Az utolsó kompetitív - ha nem is tiszta - választás Magyarországon 1947.

augusztus 31-én zajlott le. Az ellenzék az egyenlőtlen választási harc ellenére a

szavazatok 39,2 százalékát nyerte el, a kormánykoalíció 60 százalékát. A
legnagyobb pártként a Magyar Kommunista Párt került ki a választásból,
22,2 százalékkal. Ebben az eredményben azonban jelentős szerepet játszott a
visszaélések (választási névjegyzék összeállítása, kék cédula), amelyek a
kormánykoalíción belül önkényesen az MKP javára módosították az arányokat. A
választás után egy éven belül a kommunista vezetés felszámolta az ellenzéki
pártokat, feloszlatta, részben beolvasztotta a koalíciós partnereket (parasztpárt,
szociáldemokrata párt) és megszűntette a pluralista a társadalom természetes
tagoltságát és a politikai hatalom ennek megfelelő megosztását fejezi ki) demokráciát. VAz
1949-es májusi választáson már csak egyetlen egységlista létezett, a
Magyar Függetlenségi Népfronté. Közben megindult falun az erőszakos
kollektivizálás, az üzemekben a rendszeres normarendezés, elharapódzott
az önkény, a törvénysértés, csökkentek a reálbérek, az úgynevezett ágazati
átszervezéssel és a szindikalizmus meg a szociáldemokratizmus elleni harc
örvén lényegében államosították a szakszervezeteket, süllyedt az
életszínvonal, romlott a közérzet. Ezek a jelenségek semmi esetre sem voltak
alkalmasak arra, hogy növeljék a kommunisták népszerűségét, a hatalom
tömegbázisa rohamosan zsugorodott. A felső vezetés azonban nem törődött evvel.
Nem elégedtek meg a diktatúra létével, hanem szükségét érezték, hogy szüntelenül
éreztessék a lakossággal elnyomatását, kiszolgáltatottságát. Ebbe a katasztrofális
helyzetbe sodorták Rákosi és társai az országot, az úgynevezett 1950-es
években. Az üzemekben fokozódott az ellenállás a bércsökkentést jelentő
sorozatos normarendezéssel szemben. Vad sztrájkok törtek ki, a normájukat
nem teljesítő munkásokat, mint az imperializmus ügynökeit szégyentáblán
pellengérezték(nyilvános gyalázat) ki és bevezették a pénzbüntetés
rendszerét. A terveket nem lehetett teljesíteni, a tervjelentéseket meghamisították.
A begyűjtési rendszer úgy kifosztotta a parasztokat, hogy falun sem volt
elegendő hús, tej, kenyér. Ugyanakkor a városokban sorok álltak az üzletek előtt
az alapvető élelmiszerekért. Kedvezőtlen volt a légkör a szellemi élet vezetőinek
elégedetlenségét, türelmetlenségét tükrözik. Az irodalompolitika követte a
nagypolitika gyakorlatát. A belső feszültségek tehát vészesen fokozódtak az élet
minden vonatkozásában, s ezt a vezetők tudták a legjobban. De Sztálin halála után
egyre több nyugtalan, figyelmeztető jelzés érkezett Moszkvából is, ahol attól
tartottak, hogy Magyarországon népfölkelés robban ki. Sőt 1953. májusában
Rákosit már kihívták Moszkvába és kívánságukat, hogy ossza meg a
hatalmat és mondjon le főtitkári tisztségéről. Mindez azonban süket fülekre
talált. Nem volt ez másként a környező országokban sem, sorra hallattak magukról
az NDK-ban, Jugoszláviában, Lengyelországban levő felkelések.V

1956. október 26-án reggel 8 óra táján a mosonmagyaróvári szakmunkásképző és néhány általános
iskola diákjai az akadémia elé vonultak (a gimnázium épületét az iskolavezetés lezárta, onnan tanulót
ki nem engedtek) és az előadásokra gyülekező diákokat csatlakozásra szólították fel. A nép az
MDP(Magyar Doldozók Pártja)székház elé vonult, ahonnan eltávolították a vörös csillagot. A
tömegben általános iskolások tanáraikkal, gyerekes kismamák, vidékiek, a Mezőgépgyár és a
MOFÉM gyár munkásai is voltak. Ezt követően értek a felvonulók a járásbíróság elé, ahol
kiszabadították az ott őrzött hat-hét köztörvényes bűnözőt. Egy Ikarus autóbusz tetejéről kihirdették
a kinyomtatott 14 pontba szedett követelésüket. Tovább haladva az 1848-as emlékműnél két nagy
csoportra szakadtak szét a vonulók. VAz egyik csoport a rendőrség épületéhez ment. Az épületről itt
is leverték a vörös csillagot, több rendőr csatlakozott a tüntetőkhöz. Ezután a posta épületének
érintésével a rádióállomáshoz mentek.V

A másik csoport a DISZ(Dolgozó Ifjúság Szövetsége)-bizottsághoz vonult, onnan a Gyári úti

rendőrőrs érintésével a Timföldgyárat és a Kötöttárugyárat vették célba, hogy azok dolgozóit is
bevonják a felvonulásba. A továbbinduló tömeg a laktanyához vonult két úton, kisebb csoportokra
szakadozva.V

Mivel a laktanyában 8 vagon mennyiségű lőszer és robbanóanyag volt, ezért a határőrök azt a
parancsot kapták a győri kerületparancsnokságtól, hogy akadályozzák meg a civilek behatolását,
vagy robbantsák fel a lőszert. A laktanya vezetői az első megoldást választották. Dudás István
százados, a laktanya parancsnoka 26-án a kora reggeli órákban a körlet védelmét a laktanyán kívül
kialakította, így a laktanya előtti út használata korlátozva volt.

Dudás a laktanya épületének parancsnokává Gyenes György főhadnagyot, míg a külső védelmi
rendszerért felelős parancsnoknak Tóth Károly főhadnagyot nevezte ki.V

A fegyvertelen emberek a vörös csillag levételés követelték a mosonmagyaróvári laktanya

parancsnokától,amikor az épületből belelőttek a tömegbe 1956.október 26.-án.

A laktanya elé érkező fegyvertelen emberek nemzeti színű zászlókat lengettek, egyesek a Himnuszt,
mások a Szózatot, a Kossuth-nótát énekelve haladtak, az élen állók követelték a vörös csillag
leszedését a laktanyáról, és a néphez való csatlakozásra hívták a bent lévőket. Létszámukat 1000–
2000 főre becsülték. A folyamatosan érkező tömeg az elsőket még előrébb nyomta. Egy tiszt a
felvonulók elé ment, de a folyamatosan érkezők miatt állandó hátrálásra kényszerült. A
géppuskafészektől kb. 25–30 méterre kézfeltartással megállította a tüntetőket. Látszólagos
barátkozás kezdődött, de amikor a tömeg eleje úgy 15 méterre megközelítette a kaput, eldördült az
első lövés.V

105 ember holtan esett össze,a gyásztéren a laktanya előtt 50 koplyafa található.Aki az első
sorozatlövésre nem,az a másodikra esett össze,ugyanis 2 sortűz volt,a másodikat viszont már hátba
kapták,de többen 3 sortűzre emlékeznek és ezt követte még a kézigránát bevetése a fegyvertelen
emberek ellen.V

Az életben maradt emberek - akik valamilyen fedezékbe tudtak menekülni - kirohantak a térre, és
társaikat igyekeztek elsősegélyben részesíteni. A Főépítésvezetőség irodájából kötszert, vattát, és
elsősegélyhez szükséges anyagokat küldtek a helyszínre, miközben az ott dolgozók odasiettek
segíteni. Értesítették a mentőket, a sebesültek gyorsabb elszállításához az ÉPFU(Építőipari és
fuvarozási vállalat)-t és a TEFU(Teherfuvarozási nemzeti vállalat)-t is odahívták. A téren maradt
sebesült embereket még lovas szekéren is vitték a mosonmagyaróvári kórházba, majd amikor ott
megteltek a kórtermek, Győrbe és a fővárosba is szállítottak meglőtteket.V

A sortűz leírhatatlan hatást váltott ki. A város lakói a halottasházakba tódultak, hozzátartozóikat
keresve. Többen bosszúra szomjazva a rendőrségtől és a honvédségtől próbáltak fegyvert szerezni,
sikertelenül. A pattanásig feszült indulatokat tovább szította a városi hangos beszélő is, amely a
felvonulókat - s majdani áldozatokat - csőcseléknek titulálta, és őket nevezte meg a mészárlás, a
sortűz előidézőiként.
A laktanya körül kora délután növekvő számú embertömeg gyülekezett, amely fegyver nélküli blokád
alá vette a katonai tábort.

A sortűz borzalmas eredménye a sorállományt is rémületbe ejtette, több tiszt az elhamarkodott

lövetés miatt nyíltan Dudás István laktanyaparancsnok ellen fordult. A határőrszázados hivatalos
megbeszélésre hivatkozva autóval elmenekült, katonáit cserbenhagyva Csehszlovákiába indult. A
parancsnokságot Vági főhadnagy vette át, aki a fenyegetően gyülekező embertömeg láttán újabb
védelmi intézkedéseket vezetett be.

Sípos Imre akadémiai hallgató távbeszélőn segítséget kért a Győri Nemzeti tanácstól. A Győri Nemzeti
Tanács Földes Gábor vezette küldöttsége előtt a határőrök letették a fegyvert. A sorállomány a
fegyvereket eldobálva elhagyta a laktanyát, mellettük a tömeg betódult és megszállta a körleteket.

Megtalálták egy fiúáldozat elrejtett holttestét, amelyre a felzaklatott tömeg dühe a sortűz elrendelőit
keresve az összegyűjtött határőrtisztek ellen fordult. Vági, Gyenes és Stefkó főhadnagyokat, és Máthé
hadnagyot elfogták és megverték. Földesék igyekeztek mindannyiukat megmenteni, de sikertelenül.V

Gyenest meglincselték, a kórházba beszállítás után belehalt a sebesüléseibe. Vági főhadnagyot és

Máthé hadnagyot elvitték a tanácsházára Földesék.

Október 27-én Mosonmagyaróvár utcáin újból összeverődött a tömeg. Mind többen mentek ismét a
tanácsháza elé, ahol újfent a határőrtisztek kiadását követelték. A tanácsházát védő katonák nem
tudták a tömeget feltartóztatni, a benyomuló emberek elől Vági főhadnagy egy belső udvarra néző
ablakon kivetette magát. Halálát vagy az esés okozta, vagy a tömeg verte agyon. Amikor megtudták,
hogy Stefkó főhadnagyot a kórházban ápolják, az épület elé vonultak, és követelték a tiszt kiadását. A
tömeg behatolt az őrzött kórterembe, a hordágyon fekvő Stefkót kivitték, meglincselték, és az
evangélikus templom melletti fára felakasztották.V

Még 26-án a délutáni órákban megalakult a Mosonmagyaróvári Ideiglenes Városi Nemzeti Tanács,
valamint a Katonai Tanács. A fegyveres nemzetőrség megalakításával Babán Mihályt bízták meg.

A sortűz mosonmagyaróvári áldozatait nagy részvét mellett, október 28-án temették el, a város két
temetőjében.

A sortűz után 2 nappal,október 28.-án temették el az áldozatokat Mosonmagyaróváron.Több ezer

ember kísérte utolsó útjára az ártatlanul kivégzetteket.Mai napig rejtély,hogy pontosan hány
áldozata volt a golyózápornak.Sokan,azt sem tudják,hogy szeretteik hol lettek eltemetve.