Az anyanyelvi nevelés fontossága az óvodai nevelőmunkában

“Nagy fába vágtuk fejszénket, midőn oly munkára vállalkoztunk, melynek föladata édes
nyelvünk egész birodalmát bejárni.”
( Czuczor Gergely)

Anyanyelv. Nem véletlen, hogy a világ népeinek nagy részénél a nyelv fogalmát és jelentését az
anyához kötik. A születés csodájához, az emberi test melegéhez, a szeretet mélységeihez, a hűséghez, a
féltéshez, a befogadáshoz, a teremtéshez. Az anyanyelv öröklött vagyonunk, sejtjeinkbe szövődő
tulajdonunk, az anyanyelv egyenlő vállalt önmagunkkal. Az anyanyelv csiszolása, újítása, tiszta
megszólaltatása mindannyiunk ügye.
Óvónőként, vidéken dolgozva fedeztem fel, hogy kisebbségi létünk, igénytelenségünk,
környezetünk hatásai rányomják bélyegüket az anyanyelvét alighogy beszélni kezdő gyermekre,
kisóvodásra is. Húsz éve vagyok a pályán, és egyre többször tapasztalom, hogy az óvodát kezdő
gyermekek spontán beszédfejlődése elmaradást mutat. Miben nyilvánul ez meg? Röviden: keveset
beszélnek, beszédük sokszor érthetetlen, vagy egyáltalán nem beszélnek.
A legtöbb gyermek számára az elsődleges társadalmi környezet, a szocializáció színterét a család
jelenti. A gyerek könnyen tanulja meg az anyanyelvet. A beszélő környezeten múlik, hogy értéket, vagy
helytelen, magyartalan, esetleg durva beszédmódot rögzít-e. Ma a családok mindennapos küzdelme
közepette sajnos egyre kevesebb idő jut arra, hogy figyeljenek a szülők gyermekeik beszédjére,
válaszoljanak véget nem érő miértjeikre. A legtöbb családban alig van idő a közvetlen beszélgetésekre,
pedig felnőtt, gyerek számára ez létfontosságú kapocs. A felnőttek gyakran csak háttérbeszélgetéseket
folytatnak a gyermekkel, vagyis valamilyen főcselekvéssel párhuzamosan, pl. mosogatás, főzés, tévézés
mellett a beszélgetés pusztán kísérőtevékenység. Pedig nagyon fontos (lenne) a gyermekek 3-4 éves kor
körüli otthoni nyelvi fejlesztése, verbális szocializációja, és a gyermekekkel való szóbeli foglalkozás is,
hiszen ebben a periódusban a legfogékonyabb a gyermek mind a nyelvhasználat, mind az egyéb kognitív
kompetenciák fokozatos kialakítását és fejlesztését illetően.
Tényleg nagy fába vágtuk a fejszénket, hiszen szülőként, és óvónőként is egyaránt óriási feladat
és felelősség hárul ránk, rám, ami az óvodáskorú gyermekek anyanyelvi képességeinek sokoldalú,
sokszínű fejlesztését, a beszéd tisztaságára, összefüggő, folyamatos beszédre való törekvést illeti.
Az óvodai nevelés történetében az anyanyelvi- nevelés területe minden időben kitüntetett helyet
és szerepet kapott. Az anyanyelv ápolása, az óvodapedagógusi beszéd és viselkedés minta, a gyerekek
beszédkedvének felkeltése, ébrentartása, anyanyelvi fejlődés játékos keretek között megtámogatása olyan
értékek és hagyományok, amelyek kiállják az idő próbáját. Az óvodai anyanyelvi nevelés általános célja a
három-hétéves gyermekek beszédészlelésének, beszédmegértésének fejlesztése, változatos módszerekkel,
anyanyelvi játékokkal, különböző tevékenységformákkal, spontán beszédhelyzetekkel beszédaktivitásuk
fokozása, nyelvi és kommunikációs képességeik kibontakoztatása az iskolaérettség követelményeinek
megfelelően.
Az anyanyelvi nevelés átfogja az óvodai nevelőmunka minden területét, közvetítő elemként van jelen a
nevelési feladat megvalósulásának minden mozzanatában. A gyermek a beszédtanulással válik igazán
emberré, mert a beszéd a legfontosabb önkifejezési eszköz. Az óvodai életben szintén csak beszéd által
lehetséges a társas kapcsolatok kiépítése, az irányítás. A gyermek beszédének fejlődésére a családon és az
óvodán kívül nagy befolyást gyakorol az egész környezete.
Sajnos az anyanyelvünk a mindennapi életben romlik, és hatása alól nehéz kivonni a gyermekeket
és magunkat is. Az anyanyelvi nevelésnek nincs szigorúan körülhatárolt témaköre, mindenütt jelen van.
Nem korlátozhatjuk csak a kötelező foglalkozásokra, át kell hatnia az egész óvodai életet, mert eszköze és
közvetítője minden nevelési és oktatási tevékenységnek. Elengedhetetlen az óvónő példamutató, helyes,
kultúrált beszéde. De a szépen csengő szavak is üresen hangzanak, ha nem gyermeket szerető, értő óvónő
mondja. Mert hiába a szó, ha nem támogatja az egymásba kapcsolódott tekintet, egy mosoly, egy
mozdulat. Hiába a közlés, ha nem érzi a gyermek, hogy neki szól. A gyermeknek nincs kedve beszélni, ha
választ sosem kap, ha nem hallgatják meg.Ilyen szeretetlen légkörben nem beszélhetünk az anyanyelv
fejlesztéséről, legtöbbször a gyermek elszigetelődik, zárkózottá válik.
Az egyik legfontosabb feladatunk kialakítani a nyelvi érintkezés alapformáit, mely
tulajdonképpen nyelvi, viselkedési jártasság. Az óvónő beszédének szemléletesnek kell lennie, képszerű
kifejezéseket kell alkalmaznia, olyan nyelvi eszközöket kell használnia, amelyek szinte láthatóvá teszik a
gyermekek előtt a beszédben ábrázolt folyamatokat, eseményeket, helyzeteket, cselekvéseket, hősöket.
Amikor egy-egy gyerekhez szól, amikor mesél, amikor kérdez tőlük valamit, törekedjék a nyelvi és a nem
nyelvi elemek őszinte, túlzásoktól mentes, a helyzethez illeszkedő használatára. Beszédünk legyen
követésre méltó, mondandónkat közöljük világosan, mondatszerkesztésünk legyen egyszerű, de
változatos. Éreztetni kell a nyelv kifejező erejét és szépségét. Természetes hangsúllyal, a tényleges
helyzetnek megfelelően a gyermek számára érthetően kell kifejezni mondanivalónkat. Ne gügyögjünk, ne
ereszkedjünk le a rosszul elképzelt gyermeki szintre, ne beszéljünk kívülállóként, hanem mindig
törekedjünk a kellően tagolt, jó ritmusú, helyes és esztétikailag szép fogalmazásmódra. Szólítsuk nevén a
gyermeket: Csenge, vedd fel a földről a játékot! ,és nem így: Csenge felveszi a játékot a földről!
Az óvónő és a gyermek között kialakult bensőséges kapcsolat legfontosabb feltétele a beszédkészség,
kommunikáció fejlődésének. Az anyanyelvi neveléshez szorosan kapcsolódik a könyvek szeretetére való
nevelés. A mese, meséskönyv kiválasztása az óvónőre van bízva. A jövendő olvasó irodalmi ízlését az
óvónő irodalmi ízlése is meghatározza. Éppen ezért nagy felelősség, hogy irodalmilag értékes mesét
mondjunk, és értékes könyvet adjunk a gyermekek kezébe. Az óvoda színes, változatos élete magában
hordozza a szókincs gyarapításának a feltételeit, hiszen a gyerek napról napra újabb meg újabb
fogalmakkal találkozik. Nagyon fontos, hogy a különböző alkalmakkor elsajátított szavakat és
szókapcsolatokat a gyermek használja beszédében, építse be aktív szókincsébe, legyen képes helyes
mondatszerkesztésre.
Az anyanyelvi nevelés minősége mindig az óvónő személyiségétől függ. Azokban a csoportokban
valósul meg legjobban, ahol az óvónő jól felkészült, kérdés kultúrája fejlett, és lelkiismeretesen használja
az óvodai élet ezernyi apró lehetőségét a kommunikáció fejlesztésére. Az anyanyelvi nevelés
legfontosabb területe és módszere: a mesélés, verselés, beszélgetés, képolvasás, bábozás, dramatizálás,
didaktikai, anyanyelvi játékok. Az anyanyelvi-, dramatikus-, népi játékok, a néptánc, a népzene, a
népdal, a bábjáték, a külső világ tevékeny megismerése, a matematikai tartalmú tapasztalatok
megszerzése, a vizuális nevelés, a zenei nevelés, a hagyományápolás-, -őrzés, -teremtés és az irodalmi
nevelés együttesen adják a megújuló anyanyelvi nevelés tartalmát. Így válik az anyanyelvén szívesen
beszélő óvodás gyermek anyanyelvét értő-, szerető-, ápoló kisiskolássá, felnőtté, bejárva az egészséges
nyelvfejlődés sajátos, csak rá jellemző útját.
A gyerek beleszületik egy bizonyos nyelvi közegbe, ahonnan átveszi a szókincset, a magyar
beszéd szerkezetét, a környezet beszédmódját. Az anyanyelvi nevelés szempontjából a gyerek alapvető
környezetének számít a családon kívül az óvoda, mivel itt tölti napjainak jelentős hányadát. Itt különböző
nyelvi hatások érik az óvodapedagógusok, és a gyerektársak részéről. Ezekben a társas kapcsolatokban az
óvónő jelentősége kiemelkedő, ő foglalkozik legtöbbet a gyerekekkel, őt igyekeznek utánozni, ezért
ügyelnie kell arra , hogy milyen anyanyelvi mintát ad számukra. A kisgyermek nyelvelsajátításában,
kommunikációs képességeinek fejlesztése szempontjából ugyanis fokozott szerepe van az utánzásnak.
Minél változatosabb kommunikációs helyzetben hall utánzásra alkalmas szöveget a gyermek, nyelvi
képességei, kommunikációs kompetenciája annál inkább fejlődik.
Gyakran találkozunk az óvodákban olyan gyermekekkel, akiknek beszédkészsége nagyon
alacsony színvonalú, akik nagyon nehezen tudják megértetni, kifejezni magukat. Az óvodai anyanyelvi
nevelés korszerű módszereivel ezen próbál segíteni, mindenkor építve a gyermekek életkori
sajátosságaira. A beszédkapcsolatok kialakulásának alapja az óvónő és a gyerek közötti szereteten alapuló
viszony, a jó csoportlégkör. A biztonságot adó, derűs légkörben a gyerek megnyílik, beszélni akar. Az
anyanyelvi nevelés területén legfontosabb az óvónő helyes és szép beszéde, amely utánzásra méltó példa
kell, hogy legyen. A beszédviselkedés minden területén az óvónőnek arra kell törekednie, hogy a
gyerekeknek mindig követhető modellt mutasson. Az óvónőnek az átlagnál magasabb szintű nyelvi
műveltséggel kell rendelkeznie. Ismerje a magyar nyelv hangtani sajátosságait, ejtési szabályait, a
grammatikai törvényszerűségeket, gazdag szókinccsel rendelkezzen, jó kifejezőkészsége legyen. Az
anyanyelvi nevelés, mint minden más nevelői tevékenység tudatosságot követel az óvónőtől. Az
anyanyelv használata szerves része az óvodai élet minden mozzanatának, a nevelés egész folyamatának.
Ezért az anyanyelvi nevelés nem kezelhető elszigetelten, nem tekinthető kizárólag kötelező
foglalkozásokon megvalósítandó feladatnak. A szocializáció folyamán a beszéd a gyerek környezetével
való érintkezésének, önkifejezésének, gondolkodásának legfőbb eszközévé válik. A beszéd által erősödik
a gyerek biztonságérzete, növekszik tájékozottsága, gazdagodnak ismeretei. A helyes és szép beszéd
mélyíti érzelmeit, fejleszti esztétikai érzékét, elõkészíti őt irodalmi élmények befogadására. A nyelvi
kommunikációs helyzetek kialakulásának alapvető feltétele az egymást meghallgató és az egymáshoz
beszélő társak beszédkedve, beszédképessége, az anyanyelv szókincsének, hangzásbeli és
szövegszerkesztési sajátosságainak tapasztalati ismerete, használata.
Bár az óvodában sokat tehetünk a megkésett beszédfejlődésű, vagy esetleg egyéb okok miatt
nyelvi fejlődésükben elmaradt gyermekek beszédszínvonalának emeléséért, mégsem szabad
megfeledkeznük arról, hogy a család mint nevelési színtér semmi mással nem pótolható, s ha hiányzik a
családi támasz, akkor az akadályozhatja a fejlesztő munka sikerességét. Éppen ezért az óvodának
kezdeményeznie kell a családi és óvodai nevelés összehangolását az anyanyelvi és kommunikációs
fejlesztés területén is. Én is javasoltam a szülőknek, hogy igyekezzenek minél többet beszélgetni
gyermekeikkel, használjanak ki minden kommunikálásra alkalmas helyzete, érdeklődjenek a gyerekeket
érintő dolgok, események iránt, a beszélgetések során ne maradjanak gyermekük számára
megválaszolatlan kérdések, ne némán tevékenykedjenek pl. vasalás, takarítás, főzés, kerti munka közben,
hanem használják fel ezt az időt is beszélgetésre, azonban ügyeljenek arra, hogy tiszta hangzóejtéssel
beszéljenek gyermekeikkel, ne vegyék át tőlük az élettani beszédhibás kiejtést.
A család és az óvoda sokat tehet azért, hogy a valódi, életre szóló műveltség az örök emberi
értékek megszerzéséhez a gyerekek könnyebben hozzáférhessenek. Ennek útja és küszöbe: az anyanyelv.

Fazakas Imola- Matilda

óvónő

Irodalom
1. Dankó Ervinné (2008): Nyelvi- kommunikációs nevelés az óvodában, OKKER
Kiadó, Budapest
2. Deme László (1976): A beszéd és a nyelv, Tankönyvkiadó, Budapest
3. Gósy Mária (2002): Beszéd és óvoda, Nikol Gmk, Budapest