POUL ANDERSON

AZ ATLANTISZI TÁNCOSNŐ

Eredeti cím: The Dancer of Atlantis

© Poul Anderson, 1972

A verseket fordította
Kiss Marianne
Borítóterv
Szabó Árpád
Illusztrációk
Hunyár István
© Hungarian Translation by Friedmann Károly, 1993
A távoli múltban bolyongva

Szélzúgatta, múmiaszáraz, kemenceforró

homoksziszegés marja a bőrét. Aztán
a hangok beléhasítanak, és szaggatottan
felrepítik. Hárman! Sárga szakállú,
hegyes sisakos, páncélinges férfi;
kurta, bőrköpönyeges, szőrsipkás lovas az ágaskodó lovon;
karcsú nő térdig érő,
hófehér ruhában. És ő maga,
Duncan Reid.
A lovas egyszerre odakap nyergén függő
görbe íjához, tegzéből nyilat ránt elő,
és felajzza. A szőke férfi elbődül, és
magasba emeli fejszéjét. A nő kihúzza vöröslő
kését.
Reid azon erőlködik, hogy felébredjen
lidérces álmából…

És a hét angyal, a kinél a hét trombita vala, készüle a trombitáláshoz.

Az első angyal azért trombitála, és lőn jégeső és tűz, vérrel elegy, és vetteték a földre; és
a földnek harmadrésze megégé, és az élő fáknak harmadrésze megégé, és minden zöldelő fű
megégé.
A második angyal is trombitált, és mint egy tűzzel égő nagy hegy vetteték a tengerbe; és a
tengernek harmadrésze vérré lőn;
És meghala a tengerben lévő teremtett állatoknak harmadrésze, a melyekben élet vala; és
a hajóknak harmadrésze elvesze.
A harmadik angyal is trombitált, és leesék az égről egy nagy csillag, égve, mint egy
fáklya, és esék a folyóvizeknek harmadrészére, és a vizek forrásaira;
A csillagnak neve pedig Üröm: változók azért a folyóvizek harmadrésze ürömmé; és sok
ember meghala a vizektől, mivel keserűkké lőnek.
A negyedik angyal is trombitált, és megvereték a napnak harmadrésze, és a holdnak
harmadrésze, és a csillagoknak harmadrésze; hogy meghomályosodjék azoknak
harmadrésze, és a nap az ő harmadrészében ne fényljék, és az éjszaka hasonlóképen.
És láték és hallék az égnek közepette egy angyalt repülni, a ki ezt mondja vala nagy
szóval: Jaj, jaj, jaj a föld lakosainak a három angyal trombitájának többi szavai miatt, a kik
még trombitálni fognak.
Jelenések könyve 6.-13.
(Károly Biblia, 1944)
 Örök dicsőség a Szél szekerének!
Rombolva szálldos, robajával rémít.
Suhan az égen és sárgára festi,
száguld a földön s a port felkavarja.

Szerte nyargalnak hadai a Szélnek,

mint találkára asszonyok sietnek.
Köztük szekéren dübörög az isten,
a felséges, mind e világ királya.

A levegő ösvényein halad fenn,

egyetlen napra sincsen pihenője.
Tenger barátja, legelső teremtés
Hol született és mi a származása?

Isten-lehellet, világ anyaméhe,

bármerre indul, végül bárhova ér.
Hangját halljuk, de rejtett az alakja.
Nosza dicsérjük buzgó áhítattal!
Rig-Veda, VII, 56
(Védák Könyve, 1972,
Weöres Sándor fordítása)

ELSŐ FEJEZET

– Ma telihold van – szólalt meg a férfi. – Gyere fel a fedélzetre. Csodálatos látvány.
– Nem. Fáradt vagyok – válaszolta a nő. – Menj csak fel. Én inkább itt maradok.
Duncan Reid szembefordult a feleségével. – Azt hittem, együtt utazunk.
Pamela felsóhajtott. – Hát persze. De kérlek, hagyjuk most ezt. Sajnálom, hogy nem születtem
tengerésznek, de mit tegyek. Egészen mostanáig az idő is rémes volt. A pirulákkal valahogy átvészeltem a
dolgot, de nem érzem igazán jól magam.
A férfi nézte a feleségét. Vagy tucatnyi éve, amikor összeházasodtak, rendkívül csinos volt. Később az
asszonyon – legnagyobb kétségbeesésére – viaszos teltség uralkodott el, egyre növelve kínjait. Próbálta
nyugtatni. – Ezen ne siránkozz. Tornázz többet, és jusson eszedbe, hogy még mindig nagyon vonzó asszony
vagy.
Az is volt, szép arcú, kék szemű, puha barna hajú, szabályos vonásokkal és finom ívű ajkakkal. De a férfi
biztatásai egyre kevesebb eredménnyel jártak.
– Úgy tűnik, hibát követtem el, amikor az az ötletem támadt, hogy hajóra szálljunk. – Szavaiban
keserűség csengett, és észrevette, hogy erre a nő is rájött.
– Tudod, hogy a vitorlásodat sem állhatom – vágott vissza. – Inkább a túrázás vagy… – Lehajtotta a fejét,
a hangja megbicsaklott. – Ne kezdjük megint a veszekedést.
A férfi pillantása elkalandozott kabinjuk személytelen berendezésén, és szeme megakadt gyerekeiknek a
fésülködőasztalkán fekvő fényképén.
– Talán mégis érdemes lenne – válaszolt lassan. – Egy ideig nem kell törődnünk azzal, hogy a srácok
véletlenül meghallhatják. Talán ez az utolsó alkalom, hogy nyíltan megbeszéljük ezeket az ügyeket.
– Milyen ügyeket? – kérdezte a nő szinte megrettenve. Hibátlan öltözéke és sminkje egy pillanatra
páncélnak tűnt. – Miről beszélsz?
A férfi meghátrált. – Én… nem is tudom, hogy magyarázzam meg neked. Nem könnyű. Veszekedések
nevetséges dolgokról, valamiféle ingerültség, mellyel megtanultunk együtt élni már az első perctől kezdve,
vagy legalábbis azt hittük… azt… reméltem, hogy… ez lesz a második nászutunk, ahogy említettem… – A
hangja megbicsaklott.
Üvölteni szeretett volna. Egyszerűen csak elvesztették volna az egymás iránti érdeklődésüket? De
hogyan? Fizikai értelemben semmiképpen, legalábbis nem ennyire. Miért is? Hiszen ő csak negyven, a
felesége meg harminckilenc, és annyi szép nap várhatna még rájuk. Az ilyen napok azonban egyre ritkábbak.
Ő elfoglalt, a felesége meg talán, a körülötte zajló jövés-menés ellenére is, unatkozik. Ő vacsora után a
dolgozószobájában olvasgat, amíg felesége a nappaliban tévézik, azután amelyikük hamarabb elálmosodik,
az udvariasan jó éjszakát kíván a másiknak és megy lefeküdni.
– Miért nem akarsz feljönni velem a fedélzetre, Pam? Ez az éj szerelemre való! Nem mintha
különösebben fel lennék hevülve, de most meg akarlak kívánni. Nem esne nehezemre, ha te is hagynád.
– Sajnálom – ismételte a nő, és megsimogatta a férfi fejét, aki arra gondolt, vajon mennyire lehet őszinte
a gesztus. – De elfáradtam.
– Tőlem? – szaladt ki a férfi száján, mielőtt meggondolhatta volna.
– Nem, nem, nem. Dehogy. – A nő odalépett hozzá, és átölelte. A férfi megsimogatta a nő hátát.
Mozdulataik szinte automatikusnak tűntek a számára.
– Voltak kalandjaink – szólalt meg a férfi. – Emlékszel? Friss házasok voltunk, szegények és tettre
készek.
– Már akkor sem hittem, hogy az a kényelmetlen lakás akkora nagy kaland lenne. – A nő elhallgatott és
kibontakozott az ölelésből. – Drágám, hadd vegyem fel a kabátomat.
– Ne tégy úgy, mintha… szívességet tennél – tiltakozott a férfi, tudva azt, hogy nem ezt kellett volna
mondania, de fogalma sem volt, mi lenne a helyes reakció.
– Meggondoltam magam. Jót tenne egy kis séta. – A nő mosolya különösen szélesre sikeredett. –
Megrekedt itt a levegő. A ventilátor meg zajos.
– Kérlek, ne tedd. Én megértelek. Neked tényleg pihenésre van szükséged. – A férfi a szekrényhez lépett,
és kikapta a felöltőjét. – Én is csak körbeszaladok, hogy kinyújtóztassam a lábamat. Maradj csak. – Nem
nézett a nő szemébe, amikor kiment.
El-elakadó lélegzettel körözött a főfedélzeten. Majd a hajóorr felé indult, de megtorpant, amikor
észrevette, hogy ott már egy fiatal pár tartózkodik. Érezte, hogy gondolatai már nem kavarognak annyira.
Megállt a korlátnál, és meggyújtotta a pipáját.
A Csendes-óceán északi részén tavasszal szokásos szél, köd és a súlyos, csapkodó hullámok tovatűntek. A
tenger megnevezhetetlen illataival terhes levegő hűvös és tiszta volt. Csak ritkán látható szabad szemmel
annyi csillag, amennyi a holdfény ellenére az égen villódzott. A szikrázó fények a víz felszínét olvadt
obszidiánhoz tették hasonlóvá. A tengert suttogva egymásra omló lágy, végtelen hullámok szabdalták,
átvéve a gépek lüktetését, és visszaadva a hajótest enyhe remegését.
Reid a markába szorította égő pipáját, hogy melengesse a tenyerét. A tengeren mindig békesség szállta
meg. Szeretetre méltó és nem emberi. Azért szeretetre méltó, mert nem emberi? Megpróbálta Pamot is
rávenni, hogy ezt észrevegye, de a nőt még Robinson Jeffers sem érdekelte.
Az alacsonyan a tat felett ragyogó holdat bámulta. Felötlött benne, hogy tulajdonképpen négy ember törli
bele a lábát. Azonnal rájött, hogy már a gondolat is gyerekes. A jövőre gondolt. De úgy tűnt, a
háborúskodásnak már sohasem lesz vége. A múltat, az otthonukat felidézve vég nélküli gyűlölködés és
fokozódó félelem jutott eszébe. És Mark, és a büszke kilencévesként ehhez a megszólításhoz ragaszkodó
Tom, és az aprócska Bitsy, akire még alig jutott idejük, mielőtt saját kis világuk omladozni kezdett volna.
Amikor végig kell gondolniuk, mi másért is lenne fontos két középosztálybeli, negyven körüli ember azon
kívül, amivel az inverz négyszög törvénye felruházta őket.
Reid ráharapott a pipa szárára. Azon elmélkedett, milyen kár, hogy az emberi lények statikáját és
dinamikáját nem lehet ügyes vektorokkal kifejezni, vagy kidolgozni valamiféle tenzorszámítást a
házasságban bekövetkező stresszhelyzetekre. Közben a pipa csípős füstjét ízlelgette a szájában.
– Jó estét, uram.
Reid megfordult és Mike Stockton, a harmadik tiszt holdfénytől fehérre festett arcát ismerte fel. A
személyszállító hajókon az ismeretségek gyorsan köttetnek. Bár sok alkalma még nem volt találkozni ezzel a
hajóstiszttel.
– Helló – köszönt vissza szinte ösztönszerűen. – Gyönyörű esténk van, ugye?
– Igen. Csatlakozhatom önhöz? Van még néhány percem a szolgálatig.
Reid csodálkozott. Hát ennyire magányosnak látszik? Na, elég a nyavalygásból. Pontosan egy jó kis
beszélgetésre van most szükség. – Természetesen. Gondolja, hogy ilyen marad az időjárás?
– A meteorológusok szerint igen. Ha szerencsénk van, egészen Yokohamáig. Hosszabb időt töltenek a
feleségével Japánban?
– Néhány hónapot. Aztán repülővel megyünk vissza. – A gyerekek addig jól ellesznek Jackkel és
Barbarával, gondolta Reid. Bár amikor belépünk azon az ajtón, és Bitsy meglátja az apját, és odaszalad
hozzá húsos lábacskáin, kitárja a karját és kacag…
 – Amennyire ismerem az országot, irigylem magukat. – Stocktonon látszott, hogy barátilag ugyan, de
mégis komolyan gondolja, amit mond.
A hajóstiszt hórihorgas, nagy csontú, széles vállú, úgy egynyolcvan magas férfi volt kiugró orral és állal,
szürke szemét sűrű fekete szemöldök árnyékolta, csontos arcát vöröses haj keretezte. Kabátja alatt nem
éppen divatos magas nyakú pulóvert viselt. Reid még a Pamela által gondosan kivasalt szmokingban is
gyűrötten nézett ki.
– Nos, üzleti úton vagyok. Talán emlékszik, építész a szakmám. Nemrég otthagytam az állásomat, hogy
magánvállalkozásba fogjak. – Pamela nem szerette a kockázatot. De még kevésbé tudta elviselni első közös
éveik szegényes egyhangúságát, amikor Reid visszautasította a szülei által felajánlott anyagi támogatást. A
nő érzései mit sem változtak, bár most már a 20-K jövedelem kategóriába tartoznak. És ha Reid önállósulási
törekvései meg is hiúsulnának (bár egészen biztos volt benne, hogy ez fel sem merülhet), valahol
mindenképpen el tud újra helyezkedni. – Tekintettel arra, hogy mostanában milyen jelentős a japán hatás a
házépítésben – folytatta Reid –, úgy döntöttem, kicsit körülszaglászok, hogy is mondjam csak, hogy a
forrásnál szerezzek új ötleteket. Különösen a falvakban.
Pam veszekedett. Ragaszkodott a megszokott kényelméhez… Nem! Reid azt a ronda szokást vette fel,
hogy igazságtalan volt vele. A nő csatlakozott a kirándulásaihoz, majd alázatosan bocsánatot kért, hogy
tönkreteszi azokat, amitől a férfi szíve majdnem megszakadt, és végül nem tartott vele, amikor a férfi
tényleg elindult. A férfi feltette magában a kérdést, hogy vajon megpróbált-e ő is ugyanekkora érdeklődést
szentelni a nő bridzspartijainak, önkéntes munkájának az ifjúsági központban és a kórházban vagy akár
kedvenc tévéműsorainak?
– Ön ugye, seattle-i, Mr. Reid? – kérdezte Stockton. – Én is odavalósi vagyok.
– Csak öt éve költöztem oda. Leszerelés után Chicago. Előtte Wisconsin satöbbi. Vissza egészen a jó öreg
Bostonig. A szokásos amerikai történet.
Reid azon kapta magát, hogy olyasmiről locsog, ami valószínűleg egyáltalán nem érdekli a másikat.
Pedig ez nem tartozik a szokásai közé, éppen ellenkezőleg, túlságosan is visszahúzódó, hacsak meg nem
iszik néhány nyugtatónak szánt sört vagy whyskit. Ma éjjel azonban meg akart szökni a fejében kavargó
gondolatok elől. Miért is ne? Ha lerázta magáról gyermekkorának presbiteriánus teológiáját, minek cipelné a
lelkiismeret terhét?
– Korábban voltam már Seattle-ben és megszerettem a várost – folytatta némileg tanácstalanul –, de az
első tűrhető állásajánlatot Chicagóban kaptam. Abban a betondzsungelben. Azt mondták, jobb, ha
szemüveget hordok függetlenül attól, hogy szükségem van-e rá vagy sem, mert esetleg kilopják még a
szememet is.
Felidézte magában a nyugodt és barátságos embereket, a fehér vitorlás hajókat a Puget Soundon, a Mount
Rainier hófödte csúcsát, a belvárosból néhány órányi autózással elérhető érintetlen vadont. Pamela
természetesen Chicagót tekintette otthonának. Jó, Evanstone-t, ami azért nagy különbség. Amikor a férfi
végül Seattle-ben kapott munkát, és odaköltöztek, a nő úgy érezte, az isten háta mögé került, ahol az időjárás
többnyire szürke eget jelent, vagy esőt, vagy ködöt, vagy esőt, vagy havat, vagy esőt… Nem várta-e ő is
reménykedve, hogy kisüssön a nap, miközben nem vette észre, hogy micsoda gyötrelem az eső a nő
számára?
– Igen, azt hiszem, szerencsések vagyunk, hogy ott élünk, ahol – válaszolta Stockton. – Eltekintve a
középkori alkoholtörvénytől.
Reid felnevetett. – Ugyan már. Egyetlen középkori király sem mert volna ilyen barbár törvényt hozni.
Látva, hogy egy kicsit jobb lett a kedve, Stockton elbúcsúzott tőle. – Ideje a kazánházba mennem.
Kellemesen elbeszélgettünk. – És már ott se volt.
Reid felsóhajtott, a korlátra könyökölt, és megszívta a pipáját. A sötétben csak a hullámok surrogása
hallatszott. Pam holnapra talán már boldogabb lesz. Bízott benne és abban is, hogy Japán tényleg olyan
álomszépnek bizonyul, amilyennek hirdetik, és ráadásul…
Ráadásul? Gondolataiban, szabadon asszociálva, elővarázsolt egy földgömböt. A foglalkozásában
elengedhetetlennek számító kiváló térlátása mellett szokatlan memóriával volt megáldva. Fel tudta volna
rajzolni a hajó Yokohama utáni teljes útvonalát. De erre nem volt szükség. Ez a tulajdonosok dolga.
Valamerre Délkelet-Ázsia felé tartanak. Nehéz felfogni, hogy ebben a pillanatban emberi lények
nyomorítanak meg és gyilkolnak le más emberi lényeket, akiknek még a nevét sem tudják. A francba az
ideológiákkal! Mikor lesz már vége ennek a kínszenvedésnek? Vagy minden egyes év tragikus és ez mindig
így lesz? Reidnek egy emberöltővel korábban, egy másik háborúban elesett fiatalember és az általa írt sorok
jutottak eszébe.
 Így született a szerelem
Egy sötét téli reggelen.
S tenyerén tartva csöndesen,
Eldajkált minket, kedvesem.

Oly békésen szállt mireánk

Fölhorgadt, majd elhalt a vágy,
S mindez egy téli, bús napon,
Csitt, szót se többet, angyalom.

Rupert Brooke ki tudta mindezt fejezni. Köszönet érte, Papa. A kis középnyugati főiskola angol
professzorának arra nem telt, hogy túl sok pénzt költsön gyermekeire – Reid egy évvel később végzett, mert
meg kellett keresnie a rávalót –, de beléjük nevelte az igazsághoz való makacs ragaszkodást, a széles körű
érdeklődést, a könyvek – talán túlzott – szeretetét, bár olvasásra valójában Pamtól lopott időt… Reid úgy
döntött, hogy elég a rágódásból. Még néhány kör a fedélzeten, addigra Pam már valószínűleg alszik. Ő is így
tesz.
Fogai közé szorította a pipát.
Hirtelen az örvénylés, a fekete villámok magukkal ragadták. Arra sem volt ideje, hogy kiáltson, mielőtt
kiszakadt a világból.
MÁSODIK FEJEZET

Ott, ahol a Dnyeper kelet felé kígyózik, a füves síkságot meredek szirtek váltják fel. A felgyorsult folyó
nagy robajjal zúdul alá a sziklás zuhatagokon. Az ilyen helyeken a hajókat kiürítve vontatókötélre kell
venni, sőt van, ahol partra húzva görgőkön juttatják át a hajózhatatlan szakaszokon, a szállítmányt pedig a
szárazföldön továbbítják. Korábban ez volt az éves utazás legveszélyesebb része. A közelben bujkáló
pecseneg törzsbeliek az arra hajózókra lestek, készen arra, hogy a partra szállóktól elvegyék mindenüket, és
szerencsés volt az, akit megöltek, mert az élőket eladták rabszolgának. Oleg Vlagyimirovics hajósinasként
egyszer már átélt egy ilyen támadást. Akkor, Isten kegyelméből, az oroszok kerekedtek felül, sok
támadójukat megölték, és számos foglyot eladtak Konstantinápolyban.
A körülmények sokat javultak, mióta Jaroszláv nagyfejedelem – bár nyomorék, de micsoda ember –
leverte a pogányokat. Ráadásul éppen Kijev kapui előtt aratott akkora győzelmet, hogy a magukat telezabáló
hollók képtelenek voltak felszállni, és többet egyetlenegy pecseneget sem lehetett látni az uralma alá tartozó
vidékeken. Az a tizenhárom évvel ezelőtti nap Oleg, a tizenhét tavaszt megért pelyhes állú ifjú számára
személyesen is rendkívüli volt: először élt át igazi harcot. Később küzdött a litvánok ellen, még később részt
vett a Birodalom fővárosa ellen vezetett szerencsétlen hadjáratban. De alapjában véve kereskedő volt: került
minden bajt, ami csökkentette volna a hasznát. (A kocsmai verekedések nem számítanak, azok a lélek
épülésére szolgálnak feltéve, hogy az ember eltisztul a színhelyről, mire a rendbiztosok megérkeznek.)
Boldog volt, hogy a görögök hasonlóképpen gondolkoznak, és nem sokkal azután, hogy visszaverték az
oroszok támadását, ismét üzletelni kezdtek velük.
– Igen – magyarázta a kvásszal telt kupának –, a béke és a felebaráti szeretet használ az üzletnek, ahogy
az Úr mondá, mikoron e földre lépett.
A folyót övező sziklák egyikének csúcsán álldogált, a vizet és rajta a hajókat nézte. Hajótulajdonosként
méltóságán alulinak tartotta megragadni a vontatókötelet vagy cipelni a rakományt. Már három hajója van,
ami nem kis teljesítmény egy olyan fiútól, aki azelőtt az északi erdőségekben nyirfakéregből készült
papucsban szaladgált a vadak nyomában. A kapitányai értik a dolgukat, de őrökre szükség van. Banditáktól
ugyan nem kell tartani, de a délen jó pénzt érő szállítmány, szőrök, bőrök, borostyán, méhviasz, megérheti
néhány csavargónak, hogy összeálljon egy alkalmi rablótámadásra.
– Jekatyerina Boriszovnára – emelte meg Oleg a kupáját. Az ivóalkalmasság, úti holmi lévén, fából
készült, de ezüsttel volt kiverve, hogy mutassa a világnak, kicsoda a gazdája otthon, Novgorodban.
Míg a könnyű kesernyés italt kortyolgatta, nem a feleségén, rabszolgalányokon vagy szolgálókon járt az
esze, hanem azon a huncut kis lánykán, akit múlt évi útjának a végén ismert meg. Meg tudja-e Zoét ismét
szerezni? Ha igen, az még egy ok a Konstantinápolyban letelepedett külföldi kereskedőkkel bővítendő üzleti
kapcsolatok mellett arra, hogy ott teleljen ki. Bár Zoé, hm, néhány hónapra fájdalmasan költséges
mulatságnak bizonyulhat.
 Méhek zümmögtek, búzavirágok kéklettek a napfényes égre. Alant emberek nyüzsögtek a színes, hattyú-
vagy sárkányfejjel díszített hajók körül. Biztosan vágynak már a Fekete-tenger után, ahol csak fel kell vonni
a vitorlákat, és a szél röpíti a bárkát. Nem kell törődni az áramlással, és kit érdekel, hogy az átkozott
tulajdonos hajótöréstől retteg. Kiabálásuk és átkozódásuk elveszett a mérföldnyi távolban, elnyelte a
hatalmas Dnyeper apó zúgása. A sziklák csendes melegében elöntötte az izzadság, amely végigfolyt a
bordáin és felszívódott a páncéling vattabélésében. A nehéz ruhadarab húzni kezdte a vállát, ám fenn a
magasban egy pacsirta dalolt, és a földre szálló öröm találkozni készült az ital hatására a gyomrából
felkívánkozó böffentéssel…
Oleg a jövőre gondolva elmosolyodott.
Hirtelen egy örvénylés felkapta.

A telek errefelé kevésbé voltak kemények, mint amerre Uldin ősei portyáztak. Ritkán havazott, a hideg
ellen nem kellett az embernek az arcát bezsíroznia. De az állatok számának csökkenése éhínséget okozhat,
ha már eleve sem volt elég belőlük, ráadásul nem viselték kellőképpen gondjukat – különösen az ellési
időszak közeledtével.
Uldin emberei alig féltucatnyian voltak, beleértve a két fegyvertelen rabszolgát is. A keleti gótok római
fennhatóság alatt álló területekre menekültek, ahol azonban nem fogadták őket túl szívélyesen. Némelyek
ennek ellenére maradtak, természetesen a legyőzöttek, valamint azok, akiket elfogtak és rabláncra vetettek.
Az utóbbi három évben a hunok békében éltek újonnan meghódított földjeiken.
Az alacsonyan szálló szürke felhők alatt minden fehér volt. Itt-ott levelüket vesztett fák meredtek az égre.
Csak egy feldúlt kert jelezte, hogy valaha itt gazdálkodás folyt. A kerítést rég eltüzelték, és mindenfelé fű
burjánzott. Meglátszott a leheletük. A mokány apró lovak lába a hóba mélyedt, patájuk kopogott a jegesre
fagyott földön. Nyergek bőre nyikorgott, zablák zörögtek.
Uldin fia, Oktar járt az élen. Ezt kora nem indokolta volna, hiszen apja is fiatal volt még, de magasságát
és bőrének halványságát szemmel láthatóan anyjától, egy alán származású rabszolganőtől örökölte, akit apja
az ő apjától kapott ajándékba, amikor elérte a kort, hogy élvezni tudja az asszonyt. A nőt végül egy másik
törzshöz tartozó férfi elnyerte tőle egy Napünnepen, így aztán fogalma sem volt róla, hogy alakult később a
sorsa, bár a kíváncsiság még furdalta egy darabig.
– Ha sietünk, még az éjszaka beállta előtt visszaérhetünk – szólalt meg a fiú. Uldin felemelte
lovaglókorbácsát, mire a fiú hozzátette –, nagyuram.
– De nem sietünk – hangzott a válasz –, mert nem hajszoljuk agyon a lovakat csak azért, hogy
mihamarább meleg jurtában alhass. Hanem megállunk… – és itt a nomád gyorsan felmérte a helyzetüket –
… a Csontok Helyénél.
Oktar szeme elkerekedett, és nagyot nyelt. Uldin elnevette magát. – Csak nem félsz a farkasok
marcangolta gót csontvázaktól? Még ha élnének, sem tudnának velünk szembeszállni, szellemektől meg ki
fél? Fütyülj rájuk. – Fejével elbocsátó mozdulatot tett, mire Oktar csatlakozott a többiekhez.

Igazság szerint Uldinnak sem lett volna ellenére visszatérni a nagytáborba, de ekkora távolságot megtenni
az évnek ebben a szakában nem gyerekjáték. Nyaranta a törzs nyájastól felkerekedett, és senkinek sem
jelentett gondot, hogy az egész napos munka vagy vadászat után hazatérjen. Mert jólesett a csikorgó
öszvérfogatok látása; füst, sülő hús, állati és emberi izzadság, ürülék és vizelet összekeveredett szaga; a
közelség érzete a fű keretezte horizonton belül, a végtelen égbolt alatt; a zaj, a nevetés, a mohó zabálás; a
tábortűz körülülése napszállta után, a villódzó lángok által a nyugtalan árnyékból kiemelt baráti arcok; a
néha értelmes, máskor összevissza beszélgetések, talán a hősi múlt felidézése, ami a mostani időkben,
amikor a Középső Királyság a hun birodalmat féli, ösztönzést adhat, vagy talán egy vidám dal, amit dobok
pufogása és furulyák rikoltása kísér, miközben a férfiak körtáncot járnak; és persze a kancatejből erjesztett
kumisz, egyik kupával a másik után, amíg a férfiból csődör nem lesz, és el nem indul megkeresni a jurtáját
és benne az asszonyait… Igen, a villámoktól kísért viharoktól eltekintve (itt Uldin démonűző mozdulatot
tett, amit a sámántól a beavatásakor tanult) a nyár is jó dolog, a hazaérkezés pedig felidézné mindezeket.
De nincs helye a gyengeségnek. Ez jobban bomlasztja a fegyelmet minden másnál, és hová lenne a törzs
fegyelem nélkül? Uldin a nyeregheveder alól elővette a rováspálcát, melyen jószágait tartotta számon, és
tanulmányozni kezdte.
 Nem sok, nem kevés. Nem egy egész klán feje, csak egy háztartásé ennyi meg ennyi fiúgyermekkel és
hasonlókkal, akik saját gyermekeikkel, feleségeikkel, ágyasaikkal, rabszolgáikkal, lovaikkal, teheneikkel,
birkáikkal, kutyáikkal, szekereikkel, minden holmijukkal és zsákmányukkal együtt alá tartoznak.
Zsákmány. Ő is szerzett valamennyit, amikor a hunok a Dontól keletre lerohanták az alánokat. Azokban
az években még olyan fiatal volt, hogy csak tanulta a háború mesterségét. A gót birtokok fosztogatásából
szerzett ugyan némi vagyonkát, de most, hogy bőséggel van hol legeltetni, a legjobb lenne ezüsttel és
selyemmel kereskedni, az állatállomány természetes szaporulata meg magától növelné igazi gazdagságát.
Pillantása nyugat felé tévedt. A dimbes-dombos síkságon túl hallomása szerint hegyek vannak, a
hegyeken túl pedig rómaiak, akikről azt mondják, hogy arannyal kövezik ki az útjaikat. Egy olyan, az
elődökéhez mérhető hatalmas birodalmat is létre lehet hozni, melyben az emberek ezer évig remegnének
már a nevétől is.
Nem, ez az esély Uldinnak életében már aligha jut osztályrészül. A hunoknak semmi okuk, hogy további
hódításokra induljanak, legalábbis addig nem, míg csak túlságosan fel nem szaporodnak. Az azonban biztos,
hogy csaták nélkül a hadi ismeretek megkopnak és a törzsek könnyű prédává válnak. Ezért aztán elég
gyakran kerül sor a nyugati gótok és mások ellen kedvező lehetőségeket rejtő portyázásokra.
Türelem, mondta magának. Tiszteld az erőket és az ősöket, bízzál Shanyuban, és teljesítsd akaratát úgy,
ahogy elvárod a háztartásodban a saját akaratod teljesítését, vezesd bölcsen az életed. Ki tudja, mi akad az
utadba?
Hirtelen elragadta az örvénylés.

Erissza ismét úgy érezte, fel kell mennie a hegyekbe.

Nem tudta, mi ösztökéli. Talán az Istennő suttogása, vagy ha ez túl merész gondolat, egy kisebb rendű-
rangú Lényé. Látni azonban sohasem látott semmit a zarándoklatok során. Talán semmi sem lehet erősebb a
vágynál, hogy egy időre eggyé váljunk a holddal, a nappal, a csillagokkal, a szelekkel, a messzeséggel és az
emlékekkel. Ilyenkor a ház, Dagonasz, igen, még a földjei és erdői, sőt gyermekei kedves zsarnokoskodása
is rabszolgasággá teszik az életét, ami elől meg kell szöknie. Olyan kegyetlenül hajtotta valami, hogy
meggyőződése szerint csak isteni beavatkozásról lehet szó. Olyan szentségről, amelyet újra meg újra el kell
fogadnia egészen addig, amíg meg nem tisztul a huszonnégy évvel ezelőtt megígért egyesüléshez.
– Holnap hajnalban elmegyek – mondta Dagonasznak.
Bár a férfi tisztában volt azzal, hogy minden tiltakozása fölösleges, nem hagyta megjegyzés nélkül. –
Deukalion meg visszatérhet közben.
A nő lelkét egy pillanatra elöntötték az érzelmek, a szeme szúrni kezdett, amikor legidősebb fia, a
nyúlánk tengerészkapitány került szóba. Alig volt otthon, Malath szigetén. És amikor hazatért, ideje zömét
bájos feleségével és gyermekeivel, vagy fiatal barátaival töltötte, ami helyes és természetes. De úgy érezte,
apja pillantása mindenhová elkíséri…
A szúrás azt is eszébe juttatta, hogy Dagonasz milyen kedvesen bánt mindig a fiúval, noha nem az ő
gyermeke. Természetesen megtiszteltetés számára, hogy nevelt fia egy isten származéka. Jósága mégis jóval
több kötelességnél. Erissza elmosolyodott, és megcsókolta férjét. – Ha megjönne, fogadd a nevemben egy
kupa ciprusi borral.
Dagonasz aznap kíváncsi volt, tudni szerette volna, felesége meddig marad távol ez alkalommal. Más nők
nem érdekelték. (Régebben, idegen kikötőket járva más volt a helyzet, hiszen oly sokáig tart a kereskedők
útja. Távollétében a feleségének is voltak alkalmi kapcsolatai; de mióta feladta azt az életformát és alkusz
lett, csak egymásnak éltek.) A nő megpróbált válaszolni, de a gondolatai már az Atabürisz-hegyen és negyed
századdal korábban jártak.
…Már a rabszolgák előtt felkelt. A sötétben ügyetlenkedve lámpást gyújtott a tűzhelyről kivett parázzsal.
Mosakodás közben a hideg víztől felélénkült a vérkeringése. Illően felöltözködött, mielőtt letérdelt a
házioltár elé, és imádkozni kezdett. Dagonasz ügyes kezével maga készítette az oltárt. Az ölében a Kisdedet
dédelgető Miasszonyunk a bizonytalan fényben szinte életre kelt, megmozdult, mintha a fülkéje a végtelenre
nyitó ablak lett volna.
Imádkozás végeztével Erissza hozzálátott úti előkészületeihez. Tunikája fölé hosszú inget és elöl nyitott
kabátkát öltött, szandált húzott, haját feltűzte, övére kést és élelmiszeres zacskót akasztott. Bekapott egy
darab kenyeret és egy falat sajtot, bort és vizet ivott hozzá. Halkan, hogy fel ne ébressze őket, Dagonasztól
származó négy élő gyermekéhez lopódzott, és búcsúzásul megcsókolta őket. Két fiú és két lány, tizenhét
múltak, lassan eladósorba kerülnek. (Ó, Szent Szűz Britomartisz, ő is ennyi volt, amikor az istenség rálelt!)
Már úton volt, amikor eszébe jutott, hogy elfelejtett búcsút venni a férjétől.
Nyugat felé néhány csillag még pislákolt a tengerkék mélységben, de keleten már hajnalodott, harmat
ragyogott, a madarak dalra zendítettek. A házuk közel esett a kikötőhöz, de a meredek emelkedő, a füge-,
gránátalma- és olajfák eltakarták előle.
Dagonasz akadékoskodott, amikor az asszony ezt a helyet választotta. – Jobb lenne a városban lakni, a
falak biztonságában. Itt senki sem tud segíteni, ha ránk támadnak a kalózok.
Csak nevetett rajta, nem vidáman, csak a vitát lezáró ürességgel. – Azok után, amit átéltünk, csak nem
ijedünk meg néhány akasztófavirágtól?
Később, mert a férfi nem volt afféle kis szárazföldi senki, aki képtelen megbirkózni egy nővel, hacsak
törvény nem írja elő annak felsőbbrendűségét, magyarázattal szolgált. – Szilárd házat építünk és fel fogunk
bérelni néhány embert, aki tud harcolni. Így aztán ellent tudunk addig állni bármely támadásnak, amíg a
füstjeleinkre megérkezik a segítség. A szent bikák tenyésztéséhez nagy szabad területre van szükségem.
Maga mögött hagyva az utolsó épületeket, a sziget belsejébe vezető ösvényre tért. Elhaladt az egyik
legelője mellett. A marhák a párálló fűben szundikáltak, vagy a tőgyüket bohókásan döfködő borjaikkal
ácsorogtak. A Minotauruszok Apja szintén talpon volt egy fa alatt, melynek felső levelein megcsillantak a
még láthatatlan nap első sugarai. Egy pillanatra megállt, megfogta a hatalmas bika szarvának nagyszerűsége.
Az állat bőrét foltok tarkították, mint felhők az eget, alatta az izmok nyugodt tengerként hullámzottak. Te jó
ég! Szinte besajdult a kívánság, hogy táncot lejtsen vele.
Nem. Az isten, aki Deukaliont nemzette, ezzel elvette a jogát, hogy megtegye megtiszteltetésből; és az őt
lassúbbá tevő idő elvette a jogát, hogy feleségként és anyaként megtegye az ifjak okítására.
Teste egyébként mit sem vesztett ruganyosságából. A kavicsok csak úgy repkedtek tért ölelő léptei
nyomán.
A lakatlan földek határán járt, amikor egy kondás felismerte, és térdre ereszkedett előtte. Meg sem állt,
úgy áldotta meg. Szigorúan véve ehhez nem lett volna joga. Nem volt papnő, csak egyszerű javasasszony,
aki nagy gyakorlatot szerzett a gyógyítás, a jövendölés és a hasznos mágia terén. Ezért aztán kedve szerint
viselkedhetett – egyedül étkezett és úgy öltözött, mint egy szárazföldi férfi – anélkül, hogy indokolatlanul
megdöbbentette volna az embereket. Ettől azonban nem vált felszenteltté.
Egy javasasszonynak persze lehetnek istenhez hasonló szokásai. Erissza újította fel a malatiaiak közt az
istentisztelet bizonyos régi formáit és még szűzként táncolt is a bikákkal a Miasszonyunkért, és bár nem
csinált nagy ügyet abból, hogy egy isten valamikor magáévá tette, nem is titkolta a dolgot, a legtöbben hittek
is neki. Vagyis több volt egyszerű boszorkánynál.
Az iránta megnyilvánuló tisztelet, amely az évek során nem kopott meg, Dagonasznak is hasznára vált az
üzleti életben. Erissza elmosolyodott.
Izmai megfeszültek, majd ellazultak, megfeszültek és ellazultak, amint felfelé haladt a sziget belsejébe.
Régen nem járt már az öreg fenyőerdőben. Ilyen magasan, az illatos ágak alatt, az ősz kezdett elég hűvössé
válni. Egy csörgedező patak mellett fogyasztotta el az ebédjét. Az ér lejjebb medencévé formálódott, ahol
kézzel fogott halat, majd nyersen ette meg, mivel a szent hely körül tilos volt ölni.
Estefelé érte el a célját, egy barlangot Malath legmagasabb hegyének csúcsa alatt. A közelben egy
szübilla lakott egy kunyhóban. Erissza ajándékot hozott neki, egy bogarat az örökkévalóságnak magába záró
északföldi borostyánból készült függőt. Az egyiptomi jegy, nagyon hatásos lévén, értékes adománynak
számított. Így aztán a szübilla Erisszának nemcsak azt engedte meg, hogy elmondja szokásos imáját a
barlang előterében álló három képmás – Britomartisz a Szűz, Rhea az Anya és Düctinna az Emlékező és
Jövőbelátó – előtt, de be is léphetett a forráshoz és annak Misztériumához vezető átjárót rejtő függöny mögé.
A kunyhó tömve volt adományként hozott élelemmel. Miután jóllaktak, a szübilla pletykálkodni szeretett
volna, de Erisszának nem volt kedve hozzá, és mert ő is rendelkezett bizonyos erők felett, kényszeríteni nem
lehetett. Korán lefeküdtek.
…Erissza szokás szerint korán kelt, és röviddel hajnalhasadás után felért a hegycsúcsra.
Itt aztán egyedül a csöndben és a ragyogó fényben végre elsírhatta magát.
Alatta a víz kemény, fekete sziklák között zuhant lefelé a fenyők zöldjében, melyet lejjebb megművelt
földek és házak tarkasága váltott fel. A magasban, a tiszta égen egy sas szárnyait aranyozta be a kelő nap,
Aszterion, a Fiú fénye. A levegő hűvös volt, zsálya és kakukkfű illatától terhes és egy csöppnyi szellő fújta
ki a nő haját a homlokából. A szigetet körülölelő tenger kékje és zöldje a távolban bíborba ment át, és az
egészet hullámok csíkozták. Az északnyugat felé eső kisebb szigetek fehér törzsű hajóknak látszottak.
Északon Ázsia sötétlett, még az éjszakai álmok ködében. De délre büszkén magasodott az Ida-hegy csúcsa,
ahol a szeretetre méltó és örökre elveszett Aszterion született Keft felett.
Kharla-ti-yehnek nyoma sem volt. Az is lehetséges, hogy már sohasem jelenik meg a világon.
– Duncan Isten – ontotta könnyeit Erissza, és az ég felé emelt egy marék földet –, mikor szólítasz ismét
magadhoz?
Hirtelen az örvénylés elragadta.

A földet, melyen álltak, a nap kopárrá égette. A vízmosások szabdalta sziklás, barna talajon ritkás
galagonyabokrok nőttek. A déli horizonton a forróságtól reszketett a fény. Északra a sivatagot olvadt
fémként csillogó víztükör szegélyezte a kegyetlen ragyogásban. Az égen három keselyű körözött.
Tekintetük végigvándorolt a tájon, majd egymásra néztek, és felüvöltöttek.

HARMADIK FEJEZET

Abban az időn kívüli pillanatban, amikor felkapták és magukkal ragadták, Reid rémülten felkiáltott: – Ó,
nem! Korai még egy ekkora csapás az életemben! Aztán visszahőkölt a szemet, fület, tüdőt betöltő pusztaság
látványától; de az körülölelte és magába olvasztotta. Szavak villantak fel az elméjében. – Csak álmodom,
tiszta eszelős vagyok. Meghaltam, és a pokolba kerültem.
Múmiaszáraz, kemencemeleg szél támadt, mely homokszemekkel ostorozta a bőrét.
A többiek hangja átszűrődött saját gondolatain és ebbe belerándult. Hárman vannak! Egy sárga szakállú
férfi csúcsos végű sisakban és páncélingben; egy tömzsi, bőrhacukás, szőrkalpagos lovas ágaskodó
kistermetű lován; egy magas, karcsú nő térdig érő fehér ruhában. És Duncan Reid. Remegve álldogáltak
egymástól húsz-harminc lábnyira, és egyenlő távolságot tartva attól a valamitől, ami mozdulatlanul feküdt
közöttük.
A valami… elvékonyodó henger volt, tíz láb hosszú, legszélesebb részén négy láb átmérőjű, rezesen
fénylő és jellegtelen. Igazán? Közvetlenül a felszíne fölött szivárványszínű fény vibrált, ami szinte
lehetetlenné tette pontos meghatározását.
A lovas megfékezte a lovát. A nyergéből hirtelen duplán hajlított íjat kapott elő, az oldalán lévő tegezből
nyilat illesztett rá, és megfeszítette a fegyvert. A szőke férfi felmordult, és csatabárdjához kapott. A nő
kezében vöröses fémből készült kés villant. Reid igyekezett felébredni ebből a rémálomból. Azon kapta
magát, hogy a lába futásra rándul.
De ekkor ráesett a nő izzó tekintete. Száját újabb sikoly hagyta el, ezúttal azonban nem a rémületé,
hanem… mi is lehet?… elhajította a kést, és feléje rohant.
– Hé! – Reid hallotta magát, ahogy gyengén és nevetségesen krákog. – Én, én nem tudom… ki maga?
Hol vagyunk?
A nő közben odaért hozzá, átölelte, rátapadt a férfi szájára, akinek fogai felsértették az ajkát. Az
megtántorodott, majdnem elesett. A nő könnyei elmosták a vért és sósan a férfi nyelvére folytak. Zokogva
hadart valamit. A szavak közül a férfi mintha a saját nevét hallotta volna ki, ez pedig már a végső őrület.
Amikor pedig nem viszonozta a nő ölelését és csókjait, az térdre vetette magát. A kontyából kibomló
éjfekete haja elrejtette alázatos arckifejezését.
Reid a többiekre bámult. Azok visszanéztek rá. Kettőjük látványa mintha megkönnyebülést hozott volna,
hiszen feltételezhették, hogy nem kerültek halálos csapdába. A szakállas leengedte a csatabárdját, a lovas az
íját.
A széltől és a sírástól eltekintve csönd volt.
Reid három mély lélegzetet vett. A szíve még szaporán vert, de a pulzusa lassulni kezdett. Már nem
reszketett. És képes volt gondolkodni. Már ez is felszabadító érzés volt.
Érzékei természetfölöttien élessé váltak az őket körülvevő ismeretlenben. Lehiggadtan osztályozni kezdte
az információkat. Száraz meleg van; a nap magasan jár a felhőtlen, rezes égbolton; a kisült talajon itt-ott
csenevész bokrok és barnás fűcsomók kínlódnak; por kavarog, nem messze tenger vagy hatalmas tó látszik.
A részletek idegennek, de valósnak tűnnek.
 Ugyanez vonatkozott a lábánál heverő asszonyra is. Öltözékéről lerítt, hogy házi készítmény, aminek a
kék szegélyét növényi eredetű festékkel festették be. Tűvel varrt bőrszandálját a lábszárra csavart bőrcsíkok
tartották. Az itt szerzett és régebbi piszokfoltokat bármelyik pucerájban pillanatok alatt el tudták volna
távolítani. A nő szorosan átölelte a cipőjét. Reid érezte a szorítást, és azt is észrevette, hogy bár a nő keze-
lába nagy, de rendkívül formás, hogy a körme rövidre van vágva, és nyoma sincs rajta manikűrözésnek,
hogy a bal csuklóján széles, türkiz berakásos ezüst karperecet visel, ami nem navajo munkának tűnt.
Ilyen részletességgel, szinte porszemről porszemre, egyetlen álmát sem tudta felidézni. És a dolgok
szilárdan megmaradtak, nem tűntek el. Tekintete visszatért egy fűcsomóra, ami nem változott át
mérgesgombává. Az események sem mosódtak össze; másodpercről másodpercre logikus egymásutánban
követték egymást.
Valós idő?
Lehet úgy is álmodni, hogy valós időt álmodik az ember?
Bármi történt is, úgy vélte, racionális cselekedetekkel nem veszíthet. Tenyerét kifelé tartva felemelte a
karját, és mosolyt erőltetett az arcára.
A páncélos fickó nem pontosan így válaszolt, de kevésbé mogorván közelebb jött hozzá. Maga előtt
ferdén lefelé tartotta a bárdját, kesztyűs keze pedig hátrább csúszott a hosszú nyélen. Reidtől néhány
lépésnyire laza tartásban megállt. Az építész arra gondolt, hogy ez nem szerepjátszás; pontosan tudja,
hogyan kell a kezében tartott szerszámot használni. Persze, nem favágásról van szó. És a fegyveren is
látszott a rendszeres használat – itt egy rovátka, ott egy karcolás.
Hol láttam már efféle bárdot?
Beleborzongott a gondolatba. Hasonló csatabárdok vannak a Bayeux-i Gobelinen, az angolok harcoltak
ilyenekkel a hastingsi csatában. A férfi morgott valamit, ami akár kérdés is lehetett volna. Nyelve
ugyanolyan idegen volt, mint a nőé – nem, nem is annyira; volt benne valami kísérteties alig-hasonlóság.
Biztos, hogy valamelyik külföldi filmben vagy európai utazásai során már hallotta. A férfi vad
fejmozdulattal a rézszínű tárgy felé intett.
Reid szája kiszáradt, hangja egészen rekedt volt, amikor megszólalt. – Sajnálom, én… én idegen vagyok
errefelé. Beszél angolul? Parlez-vous français? Habla usted espanol? Sprechen Sie Deutsch? Ez utóbbi
három nyelven tudott néhány mondatot. Válasz azonban nem érkezett.
A férfi azonban szemmel láthatóan megértette, hogy Reid is áldozat. Széles mellkasára csapott, és
megszólalt. – Oleg Vlagyimirovics Novgorodnij. – Néhány ismétlés után Reid felfogta a szótagokat.
És megrendült. – R-r-ruszki? – dadogta. Némi kitartással meg lehetett birkózni a kiejtés korlátaival.
Oleg bólintott. – Da, da. Ja novgorodszkij. Podvlasztnüj Knyaza Jaroszlava.
Reid zavartan megrázta a fejét. – Szovjetszki? – kísérletezett. Oleg megpróbált válaszolni, aztán feladta.
Reid az asszony mellett lehajolt, és a homokba rajzolta a CCCP betűket, majd szemöldökét érdeklődőén
felvonva Olegre nézett. Ennyire mindenkinek ismernie kell a cirill ábécét. A rövidítés közismert, és a
szovjetek azt állítják, hogy náluk nincs analfabetizmus. Ám Oleg megvonta a vállát, és tipikus szlávos
mozdulattal széttárta a karját.
Az amerikai felemelkedett. Egymásra bámultak.
Oleg különös öltözéket viselt. Kúp alakú, csúcsban végződő sisakja posztóból készült poroszlósapkán ült,
amely a szegélyétől a vállakig apró gyűrűkből volt szőve. Majdnem térdig érő, ujjatlan páncélinge nagyobb
gyűrűkből készült. Fehér vászoning és szteppelt alsónemű egészítette ki a felsőruházatát. Gyilkos viselet
ezen a tájon; a fekete vason máris folyt a tulajdonosa verítéke. Rézkapcsos övén tőr és egy bőrerszény
lógott. Vastag kék vászonnadrágját élénkzöld és piros csizmába gyűrte. Hosszú szárú bőrkesztyűjét is
rézcsíkok díszítették.
Harmincas éveiben lehetett, százhetven-százhetvenöt centi magasnak, rendkívül szélesnek és izmosnak
látszott. A benyomást, hogy egy medve ereje lakozhat benne, kis pocakja sem rontotta. Feje-arca kerek volt,
orra pisze, aranyló szakálla-bajusza álla alá ért. A természet cserzette bőrének vörösével kiáltó ellentétben
bozontos sárga szemöldöke alatt porcelánkék szem világított.
– Kedves… fiúnak… látszol – mondta Reid, közben elég hülyén érezte magát.
Oleg rámutatott, nyilvánvalóan a nevét akarta megtudni. A Stockton mérnökkel folytatott beszélgetés
jutott eszébe – Jó isten, csak fél órája történt az óceán közepén! –, és ez szinte fizikai csapásként érte.
Megszédült. A világ megpördült körülötte. – Duncan – mormogta.
– Duncan! – A nő odaugrott hozzá. Reid nekitámaszkodott, várta, hogy elmúljon a szédülése. – Duncan –
dünnyögte az asszony félig sírva, félig nevetve –, ka ankhash Duncan.
 Árnyék vetült rájuk. Oleg küzdőállásba ugrott. A lovas is közelebb jött a csoporthoz. Íját megint
megfeszítette, és csúnya arcot vágott.
Ettől Reid valahogy nekibátorodott. – Nyugalom, barátom – mondta teljesen feleslegesen, a lényeget a
tónus, a mosoly, a béke jeléül kifordított tenyér fejezte ki. – Nem akarunk összeesküdni ellened. –
Megérintette a mellkasát és a lovasnak is bemutatkozott. A nő, akiről időközben kiderült, hogy több mint
csinos, megelőzte, és megmondta a nevét. – Erissza. – Úgy hangzott, mint egy kihívás.
A lovas végigmérte őket.
Sem ő, sem a lova nem voltak valami rokonszenvesek. A póni musztángnak tűnt – nem, nem olyan
szögletes fejűnek –, sokkal inkább a közép-ázsiai tarpanra emlékeztetett. Sötétbarna és bozontos volt,
sörényébe és farkába kék szalagot fontak; összességében rendkívül férfias, kétségkívül gyors és kitartó, ám
egyáltalán nem mutatós jószágnak látszott. Nem volt megpatkolva; primitív zablát, elöl-hátul magas nyerget
raktak rá, a kengyelt rövidre szabták. A nyeregről teli tegez, lasszó, zsíros hálózsák és egy bőrből készült
kulacs lógott.
A lovas ormótlan nemeztalpú csizmát viselt. Bokában megkötött elképzelhetetlenül mocskos nadrágja
durva szürke anyagból készült. Ugyancsak nemez ingének szagát tíz lépésről is lehetett érezni. Volt rajta
még egy derékban megkötött hosszú bőrköpönyeg és egy kerek szőrsapka. Fegyverzetét kés és szablyaszerű
kard egészítette ki.
Erőteljes felépítésű, de nagyon alacsony volt, százötvenöt-százhatvan centi, görbe lábú, szőrös. Reid
észrevette, hogy a feje borotvált, kivéve a búbján és az aranyfülbevalós füle mögött hagyott tincseket. Arcán
a rettenetes sebhelyektől alig nőtt szakáll. A forradások kanyargós mintát rajzoltak, következésképpen
szándékosan kerültek a helyükre. Magát az arcot kemény vonások, nagy, kampós orr, vékony ajkak,
magasan fekvő pofacsont, csapott homlok és ferde vágású szemek jellemezték. Bőre szélcserzette, olajos
volt, hatásában sokkal inkább örmény vagy török, semmint mongol.
Oleg a szakállába dörmögött. – Nyet pecsenyeg – döntött, és próbálkozott. – Polovec? Bulgarszkij?
A lovas célra tartotta íját. Reid látta, hogy komoly, rétegelt szaruból készült fegyverről van szó, és eszébe
jutott, olvasta valahol, hogy egy huszonöt kilós íjjal kilőtt nyílvessző akár a páncélt is átüti. – Hé!
Nyugalom! – kiáltott fel. Amikor a lovas haragosan rápillantott, megismételte a bemutatkozást, majd a
csillogó hengerre mutatva eljátszotta megzavarodottságát és úgy mozgott, hogy Oleget és Erisszát is
belevonja a színjátékba.
A lovas végül úgy döntött, hogy együttműködik a többiekkel. – Uldin, chki ata Günchen – mondta. –
Uldin, Uldin. – Mocskos ujjával végig mutogatta a többieket, és addig ismételgette a neveiket, amíg mindet
tisztán ki nem tudta mondani. A végén újra magára mutatott – közben azért kéznél tartotta az íját-, és kiejtett
egy sor torokhangot.
Oleg fogta fel a dolgot elsőnek. Megtette ugyanazt a gesztust.
– Oleg Vlagyimirivics – mondta –, novgorodszkij. Kinyújtotta a kezét, és feltette a kérdést. – Duncan?
Te ki vagy? Nem személyedben, hanem kikhez tartozol? Erről van szó. – Duncan Reid, amerikai. – Ez
mindenkit megzavart, mint Erissza Keftiuja.
Ami az asszonyt illeti, meglepődött, és megbántva érezte magát, hogy Reid nem a szokott módon reagált
a közeledésére. Arrébb mozdult, hogy hozzáférjen a késéhez. A férfi felismerte, hogy bronzból készült. A
nyílvessző vashegye pedig pontosan az, aminek látszik, kovácsolt vas; és Oleg felszerelése is vagy kovácsolt
vasból, vagy alacsony széntartalmú acélból való. Közelebbről megvizsgálva jól látszott, hogy minden egyes
láncszemet és szegecset külön-külön munkáltak meg.
És egy mondat végén Uldin azt mondta magáról, hogy – …hun.
Bár nem angolosan ejtette ki, Reidet mégis mellbevágta a szó.
– Hun? – nyelt egy nagyot. Uldin fagyos vigyorral bólogatott. – At… Attila? – A név nem volt hatással rá.
Oleg a szakállába túrt, és kutatni látszott az emlékezetében, de a név sem neki, sem Erisszának nem jelentett
semmit.
Egy orosz, aki úgy érzi, hogy a nemzetisége kevésbé fontos, mint az a tény, hogy novgorodi; egy hun,
akinek Attila neve nem mond semmit; egy keftiu, akármi legyen is az, akinek a tekintete zavaros imádattal
csüng egy… egy amerikain, aki a Csendes-óceán északi részéről hipp-hopp itt termett egy ismeretlen
sivatagos tengerparton, ahol senki sem hallott még Amerikáról… A válasz belemart Reidbe.
Ez nem lehet igaz. Ennek nem szabad igaznak lennie.
 Mivel Erissza állt hozzá legközelebb, feléje fordult. Az asszony megragadta a férfi mindkét kezét. Érezni
lehetett a remegését.
Reid föléje magasodott. Az asszonyon jól látszott mediterrán származása. Teste sovány volt, bár csípőben
telt. Keblei megdobogtatták volna bármely férfi szívét. Hosszú, kecses nyakát büszkén tartotta. Feje
hosszúkás volt, széles járomcsontja a füle felé elkeskenyedett. Orra klasszikusan egyenes formát mutatott,
telt és mozgékony ajka méretét tekintve egy csöppet talán meghaladta a hagyományos szépség paramétereit.
Ívelt homloka és fekete szemöldöke levélzöldből időnként viharos szürkébe átváltó nagy, csillogó szemeket
keretezett. Vastag szálú, hullámos, fekete hajában fehér csík futott végig. Bőre, eltekintve néhány szeplőtől,
finom ránctól és szarkalábtól, valamint a korral járó kezdődő kiszáradástól, tiszta és feszes volt. Reid
becslése szerint körülbelül egyidősek lehettek.
De úgy járt, mint egy fiatal lány, nem, inkább úgy, mint egy táncosnő, egy Danyilova, egy Fonteyn, egy
Tallchief, vagy mint egy leopárd.
A férfi ismét elmosolyodott. Az asszony a bajt és az imádatot feledve szégyenlősen visszamosolygott rá.
– Ah-hmph! – szólalt meg Oleg. Reid elengedte Erisszát, parolázott az orosszal, majd kezet nyújtott a
hunnak, aki némi habozás után elfogadta, megrázta. A többiek Reid nógatására egymással is kezet fogtak.
– Barátság – mondta Reid, mert ezen a kihalt tájon jólesett emberi hangot hallani. – Belecsöppentünk
valami hihetetlen kalandba, haza akarunk menni, ezért összetartozunk. Így van?
A hengerre nézett. Vagy egy percig gyűjtötte a bátorságot. Fújt a szél, a szíve pedig erősen dobogott. – Ez
a dolog hozott minket ide – mondta, és elindult feléje.
A többiek haboztak. Intett nekik, hogy kövessék. Erissza mozdult elsőnek. Oleg dörmögött valamit az
orra alatt, alkalmasint káromkodott, és csatlakozott hozzá. Úszott az izzadságban. Uldin is óvatosan előbbre
húzódott. Reid azonnal felismerte, hogy a hun profi, akit a hősködésnél jobban érdekel, hogy az íját minden
körülmények között használni tudja. Az is igaz, hogy Olegnél csak közelharcra alkalmas fegyver volt.
Reid cipője alatt por és homok csikorgott. Majd megfulladt a felöltőjében. Levette, de napszúrástól tartva
burnuszként a fejére tekerte. A tompán zúgó szél megpróbálta lefújni róla. A henger mögött egészen a
látóhatár széléig pusztaság látszott. A levegőben délibáb táncolt. A hengert továbbra is csak bizonytalanul
lehetett kivenni a fényködben, mely kagylóként körülölelte.
De hiszen ez csak egy gép, erőszakolta magára a gondolatot. És nekem, a gépkor egyetlen gyermekének
van csak esélyem arra, hogy valamit tudjak kezdeni vele.
Mekkora ez az esély?
Bitsy. Pam. Mark. Tom. Papa. Mama. Fiú- és lánytestvérek. Phil Meyer és a társaságunk. Seattle, a
Szoros, a fás szigetek, mögöttük a hegyek; Vancouver; a jópofa ódon Victoria; az Aranykapu-híd; a
rotterdami dokkok, a salisbury-i katedrális, Riquewihr félig fával borított meredek oromzata, zsúpfedeles
bódé egy hokuszai nyomaton és a házak, amiket fel szeretnél még építeni; Miért is nem ismerheti meg
teljesen az ember a világát, mielőtt a halál kapujába ér?
Pam, Pamela, Pamlet, ahogy egy darabig hívtalak, vajon tudod-e, hiszed-e majd, hogy szerettelek?
Igaz ez, vagy csak áltatom magam?
Mindegy. Már majdnem a gépnél vagyok.
Időgép?
Ostobaság. Nagy rakás marhaság. Fizikai, matematikai, logikai lehetetlenség. Ezt egyszer már
egyetemistaként bebizonyítottam egy tudományfilozófiai dolgozatomban. Én, aki jól emlékszem, milyen
érzés volt merészen elemző húszévesnek lenni, most megtanulom, milyen is az, ha az ember egy szörnyű
sivatagban egy elképzelhetetlen géphez közelít, háta mögött egy középkori orosszal és egy Attila kora előtti
hunnal, valamint egy nővel, akiről azt sem lehet tudni, milyen fajta és honnan jött, még azoknak a
könyveknek alapján sem, amiket Pamela kedvéért elolvasott.
A szivárványszínű villódzás hirtelen örvényléssé változott, a csillogás a fémből készült valami egy
pontjára koncentrálódott. A pont növekedni kezdett, körré tágult, melynek mélybíbor belsejében fény
csillagszikrái hunyorogtak. Közülük egy férfi bukkant fel.
Reid azonnal felmérte magában. Alacsony, zömök figura volt, bőre mahagónibarna, haja fekete bársony,
arca széles, de finom vonású. Hasáb alakban szabott, fehér ruhát viselt és áttetsző csizmát. Kezében két,
körülbelül fél méter átmérőjű fényes fém félgömböt tartott, melyeken számos apró gomb és kapcsoló
látszott.
Bizonytalanul mozgott, nagyon betegnek tűnt, öltözékén hányásnyomok éktelenkedtek.
Reid megtorpant. – Sir… – fogott neki, és közben a béke jelét mutatta.
 A férfi megtántorodott, és elesett. Az orrán-száján ömlő vért a por gyorsan beitta. A bejárat bezárult
mögötte.
NEGYEDIK FEJEZET

– Istenem! A pilóta biztosan haldoklik! – Reid letérdelt a mozdulatlan test mellé. A férfi oldala túl
gyorsan és szabálytalanul emelkedett és süllyedt. Bőre forróbb volt a sivatag homokjánál.
Erissza odatérdelt melléje. Arca feszültté vált. Mormolt magában valamit, ami fohásznak hangzott.
Eltéveszthetetlen gyakorlottsággal vizsgálta meg a sötét bőrű férfit: szemhéját felhúzva megnézte a
pupilláját, ritmikus kántálás közben megszámolta a pulzusát, kihámozta a ruhájából, szétvagdosta az
alsóneműjét, hogy lássa, tört-e csontja, vagy vannak-e rajta egyéb külső sérülések. Reid aggódva várakozott.
A nő felállt, körülnézett, és az egyik vízmosás felé intett.
– Persze, ne hagyjuk a napon – fordította le magának Reid. – Ez ránk is vonatkozik. – Aztán eszébe jutott,
hogy a többiek nem beszélnek angolul. Azért megértették, miről van szó. Oleg átnyújtotta Erisszának a
bárdját és könnyedén felemelte a pilótát. Az asszony a tunikája alól aranyból készült amulettet húzott elő,
mely láncon a nyakában lógott, és megérintette vele az átvett fegyvert, mielőtt bizonyos hódolattal az orosz
után vitte volna.
Reid vizsgálódva ismét a henger felé fordult. Néhány lépés távolságra, ameddig a gyöngyházszínű
villódzás kiterjedt, valami megállította. Mintha centiről centire növekvő ellenállású láthatatlan gumifalnak
ütközött volna. Feltételezte, hogy a szerkezetet valamilyen erőtér védi. Az adott helyzetben ez nem okozott
nagy meglepetést neki. Jobb, ha távol maradok… lehet, hogy sugárveszélyes… hm, talán mégse, hiszen a
pilóta… de hogy jussak be?
Nélküle sehogy sem.
Reid felvette a félgömböket. Üreges belsejük sokkal alaposabban megmunkáltnak látszott a külső héjnál.
Ismerősnek csak az összevissza futó vezetékek tömege látszott, mintha az összeköttetést szolgálták volna a
sisakféléhez. Valami fejen viselhető kommunikációs eszközök lennének? A szurdok felé indult, kezében a
félgömbökkel. Útközben szemébe ötlött földön heverő pipája, és felvette. Még az utolsó ítéletkor is törődik
az ember az ilyen apróságokkal.
A meredek oldalú vízmosás védte őket a széltől, és némi árnyékot is nyújtott. Oleg az egyik ilyen
árnyékos helyre fektette le a pilótát – legalábbis Reid érzése szerint az öntudatlan férfi az volt. Reid és
Erissza, mivel nem találták elegendőnek az árnyékot, gallyakat vágtak, a fekvő férfi körül a földbe tűzködték
és Reid felöltőjét napellenzőként rájuk terítették. Oleg megkönnyebülten felsóhajtott, és ledobta magáról
páncélját. Uldin leszerszámozta a lovát, majd lejjebb a vízmosásban kipányvázta az állatot és amennyire
tudta, letakarta a kibontott nyeregtakaróval. A nyeregről leakasztott táskából ételt és italt vett elő, és
megkínálta a többieket. Elsőre senkinek sem akaródzott enni a szárított húsból, ám a savanykás, alkoholos,
tejszerű folyadék életmentőnek bizonyult.
Ezután nem tehettek mást, mint lekucorodtak, ki-ki a saját kis árnyékfoltocskájába, és vártak. Erissza
időnként ellenőrizte a pilóta állapotát. Oleg és Uldin néha felmászott a vízmosás morzsalékos oldalán.
Körülnéztek, majd fejüket rázva visszatértek. Reid gondolataiba merülve üldögélt. Később csak arra
emlékezett, hogy Erissza gyakran felejtette rajta a szemét.
Akármi is történt, egyre kevésbé hitt abban, hogy csak úgy felébredhet belőle.
A nap nyugat felé tartott. A szurdokban megnyúltak és egybemosódtak az árnyékok. A négy várakozó por
és izzadság csíkozta arcát, vöröslő szemeit és felrepedezett ajkát a hűvös első balzsamos hulláma felé
fordította.
A pilóta megmozdult és felkiáltott. Odafutottak hozzá. Kézzel-lábbal igyekezett felülni. Erissza
megpróbálta visszafektetni, de a férfi ellenállt. – Mentatór – zihálta többször egymás után, majd más
szavakat is suttogott valamilyen lágy, a spanyolra emlékeztető nyelven. Öklendezett. Megint eleredt az orra
vére. Erissza letépett Reid zsebkendőjéből egy darabot, és azzal próbálta elállítani a vérzést. Intett Olegnek,
hogy támassza meg a hátát, majd megitatta a folyadékkal, amit Uldin kumisznak nevezett.
– Várjatok csak – Reid elszaladt, és felvette az elhajigált félgömböket. A pilóta Erissza helytelenítő
pillantása ellenére tőle telhető hevességgel bólogatott, és reszketve kinyújtotta értük a kezét. Amikor Reid
odalépett, hogy segítsen, az asszony félreállt, világosan jelezve ezzel, hogy elfogadja az amerikai
véleményét.
 A fene tudja, helyesen cselekszem-e vagy sem, gondolta magában Reid. Ez a fickó már alig él, nagyon
magas a láza, vajon kibír-e bármilyen megerőltetést? De ha nem jut vissza a masinájába, mindnyájunknak
végünk lehet.
A pilóta nehézkesen küszködött a készülékekkel. Az egyiket a fejére tette. A fénylő fémszerkezet
kísérteties keretet adott beesett szemének, véres és poros arcának. Hátrahanyatlott Oleg mellkasára, és intett
Reidnek, hogy öltse magára a másik sisakot. Az amerikai engedelmeskedett. A pilóta nagy nehezen
felemelte a kezét, és a saját sisakján megnyomta a legszembeszökőbb és homlokához legközelebb eső
gombot. Majd leejtette a karját, ám az ujja reszketve bár, de továbbra is Reidre mutatott.
Az építész összeszedte a bátorságát. Bármi megtörténhet, mondogatta magában; csak bátran, fiacskám,
csak bátran, ő is megnyomta a gombját.
Zümmögés hallatszott. A zaj a koponyájában keletkezett, a többiek nem érzékelhették. Ráadásul valahogy
nem fizikai jellegű volt, mintha az idegpályákon haladt volna. Megszédült, ezért leült. A szédülést az utóbbi
rémes órák keltette feszültségnek tulajdonította.
A pilóta rosszabbul járt. Szemét lehunyva nyöszörgött, a teste rángatódzott, majd ernyedten elnyúlt.
Mintha a fején lévő szerkezet vámpírként kiszívta volna az életet belőle. Erissza letérdelt mellé, de nem
nyúlt hozzá.
Reid órája szerint öt perc telt el, mire a zümmögés elhalt. A lenyomott gombok kiugrottak. A szédülése
elmúlt. A sisakok feltehetően elvégezték a dolgukat. A pilóta félig öntudatlanul hevert. Amikor Reid levette a
sisakját, Erissza is ugyanezt tette a pilótáéval, majd hanyatt fektette páciensét. Odaállt mögé, hallgatta
szaggatott lélegzetét és figyelte bizonytalan pulzusát.
A pilóta végre kinyitotta a szemét. Suttogott valamit. Erissza a szájához tartotta a fülét, összevonta a
szemöldökét, és intett Reidnek. Az nem tudta, mit segíthet, de csatlakozott hozzájuk. A pilóta ködös
pillantása ráesett és ott is maradt.
– Ki… vagy? – hörögte cserepes ajakkal. – Honnan, mikorból… való vagy?
Mindezt amerikai angolsággal!
– Gyorsan – sürgette a hang. – Nincs… már sok hátra. Nektek sem. Ismered a… mentatórt? Ezt a
készüléket?
– Nem – válaszolta Reid félelemmel vegyes tisztelettel. – Ez valami nyelvtanár?
– Igen. Letapogatja a beszédközpontot. Az agyban. Az agy adatbankját. A letapogató… összeszedi a
nyelvi információt… betáplálja a befogadó agyába. Fájdalom nélkül, kivéve… egyfajta feszültséget… a
befogadónál… amikor az adatminták letapogatása után sor kerül a bevitelükre.
– Aztán majd nekem is meg kellene tanulnom a te nyelvedet.
– Nem. Túlságosan zavaros lenne. Nem tudhatod, hogy kell használni… a legtöbb fogalmat. Annak a
sebhelyes arcúnak hiába tanítasz meg például egy olyan szót… mint gőzgép… magyarázhatod neki akár
hétszámra, képtelen lesz megemészteni a működési elvét. Persze, a gőzgépét… De ti ketten… mégis
megérthetitek egymást… ha lovakról van szó. – A pilóta egy lélegzetvételnyi időre elhallgatott. – Nincs
időm ilyesmire.
A háttérben Oleg jobbról balra keresztet vetett és orosz imádságokat mormolt. Uldin szelleműző
mozdulatokat végzett. Erissza, akit Reid szilárdan tartott, az ajkához érintette az amulettjét. Reid meglepve
vette észre, hogy a kabala dupla élű baltát formáz.
– A jövőből érkeztél, ugye? – kérdezte Reid.
A pilóta szája sarkában mintha mosoly villant volna. – Mind onnan jöttünk. Sahirnak hívnak. Hányból
is… nem emlékszem a ti naptárotok alapadataira. De a ti jövőtökből. Igen, Hawaiiból… indultam … az…
anakróban – ez a neve a tér-idő járműnek.
Miközben az időben utazik, elhalad a Föld felszínén, a szárazföldek meg a vizek fölött. A prehisztorikus
Afrikába… indultunk. Előember. Antropológusok… vagyunk. Valahogy így nevezitek. Kaphatnék még inni?
– Persze – mondta Reid, és Erissza segített neki megitatni a fekvő embert.
– Ahhh! – hanyatlott vissza Sahir. – Kicsit erősebbnek érzem magam, de ez nem tart soká. Jobb, ha addig
beszélek, amíg még tudok. Azt hiszem, ti posztindusztriálisok vagytok. Nagy különbség. Elmondanád, ki
vagy?
– Duncan Reid, amerikai, 1970-ből – a huszadik század vége felé –, nos, mostanában szálltunk le először
a Holdon és, úgy huszonöt éve rendelkezünk atomenergiával…
– Értem, röviddel a… nem szabad megmondanom. Még visszakerülhettek. Ha tudok segíteni nektek.
Nem szabad megtudnotok, mi rejlik a jövőtökben. Rettentően sajnálom ezt a zűrzavart. Kik a barátaid?
 – A szőke, azt hiszem, a korai Oroszországból jön. Az alacsony férfi, ha jól értettem, azt állítja, hogy hun.
Ez az asszony pedig… fogalmam sincs róla.
– Hm. Jó. Közelebbi információkat szerezhetünk – szerezhetsz – ha használod a mentatórt. A sisakok úgy
vannak beállítva, hogy az egyik letapogat, a másik pedig bevés. De tudni kell, hogy melyik melyik.
– Szerintem kapcsolódj össze azzal, aki a legrégebbi korból jön – és ez feltehetően az asszony –, és
tanítsd meg neki a hétköznapi nyelveteket. Ez tűnik a legjobb megoldásnak. Csak egy keveset mentünk
vissza az időben és délre a térben… attól a ponttól… ahol a gép az utolsó embert felszívta. Azt hiszem,
röviddel ezután… fékezett le.
– Régi típus. Biztosan szigetelni kellene… az energiahatások ellen. Irtózatos méretű
energiakoncentrációra van szükség a tér elgörbítéséhez. A hazatéréshez… össze kéne szerelni a nukleáris
generátort, amit … természetesen a hajón kívül tartunk, mert a felszabaduló energia megatonnás nagyságú…
Sahir a ruhájába tépett. Feje a mellére horgadt, szemei forogtak gödrükben. A hangja fokozatosan
elhalkult, ahogy egy törött üvegből kifolyik a bor. Végül már szánalmas sietséggel suttogott.
– Ha jól tudom… görbült térbeli mezőkkel… kell úgy manipulálni, hogy… ne érintkezhessenek az úton
lévő anyaggal… itt következett be az üzemzavar. Röviddel a start után a műszerek valami test vonzását
jelezték. Azonnal utasítást adtam a megállásra… de a tehetetlenség… Csak magasabb rendű állatokat,
embert, lovat gyűjtöttünk, mert a felszerelésünk, mindenünk ezek mentálására volt beállítva… És a tér-
időben túl közel kerültünk… valami irtózatos nagyságú energiakisüléshez. Nem tudom, mi lehetett, valami
rettenetes katasztrófa ebben a távoli múltban. Pályát változtattunk, érted? Azt hittük, hogy… egy
gyorsítással… átjutunk, és mindent a számítógépre hagytunk…. Aztán, amikor már majdnem megálltunk…
hibás szigetelés… mondtam már? Közvetlen érintkezésbe kerültünk a mezőkkel. Az energiaszolgáltató
berendezésünk felrobbant. A sugárzás óriásira nőtt… már azon is csodálkozom, hogy még életben vagyok…
a társam meghalt… én egy időre elvesztettem az eszméletem… gondolhatod, azért jöttem, hogy találkozzam
veletek, de…
Sahir megpróbálta felemelni a kezét. Reid segített neki. Mintha kiszáradt pergament érintett volna. –
Figyelj ide – motyogta Sahir csüggedten –, az a… robbanás, ütközés vagy akármi… a világnak ebben a
részében. A közeljövőben. Egy éven belül. Figyelj. Nincs … nem lesz sok időexpedíció. Többé. Túl sok
energia… és… a környezet is károsodik…. De akármi is az a nagy dolog, lesznek megfigyelői. Érted?
Keresd meg őket, magyarázd el, ki vagy, szerezz tőlük segítséget… talán nekem is…
– Hogyan? – fulladozott Reid.
– Először is… vigyél a járműhöz. Ugyan tönkrement, de… az orvosi felszerelés… Átjönnek az időn, erre
a napra, segítséget hoznak, egészen biztosan… – Sahir megrándult, mintha villám futott volna végig rajta. –
Nia! – kiáltott fel –, Fahór, Teo, nia, nia!
Összecsuklott. A szeme fennakadt, az állkapcsa lefittyedt. Reid szájból szájba lélegeztetéssel és mellkasi
masszázzsal próbálkozott, de mindhiába.
ÖTÖDIK FEJEZET

Az éjszaka beköszöntével hűvös szél kezdett fújni, és felragyogtak a csillagok. A tó vagy tenger felülete
halványan csillogott. Bár hullámverést vagy árapályt nem lehetett megfigyelni rajta, a parti köveket apró
hullámok csapkodták folyamatosan. A vidék dél felé emelkedett, a messzeségben a horizonton hegyek
sötétlettek, és a visszhangokban Reid sakálok hangját vélte felfedezni.
Miután Sahir testét elhelyezték az egyik vízmosásban, és sírásásra alkalmas szerszám híján kövekkel
fedték le, Reid rőzsét akart gyűjteni. Tűzgyújtásra ott volt az öngyújtója. Uldin, abban a hitben, hogy acéllal
és kovakővel kell kínlódniuk, nem lelkesedett az ötletért. – Nincs rá szükség. Neked meg nekem van
kabátunk. Olegnek ott a vastag ruhabélése. Erisszának kölcsönadhatom a lótakarót. A sámán szekere …
meg… világít, nem? Minek fáradnánk ágak gyűjtögetésével?
– A víz miatt nem lesz túl hideg – tört elő Olegből a tengerész tapasztalata.
Végül Reid úgy döntött, hogy a gázöngyújtót vészhelyzetekre vagy a zsebében lévő dohányra
tartalékolja, bár addig nem mert rágyújtani, amíg kellő mennyiségű innivalóra szert nem tesznek.
A tenger – mert annak kellett lennie a sósságából ítélve – ez utóbbiban aligha segíthet. Olvasta Alain
Bombard tanulmányát. Az ember addig marad életben, amíg van mit innia. Halat ugyan foghatnának
valamilyen módon, hosszú távon azonban, és ez borzasztó rövid időt jelent az esetükben, csak külső segítség
mentheti meg őket.
Az időhajót övező ragyogás lágy fehér és pasztell színekbe ment át. Ám ez a gyűlöletes szépség
elválasztotta őket a benti víztől, élelemtől, menedéktől, gyógyszerektől, szerszámoktól és fegyverektől. A
fény néhány méteres körzetben halványan megvilágította a sivatagot. Sahir ugyan tudta volna, hogyan lehet
bejutni, de ő már mereven fekszik, és várja, hogy megérkezzenek a sakálok. Reid sajnálatot érzett a
jószándékú ember iránt, aki bárki máshoz hasonlóan annyira szeretett volna életben maradni, és sajnálta a
társát is, aki a sugárzás következtében bennégett az őket cserbenhagyó gépben. De a sajnálat az esetükben
csak elvont lehetett. Igazából nem ismerte őket. Őt magát és a másik hármat vagy megmentik, vagy még
rosszabb halál vár rájuk.
Oleg hatalmasat ásított. – Húúú, micsoda nap volt ez a mai! Tényleg elvesztünk az időben, ahogy te
hiszed, Duncan, vagy az ördögi Ljesi ragadott el bennünket, amire én gondolok. Akárhogy is van, én nagyon
álmos vagyok. Talán az álmaim kegyesek lesznek hozzám, és visszavisznek az angyalok kis feleségemhez.
– Akkor a második vagy a harmadik őrséget választod? – kérdezte Uldin.
– Egyiket sem. Páncélban, sisakban alszom, a bárd állandóan a kezem ügyében. Mire jó, ha már
messziről látom az ellenséget?
– Hogy felkészüljél a támadására, te hústorony, vagy elbújhass előle, ha túl erősnek találod – pattogott
Uldin. A zsíros, koszos, büdös, sebhelyes hun semmiképpen sem keltette Reidben parancsnokló kapitány
benyomását, pedig az lehetett. Az orosz morgott valamit, de végül engedett.
– Hadd legyek én az első – ajánlotta Reid –, úgysem tudok még elaludni.
– Túl sokat gondolkodsz – mordult fel Uldin. – Ez gyöngíti a férfit. Mint téged is. Te leszel az első, aztán
én jövök, az utolsó pedig, Oleg.
– És én? – érdeklődött Erissza.
Uldin tekintete elárulta, mi a véleménye a nők őrségbe állításáról. Arrább sétált a fénykörből, és az eget
vizsgálgatta. – Nem ismerős az égbolt – szólalt meg. – El tudnám sorolni nektek az északi csillagokat, de itt
valami gyanús nekem. Duncan, látod ott keleten azt az alacsonyan járó fényes csillagot? Akkor ébressz fel,
ha az már magasra ért. – Az egészen biztos, hogy fogalma sem volt a geometriáról, de a karjával szinte
pontosan egy hatvanfokos szöget mutatott. Majd a maga furcsa járásával odaballagott kipányvázott lovához,
lefeküdt és pillanatok alatt elaludt.
Oleg letérdelt, levette a főfedőjét és keresztet vetett, mielőtt óoroszul imádkozni kezdett volna. Neki sem
jelentett gondot, hogy kényelembe helyezze magát.
Reid magában irigyelte őket. Az intelligenciának – nem, ne legyél már olyan sznob –, a szavakba foglalás
szokásának is megvannak a hátrányai.
A kimerültségtől olyan érzése támadt, hogy a teste kövekkel, a feje pedig homokkal van tele. Uldin
kumiszának java arra ment el, hogy leöblítsék az ebéd megrázkódtatásait. A maradékot jól be kell osztani.
Reid úgy érezte, hogy a szája szárazabb a sivatagnál. Bőrét felégette a nap, a hideg mégis belemart. Némi
séta a tábor körül talán segít.
– Mindjárt visszajövök, Duncan – mondta Erissza.
– Ne menj messzire – figyelmeztette a férfi.
– Nem, tőled sohasem.
Megvárta, amíg az asszony eltűnik az éjszakában, csak aztán indult el, hogy körbejárja a tábort, így őt is
figyelni tudta. Fegyvertelennek érezte magát – ilyen körülmények között nem csoda –, de micsoda asszony
és micsoda rejtély!

A hajótörötteknek még nem volt módjuk egymással beszélgetni. Túlságosan igénybe vette őket
érkezésük, Sahir felbukkanása és halála, a forróság, a szomjúság és a nyelvtanulás szokatlan módjának
sokkja. Már az is szerencse, hogy ennyi mindennel végeztek napszállta előtt.
Reid megfogadta a pilóta tanácsát. Az asszony bronzkése és őszinte rácsodálkozása a vasból készült
dolgokra azt bizonyította, hogy ő érkezett a legrégebbi korból, így ő lett a nyelvi forrás. Reid kérésére
készségesen végigcsinálta a processzust. A férfi úgy találta, hogy a mentatóron keresztül egy nyelv átvitele
igazság szerint elég durva dolog. Mintha megköpülték volna az agyát, mintha egy totális részegség végső,
kellemetlen fázisába került volna, amihez kimerítő, önkéntelen izom-összehúzódások társultak. Sahir otthoni
környezetében bizonyára sokkal lassabb és finomabb a folyamat, és az is feltehető, hogy ez a brutális
megoldás is hozzájárult a pilóta halálához. De nem volt más választása, Reid pedig némi szundikálás után
rendbe jött.
Oleg és Uldin egészen addig nem volt hajlandó még csak közelébe sem menni a felszerelésnek, amíg azt
nem látták, hogy Erissza és az amerikai beszélgetni kezd. Ekkor az orosz, majd Uldin is felöltötte a sisakot,
jelezve, hogy ők is legények a gáton.

A sivatagi éjszaka hirtelen zuhant rájuk, és szinte kiszívta belőlük az életerő utolsó szikráit is. Még a
legalapvetőbb információk gyors kicserélésére sem volt idejük.
Reid sétálni kezdett. A hűvösben a léptei csikorgásához a porban csak vadállatok távoli üvöltése társult a
ragyogó csillagok alatt. Meg volt róla győződve, hogy reggelig semmiféle veszedelem nem fenyegeti őket.
Uldinnak ennek ellenére igaza van, tényleg őrséget kell állítani. Reid elmerült a gondolataiban.
Hol vagyunk? Mikor vagyunk?
Sahir expedíciója Hawaiiból… valamikor a jövőben indult, tette fel magában Reid. Mondjuk ezer évvel
később az én jövőmben. Gépük érintette a bolygó felszínét, miközben visszafelé mozgott az időben.
Miért érintette? Nos, tételezzük fel, azért, mert szüksége volt egy koordináta-rendszerre. A Föld a térben
mozog és a térben nincsenek abszolút koordináták. Tegyük fel azt is, hogy addig nem merünk felemelkedni,
amíg el nem veszítjük a kapcsolatot (gravitáció), és ki nem kerülünk az ottani csillagok közti űrbe.
A dolgozatomban – X évezrede, megkettőződött világvonalam mentén néhány évtizeddel korábban,
kétségbeesésem éjszakáján a saját belső időmben évmilliókkal ezelőtt – bebizonyítottam, hogy a múltba való
utazás különböző okoknál fogva lehetetlen többek között azért, mert végtelenül sok energiára volna szükség.
Világos, hogy tévedtem. Világos, hogy kellő mennyiségű energia – igen rövid időpillanatba és kicsi térbe
összesűrítve – valahogyan befolyásolhatja a kontinuum paramétereit, és ez a jármű képes… korokon és téren
keresztül ide-oda közlekedni.
Utazás közben a gépet irtózatos erők feszíthetik. Sahir szigetelésről beszélt. Azt hiszem, sokkal inkább
kontrollról vagy visszatartásról van szó. Valószínűleg csak maguk ezek az erők elég erősek ahhoz, hogy
megfékezzék önmagukat.
Most nem sikerült. Valahol valami áteresztett. A járművet, miközben a tér-időben mozgott… egy…
mező… övezte, ami elragadta a közelébe kerülő állatokat.
De miért csak az állatokat – beleértve a magasabb rendűeket is – meg ami ruha és felszerelés rajtuk volt?
A fákat, köveket, vizet, levegőt, talajt miért nem? Hááát, igen. Sahir beszélt az okáról. Végül is ebből a
szempontból érdektelen, hogy félig öntudatlan volt és összevissza motyogott. Csak az a fontos, hogy
megemlítette… igen. Korának, vagy legalábbis a tér-idő járműveknek a technikája agyi irányítással
működik. Telepátiával, beleértve a telepatikus robotokat is, már ha hisz az ember az ilyesmiben. Részemről
felerősített idegi áramokra tippelek. Ám bármi is a magyarázat, az irányító mező azonban csak
kölcsönhatásban áll azzal az anyaggal, amelyet átjárnak az agyi hullámok.
Ennek oka valószínűleg az elővigyázatosság. Ha lék keletkezik az erőtéren, a gépet megálláskor nem
temeti el a sok tonnányi mindenféle. A magasabb rendű állatok sincsenek túl sokan. Valamelyikük lehet
ugyan a térnek és az időnek éppen azon a pontján, amelyet a jármű metsz… Hm. Összeszedhettünk volna
egy csomó madarat meg bogarat is, amelyek eltűntek előlünk, mielőtt egyáltalán észrevettük volna őket. Ők
a leggyakoribb áldozatok. Ritkák az embereket is érintő balesetek. Talán különlegesek is.
(Miért éppen velem történik meg ez az egész? Ezt az örök kérdést előbb vagy utóbb mindenki felteszi
magának.)

Sahir állítása szerint a bajt jelezték a készülékek és a csapat elkezdte a fékezést. A… tehetetlenség…
folytán nem tudtak annál a pontnál megállni, ahol engem fölszedtek. Folytatták útjukat, és elragadták
Oleget, Uldint és Erisszát is.
Külön balszerencse, hogy már majdnem befejezték a repülést, már majdnem megálltak a térben és
nekilódultak volna, hogy ismét normálisan mozogjanak az időben – amikor egy másik erőkoncentráció ütést
mért rájuk. Rendes körülmények között ezt biztonságban átvészelték volna, de az energia fékentartásának
hiányossága miatt ezek a kataklizmatikus erők (bár erre véleményem szerint pontosabb a kataklizmatikus
erők által keltett tér-idő görbület kifejezés) az irányító mezővel interakcióba léptek. Az energia halálos
röntgensugárzás formájában betört a hajóba.
Az a dolgok őrült egybeesése, hogy a bajban lévő idő-hajó pont egy katasztrófa övezetét keresztezte.
 Várjunk csak. Talán nem is véletlen egybeesés. Talán az időutazók, vagy inkább a számítógépeik és
automata pilótáik mindig is olyan pályát választanak, amelyek ilyen események közelében húzódnak, ha
azok alkalmasnak látszanak. Azt hiszem, hogy egy jól működő hajó egy hidrogénbomba robbanásából,
valamilyen meteorithatásból vagy bármi hasonló eseményből többletenergiát nyer. Ez olcsóbbá teszi az
indítást és több időutazás válik lehetővé.
Vajon Sahir és a társa tudott-e arról, hogy a végzetük felé tartanak, megpróbálkoztak-e a
pályamódosítással, csak nem sikerült nekik? Vagy elfelejtették azoknak a pillanatoknak a zűrzavarában? (Az
a benyomásom, hogy az átmenetnek a hajóban átélt ideje igen rövid. Mi, akik kívülről tapasztaltuk meg a
dolgot, egyetlen pillanatnyi sötétségre, zajra és örvénylésre emlékezünk.)
Vagyis zátonyra futottunk, mert különben rátalálhatnánk más jövőlakókra is. Vagy ők miránk. Azt
hiszem, ha ki tudunk tartani, valamilyen mentőcsapat értünk fog jönni.
De jönnek-e? Mekkora pontossággal tudják beállítani a tér-időben végrehajtott ugrásaikat, amikor
mindegyik végrehajtásához olyan generátort kell építeni, amely működése során a saját hősugárzásával
egészen biztosan elpusztítja önmagát?
Nos, vajon a jövőlakók tesznek-e ekkora erőfeszítést? Hacsak azért nem, hogy meggyőződjenek arról,
hogy a hajótörést szenvedett időgép jelenléte megváltoztatja-e a múltat, és ha igen, ez jelent-e valami
veszélyt rájuk.
Így lesz-e? Lehet-e? Dolgozatomban az egyik olyan pont, ami változatlan érvényű maradhat, az, hogy a
múlt megváltoztatása önellentmondás…. A mozgó Ujj felírja és fel is írta… Az a gyanúm, hogy a gép
jelenléte itt és most, de a miénk is, része annak, ami történik. Az a gyanúm, ez az éjszaka mindig is volt.
Akkor mit tehetünk? Nagy az esélye annak, hogy napokon belül meghalunk. Csontjainkat széthordják az
állatok. Ha egyáltalán laknak erre valamilyen törzsi népek, egy darabig imádni fogják a fénylő hajótestet. A
végén az elemei, vagy akármik, amik működtetik, kimerülnek. Az erőtér megszűnik csillogni. A védtelen
fém korrodálódni fog, vagy kovácsok vágják majd darabokra. Az a tény, hogy valami furcsa tárgy hevert itt,
népmesévé válik, ami néhány nemzedék múlva feledésbe merül.

Ó, Pam, mit fogsz gondolni, ha soha többé nem megyek le a kabinunkba?

Hogy véletlenül beleestem a vízbe a fedélzetről? Valószínűleg. Bízom benne. A fene egye meg, fel kellett
volna emelnem az életbiztosításomat!
– Duncan.
Erissza visszaérkezett. Reid a karórájára pillantott. Az asszony vagy egy órát volt távol. Akkor nemcsak a
természet sürgetéséről volt szó.
– Imádkoztam – mondta egyszerűen –, utána meg szerencsét hozó varázslatot végeztem. Bár sohasem
kételkedtem abban, hogy meg fogsz menteni minket.
Az asszony szájából az általa keftiunak nevezett torokhangú nyelv lágyabbnak hatott. A hangja mély volt
és bársonyos. Reid még csak elképzelni sem tudta, hogy hívhatják ezt a nyelvet az ő korában, ha egyáltalán
nyomokban fennmaradt. Az azonosítására tett kísérleteket az is nehezítette, hogy Oleghez és Uldinhoz
hasonlóan az asszony által folyékonyan beszélt két további nyelvet tanult meg, ráadásul más nyelvekről már
korábbról is rendelkezett bizonyos töredékes ismeretekkel.
A szót, nem keftiu nyelven, ismerte, akárcsak az angolt vagy a spanyolt. Ki tudta ejteni, akárcsak az
összes szót, ami a meglehetősen érdes, géppuska gyorsaságú beszédben előfordult. A szavakat le tudta
betűzni. A nyelv írott változata leegyszerűsített hieroglifákra emlékeztetett, a különbség a keftiu írás
körülményesebb és nehézkesebb voltában rejlett. Reidnek azonban problémát okozott, hogy a szavakat átírja
latin betűkre és összevesse a saját világából származó kifejezésekkel. Ezért nyelvtudása és a nyelv nevének
ismerete – durva megközelítésben Ah-hyai-a – kevésnek bizonyult ahhoz, hogy rájöjjön, kik beszélték
eredetileg.

Mivel Erissza a keftiut részesítette előnyben, Reid úgy döntött, majd később foglalkozik ezzel a rokonság
nélküli nyelvvel, bármennyire fontos is lehetett ebben a korban. Ezzel együtt a keftiu eléggé megzavarta.
Bár nem volt nyelvész, erősen ragozott versenytársához képest főleg pozicionálisnak és csak részben
agglutinálónak osztályozta.
Talán azért, hogy beszélgetést kezdeményezzen, az asszony kérdezett tőle valamit. Többé-kevésbé betű
szerinti fordításban ez így hangzott: Milyen számomra ismeretlen természetű az a mint-ha-a-Miasszonyunk-
holdja-lenne ékszer, amit te (az ő jeleként?) viselsz? Valójában persze ő másként hallotta: Mondd, mi az?
Olyan gyönyörű, mint az Istennő pecsétje.
Megmutatta az óráját. Az asszony tiszteletteljesen megtapogatta. – Azelőtt nem volt rajtad – mormogta.
– Azelőtt? – bámult rá. A halvány fényben, a sűrű felhők alatt csak homályosan lehetett látni. – Úgy
teszel, mintha régebbről ismernél – szólalt meg lassan Reid.
– Hát persze! Duncan, Duncan, nem felejthetted el. – Kinyúlt a tunikája fölé muszájból és grimaszolva
viselt büdös pokróc alól. Ujjai végigsimítottak a férfi mellkasán. – Vagy rád is hasonlóképpen hatott a
varázslat? – Felvetette a fejét. – A boszorkány mesterkedése miatt sok mindent elfelejtettem. Te is.
Reid zsebre vágta a kezét, és megmarkolta otthont idéző pipáját. Lehelete párás volt. Rosszul tűrte a
nedvességet. – Erissza – szólalt meg kimerülten –, én sem tudok nálad többet arról, mi is történt vagy
történik. Elmondtam azt, amit Sahir mondott nekem, hogy elvesztünk az időben. Ez pedig rettenetes dolog
lehet.
– Nem értem. – Megborzongott álltában. – Megesküdtél, hogy találkozunk még, de nem gondoltam
volna, hogy erre akkor kerül sor, amikor egy sárkány elrabol és idehoz a halál földjére. – Felegyenesedett. –
Ugye, ez az oka? – kérdezte visszatért életkedvvel. – Te ezt tudtad előre, és azért jöttél, hogy megments
engem, aki mindig is szerettelek.
Reid felsóhajtott. – Ezek a vizek túl mélyek ahhoz, hogy átkeljünk rajtuk, mielőtt még elkészítettük volna
akár a hajónk gerincét – válaszolta, és abban a pillanatban rájött, hogy egy keftiu közmondást emleget. –
Kiürültem. Megakadtam. Nem jutok tovább… a körünkben összeszedhető néhány kézzel fogható ténynél.
Szünetet tartott, a szavakat kereste. Ennek oka elsősorban agyának lassúsága volt, a megfogalmazás nem
jelentett akkora problémát. – Először azt kell megtudnunk, hol vagyunk, és milyen évet írunk.
– Milyen évet? Minek? Húsz meg négy éve annak, Duncan, hogy utoljára együtt voltunk, te meg én,
amikor a világ összeomlott.
– Hogy… mi, mikor?
– Amikor a hegy kitört és a tüzek tombolva zúdultak elő és a tenger a keftiuk ellen fordult, akik
túlságosan boldogan éltek, és elpusztította őket. – Erissza fölemelte kétélű bárdot formázó amulettjét, és
felsóhajtott.
Reidben mintha egy világ omlott volna össze. Már bekövetkezett volna az energiakitörés? Utána
érkeztünk ide, nem pedig előtte? Akkor tényleg örökre itt ragadunk.
– Te reszketsz, Duncan. – Erissza a férfi vállára tette a karját. – Gyere, hadd öleljelek át.
– Nem. Köszönöm, ne. – Egy darabig csak álldogált, és igyekezett úrrá lenni magán.
Ez valami félreértés lehet. Sahir egészen biztos volt abban, hogy a hatalmas katasztrófa valahol a
környéken és ehhez az éjszakához képest valamikor a jövőben fog bekövetkezni. Semmi értelme, hogy ezt
az összevisszaságot megpróbáljuk csak úgy ripsz-ropsz kibogozni. Csak szálanként lehet haladni. Erissza
hazája földrajzilag nem lehet túl messze. Sahir szerint sem. Rendben van, kezdjük azzal.
– Áruld el – kérdezte Reid –, hová való vagy?
– Hogy? – Az asszony habozott. – Nos… miután felbomlott a közösségünk, sokfelé jártam. Most Malath
szigetén élek. Azelőtt … sok helyen. De mindig oda vágytam vissza, ahol rám találtál.
– Mi? Hol? Mondd meg a nevét. Azután merre jártál?
Az asszony megrázta a fejét. Az éjszaka homálya ellenére Reid látta Erissza hajának hullámait a csillagok
alatt. – Hisz jól tudod te azt – válaszolta az asszony talányosán.
– Mondd már meg – ragaszkodott hozzá a férfi.
– Na jó, Kharia-ti-yeh. – Az Oszlop Földje, fordította le Reid. Erissza arcán zavarba ejtő tudatlansággal
folytatta: – Vagy, ahogy a szárazföldön hívták, Atlantisz.
HATODIK FEJEZET

Furcsa volt az ébredés. Az utolsó ajtó is bezárult az álomból való menekülés lehetősége előtt. A huszadik
századi világ távoli, fantasztikus, nem teljesen felfogható létté vált.
– Szétnézek a környéken, amíg a lovam is bírja – jelentette ki Uldin, és távozott. Talán durva megjelenése
tette, de nem látszott olyan megviseltnek, mint a társai. Míg távol volt, a többiek a tengerben kerestek
menedéket. Az Oleg övéből vágott szíjakkal összeerősített botokból keretet készítettek, erre ráterítették a
ruhadarabjaikat, ezzel védekeztek, nyakig a tengerben ülve, a közvetlen napsütés és a vízről visszatükröződő
vakító ragyogás ellen.
Amikor a napellenző használatra készen állt, Erissza kilépett a szandáljából és ledobta a tunikáját. Oleg
levegő után kapkodott.
– Mi a baj? – kérdezte az asszony ártatlanul.
– Te… nő… egy… izé… – Az orosz pirulását jótékonyan takarta leégett bőre. Hirtelen felnevetett. – Hát,
ha te ilyen lány vagy, akkor talán nem is ez életem legrosszabb napja!
Erissza gőgösen felvetette a fejét. – Mire gondolsz? El a kezekkel!
– Ő más, mint a te néped, Oleg – magyarázta Reid, azonnal felismerve a helyzetet. – Náluk elfogadott a
meztelenség. – Ezzel együtt szemérmessége nem engedte, hogy a nő előtt vetkőzzön le. Bár az asszonyon
nyomot hagytak a gyerekszülések, teste a legcsodálatosabb volt, amit a férfi valaha is látott.
– Na, akkor fordítsd el a fejed, te fehércseléd, amíg illően mélyen be nem gázolok a vízbe – durcáskodott
Oleg.
Miután megmosakodtak és lehűltek, sokkal jobban érezték magukat. Még a szomjazást is könnyebben
viselték. Oleg morogva utánozta Erisszát, aki Reid tanácsát követve beleszürcsölt a vízbe.
– Nem hiszek neked, akár tetszik, akár nem – jelentette ki. – A végén gyorsabban fogunk elpusztulni. De
ha így egy darabig képesek vagyunk kitartani, a szentek talán kitalálnak valamit a segítségünkre. Halljátok?
– üvöltött fel az égre. – Drágakövekkel díszített aranykelyhet adományozok a Szent Borisz-templomnak.
Szent Máriának hat, gyöngyökkel díszített oltárterítőt szövetek. – Szünetet tartott. – A legjobb, ha elmondom
oroszul és rómaiul is. Meg, persze, norvégul.
Reid nem tudta megállni a csipkelődést. – A te szentjeid még meg sem születtek. – Oleg egészen le volt
sújtva. Az amerikai gyorsan folytatta. – Lehet, hogy tévedek. – Semmi értelme magyarázkodni, hogy
Krisztus, azaz nagy valószínűséggel Ábrahám, is majd csak a jövőben fog létezni.
Erisszához fordult. – Az alvástól egészen kitisztult a fejem. Hadd gondoljam végig, mit is tudunk. – És ne
járjon állandóan az eszem azon, amit a vízen keresztül belőled látok, tette hozzá magában némi bűntudattal.
Reid alaposan kifaggatta a többieket, majd eltűnődött a hallottakon. Azok felnéztek rá. Uldin ugyan nem
mutatta, de a kulcskérdésekre elvakkantotta kurta válaszait, mielőtt otthagyta volna őt.
Oleg viszont információs aranybányának bizonyult. Reidben az a benyomás alakult ki, hogy az orosz
nyers modora jórészt csak egy kifinomult intelligencia védekezése a külvilággal szemben. A kijevi állam
közel sem volt olyan nyomortanya, mint sok akkori nyugati ország. Nyolcmillió ember élt az Egyesült
Államok Mississippitől keletre fekvő részének megfelelő nagyságú területen, melynek természeti kincseit
okosan aknázták ki. A Bizánccal folytatott komoly kereskedelem nem korlátozódott csak az áruk cseréjére; a
művészetek és az eszmék sem maradtak érintetlenek. Az orosz vezető osztályok, melyeknek tagjait inkább
lehet kapitalistáknak, mint feudális nemeseknek tekinteni, írástudók voltak, tájékozottak a bel- és külföldi
eseményekben. Házaikból kéményen át távozott a füst, és ablakaik be voltak üvegezve. Fényűző abroszra
helyezett tányérból ezüst és arany evőeszközzel étkeztek, és nem hiányoztak az asztalról olyan finomságok
sem, mint a narancs, a citrom vagy a cukor. Kutyáikat nem engedték be a házba, hanem általában magyar
lovász ügyelt rájuk a lovakkal együtt a saját vackukon. Kijev egyébként is kozmopolita otthona volt vagy
egy tucat különböző nemzetiségnek. A monarchia despotizmus helyett annyi szabadságot adott a
népgyűléseknek, hogy gyakran civakodás lett a vita vége, különösen Novgorodban…
A lényeg az, hogy Oleg pontosan el tudta magát helyezni térben és időben: a Dnyeper keleti
kanyarulatába, időszámítás szerint 1050 június elejére.
Uldin sokkal homályosabban adta elő, miként foglalták el nemrégiben a keleti gótok földjét, miután
szétverték az alánokat, és kapzsi spekulációkba merült a nyugatra elterülő Római Birodalommal
kapcsolatosan. Történelmi ismeretei alapján (hála jó memóriájának) Reid be tudta határolni a hunok
bejövetelét; a hely Ukrajna, száz vagy kétszáz mérföldnyire a Krím-félszigettől többé-kevésbé
északnyugatra, az idő az időszámítás szerinti negyedik század vége.
Buzgó együttműködése ellenére Erissza jelentette a legnehezebb problémát. A sziget nevét, Malathot,
ahonnan elragadták, a többségükben keftiu lakói használták. Angol megfelelője automatikusan nem ugrott
be Reidnek, csak afféle párhuzam Christiana és Oslo esetében.
Korábbi hazájának, Atlantisznak a rejtélyét a férfi félretette. Elsüllyedt kontinens? Csak mítosz; bármikor
az utóbbi néhány millió évben egyszerűen geológiai lehetetlenség. Ám a név, a tenger által visszavett
gyönyörű és boldog ország neve akkora súlyt kapott, hogy a sisakon keresztül is többnek rémlett puszta
elnevezésnél… Az asszony azt mondta, hogy Atlantisz megsemmisült. De akkor hol élt azután? Nyomra
vezethet-e az, hogy az asszony által beszélt másik nyelven mi a neve a helynek?
 – Rhodosz – mondta neki az asszony, és Reid egy pillanat alatt mindent megértett. A szárazföldhöz
képesti elhelyezkedésére vonatkozó némi érdeklődés véglegesen eldöntötte a dolgot. Rhodosz.
Lehunyta a szemét, és ismét maga elé képzelte a földgömböt. Okkal feltételezhető, hogy a tér-idő jármű
földrajzilag nagyjából egyenes pályát írt le. Ezt alátámasztja az a tény is, hogy a hajó pozíciója Hawaiinál a
Csendes-óceánon, a Dnyeper kanyarulata, Dél-Ukrajna és Rhodosz hozzávetőlegesen ugyanazon a
szélességi körön található.
Reid egyre izgatottabb lett. Extrapoláljunk. Mi lehet a következő helyszín?
Nyugat-Egyiptom vagy Líbia keleti része. Tengerparti sivatag, ha jól emlékszem.
Kinyitotta a szemét. Erissza mogyorószín pillantásával találkozott. Szinte beleveszett. Csak nagy nehezen
tudott elszakadni tőle, és megszólalt. – Azt hiszem, rájöttem, hol vagyunk.
– Ó, Duncan! – Erissza feltérdelt, és átölelte a férfit. Reid éhesen, szomjasan, fáradtan, halálos bajban is
érzékelte, ahogy az asszony mellei nekiszorulnak és ajkai megérintik.
Oleg köhintett. Erissza elengedte Reidet. Az amerikai kereste a magyarázatot, ami eltartott egy ideig,
mert az asszony Egyiptomot Khem-nek nevezte, ami szerinte ugyanúgy hangzik eredetileg, mint keftiu
nyelven. Amikor megértette a férfi szándékát, Erissza boldogsága kicsit alábbhagyott. – I-i-gen, az akhájok
mondtak Aigyptost. Ilyen kevés emléke maradt szegény népemnek a ti világotokra?
– Egyiptom. – Oleg a szakállába túrt. – Ez egybevág azzal, amit az arrafelé hajózó tengerészektől
hallottam. Én még nem jártam Jeruzsálemnél messzebb. – Égre emelte a tekintetét. – Zarándokúton voltam –
említette a szenteket. – A szaracénok állandóan kellemetlenkedtek. De azért vittem egy palack vizet a
Jordánból, amit a Bölcs Jaroszláv herceg által építtetett kijevi Szófia katedrálisnak adományoztam.
Erissza felderült. – Van rá esélyünk, hogy megmentsenek bennünket. Egyiptomba egész nyáron sűrűn
járnak hajók. – Jókedve hirtelen aggodalomba csapott át. Belerezdült a fájdalmas emlékezésbe. – A
tengerészek eladnak minket rabszolgának.
Reid megnyugtatásként megveregette az asszony térdét. – Tudok egy-két trükköt, amivel elriaszthatjuk
őket – mondta bizalmaskodva, csakhogy lássa Erissza pirulását.
Várjunk csak, villant fel benne. Ha ismeri az akkori Egyiptomot, akkor talán valami kapaszkodót is tud
adni az időpontot illetően. Nem mintha túlságosan tisztában lennék a fáraók kronológiájával – hiszen erről
lehet szó –, mindenesetre…
Gondolatban egy pillanatra elkalandozott. Felrajzolta magában az időgép által megtett távolság és a bejárt
idő függvényét. Feltételezve azt, hogy Sahir kora néhány évszázaddal követi az amerikaiét, Erisszáé pedig
egy vagy több évezreddel az időszámítás kezdete előtt lehetett, akkor olyan diagramot kapunk, amely egy fél
hiszterézisgörbére emlékeztet. Vajon fontos-e ez, vajon segít-e magyarázatot adni a tehetetlenségi
effektusra? Talán.
– Hej! – A kiáltásra kidugták a fejüket ideiglenes napernyőjük alól, és megpillantották Uldint a partot
szegélyező meredély szélén. Széles mozdulatokkal integetett. A többiek sietve kievickéltek a partra,
magukra kapták ruháikat, és felkapaszkodtak a forró lejtőn.
A hun nagyon dühös volt. A lábuk elé köpött. – Csak dagonyáztok, mint a disznók! És ti ketten még
férfinak nevezitek magatokat!
Oleg meglóbálta bárdját. Erissza megmarkolta kése nyelét. Reid nyelt egyet. Közben arra gondolt, hogy
nem neki kell erre reagálnia, ő a szégyenlős fiú, a dadogós, a polgár, akinek a szavazáson kívül semmi köze
a politikához, a férj, aki csendben kisétál a szobából, amikor kitör a feleségével a családi veszekedés…
Aztán mégis felnézett, és megszólalt. – Jobb, ha vigyázunk testi és szellemi kondíciónkra ahelyett, hogy
összevissza szaladgálnánk, mint a bogarak, Uldin. Azzal töltöttem az időt, hogy tényeket gyűjtsek. Most már
tudjuk, hol vagyunk, és mire számíthatunk.
A hun arca kifejezéstelenné vált. Pillanatnyi szünet után válaszolt. – Nem mondtad, Duncan, hogy sámán
vagy és nem is hiszem, hogy az lennél. De bölcsebb lehetsz, mint gondoltam. Ne vitatkozzunk, készüljünk
inkább fel. A távolban embereket láttam, errefelé tartanak. Gyalogosak, véznák és rongyosak, de fel vannak
fegyverkezve. Nem tetszik nekem a kinézetük. Ha egy tehenészlegény hajnalban bement a táborukba, és
elmesélte, hogy valami fénylő kincset látott múlt éjjel, amit csak négyen őriznek, akkor egészen biztos, hogy
idejönnek.
– Hm – szólalt meg Oleg. – Mikor érnek ide?
– Délre itt lehetnek. De azt hiszem, a nappali forróságban megpihennek. Estefelé várhatók.
– Jó. Akkor nem eszik olyan forrón a kását. Meneküljünk?
 Reid megrázta a fejét. – Nem sok esélyünk van arra, hogy túl messzire jussunk. Az üldözőinket ugyan
lerázhatnánk, de a sivatagban odaveszünk. Maradjunk itt, ahol vagyunk, és próbáljuk kitalálni, hogyan
alkudjunk meg a bennszülöttekkel.
– Elvágott torokkal nehéz alkudozni – nevetett fel Uldin. – Csomagoljátok össze a holmitokat. Ha
megtettük utunk első részét, el lehet majd törölni velük a nyomokat.
– Szóval nem hiszitek, hogy szót lehetne velük érteni – vitatkozott Reid.
Oleg és Uldin rábámult. – Miért lehetne? – magyarázta az orosz. – Ezek sivataglakók.
– Meg sem lehetne ijeszteni őket? Én inkább itt maradnék, és megpróbálnék valamit csinálni ahelyett,
hogy a pusztaságban tántorognék három vagy négy napig, amíg nyomorultul el nem pusztulok.
Uldin a combjára csapott, ami akkorát szólt, mint egy pisztolylövés. – Gyerünk, mozgás – parancsolta.
– Nem – válaszolta Reid.
Erissza megragadta a karját. – Ti ketten csak menjetek, ha féltek – szólalt meg fitymálóan. – Mi
maradunk.
Oleg megvakarta szőrös mellét. – Hát… – dörmögte – hát… én is. Lehet, hogy igazatok van.
Uldin fagyos pillantást vetett rájuk a nyeregből. – Nem hagytok sok választást – pattintott az ujjával. – Mi
a tervetek?
Hatot vagy vakot, gondolta Reid, és elcsodálkozott azon, hogyan születnek a vezérek. – Kitalálunk
valami nagy show-t, ami hatással lesz rájuk. Itt van mindjárt a jármű… és például… – Felkattintotta az
öngyújtót. A láng fellobbanására a többiek felkiáltottak. – Ha harcolnunk kell, akkor természetesen
védelemre is szükségünk van. Uldin és Oleg, ez a ti dolgotok. Úgy képzelem, hogy egy lovas íjász és egy
páncélos harcos elveszi a kedvét néhány éhenkórásznak a támadástól. Mi Erisszával tüzelőt gyűjtünk a
jelzőtűzhöz, hátha jár errefelé valami hajó.

…Amikor magukra maradtak, az asszony megszólalt. – Nem tudom, okosan tesszük-e, Duncan. Kérdés, a
hajó kapitánya partra mer-e szállni itt. Hiheti azt is, hogy csalétkek vagyunk. De ha partra is száll, lehet,
hogy prédának tekint bennünket, és elad rabszolgának. Talán bízzunk az Istennőben és saját
képességeinkben, hogy rá tudjuk beszélni ezeket a sivatagi embereket, hogy elkalauzoljanak Egyiptomba. A
tengeri út egyre vadabb és veszélyesebb, mióta a Minósz kemény kézzel nem fékezi a kalózkodást.
– Minósz! – kiáltott fel Reid, és megrázta magát. Hisz akkor a hol és mikor teljesen nyilvánvaló.
Nekiállt kikérdezni az asszonyt… a keftiuk, igen, Keft lakói, a nagy sziget a Földközi-tengeren Egyiptom
és az akhájok által birtokba vett területek között… Igen, Krétai… igen, az asszony által beszélt másik nyelv
az akháj; mindenkinek, aki külföldiekkel kapcsolatba került, el kellett sajátítania, mivel azok a barbárok
elárasztották az Égei-tenger vidékét, és túlságosan önteltek voltak ahhoz, hogy megtanulják azt a nyelvet,
amit a méltóságteljes Knósszoszon és az elveszett Atlantiszon beszéltek…
Akhájok, futott keresztül Reiden. A görögökről nem tudott többet az átlagosan iskolázott huszadik
századi amerikaiaknál, de ez éppen elég volt ahhoz, hogy azonosítsa az általa megtanult nyelvet. Lelki
szemei előtt elsuhantak egy még létre sem jött ábécé betűi, maga a nyelv, és tudta, hogy az akhájok a
hellének elődei voltak.
És tudta, hogy honnan ered az Atlantisz név. Az Oszlop Földje, fordította le magában Gaia Atlantist.
– Hajó a láthatáron! – ordított fel Oleg.

A hajó a korhoz képest hatalmas volt, kilencven láb hosszú. Ha nem fújt kellő szél, ötven evező hajtotta.
A használat során megfeketedett hajótörzs középen kiszélesedett (Erissza szerint ebből látszik, hogy
kereskedőé a jármű, nem karcsú hadihajó), tatja kerek volt, a hajóorr ívben emelkedett a hullámok fölé.
Fedélzet borította a lófej és halfarok formájúra faragott és festett orrot és tatot is, melyeket vesszőből font
hullámtörők védtek. A hajó orráról két festett szem meredt a távolba. A hajóoldalak közt húzódó padsorok
alja be volt deszkázva, így az embereknek nem kellett a fenéken felhalmozott rakományon mászkálniuk. Az
árboc, a keresztvitorla-rúd és a vitorla az orrban és a farban elhelyezett két, Y alakú tartóban feküdt. A hajó,
melynek gerince majdnem leért a fenékig, várakozott.
A legénység nagy része a fedélzeten tartózkodott riadókészültségben. A nap fénye bronz lándzsahegyeken
villogott. Fémet egyébként nem nagyon lehetett látni. A fakeretre feszített marhabőrből készült szögletes
pajzsokat itt-ott szegecsek erősítették. A matrózok azonban általában csak bőrpáncélt viseltek az Erisszáéhoz
hasonló tunika felett, vagy azt sem.
 Diorész, a kapitány és az őt partra kísérő hét fiatalember azonban pompás kivételt jelentett. Ők
megengedhették maguknak a legjobb felszerelést. A réz és az ón szűkössége képezte a bronzkori világ nagy
részén uralkodó katonai arisztokrácia gazdasági alapját. Tollforgós sisakjukban, díszes mellvértjükben,
rézzel kivert pajzsukkal, bőrruházatukkal és lábszárpáncéljukkal, aranyozott hüvelyben lévő levél alakú
kardjukkal, pirosra, kékre és sáfrányszínűre festett köpenyükben mintha egyenesen az Iliászból sétáltak
volna ki.
És oda is mennek vissza, gondolta Reid borzongva. Úgy tanulta, hogy Trója erős és gazdag városállam
volt, de itt előtte az akhájok álltak, Agamemnón és Odüsszeusz elődei.
A magas, izmos testű, hosszúkás koponyájú férfiakról lerítt, hogy őseik nem is olyan sok nemzedékkel
korábban érkeztek északról; a hajuk általában barna volt, de a szőke vagy vörös hajzat sem ment
ritkaságszámba közöttük. Vállig érő frizurát viseltek és azok, akiknek már kellőképpen nőtt a bajusza-
szakálla – hiszen sok volt köztük a fiatal –, a Van Dyke stílust részesítették előnyben. A született harcosok
szinte öntudatlan gőgjével viselkedtek.
– Nos hát – szólalt meg Diorész –, különös. Igazán különös.
A hajótöröttek úgy vélték, jobb, ha nem komplikálják tovább amúgy is hihetetlen történetüket az
időutazásra vonatkozó részletekkel, miszerint egyikük sem érkezett valamelyest is felfogható távolságból.
Több mint elégségesnek bizonyult annyit elmesélniük, hogy szülőföldjükről egy varázsló hozta ide őket
fénylő szekerén, aki meghalt, mielőtt mágikus nyelvtanári képességén kívül mást is megmutatott volna
nekik. Diorész rendelkezésére kiszedték a testet a kövek alól, és rövid vizsgálódás után illően eltemették.
A kapitány csettintett a nyelvével. – Zeusz nyilára mondom, furcsa egy történet! – Valami vontatottságot
vitt az általában pattogós attikai dialektusba. – Nem is tudom, felvegyelek-e benneteket a fedélzetre.
Becsületszavamra, nem tudom. Nagyon haragudhat rátok valamelyik isten.
– De… de… – Reid kétségbeesetten integetett a mentatór felszerelés felé. – Odaadnánk a királyodnak.
Diorész odasandított. Alacsonyabb és sötétebb volt a társainál, őszes, ám szívós, gyors mozgású,
sötétszürke szeme éles tekintetű. – Félre ne értsetek. Szeretném. Afrodité mellére, szeretném. Különösen
téged, uram – bólintott Oleg felé –, abban az idegen fémből készült páncélban. Mindenféle híresztelések
járják, hogy megtanulták a hettitáktól, hogyan kell az ilyesmit csinálni, de a Nagy Király megtartotta a titkot
magának. El tudnád…? Sok mindent ki tudnánk okoskodni egy szép kis történetből. De mi haszna az
egésznek, ha Poszeidón nem fogad kegyeibe minket? És az évnek ebben a szakában nagyon szeszélyes,
hamarosan feltámadnak a napéjegyenlőség körüli viharok. – Mérlegelő tekintetet vetett Uldinra, aki nem
szállt le a lováról. – És te, uram, aki a lovadon ülsz ahelyett, hogy szekér elé kötötted volna. Egy kövér ökröt
adnék azért, ha tudnám, miért teszed. Csatában nem esel le róla? És még a fedélzetre is fel akarnád hozni az
állatot!
– Nem válok meg tőle – csettintett Uldin.
– Poszeidónnak, ugye, lovakat áldoznak? – kérdezett gyorsan közbe Reid.
– Ez igaz, de a gyakorlati problémák… van már egy csomó birkánk meg egy dúcnyi galambunk, amelyek
maguktól hazatalálnak. És néhány napi utazás hazáig, érted. Azonkívül bizalmasan elárulom neked, hogy
nem egyszerű üzleti útról van szó. Nem egészen. Avarisznál megálltunk, és az emberek üzleteltek meg
élvezték a kocsmák és bordélyok vendégszeretetét. Ám közben néhányan felhajóztunk Memphiszig, a
fővárosig, tudod, a hercegünk üzenetével. Most meg viszem a választ. És nem kockáztathatom meg, hogy
nem juttatom el neki, én, aki már akkor a királyi családot szolgáltam, amikor a herceg még meg sem
született.
– Hagynád, hogy itt tikkadozzunk egész nap, amíg ide nem érnek a törzs tagjai? – üvöltötte Uldin.
– Nyugalom – szólt rá Oleg. Diorészt tanulmányozta, arckifejezése ugyanolyan ravasz volt, mint az
akhájé. – Az igaz, hogy külön gondot jelentünk neked, kapitány – morogta. – Igazán sajnálom. De
elfogadnál egy, természetesen úriemberek között szokásos ajándékot csekély viszonzásaként nemes
nagylelkűségedért, amiért megnyitottad számunkra a vizeshordódat… Megengednéd, hogy megmutassam
neked csakúgy, mint királyodnak, hogy nem vagyunk koldusok?
Eközben belenyúlt a zsákjába. Aranypénzek csillantak meg egy pillanatra, mielőtt Diorész ujjai
összezárultak volna.
– Az nyilvánvaló, hogy előkelő származásúak vagytok – válaszolta udvariasan az akháj –, és már ez is
kötelez engem, hogy valamilyen módon segítsek nektek. Gyertek fel a fedélzetre. Gyertek csak. Ami a lovat
illeti… nos, uram, ha beleegyezel abba, hogy a lovadat itt a parton feláldozzuk a biztonságos utazás
érdekében, akkor a sajátjaim közül választhatsz magadnak másikat, ha megérkezünk. Esküszöm.
Uldin morgott, de beadta a derekát. Diorész hívogatóan a hajója felé intett.
 – Először Rhodoszra! – Erissza egészen eksztázisba jött. – Duncan, Duncan, látnod kell a fiunkat!
Reid elképedését és az asszony örömét Diorész szertefoszlatta. – Sajnálom, nem. Urunk, Thézeusz
megbízásából küldetésben járok, ezért nem térhetek le a megadott útvonalról. Az egyetlen ok, amiért a Nílus
deltáját elhagyva ilyen nyugatra jöttünk, az volt…
– … hogy féltetek a kalózoktól az Égei-tengeren – fejezte be gúnyosan a mondatot Erissza.
– Mi? Kalózok? Megzápult az agyad a napon? Csak semmi tiszteletlenség, asszonyom. Tudom, milyen
nagyra tartják a krétaiak az asszonyokat, te pedig ráadásul fiatalabb korodban szent bikatáncos voltál, ugye?
Csak ezért viszünk el téged is. Nos, ami a kalózokat illeti, nem, szó se róla. Nem tirrén vizeken jártunk.
Egyszerűen az a helyzet, hogy ilyen széljárás mellett véleményem szerint a legjobb útvonal az, ha
megkerüljük Kréta nyugati végét és a Peloponnészosz mentén felhajózunk egészen Athénig. Onnan aztán
legkésőbb jövő tavasszal átkelhetsz Rhodoszra.
Az asszony elkeseredésében ebbe nem tudott belenyugodni. – Úgy beszélsz, mintha a Minósz és flottája
még mindig fenntartaná a rendet és békességet a becsületes emberek számára – jegyezte meg maróan.
– Meggyőződésem, hogy ideje beszállnod és pihenned az árnyékban, asszonyom. – Diorész mit sem
vesztett barátságos hangvételéből. – Amikor utunk elején, körülbelül egy hónappal ezelőtt Knósszoszban
kikötöttünk, hogy valami rakományt partra tegyünk, a Minósz a labirintusban ücsörgött, vámhivatalnokai
pedig a szokásos dézsmán híztak.
Erissza elfehéredett.
– Balszerencse – morogta az egyik beosztott tiszt. – Zeusz apánk, meddig kell még az igáját viselnünk? –
Társai ugyanolyan dühösnek látszottak.
HETEDIK FEJEZET

A hajó fedélzete először maga volt a paradicsom. Reidnek, akit valósággal elkábított a soha még csak el
sem képzelt élmények és benyomások lavinája – mivel egyetlen író sem képes visszaadni magát a totális
valóságot egy egész napra és a következő nap felére volt szüksége, hogy rájöjjön, a fedélzet valójában csak a
pokol hiánya.
Jóllakott (sózott marhahúst, póréhagymát, durva feketekenyeret és vizezett bort kaptak), haját hűsítő
szellő borzolta a lágy, tiszta ég alatt, a lassan mozgó hófehér felhőkkel pettyezett mélykék égbolton
ragyogott a nap, Reid a korlát mellett ült és Homérosz sorai jutottak eszébe a hullámok többszólamú
kacagásáról. Ezek kisebbek, játékosabbak voltak azoknál, amilyeneket az óceánon látott, egészen közel
került hozzájuk az alacsony párkány alatt. Minden egyes apró fodor és örvény jól látszott, csodálattal töltötte
el, hogy milyen bonyolult, örökké változó műalkotás egy-egy hullám.
A hajó a vízbe fúrta az orrát, faránál örvény keletkezett. A fedélzet lassú ritmusban ringott, gerendák
recsegtek, néha csattanás hallatszott, ahogy a vitorla a tenger vagy a szél változására reagált. A lágy és élettel
teli levegőben napsütötte fa, ózon és só illata keveredett. A farban a kormányosok – mert ekkora méretű
járműnél már mind a jobb, mind a bal oldalon voltak kormányevezők – ifjú istenszobrokként meredtek a
távolba.
A legénység többi tagja szanaszét ücsörgött, vagy az evezőspadok alatt szundikált (meztelenül, tunikáját
magára terítve, és általában báránybőrt használva lepedőként). Pihenésre szűkösen jutott hely, de hát a
legtöbb út során megszakítás nélkül legfeljebb néhány napot hajóztak. Az volt a szokás, hogy éjszakára a
parton vertek tábort.
Az emberek félszeme némi kíváncsisággal, némi félelemmel állandóan az utasokon járt. Ki tudja, kik
ezek? Eltartott egy ideig, mire Diorészen és nemesein kívül bárki is elmormolt üdvözlésen túl szólni mert
volna hozzájuk. A hajósok halkan beszélgettek egymás között, énekeltek, titkos jeleket váltottak, melyeket
Reid jól ismert azokból az időkből, amikor évezredekkel később, leszerelve a katonaságtól, bebarangolta a
Földközi-tenger vidékét.
Mikor azonban látták, hogy semmi szörnyűség nem történik, legyőzték tartózkodásukat. És útban voltak
Athén felé!
De nem az általa hőn szeretett Athén felé, emlékeztette magát. Nem az Akropoliszon álló templomok, a
Szelek Tornya, az olimposzi Zeusz oszlopai – a dolmadosszal, ouzóval váró apró, kedves kávézók, az
elegáns üzletek, az őrült taxisofőrök, a fekete ruhás öregasszonyok, a sült kukoricát kínáló árusok, a
mosolygó férfiak felé, akik közül majdnem mindnek él Brooklynban egy-két unokatestvére –, felejtsük
mindezt el, merjünk nem emlékezni. Felejtsük el Arisztotelészt, Periklészt, Aiszkhüloszt meg a marathoni
győzelmet, Trója bevételét, sőt magát Homéroszt is. Mindezek nem léteznek, csak talán törzsi énekek
néhány sorát őrzik majd meg egy eposzban és így marad fenn szerzőik emléke évezredekre. Minden egyéb
csak szellem, sőt kevesebb szellemnél, vízió, halvány álomkép.

Most viszont Thézeusz király Athénja felé hajózunk.

Ennyi elég is egy napra. Micsoda hátborzongató élmény lesz majd kisfiúként, amikor egy bizonyos
Thézeusz nevű hősről fogsz olvasni, aki megölte a szörnyű Minotauruszt…
Árnyék futott át a lelkén.
… a Minotauruszt, akit Erissza szolgált.
Az asszony csatlakozott hozzá. Nem törődött azzal, hogy a hajósok, akik visszahúzódtak, hogy a pár
egyedül maradhasson az evezőspadon, egyre csak bámulják őket. Kölcsönkapott köpenyt viselt, de nem a
vállára vetve, hanem szoknyaként a dereka köré kanyarítva.
– Miért? – kérdezte Reid, és a ruhadarabra mutatott.
Az asszony megvonta a vállát. – A legjobb, ha úgy öltözködöm, ahogy az akháj nők. – Ajka határozottan
formálta a keftiu szavakat. Közben a láthatárt kémlelte.
– Hát nem gyönyörű? – tette fel a férfi a kérdést mulatságos bátorításként. – Most értem csak meg, miért
született Afrodité a tenger hullámaiból.
– Hogy? – Az asszony tompa jade színű pillantása a férfira vándorolt. – Miről beszélsz?
– Miért, az akhájok – dadogta Reid –, nem hisznek a… szerelem… istennőjében, aki Ciprusnál kelt ki a
habokból?
Erissza gúnyosan elmosolyodott. – Afroditében, a tehéncsöcsű, nagy seggű, örökké viszketeg lotyóban?
Reid riadtan pillantott az asszony mögé. Az ott kuporgó férfiak közül valószínűleg többen beszéltek
valamennyire krétaiul, de úgy tűnt, a fütyülő szélben egyikük sem hallotta meg Erissza szavait.
– Az Istennőben igen, aki Britomartisz a Szűz alakjában – folytatta az asszony.
Reid feltételezése szerint Kréta meghódítása után az akhájok megtartották… meg fogják tartani… a
gyönyörű mítoszt, és odaadják annak, aki most csak egy primitív termékenységi figura…
Erissza öklével a korlátra csapott. – A tenger az Övé… és a miénk! – kiáltotta. – Miféle varázslattól
felejtetted ezt el, Duncan?
– Megmondom. Én halandó vagyok. Sokkal elveszettebbnek érzem magam nálad – válaszolta
csüggedten. – Megpróbálom kitalálni, mi történik velünk. Te magad is visszamentél az időben és…
– Pssszt! – Visszanyerve önuralmát, az asszony Reid karjára tette a kezét, és suttogni kezdett. – Ne itt.
Később, hamarosan, amint csak lehet, de ne itt. Ez a Diorész nem az a tahó, aminek megjátssza magát.
Figyel, hallgat, próbálkozik. És ő az ellenség.

A viharos ősz közeledtével a tengeri forgalom jelentősen csökkent, ennek ellenére az első délutánjukon
két másik hajóval is találkoztak. Az egyik, széllel szemben evezőkkel haladó keftiu tulajdonú teherhajó,
melynek legénysége összetételét tekintve szemmel láthatóan a Földközi-tenger egész keleti medencéjéből
verbuválódott, Piloszból bőrökkel megrakodva Libanonba tartott, hogy ott fát rakodjon be. A kapitány
várakozása szerint a fát el tudják cserélni Egyiptomban üvegárura, mielőtt visszatérnének hazai kikötőjükbe,
Nawoszra téli pihenőre. Diorész elmagyarázta, hogy az efféle utak újra nyereségesek, mióta Amenhotep
fáraó rendet teremtett a Szíriái tartományban. A másik és sokkal nagyobb hajó brit ónnal egyenesen
Avariszba vitorlázott. A legénység még vegyesebb volt, néhány yardos távolságból többen észak-európai
származásúnak tűntek. A világ meglepetésre sokkal kozmopolitábbnak bizonyult, mint későbbi története
során.
És mérföldekkel arrébb Reid egyszer csak megpillantotta ennek okát. Egy gálya bukkant fel a horizonton.
Diorész emberei kardot rántottak, vagy obszcén mozdulatokkal mutogattak rá. – Mi az a vízi jármű? –
érdeklődött Oleg.
– Krétai hadihajó – válaszolta Diorész. – őrjáratban.
– Veszélyben lévő tengerészek megmentésére – szólalt meg Erissza. – Meg kalózok és barbárok ellen.
– Azok ellen, akik szabadok akarnak lenni – mondta szenvedélyesen az egyik akháj fiú.
– Ne vitatkozz – parancsolt rá Diorész. A fiú hátul lekushadt. Erissza összeszorította az ajkát, és nem
szólt egy szót sem.
 Röviddel sötétedés után elállt a szél és a hajó a varázslatos csillagok alatt vesztegelt. Reid nézegette őket,
mielőtt elaludt. Arra gondolt, hogy azok sem örökkévalók. – Mondd – kérdezte Erisszát –, melyik a fő
csillagképe a ti zodiákusotoknak?
– Természetesen a Bika, Aszterion Bikája, amikor felkel a halálból az újjáéledt tavaszban. – Élesen
kezdte a mondatot, de tisztelettel fejezte be. A halvány fényben a férfi látta, ahogy Erissza megcsókolja
amulettjét, és az árnyékban keresztet rajzol, a nap jelét.
A napéjegyenlőség előrehaladása, gondolta Reid. Huszonhatezer év két tizenkettede múlva tér vissza.
Hát, nem egészen pontosan. Megborzongott, bár az éjszaka nem volt különösebben hűvös. Becsúszott az
egyik evezőspad alá, és betakarózott a Diorésztól kölcsönkapott birkabőrbe.

Hajnalban lebontották az árbocot, kirakták az evezőket, melyek a kormányos ütemes Ripapai! Ripapai!
kiáltásaira tartójukban nyikorogva a tenger először halványkék, majd zafírból indigóba átmenő színű
hullámaiba csapódtak. Oleg kijelentette, hogy testedzésre van szüksége, és beült az egyik evezőlapát mögé.
Ez megtörte az emberek tartózkodását. Amikor szél kerekedett (nem olyan kedvező, mint az előző napi,
Reidet mindenesetre meglepte, hogy a furcsa kinézetű, négyszögletes csanakzat milyen jól áll szél alá),
összegyűltek a lábát az orrban lógázó orosz körül. Vizezetlen borral kínálták, és kérdésekkel ostromolták.
– Hová valósi vagy, idegen? Az meg milyen hely? Merre jártatok? Milyen hajókat használnak felétek? A
rajtad lévő páncél meg a fegyvereid tényleg vasból készültek? A vas nem jó, túlságosan törékeny, még akkor
is, ha már kinyerték az ércből, amit hallomásom szerint szinte lehetetlen ötvözni. Mi a dolog trükkje? Hé,
milyenek az asszonyaitok? A borotok? Sört isztok, mint az egyiptomiak? – A barna arcokból fogak villogtak,
testek forgolódtak az izmok táncában, nevetés és fecsegés szállt a nagy kékségben.
Ezek a nyílt, boldog ifjak, ezek a gyakorlott világutazó férfiak tényleg annyira vadak lennének, mint
ahogy Erissza állítja?
Az asszony a hajó farában üldögélt ez egyik padon, és valamin tűnődött. Uldin ugyanezt tette.
Mindketten csöndben voltak. A hun egy hangot sem ejtett azóta, hogy előző nap elnyúlt a hajó oldalánál,
miközben az akhájok a háta mögött röhögcséltek. Tengeribetegsége már elmúlt, ám mogorvasága nem.
Lehet, hogy a félelem nyomorúságában bújt meg e maszk mögött? E végtelen víztükör közepén, ahol
nincsenek lovak!
Diorész Oleg mellett heverészett a fedélzeten, a fogát piszkálta és alig szólalt meg. Reid idegesen
üldögélt a közelben, térdét átölelve hátát a hullámtörőnek vetette, és bízott abban, hogy Oleg ivás közben
nem ejt valami szarvashibát. Nem volt bolond, de azok után, ami mostanában megesett vele, fennállt a
veszélye annak, hogy túlzottan eleresztve magát alulértékeli őrzőjét.
– A Ruszhoz tartozom, ha ez jelent nektek valamit. – Oleg kiitta a kupáját, és utánpótlásért lenyújtotta.
Sárga fürtjei elszabadultak a hajpántja alól, szemei boldogan csillogtak vörös, kerubszerű arcában, inge alá
nyúlva vakaródzott, és közben nagyokat böffentett. – A többit nem tom. Asziszem jobb, ha elmesélem
nektek, ti meg majd megmondjátok, ráösmertek-e. Így mingyár megtudjuk a neveket is.
Figyelmesen hallgatták. Húzott egyet újratöltött serlegéből, és belevágott.
– Messzi északról kezdem. Biztosan hallottatok róla. Fák, mérföld mérföld után fák. Meg persze tanyák,
de akár életetek végéig kóborolhatnátok az erdőkben. Ifjoncként én is majdnem így jártam. Apám kereskedő
volt, menekülnünk kellett, amikor a lengyelek először bevették Novgorodot, aztán Jaroszláv visszafoglalta,
aztán a Jaroszláv és a testvére közti háború lehetetlenné tette a délre irányuló kereskedelmet. Azokba az
erdőségekbe mentünk, vadásztunk és csapdákat állítottunk. Mondhatom, megtanultam, hogy éljen meg
arrafelé az ember. Húúú, a finnek a havonjárásra fából csinálnak lábravalót. Varázslók. Elmondták, hogyan
lehet énekkel jó szelet kelteni, bár nekem nem mindig sikerül, uuuh, egy kereszténynek természetesen nem
is sikerülhet. – Az embereknek ez nem jelentett sokat, csak annyit, hogy felkent személlyel van dolguk;
nyilvánvalóan azt gondolták, hogy valamilyen rejtélyes kultusz alapítója.
– A végén visszatértünk, jobbra fordultak az idők és nem csináltam rossz üzletet. Tanulságosak voltak
azok a régi napok. – Oleg felvihogott, kortyolt egyet, és a mutatóujjával megfenyegette a hallgatóit. – A
Konstantinápollyal folytatott háború után a kereskedelem néhány évre ismét leszűkült. Abban az időben
Norvégiában jártam. Az ottani király a Rusz jóbarátja, egy darabig Jaroszláv udvarában szolgált és a
fejedelem egyik lányát vette feleségül. Jó csomó szőrmét sikerült összeszednem abban az országban. Akár
hiszitek, akár nem, amikor először visszatértem Konstantinápolyba, gyilkosságot követtem el.
– A hazádról kezdtél mesélni – emlékeztette az egyik férfi.
 – Aha. Így igaz. Novgorod. Hiszitek-e, hogy szárazföld belsejében lévő városként ez a Novgorod tengeri
kikötő? Csak a Finn-öbölből fel kell evezni a Néván, át a Ladoga-tavon, fel Volhovba az Ilmen-tóhoz és már
ott is vagyunk. Na persze, nem olyan egyszerű a dolog. Először keresztül kell még lovagolni a szárazföldön,
hogy eljussunk a Dnyeperig. De onnan aztán végig vízen lehet folytatni az utat, kivéve a vízeséseket. Kijev
ettől a víziúttól lett nagy és gazdag, én mondom nektek. De én már csak novgorodi gyerek maradok, ott
lehet a legkönnyebben szőrméhez és borostyánhoz jutni. Na, aztán elérjük a Fekete-tengert, délnek
fordulunk a part mentén, és máris Konstantinápolyban vagyunk. Az ám a város, fiúk, az a világ királynője.
– Várj csak – szólalt lassan meg Diorész. – Ezekhez a vizekhez meg amit te Fekete-tengernek hívsz, az út
nem vezet át két földszoroson és köztük egy kis tengeren?
Oleg élénken bólogatott. – Úgy van. Konstantinápoly az északi csatorna belső végén található.
– De hiszen arra nincs is város – tiltakozott az egyik hajós.
– Ó, biztosan csak nem hallottál róla – felelte Oleg gőgösen.
– Zeusz mennydörgésére, én viszont igen! – tört ki Diorész, és egy pillanat alatt komollyá vált. A hirtelen
támadt csöndet csak a fenéken lévő két birka bégetése törte meg. – Már sokszor jártam arra – folytatta az
akháj. – Egyszer eljutottam a Kaukázus alatt fekvő Kolchiszba is. És nem én vagyok az egyetlen az akhájok
között, aki megtette már ezt az utat.
– Úgy érted, volt bátorságod egy ilyen lélekvesztővel nekivágni azoknak az áramlatoknak? – kiáltott fel
Oleg. – Hiszen az öklöm kifér az oldalán lévő lyukakon.
– Még a vendégnek sem szabadna hazudnia – jegyezte meg Diorész.
– Várj – avatkozott közbe Reid.
Oleg megrázta a fejét. – Sajnálom. Túl sokat ittam. – A kupája mélyére bámult. – Elfelejtettem. Visszafelé
jöttünk az időben. Azt hiszem, Konstantinápoly még fel sem épült. De fel fog, fel bizony. Voltam ott.
Tudom. – Kiöntötte a maradék bort, és az üres edényt lehajította az egyik tengerész köpenyére.
Diorész nem mozdult. Arcvonásai megkeményedtek. A többiek zavarodottan pusmogtak egymás között.
Kezek mozdultak bronzkések felé, ujjak jeleket rajzoltak.
– Oleg – figyelmeztette Reid –, egy szót se többet.
– Miért? – morgott az orosz. – Az igazat mondom, nem? Jó üzletet csinálhatnánk prófétaként.
– Elég legyen – vágott közbe Reid. – Már mondtam neked, honnan jöttem. Figyelj rám.
Oleg az ajkába harapott. Reid Diorészhez fordult. Bár a belső feszültségtől kiverte a veríték, az amerikai
mentegetőző mosolyt erőltetett az arcára. – Figyelmeztetnem kellett volna téged, Kapitány, hogy a társam,
hihetetlen kalandokon ment keresztül, ami bárkit megzavart volna.
– Azt hiszem, jobb, ha erről nem beszélünk addig – javasolta Diorész –, amíg az athéni palotába nem
érünk. Egyetértetek?
NYOLCADIK FEJEZET

A hangulat nem vált barátságtalanná. A tengerészek nyilvánvalóan nem törődtek az időutazásra

vonatkozó, számukra felfoghatatlan megjegyzéssel, úgy vélték, félreértés volt, ami egészen természetes, ha a
mesélő olyan messziről jött, ahogy Oleg Oroszországgal és a Bizánci Birodalommal kapcsolatosan
megemlítette. Ehhez hozzájárult az is, hogy szokatlanul jó szelet kaptak. Reid nem tudta, mennyire hittek a
novgorodinak – és a hunnak, miután előbújt a csigaházából, ám az érdekes történet mindenkinek tetszett. A
legénység tagjai még örültek is, hogy új hallgatóságnak mesélhetik el saját kalandjaikat kereskedelmi
utakról a minószi haditengerészet éberségét kijátszva, zsákmány-és rabszolgaszerző kalandozásokról,
szárazföldi vadászatokról, amelyek áldozatai medvék, szarvasok, vaddisznók és akkor még Európában is
honos oroszlánok voltak, csatározásokról vad hegylakókkal és más akháj államocskákkal, nagy ivászatokról,
mulatozásokról kikötői hetérákkal, meg ázsiai templomokról, ahol a hajadonnak kell megszereznie az első
férfit, mielőtt férjhez menne. Aztán a mesék komolyabbra fordultak, istenekről, szellemekről, szörnyekről
esett szó bennük…

Reid igyekezett minél kevesebbet beszélni saját magáról, inkább jelenlegi körülményeinek
megismerésére koncentrált. Az akhájok elmondásuk szerint gazdálkodók voltak. Még a királyaik is saját
földjüket művelték és ácsmesterséget folytattak. A legszegényebb földművesnek is megvoltak a maga
féltékenyen őrzött jogai. A féktelen nemesek körében (akik elég gazdagok voltak ahhoz, hogy megvásárolják
az egész bronzból készült fegyverzetet, amitől az egyszerű katonák könnyű prédájukká váltak) a király (a
törzsfőnök, gondolta Reid) nem számított többnek, mint elsőnek az egyenlők között. Az asszonyoknak nem
voltak keftiu nővéreikhez hasonló teljes körű jogaik, amit Diorész tyúkuralomnak csúfolt, de nem is kellett
elszenvedniük a klasszikus Görögországban dívó elkülönítést; a háztartásban tekintélye volt a
családanyának.
Az akhájok csak néhány generációval korábban és csak egyes államocskákban szálltak tengerre,
következésképpen kevesen voltak köztük gyakorlott tengerészek. Ezek egyike volt Diorész, aki többnapos
hajózásra is kimerészkedett a nyílt vizekre, amit a keftiuk rendszeresen megtettek. De a népe jeleskedett az
állattartásban és a kocsihajtásban; nem volt köztük olyan férfi, aki ne lett volna fanatikus lószakember.
Uldinnal órákig elvitatkoztak a témáról.
Megingathatatlanul kitartottak családjuk, vezetőik és adott szavuk mellett. Lehetőségeikhez képest a
végletekig vendégszeretőek és adakozóak voltak. Tisztaság, jólöltözöttség és ápoltság jellemezte őket;
tisztelték a tudományt és a törvényt. Iparosként, táncosként vagy költőként a legjobbat alkották; becsülettel
néztek szembe a szerencsétlenséggel és a halállal.
Ezzel szemben Reid ráérzett a túlzott büszkeségükre, amely bármely pillanatban durvaságban vagy akár
gyilkolásban törhet a felszínre; vérszomjas harci kedvükre; az alávetettek iránti érzelmek teljes hiányára – ha
valaki nem szabadnak született akháj vagy átkozottul erős idegen, akkor az alacsonyabbrendű –, a
civakodásra való hajlamukra, ami megosztotta az embereket és gyakran a minikirályságok közti
polgárháborúkhoz vezetett.
– Ez az egyik oka annak, hogy a krétaiak uralkodnak fölöttünk – jegyezte meg Diorész a hajóorrban Reid
mellett állva, aki egy szabadon engedett galamb röptét figyelte a levegőben. – Valószínűleg az alapvető oka.
Képtelenek vagyunk összefogni. Persze, a Labirintus sem engedi. Azok a hápogó szárazföldi városok,
Mükéné, Tirosz, meg eladták magukat. Krétai áruk, krétai szokások, krétai rítusok. Krétai ez meg az, az
embernek okádnia kell tőle. Bárcsak fognák magukat és belebújnának egyenesen a Minósz fenekébe. De ő
ennél sokkal okosabb. Megtartotta a talpnyaló királyaikat, akik együtt ülnek a mieinkkel a tanácsban,
összeesküvést szőnek, vesztegetnek, az igazi akhájokat egymás ellen fordítják. És amikor valaki ki akar
ebből szabadulni, ahogy az én királyom, Aegeusz tervezte, biztos lehetsz benne, hogy egy mükénéi vagy
tiroszi kém kiszagolja és rohan, hogy beárulja Knósszoszban.
– Na és? – kérdezte Reid.
– Akkor a Minósz füttyent a flottájának, blokád alá veszi az összes kikötőt és elkapja azoknak a
vazallusainak és… izé… szövetségeseinek a hajóit, akik nem nyújtanak segítséget neki. Hát ezért állnak
mellé. És ezért küld jövőre is hét fiút és hét lányt Athén a Minotaurusznak.
Diorész elhallgatott, beárnyékolta a szemét, egy darabig előremeredt, majd mintegy mellékesen
odavetette. – Na, ott van. Lassan te is megpillanthatod, amit a madár már látott. Látod azt a kis homályos
foltot a világ végén? Az az egyik krétai hegycsúcs. Annak kell lennie, Afrodité hasára mondom.
Naplemente előtt megkerülték a nagy szigetet. A tenger hullámai fehér sziklákat csapkodtak. Mögöttük
meredeken emelkedett a zöldellő szárazföld. A vízen hajók suhantak, mint sirályok az égen. Erissza a
korlátnál állt és figyelt. Az elmúlt napokban nem látszott rajta a boldogtalanság. Egyszerűen nem beszélt
többet a szükségesnél, egyébként pedig gondolataiba merülve üldögélt. Reid odalépett hozzá.
Az asszony felé sem fordult. Reid kíváncsi lett volna rá, milyen félelmek és elszánások lakozhatnak a
tiszta vonású arc mögött. Erissza, mintha a gondolataiban olvasott volna, halkan megszólalt. – Ne töprengj
rajtam, Duncan. Az évek megtanítottak, hogyan kell várni.

Következő este az ibolyaszín hullámokból kiemelkedett a Peloponnészosz. A falvakkal pettyezett csupasz

hegyoldalak és a jelentős vízi forgalom, amelyek Reid emlékeiben éltek, teljesen hiányoztak. Az erdők
mélyzöldben játszottak; ég és tenger kihalt és olyan csendes volt, hogy az evezők szinte zavaróan hangosan
csapódtak a vízbe és az evezősöket irányító kormányos is lágyabban vezényelt. A levegő lehűlt. Magasan az
égbolton egy darupár szárnyai aranylottak.
Diorész megmutatta Kütéra szigetét a parttól néhány mérföldre. Mintha a szárazföld egy darabja lett
volna. – Legfeljebb két nap a Pireuszig, talán kevesebb is – mondta. – De éjszakára itt megállunk, hálát
adunk a könnyű útért, kinyújtóztatjuk a lábunkat, és megalszunk valahol, ahol helyet adnak.
Az egyik kis öböl partján emberi jelenlét nyomai látszottak: tűztől megfeketedett kövek, fadarabok és
más ártalmatlan hulladék, kaptár alakú kősír egy fából elnagyoltan kifaragott istenszoborral szemben,
aminek legszembetűnőbb része a fallosza volt, valamint egy ösvény, amely a fák alá, a sziget belsejébe
vezetett, Diorész szavai szerint egy forráshoz. De ma este ők vették birtokba a helyet. A tengerészek sekély
vízbe futtatták a hajót, és partra gázolva a farát kötéllel egy sziklához erősítették.
Uldin megtántorodott. – Kísértetjárta vidék ez! – kiáltotta, előkapta az amulettjét, és Reidre meredt. –
Mozog a föld!
– Majd megáll – vigyorodott el Oleg. – Van erre gyógyszer! – Szaladt, hogy csatlakozzon a többiekhez,
akik futottak, birkóztak, bakot ugrottak és kergetőztek, hogy megmozgassák elgémberedett tagjaikat.
Diorész félórás szünetet engedélyezett, aztán parancsot adott, hogy verjenek tábort, gyűjtsenek gallyat és
rakjanak tüzet.
Erissza a sírkőhöz ment. Köpenyét csípője köré tekerte, tunikáját levette; meztelen felsőtesttel letérdelt,
markába szorította amulettjét, és lehajtott fejjel imádkozásba merült.
Diorész nyugtalanul pillantott feléje. – Meg kellett volna állítanom – súgta Reidnek. – Meg is tettem
volna, ha időben észreveszem.
– Mit csinál?
– Azt hiszem, jövendőmondó álmot kér. Én is azt akartam. Az itt eltemetett emberről azt tartják, hogy
rendkívüli hatalma van. De valószínűleg nem szeretné, ha ugyanazon az estén kétszer zavarnák. És részben
neki is áldoztam volna. – Diorész mogorván megráncigálta a szakállát. – Kíváncsi lennék, milyen
fogadalmat tesz az asszony, ő nem szokványos krétai nő, Duncan pajtás; még csak nem is szokványos
bikatáncos nővér. Van benne valami egészen sajátos. Én a helyedben nagy ívben elkerülném.
Erissza felöltötte a tunikáját és félreállt. Látszott rajta, hogy visszanyerte belső nyugalmát. Reid nem
merte megszólítani. Rájött, mennyire idegen számára az asszony világa.

Beesteledett, mielőtt a parázs felizzott volna az Egyiptomból erre a partraszállásra hozott birkák
megsütéséhez. A szertartás rövid volt, de mély benyomást keltett: magas férfiak álltak libbenő vörös fényben
és imbolygó árnyékok között fegyvereikkel Hermészt, a Vándort köszöntve; Diorész könyörgéssel fordult
énekelve hozzá, majd ünnepélyesen leölte az állatokat, kivágta a combcsontjukat, amelyeket zsírba
csomagolva a tűzbe vetett. Közben mély hangú Xareisz! Xareisz! Xareisz! kiáltások szálltak az ég felé a
füsthöz hasonlóan. Mindezt a sisakokhoz és a bronzpajzsokhoz ütögetett kardok csattogása kísérte.
Oleg keresztet vetett. Uldin megszúrta a hüvelykujját és néhány csepp vért a lángokba vetett. Reid nem
látta Erisszát a sötétben.
Pedig ő is részt vett az ezután következő vacsorán, ami nagyon jókedvűen zajlott le. A borostömlők
gyorsan ürültek. Később felállt egy harcos, lantot ragadott és belefogott egy balladába…

…Dühöngve kélt Hippotusz, a nagyhírű gyilkos hegylakó,

Ő, ki felgyújtotta táboruk és embereiket keselyűk martalékául vetette,
Elvitte asszonyaikat és aranyukat és Lord Skedyon fejét,
Kezében pendült az íj, a vessző repülni kész…

… Ezalatt társai táncra perdültek a homokban.

Amikor leültek, Uldin felkelt a helyéről. – Elénekelnék nektek egy dalt – ajánlkozott.
– Aztán én is – szólalt meg Oleg is. – Egy vándorról, aki távol van otthonától, szeretteitől, Novgorod
anyácskától. – Megtörölte a szemét, és csuklott.
– Az én dalom a sztyeppéről szól – magyarázta Uldin –, a füves mezőről, ahol nyáridőben a pipacs
vérvörösen virágzik és az újszülött kiscsikók bizonytalanul imbolyognak lábukon, pofácskájuk olyan puha,
mint a kisgyerekeké, és arról a napról álmodnak, amikor majd fáradhatatlanul vágtatnak odáig, ahol a
szivárvány a földre ér.
Felemelte a fejét. Bár a szöveget saját nyelvén énekelte, a dallam és a hangja meglepően édesen szólt.
Reid jócskán a tűz körül ülők mögé húzódott, hogy megfigyelhesse, mi történik. Hirtelen érezte, hogy
megrángatják a kabátujját. Megfordult, és Erissza halvány alakját pillantotta meg. A szíve nagyot dobbant.
Amilyen csöndesen csak tudott, felállt, és a tűz fénykörét elkerülve feléje csusszant.
A fák alatt sötét volt. Kéz a kézben folytatták útjukat. Néhány percnyi hegymászás után maguk mögött
hagyták az erdőt.
Három oldalról fákkal övezett mezőre értek, amely egészen a tengerpartig ereszkedett alá. Fejük felett
ragyogott a fogyóban lévő hold. Reid, ha tenger mellett töltötte idejét, elalvás előtt máskor is megcsodálta,
de ez most egészen varázslatos volt. A tökéletesen üres óceán felett függve sugarait nem is rétre, hanem
szinte kizárólag csak Erissza Istennőjének vizeire vetette. A tenger rezdületlen felszínén mint tükörben
duplázódtak meg a csillagok és a fehér égitest. A füvön és a mezőn heverő szikladarabokon harmatcseppek
szikráztak. Itt fenn a levegő is melegebbnek tűnt, mintha a fák kilélegeznék a nappal gyűjtött hőt. Földszag,
levelek csípős illata terjengett. Valahol egy bagoly huhogott halkan. A mohos kövek között tavasz bujkált.
Erissza felsóhajtott. – Erre vártam – szólalt meg halkan –, egy ilyen helyre, amelyet az ő közelsége
szentté avat, ahol beszélgethetünk.
Reid rettegett ettől a perctől, de most, hogy eljött, már tudta, hogyan fogja fel az asszony a sorsát; se
szomorúan, se örömmel. Belenyugvása annyira erős volt, amilyet a férfi el sem tudott volna képzelni.
Erissza kiterítette a takaróját. Arccal a víz felé leültek rá. Az asszony ujjai a férfi kiserkenő szakállát
simogatták. Reid a hold fényében észrevette, hogy a nő arcán hihetetlenül gyengéd mosoly honol. – Napról
napra jobban hasonlítasz ahhoz a Duncanhez, akit ismertem – suttogta.
– Meséld el, mi történt – kérte a férfi ugyanilyen nyugodtan.
Az asszony megrázta a fejét. – Nem vagyok biztos az egészben. A vég közeléből itt-ott felbukkan valami
az emlékezetemben, morzsák, fakó ködök, egy ölelő kar, egy kimondott szó… és a boszorkány, a
boszorkány, aki elaltatott és kitörölt mindent… – Ismét felsóhajtott. – Némi irgalom, talán hogy ítélhessek
abból, micsoda irtózat maradt bennem. Gyakran azt kívánom, bárcsak ugyanígy fátylat boríthatnék arra is,
ami azután következett.
Erissza fájdalmasan keményen megragadta a férfi karját. – A csónakban Dagonasszal arra gondoltunk,
hogy a keleti szigetek felé tartva valamelyik keftiu kolónián majd csak menedékre találunk, de a villám
szabdalta felhőkön, a hamuszínű esőn keresztül nem láttunk se napot, se eget. A vizeket rájuk törő fájdalom
korbácsolta, a végén feltámadó szél magával sodort bennünket. Éppen hogy el nem süllyedtünk. Ahogy
nyugodtabbá vált a tenger, megláttunk egy hajót. A fedélzetén azonban trójaiak voltak, akik hazafelé
tartottak, mivel elrémítette őket a sötétség kitűzött úticéljuktól. Elfogtak minket, és miután partot értünk,
rabszolgasorsra vetettek.
Nehezen szedte a levegőt. Kétségtelen, hogy Kréta látványa, vagy a magát csalhatatlannak képzelő hőssel
történt találkozás mély sebeket szakított fel benne. Reid nyugalma is elszállt. Automatikusan dohányért és a
pipájáért nyúlt.
Erissza bizonytalan kis kacaja arra utalt, hogy a szenvedély az Istennő kisgyermek Fiának pajzán
szívessége folytán rendeltetett el. Amíg ezen gondolkozott, az asszony szinte tárgyilagosan beszélt tovább.
Reid dohányfüstbe burkolódzva hallgatta, ujjai az asszony kezére kulcsolódtak.
– Engem egy Müdon nevű ember vásárolt meg. Akháj vérből származott – tudod, ezek megvásárolták és
kierőszakolták a Troadba vezető utat is –, ezzel együtt nem bizonyult rossz gazdának. És ott volt még
Dagonasz is. Odaállt udvarolni Müdonnak, hogy vigye őt is magával, aki tisztviselőjévé tette meg. Végül is
ugyanabba a háztartásba kerültünk. Nagyon jól emlékszem, hogyan bíztál Dagonasz gondjára, amikor
elváltunk. És még tagadod, hogy isten lennél?
– Amikor Deukalion megszületett – a te fiad, egész véremmel tudom, hogy csak a tiéd lehet –, a nevét
azért kapta, mert a tiédre hasonlít, és azért, mert megesküdtem, hogy ő is nemzetek atyja lesz – nem
engedhettem, hogy rabszolgaként nőjön fel. A következő évet figyeléssel, tervezéssel, készülődéssel
töltöttem. Dagonasz is megnyugodott, miután elmagyaráztam neki, hogy van ebben valami elkerülhetetlen
végzetszerűség. Amikor végül Deukalionnal a karomon megszöktünk, úgy terveztem, hogy Müdonnak
távozásunk emlékére megfojtott lányát hagyom. De olyan kicsi volt az ágyacskájában, hogy nem tudtam
megtenni. Csak abban reménykedem, hogy megtalálta a boldogságát.
– Titkon csónakba szálltunk, melyet előzőleg elrejtettünk és felszereltünk, és nekivágtunk a tengernek.
Délre szerettünk volna eljutni, a dodekániszoszi Keftiura. A szél azonban bolondul fújt és északra, Trákia
partjaira sodort bennünket. A vad hegylakóknál menedékre leltünk, és néhány évig közöttük éltünk. Eleinte
azért fogadtak be, mert a Trójából lopott dolgok közül sokat ajándékba adtunk nekik. Később Dagonasz esze
és a keftiu művészetekben való jártassága folytán fontos személlyé vált. Ami engem illet, bár csak laikus
nővér voltam Atlantiszon, nem pedig papnő, az Istennő és Aszterion imádatával kapcsolatos dolgokra
tanítottam őket, ami nagyon tetszett nekik. Cserébe elvittek a boszorkányaik testületébe, akiktől új varázslási
ismeretek mellett olyan gyógyerők – gyógyfüvek, kezelési módok, az Álom előidézése – tudásának
birtokába jutottam, melyek ismeretlenek Görögországban vagy a szigeteken, mindemellett bizonyos
jogosítványokat adtak a tartózkodási helyemen. Ezek alapján elmondható, hogy nem valami rosszakaratú
isten vetett Trákia partjaira minket. Egészen biztos, hogy a teáltalad megszabott sors akarta így.
 – Az évek során némi vagyont gyűjtöttünk, így jegyet tudtunk váltani egy rhodoszi kereskedő hajójára,
akinek a hazai kikötőjében távoli vérrokonokra leltünk, akik segítettek az újrakezdésben. A végén egészen
jómódúak lettünk.
– De többé már nem vagyok az a lány, akit szerettél, Duncan.
Csend telepedett rájuk. A tenger alant halkan mormogott. A bagoly fantomszárnyakon átsuhant a
holdfényen. Reid letette forró pipáját, és Erissza kezét szorongatta.
– Én sem vagyok az az isten, akire te emlékszel – szólalt meg nagy sokára. – Sosem voltam az.
– Talán valamelyik isten felhasznált téged, aztán otthagyott. Ettől még nem vagy kevésbé kedves a
számomra.
A férfi letette a pipáját, szembefordult az asszonnyal – hogy ragyognak azok a szemek! –, a hangja
komoly volt. – Próbáld megérteni. Mi mindnyájan a múltba jöttünk vissza. Te is. Ebben a pillanatban, ebben
egészen biztos vagyok, a lány, aki te voltál, Atlantiszon él, ami még nem süllyedt el.
– Nem is fog – csattant fel az asszony. – Ezért küldtek minket ide, Duncan. Előre figyelmeztettek, hogy
megmenthessük a népemet.
Reid erre nem tudott mit válaszolni.
Erissza hangja ellágyult. – Mennyire vágytam rád, mennyit álmodtam rólad. Megöregedtem, ugye,
drágám?
Mintha valaki más válaszolt volna. – Nem. Te sohasem fogsz megöregedni.
Közben őrlődött magában. – Ó, Istenem, semmi más, csak egy kis kedvesség. Nem, csak most áll össze.
Egy csomó szilajság, amiről Pamela nem tartotta szükségesnek beszélni, és Krisztusra, Pam nem fog három-
vagy négyezer év múlva megszületni, Erissza viszont itt van és gyönyörű… Ám ezek nem az ő gondolatai
voltak, hanem az idegené, akit száműztek valami irreális holnapból. Ő beszélt helyette.
Erissza egyszerre sírva és nevetve szorította magához.

KILENCEDIK FEJEZET

Aegeusz, az athéniak királya, kemény ember volt. Bár a kor fehérre festette haját és szakállát, hatalmas
csontjai körül az izmok megereszkedtek, szemei tompábban fénylettek, ujjait köszvény rántotta görcsbe, a
trónján ülve méltóság sugárzott róla; és amikor kézbe vette a mentator két félgömbjét, nem látszott rajta
félelem.
A rabszolga, aki a készülék segítségével megtanulta a keftiut, hason feküdt a sietve felsöpört
agyagpadlón. Az új nyelvet nem tudta tisztán beszélni, mert száját felsértette egy dárdanyél ütése, melyet
első üvöltő, ellenkező rettegése legyőzésére kapott. A harcosok – Aegeusz őrei és véletlen látogatói, mintegy
ötvenen – mozdulatlanul álltak, noha sokan ajkukat nedvesítették nyelvükkel, vagy szemüket forgatták
izzadó szemöldökük alatt. A szolgák és az asszonyok a fal mellé szorultak. A kutyák, óriási mastiffok és
farkaskutyák, félve morogtak.
– Ez hatalmas ajándék – szólalt meg a király.
– Reméljük, jó szolgálatot fog tenni, uram – válaszolta Reid.
– Az biztos. De a benne rejlő erő több ennél: gyám, ómen. A sisakokat a püthiai ereklyetartóban kell
elhelyezni. Tíz nap múlva pedig áldozatot mutatunk be előtte és háromnapos ünnepet tartunk. Ami ezt a
négy embert illeti, akik az ajándékot hozták, mindenkivel tudatni kell, hogy a király vendégei. Lássátok el
őket megfelelő hálóhellyel, öltözékkel, csinos asszonyokkal és minden egyébbel, amit csak kívánnak.
Tisztelettel bánjatok velük.
Aegeusz előrehajolt a márványtrónját takaró oroszlánbőrön. Jobban megnézte magának az újonnan
jötteket, majd kevésbé ünnepélyesen fejezte be mondanivalóját. – Biztosan ki vagytok merülve. A legjobb
lesz, ha megmutatják a szobáitokat, megmosakodtok, frissítőket vesztek magatokhoz és pihentek, ugye? Este
pedig együtt vacsorázunk, és meghallgatjuk az egész történeteteket.
Fia, Thézeusz, aki valamivel alacsonyabban a jobbján foglalt helyet, bólintott. – Így legyen –
rendelkezett. A herceg arckifejezése egyébként nem változott, csak a tekintete vált óvatosabbá.
Egy kamarás rabszolga vezette őket. Kifelé menet Reidnek alkalma nyílt, hogy alaposabban körülnézzen,
mint idefelé jövet. A kisebb, szegényebb, a civilizációtól távolabb eső athéniak nem dicsekedhettek a
mükénéihez hasonló kőépítészettel. Az Akropolisz tetején álló királyi palota fából készült. Ám ezek a fák
hatalmasak voltak. Ebben az időben még nem vágták ki Görögország erdőségeit. A tartók és a fedélszerkezet
vagy harmincméteres szálakon nyugodtak. Az oldaltető feletti kitárt redőnyű ablakok csak annyi napfényt
engedtek be, amennyit a tetőn lévő füstelvezető nyílás. Ezért aztán odabent félhomály uralkodott. A padok
mögött a falon lógó fegyvereken és pajzsokon már kőlámpások fénye villant meg. A bőrök, falikárpitok,
ezüst- és aranyedények ennek ellenére valami durva pompát sugároztak.
Az előtérből három épületszárny nyílt. Egy a szolgáknak és a gazdasági helyiségeknek, egy a királyi
családnak és állandó szabad kiszolgáló személyzetüknek, egy pedig a vendégeknek. A folyosóra nyíló
szobák négyzet alakúak voltak, ajtó helyett csak drapéria takarta a bejáratukat. Ezek a függönyök azonban
vastag és dúsan díszített anyagból készültek; a tapasztott falakat kárpit borította; a fekhelyeket a szalma
felett báránybőrök és prémek halmai lepték el; a lakóhelyiségekbe érve, ahol méretes boros és vizes
tartályok álltak, egy-egy lány köszöntötte félénk főhajtással a vendégeket.
Oleg összecsapta a kezét. – Hohó! – kuncogott – Kezdem megkedvelni ezt a helyet.
– Ha már sohasem kerülünk vissza – értett egyet Uldin –, járhattunk volna sokkal rosszabbul is, mint
hogy Aegeusz emberei leszünk.
A kamarás Erisszának is kínált egy szobát. – Ő meg én együtt vagyunk – közölte Reid. – Egy szolga
tökéletesen elegendő.
A férfi kacsintott. – Egyszerre egyet kap, uram. Úgy, ahogy parancsba kaptuk. Azt a plusz szobát közösen
használhatják. Nincs túl sok vendégünk, nem úgy, mint amikor a partvidéken aratnak, vagy ősszel, amikor
nagyobb a forgalom a tengeren. – A kopasz illírből csak úgy sütött a tapasztalt cseléd önteltsége. Reidnek az
jutott eszébe, hogy a másik rabszolga, aki végül is nem viselkedik másként, mint az az életfogytiglanra ítélt
rab, akiből végre zárkafelelőst csinálnak a börtönben.
A lányok megkérdezték, hogy hozzanak-e ruhaneműket. Kérnek-e enni? Uruk és asszonyuk kíván-e a
fürdőházba menni, ahol megmosdatnák, megmasszíroznák, majd olívaolajjal megkenegetnék őket alázatos
szolgáik?
– Később – válaszolta Erissza. – Majd időben készítsetek fel minket a király lakomájára. És a
királynőjére – tette hozzá, mivel az akháj nők formálisan nem vacsoráztak együtt a férfiakkal. – Először
pihennünk kell.

Amikor egyedül maradtak, az asszony átölelte Reidet, hozzásimult, és reményvesztetten suttogott. – Mit
tegyünk?
– Nem tudom – felelte a férfi, arcát Erissza napszagú hajába fúrva. – Eddig nem sok választásunk volt.
Lehet, hogy itt fogjuk leélni az életünket. Ahogy barátaink mondták, lehetne rosszabb is a sorunk.
Erissza ölelése olyan szorossá vált, hogy a körmei belemélyedtek a férfi hátába. – Ezt nem akarhatod.
Ezek az emberek gyújtották fel… fogják felgyújtani Knósszoszt és vetnek véget a Minósz békéjének… hogy
aztán szabadon kalózkodhassanak!
Reid nem válaszolt azonnal, gondolatai máshol jártak. …Ahogy rám néz. Rám, nem is tudom. Az
akhájok durvák, de végül is nyitottak és becsületesek a maguk módján. És mi van a Minotaurusz
emberáldozataival?
Majd megszólalt. – Na jó, ha mást nem is, de azt el tudom intézni, hogy keftiu területre utazhass.
– Nélküled? – Az asszony elhúzódott tőle. Hangjába idegenség lopódzott. Tekintete a férfiéba
kapcsolódott, és nem engedte el. – Erről szó sem lehet, Duncan. Elutazunk Atlantiszra, és szeretni fogsz
engem. És Knósszoszon fiút fogsz nemzeni nekem. Aztán…
– Pszt! – Figyelmeztetésül az asszony szájára tapasztotta a kezét. Diorésznek nem jelenthetett különösebb
gondot, hogy kémekkel figyeltesse a király titokzatos látogatóit főleg azért, mert krétai is volt közöttük.
Ráadásul az ajtót helyettesítő drapéria sem volt hangszigetelő. Most sajnálta Reid csak igazán, hogy
társaival nem tanultatott meg a mentatór segítségével egy olyan nyelvet, amely errefelé ismeretlen. A hun
vagy az óorosz tökéletesen megfelelt volna a célnak.
De a sivatagban nem láthatták előre, hogy erre esetleg szükség lehet a jövőben; a hajón Diorész
valószínűleg nem engedett volna semmiféle varázslást végezni; igen, ez egészen biztos már csak azért is,
mert nem akarta volna, hogy a gyanús idegenek ezúton előnyösebb helyzetbe kerülhessenek.
– Ilyen, izé, szent dolgokról itt nem szabad beszélni. Később keresünk valami megfelelőbb helyet.
Erissza bólintott. – Igen. Értem. Hamarosan. – Az ajka megvonaglott. Keményen kacsintott. – Igen
hamar. Bárhogy alakuljon is a sorsunk, nagyon hamar. – Az ágy felé húzta a férfit. – Nem merültél nagyon
ki, ugye? Mióta együtt vagyunk?
 A rabszolganő, aki a vacsoráról maradt ökörsültből hozott reggelit nekik, egyben meghívásokat is átadott.
– Uram, Thézeusz herceg szeretne veled találkozni. Asszonyom, téged kér a királynő, hogy töltsd vele és a
lányaival a napot. – Akcentusából nem lehetett eldönteni, hol születhetett.
A Reid felé forduló Erissza arcán látszott, nem örül a várhatóan unalmas időtöltésnek, még ha a lányok,
akik Aegeusz hitvesének szolgálóiként tanulmányozzák a háziasszonyi tennivalókat, nemesi családokból
származnak is. (A király jelenlegi felesége negyedik volt a sorban, és valószínűleg túl is fogja élni őt, lévén
Aegeusz már túl öreg ahhoz, hogy a tizenöt éves kora óta vagy tucatnyi gyereket szülő asszonyt ő temesse
el.) Reid intett, hogy elfogadják a meghívást. Minek tegyék ki magukat sértődés házigazdák szükségtelen
támadásának?
Az ajándék tunika, köpeny és szandál Thézeusz ruhatárából származott. Bár az akhájok általában
nyúlánkak voltak, kevesen érték el a Reid környezetében általános hat láb magasságot. A herceg pár
hüvelykkel még az amerikainál is magasabbnak bizonyult, aki alaposan meg is lepődött ezen. Aztán hamar
rájött a meglepetés okára. Mary Renault nagyszerű regényeiben Thézeuszt alacsonynak festette le.
Logikusan értelmezte – fogja értelmezni – a legendát; de hát tükrözi-e egy legenda a valóságot? Ami azt
illeti, van-e egyáltalán valami hasonlóság a két ember, valamint a tradíciókban őrzött apa és fiú képe között?
Kell lennie, gondolta Reid kétségbeesetten. A nevük a történelemben Knósszosz hanyatlásához és Kréta
meghódításához kapcsolódik. És Knósszosz el fog bukni, Krétát pedig le fogják rohanni az egészen közeli
jövőben, amikor Atlantisz elsüllyed.
A derekán lógó levél alakú bronzkard, melyet Aegeusztól kapott, jó súlyelosztású, pompás és halálos
fegyver volt. A királyi pár nem bizonyult fösvénynek.
Thézeusz a takarító rabszolgáktól eltekintve ásítóan üres csarnokban várt rá, amely még az előző esti
tivornya nyomait viselte. (Fáklyaláng; a kőből rakott tűzhelyen a füstös levegőben kavargó éneklés,
dobbantások, lírák, sípok és dobok, kiáltások és hencegő mesélés zajánál alig halkabb tűz morajlása; a
kecskelábú asztal alá hajított csontokért civakodó kutyák; a szolgák tüsténkedése, hogy ki ne ürüljenek a
boroskupák; így ment egész este. Thézeusz közömbösen üldögélt, csöndesen kérdezgette az idegeneket.) –
Üdvözöllek, uram – köszönt Reid.
– Üdvözöllek. – A herceg felemelte izmos karját. – Arra gondoltam, szívesen körülnéznél a vidékünkön.
– Igazán kedves tőled, uram. Hát… a barátaim…?
– Diorész kapitány elvitte Uldin és Oleg harcosokat a saját házába. Lovakat ígért nekik, ők pedig cserébe
megmutatják, hogyan kell használni Uldin lábtartós nyergét.
Közben meg kifaggatja és igyekszik elszigetelni őket Erisszától és tőlem… Még eltelik vagy egy évezred,
mire kitalálják a kengyelt. Ha jól emlékszem, olvastam valahol. Így válik majd lehetővé a nehézlovasság
felállítása. Tegyük fel, sikerül nekik most megcsinálni… akkor mi lesz?
Megváltozna az idő? Az Erissza által emlegetett tengerek feletti uralomnak semmivé kell válnia? Tényleg
el kell hagynom őt a fiatalabb énjéért, ami valami egészen furcsa vérfertőzés lenne?
Ha nem… akkor a jövő az általam ismert formájához képest megváltozik-e? Megszületik-e egyáltalán az
én Pamelám? Vagy én fogok-e létezni abban a jövőben?
Megpróbálta felidézni felesége képét, és úgy találta, hogy nehezebben megy, mint gondolta, noha csak
pár nap telt el azóta, hogy elszakították tőle.
Thézeusz megszólalt: – Gyere – és kifelé indult. Járása termetes testéhez képest könnyed volt. Tiszta
bőrével, világosbarna hajával és szakállával, belapított orrával és telt ajkával jóképűnek tűnt. Különös
figyelmet érdemelt szétálló, borostyánszínű, oroszlánéra emlékeztető szeme. A sétához átöltözött: gazdagon
hímzett ünnepi ruháját egyszerű szürke gyapjúra cserélte. Arany homlokpántjától, a köpenyét a nyakánál
díszítő arany melltűjétől és a vastag csuklóján hordott karkötőjétől nem vált meg.
Az odakint fújó élénk szélnek még nem volt köze az őszhöz, fehér felhőket hajtott maga előtt, melyek
árnyéka átsuhant a tág horizonton: északra és északnyugatra hegyeken, délre és nyugatra pedig a
Szaronikoszi-öblön. Néhány mérfölddel arrább, szemben a hófödte, kékesben játszó zöld csúcsokkal, Reid
lakóhajók és partra vont vitorlások körvonalait vélte felfedezni Pireuszban. A kikötőből a palotához vezető,
mezőket és poros zöld olívakerteket átszelő földút barna csíknak látszott. Egész Attikát hasonlóképpen
mezőgazdaság nyomai tarkították. Távolabb szemmel láthatóan gazdag emberek tulajdonában álló két nagy
házat és a hozzájuk tartozó számos melléképületet pillantott meg, melyeket kisebb házak öveztek tölgy- és
nyárfaligetek védelmében. A hegyeket elszórtan erdőségek borították. Ez nem az ő Görögországa volt.
 Azt is észrevette, hogy az égen rengeteg a madár. Legtöbbjüket nem ismerte fel, csak úgy nagy
általánosságban. Látott rigót, galambot, kacsát, sólymot, hattyút, kócsagot, varjút. Eddig az ember még nem
rombolta le a természetet. Az udvar kövei között verebek ugrándoztak. A kutyákon kívül viszont hiányoztak
mindazok az állatok, amelyek egy farmon mindennaposak lettek volna, így nem voltak szamarak, disznók,
kecskék, bárányok, tehenek, csirkék, libák. Az épületek körül munkások szorgoskodtak. Egy ekkora
gazdaságban sok dolgos kézre van szükség a vég nélküli takarításhoz, főzéshez, őrléshez, sütéshez,
italkészítéshez, fonáshoz, szövéshez. A tüsténkedők többsége nő volt, legtöbbjük körül ott lábatlankodtak
kisgyerekeik is, a rabszolgák következő nemzedéke. Néhány dolgot azonban férfiak végeztek. A nyitott
kapukon keresztül Reid beláthatott az udvarokba, ahol kovácsok, kötélverők, tímárok, fazekasok, ácsok
dolgoztak.
– Ezek mind rabszolgák, uram? – kérdezte.
– Nem – mondta Thézeusz. – Különösen meggondolatlan dolog túl sok nem szabad férfit együtt tartani.
Ezért aztán kölcsönözzük némelyiküket, elsősorban athéniakat, de akad köztük külföldi mester is. –
Elvigyorodott, de a vigyor nem mélyült el az arcán. – Annyi porontyot csinálhatnak a rabszolganőinknek,
amennyit csak akarnak. Így aztán mindenki boldog.
Kivéve talán a rabszolganőket, gondolta Reid, pláne akkor, amikor a fiaikat eladják.
Thézeusz összevonta a szemöldökét. – Tartanunk kell egy krétai tisztviselőt. Nem szükségből, hiszen
vannak írástudó embereink, sőt olyanok is, akiknek az ősei tanították meg írni a krétaiakat! De a Minósz
megköveteli tőlünk.
Hogy szemmel tartsák a bevételeket és a kiadásokat, következtetett Reid, részint a sarc felbecslése
céljából, részint azért, hogy tudják, miben sántikálnak az athéniak. De hogy is van az, hogy az akhájok már a
minósziak előtt is tudtak írni-olvasni? Ennek így nincs értelme.
Thézeusz abbahagyta a panaszkodást, mielőtt túlságosan indiszkrétté vált volna. – Arra gondoltam,
kimehetnénk az én saját gazdaságomba – ajánlotta. – Útközben is rengeteg a látnivaló, ami pedig engem
illet, szeretném ellenőrizni, rendben megy-e a cséplés és a gabona raktározása.
– Örömömre szolgálna, uram.
Az épületet kétségkívül azért emelték nagy, masszív kövekből, mert a lovakat túl értékesnek tartották és
jobban kedvelték annál, semhogy kitegyék őket egy tűzvész kockázatának. Bár a huszadik századi
társaikhoz képest kisebb állatok tüzesek voltak, lágyan szaglászták Thézeusz simogató tenyerét. – Bélyegest
és Hosszúfarkot fogjátok be a hétköznapi kocsi elé – adta a herceg parancsba a főlovásznak. – Nem, hajtó
nem kell. Én magam hajtom őket.
Két ember fért el állva a kocsi padlóján a bronz homlokfal és a rézből készült domborművel díszített
oldalfalak határolta térben. Csatában a felfegyverzett Thézeusz a gyeplőt tartó, majdnem meztelen fiatal
hajtó mögött állhatott, kezében lándzsával és karddal küzdve az ellenséges gyalogsággal. Reid arra a
következtetésre jutott, hogy ezt a jártasságot csak kora gyermekkortól végzett gyakorlással lehet
megszerezni. Megtett mindent, amire csak képes volt, de éppen csak hogy fenn tudott maradni a rugózás
nélküli járművön.
Thézeusz a lovak közé csapott, és zörögve nekiindultak. A kettős kerekek nyikorogtak és zörögtek.
Golyóscsapágy hiányában a két állat aligha húzhatott el túl nagy terhet. Reid észrevette, hogy a szerszám
elszorítja a lovak torkát. Mi történne, ha Oleg csinálna nekik egy hámot?
Athén majdnem a sziklás, meredek Akropolisz-hegy csúcsánál terült el. Még az akkori viszonyok között
is jelentős város lehetett a Reid becslése szerint húsz-harmincezerre tehető lakosságával, ami a
bevándorlásokkal még növekedhetett is. (Megkérdezte Thézeuszt is, akitől válaszként csak egy furcsa
pillantást kapott. Az akhájok sok mindent számon tartottak, de az embereket sohasem számolták meg.) A
lakott település jelentős része kívül esett a falakon, ami gyors növekedést jelzett. A vályogból épült, lapos
tetejű, gyakran három-négy emeletes házak között keskeny, kövezetlen utcácskák kanyarogtak nagy
összevisszaságban, melyekben korcs kutyákkal, egerekkel, svábbogarakkal és tengernyi léggyel versengő
disznók zabálták a házakból kihajított hulladékot.
– Utat – kiabálta Thézeusz. – Utat!
A harcosokból, iparosokból, kereskedőkből, tengerészekből, kocsmárosokból, boltosokból, írnokokból,
munkásokból, prostituáltakból, háziasszonyokból, gyerekekből és a jó ég tudja, még kikből álló tömeg,
akiknek a mozgása és zajongása élettel töltötte meg a várost, szétvált előtte. Reidben csak felvillanó képek
maradtak meg: egy asszonyé, aki egyik kezével a fején hordott vizeskorsót tartja, a másikkal pedig a
szoknyáját igyekszik a mocsok fölé emelni; a vidékről feljött gazdája által ösztökélt sovány,
rőzsenyalábokkal agyonterhelt szamáré; a piaci bódéé, melyben egy szandálkészítő kínálja ordítva a
portékáját; egy másik bódéé, melyben éppen egy tipikusan kemény alkudozást fejeznek be, a fizetés pedig
részben természetben, részben kialkudott súlyú fémben történik; egy rézművesé, aki a világról szinte
tudomást sem véve kalapácsával és vésőjével dolgozik valamin; egy nyitott kocsmaajtóé és egy részeg
tengerészé, aki hosszadalmas hazugságokkal traktálja környezetét az általa átélt veszélyekről; két meztelen
kisgyereké, akik nagyon is valami ugróiskolára emlékeztető játékot játszanak; egy méltóságteljes polgáré,
akit inasai óvnak a tolongástól; egy zömök, sötét, szakállas, köpenyt és csúcsos, karima nélküli kalapot
viselő férfié, aki egészen biztosan Asia Minorból… nem, itt egész egyszerűen csak Ázsiából származik…
A szekér zörögve arra a számos fából épült templommal szegélyezett fennsíkra ért, ami később
Areopagoszként vált ismertté, majd áthaladt a városfal kapuján, melynek durván faragott kövei meg sem
közelítették a Reid által valaha látott mükénéi romok mívességét. (Az ötlött hirtelen az eszébe, hogy vajon
meddig tart, míg Seattle vagy Chicago szép lassan porrá válik.) Az elővárosokat elhagyva kitaposott útra
értek, és Thézeusz nekiengedte a lovakat.
Reid a korlátba kapaszkodott. Abban reménykedett, hogy nem bicsaklik ki a térde és a fogai sem
rázódnak ki az állkapcsából.
Thézeusz észrevette szorult helyzetét, és visszafogta a türelmetlenül kapáló, majd engedelmeskedő
lovakat. A herceg körülnézett. – Nem szoktál hozzá az ilyesmihez, ugye? – kérdezte.
– Nem, nagyuram. Mifelénk… másképpen közlekednek.
– Lovagolnak?
– Nos, igen. És hát, izé, olyan szekereken, amiknek a rugója elnyeli a rázkódást. – Reid némi
meglepetéssel jött nyelvtudása alapján jött rá arra, hogy az akhájoknak van külön szavuk a rugóra. Ismét
végiggondolta a dolgot, és rájött, hogy fémből készült ívelt rudat mondott.
– Hm – mordult fel Thézeusz –, az jó sokba kerülhet. És nem használódnak el túl hamar?
– Vasat használunk, uram. Olcsóbb is, meg keményebb is a bronznál, ha tudjuk, hogy lehet kinyerni és mi
a megmunkálás módja. A rézhez és az ónhoz képest sokkal több ércből lehet kinyerni.
– Igen, Oleg is ezt mondta tegnap, amikor megvizsgáltam a páncélingét. Ismered a titkot?
– Félek, uram, nem. Bár az én országomban ez nem titok, én azonban mással foglalkozom. Épületeket
tervezek.
– És a társaid?
– Talán. – Reid arra gondolt, hogy adott esetben a folyamatot esetleg tudná rekonstruálni. Gépi fújtatóval
olyan hőmérsékletre kell a tüzet felszítani, hogy redukálja az elemet, majd addig kell ötvözni és hőkezelni a
terméket, amíg acéllá nem válik. Oleg a maga korában feltehetően részt vett efféle műveletben, és
megfigyelte, milyen felszerelést használtak, amit könnyen le lehetne másolni.
Egy darabig szótlanul haladtak. A lassabb ütem könnyebbé tette az egyensúlyozást, de a rázkódás így is
szinte elviselhetetlen volt. A kerekek csattogása majdhogynem elveszett a zajban, melyet az út szélén álló
nyárfák közt süvítő szél keltett jeges pofonokat osztogatva és meglobogtatva köpenyüket. Varjúcsapat
rebbent fel. Egy felhő mögül kibukkant a nap, és fényében csillogott a feketeségük, a táj is felragyogott egy
pillanatra. Egy paraszt vályogházának teteje alól füst kanyargott az ég felé. Asszonyok hajlongtak a
búzában: sarlóval vágták a gabonát. Durva, barna köntösüket a szél az oldalukhoz préselte. Két férfi járt a
nyomukban: ahogy az asszonyok haladtak, felvették a lándzsájukat és követték őket.
Thézeusz, kezében lazán tartva a kantárszárat, sárga szemével Reidre pillantott. – Azt hiszem, a tiédhez
hasonló hátborzongató történetet még nem hallottam – szólalt meg.
Az amerikai fintorogva elmosolyodott. – Nekem is annak tűnik.
– Egy varázsló kocsija által keltett és az egész világot bejáró forgószél hátán születni, olyan távoli
földeken, melyekről még csak kósza hírt sem hallottunk… tényleg azt hiszed, hogy ez puszta véletlen? Nem
pedig a sors rendelése?
– Nem… hiszem… hogy az lenne, uram.
– Diorész említette, hogy ti négyen furcsa módon arról beszéltetek, hogy kívül kerültetek téren és időn. –
A halk hang nyugodt volt, ám kérlelhetetlen; a szabad kéz egy kard markolatára feszült. – Mit jelent ez?
Na, helyben vagyunk, mondta magában Reid. Bár a torka kissé kiszáradt, ismételt válasza kellőképpen
szilárdnak hangzott. – Mi sem értjük egészen a dolgot, uram. Képzeld el, mennyire megrémültünk. Még
most is teljesen meg vagyunk zavarodva, ezért képtelenek vagyunk a helyzetünket meghatározni. Ez
természetes, nem? Nincsenek olyan közös események országainkban, amelyek kiindulópontként
szolgálhatnának. Azt hiszem, hogy a varázsló kocsija mérföldeket és éveket szelt át. Persze, ezt csak
feltételezem, biztos nem vagyok benne.
 Nyíltan nem mert tagadni. Túl sok célzás, utalás merült vagy merülhetett fel. Reidhez hasonlóan
Thézeusz és Diorész is érzékelte az idő természetét; a rejtély mindenütt és mindenkor ugyanaz. Az időutazás
fogalma nem elképzelhetetlen azoknak, akik hozzászoktak a jóslatokhoz, jövendőmondókhoz és az eleve
elrendeltetésről szóló történetekhez.
Akkor mi értelme eltitkolni a teljes igazságot? Erissza miatt.
Thézeusz hangja megkeményedett. – Kevésbé aggódnék, ha nem osztanád meg az ágyad azzal a
krétaival.
– Uram – tiltakozott Reid –, a vak véletlen ragadta őt is velünk.
– Szakítasz vele?
– Nem – felelte Reid –, nem tudok – és tényleg így is érezte. Sietve folytatta. – A közös szenvedéseink
összekötnek bennünket. Egészen biztos, uram, hogy te sem hagynád cserben a bajtársadat. Különben is
békében éltek Krétával, nem?
– Mondhatjuk – válaszolta Thézeusz. – Egy ideig.
Mozdulatlanul állt, gondolataiba mélyedt, majd hirtelen megszólalt.
– Hallgass ide, vendégem, Duncan. Nem rovok neked fel semmit, de a hozzád hasonló külhoniakat
könnyű félrevezetni. Ezért elmondom, hogy is állnak igazából a dolgok.
– Kréta úgy ül a Világközepi Tengernek ezen a végén, mint pók a hálójában, és a hellén törzsekben nő az
aggodalom, hogy elkapják őket, mint a legyeket és kiszívják a vérüket. A part mentén a királyságok térdre
kényszerültek, sarcot kell fizetniük, túszokat kell küldeniük, nem lehet több hajójuk a Minósz által
engedélyezettnél és vállalkozásainkat is a Minósz engedi vagy tiltja meg. Szabadságot akarunk.
– Bocsásd meg a külhoninak, uram – bátorkodott közbeszólni Reid –, a sarccal, fával, terménnyel meg az
általatok előállított termékekkel, nem a kalózok elleni védelmet váltjátok meg, ami véleményem szerint
sokkal inkább segít, mint gátol benneteket?
Thézeusz felhorkant. – Kalózkodás az, amit Kréta annak nevez. Miért nem vérezhetnek az ifjaink, hogy
egy levantei hajó vagy egy hettita város elfoglalásával vagyont szerezzenek? Mert ez sértené a krétaiak
üzleti kapcsolatait, azért. – Szünetet tartott. – Hogy közelebb kerüljünk a lényeghez, miért nem
egyesíthetjük, apám vagy én, Attikát? Miért nem tehetik meg ugyanezt más akháj királyok a vérrokonaikkal?
Ez még nem jelentene fenyegetést. De nem, a Minósz szerződések hálójával megakadályozza, ezzel
fenntartja a „barbárok” megosztottságát és gyengeségét – gúnyolódott. Az angol „fejletlen bennszülöttek”
kifejezést használta.
– Erőegyensúly… – fogott volna bele Reid.
– És a Minósz tartja a mérleget! Ide figyelj! Északra és keletre, a hegyekben laknak az igazi barbárok.
Zsákmány után portyáznak, mint a farkasok. Ha mi, akhájok, nem fogunk össze, a végén lerohannak és
megszállnak minket. Mi lesz akkor a „civilizáció megőrzésével”, ha a kézirattekercsek a városokkal együtt
lángra lobbannak?
– Civilizáció – folytatta Thézeusz néhány pillanat múlva. – Olyan született fajankók lennénk, hogy ez
ellen nem tehetünk semmit? Voltak argosziak, akik szerint a régi krétai papi írás túl nehézkes, és kidolgoztak
egy újat, ami annyival jobbnak bizonyult, hogy azóta már a knósszoszi hivatalnokok fele argoszi.
Ez lenne hát a lineáris A és a lineáris B írás rejtélyének megoldása, gondolta bágyadtan Reid. Nem a
homéroszi görögök hódítása, még nem, hanem egy kívánatos idegen találmány egyszerű átvétele, mint
ahogy Európa átvette az araboktól a számokat, Kínától a papírtapétát vagy az eszkimóktól a kajakot, ő maga
is Japánba indult. Knósszoszban és más krétai városokban nyilvánvalóan nagyon kevés akháj lakott. A
lineáris B-ben járatos írnokokat természetesen közülük bérelték, és az is magától értetődő, hogy az írnokok a
saját nyelvüket részesítették előnyben, amihez az írás a legjobban illett.
Potenciális ötödik hadoszlop?
– Nem mintha nagy ügynek tartanám – mondta Thézeusz. – Krikszkrakszokat firkálni agyagtáblákra vagy
papirusztekercsekre, nem férfihoz illő munka.
– Akkor mi az, uram? – kérdezte Reid.
– Szántani, vetni, aratni, építeni, vadászni, harcolni, szeretkezni, biztos otthont nyújtani a családnak és
becsületes nevet szerezni az utódoknak. És nekünk, királyoknak külön feladatunk a királyság megteremtése
és megvédése.
Az egyik ló felnyerített. Thézeusznak kantárt és ostort kellett használnia, hogy rendet teremtsen. Ezek
után két kézzel hajtott, szemét előreszögezte, és monoton hangja a válla fölött szállt hátrafelé.
– Hadd meséljem el neked a történetet. Nem titok. Vagy ötven évvel ezelőtt a kalidóniaiak pár
szövetségesükkel rácsaptak néhány dél-krétai városra. Olyan eredményes pusztítást végeztek, hogy ezeket a
településeket azóta sem építették újjá. Sikerük titka az volt, hogy az előkészületeket titokban végezték, és
sorban három olyan gyenge, élvhajhász Minósz követte egymást a hatalomban, akik nem törődtek a
flottával. Mostanra azonban Kréta annyira felszerelkezett, hogy, mint te is láttad, a hajófát a luxuscikkek
rovására importálniuk kell.
– De új tengernagy lépett hivatalba. A következő évben a rendelkezésére álló erőkkel elsöpörte a
kalidóniaiakat. A trónra hamarosan másik Minósz került és segítséget nyújtott Rheaklész admirálisnak
megerősíteni a hajóhadat. Maguk között megegyeztek, hogy minden tengeri kikötővel rendelkező akháj
királyságot, akik csak veszélyeztethetnék a tengerek feletti uralmukat, felügyeletük alá vonnak. Tervüket
végre is hajtották. Részben nyílt hódítással, részben pedig azzal, hogy kijátszottak minket egymás ellen.
– Hét meg húsz évvel ezelőtt apám, Aegeusz úgy határozott, hogy véget vet vazallusi helyzetünknek és
egyesíti Attikát. Felkelést szervezett. Leverték. A Minósz ugyan meghagyta címét, hogy elkerüljön egy
hosszan tartó és feltehetően egyre szélesedő háborút, de durva feltételeket szabott. Többek között minden
kilencedik évben hét fiút és hét szüzet Knósszoszba kell küldenünk a legnemesebb családjaink sarjai közül,
akik túszként élnek ott a következő váltás megérkeztéig.
– Hogy? – kérdezte Reid. – Nem… áldozzák őket fel a Minotaurusznak?
Thézeusz rápillantott. – Miről beszélsz? A Minotaurusz az áldozat. Nem érted az eljárás ravaszságát? A
túszok legfogékonyabb éveikben itt élnek. Felnőttként jönnek haza készen arra, hogy tagjai legyenek
legfontosabb tanácsainknak és legerősebb családjaink folytatói legyenek… de krétai színekre festve.
– Ugorjunk még vissza azokba a régi időkbe. Diorész agyafúrt tanácsadónak bizonyult. Nélküle a
békekötés feltételei sokkal keményebbek lettek volna. Apámnak nincsenek élő fiai, a nagybátyáméi
természetesen bekerültek az első túszok közé. Diorész arra biztatta apámat, hogy menjen el Troezenbe, az
Argoliszi félsziget csücskébe. Az ottani király rokona és ősi szövetségese volt, aki egyetértett azzal, hogy
apám titokban nemzzen örököst a nővérével. Én vagyok ez az örökös.
Egy ilyen akciót, feltételezte Reid, nem lehetetlenség titokban végrehajtani egy olyan, a kommunikáció
szűkében lévő világban, ahol az egyes királyságokat gyakran járhatatlan vadon választja el egymástól.
– Troezenben nőttem fel – folytatta Thézeusz. – Ez a királyság is Kréta hűbérese volt, de olyan szegény,
hogy krétaiakat ritkán láttak arrafelé… Szegény? Ember volt elég. Mielőtt kiserkent volna a szakállam, már
banditákat és kalandorokat segítettem a háttérből irányítani.
– Diorész gyakran meglátogatott. Öt évvel ezelőtt, amikor visszahozott Athénba, jelentkeztem az
örökségemért. Kréta-barát unokatestvéreim ugyan elutasították az igényemet, de különítményeseim kardot
rántottak. Ezek után a Minósz semmit sem tudott tenni.
Vagy nem akart, gondolta Reid. Érdeklik is a kezében tartott törzsek közti dinasztikus torzsalkodások azt
a birodalmat, melynek legfőbb célja határain a béke és a kereskedelmi útvonalak fenntartása… egészen
addig, amíg túl késő lévén, rá nem jön arra, hogy bárcsak érdekelték volna.
– Mik a terveid, uram? – tette fel a kérdést, mert úgy érezte, ideje áttérnie erre a témára.
Thézeusz megvonta széles vállait. – Azt teszem, ami a legjobbnak tűnik. Hadd mondjak valamit, Duncan.
Tudom, mi történik a tengerek feletti uralom megtartásáért folytatott küzdelemben. Alaposan körülnéztem.
Nemcsak királyi látogatóként, akit mézesmázos szavakkal áltatnak és azt mutatják meg neki, amit láttatni
akarnak vele. Nem. Különböző álnevek alatt, hol kereskedőként, hol hajósként rengeteget utaztam.
Figyeltem, emberekkel találkoztam, tanultam.
Thézeusz azokkal a zavarba ejtő szemeivel ismét Reidre pillantott. – Megjegyzem, eddig semmi
veszélyeset nem mondtam. Knósszoszban jól tudják, hogy mi itt a szárazföldön nem nyugszunk. Azt is
tudják, hogy amíg az összes akháj hadihajó száma meg nem haladja az övéikét, addig biztonságban vannak.
Ezért nem bánják, ha morgolódunk. Hébe-korba löknek egy kis koncot, mivel ellátjuk őket áruval, fizetjük a
sarcot és ütközőként szolgálunk a hegylakók ellen. Semmi olyat nem meséltem neked, amit a krétai
helytartó és a hivatalnokai nap mint nap ne hallanának … semmi olyat, amit ne mondtam volna el
személyesen is a Minósz első miniszterének, amikor hivatalos látogatáson Knósszoszban jártam.
– Én biztosan nem foglak feljelenteni, uram – válaszolta Reid, aki azt kívánta, hogy bárcsak
diplomatikusabb lenne.
– Te új figura vagy a játszmában – dörmögte Thézeusz. – A te erőd, tudásod, akármi lesz is a sorsod… ki
tudja? Mindenesetre azt akarom, hogy tudd az igazságot.
Az igazságot, ahogy te látod, gondolta Reid. Ami nem azonos Erissza igazságával. Ami engem illet, én
még csak tapogatódzom.
 – Bosszant, amit az a krétai nő suttoghat neked – tette hozzá Thézeusz. – Vagy amit a furfangjával tesz
veled. Diorész felhívta a figyelmemet, hogy ugyancsak furcsa teremtmény, közelebb áll legtöbbünknél a Mi
Anyánkhoz.
– Én… nem is tudtam… hogy te az ő Istenasszonyát imádod, uram.
Mint sivatagi naplemente, a keményfejű államvezető álarca pillanatok alatt lehullott róla, és a suttogásába
primitív félelem vegyült. – Nagyon hatalmas, nagyon öreg. Bárcsak találnék egy jóst, aki megmondaná.
Csak Zeusz Atya felesége lehet… Hó! – kiáltotta a lovaknak, és ostorral végigvágott rajtuk. – Gyerünk! – A
harci szekér himbálódzott.
TIZEDIK FEJEZET

Beszélgetésre csak három nappal később adódott lehetőség, amikor Diorész visszahozta Uldint és Oleget
Athénba. Az időközben szerzett benyomások teljesen elkápráztatták Reidet: képek, hangok, szagok, dalok,
történetek kavalkádja, a hirtelen kirobbanó felismerés, hogy ez vagy az a mítosz vagy verssor a valóságban
mit is fejez ki. És az éjszakák. Hallgatólagos megegyezésük alapján Erisszával suttogva egyetlen szót sem
ejtettek személyes sorsukról. Az idő múlásával az aggódás, a kulturális sokk, de még a honvágy is mintha
feledésbe merült volna.
Ez még inkább feltűnt az orosz és a hun esetében. Oleg vagyonszerzésről álmodozott, mert jó esélyeit
vélte bizonyos újítások bevezetésének elsősorban a hajóépítés és a kohászat területén. A maga morózus
módján Uldin el volt ragadtatva az Attikában fellelhető betörésre váró gyors lovak és a lovaglással
kísérletező ifjú érdeklődők bőségétől. Ha kapna néhány évet, jelentette ki, olyan csapatot képezne ki, aminek
semmi sem állhatna útjába.
Mindez Aegeusz, Thézeusz, Diorész és a testőrség vezetőjének jelenlétében derült ki a teremben. Reid
megköszörülte a torkát. – Feltételezitek, hogy sohasem tudunk visszatérni saját országainkba, ugye? –
kérdezte.
– Hogy tudnánk? – vágott vissza Uldin.
– Erről még beszélünk – keményeden meg Reid hangja. – Király uram, mi négyünknek egy sor dologban
döntenünk kell magunk között. Többek között arról is, hogyan fejezhetjük ki legjobban a hálánkat. Nem lesz
könnyű egyetértésre jutnunk. Félek, ebben a sürgés-forgásban szinte lehetetlen feladatra vállalkoznánk.
Ugye, nem gondolnál semmi rosszat rólunk, uram, ha félrevonulnánk egy időre?
Aegeusz habozott. Thézeusz összevonta a szemöldökét. Diorész mosolygott, és lágy hangon szólalt meg.
– Zeuszra mondom, egyáltalán nem! Tudjátok, mit? Holnapra előkészíttetek nektek egy kényelmes ülésekkel
felszerelt kocsit, amit egy megbízható harcos elhajt oda, ahová csak akarjátok. Kaptok ételt, italt. –
Felemelte a kezét. – Nem, ne utasítsátok vissza, barátaim. Ragaszkodom hozzá. Nem tehetek eleget
hajóstársaimért. Nem lenne okos dolog, ha a csinos hölgyet csak két kardforgatáshoz értő férfi kísérné.
És hogy ne beszélgethessünk magunkban, tette hozzá gondolatban Reid.
De amikor vélekedését megosztotta Erisszával, az asszonyt szemlátomást egyáltalán nem kedvetlenítette
el.
A friss őszi szélben ragyogó napsugár aranyosra festette a nyáron kiszáradt füvet és a hullani készülő
leveleket. Az öszvér vontatta kocsi tényleg kényelmesnek bizonyult. Egy Peneleosz nevű nagydarab
fiatalember hajtotta, aki jégkék szemével tiszteletteljes pillantásokat vetett rájuk. Reid meggyőződése szerint
ereje mellett érzékeny füle és a keftiu nyelvben való jártassága miatt választották ki erre a feladatra.
– Hová menjünk? – kérdezte, amikor kiléptek a palotából.
– Valami nyugodt helyre – vágta rá Erissza, mielőtt a többiek megszólalhattak volna. – Ahol magunkban
lehetünk, és pihenhetünk egyet.
– Hmmm. Periboea Ligete? A déli étkezés idejére oda is érhetünk. Ha az Ő papnője vagy, asszonyom,
ahogy mondják, akkor jól tudod, mi a teendő, hogy ne zavarjuk a nimfát.
– Igen. Csodálatos lesz – hagyta rá Erissza, és Oleghez fordult. – Mesélj nekem Diorész gazdaságáról.
Mindent mesélj el! Én be voltam zárva. Távol álljon tőlem, hogy a legkegyesebb királynőre panaszkodjam,
de az akháj módi más, mint a krétai.
Van valami terve, ötlött fel Reidben. Felgyorsult a pulzusa.
 A beszélgetés semleges mederben tartása nem jelentett problémát, hiszen mind az otthoni, mind az itteni
élményeikkel kapcsolatos emlékeik tárháza szinte kimeríthetetlen volt. Erissza akkor is kézben tartotta a
dolgokat, ha a beszélgetés véletlenül nem kellő irányba kalandozott el. Kacéran belevágott Oleg, Uldin és
Peneleosz szavába, intelligens kérdéseket tett fel és kommentálta az elhangzottakat. (Ha ti tényleg annyival
jobb hajókat építetek, Oleg, mint mi, akkor… Norvégokat mondtál?… tényleg azért keltél át a Folyó
Óceánon, hogy keményebb fát, szöghöz vasat szerezz, vagy miért?) A választ hallgatva előrehajolt.
Szoborszerű vonalait, szemeit, hófehér fogai fölött szétnyíló ajkát, karcsú nyakát egyszerűen nem lehetett
nem észrevenni. Haján napfény játszott, és a széltől mellére feszült az akháj köntös.
Ismeri a férfiakat, gondolta Reid. De mennyire ismeri!
A szent liget babérfákkal övezett rét volt. A közepén emelkedő szikla halványan női torzóra emlékeztetett,
utalásként Periboea félistennőre. Az egyik oldalon olajfakert, a másikon learatott és kihalt árpamező terült
el. A háttérben a Hümettus csúcsa emelkedett. A fák altatódalszerű susogással törték meg a szelet, a kiégett
fű vastag és meleg volt. Béke uralkodott a helyen.
Erissza letérdelt, elmondott egy imát, felvágott egy kenyeret és egy karéjt a sziklára helyezett ajándékként
a nimfa madarainak. Felemelkedett és megszólalt. – Szívesen látott vendégek vagyunk. Hozzátok ide az
élelmet és a bort a kocsiból. Peneleosz, miért nem veszed le a sisakot meg a mellvértet? Innen mérföldekről
meglátjuk, ha valaki közeledik; egyébként is nem illő fegyvereket viselni egy istennő jelenlétében.
– Bocsánatot kérek a feledékenységemért – mondta a katona. Nem bosszankodott, hanem láthatóan örült,
hogy megszabadulhat a tehertől és pihenhet. Mértéktartóan, ám baráti hangulatban megebédeltek.
– Akkor most beszéljünk a terveinkről – javasolta Uldin az étkezés befejezése után.
– Még nem – válaszolta Erissza. – Jobb ötletem van. A nimfa jóindulattal viseltetik irántunk. Ha
lefekszünk, és alszunk egyet, talán valami iránymutató álmot küld ránk.
Peneleosz mocorogni kezdett. – Nem vagyok álmos – jelentette ki. – Ráadásul a kötelességem…
– Természetesen. De az is a kötelességeid közé tartozik, hogy a királyod számára elsajátítsd ezeket az
idegen dolgokat. Igaz?
– Hmmm… igen.
– Az is lehet, hogy az istennő velünk szemben téged részesít előnyben, hiszen ez a ti országotok, nem a
miénk. Bizonyára örülni fog, ha tiszteleted jeléül a tanácsáért folyamodsz. Gyere. – Erissza megfogta a
karját. A katona felkelt a gyöngéd biztatásra. – Ide. A szikla napsütötte oldalára. Ülj le, dőlj hátra, érezd a
melegét. És most… – A mellei közül apró bronztükröt húzott elő. – Nézz bele ebbe a tükörbe, ami az
Istennőt szimbolizálja. Aki a nimfák Anyja.
Letérdelt eléje. Peneleosz zavaros tekintete hol a ragyogó korongra, hol az asszonyra meredt. – Nem –
mormolta. – Csak a tükröt nézd, Peneleosz. Abban láthatod, mi a kívánsága. – Lassan elfordította a tárgyat.
Te jószágú úristen, gondolta Reid. Oleget és Uldint a szikla mögé húzta.
– Mit csinál? – kérdezte nyugtalanul az orosz.
– Pssszt – suttogta Reid. – Ülj le, és maradj csöndben. Ez szent dolog.
– Félek, pogány dolgot művel. – Oleg keresztet vetett. De a hunnal együtt engedelmeskedett.
A levelek között napfény szűrődött át. A levegőben száraz fű édes illata terjengett. A vadrózsákon méhek
zümmögtek. Erissza halkan dúdolt valamit.
Mire feltűnt a szikla mögül, az arcán már nyoma sem maradt a reggeli vidámságnak. Tekintete egyszerre
volt komoly és egzaltált. Sötét hajában a fehér csík szinte koronaként virított.
Reid talpra ugrott. – Sikerült? – kérdezte.
Az asszony bólintott. – Parancsomig nem ébred fel. Később meg lesz róla győződve, hogy mindnyájan
aludtunk, és elhiszi, hogy azt álmodta, amit én mondok neki. – Közelről az amerikai szemébe nézett. – Nem
is tudtam, hogy ismered az Elaltatást.
– Ez meg micsoda boszorkányság? – recsegte Oleg.
Hipnotizálás, mondta ki magában Reid. A különbség csak az, hogy Erissza nagyobb jártassággal
rendelkezik e téren, mint bármelyik szakember, akiről a saját koromban csak hallottam. Persze, ez
személyiség kérdése is.
– Az Elaltatással – magyarázta Erissza – enyhítek a betegek szenvedésén és kiűzöm belőlük a lázálmokat.
Nem mindig járok sikerrel. De Peneleosz egyszerű fickó, és egész úton idefelé azzal töltöttem az időt, hogy
előkészítsem.
Uldin bólintott. – Figyeltem a sámánokat, akik ugyanazt csinálták, amit te – jegyezte meg. – Ne félj,
Oleg. Bár sose hittem volna, hogy találkozom női sámánnal is.
– Most már beszélgethetünk – szólalt meg Erissza.
 Szigorúsága villámcsapásként ráébresztette Reidet, hogy Erissza távolról sem rémült hajótörött, sóvárgó
száműzött, tüzes és vágyakozó szerető, aminek eddig képzelte. Mindez csak a felszín. Már nem
emlékeztetett szökött rabszolgalányra, a vadak között életben maradó vándorra, az önmagát kemény
családfővé alakító királynőre, gyógyászra, boszorkányra, papnőre és jósnőre. Reidnek hirtelen az a
félelmetes érzése támadt, hogy valójában Erissza szentháromságot képviselő Istennője jelent meg a
helyszínen és költözött az asszonyba.
– Mi lesz Atlantisz sorsa? – folytatta Erissza.
Reid lehajolt, és öntött magának egy kis bort, hogy legyőzze rettegését. – Nem emlékszel? – motyogta.
– A végére nem. Az előtte a szent szigeten és Knósszoszban együtt töltött hónapok felejthetetlenek. De
erről most nem beszélek. Ezek szent dolgok.
– Valamit azonban el kell mondanom. Megtudtam, milyen évet írunk, és kipuhatoltam olyan adatokat,
hogy hány éve ül a jelenlegi Minósz a trónján és hány évvel ezelőtt volt a Kréta és Athén közti háború.
Ezekből kiszámítottam, hogy négy meg húsz éve annak a napnak, amikor Rhodoszról Egyiptomba kerültem.
Következésképpen rövidesen eltávozol, Duncan.
Oleg pirospozsgás arca elsápadt. Uldin egykedvűsége mögé bújt.
Reid lenyelte a nehéz vörösbort. Nem nézett Erisszára. Tekintetét menedékként a fák teteje fölött
magasodó Hümettusra függesztette. – Mi az, amire még tisztán emlékszel? – kérdezte.
– Tavasszal mi, a szertartás résztvevői Knósszoszra mentünk. Táncoltam a bikákkal. – Kimért,
személytelen tónusa meglágyult.
– Aztán jöttél te és… De Thézeusz és mások, akikre nem emlékszem jól, már ott voltak. Talán túl boldog
voltam, hogy ilyesmik eszembe jussanak. A boldogságunk tovább élt bennem.
– Csöndesen folytatta. – És addig fog élni, amíg én is élek és elviszem magammal az Istennőhöz is.
És a hangja megint az okos asszonyé volt. – Tisztábban kellene látnunk a jövőt, mint ahogy a végre
vonatkozó ködös emlékeim vagy a később összegyűjtött mesék alapján pillanatnyilag képesek vagyunk.
Neked van-e valami mondanivalód?
Reid olyan erősen markolta a kupát, hogy az ujjai belesajdultak. – A te Atlantiszod – válaszolta – nem
egy vulkanikus sziget Krétától körülbelül hatvan mérföldnyire északra?
– De igen. Azt hiszem, hogy a hegyből gyakran feltörő füstről kapta az „Oszlop Földje” nevet. Atlantisz
az Ariadné székhelye, aki az egész birodalomban a szertartások és a hívők úrnője, ahogy a Minósz uralja a
világi ügyeket.
Ariadné? Ami nem egy név, mint a mítosz tartja, hanem cím: A Legszentebb.
– Tudom, hogy Atlantisz tűz, hamu, vihar és rombolás közepette fog elpusztulni – folytatta Erissza.
– Akkor te nagyjából annyit tudsz, mint én – válaszolta Reid boldogtalanul. – Az én koromra már csak
cserépdarabok maradtak. Ahhoz képest túl régen történt.
Olvasott népszerű beszámolókat az elméletekről és a saját idejében megkezdődött ásatásokról. Néhány
sziget, így Théra és még apróbb társai, vagy a Santorini csoport érdektelennek látszott ebből a szempontból,
bár maradtak rajtuk nyomai annak a kitörésnek, ami mellett a Krakatoáé eltörpül. Ám később számos tudós,
köztük, igen, elsősorban Angelosz Galanopulosz, elkezdett tűnődni. Ha megpróbáljuk magunk előidézni az
egyetlen eredeti szigetet, a Platón által leírt Atlantisz fővárosára halványan emlékeztető képet kapunk; a régi
falakat a láva és a hamu köztudomásúan maga alá temette. Az is lehetséges, hogy a település Pompejinél is
jobb állapotban maradt fenn, aminek egyes részei nem semmisültek meg a katasztrófa során.
Az bizonyos, hogy Platón a Timaioszban és a Kritiászban kiszínezte az eseményeket. Az elveszett
kontinenst az óceán közepére helyezte, Athénhoz képest lehetetlenül nagynak és távolinak írta le. Mégis van
ok hinni abban, hogy a minószi birodalom elmosódott emlékének hagyományaiból merített, melyek
átcsillantak a klasszikus legendán.
Feltehető, hogy tévedett. A történetet Szolóntól eredezteti, aki egy egyiptomi paptól hallotta, aki valami
régi nyelven írott feljegyzésekre hivatkozott. Egyiptomi számok görögre történő átírása esetén könnyen
elképzelhető, hogy száz fölött a tévedés már tízes nagyságú lehet, és az eltelt idő hosszúságának
számításánál előfordulhatott, hogy a hónapokat összekeverték az évekkel.
Az logikusnak tűnik, hogy Platónnak Atlantiszt Herkules Oszlopain túlra kellett helyeznie. A
Mediterránumban nem volt helye. De félre a nyilvánvalóan kitalált háttérrel. Csökkentsük a város méreteit
egy nagysággal. Így nem sokban térne el Santoriniétól. Az éveket tekintsük hónapoknak. Ennek
következtében Atlantisz pusztulásának dátuma Krisztus előtt 1300 és 1500 közé esik.
Ebbe az időhatárba belefér a Krisztus előtt 1400, amikorra néhány hónapos eltéréssel az archeológusok
Knósszosz lerombolását és a tenger feletti uralom, a Thalasszokrácia bukását teszik.
 Reidet kétségek gyötörték. Nem mondhatom meg neki, hogy amit olvastam, érdekesnek találtam ugyan,
de nem annyira, hogy ezért odamenjek, vagy akár folytassam az olvasást.
– Miről beszéltek? – támadt rájuk Uldin.
– Tudjuk, hogy a sziget el fog süllyedni – felelte Reid. – Ez lesz a legszörnyűbb esemény, ami a világnak
ebben a részében valaha is történni fog. Egy hegy ki fog törni, kő és hamu fog hullani az égből és sötétség
fogja borítani a vidéket egészen Egyiptomig. Az iszonyatos hullámok megsemmisítik a krétai flottát és
Krétának nincs más védereje. Földrengések pusztítják el a városokat. A hódító akhájok előtt nem lesz
akadály.
A szent liget békés nyugalmában egy darabig a hallottakon gondolkodtak. A szél elült, méhek
zümmögtek. A csendet végül Oleg törte meg, akinek bozontos szemöldöke szinte eltakarta a szemét. – Az
akhájok hajói miért nem süllyednek majd el?
– Mert távolabb lesznek – találgatta Uldin.
– Nem – szólalt meg Erissza. – Az évek során különböző magyarázatokat hallottam. A hajókat partra
vetette és összetörte az a hatalmas vízár, amely végigsöpört az egész Peloponnészoszon és Ázsia nyugati
partvidékén. Bár az athéni flotta mégis megúszta. Thézeusz élete végéig azzal dicsekedett, hogy
személyesen Poszeidón vette védelmébe.
Reid bólintott. Hallott már a cunamikról. – A víz felemelte, majd leeresztette a hajókat – magyarázta. –
Kinn a tengeren az ilyen szökőár még nem okoz túl nagy kárt. A krétaiak szerintem a védelmezendő
kikötőkben vagy a parthoz közel tartózkodtak, ezért aztán az ár kivetette őket a szárazföldre.
– Mint az erős hullámverés szokta – borzongott bele a gondolatba Oleg, bár a nap ragyogóan sütött.
– Ez ezerszer rosszabb – válaszolta Reid.
– Mikor is fog mindez bekövetkezni? – érdeklődött Uldin.
– A jövő év elején – felelte Erissza.
– Vagyis jövő tavasszal – tette hozzá Reid, hátha Oroszországban más naptárat használnak, a hunoknál
meg esetleg semmilyet.
– Hmmm – törte meg Oleg a rövid hallgatást. – Hmmm.
Odacsoszogott az asszonyhoz, és félszegen megveregette a vállát. – Igazán sajnálom a népedet –
jelentette ki. – Nem lehetne tenni valamit?
– Ki tudná megfékezni a démonokat? – tette fel válaszként a kérdést Uldin. Erissza a távolba meredt.
– A Hatalmasok kedvelnek minket – folytatta a hun. – Itt a győzők oldalán vagyunk.
– Nem! – fortyant fel Erissza. Kezét ökölbe szorítva a férfiak felé fordult. Tekintete izzott. – Arról szó
sem lehet. Még figyelmeztethetjük a Minószt és az Ariadnét. Atlantiszt és a parti városokat evakuálhatják. A
flotta kimenekülhet a tengerre. És… meg lehetne találni a módját, hogy az átkozott athéni hajók ne hagyják
el a kikötőt. Így a birodalom életben maradhat.
– Ki fog hinni nekünk? – sóhajtott nagyot Reid.
– Meg lehet változtatni a megjövendölt eseményeket? – kérdezte Oleg halkan és remegve. Közben egyre
hányta magára a kereszteket.
Uldin megrántotta a vállát. – Mi szükség lenne rá? – kérdezte.
– Mi? – döbbent meg Reid.
– Miért baj az, ha az akhájok győznek? – tette fel az újabb kérdést Uldin. – Egészséges nép. És a
Hatalmasok is mellettük állnak. Ki az az őrült, aki mindennek ellene szegül?
– Ne folytasd – vágott közbe Oleg mély torokhangon. – Veszélyes dolgokat beszélsz.
Erissza, mint a megtestesült végzet, semmitől sem zavartatva magát, megszólalt. – Meg kell próbálnunk.
Meg fogjuk próbálni. Tudom. – Reidhez fordult. – Rövidesen te is tudni fogod.
– Bárhogy lesz is – tette hozzá az építész –, Atlantisz az egyetlen esélyünk, hogy valaha is hazakerüljünk.
TIZENEGYEDIK FEJEZET

Estére erős szél kíséretében eső érkezett. A falakon esőcseppek doboltak, a víz surrogva folyt le a tetőről
és csobogva patakzott a macskakövek között. Süvítő szél cibálta az ajtókat és a redőnyöket. Az
agyagmécsesek, de még a lámpások, fáklyák sem voltak képesek elűzni a nyirkos hideget és az éjszaka
sötétjét, amivel a tűzhely lángja sem tudott megbirkózni. A tető gerendái között árnyékok bujkáltak és
vetültek a padokon ülő és halkan beszélgető harcosokra, akik nyugtalan pillantásokat vetettek a trónusok
körül elhelyezkedők csoportjára.
Aegeusz medvebőrbe burkolódzva nagyban magyarázott. A királyi szavakat a jobbján lévő Thézeuszhoz
és a balján álló Diorészhez intézte. Szemben velük Oleg és Uldin álldogált ugyancsak szótlanul.
Reid és Gathon előzetesen nem tárgyaltak. Csak akkor találkoztak, amikor a protokoll szerint a
figyelemre méltó idegeneket illett bemutatni a Minósz Hangjának. De abban a pillanatban, amikor belépett
az ajtón és levetette átázott köpönyegét, a krétai tekintete az amerikaiéba mélyedt, és azonnal szövetségesre
találtak egymásban.
– Mi az a rendkívül sürgős ügy, ami nem ért volna rá reggelig? – kérdezte Gathon az üdvözlések után.
Udvarias volt, de fensőbbséges, hiszen Aegeusz hűbérurát képviselte. Alkirálynál alacsonyabb,
nagykövetnél magasabb beosztásában mindent megfigyelt és jelentett Knósszoszba, valamint gondoskodott
arról, hogy az athéniak betartsák a hűbéresi kötelezettségeiket. Külsőre tiszta krétainak látszott. Finom
vonású arcából sütött hatalmas sötét szeme, karcsúságát nem kezdte ki a kora. Gondosan fésült, félhosszú,
göndör fekete haját a homlokán egyenesre vágatta, a fülénél két copfot viselt. Amennyire a sarló alakú
bronzborotva lehetővé tette, simára volt borotválva. Nem a helybéliek érzékenysége, hanem az időjárás volt
az oka, hogy az övéi sima szoknyaszerű ruhadarabját bokáig érő, sűrű redőjű köntösre cserélte, ami
egyiptominak látszott. A fáraó és a Minósz földjei régóta szoros kapcsolatban álltak egymással.
Thézeusz előrehajolt. Markáns arcán és ragadozó szemeiben a tűz fénye játszott. – A vendégeink olyan
hamar akartak találkozni veled, amilyen hamar csak lehet – közölte kemény hangon. – Egy jóslatról
beszéltek nekünk.
– Az Istennő dolga nem várhat – jelentette ki Reid. Erissza eleget tett az előírásoknak, és igyekezett
nagyon meggyőző lenni. Reid meghajolt Gathon felé. – Hang uram, hallhattad, hogy különböző országokból
szedtek össze bennünket. Nem tudjuk, hogy ez varázslat véletlenje, egy Lény szeszélye vagy egy ördögi
akarat műve-e. Ha ez utóbbi, kié és mi okból volt szüksége ránk?
– Ma egy megszentelt helyet kerestünk, hogy beszélgethessünk. A király embere, aki kísért bennünket,
Periboea Ligetét ajánlotta. Ott Erissza asszony keftiu rítus szerint áldozatot mutatott be az Istennőnek, akit ő
is szolgál. Az Istennő hosszú órákra elaltatott minket és álmot hozott ránk. Felébredve úgy találtuk, hogy
mindannyian ugyanazt álmodtuk, igen, még a kísérőnk is.
Oleg mocorgott, kezét hol karba fonta, hol leengedte. Látta, hogy ültette el Erissza a víziót Peneleoszban.
Uldin mintha gúnyosan mosolygott volna, vagy lehet, hogy csak a fény játszott a sebhelyein? A tetőbe vágott
füstlyukon esővíz zúdult be; a tűz sistergett és szürke füstpamacs szállt fel.
Gathon keresztet vetett. Eközben azonban a Reidre vetett pillantása fürkésző intelligenciát árult el
zavartság helyett, ami Aegeusznál fájdalommal és kimerültséggel, Thézeusznál fojtott dühvel, Diorésznél
pedig higgadt éberséggel keveredett. – Ez biztosan egy Lény műve – jelentette ki. – Mit álmodtatok?
– Ezeknek az uraknak már elmondtuk – válaszolta Reid –, hogy egy előkelő származású keftiu hölgynek
öltözött asszony jött oda hozzánk. Az arcát vagy más részletet róla nem tudunk felidézni. Az egyik karjára
kígyó tekeredett. Hangja kígyó sziszegésére emlékeztetett, amikor majdnem suttogva megszólalt. – Csak a
távolból érkezett idegeneknek van erejük megvinni a hírt, hogy a széthasadt házak összeforrnak és a tengert
villám fúrja át és termékenyíti meg abban az órában, amikor a Bika egybekel a Bagollyal. De jaj nekik, ha
nem hallják meg!
Pillanatnyi csönd állt be a lárma közepette. Egy olyan korban, amikor mindenki hitt az istenek vagy a
holtak emberekhez intézett jövendöléseiben, senkit sem lepett meg, hogy azoknak jött a megvilágosodás,
akikkel a végzet már egyébként is játszott. De a jóslat szavait alaposan meg kell fontolni.
Reid és Erissza nem mert egyértelműbb lenni. A próféciák sem azok. Diorész valószínűleg hazugnak
nevezte volna őket, ha az embere nem támasztotta volna alá a szavaikat. Ezzel együtt is gyanakodhat.
– Mit olvasol ki ebből, Hang? – kérdezte Thézeusz.
– Mit gondolnak azok, akiktől a jövendölést hallottuk? – érdeklődött válaszként a minószi.
– Azt hisszük, el kell mennünk az országotokba – jelentette ki Reid. – Bár minden tiszteletünk a
vendéglátóinké, hisszük, hogy kötelességünk felajánlani szolgálatunkat annak, aki fölöttük is uralkodik.
– Ha az istenek valóban ezt akarnák – mondta Thézeusz –, akkor jobban tették volna, ha egy krétai hajót
küldenek értetek Egyiptomba.
– Ebben az esetben viszont, az idegenek sohasem jönnek Athénba – mutatott rá Gathon. – És az üzenetből
úgy tűnik, mintha el lenne rendeltetve… hogy a széthasadt házakat forrasszák össze…. Gonosz szándék
munkál országaink között és a dolgokat még az időutazás sem teszi jobbá. Ezek az emberek olyan messziről
érkeztek, hogy az indítékaik aligha adhatnak gyanúra okot. Talán az ő közreműködésük teszi lehetővé, hogy
megvalósuljon az istenek akarata. Az, hogy Keft Bikája nászra lépjen Athén Baglyával… hogy Zeusz
villáma megtermékenyítse a Mi Asszonyunk vizeit… mindez szövetségre utal. Talán a Labirintus és az
Akropolisz közti királyi házasságra, melyből a királyok legdicsőbbje eredhetne? Igen, ezeknek az
embereknek további megbeszélések céljából Knósszoszra kell menniük. Rögvest. Amíg az időjárás engedi.
Uldin hirtelen kitört. – Azt hiszem, nem!
Hogy rohadnál meg, villant át Reiden.
Haragja elenyészett. A hun tudta, hogy csalnak, hogy abba az országba próbálnak eljutni, amelynek
bukásáról a jövendölés szól. Már a ligetben is azzal érvelt, hogy nem érdemes a vesztes oldalra állni… és a
tengerészek fajtájáé az!… de istenkáromlásba keveredni démoni megszállottságra utalt. Csak akkor vett erőt
magán, amikor Reid elmagyarázta neki, hogy kizárólag az Atlantisszal felvett kapcsolat segítségével
juthatnak haza. Félelmei mostanra azonban arról győzték meg, hogy a lehetőség túl nagy kockázattal jár.
Oleg haragos pillantást vetett rá. – Miért nem?
– Hát… – egyenesedett ki Uldin. – Hát, megígértem Diorésznek, hogy gondoskodom bizonyos dolgokról.
Az istenek nem akarhatják, hogy megszegjem az ígéretemet.
– Valójában honnan is tudhatnánk a szándékaikról? – szúrta közbe Thézeusz. – Az is lehet, hogy a jóslat
pontosan az ellenkezőjét jelenti annak, amit Hang uram állít. Például akkor következik be a katasztrófa, ha
valamilyen nem természetes szövetséget kötünk. – A fogai kivillantak szakállából.
Gathon megmerevedett az alig leplezett hivatkozástól egy mocskos történetre, amit az akhájok az első
Minotaurusz nemzésének körülményeiről terjesztettek. – Az uralkodóm nem fog örülni, ha megtudja, hogy a
neki szánt üzenetet visszatartják, mintha valami sisak lenne – jegyezte meg.
Holtpontra jutottak. Egyik fél sem akarta, hogy a másik rátehesse a kezét a hajótöröttekre, valószínűleg
forradalmian új tudásukra és egészen biztosan széles körű tapasztalataikra. Ugyanakkor igyekeztek kerülni a
nyílt összeütközést.
Diorész előrelépett. Felemelte a kezét. Ráncos ábrázatán mosoly terült el. – Uram – mondta. – Barátaim.
Meghallgattok? – A herceg bólintott. – Én csak egy öreg hajóskapitány és lótenyésztő vagyok – szólott
Diorész. – Nincs a tiétekhez fogható bölcs elmém és mély tudásom. Ám néha az okos ember csak áll a
kormányrúd mellett és megpróbálja kitalálni, mi lehet előtte, közben meg nem jut sehová, míg a társai közül
valaki fel nem mászik az árbocra és körül nem néz. Igazam van?
Sugárzott és gesztikulált, játszott a közönségnek. – Nos – folytatta vontatottan a kopogó eső, süvítő szél
és villódzó lángok közepette –, miről is van szó? Egyrészt az isteneknek nincs kifogásuk az ellen, hogy ezek
a jóemberek közöttünk, athéniak között éljenek, emiatt semmi baj nem történt ez ideig. Így van? Másrészt
viszont a Minósznak is joga van találkozni velük, ha ez nem túl veszélyes, és feltételezhetjük, hogy ma az
istenek talán tényleg megparancsolták nekik, hogy tengerre szánjanak. Feltételezzük. – Az egyik ujját az
orrára tette. – De vajon tudjuk-e? Ehhez alacsony vízállás, megfelelő legénység és kedvező szél
szükségeltetik. Azt mondom, evezzünk lassan, és gyakran mérjük a mélységet… Keftiu érdekében is,
Gathon Hang.
– Mit javasolsz? – kérdezte türelmetlenül a krétai.
– Megmondom én egyenesen, ahogy ez egy ilyen vén szókimondó fafejhez illik. Először is meg kell
tudnunk, mit gondolnak azok, akik többet tudnak az istenekről, különösen a keftiu istenekről, mint mi itt.
Ezalatt az Ariadnét és a tanácsát értem Atlantiszon…
Thézeusz nehezen tartotta vissza magát. Keze a térdét ropogtatta. Fújtatva lélegzett. Reid csodálkozott,
mitől támadt benne hirtelen ekkora lelkesedés.
– …aztán meg nem szabadna ennyi emberéletet kockára tenni ilyen viharos időben. Miért nem elég
egyvalakit átküldeni, hogy szóljon a barátai érdekében? Én természetesen barátnak tekintek mindenkit, aki
ma este itt van közöttünk a teremben. És… hm… ez a valaki miért ne lehetne Duncan? Ő a legokosabb,
amivel persze nem akarom Oleget és Uldint megbántani. Sem Erissza asszonyt, aki szintén hallja a
véleményemet. A helyzet az, hogy szerintem, amiről nem tud, arról az Ariadné sem tud. De Duncan jött a
legtávolabbi országból; ő az, aki megértette, miről beszélt a haldokló varázsló; az ujjaival tüzet tud gyújtani;
és valószínűleg még egy csomó dologban járatos. Ha rejtéllyel kerülnek szembe, biztos vagyok benne, hogy
nagyon helyesen mind hozzá fordulnak tanácsért. Menjen ő és beszéljen az Ariadnéval Atlantiszon. A
többiek pedig addig horgonyt vethetnek közöttünk. Igaz?
– Árészra, de még mennyire! – robbant ki Thézeusz.
Gathon elgondolkozva bólintott. Kétségkívül megértette, hogy olyan kompromisszumról van szó, amivel
az athéniak a többieket túszként visszatartják és megszerezhetik a Reidénél sokkal használhatóbb tudásukat.
Baljóslatú, kétséges ügy lévén mégis tanácsosnak gondolta az óvatosságot és az Ariadné lélekben őrizte a
keftiukat.
Ez az eleve elrendeltetés, tudta Reid. Ismét megcsapta a sorsszerűség, mint Küthéra holdvilágánál. Ám
ezúttal olyan érzése támadt, mintha vízcsepp lenne, amit az éjszakai szél magával ragad.

Az egyik mécsest égve hagyták. A halovány fény simogatóan vetült Erisszára. – Ettől fiatalabbnak
látszom? – suttogta könnyek között.
Reid megcsókolta az ajkait és az állát. Az asszony meleget adott a szoba hűvösében. Izmai a bőre alatt
selymesen mozogtak, ahogy egymáshoz simultak az ágyban. Teste édes illatot árasztott, mint a nimfa ligete.
Egy „gyönyörű vagy”-nál Reid nem talált gazdagabb kifejezést.
– Már holnap…
Az utazás előkészületeivel eltelt egy nap, amit együtt töltöttek. A pokolba is azzal, ki mit gondol.
– Az évnek ebben a szakában nem halogathatjuk a dolgot.
– Tudom, tudom. Bár megtehetnéd. De nem esik bajod, Duncan. Biztonságban eljutsz Atlantiszra. Már
megtetted. – Erissza a fejét a férfi vállára hajtotta, a könnyei megnedvesítették Reid bőrét. Az asszony haja a
férfi mellére borult. – Fosszam meg azt a lányt néhány naptól? Persze, de minek? Ó, mennyire örülök, hogy
nem tudjuk, mi fog történni velünk következő tavasszal! Nem tudnám elviselni.
– Azt hiszem, te bármit képes lennél elviselni, Erissza.
Az asszony egy darabig sóhajtozva feküdt. Végül felemelkedett és lenézett Reidre. – Ne hívjuk ki a
végzetet. Lehet, hogy megmenthetjük a népemet. Az is lehetséges, hogy mi leszünk a penge, melyet az
istenek arra használnak, hogy visszanyessék a sors egy szabálytalanul nőtt ágát. Ugye, küzdeni fogsz,
Duncan, akárhová kerülsz is, míg én várakozás közben itt harcolok?
– Igen – hangzott el Reid ígérete, ami legalábbis az adott pillanatban igaznak tűnt!
Ezzel együtt sem hitt abban, hogy megmenthetik a világot. Vagy ha képesek lennének is a világegyetemet
az utolsó pillanatban és a legtávolabbi pontjában alapjában megváltoztatni – még ha az ember valóban el
tudná is téríteni a csillagokat a pályájukról –, egyáltalán nem lehet biztos abban, hogy Bitsy valaha is
megszületik. De végül is elképzelhetetlen, hogy kitörjenek az idő ketrecéből?
Erisszának csak nehezen sikerült mosolyt varázsolnia az arcára. – Akkor félre a szomorkodással – szólalt
meg. – Hajnalig szerethetjük még egymást.
A férfinak ezt az éjszakát megelőzően fogalma sem volt arról, milyen is lehet a szerelem.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

A rá váró hátborzongató sors sem tudta kiölni Reidből a kíváncsiságot, amikor megérkezett az elveszett
Atlantiszra.
A szigetet körülölelő tenger kék helyett inkább zöld volt, és kis felhőkre emlékeztető tajtékok lepték el a
felszínét. A nagyjából kör alakú, körülbelül tizenegy mérföld átmérőjű semmi kis szárazföld szabálytalan
lépcsőzetességgel emelkedett a partjaitól. A csupasz sziklák feketében és sötétvörösben játszottak, itt-ott
halvány habkő bukkant elő. Középtájtól felfelé a hegy csúcsát meztelen láva és salak borította. A még
csendes kráterhez messziről látható ösvény kanyargott. A hullámok a part mentén egy kisebb vulkán oldalán
törtek meg.
Első pillantásra az élet jelei nem tűntek különösnek. Reid „elragadónak” ítélte a tájat. Az ősz már sárgára
festette a falatnyi földdarabokat, ám a mezőgazdaság zömét képező gyümölcsöskertek, olíva-, füge-, alma-
és szőlőültetvények vörösben és bíborban játszottak. A meredekebb részeken fű, szúrós cserje nőtt, a vékony
termőtalaj és a sós szél következtében a ritkán előforduló tölgyek és ciprusok apró méretűek maradtak. Reid
meglepetéssel észlelte, hogy a máshol szinte kizárólagosan tenyésztett kecskék helyett nagy testű tarka
tehenek legelnek. Aztán eszébe jutott, hogy a keftiuk szent helyén jár, ahol Erissza (ma, ma!) azokkal a
hatalmas szarvú bikákkal táncol.
A gazdaságok jól elkülönültek egymástól. Maguk a házak hasonlatosak voltak a Görögországban és
szerte a Földközi-tenger mentén található négyszögletes, lapos tetejű vályogépítményekhez. Sokukra külső
lépcsőket építettek, ám kifelé alig nyílt ablakuk; a család életterének közepe az épület által körbezárt udvar
volt. A keftiuk ugyanakkor előszeretettel alkalmaztak pasztellszínű stukkókat és élénk falfestmény mintákat.
A vízen halászcsónakok siklottak, egyébként Diorészén kívül más nagyobb hajó nem látszott. A déli
horizonton ülő felhőcsomó Krétát jelezte.
A hideg ellen Reid szorosabban beburkolta magát a köpenyébe. Hát csak ennyi lenne Atlantisz?
Sziklákkal övezett kisebb sziget őrizte a mérföldnyi széles lagúna száját, melybe beúszott a hajó. Reid
látta, hogy a hatalmas vulkán az öböl közepén magasodik. Arra is azonnal rájött, hogy erről a helyről a
legendák tényleg sohasem fognak elfelejtkezni.
A hajóorrtól jobbra, a tengerből kiemelkedő dombokon fekvő város bukkant elő. Méretre legalább
akkora, mint Athén, küllemre gondosabban tervezett, színei kellemesek a szemnek és szükségtelen volt
védekezésként fallal bekeríteni. A rakpartok többsége üresen ásított, a hajókat télire partra vontatták. Reid
észrevette, hogy valamivel távolabb, egy mesterségesen megnagyobbított lapos partszakaszon számos
hajótestet tisztítanak és festenek át, mások már elkészülve fedél alatt pihennek. A tenger királyának
hatalmára emlékeztetve néhány halfarkú és öklelő sarkantyúval ellátott hadihajó horgonyzott készenlétben.
Itt a sziget védett szívében a víz kéken és csendesen szikrázott, a levegő meleg volt és a szél lágyan fújt.
Apró hajócskák cirkáltak az öbölben utasaik között asszonyokkal és gyerekekkel, ami jelezte, hogy
sétahajókáznak.

Diorész a Kapuőrző szigetre mutatott. – Később majd oda fogunk menni – szólalt meg. – De először
kikötünk a városban, és megvárjuk az engedélyt, hogy meglátogathassuk az Ariadnét.
Reid bólintott. Csak úgy senki sem léphet be a szentélybe. A sziget látképe elbűvölte. A teraszokon lévő
kertekben még néhány virágágy versengett a bronzba és aranyba öltöző fákkal. Feljebb óriási kőtömbökből
épült, csak kétemeletes, de roppant széles épületek halmaza állt. A házak fehérre festett falán embereket,
bikákat, polipokat, pávákat, majmokat, chimérákat, egy teljes processziós táncot ábrázoló fríz húzódott a
főkapu egyik szárnyát védő oszloptól körben a másikig. Maguk az oszlopok fényes vörösben játszottak.
Erissza említette Reidnek, hogy megszentelt szimbólumok. A másik aranyból készült jel az áthidalóba volt
beillesztve: egy kettős balta, a Labrüsz. A harmadik emblémát: egy pár hatalmas aranyozott szarvat, a tetőbe
faragták.
– Hosszú lesz a várakozás? – kérdezte. Felmerült benne a szomorú gondolat, hogy függetlenül a kalandtól
vagy a végzet torzulásaitól, a legtöbb időt a szokványos dolgok emésztik fel. Bár rossz előérzete, mely
utazásra sarkallta, most hallgatott, mégis sajnálta az időt prózai csevegésre. (Diorész gyakorlottan ügyelt
arra, hogy komolyabb beszélgetésre ne kerülhessen sor.)
– Nekünk nem – válaszolta az athéni –, ha meghallja, hogy Thézeusz hercegtől jövünk.
A király helyett a trónörökös említése Reid figyelmét az éles vonású, szürke szakállas arc felé fordította.
– Talán közeli barátok? – vetette oda.
Diorész élvezettel hatalmasat köpött a tengerbe a hajó oldalán át. – Hát – szólalt meg a művelet után –,
néha-néha találkoznak. Tudod, a herceg ide-oda utazgat. Természetesen Ariadnéhoz is benéz alkalomadtán.
Udvariatlanság lenne, ha nem tenné, ugye? És a nő nem is nézi annyira le az akhájokat, mint gondolnád, ami
hasznos lehet még. Csöppnyi kalidóniai vér is folyik az ereiben, bár Knósszoszon született, i-i-i-gen, azt
hiszem, kellemes fogadtatásban lesz részünk.
Hajó érkezése az évnek ebben a szakában tömegeket vonzott a kikötőbe. Az emberek gondtalannak
tűntek. A bronzbarna arcokból fehér fogak villantak, kezek gesztikuláltak, szófoszlányok és kacajok szálltak
a levegőben. Szegénységnek nyoma sem látszott; Atlantiszt feltehetően mind a zarándoklati üzlet, mind
pedig világi iparágai jómódúvá tették. A görögök némi irigységgel beszéltek Reidnek a Minósz
birodalmában uralkodó általános jólétről.
Reid normái szerint persze még az itteni leggazdagabbak is szerény körülmények között éltek. De kérdés,
hogy igazából gazdaggá tesznek-e a különböző ketyerék? Jó fogást kínáló tenger mellett, kellemes
klímában, természetes szépséggel övezve, háborútól vagy akárcsak annak fenyegetésétől is távol élni, kell-e
ennél több?
Ugyan a minószi férfiak gyakran veszélyes körülmények között dolgoztak, de alapvető szükségleteiket ki
tudták elégíteni; a sarcokból, illetékekből és a királyi birtokokból bevételhez jutó kormányzat semmiféle
igényt nem támasztott velük szemben; külön erőfeszítésre csak akkor volt szükségük, ha valami luxust
kívántak meg. Mindig bőven jutott idő csavargásra, úszásra, sportolásra, halászásra, társaságba járásra,
szerelmeskedésre, imádkozásra, egyéb örömökre. Reidnek az a határozott benyomása támadt, hogy Keftiu
i.e. 1400-ban sokkal több kellemetességet és talán több személyes szabadságot nyújt, mint Amerika i. sz.
1970-ben.
A kikötőparancsnok Gathonra emlékeztette, de tipikus krétai öltözéket viselt: szorosra húzott fehér
ágyékkötőt, amit egy bronzöv viseléséhez duplájára tömött ki, csizmát és lábszártekercset; felcsavart
fejfedőt, nyakában, csuklóin és bokáin ékszereket. Hivatali jelvényként dupla fejszében végződő botot és a
turbánján pávatollat hordott. Férfitársai hasonlóan öltöztek, csak egyszerűbben. Legtöbbjük feje csupasz
volt, néhányan apró sapkát viseltek, egyeseken szandál vagy saru díszlett, mások mezítláb jártak,
különbözött az ágyékkötők anyagának mintája is, az övék fém helyett bőrből készültek. Mindenki egyfajta
cingulust hordott, ami még az egyébként meztelen gyerekekről sem hiányzott. Ez szorította kellően karcsúra
a keftiuk derekát, ahogy illik; csak az öregek engedték szabadjára a pocakjukat.
Diorész oldalba lökte Reidet. – Meg kell adni, barátom, mutatósak a krétai lányok – kacsintott. – He? És
könnyen akad valami szolgálólány, aki egy kupa bor vagy némi olcsó ajándék ellenében, rövid beszélgetés
után hajlandó hanyatt vetni magát. Én ugyan nem engedném, hogy a lányaim ilyen öltözékben
szaladgáljanak, de a tengerészek ugyancsak élvezik.
Legtöbb asszony testét csak térdig érő szoknya fedte; közemberek voltak, kezükben élelem, mosnivaló
vagy boros kupa, esetleg kisgyerek. Ám némelyik, a divatra többet adó nő nagy gonddal fodrozott krinolint
viselt; és hímzett mellényt áttetsző inggel vagy anélkül, mely alátámasztotta, de nem fedte a keblüket; és
kövekkel kirakott réz, ón, bronz, ezüst, arany, borostyán díszeket; és sikkes kis szandált; és különféle
kalapokat, melyek a Champs Élysées-t idézték fel Reidben; és púdert és pirosítót az arcon kívül más
testtájakon is. Az akháj hajósok üdvözlő kurjongatásaira a fiatalabb lányok válaszként kacarászni kezdtek és
zsebkendőikkel integettek.
Diorész és Reid elmagyarázta a kikötőparancsnoknak, hogy hivatalos ügyben keresik az Ariadnét. A
tisztviselő meghajolt. – Természetesen, uraim – válaszolta –, csónakon azonnal hírvivőt küldök, és biztosak
lehettek abban, hogy holnap fogad benneteket. – Éles pillantása, mely elárulta kíváncsiságát, hogy vajon
miféle szerzet lehet az idegen, megpihent Reiden. – Addig tiszteljétek meg a házamat.
– Köszönöm – felelte Reid. Diorész kevésbé volt elragadtatva az ötlettől, mert szívesebben töltött volna
egy mozgalmas estét valami rakparti kocsmában, de kénytelen volt elfogadni a meghívást.
A járda nélküli utcákat szorosan egymás mellett álló lakóházak falai vagy boltok bejáratai szegélyezték.
Ám maguk a faragott kővel burkolt utcák szélesek, kellően egyenesek voltak. Az egyik piacteret polipot és
liliomot ábrázoló pompás mozaik díszítette; a központban szökőkút csobogott, mely körül kisgyermekek
játszottak a mamák vagy dadusok figyelő szeme előtt. A tisztaságot fejlett szennyvízelvezető rendszer
biztosította. A mindennapi sürgés-forgás Athénhoz viszonyítva valahogy rendezettebbnek, könnyedébbnek
és örömtelibbnek tűnt. És olyan jelekkel is találkozhatott az ember, amelyek ismeretlenek voltak a krétai
civilizációt át nem vevő akhájok számára: üzletekkel, ahol távoli tájakról – Britanniából, Spanyolországból,
Etiópiából, Indiából – érkezett árukat kínáltak; közírnokokkal, papiruszra rendelésre házat tervező
építésszel; házifeladatuk elkészítéséhez íróvesszőt és viasztáblát cipelő, láthatóan nemcsak gazdag
iskolásgyerekekkel, fiúkkal és lányokkal vegyesen; lírán játszó vak énekessel, akinek a lábánál
élelemadományok részére tál hevert…

Mint esős őszi tengeren

Villan a rézszín napsugár,
Úgy jött a fénylő szerelem.
Mint esős őszi tengeren,
Emléked úgy maradt velem.
Jöjj vissza, s ringass kebleden,
Mint esős őszi tengeren,
S villanjon rézszín napsugár!

A kikötőparancsnoknak akkora háza volt, hogy a szellőzést két pátiéval, belső udvarral lehetett csak
megoldani. A szobákat állatokat, virágokat, hullámokat a maguk krétai módján szinte élőként, naturalista
stílusban ábrázoló freskók ékítették. A cementpadlót gyékényszőnyegek borították, belépés előtt le kellett
venni a lábbeliket. Pamela csodálta volna a bútorzatot: a faládákat, ágyakat és székeket, a kerek
kőasztalokat, a különböző méretű és formájú lámpákat, korsókat, serpenyőket. A remek kidolgozású tárgyak
színezése is kellemesen hatott. Az egyik falmélyedésben az Istennőt Rhea az Anya alakjában megjelenítő
terrakotta szobor állt. Az egész család megmosakodott, letérdelt, és az ő áldásáért imádkozott vacsora előtt.
Aegeusz asztala után Reidet remekül elkészített tengeri ételek, zöldségek, búzakenyér, kecskesajt,
desszertnek mézes sütemény, kiváló bor örvendeztették meg. A házigazda, akit különösen a csillagászat és a
természet története érdekelt, civilizált társalgást folytatott, és azt sem bánta, ha a felesége vagy a gyerekei
beleszóltak a beszélgetésbe. Senki sem rúgott be és a vendégeket nem várták rabszolgalányok a
hálószobájukban. (A régió más részeitől eltérően a szent Atlantiszra tilos volt rabszolgákat hozni. A
teendőket szegény családból származó lányok látták el élelemért, szállásért és szerény hozományért.)
A számára túl szűk és rövid ágyban Reidnek azon járt az esze, hogy miért maradt fenn a keftiuk emléke
rémes labirintusban élő emberevő szörnyként, noha a törvényt és a békét őrizték, olyan kereskedelmet
folytattak, ami jólétet hozott mindenhová, ahová csak eljutott, akik tiszták, barátságosak, jólneveltek,
tanultak, tehetségesek, teljesen emberiek voltak. Hát igen, gondolta, a krónikák, sőt a legendák is a
győztesek művei.
Kinyitotta a szemét. A friss levegő kedvéért nyitva hagyta az udvarra néző ajtót. A tiszta éjszakában
fagyos csillagok ragyogtak. Közöttük ott magasodott a vulkán fekete tömege; és elkezdett füstölni.

Lüdra, Atlantisz Ariadnéja megérintette Reid szemöldökét. – Az Istennő és Aszterion nevében

megáldalak. – Formális szavait szinte tartalom nélkülivé tette a szeméből sugárzó óvatosság.
A férfi meghajolt. – Bocsáss meg, asszonyom, egy külhoninak, ha nem ismeri az ilyenkor szokásos
illemet – szólalt meg feszengve.
Csend támadt a hosszú és homályos teremben. A déli végén lévő ajtó, ahonnan több világosság áradhatott
volna be, most az eső miatt zárva volt. Szemben, ahol átjáró nyílt a palota-templom mélyebb részébe, sötét
ásított. A déli oldalon található falfestmény három megjelenési formájában együtt ábrázolta őt: Szűzként,
Anyaként és Varázslóként. Az északi falon sasfejű és -szárnyú emberi alakok kísértek egy halálraítéltet. A
képek a krétai örömteliség helyett a krétai realizmus jegyében készültek. Az imbolygó lámpafényben
mozogni látszottak. Körülöttük szantálfával édesített, ám csípős illatú füst kavargott a réz serpenyőkből.
– Tessék. – A főpapnő visszaült párnázott trónusára. – Foglalj helyet, ha kívánod.
Reid egy támlátlan zsámolyra ült le közvetlenül a trón alatt. Mi lesz a következő lépés, tette fel magában
a kérdést. Diorésszel együtt tegnap rituálisan udvarias fogadtatásban volt részük. Miután megáldották őket,
az amerikainak mindent megmutattak, amit a nyilvánosságnak szánva meg lehetett mutatni, miközben az
athéni és az Ariadné órákig tartó bizalmas beszélgetésre vonult vissza. Aznap este, visszatérve a
kikötőparancsnok házából, Diorész kitérő választ adott. – …Ó, csak pletykálkodtunk. És utasításom volt arra
nézve, hogy érdeklődjem a Templom segítsége iránt a szövetség liberalizálása tekintetében… hogy több
hadihajót tarthassunk érdekeink védelmében ott, ahol a krétaiak nem járőröznek… szóval ilyesmikről
beszélgettünk. Téged négyszemközt holnap fogad. Hát, igyunk még egy gyűszűnyit, ha már így alakult, és
nyugodjunk le.
Reid alaposan végigmérte a papnőt, amennyire csak merte. Lüdra a harmincas évei végén járt, ahogy
mondták. Magas, egyenes tartású, szinte az ösztövérségig karcsú nő volt. Ugyancsak sovány arcában
unalmas kékesszürke szemek, ívelt orr, szigorúan összeszorított száj, erős áll. Barna haja kezdett kifakulni,
melle kissé már megereszkedett, jóllehet megtartott valamit fiatalkori bikatáncos fizikumából. Abroncsos
szoknyát és magas, karimátlan kalapot viselt, arany kígyót formázó karperecét Rhea különböző megjelenései
díszítették. Vállára kék köpeny volt dobva. Reid akháj ruhájában és szakállával barbárnak érezte magát
mellette.
Vagy a kényelmetlen érzés nem abból eredt-e, hogy nem bízott benne? Egyszer beszéltek erről Erisszával.
– Egészen az én időmig fennmaradt egy történet, hogy… egy Ariadné… segített Thézeusznak, hogy
legyőzze a Minotauruszt. Mi az igazság ekörül?
Erissza megvonta a vállát. – Hallottam… hallani fogok… híreszteléseket, hogy azok ketten összeesküvést
szőttek. De az egyetlen világos tény az, hogy a katasztrófa után a papnő csatlakozott Thézeuszhoz, hogy
áldozatot mutasson be, majd később annak hajóján távozott. Hát, milyen választása lehetett volna? A
hercegnek szüksége volt arra, hogy Knósszosz meghódítását némileg legitimálja, és erre erőszakkal rá tudta
venni az Ariadnét, aki sohasem jutott el Athénba. Thézeusz Nakszosz szigetén hagyta kísérőivel együtt, ahol
kétségbeesésükben feladták hitüket és egy misztikus kultusz felé fordultak. Ha valami, hát az, hogy így
bántak vele, nem azt bizonyítja, hogy szó sem volt alkuról, hogy ártatlan volt… lesz…?
– De hát azt hallottam, hogy Thézeusz többször is járt Atlantiszon, és gyakorta üzennek egymásnak.
 Erissza rövid kacaja szomorú volt. – Miért ne barátkozhatna a Tengerek Feletti Uralom spirituális
vezetőnőjével? Az Ariadné egyik nagyapja kalidóniai volt. Ezzel együtt kizárt, hogy a főpapnő bármilyen
világi célt szolgált volna. Alig vesztette el a szüzességét, amikor a louktas-hegy barlangjában látomása
támadt. Azóta mindig Aszterion menyasszonyának nevezi magát. Bikatáncos évei után papnői fogadalmat
tett… a cölibátusra is, emlékezz rá… és olyan odaadóan szolgált, hogy a Templom valaha volt legfiatalabb
úrnőjévé választották. Jól emlékszem mértékletességére, engedelmességére, nekünk tartott előadásaira a
hiúságunkról, ingatagságunkról és fegyelmezetlenségünkről. – Majd komolyan folytatta. – Meg kell
győznöd, hogy te a jót és nem a gonoszt képviseled. Ez pedig nem ígérkezik könnyű feladatnak, drága
Duncan.
Hát nem, jutott eszébe, amikor a kérlelhetetlenül szigorú arcra nézett.
– Ezek komoly dolgok, olyan titkokkal kapcsolatosak, melyeket az istenek nem osztanak meg a
halandókkal – jelentette ki Lüdra. – Nem olyasmikre gondolok, mint tűzcsiholód, a vas vagy a lószerszám,
amiről Diorész is beszélt. Azok egyszerűen csak emberi alkotások. Ámbár a holdlemez, amit a karodon
viselsz…
Tegnap megmutatta a karóráját, és észrevette, mekkora hatást tett a segédpapnőkre. Noha a népek a nap
és a csillagok állásából meg tudták becsülni az óra nagyságú időegységeket, az egymás után sorra következő
pillanatokat szaporán szétollózó pengék túlságosan emlékeztették őket Dictünnára, a Begyűjtőre.
Úgy érezte, meg kell ragadnia a kínálkozó lehetőséget. – Asszonyom, azon kívül, hogy idődarabkákat
mér, olyan amulett is, amely bizonyos prófétikus erővel is felruházza tulajdonosát. Azt terveztem, hogy a
Minósznak adom, de talán itt lenne igazából a megfelelő helyen. – Lecsatolta az órát, és a főpapnő szinte
görcsösen összezáruló tenyerébe helyezte. – A jóslat nem véletlenül jelent meg nekünk, idegeneknek. A
veszély iszonyatos. Az a küldetésem, hogy figyelmeztesselek titeket. Ezt el sem mertem mondani az
athéniaknak.
Lüdra lerakta az órát, és a Labrüsz talizmánt az ajkához érintette. – Ezt hogy érted? – kérdezte
színtelenül.
Na, helyben vagyunk, kapaszkodott bele a kérdésbe Reid, és nem tudta eldönteni, hogy most lerombolja a
világot, ahonnan jött, ahogy a reggeli napsugár eltünteti a hajnali ködöt, vagy csak a szárnyaival verdesi az
idő ketrecét.
Remélem, agnosztikus imám szerint egyiket sem, gondolta heves szívdobogások közepette. Remélem,
sikerül szert tennem a szükséges befolyásra, amivel… akármilyen módon megtalálom… azokat a
jövőutazókat, amikor megjönnek, hogy otthona legyen a feleségemnek és a gyermekeimnek. És ezzel nem
tudok-e megmenteni egy darabot Erissza világából is? Vagy legalábbis nem tudom-e visszajuttatni őt oda,
amit magának mentett meg?
Ez a feladatom. Azt hiszem, a vágyam is.
– Asszonyom – szólalt meg komolyan, miközben a szája teljesen kiszáradt. – A rémület, a végítélet
vízióját láttam. Láttam az Oszlop-hegyet olyan tombolással kettészakadni, hogy Atlantisz a tenger alá
süllyedt, árhullám gyűrte maga alá a flottát, földrengés temette el a krétai városokat, a királyi sziget pedig
olyan emberek prédájává lett, akik hagyták a káoszt elszabadulni.
Folytathatta volna még a meg sem írt könyvekből szerzett olvasmányélményeit. Az éppen hogy
végrehajtott újjáépítésről új – egészen biztosan akháj – urak hatalma alatt, akiknek eszük ágában sincs
fenntartani a békét sem a szárazföldön, sem a tengeren. Majd az azt követő homéroszi korról. De igazából
kellő ellenérték-e a ragyogó költészet a nemzedékeken át tartó bomlási folyamatért, háborúért,
kalózkodásért, erőszakoskodásért, mészárlásért, gyújtogatásért, szegénységért és az áruval bőségesen ellátott
rabszolgapiacokért? Végül az északról jövő invázióról, mely magára Thézeuszra is bajt hoz. A vasból
készült fegyverekkel felszerelkezett vad dórokról, akik a bronzkornak még az emlékét is annyira
elpusztítják, hogy legendák is alig maradnak fenn az ezután jövő sötét századokról.
Lüdra némi hallgatás után szólalt meg. – Mikor következik mindez be?
– Jövő év elején, asszonyom. Ha azonnal nekikezdenek a készülődésnek…
– Várj. Ha kapkodva és ügyefogyottan fogunk a mentésbe, az is katasztrófát okozhat. Köztudott, hogy az
istenek körmönfontan dolgoznak, ha pusztítani akarnak.
– Asszonyom, én csak az atlantisziak Krétára és az ottani part menti városok lakóinak a magasabban
fekvő vidékekre történő átköltöztetéséről beszélek… meg a flotta megóvásáról…
A színtelen szemek rászegeződtek. – Az is lehet, hogy félrevezettek – mondta lassan a papnő. – Valami
ellenséges Lény, egy bajkeverő boszorkány, vagy akármi. Az is előfordulhat, hogy valamilyen sajátos okból
egyszerűen hazudsz.
 – Diorész biztosan mindent elmondott rólam, asszonyom.
– Nem egészen egyértelműen. – Lüdra felemelte az egyik kezét. – Várjunk csak. Nem vádollak. Amit
hallottam, amit az általad elmondottakból látok, valóban arra késztet, hogy elhiggyem, amit mondtál… de
nem mondtál túl sokat, ugye, idegen? Nem, ha valami, akkor ezek a súlyos dolgok olyan részletes
kikérdezést, megtisztítást, imákat, jósok felkeresését, tanácskozásokat, alapos kutatást és mérlegelést
igényelnek, amire ember csak képes. Nem hagyom sürgetni magam. Saját szavaid szerint is hónapok vannak
még hátra az események bekövetkeztéig, mialatt megkereshetjük a legbölcsebb cselekvési módot.
Utolsó szavai határozottabban szóltak, mint amit Reid valaha is embertől hallott. – Itt maradsz ezen a
szigeten, ahol biztosítjuk sérthetetlenségedet és ahol további megbeszéléseket folytathatunk. Az idelátogató
szerzetesek elhelyezésére szolgáló szárnyban rendelkezésre áll néhány vendégszoba.
– De asszonyom – tiltakozott a férfi – a barátaim Athénban…
– Maradjanak ott, ahol vannak, legalábbis addig, amíg többet nem tudunk. Ne féltsd őket. Tél ellenére
meg fogom találni a módját, hogy embereket küldjek oda, akik mindent megfigyelnek és jelentenek.
Az Ariadné úgy tett, mintha elmosolyodna. – Nem vagy fogoly, messziről jött ember – folytatta. –
Amikor nincs rád itt szükség, szabadon járkálhatsz a nagyobb szigeten is. Azt akarom, hogy mindig legyen
kísérőd… Hadd gondolkozzam csak… Egy táncos lenne megfelelő e célra, egy laikus nővér, aki fiatal és
boldogan felvidítana.
Reid furcsának találta, hogy a papnő milyen nyugodtan fogadta a híreit. Vajon Diorész szaglászott ki
valamit, hogy előzetesen figyelmeztesse, vagy emberfeletti önuralommal rendelkezik? Az Ariadné hangja
kizökkentette gondolataiból. – Egy igen jó családból való nővér jár az eszemben, akinek a neve előjel lehet.
Ugyanaz, mint a társnődé, akiről beszéltek nekem. Erissza.

TIZENHARMADIK FEJEZET

A bika leszegett fejjel a földet kapálta és fújtatott. A karámot már vágtatva hagyta el. Még a föld is
megremegett vörös-fehér tömege alatt.
A lány higgadtan várta. Öltözéke az alkalomhoz illően, akár egy fiúé, nem állt másból, mint övből,
szoknyából és puha csizmából. Sötét haja lófarokba fogva verdeste a hátát, nehogy egy előrehulló tincs
elvakítsa. Reid körme belemélyedt a tenyerébe.
Az ég sápadt volt. Az őrök háromágú szigonyán kósza napsugár villant. Vészhelyzetben nekik kellett a
táncosokat megmenteniük. Beavatkozásra készen mindjárt a korlát mellett álldogáltak. Reid közel sem volt
ilyen nyugodt. A hűvös szél, az atlantiszi hegyi legelők széna- és majorannaillata dacára csak saját
izzadságának a szagát érezte, ami a homlokáról lefolyva megakadt a bajuszában és sós ízűvé tette kiszáradt
és ezért gyakorta megnyalt ajkait.
És Erissza csak várta a szarvakat.
Nem eshet baja, mondogatta magának a férfi kétségbeesetten. Még nem.
A háta mögött sárgás fű, zöld bokrok, itt-ott kisebb facsoportok borították a hegyoldalt. A távolban
megcsillant a tenger. Előtte terült el a gyakorlatozó mező, azon túl – egy még meredekebb lejtő lábánál – a
város, az öböl, a szent sziget és a vakító kékségből feketén kiemelkedő másik sziget, a vulkán. A kráter felett
olyan vastag füstoszlop gomolygott, hogy az alsó ezer lábnyi részét a szél még csak meg sem tudta
mozdítani. A füst feljebb oszladozni kezdett, és délre, a láthatatlan Knósszosz felé sodorta a légmozgás.
A bika már majdnem odaért a lányhoz, aki mögött vagy féltucat társa pattogós ütemű táncot lejtett.
Erissza felugrott. Kezeivel megragadta a szarvakat. Bőre alatt táncoltak az izmok. Reid számára
hihetetlen módon kézenállásba ment át, lábaival az ég felé rúgkapált, mielőtt elengedte volna a szarvakat…
aztán lebukfencezett az állat széles hátán, nagyívű szaltóval földet ért, és büszke tartással visszament a
csoporthoz. Időközben egy másik karcsú alak már fel is pattant a szarvakra.
– Jól csinálja – bólintott az egyik őr Erissza felé, miközben Reidre pislantott. – De fogadok, hogy nem
teszi le a papnői fogadalmat. Férfi legyen a talpán, aki összefekszik vele… húúú! – A korlátra támaszkodott,
hogy azonnal átugorja, ha szükséges. A bika elbődült, megrázta a fejét, és oldalra vetette az egyik lányt.
Erissza odarohant az állathoz, megrángatta a fülét, és elpiruettezett előle. A bika feléje fordult. A lány
megismételte az ugrást. A tánc véget ért, az őrök lazíthattak.
 – Egy pillanatra úgy látszott, gonosz állat – jegyezte meg a korábban szóló őr –, de egyszerűen csak
izgatott lett. Megesik az ilyesmi.
Reid kieresztette a beszívott levegőt. A lábai majdnem összecsuklottak alatta. – Sok… ember… esik
áldozatul? – kérdezte suttogva.
– Ah, nagyon ritka, hogy megsérül valaki, az is hamar meggyógyul. Már úgy értem, itt Atlantiszon. A
fiúk Krétán gyakorolnak, és mesélték, hogy nem kevesen megsebesülnek. A fiúk túl vakmerőek. Fontosabb
nekik a nagy mutatvány meg a dicsőség az istenek tiszteleténél. A lányok viszont tökéletesen akarják
végrehajtani a rítust, így aztán jobban odafigyelnek és betartják a szabályokat.
A bika, amelyik a csoporttól elszakadt egyik lányra rontott, lelassított, majd megállt. Az oldala szaporán
emelkedett és hangosan fújtatott. – Ennyit mára – döntött a gyakorlatozást vezető felügyelő. – Mindenki
kifelé! – harsogta, és megrázta szigonyát. Közben rövid magyarázatot adott Reidnek. – A csúnya balesetek
rendszerint akkor következnek be, amikor az állat már fáradt. Már nem akar játszani, és ha erőszakolják a
dolgot, hajlamos feldühödni. Vagy egyszerűen elfelejti, mit is kellene tennie.
A lányok átmásztak a kerítésen. A bika haragosan horkantott.
– Hagyni kell lehiggadni, mielőtt kinyitjuk a kaput – folytatta a magyarázatot a felügyelő. Inkább
felmérő, mint elismerő pillantást vetett az állatéhoz hasonlóan nyirkos, fedetlen fiatal mellekre és lábakra. –
Mára elég, gyerekek. Vegyétek fel a köpenyeteket, hogy meg ne fázzatok, és irány a csónak.
Azok engedelmeskedtek, és más tizenkét-tizenhárom évesekhez hasonlóan csivitelve elindultak. Mert
nem lehettek idősebbek ezek a művészetet még éppen csak tanulni kezdő újoncok. A bika viszont veterán
volt. Embert és állatot nem szabad együtt gyakorlatoztatni, ha legalább az egyikről nem tudni, mi várható
tőle.
És ez a titka, gondolta Reid, a minószi bikaviadalnak. Az én időmben, legalábbis nem olvastam az
ellenkezőjét, senki sem tudta kitalálni, hogyan volt ez annak idején lehetséges. A válasz most vált
nyilvánvalóvá. Neveld az állatot – na, nem lassúságra, ahogy Mary Renault ajánlja, hanem – intelligenciára
és már borjú korától.
Bár a dolog így is veszélyes. Egy rossz lépés, egy dühroham … Ráadásul nem mindegyik hírnévre,
pénzre és befolyásra vágyó gyereket viselik el. Nem; a vérontás rossz jel. (Kivéve, ha a legjobb állat vérét
áldozati célból ontják a játékok után.) Valószínűleg ez az oka – minden vallási indok mellett –, amiért a
szüzek nem táncolhatnak menses idején, és amiért szűznek kell maradniuk. A reggeli hányingertől oda a
fürgeség és az összeszedettség, ami biztosan fekete övet hozna nekik bármelyik otthoni dzsúdóiskolában. És
ebben rejlik az oka annak is, miért edzenek a lányok itt, a fiúk pedig Krétán. Ha összeeresztenek egy csomó
csinos, fizikailag tökéletes állapotban lévő különböző nemű fiatalt, hát…
Erissza közeledett. – Nos – mosolygott –, élvezted a nézelődést?
– Életemben nem láttam még ilyen különlegeset – nyögte ki Reid nagy nehezen.
A lány megállt előtte. Köpenye a karjára vetve. A felügyelő utasításai rá, a tapasztalt oktatóra nem
vonatkoztak. – Nem akarok egyenesen visszamenni a szigetre – jelentette ki. – Az emberek elviszik a
lányokat. Te meg én bérelhetünk csónakot később is.
– Lesöpörte a melléről a lófarokból kibomlott haját. – Az Ariadné különben is azt mondta, vezesselek
körül.
– Túlságosan is kedves tőled.
– Áh, érdekesnek talállak. – A férfi nem tudta levenni a szemét róla. Erissza… tizenhét éves karcsú
csikóként, kor vagy fájdalom még nem hagyott nyomokat rajta, haja kibontva… Lehervadt a mosoly a lány
arcáról. Arcától a melléig lassan elpirult. Magára kapta a köpenyét és beleburkolódzott. – Miért bámulsz?
– Bocsánat – motyogta Reid. – Te vagy… izé… az első bikatáncos, akivel találkoztam.
– Ó – nyugodott meg a lány. – Nincs bennem semmi különös. Várj csak, amikor majd Knósszoszra
megyünk a tavasszal és megnézed a fesztivált. – Az álla alatt összefogta a köpönyegét.
– Sétálunk egyet?
Reid odalépett mellé. – Telente mindig itt laksz? – kérdezte, noha a választ már előre tudta a lány idősebb
énjétől, de úgy érezte, meg kell törnie a csendet.
– Igen, mert segítek gyakoroltatni az újoncokat meg az állatokat, és nekem is edzenem kell a lazább nyár
után, amit Knósszoszon vagy a vidéki házunkban töltök. Néha máshová is elmegyünk. Apám jómódú, és ha
a sok hajója közül valamelyik valami kellemes hely felé indul, akkor minket, gyerekeket is elvisz magával.
– Hmm, és mit szólt hozzá, amikor kiderült, hogy bikatáncos akarsz lenni?
– Hát, egy kicsit hízelegnem kellett neki. Az igazi hűhót persze anyám csapta. Nem mintha a szülők
megtilthatnák, hogy megpróbáljuk. De nem akartam megbántani őket. Nekem nem támadt látomásom, mint
Ariadné Lüdrának. Egyszerűen izgalmasnak, elbűvölőnek tűnt… megdöbbentettelek? Kérlek, ne hidd, hogy
nem szolgálom boldogan a Mi Asszonyunkat és Aszteriont. De nem akarok papnő lenni. Egy csomó
gyereket akarok. És, tudod, egy táncos gyakorlatilag mindegyik szóba jöhető agglegénnyel találkozik az
uralmunk alatt álló területeken. És mivel a táncosok nagy megbecsülésnek örvendenek, bármelyiket
választhatják. Lehet, hogy ezen a tavaszon lesz az utolsó fesztivál, amin táncolhatok…
– Abbahagyta a csacsogást, és megragadta a férfi kezét. – Miért görbült le a szád, Duncan? Mindjárt
elsírod magad. Mi a baj?
– Semmi – válaszolta a férfi érdesen. – Valami régi bánat jutott az eszembe.
Kéz a kézben folytatták útjukat. Egyetlen helybeli férfi sem merné becsapni, gondolta a lányról Reid. A
gyakorlótér eltűnt a szemük elől, ahogy az ösvény lefelé kanyargott a hegyről. Fű és bokor hajladozott, fák
susogtak a szélben. A férfi beszívta a lány testének illatát. Melege lett a testmozgástól, a hátukat sütő
napfénytől és a tenyerében tartott ujjaktól.
– Mesélj magadról – sürgette Reidet a lány. – Nagyon fontos lehetsz az Ariadnénak, hogy itt tart.
Lüdra megparancsolta, hogy a katasztrófára vonatkozó jóslatáról egy szót sem szólhat. Ebben, legalábbis
egyelőre, Reidnek igazat kellett adnia neki. Egy általános pánik semmit sem segítene. Az Ariadné az
Egyiptomból való varázslatos érkezésének egész történetét legszívesebben eltitkolta volna, de be kellett
látnia, hogy ez lehetetlen. Egész Athénban elterjedt a hír, és Diorész matrózai feltehetően minden
kocsmában és nyilvánosházban elmesélték hazatérésük előtt.
– Nem hiszem, hogy túl sokat számítanék – válaszolta a férfi. – De messziről jöttem és igen különös
módon, és remélem, hogy a fenséges főpapnő hajlandó lesz elbeszélgetni velem.
Egyszerűen előadta a nyilvánosságnak szánt beszámolóját, amiben sokat beszélt Amerikáról, de egy szót
sem szólt az időutazásról. A lány tágra nyílt szemmel hallgatta. Beszéd közben Reid megpróbálta felidézni
Pamela arcát. De Erisszáé, a fiatal Erisszáé miatt nem tudta.

Lüdra kemény volt. – Addig maradsz itt, amíg el nem engedlek.

– Mondtam már, hogy figyelmeztetni kell a Minószt – tiltakozott Reid.
– Gondolod, hogy az én szavam kevesebbet ér nála, mint a tiéd? – vágott vissza az Ariadné hidegen. –
Még mindig nem vagyok meggyőződve arról, hogy igazat mondasz-e, száműzött.
Nem, gondolta Reid, nem tudok elképzelni olyan észlényt, aki hajlandó lenne elhinni a világvégét.
A templom tetején álltak a hűvös szürkületben. A lagúna bágyadt fémes színben csillámlott; a várost és a
vidéket lassan elnyelte a homály, hiszen közvilágítás még nem létezett ebben a korban. Ám az eget a
vulkánból hömpölygő füstről visszaverődő tűzfény festette komor vörösre. Itt-ott szikrák pattantak ki a
kráterből és moraj hallatszott.
– Az ott nem az én igazamat bizonyítja? – mutatott oda Reid.
– Erről már volt szó – intette le az Ariadné. – Néha köveket, hamut, olvadt kőzetet okádik és Aszterion
hangja tör elő a mélyből, de körmenetekkel, imákkal és áldozatokkal eddig minden alkalommal le lehetett
csendesíteni. Miért is pusztítaná el Anyjának, Menyasszonyának és Gyászolójának szentélyét?
Reid rápillantott. Arcéle a kámzsa alatt bizonytalanul rajzolódott ki a homályban, de azt azért ki lehetett
venni, hogy az asszony sokkal feszültebben szemléli a látványt, mint azt hangja nyugodtsága sugallja. – Az
emberek rossz érzését el tudod oszlatni – szólalt meg a férfi – az utolsó napig. De mit érzel te?
– Iránymutatásért imádkozom.
– Mi bajt okozhat, ha Knósszoszra küldesz?
– És mi lenne az előnye? Hallgass ide, külhoni. Én nem emberek, hanem szent dolgok felett uralkodom.
De ez nem jelenti azt, hogy a világi ügyek hidegen hagynak. Nem is tehetem, ha jól akarom szolgálni a Mi
Asszonyunkat. Így tehát talán még nálad is jobban megértem, ha származásod tekintetében igazat állítasz…
felfogom, milyen súlyos következményekkel járhat, ha követem a tanácsaidat.
– Elhagyott városok… melyek hetekig üresen állnak? Gondolj csak a rengeteg ember elszállítására,
étkeztetésére és elszállásolására, arra, hogy az iszonyatos élménytől megrettent tömeget meg kell óvni a vak
pániktól, hogy százak és ezrek eshetnek a táborokban valószínűleg kitörő járványok áldozataivá. És míg a
félelemtől szétszóródott és ki tudja, merre menekülő flottát sikerül összeterelni, addig úgyszólván teljesen
védtelenek vagyunk. Ezalatt gyors hajókon a hírek eljutnak a szárazföldre. Nem csekély annak az esélye
sem, hogy az akhájok ismét fellázadnak, szövetségre lépnek és rázúdulnak partjainkra. És ha a jövendölésed
hamisnak bizonyul… ami dühöt váltana ki az egész birodalomban; a templom, a trón és a nagy istenek
kigúnyolása lenne… lázadás törne ki! Még az állam már megrepedezett alapjait is megrázná! Nem,
egyáltalán nem könnyű végrehajtani az általad oly sürgetőnek tartott feladatot.
Reid grimaszt vágott. Az Ariadné gondolatmenete a saját szempontjából végül is hibátlan. – Ezért kellene
mielőbb kidolgozni a terveket – próbálkozott ismét. – Hogyan bizonyítsam az igazamat?
– Van valami elképzelésed?
– Nos… – Az ötlet már Athénban megfogalmazódott benne. Oleggel teljes egészében megvitatták. – Igen.
Ha te, asszonyom, rá tudnád beszélni a világi kormányzót… a-a-a-mi feltehetően megoldható…
A hegy újra felmorajlott.

Szarpedon, az egyetlen apró atlantiszi hajóépítő-műhely vezetője beletúrt ritkuló őszes hajába. –
Kétségeim vannak – jegyezte meg. – Tudod, mi itt nem vagyunk annyira felkészültek, mint Knósszoszban
vagy Tirünszben. Főleg javítási és fenntartási munkákat végzünk. Csónaknál nagyobb vízi alkalmatosságot
gyakorlatilag nem építünk. – Lenézett a papiruszra, amit Reid hajtogatott szét az asztalon. Az ujja
végigfutott a rajzon. – Mégis… de nem. Túl sok anyagra lenne szükség.
– A kormányzó a királyi raktárakból mindent a rendelkezésetekre bocsát, fát, bronzot, kötélzetet, ami
csak kell – vetette latba Reid a rábeszélőképességét. – Csak a beleegyezésetekre van szükség, hogy meg
tudjátok csinálni. És meg lehet csinálni. Én már láttam vízen ekkora hajót.
Néhány filmet leszámítva ez persze nem igaz. (A mozi világa, a fény, a kapcsolók, motorok,
felhőkarcolók, űrhajók, antibiotikumok, rádió-összeköttetések, gyors utazás Krétáról Athénba egy óra
alatt… valószínűtlen, fantasztikus, csak tovatűnő álom. A valóság ez a zsúfolt és rendetlen kis szoba, az
ágyékkötős férfi, aki bika képben tulajdonképpen a napot imádja, a fakerekek és a patkolatlan szamárpaták
kintről, az elveszett Atlantisz egyik utcájáról beszűrődő zaja; a valóság a lány, aki a karjába kapaszkodva
izgatottan várja, mikor rukkol elő a férfi a következő csodával.) De olvasott könyveket, és bár nem
hajótervező, építészként tud egyet s mást.
– Hmmm – rántotta meg Szarpedon a vállát. – Elragadó elképzelés, igaz ami igaz.
– Nem értem, mi a különbség – kockáztatta meg Erissza szégyenlősen. – Sajnálom, de nem értem.
– Jelenleg – magyarázta Reid – egy hajó semmi más célt nem szolgál, csak azt, hogy valahonnan
valahová el lehessen jutni vele.
A lány pislogott. Szempillái hosszabbak és vastagabbak, a szemei még ragyogóbbak voltak, mint
negyvenéves korában. – Ó, a hajók olyan szépek! – válaszolta. – És a Mélységek Asszonyának szentelik
őket. – A második mondat kötelességszerűen hangzott, míg az első csak úgy kirobbant belőle.
– Vegyük a háborút – sóhajtott Reid. – Parittyakövek, nyilak és dárdák kivételével a tengeren nem tudtok
igazán harcolni, amíg közvetlenül az ellenség mellé nem értek. Akkor átugrotok a másik hajó fedélzetére, és
jöhet a test test elleni küzdelem, ami nem sokban különbözik a szárazföldi csatáktól, kivéve hogy szűk a
hely és bizonytalanul álltok a lábatokon.
Tekintete nyugtalanul visszatért Szarpedonra. – Kétségtelen, hogy az általam javasolt hajó megépítéséhez
sokkal több anyagra van szükség mint egy átlagos gálya esetében – mondta a mesternek. – Különösen a
hajóorr igényel rengeteg bronzot. De Kréta ereje lándzsák helyett mindig is a hajógerincben rejlett, igazam
van? Bármitől lesz is a flotta erősebb, az legalább tízszeresen fizeti ki magát.
A rajzra csapott. – A sarkantyú ellenállhatatlan. Tudod, mennyire törékenyek a hajótestek. Ez a hajóorr
meg van erősítve. Meglepi az ellenséget, és a fenékre küldi. Csak hajósokra van szükség, katonákra nem.
Gondolj az emberekkel való takarékoskodásra.
És mivel ez a hajó képes elpusztítani az egyik teljesen felszerelt ellenséges vízijárművet a másik után,
sokkal kevesebbet kell belőle építeni, mint a gályákból. Ezzel csökkenthető a flotta nagysága. Így végül az
anyagoknál is megtakarítás érhető el.
Erissza lehangoltan nézett maga elé. – De már nem maradt ellenségünk – szólalt meg.
Már hogy a pokolba ne, gondolta magában Reid. Mondani azonban mást mondott. – Nos,
felszerelkezhettek lehetséges ellenséges előkészületek ellen. Járőrökkel visszaszoríthatjátok a kalózkodást.
Ugyanezek a járőrök segíthetnek bajba jutott hajóknak, ami hasznos a kereskedelem és a jómódotok
szempontjából. Ráadásul gyakrabban merészkedhettek olyan vizekre is, melyek nem a Minósz, hanem
esetleg kapzsi bennszülöttek uralma alatt állnak. Igaz?
– Jól van. A hosszabb hajótest nagyobb sebességet tesz lehetővé. Ezzel a furcsa formájú kormánylapáttal
és kötélzettel még a legerősebb szél ellen is lehet cikcakkban hajózni. Az evezősök gyakrabban fáradnak el
és kényszerülnek pihenőre, mint ahogy szélcsend következik be. Ez a hajó nem legyőzhetetlen, de hosszabb
utakra képes, mintsem képzelnétek. Ismétlem, bármilyen célt kisebb létszámú legénységgel lehet elérni. A
megtakarítások pedig erősebbé és gazdagabbá teszik a birodalmat.
– A kormányzót rendkívül érdekli a dolog – fejezte be előadását Reid. – Csakúgy, mint az Ariadnét.
– Engem is érdekel – válaszolta Szarpedon. – Szeretném kipróbálni. Aszterion farkára, én… Hm,
elnézésed kérem, Nővér… De nem merném a fejem tenni rá, hogy sikerülni fog. A munka legjobb esetben is
elég soká tart. Nemcsak a kellő felszerelés hiánya miatt. Nem is hinnéd, milyen maradiak a hajóácsok, a
vitorlakészítők meg az egész bagázs. Esküszöm, furkósbottal kell őket ilyen különleges munkára biztatni. –
Ravaszkodva folytatta. – Az is biztos, hogy kontár munkát fogunk végezni, hiszen egy csomó részlet még
nem világos. És a matrózok legalább olyan csökönyösek, mint a mesteremberek. Nem tudod rávenni őket,
hogy megtanulják az újfajta hajózást. A legjobban akkor jársz, ha a kalandvágyó ifjak közül toborzol
újoncokat. Ilyenkor, amikor télre leállnak a kereskedelmi utak, tele van velük a város. Az is igaz, hogy eltart
egy ideig, mire betanítod őket.
– Van időm – vágott vissza Reid.
Lüdra nem akarta elengedni. És abban is igaza lehet, hogy szükség van jóakaratának efféle bizonyítására.
Bár ugyanakkor furcsa módon habozott a vázlat jóváhagyásakor…
– A kormányzó nem azt várja tőled, Szarpedon, hogy igazold, a hajó tényleg képes mindarra, amit én
állítok róla. Csak kíváncsi, hogy nem süllyed-e mindjárt el például a vízre bocsátásakor, vagy, hogy szükség
esetén vissza lehet-e alakítani valami hagyományosabb típussá. Ezt pedig te magad is meg tudod ítélni,
nemde?
– Azt hiszem, igen – mormogta a hajóépítő-mester. – Azt hiszem, igen. Néhány körülményt, mint például
a terhelt hajóorr kiegyensúlyozását, még meg akarom beszélni. És akarok egy modellt is építeni, hogy
lássam ezeknek a bolondos hosszanti vitorláknak a működését. De… Igen, beszélhetünk még a dologról.
– Jó. Biztos vagyok abban, hogy megállapodásra jutunk.
– Ó, csodálatos! – ölelte át Erissza Reid derekát.
A férfi már közel sem volt ennyire elégedett. „Nem annyira csodálatos, mint reméltem. Minden maradék
időm rá fog menni, amit te szabadon hagysz, gyönyörűségem, és ez a lényeg, vagy belebolondulok a
gondolataimba. A mostaninál nagyobb önállósággal, több szabadsággal rendelkezhetem… Így talán rá
tudom beszélni a Minószt, hogy mentse… ami menthető. És főleg ordító anakronizmus annak reményében
szállni tengerre, hogy esetleg észrevesznek és megmentenek az utolsó ítélet megtekintésére talán ideérkező
időutazók.
Vajon felszállunk-e erre a hajóra, Erissza?”

Közeledett a karácsony.
Reidnek nehezére esett a napforduló ünnepére eredeti elnevezése szerint gondolnia. Most Britomartisz a
Szűz megszüli Aszteriont, aki meghal, majd tavasszal feltámad, Rheával együtt nyáron át és a betakarítás
idején uralkodik, végül Dictünna Nagyanya előtt elenyészik. Reidnek eszébe jutott, hogy Atlantiszon nincs
akkora szükség a télközepi vigadalomra, mint a sötét északon. De az itteni emberek közel élnek isteneikhez.
A napot processzióval, zenével, tánccal ünneplik az utcákon, miután a szüzek táncoltak a bikákkal a városi
arénában, majd a népek ajándékokkal és jókívánságokkal lepik meg egymást. Az esti vígasságok gyakorta
orgiába torkollnak. Az előkészületek már jó hónappal előbb elkezdődnek.
Erissza mindenhová elvitte Reidet, ahová csak a saját kötelezettségei és a férfi hajóépítő műhelybeli
munkája által szűkre szabott idejük engedte. Kőrútjuk során szándékukban állt toborozni is a leendő
legénységet. De különösen ebben az évszakban hajlamosak voltak az emberek borral, vacsorameghívással
fogadni őket, amit többórás beszélgetés követett. Ennek oka nemcsak abban rejlett, hogy szerencsének és
megtiszteltetésnek érezték a háziak a látogatást… közben mintha Reid is kevésbé lett volna visszahúzódó, és
egyre kevesebb szomorú álomkép gyötörte. Az atlantisziak örömmel fogadtak minden új arcot, minden új
hírt; természetüknél fogva nyitottak, kifelé fordulók voltak.
A férfi azonban gyakran még ennek ellenére sem tudott osztozni Erissza és a többiek vidámságában. Arra
gondolt, hogy valamit azért mégiscsak lehetne tenni a megmentésük érdekében. A hajóépítés meglepően jól
haladt. Ám ha némi bortól eleresztette magát, és Erissza a puha lámpafényben bámulta, miközben egy öreg
hajóskapitány éppen befejezte történetét a Kolchiszba, az Ón-szigetekre vagy a Borostyán-tengeren tett
utazásairól… egyszer, Istenem, ha egy vihar elvinné Amerikába, aztán háromévi munkával építene egy új
hajót, miután sikerült rábeszélni a Festett Embereket, hogy segítsenek, majd felhajózna a Folyó Óceánon …
kitárulkozott, és olyasmiket mondott nekik a saját országáról, amit érzése szerint nagyon jól megértettek.
 A csónakjukhoz menet a csöpögő fáklyák kiemelték a lányt az éjszakából, ugyanakkor elgondolkodtatták
Reidet. Már ő maga sem volt egészen biztos abban, hogy érti-e, miről is beszél.

A napforduló utáni hajnal tiszta volt és csendes. A városban és a tanyákon az ünnepségeket, a szigeten
pedig az áhítatosságot aludták ki az emberek. Reid, akinek egyikben sem volt túl sok része, korán kelt. A
harmatos kerti ösvényeken sétálva Erissza toppant elé. – Reméltem, hogy eljössz. – A férfi alig hallotta a
hangját. A lány fürtjei az arcába hullottak. – Most… mindenki… pihen. Gondoltam, hogy… csomagoltam
egy kis ennivalót… arra gondoltam, hogy…
Nem a városba, hanem a lány által mutatott pont felé eveztek. Útjuk során elhaladtak az aznap addig még
csendes vulkán árnyékában. Apró, ezüstösen csillogó halak raja csíkozta a vizet. Kikötötték a csónakot, és
megmászták a tengerparthoz közel eső legkeskenyebb atlantiszi hegyhátat. A lány a hegyeket pontosan olyan
jól ismerte, mint az egyébként teljesen üres tájban a szénaboglyák közelében fenségesen álmodozó bikákat.
Az ösvény a déli part egyik szikláktól övezett öbléhez vezetett, mely csak a horizonton szikrázó kékség felé
volt nyitott. A közelükben a víz zöld és arany színben játszott, és annyira tiszta volt, hogy a homokos parttól
méterekre látni lehetett a fenéken heverő kavicsokat. Apró és lágy hullámocskák nyaldosták a fövenyt.
Errefelé nem fújt a szél. A sötét partmeredély beitta, majd visszasugározta a napfényt.
Erissza szétterítette a kendőjét, amiben kenyér, sajt, alma, kancsó bor és két pohár rejlett. Csak egyszerű
szoknyája maradt rajta, a szélvédett helyen levetette lábbelijét és köpenyét. – Milyen békés a világ – szólalt
meg.
Reidből sóhaj szakadt ki.
A lány nem hagyta megjegyzés nélkül. – Mit gyászolsz, Duncan? Soha, talán sohasem kerülsz haza?
De… – Észrevehetően elpirult, majd gyorsan rendezgetni kezdte uzsonnájukat. – De találhatnál új otthont is
magadnak. Igaz?
– Nem – hangzott a válasz.
A lány sebzett pillantást vetett rá. – Miért, van ott valakid? – Reid rájött, hogy sohasem említette neki
Pamelát.
– Nem beszéltem róla – kottyantotta ki. – Az Ariadné kívánta így. De azt hiszem… sőt tudom… nem
véletlenül vagyok itt.
– Persze hogy nem – vett a lány nagy levegőt. – Amikor olyan furcsa módon hozott ide az országodból az
a varázslat.
Reid nem mert többet szólni. Egymásra néztek.
A férfi fejében gondolatok kavarogtak. Ó, igen, olcsó magyarázatokkal (tudom, nem tisztességes, de)
Pamelát meg lehet győzni. Ez a lány már jócskán elég érett ahhoz, hogy legyen valakije, és erre jövök én, a
titokzatos, ezért elbűvölő idegen. És ismerem az idősebb énjét, akivel megszerettük egymást, ahogy ez néha
a múlt(am)ban is megesett velem, amiből máskor valahogy mindig ki tudtam mászni és visszamentem
Pamelához. De hogy állhat ellen bármely asszony annak a lánynak, aki valaha volt, vagy akár bármely
férfinak?
Hirtelen új célom támadt. Meg kell kímélnem mindattól, amit a másik Erissza már elszenvedett.
Azok a szemek, azok a félig nyílt ajkak. Azt akarja, hogy csókoljam meg, arra vár, hogy megtegyem. És
igaza van. Ma… ennél többre nem kerül sor. Ennél többet nem merek, és a teljes igazságot sem merem neki
elmesélni. Még nem. De az idősebb Erissza megmondta, hogy meg fogjuk tenni… abban a jövőben, amitől
távol igyekszem tartani… ám mindez csak elmélkedés, én meg túl sokat járatom mostanában az agyam, és
ezzel drága napokat vesztegetek el.
A lány felé hajolt. Sirály szállt el felettük. Szárnyain ragyogott a fény.
TIZENNEGYEDIK FEJEZET

– Igen, a barátaid megvannak – közölte Diorész. – Üdvözletüket küldik.

Reid igyekezett minél kevésbé haragosan nézni rá. Magukban üldögéltek a templom egyik távoli
szobájában, ahová az amerikai az athénit annak Lüdrával folytatott hosszabb magánbeszélgetése után
elkormányozta. A kőpadon kényelmesen elhelyezkedő Diorész arcáról nem múlt a nyájas mosoly. – És mivel
töltik az idejüket? – érdeklődött Reid.
 – Nos, Uldin lovakat tör be és a lovasság kiképzését végzi. Legalábbis ez a célja. Lassan halad, még alig
fogott bele többek között azért, mert csak egy nyerge van… eddig nem talált olyan nyergesmestert, aki
állítása szerint megfelelőt tudna készíteni. Oleg… hmmm… hajót épít. Mint hallom, te is. Rendkívüli
módon érdekelne, hogy haladsz.
– Sajnos, nem adhatok felvilágosítást – válaszolta Reid. – Államtitok.
Ugyan nem az, de szándékában állt, hogy azonnal kapcsolatba lépjen a kormányzóval, és azzá
nyilváníttassa. Minek adjunk az ellenségnek akár lélegzetvételnyi szünetet is? És Thézeusz ellenség, aki le
fogja rombolni Erissza napfényes világát, hacsak valahogy meg nem lehet változtatni a történelem menetét.
Áh, még annyi sem kell. A három-négy ezer évvel későbbi legendák és archeológiái leletek mások
lennének-e attól, hogy a minószi Kréta egy kicsivel tovább létezett? Nem sokkal tovább, csak egy lány
életének hosszával. Túl nagy lenne ez a kérés az istenektől?
– Mi az ittléted célja? – kérdezte. – És miért a válogatott legénység? – Hallotta, hogy a nem közönséges
tengerészek, a király saját harcosai ritkán állnak szóba az atlantisziakkal.
– Ami az utóbbiakat illeti – közölte Diorész vontatottan –, egyszerű hajósok télen nemigen vállalkoznak
arra, hogy tengerre szánjanak. Túlságosan kockázatos. – Mintha csak a szavait igazolná, odakint felsüvöltött
a szél, és zuhogni kezdett az eső a gazdagon kárpitozott falon túl. – Oleg az állítja, hogy egész évben
használható hajót képes építeni, de addig azzal hajózunk, amink van, ugye?
– Még nem említetted utazásod célját.
– Sajnálom, pajtás, nem is fogom. Bizalmas üzeneteket hozok-viszek. Mostanában valószínűleg
gyakrabban fogunk találkozni. Jóslatod értelmében Athénnek és Knósszosznak szorosabbra kell fűznie a
kapcsolatait. Remek. De hogyan? Miféle szövetségben, milyen súllyal? Miért akarna a Minósz kiemelni
minket a hűbérességből? Miféle bajokat okozhat a többiek irigysége? És csak sorolhatnám a hasonló
kérdéseket, amelyekre választ kell találnunk. Az állami politika pedig nem működőképes, ha ki van téve a
nagy nyilvánosságnak. És látva, hogy Thézeusz barátra lelt az Ariadnéban, te is egyetérthetsz azzal, hogy
logikusan vele kell kezdeni a megbeszéléseket. Mondhatjuk, megértik egymást.
Diorész elvigyorodott. – Az asszony még nem olyan öreg, hogy egy férfival ne értsék meg egymást –
folytatta. – Jut eszembe, hallom, te magad is egy igen gusztusos kis falattal járkálsz.
Reid felvetette a fejét. – Erissza bikatáncos.
– Nicsak, ugyanaz a neve, mint a szeretődnek. Kezdek arra gondolni, hogy van valami különleges ebben.
Ja, nem is kérdeztél felőle.
Reid eltűnődött. Félnék megkérdezni? Majd megszólalt. – Nos?
– Elég jól elvan ő is. Egy darabig szomorkodott, de aztán… Emlékszel Peneleoszra? – Oldalba bökte
Reidet és kacsintott. – Mindent megad az asszonynak, amire csak szüksége van. Ugye, nem bánod?
– Nem – válaszolta erőtlenül Reid.
A jó öreg Erissza sok kézen átment. A szűz, akit megmenteni remélt.

– Nem – szögezte le Lüdra –, nem mondom el neked, mi folyik Thézeusz és énköztem. Már kérdezned is
pimaszság.
– De hát a veszélynek részben ő a forrása! – tiltakozott Reid.
Az Ariadné lenézett rá a trónusáról. Karcsú teste és kemény arca mögött a Legfőbb Bíró várta a holtakat.
– Honnan tudod?
– S-s-sejtem.
– Akkor miért parancsol szövetséget a jóslat? – csattant fel. – Vagy hazudtál?
Csak ők ketten voltak a lobogó lámpásokkal megvilágított hideg teremben. De az ajtó mögött őrök
várakoztak. Természetesen fegyvertelenül, hiszen a szent szigetre nem volt szabad fegyvert hozni. Négy erős
férfi persze gyorsan foglyul ejtheti Duncan Reidet.
– A bűnözők a krétai kőfejtőkbe kerülnek – jegyezte meg Lüdra. – Ott nem maradnak sokáig életben.
Nem is akarnak.
– Én nem… asszonyom, én… azért kértem kihallgatást, mielőtt Diorész távozik, m-m-mert azt gyanítom,
hogy ő és ura…
– Milyen alapon? Aegeusz fellázadt, de mára már csak egy vén semmirevaló. Thézeusz megölte ugyan
Krétán felnőtt unokatestvéreit, de aztán kötelességtudó herceggé vált. És királyként sem tesz majd másként.
– Hallottam… miről beszélnek ezek az akhájok…
 – Ó, igen. Morgolódnak, hetvenkednek, néhányuk kétségtelenül lázad, de minek? Thézeusz várhatóan
kézben tartja őket annál is inkább, ha cserében magasabb pozícióra számíthat a Thalasszokráciában saját
maga és királysága számára. – Lüdra Reid felé bökött az egyik ujjával. – Békétlenséget próbálsz hinteni,
idegen? Kit szolgálsz te tulajdonképpen?
Akármekkora is a kockázat, el kell mondanom neki a teljes igazságot, gondolta Reid. Nincs más
választásom.
– Asszonyom – fogott bele megfontoltan. – Sohasem hazudtam neked, de bizonyos dolgokat nem
mondtam el. Kérlek, jusson eszedbe, én teljesen idegen vagyok errefelé. Meg kellett ismernem a szituációt,
mi a rossz, mi a jó, tisztába kellett jönnöm a dolgok csínjával-bínjával. Kérdéses persze, hogy elhiszed-e a
történetemet. Ennek ellenére elmesélem. De meghallgatod-e?
Az Ariadné bólintott.
– Azért tudok jósolni – mondta a férfi –, mert a jövőből érkeztem.
– Hogy honnan? – ráncolta a homlokát az asszony, aki próbálta felfogni az előbbi kijelentést. A keftiu
nyelv alig volt alkalmas az efféle fogalmak kifejezésére.
De hamarabb megértette a dolgot, semmint azt Reid remélni merte volna. És eltekintve attól, hogy
felsóhajtott és megcsókolta a talizmánját, alig látszott rajta meglepetés. A férfinak úgy tűnt, hogy a mítoszok
és misztériumok világában élő Ariadné ezt is csak egy újabb csodának tekinti.
– Igen – mormogta Lüdra –, ez sok mindent megmagyaráz.
Némi hallgatás után kérdéseket tett fel. – Knósszosz tényleg el fog pusztulni? A Thalasszokráciából
legendánál is kevesebb marad fenn? – Elfordult, és hosszasan a Bíró portréjára meredt. – Nos – jelentette
lassan ki –, minden múlandó.
Reid folytatta elbeszélését. Ám a két Erissza azonosságát kihagyta. Féltette a lányt a lehetséges
következményektől. A korról, melyből az asszony jött, csak homályosan nyilatkozott. A név nem hangzott
idegenül az Ariadné fülének, egyébként is volt min elgondolkodnia. A történetből az is kimaradt, hogy a
Minószt eláruló Lüdrát magát is becsapják, mivel a feltevés sértőnek, ezért veszélyesnek tűnt.
– Azt mondod – szólalt meg határozottan az Ariadné –, hogy az istenek rendelése szerint Thézeusz le
fogja győzni a tengeri birodalmat.
– Nem, asszonyom. Csak abban vagyok egészen biztos, hogy a vulkán hónapokon belül el fogja
Atlantiszt törölni a föld színéről, Krétát meghódítják, és egyszer majd egy történet arról fog szólni, hogy egy
Thézeusz hogyan ölt meg egy szörnyeteget Knósszoszon. A tények nem függnek össze szükségszerűen. A
mese lehet teljesen hamis is. Már most tudom, hogy számos részletében nem igaz. Nem egyetlen, félig
ember, félig állat Minotaurusz létezett, hanem egy csomó szentnek tekintett bika. Az athéni ifjakat és
lányokat nem vetették áldozatul, sőt rendkívül jó soruk volt. Ariadné nem a király lánya. A Labirintus nem
útvesztő, amibe a Minotauruszt bebörtönözték, hanem egyszerűen a főpap-királyotok palotája, a Kettős Bárd
Háza. Meg is látogattam. De meg kell értened a szándékomat. Miért is ne élhetné túl akár több nemzedékkel
is a Thalasszokrácia ennek a szigetnek az elsüllyedését?
– Ha az ördögi akarat elpusztítja a szentségek szentségét, akkor az istenek haragja a Minósz népét is
sújtja – válaszolta csendesen Lüdra.
– Ebbe a magyarázatba belenyugodnának – értett egyet Reid. – De esküszöm, asszonyom, a jelenségnek
természetes okai vannak… mintha valakinek a fejére esne egy szikla.
– Annak a valakinek nem az a sorsa, hogy meghaljon a sziklától?
Reid figyelmeztette magát, hogy idegen világszemlélettel áll szemben, nem hagyhatja abba az érvelést.
– Abban nem lehetünk biztosak, mi rendeltetett el Kréta számára. Aszterion akarata szerint az
embereknek bátran küzdeniük kell a végsőkig. E harc lehet az emberek biztonságos helyre költöztetése is.
Lüdra nem reagált, csak ült csendesen. Mintha ugyanabból a márványból faragták volna, mint a trónját. A
gyatra világításban színében is a szürke trónusra hasonlított.
– A szárazföldiek elérkezettnek találnák az időt arra, hogy elfoglalják a városaitokat – erőltette a dolgot
Reid. – Megbánják, ha megteszik, amikor elérkezik a pusztulás ideje. De nekünk is kell valamit tennünk ez
ellen, mert minden, amit csak olvastam, láttam, és hallottam erről, kétségeket ébreszt bennem Thézeusszal
szemben. – Szünetet tartott. – És ezért kérdeztem, asszonyom, milyen üzenetet kaptál tőle.
Lüdra mozdulatlansága és kifejezéstelensége mit sem változott. Reid már arra gondolt, valami baj van
vele, amikor megszólalt. – Titoktartást esküdtem. Az Ariadné nem szegheti meg a szavát. Ám, mint
rájöttél… a Labirintussal való szorosabb kapcsolatok iránt érdeklődik… és természetesnek veszi, hogy
rábeszéljen a segítségnyújtásra.
 – Ennyit Diorész is elárult nekem, asszonyom. Nos, meg tudnál-e annyit tenni, hogy itt tartod? Elnyújtod
a tárgyalásokat, és nem engeded addig mozdulni, míg el nem múlik a krízis?
– Meghallgattalak, Duncan. De az Ariadnénak kell döntenie. A közeljövőben nem fogunk találkozni.
És hirtelen furcsa mozdulattal Lüdra válla megroskadt. Arcát a tenyerébe rejtette, és suttogni kezdett. –
Nem könnyű az Ariadné helyzete. Arra gondoltam… azt hittem, amikor jelenésem támadt azon a
megszentelt helyen… azt hittem, hogy papnőnek lenni állandó boldogságot jelent, a főpapnő életét pedig
biztosan Aszterion örök sugárzása ragyogja be. Ehelyett… végtelen szertartások és örökkön örökké
ugyanazok… unalmas veszekedések és intrikák… locsogó banyák, akik maradnak, és szép szüzek, akik
jönnek és szolgálnak, aztán hazamennek menyasszonynak … – Felegyenesedett. – Elég. Most távozz.
Másnak egy szót sem arról, miről beszélgettünk.

Egy másik napon felkeresték az öblüket. – Ússzunk egyet – javasolta Erissza, ezzel kibújt a ruhájából, és
a tengerbe vetette magát, mielőtt Reid megmukkanhatott volna. Fekete haja szétterült a vízen, végtagjai
fehéren világítottak. – Mi van, félsz a hidegtől? – kiabálta, és lefröcskölte a férfit.
A fenébe is, döntött Reid, és csatlakozott hozzá. A víz tényleg hűvös volt. A férfi csapkodni kezdett, hogy
melegen tartsa magát. Erissza lebukott, megragadta a bokáját, és felborította. Nevetve birkózni kezdtek.
Amikor kimentek a partra, a hidegtől libabőrösek lettek. – Ismerek erre egy kúrát – szólalt meg Erissza,
és átölelte Reidet. Lefeküdtek a takaróra. A lány elvigyorodott. – Azt hittem, erősebb gyógyszer vagy.
– Ezen n-nem tudok segíteni. Ó, istenek, olyan gyönyörű vagy!
Erissza hangjában büszkeség és bizalom csengett. – Akkor leszek a tiéd, amikor csak akarod, Duncan.
A férfi közben elgondolkozott. Én negyvenéves vagyok, ő meg tizenhét. Én amerikai vagyok, ő meg
minószi. Én az atomkorban születtem, ő pedig a bronzkorban. Nős vagyok, gyerekeim vannak, ő még szűz.
Én egy vén marha vagyok, ő meg a tavaszt hozta az életembe, ami még sohasem esett meg velem.
– Nem lesz ez neked így jó – próbálta magyarázni.
– Tudsz jobbat? – kérdezett vissza a lány, és még erősebben odabújt hozzá.
– Nem, várj csak, na komolyan. Bajba kerülhetsz.
– Hát… félig-meddig felszentelnek számítok, amíg bikatáncosként vagyok itt… De nem érdekel, nem
érdekel!
– Engem viszont igen, mert kell, hogy érdekeljen. Jobb, ha most felöltözünk.
A férfi gondolatai megint máshol jártak. Túl kell éljük a közeljövő eseményeit. És meddig vagyunk
képesek rá? Addig, amíg a lány országa is létezik. Azután meg… ha így is lenne, kérdés, itt maradok-e? Ha
pedig nem, hazavigyem-e magammal? Egyáltalán meg tudom-e tenni? Megtehetem-e?
Magukra kapták a ruhájukat, és visszaültek. A lány odasimult Reidhez. Ujjai a férfi szakállába túrtak. –
Te belül mindig szomorú vagy? – kérdezte.
– Tudok egyet s mást a jövendőről – válaszolta, bár nem mert belemenni a részletekbe –, az bánt.
– Te szegény kedves isten! Nem hiszem, hogy isten lennél, még ha ezt állítanád is. Minden
boldogtalanságot kétszer kell átélned? Akkor miért nem inkább a boldogságot? Nézd, az ég kék, a víz zöld, a
homokot napfény melengeti, és itt a boroskancsó… nem, hadd tartsam én az ajkaidhoz. Azt akarom, hogy az
egyik karod a derekam köré fonjad, a másikat pedig tedd ide…

Ahogy haladt a hajó építése, egyre több kompromisszumot kellett kötni, némelyeket a keftiu előítéletek
és kívánalmak, másokat a helyi technológia korlátai, ismét másokat pedig hidrodinamikai okokból, melyekre
Reid csak a munka során jött rá. A végeredmény kisebb, nehezebben kezelhető, és a reményeihez képest
nem annyira gyanúsan időn kívüli lett.
Ezzel együtt jelentősnek tűnt a fejlődés. A körülbelül nyolcvan láb hosszú, karcsú törzs kifelé és felfelé
szélesedett. A hajó közepén védőfallal ellátott fedélzet emelkedett, ez alatt húzódtak az evezősök padjai. A
vízvonal felett előremeredő, bronzzal borított hajóorrot erős gerendák támasztották meg. A két oldalon levő
húsz-húsz evező sorát középen széles, leengedhető fakeretek szakították meg, melyek összességében
praktikusabbnak bizonyultak valamiféle imitált tőkesúlynál vagy kilnél. A hajó irányítását igazi
kormánylapáttal oldották meg. A két árbocon hosszanti csanakzatot helyeztek el. Szarpedon ragaszkodott
ahhoz – talán joggal, tekintettel az alacsony oldalmagasságra, a kiegyensúlyozás elégtelen voltára és a
csatában elviselendő hatásokra –, hogy maguk az árbocok rövidek legyenek, és könnyen ki lehessen venni
őket a fészkükből. Reid csonka árbocok alkalmazásával nyert nagyobb vitorlafelületet, és lehetővé tette
ballonvitorla és spinakker használatát is; ám a laza szövésű, ezért megnyúló, megereszkedő és vizet magába
szívó minószi anyag meg sem közelítette az igazi vitorlavászon vagy a dakron teljesítményét. Így aztán a
vitorlakezelés annyira szokatlannak bizonyult a számára, hogy a legénység majdhogynem gyorsabban
sajátította el nála. Hamarosan nap mint nap gyakorló utakat tettek, ahogy az időjárás engedte. Az ötven
tizen-huszon éves, kedves, nevetésre mindig kész és az újdonság varázsától elragadtatott fiatalember egyre
összeszokottabban és eltökéltebben urává vált a hajónak és rótta a köröket az újmódi idegen bolondságot
morgolódva fogadó maradiak körül. Mivel oktatóként már nem volt szükség rá, Reid rendszerint a háttérbe
húzódott Erisszával. Hátralévő idejük elviselhetetlenül csak egyre fogyott. És az egyik jóképű és jó
családból származó karcsú tengerészt, aki nem tudta Erisszáról a szemét levenni, Dagonasznak hívták.
De a végső próbára, a hajóorr kipróbálására a lány is elkísérte Reidet, mielőtt a hajót hivatalosan
felszentelték volna. A kormányzó a rendelkezésükre bocsátott egy kibelezésre érett nehézkes teherhajót, ami
kereskedő tulajdonosa szerint nem érte volna meg a Szarpedon által elvégeztetett munkálatok árát. A
célhajón irigy ifjak és szkeptikus öreg tengerészek vezették a kétkedőket. A vizet csónakok lepték el, hogy
kimentsék bármelyik süllyedő jármű utasait.
A part mentén tiszta volt az idő, az élénk szél széttépte a vulkánból mostanra már folyamatosan áradó
fekete füstöt. Az égen gólyák, a tavasz hírnökei szálltak északnak egyiptomi téli szállásukról. A sarkantyús
hajó szökellt és gurult a hullámokon. Oldalát vörös és kék csíkok díszítették. A vitorlákra delfint hímeztek. A
víz sustorgott, a fából készült test nyöszörgő zajokat hallatott, a kötélzet muzsikált.
A felső fedélzeten a Reid mellett álló Erissza összecsapta a kezét. Haja a vállain hullámzott, ruhája a
testére feszült. – Nézd! – kiáltott boldogan. A hajó a keresztrudak, árbocok és csigasorok zörgése közepette
megfordult és elhaladt a hagyományos jármű előtt, amelyet csak evezők hajtottak vánszorogva, mert
képtelen volt szél alá állni.
– Ne cifrázzátok, csináljatok már valamit! – rikoltották a távolabb kerülő szkipperről.
– Nos, azt hiszem, be kell bizonyítanunk – mondta Reid Szarpadonnak –, hogy nem tudnak
megcsáklyázni. – Mindkettőjük szemében némi bizonytalanság látszott. Az evezősök felordítottak.
Tartva a távolságot a sarkantyús hajón levonták a vitorlákat, kivették az árbocokat a fészkükből és
kidugták az evezőket. A célhajó nehézkesen egyensúlyozott saját evezőin. A legénység tudta, mi történik az
összeütközésnél. De a hajó bordáit alaposan megerősítették.
Reid hátrament a kormányoshoz. – Emlékezz a gyakorlatokra. Irányítsd a hajót a másik közepének, de ne
egyenesen, mert akkor beléjük ragadhatunk. Fel kell szakítani az oldalát, majd ki kell térni.
– Ahogy a bika ökleli fel a medvét – tette hozzá Erissza.
– Csak nehogy ez rossz jel legyen neked, Nővér – válaszolta a férfi.
– Az istenek majd elhárítják – szólalt meg alattuk a padján ülő Dagonasz. Erissza lemosolygott rá. Reid
látta, milyen sima és ruganyos a fiú teste. A sajátja… hát, úgy-ahogy karban van tartva. És Erissza az ő kezét
szorongatta.
A hajó mozgásba lendült. A kormányos diktálta ütemben az evezők annyira felgyorsították, hogy a víz
forrni kezdett körülötte, és a nagy test megugrott. A célhajó hirtelen rémisztően közel került, és megpróbált
kitérni. Mint várható volt, a hagyományos kormányzás nehézkesebbnek bizonyult a kormánylapátnál, így
aztán a célhájónak nem nyílt módja elkerülni a támadót.
Reid emberei sokat gyakorolták a manővert fatörzsekre erősített hálók ellen. A másik hajóhoz közelebb
eső evezők felemelkedtek, míg a másik oldalon folytatták az evezést. A zaj és a rázkódás kisebbnek
bizonyult a vártnál. Ha nehezen is, de kiszabadították a hajót a másik oldalából, nyilvánvalóan több
gyakorlásra van szükség. A fából készült és terheletlen sérült gálya nem süllyedt el, de tehetetlenül
hánykolódott a hullámokon, melyek kezdték darabokra szedni.
A győztesek éljenzésben törtek ki. A legyőzöttek válasz helyett azzal voltak elfoglalva, hogy odaússzanak
a mentésükre érkező csónakokhoz. Reid és Szarpedon alaposan átvizsgált mindent. – Nem látok sérülést –
jelentette ki a mester. – Ez a hajó önmaga felér egy egész flottával. – Megölelte az amerikait. – Ez igen! Ez
igen!
Erissza is ott volt. – Isten vagy – zokogta. A nagy nyilvánosság előtt nem merték megcsókolni egymást,
de a lány letérdelt eléje, és átkarolta a férfi térdét.

Atlantisz ismét ünnepi készülődés lázában égett. Ez az ünnepély volt egész évben a legnagyobb.
Aszterion feltámadása és halála a természetet jelképezte.
 Először meghal és elsiratják. Negyven nappal a nyári napéjegyenlőség előtt a keftiuk letakarják
oltáraikat, lefedik a barlangokat és forrásokat, a fekete drapériába tekert három szent szimbólumukat fejjel
lefelé fordítva az utcákon hordozzák, megszaggatják ruháikat, sebeket ejtenek magukon és hangos
könyörgéssel Dictünnához fordulnak kegyelemért. Majd harminc napig legtöbbjük tartózkodik a húsevéstől,
a borivástól és a nemi kapcsolatoktól, otthonaikban állandóan égnek a mécsesek, hogy szeretteik szellemei
hazataláljanak.
Az üzlet persze nem állt le. A tengeri forgalom egyre sűrűsödött. Ájtatosságuk dacára a keftiuk
képtelenek voltak órák hosszat szomorkodni. És a negyven napból az utolsó tízet magának az ünneplésnek
szentelték. Az isten még nem érkezett meg a pokolból, hogy Menyasszonyát követelje, aki egyben Anyja és
Nagyanyja is, de az emberek előrelátó öröme megalapozta az igényét.
A kellő áhítat és tisztelettudás sem palástolhatta még a templomszigeten is áthullámzó izgalmat. A szüzek
hamarosan hajóra szállnak Knósszosz felé, hogy bikákkal és ifjakkal táncoljanak. Erissza naponta gyakorolt
a csoportjával. Reid körmét rágva figyelte.
Miért nem fogadja Lüdra továbbra sem? Annyi dolga nem lehet. Isten tudja, hogyan, de a gyakorta
felbukkanó Diorésszal való találkozásra mindig talál elég időt. Miért nem kezd a kiürítés előkészítéséhez?
Azt mondta, amikor Reid vette a bátorságot, hogy elejtsen neki néhány, csak kettőjük által érthető szót ezzel
kapcsolatban, hogy összeköttetésben van a Minósszal. Igaz, ami igaz, a hatvan mérföld széles csatornát
gyakorta szelték át írásos üzenetekkel olyan hajók, melyek legénysége régen az Ariadné szolgálatában álló
írástudatlan és a száját tartani tudó öreg tengerészekből állt. Az asszony azt mondta, hogy fontolgatják a
dolgot, és csak mondta, mondta.
Időközben a vulkán füstöt és egyre gyakrabban lángot is okádott. A finom por belepte a földeket. Néha
éjszakánként látni lehetett, ahogy friss láva folyik ki a kráterből. Másnap reggelre a felszínén megdermedt és
fehér gőzöket pipáló láva furcsa alakzatokat formált a fekete hegyoldalon. A föld remegett, a levegőben
morajlás hallatszott. A kocsmákban az emberek hosszan és ellentmondást nem tűrően arról beszélgettek,
milyen óvintézkedéseket kellene tenni egy lehetséges nagy kitörés veszélye esetén. Reid nem vette észre,
hogy bárki csinált is volna valamit. Arról természetesen szó sem esett, hogy a robbanás mivel járhat, ő maga
sem említette.
Pedig ha elmondhatná nekik!
A legrosszabb esetben is ott van egy csomó jól megépített csónak. Gyakorlatilag minden egyes atlantiszi
család rendelkezik legalább eggyel, és ha néhány órával korábban figyelmeztetik őket, azonnal tengerre
tudnak szállni. Ám túl hosszú ideig nem bírják ki a nyílt vízen, és Reid nem tudta, mikor következik be a
katasztrófa. És azt sem tudta, hogy neki sincs túl sok ideje, hogy Erisszával egy csillagfényes szirtfokon
álldogáljon olyan közel egymáshoz, hogy Pamelának és a gyerekeknek nem maradt hely közöttük, a lány
pedig alig tudott lélegzetet venni. – Mindjárt az ünnepség után összeházasodunk, rögtön utána, édesem,
istenem. – Miközben a hegy morgott és a férfi háta mögül izzó fényt vetett a lányra. Ismét megeredt az eső,
bár most csak szemerkélve. Alig jobban, mintha tavaszi pára frissítette volna a földet, és ha ki is tart
reggelig, nem zavarja meg a szüzek körmenetét a Krétára induló hajókhoz. De a hűvössége és az általa
keltett nyirkos illat mögött tökéletes éjszaka rejlett.

Lüdra a Végső Bíró alatt nekitámadt Reidnek. A mécsesek világánál a második árnyékának tűnő fekete
köpenye kiemelte riasztóan fehér arcát. A trónusáról szólt a férfihoz. – Nem véletlenül hozattalak ide ilyen
későn, számkivetett. Senki sem hall bennünket, csak az őrök az ajtó mögött.
Reid hidegséget érzett. Kulcslyukra nincs szükség. Az ajtó vastag. Annyira azért nem, hogy a kintlévők
ne hallanák meg, ha szólítanák őket. És felesküdtek az Ariadné szolgálatára.
– Mi jár az eszedben, asszonyom? – préselte ki magából a kérdést.
– Azt hiszed, hogy holnap te is hajóra szállhatsz azzal a könnyelmű Erisszával, ugye? Erről szó sem
lehet. Itt maradsz.
A férfi hirtelen rájött, hogy a börtönének nincs ajtaja.
– Nem voltál igazán őszinte. Azt képzelted, hogy Diorésszal sohasem beszélünk egyiptomi társaságodról
és így aztán nem hallok az asszonyról, akit elfelejtettél megemlíteni? Az ilyesmi rejtélyes dolog. Ha nem
mondtad el a teljes igazságot, miért tételezzem fel azt, hogy nem hazudtál másban is? Hogy nem vagy-e
ellensége az Istenek választotta Thézeusz hercegnek?
– Asszonyom – hallotta Reid saját kiáltását –, Thézeusz csak eszközének tekint téged. Félredob, mihelyst
nincs szüksége rád többet…
 – Tartsd a szád, vagy meghalsz! – üvöltötte Lüdra. – Őrök! Őrök, Ide hozzám!
Reid tudta, tudta. Már akkor régen, amikor az oroszlánszemű férfi betört az asszony magányába, és
olyasmit ígért, amit más férfi ígérni sem mert, hogy királynőjévé teszi, ha tudja; de ehhez segítenie kell,
hogy a királya elbukjon.
Miért nem láttam előre? – sikolt a gondolat. Mert nem vagyok járatos a cselszövésben, de főleg azért
nem, mert nem akartam félresöpörni a fénylő kis paradicsomot, amit hagyott magam köré szőnöm.
Amikor elárulta Diorésznak és így Thézeusznak, amit elmeséltem neki, az Lüdra kötelező szolgálata
volt… valamilyen segítséget is nyújtott Krétán a jövevényeknek meg az elégedetlenkedőknek; és most
bezárat, nehogy megtörjem a csendet.
Hány tavaszi éjszakán, amikor a szüzei az ifjakról álmodtak és suttogtak, akikkel találkozni fognak, hány
éven át imádkozott egy ilyen alkalomért? És milyen istenekhez?
TIZENÖTÖDIK FEJEZET

A hajók egyre csak érkeztek. A pireuszi partszakasz megtelt, az újonnan érkezőknek horgonyt kellett
vetniük. Közöttük volt Oleg nagy hajója is. Csak nagy nehézségek árán tudták volna partra vontatni, és az
orosz kihasználta az alkalmat, hogy a lehetőségekhez képest távol tartsa a kíváncsiskodók, tolvajok és
fecsegők hadát. A hajósok legtöbbje saját járműve közelében vert sátrat, majd elballagott Athénbe egy kis
szórakozásra és városnézésre. De általában rengeteg ember lézengett a táborban.
Erissza körül mocskos kiáltások repkedtek a főzés céljából rakott tüzekből felszálló füstben. Sok akháj
tett ajánlatot neki, ahogy végigment közöttük. Nem törődött velük, noha érezte a hátára szegeződő
pillantásokat. Ilyen csinos asszony csak úgy gőgösen sétálgat errefelé kíséret nélkül? Mi lehet, ha nem
üzletre leső utcalány? De ő megvetően visszautasította az ajánlatokat. Lehet, hogy valami fontos emberrel
van találkája a sátrában? De a vezérek nem rostokolnak itt, azok a városban fogadókban, a leghatalmasabbak
pedig a palotában laknak… A harcosok megvonták a vállukat és visszatértek a nyársukhoz,
kockajátékukhoz, folytatták gyorsasági és ügyességi vetélkedőiket és kérkedő elbeszéléseiket.
A könnyű csónakok sorához ért. Az unatkozó révészek menten felélénkültek, ahogy az asszony
megjelent. – Ki vinne át arra a hajóra? – kérdezte, és Olegére mutatott.
Fürkésző szemek futottak végig az alakján. Nedves fogak villantak ki a szakállak mögül. – Minek? –
kérdezte valaki ravaszul. – Mit fizetsz? – nevetett a társa. – Az én csónakom ahhoz a hajóhoz tartozik –
szólalt meg a harmadik –, én átviszlek, de azt meg kell szolgálnod. Beleegyezel?
Erisszában a jelenet trák barbárok, rhodoszi tolvajok és más hasonlók emlékét idézte fel. Kihúzta magát,
kimeresztette a szemét, az arca elsápadt. – A Lényeket érintő ügyben járok – jelentette ki leghidegebb
boszorkányhangján. – Viselkedjetek tisztességesen… – intett – hacsak nem akarjátok, hogy a férfiasságotok,
amivel többet büszkélkedtek, mint amennyit használjátok, elfeketedjen és leessen.
Rémülten hőköltek hátra, és babonásan apró jeleket rajzoltak a levegőbe. Az asszony Oleg emberére
mutatott, aki sietve a csónakba segítette, majd cséphadaró módjára evezni kezdett, és közben nem mert egy
pillantást sem vetni utasára.
Erissza felsóhajtott. Milyen könnyű másokon uralkodni, ha már nem kell rettegni önmagunkért.
Oleg pirospozsgás arccal és aranyló szakállal tekintett le a napsütötte fedélzetről. – Ki a fene… Nicsak,
Erissza! Az élő szentekre, hetek óta nem láttalak. Gyere csak fel, gyere. Hé, emberek – ordította –,
eresszétek le a kötéllétrát az asszonynak.
Oleg egy kabinba vezette vendégét, leültette az ágy céljára szolgáló dikóra, bort töltött neki, amit a
legénység egyik tagja hozott be időközben, és letelepedett melléje. – Örömmel üdvözöllek, barátnőm. – Az
orosz szétszórtan heverő személyes holmijai töltötték meg az ablaktalan fülkét. Az ajtón keresztül azonban
beszivárgott annyi fény, hogy Oleg alakja kivehető legyen. Meleg volt; Erissza érezte a szőrös, tunika fedte
testének kisugárzását és beitta izzadságának szagát. A hajó testét lágy hullámok himbálták. Odakint nagy
lábdobogással, kiáltozással, csigák nyikorgása közepette tovább folytak az úti előkészületek.
– Nem kéne olyan szigorúan nézned rám – morogta a férfi.
– Oleg – ragadta meg az asszony a másik szabad kezét. – Vendéglátónk, Thézeusz sereget gyűjt. Mire
készül?
– Tudod te azt. Be is jelentették. Zsákmányszerző útra a tirrén vizeken.
– Tényleg? Ez a hirtelen… ez a sok szövetséges…
 Az orosz sajnálkozva bandzsított rá. – Megértem, hogy félted Krétát. De figyelj csak ide. Nem érted meg
az attikaiakat, nem is szólva arról, hogy fogalmad sincs, mivel beszélték rá a többi akhájt a csatlakozásra…
semmivel sem lehetne rávenni őket arra, hogy megtámadjanak bármilyen helyet, amely a Minósz védelme
alatt áll. Nem bolondok. Ugyanakkor azonban szüntelenül sokasodnak és a Minósz is nyer azon, ha időnként
hosszabb pórázra engedi őket. Olyan népek ellen vonulnak, amelyek mást sem tudnak a piacra vinni, mint
rabszolgákat és maguk is hajlamosok a kalózkodásra. Így van?
– De ez az évek éve – suttogta Erissza.
Oleg bólintott. – Mindent végiggondoltam, amikor kikérték a véleményemet. Ha valóban jön az árhullám,
ahogy Duncan állítja, akkor nem nézhetem ölbetett kézzel a gályák, köztük az én gyönyörű hajóm
pusztulását. Távolítsuk el őket a baj útjából. Úgy szeretném már megmutatni Duncannek a kezem munkáját!
Jusson eszedbe az is, hogy az ő ötlete volt, hogy valami igazán modern dolog létrehozásával hívjuk fel
magunkra az idővarázslók figyelmét.
– Ki figyelmeztette a Minószt a közeledő katasztrófára? – érdeklődött Erissza.
– Nos, magad is hallottad Diorészt, mit tapasztalt Atlantiszon. Duncan megbecsült vendégük. Leitattam
néhány emberét, hogy meggyőződjek a dolgok igazi állásáról. Egészen bizonyos, hogy azóta már eljuttatta a
hírt rendeltetési helyére.
– Itt Athénban még nem hallottunk róla. Aligha jelentik be a krétaiak előre, ha szándékukban állna
kiüríteni a városaikat és szétszórni a tengeren a flottájukat. Nem akarják magukra hozni a bajt. Nem érne
meglepetésként, ha Gathon parancsra már beültette volna a bolhát Thézeusz fülébe, hogy szervezzen Itálián
túlra egyesített akháj expedíciót. Minél messzebb, annál jobb, ha-ha!
– Akkor miért emlékszem úgy, hogy az országom ezen a tavaszon elpusztul?
Oleg apás mozdulattal megsimogatta a haját. – Talán rosszul emlékszel. Azt mondtad, hogy a napról,
amikor a katasztrófa bekövetkezett, csak homályos képek élnek benned.
– A később történteket teljesen tisztán fel tudom idézni.
– Hát az is lehet, hogy az Isten meggondolta magát, és elküldött bennünket, hogy megvédjük Krétát. –
Oleg keresztet vetett. – Ekkora arcátlanságra magamtól nem vetemednék. Én csak egy nyomorult bűnös
vagyok, aki megpróbál becsületes haszonhoz jutni. De az Isten egyik papja azt mondta nekem, hogy az
emberek szabadon választanak, hogy a sorsuk nincs előre elrendelve, kivéve a Végítélet Napját. Közben
lépésről lépésre járjuk a magunk által legjobbnak remélt utat.
A fején nyugvó tenyér eszébe juttatta az asszonynak a télen a hajában megjelenő fehér csíkot. Atlantiszon
a fürtjei még sötéten fénylettek, mint az éjféli ég.
– Ne feledd – folytatta Oleg –, az athéniaknak egy szót se szóltunk. Ők nem ismerik a jövőt.
Pillanatnyilag azt hiszik, hogy szorosabb kapcsolatra kényszerülnek Knósszosszal.
– Ennek bizonyítéka, hogy nem Thézeusz fogja vezetni az expedíciót, noha ő kezdeményezte. Biztosan
az ő ötlete volt, hogy a lehető legtöbb nyugtalanságot le kell vezetni az akhájokból, amíg távol van. Ha
Kréta lerombolását tervezné, miért sietne önmaga oda?
– Ez az, ami a leginkább megijesztett, és amiért felkerestelek téged, Oleg. – Erissza a falat bámulta. –
Amikor a herceg közhírré tette, hogy egyike lesz a következő túszoknak…
Az orosz bólogatott. – Igen, én is hallottam, hogy mit állított Duncan. Egy darabig aggódtam. De aztán
arra a következtetésre jutottam, hogy először is Thézeusz és szedett-vedett emberei aligha képesek bármi
kárt tenni a Minósz saját városában, hacsak le nem akarják mészároltatni magukat. Másodszor, semmi oka
feltételezni, hogy a Labirintusnak gondja támadhat az elemekkel. Harmadjára, ha abban reménykedik, hogy
előnyösebb helyzetbe kerülhet a Thalasszokráciában, van-e agyafúrtabb trükk ennek megvalósítására, mint
hogy betelepszik valami megbecsült pozícióba, ahol számosan megpróbálják majd elnyerni a jóakaratát
visszatérése előtt? Negyedszer, nem lennék meglepve, ha ismét csak Gathon célzásokat ejtene el arról, hogy
kifizetődő lenne számára odamenni. Nézd, ha Duncan figyelmeztette a Minószt Thézeusszal kapcsolatban,
akkor a legtermészetesebb, hogy az a Labirintusban szeretné látni a herceget, ahol könnyű szemmel tartani.
És ötödször, barátnőm, ez lesz a tirrén kiruccanáson a flotta zászlóshajója, Diorész admirálison pedig
személyesen én fogom rajta tartani a szememet.
Könnyedén átölelte az asszonyt. – Igen, veszélyes világban élünk – mondta. – Ez mindig így volt és így is
lesz. De hiszek abban, hogy örömet is tartogat a számunkra.
Oleg szívesen elszórakoztatta volna még egy darabig, de amikor Erissza érezte, hogy képtelen meggyőzni
a saját igazáról, azonnal elnézést kért, és sietve távozott. Athénba visszafelé menet megbújt egy út menti
ciprusligetben, és jól kisírta magát.
Reménykedett abban, hogy ez később nem látszik majd meg rajta.
 A Diorész egyik harci kocsiját hajtó Peneleosz egyike volt azoknak a harcosoknak, akik feladatul kapták,
hogy összegyűjtsék a szétszórt tanyákon élő embereket. Az Erisszának Olegnél tett látogatása utáni napon
érkezett vissza útjáról, és vidáman felrikkantott, amikor csillogó bronzban, lobogó köpenyben, háta mögött a
porát nyelő, félmeztelenül vánszorgó gyalogosokkal feldübörgött az Akropoliszra. Erissza ott volt az
alávetettek között, akik abbahagyták munkájukat, hogy megbámulják a látványosságot. A harcos mellvért és
sisak nélkül büszkén tekintgetett körül.
Most? – fontolgatta. Ma éjszaka?
Nagyon valószínű. Uldin is visszatért, rosszkedvűbben, mint remélni mertem volna.
Minden apró részlet élesen tudatosult benne: a kövek közti árnyékok, az istálló elé kihányt bűzlő trágya
körül repkedő legyek, a palota tetején elhelyezkedő ezüstös szürke kéménynyílások és a napsütésben a
belőlük gomolygó füst, egy vonító kutya, köpenyek és tunikák körülötte a tömegben – viselőik is csak
tárgyak, szavaik sem mások zajnál. Gondolatai hidegen forogtak, megfigyelt, mérlegelt, helyükre tette a
dolgokat. Mindennek a sorsszerűség érzése képezte a hátterét, ami a tél folyamán alakult ki benne.
Tény, hogy tegnap egy csöppet még reménykedett… De nem fogja feladni. Tudta, hogy Thézeusz
knósszoszi utazása szerepelt az emlékei között. Azt azonban nem tudta, hogy az Ariadnénak hogyan és mi
köze volt hozzá. Képtelen volt Oleget meggyőzni arról, hogy a herceg és Lüdra összeesküvést szőnek. Az
biztos, hogy sikertelensége szintén része volt az emlékeknek, melyek töredékeit igyekezett továbbra is
összerakni. De valahogy pontosan tudta, hogy mielőtt mindennek vége lenne, még fog Duncannel találkozni.
A hónapok során, amikor gyakorta nézett tükörbe félig felidézett emlékképek zűrzavarában tapogatózva,
végre felismert egy arcot azok közül, akik az utolsó pillanatban mellette voltak: a sajátját.
Saját maga lett volna az a boszorkány, aki kivette az utolsó órákét az emlékek közül, amikből éveken át
erőt merített?
Miért tette volna? Megtette-e egyáltalán? Ennek semmi értelme, így elvesztené a fonalat, amivel
felgombolyíthatná az egész szövedéket. Ha újabb negyed század múlva visszatérve ugyanide, tudná, mit
mondhatott fiatalabb énjének…
Dagonasszal töltött évei alatt, a maradék keftiukhoz hasonlón minden utazót kifaggatott arról, mi is
történt. Bár különböző történeteket adtak elő, a lényeg nagyjából azonos volt. Thézeusz és túsztársai éppen
csak megérkeztek Knósszoszra, amikor bekövetkezett a földrengés és a tenger elpusztította a minószi flottát.
A herceg összegyűjtötte embereit (állítása szerint egy jóslat sugallatára) és erővel elfoglalta a romba dőlt
fővárost. Saját és szövetséges hajókból álló flottája, mely megmenekült, távol lévén a kataklizma idején,
hamarosan megérkezett a támogatására. Miután megszerezte a hatalmat a nagyobb krétai városok fölött,
visszament Athénba. Magával vitte az Ariadnét is, aki számos történet bizonysága szerint nem sokat kérette
magát.
A múltban – az ő múltjában, ami a mához képest még a jövőben rejlik – Erissza ezt valószínűtlennek
tartotta. Nem illett a Lüdráról magában kialakított képhez. Ráadásul Thézeusz Nakszoszon megmutatta,
hogy a főpapnő nem jelent a számára a világon semmit. A szerencsétlen teremtmény egy misztikus kultusz
tagjainak sorában végezte, akik sötét ősi hiedelmeknek áldozva végtelen orgiáknak és kínzásoknak
szentelték magukat. Thézeusz folytatta a szárazföldi királyságok saját uralma alatt történő egyesítését. A
boldogtalan végéről érkező hírek kevés vigaszt nyújtottak.
Erissza bólintott. A kép egyre tisztábbá vált. Diorész Athén és Atlantisz közti ingázása a tél folyamán
jócskán segített ebben. Az Ariadné tényleg Thézeuszt támogatja, ahogy a Duncan által hivatkozott homályos
történetek állítják. Kétségtelen, hogy az időből való kizáródás jelentős ösztönzést adott az asszonynak.
De Erissza mindezt nem mondhatta ki – a vádaskodással, nemcsak képletesen, önnön torkára tette volna a
kést –, Oleg és Uldin meg szinte állandóan a saját dolga után járt, amikor pedig nem, akkor sohasem
maradhatott velük négy- vagy hatszemközt, és aligha remélhette, hogy megismételheti a Periboea ligetbeli
trükköt, amilyen gyanakvással kezelték a palotában.
Tegnap, amikor a király környezetének legtöbb tagja távol volt, megragadta az alkalmat, hogy felkeresse
Oleget. De képtelen volt megértetni az orosszal, hogy egy olyan történet, amit a jövő egy számkivetettje
(mert biztosan az, hiszen jó néhány jel erre utal) mesél nekik, mekkora hatással van az olyan emberekre,
akik hisznek a sorsszerűségben. Oleg nem hisz; különös istene megtiltotta. Thézeusz és Lüdra, akik fennkölt
és felszabadító végzetükben kihívták a sorsot, mindenüket kockára tennék, az egész athéni királyi ház és az
állam életét, amit Oleg csak szánalmas szerencsejátéknak képes felfogni, hiszen nem lehet mindent pontosan
előre eltervezni. Mivel az orosz Thézeuszt, Diorészt és a többieket magához hasonló keményfejű embernek
ismerte, nem osztotta Erissza félelmeit.
Sőt nagyra becsülte a krétai kifinomultságot és elképzelhető, hogy remekül tudna ott élni, hozzá is
ragaszkodott, de kérdés, hogy valójában mit jelent számára az asszony országa? Ha nem tudna hazajutni,
Görögországban új életet kezdhetne. Már hozzá is látott.
Ez az elfoglaltsága elvonta Oleg gondolatait az emlékképekről. Erisszának, akháj asszonyok közé zárva,
bőven volt ideje tűnődni néhány ellentmondáson és szőni saját hálóját, melynek szálait hamarosan össze kell
húznia.
Igen, valószínűleg ma éjjel.

Peneleosz a vártnál hamarább, már rögvest napnyugta után belépett a szobába. Az asszony felkelt, és
haját hátravetette a férfitól ajándékba kapott egyiptomi ingvállon. – Azt hittem, a távolléted után a
többiekkel fogsz inni késő estig a nagyteremben – üdvözölte.
A férfi nevetett. A mécsesek fényénél hatalmasnak, izmosnak tűnt, arcán látszott némi borivás nyoma, de
szeme fényes, tartása egyenes volt. Sárga fürtjei alatt kisfiúsan kerekded arcát lágy szakáll borította. – Talán
holnap éjjel – válaszolta. – Te jobban hiányoztál bármiféle mulatozásnál.
Összeölelkeztek. Peneleosz szája és kezei elvesztették kezdeti sutaságukat a sokat tapasztalt Erissza
segítő közreműködése nyomán. A végzet érzése az asszonyt belülről ugyan hideggé tette, mégis remegések
futották át rajta, mert úton volt Duncanhez.
– Most, nimfa, most – szólalt meg torokhangon a férfi.
Erissza rendszerint élvezte az együttléteiket. Miért is ne? Számos kisebb-nagyobb oka volt rá, hogy
elcsábítsa a férfit – közben legalább megszabadul ilyen irányú éhségétől is, amitől félig rabként Athénben
szenvedett. Az első időkben Peneleosz zavarban volt és megtiszteltetésnek érezte, ami köztük történik. (Az
élesszemű és tapasztalt Diorész hamar rájött kapcsolatukra, és bátorította harcosát. Az admirálisnak
ugyancsak kapóra jött, hogy az egyik megbízható követője együtt él ezzel az asszonnyal, megfigyelheti, és
ha szükséges, megzabolázhatja, mert nem tudta, hogy a nem túl barátságosan viselkedő boszorkány mekkora
hatalommal rendelkezik.) Később megnőtt Peneleosz önbizalma, de a maga énközpontú akháj módján
továbbra is kedves maradt Erisszához, aki szintén meglehetősen kedvelte.
Ma éjjel a művészetének legjavát kell adnia; az érzelmeknek most nincs helye. Nyugodt és boldog
álmosságot kell rá hoznia, ám nem aludhat el.
A mécses már csak pislákolt, amikor az asszony felkönyökölt. – Pihenj, szerelmem – dünnyögte újra meg
újra, miközben ujjai lassan mozogtak a férfi testén. Amikor a férfi pillantása üvegessé vált, Erissza elkezdett
a saját szívverésével azonos ütemben pislogni.
Peneleosz gyorsan elvesztette az ellenőrzést önmaga fölött. Már a ligetben sem okozott különösebb
nehézséget, hogy ráhozza az Álmot. Ez volt az oka, hogy Erissza őt választotta a körülötte felbukkanó többi
nőtlen férfi közül, és miután a terve halvány formát öltött, elcsábította. Minden egyes alkalommal, hogy
elvarázsolta – hol altatás címén, hol fejfájás elmulasztásának örve alatt, máskor meg kellemes álom
ígéretével –, könnyebbé vált a dolga. Biztos volt abban, hogy a férfi nem szegi meg az állandóan ismételt
parancsot: Senkinek egy szót sem arról, mi folyik kettőnk között, maradjon ez drága és szent titkunk;
egészen addig felejtsd el, hogy nemcsak dünnyögtem hozzád, amíg újra nem csinálom.
És most a fogyó, vibráló fényben ült fölötte és mereven nézte. A férfi erős vonásai nem lazultak meg, de
valami hiányzott belőlük csakúgy, mint félig lehunyt szemeiből, melyek a koponya sötétjében olyanok
voltak, mint a keftiu családoknál tartott kígyókéi, amikről azt tartották, hogy elhunyt családtagjaik térnek
vissza ebben a formában. Később ez elmúlik és a rossz hangoktól éberekké válnak.
Az Álomban egy bizonyos határig az ember elhiszi és megteszi, amit mondanak neki – és az asszony
érzése szerint az állandóan ismételt szuggesztiókkal ezt a határt a többi férfiénál jóval távolabbra sikerült
kitolnia –, de olyasmire nem lehet rábírni, amit éber állapotban helytelennek vagy veszélyesnek tartana.
Ezért ma éjjel a szokásosnál is jobban kell vigyáznia.
A mécses majdnem kialudt. Erissza macskaóvatossággal felkelt és újratöltötte. A meleg szobát olaj, füst,
testpára és lehelet nehéz szaga ülte meg. A bejáratot takaró szőnyegen túl sötét és csend volt.
Az asszony fölébe hajolt. – Peneleosz – szólította meg lágy hangon és gondosan megfontolt szavakkal –,
tudod, hogy az asszonyod vagyok, aki csak szolgálni akar téged. De azt is tudod, hogy az Istennőt is
szolgálom.
– Igen – hangzott a szokásos módon színtelen válasz.
 – Hallgass meg, Peneleosz. Az Istennő feltárta előttem, hogy valami veszélyezteti a Zeusszal a népeink
egyesítésére szőtt tervét. Ha valakik tiltott dolgot művelnek, akkor örökös átok fog lesújtani rájuk. Mondd
el, mi a szándékuk, hogy figyelmeztethessem őket, helytelenül cselekszenek.
A válaszra várva még a lélegzetét is visszafojtotta. Valószínűnek tartotta, hogy Diorész megbízik
Peneleoszban. A hercegen és az admirálison kívül másoknak is kellett tudnia arról, hogy az igazi terv eltér a
bejelentettől. Peneleosz fiatal kora ellenére nem volt fecsegő természetű, és ahhoz, hogy jó munkát
végezhessen, ismernie kellett urának terveit.
A hallottak a végzetszerűség érzését keltették benne. A Thézeusz, Lüdra és a Lüdra ügynökei által
Knósszoszon felfedezett vagy oda beépített emberek közti egész télen át tartó cselszövés; a tény, hogy a
jövendő eseményeket sikerült kiszedni a túlságosan naiv Duncan Reidből; a Periboea-ligetbeli jóslat
átértelmezése, miszerint maga az Istennő kívánja Athén győzelmét; a terv, hogy elfoglalják a királynő
városát és az egész flottát Keft ellen vezényeljék; a biztonság kedvéért annak kikötése, hogy ha a kataklizma
a várakozáshoz képest nem szakad rá a Labirintusra, akkor nem szabad ellenséges lépéseket tenni; az
összeesküvés eltitkolása a Minósz elől; Duncan őrizet alatt tartása valamilyen kitalált ürüggyel…
Az elkeseredés nem akasztotta meg egy pillanatra sem. Mindezek jó részét már hetek óta sejtette.
– Hallgass – szakította félbe a férfit. – Emlékszel, mennyit rágódtál azon, hogy ez az Uldin még bajt
okozhat. Tudd meg, hogy Poszeidónt feldühítette, ahogy a hun a lovat használja… hogy egy szent állatot
felnyergeljenek, mint egy szamarat!… és bajt fog hozni az expedícióra, hacsak ki nem engesztelitek a
szentségtörésért. Uldinnak meg kell halnia; ám a tettet titokban kell végrehajtani, hogy az oka ne derüljön ki,
mert a hírek gyorsan eljutnak Krétára.
Nem sajnálta az időt, hogy elismételje, bevésse a hiedelmet a védekezésre képtelen agyba. Minden egyes
lélegzetvétellel közelebb került a napkeltéhez, de tudta, hogy ismét találkozik Duncannel. Végül otthagyta
az ágyban fekvő Peneleoszt a félhomályban, hogy „idehozzam uradat, Diorészt és megbeszéljük, mit
tegyünk”.
A lába fázott a hideg folyosón. A mécsesek lobogó fénye ugráló árnyakat festett a falra. Uldin szobája
nem volt messze. Belépett. A hun egy várandós rabszolgalány mellett hortyogott. (Duncantől nem lesz még
egy gyerekem, lebbent át Erisszán a gondolat, mint denevér a szürkületben. Azt hiszem, az utolsó
Dagonasztól szült gyerek után meddővé váltam. Ó, jaj, nem tudtam megtenni, amit megtehettem volna, ha itt
a dolgok másként alakulnak. De jusson eszembe Deukalion és hozzon megnyugvást. Hacsak a harc
befejezése után Rhea nem ad lehetőséget …) Uldin mostanában is borotválta a fejét, csak a három varkocsot
tartotta meg, valamint barbár fülbevalóját. Sebhelyes arcát továbbra is förtelmesnek találta. De ki más
segíthet?
Megrázta. A hun azonnal felébredt. Az asszony némaságra intette, lehajolt hozzá, és suttogni kezdett. –
Azonnal kelj fel. Peneleoszra hoztam az Álmot, és valami retteneteset hallottam tőle.
Uldin bólintott, és követte. Ruha nem volt rajta, de kardját a markában szorongatta.
A tél elején, amikor még egyedül élt és túl sokat forogtak a gondolatai Duncan körül, eszébe jutott
valami, amit Reidtől hallott. Az eljövendő évszázadok során az északról érkező dór törzsek legyőzik az
akhájokat, mert vasból készült fegyvereik elég olcsók ahhoz, hogy bárki megvásárolhassa őket, míg a teljes
bronz fegyverzet csak a nemesek számára elérhető. Így aztán később megkérdezte Peneleoszt. – Okosan
teszik-e uraid, hogy megengedik Uldinnak lovas íjász csapatok létrehozását, amiről beszélt? Ha egyszer
elterjed a szokás, nem mennek-e ki a divatból a harci szekerek, jóllehet az azokon harcoló urak képezik az
egész állam alapját? – Némi szünetekkel addig sugalmazta az Álomban lévő Peneleosznak a gondolatot, míg
úgy nem vélte, hogy kellőképpen bevésődött.
Ténykedése első látásra semmiségnek tűnt. Azonban hamarosan meghozta gyümölcsét. Peneleosz
megemlítette a kérdést Diorésznek, Thézeusznak és másoknak, akik elgondolkodtak a dolgon. Ennek
következményeképpen kifejezetten nem tiltották meg Uldinnak, hogy folytassa a munkáját, ám különböző
ürügyekkel fokozatosan megvonták támogatásukat. A végén a hunnak nem maradt más, csak a tétlenkedés.
Ma éjjel a hun megtudta Peneleosztól, aki kábulatában Diorésznek hitte, hogy meg akarják ölni. Erissza
közreműködéséről persze sejtelme sem volt, hiszen Peneleosz parancsot kapott, hogy felejtse el. Uldin
egyébként sem rendelkezett túl sok ismerettel a sámánok tevékenységével kapcsolatosan.
– Húúú – mordult fel. Egy pillantást vetett csak az asszonyra, de nem mozdult. – Miért figyelmeztettél?
– Hallottam egy összeesküvésről is, aminek akkor válik Kréta az áldozatává, amikor rászakad a
katasztrófa. Nem engedték, hogy a figyelmeztetésünk elérjen a Minószhoz. Azok ott az én népem. Meg
akarom őket menteni, de egyedül nem jutok oda.
– Én is csodálkoztam azon a tirrén expedíción.
 – Gondolkozz, Uldin! – ragadta meg Erissza a hun karját. – A szárazföldieknek jó okuk van félni a
harcosaidtól. Ezért késleltették és akadályozták a munkádat. A tenger által védett Krétának viszont éppen
kapóra jönnél, hiszen a lovasságod kézben tarthatná a szárazföldet.
A hun hirtelen döntött. – Hát jó. Lehet, hogy tévedsz, de az is lehet, hogy igazad van. Ezzel együtt
bolondok lennénk, ha itt tétlenkednénk. Az istenek döntik el, mikor kell meghalnunk. – Ebben a pillanatban
vigyorgása elhalványította csúfságát. – Így ráadásul kevesebbet kell hajókáznom.
– Akkor eredj és készülj – utasította Erissza.
Miután Uldin távozott, az asszony Peneleosz fölé hajolt. – Most aludj, szerelmem – suttogta. –
Elvégeztetett. – Finoman lezárta a férfi szemhéját. – Aludj soká. Felejtsd el, miről beszéltünk. Az istenek és
az óvatosság tiltják, hogy többet tudj uradnál, Diorésznél. Aludj. Frissen ébredj. Ne keress. Küldetésbe
megyek. Aludj mélyen, Peneleosz.
A férfi lélegzete még szabályosabbá vált. Erissza maga sem értette, de hirtelen elhatározással
megcsókolta, majd szaporán nekilátott, hogy összeszedje a holmiját: ruhákat, takarókat, amikbe
belecsomagolta az ékszereit, használati tárgyait és fegyvereit.
Uldin visszatért. Régi büdös hacukáját viselte. Az ágyra mutatott. – Leszúrjam? – kérdezte.
– Nem! – Erissza észrevette, hogy túl hangosan válaszolt. – Nem, így később erednek a nyomunkba.
Kövess.

Gond nélkül hagyták maguk mögött előbb a palotát, majd a várost. Mivel Athén tele volt a király
embereivel, senkinek sem jutott eszébe, hogy őröket állítson. A majdnem teli hold még fenn járt. (Ha
Aszterion ünnepén telihold van, a keftiuk hite szerint különlegesen jó év várható, futott át Erissza agyán a
gondolat. Ám az érzés, hogy önmaga a megtestesült cél, nem mulasztotta el a szúrást a szemében.) A
Pireuszba vezető út szürkén és néptelenül kanyargott előttük ezüstös földek és ezüst lombú fák között.
Kevés csillag látszott. A hűvös és csöndes levegőn hangosan csattogtak lépteik. Önkéntelenül is lehalkították
hangjukat, miközben hevenyészett tervet készítettek.
– Gyalogolni! – köpött ki Uldin utálkozva.
A parton, ahol csónakok és a hajók értékes rakományai hevertek, az őrök ébren voltak. Uldin hagyta,
hogy Erissza kiválassza a céljuknak legmegfelelőbbnek látszó vízi járművet: egy tizenöt láb hosszú vitorlást.
Csónakjuk nem lehet túl nagy, hátha evezni kell, de túl kicsi sem, hogy kellő biztonsággal eljuthassanak
Atlantiszra. Hogy célba érjenek, az részben a széltől és teljes mértékben az asszony navigálásától függ.
A csónak és némi élelem megszerzése nem ment vita nélkül, de ebben verhetetlen volt, és a katonák úgy
tudták, hogy még kegyben áll a királynál. A férfi tunikába öltözött és Peneleosz köpenyébe burkolódzott,
Erissza közben távolabb álldogált. A titkos és sürgős küldetésről szóló mese annyira bevált, hogy igazolására
nem küldtek futárt Diorészhez. Az asszonyt ez nem lepte meg, mint ahogy az sem, hogy a révet elhagyva
azonnal kedvező szelet kaptak, hiszen emlékei szerint ugyanezek a deszkák vitték őket Dagonasszal Troy
felé.

Pirkadatkor elállt a szél. A csónak lágyan ringatózott a majdnem mozdulatlan tengeren, melynek
sötétkékjét kelet felől rózsaszínre festette a kelő nap. Nyugatra Argolisz hegyei és erdői sötétlettek – Trozen,
ahol Thézeusz született. A hátuk mögötti horizonton Attika derengett. Körben apró, fehérben és zöldben
játszó szigetek pöttyözték a látképet. Erissza lekötözte az ideiglenesen használaton kívül került
kormányevezőt, és lekanyarította magáról a köpenyt, mivel gyorsan melegedett az idő.
– Legjobb, ha eszünk – szólalt meg. – Később nem érünk majd rá.
– Vagy ki tudja – morogta Uldin válaszként. – Saját erőnkből nem jutunk messzire. Mikor támad fel
megint a szél?
– Azt hiszem, hamarosan. Aztán dél felé ismét eláll, délutánonként és esténként fújni szokott, éjszaka
pedig szélcsend várható legfeljebb apró fuvallatokkal.
– Phü. A flotta meg holnap útra kel. Evezve utolérnek és kíváncsiságból közelebbről is megnézhetnek
bennünket.
– Már mondtam, hogy szükség esetén megbújhatunk a szigetek mögött. Mi hamarabb észreveszünk
bármilyen gályát, mielőtt arról megpillantanának minket.
– Akkor is napokig tart az utazás. – Uldin az inge alá nyúlva vakaródzott, elcsípett egy tetűt és fogai
között elroppantotta. – Egész úton halál leselkedik ránk.
 – Ha újra találkozhatom Duncannel, mint korábban említettem neked, én…
– Azt nem mondtad, hogy én is ott leszek. – Az asszony szíve nagyot dobbant. Uldin kirántotta tőrét és a
hegyét Erisszára szögezte. – Figyelj csak. Hátborzongató vagy. Hátborzongatóbb a szeretődnél is, akihez
igyekszünk. Nem vagyok biztos abban, nem csaptál-e be vagy varázsoltál-e el, hogy veled jöjjek. És nem
hajítasz-e félre, mint valami használt sarut, ha már nincs szükséged rám.
– Uldin, nem… Én…
– Maradj nyugton. Vagy hozzád kötöm a szerencsémet, vagy visszafordulok, átadlak Thézeusznak, hogy
megöljön, miután mindent kiszedtek belőled. Melyiket megoldást válasszam?
Az asszony összeszedte a bátorságát. Tudta, pontosan tudta. Ökölbe szorította a kezét, és szaporábban
szedte a levegőt. – Engem. Engem kell választanod.
– Miért kéne őrültséget csinálnom és pont teérted? – Uldin megenyhült egy kicsit. – A következőt
határoztam. Vérszerződést kötünk. Halálig tartó hűséget fogadunk egymásnak isteneink, démonaink,
elődeink és reménybeli utódaink színe előtt. Az ereinkben folyó vér fog összekötni bennünket. Akkor majd
tudom, hogy bízhatom benned. Olyat ugyan még sohasem hallottam, hogy férfi és nő vérszerződést kötött
volna, de te más vagy.
Erissza megkönnyebbülést érzett. – Természetesen, Uldin. Örömmel megteszem.
A férfi elvigyorodott. – Azért annyira mégsem vagy más. Ne félj. Nem állok közétek, ha megtalálod az
emberedet. Erre meg is esküszöm, ha akarod. De addig napokig magunk leszünk, bármikor meg is ölhetik
valamelyikünket, és semmi dolgunk sincs. Tégy boldoggá. Az asszony rámeredt. – Ó, nem – védekezett.
Uldin megvonta a vállát. – Ez az ára az eskümnek. Te is megszabhatod a tiéd árát.
Erissza megpróbálta felidézni a szüzet, aki bikákkal táncolt és egy istenbe lett szerelmes. De nem ment.
Túl hosszú volt a visszafelé vezető út.
Hát, gondolta, Olegnek igaza volt: akárhová vezet is egy út, egyszerre csak egyet lehet lépni rajta. –
Ahogy akarod – válaszolta.

TIZENHATODIK FEJEZET

Reiddel nem bántak tiszteletlenül. Lüdra elmagyarázta az őröknek, hogy a férfit tévképzetek és
szerencsétlen víziók gyötrik, amikről még szót ejtenie is tilos. Ha mégis megpróbálná, fel kell peckelni a
száját. Egyébként szabadon mozoghat a számára kijelölt termekben. A főpapnő majd visszatérte után dönt a
további sorsáról.
Mivel más férfivendég nem maradt, az egész épületszárny a rendelkezésére állt. Kísérettel a kertekben is
sétálhatott, ahonnan a Knósszoszba induló hajókat figyelte.
Az Ariadné hosszú és széles gályája nyitotta a sort; a hajóorron a Szarvak, középtájt az Oszlop, a fartőke
gerendán a Labrüsz. Látta a fedélzeten tolongó kíváncsi szüzeket, és megpróbálta kivenni Erisszát a
tömegben – csöndesnek, csalódottnak kellett lennie –, de a távolság túl nagy volt a középkorú férfi
szemeinek. A gályát két kísérő hadihajó követte, majd sorban a hajók és csónakok, melyek utasai
megengedhették maguknak a kirándulást. A vízijárműveket frissen festették és számos apró zászlócska
díszlett rajtuk; a korlátokról koszorúk lógtak; a szellő dalok és a kormányevezősök kiáltásainak töredékeit
hozta Reid felé. A háttérben emelkedő fekete hegy még fényesebbé tette a színeket.
Meglepte, hogy az általa épített hajó hiányzik a sorból. Aztán rájött, hogy a részvételét csakúgy, mint a
legénységéét, valamilyen ürüggyel valószínűleg Lüdra tiltotta meg, mert félt a túl sok kérdéstől és attól,
hogy akár el is riaszthatja az akháj flottát.
Így tehát mindkettőnket itthon hagytak, Dagonasz, gondolta.
A flotta átszelte a csatornát és eltűnt Reid látóköréből. Ez volt az ünnep tíz napja közül az első.
A másodikon a hátramaradt papnők áteveztek a városba, és szertartásokat vezettek. Reid látta, hogy a
halászok részére. Miután megáldották őket, vízre szálltak, tettek egy kört és visszatértek a kikötőbe, ahol
részleteiben gondosan kidolgozott fogadtatásban volt részük. Ez többé-kevésbé azonos lehet Erissza
megérkezésével Knósszoszba.
A harmadik nap zeneszóval, tánccal és gulyába gyűjtött bikákkal körmenet hagyta el a várost a
magaslatok irányába és tért vissza néhány órával később. Egy beszélgetésre hajlandó őr – akit, bár
megbízatása, folytán nem vehetett részt az ünnepségeken, az Ariadné meggyőzött, micsoda megtiszteltetés
és dicsőség, hogy vigyázhat a szerencsétlenre – elmagyarázta, hogy a Knósszoszba történő Nagy
Megérkezés kisebb változatát látják. Aznap éjjel a vulkán majdnem hajnalig tartó rettenetes és ugyanakkor
gyönyörű tűzijátékot mutatott be; majd elcsendesedett.
A negyedik nap megkezdődtek a bikatáncok, melyek azután eltartottak az ünnepségsorozat végéig.
Atlantisz egyedülálló volt abból a szempontból, hogy csak lányok táncoltak, akiket zömében az oktatók és a
felkészültnek tűnő növendékek közül válogattak ki. A legtöbb városban az ünnepségek ezen rendezvényei
viszonylag szerények voltak. A Thalasszokrácia bajnokai mind Knósszoszban vetélkednek, ahol az utolsó
nap a legjobbnak ítélt fiúk és a lányok a legjobb bikával táncolnak, amit aztán a Minósz feláldoz; és a
feltámadt Aszterion Menyasszonyt választ, és újra nemzé önmagát.
Nem hinném, hogy Erissza nyerné a megszentelt liliomokból font fejéket, vélekedett Reid. Más
gondolatok is foglalkoztatták: Nem. Túl közel a vég. Atlantisszal együtt én is elpusztulok, ő pedig…
Az ötödik napon alig kelt ki az ágyból, csak bámulta a mennyezetet és gondolkozott: Mire való vagyok?
Semmire, csak pusztulásra. Oleg és Uldin legalább olyan ismeretekkel rendelkezik, amelyek ebben a korban
is hasznosíthatók; ők meg fogják találni a boldogulás módját. Erissza túléli a katasztrófát és szabaddá lesz.
Én… én hagytam, hogy mindenben ő döntsön. Önelégültségemben, mint a tudomány korának ivadéka.
Hagytam, hogy átverjenek, és pontosan azt árultam el népe ellenségeinek, amire a legnagyobb szükségük
volt. Én taszítottam a szakadékba a Thalasszokráciát! Visszahullnak rám mindazok a rettenetes
szörnyűségek, amiket az én Erisszámnak át kell élnie… Az Én Erisszám? Még arra sem voltam képes, hogy
boldoggá tegyem a törvényes feleségemet. De ó, igen, képes voltam előnyt kovácsolni egy asszony
szükségéből és hűségéből, egy lány ártatlanságából. Atlantisz, gyerünk, süllyedj el, amilyen gyorsan csak
lehet!
A hatodik napon, egy teliholdas éjszaka után, rájött, hogy a parti még nincs teljesen lejátszva. Neki és
Erisszának, a fiatalnak, egyszer még találkozniuk kell és… és ha másként nem, Isten segedelmével
megpróbálhat hazatérni. Ott még feladatok várnak rá. Rájött, hogy ezek a feladatok nem olyanok, mint
korábban feltételezte; csak páncélként szolgáltak.
Akkor meg kell szökni. De hogyan? Beszélgetésbe elegyedett Velasszal, a barátságos őrrel. Nem volna-e
lehetséges ellátogatni a városba, megnézni egy bikatáncot, talán lehajtani néhány kupa bort az azt követő
vigasságban?
– Nem, uram. Az Ariadné utasításai egyértelműek. Sajnálom, uram. Pedig én is szeretném. Tudod,
feleségem, gyerekeim vannak, és hidd el, ők is szomorúak, hogy nem lehetek velük. A legkisebb lány
biztosan sír, hogy hol a papa. Csak két és fél éves, uram, de roppant ravasz… és okos. Hadd meséljem el…
Aznap éjjel érkezett meg Erissza.
Álmodott. Bombabiztos és radioaktivitás ellen is védelmet nyújtó óvóhelyet akart építeni, mivel
elkerülhetetlennek látszott a harmadik világháború kitörése, és Atlantisz a legfontosabb célpontok egyike
volt, de Pamela szerint nem engedhették meg maguknak, mert Mark fogait rendbe kell hozatni, ráadásul
hová tegyék a bőgő bikákat, amelyek megpróbálták megsebesíteni az arc nélküli asszonyt, aki beugrott a
vasból készült, csengő szarvak közé…
Felült. A sötétben semmit sem látott. Betörők! – gondolta, és az öngyújtója felé tapogatózott. A dulakodás
a folyosón tompa puffanással ért véget. A Szentháromság Istennő templomában volt, és beteljesedett a sorsa.
– Duncan – hallotta a suttogást. – Duncan, hol vagy?
Felkelt az ágyról, és tapogatózva elindult. A térdét beverte egy székbe. – Itt – válaszolta rekedten.
Ezeknek a szobáknak, így az övének is, rendes ajtaja volt. Amikor kinyitotta, Erisszát pillantotta meg,
kezében egy lámpással.
Gyorsan közeledett a folyosón. A nagy sietségben majdnem kialudt a láng. Alig tudott futtában megállni.
– Duncan – mondta, és ujjait lassan a férfi arcához emelte. Remegtek. Tunikája foltos volt, a másik kezében
kés. Haját táncos módra lófarokba kötve viselte; a fehér csík és új szomszédai még a folyosón uralkodó
félhomályban is virítottak. Reid észrevette, hogy lefogyott. Megviselt arcán, a homlokán és a szemei körül
alaposan megszaporodtak a ráncok.
Reid reszketni kezdett. Megszédült. Erissza szabad kezével átölelte a férfi nyakát, és a fejét a keblére
vonta. Meleg volt és illata a lefolyó izzadság ellenére a szüzét idézte.
– Öltözz – sürgette a lány. – Mennünk kell, mielőtt jön valaki.
Elengedte Reidet, félig megfordult, és felsikoltott. A homályban Uldin guggolt a földre roskadt Velasz
fölött. Az atlantiszi haja véres volt. A hun kardmarkolatának gombjával ütötte le. Uldin térdét Velasz nyaka
alá tette, a penge a torkához közelített.
 – Ne! – És Erissza tudta, mit kell tennie. Lecsapta a lámpást. Ugyanezzel a mozdulattal megfordult és
felugrott. Rúgott. A sarka Uldin állkapcsát találta el, aki a hátára zuhant, majd vicsorogva, bár görnyedten
felpattant. – Ne! – Erissza szava úgy hangzott, mintha azonnal elhányná magát. – Kötözd meg, peckeld ki a
száját, rejtsd el az egyik szobában. De minek megölni? Már éppen elég baj az is, hogy fegyvert hoztál az Ő
szigetére.
Uldin felegyenesedett. Egy pillanatra mindketten megmerevedtek. Reid úgy-ahogy összeszedte magát és
feléjük mozdult, noha kétséges volt, hogy el tudja-e kerülni a kinyújtott pengét. A hun leeresztette a kardját.
– Esküt… tettünk – szólalt meg mély hangon.
Erissza is lazított egy csöppet tartásán, amivel kész volt félrelépni a szarvak elől. – Meg kellett, hogy
állítsalak – válaszolta. – Megmondtam előre, hogy nem ölünk szükségtelenül. Ha másért nem, akkor azért,
mert a nyomok miatt hamarabb riadóztatnak. Vágd csíkokra az ágyékkötőjét és kötözd meg azzal. Duncan,
megtalálod a ruháidat világítás nélkül is?
Reid bólintott. A fény kiszűrődhet a szobájából. Uldin leköpte a fekvő embert. – Így jó lesz – szólalt meg.
– De emlékezz, Erissza, te nem parancsolsz nekem. Csak arra esküdtem meg, hogy melléd állok. – A hangja
gunyorossá vált. – És, persze, itt van már neked a te Duncaned. Ezért többé nem játszom a csődör szerepét.
Erissza levegő után kapott. Reid gyorsan visszalépett a szobájába. A félhomályban krétai ruhadarabokat
öltött, lábbelit, lábszárvédőt, szoknyát kapott magára, és feltette atlantiszi fejfedőjét. Eldobta akháj tunikáját
és köpenyét.
Erissza nyitott be. Reid szíve majd megszakadt lehorgasztott feje láttán. – Duncan – suttogta. – Jönnöm
kellett. Bármi áron és bármi módon.
– Természetesen. – Lopva megcsókolták egymást. A férfi fejében közben felvillant egy gondolat.
Találkozni fogok a fiatal énjével.
Uldin éppen az eszméletlen őrt vonszolta be egy szobába, amikor kiléptek. Reid megtorpant. – Igyekezz
– nógatta Erissza.
– Nem vihetnénk magunkkal? – kérdezte Reid. A másik kettő értetlenül bámult rá. – Úgy értem – dadogta
–, nagyon rendes ember és… van egy kicsi lánya… Nem, azt hiszem, ez nem megy.
Arra hagyták el a helyszínt, amerről megmentői érkeztek: egy széles lépcsőházba nyíló oldalajtón át. Az
alacsonyan járó hold, mely fehér fényben fürdette a lépcsőket szegélyező szfinxeket, azt a benyomást
keltette, mintha a lejtős kerti teraszok és a távoli magaslatok meg lennének fagyva. A köztük elterülő öböl
felett fényhíd vezetett a hegy lábáig. A Nagy Medve ragyogott északon és a Sarkcsillag, bár ebben a korban
még nem az volt a fő iránymutató. A mozdulatlan meleg levegőt az új termés illata és tücskök ciripelése
töltötte meg.
Reid kitalálta, hogyan juthattak be. A templom őrzői nem számítottak támadásra. Éjszakára csak egyikük
állt őrt a folyosón, hogy rálásson Reid szálláshelyének bejáratára. Baj esetén segítségért tud kiáltani és
feltartja addig a foglyot, amíg erősítés nem érkezik a belső épületből. Erissza egyszerűen benyitott a be sem
zárt ajtón, belépett és odahívta az őrt. Ismerte a módszert, a szavakat, amikkel a gyanakvást le lehet szerelni.
Amikor Velasz közelebb lépett, Uldin Erissza mögül rárohant.
Az asszony eloltotta a mécsest, ami feltehetően a folyosót világította meg. (Velasz hozhatta magával.
Felkaphatta, amikor az őr estében elejtette.) – Kövess – szólalt meg Erissza. Reid várta, hogy megfogja a
kezét, de a másik csak mutatta az utat. Uldin előrelökdöste Reidet és lemaradt hátvédnek. Alig látható
ösvényeken jutottak le a partra. Nem a kikötőbe, hanem egy kis öbölbe, ahol egy csónak feküdt a partra
húzva.
– Lökd meg, Uldin – mormogta Erissza. – Duncan, segítesz evezni? Ez csak felveri a rákokat és túl nagy
zajt csap. – Ezek szerint az utolsó néhány száz méternyi távolságról vagy talán még messzebbről egyedül
hozta be a csónakot.
A hun a leeresztett fő- és keresztvitorlarúddal szerencsétlenkedett nagy zajjal, amitől Reid gyomra
összeszorult idegességében. De senki sem kiáltott, elmaradt a riadó: a szent helyen, az Istennő szigetén
mindenki az igazak álmát aludta. A nagyon halkan és óvatosan a villájukba helyezett evezők a vízbe
merültek. – Az öböl közepe felé – utasította Erissza a hajó farában kormányosként elhelyezkedő Uldint.
Amikor megpihentek és egy kicsit megnyugodtak a sötét vízen tükröződő hold és hegy alatt, Erissza
megszólalt. – Duncan, ez a tél… – és odabújt hozzá. A férfi azt gondolta… túl sok gondolat örvénylett az
agyában… ekkor tudatosodott benne, hogy mit is állt ki az asszony érte, és ettől olyan kedves lett hozzá,
amennyire csak tudott.
Nem ölelkeztek túl soká. Uldin krákogott egyet, mire Erissza kiszabadította magát. – Legjobb, ha tervet
készítünk – jelentette ki.
 – Hát jó… izé… halljuk, ki mit tud – dadogta Reid. – Mi történt?
Az asszony rövid, nyers mondatokban beszámolt neki a fejleményekről. – Ma értünk partot. Uldin a
csónakban maradt. Ha észreveszik, külhoni rabszolgának mondta volna magát, akinek a lába nem érintheti
Atlantisz földjét. Máskülönben kínos kérdéseket tehettek volna fel neki. Én azzal a mesével szálltam partra,
hogy nehéz helyzetbe kerültem, ezért el kell adnom egy nyakláncot, hogy illő ruhákat vásárolhassak
magamnak. – (Reid emlékeztette magát, hogy ebben a korban még nem ismerték a pénzverést. Az általános
csereeszközhöz legközelebb a nem túl sűrűn használt fémrudak álltak. És megkésve csodálkozott rá, hogy
ezt neki kellett volna bevezetnie.) – Végignéztem a táncot. – A férfi ritkán hallott ennyi fájdalmat ilyen
csendes szavakban. Az asszony sóhajtott és folytatta. – Az azt követő vigadalomban az utcákon és
kocsmákban mulatozó emberek között nem okozott gondot, hogy kitaláljam, mit tettek veled. Világos volt,
mint a nap, hogy az elmélkedésedről szóló történet átlátszó hazugság. Tudva, hogy a templomban vagy, azt
is sejtettem, melyik részében lehetsz, és hogyan juthatok be, miután mindenki nyugovóra tért. A csónakban
visszavettem ezt a ruhát, hogy szükség esetére óvjam a jobbikat. És kihoztunk.
– Én ezt nem tudtam volna végigcsinálni – motyogta Reid. – Ezzel szemben, én idióta, elárultam a titkot.
– Őrült, hogy a holdfény a hátára és nem az arcára esett.
Erissza megfogta a kezét. – Duncan, ez a sors rendelése. És honnan is tudhattad volna? Nekem, nekem
kellett volna előre látnom, figyelmeztetni kellett volna téged… és megtalálni a módját, hogy
megszökhessünk Athénból, mielőtt…
– Elég ebből – vágott közbe Uldin. – Inkább azt mondjátok meg, mit tegyünk?
– Gyerünk Krétára – vágta rá Erissza. – Megtalálom a szüleim házát, ahol… élni fogok. És az apámnak
voltak… vannak kapcsolatai egy-két palotabeli tanácsoshoz.
Reiden hidegség futott keresztül. – Nem, várjatok – szólalt meg.
Az ötlet hirtelen támadt benne. – Ezzel a csónakkal napokig tartana az út és koldus módra érkeznénk –
fogott bele a magyarázatba. – De ott van az új hadihajó. És a legénysége. Minden egyes hajósról tudom, hol
lakik. Nincs okuk, hogy ne bízzanak bennem. Az a hajó nem akármilyen érv lesz mellettünk, és talán
harcolhat is Keftért… Gyorsan! – Az evezőjét a lagúna vizébe merítette.
Erissza csatlakozott hozzá; csapásai ütemét a férfiéhoz igazította, aki hamar elfáradt, és alig kapott
levegőt. – Hogyan indulhatnánk el, mielőtt a templom megállítana bennünket? – kérdezte az asszony.
– Tengerre kell szállnunk, mielőtt a templom megsejtene valamit – zihálta Reid. – Hadd gondolkodjam. –
Egy perc múlva rájött a megoldásra. – Az egyik legény szól két másiknak, azok is kettőnek-kettőnek, és így
tovább. Engedelmeskedni fognak, legalábbis addig, amíg a dokknál össze nem gyűlünk. És az első, akire
gondolok, eljön velünk, ahová csak mondjuk, még a világ végére is. Dagonasz…
Megállt. Erissza kihagyott egy ütemet.
Egy pillanat múlva folytatta. – Dagonasz – ejtette ki a nevet, és ez volt minden.
– És hogyan tovább? – érdeklődött Uldin. Reid elmagyarázta.
Eleveztek a cölöpsor mellett, és partra kínlódták a csónakot.
Láthatóan az egész város aludt. A holdfényben sápadtan fehérlettek a házak; feketén kígyóztak közöttük
az utcák. Kutyák vonítottak. A hegynek felfelé való rohanástól Reid zihálni kezdett, tüdejében tűz égett. De
nem akart Erissza… és az a disznó Uldin… előtt összeesni. – Itt vagyunk. – Remegve, szédülve a
vályogfalra mutatott. Uldin mintha egy örökkévalóságig dörömbölt volna a bejáraton.
A kapu végre nyikorogva kinyílt. Kezében lámpással egy szolgáló pislogott álmosan ki rajta. Reid
időközben némileg visszanyerte az erejét. – Gyorsan – kiáltotta. – Beszélnem kell a gazdáddal. És a
fiatalúrral is. Tüstént. Élet-halál kérdése.
Az asszony felismerte. Reid elcsodálkozott rajta, vajon mi késztethette az arckifejezésében a szolgálót
arra, hogy engedelmeskedjen. Uldinból és Erisszából legfeljebb árnyékokat láthatott. – Igen, uram, igen,
uram. Tessék, kerüljetek beljebb. Mindjárt szólok nekik.
Bevezette őket az átriumba. – Kérlek benneteket, uraim és asszonyom, várjatok itt. – A helyiség
berendezésén látszott, hogy a család jómódú. Az egyik falat repülő darukat ábrázoló freskó varázsolta élővé.
A másikon gyertya lángja lobogott az Istennő oltára előtt. Miközben Reid elhelyezkedett és Uldin is
lekucorodott, Erissza még álldogált egy darabig, majd lassan letérdelt az Istennő képmása elé. Ujjait olyan
szorosan összefonta, hogy Reid a bizonytalan világítás ellenére is észrevette, hogy a körmei alól vér serkent.
Dagonasznak és apjának érkezésekor felállt. Talán csak Reidnek tűnt fel, hogy lélegzetvétele
egyenetlenné vált, arca kipirult, majd kifutott a vér belőle. Különben mozdulatlanul és kifejezéstelenül állt.
Dagonasz először ránézett, aztán elfordította a tekintetét, de ismét odapillantott. Göndör fürtjei alatt nagy
sötét szemeiben némi zavar tükröződött.
 – Duncan uram – hajolt meg az apa. – Jöttöd megtiszteltetés a házunkra nézve. De mi hozott ide e
különös órán?
– Az ok különös és rettenetes – válaszolta Reid. – Ma éjszaka az Istennő elküldte hozzám e két embert,
akik egyértelművé tették számomra, mit jelentenek azok az álmaim, amiket az előhírnökeik hoztak rám.
A történet nagy részét menet közben gondolta ki. A mese szálai közül többször elővillant az igazság is. A
Mükénében lakó keftiu hölgynek, Erisszának és Uldinnak, a Fekete-tengertől Tirünszbe érkező
kereskedőnek hasonlóan nyugtalan álmai voltak. Ugyanazon jóslat sarkallta őket, hogy Atlantiszra jöjjenek
és figyelmeztessék a templomban tartózkodó idegent, hogy gondolja át saját vízióit. Az eljövendő vész
további bizonyítékaként a sugallat értelmében emberáldozatnak is tanúi kellett legyenek útjuk során. Annak
tekintették a hajótörést, amit csak ők ketten éltek túl. Már magában az is csoda, hogy egy akháj halász, aki
nem akart a szent helyen kikötni, elhozta őket idáig a szigetről, ahová kiúsztak. Mire elhozták Reidet, a
halász eltűnt.
Késlekedésre nincs idő. Minden polgári vagy vallási hatalommal bíró személy Knósszoszban van.
Reidnek figyelmeztetnie kell őket és a Minószt, amilyen hamar csak lehet. Az Ariadné döntése sem érdekes.
A legénységnek elő kell készítenie az új gályát a tengeri útra és azonnal indulás.
Ami az álmot illeti, Atlantisz lángok és vad hullámok közepette hamarosan elsüllyed. Az embereknek
meg kell szakítaniuk az ünnepségeket, az összes járművet igénybe véve tengerre kell szállniuk és ott kell
várakozniuk. Ha nem teszik, a haragvó istenek az előbb említett tengerészekhez hasonlóan elpusztítják őket
is.
– Én… – Az idősebb ember kábán rázta a fejét. – Én nem is tudom, mit higgyek.
– Én sem tudtam, amíg a végső jelet meg nem kaptam – válaszolta Reid.
Csodálkozva észlelte, hogy mechanikusan beszél tovább, mivel tudta, hogy eljut Knósszoszba és
találkozik a lánnyal, aki vár rá. Aztán magához tért. A férfi és a fiú, az ajtóban álldogáló megfélemlített
család és a cselédség valóságossá vált; szerethetnek, gyászolhatnak és meghalhatnak. Dagonaszhoz fordult.
– Kréta is súlyos károkat fog szenvedni. Nem segítenél megmenteni Erisszát?
– Dehogynem. – A fiú már indult is volna.
Az apja hangja megállította. – Várj! Hadd gondolkodjam.
– Nem tétovázhatok – válaszolta Dagonasz. Határozott volt, miközben Erisszát nézte. – Hasonlítasz rá.
– Rokonok vagyunk. – A hangja erőtlen volt. – Gyerünk.

Addig nem indulhattak, amíg elég világos nem lett, hogy navigálni lehessen. De a legénység és az élelem
összegyűjtése is hosszabb időt vett igénybe a tervezettnél. Az élelmet otthonról, a vizet pedig a városi
ciszternákból hozták Reid utasítására, aki meg sem merte próbálni, hogy a hivatalnokokkal alkudozzon. Így
aztán izzadva figyelte az utcákon lefelé rohanó fiúkat. Egyik kezükben fáklya, mivel a hold már készült
elbújni a nyugati hegyek mögé, fénye, mint egy vörös üstökös farka; másik kezükben korsó vagy vállukra
vetve batyu… amit nagy dobbanással dobtak le a stégre. Feltűntek az első családtagok; a sötétben lassan
örvénylő tömegből kérdések röppentek fel és a zaj egyre nőtt a hátborzongató válasz hallatán. Ez újabb
embereket csalt oda. Ám a kapuk többsége zárva maradt. Legtöbben igyekeztek kialudni magukat a
többnapos mulatozás közben.
Néhányan az azonnali menekülés mellett döntöttek. Számos csónak a gályát is megelőzve távozott.
Dagonasz szülei nem voltak a menekülők között. Szét akarták vinni a hírt még a bikatánc kezdete előtt, és
hivatalos bejelentést akartak kérni. A Velasz megtámadásáról szóló hírek nem keltettek különösebb
visszhangot; a spirituális és valódi urakat sem érintette, egyébként sem tudtak volna velük tanácskozni. De
talán annak a százvalahány embernek a példája, akik már vízre szálltak, talán másokat is ösztönöz… talán,
talán…
Megtettünk, amit itt tehettünk, gondolta Reid. Próbáljuk meg máshol. Körülbelül hatvan mérföldnyi
hajóút áll előttünk, az átlagos sebességünk három vagy négy csomó. Az athéni csónak, amivel a biztonság
kedvéért előre lehetne evezni, egy kicsivel ugyan hamarabb érne oda, de édes mindegy, mert így is, úgy is
éjszaka fogunk megérkezni és hajnalig hazugságokkal kell húznunk az időt.
Hajnalodott. A legénység tagjai elfoglalták szolgálati helyüket. Dagonasz egymás kezét fogó és integető
szüleinek emléke egészen addig elfoglalta Reid gondolatait, amíg eszébe nem jutott, hogy huszonnégy óra
múlva találkozni fog Erisszával.
Az asszony jóval napkelte utánig nem kereste. Reid a hajóorrban álldogált. A reggel végtelen kékséggel
köszöntött rájuk. Egyetlen felhő sem látszott. A víz zafírt, kobaltot, ametisztet, türkizt idézve kéklett
körülöttük, a hullámok taréja csipkét idézett. Kedvező szél segítette a galoppozó ló módjára haladó hajót. A
napot eltakarták a feszülő vitorlák, de ahová nem esett az árnyékuk, ott minden éles fényben szikrázott és
ragyogott. A hajó körül delfinek bolondoztak. Torpedó alakú testükkel mintha nekirohantak volna, de az
utolsó pillanatban bikatáncosok kecsességével mégis kitértek. Az árbocokra sirályok telepedtek.
Előre egy alig látható homályos folt jelezte Krétát. Hátrafelé az Oszlop Hegy kúpja, az utolsó emlékkép
Atlantiszról, sötét paca volt a horizonton.
– Duncan.
Megfordult. Az asszony hozzá hasonlóan krétai viseletet öltött. Haját lágyan borzolta a szél, amit Reid
fedetlen mellkasán elég hűvösnek érzett. A dolgát végző legénység, a kormányos és a két őrszem az árbocon
hirtelen mind tovatűnt.
– Itt maradhatok veled? – kérdezte az asszony.
– Ó, istenek, Erissza. – Magához vonta. Nem csókolták meg egymást, de az asszony az arcát Reidéhez
szorította.
– Annyira akartalak – suttogta Erissza.
Reid nem válaszolt.
Az asszony elengedte. Egymás mellett álltak a korlátnál. – Hátborzongató ismét ezen a hajón utazni –
jegyezte meg. – Annyi év után. Nem is tudom, ez én vagyok-e, vagy valami szellem.
– Nem lesz könnyű neked, ha Krétára érünk – szólalt meg Reid és a vizet bámulta.
– Igen. A szüleim, a házuk… volt egy kabalamajmocskánk, amit Galibának hívtam… Mégis meg kell
lennie. És megint találkoznom kell a halálommal. Há-á-át nem vagyok szerencsés? – Megtörölte a szemét.
– Te igen – válaszolta a férfi.
– Hogyne! – Az asszony mindkét kezével megragadta Reid karját, és odahajolt hozzá. – Duncan, azt
hiszed… el tudod rólam képzelni, hogy féltékeny vagyok? Féltem, mit fogsz rólam, az öregről gondolni. De
hogy hazugsággal ébredjek az apám házában, tudva, hogy életem legkedvesebb órái következnek…
A hegy kettévált.
TIZENHETEDIK FEJEZET

Reid az árbocon kucorgó őr kiabálására figyelt fel. Odakapta a fejét. A kúp már nem magasodott a tenger
fölé. A helyét égig érő koromfekete fal foglalta el.
Egy pillanattal később elérte őket az első árhullám. Reid, mintha leütötték volna, elvágódott a fedélzeten.
A hajó megingott, a hajóorr a tengerbe merült, a víz átcsapott a fedélzeten. Az iszonyatos zaj majdnem
megsiketítette őket.
A gálya, bár imbolyogva, de állta a csapást. A feketeség nőttön-nőtt. Már a láthatár felét betöltötte és
gyorsan terjedt. A nap egy pillanatra ámbravörössé vált, majd eltűnt a füstfelhőben. A homályt pokoli
kékesfehér villámok csipkézték. Az Atlantisz felől érkező mennydörgések döreje még a csontokat is
megremegtette. Reid megpillantott egy, a hajónál is nagyobb, izzó követ, mely feléjük zuhant a magasból.
Egyik kezével vakon megragadta a korlátot, a másikkal Erissza után kapott. A szikladarab fél mérfölddel
odább csapódott be. A tenger nem loccsant, hanem egyszerűen meghasadt az ütéstől. A feltámadó szél
üvegszerű darabokat tépett le belőle. A víz felforrt. Reid látta, ahogy az első hullám feléjük hömpölyög. Az
árbocnál magasabb, tajtékos, zúgó áradat úgy rontott rájuk, mint egy száguldó tehervonat. Elüvöltötte magát.
– Állítsátok a hajót szembe a hullámmal! Fel az orrot, vagy elvesztünk!
Az üvöltés, morajlás, sivítás elnyomta a hangját. Egy bolond másodpercre elgondolkozott azon, hogy
vajon miért angolul kiabál.
De a kormányos megértette. Leeresztette a kormánylapátot és az elöntött feneke miatt imbolygó, lomha
gálya az utolsó pillanatban megfordult. Éppen csak hogy. Rájuk zúdult az áradat. Reid vakon, összeverve
lógott a korláton, miközben a hullám keresztülcsapott rajta. Átfutott rajta, hogy ha nem sodorja el az ár,
akkor helyben megfullad. Elfogyott a levegője, a bordái összesajtolódtak… A gálya hánykolódott. Az egyik
árboc ledőlt, a másikat pedig elvitte a következő hullám.
Kisebb kövek záporoztak körülöttük. Nyomukban a tengervíz gőzcseppekké robbant szét. Az egyik
kődarab elszenesedett nyomokat hagyva maga után vígan végiggurult a fedélzeten. A kormánynál álló fiú
felüvöltött. Hallani ugyan nem lehetett, de egy villám éppen megvilágította tátott száját, tágra nyílt szemét és
védekezően előrenyújtott kezét. Amikor a görgő szikladarab elérte, a hajós egyszerűen szétrobbant. Még a
nyomát is elmosta egy éppen érkező hullám.
Az őrszemek ugyancsak eltűntek. Reid elengedte a korlátot és hátrafelé mászott. Valakinek tartania kell a
kormányt. Erissza leugrott a padjukba kapaszkodó és üvöltöző evezősökhöz. Reid odapillantott. Az asszony
ingválla lecsúszott, ahogy ütötte, karmolta őket, hogy fogják meg az evezőiket, néhányan pedig meregessék
ki a befolyt vizet. Aztán elvonta figyelmét a kormányrúddal való viaskodás.
Újabb vulkánkitörés reszkettette meg a levegőt. Majd egy harmadik. Reid kábulatában már számlálni sem
tudta őket, csak az járt a fejében, hogy a hullámokkal szemben kell tartania a hajót. A legénység néhány
tagja fejszével a kezében bukkant fel a fedélzeten, és eltakarította a törött árbocok maradványait. Amint
kidugták az evezőket és kimeregették a víz nagy részét a hajótestből, a gálya már nem volt annyira
magatehetetlen.

A fekete égből lecsapó villámok rezesre festették a rohanó hullámokat. A tajtékcsöppek mintha
ólomszínűre fagytak volna röptükben. A mennydörgések egymást érték. A levegő megtelt kénkőszaggal.
Hamu kezdett hullani. Ezt szél korbácsolta eső követte, melynek sáros cseppjei apró lándzsákként
zuhantak alá. Egy újabb robbanás és pergőtűz ismét kitörést jelzett. Ezek a hangok azonban halkabbak
voltak a vihar zajainál.
Erissza visszatért. Mászva jutott csak fel a fedélzetre, mert a létrák összetörtek. Reid nem is látta, amíg
közelebb nem ért; a hamutól szennyezett savas esőben egyébként is alig látott valamit. A hajó orra sem
látszott. Megérzés szerint kormányzott, csak az segített időnként, amikor egy-egy dörgéssel kísért villám
felszakította a sötétséget. Az asszony elveszítette a szoknyáját, elszakította a szandálját, majdnem meztelen
volt, csak a haja takarta és a testén szétkenődött por. A kormányrúdon keresztül átölelte Reidet, száját a férfi
füléhez dugta, aki még így is alig hallotta a hangját. – Hadd segítsek.
– Köszönöm. – Fizikailag nem volt rá szüksége. Ura volt a hajónak, az időjárás meg nem volt rosszabb,
mintha hurikánban vitorlázott volna. De jólesett maga mellett tudnia a himbálódzó, romos fedélzeten.
Durr! Megdördült az ég, és villám cikázott át rajta. A felvillanó fény a rettenetes háttér előtt egy pillanatra
kirajzolta az asszony fehér arcélét. Erissza ránézett, majd ismét előrefordította a fejét; láthatóan minden
igyekezetére szükség volt, hogy talpon maradjon. Aztán megint sötét lett, sivított a szél; a hullámok a
hajótestet ostromolták. Egy villám úgy görgött az égen, mint egy akháj harci szekér kereke.
Teltek az órák.
Kréta hirtelen bukkant fel előttük. A partot csapkodó hullámverésnek keményen ellenálló sziklák. Reid
félrerántotta a kormányt. Erissza nekitántorodott, mert a veszélyesen váltakozó áramlatok ki akarták tépni a
kormányrudat a kezéből, és felkiáltott. – Még nem lehetünk ott! – A hangját elnyomta a dübörgő zaj, a fekete
eső zizegése.
– A cunami vetett minket ide –, válaszolta üvöltve, de kétséges volt, hogy Erissza meghallotta-e.
Mindegy is. A lényeg az, hogy ki kell jutniuk a partra. Az áradat, amely már a magaslatokat fenyegette és ki
tudja, hány házat sodort el lakóival együtt, megpróbálta a hajót nekihajítani a szikláknak. A következő
villanásnál Reid egy másik gálya roncsát pillantotta meg messze kint a letarolt szárazföldön.

Atlantisz elsüllyedt. Futólag eszébe jutott, hogy Velasz kislánya remélhetőleg azonnal, már az első
kitöréskor elpusztult, mielőtt ideje lett volna a papája után sírni. A Minósz tengeri hatalma a múlté. Thézeusz
és emberei birtokba veszik azt, ami a földrengés sújtotta Knósszoszból maradt. Az összetört és végtelenül
kimerült Reid komoran azon tűnődött, vajon mire a nagy igyekezetük.
Nos, akárki is Erissza, akinek életében másodszor kell megélnie népének pusztulását, küzd valamiért.
Talán büszkeségből, gondolta. Megveti a halál meleg kísértését és folytatja a harcot Ragnarok után is.
Úgy tűnt, túl vannak a nehezén. Reid otthagyta Erisszát a kormányrúdnál, és lement, hogy ellenőrizze a
legénységet. Nyolcan vesztek a tengerbe, ráadásul azt a fiút a szeme láttára pusztította el a vörösen izzó kő.
Sokan elájultak, és a padok között hevertek. A többiek szinte automatikusan eveztek vagy a vizet
meregették, szemükben üresség. Uldin a hajófenéken kucorgott, arcát karjával fedte a villámok ellen. Reid
megrázta a hunt, aki erre öklendezni kezdett.
Nos, próbálta Reid tompán összeszedni a gondolatait, a parttól biztonságos távolságban az egyik
vitorlából és árbocágból tengeri horgonyt kell csinálnunk, aztán pihenünk. Aludni, talán álmodni… és mily
álmok jőnek…
 Bár az eget még mindig füst piszkította, a nap félig alvadt vérszínű golyója láthatóan nyugat felé gurult.
Kréta homályos masszának tűnt a szürkésbarna láthatáron. A szél egy időre elcsendesedett, az eső elállt, a
levegő nehéz és bűzös volt. A hamuval telt, mocskos, sáros hullámok csobogva ringatták a gályát.
Északra, ahol Atlantisznak kellett volna lennie, az ég rémálomszerű feketeségbe burkolódzott. A
függönyszerű sötét háttérre villámok firkáltak gyors jeleket. Ilyen messziről a mennydörgések hangja
folyamatos morajlásba olvadt össze.
A felső fedélzeten gyűltek össze: negyvenegy meztelen vagy majdnem ruhátlan, hajthatatlan fiatal
minószi térdre esve, sebekből vérezve, akiket nem is annyira a fáradság emészt – hiszen a néhány órás
pihenés alatt összeszedték magukat –, hanem Atlantiszuk pusztulása.
Uldin ott guggolt közöttük, tekintete egyikről a másikra vándorolt, de sebhelyes arca kifejezéstelen
maradt. Szemben velük állt átázott akháj tunikájában Reid és Erissza.
Az amerikaiból nehezen szakadtak ki a szavak, de belefogott. – Előre láttuk, hogy a szülőföldetek
elpusztul, és a barbárok meghódítják Keftet. Megpróbáltuk figyelmeztetni a népeteket és a Minószt. De
hacsak azok a csónakok meg nem menekültek a pusztulástól, amelyek előttünk hagyták el a kikötőt, teljesen
hiábavaló volt az igyekezetünk. Mit tegyünk most?
– Mi maradt? – kérdezte könnyek közt az egyik fiú.
– Az életünk – válaszolta Erissza.
– Elmehetnénk… Athénba – szólalt meg Uldin. – Mindenek ellenére…
Dagonasz felugrott, és az arcába vágott. A hun is felpattant, káromkodott egyet, és kirántotta a kardját. A
hajósok a késükhöz kaptak. Erissza közéjük ugrott, és belekapaszkodott Uldin kardot tartó kezébe. – Állj! –
kiáltotta. – Gondolj a vérszerződésünkre!
– Vele nincs – csikorgatta a fogát Uldin. A kést szorongató Dagonasz megmerevedett.
Erissza gúnyosan elmosolyodott. – Már hogyne lenne. Az evezőt forgatta, amikor te óbégatva kucorogtál
a hajófenéken, mint egy eunuch.
Az asszony elengedte. Uldin szemlátomást magába roskadtan odébb ment, letelepedett, és többet meg
sem szólalt.
Erissza visszatért Reid mellé. A férfi a tompa vörösesszürke fényben észrevette, hogy az asszony lángoló
arccal büszkén felszegi a fejét. – Nem neked kellett volna – nyögte ki. – De én… én túl lassú voltam, mint
mindig.
Az asszony a hajósokhoz fordult. – Sose adjátok fel. A kolóniáink megmaradnak a szigeteken. Nagy lesz
a fölbolydulás, de legtöbbjük kiheveri a dolgot. Ha többé nem uralhatjuk az egész tengert, akkor legyünk
urai saját életünknek, amíg tart. Keresünk egy helyet… azt hiszem, Rhodosz lesz a legjobb… ahonnan újra
elindulhatunk. Az Istennő nevében!
– Az a lotyó, aki becsapott bennünket? – tette fel válaszként a kérdést a síró fiú.
Dagonasz sóhajtott, és zihált. – Nyugalom! Ne vonjuk magunkra ismét a haragját.
– Mi rosszat tehet még velünk? – makacskodott a fiú.
Erissza vette át a szót. – A törvény úgy szól, hogy az embereknek kell számot adniuk az isteneknek és
nem fordítva. Biztos vagyok benne, hogy ez így helyes. De már mindegy. A Labirintus elesett. Én nem
hagyom cserben az Istennőt, amikor szükséget lát.
Dagonasz a korláthoz lépett, és a félhomályban Kréta felé nézett.
– Akkor menjünk Rhodoszra – mondta. – De először is… neked van ott egy névrokonod, Erissza.
Bólintott. – Sok, nekünk kedves ember, ráadásul hely és élelem van ott. Nem gondoljátok, hogy ezek
közül valamennyit meg kellene mentenünk?
– Amennyit csak lehet – vágta rá a fiatalember, akin a félhomály ellenére is jól látszott, hogy elpirult –,
de legelőször is azt az Erissza nevű lányt.
Az asszony a vállára tette a kezét, és mélyen a szemébe nézett.
– Ezt Dagonasz mondja – jegyezte meg csodálkozva.
Reid megmoccant. – Izé… nem gondoljátok, hogy partra küldhetnénk egy kisebb csapatot? – kérdezte
bizonytalanul.
– De igen – válaszolta Erissza azzal a nyugalommal, ami az utóbbi órákban csak úgy sugárzott róla. –
Ismerem azt a hegyfokot, ezért tudom, hogy elérhetjük a knósszoszi kikötőt, mielőtt ránk esteledik. Akármit
is tesz vagy tett Thézeusz, a városban egészen biztosan még nagy a pánik. Néhány felfegyverzett és elszánt
ember bejuthat. – A hatalmas szemek zöldje a tenger színére emlékeztetett, amikor közeledik a tél. –
Egészen biztos vagyok benne.
Reid bólintott. Ezen nem veszíthetek, gondolta, amíg visszavárom a lányt, akinek a képe ott táncol a
gyászos felhők között. Később meg… nos, a későbbieket meg nem tudjuk előre.
Félrevonta Erisszát, és suttogva megkérdezte: – Ugye, nem emlékszel senkire, aki idén Rhodoszon te
lehetnél?
– Nem – válaszolta az asszony.
– De akkor…
– Akkor valószínűleg sosem érkezem meg oda élve – hangzott nyugodtan a válasz. – Vagy valami más
fog történni. Igazság szerint már eddig is változott az eredeti történet, mivel az a Knósszosz, ahol emlékeim
szerint egymáséi voltunk, már nem vár bennünket. Ez biztos. Tegyünk meg, amit megtehetünk, elsősorban
azért a lányért … – Itt szünetet tartott. – Különös – folytatta –, úgy gondolni magamra, hogy fájdalom vár
rám és segítségre szorulok. – Mély lélegzetet vett. – Először megpróbálunk segíteni rajta és mindazokon,
akikért tehetünk valamit. Aztán te meg én talán boldogak lehetünk, vagy ki tudja.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Nem sok maradt a kikötőből: épületek romjai, összetört hajók, élettelen testek, szétszóródott áruk, sáros
utak. Szállingózó por ülte meg szürkén a valaha világos falakat. A nap halványan pislákolt a magaslatok
fölött, amelyeken Knósszosz feküdt. Mindenfelé füstoszlopok emelkedtek. A város lángokban állt.
Reid és Erissza féltucat fiút vitt magával a csónakban. Az árbocaitól megfosztott gálya evezősök nélkül
mit sem ér, ezért nem akarták több ember életét kockáztatni a partraszállásnál. Ha sokan vannak, felhívják
magukra a figyelmet. Ahhoz viszont semmiképpen sem voltak elegen, hogy szükség esetén ki tudják vágni
magukat. Dagonasz és Uldin mellett Ashkel, Tüllsszon, Harasz, és Rhizon tartott velük. Kerek kis pajzsukon
kívül karddal, késsel, néhány lándzsával fegyverkeztek föl. Reid izgatottan markolta dárdáját. Ez volt az
egyetlen szerszám, amivel remélhetőleg tud valami hasznosat is cselekedni.
Az egyik megrongálódott kikötőcölöpnél kötöttek ki, majd rövid tanácskozás után partra léptek. Az
áradat nyirkossá tette a földet, az alacsonyabban fekvő részeket térdig érő sár lepte, ami hidegen cuppogott
szandáljuk talpa alatt. A levegőben orrot-szájat eltömő por úszott. A természetellenes melegben dőlt róluk az
izzadság és csatornákat vágva végigfolyt szennytől borított bőrükön.
Teremtett lélek sem volt a környéken. Thézeusz, hajóit várva, másnapra biztosan megszállja ezt a területet
is, pillanatnyilag azonban feltehetően azzal volt elfoglalva, hogy Knósszoszt valahogy ellenőrzése alá vonja.
– Befészkelte magát… azt fogja megvizsgálni, hogy a földrengés a Labirintus mely részeiben okozta a
legkevesebb kárt – állította Erissza. – A Minószt, a kedves öreg Minószunkat saját kezével ölte meg. Az
őrjáratok az éjszaka folyamán lefegyverezték, majd összeterelték az embereket, hogy rabszolgává tegyék
őket. Holnapra összehívatta azokat, akik a népből őt támogatják. Bikaáldozattal jelképesen is megerősítette,
hogy mostantól ő a király. Az Ariadné ott állt mellette. Évekkel később így hallottam olyanoktól, akik jelen
voltak az eseményen. Mindezek ismeretében talán könnyebben boldogulunk.
– Teljesen mindegy – mordult fel Uldin. – Mit várnál? Az őrjáratokat így is, úgy is elkerüljük.
– Ha ránk talál valaki – indulatoskodott Dagonasz annál rosszabb neki.
– Először menjünk a ti házatokhoz – javasolta Reid Erisszának. – Elhozzuk a lányt és annyi embert,
amennyit csak tudunk. Tőlük több hírt kaphatunk arról, hogy mi is folyik itt tulajdonképpen. Visszafelé úton
megpróbálunk másokat is megmenteni. – Ez a legtöbb, amit ebben a helyzetben tehetünk, jegyezte meg
magában. Felszedünk néhány embert. De hogy lehet ez? Azt gondolta, hogy ő meg én, az apja házában, a
még békés városban… hol leszünk akkor? Hogyan? Mikor? Tényleg meg lehet változtatni az időt?
Jobb, ha nem. Ha mégis, akkor valószínűleg felfedeznek és megölnek. Nem mertem volna behatolni az
időbe, ha nem hiszek abban, hogy nem sorsszerű a táncosnő megmentése, majd elvesztése.
Erisszára pillantott. A csekély fénynél az asszony ugrásra kész sziluettje mintha a bikáival való
találkozásra készült volna. Fejét büszkén magasra emelte, arca szinte nyugalmat tükrözött. Reidnek az jutott
az eszébe, hogy tényleg szembe merne nézni velük.
A városba vezető kapaszkodó két vagy három mérföld hosszú lehetett. Ahová már nem ért fel a szökőár,
az utat szegélyező legtöbb nyárfa még állt, bár némelyikük gyökerei kiszakadtak a földből és mindenfelé
letört ágak hevertek. A fákon túl gazdaságok és a jómódúak villáinak romjai látszottak. A fűben magányos
tehén kószált, talán elveszett borját kereste. Reid a félhomályban mást nem tudott kivenni magából a tájból.

Knósszosz vörösben és sárgában játszó agóniája azonban áttört a felhők között. Aztán a leomlott falakon
ugráló lángok is láthatóvá váltak. Egy-egy tető beszakadásakor szikraeső szállt a magasba. Ahogy Reid
társaival a városhoz közeledett, a zaj egyre hangosabb, a füst egyre sűrűbb és fojtogatóbb lett.
Knósszoszt nem védte semmi. Mi szüksége is lett volna a tenger királya népének, hogy megerősítse a
várost? Azon a helyen, ahol más települések esetében kapu lett volna, az út széles, macskaköves utcákra
ágazott szét. Mintha egy nagyobb Atlantisz lenne. Erissza lándzsájával az egyik utcára mutatott. – Arra
megyünk – mondta színtelenül.
Leszállt az éj. A lángok fényénél Reid tapogatózva haladt előre. Igyekezett kikerülni a törmelékhalmokat,
melyek között itt-ott holttestek hevertek. A recsegés-ropogáson át néha üvöltések jutottak el a fülükig.
Szemét erőltetve meredt a füstbe, de nem látott senkit egy asszonyon kívül, aki egy kapuban ült és ütemesen
himbálta magát. Észre sem vette Reidet, átnézett rajta. A mellette fekvő férfit fegyver ölte meg. Korom és
por hullott rájuk folyamatosan.
Dagonasz megtorpant. – Félre gyorsan! – suttogta. Egy pillanattal később ők is meghallották, amit
fiatalabb társuk már hamarább észlelt: dübörgő lépteket és fém zörgését. Rejtekhelyükről, egy keskeny
mellékutca árnyékából figyelték, ahogy elhalad az akháj csapat. Csak ketten viseltek teljes fegyverzetet:
tollforgós csillogó sisakot, lebegő köpenyt, páncélt, pajzsot, a többi hét szokásosan volt öltözve, kezükben
csak kard, dárda, szekerce, az egyiknél parittya. Közülük ketten krétaiak voltak.
– Aszterionra… ezek az árulók…! – Ashkel pengéje megvillant a tűzfénynél. Két társa sietve lefogta,
mielőtt előugrott volna. A banda továbbment.
– Többel nem is igen fogunk találkozni – jegyezte meg Erissza.
– Itt nem sokan álltak Thézeusz mellé. A baj csak az, hogy a mi oldalunkon nem maradt senki, aki
harcolna. A nemeseket, akik megszervezhették volna az ellenállást, természetesen azonnal elfogták vagy
legyilkolták, és vezetők nélkül az emberek nem tehetnek mást, mint megfutamodnak. – Ezzel továbbindult.
Egyre több halállal és fájdalommal találkoztak. Sebesültek rimánkodtak segítségért, vízért. A
legnehezebb volt válasz nélkül elmenni mellettük. Még rosszabbul esett nekik, amikor látták, hogy akiket
megpillantottak, igyekeztek eltűnni a szemük elől, olyan krétaiak, akik féltek, hogy kis csapatuk is a
fosztogatók, gyilkolók, embervadászok közé tartozik.
Az egyik terecskén Erissza megállt. – Az otthonom. – A hangja már egyáltalán nem volt nyugodt.
Errefelé a legtöbb ház nem szenvedett helyrehozhatatlan kárt. A távolabbi tüzek bizonytalan fénye repedt
falakra, lógó kapukra, porlepte falfestményekre vetült, de maguk a házak álltak. Az egyiken, ahová Erissza
mutatott, Reid éppen csak hogy ki tudta venni, mit is ábrázol: liliomok keretében győzelmes bikatáncot.
Az asszony megragadta a karját. Átvágtak a téren.
A ház sötét volt. Reid a lándzsája végével megkopogtatta a kaput, és megpróbált benézni az ürességbe,
majd lassan megszólalt. – Azt hiszem, senki sincs benn. Úgy látszik, kifosztották. Szerintem a ház népe
elmenekült.
– Hová? – tette fel nyersen a kérdést Dagonasz.
– Ó, azt megmondhatom, én aztán megmondhatom, barátaim. – hangzott bentről a válasz. – Várjatok egy
kicsit, és megmondom. Legjobb, ha megosztjuk bánatunkat.
A felbukkanó férfi ráncos volt, kopasz és félig vak. Erissza fojtottan felkiáltott. – Balon.
– Hát ismered Balont? Jó öreg Balon. Ahhoz már túl öreg, hogy megérje elhurcolni és eladni… inkább
beszállásolták ehhez a családhoz, mert évekig hűségesen dolgozott jó gazdájának. Igen, így tettem. A
gyerekek ide szoktak jönni hozzám és megkérnek, hogy meséljek nekik valamit… Mind elmentek. Mind.
Az asszony eldobta lándzsáját, és magához vonta az öreget. – Kedves öreg Balon – kérdezte –, emlékszel
Erisszára?
– Persze, hogyne, és emlékezni is fogok azon a pár napon, ami nekem még hátravan. Remélem, nem lesz
kíméletlen vele. El tudja bűvölni, hogy elnyerje a kegyeit, tudjátok. Képes volt megigézni a madarakat, hogy
leszálljanak a fáról. De nem tudom, nem tudom. Mondtak valamit róla és az Ariadnéról, amikor eljöttek érte.
– Kiért? – üvöltötte Dagonasz.
– Hát Erisszáért. Szinte azonnal a földrengés és a sötétség és a szél után. Beszélt a férfiról, akivel
Atlantiszon találkozott … boldogsága melengette a lelkemet… és jött a földrengés… tudjátok, beteg volt az
apja. Fájt a mellkasa. Gyenge volt. Nehezen mozgott. Ezért a lány itt maradt. Aztán csattanás, és itt álltak a
kapuban. Külön ezért küldték őket. Thézeusz Erisszát akarja, mondták, ők meg zsákmányt és rabszolgákat
akartak. Mindent elvittek, miután megkötözték az én kis Erisszámat, aki készült, hogy elnyeri a virágfüzért
és hozzámegy az idegenbeli férfihoz, akit szeret. De Balont nem vitték el. A gazdáját se. A gazda ott és
akkor meghalt, amikor az akhájok betörtek a hálószobába, és megragadták a kisasszonyt… azt mondták,
nem hozna sokat a konyhára, de néhány év kinéz neki a taposómalomban … igen, a gazda akkor meghalt.
Felravataloztam. Most várom, hogy követhessem. Követni akartam a többieket a családból. Kértem,
vigyenek magukkal, de a katonák csak röhögtek. Így aztán a szegény Balon nem tehet mást, csak várakozik
gazdája ágya mellett.
Erissza megrázta. – Hol vannak? – kérdezte sikoltva.
– Hohó. – A szolga szemügyre vette. – Olyan vagy, mint ő. Tényleg – motyogta. – De nem lehetsz
rokona. Ugye? Ismertem az egész famíliát. Minden tagját, az összes unokatestvért és nagynénit és kisbabát a
Thalasszokráciában. Amikor látogatóba jöttek, mindig elmesélték a legújabb híreket és én mindig
emlékeztem… Azt hiszem, be vannak zárva valahová, és szigorúan őrzik őket. Félek, nem tudjátok
megmenteni őket.
– Erissza! – szakadt ki Reidből. – Őt sem?
– Nem. Nem. Már mondtam, ugye? Valami különleges történt vele. Thézeusz, a legyőzőnk, vagyis
Thézeusz király nagyon megkívánta. Azonnal érte küldetett, nehogy megszökjön. Az emberei mondták, meg
kellett küzdeniük, hogy idejussanak; vért láttam rajtuk; meg a nagy sietség, ahogy betörtek hozzánk. Nem is
értem, mire volt jó. A háziak maradéka, fivérek, nővérek, gyerekek, szolgák, a fosztogatások hírére mind
idegyűltek. De igazából Erisszáért jöttek. Azt hiszem, a Labirintusban van. Most már visszamehetek a
gazdámhoz?

Aszterion temetkezési helye, a louktasz-hegy, aminek a barlang szentélyében jött Lüdrára a

megvilágosodás, ébenfeketén nyúlt a felhők fölé. Fentről, a legkevésbé biztonságos irányból közelítve, ahol
az ösvények a legkeskenyebbek, a lejjebb még villódzó lángok fényében Reid megpillantotta a hatalmas
területen elterpeszkedő és még félig romba dőlten is grandiózus palotát: a küklopszi falakat, a magas
oszlopokat, a széles lépcsőket. Az udvarokon itt-ott őrtüzek vöröslöttek.
– Nem vagyunk észnél – morogta Uldin. – Bemegyünk a farkas odújába, abba az útvesztőbe, aztán
hajnalig se találunk ki belőle.
– Vérszerződés – szakította félbe a hun dünnyögését Erissza. Mivel Balon nem volt hajlandó hajóra
szállni, az asszony álcázta magát. Könnyed gyorsasága mit sem változott, ám arca és hangja a vakmerő
Taloszéra emlékeztetett, aki a legenda szerint valaha Krétát őrizte. – Emlékszem azokra a termekre. Sokkal
jobban tájékozódom bennük az ellenségeinknél.
– De egy szem buta szolgálólányért…
– Ha félsz, eredj vissza – vágott a szavába megvetően Dagonasz.
– Nem, nem, én is jövök.
– Ha annyira fontos Thézeusznak, akkor számunkra is értékes lehet – jegyezte meg Tülisszon. – Vagy
legalább megölhetünk néhány akhájt.
Lopakodva folytatták útjukat. Az élen Reid haladt Erissza mellett. Az asszonyból csak egy árnyat és egy
lándzsahegyet látott, de ha közelebb hajolt, megérintette a durva gyapjútunikát, belélegzett egy csöppet az
illatából, meglódultak a gondolatai. Itt van. Ő az. Nem a lány, aki volt, hanem az asszony, amivé a lány vált.
– Sikerrel járunk? – kérdezte suttogva.
– Megtettük – hangzott a válasz.
– Tényleg? Pontosan így?
– Igen. Már tudom, mi történt valójában ma éjjel. Ha nem teljesítjük a feladatunkat… talán soha többé
nem találkozunk, Duncan. Talán soha többé nem jönnek el azok a pillanatok, amik csak miéink voltak.
– És a barátaink életének kockáztatása?
– Ők saját népükért harcolnak. Most nemcsak rólad és rólam van szó. Jól mondta Tülisszon. Gondolkozz.
Miért kellett annyira az a lány Thézeusznak? Mert furcsa, idegenszerű. Az a sorsa, hogy visszatérjen
önmagába. Azt hiszem, Lüdrával együtt nem mernek futni hagyni egy olyan ellenséget, aki ismeretlen erők
birtokában van. És ha már a kezükben van, nem használják-e ki a lehetőséget? Mégis csak egy lány, Duncan.
Megtörhetik, ha akarják.
– A kisebb szigeteken élő még szabad keftiukat le lehet gyűrni. De ha ez a Kiválasztott megszökik tőle,
Thézeusz megijed. Nem mozdul, megelégszik Attika egyesítésével, az Égei-tengert pedig békében hagyja. –
Némi malíciával folytatta. – Igen, az Istennő hite annyira bátortalanná fogja tenni, hogy nem meri majd az
államvezetésben sem használni, ahogy most tervezi. Abban a pillanatban, amikor az Ariadné már nem árthat
neki, meg fog szabadulni tőle.
– Psszt – figyelmeztette őket Uldin.
A kerti ösvények mentén kúsztak. A levelek között Reid megpillantotta a legközelebbi tábortüzet. Fénye
az udvaron egy ledőlt oszlopra és a fal mellett sorakozó óriási tároló edényekre esett. Két akháj üldögélt
mellette és ivott. Egy királyi rabszolga sietve töltögette serlegüket. Az ő élete nem sokat változott. A
harmadik katona szolgálatban lehetett, mert fegyvert viselt és nem ült le. Bronz mellvértjén megcsillant a
tűzfény. Nevetve tréfálkozott társaival. Reid elcsípte néhány szavát. – Amikor holnap vagy holnapután
megérkeznek a hajók és elegen leszünk, akkor kezdődik az igazi hajsza, és akkor talán megleljük azt a lányt,
aki megszökött, Hippomenész… – A sarokban még ketten feküdtek. Az amerikai azt hitte, alszanak. Amikor
elég közel került hozzájuk, rájött, hogy krétaiak. Homlokukon elszáradt ünnepi koszorúk, szemük zárva,
torkuk átvágva. Kiömlött vérük már megalvadt.
A fal mellett osonva Erissza a csapatot egy őrizetlen oldalbejárathoz vezette. Az ajtón belépve néhány
méter után koromsötétbe merültek. A megfelelő ponton befordultak egy másik folyosóra, amit helyenként
mécsesek világítottak meg. A szobaajtók között a falat bikák, delfinek, méhek, sirályok, virágok, ifjak,
szüzek képei, tehát örömre utaló festmények ékítették. Erissza bólintott. – Gondoltam, hogy lesz valami
világítás. Ha más nem, az Ariadné elhelyezi a fonalat, ami mentén a hódítók eltalálnak a nagyobb termekbe.
Démoni árnyékok bukkantak fel, majd tűntek el, de a levegő áldottan hűvös és tiszta volt. Arra tartottak,
amerre Erissza szerint céljuk a legnagyobb valószínűség szerint lehetett. Micsoda élet volt ezeken a
folyosókon, ezekben a termekben akár csak egy nappal is korábban. A folyosó nem volt egyenes, néha
elkanyarodott és keresztezések tarkították.
Az egyik sarok mögül egy hang döfött Reidbe. Thézeusz! – Hát, megcsináltuk. Nem voltam biztos benne,
hogy képesek leszünk rá.
Lüdra. – Megmondtam, hogy a jelenlétem megvéd.
– Igen. Egész idő alatt az imádságaidra hallgattam. Baj, hogy élveztem? Mert élveztem. Jobban, mint
gondoltam volna.
– Ez ugye, nem fog még egyszer megesni? Itt vagyok én.
– Elég.
Reid megkockáztatta, hogy kikukkantson. A néhány méterre lévő ajtót két állig felfegyverzett őr vigyázta,
lándzsájuk vége a földre támasztva, kardjuk a vállukon, pajzsuk megcsillant a lámpafényben. Thézeusz és az
Ariadné éppen távozóban volt a másik irányba. A csak tunikát viselő herceg kezében kard; sárga sörénye a
bronznál is fényesebbnek tűnt. Járása olyan emberére emlékeztetett, aki még egy királyságnál is többet
szerzett magának. A krétai papnők viseletébe öltözött Lüdra a karjába kapaszkodott.
Mi folyik itt? – futott át hideglelősen a kérdés Reiden.
– Siessünk, öljük meg őket – suttogta Ashkel.
– Nem, az maga Thézeusz – válaszolta Erissza. – Biztos, hogy mások is vannak a közelben.
– Meghalni, miközben megöljük Thézeuszt… – húzta ki Rhizon a pengéjét.
– Várj. Azért jöttünk, hogy megmentsük a szüzet – állította meg Dagonasz. – Hagyjuk, hadd kerüljön
kívül a katonák hallótávolságán.
Álltak. Szaporán vert a szívük.
– Gyerünk – parancsolta Erissza.
Reid lépett ki elsőnek a sarok mögül. Az egyik akháj felkiáltott, és feléjük hajította a lándzsáját, ami
Harasz gyomrába fúródott. A sebesült elesett, fröcskölt a vére, de igyekezett, hogy ne üvöltsön a fájdalomtól.
Reid a szakálltalan szürke arcra pillantott, és látta, hogy vége. Úgy tűnt, az események olyan lassan
játszódnak le, hogy bőven van idő gondolkozni. Azt hiszem, a fegyver átvágta az egyik artériát. Legalább
nem fog sokáig hashártyagyulladásban szenvedni.
A másik katona feléje döfött a dárdájával. Reid ügyetlenül megpróbálta félreütni a fegyver hegyét. Fa
csattant. Erissza elkapta a nyelet, és megrántotta. Az akháj elengedte a dárdáját és kardjához kapott.
Tülisszon is beavatkozott a küzdelembe. Pajzsának egy könnyed mozdulatával az athéni elhárította a krétai
penge csapását, miközben saját kardjával előredöfött. Tülisszon szétroncsolt karját szorongatva
hátratántorodott. – Segítség! Ide, ide! – ordították az őrök.
Uldin rohamot indított. Szablyája szisszent. Amikor a bronzkard feléje sújtott, félreugrott. Harc közben
üvöltött. Egyre nőtt a zaj. Rhizon is beavatkozott. Két kézzel megragadta a pajzsot és lerántotta. Uldin
felnevetett és vágott. Az akháj feje lerepült és a már semmit sem látó szemei a földről lassan eldűlő testére
meredtek. Hosszú haja vérben ázott. Otthon valami asszonynak meg a gyerekeknek talán hiányozni fog.
Dagonasz a másik katonával küzdött. Uldin, Ashkel és Rhizon csatlakozott hozzá. Az akháj pajzzsal és
karddal védekezve hátrált. Fém csattant fémnek; utolsó szusszanás. Az ajtót már nem védte senki.
Reid megpróbálta. A retesz engedett. Benyitott és egy szentélynek látszó terembe jutott. Elefántcsontból,
aranyból és ezüstből készített életnagyságú Istennő tartotta a szeretett halottakat jelképező kígyókat.
Mögötte a falra festve a nap bika Aszterion, jobbra a tengerészetet szimbolizáló polip, balra pedig a békét és
aratást jelentő búzaköteg. Az oltár előtt egyetlen mécses égett. A fiatal Erissza a közelében térdelt, ám háttal
a bejáratnak, vonásait leeresztett fekete haja mögé rejtve. Alatta hevert az ünnepi ruhája, melyet ugyanazok a
kezek téptek róla le, amelyek összeverték a melleit.
– Erissza. – Reid az alak felé tántorodott.
Az idősebb Erissza Reidet súrolva odaugrott, lehajolt a lányhoz, és átkarolta. A fiatal arc ugyanazt az
ürességet tükrözte, amit az amerikai Atlantisz pusztulása után a fiúkon látott. A lány csak nézett maga elé és
nem ismerte meg.
– Mi történt? – nyögte nagy nehezen ki a kérdést Reid.
Az asszony válaszolt. – Mit gondolsz? A sorsa az lett volna, hogy veled háljon. Felszentelni viszont csak
akkor lehetett volna, ha még szűz. Thézeusz félt mindkét lehetőségtől. Tehát mindkettőt megakadályozta.
Gyanítom, Lüdra tanácsára. Tudjuk, hogy segített neki.
Reid agyán tompán dörömbölt a gondolat: az biztos, hogy az asszony első fiának az apja magas szőke
férfi volt.
Kintről egy kiáltás, majd egy csattanás a küzdelem végét jelezte. Erissza a karjaiban tartotta Erisszát, és
lágyan beszélt hozzá. – Gyere, menjünk. A sebeid egy részét meg tudom gyógyítani, gyermekem. – Közben
újabb zajok támadtak. A távolabb lévő katonák meghallották a csatazajt.
Reid kilesett. A második őr holtan hevert Harasz testén. Ám a folyosó végén tucatnyi talpig felfegyverzett
harcos tűnt fel, ezzel szemben saját kis csapatuk egyetlen tagjának a testét sem védte páncél, Tülisszon
ráadásul meg is sebesült.
Dagonasz a bejárathoz futott. – Kifelé – lihegte. – Egy darabig vissza tudjuk tártani őket. Vigyétek a
hajóhoz.
Uldin kiköpött. – Eredj te velük, krétai. Ez a dolgod. Szükséged lehet még minden erődre. Én fogom
tartani a folyosót.
A fehér fürtű Erissza feltámogatta a lányt, aki alvajáróként követte. Az asszony közben megszólalt. – Ez
túl nagy kérés.
Az athéniak habozva megálltak, bátorságot gyűjtöttek a rohamhoz. Biztosan hallották a pletykákat. Igen,
Reid tudta, hogy a keftiuk maradékának érdekében a lány, aki a bikákkal táncolt és még most is az Erő
eszköze, nem kerülhet ismét a katonák kezére.
Nem voltak gyávák. Egy perc és nekiindulnak.
Uldin megint köpött egyet. – Egy hun egy tucat döcögő szekeressel szemben. Jók az esélyek. Tekintete
megpihent az asszonyon. – Jobb lett volna lóháton meghalni a sztyeppéken, ahol kukorica virágzik a
napsütésben – intézte a szavait Erisszához. – De betartottad az alkunkat. Isten áldjon.
Felkapott egy pajzsot. Felemelt karddal lecövekelt a terem közepén. – Mire vártok? – kérdezte egy rakás
mocskos káromkodással körítve.
Erissza megrángatta Reid tunikáját. – Gyere – hívta.
Távozásuk mozgásra ösztökélte az athénieket. Négyesével lendültek előre. Az első sor mögött lévők
lándzsát ragadtak. Uldin közelebb engedte őket. Hirtelen leguggolt, pajzsát védekezésként a feje fölé emelte
és kardjával odasuhintott egy lábra, ahol a hús kilátszik a lábszárvért és a szoknya között. A katona üvöltve
földre zuhant. Uldin közben már megpördült, és megsebesített egy másikat is. Pengék csapkodták a pajzsát.
Felegyenesedett, és nekiugrott a harmadik harcosnak, aki estében fellökte a szomszédját. Mindketten
felbukfenceztek, és Uldin kardja lesújtott. Egy lándzsa megszúrta, de mintha fel sem vette volna. A támadók
közé ugrott, és jobbra-balra osztogatta csapásait. A végén legyűrték, de eltartott egy ideig, mire eldőlt a
küzdelem, és egyetlen túlélő sem úszta meg sértetlenül.

A gálya készen állt a kihajózásra. Fedélzetén számos menekülő, akik Reidékhez csatlakoztak. Arra nem
jutott idejük, hogy másokat is felkutassanak, mert üldözték őket. A dokkok közelében egy őrjáratba
ütköztek, és futtában, a sötétben tapogatózva összecsaptak velük, miközben elérték a hajót. Akkor megálltak,
és feltartották az akhájokat, amíg a gályáról erősítés nem érkezett, és a reménytelenül kis számú ellenséget a
földbe nem taposták. Reid túl érzéketlen volt ahhoz, hogy sajnálkozzon rajtuk. És felismerte, hogy ennek így
kell lennie, ha a knósszosziak biztonságban ki akarnak evezni a tengerre.
A nyílt vízen megpihenhettek. A tenger királyának székhelye környékén egyetlen más hajó sem maradt
úszóképes. Kimerülten hevertek.
Lassan friss szél támadt. A reggelre kitörő tűzvész nyomai még háromezer évvel később is láthatók,
amikor a város romjait feltárják. A következő napokban vad viharok várhatók, amíg az atmoszféra meg nem
tisztítja önmagát. De a hajó felügyelet nélkül is haladhat hajnalig. Reid vállalta az őrséget. Tudta, hogy
képtelen lenne elaludni.
A felső fedélzeten álldogált, ahol Erisszával voltak aznap reggel. (Csak aznap reggel? Kevesebb ideje,
mint amennyi idő alatt egyszer megfordul a bolygó a tengelye körül?) Hátul a legénység tagjai és a
menekültek forgolódtak, mocorogtak, nehezen aludtak el. A hajótestet mind erősebb, mind hangosabb
hullámok ostromolták. Délről forró szél kerekedett. Még mindig tele volt lassan leülepedő vulkanikus
eredetű hamuval, amit Görögország és Egyiptom között hordozott oda-vissza, de már nem bűzlött olyan
kénkőszagúan.
Egy darabka vitorlavászon oltalmában gyertya égett. A fiatal Erissza egy szalmazsákon feküdt. Idősebb
énje felöltöztette. Felfelé nézett, de Reid érzése szerint nem látott semmit. Vonásai kissé ellazultak. Az
asszony fölötte térdelt, a lány szélborzolta haját és ruháját igazgatta, közben dünnyögött neki. – Pihenj,
pihenj, pihenj. Minden rendben van, kedvesem. Gondodat viseljük. Szeretünk téged.
– Duncan. – A virágszirmokra hasonlító félig nyílt ajkak dagadtak voltak egy ökölcsapástól.
– Itt van Duncan. – Az asszony intett. Reid mit tehetett, engedelmeskedett. Hogy is tagadhatná le Erissza
a teremtményt, akinek az eljövetelébe vetett reménye segít majd leélni eljövendő éveit?
Bár különös hallgatni, amikor soha nem volt és soha el sem jövő nappalokról és éjszakákról beszél. Talán
így van jól. A valóságban semmi sem lehet olyan gyönyörű.
Dagonasznak nem kell és nem is szabad megtudnia az igazságot. Erissza alig tesz említést róla. Hadd
feltételezze a fiú, hogy ma éjjel a lányt nagy megrázkódtatás érte, és korábban Atlantiszon ő meg a Duncan
nevű isten…
A hajnal első fényei szakadozott hamufelhők közül köszöntöttek rájuk. Erissza, miután békét varázsolt az
alvó lány arcára, felkelt, és kimondta, ami a lelkét nyomta. – Még nem vagyunk szabadok.
– Mi? – pislogott Reid. A szemhéját ólomnehéznek érezte. Egész lényét kimerültség öntötte el.
– Tudod, a lánynak és Dagonasznak meg kell szökniük a csónakunkon – magyarázta az asszony. – Mert
Thézeusz még megtalálná, és felhasználhatná. Majd utána mondhatjuk, hogy letudtuk az adósságunkat. – A
távolba mutatott. – Nézd.
Az amerikai tekintete követte az asszony ujját. A horizonton lévő Kréta szikláin túl, a zavaros fekete
vízen, nyugatra akháj gályák haladtak. Az oszlop élén egy óriás, ami csak Oleg műve lehetett.
TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Az orosz a saját évszázadából származó, Reidénél kétszer hosszabb és háromszor magasabb bizánci
csatahajó lehető legpontosabb másolatát építette meg. Két háromszög vitorlával felszerelt árboca volt, de
ma, a mocskos, poros szélben az egymás felett két sorban elhelyezett száz evező hajtotta. Orra úgy hasította
a hullámokat, mintha azok ellenséges koponyák lettek volna. Első és hátsó fedélzetén hatalmas katapultok
kaptak helyet. A hajó közepén két vitorlarúd nyújtózkodott, végükre nagy szikladarabok akasztva, amiket rá
lehet ejteni az ellenséges legénységre. A gálya alacsonyabban lévő részein pajzsokat akasztottak a hajó
oldalára az evezősök védelmére. Az evezős padok fölött harcosok sorakoztak.
– Riadó! – üvöltötte Reid. – Ébresztő! Ébresztő!
A többiek csak nehezen tértek magukhoz. Egyedül Dagonaszon látszott, hogy visszanyerte életerejét.
Odaugrott Reidhez és Erisszához. – Mit tegyünk? – kiáltotta. – Azok a kutyák nagyon frissek. Felvonhatják
a vitorlákat is, ha akarják. Nem tudjuk lehagyni őket. És ha elkapnak… – Lenézett a lányra, és felnyögött.
– A nagy hajó felé vesszük az irányt – válaszolta neki Reid. – A kapitánya jó barátom, aki szándékosan
nem fog harcolni ellenünk. Legalábbis remélem.
Az asszony az ajkába harapott. – Ti fiatalok… Nos, meglátjuk. Maradj a lány mellett, Dagonasz.
Félrevonta Reidet. – Valami baj fog történni – mondta halványan.
– Én is félek tőle – értett egyet a férfi. – De nincs más választásunk. És… jusson eszedbe, miben
reménykedünk. Azok az errefelé kalandozó időutazók észre fogják venni az ebbe a korba nem illő, szokatlan
formájú hajót, és eljönnek, hogy közelebbről is szemügyre vegyék. Itt most kettő is van ilyen. A másik még
a miénknél is kirívóbb. Ezért muszáj találkoznunk vele.
 Felnézett az égre, de a dél felé gyülekező, villámokkal átszőtt, új vihart ígérő szürke, barna és fekete
felhőkön kívül semmit sem látott. A jövőbeni megfigyelőknek természetesen lehetnek olyan eszközeik,
amikkel láthatatlanná tehetik magukat.
– Ha nem mentenek meg bennünket… – kezdett bele dadogva.
– Akkor segítünk magunkon. – Mindketten a hajóorrban alvó mosolygó lányra és a mellette guggoló fiúra
néztek. – Vagy meghalunk – tette hozzá Erissza. – De ezek élni fognak. Végeredményben szerencsés
vagyok. Imádkozom, hogy te is az legyél.
Az evezők mozgásba jöttek. Mindenképpen el kellett érniük a másik hajót, mielőtt egy kisebb gálya
elvágja az útjukat. Az akhájok szétszóródtak a tengeren, nem alakzatban haladtak – egy igazi flotta terve
évszázadokig fel sem fog merülni, a világ egyetlen hajóhada most semmisült meg –, de biztosan észreveszik
a különös hajót és rajta a nyilvánvalóan minószi jegyeket. Valószínű, hogy ha közelebb érnek, észreveszik,
hogy a fedélzeten keftiuk vannak.
A fedélzet dülöngélt. A hajó oldalán átcsapó hullámok eláztatták a félmeztelen ifjakat, akiknek zavarodott
férfiak, összezsúfolódott asszonyok és síró gyerekek között kellett evezniük. A süvöltő szél mennydörgés
távoli zaját sodorta feléjük.
– Ugye, nem félsz, Duncan? – kérdezte Erissza.
– Nem – válaszolta a férfi, aki némi meglepetéssel észlelte, hogy tényleg nem fél. Arra gondolt, hogy
talán az asszonytól kölcsönzött némi bátorságot.
A másik gálya irányt változtatott. A kapitánya nyilvánvalóan maga is fel akarta venni a kapcsolatot. A
hajóorrból integettek, és kiabáltak, de a hangok elvesztek a tenger és a szél zajában és az alakokat sem
lehetett még a távolság miatt kivenni.
De mégis… – Te jó isten! – robbant ki Reidből. – Töltik a katapultokat!
– Az katasztrófa lenne a számunkra – szűrte a szót Erissza a fogai között. – Meglátták az
orrsarkantyúnkat és megijedtek tőlünk.

Tűzgolyó, vegyszerbe mártott és meggyújtott kóccal fedett fadarab ívelt a hajó felé az athéniak irányából.
Reid vadul törte a fejét. Olyan közel kell jutnunk, amennyire csak tudunk. Oleg hozzájuthatott a
görögtűzhöz. – Előre! – kiáltotta. – Közel kell kerülnünk hozzájuk… meg kell mutatni magunkat, kik
vagyunk…
Az első két rakéta sisteregve a tengerbe hullott. A harmadik a felső fedélzetre zuhant. Senki sem
tartózkodott ott Reid csapatán és a kormányoson kívül. Ez utóbbi felüvöltött, és leugrott. Reid nem
hibáztatta érte. Ezek a kátránnyal és vegyszerrel átitatott fadarabok tulajdonképpen tűzszerszámok voltak.
Láng lobbant. Az amerikai is leugrott a káoszba. – Folytassátok az evezést! – ordította. – Valaki meg
segítsen már! – Felkapott egy füleskorsót, megmerítette a tengerben és feladta az asszonynak.
Erissza leöntötte a lángot, de lekiabált. – Nincs értelme. Egy másik éppen ránk zuhant. A szél meg szítja a
tüzet.
– A csónakba a fiatalokkal!
– Hé, Erissza, ébresztő. Dagonasz, gyere velem.
A hajó farában csatlakoztak Reidhez. Az általános zűrzavarban csak néhány ember vette észre, hogy
behúzta a mentőcsónakot.
Tülisszon közelebb nyomakodott, és túlkiabálta a zajt. – Alig néhányan férnek el benne, kapitány.
Reid bólintott. – Csak ezek ketten mennek – mutatott a fiatal párra.
– Hogy én megszökjek? – tiltakozott Dagonasz.
Reid mélyen a szemébe nézett. – Arról szó sincs. Életed legfontosabb feladatát teljesíted. – Jobb kezével
megragadta a fiú jobbját, ballal átkarolt a lány vállát, aki álmából ébredve zavartan és megrettenten álldogált
mellette. A felső fedélzet recsegve-ropogva égett. Az emberek lehajolva sikoltoztak.
– Erissza – szólt a lányhoz –, eredj. Tarts ki. Tudd, hogy egyszer még visszahívlak magamhoz. –
Egyszerűen homlokon csókolta. – Dagonasz, sose hagyd el. Isten veletek.
Az asszony megölelte őket. Beszálltak a csónakba. Dagonasz még mindig azzal volt elfoglalva, hogy
mást miért nem visznek magukkal. De mielőtt kinyithatta volna a száját, Reid eloldozta a kötelet. A szél és a
hullámok gyorsan elsodorták a rettentően aprónak és magányosnak látszó ladikot. Dagonasz az árboc
felállításán ügyködött. Az égő hajó füstje hamarosan eltakarta őket.
– Te vagy a kapitány – szólalt meg Tülisszon –, de azért hadd kérdezzem meg, másokat miért nem
engedtél elmenekülni?
 – Megvolt rá az okom – válaszolta az amerikai. A legfontosabbat megtartotta magának: bárki ment is
volna, a halál talán jobb, mint a rabszolgasors, amiből csak a legmerészebbek tudnak megszökni.
Az asszony hangja különösen csengett. – Most már szabadok vagyunk.
Reid elgondolkozott a szavakon. Szabad meghalnunk. Ezeket a gyerekeket nem azért küldtük el, hogy
eljátsszuk a legutolsó, egyben a legelső jelenetet is, sőt nem is azért, hogy ne váljanak a barbárok akaratának
talizmánjává, miközben lerombolják a civilizáció maradékát. A legfőbb ok az, hogy biztosítsuk a túlélésüket.
Ennek a hajónak vége, akár csak nagy valószínűséggel nekünk is. De én sem adom fel, Erissza.
– Gyere – parancsolta Tülisszonnak –, próbáljuk megfékezni a pánikot.
Ordítozással, ökölcsapásokkal és rúgásokkal úgy-ahogy helyreállították a rendet. A knósszosziak a hajó
közepére húzódtak, az atlantisziak folytatták az evezést a szíjra kötött, ezért aztán a tenger által el nem
sodort evezőkkel. Az égő hajó új irányba fordult.
– Menjünk és mutassuk meg magunkat – mondta Reid Erisszának.
Már nem voltak messzire a másik gályától. Bár a köztük lévő teret füst és korom borította, ki tudták venni
az arcokat. A hajóorrban, igen, Diorész felügyelte a katapultos bagázst, és a közelében Oleg, istenemre, a
hatalmas, szakállas Oleg álldogált. Reid egy kötélbe kapaszkodva felugrott a hajóorr korlátjára. A háta
mögött lobogó lángok égették a hátát. – Oleg! – ordította. – Nem ismersz meg minket?
– Bozse moj! – üvöltötte vissza az orosz. – Duncan, Erissza … csodálkoztam is… várjatok, fiúk!
Küldjetek át egy csónakot!
Reid látta, hogy Diorész megrázza a fejét. Hozzáképzelte az admirális szavait. – Ezek túl veszélyesek.
Jobb, ha mihamarabb végzünk velük.
Oleg felháborodottan ordítozott, és felemelte baltáját. Diorész valamit mondott. Két harcos Oleg felé
lépett, hogy letartóztassa, de megsuhintott fegyvere láttán meghátráltak. Diorész erősítést hívott.
– Tarts ki, jövünk! – üvöltötte Reid. Hangja lehallatszott az evezősökhöz, sőt a tatig, az eltört
kormánylapátot helyettesítő evezőt markoló Ashkelig. – Ez az utolsó esélyünk. Pusztítsuk el azt a
szörnyeteget.
Rekedt üvöltés volt a válasz. A kormos, izzadság marta bőr alatt megfeszültek az izmok. A gálya
nekilendült. Reid biztonságosabb helyre húzta Erisszát.
Közben Oleg odaküzdötte magát Diorészhez. Az athéni kardot rántott, és feléje szúrt. Az orosz baltájával
félresöpörte a pengét és oldalazó mozdulattal odavágott Diorész mellvértjére. Az admirális az ütéstől a
tengerbe zuhant. Bronzba burkolt teste azonnal elsüllyedt. Oleg megpördült, hogy szembeszálljon a
katonákkal.
A kisebb hajó az evezők halálos reccsenése közepette nekicsapódott a nagyobbiknak. A sarkantyú
belevágódott a deszkákba. A tűz azonnal átterjedt a másik gályára. Reid elkapott egy lelógó kötelet, és
felmászott rajta. Közben máson járt az esze. Tehát vége mind a két anakronizmusnak. Mostanában senki sem
fog többet építeni belőlük… jó hosszú ideig, amíg az akhájok, dórok, argosziak görögökké nem válnak és
nem fog folyni mindannyiuk ereiben az öreg keftiu tengerészvér…
A felhők közül csillogó valami ereszkedett alá.
HUSZADIK FEJEZET
A kedves fekete férfi vitte a szót:
– Nem, nem tudtunk magukról. A létezésükre vonatkozó feljegyzésünk hajótörést szenvedett, és
megmentésre várva valahol a saját jövőnkben hever. Olyan kevés az időutazás, hogy egyetlenegyet sem
lehet elvesztegetni egy közelmúltba vezetett expedíció megismétlésére. De sejtésük helyesnek bizonyult,
hogy megfigyelőket küldünk a katasztrófa, egy geológiailag szinte páratlan esemény és következményeinek
megvizsgálására. Ugyancsak igazuk volt abban, hogy észre fogjuk venni azokat a furcsa hajókat, és
kitaláljuk, mi történhetett. Ezért ne érezzék úgy, mintha tehetetlen bábuk lettek volna. Túlélték a dolgot és a
végén saját erőfeszítéseik segítségével megszabadultak. A gyengék elvesztek, a bolondok lemaradtak volna.
– Igazán nagyon sajnáljuk, hogy nem találtuk meg azt a mentőcsónakot. A körzet túl nagy és viharos, a
lehetőségeink pedig korlátozottak. De ha mindent, jót és rosszat, egybevetünk, fel kell tenni a kérdést: Ha
lehetséges volna, hajlandók lennének-e elveszíteni a múltjukat? Ne feledjék, hogy az a holnapjuk forrása.
– Atlantiszi és knósszoszi barátaikat visszavittük Krétára, a hátországba, ahová a hódítók csak sokkal
később jutnak el. Az elmúlt napot kitöröltük az emlékeik közül és azt sugalltuk nekik, hogy menekülés
közben hajótörést szenvedtek. Erre azért volt szükség, hogy ne ébredjenek bennük felesleges, az életük
újjáépítését gátló kétségek és szorongások. Ismétlem, a hajótörötteiteknek szerencséjük van, mert egyrészt ti
képesek voltatok megmenteni őket, másrészt hogy az archeológusok nem találtak sok csontot Santorinin a
láva alatt.
 – A másik gálya legénysége? Ők nem sokat láttak az egészből. Jusson eszetekben, úgy intéztük, hogy
közeledtünkre mindenki elveszítse az eszméletét. Mivel láttuk, hogy minden kétséget kizáróan akhájok,
hagytuk, hogy néhány perc múlva magukhoz térjenek, és egy másik hajó felszedje őket, mielőtt
elsüllyednek.
– A flotta mégis látott eleget, a haragvó istenek felbukkanását ahhoz, hogy Thézeusz hazafelé tartva a
tengerbe hajítsa a mentatórt. Így kellett lennie. Ennél azonban még fontosabb, ahogy a diadal küszöbén
büntetésként kiszabadítottad a lányt, aki a herceg hite szerint még az Istennő legyőzéséhez is hozzásegíthette
volna. Vigasztaljon a tudat, hogy nemcsak a krétaiaknak a szigeteken alapított kolóniáit kíméli meg, de jó
király is válik belőle, és a mükénéi civilizáció a minószi kultúra értékes utódjává és a görögség kovászává
lesz.
– Természetesen hálásak vagyunk, hogy tájékoztattatok a téridő járművünk balesetéről. Meg lehet
javítani, és vissza tudjuk hozni. Igen, ti magatok is hazatérhettek. Pontosan azért, mert az ellenőrző mezők
felmondták a szolgálatot, és az eredeti baj okozóivá váltak, létrehoztunk képletesen szólva egy
energiaösvényt, ahol a gép áthaladt a kontinuumon. Visszafelé elhoz és letesz titeket ott, ahol felszedett. Az
eredeti véletlenszerű folyamat pontosan megfordítva játszódik le.
– A javítás persze el fog tartani egy ideig, mivel kevés a rendelkezésünkre álló eszköz hozzá. Egyébként
is szörnyű dolgokon mehettetek keresztül. A bázisunk a Fekete-tengernél fekszik, távol a katasztrófa sújtotta
övezettől. Nem volna kedvetek odarepülni, pihenni, és csak aztán dönteni, mit is kezdjetek magatokkal?

Oleg szentimentális és meglehetősen részeg volt. – Az utolsó éjszakánk együtt, he? Nem akarom jobban
elrontani a kedveteket, volt velem elég bajotok az elmúlt hetekben. Bár hiányozni fogtok, mégis örülök,
hogy hazamehetek. – Medve módra megszorongatta őket, és elvonult lefeküdni.
Reid és Erissza magukra maradtak. A jövőbeliek expedíciója nem sátorban, hanem légiesen ívelt,
szivárványszínekben csillogó és elpusztíthatatlan bolthajtásokkal díszített épületbe szállásolta be magát. A
teraszról, ahol álltak, lágyan ereszkedett az édes nyári illatot árasztó és a holdfényben fehéren vakító erdős
domboldal a széles és csendes tenger felé. Felettük csillagok miriádjai. Pacsirta dala szállt.
– Szinte azt kívánom, bárcsak maradhatnánk – szólalt meg némileg kényelmetlenül Reid.
Erissza megrázta a fejét. – Ezt már megbeszéltük, kedvesem. A száműzetés egyikünknek sem lenne jó.
Rosszul esne tudni, hogy elárultuk az otthoni szerelmünket.
– Ez olyan hamisan hangzik – válaszolta a férfi a másnapi elválás fölött érzett fájdalmában. – Nem
tettünk mást, csak körbejártunk. Kivéve azt, hogy megtudtad, az, amit életed értelmének tartottál, csak egy
hazugság volt.
– Ó, dehogy. Ennél sokkal többet tettünk! – kiáltott fel az asszony. Kezét Reid vállára téve komolyan és
gyengéden pillantott rá. – Nem fogtad föl? Még egyszer el kell mondanom? Leéltük ezt a fél évet, és ha
szomorúság, bánat is ért bennünket, rengeteg örömet találtunk egymásban, ami nem múlik el, amíg csak
meg nem halunk. És győztünk… mert az győzelem volt, hogy velünk együtt azok, akikre vigyáztunk,
túléltek egy világvégét, és nem felkészületlenül várják egy új világ beköszöntét. Még ha egyetlen, önmagába
visszatérő út is állt előttünk, azért végigmentünk rajta.
Most értem csak meg, hogy mi sohasem voltunk a sors rabszolgái, mert amit a végzet ránk mért, azt
magunk akartuk.
– Kitaláltam magamnak valamit. Mert a fiatal és megsebzett embernek mítoszokra van szüksége. Később
kinőttem ebből, az igazság fontosabb. Ó, egy darabig nagyon rosszul esett, Duncan, rettenetesen bántott.
Köszönöm neked, hogy megmutattad, Deukalion, szeretett legidősebb fiam Thézeusz vére, és az ő élete a
gyűlölködés végének biztosítéka. Amikor pedig Dagonasz karjaiban fekszem, mindig eszembe fog jutni az a
pillantás, amit arra a lányra vetett. Ezentúl nem vagy isten, hanem kedves barát, ami többet jelent; és ő a
férfi az életemben.
Szünetet tartott, majd lassan folytatta. – Nem, nincs egyszerű boldogság. De egyre boldogabb vagyok,
mint voltam. Remélem, te is így leszel ezzel, Duncan.
Megcsókolta a férfit. – Hiszek benne – válaszolta Reid. – Kigyógyítottál nem is sejtett bénaságomból.
Erissza elmosolyodott. – A ma éjszaka még a miénk. De hamarosan búcsúzó kedvesem, először is mondd
el még egyszer, mi vár ránk.
– Ezer év múlva Athént hatalmas dicsőség övezi, ami be fogja ragyogni az emberiség egész történetét. És
a titok magja a te népedtől kapott örökség.
– Vigaszt nyújt az élethez, hogy tudjuk, az én országom volt, a tiéd pedig lesz. De most már csak
magunkkal törődjünk.
Megbotlott, elesett, és egy pillanatig a lüktető fedélzeten hevert, míg el nem múlt a visszautat kisérő
szédülése.
De jobb, ha felkelek, gondolta, és bemegyek a kabinunkba, mielőtt jönne valaki. A borotválkozás, a
hajvágás és az imitált huszadik századi ruhaneműk ellenére sem lesz könnyű megmagyaráznom bizonyos
változásokat a megjelenésemben.
Felkelt a deszkákról. Visszatért belé az erő és megnyugodott. A Csendes-óceán északi része csillogott és
mormogott körülötte. Megkísérelte felidézni a holdfényben Erissza arcát, de már nem ment. Mintha egy
tűnő álmot próbált volna megragadni.
És az asszony mégis segített, hogy megnyerjek mindent, gondolta végig. Megtanította nekem, mit jelent
asszonynak lenni, következésképpen mit jelent férfinak lenni.
Lement. Pamela hátát feltámasztva feküdt a hálóhelyén. Egyedül volt egy puha kötésű kalandregénnyel.
A lámpafény megcsillant a haján és a gyerekek fényképén. Felpillantott. – Ó – szólalt meg zavartan. –
Hamarabb visszajöttél, mint gondoltam.
Reid rámosolygott. Eszébe jutott, hogy az este folyamán korábban idézett egy férfitól, aki értelmetlen
okokból fiatalon meghalt, de aki többet élt, mint sok más ember. Az alábbi sorok is tőle valók:

– S nem féltem eddig én soha,

Ha láttalak, amint
Az utcán jársz-kelsz, kedvesem,
S kezed felém is int.
S nem figyelmeztettek reá,
S nem is tudtam soha,
Hogy te voltál a szerelem,
Ó, jaj, én ostoba!

Pamela alaposabban megnézte Reidet, és felült. – Miért van rajtad más kabát? – kérdezte. – És…
– Tudod, a legénység egyik tagjával beszélgettünk, és úgy találtuk, hogy a másik kabátja jobban tetszik,
ezért aztán cseréltünk – válaszolta. – Nézd csak meg. – Levette a felöltőt, és az asszony ölébe dobta, aki
csak nézte, és tapogatta az ismeretlen anyagot. Reid közben gyorsan lehányta magáról a maradék ruházatát,
és a felkapott fürdőköpenyt fedezékül használva behányta őket egy fiókba azzal, hogy később majd a
tengerbe kerülnek.
Az asszony ismét ráemelte a szemét. – Duncan – szólította meg ismét. – Hirtelen valahogy lefogytál. És
azok a ráncok az arcodon…
– Nem vetted még észre? – Leereszkedett az ágy szélére, és tenyerébe fogta Pamela állát. – Vége annak,
hogy elsodródjunk egymástól. Ragadd meg az eveződet, pajtás, és ha nem tudod, hogy kell használni, akkor
megmutatom neked.
El kell vonnom a figyelmét, gondolta. Egyszer majd elmesélem neki az egészet. De nem most. Nem
hinné el. Egyébként is van ennél fontosabb dolgunk.
Érzem, hogy valami új van bennem, a szükséges tudás, a szellem, hogy ne adjuk fel, a bátorság, hogy
merjünk jókedvűek lenni.
– Mit akarsz? – védekezett Pamela.
Reid válasza határozott volt.
– Boldoggá tenni az asszonyomat.

ISBN 963 7429 59 X

ISSN 1217-6214

CÉDRUS KIADÓ KFT

FELELŐS KIADÓ SEBESTYÉN ILONA ÜGYVEZETŐ IGAZGATÓ
SOROZATTERV JANCSÓ CSABA
TÖRDELŐSZERKESZTŐ MEGYES ZSUZSANNA
MUNKATÁRS N. VÁRI MÁRTA
BORSODI NYOMDA KFT.
FELELŐS VEZETŐ DUCSAI GYÖRGY IGAZGATÓ