte Barnaszem. – Kösz. Lehet, hogy visszajövünk.
Kisorakoztak az üzletből, elhaladtak az ablak előtt, és mire az ajtó bezáródott, már el is tűntek
Navett szeme elől.
– Arra mérget vennék! – sziszegte halkan maga elé a férfi.
A fejét rázva próbálta kiűzni őket a gondolatai közül. Most már egyáltalán nem számítottak a
zsebtolvajok, de még az ÚK katonai ügynökök sem. Csak az számított, hogy a kis fématka időzített
bombák a pajzsgenerátor technikusainak ruhájába rejtve bejutottak, és elvégezték a feladatukat.
Itt az ideje, hogy ő és Klif is elvégezzék a sajátjukat.
– Készülődjünk! – indult el élénk léptekkel a hátsó szoba felé.
– Ne várakoztassuk meg a bothaiakat!

– És íme – ütötte be a kombinációt Hestiv tábornok a billentyűzeten –, itt fog dolgozni.

– Oké – nézett végig Ghent idegesen a mögöttük lévő hosszú folyosón. A bázis központi része elég
messze volt tőlük, és Hestiv megnyugtatta, hogy szinte senki sem szokott már idejönni. De hát
mégiscsak egy birodalmi Ubiqtorate-bázison voltak, és Ghent nem tudott megszabadulni attól a
kellemetlen érzéstől, hogy barátságtalan szempárok figyelik.
A feltáruló ajtó mögül enyhén áporodott levegő csapott ki.
– Tessék – intett előre Hestiv. – Menjen csak be.
Ghent átlépett az ajtón, s közben oldalról rápillantott Hestivre. Tudta, hogy Pellaeon admirális
kezeskedik a tábornokért. De ettől még az birodalmi tiszt marad, Ghent pedig az Új Köztársaság
kódtörője. Ha ez a Disra moff vagy ki, végezni akarna vele, keresve sem találhatna megfelelőbb helyet.
És ekkor megpillantotta magát a szobát…
– Ez lesz az ideiglenes otthona – szólalt meg mögötte Hestiv. – Hogy tetszik?
Ghent alig hallotta a szavait. Ami azt illeti, alig mert hinni a szemének, ahogy körülnézett a szűk
helyiségben, amibe bezsúfoltak egy Everest 448 adatszűrőt, két Fedujkovszkij D2 kódfejtőt, öt
Wickstrom K220 nagy teljesítményű perifériális adatfeldolgozót, egy Merilang-1221 teljes spektrumú
numerikus analizátort…
– A berendezéseket valószínűleg össze sem lehet hasonlítani azokkal, amelyeken eddig dolgozott –
jegyezte meg Hestiv bocsánatkérően. – De remélhetőleg megteszi.
…és középre nem mást, mint egy vadonatúj Rikhous Masterline-70 OcTerminalt. Egy Masterline-
70!
– Nem, tényleg nem – nyögte ki Ghent meredten bámulva a csillogó műszereket. És ezt az egész
szobát neki adják? Csak neki? – De azt hiszem, elboldogulok majd valahogy.
– Helyes – lépett el mellette Hestiv, hogy kinyisson egy másik ajtót, amit Ghent eddig észre sem
vett. – Erre van a szállása, úgyhogy el sem kell majd hagynia a részleget. Mi több, akár a belépőkódot
is megváltoztathatja, miután elmentek, úgyhogy még véletlenül sem nyithat be senki.
– Persze – bólintott Ghent, egyszerre elfeledkezve minden idegességéről. – Majd jól bezárom. Nem
bánja, ha neki is kezdek?
– Ahogy óhajtja – felelte Hestiv.
Ghent homályosan érzékelte, hogy a tábornok fura tekintettel méregeti. – Tudja, hol keressen, ha
szüksége van valamire. Sok szerencsét!
– Persze – bólintott ismét Ghent, miközben Hestiv az ajtón kilépve magára hagyta.
A hátizsákját ledobta a padlóra, és egy rúgással a lakószoba ajtaja felé küldte. Elfeledkezett a
birodalmi moffokról, a rá leselkedő veszélyről, még a küszöbönálló polgárháborúról is, ahogy a
Masterline-70 elé húzott egy széket, és leült rá.
Remek szórakozásnak nézett elébe!

A vizsgálatok és motozások egy egész óráig tartottak a figyelő szemek és egyáltalán nem szelíd
kezek alatt. Navett becslése szerint a bothawui biztonsági erők drev’starni osztagának legalább a fele
vigyázott rájuk. Végül azonban Tri'byia körzetvezető leengedte őt és Klifet a pajzsgenerátor épületének
alsóbb szintjeire – még ha annak a hivatalnoknak az egyértelmű vonakodásával is, aki szívből gyűlöli a
kialakult helyzetet, azonban nem tud jobb megoldást.
Bejutottak hát Drev’starn védelmi rendszerének a központjába.
– Lenyűgöző! – jegyezte meg Navett az őket kísérő, feszülten figyelő őröknek, miközben hanyagul
körülnézett a helyiségben.
– Most már értem, miért akarnak gyorsan megszabadulni tőlük.
Egy kicsit feljebb rántotta a vállán lógó, CorTrehannal teli tartályt.
– Oké – lendítette meg a kezében tartott karcsú szórófejet. – Először is mutassák meg azokat a
sérülékeny vagy létfontosságú részeket, amelyekbe nem akarják, hogy bejussanak.
– Azt akarjuk, hogy semmibe ne jussanak be! – csattant fel Tri'byia felborzolódott szőrrel.
– Persze, persze – csitította Navett. – Csak azt szerettem volna megtudni, hogy hol kezdjük a
permetezést. Érdemes a fontosabb berendezésekkel kezdeni.
Tri'byia szőre ismét felborzolódott.
– Azt hiszem, ebben van némi logika – állapította meg kedvetlenül. Láthatólag a legkevésbé sem
fűlt hozzá a foga, hogy megmutassa a drágalátos pajzsgenerátora legfontosabb részeit két embernek. –
Erre.
Nem mintha ez számított volna. Navett tökéletesen tisztában volt vele, mi micsoda a
komplexumban, és sem neki, sem Klifnek nem kellett a bothaiak segítsége a létfontosságú pontok
felismeréséhez. Egy őszinte, de buta boltostól azonban elvárták, hogy feltegye a kérdést. Mellesleg
pedig kíváncsi volt, mennyire lettek őszinték a bothaiak ebben a válsághelyzetben.
– Itt elkezdhetik – mutatott Tri'byia egy abszolút jelentéktelen tartalék kommunikációs konzolra.
– Oké – mondta Navett. Úgy látszik, nem túlzottan.
Úgy tizenöt perce permetezhettek, elhelyezve a kacskaringós, kémiai nyomokat, az egyetlen
működő megoldást a fématkákkal szemben, mikor kezdtek érdekesre fordulni a dolgok.
– Ezzel folytassák – tette védelmezően a kezét Tri'byia az egyik konzol szélére, ami a planetáris
pajzs különböző pólusai energia-frekvenciájának összehangolásáért volt felelős.
– Rendben – bólintott Navett A szíve hevesebben kezdett verni, ahogy odalépett a konzolhoz. Ez az:
az első tőrdöfés annak a fajnak a szívébe, amely oly sok kárt okozott a Birodalomnak az évek során. A
burkolatot már levették a bothai technikusok; Navett észrevétlenül fogást váltott a szórófej markolatán,
lekuporodott, bedugta a cső végét az áramkörök labirintusába, és óvatosan befecskendezett.
Csak éppen ez alkalommal nemcsak a fématkákat elpusztító CorTrehan gyöngyözött fel az
áramkörkártyákon, majd csöpögött le lassan a tápegységekre és a ventilátorrácsokra. Nem, a
fogásváltás nyomán a szórófej markolatába rejtett apró tartály tartalma is hozzáadódott a keverékhez.
Az egyórás vizsgálódás során a bothaiak minden létező dolog után átfésülték felszerelésüket, amit
csak paranoiás elméjük ki tudott találni: fegyverek, kémkamerák, robbanószerek, mérgek, altatók,
savak, drótvágók és valószínűleg még legalább ötven más veszélyforrás után.
A gondos, többszörös biztonsági ellenőrzés során azonban senkinek sem jutott eszébe élelmet
keresni.
Nem mintha bárki, beleértve a fématkákat is, túl étvágygerjesztőnek találta volna ezt a bizonyos
főzetet. Ami azt illeti, most, hogy a mocskos kis élősködők elvégezték a feladatukat, eljött az ideje,
hogy meghaljanak.
Navett és Klif a következő két óra során szisztematikusan bejárta a komplexumot, elhelyezték a
mérgezett nyomokat és körülbelül húsz gondosan kiválasztott helyen a folyékony tápszert is. Mire
végeztek, szinte vágni lehetett a levegőben a CorTrehan nehéz, keserédes szagát.
– Oké! – dörzsölte össze a tenyerét vidáman Navett, mikor végül visszakísérték őket a bejárathoz. –
Az első lépést ezzel megtettük. Most már csak fel kell szerelniük egy hangszórót, és teljes hangerővel
sugározniuk kell a különböző törzsek hangját. Ez megakadályozza, hogy beszélgessenek egymással a
csoporton belül, ettől pedig lassabban szaporodnak, és így nem fognak rátámadni a többi törzsre, így
lesz ideje hatni a CorTrehannak. Világos, nem?
– De – felelte Tri'byia. A körzetvezető most, hogy távol tudhatta féltett gépezeteitől a külvilágiakat,
már nem tűnt olyan kedvetlennek. – Meddig kell bekapcsolva tartani a hangszórót?
– Ó, egy hétnek elégnek kell lennie – válaszolta Navett. – De a biztonság kedvéért lehet nyolc-
kilenc nap is. Egyes törzseket nehezebb kiirtani, mint másokat. De ne aggódjon, semmit sem fognak
felzabálni. Nagyrészt csak haldokolni fognak.
– Rendben van – egyezett bele Tri'byia vonakodva. – Ezek után már csak egy kérdésem lenne.
Nekem azt mondták, nagyon ritkák ezek a dögök. Hogy juthattak be ide?
Navett a tőle telhető legnagyobb közönnyel vállat vont. Az alapokat lefektették, ám ez még
korántsem jelentette, hogy kikerültek a kígyóveremből. Ha a bothaiak túl gyanúsnak találják őket, és
lemosnak mindent, amit ők Kliffel szétpermeteztek, akkor az egész felhajtás felesleges volt.
– Most megfogott – ismerte be. – Nem hoztak véletlenül új berendezéseket az elmúlt egy-két hét
során?
A bothai bizonytalanul felborzolta a szőrét.
– Hét nappal ezelőtt érkezett két műszer. De mind a kettőt alaposan átvizsgáltuk, mielőtt beszereltük
volna.
– Na igen, de fogadni mernék, hogy az érzékelőik nincsenek beprogramozva ilyen erősen fémalapú
életformákra – mutatott rá Navett. Könnyen beszélt, hiszen a bothaiak érzékelői valóban nem vették
észre a technikusok ruháin a kis bestiákat. – Őszintén szólva fogalmam sincs, tudja-e valaki, honnan és
hogyan jönnek elő. Egyszer csak felbukkannak, és kész a baj. De valószínűleg azokkal a
berendezésekkel jutottak be. Tudja mit, kapjanak el egypárat és programozzák át az érzékelőiket, hogy
ne fordulhasson elő még egyszer ilyesmi.
– Köszönöm a tanácsot – felelte Tri'byia mogorván. Az ő pozíciójában lévő bothaiak láthatólag nem
voltak hozzászokva, hogy az orruk alá dörgöljék a magától értetődőt.
– Nincs mit – mondta Navett vidáman. Őszinte, de buta… az a típus, aki mindent szó szerint vesz,
észre sem veszi a felhangokat. – Örülök, hogy segíthettünk. És… ugye, megszerzi nekünk azt az
engedélyt?
– Mindent megteszek, ami tőlem telik – ígérte Tri'byia.
Ami nem ugyanaz, vette észre Navett, amit eredetileg ígért. De ez már nem is számít. Ha minden a
terv szerint halad, Tri'byia hat nap múlva megszűnik létezni, Drev'starnnal és a Bothawui akkora
részével együtt, amekkorával csak az űrben rejtőzködő csillagrombolók el tudnak bánni.
Ő pedig nevetve fog lenézni a rommá lőtt világra az egyik csillagrombolóról. Egyelőre azonban
csak egy mosolyra van szükség.
– Remek! – lelkendezett vidáman. – Nagyon köszönjük. És nyugodtan szóljanak, ha szükségük
lenne valamire, fiúk!
A bolthoz vezető út során egyetlen szót sem szóltak egymáshoz Kliffel. Az üzletbe belépve sem
mondtak semmit, legalábbis semmi fontosat, csak miután ellenőrizték egymást a dopplelegyek
ketrecének aljába rejtett poloskaérzékelővel.
Azonban ha Tri'byia nem is kedvelte őket különösebben, láthatóan nem is gyanakodott rájuk
túlságosan. Egyikük ruházatán sem rejtettek el mikrofont.
– Hanyagság – morogta Klif, miközben visszatették az érzékelőt a rejtekhelyére. – Azt hinné az
ember, hogy legalább azt hallani akarták, ahogy egymás hátát csapkodjuk, amiért ilyen olcsón
megszereztük az engedélyt.
– Biztos vagyok benne, hogy lenyomoztak minket, mielőtt felhívtak – vélte Navett. Utálkozva
beleszimatolt a levegőbe, és elkezdte csapkodni az ingét. Mindene ragadt attól az átkozott
CorTrehantól. – Sikerült megnézned, hol megy be az energiavezeték az épületbe? Én nem jutottam el
arra az oldalra.
– Láttam – bólintott Klif. – Az egyik kábelt még el is ágaztatták, valószínűleg az új
berendezésekhez, amelyekről Tri'byia beszélt.
– De a falat nem bontották meg?
– Annyira még ők sem hülyék – rázta meg a fejét Klif. – Nem, a fal teljesen ép.
– Jó – vont vállat Navett. Nem bánta volna, ha az egy méter vastag, megerősített, sűrűn tagolt,
többrétegű, áthatolhatatlan fal egy részét eltávolítják az útból. Azonban így sem fog komoly problémát
jelenteni.
 – Én csak amiatt aggódom, hogy várnunk kell még hat napot, mielőtt elkezdhetnénk – folytatta Klif.
– Nem fog szétrohadni az a tápanyag?
– Nem probléma – nyugtatta meg Navett. – Sokkal nehezebb lesz leásni a ho'din kantin alatt az
energiavezetékhez, és úgy felnyitni, hogy ne szólaljon meg az összes riasztó innen Odve'starnig.
– Szerinted magát a csatornát is bedrótozták?
– Én bedrótoztam volna a helyükben – felelte Navett. – Horvic és Pensin zárás után be tudnak vinni
minket, de még így sem lesz túl sok időnk a munkára. Lassan, de biztosan kell haladnunk. A hat nap
éppen hogy elég lesz.
– Szerintem is – komorodott el Klif. – Feltéve persze, hogy von egyáltalán hat napunk. Vagy esetleg
eldöntötted végre, hogy mihez kezdjünk azokkal az ÚK-ügynökökkel? – Váratlanul csettintett egyet az
ujjaival. – Ó, a fenébe… csak most ugrott be! Wedge Antilles.
– Igazad van – helyeselt Navett elfintorodva, ahogy a név késve összekapcsolódott Barnaszem
arcával. Wedge Antilles tábornok, annak az ezerszer átkozott Zsiványkommandónak a parancsnoka.
Egyetlen jelentéktelen X-szárnyú csapat, ami valószínűleg több gondot okozott a Birodalomnak, mint
a galaxis összes bothaija együttesen. – Ez csak tovább bonyolítja a dolgot. Egy hármas gyilkosság még
új köztársasági hírességek nélkül is elég nagy port verne föl.
A tekintete elkalandozott az üzleten, elméje befogadta a ketrecek sorait, a szagok és hangok finom
keverékét. Antilles biztos semmi fenyegetőt nem látott ebben az ártalmatlan kisállat-kereskedésben.
De nem. Pont mellette álltak, mikor bejött a hívás, és tudják, hogy ő és Klif bejutott a
pajzsgenerátor épületébe. Nem, most már biztos megjegyezték maguknak az üzletet.
– Viszont azt sem kockáztathatjuk meg, hogy tovább szimatoljanak körülöttünk – látta be. – Azt
hiszem, itt az ideje, hogy végezzünk velük.
– Ez a beszéd! – nézett rá Klif komor elismeréssel. – Akarod, hogy elintézzem őket?
– Micsoda, egyedül? – vonta fel a szemöldökét Navett.
– Hiszen csak X-szárnyú madárkák – legyintett Klif. – Legalábbis Antilles. A pilótafülkén kívül
olyanok, mint a csecsemők.
– Lehet – vélte Navett. – Minket viszont elég szépen megtaláltak. És az az öregasszony is olyannak
tűnt, aki ismeri a dörgést.
– Azaz?
– Azaz – mosolyodott el feszülten Navett – nem egyedül fogod elintézni őket. Együtt csináljuk.

Moranda belekortyolt kékeszöld likőrjébe.

– Nem is tudom – csóválta meg a fejét. – Nem mondhatnám, hogy bármelyikük kilóg a sorból.
– Így is lehet mondani – értett egyet Wedge savanyúan, hüvelyk- és középső ujjaival masszírozva
lüktető halántékát. Ötven különböző üzlet, iroda, műhely és étterem. Mindegyik azóta nyílt, hogy
hadihajók elkezdtek gyülekezni odafent; mindegyiket személyesen ellenőrizték Corrannal és
Morandával az elmúlt négy nap során. A Bothawuin csillagászati mértéket ölthetett az üzleti forgalom.
– De úgy is, hogy megint zsákutcába jutottunk.
– Én azért nem mennék el eddig – jegyezte meg Corran lassan, miközben elgondolkodva lögybölte
az italát a poharában. – Néhány hely határozottan gyanúsabb volt, mint a többi. Vegyük például azt a
meshaki ékszerészt.
– Piti orgazda – intézte el Moranda egy legyintéssel. – És azonnal kiszúrta, hogy nem betévedt
vevők vagyunk. Meg kellene már tanulnod lazítani azon az egyenes gerincű CorSec-beálláson, Corran.
– Vagy azt a ho'din ivót – folytatta Corran elengedve a füle mellett a megjegyzést, miközben lejjebb
csúsztatta ujját a listán. – Pontosan a generátor épületébe menő energiavezetékek felett áll.
– Már tíz éve – emlékeztette Moranda.
– Csak éppen a tulaj nemrég vett fel két embert az éjszakai takarítócsapatba – vágott vissza Corran.
– Valami nagyon zavar itt engem.
Wedge ránézett a korsója pereme fölött. Tudta, hogy Corrannak soha nem volt túl nagy szerencséje
az Erő gondolatolvasó aspektusával, nem úgy, mint Luke-nak vagy Leiának. De ha mások gondolatait
nem is, benyomásokat, utalásokat, mintázatokat ki tudott venni. Hozzávéve ehhez a hajdani corseces
képzést, ha Corrant zavarta valami, akkor azt érdemes volt alaposabban is szemügyre venni.
– És természetesen ott vannak még a barátaink az Exoticalia kisállat-kereskedésből – tette hozzá
Corran.
 Wedge Morandára nézett, arra számított, hogy nő tiltakozni fog. Azonban nem tette.
– Igen, ott vannak – mondta helyette, és homlokát ráncolva rámeredt az asztallapra. – Nekem egy
cseppet sem tetszettek.
– Mintha azt mondtad volna, hogy egyik sem lóg ki a sorból – emlékeztette Wedge.
– Nem, ők sem – értett egyet Moranda. – Épp ez a lényeg. A fickók tökéletesen játszottak. De hány
olyan kisállat-kereskedőt ismertek, aki véletlenül profi rovarirtó is? Ráadásul még az olyan egzotikus
fajtákat is ismeri, mint a fématkák?
– Le kellene nyomozni őket, hogy tényleg foglalkoztak-e régen is ilyesmivel – vélte Corran.
Azonban ő sem tűnt lelkesebbnek, mint Moranda. – Bárcsak tudnánk, pontosan hol történt ez a
fématka-invázió!
– Valami nagyon jól őrzött helynek kell lennie – mondta Wedge.
– Először be sem akarták engedni őket.
– Ugyanakkor viszont elég gyorsan felülbírálták ezt a döntést – bólintott Moranda. – Tehát egy
nagyon-nagyon jól őrzött hely amely mégis rendkívül sérülékeny és életbevágóan fontos.
Egy pillanatig némán meredtek egymásra mind a hárman. Végül Corran törte meg a csendet.
– A pajzsgenerátor épülete – jelentette ki. – Semmi más nincs Drev’starnban, amire ráillene ez a
leírás.
– Egyetértek – kortyolt bele az italába Moranda. – A kérdés most már csak az, hogy a fématka-
invázió a támadás volt-e, vagy a csali? Mert ha a támadás…
Elhallgatott, ahogy a Wedge kabátzsebének mélyére rejtett komlink tompán felcsipogott.
– Ki tud róla, hogy itt vagytok? – kérdezte a nő.
– A siklónk – felelte Wedge, miközben előhalászta a készüléket.
– Továbbítja az oda érkező hívásainkat. – Bekapcsolta és lehalkította a komlinket. – Gyerünk,
Vörös Kettes – adta meg a kódszót.
Az üzenet nagyon rövid volt.
– Itt apa – szólalt meg Bel Iblis ismerős hangja. – Minden meg van bocsátva; gyertek haza.
Wedge szorosan megmarkolta a komlinket.
– Nyugtázva – válaszolta. – Indulunk.
Kikapcsolta a komlinket, és felnézett a mereven bámuló Corranra.
– Apa? – kérdezte a másik.
– Apa – bólintott Wedge. – Ideje hazamenni.
– Azaz? – kérdezte Moranda.
– Azaz mennünk kell – közölte Wedge. – Azonnal.
– Ó, ez aztán a jó hír – morogta Moranda. – És mi lesz a pajzsgenerátorral?
– A bothaiak mostantól fogva csak magukra számíthatnak – hajtotta fel az italát Wedge. – Sajnálom,
de csak kölcsönadtak minket – néhány érmét vetett az asztalra.
Moranda fintorgott, de bólintott.
– Értem. Nos, jó volt, amíg tartott.
– Az lenne a legjobb, ha szólnál a bothaiaknak – állt fel Wedge. – Hívd fel a figyelmüket a
kisállatos barátainkra.
– Meglátjuk – intett búcsút Moranda. – Jó repülést!
– Kösz – biccentett Wedge. – Gyere, Corran!
– Csak egy perc – válaszolta Corran. Nem állt fel a székből, és a szeme furán csillogott, ahogy
Morandára nézett. – Tuidni szeretném, mihez kezd most Moranda.
– Ugyan, menj már! – hessegette el a két kezével a nő. – Minden rendben lesz.
– Más szóval, rajta maradsz az ügyön – mondta ki Corran egyenesen.
– Ez nagyon jó! – vonta fel a szemöldökét Moranda. – A CorSecnél ilyeneket is tanítanak?
– Nem válaszoltál a kérdésre – szólt közbe Wedge, és visszaült a helyére. – Ugye, szólsz a
bothaiaknak?
– És mit mondjak nekik? – förmedt rá a nő. – Nincs semmiféle bizonyítékunk. Sőt még annál is
rosszabb a helyzet – a bothaiak feltehetőleg lenyomozták Navettet és a társát, és mégis beengedték
őket a generátor épületébe.
– Akkor mit akarsz csinálni? – makacskodott Wedge. – Egyedül folytatod?
Moranda szája vékony, kemény vonallá préselődött.
 – Feladatot kaptam, Wedge – mondta halkan. – Az a dolgom, hogy itt maradjak és akadályozzam
meg a Bosszút akcióit a Bothawui ellen.
– Ez nem túl jó ötlet – rázta meg a fejét Corran. – Ha a Bosszút a Birodalom ösztökéli vagy
irányítja…
– Miért, ti ugyan hová mentek? – kérdezte Moranda gúnyosan. – Napozni a berchesti tengerpartra?
Ötvenet teszek az egy ellen, hogy rátok sokkal nagyobb veszélyek várnak, mint amibe én itt
belebotolhatok.
– Moranda… – kezdte Wedge.
– Egyébként sincs időtök vitatkozni – fojtotta belé a szót a nő. – Ha „apa” az, akire gondolok, akkor
nem fog örülni, ha későn értek haza. Most tűnés, mind a ketten! És kösz az italokat.
Wedge vonakodva újra felállt. Morandának természetesen igaza van; és már elég öreg ahhoz, hogy
ilyen döntéseket hozzon. Ez azonban nem jelenti azt, hogy neki örvendeznie kellene.
– Gyere, Corran. Moranda… vigyázz magadra, rendben?
– Ti is vigyázzatok – mosolyodott el a nő. – Miattam meg ne aggódjatok! Minden rendben lesz.

26. FEJEZET

Mara érzékeit valami furcsa, szinte másvilági aroma csiklandozta, ahogy lassan magához tért.
Valami különös, mégis kellemes…
– Jó reggelt! – szűrődött át Luke hangja a félhomályon. Mara egy zökkenéssel teljesen felébredt.
És abban az első, szédítő pillanatban rögtön azt kívánta, bár ne tette volna. Még ki sem nyitotta
szemét az őt körülvevő, halványan megvilágított sötétségben, mikor hirtelen tudatosult benne a
sarkától a tarkójáig az izmaiba hasító ezernyi fájdalomszikra.
– Jaj! – nyögött fel levegő után kapkodva.
Luke aggodalmas arca tűnt fel fölötte.
– Még most is fáj a vállad? – kérdezte.
Mara a homlokát ráncolta, még jobban elhessegetve az elméjére boruló ködöt. Tényleg – a csúnyán
megégett válla. A nyakát előrehajtva még mindig nem teljesen felébredve szemét megerőltetve lenézett
elszenesedett kezeslábasára.
Elszenesedett kezeslábasára, és a lyukon keresztül látható sima, sértetlen bőrre.
– Nem – suttogta hitetlenkedve. – A vállam remekül van. Csak… Ó, értem! A gyógyító transzod!
– Egy kis szédülés teljesen normális, mikor kijön belőle az ember – nyugtatta meg Luke. – Ne
aggódj!
– Nem aggódtam. – Átfordult a másik oldalára, próbálva nem tudomást venni a hátán végigfutó
újabb fájdalomhullámokról. Luke megfogta a karját, és segített felülni neki. – Azt mondod, reggel van?
– Nos, valójában délután – pontosított Luke. – De Han egyszer azt mondta, hogy technikai
szempontból az az időpont számít reggelnek, mikor felébred az ember.
– Ez tényleg az ő nemtörődöm életfelfogására vall – vélte Mara.
– Mióta fekszem itt… de valójában?
– Körülbelül öt napja – árulta el Luke. – Úgyhogy most csak óvatosan.
– Ó, arra mérget vehetsz! – sziszegte Mara, ahogy az öt teljes napi tétlenségre kárhoztatott izmok
hevesen panaszkodni kezdtek a bánásmód miatt. – Le vagyok nyűgözve! Szerintem ilyen gyorsan még
egy bactatartályban sem gyógyultam volna meg.
– Hatalmas benned az Erő – felelte Luke, kezét készenlétben tartva a lány karjánál. – És ez
általában elősegíti a gyógyulást.
– Ezt a trükköt meg kell tanulnom! – döntötte el Mara, miközben körülnézett. Az aroma, amiről azt
hitte, hogy csak álmodja, még mindig itt lebegett…
– Valami sült szárnyas – magyarázta Luke a lépcsőforduló hátsó része felé bökve az állával. – A
qom jhák ajándéka a felébredésed alkalmából.
– Nahát – tápászkodott fel óvatosan és indult meg rogyadozó léptekkel Mara. Tényleg egy sült
szárnyas csillogott a sütőlapon.
– Ez szörnyen kedves tőlük! Honnan szerezted a sütőt?
– Visszaküldtem ígéretek Megtartóját a Defenderedhez a túlélőcsomag többi részéért – válaszolta
Luke. – Szívesebben küldtem volna az X-szárnyúmhoz… Karrde sokkal teljesebb felszerelést állított
össze. De a Rettegettekkel történt összetűzésünk óta a qom jhák nem szívesen mennek ki a szabadba.
– Micsoda, egy ilyen faj, amely nyersen eszi a tűzbogarakat? – hitetlenkedett Mara, miközben
letelepedett a sütőlap mellé. – Elég szelektív finnyásság.
– Ennél azért bonyolultabb a dolog – telepedett le a lánnyal szemben, a sütőlap másik oldalán Luke
keresztbe tett lábakkal. – Ami azt illeti, ezért kaptad az ajándékot is – intett a sült felé. – Arra a
következtetésre jutottak, hogy megmentetted az életüket odabent.
– Nem tudom, hogy hihetik ezt – morogta Mara, és letépett egy darabot a szárnyasból. – Ránk
lőttek, nem rájuk.
Luke egy pillanatra összeszorította a száját.
– Őszintén szólva ez nem egyértelmű. Kövek Hasítója szerint a Rettegettek a qom jhákat vették
célba, nem pedig minket, legalábbis amíg vissza nem lőttünk. És miután visszanéztem az emlékeimet a
küzdelemről, rájöttem, hogy igaza van.
Mara óvatosan beleharapott a húsba. A húst egy kicsit túlsütötték az ő ízlésének, de egyáltalán nem
volt rossz. És egyébként is, figyelmeztette hangosan korgó gyomra, az, aki öt napja nem evett, ne
válogasson.
– Érdekes elgondolás – hümmögte –, de nem tudom, mire megyünk vele. Akárkire lőttek is, a tény
tény marad: nem szeretik a látogatókat.
– Lehet – felelte Luke furcsa hangon. – De lehet, hogy nem. Nem gondolkodtál még rajta, hogy
miért nem kerestek a Rettegettek a barlangban, miután kiütötted magad?
– Biztos vagy benne, hogy nem kerestek? – vágott vissza tele szájjal Mara.
– A qom jhák azt mondják, nem – vont vállat Luke. – Repültek néhány kört a hajóikkal, de ez
minden. Szelek Gyermeke szerint meg sem próbálták átfésülni a felszínt utánad.
Mara elgondolkodva rágódott a húson, ellenállva a késztetésnek, hogy rámutasson, Szelek
Gyermekét korántsem lehetne a legmegbízhatóbb információforrásnak nevezni.
– Oké – nyelt egy nagyot végül. – Tegyük fel, hogy nem érdeklem a Rettegetteket. Ezzel mire
megyünk?
– Azt nem tudom, hogy egyszerűen nem érdekled-e őket – ingatta a fejét Luke. – De mi van, ha
igenis érdekled őket, csak éppen úgy döntöttek, megvárják, amíg rátalálsz a Nagy Toronyba vezető
útra?
Mara ismét beleharapott a sültbe. Ez nyugtalanító gondolat volt Mi több, rendkívül nyugtalanító
gondolat. Annál is inkább, mivel a hajótörése óta történt eseményeket is egyre inkább annak tartotta.
– Nem tudom, Karrde említette-e neked – kezdte lassan –, de úgy találtuk meg ezt a rendszert, hogy
megkerestük két hajójuk fénysebességvektorának a metszéspontját. Én mindvégig azt hittem, hogy
egyszerűen nem tudták, hogy az ugrás után még néhány mikroszekundumig követni tudjuk a
vektorukat. Most már nem vagyok benne olyan biztos.
– Úgy gondolod, azt akarták, hogy ide gyere?
– Ez megmagyarázná, miért nem kutattak utánam, mikor lezuhantam – vélte Mara. – Persze ha ebbe
az irányba indulunk el, akkor magyarázatot kell találnunk arra, hogy téged miért próbáltak lelőni.
– Talán egyszerre csak egy vendéget szeretnek fogadni – vetette fel Luke a semmibe meredve. –
Vagy talán nem akarnak kapcsolatba kerülni az Új Köztársasággal, mielőtt veled beszélnének.
Mara az arcát fürkészte, valami megrezdült Luke érzelmeiben…
– Ez most csak a te saját agyszüleményed – kérdezte –, vagy az Erő sugalmazta?
Luke továbbra is a semmibe meredve megrázta a fejét.
– Nem vagyok biztos benne – vallotta be. – De az az érzésem… nem, hagyjuk inkább.
– Mit hagyjunk inkább? – erősködött Mara gyanakodva, miközben megpróbálta kifürkészni a másik
elméjét. – Ki vele, nincs időnk játszadozni!
– Azaz érzésem – rándult meg egy izom Luke arcán –, hogy veled akarnak találkozni. Kifejezetten
veled.
– Ez hízelgő – vonta fel Mara a szemöldökét. – Egyre csak terjed a hírnevem.
– Tűzbogarakat Evő határozottan állította, hogy hallotta, amint a Rettegettek rólad beszéltek –
emlékeztette Luke. – Sokért nem adnám, ha tudnám, milyen összefüggésben.
A lépcső felől szárnycsapkodás hallatszott, és felbukkant az egyik qom jha. Mondott valamit…
– Köszönöm, Tüskék Közt Repülő – biccentett Luke. – Kérlek, kérdezd meg Ígéretek Megtartóját,
van-e valami híre a számunkra!
 A qom jha válaszolt a maga módján, majd heves szárnycsapkodás közepette elindult lefelé.
– Néhány qom jhát felküldtem őrködni, hogy figyeljék, mi folyik az ajtók mögött – magyarázta
Luke. – Tüskék Közt Repülő azt mondta, hogy az erőd felső szintjein tevékenykedtek valamit a
délelőtt során, de most már ismét csendes minden.
– Aha – morogta Mara, a szükségesnél talán egy kicsit hevesebb mozdulattal beleharapva a húsba.
Azok az átkozott qom jhák meg az átkozott, érthetetlen beszédük…
– Valami baj van? – érdeklődött Luke.
– Tudod, Skywalker, melletted elég nehéz titokban tartani az embernek a gondolatait! – meredt rá a
lány rosszallóan.
Luke ártatlanul nézett rá, s a tekintetében Mara ízlésének túl sok vidámság csillogott.
– Fura. Úgy emlékszem, nem is olyan régen alig vártad, hogy rám ömleszthesd néhány válogatott
gondolatodat.
Mara elfintorodott.
– Nocsak, nocsak. Kezdünk vidámabbak lenni a múltbeli tévedéseink miatt, vagy mi?
– Nem, vidámabbak nem – komorodott el Luke. – Csak kezdek rájönni, hogyan ismerjem be őket,
hogyan tanuljak belőlük, majd hogyan szedjem össze magam és lépjek tovább. Tudod, elég sok időm
volt gondolkodni az elmúlt öt nap során.
– És jutottál valami kézzelfogható eredményre?
– Rájöttem, miért nem kerültél át az Erő sötét oldalára – nézett egyenesen a szemébe a férfi. – És
hogy miért ütközöl állandóan akadályokba, amikor használni akarod az Erőt.
Mara nem túl meggyőző hanyagsággal ismét beleharapott a sültbe, és nekidőlt a falnak.
– Hallgatlak.
– A sötét oldal lényege az önzés – kezdte Luke. – Saját magunk és a saját vágyaink minden más fölé
helyezése.
– Ez eddig elég nyilvánvaló – bólintott Mara.
– A lényeg az, hogy te nem önző okokból szolgáltad az Uralkodót – folytatta Luke. – Szolgáltál,
még ha Palpatine-t és önző céljait is. Márpedig a másoknak végzett szolgálat a Jedi létének a lényege.
Mara végiggondolta a dolgot.
– Nem – rázta meg végül a fejét. – Nem, nekem ez nem tetszik. A gonosz szolgálata is gonosz. Te
azt mondod, hogy rosszat tenni nem is igazán rossz, ha a szándékaim jók. Ez pedig ostobaság.
– Egyetértek – bólintott Luke. – De én nem ezt akartam mondani. Néhány cselekedeted
természetesen rossz volt; de mivel nem a saját céljaidért tetted őket, maguk a tettek nem nyitottak meg
a sötét oldal hatásai előtt.
– Látom a különbséget – nézett le a lábfejére Mara –, de még mindig nem tetszik.
– A helyzeted tulajdonképpen leginkább azoknak a Jensaaraik-nak a helyzetéhez hasonló, akikre
Corrannal bukkantunk a Susevfin – vélte Luke. – Nem tudták, hogyan kell Jediként élni, mégis tőlük
telhetően mindent megtettek, amit jónak tartottak.
– És közben annyira eltorzultak, hogy évekbe tellett, míg sikerült egyenesbe hoznod őket –
emlékeztette Mara csípősen. – Egyébként is, nekik legalább egy szerepmodell emléke megmaradt,
nem? Hogy is hívták azt a Jedit?
– Nikkos Tyris – bólintott Luke. – Ez viszont felvet egy sokkal érdekesebb lehetőséget. Talán neked
is van egy szerepmodelled.
– Lehetetlen – rázta meg a fejét Mara. – Egyetlen emberre sem emlékszem a belső udvarból, akiben
akár csak a nyomát fel lehetett volna fedezni valamiféle erkölcsnek vagy moralitásnak.
– Akkor talán a Coruscant előtti életedből valaki – vetette fel Luke. – A szüleid vagy egy közeli
barátod.
Mara leharapta az utolsó darab húst a szárnyasról, és az egyik sarokba lökte a lecsupaszított
csontvázat.
– Ez a beszélgetés nem vezet sehova – szögezte le határozottan, kezeit a kezeslábasába törölve,
melynek olajtaszító anyagáról a zsiradék később majd pikkelyekben leválik. – Térjünk vissza inkább a
jelenlegi problémáinkhoz. Hová dugtad a sugárvetőmet?
Luke nem mozdult.
– Tudom, hogy nem sok mindenre emlékszel a gyerekkorodból – mondta halkan. – Talán csekély
vigasz, de megértem, mit érzel.
 – Kösz – morogta Mara. – Ez tényleg sokat segít.
– Szeretnéd visszakapni a múltadat?
A lány a homlokát ráncolta, hirtelen egymásnak ellentmondó érzelmek törtek rá.
– Hogy érted ezt? – kérdezte óvatosan.
– Vannak technikák, amelyekkel egy Jedi elő tudja ásni az eltemetett emlékeket – válaszolta a férfi.
– És belőled lehetne Jedi, Mara. Méghozzá hatalmas Jedi.
– Persze! – horkant fel Mara. – Mindössze ki kellene jelentenem, hogy készen állok szolgálni az
egész galaxist, mi?
Luke homlokán elmélyültek a ráncok, és a lány egy pillanatra tanácstalanságot vélt felfedezni az
arcán.
– Miért olyan ijesztő ez neked? – kérdezte. – Egész életedben másokat szolgáltál, másokkal
dolgoztál együtt… Palpatine-nal, Karrdéval, Leiával és Hannal, s most velem. És ha egyszer hűséget
esküdtél valakinek, akkor tartottad is a szavad. Képes vagy rá… tudom, hogy képes vagy.
Mara ökölbe szorította a kezét. Feltett szándéka volt, hogy egyszer és mindenkorra lezárja ezt a
témát, de még rá is ül a fedelére. Azonban mélyen legbelül érezte, hogy a férfi megérdemli, hogy
válaszoljon a kérdésére.
– Nem tudok látatlanban hűséget esküdni – mondta. – Persze, képes vagyok a hűségre; de csak
azokhoz, akiket én választottam. Nem vagyok hajlandó megnyitni magam az első jöttmentnek.
Elfintorodott.
– Meg aztán ha jól emlékszem, a Jedivé válás utolsó lépése az, hogy az ember valami nagy
horderejű és általában elég kellemetlen személyes áldozatot hoz. Hát tudod, ezért sem vagyok
túlságosan oda.
– Nem mindig olyan szörnyű, mint amilyennek látszik – győzködte Luke, ám Mara érezte, hogy ő is
kellemetlenül érzi magát a rátörő emlékektől. – Yoda mester, mielőtt meghalt, azt mondta nekem, hogy
újra szembe kell szállnom Vaderrel, mielőtt igazi Jedivé válnék. Én ezt úgy értettem, hogy vagy meg
kell ölnöm, vagy hagynom kell, hogy megöljön. Mint tudod, egyik sem történt meg.
– De késznek kellett lenned rá, hogy szükség esetén meghozd ezt az áldozatot – mutatott rá Mara. –
Kösz szépen, de nem tud érdekelni a dolog.
– Akkor automatikusan korlátozod a képességeidet – jegyezte meg Luke. – Ha nem vagy hajlandó
vállalni az elkötelezettséget.
– Elkötelezettség? – hördült fel Mara. – Te beszélsz nekem elkötelezettségről? Mi van Callistával,
Gaeriellel vagy bármelyik nővel, akivel az elmúlt tíz évben összefutottál? Akkor hol volt ez híres
elkötelezettség?
Luke dühkitörése annyira váratlanul, annyira hirtelen érte, hogy fizikailag nekilökte a falnak.
– Erről te is beszélhetnél! – csattant fel. – Mi a helyzet Landóval, he?
Egy hosszú pillanatig némán meredtek egymásra. Mara visszafojtotta a lélegzetét, felkészült az
újabb kirohanásra, elméjét elárasztották a felbőszült Jedik őrjöngéséről hallott rémtörténetek.
A dühkitörés azonban elmaradt. Érezte, ahogy Luke haragja lecsillapodik, és zavart, mély
szégyenkezésnek adja át a helyét.
– Bocsáss meg! – nézett félre a férfi. – Ezt nem kellett volna.
– Nem, nekem kell bocsánatot kérnem – próbálta elrejteni Mara saját bűntudatát, bár tudta, hogy ez
teljesen úgysem sikerülhet Több esze volt annál, hogy megpróbáljon ellenkezni. – Tudom, mit éreztél
azok iránt a nők iránt, és mi történt velük. Bocsáss meg!
– Semmi baj – suttogta Luke. – Ami velük történt, az valószínűleg részben az én hibám. Talán
nagyrészt az én hibám. Végül is én kacérkodtam a sötét oldallal, nem ők.
– Beismered a hibáidat és tanulsz belőlük – emlékeztette Mara. – Aztán összeszeded magad és
továbblépsz. Ideje összeszedni magad és továbblépni.
– Azt hiszem, igazad van. – Luke felállt, továbbra sem nézve a lányra. – Tényleg indulnunk kellene.
Amíg aludtál, elvégeztettem a qom jhákkal néhány mérést. Úgy tűnik, a következő ajtó felfelé az erőd
felső három szintjének valamelyikére vezet. Próbáljunk meg arról behatolni.
– Várj egy percet – kérte Mara felnézve rá. Megígérte magának… elég nagyképűen, döbbent rá
visszatekintve… hogy addig nem beszél a férfinak erről, amíg az egyenesen rá nem kérdez. De ez a
hallgatás hirtelen gyerekesnek tűnt. Egyébként is, az előbb az arcába vágott vádaskodás szinte már
felért egy egyenes kérdéssel. – Azt akartad tudni, mi van Lando és köztem, igaz?
 Látta, hogy megrándul a férfi nyaka.
– Igaz – bökte ki Luke. – De tényleg semmi közöm hozzá.
– Szerintem van – állt fel Mara és nézett egyenesen a szemébe. – Lando és köztem… abszolút nem
volt semmi.
– Hogy érted ezt? – nézett rá gyanakvóan a férfi.
– Ahogy mondtam: abszolút semmi – ismételte meg Mara. – Karrde rám bízott egy fontos feladatot,
és mivel Lando adta meg a kiindulópontot, felajánlotta, hogy velem tart. Az egész dolog… hm,
személyes vonatkozásai semmit sem jelentettek, egyszerűen csak álcául szolgáltak, hogy elrejtsék,
tulajdonképpen mit is akarunk.
Mara érezte, hogy Luke futólag bepillant az elméjébe.
– Megmondhattad volna – morogta a Jedi kissé vádlón.
– Megkérdezhetted volna! – vágott vissza Mara. – Nem úgy tűnt, mintha a legkevésbé is érdekelne.
Luke elfintorodott, és a lány érezte, hogy újabb szégyenhullám önti el.
– Hát, gondolom, tényleg nem – ismerte el.
– Tanulni és továbblépni – emlékeztette Mara. – Egyébként ha érdekel, te indítottad el az egészet.
Emlékszel arra a távvezérlőre, amit a Dagobán találtál és elvittél a Nkllonra Landónak?
– Igen – nézett rá szúrósan Luke. – Ami azt illeti, épp egypár napja jutott eszembe. Nem értettem,
miért ugrott be csak úgy.
– Kétségtelenül az Erő sugallta – szögezte le Mara. Ez is volt olyan jó válasz, mint bármely másik.
– Kiderült, hogy az a bizonyos távvezérlő Karrde egyik régi ismerőséé, aki pár évvel azelőtt
nyomtalanul eltűnt. Jorj Car'dasnak hívják… hallottál már róla?
– Nem – rázta meg a fejét Luke.
– Nem te vagy az egyetlen – fintorodott el a lány. – Ami persze megnehezítette a dolgunkat.
Mindenesetre a távvezérlő valamiféle kiindulási pontot jelentett, és Karrde megkért, hogy próbáljam
megkeresni a fickót. És mint mondtam, Lando… kétségtelenül pénzt szimatolva a dologban,
ragaszkodott hozzá, hogy rám akaszkodjon.
– Hosszú kutatás lehetett – motyogta Luke. – A rólad és Landóról szóló történetek…
– Eltartott pár évig – biccentett Mara. – Persze megszakításokkal. Nem tudom, van-e jelentősége –
vonta föl a szemöldökét –, de ettől a szerelmi történettől meg tudtam volna őrülni. Karrdénak azonban
fontos volt, hogy megtaláljuk Carttast, úgyhogy belementem. Ahogy mondtad, a hűség.
Halkan, a fogai között sziszegve vette a levegőt, ahogy rátörtek az emlékek.
– Pedig időnként különösen zavaró volt. Különösen az a hét a M'haelin, mikor Lando megpróbált
kiédesgetni Sukarian alkirályból valami információt, ami nélkül nem tudtunk továbbmenni. Ott egy
buta, üresfejű, dekoratív nőcskét kellett játszanom, mert Sukarian automatikusan átnézett az ilyen
nőkön, és így szabadabban mozoghattam. A legrosszabb az volt, hogy Solo egyszer rajtakapott a
szerepemben… felhívott a komlinken, én meg azt hittem, hogy Sukarian az. Eddig még nem mertem
megkérdezni tőle, mit gondolt akkor rólam.
– Nem hinném, hogy lesújtó lenne a véleménye – jegyezte meg Luke. A hangjában furcsa elegyet
alkotott a támogatás, a lovagiasság és a zavar. – A Sukarianén viszont nemigen lehetne már változtatni.
– Ó, nem hiszem – nyugtatta meg Mara. – A késő éjszakai látogatásai és hívásai során általában
Lando valamelyik ingét viseltem, és gondosan ügyeltem rá, hogy az egyiket ott hagyjam az irodája
széfjének nyitott ajtajára akasztva. Már miután kifosztottam, persze.
Luke elmosolyodott. Tapogatózva, kissé szégyenlősen, de őszintén. És ezen a ponton ez elég is volt.
– Érdekes lehetett a reakciója.
– Szeretem azt hinni – bólintott Mara.
– Igen. – Luke vett egy mély lélegzetet, és a lány érezte, hogy visszakényszeríti az emlékeket és a
nem időszerű gondolatokat elméje hátsó részébe. – De ahogy mondtad, dolgunk van – jelentette ki
élénken –, és hosszú út áll előttünk. Szedjük össze a holminkat és induljunk!

Ahogy azt Luke a qom jhák által jelentett számok alapján sejtette, valóban hosszú út várt rájuk.
Majdnem olyan hosszú, mint ami a rejtett lépcső aljától addig az első ajtóig vezetett. És mivel Mara
izmai még éppen csak kezdtek magukhoz térni az ötnapi semmittevés után, illetve mivel Luke-nak
kellett Artura és a többi felszerelésükre ügyelnie, elég nehéznek is ígérkezett.
Azonban kellemes csalódására nem lett az. És nem kellett hozzá egy Jedi bölcsessége, hogy
rájöjjön, miért.
A fal, amit önmaga és Mara közé épített, eltűnt.
A különös csak az volt az egészben, hogy eddig észre sem vette, hogy fal van közöttük. A kettejük
közötti kommunikáció – a képességük, hogy érzékeljék egymás gondolatait és érzelmeit – olyan
bensőségesnek tűnt, hogy Luke egyszerűen azt hitte, ennél bensőségesebb már nem is lehet.
Tévedett. Óriásit tévedett.
Lelkesítő élmény volt, ám ugyanakkor egy kicsit ijesztő is. Korábban alkalmanként megtapasztalta
már az elmék közötti szoros kapcsolatot másokkal, de ilyen intenzíven még sohasem. Mara gondolatai
és érzelmei mintha áthömpölyögtek volna rajta, mélységüket és erősségüket a Luke gondolatai és
érzelmei is visszahömpölyögték felé. Újfajta összhang keletkezett köztük, korábbi kapcsolatuk
elmélyült, s a Jedi csak most döbbent rá, mennyire hiányzott neki ez az elmélyülés.
Barátok között a beismerés, a bocsánatkérés és a megbocsátás azok az eszközök, amelyek
segítségével a falakból hidat lehet építeni, emlékeztette annak idején Beru néni előszeretettel. Luke
életében talán még soha nem látta ilyen kézzelfoghatóan bizonyítva szavai igazságát.
Mara fizikai állapota és állóképessége miatt aggódva igyekezett minél több pihenőt elrendelni az
úton, ami csak egy leheletnyivel idegesítette kevésbé Marát, mint a qom jhákat. Luke azonban nem
engedett, és ennek eredményeként majdnem egy órába tellett, míg odaértek a kiszemelt ajtóhoz. De
amikor odaértek, Mara legalább már teljesen visszanyerte régi formáját.
– Nos, a terv a következő – fordult oda a lányhoz Luke, miközben kinyúlt az Erővel. Amennyire
meg tudta állapítani, az ajtó túloldalán lévő terület teljesen elhagyatott volt. – Artut és a qom jhákat itt
hagyjuk, mi ketten pedig körülnézünk odabent egy kicsit.
– Jól hangzik. – Mara elővette és ellenőrizte sugárvetőjét, Luke azonban érezte, milyen keményen
küzd, hogy legyűrje a visszatérésükkel kapcsolatos rossz előérzetét. Amit persze meg lehetett érteni,
végül is őt lőtték le. Luke is valami hasonlót érzett, mikor először ment vissza Felhővárosba. – Mi
lenne, ha itt hagynánk nekik az egyik komlinkünket?
– Jó ötlet – helyeselt Luke. Leakasztotta az övéről a komlinkjét, és belenyomta Artu egyik finomabb
manipulátorába. – El ne felejtsd kikapcsolni! – szólt rá a droidra.
Artu sértetten visszacsipogott, s a fordítás megjelent az oldalára erősített adattáblán.
– Igen, tudom – nyugtatta meg Luke. – Csak vicceltem.
– Mi az? – kérdezte Mara.
– Azt mondja, hogy Thripio specialitása a kritikus pillanatban kikapcsolni a komlinket – felelte
Luke. – A mi kis külön tréfánk. Készen állsz?
Érezte, ahogy a lány megmerítkezik az Erőben, hogy higgadtságot merítsen belőle.
– Igen – bólintott. – Menjünk!
A titkos ajtó szerencsére ugyanolyan halkan nyílt ki, mint korábban a másik. Luke-kal az élen
átléptek rajta, és bezárták maguk mögött.
– Na ez már úgy néz ki, mint a hijarnai erőd – súgta halkan Mara a fülébe.
Luke egy biccentéssel nyugtázta a megállapítást, és körülnézett. Egy hatalmas teremben álltak, amit
rövid, első ránézésre véletlenszerűen elszórt, a viszonylag alacsony mennyezetig érő falszakaszok
tagoltak részekre. Az odalent látott csillogó falborításnak, díszes padlózatnak és falikaroknak nyoma
sem volt, tekintetük mindenfelé a dísztelen, egyhangú fekete kőbe ütközött. Ennek ellenére a helyiség
furcsa módon levegősnek tűnt.
– Úgy látom, a lenti barátaink nem nagyon használják ezt a területet – vélte Luke. – Kíváncsi
lennék, miért.
Mara oldalra tett néhány lépést, és rámutatott az egyik falszakasz végére.
– A válasz ott van – mondta. – Gyerünk, nézzük meg!
Azzal eltűnt a fal mögött. Luke követte, s most először figyelt fel az arról érkező enyhe
légmozgásra.
Hamarosan azt is megtudta, hogy mi okozza. A fal mögött, a terem távolabbi végében hatalmas, az
égre néző rés tátongott a falon.
– Fogadni mernék, hogy a tornyot leromboló támadás során keletkezett – indult el a hasadék felé
Mara.
– Vigyázz! – figyelmeztette Luke a nyomába eredve.
– Persze, persze. – Mara odaért a réshez, és óvatosan kinézett.
 – Ahogy mondom – mutatott előre. – Ott van. Legalábbis ami maradt belőle.
Luke mellé lépett, és követte a tekintetét. Egy óriási, kör alakú tető fölött néztek el, ami tőlük
távolodva elég meredeken lejtett. A lerombolt torony csonkja előttük, kissé balra állt, úgy
nyolcvanméternyire. Ebből a távolságból, a homályos napfényben nem lehetett biztosan megállapítani,
de Luke úgy látta, mintha a rom pereme enyhén meg lett volna olvadva.
– Ugye, azt mondtad, hogy ez a kőzet elnyeli a turbólézertüzet? – kérdezte.
– Mint a száraz szivacs a vizet – helyeselt Mara komoran. – Akárkik építették is ezt a helyet,
lenyűgöző ellenségeik lehettek.
– Bízzunk benne, hogy beérték annak az egy toronynak a lerombolásával, és végleg elmentek –
vizsgálta meg Luke a tető többi részét is gyorsan, de alaposan. A lejtős tető jobb szélén, a lerombolt
toronnyal szemben egy sértetlen állt. Jó kilencvenméteres magasságban nyúlt, a tetejét pedig minden
irányba kinyúló dudorok koronázták meg. Nyilván fegyverrendszerek. A tető távolabbi végében,
majdnem kétszáz méternyire tőlük, két egyforma kidudorodásra lett figyelmes, melyek mintha kifelé
néztek volna a tetőről, és a fal külső oldalán folytatódtak volna. Valószínűleg két őrszoba a főbejárat
két oldalán. A tetőn túl egy sima, az erődtől a sziklás hegycsúcsok felé vezető sávot látott, amely nem
lehetett más, csak egy út. Az erőd közepén egy harminc méter hosszúságú építmény állt, melynek
lapos teteje vízszintesen kinyúlt a főtetőből. Úgy nézett ki, mint egy lekerített szárny, amit csak utólag
illesztettek hozzá az eredeti épülethez.
– Van egy leszállópálya a tetején – mutatott Mara az építményre.
– Még a jelzéseket is ki lehet venni rajta.
Luke bólintott. A halvány festéksávokat valóban ki lehetett venni, ha tudta az ember, hogy mit
nézzen.
– Valószínűleg ki is tudják világítani, ha valami barátságos közeledik.
– Annak a toronynak a tetején pedig készenlétben állnak a turbólézerek, ha esetleg mégis
barátságtalan lenne. – Mara átfurakodott a résen, és kilépett a tetőre. – Úgy látom, a leszállópálya alatti
terület elölről nyitott – állapította meg. – Valószínűleg az a hangárjuk. Még jól jöhet, ha túl messze
keverednénk a kijárattól. – Visszafordult… És a döbbenettől elakadt a lélegzete. – Hűha! – suttogta
felfelé nézve. – Gyere, ezt látnod kell!
Luke kilépett mellé a résen át és megfordult. A helyiség fölé, amelyben voltak, egy újabb torony
magasodott.
Ráadásul nem egyedül. Az erőd tetejének íve mentén, a bal oldalon egyenlő távolságokra elosztva
három ugyanolyan torony állt. Még Luke torz látószögéből is látszott, hogy ez a négy hátsó vastagabb
és legalább húsz méterrel magasabb, mint az alant lévő magányos torony.
Ám akárcsak azt, ezeket is lőállások koronázták meg.
– Lenyűgöző lehetett ez a hely fénykorában – jegyezte meg Mara. A hangja nyugodtan csengett,
Luke azonban érezte, hogy ugyanaz a homályos kényelmetlenség vett erőt a lányon, mint rajta magán.
– Mint ahogy a hijarnai is. Sokért nem adnám, ha tudhatnám, minek a védelmére építették őket.
– Vagy ki ellen védelmül – tette hozzá Luke még egy utolsó pillantást vetve a tetőre. Se fény, se
mozgás, se bármilyen életjel.
– Menjünk vissza be, és keressük meg a lefelé vezető utat!
A lefelé vezető utat a többi falszakasz túloldalán találták meg: a lenti lakószinten megismert spirális
csúszda egy kisebb változatát. Viszont attól eltérően ez nem mozgott.
– Vagy megsérült, vagy kikapcsolták, mert nem használják – siklott végig Mara fürkésző tekintete a
peremén. – Az alattunk lévő szint sem tűnik lakottnak.
– Valószínűleg az egész szárny használaton kívül van – vélte Luke, miközben elindultak lefelé. –
Abból ítélve, ahogy a tétova lerombolt torony felé lejt, lefelé haladva egyre tágasabb szinteket kell
találnunk. Valószínűleg a barátaink is azok valamelyikén rendezkedtek be.
– Mondasz valamit – helyeselt Mara. – Menjünk lefelé addig, amíg nem találunk valahol egy
működő csúszdát. Annak kell lennie a legmagasabban lévő használt szintjüknek.
A szintek valóban egyre tágasabbak lettek, ahogy lefelé haladtak. A falszakaszok elhelyezkedése
folyamatosan változott. Aztán a négy emelettel lejjebb Luke meghallotta a működő gépezetek halk
zúgását.
– Azt hiszem, megérkeztünk – morogta, fogást váltva fénykardján, és kinyúlva az Erővel. Most sem
érzékelt senkit a közelben.
 – Úgy tűnik – értett egyet Mara, miközben a füle mögé tette a kezét. – Ez olyan, mint a csúszdák
hangja. Megnézzük?
Luke bólintott.
– Én megyek elöl. Maradj mögöttem!
Elindult, olyan csendesen mozogva, miközben átvágott az üres területen, amilyen csendesen csak
tudott, és igyekezve nem tudomást venni a mögötte lépkedő Mara bosszúságáról. Nevezheti a lány
túlféltésnek, ha akarja – és kétségtelenül pontosan így nevezte –, de az öt, gyógyító transzban töltött
nap után inkább hajlott az óvatosságra. Odaért az egyik ritka – legalábbis ezen a szinten ritka –
falszakaszhoz, és kinézett mögüle. A vele szemben lévő fal előtt ott állt a spirális csúszda, aminek a
hangját meghallották.
– Minden rendben – súgta hátra a válla fölött. – Most már könnyű lesz…
Érezte Mara érzelmeinek felbolydulását, azonban nem a háta mögül. Körülnézett, és egy pillanatra
őt is elöntötte a bosszúság, mikor megpillantotta a lányt az egyik húsz méterre balra lévő falszakasz
sarkába húzódva. Mara gyors, türelmetlen mozdulattal odaintett neki.
És az érzelmei között hirtelen felbukkant a rettegés…
Luke tíz másodperc alatt ott termett mellette.
– Mi van? – sziszegte.
Mara a tekintetében és az elméjében még mindig rettegéssel a tál felé biccentett.
– Mögötte – nyögte ki halkan.
Luke a fénykardját készenlétben tartva megkerülte a falszakasz végét.
Tágas, nyílt térbe jutott, amit egyfajta parancsnoki központnak rendeztek be, bár pillanatnyilag
ugyanolyan üresen kongott, mint minden más helyiség, ahol aznap jártak. A vezérlőpultok alkotta két
kör képernyői hunyorgó fényt sugároztak az előttük álló üres ülések felé. Az egyik oldalon egy
nagyobb és díszesebb ülést állítottak fel a maga külön képernyőivel egy-egy méter magas emelvényre,
ahonnan be lehetett látni az egész helyiséget.
Az egésznek a közepén pedig ott állt az, amitől Luke hátán hideg borzongás futott végig: a galaxis
holografikus térképe, s rajta tucatnyi szemkápráztató színnel bejelölve az Új Köztársaság, a Birodalom
és a többi ismert terület. A tarka mozaik talán a hatalmas spirál egynegyedét fedte le, semleges fehérré
halványodva ott, ahogy a Peremvilágok átadták helyüket az Ismeretlen Vidék hatalmas régióinak.
Pontosan olyan volt, mint az a galaktikus hologram, ami Palpatine császár Tantiss-hegyi
tróntermében állt.
Luke nyelt egy nagyot, és tekintetét elszakítva a holótól alaposabban is körülnézett. Igen, a
vezérlőpultok valóban a Birodalomban készültek: egy csillagrombolóról vagy valami más nagyobb
hadihajóról szerelhették le őket. Az ülések hasonlóképpen egy csillagromboló hídjának harcállásaiból
származtak.
A kiemelt ülés és a vezérlőpult pedig olyan volt, amilyen egy birodalmi flottaadmirálisnak járt. Pont
olyan, amilyet Thrawn főadmirális használt volna.
Érezte a levegő mozgását, ahogy Mara hozzá lépett.
– Azt hiszem, megtaláltuk a kapcsolatot a birodalmiakkal – szólalt meg Luke. – Úgy néz ki, még
Palpatine-nak is köze volt ehhez a helyhez.
Mara megrázta a fejét, s a mozdulattól a haja a férfi vallanak csapódott.
– Nem látod a lényeget, Luke – suttogta. – Nézd meg azt a holót! De rendesen!
Luke a homlokát ráncolva ismét rápillantott a galaxis spiráljára. Mi a fenét akar mondani a lány?
És hirtelen elállt a lélegzete. Nem. Nem… csak a káprázik. Biztos csak a szeme káprázik.
De nem. Az ismert galaxis peremén, ahol Palpatine holója csak az Ismeretlen Vidék fehér csillagait
mutatta, egy teljesen új terület színei csillogtak.
Egy hatalmas új területé.
– Mulatságos, nem? – tűnődött Mara. A rettegés még mindig ott örvénylett benne. – Tudod,
száműzték az udvarból. Egyszerűen kirúgták.
– Kit? – kérdezte Luke.
– Thrawn főadmirálist – felelte Mara. – Rossz oldalra állt az állandó politikai csatározások
egyikében és vesztett. Az összeesküvésben részt vevők mindegyikét lefokozták, börtönbe vetették
vagy legalábbis áthelyezték valamelyik távoli helyőrségbe, messze kint a Peremvilágokon. Az is felért
egy kínzókamrával. De Thrawnt nem. Ennek a hálátlan idegennek, akit befogadott a Birodalom
krémje, s aki hálából arcul csapta őket, még a Peremvilágok is túl jó lett volna. Nem, neki valami
nagyon különlegeset kellett kitalálniuk.
– Ez lett volna az Ismeretlen Vidékre való száműzése?
Mara bólintott.
– Ha a Peremvilágok kínzókamra, akkor az Ismeretlen Vidék egy rankorverem. Úgyhogy egy kis
nógatással… és valószínűleg rengeteg alkudozással sikerült rávenniük Palpatine-t, hogy tegye fel egy
csillagrombolóra, és küldje el a Peremvilágokon túlra, a soha viszont nem látásra.
Gúnyosan felhorkant.
– Ráadásul csak azért, hogy megalázzák, sikerült térképészeti expedíciónak feltüntetniük a dolgot.
Képzeld csak el… a Birodalom egyik valaha élt legjobb stratégája térképeket készít! Egyetlen
csapással romba döntötték az életét és a reputációját. Le merném fogadni, hogy évekig kuncogtak még
rajta.
– Nem értem, mi ebben a mulatságos – rázta meg a fejét Luke.
– Ők sem értették – felelte Mara még jobban elkomorulva. – Egyiküknek sem jutott eszébe, hogy
Palpatine mindig egy lépéssel előtte járt az udvarában zajló eseményeknek. És ha ő eggyel, akkor egy
olyan stratéga, mint Thrawn, legalább kettővel.
– Azt akarod mondani, hogy Thrawn és Palpatine együtt tervelte ki az egészet? – száradt ki hirtelen
Luke szája.
– Hát persze! Nézd csak meg, mekkora területet kebelezett be – intett Mara a holo felé. – Erre még
ő sem lett volna képes egyedül, egyetlen csillagrombolóval. Biztos, hogy Palpatine egész idő alatt
hajókkal és emberekkel támogatta.
– De az nem lehet mind birodalmi terület! – tiltakozott Luke. – Úgy értem… lehetetlen.
– Miért lenne lehetetlen? – vágott vissza Mara. – Ó, persze, valószínűleg csak néhány valódi
gyarmat van ott kint. De mérget vehetsz rá, hogy minden bolygón áll egy birodalmi helyőrség, és
vannak hírszerzőközpontok meg kommunikációs állomások is, és minden bizonnyal egy-két teljes
kapacitással termelő hajógyár is akad. És Thrawnt ismerve egész szövetségi rendszereket épített ki a
helyiekkel.
– De ha mindez birodalmi terület, akkor miért nem vette hasznát eddig a Birodalom? – vitatkozott
Luke. – Láttam az adatokat, Mara… gyakorlatilag semmijük sem maradt.
– Hát nem egyértelmű? – kérdezte a lány halkan. – Nem használják, mert azt sem tudják, hogy
létezik.
Egy hosszú percig egyikük sem szólalt meg. Luke rámeredt a holóra, fülében ott zakatolt a spirális
csúszda távoli moraja, elméjében egymást kergették azoknak a halványan ragyogó fényeknek a
szörnyűbbnél szörnyűbb jelentései. Legalább kétszázötven szektornak kell ott lennie – ami majdnem
harmincszorosa a Birodalom jelenlegi méretének.
Azaz harmincszor annyi hadihajó, helyőrség és hajógyár? Nagyon valószínű. Ha mindez hirtelen a
Bastion rendelkezésére állna…
– Több információra van szükségünk – indult el a vezérlőpultok felé. – Keressünk egy aljzatot,
amire Artu is rá tud csatlakozni!
– Kockázatos – figyelmeztette Mara. – Ez egy parancsnoki központ, márpedig a parancsnoki
központokban mindig felállítanak bizonyos biztonsági korlátokat a jogosulatlan behatolók ellen.
Luke megállt és elfintorodott. Marának sajnos igaza volt.
– Rendben – fordult szembe a lánnyal. – Mi a te terved?
– Kezdjük a forrásnál. – Mara vett egy mély lélegzetet. – Lemegyek és beszélek velük.
– És még az én tervem kockázatos? – esett le Luke álla.
– Van jobb ötleted?
– Az most nem érdekes – morogta a férfi. – Egyébként is, ha valaki lemegy, az én leszek.
– Szó sem lehet róla! – szögezte le Mara határozottan. – Először is: rád lőttek, mikor idejöttél, rám
nem. Másodszor: te magad mondtad, hogy az az érzésed, velem akarnak találkozni. Harmadszor: ha a
helyzet odáig fajul, hogy ki kell szabadítanod, a te Jedi-képességeiddel többre mész egy tömeg ellen,
mint én az enyéimmel. És negyedszer…
Feszülten mosolyogva lecsatolta övéről a fénykardját, és odalépett Luke-hoz.
– Negyedszer: lehet, hogy nem tudják, mennyire uralom az Erőt – nyújtotta át a fegyvert a férfinak.
– Ha arra kerül a sor, talán pont erre a hajszálnyi előnyre lesz szükségem.
 Luke megfogta a fénykardot, tenyerében érezve az ismerős hűvösséget. Az első fénykardja volt az,
amit Obi-wantól kapott, s amit ő maga a coruscanti palota tetején adott tovább Marának. Fiatalabb
volt, mint a lány most, mikor először indult harcba fegyverrel. Fiatalabb, tapasztalatlanabb, és sokkal
beképzeltebb. De akkor is…
– És most az hiányzik a legkevésbé, hogy elkezdj nekem itt aggodalmaskodni – tette hozzá Mara
figyelmeztetően felvillanó tekintettel. – Elég jól elboldogultam egyedül is az elmúlt néhány év során.
Tudok vigyázni magamra.
Luke mélyen a szemébe nézett. Különös, gondolta, hogy eddig nem vette észre, milyen ragyogó
zöld az a szempár. Bár talán csak a megvilágítás tehetett róla.
– Sehogy sem tudlak lebeszélni róla? – próbálkozott még egyszer, utoljára.
– Találj ki valami jobb tervet – válaszolta Mara előhúzva komlinkjét és a ruhája ujjába rejtett
sugárvetőjét. – Tessék… semmi értelme magammal vinnem ezeket. Úgyis csak elvennék tőlem. A
BlasTechet megtartom; gyanút fognának, ha teljesen fegyvertelenül mennék.
Luke átvette a komlinket és a pisztolyt. A keze egy pillanatra rákulcsolódott a lányéra, mielőtt az –
furcsa módon vonakodva – visszahúzta volna.
– Bárcsak ne hagytuk volna ott a másik komlinket Artunál! – sóhajtott fel a Jedi. – Akkor ez nálad
maradhatna és hallhatnám, mi történik.
– Ha valami balul üt ki, szükséged lehet rá, hogy idefüttyentsd a qom jhákat – emlékeztette Mara. –
Különben is, talán nem tudsz követni az Erővel?
– A jelenlétedet igen – bólintott Luke. – Az érzelmeid, és valószínűleg néhány kép is eljuthat
hozzám. De az nem olyan, mintha a szavaidat hallanám.
– Kár, hogy nem Palpatine vagy – jegyezte meg Mara, miközben lecsatolta a ruhaujja alól a
pisztolytáskát. – Vele nagyon jól tudtunk kommunikálni.
Luke-ba bűntudat és szégyen hasított. Hirtelen eszébe jutott, hogyan vetette a szemére a lány
korábban a sötét oldallal való kacérkodását. Mara érzékelhette az érzelmeit, vagy legalábbis látta az
arca hirtelen elkomorulását, és feszülten elmosolyodott.
– Hé, csak tréfáltam – nyugtatta meg, s átnyújtotta neki a pisztolytáskát. – Figyelj, kövess csak,
ahogy tudsz! A részletekről majd beszámolok, amikor visszatértem.
– Rendben – egyezett bele Luke. – Vigyázz magadra, oké?
Legnagyobb meglepetésére a lány megfogta a kezét.
– Minden rendben lesz – ígérte, futólag megszorítva az ujjait. – Viszlát!
Azzal besiklott a fal mögé, és eltűnt a csúszda irányába.
Luke egy sóhaj kíséretében odalépett a legközelebbi falszakaszhoz, és háttal nekitámaszkodva leült
elé. Lehunyta a szemét, hogy jobban tudjon összpontosítani, és kinyúlt az Erővel.
A múltban, a Dagobán, a Tierfonon és más helyeken is, már képes volt az Erő révén bepillantást
nyerni a jövő eseményeibe. Most, miközben Mara elindult lefelé a csúszdán, megpróbálta ezt a
képességét a jelenre koncentrálni, remélve, hogy láthatja, mi történik a lánnyal.
A dolog be is vált, legalábbis félig-meddig. Maráról és környezetéről csak homályos, ködös képeket
kapott, erősen kiszínezve a lány érzelmei és folyamatosan változó lelkiállapota által, s a látvány
időnként ugyanúgy elmosódott, eltorzult, mint általában az összes Jedi-látomás. Luke azonban Mara
elméjét használva horgonyként vissza tudta rendezni a képeket valamilyen, legalább nagyjából érthető
formába. Az eredményt távolról sem lehetett ideálisnak nevezni, de sajnos nyilvánvalónak tűnt, hogy
ennél többet nem remélhet.
Az ezen a szinten található csúszda körülbelül ugyanakkorának látszott, mint az, amelyiken a tetőről
jöttek le. Mara belépett a belső sávba és elindult lefelé, láthatólag kísérletet sem téve az elrejtőzésre. A
hirtelen harckészültség hiánya az érzelmei közül arra utalt, hogy senkivel sem találkozott, bár Luke-
nak az volt a benyomása, hogy a lány még mindig hall távoli zajokat.
Mara nem szállt le a következő szinten, hanem tovább utazott a csúszdán. Az alatta lévő szinten
ugyanaz történt, senki sem ment a spirál közelébe. Luke érezte, hogy Mara feszült elméjében
határozott bosszankodás kezd motoszkálni – egyszerre bosszankodott az idegenek látszólagos
érdektelensége és az alapvető biztonsági rendszabályok hiánya miatt. Áthaladt ezen az emeleten is,
majd a következőn, és éppen elindult az azután következőre…
Amikor hirtelen szédítő rándulás csapott le földrengésként rá egy hirtelen fájdalomfelvillanás
kíséretében.
 Luke megmerevedett, a szeme felpattant, és talpra kászálódott. Azonban alig kezdett bele a
mozdulatba, már érezte is Mara megnyugvását, ahogy a lány megértette, mi történt. A csúszdának az a
része, amelyen utazott, váratlanul, minden előzetes figyelmeztetés nélkül irányt váltott, kirántva alóla a
lábát, és egyszerűen hasra vágta őt a rámpán.
És amikor az esés okozta szédülés elmúlt, Mara harci készültsége teljes fokozatra kapcsolt.
Társasága akadt.
Luke tehetetlenül ökölbe szorította a kezét, miközben a lány érzelmeit fürkészte, hogy kitisztázza a
homályos képet. Mara körül többen is álltak, ugyanannak a fajnak a képviselői, amellyel korábban már
összetűzésbe keveredtek.
És amennyire meg tudta állapítani a remegő képek összhatása alapján, az egyikük a nevén szólította
Marát.
Egy percig még beszélt hozzá, és bár Luke nem hallotta a szavakat, úgy érezte, arra kéri a lányt,
hogy kövesse őket az erőd mélyére. Mara beleegyezett. Egy pillanatra felvillant benne az
elkerülhetetlenség érzése, mikor elvették a sugárvetőjét. Aztán az egész csapat elindult. Eltávolodtak a
csúszdától, és ráfordultak egy folyosóra, aminek a díszítését Mara ugyanolyannak látta, mint a lenti
lakórészlegét.
A csoport hamar – túl hamar – odaért egy nyitott ajtóhoz. Újabb néma szóváltás, Mara elfojtja
magában a rátörő rossz előérzetet, majd egyedül lép be az ajtón túli helyiségbe.
Luke a lány gondolataiból meg tudta állapítani, hogy többen is vártak rá odabent. Az egyikük – de
lehet, hogy többen is – odakiáltott neki, miközben a lány beljebb lépett. Mara válaszolt, Luke azonban
csak az érzelmei hullámzását tudta érzékelni, szavainak tartalma rejtve maradt előtte. Mara még
beljebb lépett a helyiségbe.
És minden előzetes figyelmeztetés nélkül, egy lépés kellős közepén megszakadt közöttük a
kapcsolat. Luke előtt szemfájdító élességgel tűntek fel a parancsnoki központ néma fényei. Hevesen
dobogó szívvel nyúlt ki az Erőért, próbálva újra megtalálni a lányt. Mara? Mara!
Azonban nem járt sikerrel. Nem kapott választ, nem állt helyre a kapcsolat, nem érzékelte a
jelenlétét. Semmit sem érzett.
Mara eltűnt.

27. FEJEZET

Mara egyetlen pillantással felmérte a termet, miközben belépett az ajtón. Egy körülbelül ötven
méter hosszú, azonban csak öt méter széles helyiségben találta magát. A távolabbi fal közelében egy
súlyosnak látszó szék állt neki háttal. Azon túl öt méterrel, közvetlenül a hátsó fal előtt hat kék bőrű
idegen állt, ugyanazt a testre simuló, vörös egyenruhát viselve, mint azok, akik idekísérték. És a
kísérőihez hasonlóan ezek is birodalmi rangjelzéseket viseltek a mellkasukon, a magas gallérok alatt.
Azonban bár tekintete felmérte ezeket a részleteket is, a figyelmét mégis az a csoport közepén, az
üres szék hasonmásában ülő férfi ragadta meg. A haja ősz volt, bőre a kortól ráncos; a szeme azonban
éberen, ravaszul csillogott, hátát pedig büszkén kihúzta.
Mindemellett egy birodalmi admirális egyenruháját és rangjelzéseit viselte.
– Végre itt van hát, Mara Jade! – intette közelebb a lányt göcsörtös kezével. – Meg kell mondanom,
nem siette el a dolgot.
– Sajnálom, ha megvárattam! – vágott vissza Mara enyhe gúnnyal a hangjában, miközben elindult
felé. Elméje hátsó részében érzékelte Luke ideges aggodalmát, és megpróbált neki nyugalmat
sugározni – nyugalmat, amit nem igazán érzett. Ezek a fickók tudják, ki ő, és valószínűleg azt is, hogy
micsoda; s ennek ellenére hagyják, hogy nyugodtan megközelítse őket. Túl könnyűnek tűnt ez az
egész; ezért cseppet sem tetszett neki. – Ha az embereinek nem viszketne annyira az ujja a ravaszon,
akkor sokkal hamarabb ideérteni volna.
– Bocsásson meg! – hajtotta meg a fejét az admirális. – Tudom, hogy ez nem vigasz, de baleset volt.
Kérem, foglaljon helyet!
Mara tovább ment feléjük, próbálva egyszerre mindegyiküket szemmel tartani. Érzékei feszülten
lesték a veszélyt. Ha csapdát állítottak, akkor annak valamivel előttük kell működésbe lépnie…
És minden előzetes figyelmeztetés nélkül, egy lépés kellős közepén, Luke jelenléte hirtelen eltűnt
az elméjéből.
 Az agya döbbenten megdermedt, csak a lendület vitte tovább a lábait. Luke? Luke! Hol vagy?
Azonban nem kapott választ. Nem érzékelte a férfi érzelmeit, gondolatait vagy jelenlétét.
Akármilyen lehetetlennek látszott is, Luke eltűnt.
Eltűnt.
– Kérem, foglaljon helyet! – ismételte meg az admirális. – Azt hiszem, nagyon megviselt lehet
mindazok után, amiken átment.
– Ön igazán kedves. – Szavai távolinak, gépiesnek tűntek a fülében lüktető vér zakatolásához
képest, miközben kényszerítette lábait, hogy tovább vigyék. Mi a fene történhetett Luke-kal?
Csak egyetlen lehetséges válasz létezett. Valahogy kijátszottak Jedi-érzékeit, legyűrték Jedi-
hatalmát, és váratlanul, észrevétlenül rátámadtak.
És Luke Skywalker, a Jedi-mester most ájultan fekszik valahol.
Vagy holtan.
A gondolat korbácsütésként csapott az elméjébe, fogazott pengeként hasítva szívébe. Nem… az
lehetetlen! Lehetetlen!
Az ősz hajú férfi még mindig gondterhelt arccal nézte, és Mara minden erejét összeszedve
visszaszorította a félelmet és a fájdalmat elméje hátsó zugaiba. Ha Luke pusztán csak elájult, akkor
még kikeveredhetnek valahogy ebből az egészből. Ha pedig halott, akkor valószínűleg hamarosan ő is
csatlakozik hozzá, így vagy úgy, most nem engedheti, hogy az érzelmei elhomályosítsák a gondolatait.
Odament a székhez, és óvatosan leereszkedett rá.
– Nem szükséges ilyen aggodalmasan néznie – mondta az admirális megnyugtatóan. – Nem áll
szándékukban ártani önnek.
– Hát persze hogy nem! – felelte Mara keserűen. – Mint ahogy a múltkor sem állt szándékukban,
igaz?
Az admirális szája megrándult.
– Említettem már, hogy az egy sajnálatos baleset volt – közölte. – A katonáink a maga mellett
röpködő élősködőkre lőttek… már korábban is sok gondot okoztak azzal, hogy berepültek ide. Attól
tartok, amikor maga viszonozta a tüzet, a katonák helytelen következtetésre jutottak. Fogadja el
legmélyebb bocsánatkérésemet a történtekért.
– Ettől sokkal jobban érzem magam – morogta Mara. – És most mi lesz?
Az admirális kissé meglepettnek tűnt.
– Beszélgetünk – felelte. – Mit gondol, mi másért hívtuk ide? Azt akartuk, hogy eljöjjön.
– Aha – hümmögte Mara. Tehát jól gondolta, az a két hajó szándékosan repült el az idevezető
vektorok mentén.
Hacsak persze nem arról van szó, hogy az admirális hazudik, hogy leplezze pilótái hibáit.
– Elég lett volna egy meghívó is – vetette oda, s közben érezte, hogy a homloka enyhén ráncba
szalad, ahogy kinyúlt a férfi felé az Erővel. Különös; valami ismeretlen oknál fogva nem tudta elérni.
Sem az admirálist, sem a két oldalán álló idegeneket. – Vagy az túl egyenes és könnyű lett volna?
Az admirális elmosolyodott.
– Kétlem, hogy elfogadta volna a nyílt meghívást. Bölcsebbnek tűnt valami homályosabb
eszközhöz folyamodni. Hadd kérjek elnézést, amiért nem várta kíséret… őszintén szólva kissé
meglepett minket a leszállása.
– Akárcsak az előző látogatása az erődben – tette hozzá a közvetlenül az admirális jobbján álló
idegen kulturált, bársonyos hangon, izzó vörös tekintetét Marára szegezve. – Ha tudtuk volna, hogy
maga az, az embereink óvatosabban bántak volna a fegyvereikkel. Megkérdezhetem, hogyan sikerült
észrevétlenül bejutniuk az erődbe?
– Természetesen élősködőkké változtunk és berepültünk – nézett a szemébe Mara. – Gyorsabb volt,
mint gyalog.
– Természetesen – bólintott mosolyogva az admirális. – Vagy esetleg felkúsztak az erőd falán, és
besiklottak az egyik repedésen?
– Sajnálom – rázta meg a fejét Mara. – Üzleti titok.
– Aha – mosolygott tovább az admirális. – Nem fontos, egyszerűen csak kíváncsi voltam. Az a
lényeg, hogy itt van, Mara, ahogy szerettük volna. Egyébként szólíthatom Marának? Vagy jobb szereti
a Jade kapitányt? Esetleg valami mást?
– Hívjon ahogy akar – vetette oda Mara. – De én hogy szólítsam magát? Vagy itt senkinek sincs
neve?
– Minden gondolkodó lénynek van neve, Mara – felelte a férfi. – Az enyém Voss Parck admirális.
Örülök, hogy végre találkozhatom önnel.
– Részemről a szerencse – meredt rá Mara, miközben végigfutott rajta egy döbbenethullám. Voss
Parck: annak a Victory-osztályú csillagrombolónak a kapitánya, amelyik rábukkant Thrawnra egy
lakatlan világon, és visszavitte a birodalmi udvarba. És aki azt követően osztozott a főadmirális
szégyenében, és követte az állítólagos száműzetésbe.
De a vele szemben ülő férfi…
– Azt hiszem, sokkal idősebbnek látszom, mint amire számított – jegyezte meg Parck fesztelenül. –
Feltéve persze, hogy bármire is számított. Én a magam részéről már azt is nagyon hízelgőnek találnám,
ha a Császár Keze emlékezne a nevemre… az arcomról nem is beszélve.
– Mind a kettőre emlékszem – mondta Mara. – Az udvar összes frakciója magát hozta fel példaként
arra, hogy mit nem szabad csinálni a politikai küzdelmek során. De hát – pillantott az idegenek felé –
ugyanezek hitték azt, hogy Palpatine büntetésből küldte ki ide Thrawnt. Úgyhogy nem nagyon lehet
adni a szavukra.
– Miért, maga azt hiszi, Mitth'raw'nuruodo más küldetést kapott? – kérdezte a Parck jobbján álló
idegen.
– Tudom, hogy más küldetést kapott – biztosította Mara, miközben tetőtől talpig végigmérte. –
Mondja, admirális, ez az egész faj úgy beszél, mint Thrawn? Vagy ez csak valami speciális kulturális
tréning, amin minden katonájának át kell mennie, ha esetleg egyszer részt kell venniük egy fogadáson
a palotában?
Az idegen szemei összeszűkültek…
– Nyugalom, Stent! – szólt rá Parck szárazon, az egyik kezét felemelve. – Meg kell értened, hogy
Mara Jade egyik legkifinomultabb fegyvere mindig is az a képessége volt, hogy felbosszantsa az
embereket Tudod, a dühös ember nem tud tiszta fejjel mérlegelni.
– Az is lehet, hogy egyszerűen csak egyikük sem tetszik nekem különösebben – tette hozzá Mara.
Egy kicsit felidegesítette, hogy Parck ilyen gyorsan és könnyen átlátott rajta. Az ellenségei általában
közel sem jöttek rá ilyen hamar a trükkre. A lassabbak soha nem jöttek rá. – De ennyit rólam.
Beszéljünk inkább a maga nagy benyomulásáról az Ismeretlen Vidékre! Hiszen elég sok mindent
feladott: a Coruscantot, a rangját, a flottabeli bajtársait… – Szándékosan Stent felé pillantott. – A
civilizációt.
Stent szemei ismét összeszűkültek, Parck azonban egyszerűen csak elmosolyodott.
– Ismeri Thrawnt – mondta szinte áhítatossá halkuló hangon. – Bármelyik igazi harcos feladna
mindent, amit csak kell, hogy alatta szolgálhasson.
– Kivéve a saját népének harcosait, ha jól tudom – vágott vissza Mara. – Vagy rosszul hallottam a
Coruscantra kerülésének a történetét?
– Nem, biztos vagyok benne, hogy jól hallotta – vont vállat Parck. – Azonban, mint minden más,
amit az emberek tudni vélnek Thrawnról, ez a történet is hiányos bizonyos szempontból.
– Ne mondja – dőlt hátra a székben, és vetette keresztbe a lábát Mara. Ezt a teljesen ártalmatlan
testtartást kifejezetten a gyanakvóbb alakok éberségének elaltatására találta ki. Ugyanazzal a
mozdulattal lopva hátrabillentette a széket, hogy felmérje a súlyát. Sajnos túl nehéznek bizonyult
ahhoz, hogy fegyverként használhassa. – Azt hiszem, eléggé ráérek. Miért nem kezdi az elejénél?
– Admirális, nem vagyok biztos benne… – tette Parck vállára a kezét Stent.
– Minden rendben lesz, Stent – nyugtatta meg Parck, Marára szegezve a tekintetét. – Nem várhatjuk
tőle, hogy segítsen nekünk, ha nem ismeri a tényeket.
– A segítségemet? – ráncolta a homlokát Mara.
– A történet több mint fél évszázada kezdődött – eresztette el a füle mellett Parck a kérdést. –
Akkortájt, mikor a Kirajzás projekt indulásra készült, közvetlenül a klónháború kitörése előtt. Jóval a
maga ideje előtt, természetesen… azt sem tudom, hogy hallott-e róla valaha.
– Olvastam a Kirajzásról – bólintott Mara. – Néhány Jedi-mester és mások úgy döntöttek, hogy
elindulnak egy másik galaxis felé, és megnézik, mi van ott.
– Igen, a végső céljuk valóban egy másik galaxis volt – helyeselt Parck. – De a tulajdonképpeni
expedíció megkezdése előtt még elküldték őket egy kisebb, úgymond hevenyészett útra: egy nagy kört
kellett megtenniük a mi galaxisunk Ismeretlen Vidék néven ismert, hatalmas részében. Egy kört, mely
mint kiderült, átvezetett a chissek által ellenőrzött területeken is – intett Stent és a testőrök felé.
Chissek. Szóval így hívják magukat. Mara végigfuttatta a nevet az emlékei között, valami utalást
keresve, amit az Uralkodó tehetett rájuk. Semmi.
– És a chisseknek aznap épp nem volt kedvük az illedelmes házigazdát játszani? – kérdezte.
– Ami azt illeti, az uralkodó chiss családok nem kaptak esélyt a mérlegelésre – válaszolta Parck. –
Palpatine már jóval korábban eldöntötte, hogy a Jedik halálos fenyegetést jelentenek a Régi
Köztársaságra, és egy csapásmérő erőt küldött a térségbe, hogy csendben végezzenek a Kirajzásban
részt vevőkkel.
– Azok pedig buzgón készítgették a csapdájukat, mikor Thrawn rájuk bukkant.
Az admirális megrázta a fejét.
– Meg kell értenie a helyzetet, Mara, hogy igazán értékelni tudja. Az egyik oldalon ott voltak
Palpatine magánhadseregének válogatott egységei tizenöt korszerű hadihajóval. A másikon
Mitth'raw'nuruodo parancsnok a Chiss Felderítő Véderő talán tizenkét apró, jelentéktelen járőrrel.
– Remekül értékelem – fojtott el magában egy borzongást Mara. – Nagyon elbánt velük Thrawn?
– Teljesen – futott át Parck arcán egy mosoly árnya. – Azt hiszem, Palpatine hajói közül csak egy
maradt képes a repülésre, s az is csak azért, mert Thrawn ki akart hallgatni valakit a betolakodók
közül.
– Az életben maradtak, és egy napon talán majd az egész galaxis szerencséjére, a túlélők között ott
volt a csapásmérő erő vezetője, Palpatine egyik tanácsadója. Egy Kinman Doriana nevű férfi.
Mara nyelt egy nagyot. Erre a névre a leghatározottabban emlékezett. A férfi volt Palpatine
jobbkeze, valószínűleg hatalomra jutásának szellemi atyja.
– Igen, hallottam már róla – mondta szárazon.
– Gondoltam – biccentett Parck. – Pedig szeretett a háttérben maradni… nem sokan ismerték a
nevét, az igazi pozíciójáról és hatalmáról nem is beszélve. Ám azok, akik ismerték, időnként úgy
vélték, hogy idő előtti halála olyan űrt hagyott maga után, amit Palpatine végül három másik
személlyel próbált betölteni: Darth Vaderrel, Thrawn főadmirálissal… – Ismét elmosolyodott. – És
magával, Mara.
– Ön igazán kedves – jelentette ki a lány kifejezéstelen hangon, a büszkeség legcsekélyebb jele
nélkül. Szóval valóban fontos volt Palpatine számára, talán fontosabb is, mint valaha hitte.
De ez már nem számított. Életének ez a része régen meghalt, és senki sem siratta.
– Mi több, nagyon jól informált – tette hozzá.
– Ez az erőd Thrawn saját bázisa volt – magyarázta Parck körbeintve. – És bizonyára ön is
észrevette, hogy az információk gyűjtése a főadmirális kevés szenvedélye közé tartozott. Alattunk
található a galaxis valószínűleg legnagyobb adatbázisa.
– Biztosra veszem, hogy csodálatos – biztosította Mara. – Kár, hogy a tudása sem óvta meg attól,
hogy megöljék.
Remélte, hogy ezzel kicsihol belőlük valamilyen reakciót. Ezzel szemben legnagyobb
meglepetésére még csak meg sem rezzent az arcuk. Sőt Parck elmosolyodott.
– Vigyázzon a feltételezésekkel, Mara – figyelmeztette. – De ezzel nagyon a történet elébe vágtunk.
Hol is tartottam?
– Dorianánál és a Kirajzásnál – emlékeztette Mara.
– Köszönöm – biccentett Parck. – Akárhogy is, Doriana felvázolta a helyzetet Thrawn előtt, és
meggyőzte, hogy a Kirajzást el kell pusztítani. Két hét múlva, mikor a hajóik megérkeztek a chiss
űrbe, Thrawn már várt rájuk.
– Ég veled, Kirajzás – morogta Mara.
– Igen – helyeselt Parck. – Azonban, bár ezzel vége lett az expedíciónak, akkor kezdődtek Thrawn
gondjai. Tudja, a chissek katonai filozófiája nem ismeri el a megelőző csapás erkölcsös mivoltát. Amit
Thrawn tett, az a szemükben gyilkossággal volt egyenlő.
– Már megbocsásson, admirális – horkant fel Mara –, de nekem úgy tűnik, hogy a maga
álláspontjára férne rá némi felülvizsgálás. Hogy lehetne egy csapatnyi csak a saját dolgával törődő
Jedi-mester lemészárlása bármi más, mint gyilkosság?
Rarck komoran rámeredt.
– Majd megérti, Mara – mondta szinte remegő hangon. – Idővel majd megérti.
Mara a homlokát ráncolta. A fickó vagy rettentően jó színész, vagy az egész mélyén tényleg van
valami igazán rettenetes. Ismét kinyúlt az Erővel; és ismét nem tudta megérinteni.
Parck láthatólag nem könnyen szedte össze magát.
– De ismét előreszaladtam. Mint említettem, Thrawn akciója nem nyerte el az uralkodó chiss
családok tetszését. Akkor ki tudta még magyarázni magát, és visszakapta a rangját, de azután nagyon
alaposan figyelték minden lépését.
– És végül, miközben elbánt a chissek valamelyik ellenségével, egy kicsit túllőtt célon. Bíróság elé
állították, megfosztották a rangjától, és száműzték egy lakatlan bolygóra, a birodalmi űr szélén.
– Ahol mi bukkant fel, ha nem egy Victory osztályú csillagromboló? – vette át a szót Mara. –
Méghozzá egy olyan kapitány parancsnoksága alatt, aki hajlandó volt vállalni a kockázatot és elvinni
Thrawnt a Coruscantra. Csak éppen – vonta föl a szemöldökét – nem is bizonyult olyan kockázatosnak
a dolog, mint azt bárki hitte volna, igaz?
– Nem, valóban nem – mosolyodott el Parck. – Mi több, később megtudtam, hogy Palpatine
legalább két alkalommal próbálkozott sikertelenül felvenni a kapcsolatot a chissekkel, hogy komoly
pozíciót ajánljon fel Thrawnnak leendő Birodalmában. Nem, nagyon is örült az ajándékomnak, bár az
udvar politikai realitásai miatt nem mutathatta ki az örömét.
– Thrawn tehát titokban katonai kiképzést kapott, és végül elérte a legmagasabb rangot, amit csak
Palpatine fel tudott ajánlani – folytatta a történetet Mara. – És aztán? Elintézte, hogy visszaküldjék ide,
hogy bosszút álljon az uralkodó chiss családokon azért, amit vele tettek?
– Természetesen nem! – nézett rá döbbenten Parck. – Mara, a chissek az ő népe… eszébe sem jutna
ártani nekik. Épp ellenkezőleg! Azért jött vissza, hogy megvédje őket.
– Mitől?
Stent megvetően felhorkant.
– Mitől! – köpte ki nyersen. – Maga elpuhult, önelégült nőstény! Azt hiszi, hogy mert nyugodtan
cikázhat a békés világaik között egy tucat hadihajóval a háta mögött, a galaxis többi részén is nyugodt
az élet? Legalább száz különböző veszély rejtőzik odakint, amelyek bármelyikétől megfagyna a vér az
ereiben! Az uralkodó családok nem tudják megállítani őket; sem bármelyik hatalom a környéken. Ha
védelmet akarunk a népünknél nekünk kell gondoskodnunk róla.
– És gondoskodnak? Úgy értem, konkrétan maguk.
Stent kihúzta magát.
– Mi Syndic Mitth'raw'nuruodo házi falanxa vagyunk – közölte, és nem lehetett eltéveszteni a
hangjában rejlő büszkeséget. – Azért élünk, hogy őt szolgáljuk. És rajta keresztül a chisseket.
– Gondolom, tekintet nélkül arra, hogy kérnek-e a maguk segítségéből vagy nem – jegyezte meg
Mara, felfigyelve rá, hogy az idegen jelen időben beszél. Már megint ez a feltételezés vagy hit, hogy
Thrawn nem halt meg. Ennyire elszigetelten élnének itt? – Tudják egyáltalán, hogy maguk itt vannak?
– Tudják, hogy birodalmi erők állomásoznak itt – felelte Parck. – Bár az uralkodó családok úgy
tesznek, mintha nem tudnák, hogy Stent és az egysége együttműködik velünk, az átlagos chiss
tökéletesen tisztában van vele. A fiatal chissek kitartóan áramlanak a helyőrségeinkben és bázisainkra,
hogy csatlakozzanak a harcunkhoz.
Mara elfojtott magában egy fintort. Tehát tényleg vannak bázisaik ott kint.
– Palpatine nem örülne, hogy idegenek keverednek a birodalmi erők kötelékeibe – mutatott rá. – És
kétlem, hogy a Bastion jelenlegi urai másképp éreznének.
– Ez igaz – komorodott el Parck. – S ezzel el is jutottunk a tulajdonképpeni problémánkhoz, Mara.
Thrawn sok-sok évvel ezelőtt azt mondta nekünk, hogy ha bármikor halálhíre kelne, folytassuk a
munkát itt és az Ismeretlen Vidéken, ő pedig tíz év elteltével fel fog bukkanni.
Mara hitetlenkedve pislogott. Ezek tényleg el vannak szigetelve mindentől.
– Hosszú várakozás lesz – hümmögte, próbálva nem túl gúnyos hangot megütni. – Szíven szúrták a
parancsnoki széke háttámláján keresztül. A legtöbb ember elég nehezen épül fel egy ilyen sérülésből.
– Thrawn nem a legtöbb ember – emlékeztette Stent.
– Nem volt – pontosított Mara. – Meghalt Bilbringinél.
– Valóban? – kérdezte Parck. – Látta a holttestét? Vagy hallott bármi olyat a haláláról, ami nem a
birodalmiak saját hírforrásaiból származott?
Mara kinyitotta a száját… aztán becsukta.
Parck várakozásteljesen csillogó tekintettel közelebb hajolt hozzá ültében.
– Ez most költői kérdés? – kérdezte a lány. – Vagy azt várja, hogy komolyan válaszoljak?
 Parck elmosolyodott, és ismét hátradőlt a székében.
– Mondtam, hogy gyors észjárású – nézett fel Stentre. – Ami azt illeti, igen, válaszolhatna. Végül is
maga szabadon hozzáférhet Talon Karrde teljes információs hálózatához. Ha valaki tudhatja az
igazságot, akkor az maga.
Mara előtt hirtelen minden megvilágosodott.
– Maguk nem a birodalmiakkal akarták felvenni a kapcsolatot a Cavrilhu-bázisnál és Terrik
csillagrombolójánál, igaz? Rám vadásztak.
– Nagyon jó, igazán – nézett rá elismerően Parck. – Igen, mikor Dreel észrevette magát a mellett a
csillagromboló mellett, azt hitte, hogy már megállapodtak Thrawnnal. Ezért küldte az üzenetet, amiben
arra kérte Thrawnt, hogy vegye fel velünk a kapcsolatot.
Mara megrázta a fejét.
– Nézze, tudom, hogy régóta várakoznak itt a semmi szélén, és elhiszem, hogy nehéz lehetett. De itt
az ideje szembenézni a hideg, kegyetlen tényekkel. Tetszik vagy nem tetszik, Thrawn halott.
– Valóban? Akkor a HoloNet miért ontja a híreket, hogy visszatért és szövetségeket köt?
– És hogy számos bolygó és szektor vezetője is látta? – szólt közbe Stent. – Köztük a coruscanti
diamala szenátorral és Lando Calrissiannal, a hajdani tábornokkal.
Mara döbbenten meredt rá. Lando.
– Nem – ingatta a fejét. – Maguk tévednek. Vagy blöffölnek.
– Biztosíthatom… – kezdte Parck, aztán elnémult és valahová Mara háta mögé nézett.
A lány a tarkóját megcsapó légáramlatból arra következtetett, hogy kinyílt a helyiség ajtaja. Izmai
megfeszültek, miközben hátrafordult. Azonban csak egy fiatalos külsejű középkorú férfit látott enyhén
bicegve közeledni a hosszú terem bal oldali fala mellett. A férfi a kora ellenére a birodalmi TIE-pilóták
egyenruháját viselte; őszülő kecskeszakálla és hasonlóképpen őszülő hajfürtjei között pedig egy szinte
egyedülálló ritkaságot: egy fekete szemellenzőt a jobb szeme fölött.
– Igen, tábornok? – kiáltott oda neki Parck.
– Előzetes jelentés érkezett Somtól, admirális – válaszolta a férfi, egyetlen szemével rezzenéstelenül
végigmérve Marát, miközben elhaladt mellette. – A Bastion-rendszerben végzett felderítés nem járt
eredménnyel. Rengeteg a pletyka és a spekuláció, de nincs semmilyen bizonyíték. – Egy pillanatra
elhallgatott – A pletykák viszont azt állítják, hogy Thrawn jelenleg ott tartózkodik.
– Várjon csak! – szólt közbe Mara a homlokát ráncolva. – Maguk tudják, hol van a Bastion?
– Ó, természetesen – biztosította Parck. – Thrawn előre látta, hogy a kormányzati központot
időnként elköltöztetik majd, és azt akarta, hogy tudjuk, mikor hol található. Úgyhogy elhelyezett egy
különleges állományt a Birodalmi Könyvtár feljegyzései között, arra gondolva, hogy a könyvtár
mindig követni fogja a kormányt.
– A szerkezetet a chissek tervezték – tette hozzá Stent nyilvánvaló büszkeséggel. – Teljesen inaktív,
amíg ki nem kerül a hipertérbe, ahol gyakorlatilag senkinek sem jutna eszébe ilyesmi után kutatni.
Azóta is érdeklődéssel figyeljük, hogyan költözött a Bastion egyik rendszerből a másikba.
– Így van. – Parck ismét a pilótára nézett. – Sorn elindult már visszafelé?
– Úgy három óra múlva érkezik. Belőle kiszedtek már valami használhatót? – bökött az állával
Mara felé a férfi.
– Nem igazán – nézett a lányra Parck. – De megfeledkeztem a jó modorról… Mara Jade, hadd
mutassam be… – rövid hatásszünetet tartott – …báró Soontir Fel tábornokot!
Mara gondosan ügyelt rá, hogy az arcizma se ránduljon. Soontir Fel báró. Hajdan legendás TIE-
vadászpilóta, később a Birodalomnak hátat fordítva a Zsiványkommandó tagja. Évekkel ezelőtt tűnt el,
miután beleesett Isard, a birodalmi hírszerzés igazgatója csapdájába. Azóta nem lehetett hallani róla.
Mindenki azt hitte, hogy Isard rövid úton kivégeztette árulásért.
És most mégis itt volt, s láthatólag ismét a birodalmi erők kötelékében repült. Ráadásul
tábornokként.
– Fel tábornok – biccentett oda. – Jól érzem az admirális hangsúlyából, hogy most álmélkodnom
kellene?
Gyanította, hogy a fiatal Fel azonnal feldühödött volna a kérdés hallatán. Ez az idősebb azonban
egyszerűen csak megajándékozta egy mosollyal.
– Itt nincs idő a büszkeségre, Jade – felelte csikorgó hangon. – Majd megérti, ha csatlakozik
hozzánk.
 – Biztos vagyok benne – fonta össze karjait a mellkasán Mara. Keze ökölbe szorult az
erőfeszítéstől, ahogy kinyúlt az Erőért. Az Erő ott is volt – érezte, ahogy átáramlik rajta, valamilyen
oknál fogva mégsem tudott megérinteni vele senkit, sem az embereket, sem a chisseket. Majdnem
olyan volt, mint azoknak az ysalamiri nevű, a Myrkről származó, értelem nélküli teremtményeknek a
hatása. De nem lehetett az, hiszen tökéletesen érezte az Erőt. És egyébként sem látott egyetlen olyan
lényt sem a teremben…
Elfojtotta fintorát, ahogy hirtelen eszmélve ránézett Parckra és a hátukat a falnak vető chissekre.
Hát persze hogy nincs egyetlen ysalamiri sem a teremben – a szomszédos helyiségben vannak, a fal
másik oldalán! Onnan védik kihallgatók az elméjük kifürkészésétől. Valószínűleg az oldalfalak mentén
is helyeztek el belőlük; Fel bizonyára azért jött olyan szorosan a fal mentén. Talán még a mennyezet
fölé is tettek néhányat…
Vett egy mély lélegzetet, s a mellkasát nyomasztó feszültség nagy része hirtelen elpárolgott. Hát
persze hogy a mennyezet fölött is ysalamirik vannak! Ezért szakadt meg olyan hirtelen a kapcsolata
Luke-kal.
Amiből az következett, hogy a férfi még életben van.
Vett egy újabb lélegzetet, és rádöbbent, hogy Parck és Fel feszülten figyelik.
– Nagyon nagylelkű ajánlat – próbálta felvenni a társalgás elejtett fonalát, mielőtt gyanússá vált
volna a hallgatása. – De sajnos csalódást kell okoznom: van már állásom.
Elkésett.
– Úgy látom, rájött – jegyezte meg Fel társalgási hangnemben.
– Igen – bólintott Parck. – Ami azt illeti, meglep, hogy ilyen sokáig tartott neki. Különösen azért,
mert rögtön észrevette az ysalamirik hatását, amint belépett a terembe. Láttam, ahogy megtört
lépteinek a ritmusa.
– Legalább bebizonyosodott, hogy vannak Jedi-képességei – vélte Fel. – Még jó, hogy
felkészültünk.
– Fogadják elismerésem az éleselméjűségükért – mondta Mara némi gúnnyal a hangjában. – Maguk
valóban méltó örökösei Thrawn katonai lángelméjének. De mi lenne, ha hagynánk a mellébeszélést?
Pontosan mit akarnak tőlem?
– Fel tábornok már megmondta – válaszolta Parck. – Azt szeretnénk, hogy csatlakozzon hozzánk.
– Ugye, csak viccel? – húzta össze Mara résnyire a szemét.
– Egyáltalán nem – biztosította Parck. – Sőt…
– Admirális! – vágott közbe Stent enyhén félrehajtott fejjel, mintha valamire fülelne. – Valaki épp
most próbál behatolni a fenti parancsnoki terem számítógépébe.
– Skywalker – bólintott Fel. – Kedves tőle, hogy megkímélt minket a bújócskázástól. Hozassa ide a
falanxszal, Stent! Emlékeztesse őket, hogy csak azok menjenek a közelébe, akiknél ysalamirik vannak.
– Igenis, uram! – Stent ellépett Fel mellett, és sietve elindult a fal mentén az ajtó felé, sebesen
hadarva valamit a saját nyelvén. Miközben elhaladt Mara mellett, a lány egy kis szerkezetet látott
megcsillanni a fülében – kétségtelenül egy komlink chiss változatát.
– Pár perc múlva visszajön – fordult vissza Fel Marához. – A Coruscant igazán sokra tarthatja önt,
ha magát Luke Skywalkert küldte a kiszabadítására. Remélem, nem fog annyira ellenállni, hogy a
chissek kénytelenek legyenek megsebesíteni.
– Remélem, a chissek ez alkalommal nem haraptak nagyobbat, mint amit le bírnak nyelni – vágott
vissza Mara, próbálva magabiztosabbnak látszani annál, ahogy érezte magát. Luke-nak már korábban
is kellett harcolnia az ysalamirik hatása alatt, de az már régen volt. – De ha már a sebesülésekről
beszélünk, tábornok, mi történt az arcával? Vagy csak azért viseli azt a szemellenzőt, hogy lenyűgözze
a bennszülötteket?
– Az egyik leendő hadúr ellen vívott végső csata során elveszítettem a szemem – felelte Fel
nyugodt, bár kissé éles hangon. – Szervpótlásra csak korlátozott mértékben van lehetőségünk, és
inkább átengedtem a lehetőséget az egyik pilótámnak. – Feszülten elmosolyodott, s egy pillanatra
felvillant a fiatalabb, vakmerőbb Fel arca a komor, idős vonások között. – Egyébként fél szemmel is én
vagyok a legjobb pilóta a környéken.
– Ebben biztos vagyok – helyeselt Mara. – De képzelje csak el, milyen lenne két szemmel! És most,
hogy az Új Köztársaság elleni háború gyakorlatilag véget ért, a Birodalomnak bizonyára hatalmas
elfekvő készletei vannak protézisekből. Csak oda kellene menni és kérni egyet.
 Visszafordult Parck felé.
– Ez viszont nyilván azzal járna, hogy meg kellene osztani a Bastionnal a nagy titkot… amit, ha jól
látom, nem akarnak megtenni. Miért?
Parck felsóhajtott.
– Azért, mert minden, amit itt csináltunk… minden, amink van… valójában Thrawné. És
pillanatnyilag tényleg nem tudjuk, hogy melyik oldalra szándékozik állni a maguk konfliktusában.
– Hogyan? – pislogott meglepetten Mara. – Nem tudják, hogy melyik oldalra akar állni egy
birodalmi főadmirális?
– A Birodalom területe nyolc szektorra zsugorodott – emlékeztette Fel. – Katonai szempontból
jelentéktelen erőt képvisel.
– És amint arra korábban rámutatott, ott van még az idegengyűlölet problémája is – tette hozzá
Parck. – Másfelől viszont a Coruscantnak is komoly gondjai vannak, melyek közül a legsúlyosabb az,
hogy képtelen megakadályozni a tagállamai egymás közötti háborúit.
– Itt lép be a képbe maga – vette vissza a szót Fel. – A Császár Kezeként rengeteg dolgot
megtudhatott a Birodalomról és a vezetőiről. Másfelől, Skywalker és a társasága barátjaként jók a
kapcsolatai az Új Köztársaság kormányával is.
Feszülten elmosolyodott.
– Végül pedig, Talon Karrde helyetteseként természetesen sokat tudhat minden másról is.
Felbecsülhetetlen segítséget nyújthatna nekünk abban, hogy véget vessünk ennek a konfliktusnak,
egyesítsük ezt a régiót, és elkezdjük a felkészülést az előttünk tornyosuló feladatra.
– Nagyon sokat jelent nekünk a szakértelme és a tudása – mondta Parck. – A mi figyelmünk
szükségképpen kifelé irányult, és ennek eredményeképpen kicsit elszigetelődtünk az űr ezen részének
eseményeitől. Szükségünk van valakire, aki betölti ezt a rést.
– És persze rögtön én jutottam az eszükbe – jegyezte meg Mara keserű gúnnyal a hangjában.
– Ne pimaszkodjon! – feddte meg Fel.
– Nem pimaszkodom; egyszerűen csak nem hiszek a fülemnek – vágott vissza a lány. – Nem
hiszem, hogy Thrawn egyetértene azzal, hogy engem kérjenek fel helyi tanácsadójuknak.
– Épp ellenkezőleg – rázta meg a fejét Parck. – Thrawn nagyon nagyra tartja önt. Biztosan tudom,
hogy komoly pozíciót szándékozott felkínálni önnek a Birodalom egységesítése után.
A Parck mellett álló chissek egyike megrezzent, és félrehajtotta a fejét, akárcsak az előbb Stent.
– Admirális – szólalt meg halkan, majd leguggolt a szék mellé, és belesúgott valamit Parck fülébe.
Parck válaszolt, és egy percig egymás között folytatták a társalgást. Mara végigfuttatta a tekintetét
Felen és az öt chissen, felmérve magában, hogy hogyan végezhetne velük, ha harcra kerülne a sor.
Azonban ő is tudta, hogy ez nem sokkal több puszta agytornánál. Azok egy pillanatra sem vették le
róla a szemüket, kezüket fegyvereik agyán nyugtatták – esélye sem lett volna mindegyikkel végezni,
mielőtt ők végeztek volna vele. Az Erő nélkül semmiképpen.
A beszélgetés véget ért, a chiss felállt és kiviharzott az hosszanti fal mentén.
– Elnézést – szabadkozott Parck, miközben az idegen távozott a teremből.
– Semmi gond – biztosította Mara. Ezzel maradt négy chiss, Fel és Parck. Még mindig borzalmasak
az esélyei. – Gondjaik vannak Skywalker elfogásával?
– Nem mondhatnám – nyugtatta meg Parck.
– Ezt örömmel hallom. – Mara minden eddiginél jobban vágyott rá, hogy olvashasson a férfi
gondolataiban. A chiss kirohanása nem azt a benyomást keltette, hogy nincs semmi gondjuk. Ha
legalább valami halvány elképzelése lenne arról, hogy mire készül Luke… – Tehát Thrawn valóban
rangot szándékozott kínálni nekem a birodalmában?
– Valóban – bólintott Parck. – Pontosan tudta, kik a legjobbak, mind a szakértelmüket, mind azt a
fajta lelki keménységet illetően, amire neki szüksége volt. Fel tábornok a legjobb példa – intett a pilóta
felé. – Thrawn semmi jelentőséget nem tulajdonított az Isard elleni lázadásának. Neki csak az
számított, mit érez a tábornok ennek a régiónak a lakói és világai iránt. Úgyhogy miután elfogatta
Isarddal…
– Várjon csak! – vágott a szavába Mara. – Thrawn fogatta el?
– Teljes egészében az ő terve volt – válaszolta Fel. – Csak nem képzeli, hogy Isard elő tudott volna
állni bármi hasonlóval? – A szája megfeszült, ép szemével elgondolkodva meredt a semmibe. – Miután
elfogtak, Thrawn ide hozott – folytatta halkan. – Megmutatta, mivel állunk szemben, és mit kell
tennünk ahhoz, hogy megállítsuk. Megmutatta, hogy még a Birodalom és az Új Köztársaság minden
erőforrását egyesítve, az ő vezetése alatt sincs biztosítva a győzelem.
– Mi több, már akkor elkészítette a vészterveket a vereség esetére – tette hozzá Parck komoran. –
Tíz évvel ezelőtt a legjobb klónozott harcosaiból alvó sejteket hozott létre a Birodalom és az Új
Köztársaság területén, hogy majd azok alkothassák az ellenállás csíráit, ha a Bastion és a Coruscant
elesne. Olyanokat választott, akik rajongtak az otthonukért, a földjükért, a világukért, és akár az
életüket is feláldozták volna érte.
– Igen – helyeselt Fel. – Amint megértettem… amint igazán megértettem… nem tehettem mást,
mint hogy csatlakoztam hozzá.
– Mint ahogy ön is ezt fogja tenni – bólintott rá Parck.
– Sajnálom – rázta meg a fejét Mara. – Más terveim vannak.
– Majd meglátjuk – mondta Parck nyugodtan. – Talán majd Thrawn meg tudja győzni, mikor
visszatér.
– És mi van, ha nem tér vissza? – kérdezte Mara. – Mi van, ha a pletykák valóban csak pletykák?
– Ó, vissza fog térni! – jelentette ki Parck mély meggyőződéssel. – Megmondta, hogy vissza fog, és
mindig betartja az ígéreteit. A kérdés csak az, hogy ez a bizonyos pletyka valóban róla terjeng-e.
Felnézett Felre.
– És a körülményekre való tekintettel azt hiszem, hogy erről csak úgy bizonyosodhatunk meg, ha
végre elmegyek a Bastionra. Ha Thrawn valóban ott állította fel a főhadiszállását, akkor ez
megválaszolja a kérdést, hogy melyik oldalra akar állni.
– Maga nem tudja, mit beszél! – szorult ökölbe Mara keze. – Nem adhatja át ezt az egészet a
Birodalomnak! Az erőforrásokat, a bázisokat, a szövetségeseket…
– Nem fogják rosszra használni – közölte Parck komoran. – Erről kezeskedem. Túl komoly feladat
áll előttünk ahhoz, hogy bárki is kicsinyes politikai küzdelmekre vagy a saját jólétére gondoljon.
– Ha ezt hiszi, akkor tényleg el van szigetelődve a világtól! – csattant fel Mara. – Próbáljon már
meg visszagondolni Palpatine udvarára, és arra, hogy mit művelt ott a hatalom íze az emberekkel! A
nagy részük másra sem tudott gondolni, mint a saját jólétére!
– Ezt a kockázatot vállalnunk kell – szögezte le Parck. – Természetesen óvatosak leszünk –
beszélünk Sornnal, amint visszatért, és alaposan átvizsgáljuk a Bastion rendszerében gyűjtött adatokat.
De ha nem találunk semmit, ami egyértelműen cáfolná Thrawn visszatértét, akkor itt az ideje
felvennünk velük a kapcsolatot.
Mara vett egy mély lélegzetet.
– Ezt nem engedhetem – jelentette ki.
– Maga nem engedheti? – kérdezte Fel csípősen.
– Nem, nem engedhetem – felelte Mara. – Ha átadják mindezt a Bastionnak, akkor az lesz az első
dolguk, hogy a Coruscant ellen vessék be.
– Ne aggódjon! – csillapította Parck. – Semmit sem adunk nekik, míg meg nem győződtünk róla,
hogy valóban Thrawn van velük.
– Másfelől viszont miatta tényleg főhet a fejünk, admirális – mutatott a lányra Fel. – Úgy tűnik,
nagyon ellenzi a Bastionnal való kapcsolatfelvételt. Még gondot okozhat.
– Azt hiszem, igaza van – ismerte el Parck vonakodva. Felemelkedett a székéből, és az egyik chiss
azonnal odalépett mellé, felkínálva segítségül a karját. – Attól tartok, Mara, hogy önnek és
Skywalkernek egy ideig még a vendégszeretetünket kell élvezniük.
– És mi van akkor, ha Thrawn valóban visszatért, de én mégsem akarok csatlakozni magukhoz? –
tudakolta Mara.
Parck egy pillanatra összeszorította a száját.
– Biztos vagyok benne, hogy erre nem kerül sor – jelentette ki. Azonban nem nézett a lány szemébe,
miközben beszélt. – Néhány napon belül minden tisztázódik. A legrosszabb esetben egy hónapon belül.
– Ugye, ezt nem gondolja komolyan? – horkant fel Mara. – Azt hiszi, néhány tucat ysalamirivel
olyan sokáig itt tudja tartani Skywalkert és engem?
– Igaza van, admirális – helyeselt Fel. – Ennél több kell ahhoz, hogy ezt a kettőt nyugton tartsuk.
Parck Mara arcát fürkészte.
– Mit javasol?
– Brosh, a fegyveredet! – intett oda Fel az egyik chissnek. – Kettes fokozaton.
 – Várjanak! – ugrott talpra Mara, miközben a chiss előhúzta kézifegyverét. Egy pillanatra kavargó
érzelmek árasztották el… Húzd az időt, ugrott az elméjébe a sürgető gondolat… – Várjanak már egy
átkozott másodpercet! Fegyvertelen fogoly vagyok!
A többi chiss is előhúzta a fegyverét.
– Tudom – bólintott Fel. A hangjából őszinte sajnálkozás áradt, bár ez Marát a legkevésbé sem
vigasztalta. – Mélyen fájlalom, hogy ezt kell tennem. De van némi tapasztalatom a Jedikről, és azt
találom az egyetlen megfelelő módszernek a nyugton tartására, Mara, ha kényszerítem rá, hogy
gyógyító transzba vonuljon. – Ránézett Broshra…
– Várjanak már! – kiáltotta Mara. Húzd az időt, húzd az időt, húzd az időt! – Azt mondták, hogy
egyezséget akarnak kötni velem, igaz? Nos, azt most rögtön megmondhatom, hogy ha lelőnek, akkor
az nem fog pluszpontokat jelenteni maguknak a tárgyalásoknál. Mi több, teljességgel kizárja, hogy
valaha is maguknak dolgozzak!
– Nem zárja ki – biztosította Fel sötéten. – Elég lesz, ha megtudja, miféle veszély fenyeget
mindannyiunkat.
– Talán igen, talán nem – vágott vissza Mara. – És ne feledkezzenek meg Karrdéról sem! Ha
tényleg információkra van szükségük, akkor vele kell majd megállapodniuk. Márpedig Karrde nem
veszi jó néven, ha céltáblának használják az embereit. Egész szervezeteket számolt fel ezért a bűnért.
Sőt volt egy bizonyos hutt banda…
– Persze, persze – fojtotta belé a szót Parck homlokráncolva. – Mara, ön igazán túl nagy ügyet
csinál ebből az egészből. A charric okozta égési sérülés persze tényleg elég komoly, de ez nem
jelenthet problémát valakinek, aki ismeri a Jedik fájdalomcsillapító és gyógyító technikáit. Fel
tábornoknak igaza van: egy időre muszáj elhallgattatnunk.
– Igen, ezt megértem – bólintott Mara. – És ragyogónak tartom az ötletet is… tényleg. Csak
egyetlen aprócska probléma van: én nem ismerem sem a fájdalomcsillapító, sem a gyógyító
technikákat.
– Ugyan már! – horkant fel Parck megvetően, a lány kezeslábasán tátongó, égett szélű lyukra
mutatva. – A vállán nem ez látszik.
– Skywalker vitt transzba – lazította el szándékosan, várakozóan az izmait Mara. – Ő pedig most
nincs itt. Bele is halhatok a sokkba, vagy elvérezhetek…
– Egyik sem fog megtörténni – biztosította Fel. – Ismerem a chiss fegyverek hatóerejét és korlátjait.
Gondoljon úgy a dologra, mint még egy ösztönző érvre amellett, hogy Skywalker megadja magát.
Ránézett Broshra és biccentett. A chiss visszabiccentett, és felemelte a fegyverét…
Amiből vakító, zöld villanás csapott ki.

28. FEJEZET

Minden előzetes figyelmeztetés nélkül, egy lépés kellős közepén Mara eltűnt. Mara? – küldte felé
kétségbeesetten a gondolatot Luke, kinyúlva az Erővel. Mara!
Azonban nem kapott választ. Valahogy egy váratlan, mindent elsöprő támadással sikerült
kijátszaniuk veszélyérzetét, felülmúlniuk harci képességeit.
És most eszméletlenül fekszik valahol. Vagy holtan.
– Nem – suttogta Luke maga elé. Szívverése a fülében zakatolt. Ismét valaki, akit szeretett… –
Nem! – szűrte összeszorított fogai között, ahogy a szívébe hasító fájdalom valami sötétté, valami
halálossá csomósodott össze, és egyre fokozódó dühvé változott. Csak úgy osztogatják a halált?
Rendben, ha halált akarnak, akkor majd ő megmutatja nekik, milyen az igazi halál! Lelki szemei előtt
látta magát, amint leszáguld a spirális csúszdán, papírfigurákként szórva szét maga előtt az idegeneket,
hogy testük tehetetlenül csapódjon az engesztelhetetlen fekete kőfalnak, és ernyedten zuhanjon a
padlóra. A fénykardja átvillámlik a soraik között, átvág testet és fegyvert, újra és újra halált oszt
gyászában…
A fénykardja.
Lenézett a kezében tartott fénykardra. Nem arra a fegyverre, amit saját kezűleg készített a Tatuin
fullasztó hőségében, hanem arra, amit az apja szerkesztett sok-sok évvel azelőtt. A fegyverre, amit
Marának adott…
Vett egy mély lélegzetet, kiengedte magából a gyűlöletet és a haragot. Jeges borzongás futott végig
a hátán, ahogy rájött annak a horderejére, amit tenni szándékozott. Ismét a szakadék szélén táncolt… a
sötét oldal szakadékáén. Majdnem megadta magát a gyűlöletnek és a bosszúvágynak, a minden elsöprő
késztetésnek, hogy saját önző céljai elérésére használja a hatalmát.
Ha fontos neked, amiért harcolnak… visszhangoztak Yoda mester szavai vádlón az elméjében.
– Rendben – morogta hangosan. Nem, akármi történt is Marával, nem áll bosszút érte, legalábbis
nem a puszta bosszú végett. Azt viszont kideríti, hogy mi történt vele.
Összeszedte magát, és az utolsó kósza érzelmeket is kitörölte elméjéből. Közben egy pillanatra
eszébe jutott Mara hasonlata az érczúzóban éneklő madarakról. Kinyúlt az Erővel, és arra a helyre
összpontosított, ahol Mara eltűnt. Ha nem vitték még el máshová, akkor legalább a testét érzékelnie
kellene…
De nem, semmit sem érzett. Sem Marát, sem azokat az embereket vagy idegeneket, akik felé a lány
tartott, mikor megszakadt közöttük a kapcsolat.
Ami azt illeti, egy bizonyos területen belül semmit sem tudott érzékelni. Mintha valami elzárta
volna előle az Erőt…
Váratlanul fújt egy nagyot, és megkönnyebbüléssel vegyes bosszúság árasztotta el. Hát persze – az
idegenek ysalamiriket helyeztek el közötte és Mara között. A négyemeletnyi távolság ellenére azonnal
rá kellett volna jönnie, mi történik. Úgy tűnt, ismét csak meg kell fontolnia Yoda figyelmeztetését,
hogy erős érzelmek szorításában ne cselekedjen.
Most azonban nem volt idő önvádaskodásra. Mara semmi hasznát nem vette bimbózó Jedi-
képességeinek az ysalamirik hatása alatt – Luke-on állt, hogy kiszabadítsa.
Elővette és bekapcsolta a komlinkjét.
– Artu! – szólt bele halkan. – Szükségem van rád itt lent… az ajtótól jobbra lévő fal mögött van egy
spirális csúszda, azon gyere le négy szintet! Kövek Hasítója, hagyj valakit a lépcsőnél, hogy bezárja az
ajtót, a többiekkel pedig kövesd Artut! Értettétek?
A droid felcsipogott, a qom jha csiripelt valamit. Luke visszaakasztotta az övére a komlinket, és
lassú léptekkel elindult az egyik hátsó sarok felé, menet közben a padlóra összpontosítva az Erővel.
Egy szinttel lejjebbről élőlényeket érzékelt, azonban úgy tűnt, egyik sem pontosan alatta tartózkodik.
Persze tévedhetett is, hiszen még nem ismerte eléggé ezt a fajt Ezt a kockázatot azonban vállalnia
kellett. Bekapcsolta Mara fénykardját… a fegyver tapintásától rátörtek a régi emlékek… mindkét
kezével megragadta, és beledöfte a kékesfehér pengét a padlóba.
Erősen tartott tőle, hogy a lenti cortosisérchez hasonlóan a különös fekete kő is ellen fog állni
valahogy a fénykardnak. A penge azonban gond nélkül keresztülhasított a sziklán, bár olyan érzés volt,
mintha egy faágat vonszolt volna árral szemben egy sebes folyású patakban. A fegyvert befelé fordítva,
hogy a kihasított anyag ne zuhanjon le, leírt egy szűk kört, éppen csak akkorát, hogy Artu átférjen
rajta.
A művelet befejeztével még egyszer meggyőződött róla, hogy senki sincs alatta, majd az Erővel
kinyúlva kiemelte a kődugót.
Nehéz volt – sokkal nehezebb, mint a mérete alapján hinni lehetett volna. Oldalra vitte és úgy tette
le, hogy a pereme éppen a lyuk szélére essen. Aztán hasra feküdt a padlón, és óvatosan lenézett.
Az alant lévő terület valóban elhagyatottnak tűnt. Luke megkapaszkodott a lyuk peremében és
leereszkedett. Összpontosított, az Erő segítségével megacélozta izmait, és elengedte a sziklát.
A padló körülbelül négy méterrel lehetett alatta – hétköznapi zuhanás egy Jedinek. Luke hagyta,
hogy lábai a becsapódást felfogva berogyjanak, mikor földet ért. Lekuporodott és minden érzékével az
eseteges támadók után kutatott. Aztán talpra állt, és ismét körülnézett…
Égen Járó mester!
Luke felnézett. A felette lévő helyiségből Ígéretek Megtartója nézett le rá a lyukon keresztül.
– Csak halkan! – figyelmeztette a qom jhát. – Hol vannak a többiek?
Szétszóródva közelednek, válaszolta ígéretek megtartója. Néhányan a gépezetét őrzik – az a
leglassúbb.
– Szólj, ha ideért! – mondta Luke, és kinyúlt az Erővel. Amennyire meg tudta állapítani, az alatta
lévő szinten még több idegen tartózkodott, de most sem túl közel hozzá. Újra bekapcsolta a
fénykardját, és nekilátott, hogy még egy lyukat vágjon közvetlenül az első alatt.
Épp végzett a lyukkal és leszökkent a következő szintre, mikor egy halk füttyszó jelezte Artu
érkezését.
 – Remek! – kiáltott fel Luke halkan, felpillantva a két emelettel feljebb lévő lyukon óvatosan
lepillantó kék-ezüst kupolás fejre, miközben elővette és bekapcsolta komlinkjét.
A droid elhátrált a lyuktól, a komlinkből pedig nyugtázó csiripelés hallatszott.
– Rendben – nézett körül Luke. Ez alkalommal egy üres szobába ereszkedett le, de a nyitott ajtón
keresztül mozgó árnyakat pillantott meg. – Látod a vezérlőpultokat? Keress egy csatlakozót, és
kapcsolódj rá a számítógépre! Próbáld megtalálni az erőd alaprajzát, ha tudod; ha nem, akkor csak
nézz körül, hátha rábukkansz valami érdekesre! A következő jelzésemre kapcsolódj le, és amilyen
gyorsan csak tudsz, gyere a lyukhoz! Értetted?
A komlink egy enyhén ideges füttysorozat után elhallgatott. Luke megragadta Mara fénykardját, és
igyekezve ráhangolódni a körülötte és alatta lévő idegen elmékre, várakozni kezdett.
Amikor bekövetkezett, egyszerre következett be. Az idegen elmék hangulata, figyelme és mintázata
hirtelen, gyakorlatilag tökéletes egységben ugyanabba az irányba fókuszálódott. És nem félelemmel,
aggodalommal vagy akár meglepetéssel eltelve, hanem a hivatásos katonák hűvös, halálos
céltudatosságával.
Artu beleütközött a biztonsági korlátokba, amelyekre Mara figyelmeztette Luke-ot, és az erőd most
akcióba lendült.
Luke még jobban lekuporodott a padlóra. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy minden azon múlik,
pontosan miből is áll az az akció. Ha az idegenek egyszerűen csak elhelyezkednek ott, ahol éppen
vannak, és felkészülten várják a támadást, akkor nincs más lehetősége, mint átvágni magát rajtuk
Maráig. Ha viszont a csúszdák köré és arra a szintre összpontosítják az erőiket, ahol a behatolási
kísérlet történt…
Ez utóbbit tették. Luke visszafojtott lélegzettel figyelte, ahogy az alatta lévő idegenek céltudatosan
elindulnak a felé a csúszda felé, amin Mara az előbb lement. Ha óvatos lesz – és gyors – akkor
szabadon találhatja a lányhoz vezető utat.
Különösen ha tényleg gyors. Bekapcsolta a fénykardot, és nekilátott, hogy még egy lyukat vágjon a
fekete kőpadlóba.
Alig ugrott le a következő szintre, mikor fürkésző érzékei elcsípték a jelet, amire várt: az idegenek
elméjének finom változását, ahogy az összegyűlt csapatok felkészültek a támadásra.
– Most, Artu! – kiáltott halkan a komlinkbe. – Küldd le a qom jhákat a lyukba, aztán gyere oda te
is!
A droid egy füttyentéssel nyugtázta a parancsot, Luke pedig odalépett a lyuk alá. A qom jhák nem
vesztegették az időt; már sorjáztak is lefelé, mint a hulló falevelek. A lyukakon szorosan összezárt
szárnyakkal haladtak át, közöttük pedig egy pillanatra kitárták azokat, hogy urai legyenek
mozgásuknak. Luke a lefelé özönlő qom jhák felhőjén át megpillantotta az óvatosan a legfelső lyuk
pereme fölé hajló Artut, fülébe még a meglepett, ideges csiripelés visszhangja is eljutott, ahogy a droid
felfedezte, milyen messzire került tőle gazdája, mióta utoljára látta.
A csiripelés elektronikus visításba csapott át, amikor Luke kinyúlt az Erővel, megragadta a droidot,
és az aljával előre leemelte a lyukba.
Luke összerezzent a zajra; de Artu szerencsére gyorsan rájött, mi történik vele, és elhallgatott, még
mielőtt a sikoltozásával mindent elrontott volna. Luke biztonságban leeresztette a droidot maga mellé,
majd ismét kinyúlt, ez alkalommal a lyuk mellé helyezett kődugóért. Az ebből a távolságból még
nehezebbnek tűnt; a parancsnoki központ felé tartó harcosok azonban elegendő késztetésnek
bizonyultak. A dugó három másodperc alatt a helyére került.
Mint ahogy tizenöt másodperc múlva az utolsó is.
– Mara az alattunk lévő szinten van – közölte Luke Artuval és a köré gyűlt qom jhákkal, majd
kinyúlt az Erővel. A lent lévő idegenek mind eltűntek, és a többi elméjében sem állt be olyan változás,
ami arra utalt volna, hogy rájöttek a trükkjére.
Bár különös módon magukat a támadó egységeket már nem érzékelte. Talán ysalamirikkel
szerelkeztek föl?
Valószínűleg. Pillanatnyilag azonban túl messze voltak ahhoz, hogy aggódnia, kelljen miattuk.
– Maradjatok a közelemben! – kapcsolta be a fénykardját az utolsó vágáshoz. – Ameddig csak lehet,
próbáljunk a lehető legcsendesebben mozogni.
És ha felfedeznek minket? – kérdezte Szelek Gyermeke idegesen.
Luke kissé meglepődve ráncolta a homlokát. Eddig észre sem vette, hogy az ifjú qom qae is lejött a
qom jhákkal. Eredetileg utasítani akarta, hogy maradjon a lépcsőnél azzal a vadásszal, akire az ajtó
bezárásának feladata hárult. Nyilván kiment a fejéből; és most már semmit sem tehetett.
– Akkor szóródjatok szét és keltsetek zavart! – mondta Luke a szárnyas lényeknek. – Csaljátok el
őket tőlem olyan messzire, amilyen messzire csak lehet, aztán keressétek meg az erődből kivezető utat,
és menjetek haza!
Engedelmeskedünk, lebbentette meg a szárnyát Kövek Hasítója.
– Vigyázzatok magatokra! – tette hozzá Luke, befejezve a vágást és kiemelve a kőlapot a lyukból. –
Szelek Gyermeke, te Artuval és velem maradsz!
Lehajolt, és futólag benézett a lenti helyiségbe.
– Rendben – csúsztatta be a lábát a nyílásba, felkészülve az újabb ugrásra. – Menjünk!
A ködös kép alapján, amit erről az emeletről kapott, mielőtt megszakadt volna Marával a
kapcsolata, a szint elég struktúráknak tűnt, a fenti, véletlenszerűen elszórt falszakaszok helyett
termekkel és széles folyosókkal. Nem a legalkalmasabb terep az észrevétlen lopakodásra.
Az első néhány percben mégis úgy tűnt, működik. Luke haladt óvatosan elöl az ysalamirik vakfoltja
felé, megosztva figyelmét a közvetlen környezete és a csúszdák környékén gyülekező harcosok
csoportjai között. Mindössze féltucatnyi idegen tévedt olyan közel hozzájuk, hogy potenciális
problémát jelentsen, de ezek mellett is sikerült észrevétlenül elhaladniuk az Erő révén keltett zajok és
egyéb figyelemelterelő trükkök segítségével. A parancsnoki központ szintjén lévő harcosok láthatólag
a módszeres típushoz tartoztak, és ahogy Luke egyre közelebb ért az ysalamirikhez, kezdte azt hinni,
hogy akár még észrevétlenül is sikerülhet eljutnia Marához és fogvatartóihoz.
Hannak talán lett volna ekkora szerencséje. Luke-nak sajnos nem lett. Már majdnem elérték
céljukat, mikor az illúzió váratlanul szertefoszlott.

– Itt vannak! – suttogta Luke.

Tudják, hol vagyunk? – kérdezte Tüskék Közt Repülő.
– Fogalmam sincs – válaszolta Luke. Kinyúlt az Erővel, és megpróbálta kivenni a körülöttük lévő
idegenek érzelmeiben beállt hirtelen változást. Nem lehetett megállapítani, hogy a harcosok a lyukat
fedezték-e föl, vagy egyszerűen csak a logikus következtetést vonták le abból, hogy üresen találták a
parancsnoki központot.
Azt viszont határozottan meg lehetett, hogy akármit fedeztek is fel, a megdöbbenésük szélsebesen
terjedt a társaik körében. Láthatólag kitűnő kommunikációs rendszerrel rendelkeztek.
Ami azt jelentette, hogy Mara fogvatartói szinte biztosan tudták, hogy Luke az erődben van.
Ami azt jelentette, hogy kifuthat az időből.
– Bemegyek – közölte Luke feszülten a qom jhákkal, benézve a folyosóvégi sarkon. Jobbra, egy
keresztfolyosó másik oldalán egy jelzések nélküli ajtót látott. Amennyire meg tudta állapítani, annak a
helyiségnek a távolabbi végében kellett lennie az ysalamiriknek. – Artu, Szelek Gyermeke… ti velem
jöttök! A többiek szóródjanak szét!
Engedelmeskedünk, Égben Járó, felelte Kövekből Építő, és a qom jhák heves szárnycsapkodás
közepette távoztak.
– Maradjatok mögöttem! – figyelmeztette Luke a droidot és a qom qaet. Vetett egy pillantást a
folyosóra, és meglódult az ajtó felé, futás közben bekapcsolva Mara fénykardját. Megragadta a
kilincset, lenyomta, ugyanazzal a mozdulattal betaszította az ajtót és beugrott.
És rájött, hogy elszámította magát. A hosszú, homályosan megvilágított terem bal oldala mentén
egymásra halmozott ládák álltak… Marának azonban nyoma sem volt.
A második pillantás azonban felfedte, hogy nem tévedett olyan szörnyűt, mint hitte. A hátsó fal előtt
ysalamirik feküdtek szépen sorban, egymás mellett, a tápkereteiken.
Artu kérdően felcsicsergett.
– A következő teremben van! – kiáltott hátra Luke a válla fölött, miközben futva elindult a keretek
felé. Elméjében egy új terv kezdett alakot ölteni. Ha a lány fogvatartói nem érzékenyek maguk is az
Erőre, akkor nem tudhatják, hogy védelmező gátjuk a helyén van-e még. Ha elég ysalamirit el tud
távolítani a fal mellől, akkor Mara újra használhatja az Erőt, és ketten együtt már rá kell tudniuk
borítani az asztalt a fogvatartóira. A fal közepénél megtorpant az egyik keret előtt, és elméjét azonnal
nyugtalanító csend töltötte be, ahogy beért a lények egyméteres hatókörébe. A fénykardot letette a
padlóra, és felemelte a keretet.
 Szerencsére a tápkeret nem bizonyult túl nehéznek – az ysalamiri közvetlen közelében ugyanis nem
fokozhatta fel izmai erejét az Erővel. Néhány lépéssel távolabb vitte a faltól, és nekitámasztotta az
egyik lábának. Visszament a következőért, felemelte, elindult vele az előző felé. Mivel Jedi-érzékeit
elvakította az ysalamiri, Artu riadt visítása volt az egyetlen figyelmeztetés. A keretet eldobva
hátraugrott és felnézett, keze ösztönösen a padlón heverő fénykard felé lendült. A nyitott ajtóban egy
kék bőrű idegen térdelt mesterlövészpózban, a hátán egy tápkerettel, fegyverét Luke-ra szegezve. A
Jedi még egy lépést hátrált, s az Erő ismét elárasztotta, ahogy kiért az ysalamiri hatósugarából. Érezte
kezében a bizsergést, amint újra magához szólította fénykardját… és nem értette, hogy az miért nem
érkezik meg.
A felismerés elkésve villant az elméjébe. Ő maga ugyan kiért az ysalamirik hatósugarából, a
fénykard azonban ott maradt.
Az idegen fegyvere egyenesen rá szegeződött.
– Ne mozdulj! – parancsolta Basic nyelven, enyhe akcentussal. A hanghordozása így is
egyértelművé tette, hogy nem tréfál.
Artu óvatosan elkezdett felé fordulni; a vörösen izzó szempár figyelmeztetően a droid felé villant…
És egy félig kihívó, félig rémült kiáltással Szelek Gyermeke levetette magát a mennyezetről, és
hegyes karmaival megragadta az idegen fegyvert tartó kezét.
A fegyver elsült, s a ragyogó kék felvillanás Luke mellett elsüvítve becsapódott az egyik tápkeretbe
a fal mellett. Luke hátravetette magát az ellenkező irányba, az egymásra rakott ládák jelentette fedezék
felé. Zuhanás közben megmarkolta és letépte övéről a saját fénykardját. A lendülete nekisodorta egy
másik tápkeretnek, ami darabokra törve dőlt a padlóra.
És Luke egyetlen futó pillanatig, a fal felől a ládák felé vetődve, ismét megérezte Mara jelenlétét.
A kapcsolat nem tartott sokáig, talán fél másodpercig, aztán a Jedi visszaért annak a két
ysalamirinek a hatókörébe, amit a ládák mellé tett. Érezte, hogy a lány jól van, érezte a
megkönnyebbülését, homályosan látta a vele szemben felsorakozott embereket és idegeneket. Egyetlen
gondolati utasítás elküldésére jutott ideje… Húzd az időt!… aztán a kapcsolat ismét megszakadt.
Ahogy lábai a padlónak csapódtak, bekapcsolta fénykardját, és elviharzott a tápkeretek mellett,
magában azon töprengve, hogy vajon kiér-e az Erő-mentes buborékból, mielőtt az idegen újra célba
vehetné.
Nem sokon múlott a dolog, és egy fájdalmas szívdobbanásnyi ideig azt hitte, Szelek Gyermeke
bátor közbelépésének a qom qae élete lesz az ára. Az idegen ugyanis nem lerázni próbálta szárnyas
támadóját a jobb karjáról, hanem a baljával lesújtott a torkára, hogy elkábítsa, majd átvette abba a
kezébe a fegyvert. Egy pillanatig úgy tűnt, lelövi a belé csimpaszkodó, éles karmú kis lényt; de aztán
megpillantotta a bekapcsolt fénykarddal rárontó Luke-ot, és a fenyegetőbb célpontra nyitott tüzet.
Azonban elkésett. Luke kiért az ysalamirik hatóköréből, és újra birtokolva az Erőt egy szál támadó
semmiképpen sem hatolhatott át a védelmén. Előreszökkent, és begyakorlott könnyedséggel hárította
az idegen lövéseit. Az folyamatosan tüzelve jobbra vetődött, s ezáltal Artu mögé került. Luke irányt
váltva követte a mozgását, azon töprengve, hogy az idegen a droidot akarja-e fedezéknek használni.
Ha azt is akarta, nem kapott esélyt rá. Artu testének középső részéből kivágódott egy elektromos
ív…
Az idegen pedig elgyengült lábizmokkal az oldalára zuhant, magával rántva Szelek Gyermekét is.
Luke átugrott Artu fölött, egyik lábát a fegyverre téve érkezett a padlóra, elméjét újra betöltötte az
üresség, ahogy az idegen hátán lévő ysalamiri hatósugarába ért. A harcos vörösen izzó tekintete
kifejezéstelenül meredt rá, miközben Luke a magasba emelte a fénykardot, és lesújtott vele. Az idegen
látta süvöltve közeledő halálát…
De Luke a csapás közepén kikapcsolta a pengét, és ahelyett hogy végzett volna ellenfelével,
egyszerűen a tarkójára sújtott a nehéz fémmarkolattal. A harcos egy hang nélkül, ernyedten,
eszméletlenül hanyatlott a padlóra.
– Jól vagy? – kérdezte Luke Szelek Gyermekétől, miközben segített neki lefejteni begörcsölt
karmait a katona karjáról. A qom qae markolásának helyén apró, piros vérfoltok maradtak.
Nem sérültem meg, felelte Szelek Gyermeke bizonytalanul. Miért hagytad meg az életét?
– Mert nem kellett megölnöm – válaszolta Luke felnézve Artura. A droid is elég bizonytalannak
tűnt, de a tőle megszokott határozottsággal húzta vissza ívhegesztőjét a testébe. – Köszönöm a
segítséget, mindkettőtöknek. Gyerünk, Marának szüksége van ránk.
 Visszarohant a falhoz, és elkezdte maga mögé dobálni a tápkereteket. Korábbi óvatosságát
felváltotta a kétségbeesett igyekvés. Az a futó; kaleidoszkópszerű pillantás Mara elméjébe felfedte a
lányra fogott fegyverek jelentette fenyegetést is. Három tápkeretet félrelökött, rászánta a drága időt,
hogy attól is megszabaduljon, amely Mara még mindig a földön heverő fénykardja mellett állt, majd
szorosan a fal elé lépett.
És hirtelen rátörő rémülettel tudatosult benne, hogy talán elkésett. A Mara elméjében kavargó ködös
érzelmek és hideg taktikai gondolatok között érzékelte a négy, fegyverét a lányra szegező idegen
közeli, remegő képét is. Homlokát a falhoz nyomva végigfutott az érzékszerveket felfokozó
technikákon…
– Skywalker vitt transzba – hallotta tompán átszűrődni a lány hangját a vastag kövön. – Ő pedig
most nincs itt. Bele is halhatok a sokkba, vagy elvérezhetek…
– Egyik sem fog megtörténni – mondta egy másik hang. – Ismerem a chiss fegyverek hatóerejét és
korlátait. Gondoljon úgy a dologra, mint még egy ösztönző érvre amellett, hogy Skywalker megadja
magát.
Luke nem várt tovább. Felegyenesedett, hátrahúzta a fénykardot tartó karját, és az Erőért kinyúlva a
falnak szegezte a penge hegyét. Fájdalmas élességgel hatott a tudatába a gondolat, hogy most csak egy
próbálkozása van. Ha azonban az Erő képes tűhegynyi pontossággal vezetni mozdulatait, mikor a
sugárvetők lövéseit hárítja…
És ekkor rémisztő, váratlan élességgel egy kép szökkent az elméjébe: egy idegen, neki háttal, szinte
pontosan előtte, fegyverét Mara felé emelve. Luke összeszorította a fogát, és átdöfte a fénykardot a
falon, egyenesen az idegen fegyverébe.
És érezte, hogy a fal másik oldalán a szépen elrendezett kép káoszba omlik.
Luke lefelé rántotta a fegyvert, olyan gyorsan igyekezve rést vágni a falon, amilyen gyorsan a
makacs fekete kő csak engedte. Harci hév árasztotta el, ahogy Mara akcióba lendült. Érezte a szédítő
pörgést, mikor a lány megpördült és levetette magát a széke mögé, az Erővel kinyúlva ellenfelei
fegyvereiért. Az egyiket egyenesen a gazdája kezéből tépte ki… a másikat félrelökte, s a lövés
ártalmatlanul csapódott a mennyezetbe… hátrahőkölt, ahogy egy másik lövés a széket találta el, apró,
olvadt fémcseppeket fröcskölve fájdalmasan az arcába…
És ekkor Luke falszakasza hatalmas döndülés kíséretében bezuhant a káoszba. A Jedi látta
megvillanni a szék mögött kuporgó Mara tekintetét, miközben odadobta a lánynak a fénykardját, hogy
aztán az Erővel a háta mögé nyúlva felkapja a padlóról a lányét… A régi fegyver által felidézett tatuini,
hothi és bespini képekkel az elméjében vetette be magát a küzdelembe. A kékesfehér penge hárította a
lövéseket, és szilánkokra zúzta a fegyvereket Az egyik idegen lerohanta, kezében kés csillant – Luke
megragadta az Erővel, és hozzávágta két társához, akik ugyanarra a manőverre készültek…
– Állj! – parancsolta egy határozott hang.
Az idegenek azonnal megtorpantak, tekintetük rezzenéstelenül meredt Luke-ra. A Jedi óvatosan,
fénykardját készenlétben tartva méregette őket viszonzásul. A szeme sarkából megpillantotta a
parancsoló hang gazdáját: egy ősz, birodalmi admirálisi egyenruhát viselő férfit.
– Semmi értelme, hogy bárki is itt pusztuljon! – jelentette ki az admirális szigorúan. – Hadd
menjenek!
Luke kinyúlt felé az Erővel, próbálva meggyőződni szavai őszinteségéről. Azonban az admirálist és
a teremben tartózkodó másik birodalmit még mindig leárnyékolták az oldalfalak mögött rejlő
ysalamirik.
– Mara? – pillantott gyorsan a lányra Luke.
– Szerinted? – horkant fel az, mellé lépve, a férfi zöld pengéjét harcra készen maga és az idegenek
közé tartva. – Próbálja menteni a bőrét.
– Természetesen – ismerte be az admirális a szégyenkezés legcsekélyebb jele nélkül. – Mint ahogy
a katonáimét is. Ha volt valami, amit Thrawn alaposan a tisztjei fejébe vert, az az volt, hogy soha ne
áldozzák fel oktalanul az embereiket. – Elmosolyodott. – Azt pedig mindenki tudja, hogy Luke
Skywalker Jedi-mester nem gyilkol kedvtelésből, hidegvérrel.
– Ő is csak az időt húzza – tette hozzá Mara. – Valószínűleg már készítik is nekünk a csapdát.
– Akkor jobb lesz eltűnni innen. Szerinted vigyük magunkkal valamelyiket túsznak? – biccentett a
csoport felé Luke.
Mara a fogát szívta.
 – Nem – felelte végül. – Parck túl öreg… csak lelassítana minket… a chissekkel pedig több bajunk
lenne, mint amennyit túszként érnek. Fel tábornokra ez duplán igaz.
Luke szaporán pislogott, csak most vette alaposabban szemügyre a fiatalabb birodalmit. Fel báró?
– Igen, én vagyok az, Luke – erősítette meg Fel. – Régen találkoztunk.
– Igen, nagyon régen – suttogta Luke. Fel báró, ismét a Birodalom szolgálatában?
– Tegyük át egy másik időpontra a Zsivány veteránok találkozóját, jó? – bökte oldalba Mara. –
Mennünk kell.
– Igaz – hátrált egy lépést a falba vágott rés felé Luke.
– Gondolkodjon el az ajánlatunkon, Mara! – kiáltott utánuk az admirális. – Szerintem élete
legnagyobb kihívásának találná a küzdelmet, amit itt folytatunk.
– Maga pedig a figyelmeztetésemen gondolkodjon! – vágott vissza Mara. – Tartsák távol magukat a
Bastiontól!
Az admirális megrázta a fejét.
– Megtesszük, amit meg kell tennünk.
– Akárcsak én – fenyegette meg Mara. – Ne mondja, hogy nem figyelmeztettem!
– Célozz jól! – mosolygott rá Fel.
– Talán az attól való félelme, hogy a Birodalom mihez kezd a tőlünk kapott információval, mellénk
állítja majd – tette hozzá Parck. – Akárhogy is, biztosra veszem, hogy találkozni fogunk még.
– Persze! – horkant fel Mara. – Már alig várom.

29. FEJEZET

Luke megvárta, míg Mara átbújik a résen, aztán ő maga is kihátrált a teremből.
– Azt hiszem, ez a tiéd – kapcsolta ki és nyújtotta a lány felé a fénykardot.
– Kösz – adta vissza Mara is az ő fegyverét. – Érdekes a fogása a tiednek. Jobb, mint az enyém.
– Ezt megjegyezheted arra a napra, amikor majd nekiállsz elkészíteni a sajátodat – ásta elő a
parányi pisztolyt is a zekéjéből Luke. – Tessék, a sugárvetőd. Vigyázz, a harcosaik közül néhányan
ysalamirikkel szerelkeztek fel.
– Tudom – bólintott Mara. Már az ajtónál állt, óvatosan kinézve a folyosóra. – Tisztának tűnik a
levegő, de ez nem fog sokáig tartani. Mi a terv? Vissza a lépcsőhöz?
– Sajnos lezárattam a qom jhákkal – magyarázta Luke szintén odalépve az ajtóhoz, miközben még
egy utolsó pillantást vetett a résre, amit a falba vágott. Arra számított, hogy az egyik idegen… az egyik
chiss, ahogy Mara nevezte őket… még megpróbálkozik egy utolsó lövéssel, de láthatólag úgy
döntöttek, hogy nyugton maradnak.
Ami azt jelentette, hogy Marának igaza van. Valami mást terveznek.
Végignézett a folyosón, és az Erővel is kinyúlt.
– Szelek Gyermeke, maradj Artu fején! – utasította a qom qaet – Nem szeretném, ha eltévednél.
– Vagy útban lennél – tette hozzá Mara. – Szóval hová megyünk?
Mielőtt Luke válaszolhatott volna, Artu kigurult a folyosóra, és fején a kétségbeesetten
egyensúlyozó Szelek Gyermekével magabiztosan elindult balra.
– Úgy látom, Artu után – jegyezte meg Luke, és a nyomukba eredt. – Biztos sikerült letöltenie az
erőd alaprajzát.
– Vagy az, vagy egy konnektort keres – morogta Mara felzárkózva mellé. – Mennyire tudod
kiszúrni a magányos ysalamiriket?
– Nem olyan jól, mintha többen vannak – ismerte be Luke, miközben kinyúlt az Erővel.
Mindenfelől a harcra készülő chissek komor tevékenységét érezte…
A jobb kéz felé eső üres tér olyan kicsi volt, hogy majdnem elsiklott felette.
– Vigyázz! – csattant fel megtorpanva és a kérdéses irányba pördülve. Miközben felemelte a
fénykardját, kinyílt egy félméteres, négyzet alakú rejtett fali panel, és egy fegyver csöve bukkant fel
mögüle. Mögötte, a félhomályos beugróban megpillantotta a vörösen izzó szempárt és felette a
csillogó tápkeretet…
A háta mögül egy lézersugár villant elő, de nem a vörös szempár irányába süvített, ahogy arra Luke
számított, hanem fölé. Az elméjében hirtelen felharsant egy üvöltés…
És a katona körülötti néma zóna egyszerre eltűnt…
 Az idegen fegyvere kék felvillanás kíséretében köpte tüzet Luke mellkasa felé. Azonban elkésett.
Az ysalamiri buborékjának szétpattanása után Luke könnyűszerrel hárította a lövést. A harcos még
kétszer lőtt eredménytelenül, aztán egy kábítólövedék kék fényköreitől ernyedten zuhant a beugró
padlójára.
– Ah, remek! – babrálta Mara a sugárvetője fokozatkapcsolóját. – Hat rájuk a kábító szint.
– Ez még jól jöhet – helyeselt Luke, egyszerre körülpillantva szemével és elméjével. Nem érzett
más fenyegetést, legalábbis a közvetlen környezetükben. – Van valami különösebb oka, hogy nem
ölted meg?
– Hé, te akartad, hogy kezdjek el úgy viselkedni, mint egy Jedi – vágott vissza Mara, újra elindulva
a folyosón. Artu már néhány méterrel megelőzte őket, és ideges türelmetlenséggel, kupolás fejét ide-
oda forgatva füttyögött vissza nekik. – A gond csak az, hogy a kábító fokozat hatósugara körülbelül
akkora, mint egy banthaköpésé. Ha van annyi eszük, hogy távol maradjanak, akkor neked kell majd
hárítanod a lövéseiket, amíg én leszedem az ysalamiriket.
– Rendben – egyezett bele Luke a homlokát ráncolva, miközben megszaporázta lépteit. Mara
mentális védgátja mögött valami baljóslatú kezdett gyülekezni: egy sötét gondolat vagy egy hasonlóan
sötét szándék. Egy pillanatig azon volt, hogy rákérdez; a tény azonban, hogy a lány igyekezett
elrejteni, ellene szólt ennek. – Szerinted mit terveznek? – kérdezte inkább, felzárkózva Artu mögé.
– Rövid távon jól el akarnak dugni minket néhány napra – válaszolta Mara. – Úgy gondolják, a
legegyszerűbb az lenne, ha gyógyító transzba kényszerítenének minket; ezért lőnek ránk.
– Barátságos népség – morogta Luke.
– Ja – helyeselt Mara. – Hosszú távon pedig Thrawn visszatérésére várnak. – Az érzelmei között
valami felizzott egy pillanatra, s a rejtegetett sötétség tovább mélyült… – És mivel azt hiszik, hogy a
Bastionon bukkant fel, Parck úgy döntött, odamegy és beszél velük.
– Átadja ezt a helyet a Birodalomnak? – futott végig Luke-on a jeges borzongás.
– A helyet és mindent, ami benne van – bólintott Mara komoran. – Lehet, hogy nem ezt akarják
tenni; de ha a Birodalom megtudja, hogy itt vannak, rá fogja tenni a kezét az erődre, így vagy úgy, de
rá fogja.
Elöl Artu felcsipogott, és a következő keresztfolyosón jobbra fordult.
– Hová megyünk? – érdeklődött Mara, miközben követték a droidot.
– Nem tudom – ráncolta a homlokát Luke. Húsz méterrel arrébb a folyosó egy T-elágazásban
végződött. Az elméjében furcsa módon felvillant a cavrilhu kalózok aszteroidabázisa, és az a
legkevésbé sem hasonló T-elágazás a Jedi-csapda végén, valahol közvetlenül előttük megérezte az
ysalamirik keltette üres területet. Ekkor Artu elbizonytalanodva felcsipogott, és nyilvánvalóan
összezavarodva megtorpant a folyosót elzáró fal előtt…
– Artu, vissza! – csattant fel Luke felemelve fénykardját, és egy hosszú lépéssel Mara előtt teremve.
– Csapda! – A fal ebben a pillanatban vakító szikraeső kíséretében szétrobbant és eltűnt…
Mögüle pedig vállat vállnak vetve, a folyosót teljes szélességében lezárva egy tucatnyi,
ysalamirikkel felszerelkezett chiss harcos nyitott tüzet.
Artu felvisított, megfordult, és a tőle telhető legnagyobb sebességgel Luke felé kezdett gurulni.
Szelek Gyermeke kétségbeesetten próbált megkapaszkodni a droid fejében. Luke alig vette észre őket,
figyelmével teljes mértékben a chissekre összpontosított. Kényszerítette magát, hogy ellazuljon,
hagyta, hogy az Erő vezesse a kezeit, mint már oly sok hasonló csatában, és fénykardjával sorra
hárította a lövéseket.
A chisseket körülölelő, tudatalatti megérzései elől elzárt terület azonban egy értékes töredék
másodperccel megrövidítette felkészülési idejét. Mara folyamatosan tüzelt a háta mögül, módszeresen
leszedve az ysalamiriket. Ha Luke le tudja kötni őket addig, amíg a lány végez az összessel…
Valahol a tudata legmélyén hallotta, hogy Szelek Gyermeke visít valamit, de nem tudott a szavak
jelentésére koncentrálni. Elöl, a chissek zárt vonala mögött mintha valami mozgást látott volna; aztán a
harcosok egyszer csak térdre ereszkedtek…
Felfedve ezzel a mögöttük felsorakozó újabb szakaszt.
És hirtelen kétszer annyi lövedék száguldott feléjük Luke lassan, de biztosan kezdett lemaradni az
idővel folytatott versenyfutásban.
A háta mögött Mara vakkantott valamit, és Luke az összpontosítás ködén keresztül látta, amint az
egyik álló idegen hátratántorodik és a padlóra rogy – Mara felhagyott a vértelen harcmodorral. Luke
összeszorította a fogait, és megkettőzte erőfeszítéseit, homályosan rádöbbenve arra, hogy ha Parck
most hátulról is rájuk küldene egy csapatot, akkor neki és Marának vége lenne. Szelek Gyermeke
ismét felvisított…
És az előttük lévő keresztfolyosó mindkét oldaláról beözönölve egy csapat qom jha vetette magát
egyenesen a küzdelem közepébe.
A chisseknek esélyük sem volt arra, hogy reagáljanak. A qom jhák teljes sebességgel elsüvítettek az
álló harcosok feje fölött, megragadták a tápkereteket, és a saját lendületüket felhasználva hanyatt
borították őket.
– Menjünk! – hallotta Luke a saját kiáltását. Óvatos futólépésben elindult a térdelő chissek felé. Ha
elég közel tudna jutni hozzájuk ahhoz, hogy Mara használhassa a kábító fokozatot…
A qom jhák egy félfolyosónyival arrébb lassítottak őrült száguldásukon, hihetetlen keccsel
megfordultak, és hátulról rárontottak a térdelő lövészekre. Röptükben ismét belekapaszkodtak a
tápkeretekbe, és ezek a chissek hasra zuhanva végezték.
Luke hagyta, hogy fénykardja megálljon, karizmai remegni kezdtek az adrenalintól és a feszültség
hirtelen csökkenésétől. Mara már el is szökkent mellette, félreintette a qom jhákat, és sugárvetőjéből
kék fénykörök záporoztak a leterített chissekre. Mire Luke utolérte, már az utolsó harcos is
mozdulatlanul feküdt.
– Ez nagyon vicces volt! – csikorogta Mara összeszorított foggal. Gyorsan körülnézett a folyosón,
majd ismét állított a sugárvetője fokozatkapcsolóján. – Remélem, nem sok ilyen csapdát állítottak.
– Nem hiszem, hogy messzire kellene eljutnunk – vélte Luke lepillantva Artura. A kis droid már el
is indult a balra nyíló folyosón egy nagy, nehéznek látszó ajtó felé, ami körülbelül ötven méterrel
távolabb lezárta a járatot. Az ajtót, vette észre a Jedi, ugyanazzal a kerekes-fogantyús zárszerkezettel
látták el, mint a lenti lépcsősorból nyílókat. – Kövek Hasítója, szedd össze a társaidat, és gyertek
utánunk!
Kikapcsolva a fénykardját az övére akasztotta, majd előreszaladt, és pontosan az ajtó előtt érte utol
Artut. Luke elfordította a kereket, majd megragadta és erősen meghúzta a fogantyúkat. Az ajtó
nehézkesen kitárult, hideg légáramlatot eresztve a folyosóra…
Vérvörös egek! – suttogta Ígéretek Megtartója döbbenten. Miféle hely ez?
– A kifelé vezető út – felelte Luke. Őt is megérintette ugyanaz az ámulat, ahogy felmérte az eléjük
táruló látványt. A távolba nyúló fekete kőpadlón több sorban, szorosan egymás mellett, mint a katonák
a díszszemléken, olyan kis űrhajók álltak, mint amilyenek megtámadták a bolygóra való leszállás
közben.
A mellette álló Mara halkan elfüttyentette magát.
– Kívülről nem látszott ekkorának a hangár – jegyezte meg.
– Sokkal mélyebbre nyúlik, mint a tető alapján hittük – helyeselt Luke. El sem tudta képzelni, hogy
lehet megfelelően ellátni egy ennyire összezsúfolt hangárt. Felpillantott, és megkapta a választ: a
magasan a fejük fölött lévő mennyezet teljesen be volt építve karbantartó, ellenőrző és üzemanyag-
adagoló berendezésekkel, amelyeket fémkeretek és pallók kötöttek össze egymással. – Legalább száz
gép lehet odalent.
– Legalább – helyeselt Mara… és Luke közben ismét megérezte az elméje mélyén azt a sötét titkot.
Épp ideje, döntötte el, hogy rákérdezzen… Hirtelen felbukkant valami a háta mögött.
– Vigyázz! – csattant fel Mara megpördülve és két gyors lövést leadva Luke válla mellett a nyitott
ajtón át.
Luke is megfordult, egyetlen mozdulattal előkapva és bekapcsolva fénykardját. A nemrég maguk
mögött hagyott kereszteződésben egy maréknyi chiss bukkant fel és ugrott félre ösztönösen Mara
lövései elől.
– Lőj! – vetette oda a lánynak Luke, gyorsan szemügyre véve az ajtót. A hangár felőli oldalra nem
látott kereket, egy kis lyuk azonban egyértelműen arra utalt, hogy leszerelték. Kísérletképpen
elforgatta néhány fokkal a kereket, és elégedetten látta, hogy a kis lyukban elfordul a zárszerkezet
központi tengelye.
Tökéletes. Visszaforgatta a kereket a teljesen nyitott állásába, és egy gyors csapással levágta az
ajtóról. Aztán átbújt Mara lővonala alatt, és behúzta az ajtószárnyat.
De még most sincs bezárva! – vetette ellen Tüskék Közt Repülő. A fogantyúkkal bármikor
kinyithatják!
 – Már nem sokáig – biztosította Luke. Leguggolt, a lyukon keresztül benézett a központi tengelyre,
és kinyúlt az Erővel. A kerék erőkarja nélkül sokkal nehezebbnek bizonyult elforgatni a tengelyt, de a
hangár felé özönlő fegyveres chissek gondolata épp elég ösztönzőnek bizonyult. Tíz másodperc múlva
az ajtó tökéletesen lezáródott.
– Ez nem fogja megállítani őket – figyelmeztette Mara. – Ha más nem, felmennek a tetőre, és a
másik oldalról jönnek be.
– Tudom – felelte Luke, miközben a nyakát nyújtogatva elnézett a leparkolt hajókon túlra. A
lánynak igaza volt: ahogy azt már korábban is sejtették, a hangár elölről teljesen nyitva állt, csak egy
keskeny eresz nyúlt ki elé, hogy óvja az esőtől és a támadásoktól Az erőd eredeti építői valószínűleg
nem ilyen rengeteg hajóra tervezték a helyiséget, döntötte el magában. – Annyira viszont lelassítja,
hogy kölcsönvehessünk egy hajót és eltűnhessünk innen.
– Akkor már csak amiatt kell aggódnunk, ami azokban a tornyokban lehet – jegyezte meg Mara
csípősen. Ellépett a Jedi mellett, és behajolt két hajó közé. – Az első sorból kell választanunk! –
kiáltotta hátra a válla fölött. – Megpróbálok beindítani egyet Te győződj meg róla, hogy az ajtó zárva
van, aztán gondoskodj róla, hogy az első sor többi gépe ne szállhasson fel utánunk!
– Értem – bólintott Luke. – Artu, fogd Szelek Gyermekét, és menj Mara után… segíts neki
kiismerni a hajó irányítását. Kövek Hasítója, ti jobban tennétek, ha eltűnnétek, amíg lehet. Köszönjük
a segítségeteket.
Mi elvégeztük, amit vállaltunk, Égben Járó mester, felelte a qom jha alig észrevehető fenyegetéssel
a hangjában. Most már rajtatok a sor, hogy elűzzétek a Rettegetteket, ahogy megígértétek.
Azzal a csapat szárnyra kapott, és elrepült a hajók fölött.
– Mindent el fogunk követni – morogta utánuk Luke.
Még egyszer ellenőrizte az ajtót, majd egy pillanatra kinyúlt az elméjével a folyosóra. Üres. A
chisseknek láthatólag több eszük volt annál, hogy az áthatolhatatlan kőre pazarolják az idejüket.
Különösen így, hogy van egy kézenfekvő megoldás is. Luke Artu kerekeinek a csikorgását követve
fél perc alatt odaért a hangár elejébe.
Artut és Szelek Gyermekét meg is találta, ez utóbbit teljesen lekötötte a droid ide-oda forgó fején
való egyensúlyozás. Luke végignézett az első sorban álló hajókon, és felfigyelt egy résre, ahonnan
nyilvánvalóan hiányzott egy gép.
Marát viszont sehol sem látta.
– Artu, hol van Mara?
A droid továbbra is körbe-körbe nézelődve füttyentett egy rövidet. Luke kinézett a homályos
napsütésbe és kinyúlt az Erővel…
– Mire vártok? – kiáltotta Mara, ahogy futva feltűnt a Jedi háta mögül. – Meg kell bénítani azokat a
hajókat!
– Rád vártunk – felelte Luke homlokráncolva. A sötét titok még mindig ott rejtőzött a lány
elméjében; azonban mostanra új mintázat vette körül. A kétségek, kételyek összes árnya eltűnt, és mély
keserű szomorúságfelhő vette át a helyüket, valami életbevágóan fontos történhetett…
– Hát ne várjatok! – mordult fel Mara, rácsapva a legközelebbi hajó ajtaját nyitó panelre. Kinyílt
egy ajtó felettük, és egy létra ereszkedett le a padlóra.
– Onnan hiányzik egy gép – mutatta Luke.
– Tudom. Parck említette, hogy útban van visszafelé – vetette oda Mara, és felszökkent a létrára. –
Nem tudunk mit csinálni vele. Gyerünk, kezdd már el! – Azzal eltűnt odabent.
– Rendben van – morogta Luke. Kinyúlt az Erővel, és beemelte Artut a hajó ajtaján. Aztán odalépett
a szomszédos géphez, és gyorsan végigmérte. A vadászgép körülbelül háromszor akkora lehetett, mint
egy X-szárnyú. A furcsa, idegen vonalvezetésű törzsre négy TIE-vadász-vezérsík csatlakozott.
Alulról pedig feltehetőleg egy sor antigravitációs emelő…
Lehajolt a gép hasa alá. Igen, ott voltak: egy-egy pár, hosszanti irányban a középvonal két oldalán, a
megszokott gyémántalakban. Négy gyors vágás a fénykarddal, és már nem is működtek. Átbújt a
leszállókarmantyúk mellett, és odalépett a következő hajóhoz.
Hét gépet bénított meg és még hét várt rá, mikor elcsípte Mara érzelmi mintázatának változását. A
hajó lassan, az irányításában tapasztalatlan pilótákra jellemző billegő mozgással felemelkedett a
padlóról és előresiklott. Luke komlinkje felcsipogott…
– Társaságunk akadt – közölte Mara feszülten. Luke összpontosított, és azonnal megérezte a tetőn
közeledő óvatos chisselméket, illetve az ysalamirik üres foltjait. – Igyekezz, megpróbálom lekötni
őket!
Meg is próbálta. Mire Luke az utolsó vadászt is megbénította, a hangár belsejét szinte teljesen
betöltötte az energiasugarak villódzó fénye: a chiss kézifegyverek halványabb, illetve Mara hajójának
élesebb, ragyogóbb kékje. Kész, küldte a lány felé a gondolatot Luke. Futásnak eredt a gépek előtt a
hangár kijárata felé, amerre az élénkebb fények villogtak. Odaérve óvatosan kinézett a szabadba…
Itt vagyok! – érkezett Mara figyelmeztetése az elméjébe; azzal a hajó felbukkant a párkány mögül,
és homokviharral vetekedő menetszelet keltve lezökkent a Jedi elé.
Luke készen állt. Miközben a gép ismét felemelkedett, rohanvást megkerülte a farkát. A bejárat
nyitva állt; Luke az Erővel felfokozva izmai teljesítményét felugrott, megragadta az ajtó alsó peremét,
bemászott, és nevetséges, hason fekvő pózban elterült a fedélzeten.
– Menj! – kiáltotta, miközben az Erővel kinyúlva bezárta a bejáratot.
Marának nem kellett kétszer mondani. A hajó már az ég felé is szökkent, az antigravitációs
hajtóművek dübörgése szinte teljesen elnyomta a chissek alulról és hátulról a törzsébe csapódó
lövéseinek csattanásait.
Biztonságban vagyunk? – kérdezte Szelek Gyermeke idegesen. A leghátsó ülésben kuporgott, a
biztonsági övbe kapaszkodva.
– Szerintem igen – nyugtatta meg Luke a felhevült hajótest ropogására fülelve. – Úgy láttam, csak
kézifegyvereik vannak.
Hacsak nem tudnak nagyon gyorsan előállni valami komolyabbal is…
– Luke, gyere ide! – kiáltotta Mara feszülten a repülőfedélzetről.
Luke talpra kászálódott, elméjét a Maráéra hangolta. Az a sötét gondolat még mindig ott rejtőzött,
mélyen, elérhetetlenül. Pillanatnyilag azonban elnyomta valami más, valami olyan furcsa érzelmi
keverék, amit nem tudott kibogozni. Ellépett a droidok számára kialakított falifülkébe visszahúzódó,
magában csiripelő Artu mellett, és levetette magát a másodpilóta ülésébe.
– Mi az? – csattant fel.
– Nézd meg az erődöt – válaszolta Mara, lassú kanyarba döntve a hajót.
– Mit, az ágyútornyokat? – kérdezte Luke, miközben az Erővel kinyúlva lenézett a lassan a
látóterébe forduló képre. Nem érezte, hogy odalent tüzelésre készültek volna. Rápillantott Mara
műszereire, az érzékelőket keresve…
– Egy pillanatra felejtsd el a logisztikát és a stratégiát! – szólt rá Mara. – Az erődöt nézd meg. Csak
nézd!
Luke homlokráncolva nézett ki az ablakon. Egy erőd. Falak, lapos, kerek, enyhén lejtő tető,
középen egy hangár; a tető mögött négy, előtte egy ép torony…
– Nézd meg – ismételte meg Mara halkan.
És Luke hirtelen meglátta.
– Az Alderaan csillagaira! – suttogta döbbenten.
– Vicces, nem? – jegyezte meg Mara furcsán csengő hangon. – Automatikusan elvetettük, hogy
valamilyen szuperfegyver. Mind azt mondtuk, hogy Thrawn sohasem használt szuperfegyvereket.
– És mégis, ez pontosan egy szuperfegyver. Az egyetlen szuperfegyver, amit Thrawn valaha is
használt. Az egyetlen, amire valaha is szüksége volt.
Luke a parancsnoki központban látott galaxistérképre, a Thrawn hatalmába került számtalan
bolygóra és erőforrásra gondolt. Több mint elég ahhoz, hogy az örökösei arra az oldalra billentsék a
mérleg nyelvét, amelyikre akarják.
– Információ – mondta ki a szót megborzongva.
– Információ – bólintott Mara.
Luke visszabólintott, és tovább nézte a környező hegyek között lassan eltűnő erődöt, ahogy Mara
ismét elfordította a hajót. A lapos tetejű épületet, a hátulján a négy, az elején az egy égnek meredő
toronnyal. A csillagokért felnyúló, négy ujj és egy hüvelykujj alkotta kezet.
Thrawn Kezét.
Az erődtől alig egy kilométernyire rábukkantak egy mély üregre a sziklafalban, amit elölről egy
csipkés szirt takart el. Mara óvatosan leereszkedett a hajóval, és a lehető legmélyebbre berepült a
bemélyedésbe.
– Ennyi – kapcsolta ki az antigravitációs emelőket. Hirtelen, a feszültség megszűnésével rátört a
kimerültség. Biztonságban voltak, legalábbis pillanatnyilag.
Pillanatnyilag.
A hátsó ülésben kuporgó Szelek Gyermeke mondott valamit. Ez alkalommal majdnem érthetően,
Mara azonban túl fáradt volt ahhoz, hogy akár csak megpróbálkozzon szavai megfejtésével.
– Mit mond? – kérdezte inkább.
– Arra kíváncsi, hogy most mit fogunk csinálni – fordította Luke.
– Ami azt illeti, jó kérdés.
– Nos, egyelőre szépen hátradőlünk és nem mozdulunk – válaszolta Mara, kritikus tekintettel
végigmérve Luke-ot. A Jedi ruháján, legalább fél tucat égett szélű lyuk éktelenkedett; a chissek
charricjainak lövései, amelyek átjutottak a védelmén. A lány érezte, hogy Luke automatikusan, szinte
öntudatlanul elfojtja magában a fájdalmát – Úgy látom, rád férne néhány órányi gyógyító transz.
– Az várhat – nézett ki Luke az ablakon az egyre sötétülő tájra.
– Az antigravitációs emelőik tönkretétele nem fogja sokáig visszatartani őket. Vissza kell mennünk,
mielőtt még a levegőből is elkezdenének kutatni utánunk.
– Szerintem nem fognak – intett a vezérlőpult felé Mara. – Egyrészt ezek az érzékelők nem igazán
alkalmasak a felszíni keresésre. Valószínűbb, hogy csak katonákat vezényelnek oda, ahová szerintük a
hajóinkat elrejtettük, és ezzel le is lesz tudva az egész.
– Szerinted nem tartanak attól, hogy visszamegyünk?
– Minek?
– Hogy érted ezt? – ráncolta a homlokát Luke. Mara vett egy mély lélegzetet.
– Úgy értem, hogy nem vagyok biztos benne, hogy bele kell avatkoznunk az ügyeikbe.
Szelek Gyermeke torkából leginkább egy elharapott megjegyzésre emlékeztető hang tört fel. Luke
rápillantott, aztán visszafordult Marához.
– De hiszen az Új Köztársaság ellenségei – mondta. – Vagy nem?
– Nem tudom – rázta meg a fejét Mara. – Csak mert birodalmi egyenruhát hordanak…
Luke felsóhajtott.
– Nézd, Fel báró is ott volt. Ugyanaz a Fel báró, aki évekkel ezelőtt hátat fordított a Birodalomnak,
miután végre rájött, milyen korrupt, velejéig romlott dolog lett abból Isard és Palpatine többi örököse
alatt.
– Most pedig mégis itt van, mégis birodalmi egyenruhát visel. Az agymosás nem működik olyan
embernél, mint ő… tönkretenné azokat a kifinomult harci képességeket, amelyek a legértékesebbek
benne. Valaminek történnie kellett, ami megváltoztatta az álláspontját.
– Thrawn?
– Ahogy vesszük – bólintott Mara. – Fel azt mondta, Thrawn elvitte az Ismeretlen Vidékre, és
megmutatott neki valamit… aminek láttán Fel csatlakozott hozzá.
Mara érezte, ahogy Luke érzelmei elsötétedtek.
– Van ott valami, igaz? – suttogta a Jedi. – Valami rettenetes.
– A chissek szerint száz és száz rettenetes valami van ott – vont vállat Mara. – Persze ezt csak a
chissek állítják. Valószínű, hogy rengeteg veszélyforrás elég ártalmatlan lenne egy akkora
szerveződéssel szemben, mint az Új Köztársaság. Gond nélkül el tudnánk intézni őket, ha túlmennénk
a Peremvilágokon.
– Másfelől… – vont vállat feszengve.
– Másfelől Fel ugyanolyan jól ismeri az erőnket, mint mi magunk – fejezte be a mondatot Luke. –
És mégis itt van.
– Ő is és Parck is – bólintott Mara. – És ahogy elnéztem, egyiküknek sem áll szándékában az Új
Köztársaság ellen elpazarolni az erőforrásaikat. Ez azért sok mindent elárul.
A hajó egy hosszú másodpercre teljesen elnémult. Aztán Luke összerezzent.
– Sajnos van még valami, amit figyelembe kell vennünk – kezdte lassan. – A Bastion és a
Birodalom. Azt mondtad, Parck fel akarja venni velük a kapcsolatot?
– Igen – erősítette meg Mara, és közben elmélyült benne az a néma sajgás. – Én pedig a magam
részéről nem bízom abban, hogy a jelenlegi birodalmi vezetés ugyanolyan messzire lát, mint Fel. Ha
megkapják Thrawn Kezét, akkor ők a Coruscant ellen fordulnak vele.
Luke ismét kinézett az ablakon.
– Nem engedhetjük, hogy ez megtörténjen – szögezte le halkan. – Különösen az Új Köztársaság
jelenlegi állapotában.
– És különösen akkor nem, ha az erőforrásokra valami más fenyegetés visszaveréséhez lesz szükség
– helyeselt Mara, és kikapcsolta a biztonsági övét. – Ami sajnos azt jelenti, hogy vissza kell mennünk,
és meg kell szereznünk az adataikat. Legalább esélyünk lesz rá, hogy meggátoljuk a Bastiont abban,
hogy a Birodalom oldalára állítsa őket.
Érezte, hogy Luke erőszakkal űzi ki a fáradtságot elméjéből.
– Igazad van – bólintott a férfi, és ő is elkezdte kicsatolni magát. – Ha találunk egy csatlakozót
Artunak, akkor mindent le tud tölteni…
– Várj, várj! – fogta meg a karját Mara. – Nem úgy gondoltam, hogy most azonnal. Sehová sem
megyünk, amíg meg nem gyógyítottad a sebeidet.
– Semmiség! – tiltakozott Luke végignézve a megperzselt lyukakon. – Kibírom.
– Ez aztán a bátor beszéd! – horkant fel Mara, a fáradtságtól és a saját fájdalmaitól gúnyosan. –
Akkor másképp fogalmazok: én nem megyek veled sehova, amíg meg nem gyógyultál. Az utolsó
támadással már alig bírtál lépést tartani… nem szeretném, ha a figyelmed legcsekélyebb részét is a
sebeidre kellene vesztegetned, mikor pár óra pihenéssel meg lehet oldani az egészet. Megértetted?
Luke rámeredt. Mara azonban érezte a tekintete mögött a fogcsikorgató beleegyezést.
– Rendben, meggyőztél. – sóhajtott fel a Jedi, újra elhelyezkedve az ülésében. – De azonnal ébressz
fel, ha történik valami! A „gyere vissza” kifejezést állítom be, hogy felébresszen.
– Értem – bólintott Mara.
– És két óra múlva akkor is ébressz fel, nem történik semmi – tette hozzá Luke lecsukva a szemét. –
Néhány óránál nem tarthat tovább nekik elvontatni az útból a megbénított hajókat. Még azelőtt vissza
kell érnünk, ha meg akarjuk akadályozni, hogy Parck ezt az egészet átadja a Bastionnak.
A választ meg sem várva vett egy mély lélegzetet, és hátradőlt az ülésben. Gondolatai és érzelmei
kitisztultak, elhalványodtak, majd teljesen eltűntek.
– A Bastion miatt ne aggódj! – mondta Mara halkan. – Majd én gondoskodom róla.
Egy pillanatig még ülve maradt a csendben. A férfi alvó arcára pillantott, s magányos fájdalmának
sötétségén kusza érzelmek hullámoztak át. Már tíz éve ismerték egymást, tíz évet tölthettek volna el
barátságban és bajtársiasságban. Tíz évet, amit Luke gyakorlatilag elfecsérelt magányos, beképzelt
kóborlásaival a felesleges fájdalmak és kétségek birodalmában.
Szelíden végigsimított a homlokán, felborzolva néhány kósza hajfürtöt. Mégis, mindenek ellenére
ismét együtt voltak, és a férfi, akit hajdan annyira tisztelt és szeretett, végre visszatért a helyes
ösvényre.
Vagy talán ketten együtt tértek vissza a közös helyes ösvényre.
Talán.
A háta mögött felhangzott egy tapogatózó, kérdő fütty.
– Csak gyógyító transzba vonult – nyugtatta meg Mara a droidot, miközben az utolsó hevedert is
lefejtette magáról, és felállt az üléséből. – Minden rendben van. Ügyelj a dolgokra, oké?
A droid ismét csipogott valamit, hirtelen gyanakvóvá vált hangon.
– Én kimegyek – magyarázta Mara, meggyőződve róla, hogy nála van a kis sugárvető és a fénykard.
– Ne aggódj, visszajövök!
Azzal elsiklott a droid mellett, tudomást sem véve a felhangzó kérdések és megjegyzések
áradatáról, majd kinyitotta a hajó ajtaját. Miközben leereszkedett a létra, Szelek Gyermeke elsuhant
mellette, és kirepült az egyre mélyülő sötétségbe.
A sötétségbe, melyet csak a benne rejlő fájdalommal lehetett összehasonlítani.
Egy pillanatra visszanézett Luke feje búbjára. Nem tudta, rájött-e a Jedi a tervére. De nem.
Gondosan ügyelt rá, hogy mélyen elrejtse azok mögött a mentális gátak mögött, amelyeknek a
létrehozására Palpatine tanította meg oly sok évvel azelőtt. A régi Luke, az, amelyik megszállottan
egyedül akart megoldani minden problémát, valószínűleg átverekedte volna magát a gátakon, hogy
megtudja az igazat. Az új Luke soha nem tett volna ilyet – Mara ezt biztosan tudta.
Később valószínűleg bánni fogja, hogy nem tette meg. Akkor azonban már késő lesz. A helyzet
egyszerű: meg kell akadályozni, hogy Parck és a chissek átadják ezt a helyet és a titkát a
Birodalomnak.
És rajta áll, hogy megállítsa őket. Bármilyen eszközzel. Bármi áron.
A droid kifogyott a szavakból, és most némán nézte, furcsa módon egy ijedt kisgyerekére
emlékeztető testtartásban.
– Ne aggódj! – csitította Mara halkan. – Minden rendben lesz. Vigyázz rá, rendben?
A droid szánalmasan felnyögött. Mara kinyúlt az Erővel, megfordult, és elindult lefelé a létrán.
Bármilyen eszközzel. Bármi áron.

30. FEJEZET

A drev'starni űrkikötő még éjszaka is nyüzsgő hangyabolyra emlékeztetett. A dolguk után siető
gyalogosok és járművek hosszú árnyékokat vetettek a lámpák ragyogó fényében. Ugyanabban a
ragyogó fényben, gondolta Navett, amely ideális célponttá fogja tenni az űrkikötőt a magasan felette
keringő hadihajók számára.
Kíváncsi lett volna, hogy vajon ez eszébe jutott-e a sietős tömegnek is. Talán ez volt az egyik oka a
sietségüknek.
Odaért a célterülethez, és halkan füttyentett. Jobb felől, egy halomnyi láda mögül azonnal
megérkezett a válasz. A ládák mögé lépve rátalált Klifre.
– Jelentést! – suttogta Navett.
– Készen állunk – súgta vissza Klif. – A nő úgy egy órája ment be, aztán mindent kikapcsolt.
Rövidre zártam az egyik lámpát, hogy odaosonhassunk.
Navett óvatosan kinézett az egyik láda pereme fölött. Az öregasszony Sydon Pacifierje némán
kuporgott a leszállópályán, csak a parkolófényei világítottak. Egy másik ládahalom hosszú árnyéka
majdnem elért lezárt bejáratához.
– Jónak látszik – jegyezte meg. – Mi a helyzet az ÚK-ügynökökkel?
– Nos, ez egy érdekes kérdés – felelte Klif. – Besurrantam az űrkikötő számítógépébe, és az ott lévő
feljegyzések szerint elmentek.
Navett a homlokát ráncolta. Elmentek? Most?
– Hová?
– Fogalmam sincs – vont vállat Klif. – De lefuttattam egy globális keresést a regisztrációs számukra
és a hajtómű-azonosítójukra is. Semmi nyoma, hogy mentek volna egy kört és leszálltak volna itt vagy
bárhol máshol a Bothawuin.
– Ez tényleg érdekes – morogta Navett, miközben az állat dörzsölgetve a Pacifierre pillantott. –
Vagy teljesen átvertük őket, vagy hirtelen valami sürgősebb dolguk akadt. A Zsiványkommandó
mostanában Bel Iblis alatt szolgál, igaz?
Klif bólintott.
– Szerinted Bel Iblis készül valamire?
– Az a két lábon járó bajforrás mindig készül valamire! – mordult fel Navett. – Mindegy, ő nem a
mi gondunk. Értesítjük a Bastiont, törjék a fejüket ők rajta. Nekünk… – vette elő sugárvetőjét a rejtett
tokból – …itt van a magunk bajforrása. Menjünk!
Kicsusszantak a hosszú árnyékba, és szemüket nyitva tartva bármilyen váratlan eseményre
elindultak a Pacifier felé. Senki sem zavarta meg őket, ahogy odaértek a hajóhoz, és az ajtó két oldalán
térdelő pózba kuporodtak.
– Nyisd ki! – suttogta Navett, miközben lövésre kész sugárvetővel próbált egyszerre minden
irányba figyelni. Antilles elmenőben nyugodtan ideküldhet más ÚK-ügynököket is…
Klif feszítővasának tompa kattanását halk sziszegés követte, és az ajtó lassan leereszkedett a
betonra, belső felületét kínálva föl rámpaként. Navett még egyszer körülnézett, majd felegyenesedett a
térdelésből, és meggörnyedve felsurrant a hajóra.
Odabent sötétség fogadta, csak a folyosók halvány jelzőfényei világítottak. Maga mögött hallotta
Klif halk légzését, miközben elindult a lakórész felé. Még most sem látott semmi életjelet; az
öregasszony biztos alszik már. Odasurrant az első ajtóhoz, óvatosan kinyitotta…
És hirtelen minden lámpa kigyulladt körülöttük.
Navett magában káromkodva, az éles fényben szaporán pislogva azonnal térdre vetette magát. Egy
lökést érzett a vállán, ahogy Klif szinte tükörképeként ugyanazt tette a háta mögött.
– Itt nincs senki – sziszegte Klif.
– Itt sincs – válaszolta Navett. A homlokát ráncolta, mikor miután szeme alkalmazkodott a fényhez,
rá kellett jönnie, hogy a vakító ragyogás valójában csak a hajó szokásos belső világítása.
 Se katonák, se automata fegyverek, se vakító villanófények. Mi folyik itt?
– Jó estét, uraim! – szólalt meg egy hang a feszült csendben. Az öregasszony hangja.
– Klif? – sziszegte Navett ismét körülnézve. Most sem látott senkit a maga oldalán. – Mi a helyzet?
– Nem, nem vagyok itt – biztosította a hang önelégülten. – Csak egy felvétel vagyok És ti soha nem
bántanátok egy ártatlan kis felvételt, igaz? – Felhorkant. – Persze ha belegondolunk, hogy kik vagytok,
talán mégis.
– Ott – mutatta Klif. Az egyik kábelköteg mögül félig kilátszott egy adattábla, benne egy
hangrögzítő rúddal.
– Biztos azt hiszitek, hogy nagymenők vagytok – folytatta a nő. – Csak besétáltok és bolondot
csináltok a balfék bothaiakból… mondjuk ez szép volt, elismerem… és általában túljártok mindennek
és mindenkinek az eszén.
Navett odalépett az adattáblához. Úgy tűnt, mintha csak sietve benyomták volna a kábelköteg és a
fal közé.
Másfelől viszont úgy állították be, hogy a lámpák felkapcsolódására induljon be…
– Hát, sajnálom, hogy ilyen durván szét kell pukkantanom a buborékotokat! – sóhajtott fel a nő. –
De nem vagytok olyan okosak, mint hiszitek. Közel sem!
Navett elcsípte Klif pillantását, és a hálófülkék felé biccentett. Klif visszabiccentett, és végigosont a
folyosón a legtávolabbiig. Navett a hátát a falnak vetve a repülőfedélzetre vezető folyosóra emelte a
sugárvetőjét. Lehet, hogy ez is csak valami elterelő hadművelet.
– Tudjátok, ma délután elbeszélgettem néhány barátommal – folytatódott a felvétel. – Azt mondják,
hogy akárhányszor megpróbálják rátenni a kezüket erre a nagy, harsány Bosszút szervezetre, ami
akkora zajt csap, az mindig szétfoszlik a levegőben. Valahogy úgy, mint az a buborék, amit
említettem… semmi más, csak forró levegő. Forró levegő, amit… kimondhatom? …egy maroknyi
birodalmi ügynök kever.
Navett valami mozgást érzékelt a szeme sarkából. Odanézve Klifet pillantotta meg, amint a fejét
rázva visszatért a hálófülkék felől. Aztán a raktér felé bökött az állával, és kérdően felvonta a
szemöldökét.
– Úgyhogy azt hiszem, ez a dolog csak rátok és rám tartozik, fiúk – mondta az öregasszony. – Az
ÚK-barátaim elmentek… valószínűleg már tudtok róla… és a hatalmas szervezet, amit imitáltok, nem
létezik. Csak ti és én. Jó hecc lesz.
Klif Navettet bámulta, arcán meghökkent kifejezéssel.
– Mi a fészkes fenéről beszél? – sziszegte. – Kihív minket?
Navett vállat vont.
– Ja, és nyugodtan igyatok valamit, ha akartok – tette hozzá a nő. – Különösen az, aki egész nap itt
rostokolt a hajóm előtt. A megfigyelésben nagyon meg tud szomjazni az ember. Csak tegyetek vissza
mindent a hűtőbe, ha végeztetek, rendben? Nos, viszlát. Ami persze nem jelenti azt, hogy ti is látni
fogtok engem.
A felvétel egy halk kattanással véget ért.
– Ez a nő megőrült! – szögezte le Klif körülnézve. – Van ennek fogalma arról, hogy kivel húzott
ujjat?
– Nem tudom – méregette Navett gondterhelten az adattáblát. – Utalt rá, hogy tudja, birodalmiak
vagyunk; az álcázásunkról viszont egy szót sem szólt. Vagy arról, hogy tudná, hogy már beszélt
velünk.
– Szóval csak halászgat! – mordult fel Klif.
– Halászgat – bólintott Navett. – De ami még fontosabb, egyedül halászgat. Ha lenne bizonyítéka
vagy hivatalos támogatása, akkor nemcsak trükkös lámpákkal meg egy felvétellel várt volna minket.
Szerintem azt tervezi, hogy egyszerűn kicsinál minket.
– Tehát mihez kezdünk? – kérdezte Klif. – Rászállunk?
– Nem – dörzsölte meg az állat Navett –, nem, meghúzzuk magunkat – mondta lassan. – Ha túl
közel téved hozzánk… majd meglátjuk. Most, hogy Antilles meg a társa elment, nem lesz olyan
hatékony.
Végignézett a repülőfedélzetre vezető folyosón.
– Hacsak nem itt bujkál valahol, hogy megnézhessen minket magának – módosította álláspontját,
meglendítve sugárvetőjét. – Akkor vége.
 – Ez már beszéd! – morogta Klif.
– Csak vigyázz! – figyelmeztette Navett. – Lehet, hogy elrejtett egy-két aknát is valahol.
Még egy óráig ott tartózkodtak, alaposan felforgatva a hajót, mielőtt elmentek volna. A felvétel
vége után mindössze háromszor-négyszer kerültek olyan közel az adattáblához ahhoz, hogy az abban
elrejtett komlink közvetítse szavaikat Morandának.
Mindenesetre azokban a rövid szakaszokban elég dühösnek tűntek.
A hajójától ötven méterre, a számos hasonló ládahalom tetejére helyezett ládája oldalába fúrt lyukon
keresztül figyelte, ahogy a páros kisurran a hajójából a nyüzsgő tömegbe. Tehát jól gondolta, mint
ahogy Corran és Wedge is. A birodalmiak itt vannak, és valami rosszat forralnak.
És eléggé felbolygatták őket ahhoz, hogy megkockáztassanak egy gyilkosságot az űrkikötő kellős
közepén. Ez pedig nagyon érdekes.
És hacsak cserben nem hagyta a füle, az adattáblája mellett folytatott gondatlan és nagyon amatőr
beszélgetés felfedte a kilétüket: az Exoticalia kisállat-kereskedés őszinte, ám buta tulajdonosai.
Az persze csak egy dolog, hogy tudja, kik azok. A bizonyítás teljesen más lapra tartozik. Életében
talán először ellene dolgozott az a hatalmas jogi szakadék.
A birodalmiak mostanra elvegyültek az egyik főútvonalon hullámzó tömegben, testtartásuk és
mozgásuk hanyag céltudatosságot sugallt. Valószínűleg a birodalmi hírszerzés vagy az Ubiqtorate
különleges ügynökei. Akárhogy is, nyilván profik, akik értik a dolgukat.
Sajnos az Új Köztársaság drev’starni képviselőjét bizonyítékok nélkül a legkevésbé sem érdekelné
mindez. És a bothaiakat sem.
Bár jobban belegondolva, valószínűleg még most tucatnyi letartóztatási parancs volt érvényben
ellene a Bothawuin. A bothaiakat tehát ki lehetett húzni.
A birodalmiak eltűntek a nyugati bejárat irányában, és feltehetőleg elhagyták az űrkikötő területét.
Moranda azonban már régen megtanulta, hogy a „feltehetőleg” még sohasem vitte a szabakkbankot, és
a kutyát sem sétáltatta meg. Új játszótársait talán annyira felbosszantotta a velük való játszadozása,
hogy hátrahagytak egy megfigyelőt.
Előhúzta zsebéből a laposüvegét, belekortyolt a csípős, kék likőrbe, és megnézte az óráját. Még két
óra, esetleg három, és valószínűleg nyugodtan kimehet.
Egy újabb korty után eltette az üveget, és kényelmesen elhelyezkedett a láda egyik sarkában. Régen
nem találkozott már ilyen kaliberű ellenfelekkel, úgyhogy ha már úgyis itt kell rostokolnia, miért ne
tervezné meg a következő lépését?

– Olyan jó újra hallani a hangod, Han! – csendültek fel Leia szavai megkönnyebbülten a Lady Luck
hangszórójában. – Nagyon aggódtam érted.
– Hé, szivi, nem volt olyan nagy ügy – nyugtatta meg Han, csak egy kicsit elferdítve az igazságot.
Még rengeteg ideje lesz kéz a kézben elmesélni neki a Bastionra tett kis kiruccanás teljes történetét.
Egyébként pedig a legkevésbé sem szerette volna akár egy rejtjelezett HoloNet csatornán is közölni
a hírt, hogy Thrawn főadmirális valóban él.
– A lényeg az, hogy épségben kikerültünk, és most hazafelé tartunk – folytatta.
– Örülök, hogy jól vagytok – csendült fel az óvatos remény Leia hangjában. – Sikerült… úgy
értem?…
– Megvan – vágta rá Han. – Legalábbis azt hiszem.
Pillanatnyi csend támadt.
– Mit akar ez jelenteni?
– Azt, hogy megszereztük, amiért odamentünk – magyarázta Han. – És úgy látom, rendben is van.
Azonban… nos, akadt néhány bonyodalom. Egyelőre maradjunk ennyiben, oké?
– Oké – egyezett bele Leia vonakodva. Nyilván nem szívesen hagyta ennyiben a dolgot, azonban ő
is tisztában volt a HoloNet rejtjelezésének korlátjaival. – De ne a Coruscantra menjetek! Épp úton
vagyok a Bothawui felé.
– A Bothawui felé?
– Igen. Már elindultam a Coruscant felé, mikor megtudtam, hogy Gavrisom elnök ott próbál
közvetíteni ebben a hadiflottaügyben.
– Aha – meredt Han homlokráncolva a hangszóróra. Tekintettel arra, hogy ő maga tíz nappal
korábban jött el a Pakrik Minorról, Leiának már oda kellett volna érnie a Coruscantra, nemcsak
elindulnia. Történt volna valami a Bel Iblisszel való találkozón? – Késett a látogatód, vagy valami? –
kérdezte.
– A látogató időben érkezett – válaszolta Leia. – Csak éppen nem az volt, akit vártam. Aztán nekem
is el kellett ugranom valahová.
Han keze ökölbe szorult.
– Hogyhogy el kellett ugranod? – mérgelődött. Ha valaki megint megpróbált végezni vele… – Jól
vagy?
– Igen, igen, remekül! – sietett a férjét megnyugtatni. – Egyszerűen csak másképp alakultak a
dolgok, mint ahogy számítottam, ez minden. És emiatt kell azonnal beszélnem Gavrisommal.
A HoloNet kódolása.
– Rendben, akkor mi is indulunk a Bothawuira – jelentette ki Han. – Pár nap múlva ott vagyunk.
– Remek! – örvendezett Leia. – Én is csak holnap érkezem.
Han elfintorodott. Jobb lett volna, ha ők érnek oda hamarabb. A hallottak alapján a Bothawui ege
bármikor lángba borulhatott.
– Leia, légy óvatos, rendben?
– Óvatos leszek – ígérte a nő. – Csak annyira örülök, hogy te jól vagy! Azonnal felhívom
Gavrisomot, és közlöm vele a jó hírt.
– Mondd meg neki, hogy addig nem kapja meg az anyagot, amíg meg nem ígéri, hogy igazi
szabadságot kapsz, miután véget ért ez az egész! – figyelmeztette Han.
– Természetesen – helyeselt Leia.
– Oké. Szeretlek, Leia.
Szinte látta, ahogy a nő elmosolyodik.
– Tudom – felelte kettejük titkos viccének második felével. – Nemsokára találkozunk.
Han felsóhajtott, és kikapcsolta a komot. Még két nap a Bothawuiig, és Leia így is egy nappal
hamarabb ér oda. Lando talán ki tud csiholni még egy kis sebességet ebből a teknőből. Megfordult az
ülésével…
– Hogy van Leia? – kérdezte Lando a híd ajtajából.
– Remekül – biztosította Han, barátja arcát tanulmányozva, valami nagyon baljóslatú csillogott a
tekintete mélyén. – Bár úgy tűnik, nem sikerült egyenesen hazamennie a Pakrik Minorról, úgyhogy
nekünk is pályát kell változtatnunk, hogy a Bothawuin találkozzunk vele. Mi van?
– Baj – vetette oda Lando sötéten, félrehajtva a fejét. – Gyere hátra egy percre!
Lobot és Moegid a hátsó vezérlőközpontban, a számítógépasztal két átellenes oldalán ülve várták
őket. Lobot úgy nézett ki, mind mindig, Moegid csápjai azonban úgy rángatóztak, ahogy azt Han még
sohasem látta egyetlen verpinnél sem.
Kettejük között, az asztalon ott hevert a Thrawntól kapott adatkártya.
– Ne szólj semmit! – figyelmeztette Landót, miközben megfogta az adatkártyát és becsúsztatta a
számítógépbe. – Azt mondtad, tiszta.
– Azt hittük – hívta le Lando a caamasi dokumentumot a nagy képernyőre. – De aztán Moegid
gondolt egyet, és kipróbált még valamit. Kiderült, hogy ezt itt megváltoztatták – mutatott a
képernyőre.
Han agyán átfutott egy sor koréliai káromkodás. Egyiket sem érezte méltónak a helyzethez.
– Pontosabban? – kérdezte, csak a jegyzőkönyv kedvéért.
– Még kérded? – mordult fel Lando. – A támadásban részt vevő bothaiak listáját változtatták meg.
Pontosan azt a dolgot, amire a legnagyobb szükségünk lett volna.
Han közelebb lépett, és a képernyőre hunyorgott.
– Biztosak vagytok benne? – kérdezte, ismét csak a jegyzőkönyv kedvéért.
– Moegid biztos – nézett le Lando a verpinre. – Mesteri munka, de az elmúlt években a verpinek
kitaláltak néhány új trükköt. – Rámutatott a képernyőre. – Emlékszel, mennyire meglepődtünk, mikor
először átnéztük és megláttuk, hány előkelő bothai család érintett a dologban? Nos, most már tudjuk,
miért azok a nevek szerepelnek itt.
– Egy kis meglepetés, hogy még jobban felkavarodjanak a dolgok – fintorodott el Han. – Ezek után
az Új Köztársaság még kevésbé fog bízni a bothai vezetésben.
– Beletrafáltál, öreg barátom – húzott maga mellé egy széket és ült le Lando. – Azaz,
visszakerültünk a startmezőre.
 – Nincs akkora szerencsénk – foglalt helyet Han is. – Már elárultam Leiának, hogy megvan a
dokumentum.
– Szerinted nem fogja megtartani magának az információt?
– Normális esetben senkinek sem beszélne róla. Sajnos… most azt mondta, hogy azonnal értesíti
Gavrisomot a jó hírről.
– És ő sem hallgat róla?
Han megrázta a fejét.
– A Bothawuin van, igyekszik megakadályozni a háború kitörését. És nem az a fajta, aki nem
használ fel minden rendelkezésére álló eszközt.
– Más szóval, mikor odaérünk a Bothawuira, mindenki a nap hőseként fog fogadni minket – rázta
meg Lando a fejét. – Hol van egy birodalmi rajtaütés, mikor szüksége lenne rá az embernek?
– A helyedben nem viccelnék ezzel! – figyelmeztette Han. – Mérget vehetsz rá, hogy Thrawn most
vissza fogja tartani a Birodalmat; azonban rengetegen vannak a mi oldalunkon is, akik nem szívesen
látnák, hogy a bothaiak kikerülnek a csávából.
– Erre nem is gondoltam! – nyögött fel Lando. – De ha már felhoztad… nem.
– Mi nem?
– Csak eszembe jutott, amit Thrawn mondott Fey’lya embereiről meg a Xerrol orvlövészpuskák
ellopásáról – válaszolta Lando lassan. – De ha a caamasi dokumentummal kapcsolatban hazudott…
– Az még nem jelenti szükségképpen azt, hogy Fey’lyával kapcsolatban is – vélte Han. – Ami azt
illeti, semmi sem bizonyítja, hogy Thrawn hamisította meg az adatokat.
– Ezt ugye, te sem gondolod komolyan? – horkant fel Lando.
– Valaki elő fog állni vele – mutatott rá Han. – Ebben biztos vagyok.
Lando morgott valamit az orra alatt.
– Egyre zűrösebb ez az egész. Mihez kezdjünk most?
Han vállat vont.
– Elmegyünk a Bothawuira, és úgy teszünk, mintha minden rendben lenne. A bothaiak talán tényleg
tudják, kik a bűnösök. Ha igen, akkor hátha bedőlnek a blöffnek és kiadják őket.
– És ha nem?
– Két napunk van, hogy kitaláljunk valami mást – állt fel Han.
– Gyere, fordítsuk ezt a teknőt a Bothawui felé!

– Ez az! – mondta Tierce komor elégtétellel, a képernyő irányába intve. – Eljöttek!

– Nem győzött meg – morogta Disra a számítógépek által kitisztázott képre. – Rendben, akárkik is
ezek, a TIE-technológiát alkalmazzák. De ez még nem bizonyít semmit!
– Elrepültek a Bastion mellett – mutatott rá Tierce. – Egyértelműen felmértek minket. És még
sohasem láttunk semmi ehhez hasonlót…
– Ez még azt sem bizonyítja, hogy az Ismeretlen Vidékről származik! – horkant fel Disra. – Arról
nem is beszélve, hogy Parck vagy Thrawn Keze, vagy bárki más lett volna!
– …és Thrawnt a Bastionon látták utoljára – fejezte be Tierce megfellebbezhetetlenül. –
Kételkedjen, amennyit csak akar, excellenciás uram, de azt már most megmondhatom, hogy a terv
bevált. Thrawn régi szövetségesei végre elkezdtek szimatolni a csali körül.
– Remélem, igaza van – válaszolta Disra. – A bothawui robbanás elhalasztásával, és azután, hogy
Pellaeon valószínűleg épp ebben a pillanatban szabadítja ki Vermelt a Rimcee-állomásról…
– Mondtam már, hogy emiatt ne aggódjon! – szólt rá Tierce kissé nyersen. – Nem árthat nekünk.
– Ki nem árthat nekünk? – csendült fel Flim hangja bal oldalról.
Disra odafordult a titkos ajtón belépő szélhámos felé. Észrevette, hogy Flim mostanában sokszor
csinál ilyesmit: csendben ólálkodik két társa körül. Mintha nem bízna bennük.
– Pellaeon admirális – válaszolt Tierce a kérdésre. – Épp azon spekuláltunk, hogy ő és Vermel
ezredes talán magyarázatot fog követelni, amiért rosszul bántunk velük.
– És arról az idegen hajóról nem spekuláltak, amely pár napja húzott el a Bastion fölött? –
érdeklődött Flim. – Vagy meg akarták várni, amíg Thrawn Keze bekopogtat a palota kapuján, hogy
csak akkor szóljanak róla nekem?
– Biztosíthatom, nem az lesz az első dolguk, hogy személyesen megjelenjenek itt – jelentette ki
Tierce. – Nagyon óvatos népség ez, admirális. Amihez minden joguk meg is van, ha arra gondolunk,
milyen ütőkártyát tartanak a kezükben. Nem, először valami üzenetet küldenek majd a mélyűrből,
hogy szükség esetén gyorsan kereket oldhassanak.
– Nem értem, mennyiben segít ez rajtunk – mondta Flim jegesen. – Így vagy úgy, de beszélni
akarnak majd Thrawnnal.
– Természetesen – bólintott Tierce türelmesen. – De ha messziről hívnak, akkor lesz időm
összeállítani a maga válaszát, és közben kihúzni belőlük néhány hasznos információt. Bízzon bennem,
admirális, régóta készülök már erre a pillanatra.
Flim elfintorodott.
– Ez nagyon megnyugtató lesz, ha Parck átlát magán, és szétlövi a Bastiont.
Tierce megrázta a fejét.
– Ezek az emberek a végletekig hűségesek Thrawnhoz, admirális – ellenkezett. – Nem számít,
milyen óvatosnak és szkeptikusnak tűnnek a felszínen, azt kívánják, bárcsak túlélte volna Thrawn a
Bilbringit. Maga szélhámos; biztosan tudja, milyen hatása van a célpontra a vágyálmainak.
– Ó, nagyon hasznos! – morogta Flim. – Ugyanakkor kétszer olyan veszélyes lesz, amikor az ember
a végén kihúzza a lába alól a szőnyeget. A veszélyesről jut eszembe, tudnak róla, hogy Bel Iblis
tábornok eltűnt?
Tierce és Disra összenéztek.
– Miről beszél? – kérdezte a moff.
– Néhány órája üzenet érkezett a Bothawuin lévő ügynökeinktől – lépett közelebb Flim, és egy
adatkártyát dobott az íróasztalra. – Azt állítják, hogy két Zsiványkommandó-pilóta, akik körülöttük
szaglásztak, hirtelen távoztak a rendszerből. Szerintük ez arra utal, hogy Bel Iblis készül valamire.
– Lehetséges – bólintott Tierce. Odalépett az asztalhoz és felvette az adatkártyát. – Utánanézek.
– Már megtettem – ült le egy székre Flim. – A hivatalos változat szerint Bel Iblis a Kothlis mellett
szervezi az Új Köztársaság erőit, hogy megvédjék a Bothawuit. De ha az ember alaposabban megnézi
az adatokat, semmiféle bizonyítékot nem talál arra, hogy valóban a bothai űr közelében lenne.
– Honnan tudja maga mindezt? – vágott a szavába Disra.
Flim udvarias meglepetéssel felvonta a szemöldökét.
– Én Thrawn főadmirális vagyok, excellenciás uram – emlékeztette a moffot. – Felhívtam a
hírszerzést, és megkérdeztem.
– Írásos jelentést kért? – kérdezte Tierce, aki közben becsúsztatta az adattáblájába a kártyát, és épp
átfutotta a szöveget.
– Ott van annak a végén – bólintott Flim. – Nagyon segítőkészek voltak… megkérdezték, hogy
küldjenek-e ki valakit a Kothlis mellé.
– Csak az idejüket vesztegetnék – jegyezte meg Tierce furcsa hangon. – Ha a Kothlis a fedőtörténet,
akkor Bel Iblis bombabiztossá tette minden kóbor felderítő ellen.
– Én is pont ezt mondtam nekik – közölte Flim önelégülten. – Azt hiszem, kezdek ráérezni a
taktikai gondolkodás ízére.
– Azért ne bízza el magát! – vetette oda Tierce, láthatólag az adattáblára koncentrálva. – És ha
megkérhetem, a jövőben ne tárgyaljon senkivel nélkülem vagy Disra moff nélkül! Most pedig
maradjon csendben, hadd gondolkodjam!
Disra feszengve nézte a testőr arcát. Tierce mostanában egyre gyakrabban viselkedett így; csak
bámult a semmibe, mintha transzba esett volna gondolkodás közben. Kimerítette volna a feszültség és
a rá nehezedő nyomás? Vagy mindig is ilyen volt, csak ő eddig nem vette észre?
Tierce hirtelen felkapta a fejét.
– Admirális, azt mondta, hogy az a D'ulin idehívta a Mistryl egyik vezetőjét, hogy tárgyaljon
velünk?
– Igen – bólintott Flim. – Úgy tudom, már el is indult.
– Szóljon D'ulinnak, hogy lépjen kapcsolatba vele, és közölje az új úti célját! – utasította Tierce. –
Mondja meg neki, hogy a Yaga Minoron találkozunk vele!
– A Yaga Minoron? – ismételte meg Disra homlokráncolva.
– Igen – mosolyodott el feszülten Tierce. – Azt hiszem, tarthatunk egy kis bemutatót a Mistrylnek
Thrawn taktikai zsenijéből, és meggyőzhetjük Parck kapitányt, hogy Thrawn valóban visszatért; és
megalázó csapást mérhetünk a Coruscant egyik legjobb, legagyafúrtabb katonájára.
– Várjon egy percet, várjon egy percet! – tiltakozott Disra. – Elvesztettem a fonalat.
 – Azt hiszem, oda akar kilyukadni, hogy szerinte Bel Iblis elég őrült ahhoz, hogy megtámadja a
Yaga Minort – nézett Tierce-re hitetlenkedve Flim.
– Nagyon jó, admirális – hajtotta meg enyhén a fejét az őrnagy. – Csak éppen nem őrült… ez az
utolsó esélyük, hogy megakadályozzák a polgárháborút. Küldhetnek-e jobbat Bel Iblisnél?
– Azt hiszem, Flimnek igaza van – szólt közbe Disra. – Maga a caamasi dokumentumról beszél; de
azt már átadtuk Solónak és Calrissiannak.
– Bel Iblis viszont nem tud róla. A jelentés szerint – kopogtatta meg Tierce az adattáblát – nyolc
nappal azelőtt tűnt el az állítólagos csapatösszevonás miatt, hogy az az áruló Carib Devist elvitte a
hamis adatait a parshoone-i Ubiqtorate-állomásra, amely alapján aztán Solo rátalált a Bastionra.
Feltéve hogy Bel Iblis nem tartotta a kapcsolatot a Coruscanttal… és valószínűleg ez a helyzet.
Semmit sem tudhat Solo utazásáról.
– És mi van, ha a támadás előtt bejelentkezik, és lefújják az akciót? – vágott vissza Disra.
– Akkor egyszerűen csak elámítjuk a Mistrylt egy birodalmi Ubiqtorate-bázis nagyságával és
erejével – vont vállat Tierce. – Nem kell tudniuk, hogy támadásra számítunk, amíg be nem következik.
– Klasszikus szélhámostechnika – tette hozzá Flimre nézve. – Ha a célpont nem tudja, mi fog
történni, nem lesz csalódott, ha mégsem történik meg.
– Ebben igaza van – értett egyet Flim.
– Rendben, rendben – emelte fel a kezét Disra. – De mi van, ha a Coruscant meggondolja magát, és
a Bastion ellen küldi Bel Iblist?
– Milyen alapon? – kérdezett vissza Tierce. – Átadtuk nekik a caamasi dokumentumot…
– Megváltoztatva.
– Amit nem tudnak, és sehogy sem bizonyíthatnak – emlékeztette Tierce. – A lényeg az, hogyha Bel
Iblis csak ránéz erre a rendszerre, akkor azzal olyan propagandafegyvert ad a kezünkbe, amit még évek
múlva is bánni fognak. Adjon nekem egy holofelvételt arról, ahogy az Új Köztársaság ok nélkül
megtámadja a Bastiont, és egy hónap alatt ezer rendszerüket állítom át a mi oldalunkra!
– Mellesleg, excellenciás uram – legyintett lustán Flim –, még ha a Bastiont is támadná meg Bel
Iblis, mi mindannyian biztonságban leszünk a Yaga Minoron. Persze ha ön annyira ragaszkodik az
itteni kényelméhez, hogy nem tud lemondani róla…
– Csak arra szerettem volna felhívni a figyelmüket – válaszolta Disra mereven –, hogy rossz fényt
vetne Thrawnra, ha valahol máshol lenne, miközben a birodalmi fővárost támadás érné.
– Ne aggódjon emiatt! – intette le magabiztosan Tierce. – Bel Iblis nem a Bastiont, hanem a Yaga
Minort fogja megtámadni. És ha legyőzzük, az jelentősen meg fogja növelni a Birodalom presztízsét.
– Vagy rákényszeríti a Coruscantot, hogy minden erejével ellenünk forduljon – figyelmeztette
Disra. Tierce a fejét rázta.
– A Coruscant öt nap múlva már a polgárháborúval lesz elfoglalva – jelentette ki. – Mi pedig jóval
azelőtt magunk mellett tudjuk majd Parckot és Thrawn Kezét, hogy ránk irányulna a figyelme.
– És ez alkalommal – csillant fel a szeme – semmi sem állíthat meg minket. Az égvilágon semmi!

A hosszú, szürke sivár folyosót hasonlóan sivár ajtók szegélyezték. Természetesen zárt ajtók – végül
is egy börtönben jártak. A falakat és a mennyezetet tömör fém alkotta, a padlót pedig fémrács, amin
kongva csattant minden lépés.
Márpedig most alapos csattogást keltenek, gondolta Pellaeon, miközben lépteivel visszhangot verve
a fémfalak között céltudatosan menetelt a folyosó távolabbi végében lévő ellenőrző állomás felé.
Mintha díszszemlén lettek volna, vagy zápor dobolt volna egy fémtetőn.
Az előttük lévők is felfigyeltek a zajra. Négy fekete sisakos őr már ki is dugta a fejét a sarkon, hogy
megnézze, mi történik. Kettő még mindig őket bámulta, a másik kettő eltűnt, valószínűleg jelentést
tettek a parancsnokuknak.
Mire Pellaeon odaért a sarokhoz, ők is visszatértek. Négy őr állt velük szemben merev vigyázzban.
Pellaeon egy szót, egy pillantást sem vesztegetve rájuk elhaladt mellettük, és befordult a sarkon.
Az ellenőrző állomás mögött, három méterrel egy különlegesen megerősített ajtó előtt négy további
őr állt vigyázzban. Az asztal mellől egy fiatal őrnagy nézett fel Pellaeonra, arcán bizonytalansággal
vegyes mogorvasággal. Kinyitotta a száját…
– Pellaeon admirális vagyok – fojtotta belé a szót Pellaeon. – A birodalmi flotta főparancsnoka.
Nyissa ki az ajtót!
 Az őrnagy arcán megrándult egy izom.
– Sajnálom, admirális, de parancsot kaptam, hogy a foglyot tartsam szigorú őrizet alatt.
Pellaeon néhány másodpercig csak nézte, egy a birodalmi szolgálatban eltöltött évtizedek során
kifejlesztett, lecsiszolt és bejáratott tekintettel.
– Pellaeon admirális vagyok – nyomott meg minden szót a pengeéles tekintet méltó ellenpárjául
szolgáló hangon. Az őröknek hajlandó volt megadni a kétség jótéteményét, azonban nem állt
szándékában ostobaságokra vesztegetni az idejét. – A birodalmi flotta főparancsnoka. Nyissa ki az
ajtót!
Az őrnagy jól láthatóan nyelt egy nagyot. A pillantása Pellaeon-ról a mögötte felsorakozó tucatnyi
rohamosztagosra rebbent, agyában talán felrémlett a sarkon túl álló másik tucat képe, akikről az őrök
tettek jelentést neki, majd vonakodva visszanézett az admirálisra.
– Magától Disra mofftól kaptam a parancsot, uram – nyögte ki akadozva.
A rohamosztagosok parancsnoka fészkelődni kezdett Pellaeon mellett.
– Disra moff polgári személy – emlékeztette az admirális az őrnagyot, még egy utolsó esélyt adva
neki. – Ezennel felülbírálom a parancsait.
Az őrnagy óvatosan vett egy mély lélegzetet.
– Igenis, uram – adta meg magát végül. Félig elfordulva odabiccentett az egyik őrnek.
Az őr, aki szintén a rohamosztagosokat méregette, és kétségtelenül elvégezte a maga fejszámolását,
azonnal ugrott. Gyorsan odalépett a cella ajtajához, beütötte a kódot és félreállt.
– Itt várjanak! – utasította Pellaeon a rohamosztagosok parancsnokát. Megkerülte az asztalt, és
hevesen dobogó szívvel belépett a cellába. Ha Disrának sikerült valahogy átjuttatni az üzenetét a
zavaráson, és parancsot adott arra, hogy szabaduljanak meg a tanúktól…
Vermel ezredes elkerekedett szemmel nézett fel egy kis asztal mögül, amire épp egy teljes
szabakkot rakott ki.
– Admirális! – kiáltott fél, mint aki nem hisz a szemének. – Én… – Váratlanul talpra ugrott. –
Admirális, Meizh Vermel ezredes engedélyt kér a szolgálatba való visszatérésre! – kiáltotta pattogó
hangon.
– Az engedélyt megadom, ezredes. – Pellaeon nem is próbálta leplezni megkönnyebbülését. – El
sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy épségben találom.
– Köszönöm, admirális – sóhajtott fel megkönnyebbülten Vermel is, miközben megkerülte az
asztalt. – Remélem, nem egyedül érkezett!
– Ne aggódjon! – nyugtatta meg Pellaeon komoran, a cella ajtaja felé intve Vermelt. – Nem
foglaltam ugyan el a Rimcee-állomást, de a katonáim bármelyik pillanatban megtehetik, ha Disra
emberei bármilyen akadályt gördítenek a távozásunk elé.
– Igenis, uram – nézett rá furcsán Vermel. – Mindazonáltal javasolhatom, hogy siessünk?
– A számból vette ki a szót – helyeselt Pellaeon homlokráncolva. Volt valami abban a tekintetben…
Szó nélkül elléptek az őrnagy mellett, és elindultak a folyosón. A rohamosztagosok Pellaeon
előzetes utasításának megfelelően teljes kísérőalakzatot vettek fel – tizenketten haladtak előttük,
tizenketten mögöttük.
– Mintha bizonytalanságot láttam volna a szemében, mikor az előbb Disra embereiről beszéltem –
jegyezte meg Pellaeon.
– Lehetséges, hogy nem Disra hatáskörével kell szembeszállnia, admirális – húzódott egy kicsit
Pellaeonhoz Vermel, mintha nem akarta volna, hogy mások is hallják a szavait. – Mikor a Morishimnél
a hajóm elfogását követően Dorja kapitány a fedélzetére vett, azt mondta, hogy magától Thrawn
főadmirálistól kapott rá parancsot.
Pellaeon torka elszorult.
– Thrawn.
– Igen, uram – bólintott Vermel. – Reméltem, hogy csak Disra valamilyen trükkje… emlékeztem rá,
hogy ön megemlítette, mennyire a béke ellen beszélt a moff. Dorja azonban annyira biztosnak tűnt
magában.
– Igen – suttogta Pellaeon. – Én is hallottam a szóbeszédet. Állítólag az Új Köztársaság emberei is
látták.
Vermel egy pillanatig hallgatott.
– De ön még nem látta a saját szemével?
 – Nem – szedte össze magát az admirális. – De azt hiszem, itt az ideje, hogy lássam – tette hozzá. –
Már ha valóban visszatért.
– Problémája származhat belőle, hogy kiszabadított – nézett hátra vonakodva a válla fölött Vermel.
– Talán jobb lenne, ha visszamennék.
– Nem! – jelentette ki Pellaeon határozottan. – Thrawn sohasem büntette meg a tisztjeit, ha azok azt
tették, amit helyesnek tartottak. Különösen akkor nem, amikor nem adott nekik olyan parancsokat,
vagy nem látta el őket azokkal az információkkal amelyektől megváltozott volna a véleményük.
Odaértek a folyosó végére, és befordultak a börtön járatainak fő csomópontjába. Az őrök és a
tisztek még mindig ott ültek, ahol Pellaeon hagyta őket – mogorván bámultak maguk elé a Chimaera
újabb rohamosztagának figyelő pillantásai alatt.
– Nem, visszamegyünk a Bastionra, és megnézzük, mit tud mondani Disra moff erről az egészről –
folytatta az admirális, miközben átvágtak a csomóponton, és elindultak a hangárok felé, ahol a siklóik
várakoztak. – Ha a szóbeszéd hamis, akkor nem lesz több gondunk Disra moffal. Drey parancsnok és
én hozzájutottunk néhány adatkártyához… Disra személyes rejtjelével, amelyeken szerepel az összes
ügylete: nevek, helyek, üzletek, beleértve a cavrilhu kalózokkal és számos, a határ mindkét oldalán
tevékenykedő, gyanús befektetővel való kapcsolatait is.
Megkeményedett az arca.
– Továbbá részletes beszámoló arról, hogyan próbál polgárháborút kirobbantani az Új
Köztársaságban. Ez már önmagában is rengeteget jelenthet a Coruscanttal folytatandó tárgyalások
során. Disra egy jó ideig ki lesz vonva a forgalomból.
– Igen, uram – morogta Vermel. – És ha a szóbeszéd igaz?
Pellaeon nyelt egy nagyot.
– Ha a szóbeszéd igaznak bizonyul, akkor majd a megfelelő időben foglalkozunk vele.
– Igen, uram – bólintott Vermel.
– De addig is – folytatta Pellaeon társalgási hangnemben –, már régen esedékes lenne az utolsó
jelentése. Hallani szeretném, pontosan mi is történt a Morishimnél!

31. FEJEZET

Az előkészületek hat órán keresztül folytak; hatórányi, lázas munkába telt, míg az Exocronon
található összes repülni képes hajót felfegyverezték. További egy órát vett igénybe az egész szedett-
vedett flotta felszállása, és még egyet a valamiféle harci alakzatba való elrendezése. És ezzel le is járt a
korábban becsült nyolcórányi kegyelmi időszak.
De most, miközben Rei'Kas egész kalózbandája feléjük tartott, a legszánalmasabb védelmi flotta,
amit Shada valaha is látott, remegve várta, hogy megvédhesse bolygóját, vagy elpusztuljon.
A pusztulás tűnt valószínűbbnek.
– Jelentés a felszínről, David admirális – közölte Chin a Wild Karrde kommunikációs konzolja
mellől, felnézve a kormányosállásra. – Darr főadmirális azt mondja, jó helyen vagyunk. A Légierő
gépei is készen állnak, ha a kalózok esetleg átjutnának.
A háta mögött mereven összekulcsolt kézzel Dankin fölé tornyosuló Trey David admirális bólintott.
– Nagyszerű – mondta hivatalos hangon, ami mögött azonban hatalmas energiák buzogását lehetett
érezni. – Jelezzen a flotta többi részének, hogy álljanak készenlétben! Bármelyik pillanatban itt
lehetnek.
– Ó, te jóságos! – szűkölt szánalmasan Thripio Shada mellett, a tűzvezérlő konzolnál. – Kifejezetten
utálom az űrcsatákat.
– Ebben tökéletesen egyezik az ízlésünk – helyeselt Shada, végigpillantva műszerein. Először nem
értette – pontosabban szólva, gyanúsnak találta –, hogy David admirális miért a Wild Karrde, s miért
nem valamelyik exocroni hajó fedélzetéről akarja irányítani a csatát. De aztán ahogy felbecsülte
azoknak a hajóknak a képességeit, sajnos megkapta a választ.
Nyolc órával korábban azt mondta Entu Ninek, hogy az Exocron hadereje még egy alkalmi
csempésztársasággal sem bírna el. Életében még egyetlen elejtett megjegyzése sem tapintott rá ennyire
az igazságra.
A levegő meglebbent az oldalánál.
– Ez már a türelemjáték – ereszkedett fél térdre Karrde a nő ülése mellett. – Szerinted?
 – Esélyünk sincs – közölte vele Shada kertelés nélkül. – Hacsak Rei'Kas el nem felejt nagyobb
hajókat küldeni, mint azok a Corsairok, amelyekkel a Dayarknál csapott le ránk.
Azt hitte, elég halkan beszélt ahhoz, hogy csak Karrde hallhassa a szavait. Davidnek azonban
láthatólag jó füle volt.
– Nem, mindent hozni fog, amije csak van – biztosította Shadát az admirális. – Az egész hadserege
itt lesz, vele az élen. Hosszú időre a magáénak akarja tudni az Exocron gazdagságát.
Feszülten elmosolyodott.
– Egyébként úgy hallottam Entu Nitől, hogy megcibálták a bajuszát a Dayarknál. Már csak a bosszú
miatt is el fog jönni.
Shada érezte Karrde halk sóhajának forró leheletét a nyakán.
– Talán ez az utolsó reményünk – mondta a férfi. – Ha úgy teszünk, mintha meg akarnánk
futamodni, akkor talán el tudjuk csalogatni egy részüket, a többivel pedig elbánnak maguk.
– Lehetséges – ismerte el David. – Nem mintha ez személy szerint nekünk túl jó lenne.
– Az én hibám, hogy idetaláltak – emlékeztette Karrde. – Még most sem késő, hogy átszálljon egy
másik hajóra…
Az érzékelő konzolnál ülő H'sishi váratlanul felhorkant.
[Jönnek!] jelentette be. [Három Sienar Marauder-osztályú korvett, négy Duapherm Discril-osztályú
csatacirkáló, négy felfegyverzett CSA Etti könnyű teherszállító, és tizennyolc Corsair-osztályú
vadászgép.]
– Megerősítve – tette hozzá Shada görcsbe ránduló gyomorral, miközben végigpillantott a
műszerein. A Wild Karrde bármelyik hajóval elbánt volna, kettőt is alaposan megizzasztott volna, de
mind ellen…
– Turbólézereket készenlétbe! – állt fel mellőle Karrde.
– Turbólézerek készenlétben – jelentette Shada, átküldve a célkoordinátákat a három lövegállásnak.
Az, hogy reménytelen a küzdelem, még nem jelenti azt, hogy nem kell minden tőlük telhetőt
megtenniük. – Úgy látom, a Corsairok pajzsot alkotnak a nagyobb hajók előtt.
– Kapitány! – kiáltotta Chin a kom mellől. – Hívás érkezett az egyik Marauderről. Akar válaszolni?
Shada érezte, hogy Karrde megfeszül.
– Igen, add csak! – válaszolta a férfi. Chin bekapcsolta a komot…
– Hé, Karrde! – mennydörögte egy ismerős, kárörvendő hang a hangszóróból. – Hát nem
megmondtam, hogy találkozunk még, mielőtt meghalsz?
– De, Xern, megmondtad – értett egyet Karrde. A hangja semmit sem árult a feszültségéről. –
Meglep, hogy még életben vagy a dayarki fiaskó után. Rei'Kas kezd elpuhulni vénségére.
A háttérből rodiai káromkodások sorozata hallatszott.
– Rei'Kas azt mondja, ezért téged hagy utolsónak – károgta Xern. – Örülsz neki, mi?
A híd másik végében David admirális megköszörülte a torkát.
– Rei'Kas, itt Trey David admirális az Exocroni Egyesített Légies Űrflottától – jelentkezett be.
– Ó, egy igazi admirális? – kérdezte Xern gúnyosan. – Úgy érti, ennek az ócskavashalomnak egy
egész admirális dukál?
– Maguk megsértették az Exocron felségterületét – folytatta David higgadtan, elengedve füle
mellett a sértést. – Ez az utolsó lehetőségük, hogy békében visszavonuljanak.
– Ez igazán kedves! – röhögött fel Xern. – Nagyon aranyos. Tényleg magukat hagyjuk utolsónak.
Aztán kibelezzük és felzabáltatjuk a férgekkel!
Újabb rodiai kitörés hallatszott.
– Hé, most mennünk kell, Karrde… itt az ideje a nagy roncsokból sok kicsit csinálni. Később még
találkozunk, admirális.
A kom elnémult.
– Hát önbizalomban nem szenvednek hiányt, az egyszer biztos – morogta Shada.
– Hát nem – bólintott rá Karrde. A keze elsiklott a nő válla mellett, tétovázva megtorpant, majd
szintén tétovázva visszacsúszott rá. – Sajnálom, Shada – suttogta alig hallhatóan. – Nem lett volna
szabad elhoznom téged erre az útra.
– Semmi gond – felelte Shada. Tehát ennyi: a hosszú utazás véget ért. Akkor, az Orowood-
toronyban, a noghrik sugárvetői előtt kész lett volna meghalni. Ami azt illeti, szinte remélte, hogy
elvesztik a fejüket és megölik. A könnyű megoldás, gondolta akkor.
 Most, szembenézve a közeledő kalózokkal, rá kellett jönnie, hogy nem léteznek könnyű
megoldások. Nem lehet úgy meghalni, hogy az ember ne hagyna maga mögött felelősségeket,
elvégzetlen feladatokat…
Felpillantott az ablakon kinéző, szigorú arcú Karrdére. És igen, barátokat.
Futólag átvillant az agyán a kérdés, hogy vajon mikor kezdett a férfira barátként gondolni?
Nem tudta. De nem is számított. Csak az számított, hogy mindent megtegyenek annak érdekében,
hogy eltakarítsák a szemetet, amit itt csináltak. A figyelmét visszaterelte a képernyőkre, és elkezdte
bejelölni az elsődleges és másodlagos célpontokat. A legelöl haladó hajók már majdnem lőtávolba
értek…
– Parancs minden hajónak! – szólalt meg David admirális. – Visszahúzódni! Megismétlem:
visszahúzódni!
– Micsoda? – ráncolta a homlokát Shada.
– Azt mondtam, visszahúzódni – ismételte meg David, szinte kíváncsian pillantva a nőre. – Melyik
felét nem érti?
Shada visszavágásra, nyitotta a száját, de aztán Karrde figyelmeztető szorítására meggondolta
magát.
– Shada arra akar kilyukadni – válaszolt helyette a férfi –, hogy a Wild Karrde közel sem tud olyan
jól manőverezni a gravitációs mező közelében, mint a nyílt űrben. Mint ahogy a maguk flottájának
nagy része sem.
– Értem – bólintott David. – A parancs nem változott. Visszahúzódni!
– Főnök? – kérdezte Dankin.
Shada ismét felpillantott. Karrde Davidot méregette.
– Továbbítsd a parancsot, Chin! – szólalt meg végül elgondolkodó hangon. – Dankin, kezdd el a
visszavonulást, de tartsd az alakzatot a többi hajóval! Shada, a lövészek fedezzenek minket!
– Értettem. – Shada bekapcsolta az interkomját, tekintetével a képernyőket fürkészte, miközben
próbált rájönni, mi is folyik körülötte. A bolygó közelébe húzódás taktikai magyarázata általában az
volt, hogy a felszíni fegyverek vagy a felszínről indított támadás hatósugarába csalogassák az
ellenfelet. Azonban az Exocron összes hajója felszállt már, és valószínűleg H'sishi érzékelői is
kimutatták volna, ha a bolygón vannak nagy hatótávolságú fegyverek.
A flotta mostanra elkezdett a parancsnak megfelelően visszahúzódni az Exocron közelébe. Néhány
felfegyverzett polgári hajó feleslegesen tüzet nyitott a némán közeledő Corsairokra, csak az energiát
pocsékolva a lőtávolon kívüli célpontokra. Shada felnézett Davidre, az admirális azonban vagy nem
vette észre, mit csinálnak, vagy egyszerűen nem érdekelte. A civilek csak feláldozható csalik lennének
a szemében?
– Folytassák a visszavonulást! – parancsolta David. – Minden hajó!
A Corsairok már majdnem lőtávolba értek, a nagyobb hadihajók pedig egyenes támadóvonalba
fejlődtek föl mögöttük. Nem túl meglepő; az ellenfél erejét tekintve nemigen kellett semmi trükkel
próbálkozniuk. Egy egyenes csapás az előttük álló hajókra, aztán valószínűleg egy alacsony
bombázóhurok Exocron nagyobb települései fölött, végezve közben Darr főadmirális szánalmas
Légierejével…
– Folytassák a visszavonulást! – ismételte meg David. – Kérem a taktikai képernyőt!
H'sishi sziszegve nyugtázta a parancsot, és felbukkant a taktikai nézet. A védők mostanra mind
beértek az Exocron gravitációs mezejébe. Most már nem gondolhatták meg magukat, és nem
menekülhettek a hipertérbe. Ezt akarta volna elérni David? – töprengett Mara. Olyan helyzetbe akarta
hozni őket, ahol nincs más választásuk, mint a végsőkig harcolni?
Miközben rátört ez a zavaró gondolat, az utolsó kalóz is áthaladt a láthatatlan határvonalon. Most
már mindenki elkötelezte magát a csata mellett. Sem a támadók, sem a védők nem távozhatnak az
Exocron mellől, amíg valamelyik fél el nem pusztul.
– Itt vannak – suttogta David.
Shada ránézett, torkában keserű visszavágás fortyogott. Hát persze hogy itt vannak…
H'sishi váratlanul hitetlenkedve felszisszent.
Shada visszafordult az ablak felé. A kalózok még mindig ott voltak, még mindig közeledtek.
David azonban nem rájuk utalt az előbb. A kalózok vonalai mögött valami más is felbukkant.
Természetesen egy űrhajó volt az. De olyan űrhajó, amilyet Shada még sohasem látott. Nagyjából
ovális alakú, a Maraude-reknél másfélszer nagyobb testét vastag páncélzat borította, amitől úgy nézett
ki, mint valami páncélos tengeri lény. A burkolat alól kúp alakú nyúlványok, valószínűleg hajtómű-
kivezetések türemkedtek olyan elrendezésben, amelyben Shada semmilyen szimmetriát vagy rendszert
nem tudott felfedezni. A képernyőkön felvillant a hajó kinagyított képe, felfedve a burkolatot beborító
szimbólumok és idegen írásjelek sorait. Közelről nézve maga a burkolat zavaró módon emlékeztetett
egy élőlény bőrére…
A hídon elkáromkodta magát valaki, de csak nagyon halkan. Shada ismét kinézett az ablakon, épp
akkor, amikor három újabb hajó bukkant fel. Nem ugrottak, a megszokott hipertéri ugrás elmosódott
pszeudomozgásával, hanem egyszerűen csak ott teremtek.
És akkor az első idegen hajó szinte lustán odaúszott Rei'Kas egyik Marauderje mögé, és egy
ragyogó, csipkés, kékeszöld energianyalábbal kettéhasította azt.
[Mik ezek?] hördült fel H'sishi.
– Az Aing-Tii szerzetesek – válaszolta David, hangjában elégedettség és áhítat különös keverékével.
– Idegen lények, akik életük nagy részét a Kathol-rés közelében töltik. Nem sokat tudunk róluk.
– Mégis segítenek maguknak – mutatott rá Karrde. – S ami még fontosabb, maguk tudták, hogy
segíteni fognak.
– Gyűlölik a rabszolga-kereskedőket – felelte David. – Rei'Kas pedig rabszolga-kereskedő. Ilyen
egyszerű.
Egy újabb Marauder lobbant lángra, ahogy az egyik Aing-Tii hajó rávillantotta különös
energianyalábját. A szétlőtt hajók előtt a magabiztos frontvonal összeomlott – az életben maradt
támadók visszafordultak és szembeszálltak a semmiből a hátuk mögött termő új fenyegetéssel. De
hiába. Az Aing-Tii hajók könnyűszerrel lesöpörték magukról az ádáz turbólézertüzet, és módszeresen
áthatoltak a támadók sorain, a nagyobb hajókat szétlőve, a kisebbeket puszta tömegükkel letiporva.
– Attól tartok, mégsem annyira egyszerű, admirális – fordult oda Karrde Davidhez. – Bombaasa
szerint Rei'Kas tavaly vetette meg a lábát a környéken. Miért vártak ilyen sokáig az Aing-Tiik a
támadással?
– Mint mondtam, jobb szeretnek a Rés közelében maradni – felelte David. – Csak nagyon
különleges alkalmakkor jönnek el akár az Exocronig is.
– Más szavakkal – jegyezte meg Karrde halkan –, szüksége volt valakire, hogy idecsalja Rei'Kast.
És ez a valaki mi voltunk.
David nem mozdult, azonban Shada észrevette, hogy az arca és a testtartása alig láthatóan
megfeszül. Talán az jutott az eszébe, hogy mi történhet vele, ha egy kemény csempészekkel teli híd
arra jut, hogy nem szereti, ha csalinak használják.
– Mi a cselekedeteit használtuk fel, Karrde kapitány – szólalt meg végül. – A szándékát, hogy az
Exocronra jöjjön, és az arra való képtelenségét, hogy eltűnjön Rei'Kas emberei elől. Nem a személyét.
– És a magukét sem – nézett körbe a hídon.
A jelenlévők egy hosszú pillanatig némán hallgattak. Shada visszanézett az ablakra, és látta, hogy a
kalózok majdnem teljesen elpusztultak. Már csak három Aing-Tii volt jelen, s azok közül is az egyik a
szeme láttára tűnt el, ugyanolyan rejtélyesen, mint ahogy érkezett. A két utolsó hajó még bevégezte a
pusztítást, aztán eltűnt a sötétségben.
– Azt mondja, mi – tűnődött Karrde. – Úgy érti, pusztán maga és az Exocron hadserege?
– Különös kérdés – felelte David kitérően. – Ki másról lehetne még szó?
– Tényleg, kiről? – hümmögte Karrde. – Chin, kérek egy csatornát a felszínre! Thripio, fordíts le
nekem egy üzenetet a régi tarmid nyelvre.
Shada felnézett rá. Karrde arcát mintha kőből faragták volna, semmit sem lehetett leolvasni róla.
– Régi tarmid? – kérdezte a nő homlokráncolva. – Car'das anyanyelve?
Karrde bólintott.
– Tessék az üzenet, Thripio: „Karrde vagyok. Engedélyt kérek, hogy leszálljak és újra találkozzak
veled.”
– Azonnal, kapitány – indult el Thripio bizonytalanul a kommunikációs konzol felé. Chin bólintott,
mire a droid áthajolt a válla fölött.
– Merirao Karrde tuliak – kezdte. – Mu parril'an se'tuffriad moa sug po'porai?
Visszanézett Karrdéra.
– Természetesen lehetséges, hogy a válaszra várni kell egy kis ideig…
 – Se'po brus tai! – zendült fel egy hang a hangszóróban, arrébb ugrasztva a droidot.
Egy erős, zengő hang, melyben nyoma sem hallatszott betegségnek vagy gyengeségnek. Shada
ismét felnézett Karrdéra, akinek szoborszerű vonásai még tovább keményedtek.
– Fordítás! – csattant fel a kapitány.
Thripio láthatólag összeszedte magát.
– Azt mondja, uram… hogy várja önt.

Mikor a Wild Karrde újra leszállt, Entu Ni várta őket Rintatta City 15-ös leszállópályája mellett.
Sima modora, vidám fecsegése, a Shada és Thripio társaságában megtett út a halványkék házig mintha
Karrde pár órával korábban megtett utazásának lett volna kísérteties másolata.
Volt azonban egy óriási különbség. Akkor a félelem, a rettegés, a fenyegető halál közelségén való
töprengés hatotta át érzéseit. Most viszont…
Most nem tudta, mit is érez tulajdonképpen. Talán zavart és bizonytalanságot, áthatva némi
önutálattal amiatt, hogy hagyta magát dróton rángatni.
És az egészet befedte a rettegés megújult köde. Nem tudta elhessegetni magától az emléket, hogy
Car'das hányszor magyarázott neki lelkesen a prédájával játszó ragadozóról.
Maga a kék ház nem változott, ugyanolyan ósdinak, leromlottnak és porosnak tűnt, mint korábban.
Amikor azonban Entu Ni odalépett a hálószoba ajtajához, Karrde észrevette, hogy a betegség és az
öregség szaga eltűnt.
És az ajtó ez alkalommal magától kinyílt, ahogy közelebb léptek. Karrde megacélozta magát, s
homályosan felfigyelve rá, hogy Shada dacosan elé tolta a fél vállát, a nővel egyszerre lépett be az
ajtón.
A beépített polcok és haszontalan kacatok eltűntek. A betegágy és a takaróhalom úgyszintén.
Az ágy helyén pedig ott állt Jorj Car'das – ugyanolyan öregen, de legalább olyan életerősen,
amilyen betegnek az előző alkalommal tűnt.
– Hello, Karrde! – szaladt ezernyi ráncba az arca, miközben elmosolyodott. – Örülök, hogy újra
látlak.
– Nem mintha túl rég találkoztunk volna – felelte Karrde mereven. – Gratulálok a csodálatos
gyógyuláshoz!
A mosoly meg sem rezzent.
– Most persze dühös vagy rám – jegyezte meg Car'das higgadtan. – Megértelek. De hamarosan
minden tisztázódik. Addig is…
Félig megfordult, és a hátsó fal felé intett; s a fal váratlanul eltűnt. A helyét egy hosszú, X alakban
elhelyezett négy sínnel felszerelt alagút vette át, ami eltűnt a távolban. A korábbi fal mögött egy zárt,
négykerekű kocsi várakozott.
– Hadd vigyelek át az igazi otthonomba – folytatta Car'das. – Sokkal kényelmesebb, mint ez a hely.
– A kezét a kocsi felé lendítette, mire annak kinyílt az ajtaja. – Kérem, csak önök után!
Karrde ránézett a nyitott ajtóra, szívét furcsa jegesség szorította össze. A prédájával játszadozó
ragadozó…
– Miért ne menjünk csak te meg én? – vetette fel. – Shada és Thripio visszamehetne a Wild
Karrdéra…
– Nem! – fojtotta belé a szót Shada határozottan. – Ha valakit körül akar vezetni, Car'das, akkor
engem vigyen! Aztán ha… ha… úgy döntöttem, hogy biztonságos, fontolóra veszem, hogy Karrde
csatlakozhat-e hozzánk.
– Nahát! – mérte végig Car'das, nyilvánvalóan jól szórakozva a nőn. Karrde összerezzent; Shadán
mulatni nem túl egészséges dolog. – Milyen kitartó, lobbanékony hűséget gerjesztesz az embereidben,
Karrde!
– Shada nem az én emberem – árulta el Karrde sietve. – Leia Organa Solo, az Új Köztársaság
tanácsosa kérte meg, hogy tartson velem. Semmi köze hozzám vagy bármihez, amit a múltban
tettem…
– Kérlek! – szakította félbe Car'das felemelve a kezét. – Elismerem, remekül szórakozom. De
komolyan mondom: mind a ketten feleslegesen aggódtok.
Egyenesen Karrde szemébe nézett.
– Nem ugyanaz az ember vagyok, akit valaha ismertél, Talon – mondta halkan. – Kérlek, adj egy
lehetőséget, hogy bebizonyítsam!
Karrde elfordította a tekintetét arról a rezzenetlen szempárról. A prédájával játszadozó ragadozó…
De ha Car'das tényleg a halálukat akarja, akkor nem igazán számít, hogy végigjátsszák-e a játékot,
vagy sem.
– Rendben – bólintott. – Gyere, Shada!
– Bocsásson meg, uram! – szólalt meg Thripio tétovázva. – Jól sejtem, hogy rám már nem lesz
szükség?
– De, de, kérlek! – intette előre a droidot Car'das. – Később szeretnék leülni és beszélgetni egyet
veled… olyan régen nem találkoztam senkivel, aki ismeri a régi tarmid nyelvet. Entu Ni lelkesen
próbálkozik ugyan – mosolygott rá a kis férfira –, de az nem ugyanaz.
– Nem, valóban nem – ismerte be Entu Ni sajnálkozva.
– Úgyhogy, kérlek, tarts velünk! – győzködte Car'das Thripiót. – Jut eszembe, a cincher nyelvjárást
nem ismered véletlenül?
Thripio láthatóan felderült.
– Természetesen ismerem, uram – jelentette ki, ahogy idegességét egy pillanatra elfújta büszkesége.
– Több mint hatmillió kommunikációs…
– Remek! – veregette meg a vállát Car'das. – Akkor menjünk!
Egy perc múlva mindannyian a négykerekű kocsiban ültek, zökkenőmentesen száguldva az
alagútban.
– Mostanában nagyrészt egyedül vagyok – jegyezte meg Car'das –, de időnként muszáj tárgyalnom
az exocroni hivatalokkal. Azt a kis házat használom az ilyen találkozókra. Kényelmes, és legalább nem
esnek hanyatt az igazi otthonomtól.
– Tudják, ki maga? – kérdezte Shada majdhogynem követelve. – Már úgy értem, hogy valójában
kicsoda?
– Ismerik a múltam egyes részleteit – vont vállat Car'das. – De amint majd látni fogja, annak a
múltnak a nagy része ma már irreleváns.
– Akkor mielőtt rátérnénk a múltra, tegyünk egy próbát a jelennel! – javasolta Shada. – Kezdjük
rögtön ezekkel a maga Aing-Tii szerzeteseivel! David szórakozhat azzal a rabszolgaságellenes
marhasággal, amennyit akar, mi mindannyian tudjuk, hogy többről van szó. Maga hívta őket, igaz?
– Volt néhány közös ügyletünk az Aing-Tiikkel – helyeselt Car'das komoran, elgondolkodó arccal.
Váratlanul elmosolyodott. – De ez már megint a múlt, nem? Mindent a maga idejében!
– Rendben – bólintott Shada. – Akkor próbáljuk meg még egyszer! David azt mondja, maga nem
használt minket csaléteknek, hogy idecsalja Rei'Kast. Én azt mondom, hogy igenis ezt tette.
Car'das ránézett Karrdéra.
– Tetszik nekem ez a nő! – jelentette ki. – Helyén van a szíve. – Visszafordult Shada felé. –
Gondolom, nem érdekli egy új állás, igaz?
– Egy tucatnyi évet már elpazaroltam egy csempészbandára, Car'das – morogta Shada. – Nem áll
szándékomban egy másikhoz csatlakozni.
– Aha – bólintott a férfi. – Bocsánatot kérek! Egyébként megérkeztünk.
Az alagút egy kicsi, jól megvilágított szobában ért véget. Car'das felnyitotta az ajtót és kiugrott,
miközben a kocsi megállt.
– Gyertek, gyertek! – sürgette a többieket. – Imádni fogod ezt a helyet, Talon, tényleg! Mindenki
készen áll? Akkor menjünk!
Szinte ugrándozva vezette őket oda egy boltíves ajtóhoz, mint egy kisgyerek. Meglendítette a kezét,
és akárcsak a fal a kék házban, az ajtó is eltűnt.
Az ajtón túl pedig egy álomvilág terült el.
Karrde belépett, s először azt hitte, kijutottak a szabadba, egy aprólékosan gondozott kertbe.
Közvetlenül előttük, egy körülbelül száz méter mélységű szakaszon virágok, kisebb növények és
cserjék terültek el, művészien elrendezve. A kertet egy kanyargó ösvény szelte át, a szélén kőpadokkal.
A kert távolabbi végében egy több tucat különböző fajból álló, magas fák alkotta erdőnek adta át a
helyét. A levelek színe a sötétkéktől az élénkvörösig terjedt. Valahonnan az erdőből egy köves
mederben futó patak csörgedezése hallatszott, bár Karrde nem látta, merre lehet.
Csak amikor felnézett a legmagasabb fák csúcsára, akkor vette észre a föléjük boruló égkék kupolát.
A kupolát, mely áthatolhatatlan falakban folytatódott az erdőn túl…
 – Igen, az egész beltéri – erősítette meg Car'das. – Nagyon is beltéri, ami azt illeti… a Rintatta
Citytől keletre fekvő hegyek alatt vagyunk. Gyönyörű, ugye?
– Egyedül gondozod? – kérdezte Karrde.
– A munka javát én végzem – indult el Car'das az ösvény felé. – De segítenek is néhányan. Erre.
Átvezette őket a kerten egy ajtóhoz, amit két vörös törzsű fa között rejtett el.
– Szép munka lehetett így összerakni ezt az egészet – jegyezte meg Shada, miközben Car'das
intésére eltűnt az ajtó. – Az Aing-Tii barátai segítettek?
– Közvetett módon igen – bólintott Car'das. – Ez a társalgóm. A maga módján ugyanolyan
gyönyörű, mint a kert.
– Igen – helyeselt Karrde, miközben körülnézett. A társalgót többé-kevésbé a klasszikus alderaani
stílusban rendezték be. A sötét faburkolatok és az egymásba fonódó növények ugyanazt a tágas érzetet
keltették, mint a kinti kert. – Hogy érted azt, hogy közvetett módon segítenek?
– A dolog tulajdonképpen elég ironikus – vágott át Car'das a társalgó jobb falán lévő ajtóhoz. –
Amikor megérkeztem az Exocronra, kizárólag védelmi megfontolásokból kezdtem el ezek alá a
hegyek alá építeni a házamat. Most, hogy a védelem nem jelent többé problémát, rájöttem, hogy a
magányáért szeretem ezt a helyet.
Karrde összenézett Shadával. A védelem már nem jelent problémát?
– Ennyire fenyegető volt Rei'Kas?
– Rei'Kas? – ráncolta a homlokát Car'das. – Ó, nem, Talon, félreértettél! Rei'Kas természetesen
fenyegetést jelentett, de csak az Exocron többi lakójának. Segítettem megszabadulni tőle, hogy
megvédjem a szomszédaimat, de én magam egyáltalán nem voltam veszélyben. Gyertek; ezt biztosan
látni akarjátok!
Eltüntette az ajtót, és intett nekik, hogy lépjenek be. Karrde megtette…
És döbbenten megtorpant. Egy kör alakú helyiség külső szélén állt, amely nagyobbnak tűnt, mint a
kinti kert. A helyiség padlója amfiteátrumszerűen lejtett a középpont felé, ahol mintha egy
munkaállomás vagy számítógépasztal körvonalai csillantak volna meg. A középpont körül pedig
koncentrikus körökben két méter magas adatszekrények álltak, köztük keskeny járatokkal.
És az összes adatszekrény összes polcát adatkártyák töltötték meg. Ezer és ezer adatkártya.
– A tudás, Talon – szólalt meg mellette halkan Car'das. – Az információ. Valaha a szenvedélyem, a
fegyverem, a védelmem, a vigaszom. – Megrázta a fejét. – Megdöbbentő, hogy időnként mit képes az
ember a legfontosabb dolognak tartani az életben.
– Igen – suttogta Karrde. Car'das könyvtárát… és a caamasi dokumentumot.
– Entu Ni tehát hazudott nekünk – szólalt meg Shada. Hangjának éle kizökkentette Karrdét az
álmélkodásból. – Azt mondta, nem tudja, mi történt a könyvtárral.
– Entu Ni! – kiáltotta Car'das. – Hazudtál nekik?
– Dehogyis, Jorj! – tiltakozott Entu Ni távoli hangja mögülük. Karrde megfordult, és látta, hogy a
kis ember még mindig a társalgó távolabbi végében áll, italokat keverve. – Én csak annyit mondtam,
hogy akármit is csináltál a könyvtárral, azt azelőtt tetted, hogy én a szolgálatodba álltam volna.
– Ami tökéletesen igaz – helyeselt Car'das, odaintve Shadáéknak, hogy távozzanak a könyvtárból. –
Gyertek, üljünk le! Tudom, hogy rengeteg kérdésetek van.
– Hadd kezdjem a legfontosabbal! – kérte Karrde, nem mozdulva a helyéről. – Azért jöttünk ide,
mert egy életbevágóan fontos történelmi dokumentumot keresünk. A dolog…
– Igen, tudom! – sóhajtott fel Jorj. – A caamasi dokumentum.
– Tud róla? – kérdezte Shada.
– Nem az az ágyhoz kötött, törékeny öregember vagyok, akit pár órája látott – emlékeztette Car'das
szelíden. – Még mindig van néhány információforrásom, próbálok lépést tartani az otthoni
eseményekkel. Sajnos – rázta meg a fejét –, nem tudok segíteni nektek. Amint kipattant a Caamas-ügy,
azonnal átkutattam az összes állományomat egy példánya után. Attól tartok, nincs a birtokomban.
– Biztos vagy benne? – szorult össze Karrde szíve.
– Igen – bólintott Car'das. – Sajnálom.
Karrde visszabólintott. A rengeteg munka és veszély után megérkezett hát. Az út véget ért, és ő üres
kézzel állt a célban. Shada nem adta fel ilyen könnyen.
– És mi van, ha talált egy példányt? – makacskodott. – Beszélhet itt nekem arról, hogy próbált
lépést tartani, de az igazság az, hogy az elmúlt húsz évben más sem csinált, csak itt üdült, hagyva,
hogy mások végezzék el a piszkos munkát!
Car'das felvonta a szemöldökét.
– Gyanakvó és engesztelhetetlen – jegyezte meg. – Ez igazán szomorú. Hát senkiben, semmiben
nem bízik meg?
– Hivatásos testőr vagyok! – vetette oda Shada. – A bizalom nem része a munkámnak. És ne
próbálja másra terelni a szót! Kibekkelte az egész Felkelést, Thrawn hadjáratáról nem is beszélve.
Miért?
Car'das arcán átsuhant valami megfoghatatlan érzés.
– Thrawn – suttogta, miközben tekintete lassan körbesiklott a könyvtárán. – Nagyon érdekes
személy. Itt van minden, amit a Birodalom szolgálatában tett… nemrégen válogattam össze és
olvastam át. De több van a történetében, mint amennyi első pillantásra látszik… erről meg vagyok
győződve. Sokkal több.
– Még mindig nem válaszolt a kérdésemre – makacskodott Shada.
Car'das felvonta a szemöldökét.
– Nem vettem észre, hogy feltette – mondta. – Csak a vádaskodását hallottam, hogy másra hagytam
a piszkos munkát. De ha kérdésnek szánta… – mosolyodott el. – Azt hiszem, bizonyos értelemben
igaza van. De csak egy bizonyos értelemben. Hagytam, hogy mások végezzék a dolgukat, miközben én
is végeztem az enyémet. De gyertek… ki fog hűlni Entu Ni rusc'teje.
Odavezette őket a társalgó közepén lévő, kör alakú, süllyesztett területhez. Entu Ni türelmesen várta
őket, tálcáját egy alacsony oszlop tetejére tette.
– Mit mondtál el rólam a hölgynek, Talon? – kérdezte Car'das, miközben hellyel kínálta őket a kör
másik oldalán. – Már csak azért, hogy elkerüljük az ismétléseket.
– Az alapokat – ült le Karrde feszülten. A felszínen látszó őszinteség és barátságos viselkedés
ellenére nem tudott megszabadulni az érzéstől, hogy a mélyben készül valami. – Hogy hogyan kezdted
el kiépíteni a szervezetet, és hogyan tűntél el húsz évvel ezelőtt.
– Azt elmesélted, hogyan rabolt el a bpfasshi sötét Jedi? – komorodott el Car'das hangja. – Mert
valójában ott kezdődött minden.
– Igen, említettem – pillantott Karrde Shadára. Car'das felsóhajtott, s rá sem nézett Entu Nire,
miközben az a kezébe nyomott egy gőzölgő csészét.
– Szörnyű volt – mondta halkan, belepillantva a csészébe. – Életemben talán először rettegtem
igazán. Félig őrült volt a dühtől… talán nem is csak félig… Darth Vader összes hatalmával, de annak
önuralma nélkül. Az egyik emberemet darabokra tépte, szó szerint szétmarcangolta a testét. A másik
háromnak az elméjét szállta meg, addig kínozva őket, míg jóformán az ő élő nyúlványaivá váltak.
Engem…
Óvatosan belekortyolt az italába.
– Engem nagyrészt békén hagyott – folytatta. – Még most sem tudom, miért… talán szüksége volt a
tudásomra a kikötőkről és útvonalakról, hogy megszökhessen, hogy csak azért hagyta épen az
elmémet, hogy legyen valaki a fedélzeten, aki felismeri a hatalmát és nagyságát, és rettegjen tőle.
Ismét kortyolt egyet.
– Útnak indultunk, kikerültük vagy leráztuk az ellene gyülekező erőket. Egyik tervet a másik után
találtam ki, hogyan szabaduljak meg tőle, de egyik sem jutott túl a tervezés szintjén… főleg azért, mert
ő szinte hamarabb tudott róluk, mint én. Azt hiszem, remekül szórakozott a szánalmas kis
erőfeszítéseimen.
Végül nem tudom, mi okból, de egy jelentéktelen kis rendszer felé vettük az irányt, amit a legtöbb
térképen még fel sem tüntettek. Egyetlen bolygója volt, azon is csak mocsarak, párás erdők és fagyos
barlangok.
A bolygót Dagobának hívták.
Karrde orrát egzotikus fűszerek illata csapta meg, és felnézve látta, hogy Entu Ni egy csészét nyújt
felé. A kis ember szokásos vidám arckifejezése eltűnt, helyét mély komolyság vette át, amilyet Karrde
még sohasem látott rajta.
– Nem tudom, arra számított-e a sötét Jedi, hogy egyedül lesz odalenn – folytatta Car'das. – Ha
igen, akkor csalódnia kellett. Alig léptünk ki a hajóból, amikor megláttunk egy mulatságos külsejű kis
lényt, nagy, hegyes fülekkel, annak a tisztásnak a szélén, ahová leszálltunk… Egy Jedi-mester volt,
úgy hívták, Yoda. Nem tudom, a Dagobán élt-e, vagy csak miattunk repült oda. Azt viszont tudom,
hogy ránk várt.
Car'das törékeny testét különös borzongás rázta meg.
– Meg sem próbálom leírni a küzdelmüket – mondta halkan. – Negyvenöt éve gondolkozom rajta,
de még most sem tudnám. A mocsár majdnem másfél napig izzott a tűztől, a villámoktól és olyan
dolgoktól, amelyeket a mai napig sem érek fel ésszel. A végén a sötét Jedi meghalt, eltűnt egy végső,
hatalmas kék tűzáradatban.
Reszketve mély levegőt vett.
– Az embereim közül senki sem élte túl a küzdelmet. Nem mintha sok maradt volna abból, amik
valaha voltak. Én sem hittem volna, hogy túlélem. De a legnagyobb meglepetésemre Yoda mindent
megtett, hogy visszahozzon az életbe.
– Láttam, mire képes Luke Skywalker a gyógyító transszal – bólintott Karrde. – Egyes esetekben
jobb, mint a bacta.
Car'das felhorkant.
– Az én esetemben a bacta mit sem ért volna – szögezte le kifejezéstelen hangon. – Yodának is elég
sok idejébe tellett, míg meggyógyított. Nem tudom, pontosan meddig ápolt. Utána megjavítottam
valahogy a hajómat, és hazavánszorogtam vele.
– Csak amikor visszatértem a szervezethez, akkor kezdtem észrevenni, hogy lényem egy része
megváltozott.
Ránézett Karrdéra.
– Biztos emlékszel, Talon. Mintha képessé váltam volna kifürkészni az ellenségeim gondolatait…
kitaláltam a terveiket és a stratégiájukat, tudtam, mikor akarnak tenni ellenem valamit. Azt hittem,
ezeket a képességeket Yodától vettem át valahogy, miközben meggyógyított.
Felnézett a mennyezetre, tekintetében és hangjában új hév lobbant.
– És egyszer csak nem voltak korlátok, bármit megtehettem, amit akartam. Bármit. Elkezdtem
kiterjeszteni a szervezetet, bekebeleztem a potenciálisan hasznosnak tűnő, és elpusztítottam a
felesleges bandákat. Győzelem győzelem után… akárhová mentem, győztem. Láttam a hutt
kartelleket, és elterveztem, hogyan fogom legyőzni őket; előre láttam a Palpatine szenátor köré
összpontosuló hatalmat, és végiggondoltam, hová kell állnom, hogy a várható küzdelemből a lehető
legnagyobb hasznot húzzam. Semmi sem állíthatott meg, ezt én is tudtam, és az univerzum is.
A hév hirtelen lelohadt.
– És akkor – folytatta halkan – figyelmeztetés nélkül, hirtelen minden összeomlott.
Hosszan belekortyolt az italába.
– Mi történt? – kérdezte Shada a beállt csendben.
Karrde lopva rápillantott, s enyhén meglepődött a nő arcára kiülő feszült koncentrálás láttán. Shada
hiába nem bízott meg Car'dasban, a történetét láthatólag lebilincselőnek találta.
– Tönkrement az egészségem – válaszolta Car'das. – Néhány hét alatt elpárolgott a testemből
minden erő, amit Yoda gyógyítása belészőtt. – Ránézett Shadára. – Egyszerűen haldokoltam.
Karrde bólintott – helyére került az utolsó rejtély, a Dagoba mocsarában heverő távvezérlő is.
– Tehát visszamentél Yodához, és a segítségét kérted.
– Kértem? – nevetett fel Car'das keserű megvetéssel. – Nem kértem, Talon. Követeltem!
Megrázta a fejét az emlékekre.
– Elég hülyén nézhettem ki. Ott álltam, fölé tornyosulva, az egyik kezemben a sugárvetőmmel, a
másikban a távvezérlővel, és azzal fenyegetőztem annak az alacsony, ráncos, a botjára támaszkodó kis
lénynek, hogy lehívom a félelmetesen felfegyverzett hajómat. Persze, hiszen én minden idők
legnagyobb csempészszervezetének a megteremtője voltam, ő meg csak egy egyszerű kis Jedi-mester!
– Ismét megrázta a fejét.
– Csodálom, hogy nem ölt meg ott helyben – jegyezte meg Shada.
– Akkor szinte kívántam, hogy tegye meg – felelte Car'das gyászosan. – Az sokkal kevésbé lett
volna megalázó. De ő egyszerűen csak elvette tőlem a távvezérlőt meg a pisztolyt, és bedobta azokat a
mocsárba. Aztán felemelt néhány centiméterre a talaj fölé, és hagyta, hogy kiüvöltsem minden
dühömet.
– És amikor végül kifogytam az erőmből és a lélegzetből, közölte velem, hogy meg fogok halni.
Entu Ni odalépett mellé, és szó nélkül egy újabb adag fűszeritalt töltött a csészéjébe.
– Azt hittem, ez életem legnagyobb megaláztatása – folytatta Car'das. – De ami ezután következett,
még rosszabb volt. Ahogy ott ültem zihálva egy sziklán, sáros csizmában, átázva, Yoda fájdalmas
részletességgel elmondta nekem, hogyan tékozoltam el az élet ajándékát, amit negyed századdal
korábban kaptam tőle. Hogyan tett lélektelenné, céltalanná a személyes hatalom és a vagyon
hajszolása.
Ránézett Karrdéra.
– Mire végzett, tudtam, hogy nem mehetek vissza. Hogy soha, soha többé nem tudnék a szemetekbe
nézni.
Karrde lepillantott a csészéjére, és rádöbbent, hogy szinte görcsösen szorítja.
– Akkor nem… úgy értem, nem voltál…
– Dühös rád? – mosolyodott el Car'das. – Épp ellenkezőleg, öreg barátom: te voltál az egyetlen
örömöm az egész fájdalmas zűrzavarban. Akkor először életemben elgondolkodtam a szervezetem
tagjain. Azokon, akiket ott hagytam az alvezéreim között óhatatlanul kitörő testvérharcban. A
legtöbbjük ugyanolyan önző volt, mint én, más sem lebegett a szemük előtt, csak egy konc abból a
zsíros bruallkiból, amit letettem eléjük.
Könnybe lábadt szemmel megcsóválta a fejét.
– Nem gyűlöltelek, amiért átvetted a vezetést, Talon. Korántsem. Összetartottad a szervezetet, és
olyan méltósággal és tisztelettel kezelted az embereimet, amit valójában érdemeltek. Méltósággal és
tisztelettel, amit én soha nem adtam meg nekik. Önző nagyravágyásomat átalakítottad valamivé, amire
büszke lehettem… és húsz éve szeretném megköszönni ezt neked.
Azzal Karrde legnagyobb döbbenetére felállt, és átvágott a körön.
– Köszönöm – mondta egyszerűen, felé nyújtva a kezét. Karrde is felállt, vállairól szörnyű teher
tűnt el.
– Nincs mit – suttogta, megszorítva a kinyújtott kezet. – Bárcsak hamarabb tudtam volna!
– Tudom – tért vissza a helyére Car'das. – De mint mondtam, az első néhány évben túlságosan
szégyelltem magam ahhoz, hogy a szemed elé kerüljek. Később pedig, mikor Mara Jade és Lando
Calrissian szimatolni kezdtek, azt feltételeztem, hogy te magad is hamarosan felbukkansz.
– Azt kellett volna tennem – ismerte be Karrde. – De nem nagyon fűlött hozzá a fogam.
– Megértelek – bólintott Car'das. – Legalább annyira az én hibám, mint a tied. Mindegy – legyintett
–, mint kiderült, pont a te érkezésed kellett ahhoz, hogy elbánjunk Rei'Kasszal. – A mennyezet felé
emelte a kezét. – Ami azt illeti, többek között ezt is az Aing-Tiiktől tanultam. Bár nincs minden előre
elrendelve, az életet valahogy irányítja valami. Még most sem értem igazán, de dolgozom rajta.
– Ezt akár egy Jedi is mondhatta volna – vetette fel Karrde.
– Hasonló, bár nem teljesen ugyanaz – helyeselt Car'das. – Az Aing-Tiik értik az Erőt; de
másképpen, mint a Jedik. Vagy talán csak az Erő egy más aspektusával állnak kapcsolatban. Nem
tudom.
– Yoda nem tudott meggyógyítani. Pontosabban, nem volt rá ideje. Azt mondta, az elmúlt száz év
legfontosabb tanítására kell felkészülnie.
Karrde bólintott, a kirakó újabb darabja került a helyére.
– Luke Skywalker.
– Ő volt az? – kérdezte Car'das. – Gyanítottam, de nem tudtam megbizonyosodni róla, hogy a
Dagobán képezték ki. Akárhogy is, Yoda azt mondta, hogy az egyetlen esélyem a halál elkerülésére az,
ha felkeresem az Aing-Tii szerzeteseket a Kathol-résnél, ajak talán… talán… hajlandók lesznek
segíteni nekem.
– Úgy látom, hajlandók voltak – intett felé Karrde.
– Ó, igen – rándult meg Car'das szája. – De milyen áron!
Karrde a homlokát ráncolta, a hátán hideg borzongás futott végig.
– Miért, mi volt az ára?
– Nem kevesebb, mint az életem, Talon – mosolyodott el Car'das. – Az életemet az Erő
tanulmányozásának kellett szentelnem.
– Ne értsétek félre! – emelte fel az egyik kezét. – Nem kényszerítettek rá, választhattam. Tudod, én
egész életemben a kihívásokat hajszoltam… minél nagyobb, annál jobb. Amint belekóstoltam, mit
fedeztek ők fel itt kint… – intett körbe a helyiségen.
– Ez volt életem legnagyobb kihívása. Hogy hagyhattam volna ki?
– Azt hittem, Jedinek születni kell – mutatott rá Shada.
 – Jedinek igen – bólintott Car'das. – De mint mondtam, az Aing-Tiik másképp értik az Erőt. Nem
úgy, mint a Jedik és a sötét Jedik… nem mint valami fekete-fehéret… hanem mint a szivárványt.
Várjatok, megmutatom! Elvinnéd a tálcát, Entu Ni?
A kis ember elvette a tálcát, üressé téve ezzel az oszlopot, Car'das pedig letette a lába mellé a
csészéjét.
– Most figyeljetek! – dörzsölte össze a két kezét. – Lássuk, meg tudom-e csinálni! – Leeresztette a
vállait, erősen rámeredt az oszlopra…
És váratlanul, egy éles pukkanás kíséretében egy kis kristályüveg jelent meg az oszlop lapján.
Karrde hevesen összerándult, az itala kilöttyent az ujjaira. Ilyet sohasem látott még, sem
Skywalkertől, sem Marától.
– Semmi baj! – mondta Car'das gyorsan. – Sajnálom… nem akartalak megijeszteni.
– Ezt maga teremtette? – kérdezte Shada döbbenten.
– Nem, természetesen nem – nyugtatta meg Car'das. – Egyszerűen áthelyeztem ide a konyhából. Az
egyik apró trükk, amit az Aing-Tiiktől tanultam. Az az elve, hogy látni kell a szobát, és el kell
képzelni, hogy itt van az üveg…
Elhallgatott, felvette a csészéjét és felállt.
– Bocsánat. Egész álló nap tudnék mesélni az Aing-Tiikről és az Erőről; ti azonban fáradtak
vagytok, én pedig elfeledkeztem a házigazda kötelességeiről. Megmutatom a szobáitokat, pihenjetek
egyet, amíg készítek valami ennivalót!
– Ez nagyon kedves tőled – állt fel Karrde, miközben lerázta az ujjairól a fűszerital csöppjeit. – De
attól tartok, mennünk kell. Ha nincs nálad a caamasi dokumentum, akkor azonnal vissza kell térnünk
az Új Köztársaságba.
– Megértem, hogy vannak kötelezettségeid, Talon – bólintott Car'das. – De egy éjszakányi pihenést
igazán megengedhetsz magatoknak.
– Bárcsak megtehetném! – próbálta leplezni türelmetlenségét Karrde. – Azonban…
– Mellesleg, ha most elmész, sokkal hosszabb idő alatt fogsz hazaérni – tette hozzá Car'das. –
Beszéltem az Aing-Tiikkel; holnap reggel küldenek egy hajót, ami oda viszi a Wild Karrdét, ahová
csak akarod.
– És mit nyerünk mi ezzel? – kérdezte Shada.
– Az ő hajtóművük radikálisan különbözik a miénktől – válaszolta Car'das. – Láthattátok a
csatában. Nem a megszokott hipertéri utazást használják, hanem a hajóik képesek azonnal eljutni
bárhová, ahová csak akarják.
– Te ott voltál a műszereknél – nézett Karrde Shadára. – Ezt csinálták?
A nő vállat vont.
– Ez is van olyan jó magyarázat, mint a többi – ismerte el. – Tudom, hogy H'sishi átnézte az
adatokat, és ő sem tudott rájönni, mi történik. – Gyanakodva Car'dasra pillantott. – De miért nem
tudják ugyanezt most megtenni nekünk?
– Mert azt mondtam nekik, hogy csak holnap reggel lesz szükségetek rájuk – mosolyodott el
Car'das. – Ugyan már, hát nem értitek, hogy egy ilyen öreg ember, mint én, néha társaságra vágyik? És
azt hiszem, a legénységetekre is ráférne egy alapos pihenés azok után, amiken átmentek, míg
eljutottatok hozzám.
Karrde megadóan megcsóválta a fejét.
– Még mindig a manipuláció mestere vagy, igaz, Jorj?
– Senki sem bújhat ki teljesen a bőréből – vigyorodott el az öreg. – És amíg ők felfrissülnek –
fordult oda Thripióhoz –, addig te segíthetnél főzni, és beszélgethetnénk is egy kicsit.
– Természetesen, uram! – vágta rá Thripio lelkesen. – Tudja, elég jó szakács lett belőlem, amióta
Leia hercegnőt és a családját szolgálom.
– Csodálatos! – jelentette ki Car'das. – Talán még tanulhatok is tőled egy-két fogást. Talon, hívd fel
a hajódat, és mondd meg az embereidnek, hogy reggelig pihenhetnek! Aztán megmutatom a
szobáitokat.

32. FEJEZET

A hiperűr fényes vonalai csillagokká zsugorodtak; és kinézve a Falcon ablakán, Leia élesen
felszisszent.
– Tanácsos? – ráncolta rá a homlokát Elegos a másodpilóta üléséből.
Leia rámutatott az előttük lebegő Bothawuira. A bolygóra és a körülötte nyüzsgő hatalmas
armadára.
– Rosszabb, mint amire számítottam – mondta halkan. – Nézze csak meg!
– Igen – válaszolta Elegos lágyan. – Ironikus, nem? Ez a rengeteg fenséges hadihajó, készen arra,
hogy harcoljon, gyilkoljon és elpusztuljon. Általános mészárlás a caamasi túlélők iránti mélységes
tiszteletből.
Leia ránézett a megbízottra. Mélységes szomorúságot látott az arcán, ahogy kinézett a hajókra,
mélységes szomorúságot és az elkerülhetetlenbe való keserű beletörődést.
– Ön megpróbált beszélni velük – emlékeztette a caamasit. – Ön, és a többi megbízott is. Attól
tartok, nem hat rájuk a józan ész szava.
– A józan ész és a higgadtság mindig az első áldozatai az ilyen összetűzéseknek. Nem marad más,
csak a bosszúszomj és a vélt sérelmek megtorlása – intett Elegos az összegyűlt hadihajók felé. –
Tekintet nélkül arra, hogy valóságosak-e ezek a sérelmek, vagy hogy a bosszú célpontjai felelősek-e
értük.
– Mondja, lehet innen látni az üstököst? – nyújtogatta a nyakát, hirtelen témát váltva.
– Az üstököst? – kérdezte Leia, lepillantva a középtávú érzékelőkre. Igen, volt egy üstökös a
közelben, alattuk balra, a Falcon törzsének takarásában. Elfordította néhány fokkal a hajót, és a
látóterükbe hozta az égitestet.
– Igen… ott van – bólintott Elegos. – Csodálatos, nem?
– De – helyeselt Leia. Látott már nagyobbakat is, és a csóváját is átlagosnak lehetett nevezni. A
bolygóhoz való közelsége azonban kárpótolta hétköznapi méretét. Befelé, a nap felé tartott, láthatólag
épp most elhaladva a Bothawui pályája mellett.
– A Caamasról ritkán lehetett üstökösöket látni – jegyezte meg Elegos távoli hangon. – Nem sok
akadt a rendszerünkben, és egyik sem jött olyan közel, mint ezek itt. Mennyi is, talán húsz lehet ebben
a csoportban?
– Úgy valahogy – bólintott Leia. – Emlékszem, egyszer azt hallottam valahol, hogy a bothai
népmesék egész ága szövődik köréjük.
– A legtöbb kétségtelenül nagy horderejű, vagy rettenetes események előhírnökének tekinti őket –
vélte Elegos.
– Hát, én is elég nyugtalan lennék, ha valami ehhez hasonló alig félmillió kilométerre süvítene el a
fejem fölött – értett egyet Leia. – Különösen ha évente egyszer-kétszer jönne. – Elfintorodott. – Persze,
tekintettel a bothaiak hátbatámadós politikai kultúrájára, az üstökösök elég nehezen tarthatnak lépést a
nagy horderejű vagy rettenetes eseményekkel.
– Én is azt hiszem – mondta Elegos. – Sajnálom őket, tanácsos. Tényleg. Akárhogy is állítják, hogy
mekkora erőt és szellemi frissességet biztosítanak a fajuknak a politikai szokásaik, én alapvetően
boldogtalan lényeknek látom őket. Az egész életfelfogásuk bizalmatlanságot gerjeszt; márpedig
bizalom nélkül sehol sem létezhet igazi béke. Sem a politikában, sem a szív és a felek csendes
magányában.
– Azt hiszem, erre még sohasem gondoltam így – fordította vissza Leia a Falcont az eredeti
irányába, eltüntetve ezzel az üstököst a látóterükből. – Próbálta már a népe felvilágosítani őket erről?
– Biztos vagyok benne, hogy néhányan megpróbálták – bólintott Elegos. – De nem hiszem, hogy a
bothaiak megvetése lett volna az oka annak, hogy szabotázst követtek el a pajzsaink ellen, ha esetleg
erre lenne kíváncsi.
Leia érezte, hogy elvörösödik.
– Biztos benne, hogy egyáltalán nem használja az Erőt?
A caamasi elmosolyodott.
– Teljesen – biztosította. – A caamasi túlélők azonban a világunk elpusztítása óta töprengenek ezen
a rejtélyen.
Egész testével vállat vont.
– Szerintem a szabotőröket egyrészt Palpatine kényszerítette bele a támadásba, zsarolással vagy
fenyegetésekkel, másrészt viszont valami személyes indítékuk is lehetett. Azoknak a bizonyos
bothaiaknak talán volt egy sötét titkuk, és attól tartottak, hogy a caamasiak egy nap felfedik azt.
 – És nem tudja, mi lehetett az a sötét titok?
– Nem – rázta meg a fejét Elegos. – A túlélők közül néhányan talán megtanulták azt az emléket, de
ha így is van, valószínűleg nincsenek tisztában a jelentőségével.
– Megtanulták az emléket? – ráncolta a homlokát Leia.
– A caamasi emlékeknek van néhány nagyon egyedi jellemzőjük – válaszolta a megbízott. – Egy
nap talán majd mesélek róluk.
– Tanácsos! – reccsent fel Sakhisakh hangja élesen az interkomban. – Probléma előttünk: négy-
tizenkettőnél.
Leia a megadott irányba nézett. A hajóhad feléjük eső széléről egy ishori csatacirkáló sodródott két
sokkal kisebb sif’krie naszád felé.
– Úgy látom, alacsonyabb pályára próbál állni – állapította meg Leia.
– Sajnos az a bizonyos pálya már foglalt – mutatott rá Elegos.
– Igen – értett egyet Leia homlokráncolva. Különös, a méretes tűzerőbeli reménytelen eltérések
ellenére a naszádok nem változtattak a helyzetükön…
Hirtelen megértette, miért. A naszádok túloldalán két diamala blokádtörő közeledett sebesen.
Elegos is látta őket.
– Azt hiszem – mondta lassan –, valaki úgy döntött, dűlőre viszi a dolgot.
Leia rápillantott a többi hajóra. Mások is kezdtek reagálni a küszöbönálló összecsapásra: helyzetet
változtattak, kinyitották a vadászgépek hangárjainak kapuit, vagy elfordultak, hogy jobban tűz alá
vehessék a legközelebbi ellenfelüket.
A sif’krie naszádok tétovázni kezdtek, nyilván nem szívesen kerültek volna a tűzharc kellős
közepébe. Az ishori látva tétovázásukat, növelte a sebességét; válaszul a két diamala hajó is gyorsított,
és olyan alakzatot vettek fel, amiből kereszttűz alá vehették.
– Le fogják rohanni azt a két sk'friet – morogta Elegos. – Vagy pedig a diamalák tüzet nyitnak az
ishorira, hogy megakadályozzák. Akárhogy is, mind a két fél azt fogja állítani, hogy a másik kezdte.
– És akárhogy is, a lövöldözés elkezdődik – tette hozzá Leia feszülten, ujjait végigfuttatva az
érzékelők adatain. Új köztársaságbeli hajók… valahol lennie kell új köztársaságbeli hajóknak is. Ha
valamelyik elég közel lenne ahhoz, hogy közbelépjen, vagy akár az ishorik és diamalák közé álljon…
De csak három koréliai korvett hordozott új köztársaságbeli azonosítót, és azok is a hajóraj másik
oldalán tartózkodtak. Esélyük sem lett volna idejében odaérni az összecsapás helyszínére.
Azaz rá hárult ez a feladat.
– Kapaszkodjatok! – kiáltotta az interkomba. A két noghri válaszát meg sem várva az ishori cirkáló
felé fordította a Falcon orrát, és teljes sebességre kapcsolta a fény alatti hajtóműveket.
A generátorok dübörögve életre keltek, a gyorsulás egy pillanatra az ülésébe préselte Leiát, mielőtt
a kiegyenlítők működésbe léptek volna.
– Remélem, van valami terve! – jegyezte meg Elegos higgadtan a zajban. – Ne feledje, hogy a
tanácsosi hatásköre valószínűleg kevés lesz ahhoz, hogy megállítsa őket!
– Eszembe sem jutott arra hivatkozni – pillantott Leia a navigációs képernyőre. Egy kicsit
visszaengedte a kormányt. A Falcon most ütközési pályára került az ishori cirkáló farával. – Vegye át!
– tette hozzá. Kikapcsolta a hevedereit, felkapta a fénykardját, és felállt az ülésből. – Tartsa ezt a
pályát!
– Értettem – ért el hozzá valahonnan a távolból Elegos hangja, miközben végigrohant a folyosón, és
a hátsó raktér felé vette az irányt. Az Erővel előrenyúlva lenyomta az ajtó kapcsolóját…
– Tanácsos? – kiáltotta Barkhimkh idegesen a felső lézerállásból.
– Maradj ott! – kiáltott vissza Leia. A nyakát behúzva berobogott a raktérbe, és a hajó jobb oldala
felé fordult. Még egy ajtón átrohanva eljutott végre a jobb oldali energiakonvertert és ion-áramlás-
stabilizátort védő fémrácshoz.
Han meg fogja ölni érte, de ez az egyetlen esélye! Bekapcsolta a fénykardot, összeszorította a fogát,
és beledöfte a ragyogó pengét az egyik energiakonverterbe, majd áthúzta a stabilizátorhoz.
És azonnal meg is kapaszkodott, ahogy a Falcon megbillent, mint egy kimerült tauntaun. Ismét
megbillent; aztán a hajtóművek dübörgése hirtelen mindent átható sivítássá változott.
Leia húsz másodperc alatt visszaért a pilótafülkébe.
– Jelentés? – kérdezte, miközben visszacsússzam az ülésébe.
– Elvesztettük a jobb oldali hajtóművet – válaszolta Elegos. – A generátorokban visszacsatolási
zavar lépett föl. Nagyon remélem – pillantott a nőre –, hogy ez is a terv része volt.
– Bízzon bennem! – nyugtatta meg Leia, próbálva ugyanolyan magabiztossá válni, mint amilyen
magabiztosan a hangja csengett. – Ishori cirkáló, itt a Millennium Falcon teherhajó! – kapcsolta be a
komot. – Komoly bajba kerültünk, azonnali segítséget kérünk!
Nem kapott választ.
– Ishori cirkáló…
– Itt a Predominance ishori csatacirkáló! – reccsent fel egy dühös ishori hang a hangszóróban. –
Azonosítsa magát!
– Itt Leia Organa Solo, az Új Köztársaság tanácsosa a Millennium Falcon teherhajó fedélzetéről –
válaszolta Leia. – Elvesztettük a jobb oldali hajtóműveinket. A jelenlegi pályánk túl közel vezet
önökhöz. Kérem, azonnal álljanak félre az utunkból, amíg megpróbáljuk kijavítani a hibát!
Újabb hosszú szünet következett. Leia feszülten figyelte az egyre közelebb lebegő hadihajót,
kényelmetlenül a tudatában lévén annak, hogy ha az ishori parancsnok úgy akarja, akkor könnyen a
saját előnyére fordíthatja a kérést. Nem kell mást tennie, csak ürügyként használnia arra, hogy
gyorsítani kezdjen a ski'frie naszádok felé…
– Kérem, siessenek! – szólt bele a komba. Eszébe jutott valami, és egy kicsit állított a kom
lézersugár-pontosságú fókuszán. Éppen csak annyit, hogy az ishorin kívül a többi hajó is hallja a
társalgásukat… – Az utasom, Elegos A’kla megbízott próbálkozik a javítással, de attól tartok, a
gépezeteink bonyolultsága meghaladja az átlagos caamasi technikai jártasságot.
Elegos szó nélkül kicsatolta magát, felállt és kiment a pilótafülkéből.
– Predominance, veszik az adást? – tette hozzá Leia. – Megismétlem…
– Nem szükséges! – csattant fel ismét a hang.
Leiában ösztönösen felfortyant a düh a hallatán, de erőt vett magán, és arra gondolt, hogy az ishori
hangjából áradó harag arra utal, hogy nagyon gondolkodik valamin. Ismét a cirkálóra emelte a
tekintetét és visszafojtotta a lélegzetét…
És az ishori váratlanul lassított, kifordítva farát a Falcon elől.
– Készen állunk segítséget nyújtani önnek és A'kla megbízottnak – acsarogta az ishori valamivel
nyugodtabb hangon. A gondolkodás véget ért, eljött a tettek ideje. – Engedjék le a pajzsaikat, és
készüljenek fel az ütközésre! – folytatta. – Megpróbálunk önökre irányítani egy vonósugarat, hogy
csökkentsük a sebességüket.
– Köszönjük – kapcsolta ki a pajzsokat Leia. Nem nagyon zavarták volna ugyan a vonósugarat, de
semmi értelmét nem látta, hogy tovább nehezítse az egyébként sem könnyű nagy sebességű elfogást. –
Amint a sugarukba értünk, megpróbáljuk leállítani a rendszert, hogy könnyebben boldoguljanak.
– Minden szükséges segítséget megadunk – válaszolta az ishori. – Készüljenek föl…
A Falcon megrándult, ahogy a vonósugár elkapta, egy pillanatra megimbolygott, aztán újra
egyenesbe állt, ahogy a szorítás megerősödött körülötte. Leia kinyújtotta kezét a hajtómű vezérlőpultja
felé, és lekapcsolta a rendszert.
A generátorok sivítása elhalkult, majd teljesen elcsendesedett. A vezérlőpulton vörösen villantak fel
a jelzőfények; a fülke fényei megrebbentek, ahogy átkapcsoltak a vészrendszerre.
– A kikapcsolás sikerrel járt – jelentette az ishori. – Ha kívánják, a fedélzetre vesszük önöket, és
segítünk a hiba elhárításában.
Leia egy pillanatra kísértésbe esett. Egy caamasi jelenléte az egyik legharsányabb és
legerőszakosabb faj hajójának fedélzetén sokat segíthetne a nyugalom fenntartásában. Másfelől viszont
könnyen úgy értelmezhetnék, mint Elegos hallgatólagos beleegyezését az ishoriak bothaiellenes
politikájába.
– Köszönjük az ajánlatot – válaszolta az idegennek. – Azonban sürgős találkozónk van Gavrisom
elnökkel, ami nem várhat. Nagyon hálásak lennénk, ha elkísérnének a legközelebbi új köztársaságbeli
hajóhoz.
– Természetesen – felelte az ishori egy pillanatnyi tétovázás után. A diamalák mostanra odaértek a
ski'friekhez, s a négy hajó néma daccal várta a további eseményeket. Az esély elszállt, és az ishoriak
tudták ezt.
Akárcsak az armada többi hajója. Leia látta, hogy körülöttük mindenki visszatér a feszült, éber
várakozáshoz.
A forráspontot sikerrel elkerülték. Legalábbis ezt a forráspontot.
 Kikapcsolta a komot.
– Téged aztán alaposan megviselt ez az utazás, igaz – suttogta, együtt érzőn megpaskolva a Falcon
vezérlőpultját. – Sajnálom.
Kinyílt mögötte az ajtó.
– Látom, bevált – állapította meg Elegos, miközben helyet foglalt a másodpilóta ülésében. – Remek
diplomáciai érzéke van, tanácsos.
– Néha pedig hatalmas szerencsém – tette hozzá Leia.
– Azt hittem, a Jedik nem hisznek a szerencsében – vonta föl a szemöldökét Elegos.
– Attól van, hogy túl sokat vagyok Hannal és ezzel a hajóval – mondta Leia szárazon. – Egyébként
hol járt? Megnézte a stabilizátort?
A caamasi bólintott.
– Nem gondoltam, hogy bármit is tudok kezdeni vele, különösen azok után, ahogy elintézte. De ön
azt mondta, hogy próbálom megjavítani, és én szerettem volna, ha van valami igazság a szavaiban.
– Igazság! – sóhajtott fel Leia. – Pontosan arra lenne szükségünk itt, Elegos. Szörnyű nagy
szükségünk. Igazságra.
– Solo kapitány néhány napon belül megérkezik az igazsággal – emlékeztette Elegos halkan. –
Addig mindössze össze kell tartani a dolgokat önnek és Gavrisom elnöknek.
Leia kinyúlt az Erővel, próbálva bepillantani a jövőbe.
– Nem, nem hiszem – mondta lassan. – Valami azt súgja, hogy nem lesz ilyen egyszerű. Korántsem.

Navett és Klif az első éjszakai munkájuk során átvágták a Ho'Din bár pinceraktárának padlóját. A
művelet tíz percig sem tartott a fúziós vágóval, amit Pensin szerzett valahonnan. Ezután azonban
valami hosszabb, keményebb és sokkal nehezebb feladat várt rájuk.
– Még négy napig kell csinálni, mi? – morogta Klif, mellig állva a gödörben és újabb lapátnyi
büdös bothawui földet feldobva a gondosan szétterített szövetre.
– Ha belehúzunk, talán három is elég lesz – nyugtatta meg Navett, miközben fellapátolta a földet a
szövetről, és bedobta a Valkrex fúziós dezintegrátor-kemencébe. Együtt érzett Kliffel, de semmit sem
tehetett érte. Az ásással is épp elég komoly rezgést keltettek; ha azonban komolyabb eszközökkel
próbálkoztak volna az energiavezeték érzékelőinek hatósugarán belül, akkor egy perc alatt a nyakukra
hozták volna a bothai biztonsági szolgálatot.
– Kösz! – felelte Klif szárazon, újabb lapátnyi földet feldobva.
– Tudod, szívesen meghalok a Birodalomért, de Vader vinné el ezeket az előkészületeket!
– Vigyázz, mit beszélsz! – figyelmeztette Navett, felpillantva a lépcsősor tetejénél lévő ajtóra.
Pensin elméletileg szemmel tartotta a lejáratot, de a személyzet néhány tagja és az éjszakai őrség még
mindig a bárban volt, és egy elcsípett szó mindent tönkretehetett. Eltüntette a következő lapát földet…
Az ajtó felől kaparászó hang hallatszott. Navett halkan a szövetre dobta a lapátot, majd egyetlen
sima mozdulattal térdre ereszkedett, és előhúzta sugárvetőjét. Az ajtóra emelte a fegyvert, aztán a halk,
kettő-egy-kettő ritmusú kopogtatásra leengedte. Az ajtó kinyílt, és Horvic dugta be rajta a fejét.
– Szedjetek össze mindent! – sziszegte. – Az éjszakai őrség valami behatolót látott, lehet, hogy ide
is lejönnek körülnézni.
Klif már kinn is termett a gödörből, és visszaigazította a tetejére a négyzet alakú betondarabot, amit
a padlóból kivágtak.
– Meg tudták nézni rendesen? – kérdezte Navett, miközben eltette sugárvetőjét, és odalépett
Klifhez, hogy segítsen.
– Nem tudom – felelte Horvic komoran. – De személy szerint fogadni mernék, hogy a ti
öregasszonyotok az. Mikor munkába jöttem Pensinnel, láttam valakit az egyik sarokbokszban, akire
illett a leírásotok.
– Borzalom! – vicsorgott Navett. A betonnégyzet peremeinek elrejtését Klifre hagyta, ő maga a
dezintegrátort kapcsolta ki és vitte vissza a rejtekhelyére, a sarokban álló ládahalom mögé. – Na, most
mit álldogálsz ott? Eredj, segíts az őröknek megkeresni!
– Rendben – bólintott Horvic. – És ti?
– Kimegyünk – válaszolta Navett. – Talán sikerül elcsípnünk a környéken.
– Jó vadászatot! – vigyorgott rá Horvic, azzal eltűnt.
Harminc másodperc alatt összehajtották és eldugták a szövetet, aztán egy perc alatt eljutottak az
alagsoron át a hátsó ajtóhoz. A környék utcái kihaltak voltak ebben az órában, a magasról világító
lámpák halvány fényt szórtak a házfalakra.
– Én itt maradok – súgta Navett Klifnek. – Te kerüld meg a házat! Vigyázz, nehogy meglássanak!
– Ne aggódj! – Klif olajozott mozgással elindult a mellékutca felé, és eltűnt a ház sarka mögött.
Navett körülnézett, majd átvágott az utca túloldalán álló szemeteskonténerhez. Behúzódott az
árnyékába, lekuporodott, és sugárvetőjét a térdére fektetve várakozni kezdett.
És várt. A bár kivilágított ablakai mögött időnként megpillantott egy-egy sietős alakot, aztán a
ho'din tulaj vagy valamelyik őre kidugta a fejét a hátsó ajtón, ellenőrizte a zárat, majd visszament.
Azonban senki sem jött ki és maradt is kint. Sem a nő, sem más.
Egy teljes órának kellett eltelnie, mire odabent elcsitult a nyüzsgés. Navett várt még harminc percet,
közben dühösen számolta magában, hány lapát földbe fog nekik kerülni a késlekedés. Végül elővette a
komlinkjét.
– Klif?
– Semmi – érkezett a másik válasza. Ő is dühösnek tűnt. – Úgy látom, feladták.
– Biztos téves riasztás volt – vélte Navett. – Gyere vissza, folytassuk a munkát!
Pár perc múlva már ismét a pincében álltak. Klif kiterítette a szövetet, Navett pedig elindult a ládák
mögé a dezintegrátorért.
És megtorpant. A dezintegrátor tetején egy komlink hevert.
– Klif! – kiáltotta halkan. – Gyere ide!
A másik azonnal mellette termett.
– Nem hiszem el! – mondta döbbenten. – Ezt meg hogy a fenében csinálta?
– Kérdezzük meg tőle! – vette fel óvatosan Navett a komlinket. Párba kapcsolható típus volt, az a
fajta, amit általában kisebb űrhajókon használtak. Gyorsan átvizsgálta, hogy nem rejtőzik-e benne
robbanószerkezet, aztán bekapcsolta. – Nagyon találékony vagy – szólt bele. – Ez el kell ismernem.
– Hát, köszönöm – érkezett az öregasszony válasza azonnal. – Igazán hízelgő. Különösen egy
birodalmi „mocskos trükkök” csapattól.
Navett rápillantott Klifre.
– Tudod, már másodszor fogod ránk, hogy birodalmiak vagyunk – emlékeztette a nőt. –
Természetesen csak találgatsz.
– Ó, nem mondhatnám! – felelte a nő gúnyosan. – Ki más akarná lerombolni a bothaiak planetáris
pajzsát?
– Megint csak találgatsz – mondta Navett a fülét hegyezve, hátha meghall valamilyen árulkodó zajt
a háttérből. Sokért nem adta volna, ha nála van a felszerelés, amivel bemérhette volna az adást. – Ha
biztos lennél benne, már szóltál volna a bothai biztonsági szolgálatnak, nem pedig itt ólálkodnál.
– Honnan tudod, hogy nem szóltam? – vágott vissza a másik. – De az is lehet, hogy szeretek
ólálkodni. Lehet, hogy régebben is csináltam már ilyesmit, például a huttok és más rohadékok ellen.
Lehet, hogy csak valami új kihívásra vágyok.
– Vagy a korai és véres halált keresed – morogta fenyegetően Navett. – Egyébként hogy találtál meg
minket?
– Ugyan már! – dorgálta meg a nő. – Ugye, nem hiszed, hogy annyira jó a fedőtörténetetek?
Azonnal kiszúrtunk titeket az ÚK-barátaimmal. Jut eszembe, mi is volt az a kis affér a fématkákkal a
pajzsgenerátornál?
– Halászgatunk, halászgatunk? – mosolyodott el feszülten Navett. – Kérlek.
– Sosem lehet tudni – érkezett a válasz. – Ja, nem tudom, melyikőtök piszkálta meg a hátsó ajtó
zárját, de legközelebb jobban is odafigyelhetne egy kicsit… annyira nyilvánvaló volt, hogy ezzel az
erővel akár egy táblát is kiakaszthattatok volna. Igaz, nekem elég jól jött.
– Képzelem – jegyezte meg Navett szárazon. – Még mindig az épületben vagy, igaz?
– Szóval ki halászgat? – vágott vissza a nő. – Egyébként nem, már egy ideje kijöttem… van a
mennyezet fölött egy járat, amely egy kényelmes tetőablakhoz vezet. Ezt ingyen kaptátok.
– Köszönjük – csikorogta összeszorított foggal Navett. Mit képzel ez a mocskos kis zsebtolvaj,
kivel beszél? – Cserébe én is adok egy jó tanácsot, ingyen: menj vissza a hajódhoz, és tűnj el a
Bothawuiról! Ha nem teszed, itt fogsz elpusztulni ezen a koszfészken. Ezt én garantálom!
– Minden tiszteletem a tiéd, hadnagy… vagy őrnagy? Ezredes? Na mindegy, amilyen állapotban a
Birodalom mostanság van, a rang nem igazán számít. Szóval minden tiszteletem a tiéd, birodalmi, de
nálad sokkal ijesztőbb fickók is fenyegettek már meg. Ha esetleg ki akarsz jönni és szemtől szembe
akarod elintézni a dolgot, én készen állok.
– Ó, igen, szemtől szembe fogjuk elintézni! – ígérte Navett, leküzdve magában a rátörő dühöt. A nő
pontosan a dühre és az azzal együtt járó összezavart gondolkodásra játszott. – Emiatt ne aggódj! De én
fogom megválasztani a helyet és az időt, nem pedig te.
– Ahogy akarod. Az éjszaka lenne a legjobb… akkor nyújtaná a legtöbb előnyt neked az a Xerrol
Nightstinger. Ugye, nem dobtad el az után a zavargás után? Tudod, azt, amivel Solóra kented, hogy
belelőtt a tömegbe?
Navett rámeredt a komlinkre. Ez a nő amellett, hogy púp volt a hátán, még túl sok információval is
rendelkezett. Ki a fenének dolgozhat?
– Megint csak halászgatsz – sziszegte.
– Szeretnéd, igaz? – kérdezett vissza fesztelenül a másik. – De nem, egyszerűen csak összeadtam a
kettőt meg a kettőt.
– Az ilyenfajta matematika néha nem azt az eredményt hozza, amire az ember számít –
figyelmeztette Navett. – És néha, mikor a matematikus ott próbálkozik, ahol nem örülnek neki, akkor
nem éri meg, hogy befejezze a számításait.
– Kezded ismételni magad, birodalmi – kuncogott a nő. – A helyedben én megpróbálnék kitalálni
néhány új fenyegetést. Mindegy. Már rég ágyban volna a helyem, nektek meg dolgotok van, úgyhogy
nem zavarlak tovább. Mármint ha nem akarod elővenni a Xerrolodat, és nem akarsz kijönni
játszadozni egy kicsit. Várni foglak.
– Kösz, ezt most kihagyom – hárította el Navett.
– Te tudod. A komlinket megtarthatjátok… van még bőven. Jó éjt és kellemes ásást!
A komlink egy kattanással elhallgatott.
– Neked pedig nyugtalan rémálmokat – morogta Navett, és ledobta a készüléket a dezintegrátorra.
Ránézett Klifre.
– Pont erre volt most szükségünk – mondta sötéten.
– Pont erre – helyeselt Klif. – Szóval mit csináljunk vele?
– Egyelőre semmit – indult el Navett a dezintegrátorral a szövet felé. – A halászgatása és a
vádaskodása ellenére valójában nem tud semmit.
– A fenét nem tud! – tiltakozott Klif. – Tudja, hogy a pajzsgenerátor egyik energiavezetéke fölött
ásunk. Mit kellene még tudnia?
– Én is erre gondoltam – bólintott Navett. – Tudja, hogy ásunk, mégsem küldte ránk a
biztonságiakat. – Lehajolt és beillesztette a lapátja fejét a kivágott betondarab széle alá. – Miért nem?
– Honnan tudjam? – morogta Klif, miközben a másik oldalon ő is a helyére igazította a lapátját. –
Talán arra számít, hogy kap egy kis fejpénzt, ha mindent szépen egy csomagban nyújt át nekik.
– Lehet – emelte meg a betonlapot Navett óvatosan. A négyzet kiemelkedett, ő pedig benyúlt a
pereme alá az ujjaival. – Szerintem viszont neki is megvan a maga baja a bothaiakkal, azaz nem
kérheti a segítségüket.
– Attól még névtelenül feljelenthetne minket – nyögte Klif, miközben leemelték a betonlapot a
gödörről. – Amilyen hangulatban vannak, minden ágreccsenésre ugranak.
– Nem – nézett le Navett az üregbe. – Nem, ez a nő nem az a névtelenül feljelentgető fajta. Nem
tudom, miért, de azt hiszem, személyes ügyének tekinti ezt az egészet. Talán szakmai büszkeségből…
nem tudom. A lényeg az, hogy személyes küzdelmet csinált belőle közte és köztünk.
– Elég nagy hülyeség – morogta Klif.
– A részéről az – helyeselt Navett. – Nekünk viszont hasznos.
– Talán – vont vállat Klif. – És most?
– Dolgozzunk! – ugrott le Navett a gödörbe. – És amikor elkészültünk-tette hozzá, belemélyesztve a
lapátját a talajba –, előveszem a Xerrolt. Holnap éjjel talán elfogadjuk a kihívását, és játszadozunk egy
kicsit.

Gavrisom felnézett Leia adattáblájáról, ujjszerű szárnyvégeivel nyugtalanul dobolni kezdett az

asztalon.
– És ön tényleg elhiszi, hogy őszintén beszélt? – kérdezte.
– A lehető legőszintébben – bólintott Leia a homlokát ráncolva. Sokkal pozitívabb reakcióra
számított Pellaeon békeajánlata kapcsán. – Megvizsgáltam a moffoktól kapott felhatalmazását is.
Minden rendben volt vele.
– Legalábbis úgy tűnt – rázta meg a sörényét Gavrisom. – Csak úgy tűnt.
Ismét lenézett az adattáblára, és megnyomta az egyik billentyűt, hogy visszaugorjon az állomány
elejére. Leia feszülten figyelte, próbálta megérteni ezt a különös, váratlan érzelmi konfliktust, amit az
elnökben érzett. Végre elérhető közelségbe került a hosszú háborút lezáró béke. Ez a lehetőség
legalább valami óvatos örömet érdemelt volna.
De akkor miért nem örül, ha csak óvatosan is?
Gavrisom ismét felnézett rá.
– Itt egyetlen szó sem esik Thrawnról – mutatott rá. – Erre rákérdezett Pellaeonnál?
– Futólag kitértünk rá – felelte Leia. – A találkozó időpontjáig nem kapott üzenetet a Bastionról,
hogy Thrawn átvette volna a főparancsnokságot. Azt sem jelezték neki, hogy a moffok visszavonták
volna a meghatalmazását a béketárgyalásokra.
– Mindez semmit sem jelent – mondta Gavrisom hirtelen és rá egyáltalán nem jellemző módon
nyerssé vált hangon. – Azzal, hogy Thrawn ismét színre lépett, hivatalosan vagy akárhogy, ez az egész
elveszítette a jelentőségét – csapott egyik szárnyával az adattáblára.
– Megértem az aggodalmait – válogatta meg gondosan a szavait Leia –, de ha ez nemcsak valami
trükk, akkor esélyünk lenne végre befejezni ezt a hosszú háborút…
– Szinte biztos, hogy trükk, tanácsos! – csikorogta Gavrisom. – Erre mérget vehet. A kérdés csak az,
mit akarhat elérni vele Thrawn?
Leia hátrahőkölt ültében. Az az érzelmi felvillanás…
– Ön ugye nem szeretné, ha Pellaeon ajánlata őszinte lenne? – kérdezte. – Azt szeretné, ha trükk
lenne.
Gavrisom elfordította a tekintetét, és röviden, reszelősen felsóhajtott.
– Nézzen körül, Leia! – mondta halkan, fejét az ablak felé fordítva. – Nézze meg őket! Majdnem
kétszáz hadihajó, egy tucatnyi faj, mind készen arra, hogy polgárháborút robbantson ki a Caamas
igazsága miatt. Az Új Köztársaság arra készül, hogy elpusztítsa saját magát… és én nem tudom
megakadályozni.
– Han megszerezte a caamasi dokumentumot – emlékeztette Leia. – Holnapra itt lesz vele. Az majd
rengeteg feszültséget levezet.
– Biztos vagyok benne – értett egyet Gavrisom. – Jelen pillanatban azonban még abban sem vagyok
hajlandó bízni, hogy az megállítja majd őket. Mind a ketten tudjuk, hogy a Caamas sokak számára
csak kézenfekvő ürügy, hogy újra kezdjék a régi háborúkat a régi ellenségeikkel szemben.
– Igen, tudom – bólintott Leia. – De ha elvesszük tőlük ezt az ürügyet, akkor meg kell hátrálniuk.
– Vagy kitalálnak valami mást – vágott vissza Gavrisom keserűen. – A helyzet az, Leia, hogy az Új
Köztársaságot a széthullás veszélye fenyegeti… saját sokféleségünk fog darabokra tépni minket. Időre
van szükségünk, hogy ellensúlyozzuk ezeket az erőket; időre, hogy beszéljünk, hogy terveket
készítsünk, hogy valamiféle egységet teremtsünk e között a rengeteg nép között.
Az egyik szárnyával az ablak felé intett.
– Azonban nincs már időnk… a válság elvette tőlünk, Valahogy vissza kell szereznünk.
– A caamasi dokumentum meg fogja tenni – makacskodott Leia. – Biztos vagyok benne!
– Talán – vélte Gavrisom. – De az Új Köztársaság elnökeként nem vethetem minden bizalmamat
ebbe. Számba kell vennem minden, az Új Köztársaság által elérhető közös célt. Minden közös célt,
minden közös szándékot, minden közös kulturális étoszt.
Ez alkalommal szelíden érintette meg az adattáblát.
– És ha kell, minden közös ellenséget.
– De hiszen ők már rég nem igazi ellenség – próbálta megőrizni a nyugalmát Leia. – Túl gyengék
ahhoz, hogy igazi fenyegetést jelentsenek.
– Talán – lendítette meg a szárnyát Gavrisom. – De amíg léteznek, addig van ki ellen egységre
lépnünk. – Egy pillanatig habozott. – Vagy ha kell, harcolnunk.
– Ugye, ezt nem gondolja komolyan? – nézett rá szúrósan Leia. – Ha most támadást indítanánk a
Birodalom ellen, az színtiszta mészárlássá fajulna.
– Tisztában vagyok vele – rázta meg a fejét az elnök. – Nekem sem tetszik jobban ez az egész, mint
magának, Leia. Sőt beismerem, szégyellem magam amiatt, hogy ilyesmire használom a Birodalom
népeit. Most azonban nincs jelentősége, hogy mit gondol majd rólam a történelem. Az a feladatom,
hogy összetartsam az Új Köztársaságot, és mindent meg is fogok tenni ennek érdekében, amit csak
kell.
– Lehet, hogy én jobban hiszek a népeinkben, mint ön – mondta Leia halkan.
– Lehet – bólintott Gavrisom. – Őszintén remélem, hogy önnek lesz igaza.
Egy pillanatig némán ültek.
– Feltételezem, nem hozza nyilvánosságra Pellaeon ajánlatát – szólalt meg végül Leia. – De azért
engedelmével szeretném összeállítani a béketárgyalásokon részt vevő személyek listáját. Ha és
amennyiben sor kerülne arra.
Gavrisom habozott, aztán rábólintott.
– Csodálom a hitét, tanácsos – mondta. – Bárcsak osztozhatnék benne! Igen, kérem, állítsa össze a
listát!
– Köszönöm.
Leia felállt a székéről, és felvette az adattábláját.
– Holnapra elkészítem. – Az ajtó felé fordult…
– Természetesen nyitva áll még egy lehetőség ön előtt – szólt utána Gavrisom. – Ön mindössze
szabadságra ment az elnöki posztról. Amennyiben a Szenátus jóváhagyja a döntést, azonnal
visszaléphet a hivatalába.
– Tudom – bólintott Leia. – Azonban ez nem a legalkalmasabb időpont erre. Az ön hangja beszélt a
Coruscant nevében, amióta csak napvilágra került a caamasi dokumentum. Nem tenne jót, ha hirtelen
megváltozna.
– Lehetséges – ismerte be Gavrisom. – Azonban sokan vannak az Új Köztársaságban, akik úgy
vélik, hogy a calibopok csak a szavakhoz értenek, máshoz nem. Lehet, hogy véget ért a szavak ideje,
és eljött a tetteké.
Leia egy pillanatra kinyúlt az Erőért.
– Lehet, hogy valóban eljött a tettek ideje – értett egyet. – De ez nem jelenti azt, hogy a szavaké
lejárt. Mind a kettőre szükség lesz.
Gavrisom halkan felnyerített.
– Akkor én maradok a szavaknál – jelentette ki. – A tetteket önre bízom. Az Erő legyen
mindkettőnkkel!
– Az Erő legyen mindannyiunkkal! – tette hozzá Leia halkan. – Jó éjt, Gavrisom elnök!

33. FEJEZET

A ház zajainak elcsendesedése után Shada várt még egy órát. Aztán felkelt az ágyából, és kiment a
Jorj Car'das otthonául szolgáló hatalmas föld alatti komplexumban lévő hálószobájából a sötét
előcsarnokba.
A könyvtár ajtaját zárva találta, a Car'das által alkalmazott Aing-Tii-módszer az ő esetében pedig
nyilván nem jöhetett számításba. Szerencsére vendéglátójuk lefekvés előtt még megmutatta neki és
Karrdénak az ajtónyitás hagyományosabb módját, és Shada bízott benne, hogy könyvtár sem
különbözik a többi helyiségtől. Ujjaival végigtapogatta az ajtókeret körüli köveket, és amikor
megtalálta azt, amelyik enyhén hűvösebbnek tűnt a többinél, rányomta a tenyerét. Körülbelül húsz
másodpercig semmi sem történt. Shada tovább nyomta a követ, feszülten figyelve a környéket, és
ismét rácsodálkozva a nevetséges procedúrára. Car'das élettörténete alapján nem az a benyomás alakult
ki benne az annak idején az Exocronra érkező férfiról, hogy túlzottan türelmes típus lett volna. Annyira
biztosan nem, hogy olyan ajtókat szereltessen fel az otthonában, amelyeket csak fél perc alatt lehet
kinyitni. Shada nem tudott másra gondolni, mint arra, hogy Car'das akkoriban úgy vélte, az esetleges
behatolók sem lesznek türelmesebbek.
Most persze, megismerve az Aing-Tiik trükkjeit, mindez mit sem számított. Legalábbis Car'dasnak.
Shada keze alatt alig észrevehetően benyomódott a kő. A nő nem vette le róla a kezét, és pár
másodperc múlva az ajtó is nehézkesen feltárult.
Arra számított, hogy a könyvtár is ugyanolyan sötét lesz, mint a ház többi része, s csak majd néhány
tompán világító falipanel mutatja majd az utat. Kellemetlen meglepetésére a helyiséget sokkal jobban
kivilágították. Nem annyira, mint amikor Car'das körbevezette őket, de jobban, mint amennyire egy
épp használaton kívüli szobát kellett volna. Becsusszant, az ajtó mögött azonnal balra lépett, és közben
a központi körben, a számítógépasztal mellett megpillantott egy mozgó árnyékot.
Car'das? Elfojtott magában egy káromkodást. Karrde már értesítette a Wild Karrde legénységét,
hogy kora hajnalban indulnak az Aing-Tii hajóval való találkozóra. Nem lesz még egy lehetősége
megszerezni az adatkártyát, amit akart.
Aztán meghallotta a számítógépasztal mellől tompán felé szűrődő, mégis ismerős, jellegzetes, kissé
fontoskodó és nagyon mechanikus hangot. Némán ellépett a fal mellől, és elindult az adatszekrények
közötti keskeny folyosók egyikén a középpont felé. Valóban nem csapta be a hallása.
– Hello, Shada úrnő! – üdvözölte Thripio vidáman, felegyenesedve a számítógépasztal felől. – Azt
hittem, ön és a többiek már lepihentek.
– Én is azt hittem rólad – lépett oda hozzá Shada, egy pillantást vetve a legközelebbi
adatszekrényre. Minden polcát zsúfolásig megtöltötték adatkártyakupacokkal; s mindegyik kupacban
nyolc-tíz kártya volt. Elképesztő gyűjtemény! – Vagy nem tudom, mit szoktak csinálni a droidok
éjszaka.
– Ó, általában kikapcsolom magam egy időre – válaszolta Thripio. – De a korábbi beszélgetésünk
során Car'das mester felvetette, hogy talán szívesen eltársalognék a központi számítógépével. Nem
mintha a Wild Karrde számítógépe nem lenne kiváló társaság – tette hozzá sietve. – De be kell
vallanom, néha hiányzik Artu és a fajtám többi tagja.
– Megértelek – nyugtatta meg Shada összeszoruló torokkal. – Az ember nagyon magányos tud lenni
ott, ahol kilóg a sorból.
– Nahát – felelte Thripio érdeklődve. – Mindig azt hittem, hogy az emberek könnyűszerrel
alkalmazkodnak a legtöbb helyhez és körülményhez.
– Az alkalmazkodás nem feltétlenül jelenti azt, hogy boldogok is – mutatott rá Shada. – Sok
szempontból és is ugyanúgy kilógok a Wild Karrde fedélzetéről, mint te.
A droid félrebillentette a fejét.
– Igazán sajnálom, Shada úrnő – mondta fájdalmas hangon. – Fogalmam sem volt róla, hogy így
érez. Segíthetek esetleg valamiben?
– Talán… talán segíthetsz visszatérni oda, ahová tartozom – intett Shada a számítógépasztal felé. –
Eléggé összeismerkedtél már a számítógéppel ahhoz, hogy végrehajts egy keresést Car'das
könyvtárában?
– Természetesen – válaszolta Thripio hirtelen elővigyázatos hangon. – Ez azonban Car'das mester
tulajdona. Nem vagyok biztos benne, hogy…
– Semmi baj nem lesz – csitította Shada. – Semmit sem akarok ellopni. Csak egy bizonyos
információra van szükségem.
– Azt hiszem, abból tényleg nem lehet baj – motyogta Thripio továbbra is bizonytalanul. – Végül is
a vendégei vagyunk, és a vendégek gyakran használhatják a háztartás…
Shada felemelte a kezét, és a droid elhallgatott.
– Végre tudod hajtani a keresést? – kérdezte ismét a nő.
– Igen, Shada úrnő – felelte Thripio megadóan. – Mit kíván, mit keressek?
Shada vett egy mély lélegzetet…
– Az Emberlene-t – szólalt meg mögötte egy halk hang. – Az Emberlene bolygót.
– Ó, te jóságos! – kiáltott fel Thripio.
Shada megpördült, fél térdre ereszkedett, keze a tunikája alá siklott, és megragadta a sugárvetőjét…
– Bocsásson meg – lépett be Car'das az adatszekrények legbelső körébe. – Nem akartam
megijeszteni.
– Remélem is – válaszolta Shada. Nem engedte el a fegyverét, izmai harcra készen megfeszültek.
Ha Car'dasnak nem tetszik, hogy itt van… – Nem hallottam bejönni.
– Nem akartam, hogy halljon – mosolyodott el a férfi. – Ugye, nem fogja használni a fegyverét?
Ennyit a Mistryl körmönfontságról.
– Nem, természetesen nem – húzta elő Shada üresen a kezét. – Éppen csak…
Elhallgatott, ahogy Car'das előbbi szavai hirtelen eljutottak a tudatáig.
– Mit mondott az előbb, amikor bejött?
– Azt mondtam Thripiónak, hogy ön az Emberlene nevű bolygó után akar kutatni – nézett rá
rezzenéstelenül Car'das. – Mert azt akarta, igaz, ifjú Mistryl árnygárdista?
 Shada először tagadni akarta. De belenézve abba a rezzenetlen tekintetbe, rájött, hogy felesleges
lenne.
– Mióta tudja? – kérdezte inkább.
– Ó, nem olyan régen – legyintett a férfi furcsa, öngúnnyal teli mozdulattal. – Gyanítottam persze,
de addig nem tudtam, amíg le nem győzte azt a négy őrt Bombaasa bárja előtt.
– Karrdénak tehát igaza volt – fintorodott el Shada. – Úgy gondolta, ha elárulja a nevét
Bombaasának, akkor az előbb-utóbb eljut magához.
– Félreért – rázta meg a fejét Car'das. – Bombaasa nem nekem dolgozik, mint ahogy én sem neki.
Ami azt illeti, Entu Nin és még néhány segítőmön kívül senki sem dolgozik nekem.
– Persze… visszavonult – morogta Shada. – Majd elfelejtettem.
– Vagy nem igazán hiszi el! – vágott vissza Car'das. – Mondja, miért kutat az Emberlene után?
– Amiért mindenki más valami után – vetette oda Shada. – Legalábbis az olyan nagy, fontos világok
esetében, mint a Caamas. Igazságot akarok a népemnek.
Car'das megrázta a fejét.
– A maga népe nem akarja az igazságot, Shada – jelentette ki mélységes szomorúsággal a
hangjában. – Sohasem akarta.
– Mit beszél? – tiltakozott Shada elvörösödve. – Hogy merészel ítélni felettünk? Hogy merészel
bárki felett ítélkezni? Csak itt ül a fenséges magányában, soha nem ereszkedik le addig, hogy
beszennyezze a kezét, míg mindenki más küzd, harcol, meghal…
Elhallgatott, fortyogó dühe összeütközésbe került a mélyen belérögzült félelemmel, hogy elveszti az
önuralmát.
– Nem tudja, milyen az Emberlene-en! – bökte ki végül. – Nem látta még azt a szenvedést és
mocskot. Nincs joga azt mondani, hogy feladtuk.
Car'das felvonta a szemöldökét.
– Én nem mondtam, hogy feladták – helyesbített szelíden. – Azt mondtam, hogy nem akarják az
igazságot.
– Akkor mit akarunk? – horkant fel Shada. – Könyörületet? Sajnálatot?
– Nem – rázta meg a fejét Car'das. – Bosszút.
– Miről beszél? – szűkült résnyire Shada szeme.
– Tudja, miért pusztult el az Emberlene, Shada? – kérdezte Car'das. – Nem azt, hogy hogyan… nem
a tűzvihart, a megszilárduló levegőt és azt a végső támadást az űrből…. hanem azt, hogy miért?
A nő rámeredt, izzó haragja közepén sötét kényelmetlenség kezdett örvényleni. Volt valami a férfi
tekintetében, ami egyáltalán nem tetszett neki.
– Valaki megrettent az egyre növekvő hatalmunktól, és úgy döntött, példát statuál velünk – felelte
óvatosan. – Egyesek szerint maga Palpatine volt az… ezért nem dolgozunk soha a Birodalomnak.
– Soha? – vonta fel Car'das újra a szemöldökét. Shada nem bírta tovább a tekintetét.
– Több millió menekültet kell táplálnunk és ruháznunk – felelte üresen kongó, védekező hangon. –
Igen, néha még a Birodalomnak is dolgoztunk.
A szobát egy pillanatig súlyos csend ülte meg.
– Az elvek már csak ilyenek, nem? – szólalt meg végül Car'das. – Annyira sikamlósak. Annyira
nehéz megtartani őket.
Shada visszafordult felé, próbált előállni valami megfelelően csípős visszavágással. De semmi sem
jutott az eszébe. A férfi szelíd cinizmusa az Emberlene esetében – a Mistryl esetében – túlságosan is
jogos volt.
– Akárhogy is, ennek a bizonyos elvnek egyébként sem volt sok értelme – folytatta Car'das. –
Palpatine-nak ugyanis egészen véletlenül semmi köze nincs az Emberlene elpusztításához.
Car'das ellépett mellette a Thripio mögötti adatszekrényhez.
– Itt van a világa igaz története – intett a legfelső adatkártyasor felé. – Akkor gyűjtöttem össze az
információt, amikor megtudtam, hogy Karrde és ön idejönnek. Szeretné látni?
Shada automatikusan elindult… majd megtorpant.
– Hogy érti azt, hogy igaz? – kérdezte. – Mit jelent az, hogy igaz? Mind a ketten tudjuk, hogy a
történelmet a győztesek írják.
– És a kívülállók – tette hozzá Car'das, még mindig a magasba emelve a kezét. – A caamasiak, az
alderaaniak és a Jedik. Azok, akik nem vettek részt az eseményekben. Mindegyiküket azzal vádolná,
hogy hazudnak?
Shada nyelt egy nagyot, torka összeszorult a szörnyű elkerülhetetlenség érzettől.
– És mit mondanak ezek a pártatlan felek? – kérdezte. Car'das lassan leengedte a kezét.
– Azt mondják, hogy három évvel az elpusztítása előtt – kezdte szelíden – az Emberlene uralkodói
hódító hadjáratba kezdtek. Hogy az első két és fél év során elpusztították, elfoglalták és kifosztották a
szomszédos tizenkét bolygó mindegyikét.
– Nem – hallotta valahonnan távolról a saját suttogását Shada. – Nem! Ez nem lehet igaz! Mi
nem… mi soha nem tettünk volna ilyet!
– Az átlagpolgárnak persze nem árulták el az igazságot – bólintott Car'das. – Bár szerintem a
legtöbben olvashattak volna a sorok között, ha igazán tudni akarják, hogy mit művelnek a vezetőik. De
hát övék volt a diadal, a zsákmány, a büszkeség és a dicsőség. Miért aggasztották volna magukat a
puszta igazsággal?
Shadának ismét el kellett fordítania a tekintetét. Nem az én hibám! – szeretett volna tiltakozni. –
Nem voltam ott! Nem én tettem!
Azonban tudta, hogy a szavai üresen csengenének. Nem, ő nem tartozott azok közé, akik ünnepelték
az Emberlene hódításait, és alig várták a következőket. De azzal, hogy az életét a Mistrylnek szentelte,
a maga módján segített fenntartani a hazugságot.
Csak azért, mert különbözni akart.
– Ne vegye ennyire magára, Shada! – javasolta Car'das szelíden. – Nem tudott róla, és a különbözni
akarás vágya mélyen ott él mindannyiunkban.
Shada szúrósan ránézett.
– Takarodjon az elmémből! – csattant fel. – A gondolataim nem tartoznak magára!
– Bocsásson meg! – hajtotta meg a fejét Car'das. – Nem akartam tolakodó lenni. De nehéz nem
meghallani, mikor valaki kiált.
– Akkor próbálkozzon keményebben! – vett Shada egy mély lélegzetet. – Szóval mi történt?
Hogyan állítottak meg minket?
– Az áldozataik és a leendő áldozataik túl gyengék voltak ahhoz, hogy saját maguk vágjanak vissza
– felelte Car'das. – Úgyhogy összeszedték, amijük csak volt, és felbéreltek egy zsoldossereget. Az
pedig… talán túlságosan is alapos munkát végzett.
Túlságosan alapos munkát végzett. Shada ismét valami kemény visszavágás után kutatott. És most
sem talált semmit.
– És az egész szektor örvendezett – suttogta.
– Igen – mondta Car'das halkan. – De afölött, hogy megállították a félelmetes hadigépezetet. Nem
pedig az ártatlanok szenvedése fölött.
– Nem, az ártatlanok soha nem voltak túl fontosak, igaz? – kérdezte Shada keserűen. – Szerepel a
maga igaz történetében, hogy kik alkották a győztes hadsereget? Vagy hogy kik pénzelték őket?
– Miért akarja tudni? – komorult el alig észrevehetően Car'das arca.
Shada vállat vont, s vállaira hirtelen kellemetlen fáradtság ereszkedett.
– A népem sohasem tudta meg, ki tette.
– És mit kezdene vele, ha elárulnám ezt az információt? – kérdezte Car'das. – Ennyi év után ellenük
fordítaná a Mistryl bosszúját? Újabb szenvedést teremtene újabb ártatlanok között?
A szavak tőrdöfésként hasítottak Shada szívébe.
– Nem tudom, mihez kezdenének vele – homályosuk el váratlanul a tekintete. – Csak azt tudom,
hogy ez az egyetlen dolog, ami lehetővé tenné… – Elhallgatott, és hevesen megdörzsölte a szemét.
– Ne akarjon visszamenni hozzájuk, Shada! – tanácsolta Car'das. – Ők hazugságban élnek, akár
tudnak róla, akár nem. És az nem magának való.
– De vissza kell mennem – mondta a nő szánalmasan. – Hát nem érti? Muszáj valami nálam
nagyobbnak dolgoznom. Erre mindig szükségem volt. Kell valami, ami mellett kitartok, amit
szolgálok, amiben hihetek!
– Mi a helyzet az Új Köztársasággal? – vetette fel Car'das. – Vagy Karrdéval?
– Az Új Köztársaságnak nincs rám szüksége – bökte ki a nő. – Karrde pedig… – Megrázta a fejét, a
torkát mintha sav kaparta volna. – Karrde csempész, akárcsak valaha ön, Car'das. Hogy lehetne hinni
egy ilyen célban?
– Hát, nem tudom – felelte Car'das elgondolkodva. – Karrde alaposan megváltoztatta a szervezetet,
mióta eljöttem.
– Még mindig bűnöző – ellenkezett Shada. – A szervezet pedig illegális. Én valami tiszteletreméltó,
valami nemeset akarok. Túl nagy kérés ez?
– Nem, természetesen nem – rázta meg a fejét Car'das. – De akkor is, Karrde most már sokkal
inkább információüzér, mint csempész. Ez sem jobb egy kicsit?
– Nem! – szögezte le Shada. – Sőt rosszabb. Az információüzérkedés nem más, mint egyes emberek
magántulajdonát eladni olyasvalakiknek, akik nem érdemlik meg, hogy az övék legyen.
– Érdekes nézőpont – hümmögte Car'das, miközben a tekintete Shada jobb oldalára siklott. – Te
gondoltál már erre?
– Eddig még nem – csendült fel Karrde hangja.
Shada sarkon pördült, az utolsó kósza könnycseppeket is kisöpörve szeméből. A jobb oldalán, a
belső kör pereménél ott állt Karrde, köntösben és papucsban, különös tekintettel méregetve őt.
– Talán felül kell bírálnom az álláspontomat – tette hozzá.
– Te meg mit keresel itt? – csodálkozott Shada.
– Car'das hívott – válaszolta Karrde. Összeráncolt homlokkal rápillantott hajdani mesterére. –
Illetve azt hiszem, hogy hívott.
– Ó, igen, határozottan – biztosította Car'das. – Úgy gondoltam, neked is itt kellene lenned a
társalgásnak ebben a szakaszában. Ismét bocsánatot kérek – biccentett Shada felé –, nem akartam
megijeszteni.
Shada elfojtott egy fintort.
– Tele van meglepetésekkel, igaz? – jegyezte meg.
– Mindig is ilyen volt – helyeselt Karrde odalépve hozzá. – Rendben, Car'das. A bábjaid együtt
vannak, és várják a parancsaidat. Mit akarsz tőlünk?
Car'das szeme ártatlanul elkerekedett.
– Én? – tiltakozott. – Semmit nem akarok tőletek, barátaim. Épp ellenkezőleg, ajándékot szeretnék
adni nektek.
Shada rápillantott Karrdéra, és ugyanazt a gyanakvást látta megcsillanni a férfi tekintetében, amit ő
maga is érzett.
– Nahát – jegyezte meg Karrde szárazon. – És miféle ajándékot?
– Soha nem szeretted a meglepetéseket, igaz, Karrde? – mosolyodott el Car'das. – Az adás még
ment is valahogy, de az elfogadás… – legyintett. – Mindegy, szerintem ez tetszeni fog.
Odafordult a mögötte lévő adatszekrényhez, és a felső polcról levett két adatkártyát.
– Ez az én ajándékom – fordult vissza feléjük, egy-egy adatkártyával mindkét kezében. – Ez –
emelte fel a jobb kezét – Emberlene története, amiről épp most beszéltem Shadának. Valami, amit
nagyon szeretne megkapni, legalábbis eddig azt hitte róla. Ez pedig – emelte fel a bal kezét – egy
kártya, amit kifejezetten nektek állítottam össze. Ha engem kérdeztek, hosszú távon sokkal hasznosabb
lesz mindenki számára.
– Mi van rajta? – kérdezte Karrde.
– Hasznos információ – tette le egymás mellé a két kártyát Car'das a számítógépasztalra. – Az egyik
a tietek lehet. Válasszatok.
Shada érezte, ahogy Karrde vett egy mély lélegzetet.
– Válassz, Shada – mondta halkan a férfi, – Válaszd azt, amelyiket akarod.
Shada lenézett a két adatkártyára, várva, hogy rátörjön az elkerülhetetlen érzelmi vihar. A balján ott
hevert az egyetlen reménye, hogy visszatérhessen a Mistrylhez… talán az egyetlen reménye, hogy
életben maradhasson a reá kimondott halálos ítélet ellenére. A jobbján pedig ott feküdt valami
ismeretlen, amit egy talán félig őrült öregember állított össze, egy olyan férfi feltételezett előnyére,
akinek az egész életcélja homlokegyenest az ellenkezője volt, mint a Shadáé.
A legnagyobb meglepetésére azonban az érzelmi vihar elmaradt. Vajon Car'das előbbi leleplezése
mindent kiégetett belőle, töprengett, nem hagyva erőt olyan érzelmekre, mint a düh vagy a
bizonytalanság?
De nem. Azért nem volt vihar, mert valójában nem kellett döntenie. Car'dasnak igaza van: soha
többé nem dolgozhat a Mistrylnek, amely szolgált, gyilkolt és meghalt, hogy az Emberlene egy nap
újra felemelkedhessen. Most már nem, hogy megtudta, mit tett egykor az Emberlene.
Azután pedig végképp nem, hogy rájött, mihez kezdene a Tizenkettek az adatkártyán lévő
információval.
Az igazságszolgáltatás, amiért harcolt, már megtörtént. Az az adatkártya semmi mást nem szülne,
csak bosszút.
Átnyúlt az asztal fölött, és homályosan a tudatában lévén annak, hogy épp most halad át a múltját és
a jelenét összekötő utolsó hídon, felvette a jobb oldali adatkártyát.
– Elégedett vagyok veled, Shada D'ukal, Mistryl gyermeke – mondta Car'das hirtelen tegeződésre
válta, hangjában olyan melegséggel, amilyet Shada még nem hallott tőle. – Ígérem, nem fogsz
csalódni!
Shada Karrdéra nézett, felkészült a férfi várható reakciójára Car'das leleplező megszólítása után. Az
azonban mindössze elmosolyodott.
– Minden rendben – közölte. – Már régóta tudom, ki vagy.
Shada visszanézett Car'dasra.
– Ki voltam – javította ki Karrdét halkan. – Hogy most mi vagyok… azt nem tudom.
– Majd megtalálod a saját utad – nyugtatta meg Car'das. Váratlanul felegyenesedett, és
összedörzsölte a két tenyerét. – Most azonban ideje mennünk.
– Már? – pislogott Shada. – Azt hittem, csak reggel indulunk.
– Nos, odakint reggel van – kerülte meg Car'das az asztalt, és megfogta a karjukat. – Legalábbis
hamarosan az lesz. Gyertek, gyertek… még rengeteg dolgotok van. Thripio, te is gyere… ne maradj le!
– Mi lesz ezzel? – lobogtatta meg Shada az adatkártyát, miközben Car'das a kijárat felé noszogatta
őket.
– Majd elolvassátok a találkozási pontig vezető úton – válaszolta Car'das. – Csak ti ketten… senki
más! Azt hiszem, utána már tudni fogjátok, mit tegyetek.
Odaértek az ajtóhoz, amit az öreg egy intéssel eltüntetett.
– És mi lesz veled? – kérdezte Karrde, ahogy beléptek a most már teljesen kivilágított előcsarnokba,
majd a szobáik felé vették az irányt.
– Az ajtóm mindig nyitva áll előttetek – felelte Car'das. – Gyertek, amikor csak akartok. De most
sietnetek kell!
A Wild Karrde egy óra múlva fölszállt az Exocronról, és elindult a mélyúr felé. Egy újabb órával ezt
követően, meggyőződve arról, hogy a várakozó Aing-Tii hajóhoz vezető pályára álltak, Shada és
Karrde visszavonultak a férfi irodájába.
Ahol is leültek a számítógép elé, és elolvasták az adatkártyát.
Shada törte meg elsőként a csendet.
– Igazat mondott, ugye? – suttogta. – Ez elképesztő! Már ha igaz.
– Ó, igaz! – biztosította Karrde. Fejében vadul száguldottak a gondolatok, ahogy a képernyőre
bámult. Shada eléggé alábecsülte a helyzetet: az elképesztő meg sem közelítette a valóságot. – Ha mást
nem is lehet róla elmondani, de azt igen, hogy Car'das egész életében megbízható hírforrás volt.
– Elhiszem. – Shada megrázta a fejét. – Gondolom, most megkérjük az Aing-Tiiket, hogy vigyenek
minket egyenesen a Coruscantra.
Karrde tétovázott. Természetesen a Coruscant lett volna a magától értetődő választás.
Ugyanakkor számtalan egyéb lehetőség is nyitva állt előttük. S ami azt illeti, néhány nagyon
érdekes is akadt közöttük.
– Karrde? – szakította félbe Shada a töprengését hirtelen gyanakvóvá vált hangon. – Ugye, a
Coruscantra visszük?
A férfi elmosolyodott.
– Nos, nem – válaszolta. – Azt hiszem, van egy jobb ötletem.
Visszafordult a képernyő felé, s a mosolya vigyorrá szélesült.
– Egy sokkal, sokkal jobb ötletem.

Nalgol kapitány szétvetett lábakkal megállt a Tyrannic birodalmi csillagromboló hídján, és kinézett
az ablakokon túli feketeségbe.
Persze még most sem látott odakint semmit, hacsak nem épp a szeme előtt lépett ki az álcázópajzs
alól az egyik felderítőjük, vagy nem a mellettük száguldó üstökös piszkos körvonalai érdekelték. A
hagyomány azonban megkövetelte, hogy a kapitány az űrbe bámuljon hajója hídjáról, és Nalgol aznapi
hangulatát nagyon is áthatotta a hagyomány szele.
 Négy nap! Még négy nap, és véget ér a hosszú, zsibbasztó tétlenség. Mindössze négy nap, feltéve
hogy a diverzáns csapat tartja az ütemtervét.
Négy nap.
A parancsnoki járat távolabbi végéből meghallotta Oissan hírszerzőparancsnok közeledő lépteit.
Majdnem tíz percet késett, állapította meg bosszúsan, ahogy rápillantott az órájára.
– Kapitány! – mondta Oissan kissé lihegve, mikor odaért mellé. – Megérkezett a felderítők legújabb
jelentése.
Nalgol odafordult hozzá, s észrevette a másik arcának enyhe kipirultságát.
– Késett – állapította meg.
– A szokásosnál több elemzésre volt szükség – felelte Oissan mereven, átnyújtva egy adattáblát. –
Úgy tűnik, néhány nappal ezelőtt a Bothawui fölött gyülekező hajók majdnem elkezdték a háborút.
Nalgol összeszűkülő szemmel vette át az adattáblát.
– Miről beszél? – hitetlenkedett, miközben lehívta a megfelelő állományt.
– Az egyik ishori hadihajó úgy döntött, megszorongatja a diamalákat – magyarázta Oissan. –
Hajszál híján annyira megszorongatta őket, hogy majdnem nyílt harc tört ki.
Nalgol az orra alatt káromkodva végigfutott a jelentésen. Ha azok a forrófejű idegenek egymásnak
esnek, mielőtt a diverzáns csapat végezne…
– És mi állította meg őket? – kérdezte. – Hagyja, itt van – tette hozzá megtalálva a bekezdést. –
Érdekes. Sikerült leolvasni annak a teherhajónak az azonosítóját?
– Egyik felderítő sem került hozzá elég közel – válaszolta Oissan. – De az azután következő
kommunikáció alapján Organa Solo tanácsos utazott rajta. Ez természetesen nem hivatalos.
– De nagyon valószínű – morogta Nalgol. – Kétségtelenül Gavrisom segítségére érkezett.
– Kétségtelenül. – Oissan felvonta a szemöldökét. – Állítólag egy caamasi megbízottat is hozott
magával.
– Nahát, nahát – húzódott mosolyra Nalgol szája. – Még ilyet!
– Egy-két napon belül meg kell bizonyosodnunk róla – mutatott rá Oissan. – Ha Gavrisom
békeküldöttségében egy igazi caamasi van, akkor bizonyára az előtérbe tolja, amilyen hamar csak
tudja.
– Valóban – morogta Nalgol. – És ha itt tartja még négy napig, akkor elmondhatjuk majd, hogy egy
caamasi is jelen volt a Bothawui elpusztításánál. Jelen volt, s így egyet is értett azzal. – Álmélkodva
megcsóválta a fejét. – Megdöbbentő! Kíváncsi lennék, ezt hogy intézte el Thrawn!
– Tényleg döbbenetes – helyeselt Oissan, korántsem olyan lelkesen, mint kapitánya. – Én csak azt
remélem, hogy nem számította el magát. Százkilencvenegy hadihajó még ennek a három
csillagrombolónak is sok lenne egy kicsit.
– Túl sokat aggodalmaskodik! – feddte meg Nalgol, visszaadva az adattáblát. – Én láttam már, mire
képes Thrawn, és mondhatom, soha nem számítja el magát. A diverzáns csapat végre fogja hajtani a
feladatát; és akkor azok a hadihajók egymásnak esnek. Nekünk csak annyi dolgunk lesz, hogy
végezzünk a túlélőkkel, és befejezzük a pusztítást a bolygón.
– Legalábbis elméletileg – jegyezte meg Oissan savanyúan. – Javasolhatom, kapitány, hogy
legalább helyezze teljes harckészültségbe a Tyrannicot és a többieket a hátralévő négy napra? Úgy
gyorsabban reagálhatunk, ha esetleg korábban robban ki a harc.
– Viszont négy napot pattanásig feszült idegekkel kellene töltenie a legénységnek – emlékeztette
Nalgol. – Nem hiszem, hogy hasznos lenne.
– De ha hamarabb kezdődik el az egész…
– Nem fog! – fojtotta belé nyersen a szót Nalgol. – Ha Thrawn azt mondja, hogy négy nap, akkor
négy nap. Pont.
Oissan vett egy mély lélegzetet.
– Igenis, uram – morogta.
Nalgol végigmérte a tisztet, egy pillanatra megvetés és sajnálat fura elegye árasztotta el. Oissan
végül is még sohasem találkozott Thrawnnal; sohasem hallotta a főadmirális hangjából áradó
magabiztosságot és tekintélyt. Hogy is érthetné, mire számíthat?
– Rendben van, kössünk kompromisszumot – ajánlotta fel. – Ma délutántól előzetes harci
készültséget rendelek el, és egy nappal a tervezett robbanáspont előtt pedig teljes harckészültséget.
Ettől jobban érzi magát?
 – Igen, uram – rándult meg Oissan ajka. – Köszönöm, uram.
– A maga előzetes készültsége viszont azonnal kezdődik! – folytatta Nalgol az adattábla felé intve.
– Azt akarom, hogy készítse el az összes hajó veszélyességi listáját. Szedjen össze mindent, amit a
képességeikről, védelmi rendszerükről, gyenge pontjaikról tud, és ahol csak lehet, térjen ki a
kapitányukra és a legénységükre is.
Feszülten elmosolyodott.
– Azt akarom, hogy amikor kijövünk ez alól az átkozott álcázópajzs alól, akkor egyetlen felesleges
lövés, egyetlen elveszített Preybird nélkül tudjak átvágni a maradékon. Megértette?
– Megértettem, kapitány – bólintott Oissan. – Holnapra elkészítem a listát.
– Remek – helyeselt Nalgol. – Leléphet.
Oissan gyorsan megfordult, és sietve elindult kifelé. Nalgol egy pillanatra utána nézett, majd
visszafordult az ablakhoz.
Négy nap. Négy nap. És végre esélyt kapnak rá, hogy végezzenek a Lázadó söpredékkel.
Belemosolygott a sötétségbe. Igen, tényleg nagyon áthatotta ma a hangulatát a hagyomány.

34. FEJEZET

Luke egy rándulással felébredt.

Egy pillanatig nem moccant, a transz okozta szédüléssel küzdve gyorsan felmérte a helyzetét. Egy
kissé kényelmetlen ülésben ült, egy ismeretlen vezérlőpulttal és egy ívelt ablakkal maga előtt. Valahol
a háta mögött néhány lámpa izzott halványan; odakint, az ablakon túl teljes sötétség uralkodott…
Pislogott egyet, és egyszerre teljesen magához tért. Teljes sötétség? Nekiesve a hevedereinek
rápillantott a kronométerére.
És rögtön meg is dermedt, még egyszer, alaposan megnézve a számlapot. Majdnem öt teljes órát
töltött gyógyító transzban.
Öt órát?
– Mara, nem megmondtam, hogy két óra után ébressz fel? – kiáltotta a hajó hátsó része felé,
miközben lehámozta magáról a hevedereket, és tántorogva felállt. – Mi történt, csak nem aludtál el te
is?
Azonban nem kapott más választ, csak Artu heves csipogását.
Marának nyoma sem volt sehol.
– Ó, ne! – nyögött fel Luke, az elméjével bejárva a hajó minden zugát. Marát sehol sem találta. –
Artu, hol van Mara? – csattant fel. Letérdelt és felemelte a droid oldalára rögzített adattáblát. Azon
végigfutottak a szavak… – Mi az, hogy elment? – kiabált. – Mikor? Miért?
Artu gyászosan felnyögött. Luke elszoruló szívvel meredt az adattáblán sorjázó mondatokra. Mara
öt órája ment el, rögtön azután, hogy ő elmélyedt a transzban. Artu nem tudta, hová indult és miért.
Ezeket azonban már Luke is kitalálhatta.
– Semmi baj! – sóhajtotta, megnyugtatóan megpaskolva a droidot, miközben felállt. – Tudom, hogy
nem állíthattad meg.
Odament a kijárathoz, a rettenetes félelem íze a szájában elkeveredett annak a keserű belátásával,
hogy akármire készült is a lány, már nem akadályozhatta meg.
– Vigyázz a hajóra! – szólt még vissza a kis droidnak, mielőtt kinyitotta az ajtót. – Amint tudok,
jövök.
Kilépett – nem foglalkozott a létrával, egyszerűen csak leugrott a talajra. A feje fölött, a környező
szirtcsúcsok között csillagfoltok ragyogtak le rá az égen sodródó felhők közül; mindenhol máshol sötét
volt. Mara! – kiáltotta elméjével a lány nevét reménytelenül a néma éjszakába.
Úgy tűnt, mintha összerezzent volna egy köpenyes, csuklyás alak. Valahol nem messze felbukkant
egy sötét, addig rejtőzködő jelenlét. A köpeny és a csuklya között megjelent egy rés… Itt vagyok fent,
érkezett válaszul a lány gondolata.
Luke felnézett az előtte tornyosuló szirt fekete tömegére. Egyszerre tört rá az afeletti
megkönnyebbülés, hogy a lány él, és a kijózanító érzés, hogy valami szörnyűség készül. Aztán az
érzések elhalványultak, ahogy Mara ismét maga köré vonta mentális köpenyét…
Hol vagy? – küldte ki a gondolatot Luke, elfojtva magában a késztetést, hogy áttörjön a korlátokon,
amiket a lány hirtelen és megmagyarázhatatlan módon maga köré emelt.
 Érzékelte a tétovázását, aztán a szinte beletörődő sóhajt. Az elméjében egy pillanatra felvillant egy
sor kép a szirtről, kijelölve az utat, amin Mara felmászott. Nyugtázta az üzenetet, bátorítást küldött a
lánynak, majd ő maga is elindult felfelé.
A mászás közel sem bizonyult olyan nehéznek, mint amilyenre számított, és az Erő által felfokozott
izmokkal alig tíz percig tartott. Mara a csúcs közelében, egy durva kőpárkányon ült, oldalával a szikla
érdes felszínének támaszkodva.
– Hello! – köszöntötte halkan az érkezőt. – Hogy vagy?
– Tökéletesen meggyógyultam – válaszolta Luke a szemöldökét ráncolva, miközben végigaraszolt a
keskeny párkányon, és leült mellé. A lány halkan, higgadtan beszélt; azonban a mentális gát sötét
köpönyege alatt érezni lehetett a mély szomorúságot. – Mi folyik itt?
A csillagok halovány fényében látta, ahogy Mara felemeli a kezét, és a távolba mutat.
– Ott van Thrawn Keze – mondta a lány. – Amikor olyan a fény, a felhők előtt ki lehet venni a négy
hátsó tornyot.
Luke végigfutott az érzékszerveit felerősítő technikákon, és a jelzett irányba nézett. Valóban látni
lehetett a tornyokat meg az erőd hátsó falát, és a bal oldali tornyok között homályosan látszott még
valami, ami valószínűleg a hangár teteje volt… ahol pár órával korábban kitörtek.
– Mit csinálnak? – kérdezte.
– Nem sok mindent – válaszolta Mara. – Az a hajó, ami úton volt… emlékszel a résre, amit a
parkoló vadászgépek között láttunk? Körülbelül három órája visszaérkezett.
Luke elfintorodott. Egy működő hajó a megrongáltak előtt. Készen arra, hogy bármelyik pillanatban
elinduljon a Bastionra.
– Még nem ment el?
Érezte, ahogy a lány megrázta a fejét.
– Nem, nem láttam. Egyébként is, Parck azt mondta, meghallgatja a pilóta jelentését, mielőtt dönt.
– Értem – suttogta Luke. A körülmények ismeretében Parck és Fel olyan rövidre fogja venni a
jelentést, amilyen rövidre csak lehet. Gyors döntés, gyors felszállás – és Thrawn Keze az összes
titkával együtt a Birodalomé.
Mara és ő pedig csak itt ülnek. És várnak.
De mire?
– Tudod, vicces ez az egész – morogta Mara. – Illetve inkább ironikus. Itt vagyunk mi ketten: egy
nő, aki az elmúlt tíz évet azzal töltötte, hogy új életet építsen magának, és egy férfi, aki ugyanez alatt a
tíz év alatt őrülten száguldozott körbe-körbe a galaxison, és próbált elhárítani minden újonnan támadt
fenyegetést.
– Igen, ezek vagyunk mi – méregette feszengve Luke. A lányban kavargó sötétség egyre erősebb
lett… – Viszont nem értem, mi ebben az ironikus.
– Az, hogy miközben az Új Köztársaság épp darabokra készül hullani, te iderohansz megmenteni
engem – felelte Mara. – Elfeledkezel a saját magad által vállalt felelősségeidről, hogy megmentsd
annak a bizonyos nőnek az életét.
Luke érezte, hogy a lány vett egy mély lélegzetet.
– Az a bizonyos nő pedig – tette hozzá alig hallhatóan Mara – most kénytelen feláldozni az új életét,
amire annyira vágyott. Azért, hogy megmentse az Új Köztársaságot.
Váratlanul távoli zöld fényvillanás világította meg az arcát. Egy kőből faragott arcot; egy arcot,
mely szörnyű fájdalommal és magánnyal meredt az éjszakába.
– Úgy látszik, épp időben érkeztél – jegyezte meg Mara, miközben a távolból halk morajlás
hallatszott.
A zöld fény újra felvillant. Luke minden erejét összeszedve elfordította tekintetét a lány megkínzott
arcáról.
A tornyok nyitottak tüzet. Miközben rájuk összpontosított, újabb két zöld turbólézersugár süvített el
az egyik tetejéről, s hamarosan követte őket még kettő egy másik toronyból. Az ellenkező irányba
lőttek, mint ahol ő és Mara ült.
– Valószínűleg csak a távolságot próbálják belőni – jegyezte meg Mara, hangjában egy túlfeszített
rugó csalóka nyugalmával.
– Most már nem tart sokáig.
Luke visszanézett rá. A lányban tovább nőtt a fájdalom, s úgy feszült mentális korlátjainak, mint
egy megáradt folyó a gátaknak.
– Mara, mi folyik itt?
– Tudod, az egész a te ötleted volt – folytatta a lány, mintha nem is hallotta volna. – Te akartad
annyira, hogy Jedi legyek. – Hangosan felszipogott, mint amikor valaki a könnyeit nyeli vissza.
– Emlékszel?
Az erődből árakor valódi tűzáradat tört elő. A zöld sugarak mellett ez alkalommal felvillant a chiss
fegyverek kékje is. Mind a négy torony tüzelt, őrülten és folyamatosan, mind ugyanabba az irányba.
Luke a nyakát nyújtogatta, próbálta felfedezni, mi a fenére lőhetnek ilyen ádázul. Végre elküldte volna
Karrde az erősítést? Megtalálta őket az Új Köztársaság vagy a Birodalom? Vagy annak a száz és száz
szörnyű veszedelemnek az egyike, amiről Parck beszélt? visszapillantott Marára…
És egyetlen borzalmas szívdobbanás alatt megértette…
– Mara! – nyögött fel. – Ne! Ó, ne!
– Meg kellett tennem – jelentette ki a lány kissé remegő hangon. A turbólézerek fényében Luke
észrevette, hogy most már meg sem próbálja visszafojtani a könnyeit. – Csak így akadályozhattam
meg, hogy ezt az egészet átadják a Bastionnak. Csak így.
Luke visszanézett az erődre, Mara gyásza pengeként hasított a szívébe, elméjét hirtelen vadul
száguldó gondolatok árasztották el. Ha korábban ébredt volna… ha még az erődben áttört volna a lány
mentális korlátjain, és megtudta volna a tervét… ha akár még most kinyúlna az Erő teljes
hatalmával…
– Ne tedd – suttogta Mara végtelenül fáradt hangon. – Kérlek, ne tedd! Ez az áldozatom, hát nem
érted? A végső áldozat, amit minden Jedinek meg kell hoznia.
Reszkető kezével megfogta a Luke-ét. Nagyon hideg volt.
– Semmit sem tehetsz. Semmit.
Luke szaggatottan lélegzett, a hűvös éjszakai levegő úgy marta tüdejét, mint a Hoth jege, keze, agya
és szíve sajgott a mindent elsöprő késztetéstől, hogy csináljon valamit. Bármit.
De Marának igaza volt. Gyűlölhette a dolgot, keserűen tiltakozhatott ellene; de ott mélyen tudta,
hogy igaza van. Nem ő a felelős az univerzumért. Mint ahogy a többi ember döntéseiért –
cselekedeteiért, azok következményeiért vagy akár áldozataiért – sem.
Mara döntött, és elfogadta döntése következményeit. Nem az ő feladata, hogy megpróbálja elvenni
tőle a döntését. Mi több, nincs is joga hozzá.
Ami azt jelentette, hogy csak egyvalamit tehetett. Közelebb csusszant a lányhoz a párkányon és
átölelte.
Mara egy pillanatig ellenállt; fájdalmában elvegyültek a régi félelmek, szokások és a régi magány.
De csak egy pillanatig. Aztán mintha életének ezt a részét is elvesztette volna, odasimult Luke
oldalához, gondosan felépített korlátjai lehullottak, s feltört a gyász és veszteség, amit olyan mélyre
rejtett magában.
Luke szorosan magához vonta, értelmetlen szavakat súgott a fülébe, és együtt küzdött vele a
fájdalom és szenvedés viharában, elnyelve annyit, amennyit el lehetett, és megadva minden tőle telhető
vigaszt és melegséget cserébe.
És ekkor a szirt pereme fölött meglátta. Alacsonyan szállt a távoli hegyek között, testét bevonta a
légkörben működő pajzsok szürreális csillogása. Pörgött, forgott, hánykolódott, mint egy élőlény,
ahogy kikerülte vagy egyszerűen elhárította a levegőben dühöngő tűzvihart, s közben folyamatosan,
ám hasztalanul viszonozta a tüzet az áthatolhatatlan fekete sziklára. Úgy száguldott a Mara által az
egyik idegen hajó kommunikációs rendszerébe kötött távvezérlő felé, mint egy mynock az
energiavezetékek felé. Makacsul tört előre a hangár nyitott bejáratának, az erőd egyetlen gyenge
pontjának irányába. Mara saját hajója, az egyetlen dolog az egész világegyetemben, ami tényleg az övé
volt.
A Jade's Fire.
Mara könnyei elfogytak, válla megremegett Luke karja alatt, ahogy előredőlt, hogy jobban lásson. A
Fire már majdnem odaért Thrawn Kezéhez, és Luke látta, hogy az elmosódott pajzs alatt a hajótesten
tucatnyi nyílás tátong, melyek némelyikéből sárgán örvénylő lángnyelvek csaptak ki. A tornyok tovább
fokozták a támadást; azonban már túl késő volt. A Fire még egyszer lebukott, eltűnve ezzel a
látóterükből…
Majd egy ragyogó, narancssárga tűzgolyót lőve a távoli hegyek felé, nappali fényárba borítva egy
pillanatra a tájat, elérte úti célját.
A robbanás pár másodperccel később feléjük érkező hangja különös módon tompának tűnt. Újabb
néhány másodperc elteltével még halkabb robbanások hangjai szűrődtek feléjük, majd keltettek
visszhangot a hegyek közt. A tornyok szinte vonakodva abbahagyták a tüzelést.
Az éjszaka csendje ismét körülölelte őket.
Hosszú ideig ültek ott némán, egymásba kapaszkodva, meredten bámulva a Fire halotti
máglyájának kavargó sárga fényét. Luke érezte, hogy lassan, ahogy a hangár tüze elemésztette
önmagát, Mara fájdalma is elmúlt.
A legnagyobb meglepetésére azonban nem reménytelen keserűség vagy egyszerű fáradtság vette át
a helyét. Mara megsiratta, meggyászolta a veszteséget; és most, mint ahogy minden más alkalommal
is, eljött az ideje félretenni az érzelmeket és az előtte álló feladatokra koncentrálni.
És valóban, a lány egy perc múlva megrázkódott a karjaiban.
– Mennünk kellene – jelentette ki. A hangja remegett egy kicsit a sírás utóhatásaként, de egyébként
teljesen nyugodt és tiszta volt. – Egy darabig leköti őket az a tűz. Valószínűleg ez a legjobb esélyünk
arra, hogy visszamenjünk és belopózzunk.
– A robbanás méretéből ítélve mindennek el kellett pusztulnia a hangárban – jegyezte meg Mara,
miközben a szirtről lemászva visszatértek a hajójukhoz. – Legalábbis mindennek, ami gyúlékony.
Néhány dolgot biztos meg tudnak menteni, de azért is alaposan meg kell majd dolgozniuk, hogy
hozzáférjenek.
Ő maga is tudta, hogy csak fecseg, szavai mégis egymás után buktak ki belőle a kimerítő érzelmi
válság utóhatása során. Soha nem szerette a fecsegőket, és meglehetősen bosszantotta a gondolat, hogy
egy lett közülük, még ha csak időlegesen is.
Azonban furcsa módon nem igazán jött zavarba. Bár ez a tény sem volt túl rejtélyes. Ha az, ahogy
odafent mindent kiadott magából Luke-nak, nem ábrándította ki teljesen belőle a férfit, akkor
valószínűleg egy kis fecsegés sem fogja.
Márpedig a férfi nem ábrándult ki belőle. Talán ez volt a legmeglepőbb az egészben. Miközben
lefelé haladtak, Mara ugyanazt a melegséget és elfogadást érezte áramlani belőle, mint odafönt, míg
átölelve tartotta.
Igaz, egy kicsivel több aggodalom és túlzott féltés is keveredett hozzá, mint amit Mara még
kényelmesnek tartott. De ez rendjén is volt. Luke már csak ilyen, ő pedig valahogy majdcsak kibírja.
– Még mindig nem tudom, hogy csináljuk – szólalt meg Luke, majd megbotlott egy laza kövön, de
szinte azonnal vissza is nyerte az egyensúlyát. – Túl sokáig tartana megint a barlangon keresztül
behatolni.
– Tudom – értett egyet Mara. – Parck említette, hogy rések vannak a falakon. Attól tartok, gyalog
kell odamennünk, és meg kell próbálnunk bemászni az egyiken.
– Az nehéz lesz – figyelmeztette Luke. – Korántsem lesznek olyan kedvesek hozzánk, mint eddig.
Mara felhorkant.
– Ám legyen! – jelentette ki komoran. – Tudod, én sem leszek olyan kedves hozzájuk, mint
korábban.
A halvány csillagfényben most már ki tudta venni alattuk a kölcsönvett hajó körvonalait. Mindössze
egyetlen keskeny hasadék választotta el tőle. Mara összeszedte magát, és átszökkent egy lapos
sziklára…
És hirtelen megállt, vadul csapolva, hogy megőrizze egyensúlyát. Az izmai megdermedtek a
döbbenettől. Váratlanul egy idegen gondolat vagy hang villant fel az elméjében.
Égben Járó Jedi? Te vagy az?
Mara elvesztette az egyensúlyáért folytatott küzdelmet, és elég esetlenül előrezuhant, alig tudva
maga alá kapni a lábát, hogy arra érkezzen. Azonban mindezt alig vette észre. A hajón, a TIE-vadász
stílusú vezérsíkok tetején egy tucatnyi, szárnyaival idegesen csapkodó árny kuporgott. Miközben Luke
leszökkent mellé, az egyik árny elvált a hajóról, és leszállt melléjük.
Valóban te vagy az, visszhangzott az egyszerre megkönnyebbült és izgatott gondolat Mara
elméjében. Láttam a nagy tüzet, és megijedtem, hogy te és Mara Jade elpusztultatok.
Szelek Gyermeke volt az.
És Mara hallotta.
Felnézett Luke-ra, ám a férfi arcán is csak a saját meglepetését látta tükröződni.
 – Te aztán szereted a drámai változásokat, igaz? – nyögte ki Mara az ifjú qom qae felé biccentve. –
Szép munka. Tényleg.
Luke a tenyerét kifelé fordítva felemelte a kezeit.
– Hé, ne nézz így rám! – tiltakozott. – Semmi közöm az egészhez!
Kérlek, figyeljetek rám! – vágott közbe Szelek Gyermeke türelmetlenül. Segítenetek kell a qom
jháknak. A Rettegettek elözönlötték az otthonukat.
– Úgy érted, a barlangot? – ráncolta a homlokát Luke.
– Az egészet? – tette hozzá Mara. – Vagy csak az elejét?
Az idegen lény és a hajón kuporgó társai között lázas eszmecsere kezdődött.
Nem tudjuk, felelte végül Szelek Gyermeke. Qom qae barátaim látták, amint hatalmas ágakat és
gépeket cipelve bementek a barlangba.
– Hatalmas ágak? – nézett Mara Luke-ra.
– Talán nehézfegyverek – vélte Luke. – Milyen hosszúak voltak ezek az ágak?
Néhány kétszer olyan hosszú, mint egy qom qae, nyújtotta ki a szárnyait Szelek Gyermeke
összehasonlítás végett.
– Ez azért egy kicsit sok ahhoz, hogy kitakarítsák a barlangot – jegyezte meg Mara. – Úgy tűnik,
rájöttek, hogyan jutottunk be.
– És felkészülnek rá, hogy ha esetleg visszatérnénk – tette hozzá Luke komoran. – Nos, egyébként
is tudtuk, hogy arra nem mehetünk. Csak abban bízom, hogy a qom jhák el tudtak tűnni az útjukból.
– Semmit sem tehetünk – állapította meg Mara. – És ha csak itt ülünk és borongunk, azzal csak még
több időt adunk nekik arra, hogy felkészüljenek ellenünk.
– Igazad van – látta be Luke vonakodva. – Lehozom Artut, és már indulhatunk is.
Nem segítetek a qom jháknak? – kérdezte Szelek Gyermeke aggodalmasan, ahogy Luke ellépett
mellette.
– Nem tehetünk semmit – felelte Mara. – Azonnal vissza kell mennünk a Nagy Toronyba.
De megígértétek! – meredt rá a qom qae.
– Csak azt ígértük, hogy megtesszük, amit tudunk – emlékeztette Mara. – Mint kiderül, most nem
tehettünk túl sokat. – Felsóhajtott. – Nézd, nem tudom, mennyit használ, de Rettegettek csak nagy,
idegesítő rágcsálóknak tartanak titeket. Ha mostantól kezdve távol tartjátok magatokat a hajóiktól és a
Nagy Toronytól, akkor valószínűleg nem fognak zaklatni többé.
Értem, felelte Szelek Gyermeke csalódottan. Továbbadom az üzenetet.
– Sajnálom, hogy nem tudunk többet segíteni – tette hozzá Mara. – De ez egy tökéletlen univerzum,
és senki sem kap meg mindent, amit szeretne. A felnövéshez hozzátartozik az, hogy szembenézünk
ezzel, elfogadjuk és továbblépünk.
És te mit szeretnél, Mara Jade? – húzta ki magát a qom qae.
Mara ránézett a hajóra, a nyitott ajtóra, amiben Luke eltűnt. Egész véletlenül sokat forgott a fejében
ez a kérdés az utóbbi időben. Egymással ellentétes érzelmekkel, ellentmondásos gondolatokkal, óvatos
reményekkel és bizalmatlan félelmekkel.
Mindenesetre nem egy különös, kamaszkorban járó idegennel fogja megbeszélni.
– Pillanatnyilag a Nagy Toronyba szeretnék visszajutni – választott egy közelebbi célt. – Először
végezzünk ezzel, oké?
Szelek Gyermeke láthatólag megborzongott.
Vissza a Nagy Toronyba? De miért?
A hajó ajtajában felbukkant Luke, és az Erő segítségével leeresztette a droidot a talajra.
– Túl sokáig tartana elmagyarázni – válaszolta Mara. – De életbevágóan fontos. Bízz bennem!
Bízok, mondta Szelek Gyermeke váratlan hévvel. Bízok benned és Égben Járó Jediben. Tétovázott.
És tudok mutatni egy utat.
– Valóban? – ráncolta a homlokát Mara. – Merre?
Arra, bökött a qom qae a fejével jobbra, pontosan arra, amerre Thrawn Keze feküdt. A barátaim azt
mondják, van egy rés a sziklában a Kis Halak Tava mellett, amely a barlangnak ahhoz a részéhez
vezet, ahol először léptünk be az erődbe.
Mara ránézett Luke-ra, az elméjében különös gondolat kezdett alakot ölteni. Talán nem is szükséges
megbirkózniuk a Nagy Toronnyal.
– Átférünk azon a résen?
 Nem tudom, habozott Szelek Gyermeke. De azt mondják, a tűzbogarak is ezt a járatot használják,
mikor a föld alá költöznek.
Mara ujjai megrándultak az emlékre. Libabőrös lett a gondolattól, hogy a nyüzsgő raj nyomában
menjen végig egy szűk járaton. De ha ez az egyetlen út, akkor ez az egyetlen út.
– Hadd beszéljem meg Luke-kal.
Odasietett a Jedihez, és röviden összefoglalta neki a híreket.
– Szerintem érdemes megnézni – helyeselt a férfi. – Milyen messze van innen az a tó?
Nem túl messze, nyugtatta meg Szelek Gyermeke. Repülve egészen közel.
– Nem mehetünk a hajóval – figyelmeztette Luke. – A Rettegettek azonnal észrevennék.
Nem a repülő gépezetetekre gondoltam. A qom qae váratlanul mintha kihúzta volna magát. Én és a
barátaim fogunk odavinni titeket. És minket nem fognak felfedezni.
Mara és Luke összenézett.
– Biztosak vagytok benne? – pillantott körbe Luke a csapaton. – Nem vagytok túl sokan, mi pedig
nem vagyunk olyan könnyűek, mint amilyennek látszunk. És Artut is magunkkal kell vinnünk.
Én és a barátaim odaviszünk titeket, ismételte meg Szelek Gyermeke. Nem a haszon reményében,
tette hozzá sietve, hanem mert ti már sokat kockáztattatok a qom qaekért, és mi még semmit sem
adtunk viszonzásul. Tehát az a helyes, ha megtesszük.
Luke ránézett Marára.
– Ha lemegyünk a föld alá, akkor megint fel kell majd másznunk azon a hosszú lépcsőn –
emlékeztette a lányt. – Biztos vagy benne, hogy ezt akarod?
Mara lebiggyesztette a száját.
– Ami azt illeti, szerintem be sem kell mennünk a Nagy Toronyba.
– Hogyan? – ráncolta Luke a homlokát.
– Épp az előbb jutott eszembe a nagy energiaforrás, amit Artu felfedezett, mikor először beléptünk a
föld alatti terembe – magyarázta a lány – Ígéretek Megtartója azt mondta, hogy azok a qom jhák, akik
arra mentek, soha nem tértek vissza.
Elnézett a Nagy Torony felé.
– És aztán – tette hozzá halkan – eszembe jutott, mit mondott Thrawn Parcknak: hogy ha valaha is
hírét vennék a halálának akkor várjanak a visszatérésére tíz évet.
Érezte, hogy Luke egy pillanatig nem érti, aztán megfeszül; ahogy hirtelen leesik neki.
– Igazad van – felelte halk, komor hangon. – Jellemző lenne Thrawnra, igaz? Nagyon jellemző.
– Szerintem mindenképpen érdemes utánanézni – vélte Mara.
– Mindenképpen – helyeselt Luke, hangjában és érzelmeibe hirtelen támadt türelmetlenséggel. –
Rendben van, Szelek Gyermeke, te következel. Szedd össze a barátaidat, és induljunk!

A Chimaera hátsó hídjának komképernyőjén vibráló őrnagy középkorú volt, elhízott és már-már
fájdalmasan kultúrálatlan. Továbbá, amennyiben a válaszai jelentettek valamit, fantáziaszegény és
ráadásul nem különösebben intelligens.
Ugyanakkor azonban teljes, rendíthetetlen hűséggel viseltetett feljebbvalója iránt. Pontosan az a
fajta, gondolta Pellaeon keserűen, akit Disra moff az útjába állítana.
– Sajnálom, Pellaeon admirális – ismételte meg az őrnagy –, de őexcellenciája nem hagyta meg,
hogyan lehet elérni. Ha szeretne a vezérkari főnökével beszélni, utánanézhetek, elérhető-e…
– Az ügy csak rám és Disra moffra tartozik – vágott a szavába Pellaeon, aki már nagyon unta ezt a
játszmát. – És nyomatékosan felhívom a figyelmét arra, hogy kivel beszél. A birodalmi erők
főparancsnokának törvény adta joga, hogy bármikor beszélhessen bármelyik magas rangú polgári
vezetővel.
Az őrnagy összeszedte magát, és úgy tett, mint aki komolyan figyel.
– Igen, uram, tudom – felelte. A hangja szinte a függelemsértés határát súrolta. – Én azonban úgy
tudom, hogy őexcellenciája éppen a főparancsnokkal van.
Pellaeon érezte, hogy elsötétül az arca.
– Miről beszél maga? – követelte. – Én vagyok a főparancsnok!
– Erről talán Disra moffot kellene megkérdeznie – válaszolta az őrnagy. Láthatólag nem hatotta meg
a Pellaeon hangjából és arcáról áradó fenyegetés. – Vagy Thr…
Elhallgatott, az arca megrándult, mintha késve döbbent volna rá, hogy valami olyasmit akart
mondani, amit nem szabad.
– De én magam nem rendelkezem hivatalos információval ebben a kérdésben – fejezte be egy kicsit
esetlenül. – Őexcellenciája pár napon belül visszatér. Hívja vissza akkor!
– Természetesen – mondta Pellaeon halkan. – Köszönöm, hogy rám áldozta az értékes idejét,
őrnagy.
Kikapcsolta a komot, és felegyenesedett; csak ezután engedte meg magának, hogy a rátörő végtelen
fáradtság kiüljön az arcára.
A bal oldalán, Chimaera főhídjára vezető járat elején álló Vermel ezredes megrázkódott.
– Ez rossz hír, uram, igaz? – kérdezte.
– Elég rossz – intett Pellaeon a sötét képernyő felé. – Disrától nem lepett volna meg a nyílt
parancsmegtagadás. De hogy egy viszonylag alacsony rangú lakájától kapjam meg… ez olyan túltengő
önbizalomról árulkodik, ami megengedhetetlen.
Belépett a folyosóra Vermel mellé.
– És csak egyetlen dolog jut eszembe, ami ezt az önbizalmat táplálhatja.
Vermel felhördült.
– Thrawn főadmirális.
Pellaeon bólintott.
– Az őrnagy majdnem kimondta… biztos ön is észrevette. Ha pedig Thrawn visszatért, és Disra
oldalára állt…
A szavai elhaltak, az évek még nagyobb súllyal nehezedtek a vállára. Hogy így félreállítsák, azok
után, hogy évtizedeken át fáradhatatlanul szolgálta a Birodalmat! Ráadásul egy olyan alak, mint Disra!
– Ha pedig Disra oldalára állt – folytatta halkan –, akkor ez a legjobb a Birodalom számára. És mi
el fogjuk fogadni.
Egy percig némán álltak, csak a Chimaera hídjának halk háttérzaja hallatszott körülöttük. Pellaeon
lassan végigmérte a hajója hídját, azt kívánva, bárcsak tudná, mi legyen a következő lépése. Persze, ha
Thrawn visszatért, akkor semmit sem kell tennie – a főadmirális a megfelelő időben tudatni fogja vele
szándékait és parancsait.
Ha azonban Thrawn nem tért vissza…
Előrelépett, és odaintett a szolgálatban lévő hírszerző tisztnek.
– Az elmúlt két hét során számos szóbeszédet hallottunk Thrawn főadmirális visszatértéről – kezdte.
– A Relentlessen kívül említik-e a jelentések bármilyen másik csillagrombolóval összefüggésben?
– Azonnal utánanézek, admirális – fordult oda a billentyűzetéhez a tiszt. – Nem, uram, nem. A
jelentésekben a Relentless, Dorja kapitány vagy mindkettő szerepel.
– Remek – bólintott Pellaeon. – Azonnal indítson el egy keresést a Bastion katonai irányításának
rendszerében, legfelső prioritással! Tudja meg, hová távozott a Relentless!
– Igenis, uram.
A tiszt lázasan tevékenykedni kezdett.
– Ugye, nem gondolja, hogy Dorja Thrawn parancsa ellenére megadta az úti célját? – morogta
Vermel.
– Nem – rázta meg a fejét Pellaeon. – De szilárd meggyőződésem, hogy ez az egész titkolózás nem
Thrawn ötlete volt. Ha pedig Disra találta ki, akkor talán nem említette Dorjának, hogy bujkál előlem.
– Igen, de…
– Megtaláltam, uram! – szólalt meg a hírszerző tiszt. – A Relentless Dorja kapitány parancsnoksága
alatt húsz órája indult el a Bastionról a Yaga Minorra. Becsült útidő tizenkét óra. Utasok: Disra moff…
– felnézett Pellaeonra és nyelt egy nagyot – …és Thrawn főadmirális.
– Köszönöm – biccentett Pellaeon. – Ardiff kapitány!
– Uram? – nézett fel Ardiff az egyik tiszttel folytatott társalgásából.
– Álljon a Yaga Minor felé vezető pályára! – utasította Pellaeon. – Amint elkészült, indulunk.
– Igen, uram – fordult a navigációs konzol felé Ardiff. – Navigátor!
– Remélem, tudja, mit csinál, uram – jegyezte meg Vermel feszengve. – Ha Thrawn és Disra
együttműködnek, akkor talán nem a legbölcsebb lépés a karrierje szempontjából a főadmirális
jelenlétében szembeszállni a moffal.
Pellaeon örömtelenül elmosolyodott.
– A karrierem már a múlté – felelte. – S ami még fontosabb, van egy hajszálnyi esély, hogy Thrawn
nem tud a károkról, amelyeket Disra okozott a Birodalomnak. Ha így lenne, tiszti esküm arra kötelez,
hogy a tudomására hozzam a tényeket…
– Admirális! – csattant fel egy hang az érzékelők konzoljánál. – Közeledő hajó… ötvenöt-
negyvennél. Ismeretlen típus, uram.
– Védelmi rendszereket készenlétbe – válaszolta Pellaeon higgadtan, tekintetével a megadott
vektort fürkészve, miközben elindult az ablak felé. Tapasztalatai szerint az ismeretlen hajók szinte
minden esetben vaklármának bizonyultak: egy szokatlan szög vagy módosítás, vagy valamilyen
kevéssé közismert széria, amivel az adott megfigyelőtiszt még nem találkozott. Az ablakon túl
megpillantotta a kérdéses hajót…
És hitetlenkedve megtorpant két lépés között. A Birodalom nevére, mi a?…
– Admirális? – kiáltotta a kommunikációs tiszt puhatolózva, természetellenesen magas hangon. –
Uram, üdvözölnek minket. Pontosabban önt üdvözlik.
– Személy szerint engem? – ráncolta a homlokát Pellaeon.
– Igen, uram. Az illető kifejezetten Pellaeon admirálist kéri…
– Akkor jobban tenné, ha kapcsolná, nem gondolja? – förmedt rá Ardiff.
– Igenis, uram – nyelt egy nagyot a fiú. – Adás kapcsolva, uram.
– Hello, Pellaeon admirális! – dübörgött fel egy hang a híd hangszóróiban. Férfihang, Basic
nyelven, a nem emberi hangképző szervekre jellemző bármilyen akcentus nélkül.
Egy furcsa módon ismerősnek tűnő hang, döbbent rá Pellaeon megborzongva. Sőt, zavaróan
ismerősnek. Mintha a távoli múltból visszhangzott volna…
– Bizonyára nem emlékszik rám – folytatta az ismeretlen –, de azt hiszem, egyszer-kétszer
találkoztunk már.
– Elhiszem magának – válaszolta Pellaeon nyugodt hangon. – Minek köszönhetem a látogatását?
– Azért jöttem, hogy tegyek egy ajánlatot – érkezett a válasz. – Adni szeretnék valamit, amire ön
nagyon vágyik.
– Valóban? – Pellaeon rápillantott a turbólézereket vezérlő konzol mellett feszült készenlétben álló
Ardiffra. – Nem is tudtam, hogy ilyen kielégítetlen vágyaim vannak.
– Ó, még nem tudja, hogy erre vágyik! – biztosította a hang. – De vágyik rá. Higgye el!
– Elismerem, felkeltette az érdeklődésemet – válaszolta Pellaeon. – Mit javasol, hogyan tovább?
– Szeretnék átmenni és találkozni önnel. Ha meglátja, mit kínálok, szerintem meg fogja érteni, hogy
szükség van egy bizonyos mértékű titkolózásra.
– Nekem nem tetszik ez az egész! – morogta az admirális mellett Vermel. – Lehet, hogy csapda!
Pellaeon megrázta a fejét.
– És egy ismeretlen típusú, idegen hajó a csali? – vágott vissza a csillagok háttere előtt
mozdulatlanul lebegő jármű felé intve. – Ha ez csapda, ezredes, akkor a legjobb, amit valaha láttam.
Megköszörülte a torkát.
– Ardiff kapitány! – kiáltotta. – Készüljön fel a vendégünk fogadására!

35. FEJEZET

Han előzetes félelmeivel szemben nem érte támadás a Lady Luckot útjuk utolsó szakaszán sem. A
Bothawui fölött gyülekező, egymást feszülten figyelő közel kétszáz hadihajó a legcsekélyebb
érdeklődést sem tanúsította a jacht iránt, miközben az óvatosan araszolt a három új köztársaságbeli
korvett felé, melyek úgy lapultak egymás mellett, mintha rettegtek volna az őket körülölelő elképesztő
tűzerőtől.
Mint ahogy valószínűleg rettegtek is, döntötte el Han keserűen. Gavrisom és általában a calibopok
sokkal jobban értettek a szavakhoz, mint a tettekhez.
Gavrisom hajójának ügyeletes tisztje először nem hagyta jóvá a dokkolási kérelmüket, de néhány
percnyi vita – és valószínűleg egy-két, a háttérben zajló megbeszélés – után végül meggondolta magát.
És miközben Landóval átbújtak a Lady Luck dokkolókapuján, és az ott várakozó Leia a karjaiba
omlott, Hannak egyszerre úgy tűnt, hogy az egész idegesítő szóváltás megérte.
– Annyira örülök, hogy újra itt vagy! – suttogta Leia a mellkasába fúrva a fejét. – Annyira aggódtam
miattad!
– Hé, szivi, hiszen ismersz! – próbált könnyed hangnemet megütni Han, azonban ugyanolyan
szorosan ölelte magához a feleségét, mint az őt. Hirtelen, most, hogy az egész véget ért, be merte
vallani önmagának, mibe kerülhetett volna ez a Bastionra tett kis kiruccanás. Mit veszíthetett volna…
– Igen, ismerlek – nézett fel Leia egy mosolyt préselve az arcára, amivel egy másodpercre sem tudta
bolonddá tenni. Talán ő is látta, hogy mit veszíthettek volna. – És tudom, hogy soha életedben nem
tudtál kimaradni a zűrökből. Úgy örülök, hogy ezt is megúsztad!
– Én is – bólintott rá Han tiszta szívből, alaposabban szemügyre véve Leiát. – Fáradtnak tűnsz.
– Egy kicsit korán van még – magyarázta a nő. – Gavrisom a drev'starni időhöz igazodik, ott pedig
még alig hajnalodik.
– Ó! – sóhajtott fel Han. Eszébe sem jutott megkérdezni az ügyeletes tiszttől, hogy mennyi az idő a
hajón. – Kérlek, bocsáss meg!
– Semmi baj – nyugtatta meg Leia. – Elhiheted, ezért érdemes volt korán felkelni. – Alig
észrevehetően elbizonytalanodott. – Nálad van?
Han rápillantott Landóra.
– Ahogy vesszük – vont vállat. – Beszélhetünk valahol?
Érezte, hogy Leia izmai megfeszülnek a keze alatt.
– Természetesen – bólintott a nő, hangjában a hirtelen rátörő aggodalom legcsekélyebb nyoma
nélkül. – A folyosó végén van egy tárgyalószoba.
Pár perc múlva mindannyian zárt ajtó mögött, kényelmes, süppedős fotelekben ültek.
– A helyiséget nem hallgatják le – közölte Leia. – Ellenőriztem. Mi a baj?
Han összeszedte magát.
– Mint mondtam, megszereztük a caamasi dokumentumot – kezdte. – Amit viszont akkor még nem
tudtam… figyelj, hadd meséljem el az egész történetet, jó?
Lando időnkénti megjegyzéseivel kiegészítve Han előadta a bastioni út történetét, a végén külön
kitérve Moegid felfedezésére, hogy a dokumentumot megváltoztatták.
– Sejthettem volna, hogy valamit tervez – morogta, rámeredve az alacsony asztalkán heverő
adatkártyára. Most, újra áttekintve a történteket, csak még dühösebb lett magára, amiért bevette ezt a
hülye trükköt. – Meg kellett volna várnom, míg Lando és Moegid teljesen letisztázzák a dolgot, mielőtt
bármit is mondok neked.
Leia megnyugtatóan megszorította a kezét.
– Semmi baj – mondta, de mindannyiuk számára nyilvánvaló volt, hogy igen is nagy baj van. –
Legalább annyira az én hibám, mint a tiéd. Én is tudtam, hogy Thrawn újra színre lépett. Rá kellett
volna jönnöm, hogy túl könnyen ment ez az egész.
– Na igen, de azt nem tudtad, hogy ő maga adta át az adatkártyát – vitatkozott Han, makacsul
elhatározva, hogy nem hagyja, hogy Leia akár a legcsekélyebb mértékben is magát hibáztassa a
történtek miatt. – Te csak annyit tudtál…
Az asztal másik oldalán Lando megköszörülte a torkát.
– Ha esetleg megegyeznétek benne, hogy kinek a hibája – jegyezte meg szárazon –, akkor
rátérhetnénk arra a kérdésre, hogy most mihez kezdjünk.
Han ránézett Leiára, s látta, hogy a szája fanyar mosolyra húzódik.
– Értem a célzást – felelte a nő ugyanabban a hangnemben. – Lehet, hogy nem is olyan szörnyű a
helyzet, mint amilyennek tűnik. Van még esély, hogy más forrásból megszerezzük az igazi
dokumentumot.
– Karrdéra gondolsz? – kérdezte Han.
– Nem, valami másra – habozott Leia. – Most tényleg nem mondhatok többet, csak annyit, hogy ha
be válik is, akkor is eltart még néhány napig.
– Tehát az a lényeg, hogy egy darabig még húznunk kell valahogy az időt – élénkült fel Lando. – Na
már most, Han, napok óta ezen töröm a fejem, és azt hiszem, van rá mód, hogy nyerjünk egy kis időt.
– Persze – bólintott Han, megörülve a témaváltásnak. – Először is megmondom Gavrisomnak, hogy
még nem kaphatja meg a caamasi dokumentumot.
– Ezt meg hogy a fenébe akarod beadni neki? – kerekedett el Leia szeme. – Mit forgatsz a fejedben?
– Miatamia tegnap este ideérkezett, hogy felmérje a helyzetet – válaszolta Leia. – Az egyik nagy
diamala hadihajón, az Industrious Thoughtson van. Szeretném, ha átmennél hozzá, és beszélnél vele.
– Én? – esett le Lando álla. – Leia…
– Neked kell megtenned – szögezte le Leia határozottan. – A diamalák nagyon büszke faj, és
Miatamia még mindig tartozik neked azért a fuvarért. Ezt kihasználhatod.
– Nézd, én nem tudom, milyen ára van a vendégszeretetemnek a piacon – tiltakozott Lando. – De…
– Ránézett a nő arcára és felsóhajtott. – Rendben van! Megpróbálom.
– Köszönöm – mosolyodott el Leia. – Engem és Gavrisomot ma délelőttre várnak az ishori vezetők
a Predominance fedélzetén. Együtt talán jutunk valamire.
Az asztalon álló kom felcsipogott.
– Organa Solo tanácsos? – csendült fel belőle az ügyeletes tiszt hangja.
– Igen? – nyomta le a kapcsolót Leia.
– Egy diplomáciai küldött szeretne találkozni önnel, tanácsos. Odaküldhetem?
Hant hirtelen elöntötte a düh. Hát soha nem tudják békén hagyni?
– Itt Solo! – kiáltotta a kom felé. – A tanácsosnak épp más dolga van…
Leia hirtelen szorítására elhallgatott. Volt valami az arckifejezésében…
– Igen, fogadom – válaszolta. – Küldje csak ide!
Azzal kikapcsolta a komot.
– Leia… – kezdte Han.
– Nem, semmi baj – biztosította a nő, arcán még mindig azzal a különös kifejezéssel. – Furcsa
érzésem támadt…
Az ajtó nyílása szakította félbe. Han felállt, keze automatikusan a sugárvetőjére siklott.
– Organa Solo tanácsos – csikorogta Carib Devist, miközben belépett. A tekintete Hanra siklott… –
Solo kapitány – tette hozzá, előrenyújtott kézzel felé lépve. – Örömmel látom, hogy sikerrel megjárták
a Bastiont.
– Nem jártuk meg – felelte Han kurtán, figyelmen kívül hagyva a másik kezét. – Elkaptak minket.
Carib megdermedt, karja kinyújtva maradt a levegőben. Tekintete az ülve maradt Landóra rebbent,
mintha csak akkor vette volna észre; majd lassan leengedte a kezét.
– Mi történt? – kérdezte feszült arccal.
– Mondom, elkaptak – ismételte meg Han. – Egy darabig a városban üldöztek minket, aztán végül a
hajónknál vártak ránk. – Felvonta a szemöldökét. – Úgy tűnt, nagyon nagyra tartanak minket arrafelé.
Maga Thrawn fogadott minket.
Azt hitte, Carib arca már nem válhat feszültebbé. Tévedett.
– Thrawn ott volt? – kérdezte a férfi alig hallhatóan. – Valóban ő volt az?
– Hát az biztos, hogy nem egy negyedméretű holót láttunk! – horkant fel Han. – Persze hogy ő volt
az. Kellemesen eltársalogtunk, aztán ideadta a caamasi dokumentumot. Ott van – bökött a
hüvelykujjával az asztalon heverő adatkártya felé.
Carib lenézett az asztalra.
– És? – kérdezte óvatosan.
– Megváltoztatta – felelte Leia szinte gyengéden.
Han dühösen rápillantott. Miért ilyen kedves ehhez a fickóhoz?
– Gondolom, fogalma sincs, hogy találtak ránk, meg ilyenek? – morogta visszafordulva Carib felé.
A másik meg sem rezzent.
– Nem, nincs – rázta meg a fejét. – De mivel nem tartóztatták le magukat azonnal, amint kiléptek a
hajójukból, azt hiszem, egyszerűen csak felismerte magukat valaki. És hadd hívjam fel a figyelmét arra
is – tette hozzá hirtelen éllel a hangjában –, hogy ha magukat kiszúrták, akkor hozzám is eljuthattak,
azaz a családjainkat a Pakrik Minoron mostantól kezdve a birodalmi megtorlás veszélye fenyegeti.
Már ha jelent ez magának egyáltalán valamit.
Han elfintorodott.
– Na igen – morogta. – Én… szóval, sajnálom.
– Felejtse el! – legyintett Carib dühösen. – Tudtuk, mire vállalkozunk, mikor döntöttünk.
Látványosan Leia felé fordult.
– Ami azt illeti, pontosan ezért vagyok itt. Úgy döntöttünk…
– Egy pillanat – szakította félbe Lando. – Az ügyeletes tiszt azt mondta, diplomáciai küldött
érkezik. Ezt meg hogy adta be neki?
– Nem kellett semmit sem beadni – rázta meg a fejét Carib. – A Direktorátusnak szüksége volt
valakire, aki idejön és felajánlja a támogatásunkat Gavrisom elnöknek és az Új Köztársaságnak a
Caamas-ügyben. Mi önként jelentkeztünk. Ennyire egyszerű.
 – És első próbálkozásra sikerült eljutnia Gavrisomig?
Carib vállat vont.
– Meghúztunk néhány szálat. De nem kellett túl sokat – mosolyodott el szomorúan. – Az a
benyomásom, mostanában nem sokan ajánlják fel Gavrisomnak a feltétel nélküli támogatásukat.
Valószínűleg mi leszünk a várva várt kivétel.
Visszanézett Leiára.
– A lényeg az, hogy megvitattuk a dolgot egymás közt, és arra jutottunk, hogy nem ülhetünk ölbe
tett kézzel, várva, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége. Úgyhogy ezennel felajánljuk önöknek a
segítségünket! – húzta ki magát vigyázzállásba, valószínűleg nem is tudva, mit csinál.
Han és Lando összenéztek. Egy csapatnyi birodalmi klón, önként belekeveredve a Caamas-ügybe.
Pont erre volt szükségük.
– És hogyan szándékoznak segíteni? – kérdezte.
– Ahogy tudunk – felelte Carib. – Talán olyasmiben is, amire nem is gondolnának. Tudták például,
hogy a között a rengeteg hadihajó között legalább három birodalmi is cirkál?
– Miről beszél? – szűkült résnyire Han szeme.
– Három birodalmi hajóról – ismételte meg Carib. – Kicsik, alig nagyobbak egy vadásznál, három-
négy embernél nemigen lehet több rajtuk. De ettől függetlenül birodalmiak.
– Biztos benne? – kérdezte Leia.
Han a homlokát ráncolta a feleségére. Leia szemében különös fény csillogott, szavaiban érthetetlen
feszültség csengett.
– Teljes mértékben – bólintott Carib. – Idefelé jövet elcsíptük az egyik üzenetük végét. A legújabb
bastioni titkosítást használták.
– Értem – rándult meg Leia ajka.
– Gondolom, az azonosítóik is megvannak – szólt közbe Lando.
– Amiket láttunk, azoké meg – vett elő és nyújtott át Hannak egy adatkártyát Carib. –
Természetesen lehetséges, hogy többen is vannak még ott kint.
– Természetesen – helyeselt Lando.
Carib megeresztett felé egy szúrós pillantást, aztán visszafordult Hanhoz. Egy pillanatig a szemébe
nézett…
– Nézze, Solo – kezdte halkan. – Tudom, hogy nem igazán bízik bennem. Gondolom a maga
helyében, hasonló körülmények között én sem tennék másképp. De akár elhiszi, akár nem, a maguk
oldalán állunk.
– Ez nem bizalom kérdése, Carib – szólt közbe Leia. – Hanem azé, hogy mi valós és mi nem. Most,
hogy Thrawn rángatja a szálakat, abban sem lehetünk biztosak, amit a saját szemünkkel látunk, a
döntéseinkről nem is beszélve.
– És lehet, hogy éppen ez a leghatékonyabb fegyvere! – vágott vissza Carib türelmetlenül. – Az,
hogy senki sem hajlandó megbízni a szövetségeseiben, a körülményekben vagy akár saját magában.
Nem lehet így élni, tanácsos. Harcolni pedig végképp nem.
Leia megrázta a fejét.
– Félreértett. Nem azt mondom, hogy adjuk meg magunkat a bizonytalanságnak, hanem egyszerűen
csak magyarázatot adtam a tétovázásunkra. Épp ellenkezőleg, van tervünk, és meg is próbáljuk
véghezvinni.
– Helyes – bólintott Carib, és Han mintha némi megkönnyebbülést vélt volna kihallani a hangjából.
– Akkor mondják meg, mit csináljunk!
– Menjenek vissza a hajójukhoz, és kezdjenek el lassan körözni a környéken! – csúsztatott be egy
adatkártyát Leia az adattáblájába. – Próbálják megkeresni és azonosítani a birodalmi hajókat!
– És ha nem sugároznak több üzenetet? – szúrta közbe Lando.
– Nem probléma – biztosította Carib. – A birodalmi pilóták hajlamosak bizonyos dolgokat úgy
csinálni, amitől kilógnak a tömegből. Ha ott vannak, akkor meg fogjuk találni őket.
– Remek – vette ki és nyújtotta át az adatkártyát Leia Caribnak. – Tartsák a kapcsolatot Hannal,
Landóval vagy velem… ezek a személyes és a hajóink komfrekvenciái! Ettől eltekintve pedig álljanak
készenlétben!
– Úgy lesz – ígérte Carib, az ujjai között forgatva az adatkártyát. – Köszönöm, tanácsos. Nem fog
csalódni bennünk.
 – Tudom – bólintott Leia komoran. – Később még beszélünk.
Carib egy kurta biccentés kíséretében sarkon fordult és kimasírozott a szobából.
– Remélem, tudod, mit csinálsz, Leia – morogta Han sötéten bámulva a bezáródó ajtót. – Én még
most sem bízom benne.
– Csak a történelem ítélhet majd róla, mit tesz ma – felelte Leia fáradtan. – Vagy amit mi teszünk. –
Vett egy mély lélegzetet, és mintha lerázta volna magáról a fáradtságot. – De csak annyit tehetünk,
amire képesek vagyunk. Beszélnem kell Gavrisommal az ishorikkal való találkozóról; neked pedig,
Lando, fel kell hívnod Miatamia szenátort, és rá kell venned, hogy fogadjon.
– Így van – állt fel vonakodva Lando a fotelje kényelméből. – Később találkozunk.
Azzal távozott.
– És én? – kérdezte Han. – Én mit csináljak?
– Te ölelj meg még egyszer – állt fel és lépett elé Leia. – Nem, komolyan, jobban teszed, ha teljesen
kimaradsz az egészből – tette hozzá komoran. – Nálad van a caamasi dokumentum, te állsz az erkölcsi
magaslaton. Nem láthatják, hogy közvetlen kapcsolatban állsz bármelyik féllel.
– Igaz – vágott egy grimaszt Han. – Mindig is szerettem az erkölcsi magaslaton állni… olyan jó
célpontot nyújt ott az ember. Ugyan már, Leia… nem tudok csak itt ülni és nem csinálni semmit.
Érezte, hogy Leia hozzá simuló teste megfeszül.
– Nos, amit azt illeti… a Falconra ráfér egy kis munka – bökte ki óvatosan. – Idefelé jövet
elvesztettük a jobb oldali energiakonvertereket és ionáramlás-stabilizátort.
– Semmi gond, mind a kettőből van tartalék – nyugtatta meg Han. – Egyébként mi történt velük?
Szinte érezte, ahogy a nő összerezdül.
– Beleszaladtak egy fénykardba.
Han kicsavart nyakkal lenézett a feje búbjára.
– Aha – hümmögte. – Nahát.
– Jó okom volt rá – tette hozzá Leia sietve. – Tényleg.
Han elmosolyodott, és végigsimított a haján.
– Hiszek neked, drágám – suttogta. – Oké, azonnal nekilátok. A másik oldalon dokkoltál, igaz?
– Igen – húzódott el tőle félig Leia. – És még valami. Van egy utas a fedélzeten, akit pillanatnyilag
igyekszünk távol tartani a helyi politikától. Elegos A’kla, a caamasi túlélők megbízottja.
Han felvonta a szemöldökét, aztán megrázta a fejét.
– Egy percre sem hagyhatlak magadra, igaz? – kérdezte. – Elindulok a Pakrik Minorról egy
egyszerű kis utazásra, és mire visszatérek, te holmi magas rangú caamasiakkal szűröd össze a levet.
Leia felmosolygott rá. A mosolyból azonban különös merevség áradt.
– A felét sem tudod az egésznek – simogatta meg férje arcát.
– Akkor mondd el!
Leia vonakodva megrázta a fejét.
– Most nincs rá időnk. Talán majd ha visszajöttünk Gavrisom-mal a Predominance-ról, akkor
elmesélhetem az egész történetet.
– Oké – egyezett bele Han. – Persze. Akkor megyek, és rendbe szedem a Falcont, jó?
– Jó. – Leia újra átölelte, és gyorsan megcsókolta. – Később találkozunk.
– Ja – ráncolta a homlokát Han. Valami szöget ütött a fejébe… – Leia?
– Igen? – állt meg az ajtónál a nő.
– Az előbb azt mondtad, a történelem fog majd ítélni arról, amit Carib ma tesz – emlékeztette. –
Miért ma?
– Tényleg ezt mondtam volna? – suttogta Leia a semmibe meredő tekintettel. – Nem is tudom.
– Ez is valami Jedi-dolog? – futott végig Han hátán a hideg.
Néhány szívdobbanásnyi ideig némán meredtek egymásra.
– Oké – kényszerített hanyag nemtörődömséget a hangjába Han. – Mindegy. Később találkozunk,
rendben?
– Igen – motyogta Leia még mindig zavartan. – Később.
Azzal sarkon fordult, és kiment a szobából. Han egy pillanatig mozdulatlanul állt, a történtek
lehetséges jelentőségén töprengett. Számtalan magyarázatot vélt felfedezni – mindegyik süppedős volt,
mint a mocsár, és egyik sem tetszett neki különösebben.
Egy dolog viszont olyan biztosnak tűnt, mint a tény, hogy a felesége Jedi. Így vagy úgy, de nagyon
sűrű napnak nézett elébe.
Felvette a caamasi dokumentumot tartalmazó adatkártyát, és gondosan eltette a zsebébe. És ha sűrű
nap lesz, tette hozzá magában komoran, akkor ő nem maradhat ki belőle. Semmiképp sem.
Kilépett a folyosóra, és a Falcon dokkolókapuja felé vette az irányt. Nem tudta, mi az ionáramlás-
szabályzó cseréjének időrekordja, de abban biztos volt, hogy meg fogja dönteni.

Az Errant Venture eligazítóterme kellemesen megtelt, mire Wedge és Corran megérkezett. Bel Iblis
a holografikus asztal mellett állt, tekintete fürkészve villant az érkező kapitányokra és
osztagparancsnokokra. Wedge biztosra vette, hogy mindenki más tökéletesen higgadtnak látja.
Ő viszont átlátott rajta. Nem hiába szolgált alatta évek óta a Zsiványkommandóval.
Amint arra számítani lehetett, Booster Teriik érkezett utoljára. Tudomást sem véve a fennmaradó
üres székekről, megállt az első sor mellett, közvetlenül Bel Iblisszel szemben, és összefonta karjait a
mellkasán.
– Ez az utolsó eligazítás, mielőtt elérnénk úti célunkat – kezdte Bel Iblis minden bevezető nélkül. –
Az úti célunkat, ami… ha esetleg valaki még nem jött volna rá… a Yaga Minor-i birodalmi Ubiqtorate-
bázis.
A termen végigfutó meglepett morajból Wedge arra következtetett, hogy sokan tényleg nem jöttek
még rá.
– Mielőtt még elkezdenék a hajókat számolni és a Yaga véderejét felmérni – emelte föl a hangját
Bel Iblis –, hadd nyugtassam meg önöket egy kicsit. Nem a bázist akarjuk elpusztítani, vagy akár csak
megpuhítani. Az Errant Venture kivételével a többiek nagy része tulajdonképpen ki is marad az
egészből, csak a figyelmet kell lekötniük.
Lenyomott egy gombot, és a holoasztal fölött megjelent az Ubiqtorate-bázis képe.
– Az Errant Venture egyedül fog kilépni a hiperűrből, ezen a ponton. – Alig valamivel a külső
védelmi vonal előtt villogni kezdett egy kék pont. – Vészjelzést fogunk sugározni, jelezve, hogy egy
nagy új köztársaságbeli támadóerő – ezt alkotják önök – elől menekülünk, és menedékre van
szükségünk. Ha szerencsénk van – és ha sikerül átverni őket a hamis azonosítóval –, ezen a ponton
átengednek minket a külső védelmi vonalon.
Booster felhorkant, gondosan ügyelve arra, hogy az egész terem meghallja.
– Ugye, csak tréfál! – mennydörögte. – Egy birodalmi csillagromboló megfutamodik egy ilyen
szedett-vedett társaság elől? Ezt nem fogják bevenni!
– Miért nem? – kérdezte Bel Iblis szelíden.
– Miért nem? – intett körbe Booster a termen. – Csak nézzen körül! Ellátott minket új fegyverekkel,
új pajzsokkal gyakorlatilag teljes legénységgel, és úgy kirittyentette az egész hajót, hogy olyat az
legfeljebb Palpatine kölyökkorában látott utoljára. Ki fogja elhinni, hogy komoly bajban vagyunk?
Bel Iblis megköszörülte a torkát.
– Ha jól veszem ki a szavaiból, mostanában nem nézte meg kívülről a hajót.
Booster karja megdermedt az újabb intés közben.
– Micsoda? – kérdezte halk, halálos hangon.
– Tökéletesen igaza van abban, hogy úgy kell kinéznünk, mintha a hajót katasztrófa érte volna –
bólintott Bel Iblis. – Azt hiszem, rá fog jönni, hogy úgy nézünk ki.
A két férfi egy fájdalmasan hosszú pillanatig némán meredt egymásra. Booster arckifejezése a
közelgő viharra emlékeztette Wedge-t.
– Ezért még megfizet, Bel Iblis! – mondta végül Booster halkan. – Személy szerint maga, nem más!
– Hozzáírjuk a többihez – ígérte Bel Iblis. – Ne aggódjon, ha végeztünk, mindent visszateszünk a
helyére.
– Ajánlom! – fenyegetőzött Booster. – Mindent kijavítanak! És jön egy új festéssel is. –
Elgondolkodott. – De nem a szokásos csillagromboló-fehérrel.
– Meglátjuk, mit tehetek – mosolyodott el halványan Bel Iblis.
Ismét körülnézett a teremben, majd lenyomott egy billentyűt. A holoképernyőn a kék pont áthaladt a
külső gyűrűn; és közben távolabb egy csoportnyi sárga fény bukkant fel.
– Ugyanakkor a többiek is megérkeznek, és támadó alakzatot vesznek fel – folytatta. – Nem kell
komoly harcba bocsátkozniuk a védelmi gyűrűvel, csak annyira zaklassák, hogy lekössék a
figyelmüket. Közben kilőnek egy protontorpedó-sortüzet is, ügyelve arra, hogy néhány lövedék
átjusson a gyűrűn, és elérje a bázist.
A kék pont megállt egy, a bázis központjából kinyúló karcsú pálcika mellett.
– Az Errant Venture addigra már itt fog állni, elindít egy roham-csónakot, és megpróbálja bejuttatni
a kódtörő csapatot a külső munkaállomásokhoz. Ha az Erő velünk lesz, talán sikerül megtalálni és
letölteni a caamasi dokumentumot.
– És utána hogy jutnak ki? – kérdezte az egyik kapitány. – Gondolom, nem abban bízik, hogy egész
idő alatt nem jönnek rá, mit művel.
Bel Iblis megvonta a vállát.
– Egy birodalmi csillagrombolón vagyunk – emlékeztette a férfit. – Szerintem gond nélkül ki tudjuk
vágni magunkat.
Wedge rápillantott Corranra, s látta a másik összeszorított száját. Nem, Bel Iblis ebben halálosan
téved. Hanyag magabiztosság ide, csillagromboló oda, ha a birodalmiak rájönnek, miben sántikál az
öreg tábornok, akkor az életéért kell majd harcolnia.
Wedge gyomrában különös érzéssel nézett vissza Bel Iblisre. Vagy pedig pontosan tudja, hogy nem
juthat ki. Tudja, hogy csak abban reménykedhet, hogy időben meg tudja szerezni és el tudja juttatni a
flotta többi egységéhez a caamasi dokumentumot.
Tudja, hogy a Yaga Minor lesz az a hely ahol meghal.
És ha mindezt tudja…
Wedge az ismét összefont karral álló Boosterre koncentrált. Booster hajója, a pusztulás felé
száguldva.
Boosterrel a fedélzetén? Valószínűleg. Szinte biztosan.
Hallotta, hogy Corran felsóhajt mellette.
– Nem miattunk annyira nemes és önfeláldozó, Wedge – súgta. – Miraxra és Valinra gondolt.
– Persze – súgta vissza Wedge. Booster lánya – Corran felesége – és Booster hatéves unokája. Igen,
így már volt értelme. A nagydarab, hangos, önző öreg kalóz mélységesen imádta családját, akár
bevallotta, akár nem.
És ha az életét kell adnia azért, hogy az unokája ne egy polgárháború közepén nőjön fel…
– Azt hiszem, a Zsiványkommandó feladatává kell tennünk, hogy kihozza onnan őket – folytatta
Corran. Wedge bólintott.
– Úgy lesz – ígérte.
– Mi legyen a vadászokkal? – kérdezte C'taunmar, az A-szárnyúak parancsnoka a terem másik
végéből. – Gondolom, az én osztagom fedezi majd önöket.
Bel Iblis megrázta a fejét.
– Nem. Ha lenne néhány birodalmi vadászunk… TIE-k vagy Preybirdök… akkor magammal
hoztam volna őket. Azonban az egész művelet sikere azon múlik, hogy minél tovább el tudjuk ámítani
őket; márpedig az A- vagy X-szárnyúak fedezete elég hamar szertefoszlatná az illúziót. Nem, a
vadászok a támadó csapattal maradnak. – Beleértve a Zsiványkommandót is – kereste meg a
tekintetével Wedge-t.
Belenézett a pilóta szemébe, hogy világossá tegye, nem tűr vitát a kérdésben, majd ismét
körülnézett a teremben.
– Az egyes egységek kifelé menet megkapják a beosztásukat és a feladataikat. Van valami kérdés az
általános részt illetően?
– Igen, uram – jelentkezett valaki. – Azt mondta, hamis azonosítót szerzett az Errant Venture-nek.
– Valódit vagy valami fiktívet?
– Ó, természetesen valódit – biztosította Bel Iblis. – Húsz évvel ezelőtt még annyi csillagromboló
volt, hogy egyetlen birodalmi sem tudta volna számon tartani őket, és azt feltételezte volna, hogy az ő
adatbázisából hiányzik valami. Ma már azonban más a helyzet.
– Szerencsére a hírszerzés felfigyelt három hajóra, amelyekről hetek óta semmit sem lehet hallani.
Valószínűleg különleges küldetésben járnak; mindenesetre jó esélyünk van rá, hogy egyik sem fog
felbukkanni a Yaga Minornál. Ennél fogva a Tyrannic birodalmi csillagromboló neve és azonosítója,
illetve… – intett Booster felé – …Nalgol kapitány parancsnoksága alatt fogunk megérkezni.
Öt perc múlva Wedge és Corran elindultak vissza, a hangár felé, ahol a Zsiványkommandó többi
tagja várta őket.
– Elég nehéz lesz megvédeni őket a védelmi gyűrűn kívülről – jegyezte meg Wedge komoran.
 – Tudom – felelte Corran furcsa, távolinak tűnő hangon. – Majd kitalálunk valamit.
– Baj van? – ráncolta a homlokát Wedge. Corran lassan megrázta a fejét.
– A Tyrannic – hümmögte. – Valami zavar benne, hogy Bel Iblis ezt a nevet választotta. De nem
tudom, mi. Egy Jedi-megérzés?
– Hát, nem bánnám, ha gyorsan rájönnél – figyelmeztette Wedge. – Egy óra múlva felszállunk.
– Tudom – vett egy mély lélegzetet Corran. – Megpróbálom.

36. FEJEZET

– Navett, ébredj!
Navett egy pillanat alatt felriadt, keze automatikusan rákulcsolódott a párnája alá rejtett sugárvetőre.
A szeme felpattant, és egyetlen pillantással felmérte a környezetét: Klif dühös arckifejezéssel, kezében
pisztollyal, a drev’starni félhomályban alig láthatóan állt a hálószoba ajtajában.
– Mi van? – csattant fel.
– Valaki járt az üzletben! – acsargott Klif. – Kapjál fel valamit és gyere!
Igen, tényleg járt valaki az üzletben. Navett döbbenten lépegetett a polcok között, léptei alatt
adatkártyák és mindenféle más holmik recsegtek. Hitetlenkedve bámulta a pusztítást, ami meglátogatta
az ő csinos kis kereskedésüket.
– Nem hiszem el! – morogta Klif legalább ötödször. – Nem hiszem el! Hogy a fenében jutott át a
riasztókon?
– Nem tudom – mérte végig a ketrecek sorait Navett. – De legalább nem vitte el a mawkreneket.
– Amennyire meg tudom mondani, semmit sem vitt el – morgott tovább Klif körülnézve. – Csak
szép csendben átrendezte a boltot.
Navett bólintott. És mégis, az öregasszony minden energiája és lelkesedése ellenére úgy tűnt, az
igazi fogást kihagyta. A hátsó falon lévő kapcsolószekrény melletti terület, ahová a ládájukat
elrejtették, érintetlennek tűnt.
– Nos, a felfordulástól eltekintve nem sok mindent csinált – állapította meg belépve a pult mögé. A
számítógép be volt kapcsolva; a nő bizonyára átnézte az állományaikat. Erre is csak az idejét
vesztegette.
– Navett.
Felnézett. Klif a prompusok ketrecénél állva a mellette lévő polcra meredt.
– Mi az? – kérdezte Navett kilépve a pult mögül.
A polcon, szabályos sorokba elrendezve ott feküdtek az apró hengerek, amelyeket a mawkrenek
ketrecének kettős fenekében rejtettek el.
Mellettük pedig egy újabb kétirányú komlink állt.
– Beszélsz vele? – biztatta Klif.
– Minek? – vágott vissza Navett. – Hallgassam még egy kicsit a kárörömét?
– Talán ki tudod szedni belőle, mit tervez. Az egyik ugyanis hiányzik – mutatott Klif a hengerekre.
Navett lenyelt egy káromkodást. Felvette és bekapcsolta a komlinket.
– Szorgalmas kislány voltál, mi? – csikorogta bele.
– Nos, jó reggelt! – érkezett az öregasszony hangja.
Sosem alszik?
– Korán keltetek ma.
– Későn feküdtél – vágott vissza Navett. – Pedig jobban kellene vigyáznod magadra. A te korodban
halálos lehet a túl sok megerőltetés.
– Ó, ugyan már! – gúnyolódott a nő. – Egy kis testmozgástól csak simábban ver ez az öreg szív.
– Amíg bele nem szalad valami éles tárgyba – fenyegette meg Navett. – Tudod, a Bothawuin
szigorúan büntetik a vandalizmust.
– Már ha tudja az ember, hogy kit jelentsen fel – válaszolta a másik fesztelenül. – Ti pedig ugyebár
nem tudjátok.
Navett a fogát csikorgatta. A nő igazat beszélt; akárhogy próbálták, nem tudták lenyomozni a hajója
azonosítója alapján.
– Akkor azt hiszem, kénytelenek leszünk mi elbánni veled.
Kuncogást hallott.
 – Nem ezt ajánlottam tegnap éjjel? Remélem, meggondoltátok magatokat. Egyébként elővetted már
a Xerrol Nightstingeredet?
Navett feszülten elmosolyodott. Igen, elővette. Használatra készen állt a helyiség másik sarkában
lévő rejtett szekrényben.
– Elárulnád, mit kerestél itt nálunk?
– Ó, sosem lehet tudni! – válaszolta a nő. – Tudod, mindig is szerettem az állatokat. Mire valók
azok a kis hengerek?
– Te értesz mindenhez. Találd ki!
– Hű, de harapós vagy így kora reggel – állapította meg az öregasszony. – Egy kis segítséget sem
adsz?
– Kössünk üzletet! – javasolta Navett. – Mondd el, mit tervezel még.
– Én? – kérdezte a másik, s szinte látni lehetett, ahogy ártatlanul elkerekedik a szeme. – Én ugyan
semmit. Mostantól kezdve a bothaiaké az ügy.
Navett rápillantott Klifre.
– Persze – jegyezte meg. – Ugyan már… nem riaszthatod a biztonságiakat, ezt mind a ketten tudjuk.
Emlékszel: csak te és mi.
– Hát, hidd csak ezt, ha akarod – biztatta a nő. – Én egy kicsit fáradt vagyok, nektek pedig
hamarosan társaságotok lesz. Később még beszélünk.
Az adás egy kattanással véget ért.
– Minden jót neked is – morogta Navett kikapcsolva és letéve a polcra a komlinket. Aztán előhúzta
a kését, és belevágta a szerkezetbe.
– Hogy értette ezt, hogy társaságunk lesz? – kérdezte Klif gyanakodva, miközben beseperte a
komlink darabjait a szemétgyűjtőbe. – Ugye, nem hiszed, hogy értesítette a biztonságiakat?
– Á, szóba sem jöhet – rázta meg a fejét Navett. – Gyere, rendbe kell szednünk ezt a helyet, mielőtt
kinyitnánk…
Elhallgatott, ahogy az üzlet másik végében kopogtatott valaki az ajtón. A homlokát ráncolva
elrejtette sugárvetőjét és kését az inge alá, majd odament az ajtóhoz és kinyitotta.
Négy bothaival találta szemközt magát, akik a helyi rendőrség zöld-sárga vállszalagját viselték.
– Ön Navett, az Exoticalia kisállat-kereskedés tulajdonosa? – szegezte neki a kérdést a legelöl álló.
– Igen – válaszolta Navett. – A nyitva tartásunk…
– Proy'skyn nyomozó vagyok a drev’starni rendőrségtől – vágott a szavába élénken a bothai,
feltartva csillogó azonosítólapját. – Úgy értesültünk, hogy betörtek önhöz.
A tekintete elrebbent Navett válla fölött.
– Úgy látom, az információnk pontos. Bejöhetünk?
– Természetesen – lépett hátra Navett, próbálva kirekeszteni hirtelen támadt gyilkos gondolatait a
hangjából. Nem, az öregasszony nem tett semmi olyan egyértelműt, mint a biztonságiak értesítése. Ő
aztán nem. – Épp most akartam hívni önöket – tette hozzá, miközben a bothaiak szétszéledtek az
üzletben. – Mi magunk is csak az imént fedeztük fel, mi történt.
– Van egy listája a berendezésről és az állatokról? – szólt hátra Proy'skyn a válla fölött.
– Azonnal hozom – tüsténkedett Klif a számítógép felé indulva. Az egyik bothai megállt a
prompusok ketrecénél.
– Tulajdonos! – kiáltotta. – Mik ezek a hengerek? – nyúlt az egyikért.
– Kérem, óvatosan! – szólt rá Navett sietve. Odarohant mellé, lázasan próbált kitalálni valami
hihető magyarázatot. – Hormonkapszulák az újszülött mawkreneknek.
– Milyen hormonokra van szükségük? – kérdezte a bothai.
– Az újszülött mawkrenek a napfény spektrumának, a légköri körülményeknek és a tápláléknak egy
különleges keverékét igénylik – szólt közbe Klif, felvéve a Navett által elejtett fonalat, és úgy fonva
tovább azt, ahogyan csak ő tudta. – A saját világukon kívül szinte sehol máshol nincs meg a megfelelő
kombináció, ezért kell hormonokkal kezelni őket.
– Ők azok, ott – tette hozzá Navett a parányi gyíkokkal teli ketrecre mutatva. – Speciális hámokkal
erősítjük a hátukra a hengereket.
– Értem – bámulta meg az apróságokat a bothai. – Mikor kell ennek megtörténnie?
– Ami azt illeti, ma délelőtt – válaszolta Klif. – Sajnálom, de egyedül kell körülnézniük, Proy'skyn
nyomozó. Remélem, elnézik nekünk.
 – Persze, persze – legyintett Proy'skyn. – Folytassák csak!
Navett odalépett az egyik felborított asztalhoz, és komoran magába fojtva elégedett mosolyát talpra
állította azt. Ennyit az öregasszony ravaszságáról – egyértelmű, hogy ő és Klif bármikor le tudják
körözni. Most nemcsak hogy ürügyet találtak a hosszas hivatalos kérdezősködés elhalasztására,
nemcsak hogy elaltattak minden lehetséges gyanút azzal, hogy hagyták a rendőröket ellenőrzés nélkül
szimatolni, de még a tervük utolsó fázisát is itt fogják előkészíteni a bothai szervek orra előtt.
Igaz, ezt a fázist csak néhány nap múlva akarták elkezdeni. De az ember ne legyen telhetetlen.
Felállították a tartórácsot, és tudomást sem véve a halkan nyomokat kereső bothaiakról, munkához
láttak.
Kilencvenhat mawkrennel készültek el, és körülbelül még húsz lehetett hátra, mikor Navett először
felfigyelt az üzletben terjengő új szagra.
Felnézett Klifre, aki épp az egyik, a tartórácson mereven álló parányi gyíkra rögzítette fel a hengert,
aztán hagyta tekintetét körbesiklani az üzleten. A négy eredeti bothai nyomozó már rég elment, a
helyüket három technikus vette át, akik buzgón keresték az ujjlenyomatokat és a kémiai nyomokat a
ketreceken és a pulton. Láthatólag egyikük sem vette észre a szagot.
Klif felpillantott, és meglátta Navett arckifejezését.
– Baj van? – suttogta.
Navett felhúzta az orrát. Klif a homlokát ráncolta, aztán beleszimatolt a levegőbe… És a szeme
hirtelen elkerekedett.
– Füst.
Navett alig észrevehetően bólintott, tekintete körbevillant az üzleten. Semmit se látott, se füstöt, se
lángokat, de a szag határozottan erősödött.
– Ezt még ő sem tenné! – sziszegte Klif. – Ugye, nem?
– Feltételezhetjük, hogy igen – mondta Navett. – Fogd a mawkreneket, amelyekkel elkészültünk, és
vidd át őket a bárba!
– Most? – pillantott ki Klif a ragyogó napsütésbe. – Navett, pillanatnyilag az egész személyzet
dolgozik!
– Akkor jobban tennéd, ha kitalálnál valami elegáns elterelő manővert, amivel eltünteted őket
onnan! – vágott vissza Navett. Ha elveszítik a mawkreneket, minden eddigi fáradozásuk hiábavaló
volt. – Ébreszd föl Pensint és Horvicot; mostantól kezdve vészhelyzetben vagyunk!
– Értettem – bólintott komoran Klif. Félretette a szerszámait, és elkezdte visszapakolni az utolsó
mawkreneket a ketrecükbe… Mikor az egyik bothai váratlanul felvisított.
– Tűz van! – üvöltötte. – Ég a ház! Morv’yal, hívd a tűzoltókat! Siess!
– Tűz? – nézett körül Navett színlelt rémülettel. – Hol? Én nem látok semmiféle tüzet.
– Ostoba ember! – csattant fel a bothai. – Hát nem érzi a füstszagot? Siessen… hagyjon mindent és
menjen innen!
Navett összenézett Kliffel. Szóval ez volt az öregasszony terve. Nem tudott rájönni, mi kell az
üzletből a tervükhöz, ezért megpróbálta arra kényszeríteni őket, hogy mindent hátrahagyva
meneküljenek.
– De az árum nagyon értékes! – tiltakozott.
– Értékesebb, mint az élete? – A bothai saját tanácsa ellenére az üzlet belseje felé sietett, kezeivel a
falakat tapogatva. – Gyerünk, menjenek már!
– Mit csinál? – kérdezte Klif.
– Abban igazuk van, hogy még nincsenek lángok – magyarázta a bothai. – A tűz tehát valahol a
falban lehet.
– A tűzoltók már úton vannak – jelentette egy másik bothai, idegesen meglengetve komlinkjét. – De
beletelik pár percbe, amíg ideérnek.
– Értem – állt meg az első a kapcsolószekrény mellett. A szőre hirtelen lelapult, és előhúzott egy
kést az övéből. – Talán előkészíthetjük nekik egy kicsit a terepet.
– Várjon egy pillanatot! – kiáltott fel Navett előreszökkenve. A bothai pont a rejtekhelyüket fedő
panel alá dugta be a pengéjét. – Mi a fenét művel?
– Égett vezetékszag van – magyarázta zihálva a bothai. – Talán a kapcsolószekrény alatt gyulladt ki
egy vezeték. Ha fel tudjuk tárni, és el tudjuk oltani…
Elhallgatott, megtántorodva, ahogy a feszülő kés hirtelen átszaladt a rejtekhely viszonylag vékony,
hamis elején. Visszanyerte az egyensúlyát, és leesett állal bámult a láthatóvá vált Xerrol
Nightstingerre.
– Navett tulajdonos! – kiáltotta. – Mi ez a fegyver?…
Sohasem fejezhette be a kérdést. Navett lövése a hátába fúródott, és a bothai elzuhant.
A másodiknak csak egy visításra futotta, mielőtt Navett újabb lövése végzett vele. A harmadik
kétségbeesetten kapott a sugárvetője és az interkomja után, mikor Klif lelőtte.
– Na ezt megcsináltuk! – acsargott Klif Navettre. – Mi a fenének?…
– A nő arra számít, hogy profik módjára intézzük el a dolgot – csikorogta Navett. – A profik pedig
sohasem kezdenek el lövöldözni, amíg nem feltétlenül szükséges. Rendben: amatőr módjára
viselkedtünk. Ez biztos meglepetésként fogja érni.
– Ó, borzalom! – krákogta Klif. – Zseniálisan eretnek stratégia. És most mihez kezdünk?
– Végigcsináljuk, ahhoz! – förmedt rá Navett. A sugárvetőjét az inge alá dugta, és elővette a
rejtekhelyről a Nightstingert. – Fogd Pensint és Horvicot, aztán nyomás a hajóhoz, és ki az űrbe! Két
órátok van, vagy annyi sem, hogy feljussatok a Predominance fedélzetére.
A Nightstingerrel a kezében megfordult, és meglátta Klif döbbent arcát.
– Navett, most nem csinálhatjuk! – tiltakozott a másik. – A csapásmérő erő még három napig nem
lesz kész.
– Addig akarod kerülgetni a barátnőnket? – csattant fel Navett. A Nightstingert az asztalra dobta, és
elkezdte beterelni a maradék mawkreneket a ketrecükbe. – Láthatod, mi a terve… megpróbálja az
utunkba állítani a rendőrséget, a tűzoltókat és még Vader tudja, ki mindenkit… mindegy, csak
egyenruha legyen rajta! Most kell lépnünk, mikor nem számít rá.
– De a csapásmérő erő…
– Hagyd már abba a nyavalygást! – fojtotta belé a szót Navett. – Készen fognak állni, hidd el! Vagy
átkozottul gyorsan felkészülnek majd. Ismered a parancsaikat.
– Rendben – tette el a fegyverét Klif. – Itt hagyom neked a terepsiklót… hármunknak majd
elemelek egy másikat. Szükséged van még valamire?
– Semmire, amit ne tudnék magam is megszerezni – morogta Navett. – Eredj már… az óra ketyeg!
– Igaz. Sok szerencsét!
Azzal elment. Navett beterelte a mawkreneket a ketrecükbe, majd felmarkolta a megmaradt
hengereket és elrejtette őket a ketrec dupla fenekében. Igen, az öregasszony cselekvésre kényszerítette
őket, és a terv hirtelen megváltoztatása sokba fog kerülni nekik.
De az a nő téved, ha azt hiszi, hogy nyert. Navett csak azt kívánta, hogy ott lehetne és láthatná,
mikor rájön erre.

– Bizonyára megérti, admirális – mondta Paloma D'asima, szemmel láthatóan gondosan

megválogatva szavait –, mennyire váratlannak találná a népünk ezt a lépést. Eddig még sohasem
kerültünk szorosabb kapcsolatba a Birodalommal.
Az asztal mentén kilencven fokkal arrébb ülő Disra elfojtott magában egy cinikus mosolyt. Paloma
D'asima, a Mistryl Tizenkettejének büszke és magas rangú egyike ravasznak, sőt akár okosnak is
tarthatja magát a politikában és a politikai alkudozásban. Számára azonban olyan átlátszó volt a nő,
amilyen átlátszó csak egy amatőr lehet. Ha csak ennyi tellett a Mistryltől, akkor még a nap vége előtt a
tenyeréből fognak enni.
Pontosabban Thrawn főadmirális tenyeréből.
– Tisztában vagyok a múltbéli konfliktusainkkal – felelte Thrawn komoran. – Mindazonáltal, ahogy
arra korábban már felhívtam a figyelmét… azelőtt pedig Karoly D'ulin figyelmét – biccentett
udvariasan a D'asima mellett ülő fiatalabb nő felé –, az én vezetésem alatt álló Birodalom a legkevésbé
sem fog hasonlítani a kései Palpatine császáréra.
– Ezt értem – bólintott az idősebb nő. Az arca semmit sem árult el, a kezei viszont annál ékesebben
beszéltek. – Csak emlékeztetni szeretném rá, hogy a szavánál több biztosítékra van szükségünk ebben
a kérdésben.
– Megkérdőjelezi Thrawn főadmirális adott szavát? – kérdezte Disra némi éllel a hangjában. A blöff
bejött; D'asima azonnal védekező állásba vonult.
– Távol álljon tőlem! – biztosította túlságosan is gyorsan. – Egyszerűen csak arról van szó…
A konferenciaterem interkomja mentette ki szorult helyzetéből.
 – Thrawn admirális, itt Dorja kapitány – szólalt meg az ismerős hang.
A Thrawn mellett ülő Tierce lenyomta a kapcsolót.
– Itt Tierce őrnagy, kapitány. Az admirális hallgatja.
– Bocsásson meg a zavarásért, uram – kezdte Dorja –, de arra kért, hogy azonnal értesítsem, ha
bármilyen előre be nem tervezett hajó közeledik a bázis felé. A bázis épp most kapott egy üzenetet a
Tyrannic birodalmi csillagrombolótól, amelyben az vészhelyzetre hivatkozik, és segítséget kér.
Disra rémülten Tierce-re pillantott. A Tyrannic az egyike volt a Bothawui körüli álcázóernyő mögött
várakozó három csillagrombolónak. Legalábbis elméletileg ott kellett volna lennie.
– Közölték, hogy miféle vészhelyzetről van szó? – kérdezte Thrawn.
– Most érkezik, uram… azt állítják, megtámadta őket egy komoly új köztársaságbeli egység, és
súlyos veszteségeket szenvedtek el. Azt mondják, a támadók a nyomukban vannak, és menedékre van
szükségük. Hestiv tábornok utasításokat kér.
Disra ajkára feszült mosoly lopózott. Nem, ez természetesen nem az igazi Tyrannic. Tierce sejtése
beigazolódott: a Coruscant valóban rászánta magát az őrült lépésre, hogy megpróbálja ellopni a
caamasi dokumentum egy példányát.
És most nemcsak a csapda várta készen őket, de még a Mistryl Tizenkettek egyike is szemtanúja
lesz annak, ahogy a szánalmas próbálkozás megalázó vereséggé válik. Ennél szebben még az igazi
Thrawn sem rendezhette volna el a dolgokat.
– Utasítsa Hestiv tábornokot, hogy engedje át a közeledő csillagrombolót a külső védelmi gyűrűn! –
mondta Thrawn Dorjának. – Aztán minden védelmi berendezést helyezzen teljes harckészültségbe, és
készüljön fel a támadásra!
– Igen, uram.
– És aztán, kapitány – tette hozzá Thrawn – ön is készítse fel a harcra a Relentlesst. Mérje fel a
közeledő csillagromboló pályáját, és vigyen minket közé és a bázis közé. Ha odaértünk, utasítsa Hestiv
tábornokot, hogy a belső védelmi gyűrű minden erejével támadjon rá!
– Igen, uram – felelte Dorja kissé értetlenül, de az ellenkezés legcsekélyebb jele nélkül. –
Admirális, ön feljön a hídra?
– Természetesen, kapitány – állt föl Thrawn, megajándékozva D'asimát egy halvány mosollyal,
miközben a konferenciaterem ajtaja felé intett. – Mi több, azt hiszem, mindnyájan felmegyünk.

A hirtelen zajtól Ghent felrezzent szendergéséből, és majdnem kiugrott a székéből ijedtében. Vadul
körülnézett, és némileg megnyugodva látta, hogy egyedül van. Álomködös agya csak ekkor fogta fel,
hogy a zaj valamiféle riadó hangja.
Ismét körülnézett a szobában a baj forrását keresve. Semmit sem látott. Nyilván valahol az állomás
másik részén történt valami. Egy pillanatig tanulmányozta a vezérlőpult környezeti szabályzó részét,
aztán lecsapott a hangszóró kapcsolójára.
Az elhalkuló hang kellemetlen csengést hagyott maga után a fülében. Egy további pillanatig még a
vezérlőpultra meredt, azon töprengve, vajon érdemes-e belehallgatni a bázis kommunikációs
rendszerébe, hogy megtudja, mi folyik. Valószínűleg nem; akármi is az, nemigen lehet köze hozzá.
Hirtelen összeráncolta a homlokát. A vezérlőpulton mintha megcsillant volna. Megcsillant?
A ráncok eltűntek, ahogy megkönnyebbülve megértette. Hát persze… a mögötte lévő lakórész
ablakán beszűrődő fény csillant meg a fémen. Felállt, térdei tiltakozva jelezték, hogy már megint túl
sokat ült egy helyben, átbotorkált az ablakhoz, és kinézett rajta.
Azonnal meglátta a csillogás forrását: félelmetes mennyiségű turbólézersugár és protontorpedó
száguldott a bázis felé a távolból, valahonnan a külső védelmi gyűrűn túlról.
A lövedékek villogása közepette pedig egy birodalmi csillagromboló hatalmas teste közeledett
kitartóan egyenest felé.
Ghent elakadó lélegzettel meredt a közeledő hajóra. Pellaeon és Hestiv szavai a veszélyekről,
melyeket addig gondosan eldugott elméje legmélyére, hirtelen ismét az előtérbe robbantak. Az a
csillagromboló érte jött – ezt biztosra vette.
Menekülj! – villant át az agyán a gondolat. Menekülj innen, le a hosszú alagúton a bázis
központjába. Keresd meg Hestiv tábornokot vagy azt a TIE-pilótát, aki idehozott a Chimaeráról, vagy
bújj el valahol!
De nem. Hestiv figyelmeztette, hogy a bázison kémek lehetnek. Ha lemegy, az egyik biztosan
megtalálja.
És egyébként sem tudna elmenni, jutott eszébe váratlanul. Háromszorosan is lezárta a bejáratot,
olyan jelszórétegekkel látva el, amelyeken csak órák alatt juthatna át bárki. Még neki magának is
legalább harminc perc kellene a hatástalanításukhoz.
A harminc perc pedig túl sok. Túlontúl sok.
Még egy percig figyelte a közeledő hajót, szórakozottan töprengve, hogy vajon mit akarnak csinálni
vele. Aztán egy sóhaj kíséretében elfordult az ablaktól. Csapdában volt, jöttek érte, és semmit sem
tehetett.
Visszament a dolgozószobába, becsukta maga mögött az ajtót, és leült a székébe. A Wickstrom
K220-as végre befejezte az elemzést, amit kiadott neki, még mielőtt ez az egész elkezdődött volna. Az
eredményeket átküldte a Masterline-70-nek, és a kinti eseményeket száműzve gondolatai közül
nekilátott a munkának.

Navettnek fél órájába került megkeresni és megvenni a tartálynyi gyúlékony folyadékot, amire
szüksége volt, és további tizenöt percig tartott egy szórófejet rászerelni. Negyvenöt perc telt – ennyi
idő alatt az üzletben talált holttestek miatt elrendelt riadó valószínűleg a város minden szegletébe elért
már.
De ez így is volt rendjén. A nyomorult szőrös idegenek most már nem állíthatták meg; és minél több
idejébe telik elkészülni itt, a bolygó felszínén, annál több ideje lesz Klifnek, Perisinnek és Horcivnak
odafent arra, hogy feljussanak az ishori hajó fedélzetére.
Ahol persze meg fognak halni. Tudták ők is. De hát ő is hamarosan meg fog halni idelent. Csak az
számított, hogy mielőtt meghalnak, teljesítsék a feladatukat.
A ho'din bár körüli, előző éjjel oly csendes utcákon kora délután lázas nyüzsgés folyt. A tartályt a
szomszédos ülésre állítva, esetlen szögben a terepsikló tetejének támasztva Navett lassan körbehajtott
az épület mögötti és melletti kihalt sikátorokban, módszeresen befújva a falak tövét a folyadékkal. A
forgalmas utcára néző elülső falnál nem tehette meg ugyanezt anélkül, hogy ne keltett volna azonnal
gyanakvást. De arra a területre egyébként is más tervekkel készült. Visszament a hátsó sikátorba, ismét
meggyőződött róla, hogy senki sem látja, és miközben elhajtott a bár mögött, belelőtt a folyadékba a
sugárvetőjével.
Egy jó ideig ráérősen körözött a mellékutcákon, mielőtt visszakanyarodott volna az épület elé.
Ennek eredményeképpen mire megállt a bárral szemben, a tűz már vadul dühöngött a külső falak
mentén. A gyalogosok fejvesztve rohangáltak fel és alá, integetve, üvöltözve menekültek a lángok elől,
vagy döbbent csoportokat alkottak, s biztonságos távolságból bámulták a tüzet. Miközben Navett
elővette a Nightstingert a hátsó ülésről, kivágódott a bár ajtaja, és a hisztérikus vendégek elkezdtek
kiözönleni a füstből, nyomukban a személyzettel. Navett meggyőződött róla, hogy a Nightstingerben
még van három töltet, majd várakozni kezdett.
Nem kellett sokáig várnia. A bárból kiözönlő menekülők áradata még alig kezdett apadni, mikor egy
tűzoltósikló fordult meg a sarkon, és nagyot fékezve megállt az épület előtt. Az ablakon keresztül
Navett látta, amint a sofőr vadul gesztikulál, miközben a társa kipattant, és elkezdett felmászni a külső
létrán a jármű tetején lévő nagynyomású ágyúhoz.
Sohasem ért fel. Navett a pontosabb célzás miatt megtámasztotta a Nightstingert az ülés támláján,
és lelőtte a tűzoltót. A második láthatatlan lövés a sofőrrel végzett; a harmadik s egyben utolsó pedig a
tartályt lyukasztotta át. Az oltóanyag haszontalanul kifolyt az utcára, távol a lángoktól.
Navett letette a kiürült fegyvert a padlóra, és gyorsan körülnézett a tömegben. Senki sem figyelt fel
a siklójában egyedül üldögélő emberre. Minden tekintet a lángoló épületre szegeződött, valószínűleg
csak egy-két nézelődő lepődött meg egy pillanatra a két érthetetlen módon összerogyó tűzoltó láttán,
hogy aztán azok is hamar elfeledkezzenek róluk.
A bárból közben az utolsó vendég is kimenekült. Navett várt még fél percet, csak hogy biztosan
kiérjen mindenki. Aztán elővette és a mellette lévő ülésre fektette a sugárvetőjét, beindította a
terepsiklót, és elindult a bár ajtaja felé.
A tömeg nagy részén már átjutott, mire észrevették, mire készül. Valaki felkiáltott, és egy, a
rendőrök zöld-sárga vállszalagját viselő hevesen integető bothai elé ugrott. Navett felkapta a
sugárvetőjét és lelőtte, kikerülte a testet, majd keményen előretolta a gázkart. Valaki sikoltozni kezdett
mögötte; Navett összeszedte magát, és tovább gyorsított…
 Csontrepesztő erővel ütközött a bár ajtajának és szilánkokra törte azt, amint a terepsikló megállt a
pusztítás kellős közepén. Hamarabb kipattant, mint ahogy a törmelék megszűnt volna a sikló tetejére
záporozni. A hátsó ülésről felkapta a mawkrenek ketrecét, és rohanni kezdett az alagsorba vezető ajtó
felé.
Az első lépcsősor felénél járhatott, mikor meghallotta a terepsiklóban hagyott tartály robbanását.
Ami azt jelentette, hogy lángokba borítván a bár első ajtaját is, visszavonhatatlanul elvágta magát a
külvilágtól.
Most már az égadta világon senki és semmi nem állíthatta meg.
A pincében enyhe füstszag várta – semmi komoly, csak az elkerülhetetlen előszele. A
felszerelésüket ott találta, ahol hagyták, de azért rááldozott egy percet a fúziós dezintegrátor
ellenőrzésére.
Jól tette. Az öregasszony ismét itt járt, és hozzápiszkált a szerkezethez. Az első bekapcsoláskor
kiégett volna a fő vezérlőtekercs. Navett örömtelenül elvigyorodott, és helyrehozta a hibát, majd újabb
értékes percet töltött a dezintegráló sugár fókuszának beállításával, hogy az pár centiméterrel kinyúljon
a doboz száján.
Végül ezzel is elkészült. Nagy nehezen a hátára szíjazta a mawkrenek ketrecét, leugrott a gödörbe,
amit Kliffel ástak, és bekapcsolta a dezintegrátort.
A sugár úgy vágta a lába alatt a talajt, mint lézer a havat, mikroszkopikus szemcsékből álló felhőt
lövellve az arca felé. Futólag azt kívánta, bár hozott volna magával egy légzőmaszkot. De most már túl
késő volt ezen rágódni. A forró légáramlatban hunyorogva folytatta a munkát, s közben azon
töprengett, vajon mihez kezdenek a bothaiak a tevékenysége nyomán bekapcsolódó miriádnyi
riasztóval. Kétségtelenül fejvesztve rohangálnak fel-alá, különösen miután észrevették, hogy a
behatolás helye teljesen hozzáférhetetlen a számukra.
Néhányan viszont valószínűleg hátradőlnek és megnyugszanak, azzal az önelégült tudattal, hogy az
energiavezeték elvesztése a legkisebb hatással sem lesz a drágalátos pajzsukra. Talán még jót is
nevetnek a bolond birodalmi ügynökön, aki azt hiszi, hogy ilyen egyszerűen végezhet velük, vagy aki
talán abban az illúzióban ringatta magát, hogy végig tud kúszni egy tíz centiméter átmérőjű csövön.
Mindegy, hamarosan a torkukon akad a nevetés.
Mindössze pár percig tartott leásni az energiavezetékig. Magát a vezetéket erős páncélzat borította,
még a dezintegrátorsugárnak is kellett tíz perc, míg átvágta. A kábelek természetesen azonnal
elpárologtak, amint ez bekövetkezett – végül is teljesen hétköznapi kábelek voltak, nem arra tervezték
őket, hogy a nagyfeszültségnél bármi komolyabbat kibírjanak. Tekintélyes méretű lyukat vágott a
külső burkolatba, aztán kikapcsolta a dezintegrátort, és beindította az aljába épített hűtőegységet.
Néhány percnyi módszeres hűtés után a terület ismét elég hűvös lett ahhoz, hogy meg lehessen
érinteni.
Kikapcsolta a hűtőegységet, és leült a nyílás mellé… és a hirtelen támadt csendben meghallott egy
halk, új hangot.
Egy komlink csipogását. A dezintegrátorból.
A homlokát ráncolva átnézte a szerkezetet. Meg is találta a komlinket a hűtőegység újratöltő
nyílásába ékelve. Feszesen elmosolyodva kivette és bekapcsolta.
– Hello! – szólt bele. – Elégedett vagy a történtekkel?
– Az Alderaan poraira, mi a fenét művelsz? – förmedt rá az öregasszony.
Navett még szélesebben elmosolyodott, a gallérjára akasztotta a komlinket, és kinyitotta a
mawkrenek ketrecének kettős fenekét.
– Mi a baj? – kérdezte, előhúzva egy kis tubusnyi tápanyagkrémet. – Nem okoztam meglepetést…
vagy mégis? Ja, ügyes volt az a trükk a füstgránáttal az üzletben. Gondolom, ma reggel rejtetted el,
mielőtt távoztál.
– Igen – érkezett a válasz. – Azt hittem, a felszereléseteket az emeleten vagy a falakba rejtve
őrzitek.
– Tehát eldugtál egy időzített bombát, hogy a tűzoltók szétverjék neked a falakat – állapította meg
Navett, miközben kinyitotta a ketrecet, és kivette az egyik apró gyíkot. – Nagyon okos.
– Figyelj, nincs most időd erre a csevegésre! – mordult fel a nő. – Ha nem vetted volna észre,
mindjárt rád ég az épület.
– Ó, észrevettem! – biztosította Navett. A gyíkot az egyik kezébe fogva az orrára kent egy cseppet a
tápanyagkrémből, majd leengedte az állatot a nyílásba, fejjel a generátor épülete felé fordítva. A
henger egyik végét megnyomva élesítette a bombát – akkor fog felrobbanni, mikor a gyík odaér a
megerősített falhoz, ahol a kábelek tucatnyi irányba elágaznak. Elengedte az állatot, és a mawkren
eliszkolt a kábelek és a burkolat közötti szűk résben a táplálék szaga után. Túl buta volt ahhoz, hogy
rájöjjön, az orrán van az élelem.
– Hogy érted, hogy észrevetted? – kérdezte az öregasszony. – Ha nem találsz ki gyorsan valami
nagyon okosat, akkor ott fogsz elpusztulni! Ezt is tudod?
– Egyszer mindenkinek meg kell halnia – emlékeztette Navett, egy újabb mawkren orrát bekenve,
majd az első után küldve az állatot. Az alig tűnt el a vezetékben, mikor a csövön egy kis robbanás halk
moraja visszhangzott végig.
Az öregasszony füleivel semmi baj nem volt.
– Ez meg mi? – kérdezte.
– A Bothawui pusztulása – felelte Navett, miközben bekente a következő mawkren orrát, és a
második robbanás után elengedte. Most, hogy a dezintegrált föld gázai kezdtek eloszlani, érezte, hogy
a füstszag erősebb lett. – Tudod, nem tudtunk rájönni, hogy mi a neved – tette hozzá, elővéve a
következő mawkrent. Kíváncsi lett volna, milyen gyorsan terjed a tűz. Ha a lángok vagy a füst
hamarabb elérik, mint ahogy a mawkrenek apró bombái bejutottak volna a generátor épületének
védtelen kábelei közé, akkor még mindig veszíthet. – Szóval, hogy hívnak?
– Engem? – kérdezett vissza a nő. – Elárulom, ha te is elárulod a te neved.
– Sajnálom – indította útjára a mawkrent Navett. – Ha én már nem is, de valaki más az egységemnél
még használhatja a nevemet. – Újabb robbanást hallott…
És ekkor a legnagyobb megkönnyebbülésére friss, hideg levegő csapott az arcába. A kábelek
felrobbantak a falon túl, a generátor épülete nyitva állt előtte.
– Figyelj, birodalmi…
– A beszélgetésnek vége! – fojtotta belé a szót Navett. – Élvezd a tüzet!
Kikapcsolta és félrelökte a komlinket. Aztán megdöntötte a ketrecet, kiborítva belőle az ott maradt
mawkreneket. Azok egy pillanatig a lábai körül nyüzsögtek, aztán visszanyerték az egyensúlyukat, és
szimatolni kezdtek. Hirtelen futásnak eredtek, és egymáson áttaposva sorban eltűntek a vezetékben.
Nem az orrukra cseppentett tápanyagkrém vonzotta őket – hanem a folyékony tápszer apró foltjai,
amiket Kliffel olyan gondosan helyeztek el három nappal korábban, mikor a fématkákat irtották.
Most már csak egyetlen feladata maradt. Benyúlt a ketrec aljába, és elővette az utolsó tárgyat: a
távkapcsolót, amivel a rendeltetési helyük felé száguldó hengereket beélesíthette. Még néhány
másodperc, és önjáró bombái elárasztják a generátor épületét. Ott fognak nyüzsögni a rémült bothaiak
lábai alatt, s a fényezett padlón egyenesen az építmény kritikus pontjai felé fogják venni az irányt.
A vezeték már elvitte hozzá a robbanások halk hangját, ahogy a mawkrenek odaértek
célpontjaikhoz, és bekapcsoltak a távolságérzékelő gyújtószerkezetek. Még néhány másodperc – a
legrosszabb esetben egy perc –, és a planetáris pajzs Drev'starnt oltalmazó része összeomlik.
A Bothawui pusztulása elkezdődött. És azzal együtt az Új Köztársaság pusztulása is.
Csak azt sajnálta, hogy nem lehet ott és nem láthatja, mi történik.
A feje fölül már hallani lehetett a lángok tombolását. A ropogó hang elkeveredett a távolban még
mindig egymás után felrobbanó bombák morajával. Navett felmosolygott a mennyezetre, és
nekitámaszkodott a gödör mocskos falának, így várta be a véget.

A Predominance-en folyó tárgyalások épp a negyedik körbe léptek, mikor a fedélzet mennydörögve
megremegett a jelenlévők lába alatt. Leia elsápadt, túlságosan is jól megismerte ezt az hangot és ezt az
érzést az évek során.
Valahol az ishori hajó mélyén épp most nyitott tüzet egy turbólézerfürt.
A mennydörgés még el sem halt, mikor a kapitány már be is kapcsolta az interkomot.
– Mi ez a lövöldözés? – acsargott.
A válasz ishori nyelven érkezett, túl gyorsan és túl halkan ahhoz, hogy Leia megértse.
– Mi folyik itt? – ordította Gavrisom. – Megállapodtunk, hogy senki sem nyit tüzet, amíg…
– Nem mi voltunk azok! – csattant fel a kapitány az ajtó felé ugorva. – Az egyik üteget idegenek
foglalták el, és tüzet nyitottak a felszínre.
– Micsoda? – kérdezte Gavrisom szaporán pislogva. – De hát hogyan?…
 A kapitány azonban már elrobogott, az ajtónálló őröket is maga után intve.
– Organa Solo tanácsos?… – kezdte Gavrisom, aztán elhallgatott, ahogy újabb mennydörgés rázta
meg a hajót. – Tanácsos, mi folyik itt?
Leia megrázta a fejét.
– Nem tu…
Hirtelen megrázkódott a székén, élesen levegő után kapkodott, ahogy rátört egy mindent átható
fájdalom-, félelem- és halálhullám. Lent, a bolygón ezernyi hang sikított fel rémülten…
És abban az egyetlen, vérfagyasztó pillanatban rájött, hogy mi történik.
– A planetáris pajzsnak vége! – csattant fel, odarohanva az ablakhoz. Épp akkor ért oda, mikor a
harmadik turbólézersugár útnak indult a hajó aljáról a bolygó felszíne felé. Fehér felvillanás
kíséretében süvített át az atmoszférán; majd a homály eloszlott, s egy haragos, feketével tarkított vörös
foltot hagyott maga után.
Drev'starn, a bothai főváros lángokban állt.
Leia sarkon fordult, és elindult az ajtó felé.
– Igen, vége! – kiáltotta oda Gavrisomnak, miközben elrohant mellette. – Legalábbis Drev'starn
fölött.
– Hová megy? – kiáltott utána Gavrisom.
– Megpróbálom megállítani a tüzelést! – kiáltott vissza Leia.
Odakint egy tucatnyi páncélos ishori rohant végig a folyosón, lövésre készen tartott karabélyokkal a
kézben. A fal mellé húzódva igyekezve elállni az útjukból, két noghri testőre pillantott felé.
– Tanácsos?…
– Gyertek! – szólt oda nekik Leia. Leakasztotta övéről a fénykardját, megpróbált az Erőből
bölcsességet és kitartást meríteni, majd bevetette magát az ishorik áradatába.
Han teljes erejéből rohanva robbant be a Falcon pilótafülkéjébe, alig tudott megtorpanni a
vezérlőpult előtt.
– Hol? – vakkantotta, miközben levetette magát a pilótaülésbe.
– Ott – mutatott Elegos feszülten a nem egészen két kilométernyire lebegő hadihajó felé. – Nem
tudom, kié a hajó, de…
Elhallgatott, ahogy újabb vörös fénysugár villant fel az űr sötétjében a bolygó irányába tartva.
– Ott… látta?
– Ó, igen, láttam! – horkant fel Han. A szíve elszorult a rettegéstől, miközben lecsapott a vészindító
kapcsolókra. Lehet, hogy Elegos nem tudta, melyik hajó kihez tartozik, ő azonban igen. Az a lövés az
ishori zászlóshajóról, a Predominance csatacirkálóról jött.
Arról a hajóról, amelyen Leia tartózkodott.
Újabb lézersugár villant a Bothawui felszíne felé.

– Tudja, hogyan kell kikapcsolni a dokkológyűrűt? – üvöltött rá Han Elegosra, miközben kezei
őrülten száguldoztak a vezérlőpulton.
– Igen, azt hiszem…
– Akkor menjen, és kapcsolja ki! – vágott a szavába Han. – Azonnal!
– Igenis, uram! – A caamasi kipattant az üléséből, és elrohant.
A hajtóművek kezdték elérni az üzemi teljesítményt. Han bekapcsolta a kommot, és minden
csatornán pásztázni kezdett. Nem tudta, mit művelnek az ishorik, de azt biztosra vette, hogy
hamarosan elszabadul a pokol. Megérkeztek a nemrég beszerelt stabilizátor szinkronértékei; úgy tűnt,
menni fog a dolog…
– Minden hajónak, itt az Új Köztársaság elnöke beszél! – dübörgött fel Gavrisom feszült hangja a
pilótafülke hangszórójából. – Tartsák a pozíciójukat és ne lőjenek; megismétlem, tartsák a
pozíciójukat, és ne lőjenek! A jelenlegi incidens nem…
Soha nem fejezhette be a felszólítását. A csatornáját elárasztó sivító zavarás belefojtotta a szót…
– Támadás! – bódult fel helyette egy másik hang. – Minden koréliai hajónak, támadjanak belátásuk
szerint!
Han döbbenten meredt a hangszóróra. Mi a fenét művelnek a koréliaiak?
Aztán a kereső megállt egy másik csatornán.
– Támadás! – hörögte egy kalamári torokhangon. – Minden mon kai hajónak, támadás!
 [Támadás!] kiáltotta higgadtan egy diamala a saját frekvenciáján.
[Támadás!] érkezett az acsarkodó ishori válasz egy másikon.
Han torkában dobogó szívvel nézett ki a hajók tömegére. Nem. Nem… ez őrültség. Biztos nem
teszik meg…
De megtették. A hadihajók lustán életre keltek, és vagy a jobb manőverezési lehetőséget kínáló nyílt
űr felé vették az irányt, vagy egyszerűen csak ellenfeleik felé fordították fegyvereiket.
És akkor felvillantak az első turbólézerek.
Elegos visszarobogott a pilótafülkébe.
– Dokkológyűrű kikapcsolva! – jelentette be lihegve, majd levetette magát az ülésébe. – Azonnal
indulha… – Elakadt a hangja, hitetlenkedve bámult ki az ablakon.
– Mi folyik itt? – kapkodott levegő után. – Han… mi folyik itt?
– Az, aminek látszik – felelte Han keserűen.
– Az Új Köztársaság polgárháborúja.

37. FEJEZET

A qom qaek talán tizenöt perces repüléssel érték el Thrawn Kezének másik oldalát és a tavat, amit
Szelek Gyermeke említett. Luke először kétkedéssel fogadta az ötletet, nem hitte volna, hogy az ifjú
idegenek elbírják utasaik súlyát, arról nem is beszélve, hogy vajon el tudják-e kerülni az erőd most már
nyíltan ellenséges lakóinak pillantásait és fegyvereit.
A qom qaek azonban mindkét szempontból meglepetést okoztak neki; és miközben rutinosan
kanyarogtak a sziklák, fák és hasadékok rejtekében, Luke szinte kezdett megnyugodni az akciónak ezt
a részét illetően. Érezte, hogy Mara gondolatai is akörül forognak, hogy mi vár rájuk a rövid repülés
végén.
Arturól sajnos nem lehetett ugyanezt elmondani. Az utolsó szintikötéldarabokból készített hámja
közepén csüngve végigsiránkozta az egész utat.
A rés alig tízméternyire helyezkedett el a tó partjától, és elég meredek szögben ereszkedett lefelé
egy füves kiszögellés alá.
– Legalább a kő nem túl durva – jegyezte meg Mara, megtapogatva a felületét. – Valószínűleg a sok
apró tűzbogárláb koptatta el az évek során.
Artu mintha megborzongott volna, feszengve csipogott valamit.
– Nem hiszem, hogy most beléjük botlanánk – nyugtatta meg Luke, miközben leszedte róla a
szintikötelet, és visszatette a droid tárolórekeszébe. – Az ilyen hatalmas rajok nem vándorolhatnak túl
közel egymáshoz… nem lenne elég élelem mindannyiuk számára.
– Bízzunk benne, hogy ezt ők is tudják – tette hozzá Mara.
Szerencsétek van, hogy most jöttetek, közölte Szelek Gyermeke. Az elmúlt hetekben sok eső esett, és
a Kis Halak Tava nagyon megnőtt.
– És a kis halak is megnőttek? – kérdezte Mara.
Nem tudom, csapkodott a szárnyával Szelek Gyermeke. Fontos ez?
– Csak vicceltem – rázta meg a fejét Mara. – Felejtsd el!
Aha. Szelek Gyermeke hátranézett Luke-ra. Csak azt akartam mondani, hogy a hasadékot talán
hamarosan el fogja lepni a víz.
– Értem – bólintott Luke. – De még nem lepte el, és ti biztonságban elhoztatok minket ide.
Megtiszteltetés volt a számunkra, jelentette ki Szelek Gyermeke. Mit kívánsz, most mit csináljunk?
– Már eddig is rengeteget segítettek – biztosította Luke. – Köszönjük. Mindent köszönünk.
Ne várjunk meg titeket? – makacskodott Szelek Gyermeke. Megtiszteltetés lenne, ha
megvárhatnánk és visszavihetnénk a repülő gépezetetekhez.
Luke tétovázott. Valóban nagyon hasznos lehetne majd egy fuvar visszafelé is. Sajnos azonban…
– Az a baj, hogy fogalmam sincs, hol fogunk kijönni – magyarázta.
Akkor figyelni fogunk, szögezte le Szelek Gyermeke határozottan. És a többiek is figyelni fognak.
– Remek – helyeselt Luke, alig várva már, hogy véget vessen a beszélgetésnek és útnak induljon. –
Köszönjük.
– Tehát mi legyen a menetsorrend? – kérdezte Mara.
– Én megyek elöl – ült a rés szélére és nyújtotta be a lábát a nyílásba Luke. – Artu középen, te
leghátul. Figyelek a szűk helyekre, és megpróbálom kitágítani őket menet közben. Ha esetleg
kihagynék egyet, neked kell gondoskodnod róla.
– Helyes – akasztotta le az övéről a fénykardját Mara. – Jó utat, és próbáld meg nem a saját lábadat
elvágni útközben.
– Kösz. – Luke bekapcsolta a fénykardját, lecsusszant a járatba és elindult.
Közel sem volt olyan szörnyű, mint amitől tartott. A rengeteg apró tűzbogárláb valóban
lecsiszolhatta a sziklát; s ami még fontosabb, elkoptatták a hajdan ott álló útakadályokat is. Mindössze
kétszer kellett a fénykardját használni, miközben lefelé tartott, és az egyik esetben talán nem is lett
volna feltétlenül szükséges. A háta mögül hallotta a hangos fémes csattanást, ahogy Artu lecsúszott a
lejtőn, ám a droid boldogtalan csipogását még ez a zaj sem tudta elnyomni.
A járat egy alagútba torkollott; azon alagutak egyikébe, amelyekben túlságosan is sok időt töltöttek
az elmúlt hetek során. Luke elkapta a lebucskázó Artut, épp idejében félrerántva a leugró Mara útjából.
– Nos, ismét itt vagyunk – jegyezte meg a lány, körbelendítve világítópálcáját. – Nem tűnik túl
ismerősnek. Szerinted merre menjünk?
– Az erőd elhelyezkedése alapján azt mondanám, arra – mutatott Luke bal felé.
– Oké – bólintott rá Mara. – Indulhatunk.
A qom qaek akár tudatosan, akár véletlenül, de jól választották meg a bejáratot. Alig tettek meg
mintegy száz métert az alagútban, amikor Luke egy kanyart követve megpillantotta a túlságosan is jól
ismert természetes kőboltívet a közelben.
– Megérkeztünk! – szólt hátra halkan Marának. – Légy résen; ha tudnak a lépcsőről, akkor
valószínűleg őrök várnak ránk odabent.
Nem voltak őrök. Tizenöt perccel később, átnyomakodva a cortiosisércet rejtő sziklába vájt szűk
résen, ismét ott álltak a föld alatti teremben.
– Azt hiszem, mégsem tudnak a lépcsőről – jegyezte meg Mara rávilágítva a nyílásra, amit a sárga
falba vágtak annak idején.
– Vágy egyszerűen nem jutottak el hozzá – emlékeztette Luke. – Azoknak az ajtóknak mintha még
a zárszerkezete is a hijarnai kőből készült volna.
– Félre ne érts… nekem sem hiányoznak jobban, mint neked – tette hozzá Mara sietve. – Kíváncsi
lennék, pillanatnyilag hány energiavezeték működik.
– Valószínűleg több, mint legutóbb – fordította a világítópálcáját az ellenkező irányba Luke.
Akárcsak korábban, a terem távolabbi vége eltűnt a fénykörön túli árnyak között. – Én arra lennék
kíváncsi, milyen hosszú ez a helyiség.
– Túl hosszú nem lehet – mutatott rá Mara. – Arrafelé van a tó, nem emlékszel?
– Igaz – helyeselt Luke. – Valami bölcs tanács, mielőtt elindulunk?
– Csak annyi, hogy legyünk óvatosak – lépett mellé Mara. – Amíg lehet, egymás mellett haladunk, a
droid pedig mögöttünk. A fénykardokat és az érzékeinket tartsuk készenlétben!
– Velős és praktikus – nyúlt ki előre Luke az Erővel. Nem érzékelt veszélyt. – Gyere, Artu!
Mara megjegyzése a terem méretéről helytállónak bizonyult. Alig pár lépés megtétele után a
világítópálcák fénysugara rávetült a hátsó falra. A fal közepén egy boltíves nyílás vezetett tovább a
szikla belsejébe.
Azonban nem a barlangok durva, természetes sziklájába. Ennek a járatnak a falai és padlója simára
voltak csiszolva.
– Érdekes – világított körbe Mara, miközben megálltak a boltív előtt. – Látsz valami különöset a
mennyezeten?
– Nem csiszolták le, mint a falakat – méregette az íves mennyezetről kiszögellő köveket Luke.
– Érdekes – morogta Mara. – Artu, a te érzékelőid mit mondanak?
Artu meglehetősen szánalmas csipogással válaszolt. Luke lehajolt, és megnézte az adattáblán a
fordítást.
– Azt mondja, a generátor háttérzaja minden mást leárnyékol – magyarázta Marának. –
Valószínűleg az okozza a bugást is. Szerinted van valami odafönt?
– Ígéretek Megtartója szerint ez a terület halálos a qom jhák számára – emlékeztette Mara. – Azt
pedig mind a ketten tudjuk, mennyire szeretnek a qom jhák lecsüngeni a mennyezetről.
– És ott vannak azok a ragadozók is, amelyek a repülő qom jhákra vadásznak – bólintott Luke,
megérezve, mire akar kilyukadni a lány. – Az erődben meg egy csomó chiss, akik élősködőknek tartják
őket.
– Arról a cortosisrétegről nem is beszélve – tette hozzá Mara. – Még mindig nem hiszem el, hogy
természetes képződmény lenne. Ezt a helyet legalább hatszor olyan jól védik, mint a Coruscantot.
– Ahogy azt Thrawntól el is lehet várni – vélte Luke. – A kérdés csak az, hogy próbáljunk-e csinálni
valamit a mennyezettel, vagy tegyük fel, hogy nem árthat nekünk?
– Nem túl okos dolog veszélyforrást hagyni a hátunk mögött – szögezte le Mara, belépve a boltív
alá. – Figyelj! – Bekapcsolta a fénykardját, és egy jól irányzott mozdulattal feldobta a mennyezetig.
Valami élesen felvillant, csattant egyet, a levegőben nagy feszültségű kisülés szaga terjengett…
És hirtelen mintha az egész mennyezet leomlott volna.
Mara azonnal hátraugrott, még mielőtt Luke bekapcsolta, és oltalmazóan a feje fölé tartotta volna
fénykardját. A mennyezet rázuhant a fegyverre, egy pillanatra rátekeredett a zöldesfehéren izzó
pengére, majd átszakadt és leesett a padlóra.
– Elmés! – nézett át Mara Luke válla fölött. – Olyan, mint egy faragott Conner-háló. A qom jha
letelepedik egy kiszögellésre, a nagyfeszültségű kisülés megijeszti, aztán az egész lezuhan, és elkapja
az esetleg vele lévő barátait is.
– Igen, valóban ötletes – morogta Luke a háló felé fordítva a fénykard hegyét. – A kérdés csak az,
hogy most már biztonságban átmehetünk-e rajta?
– Valószínűleg igen – bólintott Mara. – A Conner-hálók általában egy töltettel rendelkeznek, annak
pedig semmi értelme sem lenne, hogy feltöltve zuhanjanak a padlóra.
– Mondasz valamit – nyúlt ki az Erővel Luke, miközben óvatosan a háló fölé emelte a lábát. Nem
érzett veszélyt… és a lába is anélkül ért le, hogy akár csak egy szikrát keltett volna. – Rendben van –
közölte a lánnyal.
– Várj! – szisszent fel Mara egy hosszú lépéssel mellette teremve, és a férfi mellkasa elé tartva
fénykardja markolatát. A másik kezében felbukkant a ruhaujjába rejtett sugárvető. – Jön valami!
Luke megtorpant, és meghallotta a padló felől érkező halk neszezést. A hang alapján nem egyvalami
közeledett. A világítópálcáját előrenyújtva próbálta megállapítani, mi lehet az…
És váratlanul, néhány eddig fel nem fedezett keskeny oldalnyílásból ökölnyi, rovarszerű lények
rajzottak elő és surrantak a fal mentén szaporán feléjük.
– Vigyázz! – csattant fel Mara célzásra emelve a sugárvetőt.
– Ne, várj! – tolta félre a karját Luke. Valami fémesen felcsillant… – Menj tovább! Artu, igyekezz
te is!
Érezte Mara határozott helytelenítését, de a lány szó nélkül tette, amit mondott neki. A
teremtmények lassítás nélkül elsiettek mellettük, még csak rájuk sem pillantottak. Luke átért a Conner-
háló másik oldalára, és lelépett a kőpadlóra. Miközben Mara és Artu is követték a példáját, megfordult
és visszanézett.
A lények összegyűltek a háló másik szélénél, majd lassan elkezdtek felkapaszkodni a falakra,
maguk után húzva a háló szélét.
Mara halkan felhorkant.
– Hát persze! – morogta kissé szégyenkezve. – Karbantartó droidok. Visszaállítják a csapdát.
Bocs… azt hiszem, egy kicsit túlreagáltam a dolgot.
– Tekintettel arra, hogy Thrawnnal van dolgunk, a túlreagálás nemigen okozhat problémát – vélte
Luke.
– Kösz, de nem kell megnyugtatnod – válaszolta Mara, miközben eltette a kis sugárvetőt, és átvette
a jobb kezébe a fénykardot. – Megtanultam a leckét. Mehetünk?

– Mi a fenét beszél maga? – morgott Nalgol kapitány kipislogva szeméből az álmot, miközben
megragadta és elkezdte magára rángatni egyenruháját. – Hogy lőhetnék egymást? A robbanáspontra
még három napot kell várni!
– Nem tudom, uram – felelte a Tyrannic ügyeletes tisztje feszülten. – Csak annyit tudok, hogy a
felderítők jelentése szerint a csata elkezdődött, illetve hogy a bothai főváros fölött leomlott a planetáris
pajzs. Ebből a távolságból nehéz megállapítani, de úgy tűnik, a főváros lángokban áll.
Nalgol vadul elkáromkodta magát. Valaki melléfogott, méghozzá alaposan. Vagy a hírszerzés
diverzáns egysége…
Vagy maga Thrawn.
 Megdöbbentette a gondolat. Sőt fejbe vágta. Ha Thrawn ekkorát tévedett az időzítéssel…
Elhessegette magától a kételyeit. Ami történt, megtörtént; és akármilyen hibák vagy tévedések
csúsztak a számításokba, a Tyrannic nem fogja gyarapítani a sorukat!
– Értesítették már az Obliteratort és az Ironhandet? – kérdezte morogva, miközben lehajolt, hogy
felhúzza a csizmáját.
– Igen, uram. A felderítők jelentése szerint már teljes harckészültségben vannak.
– Gondoskodjon róla, hogy még előttük odaérjünk! – utasította a tisztet Nalgol nyersen.
– Igen, uram – ismételte meg a másik. – Becslésem szerint öt perc múlva mi is teljes
harckészültségben leszünk. A felderítőik folyamatosan küldik a jelentéseket.
– Helyes – bólintott Nalgol. Most, hogy a hírek okozta döbbenete elpárolgott, úgy látta, hogy a
helyzet nem is olyan szörnyű, mint hitte. Rendben, szóval a csata korábban kezdődött. A három
csillagromboló készen állt, illetve készen fog állni, mielőtt szükség lenne rájuk, hogy végezzenek az
odakint tomboló küzdelem túlélőivel.
Az álcázóernyők okozta vakság közepette pedig igencsak nagy szükségük volt a felderítők
legfrissebb jelentéseire. Ez viszont azzal a veszéllyel járt, hogy valaki felfigyelhet a rendszeres
időközönként az üstökös feje körül felbukkanó és eltűnő hajókra, és esetleg közelebb jön szemügyre
venni a dolgot.
Ezt a kockázatot azonban minimálisra lehetett csökkenteni.
– Minden vonósugárnak harci riadó! – rendelte el. – Ha a felderítőkön kívül bármilyen hajó…
bármilyen, értik?… behatol az álcázóernyő alá, akkor fogják el és akadályozzák meg a
kommunikációját. Senki sem bukkanhat ránk és viheti hírünket. Megértette?
– Megértettem, uram – válaszolta a tiszt.
– Két perc múlva a hídon leszek – fogta meg a zubbonyát és az övét Nalgol. – Mire odaérek, a hajó
teljes harckészültségben legyen!
– Úgy lesz, uram.
Nalgol kikapcsolta az interkomot, és elindult a kabinja ajtaja felé. Remek; szóval az idegenek és
idegenimádók nem tudtak olyan sokáig önpusztító gyűlöletükön felülemelkedni, mint Thrawn hitte.
Remek. Ez mindössze annyit jelent, hogy a legénysége feszült unalma valamivel hamarabb ér véget.
Komoran elmosolyodva, kimért léptekkel elindult a folyosón a turbólift felé. Kellemes napnak
nézett elébe.

Felvillant egy turbólézer, halálos vörös sugara veszélyesen közel süvített el a Falcon jobb oldala
mellett a prosslee felségjelzést viselő kísérőfregatt felé. Han félrerántotta a hajót a következő lövés
elől, és alig maradt ideje lebukni két folyamatosan tüzelő bagmim vámhajó elől, melyek őrült
sebességgel száguldottak a prosslee irányába.
Az egész univerzum megőrült. Ő meg itt ült a kellős közepében.
– Mi történt nálatok? – kiáltotta a kom felé, átsuhanva két opquis naszád között.
– Az ishorik szerint fél órával ezelőtt három ember lépett a fedélzetre – érkezett Leia hangja, a
háttérben egy sziréna vijjogásával. – Az azonosítóik szerint új köztársaságbeli technikusok voltak, és
felmutattak egy megbízólevelet, amiben az ishori vezérkar felhatalmazta őket a Predominance
energiastabilizátorainak átvizsgálására.
– Persze mind hamisítvány – morogta Han egy viszonylag nyugodt területre kormányozva a
Falcont. Körülnézett. Mintha megint az Endort látta volna, akármerre is fordult.
Annyi eltéréssel, hogy a Birodalom most nem képviseltette magát. Lázadók harcoltak Lázadók
ellen.
– Most már mi is tudjuk – helyeselt Leia. – A fedélzetre lépve megölték a kíséretüket, és elfoglalták
az egyik turbólézerfürtöt. Amikor leomlott a drev’starni pajzs… Han, nyolc lövést adtak le a felszínre,
mielőtt sikerült elvágnunk az energiavezetéküket. Az ishorik még most sem tudtak behatolni a
helyiségbe és elfogni őket, pedig Barkhimkh és Sakhisakh is segít nekik.
Han mellett Elegos caamasi nyelven motyogott valamit.
– Komoly károkat szenvedett Drev'starn? – kérdezte Han. – Hagyd… ez most nem fontos. Mi a
helyzet veled és a hajóval?
– Támadnak minket – felelte Leia feszült hangon. – Három diamala hajó állt össze ellenünk, az
egyik közénk és a bolygó közé helyezkedett, ha esetleg ismét megpróbálnánk tüzet nyitni Drev'starnra.
Azt hiszem, még egyik fél sem szenvedett el komoly sérüléseket. De ez nem tarthat sokáig.
– Nem mondtad el nekik, mi történt? – kérdezte Han.
– Elmondtam nekik én, elmondta nekik a Predominance kapitánya, elmondta nekik Gavrisom –
válaszolta Leia. – Nem hallgatnak ránk.
– Vagy nem érdekli őket – szorította össze Han olyan szorosan a fogát, hogy fájt. Leia csapdába
esett egy támadás alatt álló hajó fedélzetén… – Figyelj, megpróbálok odamenni értetek – mondta. –
Hátha legalább téged és Gavrisomot fel tudlak venni.
– Ne… maradj ki ebből! – csattant fel Leia. – Kérlek! Nem sikerülhet.
Han keserűen kinézett az örvénylő csatára. Leiának természetesen igaza volt; a jelenlegi helyzetéből
tökéletesen látta a Predominance-t és a körülötte tomboló turbólézertüzet. Tudta, hogy a Falcon
pajzsainak semmi esélye sem lenne a visszaverésére. De képtelen volt csak tétlenül ülni és bámulni.
– Figyelj, csillagrombolókkal is elbántam már – emlékeztette Leiát.
– Eliszkoltál előlük – helyesbített Leia. – Nagy különbség! Han, kérlek, meg ne próbálj…
Valami felsivított, és a csatorna elnémult.
– Leia! – kiáltotta Han, összeszoruló szívvel pillantva az ishori hadihajóra. Az továbbra is épnek
tűnt; de csak egyetlen szerencsés lövésnek kell eltalálnia a híd környékét…
– Semmi baj – mutatott Elegos a kom képernyőjére. – Csak megint zavarják az adást.
Han sóhajtott egy nagyot, észre sem vette, hogy addig visszatartotta a lélegzetét.
– Tennünk kell valamit! – meredt az égre valami ötlet után kutatva. – Ki kell hoznunk arról a
hajóról…
A kom egy reccsenéssel újra életre kelt.
– Leia? – kiáltotta Han, és reménykedve előrehajolt a hangszóróhoz.
– Solo? – érkezett válaszul egy férfihang. – Itt Carib Devist.
Han elfintorodott.
– Mit akar? Elég sok a dolgunk.
– Na ne vicceljen! – csattant fel Carib. – És maga szerint ki tehet erről?
– Már tudjuk – morogta Han. – Valami bajkeverők feljutottak a Predominance fedélzetére és
lövöldözni kezdtek. Valószínűleg birodalmiak.
– Biztos, hogy birodalmiak! – vágott vissza Carib. – És birodalmiak rángatták bele a többieket is.
Vagy nem hallotta, hogyan sugározták az előre felvett támadási parancsokat legalább egy tucatnyi
nyelven?
Han mogorván rápillantott Elegosra. Bosszúság öntötte el, amiért teljesen elsiklott e fölött a
lehetőség fölött. Szóval ezért keringtek azok a kis birodalmi hajók, amelyeket Carib felfedezett, a
Bothawui körül. Nyilvánvaló.
Legalábbis nyilvánvaló lett volna, ha valamelyikük veszi magának a fáradságot és végiggondolja.
Azonban senki sem vette.
– De ez várhat – folytatta Carib. – Azért hívtam, hogy figyelmeztessem, valami történik ott, annak
az üstökösnek a fejénél.
– Igazán? És miféle valami? – kérdezte Han. A figyelme már vissza is terelődött a Predominance-re
és arra, hogy hogy a fenébe tudná elhozni róla Leiát.
– Nem tudom – felelte Carib. – De legalább egy tucat bányászhajó nyüzsög körülötte. És
mindegyiket birodalmi pilóta vezeti.
Han a homlokát ráncolva meredt a hangszóróra.
– Mit beszél? Mit akarnának a birodalmiak attól az üstököstől?
– Én mondom, birodalmi pilóták! – makacskodott Carib. – Szinte üvölt a repülési stílusukról.
– Jó, rendben van – adta meg magát Han. Nem igazán volt kedve belemenni ebbe a vitába. – De mi
közöm nekem ehhez az egészhez?
Carib hangosan fújt egy nagyot.
– Megyünk és megnézzük – közölte utálkozva. – Azt hittem, tekintettel a körülményekre, magát is
érdekli a dolog. Bocsánat, hogy zavartam.
Azzal kikapcsolta a komot.
– Én is sajnálom – morogta Han. Rápillantott Elegosra… És megdermedt. – Mi az? – horkant fel.
– Én nem mondtam semmit – emelte fel kifelé fordított tenyérrel a kezeit a caamasi.
– Miért, maga szerint vele kellett volna mennem? – követelte Han. – Leiát meg hagyjam a sorsára?
 – Tud rajta segíteni valahogy? – vágott vissza Elegos szelíden. – Ki tudja szabadítani, el tudja űzni a
támadó hajókat, meg tudja állítani a csatát?
– Nem ez a lényeg! – vetette oda Han keserűen. – Tízet egy ellen, hogy azok csak bányászok, akik
valamikor a Birodalom alatt szolgáltak. Több ezer van belőlük az Új Köztársaságban… semmit sem
jelent az egész.
– Lehet – vélte Elegos. – Ezt az összes többivel szemben kell mérlegelnie.
– Az összes többi micsodával szemben?
– Az összes többi dologgal szemben – mondta Elegos. – Carib Devisttel és a
megfigyelőképességével szemben. A maga hitével – vagy annak hiányával – szemben, hogy nem ő
árulta el önöket, míg a Bastionon voltak. A saját, a birodalmiak módszereit és stílusát illető
tapasztalataival szemben, és azzal szemben, hogy elhiszi-e, hogy Carib fel tudja ismerni őket. A
feleségébe vetett bizalmával és az ő véleményével szemben.
A caamasi enyhén felvonta a szemöldökét.
– De leginkább a saját, a helyes és helytelen megkülönböztetésére való képességével szemben.
Hogy valóban valamilyen veszélyforrás rejtőzik ott, az üstökös mellett, és hogy valóban hagyni akarja-
e, hogy Carib egyedül nézzen szembe vele.
– Azért nincs teljesen egyedül – morgolódott Han. – Vele van a többi klón is.
Elegos erre nem reagált.
Han felsóhajtott, és gyorsan körbenézett az égen. Igen, ott van Carib ütött-kopott Action II
teherhajója, a csata határain túl, a távolban ragyogó üstökös felé száguldva. Egyedül. Teljesen egyedül.
– Tudja, maguk caamasiak az ember idegeire tudnak menni, ha akarnak – morogta Han, miközben
az Action II nyomába fordította a Falcont, és beütötte a komba Lando frekvenciáját. – Lando? Hé,
Lando, adj életjelet!
– Igen, Han, mi az? – érkezett válaszul a másik feszült hangja.
– Visszamentél már a Lady Luckra?
– Bárcsak úgy lenne! – sóhajtott fel a másik. – Itt ragadtam az Industrial Thoughtson Miatamia
szenátornál.
Han elfintorodott.
– Az a Leiát támadó hajók egyike?
– Ha Leia a Predomtnance-en van, akkor igen – felelte Lando utálkozva, nem is kicsit ideges
hangon. – Han, meg kellett állítanunk ezt az egészet, méghozzá gyorsan!
– Ezen nem veszünk össze, haver – került ki Han két froffli járőrhajót, amelyek egy d'fari
csillagbárkát támadtak. – Gavrisom Leiával van. Ha rá tudod venni Miatamiát, hogy szüntessék meg a
zavarást, ő talán le tudja csillapítani a kedélyeket.
– Már megpróbáltam! – sóhajtotta Lando. – Én vagyok az utolsó a fedélzeten, akinek a szava bárkit
is érdekel.
– Ismerem ezt az érzést – bólintott Han. – Figyelj, megtennél egy szívességet? Odamegyek Carib
Devisttel ahhoz az üstököshöz. Rajtunk tartanád a távcsövedet? Tudod, csak a biztonság kedvéért.
Rövid hallgatás következett.
– Persze, semmi gond. Pontosan miféle bajra számítasz?
– Valószínűleg semmilyenre – válaszolta Han. – Carib azt hiszi, birodalmiak repkednek arrafelé. Te
csak tartsd rajtunk a szemed, jó?
– Úgy lesz – ígérte Lando. – Sok szerencsét!
Han kikapcsolta a komot, és kikerülte a közte és az üstökös között lévő utolsó hajókat is.
– Kapaszkodjon! – szólt oda Elegosnak, miközben maximális teljesítményre kapcsolta a
fénysebesség alatti hajtóművet. – Kezdődik!

– Csak könnyedén! – figyelmeztette Bel Iblis a mellette álló Boostert. – Legyen kedves, higgadt és
könnyed! Mi itt mind barátok vagyunk, akiket a külső védelmi gyűrű óv meg a gonosz Lázadó
támadóktól. Biztonságba értünk, most már nem kell kapkodnunk.
– Nem, persze hogy nem – morogta Booster. Feszengve nézte a közvetlenül előttük lebegő
Ubiqtorate-bázis hatalmas tömegét. Imádott Errant Venture-je egyszerre nem is tűnt olyan nagynak,
erősnek és biztonságosnak, mint korábban.
– Nyugalom, Terrik! – csillapította Bel Iblis. Booster legnagyobb bosszúságára az ő hangja
fegyelmezett és hűvösen higgadt volt. – A fő műsorszám mögöttünk folyik, emlékszik? Ne akarjuk
elterelni róla a figyelmüket.
Booster a hátsó képernyőre pillantva bólintott. Igen, hatalmas műsor folyt ott hátul – a Yaga Minor
külső védelmi vonala épp alaposan elpáholta az Új Köztársaság erőit.
Legalábbis így kellett kinéznie a dolognak. Ha követték a parancsokat, akkor valójában egy
pillanatra sem mentek olyan közel, hogy komoly sérüléseket szenvedjenek el a folyamatos
turbólézertűztől. A birodalmiak remélhetőleg nem vették észre a trükköt a zűrzavar közepette.
– Nem is tudom! – sóhajtott fel. – Nem tetszik ez nekem, Bel Iblis. Túl könnyen jutottunk be.
– Tábornok, mozgást érzékelünk! – kiáltott fel az érzékelőkonzolnál ülő tiszt. – Csillagromboló
közeledik jobb felől.
Booster előrébb ment néhány lépést a parancsnoki folyosón, és összeszoruló gyomorral kinézett az
ablakon. A csillagromboló a bázis jobb oldala mögül bukkant fel, és egyenesen az Errant Venture
vektora felé tartott.
És miközben figyelte, megállt köztük és a bázis között. Úgy lebegett előttük, mintha arra lett volna
kíváncsi, hogy el mernek-e menni mellette…
– A hajó az azonosítója szerint a Relentless! – kiáltotta valaki. – A parancsnoka Dorja kapitány!
Booster rossz előérzete hirtelen még rosszabb lett. A Relentless… nem ez a név szerepelt állandóan
a Thrawn főadmirálisról terjengő pletykákban?
Bel Iblis ismét felzárkózott mellé.
– Tábornok?… – suttogta Booster.
– Tudom – szakította félbe Bel Iblis valamivel kevésbé higgadt hangon. – De ha most menekülni
kezdenénk, azzal csak elárulnánk magunkat. Nincs más választásunk, végig kell játszanunk a
szerepünket!
– Üzenet a Relentlessről, tábornok! – kiáltotta a kommunikációs tiszt. – Nalgol kapitánnyal akarnak
beszélni.
Booster ránézett Bel Iblisre.
– Nincs más választásunk! – ismételte meg a tábornok. – Gyerünk, próbálja meg!
– Jó. – Booster vett egy mély lélegzetet, elkapta a kommunikációs tiszt tekintetét és bólintott. A
férfi lenyomott egy kapcsolót, és visszabiccentett…
– Itt Raymeuz parancsnok, a Tyrannic birodalmi csillagromboló ideiglenes parancsnoka – szólt bele
a mikrofonba, a lehető legjobban próbálva utánozni a birodalmiakra jellemző, pattogó beszédstílust. –
Nalgol kapitány súlyosan megsebesült a legutóbbi támadás során, és jelenleg is orvosi kezelés alatt áll.
A híd hangszóróiból halk kuncogás hallatszott.
– Valóban? – kérdezte egy higgadt hang. Egy nyugodt hang; egy kulturált hang; egy hang, amely
tetőtől talpig megborzongatta Boostert. – Itt Thrawn főadmirális beszél. Csalódtam önben, Bel Iblis
tábornok.
Booster rápillantott Bel Iblisre. A tábornok még mindig az ablakon meredt kifelé, az arca
semmilyen érzelemről nem árulkodott.
– Semmi értelme tovább folytatni ezt a színjátékot – közölte Thrawn. – De talán valami
meggyőzőbb érvre van szükségük.
Olyan volt, mintha Booster lába alól valaki hirtelen kirántott volna egy szőnyeget. Előretántorodott,
vadul csapolva próbálta visszanyerni egyensúlyát. A híd legénysége elszörnyedve kiáltozott körülötte;
valahonnan a távolból a csikorgó fém mással össze nem téveszthető hangja hallatszott.
– Ez csak egy kis ízelítő volt – folytatta Thrawn szinte evődve. – A csillagrombolójuk most már
teljesen tehetetlen, körülbelül ötven nagy teljesítményű vonósugarunk szögezi a helyére.
Booster lenyelt egy káromkodást, ami kétségbeesetten ki akart törni belőle. Mi ez a hajóval és a
vonósugarakkal?
Összerezzent, ahogy Bel Iblis megveregette a karját. A tábornok rámeredt, és türelmetlenül a
kommunikációs konzol felé intett. Booster visszanézett rá, és vett egy mély lélegzetet.
– Thrawn admirális, uram, mit művel? – kiáltotta, próbálva tiszteletet és felháborodott rémületet
vegyíteni a hangjába. Az utóbbit nem kellett tettetnie. – Uram, sebesültek is vannak a fedélzeten…
– Ebből elég! – fojtotta belé a szót hidegen Thrawn. Úgy tűnt, az a vörös szemű korcs megelégelte a
baráti hangnemet – visszatért az erőszakoshoz. – Elismerésem a bátorságukért, de a játszma véget ért.
Adjam ki a parancsot a turbólézereknek, hogy kezdjék el darabokra szedni a hajójukat?
 Bel Iblis halkan felsóhajtott.
– Nem szükséges, admirális – szólalt meg. – Itt Bel Iblis tábornok.
– Ah… tábornok! – Thrawn ismét hangnemet váltott, vette észre Booster. Ez alkalommal a hideg
fenyegetésről az egy szinten álló profik közötti cinkos bajtársiasságra. Sok mindent el lehetett mondani
a fickóról, de azt nem, hogy egysíkú lett volna. – Gratulálok a kísérletéhez, uram, lett légyen az
hiábavaló!
– Köszönöm, admirális – felelte Bel Iblis. – Mindazonáltal én azt mondanám, a hadművelet sikere
vagy kudarca még nem dőlt el.
– Nahát, nahát – hümmögte Thrawn. – Nos, tegyük akkor hivatalossá! Ezennel felszólítom, hogy
szüntesse be az ellenállást, és adja meg magát!
– És ha nem? – pillantott Bel Iblis Boosterre.
– Mint korábban már említettem, tábornok, önök tehetetlenül állnak előttem – mondta Thrawn a
fenyegetéstől súlyos hangon. – Ha parancsot adok rá, a hajójukat módszeresen elpusztítják.
A híd egy hosszú pillanatra elnémult. Booster Bel Iblist nézte; Bel Iblis pedig az útjukban álló
csillagrombolót.
– Ezt meg kell beszélnem a tisztjeimmel – válaszolta végül.
– Természetesen – egyezett bele Thrawn hanyagul. – Ne siesse el a dolgot! Annyit azért javasolnék,
hogy ne is húzza túl sokáig. A diverziós ereje bátran harcol, még ha eredménytelenül is, ám az én
türelmem sem végtelen. Már úton vannak az Interdictor cirkálók, hogy csapdába ejtsék őket, a
vadászparancsnokok pedig könyörögnek, hogy indítsam el a TIE-ket és a Preybirdöket.
– Értem – bólintott Bel Iblis. – Amint tudom, közlöm a válaszomat.
Odaintett a kommunikációs tisztnek, hogy szüntesse meg a kapcsolatot.
– Most mit akar csinálni? – tudakolta Booster. A gondolat, hogy az Errant Venture ismét birodalmi
kézre kerüljön…
– Amit ígértem: közlöm a válaszomat – felelte Bel Iblis hűvösen. – Tanneris, Bodwae, honnan
indulnak ki a vonósugarak? A bázisról vagy a védelmi gyűrűből?
– A védelmi gyűrűről harmincnyolc irányul ránk – jelentette az érzékelőkonzol előtt ülő tiszt.
– További tizenöt pedig a bázisról – tette hozzá Bodwae. – Bejelöltem a pozíciójukat.
– Köszönöm – biccentett Bel Iblis. – Simons, tudok mozogni valamennyire?
– Nem igazán, uram – válaszolta a kormányos. – Szilárdan a helyünkre szögeztek minket.
– És mi a helyzet a forgással? El tudunk fordulni a függőleges tengelyünk körül?
– Ah… igen, uram, azt hiszem, el – nézett a képernyőire homlokráncolva a másik. – De
valószínűleg csak egy negyed fordulatot.
– Kevés ahhoz, hogy megforduljunk és elhúzzunk innen a pokolba! – morogta Booster.
– Nem az célunk, hogy elmeneküljünk – emlékeztette Bel Iblis. – Simons, forduljon el kilencven
fokkal, vagy amennyire csak tud, balra! A bal oldali turbólézerek és torpedócsövek készüljenek fel
tüzet nyitni a védelmi gyűrűre, amint parancsot adok rá! Célpontok: a minket fogva tartó
vonósugárállások! A jobb oldali fegyverekre ugyanez vonatkozik, de azok a bázisra lőjenek!
Kórusban érkezett a parancsok nyugtázása. Booster kinézett a bázisra és az előttük álló
csillagrombolóra; s közben azok lassan elkezdtek jobbra eltolódni. Lassan, nehézkesen, de elkezdtek.
Közelebb lépett Bel Iblishez.
– Azt ugye tudja, hogy ezzel senkit sem fog átverni! – figyelmeztette a tábornokot. – Legkevésbé
Thrawnt. Látni fogja, hogy a vonósugarakra célzunk, és azonnal elkezdi kilőni alólunk a hajót.
– Nem hiszem – rázta meg a fejét Bel Iblis. – Legalábbis még nem. Az összes bizonyíték arra utal,
hogy megpróbálja újjáépíteni a Birodalmat, márpedig egy halom ócskavasnak nem sok hasznát veheti
ebben. Valójában néhány magas rangú új köztársaságbeli foglyot szeretne, akiket felvonultathat a
potenciális átallók előtt.
– Na és egy csillagrombolót azokkal szemben, akik nem akarnak átállni?
– Azt is – ismerte be Bel Iblis. – Azaz: csak akkor fog tüzet nyitni, mikor már majdnem
kiszabadultunk. Talán még akkor sem.
Booster elfintorodott. Nem, Thrawn nem fog sietni. Különösen így nem, hogy az Errant Venture a
védelmi gyűrű tűzerejének a rosszabbik végén áll.
– Szóval mi a terve, hogy jutunk ki innen?
– Nem akarok kijutni – rázta meg a fejét Bel Iblis. – Ezt már megmondtam. Feladatunk van; és az a
feladat odabent vár – biccentett az Ubiqtorate-bázis felé.
– Miközben Thrawn elénk állt egy csillagrombolóval? – horkant fel Booster. – Ne vegye sértésnek,
tábornok, biztos vagyok benne, hogy maga remek katona, meg minden, de ha összeakaszkodik
Thrawnnal, akkor mindnyájan itt sülünk meg!
– Tudom – felelte Bel Iblis váratlanul nagyon halálossá vált hangon. – Ezért nem akaszkodunk
össze vele. Legalábbis úgy nem, ahogy ő szeretné.
Booster óvatosan méregette. Volt valami a másik arcában és hangjában, amitől meg kellett
borzongania.
– Mit forgat a fejében?
– El kell jutnunk a Relentless mellett, Terrik – mondta Bel Iblis halkan, kinézve az ablakon. – És
közben meg kell bénítanunk annyira, hogy ne tudja kirobbantani az égről a kódtörőinket, amíg azok
megpróbálnak bejutni a számítógépekhez.
– És mi lesz a bázis fegyverzetével?
– És olyan gyorsan kell mindezt megtennünk, hogy ne legyen idejük felénk fordítani a bázis
fegyverzetét – értett egyet Bel Iblis.
– Ezt mind adja össze, és rá fog jönni, hogy csak egyetlen lehetséges megoldás van.
Még mindig kifelé bámulva az ablakon, láthatólag megacélozta magát.
– Amint kiszabadulunk a vonósugarak közül, megfordulunk, és amilyen gyorsan csak tudunk,
elindulunk a Relentless felé.
– És nekimegyünk. – Booster tüdejéből hirtelen kiszaladt az összes levegő. – Nem mondja
komolyan! – zihálta.
Bel Iblis megfordult, és egyenesen a szemébe nézett.
– Sajnálom, Booster. Sajnálom a hajóját, de a legjobban azt sajnálom, hogy elhoztam magát és a
legénységét erre az útra.
– Tábornok! – kiáltotta a kormányos. – Hetvenkilenc fokos fordulatot tettünk. Ennél többet nem
tudunk.
Bel Iblis még egy pillanatig fogva tartotta Booster tekintetét, aztán elfordította a szemét, és ellépett
mellőle.
– Elég lesz – válaszolta a kormányosnak. – Minden fegyvernek: cél a vonósugárállások. Tűz!
Az ablakon túl váratlanul turbólézer-lövedékek tűzvihara csapott ki a hajótest mindkét oldalán.
– A kormány és a fénysebesség alatti hajtóművek pedig álljanak készen a vészindulásra – tette
hozzá a tábornok higgadtan.

– Ott van! – mutatta Elegos. – Ott, jobbra.

– Látom – bólintott Han. Egy pillanatra elvesztették szem elől Carib teherhajóját az üstökös
örvénylő csóvájában. – Látja a bányászokat, amelyekről beszélt?
– Még nem – felelte Elegos. – Talán tévedett.
– Nem valószínű – morogta Han, és megbizsergett a tarkója. Kételkedhetett benne, hogy Carib ki
tudja szúrni a birodalmiakat a repülési stílusuk alapján; azt viszont biztosra vette, hogy fickó
különbséget tud tenni egy bányászhajó és az üres űr között. – Kíváncsi lennék, hová tűnhettek.
– Talán eltakarja őket a csóva – vetette fel Elegos. – Lehet, hogy az üstökös magjának hátsó felén
dolgoznak.
– Ott sohasem dolgoznak bányászok – rázta meg Han a fejét. – Arrafelé elképesztő sebességgel
áramlik a por és a jég.
– Akkor hol vannak?
– Nem tudom – mondta Han komoran. – De kezd nagyon rossz előérzetem lenni. Felhívná nekem
Carib hajóját?
– Tessék – állította be a komot Elegos.
– Carib? – szólt bele Han. – Lát valamit?
– Semmit – érkezett a másik válasza. – De itt voltak, Solo.
– Hiszek magának – vetett egy gyors pillantást Han a Falcon fegyverzetvezérlésére. A lézerágyúk
készen álltak, innen lentről is irányíthatta őket. – Szerintem ideje lenne alaposan szemügyre venni a
felszínt. Nézzük mi rejtőzködhet rajta.
– Egyetértek – helyeselt Carib. – Akar előremenni?
 – Fel van fegyverezve a hajója?
– Nem igazán – válaszolta a másik pillanatnyi habozás után.
– Akkor jobb lesz, ha én megyek elöl – adott még több energiát a fénysebesség alatti
hajtóműveknek Han. – Lassítson, hadd menjek el maga mellett!
– Értettem.
– Akarja, hogy kimenjek az egyik lövegállásba? – kérdezte Elegos halkan.
– Azt hittem, a caamasiak gyűlölik az erőszakot – vetett rá egy gyors pillantást Han.
– Úgy is van – felelte Elegos komoran. – Viszont azt is belátjuk, hogy vannak alkalmak, amikor
szükség van az erőszakra a nagyobb jó eléréséhez. És ez az alkalom is olyannak tűnik.
– Lehet – morogta Han visszavéve a sebességből, ahogy a Falcon elsuhant az Action II mellett.
Kezdtek az üstökös közelébe érni, és nem szeretett volna beleszaladni valami kóbor kődarabba. – Ne
aggódjon, akármi rejtőzik is odalent, valószínűleg magam is elbánok vele. Azokba a bányászhajókba
nem lehet túl sok tűzerőt belezsúfolni…
És a mondat közepén, a szeme láttára eltűnt az üstökös a mögötte lévő csillagokkal együtt.
A helyén pedig, gonoszul csillogva a környező totális feketeségben, egy birodalmi csillagromboló
sötét körvonalai bukkantak fel.
– Han! – kapkodott lélegzetért Elegos. – Mi a…
– Egy álcázott csillagromboló! – csattant fel Han, és vadul elfordította a kormányt. Hirtelen
megvilágosodott előtte az egész terv. Amott, a Bothawui felett dühöng a csata… darabokra lövik
egymást a hajók… itt meg itt rejtőzködik egy csillagromboló, hogy végezzen a túlélőkkel, és közben
esetleg felperzselje a Bothawuit is. Nem lesznek túlélők, nem lesznek tanúk, csak egy csata, amiért az
Új Köztársaság minden tagja a másikat fogja hibáztatni.
És a polgárháború, amit az az egyetlen csata kirobbant, sohasem fog véget érni.
– Álljon készen a komnál! – utasította Elegost, miközben a Falcon éles kanyart írt le az álcázóernyő
láthatatlan határa felé. – Amint kikerültünk…
Elharapta a parancsot, ahogy váratlanul keményen nekifeszült a hevedereinek. A Falcon
megrázkódott, mint egy sebesült állat, a hajtóművek dübörgése elkeveredett az illesztések és
tartóelemek recsegésével.
– Mi volt ez? – kérdezte rémülten Elegos.
Han nyelt egy nagyot, keze hiábavalóan markolta a kormányt.
– Egy vonósugár – felelte a caamasinak, kétségbeesett pillantást vetve az érzékelők képernyőjére.
Ha csak a szélüket kapták el, ha nem találták telibe, akkor talán kiszabadulhat valahogy.
De nem. Elkapták. Szorosan tartották.
Ismét felnézett, ahogy valami mozgás villant a szemébe: Carib teherhajója is beért az álcázóernyő
alá, s most tehetetlenül vergődött ugyanabban a láthatatlan szorításban.
– Elkaptak minket, Elegos! – sóhajtott fel, szájában a vereség keserű ízével.
– Mind a kettőnket elkaptak.

38. FEJEZET

Útközben még két elrejtett Conner-hálóba futottak bele. Mara ragaszkodott hozzá, hogy mind a
kettőt hatástalanítsák. Luke ugyan nem tartotta ezt feltétlenül szükségesnek; másfelől azonban úgy
vélte, nem is szól ellene semmi. Ha az első hálónál nem szólaltattak meg semmiféle riasztót –
márpedig úgy tűnt, nem –, akkor valószínűleg a másik kettőnél sem történhetett semmi. És így
legalább adtak valami munkát a rovarszerű karbantartó droidoknak, ami a hátuk mögött tartotta őket.
Az alagútban előrehaladva egyre erősebb lett a búgó háttérhang, míg csak el nem ért egy szintet,
amiből Luke egyértelműen meg tudta határozni, hogy a fejük felől jön. Az erőd hatalmas generátora
kétségtelenül a tömör szikla nyújtotta biztonságot élvezte, semmiképpen sem férhettek hozzá.
Aztán végül, talán száz méter megtétele után az alagút egy tágas, jól megvilágított teremben ért
véget.
– Jól sejtettem – morogta Mara Luke mellett, ahogy megálltak a boltíves bejáratban. – Tudtam,
hogy lesz egy ilyen félreeső rejtekhelye. Még a saját erődjében, a saját népe körében is. Tudtam!
Luke némán bólintott, és körülnézett a helyiségben. Nagyjából kör alakú volt, a mennyezete
kupolaszerű, talán hatvan méter átmérőjű és tíz méter magas. Szemmel láthatólag a tömör sziklából
vájták ki. Az alagút magasságában, egy méterrel magasabban a padló szintjénél, egy három méter
széles, kőlapokkal kirakott gyűrű futott körbe a fal mentén. A helyiség kerületének kétharmadán, öt
méter magasságban egy védőkorláttal lezárt galéria nyúlt be a szikla mélyébe, melynek belső falait
elektronikus berendezések borították.
Jobbra, a terem távolabbi végében a felső szinten felfedezett parancsnoki központ egy szerényebb
változata kapott helyet. Ez csak egyetlen konzolgyűrűből állt, és nem a galaktikus térkép, hanem egy
széles, tömzsi adattároló henger köré szerveződött. Akárcsak odafent, itt is halványan izzó fények
jelezték, hogy a berendezés türelmesen várakozik a felhasználójára. A helyiség többi része jóformán
üres volt, csak néhány bútordarab állt műanyag lepedővel leterítve a kiemelt perem mentén.
Mindez azonban csak a hátteret alkotta, s Luke csak futólag vetett rájuk egy pillantást, hogy az
adatokat későbbi feldolgozásra elraktározza emlékezetében. Amióta csak beléptek a terembe, teljes
figyelmével a bal felől nyíló, mélyen a falba nyúló fülkére koncentrált. A fülkét lezáró, egybefüggő
acélüveg fal mögött egy teljes klónozófelszerelés rejlett: egy tápanyagcsövekkel és a villámtanító
berendezés kábeleivel körülvett spaarti henger, a kiegészítőberendezések és egy zümmögő fúziós
generátor.
A henger közepén, álomba szenderedve vagy talán nem is igazán élve még ott lebegett egy kékes
bőrű, teljesen kifejlett humanoid. Egy humanoid, akinek az arcát mind a ketten jól ismerték.
Thrawn főadmirális.
– Tíz év – szólalt meg Luke halkan. – Ahogy mondtad. Ahogy gondoltad. Megmondta nekik, hogy
tíz év múlva visszatér.
– A vén szélhámos! – suttogta Mara. Szavai éles ellentétben álltak az önkéntelen áhítattal, amit
Luke felfedezni vélt benne. Meg tudta érteni; a fülke lakója lenyűgöző volt kifinomult nagyságában és
néma fenyegetésében. – Valószínűleg beállította az időzítőt tíz évre, és akárhányszor csak erre járt,
visszaállította a számlálót nullára.
– Valószínűleg – értett egyet Luke, elszakítva tekintetét a hengerben lebegő klón szinte hipnotikus
látványától, hogy szemügyre vegye a terem távolabbi végében álló konzolgyűrűt. – Artu, menj oda és
keress egy csatlakozót! Tölts le mindent, amit csak a Thrawn által feltárt Ismeretlen Vidékről találsz!
A kis droid nyugtázta a parancsot, és elgurult mellette a fél tucat rámpa egyike felé, melyek a
kiemelt gyűrűt kötötték össze az alacsonyabban lévő padlószinttel. Sikerült felborulás nélkül lejutnia a
rámpán, s elindult a konzolgyűrű felé. A kerekei ütemesen kattogtak a padlólapok közötti résekben.
Megállt az egyik konzol mellett, igenlően füttyentett egyet és rácsatlakozott.
– Bejutott – fordult vissza Luke a klónozótartály felé. – Gyere, ezt közelebbről is meg akarom
nézni! Együtt haladtak végig az emelvényen az acélüveg falig.
– Ne nyúlj hozzá! – figyelmeztette Mara, mikor Luke közelebb hajolt ahhoz. – Valószínűleg tele
van rakva riasztókkal.
– Nem állt szándékomban – biztosította Luke befelé kukucskálva. Ebből a szögből észrevett
valamit, amit a bejáratnál állva nem láthatott. – Látod, mi van még mellette?
– Két ysalamiri – bólintott Mara. – Ha esetleg erre tévedne valami kóbor Jedi.
– Thrawn az a fajta, aki mindenre gondol.
– Meghiszem azt! – helyeselt Mara. – Talán csak a tóról feledkezett meg.
– Hogy érted ezt? – ráncolta a homlokát Luke.
– Nézd csak! – fordult hátra és mutatott a terem másik oldalára Mara.
Luke megfordult. A kőfal, a letakart bútorok, a galéria és a kupolás mennyezet.
– Mit kellene látnom? – kérdezte.
– A víz okozta károkat – mutatta ismét Mara. – Az alagúttal szemközti falon. Látod?
– Most már igen – bólintott Luke. A jelzett helyen a fal alig észrevehetően, de egyértelműen
elszíneződött. A folton több függőleges csík jelezte, hol szivárgott át és csöpögött le a víz a sziklán. Sőt
most, hogy jobban odafigyelt, észrevette, hogy pillanatnyilag is víz csillog a fal több pontján. – Szelek
Gyermeke említette, hogy a tó egyre növekszik – jutott eszébe. – Úgy tűnik, utat talált a barlangokba.
Visszafordult.
– Azt hiszem, a klónunknak épp idejében járt le a tíz éve.
– Szerinted milyen lesz? – kérdezte Mara különös hangon. – Úgy értem, mennyire fog hasonlítani
az eredeti Thrawnra?
– Erről a kérdésről már évtizedek óta folyik a vita – rázta meg a fejét Luke. – Az azonos genetikai
minta és a közvetlenül az eredeti agyából vett villámtanulási információ révén a klónnak elméletileg
teljesen olyannak kellene lennie, mint az eredetinek. Ennek ellenére soha nem pontosan olyanok. Talán
néhány apró részlet elmosódik az átvitel során, vagy talán van bennünk valami egyedi, amit a
leolvasók nem tudnak rögzíteni.
– Ő valószínűleg rendelkezni fog Thrawn minden emlékével – biccentett a klón felé. – De hogy
örökli-e a lángelméjét, a vezetői képességeit, a céltudatosságát is? Nem tudom.
Ránézett Marára.
– S ezzel el is jutottunk ahhoz a kérdéshez, hogy mit csináljunk vele.
– Furcsa, hogy ezt kérded – mondta Mara eltűnődve. – Tíz évvel ezelőtt habozás nélkül rávágtam
volna, hogy törjünk be oda és végezzünk vele. Talán még öt éve is. Most azonban… már nem ennyire
egyszerű a válasz.
Luke a lány arcát tanulmányozta, próbálva szétválogatni a benne kavargó érzelmeket.
– Téged tényleg megijesztettek azzal az ismeretlen veszélyekről szóló szöveggel, igaz?
A legnagyobb meglepetésére Mara nem sértődött meg.
– Fel és Parck nagyon aggódik miattuk – emlékeztette a férfit.
– Meg mernél esküdni rá, hogy mind a ketten tévednek?
– Nem mondhatnám – ismerte be Luke visszanézve a klónra. – Csak azt próbálom elképzelni,
milyen hatással lenne az Új Köztársaságra Thrawn váratlan felbukkanása. Szerintem általános pánik
törne ki, a Coruscant pedig kétségbeesetten összeszedne minden hajót, amit csak tud, hogy megelőző
csapást mérjen a Birodalomra.
– Tehát nem hiszed, hogy meghallgatnák, mit akar mondani?
– Azok után, ahogy legutóbb végigtiport az Új Köztársaságon? – rázta meg a fejét Luke. – Egy
pillanatra sem bíznának meg benne.
– Valószínűleg igazad van – bólintott Mara. – Parck azt mondta, az a hír járja, hogy visszatért… bár
fogalmam sincs, hogy állhatna elő ezzel bárki is. Arról viszont nem beszélt, milyen hatást keltett a
szóbeszéd.
– Pedig a szóbeszéd teljesen más, mintha teljes életnagyságban besétálna az ajtón – mutatott rá
Luke.
Egy percig néma csendben álltak. Aztán Luke vett egy mély lélegzetet.
– Azt hiszem, ha jobban belegondolunk, csak akadémikus vitát folytatunk itt – állapította meg. –
Akármit művelt is az eredeti Thrawn, ez a lény semmilyen bűnt nem követett el. Olyat semmiképpen,
amit azonnali kivégzéssel kellene megtorolni.
– Igazad van – helyeselt Mara. – Bár azt hiszem, néhány ismerősömet elég nehezen tudnád
meggyőzni erről. A következő kérdés tehát az, hagyjuk-e, hogy normálisan felébredjen és csatlakozzon
a fenti barátainkhoz? Nem feledkezve el közben arról, hogy azok pillanatnyilag nem rajonganak
túlságosan sem értünk, sem az Új Köztársaságért, vagy pedig nézzük meg, hogy fel tudjuk-e gyorsítani
az öregedési folyamatot, és el tudjuk-e vinni magunkkal a Coruscantra?
Luke halkan elfüttyentette magát.
– Te aztán tudod, hogy találd meg a nehéz kérdéseket, igaz?
– Egész életemben egyetlen nehéz kérdést sem találtam! – vágott vissza a lány. – Mindig azok
találtak meg engem!
– Ismerem az érzést – mosolyodott el Luke.
– Inkább a választ ismernéd – morgott Mara. – És végül: mit fog vele kezdeni a Coruscant?
A terem másik végéből váratlanul heves füttyáradat hallatszott. Luke odanézett, és meglátta, hogy
Artu izgatottan billeg előre-hátra tömzsi lábain.
– Mi az? – kiáltotta. – Megtaláltad az Ismeretlen Vidék adatait?
A droid türelmetlenül csipogott valamit.
– Oké, oké, azonnal megyek – csitította Luke a legközelebbi rámpa felé indulva. Elhaladt a letakart
bútorok mellett…
És megtorpant, rámeredve a kollekcióra. Fél tucat különböző típusú széket látott, egy ágyat, egy
asztalt és néhány kisebb szekrénynek látszó dolgot.
– Te mit szólsz ehhez az egészhez? – kiáltott vissza Marának.
– Szerintem elég kényelmes kis lakosztályt rendezhet be magának belőlük, ha felébred – vélte Mara
leugorva mellé a párkányról. – Egy ideig még lábadozni fog, és talán utol akarja érni az elmúlt tíz év
történéseit is. Sőt tízet teszek egy ellen, hogy az a konzolgyűrű közvetlen összeköttetésben áll a fenti
számítógépekkel.
– Igen, de miért van csak így iderakva minden ahelyett, hogy berendezve várna rá? – kérdezte Luke.
– Nem hiszem, hogy pont Thrawn ne tudta volna, milyen elrendezés felel meg az igényeinek tíz év
múlva.
– Érdekes megállapítás – helyeselt Mara. Hirtelen megmagyarázhatatlan feszültség tört rá.
– Mi a baj? – pillantott felé Luke.
– Nem tudom – felelte a lány lassan, körülnézve a teremben. – Egyszerre olyan rossz érzésem
támadt.
Luke is körülnézett. Semmi fenyegetőt nem látott… de egyszerre ő is érezni kezdte.
– Talán jobban tennénk, ha fognánk Artut és eltűnnénk innen – vetette fel halkan. – Mindegy, mit
sikerült megszereznie… csak menjünk!
– Előbb azért nézzük meg, mit talált – ellenkezett Mara. Visszafordult a droid felé, és tett egy lépést
előre…
– Ki merészeli zavarni Syndic Mitth'raw'nuruodo álmát? – mennydörögte egy mély hang a fejük
fölött.
Luke fél térdre vetette magát, a fénykardját ösztönösen a feje fölé emelte. Felnézett…
És nem mindennapi látvány tárult a szeme elé. A galéria fölött a kőmennyezet egy része úgy
hullámzott, mint valami folyékony szikla. Miközben figyelte, lassan egy óriási arc öltött alakot és
nézett le rájuk.
– Ki merészeli zavarni Syndic Mitth'raw'nuruodo álmát? – ismételte meg a hang.
– Ez aztán szép trükk! – suttogta Mara. – Na, mire vársz, felelj neki!
Luke óvatosan vett egy mély lélegzetet.
– Barátok vagyunk! – kiáltotta. – Nem áll szándékunkban ártani Syndic Mitth'raw'nuruodónak!
A folyékony szemek mintha ráirányultak volna.
– Ki merészeli zavarni Syndic Mitth'raw'nuruodo álmát?
– Felvétel? – nézett Luke Marára.
– Annak tűnik – helyeselt feszülten a lány. – De mi értelme egy felvételt… Vigyázz!
Luke azonban már meg is pördült, a fénykardja védekező tartásba villant előtte, ahogy az ő érzékei
is jelezték a veszélyt.
Ketten voltak; a helyiségen körbefutó párkányon álltak. Két hatalmas, robusztus, lánctalpas
őrződroid, a jobb kezükben egy-egy nehéz sugárvetővel.
– Mögém! – csattant fel Luke egy rövid lépéssel a lány elé lépve. Épp idejében. Miközben kinyúlt
az Erőért, mindkét őrződroid tüzet nyitott.
– Hülye, hülye, hülye! – átkozódott Mara a háta mögött. – Így hagyni átverni magamat… a
legócskább trükk az univerzumban! És úgy bevettem, mint valami ostoba farmerfiú.
– Vigyázz a szádra! – figyelmeztette Luke. Az őrzők nagyon jók voltak, olyan módszeres célzási
mintázatot vetettek be, ami a legtöbb ellenféllel gyorsan végzett volna. Ő viszont könnyedén hárította a
lövéseket, legalábbis eddig. – Nem tudsz csinálni velük valamit?
A lány válaszul lézertűzzel árasztotta el a válla fölött a droidok ízületeit és izzó szemeit. Azonban
hatástalanul.
– Nem megy… túl vastag a páncéljuk! – zihálta. – Hadd próbáljam…
– Vigyázz… elindult! – vágott a szavába Luke. A bal oldali őrző váratlanul elindult lánctalpain a
párkány mentén a terem másik vége felé, s közben folyamatosan tüzelt. Luke összeszorította a fogát,
keményebben nyúlt ki az Erőért, és érezte, hogy verejték ütközik ki a homlokán. Az egyszerre két
irányból érkező sugarak és a közöttük egyre növekvő távolság miatt mind nehezebben tudta elég
sebesen ide-oda forgatni a fénykardot, hogy hárítsa a lövéseket. A háta mögül meghallotta Mara
fénykardjának zúgását…
Amit egy váratlan kiáltás és egy tompa puffanás követett.
– Mi történt? – csattant fel Luke, nem merve levenni a szemét az őrzőkről.
– Ne próbálj meg arrébb menni! – figyelmeztette Mara. A hangja megmagyarázhatatlan módon a
padló magasságából érkezett. – Thrawn más meglepetéseket is tartogatott a hívatlan látogatóknak.
Luke az Erőre bízta kezei vezetését, és megkockáztatott egy gyors pillantást lefelé.
Egyetlen pillantás elégnek is bizonyult. A padlóból zöldesfekete indák kúsztak elő és alkottak
gubancos masszát a lábai körül.
– Úgy látom, a padlólapok közötti réseken jöttek fel – folytatta Mara. – Megpróbáltam arrébb
menni, és a lábam beleakadt az egyik hurokba.
– Okos – ismerte el Luke feszülten. – Azt hiszem, ezzel kihúzhatjuk a futást a lehetőségeink közül.
– De legalább tudjuk, miért pakolták oldalra a bútorokat – tette hozzá Mara. – Az okos taktikus nem
zsúfolja tele a csatateret potenciális fedezékekkel. Luke, az a másik őrző még mindig jön.
Luke megkockáztatott egy pillantást. A droid elérte a terem távolabbi végét, és most a másik fal
mentén feléjük kezdett közeledni.
És úgy tíz másodpercen belül pontosan szembe kerül Marával.
– Gyorsan… mielőtt közelebb ér! – szólt oda a lánynak, kissé bal felé dőlve, hogy továbbra is
hárítani tudja mindkét őrző lövéseit. – Használd a fénykardodat!
– Rendben – felelte Mara, és Luke a koncentrálás ködén keresztül megérezte a lányba nyilalló
érzelmeket, ahogy annak eszébe jutott, milyen esetlenül bánt a fegyverrel a barlangban, ahol együtt
vágtak utat a cseppkövek között.
A pillanat azonban elszállt; és miközben Luke minden erejét latba vetve igyekezett hárítani a
lövéseket, látta felvillanni a termen pörögve átrepülő fénykardot. A fegyver az őrző felé száguldott,
egyenesen a fej és a test közötti ízületbe csapódott…
És a kékesfehér penge váratlanul kihunyt.
– A fenébe! – horkant fel Mara. Luke a szeme sarkából látta, ahogy a penge újra felvillant, lesújtott
a droidra, majd ismét eltűnt. – Egy réteg cortosisércet tett a páncéljuk alá!
– Akkor intézd el a sugárvetőt! – tanácsolta Luke.
– Oké.
A kékesfehér penge megint előszökkent… fém és műanyag recsegése hallatszott… és Luke
elméjéből hirtelen eltűnt az a veszélyforrás.
– Szép munka! – kiáltott oda Marának, minden figyelmét az előtte álló őrzőre koncentrálva. – Most
gyere át ide, és intézd el ezt is…
Hátracsavarodott, épp időben rántva át a másik oldalra fénykardját. A Mara oldalán lévő őrző
váratlanul ismét tüzelni kezdett…
– Vigyázz! – sikoltotta Mara elkésve. – A bal oldalán is van egy sugárvető… ó, shavit!
– Mi…? Mindegy! – mordult fel Luke. Válaszul Mara támadására, a vele szemben álló droid a bal
kezével is előhúzott egy sugárvetőt a rejtekhelyéről.
– A jobb oldalán is volt egy tartalék…
– Vettem észre! – fojtotta belé a szót Luke, még keményebben védekezve. Most, hogy mindkét
irányból kétszer annyi lövés záporozott feléjük, rosszabb helyzetben voltak, mint korábban. Egy
elvétett lézersugár fájdalmasan belemart a bal vállába…
– Bocs – szabadkozott Mara, hátát a hátának vetve, dühös rovarként zümmögő fénykardjával a
kezében. – Most mihez kezdünk?
Luke elfintorodott. Az ysalamirikkel felszerelkezett chissek is elég komoly gondot okoztak; de
azokat legalább le lehetett lőni, ha túlságosan nehézzé vált a védekezés. Most viszont csapdába estek
egy nyílt terem közepén, két fáradhatatlan droid kereszttüzében, amelyeket nem tudnak megölni, a
lábukat leszorító indák pedig lehetetlenné teszik a gyors megfutamodást…
– Luke? – kiáltott hátra a válla fölött Mara a lövések sziszegése közepette. – Hallasz?
– Hallak, hallak! – csattant fel a férfi.
– Szóval mihez kezdünk most?
Luke nyelt egy nagyot.
– Fogalmam sincs.

Leia talpa alatt megrázkódott a Predominance teste, ahogy egy újabb protontorpedó jutott át az
ishorik védelmén és tépett ki egy darabot a burkolatból hatalmas robbanás kíséretében. A híd ablaka
előtt az eget betöltötték a turbólézer-sugarak; némelyik szétporladt a pajzsokon, némelyik viszont
átjutott, és további rétegeket hántott le a hajó testéről.
Abban a váratlan, lélegzetelállító pillanatban mindez mit sem számított; sem a csata, sem a saját
élete, sem a polgárháború szörnyű fenyegetése. A távolban felvillant egy érzelem, az Erő hirtelen
hullámokat vetett, és Leia számára már csak egyetlen dolog bírt bármiféle jelentőséggel.
 Valahol ott kint Han halálos veszélybe került.
– Av'muru kapitány! – kiáltotta el magát a híd fültépő lármája közepette, sebesen elindulva a
parancsnoki állás felé. Két őr figyelmeztetően felemelte a sugárvetőjét; Leia gondolkodás nélkül
kinyúlt az Erővel, és elfordította a fegyvereket, miközben elment mellettük. – Kapitány, azonnal
beszélnem kell magával!
– Dolgom van, tanácsos! – horkant fel az ishori kapitány rá sem nézve.
– Ennél is több dolga lesz, ha nem hallgat meg! – förmedt rá Leia, minden erejével a Hant jelentő
leheletnyi, bizonytalan érzet felé fordulva. A férfi érzelmeit még mindig áthatotta a veszély, a
fenyegetettség és a tehetetlen düh; de akárhogy erőlködött is Leia, az azok alatt megbúvó gondolatokig
nem tudott elérni.
Egy dolog azonban teljesen nyilvánvaló volt.
– Valami új veszély van odakint – közölte Av'muruval. – Olyan veszély, amiről maguk nem is
tudnak.
– Nem érdekel semmiféle veszély! – Av'muru szinte sikított. – Semmi nem érdekel, csak a
körülöttünk lévő diamala támadók!
– Kapitány…
Egy tollas szárny ereszkedett a karjára és elhallgatott.
– Semmi értelme, tanácsos – mondta Gavrisom feszült, szinte keserű arccal. – Nem tud és nem akar
annyira előre gondolkodni. Különösen így nem, hogy támadják a hajóját. De nekem elárulhatja, mi ez
az új veszély.
Leia kinézett az ablakon, próbálva áthatolni az elméjével a kint tomboló halálos tűzijátékon.
– Han veszélyben van – suttogta.
– Hol? Milyen veszélyben?
– Nem tudom – rándult görcsbe Leia gyomra a tehetetlenségtől. – Nem érzékelem elég tisztán a
gondolatait.
– Ki más tudhatja? – kérdezte Gavrisom.
Leia vett egy mély lélegzetet, és nyugalmat erőltetett az elméjére. Gavrisomnak igaza van: azzal
segíthet Hannak, ha félreteszi az érzelmeit, és tiszta fejjel gondolkodik.
– Elegos vele volt a Falconon – mondta, ismét kinyúlva az Erővel. Most sem érzett semmit. – Nem
találom!
– Ki más tudhatja? – makacskodott Gavrisom. – Valaki, aki közelebb van hozzá?
Leia ismét kinézett a csatára, és hirtelen felcsillant előtte egy halvány reménysugár.
– Lando! Han talán mondott neki valamit.
– Akkor beszélnünk kell vele! – szögezte le Gavrisom határozottan. – Megkérdem a kapitányt,
képes-e semlegesíteni a diamalák zavarását. Addig is, nem tehetne valamit a Jedi-képességeivel?
Leia vett egy mély lélegzetet.
– Nem tudom – suttogta. – De megpróbálom.

– Higgye el, ez nem várhat! – makacskodott Lando, annyi sürgetést és meggyőzést lopva a
hangjába, amennyit csak tudott. – Azonnal beszélnem kell Organa Solo tanácsossal! Ezen múlhat az
egész Új Köztársaság sorsa! Az életünkről nem is beszélve.
– Valóban? – kérdezte Miatamia szenátor hűvösen. Lando tudta, hogy a diamalák arcáról hírhedten
nehéz bármit is leolvasni, most azonban teljesen egyértelmű volt; hogy nem sikerült túl nagy
benyomást tennie a szenátorra. – És milyen természetű fenyegetésről van szó?
– A barátom, Han, elment, hogy megnézze azt az üstököst – magyarázta Lando. – A távcsövemmel
követtem… és egyszerűen eltűnt.
– Úgy érti, felrobbant? – gyúródott ráncokba Miatamia arca.
– Úgy értem, eltűnt! – makacskodott Lando. – A semmi közepén.
– Egy üstökös közelében, a semmi közepén? – rezzent meg a diamala füle. – Talán belesodródott a
gázcsóvába, vagy maga veszítette szem elől a visszaverődő napfényben.
Lando elfintorodott. Nemcsak hogy nem sikerült meggyőznie Miatamiát, még csak meg sem
hallgatta tisztességesen.
Ő azonban tudta, mit látott.
– Rendben, legyen hát! – szűrte összeszorított fogai között. – Ebben az esetben arra a szívességre
hivatkozom, amivel tartozik nekem.
Ez alkalommal a diamala mindkét füle megrezzent.
– Miféle szívességre?
– Elvittem a Coruscantra a Cilparról, emlékszik? – felelte Lando. – Még nem viszonozta.
– Akkor azt mondta, hogy semmi más fizetségre nem tart igényt, csak arra, hogy elbeszélgessünk.
– Hazudtam – mondta Lando kifejezéstelen hangon. – És most azt akarom, hogy viszonozza a
szívességet.
– Egy csata kellős közepén vagyunk – méregette Miatamia komoran.
– A csata felől nyugodt lehet – intett Lando az őket és a megfigyelőfedélzetet a hídtól elválasztó
acélüveg fal felé. – Csak azt szeretném, ha felhagynának a Predominance zavarásával… csak és
kizárólag Organa Solo személyes komlinkfrekvenciáján. Csak azon az egy frekvencián – ez minden.
A diamala megrázta a fejét.
– Nem hazardírozhatok azzal, hogy ezzel további diamalaéleteket és -javakat sodorjak veszélybe.
Elfordult és újra a csatát kezdte szemlélni. Lando lenyelt egy káromkodást, s elnézett mellette meg
az ostromolt ishori hajó mellett a küzdelmen túl csalóka derűvel ragyogó üstökösre. Han a segítségét
kérte. Han bízott benne.
És tudta, mit látott!
– Rendben – lépett ismét Miatamia elé. Ideje volt komolyabb eszközökhöz folyamodni. –
Hazardírozni, azt mondja? Jó… akkor hazardírozzunk!
Kimutatott az ablakon az ishori hajóra.
– Íme, a fogadás. Megengedi, hogy beszéljek Leiával, és ha az derül ki, hogy a helyzet nem olyan
komoly, mint én hiszem, akkor a diamalák megkapják a várni bányámat és kaszinómat.
– Komolyan beszél? – rándult meg a szenátor mindkét füle.
– Halálosan komolyan – biztosította Lando. – A barátom veszélyben van, és csak én segíthetek rajta.
A diamala egy hosszú pillanatig rámeredt.
– Rendben – szólalt meg végül. – De csak Organa Solo személyes komlinkfrekvenciáján. És csak
két percig.
– Megegyeztünk – bólintott Lando. – Milyen gyorsan tudja elintézni?
Miatamia odafordult a megfigyelőfedélzet interkomjához, és diamala nyelven belehadart valamit. A
válasz is ugyanazon a nyelven érkezett. Újabb gyors szóváltás következett…
– Kész – fordult vissza Landóhoz. – A két perc elkezdődött.
Lando már be is kapcsolta a komlinkjét.
– Leia?
– Lando! – érkezett azonnal a megkönnyebbült válasz. – Bíztam benne, hogy sikerül elérnem téged.
Han bajban van.
– Tudom – felelte Lando. – Elment Caribbal, hogy ellenőrizze azt az üstököst, és megkért, hogy
figyeljem a távcsövemmel. Megközelítették a felszínét, és akkor egyszerűen eltűntek.
– Hogy érted azt, hogy eltűntek? – kérdezte Leia aggódva. – Felrobbantak?
– Nem – mondta Lando komoran. – Olyan volt, mintha bekerültek volna egy álcázóernyő alá.
Hallotta Leia éles szisszenését.
– Lando, azonnal oda kell mennünk! Ha ott rejtőzik egy birodalmi hajó…
– Hé, engem nem kell meggyőznöd! – vágott a szavába a férfi. – De én már eljátszottam az utolsó
szívességemet is, hogy megszerezzem ezt a hívást.
– Értem – felelte Leia hirtelen elkomorodva. – Szóval nekem kell lépnem.
– Mire készülsz? – kérdezte Lando.
– Segítek Hannak – érkezett az egyszerű válasz olyan jeges hangon, amilyet Lando még sohasem
hallott a nőtől. – Maradj, ahol vagy… ebbe ne akarj belekeveredni!
Azzal kikapcsolta a komot.
– Ahhoz már túl késő, Leia – suttogta maga elé Lando. – Évekkel ezelőtt kellett volna szólnod.

A legközelebbi két Golan-platformról újabb turbólézersortűz vágódott ki, az oldalról támadó

vadászgépeket megcélozva.
Wedge biztonságban átevickélt a lövések között X-szárnyújával, majd egy pillantással ellenőrizte
osztagát. Akárcsak az előző négy-öt sortűz esetében, most sem sérült meg senki.
 Mint ahogy a támadó flottában sem, már amennyire meg tudta állapítani. Bel Iblis stratégiája, hogy
maradjanak a Golanok lőtávolának határán, eddig bevált.
Ez a stratégia azonban hamarosan meg fog változni.
– Minden vadászköteléknek, itt Perris! – csendült fel a fejhallgatójában a Peregrine
vadászparancsnokának feszült hangja. – Trena kapitány megerősítette, hogy Bel Iblis tábornok komoly
bajba került!
Wedge elhúzta a száját. Nem mintha ez bármiféle megerősítésre szorult volna, gondolta. Szemtől
szemben egy másik birodalmi csillagrombolóval, valószínűleg az Ubiqtorate-bázis összes vonósugara
által mozdulatlanságra kárhoztatva…
– Nézzétek… lőnek! – csattant fel Zsivány Ötös. – Méghozzá úgy látom, mindennel, amijük csak
van.
– Látom – felelte Wedge. A távolban lebegő Errant Venture-ről kicsapó turbólézernyalábok úgy
foszlatták szét utolsó reményét, hogy Bel Iblis talán mégis ki tudja beszélni magát valahogy, mint a
felkelő nap sugarai a harmatot. Az, hogy a tábornok tüzet nyitott a bázisra, azt jelentette, hogy a blöff
nem jött be.
Mint ahogy azt is, hogy kezdenek kifutni az időből. Az a másik csillagromboló, az Ubiqtorate-bázis
parancsnokáról nem is beszélve, nem fogja ölbe tett kézzel nézni, hogy Bel Iblis szétlövi a
vonósugárállásokat és meglóg.
Trena és a flotta vezérkara nyilván ugyanerre a következtetésre jutott a Peregrine-en.
– Oké, vadászok! – szólalt meg Perris. – A flotta benyomul, méghozzá keményen! A maguk feladata
az, hogy elvonják a tüzet a főerőről, segítsenek rést ütni a védelmi gyűrűbe, és készen álljanak
oltalmazni minket, ha a birodalmiak felküldik a saját vadászaikat. Minden osztag nyugtázza a
parancsot és készüljön fel!
– Itt Zsivány Vezér, vettem! – jelentkezett be Wedge, aztán átkapcsolt az osztag frekvenciájára. –
Oké, Zsiványok, mind láttátok a védelmi gyűrűt! Van valami ötletetek a gyenge pontokat illetően?
– Talán – válaszolta Zsivány Tizenkettes. – Úgy láttam, a kettes Golan jobb oldali turbólézerei kicsit
félrehordanak.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Zsivány Hármas. – Én semmit sem vettem észre.
– Csak egy kicsit, de azt biztosan – biztosította Zsivány Tizenkettes. – Talán elég ahhoz, hogy
találjunk egy rést…
– Antilles tábornok? – szakította félbe egy új hang.
Wedge a homlokát ráncolta. Ismerősnek tűnt a hang, de nem az osztagából jött.
– Itt Antilles – válaszolta óvatosan.
– Itt pedig Talon Karrde. Hogy mennek a dolgok?
Wedge-nek kellett néhány pillanat, míg megtalálta a hangját.
– Karrde, te meg mi a fenét csinálsz itt? – követelte.
– Őszintén szólva próbálok elmenni az erőitek mellett – felelte Karrde. – Horn parancsnok is
veletek van?
– Itt vagyok – szólt közbe Zsivány Kilences. – Mit akarsz?
– Egy szívességet, amivel tartozol nekem. Azt, amiről akkor beszéltünk, amikor legutóbb
találkoztunk az Errant Venture fedélzetén. Emlékszel?
Wedge fülhallgatójában egy fáradtnak tűnő sóhaj hangzott fel.
– Karrde, megőrültél? Egy csata kellős közepén vagyunk!
– Pontosan ezért van szükségem a szívességre – felelte Karrde. – Át kellene kísérnetek az Új
Köztársaság vonalain.
– Hová? – vágott vissza Zsivány Kilences. – Ha nem vetted volna észre, a másik oldalon egy
birodalmi Ubiqtorate-bázis van!
– Ami egész véletlenül az úti célom – vágta rá Karrde. Wedge halkan felnyögött.
– A Wild Karrdénak sokkal jobb páncélzata lehet, mint hittem!
– A birodalmiakkal nem lesz gond – nyugtatta meg Karrde. – Van egy elég magas szintű kódom,
amivel átjutok a vonalaikon. Pillanatnyilag a ti vonalaitok jelentenek problémát.
– Figyelj, Karrde, én nem tudom, mit forgatsz a fejedben! – fakadt ki Zsivány Kilences. – És
őszintén szólva nem is igazán érdekel. De nekünk dolgunk van itt!
– Talán megszabadíthatlak tőle titeket – válaszolta Karrde hirtelen élessé vált hangon. – Ha
bejuttattok, talán meg tudom állítani az egész csatát.
– Na ne mondd! – horkant fel Zsivány Kettes gyanakodva. – Megkérdezhetem, hogy pontosan hogy
képzeled ezt?
Rövid hallgatás következett, és Wedge szinte maga előtt látta Karrdét, amint szája arra a rejtélyes
mosolyra húzódik, amit annyira szeretett.
– Egyelőre hadd mondjak csak annyit, hogy nálam van a végső alkualap – válaszolta a csempész
lágyan.
– Ami nem más, mint?…
– Minden egységnek, itt Perris! – harsant fel a vadászparancsnok hangja. – Alakzatot felvenni;
bemegyünk!
Wedge vett egy mély lélegzetet. Most már hivatalosan is parancsot kaptak, ami alól nem volt
kibúvó. Se halogatás, se semmi.
Amott azonban Bel Iblis tábornok élete forgott kockán…
– Karrde, itt Antilles! – szólt bele a komba. – Hol vagy?
– A Peregrine mögött jövök – felelte Karrde. – Támadásba lendültök?
– Úgy valahogy – ellenőrizte a hátsó radarját Wedge. Igen, ott volt a Wild Karrde, tiszteletteljes
távolságban az Új Köztársaság hajói mögött. – Maradj nyugton… azonnal ott leszünk! Zsiványok,
indulás!
Keményen megfordította az X-szárnyút, és elindult a hátsó vonalak felé. A fejhallgatójában
felcsendülő kattanás alapján valaki átkapcsolt a személyes frekvenciájára…
– Wedge, mit csinálsz? – követelte Zsivány Kilences. – Parancsot kaptunk! Figyelj, ha ez a miatt az
állítólagos szívesség miatt van…
– Corran, engem pillanatnyilag a legkevésbé sem érdekelnek a szívességek – biztosította Wedge. –
De te is hallottad, mit mondott Karrde. Van egy birodalmi kódja, amivel átjuthat a védelmi gyűrűn.
– Igen, hallottam. De az ő belépőkódjával mi nem megyünk semmire.
– Hétköznapi esetben nem is – értett egyet Wedge feszülten elmosolyodva. – De arról se feledkezz
meg, amit Zsivány Tizenkettes mondott arról a turbólézerről. Ha sikerül Karrdét pont az alatt az üteg
alatt elvezetnünk… és eléggé egy csomóban maradunk mögötte?…
– Talán sikerülhet! – szisszent fel elgondolkodva Zsivány Kilences.
– Egy próbát mindenképpen megér – vélte Wedge. Mert ha be tudnának jutni a gyűrű mögé, akkor
sokkal jobb rálövésük lenne az Errant Venture-t fogva tartó vonósugarakra.
És minél hamarabb végeznek azokkal a vonósugarakkal, Bel Iblis annál hamarabb fordíthatja meg a
hajóját és menekülhet el.
– Wedge? – szólalt meg Zsivány Kilences furcsa hangon. – Ugye nem hiszed, hogy Karrde tényleg
meg tudja állítani a csatát?
Wedge majdnem megrázta a fejét, aztán nem mozdult. Corran Horn, a Jedi tette fel a kérdést.
– Nem igazán – felelte óvatosan. – A birodalmiak Bel Iblist akarják, ez egyszer biztos. Szerintem
csak akkor engednék el, ha olyan valamit kapnának cserébe, amit még nála is jobban akarnak.
– Én is pont erre gondoltam – helyeselt Zsivány Kilences még mindig azon a furcsa hangon. –
Szóval miért van az az érzésem, hogy Karrdénak tényleg van valami esélye?
Wedge megborzongott.
– Nem tudom – felelte komoran. – Csak azt tudom, hogy vele van a legnagyobb esélyünk élve
kihozni onnan Bel Iblist és Boostert. És pillanatnyilag csak ez érdekel.
Odaértek a Wilde Karrdéhoz, és Wedge egy éles fordulóval a hajó orra elé kanyarodott.
– Oké, Karrde, itt vagyunk! – szólt bele a komba, miután meggyőződött róla, hogy az osztag többi
tagja is elfoglalta a helyét. – Maradj mögöttem és kövess!

39. FEJEZET

Az őrződroid folytatta a támadást, módszeresen küldve halálos lövéseit Mara felé. A lány
fénykardja mindegyiket hárította, kezei az Erő vezérletével forgatták a fegyvert.
Tudta, hogy mozognak a kezei, mint ahogy azt is tudta, hogy szorosan összeszorítja a fogát, és
verejtékcseppek csorognak az arcán. Azonban nem érezte őket. Semmit sem érzett. Elméjével oly
mértékben az életben maradásért folytatott küzdelemre koncentrált, hogy semmi más nem volt képes
behatolni a tudatába. Sem a terem többi része, sem a vakító lézersugarak mögött homályosan látható
őrző alakja, sem a saját teste. Semmi, csak a sugárvetők és a fénykardja.
És Luke.
Különös érzés, vette észre elméjének az a parányi része, amely még el tudott csodálkozni az
ilyesmin. Hátukat egymásnak vetve olyan mélyen nyúltak ki együtt az Erőért, hogy az elméjük szinte
szó szerint egybe olvadt, szinte egyetlen entitássá váltak. Mara érezte a férfi szellemi és fizikai
feszültségét, miközben az igyekezett fenntartani a védelmét; érezte az Erőbe vetett bizalmát,
kétségbeesett keresését egy terv után, ami kijuttatná őket innen, és mélységes aggodalmát a nő iránt,
aki vele küzdött.
Bizonyos szempontból az egész csak logikus következménye volt azoknak a futó érzelmi közel
kerüléseknek, amelyek útjuk során történtek velük. Más szempontból azonban valami teljesen újat,
valami soha nem tapasztaltat jelentett.
Mert annak a szellemi összhangnak a mélyén Mara Jade teljesen megismerte Luke Skywalkert.
Mindent megtudott róla: a reményeit és félelmeit; a sikereit és kudarcait; az erős és gyenge pontjait;
legnagyobb örömeit és legmélyebb, legintimebb fájdalmait. Belelátott a férfi lelkébe, szívébe,
lényének leglényegébe.
És közben tudta, hogy ahogy az feltárult a szemei előtt, pontosan úgy tárult fel az ő szíve és lelke is
a férfi szemei előtt.
Mégsem találta ezt olyan rémisztőnek és megalázónak, mint korábban hitte. Ahogy számított rá.
Inkább lelkesítő volt. Még soha, senkivel nem élt át ilyen mély közelséget; soha, senki nem értette meg
annyira őt, mint ahogy ő a férfit. Soha nem tudta, hogy létezhet ilyen kapcsolat.
És soha nem tudta, mennyire vágyik egy ilyen kapcsolatra.
És a maga módján ez volt a legmeglepőbb az egészben: oly sok év után hirtelen rádöbbenni, hogy
majdnem tönkretette az életét azzal, hogy magába zárkózott mindenki más elől. Éppúgy lezárta az utat
saját fejlődése előtt, mint ahogy a felelősségvállalással szembeni makacs ódzkodásával majdnem
örökre korlátok közé szorította Jedi-képességei kiteljesedését.
Megdöbbentő felismerés volt, különösen így, a küzdelem hevében. Csak sajnálni tudta, hogy nem
korábban tört rá, hanem most.
Most, mikor halni készült.
Mert halni készült, így vagy úgy.
Érezte, hogy izmai kezdenek kimerülni az őrző támadásainak hárításában, és tudta, hogy a legjobb
esetben is már csak pár percig bírja fenntartani a védelmét. Most kell cselekednie, amíg van ereje
hozzá, különben Luke is meghal.
Mert bár a terv, amit kitalált, talán – talán – megszünteti az előtte álló droid jelentette fenyegetést,
semmiképpen sem iktathatja ki a két sugárvetőt elég gyorsan ahhoz, hogy megakadályozza a halálos
lövést. Futólag eszébe jutott Corran Horn és a képessége, hogy elnyelje és szétoszlassa az energiát; de
hát erre ő maga soha nem volt képes, és most nyilván nem lesz ideje elsajátítani a technikát. Nem, rá
fogja dobni a fénykardját a célpontra, az őrző le fogja lőni, és ő meg fog halni. Csak abban bízott, hogy
elég ideje lesz még bevégezni azt, ami be kellett végeznie.
Ne, Mara! Ne!
Én gondoltam ezt? – töprengett. Vagy Luke?
Meg kell tennem, Luke!
Ezt ő gondolta. A saját félelmén és sajnálkozásán keresztül érezte a férfira rátörő kétségbeesett
igyekezetet, amivel próbált valami olyan megoldást találni, hogy neki ne kelljen meghalnia.
De nem volt olyan megoldás. Mara már számba vett minden lehetőséget, és egyszerűen nem talált
módot rá, hogy Luke elhárítsa négy sugárvető lövéseit, melyek közül kettő a háta mögül tüzelt. Ha
azonban ő elég sokáig életben marad a terve véghezviteléhez, és a saját testével fedezi, amíg a
szemben lévő őrzőt kiiktatja…
Amíg még van erőm, emlékeztette magát. És most jött el az ideje. Vett egy mély lélegzetet…
Ne! – tört át a gondolat sötét elhatározásán. Várj! Nézd!
Marának nem volt megosztani való figyelme, hogy az őrzőn és a sugárvetőin kívül bárhová is
nézzen. De nem is kellett. Luke már látta a kritikus új tényezőt, és a kép az Erőn keresztül átáramlott
az ő elméjébe is.
A jobb oldalán, apró kis elektromos ívhegesztőjét előrenyújtva, mint egy fegyvert, Artu a támadója
felé gurult a falat övező párkányon.
Mara első gondolata az volt, hogy miért várt eddig a kis droid arra, hogy megmozdítsa fémfenekét,
s a segítségükre siessen. Csak azután jött rá, hogy valójában milyen rövid idő telt is el a küzdelem
kezdete óta. Másodjára, kissé hálátlanul pedig az ötlött eszébe, hogy Artu az ő őrzőjét választotta ki a
Luke-é helyett. Kíváncsi lett volna, hogy vajon a túlzott féltésre való Skywalker-hajlam ütött-e ki a
droidon.
A harmadik gondolata pedig az volt, hogy Luke-nak igaza van. Talán ez lehet a rövid pihenő, amire
szüksége van, az első lépés a terve megvalósításához, de anélkül, hogy meg kellene halnia.
Talán.
Artu már majdnem odaért az őrzőhöz, a hegesztő elektródái között kékes szikra ívelt át. Az őrző
természetesen észrevette; a kérdés csak az volt, mit csinál vele…
És ekkor egy kép villant Mara elméjébe. Egy kép, amely őt és Luke-ot ábrázolta, amint a burjánzó
indák között fekszenek a padlón.
Homályosan érezte, hogy levegő után kapkod. Ez a jövő látomása? Együtt halnak meg? Kudarcra
lenne ítélve a terve?
Érted? – tört át Luke kérdése a hirtelen támadt rémületen. Érted?
Ekkor a kép kitisztult, és Mara meglátta, mit jelent. Nem a haláluk közeledtét, hanem az életben
maradás reményét: Luke hozzájárulását a terv sikeréhez. Értem, küldte vissza a gondolatot.
Készülj fel…
Mara érezte, hogy fogai még keményebben összeszorulnak, a fénykardja mechanikusan
továbbhárította az őrző lövéseit, ő maga pedig felkészült. Artu már majdnem odaért az őrzőhöz, a
hegesztője felszikrázott…
Az őrző pedig hanyag, megvető könnyedséggel felé lendítette a bal kezét, nekitámasztotta a
sugárvetőt Artu kupolájának, és hanyatt lökte a kis droidot.
És ez alatt a fél másodperc alatt csak az egyik fegyveréből tüzelt.
Most!
Mara azonnal mozdult, jobb lábát berogyasztva a jobb oldalára vetette magát. Luke azonnal vele
zuhant, háta egész idő alatt az ő hátához nyomódott. Leértek a padlóra… a vállába valószínűleg
belenyilallt a fájdalom, ám Mara nem érezte… és Luke a hátára hengeredett, arccal a mennyezet felé.
És ezzel az egyszerű mozdulattal elérte, hogy már nem két ellentétes irányból érték a támadások.
Egyszerűen csak két, egymástól távol lévő ellenfél támadta, s gyakorlatilag mindkettő szemben volt
vele.
Ezzel pedig könnyen elboldogult.
Menj! – érkezett a parancsa, miközben a zöldesfehér penge elvillant Mara feje fölött, elhárítva egy
lövést az arca elől. Marát nem kellett biztatni; a fénykardja már pörögve szállt az őrző felé. Egy gyors
vágás, és a jobb kezében tartott sugárvető darabokra hullott. A másik keze már lendült is vissza Mara
irányába; a fénykard irányt változtatott, és ismét lesújtott… az őrző másik sugárvetője pedig
hasonlóképpen megsemmisült.
A hatalmas droidból rövid, mennydörgő morgás tört fel – láthatólag elég intelligens volt ahhoz,
hogy felbosszantsa, ha túljártak az eszén. Azonban ahhoz is elég okos volt, hogy tudja, a hátránya
ideiglenes, a fénykard közvetlenül nem tud ártani neki, legalábbis nem eléggé.
És nyilván a tervezői is felkészültek az ilyen helyzetekre. Az alsó részén felpattant két rekesz, és az
őrző kezei máris indultak a tartalék fegyverekért.
De egy kis szerencsével már soha nem fogja használni őket. Mara már át is hozta a fénykardját az
őrző elé, és hegyével a hatalmas droid felé fordította. Aztán az erőfeszítéstől felnyögve előretaszította.
Nem haszontalanul, az őrzőbe és cortosisérccel bélelt páncélzatába, hanem el mellette,
belemélyesztve a kékesfehér pengét a vízfoltos falba.
A markolat körül azonnal hevesen spriccelni kezdett a víz, egy-két sugár még hozzájuk, harminc
méter távolságba is eljutott. Mara egy pillanatra elbizonytalanodott az áramlat erejét látva; de most
már nem állhatott meg. A fegyvert a nyomás ellenében megtartva körbevezette egy tíz centiméter
átmérőjű körön. A markolat nemegyszer eltűnt a szeme elől az egyre vastagodó vízsugárban. Az őrző
elfordította a fejét, hogy megnézze, mi történik; sugárvetőjét a fénykardra emelte… Mara pedig az
utolsó erejét megfeszítve befejezte a vágást. A kődugó egy protontorpedó sebességével vágódott ki a
falból és csapódott egyenesen az őrző széles törzsének. A páncélzat sem állíthatta meg, s a hatalmas
droid tehetetlenül zuhant le a párkányról a terem padlójára. Mara egy pillanatig látta még az
összegyűrődött fémhalmot; látta, hogy a kődugót kilövő vízsugár most a feje felé tart a termen
keresztül…
És váratlanul egy tajtékzó hullám csapott át rajta az ellenkező irányból.
Mivel elméje még mindig a Jedi-koncentráció csőlátásában leledzett, a hullám teljesen készületlenül
érte. Érezte, hogy a vad áradat felemeli és eldobja, a lába valahogy kiszabadult az indák közül, őrülten
kapkodott valami kapaszkodó után. A bal keze beleakadt egy másik indacsomóba, és ő komoran
rámarkolt, megpróbálva irányítani magát. Újabb hullám csapott át rajta, szinte letépte az indákról, és
Mara ismét az örvénylő áradatban találta magát. Valahogy felküzdötte magát a felszínre, kapkodva vett
egy lélegzetet, mely mintha félig levegőből, félig habból állt volna, kirázta a vizet a szeméből, és
meglátta, hogy újabb hullám száguld felé…
És ekkor két kéz ragadta meg a hónaljánál, majd egy rándítással, melytől úgy érezte, azonnal
kettészakad, fellódította a levegőbe. A hátába éles fájdalom hasított, ahogy nekicsapódott valaminek…
a két kéz egyike elengedte, miközben a másik szorított a fogáson…
– Kapaszkodj! – üvöltötte a fülébe Luke.
Mara félig hátrafordult, és meglátta maga mellett a galéria korlátját. Belekapaszkodott.
– Megvan!
– Kapaszkodj… én visszamegyek Artuért! – Luke elengedte a korlátot, és visszaugrott a vízbe.
Mara erőlködve felhúzódzkodott a korlátra, és átvetette magát a galériára. Alatta a terem tajtékzó
víztömeggé változott.
És a vízszint gyorsan emelkedett. Sokkal gyorsabban, mint szabad lett volna neki, vette észre
feszengve.
Hirtelen meglátta, hogy miért. A csinos kis lyuk, amit a falba vágott, már nem volt se kicsi, se
csinos. A víz áztatta falszakasz egy négy-öt négyzetméteres darabja megadta magát, és a nyíláson
zubogva ömlött be a Kis Halak Tava. A víz már félig elöntötte a termet…
A terem másik végében valami mozgás keltette fel a figyelmét: Luke integetett felé a fal egyik
kiszögellésébe kapaszkodva.
– Itt vagyok! – kiáltotta túl Mara a víz dübörgését. – Mit csináljak?
Válaszul a víz színe fölé emelkedett néhány centiméterrel Artu kupolás feje. Mara összeszedte
magát, kinyúlt az Erővel, és maga felé emelte a droidot.
Nehéz volt, sokkal nehezebb, mint amire számított. Sokkal nehezebb, mint amilyennek lennie
kellett volna. A droid kínzó lassúsággal emelkedett ki a vízből, és Mara közben kétszer is majdnem
elvétette rajta a fogást. Az őrződroiddal vívott küzdelem láthatólag többet vett ki belőle, mint hitte.
De végül megcsinálta, és a droid szánalmasan csipogva letelepedett mellé. A víz jó néhányszor
körbesodorhatta a termen, az oldalára erősített adattábla eltűnt, de mindettől eltekintve úgy tűnt,
rendben van. Mara visszanézett, tekintetével Luke-ot kereste…
Egy kéz kulcsolódott a korlátra.
– Felhoztad Artut? – kapkodott levegőért Luke, nagy nehezen felküzdve magát a korlátra.
– Itt van mellettem – nyugtatta meg Mara, és a kezét nyújtotta neki. – Te jól vagy?
– Remekül – lihegte Luke, miközben átmászott a korláton, és lerogyott mellé a padlóra. – Egyes
számú lecke – tette hozzá két lélegzetvétel között. – A Jedinek levegőre van szüksége, hogy
megfelelően működjön.
– Majd leírom – nézett le Mara ismét. – Mi van a másik őrzővel?
– Gondoskodtam róla – felelte Luke. Már most könnyebben lélegzett. – Itt van a fénykardod – tette
hozzá, előhúzva a fegyvert a tunikája alól. – Ja, szép munkát végeztél a falnál.
– Ó, persze… szép munkát! – vágott vissza Mara. – Nincs még egy olyan zseniális dolog, mint egy
terv, aminek a végén az ember megfullad. Erről jut eszembe, nem kellene eltűnnünk innen, mielőtt
még tovább mélyül a víz?
Rövid csend állt be.
– Nos, ami azt illeti… – Luke megfogta a lány kezét. – Sajnálom, Mara. A víz már az alagút szintje
fölé ért. Valószínűleg azt a föld alatti termet is megtöltötte.
Mara rámeredt… fogalma sem volt róla, hogy ilyen gyorsan zúdul befelé az áradat.
– Rendben – igyekezett megőrizni hangja nyugalmát. És az elméje nyugalmát. – Rendben. Tehát a
terem kezd megtelni. Ha sikerülne eljutnunk a lépcsőig, akkor legalább az erődbe felmehetnénk, nem?
 – Nem érted – rándult meg egy izom Luke arcán. – A víz már magasabban van, mint az alagút
szintje. Ez azt jelenti, hogy levegővétel nélkül kellene megtennünk azt a száz métert, és valószínűleg a
föld alatti termen átvezető utat is.
– Mit szólnál a hibernációs transzhoz? – vetette fel Mara. – Tudod, mint amikor átsüvítettél a
kalózok bázisáról a Starry Ice-ra.
Luke megrázta a fejét.
– Ha a terem tele van, vagy majdnem tele, akkor a víz nem áramlik elég gyorsan ahhoz, hogy
időben átsodorjon minket.
Transzban pedig nyilván nem úszhatnak. Mara hátravetette egyik nedves hajfürtjét az arcából, és
gondolkodni próbált.
Luke mellett Artu izgatottan felvisított.
– Látom – bólintott Luke.
– Mit látsz? – kérdezte Mara.
– A vízszint megint emelkedni kezdett – felelte a férfi vonakodva. – Ez annak a jele, hogy
valószínűleg megtelt a föld alatti terem. A víz csak azon a két résen távozik, amiket mi vágtunk. Az
egyik a lépcsőhöz vezet, a másik vissza a barlangokba.
– Azok kis lyukak – nyelt egy nagyot Mara.
– Túlságosan is kicsik a beözönlő mennyiséghez képest – helyeselt Luke komoran. – Attól félek…
Elhallgatott. Mara lenézett az örvénylő vízre, mely már ellepte a lyukat, amin beáramlott. De még
mindig jött, ez egyértelműen látszott a felszín állandó hullámzásából.
– Emlékszel, mikor megérkeztél – szólalt meg –, azt mondtam neked, hogy menj csak vissza a
Coruscantra, ha akarsz, majd én felderítem az erődöt a qom jhákkal. Te azt felelted, itt kell lenned, de
ne kérdezzem, miért.
Luke vett egy mély lélegzetet.
– Amíg a Tierfonon voltam, láttalak az egyik látomásomban – felelte halkan. – Még azelőtt, hogy
értesültem volna az eltűnésedről. Egy tó vizében láttalak lebegni, éles sziklák között. – Habozott egy
pillanatig. – Úgy tűnt…
– Meghaltam?
– Igen – sóhajtotta Luke.
Egy hosszú pillanatig némán ültek egymás mellett, csak a víz zúgott alattuk.
– Hát, akkor azt hiszem, ennyi – szólalt meg végül Mara. – Legalább az az elégtételem meglehet,
hogy tudom, hogy magamnak csináltam a bajt.
– Még ne add fel! – szólt rá Luke. Mara azonban nem érzékelt különösebb reményt a hangjában. –
Lennie kell valami kiútnak!
– Pedig milyen kár! – sóhajtott fel Mara. Ránézett a férfira, tekintete végigsiklott az arcvonásain. –
Nem tudsz róla, de az után a kalózbázis után Faughn azt mondta nekem, hogy jó csapat vagyunk te
meg én. Igaza volt. Tényleg jó csapat voltunk.
– Tényleg azok vagyunk – javította ki Luke, szinte idegesen nézve a lány szemébe. – Tudod, mikor
azok ellen az őrzők ellen küzdöttünk ott lent, valami történt velem. Velünk. Olyan közel kerültünk
egymáshoz az Erőben, hogy szinte egyetlen személlyé váltunk. És ez nagyon… nagyon különös volt.
Mara felvonta a szemöldökét, egy pillanatig nagyon jól szórakozott még helyzetük halálos
komolysága ellenére is. Olyan esetlen őszinteség látszott a férfi arcán…
– Tényleg? – kérdezte. – Milyen különös?
Luke elfintorodott.
– Nem fogod megkönnyíteni a dolgomat, igaz? – morogta.
– Ugyan már! – gúnyolódott gyengéden Mara. – Mikor könnyítettem én meg valaha is a dolgodat?
– Hát, nem túl gyakran – ismerte be Luke. Szemmel láthatólag összeszedte magát, aztán megfogta
Mara kezét. – Mara… hozzám jössz feleségül?
– Úgy érted, hogyha élve kijutunk innen?
Luke megrázta a fejét.
– Úgy értem, hogy attól függetlenül.
Mara tudta, hogy más körülmények között valószínűleg hosszasan gondolkodott volna rajta, hogy
elkötelezze-e magát – ha másért nem, hát azért, hogy megizzassza a férfit. De az alattuk egyre
emelkedő vízszinttel értelmüket vesztették az ilyen játékok. És egyébként sem lett volna semmi
értelme megint elővenni a régi védekezési mintákat. Most nem. Vele nem.
– Igen – mondta. – Hozzád megyek.

40. FEJEZET

A Peregrine hídjának ablaka előtt elsüvített egy turbólézersugár, megfeketedett csíkot hagyva maga
után az acélüveg ablakon. Mint egy ómen, gondolta Leia komoran, miközben a képernyők külső
gyűrűjén áthaladva belépett a központi vezérlőrészlegbe: saját közelgő bukásának ómené. Tudta, hogy
amit tenni készül, az valószínűleg politikai karrierjének a végét jelenti. Talán még büntetőtáborba is
juthat. Talán még az élete is rámehet.
De a mérleg másik tányérján Han élete feküdt. És azzal szemben semmi más nem számított.
Megállt a kormányt kezelő ishori háta mögött, és átnézett a válla fölött a vezérlőpultra. A kijelzőket
és a kapcsolókat természetesen ishori nyelvű feliratokkal látták el, maga a pult azonban a Kuat
hajógyár szabványterméke volt, aminek ismerte az elrendezését. Vett egy mély lélegzetet, majd kinyúlt
az Erővel, és előretolta a fénysebesség alatti hajtóművek gázkarját.
Legelőször maga a kormányos vette észre, hogy valami nem stimmel. Az orra alatt dörmögve
valamit visszahúzta a kart az eredeti helyzetébe. Leia ismét előretolta, ez alkalommal azonban a hajó
vektorát is a távolban tündöklő üstökös irányába állította. A kormányos megint morgott valamit, ez
alkalommal hangosabban, és megint megragadta a kart.
Csakhogy az most nem mozdult. Leia szilárdan tartotta; és amikor a kormányos zavartan
lélegzetvételnyi szünetet tartott a rángatásában, kihasználta a lehetőséget, és még előrébb tolta. Az
ishori megpördült az ülésében, és Av'muru kapitány felé pillantott.
És a szeme sarkából meglátta a mögötte álló Leiát.
– Mit csinál maga itt? – kiáltotta tovább fordulva az üléssel. – Őrség!
Leia megfordult. Két őr csörtetett felé kivont sugárvetővel. Leia ismét kinyúlt az Erővel, kitépte a
kezükből a fegyvereket, és olyan erővel vágta azokat a padlóhoz, hogy szilánkokra törtek.
– Tanácsos! – kiáltotta Av'muru felpattanva az üléséből. – Mit művel?
Leia nem válaszolt, hanem ismét a gázkar felé nyúlt.
– Nem! – sikította a kormányos, és kezeit a torka felé nyújtva rávetette magát.
A karomszerűen begörbülő ujjak sohasem érték el célpontjukat. Leia elkapta a fickót a levegőben az
Erővel, és az ugrás pályáját megváltoztatva a képernyőgyűrű mögé küldte a tehetetlen testet.
– Őrség! – kiáltotta Av'muru. – Őrség, ide!
Leia visszafordult a kormányosálláshoz, és ismét növelte a hajó sebességét. Az érzékei folyamatos
veszélyt szirénáztak, és épp akkor kapcsolta be a fénykardját, mikor a hídra belépő újabb két őr
célzásra emelte a fegyverét. Tüzet nyitottak, ám a kábítólövedékek lepattantak a ragyogó pengéről.
Leia ismét kirántotta a sugárvetőket a kezükből, ám ez alkalommal maga elé reptette és kettévágta
őket.
– Azonnal hagyja abba! – vicsorgott rá Av'muru, egyenletes, megfontolt léptekkel elindulva felé. –
Különben azonnal kihirdetem a hadiállapotot az Ishori Konföderáció és az Új Köztársaság között!
– Ez az egész rendszer halálos veszélyben van – vetette oda visszafojtott hangon. – Maga
visszautasította, hogy megtegye a veszély elhárításához szükséges lépéseket. Ennélfogva nekem kell
megtennem azokat.
– Az Isht és a Coruscant közötti háborúval játszik! – kiáltotta Av'muru még mindig közeledve. –
Mire odaérek, abbahagyja ezt az őrültséget, és visszaadja a hajó vezérlését!
Leia a szeme sarkából látta, hogy Gavrisom odalohol Av'muru mellé… és most már csak egyetlen
kijátszható lapja maradt.
– Semmi szükség belekeverni az Új Köztársaságot! – közölte az ishorival. – Ezennel lemondok a
tanácsosi, a szenátori és az elnöki rangomról. Most már közönséges polgárként állok itt.
– Akkor a diplomáciai védettségről is lemond! – csattant fel Av'muru. Gavrisom most érte utol, és
kissé az ishori elé lépett, miközben mind a ketten továbbsiettek Leia felé.
Gavrisom testtartása arra utalt, hogy ő akar elsőként odaérni. Valószínűleg abban bízott, hogy
megállíthatja, nem tévesztve szem elől az Új Köztársaságnak okozott politikai kár lehetséges
minimalizálását sem. De ezzel már elkésett, és ezt bizonyára Gavrisom is tudta.
– Maga egy ishori hadihajó fedélzetén áll – folytatta Av'muru. – Egy ilyen hajó fedélzetén a lázadás
büntetése halál!
Leia érezte, hogy elszorul a torka. Ezzel vége, döbbent rá. A kapitány kimondta a „lázadás” szót, s
ezzel automatikusan felidézte az ishori háborús törvénykezés legmagasabb szintjét. Ha nem
visszakozik, mielőtt Av'muru odaér, akkor a kapitánynak nem lesz más választása, mint hajója minden
erejével ellene fordulni.
Meg tudják állítani? Valószínűleg nem. Azelőtt biztos nem, hogy odaérnének az üstököshöz.
De milyen áron? Persze, vissza tudja tartani őket, de szinte biztos, hogy nem vérontás nélkül. És ha
a tettei halált okoznak, legyen az a saját elhárított lövéseiktől elszenvedett halál, akkor az ő sorsa
megpecsételődött. Az ishori harci kódex szigorú törvénye az ő halálát követelné cserébe.
És neki az Új Köztársaság egysége érdekében fejet kellene hajtania. Av'muru és Gavrisom már
majdnem odaért hozzá…
Ám ekkor, Leia legnagyobb döbbenetére, Gavrisom oldalra fordult és váratlanul megtorpant, majd
hosszú szárnyait kiterjesztve két konzol között, elállta Av'muru útját.
– Szerintem nem, kapitány – jelentette ki higgadtan. – Ezennel közvetlenül az Új Köztársaság
fennhatósága alá vonom ezt a hadihajót!
– Tehát az Új Köztársaság elnöke is árulást követ el? – üvöltött Av'muru, megpróbálva félretolni az
útból Gavrisomot. – Álljon félre, vagy vele együtt hal meg!
– Szó sincs árulásról – mondta Gavrisom. A hangja továbbra is higgadt maradt, de egy tapodtat sem
hátrált. – Hacsak ön nem hozza a vádat a saját fejére azzal, hogy ellenáll a hajója vészhelyzetben
történő hivatalos lefoglalásának, melyre a Szövetségi Szerződés 45-2. bekezdése jogosít fel mint az Új
Köztársaság államfőjét.
Av'muru hirtelen abbahagyta a dulakodást.
– Ostobaságokat beszél – zihálta sípoló tüdővel. – Nem volt semmiféle hivatalos lefoglalás.
– A Szerződés homályosan fogalmaz a lefoglalás mikéntjét illetően – felelte Gavrisom hűvösen. –
Szándékosan, ugyanis a vészhelyzet esetén magától értetődően rugalmasságra van szükség.
Az egyik szárnyával Leia felé intett.
– Ebben az esetben a lefoglalás akkor kezdődött el, mikor Organa Solo tanácsos…
– Már nem tanácsos! Saját maga mondott le!
– Mikor Organa Solo tanácsos – ismételte meg Gavrisom, kihangsúlyozva minden szót – az általa
felfedezett veszélyforrás felé fordította a hajót.
Av'muru rámeredt Gavrisomra, aztán Leiára, majd ismét Gavrisomra.
– Csak nem képzeli, hogy a Konföderáció el fogja fogadni ezt a nevetséges magyarázatot! –
üvöltötte.
– Hogy mit fogad el és mit nem, az a későbbi tárgyalásokon dől el – mutatott rá Gavrisom. – Sajnos
a diamala-zavarás lehetetlenné tette, hogy ön utasításokat kérjen a kormányától.
– Ön dönt, kapitány – borzolta fel a sörényét. – A döntését a törvény szavára, az én elnöki
pozíciómra és egy Jedi-lovag adott szavára kell alapoznia, mely utóbbi szerint a hajóját halálos
veszedelem fenyegeti.
Av'muru remegett a dühtől, tekintete ide-oda cikázott Leia, Gavrisom és az ablakon túli látvány
között. Leia maga is kinézett lopva, s meggyőződött róla, hogy a Predominance még mindig az
üstökös felé tart.
– Kormányos! – kiáltotta Av'muru.
– Igenis, kapitány! – lépett tétovázva elő az.
– Térjen vissza a szolgálatba! – parancsolta Av'muru valamivel higgadtabb hangon. – Kövesse a
pályát, amire Organa Solo Jedi-lovag állított minket. – Egy pillanatra elhallgatott. – És álljon teljes
sebességre!
– Igenis, kapitány! – siklott el félénken Gavrisom mellett a kormányos, ahogy a calibop félrelépett.
Leia követte a példáját, és az ishori óvatosan leült az ülésébe. – Pálya és sebesség a parancs szerint,
kapitány.
– Jöjjön, tanácsos! – intett oda Leiának Gavrisom. – Menjünk az útból!
Együtt vonultak vissza a képernyők gyűrűje mögé.
– Köszönöm – mondta Leia halkan.
– Csak a kötelességemet teljesítettem – felelte Gavrisom. – Gyakran hallottam már, hogy a
calibopok csak a beszédben jók, a cselekvésben nem.
 Felborzolta a sörényét.
– Néha azonban a beszédnek meg kell előznie a cselekvést.
– Igen – suttogta Leia, kinézve az üstökön. Csak remélni tudta, hogy a cselekvéssel sem késnek el.

– Megvannak, kapitány! – kiáltott fel a jobb oldali vonósugarak parancsnoka. – Két teherhajó: egy
YT-1300 és egy koréliai Action II.
– Nagyszerű – nyugtázta Nalgol, még mindig a gondos aprólékossággal elkészített ütemterv
váratlan és előre nem jelzett megváltoztatása miatt füstölögve. A lenti diverzáns egységre, ígérte meg
magának vészjóslóan, nagyon komoly magyarázkodás vár, amint véget ér ez az egész.
De addig is, a Tyrannic készen állt megtenni azt, amit meg kellett tenni. És az első feladat a listán
annak a két kémnek az elhallgattatása.
– Hozza őket közelebb, hadnagy! – kiáltotta. – Gondoskodjon róla, hogy ne szökjenek meg!
– Nem fognak, uram – fogadkozott a tiszt.
Nalgol mozgást érzett maga mellett.
– Hívatott, kapitány? – kérdezte Oissan.
– Az a lista, mit kértem – vetette oda Nalgol kurtán. – Hol van?
– Az előzetes változatot már benyújtottam – felelte Oissan kissé idegesen. – Azt hittem, több időm
lesz a végleges elkészítéséhez.
– Nos, nem lett – vakkantotta Nalgol nyilvánvaló megvetéssel. Előbb a diverzánsok, most meg
Oissan. – Menjen vissza dolgozni! Még van egy-két óránk, amíg a csata elér abba a fázisba, ahol
közbelépünk.
– Igenis, uram! – csattant fel Oissan mereven. – Szüksége lesz az embereimre a foglyok
kihallgatásánál?
– Miféle foglyokról beszél?
– Hát… – hebegte Oissan – …annak a két teherhajónak a legénységéről.
– Nem lesznek foglyok – rázta meg a fejét Nalgol.
– De azt mondta…
– Csak annyit mondtam, hogy hozzák őket közelebb – vágott a szavába nyersen Nalgol. – Nem
szeretném, ha észrevenné valaki az ernyőn kívülre kerülő törmeléket.
Visszafordult az ablak felé. Az YT-1300 vadul tekergett a vonósugár szorításában, még mindig
szabadulni próbált. A nagyobb testű Action II érdekes módon meg sem mozdult.
– Még egy-két perc – tette hozzá –, és gondoskodunk róluk. Örökre.

– Tessék! – csattant fel Lando, kimutatva az Industrious Thoughts ablakán. – Nem megmondtam?
Az ishorik felfedezték a veszélyt, és elindultak, hogy megnézzék!
– Csak a bőrüket próbálják menteni – vágott vissza Miatamia szenátor higgadtan. – Vagy pedig azt
hiszik, hogy a nyílt űrben jobban tudnak majd manőverezni.
– Rendben – bólintott Lando. – Akárhogy is, nem engedheti el őket.
– A diamalák senkin sem akarnak bosszút állni – mondta a szenátor. – Visszavertük a Bothawui
ellen intézett, nem provokált támadásukat. Egyelőre ennyi elég.
– De mi lesz a veszéllyel, amire figyelmeztettem? – emlékeztette Lando. – Fogadtunk, vagy
elfelejtette?
– Ha létezik az a veszély, és az ishorik valóban a felkutatására indultak, akkor egyedül is meg
fogják találni – felelte Miatamia közömbösen. – Semmi értelme akár egyetlen diamala hajót is újabb
veszélyeknek kitenni.
Lando kinézett a távolodó hajó után. Akárhogy is csinálta, de Leia rávette a Predominance
kapitányát, hogy induljon el az üstökös és a birodalmiak ott rejtőző meglepetése felé.
Márpedig most, hogy Thrawn mozgatja a szálakat, ez a meglepetés valószínűleg emlékezetes lesz.
Szinte biztosan túl nagy ahhoz, hogy egyetlen ishori csatacirkáló elbánjon vele…
– Értem – próbált hanyag hangnemet megütni. Annak a kívülállónak a hangnemét, akinek se
nyerni-, se vesztenivalója nincs az ügyön. – Biztosra veszem, hogy az ishorik is boldogan távolodnak
el maguktól.
– Mit számít, hogy az ishorik boldogak-e vagy sem? – kérdezte Miatamia.
– Ó, semmit – vont vállat Lando. – Csak az jutott eszembe, hogy ha komolyan akarnak harcolni,
akkor erősítést kell hívniuk. És persze amint kiérnek a maguk zavarásának hatósugarából, meg is
tehetik ezt.
Miatamia fülei előrebillentek.
– Biztos vagyok benne, hogy nem teszik.
– Miért ne tennék? – vonta föl szemöldökét Lando. – Ne feledje, szerintük az egész bothai fajnak
fizetnie kell, amiért részt vettek a Caamas elpusztításában. Én a helyükben úgy gondolnám, hogy a
Bothawui fölötti űr tökéletes helyszín a diamalákkal való nézeteltérések rendezésére. – Állával az
alattuk lévő bolygó felé bökött. – Különösen így, hogy leomlott a planetáris pajzs egy része. Az ő
szemszögükből kész ajándék minden oda hulló roncs.
Miatamia már az interkomnál állt, és sietve hadarni kezdett. Lando lélegzetvisszafojtva nézett ki az
ablakon…
És meglátta, hogy az őket két oldalról kísérő két diamala hajó nehézkesen a távolodó ishori
csatacirkáló után fordul. Egy pillanattal később a gyorsulás keltette enyhe rándulás jelezte, hogy az
Industrious Thoughts is a nyomukba eredt.
– Befogjuk a szájukat, amíg helyre nem hozzák a drev'starni pajzsgenerátort – lépett mellé
Miatamia. – De amint az elkészül, oda mennek, ahová akarnak.
– Ez éppen elég – felelte Lando. – Csak három hajót hoz magával?
Miatamia kinézett az ablakon.
– Javasoltam a kapitánynak, hogy minden diamala hajót rendeljen ide.
– Arra az esetre, ha netalántán mégis igazam lenne?
A szenátor fülei megrándultak.
– Mint korábban említettem már, néha még az előre nem látott is megtörténhet – felelte
kifejezéstelen hangon. – A diamalák szeretik azt hinni, hogy felkészültek erre a lehetőségre is.

– Kapaszkodjon! – csikorogta Han, miközben keményen jobbra, majd balra rántotta a Falcont.
Hiába; a vonósugár ugyanolyan szorosan tartotta őket. Igazított egyet a csillagrombolót folyamatosan
lövő felső lézerágyúkcélvezérlésén. Akárcsak az előbbi rángatás, a tűzereje sem ért semmit.
– A bal oldali stabilizátor megint kihagy – jelentette Elegos a képernyőre pillantva. – Komoly kárt
tehet benne, ha így folytatja.
Han elharapott egy káromkodást. Igen, kiégetheti a stabilizátorokat. Vagy a fénysebesség alatti
hajtóművet, vagy a lézereket, vagy akár a hajótestet is.
De nincs más választása, mint tenni, amit tennie kell, hogy kiszabaduljon… még akkor is, ha ezzel
darabokra szaggatja a Falcont. Az álcázott csillagromboló azt jelentette, hogy csapdát állítottak…
márpedig egy lesben álló birodalmi sohasem hagyna maga után tanúkat.
Elegos viszont még nem jött rá erre.
– Talán meg kellene próbálni megadni magunkat – javasolta a caamasi.
– Igen? – morogta Han. – Ugyan miért?
– Hogy megelőzzük a pusztulásunkat, természetesen – válaszolta Elegos. – Mellesleg úgy látom,
Carib és a társai már megtették.
– Hogy érti ezt? – kérdezte Han, miközben homlokráncolva fürkészni kezdte az eget. Annyira
lekötötte a saját küzdelme, hogy teljesen elveszítette szem elől az Action II-t.
– Úgy értem, hogy ők nem küszködnek a vonósugárral – magyarázta Elegos kimutatva az ablakon.
Igaza volt. Carib teherhajója ott lebegett jobbra, sokkal közelebb a sötét csillagrombolóhoz, mint a
Falcon. És nem próbált menekülni.
De hát ennek semmi értelme! Ha valakinek, akkor Caribnak még nála is jobban kell tudnia, hogy itt
nincs megadás! Már meghalt volna, a társaival együtt?
Vagy a Leiával és az Új Köztársasággal kötött szövetségük csak egy trükk volt?
– Solo? – reccsent meg egy hang a hangszóróban. – Itt Carib. Készüljön fel!
– Mire?
– Mit gondol? – vágott vissza Carib. – És ide figyeljen; ha nem sikerülne, a maga felelőssége, hogy
gondoskodjon a családjainkról! Megegyeztünk?
Han homlokráncolva nézett Elegosra. Mi a fene?…
– Megegyeztünk – szólt bele Elegos a komba. Legalább olyan értetlennek tűnt, mint Han, de
hajlandó volt belemenni a játékba. – Ne aggódjon!
 – Rendben. Örülök, hogy megismertem magukat.
A kom egy kattanással elnémult. Han kinézett a teherhajóra, hirtelen balsejtelem borzongott végig a
hátán… És akkor az Action II felrobbant.
– Mi a…? – kiáltott fel mellette Elegos.
– Figyeljen! – fojtotta belé a szót Han, megmarkolva a kormány-rudat. – És ahogy a fickó mondta,
készüljön fel! – A robbanás lángja és gázfelhője eloszlott; elsöpörte a belülről kiáradó levegő, vagy
elszívta a vonósugár…
És a törmelékfelhőből váratlanul egy tucat TIE-elfogóvadász robbant ki.
A birodalmiaknak mindössze öt másodperc kellett, hogy reagáljanak az új, teljesen váratlan
fenyegetésre. Ebben az esetben azonban túl soknak bizonyult az öt másodperc. A TIE-k hanyag
eleganciával kikerülve az ádáz turbólézertüzet odarajzottak a csillagromboló testéhez, és módszeresen
elkezdték kilőni a vonósugárállásokat.
Han lenyűgözve nézte őket, eszébe jutottak a Fel báró legendás repülési képességeiről hallott
történetek. Ez alkalommal azonban egy tucat Fel báró tisztította meg számára a terepet.
És egy rándulással, amitől összecsattantak a fogai, a Falcon kiszabadult.
– Kapaszkodjon! – kiáltotta, miközben élesen körbefordította a hajót, és teljes sebességre kapcsolta
a hajtóműveket. A csillagromboló turbólézerei utána nyúltak, ahogy észrevették, hogy a zsákmányuk
kiszabadult, ezért Han a Falcont őrült dugóhúzóba döntve vette az irányt az álcázóernyő láthatatlan
széle felé.
– Készen áll még a kom, hogy üzenjünk azoknak a bolondoknak a Bothawui fölött? – tette hozzá,
torkában dobogó szívvel figyelve a hátsó pajzs kijelzőjét. Ha a pajzs leszakad, mielőtt kijutnának,
akkor a birodalmiak még mindig győzhetnek.
– Készen állok – felelte Elegos. – Amint…
Levegőért kapkodva elhallgatott. Han oldalra kapta a fejét, amint hirtelen felbukkant mellette egy
TIE-elfogóvadász ismerős alakja. Ösztönösen a levezérlés felé nyúlt…
Majd épp idejében visszafogta magát. A TIE vezérsíkjain az Új Köztársaság felségjelzése csillogott.
A vadászgépen túl pedig Carib egységének többi tagja zárkózott fel kísérő pozícióba…
A sötétség ekkor váratlanul megszűnt körülöttük, és ismét csillagok vették körül őket.
– Ez az! – kiáltott fel Han. – Gyerünk, kapcsolja be a komot!
Elegos megköszörülte a torkát.
– Nem hinném – kezdte lassan –, hogy szükség lesz rá.
Han értetlenül követte a tekintetét.
És elakadt a lélegzete. A Bothawui felől több mint egy tucat nehéz hadihajó közeledett feléjük
céltudatos elszántsággal. Megreccsent a kom.
– Han? – érkezett Lando hangja.
– Igen, Lando! – szólt vissza Han. – Vigyázzatok… egy birodalmi csillagromboló van az
álcázóernyő alatt.
– Értem – nyugtázta Lando. – Azok a TIE-vadászok veled vannak?
– Meghiszem azt! – mosolyodott el Han komoran. – Ide tudnál füttyenteni még egy kis segítséget?
– Solo kapitány, itt Miatamia szenátor – szólalt meg egy új hang. – Továbbítjuk a kérelmét minden,
a diamalák oldalán álló hajóhoz.
– Nagyszerű! – bólintott Han. – Javasolnám, hogy erre a bulira az ishorikat is hívják meg! Minden
segítségre szükség lesz, amit csak össze tudunk szedni.
– Han! – vágott közbe Leia hangja egyszerre megkönnyebbülten és feszülten. – Han, jól vagy?
– Remekül, szivi! – biztosította a férfi. – Te még az ishoriknál vagy?
– Igen – érkezett a válasz. – A kapitány még most sem hiszi…
Váratlanul elhallgatott.
– Leia! – vakkantotta Han.
– Mindegy – szólalt meg a nő újra, hirtelen elkomorodva. – Nem hinném, hogy még most is
kételkedik.
Han a homlokát ráncolta, aztán szűk fordulóba döntötte a Falcont és hátranézett. A csillagromboló,
miután terve lelepleződött, kikapcsolta az álcázóernyőt.
Csak éppen nem egy csillagromboló távolodott el az üstököstől a közeledő flotta felé fordulva.
Hanem három.
 Han vett egy mély lélegzetet.
– Oké – bólintott. – Na ezt nevezem én harcnak!

41. FEJEZET

– Jelentés a bázisparancsnokságtól, admirális! – kiáltotta a kommunikációs tiszt. – Az ellenséges

csillagromboló újabb két vonósugárállást bénított meg.
– Azonnal kezdjék meg a helyreállításukat, hadnagy! – felelte Thrawn hűvösen. – A bázis pedig
irányítson három új vonósugarat a célpontra!
A Disrától kicsit távolabb álló Paloma D'asima odasúgott valamit Karoly D'ulinnak.
– Van valami kérdésük? – lépett oda a két Mistrylhez a moff.
Az idősebb nő Thrawn felé biccentett.
– Épp azt mondom Karolynak, hogy nekem egyáltalán nem tetszik ez az egész – közölte
megvetően. – Csak játszadozik velük! Miért nem intézi el őket egyszerűen?
– Thrawn főadmirális meglehetősen kiismerhetetlen elme – felelte Disra nagyon remélve, hogy a
fensőbbséges hangnem elejét veszi a további kérdéseknek, amelyekre valószínűleg nem tudna
válaszolni. Az igazat megvallva ő maga sem értette, mit forgat Tierce a fejében. Az őrnagy azonban
szálfaegyenesen állt Thrawn mellett, pontosan úgy, ahogy egy jó szárnysegédtől el lehetett várni,
úgyhogy feltehetőleg minden a terv szerint haladt.
Thrawn bizonyára meghallotta a megjegyzést. Odasúgott valamit Tierce-nek, mire az válaszul
biccentett, és odament Disrához meg a két Mistrylhez.
– Thrawn admirális hallotta a kérdésüket, és megkért, hogy tolmácsoljam az érveit – lépett D'asima
mellé, ahol a nővel is beszélhetett, és Bel Iblis szabadulási kísérleteit is szemmel tarthatta. – Tudják, az
admirálisnak nem áll szándékában elpusztítani Bel Iblis tábornokot. Épp ellenkezőleg, azt akarja, hogy
a tábornok épségben adja meg magát és a hajóját.
A záporozó turbólézer-sugarak felé intett.
– De amint önök is láthatják, Bel Iblis büszke és makacs ember. Először meg kell győzni őt, hogy
nincs esélye a bázis védelmével szemben. Thrawn admirális ezért megadja nekik a lehetőséget, hogy
minden tőle telhetőt megtegyen ellenünk.
– Bebizonyítva ezzel az ellenállás értelmetlenségét – bólintott D'asima. Még most sem tűnt teljesen
elégedettnek, de legalább már a megvetés eltűnt a hangjából. – És azzal téve még keserűbbé a
vereséget, hogy mindig eggyel több vonósugarat kapcsol be, mint amennyit Bel Iblis kilő.
– Pontosan! – ragyogott Tierce arca. – Thrawn admirális mindig is tisztelettel bánt az ellenfeleivel.
– A szövetségeseivel pedig sokkal jobban – szúrta közbe Disra. Nem árthat emlékeztetni D'asimát,
miért is van itt tulajdonképpen.
– Admirális! – kiáltott fel ismét a kommunikációs tiszt. – Közvetlen adás a védelmi gyűrű
koordinátorától! Sürgős segítséget kér azokkal az X-szárnyúakkal szemben, amelyek áttörtek a
vonalain!
Disra rémülten nézett Tierce-re D'asima mögül.
– Miféle X-szárnyúak? – követelte.
– Nem tudom – felelte Tierce feszülten. Majdnem elindult Thrawn felé, de még épp idejében
visszafogta magát Disra figyelmeztető pillantására. A moff már korábban közölte velük, hogy nem
lenne helyes, ha Tierce szerepe túlságosan kidomborodna a művelet során. A szélhámos pontosan
tudja, hogyan rendelheti magához, ha szüksége lenne rá.
A főadmirálisuk azonban láthatólag ura volt a helyzetnek, legalábbis pillanatnyilag.
– Miféle X-szárnyúak, hadnagy? – kérdezte higgadtan, bár némi éllel a hangjában.
– A koordinátor azt mondja, tíz perccel ezelőtt jelentette az áttörésüket Hestiv tábornoknak – felelte
a kommunikációs tiszt zavartan. – Úgy tűnik, az egyik teherhajónk mögött lopakodtak be.
– A mi egyik teherhajónk mögött? – kérdezte Thrawn.
– Igen, uram, egy birodalmi teherhajó mögött – javította ki magát a tiszt sietve. – Valószínűleg
utánpótlást hozott. A koordinátor szerint rendelkezett a megfelelő belépőkóddal.
– Biztos vagyok benne! – villant fel Thrawn izzó tekintete. – Hestiv tábornok pedig egész véletlenül
elfelejtett informálni minket róla, igaz?
Tekintete körbesiklott a hídon, és megállapodott Tiercen.
 – Tierce őrnagy!
– Igen, uram! – lépett előre Tierce élénken, elértve a célzást. – Keressem meg azt a teherhajót,
uram?
– Legyen szíves – csikorogta Thrawn, folytatva a színjátékot. És akkor, még mindig Tierce mögé
nézve, az izzó szempár elkerekedett. Disra a homlokát ráncolta…
– Ne fáradjon, őrnagy! – szólalt meg egy ismerős hang a moff mögött. – A szóban forgó teherhajó a
hetes számú hangárban áll.
Disra lassan, hitetlenkedve megfordult. Ez lehetetlen. Lehetetlen!
Pedig nem volt az. A hátsó hídra nyíló ajtóban teljes életnagyságban ott állt…
Pellaeon admirális.

A meglepetés előnye odalett; a Bothawui felett tomboló csata hamarabb véget ért, mint ahogy azt a
birodalmiak minden bizonnyal remélték. Leia látta, hogy a lövések már most elhalnak, ahogy a
különböző felek felismerték a hátuk mögül fenyegető nagyobb veszélyt.
A csata azonban rövidsége ellenére is komoly vérveszteséget okozott, állapította meg Leia a
Predominance taktikai képernyőjét tanulmányozva. A közel kétszáz hadihajóból mindössze száztíz
sorakozott fel az ellenük induló három csillagrombolóval szemben.
– Túlerőben vannak, igaz? – kérdezte halkan Gavrisom a háta mögül.
– Attól tartok, igen – ismerte be Leia. – Ráadásul még a harcolni képes hajók is mind sérültek. A
csillagrombolók viszont frissek és kipihentek.
– És az sem biztos, hogy az esélyek felmérése után minden hajónk itt marad – tette hozzá Gavrisom
meglebbentve szárnyait.
– A 45-2. szakaszra való hivatkozásom ellenére tulajdonképpen csak kérhetjük őket, hogy harcba
szálljanak a Bothawui és a bothai nép védelmében.
Leia komoran bólintott.
– Ami pedig legalább a felüket nem érdekli.
– Leia?
– Itt vagyok, Han – emelte fel a komlinkjét a nő. – Minden rendben?
– Ó, persze! – legyintett a veszélyre hanyagul a férfi. – Már egy jó ideje nem lőnek ránk. Figyelj
csak, Elegos megszámolta a hajóinkat, és egyikünk sem elégedett a végeredménnyel!
– Mint ahogy itt sem – értett egyet Leia. – Gavrisom ide rendelt minden új köztársaságbeli hajót a
környékről, de eddig egy sem érkezett még meg.
– Nos, azt hiszem, talán tehetek valamit – közölte Han még hanyagabbul. – Nem tudod, Fey’lya a
Bothawuin van pillanatnyilag?
– Azt hiszem, igen – ráncolta a homlokát Leia. – Miért?
– El tudod érni?
– A személyi komlinkfrekvenciája ott van a Falcon számítógépében, a neve alatt – válaszolta Leia.
– De miért?
– Megpróbálkozom egy kis diplomáciával – mondta Han. – Addig próbáljátok meg valahogy
feltartóztatni azokat a csillagrombolókat.
Azzal kikapcsolt.
– Persze – morogta Leia maga elé. – Tartóztassuk fel őket!
A mellette álló Gavrisom megrázta a sörényét.
– Van itt egy másik probléma, Leia, amit azonnal meg kell oldanunk – kezdte. – A flotta olyan
lényekből áll, akik alapvetően nem bíznak egymásban. Szükségünk van egy parancsnokra, akit
elfogadnak.
– Ezt könnyen meg tudjuk oldani – felelte Leia újra bekapcsolva a komlinkjét. – Lando!
– Igen, Leia?
– Lando, szeretném, ha Gavrisom elnök felkérésére elfogadnád az azonnali visszahelyezésedet az
Új Köztársaság flottájának állományába – kérte Leia. – Szükségünk van rád, hogy átvedd ezeknek a
hajóknak a parancsnokságát.
– Ugye, csak viccelsz? – kérdezte Lando rövid hallgatás után.
– Egyáltalán nem, tábornok – biztosította Gavrisom. – A Taanab és az Endor hőseként pontosan ön
kell nekünk.
 Alig hallható sóhaj hallatszott.
– Vitatkoznék, ha látnám valami értelmét – felelte Lando vonakodva. – Rendben, vállalom. Viszont
nem bánnám, ha egy nagyobb flottát rendelnének alám.
– Hé, haver, el van intézve! – csendült fel Han hangja. – Már mindenről gondoskodtam. Csak nézz a
hátad mögé!
Leia rápillantott a híd hátsó képernyőjére, és leesett az álla. A Bothawui felszíne felől sebesen
közeledett vagy száz hajó, a Z-95 Headhunterektől kezdve a Skipray Blastboatsokon át egészen
néhány kisebb sorhajóig. A légkörben pedig még továbbiak követték őket.
– Han! – kapkodott levegő után. – Mi a fészkes fenét csináltál?
– Mondtam, csak egy kis diplomácia volt – felelte Han. – Eszembe jutott, hogy Thrawn szerint
Fey’lyának van egy kis magánhadserege. Hihetőnek tűnt a dolog, ezért felhívtam a kis szőrgombócot,
és megemlítettem neki, hogy azok a bothaiak, akik segítenek megvédeni a Bothawuit, később komoly
tőkét kovácsolhatnak ebből.
– És ezt mind Fey’lya küldte? – hitetlenkedett Leia.
– Nem egészen – válaszolta Han önelégülten. – Mind kiderült, történt egy kis jelszivárgás adás
közben. Valószínűleg megsérült a rendszer. Mindegy. Attól tartok, legalább a fél bolygó hallotta, mit
mondtam neki.
Leia ekkor végre megértette.
– És persze egyikük sem szerette volna, hogy Fey'lya egyedül arassa le a dicsőséget – mosolyodott
el feszülten. – Mondtam mostanában, hogy zseniális vagy?
– Nem. De semmi baj… sok dolgod volt. Készen állunk?
– Készen állunk – bólintott Leia. – Calrissian tábornok: a flottája várja a parancsait!

A híd egy hosszú pillanatra mintha megdermedt volna az időben és a térben. Disra moff mereven
állt néhány lépésnyire a két nőtől, arcát hitetlenkedés, gyűlölet és talán egy csipetnyi rémület torzította
el. Tierce őrnagy is megtorpant a parancsnoki folyosó közepén, ő azonban kifejezéstelen arccal nézett
vissza Pellaeonra. Dorja kapitány és a többi tiszt meredten bámultak, s még a süllyesztett harcállások
legénysége is halkabbra fogta a hangját, megérezve, hogy valami nem stimmel.
– Pellaeon admirális – törte meg Thrawn sima hangja a csendet. Pellaeon biztosra vette, hogy ő fog
először megszólalni. – Üdvözlöm a Relentless fedélzetén! Attól tartok, nem értesítettek az érkezéséről.
– Mint ahogy engem sem az ön visszatéréséről! – vágott vissza Pellaeon. Akárcsak a Tierce arca, az
az izzó szempár sem árult el semmit. – Biztos vagyok benne, hogy ez csak véletlenül történhetett meg.
– Megkérdőjelezi a főadmirális döntéseit? – horkant fel Disra.
– Épp ellenkezőleg – biztosította Pellaeon. – Mindig is a legnagyobb tisztelettel adóztam Thrawn
főadmirálisnak.
– Akkor mi ez a sunyi idelopakodás? – követelte Tierce, elindulva visszafelé a folyosón, majd
megállva a fiatalabbik nő mellett. – Talán van valami rejtegetnivalója? Vagy árulást forgat a fejében?
Pellaeon jól láthatóan az őrnagy mellett álló nőkre fordította a tekintetét.
– Attól tartok, még nem ismerjük egymást – hajtott fejet üdvözlésképpen. – Pellaeon admirális
vagyok, a birodalmi erők főparancsnoka.
– Nem, nem az! – mordult fel Disra. – Most már Thrawn főadmirális a főparancsnok!
– Valóban? – mérte végig Pellaeon hidegen. – Engem nem értesítettek a változásról. Még egy
véletlen?
– Vigyázzon, admirális! – figyelmeztette halkan Tierce. – Sikamlós talajra tévedt!
– Téved, őrnagy – rázta meg a fejét Pellaeon. – Ha létezik itt sikamlós talaj, akkor az a maga lába
alatt van. – Ránézett Disrára. – És a magáé alatt, excellenciás uram.
Tekintete a fehér főadmirálisi egyenruhában pompázó férfira siklott.
– És a magáé alatt… Flim!
Disra összerándult, mintha elektromosságjárta volna át a testét.
– Miről beszél maga? – értetlenkedett. A hangja azonban megremegett, a tekintete pedig elárulta,
hogy tudja, elkerülhetetlenül közeleg felé a pusztulás.
– Egy remek szélhámosról beszélek! – emelte fel a hangját Pellaeon, hogy az egész híd hallja. – Itt
van nálam kalandos élete egész története – tette hozzá előhúzva és felmutatva egy adatkártyát. –
Részletes holofelvételekkel és teljes genetikai profillal.
 Visszanézett Flimre.
– Megkérhetem, hogy fáradjon el velem a legközelebbi egészségügyi állomásra?
– De, uram, mi ellenőriztük a genetikai profilját! – tiltakozott Dorja előrelépve. – Nalgol kapitány
mintát vett a bőréből, és összehasonlította a Thrawnról készített hivatalos akta adataival.
– Az adatokat meg lehet változtatni, kapitány – emlékeztette Pellaeon. – Még a hivatalos adatokat
is, ha valaki rendelkezik a megfelelő kódokkal. Miután visszatértünk a Bastionra, összehasonlíthatja az
ottani adatokat azokkal, amelyek ezen az adatkártyán vannak.
– Egy adatkártyára bármilyen hazugságot rá lehet vinni! – jelentette ki Tierce. A hangja higgadt
volt, mégis valami ádáz fenyegetés áradt belőle. – Ez az egész nem más, csak egy utolsó, szánalmas
próbálkozás Thrawn főadmirális tekintélyének aláásására. Pellaeon nyilván attól tart, hogy elveszíti a
pozícióját és a presztízsét.
Félig hátrafordult.
– Ön is látja, Dorja kapitány, igaz? – kiáltotta. – Thrawn önt választotta Pellaeon helyett… ezt nem
bírja bevenni a gyomra! Önt választotta, Nalgolt és a többieket, nem pedig őt!
Dorja tekintete találkozott a Pellaeonéval. Feszült arca zavarodottságot tükrözött.
– Admirális, mindig is megbíztam a szavában és a véleményében – mondta. – Ebben az esetben
viszont…
– Van egy másik érdekes állomány is ezen az adatkártyán – nézett vissza Pellaeon Tierce-re. –
Ugyanabból a forrásból. Egy bizonyos Grodin Tierce őrnagy életének története.
Tierce lassan szembefordult vele. Ez alkalommal semmi mással nem lehetett összetéveszteni a
szemében felvillanó gyilkos indulatot.
– És mit mond az a történet? – kérdezte lágyan.
– Azt mondja, hogy Tierce őrnagy volt az egyik legkiválóbb rohamosztagos, aki valaha is a
Birodalom szolgálatában állt – felelte Pellaeon. – Hogy a sikerei még a rohamosztagosok között is
szokatlan sebességgel juttatták el a parancsnoki rangig. Hogy huszonnégy éves korában beválasztották
az Uralkodó elit testőrei közé. Hogy hűsége Palpatine Új Rendje iránt megingathatatlan volt.
Enyhén felvonta a szemöldökét.
– És hogy a Thrawn által a Generis ellen indított hadjárat során egy rohamosztag tagjaként elesett.
Tíz évvel ezelőtt.
A hídra ismét tökéletes csend ereszkedett. Ez alkalommal azonban nem a meglepetés csendje.
Hanem a teljes döbbeneté.
– Maga egy klón. – A szavak Disra szájából törtek elő, a hangja azonban annyira eltorzult, hogy alig
lehetett felismerni. – Maga csak egy klón!
Tierce gyilkos tekintete Pellaeonról lassan átsiklott Disrára. Aztán váratlanul felnevetett; röviden,
elgyötört hangon.
– Csak egy klón! – ismételte meg gúnyosan. – Azt mondja, Disra… csak egy klón? Csak egy klón?
Fogalma sincs az egészről!
Körülnézett a helyiségben.
– Egyiküknek sincs. Nemcsak egy klón voltam… hanem valami különleges. Valami különleges és
dicső.
– Miért nem mondja el, mi volt az? – biztatta Pellaeon halkan. Tierce visszapördült felé.
– Egy új faj első példánya voltam! – vetette oda. – Az első azok közül a hadurak közül, amelyekhez
foghatót még nem látott a galaxis! Első azok közül a hadurak közül, akik egyesítették magukban a
rohamosztagosok harci képességeit és Thrawn taktikai lángelméjét. Hadseregeket vezettünk volna,
hódítottunk volna, és senki sem tudott volna ellenállni nekünk!
Izgatottságában szinte rángatózóvá vált mozdulatokkal fordult körbe.
– Hát nem értik? – kiáltotta, miközben tekintete rávillant az őt lenyűgözve vagy elborzadva bámuló
tiszteken. – Thrawn Tierce-t klónozta, de a folyamat közben saját magából is beletett valamit. A saját
taktikai lángelméjének egy részét is belefoglalta a szokásos villám tanításba, kiegészítve vele Tierce
elméjét.
Ismét Disra felé pördült.
– Maga látta, Disra! Akár tudja, akár nem, maga látta. A kezdetektől fogva manipulálom magát…
nem érti? Attól a pillanattól fogva, hogy beügyeskedtem magam a szárnysegédi posztjára. Az összes
kalóztámadás… a Preybird üzlet… mind az én ötletem! Mind az enyém! Soha nem jött rá… nem is
sejtette… de én ültettem el észrevétlenül a bogarat a fülében, és tettem maga elé a megfelelő adatokat a
megfelelő sorrendben, én vettem rá magát, hogy azt tegye, amit én akarok! De nem, maguk, a többiek
is látták! – kiáltotta újra körbefordulva. – Itt is én diktáltam a taktikát! Nem Flim… nem az a vörös
szemű báb! Én! Végig csak én. És jól csináltam… erre teremtett Thrawn. Ehhez értek.
A tekintete ismét Disrára rebbent.
– Maga Thrawn Kezéről, a végső fegyverről beszélt – mondta szinte könyörögve. – Lehet, hogy én
vagyok Thrawn Keze. Lehet, hogy én vagyok maga Thrawn. Le tudom győzni az Új Köztársaságot…
ez biztos!
– Nem, őrnagy – rázta meg a fejét Pellaeon. – A háborúnak vége.
Tierce megpördült.
– Nem! – vicsorgott. – Nincs vége! Még nincs! Addig nincs, amíg porrá nem zúztuk a Coruscantot!
Addig nincs, amíg bosszút nem álltunk a Lázadókon!
Pellaeon szánakozással vegyes undorral mérte végig.
– Maga semmit sem ért – mondta szomorúan. – Thrawnt soha nem érdekelte a bosszú. Az ő célja a
rend, a stabilitás és az épségből, a közös célból származó erő volt.
– És maga honnan tudja, hogy mi érdekelte Thrawnt? – vágott vissza Tierce. – Magában van az
elméjének egy része? Nos? Magában?
Pellaeon felsóhajtott.
– Azt mondja, maga az első ezek közül az új hadurak közül. Tudja, miért nincsenek többen?
Tierce tekintete mintha hirtelen befelé fordult volna.
– Kifutott az időből – suttogta. – Meghalt a Bilbringinél. Maga hagyta meghalni a Bilbingrinél!
– Nem – emelte meg az adatkártyát Pellaeon. – Magát két hónappal a halála előtt teremtette…
bőven lett volna még ideje a többiekre. A helyzet az, hogy nem lettek többiek, mert a kísérlet csődöt
mondott.
– Lehetetlen! – kapkodott levegő után Tierce. – Én nem vagyok csőd! Nézzen csak rám… nézzen
rám! Pontosan az vagyok, amit akart!
Pellaeon megrázta a fejét.
– Thrawn egy taktikai szempontból zseniális vezért szeretett volna – mondta szelíden. – Ehelyett
azonban egy taktikai szempontból zseniális rohamosztagost kapott. Maga nem vezér, őrnagy. A saját
állítása szerint is csak egy manipulátor. Magának nincs látomása, magát csak a bosszúszomj élteti.
Tierce tekintete körülvillant a hídon, mintha támogatást keresett volna.
– Ez nem számít! – csikorogta. – Csak az számít, hogy alkalmas vagyok a feladatra. Le tudom
győzni a Lázadókat. Csak adjanak még egy kis időt.
– Nincs több ideje – jelentette ki Pellaeon halk véglegességgel hangjában. – A háborúnak vége. –
Odafordult Ardiffhoz. – Ardiff kapitány, kérem hívjon egy biztonsági osztagot a hídra. – Arrébb akart
lépni…
És ebben a pillanatban Tierce mozgásba robbant.
Az első áldozata a mellette álló fiatal nő lett, kétrét görnyedve fájdalmában, ahogy Tierce gyilkos
erővel a gyomrába mélyesztette öklét. Az őrnagy ugyanazzal a mozdulattal kikapta a nő kezében
váratlanul megjelenő sugárvetőt, és megpördülve leadott egy lövést az idősebb asszonyra, miközben a
fiatalabb a fedélzetre zuhant. Aztán megpördült, és Pellaeonra emelte a fegyvert. Az admirális szeme
sarkában megvillant valami…
Tierce hátrahőkölt, a fegyvert tartó keze egy dühödt, fájdalmas ordítás kíséretében oldalra
csapódott, a lövés célt tévesztett, maga a sugárvető pedig kirepült a kezéből, és távolabb a fedélzetre
zuhanva lecsúszott az egyik harcállásba.
És a bejárat mögötti rejtekhelyéről előugorva Shada D'ukal suhant némán végig a fedélzeten.
Tierce még arra sem vesztegette az időt, hogy kihúzza a kezéből a lakkozott zenji tűt.
Artikulálatlanul felüvöltött, ujjai karmokká görbültek, és rohamra indult.
Pellaeon ösztönösen hátralépett. Azonban feleslegesen aggódott. Shada már ott volt, félúton
találkozva Tierce-szel.
És néhány elmosódott, szélsebes kéz- és karmozdulat után minden véget ért.
– Dorja kapitány, hívjon egy egészségügyi egységet a hídra! – utasította Pellaeon, miközben Shada
átlépett Tierce összetört testén, és sietve letérdelt a sebesült nő mellé. – Azután pedig azonnal adja ki a
parancsot minden birodalmi erőnek, hogy szüntessék be a tüzet!
 – Igenis, uram – felelte Dorja kissé tétovázva. – Mindazonáltal…
Flim felemelte az egyik kezét.
– A kapitány azt szeretné mondani, admirális, hogy mindenki Thrawn főadmirálistól várná ezt a
parancsot – magyarázta. A hangja alig észrevehetően megváltozott, és ahogy Pellaeon körülnézett a
hídon, látta, hogy mindenki rádöbbent az igazságra. – Megengedi?
– Tessék – intett oda neki Pellaeon.
Flim odafordult a kommunikációs tiszthez és bólintott.
– Itt Thrawn főadmirális! – szólalt meg ismét azon a kifogástalan hangon. – Minden egységnek:
tüzet szüntess, megismétlem: tüzet szüntess! Bel Iblis tábornok, kérem, szólítsa fel az erőit ugyanerre,
majd készüljön fel Pellaeon admirális hívásának fogadására.
Vett egy mély lélegzetet, aztán kifújta; s miközben ezt tette, a tekintély és hatalom aurája lassan
lefoszlott róla. Ismét csak egy férfi volt, egy férfi kék sminkben és fehér egyenruhában.
Thrawn főadmirális újra meghalt.
– El sem tudom mondani, admirális – tette hozzá, miközben elindult visszafelé a folyosón –,
mennyire örülök, hogy itt van. Ez az egész egy rémálom volt a számomra! Szörnyű rémálom.
– Hát persze – bólintott Pellaeon komoran. – Később még szakítunk időt rá, hogy elmesélje
szenvedései történetét.
– Már alig várom, uram – hajolt meg félig Flim.
– Igen – pillantott Pellaeon Disra felé. – Én is.

42. FEJEZET

A hangos, zubogó zaj halk csobogássá szelídült, miközben a víz továbbra is lassan, de biztosan
kúszott felfelé a terem falai mentén. Halk csobogássá, amit időről időre megtört a Luke fénykardja
által a mennyezetből kivágott, lezuhanó kődarabok csobbanása.
– Szerintem csak az idődet vesztegeted – jegyezte meg Mara, mikor egy különösen nagy kődarab
nyomán támadt csobbanás végigvisszhangzott a termen. – Nincs ott fent semmi más, csak a tömör
szikla.
– Attól tartok, igazad van – látta be Luke, miközben feljebb csúsztatta kezét a lány vállán, próbálva
még közelebb vonni magához. Mind a ketten bőrig ázva dideregtek a hűvös levegőben. – Azt
reméltem, át tudjuk vágni magunkat a generátorig. De azt hiszem, hogy ha eddig nem értünk el odáig,
akkor nem is ott van.
– Valószínűleg húsz méterrel mögöttünk lehet – vacogta Mara.
– Nem tudjuk elég gyorsan átvágni. A te füled is fáj?
– Egy kicsit – bólintott Luke, miközben vonakodva kikapcsolta és visszareptette kezébe a
fénykardját. A mennyezet átvágása volt az utolsó, legjobb ötlete. – Kezd összenyomódni idebent a
levegő. A nyomásnövekedés egy kicsit lelassítja a víz beáramlását.
– És teljesen kidülleszti a szemünket. – Mara a távolabbi fal felé biccentett. – Szerinted van rá
valami esély, hogy a terem mennyezete a tó szintje fölött van? Mert ha igen, akkor vízszintesen talán ki
tudnánk vágni magunkat.
– Ha pedig mégsem, akkor annyival hamarabb fulladunk meg – mutatott rá Luke. – Egyébként nem,
nem hiszem, hogy elég magasan lennénk.
– Őszintén szólva én sem – értett egyet Mara sajnálkozva. – Előrehajolt, és elnézett Luke mellett
Artura. – Kár, hogy elveszett az az adattábla… megkérhettük volna Artut, hogy végezzen néhány
mérést. Persze még most is megkérhetjük, csak éppen nem fogjuk érteni a válaszát.
– Várj csak! – jutott eszébe Luke-nak egy újabb ötlet. – Mi van a járattal, amin lejöttünk?
Odaküldhetnénk Artut a fénykardommal, hogy kitágítsa!
– Nem jó – rázta meg a fejét Mara. A mozdulattól nedves hajfürtjei lágyan Luke arcába csapódtak. –
Az egész tömör cortosisérc. Megnéztem.
– Gondoltam, hogy túl egyszerű lenne – fintorodott el Luke.
– Ilyen ez – jegyezte meg Mara. Az enyhe gúny elég furcsán hatott fogai vacogása közepette. – Kár,
hogy nincs kéznél egy sötét Jedi, akit megölhetnénk. Emlékszel, mekkorát robbant C'baoth, mikor
meghalt?
– Igen – felelte Luke gépiesen, a semmibe meredve. Az őrült Jedi-klón, Joruus C'baoth, akit Thrawn
főadmirális hívott segítségül az Új Köztársaság ellen folytatott háborúja során.
Thrawn. A klón…
– Mara, azt mondtad, hogy a cortosisérc strukturális szempontból nem túl erős. Pontosan milyen
gyenge?
– Szétporladt a lábunk alatt, mikor lejöttünk – nézett rá értetlenül a lány. – Egyébként fogalmam
sincs. Miért?
Luke az alattuk hullámzó hatalmas medence felé biccentett.
– Van itt egy csomó víz, márpedig a víz nem nyomható össze, mint a levegő. Ha elég erős lökést
tudnánk létrehozni ebben a teremben, akkor a nyomáshullám végigvonulna az alagúton át a járatig. Ha
elég erős lenne, akkor talán az egész beomlana.
– Jól hangzik – értett egyet Mara. – Csak egy gond van: honnan vesszük azt az erős lökést?
Luke összeszedte magát.
– Átvágjuk azt az acélüveg falat, és elárasztjuk a klónozófülkét.
– Ó, jóságos csillagok! – suttogta Mara, és Luke még teljes szellemi kimerültsége ellenére is
megérezte a lány döbbenetét. – Luke, az egy Braxxon-Fipps 590 fúziós generátor! Ha elárasztod
vízzel, felrobbantja a fél bolygót!
– Tudom, hogy kockázatos – bólintott Luke. – De azt hiszem, ez az egyetlen esélyünk. – Elengedte
a lányt, felállt és közben megborzongott a bőréhez érő nedves, hideg ruháitól. – Itt várj, mindjárt
visszajövök!
Mara felsóhajtott.
– Nem. – tápászkodott fel ő is, megfogva a férfi karját. – Én megyek.
– A fenét! – mordult fel Luke. – Az én őrült ötletem volt. Én megyek!
– Jó – fonta keresztbe a két karját a mellkasán Mara. – Akkor mondd meg, hogy kell csinálni egy
Paparak keresztvágást!
– Egy mit? – pislogott a férfi.
– Egy Paparak keresztvágást – ismételte meg Mara. – Ezzel a technikával meg lehet gyengíteni egy
terhelésnek kitett falat, hogy csak néhány perc múlva omoljon le, mikor az ember már biztonságos
távolságban van. Palpatine tanított meg rá a szabotőrkiképzésem során.
– Oké – bólintott Luke. – Akkor talán tarts egy gyors tanfolyamot.
– Jedi-gyorstalpalót nem akarsz? – vágott vissza a lány gúnyosan. – Ez még annál is nehezebb.
– Mara…
– Mellesleg – tette hozzá a lány halkan – akármelyikünk bukik is le a víz alá, a másiknak kell majd
felhúznia a robbanás elől. Nem hiszem, hogy elég gyorsan ki tudnálak rántani. – Egy pillanatra
összeszorította az ajkait. – És őszintén szólva semmi kedvem itt ülni és nézni, ahogy kudarcot vallok.
Luke szó nélkül meredt rá. De a lánynak igaza volt, és ezt mindketten tudták.
– Ugye, tudod, hogy ez zsarolás?
– Csak józan ész – javította ki Mara. – A megfelelő embert a megfelelő feladatra, emlékszel? –
Halványan elmosolyodott. – Vagy szükséged van még egy leckére a témában?
– Kímélj meg tőle! – sóhajtott fel Luke, megsimogatva a lány arcát. – Rendben, odaemellek.
Vigyázz magadra, jó?
– Ne aggódj! – Mara vett egy mély lélegzetet, és előhúzta a fénykardját. – Készen állok!
Luke kinyúlt az Erővel, átemelte a lányt a korláton, és odavitte a terem másik oldalán álló acélüveg
fal vonalába. Mara elméje megérintette az övét, gondolatai jelezték, hogy készen áll, és Luke
leeresztette a vízbe. A lány vett még néhány mély lélegzetet, aztán derékból előrehajolt, és bedugta a
fejét a víz alá. Rúgott egyet, és eltűnt.
Artu aggodalmasan felnyögött.
– Minden rendben lesz! – nyugtatta meg Luke, miközben a korlátba kapaszkodva idegesen figyelte
a fodrozódó vizet. Érezte Mara gondolatait, ahogy a lány ide-oda forgolódott a fal, előtt, rövid,
céltudatos vágásokat ejtve azon fénykardjával. Luke még erősebben koncentrált, és az áramlás
megváltozását is érezte a bőrén. A víz elkezdett beszivárogni a réseken.
De ha a vízszint hamarabb eléri a generátort, mint ahogy Mara végez…
– Gyerünk, Mara, gyerünk! – szűrte a fogai között. – Elég lesz már… gyere vissza!
Érezte a negatív választ; a lány még nem elégedett meg az elvégzett munkával. Luke
visszaszorította türelmetlenségét és félelmét; szeme előtt felködlött Callista és Gaeriel arca. Még csak
egy hete, hogy megfogadta, hogy nem fog beleszeretni Marába, mert azzal csak halálos veszélybe
sodorná a lányt.
És most megszegte ezt a fogadalmát. És persze halálos veszélybe is sodorta Marát, akárcsak a
többieket. Valami rezdülést érzett a lány érzelmeiben, ami elkeveredett a belőle feltörő rettegéssel és
féltéssel…
És ekkor Mara feje váratlanul kibukkant a felszínre.
– Megvan! – lihegte.
Luke felkapta, mielőtt még bármi egyebet mondhatott volna, és a tőle telhető legnagyobb
sebességgel maga felé kezdte húzni. Átemelte a korlát fölött, hasra eresztette a galéria padlózatán, és
oltalmazóan fölé lépett.
– Mennyi időnk van? – kérdezte, kinyúlva az Erővel, hogy egy alacsony szintű pajzsot hozzon létre
maguk körül, ami legalább minimális mértékben megvédi majd őket a közelgő robbanástól.
– Bármikor bekövetkezhet – válaszolta Mara tompán, arcát a kőpadlón nyugtatva. – És hadd
mondjak valamit: soha ne merj kiszeretni belőlem azért, mert attól félsz, hogy bármi bajom eshet
miattad! Megértetted?
Luke zavartan elfintorodott.
– Nem gondoltam volna, hogy meghallod. – A háta mögött valami megreccsent, és a víz zubogva
ömlött át a beszakadt acélüveg falon…
És egy, még lehunyt szemein keresztül is látható villanással a generátor felrobbant.
A robbanás hangja szinte nem is hallatszott; a rajtuk átcsapó hullámok dübörgése azonban pótolta
ezt hiányt. A víz kavarogva zubogott körülöttük, majd könnyedén felkapta őket, és ide-oda kezdte
csapdosni testüket a fal, a padló és korlát között. Luke komoran kapaszkodott Marába, és elkésve
eszébe jutott, hogy Artut ki kellett volna kötni valahová.
Aztán az örvénylő áradat ugyanolyan hirtelen megszűnt, mint ahogy érkezett. Eláztak, horzsolások
borították őket, de egyébként semmi bajuk nem esett. Luke kirázta a szeméből a vizet, felkönyökölt és
lenézett a terembe.
Elakadt a lélegzete. A robbanást csak egyetlen világítópanel vészelte át, de a vízszint rohamos
csökkenése még annak a halvány fényénél is egyértelműen látszott.
– Mara… nézd! Sikerült!
– A Kesselre! – köhögött ki egy kis vizet Mara a szájából. – És most? Beugrunk és követjük az
áramlást?
Luke kihajolt a korláton, próbált egy pillantást vetni az alagút felé. Ha már nem lepi el teljesen a
víz…
De ellepte.
– Nem olyan egyszerű a dolog – fordult vissza Marához. – Az áramlás visszavisz minket a
barlangokba, ez rendben, de még mindig ott a kérdés, hogy miként jutunk át az alagúton és a föld alatti
termen.
– Miért nem várjuk meg, míg lecsökken a vízszint?
– Nem lehet – felelte Luke. – Nem tudom miért, de nem lehet.
– Jedi-megérzés – morogta Mara. – Akkor nem marad más, mint a hibernációs transz. Milyen
gyorsan tudsz levinni?
– Nagyon gyorsan – biztosította Luke. – Vegyél néhány mély lélegzetet, és mondd meg, milyen
jelszóval hozzalak ki belőle.
– Egy jelszó, egy jelszó – motyogta Mara mélyeket lélegezve. Az elméjét hirtelen valami óvatos
hangulat érintette meg. – Oké. Lássuk, elboldogulsz-e ezzel…
Megmondta, a férfi pedig elmosolyodott.
– Értem – bólintott, aztán kinyúlt az Erővel.
A lány egy perc múlva már mélyen aludt a karjaiban.
– Te mész elöl, Artu – közölte a droiddal Luke, átemelve az Erővel a korlát fölött. – Mögötted
leszünk.
A droid trillázott egy sort. Kupolás feje ki-kibukkant a hullámok közül, ahogy az alagút felé vette az
irányt. Luke védelmezően Mara köré fonta a karjait és utána ugrott. Az áradat azonnal elragadta őket, s
Luke a bukdácsoló droid mögött sodródva kétségbeesetten igyekezett mindkettejük fejét a felszín
fölött tartani. Felködlött előtt a fal és az alagút bejárata; mielőtt odaértek volna, Luke vett egy mély
lélegzetet, és karjaiban Mara testével lebukott a víz alá.
Az út hátralévő része szédítő száguldásból, folyamatos ütközésekből, sajgó szemekből és pattanásig
feszült tüdőből állt. Luke félig transzba merülve homályosan érzékelte, amint kiértek az alagútból és
bejutottak a föld alatti terembe. Azt viszont már egészen tisztán látta, mikor átsüvítettek a
cortosisérccel megerősített falba vágott, időközben kitágult résen, az áramlat ugyanis alaposan
odavágta a hasadék mindkét oldalához. A víz kavarogva sodorta végig őket azokon a barlangokon és
járatokon, amelyeken oly nehezen jutottak át néhány nappal azelőtt, Szelek Gyermeke és a qom jhák
társaságában. A lassan beálló oxigénhiányos állapot közepette Luke homályosan arra a megállapításra
jutott, hogy még jó, hogy olyan sok cseppkövet kivágtak az útból…
Váratlanul teljesen magához tért. A teste félig a vízbe merült, feje és mellkasa egy csúszós kövön
nyugodott, fülébe Artu izgatott csipogása hasított.
– Oké, rendben – nyögte ki, megrázva a fejét.
És hirtelen megdermedt. Mara eltűnt.
Ismét megrázta a fejét, majd zsibbadt, félig megfagyott ujjaival előkotorta világítópálcáját és
előrekúszott, hogy keressen egy helyet, ahol megvetheti a lábát. Azonnal megtalálta; mint kiderült, a
víz csak a derekáig ért. Végre sikerült rendesen megfognia és bekapcsolnia a világítópálcát.
Egy kis tóban állt, annak a föld alatti folyónak a partján, amin Marával átkeltek útjuk során. Öt
méterrel arrébb, a bal oldalán az őket idevonszoló áradat eltűnt, csak a folyó hömpölygött
méltóságteljesen tova.
A jobb oldalán pedig, két méterrel távolabb, a csipkés szikláktól körülvett kis tóban ott lebegett
Mara teste. Lehunyt szemmel, ernyedt karral és lábbal. Mintha halott lett volna.
Pontosan úgy, ahogy a tierfoni látomásában látta.
Luke egy pillanat alatt mellette termett, kiemelte a fejét a vízből, s hirtelen támadt rémülettel meredt
az arcába. Ha a transz nem tartotta életben… ha túl erősen ütközött a szikláknak…
Artu türelmetlenül felcsipogott mögötte.
– Igaz – helyeselt Luke, úrrá léve a rátörő pánikon. Csak ki kell mondani a jelszót, a jelszót, amit
Mara megadott neki, kíváncsian arra, hogy vajon elboldogul-e vele. Mintha csak attól tartott volna,
hogy nem…
Vett egy mély lélegzetet.
– Szeretlek, Mara.
A lány szeme hunyorogva kinyílt, majd pislogott néhányat, hogy kitisztítsa belőle a vizet.
– Hello – szólalt meg zihálva, miközben megragadta Luke karját és felállt. – Úgy látom, sikerült.
– Igen – vette a karjaiba és ölelte meg szorosan Luke. Félelme és feszültsége elpárolgott a mindent
elsöprő megkönnyebbülés és nyugalom közepette. A látomás pillanata elmúlt, és Mara túlélte.
És újra együtt voltak. Örökre.
– Igen – suttogta Mara. – Örökre.
Az ölelésük meglazult, de csak egy kicsit… és a hideg vízben állva, ajkaik egy csókban találkoztak.
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire Mara gyöngéden hátrahúzódott Luke öleléséből.
– Nem mintha ezzel lezártnak tekinteném a dolgot – szólalt meg –, de mind a ketten majd
megfagyunk és még nagyon messze van az otthon. Egyébként hol lehetünk?
– A föld alatti folyónknál – válaszolta Luke, miközben vonakodva visszaterelte a gondolatait a
gyakorlati kérdésekre.
– Aha – pillantott Mara a vízfolyás felé. – És mi lett a mi kis áradásunkkal?
– Úgy tűnik, véget ért – felelte Luke. – Vagy teljesen lecsapoltuk a tavat…
– Ami elég valószínűtlen.
– Igaz – bólintott Luke. – Vagy pedig ismét megállt valahol.
– Talán beomlott valamelyik barlang – simította hátra az arcából nedves hajfürtjeit Mara. – Vagy
eltömítették az egyik nyílást a klónozóberendezés maradványai.
Luke bólintott, s közben segített a helyükre igazítani a hajfürtöket.
– Még jó, hogy nem vártunk tovább az indulással.
– De még milyen jó! – értett egyet Mara. – Hasznosak ezek a megérzések. Meg kell mutatnod, hogy
csinálod.
– Meg fogom – ígérte Luke, elindulva a tavacska partja felé. – Ha jól emlékszem, a qom jhák azt
mondták, hogy ez a folyó egy kis vízesésben végződik.
 – Jól hangzik – bólintott Mara. – Menjünk, keressük meg!

Egy újabb Skipray Blastboat suhant el és szórta meg a Tyrannicot lézertűzzel. Mögöttük két ishori
cirkáló lőtávolba ért, és turbólézereket kezdett okádni a csillagromboló peremére.
– Újabb két turbólézert lőttek ki a jobb oldalon! – kiáltotta feszülten a lővezérlő tiszt. – Az elülső
perem beszakadt; a legénység már lezárta.
– Nyugtázva – mondta Nalgol. Hallotta, hogy hangja remeg a dühtől és a teljesen tehetetlen
haragtól. Elképzelhetetlen – elképzelhetetlen – volt, hogy egy három birodalmi csillagrombolóból álló
flotta a puszta túlélésért küzdjön egy ilyen szánalmas, szedett-vedett, idegenekből és idegenimádókból
álló banda ellen.
Pedig pontosan ezt csinálták. Egyszerűen túl sok hajó száguldozott odakint ahhoz, hogy nyomon
tudják követni őket. Túl sok ahhoz, hogy harcoljanak ellenük.
Márpedig akármilyen büszke volt is Nalgol a hajójára, a legénységére és a Birodalomra, a
büszkesége nem akadályozta meg abban, hogy belássa, mikor vált egy küzdelem reménytelenné.
– Jelezzen az Obliteratornak és az Ironhandnek! – adta ki a parancsot összeszorított foggal. –
Hátrálunk és visszavonulunk. Megismétlem: hátrálunk és visszavonulunk!
– Igenis, kapitány – válaszolta a kommunikációs tiszt.
– Mi az irány, uram? – kérdezte a kormányos.
– Egy rövid ugrás bármerre – nézett ki Nalgol az ablakon. – Azután pedig egyenesen a Bastionra.
Thrawn főadmirálisnak hallania kell erről.
És hallani is fog, ígérte meg magának némán. Igen, hallani fog. Mindenről.

A vízesés sokkal kényelmetlenebb kijáratnak bizonyult, mint Luke remélte. A nyílást alaposan
kitágította az általuk okozott áradat. A barlang szájánál nem volt hol megvetni a lábukat, Mara azonban
a csillagok halovány fényénél felfedezett egy csinos kis párkányt öt méterre jobbra. Luke az Erő
segítségével átemelte a lányt, aztán Artut a résen. Aztán, ha egy kicsit feszültebben is, de Marának is
sikerült átemelnie őt.
– Szerinted az erőd melyik oldalán vagyunk? – nézett körül a sötét tájon. – És mennyi idő van még
napfelkeltéig?
– Fogalmam sincs – nyúlt ki Luke az Erővel. Nem érzett veszélyt a közelben. – Valószínűleg a
távolabbi oldalán; és valószínűleg néhány óránál nem több.
– Ki kellene használnunk a sötétséget, hogy elrejtőzzünk – javasolta a lány felnézve a föléjük
tornyosuló szirtre. – Nem lenne szerencsés, ha a szabadban találnának minket Parck felderítői.
– Én csak azt remélem, hogy nem találja meg a hajót, amit kölcsönvettünk tőlük – mondta Luke. –
Egyfelől elindulhatna a Bastionra, másfelől megakadályozná, hogy együtt menjünk el innen.
– Nos, ha mégis megtalálná, akkor te és Artu elmennétek az X-szárnyúddal segítségért – vont vállat
Mara.
– Azt akartad mondani, hogy te és Artu! – szögezte le Luke határozottan. – És most nem tréfálok,
Mara. Ez alkalommal nincs vita…
Égben Járó Jedi?
Luke felnézett. Egy fölöttük lévő kőre tucatnyi sötét alak szállt le szárnycsapkodva.
És az egyikük hangja és elméje nagyon ismerősnek tűnt.
– Igen – válaszolta. – Te vagy az, Szelek Vadásza?
Én vagyok az, erősítette meg a qom qae. A fiam, Szelek Gyermeke minden fészekbe eljuttatta a hírét
annak, amit ma éjjel tettetek. Figyeltük, mikor és hol tértek vissza.
– Köszönjük – biccentett Luke. – Igazán hálásak vagyunk a fáradozásotokért. Tudnátok mutatni a
közelben valamiféle búvóhelyet? El kell rejtőznünk a Nagy Torony lakói elől, amíg vissza nem jutunk
a hajónkhoz.
Szelek Vadásza meglebbentette a szárnyait.
Nincs szükség búvóhelyre, Égben Járó Jedi, közölte. Elviszünk titeket a repülőgépezethez, ahogy a
fiam és társai tették ma éjjel.
Luke a homlokát ráncolta. Azok után, ahogy Szelek Vadásza elutasította őt és a küldetését, ez a
nagylelkűség elég gyanúsnak tűnt.
– Igazán kedves vagy – felelte óvatosan. – Megkérdezhetem, miért vállalnál ekkora kockázatot a
kedvünkért?
Szelek Vadásza ismét meglebbentette a szárnyait.
Beszéltem a qom jhák fészkének alkuszával. Tűzbogarakat Evő beleegyezett, hogy felment téged
azon ígéreted alól, hogy segítesz nekünk a Rettegettekkel szemben, ha azonnal távozol erről a
bolygóról.
Luke érezte, hogy elvörösödik.
– Más szóval terhessé vált a jelenlétünk a számotokra?
Szelek Gyermeke azt mondta, a Rettegettek nem fognak bántani minket, ha nem keresztezzük az
útjukat, felelte Szelek Vadásza mogorván. Ezért kívánjuk, hogy távozz.
– Semmi hála meg ilyenek? – morogta Mara.
– Semmi baj – érintette meg a lány kezét és elméjét csillapítóan Luke. Közben emlékeztette rá,
hogy a burkolt sértéstől eltekintve ő maga is pontosan ezt a végeredményt tartotta kívánatosnak. Parck
és a chissek mostantól nyugodtan, a qom jháktól és a qom qaektől nem zavartatva, minden
energiájukat az Ismeretlen Vidéken rájuk váró feladatnak szentelhetik.
– Jó – mondta Mara vonakodva. – De a kölyköt mostantól kezdve ne Szelek Gyermekének hívják!
Azok után, amiken átment, megérdemli a saját nevet.
Valóban, nézett rá elgondolkodva Szelek Vadásza. És milyen nevet javasolnál neki?
– Azt, amit kiérdemelt – válaszolta Mara halkan. – Jedik Barátja.
Szelek Vadásza még egyszer, utoljára meglebbentette a szárnyait.
Meggondolom. Most azonban induljunk. Az éjszaka lassan véget ér, és jobb lesz, ha ti még
napfelkelte előtt eltűntök.

– Már alig várom, uram – mondta Flim, miközben Karrde belépett a Relentless hídjára.
– Igen – válaszolta Pellaeon. – Én is.
Az admirális odafordult a mellé lépő Karrdéhoz.
– Elkésett – feddte meg szelíden.
– A turbóliftnél őrködtem – magyarázta Karrde. – Ha esetleg Flim vagy a társai egy szakasz
rohamosztagossal akartak volna érvelni a vitában.
– Valóban megtehették volna – bólintott Pellaeon. – Köszönöm.
– Nincs mit – biztosította Karrde, körülnézve a hídon. A Tierce őrnagy klón mozdulatlanul feküdt a
fedélzeten, Shada vele szemben állt a másik két Mistryllel, a szélhámos Flim tettetett nyugalommal
várakozott a parancsnoki folyosó távolabbi végén, Disra moff pedig egy kicsit félrehúzódva, olyan
gőgösen és fensőbbségesen meredt a levegőbe, amennyire csak egy megbukott cselszövőtől kitellett. –
Egyébként úgy látom, nem is volt szükség a jelenlétemre.
– Nem, kivételesen nem – helyeselt Pellaeon. – A barátja, Shada, igen lenyűgöző. Gondolom, nem
érdekelné egy új állás.
– Nos, tulajdonképpen épp egy magasztos célt keres, amit szolgálhatna – árulta el Karrde. – De
őszintén szólva nem hiszem, hogy a Birodalom lenne az.
– Ezen talán tudunk változtatni – biccentett Pellaeon.
– Pellaeon admirális! – kiáltotta egy hang a harcállások felől. – Bel Iblis tábornok van a vonalban!
– Köszönöm. – Pellaeon ránézett Karrdéra. – Ne rohanjon el… később még beszélni szeretnék
magával.
– Természetesen.
Az admirális elindult a parancsnoki folyosón, és elment Flim mellett, egy pillantást sem vetve rá.
Karrde még egyszer megnézte magának Disrát, aztán odalépett Shadához, aki a másik fiatal Mistryl
társaságában épp segített felülni az idősebb nőnek.
– Hogy van? – kérdezte.
– Nem olyan rosszul, mint hittük – tapogatta meg óvatosan Shada a megperzselődött tunikát. –
Majdnem teljesen ki tudott fordulni a lövés elől.
– Jól bejáratott reflexek – bólintott Karrde. – Aki egyszer Mistryl volt, az örökre Mistryl marad,
gondolom.
Az idős nő baljóslatúan végigmérte.
– Látom, nagyon jól informált – morogta.
– Nem is egy dologban – helyeselt higgadtan Karrde. – Többek között abban is, hogy Shadának
valahogy sikerült kivívnia a maguk ellenszenvét.
– És azt hiszi, ezzel el van rendezve? – csattant fel a nő megvetően.
– Miért, nincs? – vágott vissza Karrde. – Ha nem állítja meg Tierce-t, akkor Pellaeon után maga halt
volna meg következőnek. Maga jelentette a legnagyobb fenyegetést a számára.
– Én Mistryl vagyok, Talon Karrde! – horkantott fel az asszony. – Örömmel áldozom fel az életemet
a népem szolgálatában.
– Nahát! – nézett Karrde a fiatalabb nőre. – Maga szerint sem ér meg az élete egy kis hálát?
– Karolyt hagyja ki ebből! – vetette oda az idősebb. – Nincs mondanivalója az ügyben.
– Aha – bólintott Karrde. – A harcosoknak ne legyen véleményük. Kísértetiesen hasonlít a birodalmi
rohamosztagosok filozófiájához.
– Karoly egyszer már hagyta megszökni Shadát – meredt rá a nő. – Örülhet, hogy nem kapott
büntetést érte.
– Ó, persze! – morogta Karrde. – Milyen szerencsés!
– Ha befejezte… – villant fel a nő szeme.
– Nem fejeztem be! – emelte meg a hangját Karrde. – Nyilvánvaló, hogy maga semmire sem tartja a
Mistrylek életét. De mit gondol a Mistryl jó híréről?
– Hogy érti ezt? – szűkült össze az idős szempár.
– Maga épp szövetségre akart lépni ezekkel az emberekkel – intett Karrde Flim felé. – Majdnem
beadta a derekát a sima modoruknak, egy kis felhajtásnak és egy mocskos bűnöző szélhámosnak. Ne is
próbálja tagadni; a Tizenkettek egyike nem utazik el az Emberlene-ről csak úgy.
A nő tekintete elsiklott a Karrdéé elől.
– A dologról még folytak a tárgyalások – suttogta.
– Örömmel hallom – mondta Karrde. – Mert ha már a jó hírük nem számít is magának, gondoljon
csak bele, mit jelentett volna a Mistrylnek egy olyan bosszúszomjas emberhez kötődni, mint Disra
moff. Maga szerint mennyi idő kellett volna, hogy a privát halálkommandójává váljanak?
– Az sohasem történt volna meg! – kiáltott fel Karoly hevesen. – Sohasem süllyednénk olyan
mélyre, senki kedvéért!
Shada megrezzent.
– Minek a megtételében is akartál megakadályozni a Resinem komplexum tetején? – kérdezte
halkan.
– Az más volt! – tiltakozott Karoly.
– Nem – rázta meg a fejét Shada. – A gyilkosság elnézése és támogatása nem különbözik magától a
gyilkosságtól.
– Igaza van – bólintott Karrde. – Ha elindultak volna lefelé ezen az úton, akkor az a Mistryl végét
jelentette volna. Felégettek volna minden kapcsolatot az ügyfeleikkel; és mikor Flim szappanbuborékja
elkerülhetetlenül kipukkant volna, akkor semmi sem maradt volna a maguk számára.
– A Mistryl pusztulása pedig az Emberlene végső pusztulását jelentené.
Karrde összefonta karját a mellkasán, és várni kezdett… és néhány másodperc múlva az idősebb nő
megadta magát.
– Mit akar?
– Hívja vissza a Mistryl fejvadászokat Shada nyomából – vágta rá Karrde. – Akármilyen állítólagos
bűnöket követett is el maguk ellen, bocsássák meg neki, és vonják vissza a halálos ítéletet!
– Sokat kér – rándult meg a nő szája.
– Sokat is adtunk – emlékeztette Karrde. – Megegyeztünk?
A nő tétovázott, aztán vonakodva rábólintott.
– Rendben. De nem léphet vissza a Mistryl soraiba, sem most, sem máskor. És az Emberlene örökre
zárva marad előtte.
Izzó tekintetét Shada felé fordította.
– Mostantól kezdve csak egy nő, akinek nincs hazája.
Karrde ránézett Shadára. Annak arca feszült volt, ajkait összeszorította. A tekintetét azonban
nyugodtan viszonozta és bólintott.
– Jó – szólalt meg Karrde. – Majd mi keresünk neki új hazát.
– Maga? – horkant fel a nő. – Egy csempész, egy információüzér? És még maga beszél arról,
milyen mélyre süllyedt a Mistryl!
 Erre nem lehetett mit mondani. Karrde szerencséjére nem is kellett. Hirtelen lázas sürgés-forgás
támadt mellette, aztán szelíden, de határozottan félresodorták a sebesült nő segítségére érkező
egészségügyiek. Karrde ellépett az útjukból, figyelme a szintén akkor felbukkanó biztonsági osztagra
terelődött. Szakszerűen megmotozták Flimet és Disrát, aztán megbilincselték és a hátsó turbólifthez
kísérték őket.
Egy másik csapat pedig Tierce testét vitte utánuk.
– Karrde?
A csempész megfordult, és Pellaeon admirálist pillantotta meg felé közeledni.
– Át kell mennem az Errant Venture-re, hogy beszéljek Bel Iblis tábornokkal – közölte az admirális,
mikor odaért. – Előtte azonban szeretném megkérdezni, mi az ára a Flimről és Tierce-ről kapott
információnak.
– Életemben először, admirális – vont vállat Karrde –, nem tudom, mit mondjak – ismerte be. – Az
adatkártyát ajándékba kaptam. Szerintem nem lenne tisztességes, ha pénzt kérnék érte.
– Aha – méregette tűnődve Pellaeon. – Ajándék azoktól az idegenektől, akik halálra rémisztették a
bastioni megfigyelőket?
– Az egyik segítőjüktől – felelte Karrde. – Sajnálom, tényleg nem árulhatok el többet.
– Megértem. – bólintott Pellaeon. – De mégis, ha eltekintünk az erkölcsi aggályaitól… amelyeket
egyébként nagyon dicséretesnek tartok… szeretném a szavaknál valamivel kézzelfoghatóbban
megköszönni, amit tett.
– Majd meglátom, hátha ki tudok találni valamit. Addig is – intett Karrde az ablakon túl lebegő
csillagrombolóra –, megkérdezhetem, miről fognak tárgyalni Bel Iblis tábornokkal?
Pellaeon szeme enyhén összeszűkült. De aztán gyorsan vállat vont.
– Természetesen még szigorúan bizalmas az ügy – válaszolta. – De magát ismerve szerintem
egyébként is hamarosan megtudna mindent. Békét akarok az Új Köztársaság és a Birodalom között.
Épp ideje lenne lezárni ezt a hosszú háborút.
Karrde megcsóválta a fejét.
– Mik történnek, míg én az ismert űr határain túl járok! – jegyezte meg filozofikusan. – Nem tudom,
mit számít ez, admirális, de teljes szívemből egyetértek a szándékával. És sok szerencsét kívánok!
– Köszönöm – bólintott Pellaeon. – Kérem, a legénységével együtt érezze otthon magát a
Relentlessen. És még egyszer: mindent köszönök!
Azzal elindult a turbólift felé. Karrde utána nézett, aztán rápillantott Shadára. Az egészségügyiek
végeztek az előzetes ellátással, és felsegítették az idős nőt egy hordágyra. Shada pár lépésnyi
távolságból figyelte őket, arcán fájdalmas kifejezéssel. Mint amikor valaki az utolsó, hazainduló
családtagját nézi.
És Karrdénak ekkor hirtelen támadt egy ötlete, valami, ami a nőnél hatalmasabb, mondta Car'das.
Valami, amit Shada képes szolgálni és amiben képes hinni, valami tiszteletreméltóbb és nemesebb,
mint egy csempész élete.
Valami, amitől különbnek érezheti magát…
– Pellaeon admirális! – kiáltott, és sietve a nyomába eredt. – Admirális!
Pellaeon a turbólift nyitott ajtajánál torpant meg.
– Igen?
– Hadd tartsak önnel az Errant Venture-re, ha lehet – kérte Karrde, miközben mellé lépett. – Lenne
egy szerény javaslatom, és kíváncsi vagyok a véleményére.

Luke már csak attól tartott, hogy Thrawn Keze fegyvertornyai észreveszik őket, miközben
felszállnak a kölcsönvett hajóval rejtekhelyükről, s ezzel újabb halálos vesszőfutássá teszik a Nirauan-
ról való távozásukat. A chisseket azonban láthatólag még mindig lekötötte a hangár pusztulása, nem
maradt idejük és energiájuk kifelé figyelni.
Úgyhogy gond nélkül felemelkedtek az űrbe; és amikor Mara előretolta a hiperhajtómű fogantyúját,
a csillagok fényes csíkokká mosódtak szét, majd átadták helyüket a hipertér foltos szövetének.
És végre-valahára hazafelé tartottak.
– A következő megálló a Coruscant! – sóhajtott felé Luke fáradtan hátradőlve a másodpilóta
ülésében.
– A következő megálló az Új Köztársaság vagy Karrde legközelebbi bázisa – helyesbített Mara. –
Nem tudom, te hogy vagy vele, de én szeretnék egy fürdőt, néhány tiszta ruhát és valami normális
ételt, nem ezeket a tápanyagrudakat.
– Értem a célzást – bólintott Luke. – Mindig is te voltál a gyakorlatias kettőnk közül, igaz?
– Te pedig az idealista – válaszolta a lány. – Talán ezért tudunk ilyen jól együttműködni. A
gyakorlatiasságról jut eszembe, emlékszel, mikor a klónozófülkénél álltunk, és Artu hirtelen visítozni
kezdett?
– Mikor előjöttek az őrződroidok?
– Aha. Azóta sem tudjuk, mitől gerjedt be annyira.
– Akkor itt az ideje, hogy utánanézzünk – tápászkodott fel az ülésből és indult a droid fülkéje felé
Luke. Artu a hajó számítógépére csatlakozva állt a helyén.
– Oké, Artu, hallottad a hölgyet! Mi izgatott fel annyira az Ismeretlen Vidékről szerzett adatokban?
Artu trillázott egy sort, szavainak fordítása pedig megjelent a számítógép képernyőjén.
– Azt mondja, semmi köze a dolognak az Ismeretlen Vidékhez – közölte Luke. – Ez utóbbiról
egyébként csak egy általános áttekintést talált.
– Nem is reméltem többet – felelte Mara sajnálkozva. – Nem volt elég hosszú ideig becsatlakozva
ahhoz, hogy mindent letölthessen.
– Hát, pedig most nem fogunk visszamenni a többiért – fürkészte tovább Luke a megjelenő
szavakat. – Azonban volt valami, amibe belebotlott a kutatás közben…
Mara megérezte a férfi hirtelen döbbenetét.
– Mi az? – kérdezte élesen.
– Nem hiszem el! – suttogta Luke még mindig a képernyőt bámulva. – Mara, megtalálta!
Megtalálta!
– Csodálatos. Mit?
– Mit, mit? – nézett fel Luke. – Thrawn másolatát a caamasi dokumentumról!

43. FEJEZET

Tizenöt nap múlva, a Chimaera birodalmi csillagromboló helyettes parancsnoki termében aláírásra
került a Birodalom és az Új Köztársaság közötti békeszerződés.
– Én akkor is azt mondom, hogy neked kellene ott lenned! – zsörtölődött Han, miközben Leiával a
terem végéből nézték, ahogy az egybegyűlt méltóságok előtt Pellaeon és Gavrisom végrehajtotta a
ceremóniát. – Sokkal többet tettél érte, mint ő!
– Semmi baj, Han – törölt ki lopva egy könnyet a szeme sarkából Leia. Béke! Annyi év, annyi
áldozat, annyi pusztulás és halál után végre béke!
– Igen? – vágott vissza Han gyanakodva. – Akkor miért sírsz?
– Az emlékek – mosolygott rá a felesége. – Csak az emlékek.
Han megtalálta és biztatóan megszorította a kezét.
– Az Alderaan? – kérdezte halkan.
– Az Alderaan, a Halálcsillagok… – viszonozta a szorítást Leia. – És te.
– Jó tudni, hogy benne vagyok az első háromban – nézett körbe a termen Han. – A régi emlékekről
jut eszembe, hol van Lando? Azt hittem, ő is eljön.
– Meggondolta magát – válaszolta Leia. – Azt hiszem, Tendra nem volt elragadtatva tőle, hogy
egyetlen szó nélkül elment veled a Bastionra. Lando elvitte egy celanoni árverésre, hogy kiengesztelje.
Tudod, megőrül a műtárgyakért.
Han megcsóválta a fejét.
– Erős nők – jegyezte meg tettetett szomorúsággal a hangjában. – Mindig elkapják az embert.
– Vigyázz a szádra! – figyelmeztetne Leia, és oldalba bökte a könyökével. – Valld be, hogy mindig
is szeretted az erős nőket!
– Hát, azért nem mindig – fintorgott Han. – Aú… oké, oké! Szeretem az erős nőket.
– Mi van az erős nőkkel? – kérdezte Karrde Han másik oldaláról.
– Csak egy barátságos kis családi beszélgetés – nyugtatta meg Han. – Jó újra látni téged, Karrde.
Hogyhogy nem vagy ott a többi felsőbb osztálybeli fickóval?
– Valószínűleg ugyanazért, amiért te sem – felelte Karrde. – Nem igazán illek abba a társaságba.
– Ez hamarosan meg fog változni – biztosította Leia. – Különösen most, hogy tisztességes lettél
meg minden. Hogy a fenébe tudtad rábeszélni Bel Iblist meg Gavrisomot erre a közös
hírszerzőszolgálatra?
– Ugyanúgy, ahogy Pellaeont – vont vállat Karrde. – Egyszerűen csak felhívtam a figyelmüket arra,
hogy a stabil, nyugodt béke kulcsa az, ha mindkét fél tudja, hogy a másik nem tervez ellene semmit. A
Bastion nem bízik a ti hírszerzőhálózatotokban, mint ahogy a Coruscant sem az övékben.
Ismét vállat vont.
– Legyen hát egy semleges harmadik fél… mi… aki mindkét kormányt kiszolgálja, és megfelelően
fel van készülve az információszerzésre. Számunkra csak annyit változott a helyzet, hogy a privát
vevők helyett ezentúl egyszerűen csak a két kormánynak dolgozunk.
– Azt hiszem, beválhat – helyeselt Han óvatosan. – A Hajók és Szolgáltatások Hivatala évekig
működött függetlenül, anélkül hogy átpolitizálódott volna, mind a Birodalom, mind az Új Köztársaság
alatt. Neked is sikerülhet.
– Tetszik, hogy ugyanazokat az információkat fogjuk megkapni a saját rendszereinkről, amelyeket a
Bastionnak is adsz – jegyezte meg Leia. – Ez ki fogja egészíteni a Megfigyelők adatait, és segít majd
nyomon követni, mire készülnek a szektor- és rendszerkormányok, így könnyen felfigyelhetünk a
problémákra, még mielőtt komolyabbakká válhatnának.
– Igen – bólintott Han komoran. – Az ugyanis, hogy Luke és Mara megszerezték a caamasi
dokumentumot, csak ideiglenesen csillapította le a kedélyeket. Semmi garancia nincs rá, hogy nem
kezdődnek újra az ellenségeskedések.
– Én mégis azt gyanítom, hogy miután rájöttünk, hogyan manipulálta a régi ellentéteket Disra és
Flim, mindenki óvatosabb is lett – mutatott rá Leia. – Tudomásom szerint legalább nyolc konfliktusban
kérték fel a felek a Coruscantot a közvetítésre.
– Ez attól is függ majd, hogy mi lesz a per végkifejlete – tette hozzá Karrde. – Meglepődtem, mikor
kiderült, hogy még ilyen sokan élnek az árulók közül.
– A bothaiak hosszú életűek – mondta Leia. – Bár ezt most biztos bánják az érintettek.
A terem másik végében megpillantotta a Pellaeonnal beszélgető Bel Iblist és Ghentet. A kódtörő
láthatólag nagyon kényelmetlenül érezte magát a – számára – magas rangú társaságban. Valamivel
mögöttük Csubakka terelgette türelmesen Jacent, Jainát és Anakint, miközben a gyerekek izgatottan
számoltak be Barkhimkhnak és két másik noghrinak a legutóbbi kashyyyki kalandjaikról.
– Egyébként nektek megmondta Luke, hol talált rá a dokumentumra? – kérdezte Karrde. – Marából
semmit sem tudtam kihúzni.
– Nem, mind a ketten nagyon hallgattak róla – felelte Leia. – Luke azt mondta, van még egy kis
dolguk, mielőtt elárulnák a részleteket. Biztos, hogy köze van ahhoz a furcsa hajóhoz, amivel
visszajöttek.
– Képzelem, milyen érdekes történet lehet a háttérben – morogta Karrde.
– Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb megismerjük – bólintott Leia.
– Luke-ról jut eszembe – köszörülte meg a torkát Han –, na és az erős nőkről – tette hozzá
rávigyorogva Leiára –, hogy boldogul majd a szervezeted Mara nélkül?
– Lesznek gondjaink – ismerte be Karrde. – Végül is alaposan kivette a részét a vezetéséből. De
majd megszokjuk.
– Egyébként is, már szerzett valakit a helyére. – Leia nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy el ne
árulja. – Shada hivatalosan is csatlakozott hozzá… hallottad már?
– Igen, hallottam – mérte végig fürkészve Karrdét Han. – Tudod, egyszer megkérdeztem tőle, mi
kellene ahhoz, hogy az Új Köztársaság oldalára álljon. Emlékszel, Karrde? Na erre visszakérdezett,
hogy nekem mi kellett hozzá…
– Igen, emlékszem – vágott a szavába Karrde, hangjában rá egyáltalán nem jellemző módon némi
zavarral. – Légy szíves, ne feledkezz meg arról, hogy én nem csatlakoztam az Új Köztársasághoz. És a
Shadával való kapcsolatomban nincs semmi olyasmi.
– Az enyémben sem volt – jelentette ki Han önelégülten, átölelve Leiát. – Semmi gond. Csak idő
kérdése.
– Nem fog megtörténni! – makacskodott Karrde.
– Ja – vigyorgott Han. – Persze. Én csak tudom.

A hajó tervrajzán a helyiséget „elülső vizuális háromszögelési fülkének” nevezték el, amit kizárólag
a látótávolságon belülre hordó fegyverek célzására használtak, ha az ellenség kilőtte az érzékelőket.
Arra az estére azonban magánobszervatóriummá vált.
Mara nekitámaszkodott a hűvös acélüveg ablaknak, és kinézett a csillagokra. Az életében beállt
gyökeres fordulaton gondolkodott.
– Azt ugye, tudod – jegyezte meg az italaikkal mögé lépő Luke –, hogy valószínűleg mindenki azon
töpreng, hogy hol lehetünk.
– Hadd töprengjenek – szimatolt bele elismerően a bögréjébe Mara. Palpatine udvaroncai nyíltan
megvetették, méltóságukon alulinak tartották a forró csokoládét. Karrde és emberei jó csempészekként
általában kerülték az alkoholmentes italokat.
A forró csokoládé azonban tökéletesen illett Luke farmermúltjához. Melegséget nyújtott Marának,
kényelem- és biztonságérzetet. Egyszerű igények, amelyeket mégis nélkülözni kényszerült élete során.
Belekortyolt. És mellesleg borzasztóan finom volt.
– Beszéltél már Leiával az esküvőről? – kérdezte Luke, belekortyolva a csészéjébe.
– Még nem – rázta meg a fejét Mara. – Azt hiszem, valami látványos alderaani ceremóniát szeretne.
– Szeretne, talán – vigyorodott el Luke. – De hogy nem számít rá, az biztos.
– Helyes – bólintott Mara. – Én is inkább valami csendes, bensőséges, méltóságteljes szertartásra
szavazok. Nagyon méltóságteljesre – módosította előbbi szavait. – Az egyik oldalon az Új Köztársaság
méltóságaival, a másikon pedig Karrde csempészeivel… valószínűleg motozást kell majd tartanunk az
ajtónál.
– Majdcsak kitalálunk valamit! – kuncogott Luke.
– A kitalálásról jut eszembe – méregette Mara a csészéje pereme fölött –, eldöntötted már, mit
csinálsz az akadémiával?
Luke kinézett az ablakon.
– Nem hagyhatom csak úgy itt a tanítványaimat – válaszolta. – Ez az egy biztos. Azt hiszem,
fokozatosan át lehetne alakítani valami… nevezzük Jedi-előkészítőnek. Egy hely, ahol a tanulók
elsajátíthatják az alapokat, esetleg tanulhatnak az idősebbektől, és egymást közt is gyakorolnak egy
kicsit. Ha ezzel végeztek, akkor te, én vagy más oktatók folytatnák a képzésüket. Talán személyesebb
kapcsolatot kialakítva, mint ahogy Ben és Yoda mester tanítottak engem. – Visszafordult a lány felé. –
Feltéve persze, hogy egyáltalán részt akarsz venni a képzésben.
Mara vállat vont.
– Nem rajongok különösebben az ötletért – ismerte be. – De most már Jedi vagyok… legalábbis azt
hiszem… és amíg nem lesz elég oktatónk, addig ki kell vennem a részem a munkából. –
Elgondolkodott. – Már azután, hogy befejeztük az én képzésemet.
– Ugye, privát képzésre gondolsz?
– Nagyon bízom benne – felelte a lány. – Azelőtt viszont elegánsan ki kell lépnem Karrde
szervezetéből. Vannak bizonyos kötelezettségeim, amelyeket át kell adnom másoknak, de azt nem
hagyhatom, hogy elrontsanak valamit. – Elmosolyodott – Felelősség és elkötelezettség, tudod.
Valami feltolult a férfi érzelmeiben.
– Igen – suttogta.
– Bár az igazat megvallva, ha el is kezdek egyszer tanítani, nem szívesen tenném a Yavinon –
folytatta Mara Luke arcát fürkészve. – Talán bejárhatnánk mi ketten az Új Köztársaságot a haladó
tanítványokkal, útközben tanítva őket. Így szükség esetén elérhetőek lennénk, ha valahol közvetíteni
kell két fél között, meg ilyesmi, ugyanakkor viszont a tanítványok is belekóstolhatnának a valós
életbéli helyzetekbe.
– Az nagyon hasznos lenne – helyeselt Luke. – Tudom, hogy rám is rám fért volna valamennyi
belőle.
– Helyes – mérte végig Mara gondterhelten. – Most pedig mondd el, mi bánt!
– Hogy érted ezt? – kérdezte Luke riadtan, azonnal lezáródó elmével.
– Ugyan már, Luke – felelte a lány gyengéden. – Jártam az elmédben és a szívedben. Most már nem
lehetnek titkaid előttem. Valami történt benned, mikor a felelősségről és az elkötelezettségről
beszéltem. Mi volt az?
Luke felsóhajtott, és Mara érezte, hogy megadta magát.
– Azt hiszem, még mindig nem teljesen értem, miért akarsz hozzám jönni – bökte ki tétovázva a
férfi. – Úgy értem, azt tudom, hogy én miért szeretlek, és miért akarlak elvenni! Viszont nem úgy
látom, hogy te ugyanannyit nyernél a dologgal, mint én.
Mara lenézett a csészéjében lévő sötét folyadékra.
– Most azt mondhatnám, hogy házasság nem nyereségen és veszteségen alapuló játék – felelte. – De
azt hiszem, hogy ezzel csak elhárítanám a kérdést.
Vett egy mély lélegzetet.
– A helyzet az, Luke, hogy addig a szellemi és érzelmi egybeolvadásig Thrawn klónozótermében,
én magam sem tudtam, mit akarok. Persze, voltak barátaim és társaim; de úgy elzártam magam
mindenféle érzelmi kötődéstől, hogy észre sem vettem, mekkora rész hiányzik az életemből.
Megrázta a fejét.
– Figyelj, úgy értem, sírtam, mikor a Jade's Fire lezuhant. Egy hajó… egy tárgy, és mégis sírtam
miatta. Mond ez valamit a prioritásaimról?
– Hát azért nemcsak egy tárgy volt – morogta Luke. – Hanem a szabadságod.
– Persze – bólintott Mara. – De épp ez a lényeg. A szabadságot jelképezte, de azt a szabadságot,
aminek a révén megszökhettem mások elől, ha olyan kedvem támadt.
Kinézett a csillagokra.
– Sok szempontból még most is be vagyok zárkózva érzelmileg. Te viszont olyan nyílt vagy, hogy
az néha már szinte megőrjít. Ez az, amit meg kell tanulnom; és te vagy, akitől meg akarom tanulni.
Odalépett a férfihoz, és megfogta a kezét.
– De ez már megint a nyereség és veszteség játék. A nyers, egyenes tény az, hogy ez a helyes út a
kettőnk számára. Emlékszel a qom jha közmondásra, amit Indákból Építő mondott a barlangban?
Hogy sok inda összefonva erősebb, mint ugyanannyi külön-külön. Luke, mi tökéletesen kiegészítjük
egymást, minden szempontból. Sok szempontból ugyanannak az egésznek a két fele vagyunk.
– Tudom – bólintott a férfi. – Csak abban nem voltam biztos, hogy te is tudod.
– Most már szinte mindent tudok, amit te – emlékeztette Mara.
– Jól mondta Faughn… tényleg jó csapat vagyunk. És leszünk még jobbak is. Adj néhány évet, és
az Új Köztársaság ellenségei rémülten fognak menekülni a nevünk hallatán!
– Ellenségek pedig biztosan lesznek – komorodott el Luke, és ismét kinézett a távoli csillagokra. –
Ott van a mi jövőnk, Mara… ott, az Ismeretlen Vidéken. A reményeink és álmaink; az ígéreteink és
lehetőségeink; a veszélyek és az ellenségek. És pillanatnyilag nálunk van a kulcs.
Mara bólintott, odalépett mellé és átölelte.
– El kell döntenünk, mit csinálunk azzal az áttekintéssel, amit Artu letöltött. Talán felderítőket
kellene kiküldenünk a Thrawn által felsorolt világokra, hogy megnézzék, mi van ott.
– Jó ötlet – helyeselt Luke. – Vagy a saját szakállunkra, vagy az Új Köztársaság felügyelete alatt. És
el kell döntenünk, mint csináljunk Thrawn Kezével.
– Én arra szavazok, hogy hagyjuk ki őket az egészből – válaszolta Mara. – Ha ők nem akarnak
beszélni velünk, akkor én sem fogom erőltetni a dolgot.
– És mi van, ha Parck úgy dönt, hogy inkább a Bastionnal beszél? – vetette fel Luke.
– Nem hiszem, hogy megteszi – rázta meg a fejét Mara. – Ha eddig nem lépett kapcsolatba velük,
akkor valószínűleg hírét vette, hogy Thrawn felbukkanása csak trükk volt, és most ismét
visszahúzódik.
– Vagy azon töri a fejét, hogyan kapjon el téged azért, amit a hangárjával és a hajóival tettél –
figyelmeztette Luke.
– Én nem aggódom emiatt – felelte Mara. – A hajóikat kétségkívül tudja pótolni, azért pedig csak
hálás lehet, hogy megakadályoztam, hogy átadja Thrawn Kezét Disrának és Flimnek.
Vállat vont.
– Egyébként Fel mondta, hogy célozzak jól.
– Kétlem, hogy így gondolta – mosolyodott el Luke.
– Nem vagyok felelős érte, hogy Fel báró mit gondol – emlékeztette Mara. – De komolyra fordítva
a szót, azt hiszem, ha csinálnak is valamit velem kapcsolatban, az legfeljebb annyi lesz, hogy ismét
megpróbálnak maguk közé csábítani.
– Közben pedig természetesen várják, hogy visszatérjen Thrawn.
Mara az elárasztott teremben lebegő halott klónra gondolt.
– Arra várhatnak.
– Igaz – mondta Luke. – Mindenesetre, ha el is unnák a várakozást, és megpróbálnának kapcsolatba
lépni a Bastionnal… most már béke van közöttünk. A végén még együtt fogjuk felderíteni azt a
területet ott kint.
Mara bólintott.
– És együtt fogunk szembenézni azzal, ami ott van. Érdekes lesz.
Luke visszabólintott, és néhány percig összeölelkezve nézték a csillagokat. Mara szemei előtt egy
majdnem látomás lebegett, a jövő látomása… az ő jövőjüké… és azé, amivel együtt fognak
szembenézni. Kihívások, gyerekek, barátok, ellenségek, szövetségesek, veszélyek, örömök, bánatok –
mindez egyfajta élő mozaikba örvénylett, majd elhalványult a távolban. Soha nem látott még ehhez
foghatót.
De hát soha nem volt még Jedi. Tényleg érdekes dolgoknak nézett elébe.
– De ez a jövő – suttogta Luke. Lehelete forrón csapódott Mara arcára. – Ez pedig a jelen.
Mara egy kicsit elhúzódott tőle.
– És a Jedi-akadémia igazgatójaként, illetve Organa Solo tanácsos testvéreként szeretnél kinézni
valahogy a ceremónián, igaz? – vetette fel.
Luke vetett rá egy fanyar pillantást.
– Igen, épp ezt akartam mondani – ismerte be. – Úgy látom, lesz még mit megszokni kettőnknek.
– Még meggondolhatod magad – mutatott rá a lány. Luke válaszul forrón megcsókolta.
– Szó sem lehet róla – suttogta. – Később találkozunk.
Letette a csészéjét, és elindult az ajtó felé.
– Várj egy percet, jövök én is – lépett el az ablak és kínzóan rövid látomása elől Mara. Ahogy Luke
mondta, ez a jelen. A jövő meg tud vigyázni magára.

Vége