Frank W.

Abagnale és Stan
Redding

Kapj el, ha tudsz

A világ legfiatalabb, legpofátlanabb

szélhámosának elképesztő igaz kalandjai

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Frank W. Abagnale with Stan Redding:
Catch Me If You Can, Broadway Books, New York, 2000
CATCH ME IF YOU CAN. Copyright © 1980 by Frank W.
Abagnale

Fordította:
Köbli Norbert

Sorozatszerkesztő: Fejes Imre

Szerkesztette: Horváth László
Tördelte: Vidákovich Márton
 Ez a könyv Frank Abagnale kalandjait meséli el. Azok
védelmében, akikkel a
szerző élete során találkozott, a figurákat és néhány
eseményt módosítottunk, az összes nevet, dátumot és helyet
megváltoztattuk.
Borítókép: Cinetext/Red Dót

ISBN 963 368 418 8

© Pécsi Direkt Kft.

Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója
7630 Pécs, Alkotás u. 3.
Tel: (72) 517-800
Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató
 APÁMNAK

1 A ZÖLDFÜLŰ

AZ ALTEREGÓ NEM EGYÉB, mint az ember idealizált kép-

mása. A párizsi Windsor Hotel lakosztályának tükre saját
idealizált képmásomat mutatta - fekete hajú, jóképű, borot-
vált arcú, bikavállú, makulátlanul fess ifjú pilótát. A szerény-
ség nem erényem. Akkortájt az erény sem tartozott az eré-
nyeim közé.
Tükörképemmel elégedetten megragadtam a táskát, és el-
hagytam a szobát. Két perccel később már a pénztárnál áll-
tam.
- Jó reggelt, kapitány - fogadott barátságosan a pénztáros.
Az egyenruhám jelzése szerint elsőtiszt, azaz másodpilóta
voltam, de a franciák már csak ilyenek. Mindent hajlamosak
túlbecsülni - kivéve asszonyaikat, boraikat és művészetüket.
Aláírtam a pultra csúsztatott hotelszámlát. Megfordultam,
aztán vissza. Egy fizetési csekket húztam elő a belső zse-
bemből.
- Beváltaná ezt nekem? A párizsi éjszakai élet teljesen ki-
fosztott. És egy hétig még nem mehetek haza - mosolyogtam
bánatosan.
Elvette a Pan American World Airways csekket, és az ös-
szegre pillantott.
- Hogyne, kapitány, de egy ilyen nagy összegű számlánál
engedélyt kell kérnem az igazgatótól - mondta. A háta mö-
götti irodába lépett. Egy perccel később szívélyes mosoly kí-
séretében tért vissza. Visszaadta a csekket, hogy aláírjam. -
Gondolom, amerikai dollárban? - és válaszra sem várva le-
szurkolt a pultra 786 dollár 73 centet. Visszalöktem két öt-
vendolláros bankót.
- Nagyra értékelném, ha gondja lenne a munkatársaira,
akikről elfeledkeztem - mosolyogtam.
 - Hogyne, kapitány. Ön roppant nagylelkű - mondta felvil-
lanyozódva. - Jó utat kívánok. A mielőbbi viszontlátásra!
Taxival az Orlyra hajtottam. A TWA bejáratánál szálltam ki.
Kikerültem a hallban lévő TWA-jegypénztárt, és bemutattam
FAA-engedélyemet és Pan Am azonosítókártyámat a TWA
irodistájának. A fickó belepillantott jegyzeteibe.
- Rendben. Frank Williams elsőtiszt, potyautas Rómába.
Megvan. Töltse ki, kérem.
Kezembe nyomta a nem fizető utasoknak szóló, ismerős
lila cédulát, amelyre felírtam a kért adatokat. Felkaptam a
táskát, és a CSAK SZEMÉLYZET feliratú kapuhoz léptem. Rá-
tettem a táskámat a pultra, de a biztonsági őr, egy ráncos,
vékony bajszú öregember felismert. Intett, hogy menjek át
nyugodtan.
Egy kisfiú jött mögöttem a repülőgép felé menet. Szemte-
len imádattal bámulta aranyszín csíkokkal és egyéb díszekkel
ékesített egyenruhámat.
- Te vagy a pilóta? - kérdezte. A kiejtéséből ítélve angol
volt.
- Á, csak egy utas, mint te - feleltem. - Én a Pan Amnél re-
pülök.
- 707-essel?
Megráztam a fejem.
- Régebben igen, de most DC-8-assal. - Szeretem a gyere-
keket. Ez itt önmagámra emlékeztetett.
Egy vonzó szőke stewardess fogadott a fedélzeten. Segített
betenni a csomagomat a személyzeti poggyásztartóba.
- Telt ház van, Mr. Williams - közölte. - Két másik fickót
ütött ki a pótszékből. Én fogom kiszolgálni a pilótafülkét.
- Csak tejet kérek. Nem gond, ha más dolga akad. A
stopos örülhet, ha egyáltalán felveszik.
Beléptem a pilótafülkébe. A pilóta, a másodpilóta és a fe-
délzeti mérnök a felszállás körüli ellenőrzéssel foglalatosko-
dott. Szívélyesen üdvözöltek, amikor beléptem.
- Szervusztok, Frank Williams a Pan Amtől - mutatkoztam
be. - Ne zavartassátok magatokat.
- Gary Giles - intett a pilóta. A másik két férfi felé bólintott.
- Bili Austin másodpilóta, az meg ott Jim Wright. Isten ho-
zott. - Kezet ráztam velük, és a pótszékbe rogytam. Hagytam
őket dolgozni.
Húsz perc múlva már a levegőben voltunk. Giles tízezer
méterre emelte a 707-est, ellenőrizte a műszereket, szót
váltott az irányítótoronnyal, aztán kihámozta magát a szé-
kéből. Hevenyészve végigmért, majd felajánlotta a székét.
 - Nem akarsz kicsit repülni a madarunkkal, Frank? Hátra-
megyek, és vegyülök egy kicsit az utasokkal.
Megszokott gesztus volt, hogy a konkurens légitársaság
pilótája felajánlja a potyautasnak a gépet. A padlóra dobtam
a sapkámat, és belecsusszantam a kapitányi székbe. Nagyon
is tisztában voltam vele, hogy száznegyven emberéletet
tartok a kezemben. Köztük a magamét. Mikor Giles elhagyta
ülését, Austin vette át az irányítást. Ő ajánlotta fel nekem az
utasok életét.
- Te jössz, kapitány - vigyorgott.
Azonnal robotpilótára állítottam az óriás sugárhajtásút, és
reménykedtem, hogy elrepül magától is. Nekem egy papír-
sárkány is gondot jelentett volna.
Nem voltam pilóta sem a Pan Amnél, sem bárhol másutt.
Szélhámos voltam, négy kontinens legkörözöttebb bűnözője,
és most éppen a munkámat végeztem. Átvágtam a becsüle-
tes embereket.

NAGYKORÚSÁGOM ELÉRÉSE ELŐTT kétszer voltam milli-

omos. És egyszer félig. A milliók minden egyes centjét lop-
tam, és a zömét drága ruhákra, ínyenc étkekre, luxuslaká-
sokra, fantasztikus csajokra, remek kocsikra és más érzéki
örömökre költöttem. Mulattam Európa összes fővárosában,
sütkéreztem az összes híres strandon, élveztem az életet
Dél-Amerikában, a Csendes-óceánon, Ázsiában és Afrika
kellemesebb vidékein.
Nem volt ez nyugalmas élet. Nem azt mondom, hogy foly-
ton pánikoltam, de több ezer mérföldet megtettem nyúlci-
pőimben. Sokszor távoztam hátsó ajtón, vészkijáraton és
háztetőn. Öt év alatt többször váltottam ruhatárat, mint más
egész életében. Megfoghatatlanabb voltam, mint a vajas
csiga.
Furcsamód sosem tartottam magam bűnözőnek. Persze
tudtam, hogy az vagyok. A hatósági jelentések és a sajtócik-
kek szerint az évszázad egyik legügyesebb csekkhamisítója,
szemfényvesztője, csalója voltam, egy Oscar-díjas szélhá-
mos, elképesztően tehetséges svindler és pozőr. Néha ma-
gam is meglepődtem trükkjeimen és színészi alakításaimon.
De sohasem ringattam magam hiú reményekben. Mindig
tisztában voltam azzal, hogy a nevem ifjabb Frank Abagnale,
hogy csekkhamisító vagyok, csaló, és ha elkapnak, nem
Oscart, hanem börtönbüntetést kapok.
Végül igazam lett. Hűsöltem francia hűvösön, svéd jégen,
végül minden amerikai bűnömtől megtisztultam a virginiai
Petersburg szövetségi dutyijában. Legutóbb a börtönben ön-
ként alávetettem magam egy pszichológiatesztnek, amelyet a
Virginiai Egyetem kriminálpszichiátere végzett. A fickó két
évet töltött azzal, hogy különféle írásos és szóbeli teszteket
végzett rajtam. Többször igénybe vett igazságszérumot és
hazugságvizsgálót is.
A dilidoki arra jutott, hogy a bűnözői küszöböm igen ala-
csony. Más szóval abszolút semmi keresnivalóm a csalók
közt.
Az egyik New York-i zsaru, aki keményen dolgozott azon,
hogy elkapjon, felhorkant a kórisme láttán.
- Ez szívat minket - mondta gúnyosan. - A kölyök több
száz bankot megrövidített, átverte a fél világ
szállodaszemélyzetét, és nem éppen a lepedőkkel. Elkapta
egy menetre az ég minden repülő alkalmatosságát, beleértve
a stewardesseket is. Annyi csekket hamisított, hogy ki
lehetne velük tapétázni a Pentagont. Ez a rohadék
kollégiumot és egyetemet igazgatott, húsz országban vette
palira a zsarukat, s közben kétmillió dollárt lopott. És neki
alacsony a bűnözői küszöbje? Mi a fenét művelt volna, ha
magas a bűnözői küszöbje? Kipakolja Fort Knoxot?
A nyomozó az orrom elé nyomta a jelentést. Az idők során
kedves ellenségek lettünk.
- Átverted a dilidokit. Ugye, Frank?
Közöltem vele, hogy minden kérdésre a lehető legigazab-
bat válaszoltam, hogy minden tesztet a lehető legőszintébben
töltöttem ki. Nem sikerült meggyőznöm.
- Na ne. A szövetségieket átrázhatod, de engem nem. Tu-
dom, hogy kitoltál azzal a kanapébetyárral. - Megrázta a fe-
jét. - A saját apádat is átvágnád, Frank.
Át is vágtam. Apám volt az első balhém céltáblája. Apát az
tette ideális palimadárrá, hogy vakon megbízott bennem. Ti-
zenöt éves koromban 3400 dollárral rövidítettem meg.
A New York-i Bronxville-ben születtem. Életem első tizen-
hat esztendejét itt töltöttem. Négy gyerek közül a harmadik
voltam, én örököltem apám nevét. Ha egy kicsit csúsztatni
szeretnék, mondhatnám, hogy csonka családból jöttem, hogy
tizenkét éves koromban Anya és Apa elváltak. De ezzel csak
a szüleimre kenném az egészet - hamisan.
Legjobban Apát viselte meg a szétköltözés és az ezt követő
válás. Nagyon kötődött Anyához. Anyámat, Paulette
Abagnale-t, ezt a francia-algír szépséget Apa Oranban is-
merte meg és vette feleségül, ahol a második világháború
idején szolgált. Anya mindössze 15 éves volt akkor, Apa meg
28, s bár úgy tűnt, a korkülönbség nem számít, érzésem sze-
rint közrejátszott a házasságuk felbomlásában.
Miután leszerelt, Apa Gramercy's néven saját kis üzletet
nyitott New York Cityben, egy papírboltot a Negyvenedik utca
és a Madison Avenue sarkán. Nagyon jól ment neki a bolt.
Luxuslakásban éltünk, és ha nem is voltunk mesésen
gazdagok, egyáltalán nem szűkölködtünk. A két fivérem, a
nővérem meg én kiskorunkban semmiben sem szenvedtünk
hiányt.
Gyakran a gyerek tudja meg utoljára, ha a szülei között
komoly zűr támadt. Az én esetemben is így történt, és sze-
rintem a testvéreim sem sejtettek semmit. Azt hittük, Anyát
kielégítik háziasszonyi és anyai teendői, s ez bizonyos fokig
tényleg így is volt. De Apa több volt egyszerű üzletembernél.
Aktívan politizált, a bronxi kerület egyik republikánus nagy-
kutyája volt. A New York-i Atlétikai Klub tagjaként és egykori
elnökeként ideje nagy részét a klubban, üzleti és politikai
cimboráival töltötte. Apa továbbá szenvedélyes sósvízi halász
volt. Állandóan Puerto Ricóba, Kingstonba, Belize-be vagy
más karibi kikötőkbe repült, mélytengeri halászexpedíciókra
indult. Anyut sosem vitte magával, pedig jól tette volna.
Anyám már akkor a női egyenjogúságért küzdött, amikor
Glória Steinem még rá sem jött, hogy az egyenruha
gyúlékony. Egy nap Apa arra tért haza halvadász kiruccaná-
sáról, hogy az otthona tök üres. Anya összecsomagolt, és el-
költöztetett minket: a három fiút meg a hugit egy nagy la-
kásba. Mi, kölykök nem értettük pontosan, mi történik. Anya
csendesen elmagyarázta, hogy ő és Apa többé nem férnek
össze, ezért eldöntötték, hogy inkább szétköltöznek.
Hát, Anya döntött Apa helyett is. Apát megdöbbentette,
meglepte és megbántotta Anya akciója. Könyörgött neki,
hogy jöjjön haza, megígérte, hogy ezentúl jobb apa és férj
lesz, s hogy megkurtítja mélytengeri kiruccanásait. Még azt is
felajánlotta, hogy felhagy a politikával.
Anya végighallgatta, de nem ígért semmit. Hamarosan
előttem is nyilvánvalóvá vált, hogy nem Apa, hanem ő nem
akar békülni. Beiratkozott egy bronxi fogorvosi főiskolára és
fogtechnikusnak kezdett tanulni.
Apa nem adta fel. Minden lehetőséget megragadott, hogy
átjöhessen hozzánk. Könyörgött, győzködött, esedezett és
hízelgett. Néha dühbe gurult.
- Átkozott asszony, hát nem érted, hogy szeretlek? - üvöl-
tötte ilyenkor.
A helyzet persze ránk, gyerekekre is hatással volt. Rám
különösen. Imádtam az apám. Mivel én álltam hozzá a leg-
közelebb, velem kezdett kampányba Anya visszahódítására.
- Beszélj vele, fiam - kérte tőlem. - Mondd meg neki, hogy
szeretem. Mondd meg neki, hogy mind sokkal boldogabbak
lennénk, ha együtt élnénk. Mondd meg neki, hogy te is bol-
dogabb lennél, ha hazajönne, hogy ti, gyerekek, mindannyian
boldogabbak lennétek.
Ajándékokat küldözgetett velem Anyunak, betanított be-
szédekre, amelyek Anya ellenállását voltak hívatva megtörni.
Nem váltam be ifjú John Aldenként apám, Myles Standishe
és anyám, Priscilla Mullinsa mellett. Anyámat nem lehetett
átvágni. Apa csak saját magának ártott azzal, hogy házassági
sakkjátszmájukban engem is felhasznált futóként. Anya
neheztelt is rá érte.
Apa összetört. Én is csalódtam, mivel nagyon szerettem
volna, ha újra összejönnek. Apa védelmében csak annyit: ha
szeretett egy nőt, akkor azt holtáig szerette. Még 1974-ben,
a halála előtt is Anyát próbálta visszaszerezni.
Mikor Anyu végül elvált apámtól, úgy döntöttem, Apával
lakom tovább. Anya nem fogadta kitörő örömmel a hírt, de
sikerült meggyőznöm. Úgy éreztem, Apának szüksége van
egyikünkre, nem szabad egyedül élnie. Apa örült nekem,
hálás volt. Nem bántam meg a döntésemet, bár Apa valószí-
nűleg igen.
Apával lakni egészen más tészta volt. Sok időt töltöttem
New York legszebb szalonjaiban. Mint megtudtam, az üzlet-
emberek nem csak három martinit isznak ebédre, de sokszor
whisky-sörös villásreggelit és whisky-szódás vacsorát dön-
tenek le. Arra is gyorsan rájöttem, hogy a politikusok kön-
nyebben átlátják a nagyvilág dolgait és lazábban lobbiznak
állami támogatásért, ha kézhez kapják a Bourbont jéggel.
Apa egy csomó üzletet és politikai alkut kötött a bárnál, mi-
közben én a közelben várakoztam. Apám ivási szokásai elő-
ször megijesztettek. Nem gondoltam róla, hogy alkoholista,
de tény, hogy lendületesen ivott, és én aggódtam érte.
Ugyanakkor sosem láttam részegen, noha megállás nélkül
ivott. Egy idő után elfogadtam, hogy immúnis a löttyre.
Elbűvöltek apám barátai és ismerősei. Teljes egészében
átfogták a bronxi társadalom spektrumát. Volt köztük párt-
munkás, zsaru, szakszervezeti vezető, igazgató, teherautó-
sofőr, vállalkozó, tőzsdeügynök, hivatalnok, taxis és ügynök.
Szóval az egész sötét bagázs. Néhányuk mintha egyenesen
Dámon Runyon könyveiből lépett volna elő.
Félévnyi apámmal töltött idő után már otthonosan mo-
zogtam e közegben és rájöttem, hogy van is hozzá sütniva-
lóm. Nem éppen az az oktatás, amit Apa képzelt el nekem,
inkább olyan, mint amihez a söntéspult mellett jut az ember.
Apa komoly politikai befolyással rendelkezett. Erre akkor
jöttem rá, amikor lógni kezdtem a suliból néhány unatkozó
szomszédbeli sráccal. Nem voltak galeritagok, nem vettek
részt semmi komoly balhéban. Néhány srác volt csak
elcseszett családi háttérrel. Törődésre vágytak, még ha csak
a pedelluséra is. Talán én magam is törődésre vágytam. Azt
akartam, hogy a szüleim újra összejöjjenek. Homályosan úgy
véltem, ha fiatalkorú bűnözőként viselkedem, ez alapot ad
nekik a kibékülésre.
Nem voltam túl jó fiatalkorú bűnözőnek. A legtöbbször
csak nevetségesnek éreztem magam, amikor cukorkát
csentem, moziba lógtam be. Sokkal érettebb voltam társa-
imnál, és sokkal nagyobb is. Tizenöt éves koromra fizikailag
már felnőttem: 183 centi magas és 77 kilós voltam. Azt hi-
szem, egy csomó kisebb csínytevést csak azért úsztunk meg,
mert a járókelők diákjait terelő tanárnak vagy a kicsikre
vigyázó nagy testvérnek néztek. Néha én is így tekintettem
magamra. Gyerekességük gyakorta idegesített.
Legjobban az zavart, hogy nem volt bennük stílus. Hamar
rájöttem, hogy az eleganciát mindenki imádja. Szinte minden
hibára, vétekre, bűnre elnézőbben tekintenek, ha van benne
némi elegancia.
Ezek a kölykök még egy kocsit sem bírtak fineszesen
megfújni. Amikor az első négykerekűt elemelték, beugrottak
értem. Egy mérföldre sem jutottunk a házunktól, s egy
járőrkocsi már le is intett minket. Ezek az ökrök a garázs elől
lopták el az autót, miközben a tulaj a gyepet öntözte. Mind-
nyájan a Fiatalkorúak Hiltonjában végeztük.
Apa nemcsak kihozatott, de minden rám vonatkozó fel-
jegyzést töröltetett az aktákból. Ez a pártmunkás bűvészke-
dés az elkövetkezendő években sok-sok rendőr sok-sok éb-
ren töltött éjszakájába került. Egy elefántot is könnyebb
megtalálni, ha már a vadászat elején rálelsz a nyomára.
Apa nem dorgált meg.
- Mindnyájan hibázunk, fiam - mondta. - Értem, mit akartál
elérni, de helytelenül álltái hozzá. A törvény értelmében még
gyerek vagy, de a termeted egy férfié. Ideje, hogy férfi
módjára kezdj gondolkodni.
Dobtam korábbi pajtásaimat, újra rendszeresen jártam su-
liba, és részmunkaidőben szállítmányozási tisztviselőként
kezdtem dolgozni egy bronxville-i raktárban. Apa örült -
annyira örült, hogy vett nekem egy öreg Fordot. Nekiálltam
kipofozni, és igazi csajfogó lett belőle.
Ha gyalázatos jövőbeli tetteimért bármit is okolnom kel-
lene, akkor a Fordot okolnám.
Az a Ford minden erkölcsi gátlást felszabadított bennem.
Beléptek a képbe a csajok, és hat évig nem tértem magam-
hoz. Csodás évek voltak.
Kétségtelenül vannak más korszakok is egy férfi életében,
amikor elméjét elhomályosítja a libidója. De egyik sem hat
úgy a homloklebenyre, mint a poszt-pubertáskor, amikor a
képzelet száguld és minden tovatűnő zaftos csibe csak növeli
a zűrzavart a fejben. Természetesen tizenöt évesen tudtam a
lányok létezéséről. Tudtam, hogy másként rakták őket össze,
mint a fiúkat, de nem tudtam, miért.
Egy nap aztán lefékeztem a pirosnál a felújított Forddal, és
megláttam egy lányt, aki engem meg a kocsimat stírölte.
Amikor elkapta a pillantásomat, kacsintott, a melleit ringatta,
a csípőjét riszálta. Hamarosan már egy álomvilágban
lubickoltam. Ez a lány szakította át a gátat. Fogalmam sincs,
hogyan került a kocsiba, vagy hogy eztán hová mentünk, de
arra emlékszem, hogy selymes, lágy, gyengéd, meleg, édes
illatú, teljességgel elragadó volt. Tudtam, hogy végre rálel-
tem egy élvezetes társasjátékra. Olyasmiket művelt velem,
ami egy kolibrit is elcsábított volna a hibiszkusztól, és egy
buldoggal is elszakíttatta volna láncait.
Nem igazán értek egyet azokkal a modern könyvekkel,
amelyek a nők hálószobajogait taglalják. Amikor Henry Ford
feltalálta a T-modellt, a nők eldobták bokáig érő ruháikat, és
szexszel lepték el az országutakat.
A szerelem lett az egyetlen bűnöm. Kedvemet leltem a
nőkben. Nem tudtam betelni velük. Ébredéskor lányokra
gondoltam. Lefekvéskor lányokra gondoltam. Kedves, hos-
szúlábú, lélegzetelállító, fantasztikus, elbűvölő lányokra.
Lányleső portyára indultam napkeltekor. Este zseblámpával
keresgéltem őket. Hozzám képest Don Juan egyszerű eset. A
szexi csajok megszállottja lettem.
Magam is elbűvölő fickóvá váltani az első néhány szexuális
típusú találkozás után. A lányok nem szükségszerűen drágák,
de még a legpajkosabb kisasszony is joggal várhat el egy
hamburgert meg egy kólát, legalább az energiaszükségletek
kielégítésére. Egyszerűen nem kerestem annyit, hogy a
sütimet kifizethessem. Valahogy fel kellett lendítenem
pénzügyi helyzetemet.
Felkerestem Apát. Sejtette, hogy felfedeztem a nőket és a
velük járó gyönyöröket.
- Apa, nagyon rendes tőled, hogy megvetted nekem ezt az
autót. Hülyén is érzem magam, amiért megint kuncsorognom
kell, de van egy kis gond vele - érveltem. - Kellene egy
benzinhitelkártya. Havonta csak egyszer kapok fizetést, és
így, hogy fizetem a menzát, a bulikat, a randit meg mindent,
néha nem marad dohány benzinre. Megpróbálom magam
rendezni a számlákat, s ígérem, nem élek vissza a nagylel-
kűségeddel, ha engeded, hogy benzinkártyám legyen.
Olyan simulékonyan adtam elő a mondandómat, mint egy
ír lóalkusz, és ezúttal őszintén is gondoltam. Apa töprengett
néhány pillanatig a kérésemen, aztán bólintott.
- Rendben, Frank, megbízom benned - mondta, és elővette
Mobil kártyáját a pénztárcájából. - Tessék, a tiéd. Mostantól
nem használom a Mobilt, a te kártyád lesz. Ezentúl te felelsz
azért, hogy a számla minden hónapban be legyen fizetve.
Nem hiszem, hogy belőlem akarnál hasznot húzni.
Pedig így állt a helyzet. Megállapodásunk az első hónapban
jól bevált. Kiküldték a Mobil-számlát, én pedig átutaltam az
összeget az olajcégnek. De a befizetéssel készpénzzavarba
kerültem, így újabb frusztráló akadály gördült a csajok utáni
állandó hajsza elé. Végül is a boldogságkeresés elidegenít-
hetetlen amerikai jog, nemdebár? Úgy éreztem, alkotmányos
alapjogomtól fosztottak meg.
Valaki - minden bizonnyal egy szélhámos - egyszer azt
mondta, nem él a földön őszinte ember. Ez a szélhámosok
alapkiindulása. Szerintem sokan álmodoznak arról, hogy
szuperbűnözők, nemzetközi gyémánttolvajok meg ilyesmik
lesznek - mégsem lopnak, megmaradnak az álmok szintjén.
Sokakat megkísért a bűn, különösen ha helyre kis zsákmány
a tét, és úgy tűnik, nem hozhatók összefüggésbe a lopással.
De olyan ember is van, akinek észérvein ösztönei lesznek
úrrá. Adott helyzetben dönteniük kell, pont úgy, ahogy a
hegymászónak a csúcs előtt: hisz ott van előttük. A helyes és
a helytelen - akárcsak a következmények - szóba sem
jönnek. Ezek a fickók játéknak tekintik a bűncselekményt, és
a cél nem csak a zsákmány megszerzése. Kockáztatsz és
nyersz - ez az, ami számít. Persze az sem hátrány, ha a
zsákmány bőséges.
Ők az alvilág sakkjátékosai. Az IQ-juk általában a zseni-
szintet verdesi, mentális futóik és bástyáik folyamatosan
támadnak. Nem számítanak arra, hogy méltó játszótársuk
akad. Mindig meglepődnek, amikor egy átlagos intelligenciájú
zsaru sakkot ad nekik. A zsaru meg a motivációjukon lepődik
meg. A bűnözés mint kihívás? Na ne.
Mégis a kihívás motivált, amikor az első balhémat véghez
vittem. Pénzre volt szükségem. Aki krónikus csajozási kény-
szerben szenved, annak minden elérhető pénzügymagra
szüksége van. Nem sokat rágódtam a pénzhiányon. Egy dél-
után megálltam egy Mobil töltőállomás előtt, és egy nagy
feliratra lettem figyelmes az állomás abroncsos állványaival
szemben. Az állt rajta: VEGYE LE A KÁRTYÁRÓL -
RÁTESSZÜK AZ AUTÓRA. Ez volt az első jele annak, hogy a
Mobil-kártya nem csak benzin- és olajvásárlásra használható.
Abroncsra nem volt szükségem, hiszen azok szinte még újak
voltak. De ahogy a feliratot bámultam, hirtelen belém nyilallt
egy nagyszabású haditerv. A fenébe, akár be is válhat,
gondoltam.
Kiszálltam, és a benzinkutashoz léptem. Ő volt a tulajdo-
nos. Látásból ismertem már, hiszen többször jártam erre a
kocsimmal. Nem volt egy forgalmas benzinkút.
- Többet keresnék benzinkútrablóként, mint benzinkutas-
ként - panaszkodott egyszer.
- Mennyibe lenne nekem egy abroncskészlet? - kérdeztem.
- Erre a kocsira 160 dollár, de a tieid még egész jók - fe-
lelte. A szemembe nézett. Láttam, hogy kezdi kapizsgálni.
- Jó, igazából nincs is szükségem abroncsra - vallottam be.
- Csak éppen csúnyán legatyásodtam. Elmondom a tervem.
Veszek egy abroncskészletet abból ott, és ezzel a kártyával
fizetek érte. Csak éppen nem viszem el az abroncsot. Cse-
rébe maga ad nekem száz dolcsit. Magának megmarad az
abroncsa, és ha az apám kifizeti a Mobil-számlát, maga
megkapja a részét. Csak bele kell vágnia, és amikor tényleg
eladja az abroncsokat, mind a 160 dollár a zsebébe vándorol.
Mit szól? Baromi jól fog járni, ember.
Végigmért. Szinte láttam kapzsi szemeiben a dollárjeleket.
- És mi lesz a faterrel? - kérdezte óvatosan.
Vállat vontam.
- Rá se néz a kocsimra. Közöltem vele, hogy új abroncsok
kellenek, azt mondta, vegyek csak nyugodtan.
Még mindig kételkedett.
- Hadd lám a jogsidat. Biztos loptad a kocsit. - Odaadtam
neki junior jogosítványomat. Ugyanarra a névre szólt, mint a
kocsi. -Tizenöt éves vagy? Tíz évvel idősebbnek látszol.
- Sokat mutat a kilométerórám - mosolyogtam.
A kutas bólintott, és visszaadta a jogosítványt. - Oda kell
szólnom a Mobilnak. Jóvá kell hagyatnom minden nagyobb
adásvételt. Ha rábólintanak, felőlem mehet.
 A pénztárcámban öt húszas lapult, amikor magam mögött
hagytam a benzinkutat.
Mámorító boldogság fogott el. Mivel alkoholt még sosem
kóstoltam, nem tudtam az élményt mondjuk egy jóféle pezs-
gőhöz hasonlítani. Ez volt addigi életem legörömtelibb érzése
- a kocsim első ülésén átéltek közül.
A leleményességem őszintén szólva letaglózott. Ha egyszer
bevált, miért ne válna be kétszer? Bevált. Az elkövetkező
néhány hétben annyiszor vált be, hogy már nem is
számoltam. Fogalmam sincs, hány abroncskészletet, akkut,
autóalkatrészt vásároltam a hitelkártyával és adtam el az
értéke töredékéért. Bronx összes Mobil benzinkútjánál
megfordultam. Néha csak arra vettem rá a kutast, hogy ha
ad egy tízest, húszdolláros benzin- és olajszámlát állítok ki
róla. Elkopott a kártya a sok átveréstől.
Persze totál elszúrtam a dolgot. Abban a hiszemben tény-
kedtem, hogy a szórakozásom költségét a Mobil állja, szóval
buli az élet. Aztán a postaládában feltűnt az első havi számla.
A boríték jobban ki volt tömve nyugtákkal, mint egy
karácsonyi liba. A végösszegre pillantottam, és átsuhant a
fejemen, hogy papnöveldébe vonulok. Rájöttem, hogy a Mo-
bil apával fogja kifizettetni a számlát. Csak ekkor esett le,
hogy a játszmában apa a balek.
A szemétkosárba hajítottam a számlát. Két héttel később
megjött a második értesítő, az is ment a szemétbe. Fontol-
gattam, hogy Apa szemébe nézek, és bevallók mindent, de
nem volt hozzá bátorságom. Tudtam, hogy előbb-utóbb rá-
jön, de úgy döntöttem, valaki más mondja el neki, ne én.
Közeledett az apám és a Mobil közti személyes találkozó
ideje. Meglepő módon mégsem hagytam fel a hitelkártya-
szédelgéssel. A zsákmányt továbbra is csinos kis nőkre köl-
töttem, noha tudtam, hogy ezzel apámat rövidítem meg.
Fellobbanó szexuális vágyamnak nem volt lelkiismerete.
Egy nyomozó a Mobiltól végül is felkereste Apát a boltjá-
ban. A fickó nem győzött bocsánatot kérni.
- Mr. Abagnale, tizenöt éve vezeti nálunk a számláját, s mi
ezt nagyra becsüljük. Maximális hitelkategóriába soroltuk,
sosem késett a kifizetésekkel. Nem is a számla miatt zakla-
tom most önt - kezdte az ügynök, apa pedig zavart arckife-
jezéssel hallgatta.
- Arra lennénk kíváncsiak, uram... azt az egyet szeretnénk
tudni, hogy hogy a rossebbe tudott három hónap alatt 3400
dollárnyi benzint, olajat, akkut és abroncsot beleölni egy
1952-es Fordba. 14 készlet abroncsot aggatott a kocsira az
elmúlt hatvan nap során, 22 akkut vásárolt az elmúlt 90 nap
során, és a számlák szerint legalább 150 litert eszik százon a
verda. Nem lehet, hogy azon az istenverte járgányon még
olajteknő sincs? Nem gondolt még arra, Mr. Abagnale, hogy
becserélje azt a kocsit egy újabbra?
Apa ledöbbent.
- Az nem lehet, nem is használom a Mobil-kártyámat. A
fiam használja - mondta, miután észhez tért. - Ez biztosan
félreértés.
A Mobil nyomozója több száz Mobil-számlát nyomott Apa
orra elé. Mindegyiken az ő aláírása szerepelt - az én kézírá-
sommal.
- Hogy csinálta? És miért? - fakadt ki Apa.
- Nem tudom - felelte a Mobil-ügynök. - Miért nem kérdez-
zük meg őt magát?
Megkérdeztek. Azt mondtam, halvány lila gőzöm sincs, mi-
ről beszélnek. Egyiküket sem sikerült meggyőznöm. Arra
számítottam, hogy apa haragudni fog, de inkább zavarodott
volt, mint dühös.
- Nézd, fiam, ha elmeséled szépen, hogyan és miért csi-
náltad, lezárhatjuk az ügyet. Kifizetem a számlákat, és nem
büntetlek meg. - Ez volt az ajánlata.
Apa nagyon közel állt a szívemhez. Életében sosem hazu-
dott nekem. Azonnal színt vallottam.
- A lányok, apa - lihegtem. - Furcsa dolgokat művelnek
velem. Nem tudom megmagyarázni.
Apa és a Mobil nyomozója megértőén bólogatott. Apa
együtt-érzően a vállamra tette kezét.
- Ne aggódj, fiam - mondta. - Einstein sem tudná megma-
gyarázni.
Apa megbocsátott, de Anya nem. Rém dühös lett, és apá-
mat okolta bűneimért. Anyám - a törvényes képviselőm - úgy
vélte, Apa rossz hatással van rám. A Karitatív Katolikusoknál
- ahol tag volt anyám is - az egyik pap azt javasolta neki,
dugjon be a New York-i Port Chester katolikus magán-
iskolába, amelyet direkt zűrös kölyköknek hoztak létre.
A suli nem javítóintézetnek, sokkal inkább flancos tábornak
tűnt. Takaros kis házikóban laktam hat másik fiúval, és attól
eltekintve, hogy a campus területét nem hagyhattam el és
folyamatosan ellenőriztek, nem szenvedtem hiányt sem-
miben.
Az iskolát igazgató fivérek amolyan jótékonykodóak voltak.
Ugyanúgy éltek, mint a rájuk bízott kölykök. Mind
ugyanabban az ebédlőben ettünk, az étel finom és bőséges
volt. Volt ott mozi, tévészoba, társalgó, uszoda és edzőte-
rem. Számtalan szórakozási és sportolási lehetőség állt ren-
delkezésünkre. Hétfőtől péntekig, reggel 8-tól délután 3-ig
órákon csücsültünk. Egyébként úgy mulattuk az időt, ahogy
csak kedvünk tartotta. A fivérek nem szónokoltak nekünk
gaztetteinkről, nem untattak minket bibliai előadásokkal.
Nagyon el kellett valamit szúrnunk ahhoz, hogy megbüntes-
senek, és a büntetés általában néhány napnyi szobafogság
volt. Csak akkor találkoztam újra ilyesmivel, amikor amerikai
börtönbe kerültem. Gyakorta tűnődöm azóta is: vajon a
szövetségi büntetés-végrehajtást titokban a Karitatív Katoli-
kusok irányítják?
A szerzetesi életforma ugyanakkor bosszantott is. Elvisel-
tem, de büntetésként, méghozzá meg nem érdemelt bünte-
tésként tekintettem az iskolai kötöttségekre. Végül is Apa - a
bűncselekményem egyetlen sértettje - megbocsátott. Akkor
meg mit keresek itt? - kérdezgettem magamtól. Leginkább a
lányok hiánya borított ki. Mindenütt férfiak vettek körül. Még
egy apáca látványa is feldobott.
Még depressziósabb lettem volna, ha tudom, mi történik
közben Apával. Míg a suliban időztem, pénzügyi nehézségei
támadtak - a részleteket én sem ismerem -, és elvesztette az
üzletét.
Apát alaposan tönkrevágták. El kellett adnia a házát, két
nagy Cadillacjét s minden egyéb anyagi javait. Alig néhány
hónap leforgása alatt Apa milliomosból egy postai alkalmazott
életformájára váltott.
Hát ilyen volt, amikor egy év múlva értem jött az iskolába:
postai alkalmazott. Anya szíve meglágyult, és megengedte,
hogy újra Apával éljek. Megdöbbentett, hogy az öreg szeren-
cséje így megfordult. Komoly bűntudat mardosott. De Apa
nem hagyta, hogy magamat okoljam. Biztosított, hogy a tőle
lopott 3400 dollár nem játszott közre üzleti bukásában.
- Ne is gondolj rá, kölyök. Csak csepp volt a tengerben
-mondta vidáman.
Úgy tűnt, őt nem zavarja hirtelen anyagi és társadalmi bu-
kása - de engem igen. Nem is magam miatt, hanem őmiatta.
Olyan magasan szárnyalt, igazi csúcsfej volt, most meg éh-
bérért dolgozott. Próbáltam belőle kiszedni, hogyan lehetsé-
ges ez.
- Mi van a barátaiddal, apa? - kérdeztem. - Emlékszem,
mindig kihúztad őket szorult helyzetükből. Egyikük sem
ajánlotta fel a segítségét?
Apa csak mosolygott keserűen.
 - Majd rájössz, Frank, hogy ha fent vagy, százak tartanak
a barátjuknak. Aztán ha lecsúszol, szerencséd van, ha egy is
marad, aki kifizeti a kávédat. Igen, van néhány jó barátom.
Nem gazdagok, de egyikük szerzett nekem munkát a postán.
Nem akart a szerencsétlensége részletein rágódni, de en-
gem idegesített. Különösen amikor a kocsijában, egy ütött-
kopott öreg Chevyben ültünk. A Fordot időközben eladta, és
az árát félretette a nevemre kiállított számlára.
- Apa, egyáltalán nem zavar, hogy ebben az öreg kocsiban
ülsz? - kérdeztem egy nap. - Mert ez aztán nagy visszalépés
a Cadillachez képest, nem?
Ő csak nevetett.
- Nem így kell ezt nézni, Frank. Nem az a fontos, hogy mid
van, hanem hogy mi fontos neked. Ez a kocsi pont megteszi.
Elvisz, ahová akarom. Tudom, kiféle-miféle vagyok, és csak
ez számít. Nem számít, mit gondolnak rólam mások. Úgy ér-
zem, becsületes ember vagyok, és ez fontosabb nekem egy
nagy kocsinál... Amíg tudod, kiféle-miféle vagy, minden
rendben.
A gond csak az volt, hogy nem tudtam, kiféle-miféle va-
gyok.
Három rövid év múlva megtaláltam a választ.
- Ki vagy? - kérdezte egy buja barna lány, amikor lehup-
pantam mögé Miami Beachen.
- Akit csak akarsz - feleltem. És így is volt.

2 A PILÓTA

TIZENHAT EVESEN hagytam el a szülői házat. Önmagamat

kerestem.
Nem kényszerítettek, hogy menjek, csak éppen boldogta-
lan voltam. A család kettéosztottsága nem szűnt meg. Apa
még mindig Anya után futott, Anya meg nem akart hozzá
visszamenni. Apa még mindig közvetítőként használt, Anya
meg továbbra sem fogadta el, hogy az udvarlásban én ját-
szom Cupido szerepét. Nekem se tetszett a dolog. Anya
megszerezte a fogtechnikusi diplomát, és egy larchmonti
fogorvosnál kezdett dolgozni. Elégedettnek tűnt új, független
életével.
 Nem terveztem, hogy elfutok. De mindig elfogott a szomo-
rúság, amikor Apa felöltötte postai egyenruháját, és öreg
kocsiján munkába indult. Nem tudtam feledni Louis Roth
öltönyeit és drága autóit.
Egy júniusi reggelen, 1964-ben, felkeltem és éreztem:
ideje lelépni. A világ egy eldugott kis szeglete hívott, és én
mentem.
Nem köszöntem el senkitől. Nem írtam búcsúlevelet. 200
dollár volt a bankszámlámon a Chase Manhattan Bank
westchesteri fiókjában. A számlát nekem nyitotta Apa egy
évvel korábban, azóta sem nyúltam hozzá. Előástam a csekk-
könyvemet, és egyetlen bőröndnyi kedvenc ruhával
felszálltam a New York-i vonatra. Nem éppen a világ egy el-
dugott szeglete, de úgy véltem, kezdetnek ideális.
Ha Kansasból vagy Nebraskából érkeztem volna, New York
a tébolyult metróival, lélegzetelállító felhőkarcolóival, a
mindennapi taposómalommal, kaotizmusával, zajával és
közlekedés-özönével biztosan visszaűzött volna a prérire.
Számomra a Nagy Alma vadászterület volt. Legalábbis annak
tűnt.
Egy órája sem szálltam le a vonatról, amikor egy korombeli
fiút rávettem, hogy hazavigyen. A szüleinek elmeséltem,
hogy New York állam északi részéből származom, a szüleim
meghaltak, próbálok egyedül boldogulni, s míg munkát ta-
lálok, laknom kell valahol. Azt mondták, addig maradok ná-
luk, amíg csak jólesik.
Nem szándékoztam visszaélni a vendégszeretetükkel. Alig
vártam, hogy megszedhessem magam, és továbbállhassak,
noha akkor még fogalmam sem volt, hová akarok menni
vagy mit akarok csinálni.
Egyetlen határozott célom volt: valamiben sikeresnek
lenni. Valamelyik hegynek a csúcsára mászni. És ha már ott
vagyok, senki és semmi sem taszíthat le a onnan. Nem fo-
gom elkövetni apám hibáit. Ebben nagyon eltökélt voltam.
Hamarosan bebizonyosodott, hogy a Nagy Almában élni
nem éppen édes, még egy bennszülöttnek sem. Gond nélkül
találtam melót. Apámnál raktárosként és futárként dolgoz-
tam, volt gyakorlatom a papírbolt-működtetésben. Sorra
hívtam a nagy írószergyártó cégeket, és a valóságnak meg-
felelően mutatkoztam be.
Közöltem velük, hogy csak 16 vagyok, nincs érettségim, de
jártas vagyok az írószeriparban. A harmadik megkeresett cég
vezetője felvett 1,50-es órabérért. Naivitásomban ezt
elfogadható bérnek gondoltam.
 Egy hét múlva teljesen kiábrándultam. Rájöttem, hogy
nem élhetek New Yorkban heti 60 dollárért, még ha a leg-
ócskább hotelben lakom és az automatából eszem is. Ennél is
csüggesztőbb volt, hogy randizás terén a partvonalra szo-
rultam. Egy Central Park-i séta és egy utcai büféstől vett hot
dog a New York-i lányokat nem vette le a lábáról. És engem
sem. A hot dogtól böfögnöm kellett.
Kielemeztem a helyzetem, és a következőre jutottam. Nem
azért kapok alacsony fizetést, mert nincs érettségim, hanem
mert csak 16 vagyok. Egy fiú pedig nem érdemli egy férfi fi-
zetését.
Így hát egyetlen éjszaka tíz évet öregedtem. Mindenki
meglepődött, főleg a nők, amikor kiderült, hogy tinédzser
vagyok. Úgy döntöttem, ha amúgy is öregebbnek látszom,
lehetek is öregebb. Grafikából mindig is kitűntem a suliban. A
jogosítványomban a születési dátumot észrevétlenül átraj-
zoltam 1948-ról 1938-ra. Aztán a bizonyítékkal a pénztár-
cámban nekivágtam a munkaerőpiacnak mint érettségi nél-
küli 26 éves.
Rá kellett jönnöm, hogy az érettségi nélküliek fizetése nem
igazán izgatta a minimálbérről szóló törvény megalkotóit. A
koromat senki sem vonta kétségbe, de a legjobb ajánlat is -
egy teherautó-sofőr segédjeként - csak 2,75-öt fizetett
óránként. Néhány potenciális munkaadóm őszintén a tud-
tomra adta, hogy nem a kortól, hanem a végzettségtől függ a
fizetés mértéke. Minél képzettebb az ember, annál többet
keres. Szomorúan kellett megállapítanom, hogy az érettségi
nélküli munkás olyan, mint a háromlábú farkas a vadonban.
Talán életben marad, de inkább nem. Akkor még fel sem me-
rült bennem, hogy a diplomák éppoly könnyen hamisíthatok,
mint a születési dátumok.
110 dollárral át lehet vészelni egy hetet, de élni nem lehet
ennyiből. Túlságosan rajongtam a nőkért. Bármelyik lovis
megmondja neked: ha csóró akarsz maradni, kancára fogadj.
Az én barátnőim is mind versenykancák voltak, és egy csomó
pénzbe kerültek.
Ha kifogytam a lóvéból, csak kitöltöttem egy csekket a 200
dolláros számlám terhére.
Vésztartalék volt, nem akartam hozzányúlni. Óvatosan
kezdtem: tíz-, legfeljebb húszdolláros csekkekkel. Először a
Chase Manhattan Bank fiókjaiban intéztem minden tranzak-
ciót, aztán rájöttem, hogy kis üzletek, hotelek, fűszeresek,
egyéb cégek is elfogadnak csekket, feltéve, hogy az összeg
nem túlzottan nagy és a személyazonosságot megfelelően
igazolják. A hamisított jogosítványom megfelelő igazolvány-
nak bizonyult, így elkezdtem beugrani útba eső hotelekbe,
áruházakba, ha 20-25 dollárra volt szükségem. Senki sem
kérdezett semmit. Senki sem ellenőrizte a banknál a csekk
érvényességét. Csak bemutattam az átpingált jogsit és a
csekket, és előbbit már a készpénz kíséretében kaptam vis-
sza.
Könnyű volt, túlságosan is. Néhány nap múlva már
tudtam, hogy túlléptem a számlát, és a kiállított csekkjeim
érvénytelenek. Mégis újra és újra beváltottam őket, ha ki
kellett egészítenem a fizetésemet vagy finanszíroznom kellett
egy gyönyörű pipivel töltött ínyenc vacsorát. Mivel a
fizetésem állandóan kiegészítésre szorult, s New Yorkban
több a pipi, mint egy baromfitelepen, hamarosan már napi
két-három érvénytelen csekket állítottam ki.
Próbáltam ésszerű magyarázattal szolgálni tetteimre. Azt
mondogattam magamnak, Apa úgyis kifizeti az érvénytelen
csekkeket. Máskor a szélhámosok gyógyírjával ápoltam lel-
kiismeretemet: ha az emberek olyan hülyék, hogy ellenőrzés
nélkül elfogadják a csekkjeimet, akkor meg is érdemlik, hogy
átverjem őket.
Fiatalkorúságom tényével is vigasztaltam magam. Még ha
el is kapnak, nem valószínű, hogy szigorú büntetést kapok,
hiszen New York fiatalkorúakra vonatkozó törvényei elné-
zőek, a bírák pedig megbocsátók. Mivel nincs priuszom,
minden bizonnyal visszaküldenek a szüléimhez. Még csak
kártérítést sem kéne fizetnem.
Miután aggályaimat e homályos indokokkal lecsillapítottam,
otthagytam a munkám, és teljes egészében hamis
csekkjeimre támaszkodtam. Nem számoltam, mennyit állí-
tottam ki, de az életszínvonalam látványosan javult. Akár-
csak szerelmi életszínvonalam.
Kéthavi értéktelen csekkszórás után azonban szembe kel-
lett néznem a szomorú igazsággal: csaló vagyok. Se több, se
kevesebb. Utcai szlengben szólva: profi tapétázó lettem. Túl-
ságosan nem izgatott, hiszen sikeresen tapétáztam, és jelen
pillanatban semmi sem volt fontosabb a sikernél.
Egyedül a foglalkozási ártalom izgatott. Tudtam, hogy
apám jelentette az eltűnésem a rendőrségen. A zsaruk álta-
lában nem vesztegetik az időt eltűnt 16 évesek felkutatásá-
val, hacsak nem gyanítanak bűncselekményt. Az én esetem
azonban kétségtelenül kivételesnek számított, mivel bősé-
gesen bűnöztem érvénytelen csekkjeimmel. Tudtam, a rend-
őrség nem eltűnt személyként, hanem tolvajként köröz.
Tisztában voltam vele, hogy a kereskedők és üzletemberek,
akiket átvertem, ugyancsak riadókészültségben várnak rám.
Röviden: forró lett a talaj a lábam alatt. Tudtam, hogy egy
ideig még bujkálhatok a zsaruk elől, de előbb-utóbb elkap-
nak, ha New Yorkban maradok, és folytatom a készpénzkifi-
zetők átverését.
El kell hagynom New Yorkot. Ez az alternatíva megré-
misztett. A világnak ez az eldugott szeglete hirtelen hidegnek
és barátságtalannak tűnt. Manhattanben - pofátlan füg-
getlenségem ellenére - bármikor számíthattam segítségre.
Apa és Anya csak egy telefonhívásnyira, rövid vonatútnyira
voltak. Tudtam, hogy gaztetteim ellenére a pártomat fognák.
A kilátásaim Chicagóban, Miamiban, Washingtonban vagy
bármely más metropoliszban határozottan borongósnak
tűntek volna.
Egyetlen mesterségben jeleskedtem: a hamis csekkek ki-
töltésében. Eszembe se jutott, hogy másból éljek, ez volt
számomra az elsődleges forrás. Egy másik városban ugyan-
olyan könnyen csőbe húzhatom a kereskedőket, mint New
Yorkban? New Yorkban tényleges, bár értéktelen számlám és
érvényes, bár hamisított jogsim is volt, amelyek gyalázatos
felhasználásával vígan éltem napjaimat. A csekk-
könyvemnek (valódi név, de értéktelen fedezet szerepelt
rajta) és az átpingált jogosítványomnak másutt nem vehet-
nem hasznát. Nevet kéne változtatnom, hamis személyit
szereznem és számlát nyitnom, mielőtt ténykedni kezdhet-
nék. Ez pedig bonyolult és veszélyes feladatnak tűnt. Sikeres
csaló voltam, de nem magabiztos csaló.
Akkor is helyzetem kuszaságán vívódtam, amikor néhány
nappal később a 42. utcán sétáltam. Nyílt a Commodore
Hotel forgóajtaja, és feltárult előttem a megoldás minden
problémámra.
Ahogy közelebb léptem, a hotel bejáratán az Eastern
Airlines személyzete lépett ki: egy pilóta, egy másodpilóta,
egy fedélzeti mérnök és négy stewardess. Vidámak voltak,
nevetgéltek, gondtalanul élvezték az életet. A férfiak szikárak
és jóképűek voltak; aranysávos egyenruhájuk kalózjelleget
kölcsönzött nekik. A lányok tündérien csinosak voltak, olyan
kecsesek és színesek, mint mezőn a pillangók. Csak álltam és
bámultam, ahogy a személyzeti buszba szálltak. Sosem
láttam még ilyen pompás társulatot.
Tovább sétáltam, még mindig szépségük hatása alatt, és
hirtelen olyan merészen nagy ívű, káprázatos terv ötlött
agyamba, hogy meghőköltem belé.
 És ha pilóta lennék? Persze nem igazi pilóta. Nincs kedvem
évekig sínylődni a tanulással, gyakorlással, repülős iskolával,
munkával, más halandó nyűggel, ami ahhoz szükségeltetik,
hogy a pilótafülkébe üljek. Mi lenne, ha díszes pilótaruhába
bújnék? Hiszen, gondoltam, az ország bármely hoteljében,
bankjában, üzlethelyiségében be tudok váltani egy csekket. A
pilótákat mindenki szereti és tiszteli. Bizalmat élveznek.
Vagyonosak. Egy pilótáról senki sem feltételezi, hogy
idevalósi. Vagy hogy csekkhamisító.
Megtörtem a varázst. Ha jobban belegondolunk, eszement,
nevetséges ötlet volt. Igen, kihívás, de őrültség.
A 42. utca és a Park Avenue sarkára értem, ahol a Pan
American World Airways épülete tornyosult fölém. Felpil-
lantottam az égbevesző épületre, és nem acélt, követ és
üveget, hanem egy meghódításra váró hegyet láttam.
A neves légitársaság igazgatói ezt nem sejthették, de ak-
kor és ott szert tettek legköltségesebb pilótájukra. Méghozzá
olyanra, aki repülni sem tud. Kit érdekel? Tudományos tény,
hogy a dongó képtelen a repülésre, mégis repül, a tetejébe
egy csomó mézet gyűjt.
Én is ez akartam lenni: dongó a Pan Am kaptárában.
Egész éjjel gondolataimba merülten ültem. Pirkadat előtt
aludtam el, egy félkész tervvel a fejemben. Improvizálnom
kellett, de hát az improvizáció a tudás öreganyja. Fülelsz és
tanulsz.
Délután egy körül ébredtem. Megragadtam a Yellow
Pagest, és kikerestem a Pan Am számát. Feltárcsáztam a
központi számot, és az adásvételi osztályról kértem valakit.
Azonnal kapcsoltak.
- Itt Johnson, segíthetek?
Mint Caesar a Rubiconnál, elvetettem a kockát.
- Igen - mondtam. - A nevem Robert Black, Los
Angelesben lakom, másodpilóta vagyok a Pan Amnél. -
Dobogó szívvel vártam a reakcióját.
- Mit tehetek önért, Mr. Black? - Udvarias és tárgyilagos
volt a hangja. Fejest ugrottam a mélybe.
- Ma reggel nyolckor indultunk New Yorkba, este hétkor
kell visszaindulnom - Az időpontokat a kisujjamból szoptam.
Csak reménykedtem, hogy a fickó még annyira sem ismeri a
Pan Am menetrendjét, mint én. - Nem tudom, hogy történt -
folytattam bosszúságot mimelve. - Hét éve vagyok a cégnél,
de még sosem történt velem ilyesmi. Az van, hogy valaki el-
lopta az egyenruhám, vagy legalábbis eltűnt, és az egyetlen
váltóruhám otthon maradt Los Angelesben. Na már most, ma
este vissza kéne repülnöm, és szinte biztos vagyok benne,
hogy civil öltözetben nem fog menni... Nem tudja véletlenül,
hol szerezhetnék itt egyenruhát, vagy hogy hol kölcsönöz-
hetnék az utunk végéig?
Johnson kuncogott.
- Hát ez nem gond - válaszolt. - Van önnél toll és papír?
-Igennel feleltem, mire folytatta. - Menjen a Well-Built Uni-
form Companyhoz, és keresse Mr. Rosent. Majd ő segít. Fel-
hívom, és szólok neki, hogy érkezik. Mi is a neve?
- Robert Black - feleltem. Reménykedtem, hogy tényleg
csak azért kérdezi, mert elfelejtette. Az utolsó mondata
azonban eloszlatta aggályaimat.
- Ne aggódjon, Mr. Black. Rosen majd gondoskodik önről.
-A hangja akár egy önelégült cserkészé, aki épp most tudta
le a napi jócselekedetét. És így is volt.
Alig egy órával később beléptem a Well-Built Uniform
Company épületébe. Rosen vékony, szigorú, flegma kis em-
ber volt. Mérőszalag lógott a nyakában.
- Maga Mr. Black? - kérdezte sipító hangon, és amikor bó-
lintottam, begörbítette egy ujját. - Jöjjön utánam.
Követtem a ruhaállványok labirintusába, melyeket rogyásig
megpakoltak különböző légitársaságok változatos egyen-
ruháival. Egy sötétkék öltönykollekció mellett álltunk meg.
- A rangja? - kérdezte Rosen egy sor kabátot átböngészve.
Mit sem tudtam a repülős terminológiáról.
- Másodpilóta - mondtam abban a reményben, hogy ez a
helyes válasz.
- Mármint elsőtiszt - mormogta.
Végig próbáltam néhány kabátot meg nadrágot a méret
végett. Rosen elégedetten bólintott.
- Nem passzol tökéletesen, de nincs időnk átszabni. Addig
mindenesetre megteszi, amíg több ideje nem lesz válogatni. -
A kabátot ráfektette egy varrógépre, és ügyesen-fürgén
három aranysávot szegett mindkét ujj hajtókájára. Aztán a
fejembe nyomott egy sildes sapkát.
Feltűnt, hogy az egyenruháról és a sapkáról is hiányzik
valami.
- Hol a Pan Am-jelvény meg a Pan Am-embléma? -kérdez-
tem.
Rosen furcsállóan pillantott rám. A testem megfeszült. El-
szúrtam, gondoltam.
- Ja, azokkal nem foglalkozunk - vont vállat Rosen. - Mi
csak egyenruhákat gyártunk. Maga vasáruról beszél, az pedig
közvetlenül a Pan Amtől jön, legalábbis itt New Yorkban. A
jelvényt meg az emblémát a Pan Am ellátmányozó osztá-
lyáról kell beszereznie.
- Ó, persze - mosolyogtam. - L. A.-ben ugyanazok
szállítják az emblémát, akik az egyenruhát. Mennyivel
tartozom az egyenruháért? Kiállítok egy csekket. - Már
nyúltam is a csekkkönyvemért, amikor derengem kezdett,
hogy a csekken ifjabb Frank Abagnale neve áll. Tutira
leleplezné az én kis magánszámomat.
Maga Rosen hárította el a katasztrófát.
- 289 dollár, de nem fogadhatok el csekket. Csalódottnak
tettettem magam.
- A csudába, Mr. Rosen, akkor beváltom ezt a csekket, és
hozom a készpénzt.
- Készpénzt sem fogadhatok el - rázta meg a fejét Rosen. -
Az összeget a munkavállalói számlaszámán kell feltüntetnem.
Majd levonják a munkaruházati pótlékjából vagy a fi-
zetéséből. Nálunk ez így szokás. — Rosen a légi információk
valóságos tárházának bizonyult. Hálás voltam neki érte.
Rosen átnyújtott egy nyomtatványt. Elkezdtem beírogatni
a kívánt információkat. A név mellett öt kis összekapcsolt
kockát találtam. Úgy véltem - helyesen -, hogy a munkavál-
lalói szám beírására szolgálnak. Öt kocka. Öt számjegy. Le-
írtam az első eszembe jutó öt számjegyet, és szignáltam a
nyomtatványt. Rosen letépte a legfelső példányt, és a ke-
zembe nyomta. A maradék kettőt megtartotta.
- Nagyon szépen köszönöm, Mr. Rosen - mondtam, és fess
egyenruhámban lefalcoltam. Ha Rosen válaszolt is, én nem
hallottam.
Visszatértem a szobámba, és újra tárcsáztam a központi
számot.
- Elnézést, de az ellátmányozó osztályra irányítottak -
mondtam zavart színlelve. - Megmondaná, kérem, mi az?
Nem a cégnél dolgozom, és kézbesítenem kell oda valamit.
A telefonközpontos lány nagyon segítőkész volt.
- Az ellátmányozás a mi munkavállalói áruházunk -
mondta. - A Kennedy repülőtér 14-es hangárjában van. Is-
meri az utat?
Azt feleltem, igen. Megköszöntem a segítségét, majd egy
reptéri busszal a Kennedyre mentem. Rémület lett úrrá raj-
tam, amikor a sofőr kitett a 14-es hangárnál. Bármilyen el-
látmányozót tart is a Pan Am a 14-es hangárban, biztos na-
gyon értékes. A hangár valóságos erőd volt, magas kerítés
vette körül, a tetején szögesdrót futott végig, a bejáratokat
fegyveres őrszemek védték. Az őrbódé felett minden bejá-
ratnál a következő figyelmeztetés lógott: CSAK
DOLGOZÓKNAK.
Tucatnyi pilóta, stewardess és civil lépett be a hangár te-
rületére, míg én felderítést végeztem a buszmegállóból. Ész-
revettem, hogy a civilek megállnak, és igazolják magukat az
őröknek. Az egyenruhás személyzet nagy része, pilóták és
stewardessek könnyedén átjutottak a kapun túlra. Némelyik
rá se pillantott az őrökre. Amikor egyikük visszafordult, és
mondott valami az őrszemnek, láttam, hogy a mellzsebére
erősítve, a jelvénye alatt igazolvány függ.
Lógott az eső lába. Hoztam magammal egy fekete esőka-
bátot, ahhoz hasonlót, amit néhány pilóta a karján hordott.
Újonnan szerzett pilóta-egyenruhám egy kis sporttáskában
hevert. Kicsit úgy éreztem ekkor magam, mint Custer, ami-
kor ráakadt Ülő Bika sziúira.
Pontosan úgy tettem, mint Custer. Rohamoztam. Bemen-
tem az egyik reptéri vécébe, átöltöztem egyenruhába, a civil
cuccaimat a sporttáskába gyűrtem. Aztán otthagytam a ter-
minált, és közvetlenül a 14-es hangár legközelebbi bejáratá-
hoz mentem.
Az őr a bódéban állt, a hátát mutatta nekem. Ahogy köze-
ledtem a kapu felé, lekaptam a sapkám, az esőkabátot a bal
vállamra vetettem, eltakarva ezzel a kabátom teljes balol-
dalát. Amikor az őr megfordult, és a szemembe nézett, az
ujjaimmal a hajamba túrtam. A sapka a bal kezemben.
Nem torpantam meg. Mosolyogtam, és magabiztosan így
szóltam:
-Jó reggelt!
Az őr meg sem próbált megállítani, noha viszonozta kö-
szönésemet. Egy perccel később már a 14-es hangárban
voltam. Valóban hangár volt. Az épület hátuljában parkoló,
csillogó 707-es uralta a színt. A 14-es hangár ugyanakkor
óriási, fülkékre tagolt irodahelyiség volt. Itt találtak otthonra
a főpilóta és a főstewardess irodái, a cég meteorológiai
irodái, és tucatnyi más helyiség, amelyek elgondolásom
szerint egyéb Pan Am funkciókat és alkalmazottakat rejtet-
tek. Csak úgy nyüzsgött a sok ember. Több tucat pilóta, egy
sereg stewardess és számtalan civil kavargótt körbe-körbe.
Ez utóbbiak feltevésem szerint hivatalnokok, jegyügynökök,
szerelők és egyéb földi alkalmazottak voltak.
A folyosón haboztam kicsit, hirtelen félelem fogott el. Újra
16 évesnek éreztem magam. Biztos voltam benne, ha meg-
látnak, rájönnek, hogy túl fiatal vagyok pilótának, és szólnak
a legközelebbi rendőrnek.
 Rám se bagóztak. Akik mégis felém pillantottak, sem kí-
váncsiságot, sem érdeklődést nem mutattak. Egy burkolt
falon jókora plakát lógott, rajta a különböző részlegek felso-
rolása. Nyilak mutatták az irányt. Az ellátmányozás - egy
katonai jellegű helyiség millió polccal - tőlem balra, egy fo-
lyosóval lejjebb terült el. Egy nyurga ifjonc - akinek a neve
ott díszelgett az inge jobb oldalán - odabent ült egy nagy
asztal mögött. Felállt a székéből, ahogy megálltam a pultnál.
- Segiccség kéne? - mondta melaszos hangon. Ez volt az
első déli beszéd, amit életemben hallottam. Tetszett.
- Igen - mondtam bánatos mosolyt erőltetve az arcomra.
-Szükségem lenne egy pár jelvényre és egy
sapkaemblémára. A kétéves kölyköm tegnap este letépte
őket az egyenruháról, és nem hajlandó vagy nem tudja
megmondani, mit művelt velük.
A raktáros felnevetett.
- Gyanittom, több je'vény van a kölkökné' meg a
lányokná', mint a pilótákná' - tréfálkozott. - Mindegy, mer'
úgyis lecse-réjjük a nagy részét. Tessék. Aggyá meg a nevét
meg a munkavállalói számát. - Az asztalán álló irattartóból
elővett egy nyomtatványt, és a pultra dobta egy pár
aranyszínű jelvény és egy Pan Am kalapembléma
kíséretében.
- Róbert Black elsőtiszt, 35099 - mondtam, miközben a
helyére aggattam az emblémát és a zubbonyomra erősítet-
tem a jelvényeket. - Los Angelesből jöttem. Megadjam a cí-
memet?
Vigyorgott. - Fenét! Azok a rohadt komputerek csak úgy
zabájják a számokat - válaszolta, és elém csúsztatta a
nyomtatvány egy példányát.
Lézengtem egy darabig, feltűnésmentesen elvegyültem a
tömegben, majd elhagytam az épületet.
A lehető legtöbb információra volt szükségem, és ez jó al-
kalomnak tűnt, hogy begyűjtsek némi ínyencséget a pilóták-
ról és a repülőgépekről. Annak ellenére, hogy sok pilóta és
szakember ténfergett az épületben, úgy tűnt, nem ismerik
egymást. Különösképp a műanyag azonosítókártya, afféle
személyi igazolvány érdekelt, amelyet a legtöbb pilóta a
mellkasán hordott. Megfigyeltem, hogy a stewardesseknek
hasonló igazolványuk van, de a retiküljük vállszíján tartják.
Néhány pilóta a folyosói hirdetőtáblára ragasztott közle-
ményeket tanulmányozta. Megálltam, és úgy tettem, mint aki
szintén a - főleg légügyi és Pan Am - hírekre kíváncsi. Ily
módon közelebbről is szemügyre vehettem egy pilóta igazol-
ványát. Kicsit nagyobb volt, mint a jogosítvány, hasonló ah-
hoz, ami a zsebemben lapult, leszámítva a jobb felső sarká-
ban díszelgő útlevél méretű fotót, illetve a tetején végigfutó,
a társaság színeiben játszó Pan American feliratot és lógót.
Ahogy elhagytam az épületet, már tudtam, hogy az egyen-
ruhánál többre lesz itt szükségem, ha sikeres Pan Am-pilóta
akarok lenni. Például igazolványra. A jelenleginél jóval el-
mélyültebb ismereteket kell szereznem a Pan Am működésé-
ről. Az egyenruhát a szekrénybe zártam, és kutatni kezdtem
a könyvtárakban, könyvesboltokban. Végigrágtam magam
mindenen, ami a pilótákkal, repüléssel és repülőkkel kap-
csolatos. Az egyik kis könyv különösen hasznosnak bizonyult.
Egy veterán Pan American-pilóta visszaemlékezéseit
rögzítette, tonnányi fotóval, a teljes reptéri terminológia fel-
vonultatásával. Csak később jöttem rá, hogy a pilóták nyel-
vezete igencsak avíttas.
Ugyanakkor egy csomó, szerintem elengedhetetlen infor-
máció nem szerepelt az átböngészett könyvekben és képes-
lapokban, így hát visszatértem a Pan Amhez.
- Egy pilótával szeretnék beszélni - mondtam a telefonköz-
pontosnak. - Az iskolai újságnak szeretnék írni a pilóták
életéről - tudja, merre repülnek, hogyan treníroznak, ilyesmi.
Ön szerint szóba állna velem egy pilóta?
A Pan Amnek vannak a legkedvesebb alkalmazottai.
- Éppenséggel kapcsolhatom a személyzeti társalgót -
mondta az asszony. - Biztos van ott valaki, aki válaszol né-
hány kérdésedre.
Egy kapitány szívesen segített. Örült, hogy a fiatalok ér-
deklődnek a pilótakarrier iránt. Bobby Blackként mutatkoz-
tam be, s néhány ártalmatlan kérdés után feltettem a fonto-
sabb kérdéseket.
- Hány éves a Pan Am legfiatalabb pilótája?
- Hát, ez attól függ - felelte. - Néhány mérnökünk csak 23-
24 éves. A legifjabb másodpilóta húszas évei végén járhat. A
kapitányok átlagéletkora kábé negyven év.
- Értem - mondtam. - És ha a másodpilóta csak 26 éves
vagy annál is fiatalabb?
- Nem, nem - felelte gyorsan. - Szerintem nálunk ilyen fi-
atalok alig-alig vannak, de úgy vettem észre, a többi légitár-
saságnak számos ifjabb másodpilótája akad. Persze sok múlik
a repülőgépen és rangidősségen. Minden a rangidősségen
alapul, azaz azon, mióta van a pilóta a cégnél.
Máris rengeteget segített.
- Mikor van felvétel? Mármint hány évesen jelentkezhet
egy pilóta a légitársasághoz, mondjuk a Pan Amhez?
- Ha jól emlékszem, húsz év körül, fedélzeti mérnökként
kerülhetsz alkalmazásba - mondta a kapitány. Kiváló memó-
riája volt.
- Akkor elméletileg hat-nyolc éven belül másodpilóta is le-
het az emberből? - erősködtem.
- Lehetséges - értett egyet. - Voltaképpen egyáltalán nem
szokatlan, hogy egy arra alkalmas emberből másodpilóta lesz
hat-nyolc éven belül. Vagy akár rövidebb idő alatt is.
- Megmondaná, mennyit keres egy pilóta?
- Hát ez megint csak a rangidősségtől, az útvonalaktól, a
heti repülési órák számától meg egyéb tényezőktől függ -
mondta a kapitány. - Azt mondanám, egy másodpilóta ma-
ximum 32 ezret, egy kapitány kábé 50 ezret kereshet.
- Hány pilótája van a Pan Amnek? A kapitány kuncogott.
- Ez nehéz kérdés, fiam. Nem tudom a pontos számot, de
becslésem szerint olyan 1800. Pontosabb adatokhoz jutnál a
személyzeti vezetőtől.
- Semmi szükség rá - mondtam. - Hány helyen tartózkod-
nak a pilóták?
- Nyilván a bázisokra gondolsz - válaszolt. - Az Egyesült
Államokban öt bázisunk van: San Fransiscóban, Washing-
tonban, Chicagóban, Miamiban és New Yorkban. Ezekben a
városokban élnek az alkalmazottaink. Ott, mondjuk San
Fransiscóban jelentkeznek munkavégzésre, onnan indulnak el
és ott is fejezik be a repülést. Jó, ha tudod, hogy mi nem
belföldi légitársaság vagyunk, azaz nem repülünk az ország
egyik városából a másikba. Kizárólag nemzetközi légi szállí-
tással foglalkozunk, külföldi úti célokkal.
Ez az információ sokat segített.
- Nyilván furcsán hangzik, kapitány, de furdal a kíváncsi-
ság. Elképzelhető, hogy én is New York-i másodpilóta va-
gyok, és maga is New York-i másodpilóta, mégsem találko-
zunk soha?
- Nagyon is lehetséges, főleg másodpilótáknál, hogy soha-
sem kerülnek ugyanarra a gépre - mondta a beszédes kapi-
tány. - Hacsak nem találkozunk valami munkahelyi vagy tár-
sasági eseményen - ami valószínűtlen -, elképzelhető, hogy
sosem futunk össze. Egy másodpilóta több kapitánnyal és
mérnökkel találkozik, mint másodpilótával. Velük újra ös-
szefuthat, ha áthelyezik. De soha nem repülhet egy másik
másodpilótával, hiszen abból csak egy van egy gépen. Annyi
pilóta dolgozik a cégnél, hogy mindenki nem ismerhet min-
denkit. Tizennyolc éve vagyok a cégnél, de nem hinném,
hogy hetven-nyolcvan pilótánál többet ismernék.
A kapitány szóbeli flipperje sorra gyújtotta fel a lámpákat a
fejemben.
- Úgy tudom, a pilóták ingyen repülhetnek, mármint utas-
ként, nem pilótaként. Igaz ez? - kérdeztem rögtön.
- Igen - mondta a kapitány. - De két különböző dologról
beszélünk most. Vannak előjogaink. Azaz én meg a családom
előre meghatározott esetben és módon utazhatunk repülővel.
Azaz ha van hely, leülhetünk, és a jegynek csak az adóját
kell kifizetnünk. Aztán meg ott a potyautazás. Például ha a
főnököm ma este azt mondja, holnapra legyek L. A.-ben, és
vezessek egy onnan induló gépet, akkor odarepülhetek a
Deltán, az Easternen, a TWA-n vagy bármely más társaság
Los Angelesbe tartó gépén. Elfoglalhatok egy üres széket
vagy - és ez a valószínűbb - a pótszéket. Ez egy kis lehajt-
ható ülés a pilótafülkében. Általában a potyázó pilóták, VIP-
személyek és légügyi ellenőrök használják.
- A potyautasnak a gépet is kell vezetnie?
- Nem, dehogy - felelte. - Hiszen egy másik társaság gépé-
vel repül. Szívélyességből minden bizonnyal felajánlják a
pilótaülést, de én mindig visszautasítom. Azért utazunk
egymás gépein, hogy eljussunk valahová, nem azért, hogy
dolgozzunk - nevetett.
- Hogyan működik az ilyesmi? Mármint a potyázás. - Na-
gyon belelkesültem. És a kapitány türelmes volt. Nyilván
szerette a gyerekeket.
- Mindent tudni akarsz, igaz? - kérdezte barátságosan, az-
tán már válaszolt is a kérdésemre. - Nos, a dolog kulcsa a lila
cédula. Mindjárt elmagyarázom. Mondjuk Miamiba szeretnék
menni a Deltával. Elmegyek a Delta irodájába, bemutatom a
Pan Am-kártyámat, és kitöltőm a Delta lila céduláját.
Megadom az úti célt, a beosztásomat, a munkavállalói
számomat és a pilótaengedélyem számát. Kapok egy pél-
dányt a nyomtatványból, ezt hívjuk mi „pótléknak". A cédulát
a fedélzeten odaadom a stewardessnek, aztán beülök a
pótszékbe.
Még nem végeztem. Úgy tűnt, őt sem zavarja, ha folyta-
tom.
- Hogyan néz ki a pilótaengedély? - kérdeztem. - Amolyan
falra akasztható oklevél vagy inkább olyan, mint a jogsi?
Nevetett. - Nem, nem falra akasztható oklevél. Elég nehéz
körülírni, de tényleg. Kábé olyan nagy, mint a jogosítvány, de
nincs rajta fotó. Csak egy fehér kártya, rajta feketével
nyomott szöveg.
 Úgy döntöttem, visszaengedem ezt a kedves embert ké-
nyelmes irodájába.
- Nahát, kapitány, baromira köszönöm - mondtam. - Tök jó
fej volt.
- Örülök, hogy segíthettem, fiam - mondta. - Remélem, te
is kapsz majd jelvényt, már ha arra vágynál.
Már megkaptam a jelvényt. Csak egy azonosító kártya és
egy pilótaengedély kellett. A kártya miatt nem aggódtam. A
pilótaengedély viszont idegesített. A szövetségi légügyi hi-
vatal nem éppen csomagküldő szolgálat.
Az ujjaimra bíztam magam az azonosító kártya utáni haj-
szában. Felütöttem a Yellow Pagest az AZONOSÍTÓ KÁRTYA
címszónál, és kiválasztottam egy Madison Avenue-ra be-
jegyzett céget (gondoltam, a Madison Avenue-i cégek csak
elegánsak lehetnek). A cégnél aztán öltönyben jelentem meg.
Tekintélyes irodában találtam magam. Az érkezőket egy
recepciós fogadta.
- Segíthetek? - kérdezte kimérten.
- Az egyik üzletvezetővel szeretnék beszélni - válaszoltam
hasonlóan üzleti stílusban.
Az üzletvezető olyan ember benyomását keltette, aki ran-
gon alulinak érzi, ha azonosító kártyákról faggatják. Ezért
olyasmivel hozakodtam elő, ami felkelthette az érdeklődését:
egy nagy üzlet lehetőségével.
- A nevem Frank Williams, és a Puerto Ricó-i Carib Airt
képviselem - kezdtem határozottan. - Mint nyilván ön is
tudja, működésünket kiterjesztjük az Egyesült Államok te-
rületére is. Jelenleg kétszáz emberünk dolgozik a Kennedy
reptéren ideiglenes, papírból készült igazolványokkal. Most
szeretnénk átállni a hivatalos, laminált, színes fényképpel és
a cég lógójával ellátott, műanyag kártyákra. Olyasmire, mint
amit a többi légitársaság is használ. Minőségi kártyát sze-
retnénk. Úgy értesültem, önök csak minőségi termékekkel
foglalkoznak.
A jelek szerint még nálam is kevesebbet tudott a Carib Air
létezéséről és jövőbeli terjeszkedési szándékairól. Egyébként
sem tűnt olyannak, aki hagyná, hogy a tények a zsíros üzlet
útjába álljanak.
- Ó, igen, Mr. Williams. Hadd mutassam meg a
kínálatunkat - mondta lelkesen, és az irodájába vezetett. A
polcról leemelt egy hatalmas, bőrkötésű termékkatalógust -
amelyben pergamentől a vízjeles kötvényig minden volt -,
átlapozta, és egy egész oldalnyi különféle
igazolványformátumot tárt elém.
 - Na már most, a legtöbb légitársaság ezt használja - mu-
tatott egy kártyára, a Pan Am-igazolvány kiköpött mására. -
Van rajta munkavállalói szám, bázis, beosztás, munkakör,
fénykép és - amennyiben kívánja - a cég lógója. Azt hiszem,
remekül beválna.
Teljesen egyetértettem.
- Igen, azt hiszem, ez a kártya kell nekünk - bólintottam.
Pontosan ilyen kártyára vágytam. A fickó komplett költség-
kimutatást készített minden lehetséges verzióra.
- Tudna adni egy mintapéldányt? - kérdeztem hirtelen. -
Szeretném megmutatni a vezetőinknek. Ők mondják ki a
végső szót.
Az ügynököt kenyérre lehetett kenni. Máris a kártyát ta-
nulmányoztam.
- Jó ez, csak üres - mondtam. - Tudja mit? Töltsük ki, hogy
ők is lássák, milyen a késztermék. Lehetnék én a kísérleti
nyúl.
- Kiváló ötlet - mondta, és egy fényképezőgéphez vezetett.
Percek alatt elkészültek az igazolványképek.
Kiválasztottunk egyet (a selejtet nagylelkűen nekem adta),
ügyesen körbevágta, és beillesztette a helyére a kártyán.
Aztán a megfelelő rubrikába beírta az álnevemet, felvett
rangomat (másodpilóta), kitalált munkavállalói számomat,
magasságomat, súlyomat, hajszínemet, koromat, nememet.
Átlátszó, kemény műanyaggal burkolta be, és a névjegyével
együtt átnyújtotta.
- Biztosan gyümölcsöző lesz az együttműködésünk, Mr.
Williams - mondta, miközben kikísért.
Nekem máris termett egy gyümölcsöt ez az együttműkö-
dés. Egyvalamit kivéve. A remek kis kártyáról hiányzott a
Pan Am jellegzetes lógója és cégneve. Épp azon tűnődtem,
hogy oldjam meg a problémát, amikor egy hobbibolt kirakata
vonta magára a figyelmemet. Kecsesen ívelt hegyek közt egy
sor repülőmodell, köztük számos kereskedelmi légitársaság
gépe lebegett. Köztük pedig egy gyönyörű Pan Am
sugárhajtású gép a cég híres lógójával a farkán és a cég
szerzői jogilag védett címsorával a törzsön és a szárnyakon.
Többféle méretben volt kapható, én a legkisebbet válasz-
tottam 2 dollár 49 centért, szétszerelt állapotban, majd ro-
hantam vissza a szobámba. Kihajítottam a repülőalkatrésze-
ket. A készletben elhelyezett útmutatót követve beáztattam a
matricákat, míg el nem váltak a műanyagtól. A lógó és a
cégnév észrevehetetlenül vékony műanyagból készült. A Pan
Am-logót az igazolvány bal felső sarkára, a címsort pedig
óvatosan a tetejére ragasztottam. Az áttetsző matricák a
száradás után úgy festettek, mintha a kártyára nyomtatták
volna őket.
Tökéletes. A Pan Am-kártya pontos másolata. Mikroszkó-
pos vizsgálatra lett volna szükség annak megállapításához,
hogy a matrica a műanyag tok külsején helyezkedik el. Nyu-
godtan fölcsíptethettem volna a kártyát a mellzsebemre, és
kiállta volna a próbát a Pan Am igazgatósági ülésén is.
A pilótasághoz ez azonban még nem elég. Eszembe jutot-
tak a csalárdul meginterjúvolt kapitány szavai.
- A pilótaengedély a legfontosabb. Mindig magaddal kell
hordanod, ha repülőt vezetsz. Én közös irattárcában tartom
az azonosító kártyával. Minden egyes alkalommal, ha a kár-
tyát kérik, az engedélyt is kérni fogják.
Napokig töprengtem a dolgon, de semmi megoldásra nem
jutottam, tekintve, hogy nem töltöttem éveket kereskedelmi
pilótaiskolában. Újra körbejártam a könyvesboltokat, végig-
lapoztam a különféle, repülésről szóló kiadványokat. Azt sem
tudtam, mit keresek, mégis rátaláltam.
Az egyik könyv hátlapján találtam egy kis hirdetést, ame-
lyet egy Milwaukee-beli dísztáblagyártó cég helyezett el a
szakmabeliek részére. Ajánlata szerint a cég bármely pilóta-
engedély ezüsttel gravírozott, 20x28 centis, keményfa ke-
retbe foglalt, csinos kis másolatát elkészítette 35 dollárért. A
cég a légügyi hatóság standard, előre gyártott sablonját
használta. A pilótának pusztán a vonatkozó adatokat kellett
megadnia. Az engedélyszámért és rangjelzésért cserébe a
cég elküldte az engedély bárhol bemutatható ezüst mását.
Úgy tűnt, rábukkantam a hatóság csomagküldő szolgálatára.
Persze, hogy kellett a dísztábla. Ügy véltem, ha már a ke-
zemben van, majd csak rájövök, hogyan kicsinyíthetem le
papírra. És akkor lesz pilótaengedélyem!
Úgy feldobott az ötlet, hogy nem levélben, hanem telefo-
non kerestem fel Milwaukee-beli irodájukat. Közöltem az el-
adóval, hogy emléktáblát szeretnék, és megérdeklődtem,
vajon telefonon lebonyolítható-e a tranzakció.
Semmiféle jelét nem adta annak, hogy zavarná a nagy si-
etség.
- Nos, minden szükséges információt megadhat telefonon,
de az emléktáblát csak csekk ellenében vagy készpénzát-
utalás után postázzuk - mondta. - Közben persze már elkez-
dünk dolgozni a piszkozaton. Különleges megrendelésként
kezeljük. Postaköltséggel és csomagolással együtt is csak 37
dollár 50 centbe fog kerülni.
 Nem csűrtem-csavartam. Megadtam a Frank Williams ál-
nevet, megadtam álkoromat és valódi súlyomat, magassá-
gomat, haj- és szemszínemet és társadalombiztosítási szá-
momat. A pilótaengedély vagy -bizonyítvány száma mindig
megegyezik a társadalombiztosítási számmal. Az elérhető
legmagasabb pilótakategóriába, a légi utasszállítóba soroltam
magam. Mondtam a fickónak, hogy DC-9-eseken, 727-
eseken és 707-eseken is repültem. Megadtam a New York-i
posta címét (nem szokatlan cím egy kereskedelmi pilótától,
aki folyton átutazóban van), és biztosítottam, hogy még ma
feladom a postán a pénzt. Voltaképpen egy órán belül fel-
adtam a pénzt. Hetek óta ez volt az első érvényes kifizeté-
sem.
Az emléktábla egy héten belül megérkezett. Nagyszerűen
festett. Nemcsak hogy teljes értékű pilótává avatott, de az
engedély másolatán a Szövetségi Légügyi Hatóság, az FAA
igazgatójának aláírása is díszelgett.
Elvittem az emléktáblát egy eldugott brooklyni nyomdába,
és megkerestem a nyomdamestert.
- Szeretném lekicsinyíteni az engedélyt, hogy a pénztár-
cámban hordhassam, tudja, mint egy oklevelet. Menni fog?
A nyomdász áhítattal tanulmányozta az emléktáblát.
- Nahát, nem is tudtam, hogy a pilóták ilyesmit kapnak, ha
megtanulnak repülni - mondta. - Szebb, mint egy egyetemi
diploma.
- Az eredeti engedély igazolvány nagyságú, csak otthon
felejtettem L. A.-ben - magyaráztam. - Ezt a barátnőmtől
kaptam ajándékba. Most jó pár hónapig itt állomásozom,
ezért szeretnék róla egy pénztárcában hordható másolatot.
Menni fog erről, vagy menjek haza az eredetiért?
- Nem kell, erről is menni fog - mondta, és egy speciális
kamerával eredeti méretére csökkentette, egy vastag fehér
lapra kinyomtatta, kivágta, és a kezembe nyomta. Félóráig
sem tartott az egész, és mindössze öt dolcsiba került. Magam
borítottam be két műanyagdarabbal. Még sosem láttam
pilótaigazolványt, de ez fenemód úgy nézett ki.
Felöltöttem a pilóta-egyenruhám, amely most már tökéle-
tesen passzolt rám, félrecsaptam a fejemen a kalapot, és
felszálltam a La Guardia reptérre tartó autóbuszra.
Készen álltam a repülésre. Feltéve, hogy nem én fogom
vezetni a gépet.
 3 CSALÓKA ÉGBE SZÁLLNI

AZ EGYENRUHA ELBŰVÖLŐ tud lenni, különösen az, ame-

lyik kivételes adottságú, bátorságú és teljesítőképességű
személynek mutatja viselőjét.
Az ejtőernyősjelvény különleges katonatípust jelképez. A
tengeralattjárósok delfinje a rendkívüli tengerészekre utal. A
rendőrök kék jelvénye a hatalom szimbóluma. A vadőrök
ruházata természetismeretet fejez ki. Még a portás tarka
öltözete is a pompa és méltóság tétova látszatát kelti.
Nagyszerűen éreztem magam Pan Am-pilóta-egyenruhám-
ban, ahogy beléptem a La Guardia reptérre. Szemmel látható
tisztelet és megbecsülés övezett. A férfiak áhítattal vagy iri-
gyen néztek rám. A csinos lányok és asszonyok rám moso-
lyogtak. A reptéri rendőrök előzékenyen biccentettek. A pi-
lóták és stewardessek mosolyogtak, megszólítottak vagy
üdvözlésül intettek egyet elhaladóban. Minden férfi, nő és
gyerek, aki észrevett, kedvesen és barátságosan viselkedett
velem.
Mámorító érzés volt, imádtam. Az igazat megvallva azon-
nal rabja lettem. Az elkövetkező öt évben az egyenruha lett
az alteregóm. Ugyanúgy kívántam, mint drogos a heroint. Ha
magányosnak, depressziósnak, kitaszítottnak vagy értékte-
lennek éreztem magam, felhúztam a pilóta-egyenruhát, és
emberek közé mentem. Az egyenruha tisztelettel és megbe-
csüléssel öltöztetett fel. Előfordult, hogy nélküle felesleges-
nek és levertnek éreztem magam. Ha felhúztam, Fortunatus
kalapját találtam a fejemen és hét mérföldes csizmákat a lá-
bamon.
Aznap reggel a La Guardia folyosóján elvegyültem az em-
berek között és sütkéreztem a hamis dicsőségben. Lépésről
lépésre elterveztem, hogyan jutok a fedélzetre, hogy aztán a
repülőről leszállva egy távoli városban újra kezdjem a
csekkszédelgést. De a terv megvalósítását későbbre ha-
lasztottam. Túl jól éreztem magam a figyelem középpontjá-
ban, tisztelettől övezve.
Megéheztem. Odaléptem a sok reptéri étterem egyikéhez,
leültem egy székre a bárpultnál, és szendvicset meg tejet
rendeltem. Már majdnem végeztem az evéssel, mikor átel-
lenben leült a bárszékre egy TWA-másodpilóta. Rám nézett
és biccentett. Kávét és zsemlét rendelt, majd mérsékelt kí-
váncsisággal megkérdezte:
- Mit keres a Pan Am itt, a La Guardian? - Ezek szerint a
Pan Am nem repült a La Guardiáról.
- Az első adandó géppel potyáztam ide Friscóból - vála-
szoltam. - Fogok egy helikoptert a Kennedyre.
- Milyen berendezésen vagy? - kérdezte a zsemlébe ha-
rapva. A fejem zsongani kezdett. Majdnem kiborultam. Be-
rendezés?
Mit érthet berendezés alatt? Motorokat? Műszerfalat? Mit?
Nem tudtam felidézni, hogy valaha is hallottam volna ezt a
szót kereskedelmi légitársaságokkal kapcsolatban. Eszelősen
kerestem a választ, hiszen a jelek szerint teljesen hétköznapi
dologról volt szó. A fejemben újraolvastam a veterán Pan Am
kapitány memoárját, a kedvenc kis könyvemet, amit
lexikonnak használtam. Nem emlékeztem, hogy valaha is
használta volna a „berendezés" kifejezést.
Kell hogy legyen valami értelme. A TWA pilótája csak bá-
mult, a válaszra várt.
- General Electric - mondtam reményteljesen. Egyértel-
műen rossz válasz volt. A férfi tekintete jéghidegre váltott,
arcvonásai óvatossá váltak.
- Ó - mondta. A kedvesség eltűnt a hangjából. Visszatért a
kávéhoz meg a zsemléhez.
Megittam a maradék tejet, és három dollárt dobtam a
pultra. Több mint elegendő fizetség egy reggeliért. Felálltam,
és biccentettem a TWA-pilóta felé.
- Viszlát - mondtam, és az ajtó felé indultam.
- Baöszma - dörmögte. Nem értettem pontosan, mit mon-
dott, de gyanítom, valami olyasmit, amit magamnak meg se
tudnék csinálni.
Mindegy. Tudtam, hogy minden kutatásom és utánajárá-
som ellenére sem készültem fel eléggé vakmerő potyautas
kalandomra. Nyilvánvaló, hogy számos egyéb mellett a pi-
lótanyelvezetben is otthonosabban kellene mozognom. Ahogy
otthagytam a terminált, megpillantottam egy súlyos batyuval
küszködő TWA-stewardesst.
- Segíthetek? - kérdeztem a poggyászért nyúlva. Készsé-
gesen lemondott róla.
- Kösz - mondta vigyorogva. - Ott kint van a buszunk.
- Most szálltal le? - kérdeztem, ahogy közeledtünk a busz-
hoz.
- Igen, totál kivagyok - fintorgott. - Az utasok fele whisky-
ügynök volt, hazafelé tartottak egy skóciai találkozóról, szó-
val képzelheted, mi volt ott. Elképzeltem és felnevettem.
- Milyen berendezésen vagy? - kérdeztem hirtelen.
- Hét-nulla-hetesen. Imádom - mondta, miközben felhají-
tottam a csomagját a buszra. Megállt a busz ajtajában, és
kinyújtotta a kezét. - Kösz, cimbora, jókor jöttél.
- Örülök, hogy segíthettem. - Komolyan gondoltam. Kar-
csú, elegáns, tündéri arcú, gesztenyebarna lány volt. Felet-
tébb vonzó. Más körülmények között szerettem volna köze-
lebbről megismerni. Most meg se kérdeztem a nevét. Vonzó
volt, de töviről hegyire ismerte az utasokat. A randink kíno-
san végződhetett volna.
Mint kiderült, a reptéri dolgozók imádnak szakmai dolgok-
ról fecsegni, és én szemmel láthatólag még nem álltam ké-
szen az akcióra. Szóval a berendezés repülőt jelent, tűnőd-
tem a busz felé haladva. Kicsit hülyének éreztem magam.
Félúton Manhattan felé nevetésben törtem ki, ahogy elkép-
zeltem, amint a TWA-elsőtiszt most éppen azt meséli kollé-
gáinak, hogy a hülye Pan Ames, akivel találkozott, mosógé-
pen repül.
A következő néhány napot dögrováson töltöttem. Eddig a
leghasználhatóbb információforrásaimra a légitársaságoknál
bukkantam, szóval elkezdtem hívogatni a különféle cégeket,
hogy az embereikből információt csikarjak ki. Egyetemista-
ként mutatkoztam be, aki dolgozatot ír a légitársaságokról,
máskor készülő könyv szerzőjeként vagy újságíróként,
esetleg valamelyik környéki napilap kezdő riportereként.
Általában a légitársaság pr-részlegére irányítottak. Rá
kellett jönnöm, hogy a pr-osok imádnak a cégükről fecsegni.
Hamarosan bebizonyosodott, hogy légi ismereteim valóban
általános iskolai szinten állnak, de egy héten belül elvégez-
tem a gimit, és már a diplomamunkán dolgoztam.
A sajtófőnökök - közülük sokan maguk is repülőgépen dol-
goztak korábban - előzékenyen vagyont érő tényekkel és
technikai csemegékkel láttak el. Hogy milyen sugárhajtású-
akat használnak Amerikában, milyeneket külföldön, mekkora
az üzemanyag kapacitásuk, sebességük, repülési magassá-
guk, mennyi terhelést, utast bírnak el, mekkora a legénység
és a többi.
Megtudtam például, hogy egy csomó kereskedelmi pilótát a
légierőtől vagy a tengerészettől toboroznak. Akinek nincs
katonai kiképzése, az vagy kicsi, másodvonalbeli társasá-
goktól igazolt át, vagy magániskolában diplomázott, magya-
rázták.
 A floridai Daytona Beachen található Embry-Riddle Repülő
Egyetem a legelismertebb, s valószínűleg a legnagyobb ke-
reskedelmi pilótaképző az országban, tudtam meg. A levegő
Notre Dame-ja. A frissen érettségizett kölyök, aki mit sem
konyít a repüléshez, beiratkozhat az Embry-Riddle-re, és né-
hány évvel később, amikor végzett, bármelyik sugárhajtású
gépet elvezetheti.
- Amelyik pilótánk nem a légierőtől vagy a tengerészettől
jött, az az Embry-Riddle-n végzett - mondta büszkén az
egyik sajtos.
Közöm sem volt a katonasághoz. Egy közlegényt képtelen
lettem volna megkülönböztetni az altengernagytól. Így hát
megleptem magam az Embry-Riddle ösztöndíjával, képzelet-
ben cum laude diplomáztam, majd néhány mitikus évet az
Eastern Airlines kötelékében töltöttem.
Ahogy nőtt repülési szaktudásom és szókincsem, visszatért
az önbizalmam is. Frank Williams névre számlát és
postafiókot nyitottam. Amikor a kétszáz megrendelt, személyi
csekk megérkezett a címemre, elsóztam néhányat a
pilótaálruhámban.
Mintha a bronxi állatkert szafariján jártam volna. A pénz-
tárosok nem győzték elég gyorsan előkapkodni a pénzt a
gépből. A legtöbben igazolványt sem kértek. Én azért az or-
ruk elé nyomtam a hamis azonosító kártyát és az „makulát-
lan" pilótaengedélyt. Nem akartam, hogy a művem kárba
vesszen. Az első néhány csekkem érvényes volt. A többi egy
rágógumi papír értékével sem vetekedhetett.
Rendszeres látogató lettem a La Guardian, de nem azért,
hogy gépre szálljak, hanem hogy a légi személyzet közelében
legyek, és kihallgassam a beszélgetésüket. Úgymond a
szókincsemet vizsgáztattam. Kerültem a Kennedyt, hiszen az
volt a Pan Am bázisa. Attól féltem, hogy az első szembejövő
Pan Am-pilóta leleplez, hadbíróság elé állíttat, megfoszt a
jelvényemtől és gombjaimtól.
A La Guardian olyan otthonosan mozogtam, mint opos-
szum a datolyafán. Néhány könyvet csak a címlapja ad el -
én az egyenruhámban azonnal bestseller lettem. Ha betértem
egy étterembe, ahol általában egy tucat pilóta és a sze-
mélyzet más tagjai tartottak pihenőt, egy magányos alak
vagy egy társaság biztosan magához invitált. Rendszerint
társaság, hiszen a reptéri alkalmazottak imádnak pletykálni.
A reptér környéki kocsmákban ugyanez volt a helyzet. Én
magam sosem ittam, hiszen fogalmam sem volt, hogyan
hatna rám az első pohár, de absztinenciám senkit sem izga-
tott.
Rájöttem, hogy a pilóta udvariasan elháríthatja az italt, ha
a „húsz óra az üveg és a mehet között" szabályára hivatko-
zik. Láthatóan senkinek sem tűnt fel, hogy életemben nem
láttam még műszerfalat. Mindig egyenértékűként kezeltek.
Pan Am-pilóta egyenruháját hordom, tehát Pan Am-pilótának
kell lennem. Barnum imádta volna a reptéri embereket.
Kezdetben ritkán szólaltam meg. Hagytam, hadd beszélje-
nek a többiek. Figyeltem a szavakat és kifejezéseket, és ha-
marosan anyanyelvi szinten beszéltem pilótául. A La Guardia
számomra a levegő Berlitze volt.
Néhány nyelvkönyv errefelé fantasztikusan csinos volt. Úgy
vettem észre, a stewardessek nincsenek hozzászokva egy
fiatal, velük egykorú pilóta látványához.
- Hel-lóóó! - mondták elhaladóban, magukat kelletve, fél-
reérthetetlen felhívással hangjukban. Úgy éreztem, ennyi
ajánlatot nem utasíthatok vissza anélkül, hogy faragatlannak
tűnnék. Hamarosan randizni kezdtem velük. Vacsorázni,
színházba, balettre, operába, diszkóba, moziba vittem őket.
Na meg hozzám vagy hozzájuk.
Az eszükért szerettem őket.
Na jó, a többi se volt kutya. De először életemben a tes-
tüknél jobban érdekelt a tudásuk. Nem ellenkeztem, ha ös-
szeköthettem a kellemest a hasznossal. A hálószoba kitűnő
tanterem lehet.
Eminens diák voltam. Mármint nagymérvű összpontosítást
igényel a légi kártérítési eljárások magolása, amikor a csaj
éppen a válladat harapdálja és a hátadba mélyeszti körmeit.
Csak a legodaadóbb eminensek kérdezik meg egy meztelen
hölgytől:
- Nahát, ilyen a repülési kézikönyvetek? Kicsit más, mint
amit a mi stewardesseink használnak.
Óvatosan bántam velük. Még egy massachusettsi hegyi
lakban is eltöltöttem egy hetet három stewardess társasá-
gában, és egyikük sem kételkedett a pilótaságomban, jólle-
het az állóképességemmel kapcsolatban némi aggodalomnak
adtak hangot.
Szó sincs arról, hogy a stewardessek mind szexmániásak
lennének. Nem azok. Hogy szenvedélyes nimfák? Csak mí-
tosz, semmi más. Ha valaki, akkor a „stewyk" szexuális téren
körültekintőbbek és megfontoltabbak a többi nőnél. Akit én
ismertem, intelligens, művelt, felelősen gondolkodó,
szakképzett ifjú nő volt. Nem feküdtem le mindnyájukkal. Ha
titkárnők, könyvelők, nővérek vagy bármi egyebek volnának,
stewardess barátnőim akkor is ágyba bújtak volna velem. A
stewyk rendes emberek. Nagyon kedves emlékeket őrzök
róluk, és ha valamelyik emlék kedvesebb a többinél, attól
még nem szükségszerűen szexuális jellegű.
Egyikükre - vele nem is jártam - különösen élénken emlék-
szem. A Delta légikísérője volt, repülőzsargon-tanulmányaim
kezdetén találkoztam vele. A kocsija a reptér mellett parkolt,
és egy délután felajánlotta, hogy bevisz Manhattanbe.
- Kitennél a Plazánál? - kérdeztem, ahogy átsétáltunk a
terminál előcsarnokán. - Be kéne váltanom egy csekket, és
ott már ismernek. - Nem így volt, de szerettem volna, ha
megismernek.
A stewardess megállt és a csarnokot minden oldalról hatá-
roló több tucat jegypénztár felé intett. Több mint száz társa-
ságnak volt jegypénztára a La Guardian.
- Váltsd be a csekket ott, az egyik pénztárnál. Mindegyik
elfogad csekket.
- Tényleg? - mondtam sikeresen titkolva meglepődésemet.
-Tudod, ez személyi csekk, és a mi cégünk nem repül innen.
Vállat vont.
- Nem számít. Pan Am-pilóta vagy, rajtad az egyenruha.
Itt szívességből bármely légitársaság elfogadja a személyi
csekkedet. A Kennedyn is így megy, nem?
- Nem tudom. Még sosem váltottam be csekket jegypénz-
tárnál - mondtam az igazságnak megfelelően.
Az American pénztára volt a legközelebb. Odaléptem, és
egy ráérő pénztárossal találtam magam szemközt.
- Be tudna nekem váltani egy százdolláros személyi csek-
ket? - kérdeztem csekk-könyvvel a kezemben.
- Persze, örömmel - mosolygott, és elvette a fedezetlen
szépséget. Alig egy pillantást vetett rá, igazolványt sem kért.
Eztán gyakori vendég lettem a jegypénztáraknál. Én lettem
a La Guardia pulykafarm rókája. A reptér olyan hatalmas
volt, hogy lehetetlennek tűnt lebukni. Beváltottam egy csek-
ket, mondjuk az Eastern-pultnál, aztán a terminál másik sar-
kában megcsapoltam egy másik kasszát. Vigyáztam rá, hogy
sose menjek kétszer ugyanahhoz a pulthoz. A svindli rövi-
dített változatát előadtam a Newarkon, és néhány rugalmas
csapást mértem Teterboróra. Gyorsabban oldottam kereket,
mint egy kerékoldó.
Minden szélhámosnak van útvonala. Az enyém a hoteleken
és moteleken át vezetett, ahol a repülőgépek legénysége át-
utazóban megszállt. Még menettérti repülőjegyet is vettem
Bostonba, tisztességes jegyet tisztességtelen pénzből,
elárasztottam a Logan repteret és a környéki legénységi
szállókat hamis csekkekkel, aztán visszasiettem New Yorkba.
A sikertől mámorosán, felbátorodva a pilótaélet könnyed-
ségén, úgy döntöttem, jöhet a „Potyautas Akció".
Egy lift nélküli házban laktam a West Side-on. Frank
Williams néven béreltem kicsiny lakást, készpénzben és
pontosan fizettem. A házinéni, akivel csak a lakbérfizetéskor
találkoztam, úgy tudta, egy papírboltban dolgozom. A többi
bérlő nem ismert, pilóta egyenruhában sosem mentem haza.
Nem volt telefonom, és a címemre sosem jött posta.
Mikor összecsomagoltam, és otthagytam a lakást, minden
nyomot eltüntettem. A Blue Ridge-hegység legjobb szimatú
kopója sem akadt volna a nyomomra.
Busszal mentem a La Guardiára, és az Eastern irodájához
léptem. Három fiatalember dolgozott a pult mögött.
- Igen, uram, segíthetek? - kérdezte egyikük.
- Miamiba kell potyáznom a következő gépükkel, ha van
rajta hely - mondtam, és bemutattam a hamis Pan Am-kár-
tyát.
- 15 perc múlva indul egy, Mr. Williams - mondta. -Szíves-
kedik felszállni arra, vagy megvárja a délutáni járatot? A
pótszék mindkettőn üres.
Nem akartam késlekedni.
- Elmegyek ezzel - mondtam. - Több időt tölthetek tenger-
parton.
Elém tolt egy lila cédulát. Még sosem láttam ilyet azelőtt,
de ismerős volt a segítőkész Pan Am-kapitánnyal folytatott
interjúból. Minimális adatot kellett megadni: név, cégnév,
munkavállalói szám, beosztás. Kitöltöttem, visszaadtam a fi-
atalembernek, ő meg letépte a legfelső példányt, és a ke-
zembe nyomta. Ez volt az én beszállási engedélyem.
Aztán felvette a telefont, és a tornyot kérte. A gyomrom
hirtelen görcsbe rándult.
- Itt az Eastern - szólt bele. - Van egy potyautas a 602-es
miami járatra. Frank Williams, másodpilóta, Pan Am... Oké,
kösz. - Visszatette a kagylót, és az üvegablak túloldalára, egy
ajtó felé biccentett. - Fáradjon oda, Mr. Williams. A repülőgép
az önnek balra eső kaputól indul.
727-es volt. A legtöbb utas már beszállt. Bemutattam a lila
cédulát az ajtónál álló stewardessnek, és a pilótafülke felé
fordultam, mintha már évek óta ezt csinálnám. A csomago-
mat jókedvűen és hetykén a stewardess által jelzett rekeszbe
tettem, és átpréseltem magam a pilótafülke előtt szűk
nyíláson.
 - Üdv, a nevem Frank Williams - mutatkoztam be az oda-
bent ülő három férfinak. Mint később megtudtam, a végső
ellenőrzéseket végezték a gépen, ezért voltak olyan elfog-
laltak. Biccentésen kívül figyelemre sem méltattak.
Szemügyre vettem a műszerekkel zsúfolt kabint, és a
gyomrom megint mocorogni kezdett. Sehol sem láttam pót-
széket, akárhogy is nézzen az ki. Csupán három ülés volt a
pilótafülkében, és mindhárom foglalt.
Aztán a fedélzeti mérnök rám nézett és elvigyorodott.
- Ja, bocs - mondta. Mögém nyúlt, és becsukta a kabin aj-
taját. - Foglalj helyet.
Ahogy az ajtó becsukódott, egy apró, padlóra erősített
szék kattant a helyére. Leereszkedtem a kicsiny ülőalkal-
matosságra. Cigarettára vágytam, pedig nem is dohányoz-
tam.
A felszállásig egyikük sem szólt hozzám. Aztán a kapitány,
egy pirospozsgás arcú, ezüstös hajú férfi bemutatkozott,
majd bemutatta a másodpilótát és a mérnököt is.
- Mióta vagy a Pan Amnél? - érdeklődött. A hangjából ki-
tűnt, csak beszélgetni szeretne.
- Nyolcadik éve - mondtam, és rögtön azt kívántam, bár-
csak hatot mondtam volna.
Egyikük sem tűnt meglepettnek. Ezek szerint a szolgálati
idő összhangban állt a rangommal.
- Milyen berendezésen vagy? - kérdezte a másodpilóta.
- Hét-nulla-hetesen. Néhány hónapja még DC-8-ason vol-
tam.
Noha úgy éreztem, mintha izzó parázson csücsülnék egé-
szen Miamiig, nevetségesen egyszerűen ment minden. Meg-
kérdezték, hol szereztem a gyakorlatom, mondtam, Embry-
Riddle-n. Meg hogy a Pan Am közvetlen a suli után felvett.
Eztán a beszélgetés leült, s ha a három Eastern-tiszt meg is
szólalt, csak lényegtelen dolgokról esett szó. Semmi sem fe-
nyegette színlelt státusomat. Egyszer a másodpilóta, aki a
toronnyal tartotta a kapcsolatot, odanyújtotta a fejhallgatót.
Megkérdezte, bele szeretnék-e hallgatni, de udvariasan vis-
szautasítottam, mondván, rockzenének jobban örülnék. Ezen
mindhárman nevettek. Szorgalmasan hallgattam a beszél-
getésüket, gyűjtöttem a szlengeket, és figyeltem, hogyan
használják a szakzsargont. Mindhárman házasok voltak, a
beszélgetés nagy része a családról zajlott.
Egy édes kis barna hajú stewardess szolgált ki minket. A
vécéről visszafelé jövet szóba elegyedtem vele. Megtudtam,
hogy Miamiban tölti az éjszakát, egy ottani barátnőjénél száll
meg. Mielőtt visszatértem a pilótafülkébe, estére randit
beszéltem meg vele.
Leszállás előtt megköszöntem az utat a repülőtiszteknek.
Hanyagul szerencsét kívántak, és a kapitány biztosított, hogy
az anyósülésükre mindig számíthatok.
Sosem voltam még Miamiban. A színpompás trópusi vege-
táció és a pálmákkal övezett reptér, a perzselő nap és a
tiszta kék ég teljesen lenyűgözött. A magasba törő épületek
hiánya, a látszólag végtelen tér, a reptér körül hömpölygő
tarka, utcai ruházatú embertömeg úgy hatott rám, mintha
egy furcsa csodavilágba csöppentem volna. Már a terminál-
ban jártam, amikor rádöbbentem, fogalmam sincs, hol száll-
nak meg a Pan Am munkatársai Miamiban. Hát ezt könnyen
orvosolhatjuk.
A Pan Am jegypénztárához sétáltam. A pult mögött ülő
lány elnézést kért az utasoktól, és hozzám lépett.
- Segíthetek?
- Igen - feleltem. - Most szállók meg először Miamiban.
Helyettesítenem kell valakit. Egyébként sosem repülök erre,
és most annyira siettem, hogy nem maradt időm megkér-
dezni, hova a fenébe kell mennem. Hol van itt a szállásunk?
- Ó, hát a Skyway Motelben, uram, ha 24 óránál nem ma-
rad tovább - válaszolt segítőkészen.
- Nem maradok tovább.
- Elég közel van - mondta. - Megvárhatja a személyzeti
buszt vagy rendelhet taxit. Utóbbi?
- Azt hiszem. - Nem volt kedvem egy busznyi igazi Pan
Am-alkalmazottal utazni, szóval a taxi mellett döntöttem.
- Várjon egy percet - mondta, és a pultjához lépett. Kihú-
zott egy fiókot, kivett belőle egy csekkméretű kányát, és ne-
kem adta. - Csak mutassa be odakint bármelyik taxisnak.
Kellemes pihenést.
Kutya legyek, ha ez nem egy ingyenjegy, amely az összes
miami taxisnál beváltható. A reptéri emberek a tejjel-mézzel
folyó Kánaánban laktak, gondoltam, ahogy elhagytam a ter-
minált. Szerettem a mézet, s amikor a motelbe bejelentkez-
tem, tudtam, hogy ez a nekem való méhkas. Álnéven mutat-
koztam be, és kézbesítési címül a New York-i postát jelöltem
meg. A portás elvette a kártyát, rápillantott, majd vörössel
rábélyegezte a LÉGI SZEMÉLYZET feliratot.
- Holnap kijelentkezem - mondtam. Bólintott.
- Rendben. Ha akarja, írja alá most, és akkor holnap reggel
nem kell vele foglalkoznia.
- Majd reggel aláírom - válaszoltam. — Lehet, hogy éjjel
költségbe verem magam. - Vállat vont, és iktatta a kártyát.
Egyetlen pan amest sem láttam a motel körül. Ha voltak is
az úszómedence környékén - ahol egy élénk társaság verő-
dött össze -, nem vontam magamra a figyelmüket. A szobá-
ban civilbe öltöztem, és felhívtam az Eastern-stewardesst a
megadott számon.
A barátnője kocsijával jött értem, és végigbuliztuk Miami
Beach éjszakai mulatóit. Nem hagytam, hogy bármit is fizes-
sen, de nem is viselkedtem gavallérként. Úgy feldobott, hogy
első kalandom álpilótaként sikerrel járt, hogy megfeledkez-
tem a gavallérságról. Mire észbe kaptam, kitett a Skywaynél,
és hazament.
Hajnali fél hatkor jelentkeztem ki. Egy álmos arcú recep-
ciós volt ügyeletben, amikor a hallba léptem. Elvette a kul-
csot, és átnyújtotta a szobaszámlát.
- Csekket elfogadnak? - kérdeztem, miután aláírtam a cet-
lit.
- Persze. Szabad az azonosító kártyáját?
Odaadtam neki, és írtam egy csekket száz dollárról. Ennyit
fizethetett ki a hotel. A hamis kártyáról rámásolta a kitalált
munkavállalói számot a csekk hátlapjára, és a kártyával
együtt öt darab húszdollárost nyomott a kezembe. A reptérre
taxiztam, és egy órával később már a Brainiff gépén
potyáztam Denverbe. A Brainiff tisztjei nem faggatóztak, de
útközben néhányszor a szívbaj kerülgetett. Fogalmam sem
volt, hogy a Pan Am nem repül Daliásból. Azt gondoltam, a
potyázó pilóták mindig üzleti ügyben járnak.
- Mi a fenét keresel te Dallasban? - kérdezte a másodpilóta
mérsékelten kíváncsi hangon. Meg sem várta a válaszom.
-Charteren vagy, ugye?
- Ja, tehergépen - mondtam. Tudtam, hogy a Pan Am
világszerte foglalkozik teherszállítással. Téma lezárva.
Az éjszakát egy olyan motelben töltöttem, amely több lé-
gitársaság személyzetét is ellátta. Reggel megvágtam a
szállodát egy százasra, és azonnal potyáztam tovább San
Fransiscóba. Némi változtatással, de az elkövetkezendő két
évben ezt a sémát követtem. Modus operandi, ahogy a zsa-
ruk mondták.
Az ötlet az asztalon hevert, a társaságok, hotelek, motelek
szinte kínálták magukat. A városközi és nemzetközi repterek
köré épült hotelek és motelek természetesen jó üzletnek
tartották, hogy a lehető legtöbb légitársasággal megálla-
podtak a személyzet elhelyezéséről. Számukra ez legalább
minimális forgalmat biztosított. Az igazgatók úgy vélték, a
pilóták és stewardessek jelenléte másokat is a szállodába
vonz majd. A légitársaságok is kívánatosnak tartották az
együttműködést, hiszen így mindig volt hely a repülősze-
mélyzet számára, még konferenciák és fesztiválok idején is,
amikor a szobák sokkal kapósabbak. Számos idevágó be-
szélgetésből leszűrtem, hogy a légi alkalmazottaknak tetszik,
hogy a szállást és az élelmet közvetlenül a társaságnak
számítják fel. Ez leegyszerűsítette a költségelszámolást.
A világ minden tájára szóló potyázási megállapodások
szintén üzleti megfontolásokon alapultak. Több volt ez szí-
vességnél. Vészhelyzetben, különösen fontos esetben lehe-
tővé tette a pilóták és másodpilóták maximális mozgósítását.
Ugyanakkor a szerződések és megállapodások felügyelete,
ellenőrzése vagy más védelmi mechanizmusa - legalábbis
akkortájt - kétségtelenül gyermekcipőben járt, alig működött.
A reptéri biztonsági előírásokat - érhetően - hanyagul
kezelték. A terrortámadások, gépeltérítések akkor még nem
dívottak. A reptereknek - akárcsak a nekik otthont adó vá-
rosoknak - alacsony volt a bűnözési rátája. A lopás volt a
legnagyobb gondjuk.
Szélsőséges eseteket leszámítva senki sem vizsgálta a lila
cédula jogosságát vagy a kérelmező pilóta becsületét. A po-
tyacédula egy eredeti példányból és két másolatból állt. Az
eredetit beszállókártyaként megkaptam, és átadtam a bejá-
ratnál álló stewardessnek. Tudtam, hogy az ügyintéző mindig
felhívja a toronyt, és közli a repülésirányítókkal, hogy ezen
meg ezen a járaton potyautas van, de azt nem tudtam, hogy
a lila cédula másolata is a légügyi hatósághoz megy. A
harmadik példányt vélhetően az adott légitársaság iktatta. Az
egyik ügyintéző, aki tanúskodott ellenem a rendőrségen, egy
számára logikus magyarázattal állt elő.
- Egy egyenruhás pilótáról, akinek rendben vannak az ira-
tai és láthatólag ismeri a potyautazás szabályait, hogy a franc
esne belé, egyszerűen nem feltételezi az ember, hogy
imposztor!
Mindig is gyanítottam, hogy a kitöltött lila cédulák több-
sége - eredeti, másolat egyaránt - a kukában végzi.
Persze más tényezők is növelték az esélyeimet. Először is
nem játszottam nagy tételben. Maximum százdolláros csek-
keket váltottam be a motelekben, hotelekben és reptereken,
s még így is gyakran csak 50 vagy 75 dollárnyi készpénzzel
tudtak szolgálni. Mindig több napba telt, mire a csekkjeim a
banki útvesztőben eljutottak New Yorkba. Mire a csekk
„elégtelen fedezet" pecséttel visszaérkezett, már messze
jártam. A tény, hogy törvényes - legalábbis látszólag törvé-
nyes - számlám volt, szintén közrejátszott a sikeremben. A
bank nem „értéktelen", „csalás" vagy „hamisítás", hanem
egyszerűen „elégtelen fedezet" jelzéssel küldte vissza a
csekkeket.
A repterek és szállodák pénzügyeik jelentős részét csekken
keresztül intézik. A legtöbb fedezetlen csekk nem csalási
kísérlet eredménye. A kiállító pénzszűkébe kerül, s amikor
rátalálnak, kiegyenlíti a csekket. Sok esetben a csekkjeimet
először inkasszóra rendelték, mielőtt egyáltalán
megpróbáltak volna megtalálni a Pan Amen keresztül. Máskor
pedig a sértett cég lenyelte a veszteséget, és nem forszírozta
a dolgot.
Akik mégis, azok általában a helyi rendőrséghez fordultak.
Ez tovább segítette bűnözői karrieremet. Nem sok rendőr-
őrsnek van megfelelő képességű csalási vagy csekkosztálya,
még a nagyvárosoknak sem.
És egyetlen nyomozó sem visz a vállán több terhet, mint a
csekkhamisítási ügyhöz kijelölt rendőr. A csekkhamisítás a
leggyakoribb bűntény, a profi tapétázó pedig a legfortélyo-
sabb bűnöző. Az ilyet a legnehezebb elkapni. Ez így van
most, és így volt akkor is, s ez nem a rendőrök képességé-
nek, elhivatottságának függvénye. Ha belegondolunk, hogy
mennyi feljelentéssel foglalkoznak nap mint nap, a felderítési
arányuk igen dicséretes. Arról van szó, hogy a rendőrök
prioritások alapján járnak el. Mondjuk egy csapat rendőr
olyan csekkhamisítási ügyön dolgozik, amelyben egy bűnözői
csoport heti 10 ezer dollárra vágja meg a kereskedőket. Van
egy másik feljelentésük egy ékszerésztől, aki egy 3000
dolláros gyűrűt adott egy fedezetlen csekkért cserébe. Egy
harmadik ügyben a bank 7500 dollárt fizetett ki egy hamis
csekkre. És ott van még néhány tucat ügy helyi szélhámos-
okkal. És akkor bejön egy moteligazgató feljelentése, mely
szerint egy önmagát pilótának kiadó szélhámos száz dollárt
csalt ki tőle. Az eset két hete történt.
Szóval mit tesznek a zsaruk? Rutinköröket futnak, semmi
több. Megbizonyosodnak róla, hogy a fickó New York-i címe
hamis. Kiderítik, hogy a Pan Amnek nincs ilyen nevű pilótája
a nyilvántartásban. Talán arra is rájönnek, hogy az imposztor
egy Chicagóba, Detroitba, Philadelphiába, Los Angelesbe
vagy más távoli helyre tartó potyázáson kívül semmi nyomot
nem hagyott maga után a légitársaságnál. Küldenek egy te-
lexet az illető városba, és esetleges jövőbeli információszol-
gáltatás végett iktatják az aktát. Ennyi. Megtettek minden
tőlük telhetőt.
S mint a dongó, repültem tovább, és gyűjtögettem a mé-
zet.
Szóval - figyelembe véve a hipotézisem két utóbbi elemét
-nem is meglepő, hogy ilyen szabadon és szemtelenül tény-
kedhettem. Akkortájt a rendőrség Országos Bűnözés-nyil-
vántartási Rendszere, az NCIC még nem létezett. A karrie-
remet minden bizonnyal évekkel rövidítette volna meg, ha a
komputeres nyilvántartás bűncselekményekről és bűnözőkről
vezetett mérhetetlen, lenyűgöző adattárával kell verse-
nyeznem. És végül az általam feltalált módszer olyan való-
színűtlen, olyan lehetetlen és olyan pofátlanul vakmerő volt,
hogy bevált.
Kalandozásom utolsó hónapjaiban összefutottam egy
Continental-kapitánnyal, akivel néhányszor potyáztam ko-
rábban. Feszültségemet azonnal eloszlatta szívélyes kö-
szöntése.
- Tudod, Frank - nevetett -, néhány hónapja beszéltem egy
Delta-stewardess-szel, és azt mondta, csaló vagy. Mondtam
neki, hogy baromság, hiszen vezetted is a madaramat. Mit
tettél azzal a lánnyal, fiam, kirúgtad az ágyból?
A kalandozásaim. Az első néhány évem pontosan erről
szólt: a kalandozásról. Persze bűnügyi kalandokról, de még-
iscsak kalandokról.
Egy jegyzetfüzetben titkos naplót vezettem kifejezésekről,
technikai adatokról, különböző információkról, nevekről,
időpontokról, helyekről, telefonszámokról, a gondolataimról
és egyéb szükséges vagy segítségül hívható adatokról.
Hajónapló, tankönyv, feketelista, napló és repülőbiblia ke-
veréke volt, s minél tovább ténykedtem, annál több bejegy-
zés került bele. Az egyik első bejegyzésem a „siklófények". A
második potyautamon hallottam a kifejezést, és feljegyeztem
emlékeztetőül, hogy később majd utánanézhessek. A
siklófények a tájékozódást segítő, a kifutópálya mellé he-
lyezett fényszórók. A napló csupa ilyen felbecsülhetetlen
értékű aprósággal volt tele. Ha pilótának adod ki magad, nem
árt, ha tudod, mennyit fogyaszt egy 707-es (9000 litert
óránként), hogy a nyugatra tartó gépek páros (20 ezer láb,
24 ezer láb stb.), míg a keletre tartó gépek páratlan (19 ezer
láb, 27 ezer láb stb.) magasságon repülnek, vagy hogy min-
den reptérnek van egy kódja (LAX - Los Angeles, JFK vagy
LGA - New York stb.).
Sok kicsi sokra megy a nagy svindliben. Hasznos adatként
a könyvbe került a személyzet minden tagjának a neve, hogy
milyen berendezésen vannak, az útvonaluk, a légitársaságuk
és a bázisuk.
Mondjuk egy National-járaton potyázok.
- Honnan indultok, fiúk?
- A bázisunk Miami.
Rövid pillantás a jegyzetfüzetbe, majd:
- Hát hogy van Red? Valamelyikőtök biztos ismeri Red
O'Dayt. Hogy van az ír?
Mindhárman tudták, kiről van szó.
- Szóval ismered Redet?
- Ja, potyáztam vele néhányszor. Remek fickó.
Az ilyen trükkök növelték a presztízsemet, és általában
elapasztották a jóindulatú keresztkérdések áradatát.
Csak figyeltem, füleltem, s egyre több presztízsnövelő
helyzetben mozogtam otthonosan. A második repülést kö-
vetően már mindig elfogadtam a fejhallgatót, és belehall-
gattam a légi irányítás és a pilóták közti beszélgetésbe, noha
sok pilóta a hangosbeszélőt részesítette előnyben, amelyhez
nincs szükség fejhallgatóra.
Sokszor rögtönöztem. Amikor olyan városba potyáztam,
ahonnan nem repült a Pan Am (lásd: Dallas), és nem tudtam,
hol szállnak meg a légitársaságok alkalmazottai, egyszerűen
csak odasétáltam a legközelebbi jegypénztárhoz.
- Elnézést, dolgom van itt. Holnap érkezik a charterem. A
légitársaságok hol szállnak meg errefelé? - kérdezgettem.
Mindig megkaptam a közeli szálloda vagy szállodák nevét.
Kiválasztottam egyet, odamentem, bejelentkeztem, és sosem
vitatkoztak, ha azt kértem, a számlát a Pan Amnek küldjék.
Csak a Pan Am New York-i címét kérdezték meg.
Időnként logisztikai okokból két-három hétig megbújtam
egy-egy városban. Számlát nyitottam mondjuk egy San
Diegó-i vagy egy houstoni bankban, megadtam az erre az
esetre bérelt lakás címét (mindig béreltem egy kéglit, ame-
lyért csak egy hónapra kellett előre fizetni), s amikor a sze-
mélyi csekkjeim befutottak, összecsomagoltam, és már in-
dultam is a reptérre.
Tudtam, hogy a nyomomban járnak, de az első két évben
fogalmam sem volt, kik üldöznek és meddig jutottak. Időn-
ként minden szélhámos begyullad, biztos benne, hogy nya-
kon csípik. Én sem voltam kivétel. Ha úgy éreztem, forró a
talaj és berezeltem, legszívesebben elbújtam volna egy ró-
kalukba.
Néhány pipi, akivel randiztam, nagyon nyomult - egyér-
telmű volt, hogy férjjelöltnek tekintenek. Folyton erősködtek,
hogy töltsék náluk néhány napot, és ismerkedjek meg a
szüleikkel. Amikor meg kellett húznom magam, felkerestem a
legközelebbi barátnőmet, és néhány napig vagy egy hétig
pihentem, kikapcsolódtam. Mindig jól kijöttem a szüleikkel.
Soha egyikük sem jött rá, hogy egy fiatalkorú bűnözőnek
segédkeztek.
Amikor újra szilárd lett a talaj a lábam alatt, leléptem.
Megígértem az aktuális lánynak, hogy ha visszajövök, meg-
vitatjuk a közös jövőnket. Persze sosem tértem vissza. Fél-
tem a házasságtól.
Amellett anyám úgysem engedélyezte volna. Még csak ti-
zenhét éves voltam.

4 GYERMEKORVOS VAGYOK, HOL A NYALÓKÁM?

106-OS BELFÖLDI JÁRAT New Orleansból Miamiba. Rutin

szélhámos potyázás. Semmi egy kifinomult álpilótának.
Megnőtt az önbizalmam, egyfajta hetykeséggel sajátítottam
ki a pilótafülke pótszékét. Kétszáz kétszínű repülőút után már
egy Wall Street-i bróker önteltségével foglaltam benne
helyet.
Ahogy a DC-8-as kabinjába léptem, enyhe nosztalgia fo-
gott el. Az első szélhámos utam Miamiba vezetett a National
gépén. Most, két évvel később ismét National-gépen ülök, és
ismét Miamiba tartok. Találó párhuzam.
- Sziasztok, a nevem Frank Williams. Kedves tőletek, hogy
elvisztek - mondtam a szerzett higgadtsággal, és mindenkivel
kezet ráztam. Tom Wright kapitány, repülőparancsnok,
negyvenes, kissé kócos, de rátermett. Gary Evans elsőtiszt, a
harmincas évei elején, tip-top, szórakozott ábrázatú. Bob
Hart fedélzeti mérnök, a húszas évei végén, sovány, komoly
gondolkodású, ropogós egyenruhában, újonc. Kedves fickók.
Olyanok, akiket szeretek finoman megvezetni.
Ahogy gurulni kezdtünk a kifutópálya felé, a stewardess
egy csésze kávéval kínált. Szürcsölgettem, és a reptéri for-
galmat figyeltem. Szombat késő éjszaka volt, holdtalan ég-
bolt, és a gépek - amelyeket csak belső fényeik és vibráló
kipufogógázuk különböztetett meg egymástól - szentjános-
bogarakként buktak alá és szálltak fel. Éjjel-nappal folya-
matosan elbűvölt a légi közlekedés.
Wright a jelek szerint nem használt hangosbeszélőt. Mind-
három tiszt fülhallgatót viselt, és egyikük sem ajánlotta fel,
hogy figyeljem az adást. Ha nem ajánlják fel, akkor nem illik
kérni. Az utasszállító pilótafülkéje olyan, akár a hajón a ka-
pitányi híd. A protokollt szigorúan kell venni, ha a kapitány
úgy kívánja. Úgy tűnt, Tom Wright a nagykönyv szerint ve-
zeti a gépét.
Nem éreztem mellőzöttnek magam. Hármójuk és a torony
közti beszélgetés kurta és futólagos volt, és - akárcsak a
legtöbb ilyen egyoldalú eszmecsere - eléggé unalmas.
Hirtelen azonban egészen érdekessé vált, olyan érdekessé,
hogy összefutottak a ráncok homlokomon.
Wright és Evans ravaszkás, furcsálló pillantást váltott. Hart
hirtelen komoly tekintettel kezdett méregetni. Aztán Wright
megfordult, és a szemembe nézett.
- Van Pan Am azonosító kártyád? - kérdezte.
- Naná, persze. - Azzal a kezébe nyomtam. A gyomrom re-
megett, ahogy Wright tanulmányozni kezdte a művészi ha-
misítványt.
- Itt a 106-os belföldi a toronynak... aha, igen, van kár-
tyája... Pan Am... érvényesnek tűnik... Munkavállalói szám?
Ööö, 3-5-0-9-9... Aha... Ööö, igen. Uhum, egy pillanat. - Újra
felém fordult. - Van FAA-engedélyed?
- Igen, persze - mondtam zavarodottságot színlelve. A hó-
lyagom úgy feszült, mint egy holland gát árvízben.
Wright közelről is szemügyre vette a hamisítványt. Ő volt
az első igazi pilóta, aki a jogtalan jogosítványt megvizsgálta.
Olyan intenzitással vizslatta, mint egy művészettörténész a
Gaugin-képet.
- Aha, igen. FAA-engedély, a száma 0-7-5-3-6-6-8-0-5...
Igen... több hajtóműves gázturbinásra... Szerintem érvé-
nyes... Semmi hibát nem látok... Ööö, igen, 180 centi, barna
szem, barna haj... Oké, ő az.
Felém fordult, visszaadta a kártyát és az állítólagos jogo-
sítványt. Arca bosszúságot tükrözött.
- Fogalmam sincs, mi volt ez - mentegetőzött, és meg se
kérdezte, van-e valami elképzelésem a dologról.
Volt, de azt nem szándékoztam megosztani vele. Próbál-
tam meggyőzni magam, hogy minden rendben, hogy csak a
New Orleans-i repülésirányító túlbuzgóskodik, hogy azt hiszi,
ez is a hatásköréhez tartozik. Talán, gondoltam, a hatósági
szabályzat előír ilyen vizsgálatot, és a két év alatt ez a
repülésirányító az első, aki a szabály szerint jár el. Nem
hangzott túl meggyőzően. Töm Wright számára egyértelműen
szokatlan esetnek tűnt.
Úgy tűnt, a három tiszt ejtette az ügyet. A szokásosakat
kérdezték, amikre én a szokásosakat válaszoltam. Amikor a
beszélgetés a szakmára terelődött, bekapcsolódtam, amikor
a családra, udvariasan hallgattam. Miamiig végig tűkön ül-
tem, a beleim szorosan összecsavarodtak, mint csörgőkígyó a
kaktuszmezőn.
Wright még le sem tette a gépet Miamiban, és Damoklész
kardja már megint fejem fölött lebegett. Az ominózus egyol-
dalú beszélgetés újraindult, amikor leszálltunk a kifutóra.
- Persze, menni fog. Semmi gond, semmi gond - válaszolta
Wright kurtán a torony kérdésére. - Vedd át, mindjárt jövök -
mondta Evansnak. Felállt a székéből, és elhagyta a kabint.
Akkor már biztosan tudtam, hogy bajban vagyok. Szélső-
séges eseteket leszámítva egyetlen kapitány sem hagyja el a
székét leszállás közben. Sikerült kikémlelnem a kabinajtón.
Wright suttogva beszélgetett a főstewardess-szel. Kétségem
sem volt afelől, hogy rólam van szó.
Wright visszatért, de nem szólt semmit. Közönyös arckife-
jezést vettem fel, mintha minden rendben lenne. A feltűnő
idegeskedés végzetes következményekkel járhat, noha a
helyzet már így is katasztrofális.
Meg sem lepődtem, amikor az utasszállító felnyíló ajtaja
mögül két civil ruhás Dade megyei rendőr lépett a fedélzetre.
Egyikük elállta a kijáratot az utasok elől, a másik bedugta a
fejét a pilótafülkébe.
- Frank Williams? - kérdezte. A tekintete egyik pilótáról a
másikra ugrált.
- Én vagyok Frank Williams - álltam fel a pótszékből.
- Mr. Williams, legyen szíves velünk jönni.
- Persze - válaszoltam. - Megmondaná, miről van szó?
A kérdés a három tisztet és a stewardesseket is izgatta.
Mindnyájan kíváncsian néztek a rendőrökre, mégsem kér-
deztek tőlük semmit. Azok meg nem elégítették ki a kíván-
csiságukat.
- Csak kövessen, kérem - utasított a kijáratra mutatva. A
társa mögém került. Mivel letartóztatásomra vagy őrizetbe
vételemre nem történt utalás, a személyzet csak találgat-
hatott, vajon letartóztattak-e. Nem bilincseltek meg. Egyik
rendőr sem ért hozzám, célzást sem tettek rá, hogy fogoly
lennék.
Nem hitegettem magam. Lekapcsoltak.
A rendőrök keresztülkísértek a terminálon a
járőrkocsijukhoz, amely a reptér előtti járdánál parkolt.
Egyikük kinyitotta a jobb hátsó ajtót.
- Legyen szíves beszállni, Mr. Williams. Utasítottak minket,
hogy vigyük a belvárosba.
A rendőrök egy szót sem szóltak a serifirodához vezető
úton. Csendben maradtam, zavartságot és méltatlankodást
színleltem. A rendőrök szemmel láthatóan kényelmetlenül
érezték magukat, és volt egy olyan tippem, hogy nincsenek
tisztában a szerepükkel.
A nyomozati osztályra vittek, egy kis szobába, és egy asz-
talhoz ültettek. Az egyik rendőr leült az asztal túloldalára, a
másik megállt a bezárt ajtónál. Egyikük sem kutatott át,
mindketten feltűnően udvariasan viselkedtek.
A szemközti idegesen megköszörülte a torkát.
- Mr. Williams, felmerült, hogy ön esetleg nem áll a Pan
Am alkalmazásában - mondta inkább mentegetőzve, mint
vádlón.
- Micsoda? - fakadtam ki. - Őrültség! Itt a kártyám, itt az
engedélyem! Ezekből kiderül, hol dolgozom. - Az asztalra
szórtam a hamis dokumentumokat. Úgy viselkedtem, mintha
azzal vádolnának, atomtitkokat árulok az oroszoknak. A fickó
kínosan feszengve megvizsgálta a kártyát és a pilóta-
engedélyt, átnyújtotta társának, aki rájuk pillantott, majd
idegesen vigyorogva visszaadta őket. Mindketten úgy fes-
tettek, mintha lekapcsolták volna az Elnököt gyorshajtásért.
- Nos, uram, ha megbocsát, biztosan van rá valami
magyarázat - mondta a velem szemközt ülő. - Nem mi
vagyunk a hunyók. Rövidesen megérkeznek, akik felkértek
minket a feladatra.
- Oké - törődtem bele. - De mégis kik ezek? - Nem kellett
elárulnia. Tudtam. És nem is árulta el.
Eltelt egy kínos óra, nekik még kínosabb, mint nekem.
Egyikük kiment kicsit, kávéval, tejjel és szendviccsel tért
vissza. Nekem is adtak belőle. Az elején keveset beszéltünk.
Sértődötten viselkedtem, ők meg úgy, ahogy nekem kellene:
mintha szívesebben lennének valahol máshol. Furcsamód az
idő múlásával megnyugodtam és visszatért az önbizalmam,
feladtam a jogos felháborodás pózát, és próbáltam enyhíteni
nyilvánvaló zavarukon. Meséltem néhány repülős viccet, mire
ők is lazítottak, és a pilótaélményeimről meg a repülőimről
kezdtek faggatni.
A kérdések rendszertelenek és általánosak voltak, de al-
kalmasak arra, hogy kiderítsék, vajon tényleg tisztességes
pilóta vagyok-e. Kiderült, hogy az egyik rendőr maga is ma-
gánpilóta. Félórával később azt mondta a partnerének:
- Tudod, Bili, szerintem itt valaki jókora bakot lőtt.
Már majdnem éjfél volt, mire az a valaki megérkezett. A
húszas évei végén járt, Ivy League öltönyt viselt, az arca
komoly. Szétnyitotta az igazolványtartóját, amelyben egy
aranyszínű jelvény lapult.
- Mr. Williams? FBI. Legyen szíves velem jönni.
Azt hittem, az FBI irodájába megyünk, ehelyett a szom-
szédos szobába vezetett, és becsukta az ajtót. Barátságos
mosoly áradt szét az arcán.
- Mr. Williams, a Dade megyei hatóságok hívtak ide, akik-
kel úgy tűnik, a New Orleans-i szövetségi iroda lépett kap-
csolatba. Sajnos a hívást fogadó rendőr nem jegyezte le sem
a hívó fél, sem a képviselt iroda nevét. Azt hitte, mi hívtuk,
pedig nem. Fogalmunk sincs, mi a gond, de a jelek szerint a
kérdés az, hogy ön valóban a Pan Amnél dolgozik-e, őszintén
szólva, Mr. Williams, komoly dilemmában vagyunk. Azon
dolgozunk, hogy bizonyítást nyerjen a feljelentés jogossága,
így vagy úgy, de tisztázni próbáljuk a kérdést. A gond az,
hogy a munkavállalói adatok New Yorkban vannak, és a Pan
Am irodái zárva tartanak a hétvégén. - Szünetet tartott, és
fintorgott. Akárcsak a rendőrök, ő sem érzett biztos talajt a
lába alatt.
- A Pan Amnél dolgozom, mint azt ön is látni fogja, ha az
irodák kinyitnak hétfő reggel. - Rideg és bosszús viselkedést
öltöttem magamra. - És addig mi lesz? Börtönbe zár? Ha
igen, jogom van ügyvédet hívni. És szándékomban áll...
Felemelte nyitott tenyerét, és elhallgattatott.
- Nézze, Mr. Williams, tudom, mi a helyzet, ha ártatlan,
márpedig ebben nincs okom kételkedni. Hallgasson ide. Nincs
itt helyben egy felettese, akivel kapcsolatba léphetnénk?
Megráztam a fejem.
- Nincs, L. A. a bázisom. Egy lány miatt potyáztam ide, és
úgy volt, hétfőn már potyázok is vissza a nyugati partra. Egy
rakás pilótát ismerek itt, de mind más légitársaságnál dolgo-
zik. És ismerek egy halom stewardesst, de ők is más cégnél
vannak.
- Láthatnám az iratait?
Átnyújtottam az azonosító kártyát és az engedélyt. Meg-
vizsgálta az iratokat, bólintott, és visszaadta őket.
- Mondok valamit, Mr. Williams. Adja meg néhány helybéli
pilóta és stewardess nevét, akik igazolhatják az állítását.
Fogalmam sincs, miről van szó, de a jelek szerint szövetségi
ügy, és én szeretnék a végére járni.
 Előhalásztam a jegyzetfüzetemet, és megadtam neki egy
rakás pilóta és stewardess számát. Közben végig azon iz-
gultam, hogy egy részük legalább otthon legyen, és kedves
fickóként emlékezzen rám. No meg valódi pilótaként.
Míg az FBI-ügynök visszatérésére vártam, fanyarul meg-
állapítottam, most aztán igazán kelendő pilóta lettem.
Ugyanakkor a helyzethez képest eddig hihetetlen szerencsém
volt. A jelek szerint a repülésirányító megkérdőjelezte a
státusomat, és megpróbálta eloszlatni kételyeit. Mi kelthette
fel a gyanakvását? Nem tudom, és nem is akarom tudni. A
serifiroda elkövette azt a baklövést, hogy elkeverte a
nyomozás forrását, és az FBI-ügynök azzal tetézte a hibákat,
hogy figyelmen kívül hagyta az FAA-t mint lehetséges
információforrást. Ez nekem is szemet szúrt, de nem szán-
dékoztam az orrára kötni. Ha előkerülne egy csekk az FAA-
tól, akkor lennék csak nagy katyvaszban.
Negyvenöt gondterhelt percet töltöttem egyedül a szobá-
ban, aztán az ügynök bedugta a fejét az ajtón. Mosolygott.
- Mr. Williams, szabadon távozhat. Számosan megerősí-
tették az ön állításait. Elnézést kérek ezért a kellemetlen,
kínos incidensért. Nagyon sajnálom, uram.
Egy Dade megyei őrmester állt mögötte.
- Szeretném tolmácsolni a mi bocsánatkérésünket is,
uram. Nem a mi hibánk volt. Csak egy francos kavarodás. A
feljelentést a New Orleans-i FAA tette. Arra kértek minket,
vegyük fel a reptéren, s mivel fogalmunk sem volt, hogyan
tovább, felhívtam a helyi FBI-t. Baromira sajnálom, uram.
Nem akartam, hogy az FBI-ügynök rájöjjön az FAA-do-
logra. Az őrmester szemmel láthatólag helyrehozta a rend-
őrőrs hibáját. Békém jeleként széttártam karjaim, és moso-
lyogtam.
- Ugyan, semmi gond! Megértem, és örülök, hogy maguk,
fiúk, végzik a munkájukat. Én se szeretném, ha valaki piló-
tának maszkírozva röpködne jobbra-balra.
- Köszönjük, kedves öntől, Mr. Williams - mondta az őr-
mester. - Ja, és a táskája ott van az asztalomnál.
A jelek szerint nem kutatták át. A táska alján, az alsónad-
rágok közé rejtve több mint hétezer dollár készpénz lapult.
- Mennem kell, uraim - mondtam, és mindnyájukkal kezet
ráztam. - Vár rám egy lány, és ha nem hiszi el ezt a bizarr
mesét, fel kell hívnom valamelyiküket.
Az FBI-ügynök elvigyorodott, és odaadta a névjegyét.
- Hívjon - mondta. - Főleg ha annak a lánynak van egy
gyönyörű barátnője is.
 Sprinteltem, mint egy mezei nyúl. Odakint leintettem egy
taxit, és a buszállomásra hajtottam.
- Rosszul megy a cégnek - mondtam, ahogy kifizettem.
Kötekedő arckifejezését mosoly váltotta fel.
A buszállomás mosdójába mentem, átöltöztem, taxit fog-
tam, és egyenesen a reptérre hajtottam. A legkorábbi gép -
egy Atlantába tartó Delta - harminc perc múlva hagyta el Mi-
amit. Tom Lombardi névre váltottam jegyet. Készpénzzel fi-
zettem. De csak akkor nyugodtam meg teljesen, amikor uta-
zómagasságra értünk, és nyugat felé repültünk. A rövid út
során csak egyszer gondoltam az ifjú FBI-ügynökre, és re-
méltem, a főnöke nem jön rá, mennyire átvágták. Az ügynök
nem úgy festett, mint aki örömmel venne egy szolgálati utat
az új-mexikói Tucumariba vagy az arizonai Nogalesbe.
Volt egy lány Atlantában, egy Eastern-stewardess. Minden
városra jutott egy lány. Ennek itt azt mondtam, fél évig most
pihenek, szabadságon meg táppénzen vagyok.
- Úgy döntöttem, néhány hónapot Atlantában töltök.
- Legyen egy hónap, Frank - mondta. - 30 napon belül át-
helyeznek New Orleansba. De addig itt maradhatsz.
Nagyon kellemes, pihentető hónap volt, melynek végén
kölcsönöztem egy teherautót, és átköltöztettem a lányt New
Orleansba. Kérte, töltsem ott vele a „szabadságom" mara-
dékát, de nem éreztem magam biztonságban New
Orleansban. Ösztöneim azt súgták, tűnjek a fenébe a Félhold
Városából, így hát visszatértem Atlantába, amit valami
megmagyarázhatatlan okból biztonságosnak véltem.
Az egylakásos ház akkortájt még ritkaságnak számított az
építészetben. Az ország egyik legelegánsabb komplexuma az
Atlanta peremén épült River Bend volt. Különálló lakások
hatalmas, szökőkútszerű füzére volt. Golfpályával, olimpiai
méretű uszodával, szaunával, teniszpályával, konditeremmel,
társalgóval és klubhelyiséggel is büszkélkedhetett. Az Atlanta
Journal egyik hirdetése hívta fel rá a figyelmemet. Kimentem
felmérni a terepet.
Nem dohányzóm. Sosem éreztem rá késztetést. Akkortájt
nem is ittam, és ritka alkalmakat leszámítva ma sem. Nem
mintha bármi gondom volna az alkohollal vagy fogyasztóival.
Az absztinencia a szerepem része. Amikor pilótának kezdtem
kiadni magam, úgy vettem észre, a pilóták nemigen isznak.
Azért tartózkodtam az italtól, mert úgy véltem, hitelesebbé
teszi az imázsomat. Amikor aztán láttam, hogy néhány pilóta
- mint bárki más - a sárga földig képes leinni magát megen-
gedett helyzetekben, a maradék érdeklődésemet is elvesz-
tettem az alkohol iránt.
Egyetlen érzéki örömöm a nők voltak. Cipriáni vágyat
éreztem irántuk. A River Bend „sziporkázó" lakóhelyként
hirdette magát, és az igazgató az igazság elkötelezett hívé-
nek bizonyult. A River Bend csak úgy sziporkázott a fiatal,
hosszú lábú, édes, jó alakú, alulöltözött csajoktól. Azonnal
elhatároztam, hogy én leszek a bika ebben a georgiai éden-
kertben.
A River Bend drága és igényes hely volt. Terjedelmes kér-
vényt kellett kitöltenem, amikor az igazgatótól egy évre ki-
béreltem az egy hálószobás lakást. A nyomtatvány kíván-
csibb volt, mint egy leendő anyós. Frank W. Williams néven
iratkoztam be, mivel minden hamis iratom erre a névre szólt.
A foglakozás rovatnál elgondolkodtam egy pillanatra. „Pilóta",
akartam írni, mivel tudtam, hogy a csajok ragadnának az
egyenruhára, mint nőstény a bagzó hímre. De ha beírom, a
Pan Amet kell megadnom munkáltatóként, és ez óvatossá
tett. Talán, de csak talán valaki az igazgatói irodában még a
végén kíváncsiskodni kezdene a Pan Amnél.
Hasból „orvost" írtam a rubrikába. Üresen hagytam a ro-
konok és referenciák rovatot, és hogy eltereljem róluk a fi-
gyelmet, félévnyi bérleti díjat előre kifizettem. Huszonnégy
darab százdollárost tettem a kérvény tetejére.
Az igazgatóhelyettes, egy asszony, aki átvette a kérvényt,
kíváncsiskodni kezdett.
- Maga orvos? - kérdezte, mintha az orvosok olyan ritkák
lennének errefelé, mint a fehér holló. - Milyen orvos maga?
Úgy döntöttem, olyan orvos leszek, amelyre sosem lesz
szükség a River Bend környékén.
- Gyermekorvos vagyok - hazudtam. - De most nem
praktizálok. Kaliforniában dolgozom, s most egy évet
kivettem, hogy az Emoryn részt vehessek egy kutatásban,
meg hogy befektessem a pénzemet.
- Ez nagyon érdekes - mondta, és a százdolláros halomra
pillantott. Fürgén felmarkolta, és az asztala legfelső fiókjában
tartott acéldobozba dobta. - Örülök, hogy itt van velünk, Dr.
Williams.
Még aznap beköltöztem. Az egy hálószobás kégli nagynak
nem volt nevezhető, de berendezése elegáns volt, és elég
tágas ahhoz, amire kibéreltem.
A River Bend-i élet izgalmas, örömteli és kielégítő volt,
még ha kicsit viharos is. Valamelyik kégliben biztosan bu-
liztak éjszaka, mindenfelé zajlott a társas élet. Általában a
meghívottak között szerepeltem, bármiről is volt szó. A többi
bérlő hamar befogadott, s néhány könnyedén hárítható fag-
gatózást leszámítva nem vájkáltak a magánéletemben. Do-
kinak hívtak, és persze néhányan nem tettek különbséget
orvos és orvos között. Egy fickó a lábára panaszkodott. A
másiknak titokzatos fájdalom honolt a gyomrában. Egy barna
lánynak furcsa, szorító érzés uralta a mellkasát.
- Gyermekorvos vagyok, neked lábdoktor kell - magyaráz-
tam az elsőnek. - Nincs engedélyem Georgiában praktizálni.
Javaslom, keresse fel a háziorvosát - mondtam a másiknak.
Megvizsgáltam a barnát. Túl szoros volt a melltartója.
A tengeren azonban nem lehet mindig nyugodt a vitorlás.
Egy szombat délután olyan szélvihar támadt, amely csakha-
mar tragikomikus hurrikánná dagadt.
Kopogtattak az ajtómon. Amikor kinyitottam, egy magas,
ötvenes évei közepén járó, előkelő férfival találtam magam
szemközt. Utcai ruhát viselt, de így is makulátlanul elegáns
volt. Barátságos arcán mosoly játszott, a kezében ital.
- Dr. Williams? - kérdezte, majd miután feltevése igazolást
nyert, a tárgyra tért. - Dr. Willis Granger vagyok, a mariettai
Smithers Gyermekrendelő és Közkórház rezidens
gyermekfőorvosa.
Úgy ledöbbentem, hogy válaszolni sem tudtam.
- Szomszédok vagyunk - vigyorgott. - Tegnap költöztem
ide. Mrs. Pell, az igazgatóhelyettes említette, hogy maga is
gyermekorvos. Nem tehettem mást, feljöttem, hogy bemu-
tatkozzam a kollégának. Ugye nem zavarok?
- Á, nem, nem, egyáltalán nem, Dr. Granger. Jöjjön be
-mondtam. Reménykedtem, hogy visszautasít. Esze ágában
sem volt. Besétált, és leült a kanapéra.
- Hol végzett? Itt? - tette fel a nyilván teljesen hétköznapi
kérdést.
Egyetlen egyetemről tudtam, hogy van orvostudományi
kara.
- Columbia Egyetem, New York - vágtam rá. Imádkoztam,
hogy ne legyen öregdiák.
Bólintott.
- Remek iskola. Hol volt gyakorlaton?
Gyakorlaton. Nyilván valamelyik kórházban. Sosem voltam
még kórházban. Nem egy körül megfordultam, de csak egy-
nek a neve ugrott be. Reméltem, ott is lehet gyakorlatozni.
- Harbor Gyermekkórház, Los Angeles - mondtam, és vár-
tam.
- Hát ez óriási - lelkesedett, és legnagyobb megkönnyeb-
bülésemre felhagyott a szondáztatással. - Tudja, a Smithers
új kórház. Épp most neveztek ki a gyerekosztály élére. Ha
befejezik a kórházat, hétszintes lesz, de most még csak hatot
nyitottunk meg. A forgalom is gyér. Jöjjön fel hozzám
valamikor, ebédeljünk együtt, és körbevezetem. Szerintem
tetszene.
- Remekül hangzik. Nagyon jó lenne - válaszoltam. Nem
sokkal később el is ment. Ahogy kezdtem felocsúdni, rossz-
kedv és depresszió tört rám. Az első gondolatom az volt,
hogy összepakolok, és elhúzok a fenébe River Bendből, sőt
egész Atlantából. Az, hogy Granger pont mellém költözött,
határozott veszélyt jelentett River Bend-i tartózkodásomra.
Ha maradok, csak idő kérdése, és leleplez. Kétlem, hogy
futni hagyna. Minden bizonnyal hívná a hatóságokat.
Elfáradtam a sok futásban. Két éve csak menekültem, és
ebben a pillanatban nem tudtam felidézni meneküléseim iz-
galmát, csillogását és örömét. Otthonra vágytam, olyan
helyre, ahol békében élhetek egy darabig, ahol barátokat
szerezhetek. River Bend eddig ilyen helynek tűnt. Nem
akartam otthagyni. Boldog voltam River Bendben.
Levertségemet makacs düh váltotta fel. A pokolba
Grangerrel, nem hagyom, hogy miatta újra tapétáznom
kelljen. Kerülni fogom. Ha idejön, majd nem érek rá. Ha ő itt
lesz, én ott.
Nem ment ilyen könnyen. Granger kedves fickó volt, társa-
sági lény. Kezdett feltünedezni a bulikon, ahová engem is
meghívtak. Ha nem hívták meg, meghívta magát. Hamarosan
ő lett az egyik legnépszerűbb ember a komplexumban.
Mindenütt belebotlottam. Ha megpillantott, rám köszönt, és
megállított beszélgetni. S amikor tudta, hogy otthon vagyok,
rámtelefonált.
Grangernek volt egy érdeme. Nem beszélt szakmai témák-
ról. Inkább azokról a szépséges nőkről, akikkel River Benden
találkozott.
- Tudod, Frank, sosem voltam igazi agglegény - bizalmas-
kodott. - Fiatalon nősültem, egyikünknek sem lett volna sza-
bad belevágni a házasságba, és túl sokáig kínlódtunk vele.
Hogy miért, nem tudom. Most végre enyém a világ. Újra
harmincévesnek érzem magam. - Máskor politikáról, kül-
ügyekről, kocsikról, sportról, erkölcsi kérdésekről, hasonlók-
ról beszélgettünk. Művelt, olvasott ember volt, lenyűgözően
sok témában járatos.
Lassan megnyugodtam Grangert illetően. Tulajdonképpen
élveztem a társaságát, és már én kezdtem keresni őt. Mivel
azonban tartottam tőle, hogy a gyermekgyógyászat előbb-
utóbb újra szóba kerül, állandó vendég lettem az atlantai
könyvtárban.
Gyermekorvosi könyveket, orvosi lapok gyermekgyógy-
ászati cikkeit és más témába vágó nyomtatott irodalmat ol-
vastam. Hamar jókora általános műveltségre tettem szert,
úgy éreztem, elegendőre, hogy helyt álljak egy gyermekor-
vosi beszélgetésben.
Több heti tanulás után készen álltam rá, hogy elfogadjam
Granger ebédmeghívását a kórházban.
A hallban várt rám, és azonnal bemutatott a recepciósnak.
- Ez Dr. Williams, egy Los Angeles-i barátom, s amíg vissza
nem tér Kaliforniába, a szomszédom. - Nem értettem, miért
mutat be a recepciósnak, hacsak nem készségeskedni akart.
A recepciós ugyanis gyönyörű fiatal nő volt.
A kórházban tett alapos séta során még sokszor mutatott
be hasonlóképpen. Minden osztályon jártunk. Megismertem a
kórházi adminisztrátort, a főradiológust, a fizikoterape-utát, a
főnővéreket, a gyakornokokat, egyéb orvosokat és tucatnyi
nővért. A kórházi kávézóban ebédeltünk, és abból, ahány
orvos meg nővér leült hozzánk a koleszokból ismerős
asztalhoz, nyilvánvaló volt, hogy Dr. Granger népszerű és
közkedvelt ember.
Eztán gyakran felbukkantam a kórházban, főleg Brenda
Strong nővér miatt, akivel akkor kezdtem járni, meg azért is,
mert a kórházaknak nagy könyvtáruk van a gyermekgyógy-
ászat minden aspektusára kiterjedő friss könyvekkel, folyó-
iratokkal, magazinokkal.
Addig keresgélhettem a könyvtárban, ameddig csak akar-
tam, akár órákig, és mégsem gyanakodott rám senki. Sőt
gyakori könyvtárlátogatásaim nemcsak szakmai elismerést
szereztek nekem, de tiszteletet is ébresztettek a többi or-
vosban.
- A többiek nagyon eszesnek tartanak, hogy még a szabad-
ságodon is továbbképzed magad - mondta Brenda. - Szerin-
tem is nagyon eszes vagy.
Harmincéves volt, barna hajú, érett, zamatos nő. Apait-
anyait beleadott. Néha eltűnődtem, vajon mit szólna, ha ki-
derülne, a szeretője egy tizennyolc esztendős csaló. Jóllehet
ritka alkalmakat leszámítva már nem gondoltam magamra
tinédzserként. Ha a tükörbe pillantottam, 25-30 éves fel-
nőttet láttam, és magamra is így tekintettem. Amikor átha-
misítottam a koromat, csak kalandvágyó kölyök voltam, de
az elmúlt két év alatt pszichésen teljesen felnőttem.
Az ízlésem mindig is felnőttes volt. Sok-sok szívfájdító cu-
korfalat dolgozott önkéntesként a kórházban, mind a tízes
évei végén, de egyikük sem érdekelt. A művelt, tapasztalt,
20-30 körüli nőket szerettem. Olyanokat, mint Brenda.
Számtalan kórházi látogatás után kezdeti félelmeim el-
oszlottak. Belejöttem az orvosszerepbe. Ugyanazokban az
örömökben volt részem, az önbizalmam éppúgy megnőtt,
mint álpilótaságom idején.
Ha a kórház valamelyik emeletén a folyosón sétáltam, egy
mosolygós nővér biztos így köszöntött:
- Jó reggelt, Dr. Williams!
Vagy ha egy csapat gyakornok jött szembe, tisztelettudóan
biccentettek, és uniszónóban kántálták:
- Jó napot, Dr. Williams!
Vagy ha összefutottam az egyik belgyógyász főorvossal,
kezet ráztunk, és azt mondta:
- Jó, hogy újra látom, Dr. Williams!
És hipokrita köpenyemben egész nap úgy jártam-keltem,
mint Hippokratész. Még egy apró arany kaduceust is hordani
kezdtem a hajtókámon.
Senki sem próbált sarokba szorítani. Semmi gondom nem
akadt, mígnem egy délután, a Grangerrel és Brendával el-
költött ebédet követően hazaindultam, és John Colter, az
adminisztrátor megállított.
- Dr. Williams! Beszélhetnénk egy percet, uram? - Válaszra
sem várva egyenesen elindult közeli irodája felé.
- A rohadt életbe. - Azt hittem, magamban beszélek, de
egy arra járó betegtologató rám vigyorgott. Az ösztöneim azt
súgták, lépjek le. Végül sikerült legyűrnöm a késztetést.
Colter hangjában semmiféle bosszúság vagy kétely nem buj-
kált. Kérése bár nyers volt, nem gyanúsító. Követtem az iro-
dába.
- Doktor úr, üljön le, kérem - mondta Colter egy
kényelmes karosszékre mutatva, miközben elhelyezkedett az
asztala mögött. Azonnal megnyugodtam. Még mindig „doktor
úrnak" nevezett, a hangját barátságosnak hallottam.
Ugyanakkor Colter kínosan feszengett. Megköszörülte a
torkát. - Dr. Williams, nagyon nagy szívességet kérek, olyat,
amihez nincs jogom - mondta savanyú grimasz kíséretében. -
Tudom, hogy visszaélek a türelmével, de szorult helyzetben
vagyok, és csak maga segíthet. Segítene, kérem?
Kétkedve néztem rá.
- Hát ha tudok, akkor szívesen - feleltem óvatosan. Colter
bólintott, és a beszéde felgyorsult.
- A gond a következő, doktor úr. Az éjféltől nyolcig tartó
műszakban a hét gyakornokra és a körülbelül negyven nő-
vérre egy rezidensünk felügyel. Délután meghalt a reziden-
sünk nővére, és ő azonnal Kaliforniába utazott. Nagyjából tíz
napig vissza sem jön. Nincs senki a helyére. Senki. Ha tisz-
tában van a helyzetünkkel, márpedig ebben biztos vagyok,
akkor azt is tudja, hogy Atlanta a jelen pillanatban égető or-
voshiányban szenved. Senkit sem találok Jessup helyére, én
magam nem állhatok be. Mint tudja, nem orvos doktor va-
gyok. Gyakornokot sem alkalmazhatok. A törvény szerint
csak egy általános orvos vagy egy specialista felügyelhet re-
zidensként egy ekkora kórházat. Tud követni?
Bólintottam. Követtem, de úgy, akár sakál a tigrist. Messzi-
ről.
Colter folytatta.
- Szóval Dr. Granger szerint ön meglehetősen szabadon
rendelkezik az idejével, sok időt tölt a lakásában, pihenget,
csajozik. - Feltartotta a kezét és mosolygott. - Ne értsen
félre, doktor úr. Irigylem önt. - A hangja esdeklőre váltott. -
Dr. Williams, lenne olyan szíves bejönni éjfél és nyolc között,
és tíz napig üldögélni? Semmit sem kell csinálnia, biztosít-
hatom. Csak azért lesz itt, hogy a törvényt betartsuk. Szük-
ségem van önre, doktor úr. Jól megfizetjük. A francba, bo-
nuszként Strong nővért is beosztom a műszakjába. Higgye el,
doktor úr, kutyaszorítóban vagyok. Ha visszautasít, fo-
galmam sincs, mi a fene lesz itt.
Kívánsága megdöbbentett. Azonnal ellenkeztem.
- Mr. Colter, szeretnék segíteni, de ebbe nem mehetek
bele.
- Miért nem? - kérdezte.
- Hát először is, Georgiában nincs engedélyem praktizálni.
- Colter egy határozott fejcsóválással elhallgattatott.
- Semmit sem kell csinálnia - mondta. - Nem kérem, hogy
foglalkozzon a betegekkel, csak azt, hogy ugorjon be he-
lyettesíteni. Ami az engedélyt illeti, nincs rá szüksége. Kali-
forniai engedélye van, márpedig a kaliforniai követelmények
legalább olyan szigorúak, ha nem szigorúbbak, mint a
georgiaiak. Az itteni kamara elismeri. Csak annyit kell tennie,
hogy egy öttagú állami bizottság elé áll. A tagokat mi
delegáljuk, meghallgatják önt, és eldöntik, megadják-e az
ideiglenes állami engedélyt, amellyel praktizálhat Georgiá-
ban. Doktor úr, holnap reggelre összehívnám ezt a bizottsá-
got. Mit szól?
Az eszem azt diktálta, mondjak nemet. Túl sok volt a koc-
kázati tényező. A holnapi kérdések bármelyike leleplezhet, és
felfedheti, miféle „orvos" vagyok a valóságban. Kuruzsló.
De mégiscsak kihívás volt.
- Nos, ha tényleg nem olyan bonyolult a dolog, és csak tíz
napról van szó, örömmel segítek - egyeztem bele. - Mégis,
mi lesz a pontos feladatom? Mint tudja, háziorvos vagyok.
Leszámítva, hogy az ilyen vagy olyan okból beutalt betegei-
met meglátogattam, fogalmam sincs a kórházi gyakorlatról.
Colter felnevetett. Láthatóan megkönnyebbült és felderült.
- Te jó ég! A feladata? Hogy itt legyen, doktor. Sétálgas-
son. Feltűnősködjön. Pókerezzen a gyakornokokkal. Fogócs-
kázzon a nővérekkel. A francba, Frank - tegezni foglak, mert
most már barátok vagyunk -, azt csinálsz, amit akarsz. Csak
legyél itt!
Balsejtelem gyötört, amikor másnap reggel odaálltam az öt
orvos bizottsága elé. Látásból mindnyájukat ismertem, a bi-
zottságot Granger vezette. Összeesküvő mosolyt villantott
felém, ahogy beléptem.
Az interjú a legnagyobb örömömre színjáték volt. Csak
alapvető kérdéseket tettek fel. Hova jártam iskolába? Hol
voltam gyakorlaton? A korom? Hol praktizálok? Mióta vagyok
gyermekorvos? Egyikük sem firtatta orvosi tudásomat. Egy
levéllel távoztam, amely ideiglenesen rezidens kórházi
felügyelővé nevezett ki. Másnap Granger egy újabb levelet
hozott az állami orvosi kamarától, amely egy évre hozzájárult
a kaliforniai engedélyem georgiai használatához.
Az egyik kedvenc tévésorozatom a M*A*S*H, egy képze-
letbeli katonai szanitécegység tragikomikus története a ko-
reai háborús fronton. Egyszer sem tudtam úgy nézni a
M*A*S*H-t, hogy ne jutott volna eszembe a smithersi „orvosi
karrierem". Azt hiszem, sok georgiai orvosnak még ma is
eszébe jut a sorozatról egy bizonyos felügyelő rezidens.
Az első műszakom meghatározta az összes későbbi „szol-
gálatom" hangulatát. Amikor elfogadtam Colter ajánlatát,
tisztában voltam vele, hogy csak egyféleképpen úszhatom
meg ezt a gigászi blöfföt. Ha át akarok verni hét gyakorno-
kot, negyven nővért és több tucat kisegítő alkalmazottat, úgy
kell tennem, mintha az orvosi hivatás afféle bohóca lennék.
Könnyed, komótos, viccelődő csibészt akartam megfor-
málni, akit hidegen hagy, betartják-e az orvosi egyetem sza-
bályait vagy sem. Érkezésem első percétől ennek megfele-
lően viselkedtem. Brenda a betegfelvételi irodában várt rám.
Úgy tűnt, Colter nem tréfált. Brenda mosolygott.
- Doktor úr, itt a köpenye és a sztetoszkópja. - És már
nyújtotta is felém őket.
 - Hé, neked nem kéne itt lenned! - mondtam, és belebúj-
tam a fehér köpenybe. - Amikor Colter azt mondta, beoszt
mellém a műszakba, azt hittem, csak viccel. Holnap beszélek
vele.
Brenda huncutul nézett rám.
- Nem ő volt - mondta. - Én kértem meg a főnővért, hogy
tíz napra ebbe a műszakba osszon be.
Gyorsan a fülembe tettem a sztetoszkópot, és Brenda inge
alá nyúltam vele. A korongot a bal mellére helyeztem.
- Mindig is tudtam, Strong nővér, hogy helyén van a szíve
-mondtam. - Mi a ma esti első teendő?
- Nem ez - mondta, és félretolta a kezem. - Azt ajánlom,
ellenőrizd a szinteket, mielőtt vizitelsz.
A gyermekosztály a kórház teljes hatodik emeletét elfog-
lalta.
Volt benne újszülöttrészleg kábé egy tucat újszülöttel, há-
rom szárny a betegségből, sebekből, műtétből lábadozó, il-
letve a megfigyelés, kezelés alatt álló gyermekek számára.
Nagyjából húsz gyerek tartozott a felügyeletem alá, kettőtől
tizenkettő éves korig. Szerencsére nem én gondoztam őket,
hiszen mindnyájuknak megvolt a kezelésért és gyógyszere-
zésért felelős orvosa.
Én csak felügyeltem, megfigyeltem, noha vészhelyzetben
nekem kellett volna beugranom. Reménykedtem, hogy nem
lesz vészhelyzet, de erre az eshetőségre is felkészültem. Az
első éjjel összehaverkodtam a gyakornokokkal, akik volta-
képpen a betegekre vigyáztak. Mindnyájan gyermekorvosok
akartak lenni, és a hatodik emelet kitűnő terep volt nekik a
bizonyításra. Többórányi megfigyelés után arra jutottam,
legalább olyan kompetensek és alkalmasak, mint az orvosok,
jóllehet nem voltam abban a helyzetben, hogy ítéletet
mondjak. Mintha egy analfabéta próbálná bizonyítani a rela-
tivitáselméletet.
Még aznap éjjel meggyőződtem róla, hogy a gyakornokok
elfogadtak felügyelőként, és nem akarnak szívózni.
Az első műszak reggel hétig nyugis, kellemes, eseményte-
len volt. Aztán a hatodik emelet felelős nővére felhívott.
- Doktor, ne felejtse el a műszak végén megírni a listáit
-emlékeztetett.
- Ja, persze, készítse elő őket - vágtam rá. Felmentem
hozzá, és rápillantottam az előkészített listahegyekre. Minden
beteghez tartozott egy lista, rajta a beadott gyógyszerek
neve, időpontja, az illetékes gyakornokok és nővérek neve,
az eljáró belgyógyász előírásai.
 - Oda - mutatott a nővér a FELÜGYELŐ REZIDENS
ÉSZREVÉTELEI felirat melletti üres helyre.
A többi orvos latinul írt. Vagy görögül. Vagy talán ez a
normális kézírásuk? Én bizony nem tudtam elolvasni.
Baromira nem szerettem volna, ha valaki elolvassa a
kommentáromat. Szóval odavéstem egypár hieroglifát min-
den listára, majd ugyanabban az olvashatatlan stílusban
aláírtam mindegyiket.
- Kész is, Miss Murphy - mondtam, és átadtam a listákat.
-Meglátja, magának ötöst adtam.
Felnevetett. Aranyköpéseim, a komolykodásra képtelen
stílusom, ütődött ötleteim sok-sok ilyen nevetést váltottak ki
a következő műszakok során. Például egy nőgyógyász kora
reggel megjelent az egyik páciensével, aki a szülés végső fá-
zisában járt.
- Nem akarsz bemosdani, és vetni egy pillantást erre?
-kérdezte. - Szerintem hármas ikrek lesznek.
- Kösz, nem, de neked jó sok forró vízre meg törülközőre
lesz szükséged. - Még a doki szerint is falrengető vicc volt.
Tudtam, hogy vékony jégen járok, és az első hetem végén,
kábé hajnali fél háromkor a jég repedni kezdett.
- Dr. Williams! Fáradjon a traumatológiára. Dr. Williams!
Fáradjon a traumatológiára.
Eddig sikerült elkerülnöm a traumatológiát, mivel Colterrel
abban állapodtunk meg, hogy nem kell ellátnom sürgős
eseteket. Kellett ott lennie egy orvosnak, aki a baleseti se-
bészetéit felelt. Én legalábbis úgy gondoltam. Gyűlöltem a
vér látványát. Egy csepp vértől is rosszul lettem. Egyszer a
traumatológia közelében jártam, és láttam, ahogy betolnak
egy baleseti sérültet. Tiszta vér volt, jajgatott, én pedig a
legközelebbi vécébe rohantam, és hánytam.
És most a baleseti sebészetre citáltak. Azt nem mondhat-
tam, hogy nem hallottam a hívást - két nővérrel beszélget-
tem, amikor a hangszóró bekapcsolt -, de annyit piszmogtam
útközben, amennyit csak lehetett.
Először elmentem vécére. Aztán lift helyett a lépcsőt vá-
lasztottam. Tudtam, hogy késlekedésem árthat a betegnek,
de legalább olyan ártalmas lett volna, ha rohanok. Ha ott va-
gyok, úgy sem tudom, mi a teendő. Főleg ha a beteg vérzik.
Ez szerencsére nem vérzett. Tizenhárom körüli kölyök volt,
sápadt, a könyökei az asztalon, rájuk támaszkodott, körötte
három gyakornok. Ahogy beléptem, felém fordultak.
- Nos, mi a helyzet itt? - kérdeztem.
- Úgy tűnik, egyszerű frakturált tibia, kábé tíz centivel a
patella alatt - mondta a rangidős, dr. Hollis Carter. - Épp
most akartuk röntgenezni. Ha csak nem találunk valami ko-
molyabbat, azt mondom, adjunk rá járógipszet, és küldjük
haza.
Carl Farnsworthre és Sam Bice-ra, a másik két gyakor-
nokra pillantottam.
- Dr. Farnsworth? Bólintott.
- Egyetértek, doktor úr. Lehet, hogy el sem tört.
- És ön, dr. Bice?
- Szerintem ennyi éppen elegendő. Lehet, hogy sok is -
mondta.
- Akkor, uraim, rám itt már nincs szükség. Folytassák -
mondtam, és odébbálltam. Később megtudtam, hogy a kö-
lyök eltörte a sípcsontját, de akkor és ott felőlem szemüveget
is felírhattunk volna neki.
Máskor is hívtak a traumatológiára, de minden egyes al-
kalommal a gyakornokokra hagytam a döntést. Csak belép-
tem, megkérdeztem, milyen betegségről, sérülésről van szó,
aztán kikértem egyikük véleményét. Eztán konzultáltam a
többi jelenlévő egy vagy két gyakornokkal. Ha egyetértettek,
beleegyezően bólintottam, és így szóltam:
- Rendben, doktor úr. Mehet.
Hamarosan megtudtam, mi a véleményük erről a gyakor-
nokoknak. Imádták.
- Remek fickónak tartanak, Frank - mondta Brenda. -Külö-
nösen az ifjú Carter doktor. Hallottam, hogy egy Maconból
idelátogató barátjának azt mondta, melletted végre gyakor-
latot szerezhet, elmondhatja a véleményét, és annak meg-
felelően el is járhat. Azt mondja, melletted igazi orvosnak
érzi magát.
- Pedig csak lusta vagyok - feleltem mosolyogva.
Az első műszak után rájöttem, segítségre van szükségem.
Találtam egy orvosi zsebszótárt, és eztán ha a nővérektől
vagy a gyakornokoktól hallottam egy ismeretlen kifejezést,
felosontam a félkész hetedik emeletre, elbújtam az egyik fe-
hérneműszekrényben, és utánanéztem. Néha 10-15 percet
töltöttem odabenn a könyvet lapozgatva.
Utolsó rezidens felügyelői éjszakámon felkeresett Colter.
- Frank, tudom, nincs jogom tőled ilyet kérni, de meg kell
tennem. Jessup doktor nem jön vissza. Úgy döntött, Kalifor-
niában marad, ott kezd praxist. Pár héten belül biztosan ke-
rítek helyettest. Addig is, számíthatok rád? - A válaszom
várta, arcán esdeklő kifejezéssel.
A legjobbkor jött. Imádtam orvos lenni. Majdnem annyira
élveztem, mint a pilótaszínjátékot. És ez sokkal nyugisabb
volt. Mióta gyerekorvos lettem, egyetlen érvénytelen csekket
sem írtam. Sőt mióta a Smithers átmeneti alkalmazottja
lettem, eszembe se jutott, hogy értéktelen papírokat pas-
szoljak el. A kórház napi 125 dolláros, hetente kifizetendő
konzultánsgázsit biztosított.
- Persze, Colter - veregettem hátba. - Miért ne? Jelenleg
úgysincs más dolgom.
Biztos voltam benne, hogy két hétig még megúszom lebu-
kás nélkül, és így is lett. Aztán a két hétből egy hónap, a hó-
napból két hónap lett, és Colter még mindig nem akadt rá
Jessup helyettesére. Az önbizalmam némileg kezdett apadni,
és néha komolyan féltem, hogy Colter vagy valamelyik orvos,
talán Granger kutakodni kezd a múltamban. Főleg ha valami
rázós történik a műszakomban.
Továbbra is szemtelen, a szabályokat felrúgó fickóként
mutatkoztam a gyakornokok, nővérek, egyéb rám bízottak
előtt, és az éjfél és nyolc közti műszak továbbra is lojális
maradt hozzám. A nővérek kedves különcnek tartottak, és
nagyra becsülték, hogy nem próbálom őket becserkészni egy
üres szobában. A gyakornokok büszkék voltak, hogy a mű-
szakomban dolgozhattak. Igazi bajtársiasság alakult ki
köztünk, a fiatalok orvosok tiszteltek. Lököttnek, de ráter-
mettnek tartottak.
- Maga nem olyan, mint a többi orvos, Dr. Williams - kö-
zölte bizalmasan Carter. - Ha beteget látok el, és belép egy
orvos, akkor félrelök, és átveszi az ügyet. Maga nem ilyen.
Maga engedi, hogy mi magunk lássuk el a beteget. Maga en-
gedi, hogy igazi orvosok legyünk.
Persze, hogy engedtem. Francot se tudtam az orvoslásról.
Ezek a gyakornokok csak évekkel később tudták meg, hogy
csakis miattuk sikerült ilyen hosszan fenntartanom az álcám.
Ha a dolgok komolyra fordultak - mármint az én szememben
komolyra, és nekem egy fejfájás is meghaladta az orvosi tu-
dásomat -, a gyakornokokra hagytam, és felosontam a hete-
dik emeleti szekrényhez.
Szerencsére smithersi tartózkodásom alatt sosem kerültem
szembe halálesettel, noha voltak kényes helyzetek, amikor
csak a bohóckodásom mentett meg. Egyszer kora reggel
például felkeresett egy nővér a szülészetről.
- Dr. Williams, van egy újszülöttünk, és Martin doktort át-
hívták császárra. Még nem kötöttük el a köldökzsinórt. Azt
kéri, legyen szíves megvizsgálni a csecsemőt.
Nem utasíthattam vissza. Éppen két nővérrel beszélget-
tem. Egyikük, Jana Stern, egy odaadó hivatásos nővér maga
is orvosira járt, és gyermekorvosnak készült. Azonnal fel-
ajánlotta a segítségét.
A szülészetre indult, én pedig kelletlenül követtem. Koráb-
ban is meg-megálltam a szülészet síküveg ablakai előtt, és
figyeltem az inkubátorban, dobozszerű bölcsőkben fekvő
apró, ráncos újszülötteket. De a küszöböt sohasem léptem
át. Nyávogó kiscicákra emlékeztettek, én pedig sosem bírtam
a macskákat, még a kicsiket sem.
Nyitottam volna ki a szülészet ajtaját, amikor Stern nővér
megragadta a karomat.
- Doktor úr! - zihálta.
- Mi az? - kérdeztem, közben kétségbeesetten keresgéltem
megbízható gyakornokaim után.
- Nem mehet be így - dorgált meg. - Be kell mosakodnia,
és fel kell vennie a köpenyt meg a maszkot. Maga is tudja! -
Átnyújtott egy zöld köpenyt és egy steril maszkot. Fintorog-
tam.
- Segítsen már ezzel a vacakkal - dörmögtem. - Minek a
maszk? Csak megnézem azt a gyereket, nem szorongatom
magamhoz! - Rájöttem, minek a maszk. Hogy elbújhassak
mögé. És el is bújtam.
- Őszintén, doki, néha túlzásba viszi a dolgot - mondta dü-
hösen.
Fiú volt, még vörösen csillogott az élet a keskeny csator-
nában tett hepehupás utazástól. Panaszosán nézett rám.
- Oké, kölyök, végy egy mély levegőt és ne fújd ki picit! -
utasítottam álkatonai stílusban. A sztetoszkópom rátettem a
mellkasára.
Stern nővér megint megragadta a karomat, és felnevetett.
- Doktor úr! Egy újszülöttön nem használhatja ezt, csak a
gyereksztetoszkópot! - Eltűnt, és a kezemben tartott műszer
kisebb változatával tért vissza. Fogalmam sem volt, hogy
különböző méretben gyártják őket. - Kérem, hagyja abba a
hülyéskedést! Még sok dolgunk van.
Hátraléptem, és a babára mutattam.
- Tudja mit, Stern doktornő? Vizsgálja meg maga a fiút.
Szeretném ellesni a stílusát.
Bekapta a horgot.
- Végül is miért ne? - Sértődést mímelt, de örült a feladat-
nak. Megvizsgálta a kölyköt a sztetoszkóppal, majd a mű-
szert a nyaka köré vetette. Tovább fogdosta a baba karját,
lábát, csípőjét, belekémlelt a szemébe, fülébe, szájába,
ánuszába, s végigfutatta kezét a fején és testén. Hátralépett,
kihívóan rám pillantott.
- Na?
Lehajoltam, és megpusziltam a homlokát.
- Köszönöm, doktornő, megmentette az egyetlen fiamat
-mondtam álkönnyekkel küszködve.
A baba már nem nézett fájdalmasan. Senki sem tudja, va-
jon az újszülöttek gondolkodnak-e, vagy tisztában vannak-e
azzal, mi folyik köröttük. Én bizony tudom. Az a kölyök tudta,
hogy csalok. Látszott az arcán.
Eztán számos újszülöttet vizsgáltam meg. Azt persze nem
tudtam, mit miért csinálok, de Stern nővérnek hála legalább
azt tudtam, hogyan csináljam.
Még mindig sok időt töltöttem a hetedik emeleti fehérne-
műszekrényben.
Bamba viselkedésem időnként bosszantotta a többieket.
Színjátékom tizenegyedik havában egy nővér odarohant
hozzám, amikor éppen a kibetűzhetetlen kommentárjaimat
róttam a listára.
- Williams doktor! Kék baba a 608-asban! Jöjjön gyorsan!
Új nővér volt, alig egy hónapja került ki az iskolapadból.
Egyszer már megtréfáltam. Az első éjszakáján azt mondtam
neki, „hozzon egy vödör vízgőzt a szülészetre. Sterilizálni
szeretném a helyet". Engedelmesen elrohant a kazánházba,
ahol egy segítőkész gyakornok felvilágosította.
Furcsamód tizenegy havi kórházi gyakorlat alatt egyszer
sem hallottam a „kék baba" kifejezést. Azt hittem, csak szí-
vat.
- Mindjárt jövök - feleltem -, de előbb megnézem a zöld
babát a 609-esben.
Meg sem mozdultam, mire ő a gyakornokok után kiabálva
elrohant. Elbújtam a sarkon, és fellapoztam az orvosi szótárt.
Mint kiderült, a kék baba veleszületett szívelégtelenségben,
úgynevezett cianózisban szenved, azaz nincs elég oxigén a
vérében. Elindultam a 608-as kórterem felé, és
megkönnyebbültem, amikor egy gyakornok jött velem
szembe. Hordozható oxigénsátort vont a baba köré.
- Kihívtam az orvosát. Úton van. Amíg ideér, ellátom a ba-
bát, ha magának is megfelel, uram.
Nekem megfelelt. Megrázott az eset. Rájöttem, hogy a sze-
rep túlnőtt rajtam. Eddig szerencsém volt, de most egy cse-
csemő majdnem meghalt a szélhámosságom miatt. Elhatá-
roztam, hogy felkeresem Coltert, és lemondok. Nem hagyom,
hogy a könyörgésével eltérítsen.
Ehelyett Colter jött oda hozzám.
 - Nos, Frank, visszatérhetsz playboykodni - közölte vidá-
man. - Megvan az új rezidens felügyelő. New Yorkból jön.
Holnapra itt lesz.
Megkönnyebbültem. Másnap még benéztem, hogy felve-
gyem az utolsó fizetésemet, és egyáltalán nem voltam csa-
lódott, hogy nem találkoztam az utódommal. A kórházból
kifelé összefutottam Jasonnal, az éjfél és nyolc közti műszak
öreg gondnokával.
- Kicsit korán jött be ma, nem, Jason? - kérdeztem.
- Két műszakot viszek mama, doktor úr - mondta.
- Ha nem tudná, Jason, ma voltam itt utoljára - mondtam.
-Végre találtak helyettest.
- Igen, uram, hallottam - mondta. Zavartan tekintett rám.
-Doktor úr, kérdezhetek valamit?
- Persze, Jason. Bármit. - Kedveltem. Kedves öregember
volt. Nagy levegőt vett.
- Maga, doktor úr, biztosan nem tudja, de én mindig oda-
fent pihentem a hetediken. És doktor úr, most már közel egy
éve figyelem, ahogy mindig bevonul ott a fehérneműszek-
rénybe. Sosem visz be semmit, sosem hoz ki semmit. Tu-
dom, hogy nem iszik, és doktor úr, odabent semmi sincs.
Semmi! Már tucatszor átkutattam. A kíváncsiság majdnem
megöl. Mit művel abban a fehérneműszekrényben? Eskü-
szöm, hogy nem mondom el senkinek.
Felnevettem, és átöleltem.
- Jason, csak a köldökömet bámultam odabent. Ennyi. Es-
küszöm.
Láttam, hogy nem hisz nekem. Talán még ma is a szek-
rényben kutakodik.

5 A JOGTALAN JOGI DIPLOMA

EGY HÉTTEL AZUTÁN, hogy otthagytam a kórházat, kide-

rült, hogy meg kell újítanom a balmorheadi bérletemet. Úgy
döntöttem, eltűnök Atlantából. Semmi sem kényszerített
erre; legalábbis én nem éreztem. Mégsem lett volna bölcs
dolog maradni. Azt a rókát kapják el legkönnyebb a terrierek,
amelyik ragaszkodik a lukjához. Túl sokat időztem egy
helyen. Tudtam, hogy a nyomomban vannak, és nem akar-
tam megkönnyíteni a vadászkopók dolgát.
A döntésem később igazolást nyert. Washingtonban Sean
O'Riley FBI-ügynököt éppen ekkor utasították, hogy tegyen
félre minden ügyet, és csak rám koncentráljon. O'Riley ma-
gas, szigorú férfi volt egy ír püspök fellépésével és egy terrier
szívósságával megáldva, kitűnő ügynök, csak a munkájának
élt. Minden tekintetben rendkívül becsületes ember.
Rajongani kezdtem O'Rileyért, noha közben minden
erőmmel azon voltam, hogy keresztülhúzzam a számításait,
és akadályozzam munkájában. Ha O'Riley táplált is az irá-
nyomban bármilyen érzelmet, biztosan nem a gyűlölet volt
az. O'Riley nem kegyetlen.
Persze O'Riley létezéséről még akkor sem tudtam, amikor
Atlantát elhagytam. A fiatal miami ügynököt és a Dade me-
gyei zsarukat leszámítva az utánam nyomozó rendőrök ne-
kem fantomok maradtak.
Úgy döntöttem, nagyjából egy hónapot egy másik déli fő-
városban töltök. Mint mindig, most is aszerint választottam,
hol lakik stewardess ismerősöm. Tetteimet ekkor még a
gyönyörű nők irányították.
A neve Diane volt, körülbelül egy éve ismerkedtünk meg.
Egyszer sem repültünk együtt, az atlantai reptéren talál-
koztunk. Robert F. Conrad néven, Pan Am-elsőtisztként mu-
tatkoztam be neki. Ezen álnevemet továbbra is megtartot-
tam, mivel közelebbi és élvezetes kapcsolatba kerültünk,
melynek során vájkálni kezdett a magánéletemben, többek
közt a tanulmányaimban. A legtöbb pilóta diplomás, de nem
mind specializálódott a légi tudományokra. Azt mondtam
Diane-nek, hogy bár jogi diplomám van, sosem praktizáltam.
A pilótakarrier nemcsak izgalmasabbnak, de jövedelme-
zőbbnek is ígérkezett a jognál. Azonnal elfogadta a tényt,
hogy van ember, aki pilótafülkére cseréli a tárgyalótermet.
Diane emlékezett állítólagos jogi végzettségemre. Néhány
nappal az érkezésem után elvitt egy barátja bulijába, ahol
bemutatott egy kedves fickónak, bizonyos Jason Wilcoxnak.
- Biztosan jól kijöttök majd egymással. Jason helyettes ál-
lamügyész - magyarázta Diane. Wilcoxhoz fordult. - Bob
szintén jogász, de sosem praktizált. Ehelyett pilóta lett.
Wilcoxot roppantul érdekelte a dolog.
- Hé, hova jártál egyetemre?
- A Harvardra - feleltem. Ha már jogi diplomám lesz, leg-
alább elsőrangú forrásból származzon.
- És sosem praktizáltál? - csodálkozott.
- Nem. Egyazon héten szereztem meg a jogi diplomát meg
a kereskedelmi pilótajogosítványt. A Pan Am mérnöki állást
ajánlott. Mivel egy pilóta 30-40 ezer dollárt keres, s mivel
imádok repülni, elvállaltam. Talán egy szép napon visszaté-
rek a jogi pályára, de így csak havi nyolcvan órát dolgozom.
Nem sok jogász mondhatja el ezt magáról.
- Tényleg, igazad van - értett egyet Wilcox. - Merre re-
pülsz? Rómába? Párizsba? Gondolom, világszerte.
Megráztam a fejem.
- Mostanság nem repülök. Eltávon vagyok. Egy hónapja a
cég megkurtította a létszámot, én meg nem voltam rangidős.
Hat hónapba vagy egy egész évbe is beletelhet, míg vissza-
hívnak. Most csak egy henyélő munkanélküli vagyok. De él-
vezem.
Wilcox zavartan méregetett.
- Hogy ment a Harvard? - kérdezte. Láttam, hogy ki akar
lyukadni valamire.
- Szerintem egész jól - feleltem. - 3,8-as átlaggal végez-
tem. Miért?
- Hát a főügyész jogászokat keres a stábjába - bökte ki
Wilcox. - Őszintén szólva kutyaszorítóban van. Nem akarsz
csatlakozni hozzánk? Beajánllak. Persze nem lesz olyan zsíros
lesz a fizetésed, mint pilótakorodban, de a munkanélkü-
liségnél ez is jobb. És legalább szerzel jogi gyakorlatot, az
pedig biztos nem árt meg.
Kapásból vissza akartam utasítani az ajánlatát. De minél
többet gondoltam rá, annál jobban foglalkoztatott. Már
megint a kihívás. Vállat vontam.
- Mit kell tennem, hogy a helyi kamara felvegyen? - kér-
deztem.
- Nem túl sokat - mondta Wilcox. - Csak vidd be a harvardi
bizonyítványodat az ügyvédi kamarához, és kérelmezd, hogy
vegyen fel tagjai közé. Úgysem mond nemet. Persze be kell
magolnod a polgári és büntetőtörvénykönyvünket, de majd
én ellátlak a szükséges olvasmányokkal. Mivel más államból
jöttél, háromszor próbálkozhatsz a kamaránál. Nem lesz
semmi gáz.
A harvardi bizonyítvány. Ez kicsit nehéz lesz, tűnődtem,
mivel az egyetemmel még hírből sem ismerjük egymást. Vé-
gül is pilótaiskolába sem jártam. Mégis lapult egy érvényes-
nek tűnő pilótaengedély a zsebemben, amely szerint vezet-
hetek sugárhajtású gépeket, nem? Dongóösztöneim műkö-
désbe léptek.
Írtam egy levelet a Harvardi Jogi Kar tanulmányi osztály-
vezetőjének, és kértem tőle egy őszi órarendet meg egy jogi
kari tájékoztatót. Néhány napon belül meg is küldte. A tájé-
koztatóban az összes olyan kurzus szerepelt, amely a jogi
doktori végzettséghez szükséges, ráadásul édes kis logók és
fejlécek is helyet kaptak rajta. De még mindig halvány lila
gőzöm sem volt, hogyan fest egy egyetemi diploma.
Diane az Ohioi Egyetemen végzett üzleti adminisztráció
szakon. Időnként beszélgetést kezdeményeztem az egyetemi
éveiről.
Mint kiderült, lelkesen részt vett az egyetemi közéletben,
amolyan playgirl volt.
- Nem sokat tanulhattál - tréfálkoztam.
- Igenis, tanultam - erősködött. - 3,8-as átlagom volt. Fel-
sőbb éves koromban a dékáni listára is felkerültem. A bulizás
meg a tanulás, tudod, jól megfér egymással.
- Na ne már! Nem hiszem el, hogy 3,8 voltál. Mutasd a bi-
zonyítványodat!
- Véletlenül épp itt van nálam, okostojás — vigyorgott. Egy
perccel később egy papírossal tért vissza a hálószobából.
A bizonyítvány négy ív szabványos méretű vonalas papír-
ból állt, és valóban Diane négyévi egyetemi munkájának a
tanulmányi osztály által kiállított és hitelesített másolata volt.
Az első oldal tetején az egyetem neve szerepelt nagyban,
vastag betűkkel, alatta pedig Ohio állam pecsétje. Ezt
követte a név, a diploma megszerzésének éve, a végzettség
megnevezése és a kiállító intézmény (Üzleti Adminisztrációs
Egyetem) neve. A többi oldal is sorról sorra ki volt töltve a
tantárgyak neveivel, dátumokkal, az óraszámmal és az osz-
tályzatokkal. Minden év végén szerepelt az osztályzatok át-
laga. A legutolsó bejegyzés Diane összátlagát 3,8-ban álla-
pította meg. Az utolsó oldal jobb alsó sarkában az Ohioi
Egyetem pecsétje, felette a tanulmányi osztály közjegyzői
pecsétje.
A bizonyítvány felépítését belevéstem az emlékezetembe,
felszívtam, mint szivacs a vizet, aztán visszaadtam Diane-
nek.
- Oké, nemcsak szexi vagy, de eszes is - mondtam
tettetett bocsánatkéréssel.
Másnap végigjártam a grafikai, iroda-berendezési és pa-
pírboltokat. Vettem szabványos okiratpapírt, grafikai segéd-
anyagokat, különböző típusú betűkliséket, ceruzákat és tol-
lakat, egy X-Acto kést, ragasztószert, derékszögű vonalzót,
aranyszín pecsétet és közjegyzői pecsétet.
Azzal kezdtem, hogy körbevágtam a Harvardi Jogi Kar ló-
góját és ráragasztottam az okiratpapír tetejére. Ez alá a
szintén a tájékoztatóból származó pecsétet rögzítettem. Be-
írtam a nevem, a diploma megszerzésének évét, a végzett-
ségemet, majd a derékszögű háromszög és egy jóféle toll
segítségével gondosan kitöltögettem a szabványos okiratpa-
pír oldalait. Azután a betűklisével óvatosan beírogattam a
kötelező és választott tantárgyaimat, illetve a kitalált ér-
demjegyeimet. Mivel Wilcox is megnézheti a bizonyítványt, a
hároméves átlagomat 3,8-ban állapítottam meg.
A toldozott-foldozott késztermék úgy festett, mintha egy
tördelőszerkesztő kukájából halászták volna elő, de miután
egy házi másológépen átfuttattam, gyönyörűen bevált.
Pontosan olyan volt, mintha csak komputer köpte volna elő.
A hatlapos utánzat utolsó oldalára rányomtam az aranype-
csétet, arra pedig - szándékosan elkenve - a közjegyzői pe-
csétet. Ez utóbbit kézzel töltöttem ki egy vastag tollal, és ci-
kornyás betűkkel aláírtam a Harvardi Jogi Kar tanulmányi
osztályvezetőjének nevét. A hamisítvány alatt feltüntettem,
hogy az osztályvezető közjegyző is egyben.
Fogalmam sem volt, hasonlít-e a művem egy harvardi bi-
zonyítványra. A tűzkeresztséget majd az állami ügyvédi ka-
maránál kell kiállnia. Wilcox 15 éve praktizált, kilenc éve volt
helyettes államügyész. Az állam jogászai közül szinte
mindenkit ismert. Azt mondta, korábban még sosem találko-
zott harvardival.
Három hétig bújtam Wilcox könyvtárának könyveit. A jog
sokkal könnyebbnek és némileg bugyutábbnak bizonyult,
mint gondoltam. Lélegzet-visszafojtva bejelentkeztem az
ügyvédi kamara hivatalában, ahol egy irodistaként dolgozó
joghallgató átlapozta a bizonyítványomat, elismerően bic-
centett, lemásolta, majd a hamisítványt egy kérvénnyel
együtt visszaadta nekem. Amíg a nyomtatványt töltögettem,
fellapozott egy határidőnaplót, és felhívott valakit.
- Ha készen áll, jövő szerdán levizsgázhat - mondta báto-
rítóan mosolyogva. - Egy harvardinak ez nem okozhat gon-
dot.
Egy elit egyetemistának biztosan nem, de nekem igen.
Nyolcórányi sejtést, reménykedést, találgatást, magabiztos
talánokat és hiányos műveltségű azt hiszemeket.
Megbuktam.
Legnagyobb meglepetésemre a sikertelen vizsgáról szóló
értesítés mellé a vizsgalapot is megkaptam. A helyes és a
helytelen válaszaim egyaránt szerepeltek benne. Úgy látszik,
valaki a hivatalban kedvelt engem.
Visszatértem Wilcox irodájába, beköltöztem a könyvtárába,
és helytelen válaszaimra koncentráltam. Wilcox minden
lehetséges alkalommal maga tanított. Hat héttel később
készen álltam a második megmérettetésre.
Megint elszúrtam. De a vizsgalapot újból megkaptam, újból
megtudtam belőle, hol hibáztam. Fejlődtem. Örömmel
vettem tudomásul, milyen sok kérdésre válaszoltam helye-
sen. Eltökéltem, hogy az utolsó kísérletem sikerrel jár.
Hét héttel később harmadszorra is levizsgáztam, és ezúttal
sikerrel. Két héten belül kaptam egy pofás igazolványt, amely
tanúsította, hogy felvételt nyertem az állami ügyvédi
kamarába, és hogy engedélyem van a praktizálásra. Nevet-
nem kellett. A gimit sem fejeztem be, életemben nem jártam
egyetemre, mégis elismert jogász lettem! Ugyanakkor rá
kellett jönnöm, hogy az egyetemi végzettségem hiánya
pusztán jogi műszó, és négyhavi biflázás alatt megtanultam,
a jog tele van műszavakkal. A műszavak vágják tönkre az
igazságot.
Wilcox beváltotta az ígéretét. Elvitt egy állásinterjúra az
államügyészhez, aki Wilcox tanácsára helyettesnek alkalma-
zott. A fizetésem évi 12 800 lett.
A társasági jogi - az egyik magánjogi - osztályra kerültem.
Az itteni ügyészek az állam elleni feljelentésekkel, jogo-
sulatlan birtokbavételekkel, kisajátítási perekkel és egyéb
különféle ingatlanügyekkel foglalkoztak.
Azaz a többségük foglalkozott. A főügyészhelyettes, aki
mellé segítőnek beosztottak, Phillip Rigby volt, egy ősi,
nagyhatalmú helyi család gőgös ivadéka. Rigby déli arisztok-
ratának tartotta magát, s én két legerősebb előítéletével ke-
rültem szemközt. Jenki voltam, és ami még rosszabb, katoli-
kus jenki! A „menyét" szerepébe száműzött - menjél el ká-
véért, menjél el ezért meg azért a könyvért, menjél el bár-
miért, amivel idegesíthet. Én lettem a legjobban fizetett ki-
futófiú az államban. Rigby tahó déli őskövület volt. Sok fiatal
ügyész osztotta a véleményem. A többségük szintén déli volt,
de meglepően liberális gondolkodású.
Hamar népszerű lettem az osztály ifjú jogászai körében.
Még mindig volt húszezer dollárom, amit nagylelkűen újdon-
sült barátaimra költöttem. Drága éttermekben vacsoráztunk,
hajókáztunk vagy puccos klubokban buliztunk.
Anélkül, hogy szavakkal is megerősítettem volna, szánt
szándékkal úgy viselkedtem, mintha gazdag New York-i
családból származnék. Egy elegáns, tóra néző lakást bérel-
tem, bérelt Jaguart vezettem és egy brit herceg ruhatárából
öltözködtem. A hét minden napján új öltönyben mentem
dolgozni, egyrészt mert örömet okozott, de főként mert
végtelen ruhatáram irritálta Rigbyt. Legjobb tudásom szerint
három öltönye volt, az egyik szerintem még a nagyapjától, a
konföderáció ezredesétől maradt rá. Rigby fösvény volt.
Ha ápoltságomat Rigby zokon is vette, másoknak imponált.
Egy nap a bíróságon, a tárgyalás szünetében a bíró előreha-
jolt az asztala mögött, és így szólt hozzám:
- Mr. Conrad, jóllehet a bírósági munkában - már ami a
jogi szaktudást illeti - nemigen vesz részt, de kifejezetten ad
magára, uram. Maga a legjobban öltözött menyét Dixie-ben,
ügyvéd úr, és a bíróság ezért dicséretben részesíti. - Örültem
az őszinte elismerésnek, Rigby pedig kis híján szívszélhűdést
kapott.
Voltaképpen elégedett voltam kifutófiúi szerepemmel. Nem
igazán akartam rendes ügyekkel foglalkozni. Túl nagy volt a
veszélye, hogy alapvető jogi ismereteim lelepleződnek. Rigby
ügyei javarészt bugyuták és érdektelenek voltak, unalmas
feladatok, amelyeket szívesen ráhagytam. Időnként
odavetett nekem egy koncot, megengedte, hogy eljárjak ki-
sebb birtokügyekben, vagy összefoglalót írjak egyes esetek-
ben. Ezt a munkát élveztem, és úgy vélem, egészében nem
lettem a jogi hivatás kárára. Rigby igencsak felkészült jogász
volt, sokat tanultam mellette, sokkal többet, mint a
könyvekből vagy a vizsgákból.
Alapvetően biztonságban voltam, nem kellett attól tarta-
nom, hogy a kopók rám találnak. Ha egy bűnöző nyomában
jársz, nem hiszem, hogy a főügyészi hivatal ügyészei között
kezdenéd keresni, főleg ha egy érettségi nélküli tinédzserről
van szó.
Hetek óta voltam már a főügyészi hivatalnál, amikor
Diane-t áthelyezték Dallasba. Nem értem rá szomorkodni.
Megismerkedtem Glóriával, egy állami tisztviselő lányával.
Glória életvidám, megnyerő, vibráló személyiség volt, és ha
volt is valami hibája, csak annyi, hogy mellben nem volt el-
eresztve. Rájöttem, egy nő felöltözve is lehet szórakoztató.
Glória elvhű metodista családból származott. Gyakran elkí-
sértem a templomba, de biztosítottam, hogy nem tud megté-
ríteni. Ez amolyan felekezetközi gesztus volt a részemről. A
szülei nagyra értékelték, és voltaképpen én is élveztem a
dolgot. Közelebbi barátságba kerültem az egyházközség fiatal
lelkészével, aki meggyőzött, vegyek részt az egyház ifjúsági
programjaiban. Lelkesen segédkeztem számos ját-
szótérépítésben a város lepusztult részein, és tag lettem több
ifjúsági projektet irányító városi bizottságban. Furcsa dolog
ez egy szélhámostól, mégsem éreztem magam álszentnek.
Életemben először önzetlenül ténykedtem, viszonzást sem
várva, és ez boldoggá tett.
Az egyházi szőlőskertben serénykedő bűnösnek - bármi-
lyen értékes is munkája - nem szabad túlzásokba esnie. Túl
sok bizottságban vállaltam szerepet, és megsavanyodott a
szőlő.
Az egyikben volt egy harvardi diplomás. Nemcsak harvardi
diplomás, de harvardi jogi diplomás. Nagyon megörült ne-
kem. Gyakorlatilag örömmámorban úszott. Azóta megtudtam
egyet s mást a harvardiakról. Akár a borzok, ők is imádnak
összebújni a borzlyukban. A magányos borz talál magának
társat. A harvardi ismeretlen terepen is talál egy másik
harvardit. És a Harvardról kezdenek beszélgetni.
Ez itt olyan lelkesedéssel csapott le rám, mint Stanley Li-
vingstone-ra a sötét Afrikában. Mikor végeztem? Kik taní-
tottak? Milyen csajokat ismertem? Milyen klubban voltam
tag? Melyik kocsmába jártam? Kik voltak a barátaim?
Az első este sikerült leszerelnem. Kitérő válaszokat adtam,
tudomást sem vettem róla, a bizottsági munkára koncent-
ráltam. De minden lehetséges alkalommal utánam jött. Meg-
hívott ebédelni. Meglátogatott a hivatalban, ha arra járt.
Felhívott, hogy menjek vele buliba, golfozni vagy valamilyen
kulturális eseményre. És mindig a Harvard felé terelte a szót.
Melyik épületben voltak az óráim? Nem ismerem ezt meg azt
a professzort? Nem ismerem valamelyik ősi cambridge-i
családot? A harvardiak más harvardiakkal nemigen bírtak
másról beszélni.
Nem tudtam kikerülni a fickót, és egy csomó kérdésére
nem ismertem a választ. Gyanakodni kezdett, res gestae
ügy, álharvardi, sőt szélhámos lettem a szemében. Az ügyből
res judicata lett, amikor rájöttem, kiterjedt nyomozást vég-
zett a múltamban, és megkérdőjelezte őszinteségemet és
becsületességemet.
Mint a közmondásos arab, fogtam a sátorfámat, és elpá-
rologtam. Persze csak fizetésnap után. Elbúcsúztam Glóriától,
aki nem sejtette, hogy most lát utoljára. Pusztán annyit
mondtam, meghalt egy rokonom, és néhány hétre New
Yorkba kell utaznom.
Felmondtam a Jaguar bérletét, és egy világosnarancs
Barracudát vettem. Eléggé feltűnő kocsi egy magamfajta
szökevénynek, de nekem tetszett, így hát megvettem. Dön-
tésemet azzal indokoltam, hogy ha én magam már nem le-
hetek, legalább a kocsim legyen tiszta. Ügyes húzásnak bi-
zonyult. Eddig egyszerűen béreltem egy kocsit, aztán dolgom
végeztével otthagytam a reptéren. O'Rileynak - akiről még
mit sem tudtam - ez segített felvázolni a működésem
sémáját.
Csaknem egy évig voltam orvos. Ügyvédként kilenc hóna-
pig pózoltam. Bár ezalatt a húsz hónap alatt nem voltam ép-
pen törvénytisztelő állampolgár, egyetlen érvénytelen csek-
ket sem váltottam be, semmivel nem hívtam fel magamra a
hatóságok figyelmét. Hacsak Rigby és a hivatal nem kezdi
feszegetni hirtelen eltűnésem témáját, nem kellett tartanom
semmiféle hajtóvadászattól. O'Riley makacs erőfeszítéseit
leszámítva igazam lett. Szívóssága ellenére egykori főnököm
már bottal üthette a nyomomat.
Megpróbáltam meghúzni magam, hiszen anyagilag még
mindig jól álltam. A „harvardi kolléga" előli menekülés
amolyan nyaralásba torkollott. Hetekig a nyugati államokban
kalandoztam, Coloradóban, Új-Mexikóban, Arizonában,
Wyomingban, Nevadában, Idahóban, Montanában. Bárhol
megálltam, ahol a táj szépsége felkeltette a kíváncsiságomat.
Mivel a tájképhez általában gyönyörű, kapós nők is tartoztak,
folyamatosan kíváncsiskodtam.
Noha már nemigen tekintettem magamra bűnözőként,
eszembe sem volt jó útra térni. Egy sziklás-hegységi nagy-
városban eleget időztem ahhoz, hogy a jövőre tekintettel
újabb kitalált pilóta-személyazonosságot szerezzek.
Ugyanúgy, ahogy Frank Williams, a Pan Am-elsőtiszt figu-
ráját életre keltettem, most megteremtettem Frank Adamset,
a Trans World Airways állítólagos másodpilótáját. Szereztem
neki egyenruhát, hamis azonosítót és pilótaengedélyt. Olyan
hamis iratokkal is felszerelkeztem Frank Williams néven,
amelyekkel akár a Pan Am, akár a TWA gépeit vezethetem.
Nem sokkal ezután Utahba utaztam, abba az államba,
amely nemcsak gyönyörű tájairól és a mormonokról híres, de
rengeteg egyeteméről is. Ennyi diploma birtokában úgy
tartottam tisztességesnek, ha körülnézek néhány egyetemen,
így hát sok utahi campuson megfordultam, körbesétáltam
őket, beszívtam a levegőjüket, főleg a koedukált iskolákét.
Annyi gyönyörű lány volt a campuson, hogy majdnem
jelentkeztem hallgatónak.
Ehelyett tanár lettem.
Egy délután a motelszobámban lustálkodtam, a helyi újsá-
got olvastam, amikor a szemem megakadt egy cikken, mely
szerint a nyáron tanárhiány várható az egyik egyetemen. A
kari dékán, bizonyos dr. Amos Grimes aggódott, hogy két
szociológiaprofesszora helyére nem talál megfelelő nyári
helyettest.
- Úgy tűnik, az államon belül nem találunk olyan képzett
szakembert, aki hajlandó lenne három hónapot nálunk taní-
tani - mondta dr. Grimes a cikkben.
Ahogy elképzeltem magam egy tucatnyi hamvas szépség-
gel összezárva egy osztályteremben, képtelen voltam ellen-
állni. Felhívtam dr. Grimest.
- Dr. Grimes, itt Frank Adams - mondtam élénken. - A New
York-i Columbia Egyetemen Ph. D-ztem szociológiából. Épp
erre jártam, doktor úr, és megláttam az újságban, hogy he-
lyettest keres.
- Igen, határozottan ez a helyzet - felelte óvatosan dr.
Grimes. - Persze ez csak egy ideiglenes, nyári állás. Feltéte-
lezem, tanított már.
- Hát persze - mondtam könnyedén. - De évekkel ezelőtt.
Hadd magyarázzam meg, dr. Grimes. A Trans World Airways
pilótája vagyok. Jelenleg félévnyi betegszabadságomat töl-
töm. Begyulladt a belső fülem, s emiatt most nem repülhe-
tek. Addig is szeretnék valamivel foglakozni. Amikor láttam a
cikket, arra gondoltam, talán jó lenne visszatérni az osz-
tályterembe. Két évig szociológiatanárként dolgoztam a New
York-i City College-bán, mielőtt beléptem volna a TWA-hoz.
- Hát valóban komoly esélyei vannak az egyik állásunkra,
dr. Adams - lelkesedett dr. Grimes. - Jöjjön át holnap reggel
az irodámba, és megbeszéljük.
- Ezer örömmel, dr. Grimes - feleltem. - Mivel nem vagyok
ismerős Utahban, megmondaná, milyen papírokra lesz szük-
ségem az állás elnyeréséhez?
- Ó, egy bizonyítvány a Columbiáról bőven megteszi -
mondta. - Persze az sem hátrány, ha tud hozni néhány
ajánlólevelet a City College-tói.
- Semmi gond - mondtam. - Meglesz a bizonyítvány és az
ajánlólevél is. Nem hoztam magammal őket, hiszen fel sem
merült bennem, hogy esetleg tanítani fogok.
- Hogyne, dr. Adams - felelte dr. Grimes. - Reggel találko-
zunk.
Még délután írtam a Columbia Egyetemnek, és az iskolára
vonatkozó tájékoztatókat, brosúrákat kértem tőlük. Össze-
dobtam egy levelet a City College tanulmányi osztályveze-
tőjének is, azt állítva, Utahban végeztem, és most New
Yorkban szeretnék tanítani, ha lehet, szociológiát. Mielőtt
feladtam volna a leveleket, nyitottam egy fiókot a helyi
postán.
 A találkozó Grimes dékánnal remekül sikerült. Úgy tűnt,
azonnal lenyűgöztem, és az idő nagy részében - például a
kari társalgóban elköltött komótos ebéd közben - pilótakar-
rieremről beszélgettünk. Dr. Grimesnak, mint minden ülő-
munkát végzőnek, romantikus elképzelései voltak a pilóták-
ról, és szerette volna, ha ezek igazolást nyernek. Több mint
elég anekdotám volt, hogy ez irányú érdeklődését kielégít-
sem.
- Semmi kétség, dr. Adams, felvesszük a nyárra - mondta,
amikor hazaindultam. - Személy szerint alig várom, hogy vi-
szontlássam a campuson.
A Columbiától és a City College-tói kért iratok egy héten
belül megérkeztek. Salt Lake Citybe utaztam, hogy besze-
rezzem a legújabb hamisítványomhoz szükséges holmikat. A
„bizonyítvány" gyönyörűen sikerült, az átlagom 3,7 lett, a
szakdolgozatomat pedig „A légi közlekedésnek az észak-
amerikai falusi népességre gyakorolt szociológiai hatásáról"
írtam. Ahogy vártam, a City College tanulmányi osztályve-
zetőjének válasza hivatalos egyetemi levélpapíron érkezett
meg. Levágtam a fejlécet, és egy átlátszó műanyag ragasz-
tószalag és egy jó minőségű okiratpapír segítségével elké-
szítettem a levélpapír tökéletes mását. Szabványos írógép-
papírméretre vágtam, aztán leültem és írtam magamnak két
ajánlólevelet, az egyiket az osztályvezető, a másikat a szoci-
ológia tanszék vezetőjének nevében.
Óvatosan fogalmaztam. Pusztán arról számoltak be, hogy
az 1961/62-es tanévben szociológiát tanítottam a City Coll-
ege-ban, hogy a kari bizottság nagyon elégedett volt a mun-
kámmal, és önként nyergeltem át a kereskedelmi pilótaságra.
A leveleket elvittem egy Salt Lake City-beli nyomdászhoz, és
mindkettőről tucatnyi másolatot kértem. Azt mondtam neki,
több egyetemre is beadom a jelentkezésemet, és ehhez jó
minőségű okiratpapírra lesz szükség. Úgy tűnik, nem volt
szokatlan a kérésem, mivel szó nélkül elvégezte.
Dr. Grimes szinte egy pillantást sem vetett a papírjaimra.
Bemutatott dr. Wilbur Vanderhoffnak, a szociológia-tanszék-
vezető helyettesének, aki szintén csak futólag pillantott rá-
juk, aztán már küldte is őket a személyzeti osztályra. Egy
órán belül felvettek két, hathetes nyári szemeszterre, sze-
meszterenként 1600 dollárért. Az egyikben reggelente, há-
romszor egy héten 90 percig gólyákat tanítottam, a másikban
délután, hetente kétszer másodéveseket oktattam. Dr.
Vanderhoff ellátott kötelező tankönyvekkel, illetve jelenléti
ívekkel.
 - Ha bármi egyébre van szüksége, valószínűleg megtalálja
a könyvesboltban. Raktáron van nekik standard igénylési
nyomtatványuk - magyarázta mosolyogva. - Örülök, hogy
egy erős fiatalember töltheti be ezt a posztot. A nyári szoci-
ológia szemeszterek általában nagyon zsúfoltak. Meg fog
dolgozni a pénzéért.
Még három hét volt hátra az első szemeszter kezdetéig.
Azzal, hogy felfrissítem tudásomat, beültem dr. Vanderhoff
óráira. Valójában azt próbáltam kideríteni, hogyan zajlik egy
egyetemi óra. Éjszakánként a tankönyveket tanultam, érde-
kesnek és informatívnak találtam őket.
Vanderhoffnak igaza lett. Mindkét szemeszter zsúfolásig
megtelt. A gólyák hetvennyolcan, a másodikosok hatvanhár-
man voltak, többségük lány.
Ez volt életem egyik legszebb nyara. Végtelenül élveztem a
tanárkodást. Biztos vagyok benne, hogy a diákjaim is. A tan-
könyvek szerint haladtunk, ezzel nem is volt semmi gond.
Elolvastam a másnapi tananyagot, és kiválogattam, melyik
részekről akarok bővebben beszélni. De majdnem mindennap
elkalandoztam a tárgytól, és a bűnözésről, a csonka családok
gyermekeiről, s ezek társadalomra gyakorolt hatásáról
beszéltem nekik. A kitérők - melyek főleg saját, titkos ta-
pasztalataimon alapultak - mindig élénk vitákat váltottak ki.
Hétvégén pihentem, megmerítkeztem Utah tájainak szép-
ségében, általában egy hasonlóan szépséges lány társasá-
gában.
A nyár olyan sebesen tűnt tova, mint a tavasz a sivatag-
ban. Amikor véget ért, igazi szomorúság fogott el. Dr.
Vanderhoff és dr. Grimes elégedett volt a munkámmal.
- Hívj fel, Frank - mondta dr. Grimes. - Ha állandó munka-
erőre lesz szükségünk, szeretnénk, ha leszállnál hozzánk az
égből.
Legalább ötven diák keresett fel azzal, hogy mennyire él-
vezték az óráimat. Elköszöntek, és sok szerencsét kívántak.
Nem sok kedvem volt elhagyni a utahi Utópiát, de nem volt
okom maradni. Ha maradok, a múltam biztosan utolér. És én
nem akartam az itteniek előtt befeketíteni magam.
Nyugatra tartottam, Kaliforniába. Amikor átkeltem a he-
gyeken, vihar készülődött a Sierrasban, de ez semmi volt
ahhoz a fergeteges svindlihez képest, amelyet hamarosan én
magam bocsátottam útjára.
 6 TAPÉTÁS A ROLLS-ROYCE-BAN

HOUSTON EGYKORI rendőrkapitánya egyszer azt mondta

rólam:
- Ha Frank Abagnale vécépapírra írná a csekkjeit, a Konfö-
derációs Kincstárt használná fedezetnek, hongkongi jogosít-
vánnyal igazolná magát, és Á. T. Vertelek néven mutatkozna
be, akkor is megfejné bármelyik bankot.
Ezt bizony az eurekai banki alkalmazottak is megerősíthe-
tik. Sőt ha határozati formába öntenék, egy csomó bankár és
pénztáros támogatná a javaslatot.
Nem nyomtam olyan durván, de néhány banki cselem na-
gyon-nagyon idegesítő volt a számukra. No és költséges.
Eureka lett profi szélhámos-karrierem kezdete. Tapétázás-
ból ugyan felsőfokú végzettségem volt, de a csekksvindleri
diplomámat csak Kaliforniában szereztem meg.
Nem tudatosan választottam Eurekát erre a szerepre.
Pusztán egy megállónak tűnt San Francisco felé, de az elma-
radhatatlan női nem most is feltűnt a színen. Néhány napot
maradtam, hogy átgondoljam a jövőmet. Az ösztönöm azt
súgta, sürgősen hagyjam el az országot, meneküljek az FBI-
ügynökök, serifek, nyomozók hada elől. Semmi kézzelfogható
indokom nem volt rá, hogy lelépjek. Csaknem két éve senkit
sem vágtam át érvénytelen csekkel, Frank Williams
másodpilótát legalább ilyen régen elnyelte a föld. Biztonság-
ban kellett volna ereznem magam, de nem ment. Ideges
voltam, ingerlékeny, kétségek gyötörtek. Mindenkiben rend-
őrt láttam, aki egy futó pillantásnál többre méltatott.
Az a lány és Eureka. Kettejük között már néhány nap el-
teltével csillapodtak kételyeim. A lány forróvérű és követe-
lőző volt, Eureka pedig azzal kecsegtetett, hogy belőlem, a
piti kis csalóból mestertolvajt farag. A Kalifornia északi
vörösfa-erdeiben megbúvó, a Csendes-óceán szikláira épült
Eureka kedves kis város. Festői szépségű, akár egy baszk
halászfalu. Kikötőiben számtalan ilyen-olyan halászhajó
megfordul.
Számomra Eurekában bankjai voltak a legvonzóbbak. Mé-
retéhez képest szokatlanul sok pénzintézete volt. S nekem
pénz kellett, méghozzá sok, ha egyszer száműzetésbe kény-
szerülök.
Még mindig megvoltak a régi, értéktelen személyi csekk-
jeim. Könnyedén elsózhattam volna belőlük egy tucatot a
városban, körülbelül ezer dollár értékben. De hamar rájöt-
tem, hogy a személyi csekkekkel nem lehet akkorát kaszálni.
Ez volt a legkönnyebb csekkhamisítás, de túl nagy volt a le-
bukás veszélye. Ráadásul egy értéktelen százdolláros csek-
kért ugyanakkora büntetés járt, mint egy ötezer dollárosért.
Édesebb csekk kellett, olyan, amely ugyanennyi nektárból
több mézet terem. Mint mondjuk egy fizetési csekk. Mint egy
Pan Am fizetési csekk, persze. Senki sem vádolhat azzal,
hogy nem vagyok lojális.
Bevásároltam. Egy papírboltban vettem egy üres banki
csekk-könyvet. Az ilyen csekkeket akkoriban még sokan
használták. Ideálisnak tűnt, hiszen a fizető tölthette ki a kért
adatokat, például az utalványos bank nevét. Kölcsönöztem
egy IBM elektromos írógépet, hozzá többféle gömbfejet,
köztük kézírásutánzót, illetve különböző sötétségű
tartalékszalagot. Ráleltem egy hobbiboltra, amely Pan Am
repülőmodelleket árult, vettem is néhányat a kisebbekből.
Végül megálltam egy művészboltnál, és egy halom rányom-
ható mágnesszalagos számjegyet meg betűt vásároltam.
Miután minderről gondoskodtam, munkához láttam a mo-
telszobámban. Fogtam egy üres banki csekket, és a tetejére
ráragasztottam a PAN AMERICAN WORLD AIRWAYS feliratot
az egyik repülőmodellről. A címsor alá odagépeltem a légi-
társaság New York-i címét. A csekk bal felső sarkába illesz-
tettem a Pan Am-logót, a jobb felső sarkába pedig a
KÖLTSÉGCSEKK feliratot gépeltem abban a reményben, hogy
a költségcsekk megjelenésében eltérhet a szabványos fizetési
csekktől. Óvatos voltam, hiszen elképzelhető, hogy az
eurekai bankárok találkoztak már igazi Pan Am-csekkel.
A rendelvényes - természetesen jómagam, „Frank
Williams" - 568 dollár 70 centet birtokolt. Ésszerű összegnek
tűnt. A bal alsó sarokba a CHASE MANHATTAN BANK feliratot
pötyögtem a bank címével együtt, ez alá jött a bank címsora
egyre sötétedő szalaggal. A végén már egészen olyan volt,
mintha úgy nyomtatták volna oda.
A címsor alá keresztbe a mágnesszalaggal számokat he-
lyeztem el. Ezek - a bank azonosítókódja és a Pan Am szám-
laszáma - azt a Szövetségi Tartalékkörzetet jelképezték,
amelynek a Chase Manhattan is tagja. Roppant fontos szá-
mok ezek a csekkváltó helyek, de tízszer fontosabbak a
csekksvindlerek számára. A jó tapétás végül is a számok bű-
vésze, és ha rosszul sül el a mutatványa, állam bácsi ráad
egy inget, amire elől-hátul számokat nyomtak.
A csekk-készítés fáradságos, pepecselő munka. Több mint
két órába telt, mégsem voltam elégedett a végeredménnyel.
Csak rájuk kellett néznem, hogy belássam, bankárként én
bizony nem váltanám be őket.
De a turkálós ruha is lehet divatos, ha nercbundát veszel
fölé. Így hát nercbe öltöztettem a nyúlszőrmés csekkeket.
Fogtam egy borítékot, elláttam Pan Am-matricával és a Pan
Am New York-i címével, beletettem egy üres lapot, és meg-
címeztem saját magamnak. Másnap reggel megérkezett a
küldemény. A helyi posta akaratán kívül a bűnsegédem lett.
A postás, aki lepecsételte a bélyeget, olyan kontár munkát
végzett, hogy képtelenség volt megállapítani, honnan jött a
levél. Hálás voltam neki a hanyagságáért.
Felöltöttem Pan Am-egyenruhámat, a csekket a borítékba,
azt pedig a kabátom belső zsebébe csúsztattam. A legköze-
lebbi bankhoz hajtottam, fesztelenül besétáltam, és az egyik
ablakhoz léptem, amely mögött egy fiatal nő ült.
- Jó napot - mosolyogtam rá. - A nevem Frank Williams.
Néhány napig itt tartózkodom, aztán visszatérek Los Ange-
lesbe. Beváltana nekem egy csekket? Azt hiszem, itt vannak
a papírjaim.
Kivettem a borítékot a belső zsebemből, és előkaptam be-
lőle a csekket. Hamis Pan Am-kártyámmal és törvénytelen
pilótaengedélyemmel együtt a pultra helyeztem. Szándéko-
san a pultra ejtettem a borítékot is, amelyen jól észrevehe-
tően a Pan Am lógója és válaszcíme díszelgett.
A lány futó pillantást vetett álirataimra és a csekkre, de in-
kább én érdekeltem. Az egyenruhás kereskedelmi pilóta ritka
állatfaj Eurekában. Aláírásra visszatolta elém a csekket, s míg
kiszámolta a pénzt, a munkámról meg a nagyvárosokról
kérdezgetett. Én pedig úgy feleltem, hogy a világért se osz-
lassam szét a pilótákról alkotott romantikus elképzeléseit.
Ügyeltem rá, hogy a borítékot nehogy ottfelejtsem. Lát-
tam, hogy a lány észrevette a borítékot, és egy percig sem
kételkedett a csekk eredetiségében. Az ügylet egy másik
gyanúmat is beigazolta: a bankároknak és pénztárosoknak
nem az számít, milyen a csekk, hanem hogy milyen mögötte
az ember.
Visszatértem a motelszobámba, és késő éjjelig hamis
csekkeket gyártottam. Másnap az összes 500 dollár körüli
csekket sikerült elpasszolnom a belvárosi és kertvárosi ban-
kokban. Ahogy én a bankok csekkutaztatási rendszerét is-
merem, úgy kalkuláltam, még két napot tölthetek Eurekában
hamis költségcsekkeket gyártva, és még mindig marad há-
rom napom a lelécelésre, mielőtt kiderülne a turpisság.
De - mint időről időre mindig - önértékelési zavarom tá-
madt, és ez átrendezte az órarendemet.
Olyan mélyen soha nem merültem el egy másik személy-
azonosságban, hogy elfelejtsem, valójában ifjabb Frank
Abagnale vagyok. Sőt ha olyan emberekkel találkoztam, akik
előtt nem kellett megjátszanom magam, akiktől semmit sem
reméltem, változatlanul Frank Abagnale-ként mutatkoztam
be. Életművész a Bronxból.
Nem volt ez másként Eurekában sem. A motelben ugyan
Frank Williams néven szerepeltem, a lányok pedig a Pan Am-
pilótának adták oda magukat, de ha a pilótaöltözet lekerült,
újra ifjabb Frank Abagnale lettem. Egy bizonyos szinten az
igazi önmagamhoz menekültem a stressz és az állandó pó-
zolás elől.
Egy eurekai tengeri étteremben összefutottam egy halás-
szal. Megállt az asztalomnál, és közölte, hogy ő személyesen
fogta azt a halat, amit eszek. Leült, és beszélgetni kezdtünk.
Mint kiderült, rajong a kocsikért. Meséltem neki a régi For-
domról, meg arról, hogyan pofoztam ki.
- Hé, én is pont egy 1950-es Ford kabriót javítgatok - lel-
kendezett. - Van nálad kép a tragacsról?
Megcsóváltam a fejem.
- Van, de otthon, a szobámban.
- Add meg a New York-i címedet, és ha elkészül, küldök
neked képet a kocsiról - ajánlkozott. - A fenébe is, lehet,
hogy elkocsikázok New Yorkba, és majd megnézed magad.
Felettébb valószínűtlennek tűnt, hogy levelet ír vagy hogy
meglátogat, akárcsak az, hogy levelét megkapom vagy őt
magát vendégül láthatom, így hát keresgélni kezdtem a zse-
bemben egy cetli után, amire ráfirkanthatom a nevem és a
New York-i címem.
Az egyik üres fizetési csekk akadt a kezembe. Kölcsönkér-
tem a pincértől egy ceruzát, és a csekk hátlapjára kezdtem
felvésni az adataimat. A halászt az ajtó melletti falra szerelt
fizetős telefonhoz hívták. Néhány percig beszélt, aztán felém
intett.
- Hé, hallgass ide, Frank, vissza kell mennem a hajóra - ki-
abálta. - Holnap találkozunk, okés? - Kiviharzott az ajtón,
mielőtt válaszolhattam volna. Visszaadtam a ceruzát a pin-
cérnek, és kértem a számlát.
- Elkelne egy keményebb grafit a ceruzájába - mondtam a
csekkre írt betűkre mutatva. A szavakat alig lehetett kivenni.
Legnagyobb butaságomra és szerencsémre nem téptem
szét a csekket, hanem visszatettem a zsebembe. A szobámba
visszatérve a nyitott csekk-könyv tetejére ejtettem,
átöltöztem, és felhívtam a lányt. Kellemeset vacsoráztunk
egy szép étteremben, valahol Eureka határán kívül, az égbe-
nyúló vörösfák között.
Még másnap reggel is ez a kellemes este járt a fejemben,
amikor leültem, hogy három újabb érvénytelen Pan Am-
csekket írjak. Már csak három bank maradt érintetlen
Eurekában művészi svindlimtől, és eszemben sem volt diszk-
riminálni őket. Az új módszer rabja lettem. Teljesen elfelejt-
keztem a nyomomban lihegő vadászkopókról, akárcsak a
tegnap délutáni halászról.
Az első elkészült csekket a hasznos kis borítékba csúsz-
tattam. Alig két órával később a másik kettőt is befejeztem.
Készen álltam a zökkenőmentes búcsúbalhéra. Késő délután
visszatértem a motelszobába, és további 1500 dollárt rej-
tettem álruhám pénzzel tömött bélésébe.
Este közöltem a lánnyal, hogy másnap elutazom.
- Valószínűleg Friscóból vagy L. A.-ból indul a gépem, még
nem tudom - hazudtam. - Akárhogy is, hamarosan visszajö-
vök. Bérelek egy repülőt, és megmutatom neked a magasból
azokat a vörösfákat.
Elhitte.
- Rendben - mondta. Azt ajánlotta, menjünk le a rakpartra,
és együnk tengeri kaját. Éhsége felülkerekedett szomorúsá-
gán, és nekem ez így pont megfelelt. Félúton az étterem felé
kinéztem az ablakon, és néztem, hogyan közeledik egy ha-
lászhajó a kikötő felé. Eszembe jutott az ifjú halász. Eszembe
jutott, hogy az igazi nevemet és címemet - legalábbis apám
címét - firkantottam a fizetési csekk hátlapjára. A gyomrom
görcsbe rándult a gondolatra, mintha valaki oldalba bökött
volna. Mi a fene lett azzal a csekkel? Hamarjában nem jutott
eszembe. Utolsó estém a lánnyal nem sikerült valami
fényesre; próbáltam szenvedélyes beszélgetést folytatni vele,
ugyanakkor egyre a csekken járt az eszem.
Feltúrtam a szobát a csekk után. Hasztalan. Rengeteg üres
csekkem volt, de mind a csekk-könyvben. Arra jutottam,
hogy azt a bizonyos csekket Pan Am-költségcsekknek álcázva
a három bank valamelyikében passzoltam el. De ez le-
hetetlen, hiszen a hátlap aláírásakor észre kellett volna ven-
nem a kézírásomat. Vagy mégsem? Az a ceruza nagyon hal-
ványan fogott. Még világos nappal is alig bírtam elolvasni,
amit írtam. Könnyedén átcsúszhatott felette a szemem, kü-
lönösen az Eurekában kidolgozott módszeremmel. Sokkal
simábban és gyorsabban ment a hamis csekkek elsózása, ha
magamra vontam a pénztáros figyelmét. És ha egy nő fi-
gyelmét fel akarod kelteni, neked is figyelned kell őrá.
Leültem az ágyra, és töviről hegyire végiggondoltam, mi
történhetett. Hamarosan kielégítő magyarázatra jutottam. Az
ominózus csekket a nyitott csekk-könyv tetejére ejtettem.
Másnap - elfeledkezvén a halászról - ezt volt az első a három
hamisítvány közül. Amikor elkészült, azonnal az álborítékba
csúsztattam, így hát valószínűleg ezt sóztam el először. És
most már a pénztároslány is eszembe jutott. Intenzíven
figyeltem rá. Túlságosan is.
Most pedig az egyik eurekai banknak olyan hamis Pan Am-
költségcsekk van a birtokában, amelyet egy álpilóta írt alá,
de a hátlapján ifjabb Frank Abagnale kézjegyét és az apja
bronxi címét is magán viseli. Ha rájönnek, hogy a csekk ér-
vénytelen, nem kell hozzá Sherlock Holmes, hogy az ügy vé-
gére járjanak.
Kelendőbb lettem, mint a liter tej. Újfent fontolgattam,
hogy disszidálok, átkelek a határon Mexikóba. Vagy még
melegebb éghajlatra. Nem sok kedvem volt hozzá.
Eurekában kidolgozott módszerem jobban fizetett, mint a
hamiskártya a pókerben. Fejembe szállt a dicsőség. Meg-
győztem magam, hogy tiszta vagyok, mint a ma született bá-
rány, és a kopók még nem fogtak szagot. Tengerparttól ten-
gerpartig, határtól határig el akartam sütögetni a
csekksvindlimet. Csak azért sutba vágjam a terveim, mert
ostobán lelepleztem magam?
Fel kell adnom? Tényleg elszúrtam? Ha én nem vettem
észre azt a macskakaparást a hátlapon, akkor tán más sem
fogja.
Egy kis szerencsével a csekk még mindig a bankban van.
Kora délután váltottam be, tehát lehetséges, hogy holnapig
nem utalják át New Yorkba. Ha még a bankban van, talán
visszavásárolhatom. Mondhatnám, hogy a Pan Am tévesen
állította ki a csekket, nem is lett volna szabad beváltanom.
Vagy valami hasonló mesét. Biztosan elő tudok rukkolni va-
lami hihetővel, már ha a csekk még mindig itt van. A lehet-
séges magyarázatokon töprengve szenderültem álomba.
Másnap reggel összecsomagoltam, bepakoltam a kocsiba,
kifizettem a motelszámlát, majd felhívtam a bankot. A fő-
pénztárost kértem, és egy élénk hangú asszonyt kapcsoltak,
aki Stella Waringként mutatkozott be.
 - Mrs. Waring, tegnap egy Pan Am-pilóta beváltott egy
csekket a bankban - mondtam. - Megmondaná...
Nem hagyta, hogy befejezzem.
- Igen, a hamis csekk. - A hangja hirtelen dühösre váltott,
de meg sem kérdezte, ki vagyok és miért hívom. - Értesítet-
tük az FBI-t. Állítólag ráállítottak egy ügynököt.
Nem ért meglepetésként. Az ösztöneim azt súgták, tartsam
titokban a kilétemet.
- Igen - mondtam. - Éppen az FBI-tól hívom. Értesíteni
szeretném, hogy az ügynökünk negyedórán belül odaér.
Megvan a csekk, vagy bármi nyom, amin elindulhat?
- Csak keressen engem, uram, nálam a csekk - felelte Mrs.
Waring. - Persze szeretnénk róla egy másolatot készíteni
magunknak. Menni fog, ugye?
- Hogyne - biztosítottam. - Utasítom Mr. Davist, hogy lássa
el önöket egy másolattal.
Negyedóra múlva már a banknál voltam, kék hivatali öl-
tönyben. A belépés előtt észrevétlenül felmértem a terepet. A
csekket kifizető pénztárost nem láttam a környéken.
Ha ott van, nem megyek be. Fogalmam sincs, merre járt
-kávézott vagy ilyesmi -, és mi lett volna, ha hirtelen felbuk-
kan. Vállalnom kellett a veszélyt. Beléptem a hallba, a re-
cepciós Mrs. Waring asztalához irányított. Mrs. Waring csinos,
jó karban lévő harmincas, az öltözködése és viselkedése
egyértelműen üzletasszonyra vallott. Ahogy megálltam az
asztala előtt, felpillantott rám.
- Mrs. Waring, Bill Davis az FBI-tól - mutatkoztam be. - Azt
hiszem, a főnököm szólt rólam önnek.
- Hát persze, Mr. Davis - bólintott egy grimasz kíséretében.
- Itt a csekk. - Nem kért iratokat, nem is gyanakodott. Csak
kivette a csekket a fiókból, és odaadta nekem. Szakértő
szemmel kezdtem tanulmányozni. Ez a szerep könnyedén
ment, hiszen én voltam a művész is egyben. A hátlapon alig
kivehetően az igazi nevem és az apám címe.
- Elég bóvlinak tűnik - állapítottam meg szárazon. - Csoda,
hogy beváltották.
Mrs. Waring fanyarul elmosolyodott egyetértése jeleként.
- Hát van itt néhány csitri, aki ha meglát egy pilótát vagy
valami más romantikus alakot, teljesen elveszti az eszét.
Jobban izgatja őket a férfi, mint a munkájuk — mondta ros-
szallóan. - Miss Carter, aki ezt a csekket beváltotta, úgy fel-
izgatta magát, hogy be sem jött ma dolgozni.
Ettől megnyugodtam. Kezdtem élvezni a detektívesdit.
- Vele is beszélnünk kell, de egyelőre ráér - mondtam. -Ké-
szített másolatot erről?
- Nem, de ott a sarokban van egy fénymásoló. Egy perc az
egész.
- Majd én. - Mielőtt tiltakozhatott volna, a fénymásolóhoz
siettem. Csak a csekk színét másoltam le, de Mrs. Waringnek
ez nem tűnt fel, amikor visszatértem az asztalához. - Aláírom
és dátumozom - mondtam ceruzát ragadva. - Ez a maga
példánya. Az eredetit meg kell tartanunk bizonyítéknak. Az
Egyesült Államok Ügyészsége őrzi majd. Azt hiszem, kész is
vagyunk, Mrs. Waring. Nagyra értékeljük az együttműködé-
sét. - Zsebre vágtam a terhelő csekket, és leléptem.
Később megtudtam, hogy alig öt perccel a valódi FBI-ügy-
nök - Eureka egyetlen ügynöke - előtt távoztam. Mrs. Waring
jócskán felizgatta magát az átverésen, de hát az FBI-ügynö-
kök romantikus kisugárzásának egy érett nő sem állhat ellen.
Bűnözői karrierem ezen fázisában nem volt okos dolog FBI-
ügynöknek kiadni magam. A szövetségiek általában rendkívül
állhatatosak, de még ennél is állhatatosabbak, ha valaki FBI-
álruhát ölt. Időlegesen megakadályoztam a leleplezést,
miszerint Frank Williams, az álpilóta valójában ifjabb Frank
Abagnale, de akaratomon kívül friss nyommal szolgáltam
O'Riley számára. A macska-egér játék megkezdődött.
Még mindig tanuló csaló voltam - noha haladó -, és olyan
kockázatokat vállaltam, amiktől még egy tapasztalt szélhá-
mosnak is remegne a lába. Független színész voltam, aki
maga írja, gyártja és rendezi a filmjeit. Egyetlen profi bűnö-
zőt sem ismertem, nem próbáltam tanulni tőlük, kerültem
minden helyet, amely zsiványtanya benyomását keltette.
Bűnsegédeim mind becsületes, törvénytisztelő állampol-
gárok voltak, akiket csalással vettem rá a segítségnyújtásra.
Voltaképpen azért lettem olyan sikeres, mert teljesen egye-
dül dolgoztam. A szokásos rendőrségi információforrások az
én esetemben hasztalannak bizonyultak. Az alvilági csatornák
még csak nem is hallottak rólam. Bár a kilétemet tény-
kedésem közepén felfedték, a rendőrség által begyűjtött
nyomok csak eső után köpönyegeknek bizonyultak. Mire a
bűncselekmény kiderült, már napok óta messze jártam. A
rendőrség addig nem akadt nyomomra, míg újra le nem
csaptam, általában egy távoli városban.
Amikor gyártani kezdtem a hamis csekkeket, rá kellett
jönnöm, hogy nincs visszaút. Szakmámul, megélhetési for-
rásként a tapétázást választottam, és ha már ilyen gyaláza-
tos foglalkozást űzök, legalább legyek benne profi. A követ-
kező hetekben, hónapokban olyan szorgalmasan tanulmá-
nyoztam a csekkátutalások, bankügyletek témakörét, mint
befektető a piacot. Munkámat észrevétlenül végeztem.
Banktisztviselőkkel randiztam, és elszívtam az agyukat, míg a
testüket simogattam. A könyvtárban végiglapozgattam a
pénzügyi folyóiratokat, napilapokat, kereskedelmi könyveket.
Pénzügyi értekezéseket olvasgattam, minden alkalmat
megragadtam, hogy banktisztviselőkkel beszélhessek. Rövi-
den: mocskos ügyleteimhez csak tiszta forrásból merítettem.
Ahogy a mondás tartja, a rossz cél nem szentesíti a jó esz-
közt. A legsikeresebb csekksvindlereket mégis három tényező
támogatja. A három közül bármelyikkel, vagy a három
legcsekélyebb kombinációjával megüthetik a főnyereményt.
Az első a személyiség, és a személyiségnek része a jó
megjelenés is. A legügyesebb szélhámosok - akár értékpapír-
hamisításról, akár kitalált olajbérletről van szó - mind jól
öltözöttek, magabiztosság és tekintély lengi körül őket. Ál-
talában sármosak, udvariasak és látszólag őszinték, akár egy
újraválasztásén versengő politikus. De ha kell, képesek egy
iparmágnás hűvös arroganciáját magukra ölteni.
A második a megfigyelőképesség. Ezt az adottságot lehet
fejleszteni, de engem a sors megáldott (vagy megvert) azzal,
hogy olyan részleteket és dolgokat is észreveszek, amit az
átlagember nem. A megfigyelés - mint később illusztrálom - a
sikeres lopás záloga. Egy újságíró azt írta egy rólam szóló
cikkében: „A jó szélhámos indiánként olvas a nyomokban.
Frank Abagnale-hez képest még a legjobb póni harcos is
ügyefogyott zöldfülűnek tűnne."
A harmadik tényező a kutatás. Ez a nagy különbség a ke-
mény bűnöző és a szélhámos között. A bankrablást tervező
gengszter is begyűjti az alapvető ismereteket, de a végén
csak a fegyverére számíthat. A szélhámos egyetlen fegyvere
az esze. Ha egy szélhámos vagy egy művelt csekksvindler ki
akarja pakolni ugyanezt a bankot, az akció minden részletét
megtervezi. Csekk-svindlerségem fénykorában legalább
annyira ismertem a csekkeket, mint a világ bármely ban-
kárja. Nem valószínű, hogy sokan tudnák azt, amit én.
Íme néhány dolog, amit én tudok a csekkekről, a bankárok
pedig nem. Apró dolgok, amelyek segítségével megnyírtam
őket, mint a birkát. Például minden eredeti csekk legalább
egy oldala perforált (azaz csipkés). A személyre szóló
csekknek a teteje, az üzleti csekknek pedig két-három oldala
is perforált. Egy zseniális csekkhamisító persze képes lemá-
solni egy ilyen értékpapírt, de csak akkor, ha beruház negy-
venezer dollárt - vagy még többet - egy perforálógépbe. De
ha beruház, többé nemigen lesz zseniális. Ez a gép nem
olyasmi, ami egy táskában elfér.
Vannak értéktelen csekkek, amelyeknek perforált szegélye
van, maga a csekk mégsem hamis. A számla üres. Amikor
elpasszolok egy személyi csekket, voltaképpen elégtelen
csekket passzolok. Ha hirtelen személyi csekk váltására tá-
mad kedvem, először álnéven nyitok egy törvényes bank-
számlát. Cserébe kapok 50-100 személyi csekket. És mint
fentebb említettem, az első egy-két elpasszolt csekkre van
fedezetem, csak az utánuk jövőkre nincs.
A tehetséges csekksvindler tehát a számok bűvésze. A
személyi és az üzleti csekkek bal alsó sarkában, közvetlenül a
legalján van egy sorszám. Vegyünk egy személyi csekket,
amelyen az 1130 0119 546 085-ös sorszám szerepel. Átverő-
világbajnok koromban egyetlen bankárral és pénztárossal
sem találkoztam, aki ügyet vetett volna ezekre a számokra.
Szerintem csak egy-két csekk-kifizető tudja, mire való a
sorozatszám. Elárulom:
A 11 azt jelenti, hogy a csekket a Tizenegyes Szövetségi
Tartalékkörzetben nyomták. Húsz ilyen körzet van az Egye-
sült Államokban. A Tizenegyeshez tartozik Texas, ahol a
csekk készült. A 11 utáni 3-as azt jelzi, hogy közelebbről
Houstonban nyomták, hiszen a TSZT Harmadik Körzeti Iro-
dája ebben a városban van. A 0 jelentése, hogy a hitel azon-
nal hozzáférhető. A középső számsor 0-ja a klíringházra
(Houstonra) utal. A 119-es a bank azonosítószáma a körze-
ten belül. Az 546 085 a vevő számlaszáma a banknál.
Hogy ez hogyan segíti a csaló munkáját? Egy nagy batyu
szajréval és egy fejhossznyi előnnyel. Mondjuk be szeretnék
váltani egy fizetési csekket a bankban vagy bármely pénz-
tárnál. Jónak tűnik, egy nagy, köztiszteletnek örvendő
houstoni cég állította ki, az utalványos egy houstoni bank.
Legalábbis ez áll a cetlin. A bal alsó sarokban a sorozatszám
12-essel kezdődik, de ezt a bankár/pénztáros nem veszi
észre, vagy ha mégis, fogalma sincs, mit jelent.
A komputernek viszont van. Amikor a csekk megérkezik a
klíringházba - általában még azon az éjjelen -, a komputer
kiköpi, mert bár a csekk houstoni utalványost tüntet fel, a
számsor szerint San Francisco fizet. Márpedig a komputer
csak számot olvas. A csekket így egy csomó másikkal együtt
a Tizenkettes Körzetben, esetünkben San Fransiscóban
gyűjtik be. A friscói komputer szintén kidobja a csekket, mert
a banki sorszám nem egyezik. Eztán kerül a csekk egy
klíringházas hivatalnok kezébe. Az esetek többségében a hi-
vatalnok csak a csekk színét nézi meg, mely szerint az utal-
ványos houstoni. San Fransiscóba érkezését a komputer té-
vedésének tudja be, így visszapostázza a csekket. 5-7 nap is
eltelik, mire a csekk kifizetője rájön, hogy átverték, és a ta-
pétás addigra már messze jár.
Abból gazdagodtam meg, hogy a banki személyzet hanya-
gul kezelte a saját sorozatszámait, és abból, hogy a csekk-
kifizetők alig tudtak valamit a csekkekről. San Fransiscóban,
ahol több hétig időztem Eureka elhagyása után, több tucat
hamis Pan Am-költségcsekket gyártottam, és elpasszoltam
őket a bankokban, reptereken, a környező települések
bankjaiban, hoteljeiben. Úgy kódoltam a csekkeket, hogy a
lehető leghosszabb utat járják be Boston, Philadelphia, Cle-
veland, Richmond környékén.
Egyetlen aranyásó sem csapolta meg úgy azokat a kalifor-
niai hegyeket, mint én. Az átalakított boríték még mindig
felbecsülhetetlen segítséget nyújtott a svindliben, de az öböl
környékén annyit használtam, hogy a hajtásnál kezdett el-
engedni. Kellett egy új.
Miért ne kaphatnék egy eredetit? San Francisco az egyik
Pan Am-bázis, én pedig Pan Am-pilóta lennék vagy mifene.
Na jó, nem, de ezt a pan amesek úgysem tudják. A reptérre
mentem, bátran besétáltam a Pan Am irodakomplexumába.
- Mondja, hol kaphatok papírt és borítékot? Új vagyok itt
-szólítottam meg az első szembejövőt, egy rádióst.
- A raktárban, ott, a sarkon túl - mutatott arrafelé. - Szol-
gálja ki magát.
Ki is szolgáltam, mivel a raktárban senki sem volt. Felmar-
koltam egy rakás borítékot, egy csomó Pan Am-fejléces le-
vélpapírt, és becuccoltam őket a táskámba. Távozóban
azonban egy másik stóc nyomtatványra is figyelmes lettem.
CSEKKENGEDÉLYEZÉS - ez állt a legfelső nyomtatvány tete-
jén vastag betűkkel. Felkaptam egy köteget, és tanulmá-
nyozni kezdtem a legfelsőt. Költségkérvény volt, amely fel-
hatalmazza a társaság pénztárosát, hogy a kérelmező ré-
szére csekket bocsásson ki, ha a Pan Am San Franciscó-i
igazgatója is aláírta. Ebből is eltettem egy köteggel a tás-
kámba. Senki sem szólított meg. Kifelé menet senki még egy
pillantásra sem méltatott.
A csekkengedélyező nyomtatvány hasznos holminak bizo-
nyult. Az egyik kriminális agyszüleményemmel együtt be-
csúsztattam az eredeti Pan Am-borítékba. Mindig ügyeltem
rá, hogy az engedélyező nyomtatványt megfelelően - ha nem
is törvényesen - kitöltsem, s hogy a boríték feltűnő bizonyí-
tékul szolgálhasson a beváltásaimnál.
Egy nap arra tértem haza a berkeleyi pénzintézetek ki-
fosztásából, hogy sem a táskáimba, sem a bőröndjeimbe
nem fér több ruha. Mind ömlesztett bankjegyekkel volt tele.
Gyorsabban loptam, mint költekeztem. Fogtam 25 ezret, egy
San Jose-i bankban John Calcagne néven széfet béreltem,
három évre előre kifizettem, és a pénzt a széfbe rejtettem.
Másnap egy oaklandi bankban ugyanígy jártam el, akkor
Péter Morelli néven.
Aztán visszatértem San Fransiscóba, és szerelmes lettem.
Rosalie-nak hívták, az American Airlines stewardesse volt.
Egy régi házban lakott öt kolléganőjével. A hat lánnyal elő-
ször egy reptérről hazatérő buszon találkoztam. Üzleti ügy-
ben jártak a reptéren, én meg éppen svindliztem egy kicsit
arrafelé. Randizni kezdtünk még aznap este.
Kevés ilyen szeretni való nővel találkoztam életemben.
Jégszőke haja volt, s hamar rájöttem, egy kicsit a természete
is jeges. 24 évesen még szűz volt. A második randinkon
közölte, a lagzi napjáig érintetlen is akar maradni. Csodáltam
érte, de nem akadályozott meg abban, hogy minden egyes
alkalommal megpróbáljam levetkőztetni, ha kettesben
maradtunk.
Rosalie szórakoztató társaság volt. Mindketten szerettük a
zenét, a jó könyveket, az óceánt, a síelést, a színházat, az
utazást s egy csomó egyéb dolgot. Rosalie mélyen vallásos
volt, katolikus, akárcsak én. Mégsem próbált magával hur-
colni a misére.
- Miért nem prédikálsz a bűneimről? - ugrattam egyszer,
amikor érte mentem a templomhoz.
Nevetett.
- Nem is tudtam, hogy neked olyanod is van, Frank - fe-
lelte. - Szerintem neked nincsenek rossz tulajdonságaid.
Olyannak szeretlek, amilyen vagy.
Akárhányszor találkoztam Rosalie-val, mindig egy kicsit
közelebb kerültem hozzá. Nagyon sok jó tulajdonsága volt.
Pontosan olyan nőnek tűnt, amilyen feleségről az agglegé-
nyek álmodnak: hűséges, csinos, intelligens, kiegyensúlyo-
zott, figyelmes, kedves. Nem ivott, nem dohányzott. A sze-
mem fénye, az amerikai álom, anya, nővér, tiszta forrás
cserkészruhában.
- Szeretlek, Rosalie - mondtam neki egy éjjel.
Bólintott.
- Én is szeretlek, Frank - suttogta. - Látogassuk meg a
szüléimet, és mondjuk el nekik is.
 A szülei Downeyban, Los Angeles déli részén éltek. Hosszú
út volt, odafelé megálltunk, és béreltünk egy szobát Pismo
Beach mellett. Csodás éjszakát töltöttünk ott, s amikor más-
nap folytattuk utunkat, Rosalie már nem volt szűz. Némi
bűntudat mardosott, úgy hittem, nem tiszteltem eléggé eré-
nyességét, melyet ő maga roppantul megbecsült. Ahogy a
part felé hajtottunk - ragaszkodott hozzá, hogy az ő kocsijá-
val menjünk -, nem győztem tőle bocsánatot kérni.
Rosalie hozzám bújt, és elmosolyodott.
- Hagyd már abba, Frank. Én is akartam. Majd beszámítjuk
a nászéjszakánkba.
A szülei — kedves emberek - melegen üdvözöltek, és ami-
kor Rosalie elárulta, hogy esküvőre készülünk, lelkesen
gratuláltak nekünk. Két napig csak az esküvőt tervezgették,
noha voltaképpen meg sem kértem Rosalie kezét. De hát
kész tények elé állított, és a szülei is áldásukat adták a
nászra.
Mégis hogyan vehetnem el? Azt hitte, Frank Williams va-
gyok, a Pan Am fényes jövő előtt álló másodpilótája. Képte-
lenség egy egész házasság alatt szerepet játszani. Csak idő
kérdése, és rájön, Frank Abagnale vagyok, tinédzser svindler,
sötétmúltú csaló. Mégsem tehetem ezt Rosalie-val,
győzködtem magam.
Vagy igen? 80-90 ezer dollárnyi készpénzem volt, bősége-
sen elég, hogy a házasság indulását finanszírozzam. Talán
Rosalie elhinné, hogy soha többé nem akarok repülni, hogy
mindig is egy saját kis papírboltra vágytam. Persze ez nem
igaz, de hát ez volt az egyetlen tisztes szakmám. Végül el-
vetettem az ötletet. Frank Williams maradnék, Frank Williams
pedig körözött törvényen kívüli.
A kellemes látogatás tortúrává vált. Nagyon szerettem
Rosalie-t, tényleg el akartam venni feleségül, de nem láttam
reális esélyt a házasságra.
Rosalie viszont meg volt győződve róla, hogy elveszem. És
a szülei is. Boldogan szervezkedtek, az esküvő időpontját egy
hónappal későbbre tűzték ki, elkészítették a meghívottak
listáját, tervezgették a lagzit, és csupa olyan dolgot mű-
veltek, amilyet ilyenkor az örömszülők szoktak. Sok beszél-
getésben részt vettem, látszólag alig vártam a nagy napot,
de belül nyomorultul éreztem magam. Bűntudat gyötört,
égetett a szégyen. Rosalie és a szülei úgy tudták, a szüleim
Európában nyaralnak. Úgy döntöttek, megvárják a hazaérke-
zésüket - azt mondtam, ez tíz napon belül várható -, mielőtt
véglegesítenék a terveket.
 - Édesanyádnak biztos lesz egy-két szava az esküvőhöz,
Frank - mondta Rosalie mamája.
- Biztosan - hazudtam, noha anyámnak inkább hozzám lett
volna néhány keresetlen szava.
Nem tudtam, mit tegyek. Rosalie-éknál laktam a vendég-
szobában. Éjszakánként az ágyamban fekve hallottam, ahogy
a szülei a hallon túl, a szobájukban duruzsolnak. Tudtam,
hogy a lányuk esküvőjéről és a nagyszerű vejükről
beszélgetnek. Pocsékul éreztem magam.
Egy nap biciklizni indultunk Rosalie-val. A parkban leültünk
egy hatalmas fa árnyékába. Mint rendesen, Rosalie most is a
jövőnkről áradozott - hol fogunk lakni, hány gyerekünk lesz
és így tovább. Néztem, ahogy beszél, s úgy éreztem,
megértené. Hogy eléggé szeret ahhoz, hogy megértsen és
megbocsásson. Egyik legjobb tulajdonsága a könyörületesség
volt.
A kezem gyengéden a szájára tettem.
- Rosalie - kezdtem. Meglepett a hangom hűvössége és
higgadtsága. - Mondanom kell valamit. Szeretném, ha leg-
alább megpróbálnál megérteni. Ha nem szeretnélek ilyen
nagyon, nem beszélnék neked erről. Még sosem mondtam el
senkinek, amit most neked fogok. És csakis azért mondom el,
Rosalie, mert szeretlek, és szeretném, ha hozzám jönnél.
Nem vagyok a Pan Am pilótája. Nem huszonnyolc éves va-
gyok, csak tizenkilenc. A nevem nem Frank Williams, hanem
Frank Abagnale. Szélhámos vagyok, imposztor és csekk-
svindler. A rendőrség az egész országban köröz.
Döbbenten nézett rám.
- Komolyan beszélsz? - kérdezte végül. - Hiszen a reptéren
találkoztunk. Van pilótaengedélyed, láttam. Van Pan Am-
kártyád. Egyenruha volt rajtad, Frank! Miért mondasz nekem
ilyeneket? Mi bajod, Frank? - Idegesen felnevetett. - Csak
ugratsz, igaz?
Megcsóváltam a fejem.
- Nem, Rosalie, nem ugratlak. Amit mondtam, az utolsó
szóig igaz. - És elmeséltem neki töviről hegyire, a Bronxtól
Downeyig. Egy órán keresztül beszéltem, közben az arcát fi-
gyeltem.
A szeme felváltva rémületet, hitetlenkedést, fájdalmat,
kétségbeesést és szánalmat tükrözött, aztán mindet elnyelte
a könnyáradat.
Az arcát a kezébe temette, és egy örökkévalóságig zoko-
gott megállíthatatlanul. Aztán elvette a zsebkendőmet,
megtörölte az arcát, a szemeit, és felállt.
 - Menjünk haza, Frank - monda csendesen.
- Menj csak, Rosalie - mondtam. - Mindjárt jövök én is,
csak egy kicsit szeretnék egyedül maradni. Ne szólj erről
senkinek, míg haza nem érek. Szeretném, ha a szüleid tőlem
tudnák meg a dolgot. Megígéred, Rosalie?
Bólintott.
- Megígérem, Frank. Otthon találkozunk.
Ez a szépséges nő önmaga árnyaként távozott. Biciklire
szálltam, és gondolataimba merülve pedálozni kezdtem.
Rosalie nem sokat mondott. Azt biztosan nem, hogy minden
rendben, hogy megbocsát, hogy ennek ellenére is összehá-
zasodunk. Fogalmam sem volt, mi jár a fejében, vagy hogy
mivel fog fogadni, ha hazaérek. Egyáltalán hazamenjek? Csak
néhány szabadidőruhát, egy pár öltönyt, alsónadrágot meg a
borotvakészletemet hagynám ott. Az egyenruha San
Fransiscóban, egy motelszobában várt rám, az irataim pedig
a zsebemben lapultak. Rosalie nem tudja, hol lakom. Mindig
én hívtam, én mentem hozzá. Amikor egyszer rákérdezett,
azt válaszoltam, Alamedában lakom néhány pilótával, akik
olyan furák, hogy se telefont, se tévét nem tartanak otthon.
Úgy tűnt, Rosalie elfogadja a választ. Nem faggatózott so-
kat, elfogadta az embereket olyannak, amilyennek mutatták
magukat. Ezért is szerettem annyira vele lenni, ezért ran-
diztam vele a szokásosnál többször. Vele biztonságban vol-
tam.
Egészen mostanáig. Kezdtem megkérdőjelezni rögtönzött
gyónásom bölcsességét. Mégis erőnek erejével elűztem két-
ségeimet. Bármit is tudott meg rólam Rosalie, sohasem
árulna el, győzködtem magam.
Fontolgattam, hogy felhívom, és kifaggatom az érzéseiről.
Aztán elhatároztam, hogy elé állok, és megkérem, döntsön.
Egy mellékutcából közelítettem a házuk felé. A sarok előtt
letettem a biciklit, és átléptem a szomszéd sövénykerítésén.
A lombokon keresztül ráláttam a házra.
Rosalie otthona előtt egy L. A.-i rendőrautó, a felhajtón
pedig egy másik, jelöletlen rendőrségi jármű parkolt. A
járőrkocsiból egy rendőr fürkészte a környéket.
Az édes kis Rosalie feldobott.
Visszamentem a bicajhoz, és tekerni kezdetem az ellen-
kező irányba. Amikor a belvárosba értem, letettem a kerék-
párt, és fogtam egy taxit a Los Angeles-i reptérre. Harminc
perccel később már San Fransiscóba repültem. Végig az úton
idegen érzés gyötört, ami velem maradt akkor is, amikor
összecsomagoltam, kifizettem a motelszámlát és visszatér-
tem a reptérre. James Franklin néven jegyet váltottam Las
Vegasba. A Barracudát slusszkulccsal együtt a reptéri par-
kolóban hagytam. Ez volt az első vásárolt kocsi, amelyet
magam mögött hagytam.
A különös érzés Las Vegasba is velem tartott. Nem harag
volt. Nem is bánat, sem bűntudat. Csak akkor jöttem rá, mi
az, amikor Nevadában leszálltam a gépről.
Megkönnyebbülés. Boldog voltam, hogy megszabadultam
Rosalie-tól! Elámultam, hiszen alig hat órája még kétség-
beesetten próbáltam rájönni, hogyan vehetnem feleségül.
Ámulat ide vagy oda, megkönnyebbültem.
Most jártam először Las Vegasban. Pont olyan volt, mint
amilyennek elképzeltem. Sőt. Őrületes, vibráló aura lengte be
a várost. A turisták, helyiek egyaránt eszeveszett izgalommal
sürögtek-forogtak. Ehhez képest New York komótosnak és
higgadtnak tetszett.
- Játékszenvedély - magyarázta a taxis, amikor rákérdez-
tem a kirobbanó légkörre. - Mindenkit az hajt. Mindenki a
nagy fogást hajszolja, főleg a balekok. Repülőkön meg nagy
kocsikon érkeznek, aztán mezítláb mennek haza. Itt csak a
kaszinók nyernek. Mindenki más veszít. Fogadja meg a taná-
csom - ha játszani akar, játsszon a pipikkel. Ki vannak
éhezve.
Lakosztályt béreltem, és két hétre előre fizettem. A motel-
portás egyáltalán nem hatódott meg a százdolláros kötegtől,
amiből a számlát rendeztem. Hamarosan rájöttem, hogy
Vegasban egy köteg pénz annyit ér, mint Peoriában az apró.
Las Vegast amolyan köztes megállónak szántam. A taxis
tanácsát követve a csajokat hajkurásztam. Igaza volt, ki
voltak éhezve. De még mennyire! A legfalánkabbakkal töltött
egy hét után úgy éreztem magam, mint Mózes, amikor a so-
kaságot táplálta.
Ámbátor, ahogy a Szentírás monda: azért adá, hogy a sze-
gény ne szűkölködjön.
Egy kiéhezett utcagyereket etettem az úszómedence mel-
lett. A lány három napja a kaszinók ingyenkosztján élt. Köz-
ben megpróbálta elérni a bátyját Phoenixben, hogy küldjön
neki pénzt a buszra.
- Elúszott mind - mesélte bánatosan, miközben a körítéssel
együtt bevágott egy jókora hússzeletet. - Minden készpén-
zem, minden pénz a számlámon, minden, amit az ékszerei-
mért kaptam. Még a repülőjegyemet is beváltottam. Még
szerencse, hogy a szobáért előre fizettem, különben a hallban
aludnék a kanapén. - Elvigyorodott. - Megérdemeltem.
Korábban sosem játszottam. Amikor idejöttem, eszembe sem
volt játszani. De ez a rohadt hely magával rántott. - Zavartan
pillantott rám. - Remélem, nem vársz viszonzást a
vacsoráért. Tudom, hogy errefelé a lányok megszerzik, amit
akarnak, de az nem az én stílusom. Felnevettem.
- Nyugi, tetszik a stílusod. Phoenixben munka vár? Bólin-
tott.
- Igen, de ahhoz el kell érnem Budot. Ha hétfőre nem érek
oda, lehet, hogy elúszik a meló.
- Mit dolgozol? - kérdeztem. Titkárnőtípusnak látszott.
- Csekktervező vagyok egy csekktervező és -gyártó cégnél
- mondta. - Amolyan kereskedelmi művész. Kis cég, de dol-
gozunk nagy bankoknak meg egy csomó cégnek is.
Megdöbbentem.
- A fenébe is, ez aztán izgalmas! Miből áll egy csekk meg-
tervezése és gyártása?
- Hát attól függ, hogy sima vagy különleges csekket sze-
retnél. Tudod, amin fotó van, meg tájkép többféle színben. A
sima csekket egyszerű elkészíteni. Egy nagy kartonpapíron
megszerkesztem a megrendelő kívánsága szerint, lefényké-
pezem egy I-Tek kamerával, lekicsinyítem, és a kamera gyárt
róla egy klisét. Ezt egy kis ofszetgépre tesszük, és különböző
nagyságú ívekben kinyomtatjuk. Kis gyakorlással bárki képes
rá.
Pixie-nek hívták. Lehajoltam, és homlokon csókoltam.
- Pixie, mit szólnál, ha még ma éjjel hazamehetnél, még-
hozzá repülővel? - kérdeztem.
- Hülyéskedsz? - Kétkedve nézett rám.
- Nem, dehogy - nyugtattam meg. - Pilóta vagyok a Pan
Amnél. Innen nem repülünk, de vannak potyautasi előjogaim.
Bármelyik Phoenixbe tartó gépre tudok neked ülést szerezni.
Csak egy apró hazugságba kerül. Azt mondom, a húgom
vagy. Semmi több, oké?
- Persze, hogy oké! - Azonnal felvidult, és átölelt.
Amíg csomagolt, készpénzért jegyet vettem neki. A rep-
térre vittem, és a felszállás előtt egy százdollárost nyomtam
a kezébe.
- Ne ellenkezz - mondtam. - Kölcsön. Majd megadod, ha
megint erre járok.
Jártam Phoenixben, de Pixie-t nem kerestem fel. Ha mégis
találkozunk, még több pénzt adtam volna neki. Pixie feltárta
előttem a kincseskamrát.
Másnap felkerestem egy irodaszereket és nyomdafelsze-
reléseket forgalmazó céget.
 - Azon gondolkodom, hogy nyitok egy kis papírboltot, bér-
nyomdai profillal - mondtam az eladónak. - Úgy tudom, az
induláshoz elegendő lenne egy I-Tek kamera és egy kis of-
szetgép, s hogy használtan jóval olcsóbban juthatnék hoz-
zájuk.
Az eladó bólintott.
- Ez igaz. A gond csak annyi, hogy nehéz használt I-Tek
kamerát találni. Nekünk sincs. Van egy alig használt, remek
kis ofszetgépünk. Kedvezményesen adom, ha vásárol mellé
egy új I-Tek kamerát. Legyen a kettő együtt nyolcezer dollár.
Némileg meglepett az ár, de miután megmutatta a gépeket
működés közben, a nyolcezer dollár semminek tűnt ezekért a
drágaságokért. Az I-Tek kamera voltaképpen lézeres gra-
vírozó. Fényképészetileg létrehozza az eredeti sokszorosít-
ható mását. A könnyű, rugalmas lemezt aztán az ofszetgép
hengerére csavarják.
A lemez közvetlenül a nyomtató nemez alátétjére nyomtat,
ami pedig a kívánt papírfajtára közvetíti a képet. Ahogy Pixie
mondta, kis gyakorlással bárki képes rá. Én ott helyben gya-
korlatot szereztem.
A kamera és a nyomdagép nem túl nehéz, de ahhoz azért
nagy, hogy egy bőröndben körbeutazzák az országot. Nem
sokáig akartam a tulajdonosuk maradni.
Egy raktárépületben egy hónapra kibéreltem egy jól kivilá-
gított helyiséget. Előre fizettem. Beváltottam egy 8000 ezer
dolláros csekket, megvettem az I-Tek kamerát és a nyomda-
gépet, és a raktárba szállíttattam őket. Még aznap körbe-
jártam a papírboltokat, és beszereztem a szükséges dolgokat
- rajztáblát, tollat és ceruzát, vonalzót, papírvágót, nyomdai
betűket és számokat, egy adag biztonsági papírt, kék és zöld
kartonpapírt, amit az igazi költségcsekkekhez használnak,
meg egyéb cuccokat.
Másnap bezárkóztam ideiglenes műhelyembe, és a külön-
féle segédeszközök segítségével elkészítettem a hamis Pan
Am-költségcsekk 40x60 centis másolatát. Eztán a műremeket
a kamera alá helyeztem, a kicsinyítést 9x19 centire állí-
tottam, és megnyomtam a gombot. Néhány perc múlva már
a lemezt illesztgettem a nyomdagép hengerére, és nyomtatni
kezdtem a mintapéldányokat.
Lenyűgözött és feldobott a munka. A fototechnikai kicsi-
nyítés észrevétlenül eltüntette a soregyenetlenségeket és a
betűhibákat. A papírvágóval levágtam egy darabot a karton-
ról, és megnéztem közelebbről is. A négy sima oldalát le-
számítva tökéletesen eredetinek tűnt!
 Ötszáz hamis csekket gyártottam, aztán bezártam a kis
nyomdámat, otthagytam az I-Tek kamerával együtt.
Visszatértem a hotelszobába, felöltöttem a pilóta-egyen-
ruhát, egy maroknyi csekket a kabátzsebembe süllyesztet-
tem, és elindultam a tigrisvadászatra.
A tigris nekem csak kiscica volt. Kivasaltam Vegast, mint a
lepedőt. Aznap délután, este és másnap csaknem száz kaszi-
nót, bárt, hotelt, motelt, night klubot és egyéb játékbarlangot
kopasztottam meg. Márpedig Vegasban szinte minden
barlangban játszhatsz. Még a fűszeresnél is van játékauto-
mata. Egyetlen pénztáros sem habozott beváltani a hamis
csekkeket.
- Beváltaná ezt ötvendollárnyi zsetonra? - kérdeztem, és
már a kezembe is nyomta a visszajáróval együtt. A látszat
kedvéért általában húsz-harminc percet a kaszinóban időz-
tem, fogadtam, mielőtt a következő helyre indultam volna. A
legnagyobb meglepetésemre ezzel a módszerrel csak tovább
ártottam nekik.
Játékautomatákon 300, huszonegyen 1600 dollárt nyer-
tem. A játék legcsekélyebb ismerete nélkül 900 dollárt
nyertem ruletten, és 2100-at kockán. Végül is 39 ezer dollár-
ral rövidítettem meg Vegast. Egy bérelt Cadillacen hagytam
el Nevadát. A bérbeadó ezer dollár letétet követelt, amikor
közöltem vele, hogy valószínűleg több hétig fogom használni
a kocsit.
Végül három hónap lett belőle. A pilótapózt fenntartva,
Frank Williams és Frank Adams figurája közt váltogatva rá-
érősen körbeutaztam az északnyugati és közép nyugati tájat.
Mivel nem akartam könnyű nyomot hagyni a kopóknak, nem
szórtam konfettiként a hamis csekkeket. Azért egy-kétszer
megálltam: Salt Lake Cityt 5000, Billingset 2000, Cheyenne-t
4000, Kansas Cityt pedig 18 000 dollárra vágtam meg.
Chicagóban letettem a Cadillacet, és sorsára hagytam.
Úgy döntöttem, Chicagóban maradok egy ideig, elgondol-
kodom a jövőmről, legalábbis arról, hol akarom tölteni a jö-
vőm jelentős részét. Megint felmerült bennem, hogy disszi-
dálok. Nem izgatott túlságosan a pillanatnyi biztonságom, de
azt tudtam: ha folytatom ténykedésem az USA-ban, hamaro-
san nyakon csípnek. A disszidálással persze az volt a fő gond,
hogy nem volt útlevelem. Mivel Rosalie-nak kifecsegtem
mindent, saját nevemre nem kérhettem útlevelet. A
hatóságok mostanra már biztosan ráleltek az összefüggésre
Frank Williams, Frank Adams és ifjabb Frank Abagnale kö-
zött. Chicagóba menet sokat elmélkedtem a helyzeten, de
ahogy a dolgok elsültek, nem sok időm maradt a töpren-
gésre.
Frank Williams néven helyes kis lakást béreltem a
Lakeshore Drive-on. Főként azért, mert kifogytam a személyi
csekkekből. Mint rájöttem, sok motel céges csekket nem fo-
gad el, de a számla értékében vagy száz dollár készpénz
erejéig beváltja a személyi csekket. Svindlire már nem, de a
szobaszámla kifizetésére még használtam személyi csekket.
Nem akartam a készpénzt pocsékolni, ha a csekkjeimet is el
tudtam sózni.
Ennek szellemében Chicagóba érkezésem után egy héttel
nyitottam egy 500 dolláros bankszámlát. Pan Am-pilótaként
mutatkoztam be, és egy New York-i postacég címét adtam
meg, amelynek szintén a nyomok eltakarítása végett lettem
előfizetője.
- Szeretném, ha a csekkeket és a havi számlaegyenleget
erre a címre küldené - utasítottam a tranzakcióért felelős
banktisztviselőt, és odaadtam neki a Lakeshore Drive-os cí-
memet. - Azért nyitok itt számlát, mert folyton erre járok
üzleti ügyben. Sokkal kényelmesebb, ha egy helyi banknál is
van számlám.
A banktisztviselő egyetértett.
- A csekkjeit egy héten belül küldjük, Mr. Williams. Addig is
itt van néhány ideiglenes csekk.
Megfigyelés. A szélhámos legnagyobb erőssége. Amikor
beléptem a bankba, észrevettem egy roppant helyes pénztá-
rosnőt. Az arca velem maradt a távozásom után is, és amikor
napokkal később sem tudtam kiverni a fejemből, elhatároz-
tam, hogy találkozók vele. Néhány nap múlva pénzbefizetés
ürügyén visszatértem a bankba. A hall közepén álló pultról
elvettem egy befizetőűrlapot, és elkezdtem kitölteni, amikor
a megfigyelőképességemet egy még nagyobb erő vonta ma-
gára.
A befizetőűrlap bal alsó sarkában foglalt helyet a befizető
számlaszámára fenntartott téglalap. Nem szoktam kitölteni,
mivel sosem kérték. Amikor a pénztáros becsúsztatja az űr-
lapot abba a kis gépbe, amely egy lepecsételt nyugtát állít ki
róla, a berendezés először a számlaszámot olvassa le. Ha
rajta van a szám, a befizetést automatikusan a számlatulaj-
donosnak tudja be. Ha nincs rajta a szám, a számlatulajdo-
nost a név és cím alapján állapítja meg.
Egy fickó mellettem szintén ilyen űrlapot töltött ki. Észre-
vettem, hogy üresen hagyja a számlaszám helyét. Csaknem
egy órán keresztül őgyelegtem a bankban, és figyeltem a
befizetőket. Jó, ha minden huszadik beírta a számlaszámát.
Elfeledkeztem a lányról. Titokban eltettem egy köteg űrla-
pot, visszatértem a lakásomba, és a nyomtatvány formátu-
mához illő bélyegezhető számok segítségével mindegyikre a
saját számlaszámomat írtam.
Másnap reggel visszamentem a bankba, és a résen át
lopva visszacsúsztattam a köteg űrlapot a többi tetejére.
Sejtelmem sem volt, sikerrel jár-e a trükköm, de megérte a
kockázatot. Négy nappal később újra feltűntem a bankban,
és befizettem 250 dollárt.
- Megmondaná, mennyi az egyenlegem? - kérdeztem a
pénztárost. - A héten elfelejtettem feljegyezni néhány be-
váltott csekket.
A pénztáros előzékenyen felhívta a könyvelést.
- Az egyenlege ezzel a befizetéssel együtt 42 876 dollár 45
cent, Mr. Williams - közölte.
Mielőtt bezártak volna, visszajöttem, és negyvenezer dol-
lárt kivettem banki csekkben. Azt hazudtam, házvásárlásra
kell, és valóban a fészekrakó ösztön motivált. Másnap reggel
egy másik bankban beváltottam a csekket, és délután Ho-
noluluba repültem, ahol egy csinos hawaii lány puszival és
virágkoszorúval fogadott.
Gazember módjára viszonoztam kedvességét. A következő
két hétben 38 ezer dolláros koszorút fontam hamis csekkek-
ből. Három napig Oahu, Hawaii, Maui és Kauai szigetén a
bankok és hotelek nyakán lógtam, míg végül visszarepültem
New Yorkba.
Mióta a tapétaüzletág beindult, most először jártam New
Yorkban. Szerettem volna felhívni Anyát és Apát, s talán ta-
lálkozni velük. Végül is lemondtam a dologról, legalább an-
nyira a szégyen, mint a többi dolog miatt. Lehet, hogy elké-
pesztő pénzügyi sikereket értem el, de nem olyasmiben, amit
elismertek vagy elnéztek volna.
Elég sokáig maradtam New Yorkban, hogy kiötöljek egy új
balhét. Az egyik Chase Manhattan-fiókban számlát nyitottam,
és amikor megérkeztek a Frank Adams névre, East Side-i
bérleményem címére írt személyi csekkek, Philadelphiába
repültem, és felderítettem a város bankjait. Azt választottam,
amelynek csupa üveg homlokzatán keresztül a potenciális
befizető bepillanthat a bank kulisszáiba, az üvegfalnál ülő
tisztviselők pedig szemmel tarthatják a készpénzbeáramlást.
Szerettem volna jó benyomást tenni rájuk, ezért másnap
reggel Rolls-Royce-szal érkeztem, amelyet egy erre az alka-
lomra bérelt sofőr vezetett.
 Ahogy a sofőr kinyitotta nekem az ajtót, észrevettem, hogy
az egyik bankárnak valóban feltűnt az érkezésem. A bankban
egyenesen hozzá léptem. Úgy öltöztem fel, ahogy egy sofőr
vezette Rolls-Royce-oshoz illik: háromrészes, rendelésre
készült, gyöngyszürke öltönybe, százdolláros puhakalapba és
aligátorbőr Ballybe. Láttam, hogy a bankár jólöltö-
zöttségemet a gazdagság és hatalom újabb jeleként értékeli.
- Jó reggelt - köszöntem fürgén, és leültem vele szemben.
- A nevem Frank Adams, a New York-i Adams Építkezési
Vállalattól. Idén három projektünkön fogunk itt dolgozni,
ezért szeretnék némi tőkét átutalni ide a New York-i ban-
komtól. Szeretnék önöknél számlát nyitni.
- Igenis, uram! - felelte lelkesen, és a nyomtatványok után
nyúlt. - A teljes tőkéjét átutalja, Mr. Adams?
- Ami a személyes tőkémet illeti, igen - mondtam. - A cég
tőkéjéről még nem tudok nyilatkozni, amíg közelebbről
szemügyre nem veszem a projekteket. Akárhogy is, tekinté-
lyes összegről van szó.
- Nos, Mr. Adams, a személyi számlához annyit kell tennie,
hogy kiállít egy csekket a New York-i bankjában maradó
egyenlegről, és ezzel megszüntetjük azt a számlát.
- Ennyi az egész? - tettettem meglepődést. - Nem gondol-
tam, hogy ilyen egyszerű. - Elővettem a csekk-könyvet a
belső zsebemből, és úgy, hogy ő is lássa, mormogva végig-
húztam az ujjamat egy képzeletbeli számsor mentén. Aztán a
férfira néztem.
- Használhatnám a számológépét? Beváltottam tegnap né-
hány csekket, és elfelejtettem őket bejegyezni a csekk-
könyvbe. Nem vagyok egy fejszámoló művész.
- Hogyne - mondta, és felém fordította a gépet. Beütöttem
néhány számot, és bólintottam.
- 17 876 dollár és 28 cent. Pontosnak tűnik - mondtam. -
Nyissunk mondjuk számlát 17 ezerről. Időnként visszame-
gyek New Yorkba, ezért szeretnék ott fenntartani egy kisebb
egyenleget.
Kiállítottam egy csekket 17 ezer dollárról, és megadtam a
számlanyitáshoz szükséges információkat. A hotel címét
adtam meg, ahol megszálltam.
- Itt fogok lakni, amíg nem találok megfelelő lakosztályt
vagy kiadó házat - magyaráztam.
A fiatal bankár bólintott.
- Ugye tudja, Mr. Adams, hogy erre a számlára csak akkor
állíthat ki csekket, ha a csekkje átmegy a New York-i klí-
ringházon - mondta. - Ez négy-öt napnál többet nem vehet
igénybe. Addig is, ha kifogyna a tőkéből, forduljon hozzám
bizalommal, és én segítek, íme néhány ideiglenes csekk.
Megráztam a fejem.
- Kedves öntől, de számoltam a késedelemmel. Fedezni tu-
dom a szükségleteimet.
Kezet ráztunk, és távoztam. Aznap éjjel Miamiba repültem,
és másnap délután megjelentem egy másik üveghomlokzatú
bank előtt. A Rolls-Royce-t ezúttal magam vezettem, utcai,
de drága ruhát öltöttem magamra. Az órámra pillantottam,
és beléptem a hallba. A philadelphiai bank félóra múlva be-
zár. Egy feltűnően csinos és divatosan öltözött asszony ész-
revett, és üdvözölt.
- Segíthetek, uram? - kérdezte mosolyogva. Közelebbről
láttam, hogy jóval öregebb, mint gondoltam, de így is csábító
nő volt.
- Remélem - viszonoztam a mosolyt. - De talán jobb, ha a
bankigazgatóval beszélek.
A szeme huncutul felragyogott. - Én vagyok az - nevetett.
- Szóval, mi a probléma? Nem úgy fest, mint akinek
kölcsönre lenne szüksége.
Megjátszott védekezéssel emeltem fel a kezem.
- Nem, dehogy, eszemben sincs - mondtam. - A nevem
Frank Adams, Philadelphiából jövök. Évek óta keresek Mia-
miban egy megfelelő nyaralót. Nos, ma fantasztikus házra
bukkantam a Biscayne-öbölben, de a fickó készpénzt akar,
15 ezer előleget ma délután öt óráig. Nem fogad el személyi
csekket, nekem pedig nincs itt bankszámlám. Azon gondol-
kodom, hogy írok egy csekket a philadelphiai bankom ter-
hére, önök pedig kiállítanak nekem egy készpénzre váltható
banki csekket 15 ezer dollárról. Tudom, hogy igazolásul fel
kell hívnia a bankot, de fizetem a hívást. Nagyon szeretném
ezt a házat. Ha az enyém lenne, idelent töltenem a fél éle-
tem. - Szünetet tartottam, az arcomon esdeklő kifejezés.
Édesen összeráncolta az ajkait.
- Mi a philadelphiai bank neve? - kérdezte. Megmondtam
neki a bank nevét, telefonszámát és a saját számlaszámo-
mat. Egy asztalhoz lépett, felvette a kagylót, és felhívta
Philadelphiát.
- A könyvelést kérem - mondta, amikor kapcsolták. - Igen,
van itt egy csekk, a számlaszáma 505-602, Mr. Frank Adams,
15 ezer dollár értékben. Legyen szíves visszaigazolni.
Lélegezni sem mertem. Hirtelen feltűnt a hall egyik sarká-
ban álló nagydarab biztonsági őr. A tapasztalatom szerint a
könyvelési osztály hivatalnokai alig pillantanak az egyen-
legre, amikor igazolást kérnek tőlük. Alig-alig ellenőrzik a
számla státusát. Imádkoztam, hogy most is így legyen. Ha
nem, hát akkor csak abban reménykedhettem, hogy a biz-
tonsági őr pocsékul céloz.
- Rendben, köszönöm - mondta az igazgatónő a telefonba.
Visszatette a kagylót, és töprengő tekintettel nézett rám. -
Tudja mit, Frank Adams? - kérdezte újabb ragyogó mosoly
kíséretében. - Beváltom a csekkjét, ha eljön a ma esti par-
timra. Kevés errefelé a jóképű, sármos férfi. Nos, mit szól?
- Megegyeztünk - vigyorogtam. Megírtam a csekket a phi-
ladelphiai bank terhére 15 ezer dollárról. Cserébe 15 ezer
dolláros, készpénzre váltható banki csekket kaptam.
Elmentem a partira. Fantasztikus buli volt, és fantasztikus
volt az igazgatónő is - a szó minden értelmében.
Másnap reggel beváltottam a csekket, visszavittem a Rolls-
Royce-ot, és felültem egy San Diegó-i gépre. Az út során
sokszor eszembe jutott az asszony és a parti. Majdnem han-
gosan felnevettem, amikor eszembe jutott valami.
Kíváncsi lettem volna, mit szól, amikor megtudja, hogy egy
nap alatt két buliban is a vendége voltam. És az egyik igazi
tollasbál volt.

7 A NAPI EGYBALHÉS EURÓPAI TURNÉ

A SVINDLIM MINDEN EGYES alkalommal bevált. Néha én

magam tértem ki a kínálkozó alkalmak elől. Saját képmá-
somra formáltam az amerikai bankrendszert, és úgy szipo-
lyoztam ki a pénzt a páncéltermekből, mint mosómedve a
fehérjét a tojásból. Amikor 1967 végén átszöktem a mexikói
határon, közel félmillió dollárnyi illegális készpénzem volt,
több tucat bankárnak pedig vörös sejhaja.
Gyakorlatilag csak a számokkal bűvészkedtem. Statisztikai
itt a piros, hol a pirost játszottam, amelyben egyedül én
nyerhettem.
Pillants rá az egyik személyi csekkedre. A jobb felső sar-
kában van egy csekkszám, igaz? Valószínűleg ezt az egyet
veszed észre, de ezt is csak akkor, ha pontosan nyilvántartod
a csekkjeidet. A legtöbben nem is tudják saját számla-
számukat. S bár sok banki alkalmazott képes lenne megfej-
teni a csekk alján lévő kódszámot, igen kevesen vesznek
szemügyre egy csekket ilyen közelről.
A hatvanas évek végén a bankok biztonsági hálója igen
laza volt, legalábbis amennyit én láttam belőle. Amikor egy
miami bankra utalványozott személyi csekket bemutattam
mondjuk egy másik miami banknak, a pénztáros egyetlen
biztonsági óvintézkedése az volt, hogy rápillantott a jobb
felső sarokban lévő számra. Minél magasabb a szám, annál
könnyebben elfogadható a csekk.
- Aha, a csekkszám 2876. A pasi baromi régóta lehet ennél
a banknál. Biztos rendben van a csekk. - A pénztáros agyán
ilyenkor körülbelül ez futott át.
Szóval a keleti parton vagyok, mondjuk Bostonban. Jason
Parker néven, egy panzió címét megadva kétszáz dolláros
számlát nyitok a Beán Állami Bankban. Napokon belül meg-
érkezik kétszáz személyi csekk, a jobb felső sarkukban fo-
lyamatos számozás 1-től 200-ig. A nevem és a címem a bal
felső sarokban, alul keresztben pedig az a furcsa kis számsor,
amely 01-gyel kezdődik, hiszen Boston az Első Szövetségi
Tartalékkörzet tagja.
A vadnyugat legsikeresebb marhatolvajai kiváló bélyegel-
tüntetők és bélyeghamisítók voltak. Én néhány nyomtatható
szám és mágnesszalagos szám segítségével kiváló csekkel-
tüntetővé és csekkhamisítóvá váltam.
Művem végeztével az egyes számú csekken 3100 áll, a bal
alsó sarokban pedig 12-vel kezdődik a számsor. Egyébként a
csekk normálisnak tűnik.
Felkeresem az Old Settlers Farm and Home Savings
Associationst, amely csak egy mérföldre van a Beán Állami
Banktól.
- Takarékbetét-számlát szeretnék nyitni - közlöm a szívé-
lyes hivatalnokkal. - A feleségem szerint túl sokat tartunk a
bankszámlán.
- Igenis, uram. Mennyit szeretne befizetni? - Lehet férfi,
lehet nő: a hülyeség nemtől független.
- Hát azt hiszem, 6500 dollárt - válaszolom, és kiállítok egy
csekket az Old Settlersnek. A bankár elveszi a csekket, és
rápillant a számra a jobb felső sarokban. Észreveszi, hogy a
Beán Állami Bank az utalványos. Mosolyog.
- Rendben, Mr. Parker. Három napot még várnia kell a
pénzkivétellel. Időre van szükségünk, hogy a csekket leel-
lenőrizzük, de mivel helyi érdekeltségű csekkről van szó, há-
rom napnál nem tart tovább.
- Tisztában vagyok vele - felelem, és így is van. Már koráb-
ban utánanéztem, hogy ennyi a helyi érdekeltségű takarék-
betét- és kölcsönügyletek várakozási ideje.
Hat napot várok. A hatodik nap reggelén visszatérek az Old
Settlersbe. Szándékosan egy másik pénztároshoz lépek. Át-
nyújtom neki a takarékkönyvem.
- Szeretnék kivenni 5500 dollárt - mondom. Ha rákér-
dezne, azt felelném, házat vásárlók, vagy egyéb elfogadható
magyarázattal szolgálnék. De a takarékbetétekkel és köl-
csönügyletekkel foglalkozó bankárok nemigen ütik bele az
orrukat a kuncsaftok magánügyeibe.
Ő sem. Ellenőrzi a számlaaktát. A számla hatnapos. A helyi
érdekeltségű csekket nyilván jóváhagyták. Visszaadja a be-
tétkönyvet és vele egy 5500 dolláros banki csekket.
Beváltom a Beán Állami Bankban, és lelécelek a városból...
mielőtt a 6500 dolláros csekkem visszatérne Los Angelesből,
ahová a klíringház komputere küldte.
Vettem egy új I-Tek kamerát és ofszetgépet, és megint
eljátszottam a játékot a hamis Pan Am-költségcsekkel.
Többféle csekket készítettem, hogy az ország különböző
pontjain sózhassam el őket, noha elméletileg mindegyik
utalványosa a New York-i Chase Manhattan Bank volt.
New York a Második Szövetségi Tartalékkörzetben van, te-
hát az itteni csekkek sorszáma 02-vel kezdődik. De azokat a
hamis csekkeket, amelyeket a keleti parton vagy északkeleti,
délkeleti államokban sóztam el, először San Fransiscóba vagy
Los Angelesbe utaztattam. A délnyugaton, északnyugaton
vagy a nyugati parton kiállított csekkeket pedig először
Philadelphiába, Bostonba küldtem, keresztül az országon.
Bűvészkedésem a húzd meg, ereszd meg iskolapéldája
volt. Mindig maradt egy hetem a szökésre, mielőtt a kopók
szagot fogtak. Később megtudtam, hogy én voltam az első
szélhámos, aki a számokkal utaztatta a csekkeket. A banká-
rok a falba verték a fejüket. Nem tudták, mi folyik köröttük.
Ma már tudják. Nekem köszönhetik.
A játékot mindig és mindenhol eljátszottam, mígnem olyan
kapós lettem, hogy le kellett állnom. Disszidálnom kellett.
Rájöttem, hogy Mexikóban ugyanúgy aggódhatok az útlevél-
ért, mint Richmondban vagy Seattle-ben, hiszen a Mexikóba
utazáshoz csak vízum kellett. Kérvényeztem is egyet San
Antonióban a mexikói konzulátuson. Frank Williams néven,
Pan Am-pilótaként mutatkoztam be, és Aero-Mexico sugár-
hajtásún potyáztam Mexikóvárosba.
Bűnös üzelmeim teljes bevételét nem vittem magammal.
Mint a kutya, amelyik bejáratos a hentesbolt csontostáljához
és több hektár puha földterülete van, szerte az Államokban
elástam a zsákmányt. Parttól partig, a Rio Grandétól a kana-
dai határig bankjegykötegekkel tömtem teli a széfeket.
A táskám és a kabátom bélésében, keskeny nyalábokban
kábé ötvenezret vittem magammal Mexikóba. Egy jó vámos
villámgyorsan rálelt volna, de nekem nem kellett a vámmal
vesződnöm.
Pan Am-egyenruhában voltam és az Aero-Mexico személy-
zetével utaztam.
Egy hétig voltam Mexikóvárosban. Aztán megismertem egy
Pan Am-stewardesst, aki épp ötnapos szabadságát töltötte
Mexikóban. Meghívott egy hétvégére Acapulcóba. Már a le-
vegőben jártunk, amikor hirtelen felsóhajtott, és szitkozódni
kezdett.
- Mi baj? - Meglepett, hogy ilyen édes ajkakból ilyen csú-
nya szót hallok.
- Be kellett volna váltanom a fizetési csekkem a reptéren -
mondta. - Pontosan három pezó van a pénztárcámban.
Mindegy, a hotel csak beváltja.
- Beváltom én, ha nem túl sok - ajánlkoztam. - Ma úgyis
pénzt fizetek be, elintézem a bankon keresztül. Mennyiről
lenne szó?
Egyáltalán nem érdekelt, mennyi. Igazi Pan Am-csekk!
Kellett nekem, s 288 dollár 15 centért az enyém is lett. Gon-
dosan eltettem. Sosem váltottam be, de szerencsét hozott.
Tetszett Acapulco. Hemzsegnek ott a gyönyörű emberek, a
legtöbbjük gazdag, híres vagy haszonleső, néha mindhárom
egyszerre. A légi személyzetnek fenntartott hotelben száll-
tunk meg, mégsem éreztem magam veszélyben. Acapulcóba
nem azért jön az ember, hogy munkáról fecsegjen.
A stewardess hazament Miamiba, de én maradtam. Össze-
barátkoztam a szállodaigazgatóval, olyannyira, hogy felfed-
tem neki a dilemmámat.
Egyszer együtt vacsoráztunk, és mivel különösen nyájasan
viselkedett, tettem vele egy próbát.
- Pete, nagy lekvárban vagyok - vallottam be.
- Miféle bajban? - kiáltott aggódva.
- Most hívott New Yorkból a felettesem. Azt akarja, hogy a
holnap délutáni géppel Mexikóvárosból Londonba repüljek, és
hazahozzak onnan egy gépet, amelynek a pilótája meg-
betegedett.
- Ez neked lekvár? Bárcsak nekem is ilyen gondjaim lenné-
nek - vigyorgott Pete.
Megráztam a fejem.
 - Az van, Pete, hogy nincs nálam az útlevelem. New York-
ban felejtettem, pedig mindig nálam kell lennie. Nem me-
hetek vissza érte New Yorkba, mert akkor nem érnék időben
Londonba. És ha a főnök rájön, hogy nincs itt az útlevél, ki-
rúg. Mi a fenét tegyek, Pete?
Füttyentett egyet.
- Na ez már lekvár. - Egy percig eltűnődött, aztán biccen-
tett. - Nem tudom, beválik-e, de hallottál már egy Kitty
Corbett nevű nőről? - Nemet intettem. - Öreg hölgy, a mexi-
kói helyzetről ír. Húsz-harminc éve itt él, mindenki tiszteli.
Azt beszélik, Mexikóvárosból, az Elnöki Palotából gyakorol
nyomást Washingtonra, sőt a Fehér Házra. És el is hiszem -
vigyorgott. - Éppen ott ül, annál az ablaknál. Tudom róla,
hogy előszeretettel játssza a számkivetett amerikaiak pót-
anyját, és bárkinek örömmel tesz szívességet. Szerintem
ettől anyakirálynőnek érzi magát. Mindegy, üljünk át hozzá,
vegyél neki italt, hízelegj egy sort és rinyálj egy keveset.
Talán ő tudja a választ.
Kitty Corbett barátságos öreg hölgy volt. És okos. Néhány
perc elteltével Pete-re mosolygott.
-Jól van, fogadós, mi a helyzet? Csak akkor ülsz le hozzám,
ha kell valami. Most miről lenne szó?
Pete felemelte a kezét, és nevetett.
- Őszintén? Semmiről! Franknek van itt egy kis gondja.
Meséld el neki, Frank.
Nagyjából ugyanazt a sztorit mondtam el neki is, mint Pe-
tének, csak jobban kihangsúlyoztam a melodramatikus ré-
szeket. Amikor befejeztem, rám pillantott.
- Ezek szerint nagyon nagy szüksége lenne egy útlevélre -
mondta. - Ráadásul már van is útlevele, csak éppen rossz
helyen. Ugye tudja, hogy nem lehet két útlevele? Törvény-
ellenes.
- Tudom - fintorogtam. - Engem is aggaszt a dolog. De ha
kirúgnak, évekbe is telhet, mire újra állást kapok, ha egyál-
talán kapok. Három évig voltam a Pan Am várólistáján. -
Szünetet tartottam, majd felkiáltottam. - Egész életemben
pilóta akartam lenni!
Kitty Corbett együttérzőn biccentett, és a gondolataiba
merült. Aztán lebiggyesztette az ajkát.
- Pete, hozzon ide egy telefont.
Pete intett, a pincér az asztalhoz hozta a telefont, és be-
dugta a fali csatlakozóba. Kitty felvette a kagylót, majd spa-
nyolul beszélni kezdett a központoshoz. Jó pár percbe telt,
mire végül kapcsolták.
 - Sonja? Itt Kitty Corbett - mondta. - Figyelj, szívességet
kérek... - Részletesen ecsetelte kellemetlen helyzetemet,
majd meghallgatta, mit válaszol a Sonjának nevezett nő. -
Ezt mind tudom. Kiötlöttem a megoldást. Állíts ki neki egy
ideiglenes útlevelet, mintha ellopták vagy elvesztette volna.
A francba, majd visszamegy New Yorkba, és széttépi. Vagy
széttépi a régit, és kér egy újat.
Egy percig fülelt, majd letakarta a kagylót a tenyerével, és
rám pillantott.
- Nincs magánál véletlenül az anyakönyvi kivonata?
- De igen - feleltem. - A pénztárcámban. Kicsit nyúzott, de
olvasható.
Kitty bólintott, és újra a telefon felé fordult.
- Igen, Sonja, van nála... Úgy tűnik, menni fog?
Nagyszerű! Imádlak, tartozom neked. A jövő héten
találkozunk.
Letette a kagylót, és elmosolyodott.
- Nos, Frank, ha holnap délelőtt tízig odaér Mexikóvárosba,
az amerikai konzulátusra, Sonja Gundersen, a konzul-he-
lyettes kiállít önnek egy ideiglenes útlevelet. Azt kell mon-
dania, elvesztette. Ha bárkinek mást mond, megölöm.
Megpusziltam, és a legjobb pezsgőt rendeltem neki. Még
én is ittam egy pohárral. Aztán felhívtam a repteret, és
megtudtam, egy óra múlva indul a gép. Helyet foglaltattam
rá, és Pete-hez fordultam.
- Figyelj, egy csomó cuccot itt hagyok. Csomagoltasd be,
és tedd őket az irodádba, ígérem, néhány héten belül, vagy
még hamarabb értük jövök.
Egyetlen bőröndbe pakoltam az egyenruhát, az öltönyt és
a pénzt. Mire a hallba értem, Pete már taxit hívott. Nagyon
bírtam ezt a fickót, szerettem volna neki meghálálni, amit
értem tett.
Sikerült. Elpasszoltam neki az egyik Pan Am-csekket. Va-
gyis a hoteljének.
Mielőtt elindult volna a gép Mexikóvárosba, beváltottam
még egyet. A fővárosban átöltöztem egyenruhába, a táskát
egy megőrzőbe zártam, és 9.45-kor már Gundersen kisas-
szony irodájában álltam.
Sonja Gundersen határozott, merev szőkeség volt, egy
percet sem vesztegetett.
- Az anyakönyvi kivonatot kérem.
Elővettem a pénztárcámból, és átnyújtottam neki. Ráné-
zett, majd rám.
- Mintha Kitty azt mondta volna, hogy Frank Williamsnek
hívják. Ezen az áll, hogy ifjabb Frank W. Abagnale.
- Persze. Ifjabb Frank William Abagnale. Ismeri Kittyt. Az
este kicsit sok pezsgőt ivott. Mindenkinek úgy mutatott be,
hogy Frank Williams. Azt hittem, önnek a teljes nevemet
megadta.
- Lehet - mondta Gundersen kisasszony. - Alig hallottam
belőle valamit. Ezek a rohadt mexikói telefonok. Mindegy, ön
a jelek szerint Pan Am-pilóta, a neve részben Frank Williams,
tehát valószínűleg önről van szó.
Ahogy korábban utasított, megálltam és készíttettem ma-
gamról két igazolványképet. Ezeket most átadtam Gundersen
kisasszonynak. Negyedórával később zsebemben egy
ideiglenes útlevéllel hagytam el a konzulátus épületét.
Visszamentem a reptérre, civilbe öltöztem, és a British
Overseas Airways pultjánál készpénzért jegyet vettem Lon-
donba.
Azt mondták, késik a gép. Este hétig nem száll fel.
Visszavettem a pilóta-egyenruhát, és hat órán keresztül
tapétáztam Mexikóvárosban. 6500 dollárral gazdagabban
indultam Londonba. Most már a mexikói federales is a nyo-
momban járt.
Londonban F. W. Adams néven bejelentkeztem a
kensingtoni Royal Gardens Hotelbe. Eltávon lévő TWA-piló-
taként mutatkoztam be. Attól tartva használtam új álnevet,
hogy a londoni rendőrség hamarosan értesül ifjabb Frank W.
Abagnale-ről, alias Frank Williamsről, a hajdani Pan Am-pi-
lótáról.
Csak pár napot maradtam Londonban. Érezni kezdtem a
rám nehezedő stresszt, ugyanazt a nyugtalanságot, mint az
Államokban. Londonban rádöbbentem, hogy a disszidálás
nem oldotta meg a gondomat, hogy a mexikói rendőrség, a
Scotland Yard, a New York-i és a Los Angeles-i zsaruk mind
ugyanazt akarják: elkapni a csalókat. És én csaló voltam.
Figyelembe véve ezt és azt a kisebb vagyont, amit min-
denfelé elrejtettem, a legbölcsebb az lett volna, ha csendben,
észrevétlenül, álnéven meghúzom magam a világ egy
félreeső szegletén. Felfogtam, ez mennyi előnnyel járna, de
úgy tűnik, a bölcsesség nem tartozott az erényeim közé.
Ma már tudom, hogy képtelen voltam józanul gondolkodni.
Olyan kényszer hajtott, amely felett nem volt uralmam. Azzal
győzködtem magam, hogy a én vagyok a vad, a zsaruk a
vadászok, azaz a rosszfiúk. Lopnom kell az életben maradá-
sért, a folytonos menekülésért, tehát jogosan fordulok jog-
talan eszközökhöz. Szóval alig egy hét után kitapétáztam a
Piccadillyt, és Londonból Párizsba repültem. Abban az irraci-
onális hitben ringattam magam, hogy csupán önvédelemből
csalok.
Egy pszichiáter biztosan másként vélekedne erről. Azt
mondaná, azt akartam, hogy elkapjanak. A brit rendőrség
már kezdte összerakni a dossziémat.
Talán tényleg azt akartam, hogy elkapjanak. Talán tudat
alatt segítségért kiáltottam és a segítséget a hatóságoktól
vártam. De akkoriban tudatosan nem gondoltam ilyesmire.
Tisztában voltam vele, hogy egy elszabadult körhintán
ülök, egy kormányozhatatlan ringlispílen, amelyből nem tu-
dok kiszállni. De azt baromira nem szerettem volna, ha a
zsaruk állítják meg a pörgést.
Három órája voltam Párizsban, amikor megismertem
Monique Lavalier-t. Olyan afférba kezdtem ezzel, amely
nemcsak haszonszerzési távlataimat szélesítette ki, de végső
soron a méhkasom feldúlásával fenyegetett. Visszatekintve,
nagyon sokkal tartozom Monique-nak. Akárcsak a Pan Am,
noha egyes cégvezetők ezt nyilván vitatnák.
Monique az Air France stewardesse volt. A Windsor Hotel
bárjában ismertem meg, ahol a légi személyzet több tucat
tagjával egy kapitány nyugdíjazási buliján vett részt. Ha ta-
lálkoztam is az ünnepelttel, nem emlékszem rá. Monique
megbabonázott. A fejembe szállt, tündökölt, akárcsak a fel-
szolgált finom pezsgő. Az Air Francé egyik elsőtisztje hívott
meg a buliba, aki a hotelportán pillantott meg Pan Am-
egyenruhámban. Azonnal megszólított, és a bárhoz terelt.
Ellenállásom elpárolgott, amikor bemutatta Monique-ot.
Ugyanolyan bájos és jószívű volt, mint Rosalie, de koránt-
sem olyan gátlásos. A jelek szerint ugyanúgy vonzódott hoz-
zám, mint én hozzá. Párizsi tartózkodásom és az ezt követő
látogatásaim alkalmával elválaszthatatlanok lettünk.
Monique, ha gondolt is rá, sosem említette az esküvőt, de
már három nap ismeretség után hazavitt a szüleihez. A
Lavalier család bűbájos emberekből állt. Különösen Lavalier
apuka keltette fel az érdeklődésemet.
Nyomdász volt, egy kis nyomdaboltot igazgatott Párizs
külvárosában. Azonnal felfedeztem, hogy általa továbbfej-
leszthetem a hamis Pan Am-csekkes svindlimet.
- Tudja, van néhány ismerősöm a Pan Am kereskedelmi
osztályán - jegyeztem meg mellékesen, ebéd közben. - Talán
tudnék valami nyomdai munkát szerezni önnek.
Lavalier apuka arca felragyogott.
- Igen, igen! - kiáltotta. - Megpróbáljuk megcsinálni, bár-
mit is kér, monsieur. Végtelenül lekötelezne.
A tolmács Monique volt, mivel a családjában senki sem be-
szélt angolul. Aznap délután a papa körbevezetett az üzlet-
ben, amit két fiával együtt vezetett. Volt egy ifjú alkalma-
zottja, aki Monique-hoz hasonlóan törte az angolt, de Lavalier
apuka biztosított, hogy ő és a fiai személyesen végeznek el
minden nyomdai munkát, amit szerzek kicsiny cégüknek.
- Bármit is akarsz angolul kinyomtatni - büszkélkedett
Monique -, apám és a fivéreim elvégzik. Ők a legjobb nyom-
dászok Franciaországban.
Még megvolt az igazi Pan Am fizetési csekk, amelyet a me-
xikói stewardessnek váltottam be. Meglepődtem, mennyire
különbözik attól, amilyennek én képzeltem. A másolatom bi-
zonyosan vonzóra sikeredett, egyébként nem tudtam volna
belőle annyit elpasszolni. De ha valaki a kettőt egymás mellé
tenné, rögvest rendőrért kiáltana. Eddig szerencsém volt. A
jelek szerint a pénztárosok, akik beváltották, sosem láttak
igazi Pan Am-csekket.
Világossá vált előttem, hogy az európai bankárok jobban
ismerik a Pan Am-csekkeket, hiszen a társaság forgalma túl-
nyomó részét az Államokon kívül bonyolította. A dolog már
Londonban kezdett gyanús lenni, amikor egy bankár túlsá-
gosan figyelmesen vette szemügyre a műalkotásomat.
- Fizetési csekk - mutattam a vastag fekete betűkre.
- Hogyne, természetesen - felelte. Vonakodva bár, de be-
váltotta.
Az is megfordult a fejemben, hogy a Pan Am minden kon-
tinensen más-más, esetleg eltérő színű csekket használ. A
legokosabb, ha tisztázom a dolgot, mielőtt tovább tényked-
nék. Másnap reggel felhívtam a Pan Am párizsi irodáját, és a
kereskedelmi osztályról kértem valakit. Egy igen fiatal férfi-
hoz kapcsoltak, aki a hangjából ítélve rendkívül tapasztalat-
lan volt. Ennek hamarosan tanújelét is adta. Kezdtem azt
hinni, hogy maga Fortuna a telefonközpontosom.
- Figyeljen, Jack Rogers vagyok a Daigle Teherfuvarozó
Vállalattól - közöltem. - Van itt egy csekk, a cége nyilván té-
vedésből küldte nekünk.
- Nos, igen, Mr. Rogers, miből gondolja ezt? - kérdezte.
- Ez a csekk New Yorkból jött, 1900 dollárról szól, de a mi
főkönyveinkben semmi ellentételezését nem találtam - fe-
leltem. - Nincs nyoma annak, hogy fuvaroztunk volna ma-
guknak valamit. Van valami ötlete, miért küldték?
- Így hirtelen nincs, Mr. Rogers. Biztos benne, hogy a
csekk tőlünk jött?
 - Nekem nagyon úgy tűnik - mondtam. - Szabványos zöld
csekk. A Pan American felirat nagy betűkkel keresztben a
tetején. 1900 dolláros.
- Mr. Rogers, nem úgy hangzik, mintha a miénk lenne -
mondta a fickó. - A mi csekkjeink kékek, a színükön minde-
nütt egyre halványodó Pan Am-Pan Am-Pan Am felirat, és
egy földgolyó. A magáé ilyen?
A kezemben tartottam a stewardess csekkjét. A fickó tö-
kéletesen leírta, de ezt nem kötöttem az orrára.
- Van magánál Pan Am-csekk? - kérdeztem egy olyan em-
ber határozottságával, aki minden kétséget száműzni akar.
- Nos, igen, de...
- Ki írta alá? - vágtam közbe. - Mi a könyvelő neve?
Ugyanazt a nevet mondta, mint ami a kezemben tartott
csekken szerepelt.
- És az a kis számsor a bal alsó sarokban? - erősködtem.
- Fontos ez? 02... - és elhadarta az egészet. Megegyezett a
stewy csekkszámával.
- Aha, az enyémet más írta alá. A számok sem egyeznek -
hazudtam. - De maguk a Chase Manhattannel vannak szer-
ződésben, nem?
- De igen. Egy rakás másik céggel egyetemben. Biztosan
egy másik Pan American nevű cégtől kapta a csekket. Nem
hinném, Mr. Rogers, hogy az a mi csekkünk lenne. Javaslom,
küldje vissza, hogy tisztázódjon a félreértés - mondta segí-
tőkészen.
- Ja, az lesz, köszönöm - egyeztem bele.
Monique az Air Francé kétnapos Berlin-Stockholm-Kop-
penhága kőrútján dolgozott, aztán két napot pihent. Aznap
éppen repült. Alig szállt fel, már megjelentem az apja bolt-
jában. Apuka örült, hogy lát engem. Nem okozott gondot,
hogy az anyámtól tanult franciáját és a fiatal nyomdászok
angolját közös nevezőre hozzuk.
Megmutattam nekik a Pan Am-stewardess csekkjét. A ne-
vét és a csekk összegét kitakartam.
- Beszéltem a kereskedelmi osztállyal - mondtam. - Elég
sokba kerül ezeknek a csekkeknek az amerikai nyomtatása.
Mondtam nekik, hogy szerintem maguk ugyanilyen jól meg-
csinálják, csak éppen lényegesen olcsóbban. A másolatokat
össze tudják fűzni csekk-könyv formájúra? Mert ha igen, fel-
hatalmazásom van rá, hogy tízezer próbanyomtatványt ren-
deljek, feltéve, hogy olcsóbbak New Yorknál.
Apuka a csekket tanulmányozta.
- New Yorkban mennyiért nyomják ki ezeket, monsieur?
-kérdezte.
Halvány segédfogalmam sem volt. Olyan összeget mond-
tam, ami talán a New York-i nyomdászoknak is megfelelne.
- Ezer darab 350 dollár - jelentettem ki. Bólintott.
- Kétszázért megcsinálom ennek a pontos, minőségi mását
- mondta buzgón. - Messzemenőkig elégedett lesz a mun-
kánkkal.
Habozott, láthatóan zavarban volt.
- Monsieur, tudom, hogy ön és a lányom közeli barátok.
Feltétel nélkül bízom önben, de úgy szokás, hogy 50%-öt
előre megkapunk. - A hangja bocsánatkérően duruzsolt.
Felnevettem.
- Délután megkapja az előleget - biztosítottam.
A Pan Am-egyenruhában ellátogattam az egyik párizsi
bankba, és ezer dollárt tettem a pultra.
- Ezer dollárért kérek banki csekket - mondtam. - Az utal-
ványos legyen a Pan American World Airways, a rendel-vé-
nyes pedig a Maurice Lavalier és Fiai Nyomda.
Délután átnyújtottam nekik a csekket. Lavalier apuka már
előkészítette a mintapéldányt a holnapi munkához. Áttanul-
mányoztam, és alig tudtam visszafojtani féktelen jókedve-
met. A csekk gyönyörűen sikerült. Sőt pompázatosán. Igazi
Pan Am-csekk, egy oldalon négy darab, egy könyvben 25
perforált oldal, s mindez IBM-kartonpapíron! Végre felértem a
csúcsra - nem számít, hogy csekksvindlerként.
Lavalier apuka egy héten belül teljesítette a rendelést. A
fennmaradó összegről is hoztam neki egy törvényes, elvileg a
Pan Am által kiállított banki csekket.
Lavalier apuka számlát, nyugtát is adott. Örült, hogy örü-
lök. Mivel korábban sosem találkozott amerikaival, egy percig
sem kételkedett ügyletünk tisztaságában. Pan Am-pilóta
voltam. A lánya kezeskedett értem. Fizetségül pedig érvé-
nyes Pan Am-csekkeket kapott.
- Remélem, dolgozhatunk még a cégének, barátom -
mondta.
- Persze, persze - biztosítottam. - Tulajdonképpen olyan
elégedettek vagyunk, hogy másoknak is ajánljuk önöket.
Jöttek más megrendelések is, mind hamis, mind rajtam
keresztül folyt. Lavalier apuka azonban sosem vonta
kétségbe a szavam. A tízezer Pan Am-csekk elkészítése után
ő lett összes áldokumentumom nyomdásza, ártatlan balek,
aki hálás volt nekem, hogy megnyitottam számára „az
amerikai piacot".
Persze nem volt szükségem tízezer Pan Am-csekkre. Egy-
szerűen azért rendeltem ennyit, hogy ne keltsek gyanút. Azt
még Lavalier apuka is tudta, hogy a Pan Am gigászi légitár-
saság. Lehet, hogy egy ennél kisebb rendelés óvatossá tette
volna.
Megtartottam ezer csekket, a többi Párizs szemétdombjain
végezte. Vettem egy IBM elektromos írógépet, írtam rajta
egy 781 dollár 45 centes csekket, amit pilótának öltözve a
legközelebbi bankban beváltottam.
Kis bank volt.
- Monsieur, ez a csekk biztosan jó, de ellenőriznem kellene
a kifizetés előtt. - A pénztáros kényszeredetten mosolygott. -
A bank kontójára nem hívhatunk fel tengerentúli számokat.
Ha megtenné, hogy kifizeti... - Kérdően nézett rám.
Vállat vontam.
- Persze, csak rajta. Kifizetem, bármennyibe kerül is.
Nem számítottam ilyen biztonsági előírásokra, mégsem iz-
gultam. Véletlenül épp akkor jöttem a bankba, mikor a hamis
csekket nyugodtan leellenőrizhették. Párizsban negyed négy
van.
A New York-i bankok negyedóra múlva zárnak. Nagyjából
ennyi időbe telik, mire a bankárt a Chase Manhattan Bank
könyvelési osztályára kapcsolják. A francia perfektül, némi
akcentussal beszélt angolul.
- Van itt egy csekk 781 dollár 45 centről, egy Pan Am-pi-
lótától, az utalványos a maguk bankja - kezdte, majd beol-
vasta a bal alsó sarokban lévő hamis számlaszámot. - Igen,
értem, nagyon köszönöm... Itt remek az idő, köszönjük. -
Visszatette a kagylót, és mosolygott. - Ha Amerikát hívom,
mindig az időről kérdeznek. - Átadta a csekket aláírásra, és
az összegből levonta a 8 dollár 92 centes telefonhívást. Mivel
minden rendben ment, nem találtam túlzónak ezt a kilenc
dollárt.
Elárasztottam Párizst és kertvárosait a hamis csekkekkel.
Béreltem egy széfet, és abba kezdtem gyűjteni a zsákmányt.
Öt évre előre fizettem. Nagyon ritkán vonták kétségbe a
csekket, s ha mégis, könnyen igazoltam magam. Ha a New
York-i bankok már bezártak, hát visszajöttem, ha kinyitottak.
Csak egyszer kerültem szorult helyzetbe. Az egyik pénztáros
a Chase Manhattan helyett a Pan Am New York-i irodáját
hívta! Az álnevemet egyszer sem említette, de a bank nevét,
a számlaszámot és a Pan Am könyvelőjének nevét igen.
A Pan Am nyilván igazolta a csekket, mivel a bankár be-
váltotta.
Megdöbbentett, milyen könnyen és simán bevált az új
módszer. Istenem, hiszen a bank és a Pan Am maga igazolta
a hamis csekkjeimet. Kocsit béreltem, s míg Monique repült,
körbeutaztam Franciaországot. Minden szembe jövő falusi
bankban és nagyvárosi pénzintézetben megfordultam. Biz-
tosra nem tudom, de a későbbiekben arra jutottam, azért
voltam olyan sikeres azokkal a csekkekkel, mert a Pan Am
kezeskedett értük.
Lavalier apukát sok munkához juttattam. Miután egy igazi
Pan Am-pilóta óvatlanul a Windsor bárjában felejtette azo-
nosító kártyáját, apukával készíttettem egy új Pan Am-kár-
tyát, a korábbinál sokkal szebbet.
- Odaadom neki - mondtam a csaposnak.
El is postáztam a pilótának a Pan Am New York-i címére,
de csak azután, hogy Lavalier apuka lemásolta, és ellátta az
álnevemmel, hamis rangommal és fényképemmel.
A Lavalier család úgy tudta, a Pan Am különleges képvise-
lőjeként vagyok Párizsban, pr-munkát végzek a cégnek. Egy
hónappal megismerkedésünk után azonban közöltem
Monique-kal, újra dolgozni fogok tartalék pilótaként. Egy
keddi napon New Yorkba repültem. Kevéssel dél előtt értem
oda, és azonnal a Chase Manhattan Bank legközelebbi fiók-
jához siettem. Vettem egy 1200 dolláros banki csekket,
amelynek utalványosa „Roger D. Williams", rendelvényese
pedig „Frank W. Williams" lett.
Még aznap visszarepültem Párizsba. Ezúttal az V. György
Királyban szálltam meg. A szobámban átjavítottam a csekk
Szövetségi Tartalék Körzetszámát úgy, hogy San Fransiscóba
vagy Los Angelesbe utazzon.
Aztán Lavalier apukához vittem a csekket.
- Háromszáz ilyen kellene - mondtam.
Azt hittem, rákérdez, miért akarok lemásolni egy pénzát-
utalást, de nem tette. Később rájöttem, apuka nem igazán
értette, milyen munkákat vállal. Vakon megbízott bennem.
A háromszáz másolat elkészültével visszatértem New
Yorkba. Csak New York vonzáskörzetében 112 fiókja van a
Chase Manhattannek. Három nap alatt hatvan fiókban for-
dultam meg másolt csekkjeimmel. A hatvanból csak egy
esetben hangzottak el óvatos szavak.
- Uram, tudom, hogy ez Chase-csekk, de mivel nem mi bo-
csátottuk ki, fel kell hívnom az illetékest - szabadkozott a
pénztárosnő. - Tudna várni egy percet?
- Persze, nyugodtan - mondtam könnyedén.
A hívást a jelenlétemben bonyolította le. A beszélgetés
egyetlen részlete sem lepett meg.
 - Igen, itt Janice Queensből. 023685-ös banki csekk. Meg
tudod mondani, hogy ki bocsátotta ki, mennyiről, mikor és mi
a jelenlegi státusa? - Várt, aztán megismételte, amit a
túloldalról hallott. - Frank W. Williams, 1200 dollár, január 5,
még kifizetetlen. Itt van előttem. Köszönöm szépen. Elné-
zést, uram - mondta, és leszurkolta a pénzt a pultra.
- Semmi gond - mondtam. - Ne kérjen bocsánatot, csak
mert lelkiismeretesen végzi a munkáját. - Ezt komolyan is
gondoltam. Ilyen alkalmazott elkelne bármely bankban. A
kislányt átvágták, mégis egy rakás pénzt megmentett a
Chase-nek. Eredetileg száz fiókot akartam kipakolni, de mi-
után telefonált, le kellett fújnom az akciót.
Nem engedhettem meg, hogy másvalaki is érdeklődni
kezdjen a kibocsátó bank után. Az esélyeim jók voltak, de
nem kockáztathattam, hogy ugyanaz a könyvelő veszi fel a
telefont, ha egy másik pénztárosnak is ellenőrizni támad
kedve.
Ideges lettem New Yorkban. Megint vonzott a külföldi
klíma, de nem tudtam, visszatérjek-e Monique-hoz Párizsba,
vagy inkább keressek egy izgalmas új helyet.
Míg ezen gondolkodtam, Bostonba repültem, ahol rövid
úton börtönbe zártak, majd kiraboltam egy bankot. Az előbbi
váratlanul ért, akár egy nem várt terhesség. Az utóbbinál
ellenállhatatlan késztetés vezérelt.
Csak azért utaztam Bostonba, hogy ne legyek New York-
ban. Épp olyan kikötőnek tűnt, mint bármely más keleti parti
város. Ráadásul sok bankja volt. Érkezéskor a cuccaimat egy
reptéri megőrzőbe, a kulcsát pedig a levéltárcámba tettem.
Számos bankban jártam, Pan Am-csekkmásolataimat ropogós
bankókra váltottam. Kora este értem a reptérre. A lehető
leggyorsabban tengerentúli gépre akartam szállni. Bűnös
üzelmeimmel ötezer dollárt kaszáltam a Bab Városában.
4800 dollárt a táskáimba rejtettem, aztán elindultam a me-
netrend felderítésére.
Késő éjjelig nem értem oda. Ahogy elfordultam a csomag-
megőrzőtől, egy csinos Allegheny Airlines-stewardess-szel
találtam magam szemközt. Álpilótaságom hajnaláról ismer-
tem.
- Frank! Micsoda meglepetés! - kiáltotta. Természetesen
meg kellett ünnepelnünk a találkozást. Este tizenegykor ér-
tem vissza a reptérre. Addigra úgy döntöttem, Miamiba uta-
zom, és onnan lépek a tengerentúlra.
Pilótaruhámban az Allegheny Airlines pultjához léptem.
- Mikor megy a következő gépük Miamiba? - kérdeztem a
jegypénztárost.
- Épp lekéste - fintorgott.
- Kié a következő gép? A Nationalé, az Americané, kié?
-kérdeztem.
- Senkié - felelte. - Holnapig egy gép sem indul Miamiba.
Éjfél után nem száll fel gép. Van Bostonban egy csendhábo-
rítási rendelet, amelynek értelmében reggel fél hétig nem
szállhat fel senki. A National első gépe Miamiba 10.15-kor
indul.
- De hiszen még éjfél sincs! - fakadtam ki.
Vigyorgott.
- Rendben. Repüljön a vermonti Burlingtonba. Az mára az
utolsó gépünk.
A körülmények ismeretében inkább lemondtam erről a le-
hetőségről. Helyzetemen töprengve leültem a hall egyik szé-
kére. Akárcsak a legtöbb nagy reptér hallját, ezt is ajándék-
boltok, kávézók, bárok és egyéb üzletek ölelték körül. Míg
gondolkodtam, mellékesen feltűnt, hogy többségük éppen
most zár. Érdeklődésemet az keltette fel, hogy az üzletve-
zetők megállnak egy nagy bostoni bank éjszakai széfjénél,
amely az egyik kijáró folyosó közepén helyezkedett el. Cso-
magokat és testes borítékokat dobnak be az acélból készült
dobozba - nyilván a napi bevételüket.
Megfigyelésemet két jeges szó szakította félbe.
- Frank Abagnale?
Elfojtottam a pánikot, és felpillantottam. Két marcona áb-
rázatú, egyenruhás, Massachusetts állami rendőr magasodott
fölém.
- Maga Frank Abagnale, vagy nem? - kérdezte az egyik fa-
gyosan.
- Frank vagyok, de Frank Williams. - Magam is meglepőd-
tem a torkomból előtörő hűvös, nyugodt választól.
- Láthatnám a papírjait? - Szavai udvariasan hangoztak, de
szemei azt súgták, ha nem adom át rögtön az irataimat,
megragad a könyökömnél, és maga rázza ki a zsebemből.
Átnyújtottam az azonosító kártyát és a hamis pilótaenge-
délyt.
- Nézze, fogalmam sincs, mi folyik itt. Biztosan félreértés. -
Az irataimra mutattam. - Ezek bizonyítják, hogy a Pan
American pilótája vagyok.
A rendőr átvizsgálta a kártyát és az engedélyt, majd átadta
a társának.
- Hagyjuk a rizsát, fiam. Te vagy Frank Abagnale, ugye?
-kérdezte amaz csaknem gyengéden.
 - Milyen Frank? - értetlenkedtem. Dühvel próbáltam álcázni
növekvő pánikom. - Nem tudom, ki a fenét keresnek, de
engem biztos nem.
A rendőr összevonta a szemöldökét.
- Nos, a vitának vége - dörmögte. - Gyere, beviszünk. Nem
kérdezték, hol a csomagom. Én meg nem világosítottam fel
őket. Kivezettek, és beültettek a járőrkocsiba. Egyből az ál-
lami rendőrségre hajtottunk. Ott bevittek egy zaklatott kiné-
zetű hadnagy, feltehetően a műszakparancsnok irodájába.
- Mi az ördög? - nyögött fel bosszúsan.
- Hadnagy úr, szerintünk ez itt Frank Abagnale - mondta
az egyik rendőr. - Azt mondja, a Pan Am pilótája.
A hadnagy végigmért.
- Kicsit fiatal vagy te a repüléshez - állapította meg. - Miért
nem vallód be, hogy te vagy Frank Abagnale? Régóta kere-
sünk. Ő is pilótának mondja magát. Illik rád a személyleírása
- tökéletesen.
- Harminc éves vagyok, a nevem Frank Williams, a Pan
Amnél dolgozok, és ügyvédet akarok - kiáltottam.
A hadnagy felsóhajtott.
- Nem vádolunk mi semmivel - mondta. - Vigyétek a városi
fogdába, és vetessétek fel csavargásért. Onnan hívhatja az
ügyvédjét. Ti meg hívjátok a szövetségieket. Az ő emberük,
tisztázzák ők.
- Csavargás? - tiltakoztam. - Nem vagyok csavargó. Leg-
alább kétszáz dollár van nálam!
A hadnagy bólintott.
- Ja, de nem sikerült bizonyítanod, hogy munkával keres-
ted - mondta fáradtan. - Vigyétek innen!
A megyei fogdába vittek Boston belvárosában, amely úgy
festett, akár egy letűnt korszak mementója.
- Hát ez meg mi a fenét művelt? - kérdezte a felvevő őr-
mester.
- Vedd fel csavargásért. Valaki érte jön reggel - mondta az
egyik zsaru.
- Csavargásért? - bömbölte az őrmester. - A francba is, ha
ez csavargó, akkor én vagyok Kína nagykövete.
- Te csak vedd fel - morogta a rendőr, majd társával
együtt távozott.
- Ürítsd ki a zsebeid, kölyök - mondta nyersen az
őrmester, és egy fiókból nyomtatványt húzott elő három
példányban. - Adok a vackaidról elismervényt.
Elkezdtem kipakolni elé az értékeimet.
- Kérem, nem tarthatnám meg az azonosító kártyát meg a
pilótaengedélyt? A cég előírásai szerint mindig nálam kell
lenniük. Nem tudom, ez a letartóztatásra is vonatkozik-e, de
ha nem gond, megtartanám őket.
Az őrmester ránézett a kártyára és az engedélyre, aztán
elém vetette őket.
- Naná - mondta kedvesen. - Azt mondom, félreértés lehet
itt, kölyök. Örülök, hogy én nem vagyok benne.
Egy őr felvezetett az emeletre, be egy koszos, rendetlen
cellába, a részegek fogdája mellé.
- Ha kell valami, csak sikíts - mondta együttérzőn. Bólin-
tottam, de nem szóltam semmit. Az ágyra rogytam.
Hirtelen levertség, elkeseredettség és félelem tört rám. Be
kellett látnom, a játéknak vége. Az FBI reggel értem jön,
aztán egyik tárgyalás követi a másikat. Körbepillantottam a
fogdában, és reménykedtem, hogy a börtön valamivel elvi-
selhetőbb ennél. Mert ez itt patkányfészek volt. Imádkoztam
volna, de aki a csalók istenének hódol, annak nincs imája,
gondoltam bűnbánóan.
Úgy tűnik, a csalók istenének is vannak angyalai. Egyikük
gyenge, remegő füttyszó után meg is jelent előttem, mintha
egy kölyök bizonygatná bátorságát a temetőben. A kísértet
megállt a cellám előtt, rajta förtelmes zöld kockás öltöny,
arca mint a homárfogó kosár, kérdő ajkai közt bűzös szivar.
A szemei úgy méregettek, mint menyét az egeret.
- Na szóval, mi a fenét keresel itt? - kérdezte a szivar mö-
gül. Nem ismertem. Nem úgy tűnt, hogy a segítségemre le-
het.
- Csavargás - feleltem kurtán.
- Csavargás! - rikoltotta. Ravasz szemeivel végigmért. -
Pan Am-pilóta vagy, nem? Hogy lehetnél csavargó? Kilopták
alólad a repülőt?
- Ki maga? - kérdeztem.
Előhalászott a zsebéből egy névjegyet, és a rácson ke-
resztül felém nyújtotta.
- Aloyius James "Óvadék" Ovady, magasröptű barátom
-mondta. - Első osztályú óvadékügynök. Ők bevarrnak, én ki-
hozlak. Most, haver, az ő gyepükön vagy. Holnap már az
enyémen. Kinn az utcán.
Mit mondjak, a remény nem vetette szét a mellkasomat,
de legalább mocorogni kezdett bennem.
- Elmondom, hogy történt - kezdtem óvatosan. - Volt egy
fickó a reptéren. Rászállt egy lányra, én meg szétrúgtam a
seggét. Behoztak mindkettőnket verekedésért. Ki kellett
volna maradnom a dologból. Ha a kapitány megtudja, hogy
fogdába dugtak, menten kirúg.
Hitetlenkedve bámult rám.
- Mi a fenét mondasz? Nincs, aki kivigyen? Az Isten sze-
relmére, hívd fel egy barátod!
Vállat vontam.
- Nem ismerek itt senkit. Egy bérelt gépet szállítottam ide.
A bázisom Los Angelesben van.
- És a legénység többi tagja? - kérdezte. - Hívd őket!
- Isztambulba utaztak - hazudtam. - Én szabin vagyok. Mi-
amiba akartam potyázni egy csajhoz.
- Az istenfáját! Nagy szarban vagy - állapította meg
Aloyius James "Óvadék" Ovady. Elmosolyodott, arca most
egy spicces kobold báját öltötte magára. - Nos, harcias pi-
lótacimborám, lássuk, ki tudlak-e vinni ebből a bostoni Bas-
tille-ból.
Eltűnt, halálosan sokáig, teljes tíz percig vissza sem tért.
- A francba, az óvadék ötezer - mondta meglepetten. - Az
őrmester szerint a rendőrök ki nem állhatnak téged. Mennyi
pénzed van?
Reményeim megint lelombozódtak.
- Csak kétszáz, tán annyi se - sóhajtottam.
A válaszon rágódott, a szemei összeszűkültek.
- Vannak papírjaid?
- Persze. - Azzal odaadtam neki a kártyát és a pilótaenge-
délyt.
- Láthatja, milyen régen pilóta vagyok. Hét éve dolgozom a
Pan Amnél.
Visszaadta az iratokat.
- Van személyi csekked? - kérdezte váratlanul. -Ja, van,
lenn az őrmesternél. Miért?
- Azért, zsokékám, mert csekket is elfogadok - vigyorgott.
- Majd megírod, ha az őrmester engedi.
Erre harmincöt perccel később került sor. A csekket a szo-
kásos 10%-os jutalékkal, azaz ötszáz dollárról állítottam ki,
és megfejeltem egy százas bankóval.
- Ezt bonuszként adom hálacsók helyett - mondtam kitörő
örömmel. - Csak a szivarja tart vissza, hogy megcsókoljam.
Amikor megtudta, hogy az első géppel Miamiba repülök,
kivitt a reptérre. Hogy mi történt eztán? Ahogy a fehér házi
tudósítók mondanák: cáfolhatatlan forrásból tudom, hogy
O'Riley teljesen feldobódott, hogy maga kérheti el a pilóta-
engedélyemet. Vigyorogva jelent meg a fogdában.
- Hozzák ide Abagnale-t, vagy akármilyen néven is ismerik
itt.
 - Hajnali fél négykor letették az óvadékot - vallotta be az
egyik őr. Az őrmester mostanra hazament.
O'Rileyt majd megütötte a guta.
- Óvadék? Óvadék? Ki tette le az óvadékot? - üvöltötte el-
fojtva haragját.
- Ovady. „Óvadék" Ovady, ki más? - felelte az őr. O'Riley
őrjöngve felkereste Ovadyt.
- Maga tette le az óvadékot Frank Williamsért? - kérdezte.
Ovady döbbenten pillantott rá.
- A pilótáért? Persze. Miért ne?
- Hogyan fizetett? Mennyit?
- Hát a szokásosat. Ötszáz dollárt. Itt a csekkje - nyúlt
Ovady a papír után.
O'Riley szemügyre vette a csekket, és Ovady asztalára
dobta.
- Baromira megérdemelte - dörmögte, és az ajtó felé in-
dult.
- Ezt meg hogy érti? - kérdezte Ovady, mikor a másik a ki-
lincsre tette kezét.
O'Riley kárörvendően rávigyorgott.
- Futtassa át a bankszámláján, seggfej, és majd rájön.
Odakint egy massachusettsi nyomozó várta O'Rileyt.
- Elrendelhetünk általános körözést. O'Riley megrázta a
fejét.
- Felejtsd el. A szemétnek ötszáz mérföld előnye van.
Egyetlen bostoni zsaru sem tudná elkapni.
Egy bölcs ember bizonyosan ötszáz mérföldre járt volna
onnan. De én nem voltam bölcs. Ha kapós vagy, akkor kapós
vagy, én meg még annál is kapósabb voltam.
Ahogy Ovady kitett a reptéren, és elhúzott, taxit fogtam,
és szobát béreltem egy közeli motelben.
Másnap reggel felhívtam a bankot, amelyé az a reptéri széf
volt.
- A biztonságiakat kérem - mondtam, mikor a központos
válaszolt.
- Biztonságiak.
- Figyeljen ide, Connors vagyok, az új biztonsági őr. Nincs
egyenruhám a ma esti műszakra. Az a rohadt egyenruha
véletlenül elszakadt. Hol cserélhetném ki, hölgyem? - kér-
deztem bosszúsan.
- Nos a Beke fivérektől szerezzük be az egyenruhákat -
felelte amaz csillapítóan. - Menjek csak el hozzájuk, Mr.
Connors. Majd ők kicserélik.
Kikerestem a Beke fivérek címét. Az ujjaimmal a Yellow
Pages többi részét is fellapoztam.
Először a Beke fivérekhez mentem. Senki sem vonta két-
ségbe a mesémet. Negyedóra múlva komplett biztonságiőr-
felszerelésben léptem ki az ajtón: ing, nyakkendő, nadrág,
sapka, a mellzseben és az ing jobb vállán a bank neve. A
munkaruházati boltban vettem egy Sam Browne övet és egy
pisztolytáskát. A fegyverboltban egy 38-as rendőrségi fegy-
ver másolatát szereztem be. Veszélytelen jószág, de csak egy
idióta nem törődne azzal, hogy éppen rá céloznak vele. Eztán
béreltem egy kombit, s mire elhagytam a motelt, mindkét
ajtaján a BIZTONSÁGI ŐR - BEAN ÁLLAMI NEMZETI BANK
felirat díszelgett.
Este negyed tizenkettőkor vigyázzban álltam a Bean Állami
Nemzeti Bank reptéri fiókjának éjszakai ügyelete előtt. A
széfen egy felirat gyönyörű betűkkel a következőket hirdette:
AZ ÉJSZAKAI ÜGYELET NEM MŰKÖDIK. KÉRJÜK, A
BIZTONSÁGI ŐRNÉL FIZESSEN.
A széffel szemben egy taliga állt, rajta tárva-nyitva nagy,
postán használatos zsák lógott.
Legalább harmincötén dobták bele táskájukat vagy borí-
tékjukat.
Egyikük sem szólt többet annál, hogy „Jó estét" vagy „Jó
éjszakát".
Amikor az utolsó üzlet is bezárt, elzártam a vászonzsák
száját, és vonszolni kezdtem a zsákmányt a kombi felé. De a
taliga elakadt a kijárat tömítőfilcén. Akárhogy is próbáltam,
nem tudtam átemelni az apró kitüremkedés felett. Túl nehéz
volt.
- Mi a helyzet, haver?
Megpördültem, és majdnem összepisiltem magam. Nem
ugyanazok a fickók voltak, de ismét két rendőr állt alig
másfél méterre tőlem.
- Elromlott a széf, a targonca kipurcant, a bank kombija
meg ott áll kint. Nincs hidraulikus emelőm, én meg nem va-
gyok egy Sámson - vigyorogtam maflán.
Az öregebb, egy pirospozsgás, vörös hajú fickó felnevetett.
- Nohát, hadd segítünk! - Hozzám lépett, és megragadta a
taliga fogantyúját. Most, hogy hárman húztuk, könnyedén
átugrott a kitüremkedésen. Segítettek elvonszolni a kombi-
hoz, és közösen beemeltük a tömött, ormótlan csomagot a
járgány hátuljába. Bevágtam a hátsó ajtókat, és a rendőrök-
höz fordultam.
- Hálás vagyok, fiúk - mosolyogtam. - Meghívnálak titeket
egy kávéra, de oda kell érnem a bankba.
 Nevettek. Egyikük a kezét nyújtotta.
- Ne strapáid magad. Majd legközelebb, oké?
Alig egy órával később a préda már a motelszobámban he-
vert. Kiválogattam a pénzt. Csakis a papírpénzt. Az aprót, a
hitelkártyanyugtákat és a csekkeket a fürdőkádba hajigáltam.
62 800 dollárnyi készpénzt zsákmányoltam. Öltönyt vettem
fel, és a fogást egy tartalék ingbe csomagoltam. A reptérre
hajtottam, és megkerestem a csomagjaimat. Egy órával
később már a miami gépen ültem. New Yorkban félórát
álltunk, azalatt felhívtam a bostoni reptér igazgatóját. Őt
nem értem el, csak a titkárnőjét.
- Idehallgasson. Mondja meg a Bean Állami Bank emberei-
nek, hogy a tegnap éjjel ellopott zsákmány nagy részét
megtalálják a Rest Haven Motel 208-as szobájában. - Azzal
letettem a kagylót.
Másnap elhagytam Miamit. Isztambulba indultam.
Egy órát álltunk Tel-Avivban.
A becsületkódexem szerint jártam el. A karrierem során
egyszer sem kopasztottam meg tisztes állampolgárokat.
Felkerestem egy amerikai bank fiókját. Egy köteg bankót
tettem a pultra.
- Egy ötezer dolláros banki csekket kérnék - mondtam.
- Hogyne, uram. Szabad a nevét?
- Ifjabb Frank Abagnale - feleltem.
- Rendben, Mr. Abagnale. A csekket az ön nevére írjam?
Megráztam a fejem.
- Nem. Legyen a rendelvényes Aloyius James „Óvadék"
Ovady a massachusettsi Bostonból.

8 KELL EGY CSAPAT A PAPÍRREPÜLŐRE

KÍSÉRETTEL JÁR az elnök. Erzsébet királynő. Frank

Sinatra. Muhammad Ali. Arnold Palmer. Csaknem minden hí-
resség.
No meg a pilóták.
- A személyzet többi tagja, uram? - kérdezte az isztambuli
hotel recepciósa. Nem először találkoztam ezzel a kérdéssel.
- Magam vagyok - feleltem. - Egy pilóta megbetegedett, a
helyére érkeztem. - Ez volt a standard válasz. A kérdést sok-
kal gyakrabban tették fel Európában és a Közel-Keleten, mint
az Egyesült Államokban. Az itteni szállodák a jelek szerint
teljes légi személyzetek látványához voltak szokva. Egy
magányos pilóta kíváncsivá tette őket.
A kíváncsiság pedig gyanakvást szül.
Kell egy csapat, morfondíroztam aznap este egy török
vendéglőben. Az egyenruhát már levetettem. Különleges
eseteket leszámítva már csak be- és kijelentkezéskor,
csekkváltáskor vagy potyázáskor viseltem.
A személyzet kérdése már korábban szöget ütött a fe-
jembe. Pontosabban mindig, ha láttam a kapitányok körül
sürgölődő stewardesseket. A kapitány státusa nemcsak hi-
hetőbbnek tűnt az enyémnél, de úgy tűnt, nálamnál sokkal
jobban érzi magát. Másrészt csalóka pilótalétem magányos
sorsra kárhoztatott. A körözött bűnözők általában szánalmas
figurák. Nehéz lenne oroszlánként feszítenem, miközben for-
rázott macskaként menekülök. Enyelgéseim nagyjából a
nyúlszerelmek tartósságával bírtak. Hasonló kielégüléssel is
jártak.
A csapatról szőtt álmaimat természetesen nem csak ma-
gányosságom motiválta. A légi személyzet - s ezalatt csak a
stewardesseket értem - tényleges hitelül szolgálhatott volna
pilótaszerepemhez. Rájöttem, hogy egy magányos pilóta
mindig kétkedést szül. Akit azonban egy csapatnyi szépséges
stewardess zsong körül, minden gyanú felett áll. Ha útjaimra
egy falka gyönyörű légi kísérő is elkísérne, konfettiként
szórhatnám érvénytelen csekkjeimet, a bankok pedig azt
hinnék, beköszöntött az újév. Nem mintha jelenleg gondjaim
lennének az elsózással. De ha egy csapat állna mögöttem,
egyszerre több csekket is beválthatnék.
Egy hét elteltével Isztambulból Athénba repültem.
- A személyzet többi tagja, uram? - kérdezte a recepciós.
Bosszankodva beadtam neki a szokásos mesét.
Másnap Párizsba utaztam, látogatóba a Lavalier családhoz.
- Bárcsak az Air France-nál dolgoznál. Lehetnék a személy-
zeted tagja - mondta egy nap Monique. Megjegyzése is csak
azt támasztotta alá, hogy muszáj csapatot kerítnem.
De hogyan szerezzen csapatot egy álpilóta, aki repülni sem
tud? Találomra mégsem mehetek oda a csajokhoz azzal,
hogy: „Hé, kislány, akarsz Európába menni? Nagyszerűen
értek az értéktelen csekkek elpasszolásához..." S mivel az
amerikai és európai alvilággal semmiféle kapcsolatban nem
álltam, onnan sem kérhettem segítséget.
Nyugat-Berlinben aztán a probléma magától megoldódott.
Hosszú távú terv volt, teli kockázattal, ugyanakkor komoly
kihívás. Mindig a Pan Am kaptáraiban jutottam a legtöbb
mézhez. A Pan Am törvénytelen gyermekének éreztem ma-
gam - még ha a társaság nem is tekintett így rám -, és ennek
megfelelően hű maradtam hozzá.
Hagytam, hadd adjon mellém a Pan Am csapatot.
New Yorkba repültem. A reptérről felhívtam a Pan Am
személyzetisét. Egy kis nyugati főiskola, a Prescott
Presbyterian Normal igazgatójaként mutatkoztam be neki.
- Hallottam, hogy munkaerő-toborzó körutat tartanak a
főiskolákon és egyetemeken. Nem tudom, idén mi is rajta
vagyunk-e a listán - kérdeztem.
- Sajnos nem - felelte a Pan Am személyzetise. - Azonban
október utolsó két hetében az Arizonai Egyetem campusán
lesz a csapatunk. Több posztra is keresnek munkatársat, így
biztosan örülnek majd a Pan Am után érdeklődő diákjainak.
Ha kívánja, küldünk néhány brosúrát.
- Az remek lenne - mondtam, és megadtam a nem létező
főiskola kitalált címét.
A tervem hegymászói merészséget igényelt. Felöltöttem a
Pan Am-egyenruhát, és a Kennedyre mentem, a 14-es han-
gárhoz. A hamis azonosító kártya a mellzsebemen függött,
így könnyedén bejutottam az épületbe. Félórát lézengtem a
raktárak körül, s közben összegyűjtöttem, ami kellett: borí-
tékokat, nagy dossziékat, Pan Am-fejléces papírt, egy map-
pányi jelentkezési lapot és egy köteg színes brosúrát.
A motelszobámban leültem, és írtam egy levelet az Arizo-
nai Egyetem diák-elhelyezési igazgatójának, mely szerint a
Pan Am idén új toborzómódszert vezet be. A személyzetisek
szokásos októberi látogatása mellett a Pan Am pilótákat és
stewardesseket is a helyszínre küld. Ők is elbeszélgetnek a
reménybeli pilótákkal és légi kísérőkkel, mivel a tényleges
légi személyzet valósághűbb képet nyújthat a munkáról, és
biztosabb kézzel válogathatja ki a jelölteket.
„Szeptember 9-én, hétfőn egy pilóta látogat a campusukra.
Három napot szán a stewardessi állásra jelentkezők meg-
hallgatására - állt a csalfa levélben. - Egy másik borítékban
brosúrákat és jelentkezési lapokat küldünk, melyeket, ha kí-
vánják, szétoszthatnak az érdeklődők között."
A levelet, amelyre a Pan Am személyzeti főnökének nevét
véstem, belecsúsztattam egy borítékba. A brosúrákat és je-
lentkezési lapokat egy dossziéba tettem. Aztán a Pan Am
irodaépületébe mentem, felkerestem a postázót, és egy fiatal
hivatalnoknak adtam a küldeményeket. Közöltem, hogy
légipostán küldje őket.
Úgy véltem, a pan ames bélyegző - „A világ legtapasztal-
tabb légitársasága" felirattal - némi eleganciát kölcsönöz
hamis levelemnek.
Augusztus 18-án adtam fel a küldeményeket. Augusztus
28-án felhívtam az Arizonai Egyetemet. John Hendersont
kapcsolták, a diák-elhelyezési igazgatót.
- Mr. Henderson, itt Frank Williams, a Pan American World
Airways másodpilótája - mutatkoztam be. - Néhány hét
múlva látogatást teszek a campusukon. Megkapta a tájé-
koztatónkat? Megfelel önnek az időpont?
- Hát persze, Mr. Williams - lelkesedett Henderson. -Meg-
kaptuk a tájékoztatókat. Alig várjuk, hogy megérkezzen.
Mindenfelé kiplakátoltuk az eseményt, úgyhogy temérdek
jelentkezőre számíthat.
- Nos, azt nem tudom, mi állt a levélben - hazudtam. - De
a felettesem úgy utasított, hogy csak harmad- és negyedéve-
seket interjúvoljak meg.
- Hogyne, Mr. Williams - mondta Henderson. -Tulajdon-
képpen eddig csak a harmad- és negyedévesek érdeklődtek.
- Felajánlotta, hogy megszállhatok a campuson, de udvaria-
san visszautasítottam, mondván, a társaság már foglalt ne-
kem szobát egy szállodában.
Szeptember 9-én, hétfő reggel nyolc órakor léptem az Ari-
zonai Egyetem campusára. Henderson szívélyesen üdvözölt.
Természetesen egyenruhát viseltem. Henderson egy kicsiny
termet biztosított nekem tartózkodásom idejére.
- Eddig harmincan jelentkeztek. Úgy osztottam be őket,
hogy minden napra tíz jusson - mondta. - Persze tudom,
hogy egyenként beszél velük, és saját belátása szerint osztja
be az idejét, de az első tíz kilenc órára itt lesz.
- Nos, először az egész csoporttal beszélek, aztán egyen-
ként meginterjúvolom őket.
Az első tíz - együtt és külön-külön is - imádnivaló volt.
Ahogy rájuk pillantottam, még inkább éreztem, hogy kell egy
csapat. Ezek tízen úgy néztek rám, mintha én lennék Elvis
Presley.
Hivatalos modort öltöttem fel.
- Először is, hölgyeim, jó, ha tudják, a helyzet nekem is
teljességgel szokatlan. A pilótafülkében otthonosabban
mozgok, mint az osztályteremben. A társaság kijelölt erre a
feladatra, és remélem, sikerrel járok majd. Az önök segítsé-
gével és megértésével szerintem menni fog. Megértésükre
azért van szükség, mert nem én mondom ki a végső szót ab-
ban, kit veszünk fel és kit nem. Az én dolgom annyi, hogy ki-
válogassam és beajánljam a legalkalmasabb légikísérő-je-
lölteket. A személyzeti főnöknek joga van arra, hogy eluta-
sítsa valamelyik vagy akár az összes jelöltet. Ugyanakkor az
is elképzelhető, hogy pusztán az én ajánlásom alapján, to-
vábbi interjúk nélkül felveszik önöket. Persze nem valószínű,
hogy diplomaosztás előtt munkába állhatnak. De ha kivá-
lasztjuk önöket, a cég alapelve szerint tanulmányaik utolsó
évében támogatásban részesülnek, nehogy elcsábítsa önöket
egy másik munkahely. Világosan beszéltem?
Igen. A lányok szerint legalábbis. Feloszlattam a csoportot,
és egyesével kezdtem őket meghallgatni. Nem tudtam pon-
tosan, milyen lányokat keresek a „személyzetbe". De azt
tudtam, olyan lány szóba sem jöhet, aki - ha kiderül, hogy
csak egy nagyszabású svindli részese volt - képtelen lenne
megbirkózni a tudattal.
Kiszórtam a teljesen naiv és kétségtelenül prűd jelölteket.
A közvetlen, csinos, de túlságosan becsületes lányokat
(amilyeneket bármely légitársaság felvenne), a kérdéses
kategóriába soroltam. Azok neveit jelöltem be, akik nyugis,
picit hiszékeny, kicsit merész, nemtörődöm, ultraliberális
benyomást keltettek, olyanokat, akik nem pánikolnak krízis-
helyzetben. Úgy véltem, az ilyen lányok lennének a legal-
kalmasabbak a személyzeti színjátékhoz.
Henderson végigülte velem a délelőttöt, aztán az ebédszü-
net alatt az irodája mögötti irattárhoz vezetett. Rámutatott
egy ajtóra, közel az interjú helyszínéhez, és a kezembe
nyomta a kulcsot.
- Nagyon ritkán van ott bent valaki, mivel a nyilvántartá-
sunk teljesen komputerizált - mondta. - Szóval szüksége lesz
a kulcsra. Kiválogattam a jelentkezők aktáit, és ide, erre az
asztalra tettem őket, ha esetleg át szeretné valamelyiket ta-
nulmányozni. Itt egymagában dolgozhat, de persze a ren-
delkezésére állunk, ha szüksége lenne valamire.
A nyilvántartás felkeltette az érdeklődésemet. Mielőtt
meghívott volna ebédre, Henderson előzékenyen elmagya-
rázta a rendszer működését.
Kora délután végeztem az első tíz jelentkezővel, másnap
reggel pedig megismertem a második csapatot. Ugyanazt a
mesét adtam elő, és ugyanúgy hittek nekem, mint az utolsó
tíz. A harmadik nap délutánján tizenkettőre csökkentettem a
jelöltek számát.
Órákig tanulmányoztam ennek a tizenkettőnek az aktáit.
Összevetettem őket az interjún elhangzottakkal és saját be-
nyomásaimmal, és kiválogattam a legjobb nyolcat. Elhagyni
készültem a szobát, amikor szeszélyes gondolat szállt meg,
mely csak félóra elteltével engedett el. Amikor kiléptem a
teremből, az akták között már egy olyan is hevert, mely sze-
rint ifjabb Frank Abagnale, Bronxville szülöttje diplomás
szociális munkás.
Másnap reggel a nyolc döntős előtt disszertáltam. Ők vol-
tak a pergamenek, amelyekre a hamis oklevelemet rótták.
A lányok izgatottan ültek be a terembe, tökéletes hangu-
latban készülő svindlimhez.
- Nyugalom, hölgyeim, nyugalom. Még nem stewardessek.
Ugye tisztában vannak vele?
Szavaim elérték a kívánt hatást. Egy pillanatra teljes csend
lett. Aztán elvigyorodtam, és puhítani kezdtem őket.
- Önök mind harmadévesek, tehát még be kell fejezniük az
iskolát. Említettem, hogy a cég az utolsó év során szeretné
támogatni a stewardess-jelölteket. Felhatalmaztak, hogy
önöknek, nyolcuknak felkínáljak valamit, amit szerintem ér-
dekesnek találnak majd. Úgy informáltak, a társaság a jövő
nyárra szeretne felvenni egy csapat lányt. Reklám- és pr-fel-
adatok elvégzésére kisebb csoportokban Európába küldené
őket. Azaz a világ számtalan kiadványában Pan Am-modell-
ként szerepelnének - szerintem mindnyájan láttak már ilyen
hirdetést -, mások iskolai előadásokon, civil szervezetek ülé-
sén, üzleti szemináriumokon és hasonlókon vennének részt.
Ez amolyan „lobogjon a cég zászlaja" típusú turné. Általában
igazi stewardessek vagy egyenruhába öltözött profi modellek
vesznek részt benne. Ám jövő nyáron stewardess-jelöltekkel
végeztetnénk a munkát. Amolyan élő-gyakorlat lenne ez a
számukra. Személy szerint jónak tartom az ötletet. Először is
a hirdetéseken a saját embereink és bázisaink szerepelnének.
Másrészt nem kellene igazi stewardesseket elvonnunk a
munkától, ha egy fotózáshoz szükség lenne rájuk. Ez mindig
is komoly gondot jelentett, hiszen nyáron a legtöbb az utas.
És ha a légi kísérők nem repülhetnek, helyetteseket kell
keresnünk. Szóval felhatalmaztak rá, hogy felvegyem önöket,
ha szeretnének részt venni a nyári programban. Bejárhatják
Európát. A költségeket a cég állja. A kezdő stewardessek
bérét kapják, stewardessnek öltözhetnek, de nem lesznek
stewardessek. Az egyenruhát mi biztosítjuk. Továbbá
munkaszerződést kötünk önökkel, ami esetünkben azért
fontos, mert ha a diploma után stewardessnek jelentkeznek,
Pan Am-alkalmazottnak számítanak, és elsőbbséget
élveznek. Szeretnének jelentkezni?
 Mind feltették a kezüket.
- Oké - mosolyogtam. - Szerezzenek útlevelet. Ezt maguk-
nak kell elintézniük. Adják meg a címüket, hogy a cég elér-
hesse önöket. Egy hónapon belül megkapják a munkaszer-
ződést. Ennyi, hölgyeim. Roppantul élveztem az együtt töltött
időt. Remélem, néhányuk az én csapatomba kerül.
Értesítettem Hendersont az ajánlatról. Ugyanúgy örült,
mint a lányok. Aznap este Henderson, a neje és a nyolc lány
partit rendezett nekem a Henderson-ház medencéjénél.
Visszatértem New Yorkba, és egy olyan cégnél béreltem
postafiókot, amelynek irodái a Pan Am épületében voltak.
Tökéletes álca volt, hiszen a lányokkal való levelezéshez a
Pan Am címét használhattam, de a válaszok mind az én
postafiókomban landoltak.
Kábé egy hét múlva mindnyájuknak küldtem egy „munka-
szerződést" és egy borítékot, amelyben jómagam (Frank
Williams) arról értesítettem a lányokat, hogy a cég - minő
meglepetés! - engem nevezett ki az európai turné élére, így
én leszek az ő „kapitányuk". Csatoltam egy általam gyártott
kis nyomtatványt, amelyben egyenruha-készítés céljából a
méreteik iránt érdeklődtem. Közöltem velük, hogy minden
további kérdést nekem címezzenek, közvetlenül a postafió-
komra.
Aztán magam is készülni kezdtem a turnéra. Az útlevelem
ideiglenes volt, és az igazi nevemre szólt. Végleges útlevél
kellett Frank Williams névre. Elhatároztam, hogy letesztelem,
vajon a New York-i útlevélirodának van-e ideje rendőrösdit
játszani.
Egy reggel besétáltam az irodába, beadtam az ideiglenes
útlevelet, és tíz nappal később kézhez kaptam a véglegest.
Felettébb örültem neki, de mégiscsak ifjabb Frank W.
Abagnale névre volt kiállítva. Nem úgy festett, mint ami
szükség esetén „Frank W. Williams Pan Am-elsőtiszt" segít-
ségére siethetne. Nyomoztam kicsit, majd egy nagy keleti
parti város levéltárában ráakadtam a megoldásra. Francis W.
Williams húsz hónapos korában, 1939. november 22-én el-
hunyt. Az archívum szerint a gyermek 1938. március 12-én
született egy helyi kórházban. A hivatalnoknak Francis W.
Williamsként mutatkoztam be, és három dollárért kértem tőle
egy másolatot a születési anyakönyvi kivonatomról.
Számomra logikusnak tűnt, s reméltem, másoknak is az lesz,
hogy akit Francisnek hívnak, inkább a Frankét használja.
A születési anyakönyvi kivonatot a szükséges fényképekkel
a philadelphiai útlevélirodába vittem. Két hét múlva kézhez
kaptam második útlevelemet, amely végre megfelelt a Pan
Am-egyenruhának. Készen álltam arra, hogy összehívjam a
csapatot, hacsak keresztül nem húzza valami az arizonai
számításaimat.
A hátralévő hónapok során bejártam az országot. Igye-
keztem nem feltűnést kelteni, de időnként elpasszoltam egy
Pan Am-csekket vagy egy banki csekket.
Miamiban is jártam. A Fontainebleau nevű hotel legelegán-
sabb lakosztályában szálltam meg. Kaliforniai brókernek
adtam ki magam. A táskám 20, 50 és 100 dollárosokkal volt
tele. Rolls-Royce-szal jártam, amit Los Angelesben béreltem,
de Floridában használtam.
Mindez egy nagyszabású terv része volt, amely szerint
előbb jó hírnevet szerzek, majd a miami bankokban és az
elitebb hotelekben elpasszolok néhány igazán zsíros hamis
csekket. A jó hírnévhez főként merő véletlenségből jutottam.
Összeismerkedtem a hotel néhány vezető beosztású al-
kalmazottjával. Egyikük egy délután megállított a folyosón,
és bemutatott egy floridai brókernek, akiről még én is tud-
tam, hogy pénzügyi zseni. Rendíthetetlen floridaiként alig
leplezte, hogy lenézi Kaliforniát. Elszórt találkozásainkból azt
is leszűrtem, hogy a kaliforniai brókereket sem tartja túl
sokra. Néha olyan otromba és arrogáns volt, hogy a hotel-
igazgatók alig győztek miatta szabadkozni. Olyan ellensége-
sen viselkedett, hogy néhány perc elteltével kimentettem
magam a társaságából. Indulni akartam, de megragadta a
karomat.
- Mi a véleménye a Saturn Electronics ajánlatáról? - kér-
dezte fölényes mosollyal. Még sosem hallottam ilyen cégről, a
létezéséről sem tudtam. Udvariasan visszafordultam, és
rákacsintottam.
- Vegyen belőle, amennyit csak bír - mondtam, és odébb-
álltam.
Néhány nap múlva újra találkoztunk. Mindketten arra
vártunk, hogy a kocsinkat a főbejárathoz hozzák. Meglepő
módon tisztelettel üdvözölt.
- Magára kellett volna hallgatnom a Saturn-részvényeknél
- mondta kelletlenül. - Honnan a fenéből tudta, hogy a
Galaxy Communications megveszi a céget?
Vigyorogtam, és megint rákacsintottam. Később megtud-
tam, hogy mióta - négy napja - megvette a Galaxy, a Saturn
Electronics részvényei napi öt-nyolc pontot emelkedtek.
Aznap este a liftben megszólított egy harmincas éveiben
járó, jól öltözött férfi. Prominens városi tisztviselőként mu-
tatkozott be.
- Rick (az egyik hoteligazgató) mesélt nekem önről, Mr.
Williams. Azt mondta, lehet, hogy irodát nyit mifelénk, és az
év egy részét ezentúl Miamiban tölti.
Bólintottam.
- Komolyan fontolgatom - mosolyogtam. - Néhány héten
belül úgyis eldől.
- Nos, talán segíthetek - mondta. - Ma este fogadást adunk
a feleségemmel. Ott lesznek a város és a kormány legfőbb
köztisztviselői és üzletemberei, köztük a kormányzó emberei
és a polgármester is. Megtiszteltetésnek venném, ha eljönne.
Remekül erezné magát, és segíthetnénk önnek dönteni.
Elfogadtam a meghívást, mert bizonyos tekintetben igaza
volt. A vendégei valószínűleg a segítségemre lehettek. Ab-
ban, hogy átvágjam őket a palánkon.
Nyakkendős buli volt. Nem esett nehezemre nyitva tartó
kölcsönzőt és a méretemhez illő szmokingot találnom. Kön-
nyen ráleltem a városatya házára. Kényelmetlenül közel volt
egy bizonyos bankárnő otthonához. Reméltem, őt nem hívta
meg. Mindenesetre úgy parkoltattam le a kocsit, hogy gyor-
san leléphessek.
A bankárnő nem volt a vendégek között, a világ legdögö-
sebb, legvonzóbb szőkesége azonban igen. Egyből kiszúrtam,
ahogy a házba léptem. Egész este őt figyeltem. Bár végig a
társaság központja volt, furcsamód úgy tűnt, egyik
imádójával sem áll közelebbi viszonyban.
- Az ott Cheryl - világosított fel a vendéglátóm. - A fogadá-
sok örök dísze. Modellként több magazin címlapján is szere-
pelt. Kapcsolatunk egészen gyümölcsöző. Ő feldobja a foga-
dásokat, cserébe elintézzük, hogy bekerüljön a lapok társa-
sági rovatába. Jöjjön, bemutatom neki.
Cheryl azonnal érdeklődést mutatott irántam.
- Láttam, amikor megjött. - Kezet nyújtott. - Szép az a
Rolls. Az öné vagy csak ma estére bérelte?
- Az enyém. Ez az egyik.
Felszaladt a szemöldöke.
- Az egyik? Több Rolls-Royce-a van?
- Több - feleltem. - Gyűjtöm őket. - A szeme csillanásából
láttam, hogy barátra leltem benne. Szemmel láthatóan le-
nyűgözték az anyagi javak és a gazdag emberek. Egész este
azon tűnődtem, hogyan takarhat ilyen gyönyörű külső olyan
haszonleső, nagyravágyó belsőt. Nem bántam, hogy híján
van az erényeknek. Vonzott feltűnő romlottsága. Kapzsin volt
gyönyörű.
 Nem voltunk együtt egész este. Időnként különváltunk, és
magányosan portyáztunk a dzsungelben, mint két prédára
leső leopárd. Én ráleltem a prédára néhány zsírosan vastag
bankár személyében. Ő is megtalálta a magáét. Engem.
Hajnali fél háromkor félrevontam.
- A fogadás lassan véget ér. Jöjjön velem a lakosztá-
lyomba, és reggelizzünk együtt.
Válasza jókora csapást mért az önbecsülésemre.
- Mennyit érne ez meg magának?
- Azt hittem, maga modell - mondtam leforrázva.
- Többféle modell létezik - mosolygott kihívóan. - Egyesek
feljebb jutnak a többieknél.
Még sosem fizettem senkinek azért, hogy ágyba bújjon
velem. A professzionális szex világa távol állt tőlem. Legjobb
tudomásom szerint sosem találkoztam még kurvával vagy
call girllel. Mostanáig. Szerettem volna ágyba bújni Cheryllel,
s most, hogy tisztáztuk a státusát, csak az árról kellett
megegyeznünk. A fene vigye, töméntelen pénzem volt.
- Ööö, háromszáz? - próbálkoztam. Csinosan fintorgott, és
megrázta a fejét.
- Nem, azt hiszem, háromszáz nem elég. Megdöbbentem.
Évekig lubickoltam úgy a luxusban, hogy fogalmam sem volt
az árakról.
- Ó, értem, duplázzuk meg hatszázra. Hűvösen, számítóan
nézett rám.
- Közelít. De egy magafajta fickó gálánsabb is lehetne. Rá-
pillantottam, és ideges lettem. A becsületkódexem szerint,
amelyet profi svindlerkorom kezdetétől követtem, sohasem
vágtam át magánembereket. Például sosem fizettem hamis
csekkel ruháért vagy más személyes holmiért. Az áruházak
és üzletek többsége az eladót teszi felelőssé a szálhámossá-
gért. Ha az eladó hamis csekket vesz át az öltönyért, akkor
az öltöny árát az ő fizetéséből vonják le. Én csak cégekkel
foglalkoztam - bankokkal, légitársaságokkal, hotelekkel,
motelekkel és egyéb bebiztosított jogi személyekkel. Ha új
ruha vagy más személyes holmi kellett, bankból vagy hotel-
ből sajtoltam ki a szükséges összeget.
Hamar rájöttem, hogy Cheryl édes kis kivételt jelenthetne
a szabály alól.
- Nézze, egész éjjel vitatkozhatunk itt az árról. Utálom a
szőrszálhasogatást. Hagyjuk a lakosztályt, ugorjunk el ma-
gához egy órára. Ezer dollárt kap.
- Menjünk. - A pénztárcáért nyúlt. - A tulaj felmondta a
bérletet, úgyhogy most Miami Beachen lakom egy hotelben. -
A hotel közel volt az enyémhez; harminc perc alatt odaér-
tünk.
Már a kulcsot dugta a zárba, amikor sarkon fordultam.
- Mindjárt jövök.
Megragadta a karom. Nyugtalannak tűnt.
- Hé, hová megy? Ugye nem akarja elsumákolni?
Kibújtam a szorításából.
- Ugye nem hiszi, hogy ezerdollárosokkal rohangászom?
Lemegyek, és beváltok egy csekket.
- Hajnali fél négykor? - fakadt ki. - Ilyenkor senki nem vált
be ekkora összeget. Még egy százast sem!
Gőgösen elmosolyodtam.
- Dehogynem. Ismerem a hotel tulajdonosát. Amúgy meg
ez egy érvényes banki csekk. Az utalványos a New York-i
Chase Manhattan Bank. Aranyat ér. Bármikor beváltják.
- Mutassa.
A kabátzsebembe nyúltam, és előhúztam az egyik Chase
Manhattan-hamisítványt, amelyet még Miamiba érkezésem
előtt szereztem. 1400 dollár állt rajta. Cheryl rápillantott, és
bólintott.
- Aranyat ér. Forgatmányozza nyugodtan rám.
- Nem megy. A csekken 1400 dollár áll, és mi ezerben álla-
podtunk meg. Noha az a négyszáz dollár nem sokat ér, az
üzlet mégiscsak üzlet.
- Rendben - mondta. - Forgatmányozza rám. Cserébe adok
magának négyszázat. - A tárcájába nyúlt, és egy keskeny
százasköteget halászott elő. Kihúzott belőle négy bankót, és
felém nyújtotta őket. Aláírtam a csekket, és Cheryl kezébe
nyomtam.
A folytatást - ahogy a riporterek mondanák - megbízható
forrásból ismerem. Néhány nappal később a bank értesítette
Cherylt, hogy a csekk hamis. Cheryl dühösen felhívta a Dade
megyei serifirodát. Azonnal kapcsolták O'Rileyhoz.
- Mire kellett a csekk? - kérdezte O'Riley.
- Nem tartozik magára - csattant fel Cheryl. - A lényeg,
hogy tőle kaptam, és nem ér semmit. A maga dolga elkapni a
szemétládát.
- Tudom - mondta O'Riley. - De ahhoz, hogy elkapjam,
tudnom kell, mi jár a fickó fejében. A személyleírása illik
Frank Abagnale-re, de ő sosem ver át magánembereket.
Kiskereskedőket sem. Most hirtelen miért ad mégis egy
becsületes polgárnak, ráadásul egy gyönyörű nőnek egy
1400 dolláros értéktelen csekket? Mi motiválhatta?
O'Riley maga is amolyan szélhámos. Kiszedte Cherylből a
teljes sztorit.
- Nem az ingyen numerát sajnálom - összegezte Cheryl ke-
serűen. - A francba, máskor is megesett már velem. Azt
vettem zokon, hogy a szemétláda kicsalt tőlem négyszáz
dollárt.
- Erre bizony mindketten rácsesztek - állapította meg ta-
lálóan O'Riley.
Cheryl azonban még mindig olcsóbban megúszta, mint az a
két miami bankár, akiket a távozásom előtt fejenként húsz-
ezerre megvágtam. A Fontainebleau-t is sikerült megvezet-
nem egy hamis banki csekkel. A visszajáró több száz dollár
volt.
A Rollst leparkoltam egy garázsban, és a hollétéről küldtem
egy táviratot a kaliforniai lízingcégnek. Jól mondta Cheryl:
szép kocsi volt. Jobbat érdemelt, minthogy kitegyem az
elemek és a vandálok pusztításának.
Sun Valleyben lyukadtam ki. Meghúztam magam télire, és
becsületesen viselkedtem. A tavasz közeledtével visszare-
pültem New Yorkba. Manhattan egyik elegáns negyedében
beköltöztem egy kőépítésű lakásba, és mindegyik leendő
„stewardessnek" küldtem egy emlékeztetőt. Válaszaikból
kitűnt, hogy még mindig Pan Am-promóciós igazgatónak
hisznek, így hát folytattam vakmerő tervem megvalósítását.
Tudtam, melyik hollywoodi cég tervezi és gyártja a Pan Am-
stewardessek egyenruháit.
Hollywoodba repültem, és a pilóta-egyenruhámban felke-
restem a divatcéget. A Pan Am-megrendelésekért felelős
asszonynak átnyújtottam egy levelet, amely az állítólagos
európai pr-turnét részletezte, és magyarázatomat volt hi-
vatva alátámasztani.
- Hat héten belül készen lesznek az együttesek - mondta. -
Gondolom, táskát is rendel a lányoknak.
- Hogyne.
Míg a lányok öltözete készült, Los Angeles környékén ma-
radtam, és az akció további részletein dolgoztam. Pilótának
öltözve meglátogattam a Pan Am Los Angeles-i raktárát, és
összeszedtem a kellő számú kalap- és egyenruha-emblémát.
Mindegyik lány küldött magáról egy háromszor három
centis, színes igazolványképet, melyek segítségével az
enyémhez hasonló hamis azonosító kártyákat gyártottam.
Mindegyikre azt írtam: „légi kísérő".
Amikor az egyenruhák elkészültek, egy bérelt kombival -
az ajtaján hamis Pan Am-logó - személyesen mentem értük.
Számlát állítottam ki a ruhákról.
 Május végén levelet küldtem a lányoknak, egy repülőjeg-
gyel együtt, amelyért készpénzzel fizettem. A levélben arra
kértem őket, május 26-án találkozzunk a Los Angeles-i reptér
halljában.
A sasfiókok összegyűjtése pozőrkarrierem legarcátlanabb,
legpompásabb húzása volt. A reptér melletti legdrágább
szállodába mentem, és minden lánynak szobát foglaltam. Az
érkezésüket követő napra kibéreltem a hotel egyik konfe-
renciatermét is. Az akciót a Pan Am cégneve alatt intéztem,
ugyanakkor készpénzzel fizettem érte. A rendelést felvevő
igazgatóhelyettes megnyugtatására közöltem, hogy ez nem
szokványos Pan Am-ügylet, hanem a társaság marketing-
osztályának „sajátos jellemvonása".
A lányok érkezésének reggelén felöltöttem a Pan Am-
egyenruhát, és a Pan Am reptéri főhadiszállására mentem. A
cég gépkocsiparkjának főnökével volt beszédem.
- Nézze, ma délután kettőre nyolc különleges munkakörű
stewardesst várok ide. Kellene valami, amivel a hotelhez
szállíthatom őket - magyaráztam. - Tud segíteni?
- Persze - felelte. - A szokásos személyzeti kocsi szabad.
Magam megyek értük. Ön is ott lesz?
- Találkozzunk itt fél kettőkor, és menjünk együtt - mond-
tam. - Aláírjak valamit?
- Á, majd én elintézem, reptárs - vigyorgott.
A lányok időben érkeztek. Totál lenyűgözte őket a csillogó
Pan Am-személyzeti kocsi, ami tulajdonképpen egy nagyobb
kombinak felelt meg. A gépparkossal bepakoltuk a csomag-
jaikat, a hotelhez hajtottunk, kirakodtuk a csomagokat, és
elhelyeztük a lányokat. Felajánlottam a fickónak, hogy meg-
hívom egy italra, de nemet mondott.
- Tetszik a stílusod - vigyorgott. - Ha kellek, csak hívj!
Másnap reggel a lányokkal beültünk a konferenciaterembe.
Kiosztottam az azonosító kártyákat, egyenruhákat és
poggyászokat. Sikítoztak örömükben, amikor észrevették,
hogy mindegyikbe bele van varrva a tulajdonos monogramja
és a Pan Am lógója.
A sikítozás csak erősödött, amikor felvázoltam az útitervet:
London, Párizs, Róma, Athén, Genova, München, Berlin,
Madrid, Oslo, Koppenhága, Bécs és más európai fürdővá-
rosok. Lecsendesítettem a lányokat, és zord atyaként szóltam
hozzájuk.
- Jó mókának ígérkezik, és remélem, az is lesz, de ne fe-
ledjétek, hogy kemény munkának nézünk elébe. Nem tűröm
a rendetlenkedést. Ha valaki rosszalkodik vagy lóg, jogom
van hazaküldeni. És ha muszáj, haza is küldöm. Tisztázzunk
valamit; a főnök én vagyok, tehát azt teszitek, amit mondok,
úgy viselkedtek, ahogy én mondom. A szabályaim könnyen
betarthatók, márpedig ha betartjátok őket, semmi gondunk
nem lesz egymással. Először is: mint látjátok, az azonosító
kártyán mindnyájan stewardessként szerepeltek. Ami az
érintett hotelek személyzetét és a velünk dolgozó fotósokat
illeti, nekik ti stewardessek vagytok. De a repülőn és a ko-
csiban civil ruhát fogunk viselni, s az egyenruhát csak az én
utasításomra öltjük fel. Ezen az úton sok légi kísérőnk sze-
retne részt venni - férfi és nő egyaránt, így elképzelhető,
hogy a részükről némi ellenségeskedést és irigykedést ta-
pasztaltok majd. Épp ezért ha igazi légi kísérőkkel találkoz-
tok, mondjátok azt, hogy a New York-i pr-osztályról jöttök,
és különleges küldetésben jártok. A tényleges státusotokról a
lehető legkevesebbet beszéljetek. Ha bárki akadékoskodik,
irányítsátok hozzám. A fizetést kéthetente szabványos fize-
tési csekken kapjátok meg. Európában roppant nehéz csek-
ket váltani, de ha rám forgatmányozzátok, szívesen beváltom
a helyi Pan Am-irodában vagy egy olyan hotelben, bankban,
amellyel szerződésben állunk. Néhányan most biztos arra
gondoltok, hogy haza is küldhetnétek a csekket. Ez két okból
nem fog menni. Először is a csekket valószínűleg az egyik
külföldi bankszámlánkra állítják ki. A cég szereti, ha
Európában váltjuk be őket. Másrészt ott van az átváltási
árfolyam. A csekket mindig az aktuális árfolyamon váltják be.
Ez általában pénzveszteséggel jár. Szóval egyszerűbb, ha én
beváltom a csekkeket, és odaadom nektek a készpénzt. Ha
pénzt szeretnétek hazaküldeni, küldjétek haza készpénzt
vagy banki csekket. Van kérdés?
Nem volt. Elmosolyodtam.
- Rendben. A nap hátralévő részében és éjszaka szabad-
program van. Aludjatok ki magatokat: holnap indulunk Lon-
donba.
El is indultunk. A jegyekért egy kisebb vagyont fizettem.
Londonban nyirkos, hajnal előtti eső fogadott minket. A ho-
telbe érkezésünk előtt utasítottam a lányokat, hogy vegyék
fel az egyenruhájukat.
Érhetően ideges és nyugtalan voltam a tervem kimenetelét
illetően, de vakmerőén fejest ugrottam az ismeretlenbe. A
kensingtoni Royal Gardensben szállásoltam el a lányokat,
kockáztatva ezzel, hogy az alkalmazottak Frank Williams Pan
Am-elsőtiszt személyében felismerik Frank Adams TWA-
pilótát. Egy bérelt kisbusz a reptérről a hotelbe vitt minket. A
recepcióst megkönnyebbülésemre most láttam először.
- A Pan Am 738-as járata vagyunk - mondtam. -
Shannonból irányítottak ide minket. Foglaltak nekünk szobát?
- Semmi gond, kapitány - felelte. - Mármint ha a lányoknak
megfelel a kétágyas szoba. Csak öt szabad szobánk van.
A lányok majdnem délig aludtak. Aztán elengedtem őket a
városba, míg én állítólag a fotózást szerveztem a Pan Am-
irodában. Valójában fellapoztam a londoni telefonkönyvet,
míg rá nem akadtam arra, amit kerestem: egy kereskedelmi
fotócégre. Felhívtam a céget, és a Pan Am pr-osaként mu-
tatkoztam be.
- A Royal Gardensben nyolc stewardess szállt meg. Szük-
ségünk lenne néhány színes és fekete-fehér fényképre a hir-
detéseinkhez és brosúráinkhoz. Tudja: nyíltarcú lányok a
Piccadillynál, a Temze hídjain, ilyesmik. Ön szerint menni
fog?
- Hát hogyne! - lelkesedett a fickó, akit megszólítottam.
- Mindjárt idehozatom az egyik fiúval a portfoliónkat. Biz-
tosan meg tudunk egyezni, Mr. Williams.
Ebéd közben meg is egyeztünk. Úgy tűnt, London egyik
nevesebb cégét sikerült kifognom. Korábban már dolgoztak a
Pan Amnek.
- Ez most egy kicsit más lesz, valami újat szeretnénk - ma-
gyaráztam. - Gondolom, örömmel veszi, hogy minden este
készpénzzel fogok fizetni. Csupán egy számlát kérek az ös-
szegről.
- És mi legyen a fotókkal? - kérdezte a cég embere.
- Nos, fennáll az esélye, hogy mire elkészülnek, mi már
messze járunk. Mozgalmas utunk lesz. A legegyszerűbb, ha a
Pan Am New York-i pr- és marketingosztályára küldi őket. Ha
elnyeri a tetszésüket, minden egyes kiválasztott képért újra
fizetünk a szokásos kereskedelmi árfolyamon.
Füttyentett, és vigyorogva a magasba emelte söröskorsó-
ját.
- Ez tényleg kicsit más, de tetszik!
Másnap reggel háromfős fotóscsapat érkezett a hotelhez
egy fényképész-felszerelésekkel teletömött kisbusszal, és
magukkal vitték a lányokat. Nem mentem velük, csak kö-
zöltem a főnökkel, hogy a belátására és képzeletére bízom a
lányokat.
- Ha lehet, józan és szalonképes állapotban hozza vissza
őket.
- Vettem, főnök - nevetett, és beterelte a lányokat a kis-
buszba.
 Nekem más elintéznivalóm volt. Jogtalan Odüsszeiámra
kellően felszerelkeztem hamis banki csekkel (saját gyárt-
mányaimmal), Pan Am-költségcsekkel, sima csekkel (Lavalier
apuka akaratlan keze munkájával) és Pan Am-költségtérítési
nyomtatvánnyal (amelyeket a Pan Am raktárából csentem
el). Ez utóbbi inkább blöff volt, mint hatékony eszköz.
Számos tényező növelte az esélyeimet. Londont, mint a
legtöbb utunkba eső nagyvárost, amerikai bankfiókok tar-
kították.
Másnap reggel a szobámba hívtam a lányokat, és elmagya-
ráztam nekik, hogyan működnek együtt a hotelek és a légi-
társaságok. Eztán mindegyiküknek átadtam egy hamis költ-
ségcsekket forgatmányozásra. A csekken persze nagyobb
összeg szerepelt, mint ami a hotelszámlához kellett.
- Szükségem lesz az azonosító kártyáitokra. Amíg a szám-
lát rendezem, mindnyájan úgy álljatok, hogy a pénztáros
lásson titeket.
Egyikük sem kifogásolta a számla összegét. Egy pillantást
sem vetettek rá.
A svindli hibátlanul bevált. A lányok a pénztáros szeme
láttára csoportba verődtek a hallban, én pedig a szállás és
egyéb költségek fedezeteként bemutattam a kilenc hamis
csekket. Egyedül a pénztáros kérdezősködött.
- Ezek bizony elég magas összegek, kapitány. Nem biztos,
hogy van kéznél ennyi amerikai dollárunk. - A pénztárgépet
tanulmányozta. - Sajnos nincs. Attól tartok, be kell érniük
fonttal.
Bosszúságot színleltem, de belementem a dologba. Tud-
tam, hogy a pénztáros keres, vagy legalábbis keresni akar
rajtunk. A fontok igaziak voltak. A Pan Am-csekkek nem.
Aznap délután Rómába repültünk, ahol az elkövetkező há-
rom nap során megismételtük az akciót. A római hotelpénz-
táros is túlzónak találta a csekkek összegét, de a magyará-
zatom kielégítette.
- Nagy kár. De mivel tizennyolc napot töltünk Olaszország-
ban, természetesen lírát is elfogadunk, ha nincs ellenére.
Nem ellenkezett, hiszen ez kábé ötven dollárnyi hasznot
hajtott neki.
Úgy döntöttem, nem szállunk repülőre. Nem a költségek
miatt, hanem mert a lányokat azonnal kiszúrta volna a légi
személyzet. A tervem legrizikósabb része éppen ez volt -
hogy hermetikusan elzárjam a lányokat. Mint korábban em-
lítettem, a reptéri alkalmazottak imádnak a munkáról fe-
csegni, főleg ha ugyanannál a cégnél dolgoznak.
 Természetesen elkerülhetetlen volt, hogy összefussunk a
konkurenciával. A csekksvindlim sikere megkívánta, hogy
légitársaságokkal szerződésben lévő hotelekben szálljunk
meg. Fennállt a veszélye, hogy az egyik lány egyenruhában
belebotlik egy igazi Pan Am-stewardessbe, és katasztrofális
csevelybe elegyedik vele.
Igazi stewy: - Hello, Mary Alice vagyok L. A.-ből. Te hol ál-
lomásozol?
Az én lányom: - Ó, hát sehol. Egy pr-cuccot csinálok itt.
Igazi stewy: - Nem stewardess vagy?
Az én lányom: - Csak félig. Nyolcan vagyunk, pr- és mar-
ketingcélokra fotóznak minket.
Igazi stewy (magában): - Mi a fene. Öt éve vagyok a Pan
Amnél, de ilyesmiről még sosem hallottam. Jobb, ha jelentem
a főnöknek. Majd ő utánajár, igazat mond-e.
Egy ilyen forgatókönyv nem lett volna ínyemre, ezért újra
és újra a lányok fejébe véstem az utasításaimat.
- Ha civil ruhában összefuttok egy egyenruhás Pan Am-
légikísérővel, ne mondjátok azt neki, hogy ti is pan amesek
vagytok. Mert hazugság. Ha egyenruhában találkoztok egy
pan ames stewardess-szel, aki a státusotokról faggatózik,
közöljétek vele, hogy éppen nyaraltok. Talán úgy érzitek, ez
becsapás. Az is, de jó okunk van rá. Nem szeretnénk, ha a
konkurens légitársaságok értesülnének a turnénkról, mert
akkor elterjesztenék a szakmában - részben jogosan -, hogy
a Pan Am álstewardesseket használ a hirdetéseiben és bro-
súráiban. A stewardessek előtt pedig - mint már említettem -
azért kell titkolóznunk, hogy ne keltsünk viszályt. Egy ke-
ményen dolgozó stewardess számára ez a turné álmai
netovábbja lenne.
A lányok ragyogóan helytálltak. Béreltem egy kényelmes,
csaknem luxusfokozatú Volkswagen kisbuszt európai csa-
vargásainkhoz. A bűnös turné néha szimpla nyaralásnak tűnt.
Sűrűn előfordult, hogy ilyen-olyan országban napokat, egy
hetet vagy még többet töltöttünk kedves kis félreeső
helyeken. A kitérők időtartamára felfüggesztettem a svindli-
ket. Eszem ágában sem volt megkopasztani a parasztokat.
A nagyvárosokban aztán újra fellángolt a balhé. A metro-
polisokba való belépés előtt leparkoltunk, és egyenruhába
öltöztünk. A kiválasztott motelhez érve a svindli gőzerővel
beindult.
Kéthetente kifizettem a lányoknak egy hamis költségcsek-
ket, amit készpénzért cserébe átforgatmányoztak a nevemre.
Mivel én álltam minden költségüket (noha ők a Pan Amet
hitték jótevőjüknek), a legtöbben átutalták a pénzt a
szüleiknek vagy az otthoni bankszámlájukra.
Leszögezem, a lányok nem voltak sárosak a balhéban. Egy
percig sem gondoltak arra a nyár folyamán, hogy bűncse-
lekmény részesei lennének. Mindnyájan úgy tudták, a Pan
Am törvényes alkalmazásában állnak. Az a szélhámos totál
átvágta őket.
Idilli cselszövés volt ez, de gyakran zaklatott és fárasztó.
Nyolc gyönyörű, eleven, élénk, energikus lányt terelgetni
olyan, mintha egy cowboy sánta lóról próbálná igazgatni a
marhacsordát - szinte lehetetlen. Még a turné elején elhatá-
roztam, hogy nem kerülök közel egyik lányhoz sem, de el-
szántságom a nyár során nem egyszer megingott. Mindnyá-
jan szemérmetlenül vonzóak voltak, én pedig imádtam velük
flörtölni. Ha valamelyikük szexuálisan közeledett hozzám
(márpedig mindnyájan, többször is), nem vitt rá a lélek, hogy
nemet mondjak. De azért mindig megpróbáltam.
Nem éltem szerzetesi életet azon a nyáron. Akárhol is jár-
tunk épp, temérdek alkalom kínálkozott egy-egy futó helybéli
kalandra. És én minden egyes alkalmat megragadtam.
Monique több volt futó kalandnál. Amikor Párizsba értünk,
meglátogattam. Közölte, hogy kapcsolatunk véget ért.
- Barátok maradhatunk, Frank, és remélem, továbbra is
segítesz apukának, de én meg akarok állapodni, te pedig
nem - magyarázta. - Megismertem valakit, egy Air Francé-
pilótát. Komolyan tervezgetjük a közös jövőnket.
Biztosítottam róla, hogy megértem. Voltaképpen megint
csak megkönnyebbültem. Megnyugtattam, apukát ezután is
ellátom "Pan Am-ügyletekkel", ám ebben hazudtam. Kezdtem
némi bűntudatot érezni, amiért sakkbábúként használom
Lavalier apukát mocskos játszmámban. Úgy döntöttem, futni
hagyom. Amúgy is annyi papírral látott el, hogy akár egy
tucat bank páncéltermét tisztára porszívózhattam volna
velük.
A turné Koppenhágában fejeződött be. Feltettem a lányo-
kat az arizonai gépre. Úgy küldtem őket vissza az Államokba,
hogy a kezük virággal, a fejük pedig virágos beszédemmel
volt teli. A cél az volt, hogy gyanakvásukat az elkövetkező
néhány hétre lecsillapítsam.
- Tartsátok meg az egyenruhát, az azonosító kártyát és a
csekkszelvényeket (ha beváltottam a csekket, mindig vis-
szaadtam nekik a szelvényt). Ha a cégnek szüksége lesz az
egyenruhára és a kártyára, értesít benneteket. Ami a munkát
illeti, menjetek vissza a suliba, diplomázzatok le, aztán
felkeres titeket a cég képviselője. Nem hiszem, hogy én, mi-
vel engem visszaküldték légi szolgálatra. Remélem, egy na-
pon újra egy csapat leszünk, mert ez a nyár csodásán sike-
rült.
Mindent összevetve, tényleg csodásán sikerült. Ha a lányok
növelték is ősz hajszálaim számát, akaratukon kívül a
bankszámlámat is gazdagították. Körülbelül háromszázezer
dollárral.
Ami azt illeti, a lányokat felkereste a Pan Am. Miután há-
rom hónapon keresztül folyamatosan özönlöttek a fotók tu-
catnyi európai városból, és mindegyiken ugyanaz a nyolc Pan
Am-egyenruhás lány szerepelt, a Pan Am marketingigazgatói
eljárást indítottak. Végül is az ügy O'Riley asztalán landolt, ő
pedig rögtön kapcsolt. Ő gyújtott lámpást a cégigazgatók és
a lányok fejében.
Úgy tudom, mind a nyolcan méltóságteljesen, ugyanakkor
sűrűn szitkozódva fogadták a hírt.
A lányok távozása után még hetekig Európában téblábol-
tam. Hazatérve az Államokba, cigányként vándoroltam hó-
napokig. Két-három napnál sehol sem töltöttem többet.
Megint rosszkedvű lettem, ideges és ingerült. A tudat, hogy
ezentúl mindig menekülnöm kell, hogy a kopók örökkön ül-
dözni fognak, lassan eljutott a lelkiismeretemig, majd a tu-
datomig is.
Teljesen felhagytam a csekksvindlivel. Féltem a kopók kö-
zelségétől, nem akartam több nyomot magam mögött
hagyni. Csak nagy ritkán vettem igénybe bűnügyi kreativitá-
somat.
Például egyszer egy nagy középnyugati városban. Érkezés
után a reptéri étteremben ebédeltem. Felfigyeltem a szom-
széd fülkében zajló beszélgetésre, amely egy korosodó, szi-
gorú tekintetű férfi és egy feltűnően fiatal, alázatos alkalma-
zott között zajlott. A beszélgetésből sikerült leszűrnöm, hogy
az öreg úton van San Fransiscóba, egy bankártalálkozóra, és
elvárja a fiatalembertől, hogy bankja a távollétében is
jövedelmezően működjön. Hűvös, mogorva, arrogáns fickó
volt, végig magas lóról beszélt. S amikor a reptéri hangos-
bemondón kerestették, kiderült, a neve Jasper P. Cashman.
Aznap délután a helyi könyvtárban diszkréten beleástam
magam Jasper P. Cashman múltjába. J. P. Cashman promi-
nens személyiség. A maga erejéből lett milliomos: pénztá-
rosként kezdte, amikor a bank vagyona alig ötmillió dollár
volt. Most ő az elnök, a banknak pedig több mint százmilliója
van.
 Másnap körbekémleltem a bankot. Új épület volt, belül tá-
gas és kellemes. A hatalmas üveghomlokzat még mindig
büszkén hirdette a növekedés mottóját. Pénztárak az egyik
oldalon, a kezdők keresztben a szemközti falnál, a rangidősek
levegős üvegirodákban. Cashman irodái a harmadik
emeleten. J. P. Cashman nem hitt az alárendeltekkel való
szoros kapcsolattartásban.
Bérelt kocsival egy 280 kilométernyire lévő kisvárosba
hajtottam, ahol hamis csekkel 10 000 dolláros számlát nyi-
tottam, majd visszatértem Cashman városába, másnap pedig
a bankjába - de nem a pénz miatt. Irritált Cashman stílusa,
ezért akartam lenyúlni.
Gazdag üzletember képében léptem a bankba. Szürke, há-
romrészes öltönyben, vakítóan tiszta aligátorbőr cipőben,
Countess Mara nyakkendőben. Keskeny és elegáns bőrtás-
kával.
Cashman az egyik kezdővel beszélt a reptéren. Az asztala
rendes és takaros. A névtáblája frissen ragyogott. Szemmel
láthatólag most léptették elő. Leültem az asztala előtti a
székbe.
- Igen, uram? Segíthetek? - Teljesen lenyűgözte öltözetem
és megjelenésem.
- Ami azt illeti, igen - feleltem könnyeden. - Róbert
Leeman vagyok Junctionből. Be kell váltanom egy csekket,
meglehetősen nagyot. Nálam vannak a papírjaim, felhívhatja
a bankomat is, de nem hinném, hogy erre szükség lenne. J.
P. Cashman ismer engem, ő majd igazolja a csekket. Hívja
fel. Vagy tudja mit? Majd én felhívom. Úgyis beszédem van
vele.
Mielőtt válaszolhatott volna, a telefonért nyúltam, felvet-
tem a kagylót, és bepötyögtem Cashman pontos számát.
Cashman titkárnője válaszolt.
- Igen, Mr. Cashmant kérném... Nincs ott...? Ó, persze,
említette a múlt héten, csak kiment a fejemből. Hallgasson
ide, ha visszajön, legyen szíves megmondani neki, hogy Bob
Leeman erre járt. Jean és én már alig várjuk, hogy eljöjjön
Mildreddel vadászni Junctionbe. Tudni fogja, miről van szó...
Igen, köszönöm.
Visszatettem a telefont a helyére, és fintorogva felegyene-
sedtem.
- Úgy tűnik, ez nem az én napom. Kéne az a pénz. Ha
Junctionbe megyek, nem érek vissza időben az üzletre. Hát
viszlát, uram.
Készültem megfordulni, de az ifjú bankár megállított.
 - Ööö, milyen nagy az a csekk, Mr. Leeman?
- Eléggé nagy - mondtam. - 7500 dolláros. Ön szerint
megoldható? Megadhatom a junctioni bank telefonszámát.
Válaszra sem várva visszaültem a székbe, fürgén megírtam
a 7500 dolláros csekket, és átnyújtottam neki. Mint sejtet-
tem, nem telefonált Junctionbe. Felállt, és az egyik üvegiroda
felé fordult.
- Uram, ezt jóvá kell hagyatnom Mr. Jamesszel, az alelnök-
kel. Nem lesz gond. Mindjárt jövök.
James irodájához lépett, és (mint később megtudtam)
pontosan azt mondta, amit elvártam tőle.
- Uram, van itt egy bizonyos Mr. Leeman Junctionből.
Készpénzre szeretné váltani ezt az eléggé nagy csekket. Mr.
Cashman személyes jó barátja. Mr. Cashmannel szeretett
volna beszélni, de mint tudja, Mr. Cashman San Fransiscóban
van.
- Az öreg személyes jó barátja?
- Igen, uram. Úgy tudom, üzleti és magánéleti egyaránt.
- Váltsa be. Isten ments, hogy az öreg barátait felidegesít-
sük. Egy perccel később az ifjú bankár egy pénztáros kezébe
nyomta a csekket.
- Váltsa be az úriembernek, kérem. Mr. Leeman, örülök,
hogy segíthettem.
Én magam nem lettem túlzottan boldog a pavlovi svindlitől.
Egyáltalán nem élveztem. Még aznap elhagytam a várost, és
napokkal később megálltam egy félreeső vermonti faluban.
Mélabús gondolatok kerülgettek. Ez már nem élet, hanem
életben maradás, döbbentem rá. Gyalázatos álruháimmal,
balhéimmal és bűneimmel szép kis summához jutottam, de
ténykedésem gyümölcsét képtelen voltam élvezni. Arra
jutottam, hogy ideje visszavonulót fújni, elbújni egy távoli,
biztonságos rókalyukban, ahol kipihenhetem magam, és
elkezdhetem felépíteni új, bűnmentes életemet.
A fejemben végigjártam a helyeket, ahol megfordultam.
Ahogy az elmúlt néhány évre visszaemlékeztem, egészen
meglepődtem azon, mennyit utaztam. Keresztül-kasul be-
jártam a földgolyót Szingapúrtól Stockholmig, Tahititól Tri-
esztig, Baltimore-tói a Balti-államokig, meg sok-sok elfelej-
tett helyig.
Egyet sosem felejtettem el. A franciaországi Montpellier
neve újra és újra felbukkant a fejemben,
Montpellier. Úgy döntöttem, ez lesz a nyugodt kikötő. Nem
aggódtam többet.
Pedig kellett volna.
 9
VAN?
A SZÁMLÁBAN A BORRAVALÓ IS BENNE

A BAS LANGUEDOC-I szőlőskertek több bort termelnek,

mint a másik három francia borvidék együttvéve. A langue-
doci borok illata, testessége, zamata - egy-két kivételtől el-
tekintve - olyan, akár a sima gyökérsöré. A figyelmes ven-
déglátó csak maradék fasírtot szolgál fel a languedoci bor
mellé, általában olyan vendégeknek, akiket nem akar többé
látni.
Nagy rossz az a lötty.
Franciaország szerencséjére a borkereskedők, szőlőter-
mesztők és palackozók meg a vásárlók túlnyomó többsége
megissza azt a rengeteg languedoci bort. Franciaország csak
az olyan kiváló borvidékekről exportál, mint Burgundia, Bor-
deaux és Champagne, amelyek méltán híresek minőségükről
és kiválóságukról.
Mindezt Montpellier-ben tanultam a borkultúráról. Hamar
rá kellett jönnöm, hogy a helyi vins du pays-k nem nekem
valók.
Valószínűleg én ittam egyedül vizet a városban. Nem
mintha borért vagy vízért mentem volna Montpellier-be. Ha-
nem hogy elrejtőzzek - reményeim szerint végleg. A
svindlihegy csúcsára értem, és nem tetszett a kilátás. Egy
békés völgyre vágytam, ahol meghúzódhatok.
Az egyik első európai csekkturnén, Marseille-től Barcelona
felé útba esett Montpellier. A város határában leparkoltam
egy óriási olajfa alatt, és elköltöttem a városban vásárolt
sajtot, kenyeret, kolbászt és üdítőt. A közelben a szüretelők
hangyaként leptek el egy végtelen szőlőskertet, a távolban a
Pireneusok hófödte csúcsai csillogtak a napfényben. Békét és
nyugalmat éreztem. Mint otthon.
Bizonyos értelemben hazaértem. Dél-Franciaország ezen
vidékéről származott az anyám. Itt született. Miután férjhez
ment apához, s kirobbant az algériai gerillaháború, a szülei
visszatértek ide a többi gyerekükkel. Anyai nagyszüleim,
nagybácsik és nagynénik és egy szakajtó unokatestvér az
olajfától egy órányi autó-útra laktak. Elvetettem az ötletet,
hogy megforduljak és meglátogassam őket. Ehelyett Spa-
nyolországba indultam.
Sosem felejtettem el ezt a csendes, élvezetes montpellier-i
közjátékot. S amikor bölcs öregként, húszévesen úgy dön-
töttem, felhagyok a szélhámoskodással, Montpellier-t vá-
lasztottam menedékül. Nem örültem, hogy itt is álnéven kell
élnem, de nem volt más választásom.
Montpellier több okból is ideális város. Nem vonzza a tu-
ristákat. Bár a tengerpart innen csak egy rövid autóút,
Montpellier nem tartozik a Riviérához.
Ahhoz elég nagy (a lakosság 80 ezer fő), hogy egy ameri-
kai letelepedése ne keltsen túlzott feltűnést, ahhoz viszont
kicsi, hogy komoly reptere legyen, vagy hogy idevonzza a
nagy szállodaláncokat. Az esélyeimet csak növelte, hogy
Montpellier-ben nincs Hilton és Sheraton, apró repülőtere
pedig csak könnyű gépeket szolgál ki. Nagyon kicsi esélye
volt annak, hogy olyan pilótával, stewardess-szel vagy ho-
telalkalmazottal találkozom itt, aki felismer.
Róbert Monjóként, sikeres Los Angeles-i regény- és for-
gatókönyvíróként mutatkoztam be. Azért lettem „sikeres",
hogy megmagyarázzam azt a jelentős összeget, amit egy
helyi bank számlájára helyeztem. Nem fizettem be minden
pénzemet, nehogy kíváncsiskodni kezdjenek valódi megél-
hetésemet illetően. A bankba tett összeg háromszorosát
készpénzben a poggyászomba rejtettem.
Ami azt illeti, az itteniek nem kíváncsiskodnak. Ahogy ne-
kiláttam, hogy a város megbecsült polgára legyek, csak
alapvető, felületes kérdésekkel szembesültem.
Vettem egy elbűvölő, édes kis házikót. A deszkakerítéssel
övezett apró hátsókertben a korábbi tulaj kertet művelt. An-
nak a boltnak a vezetője, ahol a bútorokat vásároltam, fel-
ajánlotta a felesége, egy tapasztalt lakberendező szolgálatait.
Együtt választottuk ki a megfelelő bútorokat és díszítéseket.
Az egyik helyiséget könyvtárrá és dolgozószobává
alakítottam, hogy hitelesebb legyek kutatásokat végző iro-
dalmárként.
Vettem egy Renault-t. Kényelmes volt, de nem hivalkodó.
Két hét múlva már egészen otthon éreztem magam, bizton-
ságban, elégedetten az új életemmel.
És ha az Úr szűkmarkúan is bánt a mediterrán Languedoc
finom szőlőivel, a hiányt kompenzálta az emberekkel. A he-
lyiek többnyire erős, barátságos, bátor, társaságszerető, se-
gítőkész, mosolygós emberek voltak. A szomszédasszonyok
süteménnyel, frissen sült kenyérrel, vacsorakóstolóval ko-
pogtattak az ajtómon. A közvetlen szomszédom, Armand
Perigueux - egy nagydarab, bütykös, 75 éves férfi - lett a
kedvencem. Szőlőskertgondnokként dolgozott, a munkába
mai napig biciklin járt.
Először két üveg borral látogatott meg, egy vörössel és egy
fehérrel.
- A legtöbb borunk nem ízlik az amerikaiaknak - mondta
dörgő, mégis gyengéd hangján. - De van néhány jó
languedoci bor, például ez a kettő.
Nem vagyok ínyenc, de miután megkóstoltam a jó borokat,
úgy döntöttem, a többivel már meg sem próbálkozom. A
montpellier-i emberek szinte kizárólag bort isznak. Ebéd és
vacsora nem telhetett el nélküle. Sőt néha reggeli sem.
Armandtól megtudtam, hogy az Úrnak semmi köze ahhoz,
hogy olyan kevés a finom languedoci bor. Közel száz évvel
korábban a filoxéra tönkretette Franciaország összes szőlőjét,
és csaknem kivégezte a borkultúrát.
- Úgy hallottam, a járványt az Amerikából importált sző-
lőtőkék hozták be Franciaországba. De azt nem tudom, ez
igaz-e.
Azt azonban biztosra tudta Armand, hogy egy csomó fran-
ciaországi szőlőféle a járványra immúnis amerikai szőlőtőké-
ről származik. Ezzel oltották be a francia palántákat. Miután
bizalmába avatott, az öreg azt is megsúgta, hogy az ameri-
kaiak meg a többi népek valószínűleg több languedoci bort
isznak, mint gondolnák.
Szinte mindennap, magyarázta Armand, a languedoci olcsó
borral teli teherautók indulnak északra, a nagy borvidékek
felé, ahol a rakományt összekeverik a minőségi burgundiai és
bordeaux-i borokkal.
- Hígításnak hívják. Szerintem tisztességtelen.
Montpellier-ben sokat tanulhat az ember a borokról,
mondta büszkén.
- Itt, a városunkban van a Francia Boregyetem. Iratkozz
be, és tanulj.
Elkerültem az egyetemet. Bár sokszor ittam bort, mégsem
szerettem meg. Nem kívántam többet tudni róla. Megelé-
gedtem Armand információmorzsáival. Jó tanárnak bizonyult.
Nem íratott dolgozatot, és nem osztályozott.
Nehezen kötöttem le magam. A lógás kemény munka.
Legtöbbször csak kocsikáztam. Lementem a partra, néhány
napig a homokdűnéket tanulmányoztam. Vagy lementem a
spanyol határig, és órákig kirándultam a Pireneusok lábainál.
Időnként ellátogattam Armand vagy más borász szőlős-
kertjébe. Az első hónap végén felkerestem a nagyszüleimet,
és három napot náluk töltöttem. A nagyanyám rendszeresen
levelezett anyámmal. Tisztában volt az otthoni helyzettel.
Észrevétlenül húztam ki belőle a híreket, mivel nem akartam,
hogy megtudja, száműztem magam a családból. Anyám, a
húgom és a fivéreim jól voltak. Apám még mindig kérlelte
anyámat. Ezt a nagymama elbűvölőnek találta. A jelek
szerint anya azt mondta a nagyszüleimnek, hogy „kör-
bestoppolom" a világot, célt keresek, a jövőmön gondolko-
zom.
Meghagytam őket ebben a hitükben, de azt nem közöltem
velük, hogy Montpellier-ben lakom. Úgy tudták, Spanyolor-
szágba tartok, és azt fontolgatom, jelentkezek valamelyik
spanyol egyetemre. Hamarosan újra meglátogattam őket.
Akkor azt mondtam nekik, mivel nem találtam érdekes spa-
nyol főiskolát, most Olaszországban kutatok tovább.
Egyre elégedettebb lettem montpellier-i életemmel, és
valóban fontolgatni kezdtem, hogy visszatérek az iskola-
padba.
Montpellier a húsz francia akadémiakörzet egyik székhelye.
Egyeteme kicsiny, de jó hírű. Körülnéztem a campuson, és
bár egyik kurzus sem angol nyelven folyt, sokra jelent-
kezhettek külföldiek is. A francia nyelv amúgy sem volt elle-
nemre, hiszen anyámtól második anyanyelvként örököltem.
Azon is gondolkodtam, hogy állást keresek, vagy nyitok
valami kis üzletet, talán egy papírboltot. Kezdtem eltunyulni
a lusta, fényűző életstílusban. Még Armand is észrevette,
hogy meghíztam.
- Az írás nem sok testmozgást igényel. Igaz, Róbert? - vic-
celődött a hasamra bökve. - Gyere le hozzám a szőlőbe dol-
gozni. Ott majd vékony és szikár leszel.
Elhárítottam az ajánlatot. A kétkezi munka nem az erőssé-
gem. A testmozgásra se tudnám rávenni magam.
Még mindig az egyemre való beiratkozáson meg az állás-
keresésen törtem a fejem, amikor mindkettő egy csapásra
megoldódott. Négyhavi montpellier-i tartózkodás után rá-
jöttem a keserű igazságra: ha a kopóknak segítsége akad, a
róka nem menekülhet.
Rendszerint egy (amerikai méretekhez képest) kicsi pia-
con, egy Armand által javasolt fűszeresnél vásároltam
Montpellier külvárosában. Hetente kétszer töltöttem fel ott az
éléskamrámat, de máskor is beugrottam, ha kellett valami.
Ez az eset is az egyik szokásos bevásárlás alkalmával történt.
A boltos már a zacskóba pakolta az árukat, amikor szóltam
neki, hogy várjon, míg hátramegyek tejért (mások is álltak a
sorban). Mire visszatértem a kasszához, a konzerves polc
mögül kipillantva négy férfit pillantottam meg. A pultnál
álltak, a vevők és a boltos sehol.
Az egyiknél puska volt, a másiknál egy rövid csövű gép-
fegyver, a harmadik-negyediknél pisztoly. Először azt hittem,
ki akarják rabolni a boltot, az alkalmazottak és vásárlók
pedig a földön fekszenek.
Megpróbáltam elrejtőzni a polc mögött, de az egyikük rám
kiáltott.
- Abagnale!
Leguggoltam a polc mögé, s máris három egyenruhás
csendőrrel találtam magam szemközt. Mindnyájan pisztolyt
szegeztek rám. Aztán mindenfelől jönni kezdtek, egyenru-
hások, nyomozók, pisztollyal, puskával, gépfegyverrel, kara-
béllyal. A parancsok ostorcsapásként visszhangoztak a fü-
lemben.
- Fel a kezekkel!
- Kezek a tarkón!
- Fejjel a polcnak, szét a lábakat!
- Arccal a földnek!
Feltettem a kezem. Nem tudtam, melyik parancsnak enge-
delmeskedjek, mindenesetre nem akartam, hogy lelőjenek.
Néhányuk ijesztően markolta fegyverét. Történetesen egy-
mást is megrémisztettek vele.
- Az Isten szerelmére, ne lőjenek! - kiabáltam. -Engedel-
meskedek, de egyszerre csak egyikük beszéljen!
Egy magas, vézna, szigorú tekintetű férfi rám célzott a
fegyverével.
- A földre, arccal lefelé! - ugatta. Durva kezek a földre
löktek, a hátam mögé csavarták a karomat, és bilincset kat-
tintottak a csuklómra.
Határozottan talpra állítottak, és a Sureté-nyomozók,
Interpol-ügynökök, csendőrök és Isten tudja milyen zsaruk
között kitaszigáltak a boltból, be egy jelöletlen szedán hátsó
ülésére. Nem mondom, hogy a francia zsaruk brutálisak, csak
éppen túlzott keménységgel kezelik a gyanúsítottakat.
Azonnal a montpellier-i rendőrségre hajtottunk. Út közben
egy szó sem esett.
A rendőrségen a szigorú nyomozó és két másik rendőr -
szintén Sureté-ügynökök - egy apró szobához kísértek. A
büntetőeljárás, különösen a kihallgatás során a francia
rendőrök széles jogkörökkel rendelkeznek. A vádlott jogainak
felolvasása nélkül azonnal a tárgyra térnek. Szerintem a
szélhámosnak nincsenek is jogai Franciaországban.
- A nevem Marcel Gaston a Suretétől - mondta a sovány
mogorván. - Maga Frank Abagnale, igaz?
- A nevem Róbert Monjo. Kaliforniából, Amerikából jöttem,
író vagyok. Önök, uraim, nagyon nagy hibát követnek el.
Gaston keményen pofon vágott. Az arcom lángba borult.
- Ha hibázom, monsieur, akkor nagyon. De most nem hi-
báztam. Maga Frank Abagnale.
- A nevem Róbert Monjo - makacskodtam. Arcukon a
kétely nyomát kerestem.
Egy másik Sureté-ügynök ökölbe szorított kézzel felém lé-
pett, de Gaston megállította. A szemét egy percre sem vette
le rólam.
- Kiverjük magából, ha szükséges - vont vállat. - Mi rá-
érünk, Abagnale, bár őszintén szólva nem szeretném magára
pazarolni a drága időmet, ítéletnapig itt tarthatjuk, vagy
amíg szerzünk egy-két tanút maga ellen. Addig is, ha nem
működik együtt, bevarrom a részegek és zsebesek cellájába
egy hétre, két hétre, egy hónapra. Nekem mindegy. De ke-
nyeret és vizet sem kap, amíg nem vall. Miért nem mondja el
nekünk? Tudjuk, ki maga. Tudjuk, miket művelt. Csak önma-
gának árt a hallgatással. És még valami, Abagnale. Ha ahe-
lyett, hogy önként elmondaná itt és most, arra kényszerít,
hogy kihúzzam magából a vallomást, sosem bocsátom meg.
És megígérem, örökre emlékezni fog a következményekre.
Tudtam, hogy minden egyes szavát komolyan gondolja.
Marcel Gaston szívós kis szemétláda volt.
- A nevem Frank Abagnale.
A vallomásom nem úgy sikerült, ahogy várták. A Francia-
országban elkövetett bűncselekményeimmel kapcsolatban
nem árultam el részleteket. De ha ők jöttek elő egy-egy bal-
hémmal, akkor bólintottam.
- Na jó, ez tényleg így történt. - Vagy: - Igen, én voltam.
Gaston összeállított egy dokumentumot az ismertté vált
bűncselekményeimről, a letartóztatásom és kihallgatásom
körülményeiről.
- Ha ez körvonalaiban igaz, jobban teszi, ha aláírja.
Nem találtam benne hibát. Még az is szerepelt benne, hogy
megütött. Aláírtam.
A vallomásból kiderült, hogyan akadtak a nyomomra.
Montpellier-be ugyan nem repültek nagy légitársaságok, de
gyakran megfordultak ott stewardessek és egyéb légi alkal-
mazottak. Egy Air France-légikísérő néhány hete éppen a ro-
konait látogatta Montpellier-ben, amikor kiszúrt vásárlás
közben. Felismert. Látta, ahogy beszállok a kocsiba. Lefir-
kantotta a rendszámomat. Párizsban felkereste a kapitányát,
és beszélt neki a gyanújáról. Olyan meggyőző volt, hogy a
kapitány értesítette a rendőrséget.
- Biztosan ő az. A barátnője voltam - erősködött.
Sosem tudtam meg, senki sem beszélt róla, melyik Air
France-stewardess leplezett le. Az évek során egy csomóval
flörtöltem.
A mai napig nem tudom az igazat. Remélem, sőt tudom,
hogy nem Monique volt az. Ha meglátott volna Montpellier-
ben, odajött volna hozzám.
Hat napig tartottak Montpellier-ben. Egy rakás ügyvéd
ajánlotta fel szolgálatait. Egy középkorú férfit választottam,
aki megjelenésében Armandra emlékeztetett. Kereken be-
vallotta, hogy szerinte nem reménykedhetünk győzelemben.
- Átnéztem az iratokat, de jogszerűen jártak el önnel
szemben - magyarázta. - Reménykedjünk enyhe büntetés-
ben.
Felkészültem rá, mondtam.
A legnagyobb megdöbbenésemre egy héttel a letartóztatás
után Perpignanba szállítottak. Egy nappal később a bíróságon
találtam magam egy vándorbíró, két ülnök (vagyis ügyész)
és kilenc helyi esküdt színe előtt. Nekik együtt kellett
dönteniük bűnösségem és ártatlanságom felől.
Nem sokban hasonlított tárgyalásra, alig két napig tartott.
Gaston felsorolta az ellenem szóló vádakat és a vád mellett
szóló bizonyítékokat. Tanúkat is kerített szép számmal.
- A vádlott bűnösnek vallja magát? - kérdezte a bíró az
ügyvédemtől.
- Az ügyfelem nem vitatja a vádakat - felelte az ügyvéd. -
Az idő múlására tekintettel szeretnénk előadni most az ál-
láspontunkat.
Ékesszólóan és szenvedélyesen sorolni kezdte az enyhítő
körülményeket. A koromat (még mindig kiskorú voltam),
hogy szerencsétlen, zavarodott fiatalember vagyok, csonka
családból származom, és „inkább csellengő vagyok, mint
bűnöző". Rámutatott, hogy tucatnyi európai állam kérte a
kiadatásomat, amint a francia népnek leróttam tartozásomat.
- Ez a fiatalember valószínűleg évekig, hosszú évekig nem
térhet haza, s ha mégis, csak láncokban, büntetés terhe
mellett. Szükségtelen emlékeztetnem a bíróságot arra, mi-
lyen szigorú börtönévek várnak itt erre a fiatalemberre. Ké-
rem a bíróságot, vegye ezt figyelembe a büntetés kiszabásá-
nál.
 Bűnösnek találtak. Mégis úgy éreztem, az ügyvédem bár
elvesztette a harcot, megnyerte a háborút. Mindössze egy év
börtönre ítéltek.
A perpignani börtönbe, más néven a „Fogolyházba", egy
komor, vészjósló, XVII. századi kőerődbe szállítottak. Néhány
nap ott-tartózkodás után döbbentem rá, mennyire elnéző volt
a bíró.
Két őr marconán utasított, hogy vetkőzzek le, majd felkí-
sértek az emeletre, ahonnan egy keskeny, cellák nélküli fo-
lyosó nyílt. A kőfalakat kemény acélajtók tarkították. Az őrök
megállítottak az egyik előtt, és kulcsot dugtak a zárba. Az
ajtó horrorfilmbe illő hang kíséretében feltárult, engem meg
belöktek a sötét helyiségbe. Arccal a padlóra zuhantam. A
fejemet bevertem a cella hátsó falába. Rájöttem, hogy a
süllyesztett cellába két lépcső vezet le. De sosem láttam
őket.
Teljes sötétség borított. Nyirkos, hideg, fojtogató, rémisztő
sötétség. Felálltam, és tapogatózni kezdtem a villanykapcsoló
után. Bevertem a fejem az acélplafonba.
Nem volt villanykapcsoló. Semmiféle fényforrás. Csak egy
vödör. Se ágy, se vécé, se mosdókagyló, se csatorna, semmi.
Csak a vödör. A cella voltaképpen nem is cella volt, hanem
egy másfél méter magas, másfél méter széles és másfél
méter hosszú, acélajtajú, acéltetejű, kőfalú, kőpadlójú lyuk.
Az ajtó és a plafon jéghideg volt, a falak pedig folyamatosan
jeges könnyeket ontottak.
Vártam, míg a szemem hozzászokik a sötéthez. Nem szű-
rődött be semmi fény. A plafonon és a falakon semmi repe-
dés. Kőbörtönöm acélajtaja hermetikusan elzárt a külvilágtól.
A szemem nem szokott hozzá, nem szokhatott hozzá, a teljes
sötétséghez.
Járt a levegő a cellában. Időnként nyirkos ujjakként hideg
huzat borzolta a bőrömet. Libabőrös lettem, legalább annyira
a hátborzongató élménytől, mint a hidegtől. Kíváncsi lettem
volna, honnan, milyen csatornán jön.
Dideregve a padlóra rogytam. Ügy éreztem, élve eltemet-
tek. A pánik csak növelte a reszketésemet. Próbáltam meg-
nyugtatni magam valami ésszerű magyarázattal. Annyi biz-
tos, hogy nem itt fognak tartani egész évben. Talán csak
megfigyelnek. El kellett vetnem az ötletet: a megfigyeléshez
röntgenszemre lett volna szükség. Rendben, akkor ízelítőt
adnak belőle, hogyan járok, ha rosszul viselem magam. Ez
már ésszerűbben hangzott. Igen, jó modorra akarnak ok-
tatni, mielőtt beengednének a sima rabok közé. Végül is csak
a megátalkodott foglyokat tartják a többitől elkülönítve,
mostoha körülmények között. Vagy nem? Egyetlen civilizált
ország sem hagyná, hogy az őrök ok nélkül ilyen kegyetlen,
embertelen büntetést alkalmazzanak.
Kivéve a franciákat.
Az első nap nem kaptam enni. Ebbe a zordon cellába késő
délután kerültem. Néhány órával később, kimerülve, va-
cogva, éhesen, zavarodottan, rémülten és magányosan a
kemény padlóra rogytam, és elaludtam. Almomban össze
kellett gömbölyödnöm, hogy elférjek.
Az ajtó csikorgására ébredtem. Felültem. A kényelmetlen
fekvés okozta fájdalomtól görcsbe rándult a testem. Egy őr
körvonalai bontakoztak ki az ajtókeretben. A lépcsőre tett
valamit. Mozgásba lendültem, amikor felegyenesedett, és el-
kezdte becsukni az ajtót.
- Várjon! Várjon! - kiáltottam előre kúszva. A kezemet az
ajtó belsejére fektettem, mintha megakadályozhatnám a be-
zárulását. - Miért vagyok itt? Meddig tartanak itt?
- Amíg le nem tölti a büntetését - felelte, és bevágta az
ajtót. Szavai a fémajtó és a kőfélfa döndülésével keveredve
visszhangot vertek a fejemben.
Visszarogytam. Megtántorodtam a rettentő igazságtól. Egy
év? Egy évig ebben a sötét koporsóban éljek? Fény nélkül?
Ágy nélkül? Ruha nélkül? Vécé nélkül? Az Isten tudja, mi
minden nélkül? Elképzelhetetlennek tűnt. Senki sem bír ki
egy évet ilyen körülmények közt egy sötét veremben. Lassú
és kínkeserves halált hal. Jobban jártam volna, ha guillotine
általi halálra ítélnek. Imádtam Franciaországot. De miféle
ország az, ahol ilyen büntetést mérnek ki a magamfajta bű-
nözőre? És a ha kormány és a nép nem is tud a börtönhely-
zetről, mifélék lehetnek a francia pönológusok, akiknek a
kezére adtak? Kétségtelenül romlottak, szörnyetegek, őrül-
tek, perverzek.
Hirtelen félni kezdtem. Pontosabban rettegni. Hogyan tud-
nék túlélni egy évet ebben a styxi veremben? Még ma is
rémálmaim vannak a perpignani Fogolyháztól. A kalkuttai
Fekete Lyuk üdülés, az Ördögsziget pedig valóságos paradi-
csom a perpignani börtönhöz képest.
Nem gondoltam én, hogy könnyű a börtönélet. Az a rács
mögött töltött néhány óra meggyőzött arról, hogy a börtön és
a fogda nem nekem való. De soha-soha nem olvastam,
hallottam, láttam ilyen brutális, szívtelen büntetésről.
Körbetapogatóztam, és megtaláltam az őr által hozott
élelmet: egy liter vizet és egy szelet kenyeret. Tálca nem
volt. Az őr a legfelső lépcsőfokra tette a kancsót, és mellé, a
kőre dobta a kenyeret. Mondanom sem kell, befaltam azt az
egy szeletet, és egy húzásra megittam a vizet. Szánalmasan
összekuporodtam a nedves gránitfal mellett, és a francia
igazságszolgáltatás működéséről kezdtem elmélkedni.
Ez nem börtönbüntetés, ez egy agypusztító, testmegrontó
ítélet.
A perpignani börtönmenü sosem változott. Reggelire vizet
és kenyeret kaptam. Ebédre gyenge húslevest és kenyeret.
Vacsorára kávét és kenyeret. A monoton diéta csak annyiban
változott, hogy hánykor és milyen sorrendben szolgálták fel.
Elveszítettem az időérzékem, nem számoltam a napokat. Az-
zal, hogy csekély élelmiszeradagomat különböző időben
szolgálták fel, az őrök csak még inkább összezavarták a fe-
jemben kialakuló időrendet. Például hetekig hétkor, délben és
ötkor hozták a reggelit, ebédet, vacsorát, majd váratlanul az
ebéd délelőtt tízkor, a vacsora délután kettőkor, a reggeli
pedig este hatkor érkezett. Csak becsülni tudtam az idő mú-
lását. Nem tudtam, hánykor etetnek, nappal van-e vagy éj-
szaka. Gyakorta csak napi egyszer-kétszer kaptam enni.
Előfordult, hogy egész nap nem adtak semmit.
Míg a várbörtönben voltam, egyszer sem hagyhattam el a
cellát, hogy megmozgassam a tagjaimat vagy pihenhessek.
Ha a börtönnek volt is társalgója könyvekkel, levelekkel, té-
vével, rádióval és játékokkal, engem nem engedtek be oda.
Nem írhattam a rokonaimnak, és ha bárki is tudta, hogy a
perpignani börtönben vagyok, nem kaptam meg a levelét.
Kértem az ételhordó őröket, hogy szóljanak a rokonaimnak,
az ügyvédemnek, a Vöröskeresztnek, az amerikai konzulnak,
de nem válaszoltak. Kivéve egyszer.
Az őr arcon ütött hatalmas öklével.
- Ne szólj hozzám - dörmögte. - Tilos. Ne szólj, ne énekelj,
ne fütyülj, ne dúdolj, meg se mukkanj, különben megütlek. -
Hogy elejét vegye a további kéréseknek, bevágta az ajtót.
A vödör volt a latrinám. Nem kaptam vécépapírt, a vödröt
nem cserélték. Hamar hozzászoktam a bűzhöz, de a vödör
néhány nap múlva megtelt, s nekem a saját fekáliámban
kellett aludnom. Testben és lélekben úgy megtörtem, hogy
már nem is undorodtam. Az őröknek azonban túl orrfacsaró
lehetett a bűz, mivel egy nap, két étkezés között az ajtó csi-
korogva feltárult, és beosont rajta egy patkányszerű rab.
Megragadta a vödröt, és távozott. Néhány perccel később
üresen hozta vissza. Talán ha fél tucatszor fordult ez elő
összesen, míg nyomasztó koporsómban időztem. De a feká-
liát csak kétszer takarították fel. Egy őr állt az ajtónál, amíg
egy rab kimosta a cellát, és az összegyűlt vizet egy ronggyal
törölte fel. Az őrök haragját kockáztatva mindkétszer sikerült
lezuhanyoznom a vízsugárban. A takarítás mindkétszer totális
csendben zajlott.
Többször nem nyílt lehetőségem a tisztálkodásra. Időnként
a kezemet vagy arcomat megmostam az étkezéshez kapott
vízben.
Nem borotválkozhattam, a hajamat sem nyírták le. Örö-
költem a szőrösséget. Ha nem tartom kordában, a hajam és
a szakállam hihetetlen iramban nő. Gubancos, ázott hajam
hamarosan a vállam alá ért, a szakállam a mellkasom ver-
deste. Mindkettőt átitatta az ürülék, amely elől nem tudtam
kitérni.
Tetvek és azok az apró rovarok, amelyek bejutottak büdös
cellámba, tenyészni kezdtek a szőrzetemben és a húsomból
lakmároztak. A vakarástól sebek lepték el a testem, amelyek
elgennyesedtek az állandó mocsokban. A testem hamarosan
ótvaros lett, ezerféle baktériumtenyészet táptalaj. A szűk,
sötét lyukban elvesztettem az egyensúlyérzékemet, és ami-
kor mozogni próbáltam, gyakran a durva falnak vagy a ke-
mény padlónak estem, tovább növelve ezzel horzsolásaim,
karcolásaim számát.
95 kilósán érkeztem Perpignanba. Az egyhangú diéta híján
volt a tápértéknek és a kalóriáknak. A testem kezdte felfalni
magát, az izmok és inak felélték az elraktározott zsírt és
zsírszöveteket, hogy üzemanyaggal lássák el a szívemet és a
keringési rendszert. Néhány hét elteltével az ujjaimmal kör-
beértem a bicepszemet.
Nem voltam egyedül. Hamarosan rájöttem, hogy Perpignan
összes acélajtaja mögött egy nyomorult fegyenc szenved. A
cellafalak túl vastagok voltak ahhoz, hogy a beszéd átszű-
rődjön, de nem voltak hangszigeteltek. Odakint a folyosót
szinte megállás nélkül állati ordítás, szitok, gyötrelmes fáj-
dalomüvöltés, fojtott nyögés, sírás borította. Néha minden
átmenet nélkül elhallgattak, hogy aztán néhány perccel ké-
sőbb újra kezdődjenek. A kétségbeesett hangok áthatoltak
nyirkos odúm falán, átszűrődtek a köveken, a padlón, mintha
egy halált hozó kísértet nyögne és zokogna. Néha a hangok
dühről és haragról árulkodtak, vadászó farkas távoli
üvöltésére vagy sebesült sakál dacos ugatására emlékez-
tettek.
Néha én is csatlakoztam. Magányomban sokszor beszéltem
magamhoz, hogy végre emberi hangot halljak. Vagy gör-
nyedten az ajtónak rogytam, és üvöltöttem az őröknek, hogy
engedjenek ki vagy könyörögtem, bánjanak velem embersé-
gesen. Ha nem is tisztelettel, de méltósággal és figyelemmel.
Elátkoztam őket. Elátkoztam magamat is. Fecsegtem és
tomboltam, sírtam és üvöltöttem, dúdoltam és énekeltem,
bőgtem és nevettem, ordítottam és a falhoz vagdostam a
vödröt. Az ürülék szanaszét repült a koporsómban. Kezdtem
megőrülni.
Semmi kétség: a perpignani foglyok többsége megőrült. Az
otromba bánásmód nem hagyott más lehetőséget, csak az
elmebajt. Pár hét elteltével már kételkedtem épelméjűsé-
gemben. Többé nem tudtam különbséget tenni igazi és hamis
között. Hallucinálni kezdtem. Újra a Royal Gardensben
jártam, köröttem az a kedves kis csapat. Fényűzőén vacso-
ráztunk, rákot és marhasültet ettünk. Vagy Costa Brava
aranypartján sétáltam Monique-ot ölelve, hogy aztán a dohos
veremben, az ürülékemben fetrengve, a valóságban ébredjek
fel. Elátkoztam mindent és mindenkit, aki Perpignanba
juttatott.
Azt hiszem, ha nincs az élénk képzelőerőm, megőrülök és
holdkórosként halok meg Perpignanban. Az a kreativitás,
amellyel briliáns balhéimat megterveztem, s amely végül is
idejuttatott, most megmentette az életemet.
Úgy döntöttem, ha már hallucinálok, legalább tervszerűen
hallucináljak. Álomvilágot teremtettem magamnak. Például
ültem a padlón, és arra gondoltam, hogy egyenruhában va-
gyok, pilótának adom ki magam, egy 707-es kapitányának.
És hirtelen a szűk, gyarló, mocskos üregből ragyogóan tiszta
sugárhajtású repülő lett, teli boldog, izgatott utasokkal és
szívfájdítóan csinos stewardessekkel. Felidéztem a teljes légi
zsargont, amit az évek során elsajátítottam. Elvezettem a
gépet a terminál oldalából, felszállási engedélyt kértem a
toronytól és tízezer láb magasba emeltem ezt a nagyszerű
masinát. Aztán megragadtam a kihangosító mikrofonját.
- Hölgyeim és uraim, itt a kapitány beszél. Köszöntöm
önöket az Abagnale Légitársaság Seattle-ből Denverbe tartó
572-es járatán. Jelenleg 575 mérföldes óránkénti sebesség-
gel haladunk Denver felé. Az idő tiszta, nyugodt út várható. A
repülőgép jobb oldalán helyet foglaló utasainknak nagyszerű
kilátása nyílik a Rainier-hegyre. Mint azt önök is tudják, a
Rainier-hegy a maga 14 410 lábnyi magasságával Wa-
shington állam legmagasabb pontja.
Néha hőssé vedlettem, szörnyű viharokon vezettem át az
óriási gépet, irtózatos katasztrófákat gyűrtem le, hogy uta-
saim épségben célhoz érjenek. Nem győztek hálálkodni. Kü-
lönösen a nők. Különösen a csinos nők.
Vagy azt képzeltem, buszsofőr vagyok, és a nagyszerű
Grand Canyonon vagy a varázslatos San Antonión, New
Orleanson, Rómán, New York Cityn vagy más történelmi vá-
roson vezetek végig egy csapatnyi figyelmes turistát. Nem
győzik követni pergő, szellemes dumámat.
- Ez a ház a baljukon, hölgyeim és uraim, J. P. Greenstuff,
az egyik városalapító otthona. Temérdek pénzt keresett. A
gond az, hogy olyan temérdeket, hogy egy szövetségi bör-
tönben kényszerült eltölteni élete utolsó napjait.
Álmomban az voltam, aki csak akartam lenni. Legtöbbször
az akartam lenni, aki az elmúlt öt évben, a letartóztatásom
előtt voltam. Persze Perpignonban kiszíneztem korábbi tör-
téneteimet. Híres sebész voltam, aki orvosi szaktudásával
megmenti az elnök életét. Nagyszerű író, irodalmi Nobel-dí-
jas. Oscar-díjas filmrendező. Hegyi mentő, aki megmenti a
bajba jutott hegymászókat a veszélyes szikláról. Voltam bá-
dogos, szabó, törzsfőnök, pék, bankár és zseniális tolvaj.
Néha újrajátszottam emlékezetes balhéimat. És a legemlé-
kezetesebb szeretkezéseket.
De a darab végén mindig legördült a függöny, visszatértem
a valóságba, a komor, sötét, gyűlöletes cellába, tudván, hogy
csak képzeletben utaztam.
Háry János a dutyiban.
Egy nap váratlanul kinyílt az ajtó, és az őr bedobott vala-
mit a cellába. Vékony, koszos, pokolian büdös matrac volt,
alig vastagabb egy párnahuzatnál. A padlóra terítettem, és
rákuporodtam. Rettentő kényelmesnek találtam. Azon gon-
dolkodva aludtam el, milyen mintaszerű viselkedéssel érde-
melhettem ki ezt a luxust.
Arra ébredtem, hogy egy termetes őr kegyetlenül kirántja
alólam a matracot. Gúnyosan röhögött, és bevágta maga
mögött az ajtót. Nem tudom, hánykor történt, de a reggeliig
még sok volt hátra. Néha vacsora után csikorogva feltárult az
ajtó, és a matracot ledobták a lépcsőre. Megragadtam, és
ráfeküdtem, cirógattam, mint egy nőt. De megint arra kellett
ébrednem, hogy az őr erőteljesen kirántja alólam. Aztán
megint, talán órákkal később a matrac a lépcsőn landolt. Rá
kellett jönnöm, hogy az őrök kegyetlen, barbár játékot ját-
szanak velem. Biztosan megdöglött a többi kísérleti egér,
gondoltam magamban. Többet nem foglalkoztam a matrac-
cal. A testem hozzászokott a sima kőpadlóhoz, már amen-
nyire a puha hús hozzászokhat a kemény kőhöz. Többé nem
nyúltam az ágyneműhöz, noha az őrök minden este bedobták
abban a reményben, hogy ráfekszem, és kiszolgáltatom
magam nekik.
Mint később megtudtam, öt hónap telt el a perpignani Fo-
golyházban. Valaki matatott az ajtómon, és félrehúzott rajta
egy reteszt. Gyenge, szűrt fény áradt be a cellába. Megdöb-
bentem, hogy az ajtót olyan ügyesen csinálták meg, hogy
észre se vettem rajta ezt a kémlelőnyílást.
- Frank Abagnale? - kérdezte egy összetéveszthetetlenül
amerikai hang.
Az ajtóhoz tántorogtam, és kilestem. A folyosó túlsó olda-
lán, ahová a bűz elől menekült, egy magas, sovány, csontos
arcú férfi állt. A szája és orra elé zsebkendőt szorított.
- Frank Abagnale vagyok - mondtam lelkesen. - Amerikai?
Az FBI-tól jött?
- Peter Ramsey vagyok a marseille-i amerikai konzulátusról
- felelte, és elvette a zsebkendőt az arcától. - Hogy van?
Döbbenten bámultam rá. Istenem, úgy viselkedett, mintha
egy marseille-i kávéházban egy üveg bor társaságában fe-
csegnénk. A gát átszakadt, hirtelen ömleni kezdtek a szavak
a számból.
- Hogy vagyok? Megmondom, hogy vagyok. Beteg vagyok,
sebes vagyok, meztelen vagyok, éhes vagyok és tetves va-
gyok. Nincs ágyam. Nincs vécém. Nincs mosdótálam. A saját
szaromban alszom. Nincs fényem, nincs borotvám, nincs
fogkefém, nincs semmim. Nem tudom, mennyi az idő. Nem
tudom, milyen nap van. Nem tudom, milyen hónap van. Az
Isten szerelmére, azt se tudom, milyen évet írunk... Úgy
bánnak velem, mint egy rühes kutyával. Ha itt kell marad-
nom, megőrülök és meghalok. Hát így vagyok!
A szóáradattól kifáradva az ajtónak dőltem.
Ramsey hűvös arcvonásai mit sem változtak. Csak a cellá-
ból kiáradó bűzre látszott reagálni. Közömbösen bólintott,
amikor végeztem.
- Értem. Nos, talán érdekli, miért jöttem. Évente kétszer
körbejárom a körzetet, és felkeresem az amerikaiakat. Nem-
rég tudtam meg, hogy itt van. Mielőtt nagyon beleélné ma-
gát, meg kell mondanom, hogy nincs hatalmamban segíteni
magán...
Tisztában vagyok az itteni helyzettel, azzal is, hogy hogyan
bánnak magával. És éppen a bánásmód miatt nem tudok se-
gíteni magán, Abagnale. Magával éppúgy bánnak, mint bár-
mely francia fogollyal. Magával is ugyanazt művelik, mint a
szomszédaival, mint az összes itteni rabbal. Mindnyájan
ugyanúgy élnek, ugyanabban a szennyben. Ugyanazt eszik.
Ugyanúgy nincs joguk semmihez. Magát, Abagnale, nem pé-
cézték ki, nem bánnak magával kirívóan durván. S amíg
mindenkivel egyformán bánnak, szart se tehetek magáért.
Ha diszkriminálják, ha másként kezelik, csak azért, mert
amerikai, külföldi, abban a percben panaszt teszek. Lehet,
hogy semmi eredménye nem lesz, de legalább közbenjárok
magáért. De amíg mindenkire ugyanaz a büntetés érvényes,
nem tehetek többet. A francia börtönök ilyenek. Ha jól tu-
dom, mindig ilyenek voltak, és mindig ilyenek lesznek. Nem
hisznek a rehabilitációban. Szemet szemért, fogat fogért,
ebben hisznek. Keményen megbüntetik az elítélt bűnözőket,
márpedig maga elítélt bűnöző. Sőt még szerencsésnek
mondhatja magát. Ha hiszi, ha nem, régen rosszabb volt a
helyzet. A rabokat naponta verték. Amíg nem szállnak rá
magára, addig nem tehetek semmit.
A szavai ostorcsapásként érték a fülemet. Mintha most
mondta volna ki a halálos ítéletemet. Aztán Ramsey vigyorra
emlékeztető valami kíséretében megkegyelmezett.
- Úgy értesültem, már csak nagyjából egy hónapig tartják
itt. Persze nem engedik szabadon, hanem egy - egyelőre
meg nem nevezett - ország hatóságai magáért jönnek, őri-
zetbe veszik, és bíróság elé állítják. Bárhova is megy, bizto-
san jobb lesz ennél. Ha szeretne üzenni a szüleinek, tudatni
velük, hol van, vagy szeretné, hogy bárki mással kapcsolatba
lépjek, örömmel segítek.
Nagylelkű gesztus volt, nem kötelezték rá a törvények. El-
csábultam, de csak egy pillanatra.
- Nem, nem szükséges. Azért köszönöm, Mr. Ramsey. Új-
fent bólintott.
- Sok szerencsét, Abagnale. - Megfordult, és eltűnt egy fé-
nyes robbanás kíséretében. Hátraugrottam, eltakartam a
szemem, és fájdalmasan felkiáltottam. Csak később jöttem
rá, mi történt. A folyosó lámpái különböző fokozaton égtek.
Ha egy cellaajtó vagy egy kémlelőnyílás kinyílt, a fények el-
halványultak, hogy a vakondlyukban lakó foglyok szemét ne
károsítsák. De ha egy Ramsey-féle látogató érkezett, a fé-
nyeket felcsavarták, hogy el ne tévedjen. Amikor megállt a
cella előtt, a fények elhalványodtak. Amikor távozott, az őr
túl hamar kapcsolta fel a lámpát.
A Perpignan Fogolyház egyedül a rabok szeme világával
törődött.
Ramsey távozása után nekidőltem a falnak. Ahogy elült a
fájdalom a szememben, töprengeni kezdtem az imént hal-
lottakon. Hamarosan vége a büntetésnek? Tényleg tizenegy
hónapja rohadok ebben a szörnyű kriptában? Nem tudtam,
hiszen elvesztettem az időérzékem, mégis úgy éreztem, iga-
zat mondott.
Eztán próbáltam fejben tartani a napok múlását, követni
annak a harminc napnak a krónikáját, de nem ment. Nem
vezethetsz naplót egy fekáliával teli üregben, vaksötétben,
ahol az idő - ha egyáltalán létezett - a túlélésről szólt. Alig
néhány nap elteltével már újra a józan eszemért küzdöttem.
Az idő mégis eltelt. Egy nap halvány fény kíséretében ki-
nyílt az ajtón a kémlelőnyílás. A múltkori esetet leszámítva
hónapok óta nem láttam nappali fényt.
- Fordulj arccal a cellafal felé, és csukd be a szemed - uta-
sított egy hang mogorván. Úgy tettem, ahogy mondta. A szí-
vem majd kiugrott a helyéről. Ma szabadulok? Vagy mást
tartogatnak nekem? - Ne fordulj meg. Lassan nyisd ki a
szemed, hadd szokjon hozzá a fényhez. Egy órára nyitva ha-
gyom az ajtót, aztán visszajövök.
Lassan kinyitottam a szemem. Mindenünnen aranyszín ra-
gyogás vett körül. Olyan fényes, hogy védenem kellett tőle
gyenge szemgolyóimat. A pupillám lassan-lassan mégis al-
kalmazkodott a fénytengerhez. Már bandzsítás és fájdalom
nélkül is körbe tudtam pillantani. A cella még homályos volt,
mint az esős nap alkonya. Egy órával később visszatért az őr,
legalábbis a hangja ugyanúgy hangzott.
- Hunyd le a szemed - parancsolta. - Feljebb kapcsolom a
világítást. - Lehunytam, majd amikor utasított, lassan, óva-
tosan kinyitottam. Az apró helyiséget valóságos fényözön
árasztotta el. Megint csak bandzsítanom kellett. A ragyogás
úgy ölelte körül a cellát, mint nimbusz a sötét csillagot. Ez
volt az első alkalom, hogy szörnyülködve, undorodva szem-
ügyre vehettem a lakóhelyemet. A falak nyirkosak voltak,
nyálkás penész rakódott rájuk. A plafon szintén nyiroktól
csillogott. A padló ürüléktől volt mocskos, a vödör, melyet
egy ideje nem ürítettek ki, férgektől nyüzsgött. A büdös kis
nyüvek a padlón is mindenfelé csúszkáltak.
Elokádtam magam.
Tán egy óra múlva az őr megint visszatért. Ezúttal kinyi-
totta az ajtót.
- Gyere velem - mondta. Gondolkodás nélkül kitámolyog-
tam az undorító barlangból. Ahogy érkezésem óta először
felegyenesedtem, fájdalom nyilallt a nyakamba, vállamba,
karomba, lábamba. Nehezen jártam, de totyogni kezdtem az
őr után, mint egy részeg kacsa. Néha a kezemet a falnak
vetve egyensúlyoztam.
Lementünk az alsó szintre, egy gyéren berendezett szo-
bába.
- Maradj itt - utasított, és eltűnt egy nyitott ajtón át a
szomszédos helyiségbe. Forgolódni kezdtem. Lenyűgözött,
mennyivel tágasabb ez a szoba penészes odúmnál. Aztán
szembe találtam magam a világ legförtelmesebb teremtmé-
nyével.
Férfi volt, valaha biztosan. De édes Istenem, miféle férfi?
Magas volt, betegesen sovány, a fejét koszos, borzas, deré-
kig érő haj koronázta, az arcát mocskos, összeragadt, hasig
érő szakáll takarta. Nyál csordogált a nyílásból, ami a szája
lehetett, mélyen ülő szénszemei eszelősen izzottak üregük-
ben. Meztelen volt. Testét kosz, sebek, hegek tarkították, úgy
festett, akár egy leprás. A körmei úgy megnőttek és
meggörbültek, mint a keselyű karmai. Az egész ember egy
keselyű benyomását keltette. Beleborzongtam, amikor ész-
revettem. És beleborzongtam, mikor felismertem.
Saját magamat néztem a tükörben.
Iszonyodva bámultam, míg az őr vissza nem tért. A karján
ruha, a kezében cipő.
Rájuk ismertem, ezekben hoztak be a börtönbe.
- Vedd fel - mondta ridegen. A kezembe nyomta a ruhát,
és a földre dobta a cipőt.
- Előbb lezuhanyozhatnék és megborotválkozhatnék?
- Nem, vedd fel - mondta kajánul. Sietősen magamra kap-
tam a ruhákat, melyek most már több számmal nagyobbak
voltak rám. Hiányzott az övem. Összefogtam a nadrágot
vézna hasamon, és az őrre pillantottam, ő átment a másik
szobába és egy darab zsinórral tért vissza. Azzal csíptettem
oda a nadrágot.
Szinte azonnal megjelent két csendőr. Egyikük egy vastag
bőrövet, közepén egy körzárral átvetett a derekamon, míg a
társa nehéz béklyókat csatolt a bokámra. Megbilincseltek,
majd hosszú, karcsú acélláncot vontak a nyakam és a bi-
lincslánc köré, átfűzték a körzáron, és egy lakattal a lábbi-
lincs láncához rögzítették. Közben egyikük sem szólt egy szót
sem. Egyikük az ajtóra mutatott, és finoman oldalba ta-
szajtott. A társa mutatta az utat.
Utána csoszogtam. A lábbilincsben képtelen voltam járni,
és rettegtem, mi vár rám. Így még sosem bilincseltek meg.
Azt hittem, csak erőszakos, veszélyes bűnözőknél alkalmaz-
zák.
- Hová megyünk? Hová visznek? - kérdeztem, ahogy kiér-
tünk a késő délutáni napfénybe, mely még a börtön lámpái-
nál is fényesebben ragyogott. Egyikük sem vesződött a vá-
lasszal.
Szó nélkül betettek egy jelöletlen szedán hátsó ülésére.
Egyikük mellém, másikuk a kormányhoz ült.
A vasútállomáshoz hajtottunk. Szédelegni, émelyegni
kezdtem a naptól, bár az autó jobbára megvédett tőle. Az
émelygés persze nemcsak a több hónapnyi sötétségnek volt
betudható. Néhány hónapja lázas beteg voltam - hánytam,
ment a hasam, újra és újra kirázott a hideg. Nem panasz-
kodtam a perpignani őröknek. Ezt is ugyanúgy elengedték
volna a fülük mellett, mint minden könyörgésemet és tilta-
kozásomat.
Az állomáson kivettek a kocsiból. Az egyik csendőr rákat-
tintott egy vékony láncot az övemre. A másik felét a keze
köré tekerte, s mint egy kutyát a pórázon, keresztülvonszolt
az állomáson, majd feltuszkolt a vonatra. A kalauz egy két-
pados, beüvegezett fülkéhez vezetett minket. Az ajtó felett
egy jel azt hirdette, hogy a fülkét az igazságügy-minisztérium
foglalta le. Az utasok iszonyodva, döbbenten, elutasítóan
bámultak. Néhányan undorodva elfordultak, amikor
megérezték a szagomat. Nem tudtam rájuk haragudni. A
szaglásom már rég cserbenhagyott, de tudtam, hogy olyan
bűzös lehetek, mint egy megvadult borzsereg.
Mivel a fülkénk nyolcszemélyes volt, és a vonaton minden
hely elkelt, időnként feltűnt egy-egy robusztus paraszt, és
engedélyt kért, hogy velünk utazhasson. Úgy tűnt, nem ér-
dekli őket a bűzöm. A csendőrök kurtán elhessegették őket.
Aztán feltűnt három vidám, csinos, lengén felöltözött ame-
rikai lány. A kezükben ajándékokkal, étellel, itallal tömött
bevásárlószatyrok.
Drága parfümtől illatoztak. Az egyik csendőr széles mo-
sollyal felállt, és gálánsán átengedte a lányoknak a szemközti
padot. Amazok rögtön megpróbálták szóra bírni a
csendőröket. Kíváncsiak voltak, ki vagyok és mit követtem el.
Úgy tűnt, a láncok miatt notórius, szörnyű gyilkosnak,
amolyan Hasfelmetsző Jacknek képzelnek. Inkább izgatottak
voltak, mint rémültek.
- Úgy bűzlik, mintha a csatornában tartották volna - je-
gyezte meg egyikük. A többiek nevetve egyetértettek.
Nem akartam, hogy kiderüljön, amerikai vagyok. Szé-
gyelltem előttük a külsőmet. A csendőröknek sikerült meg-
értetnie a lányokkal, hogy egy szót sem beszélnek angolul.
Amazok egymást közt kezdtek csevegni, amikor a vonat ki-
gördült az állomásról.
Nem tudtam, hová megyünk. Az irányérzékem nem műkö-
dött, a csendőröket pedig hasztalan faggattam volna. Szá-
nalmasan, betegen, leverten ültem a zsaruk között. Néha az
elsuhanó tájat néztem, néha lopva a lányokra sandítottam. A
beszélgetésükből kiderült, hogy Philadelphia környékéről
jöttek, tanárnők, és itt, Európában nyaralnak. Jártak Spa-
nyolországban, Portugáliában, a Pireneusoknál, és most is
útban vannak egy újabb varázslatos helyre. Lehet, hogy Pá-
rizsba tartunk?
Ahogy fogytak a kilométerek, betegségem ellenére egyre
éhesebb lettem. A lányok sajtot, kenyeret, konzervpástéto-
mot, bort vettek elő táskájukból, és falatozni kezdtek. A
csendőröknek is jutott belőle. Az egyik lány nekem akarta
adni a szendvicsét (a kezem meg volt kötve, így akkor sem
ehettem volna, ha engedik), de a csendőr gyengéden meg-
ragadta a csuklóját.
- Ne - mondta határozottan.
Néhány órája már zötykölődtünk, amikor a lányok - abban
a hiszemben, hogy sem én, sem a csendőrök nem értik őket
- elkezdték kitárgyalni intim szerelmi ügyeiket. Méghozzá
olyan részletesen, hogy ledöbbentem. Teljesen zavarba ho-
zott, hogy milyen színes stílusban hasonlítgatják össze sze-
retőik testi adottságait, férfiasságát, teljesítményét. Sosem
hallottam még nőket ilyen hálószobatitkokról fecsegni, teli
káromkodásokkal és buja kommentárokkal. Rájöttem, sokat
kell még tanulnom a nőkről. Még jelenlegi helyzetemben is
azon tűnődtem, hogyan lehetnék szexolimpiájuk részese.
Gondolatban feljegyeztem, hogyha újra találkozunk, be kell
szállnom a játékukba.
Párizsba értünk. A csendőrök talpra állítottak, elbúcsúztak
a hölgyektől, és kilökdöstek a vonatból. De még volt időm
elbúcsúzni. A fülke ajtajából a három ifjú tanárnőre pillan-
tottam, és buján rájuk mosolyogtam.
- Adják át üdvözletemet az otthoniaknak - mondtam leg-
jobb bronxi kiejtésemmel.
Arckifejezésük visszaadta önbecsülésemet.
A párizsi prefecture de police fogdájába vittek, a préfet de
police, egy kövérkés, kopaszodó, simára borotvált arcú férfi
elé, akinek a szeme hidegen, könyörtelenül csillogott. De
még ezek a szemek is döbbenetet és undort tükröztek láttá-
mon. A prefektus azonnal utasított, hogy hozzanak rendbe.
Egy rendőr a zuhanyzóhoz kísért. Miután levakartam ma-
gamról a felgyülemlett koszt, kerítettek egy fodrászt, aki le-
nyírta a szakállamat és a sörényemet. Eztán a cellába vittek,
egy szerény kis helyiségbe, amely korábbi hajlékomhoz ké-
pest maga volt a luxus.
Volt benne egy keskeny vaságy, rajta matrac, vastag,
tiszta ágynemű, egy apró mosdókagyló és egy igazi, hami-
sítatlan vécé. Volt világítás is, odakintről irányították.
- Este kilencig olvashatsz. Akkor van takarodó - közölte az
őr. Nem volt semmi olvasnivalóm.
- Beteg vagyok. Szólna, kérem, egy orvosnak?
- Megkérdezem. - Egy óra múlva egy tálcával tért vissza,
rajta vékony párolt hús, egy szelet kenyér és egy csésze
kávé. - Nincs orvos. Sajnálom. - Azt hiszem, komolyan saj-
nálta.
A hús valóságos lakoma volt számomra. Úgy elszoktam a
tápláló ételektől, hogy még ez a csekély is megfeküdte a
gyomrom. Egy órával később ki is hánytam.
Továbbra is tudatlanságban tartottak. Nem tudtam, vajon
Párizsban újra bíróság elé állítanak-e, hogy itt töltöm-e
büntetésem hátralévő részét, vagy átadnak egy másik kor-
mánynak. A kérdéseimre nem válaszoltak.
Nem maradtam Párizsban. Másnap a reggeli kávé, kenyér
és sajt után (amit sikerült megemésztenem), vadállatként
megkötözve kivezettek a cellámból. Néhány csendőr egy
ablakos kisbuszba tuszkolt. A lábamat a padlóhoz rögzítették.
Hamar felismertem, hová tartunk. Az Orly reptérre.
A reptérnél kivettek a kisbuszból és a terminálon át a
Scandinavian Airlines Service pultjához vezettek. Érkezésem
jókora felfordulást keltett a terminálban. Az emberek ott-
hagyták a kávéházakat és bárokat, hogy láthassák, ahogy
lánccsörgetve csoszogok előre.
Felismertem a SAS-pultnál álló pénztárosnőt. Egyszer be-
váltott nekem egy hamis csekket. Az összegre már nem em-
lékeztem. Ha felismert is, nem adta tanújelét. No persze, őt
egy robusztus, kilencvenkilós, napbarnított, egészséges fi-
gura vágta át. Ez a bilincsbe vert rab beteg, sápadt, csont-
vázszerű fickó volt, görnyedt és beesett szemű. Csak egyet-
len egyszer mert rám pillantani.
- Mondják el, mi folyik itt - kérleltem a csendőröket, akik a
jegypénztár körüli forgalmat figyelték.
- A svéd rendőrségre várunk - mondta egyikük türelmetle-
nül. - Fogd be a pofád. Többet meg ne szólalj.
Hirtelen egy hosszú szőke hajú, gyönyörű kékszemű fiatal-
asszony tűnt fel. Apró, de formás termetéhez remekül pas-
szolt a kék öltöny, és a fölé húzott divatos esőkabát. Egyik
hóna alatt vékony bőrtáskát tartott. Mögötte egy még ifjabb,
még magasabb, hasonlóan öltözött északi jelent meg, az ő
hóna alatt is táska.
- Ez Frank Abagnale? - kérdezte a kisebbik a balomon álló
csendőrtől. Amaz elém állt, és feltartotta a kezét.
- Semmi köze hozzá - csattant fel. - Nem fogadhat látoga-
tókat. Nem beszélhet vele, még ha a legjobb barátok is.
A fiatalasszony kék szemei felragyogtak, vállai megfe-
szültek.
- Igenis beszélek vele, kolléga, és maga azon nyomban le-
veszi róla azokat a láncokat! - A hangja nem tűrt ellentmon-
dást. Kedves szemekkel, szelíden rám mosolygott. - Maga
Frank Abagnale? - kérdezte tökéletes angolsággal. - Ugye
tegeződhetünk?

10 ÁLTALÁNOS RIADÓ - FRANK ABAGNALE

MEGSZÖKÖTT!

A KÉT CSENDŐR kővé dermedt. A két mackót váratlanul

meglepte egy mókus. Szájtátva bámultam erre a bájos jele-
nésre, aki követelte, hogy oldozzanak el. Úgy tűnt, ő fog
megmenteni kínzóimtól.
Karcsú kezét a karomra tette.
- Jan Lundström nyomozó vagyok a svéd állami rendőr-
ségtől - mondta, és a mögötte álló csinos lányra mutatott. -
Ez a társam, Kersten Berglund nyomozó. Azért jöttünk, hogy
Svédországba kísérjük, ahol - nyilván ön is tudja - büntető-
eljárás alá vonjuk.
Miközben beszélt, egy kicsi bőr igazolványtartót halászott
elő zsebéből. Bemutatta iratait és jelvényét a franciáknak.
A csendőr zavartan nézett társára. Amaz megvizsgálta az
iratokat, és vállat vont.
- Az ő foglya. Vedd le a láncait.
Kiszabadultam. A tömeg tapsolt, füttyögött, a lábával do-
bolt. Lundström nyomozó félrevont.
- Tisztázzunk néhány dolgot, Frank. Svédországban alap-
vetően nem használunk bilincset és láncot. Én nem hordok
magamnál, téged nem láncolunk meg az út során. De a gép
megáll Dániában. Az országomnak óvadékot kellett bemu-
tatnia, hogy te átutazhass Dánián. Ez az ilyenkor szokásos
eljárás. Egy órát leszünk csak Dániában, Frank. Felelősséggel
tartozom a francia, a dán és a svéd kormány felé, hogy
biztonságban hazajuttatlak, hogy nem szöksz meg. Biztosít-
hatlak, a svéd börtönök egészen mások, mint a franciák.
Emberségesen bánunk a rabokkal. De hadd mondjak valamit,
Frank. Fegyverem van. Kerstennek is. Tapasztalt fegyverfor-
gatók vagyunk. Ha megpróbálsz elszökni, ha megkíséreled a
szökést, le kell lőnünk. És ha lelövünk, Frank, akkor meg-
halsz. Érthető?
Szavai hűvösen és közömbösen csengtek, mintha csak egy
idegent igazítana útba. Együttműködő volt, de nem túl ba-
rátságos. Kinyitotta a vállán hordott jókora táskát. Egy 45-ös
félautomata pisztoly tűnt elő belőle.
Berglund nyomozóra pillantottam. Angyali mosoly kísére-
tében megveregette a táskáját.
- Hogyne, értem - mondtam. Azt hittem, csak blöfföl. Egyi-
kük sem tűnt Annié Oakleynak.
Lundström nyomozó a pénztároshoz fordult.
- Készen állunk.
Amaz bólintott, és egy hátsó szobából előkerített egy fia-
talembert, aki az irodán, a poggyászraktáron át a repülő lép-
csőjéhez vezetett minket. Rongyos ruhámat leszámítva
ugyanúgy festettünk, mint a többi utas. Megjelenésem nem
keltett feltűnést. Biztosan azt hitték, hippi vagyok.
Még a koppenhágai leszállás előtt kaptunk enni. Csekély
kis ebéd volt, de annál ízletesebb. Igazi lakoma. Az első ren-
des ebéd, mióta börtönbe zártak. Alig bírtam megállni, hogy
meg ne egyem kísérőim adagját is.
A vártnál tovább időztünk Dániában, két órát. A rendőrnők
azonnal a reptéri étterembe vittek, és pazar ebédet rendeltek
mindhármunknak. Nem éhezhettek meg ilyen gyorsan;
szerintem csak farkaséhségemet próbálták csillapítani. Nem
tiltakoztam. Mielőtt a gépre szálltunk, vettek nekem egy
csomó cukorkát, meg néhány angol nyelvű magazint.
Az út során mindvégig inkább barátként, mint fogolyként
kezeltek. Ragaszkodtak hozzá, hogy tegeződjünk. Barátként
beszélgettünk a családról, általános témákról, hogy mit sze-
retek és mit nem. Csak kurtán kérdezgettek bűnözői múl-
tamról, de akkor is főleg a perpignani börtönben töltött bor-
zalmas hónapokról. Meglepve tudtam meg, hogy mindössze
fél évet töltöttem abban a pokolban. Minden időérzékem el-
veszett.
 - Mivel külföldi vagy, nem bocsáthattak feltételesen sza-
badlábra, de a bírónak jogában állt csökkenteni a bünteté-
sedet, így is tett - magyarázta Jan. Hirtelen hálát éreztem a
szigorú bíró iránt. Rájöttem, hogy egy egész évet nemigen
bírtam volna ki Perpignanban. Más se nagyon.
Félórával a koppenhágai felszállás után a gép a svédor-
szági Malmőben landolt. Meglepetésemre itt le is szálltunk.
Megkerestük a poggyászainkat, majd Jan és Kersten a ter-
minál előtt parkoló svéd rendőrautóhoz vezetett. A kormá-
nyánál egyenruhás rendőr ült, aki segített bepakolni cso-
magjainkat - mármint a lányokét, hiszen nekem nem volt. A
Malmőhöz közeli Klippan község rendőrőrsére hajtottunk.
Különös volt ez a klippani őrs. Inkább ódon fogadónak
tűnt, mint rendőrségnek. Pirospozsgás, mosolygós őrmester
köszöntött minket. Jant és Kerstent svédül, engem angolul,
enyhe akcentussal. Megrázta a kezem, mintha vendéget üd-
vözölne.
- Már vártuk, Mr. Abagnale. Itt vannak az iratai.
- Őrmester, Frankét orvoshoz kell vinni - mondta Jan an-
golul. - Nagyon beteg, attól tartok, sürgősen kezelésre szo-
rul.
Majdnem este kilenc volt, de az őrmester kapásból rábó-
lintott.
- Máris, Lundström nyomozó. - Odaintett egy fiatal egyen-
ruhás rendőrt, aki minket bámult. - Kari, légy szíves, kísérd a
foglyot a szállására.
- Ja, min herre - mondta amaz rám vigyorogva. -
Kövessen, kérem. - Némileg bódultan követtem. Ha így
kezelik a bűnözőket Svédországban, hogyan bánnak a
becsületes polgárokkal?
Levitt egy hatalmas tölgyfa ajtóhoz, kinyitotta, és betessé-
kelt. Megdöbbentett, ami odabent fogadott. Nem cella volt,
hanem lakosztály, hatalmas, tágas terem, remek kilátással a
falura. Benne faragott támlájú, jókora ágy lábtartóval, színes,
rusztikus bútorzat és külön fürdőszoba fürdőkáddal és
zuhanyzóval. A svéd történelemből vett hősies jelenetek dí-
szítették a falakat, és ízléses, most éppen összehúzott füg-
göny biztosított nyugalmat az utcai járókelőktől.
- Remélem, hamarosan meggyógyul, min herre - mondta
Kari angolul, és becsukta az ajtót.
- Köszönöm. - Csak ennyit bírtam kinyögni, bár többet sze-
rettem volna. Távozása után közelebbről is szemügyre vet-
tem a szobát. Az ablak vastag, nyithatatlan táblaüvegből ké-
szült. Az ajtót sem lehetett belülről kinyitni, de nem számí-
tott. Ebből a börtönből nem akartam megszökni.
Aznap még nem aludtam az ágyban. Perceken belül nyílt
az ajtó. Jan és egy kopaszodó, barátságos, ám roppant lé-
nyegre törő orvos lépett be rajta.
- Vetkőzzön, kérem - mondta angolul. Haboztam, de Jan
nem mozdult. Lehámoztam gyér öltözetemet. Rendkívül za-
vart, hogy meztelenül kell állnom előtte. Ám Jan arca csak
aggodalmat tükrözött. Mint később rájöttem, a meztelenség
Svédországban csak kivételes alkalommal bír szexuális töl-
tettel.
Az orvos teljes csendben bökdösött, döfködött, nézett és
hallgatott, majd tapogatott, érzékelt és nyomogatott. Eltette
a sztetoszkópját, az eszközeit, és bólintott.
- Ez az ember komoly táplálék- és vitaminhiányban szen-
ved, de ami a legrosszabb, meglátásom szerint kétoldali tü-
dőgyulladása van - összegezte. -Javaslom, hívja a mentőket,
nyomozó.
- Igenis, doktor úr - mondta Jan, és elszaladt.
Félóra múlva egy kicsiny, tiszta, hatékony kórház egyágyas
szobájában találtam magam. Egy hónapig gyógyulgattam itt.
Egyenruhás rendőr ült az ajtóm előtt; inkább társaság, mint
strázsa gyanánt. Mindennap meglátogatott valaki: Jan,
Kersten, az őrmester vagy Kari, és mindig hoztak nekem
valamit. Virágot, cukorkát, újságot, más apróságot.
Míg a kórházban feküdtem, egyszer sem kérdezősködtek a
bűncselekményeimről, nem utaltak közelgő tárgyalásra és az
ellenem szóló vádakra sem.
A hónap végén, egy délelőtt visszatértem a „cellámba".
Délben Kari behozta a menüt.
- Nincs konyhánk - szabadkozott. - Rendelj innen, és mi
majd elhozzuk az étteremből. Nagyon jól főznek, én mon-
dom.
Tényleg jól főztek. Egy hónap múlva már újra kilencven
kiló körül jártam.
A kórházból való elbocsátásom másnapján Jan egy vidám
képű, vékony férfi társaságában keresett fel.
- Jan Lundström nyomozó vagyok a svéd állami rendőr-
ségtől - mutatkozott be hivatalosan. - Kötelességem közölni
önnel, hogy egy időre itt tartjuk. Kötelességem kikérdezni
önt. Az úr mellettem lelkész, ő fog nekünk tolmácsolni. Tö-
kéletesen beszél angolul, ismeri az összes amerikai szlenget
és kifejezést.
Ez meghökkentett.
- Ugyan már, Jan, hiszen te is hibátlanul beszélsz angolul
-ellenkeztem. - Minek ez az egész?
- A svéd törvények előírják, hogy külföldi fogoly kihallga-
tásánál jelen kell lennie egy, a fogoly nyelvén folyékonyán
beszélő tolmácsnak is. - Jan még mindig olyan kimérten be-
szélt, mintha most találkoznánk először. - A törvény értel-
mében joga van ügyvédet fogadni, és az ügyvéd mindvégig
jelen lehet a kihallgatáson. Mivel nincs pénze ügyvédre, a
svéd kormány kijelölt önnek egyet. A neve Elsa Kristiansson.
Később találkozhat vele. Megértette, amit mondtam?
- Tökéletesen.
- Akkor holnap találkozunk - mondta, és távozott.
Egy óra múlva kopogtattak az ajtómon. Az egyik őr bősé-
ges és ízletes vacsorával lepett meg. Guruló asztalon tolta,
mintha nem is őr, hanem szobapincér lenne. Mikor visszajött
a tányérokért, vigyorgott.
- Szeretnél sétálni? - kérdezte. - Csak idebent velem az
épületben. Gondolom, eleged van már a bezártságból.
Elkísértem a konyhába, ahol a közeli étterem pincére el-
vette tőle a tálcát és a tányérokat. Nem is igazán konyha volt
ez, csak egy zug, ahol az őrök kávét főzhettek maguknak. A
strázsa körbevezetett a kétszintes fogdában, mely mindössze
húsz fogoly befogadására volt alkalmas. Minden cellaajtón
kopogott, mielőtt belépett, szívélyesen üdvözölte a rabot, és
megkérdezte, nincs-e valamire szüksége. Mindnyájuknak
nyugodalmas jó éjszakát kívánt, mielőtt rájuk zárta az ajtót.
A cellámba visszatérve Elsa Kristiansson és Carl Greek
tisztelendő, a tolmács várt rám. Kiderült, rá azért van szük-
ség, mivel Kristiansson asszony egy szót sem beszél angolul.
Egy percet sem töltött faggatózással. Pusztán nyugtázta az
érkezésem, és közölte, hogy másnap reggel mellettem lesz,
amikor Jan elkezdi a kihallgatást.
Magas, csinos, negyvenes éveiben járó nő volt, higgadt és
udvarias, de kétségeim voltak ügyvédi képességeit illetően.
Persze nem volt választásom. Ahogy pénzem sem. Gondo-
lom, a francia rendőrség lefoglalta a vagyonomat. Az elfogá-
som után, a fogvatartásom alatt nem említették a dolgot. A
szabaduláskor pedig egy vasat sem adtak belőle. Innen,
Svédországból nem juthattam hozzá a rejtekhelyeimhez.
Jan, Kristiansson asszony és Herre Greek másnap reggel
meglátogattak. Jan azonnal kérdezősködni kezdett a svédor-
szági bűncselekményeimről. A kérdéseket Bergen lefordította
Kristiansson asszonynak, aki csendben ült, csak néha
bólintott egyet.
Az első két kihallgatáson kitérő válaszokat adtam. Vagy
egyáltalán nem válaszoltam, vagy azt ismételgettem: „Nem
emlékszem", „Nem tudom".
A harmadik napon Jan felcsattant.
- Frank, Frank! Miért tagadsz? Miért térsz ki? Itt vagy ve-
lünk, tárgyalásra készülsz, és sokkal jobban jársz, ha őszin-
tén válaszolsz. Tudjuk, ki vagy, tudjuk, mit tettél. Bizonyíté-
kaink vannak. Miért nem beszélsz?
- Mert nem akarok húsz évet ülni a börtönben, még ha
olyan szép is, mint ez - feleltem őszintén.
Bergen lefordította Kristiansson asszonynak. Hármójuk re-
akciója teljesen váratlanul ért. Hangos, zengő, könnyfakasztó
nevetésben törtek ki, ahogy csak vígjátékokon kacag az
ember. Döbbenten bámultam rájuk.
Jan némileg lehűtötte magát, és rám pillantott. Még mindig
rázta a nevetés.
- Húsz év? - hüppögött.
- Akkor öt év, tíz év, mit tudom én - védekeztem. Irritált a
viselkedése.
- Öt év? Tíz év? - fakadt ki Jan. - Frank, az általad elköve-
tett bűncselekmények maximális büntetése egy év. Nagyon
meglepődnék, ha ilyen sokat kapnál, hiszen nincs priuszod.
Frank, minálunk a gyilkosok és bankrablók is csak ritkán
kapnak tíz év feletti büntetést. Nagyon súlyos bűncselekmé-
nyekkel vádolunk, de úgy véljük, egy év börtön nagyon sú-
lyos büntetés. Biztosíthatlak, hogy ennyi a maximum.
Mindent részletesen bevallottam, amire emlékeztem svéd-
országi balhéimból. Egy héttel később Malmőbe vittek a tár-
gyalásra. Egy nyolctagú esküdtszék döntött a bűnösségem és
a büntetésem felől. A vallomásom kizárta az ártatlansá-
gomat.
Így is majdnem megúsztam. Kristiansson asszony a tanú-
vallomások befejeztével kétségbe vonta az ellenem emelt
vádakat. Meglepetésemre emlékeztette a bírót, hogy a vád
ellenem „csekk által elkövetett jelentős értékű csalás".
- Szeretnék rámutatni, hogy az itt bemutatott eszközök a
svéd törvény szerint nem csekkek - mondta. - Az eszközöket
a vádlott készítette. Nem csekkek, sosem voltak azok. A svéd
jog szerint, bíró úr, ezek az eszközök nem csekkek, hanem
tökéletes hamisítványok. A jog szerint, bíró úr, ügyfelem nem
csekkhamisító, hiszen ezen eszközök nem csekkek, hanem
saját készítményei. Ezek alapján kérjük, ejtsék a vádat.
Nem ejtették a vádat, de kisebb súlyú bűncselekményre,
jogtalan haszonszerzésre módosították. Hathavi börtön-
büntetésre ítéltek. Ujjongtam örömömben. Nem győztem
hálálkodni Kristiansson asszonynak, aki szintén elégedett volt
az ítélettel.
Visszatértem a klippani fogda cellájába. Másnap Jan felke-
resett, és gratulált. Ugyanakkor lelombozó hírt hozott. Bün-
tetésemet nem kényelmes, lakályos kis klippani szállásomon,
hanem egy malmöi állami intézményben kellett letöl-tenem,
amely Európa legöregebb főiskolája, a Lund Egyetem
campusán terült el.
- Teljesen más lesz, mint Franciaországban. Sőt az ameri-
kai börtönöktől is teljesen különbözik - biztosított Jan.
Kétségeim szertefoszlottak, amikor a „Börtönosztályként"
emlegetett campusra szállítottak. Semmiben sem emlékez-
tetett börtönre - se kerítés, se őrtorony, se rács, se elektro-
mos kapu, se ajtó. Tökéletesen illett a campus többi hatal-
mas, impozáns épületéhez. Voltaképpen teljesen nyitott in-
tézmény volt.
Felvettek, és a szállásomra vittek. Többé nem tudtam cel-
laként tekinteni a svéd büntető-végrehajtásra. Az új szoba
némileg kisebb, de ugyanolyan kényelmes és hasonlóan be-
rendezett volt, mint a klippani rezidenciám.
Az elkülönítés felületes, a börtönszabályok lazák voltak.
Saját ruhámat hordhattam, s mivel csak egy öltözékem volt,
elvittek egy városi ruhaboltba. Kaptam két váltóruhát. Kö-
tetlenül, cenzúrázatlanul írhattam és levelezhettem, kap-
hattam csomagot.
Mivel az osztályon csak száz rabot helyeztek el, pénzügyi-
leg nem lett volna érdemes fenntartani saját konyhát. Az
élelmet így városi éttermekből kaptuk, a menüt ésszerű ke-
retek közt magunk állítottuk össze.
Koedukált intézmény lévén számos nő lakott az osztályon,
de a rabok közti szexuális érintkezést tiltották. A házastársi
látogatásokat engedélyezték férj és feleség, feleség és férj
között, vagy a fogoly és a barát/barátnő között. A rabok
reggel hét és este tíz között szabadon mozoghattak az épü-
letben, délután négy és este tíz között látogatót is fogad-
hattak. A foglyokat takarodókor, este tízkor bezárták a szo-
bájukba.
Az osztályon nem voltak erőszakos bűnelkövetők. Csak
csekksvindlerek, autótolvajok, sikkasztók, egyéb nem erő-
szakos bűnelkövetők. A foglyokat többszobás részlegekbe
osztották nem, kor és bűncselekménytípus szerint. Engem
korombeli csalók és szélhámosok közé soroltak be.
A svéd börtönök megkísérlik megjavítani a bűnözőket. Azt
mondták, a fél év alatt beiratkozhatok az egyetemre vagy
dolgozhatok a börtön területén lévő ejtőernyőgyárban. Vagy
akár lóghatok is az osztályon. Ha beiratkozom az egyetemre,
a svéd kormány fizeti a tandíjat és ellát tankönyvekkel. Ha az
ejtőernyőgyárban helyezkedek el, a munkakörömnek
megfelelő átlagkeresetet fizetik.
Könnyű lett volna megszökni - egyvalamit leszámítva. A
svédek korán bevezették az azonosító kártyákat. Ritkán
kellett őket használni, de a rendőrségnek joga volt bárkivel
felmutattam! a kártyáját. A határátkeléshez, nemzetközi vo-
nat- vagy repülőutakhoz nélkülözhetetlen volt. Nekem nem
volt kártyám, ahogy pénzem se.
Nem igazán számított. Eszembe se jutott megszökni.
Imádtam a malmöi börtönt. Egy nap legnagyobb megdöbbe-
nésemre egy áldozatom, egy fiatal banktisztviselő látogatott
meg egy kosár friss gyümölccsel és svéd sajtokkal.
- Gondoltam, szeretnéd tudni, hogy semmiféle baj nem ért
a hamis csekked miatt - mondta. - Szeretném, ha tudnád,
nem haragszom rád. Biztosan nagyon nehéz a börtönélet.
Nagyon átvágtam annak idején. A bizalmába férkőztem, a
lakásán is jártam a svindli sikere érdekében. A látogatása
nagyon meghatott.
Munkát vállaltam az ejtőernyőgyárban és beiratkoztam a
Lund Egyetemre. Elnyertem az osztály vezetőinek jóindulatát.
Formatervezést tanultam, noha néhány technikában já-
ratosabb voltam, mint tanáraim.
A hat hónap gyorsan elszállt, túl gyorsan. A negyedik hó-
napban Kristiansson asszony riasztó híreket hozott. Olaszor-
szág, Spanyolország, Törökország, Németország, Anglia,
Svájc, Görögország, Dánia, Norvégia, Egyiptom, Libanon és
Ciprus kormánya a büntetésem leteltével mind a kiadatáso-
mat kérte, a fenti sorrendben. Először az olasz hatóságok
vesznek át a hat hónap leteltével, s majd Olaszország dönti
el, hová küld az ottani tartozásom lerovása után.
Az egyik lakótársam ült már olasz börtönben. Rémtörté-
netei arról árulkodtak, hogy az olasz börtönök ugyanolyan
rosszak, ha nem rosszabbak, mint Perpignan. Kristiansson
asszony is úgy hallotta, hogy az olasz büntetés-végrehajtás
különösen szigorú és brutális, s hogy az ottani bírók és es-
küdtek büntetőügyekben nem engedékenyek.
Elszánt hadjáratba kezdtünk, hogy megelőzzük Olaszor-
szágba toloncolásomat. Kérelmekkel ostromoltam a bírómat,
az igazságügy-minisztert, sőt magát a királyt is. Menedékjo-
got kértem tőlük. Azt, hogy szabadulásom után Svédország-
ban maradhassak, vagy a legrosszabb esetben is az Egyesült
Államokba utasítsanak ki. Rámutattam, hogy teljesen mind-
egy, hová megyek, ha Svédország megtagadja a menedékjo-
got, valószínűleg egész hátralévő életemben börtönből bör-
tönbe tologatnak.
Minden egyes kérvényemet elutasították. Az olasz hatósá-
goknak való kiadatás elkerülhetetlennek tűnt. A kiadatás
előtti éjjelen álmatlanul az ágyamban feküdtem, és kétség-
beesett tervet szőttem a szökésre. Úgy éreztem, egy napot
sem bírnék ki egy olasz börtönben, ha a büntetésvégre-haj-
tás tényleg olyan kegyetlen, ahogy mondják. Inkább meg-
halok egy szökési kísérletben, mint egy Perpignanhoz hasonló
lyukban.
Nem sokkal éjfél után őr jelent meg az ajtóban.
- Öltözz fel, Frank, és csomagold össze a cuccodat. Jött
érted néhány ember.
Riadtan felültem.
- Miféle emberek? Azt mondták, az olaszok holnapig nem
érnek ide.
- Nem olaszok. Svéd rendőrök.
- Svéd rendőrök! - rikoltottam. - Mit akarnak? Megrázta a
fejét.
- Nem tudom, de érvényes őrizetbe vételi parancsuk van.
Kikísért a járda mellett parkoló rendőrautóhoz. Egy egyen-
ruhás rendőr ült a hátsó ülésen. Kinyitotta az ajtót, és intett,
hogy üljek mellé.
- A bíró látni akar - mondta.
A bíró otthonához hajtottunk. Szerény családi ház volt, a
környék barátságos. A bíró felesége beengedett, a rendőrök
odakint maradtak. Az asszony a dolgozószobájába vezetett,
és egy jókora bőrfotelre mutatott.
- Foglaljon helyet, Mr. Abagnale - mondta nyájas, tökéletes
angolsággal. - A bíró úr mindjárt jön. Addig is hozok egy
teát.
A bíró - aki néhány percen belül csakugyan megérkezett
-szintén folyékonyán beszélt angolul. Leült velem szemben,
kezet fogtunk, aztán pár percig csendben méregetett. Nem
szóltam semmit, noha egy tucat kérdés tolult a számra.
Végül a bíró lágyan, megfontoltan beszélni kezdett.
- Fiatalember, néhány hete magán jár az eszem. Utána-
néztem a hátterének és az ügyének. Maga éles eszű, Mr.
Abagnale. Úgy vélem, ha tiszta lapot nyit, nagy hasznára le-
hetne a társadalomnak, nemcsak odahaza, de bárhol a vilá-
gon. Sajnálatos, hogy rossz útra tévedt.
- Igen, uram - mondtam alázatosan. Reméltem, nem csak
leckéztetni akar.
- Mindketten tisztában vagyunk vele, fiatalember, hogy ha
holnap Olaszországba viszik, akár húsz évre is börtönbe zár-
hatják - folytatta. - Tudok egyet s mást az olasz börtönökről,
Mr. Abagnale. Sokban hasonlítanak francia társaikra. És úgy
értesültem, ha ott le is tölti a büntetését, továbbküldik Spa-
nyolországba. Mint ahogy rámutatott a kérvényében, fiatal-
ember, könnyedén börtönben töltheti egész hátralévő életét.
Nem sok mindent tehetünk ez ellen. Ugyanúgy ki kell adnunk
Olaszországnak, mint ahogy Franciaország kiadta nekünk. A
joggal nem kekeckedhet büntetlenül.
- Tudom, uram - mondtam reményt vesztve. - Szeretnék
itt maradni, de megértem, hogy nem lehet.
Felállt, és beszéd közben járkálni kezdett a dolgozószobá-
ban.
- Mihez kezdene, ha tiszta lapot nyithatna, Mr. Abagnale?
Úgy véli, ezúttal képes lenne beilleszkedni?
- Igen, uram, ha kapnék egy esélyt.
- Úgy gondolja, megtanulta a leckét?
- Igen, uram, nagyon is - mondtam reményteljesen.
Megint leült. Rám nézett, és bólintott.
- Ma este olyasmit műveltem, Mr. Abagnale, amivel maga-
mat is megleptem. Ha két hete valaki megjósolja, kételked-
tem volna az épelméjűségében. Ma este, fiatalember, fel-
hívtam egy barátomat az amerikai nagykövetségen, és
olyasmit kértem tőle, ami a svéd jogba ütközik. Megkértem,
hogy vonja vissza az útlevelét, Mr. Abagnale. És megtette.
Csak bámultam rá, enyhe vigyorából láttam, hogy észre-
vette döbbenetemet. Teljesen zavarba hozott, de csak egy
pillanatra.
- Maga nemkívánatos személy Svédországban, Mr.
Abagnale - mosolygott a bíró. - A jog szerint elrendelhetem,
hogy kitoloncolják az Egyesült Államokba, függetlenül a ki-
adatási kérelmektől. Néhány percen belül felkérem az odakint
várakozó biztos urakat, hogy vigyék önt a reptérre, és rakják
fel a New York-i gépre. Mindent elrendeztünk. Nyilván sejti,
hogy a saját államának rendőrsége a leszállásnál le-
tartóztatja. Otthon is körözik, uram, muszáj volt értesítenem
őket a hollétéről. Az FBI ismeri a járat számát és az érkezése
idejét. Biztosan bíróság elé állítják odahaza, de legalább a
honfitársai között lesz. És a családja látogathatja a börtön-
ben, ha elítélik. S ha majd leüli a büntetését Amerikában, a
többi állam nem kérheti a kiadatásai Az Egyesült Államok
joga szerint külföldi országnak nem lehet kiadni állampolgárt.
Azért mentem bele a dologba, fiatalember, mert mindent
összevetve ez a legjobb megoldás, különösen önnek. Úgy
vélem, ha letudta tartozását az államának, gyümölcsöző,
boldog életet élhet... A személyes jó híremet kockáztatom,
Mr. Abagnale. Remélem, nem hoz rám szégyent.
Szerettem volna megölelni és megcsókolni. Ehelyett meg-
szorítottam a kezét, és könnyek között megígértem, hogy
kezdek valamit a jövőmmel. Az ígéretemet 18 órán belül
megszegtem.
A rendőrök a reptérre vittek, ahol legnagyobb örömömre
Jan vette át az őrizetemet. Egy nagy borítékban elhozta az
útlevelemet, az irataimat és a fizetést, amit az ejtőernyő-
gyárban kerestem. Húsz dollár készpénzt adott, majd a bo-
rítékot átnyújtotta a pilótának.
- Ezt az embert kitoloncoljuk. New Yorkban várnak rá az
Egyesült Államok rendőrei, ők majd őrizetbe veszik. Kérem,
adja át nekik ezt a borítékot.
Hozzám fordult, és kezet ráztunk.
- Viszlát, Frank. Sok szerencsét. Remélem, boldog életed
lesz - mondta ünnepélyesen.
A pilóta és a stewardessek legnagyobb megdöbbenésére
megcsókoltam. Ez volt az első közeledésem Jan felé, az
őszinte imádat gesztusa.
- Sosem felejtelek el.
Sosem felejtettem el. Jan Lundström nekem örökre tisz-
tességes, csupa szív ember, imádnivaló és segítőkész barát
maradt.
Meg sem álltunk New Yorkig. Előre ültettek, a pilótafülke
közelébe, ahol a személyzet szemmel tarthatott. Egyébként
úgy kezeltek, mint a többi utast. Ugyanolyan szabad voltam,
mint ők.
Nem tudom, miért kezdtem el a szökésen gondolkodni.
Hogy miért akartam eljátszani a bíró bizalmát? Talán mert
eszembe jutott rövid bostoni tartózkodásom, és az ottani
fogda mocskos cellái. Persze Perpignanhoz képest valóságos
luxusüdülő volt, mégsem fűlött a fogam az amerikai börtön-
höz. Az a hat hónap Klippanban és az osztályon elkényezte-
tett.
A gép VC-10-es British Viscount volt. Ismertem, mint a te-
nyeremet. Egy BOAC-pilóta egyszer körbevezetett egy VC-
10-esen. Elmagyarázta a technikai paramétereit, még a vécé
felépítését is.
Korábbi élményeimből tudtam, hogy a gép a Kennedy 13-
as kifutójára száll le, és körülbelül tíz perc alatt ér a termi-
nálhoz.
Tíz perccel a leszállás megkezdése előtt felálltam. Hátra-
mentem a vécéhez, és bezárkóztam. Lenyúltam a vécé aljá-
hoz, kitapogattam és kicsavaroztam a fogantyúkat. Kiemel-
tem a teljes önálló vizesblokkot. A szemem elé tárult a vá-
kuumtömlő hatvanszor hatvan centis fedélzeti nyílása, amit a
földön használnak a géphez.
Vártam. A gép apró zökkenéssel földet ért, majd lelassított,
ahogy a pilóta a fékszárnyakkal, majd a sugárfékkel lassítani
kezdett. Tudtam, hogy a kifutó végén csaknem teljesen
megáll, ahogy a gépet a terminálhoz kormányozza. Amikor
úgy éreztem, itt az idő, átpréseltem magam a vécényíláson,
felnyitottam a fedélzeti nyílást, és a rácsokba kapaszkodva
leugrottam. Három méterrel a kifutópálya felett lógtam.
Tisztában voltam vele, hogy akcióm miatt egy vészjelző
villogni kezd a pilótafülkében, de tapasztalatból tudtam, hogy
leszállás közben gyakran résnyire kinyílik a nyílás a landolás
erejétől. S hogy a pilóta rendszerint simán lekapcsolja a
vészjelzőt, mivel a félig nyílt nyílás földet érve nem jelent
veszélyt.
Nem igazán érdekelt, hogy a mostani pilóta is így fog-e
tenni.
Este volt. Amikor a hatalmas sugárhajtású szinte teljesen
megállt, elengedtem a rácsot, és rohanni kezdtem.
Egyenesen a sötét kifutó felé menekültem. Később tudtam
meg, hogy szökésem észrevétlen maradt, és csak a dühös
O'Riley és FBI-ügynökei találtak rá a gép átkutatásakor a ki-
emelt vécére.
A reptérnek a Van Wyck-autópálya felőli oldalán átmász-
tam a kerítésen, és leintettem egy taxit.
- Grand Central állomás - mondtam. Odaérve a húsz dollár
készpénzből kifizettem a taxit, és felültem egy bronxi vo-
natra.
Nem haza mentem. Biztos voltam benne, hogy anyám és
apám lakását megfigyelik. De most először több mint öt év
során felhívtam Anyát, majd Apát. Amikor a hangjukat meg-
hallottam, mindkétszer elbőgtem magam, akárcsak ők. Kö-
nyörögtek, hogy menjek valamelyikük lakására, és adjam fel
magam a rendőrségnek. Noha szégyelltem magam, amiért
megszegtem a malmöi bírónak tett ígéretemet, semmi pén-
zért nem mentem volna vissza a börtönbe.
Inkább egy bronxi lányhoz siettem, akinél annak idején
pénzt és ruhát rejtettem el. Az egyik öltönyben kulcs lapult
egy montreali bank széfjéhez. Meglepődött, hogy lát.
 - Te jó ég, Frank! - kiáltotta. - Már azt hittem, örökre nyo-
mod veszett. Még néhány nap, és elköltőm a pénzed, a ru-
háid meg az Üdvhadseregnek adom.
Nem fecséreltem az időt. Nem tudtam, hány barátnőmet és
ismerősömet azonosította az FBI, de néhányukat biztosan.
Megragadtam a ruhákat, megtartottam ötven dollárt, a többit
a lánynak adtam, és felültem egy montreali vonatra.
Húszezer dollárom volt egy montreali széfben. Úgy ter-
veztem, kiveszem a pénzt, és felszállók a legközelebbi brazí-
liai gépre. Sao Paulóba készültem. A börtönben megtud né-
hány érdekes dolgot az ember, például azt, hogy Brazília és
az Egyesült Államok között nincs kiadatási egyezmény. Mivel
Brazíliában nem követtem el bűncselekményt, úgy gondol-
tam, ott biztonságban lehetnék, és a brazil hatóságok akkor
sem adnának ki, ha az amerikaiak elkapnak.
A pénzt felmarkoltam, de a gépre sosem szálltam fel. Sor-
ban álltam a jegypénztár előtt a montreali reptéren, amikor
valaki vállon veregetett. Egy magas, izmos, jóképű férfival
találtam magam szemközt. A Kanadai Királyi Lovas rendőrség
egyenruháját viselte.
- Frank Abagnale, a nevem James Hastings. Letartóztatom
- mosolygott barátságosan.
Másnap az USA-Kanada határra vittek, és átadtak az ame-
rikai határőröknek. Tőlük FBI-ügynökök vettek át, New York
Citybe kísértek, és bevágtak a helyi szövetségi büntetés-
végrehajtási intézetbe.
A bíró 250 ezer dolláros óvadék mellett tárgyalásra bo-
csátott, és fogvatartásomat New Yorkban rendelte el, míg az
ügyészek el nem döntik, hol állítsanak esküdtszék elé.
A csatából két hónappal később Georgia északi körzetének
államügyésze került ki győztesen. A rendőrbírók értem jöt-
tek, és a tárgyalásig a georgiai Fulton megye fogdájába
szállítottak.
A Fulton Megyei Fogda egy féregtelep, valóságos svábbo-
gártanya.
- Rossz hírem van, haver - közölte egy fogoly, akivel a
mocskos cellasor társalgójában találkoztam. - Az egyetlen
működő berendezés itt a kórház, de oda csak félholtan ke-
rülhetsz be.
A társalgó egyetlen működő berendezése egy fizetős tele-
fon volt. Bedobtam egy tízcentest, és felhívtam az ügyeletes
őrmestert.
- Itt dr. John Petsky - mondtam ellentmondást nem tűrő
hangon. - Van itt egy beteg, egy Frank Abagnale nevű fogoly.
Mr. Abagnale súlyos cukorbeteg, gyakran esik kómába.
Nagyra becsülném, őrmester, ha elhelyezné a betegszobá-
ban, hogy meglátogathassam és megfelelő kezelésben ré-
szesíthessem.
Félóra múlva feltűnt egy őr, és a kórházba kísért. A rabok,
akik hallották a beszélgetést, áhítattal vigyorogtak rám.
Egy héttel később meglátogatott egy rendőrbíró, őrizetbe
vett, és a tárgyalásig átszállított az atlantai Szövetségi
Büntetés-végrehajtási Intézetbe. Szökésem ebből a börtönből
a történelem egyik legzseniálisabb meglépése volt. Én
legalábbis viccesnek tartottam. Ma is jókat szórakozok rajta,
noha többeknek ellentétes a véleménye.
Voltaképpen nem is annyira szökés volt ez, mint inkább al-
kalom szülte közös megegyezéses kilakoltatás. Oly korban
kerültem fogságba, amikor az amerikai börtönökre össztűz
zúdult a polgárjogi csoportok, kongresszusi bizottságok és
igazságügy-minisztériumi ügynökök részéről. A börtönellen-
őrök éjt nappallá téve, álruhában is dolgoztak, a börtönad-
minisztráció és az őrök gyűlöletének közepette.
Pont a legjobbkor csöppentem ebbe a világba. Kísérőmnél,
a rendőrbírónál nem volt hivatalos irat, viszont hamar kijött a
sodrából.
A felvételi tisztnek rengeteg kérdése volt a rendőrbíróhoz.
Ki vagyok? Miért hoztak ide? Miért nincsenek a rendőrbírónak
papírjai?
- Bírósági végzés alapján van itt - csattant fel a rendőrbíró.
- Dugja be egy rohadt cellába, és etesse, amíg érte nem jö-
vünk.
A felvételi tiszt vonakodva bár, de engedelmeskedett. Nem
volt választása. A rendőrbíró elviharzott. Rájöttem, hogy si-
mán utána mehetnék. Senki sem állítana meg.
- Maga is egy rohadt börtönellenőr, mi? - morogta az őr,
aki a cellához kísért.
- Én aztán nem - feleltem az igazságnak megfelelően. -
Tárgyalásra várok.
- Na persze - kötekedett, és kivágta a cellaajtót. - Maguk,
szemetek, azt hiszik, okosak, mi? A múlt hónapban kirúgat-
ták két emberünket. Már messziről kiszúrjuk magukat.
Nem kellett felvennem a fehér pamut egyenruhát, amit a
többi rab hordott. A saját ruhámban járhattam. Az is feltűnt,
hogy a cellám - noha nem fényűző - nagyon is lakályos. Az
étel finom volt, mindennap megkaptam az atlantai lapokat,
általában szarkasztikus megjegyzés kíséretében. Sosem
szólítottak a nevemen, hanem spiclinek, kíbernek, 007-esnek
hívtak vagy más gúnyos kifejezéssel illettek, amelyekkel
állítólagos börtönellenőri státuszomra céloztak. Az atlantai
lapok heti kétszer foglalkoztak a szövetségi büntetés-végre-
hajtást érintő témákkal. Rájöttem, a börtönszemélyzet ko-
molyan gondolja, hogy álruhás FBI-ügynök vagyok.
Ha az lettem volna, akkor sem kellett volna aggódniuk.
Nem értettem, miért tartja annyi befolyásos ember az ame-
rikai börtönöket a nemzet szégyenének. Ez itt nem éppen a
malmöi osztály, de kényelmesebb, mint sok motel, amelyben
megszálltam.
Ha az őrök azt akarják, hogy börtönellenőr legyek, akkor
az leszek. Beszéltem egy hűséges atlantai barátnőmmel. A
börtön szabályai nemcsak hihetetlenül lazák voltak, de he-
tente egyszer magáncélra használhattuk a telefont. Amikor
rám került a sor, felhívtam a lányt.
- Nézd, tudom, mivel jár egy szökés - mondtam neki. - Ér-
deklődd meg, hogy juthatsz be hozzám, rendben?
Jean Sebringnek hívták. Könnyedén bejutott. Pusztán csak
azt kellett mondania, hogy a barátnőm, pontosabban a
menyasszonyom, és engedélyt kapott a látogatásra. Az egyik
nagy látogatószoba asztalánál találkoztunk. Méternyi magas
üvegtábla választott el minket, rajta dróthálóval borított
nyílás, azon át beszélgethettünk. Őr állt a terem mindkét
végében, de hallótávolságon kívül.
- Ha adni akar neki valamit, tartsa magánál, és ha bólin-
tunk, mehet - utasította Jeant az egyik őr.
Jean érkezése előtt kiötlöttem egy tervet. Lehet, hogy
pusztán elméletben működik, de tudtam, hogy megér egy
próbát. Először azonban rá kellett vennem Jeant, hogy segít-
sen, mert nélküle befuccsol a terv. Nem volt nehéz dolgom.
- Persze, miért ne? - kérdezte mosolyogva. - Baromi vicces
lenne, ha sikerülne.
- Felkeresett téged egy Sean O'Riley nevű FBI-ügynök?
-kérdeztem.
Bólintott.
- Sőt odaadta a névjegyét, amikor kérdezősködött felőled.
- Nagyszerű! - lelkesedtem. - Azt hiszem, sínen vagyunk,
kislány.
Sínen voltunk. Jean szabadúszó újságírónak álcázva magát
még azon a héten felkereste Washington főváros Szövetségi
Börtönfelügyeletét. A szövetségi büntetés-végrehajtási inté-
zetek tűzvédelmi szabályainak ürügyén meginterjúvolta C. W.
Dunlap ellenőrt. Nagyon ügyes lány, Jean nemcsak tehet-
séges, de csinos, művelt és imádnivaló, olyan nő, akivel
bármely férfi készségesen szóba áll.
Jean távozóban még visszaszólt az ajtóból.
- Kérhetnék egy névjegyet, nyomozó, arra az esetre, ha
újabb kérdéseket szeretnék feltenni telefonon?
Dunlap gondolkodás nélkül átnyújtott egy névjegykártyát.
Következő látogatása alkalmával Jane nevetve elmesélte a
sztorit. Nála volt a névjegy, s amikor az őr bólintott, az
üvegtábla felett átadta nekem.
Látogatásai csak tovább erősítették az őrök azon hitét,
hogy a Börtönfelügyelet szimata vagyok.
- Ki ez a lány? A titkárnője? Vagy ő is ellenőr? - kérdezte
az őr, amikor visszakísért a cellámba.
- A menyasszonyom - feleltem vidáman. Jean azon a héten
felkeresett egy papírboltot.
- Az apám új lakásba költözött. Új telefonszámot kapott
-mesélte a nyomdásznak. - Szeretném meglepni ebből az al-
kalomból ötszáz új névjegykártyával. Szeretném, ha ponto-
san ugyanígy festenének, csak éppen új otthoni és munka-
helyi telefonszám lenne rajtuk. - Átnyújtotta a nyomdásznak
O'Riley névjegyét.
O'Riley új telefonszámai egy atlantai bevásárlóközpont
szomszédos fülkéinek számai voltak.
A nyomdász három napon belül elvégezte a feladatot. A
legközelebbi látogatásán Jean odaadta az egyik névjegyet,
majd véglegesítettük a tervet. Jean azt mondta, baj esetén
számíthat egy barátja segítségére is.
- Persze nem avattam be a részletekbe. Úgy tudja, meg
akarunk tréfálni valakit.
- Rendben, akkor holnap este - mondtam. - Bízzunk benne,
hogy este kilenc óra körül a kutyának se jutna eszébe tele-
fonálni arrafelé.
Nem sokkal másnap este kilenc előtt odaintettem az őrt,
aki az utóbbi időben kedves ellenségem lett.
- Figyelj, Rick, valami közbejött. Beszélnem kell az ügye-
letes tiszttel. Igazad van, börtönellenőr vagyok. Itt a névje-
gyem.
- A kezébe nyomtam Dunlap névjegyét, amin csak a wa-
shingtoni cím szerepelt. Ha most felhívják a Börtönfelügye-
letet, zárva találják.
Rick a névjegyre pillantott, és felnevetett.
- Te jóságos ég! Hát nem megmondtuk? Combs komálni
fogja. Gyere. - Kinyitotta a cellaajtót, és Combs hadnagy iro-
dájához vezetett.
A hadnagy - aki szintén gyanakodott rám - ugyanilyen lel-
kesen fogadta a hírt.
- Végig tudtuk - morogta barátságosan, és az asztalra ha-
jította Dunlap névjegyét.
- Hát, kedden amúgy is kiderült volna - vigyorogtam. - És
én mondom, nincs miért izgulnotok. A hajótok makulátlanul
tiszta, a felügyelet büszke lesz rátok. Komálni fogjátok a je-
lentésemet.
- Combs arcán örömteli kifejezés terült szét. Folytattam a
svindlit. - De most el kell intéznem néhány sürgős ügyet.
Kapcsolatba kell lépnem ezzel az FBI-ügynökkel. Felhívjátok
nekem? Biztos még mindig az irodájában van. - Átnyújtottam
az átalakított névjegyet, rajta O'Riley neve, foglalkozása és
két hamis telefonszáma.
Combs nem tökölt. Felvette a kagylót, és tárcsázta az „iro-
dai" számot. - Hallottam erről az O'Rileyról - mondta tárcsá-
zás közben. - Állítólag bankrablókat üldöz veszetten.
Az „irodai" telefon kicsengett. Jean a második csengetésre
felvette.
- Jó estét, Szövetségi Nyomozóiroda. Segíthetek?
- Igen. O'Riley nyomozó ott van? - kérdezte Combs.
-Combs vagyok a büntetés-végrehajtástól. Egy emberünk
szeretne beszélni vele.
Meg sem várta, hogy „O'Riley" beleszóljon. Átadta a tele-
font nekem.
- Azt mondja, mindjárt.
Vártam néhány percet, aztán belekezdtem a színjátékba.
- O'Riley nyomozó? A nevem Dunlap, C. W. Dunlap a Bör-
tönfelügyelettől. Ha kéznél van a lista, a kódszámom 16295-
A... Igen, az az... Jelenleg itt, de elmondtam nekik, ki va-
gyok... Vége... Igen... O'Riley nyomozó, sikerült információt
szereznem arról a philadelphiai ügyről, amelyen dolgozik.
Még ma este találkoznunk kell... Nem, uram, telefonon
nem... bizalmas... Találkoznunk kell, méghozzá egy órán
belül... Az idő pénz... Ó, szóval... Nem, nem leplezik le ma-
gát... Nem, mindössze tíz perc... Várjon egy percet, beszélek
a hadnaggyal. Biztosan beleegyezik. - Letakartam a kagylót,
és Combshoz fordultam. - Fiúk, ezek a J. Edgár Hooverek
aztán kényelmesek. Beépült valahová, és nem akar ide-
jönni... amolyan álruhás meló. Kint parkol a kocsijuk. Kime-
hetek, és beszélhetek vele a kocsiban tíz percet?
- A pokolba is, hívd fel a főnöködet, és lécelj le - fintorgott
Combs. - Nincs itt már semmi dolgod, igaz?
- Nincs - mondtam. - De a törvények szerint kell eljárnunk.
Egy rendőrbíró értem jön kedden, így akarja a főnököm,
úgyhogy így is lesz. Nagyra értékelném, ha nem mondanátok
el senkinek, hogy felfedtem az álcám. Meg kellett tennem.
Rendkívül fontos volt.
Combs vállat vont.
- Hogy a fenébe ne találkozhatnál O'Rileyval. Akár egy órát
is vele lehetsz, ha akarsz.
Újra beleszóltam a kagylóba.
- O'Riley, rendben... Igen, a börtön előtt... piros-fehér
Buick... Értem... Nem, nem gond. Rendes fiúk ezek. Nem ér-
tem, miért vagy ilyen rohad túl óvatos. A mi oldalunkon áll-
nak, ha nem tudnád.
Rick megkínált egy csésze kávéval. Míg felhörpintettem, az
ablaknál állt, és Combsszal beszélgetett.
- Itt a Buick - mondta Rick negyedóra múlva. Combs
felállt, és előhalászott egy jókora kulcscsomót. - Gyere.
Kiengedlek.
Az iroda mögött volt egy lift, amit csak az őrök használ-
hattak. Lementünk vele a kicsiny hallba, elmentünk az őr
mellett, aki kíváncsian, de csendben bámult ránk. Combs ki-
nyitotta a kaput. A járda mellett parkoló kocsihoz mentem.
Jean ült a kormány mögött, a haját nagy karimás férfikalap
alá rejtette. Férfikabátot viselt.
Kuncogni kezdett, ahogy beszálltam mellé.
- Jószagú Úristen! Megcsináltuk!
- Nézzük, milyen gyorsan tudsz elhúzni innen a fenébe -vi-
gyorogtam önfeledten.
Gyorsulási versenyzőként lőttünk ki. A csikorgó gumiknak
csak a nyoma maradt ott az úttesten mementónak. A belvá-
rosból kiérve lelassítottunk, nehogy magunkra vonjuk egy
járőr figyelmét, majd kanyarogva az atlantai buszállomásra
hajtottunk. Búcsúzóul megcsókoltam a lányt, és felszálltam a
New York-i buszra. Jean hazament, összepakolt és
Montanába költözött. Ha kapcsolatba is hozták az üggyel,
senki sem emelt vádat ellene.
Nagyon kínos helyzetbe kerültek a börtönőrök. Az FBI aktái
említést tesznek róla: Combs és Rick azzal védekezett, hogy
erőszakkal kényszerítettem őket. Ám az igazság, mint a
bölcsek mondják, hamar kitudódik.
Tudtam, hogy intenzíven fognak keresni. Brazíliába ké-
szültem, de várnom kellett, amíg a hajsza alábbhagyott.
Sejtettem, hogy a következő néhány napban az Egyesült Ál-
lamok minden egyes határátkelője megfigyelés alatt fog állni.
A szökésem a New York-i lapok címoldalára került.
- Frank Abagnale, akit a világ minden rendőrsége Égjáró-
ként ismer, s aki nemrég lehúzta magát egy repülőgép vé-
céjén, ismét szabadlábon van... - kezdte a cikk.
New Yorkban nem volt pénzem, de Jean kölcsönadott an-
nyit, amennyiből a hajsza végéig eléldegélhettem.
Queensben telepedtem le. Két héttel később vonatoztam
Washingtonba, kocsit béreltem, és bejelentkeztem egy kül-
városi motelbe.
Azért jöttem Washingtonba, mert Virginiában, a Potomac
mentén több rejtekhelyem is volt. Washington nyugodt ki-
kötőnek tűnt hatalmas, szedett-vedett népességével. Úgy
gondoltam, itt meghúzhatom magam.
Tévedtem. Egy órával a szobafoglalás után kibámultam az
ablakon a függönyök között. Egy sereg rendőr osont a motel
körül, és felvették támadó pozíciójukat. Rájöttem, hogy a re-
cepciós, egy egykori stewardess azonnal felismert, és egy-
órányi nyugtalan hezitálást követően riasztotta a rendőrsé-
get. Nem akart belekeveredni.
Csak egyvalami növelte az esélyeimet, de arról meg nem
tudtam. Miután értesült róla, hogy sarokba szorítottak,
O'Riley utasította a rendőröket, hogy az érkezéséig ne tá-
madjanak.
O'Riley - akivel nem sokkal a vád alá helyezésem után ta-
lálkoztam először - maga akarta a skalpomat.
De ott, abban a pillanatban bepánikoltam. Késő éjszaka
volt, de a szálloda elejét és hátulját is kivilágították. Úgy
tűnt, nem juthatok el a kivilágított parkoló mögötti biztos
sötétbe.
Mégis meg kellett próbálnom. Felöltöttem a kabátomat, és
kislisszoltam az ajtón. Visszafogtam sietős lépteimet, és az
épület sarka felé indultam. Néhány lépés után két rendőr tűnt
fel a sarkon. Mindketten pisztolyt szegeztek rám.
- Rendőrség, fel a kezekkel! - kiáltotta egyik, mintha tévé-
sorozatban szerepelne.
Tovább sétáltam, egészen a fegyverük csövéig. Előrántot-
tam a levéltárcámat.
- Davis, FBI - mondtam. Magam is meglepődtem a hangom
magabiztos nyugodtságán. - Itt van O'Riley?
Leengedték pisztolyaikat.
- Nem tudom, uram - mondta egyikük. - Valahol elől kell
lennie.
- Rendben - mondtam határozottan. - Maguk csak marad-
janak itt. Én megnézem, ideért-e már O'Riley.
Félreálltak az utamból. Vissza sem néztem. Várt rám a
parkoló mögötti sötétség.
 *****

FRANK W. ABAGNALE ma a világ egyik legelismertebb

szaktekintélye az okirat-hamisítás és -biztonság területén.
Több mint huszonöt éve dolgozik az FBI gazdasági bűncse-
lekményekkel foglalkozó osztályán. Tanít az FBI Akadémián,
és részt vesz az FBI Nemzeti Akadémia elnevezésű prog-
ramjában, amely országszerte továbbképzi az igazságszol-
gáltatási rendszer helyi, állami és szövetségi szintű képvi-
selőit. Egy washingtoni okirat-biztonsági cég alapítójaként a
világ minden országában rendszeresen tart előadást. A Kö-
zépnyugaton él feleségével és három fiával.