Poul Anderson

TOMBOLÓ VIHAR
fantasy regény

A Mindsummer Tempest
Copyright © 1974 by Poul Anderson
Szerkesztő: Nemes István
Az első és hátsó borító Zubály Sándor festményének felhasználásával készült
Címlap tipográfia: Graph-Art
ISBN 963 9110 17 5
ISSN 1215-8518
Hungarian edition © 1998 by Cherubion Kft.
Hungarian translation © Jászberényi István, 1998
Felelős kiadó: Nemes István és Nemes Judit ügyvezető igazgatók Műszaki szerkesztő: Bihonné Király Edit
Szakmai tanácsadó: Bihon Tibor
Szedte és tördelte a Cherubion Könyvkiadó
ALFÖLDI NYOMDA Rt.
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Karennek,
húsz évnyi szerelméért köszönettel
 I.

MENNYDÖRGÉS ÉS VILLÁMLÁS
EGY PUSZTULÁS ELŐTT ÁLLÓ MEZŐ

A szembenálló seregek között időről időre az ágyúké volt a szó azon a baljóslatú napon. Ezt leszámítva
egyéb hadmozdulat nem történt. Kezdetben Rupert arra számított, hogy a Yorkshire-iek szétzilálják az
ellenség sorait, bár mindvégig tudatában volt annak, hogy éhínség pusztít, és az elszenvedett kudarcok
emléke kísért soraik közt; azután a reggelt várta.
Azonban, ahogy telt az éjszaka, felhők kezdtek gyülekezni kékesfeketén odafönn a mennybolton. Szél
süvített végig a kopár vidéken, megrezegtetve a rekettyebokrokat. Villámlott, majd mennydörgés hallatszott
a homályban. „Most Isten veti be saját tüzérségét” – futott át Ruperten a gondolat. A mennydörgésen túl egy
másik hang is hallatszott, mely csaknem olyan mély volt, mint az előző, ám attól sokkal élesebb. „A
Kerekfejűek himnuszának dobpergése válaszol. Úgy tűnik, azt hiszik, a vihar egyfajta jeladás számukra.”
Megsarkantyúzta lovát, ügetni kezdett a lovasság és a muskétások arcvonala előtt, míg meg nem találta az
embert, akit keresett.
– E levegő csataillattal teli. Üdvözlégy, káplán! – kiáltotta. A szél elnyelte szavait. – Mondassák el az
imádság! – visszafelé ügetve keserűen hozzátette: – Mi tőlünk telt, megtettük.
Amint lovával elfoglalta helyét, a kutyája a csizmája szárát kezdte szaglászni, s farkcsóválása most
valahogy szomorúnak hatott. Odanyúlt, hogy megborzolja a nagy fehér fejet.
– Jól van, Boye – mormogta –, jól van, pihenj, öreg cimbora! Három esztendei háborúskodásban eddig
még egyszer sem találtunk legyőzőre. – Hirtelen fájdalmat érzett belül. ,,Jóllehet Aylesburynél nem mertem
támadást indítani, és visszavonulás közben négyszáz emberem veszett oda a hóban és az áradásban...
átkozott egy időjárás volt, akárcsak most.”
A szertartás megkezdődött. Sisakját a nyeregkápára tette. Annak fehér tollforgója, rangjelzése, mely alig
láthatóan rezgett a homályban, a villámok fényében fel-felvillant. Csak nehezen tudta kivenni a rövid
prédikáció szövegét. „...Az Istenek Istene az Úr; ő Tudja és Izrael is megtudja. Ha pártütésből és ha az Úr
ellen való összeesküvésből van ez: Ne tartson meg minket e napon. 1 – Szavak a harcos, Józsué könyvéből.
Figyelmének nagy részét a csatamezőre összpontosította.
A Királyi Testőrséget maga irányította a balszárnyon, melynek bokrok és egy patak nyújtott fedezéket.
Goring lovasai tőle jobbra sorakoztak. Mellvértek csillogtak szeszélyes fénnyel, sörények hullámoztak,
lándzsák és muskéták emelkedtek komoran a magasba. Mögöttük, mint hosszú fenevadak, ágyúk lapultak,
rajtuk kanócok csapódtak ide-oda, közel a kezelőik kezében lévő fáklyákhoz. Még távolabb a Yorkshire-iek
fehér öltözete alkotott felhőritkaságú tömeget dárdáik alatt. Byron emberei, az Ír Lovasság, majd valamivel
azok mögött a tartalék csak alaktalan tömegek voltak.
Rupert tekintete saját seregéről az ellenségre siklott. Azok egy rozzsal bevetett, lankás hegyen sorakoztak
fel, melyen a rozs betakarítás előtt állott, midőn angol érkezett letaposván azt, hogy angollal háborúzzon. A
lázadókkal szemben az ellenük szövetkezett skótok álltak. Rupert egymaga nézett szembe a presbiteriánus
lovassággal. Azoktól balra Fairfax gyalogosai álltak támadásra készen, kiknek balján az independens
lovasság sorakozott. Kémek jelentették, hogy a puritán haderő fő erősségét az az alakulat alkotja, melynek
irányítója egy bizonyos Oliver Cromwell... Rupert alig látott a homályban. A royalisták közül többen
viseltek páncélt, mint a lázadók, s ez a tény még nehezebbé tette a lázadók létszámának megbecslését. A
naplemente halovány fényének maradványai a presbiteriánus haderőnél sokkal tisztábban rajzolták ki az
átellenben lévő Marston falu házainak tetőit.
Rupert reszketni kezdett a hidegtől.
– E várakozás bizonyára a Kerekfejűeknek kedvezett – majd nem is gondolkodva a szavak értelmén,
halkan hozzátette: – Játszma ez a hidegben, érzéketlen emberek számára.
1 Józsué 22:22; fordította Károli Gáspár.
 – Pörköljön oda nekik! – szólt vontatottan egy hang, ízes déli akcentussal.
Rupert megfordult, és észrevette a madárijesztő-szerű alakot, aki hasonlóan hórihorgas ménjén görnyedt.
– Hé, Will, ne zavard a szertartást! – dörmögte neki Rupert, majd hirtelen tudatára ébredt, mit beszél.
Vagyis hát, azon már túlvagyunk.
A dragonyos kajánul elvigyorodott:
– Most aztán befűthetne azoknak a „kerek-kobakúaknak”, hogy lángba borújjanak a lehelettül, mi Bősz
Ruperté, a sárkányhercegé, mint hallottam vót, csepürágóik hínak Téged, azok naplopóinak röpcéduláin.
Mindkét oldalon ágyúk dörögtek, muskéták ropogtak. Rupertet lőporfüst kesernyés szaga csapta meg;
tisztek kiáltásait, katonák szitkait, időnként egy-egy megsebzett állat szaggatott üvöltését hallotta a süvítő,
jeges szélben.
– Többet beszélsz, sokkal többet, mint kellene – válaszolta. – Nem is tudom, miért tűrlek meg magam
mellett; talán mert jószágaimmal jól bánsz.
A katona vállat vont.
– Az ágyúk egyre többet s hangosabban szólnak. Hogy tudnak vitatkozni, és mennyire meggyőzően
tudnak érvelni! Ha akarnám, mondhatnám, ugye, hogy hát csak ugratják egymást; de nem, mindig is éppen
ez a nagyfene érvelés hozott a világra fegyvereket az olyanok ellen, mint amilyen a jó Will is, pedig
énnekem olybá tűnik, mintha miránk mán’ ípp’ eleget lűdöztek vóna. – Azzal leakasztotta bőrkulacsát az
övéről, és átnyújtotta. – Ha melegségre vágyna netán, Fenséged, hát merítsen azt egy puritán háztartásból,
ahol nemrégiben jópármagammal rekvizitáltunk. Ne féljen semmit, az bár egy pokoli prédikáció, most
gondosan át lett töltve; s mivel kemény ütközet áll előttünk, úgy gondoltam, míg a nagy emberek a
moslékér’ küzdenek, a flaskák harcoljanak a gyengékkel.
– Nem – szólt Rupert. – Posztodra, faragatlan fickó!
A szokásosnál hosszabb ideig hajolt meg a közember a vezére felé, mintha csak el akarta volna raktározni
annak arcvonásait, mielőtt túl késő lesz.
Bár a katona szép szál legénynek számított, felfelé kellett néznie, hiszen Rupert közel két méter magas
volt, s ez a testmagasság atletikus testalkattal párosult. A herceg hajadonfőtt volt, fekete fürtjei cserzett bőrű
arcán kétoldalt omlottak a vállára. Nem követte a lovas katonák szokását, miszerint szakállt növesztett
volna; arca frissen volt borotválva. Ez idősebbnek tüntette fel, mint amilyen valójában volt, és
állhatatosságát tisztán láthatóvá tette. Egyébiránt az ábrázata következőképpen festett: sima szemöldök alatt
barna szemek, egyenesen ívelt orr, telt ajkak, osztott áll. Beszédét enyhe dán akcentus torzította.
Posztósapkáját és sisakját felemelte, majd hirtelen mozdulattal fejére helyezte. A katona visszalépett majd
eltűnt a homályban. Rupert a kutyájára pillantott.
– Gondod legyen Boye-ra! – kiáltott utána.
A mennybolt megkezdte a támadást. A percekig zuhogó égi áldás közepette jégszemek csattogtak a
páncélokon, s cikáztak a talajon: villámlás metszette a seregeket halvány fehérbe, és égzengés mennydörgött
átkokat az elázott fegyverekre.
Hirtelen széllökés söpört végig a mezőn, ami rést nyitott a felhők között. Különös, zöldes fény látszott az
égen és a horizonton. Majd megindultak az emberek.
Rupert kardot rántott. Választott csatakiáltását hallatta:
– Istenért és a Királyért! S visszhangzani hallotta több ezer torokból. Kiáltások es patadobogás közepette
indított támadást a Királyi Testőrség... hegynek fel... keresztül a rozson mely tengerként hömpölygött a
csuromvíz katonákkal szemben.
Lovaglás közben jobbra pillantott. Látta, hogyan csapnak össze a csapatok dübörögve vágtázó
párhuzamos arcvonalai. Hirtelen végigfutott rajta a döbbenet: Byron az az őrült elhagyta legerősebb
állásunkat, és támadásba lendült – összecsapott a skótokkal.
Pisztolyok dörrentek. Rupert rá sem hederített, akárcsak a mögötte haladók. A páncélokon kardok pengéi
vetettek szikrát, hasítottak bele húsba és a feltűnő skót szövetbe egyaránt. A tömeg erőteljesen lökte ide-oda,
lábát keményen a kengyelbe bújtatva, hajszolta lovát előre. Kardok csörögtek, emberek ordítottak, lovak
prüszköltek és nyerítettek, s mindvégig szólt a trombita. A Király és a Parlament zászlói lengedeztek.
Ezen a helyen Rupert nem látta át az eseményeket. Bár a sisakok és a haragtól eltorzult arcok közt
felfedezett jelekben tudott olvasni. A jobbszárnyon Goring emberei nyomulnak előre, akárcsak az enyéim.
Ilyenkor ez a suta, hencegő csirkefogó annyira kitesz magáért, hogy testvéremként tudnám szeretni... Ó,
Maurice, Te is háborúban vagy ezen a mai estén?
A skót presbiteriánusok egyre inkább kezdték felmorzsolni a royalistákat. Amikor elérték a hátul levő
tartalékokat, megálltak egy pillanatra.
Egy fehér szőrcsomó ugrándozott el csaholva Rupert mellett.
– Boye! – kiáltotta. – Megszöktél a szolgától? Ide hozzám, Boye, Boye! – Apró lángnyelvek hintettek
átkokat a szemben álló zord csatasorból. Kutyája egy utolsót szökkent, teste összerándult, estében még
vonaglott egyet, majd elbukott a sárban, és nem mozdult többet. A támadás áthaladt a testén.
Izzadsággal elegy könnycseppek futottak át Rupert arcán. Kardja megállás nélkül tombolt. A skótok
megtörni látszottak; száz bajtársuk feküdt holtan Boye lábainál, a Testőrök leszorították őket a hegyről, s
űzték őket keresztül a rekettyésen.
Rupert a lova hátán felkaptatott a hegygerincre, hogy megnézze, a többi szárnyon mi lett a csata
kimenetele.
A pusztulásra meredt.
Sötét hullámok küzdöttek bőgve, csapdosva odalenn a mélyben, bennük apró tüzekként acélpengék
villantak. Ágyúk dörögtek; a muskétások lőtávolon kívül kerültek; a puritánok dobjai egy pillanatra sem
hallgattak el, egyre csak saját rigmusaikat rivallták előre. Mialatt lova a fáradságtól kifulladva remegett,
Rupert próbálta felfogni, mi is történt valójában.
A Kerekfejűek balszárnya felülkerekedett a jobbszárnyunkon, mondta ki végül szorongva, megszerezték
az ágyúinkat, s tették azokat Júdássá, hogy a középhadunkat csókolja meg, hol a Yorkshire-iek véreznek
most el, királyhoz való hűségük oltárán.
– Keményen támadunk, mikor is elsöpörnek minket. – A hang, mely mellette megszólalt, rekedt volt és
megviselt.
Rupert megfordult nyergében.
– Te csak hallgass! – zihálta. – Aki arra sem képes, hogy egy kutyára vigyázzon! – szólt elhaló hangon,
csaknem zokogva.
Will odébb somfordált lovával, bár nem túl messzire.
– Nem locsogok többet, Fenség; legjobb, ha elhallgatok.
Rupert magára hagyta a katonát, megszállottan újra maga mellé kezdte gyűjteni embereit. Ez lassan és
vontatottan ment. Sokuk szétszóródott, miközben mérföldeken át üldözte a skótokat. Azokat, akiket
megtalált, pedig kirázta a hideg a látványtól, ami a felemelkedő hold alatt szemük elé tárult.
Régi ismerősei voltak ők a mészárlásnak, s halott bajtársaik látványa is mindennapos volt számukra. Új
és borzalmas élmény volt azonban számukra az Independens Lovasság előrenyomulása, akiket
parancsnokuk maga tanította arra, ne töltsenek időt pisztolylövésekre. Mindig egyenesen az ellenség
sűrűjébe vezették támadásukat, azokat maguk előtt tolva.
Azon az estén övék volt a kezdeményezés. Egyszerű bőrzekében jöttek, nem vágtázva, de szabályos
ügetésben, nem kurjongatva, de szótlanul; nem cimborák szilaj csapata, hanem a gépezet volt ez, melyet
Cromwell kovácsolt.
– Istenre és a Királyra! – harsogta Rupert. Hangja az ágyúk közt magányosan csengett. Néhányan katonái
közül visszhangozták a kiáltást, mások köréje gyűltek.
Az independens lovasok áttörték vonalát, majd kardokkal, s bárdokkal láttak munkához, és sok királyi
lovast megöltek.
Rupert egyik embert a másik után vágta le nyergéből. Körülzárták, mire ő szabad utat nyitott magának.
Látta seregét fejvesztve menekülni a felkelő hold fényében, át a pusztaságon. Páncéljaik higanycseppekként
ragyogtak. Az ellenség őt kereste. Igyekezett új csapatot verbuválni, akiket buzdíthat, s vezethet vissza,
folytatni a küzdelmet.
Újra. És újra. Azután nincs tovább.
A felvert sár, szétzúzott ágyútalpak, szerteszét heverő felkoncolt hullák, s a jajveszékelő sebesültek felett
felcsendült a puritánok hálaadó éneke. A királyi seregeket legyőzték, övék lett észak.
A hold fehér felhőfoszlányok felett úszott a szürkéskék mennybolton. A lankákon a halál kaszált. Rupert
és Will a végső harcban elesett bajtársaik közt álltak lovaikkal. Néhány száz méternyire, túl az elpusztult
termőföldön egy felfegyverzett puritán lovas század közeledett feléjük.
– Én aszondom, bölcsen tennénk, ha mentenénk az irhánkat innen – lihegte a dragonyos amíg talán
ünnepelnek.
– És míg remélhetem, hogy össze tudok szedni elég embert, akik a saját visszavonulásukat fedezik... és az
enyémet is – tette hozzá Rupert.
A közelben egy magas fakerítés állt. Oszlopai és keresztfái közt egy babültetvényt pillantott meg,
melynek vége a homályba veszett. A royalisták csökkenő zavara, amelyben minden bizonnyal voltak,
tovatűnt. A kerítés, mindamellett hogy rejtve volt a sötétségben, egy sövénylabirintust jelentett számukra,
ahol leszállhattak volna a lóról, és lett volna esélyük üldözőik visszaverésére egy zárótűzzel – ha előbb egy
vezető átviszi őket rajta. Megfordult, majd megsarkantyúzta lovát.
– Rajta, derék állat! Bár szárnyaid lennének!
A kimerült mén megindult. Nem volt azonban már erő abban a vágtában, amit végül is elért. A kerítés
vészesen közeledett; Rupert keményet sarkantyúzott lován; érezte, ahogy a ló elrugaszkodik a földtől.
Leesett a lóról, és zuhanni kezdett.
A levegőben lerúgta lábáról a kengyelvasakat. A földre zuhant, és a babkarók közé gurult. Izmai az ütést
úgy fogták fel, akár egy páncél. Villámgyorsan talpra ugrott, s megpillantotta lovát, ami a földön vonaglott
és keservesen nyerített. Egyik lába csúnyán fityegett; eltörött.
Harcostársának lova megbokrosodott az akadály előtt. A puritánok rendkívül gyorsan közeledtek.
Felismerték volna a fehér tollforgót? Lovaik patái alatt rengett a föld. Páncéljaik jegesen csillogtak.
Will leugrott a lóról. Egy sűrű felhő takarta el e pillanatban a holdat, így egy rövid időre észrevétlenné
vált. Közelről azonban látható volt, ahogy letépi magáról a királyi címert, és eltűnik az éjszakában.
– Elárultál! – ordított utána Rupert. – Hittem, hogy legalább olyan jó leszel hozzám, mint egy kutya, ha
nem is olyan eszes, mint Boye, kit elpusztulni hagytál! Menj hát Will Fairweather... te érdekbarát!
Előhúzta tőrét, és megadta csataménjének a végső feloldozást. Majd előhúzta a kardját.
A puritánok átugrattak a kerítésen, és bekerítették. Kardról kardra, pisztolyról pisztolyra pillantott. Egy
zord ábrázatú katona, aki bizonyára a parancsnokuk lehetett, rásandított.
– Ez itt nem más, mint Rajnai Rupert – lihegte.
A parancsnok kiegyenesedett. Kardjával gyorsan, határozottan tisztelgett.
– Fenséged bizonyára nem emlékszik rám – kezdte. – Jelentéktelen lovag voltam, kit a királyi udvarban
ismert meg, mikoron ifjúként Hollandiából érkezett, hogy nagybátyja, Ő Királyi Fensége vendégszeretetét
élvezze... Aki mái napig is Királyunk, és mi szerető alattvalói vagyunk, kik csupán gonosz tanácsadói ellen
ragadtunk fegyvert.
– Ön igen kitartóan üldözött, s most utolért engem – válaszolta Rupert.
– Kérem, Fenségedet, adja meg magát! Ígérem, minden önt megillető kegyben részesülni fog.
Rupert az ajkába harapott.
– Különben megölnek vagy leütnek és megkötöznek, mint egy sertést?
A körülötte állók sisakrostélyuk mögött igyekeztek kedélyes arccal fogadni az elhangzottakat. Kardját
leeresztette, majd markolatával felfelé átadta a parancsnoknak.
– Akkor hát, vedd ezt tőlem el egy időre, Sir Hogy-Is-Hívnak. – Felemelte a tekintetét. – Mindazonáltal
nem szégyen alulmaradni egy olyannal szemben, mint amilyen Cromwell. S amilyenek őrzekéik alatt önök,
Vasbordájúak.
 II.

EGY VÁRKASTÉLY AZ AIRE FOLYÓ MENTÉN,

LEEDSTŐL ÚGY HÁROM MÉRFÖLDNYIRE ÉSZAKRA

Bár nemrégiben épült korszerű téglákból, tetején modern cseréppel, mégis egy régebbi korhoz tartozónak
volt vélhető. Két lőrésekkel ellátott tornya, s a várárkon átnyúló felvonóhídja csak fokozta komorságát.
Tulajdonosának nyilvánvalóan előre látható problémái támadtak az Angliába való visszatérést illetőleg. A
várkastélytól jobbra, nem messze, békésebben és szomorúbban a jó karban levő, azonban elhagyatott
Kirkstalli Apátság állott, melynek épületét elkoptatta már az idő és a falait beborító borostyán.
A két épület határozottan rajzolódott ki az egyébként egyhangú környezetben. Pázsit, fák és virágok
övezték a kastélyt, lenn a folyamnál tiszafák és fűzfák tükröződtek annak ragyogásában. Mögötte azon
barakkok, kamrák és parasztházak sorakoztak, melyek minden földesúr birtokához hozzátartoztak. A
környező vidék javarészt művelés alatt állt; néhány távoli szántón bő-ingujjas béresek látszottak
feleségeikkel, gyerekeikkel, lovaikkal és ökreikkel, amint munkájukat végezték. Volt egy elhagyatott tanya,
mely lebontás előtt állott; állítólag egy nemrégiben tönkrement gazda eladta, utolsó tulajdonosa bérbe adta
és bekeríttette az ugart. A távolban, ahol hegyek magasodtak, kékes színű köd fátyolozta el egy erdőség
látható részét.
E vidéken a múltnál mélyebb nyomot hagyott a jövő. A barakkok legnagyobbikából egy vasútisín-pár
futott egy a folyón átívelő kőhídhoz. majd fordult dél felé. Csontvázszerű szemaforok álltak őrt a sínek
mentén, egymással szemben. Bal felé tornyok, falak, háztetők halmazaként Leeds város látszott, amit nem is
annyira a várkastélytól elválasztó mérföldek, mint inkább a tucatnyi magas kéménynek a füstje
homályosított el, feketébe burkolva azt. Valahol a gőz egy dohogó, csikorgó vastömeget lendített mozgásba.
Nyugaton, a látóhatár szélén füst- és koromcsíkok jelezték Bradford város fekvését.
Hamisítatlan júliusi idő volt. A felkelő nap ragyogása megérintette a kicsiny, kóborló felhőket, életre
hívta a mezők, fák ezernyi zöldjét és a búzatáblák aranyló színeit. A szél a virágzás, a föld és a növekedés
illatát vitte tova. Mindenfelől madarak éneke hallatszott.
Amint kitárult a várkastély kapuja, az ágyúkhoz közel leláncolt két masztif dühödt ugatásban tört ki.
Amikor Sir Malachi Shelgrave belépett rajta, elcsendesedtek, de még ezután is fogukat vicsorgatták, s
morogtak a mellette lépkedő idegenre, aki nem volt más, mint Rupert. Őket négy alabárdos követte
sisakban, páncélban, hátukon hatalmas lovagi karddal, övükben pisztollyal. A felvonóhíd tompán döngött
lépteik alatt.
A fogoly nem viselt páncélt, és fegyvertelen volt. Amit sodronyinge alatt hordott – silány gyapjú-pamut
szövetből készült ing, bőrzeke, durva kék posztóból készült pantalló, térdig érő fényes bőrcsizma – egy
gyors tisztításon esett át, mely bár alig láthatóan, de rajta hagyta a fű-, sár-, izzadság-és vérfoltokat. Haja
ápolt, fésült volt, fején nem viselt sisakot.
Társa, aki középmagas volt, nyakát jelentősen hátravetette, hogy tekintete találkozzon a Rupertével.
Mesterkélten elmosolyodott, majd kimérten így szólt:
– Fenség, borzasztóan sajnálom, hogy most az egyszer ilyen szerény körülmények között kellett érkeznie,
akár egy egyszerű földművesnek. Ön meglehetősen váratlan vendég, mint látja. E ház nem rendelkezik
semmiféle olyan ruhaneművel, amely akár megközelítőleg is az ön mérete lenne.
– Nem tesz semmit – válaszolta közönyösen Rupert.
– Ó, dehogyisnem, ez kínos számomra. Sir Malachi Shelgrave becsülete igen kényes arra, hogy méltó
vendégszeretetben részesítse – itt lélegzetet vett – Rupert herceget, ki a király unokaöccse, s származása
jogán a Rajnai Palotagrófság ura, Bajorország és Cumberland hercege, Holderness grófja, a Térdszalagrend
lovagja, s mindezen örökölt, illetve kiérdemelt címek felett, Károly király fővezére.
Egy pillanatra Rupert erőltetett nyugalma elszállt. Megállt, s öklét félig felemelte. Vicsorogva,
szemöldökeit összevonva meredt le az idősebb férfira. Az őrök fegyvereikhez kaptak.
 Shelgrave abbahagyta beszédét, karját széttárta, majd mentegetőzni kezdett:
– Bocsánatáért esedezem, úgy látom, megsértettem! Én csupán azt kívánom kifejezni ezzel, mennyire
részletesen tanulmányoztam önt, nagyszerű ellenfelünket.
Rupert ökölbe szorított ujjai szétnyíltak, keze lehanyatlott. Arcvonásaiból újra semmi sem volt
kiolvasható. A Kerekfejűek megnyugodni látszottak.
– E napon mesterszabó érkezik Leedsből – folytatta Shelgrave. – Méretet fog önről venni, minden más
munkáját félreteszi, s műhelyében a „pihenés” szó idegenül cseng majd mindaddig, amíg Fenséged herceg
módjára fel nem lesz öltöztetve: bársonyba, selyembe és karmazsinba.
– Mindez felesleges – szólt Rupert. – Katona vagyok, nem piperkőc. – A másik embert kezdte Fürkészni.
Shelgrave állta a tekintetét, s egy pillanatig némán vártak.
A birtok ura, bár már ötvenedik évét taposta, jó kondíciónak örvendett, és egyenes derékkal járt. Magasan
ívelt koponyájáról a haj már rég tovatűnt, eltekintve a füle körül húzódó, rövidre vágott sávtól: szürkés
szeme örökké csillogott; bőre kissé megereszkedett az áll alatt, mely egyébiránt egy szép formájú halovány
arcé volt; azonban életkoráról mindössze ennyi testi jel árulkodott. Ruhaviseletén a puritánok
visszafogottsága látszott mind színben, mind szabásban, habár a sötét színárnyalatokban bujkáló különös
tündöklés kiváló minőségű anyagról árulkodott. Hosszú, egyenes, kétélű kard függött derekán, egy nagy
erszény társaságában.
– Fenségednek, legalább három váltásnyira van szüksége – mondta , hiszen úgy gondolom, jelenlétével e
házat, meglehet, egy hónapnyi időre tiszteli meg.
– Olyan hosszú ideig?
– Kérem, Uram, gondolkozzék. – Shelgrave megindult előre. Rupert megpróbált vele lépést tartani, már
amennyire hatalmas lábával ez lehetséges volt. A ház Parlament-párti ura azonban, mielőtt elindult volna,
oldalra pillantott rá.
– Önről azt tartják, igen szókimondó, őszinte ember. Megengedi, hogy társalgásunkat nyílt beszéddel
folytassuk?
– Örömmel. Már egyébként is csömöröm van a kétszínű nagyvilági köpönyegforgatástól – fakadt ki
Rupert.
Shelgrave jelentősen bólintott.
– Nos hát – kezdte – Fenséged és testvére, Maurice... azonban leginkább ön.... e három esztendő alatt
legveszedelmesebb ellenségeinkké nőtték ki magukat. Londonban az ön neve épp oly félelmetesen hangzik,
akár Luciferé. Az Eleven Tüzes Istennyila nélkül, mármint ön nélkül, a Gonosz seregei... bocsásson meg...
messze szétrebbennek a király mellől, akár a viharfelhők a tisztulást hozó szélben.
– Az ő szemében ön a gonosz és csúf tél – vetette közbe Rupert.
– A királyt félrevezették.
– Kérem, folytassa, amit elkezdett!
– Kielégíthetem kíváncsiságomat? – (Rupert ridegen bólintott.) – Én nem vagyok született katona, mint
ön. Fiatalemberként Buckingham seregében katonáskodtam, s szolgálataimért lovagi címet kaptam. Jártas
lévén a hadtudományokban, Caesar és egyéb klasszikusok műveit olvastam, ám olyan későbbi nagy
stratégák krónikáit is kezembe kerültek, mint Gustavus. Épp ezért elegendő tudással rendelkezem ahhoz,
hogy kellőképpen tiszteljem az ön képességeit. Azt beszélik önről, hogy elbizakodott ember... Istenem, de
hisz’ szinte mindig győztesként távozott a csatatérről! S mindezt milyen fiatalon: huszonnégy évesen! –
Shelgrave a foglyára hunyorított, akit, úgy tűnt, nem hatott meg különösképpen a hízelgése. – A Marston
Moornál vívott csata épp ezért különösnek tűnik számomra. Amikor északnak fordult, hogy enyhítse a
Yorkshire-iekre nehezedő nyomást, egy gyengén felszerelt, harci kedvét vesztett, megosztott ellenféllel
találta magát szemben, kiket az északiak többsége nem is fedezett. Hajszolhatta volna őket, akár farkasok a
teheneket, míg teljesen meg nem törnek. Ez volt az egyetlen, amitől tartottam, hogy megteszi. Ehelyett
támadást erőltetett egy, az ön serege számára bizony előnytelen terepen. Miért?
 – Parancsom volt arra, hogy így cselekedjem – válaszolta élesen Rupert. – Azonban többet nem
mondhatok.
– Mindez igen tiszteletre méltó Fenségedtől, de nem magyarázat; hiszen egészen biztosan nem titok,
hogy mennyi irigye volt és mennyi intrika forrongott a fiatal külföldi körül, kit e háború kirobbanásakor
keresett meg a király, s emelt azonnal igen magas beosztásba. Melyik riválisának a mesterkedései voltak
azok a parancsok, Herceg? Egy puritán bizonyára nem áskálódott volna.
– Elég! – szakította félbe Rupert, mint aki valamiféle veszélyt érez.
Shelgrave bocsánatkérően hajtott fejet előtte.
– Ahogy óhajtja. Az én szándékom csakis az, hogy kifejezzem, mekkora örömet jelent számomra az ön
társasága. Nézze, maga felbecsülhetetlen értéket jelent ellenségeink számára, s mostantól a mi számunkra is.
Az ön foglyul ejtése Isten irgalma volt, mely most végre elérhető közelségbe hozza e háború befejezését. A
royalisták még mindig elég erősek. Udvaruk Oxfordban van, nem messze Londontól. Maurice. mondjuk,
egy váratlan rajtaütéssel kiszabadíthatná önt s ismét a serege élére állhatnak, s ennek az ön
legveszedelmesebb ellenfele bizonyára nem igazán örülne. Ez nem történhet meg. Fairfax átlátta mindezt.
Ezért, tehát, a legnagyobb titokban ide, mint legközelebb eső helyre hozatta önt, hogy itt időzzön, míg az
ország keleti részét is befolyásuk alá vonják; hogy majd azután Londonba vihessék anélkül, hogy tartanunk
kellene az esetleges megmentőitől.
– Mi célból?
– Ezt a Parlament feladata eldönteni.
A redők Rupert szája körül megkeményedtek.
– Sejtettem – mondta.
Shelgrave barátságosan belekarolt, s elindultak egy keskeny kerti úton. Mindkét oldalon rózsabokrok
magasodtak a félénk árvácskák felé; a levegő tele volt az illatukkal. A fák lombjai között beszűrődő
napsugarak tarka foltossá varázsolták a pázsitot. A lábuk alatt kavicsok csikordultak.
– Fenség, kérem, vetkőzze le rosszkedvét! – sürgette Shelgrave. – Próbáljon kikapcsolódni, s ne folytassa
az ellenállást! A személyzet, s mindazok, akikkel esetleg találkozik, esküvel fogadták, hogy egy szót sem
ejtenek az ön jelenlétéről, megbízhatóságukért kezeskedem. S így ön nap mint nap, bár őrizet alatt, járhat-
kelhet e földeken. – Sajnálkozva felsóhajtott: – Nem engedhetem azonban egyedül kilovagolni. Bár
megtehetném! Szenvedélyem a vadászat, a lovaimat, s kutyáimat bizonyára meg fogja szeretni.
Rupert keze ökölbe szorult.
– Horgászhat, labdázhat, teheti, amihez kedve van – ígérte Shelgrave. – Úgy hallom, filozofikus alkat.
Nos, jómagam is az vagyok. Bármelyik könyvemet kézbe veheti. Tud sakkozni? Nem játszom túl rosszul.
Éjszakára, félek, be kell zárnom a lakosztályába, ami a magas toronyban lesz. Az azonban jó pár művészi
kellékkel lesz berendezve... azt mondják, gyönyörűen rajzol és szép metszeteket készít..,, s ugyancsak
szabad kijárása lesz a tetőre. Gyakran töltöm ott álmatlan éjszakáimat, a holdat és a csillagokat figyelvén az
égen. Jöjjön ön is! Megmutatom az égbolt rejtelmeit – hangja kissé remegni kezdett, és szemében fény
ragyogott fel –, s azok talán elvezetik az igazsághoz.
Rupert hevesen csóválta fejét.
– Az nem az ön besavanyodott, álszent vallásában leledzik.
Shelgrave arca elvörösödött, de nem emelte fel a hangját.
– Önt talán nem egy kálvinista nevelte?
– Nos, próbáltam hithű protestáns módjára viselkedni, és nem megválni azoktól, ami régebbről maradt
meg s jó. Szívesebben hallgatok meg egy istentisztelet, mint egy dagályos szónoklatot; nem hiszem, hogy a
barátaim, akik római keresztények, mind átkozottak, de azt sem, hogy joguk lenne a zsidókat üldözni; nem
akasztatnék fel magatehetetlen öregasszonyokat boszorkányságért. – Majd keserűen hozzátette:
– Azon a napon, mikor Lichfieldet elfoglaltuk, boldog voltam, hogy békében szabadon engedhettem
kitartó védőit. Azonban hamarosan, mikor a templomba léptünk, s megláttuk miféle pusztítást végeztek a
gyönyörű ereklyéken... – Rupert legyintett. – De hagyjuk ezt!
 – Világszerte pirkadni látszik – szólt Shelgrave s az apró csillagok lassanként tovatűnnek szemünk elöl.
De, ó, azok a csillagok mily fényesen világítottak abban a kamrában, melyet egy zsarnok tartott bezárva!
Nagy kár, hogy ön ezért a tovatűnő sötétségért harcol.
– Elismerem, János nem volt a királyok legjobbika.
– A legrosszabb volt... és ráadásul Glorianát követte. Embertelenül magas adók, a feltörekvő
kereskedőosztály elnyomása, akikben Anglia nagysága rejlik, maradi földbirtokosok: ez volt Károly király
öröksége, melyet nem volt hajlandó megtagadni. S mi több, felesége... a királynő... maga is katolikus; a
pápisták könnyedén megbocsátást nyernek; az Angol Egyház pedig megtisztítatlan marad. Akkor hát nem
csoda, hogy ezen szabadlelkű emberek a Parlamenten keresztül, a már régóta esedékes reformokat kezdik
követelni.
– Én nem így vélekedem – mondta Rupert –, a végletekig királyhű vagyok. És bár a magafajta emberek
oly sokat prédikálnak a szabadságról – a földeken dogozó béresek felé mutatott ők mennyire szabadok? Ön
szabad, bármikor megteheti, hogy elzavarja őket, hogy aztán nyomorogva vándoroljanak a letarolt, üszkös
vidékeken, amely szintén a maguk műve!
A katonák, akik mögöttük lépkedtek csendesen, uralkodtak magukon. Nagy sokára Shelgrave szólalt
meg, hangja ismét kedves volt:
– Azt gondoltam. Fenséged olyan filozófus, aki a műszaki tudományokban is járatos.
– Nos, úgy van – szólt beismerően Rupert tudom értékelni a jó gépeket.
– Mi a véleménye azokról a nemrégiben feltalált gőzmozdonyokról, amik vagonokat húznak maguk után?
– Nagyon ritkán, csupán egy-egy pillanatra láttam ilyeneket, egyébként pedig a vasútépítők is mind
puritánok... Egyszer feltartóztattunk egy ilyen... lokomotívot... ugye így hívják?... Shrewsbury környékén,
azon a vonalon, mely nyugatra vezet. Megcsodáltam, azonban a háború miatt nem jutott időm arra, hogy
közelebbről is megnézzem. – Rupert tekintete, mintha csak valami kényszerítette volna, a barakkok
legnagyobbikára irányult. A tetején álló kéményből füst gomolygott.
– Úgy szeretem azokat, akár a lovaimat, amikkel vadászom – szólt lágy hangon Shelgrave. – A teher, amit
szállítanak, maga a jövő. Annak ellenére, hogy bár nem túl nagyok, valamint kevés van belőlük, gyorsabbak
bármely paripánál, s ráadásul sohasem fáradnak el. Főként szenet szállítanak a malmok motorjai, illetve
textil- és fémmanufaktúrák számára, melyekből a magamfajta emberek egyre többet építenek.
– Növekvő lelkesedéssel folytatta: – Talán ily rövid idő alatt, mely most véletlenül rendelkezésére áll,
nem érti meg, mi az, amin munkálkodunk. Azonban ön és azok az emberek, akik most fiatalok, megélik azt
a napot, mikoron ezt a szigetet vasúti sínek hálózzák be, rajtuk lokomotívokkal, amik akárcsak Behemót,
maguk szállítanak minden terhet: árukat, polgári utasokat, háború idején katonákat és ágyúkat... azt a napot,
amikor a hatalom nem a születési előjogokból és az erőszakból fakad, hanem malmok és kohók
tulajdonlásából.
– Talán. – Bár Rupert rövidre fogta válaszát, tekintetét nem vette le a barakkról.
A másik csak figyelt, szélesen mosolygott, majd ismét karon fogta a herceget, és jelentőségteljesen így
szólt:
– Ez a letérő sínpár az én saját használatomra épült. Parancsot adtam, hogy fűtsék fel a kazánt, amint azt
az imént bizonyára észrevette, mivel úgy gondoltam, Fenségedet jobb kedvre deríti, ha működés közben
láthat egy vonatot, s hozzá vezetheti is azt.
– Sir Malachi, ön lekötelez. – Rupert hangja izgatottá vált.
– Jöjjön hát! – invitálta Shelgrave.
Az egyik munkás utat engedett nekik és az őket követő öröknek az ajtó mögötti homályba.
Pillanatokkal később a kocsiúton, mely a Bradfordba vezető útról tért le, nagy zajjal egy négylovas hintó
tűnt fel. Amint megállt, egy sötét öltözetű szolga ugrott le a hátuljáról, hogy kinyissa az ajtót, és segítő kezét
nyújtsa a leszállásnál. Jennifer Alayne pillantásra sem méltatta. Leugrott egyenesen előre, majd körülnézett.
– Végre otthon! – sóhajtotta.
A szolga meghajolt. Mosolya őszinte volt, akárcsak a hajtóé:
 – Isten hozta, Jennifer kisasszony! – üdvözölte.
– Köszönöm – szólt a lány, majd megszorongatta a szolga vállát, mire az kedélyes hangulatát megőrizve
bár, kissé meghökkent. A lány futni kezdett, keresztül a kavicsos kerti úton a gyepre. Ott egy
embermagasságú orgonabokor állott, még mindig nedvesen a harmattól, mely az elmúlt napok viharos
időjárásának következménye volt. Megragadta, s magához rántotta virágait, magát bíborba és orgonaillatba
temetve.
Szolgálója, aki jóval lassabban szállt csak ki a hintóból, utána sietett.
– Jennifer kisasszony – kiáltotta vigyázzon! Összevizezi a ruháját! – Hirtelen megtorpant. – Ó, egek, már
meg is történt!
– Ezért vagy te Prudence, s nem én. – Ruhája már jócskán át volt ázva; a lány nevetve elfordult. –
Könyörgöm, bocsáss meg a Te kis szeleburdi madárkádnak, s én pedig próbálom magam készakarva nem
nevetségessé tenni.
Prudence összeszorította ajkait, majd kemény léptekkel a lány után eredt.
Eltekintve a szerény, fehér szegélyű, fekete ruhától, a fiatal hölgy és idősebb szolgálója akár két
különböző emberfajhoz is tartozhatott volna. Jennifer magas, nádszálvékony lány volt, ruganyosan mozgó
keblekkel. Fejkötöje hátracsúszott utazóruhájára, s így láthatóvá vált aranyszőke haja, mely nehéz, hullámos
tincsekben hullott alá. A tincsek közt nagy zöld szemek látszottak hosszú szempillákkal a sötéten ívelt
szemöldökök alatt; enyhén ívelt orr, egy száj, melynek szélessége és lágysága sehogy sem fért össze az áll és
az arcéi lejtésével.
– Én a szolgálód és nevelőnőd vagyok – szólt Prudence, beadván derekát, mintha csak a templomban
lenne és Jehovát küldené csatasorba. – Régi szolgálója vagyok Sir Malachinak s nejének, kik javasolták,
hogy gondodat viseljem. Az én dolgom, hogy segítsek neked elsajátítani a jó modort.
– Igazán hálás vagyok. – Jennifer közönyös hanglejtése olyan tekintetet váltott ki nevelőnőjéből, hogy
mindjárt sietve hozzátette: – Most azt érzem, hazaérkeztem. Tudod, annyira hiányzott már nekem az én
hajdani tengerem, s hegyeim, és bár sok bosszúság élt Londonban, majd e helyen is, mégis itt Bradfordban
töltöttük el azokat az éveket. – Szavai egymás után törtek elő. – Soha nem feledhetem azokat az éveket! A
sivárság éveit, a büdös levegőt, a zajos gépeket, mellettük a kifáradt baromként baktató munkásokkal, az
örömtelen arcú csontsovány gyerekeket a szövőszékeknél... és a gazdagokat, aki megelégedve nézték a
munkájukat.
– Gyermek, vigyázz! — vágott közbe Prudence. — Ne is említsd e sötét korszakot!
– Sajnálom. Megfeledkeztem róla. Azonban Leedsben is ugyanezt láttam, természetesen. – A
szemrehányás hirtelen tovatűnt gondolatai közül. Forogni kezdett szélesre tárt karokkal, oly gyorsan, hogy
szoknyájának szegélye a bokája felé emelkedett, s közben így kiáltott:
– Hiszen itt a ragyogás! A szirmok mindegyike, akár apró lámpások, hullócsillagokként cikázó
vörösbegyek s a harmatcseppek a pók hálójában, akár foglyul ejtett gyémántok! – A bokrokat, fákat,
virágokat cirógatva énekelt.

Egy megfáradt korszak

Mely kipuhatolta
A haragot, mely az esőé; megbocsátást nyert.
Vesszen a ború!
A nap ragyog
S az egész világ egy kert.
Sej-haj, komám, sugdoss szerelmes szavakat
S nőddel keresd fel a zöld bokrokat!

– Csönd legyen, kisasszon! Ez botrányosan közönséges! – figyelmeztette Prudence. Jennifer meg sem
hallotta.
 A méhek, a fák
S a cigány-turpisság
Mind tovatűnik máris,
A madárdalok,
S a csörgedező patakok
Szólnak: Az egész világ egy kórus.
Sej-haj, komám, sugdoss szerelmes szavakat
S nőddel keresd fel a zöld bokrokat!

– Még csak tizenhét éves – magyarázta Prudence Istennek, miközben azon iparkodott, hogy egy
illetlenségszámba menő futással utolérje a lányt. – Ez az a kor, mikor a gyermek igencsak próbára teszi a
nevelői türelmét, s mikor megérzi a csalétek ínycsiklandozó zamatát, melyet a Sátán vet elé.

A levegő fürge
Erős és édes
A magasban pacsirta szeli a levegőt.
Udvarolj egy lánynak
Menj csak bátran!
Hisz az egész világ szeretőd.
Sej-haj...

Egy hangos pöffenés nyomta el hirtelen a vékonyka hangot. Prudence-nak sikerült felzárkóznia
időközben. A barakk felé néztek, ahonnan lassan oszló füst tört elő.
Egy munkás tűnt fel olajos ingben és munkásnadrágban, hogy kitárja az ajtókat. Fújtatva és csattogva egy
lokomotív gördült elő a barakkból.
A körülbelül három méter hosszú fekete kazánja pirosra festett kerekei felett helyezkedett el. Másfél
méter magas kéménye füstöt, szikrákat és parazsat okádott. A kiáramló gőz megszólaltatta rézsípjait. A
nyitott vezetőfülkében négy ember állt. Jennifer megismerte Sir Malachi Shelgrave-et, a masinisztát és a
fűtőt, azonban a nagydarab, sötét hajú fickóról, aki sólyomként figyelte a masiniszta minden mozdulatát és a
szerkocsin keresztbe tett pallókon bizonytalanul gubbasztó katonákról fogalma sem volt, kik lehettek. A
mozdony egy csúcsos tetejű, tölgyfa kocsit húzott maga után. Ólomüveg ablakain keresztül átható volt
dolgozószobának berendezett belseje.
– Ó, Bácsikám, vonatozni mentek? – Jennifer újra futásnak eredt. – Jöhetek én is?
Shelgrave megérintette a masiniszta vállát.
– Álljon meg, s várjon egy kicsit! – A gőzgép füstöt lövellt ki, zörögve leállt. A fűtő leült, s csuklójával
megtörölte homlokát, ezzel fehér csíkot húzva az arcára rakódott koromrétegen. Rupert tovább nézelődött,
és folytatta a kérdezősködést. Shelgrave kihajolt a vezetőfülkéből.
– Nos, Jennifer – üdvözölte hogy érezted magad Bradfordban?
– Borzalmasan – válaszolta a lány. – Boldog vagyok, hogy újra itt lehetek.
– Akkor hát ne a bolondozáson járjon az eszed – dorgálta meg mutatóujját kinyújtva a nagybácsi –,
hanem térden állva adj hálát Istennek, kinek diadala megsegített abban, hogy visszatérhess!
Rupert ezt hallván elkomorodott, és Shelgrave-hez lépett. Amikor meglátta a lányt, meghajolt.
– Fenség – szólt az idősebbik férfi engedje meg, hogy bemutassam unokahúgomat, aki egyben a
gyámleányom, Jennifer Alayne-t.
A lány miközben pukedlizett, a pír hullámként futott át arcán.
Shelgrave a lányhoz fordult.
– Abban a megtiszteltetésben lehet részed, hogy találkozhatsz őkegyelmességével, Rupert herceggel, ki a
király unokaöccse, a Rajnai Palotagrófság és Cumberland ura.
Jennifernek elállt a lélegzete. Tenyerét a szájához emelte. Tágra nyílt szemmel bámult.
 – Istenem segíts, Rupert! – sikoltott fel Prudence, majd összeesett.
Jennifer letérdelt mellé.
– Elájult, szegény öreg lélek – mondta, majd ölbe vette az ősz fejet, s legyezgetni kezdte köpönyege
sarkával. – Jól van, jól van, ne félj! – suttogta.
Prudence szemhéja felrebbent. Sóhajtott. A munkások közül néhányan hahotázni kezdtek. Jennifer
haragos tekintetet vetett rájuk.
– Ne nevessetek, fajankók! – csattant fel. – Jó oka volt, hogy így megrettenjen.
Rupert leszállt, a párhoz lépett, majd leguggolt, s megsimította az asszony kezét.
– Sajnos, erre semmi oka nem volt – mondta a herceg. Keserűen elmosolyodott. Tudom, a röpcédulákon
ez áll: Rabló herceg. Rablóhon ura, s még ki tudja mi; nem csodálom, hogy nem érezték magukat
biztonságban, és aggodalmuk arra késztette önöket, hogy elhagyják azokat a falakat, mikoris az a hír járta,
hogy seregeimmel York felé vettem utam. – Elkomolyodott. Csak egyetlen egyszer harcoltam nők ellen. S
akkor sem tudtam, hogy azt teszem – magyarázta. – E harc kezdetén, kis csapatommal elfoglalni készültem
egy a felkelők uralma alatt álló kastélyt. Nagyon keményen védekeztek, s mindaddig fel tudtak tartani
minket, míg a puskaporuk el nem fogyott. Csak utólag tudtam hogy alig néhányan vannak odabenn és a
várkastély úrnője a vezetőjük. A férjét kértem meg, hogy legyen segítségemre és csatlakozzon hozzám, de ő
megtagadta ezt. Békében eljöttem onnan, s minden tulajdonukat meghagytam. A nő megharcolt érte –
sóhajtott. – Mindazonáltal valóban gyakran rekvizitáltam, amint az a Kontinensen is szokás, szükségszerűen
a királyért. Amikor megnyerjük ezt a háborút, a lakosság minden ilyen jellegű kiadása meg lesz térítve. – A
mosoly eltűnt az arcáról. – Egyébiránt pedig rab vagyok és teljesen ártalmatlan.
– Mily nemesen szóltál, uram – szólt halkan a leány. Arcáról a pír továbbra sem tűnt el.
Időközben Prudence ülő helyzetbe küzdötte fel magát, s új bátorságot merítve tört ki:
– Méghogy ártalmatlan? Bár meg van kötve keze, halálos veszély ő, akár a Sátán!
Rupert magában elmosolyodott.
– Nos hát, hadd segítse lábra ez a gonosz ember!
Az asszonynak nem volt sok választása. Csak egyetlen rántás, majd hátratántorodott.
– Segítségre van szüksége – határozott Jennifer. – Bocsássanak meg, uraim! – Odalépett az asszonyhoz, s
karját, vállát nyújtotta felé, bár nemigen figyelt rá.
– Vidd be, s menj te is! – adta ki az utasítást Shelgrave a vezetőfülkéből. – Fenség, indulhatunk?
– Az esti viszontlátásra, Jennifer Alayne! – köszönt el Rupert. Felemelte, s megcsókolta a lány kezét.
Ahonnan ő jött, ez így volt illendő; a lány térde azonban megrogyott. Merthogy a félelmetes Prudence még
erősebben ráakaszkodott, aminek az lett az eredménye, hogy mindkét hölgy elesett.
Rupert mindkettőjüknek segített talpra állni, miközben közönyös arckifejezést öltött és érthetetlen
szavakat mormolt magában. Befejezvén a segítségadást, magukra hagyta a nagy zavarban lévő hölgyeket. A
rögzített létrát mellőzve megragadta a korlátot, és fellendült a lokomotívra. A vonat beindult, átgördült egy
hídon, majd dél felé vette útját.
– Be kellene mennünk, kedves Jennifer kisasszony – szólt elhalóan Prudence.
Jennifer csak állt, és a füstcsíkot nézte.
Prudence szigorúsága visszatért.
– Jennifer! — szólt jóval hangosabban. A lány megbabonázva állt.
– Ó – fordította el az arcát –, hogyne, jövök.
A felvonóhíd másik végén megállt, hogy megsimogassa a kutyákat. Azok farkcsóválva tolták pofájukat a
szoknyájába, végtelennek tűnő nyelvükkel a tenyerét nyaldosták.
– Túl sokat enged meg azoknak az átkozott ebeknek! – dorgálta meg Prudence. – Hangosak és nagyon
veszélyesek.
– De nem rám – újult meg az elevenség Jenniferben. – Ki mástól kapnának szeretetet? – kérdezte, s
közben a kutyák fülét húzgálta és nyakukat vakargatta. – Úgy ni, Skull, jól van, Bones.
 – Túlságosan nagy állatbarát vagy. – Prudence tekintete eltávolodott a vasúti sín irányába, a távolodó
vonatra. – S ő pedig – morogta – a Fenevad, kit a Jelenések Könyve említ.
Jennifer belépett a kastélyba. A szolgálója követte. A főkomornyik bezárta az ajtót utánuk.
 III.

A CSILLAGVIZSGÁLÓ TORONY, ESTE

Rupert elvette szemét a teleszkóptól.

– Láttam tehát a Jupiter holdjait és a hegységeit – szólt halkan. – Mindez oly különösnek tűnik.
– Nem volt tudomása e dolgokról eleddig? – kérdezte Shelgrave.
– Természetesen, igen – felelte Rupert. – Azonban, nagyon ritkán volt időm arra, hogy ilyesmiről
gondolkodjam, kivéve azt a három évet, mikor Linzben raboskodtam; az idő tájt, persze, másféle gondolatok
foglalkoztattak. S távcsövet sem láttam ilyen kitűnőt. Megkövetem önt, Sir Malachi, amiért feltárta előttem
az égbolt titkait.
Körbemutatott ég és föld között. A csillagok nagy részének fényét elhalványította a hold, mely közeledett
teli állapotához. de a sárgásbarna bolygó fényét nem tudta megtörni. Fehéres fény világította meg a gyepet, a
távoli mezőket, a fák sötét koronáit, s kiömlött ólomként futott végig a folyó víztükrén. Szemben a torony
állt szomorúan egy raktárépület tetején. Innen a különböző műszerek ki lettek szállítva a mellvédre, s miután
odaerősítették, a lörések kiálló foga közt kiöltött nyelvekre emlékeztettek. A közelükben, akár árnyékok, de
csillogó sisakkal, páncéllal és alabárdpengékkel, mozdulatlanul állt az a négy katona, akik a rab éjszakai
őrségét képezték. A hallottakról szemmel láthatóan nem voltak túl nagy véleménnyel.
A levegő nyugodt volt és kellemes, a zöld illatával teli. Tücskök ciripeltek.
Rupert a kezét egy harmattól nedves kövön pihentette, felfelé nézett, s ugyanúgy, halkan folytatta:
– Most érzem igazán, hogy személyzet vagyunk csupán egy bárka fedélzetén, mely a Nap körül forog.
Magasan domborodó kalapja alatt Shelgrave rosszalló arckifejezése tisztán láthatóvá vált.
– Vigyázzon – szólt hevesen. – Bár Isten irgalmas hozzánk, s engedi megédesítenünk gondterhelt
álmatlanságunkat az Ő asztronómiájával, azonban tudomásom szerint a Sátán itt is jelen van. Az állítás,
miszerint a Föld mozog, nyilvánvalóan ellentmond a Szentírásnak.
Rupert felvonta a szemöldökét.
– Nem vagyok teológus, ám jól ismertem olyan igazhitű embereket, akik nekem erről másként szóltak. –
Tekintete elkóborolt, túl az őrökön. Ez arra késztette, hogy meggörbítse hátát. Azután röviden így szólt: –
Nincs kétségem afelől, hogy ön azt is kétségbe vonja, hogy a Föld gömb alakú.
– Ó nem, nem. Az belátható. Ősidők óta ismeretes mindez. Vajon miért, hogy jóval a rómaiak előtt, a
sötét, pogány Britanniában ez a tény ekképpen maradt fenn?
Rupert haragját elfedte érdeklődése.
– Hogyhogy?
– A gyötrődő Lear király nem ekképpen kiált fel? Döngesd laposra e kemény, kerek világot!2 Nem
állítanám, hogy a nagy Krónikás csupán képzelődött volna; és sok tudóssal egyetértve hiszem, hogy az
igazságot fogalmazta ezzel meg.
– Mindig is csodálkoztam azon – szólt Rupert izgatottabban hogy a Kontinensen Róma bukásával oly sok
emlék elpusztult, s majdhogynem ő az egyetlen fennmaradt forrásunk... Vegyük például a hellén időkben a
csehek első királyságát, vagy a korai Oroszországot! De vajon tényekre épített-e ő, vagy csupán puszta
mesékre? Hogyan lehetséges az, hogy a hagyomány érintetlenül őrzi meg az igazság szűziességét
évszázadokon keresztül?
– Mikor az megszületett Isten választott emberei által – válaszolta Shelgrave ünnepélyesen –, akik az
angolok, s a nagy ember az ő krónikásuk.
Rupert száján széles mosoly árnyéka suhant át.
– Én felerészt angol vagyok. Folytassa!
Shelgrave járkálni kezdett fel-alá, kezét a felöltője széle alatt összekulcsolva, majd sebesen beszélni
kezdett:
2 Vörösmarty Mihály fordítása.
 – Másképpen hogyan magyarázná az angol nép eredetét... úgy ahogy vannak, jellemükben és
beszédükben... mindkettő igen magas szintre emelkedett és mutat közös jegyeket... Trója falai alatt, Theseus
Athénjában, Rómában, s később Itáliában... mint, hogy az angol faj észak felé szóródott szét egy ősi, déli
területről, ahonnan el kellett menekülniük? S ha alaposan tanulmányozzuk a mi angol bibliánkat, igen
egyszerű belátni, hogy kik is voltak őseink valójában: nem mások, mint a tíz elveszett izráeli törzs! Ezek
leszármazottjai, akik útjuk során letelepedtek és beolvadtak a környező közösségekbe, túlnyomórészt
elvesztették hajdani mivoltukat. Azonban a távoli Britanniában megőrizték önmagukat olyannak, amilyenek
hajdanán voltak, nem váltak belőlük rómaiak, szászok, dánok, normannok... akik, mindazonáltal
valamennyien vérrokonaik; és bár sok hazugság vezette félre őket, mint ahogy az izraelitákat Ábrahám óta...
mindig életben tartották az Igazság egy csíráját, s ez volt az, ami a nagy Krónikásban is felszínre tőrt.
Rupert felvonta az állát.
– Lehetséges... Egyszer volt szerencsém a házában aludni.
Shelgrave megállt egy pillanatra.
– Igazán?
– E hónapban lesz egy esztendeje. Akkoriban tért vissza a királynő Angliába pénzzel és csapatokkal.
Oxfordba kísértem. ahol királyi férje tartózkodott. Történt, hogy Stratfordban töltöttünk egy éjszakát. Saját
leányunokája urával pontosan ugyanazt a helységet vették birtokukba, szívesen láttak minket. Másnap
mondtam egy imát a sírjánál.
Rupert a lőrésekre támaszkodott. Az apátság méltóság-teljes romjai tárultak szeme elé.
– Ha ennyire érdeklődik az ókor iránt – kérdezte a herceg –, miért igyekszik minden áron eltörölni annak
dicsőségét?
Shelgrave mellé támaszkodott.
– Megteremtjük újra az ókort! – válaszolta kemény hangon. – A Villámok Istene... s fia, aki kiűzte a
pénzváltókat a templomból... egymaga lesz a Mennyországban és az emberi szívben. Uram, én azt hittem,
ön protestáns!
– Keresztény vagyok elsősorban – válaszolta Rupert még mindig halkan. – A téveszmék ellenére azok a
falak ott az igazság egy erődítményéhez tartoztak.
– Mikor ez az embert pazarló háború véget ér, földig romboltatom, felszánttatom a helyét, és a
mozdonyom számára építtetek fűtőházat.
– Ön barbár! Miért tenne ilyet?! – firtatta a herceg.
– Hogy távol tartsam a szellemeket, amelyeket gyakran látnak szavahihető emberek a romok közt és az
erdőben kísérteni. – Shelgrave végigmutatott a birtokán. – Igaz, hogy kezdetben a Római Katolikus egyház
tiszta volt, amikor még Ágoston prédikált a szászoknak. Ám a Kígyó ide is beférkőzött eretnekséggel,
pogánysággal... s mi rosszabb a nyugati királyságokban, ahol kelta álkeresztények tartották rítusaikat,
Írországban, Walesben és a maga Glastonbury városában is.
– Azt mondják, Glastonbury volt hajdanán Avalon – vetette közbe a herceg.
– Ha ez igaz, bizonyára Arthur uralkodása után romlott meg az a hely. Akárcsak a környéke, ahol a
katolikusok hamarosan könyörtelenül és kegyetlen módszerekkel teremtettek rendet. Nem egy istenség,
hanem egy szent bukkant fel, hogy megáldja a mezőket... S mi volt a különbség? A Mária és Robin Hood
tiszteletére rendezett szabadtéri táncmulatságok obszcének voltak, s a karácsony sem volt több mint egy
lakoma, mellyel a téli napfordulót üdvözölték. A nép folytatta azt a gyakorlatot, miszerint gabonával és tejjel
áldoz, rítusokat lejt a tündéreknek, míg papjaik szemet hunytak e felett... hát persze, még Puckról is azt
állították, hogy keresztény lélek! – Shelgrave megragadta Rupert kabátujját.
– Ám ne hagyja magát félrevezetni – suttogta –, azok a lények igenis léteznek, mint ahogy boszorkányok,
démonok és Lucifer is, azért, hogy megcsúfolják az Urat, s hogy itt a földön felállítsák a Pokol csapdáit. Van
egy német nyelvű könyvem, amelyet el kell olvasnia, a címe: Malleus Maleficarum. Abban benne
foglaltatik, mily kínzások hívhatják elő az igazságot, hogy tűz és víz miképpen tisztít meg a gonosztól, s
hogy kötél és penge miképpen győzheti le azt.
Rupert egy kis ideig figyelte a hold és a csillagos ég alatt, mielőtt így szólt:
– És még ön a csillagászat tanulmányozója! Azt hiszem, most legjobb lesz lemennem a szobámba.
 IV.

EGY TORONYSZOBA

Falai mögött a borús idő, mintha ólomlábakon járt volna, a nap felhők mögé rejtőzött, melyekből
helyenként eső szitált. A közeli réten legelésző ökrök különösen vörösnek látszottak a sötétzöld alapon. Egy
nyitott ablakon nyirkos hideg csapott be, szembeszállván a kandallóban ropogó tűz melegével.
Rupert ötletesnek bizonyult szobája átrendezésében. A szoba széles volt, igényesen bútorozott, falainak
csupasz tégláit faliszőnyegek és kárpitok borították. Ő azonban a bútorok nagy részét félretolta, elegendő
helyet biztosítva ezzel a rajzasztalnak. Ennél állt most, karcolótűjét irányítván egy viasszal bevont rézlapon.
Időnként evett egy harapás kenyeret és húst, majd kortyolt egy söröskupából.
Kopogás hallatszott a robosztus, vaspántos tölgyfaajtón. A hang épphogy csak hallhatóan szűrődött át a
fának, s vasnak ezen a tömegén. Rupert mogorván vette tudomásul, hogy valaki megzavarta. Dühe azonban
köddé vált, mihelyt Jennifert látta megjelenni az ajtóban. A lépcsőkön álló őrök egyike nyomban az ajtóba
tette át a posztját.
– Nocsak, Isten hozta, kisasszony! Micsoda kellemes meglepetés! – A herceg meghajolt. Bár foltos
munkaköpenyt, nadrágot és papucsot viselt; míg a lány ruhája sötét és nemesen egyszerű, addig az ő öltözete
a kifogástalan modor volt. A lány elpirult, ujjait összefonta, és lesütötte a szemét.
Rupert kinyújtóztatta elzsibbadt tagjait.
– Minek köszönhetem e látogatást? – kérdezte. Majd széles mosollyal hozzátette: – És hol a felvigyázója?
– Én... elszöktem tőle – suttogta a lány –, ő soha nem jött volna ide velem...
– No igen, átsuhant az ő szertartásosságával és hitbuzgalmával az én kénköves rablóbarlangomba? Ez
aligha Prudence nevelése! – nevetett fel hangosan a herceg. – De árulja el, miért kereste fel e helyet, most
először abban a hónapnyi időben, melynek hátralévő napjait itt számolgatom? – Jókedve eltűnni látszott.
Kihasználva testmagasságát, a lány fölé hajolt, majd megfontoltan folytatta: – A nagybátyjának ez nincs
kedvére, nem úgy mint sületlenségeket beszélni. Ismerem a jeleket. Nem örül annak, hogy ilyen gyakran
beszélgetünk, sakkozunk dámázunk, sétálunk együtt, s ön fuvolám szólamához énekel... ez úgy tűnne,
mintha... A hercegnek eszébe jutott az ajtóban posztoló Kerekfejű, és tekintetével szinte szétmarta őt. – Ó,
igen, nos, önnek van egy nevelőnője...
– Most semmi szükség rá. – Tekintetét összekulcsolt kezére szegezve beszélt. – Fenséged tiszteletre méltó
ember. Azért jöttem, mert oly... régóta van bezárva... attól tartottam, hogy talán megbetegedett. – A zöld
tekintet kutatva felemelkedett. – De úgy látom, jó egészségnek örvend.
– Úgy van – bólintott a herceg.
– Adjon hálát Istennek! – Ez nem parancs volt: imádság.
– Köszönöm az aggódását. Amióta ilyen esőt hozó átok ül rajtunk, hogy semmilyen kinti elfoglaltságot
nem űzhetek, nyugtalanságomat a művészetekben élem ki. Akárcsak egykoron Linzben, ahol szintén
hamarosan annyira rabul ejtett a munka, hogy ha abba akartam hagyni, csak úgy tudtam, hogy elküldtem
ételért. – Rupert szemével a lányt vizsgálta. – Most jöttem csak rá, mennyire hiányzott.
– Ó – szólt szerényen a lány. – Megnézhetem, min dolgozik, Fenség?
– Egy metszeten, Szent Györgyről a sárkány ellen, itt még nem győztesen, hanem megfeszülve a
küzdelemben.
A lány az asztalhoz lépett, a férfi mellé. Laikus lévén, tekintete főleg a ceruzarajzra terelődött, amelyről a
herceg dolgozott.
– Milyen nagyszerűen élethű – álmélkodott a lány.
– S erre, a mi korunkra éppen ráillik – mondta a herceg, s elmosolyodott. – Köszönöm, Jennifer. –
Próbálta levetkőzni a hirtelen rátelepedett rosszkedvet. – Nem helyezné magát kényelembe, s beszélgetnénk
egy keveset?
 Két széket helyezett a kandalló elé, egymással szemben. A lány várt, míg a férfi helyet foglalt, csak
azután telepedett le keresztbe tett lábbal, térdén átkulcsolt ujjakkal, fürkésző tekintettel. Egy mosoly oldotta
meg a komolyságot, amely az arcát többnyire uralma alatt tartotta.
– E hely sok tekintetben hasonlatos Linzhez – jegyezte meg a herceg –, ó igen, beleértve egy másik
kisasszonyt is.
– Ki volt ő? – Majd egy pillanat múlva nagy zavarban hozzátette: – Bocsássa meg a közvetlenségemet,
uram!
– Csak a hitvány ember esedezik bocsánatért. Bár ez különös... nem meséltem még önnek Kuffstein gróf
lányáról? Oly hevesen érdeklődött a múltam iránt... amelyről egyébként sem állhatom meg, hogy ne
beszéljek egy szép hölgy kérésére... azt gondoltam, ismeri az életrajzomat.
– Nem, nem, csak futólag említette azt a három évet, amikor Ausztriában raboskodott. Hajolt meg a férfi
felé a lány. – Értem. Fájnak a hasonlóságok – szólt aggódva. – Akkor hát ne beszéljen róluk, Rupert herceg!
– Úgy hiszem, szeretnék mégis, ha nincs ellene kifogása – jelentette ki a herceg.
– Tegyen úgy.
Egy pillanatra sem vette le a szemét a hercegről. Az közelebb lépett a tűzben lobogó színekhez.
– A melegség, ami innen árad szét – merengett el felengedni látszik a Télkirály gyermekét.
– A Télkirály? – hüledezett Jennifer.
– A csúfnév új az ön számára? – kérdezte Rupert, s megzavart figyelmét ismét a lányra irányította. –
Azért nevezték így, mert csupán ezt az egy évszakot töltötte királyként Csehországban. Tudom, ismeretes ön
előtt, mennyire felkavarta Angliát a Palotagrófság politikája.
– Fenség, én nem vagyok tanult ember – válaszolta Jennifer szerényen. – Amint hallotta, én a vad és
távoli Cornwalli partvidékről származom. Tizennégy éves koromig nem jártam iskolába, az azt követő
években pedig a külvilágtól elzárva éltem, akár egy kolostorban. – Előtört belőle a pajkosság, orrát ráncolva
nevetni kezdett. – Kérem, ne említse ezt Malachi bácsikámnak!
Rupert is elnevette magát, s közben gúnyosan az őrökre nézett. Azok hallótávolságon kívül voltak, hacsak
a beszélő felek nem emelték fel a hangjukat.
– Eddig szinte semmit sem mondott magáról – ébredt rá a herceg.
– Nincs is semmi, amit érdemes lenne elmondanom – válaszolta a lány még mindig hullámzó keblekkel.
A férfi komolysága visszatért.
– Jennifer – kezdte –, bájával és vidámságával... a törődésével egész egyszerűen csillagokat gyújtott az én
elsötétülő égboltomon. Számítottam erre. Nem hiszem, hogy túl sok időt öltök még el itt. – A lány
megdöbbenését látva hozzátette: Ahogy hallotta, naponta érkeznek a hírek arról, hogy a Kerekfejűek miként
üldözik a királyi lovasokat mindenfelé a környéken. A Londonba vezető utakat hamarosan megtisztítják
tőlük, s akkor engem elvisznek oda... így hát, hölgyem, ha valaha is megfordultam az ön fejében, mint az ön
lovagja, még akkor is, ha az ellenségei közül való vagyok, adjon egy emléket magáról, akárcsak tették ezt
hajdanán... legyen ez az én emlékem önről. Mondja el az életét az elejétől kezdve. Nem számít, ha már
hallottam néhány részletét. – Elfintorodott. – Emlékeztessen, hogy az ön vérében nem a Shelgrave-ek vére
csörgedezik.
Arcpír látszott a lányon vagy csupán egyetlen vörös lobbanás? A lángokra meredt, majd hirtelen a
herceghez fordulva így szólt:
– Készséggel, ha majd aztán ön is megteszi ugyanezt...
– Áll az alku – felelte a herceg, és megpróbált felszabadultan nevetni.
Kezét a lány kezére helyezte. Jennifer egyre hevesebben lélegzett, és megszorította a férfi kezét; szeme
könnybe lábadt. Az ajtóban kémlelődé őr körbenézett, majd társa fülébe súgott valamit.
Rupert eleresztette Jennifer kezét, és hátradőlt székén.
– Ez nem egészen korrekt alku – mondta elgondolkozva – mert hisz’ tudja, én nagy részben új dolgot
hallok... érti ugye? Én nem tudom, ki volt az ön apja, míg a történet, amit ön hall majd, attól tartok, kissé
viseltes.
 – Hogyan kophatna el a hősiesség története?
Rupert fészkelődni kezdett.
– Beszéljen! A hölgyeké az elsőbbség.
A lány kissé tétovázva vette át a szót.
– Mint azt talán ön is tudja, édesanyám és nagynéném egy yorkshire-i kereskedő lányai voltak, aki
kongregacionalista felekezetű, azonban igen jó természetű ember volt, nem szélsőséges reformpárti.
Nagynéném feleségül ment Malachihoz, ám gyermekük nem született. Édesanyám, aki fiatalabb s szilajabb
volt nála, Frank Alayne-nel lépett frigyre, aki félig francia, félig cornwalli hajóskapitány volt... és katolikus.
Nagyapám halála után Sir Malachi emiatt az apróság miatt állt bosszút apámon, aki elvesztette munkáját.
Szüleimnek menekülniük kellett egy göröngyös tengerparton álló kis erdei faluba, mely apám szülőhelye
volt, és ahol csempészettel kezdett foglalkozni, már amennyire ez lehetségesnek bizonyult. – Felnézett,
amikor azonban látta, hogy a férfi merőn nézi, ismét lesütötte a szemét. – Ott nőttem fel, négy gyermek
közül a legidősebbként. Az egyetlen oktatás, melyben részesültem, az a csekély francia nyelvtudás volt, amit
apámtól és az ő barátaitól tanultam. Amikor anyám meghalt, tízéves lehettem, ezután nekem kellett
gondoskodnom testvéreimről és apámról, aki hamarosan inni kezdett, s ez már így maradt élete végéig.
Négy év múlva ősszel ő is meghalt, vízbe fulladt. Igen ritkán láttuk akár egyetlen templom belsejét is;
azonban a lelkipásztor volt oly jó, hogy írt a Londonban élő nagybátyámnak s nagynénémnek. Ők, nem
lévén gyermekük, befogadtak minket.
– Hogyan jött ki velük? – kérdezte a herceg.
– Ó, ők nem rossz emberek... legalább is nem bánnak rosszul velünk; de a szolgák valósággal rettegésben
élnek. Soha így nem ruháztak, nem etettek minket, mint itt, s ilyen ház, melyben lakhatunk, sem volt nekünk
soha. Megtanultuk a betűvetést... s az igaz hitet. – Jennifer arca felderült. – És London maga az életre kelt
mese... már amennyire szerencsém volt futólag látni.
– Hol vannak a testvérei? – tudakolta a herceg.
– Shelgrave nénivel maradtak, mikor is egy éve Sir Malachi északra utazott, hogy felkeresse az
érdekeltségeit. Mint sokan, félt, hogy ön, a rettegett Rupert herceg... hamarosan betör Londonba... s talán ki
is fosztja... Rájöttem, mindkettőben tévedett... A húgom kicsi még, a másik két testvérem fiú; nekem azt
mondta, legjobb lesz, ha idejövök... óvatosságból.
– Úgy gondolta tehát, hogy a felesége biztonságban van odahaza – mondta szárazan Rupert.
Az őrök, akik időközben egy körben gyülekeztek, elküldték egyik társukat, s az megindult lefelé a
lépcsőn. Az a kettő, aki a kandallónál állt, rájuk se hederített.
– Ennyi hát az én egész, rövidke életem, Fenség – fejezte be mondandóját Jennifer.
– Nem, nem, ezek csak a csupasz csontjai annak.
A lány felemelte a fejét. A fény vörösen izzott tincsein.
– Uram, most ön jön – szólt kihívóan –, hogy aztán a hús következzék mindkettőnk számára. – Hirtelen
elhallgatott, lélegzete elakadt, s vérvörös arcát kezébe temette.
Rupert igyekezett szavakkal eloszlatni a lány zavarát.
– Vessük el hát az én csontjaimat, s lássuk, milyen alakzatot alkotnak. Gyakran hallotta már, hogyan
csörögnek, de ahogy óhajtja. Anyám János angol király és a dán Anna leánya volt. Frederickhez, a Rajnai
Palotagrófhoz ment férjhez. Boldog pár voltak annak ellenére, hogy tizenhárom gyermekük született, én a
negyedik vagyok közülük. Miután Prágában a protestánsok az uralkodót kidobták a palota ablakán, apámat
kérték fel, legyen az immár szabad Csehország királya, s ő igent mondott. Akkor születtem én, azonban még
nem voltam egyéves, amikor a császári seregek elűzték őt trónjáról. Koronájukról lemondván egy korona
számára, mely most elveszni látszik, szüleim vándorolni kényszerültek, míg végül Hollandiában találtak
menedéket. Ez Hallgatag William vérének volt köszönhető, mely apám ereiben folyt. Ám özvegye és utódai
még mindig szorult helyzetben voltak. Így hát testvéremmel, Maurice herceggel már fiatalon háborúba
indultunk, először Frederick Henry seregében Oránia hercege segítségére siettünk, majd svéd segítséggel
megpróbáltuk visszaszerezni a palotagrófságot, melyre legidősebb testvérünk tart igényt. Azonban ami
ezután várt rám, az nem volt más, mint Kuffstein grófjának három évi gondoskodása Linzben, mialatt az
emberek a szabadon bocsátásomat követelték. – Nyugodtan a lányra pillantott. – Most már mindent tud.
– Még nem mindent; és az a lány?
– Ó igen, ő Kuffstein gróf lánya volt, Susanne-nak hívták. Az öreg gróf igen tiszteletre méltó ember volt,
nagyon megkedvelt engem, és remélte, hogy csatlakozom a Római Katolikus egyházhoz. Próbált
befolyásolni, amennyire csak tudott, ám kötődésem ahhoz az egyházhoz igen gyengének bizonyult... nem
úgy, mint egy bizonyos személy iránti kötődésem... akárcsak itt, legkedvesebb társaságom egy elragadó
hölgy volt, kire mindig is tisztelettel és csodálattal fogok emlékezni.
– Én... nem mertem remélni sem, hogy én leszek az új Susanne...
– Márpedig az lesz mindaddig, míg nyakamon ez a fej ül.
Jennifer összerezzent a székben.
– Hogy érti ezt?
– Nem fontos – szólt zavartan Rupert –, csak egy rossz tréfa volt.
– Tréfa? Ó nem! Ön oly megfontolt ember... – A lány talpra ugrott. – ön fél a Parlamenttől! Rosszul teszi!
A herceg ugyancsak felállt.
– Nem félek azoktól a korcsoktól, akármit tegyenek is – felelte keményen. – Mivel korcsok, vérszemet
kapnak, ha haraphatnak, én pedig kiharcoltam a gyűlöletüket.
– De ön királyi sarj! – válaszolta a lány remegő hangon.
A herceg arcán gúnyos mosoly jelent meg.
– Az a söpredék, mely koholt vádak alapján Lord Stratfordot a vérpadra küldte, London érsekét pedig
tömlöcbe vetette? Ó nem, hölgyem, ezektől a királygyilkosság sem volna idegen cselekedet.
A lánynak kicsordultak a könnyei. Hirtelen szembe fordult a férfival. Már majdnem sikított:
– De ők nem... nem tehetik... Isten nem engedi, hogy...
Rupert szokatlan esetlenséggel ölelte át.
– Jól van, no – vigasztalta –, ne aggódj, madárkám! Talán túl szigorúan ítélkeztem. – Kezével a lány haját
simogatta. Ő pedig egyre inkább belekapaszkodott.
Egy őr alabárdja nyelével dobbantott a padlón. A következő pillanatban Sir Malachi Shelgrave viharzott
be a szobába.
– Mi történik itt? Miféle szemérmetlenség ez? – Megragadta a lány vállát. Te babilóniai szajha!
Rupert lefejtette a lányról a férfi kezét, azonban az ujjak beleszakítottak a ruhába.
– Sir, elég! – szólt keményen. – Ha valaki itt vétkes lehet, az csak én vagyok. Olyan dolgokról meséltem
az imént, melyektől a hölgy elérzékenyült.
Jennifer a padlóra hanyatlott, arcát a tenyerébe temetve zokogott. Egy ideig Rupert és Shelgrave
farkasszemet néztek egymással.
– Most szavát kell adnia – szólalt meg végül a puritán s be is kell tartania azt, miszerint a hölgy nem
láthatja többé, és egyben remélem, mihamarabb távozni fog e házból.
– Én is remélem – tette hozzá a herceg.
Jennifer felnézett, megrázta a fejét, majd talpra állt; Shelgrave pedig karon ragadta a lányt, akit könnyei
és a csuklás fojtogatott.
– Jöjj! – parancsolta Shelgrave, majd kivonult a szobából.
A lány úgy nézett Rupertre, mint egy vak asszony.
– Ég önnel! – szólt, majd megindult kifelé.
Kevesek hallottak csak a hercegtől ilyen bókot:
– Isten áldja meg önt, kedves hölgy!
Egyedül, a bezárt szobaajtó mögött, az ablakhoz ment, és kinézett a zuhogó esőbe. Miközben ott állt,
mindenféle gondolat futott át agyán.
Micsoda kedves, melegszívű teremtés... de ó, milyen fiatal, s védtelen... amilyenek a fiatal lányok mindig
is voltak! Csupán hét évvel láttam meg hamarabb a napvilágot; azonban már oly sokfelé barangoltam,
bolyongtam, s oly sok helyet dúltam fel, hogy ezen az esős napon magamat csupán egy vénembernek érzem,
ki a vérpadra készül. Remélem, falai egykoron egy jobb s biztosabb kedvest, mint én, aki sok... önmagához
hasonló... gyermekkel ajándékozza meg, ám emlékemet mindörökké megőrzi, s lelkének mosolyával melegen
tartja azt.
Mary Villiens vajon ezt teszi-e Oxfordban?
Ó, Richmond úrnője, a szolgád voltam, a szolgád csak, te díszes pillangó, oly sokak által áhított... és
férjed, az én hűséges pártfogóm, sohasem szégyenítenék meg egy barátot, a akármennyire csalóka is e
barátság, s bár megvolt a helyed a gyűjteményben, mégsem vagy ott. Nyújtózott egyet. Micsoda nap! –
mondta magában. Húzz még egy pár vonalat a viaszba cimbora, ne az eget bűvöld, mely nem kísér minket
gyászolva, mint azt gondoltuk, hanem csak ül és siránkozik! Azt tartják, Fortuna kereke sokfelé fordulhat, de
hogy merre azt csak Isten tudhatja.
 V.

A KIRKSTALLI APÁTSÁG, REGGEL

A öreg, ösztövér falak közül sok épen maradt. Falait a repkény, kövezetét a fű nőtte be, gyülekezetét már
kizárólag csak varjak és denevérek alkották, azoknak pedig még nem volt elegendő idejük, hogy elvégezzék
a munkát, melyet a puritánok olyannyira igyekeztek befejezni. Épületegyüttese megzavarta a várkastély
látványát, mint ahogy az onnan való kilátást is.
Jennifer a vendégház és az egykori tanulószobák közti fedett árkád felé lépkedett. Körülötte a mindent
elborító levelek csillogtak a harmattól, a tócsák fémes fénnyel világítottak. Ez a hajnal már végre meglátta a
napfényt. A lány, mint kicsiny fehér folt, haladt át a kékes ragyogáson. A madarak öröménekeket zengtek. A
szellő, mely a pitypangokat rezegtette meg, hűvös és párás is volt egyben. A lány kissé reszketett a hidegtől,
s reménykedett, hátha maradt valamicske meleg a főhajó és a mellékhajó sarkaiban.
Arca halovány volt, nem számítva a karikákat a szeme körül. Összetette kezét. Tekintete alászállt a
harang nélküli harangtoronyról a már málló büntető cellára. Az ürességben beszélni kezdett:
– Hallom, amint a pacsirta és a zöldike így szól: láttuk minden sötétséget tovatűnni. A friss levegőn a
virágok kibontották szirmaikat, s az eső már csak az én szívemben esik. Tegnap, amikor hallottam milyen
nagy a csapás, mely Rád szakadt, láttam a villámló tüzes istennyilát fehéren lesújtani, hallottam a
mennydörgést, s a vihar szelét süvíteni; semmi mást a sötétség századában. – Sóhajtott. – De egyszer véget
kell, hogy érjen minden nap, a vihar szelei is meg kell, hogy nyugodjanak, s a napfény el kell, hogy űzze
egyszer a viharfelhőket, át a tengeren. Az emberi lélek, egyedül a természetben olyan kínok közt, mint a
szerelem, talán örökké elidőzne. – Lehajtotta kötő nélküli fejét. – Csapásaidnak hacsak nem szakad vége,
örökké állnom kell, s várnom az esőben.
Egy pillanat múlva így gondolkozott: Az a vég azonban nem a halálban lesz, kedvesem. Már eddig is
nagyon ügyesen rejtőztél. Sohasem tudtam, bilincseid ily mélyen horzsolják kezed, vagy hogy apró tréfáid
mögött a vérpad s bárd leselkedik.
Egy zajra eszmélt fel.
– Ó, ki az?
A férfi, aki a kerengőbe surrant be az imént, megállt a lánytól megnyugtató távolságra. Magas, görnyedt,
hórihorgas alakja egy íjra emlékeztetett.
– Will Fairweather a becsületes nevem, k‘sasszony. – A hang, mely a torkán tört elő, rekedtes, ám
kellemes délies színezetű volt. – S ma végre nem úgy viselkedem, mint azt e név jelentése sugallná. Ne
ijeggyen meg, bőrét egy hosszú, s pusztító háború hagyta meg épen, én pedig remélem, ön is meghaggya az
enyémet.
Megtapogatta az orrot, mely mellett eltörpült fejének többi része. Szemöldöke és álla, mintha csak
megrettent volna ettől a kiszögelléstől, hátrafelé dőlt, bár némi borosta utóvédharcot folytatott ez ügyben.
Elmosolyodott, s elővillantak hitvány fogai, a homokszínű hajtincsek mögött apró szemek csillogtak. A
zubbony, amit viselt, túl rövid volt rá. A lyukas cipők felett, melyekbe lábát épphogy sikerült belepréselnie,
egy jobb anyagból készült nadrág terpeszkedett.
– Egy csavargó vagy? – kérdezte óvatosan a lány.
– Nem egészen, k’sasszony. Inkább olyasvalaki, aki ért sokmindenhe’. Ön bizonyára Jennifer Alayne a
Shelgrave házbul.
– Igen, én vagyok. Ezekben a hónapokban itt tartózkodom, most éppen körülnézek, szétnézni jöttem ide,
a szomszédságban.
– De nem számított egy magamfajtára, úgy-e? Könyörgöm, hallgasson meg! Azon lészek, hogy mindent,
amit elmondok, oly tisztán érthetővé tegyek, mint a Szentírás egy verse, s hogy ez előnyére legyen önnek;
ezt híhatjuk ragyogó üzletnek is akár. Azonban először meg kell nékem engednie egy kérdést – hirtelen
izgatottság lett úrrá rajta. – Mennyire közeli ismerőse ön Rupert hercegnek?
 Jennifer arccal a falnak fordult, melyen a repkény susogott, s arról a víz csörgött. Szemét lehunyta egy
pillanatra, majd mikor újból kinyitotta, sóhajtott.
– Aha – bólintott Will Fairweather sejtettem. Ugyanígy érzek jómagam is. Ha tudná, mennyire vártam
már ezt az alkalmat! Ez a nátha a lucskos csalitban való egy hónapnyi bujkálástól van. Mindig vele lenne,
ugye, és ez négy bárdolatlan, rugdosni való Kerekfejű társaságát is jelentené egyben... mennyire vágytam,
hogy üthessem űket!... vagy többnyire valaki mással kell lennie, azzal az aszaltszilva-fejű, két lábon járó
vasparipával?
– Prudence! – Jennifer nem állhatta meg, hogy ne nevesse el magát.
– Vót sok nekem abból a szilvábul otthon...
– Ma elszöktem tőle, hogy egyedül lehessek!
– K’sasszony, az óvatosságot félre kell most tennünk, itt az ideje, hogy felemeljük végre az ülepünket! Az
a hír járja, hogy egyetlen királyi lovas se maradt fegyverben Kelet-Angliában, s aki maradt, azt is messze
nyugatra és délre űzték, nem hagyva nekik esélyt a rajtaütésre a London és az e hely közti úton. Úgy
gondolom hát, a szóbeszéd igaz. A falusi nép megjegyzi ám az ilyen dógokat, s gyorsabban adja szájrul
szájra, mint azt az uraságok gondolnák, akik azt hiszik, azok csak a letaposott terményeik és az elcsábított
asszonyaik miatt háborognak. Meg kell mentenünk az ön által nagyrabecsült személy tisztességét! Akárhogy
is, az utat szabaddá tették ahhoz, hogy Rupert herceget a Towerbe hurcoljak; nem valószínű, hogy a
Parlament sokáig késlekedik még a meghívással.
– Nem. – A lány összerezzent, s szaladni kezdett, át az udvaron a férfihoz. Megragadta annak kezét, s így
szólt csaknem kiáltva: – Nem tudna segíteni rajta?
Will arcáról eltűnt a vigyor.
– Mi segíthetünk, szép hölgy – mondta a férfi.
– Kicsoda ön, ó Istenem? – kérdezte Jennifer.
– Nem, nem, másvalaki áll ön előtt... Én csak egy földet túró béres vagyok Summersetshire-ből, akit
mikor a király zászlót bontott, a dragonyosokhoz soroztak, s került Rupert herceg közelébe azon okból,
merthogy jól bánik az állatokkal. A herceg nem keveset tartott... fehér kutyát, majmot és kitudja még mit...
egyikük, a herceg számára bizonyára igen értékes, mindenáron a puritánok közé vágyott, de a háború a
szeretett állatok számára... meglógtam a támadói elől... és túl sokat locsogok, nem?
Jennifer körbenézett gyorsan.
– Hallja! Engem bármikor keresni kezdhetnek, s rám találhatnak itt. És mindemellett, kérem, ne akarjon
engem becsapni!
Will lekuporodott, hogy kabátujjáról a koszt ledörzsölje a fal egy kiálló részén.
– Üljön le k'sasszony, kérem, idézze fel velem együtt az iránta és a király iránt érzett szimpátiáját!
A király, gondolta Jennifer elképedve, az a nagydarab skót Anglia trónján, aki uralkodik az angol
szabadságon és valláson egyaránt... de Rupert...
Leült összetett térddel, majd maga elé meredt. Időközben az idétlen alak fel-alá kezdett csoszogni, s végül
meg is szólalt:
– Nem vagyok egészen bizonyos affelől, hogy megbízhatok-e magában, hölgyem, de nincs más
választásom, mint ahogy önnek sincs engem illetőleg. Akkor hát, ha igazán óhajtja őt... bár mindenfelé azt
hallottam, ön mennyire kedves és vidám társasáé, alkalmazkodó, igazi ellentétje őrzőjének, annak a fagyos,
lélektelen, északi hárpiának. S mi több, láttam, mikor a vezéremmel sétált kettesben... ez az egyetlen terület,
ahol Rupert hiányt szenved a tisztánlátásban és bátorságban. – Will fejét csóválta, s csettintett egyet a
nyelvével. – Ez nem azér’ van ám, mert még sohasem vetett pálmákat a szerelem hegyein, s nem is mert
olyannyira elkényeztette volna a hatalma és a személyzete odahaza; csak egyszerűen nem állhatja, ha fel kell
hí’nia magára a figyelmet még akkor se, ha oka lenne rá. Egyébként a női erény félénkké teszi, vagy talán
mindig is túlságosan lefoglalta a háború, hogyan hódítson meg egy-egy előnyös területet, s a következő
hadjárat költségvetése. Így vagy úgy, én úgy láttam, több volt az, mint egyszerű séta és álldogálás, lehet,
hogy... – Hirtelen elhallgatott. – Ej, hát elpirultál?
 – Folytassa, vagy menjen el! – csattant fel a lány.
– Bocsásson meg; én csak egy baromfi vagyok az udvarbul. Tudom, a sas, az Rupert. Őszintén szólva, a
tény hogy besoroztak, egyben szabadságot jelentett a feleségemtől, tíz gyerektől és az ekétől... nem mintha
nem szeretném őket, félre ne értsen, persze vót úgy, hogy mán a terhemre voltak... de jelentett egy jó
mulatságot és némi fosztogatást is a király és a Régi Rend híveinek oldalán. És akkor megismertem
Rupertet... Marston Moornál a szeme láttára dezertáltam!
A fájdalom, melyet ezek a hangok hordoztak magukban, valamelyest erősítették Jennifer bizalmát az
idegenben.
– Beszélt egyszer egykoron egy megbízható emberről – szólalt meg bizonytalanul a lány –, aki engedte
elszökni és elpusztulni a kutyáját, majd elmenekült.
Will kezével a levegőbe a csapott.
– Az nem az én hibám voót! szólt éles hangon. – Én, a tökkelütött szolga találtam egy keskeny rést a
pengék közt, ami alkalmas vót a menekülésre. Mikor megláttam, hogy csapdába csalták és bekerítették,
jobbnak láttam megszökni, majd követni. Miféle segítség vóna most egy másik rab?
Will vállat vont.
– Kisasszony, egész életemben vadoroztam a Mendip-hegységtől a Csatornáig, az Avon folyótól az
Axmoorig, de legtöbbet otthonom, Glastonbury Tor környékén, egy átkozottul mély fekvésű, nyílt vidéken.
Ha nem tudnék követni egy Kerekfejűt öt mérföldről pusztán a fingja után, hát vessen a varjak elé, hogy
azok ragadják el csőrükben Őfelsége nyulait! Először elvegyültem a kavarodásban az ellenség közt, hogy azt
higgyék, közülük való vagyok. – Elkomorodott. – A kavarodásban történt, hogy lemészárolták azokat az
asszonyokat...
Jennifer összerezzent.
– Milyen asszonyokat? – kérdezte.
– Főleg olyanokat, akik a táborunkat követték, bár őszintén szólva némelyik katonafeleség vót. S mikor
vót az, hogy valakinek meg kell halnia azért, mert szajha, vagy azért, mert ír? A Kerekfejűek mindenkit
kardélre hánytak, nem bajlódva a kérdezősködéssel. – Will köpött egyet. – Hiszem, hogy az Úr Jézusnak
lesz erről mondanivalója az Utolsó Ítéletkor. Addig is reménykedjünk, hogy a mi Rupertünket szabadon
bocsátják ezek az álszent, agyafúrt alakok, hogy aztán lesújtson rájuk!
A lány maga elé nézett.
– Egy világot adnék azért, hogy ne kelljen hinnem önnek. – Tekintetét újra a férfira emelte. – És mi
történt aztán?
– Közel voltam a parancsnokok sátraihoz, láttam, amint az egyikbe bevezetik, majd azt is, ahogy reggel
egy erősen őrzött kocsiba tuszkolták. A látóhatár széléig ügettem: ez az én látóhatárom vót, nem pedig övék,
ami nem kémlelődött „kísérlet” után.
– Valóban képes volt erre? – firtatta Jennifer.
– Egy ember képes beérni egy lovat vagy szarvast is akár, ha erőnléte megfelelő és elég türelmes.
Poggyászom se vót, mit cipelnem kellett vóna, s így más nem vót rajtam csak a ruha, páncél, két kard, s egy
néhány penny, melyre az egyik Kerekfejűnek már nemigen vót szüksége. Láttam, hogy a herceget ebbe a
várkastélyba hozzák, és számítottam arra, hogy itt tartják egy ideig. Így hát kötelességemnek éreztem, hogy
letelepedjek itten, nézzem, mi történik, s farokcsóválva várjak... akár egy macska... az egérlyuk előtt, amiben
a szerencse lakozik.
– Merrefelé járhatott?
– A környéken mindenfelé. Neveket említeni nem vóna okos dolog, de a lényeg, hogy ezen a földön úgy
teremnek a skótokhoz hű royalisták, akár a kóró. Itt egy szénaboglya, ott egy tál sonkás bab, amit egy jól
megtermett telt asszony, kinek a férje régóta odavan a háborúban, csúsztat ki a hátsó ajtón át. Rengeteg a
vándor, de nem ám csak az üstfoldozó cigányok azok, hanem a hontalanok is. Lévén elővigyázatos, a helyi
pletykákra nem figyeltem oda jobban a kelleténél.
– És Rupertre? – Jennifer talpra ugrott. – Van terve? Mit tehetünk, hogy megmentsük?
 Will abbahagyta a járkálást, és hosszú ideig a lányt fürkészte.
– Ez csak öntől függ, Alayne kisasszony.
– Éspedig?
– Először lássuk, meg tudom-e jól fogni ezt a kötelet – szólt bizonytalanul. – Be van zárva a
lakosztályába a csillagvizsgáló toronyban, az ajtaja előtt minden este örök, de talán az ablakon keresztül...
Nem így van? – A lány határozottan bólintott. – Nappal korlátozott helyen, de sétálhat odakinn, ám őrzői egy
pillanatra sem tévesztik szem elől, hacsak akkor nem, mikor a parasztok közt őgyelegnek. Azokban az
órákban nincs mit tenni, annál inkább este, a szövetségeseinkkel.
– Szövetségesek? Kik, hisz oly magányos!
– A Régi Rend híveit követve találkoztam olyanokkal, kik különbek ám nálam... – felelte Will zavartan –
De először szabadítsuk ki, rendben? A derekam köré... ez alá a paraszting alá, mit koldultam, s amely nélkül
egy dragonyosnak teljes fegyverzetben csörtetni nagy ostobaság lett volna... egy kötelet tekertem. Talán
befér az Ön szoknyája alá. Ha ezt odacsúsztatja Rupertnek, ki tud jutni azon az ablakon keresztül, melyről
már esett szó.
– Irgalmas ég! Megtiltották azt is, hogy egyáltalán lássam! – vetette közbe Jennifer.
– Biztosan a közelébe tud férkőzni olyannal, mint például fontos üzenete van, szüksége van valamire,
amit csak az ajtónálló szerezhet meg. beszéljen az őrhöz úgy, hogy az ne fogjon gyanút, miközben a kötelet
és hozzá egy üzenetet beejti valami mögé, ahol az őröknek nem tűnik fel, de Rupertnek igen. Nem tudja
megtenni? Azt hallottam... önnek van mersze a kockázatos feladatokhoz, ez pedig csak egy egyszerű
diákcsíny.
– Jól van hát, de ez nem olyan egyszerű, Will. A kutyák lármázhatnak...
– Nem, ha maga lecsendesíti őket. Így hallottam.
Ezek után a lány Willt figyelte egy darabig. A levelekről vízcseppek hulltak a kövezetre. Egy felhő
furakodott a nap elé, és egy pillanatra hűvös lett.
– Ki mondta ezt önnek? – kérdezte Jennifer.
A dragonyos éppúgy figyelte a lányt, mint az őt.
– Mondhatnám, hogy egy parasztiul tudom, aki önt a két négylábú szolgával látta, de hazudni nem merek.
Nézze, k’sasszony az, hogy eljuttatja neki a lemászáshoz szükséges kötelet, nem elég, szükséges, hogy
odalenn álljon, a kutyákat csitítsa és átkísérje a hídon. Ő nem ismeri a környéket, én pedig ettől jobban nem
közelíthetem meg a kastélyt. Az erdőben egy megbeszélt helyre kell vezetnie. Én ott fogok várni a
fegyverekkel, amiket Marston Moorról hoztam és néhány rekvizitált lóval. Ne feledje: az én barátaim Rupert
és az ön barátai is lesznek, ha ezt megengedi nekik... velük is találkozni fog. De nem is fecsegek én itt
tovább, talán annyit még, hogy mindent, ami tőlünk telik, meg fogunk tenni, hogy ön mindenképpen
sértetlenül kerüljön haza, az ágyába.
A lány zavartan tekingetett jobbra-balra.
– A jó hírem...
– Nos, egyikünk se fog máshogy közeledni önhöz, mint a húgunkhoz. – Will kuncogni kezdett: – Hiszen
igen fognak minket üldözni.
– Úgy értem, a fogadalmam, amivel a lelkésznek... s a vallásomnak tartozom... – mondta Jennifer.
– Rupert nemkülönben – vetette közbe Will.
– S nekem itt van Rupert, de ha netán ő nem... – Jennifer kihúzta magát, és hátravetette a fejét. A haján
fény csillámlott végig. – Legyen hát, Will Fairweather, áldott ember! – szólt csengő hangon. – Mondd
gyorsan, hogyan válthatom valóra tervedet!
– Menjünk akkor be a templomba, nehogy valaki meglásson minket, s valami rosszban törje a fejét –
javasolta. – Mindenesetre az út Angliába veszélyes lesz, mint ahogy Rupert is az számunkra.
A lány bólintott, s maga elé engedte a dragonyost a boltíves bejáraton.
 VI.

KÍVÜL A VÁRKASTÉLYON, ESTE

Telehold homályosította el a kastély, város és a romok sötétjét. Annál több fénnyel takart be folyót, fákat,
harmattól csillogó gyepet, búzamezőket és az északi egeket borító erdőket. Az égbolt inkább kékesszürke
volt, mint fekete; a csillagok fénye is félénkebb volt ezért. A kissé hűvös levegő alig mozgott, s csendbe
burkolt mindent, kivéve a csobogó víz hangját.
Jennifer előrehajolt, így tartotta a két kutya nyakörvét; hirtelen a bal oldali torony lőrései alól egy vékony
kígyóhoz hasonlatos dolgot látott letekeredni az Androméda felett átívelve, aminek vége, mielőtt leért volna,
eltűnt a homályban. Még lélegzetet sem mert venni. A kutyák megéreztek valamit a rémületéből. Az egyik
nyüszíteni kezdett, a másik megcsördítette láncát.
– Elhallgass, te! – sziszegte a lány kétségbeesetten. – A gondoskodásomat most háláljátok meg azzal,
hogy hallgattok!
Egy fekete folt lendült ki fentről. Ablakából Rupert a földre ereszkedett. Leguggolt, s a kettős kötélág
egyik részét – melyen leereszkedett – lefelé kezdte húzni egészen addig, míg a teljes kötél – melyet odafenn
valami bútor köré tekert – a lába elé nem tekeredett. Körülnézett, s Jennifer felé indult óvatosan, nehogy
megvadítsa a kutyákat. Eközben a kötelet, akár egy fegyverszíjat, válla köré tekerte. Ismét durva ruhát, s
magas szárú csizmát viselt, mint a háborúban. A holdfény ezüstös árnyékká varázsolta a lányt és őt is. A lány
a herceg karjába vetette magát. Az sietve átölelte. Az egyik kutya morogni kezdett. A lány kitört az
ölelésből, de ujjai továbbra is a férfi haját simogatták, miután így, előrehajolva egy percet töltött el az
állatokat csitítva. Ahogy Rupert feléje magasodott, érezte, egész teste remegett a boldogságtól. A herceg
ragyogó szemmel, mosolyogva nézett a lányra, majd tekintete az ég felé fordult.
– Szabad vagyok, szabad! – suttogta elragadtatva. – A bilincs ezúttal lehullott a világról. Istenemre,
nagyon fogok szenvedni, ha még egyszer bezárnak!
Jennifer felemelkedett, kézen fogta a férfit, s vezetni kezdte, át a felvonóhídon. Senki sem bajlódott azzal,
hogy felhúzza estére, vagy hogy őrt állítson oda, miután a királyi lovasokat elűzték a környékről. Alattuk a
vízinövényektől sötét várárok feneketlen gödörként tátongott.
Megtettek már néhány száz métert, mikor Rupert úgy vélte, bizton szólhat.
– Eddig... mindent... aszerint tettem, amint azt ön leírta – kezdte lassan. – Azonban tovább nem foroghat
veszélyben az élete. Messzire utazom most, de egyetlen imám sem hangzik majd el az ön neve nélkül.
A lány köpenye kapucnija alatt, bár alig láthatóan, a fejét rázta.
– Nem mehet egyedül, gyalogosan és fegyvertelenül. Azért vagyok itt, hogy elvezessem egy helyre az
erdőben, melyet a családi kirándulásokról ismerek. Segítőkre találunk ott, kik minket várnak.
– Miféle segítőkre? – kérdezte a herceg.
– Említettem őket az üzenetben. Egyvalakit kivéve nem ismerem őket, de sejtem, kinek a pártján állnak.
De ó, az életéről van szó! – mondta a lány, majd könyörgőre fogta: – És Rupert, ha úgy gondolja, hogy
valamiféle köszönettel tartozik nekem, kérem, hálálja meg azzal a pár órányival több idővel, amit ön mellett
tölthetek.
A színtelen félhomály nem engedte látni, elpirult-e; annyi bizonyos volt, hogy a földet nézte.
– Jennifer, ön egyre vakmerőbb – figyelmeztette Rupert a lányt –, több mindenben is.
A válasz tömör volt.
– Nem, én legdrágább kedvesem. Amióta elhatároztam, hogy nemcsak az életet kockáztatom érted,
hanem magát a poklot is, vakmerőségem inkább áll tetteimben, mint a puszta szavakban. – Felsóhajtott. –
Még kilométerek állnak előttünk. Induljunk hát!

AZ ERDŐ
 A holdfény elszórt foltokkal díszítette a fák leveleit, eredt a nyírfák fehér törzsén, majd hömpölygött
lefelé a tölgyek homályában, hogy végül a talajon bomoljon apró foltokra. Ott gombák és szellőrózsák
kukucskáltak a takaró alól, melyet az eltelt évek alatt húztak magukra, amíg növekedtek. A levegő meleg
volt, talaj- és termésillattal teli.
Oberon előlépett. Egy pókhálómintás köpeny hullott alá válláról; tunikáján kristályok fénylettek, avagy
harmatcseppek talán? Egy kürtöt emelt ajkához, majd belefújt. A hívó jel keresve futott végig a
vízmosásban.
Újra belefújt, majd újra. Pislogó fényű szentjánosbogarak érkeztek imbolyogva a fatörzsek és gallyak
közt. A szivárvány minden színében pompáztak, talán éppoly lágyan is. Közelről látszott csak, hogy
mindegyik egy csillanás annak a felemelt tenyerén, kinek apró emberi alakja volt – bár túl gyönyörű ahhoz,
hogy ember legyen –, s lepkeszárnyakon repült.
Oberon leengedte a kürtöt.
– Üdvözöllek benneteket, tündérek népe! – kiáltotta. – Titánia királynő hol van?
A raj csillogott, s szinte hullámzott körülötte. Kisvártatva egy leheletfinom női hang válaszolt:
– Csak most értem ide, uram, Oberon, s hallottam, amint azt mondja Pucknak, a koboldnak, hogy
szívesen vele tartana, s bárcsak a társaságában maradhatna, vezethetné, s megütnének két nyílsebes éjszakai
szellőt, hogy azokkal dél felé, majd délnek mehessenek, sebtiben el a bűnös városból, átsuhanván a jó népek
álmain akár a bogáncspihe, s megkeressék szerettüket, kit sorsára hagytak s megtagadtak Görögországban;
bár ott lehettünk volna, hogy a török csapatoktól megmenekülhessen. nem vezethettük a már ugyancsak
gyenge lábakon álló észak felé.
Én Virágszirmom – sóhajtott Oberon. – Ha engedném, hajnalig mesélnél nekem, csupa általunk már
ismert dolgokról. – Hangja sürgető lett. – Szükségem van Titánia hercegnőre most azonnal! Menjetek mind,
szóródjatok szét, keressétek, míg el nem éritek, s hozzátok vissza, hogy találkozzon velem az ősi állókőnél!
Komoran folytatta.– Ha lemondunk erről a súlyosan megsebzett szigetrő, nincs remény Görögorszában vagy
akárhol másutt; a romlás rákfenéje a sarkunkban, egyre terjed mindenfelé a bolygón, s félő, hogy teljesen
elborítja. Meg kell tennünk a lépést addig, míg a baj csak csírájában létezik. Esélyünk a győzelemre
halványabb már, de kedvező előjeleket láttam és jóslatokat, megéreztem a végzetet két emberben, akiket úgy
intéztem, hogy ide hozzanak... Menj hát!
Az utolsó szavakat már kiáltotta, majd pálcáját magasra lendítette. Annak végén csillageső villant fel egy
pillanatra. Csillogó fényű szolgái egy hirtelen fuvallaton, mely végigsuhant az ágak közt, hirtelen elillantak
a szeme elöl.

A CSILLAGVIZSGÁLÓ TORONY

Egy csapóajtó lendült vissza, és Sir Malachi Shelgrave lépett ki a tetőre. A hold fényében nemigen volt
szüksége lámpásra. Talán a hold sárgás fénye keltette fel benne a kedvet a jégszínű ragyogásban való
nézelődésre.
Fellépve a műszereket raktározó házikóhoz kinyitotta annak ajtaját, s kihozott onnan teleszkópot,
kvadránst, asztrolábiumot, bronzból s kristályból készült éggömböt, munkaasztalt, körzőket, könyveket
táblázatokat, jegyzetpapírt, tintásüveget és lúdtollakat...
Mindjárt éjfél. Boszorkányok órája, gondolta borzongva. Már majdhogynem irigylem a babonás
pápistákat a keresztjeikkel. De mégsem. Egy jelkép vagy talizmán nem jelenthet védelmet. Csak az Isteni
kegyelem, melyben az igazságosság részesül, tarthatja távol a sötétség portyázó démonait.
Térdre borult, arcát az ég felé emelte, s kezét imára kulcsolta; a fájdalomtól eltorzult hangon szólalt meg:
– Atyáim Istene, én, botladozó bűnös, irgalmadért esedezem. Te aki mindentudó vagy, látod a pokol
csábítása miként kavarja fel keblemet. Oly átkozott, mocskos dolgok, mint a kacarászás keltenek fel
álmomból... s kísértenek most is. – Fejét lehajtotta, öklével pedig nagyot csapott a fatetőre. – Miért nem
tudom hát feledni azon fiatal évemet, melyeket a pokol tornácán töltöttem eltévelyedve, vadakat űzve
ivászatokkal, szerencsejátékokkal, káromkodva ledér nők karjaiban, míg egy este haldokló apám átka le nem
tépte a hályogot szememről?! Nem a Bárány vére volt-e az mibe az emberi gyarlóság fulladt? Miért, hogy az
a holttest oly gyakran hagyja el sírját, azért, hogy elrohadt ujjaival gondolataimat bemocskolja... ó igen, még
akkor is, mikor az unokahúgom suhan el mellettem!
Még egyszer felnézett, s állhatatosan így szólt.
– Te, minden dolgok előre elrendezője, döntéseid, miket hozol, mind helyesek. Taszíts hát a tűznek eme
tavába, égesd ki belőlem mi meddő, eddzd acélomat, míg lelkem a Te háborúd kardéle nem lesz! – Egyre
gyorsabban beszélt. – A Te szent háborúd hív minket hadba, hogy leszámoljon a dölyfös királyokkal, mielőtt
Te tennéd meg azt, s porba tapossuk a bálványokat, imádóikkal együtt, majd vegyük birtokba az egész
világot... az újonnan kiválasztottak ígéretföldjét: kik nem mások, mint a lángoló Angol Izraeliták!
Talpra ugrott.
– Hallom hangodat, ó Villámok Istene, Jehova! Karjaimban elegendő még az erő a küzdelemhez! –
felemelte a karját, ujjait ökölbe szorította, mintha csak meg akarna ragadni velük valamit. – Ám, ha akaratod
az, hogy ne harcoljak, de kovácsoljam inkább a hatalom vasizmait... legyen hát, már most is ezt teszem,
Uram. Biztosíthatlak, dupla erőfeszítéssel dolgozom majd, ténykedésem motorjává alantas nemi vágyaimat
teszem!
Majd pár percnyi álldogálás után – már nyugodtabban – hozzátette:
– Ma este elfojtom a tüzet, mely bennem ég, s csillagaid között a mérések hűs szűziességének
balzsamával orvoslom sebeim, míg az álom szememre vagy a hajnal vissza nem tér.
Azzal elkezdte felállítani teleszkópjának háromlábú állványát.
 VII.

EGY ERDEI TISZTÁS

Körben fák álltak sötét falként, szürkés mellvédekkel. Holdfény öltöztette fehérbe füvet,
százszorszépeket, kankalinokat, primulákat; a harmat, mely igencsak lehűtötte, s eláztatta a lábat, ezernyi
apró üvegcserépként csillogott. Közel a tisztás közepéhez egy monolit emelkedett, úgy két ember súlyú. Bár
az időjárás és a zuzmók már ki tudja mióta koptatták éleit, még mindig rideg látványt nyújtott.
A tisztás szélén két ló álldogált. Afféle hétköznapi, falusi mének voltak, kötőfék volt rajtuk csupán,
semmi más. Egyenletes ropogás hallatszott, s az elfogyasztott növények édes illata kúszott fel állkapcsaik
közül.
Will Fairxweather a kőnek dőlve várakozott, és egy késsel a körmeit piszkálta. Ismét dragonyos-
szerelését viselte a királyi címerek nélkül, annak rettenetes állapota ellenére. Csípőjén mindkét oldalon
lovassági kard függött. Magában dúdolt, eléggé mély hangon ahhoz, hogy értelmetlen motyogásnak legyen
vélhető:

Ó, mikor téged szerettelek

Aggódtam ám én nagyon, aggódás volt
Egész napom
Miattad, kedvesem, csókolni mersz-e
Odalenn a bokrok közt s a szénában
A kazalon
S mikor a csillagok hunyorogtak szemérmetlenül
Hej, az volt ám a gyanakvás egész éjjel
Más miatt is, nem csak, hogy a hold felkel
S a hajnal eljön, odalenn a pokrócon
De mikor...

Hirtelen elhallgatott. Rupert és Jennifer áttörtek az aljnövényzeten, ki a szabad ég alá. Ruhájuk csomós,
csurom vizes, foltos volt, egy nehéz utazáshoz még alkalmatlanabb, mint e pillanatban ők maguk. A lány
megadóan a virágok közé vetette magát. Rupert azonban átszökkent felettük.
– Will – morogta –, te vén csirkefogó! – Megragadta s magához szorította a másikat, hogy annak csak
úgy ropogtak bele a bordái.
– Uhh, Fenséged még a végén leterít engem. Úgy látom, a Kerekfejű kutyáknál töltött egy hónapnyi
pihenő nem vette
ki az erejét nagyon. Könyörgöm, óvatosabban, mert a mellvértemből így lapos pajzsot méltóztat csinálni!
– Miután visszanyerte az egyensúlyát, és meg tudott állni a herceg előtt, rövid lélegzetet vett, majd egy
kérdéssel fordult urához.
– Elmagyarázta Jenn... Jennifer kisasszony elmagyarázta-e az üzenetben, hogyan is állnak a dolgok?
– Hogyne. – Rupert nagyrabecsüléssel pillantott a lányra, – Bár a tisztjeim többsége tudna ilyen tisztán
érthető, tömör s mégis teljes napiparancsot írni! Ügyünk jobban állna. Még azt is értésemre adta, nem vagy
vétkes abban, ami Boye-jal történt. Nincs olyan dolog, amit ne tudnék megbocsátani neked, beleértve a
felségárulást is, bár nem hiszem, hogy tudod e szó jelentését... azok után. amit most értem tettél.
– Pedig ez még csak a kezdet! Bár állapotunk elég siralmas, hamarosan tovább kel1 állnunk innen, uram.
Látod, hoztam még egy fegyvert a csatamezőrül. Megjegyeztem magamnak ama két lovat, ma este kötöttem
el őket. Bár egyik se egy Pegazus, nyereg sem járt velük nagyon is csontosnak látszó hátukra, s a kötélből
pedig, amit magadnál tartasz, kantárt kell vágnunk. Nem kínálhatom többel, mint egy darabka kenyér és
száraz sajt, egy asszonyságtól kaptam, aki átengedte nekem éjszakára a tyúkólját. Mindenáron találkozni
akart velem ott, sötétedés után; pedig van ám neki kolbásza is, de azt otthon tartja lakat alatt. A
kisasszonynak mennyi pénze van a számunkra?
– Nahát, én nem is gondoltam, hogy... – fordult Rupert Jennifer felé.
A lány megtapogatta az erszényét, mely a derekán függött.
– Nem több pár shillingnél – válaszolta szomorúan –, sohasem engedtek magamnál tartani többet.
– Hát abból inkább csak abrakra futja. arra, hogy jóllakjunk, nemigen – biztosította őket efelől Rupert.
– Anglia nagy részin hemzsegnek a rosszakarói – jegyezte meg Will. – Szökésének híre oly gyorsan
terjed maj', mint ahogy lovaink vágtáznak... vagy ki tudja, még gyorsabban, köszönhető ez azoknak a
szemafor-nyavalyáknak a sínek mentén Nem kétséges az sem, hogy magas vérdíjat tűznek ki a fejedre,
uram. Úgy Fenséged méretű embert pedig, elég könnyű felismerni.
– Nem marad más, mint éjszaka utazni – szögezte le a herceg.
– Ha újra a lovassághoz csatlakozunk, mire megyünk azzal? Minden hír csak nem lehet hamis arról, hogy
Cromwell meg a többiek mintha gőzkalapáccsal verték volna szét sorainkat. Persze egypárat
megkergetnénk, az nem kétséges, uram; ám én attól tartok, túl késő már akármit is tenni, s ha tennénk is, az
legfeljebb némiképp késleltetné a vég bekövetkeztét.
Rupert fenyegetően nézett rá.
– Mi mást követelhet a becsület, mint visszatérni és a Királyt szolgálni?
– Ezernyi más módon is szógálhatod űt, uram. – Will megérintette Rupert ingujját. – Jöjjön, pihenjünk le
Jennifer kisasszony mellé! Neki is hallani kell, amit megtuttam.
– Megtudtál?! – kérdezte Rupert élesen. – Kitől?!
– Épp ez az, mit el akarok mondani az úrnak s a hölgynek is, ha végighallgatnak.
Rupert körbenézett, majd vállat vont, s követte. Amikor letelepedett a fűbe a lány mellé, Jennifer
belekarolt. Úgy maradt, mozdulatlanul. Will csatlakozott hozzájuk, összekuporodott, úgy festett, mint egy
összehajtott állvány.
A hold fénye ragyogta be a tisztást, a lovak legelésztek’ s a nem látható faleveleken egy sóhaj futott
végig.
Will a fűben elnyúlva, különös pozitúrákban, hatalmas kezével hol jobbra, hol balra nyúlva nem várt
komolysággal szólalt meg:
– Uram, s kisasszony, én keresztény ember vagyok. El kell hinniük ezt mindenek előtt. Ó, igen,
vétkeztem, mind a hét főbűnben, s még többen is. Megszegtem a Vasárnap szentségét, loptam, vadoroztam,
tivornyáztam, s már látom, igen csekély az esély arra, hogy jóvátegyem vétkeimet... ámbár ebben az ingatag
lélekben benne lakozik a Hit, és amit tettem, mindig megbántam; megbánásom mégse tart tovább a reggeli
fejfájástól az első kupa sörig, ami aztán elmulasztja azt. Hiszem, hogy Jézus Krisztus a mi megváltónk, s
érettünk ontotta vérét, még olyanokért is, mint én. – Keskeny mellkasát teleszippantotta levegővel, majd
folytatta: – De nem-e hat át Isten túláradó irgalma mindent, amit alkotott? Ha az emberi test fű volna, akkor
a fű volna maga az Ő szeretetének egy tárgya, mint a halak, a madarak, a lovak... egyszóval minden, amit
alkotott. Meg lennék lepve, ha az egykori bajtársak a pokolban csupán büszkeségből nem fogadnák el azt a
szeretetet, amit Ő ajánl. – Rupert megrezzent, s összevonta a szemöldökét. Will folytatta: – Igen, igen, uram,
jól tudom, ez eretnekség. Nem lenne szabad ilyesmikről beszélnem. Egy dolgot kivéve – ujját felemelte –
léteznek lények, nem tudni mi okból, akik bár tudnak beszélni, mégse egészen emberek. Most nem az
angyalokról beszélek, jól értsék meg, egyszerű evilági lényekről, kik kortalanok és olyan varázserővel
rendelkeznek, amivel mi nem. Persze, erőnk nekünk is van, olyasfajta, amilyen nekik nincs, s néhányan azt
is állítják, a lélek hallhatatlan, nem úgy, mint ezeké. Egy magamfajta egyszerű ember persze, mit sem tud
ezekről. Azonban vannak dolgok, amiket én is megértek, ha nem is mindent, bár sokszor hebehurgyának
tűnök. Nincsenek megkeresztelve, akkor pedig állatok; de lázadtak-e valaha is a mennyek akarata ellen?
Ugye, nem? Ha nem bűn egy kutyával vagy lóval törődni, miért volna bűn barátkozni a föld ősi
szellemeivel?
Jennifer távolabb húzódott tőle, közelebb Ruperthez. A herceg nyugodtan viselte.
 – Ez bálványimádás! – szólt a lány döbbenten. – A pokolba csábítják a lelkedet!
– Némelyikük megtenné, ez bizonyos; de ember nincs olyan, ki ezt tenné? Miféle romlás lehet a régi
szokásokban, amik még Noéval utaztak a Bárkán, amikor még ember, állat, s időjárás egyek voltak? Ha
adhatsz egy pohár tejet az öreg macskádnak, bár már nem fog egeret, miért lenne hát baj kedvesnek lenni
egy ártalmatlan szellemhez, aki ráadásul tesz is érted valamit, s őriz egypár óráig? És aki azok közül való,
akik egyébként távol tartják magukat az embertől?
Rupert izgatott lett.
– Te magad találkoztál ilyenekkel?
– Igen, uram, nagyritkán. Megtörtént velem párszor, miközben... vad után jártam; családom mindig
megadta a nekik kijáró tiszteletet. Soha nem vágtunk ki egy fát vagy öltük le egy állatot, hogy először ne az
állat fejét vágjuk le, s vessünk keresztet.
Jennifer még jobban megrémült. Will bocsánatkérően elmosolyodott.
– Ez az a fajta dolog számukra, ami miatt megengedik nekünk, hogy megosszák velük a földjüket –
fejezte be, majd Ruperthez fordult: – Beszélnék még erről szívesen, vagy lecsúsztatnék egy kupával az erős
és fűszeres nektársörükből, a közönséges világos sör helyett; elnézném csodálatos körtáncukat, melynek a
zenéje olyan, mintha egyenesen a szívemből jönne. Ellenük sohasem vétkeztem... bár nagyon szeretem őket,
mégis túlontúl együgyű vagyok én a tündérlánykák társaságához... Rosszul mondom, uram?
– Folytasd! – biccentett Rupert csendesen.
– Nos hát, errefelé húztam meg magam, s abban reménykedtem, tudok valamiképpen segíteni rajtad és a
királyon, mivelhogy nem akartam csak úgy feladni, hazamenni és elszigetelve a külvilágtól a Kerekfejűek
sötétszándékait kiszolgálni... akik magát Krisztust is átkozták!... idejöttem hát az erdőbe nyúl után kutatni.
Itt talált engem az a valaki, s beszélgettünk, míg a pitymallat el nem űzte a csillagokat az égről; így lett ez
minden este... Fenség, innen lett hát nekem erőm, s bátorságom folytatni a küzdelmet; s jöttem rá, hogy
Jennifer kisasszonynak lenne elegendő mersze neked segíteni a szökésben. – A lány eltakarta az arcát. – S
röviden, fabrikáltunk egy tervet.
Will felemelkedett.
– Uram, kezemet nyújtom, és segítek felállni, ha velem jön most, és meghallgatja őket. Nem lesznek
erőszakosak... nem is tudnának azok lenni, de őszintén szólva nem látok egyéb lehetőséget, mint elfogadni
azt a csekély segítséget, amit nyújtani tudnak. Meghallgatná őket, kérem?! Szívesen lennének barátaink.
Rupert is felállt. Jennifer is feltápászkodott, s kezével a férfi keze után nyúlt. A herceg arca nyugodt volt,
hangja határozott.
– Úgy lesz.
– Ó, ne! – A lány könnyekben tört ki. – Ezzel veszélybe kerülnek lelkeink!
Rupert minkét kezét a lány vállára tette, a szemébe nézett, s kedvesen így szólt:
– Nem, nem hiszem. A puritánok hazudtak önnek. Ha ön nem is, én olvastam a Nagy Történetírót. Nem
csak az őslakosok, de a modem idők bölcs keresztényei is számoltak a tündérekkel. Sőt, bizonyos
varázslatokat is megengedtek, ha szigorúan jó szándékkal alkalmazták azokat. Emlékezzen a szomszédaira,
akiket ismert Cornwallban. Nem követték-e a rég hagyományokat ők is, akárcsak Will? – A lány némán
bólintott. – S úgy gondolja, ők átkozottak lettek ezen okból?
– Lassan ingatta a fejét. – Most sem azok. – Most már azon igyekezett, hogy végre Rupertet mosolyogni
lássa. – Lányom! Micsoda szíved van neked!
Eleresztette a lányt, a másik felé fordult, s szinte kirobbant belőle:
– Menjünk hát, ahogy akartad, a varázslat felé, mit mutatni akarsz!
– Szabad beleegyezésed volt, ami idehívott minket.
Ez a szinte éneklő hangszíne a beszédnek arra késztette Rupertet. hogy körbenézzen. A kő előtt ketten
álltak; magas, szinte hátborzongatóan gyönyörű formájú, elefántcsontszínű tünemények. Szemük tündöklőén
világított, mintha csak egyfajta belső hold sugárzott volna belőlük. Külsejük ragyogását a fejükön lévő
különös formájú korona adta, melyhez társult a hím tunikájának, s a nő köntösének fénye. Felettük,
mögöttük és világos színű hajuk körül apró szárnyas alakok ragyogtak, s táncoltak villódzva.
Lábaiknál egy szikár, széles, izmos alak guggolt, aki ha felállt volna, sem igen érte volna el Rupert
derékszíjának csatját. Feje kerek volt, orra pisze, füle hegyes, kócos és kaján vigyorgó szája felett csillogó
szemek ültek. Bőrbe s levelekbe volt öltözve.
Will hátralépett. Jennifer csatlakozott hozzá a homályban. A lány összetette a kezét, ajka némán mozgott.
Rupert előrelépett. Fejet hajtott, s egy pillanatra szembenézett a korántsem emberi tekintetekkel, majd a
hirtelen támadt csendben így szólt:
– Azt hiszem, Oberon királyt tisztelhetem.
– Úgy van – hangzott a hím válasza.
A férfi meghajolt a nő felé.
– S akkor ön nem más, mint Titánia királynő.
– Herceg, üdvözlégy Nem Evilági királyságunkban – felelte dallamos hangon a királynő.
– Köszönöm, Fenségeiteknek. – Rupert habozni látszott. – Ez a megfelelő megszólítás? Mint tudják, én
Károly királyt szolgálom, bár felmentett esküm alól, úgyhogy szabad vagyok... csak Istentől függök.
A királyi pár közömbösen viselkedett a név hallatán. Jennifer kezdett megnyugodni. Will észrevette ezt, s
rámosolygott. Majd mindketten a tisztás közepe felé néztek, ahol Rupert és a lovak tűntek csak valós
lényeknek.
– Próbát kell, hogy tegyünk – dörögte a kobold. – Kipróbálhatunk többet is? Nos hát, fel fogom sorolni a
szenteket és angyalokat. Névsoruk könnyedén megy: Walburga, Knut, Medárd, Cuthbert, Kunigunda,
Matild, Jeromos, Metód, Kolozs, Gallió...
– Csöndbe légy, Puck! – parancsolta Oberon. – Mutass több tiszteletet! – Majd Ruperthez fordult: –
Bocsásson meg neki, herceg. A tündérek népe, mely felett nem jár el az idő, túl gyakran bolyong hontalanul
az idő szelein, s így nem is lesznek oly bölcsekké, mint ti halandók.
– Túl sokra tartja az embereket. Fenség – mondta Rupert.
Titánia intett fehér kezével.
– Elég! – könyörgött. – A könyörtelen hajnal sietve érkezik, akkor pedig már nincs hatalmunk, s titeket
üldözni fognak. Ne vesztegessük hát az időt!
Oberon bólintott; koronáján a pislákoló kristályok megbolydultak.
– Hogyne. Először azonban, Rupert herceg, legjobb lesz, ha elmagyarázom, miért is nyújtunk
voltaképpen segítséget ebben az emberi civakodásban. Azért, mert ebben most mi is érdekeltek vagyunk.
Mi, tündérek az élő világ szellemei vagyunk, sértetlen egységének állandó vendégei, őrei, segítői; gyógyítói
vagyunk mindennek a természetben, s ezért elvesszük a járandóságunkat.
– Egyszer pajkosak vagytok, máskor félelmetesek – szólt a férfi.
– Akárcsak a föld, a tenger, az ég s a tűz. Az erdőt, melyben nincs róka s farkas, a szarvas s a nyúl
csupaszra rágja. – Oberon elhallgatott egy pillanatra, majd komolyan hozzátette: – Lenne mindez akkor, ha
az ember nem kezdte volna el használni mérgeit, fegyvereit és csapdáit. Ez nagyon szomorú
következményekhez vezet, ez az ellenőrizetlen burjánzás megfojtja magát, s elég, ha egyszer teszi. Jobb
volna, ha az emberek megtartanák a Földanya iránti tiszteletüket. A Régi Rend hívei megpróbálják ezt
fenntartani, ezért nyerték el a tündérek áldását.
Mindaddig persze, míg ez nem vezet hitetlenséghez – vetette közbe a herceg.
Természetesen. Láttunk nemzedékeket elmúlni egymás után. hitükkel együtt. A kőkor rénszarvas-
vadászaitól az ércszekéren suhanó harcosokig, ismertük Ádám leszármazottait. Mikor megalkották a vasat,
nehezebb lett a dolgunk, hisz’ mohó tépőfog volt az a vadakkal szemben, és rideg, baljóslatú erőt hordoz
magában, mely kiégeti a magunkfajtát, ha csupán megérinti. Azonban a lázadás évei után nyugalom állott
be. A gazdák bő termést akartak földjeiken, fiaik s unokáik pedig szeretetet otthonaikban, távol tartva a
démonokat. szellemeket vagy boszorkányokat... s ezért mi megkaptuk. ami minket illetett.
Titánia óvatosan megjegyezte:
 – Ha kevesebb lett az erdő, gazdagabbá tettük a mezőket, a lányok szerelmében s a csecsemők kacajában
egy titkos tavasz csodája bugyogott.
– A keresztény hit, akármi is az, megváltoztatta ezt; apró disszonanciát teremtett ebben a harmóniában –
folytatta Oberon. – Mindaddig nem imádtak minket istenekként... s az imádat inkább jéghideg tisztelet volt,
melyre sohasem vágytunk... a papok nem tagadták létjogunkat, s az embereket engedték, hogy békében
éljenek velünk és a földdel, miközben harangjaik édesen csengtek tova.
– De megváltoztatták a neveket! – morgott Puck, a kobold. – A neveket, a neveket!
Rupert és Oberon mindketten összevont szemöldökökkel néztek rá, majd a király sietve magyarázni
kezdett:
– A cselekedet, hogy VIII. Henrik lerázta Róma hatalmát, semmi egyéb nem volt, csupán egy halandó
ember politikája. Az Angol Egyház nem üldözött minket, s nem tiltatta be a Régi Szokásokat a nép körében.
De aztán...
– Jöttek a puritánok – szólalt meg Rupert, s Oberon a név hallatán, megrázkódott.
– Úgy van. – A tündérkirály felemelte az öklét. Magas termete s szépsége ellenére most különösnek és
esetlennek tűnt a holdsugarak fényében, ahogy az árnyékokat megzavarta. – Az a zordon gyülekezet, ahol
csak a pokol ismer melegséget; ahol a rítusok, melyek megnyugtatták és összekapcsolták az embert a
Titkokkal, kiirttattak; ahol az egyszerű halandót az élő természet ellen lázítják, hiszen meg lett neki tiltva
hagyomány s tisztelet, lakoma, s hogy józan mértékkel éljen a természet javaival; ahol a boldogságot elítélik
mint bűnt, ahol az ártatlan bolondozást őrültségnek tartják, mint ahogy férfi és nő szerelmét
gusztustalannak... ezek Tündérföld és a Régi Anglia legfőbb ellenségei és mételyei!
Jennifer nyelt egyet, kezét ökölbe szorította, kihúzta magát, s félénken sipította:
– Ó, nem, uram, ez nem egészen igaz így! – Úgy tűnt senki sem figyel rá. Rupert mozdulatlanul,
sziklaszilárdan állt; Oberon és Titánia félelmetes tekintetet vetettek rá; körülöttük a csillogó fények táncolni
kezdtek kékben, aranyban, bíborban, zöldben, rubinvörösben, egy pillanatra apró, rémült arcokat téve
láthatóvá.
Will Fairweather megszorította a lány karját. Puck a tisztás széléhez surrant, körbejárta azt, majd a lány
lábához telepedett.
Közben Rupert így szólt ahhoz a kettőhöz a holdfényben, akik körül úgy tűnt, valamiféle csillogó fény
örvénylik:
– Fenségeitek nem emberi vérből valók. Miért foglalkoznak hát mégis teológiával?
Oberon hirtelen meglengette köpenyét, melynek fátyolszövete hátát borította; s abból, mintha szél támadt
volna az éjszaka nedves, ezüstös mozdulatlanságában. Megszólalt alig hallhatóan.
– Egy felekezet, mely nemhogy nem viseltet semmilyen tisztelettel a Földanya iránt, de inkább tekinti
ellenségnek, akit joga van kirabolni, megbecsteleníteni, megsebezni, becsapni, kizsigerezni, megnyúzni,
kővel betemetni, salakkal borítani, szemetelni, majd gépeket hívni életre, amik e sír körül üvöltenek, nos, ez
a felekezet magában hordozza a véget. – Lehajtotta a fejét. – S akkor csodákkal, erdőkkel, folyókkal együtt
elpusztulunk. Már most is korom s acél rabolja el egyre területeinket. Mikor minden vallási vezető
iszonyodik tőlünk, s üldöztet minket... nem őrizhetjük meg így hatalmunkat. Nem állhatunk meg az egyházi
átok előtt. Először csak Angliában nem lesz helyünk, majd sehol a világon...
A sebes ragyogás körülötte nyugodni látszott, s a király határozottsága visszatért. Kihúzta magát, majd
hangosan kimondta:
– A királyi érdek védelmezi a Régi Rendet és szokásokat, akár tudva erről, akár nem. Akármik is hibái... a
király s a püspökök gőgje, a nemesek ocsmány kapzsisága, a kisbirtokosok és polgárok nagyfokú
műveletlensége, nagy vagy éppenséggel kicsiny zsarnokai ennek a fajtának... mégis, ezek megtalálhatók
minden emberi környezetben; s Tebenned megvan az, ami a magatokfajtát megóvja a bolygót elborító
szennytől, s nem söpörné le a Tündérkirályságot onnan.
Felemelte egyik karját.
 – Varázsigéim, varázspálcáim, titkos csendes gyógyforrásaim egy halovány, bizonytalan reményt jeleztek,
melyet, bár szokatlan formában, ti hárman keltettetek életre. Ezért segítettük a szökésedet, Rupert herceg.
Most, további segítséget s tanácsokat adunk, ha elfogadod. Aztán, miután kilőttük a nyílvesszőt, várni
fogunk, hová is fúródik.
A férfi, bár egyébként alig mozgott, most meghajolni látszott.
– Az örökkévalókra mondom – suttogta –, fog vacogni kezd, s a csontok belerázkódnak, mikor az ember
lábai elé ily kesztyűt dobnak. Habár Arthur felvette e kesztyűt. Lehet-e merszem visszalépni?
– Nekem van, nekem van merszem... – suttogta Jennifer félig sírva. – Miféle rémálom ez? Édesanyám,
jöjj, és tarts engem ébren!
Will átkarolta.
– Micsoda titokzatosság vesz hirtelen körül, szegény lyány – mormogott rekedten –, de mindent meg
lehet fogni.
– Miért kell ezeknek ilyen költőien fogalmazni? – morgolódott a kobold. – S ennyire, mikor ajkaink a
földig biggyednek? De legyen hát, menjetek; s ha a Kerekfejű a sarkatokban lesz, nem szállhattok szembe
vele, s nem csavarinthattok egyet se az orrán. Mégis – tette hozzá komoran – ne tétovázz, vedd fel azt a
kesztyűt, Rupert, mert ez egy nagy s hegyes orr ám! – Hirtelen Jennifer felé fordult. – Érzem már, te is
részese leszel ennek a kalandnak. – Nagyot csapott a lány fenekére. – Nocsak, milyen szép kis teltkarcsú
vagy!
Válaszképpen a lány felugrott, megragadta, s arcon csókolta. A kobold értetlenül bámult. Arcára döbbenet
ült ki, felháborodása teljesen kioltotta hirtelen érkezett ijedtségét. A lány visszanézett Rupertre. A herceg
nem kommentálta a közjátékot. Mintha csak fel akarná hívni magára a figyelmet, így szólt:
– Uram, bár a hit s az emberi lét béklyói megkötik kezem... köznapi értelemben, persze... tanácsai szerint
fogok cselekedni.
Oberon ajkán halvány mosoly tűnt fel.
– Nem kétséges, hogy egy alapos jelöltre van szükségünk – mondta; aztán folytatta, ismét komolyan. –
Attól tartok, olyan kalandra kell indítsalak benneteket, ahol sem az útirány, sem a keresés tárgya nem ismert
bizonyosan. Nem győzhet királyotok, ügyetek, s ti magatok sem győzhettek, hacsak a Földet magát nem
veszitek rá, hogy értetek harcoljon. Vegyétek hát szájatokra a varázsszókat. Különben hogy tudna a Föld,
amely csak talaj, kő, víz, puszta levegő s élet, ellenállni a vas halálának?... Léteztek egykoron hatásos igék s
jelek. Talán ezek azok, amik megjelenhetnek újra az öreg Földanya megfélemlített gyermekeiben. Bár az
Észak nagy varázslói már régen elporladtak, s utánuk csak a gyengécske hatalmú falusi boszorkányok
maradtak, s az a kevés varázserő, ami nekünk Tündéreknek adatott. — Oberon lassan csóválni kezdte a fejét.
– Habár – sóhajtott – a jóslatok, melyekre sikerült rátalálnom, félig-érthetően egy messzi déli szigetről
suttogtak, olyan szférákban, melyeket nem ismerek... hiszen Görögország nyugati részein fekszenek, ahol
egyszer jártunk... egy szigetről, ahol egy nagyhatalmú halandó varázsló élt nem is sok évvel ezelőtt.
– Prospero volt a neve – szólt közbe hangosan Rupert.
– Akkor hát te magad is olvastad a krónikát. – Oberon megrezzent, mint amikor a tó tükrén a hold képe,
ha egy szellő fut végig a víztükrön. – Úgy hiszem, így hívták. Bár, nem esküdnék meg rá. Se varázsigéim, se
üzeneteim nem tudnák kideríteni. Minden bizonnyal láthatatlanná tette azt a helyet, hogy eszközeit gonosz
célokra használni ne lehessen; nem tudván előre azt, hogy talán egykoron a jóknak nagy szükségük lehet
rájuk. Jóságos szelleme mit sem tud a mi ellenségeinkről. Ha meg tudná szerezni azokat a dolgokat...
– Nem túlzott e kérés? – kérdezte Rupert. – Hogyan tudnám én, nem lévén varázsló, e rejtekhelyet
felfedni?
Titánia királynő most előrelépett. Rupert fél térdre ereszkedett.
– Meghajlok e szépség előtt – tört elő belőle.
– Nem, nem, a gyengeség előtt hajol most meg – válaszolta lágyan. – Bizonyára olvasott arról, miként
csináltak bolondot belőlem. – Oberonra pajkos pillantást vetett: – Bárcsak ön lett volna az Utolsó. – Puck
kuncogott. Titánia intett a férfinak, hogy álljon fel. A herceg gyorsan, akár a király, mozdulatlanná lett. – Az
embereknek is van hatalmuk, ismernek olyan dolgokat, melyeket megtagadtak tőlünk, a Tündérektől.
Létezik közöttük a szerelem ereje. – Csöndes vágyakozás színezte hangját. – A magam kortalan, tiszteletlen
fajtája is ismer persze... egyfajta szerelmet..: de csakolyan kellemeset, mint a dal vagy az édesség. Az igazi
emberi szerelem nem komédia, az idő teszi tragikussá. Bércein, völgyeiben, felkelő hajnalaiban, viharaiban
benne van a halál közelsége s elkerülhetetlenségének tudata.
Felemelte a kezét Most látszott csak, hogy mindegyik ujján gyűrűt visel. Egyikük, nagyobb társainál,
különben alakra hasonlóak voltak: ezüstkarika, ami a saját farkába maró áspiskígyót mintáz, feje
drágakőfoglalat volt, melyet egy mívesen csiszolt kő koronázott.
– Ezek a gyűrűk, melyeket most tekinteted elé tartok, Egyiptomban készültek évszázadokkal ezelőtt a
régi világ utolsó varázslójának keze által azért, hogy segítsen egy nagyúri ámde gőgös szerelmespárt. Sokáig
mindketten tartották magukat ígéretükhöz, a kövek ragyogása vezette őket gazdagságuk felé: minél közelebb
voltak a célhoz a kövek fénye annál erősebb volt. – Titánia sóhajtott. – Ám a férfi gyengének, túl számítónak
bizonyult. A lángok átcsaptak mindkettőjükre, kudarcot vallottak, meghaltak... Kalandos úton e kincs
hozzánk került, kik híján vagyunk a szerelemnek, mely fellobbanthatná e kövekben a fényt. – Mint egy
zsákmányára lecsapni készülő sólyom, folytatta: – De te ember vagy, herceg! Ennek az „iránytűnek” a
segítségével megtalálhatod a szigetet, s utad során megtudod, hol számíthatsz segítségre a hol elutasításra. A
jobb kezedben a kardot a kantárt tartod, viseld ezt a balon!
Jennifer a kebléhez kapta a kezét. Rupert összerezzent. Hátralépett, s ezt hebegte:
– Nekem senkim sincs...
A tündér közel hajolt. Halovány színű haja lobogott, kakukkfű és rózsaillatot árasztva.
– És Mary Villiers? – suttogta.
A férfi úgy tett, mintha meg sem hallaná.
– Ő sohasem volt az enyém.
Jennifer otthagyta eddigi társaságát, átviharzott a harmattól fénylő gyepen.
– Hagyja békén öt a varázslataival! – kiáltotta.
Titánia elmosolyodott, s visszalépett Oberon oldalára.
– Van ám itt valaki, akivel célt érhet...
Rupert megragadta a lány csuklóját.
– Maradjon nyugodtan, ők nem akarnak nekünk rosszat.
A lány megtorpant, azonban a királynőt és a provokált felet tovább figyelte.
– Hogy érti ezt? – kérdezte a herceget.
– Hallotta, mit beszéltünk, gyermekem – felelte Titánia lágyan. – Végy hát egy-egy szép gyűrűt, add az
egyiket a hercegnek szerelmetek zálogaként, hogy ez vezesse őt akár egy lámpás, s magadnak, hogy tudd,
biztonságban vannak-e adományaid!
Jennifer egy darabig még mozdulatlanul állott, hol Rupertre, hol a királynőre nézve. A hold alászállóban
volt már, s egy hirtelen, hűvös fuvallat futott át a levegőn.
– Nem adhatok neki olyasvalamit, amivel már rendelkezik – felelte végül a lány.
A tölgyfa alatt Puck Willhez fordult, s megjegyezte:
– Ha nem fogadja el a hölgy által felajánlott gyűrűt, bizony bolond ez, s együgyű ember...
– Életrevaló menyecske – bólogatott a dragonyos. – Miért is pazarolja az időt, hogy kockára tesz egy
ilyen sudár teremtést?
Rupert hosszan nézett Jenniferre, majd megfogta a lány kezét. Megszólalt, olyan hangon, mintha csak
attól félne, szavai összetörnek egy képzeletbeli kristályt:
– Kedvesem, nemigen vagyok én méltó a te hűségedre. Ez pedig olyan zálog, melyet nem szentesít sem
törvény, sem az egyház.
– De. örökké... tart... – válaszolta a lány akadozva.
– Ezt nem tudom, s te sem tudhatod. De hadd emlékeztesselek arra, hogy minket világok és háborúk
választanak el egymástól. S az ilyen pogány ceremóniák sincsenek ínyemre.
 – De ezzel... sikerülhet... segítséget szerezned...
A herceg bólintott.
– Katona vagyok; a dolgom, hogy támadjak előre, sokszor a vak szerencse karmai közé. Ha kiállsz
mellettem, míg visszatérek, vagy elbukok, én is ugyanígy fogok tenni érted. Aztán majd, ha a sors engedi,
még találkozunk.
A lány már sírt.
– Holtomig várni fogom azokat a szavakat, amiket akkor mondanál majd.
– Gyermekeim, térdeljetek le itt a szent kő előtt! – kommandírozott Oberon. Megtették, kéz a kézben.
Amint eléjük lépett, a csillogás körülötte halvány örvénylő fényességet gerjesztett koronája felett. Tenyerét a
térdelők fejére tette.
– Tölgyfára, hamura s tavasszal kifehéredett tüskére, a korokra, melyek elmúltak és a korokra, melyek
eljőnek, lenn a földön s fenn az égen, csengő patakokra és a lobogó tűzre, életre s halálra, most igazat
szóljatok, s úgy is tegyetek, egymásnak hűségért hűséget adatok!
Mint az álmukban együtt beszélők, válaszoltak:
– Úgy lesz.
Titánia is közelebb lépett.
– Húzzatok egymás ujjára gyűrűt! – szólt hozzájuk. A lány engedelmeskedett. – S a köteléknek ez a jele
jelképezze az egységet, mely összetart fiút és lányt, férjet s feleséget, és megvilágítja életetekben az utat,
amit kerestek.
Oberon és Titánia most egyszerre mondták:
– Isten veletek! Ha az út, melyre ráakadtok, rögösnek mutatkozik, tartsátok ébren szerelmeteket, s úgy
legyetek szerencsések!
Eltűntek. A tisztás sötétségbe borult.
– Hol vagy, kedves? – kérdezte Jennifer. – Hirtelen semmit sem látok!
– A hold a fák koronája alá szökött – válaszolta Rupert. – Maradj nyugodtan, míg a csillagok fényénél
újra látni kezdesz!
Puck oldalba bökte Will Fairweathert.
– Nekem szintén mennem kell – közölte. – Azt hiszem, ezzel a kópésággal még nem ért véget ez az
éjszaka.
– Nekünk is indulnunk kell lassan, a hercegnek s nekem – válaszolta amaz. – Amikor a háziura
észreveszi, hogy fizetés nélkül távozott a „fogadóból”, jobb lesz, minél messzebb járni tőle. – Zavarban volt.
– Nem sokat törődtem az efféle varázslatokkal eleddig. A lyány odaadta szívét teljesen, ám az ember nem
egészen. Félmunka ez, s meglesz még a böjtje, ha nem vigyáz... még azt sem tudjuk, merre van az előre!
– Nyugatra, mondom, egy hajót találtok – ajánlotta Puck. Rövid szünet után folytatta: – Neki fogadókról
s efféle dolgokról beszélni... barátom, ha súlyos bajban vagytok, csak akkor. Vésd ezt jól észbe! Van egy
vendéglő, mely a Öreg Főnix néven ismeretes, amit csak azok láthatnak s térhetnek be oda, akiket
valamilyen formában megérintett a varázslat. Soha nem áll ugyanazon a helyen, de hogy megleljétek,
használjátok a gyűrűjét, vagy akár csak nyissatok ki egy ajtót magatok felé... Mennem kell. Hív a gazdám.
El hát! – Azzal elsurrant.
Will tekintetével, megszokván a sötétséget, Rupert és Jennifer alakját vette ki a kőnél.
– Borzasztó, hogy egyedül s ilyen kimerülten kell visszaengedjelek! – A fájdalom, mely a herceg
hangjában bujkált, valós volt.
– De nem tehetünk mást! – felelte a lány. – Várni fogok rád, imádkozom érted, és mindig szeretni foglak,
Rupert.
Megcsókolták egymást. A lány megindult az erdő homálya felé. A herceg utánanézett, majd
megrázkódott, s szomorúan így szólt:
– Bajtárs, készülődjünk elhajózni, míg a hullámok szelídek, s a szél sem viharos!
 VIII.

A VÁRKASTÉLY MOSÓKONYHÁJA

Vakolatlan vöröstégla épület volt, padlója egy kanális irányába lejtett, ami a várárokba vezetett. Egy
nyitott, kürtővel ellátott tűzhely felett egy forgatható kampó egy üstöt tartott, amely a vízmelegítésére
szolgált. Mellette tűzifa-rakás. A közelben egy asztal, s egy mosómedence állt. Mindenfelé vödrök, dézsák,
szerszámok, edények gyülekeztek a polcokon vagy lógtak a falakon. A réz csillogása s a cserépedények sötét
árnyalatai a ház legderűsebb helységévé varázsolták.
Ilyenkor késő este, nagyon lehűlt. Sir Malachi Shelgrave lehelete fehéren gomolygott. Amikor megállt,
cipőtalpainak kopogása megszűnt, válaszképpen erre a bejárati ajtó nyikordult meg. Amint felemelte
lámpását, árnyékok kezdtek himbálózni körülötte hatalmasan s torzul.
Jennifert pillantotta meg. A lány amikor észrevette, elszorult a lélegzete, s hátratántorodott.
– Állj meg, te ledér nőszemély! – kiáltott rá Shelgrave.
A lány nem igazán tudott engedelmeskedni. Térdre borult. A padlón a foltos, víztől csöpögő ruhájának
résein át előtűntek karcsú lábai. Kezét szorosan összekulcsolta, fejét behúzta vállai közé, fürtjei az arca körül
remegtek, testét néma zokogás rázta.
Shelgrave magasodott felé.
– Most már látom, Isten miért tartott ébren ezen az éjszaka – szólt mély torokhangon –, hogy a toronyból
megláthassam, miként osonsz át a hídon efelé a hátsó bejárat felé, amit bizonyára nyitva is hagytál; hány
órán keresztül?! – ordította a férfi. – Beszélj, ribanc!
A lány még mindig jártányi erejéért s levegőért küzdött. Shelgrave a lámpást az asztalra állította. A
félhomályban előrehajolt, és fél kézzel megragadta a lányt a hajánál fogva, majd felfelé kezdte húzni, másik
kezével pedig pofozni kezdte jobbról, balról, jobbról, balról. Jennifer nyaka beleremegett az ütésekbe.
– Miféle undorító disznóságot műveltél odakinn – sziszegte miféle mocsokban hemperegtél?! Te hálátlan
Jezabel, addig úgy sem hagyok nyugtot, míg ki nem szedem belőled az igazságot!
– Nem tettem semmi rosszat – tört ki a lányból, miközben zihált. – Istenre esküszöm.
Shelgrave eleresztette, majd terpeszben, csípőre tett kézzel megállt. A magas kalap, mintegy maszk borult
arcára, melyen keresztül csak szikrázó szeme látszott.
– Mi történt hát?
– Túlságosan élénk s álmatlan lévén – kezdte Jennifer apránként – arra gondoltam, talán egy séta jót
tenne... ám balgán túl messze kóboroltam... s eltévedtem...
– Egy lány egyedül, sötétedés után odakinn? No persze!
A lány felemelte kezét.
– Esküszöm, így történt, bácsikám. a köztünk lévő kapocsra!
A lány gyűrűsujján fény villant. A férfi megragadta a csuklót. Erősen megszorította, nagyobb fájdalmat
nehezen okozhatott volna. Bámulta egy ideig a gyűrűt, majd lerántotta. A lány felsikoltott a fájdalomtól. Ujja
bevörösödött a helyen, ahol a bőr lejött a hirtelen rántástól. Mint egy csapdába esett őz tekintett most fel.
– Honnan van ez? – lihegte végül. Forgatta, nézegette a gyűrűt. A kő csillogott, mint akármely más
drágakő. Shelgrave ordítást hallatott: – Nem tűrök több hazugságot!
A lány néma maradt. Shelgrave felemelte egyik lábát, mintha a lánynak akarna rontani. Az nekifeszült a
falnak, maga elé vette kezét, lábát pedig pajzsként felhúzta, s várt.
Shelgrave letette a lábát.
– Ez egy királyi holmi – morogta. – A Hazug hercegtől van? – A sokktól megtántorodott. – A herceg.
Rupert herceg! – Sarkon fordult, s elkiáltotta magát: – Nafferton, ébredj! Miféle komornyik vagy te, ágyban
horkolsz, mikor a pokol szabadon jár-kel? Hej, Nafferton, hozzám! – visszhangok verődtek mindenhonnan.
A felriadt kutyák ugatni kezdtek a távolban. A komornyik hálóingben érkezett, a kivilágítatlan folyosón
tapogatózva, a konyhán át a mosókonyhába.
 – Eredj az őrökhöz, Rupert herceg szobája elé! – rendelkezett Shelgrave. – Nézzétek meg, a herceg
odabenn van-e! Gyorsan, te himpellér!
– Hogyne, uram – csattogtatta állkapcsát. – De hadd gyújtsak egy gyertyát a lámpásával! Átkozottul sötét
van.
– Igyekezz, vagy megismered a halált! – Shelgrave egy trancsírozókést akasztott le az egyik állványról.
Tekintetét levéve Jenniferről, Nafferton egy vékony viaszgyertyát vett elő, meggyújtotta, majd elinalt.
Shelgrave a lányra meredt. A lány rémülten figyelte, amint a férfi a kés élét próbálgatja hüvelykujján.
Száját furcsa mosoly feszítette.
– Mi más hajthatott volna előre éjnek évadján, mi?! – kérdezte. – Nyilvánvaló, mint a bűn, hogy élsz-
halsz azért a királyi gonosztevőért. E napon, mely most elmúlóban van már, felkerested, személyes
parancsom ellenére!
– Nem volt abban semmi fondorlat, bácsikám, semmi. – Nyelvével megpróbálta megnedvesíteni ajkát,
azonban beszéde mégis száraznak, bizonytalannak, zavartnak tűnt. – Hogy is lett volna? Tudtam, úgy is
tudomásodra jut. Megmondtam hát őszintén az őröknek, hogy elhagytam egy emlékem, melyet még
édesanyámtól kaptam, amit a hercegnek is megmutattam, s gondoltam, ottfelejtettem a szobájában.
Beengedtek. A szemük láttára beszéltem vele, s a herceg maga is segített a keresésben egy darabon, de nem
találtuk meg... Így hát búcsút mondtam neki.
– És a szoba túlsó részében, mikor ágyának függönye vagy széles háta egy szívdobbanásnyi időre elrejtett
az őrök tekintetétől... nem csúsztatta-e e gyűrűt kebled közé?! – Shelgrave megérintette a kés hegyével az
említett testrészt. A félhomály egyébként súlyos csendjét a kutyák őrjöngése zavarta csak meg.
Jennifer határozottan talpra állt. A falnak kellett támaszkodjon, hogy egyenesen megálljon; belőle a szusz
sípolva járt ki-be. Ám felemelte a fejét, s az eddigieknél magabiztosabban válaszolt.
– Jól gondoltad, bácsikám. Az ő szerelmének záloga... Azért adta, hogy tartsam meg, s rejtsem el, míg
újra béke nem lesz... de ezen az estén nem állhattam meg, hogy ne viseljem...
– Nos hát, te áruló nő – szakította félbe szelíd hangon a férfi a ház bemocskolója, mely oltalmazott, mit
szólsz, ha most levágjuk a bimbókat emlőidről, hogy ne táplálhass egy olyan ördögfattyat, vagy vágjam le
netán az orrodat, mint azt sok kurvának szokták?
– Ne, ne, Istenem segíts! – Egy kiáltást fojtott el, mely megtöltötte tüdejét, s megfeszítette vállát; szeme,
mely most összetalálkozott a férfiéval, zöld volt akár a hiúzé. – Nekem törvény előtti jogaim vannak! – tört
ki végül Jennifer. – Vigyél bíróság elé, ha akarsz! És minden, amit most összehordasz, nélkülözi a
törvényességet!
Shelgrave a kést lefelé kezdte húzni a falon, s az sercegve csúszott a téglákon.
– De enyém az őrzők joga, te szégyentelen, hogy meztelenre vetkőztesselek, s megkorbácsoljam a hátad s
az üleped, hogy a pokol érintése elszálljon ajkadról!
Egy közeli nesz mindkettőjük figyelmét a konyha bejáratára terelte. Kinn egy alabárdos csörtetett. A
fáklya, melyet a toronyban kapott le a falról, vöröses fénnyel világított be sisakot, mellvértet, s egy arcot,
melyet eltorzított a félelem. Mögötte Nafferton érkezett, s más szolgák, akik felébredtek a lármára. Nem
merészkedtek be a mosókonyhába; inkább a bejáratnál gyülekeztek.
– Sir Malachi, a foglya eltűnt! – üvöltötte az alabárdos.
Shelgrave hátán végigfutott a hideg.
– Biztos vagy ebben? – kérdezte.
– Mindent átkutattunk azon nyomban, mihelyt kiadta a parancsot, nézzük meg odabenn – panaszolta
hangosan a katona. – A többiek még mindig keresik. – Nem látni semmi nyomot. Hogy szökhetett meg?
Nem hallottunk semmi neszt. Akkor hát igaz, hogy fekete mágiával foglalkozott. Miféle denevérszárnyakon
távozhatott?
– Hagyd ezt a nyüszítést! – szólt Shelgrave. – Nincsen az ördögnek hatalma az istenességen!
– De... vétkeztem!
 – Ember vagy. Kürtöld össze az embereidet, akárcsak a nappali őrséget és a főhajtómat a kutyákkal,
készüljetek az üldözésre! Egy órán belül indulunk!
– A sötétben?
– Közel a hajnal. Drága minden perc, olyan szagokat foghatunk, melyek még ki sem hűltek. —
Jenniferhez hajolt, s ezt súgta a lány fülébe: – Először a te szagodat... majd a Rupertét, ha összekeveredtek.
Bővében vagyunk az olyan tárgyaknak, melyeket mindketten használtatok. – Majd hangosan: – Gyorsabban,
hé! Világítsátok ki a házat, készítsetek oda élelmet, készüljetek úgy, mintha farkasvadászatra mennénk! Te,
Nafferton, küldd ide Prudence Whitcombot – elhallgatott, míg kigondolt valamit – és Simet, a segédlovászt!
– Halk moraj hallatszott az egybegyűltek között. Shelgrave felemelte karját, hogy lecsendesítse őket,
fenyegetően rájuk meredt. Szavai, mint a pörölycsapások hangzottak: – De jól vigyázzatok, emberek!
Esküvel tartottátok a titkot, hogy volt az ördögnek a sárkányfajzata. Fogadnotok kell most még szörnyűbb
kínokra, nem áruljátok el szökését! Ezzel a gonoszokat bátorítanátok. Várjatok tehát, míg biztonságban,
bilincsben útban lesz London felé. Akkor tudassátok, miféle feladat volt a miénk.
Kezével jelt adott. Amazok szétszéledtek. Lábdobogásuk és szavaik egyre távolabbról hallatszottak, s
egyre több fény szűrődött ki a várkastélyból, ahogy meggyúltak a fáklyák. Shelgrave és Jennifer egyedül
maradtak.
– Ne mélyítsd tovább a sebet, amit okoztál azzal, hogy azt hajtogatod, neked semmi közöd ehhez.
A lány csendesen válaszolt:
– Nem, ez valóban nem igaz. Cselt terveltem ki, azzal, hogy elrejtem a gyűrűt, s a most elrongyolódott
ruhámat. Reméltem, elkerülöm a leleplezést és azt, hogy szerepemre valaha is fény derüljön. Urunk nem azt
parancsolja-e, hogy férj és feleség köteléke mindennél erősebb?
Shelgrave összerezzent.
– Mi történt köztetek?
– Kevesebb, mint kívánhattam volna – sóhajtott a lány.
– Hogyan segítettél neki? Ez megbocsáthatatlan!
– Szoknyám alól egy kötelet ejtettem ki s egy üzenetet, melyen az állt, hogy elcsendesítem a kutyákat, őt
magát, pedig egy erdei rejtekhelyre vezetem. Semmi mást nem tettem érte.
– E gyűrű tartja ébren benned a hazugságot, úgy hiszem. Azokból több is van. De ha megszeged a Bibliai
esküt...
A lány a fejét rázta.
– Nem? Akkor egy sokkal súlyosabb dolgot kell gyanítanom egy tüzelő kopószuka képzelgéseinél:
boszorkányságot! – jegyezte meg Shelgrave. – Ez a karikagyűrű a Sátán jele is lehet, Rupert pedig
mégiscsak varázslat segítségével szabadult, nem ravaszsággal. – Ujjait a lány torkához közelítette.
– Ha már a pokol felé ily nagyon eltévelyedtél, emlékezz, hogyan szól az írás: Nem hagyhatsz egyetlen
boszorkányt sem életben!
A lány lehunyta szemét, kezét ökölbe szorította, majd kinyitva, így szólt:
– Krisztusra esküszöm, nem tartozom azok közé! Többet pedig nem mondok.
– Fogsz te még másképpen is gondolkodni. – Shelgrave körülnézett. Egy csúf, torzonborz, lóganétól
bűzlő alak sompolygott a külső ajtóhoz.
– Óhajtott, uram? – kérdezte.
– Úgy van, Sim – válaszolta Shelgrave. – Láttalak, hogyan töröd meg a lovak csökönyösségét. Ez az a
munka, mit legjobban élvezel. De várj egy keveset!
Csak rövid ideig kellett várni, míg Prudence is megérkezett. A várakozás akár még rövidebb is lehetett
volna, illemszabályai nem igényeltek gyors öltözködést. Végignézett a lány haján, ami szürkés tincsekben
úszott.
– Mi történt, Sir Malachi? – kérdezte a boltozat alól, majd Jennifert kémlelve, széttárt karokkal odasietett.
– Ó, te szegény bárány! Hol jártál? S a sebek az orcádon...
 – Elég ebből – szólt rendreutasítóan Shelgrave. – Nem bárány ő, hanem álnok kecskebak, aki szabadon
engedte ketrecéből a farkast.
Prudence kezével a szájához kapott, szemét pedig tágra nyitotta. Sim kajánul elvigyorodott. Jennifer
szemben állt velük.
– Indulok, hogy újra foglyul ejtsem – szólt Shelgrave. – Addig is ti ketten, vegyétek kezelésbe! Ne
bántsátok, zárjátok a szobájába, nem találkozhat senkivel! Ételt, azt kaphat, de egy szemernyit, ismétlem,
egy szemernyit sem alhat.
– Én képtelen vagyok erre, még ha a pokolra jut, akkor sem – ellenkezett Prudence.
– Én megteszem – szólt sóváran Sim.
– Még egyszer mondom, ne bántsd... egyelőre – adta ki Shelgrave az utasítást. – Amikor lankadni kezd.
rázd fel, kiálts rá, csípj bele, vagy önts a fejére vizet! – A lányhoz fordult: – Kíváncsi vagyok, mondasz-e
köszönetet Istennek, amiért ilyen irgalmas vagyok hozzád? – Majd röviden a másik kettőhöz szólt: –
Vigyétek! Én indulok.

AZ ERDEI TISZTÁS

A fák sűrű sötétje felett a csillagok csendesen a pirkadat felé fordultak. A fű, bár harmat áztatta, mély
szürkének tűnt, az álló kő nyomasztónak hatott. Ködfoltok úsztak minden felé, akár a szellemek.
Hirtelen lárma törte meg a csendet. Kutyák csaholtak emberek kiabáltak, kürtök harsogtak. Patadobogás
közepette, keresztül a bokrokon törtek előre az üldözők.
– Hóha! Állj! – ordította el magát Shelgrave torkaszakadtából. Kalapját elhagyta már valahol az erdőben.
Koponyájának íve fénylett, akár egy sírkő. – A kutyák megvadultak valamitől!
Valóban, azok a tisztáson őrjöngve kezdtek csaholni. A főhajtó lepattant nyergéből, ostorával közéjük
csapott.
– Nyughassatok már! – kiáltott az ebek közé. Shelgrave ménje könnyen megbokrosodó volt, akárcsak a
többi tíz, s elfelé húzódott azoktól. A főhajtó a falkáról a vezérre emelte tekintetét.
– Valami szagot fogtak itt, errefelé körben, ez őrjíti meg őket – kiáltotta.
– Egy démon! – szólt egy remegő hang a csapat árnyéktömegéből. – Az ég talán irgalmas lesz hozzánk
ezen az estén.
– Pokolba azzal a démonnal! – üvöltötte Shelgrave. – Ez Rupert nyoma, amit keresünk! – Lova nyerített,
majd hátrafelé indult. Sir Malachi a kengyelbe fúrta lábát, a kantárszárat keményen megmarkolta, s ütni
kezdte az állatot, így késztette megállásra.
A főhajtó hasonlóképpen cselekedett, hogy rendet teremtsen erői között. Azokból egy tucatnyi volt,
nagyrészt vérebek, akadt köztük magasabb termetű vadászkutya, amazoktól külön, amik nem mutattak
különösebb zavartságot. A többi lovas is nyugtatgatták hátasaikat. Az az egy, melyen nem ült ember, még
mindig nyerítve fel-felágaskodott, ám hamarosan egy páncélkesztyűs kéz ragadta meg keményen a
kantárszárát.
Páncél csillogott szeszélyesen; máskülönben a csapatot sötétség vette körül.
– Sir Malachi – merészelt szólni egyikük. – Nagyon kimerítő feladat volt ez a keresés, tapogatózni
keresztül a sötétségen...
– Ösvényen jöttünk – vágott vissza Shelgrave.
– Nagyrészt. Akárhogy is. Mi jómagunk is kimerültünk. Nem volna-e bölcsebb bevárni itt a hajnalt.
– Az, kit üldözünk, sem tette. – Shelgrave mozdulatlanná dermedt. – De mi ez a zaj?
Titokzatos kacaj futotta körbe a tisztást A ködfoltok fenyegető formákat öltve, sűrűsödni látszottak. Az
ebek nyüszítve bújtak össze. A lovak ismét megvadultak. Tajtékuk erős szaga az emberi izzadságszaggal
keveredett.
– Attól tartok tiltott földre tévedtünk – szólt a főhajtó. – Nézzetek csak amoda! – S odamutatott.
Mindenütt a fák közt, melynek ágai mintegy karmokként hajoltak át a Tejúton, halovány kék fények inogtak.
– Ezek Szent Elmo tüzei; a halált jelzik. – A csend egyre áthatóbb lett a sivítás alatt. – A baglyok és a hollók
éhesen huhognak s kárognak.
– Sir Malachi, forduljunk vissza, hazafelé – kezdett, könyörögni egy katona –, míg tehetjük, addig.
Shelgrave kardot rántott.
– Ki akarja elhagyni e helyet?! – kérdezte. Legrosszabb esetben, kísértetek. Melyiket félitek jobban: ezen
lények kicsinyes bosszúját, avagy Isten haragját, amiért megfutamodtok a reátok hárult feladat elől?! Mert
azok a hálátlan fráterek korbácsol érdemelnek! Egy nyomnak kell vezetnie innen el!
Messze egy kürt harsant, ám hirtelen közeledő. Habár a nyirkos levegő nem mozgott, az égen hatalmas
szárnyak suhogása s lópatkók dobogása hallatszott.
Sarkantyúval és lovaglópálcával Shelgrave arra ösztökélte a lovát, hogy hátán körbehordozza őt a
tisztáson. A bokrokra s az ágakra sújtott.
– Ezt neked a sötétében, meg ezt, meg ezt! – ordított vagdalkozás közben. – Ha van hatalmad, tessék, itt
vagyok célpontnak én!
A kutyák bátorságot merítettek példájából. A főhajtó kettőt nyakörvüknél fogva tartott, majd elengedte
azokat azzal a céllal, hogy körülszaglásszanak. Míg ő maga, társaival együtt az eget kémlelte, mely a
sötétségben korántsem volt egyszerű.
Az odafenti lárma viharrá alakult. A fejek megrázkódtak a soha nem látott szélrohamban, egy vágtázó ló
dübörgése s farkasok üvöltése hallatszott. Magasan a lombok felett egy lovas jelent meg. Sisakján csak az
agancsok voltak láthatók, melyek idegenül suhantak a csillagokon át. Kürtjének harsogására beleborzongtak.
– Herne, a Vadűző – kiáltott egy ember. Egyet rántott a gyeplőn, csetlő-botló lovát megfordulásra
kényszerítette, és visszafelé indult.
Shelgrave résen volt. Megsarkantyúzta lovát, mellévágtatott, megragadta a katona vállát, s dobott egyet
rajta. Az kiesett nyergéből, s a földre zuhant; bukfencezett egyet majd kissé megszédülve felült a fűben.
Ezalatt az égi lovas eltűnt. Neszét hallották elhalkulni, míg Shelgrave megvetését harsogta rájuk egyre.
– No, igen, és ha ő volt?! Akiről a dagadt Jack Falstaff kinézetű vénasszonyok fecsegnek, hogy a
kisgyerekeket ijesztgessék. Azt kapta, amit megérdemelt... kézre került! Nem kétséges, miszerint igaz, hogy
Rupert a pokollal lépett szövetségre, kinek a kegyencei most megkísérlik, hogy utunkat állják. De mióta
ügye legyőzetett Marston Moornál, s megfutamítottuk megtört haramiáit, íme, lássátok, mily gyenge is a
pokol valójában! A vadonnak eme pogány szellemei erőtlenek, csak látomásokat képesek ébreszteni.
Tagadjátok meg őket, s átkozzátok őket, ha úgy látjátok megéri a fáradtságot; ám soha ne tartsatok tőlük!
Visszafordította lovát. Kardja megcsillant a magasban.
– A kutyák harcosan csaholnak. Előre, Vasbordájúak! A nap nemsokára látni engedi prédánkat!
Emberei először morogtak, de jó hangulatuk kezdett visszatérni, ahogy körülöttük a hangok kezdtek
megszűnni. A kutyák szagot fogtak, s lassú futásba kezdtek egy szarvasösvény mentén. A főhajtó s a
nyergéből letaszított katona, nyergükbe pattantak. Shelgrave harci indulóba kezdett. Hamarosan mély,
dörmögő hangok csatlakoztak hozzá a háta mögött.
 IX.

HEGYGERINC EGY VÖLGY FELETT

A hegy lankáin, lovaglás közben érte Rupertet és Willt a napkelte, baljukon a hold nyugodott le.
Csillogás, árnyékok és a reggeli köd homályosították el az alattuk elterülő vidéket; egy vékony acél
csillogása volt csupán látható. Máskülönben mindenfelé élénkzöld legelők nyújtóztak, melyeket fehér női
parasztingek és aranyló, bolondos bimbók tarkítottak a jácintszínű ég alatt. Mérföldekre innen két házikó
volt látható, egy-egy facsoport közepében álltak; közelebb egy juhászbojtár álldogált a botjára támaszkodva,
s meredt eme idegenekre.
Mögöttük, északra az új kor horizont által elrejtett gyárai kezdték el bemocskolni a mennyboltot.
Rupert tompa puffanással sarkait a lova bordái közé mélyesztette.
– Gyerünk tovább, te lassú gebe! – nyögte, azonban látható eredmény nem volt.
– Én nem tűrném a makacsságot – jegyezte meg Will –, de míg fejem s szívem szenved, hogy Fenségedet
így semmibe vették, a hátsó felem vígad. Országomat egy nyeregért!
Rupert megenyhült.
– Nohát – nevetett –, ha a nemesebbik feled lázadásra buzdít, legyen ez hátszél az én számomra. Hadd
hallom, melyik országot ajánlod?
– Hm, ahová ellovagolnék, hogy meghódítsam, az lehetne akár Amerikában is, ha nyereg vóna alattam.
Mindazonáltal, uram, nyugodjunk bele abba, hogy lassan baktatunk előre, hallgatván a pacsirtákat és a
dongókat, belélegezvén ezt a hűs édességet... bár ezér’ engemet jobban üldöznének, mint Téged, uram, nem
akárhogy... de míg tehetjük, kicsit mindig fülelve, míg teljesen el nem merülünk e tájban. Nemkülönben
ilyentájt ideje a reggeli felől gondolkodnunk. Most akkor hát, generalisszimusz, óhajt reggelizni? – Will
kinyitotta az övén függő szattyánbőr erszényt, s abban kenyér és sajt után kezdett el kutatni.
Rupert elgondolkodva bólintott, mert már számolgatásokba mélyedt.
– Hadd idézzem fel magam előtt a térképet – dörmögte. – Szárazföldön egyenesen Chester úgy száz
mérföldre lehet vagy valamivel kevesebbre. Reméljük, szövetséges fennhatóság alatt marad. Ha mégse,
akkor ez a távolság Észak-Wales kikötőjéből annyi, mint...
– Uram! – kiáltotta el magát Will figyeljen!
Rupert a kardjáért kapott, s megfordult.
– Mi?
Will félreseperte kócos savószín haját, hogy kezével füléhez tölcsért formáljon.
– A hátunk mögött. Kutyák. Hallod őket, uram?
Gyengén, alig kivehetően, túl a fű susogásán a lovak csüdszőrzete körül és a paták nehéz dobogásán,
hallatszott az eleven zene.
– Valami helybeli uraság lehet rókanyomon – mondta Rupert, hangjában nem volt nyoma meglepetésnek.
Keményebben folytatta: – Vagy szarvast űzve, manapság, mikor bármi pojáca meglophatja a királyt.
– Talán – válaszolta Will kétkedve. – Ez azonban mintha túl gyorsan közeledne. – Azzal durva
kantárszárával, melyet a kezében tartott, nagyot csapott hátasa nyakára. – Azért jobb lesz búvóhely után
néznünk. Ahol ni, az a csalitos!
– Az nem jelent fedezéket a kutyáktól – figyelmeztetett Rupert. – Legjobb esetben előnyünkre lehet az
ellenállásban. Gyí! – Társával vágtára ösztökélték lovaikat.
Hamarosan felértek a hegygerincre, ahonnan az üldözők már messziről láthatóvá váltak. Szemkápráztató
csillogás szűrődött soraik közül.
– Ez aztán a fényes páncélzat! – jegyezte meg Rupert.
Will összecsapta kezét. Borostás vonásai remegni látszottak.
– Ó Istenem, uram! Még órákig nem lett volna szabad hiányolniuk Téged a házban!
 – Úgy tűnik, mégis. Megtudhattak valamit. Sejtem, honnan. – Rupert ajka lebiggyedt. – Szegény
Jennifer! – Aztán megrázta magát, s ezt mondta a szélbe: – De nem, azt hiszem, merhetek jobbat remélni.
Láttam, nagybátyja tekintete milyen naiv hiszékenységgel követi mindenüvé... egyetlen szikra benne, ami
nem álszenteskedő vagy gépies... ha meg is bünteti, bizonyosan nem lesz vele túl kegyetlen.
– Hamarosan beérnek minket – állapította meg Will. – Mit tanácsolsz, uram?
Rupertben feltámadt a harcos.
– Menjünk tovább – döntötte el. – Keressünk egy olyan előnyös pontot, ahol nem kaphatnak el élve, s
drágán meg kell fizetniük értünk...
– Az én nehéz pénzeimmel.
– ...Habár egy szerencsés lehetőség folytán – Rupert előrehajolt, kezével napellenzőt formált, s szemét a
völgy fenekére meresztette. A ködfoltok oszlani kezdtek, hogy tisztábban megmutassák a vasútvonalat és a
szemaforokat odalenn.
– Esetleges figyelmeztetésed ellenére én mégis ezt a lehetőséget választom, Will, amiatt, ami ott lent van,
gondoltam, talán... Kutassunk odalent! Jobb fedezéket, ha mást nem is találunk. – Azzal lovát lefelé kezdte
hajtani, lefelé egy lankán a völgy oldalán.
Így egy időre szem elől vesztették üldözőiket. Amikor azok újra előtűntek, már elég közel voltak ahhoz,
hogy egy éles szem kivegye a részleteket: nyolc sisakos, páncélos ember, egy komor puritán feketében és
egy vörös kabátban, aki alig hallható parancsokat osztogatott a kutyafalkának. Rupert meglátta az elől
lovagló két embert.
– No persze, Shelgrave az, valóban – vicsorogta a herceg. – Pár perc, és beér minket. Gyia! ’Raus mit
dich! – Kardot rántott, majd sarkával egy csontos tomporba szúrt, melynek tulajdonosa nehézkes vágtába
kezdett. Nem kis lovas teljesítmény volt fennmaradni a szőrén megült lovon. Will volt hátul, a sörényt
megragadva és egy egyenes pengével hadonászva. A hegyoldal meredeksége szűnni kezdett, a sínek már a
közelben húzódtak. Akárcsak a Kerekfejűek kiáltásaikkal, s kutyáik vad lármájával.
Egy mozdonyfütty válaszolt. Közel a hegygerinchez, úgy két mérföldnyire északra, de dél felé tartva egy
vonat közeledett.
Rupert gyűrűje fényesen világított. Nem vette észre.
A lokomotív pöfögött, durrogott, füstöt és szikrákat okádott fekete szörnyetegként ezen a nyugodt tájon;
mégis szemet gyönyörködtető látvány volt ez Rupert számára. Utána egy szerkocsi s féltucatnyi üres vagon
zakatolt. Bizonyára egy szénbánya felé zakatolt, mely a malmokat táplálja.
Rupert lova prüszkölni kezdett, és elbátortalanodni látszott.
– Jól van, pajtás – csitította. Kezén és térdén keresztül engedte áramlani a nyugalmat. – Ó, derék, bátor
pajtás, erős cimbora, echter Knecht! – A válla fölött hátrapillantott, s üldözői vérszomjas állatait látta maga
mögött. Szinte vidáman rikkantott oda Willnek. – Ember, köszönöm, hogy ilyen lajhárt választottál, mint ez.
Később és távolabb. Felmérte a távolságokat és a sebességeket, szinte kentaurrá válva, elérte a síneket pár
méterrel és másodperccel a mozdony előtt. A paták alatt a vasúti töltés kövei csikordultak. A masiniszta
ingerülten ordítani kezdett valamit, de a pöfögés és a zakatolás elnyomták a szavait. Megragadott egy
zsinórt; mozdonyfütty hasított élesen előre. Rupert lova megbokrosodott. A herceg azonban akkor már a
vonat mellé ért. Forróság, gőz és olajos füst gomolygott körülötte. Megragadott egy korlátot, és fellendítette
magát a mozdonyra.
A masiniszta szája tátva maradt, koromfekete arca eltorzult a rémülettől. Nyelve hihetetlenül rózsaszín
volt. A fűtő, aki sokkal merészebb volt, odacsapott a lapátjával. Rupert bal kezével elkapta a nyelet. Egy
fejjel magasodott mindkettejük fölé. Kardja máris a levegőben villant. A levegőbe döfött, parancsot mutatva
ezzel. A személyzet a szénkupachoz ment, élvén az ajánlattal. A földön kuporogva, valamit makogva
láthatták, amint a herceg a karokhoz nyúl, melyek a nyomást csökkentették, s működésbe hozták a fékeket.
A vonat lassulni kezdett. Will Fairweather elvesztette maga alól a lovat, a fűbe huppant. Ahogy felfelé
tápászkodott, megrohamozták a vadászebek. Nyisz, nyasz, vér fröccsent vörös szökőkútként a napfényben,
kutyák hanyatlottak jobbra-balra, a falka többi része vonítva zavarodott meg. Ezalatt a Kerekfejűek a
nyeregben maradásukért küzdöttek.
– Igyekezz, Will! – kiáltott RUpert.
A dragonyos szedte a lábát. Mégpedig elképesztő gyorsasággal, minden esetlensége ellenére; utolérte a
vonatot. Rupert a hüvelykujját rázta a masiniszta és a fűtő felé. Azok megértették a célzást, és leugrottak.
Rupert megragadta Will kezét, és felsegítette a szerelvényre.
– Az ott a kazán – mondta a herceg. – Úgy lapátold a szenet, mint egy szövetkező skót, kit a gonosz szállt
meg, ha odahaza még egyszer trágyát akarsz lapátolni.
Megszólaltatta a mozdonysípot s a kolompot, hogy távolabb zavarja a lovakat. Megszorította a karokat,
és a kerekek új erőre kaptak. Will, mielőtt munkához látott volna, megragadta a pillanatot, hogy öklét rázza
közeledő lovasok felé.
A vonat elment, mielőtt Shelgrave csapata rendezni tudta volna sorait. Egy ideig némán bámultak
egymásra lovaik nyergében, s a csendet csak hátasaik zihálása törte meg. A zablákról hab csöpögött,
izzadságszag ölelte körül a tajtékban fürdő horpaszokat. A kutyák a közelben feküdtek, ugyancsak
elkínozva.
– Sir Malachi – szólalt meg végül a főhajtó mi légyen most?
Shelgrave kiegyenesedett. Sápadtsága és szikrázó szeme miatt e pillanatban sokkal inkább nézett ki
vasbordájúnak, mint akármelyik embere.
– Természetesen előre jelzünk – csattant fel. – Ha ez nem vezet sikerre... megfontolom, mi legyen azután.
– Megsarkantyúzta lovát. Ám az csak támolygó léptekre volt kapható.

EGY SZEMAFORÁLLOMÁS

A második jelzőtoronynál, melyet elértek, Rupert megállt. Egy magas faszerkezet volt, mely két fényesen
csíkozott oszlopot tartott, a teteje csiszolt rézzel borítva. A faoszlopok egy emelvényhez vezettek, amire egy
pár csörlő volt erősítve, melyek segítségével hozták működésbe az apparátus. Mindez egy deszkabódé előtt
állott, melynek belsejéből az agg kezelő éppen kifelé botorkált. Elsősorban gyerekek és aggastyánok
végezték ezt a munkát, ők vállalták el legkevesebb pénzért. Itt nincs szükség különösen éles szemre, bár a
társszerkezetek tőlük jobbra s balra épphogy a látóhatáron belül estek. A látcső felszerelésük részét képezte.
– Mi a fene? – szólt remegő hangon az öreg. Rupert egy tompa puffanással a földön termett porfelhőt
kavarva maga körül. Az aggastyán közelebbről hunyorogva folytatta: – Nem, te nem tartozol a
személyzethez... nincs egyenruhád... a hajad vállig ér... Istenem... egy királyi lovag!
– Nem esik bántódásod, bátyám, ha békével mellénk állsz – szólt Rupert. Hosszú léptekkel a csörlőkhöz
lépett, kardot rántott, elvágta rajtuk a köteleket, majd felgombolyította azokat. – Szükséges, hogy
megszakítsuk a kommunikációt egy időre. Evégett kell felaprítanom e köteleket, akár a vacsorának való
zöldséget.... és, hm, ezt a látcsövet szintén magammal viszem.
– És a kódkönyvet! – tette hozzá Will a mozdonyról ahol az irányító karokat méregette kíváncsian. – Jó
lesz majd eltüzelni a kazánba. Lefogadom, hogy azt nehezebb pótolni, mint holmi köteleket és látcsöveket. S
amiért egy puritán, ha szűkmarkúan is, de alamizsnát oszt, az az, hogy megtudja, ki töltötte a szabadidejét
litániájuk tanulmányozásával...
Rupert a combjára csapott.
– Istenemre mondom, neked aztán fej van a nyakadon!
– A célunk azonban az, hogy a Tied a helyén maradjon, uram. Engem felkötnek, hacsak mán’ ha ez az én
ádámcsutkám el nem bírja a súlyomat.
– De nem, mégsem égetjük el azt a könyvet – határozott Rupert. – Később, mikor kiiktattunk még néhány
szemet ebből a láncból, szerteküldhetjük a mi saját üzenetünket. Még gondolkozom ezen.
Ezalatt kardja szecskavágóként járt. Elégedetten nyugtázta, hogy a köteleken okozott kárt már csak azok
cseréjével lehet helyrehozni; belépett a bódéba, magához vette a könyvet, arcán halvány mosoly jelent meg,
mikor a címlapra tekintvén észrevette, hogy a nyomdász néhány évvel azelőtt, a Királyi Nyomda jelével
vette lajstromba. Ismét előrelépett:
– A látcsövet, ha szabad, bátyám – kérte. – Egyet se félj munkaadód dühétől. Tehetetlen voltál velünk
szemben.
– Úgy ám! Istennek hála ezért, uram. – Az aggastyán a látcsövet a fiatalember kezébe nyomta.
Rupert felvonta szemöldökét, s merően nézett lefelé az alacsony, görnyedt alakra a hitvány ingben.
– Te hű vagy a Királyhoz? – tudakolta.
– Uram, esedezem, ne ejtsen egy szót sem erről! – válaszolta könyörögve a kezelő. – Hisz’ nem csak
engem rúgnak ki az állásomból, s éhezem majd... nem is számít, mióta az én Sarah-m véres darabokban
köhögte ki a tüdejét... Egy kevés szenet akartam szerezni, hogy fűteni tudjuk azt az egy, tyúkketrecnyi
szobát, amink volt, de a pénz elment a lakbérre és babra, hát miből vettem volna?... Nem miattam, uram. A
fiam, Sarah és az én egyetlen életben maradt gyerekem, felesége s unokáink is elvesztenék a munkahelyüket
a szövőszékeknél és a vasútnál Bradfordban, mihez kezdenének akkor? – Próbált egyenesen állni és a herceg
szemébe nézni, de életének túl nagy részét töltötte már el meggörnyedve. – Egyébként kölyökkoromban,
uram – folytatta még volt szerencsém látni a régi rend utolsó szikráját, s gyakran átkoztam a
balszerencsénket, hogy Sarah és én nem valahol másutt születtünk, ahová ez az itteni haladás még nem ért
el. Nem azért, mert a földesúr egy angyal volt, ó nem, uram. Mint ahogy a tarlón görnyedni napkeltétől
napnyugtáig sem volt nagy élvezet, amikor a térd már oly nagyon reszket, hogy egy fiatalembert sem képes
a lábán tartani. De Siward grófjához tartoztunk, uram, megvoltak a jogaink, akárcsak a kötelességeink.
Lisztünket a földesúr malmában őröltük, az őáltala megszokott áron; ha arról volt szó, hogy vadászathoz
hajtó kell, bizony azon nyomban el kellett dobnunk mindent kezünk ügyéből, s menni; ha az intéző elkapott,
hogy egyetlen egyet is elemeltünk a több száz elejtett nyúlból, melyek annak idején a mi káposztáinkat
rágcsálták, botozás vagy egy napi kiköttetés járt érte... De Istenemre, uram, a földesúr sohasem rekesztett el
legelőt, nem űzött volna el embert a telkéről s otthonából, mint ahogy úrnője sem hagyott volna magára
beteg vagy öreg embert... és uram, Isten óvja a Királyt!
Will egyik lábáról a másikra nehezedett.
– Még nem vagyunk túl messze attól a helytől, ahonnan tegnap nekivágtunk – figyelmeztetett.
– Jól van hát, hevítsd a kazánt! – Rupert megszorította a görnyedt vállakat maga előtt, sarkon fordult, s
felugrott a mozdonyra. A műszerek hosszú mesékbe kezdtek, lapát csengett s lendült vissza a csapongó
lángok elöl, a keréktárcsákon megmozdultak a karok, s a lokomotív mozgásba lendült.
Az apró kezelő a szemafor alatt állt görnyedten, s integetett, míg látogatói el nem tűntek a szeme elől.

TÁVOLABBRA DÉLRE

A táj dombos maradt, ám a legelők búzamezőkre változtak. Kukoricatáblák értek a napfényben,

lucernaföldek zöldelltek smaragdszínben. Az utóbbit éppen kaszások takarították be, kiket gereblyéző
asszonyok követték – merthogy a kis magángazdaságoknak sikerült a túlélés az uradalmak, favázas
lakóházak s melléképületeik, és széljárta almáskertek között de helyenként az újfajta lóvontatta, forgó
pengés betakarítógépek is látható voltak, melyeket három-négy bérenc tartott működésben. Az illat
olyannyira erőteljes volt, hogy áthatolt mindenféle kátrány és olajszagon. Nyugaton hatalmas felhők
tornyosultak kéken s fehéren.
A vonat robogott a maga útján. Rupert kemény kézzel tartotta a kormánykereket, húzta-tolta a karokat, s
árgus szemmel figyelte a műszereket és a csillogó síneket maga előtt. Kellemes érzés volt kinyújtott lábát
átadhatta a sebesség lüktetésének és rázásának. A forróság és a füst a szabadság őszinte suttogási voltak.
Teljesen nem fedték el az eget s földet. Felnevetett. Nevetése egy villanás volt a korom közepette, s egy
lovassági indulóban tört ki, melyet a Kontinensen vívott háborúban énekelt annak idején. Újra és újra
megszólaltatta a mozdonysípot.

Morgenrot,
 Morgenrot,
Leuchtest mir zum frühen Tod?
Bald wird die Trompete blasen.
Dann muss ich mein Leben lassen,
Ich und machner Kamerad!3 ( Hu-hú!)

Will Fairweather úgy ítélte, hogy a kazán jóllakott egy időre, sóhajtott, s letámasztotta szénlapátját.
Megérintette Rupert karját.
– Jobb vóna elhagynunk ezt itten, uram. – Miután a herceg körülnézett hozzátette: – No nem azér’, mert
hálátlan vagyok Fenségednek ama előrelátásáért, mi megérezte, hogy Isten ezt a robogó teáskannát küldi
érettünk – szólt a zajon keresztül. – De kérdem én, nem-e vagyunk kiszolgáltatva az útiránynak, ahová
ennek menni akaródzik? Nem hiszem, hogy menekülők egy kis csapata érezhet ettől kellemesebb illatot.
– Nem. Ismerem ezeket az útvonalakat.
Willnek tátva maradt a szája.
– Úgy-e? Sose mertem vón’ esküdni ezekre az ismeretekre, a történetek Fenséged kedvtelésből tartott
állatairól, melyek szintén jó ismerősei voltak, és most... – Megvakarta fejebúbját. – Egy bádogherkentyű?
Rupert beállította a kormánykereket és a karokat, egy beépített padra ereszkedett, és magyarázni kezdett:
– Idefigyelj! A műszaki tudományok s az alkímia mindig is magukkal ragadtak. Ebben Sir Malachi
(felborzolt nyaktollai mögött) és én közösek vagyunk. Lelkesen mutatta meg amije volt, s azt is, amit tervbe
vett. Kétségtelen, azt gondolhatta, ez segítségére lesz abban, hogy a maga oldalára állítson: gyakran
győzködött, hogy fogadjam az egyház lelkészét, melyhez ő is tartozik, Leedsben, nem kellene káplánra
áldozom. – Arca elsötétült, a rászállt korom színéhez kezdett hasonlítani.
– Kenyér és bor híján ez most nemigen valószínű; akárhogy is – állapította meg Will. – Fenségednek
összébb kell húzni a derékszíját, s tovább szomjaznia a Szentlélekre.
Rupert bólintott.
– Nem először. Linzben a jezsuiták voltak azok, kikkel megtagadtam a találkozást. – Onnan való
szabadulásának emléke volt az, ami enyhítette itteni csüggedését. – Nos – folytatta –, sok egyéb dolog közt,
Shelgrave jó pár útra magával vitt a magánvonatán, s vezetni is engedett, amikor csak kívántam;
természetesen a hátam mögött nyomban töltött pisztolyok kakasa kattant. Sokat beszélgettünk arról, amit ő
és a hozzá hasonló mágnások idáig véghez vittek, s arról is, amit jövőben tenni szándékoznak. Mi tagadás,
ragyogó gondolataik vannak. Láttam térképeket, menetrendeket, rakományleveleket; természetesen
korábban már tanulmányoztam hasonló dolgokat, amikor a hadjárataimat terveztem, s Angliában csupán
néhány hosszabb vasútvonal van; egy hadvezérnek pedig megbízható memóriájának kell hogy legyen. Az
eredmény: úgy ismerem e hálózatot, mint akármelyikük. Mi több, fel tudom idézni, hol tettünk benne kárt a
királyi lovasokkal, s ezt talán Shelgrave-nél is jobban tudom.
– És a generálisszimusznak van valamilyen terve? – húzta fel Will apró állát. – Ostoba kérdés. Egy
generalisszimusznak mindig van egy terv a tarsolyában. Akár egy haditerv, egy csel, egy fortély, valami
összeesküvés vagy akármi...
– Isten segedelmével, igen. Hiszem, hogy Ő segíteni fog, engedte, hogy az építők, kevéssel a háború
előtt, a síneket lefektessék, olyan, számunkra veszélyes nagyvárosokat elkerülve, mint Manchester vagy
Sheffield. Buxtonban szenet és vizet veszünk fel, már nincs messze ide. Ezekben a nehéz időkben senki nem
veszi igénybe vízkészleteit. Ebből következik, hogy az állomáson lesz majd néhány ember, és tegyük fel,
sikerül lenyűgöznünk őket. Szükség is lesz erre, egy üzenet végett, melyről nem szabad gyanítaniuk, hogy
nem állomáson íródott.
– Üzenet, uram?

3 „Hajnalpír, / Hajnalpír, / Korai halálomra világítasz-e? / Ha szólnak majd a trombiták, / Életemet kell áldoznom / Nekem s
bajtársamnak is!” – (a ford.)
 – Úgy van, szemafor segítségével Stoke-on-Trentbe, ahol ismét meg kell abrakolnunk és itatnunk ezt a
monstrumot. Erről láthatják majd, hogy küldetésünk különleges, s hogy segíteniük kell minden lehetséges
módon, megjelenésünk ellenére. A zsinórokat természetesen elvágjuk magunk mögött, megakadályozván az
ellenparancsokat. Stoke-nál a nyugatra tartó vonalra váltunk. Amely Chester felé vezet, bizonyára el lett
vágva, s ha megjavították, az csakis ellenséges kezek munkája lehet. Az a vonal azonban, melyre én
gondolok, Llangollenben ér véget. A terv eredetileg az volt, hogy onnan dél felé folytassák a vasútépítést,
hogy a Walesi szénmezőket összekössék a közép-angliai manufaktúrákkal. A háború azonban közbeszólt, így
hát Llangollen egy használaton kívüli eső állomás csupán... s Wales a királyé.
– Micsoda briliáns eszmefuttatás ez, Fenség! – áradozott Will. — Különösképpen méltó a hadvezérhez,
aki győzött Powick Bridge-nél, Edgehillnél, Brentfordnál, Cirencesternél, Birminghamnél, Chalgrove-nál és
White Bridge-nél, ahová úgy meneteltél, mintha csak a reggelid volnának, hogy aztán visszavonulhass és
befejezhesd a borotválkozást. Bristol, Newark... – Vékony torka hirtelen görcsbe rándult. – Hűha, uram,
bocsánatáért esedezem, nem azér’, hogy gúnyolódnék, de...
– Mi az? – ugrott talpra Rupert. Will a szélbe s hamuba mutatott. Messze, a hegyek mögött egyre
szélesedő füstcsík emelkedett.
Rupert a távcső után kapott.
– Hm, igen, egy másik szerelvény ezen a sínen – morogta. Rongyos, füsttől befeketedett ingujja alatt
megfeszültek az izmai. – Tartottam ettől, hogy bekövetkezhet... Jobban mondva, tudtam, komoly az esély rá.
Egyetlen menetrenden sem vagyunk rajta, és az útvonalon sem, melyen haladnunk kellene.
Will a lapátnyélre köpött.
– Legalább nem kell többé forgassalak. – Ruperthez szólt: – Khm, Fenség, ha egy öreg... harcos...
tanácsolhat valamit... Ahol ni az a facsoport, mögötte egy rozsmező, éppen megfelel, hogy átkeljünk rajta, s
hogy ne találkozzunk senkivel.
– Elhagynád eme megbízható paripát, ugye? Én ráérek megijedni, ha majd ideérnek. – Hangosan
felkacagott, bár ez inkább volt csatakiáltás, mint az öröm kifejezése. – Szenet! – S a műszerfalhoz lépett.
Will rémültnek látszott, de tette a dolgát.
– Jó – morogta ha Robin Hoodot fogunk játszani a hídon, a te termeteddel legfeljebb Little John lehetsz.
A másik mozdonyvezető dudált, és fékezni kezdett. Nagy robajjal, fékcsikorgás közepette megállt. Rupert
sokkal higgadtabban fékezett le. Az utolsó néhány métert kényelmes tempóban tette meg, míg az ütközők
csaknem össze nem értek.
Az ismeretlen vezető dühösen ordítva hajolt ki a mozdonyából:
– Ki vagy te, csavargó gazfickó kurafi?! Melyik gyűszűnyi eszű forgalomirányító küldött erre? Vissza,
vissza!
Rupert jámboran és ugyanolyan hangerővel válaszolt, ám mélyebb hangon:
– Legközelebb Buxtonhoz s annak mellékvágányaihoz vagyunk. Mindkettőnk számára az jelentené a
leggyorsabb segítséget, ha ön meghátrálna.
A szembenálló fél egy nagydarab vörös hajú fickó volt, egy még inkább medveszerű fűtő társaságában, az
öklét rázta.
– Fajankó! Olvasd csak el a kazánomra festett feliratot: Westminster-Birmingham & Manchester! És te,
valami hitvány helyi roncs, van pofád kérni, hogy eltérjek a menetrendemtől?!
– A háború csak csonkokat hagyott a büszke vasútvonalatokból. Most pedig térj jobb belátásra és hátrálj!
Sokkal értelmesebb üzlettel foglalkozom, mint holmi szövetáruk vagy akár sör, már ha az van a
vagonjaitokban...
A mozdonyvezető felkapott egy villáskulcsot.
– Majd adok én neked üzletet!
– Ó, igazán, cimbora? – Rupert pengéje kiszabadult hüvelyéből. Tigrisként a mozdonya tetején termett,
majd fél tucat ugrással végigfutott mindkettőn, míg a másik lokomotív kormánykerékhez nem ért, azután a
füstön keresztül, lusta fénnyel csillogó fenyegetését kezdte lengetni. – Leköteleznének, ha megtennék nekem
ezt a szívességet – dörögte. Villáskulcs és lapát a padlóra hullott. Azok szájtátva meredtek felfelé termetére
és kezében a fegyverre. – Ha esetleg mégsem lennének hajlandók teljesíteni ezt az apró kérést, nos,
intézkedni fogok ez ügyben, s azután egy utazásra invitálom önöket egy biztonságosan zárt tehervagonban.
Leszállni! Most azonnal! Ne is keressenek utat a menekülésre! Az én lábaim a hosszabbak, ez könnyen
belátható.
Will félrehúzta, majd visszacsúsztatta az egyik vagon ajtaját, majd lezárta, miután Rupert bekísérte a két
foglyot.
– Lefogadom, ez az a hely, ahol átszállunk, uram! – vélte. Rupert bólintott. – Csak még egy pillanatért
esedezem, uram! Szétnézek még egy vagonban. Következő vagonnál melyet átvizsgált, kurjantott egyet
örömében. – Ez aztán a főzet! Több hordónyi sör! Nem maradunk szomjasak, még ha meg is árt!
– Az igazi jutalmunk, hogy a víztartály és a szerkocsi szintén tele van – mondta Rupert. – Bizton eljutunk
Stoke-ba vagy akár távolabbra is, a sebességtől függ. Először is meg kell fordulnunk, s elküldjük azt az
üzenetet. – Hüvelyt s markolatot megragadva felkiáltott: – Előre, foglaljuk el a terepet!
Néhány perc múlva az északi, vidéki lokomotív elhagyatottan állt, déli testvérét figyelve, amint az
határozottan hátrafelé tolatott.
 X.

BUXTON

Rupert jól sejtette, a kisváros nem volt ásványkincsei miatt sűrűn látogatott ezekben a cudar időkben.
Úgy tűnt mintha álmodna; csaknem teljesen kihalt volt a magas hegyek között, melyek körülölelték, s a
borult égbolt alatt, melyen hegymagasságú felhők gyülekeztek; egyetlen széles utca, melyet tetszetős régi
házak szegélyeztek, s egy piactér míves feszülettel. Távolabb, a városkán kívül is álltak lakóházak, a
kígyózó dűlőutak mentén; közöttük a legfeltűnőbb egy udvarház volt a nyugati részen, melyet még Elizabeth
idejében építettek.
A vasútállomás a Wye-folyó mentén lefelé volt található, azon okból, hogy egy gőzpumpa a vizestartályt
vízzel tele tartsa anélkül, hogy szükséges lett volna leapasztaniuk egy környékbeli forrást. Ott, egyébiránt
széntározók, rendezőpályaudvar, szemafor, s egy barakkszerű épület volt található, mindez elhagyatottan,
hamuszürkén. Bepöfögvén, Rupert arca egy fintorba torzult:
– Micsoda csúfság ez itt, közel áll az istenkáromláshoz! Ha mást nem is, legalább egy kis kertet
fenntarthatnának, amint azt más helyeken láttam.
– Ahun vót az, uram – mutatott Will egy gazcsomóra. Nem kétséges, hogy az új állomásfőnök hithű
puritán, s az esze sokkal fennköltebb dolgokon jár, mint holmi zöldségek.
– Pillantása a peron szegélyéhez láncolt hordóra esett. – Gondolod, uram, van egy felesleges kupájuk?
Miután a generalisszimusz és jómagam oly sok vizet veszítettünk, míg ezt az irdatlan súlyú söröshordót
kezünk ügyébe húztuk fel, micsoda vétek vóna hagyni elfolyni a nagyobb részt, mialatt fejünkön állva a
hordónyílásból iszunk.
– Jobb volna talán valami élelem után néznünk – feddte meg Rupert – Különben veszélybe kerül
küldetésünk sikere. – Tekintete végigmérte a pályát, melyet követnie kell, hogy a vonatot dél felé vezesse.
Nem volt még elegendő tapasztalata, hogy a manőverezés könnyű legyen számára hat vagonnal a háta
mögött. Óvatosan beállt.
Az állomásfőnök előjött. Magas, ösztövér ember volt, sötét öltözékben. Homloka, melyet egy forradás
barázdált, rövidre vágott hajviseletbe torkollott. Sántikálása semmit sem vont le harcias kinézetéből.
– Egy Kerekfejű veterán, akit ebbe a pozícióba nyugalmaztak – morogta Will felé Rupert. – Úgy bánj
vele, mint egy égő petárdával, ha el kell foglalnunk az állomást.
– Állj! – kiáltott a férfi. – Mit jelentsen ez?
Rupert engedelmeskedett, kiengedte a fáradt gőzt, majd a korláton áthajolva válaszolt:
– Veszélyhelyzet, a legmagasabb fokú! Banditák!
– No igen. maga, a pápista sörényével!
– Nem, nem. várjon egy pillanatra, uram! Bár jómagam a királyért harcoltam, de fogságba estem, s úgy
találtam, ez már nem igazán az ő ügye, így hát Sir Malachi Shelgrave emberei közé álltam, hallotta már e
nevet? Bajtársam és én egy tehervagonban utaztunk titokban, mint kísérők, tartván egy esetleges
rablótámadástól, mely távolabbra északon meg is esett. Erre a vidékre nem azok után kutatva kerültünk,
hanem mert utunkat néhány mérföldnyire innen elbarikádozva találtuk. Mire bármit is tehettünk volna, a
masiniszta és a fűtő halott volt. Akkor törtünk előre s űztük el a gazfickókat, néhányukat megölve; de
mivelhogy előre nem tudtunk menni, vissza kellett fordulnunk.
A puritán keményen állta Rupert szóáradatát.
– Valóban? – kérdezett vissza. – Csakugyan pokoli rossz hír. Hadd megyek a kódkönyvemért, és adom
tovább a hírt azon nyomban! — Azzal elbicegett az állomásépület irányába.
– Tartsd nyitva a szemed innentől! – suttogta Rupert Willnek. – Én majd elintézem. – A töltés köveire
ugrott, s a házikó felé iramodott.
Hirtelen az állomásfőnök bukkant fel. Kezében pisztolyt tartott. Rupert háta mögött egy mordály
torkolata tátongott.
 – Engedd el a kardodat! – rikácsolta. – Kezeket fel, különben kiloccsantom azt az áruló agyvelődet! –
Rupert mozdulatlanná dermedt. Látta, amint a férfi ujja megfeszül a ravaszon. — Szívesen megteszem,
királyi lovas! — szólt az állomásfőnök.
Rupert keze a magasba emelkedett.
– Uram, ön téved – kezdte. Magában: Ama öblös torkolat megkondítja minden reményem lélekharangját.
– Majd meglátjuk – hangzott a válasz. – Ha az il1etékes hatalom ártatlannak találja, úgy maga szabad, s
ha egy szemernyi józan ész szorult magába, köszönje Ebenezer Smailnek hogy ilyen óvatos. Pokoli sok
csavargó portyázik manapság Mindenek közül a legrosszabbak a szökevény királyi lovasok. Azt hiszem, ti
ketten közülük valók vagytok, de jobb lesz holnap lógnotok, mint ma golyót kapnotok, nem? – Egy kiáltás:
– Hé te, ott a védházban! Húzd meg a mozdonysípot, hívj segítséget!
Will előrébb lépett, tenyerét füléhez illesztette.
– Mi? – kérdezett vissza. – Micsoda?
– Húzd meg a mozdonysíp zsinórját, te félnótás! Különben van egy kapszulám a te számodra is, miután a
cimborád már lenyelte a magáét!
– Uram, teljesen siket vagyok – szólt vissza Will, azok értetlen hangján, mintha csakugyan az volna. –
Úgy látom, mán’ nagyon felizgatta magát egy s más miatt. Talán gyanúsnak tanál minket, mi? Megértem
önt, uram, higgye el, megértem önt. Nekünk nincs mit félnünk a főispántól. Szívesen megteszek bármit, amit
kér, csak arra kérem, kendet, jöjjön oly közel, hogy halljam!
Smail metsző pillantást vetett rá.
– Te maradj nyugton! – szólt Rupertnek. Rákjárásban, az óriásra mindvégig pisztolyt szegezve a
lokomotívhoz ért.
Will rávigyorgott.
– Nézze, jóhiszeműen, lecsatolom a kardom! – kiáltotta. A fegyver a töltésre hullott. Messze kihajolt a
korlát felett. – Uram, kérem, közelről és hangosan!
Kigondolt valamit. Rupert már tudta. Mikor a Kerekfejű olyan közel ér, mint amilyen közel fog, elterelem
a figyelmét...
– Hé vigyázzon! – ordította teli tüdőből.
Will Fairweather szemvillanásnyi idő alatt penderült át a korláton. Csizmájával elrugaszkodott, egy
hullócsillag ívében repülve lerántotta Smailt, s együtt a földre zuhantak. A mordály eldördült.
Rupert rohant át a kövezeten. A dragonyos és az állomásfőnök egymás torkát szorongatva hempergett a
földön. Rupert megragadta Smail egyik fülét, majd a fején egyet fordítva ököllel állcsúcson találta. A férfi
teste elernyedt.
Will feltápászkodott a földről.
– Micsoda löket – nyögte. – Még engem is kirázott a hideg. Uram, megölted a fickót?
– Nem, de elaltattam egy időre. Te! – ragadta meg Rupert a keskeny vállakat. – Ó, Will, meg is ölhetett
volna!
– A légnyomás szele megcsiklandozta a bajszomat, uram. – Egy vállrándítás. – Bizonyosan bolond volt
ez. Sose tudtam vón’ meggyőzni, hogy nekem bizony jobb lett vóna, ha itt helybe’ ledurrant, mint az, hogy
az akasztásomra várjak. – Egy fintor. – Gondold el, micsoda mocskot hagytam volna, s neki kellett volna
felsúrolni...
Rupert higgadt maradt, mint ahogy szorítása sem engedett. Lassan beszélt:
– Bátorszívű barátom, ne hívj többé engem „uram”-nak! E naptól fogva, én a te számodra csupán „te”
leszek.
– Mi? He? Nem értem, Fenségedet, egyáltalán.
– Ez nem szokás az angolban nyelvben? Mikor két német barátaivá válnak egymásnak, megegyeznek,
hogy kölcsönösen tegeződni fognak. Boldog volnék, ha ez közöttünk is így lenne ezentúl.
A dragonyos elpirult, és a kavicsokat kezdte rugdosni.
 – Ó igazán, uram, nem volna az jó. Sose tudnám úgy tekerni ezt a nyelvet, hogy ekképpen szóljon,
Fenségedhez.
Rupert összevonta szemöldökét.
– Így akarom!
Will magához tért:
– Igenis! Ha így parancsolod, uram... ha így parancsolod. Remélem, ez a szokás nem marad érvényben
akkor, ha olyan nagyurak társaságában leszünk, mint Fenséged. – Kiszabadult az ölelésből. – Uram, nincs
beszédekre elfecsérelni való időnk. E fegyvernek a dörrenése meglehet, hogy bámészkodókat vonz ide.
Rupert bólintott.
– Igazad van. Vedd újra kézbe a kardodat! Töltsd újra a mordályt, lőpornak lennie kell az
állomásépületben, házigazdánkat kötözd meg odabenn, akárki érkezne, hessegesd el, mondván, küldetésünk
titkos sürgős és hivatalos! Kétlem, hogy bármelyiküknél fegyver volna. Mindazonáltal a gyorsaságra éppoly
nagy szükségünk van, mint a levegőre. Én lekapcsolom a vagonokat, beindítom a mozdonyt, és előrejelzek,
hogy különleges küldetésben járunk; engedjenek számunkra szabad utat Stoke-ban, készítsenek elő muníciót
ember s gép számára egyaránt, majd eliminálom a szemafort. S most dologra! Egy óra alatt végre tudom
hajtani mindezt.
– Remélem, találok valahol egy söröskupát – dörmögte Will. – Egy ilyen órahossza után a gigám túl
száraz ahhoz, hogy a tegezést gyakorolja, míg kiadós öblögetést nem kap! Ez az, amiért a németek annyi
sört isznak?

CHESHIRE ÉS SHROPSHIRE HATÁRA

Az esős idő kelet felé húzódott, s most a lokomotív egyenesen feléje robogott. A délután kékesszürke
színekben játszott, a napsugarak, melyek a súlyos bronzszínű felhőtömegek mögé bújtak, azok sűrűsége
ellenére, átitatták a rétek s levelek zöldjét, s úgy tűnt, mintha azok saját fényükkel ragyogtak volna. A
túloldalon tanyák húzódtak meg elszórva a meredek hegyek lábainál, egymástól távoli falvak követték
egymást a vasúti pálya mellett. Csípős szél hasított keresztül a robajon s csattogáson. Néha egy-egy
esőcseppet hozott magával; szinte csíptek.
Will leguggolt, hogy kezét a megrakott kazánnál melegítse.
– Brrr! Mér’ nincsen vajon fal s tető körülöttünk?
– Vajon egy kormányosnak van effajta menedéke a tengeren? – kérdezett vissza Rupert onnan, ahol állt.
– Vannak hajók, melyeken bizony van.
– Egy faépítmény könnyen lángra lobbanhat egy kóbor szikrától – jegyezte meg a herceg.
– Egy efféle építmény vasból meg túl drága lett vón’. Könnyebb ám az embereket lecserélni, ha köhögni
kezdenek és belázasodnak. Persze, a puritán vendéglátód erre bizonyára azt mondaná, hogy ő bizony a
szabad ég alatt hagyja őket, hadd erősödjön az erkölcsiségük.
Rupert állított egy szelepen.
– Örvendj! Szürkületre Hangollenben lehetünk.
– Nem várhattunk volna holnapig esetleg, valami száraz kvártélyt tanálhattunk vóna... Láthatóan nem úgy
áll-e ez a dolog, hogy a palotagróf herceg olyasvalamiként érkezik meg, ami inkább hasonlatos egy ázott
patkányhoz, azzal a különbséggel, hogy egy patkánynak több esze van.
Rupert a fejét csóválta.
– Buxtonban meglepetés ért minket, majdnem végzetes, Emlékezz, milyen gyanakvóak voltak Stoke-
ban...
– De legalább jól megtömtek minket. Micsoda sonkájuk volt!
– ...de nem kétséges, hogy megkapták az üzenetünket. Cromwell leigázottjai laknak széles e vidéken, s
igen nehéz elképzelni, hogy akad még valaki, aki szembe merne szállni vele, és bizonyára mindent
megtesznek, hogy feltartóztassanak minket egy kihallgatásra. Hiszen... láttad a leégett házak üszkös romjait.
Én jól tudom, milyen messzire mennek a Kerekfejűek az ilyesmiben. Túl kockázatos akárhol is megállni
Walesig és kérdezősködni.
Will becsapta a kazánajtót, és felemelkedett.
– Nem tudod megkérdezni a gyűrűdet?
Rupert izgatott pillantást vetett rá.
– Mire gondolsz?
A dragonyos az áspisgyűrűre sandított. Köve sápadtan pislákolt.
– Amit Titánia királynő adott. Mutass vele egy épület irányába, az utunk mentén! Ha abban segítség
találtatik, a kő fényesen világít majd. – Karját összefonta magán, s tüsszentett egyet. – Meglehet, hogy nem
tudja megjósolni szárazak maradunk-e ma éjszaka, s odabenn várnak-e minket egy bögrényi fűszerezett
aludttejjel vagy forralt borral, ám nem volna rossz, ha ilyesmiről regélne. Akárhogy is, nem árthat, ha
kipróbáljuk, nemde? – Retteneteset ásított. – Tegnap reggel óta talpon vagyunk. Fenséged fiatal és jó
anyagból gyúrták; de szánjon meg egy vénséget, aki egy kis szunyókálásért epedezik, s leragad a szemhéja,
ha nem élesztgetik folyton.
Rupert bosszúsan tekintett a kristálylapokra, majd megdörzsölte borostás állát.
– Hm... minél távolabb vagyunk időben s minél messzebb mérföldekben attól a holdfényes álomtól, annál
kevésbé tűnik valósnak. Mi is történt valójában? S miért?
– Elég valós volt ahhoz, hogy ma reggel a gyűrűdet jelzőtűzzé változtassa, ahogy a vonathoz közeledtél,
mely ezelőtt szállított minket.
– Valóban? Nem láttam.
– Én láttam, uram. Valószínűleg attól fogva vált szokásommá, hogy figyeljem azokat a villanásokat; te
nem figyelsz rájuk, uram.
– Kétségtelen. De vajon melyikünk cselekszik helyesen? Meddig merészelhetek engedelmeskedni ennek
itt az ujjamon? Egyetlen centiméterig?
– Hé, csak nem dobnád el azt a kincset?
Rupert válla lebiggyedt, kimerült volt.
– Annak rendje s módja szerint hálás vagyok neked, Will, hű szolga és... Jennifernek is... nos, talán a
többieknek is. De vajon miben lehetünk biztosak reájuk gondolván? Lehetnek csupán tarkabarka csábítás; a
lidércfények puszta játékai egy vékonyan fedett gödör felett... mely a Pokol maga. Vagy talán szélhámosok,
akik megbolygatnak minket, hogy összevissza szaladgáljunk, ahogyan az ifjak bolygatnak meg egy
hangyabolyt; azok nem emberek. Ha jó szándékúak is, bolondok csupán, kik a tűzzel játszanak. S még
inkább azok, hisz’ túl sokat láttak már ahhoz, hogy felfoghassák az eljövendőt.
– Fenséges Rupert! – meredt rá társa rémülten. – Engednéd talán, hogy a kálvinista felülkerekedjen
benned, a királyi lovason?
– Nem tudom. – Gyötrődés töltötte meg e szavakat. – Nem tudom, bocsáss meg!... Dehogyisnem, most
már tudom! Értsd, ahogy akarod, azonban egy biztos: nem térhetünk le az útról, ha Isten Igéjét követjük, s
eleget teszünk katonai kötelességünknek.
– Túl egyenes az út, mintha kudarc felé futna egyenesen...
– Ám csapdáktól s mocsoktól mentes. Legyen meg Isten akarata, a babérokért itt a fölön s a
virágkoszorúért a mennyországban. Mialatt arra esküdtem, hogy királyomat szolgálom, nem kergethetek egy
holdsugarat, mikoron neki legnagyobb szüksége van rám. Megkeressük az udvarát!
– Sokkal inkább nyomorúságos tábor az már – morgott Will. Rupert nem hallotta meg. Will reszketett,
majd leguggolt, hogy egy korsónyi sört csapoljon magának.
Klakk-klakk forogtak a kerekek. Egyenes pályán haladtak, nem volt szükségük tanácsokra. Rupert
gyűrűjét forgatta körbe-körbe az ujján. Dobjam hát le ezt magamról félre, mint egy kékesfehér szikrát a tűz?
– csodálkozott boldogtalanul. Döntött: – Nem; gyáva cselekedet volna, mikor csupán annyit tudok e
dolgokról, amennyit. Eldobni egy szerelmi zálogot, mely olyan ember kezéből való, aki visszatérése előtt
csupán annyit mert kérni, engedjek mindenét kockáztatni értem; méltatlan volna egy lovaghoz.
 Szája egyik sarka mosolyra húzódott. Csupán egy hajadon ő... örömteli, ha nem is olyan, mint Mary, egy
polgárlány, habár bájos... olyannyira angol! Emlékszem, mikor ifjonckén először látogattam e szigetre,
amikor lóval akadályfutottam, azt kívántam, bár buknék el s törném nyakam, csakhogy csontjaim Angliában
térhessenek örök nyugalomra. Amott az az angol búzamező, sudáran hajladozik, akárcsak ő; napérlelte,
habzó, akár az ő járása; színe s súlya hajáról árulkodik; s a lelke, repkedő ékesen hímzett szárnyú pillangó;
de azt hiszem, mégis inkább egy fiatal sólyom, a szélben magányosan szárnyaló.
Megrázta magát. De elég ebből! Meglehet soha többé nem látom. Vagy ha mégis, békeidőben, dagályos
udvariassággal lesz hitvese iránt, s bemutatja nyolc-kilenc dundi gyermekét. Remélem, a férj nem jár
túlságosan a kedvében, így lesz, ha a király győz. Ha a királyhoz. Ha...
Egy éles kanyar tűnt fel előtte a sínen. Rupert visszatért a kormányzáshoz.

LLANGOLLEN

A fenyegetően sötét égbolt és a magasba törő rideg hegyek között az égő kénkődarab utolsó sugarai
fénylettek. Szemben vele egy kúp alakú hegy magasodott, azon egy erőd romjai terültek el, egy településsel
az előtérben, melytől a romok úgy egy mérföldnyire voltak. A város nem volt más, mint háztetők és tornyok
kiemelkedése a szürkületben a Dee-folyó partján. A pályaudvartól sodrásirányban egy régi, boltíves híd volt
látható. Egy suttogó, ám hideg fuvallaton keresztül harangok zúgása hallatszott.
Egy pár hatalmas, oszlopokra erősített laterna világított az állomáson, habár ezek mindenféle kilátást
elfedtek. Közeledvén Will megkérdezte:
– Minek ezek a lámpák, ha a nyugati vonal nem használatos?
– Talán mégis az – felelte Rupert. – Ha egy királyhű csapat állomásozott a közelben, meglehet,
hamarosan egy vonatot küldenek munícióval. Reméljük, a rakományból jól belakunk, mielőtt ledőlünk egy
ágyba.
Ami lehet egy szalmazsák is akár. – Will előrehajolt, hogy távolabb lásson a félhomályban. – A gyűrűdön
nem látok semmi fellobbanást.
– Lenni kellene? Azt hittem, csak különleges segítség, illetve lehetőség esetén kezd világítani, egyszerű
barátságos fogadtatás esetén nem. – Rupert egy órakettyenésnyi ideig csendesen állt. – Igen, lehetséges,
hogy az ellenség nyerte meg ezt a háborút. Tartsd készenlétben azt a mordályt; a pisztoly itt van az
övemben! Addig nem pakolunk ki, míg biztosat nem tudunk. Veszély esetén meghátrálunk s a szántóföldön
leszünk jóval, mielőtt megszerveznék az üldözésünket.
Beszéde lelassult, majd abbamaradt; szemével a környéket fürkészte. Nagy fekete foltokként néhány
vagon állt egy mellékvágányon. Az állomás peronján a megszokott ládák és hordók álltak a megszokott egy
pár lószállító vagon társaságában, mely az áruk elszállítására szolgált. Egyébként minden kihalt volt. Az
állomásablakban sem látszott gyertyafény.
– Hahó! – kiabálta túl Rupert az utolsó gőzkilövellést. – Van itt valaki?
Egy tucatnyi bivalybőr kabátos muskétás rontott ki az egyik vagonajtó mögül, s villámgyorsan vonalban
szétszóródtak. A kapitány kihívóan középen maradt. Sisakja s páncélja csillogott a lanternák fényében.
– Ne mozduljatok! — ordította. — Nevezzétek meg magatokat!
– Messziről figyelhettek minket s ugrásra készen vártak; induljunk! – mondta remegve Will.
– Kik vagytok? – kérdezte Rupert.
– Cromwell Admirális Függetlenjei – csattant fel a kapitány. – Beszéljetek!
– Na tessék, a háború itt áll előttünk, hogy az ördög égesse meg ezeket! – sziszegte Will.
– Állj elém! – suttogta Rupert. – Ne engedd látni, hogy a kezem a szökésünket készíti elő! Addig is
szóval tartom őket.
– Ó, de hisz’ ez nagyszerű! – felelte hangosan.
– A te hajviselteddel ilyet mondani... — gúnyolódott a kapitány.
Rupert megkeményítette akcentusát.
 – Ez nem a mi háborúnk lenni, jóuram! A Dán uralkodónak lenni mérnökei, akik tanulmányozni éppen az
önök brit vasútját. az ő uralkodójuknak. Éppen ezt a mozdonyt próbáltuk ki, vezetőnket Stoke-on-Trentben
hagyva, mikor megláttunk vadkinézetű fickókat, s jobbnak láttuk sebességet felkapcsolni. Jó látni, hogy
olyanokhoz érkeztünk, kiktől Stoke-ban elbúcsúztunk.
A kapitány hangja azon nyomban nyájasabb lett.
– Azt itt ők nem tudhatták. Még csak ma érkeztünk ide. A szemaforokat kikapcsoltuk, s így a vonatok
elijedtek innen, amíg harcok folytak ezen a vidéken. – Óvatossága egy pillanatra sem hagyott alább. –
Szálljanak hát le! Be kell, hogy kísérjem önöket egy kihallgatás erejéig. Ha igazat szólnak, nincs mitől
félniük. Most tehát Cromwell admirális kíván személyesen beszélni önökkel.
– Egy pillanat, míg leállítani gépet. Ah!
A nyomás ismét a maximumon volt. Rupert hátramenetbe kapcsolt. A lokomotív mozgásba lendült.
A kapitány elkiáltotta magát. Muskéták dörrentek, nem csak a peron felől, ahonnan védettek voltak, de a
mellékvágányok felől is. Lövedékek pattantak le a kazánról, s süvítettek tova.
Két katona rohant ki egy láda védelméből. A lószállító felé vetették magukat. Will felismerte
szándékukat. Mordálya narancsszínű fénnyel s fekete füsttel dördült el, ólmot lövellve rájuk. A vagon
szegélye megvédte a katonákat. Azok tolni kezdték a járművet a síneken, s győzedelmesen rázták az
öklüket:
– Tehettek, amit akartok, eretnekek! – ordította az egyik.
– Mit se értem el vele – siránkozott Will, kiejtve kezéből az elsütött fegyvert.
A vagon nekiütközött a szerkocsinak. Az acélkerekek alatt faék reccsent, hogy megakasszák s leállítsák
azokat.
– Kifelé, kifelé, emberek! – kiabálta a kapitány. – Bekeríteni őket! Ha ellenállnak lemészárolni őket!
Félelmet nem ismerve – vagy inkább alapos okuk lévén feltételezni, hogy nem találják szemben magukat
újabb veszedelmes pisztolylövéssel – a Kerekfejűek mindkét oldalról rajzani kezdtek. Rupert kardot rántott,
s elvágta a kötelet, ami a söröshordót tartotta. A katonák igyekeztek egy vonalban felsorakozni a peron és a
sínek mentén.
Rupert letette kardját, és megragadta a hordót. Izmai megfeszültek, inge elöl-hátul elszakadt. Egyetlen
lendítéssel a feje felé emelte a hordót, majd a puritánok közé dobta.
Nem volt nagyivó. Will mindössze harminchat korsó sört fogyasztott az úton. Beleszámítva a hordó fáját,
valami két mázsányi súly zuhant a földre.
Dongák hasadtak, főzet s hab kitörö vulkánként tört elő. Az elhasadás zaját kiáltások, bugyogás, s durva
káromkodások követték.
Rupert újra a kardjáért nyúlt, s az már a levegőben lógott. még mielőtt a hordó becsapódott. Leugorva a
kőzúzalékra, kardját magasra emelte.
– En avant! dörögte, Willt kezdte kivezetni a csuromsör. megzavarodott, a sörtől egy időre megvakult, s
megfulladt vasbordájúak káoszából.
A mozdony és a szerkocsi mögül újabbak érkeztek. Hármójuk, jó futók, utánuk iramodtak, hogy még az
épülethez közel elfogják a menekülőket. Egyikük, a muskétáját nem használta a sortűznél, vállához emelte
fegyverét. Rupert rálőtt. Nem ejtett halálos sebet; igen ritka volt ez pisztollyal, ebből a távolságból. Ám a
férfi térdre rogyott, kezével eltörött vállához kapva. Társai kardot rántottak.
– Te jobbra. Will, én balra! – kiáltotta Rupert. Támadott. A szikraeső okozta fájdalom elegendő volt
ahhoz, hogy a Kerekfejű fegyvere a földre hulljon. Visszafordulván Rupert felnyitotta a férfi combját.
Ezalatt Will a már egyébként hasznavehetetlen mordályt vágta ellenfele orrához, könnyűvé téve ezzel annak
lefegyverzését, amikor összecsaptak.
Az elhagyatott állomáson voltak a sötétben.
– Hamarosan rendezik soraikat, s az üldözésünkre indulnak – mondta Rupert ritmusban a lépteivel. –
Erősítés, kutyák, ha tudnak szerezni; s bizonyára vezetők... akár akarják, akár nem... akik ismerik e vidéket.
Azok erdővel borított lakatlan hegyek előttünk. Mostantól átveszed az irányítást.
 – Többre vón' szükség itten az előismeretnél, uram – felelte a másik.

EGY HEGYOLDAL. ÉJSZAKA

Valahol az erdő sűrű, nedves aljnövényze.e közt egy patakocska csobogott. A recsegés-ropogás egyre
erősödött, amint Rupert ügyetlenül vágta magát keresztül a bokrokon, melyeket társa különösebb gond
nélkül hagyott maga mögött. A távolban, ám tisztán hallhatóan kutyák csaholása volt kivehető.
– Dood en ondergang! – zihálta Rupert – Szívesebben találnám magam szemben egy sor svájci pikással,
mint ezekkel az átkozott szúrós fűzfavesszőkkel. Te hogy találsz ösvényt közöttük? Olyan sötétség van itt,
akár egy etióp széklete
– Mindkettőnknek meg kell tanálnunk – válaszolta egy eltökélt hang a sötétben. Mennydörgött. – Még ha
az eső el is mossa a nyomunkat, akkor is késő. Nem mást, mint az általunk vágott ösvényt használják; letört
gallyak és letaposott cserjék.
– Az én művem – ismerte be Rupert. Dölyf vetődött vissza rá. – Én vadász vagyok, nem vadorzó.
– No, igen – morogta Will. – Nem akarnál semmiképpen egy szarvas után osonni titkon, majd egyetlen
lövéssel elfektetni. Lóháton üldöznéd, míg vonszolni se bírná már magát. Bizonyára van egy-egy franciás
kifejezés minden mozzanatára ennek a megrettentésnek s a fárasztásnak. Ezeket tartsa meg magának ma
este, herceg!
Rupertet megdöbbentette a dühnek eme kitörése.
– Bocsáss meg! – szólt. – Nem akartalak megbántani, inkább csak kifogást kerestem a saját
ügyetlenségemre.
– Ahh... – Will sértődöttsége elszállt. – Én is szidalmazhatnám az embert, ki most így szólt? Amiért
megrémültem, az nem amiatt van, mer’ hogy engem lemészárolnak, uram, de a tíz gyerekem Summersetben,
ó igen, és persze az anyjuk miatt aggódom én.
– Te megmenekülhetsz ebben az üldözésben.
– De te nem. Gyere! Meg kell találjuk azt a patakot, aminek a hangját hallom, s folyásirányban kell
gázolnunk abban, hogy megszakítsuk a nyomunkat, s az éjszaka hátralevő részében a mókusok
vendégszeretetét élvezzük, remélve hogy... minderre elegendő időnk maradt... De hahó! Mindenható Isten!
Nézd!
Fény villant Rupert bal kezén. Rubin, bronz, arany, smaragd, türkiz, zafír, ametiszt fénye áradt a
kristálylapokból, hogy láthatóvá tegyen borotválatlan arcot, csapzott hajat, s szénporon át futó
izzadságpatakokat, ragyogjon az éjszaka közepén, s hogy a szemekben lobbanjon fel újra.
– A kristálygyűrű! – tört ki Will torkán. – Segítség van a közelben.
– Vagy átok – morogta Rupert. – A terved talán megmenthet minket. Ez azonban más... irányt mutat.
Ismét mennydörgés hallatszott. A szél egyre hangosabban süvített a levelek közt, gallyak reccsentek.
– Idehallgass! – mondta Will. – A lovas katonák, mint te és én, még egy seggnél is érzéketlenebbek
vagyunk a lélek hangjaira. A mi fajtánkat az ördög zászlaja alatt találnánk feljegyezve. De igazán azt hiszed,
hogy Jennifer kisasszony is ilyesfajta ördögi kiképzést kapott?
Rupert egy szívdobbanásnyi időre a lágy, fehéres izzásra meredt, majd igen csendesen válaszolt.
– Igazad van. Abba az irányba induljunk, amerre a gyűrű mutat.
Ez majdhogynem visszafelé haladásnak bizonyult, lefelé a hegyen, rézsútos irányban. Minden más
irányban a gyűrű fénye halványulni kezdett. Fénye ennyiben megkönnyítette az utazást. Ezalatt a kutyák
egyre közelebb kerültek, a kürtök is egyre közelebbről szóltak, s ehhez a közeledő vihar hangjai
szolgáltattak félelmetes aláfestő zenét.
Most hát, Jenniferre hízom magam, gondolta Rupert. Majd hangosan ennyit mondott:
– Nem hiszem, hogy a gyűrű csak úgy felfedezett valamit, ami után mi is kutatunk, különben észrevettük
volna az úton idefelé. De akármilyen hatalma is van, valamit vonz felénk...
 – Ami véletlenül nem volt túl messze tőlünk – fűzte hozzá Will. – Egyébként nyugat az irány, mely felé a
legtöbb varázslat kívánkozik. Robin Goodfellow mesélt nekem dolgokról, melyek éppen ennélfogva
történhettek meg... Hű, itt jön a mi esőnk!
A lombokon keresztül mintha villám fénye villant volna. Váratlanul megpörkölte előttük a leveleket,
melyeket fehérbe metszett a sötétségben, mialatt ágyúszerü égzengés és erősebb szél kísérte az első nagy
felhőszakadást. A cseppek, melyek az ágakra hullottak, oly hidegek voltak, hogy szinte sütöttek.
A fák között egy tisztás volt, egy virágos rét. Ott egy Megszokott méretű és formájú, kétszintes,
zsindelytetős épület állott – mint látható volt – szépen faragott gerendavégekkel.
Rupert megrendülten állt meg:
– Ki emelt vajon házat itt az Isten háta mögött? – kiáltotta el magát.
– Senki, uram. Nem is lesz ez itt sokáig – sietette előre követője.
Az eső zuhogott körülöttük.
A masszív bronzkilincses ajtónál megálltak. E fölé egy erős faág volt erősítve; felette egy cégér lengett,
támasztéka alatt.
– Egy fogadó, hol bort kapni – állapította meg Will a zaj közepette. – De várjunk csak! Mi ez? Egy
virágzó tüskebokor a nyár közepén?
Rupert tekintetével a cégért fürkészte. Ami fény ott volt, egy gyönyörű madarat engedett látni, fénylő
aranyszín tollazattal, csőrében egy nyalábnyi szegfűszeggel, amint éppen az általa szőtt fészekre készült
szállni.
– Egy főnix közel a halálhoz és a feltámadáshoz – olvasta. – Sohasem találkoztam ezzel a névtáblával.
– Az Öreg Főnix – dadogta Will. – A fogadó, melyet Puck említett nekem... talán az elmúlt éjszaka? De
van-e olyan hosszú élet, ami alatt azt el lehetne felejteni?
– Hóó! – A kiáltást csaknem elveszett a szélben, esőben, s mennydörgésben. A villámló ég alatt emberek
és kutyák falkája törtetett.
– A Kerekfejűek! – Rupert a kardja után kapott, s gyorsan eltakarta a ragyogást a bal kezén.
Will rántott egyet rongyos ingujján.
– Várj, uram! – makogta rettegve a dragonyos.
– Gyerünk, gyerünk! – A puritánok vezetője a kardját lengette. – Gyorsan utánuk, vagy különben ez a
vihar, melyet átkozott varázslattal ébresztettek, eltünteti a nyomukat!
Az üldözők keresztülvánszorogtak a tisztáson, majd eltűntek mögötte a sötétségben.
– Nem vettek észre minket – hebegte Rupert –, s ezt a házat sem itt!
– Nem vették le a gyűrűt Jennifer kisasszonyról – hangzott Will válasza. – Gyerünk, nézzük, milyen italt
árulnak odabenn!
Megfogta az elefántfej formájúra öntött kilincset. Az ajtó olajozottan nyílt. Rupert ment előre. Amint
átlépte a küszöböt, ékszere ismét a szokásos módon csillogott. Ám ekkorra már megtette kötelességét.
 XI.

AZ ÖREG FŐNIX SÖNTÉSE

Will behúzta az ajtót maga mögött, ezzel kizárva a vihar minden viszontagságát. A spaletták szintén jól
zártak. A jövevények jobb kezükkel kardjuk markolata fölött időzve, körülnéztek.
A teremben békésség honolt. Sőt, legszembetűnőbb az otthonossága volt. Talán valamivel nagyobbnak
látszott, mint egy megszokott vidéki fogadó, de nem sokkal. Az erős gerendák, a finoman erezett
tölgyfapadló s lambéria, középen a hosszú asztal padokkal, s a néhány kis asztal, ismerősnek tűnt. Egy
mutatós kőkandallóban tűz táncolt, pattogott, s ropogott, csupán a maga örömére, fenyőillatot és meleget
árasztva szét. Előtte néhány dúsan faragott, elefántcsont berakásos karosszék, melyek párnái az évek során
nyilvánvalóan sok vendég kényelmét szolgálták már.
A szoba berendezése talán még különösebb volt, mintha csak világjáró mecénások hoztak volna ide
ajándékokat a világ minden tájáról. A kandalló-párkányon egy hatalmas homokóra és két darab hétágú
gyertyatartó állt. A gyertyák fényéhez a falakra erősített fáklyák fénye társult. A fények képek egy csoportját
emelték ki, melyek fajtái, stílusai valahogyan egy tetszetős kavalkádot alkottak. A jobb oldalon egy
mahagóni bárpult nyújtózott, sárgaréz lábtartókkal és meglepően korszerű sörcsapokkal, mely az italos
polcokat s különféle ivóedényeket őrizte. Mellette egy ajtó bizonyára a konyhába vezetett, mivelhogy onnan
ínycsiklandó illatok terjengtek. A szomszédos falban, a bejárattal szemben egy másik ajtónyílás adott helyet
egy folyosónak s lépcsőháznak. E mellett egy magas, zsúfolt könyvespolc emelkedett. A polc mellett egy
íróasztal kínált írószerszámokat, s tartott két gömböt.
Rupert szeme mohón itta be a polcszerkezet látványát, akárcsak az odabenn tartózkodókét. Nem voltak
sokan: egy felszolgálónő, egy férfi meg egy nő, akik a tűznél ültek, és egy másik pár a kis asztalok
egyikénél. Beszélgetésük abbamaradt, amikor a királyi lovasok beléptek. Tekintetük, melyet az újonnan
érkezettekre vetettek, csöppet sem volt ellenséges vagy gyanakvó; őszinte kíváncsisággal volt tele.
A kandallónál ülő férfi felpattant, s a jövevényekhez sietett.
– Jó estét, urak! Isten hozta önöket! – köszöntötte őket. Hangja mélyen és öblösen szólt, akcentusa
vidékies nyugati jelleget hordozott magán.
Rupert keményen nézett rá.
– Ön... az Öreg Főnix tulajdonosa? – kérdezte.
A férfi bólintott.
– Mit óhajtanak? – emelte szájához mosolyogva a tenyerét. – Nos, hadd találgassak! Esőben utaztak,
nagy küzdelmek közepette, s bizonyára ínségben. Fürdő, száraz ruha, meleg étel, egy csésze forró ital, ágy,
majd reggeli, mielőtt elhagyják e helyet.
Rupert még mindig nem vette le róla a tekintetét. Fürgébb volt, mit a legtöbb korabeli ember, bár köpcös,
deréktájon egy kevés súlyfelesleggel. Kerek és pirospozsgás arca frissen volt borotválva, szeme barna, orra
pisze; csupán kopaszsága tette feltűnővé. Öltözéke nehezen volt meghatározható, habár kiváló anyagból
készült. Minden túlzás nélkül Puckra emlékeztetett.
– Az erszényünk sovány – figyelmeztette Rupert.
A háziúr elnézően legyintett.
– Itt nem fogadunk el pénzt. – Látván a döbbenetüket, elnevette magát. – Ha a tündérek aranya őszi
falevéllé változik a halandók erszényében, milyen arannyal fizetnének?
Rupert összerezzent.
– Egy problémás helyre csöppentünk – súgta Willnek.
– De barátságos – válaszolta a dragonyos, aki ezután teljesen megkönnyebbülten álldogált tovább.
– Úgy van, barátságos azok számára, akik ránk találnak – bólintott a háziúr. – Sohase féljenek, hogy
olyan szörnyű árat kell fizetniük, mint amilyet a Venusbergben kérnek. Küszöböm egyfajta jutalom, az
önökhöz hasonló emberek iránti vendégszeretetemért, kikben oly sok világ s oly sok végzet csillagai
ragyognak. Szeretem figyelni őket, ahogy elbeszélgetnek. – Komolyan folytatta: – Én nem avatkozhatok
bele az életükbe. Úgy gondolom, például, hogy üldözők elől szöknek. Önök azért választhatták e házat, mert
semmilyen más menedékük nem volt.
– Egy csermely s egy fa teteje – bólintott Will. – Én, a magam részéről inkább az ön ágyát választanám. –
Rupert felé fordult: – Ne félj, uram! Az ő talizmánja vezetett ide minket.
A herceg összerezzent.
– Igen – felelte, majd savanyú képet vágva megjegyezte: – A végén beletörődöm a tündérek létezésébe. –
Ezután a háziúrhoz szólt: – Nagyon köszönjük, és engedje meg, hogy bemutatkozzunk! Én Rupert herceg
vagyok a Rajna száműzöttje, ő pedig a társam, Will Fairweather.
A másik meghajolt.
– Nekem sok nevem van – felelt a háziúr –, szólítsanak fogadósnak. S most, kövessenek az emeletre!
Meleg víz, szappan, törülköző, tisztálkodó szerek és egy váltásnyi ruha várja önöket. A ruhát vissza kell
szolgáltatniuk, amikor holnap távoznak; az önöké pedig akkorra rendben lesz; tiszta, száraz és sértetlen. Mi
már mindannyian ettünk, de önöknek marhasültet hozatok, a hozzá legjobban illő itallal; kényelmesen
megvacsorázhatnak, s ezalatt megbeszélhetik további terveiket. Mindkettőjük számára készen áll egy-egy
szoba. Remélem, nem az azonnali lefekvés mellett döntenek.
– Nem, visszatérünk – válaszolta Rupert, majd illedelmesen elköszönt a jelenlévőktől –, s szert teszünk
néhány ismerősre.
Amint a Fogadós mögött elhaladtak a söntés mellett, Will alig kapott levegőt, s Rupert lendülete is
megtört. Mindez nem a pult mögött álló nőnek volt köszönhető; aki telt és vidám arcú volt, ősz haja kontyba
fogva – a háziúr női kivitelben –, s talán a felesége is lehetett, mivel karikagyűrűt viselt. Hanem annak a
káprázatos nőnek a látványától akadt el a lélegzetük, aki a tűzhely mellett ült.
– Az a nő abban a karosszékben! – suttogta Will. – Huj-jujjujj!
– Akárki is ő, nem a magadfajtához való – figyelmeztette Rupert.
A Fogadós valószínűleg meghallotta, mert hátrafordulva megjegyezte:
– Rövidesen megismerkedhetnek a többi vendéggel. Némelyikük elég zárkózott, de többnyire nem azok.
Itt mindnyájan messze, világuktól távol vannak, egyikük sem távozhat más ajtón, mint amin keresztül ide
belépett, és nem vihet magával mást, mint némi kipihentséget, elemózsiát és néhány emléket. Így hát ami
idebenn történik, nem is történik meg igazából. Ez az a szabadság, melynek nem kevés előnye van az önök
számára. Jöjjenek, kérem!
A hármas elhagyta a termet.
A távolabbi asztalnál a kezében söröskupát szorongató férfi, miközben az új vendégeket méregette,
szájához emelte a hatalmas edényt, s nagyot kortyolt belőle.
– Aah – szólalt meg. – Det gaar godt. – A fiatal nőhöz beszélt, aki vele szemközt ült. – Kik lehettek ezek
a fickók?
– Nem tudom. – Akárcsak asztaltársa, Angliában sohasem használt nyelvjárást beszélt, ám némileg eltérő
kiejtéssel. – Ránézésre, talán... Reneszánsz-korabeli emberek? Bár, nem hiszem, hogy akkoriban az emberek
ekkorára nőttek meg. A sötét hajú nagyjából akkora, mint ön, s a testalkata is hasonló.
Beszélgetőpartnere valóban hatalmas termetű férfinak számított. Nem volt feltűnően szép, mégis
jóképűnek látszott, nem számítva kissé pisze orrát; szőke, rövid haja volt, szakállt nem növesztett. Erős,
barna anyagból készült nadrágot s inget viselt, az utóbbi nyaka kigombolva, hozzá nagy igénybevételre
tervezett bakancsot húzott.
– Nos – felelte a férfi –, vannak dolgok, amik másként vannak az ő világukban. Bár, hm, az én
idővonalamban... úgy értem, ahonnan én indultam el, erre az útra... óriások mindig is léteztek, egészen a
középkorig visszamenően. Például Harald Haardraade, Norvégia királya, aki 1066-ban halt meg, miközben
Angliát próbálta leigázni, egy fejjel magasodott a normannok fölé. Hét láb4 magas volt.

4 213,36 cm
 – Akkor, nem kétséges, ez az én történelmemben is igaz – válaszolta a fiatal nő. – Oly hasonlók
egymáshoz az öné és az enyém, talán azonosak is. Hmm, mit is mondtunk, meddig is? 1900-ig?
– Már mondtam önnek, én nem oda tartozom, ahonnan érkeztem.
A nő megveregette a férfi kezét.
– Tudom. Ne törődjön vele, Holger! Megpróbálok segíteni önnek. – Bájos, sudár, fiatal nő volt, az
élénkség dominált minden mozdulatán, kék szeme volt, akárcsak a férfinak. Vörös tincsek omlottak le arca
két oldalán. Öltözéke nőies volt, a férfiénak zöld változata. Mellkasának bal oldalán egy ezüst kitűzőt viselt,
amely baglyot mintázott.
– Bár több időnk volna! – sóhajtotta a férfi. – Mit tanulhatok egyetlen éjszaka alatt?
– Nos nem sokat. Egyszerűen az ön értetlen fejébe kell sulykolnom annyit, amennyit csak lehet, míg
Bonifác úr udvariasan ámde határozottan, a magunk útjára nem küld.
– Egy-egy ilyen látogatás alkalmával miért csak éjszakát tölthet itt el valaki? – kérdezte a férfi.
– Hát nem nyilvánvaló? Ha valamivel is több idő állna rendelkezésre, túlságosan is meghatározó lenne
egy találkozás. Ez egy semleges hely. – A fiatal nő sóhajtott. – Tételezzük fel, pusztán a feltételezés
kedvéért, hogy Abe Lincolnnal találkozok itt... mármint az igazival, akár eltalált az ajtóhoz, akár nem... nos,
ha rengeteg idő állna a rendelkezésünkre, valószínűleg nem tudnám megállni, hogy ne figyelmeztessem a
Ford Színház-beli eseményekre. Isten tudja, milyen hatással lenne ez az ő világára. Talán egy új kontinuum
születne? Nem vagyok biztos abban, hogy ez lehetséges. Mégis bizonyos vagyok afelől, hogy csak Isten
rendelkezik az ehhez szükséges bölcsességgel, senki más. Azt hiszem, ön és én már eléggé próbára tettük ezt
a szabályt.
– Ön nagyon kedves – mondta a férfi.
– Dehogyis! Ez szórakozás számomra. – Ivott egy kortyot poharában lévő borból. – De figyeljen ide!
Amikor azok ketten visszatérnek, beszélni akarok velük. Végül is én egy kutatást végzek. Ám addig is,
tegyünk meg mindent, amit csak lehet. – Felállt. A férfi is hasonlóképpen akart tenni.
– Maradjon csak! – szólt rá a lány. – Megnézem, van-e valami használható ott, azon a könyvespolcon.
Hosszú, könnyed léptekkel kelt át a szobán. Holger visszatelepedett a söréhez. A kandalló melletti
karosszékben ülő gyönyörű nő előrehajolt. Tekintetük találkozott.
Áttetsző anyagú, szegett köntösével, ékszereivel és egyéb kellékeivel feléje fordult, ez az ízléses római
stólát különleges látványossággá emelte. Telt idomainak pazar pompája öltözékét egyetlen nőéhez sem tette
hasonlatossá. Ujjai végigfutottak az éjfekete tincseken, s halványan a férfira mosolygott.
– Francba! – kesergett amaz. – Bárcsak szólni tudnék hozzád!
A nő megszólalt, halkan, hogy csak a férfi hallotta:
– Da mi basia miile.
– Det var som Fanden! A templomban használatos latintudásomon kívül már mindent elfelejtettem. –
Lassan hozzátette: – Akárhogy is, szükséges ide a nyelv?
A férfi felállni készült. Iménti partnere meglátta ezt, s visszaszólt a polc mellől:
– Hé, nyugi, szépfiú, a szex és a matematika nem férnek meg egymás mellett! Vagy nem hallottál még
erről?
– Ó, igen. Nézd, Valeria, én csak próbálok udvariasan viselkedni...
– Ismerem én ezt a fajta udvariasságot. És még azt mesélted nekem, hogy az egyetlen szerelmedet
keresed. Kellenek a tanácsaim vagy nem?
– Igen, persze. – A római nőre vetett félénk pillantása baljóslatú és szenvedélyes viszonzásra talált.
Holger a pipája és a dohányzacskója után kezdett el keresgélni.
Valéria végigfutott tekintetével a könyveken. A legkülönfélébbek voltak úgy címükben és méretükben,
mint kötésükben. Megsimította maga mellett az íróasztalon lévő éggömböt. A földgömb is részletes volt, az
olyan helyeket rajta, mint Atlantisz és Huy Braseal, különleges színek jelölték.
A háziúr visszatért. Holgerhez közeledett.
– Vil Herren ikke gerne ha ’et Krus Till? – kérdezte.
 – Jo, Tak – válaszolta a nagytermetű férfi. Aztán a fejét ingatta: – De minek dánul beszélni? Igen, kérek
még sört, Herr Kromand. Sohasem ittam jobbat.
– Egy dántól ez nagy megtiszteltetés – felelte sugárzó arccal a háziúr. Amint felemelte a hangját,
akcentusát ismét megváltoztatta. – Hallod, lelkem, az úr még egy korsóval rendel a sötétebbikből!
– Viszem azonnal, édesem! – válaszolta a nő a pult mögött. Azzal Holgerhez lépkedett, s az üres kupát
egy telire cserélte.
– Önök nem töltenek maguknak? – kérdezte a dán mindkettejüktől.
– Ó, igazán kedves, uram, de vár a felszolgálás – válaszolta az asszony –, ámbár csapolhatok magamnak
egy keveset az édes-keserű sörből.
– Nekem pedig szintén megvannak a kötelességeim – tette hozzá a háziúr. – Ott az a szegény hölgy, s
nincs, aki beszélgetne vele ma este. Egyébként, látom, elfoglalt. Ugye csatlakozik hozzánk, amint
lehetséges?
Azzal a kandallónál ülő nőhöz ment, visszaült a helyére, koccintottak, majd folytatták a társalgást.
– Hohó! – csicseregte Valeria. – Hurrá! Megvan! Szokolnyikov: Bevezetés a paratemporális
matematikába. – jobban körülnézett. – És igen, mindjárt mellette az Alkímiai és metafizikai kézikönyv.
Legalább nem kell felmennem a saját példányomért az emeletre. – Megragadta a két könyvet, hozzá papírt s
ceruzákat az íróasztalról.
Miután visszatért Holgerhez, székét közel húzta a férfihoz, majd leült.
– Most jól figyeljen! – mondta. – Nem tudok most mindent megtanítani, amit az én világomban már
tudnak. S akárhogy is, én sem állítom, hogy az alapoknál többet értenék. S elég nagy még az a terület, amire
kutatóinknak nincsen rálátásuk. Ám az előttem ismeretes elvek egyik kontinuumtól a másikhoz vezetnek, s
az esély kedvező arra, hogy megérkezzek oda, amelyikbe csak akarok, vagy annak egy elfogadható másába.
Még azt is kikövetkeztettem, hogy léteznie kell egy világok közti kapcsolatnak. Így találtam el én az öreg
Főnixhez. Ön véletlenül talált rá, igaz?
– Igen – védekezett a férfi –, legalább én is utazgattam.
– Vagy úgy! – dorombolt a fiatal nő. – Annak a babonákkal átszőtt középkori grimoire-nak a varázsigéit
felhasználva, ahonnan érkezett... bárcsak egyet is láthattam volna! Keresgethetett volna az idővonalak között
haláláig, ezzel a véletlenszerű módszerrel. Nem is, nem olyan sokáig!... Míg nem találja magát egyben,
amelyik túlságosan rideg, furfangos és elmaradott. Lehetett egynéhány forró pillanata, jól mondom? – Kézbe
vett egy könnyet. – Rendben, ön valaha mérnöki diplomát szerzett. Értékelnie kellene a rendszerező
módszert. Villanásnyi betekintést nyerhet abba, hogyan kell használni a teleportáló varázsigéket, melyeknek
igen nagy hasznát veheti, s oda vihetik önt, ahová csak akarja. – Sóhajtott. – Kezdetnek, remélem, megvan a
szellemi képessége ahhoz, hogy felfogja a transzcendentális függvények alapvető fogalmait, hiszen ezeknek
a segítségével fogjuk bizonyítani az ön számára a tételeket; ezek nélkül semmi hasznukat nem veheti
azoknak.
Holger a kötetért nyúlt.
– Kérem, magyarázzon! — mondta engedelmesen. – Igazán nem kellene ennyi kényelmetlenséget
vállalnia egy idegen kedvéért.
– Ó, a pokolba is, ember, maga tetszik nekem! – Valeria beszélni kezdett, majd diagramokat rajzolt. A
másik nő a Fogadós-Bonifác-Kromanddal csevegett, bár figyelme időnként elkalandozott. A felszolgálónő
barátságosan s türelmesen várakozott.
 XII.

KÉSŐBB

Rupert és Will lemosakodva, s jelentősen felfrissülve közeledtek a söntéshez, előbbi fejedelmi pompában,
utóbbi kissé esetlenül, divatjamúlt szabású, ámde sokszínű öltözékben. Mielőtt beléptek volna, megálltak.
Rupert tekintetét egy kép vonzotta magához, amely nem tájkép, portré vagy csatajelenet volt, mint a
körülöttük lévők nagy része: fényes, színes metszet, számára új technikával készült, hátborzongatóan szép
ábrázolása a csillagos égboltnak, csíkozott ezüstös gömböt ábrázolt, körülötte halovány fényű gyűrűkkel.
A háziúr beljebb invitálta őket.
– Á, isten hozta önöket, vendégeim! – köszöntötte a két férfit – Jöjjenek, helyezzék kényelembe magukat,
s fogyasszanak valami italt! Mi volna leginkább kedvükre?
– Sör! – felelték szinte egyszerre.
A háziúr halkan heherészett.
– Gondoltam, hogy azt rendelnek.
Megindultak a kandalló felé, Rupert ment elöl.
– Ön túl jó hozzánk, derék Fogadós – közölte.
– Ugyan, Fenség, én egy kövér s ravasz pók vagyok, jóllehet hímnemű, mely szövevényes hálót sző,
sörrel, borral, s tömény italokkal nedvesítve meg azt, így csalva tőrbe a zümmögő lélekrajokat, hogy kiszívja
belőlük a birtokukban levő történeteket. – A háziúr a karosszékekre mutatott. – Kérem, csatlakozzanak
hozzánk! Ó, de először hadd mutassam be önöket! – A nőhöz fordult ünnepélyes gesztussal: – Rupertus,
filius comitis palatini Rheni, et Gulliermus, miles et jamulus suus. – Aztán a férfiakhoz fordult: – Ő pedig
Clodia Pulcher, Rómából.
Will rábámult a nőre. Rupert elámult.
– Az a Clodia... mármint Catullus Lesbiája? – hebegte. Vendéglátója bólintott. Rupert nem akarta hinni. –
De hiszen már hatszáz éve halott!
– De nem az ő saját világában, uram. Ide pedig minden korból s országból, igen, a valóságnak minden
zugából betérhetnek azok, akik megtalálják az utat ajtómhoz, s egy nem mindennapi történetet hoznak
magukkal fizetésképpen. – A Fogadós kacsintott. – Gyakori vendég ő, a mi Clodiánk: ma este
kiábrándultsága a rosszkedvűségig fokozódott, mindez azonban csak az önök érkeztéig tartott. De
könyörgöm, uraim, foglaljanak már helyet!
Rupert meghajolt, kezet csókolt a nőnek, majd illendően köszöntötte:
– Salve, doni ina; ad servitium tuum.
A nő arca felderült, s halkan válaszolt:
– Oh! Loqueris latine?
Rupert vállat vont.
– Aliquantulum, domina. – Túlságosan zavarban volt ahhoz, hogy tovább küzdjön a nyelvvel, különösen,
hogy kiejtése és a nyelvhelyessége kétségtelenül messze alulmúlta a nőét; hatalmas testét kényelembe
helyezte a háziúr mellett.
A felszolgálónő érkezett két színültig telt kupával. Amikor Rupertnek átnyújtotta az egyiket, pukedlizett,
majd így
szólt:
– Ez itt a Fenségedé. – Willnek nyújtván a másikat ezt mondta, sokkal közvetlenebb modorban. – S
ugyanaz neked. Remélem, ízleni fog.
– Köszönjük, jó asszony – felelte Rupert elgondolkodva. Will Clodia mellett foglalt helyet, bár annak
tekintete a gazdáján maradt. Kidülledt szeme némileg jelezte, micsoda kitűnő főzet volt az, amit ivott.
Valeria oldalba bökte Holgert.
– Csatlakozzunk a társasághoz egy rövid időre! – javasolta.
 – Jólesne egy rövid szünet, valóban – értett egyet a férfi.
– Tudja, átkozottul közel álltam ahhoz, hogy megbukjam a különböző egyenletekből a főiskolán, s most
ezt az egész anyagot a nyakamba zúdítja.
A fiatal nő szúrósan nézett rá.
– Nézze, barátom! – kezdte. – Megvannak az alapjai, tudnia kellene: Isten sohasem érezte
kötelességének, hogy számunkra könnyen felfogható világokat teremtsen.
– Vagy bármilyen módon könnyen felfoghatóakat – sóhajtott. – Naa, da, menjünk! – A pipát szájába
vette, a söröskupát a kezébe, majd megindult.
Rupert, aki nem viszonozta Clodia pillantásait, most minden figyelmét Holgerre irányította. Az nyelt
egyet.
– A szemmel verés tipikus esete... – morogta Valeria. Rupertnek és Willnek viszont ezt mondta: – Jó estét,
uraim.
A herceg felállt, s meghajolt; társa túlságosan elfoglalt volt pillanatnyilag.
– Ha megengedi, hogy bemutatkozzam... hölgyem – hangja elbizonytalanodott.
A hölgy elmosolyodott.
– Nincs hozzászokva, hogy egy nő nadrágot hordjon, igaz? – kérdezte a nő. – Sajnálom. Valeria
Matuchek vagyok az Amerikai Egyesült Államokból, ha ez mond valamit önnek. – A hölgy kezet nyújtott.
Rupert egy pillanatra nem tudta, mitévő legyen, majd gondolta, nem lehet baj abból, ha oly módon köszönti
a hölgyet, ahogy az talán elvárja, s kezet csókolt neki, akárcsak Clodiának.
– Hé! – szólalt meg a fiatal nő. – Tudja, hogy maga az első férfi, akinek megengedtem, hogy ezt
megtehesse?
Rupert kiegyenesedett, hogy a nő felé magasodjon, s hogy válaszoljon.
– Nem értem önt, kedves asszonyom.
– Akcentusaink egyaránt kemények, ugye? Az öné egy kicsit hasonlít a Holgeréra. Ő Holger Carlsen
Dániából, bár sok időt töltött a mi országunkban, azonban egy másik hipersíkon.
A két hatalmas termetű férfi kezet fogott.
– Én Rupert vagyok, Rajnai Palotagróf – mondta a királyi lovas, jó viszony kialakításában bízva. – Anyai
nagyanyám dán hercegnő volt... Anna Jánoshoz ment nőül, Anglia és Skócia királyához; két ország ez,
melyek szoros kapcsolatban állnak Dániával a hamleti időktől fogva, ha nem korábbról.
Holger felvonta szemöldökét.
– Hamlet?
Ám Valéria elhallgatatta, egy székhez tessékelte, s maga is helyet foglalt, Ruperttel szemközt.
– Javaslom, cseréljünk információt! – mondta. – Nincs túl sok időnk; jobb, ha mindjárt belevágunk. Azt
mondta, ön a Rajna-vidékről származik?
– Csupán vér szerint... egy anyag, mely sűrűbb a víznél, tartja a közmondás, ám túl híg, hogy megkösse a
talajt szilárd követelésem alatt – válaszolta keserűen a herceg. – Mostanában Károly király unokaöccse
lévén, az ő oldalán segédkezem egy felkelés leverésében. Angol barátom s jómagam Walesben voltunk,
segítség híján bekerítettek a puritánok és másféle kutyák is, amikor... ráakadtunk... erre a boldog helyre.
Valeria felegyenesedett ültében.
– Várjon csak! Károly király, puritánok... a Kerekfejűekre gondol? – Majd amikor Rupert bólintott,
folytatta. – Melyik korból való ön? Itt a pontos dátumra célzok.
– Hm... nem tudom napra pontosan a dátumot, de 1644 augusztusa...
– Ó! – örvendezett Valeria. Hosszúkás kezével megmarkolta székének karfáját. – Mennyit tud ön ezekről
a dolgokról... az egymással párhuzamosan létező világokról, s efféle dolgokról? Semmit, ugye? Figyeljen
ide, Rupert! Én Amerikából érkeztem. Ugye, tud a létezéséről? Az országnak, melyből érkeztem, független
államai vannak. És... amikor elhagytam otthonomat, 1974 volt. Amott, Holger 1950-ből érkezett; ám az
mégsem ugyanaz az 1950, amikor én megszülettem.
Rupert nagyon elcsendesedett.
 – E’ bizony túl magas Willnek – panaszkodott Fairweather. Clodiához fordult, aki nyilvánvalóan mérges
volt, amiért sem Rupert, sem Holger nem méltatta különösebb figyelemre, majd a dragonyos hozzátette: –
Magácskának szintúgy?
A Fogadós hátradőlt, keresztbe tette a lábát, kezét összekulcsolta, teljesen el volt ragadtatva. A tűz már
majdnem leégett. Egy gnómszerű alak sietett elő a konyhából, hogy fát tegyen rá. A felszolgálónő egyforma
koccanással emelte fel az üres kupákat, megtöltötte, majd visszahelyezte őket.
– Ön a jövőből érkezett tehát – szólt Rupert halkan. – Clodia a régmúltból; s mindketten távoli
vidékekről?
– Nem egészen – mondott ellent Valeria. – Nem tudom, mennyire tudom megértetni önnel, de
megpróbálom. Nézze, ön abba a világba született, amelyet ismer. Ennek megvannak a különböző
ismertetőjegyei: földrajz, csillagászat, természeti törvények, életvitel, emberek, nemzetek, társadalmak; egy
múlt, egy jelen, s egy ezekből kialakuló jövő, igaz? – Rupert bólintott. – Gondolja el, hogy egy fontos
esemény máshogyan történt meg a múltban. Egy ütközet elveszett ahelyett, hogy megnyerték volna, vagy
valami efféle dolgot. Mondjon egy példát!
Rupert zavarát elbűvöltsége váltotta fel. Az állát kezdte simogatni, miközben Holgerre pillantott.
– Mondjuk – szólalt meg végül hogy Hamlet herceg nem lett bosszú áldozata, így ahelyett, hogy
Fotrinbrast koronázták volna dán királlyá, ő maga lett az uralkodó. A dinasztiának sok angliai ága volt. Ott
segítségére siethetett volna rokonnépének, hogy megdöntsék a skót bitorló, Macbeth uralmát. Ha egyszer
megvetették a lábukat a szigeten, a dánok ezután emlékezhettek volna Canute királyra, aki nem sokkal
azelőtt uralkodott, és érkeztekor rátámadnak Normann Williamre. Akkoriban csak Dániának voltak ágyúi az
északi országok közül, akármennyire kezdetlegesek is voltak.
– Hvadfor Pokker? – tört elő Holgerből.
– Ne törődjön vele! – vetette közbe Valeria. – Ő egy másik idővonalból jött... Én csak ámulok. – Valéria
előrehajolt, teljesen felvillanyozva a lelkesedéstől. – Először is essünk túl ennek az elméleti részén, jó,
Rupert?
Will látta, gazdája hogyan küzd a tisztánlátásért, s halkan megjegyezte Clodiának:
– Én biz’ Isten hálás vagyok, amér’ nem a gondolkodásra születtem. – Azzal kupáját a nő borospoharához
koccintotta. Elfojtott hangon hozzátette: – Sose hittem vón’, hogy székben is lehet küzdeni!
– Ha ki tud gondolni egy történetet – folytatta Valeria amely máshogyan is végződhetett volna, akkor
lépjünk tovább. A következő lépés: tegyük fel, hogy mindkét végeredmény valós. Egy világ, hm, melyben
Hamlet fiatalon halt meg; egy másik, melyben dán királlyá koronázták és megállította normann hódítást.
Mindkettő megtörtént. El tudja ezt fogadni?
– Hogy milyen határokat állított fel Isten a Teremtés során, fel nem foghatom – suttogta elhűlten Rupert.
– De hogyan lehetséges ez?
– Két teljes világ... két teljes világ térrel s idővel; csillagokkal, galaxisokkal, számtalan bolygóval,
melyek csupán egyetlen mozzanatban különböznek egymástól, és természetesen utána ezek
következményeiben. Ezen kívül még rengeteg dolog van, persze. Ezek a világok mindig is különállóak
voltak a kezdetektől fogva. Ez csak az első alkalom, amikor a közöttük levő különbségek érzékelhetővé
váltak. Egyébként nem csak egyetlen világunk van. Az enyémben még nem nyert bizonyítást a tény, hogy
számuk végtelen-e vagy ez a szám véges, ámbár igen nagy... az N faktoriális pontosan jelöli ezt, ahol az N
az összes esetek és a létező energiarészecskék száma... Elképzelheti a kozmoszokat, amint azok egymással
párhuzamosan helyezkednek el, akár egy könyv lapjai. Ez nem pontosan így van, egyik dolog sem; hiszen
ugyanabban a tér-időben léteznek, s a dimenziók, amelyek elválasztják őket egymástól...
– Várj, Valeria! vetette közbe Holger. – Van egy kis probléma. Közel állunk ahhoz, hogy elveszítsem a
fonalat, s szegény Rupert harmadjára látszik elbizonytalanodni.
A fiatal nő megnyugodott, s nevetett magában.
– Sajnálom. Igaza van. Nos, Rupert, gondolja el a következőt: rengeteg egymástól különböző világ.
Némelyikük olyan, akárcsak az öné, némelyik teljesen elüt attól. Egyesekben létezik az Angol Királyság Kr.
u. 1644-ben; másokban más a dátum, megint másokban sohasem létezett. Maguk a természeti törvények is
különbözőek lehetnek. Ami az egyik világban lehetséges, a másikban lehetetlen, s fordítva. Tud követni
engem?
Rupert megkockáztatott egy mosolyt.
– Futóhomokon, lápokon, tüskebokrokon, esőn s éjszakán át is.
– Ha valaki tudja a módját, átjuthat egyikből a másikba – folytatta Valeria. – Kezdi már érteni? Végül is,
amiben ön van, egy fiók-univerzum.
Rupert nagyot kortyolt.
– Mindenesetre a söre az otthonomat juttatja eszembe – fordult a Fogadós felé , bár édesebb, mint egy
hosszúra nyúlt álom.
– Én tudok ám egyvalamit, ami édesebb, bizony, cukorfalat – suttogta Will. Megfogta Clodia kezét. A nő
miután az elgondolkodott Rupertre és Holgerre pillantott, vállat vont, mely testének számos pontján idézett
elő rezgéseket, beleértve ebbe a szempilláit is.
– Honnan is való ön... Matuchek... kisasszony? – kérdezte Rupert. – Ez a név cseh, akárcsak az enyém.
– Máshonnan és más korból – válaszolta a fiatal nő. – Az ilyesfajta terminusok nem értelmesek egy ilyen
szövegösszefüggésben. Annyi bizonyos, hogy nem vagyok a jövőjének a része. Kétlem, hogy az ön világa
akár távolról is hasonlítana az enyémre, amikor eléri az 1974-es esztendőt. Bizonyára Holgeré sem fog
hasonlítani rá.
Rupert a dánra pillantott, aki éppen a pipájába szippantott, mielőtt egy magyarázatba kezdett volna,
másfajta hangvétellel.
– Amint azt ön is látja, én egy sajátos eset vagyok. Egy olyan világban születtem, melyben a karoling
legendák igazak voltak. Tudja, Roland, Olivér és a többiek...
– Ön túlontúl szerény – szólt Valeria.
– Dehogy, csak éppen nem akarom tovább bonyolítani ezt a társalgást. – Ruperthez fordult: – Ne
foglalkozzon most azzal, hogyan sikerült átjutnom egy teljesen különböző idővonalba... egy olyanba,
melyben a varázslat nem működik, kivéve talán az olyan helyeket, mint... Ó, bocsásson meg ismét! Próbálok
tehát visszatalálni. Semmilyen kiindulási pontom nem volt, kivéve egy varázsige, mely az idővonalak
határain visz át meghatározott sorrendben, de semmilyen módon nem lehet befolyásolni. Oly sok kudarc
után... az utolsó során egy csoportnyi azték istenség közé keveredtem, akik elől épphogy csak sikerült
meglépnem... elegendő rejtett utalásra s nyomokra bukkantam, hogy aztán nyomára akadjak ennek a
fogadónak. Nagy szerencsémre itt találtam Matuchek kisasszonyt.
– Én nem hiszem, hogy ez puszta véletlen egybeesés – szólalt meg Valeria. – Ám hagyjuk ezt! A lényeg,
Rupert, hogy... a Holger XX. százada és az enyém egészen sok hasonlóságot mutatnak; mindkettő az
észelvűségen alapszik, iparosított, a nyugati országok csaknem mindegyike demokratikus. S csaknem
azonosak is. Például mindkettőben az Egyesült Államok és Németország ellenfelek voltak az I.
Világháborúban. Ám az ő II. Világháborúja, melyben ő maga is harcolt, Németország, Japán és Olaszország
ellen is folyt, míg az enyém, amiben a szüleim harcoltak, a Szaracén Kalifátus ellen zajlott 5. Feltételezem,
hogy a fennálló különbségekért a parafizikai erők a felelősek. Lehetséges volna esetleg, hogy valóban oly
gyengék a Holger fogadott világában, amint azt ő gondolja, vagy még senki sem fedezte fel, hogyan lehet
elkerülni a szúrófegyverek ejtette sebesüléseket, mint azt az én világomban tették 1900 körül?
– Akárhogy is – vette vissza a szót Holger –, az ő Földjén megalkották a varázslás tudományát.
– Parafizika – érkezett a helyesbítés – vagy a Tudomány, ha így jobban tetszik.
– Akármi is az. A hölgy nagyon jó hozzám, ad néhány megbízható támpontot. Talán megteheti ezt önnek
is, Mr... Herr... Rupert Herceg.

5 Ennek az alternatív háborúnak hamarosan olvashatjuk egy epizódját magyarul is Poul Anderson: A Káosz hadművelet c.
kisregényében A „Furcsa fickók" c. antológiában, (a szerk.)
 Talán – mondta Valeria bizonytalanul. – Nagyon sok múlik az ön érdeklődési körén. Ez inkább
tudományközpontú, akárcsak az enyém? Hogy áll a matematikával? Efféle dolgokkal. – Felfrissítette magát
egy itallal, majd hozzátette:
– S az igazat megvallva, szintén több információra lenne szükségem önről. Ne vegye sértésnek, de
bizonyára olyan ügyeket szolgál, melyekről azt gondolnám, nem volna helyénvaló dolog a segítésük!
– Vagy talán el sem fogadnék segítséget öntől – horkant fel Rupert. – Mit csinál ön itt fiúruhában?
Valeria elmosolyodott.
– Istenem, ön aztán tényleg más korból való! Nem bánom, elmagyarázom; már ha a magyarázatom
valamennyire is érdekli önt. Otthonomban ez egy teljesen hétköznapi női öltözék, mely az utcán viselhető.
Küldetésemet tekintve pedig, feltáró úton vagyok, anyagot gyűjtök egy diplomamunkához. Nem is régóta,
az emberek számára lehetséges az átjutás egyik világból a másikba. Ám még mindig gyűjtjük az adatokat
ezekről.
– Mennyire használhatók törvényes keretek között az önök csodatevő tudományai? – tette fel a kérdést
Rupert.
A fiatal nő uralkodott sértett önérzetén.
– Teljesen legálisak.
– Várjunk csak! Azt hiszem, tudom, miért kérdezi! – szólalt meg Holger. – Emlékszik, Valeria, említettem
önnek, hogy az én világomban... a karolingban, a tündéreket többnyire az ember ellenségeinek tartották.
Meglehet, hogy ez igaz Rupertnél is.
A lány elgondolkodott egy pillanatra, majd a herceg felé bólintott.
– Rendben van. Hallgasson ide, kérem! Ahonnan én jöttem, nem mondják eredendően jónak vagy akár
rossznak a Tudományt. Használhatjuk jó, s gonosz célra, bölcsen élve vele vagy akár ostobán, mint bármi
mást. Nos, az én apám egy farkasember volt, anyám pedig boszorkány, mégis ők voltak a legkedvesebb
emberek számomra, akikkel valaha is találkoztam. A legjobb barátaim némelyike csak félig ember.
Rupert elképedt ezeket hallván.
– Már megbocsásson, Matuchek kisasszony – mondta a herceg –, én Oberon jóvoltából egy küldetésben
járok. – A fiatal nő összerezzent, s még inkább figyelni kezdett a herceg szavaira. – Ez a gyűrű, melyet tőle s
királynő hitvesétől kaptam... s valaki mástól is... vezetett ide ma este. Azelőtt pedig csillogó fénnyel kezdett
világítani, ahogy ahhoz a gőzmozdonyhoz közeledtünk, melyet elfoglaltunk, s azt vezetve töltöttük e napot
Yorkshire-ből Walesbe.
– Álljon meg egy pillanatra! – szakította félbe Holger. – Oberonról már hallottam; ja, s az angol polgári
forradalomról is... s valóban úgy rémlik, mintha olvastam volna ott valami Rupert hercegről is... de
gőzmozdonyok?
Valeria felugrott. Teste remegett, mint ahogyan a hangja is.
– Várjon! Talán megfejthetem eme paradoxont! Adjanak egy percet, rendben?
Járkálni kezdett, közben cipőjének koppanása hallatszott, s a tűz pattogott aláfestő zeneként. Fénye
lágyan átszőtte a gyertyák fényét, Rupert feszültségét, Holger tanácstalanságát, s Fogadós ragyogó
tekintetét, mellyel őket figyelte.
Will oldalba bökte Clodiát.
– A’sszem, a történet nemsoká eléri aztat a részt, amit én mán’ igen jól ismerek, s ami kiskegyedet csak
elűzné innen – morogta. – Van ám nekünk egy közös nyelvünk, melyen a társalgás csak részint történik
szavakkal. Mit szólna, ha mi mostan kilopóznánk innét és gyakorolnánk aztat?
Valeria megfordult. Ujjával Rupert felé bökött.
– Úgy beszélt Hamletról és Macbethről, mintha mindketten valós személyek lettek volna! – kiáltotta. –
Ahogy a kortársakról szoktak! Azt állította, találkozott Oberonnal és... Titániával... személyesen. Hát Rómeó
és Júlia szintén való személyek voltak? Lear király? Falstaff? Othello? Említette Hamlet idejében az
ágyúkat. Létezett már, Istenem, létezett már akkoriban a Wittenbergi Egyetem? És Cézár idejében már
voltak olyan időmérő szerkezetek, amelyek jelezték az órákat? III. Richárd valóban egy púpos szörnyeteg
volt? Csehországnak tényleg volt valaha tengerpartja? A varázslat működik ott?
Rupert mindegyik felröppent kérdésre úgy bólintott, mintha csak rajta ejtett sebek volnának.
– Jól van – szólt feszülten Valeria. – Ismeri a William Shakespeare nevet?
– Hát hogyne – felelte Rupert meghökkenve. – Ő volt a Nagy Krónikás.
– Ez az! – fordult Valeria Holgerhez. – Ha ön egy olyan világból indult útnak, amelyben a karoling
legendák szó szerint igazak... miért ne lehetnének igazak Shakespeare drámái is? – szólt halkan. – Stimmel,
stimmel! Iparilag fejlettebb lehetett az én világomnál... habár csupán csak néhány területen... s mégis, az
ipari forradalmuk, amely a XVII. században kezdődött, meglehet, szorosan kötődik a puritanizmushoz. –
Hátrahőkölt. – Ó, Rupert, kettőnknek oly sok a beszélnivalónk!
Holger a fejét csóválta.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha a feladatokon dolgozom, amiket a könyvből adott fel – mondta.
– Hogyne. Szegénykém. Később jövök és segítek. – A fiatal nő lehajolt, és homlokon csókolta a férfit. –
De most beszélnem kell Ruperttel. Nem érti? Mellesleg Shakespeare valóságos istenség számomra, és
mindig is együtt éreztem a király lovasaival. Ez talán egy iskoláslány ábrándozása volt; és talán a
következmények sem ugyanazok, mint a Rupert otthonában. Nagyon kétlem, hogy Rupert tudna valamit is
használni azokból a tanácsokból, melyeket önnek adok. Ám legalább lesz némi utólagos rálátásom az ő
korára. Lehetséges, hogy szolgálhatok néhány tanáccsal a számára, s egy parányit jobb irányba
befolyásolhatja az eseményeket. Kötelességemnek érzem, hogy megpróbáljam.
Will talpra ugrott, s Clodia is a sajátjára libbent.
– Megbocsásson, uram – szólt a dragonyos. – Ugye, nincs rám tovább szükséged?
Rupertnek szüksége volt némi időre, mire elkalandozott képzeletét visszarángatta a társaságukba.
Halvány mosoly jelent meg arcán, majd felállt, s meghajolt.
– Nem is lehet – válaszolta. – A hölgyek mindig is előbbre valóak, mint a hercegek.
– De... a hercegek is... mint az egyszerű halandók – szólt Will keserűen; mivel Clodia a gazdája felé
fordult.
Rupert megveregette a katona vállát.
– Ma este az egyszerű halandók fontosabbak a hölgyeknél. Jómagam hajnalig társalgok. Megviseltségem
hátha ne lazítja fel elszántságom.
– Nem, uram, az én elhatározásom biz’ elég szilárd. – Will átkarolta a nőt a derekánál. Az Rupert felé
sóhajtozott.
Ám az ő tekintete Valerián pihent meg ismét. Clodia szorosan a mellette álló férfihoz simult. Megindultak
kettesben felfelé az emeletre.
Holger hallhatóan felnevetett, majd előkereste a könyveit. Valeria és Rupert helyet foglaltak a
társalgáshoz. A háziúr hallgatta őket.
 XIII.

AZ ERDŐ, REGGEL

Az eső utáni levegő tisztán ragyogott. A napfénytől foltos árnyékban fényesen csillogtak a levelek.
Madarak éneke hallatszott. Az idő enyhe s egyre melegebb volt.
Rupert és Will megálltak egy forrásnál. Vize keresztül csobogott a pázsiton, melyet az egyik utazó
lehajolt, hogy megtapintson.
– Rengeteg száraz hely van a lefekvéshez, anélkül, hogy tüdőgyulladást kapnánk.
– Ó, valóban? – kérdezte Rupert félig mosolyogva, félig ásítva. – Te aludtál? Én csaknem oly csalódott
vagyok, mint Pulcher kisasszony.
– A szentségit, dehogy is! Egy szemernyit se, úgy hidd el! – felelte ábrándozva Will. – Újra és újra
vágtáztam a kancák legszebbikén. Micsoda pech, hogy te csak a nyelvedet tetted próbára. Hadd mesélem
el!...
– Kímélj meg egy vén kujon történetétől! – förmedt rá Rupert ingerülten. – Örülj inkább, hogy az időmet
tanulással töltöttem, s némi tudásra tettem szert! A tudás pedig biztosítja, hogy a szádat továbbra is
jártathatni tudd.
– Bocsásson, meg Fenség! – mentegetőzött Will – Nagyobb tisztelettel kellett vón’ lennem egy olyan
ember iránt mint ön, kinek talpon kellett maradnia, hogy védelmezzen egy olyan kerge birkát, mint amilyen
én vagyok. Nehéz a dóga annak, ki a faragatlanokon segítni siet.
Rupert megnyugodott.
– Nem tesz semmit Nem lett volna szabad neked rontanom ily ostobán. Mindketten nagyon kimerültek
vagyunk. Két nap s két éjszaka alvás nélkül! Egészen bizonyos hogy valami varázslat volt az, ami ébren
tartott bennünket a fogadóban. De mióta eljöttünk onnan... – Leültek. – Jaaahj... Maga Gábriel arkangyal
sem tudna nekem ébresztőt fújni most délutánnál korábban.
– S most, hogyan tovább?
– Ki kell jutnunk a tengerpartra. Innen úgy ötven-hatvan mérföldnyire lehet, jóllehet óvatosaknak kell
lennünk útközben. Úgy gondolom, ételt szállást, s segítséget a köznéptől tudunk szerezni, hiszen szeretik a
királyt. Szerencsével és némi diplomáciai érzékkel átkelünk a csatornán. Hollandiában anyagi támogatást
kérek a rokonoktól, hogy aztán folytathassuk utunkat dél felé.
Will álmossága elillant.
– Akkor hát, Oberon tanácsát követed, s mégsem a király táborát keresed fel?
Rupert bólintott.
– Úgy van. Azok ketten a jövőből meggyőztek. Különösképp a fiatal nő; olyan szörnyűségekről beszélt,
hogy fölfordul a gyomrom. Az igaz, hogy az ő történelme erről az évszázadról nem azonos azzal, amit mi
ismerünk... azonban túl sok az egybeesés. Áruló volnék akkor, ha úgy tennék, mint egy magára hagyott
ember, aki országunkat próbálja megmenteni a leselkedő gonosz karmaitól.
– Mit jósoltak?
Rupert hátán végigfutott a hideg.
– Nagyobb szörnyűséget, mint a királyi lovasok vereségét. Lefejezik magát a királyt!
Will álla az ádámcsutkájáig esett.
– Az nem lehet, uram! – zihálta. – Dehát, ő... ő a király!
– A Stuartoknak nem nő páncél a nyakukon. Az a férfi és a fiatal nő azt mondták... ez volt az első
királygyilkosság a századok folyamán, az ő világukban. Ezután pedig ugyanazok a dolgok fognak váltakozni
egymás után: terror és zsarnokság; azok, akik a néphez akarnak szólni, az emberek hátára kell állniuk, hogy
megtehessék. Angliában végül lesz restauráció – Rupert tétovázott. – Márk... nem mondok rosszat a walesi
hercegről... egy ragyogó, uralkodásra alkalmas és szimpatikus fiatalember. A száműzetés évei megrontják.
Uralkodása kegyes, ám végzetes lesz. Így hát, még háborúba is keveredünk a dánokkal, akik befogadták az
enyéimet. Legyőznek minket a tengeren, igen, felhajóznak a Medway-en, vezérhajójuk árbocának csúcsán
egy seprűvel, gúnyolódásképpen. II. Károly után így hamarosan dinasztiája is letaszíttatik a trónról, melynek
tartópillére már jóvátehetetlenül meggyengültek... – Rupert ökle a gyepre sújtott, annak puha csomóin
puffant. – Isten villámaira, hogy ez nem történik meg, ha küldetésem segíthet!
– Az enyém úgyszintén, uram – szólt csendesen Will –, mint ahogy a Jenniferé is.
Rupert karikás szemmel meredt gyűrűjére.
– Vajon mi lehet vele? – gondolkodott hangosan. – Bízom benne, semmi baja. Talán megbüntették, de
mostanra már remélem, békén hagyták... Mint ahogy minket is. Will hanyatt feküdt, karját arcán átvetve.
Egy pillanat múlva az ezüstviperát simogatva, Rupert követte a példát.

JENNIFER HÁLÓTERME

Szellősen volt berendezve. Néhány könyv és félbehagyott hímzés, egy váza, benne néhány szál virággal,
egy vázlat, amely az újszülött Jézust, Jánost ábrázolta anyjukkal, a lány munkája volt; egy ódon meghajlott
szekrény; a bútorzat többi része is igen szerénynek bizonyult. Az augusztusi verőfény s hőség hömpölygőn
be az ablakon.
A lány megtántorodott. Prudence Whitcomb kapta el, remegve.
– Ide, báránykám, szegény kicsi bárány, hajolj reám ismét!
Jennifer a koros hölgy karja után kapott, s annyira megszorította, hogy körmei csíkokat szántottak bele.
Haja minden tartás nélkül, kócosan omlott le a beesett arc körül, mely leginkább egy halottra emlékeztetett;
a zöld szemek kisírva, a sötét üregek alatt, melyekben ültek, vörös karikák; köntöse ragadt, s bűzlött az
elmúlt napok izzadságától.
– Mozgás! – szólalt meg a katona a hátuk mögött. Lábával dobbantott egyet. – Ha a lány megáll, essen el!
– Akkor elalszik – felelte Prudence mogorván hátrafordulva. – Vagy elájul. De maga biztosan ébren
tartaná azzal, hogy megrázza, ordibál, s leönti vízzel, mint ahogyan tette ezt mindvégig az elmúlt napokban
éjjel-nappal. És ezek után embernek merészeli nevezni magát?! – Azzal a katona csizmájára köpött.
– Nem kérdeztelek, vén szipirtyó! – vágott vissza a sértett. – Nem a te kényelmedet szolgáljuk mi, hanem
ez a boszorkány itt fog szenvedni, míg meg nem törik!
Jennifer nyöszörgött, és a fal mentén tántorgott körbefordulva újra meg újra; a nevelőnője tartotta meg.
– Boszorkány?! – rikácsolta Prudence. – Majd találkozik maga, Righteous Gerson, igazi
boszorkányokkal, amikor a pokol eljön magáért!
– De azt hiszem, először a lányt fogom látni, ahogy elkárhozik, s téged ugyancsak, vén boszorka, téged,
aki felbujtottad tettére. Bár ne rendelt volna ide Sir Malachi...
– Tudván azt, hogy az micsoda élvhajhász – hüvelykujjával az ágy felé bökött –, és lefogadom, te is,
fogadni mernék, e szentéletűség alatt... – Jennifer lába összeakadt, Prudence épphogy el tudta kapni. – A
lánynak le kell ülnie!
– De nem alhat! – szólt az őr. – Mikor szabadulunk meg végre az alkalmatlankodásodtól, banya...
– Többet bírnak ám az én öreg csontjaim... amiket az ágyban pihentetek majd, melyet Sim
összemocskolt... mint a maga csepegő rosszindulata.
A paplanok alatt mozgolódás látszott, aztán egyszer csak a segédlovász kócos feje bukkant fel alóluk.
– Hallom, asszonyom, a helyemre áhítozik – gúnyolódott.
Prudence felhúzta az orrát, hátat fordított, és segített Jennifernek leülni. Sim ásítva és nyújtózkodva
felült. Egy tetű mászott elő az ingéből. Elkapta, fogával összeroppantotta, aztán Jennifer üres tekintete elé
caplatott.
– Akkor hát beszél az én hölgyem, vagy könyörögjek neki netán? – kuncogta.
– Nem – érkezett a lány alig hallható válasza.
– Ó, semmi igyekezet a kegyeimért, tehát? A feladat igen könnyű lesz s szórakoztató, amikor eljön az idő,
hogy felébresszem önt. – Tekintete a szorítások okozta kékeszöld foltokra tapadt, amik a lány karját s nyakát
borították, majd arra, amit a zilált köntös látni engedett a kebléből. – Aludj csak el, amikor akarsz. – Azzal
nyújtózott, böfögött, fingott és ásított. – Addig Righteous, hozz gyorsan nekünk valami ételt s italt!
A katona bólintott. Az ajtónál járt már, amikor Jennifer teste hátrahanyatlott a széken, feje előrebicsaklott.
Sim hahotázva ragadta meg a lány karját. Prudence belekarmolt, mire az felhördült. Egyetlen lökéssel
eltaszította magától a nevelőnőt. A segédlovász pofozgatni kezdte a rabot az arcán jobbról, balról, jobbról,
balról.
– Ébresztő, ébresztő, itt a nagy nap! – zengte nagy hangon. – Ma este felszarvazott szeretőd jön el
hozzád, nem így van, boszorkány? Mondd, ki segített őt felszarvazni? Gyerünk, kelj fel!
– Ne-e-em! – nyögte Jennifer.
Elengedte. A lány a padlóra hanyatlott.
– Beszélek! – tört elő a lányból. – Engedjetek aludni, édes Istenem, mindent elmondok, csak hagyjatok
végre magamra!
Prudence letérdelt hozzá, hogy elringassa.
– Nosza, siess – kiáltotta a szolga. – Eredj átkozott uradért!
Gerson nyelt egyet, feltépte az ajtót, s lesietett a bejárathoz.
– Megtörtél végre, mi? – dőlt neki Sim az ágy egyik tartóoszlopának. – Micsoda szégyen!
– Igen az, és most visszamégy a ganédombra, ahová való vagy! – kiáltotta Prudence. – Krisztus
irgalmazzon annak, bárki legyen is az, és akármi késztette arra, hogy megparancsolja, ilyet tegyenek egy
védtelen hajadonnal!
– Pedig volt ám rengeteg segítsége odaföntről... – szólt Sim.
Jennifer zokogott, bár egyetlen könny sem csordult ki szeméből.
Sir Malachi Shelgrave viharzott be.
– Felhagyott tehát a csökönyösködéssel. – kiáltotta el magát. A lány fölé magasodott. – Bűnösséged
beismered tehát?
– A kínzással csak szavakat lehet kicsikarni – bizonygatta Prudence –, puszta szavakat.
– Kínzás? – Shelgrave széttárta karját.– Mit fecsegsz itt összevissza? Az én jutalmam ez! Sohasem
ontanám egyetlen cseppjét sem a vérnek, mely rokon hites feleségemével. Tettem mindezt a lány javára, így
mentvén meg lelkét, ezért parancsoltam őt ébren tartani, legalább elgondolkodhatott a bűnén addig, míg
őszinte megbánást nem kezd el érezni; nem jobban annál, mint aminek most tanúja vagy. – Jenniferhez szólt:
– És most elmondod, mi történt, s azt is, mi készül.
A lány a férfira emelte beesett arcát.
– Bárcsak alhatnék – suttogta, ám hang nem jött ki ajkán.
– Persze, persze. Élvezni fogsz minden nyugalmat, mit a természet megadhat, tested megbékél lelkeddel,
mikor egyszer e méreg felszívódik. Idefigyelj, ne aludj még; figyelj, ha mondom! Meg kell esküdnöd a
Szentírásra, hogy vallomásod igaz és teljes, kerteléstől s valótlanságtól mentes. Megértetted? Megváltásod
reményében esküdnöd kell.
– Értem.... azt hiszem... nem tudom mit is gondolok – suttogta élesen. – Ó hozd a Könyvet, megesküszöm
százszor is ha kell rá, ha azután párnámmá tehetem.

SHELGRAVE DOLGOZÓSZOBÁJA

Hatalmas szoba volt, falai sötét lambériával borítva, tele nehéz bútorral. Fóliók 6, kvartók7, a falakon
kiváló képek; az idősebbik Cato mellszobra és a kandallóban lobogó tűz sem enyhítette ridegségét. Az
ablakok nyitva álltak, rajtuk keresztül a kékes alkonyat látszott, s a tücskök ciripelése hallatszott be.
A szoba gazdája íróasztalánál ült, s az új acéltollak egyikével írt az új üvegburás lámpák egyikének
fényénél. Kopogtak, s erre felkapta fénylő koponyáját.

6 ívrét alakú könyv

7 negyedrét alakú könyv

 – Szabad! – kiáltotta.
A lakáj lépett be, hogy bejelentse:
– Uram, Nobah Barker tiszteletes úr, egyházunk leedsi gyülekezetének lelkésze.
– Tudom – mondta Shelgrave szárazon. – Négyszemközt óhajtok vele beszélni. Senki ne zavarjon minket
vacsoráig, legyen az akár maga Cromwell admirális.
Felállt, hogy kezet fogjon látogatójával.
– Isten hozott, barátom. Jó, hogy itt vagy – üdvözölte a belépőt.
– Üzeneted elfoglaltságra engedett következtetni – hangzott orrhangon a válasz. Barker viszonylag még
fiatalembernek számított, ám görnyedt háta, kerek pocakja, csoszogó járása után jóval idősebbnek látszott.
Az arca hosszúkás volt, ragyogó fogsorral, szeme két jégdarabhoz hasonlított világosbarna haja alatt.
Öltözékével ellentétben, amely egyébként fekete volt, koszos, eredetileg fehér kravátlija 8 a szürkének
színárnyalatában mutatkozott.
– A szeretetnek megvannak a maga kötelességei, ugye, vagy nem ez teremti meg a hasonlóságot köztünk
s Jézus között? – kérdezte a házigazda. – Kérhettem volna sokak segítségét, ám te vagy az egyetlen, akit jól
ismerek, s akiben megbízom. Foglalj helyet, kérlek! Parancsolj, a kávé ebben az edényben nemrég érkezett
Genovából... feltüzeli a lelket; csodálatraméltó korunk egyik új felfedezése. Hadd figyelmeztesselek, vegyél
tejszínt s cukrot is.
– De ne beszéljünk túl sokat világi dolgokról, – szólt Barker, egy szék szélén foglalva helyet.
Shelgrave összeszorította ajkát.
– Nekem ez. segít abban, hogy távol tartsam gondolataimtól a Gonoszt. Itt settenkedik a közelben, mialatt
az ellenfeleim csak azt figyelik, hol árthatnak nekem. Mily kevesekre támaszkodhatom! A vérrokonom is...
– Kicsoda? Jennifer? Nem láttam a templomban vasárnap. Azt hallottam, beteg.
– Visszataszító rákfene az, nem vagyok bizonyos afelől, hogy valamiféle penge is kimetszheti. Most azon
fáradozom, hogy kivizsgáljam. Ám van egy elfoglaltság, mely ettől is sokkal hatalmasabb, mégis ugyanerre
az útra vezet... mely nem más, mint Isten s országunk szolgálata. Azonban mindvégig a legfőbb dolog a
diszkréció, Nobah. Nyomban elmagyarázom.
Miután teletöltötte az asztal végén várakozó csészéket, helyet foglalt, szemben vendégével.
– Pártfogoltál és segítettél attól fogva, hogy először prédikálni hallottál, mint szerény gyülekezetünk
rangidőse – mondta Barker. – Igen hálás vagyok neked, az eszköznek, aki segített számomra felemelkedni,
Isten kegyelméből.
– Egyetlen lépésben csupán, hogy a segédlelkészből lelkész váljék. Ha módomban áll, továbbra is
támogatni fogom az előmeneteledet. Most azonban nagy segítségre van szükségem.
– Számíthatsz rám, jó Malachi. Számíthatsz rám.
Shelgrave ujjai a vékony falú csésze fölött fehérlettek. Vendégére meredt.
– Hadd beszélek őszintén – kezdte. – Az embernek nagy fájdalmában, vagy mikor nagy veszélyt érez,
nincsen ereje használni fényes szavakat; mégis azáltal, hogy elhagyja a díszítést, célba juttathatja őket; s
ezen emberek mindegyike én vagyok. Idehallgass! Bizonyára említettem neked, Rupert, a banditák
fejedelme itt lesz fogságban, míg Londonba nem viszik. – Barker bólintott. – Ez volt a pecsét bizalmomon,
melyet beléd vetettem, Nobah. Tudtam, hatással lehetsz házam népére, kik közül néhányan hajlamosak a
fecsegésre; hiszen nem vállalhattunk kockázatot, hogy bárki is megtudja, hol van, teszem azt az a féktelen
öccse, s csapatot szervezzen a kiszabadítására... Nos, ő megszökött.
– Isten sújtott így le az asszírokra! – kiáltott fel Barker. Kezének hirtelen mozdulata még drámaibb lett
volna, ha nem a csészéjét tartja benne. Kávé fröccsent az arcára.
Shelgrave ügyet sem vetett erre.
– S ami még rosszabb – morogta –, mindezt tette szemem fényének elcsábításával. Igen, Jennifer Alayne.
Ő segédkezett neki...
Barker, aki előhúzott egy kendőt zsebéből, abbahagyta a törölgetést.

8 nyakkendő
 – Nahát! Ó, micsoda tragédia!... De folytasd, szegény ember! Idézd fel a bűnt az ő teljességében, minden
szavában, minden mozdulatában, s így talán megtudhatom, hogyan férkőzött közeledbe a Sátán, s hogy
milyen tanácsot is adjak? De hogyan kerekedhetett felül az ő ravaszsága? S mi módon találkozott vele?
Milyen gyakran?
– Inkább volna egyszerű paráznaság! A lány azonban szűz maradt.
– Ah-ha! Plátói szerelem, tehát? Folytasd, folytasd!
– Elmondom, nem közönséges testi bujaság volt ez. A lány az írásra, s minden esküre, mit ki tudtam
találni, esküszik, hogy Rupert s őközte nem történt több ajkuk puszta érintkezésénél.
– Ó! – A lelkész folytatta a törölgetést.
– S most, hogy azok a szófogadó ajkak megnyíltak, bizonyos vagyok afelől, hogy igazat beszél. Ismerem
őt, féli Istent a maga félig-meddig pápista módján, és soha nem esküdne hamisan... megmenekült volna a
szenvedéstől, s esküdözött volna nyomban valami könnyen hihető dolgokra, melyeknek fele sem igaz,
amiket meglehet elhinnék; megvolt hozzá az esze, hogy kiagyaljon egyet ott a helyszínen. Egyébként a
módszer, mellyel megtörtem, nem volt más, minthogy nem hagytam aludni huzamosabb ideig; egy módszer,
amivel igen jók a tapasztalataim. Kívánom, hogy azok a jó emberek, akik boszorkányűzéssel foglalkoznak,
bár többet tudnának ezekről a módszerekről. Megfelelő kezekben többet ér ez, mint megannyi kínpad vagy a
kerékbetörés.
– S nem esik baja; a kivégzéstől sokkal jobban rettegne.
– Elhallgass! – csattant fel Shelgrave. – Őt nem fogják felakasztani... Szerencsére. – Megnyugodott. –
Hadd foglaljam össze röviden a dolgokat; később úgyis hallhatod a teljes történetet! Valószínű, hogy Rupert
egy embere, aki jó ebként követte, volt az, ki rávette Jennifert, hogy szabadítsa ki a herceget; ezt az embert
pedig azok a pogány szellemek biztatták tettére, melyek az erdeinkben bujkálnak, s a romok közt kísértenek.
– Bólintott Barker megdöbbenésére. – A lány nem mást nevezett meg, mint Oberont és Titániát; s annyi
bizonyos, hogy mikor Rupertet üldöztük embereimmel, szellemek zaklattak minket. Ez már azután volt,
hogy Jennifert rajtakaptam, visszaszökni próbált eme házba... Habár kihúztam belőle a történetet, Rupert
attól még szabadlábon marad. Nincs róla semmi hír; sem hogy újra elfogták volna, sem hogy csatlakozott
volna ismét az ellenséghez. Azonban ostobaság volna feltételezni, hogy a varjak lakmároztak belőle.
– S végül mi lett vele és sötét légióival? — kérdezte Barker. Remegése végül határozottsággá állt össze. –
De nem; az igazságosság rettenthetetlenség. Kávét?
Shelgrave engedte, hogy töltsön; ezalatt a házigazda felállt, hogy kinyisson s kihúzzon egy fiókot az
íróasztalában.
– A démonok azt tanácsolták neki, keressen bűvös segítséget mediterrán földön s vízen – folytatta. – Nem
emlékszik a részletekre, nem lévén olvasott ember. Mégis azt hiszem, legjobb lesz azt feltételeznünk, hogy
útban van odafelé. Az hogy esetleg sikerrel jár, oly nyugtalanító, akár egy járvány kitörése... Kapott egy
gyűrűt, amely vezeti; köve fényesebben világít, ha olyasvalamihez közeledik, ami segítségére lehet; a
poklok tüze ez annyi szent. A lány szintén kapott egyet, annak is ugyanilyen tulajdonsága van. –
Elmosolyodott. – Rájöttem azonban, hogyan fordíthatók Isten javára a gonosz eszközei! Ez volt a jel, ami
elvezetett a lány bűnösségéhez. Ez itt!
Előrenyújtotta.
Barker az ölébe ejtette a csészét.
– Eej! – jajveszékelt. – El innen azzal a rettenetes tárggyal, el!
– Bátrabb férfinak gondoltalak, Nobah – szólt Shelgrave.
A lelkész elpirult.
– Bocsáss meg! Váratlan s hirtelen meglepetés volt, olyasvalami lehetett, mint kezet fogni egy régi
ismerőssel, s azt tapasztalni, hogy ujjai hirtelen kígyókká változnak. – Felállt, mire a csésze eltörött; a
gyűrűre mutatott, s zengő hangon prédikálni kezdett. – Vigyázz, összeforrsz Belzebúbbal! Magadra vonod a
mennyek haragját!
„Csipp-csepp”, mondta a nadrágján lecsöpögő kávé.
 – Nyugodj meg! – Shelgrave félretolta a gyűrűt, s megragadta vendége vállát, akit ezzel székébe segített
vissza, majd gyorsan s nyugodtan kezdett beszélni. – Idefigyelj! Te és én, mindketten a tettek emberei
vagyunk, ahogyan a jámborságé is; tudjuk munkánk, s a minket illető elismerés melyik része található ebben
a világban. Ha Maga Isten, mint azt mondottam, ezt az istentelen tárgyat használta, hogy fényt derítsek a
bűnre s fortélyra... ahogyan az aranyborjú megmutatta Mózesnek, hogyan buktak el őseink... nos, akkor hát
nem az Ő jele volt ez? Nem arra ösztönöz-e bennünket, hogy ezt a Gonosz húsából metszett férget
használjuk fel, hogy elemésszük azt a gaz Rupertet?
Barker hosszasan bámult felfelé, mielőtt válaszolta volna:
– Terved van. Ismerlek, Malachi.
– Úgy van, s te is szerepelsz benne. Figyelj ide! Amikor az a szegény félrevezetett Jennifer a gyűrűt
viseli, az mindig is kalauzolni fogja őt fényével, bármerre is jár, oda, ahol leginkább elősegíti az ellenség
bukását... illetve segítené, ha szabadon járhatna-kelhetne. Tanulmányoztam a varázslatokat, ahogyan a
betegségeket szokás, azért, hogy az ellenszerüket megtalálják. Magában vak, s gépies tulajdonságokkal
bírnak azok; nem tesznek különbséget barát s ellenség között, akár egy megtöltött ágyú. Nos hát. Erről tehát
arra következtetni, hogy mindkét gyűrű ugyanarra a célra mutat. Engedjük tehát a leányt követni a magáét, s
Rupertet, megint csak a magáét... mindkettőnek egyértelmű jeleket kell mutatni, amint gazdáik elérték a
Fölközi-tengert... s így mind a kettőt, ahogyan a szúnyogokat a gyertyafény, egy találkozási ponthoz vezetik
majd. Na most, ha a lányt megbízható harcosok őrzik... ne feledjük, Rupert szökevény, akinek bizonyára van
egy-két bandita társa.
– De Rupert királyi sarj – jegyezte meg Barker. – Először Hollandiába utazik, ahol sok a barátja.
– Erre én is gondoltam, s kétlem – felelte Shelgrave. – Megeshet, hogy odautazik némi anyagi
támogatásért, bár ott van a száműzöttek elszegényedett udvara, kiket az anyja tart el. A dánok többsége
kálvinista, s döbbenten tiltakoznának, és bizony elfognák, s akkor felfedné, mi is valódi küldetése. Majd
nem töltene időt azzal, hogy titokban bandériumot szervez, akik elkísérnék. Emlékezz, nem csak ő maga
meggondolatlan, de Károly király sem tarthat ki néhány hétnél tovább segítség nélkül. Így hát, a gyorsaság
kedvéért elhagyja a katonai kíséretet... és, mint mondom, céljához említésre méltó kíséret nélkül érkezik.
Meglehet azonban tévedek. Azok, kik utána indulnak, igen körültekintően kell utazniuk. Mégis, egy kis
létszámú, elszánt csapat elfoghatja.
Barker nyelt egyet.
– Van egy olyan érzésem, hogy engem szándékozol megtenni e csapat vezetőjének, Malachi.
– Így van. Engem túl sokan ismernek, hiányom hamarosan feltűnne. S ráadásul én vagyok az egyetlen,
aki titokban tudja tartani Rupert szökésének hírét. Tudom, ebben a házban kik azok, akik jól használhatóak
arra, hogy megfélemlítsék a többit; ha London túl korán küldene érte, visszaírhatok, hogy beteg, nem
utazhat. A hír, hogy szabad lett, felbolydulást okozhat seregeinkben.
– S nem vetne rád jó fényt a Parlamentben – jegyezte meg Barker.
– Valóban, sok ott a rosszindulatú intrikusom, kik nagy örömüket lelnék a bukásomban. Ezt nem szabad
hagynom; hiszen a munka nagy része, melyet az Úr jelölt ki számomra, elvégezetlen maradna. És Jennifer...
ezzel lehetőséget kívánok biztosítani számára, hogy visszanyerje a jóindulatomat, hiszen ha bűnei
kitudódnak, amíg Rupert szabad, félek, semmi sem mentheti meg az akasztófától, boszorkányságért. Végül,
de nem utolsósorban, Nobah, rád gondoltam. Lehetőség ez a te számodra is. – Shelgrave a tekintetét erősen
az ülő férfira szegezte, majd lassan, megfontoltan folytatta: – A te lelked jámbor, melyet a pokol nem
kísérthet meg, s érted a boszorkányság sötét útjait, így nem lehet varázsigékkel megbűvölni. Mi több olyan
vagy nekem, mintha a fiam lennél, akinél az Úr nem látott érdemesebbet, akivel megáldhatott volna; hacsak
úgy nem, mint Ábrahámot... de ne gondolj most arra! Egy olyan siker, mint ez, minden utat megnyithat
előtted a ranglétrán való előrejutáshoz. Egyszer talán a te prédikációid rengetik meg Európát.
Barker megnyalta a szája szélét.
– De csupán kettesben utazni a lánnyal – szólt fátyolos hangon s azért, hogy nem egyszerű
gonosztevőkkel találkozzunk... de... vele?
 – Kapsz kíséretet, nyolc jó kötésű legényt – ígérte Shelgrave. – Ismered őket jól, hisz’ fegyelmezett s
megbízható emberek. Itt van Righteous Gerson, s öccse, Sword-of-the-Lord 9; Jashubilehem Brown;
Goforward Meeker; Increase Waterman; Uriah Prickett; Nehemiah Scudder; Zerubbabel Throckmorton... jó
embereim mind. Ők fogják Rupert herceget térdre kényszeríteni, s hazahozni, ha mást nem is, de azt az
átkozott fejét, hogy a londoni városkapura kitűzzék! – Szavai, a tágra nyílt szemeknek az övéi alatt, oly
kedvesen csengtek. Végül hangosan felkiáltott: – És, Nobah, gondold csak el, micsoda dicsőség lesz a tied!

9 Sword of the Lord – a név jelentése: „Az Úr kardja”

 XIV.

EGY HALÁSZBÁRKA

Ég és föld a kéknek egyazon acélos árnyalatában nyújtózott. A vihart jelző sötét égbolt alatt, kékesfekete
esőtől duzzadó felhők vonultak. Az idő metszően hideg, ködös, a kilátás igen rossz volt; a horizont nem
látható. A bárka himbálózva, s ide-oda dobálózva szelte a fehér habokat. Fedélzetén a kátrány s a régi
fogások szaga érződött. Egy féri állt a kormánykeréknél, s egy mellette a korlátnál. Will mellett s közel
Ruperthez, aki egy padon ült a kabin bejáratánál. Mindegyikük kopott gyapjúpulóvert viselt, a hercegé kissé
szoros volt a mellkasán s hátán, ám a lovas katonák megtartották csőnadrágjukat és csizmájukat, a halászok
foldozott gatyája s mezítláb viselt facipője helyett.
A hullámok között manőverezvén a bárka recsegett-ropogott, s a halványvörös vitorlavászon kidagadt.
Will megtántorodott, hogy majdnem elvágódott, alig tudott megkapaszkodni, majd káromkodni kezdett:
– Hogy az Isten rogyasszon össze, te csámpás gebe! Ledobnál, mi?
– Ne beszélj így! – korholta Rupert. – Vagy nem tudod, e szót veszélyes kiejteni a tengeren?
– Mennél kevesebbet tudok a tengerrül, annál jobb nekem. Én nem is akarok közelebbről megismerkedni
vele! Mindjárt felcsap a fedélzetre, s nyaldosni kezdi a lábomat, akár egy elnyúlt sós kutya.
A kemény kötésű, vöröses hajú, alacsony férfi mellettük elvigyorodott.
– Örüljön uram, hogy maga nem lett tengeribeteg. No nem azért, mintha valaki is belehalt volna; senki
nem ússza meg olyan könnyen.
– Jaj, de én biz’ nagyon rosszul vagyok a tengertől, Rák kapitány – mondta a dragonyos.
– Ap Rhys, engedelmével, Owen ap Rhys – helyesbített a vörös hajú férfi.
– Bocsásson meg! Néha megfeledkezem arról, hogy maguk walesiek mennyire nagy különcök.
Könyörgöm, tartsa meg a sértéseit, amíg a fedélzeten vagyok! De még meddig vajon, mit gondol?
– Hm, nemrégiben hagytuk el a Scilly-szigeteket...
– Bolondok az ott lakók, annyi szent, jól teleszívhatták már magukat vízzel – jegyezte meg Will.
– ...ellenszél van, s nem úgy néz ki, hogy a helyzet hamarosan jobbra fordulna. Még át kell kelnünk a
Csatornán, majd azután a tenger egy keskeny darabján, s amíg elérjük Hollandiát, napokba telhet.
Rupert összevonta a szemöldökét.
– Hacsak ez idő alatt egy hadihajó ránk nem támad – vetette közbe –, s a tengerészet a puritánoké.
– Ettől nem kell tartania. Fenségednek – biztosította ap Rhys. – Népem csempészettel foglalkozik, mióta
Noah az öbölbe érkezett. Meg nem szökhetnénk, ha netán összetalálkoznánk egyel is, de a bárka dupla
fenekű, kabinnal odalenn, a számodra s embered számára.
– Feküdni odalenn, mint heringek egy hordóban – morgolódott Will –, s a szagtól bűzleni még egy hétig
utána.
Rupert rá se hederített.
– Örömest mondanám ismét, mennyire hálás vagyok, hogy te és fiad ekkora kockázatot vállaltok annak
ellenére, hogy figyelmeztettelek, e száműzött királyi méltóság termetre sokkal vastagabb, mint erszénye.
– A királyért teszem ezt, uram; bár az igazat megvallva, amikor visszakerül a trónjára, ha Fenséged
szólna néhány jó szót a becsületes halászemberek érdekében, akiket a szükség arra vitt rá, hogy sovány
jövedelmüket külországi cserekereskedelemmel egészítsék ki...
– Bizonyosan szólni fogok – biztosította Rupert. – Azt kívánod, csökkentsék vagy szüntessék meg a parti
őrség létszámát, igaz?
Ap Rhys egy pillanatig döbbenten állt, majd így felelt;
– Dehogyis, Szent Dávid őrizzen meg attól! Mi lenne úgy a kereskedelmünkből? Nem. Magasabb
vámtarifát, ha ez lehetséges, hegymagasságút, de... kevesebb őrnaszáddal!
– Hajó a láthatáron! – kiáltotta a kormányos.
 A másik három férfi nagy nehezen előreküzdötte magát, hogy szétnézhessen. A homályos folt előttük
hirtelen kiélesedett. Egy kisebb háromárbocos közeledett, két négyzetalakú alsó vitorlával, beleértve az
orrárbocon levőket, ám kivéve a tatvitorlát, melyen a lenti háromszög alakú volt. A hajó vörös és fekete
törzsbordáit befelé hajló aranyozott figurák díszítették, fényesre lakkozott és inkább alacsony tatján
tarkabarka zászló lobogott.
– Nem a Tengerészet – mondta ap Rhys. – Egy kétszintes dereglye. Külföldi.
Rupert bólintott.
– Ezüst alapon egy hátsó lábán ágaskodó azúrkék oroszlán, négy mankóskereszt között – mondta –, ez
Tunisz zászlaja.
Willnek hirtelen elakadt a lélegzete. Karját felkapta a hajóperemről, hogy gazdája bal kezére mutasson. A
bárka megbillent, s ő pedig felbukott. Elterülve a fedélzeten, folytatta a mutogatást és a kiáltozást a szélben,
a walesiek kiáltásai közepette:
– A gyűrűd, Rupert! Világí-í-ít!
– Lieve hemel – suttogta a herceg a felragyogó szivárványfénybe. – Bizonyára... ügyünk támogatói
vagytok... egyenesen az általunk keresett vizek felé... Megfordulni! – ordította. – Közelíts hozzá!
– Ne ellenkezz a Bolygó Hollandival! – kiáltotta a megrémült ap Rhys. – Engedelmeskedj!
Fia fordított a kormánykeréken. A bárka ismét meredeken megdőlt. Will átgurult a fedélzeten, a szemközt
lévő fedélzeti vízlevezetőbe. Egy hullám csapott át a feje felett.
– E vóna a mi szerencsénk?! – jajveszékelt. – Az egész átok utat tengeren tesszük meg?

A TUNÉZIAI HAJÓ FEDÉLZETÉN

Rupert fellendítette magát egy fatokos kötélhágcsóra, majd átlendült a hajóperemen. Will lassan utána
kapaszkodott, közben folyamatosan káromkodott; rozsdás páncélja reánehezedett. A bárka szelet kapott,
hirtelen megdőlt, majd megindult észak-nyugati irányban. Rupert megállt egy pillanatra, hogy a halászok
felé intsen, s odakiáltott:
– Isten veletek, kedves királyhű barátaim! Jó utat haza! Mikor visszatérek, királyotokat is visszahozom!
Ezután a fedélzetre irányult tekintete. Matrózok szakították meg egy pillanatra munkájukat, s valamit
morogtak anyanyelvükön. Bőrük sötét színű volt, körszakállt viseltek, bő szabású ruhájuk térdig ért, rajta
széles selyemövvel, benne görbe tőrrel.
A tisztek déliesen öltözött európaiak voltak, hajuk hosszú, bajuszuk, szakálluk ápolt, legtöbbjük
nyakában feszület függött; s volt közöttük egy fekete ruhás római katolikus pap.
Rupert meghajolt a pár előtt, akik közvetlenül előtte álltak, a fedélzet ringása ellenére szilárd lábakon.
– Kegyedék igazán szívélyesen fogadnak engem – szólt –, amikor megengedik, hogy önökkel tartsak az
önök országába.
– Nem tehettünk ettől kevesebbet önért, s nem is tehetnénk, az első kellemes meglepetéstől kezdve
elismeréssel adózunk, Fenségednek – válaszolta az asszony mosolyogva, mély hangon. Bár nem volt idős, a
köpönyeg, melyet viselt, nem rejtette el sem ruhájának pompáját sem telt alakját. Ékköves hajcsatok
tartották csipke-fejkendőjét fényes, ébenfa színű haján. Szeme hasonlóan sötét volt, orra ívelt, szája vastag,
bőre az arcán olajbarna volt. A lány, aki mögötte állt, csinosnak mondható, ám nehezen észrevehető az
asszony közel lévén.
Tőle balra egy férfi állt, aki szintén nem tudott kellőképpen érvényesülni, az általa viselt sötét színű,
kitűnő anyagból készült ruha ellenére: mivel alacsony volt, őszes hajú pipaszárlábú, horgas orrú, arca
elzöldült a tengeribetegségtől.
– Hatalmas meglepetés volt ez – nyögte ki végül, az asszonynál sokkal erősebb akcentussal beszélt.
Rupert végignézett magán, majd szomorúan megjegyezte:
– Valójában nem utaztam olyan jól, és öltözékem nem olyan díszes, mint amikor annak idején Oxfordban
megismerkedtünk.
 – Hamarosan kap egy váltással olyan ruhát, amely testméretéhez s méltóságához egyaránt illik – ígérte az
asszony. Intett a lánynak. – A szolgálóm, Niña, ügyesen s gyorsan varr. Santa Maria! Que?
Rupert társára pillantott, aki éppen áthajolt a hajóperemen. Felnevetett.
– Will Fairweather, aki egy kentaur, ámde nem triton10. – Komolyan viszont ezt mondta: – Legkiválóbb
emberem, ki sohasem hátrált meg kalandjaink során.
– Míg fel nem tűnt a mélység eme bölcsője, ami bizony megizzasztana egy-két csecsemőt – morogta a
dragonyos. Látva, hogy befolyásos emberekkel van dolga, levette a sisakját, majd fél térdre ereszkedett. –
Bocsássanak meg szolgájuknak!
– Tudd, szerencsések vagyunk. – Rupert lopva a gyűrűre pillantott, de az már csak a szokásos módon
csillogott. – E hajó hazafelé viszi Tunisz fejedelmét: Karthago uralkodóját, Don Hernán Ferdinando Juan
Sebastian del Monte de Gavilanes y Palomast.
– Hínnye!-tört elő Willből.
– S vele Doña Belinda nagyságos asszonyt – fejezte be Rupert.
– Ő, a kapitányunk, Fenség, Don Alonso Mena – felelte az asszony egy testes férfira mutatva, aki
tengerészként tisztelgett Rupertnek.
Tunisz uralkodója, aki időközben egyre nagyobbakat nyelt, s egyre sűrűbben, a szájához kapta a kezét.
– Bocsássanak meg – nyögte –, dolgom van most, sürgős dolgom, sí. – Azzal megindult, amilyen gyorsan
csak tudott betámolygott egy ajtón a tat alatt, amely bizonyára a rezidenciájába vezetett.
Belinda felsóhajtott.
– Szegény, még kevésbé tengerész alkat, mint az ön embere – ismerte be.
– Akkor hát miért indultak útnak ilyen szörnyű időben?
Az asszony felvonta a szemöldökét.
– Volt valaha is jó idő az északi partvidéken? – De játékossága hamar elillant. – A tény az, hogy sietnünk
kell. Az uram előre látta, mi fog történni, s írt a kabinetnek, hogy küldjenek egy hajót, ami indulásra készen
vár a kikötőben. S bizony jól tette. – Vállat vont. – Ó, azt mondom, a mi életünk sohasem forgott
veszélyben. Amióta azonban a felkelők Károly királyt kiűzték Oxfordból, s szétrebbent hadseregére
vadásznak mindenfelé, egy távoli királyság követeinek, amely ráadásul katolikus, nemigen jutott volna hely
a besavanyodott eretnekek között. Épphogy útra keltünk, hamarosan érkezett a hír arról, mi is történt... Ó! –
Látva Rupert döbbenetét megfogta a herceg kezét, s így aggódva kérdezte:
– Mi az, Fenség? Rosszul néz ki!
– Valóban – nyögte királyom... teljes visszavonulásban... már most?
– Nem tudta? – kérdezett vissza az asszony.
– Csak nemrég szabadultam fogságomból – emlékeztette az asszonyt s azóta kietlen s vad vidékeken
utazom, ahol semmi hírt nem hallani.
– Azt hiszem, ez kézenfekvő indok. – Hangja hevessé vált. – Rupert vezetése nélkül a király ügye
leveszett ügy... Forduljak vissza? Visszaadhatjuk önt nekik...
A herceg a fejét rázta.
– Köszönöm, asszonyom, de nem; küldetésem van azokon a vizeken, délen, melyek felé most önök
igyekeznek, még ha nem kecsegtetnek túl nagy reményekkel.
A hercegné arca felderült:
– Akkor hát, Isten hozta, Rupert! – Halkabban: – Hívhatom önt Rupertnek? Ön szólítson engem
Belindának.
Az udvariaskodás mindig nehezére esett. Elpirult arccal válaszolt:
– Ön nagyon kedves. Részemről a megtiszteltetés.
– Dehogyis; én vagyok lekötelezve, hogy tenger anyánk ilyen társaságot ajándékozott számomra
utazásomra, mely oly borzalmas lett volna enélkül. Ön nem tudja, hogy az udvarban minket, hölgyeket
ámulatba ejtett hősiessége s mennyire irigyeltük Mary Villierst, akinek udvarolt... s milyen szemérmesen,

10 haltestű tengeri félisten

istenem! Pajkosan megveregette a férfi karját, ezalatt mosolygott, s szempillái rezegtek, majd indulásra
késztette. – S most ezen utazás alatt ön az enyém. Jöjjön, menjünk be! Kabin s vigasztalás után nézünk. S
később oly sok mondandónk lesz egymás számára!
Szinte magán kívül volt az örömtől, amikor bekísérte. A szolgálólány utánuk indult. Doña Belinda enyhén
összevonta szemöldökét, s a fejét csóválta. A lány bólintott, s a hajóperemhez ment, ahonnan a vizet kezdte
nézni.
Will Fairweather melléje oldalgott. Ezalatt a kapitány parancsokat ordított tisztjeinek s legényeinek, akik
dolgukra indultak.
Will megköszörülte a torkát.
– Khm! – szólt. – Bárcsak tovább tölthetnénk meg tüdőnket ezzel az átkozottul friss levegővel, s tovább
utazhatnánk a tengeren. – Végigmérte a lányt. Egyszerű öltözéket viselt; igen kedves, telt idomú, alacsony
barna teremtés volt.
– Úgy nézem, mindgyán visszavonom azon kemény szavakat, melyeket a vízről mondottam; hisz’ sose
gondoltam vón’, hogy egy ilyen telt, s szépen faragott menyecske járkál körbe a fedélzeten. A nevem...
– Hallottam, uram – szólalt meg a lány –, a bátor herceg katonája vagy.
– Nem hallhatott többet az elejénél... ah?
– Niña Valdes, kegyelmed szolgálatára. – Elmosolyodtak, s végigmérték egymást.
– Hej, magácska spanyol? Nem is gondoltam! Én mindig aszondom, a férfi az férfi, a nő pedig nő, s ezért
hálás vagyok Istennek.
– Ó nem uram. Nem spanyol. Tuniszi.
Will, aki sisakját levetve állt, megigazította homokszín tincseit.
– Hízelegnék? Igen, jut eszembe, Rupert... én Rupertnek hívom, mikor egymás között vagyunk, ő olyan
mintha a testvérem lenne, egy naptól kezdve, melyet el is mesélek, ha figyel. – Ejtett néhány szót ama
zászlóról. – De nem hallottam arról, hogy Tuniszt mórok lakják. Onnan gondolom, hogy azoknak ott, nem
valami keresztény kinézetük van, ugye?
– Egy emberöltővel ezelőtt, uram, az osztrák Don Juan meghódította Tuniszt, s ott királyságot alapított.
Az alattvalók nagy része pogány, de a vezetők spanyol származású keresztények. Ez nem nagy királyság,
bizonyára ezért nem hallott róla túl sokat... noha a mi Claribel királynőnk, a nápolyi királyi-házból való...
Önök is Nápolynak mondják.
– Igen, de amit nem akarok, az, hogy „uram”-nak szólíts. – S mert a lány puha keze a hajóperemen
nyugodott, Will rátette a magáét. – Az egyszerű „Will” is megteszi, Nina, ó bocsánat, Niña.
A fedélzetmester érkezett, s oldalba bökte.
– Találtunk egy helyet neked a „rókalyukban” – mondta; kétségtelen volt, hogy valaha angol hajón
szolgált.
– A micsodában? – hadarta Will. – Vigyázz a nyelvedre, öcsém! Itten egy hölgy is áll!
– Jöjjön, s tekintse meg a függőágyát! – szólt türelmetlenül a fedélzetmester. – Azután menjen az
étkezdébe!
Will meghajolt Niña felé.
– Úgy nézem, ez meg akar etetni – mondta. – Én pedig éhes vagyok, annyi szent, főleg ha ezen a
rettenetes utazáson a sonka szó hangzik el... de nem is kicsit vagyok éhes, úgyhogy most megválók öntől
egy időre.
– Hahaha! – kuncogott a lány, s figyelte a férfiakat, amíg el nem tűntek.
 XV.

EGY POSTAHAJÓ A CSATORNÁN

A vízijármű fedélzetét széles deszkák borították, rajta otromba parancsnoki házzal és vastag árbocokkal,
vitorlái le voltak eresztve; mindkét oldalon lapátkerekek csattogtak, gőzgép pöfögött és zakatolt, a hajótest
remegett, s a kémény füstöt okádott. Mindenfelé napfény csillant meg a sirályok szárnyain, melyek
rikoltozva keringtek a nagy kékségben zsákmány után kutatva, a távolban hajók táncoltak a zöldes, bíbor s
hófehér habokon, a háttérben mészkősziklák törtek a magasba, tetejükön vörös tetejű kastéllyal. Egy szellő
fújdogált.
Jennifer a korlátnál állt, s visszafelé nézett. A szürke utazóruha csuklyája alatt arca sápadtnak tűnt, habár
már visszanyerte testsúlyát, s némi élet tért vissza tekintetébe. Közelében puritán polgári öltözékben nyolc
őrzője járkált, állt, illetve ült. A teret részben a kabin és a hajórakomány ládái kerítették be.
És most, Isten veled, drága Dover, gondolta, drága még akkor is, ha nem láthattam belőled többet, mint
amennyit hintából vagy szobám ablakából, mert én éreztem a sós tengerillatot, megjegyeztem a halászok
sapkáit, hallottam a durva facipőket a macskaköveken kopogni, s ahogy az angol beszédet, átéltem az
angolok vendégszeretetét; Cornwall jut hirtelen az eszembe. Ó, Rupert. amikor először gyermekként itt
jártál, vajon a gyönyörű táj vagy a ragyogó királyi udvar volt az, ami miatt olyannyira beleszerettél
Angliába, vagy netán az, ahogyan az emberek beszéltek hozzád?
Bátortalan szavak érkeztek felé, mintha csak suttogták volna őket.
– Hölgyem, fájdalmát nem érinti-e meg eme fényesség?
Megfordult, s maga mögött egy nálánál nem sokkal idősebb és magasabb fiút vett észre, aki őrzői közül
merészkedett oda hozzá.
– Mi ez neked, Sword-of-the-Lord, s neked, Gerson? – kérdezett vissza a lány.
A rövid, szőke hajú fiú elpirult, mint egy megdorgált gyerek.
– Ez a... fájdalom, hölgyem... itt van bezárva, s mit sem ér – kezét szívére szorítva fűzte hozzá még akkor
is, ha jó látni, hogy visszanyerte az egészségét.
– Az, amit a bátyád, Righteous miatt vesztettem el.
– Könyörgöm... ő nem akart rosszat... bár, én sohasem tudnék...
– Csak enni, aludni és semmit sem tenni, amikor eldöntötték, hogy délre hurcolnak, miért ne
gyarapítottam volna hát ismét húst eme csontokon? A kimerültség s éhség lakozott csupán bennük.
– Gondolja csak meg, hölgyem! Vezekelni megy... esküszöm, nincs bűne, nincs folt a becsületén... csupán
egy apró vétek, melyhez egy agyafúrt démon ártatlansággal hitegette. Hamarosan teljesen szabad lesz. S
addig is előttünk Franciaország, egy mesés föld, úgy tartják, s ön számára új lesz látni. Hallottam, önben
csörgedezik némi francia vér...
– Elég! – parancsolt rá a bátyja. – Őrnek vagy itt, nem félkegyelmű léhűtőnek!
– Most az egyszer üdvözlöm, Righteous Gerson szavait – szólt fagyosan Jennifer.
Sword-of-the-Lord odébb kullogott bajtársai grimaszai és sziszegése közepette, majd leült a padlóra
mindenkinek háttat fordítva, egy hajócövek mögé, s térdét felhúzta az állához.
Nobah Barker tűnt fel a kabin oldalában egy másik férfi társaságában. Az utóbbi kinézete alapján lehetett
volna akár királyi lovas is – haja hosszú, szakálla s bajusza hegyes, akárcsak a kardja, kezében tollas kalapot
fogott –, ám ruhája sokkal tarkább volt, mint azoké, és szülőhelye nyilvánvalóan a Kontinens. Erélyes arcán
udvariasság s unalom küzdöttek egymással.
– Igen, d’Artagnan úr – motyogta monoton hangon Barker, a nevet eltorzítva amit Angliában tapasztalt
utazása során, melyet Lajos király megbízásából tett, néhány év múlva óriási fejlődést fog mutatni, amikorra
is megépítjük az Új Jeruzsálemet. S akkor az ön népe, látván a példát, magába szívja a puritanizmus eszméit,
s két hatalmas királyságunk hamarosan keresztény szeretetben felszabadíthatja az idegen kézen lévő
Szentföldet, s tisztára moshatja azt, török vérrel.
 – Talán – szólalt meg d’Artagnan kétkedve. Sokkal inkább felderült, amikor megpillantotta Jennifert, aki
észrevette őt fordultában, de nem tudta teljesen magába fojtani kíváncsiságát. Enyhén elpirult, elsepert egy
borostyánszín tincset a szeme elől, s azon nyomban a hozzá közelebb lévő lapátkereket kezdte figyelni.
– Meddig szándékozik utazgatni Franciaországban? – kérdezte a francia.
– Marseilles-ig – válaszolta Barker. Majd gyorsan hozzátette: – A papírjaink rendben vannak.
– Megállnak Párizsban? Tudnék szakítani némi időt – egy mozdulatot tett a lány felé, ez nem volt
nevezhető igazi meghajlásnak, mivel az nem figyelt oda, ám a hatása olyasfajtának tűnt hogy
megmutathassak... a lányának... valamennyit a városból.
– Ó nem...
– Persze illendően, úgy gondoltam, kísérővel.
– Ő nem a lányom! – közölte a lelkész. – Olyan öregnek nézek ki?! – D’Artagnan felvonta szemöldökét.
– Nos, ő, mint amint az a papírokban is áll... – Barker közelebb lépett, hogy halkan mondja el bizalmas
közlendőjét. D’Artagnan elfordította az orrát, amennyire csak lehetséges volt. – ...A nagybátyja a barátom,
nagytiszteletű ember. S ó, jaj, mostanában a lányon az őrület jelei kezdtek mutatkozni. Határozott
beavatkozásra volt szükség, hogy a lány kárt ne tegyen magában, mert míg többnyire beszámítható, azonban
hirtelen szökni próbálhat vagy ellenkezni, s közben vádolja azt, aki őt a legjobban szereti... tudja? Orvosi
javallatra tehát, délre visszük most, illetve kirándulni a csodálatos Földközitengeren, remélve, hogy a
kellemesebb éghajlat gyógyszer lehet a számára.
A francia keresztet vetett.
– Mon Dieu! – csalódottság érződött hangján. – Milyen fiatal és szép! Oly szívszorongató, még egy
muskétástiszt számára is... Adieu, monsieur. Bizonyos lehet abban, hogy imádkozni fogok érte.
Sietve eltűnt a kabin mögött. Barker rosszindulatúan nézett utána.
– Azt hiszed, hogy a pápista imáid többet érnek holmi értelmetlen fecsegésnél? sziszegte magában. – Bár
tudnám elpusztítani ezeket, mint Isten Ninivét! – kihúzta magát. Meg is keményíteném szívemet, csakhogy
Jónás lehessek.
Továbbhaladt a hely felé, ahol Jennifer állt, majd így szólt hozzá:
– Ez egy nagyon befolyásos francia ember, akivel találkoztam.
– Ön pedig a citrus volt, mely a száját összehúzta – válaszolta a lány, még mindig a tengert figyelve.
– Van még több sértése? Mutasson megbánást, mielőtt túl késő volna!
A lány előre megtervezett, lehangolt válasza a következőképpen hangzott:
– Túl elhamarkodottan szóltam. Ön nem citrus, melyről úgy tartják, egészségben tartja az embereket a
távoli tengereken. Ön a skorbut.
– Na várjon csak, meglakol ezért – morogta a lelkész –, amikor a foglyul ejtett Rupert kínzásában
meglátja makacssága bukását.
– Miből gondolja, hogy segítek önöknek megtalálni őt? – sziszegte a lány. – Hiszen elvették a gyűrűmet.
– Persze, nehogy eldobja.
– Mily boldogan vetném a tengerbe vagy tartanám a tűzbe kezemmel együtt! – csapott a hajóperemre
Jennifer. – Nem tudnak rávenni, hogy viseljem, s az utat így mutassam önöknek!
– Dehogyisnem – jelentette ki a lelkész –, és rá is fogjuk venni, ha egyszer elértük a déli tengerpartot.
Hogy ráhúzzuk az ujjára, miután csuklóit szorosan összekötöztük? Mi sem könnyebb ennél. S ki fog
csodálkozni azon, ha sétára kényszerítve látják az utcán, amerre csak akarjuk? Ön örült... így kezelik. –
Megragadta a lány karját. Az összerándult, s próbálta kiszabadítani magát, ám a szorítás erősödött, s azt
hamarosan a férfi érces hangja követte: – Higgye el, Jennifer kisasszony, mennyire szomorú a szívem,
amikor önnek ilyen fájdalmat okozok. Hozsánnákat fogok énekelni, mikor ön meggyógyul, s az önben
lakozó gonosz eltávozik a keresztyén jámborság hatására, s hálakönnyei nedvesítik meg kezem! Hogyan
fogom a keblemre ölelni! Igen, még akkor is, ha... talán... azt fogja hinni, nem méltatlan arra, hogy
megmondjam, ha helyesen útbaigazít bennünket, Sir Malachi talán megengedi, hogy eljegyezzem önt. –
Sietve hozzátette: – De addig is semmi ígéret! Nekivágott, hogy a gyógyulásban reménykedjen, s törekedjen
arra: mi pedig segíteni fogjuk ebben. Prédikálni fogok, amíg szavaim ki nem nyitják a kapukat, melyeket
egy démon emelt hirtelen elméjében... – Nagy levegőt vett: – De nem beszélek most a vallásról – mondta. –
Hadd kezdem a tényekkel! Emlékeztetem, ön egy tengerész lánya. Ismeri a nélkülözést és a kemény munkát
egyaránt, s látott barátokat vízbe fulladni. Tekintsen a vízre, a többi hajóra – mutatott kifelé jelentősen –,
ahol ember s vászon küzd a széllel és a hullámokkal, majd érezze alattunk ezt a gépet, mely dolgozik, s
mondjon köszönetet Istennek a haladásért, mellyel az új korszak azonosult, a vas-emberek és a vas-gépek
megtisztulást hozó kora... Mi ez?!
Tompa puffanás s egy csörrenés rezegtette meg a hajótestet. A lapátkerekek egy pöffenéssel leálltak. A
kémény néhány utolsó koromfelhőt lihegett még a magasba.
– Az Isten verje meg ezt a túlnyomást! – ordította egy hang. – Mindenki a fedélzetre! Mozgás gazfickók!
Vitorlát fel, mielőtt nekiütközünk valaminek!
Jennifer hosszan s szélesen Barkerre mosolygott:
– A vasemberek kora – szólt halkan – és a fafejeké. – Hirtelen elnevette magát, majd hátravetette fejét,
megvetését ezzel értésre adva a férfinak, s elsétált mellőle. Az örök követték.

RUPERT KABINJA

A mórok fényűzése felülkerekedett a spanyolok ridegségén a Tuniszi Királyságban. Két heverő, alattuk
ruhásládákkal, a padló vastag, színes szőnyeggel borítva. Végében egy beépített, párnázott ülőhely volt,
előtte lehajtható asztallal. A válaszfalakat arab motívumok díszítették, zománc és elefántcsont berakással.
Egy ablak nyitva állt a légáramlatnak s a tenger hangjainak, az esti tenger kellemes, sós fuvallatainak. A
plafonon egy nagyméretű lámpás világított, mely alig mozdult meg néha.
Rupert kezében könyvet tartva ült. Hatalmas testét selyeming, továbbá evetprémmel11 bélelt fekete
bársonyzeke ékesítette, divatos térdnadrágot, fehér harisnyát és gyöngyökkel díszített papucsot viselt.
Kopogtak. Felnézett a könyvből, majd megszólalt:
– Szabad!
Belinda fejedelemasszony lépett be. Hajában, nyakában s ujjain ezüst és rubin csillogott; a mélyen
dekoltált, testhezálló bíborszínű ruha, melyet viselt, másféle bőségről is árulkodott. Rupert felpattant.
– Asszonyom – mondta –, ön itt? Minek köszönhetem a látogatást?
– A bűntudatnak, miszerint az estéket egyedül tölti – válaszolta kedvesen az asszony.
– Hiszen nap mint nap önnel ebédelek, s vacsorázom... s Őkegyelmességével, már amikor jól érzi magát,
de most nagyon késő van. Azt hittem, már rég nyugovóra tért.
– Ön sem ezt tette. Hallottam, amint beszél, s láttam a világosságot. Miért nem tud aludni? – A hangja
olyan volt, akár a méz. Közelebb lépett, megfogta a herceg kezét, majd kihívóan a szemébe nézett. –
Szálláshelyén hiányt szenved a kényelemben? Ezen ágyak mindegyike bizonyára túl rövid az ön számára.
– Ugyan, asszonyom, egy katona megtanulja, bárhol el lehet aludni. Ezért is van talán, hogy kevesebb
alvással is beérem, mint a többi ember, sőt, inkább vétkesnek érzem magam amiatt, hogy a legényeknek ki
kellett üríteniük a kabinjukat a számomra.
– Jaj! Ha nem veszik elég nagy megtiszteltetésnek, hogy Rupert herceg, Rajnai Palotagrófnak ajánlhatták
fel szállásul, hát nem is érdemelnek mást a fűggőágynál... Tegye le a frissítőt, Nifta.
A szolgálólány, aki követte úrnőjét a kabinba, lehajtotta az asztalt, s arra helyezte a kezében tartott tálcát.
Azon egy üvegpalackot, két kristálypoharat és egy selyemerszényt hozott.
– Jól van – mondta Belinda. – Elmehetsz. Ma este már nincs rád szükségem.
A lányon látszott, hogy megörül, meghajolt, majd kisietett.
– Azt hiszem, benéz az ön Willjéhez egy kis időre. Valami azt súgja, nemigen fognak aludni...
– De, asszonyom – hebegte Rupert –, ez, ez...

11 szürkemókus prémje
 – Ne legyen olyan vaskalapos — mondta az asszony –; legalább az illemszabályok tiszteletében ne. Az
uram tudja, hol vagyok és áldását adta rá, habár az utazás olyannyira megerőltető számára, hogy szívesebben
fekszik az ágyban. Nézze tárva-nyitva hagytuk az ajtót. – Ringatózó mozgással az ajtóhoz ment, hogy
becsukja. – Most végre magunk között vagyunk.
– Mi végett, asszonyom?
Amaz visszasuhant hozzá.
– A büszkesége miatt, Rupert. Meglehet, beszéltem már a gőgösségéről. Először is: ismételten esedezem,
hogy a nevemen szólítson. Barátok vagyunk... remélem, jó barátok... nem egy pár nemesi cím.
Leült a priccsre, s nem hagyott más lehetőséget a hercegnek, minthogy ugyanezt tegye.
– Megkóstolja a cherryt? – kérdezte. – Érezzük jól magunkat, nem igaz?
A herceg engedelmeskedett. Az asszony felemelte poharát.
– A nuestra salud – mondta.
Mosoly lopózott a herceg ajkára. Koccintottak, majd kihörpintették poharaikat.
– Mi az, amit olvas, Rupert? – kérdezte az asszony.
– Egy portugál útleírás Észak-Amerika felfedezéséről, amit Mena kapitány adott kölcsön.
– Nem is tudtam, hogy ért portugálul.
– Nos, ha valaki tud latinul, spanyolul, franciául és olaszul. – Az asszony elismerően bólintott. A herceg a
torkát köszörülte. – Lenyűgözően ír az öbölről, melyet Henry Hudson fedezett fel. Ez az író prémvadászaton
vett részt; ám úgy gondolom, sokkal fontosabbak a megfigyelései a sarki fényekről, s arról, hogy az északi
mágneses pólus valahol a közelben lehet. Mi több a bennszülöttek birtokában is van egy-két olyan elmés
találmány, melyeket mi magunk is átvehetnénk, nem beszélve a sokkal fontosabb néphiedelmekről és
szokásokról.
Az asszony állát a tenyerébe temette.
– Ó, Rupert – sóhajtott –, az ön érdeklődési körébe beletartozik a teremtés minden részlete.
– Ach, asszonyom, dehogy... Belinda. Én egy egyszerű katona vagyok. – Nagyot kortyolt, hogy enyhítse
és leplezze zavarát. – Mi szél hozta önt ide?
Az asszony felhúzta az orrát.
– Más kíváncsi volna arra, vajon melyik istennőnek tartozik köszönettel egy ilyen nagyszerű alkalomért.
– Rupert elpirult. A nő halkan kuncogott, majd megcirógatta a férfi haját. – De nem, nem kívánom, hogy
másmilyen legyen. – Komolyra fordította a szót: – Keveset árult el küldetéséről; csupán annyit, hogy
Marston Moornál fogságba esett, onnan megszökött, s most kutat valami után az Európa s Afrika közti
vizeken, ami előre viheti a király ügyét.
– Többet nem mondhatok felelte halkan a herceg. Tekintete a gyűrűre esett a bal kezén. – De csak azért
nem, mert az túl hihetetlen s kétségbeejtő volna.
– Nem kényszeríthetem akarata ellen. Ám soha ne feledkezzen meg karthagói barátairól. Ön, s királya
számára minden segítséget megadunk, ami tőlünk telik.
– Ön nagyon jó. Kétlem, hogy útjaink valóban merő véletlenségből találkoztak. Vannak segítőim, ám
hatalmuk egyre gyengül. De nem, tényleg nem árulhatok el többet.
– Hollandia felé tartott, hogy anyagi támogatást kérjen, amit édesanyja bizonyára megadott volna. –
Belinda előre, közelebb hajolt. A lámpás aranysárga fénye jól megvilágította arcát s haját; imbolygó
árnyékokat vetett ruhájára. Hullámok suttogása hallatszott, s egy szellő fújdogált. A hajó nyugodtan
ringatózott, akár egy bölcső. – Ez csekély segítség lenne. Mindazonáltal ön amellett döntött, hogy velünk
utazik, hogy hamarabb úti célja közelébe érjen, habár csak egyetlen társa van, s alig két schillingje.
Rupert vállat vont:
– A küldetés sikere eléggé reménytelen ahhoz, hogy ne törődjek ezzel.
– A merészsége megriaszt – mutatott magára az asszony. – Nézze, hogyan látszik reszketni bőröm...
Mégis bizonyos vagyok abban, hogy nem tart igényt nagyobb kíséretre. – Nagyot sóhajtott. – Bár fregattot
szerelhetnék fel s katonákat! Ez azonban lehetetlen; az uram békeszerető ember. – Elmosolyodott. Majd
hirtelen így szólt: – Nem volt könnyű, de rávettem, hogy ajándékozza önnek ezt az erszényt. Az arany
segítségével, ami benne van, utazása során megnyithat néhány egyébként nem járható ösvényt.
– Belinda, é-én nem – hebegte Rupert döbbenten. – Nem fogadhatom...
– Ó dehogyisnem – válaszolta az asszony harciasan. – Szívesebben adnám ajándékként, ám nevezzük
kölcsönnek, ha így jobban tetszik. Károly király vissza tudja fizetni, amikor ön lejött a bércről, melyet most
megmászni készül, hogy visszaszerezze a koronát abból a keselyűfészekből. Ez az ön feladata Rupert, nem
utasíthatja vissza.
Az asszony Rupert jobbjáért nyúlt, saját kezébe zárta, átnyúlt vele az asztalon, s bal kezével az erszényt a
herceg kezébe nyomta. Pillanatok múlva engedte csak el a kezet, majd hagyta, hogy a herceg egy csókot
nyomjon az arcára.
– Bölcs ember, legalább ebben az – fuvolázta.
– Nincsenek szavak, melyekkel köszönetet mondhatnék.
– Már hogyne volnának. A saját szavai, Rupert. A kalandjai, a vívmányai... s lévén művész, megrajzolja a
portrémat?
– Örömmel.
Az asszony forgatni kezdte fejét, nyakát s vállát.
– Milyen nézetből? – dorombolta. – Milyen pózban? Ki kell próbálnunk minél több pozitúrát. – Ó!
Az utolsó szó nem az elragadtatást fejezte ki. A herceg, alig észrevehető nyugtalansággal levette szemét
az asszonyról, s az ajtóban Hernán fejedelmet pillantotta meg, aki hálóinget s köpenyt viselt, egy botra
támaszkodott, arca sápadt és beesett volt, bizonytalanul mosolygott.
– Kegyelmességed! – Rupert felpattant, hogy üdvözölje, s az asztalhoz vezesse. – Micsoda meglepetés!
Már jobban érzi magát?
– Jobban, igen, jobban. – Amint letelepedett felesége mellé, Rupert másik oldalára, az államférfiú
folytatta: – Igen, igen, sí, hál’ istennek, rosszullétem alábbhagyott, habár, az őszinteség azt mondatja velem,
hogy amint Tuniszba érünk, megfogadtam, ötven gyertyát gyújtok, s hálaimát mondok San Antoniónak,
tudja, az Szent Antal, aki a sivatagban élt, bizony, messze a tengertől. – Kedvesen rájuk hunyorgott. –
Elintézték közös dolgaikat?
Az asszony mérsékelt lelkesedéssel bólintott.
– Kegyelmed iránti hálám határtalan – mondta Rupert. – Hadd hozassak egy poharat önnek is!
– Nem, nem – felelte Hernán. Hangja bizonytalanul csengett. – A gyomromban ismét olyan viharok
kezdenének dúlni, mint amilyet mi magunk is átéltünk nemrégiben; hehehe. Ó ismét fiatalnak lenni! De
önök ketten meglátják, mily hamar elillan az arany ifjúság – kinyújtott mutatóujját mozgatta. – Most
halmozzátok hát a mennyország kincseit, mert a jámbor önmegtartóztatásnak, a böjtnek, az örömök
megtagadásának nagy ára van, az önök korában sokkal nagyobb, mint később, amikor gyakorolniuk kell
azokat. Maradjon csak ülve, Fenség, üljön vissza! Felébredtem, s úgy gondoltam, jó volna csatlakozni
önökhöz, két fiatalhoz, és igen, igen, beszélgetni, s tanácsot adni élettapasztalatomból, mely mondhatom,
hosszú s igen sokszínű. Bizony, sokszínű. Ó, emlékszem, egyszer Barcelonában... 1629-ben vagy inkább
‘28-ban?... Azt hiszem, ‘29-ben, bár talán... bueno, Tizenegyezer Szűz ünnepe volt, emlékszem rá...
Rupert kényelembe helyezte magát, s gyakorolta, hogyan lehet türelmének határait kiterjeszteni. Ura
figyelmeztette Belindát egy érintés és egy aggódó megjegyzés segítségével:
– Kedves, nagyon örülök, hogy itt vagy. Ám vigyázz! Oly könnyen megfázol. Rupert bezárná az ablakot?
Vagy mégse – szólt Tunisz uralkodója. – Hagyja csak nyitva. A hűvös levegő fölfrissít. Igaz, kissé fázós
vagyok, asszonyom mindig figyelmeztet engem... öreg harcost, hehehe. Önök fiatal caballeroknak is
bizonyára megvoltak a maguk kalandjai, igen, igen, megvoltak, mi tagadás, de hadd mondom el önnek...
– Bizonyára megéhezett – szólt közbe Belinda. – Vegyen édességet!
Az asszony egy ragadós darabot tartott elé. Tunisz uralkodója nyelt egyet, majd kezével elutasító
mozdulatot tett.
– Nem! A gyomrom... Talán, ha volna egy pohár víz s némi száraz keksz...
 – Drágám, péntek van, s legjobb lesz, ha békét hagysz a kekszeknek a hajón. Továbbá, Rupert, annak
ellenére, amit az uram mond, mégis ragaszkodom, hogy zárja be az ablakot, nem számít, milyen meleg s
áporodott lesz a levegő idebenn. Akárcsak veled, uram, ha fel tudsz kelni (az ágyadból, bármi áron – tette
hozzá magában –), elnézőbb lennék, különb táplálékot magadhoz venni egy kanálnyi erőlevesnél vagy
zabkásánál. Mindjárt készíttetek, s hozatok fel a szakáccsal... hadd gondolkozzam – kedvesen összevonta
szemöldökét, s ujját szájához tette, majd elmosolyodott. – Ó igen! Padlizsánt s vöröshagymát olajban, közte
fokhagymával, rajta olvasztott sajttal s egy csipetnyi borssal. S mi több, közeleg az éjfél, amikor is minden
baj nélkül megehetsz egy szelet disznóhúst.
Az uralkodó színt váltott, s hatalmasakat nyelt.
– Nem – nyögte erőtlenül.
Az asszony úgy tett, mintha meg sem hallaná.
– Á, kedves – kérdezte hát nem esne jól egy zsíros disznószelet borsozott sült burgonyával? Vagy jobb
volna ez hidegen, zsírjában kimeredve? Bizony, hogy nem, hallottam, az uralkodó gyógymódja egy nyers
tojás fehérje, azt gurítsa le torkán, mielőtt rátér a kövér disznóhúsra s a meleg burgonyára.
Az uralkodó talpra billent. Rupert igyekezett segíteni neki.
– Továbbá — folytatta Belina –, úgy tudom, jót tesz a dohányrágás. Vehetünk elő jó erős bagót a
kredencből.
– Megint... rosszul érzem... magam – fulladozott az uralkodó.
Rupert elkapta a karját.
– Jöjjön, hadd segítsem vissza a díványra — sürgette a rajnavidéki.
– Ne-em! Maradjon csak por favor. – Hernán próbált kiegyenesedni. — Mi... dél Monte de Gavilanes...
öreg harcos... – Olyan gyorsan, ahogyan csak tudott, kisietett a kabinajtón, majd végig a folyosón.
Rupert egy darabig csendesen álldogált. Belinda ivott egy kortyot.
– Attól tartok, meggondolatlanul szólt az imént, asszonyom – jegyezte meg Rupert, nem nézve a másikra.
– Mindent előre megfontoltam, mondhatnám, tudtam, mint teszek – vallotta be, mintha mi sem történt
volna. – Ám ne gondoljon rosszat felőlem! Ő idősebb, mint jó apám, aki hozzáadott. Nem úgy kell-e gondját
viselnem, mint egy kötelességtudó lánygyermeknek? Ön pedig tudja, egy idős embert milyen gyakran kell
kényeztetni, babusgatni, mikor a gyengeség kiszívta már maradék ítélőképességét is. Attól tartok, túlságosan
kimerítette a rengeteg munka s a háború, melyet ez a fárasztó utazás követett, ereje elhagyta.
– Nos...
– Jöjjön, üljön le! – kérte az asszony. – Egyfajta változatosságot köszönhetek önnek, ugye, ebben
egyetértünk? Parancsoljon, vegyen édességet – a herceg felé nyújtotta őket –, ürítse poharát, majd töltse
újra, vetkőzze le komorságát, mely úgy hiszem, pajzs egy érző szív felett.
Lépésről lépésre a herceg engedelmeskedett.
– Tanulja ezt meg – bátorította az asszony. – Majd hagyja megoldódni a nyelvét a számomra. Hallottam,
hogy miután Linzből szabadon engedték, magával az uralkodóval és annak vadászaival futott össze, akiket
éppen egy megvadult medve támadása fenyegetett; mire ön kikapott egy lándzsát az egyikük kezéből, és
ledöfte a fenevadat. Igaz ez?
– Nem egészen. – Cherry csobbant a pohárban – Az igazság az, hogy... – felelte, s kezdett egyre jobban
feloldódni, ahogy beszélt – ...az ottani törvény szerint szabadulásom nem lehetett érvényes, míg kezet nem
csókoltam neki. Így, keresésére indultam, bizonyos voltam abban, nincs ellenére ez a ceremónia. A medve
nem veszélyeztette közvetlenül az életét, bár csakugyan hatalmas fenevad volt, s nagy gondot okozott a
vadászoknak. Eszembe jutott egy lehetséges megoldás. Ha én, idegen, segítenék nekik, ő kétségtelenül
nyúlna, hogy kezet fogjon velem...
Belinda hallgatta.
 XVI.

ORSZÁGÚT FRANCIAORSZÁGBAN

A forróságban, a felhőtlen ég alatt terült el a festői és sokszínű Orléanais: aranyló gabonamezők, barnás
szénakazlak, nyárfák halványzöld oszlopai, gyümölcsöt érlelő almáskertek, vörösödő fürtöktől roskadozó
szőlőskertek, elszórt szürkés falú, zsúpfedeles vagy cserépfödte tanyák. A munkájukat végző parasztok
halványkék munkaruhát és egyszerű facipőt viseltek; ökörvonta kordéik élénk színűre voltak festve. Zömök,
kemény kötésű nép lakott errefelé, akik letették az ásót és a sarlót, hogy üdvözöljék az arra haladókat,
tréfálkozzanak a szomszéddal, illetve bort ihassanak az agyagkorsóikból.
A termőföld s a nyár illata volt érezhető mindenfelé, ám csaknem elveszett a porban, melyet paták s
kocsikerekek kavartak. Egy négylovas hintó döcögött dél felé. A poggyászok halomban álltak a tetején. Egy
fekete ruhás férfi hajtott, egy másik hátul kapaszkodott. Hat másik nyeregben utazott, vezetőjük a fogat
legelső ménjét ülte meg, a többiek kétoldalt ügettek. Mindannyian civil ruhát viseltek, oldalukon kard, mely
megengedett volt, ám mindegyikük katonai nyeregben ült.
Jennifer kihajolt az ablakon. Ruhája lucskos volt az izzadságtól, mely apró patakokban mosta le a testére
tapadt port.
– Mit akar? – kérdezte a vele szemben ülő Nobah Barker. A fiatalembert szemmel láthatóan sokkal
inkább megviselte a hőség, az állandó rázkódás és az ide-oda imbolygás, mint a lányt; véreres szemét
Jenniferre emelte.
– Egy szippantásnyi friss levegőt felelte a lány a zörgés és nyikorgás közepette. – Talán tilos?
– Szemérmetlenség ez, Jennifer kisasszony, így kitenni magát a köznép tekintetének.
A lány barátságtalanul, s szélesen elvigyorodott.
– Ön tehát ezért marad a helyén, tiszteletes úr? Hadd vesszek hát el teljesen a bűnben! Adjon egy lovat,
ne fuldokoljak idebenn!
– Hogyisne! Hogyan fogadna akkor szót? Idehallgasson! Korholnom kell önt, akár egy gyereket.
– Én meg kedveskedni fogok, ahogy a kutyáknak szoktak.
– Elhallgasson! – csaholta. – Ó, bár büntethetném korbácsütésekkel, hogy kiűzzem az önben lakozó
gonoszt! Hogy könnyezne akkor, s esedezne a bocsánatomért egy ekkora pimaszsága miatt, amilyet minden
órában elkövet ellenem!
– Jó vásárt fogok csinálni – felelte Jennifer. – Ne töltsön akkor több órakezdetet a társaságomban, és soha
többé nem hall egyetlen rossz szót sem tőlem.
– Gyámja szigorúan a lelkemre kötötte, hogy viseljem gondját lelkének, s iparkodjam azt mindörökre
megtisztítani a betegségtől. Úgy gondolom, nagy hibát követett el, amikor megtiltotta számomra a testi
fenyítést; az minden bizonnyal véget vetne a gorombaságok reám zúduló áradatának. Ám
engedelmeskedem, meghódolok. S mindezt azért, hogy visszafogadhassuk az önfejű bárányt, így hát
uralkodok magamon. Vissza onnan! Üljön le és figyeljen! Ez parancs!
Jennifer megtagadta. Olyan messzire hajolt ki, amennyire csak tudott, egy parasztlány felé. Aki egy
csapat ludat terelt, melyek egy vizesároknál kezdtek gyülekezni.
– Hahó, testvér, hahó! – kiáltott. – Je suis ta soeur... látod, tudok valamennyit franciául apámtól; kicsi
lány, szabad lány, imádkozz értem, itt börtönömben! Prie pour moi.
– Feslett nőszemély! Pápista! Vissza onnan, megmondtam! – tajtékzott Barker. Megragadta a lányt a
vállánál, s befelé kezdte rángatni.
Jennifer dobálni kezdte magát ide-oda a szorításban, hogy körmével a fiatalember arcába karmoljon. A
szorítás megszűnt. Mindketten visszaültek helyükre, erősen ziháltak, a lelkész a karmolásokat tapogatta,
melyekből vér serkent.
– Ezúton figyelmeztetem önt, Barker, csak nyúljon még egyszer hozzám, de az legalább az egyik
szemébe fog kerülni.
 – Én... micsoda kegyetlenség... vadság... ön valóban súlyos beteg. – Egyfajta nyugodtság vett rajta erőt. –
Csak a bácsikája rendelkezett azzal az eszközzel, mellyel a rám bízott feladat megoldható lenne. Tartom az
álláspontot, miszerint ez kizárólag testi fenyítéssel érhető el.
Jennifer sóhajtott.
– Inkább maradok csendben, minthogy még egyszer hozzám érjen.
– Gyermekem, szánlak. A kínok pedig, melyeket el kell viselnem miattad, palotákat nyit majd meg nekem
a mennyországban. Kívül amilyen méltóságteljes, belül épp oly bolond. S mégis a mocsok alatt, melyet az a
gaz Rupert bűvölt önbe, talán még mindig oly tiszta lélek lakozik, akár a frissen esett hó.
– Ó igen, épp oly hideg, csak éppen nem oda esett, ahová kellett volna.
– Hideg? Ebben az időben? – kérdezte a lelkész, s a szájához emelt egy üveget. – Tessék, nézze, hogyan
teszek jót a gonosszal, s ajánlok vizet önnek.
– Egy üvegből, melyet előzőleg az ön ajka érintett? Soha! – tiltakozott a lány.
– Megbántasz, Jennifer, megsebzel itt! – Tenyerét a mellkasára szorította.
– Ön szintén megbánt engem – felelte a lány, s megtapogatta vállát.
A fiatalembert ez hidegen hagyta. Megrázván az üveget, így szólt:
– Elutasítja tehát. Csaknem üres. A prédikálásban bizony megszomjazik az ember. Isten szolgálatában
kiiszom fenékig. – Úgy is tett, aztán az üveget a padlóra helyezte, majd hozzátette: – Folytatom tehát az oly
durva módon megszakított diskurzust. Mint arra bizonyára emlékszik, Mózes III. könyvének 18. fejezetében
benne foglaltatik, mi a teendő a bűnös testi gerjedelmekkel, s ezzel el is értük a 23. verset, amely emígyen
végződik: ...Fertelmesség az12 Mennyei jel volt az, hogy pontosan ennél a résznél jártam, amikor a
libapásztorlánynak kiáltott... merthogy arra utalt, valamiféle fertelmes dolgot követ el, ami ugyan nem
hasonlatos az abban a fejezetben említettekkel, remélem. A legszörnyűbb azonban, hogy pápista imát vett
ajkára... ó borzalom, borzalom... ám volt egy szó, melyet helytelenül használt. Mégpedig: szabadnak nevezte
ama személyt, aki valójában rab mind testben, mind lélekben, s ez azt mutatja, fogalma sincs a politikáról, s
a szabadság definíciója is homályos ön előtt.
Jennifer kifelé bámult az ablakon.
– Egy pillanat, mielőtt ebbe belekezdenénk... – A férfi fekete kabátja eltakarta a kilátást a lány elöl, amint
kihajolt és elkiáltotta magát: – Throckmorton! Látsz valami árnyékos helyet?
– Egy bozótot, uram, úgy egy mérföldnyire – válaszolta a hajtó.
– Csapj a lovak közé akkor, s állj majd ott meg! Az Úr ügye nem várhat! – Barker visszaült, lábát elég
szorosan keresztbe tette.
– Hol is tartottam? ó megvan. Felmértem és tanulmányoztam a francia helyzetet a hadi követ
segítségével, akivel a gőzösön találkoztam s ismerkedtem meg, illetve Calais-ben az angol konzultól szerzett
információk alapján. Az ipar, Jennifer, az ipar és a mindenfelé nyitott gondolkodás a két biztos... keleti s
nyugati... sarkcsillag, melyeket követve elhajózhatunk az igazság... az evilági igazság, hogy az Isteni Lény
mindig is jelenések és nem mindennapi irgalma által van jelen... felé. Uh-h’m!... Tudnod kell még, hogy az
új király, Lajos gyermek még, s a föld valódi birtokosa egy olasz bíboros. Hogyan volna hát Franciaország
szabad akkor, amikor egy római katolikus pap béklyóiban nyög?
Jennifer nem állhatta meg szó nélkül.
– Bár katolikus ország ez, megtűrik itt a protestánsokat is.
– Haha! Katolikus ország! Ez inkább azt jelenti, hogy itt a katolikusokat tolerálják, nem? Hol itt a
szabadság? Azok, akik mindent megtennének, hogy eloszlassák a tévhitet országukban, rá vannak
kényszerítve, igen, szigorúan rá vannak kényszerítve, hogy azt a prédikációt hallgassák. Mi több, hol van a
népért felelős, istenfélő emberek parlamentje, melyet nem tudott megtépázni egyetlen szekta sem, amilyen
Londonban is összeült, s ülésezik négy éve szakadatlanul, s amely ülésezni fog, míg minden egyes polgárt
meg nem reformál? Franciaország a feudális monarchia rabigája alatt nyög. Idejemúlt törvények s
joggyakorlatok kötik meg vezetőik kezét, lábát s száját. Következésképpen mindez változásokért kiált.

12 Károli Gáspár fordítása

Győződjön meg erről maga, gyermekem! Nézze, miként meredezik ama ódon kastély, aminek a fekvése igen
előnyös volna egy vasútállomás számára. Látott-e valahol egyetlen gyárkéményt vagy manufaktúrát? Az idő,
melyet ünnepekre s az ünneplésre vesztegetnek el évente, szégyen e nemzetre nézve... Throckmorton,
igyekezz, megmondtam!
– Azonnal ott vagyunk, uram – érkezett a válasz.
– Nos, én adok időt önnek – mondta Jennifer hogy minden megállás alkalmával elítélje a franciákat,
amiért nem képesek az ön angol szervezetének megfelelő ételt... vagy inkább italt... készíteni.
– Ez a Sátán műve, hogy feltartson engem – jelentette ki Barker –, s önt ezért kerülik el a hasmenés
fenyegető tünetei. – Reménykedve mégis megkérdezte: – Vagy ezúttal önnek is ki kell mennie énutánam?
– Nem. A mennyek nekem nem engedik érezni a tüneteket, melyek most kizárólag önre korlátozódnak.
Mégis kiszállok, míg ön a dolgát végzi, s addig Babylon vizein hagyom magam ringatni.
A hintó megállt. A kísérő szélesre tárta ajtaját, s később igen hasznosnak bizonyuló szénacsomókat
nyújtott előre. Barker megragadta őket, s amilyen gyorsan csak tudott, a bozót felé kezdett totyogni.
Jennifer sokkal méltóságteljesebben követte, minthogy nem volt szokása ilyen hosszadalmas és keserves
kitérőket tenni. Néhány együtt érző megjegyzést tett a kísérőnek; az a kavicsos úton szoborként állt, nem
számítva sajnálatra méltó szipogását s tüsszögését. Mégis, Rupert ellensége volt. A hintó által vetett
árnyékban állva nyújtózkodott, egyik izmát a másik után, eközben sóváran körülnézett.
Bakancsok dobbantak a felforrósodott talajon. Sword-of-the-Lord Gerson leszállt a lováról. Az állatot a
kantárszámai fogva úgy egy méternyire közelítette meg a lányt, majd egyhelyben toporogva köszönt, s az
csak akkor vett végre tudomást róla. Legénytollas arca hirtelen vörösebb lett, mint azt a nyári napfény
igazolni látszott volna.
– Hogy van, Jennifer kisasszony? – A lány alig hallotta, amit a fiú mond. – Segíthetek valamiben?
– Halálosan fáradt vagyok – válaszolta a lány. – Hm... hadd gondolkozzam... ó igen, tehetnél egy
szívességet.
– Kisasszony, önnek bármit.
– Megállj! – mordult a fiúra Righteous Gerson a nyeregben. – A boszorkány árulásra biztat!
– Ó, dehogyis – szólt a lány. – Nagy jótétemény volna az nem csak az én, de mindannyiunk számára.
Tépjétek ki Nobah Barker nyelvét, s dugjátok le a torkán!
Három katona is felnevetett. Egy negyedik a combjára csapott, s megjegyezte:
– Kedvemre való gondolat; de ó borzalom, túl hosszú s erős az, s túl gyorsan pereg ahhoz, hogy kivágjuk.
Righteous Gerson ráförmedt:
– Mutass több tiszteletet! – parancsolta. – Ó a lelkészünk. Ki teljesítené az isteni szolgálatot számunkra
itt a gonosz földjén?
Jennifer az út széléhez sétált, leguggolt, s megsimogatta a vadvirágokat.
– Szép jó napot nektek, Franciaországban nyíló virágok – suttogta. – Angliai kuzinjaitoktól hozok
üdvözletet, és szeretném megköszönni a nekem küldött üzeneteiteket. Ó, pipacsok, feltűnőek s lángolóak,
akár a szabadság szenvedélye, s mezei szilák, fehérek, akár Rupert büszke tollforgója.
Ismét lépteket hallott a háta mögött. Felemelkedett, s Sword-of-the-Lorddal találta szemben magát. A fiú
fejét lehajtva, ajkát harapdálva állt előtte, szánalmasnak látszott, ahogyan megszólalt.
– Nem tudna... egy feladatot találni mégis... a számomra? Szemem világát áldoznám fel, csakhogy
boldognak láthassam önt, kisasszony.
A lány megenyhülni látszott.
– Nagyon kedves vagy – mondta halkan.
– Ki más lenne az önhöz? – A fiú keze ökölbe szorult. – Jól tudom. Én nem tudom elhinni, hogy önt egy
démon szállta meg. A démonok pilleszárnyakon szállnak az ön lelke felé, de annak kisugárzásában
megperzselődnek s szénné égnek. – A lány elmosolyodott; zavarba hozták, és egyszersmind elbűvölték a fiú
remegve elmondott szavai. – Ön hűséges akár egy eb, habár félrevezették. Annak idején szívesen
becézgetnék valakit, aki ilyen, lefekvés előtt.
 – Feltűnt, mindig is jó szándékkal viseltettél irántam, a lelkem mélyéről jövő harag ellenére – felelte a
lány lassan. – Itt az idő, hogy megbocsássak, s hogy bocsánatot kérjek. – Majd hozzátette: – Szeretnék egy
korty vizet a kulacsodból.
– Azonnal! Bárcsak ambrózia volna benne! – Leakasztotta övéről a bőrkulacsot, elejtette, felvette,
remegő kézzel kendőjével tisztára törölte, s majdnem elesett, amikor meghajolni próbált, miközben
átnyújtotta. A lány szomjasan belekortyolt. Miután visszaadta, a fiú egy pillanatra a kulacsra meredt, majd
mintha egy bástyát rohamozna meg, villámgyorsan a szájához emelte. Miután leengedte és bedugaszolta,
tekintete s arca olyan volt, mintha,úrvacsorát vett volna.
Barker bukkant elő a bozótból. Most megkönnyebbülten lépkedett, kezét dörzsölte.
– Nos, testvéreim, folytathatjuk utunkat? – kiáltotta. – Vagy pihenjünk még egy fél órát? Úgy gondolom,
szükséges volna, így legalább ti is halljátok a beszédet, melyet a mi elkóborolt báránykánkhoz intézek.
– Ó, Istenem – mondta Jennifer az ég felé tekintve –, ha elhagysz engem, megértelek.
Sword-of-the-Lord megrendülten sóhajtott.
– Megőrjítették teljesen, hogy már Istent káromolja? – Szabadon lévő kezével kardja után kapott, s bátran
Barker elé állott. Lovát falként maga mögött vezette. – Elég ebből – ordította. – Nem látja, micsoda kárt tett
ezzel? Elég nagy fájdalom az a lány számára, hogy fogságban kell lennie és olyasvalamibe kényszerítették,
amiről azt gondolja: árulás! Az, hogy a maga kántálását, üres fecsegését és jajveszékelését kell hallgatnia
naphosszat, bizonyára már azt gondoltatja vele, hogy a pokol valóságos megváltás lesz a számára.
Bátyja közelebb rúgtatott lovával, s ordítani kezdett, magából kikelve:
– Senkiházi! Azonnal abbahagyni ezt az arcátlan viselkedést!
Sword-of-the-Lord nem rettent meg, makacsul folytatta:
– Ez nem az! Idehallgasson! Sokféle... sokféleképpen lehet prédikálni. A teológia megriasztja a
gazembert, aki kész örömest hallgatni Jézus egyszerű szavait a szeretetről, míg Józsué sokkal inkább a
katonáknak való és... Nos, e hölgy erős az ő hitében; s az Istennel való fenyegetőzés nem törheti meg, de
arra késztetheti, hogy megtagadja a Nevet!
– Micsoda ékesszólás! – mosolygott gúnyosan Righteous. – A szent cél vezérel vajon?
Jennifer megérintette a fiú karját.
– Nem, öt csupán a józan ész vezérli – vetette oda azoknak. – Olyannyira nehezükre esik ezt észrevenni?
Miért bántják, azért, mert emberként kezel engem, s nem pedig úgy, mint egy tárgyat? Azok az ajkak csupa
olyan szót ejtettek ki, melyek az én fülemet nem sértették.
Barkert majd’ szétvetette a düh.
– Te kis arcátlan némber – kezdte, laza permetet lövellve környezetére.
– Várjon, jóuram! – vágott közben Righteous. – Ismerem az öcsémet... s a lányt is valamennyire. De talán
beszéljünk erről négyszemközt.
Lábát kihúzta a kengyelből, majd félrevonta Barkert. Valamit suttogtak egymás között. A katonák
fennmaradó része a legkülönbözőbb módokon bámult a fiúra és a lányra. Sword-of-the-Lord meggörnyedt,
most ébredt csak tudatára tettének. Jennifer súgott neki valamit, amitől aztán kiegyenesedett, arca tüzes és
komor volt, s elszánt, mint egy makkabeus.
Nobah Barker és Righteous Gerson visszatértek. A lelkész megköszörülte a torkát.
– Majd kipróbáljuk az elkövetkező napokban – mondta –, amíg Marseilles-be nem érünk. Ha a mi
nevelésünk tápláléka ily keserű ízeket idéz fel ajkán, s nem képes megemészteni ezt, akkor, bizony mennyei
abrakkal kell szolgálnunk. – Sword-of-the-Lordhoz fordult: – Fiam, legyél te a nevelője! Kedvel téged, s te
vagy itt, ki hozzá korban a legközelebb áll. Még azt is megengedjük, hogy a ménen lovagoljon, melyet
tőlünk távolabb te vezetsz. Tegyél meg mindent, mi tőled telik. Meglátjuk, hogy az effajta kedvesség
meglágyítja-e őt, ha már az eddigi logika kudarcot vall. Ha netán sikerülne megbánásra bírnod, fiam, akkor
azt mondom, Isten maga hív az egyházhoz, s én magam tanítalak meg prédikálni. De ha kudarcot vallasz...
 – Miért, a helyzet nem lehet ettől rosszabb – szólalt meg Jennifer. – Ó, Istenem! – Ezt már könnyek közt
mondta. – Ez a Te megbocsátásod! Nem hagysz hát cserben! – Elnevette magát. Az útra perdült, s máris
rákezdett:

Egy megfáradt kor

mely kipuhatolta...

– Vajon ez szabadította el az őrültséget, mely egyre súlyosabb? – köpködte Barker. – Hallgasson vagy
megkötöztetem!
A lány nyomban engedelmeskedett.
– Borzasztóan sajnálom, uram – szólt, kezét összekulcsolta, szemét lesütötte. – Ezután minden erőmmel
azon leszek, hogy megjavuljak.
– Ez m-m-működik! – olvadozott Sword-of-the-Lord. – A gyógyszer hat... máris!
– Meglátjuk, ahogy utunkat folytatjuk. – Barkert kevésbé ragadták magukkal a történtek. – Mindenki
kölcsön fogja adni neki a lovát, s arra az időre beül hozzám a hintóba – villanyozódott fel hirtelen a lelkész
–, s beszélgetni fogunk! Leszel az első, Righteous Gerson, parancsnok? Legalább hallhatod, hogyan
készülök a következő prédikációmra
Jennifer és Sword-of-the-Lord már nem figyeltek oda. Mélyen egymás szemébe néztek.

A TUNISZI HAJÓ FEDÉLZETÉN

Az ágyúkat visszavonták a lőrések mögé, ahol végül le lettek láncolva. Az elülső válaszfal ajtaja is zárva
volt. Egy fal emelkedett hátrébb, jelezvén hol kezdődnek az altisztek szálláshelyei. A nap lenyugvóban volt,
ennek ellenére a különböző nyílásokon még mindig szűrődött be fény, hogy azután a fedélzet padlózatára
ibolya s rézvörös színekben izzó csíkokat varázsoljon a homályban. A levegő szinte mozdulatlan volt; a hajó
nesztelenül siklott, akár egy kísértet.
Rupert a tatról a hajó eleje felé indult. Gyors mozdulattal körülnézett, haja csaknem teljesen elfedte arcát.
Ökleit összeszorította, majd kiengedte. Tekintete a hajóderéknál lévő ágyúk egyikére esett. Megállt. Keze
szórakozást keresve műértően végigfutott a csillogó testen, majd megállt, hogy kézbe vegyen egy
ágyúgolyót a mellette álló rakásból.
Egy tompa puffanás azonban óvatossá tette. A fedélzeten egy csapóajtó nyikordult. Ki lehel a
lőszerraktárban? – gondolta, s lehajolt, hogy megszabaduljon a kezében lévő súlytól.
Will Fairweather feje bukkant fel. Körülnézett, s mosolya villant a félhomályban.
– Sehol senki – suttogta. – Ahogy számítottam. De ugorjunk fel!
Félrecsúsztatta a tetőt, kikászálódott, majd felállt, hogy becsatolja derékszíját. Niña követte, a
szolgálólány, haja zilált, öltözéke rendezetlen volt.
– Mozogj már, te kis oktondi! – ösztökélte a férfi. A lány kuncogott.
Rupert felemelkedett és előlépett.
– Buenas tardes – köszönt.
Niña visított. Will ugrott egyet, aztán harsányan felnevetett.
– Jahh, uram! Mit sem vesztettél felderítő-képességedből! Abban is bízom, hogy katonáid különböző
szükségleteivel való törődésedből sem! – A megrémült lányhoz fordult: – Ne félj egyet se! A hadititkokat is
meg tudja tartani. De te is vigyázz ám, én kis hírvivő galambom, ne ejts erről senkinek egyetlen szót se!
Most pedig repülj, csinosítsd ki magad, hisz’ nemsoká jelenésed van úrnődnél, s ne feledkezz meg
következő randevúnkról!
Azzal a lány fenekére csapott. Az aggódó-pajkos pillantáskeveréket vetett rá s Rupert láthatóvá vált
alakjára, aztán ellibegett.
A herceg sóhajtott, s a fejét kezdte csóválni.
– Hogyan csinálod? – kíváncsiskodott.
 – Ahogy azt szokták – felelte a dragonyos. – Vagy arra kíváncsi, hogyan veszem rá őket, amikor nem
vagyok egy nagy szépség? Hát, uram, biz’ nagy tévedés a’, hogy a nők annyira törődnek a férfi kinézetével,
mit amennyire a férfiak törődnek a nők küllemével. A figyelem, uram, a figyelmünk az, amit kívánnak,
először szégyellősen, hogy tiszteletet mutathassanak, később szemtelenül, hogy érdeklődést mutassunk;
aztán, persze ezek a kedvező jelek, melyek újra és újra visszahívnak minket a színpadra. – Meghajolt. – A
hírnév, előkelő származás, szép külső, mint sem ér, uram; nagyjából ebben a sorrendben. Ha mindez csak itt
ül és semmit sem tesz. Vezérem meghódította fél Angliát, de vajon észrevette-e a jelzőzászlókat, melyeket
körülötte lengettek?
– Most már elég a badarságokból! – szólt Rupert nyersen. – Meddig voltál odabenn?
– Tovább, mint legtöbbször, uram – felelte. – De van erre egy közmondás is, miszerint a puszta méret...
– Hallgass, fajankó! – Rupert sóhajtott, majd legyintett.
– Ó, nem tesz semmit. – Ismét komolyan: – Csupán megrökönyödtem azon, hogy egy katonámat bujkálni
látom... a lőszerraktárban.
– Mér’, tán attól féltél, berobbantjuk? Való igaz, meglehetősen tüzes a kicsike. Először is kerestünk
valami fogódzót. Uram, jelenthetem, nincs az a nő, aki el ne vesztené a fejét, amikor egy tucat svábbogár
szalad át a hasán. Hát, Tuniszban béke van, s a kalózok nemigen keresik fel. Ebből kifolyólag nem sűrűn
járnak oda be tengerészek; a lőszerraktár jószerivel érintetlen. És uram, azt is jelenthetem, hogy a
puskaporszag olyan hatással van a nőkre, akár a gyöngymenta.
Rupert feladni látszott az egyenlőtlen versenyt.
– Csupán egyetlen fart töltöttél még meg így, tengeri körülmények között, s máris általánosítasz? –
jegyezte meg végül.
– Tudom én nagyon jól, ki az, aki annyira szeretné, hogy általánosítsák – hahotázta Will —, mint ahogy
azt is, végre lehorgonyozzák és generáljavítást végezzenek rajta...
Rupert nyitott tenyérrel úgy pofon vágta a dragonyost, hogy az elterült a fedélzeten.
– Tűnj el, mielőtt kirúglak innen! – ordította Rupert.
Will csengő fülét tapogatta.
– Bocsáss meg! – suttogta. – Megfeledkeztem a tiszteletről, uram. – Talpra állt, majd bizonytalan
léptekkel a fal és a létrák irányába indult.
Rupert az ágyúk társaságában maradt.
Sajnálom, öreg barátom, futott át rajta. Bocsáss meg! Megköveztem egy szerencsétlen flótást azért, mert
károgott, és véletlenül olyasmit vett a szájára, ami felborzolta a kedélyemet. Járkálni kezdett. Ó, nem vagyok
már kölyök; én magam terjesztettem el: Mary egy illatnélküli pillangó volt, kinek színeire már alig
emlékszem. Megállt. Belinda... Jennifer... küldetésem, ebben a csendesen lüktető testben, meglehet, mint
kutyák elé vetett hús vagy a halaknak emelt templomként ér véget... Persze, van mennyország. Euklideszien
megtervezett mennyország. Öklével az ágyút csapdosta, mely mellett fel-alá járt. Vagy Jennifer, a hűséges,
tiszta és álomszerű, akit tündérek rítusai közt jegyeztem el, amire már alig emlékszem... egy lányka a
románcokból, melyeket a feledésbe merült, ragyogó Cervantes énekelt meg... Aztán itt ez a gyűrű.
Elismerem, jó szolgálatot tett. De vajon mi végett? Az ördög portékája-e, avagy egyszerűen tündérek
aranya; elhalványul, akár a falevelek a hirtelen jött, gyilkos fagyban s éjféli szélben, melyek csak a csupasz
ágakat hagyják meredni az ég felé... Mi lehet vajon ez a gyűrű, s ki lehet, aki adta? Belinda teljes egészében
evilági lény. Ám akárcsak Hernán... sőt, még érzékenyebb... aki menedéket adott egy nehéz pillanatban.
Ahhh! De be kell fejeznek ezt a gyerekes nyafogást! A társadalmi konvenciók ily terhesek volnának?
Döbbenten pillantott a kezére. No, nézd csak, véresre vertem az öklömet! Legjobb lesz kitalálnom valami
hihető balesetet.
 XVII.

A MARSKILLES-I KIKÖTŐ

Jennifer Nobah Barker és Sword-of-the-Lord között lépkedett a délutáni napsütésben. A lelkész a lány bal
oldalán haladt. Kezében a lány csuklóját tartotta oly módon, hogy a középső ujjon levő gyűrű mindig a
szeme előtt legyen. A fiú csupán karját nyújtotta a lánynak. Arca sokkal inkább feldúlt volt, mint a lányé,
akié fagyosnak látszott. Előttük s mögöttük puritán polgári öltözékben, a csapat többi tagja jött egy fogadott
tolmács társaságában.
A franciák – tengerészek, dokkmunkások, révészek, utcai árusok, kereskedők –, akik a magas épületek és
a csupasz árbocok közt nyüzsögtek, megbámulták a csapatot, de egyénként nem törődtek velük
különösképpen. Akadt dolguk bőven; itt a kátrányszaggal és a sós tengerillattal összekeveredett a fűszerek, a
kukorica, a fa, a szárított hal és a gyümölcsök illata. Forró szél fújt.
Barker hirtelen elkiáltotta magát, ezt követően Jennifer sikolya hallatszott. Barker elengedte a lány kezét,
mintha csak a gyűrű izzó fénye megégette volna. A fény a legkülönbözőbb színekben sziporkázott,
ragyogott, a napnál is fényesebben. A kísérők is kiáltozni kezdtek, s Istenhez fohászkodtak buzgón.
A lány megfordult, s futni kezdett. Barker összefüggéstelen parancsokat üvöltött, és a lány után vetette
magát. Jennifer jóval a lelkész elé került, ám nem tudta maga mögé utasítani a négy katonát, akik minden
tudásukat latba véve az üldözésére indultak. Feldöntött emberek méltatlankodtak. Néhány méteren utolérték
Jennifert.
Kezek ragadták meg. Sikoltott, mint egy vadmacska, ide-oda vetette magát, úgy küzdött, hogy ruhája
elszakadt a szorítás következtében. Mivel nem sikerült kiszabadítania magát, hátrafordult, hogy karmoljon,
rúgjon és harapjon. A Kerekfejűek így némi vért veszítettek, de aztán a lányt leteperték a földre.
A társak is megérkeztek, magukat keresztülverekedve a tömegen. Körbevették őket egyrészt, hogy
elrejtsék a tömeg elől mi is történik valójában, másrészt hogy távol tartsák a franciákat. Sword-of-the-Lord
térdre vetette magát Jennifer mellett. A lány ernyedt és félig magán kívül volt. Barker szintén letérdelt, hogy
egy gyors imát rebegjen, s megragadja újra a lány bal kezét. Az ékszer fénye halovány volt. Körbemutatott a
kézzel. A ragyogás visszatért. Úgy látszott egyetlen hajó sincs kikötve abban az irányban; ám messzebb
horgonyzott egy. Amikor egyenesen abba az irányba mutatott a gyűrűvel, az fényesen felragyogott.
Mi sem látszott jobban Barker ábrázatán, mint a győzelem arckifejezése. Mégis, nem kevésbé volt óvatos,
amikor a gyűrűs kezet a lány szoknyájának egy ránca alá helyezte majd felállt, hogy a köré gyűlt katonákhoz
szóljon.

KABIN A TUNISZI HAJÓBAN

Ez jelentősen nagyobb volt, mint az, amely Rupert szállásául lett kijelölve: bútorzata, akár egy
szárazföldi palota terméé, kivéve talán a réz láncokat, melyek a székeket rögzítették és egy belső ajtót,
amely most zárva volt. Nyugatról fény szűrődött be a helyre, ahol Belinda fejedelemasszony járkált.
A külső ajtó nyikordulása megállásra késztette. Niña Valdes lépett be.
– La señora... – kezdte a lány.
– Ne! Beszélj halkan! – szólt közbe Belinda. – Zárd be gyorsan azt az ajtót, és jöjj közelebb, ide hozzám!
Figyelmeztetlek ismét, halkan beszélj, s ne kockáztasd, hogy akár egyetlen matróz is meghallja!
– El duque – szólt a lány. – Az Uralkodó?
– Alszik. – Belinda lekezelően a szomszéd szoba felé intett fejével.
– Ah, vagy úgy. – A szolgáló önmagát meghazudtoló tanulékonysággal várt.
Belinda ismét járkálni kezdett.
– S most próbáld átlépni a rangbéli szakadékot kettőnk között, Niña! Az Éjszaka a mi közös édesanyánk.
Mindig is megbízatónak ismertelek, s remélem, én is kellőképpen megértő voltam.
 – Az úrnőm nagyon kedves és nagylelkű – válaszolta.
– Nem úgy, mint sokan mások, sohasem szóltam bele szolgálóim magánéletébe. Ez csak őrájuk tartozik, s
az ő titkuk marad. De vak mégsem vagyok! Felnőtt nő vagy, noha fiatal; mór vér csörgedezik ereidben; oly
helyeket keresel fel, melyeket én magam nem mernék, olyan kalandokba bonyolódsz, melyekről nem is
álmodhatom; és... hm, ez nem túl jó példa... igazam van, ha azt gyanítom: vannak olyan szereid, melyek
puszta tisztaság mellett a karcsúságot is igyekeznek megőrizni?
A lány habozott egy pillanatig, mielőtt válaszolt.
– Mór kereskedők árulnak efféle dolgokat, kegyes úrnőm.
– Szerelmi bájitalt? – tört ki az asszonyból.
Niña nem lepődött meg különösképpen, s még mindig szabatosan felelte:
– Nem ismerek efféle dolgot.
– Ó, ne mondj ilyet! – Belinda eléje állt, habár minden bátorságát össze kellett szednie, hogy folytassa: –
Semmiképpen nem akartalak megbántani. Elég szép vagy, s lefogadom, nem vagy híján az eszességnek sem.
S mégis... mivel nem vagyok vak... láttam Angliában, ahol a magas, vékony szőke nőket szeretik a férfiak, s
te egy cselédlány voltál csupán a sok közül, külföldi s ráadásul katolikus... láttam, miként hódítottad meg a
férfiakat, egyiket a másik után. Tekintélyes kis összeggel térhetsz most haza, melyet az angol hódolóidtól
kaptál, akik ráadásul egy hűvös és fukar népség. – Sietve hozzátette: – Félre ne érts! Nem vádolni akarlak!
Nem beszélek boszorkányságról, vagy efféléről, csak egyszerűen kíváncsi vagyok... vannak-e esetleg... ilyen
szerek... oly törvényesek, akár a parfüm, a talkum vagy a rúzs...
Niña elmosolyodott, s húzni kezdte a horgot, melyet ő, a hal csalizott fel.
– Bueno... de, ó lehetetlen többet segítségül hívni, mint amit a természet oly kegyesen adott.
– Az uralkodó öreg – mondta Belinda.
– Értem, úrnőm. És... keresztény cselekedet volna, ha utolsó nejét, fiúgyermekkel ajándékozná meg, nem
igaz?
– Ez egy ilyen hálásan honorált cselekedet, biztosíthatlak.
– Tudom, igen hálás volna, úrnőm. Ámde semmiféle varázslattal nem szolgálhatok. Noha az erő elszállt...
– A vágy felülkerekedhet az erőn – fejezte be Belinda asszony.
A szobalány bólintott.
– Van egy parfüm, melyet mór nénikék készítenek. Ha nem is varázsszer... ám igen stimuláló. – Lesütötte
a szemét.
– Hogy mennyire izgató a hatása, az sohasem egyértelmű. Magában mégsem elegendő, hogy a férfiakat
bősz bikákká változtassa. Ám ha, hm, van bennük valamifajta testi vágy... melyet visszatart bennük a
fáradtság vagy... a tiltás...
Belinda megragadta a lány kezét.
– És akkor? Mi történik akkor?
Fennakadt a horgon, Niña már csak játszott vele.
– Nem ígérhetek semmit. Őkegyelme nagyon öreg s megfáradt. – Hirtelen hozzátette: – Természetesen
egy fiatalabb s életerősebb férfi, akit talán visszatart a rang túlzott tisztelete... akinek a vágyát felerősíti a
nőtlenség... és volt már efféle dolgoknak szemtanúja... aki, ha csupán természetére hagyatkoznánk, mindig
ellenállna... igen, egy olyan férfi, akiben ha megneszelném, hogy nem gyanakodnak rá, ösztönei
győzedelmeskednének az értelme felett. – Keményen kezdte felcsévélni a zsinórt, végén a horoggal. – Ám,
aki nem olyan, mint az Uralkodó Őkegyelmessége.
– Tudom – szólt Belinda. – És már csak, mint feleségnek kötelességem megpróbálni.
Niña mosolygott, s még rövidebbre húzta a zsinórt.
– Igaz, asszonyom, igaz. A titkot pedig megtartom, akármi is történjen.
– Akkor hát, van még abból a parfümből? – kiáltotta Belinda.
Ezúttal a fiatalabb nő volt az, aki csendre intette a másikat.
 – Egy főzet illatos növényekből és virágok nedveiből. Meglehet, néhány varázsigét is elmondtak fölötte.
– Sóhajtott. – S így, nagyon, nagyon drága is. Csak egy kevés maradt már, s nem vagyok biztos abban,
találok-e még egyszer valaha ilyet.
– Biztosíthatlak, nem jársz rosszul – felelte Belinda –, különösen, ha használ.
– Könyörgöm, hadd gondolkozzam! Bár nem tudom, kellene-e, hiszen asszonyom minden kívánsága
parancs a számomra.
Belinda bólintott.
– Jól van, most menj! Legjobb lesz, ha nem beszélgetünk itt tovább.
A szobalány meghajolt, majd távozott. Amikor az ajtó ismét bezárult mögötte, a fejedelemasszony
magában hozzátette:
– De nemsokára egy cseppnyi boldogságot vásárolok tőled.

EGY EMELETI FOGADÓSZOBA

A beüvegezetlen ablakot a naplemente fényei töltötték be, melyben a szemközti háztető feketéi lett az
egyre sötétedő zöldesszürke ég alatt. Halovány fény hatolt a szobába. A kicsiny szoba falai csupaszok,
gipszvakolata penészes volt, s bútorzata nem állt többől, mint egy ágy, egy szék és egy mosdóállvány. Az
udvarról szűnni nem akaró patadobogás, kerékcsikorgás és nap végi, fáradt beszédhangok hallatszottak.
Az ajtó kinyílt. Egy kar betaszította Jennifert.
– Befelé, te boszorkány, és éjszakára itt is maradsz! – rikoltozott Nobah Barker. A lány megtántorodott,
csaknem elbukott.
– Uram! Semmi szükség nincsen durvaságra – jelentette ki Sword-of-the-Lord. Társai a folyosón
toporogtak, s mormogtak valamit.
– Hogy nincsen-e? – kérdezett vissza Barker. – Láthattad, hogy küzdött a kikötőben, amikor gyűrűjében
fény lobbant! A gyűrű, melyet pokoli erők adományoztak neki. – Még hangosabban: – Nem kapsz vacsorát,
boszorkány! Az engedetlenség, hacsak nem egy démon, böjttel elűzhető.
A lány emelt fővel a hátát mutatta nekik.
– Ó, uram, könyörgöm, hadd beszéljek vele! – szólt Sword-of-the-Lord. – Meglehet, ismét könnyíteni
tudok a lelkén.
– Dicsekedtél, hogy megszelídítetted... a mai napig – szipogott Barker. – Ám legyen, próbálkozz! Én a
többiekkel vacsorázni megyek, majd elfoglalom jól megérdemelt nyughelyemet.
– Te őrt állsz az ajtó előtt, Uriah! – rendelkezett Righteous Gerson. – Miután befejeztük a vacsorát,
természetesen leváltunk. Továbbá, legjobb lesz, őrszemet állítanunk az udvarra is. Ki tudja, mi lesz, ha a
lány onnan kap valami segítséget? Először Jashubilehem; a következő én leszek... öcsém légy bizonyos
afelől, hogy a gyűrűt magadhoz vetted, ha veszély fenyeget.
– Miért nem azonnal teszed ezt? – érdeklődött Barker.
– A lány ellenkezne s sikoltozna, uram, hacsak valaki meg nem nyugtatja – vélte Righteous. Öcsém pedig
képes erre. Ezek a Marseilles-i franciák igen konok egy népség, ahogy figyeltem, a protestánsokat sem igen
szívlelik, s ha tumultust rendezünk, ürügyet teremtünk arra, hogy zaklassanak minket.
Barker egyetértően bólintott. Sword-of-the-Lord belépett a szobába. Az ajtó kattanva bezárult. Csizmák
dobogása távolodott.
Jennifer az ablaknál állt. A fiú a lány mögé állt, és sajnálkozva megkérdezte:
– Bántottak nagyon, kisasszonyom? Miért próbáltál kitörni? Ez csak kegyetlen ütlegeket és szorításokat
eredményezett. Mindent megtettem, hogy ne legyenek oly könyörtelenek... de a félelem megőrjítette őket a
kikötőben, amikor az ékszer tündökölni kezdett.
– Mi történt azután? – kérdezte a lány halk megviselt hangon, nem nézve a fiúra. A homályban, melyből
egy ablaknyílás és a sokszínű sötét ragyogás tűnt ki, csak a haja, ami zabolázatlanul omlott vállára és a
gyűrűje hordozott igazi fényt kettőjük számára; de az áspiskő most csupán megszokott fényében tündökölt.
 – Hát nem emlékszel? Ó, ne! Láttak egyedül feküdni a macskaköveken, száz és száz francia szeme
láttára... akik azonban nem látták kínjaidat s az én fájdalmamat.
A lány bólintott.
– Nem hallottam igazából mi is történt azután...
– Hogy vagy?
– Testileg felépültem már. Ha volnál oly kedves és adnál egy keveset abból a balzsamból... folytasd!
– Nos... – A fiú belemártotta a kezét. – Nobah Barker nagyon örvendezett. Ez volt az, amiben olyannyira
reménykedtünk, hogy a gyűrű prédánk irányába mutat. Azért járkáltunk a kikötőben, hogy megtudjuk,
Rupertet merrefelé is keressük. Feltéve, hogy a segítség számára dél felé fekszik a Vezetőnk arra a
következtetésre jutott, hogy a közelben horgonyzó hajók egyike meghatározó jelentőségű lehet a keresésben.
Ez egy... dereglye... amelyik nem a kikötőben állt, hanem inkább távolabb horgonyzott. hogy megspórolják a
kikötői illetéket, csónakja magányosan volt kikötve a mólónál, amint azt felfedeztük. Miután megnyugtattuk
a francia csendőröket afelől, hogy neked epilepsziás rohamod volt, s az emberek, akik körénk gyűltek,
szétszéledtek... közvetítőnkön keresztül megtaláltuk a kapitányát. Mialatt némán feküdtél ott, ahová
elvittünk...
A fiú sajnálkozása Jennifert egy vallomásra késztette:
– Többnyire átkozódtam, minél jobban kifárasztottam magam, hogy ne lehessek a hasznukra. Folytasd!
– Nem merem hangosan megfogalmazni a reményeimet, miszerint valóban ez volt a helyzet – szólt a fiú,
egy árnyalatnyival felszabadultabban. – A kapitány, aki egyben a hajó tulajdonosa is, egy gazfickó hajlik
arra, hogy nem túl sok pénzért bérbe adja a hajót annak ellenére, hogy nem közöljük vele, mi is a valódi
célunk. Úgy tűnik, egy démon segít minket. Hiszen Barker Sir Malachival kapcsolatban álló itteni angol
forrásokból megtudta, Ruperttől sehol semmi hír. Tehát nem toborozhatott magának csapatot, s mi pedig
elegen vagyunk, hogy elfogjuk, elkerülve a botrányt – fejezte be sietve.
– Ezt tartsd meg magadnak – mondta a lány keserűen ez nem jó jel számomra.
– Ó, Jennifer – könyörgött a fiú nem mondtam még, hogy mi nem szörnyetegek, hanem egyszerű
átlagemberek vagyunk, akik túlontúl szeretik a hazájukat, mintsem hogy elrohadni hagyják?
– Kedvesebben s fényesebben szólsz, mint társaid közül bárki: még meg is nevettettél – állapította meg a
lány. – Igazán köszönöm neked, a fénynek azt a sugarát, mely akkor sütött le, amikor fejem felett a napfényt
felhők takarták el... ám a gödörből, melyben én vagyok, visszaverődni már nem tudott. S most, maguk a
csillagok is eltűnni látszanak. – Tenyerét az ablakkeretre tette, arcát a magasba emelte. Alatta az udvar egy
sötét veremmé változott. – Talán van némi igazság a te ügyedben is. Az az ügy az enyém is volt, gondoltam
kevéssel ez előttig, s sokan közületek kedvesek a számomra. Fáj, hogy megbántom őket a makacsságommal.
Iskolázatlan vagyok, csak egy egyszerű halászlány, aki csaknem elveszett ebben az útvesztőben. Mi lehet
vajon Isten akarata? Nem tudnám megmondani.
Megfordult, a fiú szomorkás arcára tekintett, majd töredelmesen befejezte:
– Sajnálom, hogy így elragadtattam magam.
Kezét kinyújtotta, hogy elérje a fiúét. És a gyűrű hirtelen világítani kezdett.
A fiú nagyot kiáltva hátratántorodott. Karját pajzsként szeme elé kapta. Az előretörő sokszínű fénysugár
már nem volt olyan vakító. Akár egy szivárványokkal megfogalmazott áldás töltötte be a szobát.
– Felragyogott a jel... Ó, Rupert itt vagy a közelben? – Jennifer, miközben suttogott, a gyűrűt
bebugyolálta ruhájának egy ráncába. Félve fordult az ablaknyíláshoz. Ha állt is valaki odalenn, a fény túl
rövid ideig volt látható ahhoz, hogy észrevegye. A lány a szoba legtávolabbi sarkába sietett.
– Maradj csendben, barátom, kedves barátom; ne kiálts segítségért!
A fiú kardot rántott.
– A gyűrű ismét világít! – mondta vadul. – Mit jelezhet?
– Semmi rosszat. Ma sem esett bántódásod. Így van? – Remegés fogta el. Miután leküzdötte, fejét
felemelte, és intett a fiúnak. – Jöjj közelebb hozzám, Sword-of-the-Lord! – szólt Jennifer különös hangon. –
Ne félj!
 Az leengedte kardját, s kemény léptekkel megindult felé. A lány szétterítette szoknyáját, hogy eltakarja a
ragyogást. Bokáinak látványa a fiút felélesztette a boszorkányság első rémületéből. A lány lassan felemelte a
bal karját. Amikor egyenesen a fiú felé mutatott, a gyűrű erős fénnyel kezdett világítani, szinte izzott.
– Te vagy az én szerencsém! – szólt a lány. – A drágakövem reád világít. Keblemre helyezem, a neved
mellé.
Óvatosan lehúzta ujjáról a gyűrűt, majd maga előtt végigsimított ruháján. A legkevesebb fény a ruhán
keresztül szivárgott ki, felfelé, elhagyván a kebleket, hogy aztán a torkot, a szemeket és a zilált vörösesszőke
hajat világítsa meg, ezzel emelve ki az alkonyatban, mely úgy tűnt, hamarosan teljes sötétséggé változik,
habár a lemenő nap a háztetők felett még mindig tétovázni látszott.
– Én... a te szerencséd? – A fiú kardja csörrenve a padlóra esett. – Hogyan? Megpróbáltam az lenni, ám
elbuktam. Szívesen költeném életem minden pennyjét, hogy megvegyem számodra, Jennifer, az aranyat,
mely nem más, mint egy órányi boldogság, ám te oly kitartó vagy bánatodban.
– Úgy hiszem, a gyűrű azt jelzi, ami lelkedben lakozik – mondta a lány. Megfogta a fiú kezét. Azok
hatalmasan és esetlenül hanyatlottak a lányéba. – S most adódott egy lehetőség a számodra.
– Mit tegyek meg érted, kisasszony? – tört ki a fiúból.
– Engedj szabadon!
– Nem! – Látszott, amint kezét kiszabadítani igyekszik. A lány továbbra sem engedte el. – Ez lehetetlen!
Az esküm; a kötelességem!
A lány elengedte végül.
– Hát persze. – Szavai sajnálkozóak és csaknem becézők voltak. – Tiszteletben tartom a fogadalmadat.
Hidd el, azt hiszem, kedvellek, s csupán azt kívánom, bárcsak ugyanazon az oldalon állnánk annak a falnak,
amit közénk emeltek. Jó éjszakát, Sword-of-the-Lord. Emlékezz rám!
– Hogy érted ezt? – kérdezte amaz elhűlten.
– Te, aki hűséges vagy, tudnod kell, mi az a hűség – kezdte magyarázni a lány, mintha egy szeretett
kisgyereknek tenné ugyanezt. – Hagynád-e szívesen, hogy olyasmibe kényszerítsenek, ami urad elfogását
eredményezné, ugyanolyan adott szavad ellenére? Mert én nem.
– Mit tehetsz?
– Ennek a világnak rengeteg kapuja van, s megtalálásukhoz egyetlen kulcsuk vezet. – A fiú meghökkent.
– Egy hirtelen lépés a hajókorláton át üres tüdővel, egy tör után kapni rövid használatra; fulladás egy
falatnyi ételtől. – Jennifer elmosolyodott. – Bár nem túl elegáns... jobb egy sötét éjszakán kettéharapnom a
nyelvemet, majd csendesen várakozni... Ha egy kísérlet megbukik, ott van ezernyi másik, amit kipróbálhat
az ember.
A fiú döbbenten állt. A lány megsimogatta az arcát.
– De ne gondolj ezért rosszat énrólam, kedves! – folytatta. – Egy napon, mikor letöltötted a magad idejét
itt a földön, meglehet, hogy találkozunk a Paradicsomban, s fejünket csóváljuk majd, s egy pillanatra
elmosolyodunk, félig tréfálkozva, félig szomorkásán ezen a fiatalemberen ma éjszaka.
– Az öngyilkos számára nincsen mennyország, csak pokol! – tört elő a fiúból.
– Azt hiszem, ebben az esetben ez nem így van.
– Tévedsz, sohasem lesz igazad!
– Én kinyitom azt a kaput, akárhová vezessen is az – sóhajtott fel Jennifer. – Az igaz, hogy a kulcs hideg,
s nehéz felemelni. Nos, jó éjszakát! Menj! Hagyj magamra, hadd imádkozzam!
– Imádkozni, hogy elég erős legyél elkövetni a bűnt? Nem mozdulhatok innen!
A lány váratlanul rákiáltott:
– Ha már a terhemre akarsz lenni, legalább maradj egy helyben! – Néhány lépéssel a keskeny ágyhoz
ment, letérdelt mellé. A szalma zizzent az érintése nyomán.
A fiú egy darabig állt, aztán így kiáltott:
– Ne! Hagyd abba ezt a szörnyűséget, Jennifer! Segítek... persze, hogy segítek, segítek, segítek! – Térdre
borult, arcát a kezébe temette, s gyakorlatlan, durva hangon zokogni kezdett.
 A lány hozzá lépkedett, a fiú fejét az ölébe vette, simogatni kezdte a haját, s suttogni kezdett hozzá. A fiú
átölelte.
– Tudtam – mondta halkan a lány –, inkább rólad, mint a gyűrűről.
– Az... kisebb bűn... ha megmentem a lelked – szipogta a fiú.
– Halkan beszélj! – figyelmeztette.
Az visszahúzódott, hogy a lány elé kuporodjon, és elhaló hangon kérdezte:
– Hogyan kerülheted meg a segítségemmel az őrszemeket?
A lány nyelve szaporán kezdett peregni.
– Gondolkodtam ezen, mint a rabok általában. Menj ki, és szólj az őrnek, hogy már közel vagyok a
megbánáshoz... ezzel meg tudod magyarázni a könnyeidet... s mondd, hogy a Bibliáért mégy, a hatalma
miatt. Visszafelé jövet hozz a ruhád alá rejtve egy öltözetnyit a saját ruháidból: körülbelül azonos a
méretünk! Magamra öltöm azt. Majd... ó, gyorsan, még mielőtt felkel a hold!... engedj le engem ezen az
ablakon keresztül az udvarra. Úgy látom, az őr odalent nem a ház alatt, hanem az előcsarnokban áll. Elég
sötét van, így észrevétlenül leereszthetsz. De siess!
A fiú izgatottan felpattant.
– Szolgálatára, hölgyem! – A szavak, melyeket használt dagályosak voltak: az igyekezet, mellyel
visszatette kardját, majd elhagyta a szobát, már egyáltalán nem volt az.
Jennifer a padlón ülve utána meredt. A gyűrű most az ő könnyeit világította meg.
– Ó, mily nehéz őt ilyen érzéketlenül kihasználni – szólt könnyek közt halkan –, és a kóbor lovagot újra
előhívni sírjából!
Harangzúgás hallatszott. A lány megriadt. Az angyali üdvözlet, gondolta. Itt a te földeden,
Franciaországban, meghallgatod-e az imámat, Mária?
Fejét lehajtotta szorosan összekulcsolt keze felett.
– Kinéztem őt magamnak. Nem tudom hogyan. Néhány halászfiú félénk kiáltása, egy londoni tanonc
mosolya az utcán? Mi többet tudhatnék a férfiakról? Úgy hittem, ragyogást láttam Rupert szemében, majd
gondolni sem mertem a hercegre; a herceg. De ez a szegény fiú... ez a képességem megrémisztett. Bámultam
a megfontoltságát, majd félénken felidegesítettem őket, sóhajtoztam egy keveset; engedtem az ujjait rajtam
elidőzni, amikor lesegített a lóról; lélegzetet venni, benntartani, hogy arcom elpiruljon, s keblemet
kifeszíteni... mialatt elővigyázatosan szétettem a lábamat. Ma este a gyűrű azt mutatta, van esély, s így
rángattam bele, s találtam célba a szigonnyal, majd akarom otthagyni a parton zihálva... Halálos bűn-e ez, ha
Rupertért tettem? Attól tartok, igen. Az én bűnöm, az én bűnöm, nem az övé. – Keresztet vetett, egy ideig
összekuporodva maradt a csendben.
Az ajtó kinyílt. A lány meglátta odakinn az őrt, majd Sword-of-the-Lord ismét bezárta az ajtót. Zihált, de
igen siethetett. Egy pillanatot megragadva megcsókolta a Könyvet, amit magával hozott, azután az ágyra
tette. Jennifer felpattant.
– Két öltözetnyi ruha van rajtam, egyik a másik alatt – újságolta a fiú. Ne ijedj meg, mikor leveszem a
felsőt!
A lánynak nevethetnékje támadt.
Miután levette a cipőit – a tarisznyájából előhúzott egy párat a lánynak is – majd a külső zubbonyt, inget,
nadrágot, és harisnyát, elfordult, és karját a szeme elé lendítette, mintha csak bújócskát játszanának.
– Becsületemre, hölgyem, nem leskelődöm! – mondta végül a zavartságtól rekedten.
A lány halkan felnevetett, s ajkát a fiú ajkához érintette, amitől az kis híján hanyatt esett.
– Miért, ebben a sötétségben csak egy sötét folt vagyok – válaszolta. A fiú megtartotta egyensúlyát.
Jennifer miközben vetkőzött, aztán újra felöltözött a fiú háta mögött, folytatta: – Elgondolkoztat a
biztonságod...
– Ne tartsak veled? – kérdezte rémülten a fiú.
– Jobb, ha nem. Igazán. Meg kellene beszélnünk egy találkahelyet, s ki tudja, hogyan kell elrejtőznöm?
Egyébként a te eltűnésed... ti férfiak egy szobában vagytok... hamarosan gyanakvást váltana ki, és üldözés
követné. Nem; jöjj elő tajtékozva... habár nem vagy színész... mondd, hogy mégiscsak megtagadtam a segítő
szolgálataidat, mintha csak a bennem lakozó démonok száma megkétszereződött volna. Feküdj le, mintha
emiatt búslakodnál! Természetesen reggel kihallgatnak. Mondj, amint akarsz... az igazság lesz a legjobb... de
jelentsd ki, megbűvöltelek, hogy senki meg ne tudja, mi is történt. Láttam, kedvelnek téged, nem számít
milyen sokat ugratnak. Bizonyára hinni fognak neked, s magukat kezdik majd hibáztatni, amiért egy ártatlan
fiút magára hagytak egy boszorkánnyal.
– Én magam is hinni kezdem a dolgot – motyogta a fiú.
Akárcsak én, gondolta a lány. Még sohasem éreztem ezt a szédítő érzést, kivéve, mikor Ruperttel vagyok,
de talán akkor sem; mintha egy forgószélen utaznék. Ez mind csak azért lehet, mert nincs időm megijedni?
– Nem hagyhatom, hogy egyedül menj! – szólt a fiú. – Hová tartasz? Ki védelmez?
– Az angol konzulátusra gondoltam. Ott minden bizonnyal royalisták vannak, különösen itt, Marseilles-
ben. Ha mégsem, találok máshol royalistákat. Emlékezz, tudok egy keveset franciául, hogy
kérdezősködjem... legyen átkozott, aki a férfiak ruháit varrja! Minden gomb rossz oldalon van! Segítenél?...
Ne remegj... Legalább megtanulom... Áh. Nézd csak, itt az új fiútársad, Sword-of-the-Lord!
Jennifer az ablakhoz ment, ahol még némi világosság látszott. Kezdtek előtűnni az első csillagok. A fiú
láthatta, hogy ruhái kissé bővek a lányra, s ez jó szolgálatot tett annak érdekében, hogy elfedjék gömbölyű
idomait. A fiú szeme felvillant.
– A hajad! – szólalt meg a fiú kétségbeesetten. – Nem hozhattam kalapot, idebenn lévén, és ami azt illeti,
meg is feledkeztem róla.
– Én nem. Itt a kardod. Sohasem kételkednék abban, hogy pengéjét élesen tartod.
– Mi? Ó, könyörgöm ne!
– Vágd le ezeket a tincseket! – kérte Jennifer. – Egy élő fejbőrén újra kinőnek. Nem igaz, amit a holtakról
mondanak, legalább is ha a máglyán égtek el.
A fiú reszketni kezdett, levette zubbonyát, megragadta a kardot, és engedelmeskedett. Azután némán állt
a csillagok fényében maga elé tartva a fürtöket.
A lány elmosolyodott az összevissza levágott rendezetlen frizurát megtapintva.
– Mégiscsak Kerekfejűt faragtál belőlem – mondta. – El kellene sétálnom az emberük mellett a kapuban,
amikor nem figyel. – Egy pillantást vetett a szemközti háztetőre, melynek kéménye ezüstös fényben kezdett
csillogni. Ez így lesz, ha néhány percen belül elindulok. Ma este telihold van.
– S azalatt ki lesz veled? – borzongott a fiú.
– Csak én magam. És persze... a te szerelmed. Ne hagyd sokáig életben! Hiszen előtted az élet, kedves. –
Egy igazi csókot nyomott a fiú ajkára. – Isten áldjon!
A fiú egyetlen mozdulattal lerázta a lány levágott haját, megragadta a csuklóját, felsegítette az
ablakpárkányra, azután a lány belékapaszkodott, ő pedig leengedte a falon. Jennifernek úgy egy méter
magasról kellett leugrania a földre, miután elengedte a fiú kezét. Abban a pillanatban a sötétség már el is
nyelte a fiú szeme elől. Amint az ablakon kihajolt, hallotta a lány cipőit a kövezeten koppanni. Volt-e szó,
melyet mondani akart? Nem tudta. A lány elment. Eljött az ablaktól; egyedül maradt a szobában.
 XVIII.

A MARSEILLES-I KIKÖTŐ

A holdfény tisztán láthatóvá tette a meredek hegyeket keleten. Halvány fénnyel borította be a háztetőket,
az erődök és templomok tornyait, a hajók árbocait; nyugat felé az öbölben némi izzás látszott; az ég vöröses
színű volt, rajta halovány fényű, apró csillagokkal. Az épületek sötét árnyékokat vetettek a dokkokra. Észak
felől egy fuvallat érkezett kátrány és halszagot hozva; hajókötelek reccsentek, apró hullámok csapódtak a
hajótesteknek.
Egy csendőrosztag menetelt elő az egyik raktárépület mögül. Előttük imbolygó lámpás világított, fénye
megcsillant a dárdákon és a páncélokon. A fény most egy sötét ruhás alakra vetődött, kire bő volt öltözéke,
árnyéka a szemközti falon jelent meg.
– Halte lá! – kiáltott a vezetőjük. A személy megállt. Sötétszőke haj, fehér arc és gallér komoran
derengett a sötétségben. A csendőrök szaporán lépkedve nyomban ott termettek.
– Qui va lá?
– Un anglais – felelte egy magas, akadozó hang du gruppe qui a loué aujoud’hui ce bateau lá. – Karja
egy távolabb horgonyzó hajó felé mutatott, melynek a fedélzetén egy lámpa arra engedett következtetni,
hogy maradt rajta néhány matróz, a tolvajok ellen.
– Ah, oui. – A tiszt intett embereinek, hogy lassítsanak. – Je m’en souviens. Les parpaillots. – Közönyét
némi lenézés színezte. – Ca va, passe, garcon!
Jennifer folytatta erőfeszítéseit, hogy elkösse a csónakot, s hogy lemásszon abba. Az őrjáratnak semmi
oka nem volt feltételezni, hogy Jennifer más ügyben járt volna, mint némi üzletelés a hajón, melyhez a
csónak tartozott. A csendőrök hamarosan eltűntek szem elől. Ezalatt óvatosan elevezett a parttól. A gyűrű
még világít, örvendezett. Ahogyan számítottam. Ez a csónak az én szerencsém... no nézzük csak, egy
fészkéből kiemelt árboc és irány dél, ahová vágyom. Ahol Rupert van! Ez az éjszaka egy örökkévalóság a
számomra.
Ismét eltette az ékszert, majd munkához látott, az evezőket fürgén a villákba illesztette, a szélárnyas
oldalon leeresztette, majd felhúzta az árbocot, kibontotta a lugvitorlát és felvonta a rúdra. Ez nem volt
túlzottan nehéz feladat; a csónak elég kicsi volt. Gondolatai továbbsuhantak: Szegény, reménykedő Sword-
of-the-Lord, őszintén sajnálom, hogy otthagytalak egyedül, hogy tartsd a hátad, s amiért esetlen szó sem volt
igaz a tervemből, melyet elmondtam neked. Te azonban sohasem engedtél volna tengerre szállni, mint ahogy
nem engedted volna, hogy az ő keresésére induljak... az én Rupertemnek... nem tehetek róla, de most boldog
vagyok.
A vitorla kidagadt. A csónak suhanva megindult előre. Jennifer letelepedett a kormányrúdhoz. Nincs se
ételem, se vizem... ám félelem sincs, gondolta. A gyűrű pedig nem árul el engem, halálom napjáig. Meglehet,
szenvedni fogok valamelyest utam során. De mit számít ez? Nem vágyakozom többé szabadság után, s szinte
megrészegülök a sós tengeri levegőtől, amint befelé szívom.
A lány zokogni kezdett örömében. Hirtelen úgy érezte, elég nagy biztonságban van ahhoz, hogy újra
felvegye a gyűrűt. Fénye nem halványodott. Ha valami, akkor ez a ragyogó fény megmutatja, bizonyos
vagyok abban, hogy egy olyan útnak vágtam neki, mely elvezet az én szerelmemhez, s talán az ügy
győzelméhez, amely őmiatta oly kedves számomra. Legyél hát az iránytűm, bűvös gyűrűm! Fejét felemelve a
gyűrű fényébe mosolygott. Kíváncsi vagyok, bánod-e, ha éneklek?

A TUNISZI HAJÓ HÁTSÓ FEDÉLZETE

A hajó horgonyt vetett. Jobb oldalt szárazföld látszott, s egy mesebeli város; a minaretek és a holdfény
egy téli erdővé tették hasonlatossá, a legkülönfélébb alakú jégcsapokkal. A levegő azonban meleg volt, nem
mozgott, s különböző illatoktól terhes. A kikötőig ébenfekete tenger látszott, rajta keresztül a hold emelt
ragyogó hidat. Bár a magasban ez a korong nagynak látszott, mely elhalványítva a csillagok fényét,
bevilágította a fedélzetet, mégis az ott égő lámpások fénye mellett nem érvényesülhetett.
Rupert a szárazföld felöli oldalon állt. Egy dobálódzó mentőcsónak takarta el az őrszemek elől, akik talán
éppen szunyókáltak. Kezét csípőre téve maga elé meredt, hátát meggörbítette.
Ma este végül megérkeztünk Tunisz városába, gondolta. Csak a reggelt kell megvárnunk, hogy
elfoglalhassuk a szállásunk. S aztán? Vajon miért kezdett el gyűrűm egyre fémesebben világítani, ahogy
közeledtünk... gondoltam, legjobb lesz, ha elrejtem az erszényemben... ha nem azért, hogy jelezze: itt
megtalálom, amiben reménykedtem? De milyen formában? Egy kölcsönhajó az uralkodótól, mellyel a
szigetet keresem, ennek a segítségével? Nehezen egyeznének bele. Pogány alattvalóik babonái bigott
katolikusokká tették ezeket a spanyolokat. Ha én, egy protestáns, eljátszom a mágust...
Egy szuggesztív selyem-neszre figyelt fel. Belinda jött oda hozzá. Fejkendőjét hátravetette mélyen
dekoltált ruhájára. Hajáról s bőréről rózsaillat – s valami másfajta illat is, amely egyszerre volt nyugtalanító
és izgató – szállt fel a levegőbe, vagy egyszerűen csak egy Rupert tarsolyában nyugvó régebbi hold-
varázslat volt, ami az előkelő asszony sellőlánnyá változtatta?
– Nahát... üdvözlöm – szólt Rupert, hangja visszafogottan szólt. – Azt hittem... már rég nyugovóra tért.
És ön itt, ünnepi ruhában?
– Hogy megünnepeljük-e utazásunk végét. Egy bizonyos módon. – Tekintete a férfit fürkészte. –
Színlelnem kell örömömet... ó igen, magam előtt színlelnem kell... amiatt, hogy hazaértünk, és soha többé
nem leszek utazó, csupán egy egyszerű uralkodói feleség.
– Én még nem nevezhetem magamat hercegnek – válaszolta a férfi vállat vonva –, születésem óta csupán
nevemben vagyok az, nem másképp.
Az asszony megfogta a férfi karját.
– Ha valaki megérdemli, akkor az ön, Rupert! Sőt, még többet is! Az egész világot, mint birodalmat!
Még ebben a kísérteties ragyogásban is látszott, amint a herceg elpirul.
– Ön nagyon kedves – válaszolta. – Mindig is az volt. Számomra ez az utazás szinte egy örökké tartó
békésség és... boldogság volt az ön társaságában.
– S mit mondhatnék én? – Magához szorította a herceg kezét. – Mindenképpen folytatnia kell útját,
nélkülözés és üldözés közepette? – Lágyan végigmutatott a parton. – Ez menedékhely, ahol szeretetben
élhetne.
A férfi a fejét csóválta; a fekete tincsek ide-oda csapódtak.
– Királyom és feladatom...
– Mi az, amit keres, Rupert? – hajolt hozzá az asszony. – Querido, ha másnak nem is, nekem
elmondhatja. – A férfi karját a dereka köré fonta.
– Hogy mondhatnám el bárkinek? – kérdezte kemény hangon a férfi.
– Még nekem sem? – firtatta szomorúan a nő. – Fáj így itt állni, hogy nem bíznak meg bennem,
félretaszíttatni, s látni az ürességet az ön szívében, melyet oly boldogan töltenék ki, hogy talán túl is
csordulna!
A herceg kereste a módot, hogyan szabadíthatná ki magát, de az asszony követte minden mozdulatát, akár
az árnyék. Csaknem sikerült erővel kiszabadulnia, ám aztán szabad keze lehanyatlott. Az asszony átkarolta,
hogy érte nyúljon.
– Belinda, ön többet segített rajtam, mint azt valaha is remélni mertem.
– S viszonzásul kérjen csak, hadd segíthessek még többet. Nem fogok többé a magánügyei iránt
érdeklődni; de gondolja csak meg: a köszönet egyetlen apró jele nélkül, a szándéknak el kell hervadnia, s
önnek segítség nélkül kellene továbbutazni.
Az asszony közelebb vonta magát. A herceg karja az asszony hátán összeértek, de ő keményen elnézett
felette, s így szólt:
– Nincs egyedül az, kit körülvesz az ő tisztelete. – Izzadságcseppek gördültek végig az arcán. –
Figyelmeztetem, kérem, ne közeledjen jobban!
 Az asszony felnevetett búgva.
– Mert akkor, hős lovagom, lábbal taszít, s rúg el magától? Nos, én itt az uralkodó felesége vagyok, úgy
ezt talán mellőzze.
– Belinda, eresszen! Tudom, sokan tartanak könnyelműnek, de az igen távol áll az őrültségtől!
– La Luna... Egy teleholdas éjszaka ez valóban, s az utolsó, amikor magunk közt lehetünk. – A herceghez
simult. – Vetkezze le hát keménységét! Oly világos van, e világosság olyannyira szétáradó, s ez az éjszaka
annyira fénnyel teli! – Körbemutatott: – Minden harmatcsepp csengettyűje holdfénnyel hangzik egybe,
cseng-bong keresztül a tengeren, meghódítja a csillagokat, s végigfut rajtuk, akár a legfinomabb szemű eső a
virágzás idején. – Ujjai visszatértek, hogy megsimítsák a férfi hajfürtjeit. – Testünk holdsugárból és levőből
elegy; a halál pirkadata veti rá a törékenységet; de ezen az éjszakán a mennybolt alatt táncol. Ébredj rá az
örömteliségére annak, amiben vagy, mely egy sötétben úszó holdfény nyaláb! Milyen sokáig várt a hold,
hogy teljesen megmutatkozzon, s milyen hamar kezd fogyatkozni ismét sovány kifli-alakká, hogy azután
régi alakját kísértse! A mi folyónk most lép ki medréből, én kedvesem.
Egyikük sem tudta volna megmondani, melyikük kezdte a csókolózást.
– Már azt hittem, sohasem ér célt az ostromom – mondta végül az asszony mámoros hangon.
A herceg válasza tömör volt:
– Az örök emberi gyarlóság űz csúfot belőlem.
– Csak semmi lelkiismeret-furdalás! – dorombolta gyengéden Belinda, megérintve a férfi ajkát. – Ha meg
kell játszania a puritánt, gondoljon arra, hogy egy jóakarót nyer meg az ügyének.
– Szívesebben gondolnék inkább szeretettel önre. És... vajon miért, hogy egy pogány rítus tart fogva
akkor, amikor királyom veszélyben van? Bizonyára amit magamban hordozok, az nem más, mint egy
lidércláng...
Az asszony hozzásimult.
– Elég a zagyvaságokból! Irány a szobád! A pogány az, kit maga Cupido szállt meg. – Felnevetett. – Azt
mondja, ajánld fel nekem szolgálataidat!
A herceg, akár egy alvajáró, követte lefelé.

AZ OROSZLÁN-ÖBÖL

A láthatáron sehol nem volt szárazföld. A hatalmas, csillogó tengeren hánykolódott a kis csónak az
alábukni készülő holdfényben. Jennifer jelzőtüze József-kabátot csinált a vitorlavásznából. Nem lévén
álmos, bár hideg volt, a kormányaidat tartotta, s énekelt:

A hajós útja magányos.

Az asszonya is az.
Kinek társa a horizont,
Ahol a nagy kékség csak,
Vagy fehér sirályok szállnak,
Mint égbéli vitorlák.
Egyedül fülel éjszaka
S a szél köszön hozzá.

A nap lenyugszik, majd felkel,

Az évnek nyugta nincs,
Vér lüktet alá és fel
Benn a lány keblein,
Mikor a tengerről tavasz fúj
mely dacol a parttal,
S fakorona, mely zöldbe búj
 Visszatértét súgja.

Visszafog...

A dalocska abbamaradt s a lány sikoltott egyet. A kígyós kő fénye kialudt. A következő pillanatban a szél
elvesztette állandó irányát, körbe-körbe kezdett kavarogni, majd egyszerűen abbamaradt. A nyílt tengeren,
magatehetetlen fadarabként egy kis csónak hánykolódott.
 XIX.

EGY KÖNYVTÁR

A terem mór stílusú volt, csúcsíves ablakokkal, melyeken sötétség hatolt be, párkányukon díszes
aranyozott minták tűntek elő az árnyékból, melyet egyetlen gyertyatartó fénye vetett. Magasba törő
könyvespolcok mindenfelé, rajtuk pergamentekercsek és kódexek. Vastagon állt rajtuk a por, pókháló szőtte
be őket, mögöttük patkányok mászkáltak meg-megiramodva. A sarokban álló széken bóbiskoló
„könyvtáros” tógájáról és fehér szakálláról is lerítt, hogy belepte az évek pora.
A fény attól az asztaltól jött, amelynél Rupert ült. Azon könyvek feküdtek székében s hosszában.
Papucsot, csőnadrágot, s feltűrt ujjú inget viselt, mely a mellkasáig ki volt gombolva a hőség miatt.
Izzadsága valóságos sárrá dagasztotta a tudományos koszt, ami rá tapadt; bűzlött tőle. Borotválatlanul,
mosdatlanul, beesett és véres szemmel, egyik dohos könyvet a másik után futotta át, félretett egyet, s kezdte
a következőt. Egy lábjegyzet kötötte le a figyelmét; minden szót megvizsgált, mormolta a mondatokat,
gyakran csóválta a fejét, s kiverte a veríték.
Will Fairweather csoszogott be. Őhórihorgassága szintén igencsak nem európai emberek módján volt
öltözve, kivéve persze a lovaglócsizmát és az egyenes lovassági kardot. Tálcán egy szeletnyi húst, omlós
fehér kenyeret, egy kancsó vizet, egy kancsó bort és két poharat hozott.
– Fenség – szólt. – Fenség, én vagyok!
Rupert addig meg sem mozdult, míg a dragonyos orra ténylegesen az arca és a szöveg közé nem
furakodott. Erre hunyorított egyet, hátradőlt, majd bizonytalanul ennyit mondott:
– Ó, Will. Mi az?
– Ez – hangzott a tömör válasz, amint a tálca leereszkedett Ovid Metamorfózis című munkájára –, étel.
Arra az esetre, mán’ ha Fenséged elfelejtette vón’ azt, ajánlatos enni. Úgy tartják, ez már magában egy fogás.
Egyen s igyon, uram. Ez parancs!
Rupert a fejét rázta.
– Nem vagyok éhes. – Felkapta a fejét. – És ki vagy te, hogy parancsolgatsz nekem?
Will belepréselte magát egy az asztal túloldalán álló székbe, lábát keresztbe tette, s olyan arcot vágott,
melyből az derült ki, hogy rengeteg mondanivalója van.
– Uram, Isten és a háború törvényei bizonyos kiemelt jogokat és kötelességeket erőszakoltak ránk,
melyeket mindkettőnknek teljesítenünk kell. Tudom, honnan jöttem. Nem való nekem stratégiáról
beszélnem... sem taktikáról, habár, természetesen egy parancs kivitelezésében az egyszerű közkatonának
talán legbölcsebb nem kérnie egyetlen apró változtatást sem, hm, mondjuk, gyakorlati okokból, melyek
nemigen érdekelnek egy generálist. Így, uram, ha itt marad, a könyvekbe temetkezve az uralkodó
könyvtárában... legyen ezerszer átkozott az a reggel, amikor ide értünk... és vicsorog az uralkodó feleségére,
aki megpróbálta némi pihenésre rávenni, míg könnyezve ki nem ment... engem küldött tehát követként az
uralkodó, hogy tiltakozzam. – Kezdett belemelegedni a szónoklatba. – De most faljon ám, egyen, uram, ez
Isten adománya, az egyszerű katona szerény kérése ez; sem ember, sem angyal nem finomkodik a szabad
szóláshoz való jogával, ha a hasára kell figyelnie; afelől sincs kétségem, hogy midőn Józsué seregei beléptek
az ígéret Földjére, nem panaszkodtak, hogy savanyú a tej és romlott a méz, amit találtak. Most
elmondhatom, mit szeretek az etetésben, s el is mondom, ha Fenséged nem lát neki és nem hányja le a
torkán, bizony hálátlanul viselkedik velünk, kiknek szükségük van harciasságára.
Halovány mosoly látszott Rupert ajkán.
– Valóban, késő van.
– Éjfél elmúlt. Hallotta volna a főpohárnokot, amikor kivertem az ágyból! Nem mintha értettem von’ a
beszédét, de annyi bizonyos, csapra vert egy hordót. Elmagyaráztam neki, mit is akarok, mutogatva
kezemmel, beleértve a kardom lapjával a hátsó fertályán egyaránt és... íme, parancsolj, uram. Mindenki
egybehangzó kívánsága: egyék! – könyörgött Will.
 Rupert megdörzsölte a szemét.
– Az ötlet jól hangzik, kétségtelen. Isten tudja hogyan, de meggyőzően tudsz róla beszélni.
– S aztán menj aludni!
– Nem. Bár a keresésem is nagyon nélkülözőnek bizonyul, én sem tehetek másképpen.
– Mi az, amit keresel? – Will bort s vizet töltött egy pohárba, majd Rupert kezébe nyomta.
A herceg megitta, majd halkan megjegyezte:
– Az úti célunkat: ostobaságomban elherdáltam az iránytűt, mellyel egy olyasvalakinek a keze
ajándékozott meg, aki megbízott bennem. – Hangja érces és kemény volt.
Will a gyűrűre pillantott, s annak átlagos csillogására.
– Mindjárt gondoltam. Az elmúlt éjjel... az uralkodó felesége, mi?... A jelek rajta mindent elárultak ma.
De mi rossz van ebben? Könyörgöm, mondja el!
Rupert a sötétségbe meredt.
– Azt mondtam magamnak akkor – tört elő belőle olyannyira azt hittem a kéjvágynak ama hirtelen jött
pillanatában... Azt mondtam magamnak, Jennifer Alayne-hez való hűségem záloga nem bír jelentőséggel,
hisz’ nem volt érvényes kézfogó, se keresztény eskü; az egész inkább a pokol egy kelepcéje, s én a
megátkozottság felé haladok. Ám amikor végül hajnalodni kezdett, Belinda elsettenkedett mellőlem, vissza
segítőmhöz, akit felszarvaztam. – Arcát kezébe temette. – Megláttam a sötétséget a kőben, s lelkem is kővé
vált, akár egy holté.
– Ó, Fenség! Beszéljen értelmesen, könyörgöm! – Will áthajolt az asztalon, hogy megveregesse a herceg
meggörnyedt hátát. – Meglehet hibát követtél el. Hát annyira keresztényhez méltatlan módon büszke vagy,
hogy azt hidd: a te halandó eltévelyedéseid olyan borzalmasok és egetrengetőek? Én különben nem volnék
meglepve, ha az a nő szerelmi bájitalt használt volna, hogy végül elcsábítson; hallottam már efféle
dolgokról. Apropó dolgok... miért, fiatal vagy és életerős. Szinte szerzetesként éltél, hiszen nem is tudom
meddig, északnak tartottunk, ahol aztán a serényen dolgozó tüzérséget, a kakasok kattanását, és a kilőtt
golyók durranását kellett szemmel tartanod. Ettől nagyobb varázslatra nem is volt szükség, s nem is csoda,
hogy elbuktál, habár jobb lett volna egy feltűnt, két lábon járó csodáról beszélnem. Mint azt egy tanult
embertől hallottam: a gát duzzasztja a forrást naggyá.
– Kímélj meg! – mondta Rupert. – Hagyj magamra, hogy megtehessem azt a keveset, mit tehetek,
jóvátehessem a tragédiát!
– Ha belakna ezekkel, az mindenképp jó tenne...
Rupert bólintott, kenyeret csavart a hús köré, s enni kezdett.
– Így mindjárt más – szólt Will. – Hűha, ha nem vehetjük hasznát az „iránytűnek”, akkor hogy folytatjuk
utunkat?
Rupert összerezzent.
– Megpróbálhatom megkeresni célunkat... Prospero szigetét... evilági jelek alapján. Megtalálni csaknem
lehetetlen, s hogy én megtaláljam, annak az esély a nullával egyenlő. Mit tehetnénk tehát?
– Tehetnénk valamit, uram!
– Köszönet a hűségedért, mely túl odaadó ahhoz, hogy megköszönni lehessen.
A táplálkozás vagy a bátorítás hatására – ki tudja – a herceg visszanyert valamit acélos modorából.
– Hatszáz esztendeje Prospero, Milánó törvényes hercege és újszülött lánya, a trónbitorló bátyja
fogságába esett – kezdte Rupert. – Az titkon a tengerre vitette őket... „pár mérföldre", írja a Nagy Krónikás,
„s egy gazdátlan ladikon”... ott / Tört, szeretetlen bárka váza várt, / Hol sem kötél, sem árboc, sem vitorla, /
Honnan a patkány is kibujdosott.13 Nos, ez bizonyára egy bárka lehetett, nem túl nagy, de mégsem csónak.
Megvan a leírás tehát, akárcsak a tény, miszerint elegendő hely volt benne a misztikus könyveknek s egyéb
dolgoknak, melyeket a hű Gonzalónak sikerült útravalóul adnia a hercegnek. Nem kétséges, hogy magában
hordozta a szél és a hullámok könyörületét; lassan süllyedni kezdett. Az akkoriban ismeretes varázsigék,
bizonyára Prospero rendelkezésére álltak, s kétségtelen, hogy segítették is abban, hogy biztonságosan partot

13 Babits Mihály fordítása

érjenek. Figyelembe véve a hajó indulási helyét és állapotát, a szigetek, ahol partot értek, valahol Itália és
Spanyolország között kell lennie.
– Hm – dörzsölte meg Will a borostás állát, s a sercegés egy pillanatra elnyomta az öreg könyvtáros
hortyogását. – Ezt mintha már említetted volna nekem... De akkor nem volt időnk ilyesmiről csevegni, míg
magunk is hajóra nem szálltunk; és ez... de hagyjuk. Mi történt azután?
– Prospero és Miranda itt éltek addig, míg Prospero tanulmányai befejeztével nagy varázsló nem lett, s
gyermekéből ifjú hölgy. Egyszer a gonosz testvére a közeibe vetődött. Hűbérura, a Nápolyi király lányának,
Claribelnek a társaságában, aki később Tunisz uralkodójához ment feleségül... ő az, kinek leszármazottja az
itteni uralkodó felesége. Különböző praktikák és egy őt szolgáló szellem segítségével a hajót az ő kikötőjébe
irányította, s megbánásra késztette testvérét. Végül mindannyian megbocsátást nyertek, ő pedig visszatért,
hogy újra Milánón uralkodjon, s lányát a nápolyi herceghez adta férjül... igen, ők azok a Ferdinánd király és
Miranda királynő, akik ma is ott uralkodnak. Prospero életének hátralévő részében már nem gyakorolta
varázslói hatalmát, s inkább azzal volt elfoglalva, hogy a következő életére készüljön. S valóban
varázseszközeit a szigeten hagyta... Oberon ötlete az volt, hogy szerezzük meg azokat, s használjuk.
Willt a hőség ellenére kirázta a hideg.
– Akkor elég rejtelmes utazás előtt állunk. De hát, én a Mindenszentek Ünnepét találtam a legjobbnak a
vadorzásra, hisz’ minden otthon maradt azon az éjszakán. Tudod, hol lehet az a hely?
– Pontosabban nem, mint mondottam – felelte a herceg. – Nincs túl sok sziget a Földközi-tenger nyugati
részén. Még Oberon küldötteinek sem sikerült megtalálni. Ebből arra következtetek, hogy a szigetnek
megvan a maga varázsereje, amivel ébren tartja az őt védelmező láthatatlanságot. A tengerészek
távcsöveikkel csak hullámokat látnak, hacsak valami vak szerencse folytán egy bizonyos távolságnál
közelebb nem kerülnek hozzá. Valószínűleg ez történt időről időre; régebben partra szánhattak ott emberek,
ám újra soha meg nem találhatták, kezdetleges navigációs készülékeik miatt. Kíváncsi lennék, létezett-e
valaha Kalypso vagy Kirké szigete? – Rupert egyre vontatottabban beszélt.
– S a most átfutott feljegyzések nem is említik, mi mutathatja meg az utat oda? – kérdezte Will. Rupert
bólintott. – Ez a keresés nem sok hadizsákmánnyal kecsegtet, úgy tűnik. Mennyi időt vehet ez igénybe?
– Egy hét alatt átfuthatok mindent a könyvtárban.
– Méghogy te, különösen, ha nem eszel?! Na de, gazdám! S utána mi a terved?
– Venni fogok egy bárkát. – Rupert ujjvégei elfehéredtek, ahogy megszorította az asztallapot. – Belinda
pénze; az én vezeklésem. – Újra határozottan: – Egy kis hajót, melyet ketten elvezethetünk. Nincs is
szükségünk többre, ezen a tengeren, s ebben az évszakban. Miért kockáztatni az árulás bűnét, hisz’
ideérkezésem híre nemsoká elér riválisaim kémeihez? A térségben fogunk hajózni, a legvalószínűbb
helyekkel kezdve, míg... – vadul az húsba harapott.
– Míg az esztendőből túl sok el nem telik; vagy valaki meg nem akadályoz minket – fejezte be Will. – És
bár, ahogy mondtad, semmi esélyünk, én egy lyukas garast azért mégis teszek rá. Oberon és Titánia legutóbb
is mególmozták a kockánkat, s ebből hasznunk származott. Most meg hátha olyan úton indítanak el
bennünket, hogy belebotoljunk azokba a helyszínekbe. Ha mégsem – vállat vont. – Nincs több dobás, igaz-
e?

A CSÓNAK

A lassan hömpölygő hullámokon ringott, a felhőtlen ég alatt. Eltekintve a hullámverésről, a tenger

lehetett volna akár egy zöldeskék üveglap is. Nyugat felé. A lenyugvó hold körül szürkés-ibolya színű volt a
mennybolt, keleten némi világosság derengett, de még nem kelt föl a nap. A levegő hűvös volt, de mégsem
adott a kormányzáshoz elegendő szelet; a vitorla ernyedte libbent ide-oda, ahogy egy-egy fuvallat
belekapott.
Jennifer összekuporodva ült a csónak hátsó részében. Kezét felsebezte a kormányrúd és a kötélzet,
napcserzette arcán ajka véresre repedezett, szeme kifejezéstelenül csillogott a megdagadt szemhéj alatt.
 Egy nap s két éjszaka a tengeren, gondolta, s most itt egy újabb. Vajon megérem-e az alkonyatot? Mikor
szabadít meg magától a szomjúság? Feje lehanyatlott. Amint álla a mellkasának ütközött, visszanyerte az
öntudatát. Nem szabad elaludnom! Lehetetlen úgy tartanom az irányt, melyre a gyűrű mutatott... habár a
szél gyenge vagy nincs is, de nem ismerem az áramlatokat, a nap s a hold nem ott állnak itt, mint odahaza, s
a kimerültség ködében vizsgálni őket a perzselésben... lehetetlen mindez, ha elalszom.
Tartotta az irányt, és a sótól összeragadt hajába túrt. Eléggé üres az én fejem... nem, több a homok agyam
összekuszált velejében. Megőrültem volna? Valóban gonosz erők tartanak megszállva? Nem tudom többé,
hol vagyok, s azt sem, hogy miért. Valami kikötő felé kellene kormányoznom, legyen az a legközelebbi...
akármerre is legyen, mielőtt túl késő... s nem vesződni tovább egy dán keresésével, akinek az útmutatója
valamilyen okból elromlott.
Felnézett, bár ez lassan ment. Nézd csak, megvan az indokom! Hogyan is feledkezhettem meg róla egy
percre is? Ha a varázslat kudarcot vallott, ő is megzavarodhatott, s most kétségbe van esve. Úgy tartják,
Isten segedelmével minden lehetséges, bár sok dolog valószínűtlen; így lehet, hogy rátalálok... segítek neki...
na nem, úgy halok meg, hogy megpróbáltam, akárcsak egy katona.
Fordított egy keveset a kormányrúdon, azt keresvén, hogyan használja ki legjobban az éppen fújdogálni
kezdő szellőt.
Egy apró csobbanásra figyelt fel a vízben. Nahát, egy delfin, eszmélt fel. Nyelvével erős, rekedtes hangot
préselt ki kiszáradt ajkán:
– Üdvözlégy, delfin úrfi! Jó reggelt! Gyere, szívesen látlak! A magadfajta bohócok, e csónak mellett,
sebességük tiszta, sugárzó szépsége segített egyszer nekem, hogy ne veszítsem el a józan eszem, s életben
maradjak. Isten szereti a világot; megteremtette a delfineket, Ó!
A mondat végén egy rekedtes sikoly hallatszott. Merthogy amint a vízben úszó élőlény az oldalára
fordult, nagy csobbanással kiszökkent a vízből, látszott, amint az első napsugarak megcsillantak oldalán, s
hirtelen valami mássá változott át.
Jennifer hátrahőkölt. Az illető, aki a középső evezőpadra telepedett le vele szemben, elnevette magát.
Úgy tűnt a lánynak, mintha csengettyűk szólaltak volna meg, melyek nyaranta réteken hallatszottak át a
hajnali álmain, amikor még kisgyermek volt; s többet énekel, mint beszélt.
– Köszönöm a meghívásodat, szép hölgy, s örömmel fogadom el. Bocsáss meg, ha megijesztettelek,
amikor levetettem ruhámat! Nem kevés van belőlük... mint például ez is... – Hirtelen egy szitakötő röppent
fel, mint a kékség netovábbja. – Vagy ez... – szólt, s máris egy galamb illegette szivárványos begyét a lány
előtt. – Vagy ez. – Egy fiatalember, barna bőrű, aranyló fürtökkel, egyszerű fehér ruhában, lírát Pengetve,
sisakján s saruján szárnyakkal. – Vagy ez – mondta egy kavargó fényesség, olyasmin, mint amilyen a
gyűrűből is jött, mielőtt fénye eltűnt, ám ez csak forgott és forgott. – Vagy ez – mondta a lény, s visszatért
első formájához, melyet a csónakban viselt. – Vagy sok más.
– Te miféle szerzet vagy? – hangzottak Jennifer döbbent szavai. – Honnan jöttél s mi célból?
– Olyan elrettentő vagyok a szemedben? – bosszankodott. – Változhatok éppen szörnyeteggé is, ha az
jobban tetszene!
A lány kezdett megnyugodni. Bizonyára a lény külseje babonázta meg: egy hét-nyolc éves, arányos
termetű kisfiú, nagy búzakék szemekkel – ám kevesebb, mint egy méter magas, s szárnyakat viselt, akár egy
pillangó, melyeknek a mintázata leginkább a tigrisére emlékeztetett.
Parányi termete ellenére a lány tisztán értette, amit mond, s megértette az aggodalmat, ami átsuhant a kis
lény arcvonásain.
– Várj! Látom, elég közel hajóztál a határhoz. Nem a kedvesed tikkasztott ki, hanem egy forró, vörös
vámpír, s inkább vagy te múmia, mint mama. Várj egy pillanatot!
Azzal eltűnt. A lány csak ült és bámult, száját kitátotta, majd becsukta, de szóhoz nem jutott. Arra sem
ügyelt, hogy a kormányrúd magára maradt, a vitorla pedig recsegve elállt a szélirányból.
Egy lakáj jelent meg a lány előtt.
– Asszonyom, a tea – szólt, majd visszaváltozott a kisfiúvá, aki vidáman telepedett le a csónak orrába.
 A lánynak elállt a lélegzete. Porcelán teáskanna állt a réztálcán, mellette egy leheletvékony
porceláncsésze; a tányérokon sajt, mazsolás sütemények, egy tejes kancsó s egy vizes kancsó – mindkettő
oldalát hűs harmatcseppek borították –, és egy valódi kerámiabögre, mely arra várt, hogy teletöltsék.
– Csak lassan igyál, te lány, míg hozzá nem szoksz, ahhoz, hogy tulajdonképpen életben vagy –
figyelmeztette a jövevény.
– Tudom – felelte a lány. – De nem tudom, hogyan köszönjem meg... ellenedre volna egy hálaima?
– Nem; csatlakozom.
Megnyugodva, egy percre letérdelt csakúgy, mint azt a vendég tette a hajó orrában. Időközben a nap a
magasba emelkedett, s a tenger ragyogó fényben hullámzott.
Ámulatteljes törődéssel Jennifer nekilátott a reggelinek. Megmentője kényelmes ülőhelyet talált a
csónakperemen, s lábát lóbálva beszélni kezdett:
– Nem kétlem, kíváncsi lehetsz arra, mi is történt. Nos, én Ariel vagyok, a légi szellem, aki egykoron
Prosperót szolgálta azon a szigeten, ami után kutatsz, míg szabadon nem engedett. – Látva a lány
elképedését, a jókedv egy hulláma futott át rajta. – Olvasok a gondolataidban. Ne félj! Ez nagyon is
egyszerű. – Elkomorodott. – S így jutott tudomásomra, hogy a Tündérek dolgai igen rosszul állnak. Túl
sokáig éltem elszigetelten... elvesztettem az időérzékemet, szigetem pedig nagyon kellemes hely. Most
segítenem kell ügyedet s az Oberonét is. Különben az ellenség elfoglalja szigetemet, acélja kíméletlenül
lesújt rá, levágja a százszorszépeket elhaló testén, s csontjaiból bérházakat emel.
– Amint az Angliában is történik – mondta a lány óvatos és álmélkodó kortyintások közepette. – Rupert...
– Mit akarsz ezzel a névvel? – gúnyolódott Ariel. – Bár, a nevek fontosak lehetnek. Ernestnek kellett
volna nevezniük. Ah, semmi. Visszaél a jóindulattal, ami körbeveszi, ha életben van. Téged jobban
kedvellek, Jennifer.
– Ne mondj rosszat róla! – csattant fel a lány.
– Ez az, amit szeretek benned – bólintott Ariel.
– De... életben van, s egészséges?
– Igen.
– Istennek hála. – Ha nem lett volna teljesen kiszáradva bizonyára könnyezett volna.
Miután elővarázsolt egy sziporkázó gömböt, ujján megpörgette, majd eltüntette, Ariel folytatta:
– Mint tudod, nekünk tündéri varázserőnk bár nem túl erős... látomások, jelenések, néhány kisebb
varázslat, jóslatok, melyeket az időfolyam elnyelhet, alig érthetően suttogott tanácsok. Távol szigetemtől
csupán egy kém vagyok, semmi több. Nemcsak, hogy nem ismernélek fel, de nem is segíthetnék, ha
magadtól nem közelítetted volna meg otthonomat. Továbbá nem idézhetném fel azokat a nagyszerű
eszközöket, melyek segítségével Prospero megmentett, majd magához láncolt engem. Csak megmutathatom
a helyet, ahol a tengerbe vetette őket, ám azután az emberi izmok, melyek segítségedre lesznek...
– Rupert?
Ariel elfintorodott.
– Ő most egy nagy halomnyi könyv közepében ül. Nincs akkora hatalmam, hogy onnan kimozdítani
tudnám, mert az egész palotát acélkeret védelmezi a varázslatok ellem, melyektől építői igen féltek. –
Látván a lány csüggedtségét: – Ám hamarosan önszántából elhagyja azt. Közben jól tudom, mennyire
nyugtalanít a fiú sorsa, aki megszabadított láncaidtól, így állva ki melletted. Nos, ő sincs veszélyben. Társai
mindannyian egyetértettek abban, hogy megbűvölted, őt ártatlant, s egyébként még sok minden más felől is
kell gondolkozniuk. – Elvigyorodott. – E csónak tulajdonosa követeli tőlük ennek az árát itt... egy összeg,
mely biztos vagyok, napról napra növekszik... mióta a csendőrök kijelentették, hogy egy puritán lopta el,
sokkal inkább ragaszkodik a bérleti díjhoz, habár nyilvánvaló, hogy azok ott sohasem fogják használni ezt a
csónakot. Perbe fogással fenyegetőzik, amikor a vádlottak nem is beszélnek franciául! – Az evezőpadot
csapdosta, úgy kacagott.
– Honnan tudsz te ilyenekről? – kérdezte a lány.
 – Kihasználtam azt a kevés időt, amikor élelemért mentem neked, s annyi elég is volt, hogy utána járjak a
gondolataidnak. – Ariel énekelni kezdett: Méhvel mézecskét szívok...14 – Majd bocsánatkérések törtek elő
belőle. – Ah, ne, gyengédségedhez könyörgöm, bocsáss meg minden egyes haszontalan pillanatért, amit a
mozdulatlanság eme perzselő katlanjában töltöttél el itt! Olajat hozok, mi azonnal gyógyítja az összes égési
sebedet! – Elkiáltotta magát: – S most, leány, számodra a mélyből szél kavarodjon!
Intett kezével. A levegő megmozdult, s a víz is alatta. A vitorla hirtelen kidagadt, s a csónak megindult
előre.

14 Babits Mihály fordítása

 XX.

A SZIGET

Hegyek magasodtak a vakítóan fehér homokkal borított tengerpart és a meghitt öblök fölé. Azokat erdők
borították – itt erdei fenyő, amott borókafenyő és magas keményfák – vagy rétek annyi virággal, mint csillag
az égen. A moha borította gömbölyű kavicsokon patakok vize csobogott, s csörgedezett lefelé a sziklák
oldalán. A növekedés, a virágok és a napmelegtől felhevült fenyőgyanta illata itatta át a levegőt. Mindenfelől
madarak éneke hallatszott, hiszen a magasban ezernyi szárny csattogott: csicsergés, trillázás, csattogás és dal
egyaránt szólt.
Ariel gyógyszérumai már közel hozták Jennifert a teljes testi felépüléshez. A lány egy felfelé vezető
ösvényt követett. Az azt övező lombok alatt templombéli hűvösség lakozott. A napsugarak zöld s
aranyszínűekre bomlottak a leveleken, vagy a földre vetődve érményi nagyságú foltokat varázsoltak az
árnyékban. A szellem körös-körül ragyogta a lányt. Időnként félrerebbent, hogy eltérítsem egy-egy
katicabogarat, vörösbegyekkel fogócskázzon, vagy pedig kortyoljon egyet az orchideák kelyhében
összegyűlt harmatból.
– S vajon meghaltam-e – kérdezte sokára a lány egy alvajáró hangján hogy ebbe a Paradicsomba
jutottam?
– Dehogyis, ez földi hely. te pedig megérdemled, hogy itt lehess. – Ariel leereszkedett, hogy a lány
vállára telepedjen. – Nem éden-e az egész világ, s az ember egy személyben a kígyó s a harcias őrző benne?
Az első és legfőbb csoda, amit találhatsz benne, úgy itt, mit bárhol másutt, a tulajdon élő tested. S ez most
megkapja méltó jutalmát, hogy elvezetem a barlanghoz, melyet Prospero vésett egy sziklaszirtbe, hogy
magának s lányának szálláshelyet biztosítson. Gyorsan kisöpörjük, feldíszítjük számodra, illatos ágakat s
füveket gyűjtünk, az lészen ágyad.
Fürgén rezgő szárnyakkal továbbrepült.
– Bizonyára nehéznek találod majd a járást a szigeten. Minden forrásnak, melyből vizet merítünk,
megvan a maga gleccsere, melyből ered, minden mézes lép ugyanarról a mezőről származik, minden
fürtszőlő zamatában magába fogyja a napfényt, a földet és az esőt, melyből vétetett, míg a szarvasgombák
íze, akár mélyre ásott kincseké, a gombák ízében van egy leheletnyi az árnyékból s párából, hogy
kihangsúlyozza a fűszerekét vagy éppen elfojtsa a póréhagyma fanyar ízét, ahogy az alma savanykás íze is
megédesíttetik a körte által. Csak hogy néhányat megnevezzek a sok növény közül. Rákjaink s homárjaink
ollócsattogása önmagukat dicséri; az osztrigák helyesen érzik: kijár nekik a magasztalás. Hamarosan érik a
mogyoró s a birsalma, és még himnuszokat zenghetnék arról, micsoda fönségek dolgok fordulnak itt elő,
amikor pisztráng elé tálalják. Azt hiszem, meg fogom...
– Könyörgöm, csak egy pillanatra, kedves uram – szakította félbe Jennifer. Kezdett magához térni
révületéből. – Azt mondtad: „mi”. Ki lakik még itt?
Ariel tágra nyitotta szemét.
– Mit gondolsz?... És itt jön, hogy velem találkozzon.
Jennifer hangosan felsikoltott rémületében.
A lény az ösvény kanyarulatában cammogott, messze förtelmesebb látványt nyújtott, mint a fák, madarak
s a szellem. Nagyjából emberforma volt, ám a lánytól alacsonyabb. Ez részben görbe lábának rövidségéből,
másrészt görnyedt testtartásának volt köszönhető; hiszen vállai szélesek voltak. Karja térd alá ért; s akárcsak
a széles talpak, hosszú, koszos, körmökben végződtek. A kócos, fehér hajcsomó leplezni próbálta, mennyire
kicsiny is a feje. Sem szemöldöke, sem álla nem volt. Szeme mélyen ült a koponyacsont üregében; inkább
pofája volt, mint arca, rajta széles orral és szájnyílással. Bőre sárgás színű volt, barna foltokkal; csupán egy
mocskos ágyékkötőt viselt.
– Ne rémüljön meg... – szólt Ariel – egyikőtök sem!
 A teremtmény szája tátva maradt, s kilátszottak szemfogai, melyek egykor bár félelmetesek lehettek, most
már csak egy pár sárga gümő képzetét keltették.
– Mi ez? – kérdezte rekedtes hangon. – Miféle hasonmást hoztál ide? – Hirtelen felkiáltott: – Miranda! –
Aztán a földre borult.
Jennifernek földbe gyökerezett a lába. A szörny átölelte a lány bokáját. Fejét és ölelő karját zokogás rázta.
– Ez csak Caliban – szólalt meg Ariel a szaggatott zokogás közepette az elmúlt sok-sok évben egészen
ártalmatlan lett, legalábbis rám. Bevallom, ez a kitörése számomra is meglepetés.
– Caliban kicsoda? – A felszálló rettenetes bűz facsarta a lány orrát.
– Egy gonosz boszorkány fattya, kire Prospero talált rá kölyökkorában, s tanította meg beszélni egyetlen
nyelven, melyet itt most te is értesz, s segédjévé emelte. Csúf, goromba. alattomos fajzat volt, aki urát is
megkísérelte elárulni, ám hamar elbizonytalanodott, végiggondolta őrült tervét, s aztán később
megbocsátásért esedezett. Mikor Prospero engem szabadon engedett, s hazatért, ezt a melákot itt, szintén
hátrahagyta maga mögött. Hiszen mi hasznát vette volna Calibannak Itáliában, azon kívül, hogy
gúnyolódások céltáblája s a kutyák konca lett volna? Ám ha egyszerű elméje dühbe gurul, megharagszik, s
valakit széttép, bizony felkötik. Magányosan öregedett meg tehát, a szigeten, kivéve persze, mikor én,
puszta szórakozásból vagy kedvességből meglátogatom és varázslatokat mutatok be a szórakoztatására.
– Miranda, ó Miranda! – nyögte a szörny, s könnyes ábrázatát Jenniferre emelte.
Ariel odarepült hozzá, hogy megnyugtassa a lányt.
– Nem, dehogy – vélte. – Eltekintve a ruhától, a dús hajtól és a többi dologtól, a te hajad világosabb, mint
amilyen az övé volt, és sokkal magasabb is vagy... Ah, igen, ő volt az egyetlen lány, akit valaha is látott,
azóta sok év telt el, s bár könyörgött, én sohasem tartottam helyénvalónak visszahozni a kedves hasonmást,
hogy megmutassam neki. – Eltűnődött egy pillanatra, mit is mondhatna még. – Szóval, a szellemek is
megöregednek és emberek módjára változnak?
Még mindig remegve, Caliban felállt. Kitárta karját, és mellkasát kezdte vadul verni, s minden egyes szót
látszott, nagy kínok közt ejt ki.
– Nem vagy Miranda? De az vagy! Ez itt egy Miranda, Ariel! Te, bár értesz a levegő elszínezéséhez, de
sose tudnál ilyen álomszépet varázsolni. Nézd, milyen édesen hajlékony, milyen finoman metszett! Te nem
vagy képes arra, hogy megolvaszd s megformázd a holdfényt, majd elvékonyítsd olyanra, mint amilyen az ő
keze. Felfedezed-e hajszálnyi eret a torkán, ami oly kék, akár az árnyék egy napsütötte felhőn? Mily dalod
volna képes megénekelni járását? És... ó, bocsáss meg, Ariel... neked nincs olyan orrod, mint nekem, hogy
belélegezd illatát; te csak a közönséges rózsákat ismered, míg én milliónyi boldog esztendőt szenderegnék el
leheletének nyári rétjén. Arcvonásai leheletfinomak... Ne hazudozz itt nekem! Nem felejtettem el, milyenek
a Mirandák, és ez a Miranda igazi... igazi... igazi!
Ugrándozni kezdett, mindenfélét fecsegve, közben megszabadulván a fogára rakódott ételmaradékoktól,
melyek a szellemre csapódtak.
– Nem viszed sehová az új Mirandát! – ordította. – Te mókus, holló, szívtelen tolvaj, csúfolódó, nem
gyűjtöttél még magadnak össze elegendő fényes csecsebecsét, hogy végre én is megtarthassak egyetlenegy
igazi dolgot? Gyere le, te átkozott rovar! Nézd, a számat szélesre tátom, s várom, hogy belerepülj... bár
kiköpnélek, hogy ételt kreáljak belőled a döglegyeknek!
– Caliban – szólt Ariel zordan –, még jobban felizgatod magad, mint akkor. – Jenniferhez fordult, aki
időközben rémülten hátrált: – Mindjárt lehűtöm.
Egy üvöltés suhant végig az ösvényen. Ariel apró viharfelhővé változott, amiből tűkként kis villámok
csaptak ki. Caliban óbégatott, karját pajzsként maga elé emelte, majd a földre kushadt. Zápor és jégeső
korbácsolta, villámok szurkálták bőrét. Ártalmatlan büntetés volt, mivel sebet nem ejtett, ám igen fájdalmas,
merthogy a sértett fél a földön jajveszékelt és vonaglott.
– Ne bántsd! Jennifer egy perc után könyörögni kezdett. – Az ő haja túl ősz már ehhez.
Ariel visszanyerte szokásos alakját. Caliban szipogva feküdt.
 – Miért, ez igen gyenge fenyítés volt – válaszolta a szellem. – Én sokkal rosszabbul éreztem magam,
amikor a vad szeleken nyargaltam. – Amikor Caliban már fel mert nézni rá, így szólt: – Azt hiszem, első volt
ez az alkalmak közül, amikor megszántalak, kölyökkorod óta. Megköszönhetnéd.
A szörny nehézkesen talpra állt. Jennifer látta, ahogyan remeg, de nem a kapott büntetéstől, hanem a
csontjaiba nyilalló fájdalomtól, ami a korral járt.
– Hát hogyne, hogyne – morgott szánalmasan. – Igen, a kedvesség velejárója a Mirandáknak. –
Hátravetette elülső hajtincseit, s egy meghajlást kísérelt meg a lány irányába. – Ne félj! Inkább én félek
tőled. Mikor fiatal voltam, s az első Mirandával találkoztam, elborzasztottam a kedves lényt, de senki sem
mondta, mit is kellett volna tennem. A gondolatok könnyen kiesnek, s nehezen szivárognak át ezen a
kemény csonton itt a gerincoszlopom tetején. Így, jó pár évem volt, amikor tépelődhettem, hogyan is kell a
Mirandákért rajongani. Minden nap kitakarítom a szálláshelyedet, rengeteg tüzifát vágok, elmosom az
edényeket, házőrző ebként a lábadnál fekszem majd, és ha megengeded, megmutatom a titkos
szamócásomat. Bármit megmutatok, Miranda. Csak szólj!
– Jöjj! – mondta Ariéi. – Menjünk, készítsük elő neki azt a barlangot!

EGY BÁRKA A TENGEREN

Kis háromárbocos, hegyes orrú halászhajó volt háromszög alakú orrvitorlával és fővitorlával. Emiatt
nehezebben irányítható, mint a dán bárkák, amiket ismert Rupert; ám egy vitorlarúd nekiütközhetett volna
egy túlméretezett ládának, ami a nagyrészt nyitott hajótest közepén állott. Az egyetlen kabinban a ládákba s
hordókba pakolt útravalótól épphogy annyi hely maradt, hogy benne két ember kinyújtózhasson matracán.
Az idő dél felé járt, s a tűző napon az enyhe szélben fehér taréjú ibolyaszín hullámok emelkedtek.
Will Fairweather a kormánynál állt. A hajó bal oldalán a peremnél Rupert állt asztrolábiummal a kezében.
Egy hirtelen irányváltoztatás miatt majdnem kiejtette. Vitorlavászon csattant.
– Hogy az ördög kopasszon meg! – ordította. – Már három napja vagyunk úton, és még mindig képtelen
vagy egyenesben tartani, míg az asztrolábiumba nézek!
– Először irányítok effélét – válaszolta Will komoran. – No igen, úgy dülöngél, mint a legrészegebb
kubikos, akivel valaha is találkoztam. De mit sem ér itten a fekete mágia eszközeivel kísérletezni,
haszontalanok a térképek, kalendáriumok, s nincs értelme logaritmusokat firkálni... egy se tud mást, mint
azt, megmutatja, hol is vagyunk. Ám nem árulják el, hol lesz ez a roncs.
– A hiba, bárdolatlan kormányos, nem a vitorlákban rejlik, hanem tebenned – sóhajtotta Rupert. – Mégis
megvallom, nem végzek valami mestermunkát, amikor meghatározom a helyzetünket. Ám lehetett
Tuniszban modern felszerelést kapni? Volt-e akár egyetlen percem is, hogy magamra maradjak azon
nemrégiben felfedezett szextánsok egyikével?
– Micsoda? Fenség, én kétlem, hogy abban felfedeztek volna valami újat Szodoma és Gomorra óta. —
Will letörölte a verejtéket a homlokáról. – Három napja lennénk úton? Három emberöltőnyi idő volt ez, ha
nem több.
– Én bizony feláldoznám őket, szükség esetén... ha volna annyi. S most nekünk egyetlen hónapnyi időnk
van errefelé cirkálni, szinte bizonyos; mielőtt az esős évszak a partra kényszerít minket.
– Igen, mondod te. Azután meg visszatérhetünk harcolni? Abból, amit az angol konzul komornyikja
mondott, arra következtetek, hogy királyunk ügye nem éri meg a Karácsonyt. Annyit tesz, hogy a mieink
közül senki nem éri meg. Milyen az élet Hollandiában?
– Ott toleránsak a vallás ügyében, ha az nem áll a kereskedők nyereségének útjába – felelte Rupert
elgondolkozva, mialatt a nap tengerszint feletti magasságát mérte, majd feljegyezte a pontos idővel és az
égtájjal együtt. – Ebből kifolyólag attól tartok, földjén néhány éven belül hemzsegni fognak a gépek.
– Én azt hallottam, nyílt síkság az egész, és Angliánál is esősebb. Egyszer egy dán mesélte. Miért hívják a
franciákat „békáknak”? Lefogadom azért, mert nincs ember, aki el tudná huhogni, krákogni és gargalizálni
azt a nyelvet, akinek veleszületett náthája van. Így, nem nagy veszteség, ama föld sosem hordott magán nagy
varázslókat.
 – Dehogyisnem – mondta halkan Rupert. – Hordoz ám a mai napig is! A mágusok, kiknek neve: Frans
Hals, Rembrandt van Rijn...
– Héé! – kiáltott fel Will. Rupert mindent kiejtett a kezéből.
A fejük felett egy pillangószárnyakon szálló apró, de csodaszép kisfiú volt, akiből egyszer csak kitört a
nevetés.
Will elengedte a kormányt, és kardjához kapott. Rupert intett neki, hogy maradjon nyugodtan.
– Miféle szerzet vagy te, s honnan jössz? Bizonyára nem angyal vagy... nem érdemelnénk meg a
jelenlétedet... de ha démon vagy, tudd, mi keresztény emberek vagyunk. Ám ha a tündérek küldötte – karját
a magasba emelte tekints le lehullott vezércsillagra, melyet magamban hordozok. Tudatában vagyok
vétkemnek, s hozzád, tündér, csak is királyom miatt könyörgöm, nem magam miatt.
– Tényleg te vagy a rajnai Rupert herceg? – incselkedett a szellem. – Szófukarnak mondott téged, s azt,
hogy harcos vagy. Azért e sok szavad, mert hiányoznak az ágyúk?
Rupert keze lehanyatlott, megdöbbenten és csodálkozva kérdezett vissza a szélben:
– Kicsoda?
– Jennifer Alavne. – Úgy tűnt, a lény kitűnően szórakozik a döbbenetükön. de szaporán hozzátette: – Aki
megkért engem, hogy keresselek meg benneteket, amikor már biztonságos távolságban vagytok mindenféle
ország népétől, s vezesselek el benneteket a szigetre, ahol pillanatnyilag tartózkodik. Én, Ariel vagyok, ki
egykoron Prosperót szolgálta.
– Ő? – szólt Rupert elcsukló hangon. – Jennifer?
Will ámulata sokkal hamarabb megtört.
– Szerencséd végül megtalált... délnek fordult, hiszen ő volt a te szerencséd. – Felugrott, hogy ura izmos
hátára csapjon. – Nosza, vigadjunk! Akármit is tesz az ember a hajókon, például a horzslécet hajlítja,
vitorlarudat dönti, a fő- s orrárbocot megköti, vagy bármit, ami ezt az átok teknőt mozgásra bírja! Ha egy
olyan lány várna rám, én biz’ utaznék hozzá az üvöltő szélviharban is, hogy lángra lobbanjanak a vitorlák!
– Igen – szólt Rupcrt . hm, igen... De először hálát kell adnunk Istennek!
– Először álljatok be abba az irányba, melyet mutatok, s induljatok! – javasolta Ariel. – Időről időre
feltűnők majd, hogy útba igazítsalak benneteket, habár a szél gyenge, s az is marad. Holnap estére
megláthatjátok a szigetet és Jennifert is. – Élesen hozzátette: – Miért nem mosolyogtok soha?
– Hogy került oda? – kérdezte a herceg. – Azt hittem, biztonságban van, esküszöm!
– Megígértem, mielőtt a magasba emelkedtem, hogy ezt csak tőle tudhatjátok meg. – Ariel Rupert felé
egy hosszú és elmés üdvözlő mozdulatot tett, majd hozzátette: – Ez egy nagyon hányaveti csók volt. –
Villámgyorsan a magasba röppent, s előre mutatott. – Kormányozzatok abba az irányba! — kiáltotta. –
Ezúttal nem fogtok eltévedni, ígérem!

A SZIGET

A nyugati fekvésű öböl vize izzott s csillogott a lemenő nap fényében. Úgy tűnt, a part mögötti erdő
mintha benyelte volna ezeket a fénysugarakat, s saját ragyogásában adta volna vissza. Távolabb a
hegycsúcsok lilás fényben úsztak. A friss, sós illat összekeveredett az erdő illatával. Álmos madárhangok
törték meg a csendet. A magasban énekes hattyúk egy raja repült.
Rupert bárkáját nem lehetett oly könnyen partra vonni, mint Jennifer csónakját. A herceg a sekély vízben
horgonyt vetett, átugrott a peremen, s a vízben gázolva a lányhoz futott. A lány a rövidre vágott hajon kívül
utazásának minden jelét eltüntette már magáról. A fiú öltözéke patyolat-tiszta volt, sötét színét egy
körömvirág-füzér enyhítette. A lány összefonta maga előtt a kezét, nem szólt egy szót sem, könnyek
gördültek végig arcán.
Egyikük sem figyelt a magasban röpködő Arielre, vagy a guggoló Calibanra. Rupert a lányhoz lépett,
föléje magasodva, tehetetlenül csak ennyit súgott:
– Miért sírsz, egyetlenem?
 – Az öröm kínja ez – válaszolta a lány ugyanolyan gyengéden, s el-elakadva. – Túl nagy az öröm, mely
most belőlem kitört, s izzít fel minden szilánkot, hogy csillagokká változzanak, és a te fejed felett
ragyogjanak.
– S te pedig királynőm vagy, én egy koldus, ki gyógyító érintésedért esedezem itt, hová most letérdelek –
azzal letérdelt a lány elé – a bohóc s a gőgös rongyaiban. Oldozz hát fel hűtlenségem alól, s aztán vess
nekem egy garast!... Ugye, van egy számomra, hiszen a te kincseid naponta ezernyi fényes tallért teremnek,
s hozzájuk a Tisztesség a verőtüske... így most már megértem, mi is a női erényesség.
– Ó, Rupert, emeld fel szívedet! – kérte Jennifer, miközben a herceg a haját simogatta. – Nincs többé
okod, hogy ennyire megalázkodj, akár most a nap. Kelj hát fel!
– Ujjadon az a kiégett gyűrű itt ég most a tudatomban – suttogta a férfi.
– Könyörgöm, ne engedd, hogy valaha is levessem, s eldobjam az emlékedet! A kezet magát hamarabb
veszítsem el, mint ezt – A lány nevetni próbált. – Bár, ha valóban vissza akarod nyerni azt a gyűrűt, vedd el e
kezet... s vele mindent.
A férfi elegendő bátorságot gyűjtött ahhoz, hogy felálljon, kitárja karját és megölelje a lányt.
Caliban morogni kezdett.
– Csak lassan a testtel – figyelmeztette Ariel. – Nem a magadfajta való őhozzá.
A szörny magába roskadt.
– Tudom – felelte, majd félénken hozzátette: – Ma délután megérintette a karomat. Ugyanitt történt.
Narancsot hoztam neki. Mosolygott, megköszönte, majd megérintett itt. Elmentem onnan, aztán egy órán
keresztül zokogtam. De... nem. Öreg vagyok, csúf és rossz-szagú. S ami a legkülönösebb, ez megmarad...
nem ebben a testben, vagy az elrohanó esztendőkben... mit számít az; de a lelkemben.
Willt a partraszállást követően másféle gondolatok foglalkoztatták.
– Haha, ha nem én vagyok az egyetlen torzszülött a környéken! – hahotázta.
– Hát te ki vagy, gilisztasovány, vörös uborkaorroddal járkáló?
– Mindenesetre nem egy penészfoltos lopótök – felelte az angol vontatottan. – Azt hiszem, terólad már
hallottam a vezérem meséiből. Különben pedig, gyere és szagolj be...
Caliban kemény léptekkel, bőszen megindult feléje.
– Vigyázz magadra, te korcs! Kitépem a vastagbeledet, s azzal kötözlek meg mindjárt!
– Hé! Miféle vendégszeretet ez?! – panaszkodott Arielnek Will. – Pedig szükségem volna segítségre,
hogy partra hozzak néhány dolgot – hunyorgott –, például, mondjuk egy hordónyi brandyt, amit magunkkal
hoztunk.
– Mi? Brandy? – Calibannak elakadt a lélegzete, s megállt. – Hm... tüzes ital az, s a borhoz hasonlatos.
Emlékszem... Stephano... Trinculo... Isten hozott, barátom, Isten hozott, persze, hogy segítek! – Átkarolván
Willt hozzáfűzte: – Kiszáradt ám a torkom, a brandy majd leöblíti a homokot belőle. Ne haragudj a
gúnyolódásomért, ezt a ragyogó orrot illetően! Csodálatos az. akár egy hegycsúcs, egy naplemente!
Ariel sóhajtott.
– Itt a parton énekeljetek! – rendelkezett. – Így csak a bálnákat és a gyöngybaglyokat riasztjátok el. – Egy
pillanatra Rupertre és Jenniferre tévedt a tekintete, akik a felfelé vezető ösvényen indultak meg kéz a
kézben. – Csodálnám, ha ezek ketten valamit is észrevennének.

PROSPERO TANYÁJA

A polcokon a legkülönfélébb formájú agyagmécsesek, melyek fénye durván vésett, ragyogó

kristályfalakat világítottak meg a hátuk mögött; a föld gyékényekkel fedve néhány egyszerű faedény és
bútor volt benne, és két borókafenyőágakból meg szénából összehordott ágy. A bejáratnál egy háncsból font
függöny lógott, kirekesztve a hőséget. Rupert hangja szűrődött át rajta:
– Csaknem átbeszélgettük az éjszakát. A Göncölszekér a reggel felé gördül.
– Remélem, egyfajta jelzés ez – felelte Jennifer. – Habár a reggel hűvös...
– Menjünk most vissza be! Túlságosan későre jár, ideje aludunk.
 – Ó, rémálmok közt forgolódtam. Muszáj most azonnal, hogy elszenderedem, felébrednem ebből az
álomból?
Bementek a susogó függöny mögé. Rupertnek le kellett hajtania a fejét odabenn, a mennyezet alatt.
Jennifer egy folthoz vezette, ahol zöld ágak voltak összegyűjtve, egyfajta háttámlát képezve. Leültek, s a
lány közelhúzódott a férfihoz. A herceg átkarolta, ám ahelyett, hogy ugyanúgy mosolyogni kezdett volna,
komoron meredt maga elé.
– Nem is tudsz róla, de meglendítetted az igazság egy ostorát – mondta. – Aki a karjában tart, nem más,
mint egy bűntől megromlott hústömeg. Az álom-Rupert magányosan felemelkedik mellőled, ahogyan a
ködfoszlányok egy alpesi tó felöl.
A lány megsimogatta.
– Csönd legyen!... Hányszor mondtam már, Ariel kiderítette, hogy bájital hatott rád akképpen?
– De vágyak voltak ott jelen, amikre hathatott.
– És akkor? Nem vagy puszta kődarab! Egy szobor nem ing meg, de soha nem is lép nagyot, nem epedez
semmi után, s tavasszal nem szakít egy csokornyi galagonyavirágot lányoknak, hogy ezzel örömet
szerezzen. – Sietve hozzátette: – Ne bánts meg többé ezzel a sebeddel! Ha úgy érzed, tartozol valamivel,
azzal fizess, hogy a holnapról beszélsz!
– Holnap... – kihúzta magát a férfi, s némi határozottságot vitt hangjába. – Megláthatod Prospero eltörött
pálcáját, amit Caliban ásott elő Ariel irányításával, a te kívánságodra, mély sírjából onnan, ahová a nagy
mágus ásta el. Tudod, hogyan lehet összerakni?
A férfi nem látta, hogy a lány miként leplezi csalódottságát, mielőtt így válaszolt:
– Ennek a titka valószínűleg a könyvben rejlik, mint azt Ariel mondta nekem, aki azt is elárulta, hol
nyugszik. Amikor tarkabarka lámpáshalként úszkált, elhagyatottan látta a part menti vizek iszapján, ahogy a
hideg zöld hullámok forgatták lustán lapjait, amiket talán egy unatkozó polip olvasgatott azelőtt. Túl nehéz
volt az, hogy az ő erejével felemelni tudja, s alatta a homokszemek oly élesek voltak, hogy aláfúrni és
átbújtatni alatta egy kötelet lehetetlenségnek tűnt, a mélység pedig túl nagynak látszott Caliban számára az
alámerüléshez.
Rupert bólintott:
– S a tenger / Mérőlánc által eddig el nem ért / Mélybe hányom könyvemet 15... fogadta meg a varázsló s
úgy is tett. Megtanultam könyv nélkül e krónika nagy részét. S eltűnődve a sorokon, talán rátalálok az
elveszett varázsigére.
– Egyedül a kötelességeidre tudsz most gondolni? – Jennifer hangja csendes vágyódással volt teli. –
Taníts meg úgy szeretni, ahogyan téged szeretlek!
– Ahogyan én szeretlek téged. – A herceg figyelme ismét a lányra irányult. – Drága Jennifer, higgy
nekem!
– Istenem, Istenem, remélni, sem mertem – suttogta, s öklét a mellkasára szorította, mintha csak hevesen
dobogó szívét akarná megakadályozni, hogy kipattanjon helyéről. – Amikor azt mondtad... vigyázol rám, és
kedvesednek neveztél, a világ körülöttem ordító hullámokká változott. Azt gondoltam: „talán udvariaskodik
velem. Barátságos, mintha csak a bátyám volna, semmi több”.
– A mai napig nem tudtam biztosan – a herceg szavai akadoztak vagy ha tudtam is, reszkettem
magamnak bevallani, mert a lelkem nem oly bátor, mint a tied. – Közel vonta magához a lányt. – Hozzám
jönnél feleségül, bár meglehet, ez rangon alul való a számomra! – Felemelte a fejét. – De nem Isten előtt!
Királyoknak adsz majd életet!
– Mit számít, ha a gyermekek csak a mieink lesznek? – válaszolta a lány könnyezve.
Csókolóztak. Mécsesek lángjai lobogtak, s két árnyék bújt közel egymáshoz; egy szellő rezegtette meg a
függönyt a bejáratnál.
A herceg felállt végül, a lány ugyanígy tett, majd remegő hangon így szólt:

15 Babits Mihály fordítása

 – Most legjobb lesz aludnunk, hogy elegendő erőnk legyen a holnapi naphoz, habár minden veled
eltöltött nap erőt ad nekem. Jó éjszakát, én esthajnalcsillagom.
A lány lesütötte a szemét.
– Hová mégy?
– Ki.
– Az ágyad itt van – mutatta a lány.
A herceg vöröslő arccal visszafordult.
A lány egy ideig kedvesen s komolyan nézett rá, majd így szólt:
– A tied vagyok mindörökké, amikor csak akarod.
A herceg a fejét rázta.
– Leghőbb vágyam, hogy ettől a perctől fogva csak Jennifer javára cselekedjem. Gyakran hibázom majd,
ám szándékosan soha.
A lány ajka lágyan megérintette a férfiét, ujjai a haját borzolták.
– Ó, nagyon helyes – kuncogta halkan a lány megkímélem a szerénységedet. Fújjuk el a mécseseket, míg
levetkőzünk, s itt vannak a pokrócok, melyek Prosperótól maradtak ránk, amik alatt alhatunk, s majd
öltözhetünk. S látod, itt egy rúd az ágyaink közt... egy mérföldkő, egy fal, egy sarki kontinens... s mégis
átérem, hogy megfoghassam a kezed.
Egy pillanatnyi szünet után a herceg bólintott, s szintén mosolyogni kezdett.
– Engedek hát eme megtisztelő szavaknak.
A lány elengedte a herceget, majd körbejárt a szobában. A mécsesek egymás után aludtak ki.
– Beismerem, hirtelen nagyon fáradtnak érzem magam – mondta –, halálosan fáradtnak... egy boldog,
boldog halál ez, érdemtelen, tudja mit szolgál az ég.
Rupert tekintete követte, ahogy körbejárt.
Már ünnepünknek vége. E színészek / Szellemek voltak, mondtam, szellemek, / S légbe tűnnek, lenge légbe
tűnnek: / És mint e látás paraváza, majdan / A felhősipkás tornyok, büszke várak, / Szent templomok, s e
nagy golyó maga, / S vele minden lakosa, szertefoszlik, / S mint e ködpompa tűnt anyagtalan, / Nyomot,
romot se hágy. Olyan szövetből / Vagyunk, mint álmaink, s kis életünk / Álomba van kerítve.16
A lány elbűvölten állt meg egy pillanatra.
– Kinek a szavai ezek?
– Prospero mondotta egykoron.
– Oly nagyszerű, oly szép. Fülemben még sohasem zengett ehhez fogható.
– Nem is fog soha, kivéve, ha a Krónikás feljegyzéseit olvasod. Komor s igénytelen világba születtünk,
melynek a nyelve is sántít már; csak károgni tudunk, akár a varjak a téli mezőkön, amit elhagytak már a
pacsirták. – Rupert habozni látszott. – Csak a magam nevében beszéltem, persze. Te sólyom vagy, mint azt
egyszer gondoltam, ki ékesszólását a szélre írja.
– Ha te fekete-tollú vagy, az vagyok én is! – tette hozzá Jennifer. Elcsigázottsága először egy elfojtott
kacajban tört elő, majd egy őszinte ásításban. – Szerelmem, térjünk hát nyugovóra! Térre s időre szükségük
van, a varjaknak is szükségük van.

A PARTHOZ KÖZELI VIZEKEN

A nap csendesen telt. A sziget smaragdzölden emelkedett ki az ezüstös csillogásból a lazúrkő-színű ég

alatt. Az egyetlen élénk folt Ariel volt, aki körbe-körbe repdesett a levegőben. A többiek dolgoztak, ám
munkájukat lassan végezték. Bőrükön izzadságcseppek gyöngyöztek.
A kis egyárbocos nyugodtan feküdt a habokon, vitorláit bevonták, horgonyra nem volt szükség. Az árboc
aljához egy vaskos rudat támasztottak. Szabad végéről kötelek futottak be egy csigasorba, végükre egy
horgony volt erősítve; a lefelé vezető kötelekkel lehetett irányítani, s ez az egész szerkezetet egy daruvá

16 Babits Mihály fordítása

változtatta. Egy szokatlan, furcsa tárgy függött rajta: egy hatalmas hordó; egyik alja hiányzott, s kátránnyal
volt vastagon bekenve. Az alján horgokon homokzsákok függtek. Ettől a súlytól az egész hajó meredeken
megdőlt.
– Állj! – kiáltott Ariel. – Állj! Ne húzzátok tovább azt az akármit! Túlhúztátok! Vissza... vissza... még egy
hajszálnyit... jó! Állj! Most jó helyen van. Tündér-szemmel látom, s ahogyan az itteni áramlatot érzékelem,
így most pontosan a céltárgyunkra fog süllyedni. – Visszatért az egyik evezőpadra. Arcvonásaira enyhe
aggodalom ült ki. – Ám a jövőbe mégse láthatok, barátom. Nem mondhatom: ne erőltesd meg túlságosan
azokat az abroncsokat s dongákat, vagy akár a saját tüdődet s bordáidat, és odalenn a mélyben öt fantom
fekszik eltemetve.
– Jókora társaságom van felelte Rupert az izgalomtól felvillanyozva az én Uram, asszonyom imája; mitől
kellene hát félnem?
Egyszerű öltözéket viselt: rövidnadrágot, övében tőr volt; Jennifert magához vonta, s megcsókolta.
– Hamarosan a könyvvel a kezemben terek vissza – mondta –, s talán egy gyöngyszemmel a te számodra.
– Csak téged akarlak... nem többet. Isten veled! – Csak ennyit tudott mondani. Rupert átlendült a
hajóperemen.
– Eresszétek le!
– Uram, hadd menjek inkább én – szólalt meg Will. – A királynak szüksége van rád.
– Olyan hadvezérre van szüksége, akik nem engednék meg embereiknek olyasmit, amit maguk sem
tennének meg.
– Rupert, amikor a vízbe ért, felkiáltott: – Eresszétek le, azt parancsolom!
Will ajkába harapott, s engedelmeskedett. Caliban segített a hordót vízre engedni a recsegő köteleken.
Rupert odaúszott. Egy pillanatra megállt, intett Jennifernek, majd belebújt.
– Engedd a szereléket! – recsegte Will. – Minél hamarabb van odalenn, annál hamarabb tudjuk meg,
visszajön-e!
A bárka megingott. A kötélzet sivítva rohant keresztül a tárcsákon, majd bukott alá, hogy a sötét tenger
lassanként elnyelje, s eltűnjön szem elöl.
Jennifer áthajolt a peremen, s egyre csak nézte, ahogy az utolsó hullámfodrok is elosztanak.
– Most, meglehet, könnyezni fogok – mondta, s lekuporodott a padlóra.
Ariel odaszállt hozzá, hogy tartsa a lelket benne.
– Túl kell élnie ezt a merülést – biztatta a szellem. – Prospero herceg nem vitte magával a könyvet a nyílt
tengerig, a nagy mélységek felé. Félt, hiszen nagy volt a kockázata annak, hogy ellopják az úton. Barátunk
képes elviselni még ezt a mélységet.
– Megesküszöl rá? – kérdezte a lány.
– Nem... – felelte a szellem.
Caliban a maga durva módján kísérletet tett, hogy megsimogassa a lány fejét. Will kardot rántott, és
ráförmedt:
– Eredj onnan, te hígagyú! Nem szenved épp eléggé ez a lány anélkül, hogy érezné a szagodat?
– Úgy. Szóval nem tudom, hogyan lehetne segíteni a Mirandának, mi? – Caliban odébb kullogott, a
kormánykerékhez ment, s leült a dragonyos mellé. – Bár tudnám! Bárcsak tudnám!
– Én meg bárcsak tudnám, hogyan segíthetnék hercegemnek! – csóválta a fejét Will. – Hát igen, jó
szörnyeteg, mi ketten bizony ugyanabban a csónakban evezünk. Enyhítsünk hát e várakozás feszültségén,
amennyire csak tudunk!
Caliban szeme felcsillant.
– Brandy?
– Nem, még nem. Mindkettőnkre szükség lehet éppúgy, mint teljes erőnkre s józan eszünkre. Ma este
azonban, miután visszatért, akkor, akárcsak a tündérek, feláldozunk egy hordót. De ha nem tér vissza... –
belebámult a kíméletlen ragyogásba. – Iszunk.
Caliban sörényébe túrt, s bolhákat szedett ki belőle.
 – Én még mindig nem értem, mi is az... Azt mondod, búvárharang, de én még egyszer se hallottam
megkondulni.
Will leakasztott neki egy nyaklevest.
– Az alakja miatt, te, ami alapján téged egy ganédombhoz hasonlíthatlak! A harangnyelv pedig Rupert
maga, verődik előre-hátra addig, amíg... Nem! – Visszatartotta lélegzetét. – Idehallgass! – szólt sietve. – A
hercegem Tuniszban megtudta, annak idején hol süllyedt el az a könyv; a víz nem tudott kárt tenni abban a
varázslatos holmiban. Sérülékeny lévén, láthatod, Prospero egyszerűbben is megszabadulhatott vón’ tőle.
Nos, az én vezérem, Tuniszban felfogadott egy kádárt, hogy készítse el neki a harangot, ami szintén egy új
találmány. Habár komor látványt nyújt, tudta, ha egyszer valaha idetalálunk, eszközökre van szükségünk,
hogy megtaláljuk azt a helyet, reményeinknek megfelelően. Elmagyarázom, mit is mondott őhercegsége: a
homokzsákok alatta azért kellenek, hogy lehúzzák a mélybe, a kátrány pedig benntartja a levegőt, amit
belélegezhet. Azt mondja, a levegő összeáll, ahogy a víz összenyomja; így egy buborék marad odalenn neki.
Amikor odalenn tapogatózva megtalálja, amit keres, levágja a nehezékeket s belekapaszkodik az odabenn
lévő kapaszkodóba. A hordónak pedig, ekkor a napfény felé kell törnie felfelé.
– És Miranda? – aggódott Caliban. Reménykedve hozzátette: – Sokáig lesz odalenn, igaz?
– Ki tudja? Nem tudhatjuk, milyen mély itt a tenger, milyen hideg s sötét van abban a mélységben, csak
annyit, hogy a harang, a könyv s életének egyetlen gyertyaszála van most odalenn.
Jennifer felkiáltott. Ariel a levegőbe röppent. Will talpra ugrott. Caliban bömbölt. A bősz fehér habok
közt táncolt a készülék, mely visszatért.
A kötél majdnem elszakadt, mielőtt visszacsapódott a vízre. A bárka és a harang himbálózása hamarosan
enyhülni kezdett.
– Rupert, Rupert! – kiáltotta Jennifer egy pillanat múlva. – Miért nem látszik?... Oda kell mennem! –
Levetni készült magáról a ruhát.
– Hej, megálljon! Nézze! – süvöltötte Will. – Ott! – Rupert feje tűnt elő a hordó alól. Hirtelen döbbenten
tette hozzá a dragonyos: – Arca oly halovány... Mozog?... Uram, meg tudsz ebben kapaszkodni? –
Megragadott egy horgonyt, s kivetette a tengerbe.
Rupert szabad kezével erőtlenül utána kapott. A másik kezében egy hatalmas rézszegélyű, repedezett
bőrkötésű kötetet tartott. Will odahúzta, átnyúlt, elengedte a zsákmányt, majd megragadta a herceget a
karjánál fogva.
– Fogd meg a könyvet, különben elveszti! – kiáltotta Jennifer. – Ezért szenvedett annyit. – Ő volt az
egyetlen, aki igazán szenvedett. Ezalatt Will. majd durva szitkok hatására Caliban, a fedélzetre emelték
Rupertet.
– Fáj, fáj minden porcikám – nyöszörögte a herceg. – Nem tudok kormányozni.
Ariel leszállott mögötte, s megtapogatta az összegörnyedt testet.
– Igen, túl sok levegő szorult belé – állapította meg a szellem. – Túl gyorsan emelkedett. Én vagyok a
hibás, amiért nem tudtam ezt előre. Kész csoda, hogy volt elegendő ereje megmenteni magát. Van ám hit
benne.
Hirtelen Jenniferre mosolygott, aki kétségbeesetten térdelt a herceg mellett.
– Nyugodj meg! A levegő szelleme tudja, hogyan tüntesse el belőle ezeket a nedveket s gyógyítsa,
bármekkorák is sérülései. Utána szüksége lesz néhány nap pihenésre, hogy kiheverje az egészségét ért
megrázkódtatást! Most pedig húzódjatok félre, hadd mondjam el varázsigémet!
A lány a többiekkel abban a pillanatban a kis hajó farába húzódtak. Will megfogta a lány jobb kezét,
Caliban a balt, s így várakoztak hármasban.
 XXI.

PROSPERO TANYÁJA ELŐTT

A hold domborúan függött a szikla felett, mintegy deresre változtatva a fák tetejét. Azok sötéten törtek az
ég felé, néhány vékony felhő sietett, s csillagok ragyogtak. Odalent a szárazföldön koromsötét éjszaka
honolt, ez alól kivétel volt a barlang szája, ahol tűz égett. Néha bagoly huhogás hallatszott.
A vörös és sárga lángnyelvek lobogva kavarogtak. Amikor egy száraz fadarab pukkant, szikrák törtek elő
belőle. A fény öt alakot engedett kivenni a sötétségben. Rupert karddal az oldalán, kezében a könyvvel; szája
s összevont szemöldöke körül ráncok gyülekeztek. Mellette Jennifer állt, egy pálcát fogott, melynek kettétört
részei egy fűzfavesszővel voltak összefonva, egy bonyolult csomó által. A lótuszvirág formájúra faragott
fejből sugárzó foszforeszkáló fény a lány tágra nyílt szemét, félig nyitott ajkát, mögöttük a fogakkal, s
körötte sápadt arcát világította meg. Ariel egy sziklaszirten gubbasztott, keze a mohákon pihent, szárnyát
összecsukta, ám szegélyét a szél fodrozta. Caliban guggolt, akár egy kődarab; mögötte Will Fairweather
magasodott, arca, mint azoké, kiket a vérpadra visznek; egyikük sem tudta leplezni rettegését.
Rupert lassan beszélt:
– Most, elmondtuk imánkat, hogy kérjük Istent, adja áldását a tettre, melyet véghezviszünk, s tartson meg
minket, hogy jó ügyben használjuk fel a varázslat útján nyert erőket.
– S kérem, ne engedd őket mellőlünk elszállni – tette hozzá Will. Feletteséhez fordult: – Fenség, egészen
bizonyos vagy afelől, hogy bölcsen cselekedsz? Csupán néhány napod volt, egy vagy két hét, akármilyen
hosszúnak is tűnt ez az idő, hogy megkeresd azokat az igéket; a régi mesék mind egyetértenek abban, hogy
egy fedezőménhez hasonlatos, ami ledobja lovasát, ha az nem érti eléggé a dolgát, s nem tudja, mi a poklot
is csinál valójában.
– Pokol – borzongott Caliban jujuj, van-e borzongatóbb hely a pokolnál?
Rupert szigorúan nézett emberére.
– Hányszor kell még elmondanom, nagyon jól tudom, milyen kevés is az, amit e rövidre szabott idő alatt
megtanulni tudtam ebből a rejtelmes szövegből, melyben elmerültem, s ami igen bonyolult, s tele van régi
kifejezésekkel s titkos jelekkel. Ebből kifolyólag, nem sok mindent tehetek meg azokkal a varázsigékkel,
amiket sikerült megfejtenem... látnoki képességet előhívni, megidézni a föld szellemeit, s gyors
helyváltoztatást számunkra... ez minden, amit tudok, meglehet, még ezt se. És honnan tudnám, jót olvastam,
ha nem onnan, hogy kipróbálom? Ma este próbálkozunk először, egy kisebbel, amit ha hibásan mondanak el,
semmi baj nem történhet. Kérdezd meg Arielt, ő segítette munkámat, míg Jennifer életben tartotta bennem a
reményt, és ti viszont vedeltetek.
– Igaza van – szólalt meg a szellem. – Ám siess, szükség van a hold fényére!
Rupert felütötte a könyvet. Jennifer remegett.
– Kedvesem, félsz netán? – kérdezte a herceg.
– Melletted soha – felelte a lány, s felnézett rá.
– Akkor hát, emeld magasra a pálcát, míg felolvasok, s add át, mikor érte nyúlok!
Rupert fennhangon olvasni kezdett:
– Ti lények, kik fürgék, láthatatlanok s oly fényesek, akár tölgyből, hamuból s tüskebokorból rakott
tüzünk; füvek, gombák füstje emelkedik felétek, s ezen pentagramma alakba rótt igékre a porban, melyből
az én testem vétetett Isten előtt, szigorú engedelmességre jelentkezzetek! – Jennifer átadta a pálcát. A férfi a
pálca bronz fejével írni kezdett a levegőbe, s közben így beszélt: – Adam Te Dageram, Amrtet Algar
Algasina...
A varázsige elmondása igénybe vett néhány percet. Miután elmondta, Rupert bezárta a könyvet, átadta
Jennifernek, s így kiáltott:
 – Tehát a feladat, mit rátok bízok: Három látomás, tisztán látható s hallható, ahogyan parancsoltam.
Először, mutass átfogó képet a vidékről Angliában, ahonnan Ariel érkezett vissza nemrégiben, hogy arról
tudósítson: csata kezdődött ott. Aleph.
A tűz hirtelen fa magasságú lángoszloppá magasodott, majd visszafordult önmagába, gyűrű-alakot véve
fel, vadul kezdett áramlani, égő vörös és kék színekben. Ebben a hatalmas körben, mintha csak egy ablak
volna, egy tájkép jelent meg.
Ott ugyancsak este volt, ugyanaz a hold sütött; talán még a szél is egy volt, amely a felhőket terelte, s a
mezőkön fújdogált. A mező közepén a sötétségben víz csillogott, csatornák, tavacskák, s egy folyó, amely
három oldalról egy kúp alakú hegyet alkotott, a természet teremtett oda, koptatott le, s az ember koronázta
meg egy toronnyal, melynek már csak a romjai látszottak, mégis élesen az őt körülvevő lankák felé
magaslott. A közelben egy kisváros falai, háztetői, s templomtornyai emelkedtek. A két tábor a várostól
mintegy két-három mérföldnyire helyezkedett el, s azokból több világosság szűrődött ki. Ágyúk, szekerek,
igásállatok, tiszti sátrak és az őrök dárdáiról s páncéljáról visszaverődő csillanások voltak láthatók.
– Ó, Glastonbury! – kiáltotta Will. – Ez nem lehet más, csak Glastonbury! Nézzétek: a Tor 17, hol elfek
kísértenek... az apátság... Wearyall hegye, ahol kecskeszakáll nő... Az otthonom meg, ahol ni, arra! Az én
Nellem, s gyermekeink, szeretteim, a háború ott, s én pedig itt, nem lehetek ott, hogy segítsek! – Térdre
rogyott, arcát bütykös tenyerébe temette, s bőgni kezdett, akár egy fóka.
Hirtelen egy közelebbi kép látszott, mintha egy ragadozó csapott volna le. A látomás felégetett vidék
felett szállt mérföldeken keresztül. Egy pillanatra most még közelebb ereszkedett a földhöz, ott elidőzött egy
szemvillanásnyi időre, majd mintha megijedt volna, elmenekült az elé táruló látvány elől.
Jennifer az öklébe harapott, hogy ne sírja el magát a gyötrelemtől, melyet a látvány váltott ki belőle, s
Rupert szabad kezébe karolt. Caliban tátott szájjal bámult, néha felemelte a mancsát, hogy megdörzsölje a
szemét, aztán inkább mégsem kockáztatta meg. Ariel felröppent, és denevér képében röpködött a szélben.
Hullák elhamvasztott hegye emelkedett a holdfényben. Egy dobosfiú feküdt kiontott beleiben, szőke
hajtincseibe bele-belekapott a szél, szemgolyóján és nyelvén hangyák masíroztak. Egy ló nyerített valahol
kétségbeesetten; egy megcsonkított emberroncs esedezett vízért, de senki nem volt, aki adjon neki, ám
meghalni sem tudott. Egy ágyú ásított hasztalanul, hiszen bedugaszolták, s a golyók között, melyeket soha
nem lő már ki, egy levágott emberfej volt. A sárban valakinek a Bibliája feküdt, nyitva állt, vér és okádék
mocskolta be; egy megnyomorodott férfi látszott, amint a földön kúszik, egy hevenyészve bekötözött,
összezúzott lábat vonszolva maga után; a hideg megbénította, fogai vacogtak, s szakálla deres volt. A szél s a
sebesült Misererét18 énekelt.
– Amit az ember megtesz – kérdezte Ariel azt érdemli maga is?
– E háború ily kegyetlen – szólt Rupert Jenniferhez –, van aki csúnyábban hal meg, s van aki még
csúnyábban él tovább, ám egy rab... De mi ez? Várj! A kép az egyik hadsereg táborához közelít!
A tűz körül ültek néhányan, talán parancsot teljesítettek, vagy mert annyira ki voltak merülve, hogy
aludni se tudtak. Koszosan, borostásan, néhányuknak kötése is volt, tenyerüket az égő szén felé tartották, s
hozzá halkan beszélgettek. Bivalybőr kabátot viseltek, és hajuk rövidre volt vágva.
– Parlament-pártiak – szólt keményen Rupert. – Az ellenség ezek szerint a mezőn állomásozik.
A tüzes gyűrűből oszlop lett, amely aztán közönséges tűzzé zsugorodott. Jenniferből kiszakadt a zokogás,
Caliban felhördült csodálkozásában, Will felemelte könnyes ábrázatát, Ariel leszállott a földre.
Rupert mozdulatlan maradt.
– Így végződik hát a látomás, borúsan, mint amilyenek a reményeink – állapította meg. – Nos, még kettő
hátravan. Lássuk tehát!
A légi szellem elismerően nézett rá, a vöröses ragyogás és a kísérteties árnyékok közepette.
– Kemény a te szíved – mondta végül.

17 Sziklás domb, Dél-Angliában jellegzetes képződmény (a ford.)

18 Az 51. zsoltár
 – Katona vagyok. – Rupert felemelte a pálcát. – Most pedig mutassátok legfőbb ellenségeinket, amint
éppen tanácskoznak! – parancsolta. – Ha nem is ebben a pillanatban, de mostanában. Beth.
Ismét a tüzes körbe néztek. Feltűnt a puritán tábor – nyilvánvalóan egy korábbi időpontban, merthogy a
háttérben a nap utolsó lobbanásai parázslottak, és a hold karéja alacsonyan állt. A szellemi tekintet az őröket
elhagyván egy nagy, csúcsos sátor felé sietett, majd áthatolt vásznán. Itt megállt.
Két férfi ült a lámpafényben, egy kis asztal felett beszélgettek, amin térképek, napiparancsok és
feljegyzések feküdtek. Az egyik, viselkedéséről és egyszerű, rozsdabarna kabátjáról ítélve a Kerekfejűek
tisztje. Erős testalkatú ember volt, barátságos arcvonásait bajusz, légyszakáll és szemölcsök díszítették. A
másik férfi fekete civil ruhát viselt, magas tetejű kalapja térdén nyugodott, és bár idősebbnek látszott, mégis
igen jól tartotta magát. Koponyája magasan ívelt volt és kopasz; éles rajzolatú arcán szürkés szem villogott.
Jennifer ismét hangosan felkiáltott:
– Bácsikám... gyámom!
– Shelgrave! – mondta fogcsikorgatva Rupert. Visszanyerte önuralmát. – Ne félj tőle! Messze van; s
többé nem ő gondoskodik rólad, hanem én. ezután örökké! Intett társainak. hogy maradjanak csendben. –
Shh! Beszélnek!
A tiszt – úgy nézett ki, mint egyszerű fegyvernök – megszólalt:
– Természetesen. Isten hozta, Sir Malachi. Az ön manufaktúrái és vasútvonalai többet tettek ügyünkért,
mint hogy ezt az előnyt megbontsa annak a fogolynak a szökése. – Fagyosan mosolygott. – Akárhogy is,
semmit sem hallani eddig róla, s jómagam azt gyanítom, hogy Bősz Rupert rég kihűlten, átvágott torokkal
fekszik valahol egy csatornában egy másik gazember jóvoltából... Nos, mi vezette hát ide, ilyen messze
délre s nyugatra, épp a csatánk napján?
Shelgrave bizonyára hosszasan próbálhatta beszédét, mivel tömören adta elő mondókáját.
– Amit el kell mondanom. Cromwell generális, meglehet lázálomszerűnek hangzik, mondom, határos az
eretnekséggel. Továbbá, bocsásson meg, emlékezzen azokra az időkre, amikor a Parlamentben ültünk. –
Előrehajolt. – Mindent megmagyarázok, a legapróbb részletekig, s egy lelkész tanúsíthatja, akinek jó
hírneve nem kérdőjelezhető meg, aki maga is érintett a dologban. Elkísért ide, ám pillanatnyilag igen rosszul
érzi magát az utazástól. Együtt tanúsítani fogjuk, miféle boszorkányság a Ruperté. Bizonyára tud arról, hogy
varázslónak tartották, aki kapcsolatot tartott fenn... Nos, ez nem mese, sőt nagyon is valós dolog.
– Folytassa! – kérte a generális, amikor a másik férfi elakadt.
– Minden körülményre kiterjedően beszámolunk arról, miként bűvölte meg unokahúgomat, aki szemem
fénye, hogy aztán kiszabadítsa őt; hogyan kaptak bűvös gyűrűket az erdei démonoktól; Rupert és egy társa
hogyan vágott át e szigeten, s nyert egérutat a kutyák elől; és hogyan veszett nyomuk; hogyan tűntek fel
Tuniszban, a pápista uralkodó vendégeiként; s hogyan távoztak ismét, miután felszerelést rendeltek
ismeretlen, de rossz előjelű célokra.
Cromwell papírjai közt megkereste a Bibliát. Ettől eltekintve higgadt maradt.
– Folytassa! – szólt ismét.
– Később elmondjuk, hogyan kaptam rajta megtévesztett unokahúgomat ujján az ördögi jellel; miként
kényszeríttettem vallomást tenni; azt, hogy délre küldtük a lelkész felügyelete alatt s katonák kíséretével
abban a reményben, hogy sikerül újra elfogni Rupertet; hogyan babonázott meg a lány eltévelyedésében egy
szerencsétlen fiatal bárányt a tehetetlenségig; hogyan szökött meg, s kétségtelen, újra csatlakozott sátáni
szeretőjéhez. Ez egy hosszú történet, s az időnk kevés... az öné úgyszintén, generális. Elfogadja hát, ezt
kötelezvényként, s ad-e hitelt a szavaimnak, melyeket elmondani kívánok?
– Hallgatom.
– Ez a hír csak nemrégiben jutott el hozzám, amikor a lány kísérői visszatértek, s kémeim Afrikából
lóhalálában hoztak híreket. Mialatt seregeink, megszabadulva Rupert átkos jelenlététől, egyik győzelmet a
másik után aratják a Gonosz seregei fölött.
– Ne mondjon ilyet! – feddte meg Cromwell. – Károly királyunk marad.
Shelgrave visszakozott.
 – De... bocsásson meg, generális... Stuart Károly maga vezette a sereget, amivel a mai napon ön
megütközött s legyőzött? Nem ama falak mögé vonult vissza, s ön nem azt tervezi, hogy rohammal beveszi
reggel?
Cromwell komoran a térképre nehezedett.
– Az ő gonosz seregei az egy dolog – felelte. – De a király személye... – Egy pillanat múlva hozzátette: –
Bár ezt a Parlamentnek kell eldöntenie. Mint ahogy az én legsürgősebb teendőmként itt van az utolsó
royalista sereg, legyen az bármilyen zilált is. Mégis legtöbbször képes volt talpra állítani magát nagy
veszteségek után is, mintha a szelek úgy fújnának, hogy összetartsák őket minden vesztes ütközet után. Egy
végső csapás, és Angliában béke lesz! – Lobbant ki belőle a jövendölés. – Folytassa, Sir Malachi!
– Nem különös az ön számára, generális, hogy épp erre a vidékre vonultak vissza, hogy ez legyen utolsó
tartózkodási helyük? Ez egy síkság, kivéve a Tort és néhány magasabb dombot; nyílt; nehezen védhető.
Miért nem a Mendip-hegylánc vagy még inkább Wales?
– Kihallgattuk az elfogott tiszteket. Ők is csodálkoztak ezen. A király hirtelen döntése volt ez. –
Cromwell megdörzsölte masszív állát. – Azt hittem, ő találta ki, nem lévén jártas a hadtudományokban; itt
ez a híres régi kisváros, az erősen királyhű vidék közepén, déli kapcsolatokkal. Persze, ez téves
következtetés.
– Én is kíváncsi vagyok, mi késztethette erre a lépésre. – Shelgrave halkan beszélt – Glastonbury... az ősi
Britannia szíve volt... ahol a kereszténység először vetette meg lábát ezen a szigeten a Szent Egyház
legendái szerint, habár hátborzongató köntösben. E szerint Arimatheai József elhozta a Szent Grált, s azt a
tüskés bokrot, mely virágzik még minden Karácsonykor... apátsága leromboltatik, ahol is a nép esküszik,
hogy holdfényes estéken a szellemszerzetesek miséjét látja... Glastonbury, amely Druidából lett Keresztény,
s mielőtt Kelta keresztény lett, még Rómához tartozott, s amely egyesek szerint Arthur király Avalonja volt...
aminek rejtett zugait Tündérnépek lakják, akiknek titkon még mindig áldozatokat mutatnak be... Nem
különös hát, hogy a király épp e helyet választja utolsó menedékéül két nappal a napéjegyenlőség előtt?
Cromwell elkomorodott.
– Magyarázza meg, pontosan mire gondol!
Azt próbálom, uram. Shelgrave válasza ugyanolyan élesen szólt. — Tapasztalatból mondom, Rupert
herceg Lucifer küldötte személyesen, ő küldte, hogy megállítson minket az előrenyomulásban ezen a
bálványimádó, kísérteties és pokoli földön. Most már bizonyos vagyok afelől, hogy életben van. Vajon
miféle démoni seregeket vezethet ide? – Megragadta Cromwell mandzsettáját. – Azért jöttem, hogy
megmondjam; sújtson le! Küldje rájuk Jehova villámait az ágyukból, zúzzon szét mindent, lőj s rohand le
Filisztiát! S ne hagyjon életben e pokoli vidéken se királyt, se papot, se katonát, se varázslót, se boszorkányt,
se követ kövön, nehogy azt a pokolfajzat Rupertet fogadhassa, s segítségére lehessen! – Shelgrave hangja
elcsuklott. – Ő és a szukája, ki valaha az én jóravaló lánykám volt. – Visszanyerte az önuralmát: – És Anglia
biztonságban lesz. De ne késlekedjen!
Cromwell nem ingott meg.
– Az nem szokásom. Ám fejvesztetten támadni sem volna jó. Kemény ütközet volt ez a mai, s
embereimnek pihenésre van szükségük. Holnap, igen, megtámadjuk a várost. A démonok s varázslók pedig
mit kezdenek mérgükkel az igazságossággal jól felfegyverzett emberek ellen?
A látomás véget ért.
Will Fairweather felkacagott.
– A mi sátáni légióink, mi? – kiáltotta. – Mint Caliban? Ő és Ariel mögötte. Azt pedig kétlem, uram, van
olyan erős, hogy felemelje őket a földről, melyhez tartoznak. Vezesd hát győzelemre a seregedet, uram: egy
nyurgalábú lovast, akinek csak a lova hiányzik; és egy menyecskét, aki úgy fest, mint egy lerongyolódott
fiú!
– Maradj csendben! – szólt rá Rupert, aki úgy állt, mint akinek földbe gyökerezett a lába. – Még egyet
látunk. – A pálca halovány jelzőtűzként emelkedett az elhaló, vöröslő tűz felé, a csillagok, egy fehér
szegélyű felhőfoszlány és a kétségbeesetten alászállni készülő hold felé. – Mutassátok nekem királyomat! Ez
az utolsó parancsom! Gimel.
A lángok ismét gyűrűt formáltak, mintha csak utolsó erejükkel tennék. Egy emeleti szoba látszott, nem
túl erős fényű lámpással s nyitott ablakkal, hogy kilátást engedjen Glastonbury Torra. Néhány férfi egy
asztal körül ült, egyesek alakja elmosódott a halvány fényben, köztük katona ruhát viselők; kimerültség
látszott mindannyiukon.
Rupert a legnagyobb termetűre szegezte tekintetét.
– Testvérem... ach, Maurice! – suttogta. Majd a legalacsonyabbra: – Őfelsége.
Károly apró termetű ember volt, ám mindig egyenes derékkal járt, sötét férfiszépsége még most is oly
gondosan ápoltnak hatott, hogy ez a tény nem tűnt szembetűnőnek. Rupert másokat is felismert. Goring, a
gazember, Digby, a cinkosa, gondolta dühödten. Eyethin, a kapzsi: micsoda Lovasok! Szívesebben látnék egy
jóindulatú s becsületes Cromwellt. Nem számít kivel áll szemben az ember egy ütközetben; egyes
szövetségesekből veszedelmesebb ellenségek válhatnak... Itt van hát a jó Maurice. a derék Will Legge és az
én kedves rokonom.
– Ő a testvéred? – kérdezte Jennifer. – Ő is nagyszerűen néz ki.
Egy nagystílű mozdulattal csendre intette a lányt. Hangok hallatszottak.
– Holnap támadni fognak, ez nem kétséges – mondta Maurice komoran. – Áttörik jelentéktelen
védelmünket, mint ahogy tették ezt városról városra. Így Glastonbury hamarosan lángokban áll, mint
bármelyik hajó, melyen a Stuart-zászló leng, mikor a Tengerészet lecsap rá, ami szintén az öné volt. Van
elegendő ágyújuk hozzá... beleértve a mieink nagy részét is.
– Miért ragaszkodott Felséged ahhoz, hogy ide vonuljunk vissza, s egy sík mezőn ütközzünk meg velük,
ami éppoly lapos, mint amilyenen már győztek le minket? – kesergett Eyethin.
Károly elsiklott az arcátlanság felett; jól tudta, az elkeseredettség szülötte volt az.
– Nem tudom – válaszolta. A többiek meredten bámultak rá. A mosolyok legkisebbikét vetette rájuk. –
Egy álmot... láttam, megérzés volt, hogy itt van az utolsó remény számunkra – mondta.
– Egy boszorkány főzte ki ezt az álmot, Felség – morogta Digby.
Károly a fejét rázta.
– Nem, a puritánok iszonyodnak a legkisebb varázslattól is, és sok varázslat lepattan róluk, akik nem
ismerik el, hogy Isten tündéreket is teremtett. Talán egy szellem volt az, álmomban? Nem merném
megkockáztatni, hogy angyal volt.
– Akármi is volt, végzetünkbe taszított minket – szólt Goring.
– Megálljatok urak, ez nem szép dolog – jegyezte meg Legge. – Emlékezzetek, nem egyszer ültünk
tanácsot, s egyetértettünk abban, hogy Somerset talán nem a legmegfelelőbb hely, azonban a közelben
minden más hely ugyanolyan előnytelen volt, annyira súlyos veszteségeink voltak Marston Moor óta. Mit
vesztettünk hát igazából azzal, hogy idejöttünk?
– A háborút el! – csattant fel Eyethin.
Goring kínosan mosolygott.
– Az már elveszett. Egybegyűlt huhogó szellemek vagyunk már csupán, míg a hajnal el nem jő... a tél
hajnala, s a sírjaink sokkal meghittebbek lesznek annál.
– Mit tegyünk hát? – kérdezte Károly király. – Gyűlölöm letenni kardom, de még jobban gyűlölném látni,
amint szétágyúzzák, felgyújtják és kirabolják e nagyszerű régi várost, mindezt értelmetlenül.
– Még rosszabb volna veszni hagyni a király személyét – szólt Maurice.
– Vajon mennyi gyötrelmet ér meg e test? – Rezzent össze a király.
– Amíg ön életben van, az ügy is él – jelentette ki Maurice. – Milyen jól ismerem azt, kinek anyja az ön
nővére!
– Önök nem mennek tönkre, ha egy koronás bitóra jut – tette hozzá Legge –, de számtalan remény
megtestesülése igen.
Maurice körbepillantott az asztalnál.
 – Ha el is veszítettük Angliát, nem veszítettük el a világot – mondta. – Ezért is nem maradhatunk ebben a
patkányfogóban. Induljunk, mielőtt az ellenség léphetne – mutatott ki az éjszakába, s a magaslatra –, fel ama
hegyre! Ássuk be magunkat annak gerincén, s ott visszaverhetünk száz támadást is!
– Hogy azután ostrom alá vegyenek minket – horkant fel Eyethin. – Kiéheztetnek s a szomjúsággal
kiűznek onnan minket.
– Az lehet – bólintott Maurice. – Nyerhetünk viszont néhány napot... s esetleg kicsempészhetjük a királyt
álruhában; talán sikerülhet megnyerni a parasztokat, hogy segítsenek, és tengeri úton elmenekülhetnénk,
akár Xenophón. Meglehet elbukunk... nem tudhatom. Ám bizonyosan elbukunk, ha semmit sem teszünk.
Mindannyian a királyra néztek. Ő egy ideig összefont ujjait nézte az asztalra tett kezén. Végül
felsóhajtott.
– A hercegnek igaza van. Bármily képtelen is az ötlet. A nép segedelmével, kik bíznak bennünk, Isten
segedelmével a magasba emelhetjük száműzetésünk zászlaját, hogy azt hihetik majd, a vereségeknek vége
szakad.
Felemelkedett, az ablakhoz ment, kifelé meredt rajta, háta mögött összekulcsolt kézzel. Igen halkan
beszélt.
– Bajtársaim, jőnek új karok. Eljön egyszer a nap, amikor megszólalnak a trombiták. Hinnünk kell ebben.
Most amikor minden zászló halottakat vezérel a tengerhez, s a hajók üszkösen kilyuggatva nyugosznak majd
az üszkös parton, törött csontok s üres árnyékok lebegnek sötéten a karcsú özvegyek felett, kik szajhává
lesznek, hogy enni adhassanak megsebzett gyermekeiknek, azt kell mondanom, több nap marad, mint bugris
tolvaj győző! S ha kardunk törik, van még érc... ott lesznek lerombolt városaink kövei, melyeken
köszörülhetünk... s ha önök észrevennék rajtunk a rozsdát s a sápadtságot, fegyelmezetten tegyék.
A látomás kialudt, s a tűz is alatta.
– Angliába kell mennünk, mielőtt túl késő! – kiáltotta Rupert az éjszakába.
– Mihez túl késő? – fuvolázta Ariel.
– Hogy segítsünk rajta, vagy meghaljunk érte!
 XXII.

A SZIGET

Éjszaka volt ismét s melegebb, mit az előző napon. A hold fénye csak az imént tette tisztán láthatóvá a
hegycsúcsokat, az egész szigetet beborító sötétség egy sárgás sziklaélet harapott ki a falból. Csillogott az
öböl, s távolabb a víz is. Öten álltak a csónak körül, ami Jennifert hozta. Azóta is a partra vonva állt
leeresztett vitorlával.
– Eljött az idő, amikor megkezdhetjük repülésünket – szólt Rupert. – Szálljunk be! Hosszú volt e napot
végigvárni.
– Nekem pedig rövid volt a békének eme lehelete, a szépség otthonában valószínűleg az utolsó – mondta
a lány válaszképpen.
A férfiban remény ébredt.
– Hátramaradsz hát, a biztonságban, mit azt kívántam?
– S engedjelek el? – kérdezett vissza nevetve a lány. – Te egy igen kedves, de makacs ember vagy.
– Attól tartok valóban el akar kísérni – szólalt meg Ariel. – Azok az apró varázsigék, amiket megtanultál,
csak akkor működnek, ha vannak holdsugarak, melyek megtartják e járművet, mellyel a lány érkezett,
akármilyen kicsi is az. Nem jutsz messzire, mielőtt a reggel le nem kényszerít onnan, hacsak a lány jelenléte
nem erősíti a varázslatot.
– Igen, tudom! – fortyant fel Rupert. – Hagyd a fecsegést! – Hangnemet váltott: – De bocsáss meg, Ariel!
– Megtehetném, hogy tovább segítek, Herceg. – A légi szellem szárnyai rezegtek, világítottak, s
ragyogtak az erdő sötétje előtt. – Ám távol otthonomtól... hideg vasak között...
– Többet segítettél, mint azt meghálálni tudnánk. – Rupert meghajolt, s különösen óvatosan hatalmas
tenyerébe fogta a parányi kezet. Azért, mert a Régi Rend védelmében emeltetek kardot: a létező világ
teljességéért. Isten veled!
– Isten veled... Isten áldjon! – A szavak cirógatva siklottak közéjük. Ariel a magasba röppent, hogy
megsimítsa Will szemöldökét és vele szemben Jennifer ajkát.
– Viszlát! – szólt a dragonyos kissé nyersen Calibanhoz. – Élvezd a brandyt, amit hátrahagyok!
A szörny meg se hallotta. Borzas fejét egy pillanatra sem fordítva el a lányt bámulta, testének többi része
remegett a fájdalomtól.
– Nem jössz vissza soha már? – kérdezte rekedten.
– Attól tartok, csak álmaidban – felelte a lány. A holdfényben előtűntek hirtelen jött könnyei. – De
mindig, mindig emlékezni fogok rád, drága Caliban.
A lány odarohant, megcsókolta, majd a csónakhoz szaladt. Rupert és Will már beszálltak. A herceg,
kezében Prospero pálcáját tartva állt, a könyv kinyitva, másik karján feküdt. Amint Jennifer bepattant, így
kiáltott:
– Varázsigénket elmondtam; most láthatatlan hullámok hömpölyögjetek, s a magasba emeljetek! Zain.
Parancsolom nektek, emeljetek!
Csendesen, puhán, a csónak emelkedni kezdett. Will lenézett, nagyokat nyelt, majd szorosan behunyta
szemét és olyannyira összehúzta magát, amennyire ez lehetséges volt. Jennifer egyszer csak kihajolt, s
zihálva integetett, amíg csak látta a szigetet. Rupert az árboc előtt állt, pálcájával az Északi Sarkcsillag felé
mutatott.
Ariel egy darabon elkísérte őket. Amikor visszatért, Caliban még mindig ugyanazon a helyen állt a
parton.
– Mi az, megkukultál? – kérdezte a repülő lény. Szárnyai rezegtek.
– Megcsókolt – suttogta a szörny.
– No, igen. Az ő kedvessége betölti az egész horizontot.
 – Ezt te nem értheted. Megcsókolt. Engem. – Caliban sörényét s vállát rázta. – Megtette. Megteszi. Meg
fogja tenni. Ez nem múlhat el, míg élek. S mi többet kívánhatnék? Milyen csodás a világ, Ariel!
– Ah, hm, igen, örülök, hogy így érzel. – A szellem a szörny hátára csapott. – Jöjj, pihenj le! Éneklek
neked Jennifer altatódalaiból.
Ariel repkedve, Caliban cammogva az erdő felé indultak.

A BÁRKA

Háta mögött egy fuvallattal, mely a varázslat része volt, sebesen szelte a levegőt. Az égi száguldást nem
kevésbé segítették elő a vitorlavászonba tűzdelt apró kötélvégek. Ilyen magasban a levegő olyan hűvös volt,
hogy a lehelet fehér gőznek látszott, s a kevés körülöttük úszó felhőhöz hasonlított. Odalenn a Föld
hatalmas, ködös gömbje látszott. Előttük, mögöttük, felettük s tőlük jobbra a feketés-bíbor óceánon csillagok
zsúfolódtak; balra a nyugatra tartó hold látszott. Ragyogása a vitorlára verődött, míg a perem el nem takarta.
Jennifer sisakot viselt. Rupert a kis bárka pereménél állt, s mindenfelé nézelődött. Will a középső
evezőpadnak is a közepén ült, erősen összekuporodva. A herceg egy ragyogó cérnaszálra mutatott.
– Az ott a Dordogne – mondta. Hangja csaknem elveszett a végtelenségben. – Még napkelte előtt elérjük
úti célunkat.
– Honnan tudod? – kérdezte a másik férfi.
– Sok térképet láttam már. Milyen különös most így látni az országokat. Nincsenek határaik...
– Én, ha egy baromfiudvar közepibe is érkezünk, bizony Isten, megcsókolom a vályút! – Will nyugtalan
pillantásokat vetett. – Persze, én nem kukoricázok egyetlen hatalommal se, de a tenger, mit ahogy az ég is...
amik a hajók körül kavarognak... nem énnekem valók! No persze, nincsen semmi, ami ezekhez fogható, az
igaz! Ezért meg is köszönöm Isten irgalmát, ámen.
– Amikor földet érünk... páncéltalanul, hiszen a varázsige nemigen tudott volna felemelni több vasat a
kardjainknál... meglehet, úgy érzed majd, élvezted ezt az utazást. – Rupert keserűen elmosolyodott. – Így
csevegünk, mialatt a csodák történnek. Talán csak az angyalok képesek átadni az örökkévalóságba szorult
mennyei örömöt; ám mi halandók vagyunk.
Hátrament, és Jenniferhez hajolt.
– Átvegyem az őrséget? – kérdezte. – Hogy utazol?
– A lehető legcsodálatosabban, hiszen melletted vagyok. – A lány rámosolygott, s mosolya a nagy szemek
alatt, a húsvér finomságban éppoly ragyogó volt, mint Arielé. – Kimutogatva mondta: – Sok jó barátom van
itt. A Nagymedve hazafelé tart, akárcsak mi; a Lant zengése, a Hattyú, amint egy fénnyel teli folyón szárnyal
át; A Pegazus mellett Cassiopeia várja kedvesét; s a felkelő nap kvadránsából meghatározható az Orion, ki a
mennyboltot oltalmazza... te ő lennél?
Rupert mozdulatlanul állt, aztán nyersen válaszolt:
– Nem, én Skorpió vagyok. Nem látod véletlenül merre tartok vésszel-teli utamon? Hogyan vihetnélek...
akár királyom elé?
– Őszintén megmondom, elegem van abból, hogy folyton azt hallgassam: túl csinos vagyok! Lobbant fel
a lány, majd elmosolyodott: – Ha így is van, meg kell őrölnöd lelkiismereted és kötelességed malomkövei
közt. Amikor házasok leszünk... de hagyd meg nekem ezt az utolsó repülést, hiszen azután a még nem látott
tengerek kéklő ragyogását gyermekeim szemében látom meg majd, s a nagy kalandot a növekedésükben...
Amikor már házasok leszünk, legfontosabb feladatomnak azt tekintem majd, hogy a levertséget kiűzzem
belőled.
Hozzásimult a férfihoz. Annak remegett a hangja.
– Olyan jó vagy hozzám. Ám a dicsőség is. Isten bőven adja. Minden az ő akarata szerint lesz.
A csónak suhant a holdfényben.

EGY RÉT
 A fű csaknem olyan sötét volt, mint a fák; a felhők alól gyorsan közeledő esőfal lógott. A szél fütyült,
mint hideg darazsak. A csillagok már nem látszottak, de az utolsó holdsugarak még a kis bárkára sütöttek.
Az alászállt az égből, puffant, majd nem mozdult. A vitorla vadul rezgett.
Rupert kiáltása a lány felé áthallatszott a zajon.
– Megütötted magad, Jennifer?
– Nem, csak... a fogam vacog – válaszolta remegve.
– Gyorsan kellett földet érnünk. – A sötétben tapogatózott, hogy felsegítse a lányt; a homály egyre
sűrűsödött. – Különben fennragadtunk volna a viharfelhők között, s ahol ami vitt, hajtott minket, most
lemegy.
– Hol vagyunk? – hallatszott Will hangja.
– Glastonburytól délre – felelte Rupert. – Nem tudok közelebbit.
– Ki tud ilyen időben? Sötétebb van, mint az Ördög fenekében... Ott ment a holt, itt jön az eső. Isten
hozott itthon, Angliában.
– Találunk menedéket? – kérdezte a lány, amint az egek megnyíltak felette.
– Ebben a vaksötétben nem – válaszolta Rupert egy elázott ordítással. Testének árnyékforma foltját alig
látták. – Aira van észak, a mi irányunk. Addig megyünk e vidéken, míg egy útra nem akadunk, ami arra visz.
Amellett házak lesznek, bár óvatosaknak kell lennünk, kik is laknak bennük.
– Jó barátok, ha nem ismertem félre somerseti népemet – bizonygatta neki Will.
– Lehet, de mi van, ha a győztesek katonákat kvártélyoznak el náluk? Gyerünk, induljunk!
– Igazad van, mint mindig. Átok egy tulajdonság ez, Rupert. Pedig de szeretném látni a helybeli
parasztot, amikor egy bárkát talál a legelőjén!

EGY ÚT

A vihar nem sokkal napkelte után véget ért. Továbbra is éles északi szél fújt, ködöt tolva maga előtt az
acélszín égbolt alatt. Rupert, Jennifer és Will előredőlve, leszegett fejjel elkékült kezekkel taposták útjukat a
sárban. Öltözékükről a víz fodros tócsákba csepegett. Az út mindkét oldalán fasor, azok mögött mezők, a
barna, illetve szürkésvörös fák közül egyesek már száradni kezdtek, s engedték a leveleket ágaikról lefújni.
Egy varjúraj repült el a fejük felett, siralmaikat károgva hangosan.
– Korán érkezett e keserű évszak – szólalt meg Will nagy sokára. Orra az egyetlen izzó pont volt a tájon,
nem számítva a róla legördülő vízcseppeket. – Nem is emlékszem ettől rosszabbra.
– Volt-e ettől cudarabb év? – kérdezett vissza Jennifer. Megpróbált mosolyogni. – Nézd, Prospero pálcája
lett sétabotom!
– A könyve meg a tarisznyámat nyomja rettenetesen, alatta pedig némi elemózsia a szigetről. Kér valaki
egy harapást? Nem? Hát jó, én is elcserélném azt a néhány körtét és gránátalmát egy tál forró krémes-mézes
zabkására, és ezzel a karddal is szívesebben vágnék egy Cheddar sajtot, mint utat a dicsőségért.
– Vagy házad szabadságáért és biztonságáért? – tört ki Rupertből.
Will ajka elkeskenyedett.
– Kérlek, ne mondj ilyet, uram! Elég nehéz így is lepleznem idegességemet. „Ne aggódj,” mondom
magamnak, de ez már nem sokáig nyugtat meg. „Ne fájjon a fejed az asszony és a gyerekek miatt”,
mondom, „csak azzal törődj hogy jól rejtőzz el, s ne azzal, hogy valami Kerekfejű ezred feldühíti Nellt.”
Nagydarab asszony ő, uram; amikor fej, az egész tehén rázkódik; és ami a természetét illeti, bizony ha Guy
Fawkes az én Nellemet kapta volna, holmi puskaporos hordók helyett...
– Megállj! – Rupert a magasba lendítette kezét. – Előttünk, ahhoz az útkanyarulathoz közel, lovasok!
Ellenség! – Kardját előhúzta hüvelyéből.
Öten voltak. Egyikük egy kövér, középkorú paraszt volt, hosszú, barna kabátban, bő gatyában, mocskos
cipőben, zsíros kalapban, egy poroszkáló, zömök, rövidnyakú lovon. A többiek felismerhetően Vasbordájúak
voltak. Amikor meglátták Rupert csoportját, nyomba kiáltásukat hozta a szél.
– Kóbor Királyi Lovasok... s egy puritán lány a foglyuk. Mentsük meg!... Rájuk!
 – Szaladj a fasor mögé! – parancsolta Rupert a lánynak. – Maradj ott!...
A föld dübörgött, sár fröccsent, a paták vágtába lendültek. Will nem rántott kardot. Ehelyett leakasztotta
teli tarisznyáját és pántjánál fogva pörgetni kezdte. Rupert tanácstalanul nézett rá, ám többre nem maradt
ideje. A Kerekfejűek parancsnoka rátámadt.
– Add meg magad vagy leváglak! – üvöltötte a férfi.
Rupert keményen megállt. A ló megtorpant. Egy kard sújtott felülről. Félúton találkozott a Rupertével.
Fémes csörrenés hallatszott, szikrák pattantak. A rettenetes fájdalom kitépte a lovas fegyverét, az pörögve
messzire szállt. Mielőtt a katona elmenekülhetett volna, Rupert bal keze megragadta lovaglócsizmáját. Egy
rántás, s máris kilendült a nyergéből, ám másik lába beakadt a kengyelbe. Hátasa nyerített, s felágaskodott,
majd vonszolni kezdte a sárban.
Will elengedte a tarisznyát. A második lovas bőrzekéjét kapta telibe. A levegő kiszorult belőle, s
előrebukott a nyeregben. Will most rántott kardot.
Ruperttel közrefogták a harmadik lovast. A negyedik pisztolyt rántott. Jennifer rohanni kezdett.
– Hozzám, hej, cimbora! – kiáltotta a katona.
– Csakis hozzád – felelte amaz. – Fogadd el a pálcámat. – Úgy adta át, hogy hatalmasat vágott a férfi
csuklójára. Az felordított, s kiejtette a pisztolyt. A lány most puffanva orrba vágta. Erre a katona még jobban
üvöltött, s a vöröslő roncshoz kapott.
Rupert és Will lefegyverezték, majd kiemelték a nyeregből. A herceg pattant fel a nyeregbe. Az első ló
után indult, ami azóta lelassított, aztán megragadta a kantárszárat, megszabadította előző gazdájától, ezután
odavezette társához az állatot. Együtt rontottak rá a megmaradt kettőre. Lévén kábult, Jennifer áldozata nem
mutatott ellenállást, amikor Rupert megszabadította fegyvereitől, s a földre parancsolta. A könyvvel sújtott
embernek sikerült magához térnie, megsarkantyúzta lovát, s dél felé elmenekült. Egyikük sem törődött az
üldözéssel.
– Ó, Jennifer! – kiáltotta Rupert. Azután, hogy egy helyre vonszolta a foglyokat, csókokat küldött a
lánynak. A lány Prospero pálcáját szorongatta, s ragyogott a boldogságtól.
– Egy megszökött, de hármat elkaptunk – jelentette ki Will. – Nem is rossz arány.
A paraszt tátott szájjal ült. Will könnyű vágtában odarúgtatott hozzá, s felkiáltott, amikor megfogta a ló
kantárszárát.
– No, nézd csak, ez a szomszédom, Robin Sledge!
A másik néhányat nyelt, majd kibökte:
– Will Fairweather... visszatértél volna hallottaidból?
– Még nem. De mielőtt megfürdetlek, mi van a házammal?
– Legutóbb azt hallottam, sértetlen. Szerencsés vagy. Bujdostál eleddig?
Will letörölte a verejtéket homlokáról, s csak ennyit mondott:
– Éreztem, Robin, tudtam. Amikor azután a gazda után iramodtam, hogy megfizessek neki. hát csak
látom, hogy úgy ül azon a nyeregben, mint egy nagyvezír... Nahát. Hogy kerülsz te ennyire rossz társaságba?
– Hüvelykujjával hátrafelé bökött a sáros véres és gyászos kinézetű puritán katonák felé.
– Felderítők, vezetőt akartak: no nem azért, mert maradt volna itt valami is, amitől ez a Krómvell
megijedne, vagy maradt vóna, míg ti hárman meg nem érkeztetek.
– Segítettél ezeknek az álszenteskedő lázadóknak? Te?
– Nem sok választásom vót ám, ha egyszer kényszeríttettek! – mondta keserűen. – Két fiamat hívták be a
király seregébe. Jobb, ha mindent megteszek, amit csak tudok, esetleg megkegyelmezzenek nekik, mán’ ha
életben vannak. Rupert feléje ügetett, megállt és hallgatta.
– Hogy áll a háború? – érdeklődött.
– Már a végét járja – sóhajtott Sledge. – A royalisták utója kimenekült Glastonburyból a Torhoz. Az talán
jobban védhető; de ez a Krómvell... a lázadók vezére... hát, katonáskodtam én is fiatalkoromban, azóta sok
korsóval legurítottam már veteránok társaságában, akik ráadásul nem valami ostoba, hencegő alakok vótak;
de olyanokat, mint erről a Krómvellről, egyiktől se hallottam, s nem láttak még ehhez foghatót. Egy vadállat
lehet, aki mindenáron el akarja kapni a királyt; mer’ hogy mindenüvé bevonul amit csak elfoglalt, nem hagy
békét a vidéknek. Na, ez kerítette be őket, kérem szépen, Jack Ketch pányvájánál szorosabban; ágyúi csak
akkor hagyják abba a tüzelést, amikor közelebb vontatják őket. Azokból, amiket láttam, uram, három napot
se adok, se esélyt a menekülésre.
Rupert és Will összenéztek, a szélnél is zordabban.
– Köszönet, minden szavadért, jóember – szólalt meg hirtelen a herceg. – Biztonságban maradsz, ha
tovább vezeted ezeket a fickókat, miután megzavartam a csatarendjüket és a többit. Nem a te vétked, hogy
felülkerekedtünk. – Nevtett, de vidámság nem érződött hangján. – Igaz, gyalog kell menniük. A három lóra,
a bőrzekékre és a többi dologra szükségünk van. Engedd hát elsétálni őket saját bőrükben. Kétségtelenül
hálásak lesznek, amiért segítesz a test sanyargatásában, s lelohasztod bennük a bűnös gőgöt.
Visszafordult Jenniferhez.
Sledge utána bámult.
– Ki ez a fickó? – kérdezte.
– Egy akrobata – felelte Will.
– Mi?
– Valaki, aki a pokol felett egyensúlyoz egy kötélen. Gyere, menjünk utunkra, s beszélgessünk, míg
tehetjük.
 XXIII.

GLASTONBURY TOR

Lépcsős oldalán felfelé Cromwell serege mozgásba lendült. Azonnal emberek jelentek meg rajta mindkét
oldalon. Minden fedezéket kihasználva, ásott árok, fák, bokrok sziklatömbök mögött fekve, tisztjeik
kiáltására vártak, előrenyomulásra vagy további ellenállásra. Itt-ott muskéták ropogtak. Ez az ágyúk órája
volt.
Azok állandóan, nagy tömegekben dörögtek a puritánok állásaiban. Torkolattüzek villantak, a levegőben
lövedékek süvítettek, nehéz golyók csapódtak be, kartácstűz ropogott süvítve, ezerszer újra és újra. A zord
hideg időben füst terjengett mindenfelé. A szél délutánra lecsendesedett. A nap sápadtan pislogott, volt,
amikor eltűnt, hogy aztán újra keresztülsüssön a lassan oszló szürke felhőkön. Mivel ilyen szélcsendes idő
adatott, a támadók egy új találmányt vetettek be: két kipányvázott légballont, melyek a hegycsúcsnál
magasabbra emelkedtek, kosarukban megfigyelőkkel, akik távcsövet s földmérő műszereket használva
jelezték a tüzérségnek az irányzékot kézi-zászlóikkal. Ezek groteszk tüneményekként függtek a város s
vidék felett, akárcsak maga a jövő.
A királyhű erők állásai szerényen viszonozták a tüzet. Lovaglás közben Rupert így szólt Willhez és
Jenniferhez:
– A mieink nyilvánvalóan kevés ágyút tudtak felvonszolni a csúcsra. Kétségtelen, hogy a lőszerük is
kevés. Bizonyára túlhajszolták magukat, hiszen nem kis feladat lehetett a felszerelést hegynek fel vonszolni,
miközben az ellenség folyamatosan lő.
– Bizony nagy árat fizethettek ezért – értett egyet Will. Egy halott feküdt a kiégett füvön. – Miért nem
ostromolnak?
– Az ok mi vagyunk. – Rupert keserűen mosolygott. – Felesleges; hamarosan megtörnek.
– Túl késő, a’sszem, neked meg nekem rövidre kellene vágnunk hajunkat.
– Occam pengéjével? Nem. Nem minden puritán járkál rövid hajjal, a disputa óta egyre több. Úgy
gondolom, szükség esetén könnyen észrevehető vagyok. A Vasbordájúak ruhája úgy áll rajtad, mintha rád
öntötték volna.
– Nem úgy rajtad – dorombolta Jennifer.
– Nos, magam sem bírom az olyan rendetlen öltözékű katona látványát, mint amilyen most vagyok –
ismerte el Rupert. – Mégsem szabad magunkat eláruló módon, gyáván s bizonytalanul viselkednünk,
bármilyen értelemben. Ez a halált jelenti.... vagy az elfogatást, ami annál is rosszabb. Viselkedjetek úgy,
mintha mi uralnánk a környéket. – Azzal kihúzta magát.
– Azt tesszük.
Jennifer szorosan fogta Prospero pálcáját.
– Olyan borzalmas volna, ha téged... vagy bármelyikünket egy királyi mesterlövész ölne meg.
– Látok egy rést, amin áttörhetünk és át kell érnünk, akármilyen pusztulással is találjuk magunkat
szemközt! – közölte a herceg. – Állj! – Rupert meghúzta a gyeplőt. – Körülnézek... Kövessetek, de meg ne
szólaljatok, s minden parancsnak azonnal engedelmeskedjetek!
Három tábori ágyú – egy mozsár és két könnyebb ágyú – tűnt fel, amint a lovasok áthatoltak a sűrű
bozóton. Lövedékek és puskaporos zsákok sorakoztak körülöttük; a szekereket és a lovakat bizonyára
máshová vitték el, mert csak a legénység látszott. Minden ágyúhoz két ember tartozott, ágyúcsöveket
tisztítottak, töltöttek, céloztak, fáklyát érintettek a kanóchoz, megint tisztítottak, töltöttek... Egy zászlós
pillantott fel távcsövével a ballonra, amely innen jól látható volt, kezében jegyzettömböt tartott készen a
számításokhoz, hogyan lehet a leghatásosabb zárótüzet adni.
Rupert feléjük vágtatott. Az ágyúkból sortűz dörrent; a füle megfájdult, az orrlyuka sajgott a füsttől,
visszhangok távolodtak. Azok az emberek, akik kiszolgálják eme ágyúállást, kiteszik magukat annak, hogy
megsüketüljenek, gondolta. Milyen véres a szemük a koromtól; egyre csak fáradoznak, nem tudván, mikor
lövik szét őket... de mégis szakadatlanul bombázzák királyukat, minden erejüket megfeszítik, gépiesek,
megállíthatatlanok, angolok.
– Állj! – kiáltotta a zászlós. – Ki közeledik? Muskétákat fel, fiúk!
– Nézzenek oda, ez bizony nem egy aggastyán – morgott Will hallgasd csak, hogy cincog!
Rupert megállt. Rendezetlen egyenruhája ellenére megsemmisítően magasodott feléjük a nyeregben.
– Itt három felderítő, előreküldtek minket, hogy felderítsük a terepet – jelentette ki magabiztosan. – A
léggömbök észleltek valamit, ami lehet, hogy ellenséges lövegállás előkészítése. Szüntessék be a tüzelést,
míg fel nem értünk, hogy megnézhessük; de álljanak készen arra, hogy fedezzék a visszavonulásunkat!
– Igenis, uram! – tisztelgett a fiatalember. — ön igencsak bátor, kockára teszi...
Jennifer. Rupert öklével a tenyerébe csapott.
– Én megyek elöl, Will hátul! – kiáltotta. – Gyerünk!
Megsarkantyúzta lovát.
A hegyoldal durva talaján felfelé vágtázva szikrák pattantak lova patája alatt. Az állat zihálása elnyomta a
távoli ágyúk dörejét. Előttük egy sűrű bozót tűnt fel s fák. Ki leshet mögüle? Édes Istenem, imádkozott, ha
királyi ólom érkezik, legalább engem terítsen le, s ne őt, ne őt!... Tudom, azaz remélem, barátaim nem
fognak lőni, s döbbenten merednek e magányos hármasra... Ha mégsem... Jézus, óvd meg őt!
– Károly király katonái, ne lőjetek! – ordította teli tüdőből. – Hallgassatok meg! Én, Rajnai Rupert
Herceg visszatértem!
Lecsatolta a könnyű, karimás sisakot, ami fején oly rosszul mutatott, és félredobta. Tépett az ingéből egy
darabot, s egy fehér szalagcsokrot formált, régi jelképét. Az arca körül, két oldalon vállára omlottak fekete
tincsei, amire sokak emlékeztek.
Egy golyó fütyült el mellette. A tüzérek felfogták, hogy valami nincs rendjén. Ám ekkora távolságból s
nem lévén képzett muskétások... Rupert áttört a bozóton. Vesszők csapódtak lóra s lovasra egyaránt, vért
fakasztva.
Hirtelen emberek vették körül, nem látszottak különbnek ellenségeiktől, de hangosan felkiáltottak.
– Ez Rupert herceg! Rupert visszatért! Védelmezzétek testetekkel őt s ezeket is itt! A herceget vigyétek
azonnal a király elé!

A TORONYBAN

A magaslaton semmi sem maradt már Szent Mihály kápolnájából. Teteje nem volt, s a lyukak rajta, amit a
lövedékek ütöttek, nagyobbak voltak, mint az üres ablakok. A felhőkön át a nap halovány fénye gyengébben
szűrődött be, mint az ágyúdörgés. Mégis ezek a falak voltak az egyetlen pajzs, ami Anglia uralkodóját
védelmezte.
Apró embernek tűnt, amint hadvezérei és tanácsosai előtt állt, inkább egy sokkal nagyobb termetű
embernek, akit egy helytelenül tartott látcsövön keresztül látunk. Komorak és kormosak voltak, hátuk
görnyedt, a rajtuk lógó rongyokat a napok izzadsága savanyította. Károly le volt fogyva, arca beesettnek
látszott, akárcsak a többieknek. Mégis alacsony testét kihúzva tartotta; a por csaknem dísznek tűnt befésült
haján, szakálla ápolt, a Királyi Lovasok szilvaszínű csipkedíszítéses öltözékét viselte; szemöldöke körül a
kötés lehetett volna koronája is.
Az ajtónállók dárdájuk végével dobbantottak a padlóköveken. Rupert belépett, Jennifer és Will, az
összegyűlt emberek között maradtak, félénken, azok között, akik az örömhírt kiabálták.
Nagybátyja elé fél térdre ereszkedve a harcos még mindig közel állt ahhoz, hogy feléje magasodjon.
– Felség! Hazatértem, hogy szolgáljalak! – szólt.
Károly szótlansága darabokra tört. Összerezzent, amint megpillantotta a másikat.
– Légy üdvözölve, háromszorosan üdvözölve, Rupert! Emelkedj! Igazat beszélsz. A te otthonod itt van. –
Amazokhoz egy körben állókhoz szólt: – Eresszétek a barátait! Örvendezzetek, míg tehetitek!
 Néhány meghajlás következett, puszta formalitások. Még ezen a napon, amikor már minden veszni
látszott, se hagyhatták volna el ezeket, nem viseltettek szeretettel a hullócsillag iránt, ami megrengette
katonai égboltjukat. Lord Eyethin sietett az ajtóhoz kiáltozva:
– Kifelé, kifelé csőcselék banda! Ne tolongjatok itt! Mars vissza oda, ahová valók vagytok, az első
vonalba!
Azután intett néhány altisztnek, hogy azok segítsenek erőszakkal kitessékelni őket. Ezalatt a többiek
Rupert köré gyűltek. Maurice bátyja karjába vetette magát. Egymás vállát veregetve dánul, németül,
franciául és csehül forró üdvözleteket mondtak egymásnak, s nemigen figyeltek arra, amit William Legge
mondott:
– Halottnak hittünk. Ha a mennyek elraktározták volna azt a rengeteg imát, amit éretted mondtunk, már
most angyal lehetnél.
– Prédikálsz, akár egy pápista, Legge – morogta Eyethin. Rupert társai felé intett: – Kifelé!
– Őket, két kedves társamat ne! – billentette oldalba könyökével Rupert a skótot, akinek nem jött ki hang
a torkán a megbotránkozástól. Rupert, Károly királyhoz fordulva, a zavar s lekicsinylő megjegyzések
közepette folytatta: – Felség, ezen két ember nélkül láncokba verve feküdnék egy megkurtított koporsóban,
amiben a fejemnek már nem jutna hely. Nemcsak hogy leszakították számomra a szabadság virágát, mint
szeretetük és hűségük önzetlen ajándékát, de mit sem félve követtek az ismeretlen legtávolabbi zugaiba is. A
fegyvereknek, melyeket magukkal hoztak, meglehet, nincsen sok hatalmuk ebben a világban; ám szívedben,
uram, a királyi lobogó mindörökké győztesen loboghat majd, tudván, hogy ilyen alattvalóid vannak.
Jennifer megragadta Rupert karját.
– Ó nem, Rupert, mi legföljebb két szikra voltunk, mi flintádból lobbant fel, s kardodról pattant le.
Will lábfejét bámulta.
– Ne fújja fel ennyire a mi dogunkat – tette hozzá. – Szétrepedünk, akár a hólyagok, amiket
cséphadaróként lengetnek a kard ellen.
Maurice a fejét vakarta.
– Miféle körmönfont hasonlat ez?
Az összegyűlt vezérek s katonák között csend honolt. Az ágyúzás valószínűtlenül távolinak tűnt. Károly
kinyújtotta a kezét.
– Ha olyanok – mondta unokafivérének –, már megbocsáss, azt is tiszteletnek veszem, ha nevüket és
állomáshelyüket megjegyzik.
Leplezett döbbenete ismét előtört, amint az alacsonyabbat pukedlizni látta. Rupertnek ezen már nevetnie
kellett.
– Olyan legény ez, amilyet nemigen láttál még, uram – kezdett magyarázatába a herceg. – Leány ő, ki a
Jennifer Alayne névre hallgat, s menyasszonyom lesz, ha Isten engedi, hogy túléljük ezt a háborút. –
Kihívóan hozzátette: – Igaz, egyszerű lány, de méltó arra, hogy hercegnő legyen. S Will Fairweather, az
egyszerű kisbéres szívéből is kitelne – végignézett riválisain – ezer hercegé.
Károly elgondolkodva állt egy pillanatig, azután ő is elmosolyodott, s ünnepélyesen így szólt a két
társhoz:
– Ha ez így van... s Rupert hű az igazsághoz, oly kíméletlenül hű, akár egy csatabárd... nos, akkor
legyetek üdvözölve nem is annyira ebben a szegényes teremben, mint uralkodói lelkem tróntermében. – A
lánynak kezet csókolt. – Hölgyem, ha nincsen közeli férfirokonod, tanúként megjelenhetek esküvőd napján?
– A lány arca szinte égett zavarában s az örömtől. Ezután a király a férfihoz fordult: — És te... William
Fairweather vagy úgy-e? Nincsen most idő címről, birtokról vagy bármilyen evilági javakról beszélni. Ám
ha a korona szolgálatára megesküszöl... ez csak egy formalitás, biztos vagyok, hogy meg fogod érteni...
Lévén nem kisebb zavarban Jennifernél, Will kifakadt:
– Isten és Krisztus előtt, mindig is Királyomat fogom szolgálni.
 – Akkor hát térdelj le! – Will engedelmeskedett. Károly kardot rántott, hogy megérintse a dragonyos
vállát és fejét. – Mert a mi hálánk nagyobb a tiednél, ezen a szent helyen lovaggá ütünk. Emelkedj, Sir
William Fairweather!
A férfi feltápászkodott, majd remegni kezdett álltában.
– Én? Lovag? Mint Lancelot itt? Az nem lehet! – Ádámcsutkája fel-le mozgott. – Mit szól majd az én
Nellem, ha ezt meghallja? Ó uram, megríkat engem, mint egy kölköt!
Rupert, Maurice, Legge és még egy páran megölelték, s gratuláltak neki. Nem sok idejük volt erre.
Jennifer félrevonta, s segédkezett, ahogy egy leánytestvér tenné, mialatt Rupert a Király s udvartartása előtt
állt.
– Uram, heteket kellene most percekbe foglalnom – mondta a herceg. – Szívesebben beszélnék néhány
megbízható tanácsadó társaságában erről: de nem, legjobb lesz, ha magunkra maradunk mi ketten, így nem
lesznek irigykedők. Remélem, hiszel majd nekem, nem borzadsz el és bölcsen döntesz, mit is kell tennünk...
Uraim – szólt az egybegyűltekhez –, azonban annyit elárulhatok: mi hárman nem a vesztünket keressük itt,
hanem egy messze földön tett hosszú utazás során egy titkos és igen hatásos segítséget nyerünk. Nem
állítom, hogy megnyeri a csatát nekünk. Elég valószínű, hogy nem sokat tud segíteni. Mégis, ha nem
próbáljuk meg, Isten kegyelmét utasítjuk el. – Egyre hangosabban beszélt, míg hangja egyszer csak
elnyomta a kinti ágyúdörgést.
– Történjen bármi: ne lapuljuk az ostromgyűrűben, amíg ezek az ebek itt körben ki nem ásnak bennünket!
Azt mondom, emberek vagyunk, nem űzött borzok. Szedjük össze minden erőnket és törjünk ki! Lehet,
hogy sikerül az áttörés és elérjük a tengert, s ott találunk hajókat, amikkel királyunkat megmenthetjük. Talán
ezzel meglepjük az ellenséget, kiket a tény, hogy szabadon s élve akartuk elhagyni e helyet, nem törődve
azzal, hogy amnesztia és száműzetés között választhatnánk, cselekedetünk tiszteletteljes szavakra sarkall.
Ám lehet, hogy a megsemmisülés lesz osztályrészünk. Mit számít ez?! Ha semmit sem teszünk, sorsunk
megpecsételődik; de ha nekivágunk s elbuknánk, együtt bukjunk hát el, s hogy lehetne szebben, mint
bajtársakként?
Maurice arca felderült. Néhányon csatlakoztak hozzá. A fiatalabb herceg előugrott, akár egy oroszlán,
amint ezt felelte:
– Akármi is legyen fegyvered, Rupert, mi veled tartunk! A hiányod volt az, mi minket eddig letörve
tartott. Te sohasem engedted volna, hogy gödörbe bújjunk; veled sohasem jutott volna ilyesmi eszünkbe.
Hallgasd, a katonák hogyan kiáltoznak a torony mögött. Egyetlen szavad annyira képes, mint Cézáré. S
gondold csak el, hogyan futnak ezen a hegyen le, hogy robbantsanak s égessenek az ellenség között! Maga a
pokol lesz számukra, nevednek hallása megbénítja őket. Alkonyatra, ó Király, mikor elül az ágyúszó,
magamhoz veszek néhány válogatott legényt s lelopózunk a síkságra. Néhány óvatos ember, bebugyolált
patkójú lovakkal átsuhanhat az őrszemek közt a csalóka alkonyaiban, akik azonban csak béresgyerekek és
inasok lesznek, bőrzekébe öltöztetve. Rupert emlékszik, hogy mi ketten Breda falai alatt hogyan... De ez
most nem fontos. Széltében-hosszában házról házra sietünk, lápokon, a hegyeken át az erdőkig, kiáltván:
Rupert herceg visszatért! Cromwell roppant gépezete nem tudta összezúzni! Ha szabad akarsz maradni,
akaszd le a szögről vadászpuskádat, számszeríjadat, kaszádat, cséphadaródat! Siess az ősi, szent Torhoz, s
harcolj az igazságért, hogy önmagad maradhass! Bár eltelt az esztendőből, a Nyers Ember visszatért. Rupert
tollforgója a Királyért leng!
Károly maga is kissé rémültnek látszott kezdetben; a hangulat azonban hirtelen megemelkedett emberei
között, s magával ragadta szárnyain.

SZENT MIHÁLY TORNYA ELŐTT

Romjai magasan kiálló kőszirtként emelkedtek a sápadt fű, a sötét szeder, a bokrok és a fák fölé. A hold
épphogy csak a magasba emelkedett, ezüstös fényt vetve a folyóra, a mezőre s az erekként belőle kifutó
csatornákra, melyeket errefelé rhine-oknak neveztek ugyanúgy, mint a távoli, ám hátborzongatóan
közelieknek tűnő mendipekre és a lomhán emelkedő szigetekre, melyeket „Avalon-szigetének” hívtak, s
amely Glastonbury Torban tornyosult a legmagasabbra. Lenn a város nagyrészt sötétségbe burkolózott; a
vöröses fényben játszó magaslatok tetején, körülötte, ellenséges őrtüzek lobogtak. Elszórtan, ösztövér felhők
úsztak a csillagok között, melyek oly hűvösen ragyogtak, akár a süvítő szél. Az ágyúk is mind hidegek
voltak most, de a távoli mocsarakból bölömbikák hangja hallatszott.
Egy láng lobbant, tűz lett belőle, s vörös-sárga-kék színekben kezdte dalolni egyhangú titokzatos énekét.
Négyen álltak mellette a kápolna romjai előtt, velük szemben a hold állt. Hárman nem cseréltek ruhát.
Rupert Prospero könyvét tartotta kezében, Jennifer – egy köpenyből rögtönzött szoknyában – a pálcával,
Károly király pedig egy Bibliával; Will üres kezű madárijesztőként odébb álldogált.
– Egybegyűltünk hát – hallatszott Rupert hangja az éjszakában csaknem magunk közt vagyunk Istennel s
más kisebb hatalmakkal, melyeket megidézhetünk az apró varázsigékkel, melyeket használni tudunk s
merünk. Attól tartok, kevés és elgyengült szellemek jőnek majd elő. Mégis, meg kell próbálnunk, embereink
miatt...
Mozgás nesze hallatszott az orom alatt, oly halk, amilyen csak lehetett.
– ...majd Sir William és jómagam csatlakozunk az éjszakai támadáshoz.
– Imádkozni fogok – szólt Jennifer szorongva.
Rupert bólintott, majd a királyra nézett.
– Uram – kérte –, vezérelj minket imádságunkban, mielőtt használjuk varázspálcánkat és kardunkat!
 XXIV.

SZENT MIHÁLY TORNYA ELŐTT

Rupert befejezte a ráolvasást, a könyvet bezárta, a pálcát magasra emelte, s a szélnek adta szavait:
– Így gyűltök majd össze, földnek szellemei. Királyotok az, ki most tőletek segítséget kér. Ha bír még
jelentőséggel a szent kapcsolat Király, a nép s a föld között, ha vegyül félelem a tiszteletbe aziránt, ami régi,
jó, s oly hőn szeretett, ébredjetek érette az ítéletnek ezen éjszakáján!
Szavai a szélbe vesztek. A tűz egy utolsót lobbant, azután fénye alábbhagyott, halvány vörös villanások
közepette téve láthatóvá a kis csoportot a sötétségben. A holdat egy felhő takarta el. Csillagok kandikáltak ki
mögüle. Csak a szél szava hallatszott, s a hideg, amit hozott, csontig hatolt.
Egy rövid idő múlva, ami örökkévalóságnak tűnt, Károly szólalt meg.
– Semmi?
– Sehol egy moccanás vagy nesz, ami azt sugallná: érkezik segítség – válaszolta Rupert halkan.
– Nos, bátor kísérlet volt. Be kell vallanom, hogy nyugtalanított az állítólagos pogány aspektusa a
dolognak.
– Keresztényekhez méltóan halunk meg. – Rupert kiegyenesedett. – Most lovamért s fegyvereimért
megyek a támadáshoz, melyben reménykedünk a reménytelenségben, hogy áttöri a gyűrűt. – A lányhoz,
sokkal szelídebb hangon szólt: – Hallgass ide, Jennifer! Ha nem térnék vissza, ne feledd, te voltál utolsó
gondolatom. Emlékezz végakaratomra, miszerint azt akartam: az első dolog az legyen, hogy biztonságos
helyre mégy.
– De mit ér a biztonság nélküled? – A lány hozzásimult, s eltompultak szavai.
– Kérjek, kímélj meg a rettegéstől, hogy örökké gyászolni fogsz! – kérte a herceg.
– Várjatok! – hallatszott egy hang.
Király, a herceg és a lány gyorsan körbenéztek, ki lehet e különös hang tulajdonosa.
– Úgy gondolom, még nem végeztük be – folytatta Will Fairweather, s előrecsoszogott, míg esetlen
alakját meg nem világította a parázsfény.
– Mit jelentsen ez? – kérdezte felháborodva Rupert.
Will a fejét csóválta.
– Bárcsak tudnám! – Az alvajárók hangján beszélt. – Hirtelen rám jött... nem; átfutott rajtam valami,
mintha egy szalmazsák volnék, amivel a szél készül játszadozni, s a szellemek fogócskáznának benne.
Jennifer egyik kezével a szájához kapott, a másikkal magához szorította a herceget. Károly, az Anglikán
Egyház feje keresztet vetett. Egy perc telhetett el így, majd Rupert szólalt meg suttogva.
– Átváltozott. Több ő most, mint ember... illetve sokkal inkább ember, s sokkal inkább e földről való,
minthogy azt a mi lelkünk megérteni engedné... Ó, Will, mit tettem veled, barátom?
– Az általad elmondott varázsige csupán a kivetett szikra volt – mondta Károly, aki az egyszerű ember
szemébe nézett, aztán letérdelt. – Hiszen egy lámpásra talált benne, ami e szikrára várt. Azért, mert ez az ő
földje.
Will kitárta karját. A mozdulat nyomán a tűz fellobbant, lángjai egyre magasabbra csaptak és egyre
fényesebbek lettek, s egyszeriben egy örömtűz égett előttük.
– Én vagyok a föld – közölte az éjszakában. Egy pillanatra emberi hangján szólt: – Rosszul látod a
helyzetet, uram! Mit érdeklik a földet a királyok, birtokosok vagy akár a lord protektorok 19... sok van ám
ezekből... de nem belőle, amihez az „a” szócska tartozik. Öcséd sokkal közelebb jutott a célhoz, amikor a
Nyers Embernek nevezett. Az legyél és semmi más. A szerencse az, amint azt Karcsi is megmondta, hogy
vót’ itten valaki, akire a varázslat a megfelelő módon hathatott. – Majd ismét másvalaki szólt belőle, kiáltva:
– Nekem van egyedül jogom, hogy felébresszem a földet, aki nem más, mint én. Egyedül bennem lakozik az
a mindenható erő, míg át nem adom hírnökeimnek, akik azután szertehordják haragomat a világban. Enyém
19 Cromwell tisztsége
a harag, mint ahogyan enyém volt a szeretet is... Én vagyok a föld; ősapáim csontjainak jogán, melyek
erősítettek, húsuk által, amit aratáskor visszaadnak, több évszázados türelmüket a szántásban, minden
kikeletkor, mikor kettesével jöttek, minden teliholdkor az erdőkben, a lehullott levelek tüzével, minden téllel
és minden átélt keserűséggel, amíg minden pompa nélkül tovatűntek a névtelenségben. Az ő bütykös kezük
által lettem az, ami vagyok... nem ugar, s nem sivatag: otthon... Mindvégig az én egem s évszakaim
munkáltak rajtuk. Dalaik s meséik a kandallók mellett, az én szelem és esőm a egységünkről szóltak
egymáshoz. Habár az emberek meghalnak, a fák pedig kiszáradnak újra és újra, a vér, a ház, az erdő s a
mező fennmaradnak, de minden csecsemő, újszülött bárány vagy újonnan kilombosodó ág a
hallhatatlanságról mesél, melyen megosztoznak.... Nem fogtok megkötözni téglával és acéllal, hogy
mozdulni se tudjak, és nem teszitek az embereket jelentéktelen, tomboló vezetők és szövegeik imádóivá! A
misztérium és a vigasság is emberi jogok, s követelem azokat népemnek!... Enyémek a holtak, az elevenek
és a meg nem születtek. Az időn keresztül magamhoz veszem életüket, hogy aztán olyan dolgokban öltsenek
testet, amikben a népnek öröme telik... Jöjjetek, szeretetetekben s rémisztő mivoltotokban! Ti, tavaszok
fehér virágkoszorús szüzei; ti, a fényes Szentivánéj táncosai; ti trükkös tündérek, a háztartásokra szerencsét
hozók; ti vadászok, kik az égben siettek; ti, rettegett magas szürkecsuhások, kik a hegyeket járjátok; ti,
csobogó folyók mélyén lapulók; ti, harcosok, akik rozsdás kardok mellett pihentek, melyek egykor fényesen
csengtek. „Ez a mi országunk, a mi sajátunk!”... ébredjetek! Az idő nagyon későre jár. Ébredjetek!... Én
vagyok a föld. Életre hívlak benneteket.
A lángok a magasba csaptak. A csillagokkal látszottak vegyülni. Törpék táplálták fával, amiket száz év
viharai formáltak. A levegőben a fejük felett egy bagoly repült át – két holló – és egy sas.
A Tor dübörögve kettényílt. Kürtök feleltek a hangra, s a magasban roppant lovasok árnyékai jelentek
meg, óriás ebek csaholása hallatszott.
– Amott, a derék Vadüző, Gwyn ap Nudd, a pogány halottak élén egyenest Annwnból – hallatszott Will
torkából. – övék a föld legmélyebb békéje s nyugtalansága.
Ezt Rupert bizonytalan kérdése követte:
– De mi az a ragyogás mögöttük, egy lovassereg a Kereszt zászlaja alatt, páncélingeik s lándzsáik oly
hidegen csillognak, akár a holdfény?
– Arthur király és lovagjai Avalonból.
– Isten nevében, követnem kell őket! Isten áldjon benneteket! – kiáltotta a herceg.
Egy szemvillanásnyi időre Rupert magához szorította Jennifert. Ezalatt emberei kezdtek gyülekezni
katonaruhában és sisakban a kápolnánál, ami szinte nem is létezett már. Az első feszületet hozott, a
következő kelyhet, s mindannyian énekelni kezdtek:
Dies irae, dies illa,
Solvet saeclum in favilla...
A mezőn egy szarvasbika s egy vörös bika bődült el, és egy hatalmas fehér mén vágtázott el nyerítve.
Rupert elment, Jennifer és Károly összenéztek. Egymás mellett állva Fairweather alakját és az örömtüzet
nézték.
– Ó, nézze! – hebegte a király. – Azok a látomások a szikrák között... bizonyosan igazak: rongyos, derék
embereink nyomulnak előre viharként, s nem csak szellemek csatlakoztak hozzájuk, de egyszerű emberek is,
nem vagyok én méltó erre.
Kép: Rupert herceg lovon, fegyverben, páncélban, sisakján fehér tollforgóval. A lovassághoz kiált, melyet
ő gyűjtött össze, kardot ránt, s vezeti rohamukat. Fényes hullámként özönlenek le az ellenséges ágyúk felé.
Kép: Maurice, az önkéntesek – kisbéresek, pásztorok, kézművesek, tözegásók és szénégetők, egy-két
helytartó, takácsok, tímárok, halászok, napszámosok, fuvarosok, vadorzók, csavargók, mindazok, akik meg
akarták tartani magát a szabadságot –, akik siettek csatlakozni a király seregéhez.
Kép: Egy puritán trombita riadót fúj. Emberek ugranak fel nyughelyükről, s rohannak lovaik felé,
melyeket felnyergelve hagytak. Az égen felettük a szellem-vadászok csoportja jelenik meg. Üvöltve
menekülnek előlük, számukra a Pokol látomása ez.
 Kép: Egy magas rangú puritán tiszt, kinek kvártélya egy glastonbury-i házban volt, meghallván a lármát,
ruhájáért nyúl. Egy kicsi, barna alak tűnik fel a háziasszony előtt, s hüvelyujjával int. Az asszony bólint,
felkapja sodrófáját, s leteríti a tisztet.
Kép: Rupert lovasai egyenesen a Kerekfejűek ágyúi felé vágtatnak. Az egyik tüzér a hercegre céloz,
készen áll, hogy az égő fáklyát a kezében a gyújtózsinórhoz tartsa. Hirtelen egy leányka tűnik fel előtte, a
rajta lévő koszorún kívül nem visel más öltözéket. Táncolni kezd, akár a víz s a szél. A tüzérnek eláll a
lélegzete, szemét elfedi az őrjítő látvány elől, majd reszketve a földre rogy.
Kép: Egy szakasznyi puritán muskétás elfoglalja állásait főseregük külső oldalán, készen arra, hogy a
támadók közé lőjön. Szerzetesek vonulnak el előttük. Arcukat csuklya fedi, ám a kezükben lévő vékony
viaszgyertyák tisztán láthatóan s állhatatosan égnek. Énekük az élők minden zaján keresztülhatol. Emberek
kiáltoznak, fegyvereiket eldobálva menekülni kezdenek. Parancsnokuk utánuk iramodik, s megparancsolja,
énekeljenek himnuszt, ami talán elnyomja a kísértet-Misét. Megállnak hát a katonák, ám többé nem képesek
mozdulni, s hamarosan foglyul esnek mindannyian.
Kép: Rupert támadása lecsap az ellenséges seregre. Leérve a hegyről, megtorpannak, üvöltések s nagy
lárma közepette. Túl kevés a lándzsa és a kard a dárdákkal s pisztolyokkal szemben. Ordít, összegyűjti
követőit, újraformálja soraikat, s visszavonulnak az elesettek hulláin keresztül. Most serege oldalán lovasok
jelennek meg, akik acéltornyokhoz hasonlatosak, s mellette egy, aki koronát visel. Fejük felett aranyló
fénnyel, lobogó rajta sárkánnyal. A felkelők, akik látják, már tudják: ez Arthur király, s a felismerés nagy
hatással van rájuk. Eszükbe jut, bennük is Britannia vére csörgedez. A Parancsnokuk eldobja a zászlót, s
könnyekre fakad. A Király lovasai áttörnek.
Kép: Maurice emberei közelednek. A Kerekfejűek tüzérsége arra készül, hogy széttépje rendezetlen
tömegüket. A levegő felettük sűrűsödni látszik. Hirtelen felhő tűnik fel felettük, abból eső fakad, és a
puskaport a hasznavehetetlenségig áztatja. Két méterrel odébb a csillagok tisztán ragyognak. Az önkéntesek
a tüzérek közé özönlenek.
Kép: Futárokat küldtek a Parlament seregeinek távolabbi egységeihez a következő utasítással: segítsenek.
A folyó túloldalán hatalmas tömegű erősítés érkezik. Már csaknem elérik a hidat, amikor a hullámok
felcsapnak. A folyó dühösen hömpölyögve, sokkal inkább fehéren, mint sötéten, a homályban szétzúzza a
hidat, s elmossa. Bajtársaiktól elvágva kell várniuk a teljes vereséget – később a folyam ismét méltóztatik
engedni, hogy bárki átkelhessen rajta.
Kép: Rupert az ellenség sorai közt szúr, vág, hasít. Ám azok túlerőben vannak csapata felett. Nem látták
közülük sokan a lovagokat, akik aztán eltűntek. Maurice csapata a másik oldalukba került. Egy csapat
nehézlovas válik le az egyik szárnyról, majd vágtába kezdenek, hogy megfélemlítsék a gyülevész hadat.
Hörgések, s üvöltések hasítanak a levegőben; szemek villannak, tépőfogak villannak; farkasok s
vadmacskák – állatok, amikkel generációk óta nem találkoztak errefelé – vetik magukat a lovak közé. Azok
rémülten ágaskodnak fel. Az önkéntesek veszteségek nélkül vetik magukat a kavarodásba.
Kép: A mennybolton hullócsillagok villannak. A föld remeg a lábak alatt.
Kép: Seregének magjában, Cromwell egységről egységre üget. Az ő Istenének nevében és vasakaratával
még egyszer eggyé kovácsolja őket. Vasbálványként fénylik nyergében gyalogsága felett, ahogy szilárdan
áll, és egyik támadást a másik után veri vissza. Nincs, ami áttörné azt a falat. Most megindul. Szervezett
sorokban készül visszavonulni, hogy egy másik napon ismét harcba szálljon, de akkor nyerjen.
Neszt hall, ami csontjáig hatol. Észak felé tekint, akárcsak emberei egy szálig, meglátják, mi közeledik
feléjük lassan, megállíthatatlanul és könyörtelenül. Az erdő.
Tölgyfák s kőrisfák közeledtek hatalmas gyökereiken imbolyogva, majd tüskebokrok, kegyetlen ágaikkal
hadonászva – mögöttük fenyők meneteltek, borostyánfák szökdécseltek, szőlőindák kúsztak, morajló, nagy
kövek érkeztek, egy élet sötétje az erdő közeledik; minden fa levele rémületet lehel.
Ez a vég. Bár Cromwell hiába kiabál: ezek csak fantomképek, katonái nem engedelmeskednek neki
többé. Páni félelem vesz rajtuk erőt, s hanyatt-homlok kezdenek menekülni. Rupert alig tudja összetartani az
övéit.
 Kép: Néhány óra múlva, miután lefegyverezték és őrizet alá vették a lázadókat, akik már nem küzdöttek
fanatikusan, Rupert odamegy Cromwellhez. Mindketten lóháton maradnak. Üdvözlik egymást. Elfogadja a
legyőzött kardját, királyuk nevében.
Hűvös, vörös és zöldes fényekben játszó napkeltében hirtelen, egy megszokott világban a herceg
visszalovagolt, fel a Glastonbury Torra, tisztelgett, majd így szólt:
– Felséged győzött.
Will Fairweather, aki úgy állt az örömtűz előtt, mint aki gyökeret vert, egyszer csak megmoccant, s a
hamu felé magasodott.
– Mi történt? kérdezte körbepislogva. – Szundítottam egy keveset – mondta, aztán tüsszentett.
 XXV.

LONDON

Minden harangot félrevertek, s minden rúdon zászló lobogott, amikor a király belovagolt a városba. Az
utcák két oldalán tolongó tízezrek közül nem kevesen dolgoztak, illetve harcoltak a Parlament oldalán.
Mégis legtöbbjük vadul éljenzett, hiszen véget ért a háború, s testvéreik visszatértek közéjük. A rengeteg
ember színes kavalkádja felett az égbolt ragyogó volt, rajta sziporkázóan sütő nappal. A parkokban s
kertekben tarka levelekkel játszott.
Károly jobbján Rupert herceg, balján Maurice herceg; közvetlenül mögöttük aranyozott hintó hozta
családját, körülötte lovas nemesekkel. Az ezt követő hintóban Jennifer Alayne és Sir William Fairweather
ült. A lány, úgy tűnt, idegenül feszeng ebben a színjátékban. A férfi azonban kettejük helyett is dolgozott:
mosolygott, integetett, főleg a csinos lányoknak. A menetben egyházi méltóságok, főrendek, polgármesterek,
nagykövetek és egyéb méltóságok vettek részt. A királyi sereg katonái díszőrséget alkottak, páncéljuk
csillogott, zászlók s sisakdíszek lobogtak, lovaik méltóságteljesen lépkedtek, dárdák alatt csizmák
dobbantak. Nem a teljes sereg vonult itt fel, és egyetlen ágyú sem volt látható.
– Nem fogunk hódítóként bevonulni otthonunkba – mondta Károly király. – Reméljük, gyógyítói leszünk
annak.

WHITEHALL20

Lordok és hadvezérek páváskodó gőgje övezte a trónt, előtte ünnepi viseletbe öltözött angol polgárok.
Néhányan Skóciából s Írországból is érkeztek, öltözetük után nem lehetett elvéteni őket.
Amikor Károly király magasba emelte kezét, fény gyűlt a boltíves ablakokban, és a megcsillant a
drágaköveken.
– A dolgok többsége, mit holnap megtud a nép és a világ, már ismeretes előttetek – szólt. – Mégis hadd
mondjam el röviden, s gondolkodjatok el felőle!... Mi mindannyian; a Korona, úgy mint az átlagember,
kemény iskolába küldetett, s megvesszőzetett az első lecke után, mit Urunk adott a Hegyen. Így hát, ezen ki
kell, hogy köszörüljük a csorbát!... Az igaz, hogy a felségárulást nem hagyhatjuk szándékosan figyelmen
kívül. A lázadás megátalkodott vezéreinek, az olyanoknak, mint Cromwell, Fairfax, Shelgrave és a
többieknek távozniuk kell közülünk, javaikat lefoglaljuk és előzőleg sok nélkülözést megért királyhű
emberek között osztjuk szét. Száműzöttként azonban oda utazhatnak, ahová csak akarnak, ha úgy kívánják,
hajót s némi támogatást is kaphatnak ahhoz, hogy New Englandben új életet kezdjenek, ahová talán
eltalálnak. Ott nagy szükség van az ő állhatatosságukra... A legtöbbnek, a nagy többségnek feltétel nélkül
megbocsátunk. Béküljünk meg a másikkal, s építsük fel a házat, mely elpusztult a civakodásunk közepette,
majd éljünk benne békében s szeretetben... Ezen okból a Korona hatalmát meg kell osztani. A Király, az
Egyház és nemesek részéről is felszínre kerültek problémák, melyek igencsak megsokasodtak, melyekre
megoldás azóta sem született. Nem egyszerűen az ostobaság és a szeszély, de az egyeduralmi vágy,
maradiság, egy jókora adag tudatlansággal felvértezve a felemelkedő új korral szemben, továbbá a
meghallgatás és a változtatás iránti hajlandóság hiánya... ilyen s efféle dolgok részünkről; míg gőg és
elhamarkodottság a Parlament részéről... szentségtelen módon polgárháborúhoz vezettek. Nyúljunk másféle
eszközökhöz azonban! Hívjunk össze egy új Parlamentet, s velünk együtt hozzunk új törvényeket, melyek
hosszú ideig törvények maradnak, mert hiszen országunk jólétét fogják szolgálni.

EGY PARASZTHÁZ SOMERSETBEN

20 Minisztériumok és kormányhivatalok utcája Londonban.

 Alacsony, kicsi épület volt ez, mely zsúpteteje alatt úgy húzta meg magát, mintha fázna. Durva
agyagkéményéből füst emelkedett s szállt tova az erős szélben, a leveleiket elhullajtott fák és a kopár vidék
felé. Az idő olyannyira felhős volt, hogy árnyékoknak nyoma sem látszott.
Sir William Fairweather tűzként érkezett ebbe a szürkés-barna környezetbe. A ház és a melléképületek
közti udvaron néhány disznó és csirke kószált; harci ménje előtt szétrebbentek. Lepattant a fagyos sárba, a
gyeplőszárat átvetette a pányvaoszlopon, és vidáman így csicsergett:
– Hej, gyerekek! Apátok hazatért!
Kicsiny alakok szaladtak elő, s nagy zsivajjal kezdtek kavarogni körülötte. Leguggolt hozzájuk, a két
legkisebbet vállára emelte, s büszkén indult az ajtó felé.
Az kinyílt. Egy testes asszony tűnt fel foltos, drappszínű ruhában. Egy pillanatra elakadt a lélegzete;
arcán könnyek futottak végig. Aztán hirtelen csípőre tette kezét, és metsző pillantást vetett az érkezőre.
– No, nézd csak, jó napot neked is, Nell – szólt a férfi, s közben halványan mosolygott.
– És mi a jó ebben? – kérdezte az asszony kihívóan.
– Nézd! Hazatértem. Nem siettem tudtodra adni, hogy biztonságban vagyok, de most végre hazajöttem
Londonból, meg mindenünnen!
– De csak addig, míg megint csavarogni nem mégy! – horkant fel a felesége. – Az vajon miféle út lesz?
Ma este netán csapást mérsz a nyulakra? Vagy a Vaddisznók Vezére ellen indulsz vakmerő portyára? Ebből
elég volt, Will Fairweather! Eleget tömted a hasadat a városban; amúgy lefogadom, hogy nem csak azt
tömted meg... Mialatt idehaza kilyukadt a tető, tőzeg nincsen felásva s talicskába téve, el kell adnom
egyetlen lovunkat, amivel szántottunk, hogy kifizessem a bérleti díjat a földér’... hoztál másikat haza? Nem,
nézz csak a szemembe azzal az ördögszemű pofáddal! Vezesd valami hasznos munka felé, mint ahogy
magadat is, különben a hámfát tűzifává rúgja szét, habár az még mindig több lesz attól, amit te meg bírsz
emelni. El ezekkel a képzelgésekkel! Tegyed lefelé azt a pallost! Vegyél fel rendes inget és irány a csirkeól,
takarítsd ki! Különben ne is reméld, hogy kapsz egy tál kását vacsorára, amire így is épphogy telik, neked
köszönhetően!
– De... de... de... kedvesem – hebegte. – Nézd, íme, az erszény övemen tele arannyal. Marhasültet s
kappant eszünk vacsorára ma este...
– Csak akkor, ha te el lovagolsz a piacra értük.
– A beázott tetőre meg effélékre pedig ne legyen gondod; birtokunk lesz hamarosan, amint a címet
tehermentesítik. Hát nem érted? Lovaggá ütöttek! Én leszek az új földesúr. Bizony rettegjen minden vadorzó
a környéken!
– Hmf. Igazán? Hát akkor nekem meg kényeskedő modort kéne tanulnom, s hetente meghívnom a pap
feleségét teára, osztogassak karácsonyi kosarakat odakinn a büdös lelencgyerekek között? A hetvenkedés
meg parádézás az neked való inkább, miközben macskabajszodat pödörgeted. Az asszonymunka meg nem
lenne elvégezve. – Egy pillanat múlva enyhültebben szólt: – Hát jó – fejezte be Nell, és kitárta karját. –
Mocsok egy világ volt nélküled idehaza, vén kandúr, azt, hogy hány ribanccal voltál, meg se kérdezem.
Gyere be, s melegedj; maradt még annyi sör, hogy elég legyen estére! Menj előre, élesítsd a hazugságaidat
rajtam, amiket majd a részeges cimboráidnak mesélsz ezentúl mindig... Állj! Töröld meg a sáros lábadat, te
mulya!

MAGASAN

Körben mindenfelé erdők terültek el, vaksötét volt, csak egy-egy bagoly szeme villant. A hegy, bár tisztán
láthatóan magasodott, egy fénylő s csillogó kőtömbhöz volt hasonlatos, ami úgy tűnt, leszorult a
mennyboltról. A levegő jéghidegnek, kristálytisztának és mozdulatlannak látszott.
Rupert és Jennifer, miután megkötötték a lovakat, felmásztak a csúcsra. A lány reszketett. A férfi köpenye
szélét a lány vállára terítette.
– Fázol, kedves? – kérdezte. Hangját elnyelte a körülöttük gyűrűző csend.
A lány hozzásimult.
 – Melletted sohasem – felelte.
– Akárcsak én. Mégis, tegyünk ezen utolsó kötelességünknek oly gyorsan, amennyire csak lehet, aztán
siessünk vissza az emberlakta vidékre! Láttunk rengeteg különös dolgot. Most, hogy házasok vagyunk,
annyira szeretném megragadni az édes valóság egy részletét, mely túl szép ahhoz, hogy igaz legyen....
Oberon király és Titánia királynő! – szólt hangosan a herceg. – Most utoljára hívunk benneteket. A hold
varázslata által, a Karácsonyi Ünnepek havában, melynek vidámsága jelzi az új esztendő születését, jöjjetek,
s vegyétek el, ami titeket illet!
Fényesség támadt, s Tündérföld uralkodói máris ott álltak előttük. Új méltósággal – vagy csak a régi tért
vissza? s ez a halandókat meghajlásra késztette.
A királynő kedves szavai csendültek fel.
– Legyetek üdvözölve, jó Rupert és hű Jennifer. Micsoda boldogság titeket újra köszönteni!
– A Nem Evilágiak sokkal nagyobb köszönettel tartoznak nektek, mint Rokonod – szólalt meg Oberon. –
Megszámlálhatatlanul sok gyertyát gyújtottál a sötétségben. Ajándékunk a szerencse és a szeretet, amiről
gondoskodni fogunk, míg éltek. Miután Atyátok hazahív benneteket, dicső dalok fognak rátok emlékezni.
Sírotokat a Tavasz díszíti mindörökké nyíló virágfüzérekkel, s mindaddig, míg a jóságos varázslat
fennmarad, utódaitokat örökös szerencse fogja kísérni. Talán nem szűnik meg hamarabb, mint ahogy az
Utolsó Ítélet napja eljön.
– Mi is köszönünk mindent és szívből reméljük. – Rupert habozni látszott, és fejét ingatta. – Habár nem
tudom, s nem is tudhatom... – A tárgyra térve: – Fáj, hogy el kell váljunk. Ám hitvesem és én túlságosan
húsból s vérből valók vagyunk, ez egy sokkal inkább halandó világ, vár a munka. Ezek a szemek nem
érzékelik a holdfény színeit; ezek a tompa fülek meghallják a madárdalt, ám nem hallják a denevérek
hajlékony, mámoros zenéjét; ezek az ujjak túl durvák, hogy összegyűjtsék a harmatcseppeket, vagy hogy
pókhálóselymet szőjenek; ezek az orrlyukak nem érzékelhetik a kövek illatát; ez a nyelv pedig nem érzi a
bogáncspihe ízét. Nem fogunk hát többé a Tündérek köreibe belépni, vagy vad csillagaikat a szélben
követni.
Jennifer megragadta a királynő kezét.
– Azt gondolom, te szintén mindig itt leszel – szólt a lány. Titánia mosolygott.
– Vegyétek vissza a gyűrűket, amiket adtatok – szólt Rupert Oberonhoz. – Egy napon talán ismét találtok
egy embert, kinek lesz elegendő ereje a lángot őrizni...
– Vagy egy nálad kevésbé vérmesebbet – szakította félbe Jennifer. – Majd meglátom, nem vágysz-e
többre nálam!
A királyi pár elragadatva állt. Rupert makacsul folytatta:
– ...mint ahogy vegyétek el a jó öreg Prospero könyvét s a pálcáját is, amit elhoztunk, hogy ott tartsátok,
ahol a legjobbnak ítélitek. Ariel üdvözletét hozzuk.
– És Calibanét! – dorombolta Jennifer. – És... van egy fiú... féltékenységre semmi ok... Fenségeitek
bizonyára tudják, kire gondolok. Ha valamikor, hamarosan egy borongós vidéken találkozhatna valakivel,
akinek a szívét adhatná... És, ó emellett még oly sok mindenkit ismerek...
– Kedves leány, mi nem őrködhetünk a létező világon – válaszolta Oberon ismét ünnepélyesen és
kedvesen. – Nem vigyázhatunk rá jobban, mint ahogy a folyók, hegyek vagy az ég tud. Ez a magányos lét
fajtád sorsa. – Királynőjével összeszedték a varázskellékeket. – Isten veletek örökre! – Magasba emelte a
pálcát. – Titánia, el!
Azzal eltűntek a ragyogó téli éjszakában. Kisvártatva Rupert belékarolt Jenniferbe, majd így szólt:
– Jöjj, kedves, érjünk haza, mielőtt felkel a nap!
 EPILÓGUS

AZ ÖREG FŐNIX SÖNTÉSE

Ezen az estén sokan gyűltek össze, hogy a fogadós tüzénél üljenek, élvezzék ételét, italát, s meséikkel
szórakoztassák fizetségképpen. Valeria Matuchek a pultnak támaszkodott, hogy minél jobban láthassák,
kezében egy korsó volt. Néhányat a vendégek közül felismert, legalább is azt hitte – barna csuhás szerzetes,
kinek a lábánál egy farkas feküdt; erősen ittas kínai egy régi korból, akinek szépíró ecsete éppen egy verset
kanyarított; a nyúlánk fickó a közelében, akire nehéz volt ruhát találni, ám aki lírát hozott magával;
nagydarab megnyerő küllemű, szőke férfi magas szárú csizmában és szürke bőrruhában, irizáló karkötővel
csuklóján; egy vékony, pipázó viktoriánus és enyhén bicegő társa; egy nagy szemű, szeplős arcú fiú és egy
néger férfi toprongyos ruhában; rézbőrű tolldíszes férfi, kezében békepipával és egy zöld kukoricacsővel. –
A többiekben azonban nem volt bizonyos. Némelyikük nem is ember volt.
Türelmetlen volt, mert már hallott mindent, ami elmondható és lefordítható, mielőtt menniük kell, kissé
sietősen fejezte be mondandóját:
– Igen, azon a világon keresztül tértem vissza, egy rövid időt eltöltöttem ott azzal, hogy megtanuljam,
hogyan is történnek ott a dolgok. Előtte persze máshol is jártam történelemkönyvekért, hogy legyen
ismeretanyagom. Nyilvánvalóan ez egy olyan idővonal volt, ahol romantikus haladásellenes embereknek
jobb a soruk, mint bárhol másutt. És ez az I. Károly pedig vagy a kezdetektől fogva igen bölcs ember volt,
vagy a tapasztalatai zabolázták meg. – Vállat vont. – Nem tudom, milyen változásokat hozott ez
hosszútávon. Az én történelmemben Rupert herceg... nos, nem csak a „mezzotinto” nevű rézmetszet készítő
eljárást segített kifejleszteni, de tudós vált belőle, kutatások anyagi támogatója, és a Royal Society
megalapítója... Nem hiszem, hogy bármelyik világban a babérjain fog ülni. Hiszen születőben ott számukra
egyre fontosabb, s észelvű, ez a legfontosabb, s új világ, az igazi Új Világ, maga a tudomány, mely egyre
fontosabb, s észelvű, ez a legfontosabb... a gépek nem állítják meg, hiszen a rossz tulajdonságaik mellett túl
sok a jó bennük: a remény, a kihívás és a felszabadítás... Nos. – Korsója tartalmát felhajtotta az utolsó
cseppig, majd nyújtotta, hogy újratöltsék. – A világon semmi sem tarthat örökké, persze. A béke sem. A
lényeg az, hogy évekre elnyerhető, s ők abban élhettek.... De elég. Remélem, tetszett a történetem.