Katherine Addison: The Goblin Emperor

Copyright © 2014 by Katherine Addison

Hungarian translation © Miks-Rédai Viktória, 2016

ISBN 978-963-406-413-8

Katherine Addison
A koboldcsászár

A szüleimnek
Katherine az egyik oldalon
Addison a másikon.
 Első rész
A CHOHARO BÖLCSESSÉGE LEZUHANÁSA
 1
HÍREK ÉRKEZNEK EDONOMEE-BE

Maia arra ébredt, hogy a vállába vájnak unokabátyja hideg ujjai.

– Setheris? Mi az? – Felült, fél kézzel igyekezett kidörgölni a szeméből az álmot. – Hány
óra?
– Kelj fel! – vicsorogta Setheris. – Igyekezz!
Maia engedelmesen, bár félálmában esetlenül, kimászott az ágyból.
– Mi történt? Tűz van?
– Szedd a gönceidet! – Setheris jóformán hozzávágta az előző napi ruháit. Maia
elejtette őket, a hálóinge pántjával bajlódott; Setheris ideges szisszenéssel hajolt le
értük. – Futár jött az udvarból, az történt!
– Atyám üzent?
– Talán nem ezt mondtam? Kegyes istennők, fiú, hát semmit sem vagy képes
magadtól megcsinálni? Na tessék!
Azzal lerántotta a hálóinget, nem törődve sem az összecsomózódott pántokkal, sem
Maia fülével, és újra odalökte a ruhákat. Maia nehézkesen magára húzta az alsóneműt,
nadrágot, inget és felöltőt; mindegyik gyűrött volt és izzadságfoltos, ám nem akarta
Setheris rosszkedvét kísérteni azzal, hogy ezt szóvá is teszi. Setheris komoran figyelte az
egyetlen gyertya vetette fénynél, a füle egészen a fejére lapult.
Maia nem találta a harisnyáját; Setheris nem hagyott időt, hogy megkeresse.
– Gyerünk! – sürgette, amint Maia begombolta a felöltőt.
Maia meztélláb követte kifelé, és az erősebb fényben meglátta, hogy Setheris még
mindig teljes és illő öltözéket visel, ám az arca vörös. Szóval őt nem ébresztette fel a
császári futár, de csakis azért nem, mert még nem is aludt. Maia szorongva remélte,
Setheris nem ivott annyi metheglint, hogy csillogóan sima udvari modorán csorba essen.
Sűrű, vastag szálú hajába túrt; az ujjai gubancos csomókban akadtak el. Nem ez lesz
az első alkalom, hogy az atyja futárja olyan ápolatlannak látja, mint egy rongyszedő
féleszű gyermekét, de ettől még a keserves késő éjjeli képeket nem tudta kizárni a
fejéből. Mondja hát, miként nézett ki a fiunk?
Emlékeztette magát, hogy már az is valószínűtlen, hogy az atyja egyáltalán kérdezzen
felőle. Felszegte az állát és fülét, azzal Setheris nyomában belépett a ház apró, kopottas
fogadószobájába.
A futár talán egy évvel lehetett idősebb nála, ám még utazástól foltos bőrruháiban is
elegáns maradt. Láthatóan tisztavérű tünde volt – nem úgy, mint Maia –, a haja világos,
mint a selyemfű, a szeme esőszín. Setherisre pillantott, aztán Maiára, és megszólalt.
– Ön Maia Drazhar főherceg, IV. Varenechibel és Chenelo Drazharan egyetlen
gyermeke?
– Igen – felelte értetlenül Maia; ám az értetlensége még csak ezután hágott a
tetőfokára, mert a futár határozottan és tökéletes méltósággal hasra vetette magát
előtte a nyűtt szőnyegen.
– Fényességes Császár!
– Ó, ember, keljen fel, és hagyja a gagyogást! – csattant fel Setheris. – Úgy tudjuk, a
főherceg atyjától hozott üzenetet.
– Ez esetben olyasmit tud, amit mi nem – felelt a futár, és macskához illő
kecsességgel állt újra talpra. – Az Untheileneise Udvar üzenetét hozzuk.
– Kérem, fejtse ki! – szólt közbe sietve Maia, csak hogy megakadályozza a szóváltás
elharapózását.
 – Fényességes! – fordult hozzá a futár. – A Choharo Bölcsessége elnevezésű léghajó a
tegnapi napon, valamikor napkelte és dél között lezuhant. IV. Varenechibel császár,
Nemolis herceg, Nazhira főherceg és Ciris főherceg is a fedélzeten tartózkodott. A thu-
athamari herceg esküvőjéről tartottak visszafelé.
– És akkor a Choharo Bölcsessége lezuhant – fejezte be Maia lassan, óvatosan.
– Igen, Fényességes – bólintott a futár. – Senki sem élte túl.
Maia szíve ötöt vert, és a szavaknak még mindig nem találta értelmét. Semminek
nem találta: semminek, amióta Setheris fájdalmas ráncigálására felébredt. És aztán
egyszerre kegyetlenül kitisztult a kép.
– Mi okozta a balesetet? – hallotta saját hangját, mintha valahonnan nagyon messziről
szólna.
– Számít ez? – kérdezte Setheris.
– Fényességes – biccentett a futár Maia felé –, ezt még nem sikerült kideríteni. A
lordkancellár azonban kiküldte a vizsgálókat, és az ügyet felmérik.
– Köszönöm – felelte Maia. Nem tudta, mit érez, azt sem, mit kellene éreznie, de azzal
tisztában volt, mit kell csinálnia; mi a szükséges teendő. – Azt mondta… üzeneteket
hozott?
– Igen, Fényességes.
A futár megfordult, és felvette a kisasztalon hagyott oldaltáskáját. Egyetlen levél volt
benne csupán, amit feléjük nyújtott. Setheris kikapta a kezéből, és durva mozdulattal
törte fel a pecsétet, mintha még mindig azt hinné, hogy a futár hazudik.
Átfutotta a papírt: állandó rosszkedvű fintora sötét grimasszá változott, aztán Maiához
vágta, és kirontott a szobából. Maia hiába kapott érte, a lap a földre libbent. A futár
letérdelt érte, mielőtt Maia megtehette volna, és kifejezéstelen arccal visszanyújtotta
neki.
Maia érezte, hogy elvörösödik, a füle lelapul, de annál több esze volt, hogysem
megpróbáljon magyarázkodni, vagy elnézést kérni Setheris viselkedése miatt. Inkább a
papírra fordította a figyelmét. Az apja lordkancellárjától, Uleris Chavartól érkezett.

Maia Drazhar főhercegnek, az ethuverazi császári trón örökösének. Üdvözletünket

küldjük a gyász sötét óráján.
Tudva, hogy ön, Fényességes Császár, le kívánja majd róni tiszteletét és
kegyeletét eltávozott atyja és fivérei előtt, elrendeltük, hogy előkészületek
tétessenek az elhunytak rangjához illő temetési szertartás megszervezésére a
mától számított harmadik napra, azaz folyó hó huszonharmadikára. Értesítjük az öt
tartományt, továbbá az Ön Ashedróban élő nővérét is. Már kiadtuk az utasítást a
futárszolgálatnak, hogy léghajó álljon a rendelkezésükre, és nincs afelől kétségünk,
hogy minden erejükkel azon fognak igyekezni, hogy a temetésig rendelkezésre álló
időben megérkezzék az Untheileneise Udvarba.
Természetesen nem tudhatjuk, miként alakulnak Fényességes Császári Felsége
tervei, azonban készen állunk megvalósítani azokat.
Őszinte gyásszal és megingatlan hűséggel:
Uleris Chavar

Maia felnézett. A futár még mindig őt figyelte, az arcára továbbra sem ült ki semmi
érzelem, mindössze a füle állása árulta el kíváncsiságát.
– Én… nekünk beszélnünk kell az unokabátyánkkal – bökte ki; a formális első személy
szokatlanul, esetlenül jött a nyelvére. – Ön nem… úgy értjük, ön bizonyára elfáradt. Hadd
hívassunk egy szolgát, aki gondoskodik önről.
– Fényességed igen figyelmes – válaszolta a futár, és ha tudta is, hogy a teljes
edonomee-i háztartásban mindössze két szolga akad, nem adta jelét.
 Maia megrázta a csengőt, tudva, hogy a madárhoz hasonló Pelchara már remegve
várja, hogy végre megtudhassa, mi történik. A kinti munkákért felelős Haru alighanem
még horpasztott; Haru mélyen aludt, mint a holtak, és ezzel mindenki tisztában is volt.
Pelchara lépett be, a füle felmeredt, a szeme kíváncsian csillogott.
– Ez az úr itt – intett Maia szégyenkezve, amiért nem tudta a futár nevét –, nehéz utat
tett meg. Kérjük, tegyen róla, hogy mindene meglegyen, amit kíván. – Eszébe jutott,
hogy elmondhatná a híreket Pelcharának, de elakadt a szava. – Én az unokabátyámnál
leszek – fejezte be, és kisietett.
Setheris ajtaja alatt fény szűrődött ki; Maia hallotta a benti gyors, ideges lépteket.
Ugye visszafelé nem vette magához a metheglines palackot? fohászkodott gyorsan és
reménytelenül, aztán bekopogott.
– Ki az? – Legalább nem hangzott részegebbnek, mint egy negyedórával korábban.
– Maia. Bejö…
Setheris egy vad mozdulattal feltépte az ajtót, és a küszöbről meredt Maiára.
– Nos? Mi rágja a farkadat, fiú?
– Unokabátyám – felelte Maia, csaknem suttogva –, mit kell most tennem?
– Hogy mit kell tenned? – Setheris horkantva nevetett. – Császárrá kell lenned, fiú!
Uralkodnod kell minden tündelakta föld felett, és óhajod szerint száműznöd a
rokonságodat. Miért jössz hozzám és kérded nyüszítve, mitévő legyél?
– Mert nem tudom.
– Holdkóros gnóm – morogta Setheris, de pusztán megszokásból utálkozott; az
arckifejezése üres maradt.
– Igenis, unokabátyám – vágta rá Maia engedelmesen.
Setheris pillantása kisvártatva visszatért rá, ám immár hiányzott belőle a perzselő
harag.
– Tanácsot kérsz?
– Igen, unokabátyám.
– Gyere be – intett Setheris.
Maia most először lépett az unokabátyja hálókamrájába. Komor volt, mint Setheris
maga, hiányzott belőle az Untheileneise Udvar minden emléke, minden luxuscikk.
Setheris az egyetlen székre mutatott, maga az ágyra huppant.
– Igazad van, fiú. A farkasok már várják, hogy felfaljanak. Nálad van a levél?
– Igen, unokabátyám. – Maia átadta az immár eléggé meggyűrődött papírt.
Setheris megint átolvasta, és újra ráncba szaladt a homloka, de a füle most
elgondolkozón meredt fel. Amikor a végére ért, elegánsan összehajtotta a levelet,
hosszú, fehér ujjai kisimították a gyűrődéseket.
– Sok mindent feltételez ez az Uleris.
– Igen? – Maia észbe kapott. – Ismered talán?
– Sok éven át voltunk ellenségek – vont vállat Setheris. – És látom, hogy mit sem
változott.
– Hogy érted ezt?
– Ulerisnek nincs oka, hogy téged szeressen, fiú.
– Azt írja, hűséges.
– Persze. Na de mihez? Nem hozzád, hiszen te mindössze halott ura utolsó és
legkevésbé szeretett gyermeke vagy. Atyád nem kívánt a trónon látni, amint azt te is jól
tudod. Használd az eszedet, fiú, mintha lenne.
– Mire gondolsz?
– Kegyelmes istennők, adjatok türelmet! – Setheris látványosan a plafon felé fordította
a tekintetét. – Gondolkozz, fiú. Császár lettél. Mit kell legelőször megtenned?
– Unokabátyám, ez most nem rejtvényfejtésre való idő.
– És én nem is rejtvényt adtam fel.
Setheris becsukta a száját, úgy meredt rá, és egy perc múlva Maia rájött a válaszra.
– A koronázás.
 – Ha! – Setheris élesen tapsolt, amitől Maia összerezzent. – Pontosan! Szóval, kérdem
én, miért nem játszik nagyobb vagy bármilyen szerepet Uleris terveiben a koronázásod?
– A temetés…
– Nem! Gyermekként gondolkozol, nem császárként. A holtak holtak, és mit sem
törődnek a végtisztességgel, amiről Uleris prédikál… és ezt ő is tudja. Az élő hatalom
miatt kellene aggódnod, amint ő is teszi.
– De…
– Gondolkozz, fiú! – Setheris előrehajolt, a szemébe hideg tűz költözött. – Ha képes
vagy rá, ha valaha életedben gondolkoztál, hát most tedd. Megérkezel az Untheileneise
Udvarba. Megtartják a temetést. És aztán?
– Beszélek a… ó.
– Érted hát.
– Igen. – Jobban megértette, mint az unokafivére sejtette, mert éppen Setheris volt az,
aki által Maia megtanulta ezt a bizonyos leckét: ha kivárja a sorát, kérelmezővé válik
Chavar előtt, a kérelmeket pedig meg lehet tagadni. – Akkor hát mit tegyek?
– Vissza kell metszened Ulerist. Úgy értem, előbb kell az Untheileneise Udvarba érned,
mint hogy ő ott gyökeret verne.
– Hogyan tehetném? – Edonomee legalább egyheti járóföldre volt az udvartól.
– Léghajóval – jelentette ki Setheris, mintha ez teljesen magától értetődő volna.
Maia gyomra görcsbe rándult.
– Nem tudok…
– Muszáj lesz. Vagy légy bábu az Uleris ujjain lógó zsinórok végén, és táncolj, ahogy ő
fütyül. A tizenkilencedik születésnapodat majd a föld alatt ünnepelheted.
Maia meghajtotta a fejét.
– Igen, unokabátyám.
– Az a hajó, amely idehozta Chavar ölebét, visszavisz minket. Várni fognak rá. Most
indulj, hozd magadat bemutatható állapotba.
– Igen, unokabátyám – felelte Maia, és nem kérdőjelezte meg Setheris előfeltevését,
miszerint ő is az új császárral utazik az udvarba.
 2
A CAIRADO FÉNYE

A léghajó – a Cairado Fénye – baljósan lebegett horgonyán, mint egy magányos

viharfelhő a hajnalodó égen. Maia nyolcéves kora óta nem utazott léghajóval, akkor az
anyja temetésére vitték az Untheileneise Udvarba; azokról az időkről csupa sötét
emléket őrzött. Volt, hogy Ulishoz imádkozott, venné el az ő életét is.
A Fény személyzete komoran fogadta őket; tudtak a Choharo Bölcsessége sorsáról, és
most az arcukra íródott a gyász és a félelem. Amikor a horgonyoszlop alá ért, és a
kapitány egy elmormolt „Fényességes”-sel köszöntötte, Maia hirtelen ötlettől hajtva
megállt, és csöndesen válaszolt.
– Teljes a bizalmunk önben és az ön legénységében.
A kapitány meglepetten pillantott fel; Maia a szemébe nézett és rámosolygott. Egy
pillanattal később a kapitány füle felfelé fordult, a férfi pedig újra, mélyebben meghajolt.
– Fényességes – ismételte tisztán és jóval hangosabban.
Maia felmászott a horgonyoszlop köré csavarodó meredek, vas csigalépcsőn. A fenti
apró dobogón egy légmatróznő várta, hogy a kabinjába támogathassa a császárt.
– Fényességes – köszöntötte mereven, és a karját nyújtotta.
– Köszönjük – válaszolta Maia, és elfogadta a szükségtelen segítséget. A matróz
csaknem ugyanannyira meglepődött, mint a kapitány.
A léghajókat alapvetően nem utasszállításra tervezték, de a teher mellett futárok és
egyéb császári szolgák is helyet kaptak rajtuk. Maia nem engedte, hogy Setheris
kellemetlen helyzetbe hozza a többi utast – négy futárt, két misszionáriust és egy
idősebb mazát – azzal, hogy kisajátítja a hajót, és most megszenvedett a jólelkűségéért,
mert mindenki őt nézte kikerekedett szemmel, visszafojtott lélegzettel.
Az, hogy császárrá lett, nem művelt jelentős csodát a ruhatárával – ami azt illeti, Maia
mindössze azt kívánta, bárcsak vele magával csodát tett volna –, ezért ugyan
megfelelően volt öltözve a hivatalos gyászhoz, de minden ruhadarabjáról lerítt, hogy
harmadszorra festették át, mire fekete lett, ráadásul két éve, a császár húga, Ebreneän
főhercegnő halála óta nem hordta őket senki. A Setheris által levetett rongyok akkor
lógtak rajta, most éppen csak beléjük fért. Tashinpálcák és díszfésűk híján kénytelen volt
a tarkóján összefonni simára kefélt haját, ez azonban inkább gyerekes viselet volt, mint
felnőttes, és semmiképpen nem uralkodói.
Elfoglalta a Setheris és a lordkancellár futára között szabadon maradt helyet. Ha a
futár rá is jött, hogy az új császár sietős indulása felboríthatja saját urának terveit, nem
adta jelét. Segítőkész alapossággal csatlakozott Setheris előkészületeihez. Semmi sem
árulta el, hogy nem ugyanazzal az elkötelezettséggel szolgálja Maiát, mint Setheris. Maia
mosolygott a helyzet fonákságán.
Setherisszel a találkozásuk pillanatától ellenszenvvel viseltettek egymás iránt. Maia
anyjának, Chenelo császárnénak a temetésén ismerkedtek meg. Ugyanazzal a hajóval
utazott a holttest is az Untheileneise Udvarba a birtokról, ahová a férje küldte, mint
gyásztól lesújtott, nyolcéves fia.
IV. Varenechibelt szemernyit sem érdekelte legkisebb gyermeke. A temetés után
Setheris Nelar gondjaira bízta, és vele együtt elküldte a korábbi vadászházba,
Edonomee-be, ahol azóta is kölcsönös utálatban éltek.
Maia oldalra pillantott. Setheris, amennyire meg tudta állapítani, a kabin
faszerkezetének egy teljesen ártatlan darabjára meredt izzó dühvel. Még sosem látta
Setherist másmilyennek, mint haragosnak, leszámítva az alkalmakat, amikor
unokabátyja bárgyú dermedtségbe itta magát. Maia ifjúkorát rémálommá tette ez a
harag – a halála napjáig fogja viselni a bal alkarján a csúf hegek hálózatát, amiket akkor
szerzett, amikor Setheris ütése az edonomee-i nagyterem kandallójának agancsokat
formázó, részletgazdag és rút kovácsoltvas rácsozatába taszította.
Igazság szerint akkor Setheris is őszintén megrémült, és az eset óta – ami
emlékezetessé tette Maia egyébként teljesen szürke tizenötödik telét – jóval
óvatosabban bánt az öklével. De attól még nem kedvelte jobban Maiát, és Maia maga is
tudta, ezt soha nem lesz képes teljesen megbocsátani.
A matróznő lépett be, és bezárta maga mögött az ajtót. Megköszörülte a torkát –
puszta idegességből, mert semmi szüksége nem volt rá, hogy a halotti csendben felhívja
magára a figyelmet.
– Fényességes, a kapitány elfoglalta a helyét a hídon. A legénység a felszállásra
készül.
Setheris könyöke feltűnésmentesen Maia bordái közé csapódott.
– Köszönjük – mondta a császár.
A matróznő meghajolt – minden porcikáján látszott a megkönnyebbülés –, és a kabin
elejébe ment, ahová a kapitányi állással összekötött hallócsövet szerelték. Maia csak egy
pillanatig töprenghetett, hogy megérezné-e, amikor a Cairado Fénye felvonja a horgonyt;
akkor a hajó alig érezhetően oldalra rándult, és már emelkedett is a hajnali égre. Két óra
alatt érik el az Untheileneise Udvart; az út a földön négy napba telne, feltéve, ha jó idő
kíséri őket, és könnyen át tudnak kelni az Istandaärthán, márpedig egyiket sem vehették
biztosra.
Bekapcsoltak a léghajó motorjai, és a zaj tett róla, hogy amíg le nem szállnak az
udvarban, ne tudjon szót váltani Setherisszel. Maia akaratlanul is azon gondolkodott,
milyenek lehettek a Choharo Bölcsességének utolsó pillanatai. Nem egészen egy napja a
levegőben úszott, és a Tündék Országának császárát vitte. Vajon volt idejük megérteni,
vagy hirtelen csapott le rájuk a halál, mint a hóhér bárdja?
Megpróbálta elképzelni az atyját, amint kiabál, sír, vagy legalább megrémül, ám
képtelen volt. Róla szóló egyetlen emlékében IV. Varenechibel császár szerepelt: magas,
távoli alak, jéghideg pillantással, márványfehér arccal. Emlékezett a fehér díszruhára is,
amely a rengeteg hímzéstől egészen merevvé vált, emlékezett a holdkövekre atyja
kezén, hajában és fülén. Emlékezett a fekete szalagokra is, mert a császár mindössze
ennyivel volt hajlandó jelezni a negyedik feleségéért viselt gyászát, és ezek olyanok
voltak a fehérlő uralkodón, mint az elkenődött tinta. Emlékezett az atyja selymes
hangjára és keserű szavaira. Az átkozott kölyök épp úgy néz ki, mint az anyja. Maia
elméjében az egész tiszta volt és dermedt, mint a császár hivatalos portréja, amelyet az
edonomee-i ház fogadószobájában akasztottak ki. Immár esély sincs rá, hogy
megváltozzon, remény sincs, hogy kicserélődjön.
Habár, gondolta enyhén hátradőlve, hogy véletlenül se kapja el Setheris pillantását,
ha kicserélődött volna, csak rosszabbat kaptál volna. Légy hálás, amiért egy átkozott
kölyökkel elintézett.
A bátyjairól csak ködfoszlánnyi emlékei maradtak. Még azt sem tudta biztosan
megállapítani, kik is voltak ők az anyja sírja mellett örvénylő gyászoló tömegben. A
hölgy mutatta meg neki őket, akinek a temetés idejére a gondjaira bízták – egy kisebb
nemes felesége volt. Maia már nem volt képes felidézni a nevét. Az ott az ön bátyja,
Nemolis, és a felesége, amaz Nazhira bátyja, és az ott Ciris. Gyermekszemmel felnőttnek
látta őket, éppolyan fehéren elutasítónak, mint az atyját. Egyikük sem lépett hozzá, sem
a temetésen, sem utána, talán mert osztoztak a császár utálatában, talán mert féltek a
haragjától, Maia pedig tétovázott, megtegye-e az első lépést, vagy azzal csak
felbosszantaná őket. És most már ezzel is elkésett.
Szerette volna az üléstámlára hajtani a fejét, és behunyni a szemét, de nem volt
szüksége Setherisre, hogy megmondja: egy császár nem viselkedhet így nyilvánosan. A
hét utas és az ideges matróznő már nyilvánosságnak számított. Habár minden
valószínűség amellett szólt, hogy életük végéig Edonomee-be zárva maradnak, Setheris
hajthatatlanul fenntartotta és megkövetelte az udvari etikettet. Maia nem bánta –
Chenelo jól tanította –, de most átfutott az agyán, hogy talán hálás is lehetne.
Ismét Setheris haragos gránitarcára sandított. Különös volt ezen az éber hajnalon
ránézni, és mindössze egy másik személynek látni, nem pedig Edonomee önkényurának,
ahogy az elmúlt tíz évben Maia elméjében élt. Középkorú, keserű, talán ravasz, de nem
bölcs – Maia sosem tudta meg, Setheris mivel vívta ki Varenechibel ellenszenvét, de azt
sejtette, hogy nem lehetett apróság. Edonomee falain kívül Setheris kisebbnek tűnt,
kevésbé rettenetesnek, és Maiának az jutott eszébe, hogy ha az unokabátyja még
egyszer megütné, az halálos ítéletet jelentene a számára. Beleszédült a felismerésbe, a
keze akaratlanul megszorult az ülés karfáján, mintha a Fény maga is összevissza
keringene, nem csupán a saját gondolatai. Ellazította az ujjait, mielőtt bárki észrevehette
volna; nagyon nem venné ki jól magát, ha azt hinnék, fél.
A kabin ellenkező oldalába vágott ablakokon át látta a közeledő hajnal pirosas
rózsaszínjébe mártott felhőhegyeket. Eszébe jutott egy barizhani himnusz Osreianhoz,
amelyet még az anyjától tanult: némán elmondta a felhőket nézve, és remélte, hogy az
istennők kegyelme kiterjed az atyján és féltestvérein kívül mindenki másra is, aki a
Choharo Bölcsessége zuhanásában lelte halálát.
A matróz közeledése rántotta vissza a kabinba. A nő kartávolságban megállt, ott
térdre ereszkedett.
– Fényességes?
– Igen? – válaszolt Maia, élesen tudatában, hogy Setheris és a lordkancellár futárja
egyaránt teljes figyelmüket felé fordítják.
– A kapitány kérdezi, kíván-e Fényességed előrefáradni a pilótafülkébe, és onnan
nézni a napkeltét. Nagyon szép látvány.
– Köszönjük – biccentett Maia, mielőtt Setheris kinyithatta volna a száját. – Nagyon
szeretnénk.
Felállt, és elnyomta a mosolyát, látva, hogy Setheris csúf árnyalatra vörösödik
tehetetlen dühében. A gondolatot, meg a többit is, amiket azóta dédelgetett, amióta
unokabátyja kitanította, hogyan bánjon Uleris Chavarral, tett követte. Maia a futárhoz
fordult.
– Velünk tartana, lenne szíves?
– Fényességes – válaszolta a futár, és készségesen felpattant.
Ülve hagyták a füstölgő Setherist, aki most, hogy valaki más már kifejezett meghívást
kapott, nem hívathatta meg saját magát. Maia az eszébe idézte, hogy a káröröm nem
méltó egy császárhoz, és józanul arra gondolt, amikor a matróznő kinyitotta előtte a
kabin elejében nyíló keskeny ajtót: Nem szabad rákapnom erre az örömre. Részegítő
volt, ám tudta, egyben mérgező is.
Az ajtó egy keskeny átjáróba vezetett, amely alig volt szélesebb, mint Maia válla, és
végül, egy újabb ajtón át, a pilótafülkébe jutottak. A kapitány és az első tiszt előtt
lenyűgözőn bomlott ki a felhők és az ég panorámája.
– Fényességes – köszöntötték kórusban Maiát, bár csak egy pillanatra vették le a
tekintetüket a műszerekről és a keleten növekvő ragyogásról. Maia látta, hogy az első
tiszt is koboldszármazék, a bőre alig valamivel volt világosabb a sajátjánál.
– Köszönjük, uraim – válaszolta Maia a szokottnál jóval hangosabban, hogy a motorok
dübörgése felett is meghallják, és hagyta, hogy a matróznő egy sarokba terelje, ahonnan
mindent láthat, ám semmi fontosat nem akadályoz. A lordkancellár futárát az ellenkező
oldalra állították, végül a matróznő becsukta az ajtót, és nekivetette a hátát.
Tizenöt percig csendben álltak ott, elragadtatásukban elakadó lélegzettel nézték,
amint Anmura ragyogón kiemelkedik Osreian öleléséből. Végül az első tiszt hátrafordult,
fejet hajtott, és megszólalt.
– Fényességes, megközelítőleg egy óra múlva elérjük az Untheileneise Udvart.
Maia értelmezésében a mondat annyit tett, hogy szeretnék visszakapni a kabinjukat.
 – Rendkívül hálásak vagyunk, uraim. Mindig emlékezni fogunk rá, hogy így kezdődött
az uralkodásunk.
Sokkal jobb volt ez, mint a zavart és riadt ébredezés a sötétben, saját üveges, éles
félelme, és Setheris ittas undoksága.
– Fényességes – ismételték kórusban; Maia látta, hogy örömet szerzett nekik.
A matróznő ismét kinyitotta az ajtót. Maia visszament az utastérbe, hogy a hátralévő
időben azon töprengjen, hogyan s miként köszöntse atyja lordkancellárját.
 3
AZ ALCETHMERET

Az Untheileneise Udvar horgonyoszlopa ékköves tűként ragyogott a napfényben. Maia

lassan lépkedett lefelé a keskeny lépcsőn; tudta, a kimerültség hozta, csalókán tiszta
gondolatai nem jelentik azt, hogy ügyesen lépdel, és ha megbotlik, nincs menekvése.
Senki sem tudott az érkezéséről, ezért a horgonyoszlop alján csak a kapitány várta.
Maia megkönnyebbült. A meglepett Chavarral könnyebb lesz bánni, mintha időt nyert
volna a gondolkodásra, tervezésre.
Elsietett Setheris mellett, hogy beérje a futárt.
– Megmutatná nekünk a járást?
A futár pillantása Setherisre villant, aztán bólintott.
– Fényességes, megtisztel minket.
– Köszönjük. És ha lenne szíves… – Maia lehalkította a hangját, és elhagyta a formális
megfogalmazást – elárulni nekem a nevét?
Ezzel legalább annyit elért, hogy a futár szoborszerű arckifejezése egy percre eltűnt:
kikerekedett a szeme, aztán elmosolyodott.
– Csevet Aisava vagyok, mindenestől az ön szolgálatában, Fényességes.
– Köszönjük – felelte Maia, aztán követte Csevetet a hosszú, fedett járdán az udvar
épülete felé.
Az „udvar” félrevezető elnevezés volt, mert az Untheileneise Udvar palotaépülete
felért egy kisebb várossal – ami azt illeti, nagyobbra is nőtt, mint Cetho, amely
körülvette –, és nemcsak a császár székhelyéül szolgált, hanem a Főbíróság, a tanácsadó
vizsgálók testületei és a Parlament is itt kapott helyet; mindezek mellett itt élt az összes
titkár, futár, szolga, közszolga és katona is, akik nélkül a főtestületek nem végezhették
volna a munkájukat jól és hatékonyan. III. Edrethelema tervezte, és a fia, unokája és
dédunokája, IV–VI. Edrethelema uralkodása idején épült fel. Ennélfogva hatalmas
kiterjedése ellenére figyelemre méltóan szép, építészetileg egységes képet nyújtott;
nem terült szét, hanem felfelé emelkedő spirálban vette körül a nagyszerű, kupolás
főtornyot, és a körülötte álló, égbe törő, vékonyabb melléktornyokat. Ez volt az
Alcethmeret, a császár fő székhelye.
Az otthonom, gondolta Maia, ám a szó semmit nem jelentett a számára.
– Fényességes? – Csevet megállt a folyosó végén, a magas üvegajtók előtt. – Hová
kíván menni?
Maia tétovázott. A legfontosabb gondja az volt, hogy megtalálja a lordkancellárt, és
beszéljen vele, ám emlékezett arra is, amit Setheris mutatott neki. Ha a császár az egész
udvart felforgatja a lordkancellár után, az rossz vért szül, és nevetségessé teszi, ráadásul
Chavar kezébe adja a hatalmat, amit már megítélt magának. Ugyanakkor Maia semmit
sem tudott az udvar földrajzáról, kivéve, amire a kiskorában az anyjától hallott mesékből
emlékezett. De mivel az anyja is mindössze egy évig élt az Untheileneise Udvarban, a
történetekre nem számíthatott pontos információforrásként.
Setheris ekkor érte utol őket. Vannak eszközeid, csak a kezedet kell kinyújtanod
értük, gondolta Maia.
– Unokabátyánk, egy szobát igénylünk, ahol magánkihallgatáson tudjuk fogadni
atyánk lordkancellárját.
Setheris arcán valami átsuhant, egy kifürkészhetetlen érzés, de azonnal el is tűnt.
– Az Alcethmeret Teknőc terme mindig is a császárok kedvelt helye volt az efféle
audienciák megtartására.
 – Köszönjük, unokabátyánk – bólintott Maia, és Csevethez fordult. – Kérjük, vezessen
oda minket.
– Fényességes. – Csevet fejet hajtott, és kitárta az ajtót, hogy Maia beléphessen az
Untheileneise Udvarba.
Az épületegyüttes nem volt annyira zavarba ejtő, mint Maia várta, mindazonáltal a III.
Edrethelema iránti csodálata csak növekedett. Nem kételkedett benne, hogy a szépen
lambériázott falak mögött odúk és járatok hálózata rejlik, de a nyilvános folyosók
egyenesek, szélesek voltak, és egyértelműen úgy tervezték őket, hogy a császár képes
legyen eligazodni a saját kormányzati székhelyén. A rengeteg gyaloglás kimerítő
lehetett, ám Maia úgy vélte, ezzel még Edrethelema sem kezdhetett semmit: a palota
szükséges mérete egyszerűen meghaladta a kényelmi szempontokat.
Feltűnőek voltak – hogy is ne lettek volna? – és Maia keserű humorral látta, hogy
képes megkülönböztetni azokat, akik a lordkancellár bizalmát élvezték, azoktól, akik
nem, mert csak azok riadtak meg, akik tudták, kicsoda Csevet, és milyen küldetésben
járt. Az új császár személyét senki sem ismerte fel. Valóban nem hasonlítok atyámra, és
ennek örülök, gondolta Maia dacosan, habár tudta, hogy kobold anyjától örökölt sötét
haja és bőre nem lesz hasznára az Untheileneise Udvarban. Elég hamar megjegyeznek
majd, tette hozzá magában még komorabban.
Csevet kinyitott egy aprólékosan díszített, széles bronzkapuba vágott kisebb ajtót.
Maia belépett, és az Alcethmeret tövében találta magát. A torony belsejében széles
spirálban tekeregtek a csigalépcsők, és az alsó szinteknek bosszantó módon fala sem
volt, mintha emlékeztetni akarnának minden új császárt, hogy magánéletük nem lesz. Az
épület felénél azonban megváltozott a szerkezet, amit egy kettős, padlótól plafonig érő
rácskapu jelzett. Minthogy a toronyban nem tartózkodott császár, ez nyitva állt, így Maia
látta, hogy az utánuk következő lépcső zárt. Úgy gondolta, a termek is kisebbek lesznek,
hétköznapibbak. Kevésbé láthatóak.
Úgy tűnt, mindenhol szolgák nyüzsögnek. Egy pillanatig nem is bírta befogni őket a
szemével, ahogy megfordultak és rábámultak, majd térdre estek, némelyik egyenesen
hasra vágódott, mint korábban Csevet – Maia ebben a túlzó formalitásban meglátta a
félelmüket. Csak most, megkésve jött rá, hogy Chavart felkészületlenül érni ugyanazt
jelenti, mint a szolgákat készületlenségen kapni, márpedig ők erre nem szolgáltak rá.
Setheris azt mondaná, érzelgős ostobaság a szolgák érzéseivel törődni, Barizhanban
azonban a szolgák családtagnak számítottak – jogilag mindenképpen, és gyakran vér
szerint is. Chenelo császárné ebben az elvben nevelte a fiát, ő pedig annál inkább ra-
gaszkodott hozzá, minél erősebben ellenezte azt Setheris.
– A Teknőc terembe, Fényességes? – kérdezte Csevet.
– Igen – felelte Maia. – És aztán… – tette hozzá, mire Csevet, aki már elfordult, hogy
mutassa az utat a közelebbi lépcsőn, visszafordult felé –, szeretnénk beszélni az
udvarmesterünkkel. Azután a lordkancellárral.
– Igenis, Fényességes – vágta rá Csevet.
A Teknőc terem az első volt a vasrácsok mögött. Kicsi, barátságos helyiségnek
bizonyult, falán borostyánszín selyemtapéta, amely meleg hatást keltett, mégsem volt
nyomasztó. Még nem gyújtottak be, de Maia alig helyezkedett kényelembe a kandalló
melletti karosszékben, máris besietett egy lány – a keze annyira remegett, hogy
csaknem elejtette a tűzszerszámot, mire sikerült felélesztenie a lángokat.
Miután kiment – a fejét végig annyira lehajtotta, hogy Maia mindössze rövidre vágott,
koboldsötét haját látta –, Setheris szólalt meg.
– Nos, fiú?
Maia hátrahajtotta a fejét, hogy szemügyre vegye az unokabátyját, aki a falnak dőlve
állt, nem túlságosan könnyed tartásban.
– Ne végy adottnak semmit, unokabátyám, hiszen éppen te siettél figyelmeztetni rá,
milyen károsak az előfeltevések.
 Abban a pillanatban nagyon sok dologról úgy érezte, megérte, mert látta, amint
Setheris tátog, prüszköl, mint a partra vetett hal. Emlékezz, figyelmeztette magát,
mérgező gyönyörűség.
– Én neveltelek fel! – csattant fel Setheris haragosan és sértetten.
– Valóban ön tette.
Setheris pislantott, aztán lassan térdre ereszkedett.
– Fényességes – mondta.
– Köszönjük, unokabátyánk – válaszolta Maia, bár nagyon jól tudta, hogy Setheris csak
formálisan tisztelte meg, és még ebben a percben is, amikor Maia intésére elfoglalta a
másik karosszéket, harag fűti Maia arroganciája miatt, és csak a megfelelő pillanatra vár,
hogy újra kiterjessze rá az irányítását.
Nem fogod, gondolta Maia. Ha az egész császárságom során egyebet nem is érek el,
te akkor sem fogsz többé uralni engem.
Csevet hangját hallották az ajtóból.
– Fényességes, az udvarmestere, Echelo Esaran.
– Köszönjük – felelte Maia. – Kéretjük a lordkancellárt.
– Igenis, Fényességes – vágta rá Csevet, és ismét eltűnt.
Esaran egy negyvenes éveiben járó asszony volt; éles vonású, csontos arcához illett a
szolgák módjára rövidre nyírt haj, a libériáját olyan méltósággal viselte, mint egy
császárnő a koronázási ruháját. Kecsesen térdelt le, és sem az arckifejezése, sem a füle
állása nem árulta el a gondolatait.
– Elnézést kérünk hirtelen érkezésünkért – kezdte Maia.
– Fényességes – jött a válasz, mereven és pontosan, hajthatatlanul, és Maia elszoruló
szívvel jött rá, hogy olyannal találkozott, aki szívvel-lélekkel szolgálta az atyját.
Nem akarok még több ellenséget! kiáltotta némán. Hangosan csak ennyit mondott:
– Nem kívánjuk a feltétlenül szükségesnél jobban szétzilálni a munkáját. Kérjük, adja
át a személyzetnek hálánkat, és… együttérzésünket.
Nem mondhatta, hogy osztozik gyászukban, hiszen nem így volt – és ez a hideg
szemű asszony tudta is.
– Fényességes – ismételte a nő. – Ez minden?
– Igen, köszönjük, Esaran.
Az asszony felállt és kivonult. Maia az ujjai közé csípte az orrnyergét, és emlékeztette
magát, hogy talán ő volt az első, de biztosan nem az utolsó az Untheileneise Udvarnál,
aki az apja miatt utálja majd. Amellett ostoba gyengeség megbántva éreznie magát a nő
ellenségessége miatt. Ez is olyan luxus, amit nem engedhetsz meg magadnak, gondolta,
és nem nézett Setheris szemébe.
Beletelt némi időbe, hogy Csevet előkerítse a lordkancellárt. Maiát az anyja is,
Setheris is arra tanította, hogy ne adja meg magát az unalomnak, amellett
gondolkodnivalója is akadt elég. Egyenes háttal, mozdulatlan kézzel, kifejezéstelen
arccal, semleges állású füllel ült a karosszékben, és azokon a dolgokon töprengett,
amikről nem tudott, amiket senki sem tanított meg neki, mert senki sem képzelhette,
hogy a császárt, akinek három egészséges fia és egy fiúunokája van, valaha is a
negyedik, semmire tartott fia kövesse a trónon.
Szükségem lesz egy tanárra, vélte. És nem Setherist választom.
Ha megvívtak valamiféle csatát a Teknőc teremben, Setheris veszített: ő törte meg a
csendet.
– Fényességes?
– Igen, unokabátyánk?
Látta, hogy Setheris ádámcsutkája fel-alá jár, a füle lelapul, és azonnal feltámadt a
kíváncsisága. Bármi, ami Setheris számára kellemetlen, neki érdekes.
– Mi… mi szeretnénk találkozni a feleségünkkel.
– Természetesen – bólintott Maia. – Ha Csevet visszaér, küldje el bátran a
megkeresésére.
 – Fényességes – Setheris nem nézett Maia szemébe, de makacsul folytatta –,
reméltük, hogy bemutathatjuk őt az ön kegyelmébe.
Maia megfontolta a dolgot. Alig tudott valamit Setheris feleségéről, Hesero Nelaranról,
azt leszámítva, hogy fáradhatatlanul és eredménytelenül azon munkálkodott, hogy
visszahívassa Setherist az Untheileneise Udvarba, és hetente levelet küldött neki mind
az összes pletykáról és intrikáról, amit csak össze tudott szedni. Maia feltételezte –
részben, mivel Setheris jóformán sosem említette, leszámítva egy-egy alkalmat, amikor
különös jókedvében úgy döntött, feltálal néhány válogatott botránymorzsát is a
reggelizőasztalon –, hogy a házasságukat mások szerezték, és ugyanolyan szeretettelen
volt, ha nem is annyira gyűlöletteli, mint az ő anyja és a császár közötti. Setheris
egyértelmű feszengése azonban másról tanúskodott.
Ne csinálj ellenséget abból, is, akiből nem muszáj, figyelmeztette magát Maia merrem
Esaran keménységére gondolva, és arra, miként végződik majd a lordkancellár
kihallgatása.
– Örömünkre szolgálna – válaszolta. – Miután tárgyaltunk a lordkancellárral.
– Fényességes – biccentett Setheris, tudomásul véve a választ, aztán újra hallgattak.
Maia egy óra múltán elgondolkodott, hogy a lordkancellár vajon szokatlanul jól
elrejtőzött-e – ami különös és ellenszenves dolog egy állami temetést szervező
tisztviselő esetén –, avagy a kimért tiszteletlenséggel igyekszik visszanyerni a fölényét.
Másnak nem árt ezzel a taktikával, csakis magának, töprengett Maia. Annyit nem
késlekedhet, hogy valamiképpen beleerőszakoljon a terveibe, hacsak meg nem
kockáztatja, hogy a parancs nem teljesítéséért elbocsátom. Meglehet, azt hiszi, nem
tenném meg, csakhogy ő sem fog uralkodni felettem. Ha pedig nem hűséges hozzám,
én miért ragaszkodnék hozzá… még csak az arcát sem láttam soha.
Olyan mélyen elmerült komor gondolataiba, hogy csak egy pillanat múlva jött rá: a
lépcsőkön közeledő hangzavar bizonyára Chavar érkezését jelenti.
– Hadsereggel jön? – mormolta Setheris; Maia elnyomott egy mosolyt.
Csevet kissé kifulladva jelent meg a küszöbön.
– Fényességes, a lordkancellár.
– Köszönjük – bólintott Maia, és várta, hogy belépjen Uleris Chavar.
Eddig végig se gondolta, de az atyja hivatalos portréjának mását várta: magas, hideg,
távoli alakot. Chavar egyik sem volt. Tünde mértékkel mérve alacsony volt és zömök,
kolerikus alkat, és csaknem Maia karosszékéig ért, mire eszébe jutott, hogy térdet
hajtson.
– Fényességes – mondta unott udvariassággal; Maiának le kellett gyűrni a késztetést,
hogy felálljon, ne hagyja, hogy Chavar fölétornyosuljon.
Ehelyett egy fejmozdulattal jelzett Setherisnek, megadva az engedélyt, hogy elküldje
Csevetet osmerrem Nelaran keresésére, s amikor unokabátyja sietősen felállt, hogy a
futárhoz lépjen, Maia a megüresedő székbe intette Chavart.
A lordkancellár nem tehette meg, hogy elsiklik a felajánlott kegy felett. Kelletlenül ült
le.
– Mit óhajt, Fényességes?
Csak formaságból kérdezte, szinte hadarva, és már nyitotta is újra a száját,
kétségkívül azért, hogy elmagyarázza, miféle előkészületeket tett a temetésre, amikor
Maia a tőle telhető legkedvesebben válaszolt.
– Szeretnénk megtárgyalni önnel a koronázásunkat.
Chavar szája úgy maradt, félig eltátva: egy pillanat múlva hallható kattanással csukta
be, és mélyet lélegzett.
– Fényességes, ez bizonnyal nem a megfelelő időpont. Az atyja temetése…
– Szeretnénk megtárgyalni önnel a koronázásunkat – ismételte Maia, immár kevésbé
kedvesen. – Ha ezt kielégítően elrendeztük, meghallgatjuk önt atyám temetését illetően
is.
Elkapta és nem is eresztette Chavar pillantását. A lordkancellár nem nézett félre.
 – Igen, Fényességes – válaszolta. Az ellenséges indulat tapintható volt, mint egy félig
kirántott penge. – Ha szabad bátorkodnunk, mik a tervei?
Maia meglátta a csapdát, és elkerülte.
– Milyen gyorsan tudja megszervezni a koronázásunkat? Nem kívánunk a
szükségesnél több késedelmet okozni atyánk és bátyáink megfelelő végtisztességének
megadásában, mindazonáltal az elkapkodott, hanyag szervezést sem kedveljük.
Chavar arcára egy pillanatra halványan kiült a szenvedés. Láthatóan nem számított
rá, hogy a tizennyolc éves császár, akit gyakorlatilag a világtól elzárva neveltek fel,
bármi nehézséget okozzon neki. Chavar, szólította meg magában Maia, próbáld ki te is:
élj tíz évet olyasvalakivel, aki gyűlöl és akit gyűlölsz. Lásd, hogyan ad élt a te elmédnek
is.
A gondolatból valami megcsillanhatott a szemében is, mert Chavar szinte azonnal
felelt.
– Holnap délutánra elő tudjuk készíteni a koronázást, Fényességes. Ez azt jelenti majd,
hogy a temetést egy újabb nappal el kell halasztani… – Elhallgatott, egyértelműen azt
remélte, hogy mégis képes lesz beleszégyeníteni Maiát, hogy fogadja el a lordkancellárja
akaratát.
Maia gondolatai azonban máshol jártak. Setheris, mielőtt Varenechibel indulatainak
áldozatául esett volna, jogásznak tanult, és a tudásából neki is átadott annyit, amennyit
érzése szerint egy tizenéves fiú – akinek az eszéről egyébként nem volt nagy
véleménnyel – felfogni képes. A gesztus nem kedvességből eredt, mindössze Setheris
erős meggyőződéséből, hogy mi illik egy császár fiához; márpedig az, hogy teljes
tudatlanságban lépjen a férfikorba, nem illett. Emellett, Maia gyanította, tennivalót is
jelentett, amire Setherisnek bizonyára éppolyan kétségbeesett szüksége volt, mint neki.
És mégis, újfent egy ok a hálára, amit nem érzett – hiszen Setheris legalább, egyebek
között, megtanította neki a koronázási etikettet és protokollt.
– Elég időt hagy ez a hercegeknek, hogy ideérjenek? – kérdezte. Pontosan tudta, hogy
a válasz nem, különben Chavar már a temetést is erre az időpontra tette volna, ám
egyelőre nem állt készen, hogy nyíltan megvádolja parancsmegtagadással a
lordkancellárt. Példátlan kezdete lenne az uralkodásomnak, gondolta, de ügyelt rá, hogy
a keserű félgondolat ne látsszon meg az arcán. Chavarral kell dolgoznia, amíg eléggé ki
nem ismeri az udvart, hogy saját lordkancellárt válasszon, és tartott tőle, hogy ez csak
soká következik majd be.
Chavar pedig tűrhetően tettette, hogy szégyenkezik.
– Fényességes, alázatosan kérjük bocsánatát a figyelmetlenségért. A hercegek, ha a
futárok ma elindulnak hozzájuk, huszonharmadikánál előbb nem érhetnek ide.
Amint azt már az ön leveléből is kivehettük. Maia nem mondta ki, de látta Chavar
szemében, hogy megértette.
– Fényességes – folytatta a lordkancellár –, folyamatba helyezzük az előkészületeket,
hogy huszonnegyedikén éjfélkor megtarthassuk a koronázást. – Fegyverszüneti ajánlat
volt, még ha dacból és muszájból adták is, és Maia elfogadta.
– Köszönjük – biccentett, jelezve Chavarnak, hogy álljon fel. – A temetés tehát
huszonötödikére esik? Vagy megszervezhető huszonnegyedikén?
– Fényességes, a huszonnegyedike megszervezhető – hajolt meg kissé Chavar.
– Akkor így legyen.
Chavar már csaknem az ajtónál járt, amikor Maiának eszébe jutott még valami.
– Mi a helyzet a többi áldozattal?
– Fényességes?
– A Choharo Bölcsességén utazók. Az ő sorsukról milyen intézkedések tétettek?
– A császár nohecharisai természetesen vele együtt kerülnek a sírba.
Maia látta, hogy Chavar ezúttal nem játssza meg a keményfejűt: igazán nem érti.
– És a pilóta? A többiek?
 – Személyzet és szolgák, Fényességes – felelte megzavarodva Chavar. – Ma délután
lesz a temetésük az ulimeirében.
– Részt veszünk.
Erre Setheris és Chavar is csak bámult rá.
– Éppen annyira meghaltak, mint az atyánk – jelentette ki Maia. – Részt veszünk a
temetésükön.
– Fényességes. – Chavar újfent sietősen meghajolt, és kiment. Maia agyán átfutott,
vajon felmerült-e benne, hogy az új császár elmebeteg.
Setherisnek természetesen nem voltak kétségei: ő már nemegyszer hangot adott a
Chenelo életveszélyes befolyását illető véleményének. Most azonban hallgatott, csak a
szemét forgatta.
Minthogy Csevet még nem tért vissza, Maia kihasználta a lélegzetvételnyi szünetet.
– Unokabátyánk – fordult oda –, lenne szíves ideküldetni atyánk öltöztetőjét?
– Fényességes – hajolt meg Setheris, éppolyan hanyagul, mint Chavar, és kiment.
Maia végre felállhatott, hogy enyhítse izmainak fájdalmas feszülését.
– Nem minden kéz emelkedik ellened – súgta, de maga is félt, hogy hazugság.
Az ablakpárkányra könyökölt, a tenyerébe támasztotta az állát, és megpróbálta
felidézni a napkeltét, amit a Cairado Fénye ablakából látott, ám a kép elmosódottan,
tompán jelent meg előtte, mintha piszkos üvegen át nézné.
Valaki tétován bekopogott, aztán még félénkebben megszólalt.
– Fé… Fényességes?
Maia megfordult. Egy magas, hajlott hátú, középkorú férfi állt előtte, egy nyúl szelíden
ideges arckifejezésével.
– Ön a császári öltöztetőnk?
– Fényességes – felelte a férfi, és mélyen meghajolt –, ekként… ekként szolgáltuk az
ön elhunyt atyját, és szolgálni fogjuk önt is, ha ön így kívánja.
– A neve?
– Clemis Atterezh, Fényességes.
Maia nem látott mást az arcán, mint aggodalmat, hogy eleget tud-e tenni neki; nem
hallott mást a hangjában, csak ideges félénkséget.
– A koronázásunk huszonnegyedikén éjfélkor esedékes – mondta. – Az atyánk és
bátyáink temetése az arra virradó napon, később. Ma van azonban a többi áldozat
temetése, amin részt kívánunk venni.
– Fényességes – válaszolta Atterezh udvariasan és értetlenül.
– Mit viseljen a koronázatlan császár egy nyilvános temetésen?
– Ó! – Atterezh kissé előrelépett. – Császári fehérben nem jelenhet meg, az udvari
gyászruha nem lenne illendő… és ezt egészen biztosan nem viselheti.
Maia erősen az ajkába harapott, hogy fel ne nevessen.
– Meglátjuk, mit tehetünk, Fényességes – folytatta Atterezh. – Tudja, mikor lesz
pontosan a temetés?
– Nem – ismerte be Maia, és elátkozta a saját ostobaságát.
– Megtudakoljuk – válaszolta Atterezh. – És amikor önnek alkalmas, állunk
Fényességes rendelkezésére, hogy megtárgyaljuk az új ruhatár dolgát.
– Köszönjük – bólintott Maia; Atterezh egy meghajlással távozott.
Maia mélyen elgondolkodva ült le ismét. Eddig alig volt egy-egy új ruhadarabja,
nemhogy egy teljes ruhatára. Most császár vagy, nem egy rongyszedő féleszű
gyermeke, közölte magával, és csaknem beleszédült a saját, alig félnapos gondolatába.
Ismét lépteket hallott a lépcső felől. Felnézett; Setherist várta, de egy kifulladt, rémült
gyerek érkezett, alig lehetett idősebb tizennégy évesnél. Udvari gyászt viselt, és egy
fekete szegélyes, díszes pecséttel lezárt borítékot szorongatott.
– Fényességes Császári Felség! – lihegte, és teljes hosszában elterült a padlón. Maia
most még kevésbé tudta, mit kezdjen a helyzettel, mint az edonomee-i fogadószobában.
Csevetben legalább volt annyi belátás, hogy egy idő után magától talpra álljon.
 – Kérjük, álljon fel – bökte ki egy idő után némileg kétségbeesve.
A fiú engedelmeskedett, aztán csak állt ott kimeredt szemmel, a füle a koponyájára
lapult. Biztosan nem azért, mert a császár közelébe került: a Drazhada-ház címerét
viselte, ennélfogva az uralkodói családot kellett szolgálnia.
Maia tudta, mit mondana Setheris: Elvitte a cica a nyelvedet, fiú? Még hallotta is a
fejében, és hallotta azt is, miként szólalna meg a mondat a saját hangján.
– Üzenetet hozott a számunkra? – kérdezte türelmesen.
– Itt van, Fényességes – nyújtotta át a borítékot a fiú.
Maia átvette, és a saját rémületére kiszaladt a száján a kérdés:
– Mióta szolgál az Untheileneise Udvarban? – Alig sikerült a végéről leharapnia a „fiú”
megszólítást.
– Né… négy éve, Fényességes.
Maia felvonta a szemöldökét: az arcára ugyanaz a gonosz hitetlenség ült ki, amit
annyiszor látott Setheristől. A fiú arca egy szempillantás alatt vérvörösre vált. Akkor Maia
a levélre fordította a figyelmét, mintha a futár már nem is volna érdekes a számára.
A borítékot tiszta és begyakorlott kézírással címezték, Maia Drazhar főhercegnek; ez
jelzés volt, amitől a címzett nem lett épp boldogabb. Feltörte a pecsétet, és csak akkor
vette észre, hogy a fiú még mindig ott áll.
– Fényességes – mondta a futár – én… mi… ő… választ vár.
– Igazán? – kérdezte Maia, és jelentőségteljesen elnézett mellette, az ajtó felé. – Kint
megvárhatja.
– Igenis, Fényességes – nyögte ki a fiú szinte fulladozva, és megvert kutyaként
oldalgott ki.
Setheris büszke lenne, gondolta Maia keserűen, és felnyitotta a levelet. Legalább
rövid volt.

Maia Drazhar főhercegnek, Ethuveraz császári trónörökösének, üdvözlettel.

Beszélnünk szükséges önnel az ön elhunyt atyjának, a mi férjünknek, IV.
Varenechibelnek kívánságait illetően. Habár a mély gyász lesújtott, fogadjuk önt
ma délután kettőkor.
Családi békét kívánva:
Csoru Drazharan, Ethuverazi zhasan

Nem kétlem, hogy válaszra vár, futott át Maia fején. Az özvegy császárnéból még a
lordkancellár finomsága is hiányzott. A boldogtalan Maia beleborzongott a gondolatba,
miket mondhatott Varenechibel az ötödik feleségének elődjéről és annak utódjáról.
A Teknőc terem sarkában, az ajtó mögött állt egy kicsiny íróasztal – és akármilyen
durva is volt a császárné levele, saját kezű válasszal tartozott neki. Vagy pontosabban, a
szép kézírást nézve, saját magának tartozott vele. Talált papírt, pennát, tintát és viaszt,
de pecsétnyomót nem; alighanem azt feltételezték, hogy akárki ír itt üzenetet, annak
megvan a saját pecsétje. Maiának nem volt; ez is a felnőttség egyik jelképe volt, amihez
nem jutott hozzá a tizenhatodik születésnapján. Hüvelykujjlenyomattal kell beérnie,
habár emiatt valószínűleg megvádolják majd, hogy anyja barbár szokásait követi. Ám
legyen, döntötte el, tintába mártotta a pennát, és írni kezdett.

Csoru Drazharannak, Ethuverazi zhasanainak, üdvözlettel és mély együttérzéssel.

Sajnáljuk, hogy egy korábban vállalt kötelezettség megakadályoz benne, hogy
ma délután beszéljünk önnel, ahogy kívánta. Mindazonáltal örömmel fogadjuk önt
audiencián holnap reggel tíz órakor; érdeklődéssel várunk mindent, amit el tud
mondani nekünk elhunyt atyánkról.
A koronázásunkig a Teknőc termet használjuk fogadószobaként.
Tiszteletteljes jókívánságainkat küldjük,
 És itt megállt. Ha a születési nevével írja alá, azzal elismeri, hogy Csoru helyesen
szólította meg – csakhogy ez idáig még egyszer sem gondolt bele, hogy dinasztikus
nevet válasszon, és nehezére esett túllépni az első, önkéntelen reakción: Nem leszek V.
Varenechibel.
Senki sem kényszerít, felelte magának, miközben a tinta türelmesen rászáradt a
pennájára. Amellett, ha a Varenechibelt választanád, az udvar kétségtelenül sértésnek
venné.
Setheris kelletlen okításából tudta, hogy szépapja, I. Varenechibel azért választotta
ezt a nevet, hogy jelezze, szakítani kíván atyja, XVI. Edrevechelar módszereivel.
Megtagadta az előnevet, amelyet Hódító Edrevenivar óta minden császár viselt, és
inkább lett első Varenechibel néven, mint IX. Edrenechibel. A fia és unokája követték a
példáját, felvették a II. és III. Varenechibel nevet. A dédunokája (akaratos, de nem túl tág
látókörű, mondta Setheris szárazon), megtagadta a bimbózó tradíciót, és Varevesenának
nevezte magát. És azután jött IV. Varenechibel.
Most pedig Maia.
Az informálisan Varedeise-dinasztiának nevezett császárok – mintha a választott
előtag valódi név volna – az izolacionista politikájukról váltak híressé; arról, hogy
előnyben részesítik a tehetős keleti földbirtokosokat, és arról, hogy semmi rosszat nem
láttak a vesztegetésben, nepotizmusban, korrupcióban. Setheris szégyenletes
részletességgel írta le a III. Varenechibel uralkodása alatt történt Fekete Sár botrányt
(azért nevezték így, mert mindenkin foltot ejtett, aki kapcsolatba került vele) és
Varevesena visszataszító szokását, miszerint jól fizető, ám egyébiránt üres politikai
kinevezéseket osztogatott a barátai újszülött gyermekeinek. IV. Varenechibelről csak
annyit mondott kényszeredetten, hogy legalább nem személyesen korrupt, ám Maia ezt
igen hűvös dicséretnek vélte.
Ő semmit nem akart folytatni a Varedeise-hagyományból: a Barizhannal szembeni
ellenségességük elfogadását önpusztítónak találta, méghozzá zavarba ejtően egyszerre
átvitt és konkrét értelemben is. Még ha akarta volna is, a találkozása Chavarral
meggyőzte, hogy keserves és sötét harc árán tudná csak elnyerni atyja hű támogatóinak
bizalmát.
Jobb új hidakat építeni, mint az elmosottak után bánkódni.
Újra megmártotta a tollát, és határozott, tiszta betűkkel odarótta a lap aljára: VII.
Edrehasivar Drazhar. VI. Edrehasivar hosszan, bőségben és békésen uralkodott,
nagyjából ötszáz éve.
Hadd legyen ez előjel, küldött Maia egy sebes fohász Cstheióhoz, a csillagok álmodó
asszonyához, aztán összehajtotta és lepecsételte a levelet. Nyomasztotta az érzés, hogy
a béke minden előjelére szüksége lesz, amit csak össze tud szedni.
A fiú idegesen toporgott az ajtó előtt.
– Itt van – szólt oda Maia. – Vigye ezt el a zhasanainak, jókívánságainkkal
egyetemben.
A futár kikerekedett szemmel vette el a levelet. Észrevette a különbséget – zhasanai,
nem pedig zhasan –, és Maiának nem volt kétsége, hogy elmondja az özvegy
császárnénak. Csoru megjátszhatja, hogy uralkodónő, de attól nem lesz azzá. Mindössze
zhasanai, a császár özvegye, és jól teszi, ha észben tartja, hogy mostantól ismeretlen
mostohafia kegyétől függ.
– Fényességes – nyögte ki a fiú, meghajolt, és elmenekült.
Máris zsarnok lettem, gondolta Maia, és visszavonult a Teknőc terembe, hogy
megvárja Setherist és a feleségét.
Setheris előtt azonban Atterezh tért vissza, a karján egy ölnyi fekete és szilvakék,
fehérrel hímzett anyag: a gyász színei, azonban a szigorú udvari formaságok nélkül.
Megtudta azt is, hogy a temetést háromkor tartják – a napnyugta volt a leginkább illő
időpont, ám egyben a legdrágább is, így a családtagoknak együtt kellett állni a
költségeket, hogy olyan közel kerüljenek ehhez, amennyire lehet –, és hozzátette, hogy
értesítette Esarant is a császár szándékáról, ő pedig biztosította, hogy a kocsija fél
háromkor készen fogja várni. Maia sírni szeretett volna a hálától, amiért talált valakit, aki
nem viseltetett ellenállással vagy utálattal iránta, ez azonban nem illett volna egy
császárhoz, Atterezh-t pedig rémesen megijesztette és összezavarta volna.
Így hát felállt, és hagyta neki, hogy méretet vegyen, beterítse és körbecsavargassa az
anyagokkal. Atterezh elmélyülten, érthetetlenül motyogott maga elé, amikor Setheris
jelent meg a küszöbön.
– Uleris nem küldött önnek őrt? – tudakolta.
– Nem – válaszolta Maia.
– Ez kicsoda?
– Az öltöztetőnk.
– Eszerint mazát sem küldött.
– Nem. Unokabátyánk, mi…
– Rögtön gondoskodunk róla – vágott a szavába Setheris. – És tanácsolnánk, hogy
amint lehet, váltsa le a lordkancellárját. Uleris idős korára feledékennyé vált.
Mivel Setheris és Chavar egykorúak voltak, ez a sértés különösen csípett – eléggé,
hogy Maia ráébredjen, ez most nem egyszerűen Setheris szokásos tolakodása, de nem is
helyezkedés Chavar pozíciójáért.
– Unokabátyánk, magyarázatot kérünk.
– Fényességes – kezdte Setheris, észbe kapván a parancsoló hangnemtől –, a Tündék
Országának császára mindenkor jogosult és köteles igénybe venni a nohecharisok, a test
és szellem védelmezőinek szolgálatát. Különösen, ha továbbra is kitart holdkóros
elgondolása mellett… – intett a Maia vállára terített anyag felé.
– Úgy van – mondta rá Maia. – Biztosra vesszük, hogy a lordkancellár figyelmét sok
dolog köti le. Hálásak lennénk, ha intézkedne az ügyben, és amikor visszatér, örömmel
fogjuk fogadni a feleségét.
– Fényességes – hajolt meg Setheris, és távozott.
Maia, mint mindenki, tudott a császári nohecharisok intézményéről; ezek az őrök
esküvel fogadták, hogy inkább meghalnak, de nem hagyják, hogy az uralkodót baj érje.
Az egyikük, a katona, a testével és karja erejével védte, a másik, a maza, a lelke és
szelleme erejével. Az edonomee-i szakácsot néha rá lehetett beszélni, hogy meséljen,
úgyhogy Maia még Hanevis athmazáról is hallott, III. Beltanthiar nohecharisáról, aki
mágikus párbajba keveredett Bitorló Oravával, az egyetlen varázshasználóval, aki valaha
megpróbálta megdönteni a trónt. Hanevis athmaza tudta, hogy Orava meg fogja ölni, de
távol tartotta a bitorlót a császártól, amíg az adremaza, az ország legfőbb mazája el nem
ért hozzájuk. Oravát legyőzték, Hanevis athmaza pedig a császár karjai közt halt bele
rettenetes sebeibe. Maia ifjúkorában ábrándozott róla, hogy maza legyen, talán éppen az
atyja nohecharisa, és elnyerje a szeretetét, de minthogy a mágiához épp annyi
tehetséget mutatott, mint (Setheris szerint) bármi máshoz, ez az álom is hamvába holt.
Arról sosem álmodott, hogy császár lesz.
Atterezh folytatta a feladatát; az egyetlen jele annak, hogy egyáltalán észrevette, mi
folyik körülötte, az volt, hogy a saját magával folytatott vitája halk motyogásból
hallhatatlanná vált. Maia remélte, hogy az atyja diszkrét személyeket választott
háziszolgáknak, mert a Setherisszel folytatott eszmecserének egy szavát sem szerette
volna elterjeszteni az udvarban. Ha azonban ezt kimondja, megbántja Atterezh-t, és
megtöri a halvány illúziót, mellyel a szolgák és a nemesek védelmezik egymást.
– Fényességes – állt végül lassan talpra Atterezh –, ha önnek megfelel, két órára el
tudom készíteni a ruhákat.
– Jó lesz. Köszönjük, Atterezh.
Atterezh meghajolt, kibontotta Maiát a drapériákból, és távozott. Maia komoran arra
gondolt, hogy a császár élete az eddigiek alapján nagyrészt abból áll, hogy egy kicsiny
szobában ücsörög, és nézi, hogyan érkeznek és távoznak mások.
 Ez máris nagyobb változatosság, mint amiben Edonomee-ben volt részed, mivel ott
nem érkezett és nem is távozott senki, rótta meg magát, és még egy mosolyt is
kierőszakolt magából bolond önsajnálata miatt.
Fáradtan leült; az jutott eszébe, tud-e szunyókálni egyet, mielőtt fel kell öltöznie a
temetésre. Az óra szerint negyed tizenegy volt (ez vagy túl korai, vagy túl késő, de nem
tudta volna megmondani, melyik). Esaran szeretetét nem vívná ki, ha reggel tízkor
vetett ágyat követelne.
Megdörgölte a szemét, le ne csukódjon, és máris előtte állt a csupa energia és
utálkozás Setheris.
– Fényességes, beszéltünk az Untheileneise Gárda kapitányával és az adremazával,
intézkedni fognak. Azt kérték, adjuk át bocsánatkérésüket és mondjuk meg, hogy bánják
az ügyet. A mulasztás a részükről nem szándékos, lévén, hogy a lordkancellártól vártak
értesítést az ön érkezéséről.
– Hisz nekik?
– Fényességes – felelte Setheris, elértve a kérdés igazi tartalmát. Egy pillanatig
féloldalra hajtott fejjel fontolgatta, a szeme csillogott, mint egy ragadozóé. – Hajlunk rá,
hogy elhiggyük, jóhiszeműen szólnak. Sok gondjuk van, és mi magunk is azt vártuk,
hogy Chavar értesíti őket.
– Köszönjük, unokabátyánk – bólintott Maia; habár a szavakba évek dacos iróniája
ivódott, mégis olyan könnyen és kedvesen mondta őket, ahogy tudta. – A felesége?
– Fényességes – ismételte Setheris, meghajolt, aztán hátrafordult és hívogatón intett.
Maia a cipősarkak kopogását hallva talpra állt. Hesero Nelaran megtorpant a
küszöbön, és mélyen, méltóságteljesen pukedlizett; az ómódi tiszteletadás Csoru
császárné hatására ment ki a divatból.
– Fényességes – köszöntötte Maiát; a hangja olyan lágy volt, mint amilyen éles
Setherisé.
Egy vagy két évvel lehetett fiatalabb a férjénél, vastag sminkje alatt is látszottak
szarkalábai. Feketét viselt, az udvari gyász szabályai szerint: földig érő ruhájának
uszálya kígyófarokként tekergőzött utána, fekete-szilvakék kabátkáját művészi hímzés
díszítette, és vércseppekként vöröslő gránátfüggők. A hajába fekete lakkfésűket és
tashinpálcákat tűzött, és mindezt csiszolt ónixgyöngyökből fűzött lánccal koronázta meg.
Nem volt szép, ám puszta eleganciájánál fogva annak hatott.
Maia az anyja halála óta nem találkozott más nőkkel, csak a zömök edonomee-i
szakáccsal, és annak két sovány lányával, akik a házimunkát végezték. Habár nagy
figyelemmel nézte át az újságokban a divatképmetszeteket, semmi sem készíthette fel
Hesero Nelaranra; érezte, hogy a lélekjelenléte darabokra esik és a padlóra hull, a lába
elé.
– Osmerrem Nelaran – bökte ki végül dadogva, mint egy éretlen kölyök –, nagyon
örvendünk, hogy megismerhetjük.
– Mi hasonlóképpen nagyon örvendünk. A boldogságunk mértékét szavakkal ki sem
fejezhetjük, amiért engedte, hogy a férjünk visszatérjen az Untheileneise Udvarba. – Újra
bókolt, ezúttal azonban nem érte be egy pukedlivel; leborult a földre, épp olyan
kecsesen, mint Csevet. – Fényességes, a becsületünk és hűségünk az öné.
– Köszönjük, osmerrem Nelaran – nyögte ki felemásan Maia, amikor az asszony
felegyenesedett.
– Nem számíthatjuk hát magunkat unokanővérének, Fényességes?
– Hesero unokanővérünk – javította ki magát Maia.
Az asszony rámosolygott, és Maia egyszerűen elolvadt a melegétől; alig bírt eszénél
maradni, és felfogni, hogy Hesero a koronázásáról kérdezi.
– Huszonnegyedikén éjfélkor – felelte, és az asszony gondterhelten bólintott, mintha
attól félt volna, hogy a császár más, kevésbé alkalmas időpontot választ.
– Fényességes, nem engedheti, hogy tovább raboljuk az idejét – szólt közbe Setheris.
 – Sok a teendőnk – kapott rajta Maia, részben a Setheris utalásként megfogalmazott
parancsainak való szokásos engedelmességből, részben azért, mert félt, nem tudná
sokkal tovább folytatni az audienciát anélkül, hogy tökéletesen hülyét csinálna magából.
– Mindazonáltal reméljük, hogy később lesz még alkalmunk beszélni egymással.
– Fényességes – felelték rá; Hesero ismét pukedlizett, Setheris merev, apró
meghajlása egy felhúzhatós babáéra emlékeztetett.
Az asszony ugyanolyan kecsesen suhant ki, mint ahogy belépett. A haja egyik vékony,
tejfehér fonata gerince vonalát követve a csípőjéig kanyargott a hátán. Setheris sietősen
követte. Maia visszahuppant a karosszékbe; a kimerültsége tetejébe most még a
lélegzete is elállt.
Nincs érzéked a széptevéshez, gondolta, és kitört belőle a nevetés. Megpróbálta
elfojtani, ám a késztetés meghaladta az erejét, görcsbe rántotta, rázta, mint terrier a
patkányt. Mindössze annyira futotta, hogy hangot ne adjon; a roham alatt csak néha
kapkodott levegőért. Ugyanannyira fájt, mint a fuldoklás, vagy az asztma rémes, hörgő
köhögése – amikor elmúlt, le kellett törölnie az arcán csorgó könnyeket.
Amikor felnézett, szemtől szembe találta magát egy józan arcú ifjúval; katonaruhát
viselt, és katonai hajdíszt, ám a kardszalagján a Drazhada-ház címere fénylett.
– Fényességes – szólalt meg, és térdre ereszkedett. Szinte tapinthatóan áradt belőle a
rosszallás.
Maia rémülten próbálta kitalálni, mióta állhatott ott, várva, hogy a császára
fogadóképes állapotba kerüljön.
– Kérjük, keljen fel. Ön az egyik nohecharisunk?
– Igen, Fényességes – egyenesedett ki az ifjú. – Deret Beshelar vagyunk, az
Untheileneise Gárda főhadnagya. A kapitányunk rendelt minket nohecharisi szolgálatra,
hacsak Fényességed el nem kívánja utasítani személyünket.
Maia a legszívesebben azt felelte volna, hogy megszabaduljon ettől a szemrehányó
fakatonától, hogy de igen, el kívánjuk; csakhogy nem sérthette meg az Untheileneise
Gárda kapitányát anélkül, hogy okát adja. És mit mondhatott volna? Rajtakapott, hogy
az atyám halálát követő nap nevettem. Ez szóba se jöhetett, amellett Beshelar
főhadnagy mély rosszallásában egyben a férfi ugyanolyan mély tisztességének is jelét
látta, márpedig arra nagyobb szüksége lesz, mint a barátságára.
– Nem látjuk okát, miért kívánnánk elutasítani a kapitány jelöltjét – felelte.
– Fényességes – közölte erre Beshelar olyan színtelen, hervasztó hangon, hogy Maia
azonnal tudta: a katona hízelgési kísérletnek vette a válaszát.
Mielőtt eldönthette volna, mondjon-e bármit, amivel visszazökkenthetné a kisiklott
párbeszédet, vagy bármiféle kísérlettel csak mélyebbre ásná magát, egy másik hang
szólalt meg.
– Ó, a fenébe. Annyira reméltük, hogy mi érünk ide először. Fényességes?
Maia pislogott: a küszöbön immár egy másik ifjú térdelt. Ő is Drazhada-címeres
kardszíjat viselt, viszont az övé igencsak elütött kopott, kék köpenyétől. Ahogy felállt,
kihajtogatva figyelemre méltóan hosszú és csontos lábát, Maia látta, hogy magasabb,
mint Beshelar, és esetlen, mint egy újszülött csikó. Vastag lencsés, kerek okuláréja
mögül kedves, rövidlátó kék szem nézett ki; az arca egyetlen szépsége, amit el is
nyomott hosszú sasorra. Rendetlen mazacopfja sem javított az összképen, de az látszott,
hogy ő nem is az a típus, akit az ilyesmi zavar.
– Cala ahmaza vagyunk – mutatkozott be. – Az adremaza küldött minket.
Beshelar halk, fájdalmas hangot hallatott, félúton a sóhaj és a horkantás között; a
maza azonban semmi kivetnivalót nem talált a bemutatkozásában. Csak állt ott, és
jóindulatúan pislogott Maiára, aki szintén nem talált benne semmi kivetnivalót.
– Örvendünk – válaszolta, majd mindkettejükhöz szólva folytatta. – Edrehasivar
vagyunk, ezen a néven hetedikként várjuk a koronázásunkat huszonnegyedikén, éjfélkor.
 – Fényességes – vágták rá egyszerre, meghajoltak, aztán Cala folytatta. –
Fényességes, áll kint egy ifjú a lépcsőn, aki nem tudja eldönteni, menjen-e vagy
maradjon.
– Vezessék be – válaszolta Maia.
Cala és Beshelar félreálltak; Csevet jelent meg közöttük.
– Bocsánatát kérjük, Fényességes – hajolt meg. – Nem tudtuk, kíván-e tőlünk még
valamiféle szolgálatot.
Maia megrendült. Elfeledkezett Csevetről, ami felelőtlen és arrogáns dolog volt.
– Volna egyéb kötelessége?
– Fényességes – hajolt meg Csevet –, a lordkancellár kegyesen jelezte, hogy ha önnek
megfelel, átenged minket az ön szolgálatára.
– Ez igen kedves a lordkancellártól – válaszolta Maia, és amikor összetalálkozott a
pillantása Csevetével, ugyanazt a kínos iróniát látta benne. – Ebben az esetben igen
hálásak volnánk, ha… – Intett, kereste a szót, nem találta. – Ha meg tudná szervezni az
udvartartásunkat?
Hallotta saját kérdésében a kérő felhangokat, de Csevet nem törődött vele.
– Úgy lesz, ahogy Fényességed óhajtja – hajolt ismét mélyre. – Az első teendő… –
pillantott zsebórájára – az ebéd.
 4
A TEMETÉS AZ ULIMEIRÉBEN

Az ulimeire Cetho városának szélén terült el; a városnak, amely úgy vette körül az
Untheileneise Udvart, mint a félhold foglalat a gyöngyöt. Amikor Cala athmaza és
Beshelar főhadnagy nyomában Maia is lemászott a zavarba ejtően nagy császári
kocsiból, boldogtalanul gondolta, hogy akár egy másik világban is lehetne.
A templom és a temető kerítése málladozó vörös téglából épült. A templom
tornácoszlopaira ráfért volna a meszelés, az oszlopfőkre kócos hajat raktak az
odafészkelő madarak. A járda kövei között a kaputól az épületig felmagzott a gaz, a
temetőben pedig egyenesen olyan magasra nőtt, hogy a sírköveknek csak a teteje
emelkedett ki belőle, mint apró, meddő szigetek a kavargó, változékony tengerből.
– Fényességes – kockáztatta meg Beshelar –, biztos benne?
– Igen – mondta rá Maia. – Az ő testük sem nyomja kisebb súllyal a földet, mint
atyámé.
Cala kitárta a kaput, és egy zömök prelátus lépett elő, fekete köpenye éppolyan
viseltes volt, mint a temploma. Horpadt holdmaszkot viselt, alatta azonban leesett az
álla, úgy bámult Maiára, aztán kis híján levetette magát a lépcsőn. Hasra vágódott, és a
templom sötétjéből kihallatszó hangos neszezés arra utalt, hogy a gyülekezet minden
tagja hasonlóképpen cselekedett, ki ahol éppen állt.
Hozzá kell szoknod, mondta magának Maia, ahogy követte Beshelart és Calát a
templom felé. Császár vagy, ahogy Setheris is megmondta. És ezen a ponton valójában
vagy császár leszel, vagy halott. Melyik tetszik jobban?
– Ő császári fényessége, VII. Edrehasivar! – jelentette be Beshelar; Maia jobban örült
volna, ha nem teszi.
– Kérjük – fordult a prelátushoz –, keljen fel. Mindössze a holtak előtt szeretnénk leróni
a kegyeletünket.
A prelátus felállt, és idegesen a köpenyébe törölgette a kezét.
– Fényességes császár – dadogta –, fogalmunk sem volt… úgy értem, senki sem
szólt…
Valakit el kellett volna küldeni a hírrel, gondolta Maia fáradtan. Valamiképp úgy
gondolta, majd egyszerűen beoson a templomba, és a hátsó sorból meghallgatja a
misét, anélkül, hogy felfedné a személyazonosságát, de ez csak gyermeki ábránd volt,
nem több.
– Őszintén sajnáljuk – válaszolta.
– Fényességes! – szisszent rá a szája sarkából Beshelar.
– Mindössze szerettük volna tudatni, hogy átérezzük a veszteséget, amit elszenvedtek
– emelte fel Maia a hangját, hogy a templomban várakozók is hallják. – Nem kívántuk,
hogy feledésbe merüljön. Nem kívántuk, hogy úgy tűnjön fel… mintha nem törődnénk
vele.
– Köszönjük, Fényességes – felelte a prelátus rövid hallgatás után. – Mi… azaz úgy
értjük, a templom nagyon kicsi, nem olyasmi, amihez Fényességed hozzászokhatott. Ha
azonban Fényességed és ezek az urak részt kívánnak venni az istentiszteletünkön, mi
mindannyian… – Elhallgatott, kereste a szavakat. – Megtiszteltetés lenne – fejezte be.
Maia rámosolygott.
– Köszönjük. Számunkra is megtiszteltetés. – Nem törődve Beshelar döbbent
arckifejezésével, követte a prelátust fel a lépcsőn és be a templomba.
 Átfutott a fején a gondolat – de elvetette –, hogy megmondhatná a prelátusnak: ez az
ulimeire sokkal szebb, mint az edonomee-i komor és nyirkos othasmeire. Bölcsebbnek
tűnt, ha olyan keveset szól, amennyit lehet, amellett félt, hogy a prelátus valamiféle
viccnek venné. Pedig igaz volt. Az ulimeire kopott volt és vén, de tiszta, és a mész,
amiből nem jutott az oszlopokra, inkább a falakra került. A félénk gyülekezet – tündék és
koboldok agyonfoltozott, esetlen gyászruháikban, amik nagyon is hasonlítottak Maia
gönceire, amikor századokkal ezelőtt, aznap reggel elhagyta Edonomee-t – a Choharo
Bölcsessége legénységének családtagjaiból, barátaiból, szerelmeiből állt, a szolgákéiból,
akiknek az élete ugyanúgy elveszett, mint császári uraiké. Többen libériát viseltek;
néhányukat ismerősnek találta aznapról, az Alcethmeretből. Gyászt és fájdalmat látott
az arcukon, és szerette volna, ha maga is képes hasonlót érezni. Szerette volna, ha az
atyja méltó lett volna a gyászára.
Beletelt némi időbe, hogy olyan helyet találjanak a császárnak és nohecharisainak az
ulimeirében, ami nem hoz mindenkit rémesen kényelmetlen és kellemetlen helyzetbe,
de végül a gyülekezet, a prelátus, a császár és a maza jóindulatának és a testőr
látványos türelmének köszönhetően sikerült elrendezkedni. A prelátus elfoglalta a helyét
Ulis oltáránál – az is tiszta és kopott volt, mint minden más a templomban –, és
belekezdett a halotti misébe.
Egyszerű és őszinte szavakkal szólt, nem úgy, mint a cethói főprelátus, aki affektálva,
éneklő hangon, drámai szünetekkel tarkítva celebrálta Chenelo császárné szertartását.
Maiát felzaklatta a rengeteg éles, tiszta emlék, ami előtört anyja temetéséről. Tíz éve
volt, de lehetett volna akár csak tíz napja is.
Chenelo Drazharan császárné a fia életének kilencedik tavaszán halt meg. Amióta
Maia az eszét tudta, mindig beteges volt – szürke, botsovány, imádott anyja. Azon a
télen már egy gyermek is megérthette, hogy haldoklik: a szeme egyre nagyobbra nőtt az
arcában, és olyannyira lesoványodott, hogy egy ügyetlen érintéstől is véraláfutásos lett.
Sokat sírt azon a télen, és még tavasszal is – halálra várva, honvágytól gyötörve,
kétségbeesett félelemben a fiáért.
Nagyon fiatalon ment férjhez – alig volt tizenhat éves –, és az egész az atyja
akaratából történt. Barizhan Nagy Avarja uralkodói trónon akarta látni a leányát, és a
Tündék Országának, akármilyen ellenséges szívvel is volt minden idegen felé,
kétségbeesett szüksége volt rá, hogy Barizhannal barátiak maradjanak a kapcsolatai,
hiszen ez volt az egyetlen hozzáférésük a Chadevai-tenger gazdag kereskedelméhez. Így
az idegenek vizsgálója meggyőzte Varenechibelt, hogy egyezzen bele a házasságba.
Mindenestől rossz döntés volt, mondta Chenelo Maiának napokkal a halála előtt. Az Avar,
afelett érzett keserű csalódásában, hogy a felesége nem ajándékozta meg fiakkal, csak
két leánnyal, azok közül is az egyik félbolond, mit sem törődött Chenelóval: mindössze
az egyezmények érdekelték, amelyek biztosították északi határait a sokkal nagyobb és
hatalmasabb szomszéddal szemben. Az idegenek vizsgálója mohó, becsvágyó alak volt.
Maia kétéves korában rajtakapták, hogy kenőpénzt fogad el a pencharnei kereskedőktől.
Varenechibel egy gyomorfogatóan részletes metszetet küldött a kivégzésről Chenelónak.
Magának Varenechibelnek, aki még mindig gyászt viselt öt évvel korábban elhunyt
harmadik hitveséért, Pazhiróért, sem kellett volna fontolóra vennie a házasságot abban
az időben, főleg nem egy olyan leánnyal, aki a gyermeke is lehetett volna, egy
idegennel, egy barbárral, egy kobolddal; a menyasszonyt az udvar már a szertartás előtt
elnevezte Gnómnak. Varenechibel csúfnak találta, unalmasnak, visszataszítónak, de
érdektelensége nem mélyült volna gyűlöletté, ha a nászéjszakájukon, a házasság jogilag
szükséges elhálásakor, az egyetlen alkalommal, amikor élt férji jogaival, Chenelo nem
esik teherbe. Azonban egyértelműen bizonyította, hogy szűzen érkezett a házasságba,
így Varenechibel nem tagadhatta, hogy a gyerek az övé.
Pazhiro a szülésbe halt bele; talán ha Chenelo is így végzi, a császár megbocsátott
volna neki. Ám túlélte, és egészséges fiút szült – csúf, sötét bőrűt, mint ő maga.
Varenechibel haragosan vágta a fejéhez, hogy ha azt gondolja, ezzel elfoglalhatja Pazhiro
és az ő utolsó, halott gyermeke helyét, hát nagyon téved. Amint Chenelo felépült
annyira, hogy utazni tudjon, a gyermekkel együtt elküldte Isvaroë-be, ahol az élete
utolsó nyolc évét töltötte.
A tavasz közepén halt meg, egy szeles, szürke napon, és minthogy a halott császárné
némileg elfogadhatóbb volt Varenechibel számára, mint az élő, azonnal intézkedett a
magas rangúaknak kijáró szertartásos temetés megszervezéséről. Az is igaz volt, hogy a
Nagy Avar, aki egy szót sem szólt a leányát ért bánásmód miatt, amíg Chenelo élt –
abban sem látott semmi kivetnivalót, hogy egy férfi nem kíván többet közösködni a
feleségével, csak ami a fiúgyermek létrehozatalához szükséges –, hatalmas sértésnek
vette volna, ha holtában csorbul a császárnénak kijáró tisztelet. A csendes isvaroë-i
házat elárasztották a titkárok, tisztviselők és papok. A legtöbb közülük – már amelyik
egyáltalán észrevette Maiát – csak sóhajtott és a fejét rázta. Maia, ha csak tehette,
megbújt az anyja szobájában.
Ha képes rá, hogy egyszerűen lefeküdjön, és belehaljon a gyászba, megteszi. Az anyja
a világot jelentette a számára, és bár Chenelo megtett minden tőle telhetőt, hogy
felkészítse, Maia túl fiatal volt, hogy igazán felfogja, mit jelent a halál, mindaddig, amíg
az anyja valóban el nem távozott, és a fiú szívében tátongó vérző lyukat semmi sem
tölthette, foltozhatta be. Mindenhol kereste, még azután is, hogy megmutatták neki a
holttestet, csak kereste, kereste és sehol nem találta.
Csak akkor sírt, ha egyedül volt, mert nem bízott az idegen felnőttekben, akik
körülötte nyüzsögtek, megtörve Isvaroë békéjét a hangoskodásukkal, az állandó, zajos
pakolással, tervezgetéssel. És eljött a nap, amikor közölték vele, hogy el kell hagynia
Isvaroë-t, és léghajóval vitték az Untheileneise Udvarba, amelynek létezésében nem is
hitt igazán sosem, mert félig azt gondolta, anyja meséje csak.
És most itt ült a holdisten – egyben az álmok, a halál és az újjászületés istenének –
tiszta és kopott templomában, és visszaemlékezett az Untheileneise Udvar hideg,
visszhangos márványtemplomára, az othasmeirére, ahol minden istennek külön
szentélye volt. Ulis szentélyében azonban nem állt rendelkezésre elegendő hely egy
állami temetéshez, ezért Chenelo ravatalát a kupola ablaknyílása alatt állították fel, ahol
Pazhiro és Leshan császárnékét is annak idején. Az egyetlen prelátus helyett – aki itt
szolgált – egész rajnyi pap és szerzetes sürgött a vörös köntösös főprelátus körül,
kavargott a füstölők szaga, és rengeteg feketébe öltözött, fehér hajú és arcú tünde állta
végig a szertartást csendben, érzelemmentesen.
Itt nem volt teljes csend; fojtott zokogás hallatszott, ruha susogott, amikor az egyik
gyászoló átölelte a másikat, és a szertartás felénél, amikor egy gyermek sírva ébredt rá
az őt ért veszteségre, a többiek gyorsan és csendesen utat engedtek az atyjának, hadd
vigye ki. Maia tudta, érte nem tett volna akkor senki semmi hasonlót.
Emlékezett, hogy némán, száraz szemmel állt a nemes asszony mellett, aki megkapta
a hálátlan feladatot, hogy őrá vigyázzon a temetés alatt. Habár Chenelo, amikor a
házasságáról beszélt, mindig ügyelt rá, hogy pártatlan maradjon, és ne áruljon el többet,
mint amit egy gyerek megérthet, Maiát az iránta való imádata közelebb juttatta az
igazsághoz, mint az anyja szerette volna. Megértette, hogy az atyja hibája volt, és ahol
áll, az atyja udvara: úgy vélte, a császár örömét lelné az ő könnyeiben. Tehát nem sírt –
habár egy hétig minden éjjel zokogott a hideg, dohos szobában, amelyet Edonomee-ben
kapott. Most bánatosan arra gondolt, talán nagyon megrémítette akkor azt az asszonyt;
az emlékezetébe véste, hogy szóljon Csevetnek, hátha megtalálják valahol.
Az ulimeire prelátusa a rövid szertartást celebrálta, nem azt a végeérhetetlent,
amelyet Chenelo kapott, és amelyet Varenechibel és három fia kap majd. A leghosszabb
rész a holtak és az őket túlélők nevének felsorolása volt: a prelátus a végén tétován,
félénken Maiára pillantott, és hozzátette:
– IV. Varenechibel császár, Nemolis Drazhar, Nazhira Drazhar, Ciris Drazhar; utánuk
maradt VII. Edrehasivar császár.
 Maia visszapislogta a szemét csípő könnyeket, és összekulcsolt kezekkel meghajolt a
prelátus felé, amint minden gyászoló tette korábban, és nem törődött az oldalán álló
Beshelar merev, döbbent rosszallásával.
A mise végén Maia belátta, hogy csak szégyenbe hozná a prelátust és a gyülekezetet,
ha a császáruk a magas, sárguló fűben gázolna a tizenkét új sír felé. És nem is volt
nehéz dolog kimentenie magát: egyszerűen hagyta, hogy Beshelar végre átvegye a
helyzet feletti uralmat, és ő nagy eleganciával el is rendezte a továbbiakat.
Maia a prelátusra mosolygott, aki viszonozta. Beshelar majdhogynem erőszakkal
taszigálta fel a kocsiba, és Calával együtt utánanyomult. A kocsis csettintett a lovaknak,
és elindultak.
A következő tíz percben senki sem szólt. Beshelar olyan arcot vágott, mint aki újra
kitalálja Setheris kedvenc jelzőit, a holdkóros gnómmal az élen, habár persze a
tisztelettudása túl nagy volt, hogy ki is mondja őket. Cala álmodozón nézett ki az
ablakon, ahogy a templomhoz vezető úton is tette; Maia az ölében összekulcsolt kezeit
nézte, és csúf, sötét bütykeiről elmélkedett.
Akkor Cala odafordult hozzá.
– Fényességes, miért kívánt részt venni a szertartáson?
Őszintén kíváncsinak hangzott.
– Nem tudom – felelte Maia, pedig tudta, nagyon is, de nem akart az atyjáról a
nohecharisaival, vagy bárkivel, beszélni. Temessék el azt az igazságot vele együtt,
gondolta. Senkinek nem használ, ha VII. Edrehasivar kimondja, mennyire gyűlölte IV.
Varenechibelt. A legrosszabb az volt, hogy valójában nem is gyűlölte az atyját; nem
gyűlölhetett valakit, akiről ilyen keveset tudott. Beshelar döbbent undorának tudata
kimerítette, mintha élete végéig egy hatalmas sziklatömböt kellene cipelnie.
Csak ekkor jött rá, hogy elfeledkezett a formális első személy alkalmazásáról, és
Beshelar ezek után amúgy is megdöbben és utálkozik majd. Calára pillantott, hogy ne
kelljen a másikra: a tompa kék szemekben váratlan együttérzést pillantott meg.
– A halált semmi sem könnyítheti meg – mondta a maza –, de a csend
megnehezítheti.
– A beszéd nem segít – válaszolta Maia.
Cala, mint a macska, akinek az orrára koppintottak, kissé visszahúzódott. A csend –
könnyű vagy nehéz – ismét betöltötte a kocsit, és megmaradt, amíg vissza nem értek az
Untheileneise Udvarba.
 5
A CSÁSZÁRI UDVARTARTÁS

Aznap este, a vacsora végére Maia annyira kimerült, hogy elmosódott a szeme előtt a
látvány. Amint visszaértek az ulimeiréből, megkérte Beshelart, hogy zárassa le az
Alcethmeret rácskapuját, és határozottan megtagadta, hogy az este hátralévő részében
bárki számára is audienciát adjon.
Ettől persze, akármennyire is szerette volna, nem maradt egyedül, és nyugalmat sem
nyert. Esaran türelmesen várt, hogy rátámadhasson. Nem engedte, hogy visszatérjen a
Teknőc terembe, mondván, hogy nem ér fel a császár méltóságához, inkább felrángatta
a lépcsőkön a következő szintre, a Rózsa terembe, amely elég nagy volt, hogy el
lehessen benne tévedni, és nyomasztó fekete-vörös színekben pompázott. A tapéta
aprólékos pencharnei virágmintát ábrázolt: rózsákat, a sötétbíbortól a narancsvörösig
minden árnyalatban, és a szirmok szélét arannyal húzták ki.
Esaran végtelenbe nyúló kérdésekkel bombázta, és döntéseket csikart ki belőle, és
amikor Maia már azt hitte, végzett, rátámadt az emlékeztetővel, hogy a Choharo
Bölcsessége áldozatai között volt a császár minden edocharisa, közvetlen szolgája. A
hangneme kérdés nélkül is egyértelművé tette, hogy Maia a továbbiakban nem
gondoskodhat magáról úgy, mint Edonomee-ben tette. Hozzátette továbbá, hogy mivel
Clemis Atterezh már türelmetlenül várja, hogy mértéket vegyen a császárról az új
ruhatárhoz, akár azonnal hozzá is láthat.
Nem szívelte Maiát, ám egyértelmű volt, hogy nem fogja hagyni a személyes
érzelmeit a hatékonysága útjába állni. Talán tisztábban átlátta Chavarnál, hogy a
császárnak hatalmában áll elmozdítani a pozíciójából, ha okot ad rá. A hatékonysága
azonban kegyetlenségnek tűnt, és Maia, akinek kimerültségében már a feje is sajgott,
csak annyit mondott:
– Biztosak vagyunk benne, hogy bárki, akit ön javasol, tökéletesen alkalmas lesz a
szükségleteink kielégítésére.
A nő bólintott, utálkozva Maia gyengeségén, és elsuhant. Atterezh érkezett, boldogan
magyarázva az anyagokról, színekről és mintákról – Maia talán hétből két szót, ha
megértett belőle. Beshelar és Cala, ahogy a császár nohecharisaihoz illett, az ajtó két
oldalán ültek, és élénken figyeltek. Maia gyanította, nem ez lesz az utolsó alkalom,
amikor azt kívánja, bárcsak egyszerűen közölhetné velük, hogy hagyják magára.
Aztán, még mielőtt Atterezh végzett volna, megérkezett Csevet, és a listája rosszabb
volt, mint Esarané. Az új császár érkezésének híre elterjedt, és az udvaroncok,
elsősorban a Corazha vizsgálói, máris összegyűltek. Csevet hatalmas kupac levelet
hozott – némelyik a csőpostán érkezett, másokat a rácskapuk őreinek adtak át, amikor
nem eresztették be őket –, és hajthatatlanul erősködött, hogy Maia mindegyikről vegyen
legalább tudomást még aznap este. Leültek a hatalmas íróasztal két oldalára, ami úgy
gubbasztott a Rózsa terem hátuljában, mint egy téli álmot alvó medve, és egyenként
végigmentek rajtuk.
Maia tudta, hogy mély vízbe esett a trónörökléssel, de csak ez a levélhalom mutatta
meg neki, mennyire mély és hideg is az a víz. Néhány nevet ismerősnek talált a Setheris
megosztotta pletykákból, és általános ismeretekkel bírt a Corazháról, a Főbíróságról és a
Parlamentről, de a tudása elégtelensége levélről levélre egyre nyilvánvalóbbá vált –
Csevet felolvasta, aztán felvont szemöldökkel várt, és neki meg kellett kérdeznie, ki írta,
és pontosan miről is kérdez benne. Beshelar, de még Cala is bevonódott az uralkodó
kitanításába, Maia pedig ült, hallgatta és utálta a leckét.
 Tudott a konkordátumról, ami félig tűzszünetet, félig szövetséget jelentett a
Parlament, a Corazha és a Főbíróság között; ezek támogatták a császárt, mint egy
törékeny és veszekedős háromlábú állvány – de sosem volt résnyinél több rálátása rájuk.
Most hirtelen ragyogó színekkel festett panoráma vette körül, szinte fullasztóan. A zajos
Köznép Háza, az utálkozó Vér Háza, amely még annyi évszázad után sem tud
beletörődni, hogy tárgyalnia kell azokkal, akiket csupán megválasztottak; a bírák
finoman font belső intrikái, közülük nem kevesebb, mint tizenegy küldött üzenetet a
csőpostával, és mindegyik nyelvezete cirkalmasabb volt, mint az előző; a Corazha hét
vizsgálója, a császári tanácsadók, akik semmi személyeset nem írtak, éppen csak a
megfelelő és visszafogott részvétnyilvánítást és jókívánságokat, ám a titkáraik ezt
pergamen és papír tengerére fogalmazták. Azután a kisebb urak, az egyéb udvaroncok,
a kereskedők, a közszolgák… a császárnak mindezen téboly tetejében meg kellene
őriznie az egyensúlyát?
A legrosszabb egy bizonyos Eshevis Tethimar levele volt, olyannyira teletűzdelve
utalásokkal, elkent mondatokkal és körülírásokkal, hogy Maia egy kukkot sem értett
belőle, még azután sem, hogy Csevet elmagyarázta, hogy Eshevis Tethimar Tethimel
herceg örököse, Thu-Athamar déli vidékének egyik legtehetősebb földesura.
– De mit akar?
– Habár nem állíthatjuk bizonyosan…
– Kérjük. Könyörgünk. Találgasson.
Csevet füle megrezzent.
– Azt gondolnánk, hogy dach’osmer Tethimar Vedero főhercegnő kezét kívánja
elnyerni.
Maia kétkedve nézett a kezében forgatott levélre.
– Nem is említi a nővérünket.
– Nos, nem is teheti – válaszolta Cala.
– Parancsol?
– Fényességes – válaszolta Csevet –, a Nemriän főhercegnő házasságát kísérő
felzúdulás után…?
– Persze – bökte ki Maia. Az idősebb főhercegnő, Nemriän házassága körüli hajcihő
híre egészen Isvaroë-ig eljutott. Csak ötéves volt, de emlékezett az anyja szobalánya, a
házvezető és a szakács elsuttogott pletykáira, és az anyja mosolyára, amikor úgy tett,
mintha nem hallana semmit.
– A császár megfogadta, hogy a második leányának házasságáról nem lesz nyilvános
híradás, amíg az aláírás szertartása meg nem történik.
– És? – Maia még mindig nem értette.
– És nem is volt – vont vállat tétován Csevet. – És mindenki, aki tudta, mi a helyzet, a
Choharo Bölcsességén utazott. Természetesen a főhercegnőt magát kivéve.
– A nővérünk üzent?
– Nem, Fényességes.
Maia megrándult, és lehunyta a szemét. Arra nem számított, hogy majd az okoz
gondot, aki nem ír.
– Akkor tehát dach’osmer Tethimar …?
– A zavarosban halászik, Fényességes – fejezte be Csevet. – Ki akarja puhatolni,
mennyit tud ön. És tudni kívánja, hajlik-e ön az akaratára.
– Az akaratára?
– A Tethimar család évtizedek óta tüske az uralkodó talpában – válaszolta Csevet. – A
saját területeiken nagy a hatalmuk, és ők vezetik a keleti urak frakcióját, akik a
legerősebben ellenzik a nyugati ipari terjeszkedést. Tudjuk, hogy Varenechibel igen
kívánta, hogy megegyezésre jusson velük.
– Értjük – felelte Maia. Rosszulléttel kevert pánik tört rá, mintha egér lenne, aki
rálépett a csapda lemezére, de még van egy pillanata, mielőtt a rugó a nyakát töri.
Immár ő volt a császár. A frakciók, az ipar, a kompromisszumok, az északi barbárok
elleni háború mind az ő felelőssége, és ha rossz döntést hoz, százezrek szenvedését
okozhatja. Talán bele is halnak majd, mert a császáruk túl fiatal és ostoba hozzá, hogy
tudja, miként mentse meg őket.
– Fényességes – mondta Csevet óvatosan –, dach’osmer Tethimar részéről nagy
merészség, hogy ebben az időben ilyen levelet küld. Visszaírhatnánk, éppilyen hosszan,
anélkül, hogy bármiféle információt kiadnánk.
Maia fülében a saját nevetése egy haldokló egér fuldoklásának hangzott, de azért
nevetés volt, nem sikoly, tehát úgy vélte, sikerrel járt.
– Igen, kérjük, Csevet, nagyra értékelnénk.
És aztán, amikor végre a kupac aljára értek, Esaran visszatért, és három ideges
ifjoncot hozott magával. Az egyik Csevet korabeli lehetett, a másik kettő Beshelarral
egyidős, azaz négy-öt évvel több; Maiát nyomasztotta a helyzet iróniája, hogy neki, a
legfiatalabb jelenlévőnek hajlonganak mindannyian.
A három fiatal Esha, Nemer és Avris néven mutatkozott be. Esha és Nemer bőre
koboldsötét volt, mint Maiáé; Avrisé fehér. Esaran nem tartotta említésre méltónak a
családnevüket. Úgy mutatta be őket, mint Maia edocharisait, hacsak Fényességed nem
kíván másként rendelkezni, tette hozzá magasra vont szemöldökkel, Maiának pedig
sietősen nyilatkoznia kellett, mielőtt Nemer, a legfiatalabb, könnyekben tör ki.
Kifelé menet Esaran még bevitt egy utolsó, gonosz csapást:
– Fényességes, holnap természetesen kívánsága szerint megtárgyalhatja a
konyhamesterrel a jövő héten készítendő fogásokat, ma estére azonban úgy láttuk
jónak, ha felkérjük, hogy valami egyszerűt készítsen.
Egy újabb feladat hullott Maia vállára.
– Köszönjük, Esaran – felelte, mert muszáj volt.
Csevet határozott javaslatot tett az edocharisoknak, hogy induljanak, ismerkedjenek
meg a császár saját termeivel, mi több, akár hasznossá is tehetik magukat azzal, hogy
megfelelő állapotba hozzák a szobákat. Maia reménytelen csodálattal nézte, amint a
taktika megszabadította legújabb félénk szolgáitól.
Csevet visszafordult hozzá, és megszólalt.
– Fényességes, volna még valami.
– Valóban?
– Nem szívesen hozzuk fel, de mindenképpen…
– Mondja – felelte Maia egyenes háttal, az ölében összefont kézzel, szándékosan
kifejezéstelen arccal.
– Tethimar nagyúr levele ébresztett rá minket – folytatta Csevet. – Fényességes, el kell
kezdenie gondolkoznia a saját házasságán.
– Házasság? De hiszen még nem is vagyok császár! Úgy értem…
Akkor jött rá, hogy hetven kínos darabra törte az illemet, és elharapta a mondatot.
– Az udvarban sokaknak ez lesz az első gondolata – mondta Csevet.
– Mindazoknak, akiknek eladósorban lévő leányuk van – tette hozzá Beshelar
cinikusan.
– De nem kívánunk senkit feleségül venni – tiltakozott Maia, és legalább ezúttal a
formális többest használta, még ha a hangja veszedelmesen közel is állt a nyafogáshoz.
– Márpedig előbb vagy utóbb meg kell tennie, hacsak nem kívánja, hogy Idra Drazhar
kövesse a trónon, amit nem ajánlanánk.
– Tud valamit, ami alkalmatlanná teszi az unokaöcsénket?
– Hogyan tudhatnánk? Gyermek még. Fényességes, V. Belmaliven példája jutott
eszünkbe.
Maia elértette a célzást. V. Belmaliven, aki bátyja, IV. Belmaliven hirtelen halálát
követően került trónra, megfelelően biztosítottnak látta a trónutódlást két unokaöccse
által, így nem vált el imádott, ám meddő feleségétől. Uralkodásának második évében
idősebbik unokaöccsének „támogatói” félreállították és meggyilkolták, és XI. Belvesena
néven megkoronázták a bábjukat. A beteges császár hat évig élt, ameddig öccse, VI.
Belmaliven el nem űzte. Belvesena halálának pontos módja és ideje ismeretlen maradt,
ám az általános nézet szerint nem sokkal élte túl öccse koronázását, és akármi történt
vele, az nem baleset volt.
– Úgy gondolja, szükséges ilyen hamar lépéseket tennünk? – kérdezte Maia
keservesen.
– Fényességes – felelte Csevet –, úgy gondoljuk, fel kell készülnie rá, hogy előkerül a
kérdés. És szükségesnek véljük, hogy kellően informált legyen a döntéshez, ne pedig
bekényszerítsék egy házasságba, mint az elhunyt császárral tették nem egy alkalommal.
Maia összerezzent.
Csevet szeme elkerekedett.
– Fényességes, a bocsánatát kérjük. Nem úgy gondoltuk…
– Nem, megértjük. És tökéletesen igaza van. – A pánik visszatért, a bordáin dobogott,
nyirkos ujjakkal szorongatta a torkát. Nagyot nyelt. – Mit javasol, miként járjunk el?
– Engedje meg, hogy összegyűjtsük az ön számára a szükséges információt –
ajánlkozott Csevet. – Mármint ha van hozzánk bizalma?
Valakiben meg kell bíznom, gondolta Maia.
– Igen, kérjük.
– El fogjuk intézni.
A fejfájás rosszabbodott. Maia gyáván megörült, amikor Esaran egyik beosztottja
megjelent, hogy bejelentse a vacsorát, mielőtt Csevet felvethetett volna „csak még
egyvalamit”.
Maga Csevet elegánsan kimentette magát, ezzel felmentve Maiát a gond alól, hogy
kiderítse, hány főre készíttetett vacsorát Esaran. A császár magányos fényűzésben
evett, miközben a két nohecharisa az ebédlő ajtajának két oldalán ült.
Sűrű tojáslevest, csőben sült angolnát és pirított káposztát kapott. Megette, bár az
ízét sem érezte, és még valami eddig ismeretlen erőtartalékából arra is futotta, hogy
rámosolyogjon a félénk felszolgálóra – sötét bőre alapján benne is folyt némi koboldvér –
és dicséretet küldött a főszakácsnak. Desszertnek sörbetet tettek elé: olyan íze volt,
mint a télnek, és Maia azt kívánta, bárcsak eljuttathatná az áldásos hideget lüktető
halántékára is. A felszolgáló végül likőrt is hozott, mielőtt Maia megkérhette volna, hogy
ne tegye. Belekortyolt, és a nohecharisaihoz fordult.
– Önök mikor esznek?
– Fényességes? – kérdezett vissza a megriadt Beshelar. Cala pillantása mintha nagyon
messzi távolból tért volna vissza.
– Önöknek is kell enniük– folytatta Maia. – Mikor jutnak ételhez?
– Amikor ön már lefeküdt, Fényességes – válaszolta Cala. – Akkor majd váltjuk
egymást, az egyikünk őrségben áll, amíg a másik eszik. Ne aggódjon miattunk.
– Nem lehetne, hogy… a mai estét követően… velünk egyenek?
Beshelar arcára, mint várható volt, megbotránkozás ült ki. Cala elmosolyodott.
– A mai estét követően már nem fog egyedül étkezni, Fényességes.
– Ó, igen – bökte ki Maia, és lehajtotta a likőrt. – Milyen ostobák is vagyunk, hogy
elfeledkeztünk róla.
Cala diszkréten köhintett.
– Mer Aisava elmondásából úgy vettük ki, hogy Fényességed nem alhatott az elmúlt
éjjel.
– Igen keveset – bólintott Maia, és leküzdötte az ingert, hogy megdörgölje
elhomályosuló, égő szemét.
– Akkor javasoljuk, hogy vonuljon vissza aludni, Fényességes. Az edocharisai már
készen fognak állni, hogy gondoskodjanak önről, és így ön is tiszta lelkiismerettel, jó
lélekkel gondolhat arra, hogy mi is a vacsoránkat fogyasztjuk, mint ahogy ön épp tette.
– Fényességes – tette hozzá Beshelar –, Cala athmaza könnyedén beszél, de a
javaslata megfontolandó.
 Maia kevés híján képtelen volt legyűrni a nevetést, de a szájába harapott, és talpra
állt. Még a csontjai is sajogtak, az izmaiba mintha ólmot öntöttek volna, de
megállapította, hogy a lába még elbírja.
– Köszönjük – mondta nekik.
Zavarba ejtően közel maradtak hozzá kétoldalt, fel a lépcsők során. Két teljes
spirálkörnyit kaptattak felfelé az Alcethmeretben, mire elértek a császári hálótermekig,
ahol Esha és Avris várták őket. Ott megálltak, a nohecharisok és edocharisok zavartan
méregették egymást. Végül Maia szólalt meg, aki már az udvariassághoz is túl fáradt
volt.
– Cala, kérjük, maradjon.
– Igen, Fényességes – vágta rá Cala; Beshelar merev mozdulattal szalutált, és lesietett
a lépcsőn.
Az edocharisok fiatalok voltak és idegesek, de azért tudták a dolgukat: kibontották a
haját, őt magát is kihámozták a ruháiból, olyan finom, gyors és csöndes mozdulatokkal,
hogy Maia már mezítelenül állt előttük, mielőtt eszébe juthatott volna, hogy
szégyenkezzen soványsága, vagy bőre csúf sötétsége miatt. Pillanatokon belül ismét
felöltöztették egy hálóingbe, amely puha volt, mint egy felhő, és már fonták is újra
éjszakára a haját.
Az egyikük – úgy vélte, Esha, bár már nem volt többé biztos semmiben – biztosította,
hogy minden ágynemű friss, tiszta és átszellőzött. Még emlékezett, hogy leheveredik,
gyengéd kezek igazítják el rajta a takarót, aztán semmi.
Az éjjel egyszer felriadt; zavaros lidércnyomás lepte meg, Setheris közölte vele, hogy
az anyja a Choharo Bölcsessége égő roncsai között maradt. A sötétben egy halk hang
szólította meg.
– Fényességes?
– Ki az? – kérdezte álomittasan.
– Én vagyok, Cala. Úgy hallottam, rossz álma volt. Minden rendben.
– Cala – ismételte Maia a kedves kék szempárra gondolva. – Köszönöm.
Azzal ismét visszazuhant az álomba, épp olyan súlyosan és tehetetlenül, mint a
Choharo Bölcsessége a földre.
 Második rész
VII. EDREHASIVAR KORONÁZÁSA
 6
AZ ÖZVEGY CSÁSZÁRNÉ

Maia ragyogó napfényre ébredt, és értetlenül pislogott. Ez nem az edonomee-i szobája

volt, nem is az isvaroë-i, amelyre már alig emlékezett. A baldachin mindkettőhöz
túlságosan drága volt, és a Drazhada-házat jelképező, beleszőtt birkózó macskák arra
utaltak, hogy atyja valamelyik házában van, de…
Amikor visszaemlékezett, hol van és mi történt, rájött, hogy még mindig álmodik. A
gondolatra hatalmas megkönnyebbülés töltötte el.
Hamarosan felébred a saját keskeny, megereszkedett ágyában, Edonomee-ben, és
talán nem is emlékszik majd rá, micsoda nevetséges álma volt. Ha mégis, az leckét
jelent majd, hogy érje be azzal, amije van, és ne vágyakozzon azután, amije nincs.
Kerek és értékes erkölcsi tanulság, gondolta Maia álmos elégedettséggel. Akkor nyílt
az ajtó. Felkönyökölt, ködös fejjel attól tartott, Setheris lesz az, hogy bejelentse: futár
érkezett atyja üzenetével. Azonban egy zömök, sötét bőrű fiú érkezett a Drazhada
libériában – Nemer, jutott Maia eszébe a neve –, aki kissé megriadt, hogy ébren találja
őt, de pislantott, és félénken megmondta, hogy azért jött, hogy kiderítse, a Fényességes
Császár milyen teát szeret a reggelijéhez.
Kegyelmes istennők, hadd legyen ez az egész egy álom.
Csakhogy nem az volt.
– Kamillát. – Az anyja szerette, Setheris viszont utálta. – Köszönjük.
– Fényességes – hajolt meg Nemer –, kíván az ágyban reggelizni, vagy…
– Nem – vágta rá Maia, mert kiszolgáltatottnak érezte magát a hatalmas ágyon,
mindössze egy hálóingben. – Felkelünk, köszönjük.
– Fényességes – hajolt meg ismét a fiú, és kisurrant.
– Fényességes – szólalt meg egy másik hang a szoba sarkából, mire Maia ijedten
felkiáltott, és csaknem ki is zuhant az ágyból.
Beshelar volt az: egyértelműen úgy választotta ki a helyzetét, hogy a különös
alaprajzú szoba minden szegletét belássa, és hát ki más is lehetett volna, mint ő, akinek
különleges tehetsége volt hozzá, hogy a császára esetlen, piszkos kölyöknek érezze
magát tőle.
– Ön nem is alszik? – kérdezte Maia csípősebben, mint szerette volna.
– Fényességes – felelte Beshelar –, tegnap nem volt rá idő, de ma reméljük, hogy az
adremaza és Orthema kapitány meg tudja választani Cala athmaza és a mi
helyetteseinket. Feltéve, hogy Fényességed elfogadja őket, onnantól váltásban
őrizhetjük önt. Azonban mi maradunk az ön első nohecharisai – tette hozzá váratlan
szenvedélyességgel, ezúttal Calát is beleértve a többes számba.
Maia szeretett volna a tenyerébe borulni és sírni. Itt ült, és utálta Beshelart, miközben
a katona olyan terhet vett a vállára, amit ő még csak fel se fogott.
Máris kezdesz arrogánssá válni, szidta magát. Természetesnek veszed, hogy a te
őreidnek folyamatos a szolgálatuk.
Mint neked, tette hozzá egy halk, sötét hang. Maia inkább gyorsan kimászott az
ágyból.
Mintha a végszóra vártak volna, Esha és Avris máris ott termettek, és megnyugtatták,
hogy kész a fürdővize, és dachensol Atterezh meg az inasai egész éjjel dolgoztak, és már
több váltás ruhát meg is küldtek, amellett megnyugtató szavukat adják, hogy a
Fényességes Császár koronázási díszköntöse a legcsekélyebb késedelmet sem szenvedi.
 Sem a szavaik, sem a sürgölődésük nem nyugtatta meg Maiát; csak követte őket,
ahová vezették, és keserű mosollyal jegyezte meg magában, hogy előző este a
kimerültségtől nem is látta, hogy a császárnak néhány jól elhelyezett, átlátszatlan
metszett üvegtábla biztosítja az egyedüllét illúzióját.
Megfürdött, felöltözött, hagyta, hogy Avris megfésülje, de edocharisai nagy
csalódására nem engedte, hogy ékszerekkel aggassák tele.
– A koronázásig nem – tiltakozott, habár a legszívesebben egyáltalán nem hordott
volna semmiféle ékszert. Az atyjára emlékeztették.
Két nohecharisa társaságában ült reggelihez; ugyanaz a félénk felszolgáló hozta a
tálcát, mint előző este. Alig nyelte le az első korty teát, nyílt az ajtó, és Csevet érkezett,
egy újabb hatalmas rakás levéllel. Maia, aki még mindig az ékszereken borongott, elébe
vágott, mielőtt bármit mondhatott volna.
– Kivel beszéljünk a császári pecsétünk ügyében?
– Fényességes – válaszolta Csevet, és lerakta a leveleket az asztal végére, mire a
felszolgáló hozott egy újabb csészét –, az hagyományosan a lordkancellár feladatkörének
része.
– Igazán? – kérdezte Maia elgondolkodva.
– A lordkancellár egyben a pecsétőr is – válaszolta Csevet óvatosan, szinte
szégyenkezve.
– Mivel pecsételte le tegnap a leveleinket?
– A Drazhada-ház pecsétjével – felelte Csevet. – Valószínűtlennek véljük, hogy bárki is
hamisítást kiáltson miatta.
– Felettébb valószínűtlen – értett egyet Maia, és Csevet láthatóan megkönnyebbült. –
De Chavar nagyúr bizonnyal nem saját maga tervezi a pecsétnyomókat.
– Ó! Nem, természetesen nem. Azok dachensol Habrobar munkái.
– Meg tudná… mármint, hívassuk magunk elé dachensol Habrobart, vagy…
– Majd mi gondoskodunk róla, Fényességes.
– Köszönjük – felelte Maia. – Látjuk, még több levelet hozott.
– Úgy van – bólintott Csevet. – Nem csak a Corazha érzi magát kényelmetlenül egy
olyan császár miatt, aki nem parádézik előttük.
– Kellene? – riadt meg Maia. – Mármint parádéznunk?
– Nem, Fényességes – nyugtatta meg Csevet. – Nem árt az udvaroncainak néhány
nyugtalanabb nap. Úgyis elég hamar látni fogják önt. – Udvariasan megköszörülte a
torkát. – Van itt viszont egy üzenet az özvegy császárnétól.
Maia egyéb szorongató gondjai közepette csaknem elfeledkezett az özvegy
császárnéról, de az órára pillantva rájött, hogy egy órán belül szembesülnie kell vele.
– Beleegyeztünk, hogy tízkor kihallgatáson fogadjuk – mondta. – Tegnap írt.
– Fényességed nagyon figyelmes – mormolta Csevet, és átadta neki az özvegy
császárné levelét.
Maia feltörte a pecsétet, és olvasni kezdte.

Maia Drazhar főhercegnek, Ethuveraz császári trónörökösének, üdvözlettel.

Az ön hidegsége nagy csalódást okozott nekünk; félünk, mindabból, amit az
elhunyt császár, az ön atyja említett az ön jellemét illetően, és amit mi egy idős
ember előítéleteinek bélyegezvén félrelegyintettünk, sok dolog mégis igaznak
bizonyul.
Tíz órakor a Teknőc teremben leszünk.
Nagy reményekkel és együttérzéssel
Csoru Drazharan, Ethuverazi zhasan

Maia alaposan átgondolta a levelet, aztán Csevethez fordult.

– Miféle hölgy az özvegy császárné?
– Fényességes… – Csevet ismét a torkát köszörülte. – Igen fiatal, és kissé… vad.
 – Csevet, könyörgünk, beszéljen nyíltan.
Csevet meghajolt.
– El van kényeztetve, Fényességes. Fiatal és nagyon szép, az elhunyt császár pedig
úgy bánt vele, mint egy babával. Sírással és toporzékolással érte el, amit akart, és
amikor ezek hatásukat vesztették, ahogy várható egy fáradt és öreg férfival szemben,
aki három feleséget eltemetett, a császárné a betegségekbe menekült. Ájulások,
szédelgés, idegkimerülés. Hatalomra vágyott, ám a császár elég bölcs volt, hogy ne
adjon neki.
– Úgy hát vélhetően ezt a hatalmat kívánja most?
– Igen, Fényességes, ez nagyon valószínű.
Hideg és kemény csend hullott le, mint egy jégszemcse. Végül Maia mély lélegzetet
vett.
– Mit mondott rólunk elhunyt atyánk?
Látta, hogy Csevet és Beshelar egyaránt döbbenten összenéz, és rájött, hogy nem
akarja tudni.
– Tudnunk kell. Nem nézhetünk szembe azokkal, akik ismerik a véleményét anélkül,
hogy magunk tisztában lennénk vele.
– Fényességes – hajtotta meg a fejét a boldogtalan Csevet. – Mint ön is tudja, nem
szerette az ön édesanyját.
– Igen – válaszolta Maia lehelethalkan. – Tudjuk.
– Sem őt, sem önt nem tárgyalta ki nyilvánosan, Fényességes, de mindig előkerültek
pletykák. Néhányat szolgák terjesztettek, néhányat, attól kell tartanunk, maga Csoru
császárné.
– Miért?
– Unalmában. Kicsinyes rosszindulatból. A botrány öröméért. A történetek nagy része
eleve hiteltelen volt, őszintén kérjük Fényességedet, hogy mindenestől felejtse is el őket.
– De a többi?
Sarokba szorította Csevetet, és máris sajnálta. Ezt jelenti császárnak lenni, mondta
magának. Ne feledd.
Csevet éppolyan elegánsan adta meg magát, ahogy minden mást is tett.
– Az elhunyt császár, alkalmanként nyilvánosan is, hangot adott abbéli
véleményének, hogy a barizhani nép degenerált, belterjességre hajlamos. Szűk körben,
azt mondják, hangoztatta, hogy Chenelo császárné őrült volt, ön pedig az ő rossz vérét
örökölte. Gyakran használta a „természetellenes” jelzőt, habár a történetekből nem
lehet egyértelműen leszűrni, mit is értett alatta pontosan.
– Mekkora hitelt adnak ezeknek a történeteknek?
– Fényességes, mindenki tudja, mennyire imádta az elhunyt császár Pazhiro
császárnét. Az is köztudott, hogy a Chenelo császárnéval kötött házasságát a Corazha
erőltette rá, nem maga választotta. Ugyanakkor az is igaz, hogy az ön edonomee-i…
elvonultsága is megjegyzésekre adott okot, mégpedig az elmúlt években egyre inkább.
– Tehát az Untheileneise Udvar tudomása szerint egy vérfertőzésből született,
holdkóros kretén vagyunk. – Képtelen volt visszafogni a keserű nevetést, amitől Csevet
összerezzent.
– Fényességes, elegendő önre nézni, és láthatják, hogy ez nem így van.
– A kérdés csak az – mormolta Cala –, hányan néznek majd.
Beshelar rámeredt, de Csevet bocsánatkérő pillantása elárulta Maiának, hogy a maza
megjegyzése nem kritika volt, hanem őszinteség.
A dolgok pillanatnyi állása szerint, ha erőlteti a témát, azzal csak oktalan
lehangoltságot okoz, ráadásul Csevetet és a nohecharisait is felzaklatja – talán úgy
éreznék, hogy visszaél velük. Maia erőltetett könnyedséggel témát váltott.
– Van még a levelek között olyan, amivel foglalkoznunk kell, mielőtt Csoru zhasanaijal
találkoznánk?
 Természetesen volt; Maia végül megkérte Csevetet, hogy tartson vele a Teknőc
terembe, ahol az íróasztal mellé telepedett, miközben Maia a tűz mellé ült, Cala és
Beshelar pedig türelmesen őrizték az ajtót, amelyen senki sem akart betörni.
Aznap könnyebb volt feldolgozni a leveleket. Maia úgy érezte, immár megmutatta
tudatlanságának mélységeit, így aggály nélkül kérdezett, Csevet segítségével pedig – aki
egy kérdésére bevallotta, hogy tizenhárom éves kora óta szolgál császári futárként –
kezdte azt is megtanulni, miként fejtse fel a művészi szóhímzéseket és hízelgéseket, és
hogyan válaszoljon hasonló modorban. És azt is, mikor nem szükséges. Kissé nehezére
esett visszafognia a neheztelést, amiért Csevet mindenki nevével, frakcióhoz
tartozásával és szívügyével tisztában van, azonban Csevet az összes tudását nyíltan
megosztotta vele, és ha Maia szeretett is volna haragudni valakire, azt nem a futár
érdemelte ki.
A legfontosabb üzenet – ezt Maia okítás nélkül is felismerte – a barizhani nagykövettől
érkezett. Kitűnt a levelek takaros halmából, és nem csak azért, mert papír helyett
pergamenre írták – az idősebb udvaroncok még mindig jobban kedvelték ezt az anyagot
–, hanem mert hajtás helyett feltekerték, és szilvaszín selyemfonallal kötötték át, amit
elefántcsont függeszték fogott össze, és művészi csomózás rögzített. Csevet némileg
tanácstalanul méregette.
– Fényességed bizonyára többet tud a barizhani szokásokról, mint mi – mondta.
Maia megrázta a fejét, és megrándult, látva, hogy Csevet felvonja a szemöldökét.
– Édesanyánk nyolcéves korunkban halt meg. Nem beszélt velünk barizhani nyelven,
és nem mesélt sokat a szülőföldjéről. Úgy véljük, tiltás alatt állt.
Tisztán emlékezett minden apró, lázadó percre, ám túl kevés volt belőlük.
Csevet füle aggodalmasan lekonyult.
– Tudjuk, hogy a nesecho alkalmazása – pöccintette meg az elefántcsont függesztéket
egyszínűre lakkozott körmével – nagy jelentőséggel bír a koboldok számára, ám azt nem
tudjuk, mifélével. Nincs ismeretünk a kobold zsinórcsomózásról sem.
– Van valaki az udvarban, akinek lehet? – vetette fel Maia, mert eszébe jutott, milyen
sok sötét bőrű szolgát látott mindenfelé.
– Fényességes – hajolt meg Csevet, és Maia azt gondolta, értékeli a hasznos ötletet –,
megtudakoljuk.
Néhány perccel később visszatért, a nyomában egy középkorú férfival.
– Fényességes, ő Oshet – mutatta be olyan diadalmasan, ahogy egy vadászkutya teszi
a gazdája lába elé a meglőtt kacsát. – Az ön egyik kertésze. A nagykövettel érkezett az
Untheileneise Udvarba öt évvel ezelőtt, és a rózsanemesítéshez való tehetségére
tekintettel ajánlották fel a szolgálatait az ön császári atyjának.
– Fényességes – mormogta Oshet, térdre esett, és lehajtotta a fejét. A bőre szinte
teljesen fekete volt, a haját is leborotválta, nemcsak rövidre nyíratta, így nem lehetett
nem észrevenni a fülében hordott acélgyűrűket, amelyekről még Maia is tudta, hogy az
acél a tengerészek jegye.
– Kérjük, álljon fel.
Oshet engedelmesen talpra állt; egy fejjel alacsonyabb volt Csevetnél, vaskos, izmos
alkat. Az alkarján régi és új karcolások alkottak hálózatot, a körmeit föld keretezte, erős
alsó állkapcsa a koboldokra jellemző módon előreugrott, a szeme kidülledt; Setheris
mindig jelentőségteljesen szúrta oda a megjegyzéseiben, hogy Maia szerencsés, amiért
atyja tünde csontozatát örökölte.
– Mer Aisava elmondta, mi a kérdésünk? – kérdezte a kertészt.
– Igen, Fényességes. – Oshet írisze élénk narancsvörös volt, zavarón elütött bőre
feketeségétől, de Maia tudta, a maga halványszürke Drazhada-szeme éppolyan
kellemetlen látvány. – A nesecho, igen?
– Igen. – Maia felvette a díszes pergamentekercset az asztalról, és átadta Csevetnek,
aki átnyújtotta Oshetnek. A kertész vastag ujjai finoman értek a levélhez; végigsimította
a csomók szálait, a nesecho vonalait, elnézte a belevésett apró, hegyes orrú állatpofát.
Végül visszaadta a tekercset Csevetnek, és a háta mögött összekulcsolta a kezét.
– Nos? – kérdezte Csevet.
– Napmacska.
– Hogy mondta? – nézett rá Maia értetlenül.
– Kis állat. Napmacska. Déli partvidéken él. Barátságos. Mindig kíváncsi. Megöli
kígyókat és patkányokat. Sok hajónak van napmacska. Nagyon jó szerencse.
Maia kinyújtotta a kezét; Csevet beletette a pergamentekercset. A császár alaposan
megvizsgálta a nesechót. Most már látta: a napmacskát úgy faragták rá, mintha a
zsinórokkal játszana, kicsiny pofáján élénk vidámság ragyogott.
– De mit jelent? – faggatta Csevet türelmetlenül a kertészt.
Oshet megvonta széles vállát.
– Jó szerencse – ismételte. – Barátok. Nekünk is van nesecho, adta legjobb barát,
amikor elhagytuk hajót. – Megrántott egy, az övére kötött zsineget, és kihúzott a
zsebéből egy nesechót. Valamivel nagyobb volt, mint a napmacska, és Maia ráismert a
nyaka körüli pikkelyekről, még mielőtt Oshet felé fordította volna, hadd lássa a tangrisha
szögletes, nyelvlógató mosolyát.
– Tangrisha védelem – jelentette ki a kertész. – Napmacska… – Az arca elfacsarodott,
úgy kereste a megfelelő szavakat. – Legnagyobb boldogság kívánása.
Maia szívesen kérdezte volna még a nesechókról, a hajójáról, és hogy miért küld neki
a nagykövet efféle nagy jókívánságot, de Csevet nem eresztette a fő ügyet.
– És a csomó?
– Csomó jelez fontos üzenetet – válaszolta Oshet, és visszatette a tangrisháját a
zsebébe. – De császárnak szól.
– Van ilyen esetekben követendő protokoll? – kérdezte tétován Maia. – Hiba lenne
elvágni a zsinórt?
Oshet szemöldöke felszaladt, a füle úgy megrándult, hogy az acélkarikái
összecsörrentek.
– Nem szükséges, Fényességes. Húzza meg arany gyöngyszemet, csomó kioldódik
magától. – Egy pillanatnyi szünet után hozzátette: – Nesecho mindig ajándékba van.
Az egyik szálnak a végére valóban aranygyöngyöt fűztek. Maia eddig azt feltételezte,
csak dísz. Még egy alkalom, hogy átérezd a tudatlanságodat, gondolta. Meghúzta a
zsinórt, és meglepve látta, milyen sebesen bomlik szét a bonyolult csomó. Lehúzta a
pergamenről a zsinórt, és a nesechóval együtt sietve zsebre tette, mielőtt valaki
rászólhatott volna, hogy ez nem való.
– Köszönjük – fordult Csevet a kertészhez. – Elmehet.
Oshet válaszul biccentett neki, és mélyen meghajolt Maia felé. – Fényességes.
– Köszönjük, Oshet – válaszolta Maia, még az is eszébe jutott, hogy mosolyogjon, és
csak azután fordította teljes figyelmét a pergamenre.
Erős vonásokkal írták, a betűk aprók voltak és szépen formáltak, elöl-hátul cirkalmas
vonalakkal: nem titkár kézírása. A megszólításnál – Legeslegfényesebb császári
rokonunknak, VII. Edrehasivarnak, üdvözlettel! – Maia nem jutott tovább: némi
döbbenettel nézett Csevetre.
– Rokonunk?
Most az egyszer Csevet sem értette a dolgot.
– A nagykövet nem vérrokona az Avarnak.
– Bizonnyal édesanyánk anyjára gondol – felelte Maia. – Neki azonban nem tudjuk
sem a nevét, sem a családfáját.
– A nagykövet egészen biztosan nem tett efféléről korábban említést – közölte Csevet
igen szárazon.
– Aligha használhatta volna fel előnyére a politikában – vágta rá Maia; ő is száraznak
szánta, azonban mindössze fáradtra sikerült. – Akárhogy is, lássuk, mit akar a kedves
rokon.
 A levél rövid volt.

Legeslegfényesebb császári rokonunknak, VII. Edrehasivarnak, üdvözlettel!

Legmélyebb együttérzésünket küldjük az önt ért veszteség után, és biztosítjuk,
hogy Barizhan nem kívánja önön számon kérni a kereskedelmi egyezményt,
amelyről elhunyt atyjával tárgyaltunk. Leghőbb és legszívbélibb vágyunk, hogy
Barizhan és Ethuveraz viszonya a békés felől a baráti felé mozduljon el, és ebben a
reményben maradunk alulírottak, mint az ön legengedelmesebb szolgái:
Vorzhis Gormened
A Nagy Avar Ethuveraz császárához rendelt nagykövete

Maia segélykérőn nézett Csevetre – azt ő is látta, hogy a rendkívül óvatosan

fogalmazott szavak mögött rejtett célok húzódnak meg, azonban a legcsekélyebb
fogalma sem volt, mifélék lehetnek azok.
Csevet elgondolkodó homlokráncolással újra átolvasta a levelet.
– Vajon Gormened nagykövet elnyerte a kormánya jóváhagyását a levél tartalmát
illetőleg?
– Aligha volt ideje rá – ellenkezett Maia.
– Igen – bólintott Csevet. – Tudjuk.
– Akkor úgy véli…
– A Nagy Avarról köztudott, hogy megjutalmazza a kezdeményezőkészséget és
bátorságot, amennyiben az sikerrel jár. Azt javasolnánk, Fényességes, úgy válaszoljon a
nagykövetnek, hogy későbbi bizonyítás céljára igazolható legyen, hogy lemondtak a
kereskedelmi egyezményről.
Maia arra már rájött, hogy a császár akármit tesz, abból az irattárba is jut egy
példány.
– Ennyire előnytelen volt?
– Ha Gormened úgy véli, ön örömmel veszi majd, hogy kiszabadul belőle, akkor igen –
közölte Csevet nyersen. – Megkeressük az idegenek vizsgálóját, és kikérjük tőle a
részleteket.
– Igen, köszönjük. És árulja el, miként válaszoljunk… rokonunknak.
– Fényességes – mormolta Csevet, és nekilátott, hogy ízekre szedje a nagykövet
levelét.
Öt perccel tíz óra előtt Beshelar felállt a székéről.
– Fényességes, a váltásunk közeledik.
– Ó, hála égnek. – Cala elfojtott egy ásítást.
A második nohecharisok sok tekintetben szinte megkülönböztethetetlenek voltak az
elsőktől. Egy főhadnagy és egy athmaza érkezett, nagyjából Beshelarral és Calával
egykorúak, az egyik vasalt és fényesített, a másik gyűrött és nem evilági – habár ez a
maza újabb, élénkebb kék köntöst viselt, és a haját is rendesebb copfba fonta Caláénál.
Maia azonban észrevette, hogy az új főhadnagy, Telimezh, Beshelarra is aggodalmasan
tekintett, nem csak a császárra, ugyanakkor a maza Dazhis csak amiatt aggódott, hogy
Cala ne felejtsen el aludni.
– Ne féljen, Dazhis – motyogta Cala egy újabb ásítás mögül. – Talán kósza az eszem,
de nincs a fejem kőből. Fényességes.
Beshelarral együtt meghajolt, és Maia elbocsátotta őket, legyűrve a nevetséges
késztetést, hogy könyörögjön nekik: maradjanak. Mindketten kiérdemelték a pihenést,
neki pedig semmi oka sem volt, hogy elhagyott gyereknek érezze magát, sem pedig,
hogy megrémüljön második nohecharisaitól.
Örülnöd kellene, hogy egy időre megszabadulsz Beshelartól, rótta meg magát, és
visszafordult Csevethez.
Még két levél ügyét elrendezték, mire a lépcsők felől behallatszó zajongás hírül adta
az özvegy császárné, Csoru Drazharan késői érkeztét.
 Csevetnek hála, Maiának már volt némi elképzelése azt illetően, mire számítson, így
nem hengerelte le azonnal a Telimezh és Dazhis között az ajtóban feltűnő jelenség, aki
egy operaénekeshez illő mozdulattal emelte hátra a fátylát. Az özvegy kicsi volt, ahogy
Csevet mondta, babaszerű, szív alakú arccal és különös, mélykék szemmel, ráadásul
legfeljebb három évvel lehetett idősebb Maiánál.
Maia Hesero Nelaran képét felidézve látta, hogy Csoru túlöltözött, a ruhája ugyanúgy
fitogtatja a rangját, mint a levele. A kabátkáján díszlő ezüst hernyóöltések kísértően
közel álltak a császári fehérhez, amit viselni kétségesen volt csak jogosult. A haja pedig,
amelyet kontyok és összecsavarodó fonatok részletgazdag építményébe rendezett,
jobban mutatott volna a csillogó fekete gyöngydíszek nélkül – egyenként akkorák voltak,
mint Maia hüvelykujjkörme, és nyomasztóan hasonlítottak a bogarakra.
A császár ugyanakkor arra is rájött, hogy könnyebb kezelni egy olyan nő hivalkodó
szépségét, akit már eleve nem kedvel, mint egy Hesero-féle asszony méltóságát.
Sietség nélkül emelkedett fel, hogy köszöntse atyja özvegyét, aki ezt apró, merev
meghajlással viszonozta. Más módon nem adta jelét, hogy elismeri Maia rangját, és a
császár szíve megmelegedett, látva, hogy Telimezh és Dazhis athmaza egyaránt
dühösen mered az özvegy hátára.
Csoru pillantása körbevillant a helyiségen, és Cseveten állapodott meg.
– Ez ki?
– A titkárunk.
– Ó. – Csoru több figyelmet egyáltalán nem is szentelt Csevetnek, aki ezen kissé meg
is sértődött, inkább megállt, és enyhe, rosszkedvű homlokráncolással nézett Maiára.
Végül Maia szólalt meg.
– Csoru zhasanai, ön kívánt látni minket.
– Bíztunk benne, hogy kész lesz megfogadni a tanácsot – felelte az özvegy, és a
hangja elárulta, keservesen csalódott a várakozásaiban.
– Milyen tanáccsal szolgálna a számunkra?
– Nem gondoljuk, hogy meghallgatná – vágta rá Csoru, és felvetette a fejét; a
mozdulat idétlennek hatott egy császárnétól.
Maia várt néhány illedelmes pillanatot, aztán megszólalt.
– Nos, történetesen van itt valami, amiről mi kívánunk szót váltani önnel. Az ügy a
minket illető tiszteletet és császári rangunkat érinti. – Ezt hallva Csoru arcára
reményteljes kifejezés ült ki. Csevetére riadt. – Mégpedig, merrem, ön nem Ethuveraz
zhasanja, és minthogy nincs gyermeke, nem is reménybeli várományosa a címnek.
Hacsak esetleg bizonyos tényekről nincs tudomásunk?
Csevet köhécselt, mint akit fojtogatnak.
– A császár felesége vagyunk! – válaszolta Csoru haragosan.
– Ön a császár özvegye. Hacsak nem fogant tőle gyermeket, a cím használatára többé
nem jogosult.
– Nem – ismerte be Csoru dacosan. – Önnek azonban nincsen császárnéja.
– Ez még nem jelenti, hogy ön magáénak követelheti a pozíciót. – közölte Maia. –
Merrem, érje be a zhasanai ranggal, hiszen az. Mi pedig Edrehasivar zhas vagyunk, és ön
is ekképpen fog minket tisztelni, amennyiben az Untheileneise Udvarnál kíván maradni.
Szinte látta, hogy Csoru újra felméri a helyzetét és átformálja a stratégiáját. Az
asszony végül fejet hajtott, és minden eddiginél halkabb, lágyabb hangon felelt.
– Edrehasivar zhas, kérjük, bocsássa meg egy özvegynek a gyászát!
– Így teszünk, amennyiben ez nem vezet oda, hogy az özvegy cselekedetei akár a
császárát, akár a Drazhada-házat kellemetlenül érintik. Csoru zhasanai, ha az idegei
kínozzák, talán egy időre jobb volna visszavonulnia vidékre. Sok birtok áll
rendelkezésünkre, amelyek bármelyikét nagy örömmel bocsátjuk át az ön használatába.
Csoru szeme elkerekedett, a füle lelapult: elértette a fenyegetést, és kétségkívül
ismerte a példákat is: Arbelan és Chenelo Drazharan, Varenechibel első és negyedik
felesége járhatott az eszében.
 – Fényességes – felelte mélyebb meghajlással –, köszönjük gondosságát, de úgy
érezzük, egy özvegy császárnéhoz méltatlan, ha nem képes elviselni gyásza súlyát.
– Így igaz – bólintott rá Maia. – Csoru zhasanai, sok a teendőnk. Volt még más ügy is,
amelyet meg kívánt velünk tárgyalni?
– Nem, Fényességes – válaszolta Csoru. – Köszönjük.
Ugyan nem menekült, de jóval kisebb felhajtással távozott, mint ahogy érkezett. A
teremben állók hallgatták, amint cipősarkának éles, kemény kopogása elhalkul a
lépcsőn.
– Csevet – szólalt meg Maia elgondolkodva –, kérjük, írjon Arbelan Drazharannak
Cethoree-be, és hívja meg a koronázásunkra.
– Igen, Fényességes – vágta rá Csevet, és hozzáírta a feladatot a listájához.
 7
CHENELO CSÁSZÁRNÉ SÍRJA

Csevet és Maia a délelőtt hátralévő részét, és a fél délutánt is a friss levelek

megválaszolásával töltötték. Abban egyetértettek, hogy a problémák, kérdések és
aggályok jó részével jobb lesz a koronázás után foglalkozni, amikor már a legkisebb
kétség sem férhet a császár helyzetéhez.
Érkezett egy újabb levél Eshevis Tethimartól, amit olvasva Csevet olyan haragosan
morgott túlkapást, hogy Maia is meghallotta. Setheris is felpanaszolta, hogy nem
eresztették be az Alcethmeretbe; vele is foglalkoznod kell majd egyszer, intette magát
Maia fáradtan, de Csevet biztosította, hogy az udvariatlanság vádja nélkül elhalaszthatja
ezt is a koronázás utánra. Maia végül a saját kezével írt levelet Setherisnek, amiben
megígérte, hogy amint megkoronázzák, és vége az elzártságának, kihallgatást ad neki.
Végül Csevet nekiült, hogy megírjon még egy rakás megnyugtató és semmitmondó
levelet a Corazhának, mialatt Maia, Telimezh és Dazhis kíséretében, hozzálátott, hogy
elintézze, amit tud.
Elsőként bejárták az Alcethmeretet, pincétől padlásig, és megismerkedtek a
személyzettel. Esaran hitetlenkedve és sértetten nézett Maiára, amikor felvetette az
utóbbit, de a császár eltökélte magát, és nem engedett.
– Az ön császári atyja… – kezdte Esaran, de Maia félbeszakította.
– Tudni akarjuk, ki szolgál ki minket – közölte, és Esaran engedett, bár Maia tudta,
hogy kelletlenül. Mindenesetre jó volt megtudni, hogy a félénk felszolgálót Isheiannak
hívják; jó volt megtudni a mosó- és takarítónők, a lovászok, a konyhai kisegítők és a
kertészek nevét – mert mint Maia megtudta, az Alcethmeret saját, az Untheileneise
Udvartól különálló kerttel rendelkezett, ahol a kertészek rózsákat neveltek, hogy
tavasztól őszig színnel és illattal töltsék be a tornyot. Oshet, meglehet, még azt az
illetlenséget is elkövette, hogy rákacsintott a császárára. A főszakács sem bizonyult
egyáltalán olyan rémítőnek, mint amilyennek Maia képzelte: nagyatyára emlékeztető
idős úr volt, felhőnyi fehér bajusszal. Ebremisnek hívták, és komolyan, tiszteletteljesen
kikérdezte Maiát arról, mit kedvel és mit nem állhat. A császár igyekezett nem
részletezni az edonomee-i háztartást, minthogy azt a pénzhiány és Setheris ízlése uralta,
de nem kerülte el a kényelmetlen érzés, hogy Ebremis sok mindent kikövetkeztetett
abból, amit ő elhallgatott.
A torony alatt megismerte a lányokat, akik a pneumatikus pókhálóra emlékeztető, a
teljes udvart átszövő csőpostarendszer közepén ültek, és percekig lenyűgözve bámulta a
munkájukat. Eszébe jutott Csoru zavart apródja, és visszaérve a Teknőc terembe, meg is
kérdezte Csevetet, mit jelent, ha egy üzenetet személyes futárral kézbesítenek.
– Sok mindent jelenthet, Fényességes – válaszolta a titkár felvont szemöldökkel. –
Például a kívánságot, hogy a levélváltás maradjon titokban.
– Ó. Nem. Csoru zhasanai levelére gondoltam.
– Nos – mondta erre Csevet –, ez esetben a küldő meg szeretne róla bizonyosodni,
hogy az üzenetet közvetlenül a címzettnek kézbesítették. És persze azonnali válaszra is
felszólít. Jelezheti továbbá, hogy a küldő úgy érzi, az üzenete túlságosan fontos, túl
sürgős a várakoztatáshoz.
– Hát persze – vágta rá Maia, és Csevet majdnem elvigyorodott, de észbe kapott.
Aznap este, vacsoránál, amikor Maia Isheianra mosolygott, a lány visszamosolygott
rá.
 A tányérjaikról alig tűnt el az étel, amikor a lordkancellár érkezését jelentették. Úgy
tört rájuk, mint a vihar: mielőtt Maia hellyel, vagy egy pohárka likőrrel kínálhatta volna,
már bele is kezdett, hogy dörgő hangon, gyilkos részletességgel elmagyarázza a császár
koronázásához tartozó rituálékat, a böjtöt, a meditációban töltött órákat.
– A császár egész napos elmélkedésre vonul el a virrasztókápolnába a palota alá. A
főprelátus kíséri majd le, és a hagyomány értelmében két közeli barátot választ maga
mellé kísérőnek a kápolna felé vezető, majd a visszatérő útra. Minthogy önnek nincsenek
barátai az udvarnál, természetesen a legközelebbi nagykorú férfi rokonai közül fog
választani. Úgy véljük, ezek egyike Imel őrgróf lesz, az ön nővérének, Nemriännak férje,
a másik pedig Setheris Nelar.
– Mi… – kezdte volna Maia, ám Chavar nem hagyta magát félbeszakítani.
– A koronázás szertartása napnyugtakor kezdődik – jelentette ki, aztán áradatnyi
archaikus szófordulatot és jelentőségteljes gesztust zúdított Maia fejére, akinek így
esélye sem maradt, hogy megmondja: semmi körülmények között nem engedi, hogy
Setheris Nelar bármiféle jelentős szerepet kapjon a koronázása szertartása körül. Chavar
öntelt, atyáskodó viselkedése, leereszkedő hangneme – hát persze, hogy nincsenek
barátai, csúf gnóm – egyébként is elegendő volt, hogy Maiát ne csak haragra, hanem
egyenesen lázadó kedvre gerjessze.
Chavar nem az unokabátyám, ez itt pedig nem Edonomee. Képes vagyok úgy
dönteni, ahogy nekem tetszik, és ő nem akadályozhatja meg.
Türelmes csöndben hallgatta végig Chavart, és semmi jelét sem adta, hogy a saját
tervei máris különböznek a lordkancelláréitől.
Amikor aztán Chavar végre elvonult, Maia a másik dologra fordította a figyelmét,
amivel még foglalkozhatott, mielőtt VII. Edrehasivarrá koronázzák; ez személyes ügy
volt, és belekerült némi vitába, mire meggyőzte Csevetet és a nohecharisait, hogy
hagyják megtenni. Nem arról volt szó – legalábbis így érvelt a magát váratlanul a
szóvivő szerepében találó Telimezh őszintén –, hogy rosszallással tekintenének a
Fényességes Császár érzelmeire, mindazonáltal a megkoronázatlan uralkodó ne járkáljon
teljes gyászban a folyosókon.
– Nem kívánunk a folyosókon járkálni – közölte Maia ingerülten. – Az édesanyánk sírját
kívánjuk meglátogatni, amit nem tehettünk meg a temetése óta, azaz tíz éve. Személy
szerint sokkal ellenszenvesebbnek találnánk egy uralkodót, aki nem járul az anyja
sírjához, mint aki igen.
Legnagyobb bosszúságára Csevet ragaszkodott hozzá, hogy hallgassák meg az
ügyben az edocharisait is – azonban az ő személyükben Maia nem várt szövetségeseket
nyert.
– Természetes, hogy Fényességednek meg kell látogatni a császárné sírját – jelentette
ki Nemer, aztán, Avris súlyos pillantását látva visszavonult. Azonban Avris és Esha is,
akiknek igazságérzete nem teljesen nélkülözte Nemer partizán érzelmeit, úgy vélte,
nincs a dologban semmi illetlen, amennyiben a császár beleegyezik, hogy fátylat
viseljen.
– Már az ulimeirébe sem kellett volna lefátyolozatlanul mennie, Fényességes –
szögezte le Esha szigorúan. – Már beszéltünk is erről Atterezh mesterrel.
– Bármibe beleegyezünk, ami lehetővé teszi a számunkra, hogy megtegyük ezt az
egyetlen, nagyon vágyott dolgot – felelte Maia.
– Fényességes – mormolta Csevet, és ezzel beadta a derekát.
Maia utoljára tíz évvel azelőtt viselt gyászfátylat – cédrusfától bűzlött, és
kellemetlenül súrolta az arcát. A fátyol, amelyet Esha hozott, pókháló könnyűségű volt,
és mindössze a zsálya és levendula illata érződött rajta, amit az edocharisok használtak
a császár szekrényeinek felfrissítésére. A rögzítésére szolgáló bronztűk fekete
zománcozott fején a Drazhada-házra jellemző díszítések kanyarogtak. Maia furcsa
békességet érzett, amikor Avris elrendezte a fátylat az arca előtt.
 Minthogy a teljes Untheileneise Udvar gyászban volt, a folyosókon szinte senki sem
járkált, habár Telimezh elmondása szerint rendes körülmények között az udvaroncok
legalább éjfélig sétálgatnának a kedvelt útvonalaikon. Az a néhány tünde, akivel
találkoztak, sietősen és mélyen meghajolt előttük, és nem nézett Maia arcába, bár a
császár egészen addig érezte a pillantásukat a hátában, amíg el nem kanyarodtak
egymástól az útjaik.
Az Untheileneise Udvar othasmeiréje, az Untheileneise’meire egy hatalmas, fehér
épület volt – egy oszlopokra emelt kupola, amelyet mintha vénséges fák törzse tartott
volna a magasban. A gázlámpák régies, áttört gömbhálóján keresztülcsillogó fény
különös árnyakat vetett az oszlopok közé. És hideg volt, még sokkal hidegebb, mint az
Alcethmeret alsó, nyitott részében.
A Drazhada-ház sírboltjai az oszlopok körén kívül eső falak mentén kaptak helyet –
széles, kettős szarkofággyűrű, túl sok, hogy a szem befogja, mégis kevés, hogy bezárja a
kört a dóm körül. A helyet, ahová Varenechibel sírját mélyítik majd, már kijelölték, bár a
márványt még csak most bányászták a Chadevai-tenger valamelyik szigetén. A földön
dombnyi virág hevert, az évnek ebben a szakában nagyrészt selyemből, de néhány
szerény krizantémcsokor is hullatta a szirmait a műrózsák és -liliomok halmában.
Varenechibel második, harmadik és negyedik feleségének a sírja a külső gyűrűbe
került. Leshan, Pazhiro és Chenelo császárné – egyikük sem érte meg harmincadik évét.
A sírfedelekre csiszolt, stilizált domborművekről nem lehetett megállapítani, melyik
asszony hogyan nézett ki, még kevésbé, hogy milyen volt a jelleme. Maia végigfuttatta
az ujját az anyja sírján fekvő alak hideg márványorrán és arcán; éppolyan jelképes,
semmitmondó gesztus volt, mint a dombormű maga.
Akkor letérdelt, felhajtotta a fátylát – látta, hogy Telimezh és Dazhis feszesen állva
várják a legközelebbi oszlopnál, de nem törődött vele. Nem voltak szavai, nem hozott
felajánlást, csak az érzést, ami mélyebb volt, mintsem megfogalmazhatta volna, hogy
meg kell adnia a tiszteletet az anyjának, mielőtt az atyja megkapja a pompás, nyilvános
végtisztességet. Azon gondolkodott, Chenelo vajon büszkeséget vagy bánatot érzett
volna az ő hirtelen felemelkedését látva. Bánatot, döntötte el; Chenelo számára a magas
rang nem hozott semmit, csak gyászt és fájdalmat.
– Itt vagyok – súgta végül. Ez volt az egyetlen, amit érdemesnek érzett kimondani. Az
anyja tíz éve halott volt, és mindaz, amit szeretett volna elmondani neki, amit csak
álmaiban vallott be az edonomee-i hideg évek alatt, most egy gyermek panaszos
nyafogásának tűnt. Még ha hallaná is, gondolta, az is csak a gyászát növelné.
Összekulcsolta a kezét és meghajolt a sír felé; még fehér márványba faragott
magányában is meg akarta tisztelni.
Felegyenesedett, a helyére igazította a fátylát, és akkor ráébredt, hogy még
egyvalamit el kell mondania. Megérintette a név bevésett betűit, és halkan, de tisztán
megszólalt.
– Még mindig szeretlek.
Elfordult, és visszaindult az anyja sírjától a nohecharisai felé, akik a fényben vártak rá.
 8
VII. EDREHASIVAR KORONÁZÁSA

VII. Edrehasivar császár megkoronázásának előkészületeibe huszonharmadikán reggel

hatkor fogtak bele. Nem szakította meg a böjtjét: nem is fogja, amíg meg nem
koronázzák majd. A fürdővizébe gyógyfüveket áztattak; az illat befészkelte magát a
torkába, és csípte a szemét. Esha és Nemer Dazhis figyelő szeme láttára adta rá hosszú,
ujjatlan és dísztelen alsóruháját, amelyet kebnek neveztek, és amely igazán ősinek
számított: már csak a mazák és papok felszentelésekor és a koronázások alkalmával
került elő. Maia, aki szoros nadrágokhoz és bélelt kabátokhoz szokott, kényelmetlennek
találta; a rituálék értelmében nem vehetett alá semmit, és alulöltözöttebbnek érezte
magát, mint egy hálóingben.
Ezután Avris türelmesen és alaposan megfésülte a haját, rendetlen fürtjeinek minden
csomóját kibontotta, amíg nedvesen, sötéten csillogva nem omlott a hátára. Esha feltárt
az öltözőszoba falán egy titkos rekeszt, onnan egy nehéz tölgyládikát vett elő, abban
voltak a császári koronaékszerek. Néhány darab, mondta szomorúan, odaveszett a néhai
császárral, azok helyett újat kell készíttetni, de hát ezek csak a kisebb ékszerek voltak, a
Michen Mura. A nagy ékszereket, a Dachen Murát sosem viszik ki az Untheileneise
Udvarból.
Maia eltűrte, hogy felékítsék. Jáde- és holdköves ezüstgyűrűket húztak az ujjaira,
bilincsnek is beillő, tompa kabosoncsiszolású smaragdokkal kirakott ezüst karpereceket
csatoltak a csuklóira, a füleibe halványzöld jádekarikákat akasztottak, a torkára
holdkőből és kaboson smaragdokból fűzött nyaklánc szorult, végül holdköves
ezüstdiadémot tettek a hajára. Nemer felajánlotta, hogy hoz egy tükröt, de Maia
elutasította: nem ismert volna magára, és nem akarta látni, mivé alakul. Attól tartott, az
atyját pillantaná meg.
A helyiség külső részében Cala, Beshelar, Telimezh, Csevet és Chavar várakozott a
cethói főprelátus, az adremaza és az Untheileneise Gárda kapitányának társaságában.
Amikor Maia kilépett, mindannyian letérdeltek, majd miután felálltak, Dazhis Telimezh
mellé ment, Chavar és Maia pedig megfogták egymás kezét, jobbat a jobbal, balt a
ballal. Chavar így tette fel a három szertartásos kérdést, Maia válaszának igazságát
pedig az adremaza és a kapitány tanúsította.
A lordkancellár megkérdezte, mikor született, mi volt az atyja valódi neve, és ki a
védistene. Maia megfelelt neki: a téli napfordulón, Nemera Drazhar, és Cstheio
Caireizhasan, a Csillagok Asszonya. Úgy érezte magát, mint egy mesében a herceg;
emlékezett az anyja számtalan efféle meséjére, amelyekben a hősnek ugyanezekre a
kérdésekre kell választ adnia, habár azokban a védistent máshogy nevezték. Szinte
hallotta anyja lágy barizhani szavait: Kinek a gyermeke vagy? És ő gyönyörűséggel
felelte rá: A csillagé vagyok.
Az térítette vissza a valóságba, hogy Chavar feltett egy kérdést, amely nem tartozott
a mesék világába.
– Milyen néven ismerjék meg?
– Edrehasivarként – válaszolta. – Ezen a néven a hetedikként.
A lordkancellár korábban még sosem kérdezte, milyen nevet választott, habár Maia
nem titkolta – Chavar vagy nem vette a fáradságot, hogy utánajárjon, vagy nem
feltételezte, hogy Maia kitart mellette.
A rítus rendje megakadt. Chavar Maiára meredt, és némán, de tisztán érthetően
tátogta: egészen bizonyos benne?
 Maia nyugodtan állta a pillantását, és megismételte, mintha csak azt hinné, hogy a
lordkancellár nem hallotta tisztán.
– Edrehasivarként. Ezen a néven hetedikként.
Chavar ezúttal a megfelelő választ adta, az adremaza és az Untheileneise Gárda
kapitánya elmondták a tanúsítás szavait. A lordkancellár eleresztette Maia kezét.
A szertartás következő szakaszát a főprelátus vezette le. Nem ugyanaz a személy
töltötte be a pozíciót, mint aki Chenelo temetését tartotta – az öreg két évvel korábban,
az élő emlékezet által őrzött leghidegebb télen meghalt. A tisztet utána Teru Tethimar
kapta, aki a ceremóniának ehhez a részéhez nem viselt maszkot, így jelezve, hogy a
főprelátus egyenlő a császárral. Maia látta, hogy fiatal ehhez a tisztséghez, és
aszkétaarca, makacs álla van. Tenor hangja azonban tisztán csengett, mint a források, és
úgy ismételte el a megtisztítás és elengedés igéit, mintha hinne is benne.
Ez elválasztotta Maiát a régi életétől, és szabaddá tette, hogy felvegye az új fonalait.
Ezekben a percekben – a főprelátus szavaival élve a megtisztulás és átszellemülés
perceiben – azonban két világ között állt, és eljött az ideje, hogy a főpap feltegye a
szertartás folytatásához szükséges, súlyos kérdést: kit választ kísérőnek a
virrasztókápolnához és vissza onnan, ahol a következő órákban leveti majd magáról a
régi énjét, és magára ölti az újat.
Maia tétovázás nélkül felelt.
– Cala athmazát és Deret Beshelart.
A főprelátus szava elakadt, az álla leesett.
Chavar ezúttal nem bírta visszafogni magát.
– Fényességes, ezt nem teheti! – robbant ki belőle.
– Ön nem szabja meg nekünk, mit tehetünk és mit nem, Chavar.
A helyiségben szinte tapintani lehetett a riadt zavarodottságot. Egyszerre senki sem
mert mozdulni.
Maia csendesen, de hajthatatlanul folytatta.
– Megbízom bennük. – Ők kísérték el az ulimeirébe; úgy tűnt helyesnek, hogy erre a
zarándoklatra is vele menjenek.
Tethimar, akinek gyorsabb volt a felfogása, mint a még mindig prüszkölő Chavaré,
összeszedte magát, és beleegyezése jeléül meghajolt. Cala és Beshelar kétoldalt Maia
mellé lépett, csaknem úgy, mint máskor, most azonban nem maradtak le egy lépéssel
sem.
– Kövessenek – kérte Tethimar egyszerűen, és Maia, Cala meg Beshelar engedelmesen
követték. A többiek úgy maradtak el mögöttük, mint a színészek, akiktől elvették a
szerepet.
A főprelátus némán levezette őket az Alcethmeret lépcsőin, keresztül a
márványberakásos téren, a féloszloppárig, amely az Untheileneise Udvarba vezető
kapukkal szemben magasodott, három hasonló pilaszterrel odébb. A padlón egyetlen
szál égő gyertya várta őket. Maia nem látta pontosan, mit tett Tethimar, mit nyomott
meg és hol, de az egyik féloszlop elegánsan a falba süllyedt, feltárva egy szűk és sötét
átjárót, amelynek az alján maga a pilaszter alkotott hidat. A főprelátus előrement;
Beshelar követte, utána Maia, végül Cala zárta a sort. A festett fa hűvösen, kissé érdesen
ért a talpához, az átjáró kövei dermesztő hideget árasztottak.
A járat többször is éles kanyart vett; Maia sejtette, az iránya a palota termeinek
falaihoz igazodik. Mindenesetre hamarosan egy szűk, meredeken lefelé forgó
csigalépcsőhöz értek, amelynek a tengelyoszlopa olyan vékony volt, hogy Maia szinte
átérte a két kezével. A főprelátus gyertyája csak halvány fényt vetett, és a lépcső mellett
nem volt korlát, sem semmiféle támasz. Maia megfogta az oszlopot, a másik kezével a
falat érintette, és szédelgő óvatossággal lépdelt lefelé. A rajta lógó súlyos ékszerektől
csak rosszabbul érezte magát: elnehezítették, ügyetlenné tették a kezét, és nagyon
szerette volna, ha egyszerűen levetheti őket, és itt hagyhatja a lépcsőn a pókoknak és a
szellemeknek. A lábujjaival olyan erővel igyekezett a csúszóssá kopott lépcsőfokokba
kapaszkodni, hogy belesajdult a talpa, de sem Tethimar és Beshelar előtte, sem Cala a
nyomában nem mutatta a kényelmetlenség legkisebb jelét sem, és Maia fáradtan,
gyerekesen utálta őket ezért.
A lépcső aljára érve átmentek egy előszobán, amely nem volt nagyobb egy
seprűtárolónál, és beléptek a virrasztókápolnába.
Ennek, a megszokott félgömb kupoláktól eltérően, csúcspontba futott a teteje, a
falaira pedig istenek képeit festették – ott volt mind a hét, akit Maia ismert, és még több,
akiket nem. A puszta, hideg kőpadlót olyan frissen súrolták fel, hogy helyenként meg
sem száradt egészen. Az előtér boltíves ajtaja mellett, egy beugróban kicsiny forrás
bugyogott fel, az idők során a kőbe vájt medence peremén átbukott a vize, és a
padlóban nyíló lyuk felé futott. Maia távolról hallotta, hogy lent, mélyen, a sötétben
folyóvá duzzad.
A kápolna ajtajának magas ívén egy lámpás függött. Tethimar érte nyúlt, levette és
meggyújtotta saját gyertyájával.
– A víz meg van szentelve – jelentette ki szépséges hangját halkra, komolyra fogva. –
Ihat belőle. Napnyugtakor visszatérünk.
Azzal megfordult, és visszaindult a lépcsőn, fel a világba. Cala és Beshelar követte.
Maia összeharapta a fogát, nehogy visszahívja őket, nehogy könyörögjön, hogy
maradjanak, ne hagyják itt egyedül a sötétben. A lámpás fénye gúnyosan integetett
neki, csalóka emlékeztetőt mutatott a fenti fényről. Maia behunyta a szemét, hogy ne is
kelljen látnia, amint eltávolodik a gyertya, és lassan százig számolt.
Amikor újra kinyitotta a szemét, és körbefordult a hideg, sötét és néma kútban, ahová
került, érezte a vállán a sziklák és a magánya súlyát. Ezt jelenti hát császárnak lenni.
Kortyolt a vízből, leginkább azért, hogy kimossa a szájából a pánik ízét, majd
meditációs pózban a padló közepére telepedett, és türelmesen, lazán a lélegzésére
fordította a figyelmét.
Még túl fiatal volt, amikor az anyja meghalt, hogy eleget szedjen magára a barizhani
miszticizmusból, de Chenelo azért megtanította neki azokat az apróságokat, amiket egy
gyermek ragyogó pillangóelméje képes megtartani. Setherisnek, aki a divatos
agnoszticizmust követte, nem volt türelme az általa csak „ostoba kérődzésnek” nevezett
gyakorlatokhoz – Maia nagyrészt dacból ragaszkodott az anyja töredéknyi tanításaihoz.
Ahogy felnőtt, ráébredt, hogy a légzőgyakorlatok segítségével képes visszanyerni a
nyugalmát, legyőzni unalmát vagy félelmét, amikor büntetést kapott Setheris szigorú
szabályainak megszegéséért. Az elmúlt két napban kihagyta a szokássá vált gyakorlást,
de nem talált rá…
Megakadt, csaknem félrenyelte a levegőt, amikor újra, fojtón, zsigerien tudatosult
benne, hogy többé nem lesz magánélete. Nem csak néhány napról van szó, hanem élete
hátralévő részéről. Feltételezte – kétségbeesetten remélte –, hogy a házaséletet illetően
valamiféle kompromisszum van szokásban, de a császároknak sosem volt magánélete.
Még az Alcethmeret szellőzőrácsai mögött is ott sürögnek a szolgák, és ahová nekik
nincs bejárásuk, a nohecharisai oda is követik. Habár a szolgálatuk ebben a korban már
szimbolikussá vált, a jelenlétük nem.
Elképzelte, hogy a szüzességét Beshelar vizslató tekintete alatt veszítse el, és őrült,
éles, fájdalmas vihogás tört rá – de a valóság hideg gombóca nem mozdult a torkából
még azután sem, hogy elmúlt a roham. Csak akkor maradhat egyedül, ha kiköveteli,
ahhoz viszont okát kell adnia. Az udvar pedig nem fog elfogadni egy misztikus
irányultságú uralkodót; egyenesen bizonyítéknak veszik majd Varenechibel keserű
kijelentéseinek igazságára.
Talán úgy is tudsz meditálni, hogy más is van a helyiségben? vetette fel gondolatban,
mintha édességgel próbálna vigasztalni egy visító gyereket, de saját maga elől nem
tagadhatta a kétségeit. Cala nem nevetne ki, nem nézne rád dühvel, és nem is
terjesztene meséket.
Mégsem tudta elképzelni.
 Újra elhelyezkedett, mély lélegzetet vett, és ismét a légzése ritmusára kezdett
összpontosítani. Az anyjától tanult egy imát, amelyet mantraként ismételgethetett.
Cstheio Caireizhasan, hallgass meg. Cstheiro Caireizhasan, nézz rám. Cstheio
Caireizhasan, láss engem. A Csillagok Asszonyához fohászkodók ennél többet sosem
kértek: az istennő a tisztánlátás úrnője volt, nem a kegyelemé vagy a védelemé.
Hagyta, hogy a mantra ritmusa eluralkodjon az elméjén. Gyermekként egyre
gyorsabban és gyorsabban ismételgette, amíg értelmetlen hadarássá nem keveredett a
nyelvén. Chenelo vele nevetett, de aztán elismételte, hogy a mantra nem azért van,
hogy túljusson rajta, vagy annyiszor mondja el öt perc alatt, ahányszor csak tudja. Az az
értelme, hogy benne legyünk, mondta, és ugyan Maia akkor még nem értette, most már
igen. Mindent eleresztett, ami nem önmaga, a mantra és a virrasztókápolna hideg
csendje volt. Időnként felkelt, körbesétált, minden isten képe alatt megérintette a falat,
és a tenyeréből kortyolt egy kevés hideg, kissé fémes ízű vizet, mely egyre inkább
olyannak érződött a nyelvén, mint az átszellemülés, amit a főprelátus szavai szerint
keresnie kellett.
Egy idő után megérezte a mélyebb ütemet, a kő és a víz lüktetését, ami más volt,
mint az ő szavai és szívverése ritmusa. Belélegzett ebbe a mély hullámverésbe, és
engedte, hogy új mantrát tanítson neki: néma, növekvő-elfogyó mantrát, apály-dagály
mantrát, a hold, a csillagok, a felhők, a folyók és a nap mantráját, és mindez alatt a föld
saját, szótlan dalát, a világ szívverését. A tenyerét a kőpadlóra fektette, és néma
elragadtatással hallgatta a mindenség imáját.
Lassan hagyta el az érzés, és fokozatosan ébredt újra tudatára saját elmacskásodott,
fázó, görcsbe feszült és szomjas testének. Felállt – majdnem el is esett, amikor zsibbadt
lába nem akarta megtartani. Támolyogva kinyújtóztatta előbb az egyik lábát, aztán a
másikat, a falifülkéhez bicegett, ivott egy újabb kortyot, majd mindkét kezét a vízbe
merítette. A jeges hidegtől elakadt a lélegzete, de kitisztult a feje; a víz elvezette
maradék megrekedt energiáit. Lassan körbesétálta a kápolnát, aztán újra meg újra, a
hideg kövön tornásztatva a lábát.
A harmadik kört járta, amikor rájött, hogy erősödik körülötte a világosság. Egy
pillanatig egyszerűen nem értette, mintha egy második napkeltét látna, de aztán rájött,
hogy a főprelátus gyertyája az. A vállára dőlő kő és kötelesség súlya csaknem
lekényszerítette a földre – de legalább a fény időben figyelmeztette.
Hátrafeszítette a vállát, felemelte a fülét, semleges kifejezést erőltetett az arcára.
Amikor a főprelátus megjelent a lámpás alatt, Maia nyugodtan állva várta a kápolna
közepén, egyenes háttal, felszegett állal – a szíve beteges zakatolását csak ő maga
hallotta.
A főprelátus meghajolt. Maia viszonozta. Tethimar mögött megpillantotta Beshelart és
Calát, s a látvány emlékeztette, hogy nem minden fenyegető vagy rossz szándékú, ami
rá vár. Egy kissé megkönnyebbült, és már tudta, helyesen döntött, amikor az első
nohecharisait választotta kísérőnek.
Ugyanolyan csendben vonultak fel, mint ahogy lefelé jöttek; ezúttal Cala követte
Tethimart, és Beshelar zárta a sort. Maia egyszer, a lépcső tetejéhez közel megbotlott,
de Beshelar elkapta, mielőtt elesett volna. Kiérve Tethimar lezárta a féloszlopot, és egy
meghajlással távozott, hogy felkészüljön a maga részére a következő szertartásban. Cala
és Beshelar felkísérték Maiát a szobájába, ahol az edocharisok már várták, hogy
Telimezh vigyázó tekintetétől kísérve rátehessék a kezüket.
Cala és Beshelar meghajolt és eltűnt, de Maia ezt alig vette észre, mert az edocharisai
úgy repkedtek körülötte, mint fekete libériás lepkék. Leszedték róla az ékszereket és a
kebet, és elküldték, hogy vegyen egy újabb – ezúttal kevésbé rituális, inkább
megnyugtató – fürdőt. Maia ellazult a forró vízben, ami, úgy érezte, egyszerre mossa és
mélyíti el a kápolnában, az élő sziklával szerzett tapasztalatát. Az időérzéke még mindig
nem állt vissza, mintha két lázroham között lebegne, pillanatnyi enyhülésben, de a víz
langyosra hűlt, mire Nemer bocsánatkérő hangjára kinyitotta a szemét.
 – Fényességes, itt az idő.
Megszárogatták és felöltöztették; hófehér alsóneműt adtak rá, fehér harisnyát és
fehér udvari topánt, fehér bársonynadrágot, fehér selyeminget, annak tetejébe pedig
nem a szokásos, steppelt kabátot, hanem egy hosszú, díszesen hímzett, brokáttal
szegett fehér köpenyt, amelynél szebb ruhadarabot Maia még sosem hordott.
Nagyon hamar meg fogom unni a fehéret, gondolta bánatosan; de egyelőre
lenyűgözte az öltözék.
Avris ismét kifésülte a haját, mint annak előtte, most azonban vaskos kontyba kötötte
a tarkóján, amelyből vékony, hosszú fonatokat eresztett le Maia hátára: ezeket fehér
szalagokkal, gyöngyökkel díszítette. Ezután ismét előhozták a Dachen Murát, és most
opálokkal és gyöngyökkel borították be Maiát: gyűrűk, karperecek, fülönfüggők,
nyaklánc. Diadémot nem kapott, hiszen az Ethuverazhid Mura, a császári korona várta,
mint valami szörnyű jegyes.
Az edocharisok nem kapkodtak. Amikor kieresztették a kezeik közül, és visszavonultak
a külső helyiségbe, a kandallópárkányon álló óra már kilencet mutatott.
Három óra, futott át Maia fején; mielőtt azonban eldönthette volna, hogy ez sok-e
vagy kevés, Chavar máris magáénak követelte a figyelmét.
Elkezdődött a szertartás következő része: az eskük vétele. Elsőnek a nohecharisai
esküdtek: Cala, Beshelar, Dazhis és Telimezh. Ők immár halálukig, sőt, azon túl is
hűséggel tartoztak neki: együtt fognak nyugodni majd, ahogy Varenechibel
nohecharisait a császárral együtt helyezik a sírba másnap.
Utánuk a Corazha tagjai érkeztek. Maia úgy érezte, neki jutott a könnyebb feladat:
csak le kellett ülnie egy nehéz és kényelmetlen székbe az Alcethmeret első emeletén
lévő fogadóteremben, és elfogadni a felé nyújtott kezeket. A Corazha tagjai, a vizsgálók
feladata volt, hogy emlékezzenek a régi, bonyolult eskümondatokra, és dadogás nélkül
elismételjék azokat. Varenechibel uralkodásának hosszát tekintve még egyiküknek sem
lehetett alkalma egynél többször esküdni azelőtt.
A Corazha kilenc vizsgálóból állt, mindegyik császár a maga kis birodalmában.
Egyenként letérdeltek, Maia pedig fogadta az esküjüket, és azon töprengett, hányan
gondolják komolyan a hűséget, amit megvallottak, és hányan húznak inkább, Chavarhoz
hasonlóan, Varenechibel emlékéhez. Utánuk az adremaza és az Untheileneise Gárda
kapitánya tette le az esküjét; a kapitány, aki egyszerre viselt páncélt, köpenyt és álarcot,
jelezve, hogy prelátus is, Anmura lovagja, hevességével megrémítette egy kissé Maiát.
Következőnek az öt herceg lépett be. Maia, aki kezdett már szédelegni az
idegességtől és az éhségtől, utóbb egyedül Thu-Athamar hercegének riadt pillantására
emlékezett. Amikor őrá került a sor az esküvésben, Maia előrehajolt, és alig hallhatóan
súgta:
– Sem a szégyen, sem a bűntudat nem az öné, hát ne kapaszkodjon beléjük.
A herceg inkább megriadt, mint megkönnyebbült, de a tekintete elgondolkodóvá vált,
és még akkor is töprengőn meredt maga elé, amikor a többiekkel együtt kivonult.
Maia alig valamivel kevésbé félt a Drazhada-ház tagjainak esküjétől, mint magától a
koronázástól. Az özvegy császárné; féltestvérei, Nemriän és Vedero, féltestvérének,
Nemolisnak özvegye és három gyermeke; féltestvérének, Cirisnek menyasszonya várt
rá, és végül Arbelan Drazharan, Varenechibel első felesége, akit harminc évvel ezelőtt
meddősége miatt félreállítottak, ám sosem oldoztak fel a Drazhada-házhoz fűződő
kötelékeiből. Csoru és Sheveän udvari hercegnő egyaránt látványos, sértett
oldalpillantásokkal kísérték, Arbelan azonban úgy tett, mint aki nem is látja.
A hatvanas évei közepén járt, magas, büszke asszony volt, kék szeme ragyogott.
Mellette Csoru még inkább játék babának tűnt, Nemriän és Sheveän pedig éretlen, dacos
lánykáknak. Stano Bazhevin, Ciris menyasszonya szinte nem is létezett – egy jellegtelen,
fehér arcú, fekete ruhás alak. Egyedül Vedero tűnt ki közülük.
Vedero Drazhin főhercegnő nagy csontú nő volt, kétujjnyival Maiánál is magasabb,
széles vállú és csípejű; a haja lágy, fehér selyem, a szeme Drazhada-szürke. Erős
vonású, ám harmonikus arca, egész tartása hatalmas méltóságot sugárzott. A fekete
ruha rosszul állt neki – Maia látta fakó arcán, vörös szemén, hogy sírt, de igyekezett
elrejteni a jeleket. Ettől jobban kedvelte, bár Vedero rá vetett pillantásából attól tartott, a
főhercegnő nem kedveli őt, és fikarcnyit sem törődik vele, milyen érzésekkel van iránta
Maia.
Az esküt mindenki rendben letette; Maia halkan, némán sóhajtott fel magában. A
szertartás nem volt több, mint formális akadály a bajkeverők előtt, de a semminél mégis
többet ért. A tizennégy éves Idra, az Untheileneise Udvar új hercege, ebben a
minőségében Maia örököse, úgy tűnt, komolyan mondja a szavait, Maia pedig
megkockáztatta, hogy rámosolyogjon. Idra nem viszonozta a mosolyt, ám a szeme
felcsillant. A húgai, Ino és Mireän még túl kicsik voltak, hogy megértsék, mit tesznek,
mégis magabiztosan, tétovázás nélkül helyezték apró kezüket Maia tenyerébe.
A nők ügye más volt. Nemriän, Csoru és Sheveän egyértelműen megvetették őt,
Stano rettegett tőle. Vedero érzéseit nem tudta kiolvasni testvére rezzenetlen
márványarcából. Arbelan, úgy tűnt, jól szórakozik, habár meglehet, ezt inkább Csoru
területvédő tollborzolása okozta, mint maga Maia.
Utoljára Chavar tette le személyes esküjét az új császárnak; ő eddig a holtak
képviselőjeként volt jelen. Széles tenyere forró volt Maia kezében, és csak morogva
ledarálta az esküszöveget, mintha nem hinné, amit mond, és nem is számítana neki az
egész.
Erről még majd tárgyalunk, jegyezte meg magában Maia, de sem a pillanat, sem a
hely nem volt alkalmas rá. Komoran figyelte, ahogy Chavar megszervezte a bevonulást
az Untheileneise Udvar szívébe. Elöl Maia, az első és második nohecharisai
társaságában, aztán a hercegek, a vizsgálók, és a Drazhada-ház tagjai Varenechibel
leszármazási vonalán, libasorba terelve az Untheileneise Gárda kapitányával és az
adremazával, a sort a lordkancellár vezette.
Nem tetszik nekem, amit ez jelképez, gondolta Maia, amíg a nohecharisai által formált
négyszög közepén lépkedett Chavar után. Azt sugallja, hogy a császár oda megy, ahová
a lordkancellár vezeti. Márpedig én nem teszem, sem most, sem később. Tudta, hogy
Chavar az előző uralkodót jelképezi, úgy vezeti az utódját a korona és a trón felé…
csakhogy én atyámat sem kívánom követni, fejezte be a gondolatot visszafojtott
mosollyal.
A menet méltósággal vonult keresztül az udvaron; az udvari nép már az
Untheileianban, az ethuverazhi zhas termében várt, ám az útjukat a falakon belül is
szolgák és titkárok sorfala között tették meg, a nagy, nyílt tér pedig tömve volt Cetho és
a környék lakosaival, akik szerettek volna egy pillantást vetni az új császárra.
Csípett a hideg; Maia először azt hitte a szeme előtt táncoló fehér pöttyök láttán,
hogy el fog ájulni, de aztán rájött, hogy havazik. Sikerült elég közel manővereznie
Telimezh-hez, hogy odasúgja:
– Nincs még korán a havazáshoz?
– De igen, Fényességes – súgta vissza Telimezh.
De akkor már ismét az épületben voltak, az Untheileian ajtaja előtt. Éjfél volt.
Az Untheileian hosszú terem volt, magas ablakainak ragyogóan festett üvegtáblái
most csak világosabb színfoltoknak tűntek a falakon. Az udvaroncok szépen eligazított
sorokban várakoztak – mindegyikük teljes udvari gyászt viselt, fehér arcukból
előcsillogott a szemük a gázlámpák fényében. Maia nem tudta elűzni a nyomasztó
képzetet, hogy rögvest rárontanak, mint egy farkasfalka, és ízekre tépik – de csak
nézték.
A szeme sarkából megpillantott két sötétebb arcot is a sápadt tengerben, és tudta, az
csak Gormened nagykövet lehet, önjelölt rokona, a feleségével. Nem fordulhatott oda,
mégis megnyugtatta a pillantás, nem azért, mintha megbízott volna a nagykövetben,
vagy a mögötte álló Barizhanban, de nagyon jókor jött a bizonyosság, hogy van élet az
Untheileneise Udvaron kívül is.
 Határozott léptekkel vonult végig a termen; a kísérete elolvadt mögötte, ahogy a
Drazhada-rokonok, a hercegek, a vizsgálók, az adremaza és a gárdakapitány is
megtalálta a maga kijelölt helyét. A főprelátus már az emelvényen állt, a magas,
elefántcsont trónszék előtt, két kezében dajkálva az Ethuverazhid Murát. A nohecharisok
elfoglalták a helyüket az emelvény két oldalán, a hatalmas kandeláberek mellett. Maia
egymaga tette meg az utolsó tíz lépést, és még életében nem érezte át ennyire, hogy
tizennyolc éves, sovány, sötét a bőre, és egyáltalán nem az az örökös, akit Varenechibel
a trónra szánt.
Fellépkedett az emelvény öt lépcsőfokán, és meghajolt a főprelátus felé. Amaz
viszonozta; amennyire Maia be tudott pillantani a maszkja mögé, az arcán nem látott
ítéletet. Feltette a kötelező kérdéseket, Maia pedig esküvel válaszolta meg őket.
– Akkor hát térdeljen le utoljára, Edrehasivar Drazhar – fejezte be a főprelátus
áthatóvá emelt hangon –, és fogadja a Tündék Országának koronáját!
Maia letérdelt. Az Ethuverazhid Mura, a súlyos, ősi, opálokkal kirakott ezüstpánt a
fejére nehezedett. Felegyenesedett, igyekezett legyűrni térde reszketését, és
szembefordult a teremmel.
Az összegyűlt udvaroncok akkor egyszerre, szépséges mozdulattal meghajoltak;
néhány nő pukedlizett, és Maia arra vágyott, bárcsak kivehetné és megjegyezhetné az
arcukat, mert tudta, ezek Csoru zhasanai ellenségei, és meg szerette volna ismerni őket.
Az udvar népe azonban összemosódott a szeme előtt – VII. Edrehasivar uralkodásának
első fél órája azzal telt, hogy makacsul küzdött az ájulás ellen.
Végül a nohecharisai újra körülvették, és egy jóval rövidebb útvonalon felkísérték az
Alcethmeretbe, ahol az edocharisok vették át, körülzsongták, és erősködtek, hogy
legalább levest egyen, mielőtt bemászik az ágyába.
Maia a Tündék Országa császárának hatalmas, baldachinos ágyában hevert, és felfelé
nézett, a sötétbe, ahol nem látta a Drazhada-macskákat, de tudta, hogy ott vannak.
Tudta azt is, hogy Cala a sarokban ül, és békésen őrzi őt. Kimerült, a saját teste súlya
préselte a matracba, mégis elkerülte az álom. Amikor lehunyta a szemét, a nap
történései olyan zavaros képekben zúdultak vissza rá, hogy fel kellett néznie. Emlékezett
az emelkedett lelkiállapotra, ami a virrasztókápolnában meglátogatta, ám az is olyan
illékony és valószínűtlen volt, mint az elérhetetlen alvás.
Feküdt hát, és bámulta a sötétet – utóbb nem tudta felidézni, mikor aludt el, mert az
álmai is sötétek, csendesek voltak, mint a hálószobája.
 9
A CHOHARO BÖLCSESSÉGE VIZSGÁLÓINAK JELENTÉSE

Reggel, amikor Maia kinézett az ablakon, azt találta, hogy az Untheileneise Udvar
háztetői kifehéredtek a hótól.
– Ilyentájt rendkívül szokatlan – mondta Esha mesterkélten, amikor meglátta, mit néz
Maia.
Most, hogy már megkoronázták, és nem csupán látszólag volt császár, többé nem
maradhatott az immár biztonságosnak vélt Alcethmeretben. Csevet ugyan biztosította,
hogy az állami eseményeket kivéve nem muszáj az Untheileiant látogatnia, az azonban
szokás volt, hogy az uralkodó a Michen’theileianban bonyolítsa a kihallgatásokat, és
hiába, hogy IV. Varenechibel temetésére aznap este kerül sor, kihallgatást – ahogy
Csevet szigorúan leszögezte – adnia kellett.
– A kormányzat gépezete megakadt – magyarázta a nagy asztal másik végén ülve,
makulátlanul és feszesen, mint mindig. – Újra mozgásba kell lendíteni, Fényességes, és
ön az egyetlen, aki ezt megteheti.
– Gondolom, ez igaz – felelte Maia fojtott hangon.
– Fényességes?
– Semmi. Ma kinek adunk kihallgatást? – Szinte vicsorgott; Csevet hátrahúzódott, a
füle lelapult.
– Fényességes, nem szándékoztunk megsérteni önt. Mindössze segíteni akartunk.
Maia túl heves mozdulattal tette le a csészéjét, a tea a csészealjra löttyent. Forró
szégyen öntötte el.
– Bocsánatot kérünk – mondta. – Illetlenül, haragból szóltunk, amit nem lett volna
szabad önön kitöltenünk. Nem lett volna szabad megvetőn szólnunk az ön szolgálatáról,
amiért igazán hálásak vagyunk. Sajnáljuk.
– Fényességes – bökte ki Csevet zavartan –, nem kellene így beszélnie velünk.
– Miért nem?
Csevet kinyitotta a száját, aztán újra becsukta, aztán eltökélten letette a csészéjét,
felállt, csak hogy végtelen kecsességgel hasra boruljon az asztal mellett. Isheian riadtan
nézte.
Aztán Csevet újra talpra állt – tökéletes eleganciája gyűretlen maradt.
– A Tündék Országának császára nem kér bocsánatot a titkárától. Mindenesetre mi
köszönetet mondunk azért, hogy ön megtette, amit a császár nem tesz.
Meleg, szépséges mosoly suhant át az arcán, egy pillanatra életre keltek tőle a
vonásai. Újra elfoglalta a helyét.
– Fényességes.
Isheian szó nélkül tette Maia elé a tiszta csészealjat. Maia szó nélkül kortyolt
csészéjébe, és hagyta, hogy a kamilla elmossa az álma sűrű utóízét, aztán
újrafogalmazta a kérdést.
– Ma reggel ki kért kihallgatást?
– Fényességes, a legfontosabb a Choharo Bölcsessége császári vizsgálóinak dolga.
Maia megdermedt. Újra lerakta a csészéjét, ezúttal óvatosan, és inkább egy kerek,
vajas lepényt vett fel, amit nem törhetett el és nem lötyögtethetett ki.
– Mikor szeretnének meghallgatást nyerni?
– Amikor önnek a leghamarabb alkalmas, Fényességes.
– Ó. – Maia beleharapott a lepénybe, rágott, nyelt, de nem érezte az ízét. – Akkor
mindenképpen tegyük lehetővé.
 Csevet az órára pillantott.
– Kilenckor – felelte, és csak a hangsúlyának apró íve jelezte, hogy ez valójában
kérdés.
– Igen – hagyta jóvá Maia.
– Megírjuk a szükséges választ, Fényességes. Időközben talán el kívánja olvasni
Setheris Nelar levelét.
Csak a titkár hangjának kitanult semlegessége árulta el Maiának, hogy valójában a
világon semmit sem kívánna kevésbé; de elvette a felé nyújtott levelet.
Az ismerős kézírás úgy érte, mint egy ismerős ökölcsapás. Ismét felvette a lepényt,
hogy még egy pillanatnyi menedéket nyerjen, és leerőltette a torkán. Még azt is
észrevette, milyen jó az íze, habár alig bírt nyelni, annyira kiszáradt a szája.
Nem halogathatta tovább. Komoran felvette a levelet (gyerekes, dacos örömmel látta,
hogy az ujjairól vaj kenődik a szélére), és elszántan elolvasta.

A Fényességes VII. Edrehasivar császárnak, üdvözlettel!

Igen nagy aggodalmunkra ad okot – a feleségünknek, aki kéri, hogy ön emlékezzen
meg róla, úgyszintén –, hogy nem tudhatjuk, mit szándékozik Fényességed
rendelkezni felőlünk most, hogy az edonomee-i háztartás felbomlott. Remélni
merészeljük, hogy számkivetettségünk véget ért, amiért mély és őszinte
köszönetet mondunk Fényességednek, egyúttal kifejezzük abbéli legnagyobb
vágyunkat és szándékunkat, hogy Fényességedet minden erőnkkel és
lehetőségünkkel szolgáljuk.
Nagy hűséggel és családi vonzalommal,
Setheris Nelar

Ezt Hesero írta, gondolta Maia. Ismerte Setheris fogalmazásmódját, gondolkodását – a

kézírás az övé volt, az érzések és az óvatos fogalmazás viszont nem. Még látta is maga
előtt, amint Hesero az asztal mellett áll, és éles szemmel figyeli, nehogy Setheris egy
szóban is eltérjen az általa diktált formuláktól.
Hesero írta tehát a levelet, de mármost hogyan válaszoljon rá ő? Nem akarta
Setherist az udvartartásába, azonban ez a levél voltaképpen munkát is kért, nem csak
megerősítést, és ha nem ad tisztet Setherisnek, akármekkora elégtételt is szerez saját
magának, éppen azokat a pletykákat indítja el, amiket a leginkább szeretett volna
elkerülni.
Csevet befejezte a Choharo Bölcsessége vizsgálóinak írott levelet, és csengetett egy
apródnak, hogy kézbesítse. Miután a fiú kisietett, Maia megszólalt.
– Csevet, beszélnünk kell önnel.
Nem sikerült kizárnia a bosszúságot a hangjából; érezte, hogy a helyiségben mindenki
megdermed, és felfigyel. Akkor már szerét is ejtheti a kísérletnek most, futott át dacosan
az agyán.
– Négyszemközt – tette hozzá nyomatékosan.
Telimezh és Dazhis aggodalmas pillantást váltott.
– Fényességes, mi nem… – kezdte Telimezh, de Maia félbeszakította.
– Miért? – kérdezte követelőn. – Milyen támadástól tartanak?
– Fényességes, az eskünk kötelez. Megfogadtuk, hogy őrizzük önt, ahogy azt is, hogy
hallgatunk mindenről, aminek tanúivá válunk. Nem leszünk árulóvá.
Őszintén, gondolta Maia, nem ettől félek én. Elárulom én magamat, de nem önök
előtt.
– És nem őrködhetnének éppolyan jól az ajtó túlsó oldalán? – bökte ki.
– Fényességes – válaszolta Telimezh, de koponyájára lapuló füle elárulta
nyomorúságát.
– Ha megparancsoljuk?
 – Fényességes – hajolt meg Dazhis –, ha önt a mi hanyagságunkból érné a halál,
tudnia kell, hogy megölnénk magunkat az ön teste mellett. Ezt kívánja?
Maia érezte, hogy a tehetetlen harag fekete kőként nehezedik a mellkasára – de ha
csak úgy győzhet, hogy meghasonlásra kényszeríti a nohecharisait, akkor egyáltalán
nem győzhet.
– Nem, hát persze hogy nem – felelte fáradtan. – Isheian, lenne szíves…?
– Fényességes. – A lány meghajolt és kisietett a szolgálók ajtaján.
Maia végignézett a másik hármon. Csevet, Telimezh, Dazhis. Tompán azt kívánta,
bárcsak Cala és Beshelar ülne mellette: ők már látták legrosszabb pillanataiban is.
– Hát akkor tudják meg – kezdte, és az asztalterítőre fordította a figyelmét –, hogy
Setheris Nelar a gondviselőnk volt az elmúlt tíz évben, az édesanyánk halála óta, és… –
Nem bírta kimondani; sietősen, esetlenül fejezte be. – Nem szeretjük.
Az értetlen csendet Telimezh törte meg.
– Nincs is rá oka, Fényességes. Nem vér szerinti unokabátyja, és…
– Nem! Úgy értjük… – Elhallgatott, szorosan összefonta kezét az ölében. –
Egyszerűen: utálom őt, és nem akarom a közelemben tudni.
Felpillantott: Telimezh és Dazhis arcára kiült a döbbenet; Csevet, aki, ha csak futólag
is, de látta az edonomee-i háztartást, megengedte magának, hogy egy
szemöldökmozdítással jelezze a megértését.
– Fényességes, ezt nem örömből osztotta meg velünk – válaszolt a titkár. – Mi a
kívánsága?
– Egy olyan pozíciót keresünk a számára, ahol kényelmesen és tisztességben élhet, és
nem kell sem vele, sem a bosszantó leveleivel foglalkoznunk.
– Fényességes – mondta Csevet kedvesen –, ha nem kívánja, hogy Nelar zaklassa,
csak egy szavába kerül.
– Nem, nem erre gondoltunk. Semmi rosszat nem tett. – Ezernyi kegyetlen alkalom
emléke kiáltott vissza gúnyosan a múltból, de magán Maián kívül más nem vélte ezeket
gonosz tettnek, ő pedig nem tartotta volna helyesnek most annak kikiáltani őket, csak
mert megteheti. – Nem kívánjuk, hogy boldogtalan legyen, vagy rosszul bánjanak vele.
Mindössze kerüljön távol.
– Utánajárunk, mit lehet tenni, Fényességes. – Csevet egy pillanatnyi töprengés után
hozzátette, kelletlenül, mint aki sejti, hogy bajt hoz a saját fejére: – Tudja, ez általában a
lordkancellár gondja.
– Akkor adja át neki. Minket nem érdekel, csak legyen elrendezve.
– Fényességes – hajolt meg Csevet, és az órára pillantott. – Nemsokára kilenc.
– Akkor ideje indulnunk – vágta rá Maia, rendkívüli örömmel, hogy szabadulhat a
kényelmetlen beszélgetésből. – Mindnyájuknak köszönjük.
– Fényességes – jött a válasz és a meghajlás, aztán Telimezh kinyitotta előtte az ajtót.
A Michen’theileian végül nem az Untheileian kisebb másolatának bizonyult, amitől
Maia tartott. Az ízléséhez képest túl ékesen rendezték be, elefántcsonttal és arannyal,
ami kihangsúlyozta a bőre sötétségét, de a bútorzata észszerű volt; hosszú asztal és
masszív, párnás székek; alaposan kifűtötték, és mindent egybevetve nem tűnt
alkalmatlan dolgozószobának.
A Choharo Bölcsessége vizsgálói már ott vártak, amikor Maia a nohecharisai és a
titkára társaságában megérkezett. Hárman voltak, két férfi és egy nő, mindannyian
kopott, de tisztes ruhákat hordtak, és a tudósok sigillumát viselték a nyakukba fűzött
láncon. Ugyan a prelátusoktól és a mazáktól eltérően a tudósok nem fogadtak
szegénységet, mégis ritkán fordult elő, hogy bármelyikük meggazdagodjon. Setheris azt
mondogatta, azért, mert mind ostobák, ám Maia a vizsgálók fáradt, elsötétült arcába
nézve nem látott ostobaságot.
Mindössze addig jutottak, hogy bemutatkozzanak – Pelar, Aizheveth és Sevesar volt a
nevük, mindhárman a második szintig jutottak –, amikor megérkezett Chavar is. Bosszús
volt, kissé kifulladva esett be, és úgy követte a titkárok hada, mint pávát a farka.
Hosszas késedelembe került, mire Chavar letelepedett, és elküldözgette a titkárait
mindenféle jelentéktelen feladatokra, hogy bemutassa a saját fontosságát. Maia azon
töprengett, vajon Varenechibel alatt is így viselkedett-e, és arra jutott, hogy aligha. Végül
azonban a lordkancellár kijelentette, hogy készen áll, Maia pedig biccentéssel jelezte
mer Sevesarnak, az idősebb férfinak, hogy kezdheti.
Sevesar nem vesztegette az időt vagy erőt a tények szépítésére. Felállt, meghajolt a
császár és a lordkancellár felé, és közölte:
– Fényességes, a Choharo Bölcsessége lezuhanását szabotázs okozta.
– Hallatlan! – rikoltotta Chavar, Maia azonban felemelte a kezét, hogy csendre intse.
– Miből gondolja? – fordult Sevesarhoz. – És miként tették?
Hosszadalmas, helyenként nehezen követhető választ kapott, de a lényegét
megértette. A vizsgálók a roncsok átkutatása közben megtalálták egy tárgy
elszenesedett, részben megolvadt maradványát, amely, mint Sevesar hangsúlyosan
kijelentette, nem része a Tündék Országában légi forgalmat lebonyolító hajók egyetlen
típusának sem. Gyúeszközként hivatkozott rá, bár sem Maia, sem Chavar nem ismerte a
szó pontos jelentését. Néhány hiábavaló kérdésváltás után, amik, ha lehet, csak
ködösebbé tették a dolgot, min Aizheveth szólalt fel váratlan türelmetlenséggel.
– Belobbantotta a hidrogént – jelentette ki.
– Kegyelmes istennők – nyögte valaki halkan.
– Nem lehet… hogy… baleset volt? – kérdezte Chavar, most az egyszer minden harag
és utálkozás nélkül.
– Nem – felelte rá Sevesar, és meghajtotta magát Maia felé. – Fényességes,
mélységesen sajnáljuk, de úgy véltük, a legjobb lesz, ha haladéktalanul tudomást szerez
a tényről.
– Semmi baj, jól döntött – válaszolta Maia. Üresnek és hidegnek érezte magát; az
érzések, amiknek meg kellett volna rohanniuk, nem jöttek, és a hiányuk megbénította.
Még az is erőfeszítésébe került, hogy kimondja a megfelelő szavakat. – Az önök
elszántsága és türelmes kitartása tiszteletre méltó. Köszönjük, hogy feltárták az
igazságot.
– Az igazságnak még csak egy kis részét tártuk fel, Fényességes – válaszolta Sevesar.
– Nem tudjuk, ki tette és miért, csak azt, hogy megtették.
– Igaz – bólintott rá Maia. – Ezek a kérdések azonban kívül esnek a kutatásuk
hatáskörén, és nem kérhetünk rájuk önöktől választ. A Choharo Bölcsessége ügyében
tanúságot tettek, igazsággal és becsülettel.
– Fényességes – hajolt meg a három tudós.
Maia úgy látta, örülnek, hogy elmenekülhetnek, és nem kárhoztatta őket érte.
Alighanem azt várták, hogy őket hibáztatja majd, vagy rajtuk követeli a választ
megválaszolhatatlan kérdéseire. Pedig mindössze azt kívánta, érdemtelenül, hogy
bárcsak ő is eltűnhetne velük.
A tudósok távozása után olyan súlyos csend borult a Michen’theileianra, akár egy
bársony szemfedő. Mindenki nagyon gondosan ügyelt rá, hogy ne nézzen senki más
szemébe.
– Mitévők legyünk most? – szólalt meg Maia, és az edonomee-i szobája ajtajában álló,
részeg Setheris villant az eszébe. Most azonban többes számban beszélt: ezt a döntést
nem tudta egyedül megtenni, és nem is lett volna ajánlatos.
Chavarra nézett, aki ismét unott arcot vágott; ez nem nyugtatta meg Maiát.
– Meg kell tudnunk, ki követte el ezt a gonosz és gyűlöletes tettet.
– Igen, de hogyan? – kérdezte Maia.
A lordkancellár most, hogy elegáns retorikája összeesett, csak prüszkölt. Maia
végigpillantott a sok ismeretlen titkáron, és folytatta.
– Nincs elképzelésünk, miként fogjunk bele. Tudjuk, hogy amikor gyilkosság történik, a
bíróság kiküldi a holtak vizsgálóját, de melyik bíróság illetékességébe esik ez az ügy?
Ahol a Choharo Bölcsessége lezuhant? Ahonnan elindult? Ahová tartott?
 Nem volt ez szőrszálhasogatás: Maia tudta Setheristől és az újságokból is, milyen
féltékenyek a bíróságok az illetékességi területükre. Egy császár halálának ügyében
akármelyiket is választják, a többi megsértődik, és kétségkívül velük együtt felhúzza az
orrát az Udvari Főbíróság is.
– És mi lesz, ha a nyomozás során át kell lépni az illetékességi határokat? – tódította
Chavar. – Volt már ilyesmire példa… mint az a lopás, amit egy teherhajó matróza
követett el. Nem kezelték jól az ügyet. Még szatírák is születtek – úgy mondta ki a szót,
mintha azt mondaná, csótányok –, és mi csak azt kívánjuk, bárcsak úgy hihetnénk, hogy
a dolgok javultak időközben.
– Nem kívánjuk, hogy atyánk szatírák célpontja legyen – jelentette ki Maia
határozottan, mire Chavar már-már jóváhagyó pillantást vetett rá.
– Talán – vetette fel tétován Csevet; a lordkancellár rámeredt, de Maia bátorítón intett,
mire a titkár folytatta. – Talán úgy szól a válasz, hogy nem egyetlen vizsgálót kell
kijelölni. Végtére is Varenechibel az egész ország császára volt.
Chavar, amint felfogta, mit javasol Csevet, haragosból azonnal elismerővé változott.
Maia majdhogynem csodálkozva, de kényelmetlen érzéssel figyelte, amint megragadja
Csevet felvetését, kibelezi, és jócskán felfújt formában feltámasztja. Színpadi drámának
megfelelő vizsgálatot kreált ott, az asztal mellett ülve, bevonva az Udvari Főbíróság
összes jelentős vizsgálóját. Szanaszét szalajtotta a titkárait, hogy még a temetés előtt
megvizsgáltassa a császár és a fiai holttestét; Maia összeszedte magát annyira, hogy
kimondja: a léghajó személyzetét és Varenechibel szolgáit már eltemették, de Chavar
elintézte annyival, hogy „hagyja ezt a vizsgálókra, Fényességes”. Végül a titkáraival
együtt kivitette magát az elharsogott utasítások és követelések maga keltette dagályán.
Maia, Csevet és a császár sziklaszerűen hallgatag nohecharisai egyedül maradtak a
Michen’theileianban. Maia átgondolta, miként sajátította ki Chavar a vizsgálatot, hogy a
maga kedve szerint szervezze és irányítsa. A császár mindössze tájékoztatást kérhet –
vagy egyszerűen hagyhatja az egészet a lordkancellárra, márpedig Chavar
egyértelműen ezt is várta és vágyta.
– Ez volt a szándéka? – kérdezte Maia.
Csevet, aki épp egy kupac papírt rendezgetett, megállt; gyűrűtlen, fehér ujjai
megfeszültek.
– Fényességes?
– Ön már sok éve dolgozik együtt Chavar nagyúrral. Korábban megmutatta, hogy
tudja, miként… kezelje. Az volt a szándéka, hogy hagyja, hadd vegye magához az
ötletét, ahogy tette is?
– Fényességes… – Csevet olyan óvatosan tette le a papírokat, mintha kristályüvegből
lennének. – Való igaz, hogy tudtuk: a lordkancellár kapni fog minden javaslaton, ami a
vizsgálatot felnagyítja, és… – Tétovázott, Maia csak nézte, és némán kérte, hogy nyíltan
folytassa. – És minél színpadiasabbá teheti – fejezte be végül Csevet. – De arra nem
számítottunk, hogy ennyire beleszeret az ötletbe. Felmerült bennünk, hogy a javaslatunk
vajon nem esett-e épp egybe a lordkancellár valami egyéb szándékával. Ismert, hogy
véleménykülönbség áll fenn közte és a bíróságok vizsgálója között. Talán kimódolt
valamit, amivel a vizsgálatot a maga hasznára tudja fordítani.
– Talán – biccentett Maia. – Gondolja, hogy a vizsgálat sikerrel jár majd?
– Afelől nincs kétségünk, hogy a vizsgálók legjobb tudásuk szerint járnak el. És azt is
biztosra vesszük, hogy Chavar nagyúr teljesen őszintén kívánja a gyilkos kézre kerítését.
– Igen – helyeselt Maia komoran.
– Fényességes?
Maia nem találta a szavakat, amelyekkel kifejezhette volna a kétségeit – még abban
sem volt biztos, hogy ezek többet jelentenek a büszkeségén esett csorbánál, amiért
ilyen ügyesen kijátszották –, Csevetet pedig már eleget zaklatta aznapra. Megrázta a
fejét, és már meg akarta kérdezni, miféle rémséggel kell legközelebb szembenéznie,
amikor a titkár figyelmesen ránézett, és megszólalt.
 – Azt be kell ismernünk, hogy jobban örülnénk, ha a lordkancellár nem ruházná fel
ennyire kizárólagos jelentőséggel a bírósági vizsgálókat.
– Hogy érti?
– Mint Fényességed előtt bizonnyal ismert – fogott bele Csevet, holott határozottan
tudnia kellett, hogy Maiának fogalma sincs –, a vizsgálók mindig is két osztályba
soroltattak: a bíróságiba és a papiba. Egy ideje nem szokás a papi vizsgálókat kirendelni,
ahogy kikopott a hit is, hogy az istenük magasabb hatalmat adna nekik.
– Úgy tehát azt javasolja, hogy tanácskozzunk a holtak egy papi vizsgálójával? De hol
találhatnánk ilyen személyt? – kérdezte, és csak némán tette hozzá: anélkül hogy
Chavar figyelmét felhívnánk rá?
– Ami azt illeti – köszörülte meg a torkát Csevet –, a holtak egy papi vizsgálója, egy
egyházkerület nélküli prelátus, Ulis papja, éppen itt tartózkodik az udvarban.
– Hogy lehetséges ez? – csodálkozott Maia.
– Nem tudjuk a teljes történetét – válaszolta Csevet. – Csak annyit, hogy felhagyott
prelátusi tevékenységével, felcserélte az udvari életre.
Maia érezte, hogy ez nem minden; még egyet bökött Cseveten a hiányzó láncszemért.
– Miért jött ide?
– A rokona jóságára számítva – válaszolta a titkára határozottan vonakodva. – Az
özvegy császárnééra.
 10
A HOLTAK VIZSGÁLÓJA

Maia bűntudat helyett megkönnyebbüléssel utasította Csevetet, hogy tájékoztassa

Setherist: az audienciájára még egy napot várnia kell. A nap nagy részét olyan ügyek
kibogozásával töltötte, amelyekre atyja halálakor nem volt megoldás. Sok ilyen akadt, és
fáradságos volt a felgöngyölítésük; mindegyikük fullasztó mennyiségű magyarázatot
igényelt. Késő délután jutott csak el odáig, hogy fogadhassa a holtak vizsgálóját.
Sikerült elérnie, hogy az egész nap méhrajként ki-be zsongó titkársereg távozzon; a
Michen’theileianba bevetődő, fakuló téli napfényben a császár mellett csak a
nohecharisai maradtak, a titkára és Thara Celehar.
Fiatalabb volt, mint amire Maia számított, alig egy évtizeddel haladta meg császári
patrónáját – Maia azonban még sosem látott ennyire beteg, megfáradt tündét.
Vékonycsontú volt, mint Csoru, de olyannyira lesoványodott, hogy Maia a csuklója
minden ízét meg tudta számolni. Élénk kék szeme alatt az álmatlanság sötét karikái
rajzolódtak ki; levágta hosszú hajfonatát, amely prelátusi rangjával járt, tejfehér fürtjei
alig értek az álláig. Nem hordta a papi köpenyt, hiszen el nem ítélhető módon gyászt
viselt. Maia észrevette, hogy a kabátja karöltője helyenként kikopott, a nadrágszárát
felhajtotta, és magában megjegyezte, hogy az özvegy császárné jótékonyságának
láthatóan szűkek a határai.
– Fényességes – mormolta Celehar, és meghajolt. Durva, csikorgó hangja különös
ellentétben állt rendezett, tisztes megjelenésével.
– Reméljük, hogy elmondták önnek, miért kívántunk önnel beszélni – kezdte Maia
körülményesen, mert Celehar pillantásában volt valami, amitől rátört a feszengés.
– Fényességes – felelte Celehar, és ismét meghajolt.
– Mer Celehar, igen vagy nem?
– Igen, Fényességes.
Maia várt. Celehar hallgatott.
– És?
Celehar arcára mindössze fáradt zavar ült ki.
– Elvállalja a megbízásunkat a holtak vizsgálójának posztjára?
– Bocsásson meg, Fényességes – hajolt meg ismét Celehar. – Nem sejtettük, hogy van
beleszólásunk a dologba.
A szavak szinte sértőn lógtak a levegőben; Maia látta, hogy Dazhis és Telimezh
egyaránt felborzolódik, Csevet pedig igen határozottan teszi le a tollát – a volt prelátus
hangja azonban mindössze kimerültségtől volt tompa.
– Mer Celehar – felelte kedvesen –, szabadságában áll visszautasítani.
Később úgy gondolta, Celehart kevésbé lepte volna meg, ha a császár utasítja
Telimezht, hogy szúrja le. Egy pillanatig döbbenten elkerekedett szemmel nézett rá,
aztán a jólneveltsége pajzsa visszatért, és ismét elrejtette az érzéseit – csupán
megfáradt, gunyoros tekintetet vetett Maiára.
– Fényességed igen jószívű. Köszönjük.
– Megköszönheti a válaszával, mer Celehar.
– Fényességes – válaszolta Celehar, és olyan mélyen hajolt meg, hogy Maia
gyanította: inkább akarta az arcát elrejteni, mint a tiszteletét kimutatni. – Megtiszteltetés
lesz az ön halottainak vizsgálójaként dolgozni.
– Köszönjük. – Maia megvárta, hogy Celehar kiegyenesedjék, aztán folytatta. –
Semmit nem tudunk arról, hogyan végzi ön ezt a munkát. Mondja el, mire lesz szüksége.
 – Fényességes… – Celehar kereste a szavakat. – Mindenképpen… mindenképpen
szükséges lesz, hogy lássuk és megérintsük a testeket. És segít, ha jelen van valaki, akit
élő vére hozzájuk köt.
Maia megértette a tétovázást: maga is így érzett. Ám ha nem is gyászolta az atyját,
halálának kegyetlen és igazságtalan volta felzaklatta, és félt, mi lehet a gyilkos – vagy
gyilkosok – következő cselekedete, ha nem fogják el őket.
– Elkísérjük önt – felelte. – Csakhogy most kell indulnunk. A temetés napnyugtakor
kezdődik.
– Fényességes, biztosíthatjuk önt, hogy nem voltak egyéb terveink – mondta Celehar
alig hallható iróniával.
A nohecharisok, mint várható volt, ellenkeztek. Maia rájuk mosolygott.
– Nagyon sajnáljuk, hogy az önök kötelességének oly nagy részét jelenti, hogy
próbálnak megvédeni attól, amit meg kell tennünk.
Beshelar ettől már gutaütést kapott volna: Telimezh és Dazhis kínos zavarban
visszavonultak. Maia arra gondolt, hogy Cala egyáltalán meg se próbálta volna
lebeszélni.
Mindössze két óra maradt a temetésig; az Untheileneise’meirében már gyülekeztek a
papok, fekete, zöld, barna, szürke köpenyek kavarogtak, és még Anmura követőinek
mélysárga ruházatát is látni lehetett. Ulis öt papja meghajolt előttük, ahogy átvonultak:
fekete köpenyt és fátylat viseltek, ezúttal maszk nélkül, és a karjuk oda nem illően tele
volt színekkel, mert éppen odébb tették a többölnyi virágot, hogy helyet csináljanak a
koporsónak, amely ugyanazon a helyen pihen majd, az Untheileneise’meire
szertartásrendje szerint, őrizet alatt, imákkal körülvéve, amíg meg nem épül köré a
szarkofág. Varenechibel négy nohecharisának testét már elhamvasztották, a hamvakat
négy aranyberakásos urnában a koporsó négy sarkához helyezték: az első nohecharisok
kerültek a császár fejéhez, a katona jobb, a maza a bal oldalra, a másodikok, éppen
fordítva, a lábához. A halálban ugyanúgy védelmezték az uralkodót, ahogy életében is
mindentől, amíg az a dolog, a gyúeszköz, el nem pusztította mindannyiukat.
IV. Varenechibel császár és három idősebb fia teste az Untheileneise’meire kupolája
alatt várakozott. Zárt koporsóban. Maia eddig nem gondolt a Choharo Bölcsessége
lezuhanásának efféle következményére; most ostobának érezte magát, és máris
kerülgette a rosszullét. Nagyon szeretett volna félrepillantani, vagy akár elmenekülni,
azonban Celehar nézeteltérésbe keveredett az egyik rangidős pappal, és a helyzet nem
oldódott meg magától. Végül Maia, aki hagyta, hogy Telimezh, Dazhis és Csevet beterelje
egy üres sarokba, előrelépett – keserű humorral látta, hogy Celehar is, a pap is
önkéntelenül hátralép –, és megszólalt.
– Mer Celehar, van valami gond?
Celehar meghajtotta a fejét, és odafordult hozzá.
– Fényességes, Orseva tiszteletes éppen azt magyarázza nekünk, hogy a holtak
számos vizsgálójának biztosítottak eddig lehetőséget, hogy megszemléljék a testeket,
aminél fogva a temetési előkészületek máris jelentős késedelmet szenvedtek. Attól tart,
hogy az idő nem engedi egy újabb vizsgálat lebonyolítását, és különben sem látja
értelmét.
Orseva tiszteletes nem tűnt teljesen boldognak a summázatot hallva, ám nem
ellenkezett. Ami azt illeti, Maia sem volt benne biztos, hogy miféle hasznot hozhat a
vizsgálat, de azt határozottan tudta, hogy nem helyezheti az ügyet vakon Chavar
kezébe.
Még mindig kereste a középutat a faragatlan igazság és a politikai hazugság között,
amikor Csevet megköszörülte a torkát, és váratlanul átható hangon bejelentette:
– A császár el kíván tölteni néhány percet magában, a családja halottaival.
Az Untheileneise’meire pillanatokon belül csodálatos módon kiürült, leszámítva egy
fiatal papnőt, akinek a füle keserves daccal lapult a fejére, de nem hagyta el a neki
kijelölt őrhelyet.
 – Csevet! – sziszegte oda a döbbent Maia.
A titkár a megbánás legkisebb jele nélkül mosolygott rá.
– Ön a császár, Fényességes. Orseva tiszteletesnek semmi joga, hogy dirigáljon
önnek.
Celehar szólalt meg.
– Thorchelezhen tiszteletes nem tagadja meg, hogy a segítségünkre legyen – mondta,
és Maia kipréselt magából egy mosolyt a fiatal papnő felé. Nem sikerült túl jól, és
Celehar – meglepő ráérzéssel – odafordult hozzá.
– Fényességes, nem kell látnia. Itt is maradhat.
Maia valóban nem kívánta látni, de még csak közelebb lépni sem kívánt ahhoz a négy
lakkozott fekete koporsóhoz. Valami azonban – nem vágy volt, hanem valami más,
kötelesség vagy bűntudat – mégis hajtotta. Amikor Celehar és a tiszteletes leemelték
Varenechibel koporsójának fedelét, Maia is ott állt mellettük.
Ulis papjai, akik kiterítették a császárt, mindent megtettek, amit lehetett:
kiegyenesítették a végtagokat, és a legrosszabb szakadásokat selyemmel-bársonnyal
fedték el. Ám a halott uralkodó megégett, eltorzult vonásait mindössze egy fehér
csipkefátyollal takarhatták le. Celehar gyengéd mozdulattal felhajtotta a fátylat, és Maia
kénytelen volt elfordulni.
Celehar rekedt, megtört hangján belekezdett a halottakért való együttérzés imájába;
Maia állt a fehér oszlopok között, és küzdött a szívében összekeveredő szánalommal,
undorral, utálattal és bánattal – mindez atyjáért, Varenechibelért fogta el.
Celehar végül elhallgatott. Maia nem fordult meg: nem akarta látni, milyen módon jön
létre a kapcsolat a halott és a vizsgáló között, és mit jelent pontosan. Egy idő után
meghallotta, hogy Celehar és a papnő visszahelyezi a koporsóra a fedelét.
– Szükséges lesz… megvizsgálnia a többieket is? – kérdezte, de még mindig nem
fordult meg.
– Fényességes – válaszolta bocsánatkérőn Celehar –, segítene.
– Rendben – válaszolta Maia, bár nagyon szerette volna megparancsolni Celeharnak,
hogy hagyja békén a testeket, hagyja el az Untheileneise’meirét, és hagyja, hogy ő is
elmenjen. – Akkor folytassuk.
Nem mozdult és nem fordult meg, amíg Celehar és a tiszteletes háromszor
megismételte a komor szertartást; mindazonáltal hallotta, hogy Celehar csúf hangja
egyszer sem csuklott el, és negyedszer is ugyanolyan szeretetteli türelemmel és
figyelemmel imádkozott, mint először. Tehát nem az elhivatottság hiánya miatt tette le a
prelátusi tisztet. Maia hiába tudta, nem fogja megkérdezni, mi volt a valódi ok, hiszen
nincs hozzá joga, azért nem tudta kiverni a fejéből a gondolatot, mi történhetett.
– Fényességes, végeztünk – szólalt meg egy idő után Celehar.
Maia visszafordult. A holtak vizsgálója némán állt a koporsók mellett, és legalább nem
nézett ki rosszabbul, mint a Michen’theileianban.
– Most mit fog tenni? – kérdezte Maia.
– Fényességes, az ön halottai nincsenek a válasz birtokában. Félelemben és
zavarodottságban haltak meg, és nem nyerik el a tisztánlátást, amíg Ulis meg nem adja
a számukra. Vannak azonban más helyek, ahol a választ kereshetjük. Más holtak.
– Az ulimeire sírjai.
– Fényességes, ha nincs ellenére, holnap megkezdenénk ott a kutatást.
– Ez a szándékunk, mer Celehar. És köszönjük.
– Fényességes. – Celehar olyan semmitmondón hajolt meg, hogy az már magában
ítélet volt.
Kilépett a koporsók közül; jó pár ujjnyival alacsonyabb volt Maiánál, de nem érintette
kényelmetlenül, hogy hátra kell hajtania a fejét, ha a császár arcába akar nézni.
– Ne köszönje meg nekünk, amikor még nem tudja, mit fogunk találni.
– Nem számít, mit talál. Köszönjük, hogy az igazságot keresi, és köszönjük, hogy
megteszi, bár nem akarta.
 – Fényességes, korábban rátaláltunk már az igazságra, és nem nyertünk belőle
semmit. Sokat adnánk, ha némely igazság inkább rejtve maradhatott volna, és nem
hisszük, hogy ez a mostani más lenne.
– Nem számít – ismételte Maia. – Nem a magunk számára keressük az igazságot,
hanem… – Bizonytalanul elhallgatott. Nem az atyjáért kereste, nem is féltestvéreiért.
Végül lassan folytatta. – Azokért keressük, akiknek azért kellett meghalnia, mert atyánk
közelében voltak. Azokért, akik félnek, mert a császáruk lezuhant az égből, és egy
mezőn égett halálra. Azokért, akik nem akarták, hogy az uralkodójuk életét gyilkosság
vegye el. Ha rejtve marad az igazság, hogyan bízhatnának benne, hogy nem ismétlődik
meg a gyilkosság?
A holtak vizsgálójának arcáról semmit nem tudott leolvasni.
– Fényességes – mormolta Celehar, meghajolt, ellépett mellette, és kiment az
Untheileneise’meiréből.
Maia csak állt ott, nézte a koporsókat, az oszlopokat, a kriptákat, aztán feltekintett a
kupolatető nyílására. A fejében kavarogtak saját félig érthető érzései, a torkában
megakadtak a kimondatlan szavak – mígnem a nohecharisai odaléptek, hogy
emlékeztessék: a temetésnek napnyugtakor el kellene kezdődnie, és már csak igen
kevés idő maradt.
 11
TEMETÉS ÉS VIRRASZTÁS

A nap elsüllyedt a nyugati láthatár haragos vörös felhőiben. Maia nem bírt szabadulni az
emléktől, hogy az egyetlen alkalom, amikor valaha látta az atyját, az anyja temetésén
volt. És nem tudott szabadulni a másik emléktől sem: a tisztelet hiányától, amivel a
császár a negyedik feleségétől búcsúzott, egyetlen fekete szalaggal törve meg uralkodói
fehérségét.
Igazságot szolgáltathatna, ha ugyanúgy lekicsinyelné az atyját, ahogy ő tette az
anyjával. Maia bosszúvágyón eljátszott a gondolattal, aztán sóhajtva beismerte, hogy ő
erre nem képes. Túlságosan is jól látta, milyen felbolydulást okozna az udvarban, a
család túlélő tagjai között, a saját udvartartásában. Amellett élőn emlékezett a saját
szenvedésére, és arra, miként keserítette meg atyja tette a gyászát, amely már enélkül
is elég mély volt, hogy megfúlhasson benne.
Ezért türelmesen álldogálva tűrte, hogy az edocharisai ráaggassák a teljes udvari
gyász bénítóan nehéz kellékeit: több réteg feketével hímzett, gyönggyel tűzött fekete
brokátot, ezüstgyűrűket, amelyekbe furcsa, ködös, sötét köveket foglaltak, a fülébe,
nyakára és a hajfonataiba gyöngyöket, a fejére az Ethuverazhid Murát, és mindennek a
tetejébe hosszú-hosszú fekete fátylat, amelyen úgy derengtek át a korona opáljai, mint a
hold a felhőkön. Maia megborzongott, amikor a tükörbe nézett.
Valamikor a készülődés során a nohecharisai felváltották egymást, így amikor
megfordult, a várakozó Beshelar hajtott előtte fejet, mint aki nem akar Maia szemébe
nézni.
– Fényességes – köszöntötte morogva.
– Főhadnagy – felelte Maia, mert mulattatta, hogy Beshelar merev, formális modora
visszatért. A katona azonban csak kinyitotta előtte az ajtót, és félreállt.
Cala a külső helyiségben várt. Komolyan meghajolt, és megszólalt.
– Fényességes, a legjobb lesz, ha azonnal indulunk. A főprelátus célzott rá, hogy…
szóval a temetés máris csúszik, és illő lenne, ha ön érne oda elsőnek. Hogy imádkozzon
az… hogy imádkozzon.
Cala is szokatlanul zavartnak tűnt, ám a perc nem tette lehetővé, hogy Maia
megkísérelje kideríteni, mi a gond. Mindössze rámondta, hogy jól van, és visszatért az
Untheileneise’meirébe. Ezúttal felgyalogolt egy szűk lépcsőn a császár teraszáig, amely
úgy függött az oszlopok között, mint a zsákmány a pók hálójában.
Lepillantott a koporsókra, és egy pillanatra elszédült; egyszerre a gyermek is volt, aki
felnéz a fehér és távoli alakra, a császárra.
– Fényességes? – kérdezte Cala aggodalmasan, de Maia egy intéssel elküldte.
A korlátra tette a kezét, mélyet sóhajtott, hogy visszanyerje lelki egyensúlyát, és
valóban imádkozni kezdett; némán ismételte magában az együttérzés imáját, amelyet
Celehartól hallott délután. Igyekezett olyan türelemmel és őszinteséggel fohászkodni,
mint a vizsgáló tette. Az együttérzésnél többen nem reménykedhetett: sem szeretetet,
sem megbocsátást nem kérhetett, mindkettő túl távol volt tőle. Nem volt képes
megbocsátani az atyjának, és nem szerethette fivéreit, akikkel sosem találkozott. Ám
együttérzés töltötte el a sorsuk miatt, mint a többi áldozat miatt is, márpedig valójában
erre vágyott: hogy meggyászolhassa a halálukat, és ne kelljen az életük miatti dühét
őrizgetnie.
Az udvaroncok lassan összegyűltek alatta. Elkapott néhány felfelé irányzott, gyors
pillantást – azonnal félre is kapták a tekintetüket –, és hirtelen elmondhatatlan teherként
ébredt rá, hogy az udvari életet is újra kell élesztenie, nem csak a kormányzatot. Meg
kell kérdeznie valakit – Csevet bizonyára tudja –, mik az udvari alkalmak, és mit csinál
egy császár ezeken. És neki kell elrendelnie mindezt, vagy valamiképpen megoldódnak
maguktól?
Én nem erre születtem, gondolta. Már a nyaka és a válla is belefájdult, hogy felszegve
tartsa a fejét. A tudós halk hangja szólalt meg a fejében: Fényességes, a Choharo
Bölcsessége lezuhanását szabotázs okozta.
Megkönnyebbült, amikor a főprelátus is megjelent, és belekezdett a ceremóniába,
habár bűntudatos volt, amiért késnek. Ugyan nem volt baljóslatú, ha egy temetés
napnyugta után kezdődött, amennyiben a holdkeltét megelőzte, de Maia tudta, hogy sok
régimódi udvaronc szemében ez a hanyagság és tiszteletlenség jele. És afelől nem volt
kétsége, hogy Orseva tiszteletes a tudtukra adná, kit kell hibáztatni.
Elszánta magát, hogy odafigyeljen a főprelátus szép hangjára; örült, hogy lentről, a
fátyolon át senki sem láthatja az arcát. Felfedezte a tömegben a leánytestvéreit,
Nemriänt és Vederót; látta Arbelan Drazharant és az özvegy császárnét is, egymástól
alapos távolságra, Ciris menyasszonyát, Stano Bazhevint, esetlenül egyedül; az
Untheileneise Udvar hercegnőjét és a gyermekeit. A kislányok olyan korúak lehettek,
mint ő volt, amikor az anyja meghalt; szorongva nézett rájuk, de a fátyluk mögött csak
kerekre nyílt, komoly szempárokat látott. Azon töprengett, hogy Nemolis bátyja vajon
kedves édesapa volt-e, a gyermekei megkapták-e az esélyt, hogy szeressék. Idra feszes,
méltóságteljes tartásban állt az anyjuk mellett: most ő volt az Untheileneise Udvar
hercege, és úgy tűnt, átérzi a felelősségét, mint Maia a magáét.
A családtagok nem néztek rá, csak az egyikük: amikor a főprelátus Nemolis koporsója
felett kezdett bele az igékbe, az özvegye, Sheveän felpillantott, és a tekintetéből még a
fátylon át is úgy sugárzott a gyűlölet, hogy Maia csaknem önkéntelenül hátralépett. A
hercegnő félrenézett, nem törődött vele többet, Maia pedig belekapaszkodott a korlátba,
és nem értette, mi történt. Sheveän már az eskütételkor sem kedvelte, ám nem is
gyűlölte őt.
Együttérzés. A pillantását a főprelátusra szegezte, és újra ismételgetni kezdte az
együttérzés imáját. Segített, hogy ne kelljen gondolkodnia.
A virrasztást, amit császárként neki kellett megnyitnia és lezárnia is, az
Untheileianban tartották. Neki nem engedték annak idején, hogy az anyjáért tartott
virrasztáson részt vegyen, ezért nem tudta, mire számítson, mégis megriadt, amikor
látta a megpakolt tálalókat, és a nagy udvar közepén tisztára söpört táncteret.
– Mit tegyek? – sziszegte Cala fülébe. – Nem tudok táncolni!
– Önnek nem is kell, Fényességes – válaszolta Cala. – Elég, ha felkéri az udvart, hogy
táncolják békés álomba a holtakat, azután leülhet, vagy állhat, vagy táncolhat is, ahogy
kedve tartja.
– Köszönöm – felelte Maia, bár ettől még nem igazán nyugodott meg.
Felhajtotta a fátylát, mielőtt fellépett volna az emelvényre; a sötétje most vakságnak
érződött, nem biztonságnak. Beszélt, ahogy Cala meghagyta, bár a szavakat esetlennek,
bicegőnek érezte, és képtelen volt megállapítani, hogy a hangja őszintén, dacosan vagy
unottan csengett. Az udvar csillogó ragadozószemekkel bámulta, de amikor Maia intett a
zenészeknek, engedelmesen párokra váltak, és pörgő, szikrázó útvonalakat rajzoltak a
parkettre – Maia nem bírta követni a túl bonyolult rajzolatot.
Meg kell tanulnod táncolni, gondolta, és kimerülten a trónra roskadt. Nem volt
kényelmes, de legalább ülést kínált. Beshelar és Cala is elfoglalta a helyét a trón két
oldalán.
Maia hátrahajtotta a fejét, hogy a mazára nézhessen.
– Önök nem ülhetnek le?
Beshelar olyan hangot adott, mintha fojtogatnák.
– Köszönjük, Fényességes, de nem. Jól vagyunk – felelte a maza.
– És ha táncolni kívánnának?
 – Fényességes, kérjük! – sziszegte Beshelar.
– Szigorúan véve nem vagyunk Fényességed udvarának része – mondta Cala. – Ha
nem lennénk az ön nohecharisai, itt se lennénk. Ennélfogva rendkívüli illemsértés lenne
a részünkről a tánc, még ha akadna is egy hölgy, aki elfogadna minket partnerként.
– Ó – bökte ki Maia; ismét igen fiatalnak és ostobának érezte magát.
Akkor Beshelar már-már megkönnyebbülten bejelentette:
– Fényességes, a lordkancellár érkezik.
Maia felnézett, és valóban meglátta az emelvény felé lépkedő kolerikus alakot. Egy
ifjú kísérte, alacsony, köpcös, mint Chavar maga, de az öltözékéről még Maia is látta,
hogy a legmagasabb eleganciát jelenti, és valami olyasféle ragyogás vette körül, ami az
atyjából hiányzott.
Megálltak az emelvény lábánál. Maia közelebb intette őket, leküzdve a vágyat, hogy
megvárakoztassa Chavart.
– Fényességes – térdelt le a lordkancellár –, megengedi, hogy bemutassuk önnek a
fiunkat, Nurevist?
– Fényességes – visszhangozta az ifjú, és ugyanolyan kecsesen hajtotta meg az egyik
térdét, mint ahogy a tánctéren átvágott.
– Örömünkre szolgál – felelte Maia; kopott frázis volt, de úgy tűnt, kielégíti Chavart és
a fiát, akik újra felegyenesedtek.
– Fényességes, megértjük – kezdett bele Chavar –, hogy nehéz helyzet lehet ilyen
hirtelen az udvarba kerülni, kortársak társasága nélkül.
A háta mögött Nurevis az égre nézett, aztán Maiára kacsintott, aki ettől hirtelen és
megmagyarázhatatlanul könnyebbnek érezte magát.
– Nagyra értékeljük, hogy mindenre gondol, lordkancellár – felelte szárazon, és nem
tette hozzá, amit pedig más körülmények között talán kimond: hogy még sokkal inkább
értékelné, ha Chavar a feladatai ellátására is ugyanekkora gondot fordítana.
Chavar ragyogó, taszító mosollyal meghajolt és elsietett. Nurevis közelebb lépett és
halkan megszólalt.
– Fényességes, kérjük a bocsánatát. Régi tapasztalat, hogy ha atyánk valamit a fejébe
vesz, mint most, nincs értelme ellenkezni vele.
– Egyáltalán nem erről van szó – felelte Maia. – Hálásak vagyunk. Még nem… még
nem volt alkalmunk, hogy megismerkedjünk az udvarral.
– Nem, az egész olyan gyorsan történt, igaz? Nos, aligha tehetjük meg, hogy
körbesétálunk, és bemutatjuk a császárt a legjobb barátainknak, de ha Fényességed
kívánná… – Megjátszott csúfolkodással vonta fel a szemöldökét.
– Igen?
– Örömmel mutatnánk meg az ön számára a többieket. Szinte mindenkit ismerünk az
udvarnál.
– Nagyon kedves – bólintott Maia. – Kérjük, tegye meg.
A következő negyedórában Nurevis a trón mellett állt, és nevekkel, valamint könnyed
pletykákkal látta el Maiát. A császár figyelt, és megpróbálta megjegyezni, amit hallott,
bár félt, hogy az arcok és nevek egymáshoz kapcsolásában nem olyan jól szolgál az
emlékezete, mint kellene. Végül Nurevis kimentette magát, mosolyogva mondta, hogy
nem lenne jó, ha a császár azelőtt választana magának kedvenceket, hogy mindenkit
megismer, azzal ellebegett, hogy táncpartnert találjon.
Az emelvény máris háromszor olyan magányosnak tűnt, mint korábban. Valamiképp,
miután egyvalakinek bemutatták, Maia már nem érezte úgy, hogy beszélhet a
nohecharisaival; Nurevis megjegyzése a kedvencekről kényelmetlenül érintette, és azon
gondolkodott, vajon máris kialakult-e róla ez a kép, mivelhogy Varenechibel halála óta
ilyen szorosan ragaszkodik a saját udvartartásához.
Még egy ok, hogy megindítsa az udvar életét, gondolta – és hogy megtanuljon
táncolni. Érezte a fiatal hölgyek perzselő tekintetét, amint elsiklottak előtte partnereik
karján; képtelen volt megtartóztatni magát az elképzeléstől, hogy milyen lehet táncolni
velük, megérinteni őket, mint az udvar ifjai tették.
Muszáj megtanulnod táncolni, szögezte le.
Csaknem megkönnyebbült, amikor egy apródot látott az emelvény felé közeledni, bár
beletelt egy hosszú pillanatba, mire felismerte a libériájáról, hogy a Tethimada-ház
szolgálója. A fiú a lépcsők elé térdelt, és egy lezárt borítékot nyújtott felé.
– Parancsolja, Fényességes? – kérdezte Beshelar.
– Igen, kérjük – bólintott Maia. Beshelar lesétált a borítékért.
Dach’osmer Tethimar korábbi levelére emlékezve Maia örömteli meglepetéssel látta,
hogy ez rövid és érthető. A papíron mindössze ennyi állt: Fényességes, félünk, hogy
megsértettük önt. Megengedi, hogy ön elé járuljunk bocsánatkérésünkkel?
Felnézett: azonnal meglátta Eshevis Tethimart. Magas, széles vállú férfi volt, tökéletes
udvari gyászt viselt, még az ónixgyöngyök is hibátlanul illeszkedtek a füle hajlatába – és
gondosan a császár látóterébe helyezkedett. Rendkívül jól nézett ki, és a tartása azt
mutatta, tisztában is van ezzel. Maia komoran arra gondolt, egyáltalán nem úgy néz ki,
mint aki amiatt aggódik, hogy megbántotta a császárát.
Tisztán látta, hogy Tethimar villára tűzte őt, mint Haru, a kertész szokta a mocsári
viperákat. Ha megtagadja nagyon is észszerű kérését, ő lesz a kerékkötő, és Tethimar
újabb sértést könyvelhet el a császárral szemben álló keleti urak nevében is. Ha viszont
enged neki, Tethimar úgy tűnhet fel, mint aki bírja a császár kegyét, lévén a második,
akit nyilvánosan meghallgat. Nem kellett hozzá sok ész, hogy Maia megértse: ha
Tethimar valóban aggódik, nem ebben az időben nyújtotta volna be a kérelmet, és
egészen biztosan nem azt kéri, hogy itt, a virrasztáson járulhasson a császár elé.
Nem kedvellek, Eshevis Tethimar, gondolta Maia, de legjobb megítélése szerint – és
nagyon szerette volna, ha Csevet jelen van, hogy tanácsot adjon – úgy gondolta,
kevesebb kárt tesz, ha fogadja Tethimart, mint ha megsérti azzal, hogy nem vesz róla
tudomást.
A zsebébe tette a levelet, és az apródhoz fordult.
– Mondja meg az urának, hogy elénk járulhat.
Formálisabb volt ez így, mintha csak intett volna Tethimarnak, ugyanakkor remélte,
ezáltal nem is tűnnek olyan jó barátoknak.
Az Edonomee-t körülvevő mocsárvidékre gondolt – a helyiek Edonarának hívták, bár a
császári térképeken nem volt neve –, és a viperákra, a futóhomokra, a szüntelenül
gomolygó kigőzölgésekre. Emlékezett Haru szavaira a ritka alkalmak egyikéről, amikor a
szolgáló közvetlenül megszólította: Remélem, az uraság soha nem találja magát kint a
mocsárban, de ha mégis, minden egyes lépését tapogassa ki, mielőtt leteszi a lábát. Ne
higgye, hogy biztonságos, csak mert annak látszik, vagy mert utoljára még az volt. Mert
nem lesz ugyanolyan. És mert Edonara elveszi a maga áldozatait. És aztán észbe kapott,
lehajtotta a fejét, elmormolt valamit, ami bocsánatkérés is lehetett, és elsietett, Maia
pedig nem tudta, miként kérje maradásra.
Az Untheileneise Udvar, minden szépsége ellenére is csak egy másik Edonara volt.
Minden lépést tapogass ki, mielőtt leteszed a lábad. Semmiben ne bízz. A gyerek
császárokra gondolt, akik az Untheileneise’meirében fekszenek, és atyja feleségeire. És
arra, hogy az Untheileneise Udvar is elveszi a maga áldozatait.
Dach’osmer Tethimar azonban már az emelvény lépcsőin kaptatott felfelé. Éppen a
megfelelő helyen állt meg, térdet hajtott, és szép, hajlékony bariton hangon köszöntötte.
– Fényességes.
– Dach’osmer Tethimar, kérjük, álljon fel – felelte Maia, és minden eddiginél erősebben
tört rá az érzés, hogy ő maga semmi más, csak egy lógó karú-lábú baba, amelyet
császári ruhákba csavartak és öltöztettek. A hangja Tethimaré után vékonyan,
gyerekesen, fájón tétován csengett.
 Tethimar szeme szokatlanul sötét kéken csillogott, fehér arcában szinte feketének
hatott, és nyilvánvalóan tisztában is volt ennek hatásával. Felegyenesedett, elkapta és el
sem engedte Maia pillantását.
– Fényességes, köszönjük, hogy jóváhagyta a kérésünket – mondta, és csak sötét
szeme tette hozzá: bölcs döntés volt.
Maiát szinte megnyugtatta, hogy megfélemlítéssel kell szembenéznie: olyan nagyon
ismerős érzés volt, ráadásul Tethimar nem is bírt Setheris eszközeivel. Kedvesen
mosolyogva válaszolt.
– Dach’osmer Tethimar, bevalljuk, igencsak értetlenül fogadtuk az ön levelét.
Csak egyetlen pillanat volt, amíg Tethimar arcán az elégedettség mellett megjelent a
zavar is, de Maia tudta: sikerült megdöbbentenie. Kicsiny győzelem volt.
– De Fényességes – folytatta Tethimar –, hiszen természetesen tudja, hogy a testvére
kezét szeretném elnyerni.
Maia még Edonomee-ben megtanulta, amíg figyelte, hogy a háznép miként bánik
Setherisszel, miként adja az ostobát.
– Igazán? – kérdezte.
– Az elhunyt császárral, az ön atyjával folytattunk erről tárgyalásokat. – Tethimar
éppen csak egy kissé emelte fel a hangját.
– Valóban? Tudomásunk szerint nem jelentették be az eljegyzés tényét.
Tethimar rámeredt; ha korábban megdöbbent, mostanra csaknem megrémült.
– De Fényességes…
Maia felemelte a kezét, hogy elhallgattassa.
– Dach’osmer Tethimar, úgy véljük, hogy atyánk halotti virrasztása nem megfelelő
alkalom, hogy erről, vagy bármi fontos ügyről beszéljünk – közölte. Egyenesen állta
Tethimar pillantását, tudva, hogy az ő szeme sem kevésbé különös – és tudva, milyen
keveset jelent ez valójában.
Tethimar sütötte le először a szemét.
– Természetesen, Fényességes. Bocsánatát kérjük. Ismét. – Bánatosra torzított
mosolyát látva Maia szinte megkedvelte.
Tethimar levonult az emelvényről, és Maia már szinte fellélegzett – titokban, persze,
mert a császár ugyanannyira nem mutathatta ki, hogy megkönnyebbült a nagyúr
távozásától, mint azt sem, hogy feszélyezte az érkezése –, amikor megpillantott valami
sötétet, ami nem gyászruha volt, és ráébredt, hogy Gormened nagykövet közelít a
trónhoz a feleségével a karján.
Újfent, még kétségbeesettebben kívánta, bárcsak mellette lenne Csevet. Nem tehette
meg, hogy nem vesz tudomást a barizhani nagykövetről, vagy hogy nem beszél vele,
ugyanakkor már szinte hallotta is, mit suttog majd Setheris meg a többi hozzá hasonló a
koboldcsászárról – ha nem nevezik máris így, csak idő kérdése –, ha látják nyilvánosan
csevegni a Nagy Avar képviselőjével.
Száguldottak a gondolatai: eszébe villant, hogy ugyanakkor ez kiváló ellenpontot
képezne minden előjoggal szemben, amit dach’osmer Tethimar látszólag megnyert az
imént. És a nesecho is ott lapult az egyik belső zsebében; Avris finom aranyláncra fűzte,
hogy láthatatlanul egy gomblyukba vagy övbújtatóra erősíthesse, Maiát pedig annyira
lehengerelte ez a kedvesség, amit magától sosem kért volna, hogy alig bírta eldadogni a
köszönetét. Mégis, a nesecho Gormened ajándéka volt.
Kezdeményezőkészség, és bátorság, ezt mondta Csevet.
Gormened megállt a lépcsők alján. Maia látta, hogy fiatal, zömök, mint a koboldok
általában, és egyik széles járomcsontján párbajban szerzett heg húzódik. Átfutott a
fején, hogy vajon Ethuverazban nagykövetnek lenni rangot jelent-e, vagy büntetést.
Intett a követnek, hogy lépjen közelebb.
– Fényességes – térdelt le Gormened; a felesége olyan mély pukedlit vágott ki, és
olyan sokáig tartotta, hogy Maia azon csodálkozott, hogyhogy nem borul fel. – Vorzhis
Gormened vagyunk, Barizhan nagykövete, ő pedig a feleségünk, Nadaro.
 Kobold módra ejtette a nevet, az első szótagot hangsúlyozva, és Maiát ismét
megrohanta az anyja iránt érzett gyász; ő tanította meg neki a helyes hangsúlyozást –
CHE-ne-lo, nem pedig che-NE-lo – hogy legalább egyvalaki legyen, aki jól mondja.
– Kérjük, álljanak fel – felelte, és nézte, amint Nadaro ugyanazzal a kemény
eleganciával egyenesedik ki. Ráébredt, hogy lehetősége nyílt a kicsinyes bosszúra, és
gyengének bizonyult, hogy ne használja ki. – Hálásak vagyunk, hogy végre
találkozhatunk édesanyánk egy vérrokonával. Közel álltak egymáshoz?
Amint kimondta, már meg is bánta, ám nem a nagykövet felelt neki. Hanem a
felesége.
– A császárné édesanyja a nagynénénk volt, atyánk nővére. Alkalmanként
találkozhattunk Chenelóval, amíg kislányok voltunk, hiszen a Nagy Avar és atyánk
szövetségben álltak. Később ez megváltozott.
Maia legfeljebb nagy vonalakban ismerte a barizhani belpolitikát, és ez a tudása is
leginkább az olcsó, kék kötésű regényekből származott, amelyeket Pelchara és Kevo
olyannyira kedvelt még Edonomee-ben. Azzal tisztában volt, hogy a Nagy Avar
mindössze azért tudja uralni az országát, mert szövetségben áll az avarsinokkal, az
ezernyi kisebb uralkodóval, akikből több van, mint hercegből, ám a hatalmuk az
ethuverazi főhercegekénél is nagyobb, és akik Barizhan tényleges kormányzatát
képviselik. A szövetségek változása, amit osmerrem Gormened megemlített, nem volt
jelentéktelen ügy.
– Gyertyát gyújtottunk érte, amikor a halálhíréről értesültünk – folytatta Nadaro
Gormened. – Ez volt minden, amit tehettünk. – A szavaiból enyhe megrovás csendült ki a
férje felé, mert ő is, mint a tünde asszonyok, a minden, amit tehettünk szavakkal
valójában azt mondta: minden, amit megengedtek nekünk.
– A gyertyák sokat jelentettek volna neki – válaszolta Maia. – Köszönjük, osmerrem
Gormened.
Az asszony ismét pukedlizett, a nagykövet pedig váratlan tapintattal tudomásul véve,
hogy a kihallgatásnak vége, meghajolt, és a feleségével együtt távozott. Maia csak azért
látta ezt, mert rákényszerítette magát a figyelemre: valójában a szemét maró
könnyekkel küzdött. Chenelo tíz éve halt meg; gyerekes és értelmetlen volt, hogy még
mindig ennyire hiányolja. Erővel tartotta rezzenetlenül az arcvonásait, fenn a fülét;
egyenletesen, mélyen lélegzett, és végül, rettentő sokára, a fájdalom enyhült, és Maia
képes volt lazítani egymásba font ujjain. Ismét rendesen lélegzett, ismét távolabb nézett
az emelvény szélénél, és egy időre beleveszett a tánc forgatagába és az ablakokon kívül
emelkedő sötétségbe.
És aztán Cala felszisszent.
– Fényességes, a hercegnő!
Maia elfordította a fejét. Az Untheileneise Udvar hercegnője lépdelt felé a teremben,
Stano Bazhevinnel a nyomában. Sheveän nem emelte fel a fátylát, és a tartása nem
békés szándékról tanúskodott. Az udvaroncok kitértek az útjából; a legtöbbnek sikerült
kecsesen odébb lépni, ami mindössze udvariasnak tűnt, ám néhány fiatal lány
szabályosan a falig szaladt előle. Már jóval azelőtt, hogy az arcát megpillanthatta volna,
Maia tudta, Sheveän hercegnő ugyanolyan kedvében van, mint amilyenben a férje
koporsója mellett látta.
Az emelvény alatt megállt, kék szeme szinte átégette a fátylat. Maia tétovázás nélkül
intette közelebb, mert tudta, az udvarban mindenki őket nézi, akár nyíltan, akár titkolva.
Stano Bazhevin, ismét ügyetlenül és esetlenül, hátramaradt, a kezét szorosan
összekulcsolta a keble előtt. Maia ismerte ezt a cselt, bár őt Setheris szorította rá: az
összefogott kezek nem babrálnak semmivel. Osmin Bazhevin rettegett, mint az
eskütételkor is, most azonban Maia úgy vélte, Sheveän az oka. Vagy Sheveän célja.
A hercegnő tiszteletadó mozdulata teljes térdhajtás volt, esetleg nagyon mély pukedli,
Maia nem akarta megtudakolni, melyik.
– Fényességes – kezdte Sheveän, a hangja mély, óvatos és hideg, mint a téli szél.
 – Hercegnő – felelte a császár; kihúzta a derekát, maga is összefonta az ujjait,
felszegte az állát és a fülét. Semmi jelét sem adta, hogy Sheveän megrémíti.
A hercegnő felegyenesedett, és felemelte a fátylát, bár csupán azért, hogy még
keményebb pillantást vethessen rá.
– Hallottunk bizonyos dolgokat – vágott bele. – Döbbenetes, botrányos pletykákat.
Azért jöttünk, mert reméljük, hogy ön biztosíthat minket, hogy szörnyű hazugság az
egész.
– Hercegnő, nem tudjuk, miről…
– Azt mondták – vágott a szavába Sheveän halk, méregtől csöpögő hangon –, hogy ön
ma délután megengedte, mi több, támogatta a férjünk testének meggyalázását.
– Meggyalázását? – Maia döbbenetében nem találta a szavakat. – Hercegnő,
biztosíthatjuk, hogy senki nem gyalázta meg a holtat.
– Akkor hát nem igaz, hogy ön elrendelte, hogy nyissák fel a herceg koporsóját?
Maia legyűrte a kényszert, hogy összeránduljon.
– Hercegnő, önnek nagyon is pontatlanul írták le a tetteink célját.
– Felnyittatta a koporsót! – A kiáltásban megrázkódtatás és düh keveredett, de Maia
meggyőződése szerint egyik sem volt őszinte.
– Hercegnő – jelentette ki szigorúan, és nem emelte fel a hangját –, mind a négy
koporsót felnyitották a császár, egy tiszteletes és a holtak vizsgálója jelenlétében.
Kegyelettel fordultunk a holtak felé. Elmondtuk az imákat. Semmi…
– A holtak vizsgálója? – Sheveän egyre hangosabban beszélt, és Maia tudta: a
megbűvölten hallgatózó udvarnak játszik. – Arra miféle szükség lehetett?
– Sheveän hercegnő, kérjük, fogja vissza a hangnemét.
– Azt már nem! Követeljük, hogy árulja el…
– Hercegnő! – csattant fel Maia, és ezzel végre megakasztotta Sheveänt. Halkabban
folytatta. – Megvannak az okaink, ám ezeket nem atyánk halotti virrasztásán kívánjuk
megtárgyalni. Amint lehet, fogadjuk önt, és feltárjuk a teljes, kendőzetlen igazságot.
– Fényességed milyen kedves – vágta rá Sheveän gúnyosan.
– Sheveän, nem vagyunk az ön ellensége. Tiszteletben tartjuk a gyászát, és…
– Tiszteletben! Ejtett akár egyetlen könnyet is? Gyászolja ön a családját, Edrehasivar,
vagy teljesen lefoglalja a káröröm?
Maia csak bámult rá, képtelen volt válaszolni, kitérni, védekezni. A nohecharisairól el
is feledkezett, úgyhogy összerándult, amikor Beshelar szólalt meg.
– Hercegnő, tartunk tőle, hogy az idegfeszültség erőt vett önön. Szeretné, ha
ideszólítanánk az egyik udvarhölgyét?
Sheveän gyilkos pillantással és egy merev pukedlivel felelt.
– Fényességes, bocsásson meg. Nem vagyunk önmagunk.
– Megértjük – bólintott Maia, és maga se tudta, hazudik-e vagy sem. – Jöjjön el holnap,
Sheveän, és beszélhetünk.
– Fényességes – biccentett a hercegnő hajthatatlanul, és elsuhogott, útközben
magához véve Stano Bazhevint. Stano a válla felett bocsánatkérő pillantást vetett
Maiára; Sheveän az előadásában figyelemre méltó módon elfelejtette megemlíteni őt
vagy az ő esetleges aggodalmait a vőlegénye teste miatt.
Maia csak néhány mély lélegzetvételt követően tudott újra halkan, nyugodtan
megszólalni.
– Köszönjük, Beshelar.
– Ez a dolgunk, Fényességes – morogta vissza a katona.
 12
A HERCEGNŐ ÉS A VIZSGÁLÓ

Újra az Untheileneise’meirében találta magát, bár fogalma sem volt, miért. Úgy
gondolta, elfelejtett valamit, valami különösen fontosat. Az anyja sírjánál hagyta, ha
pedig a reggeli napfény ráesik, a dolog elporlad és semmivé lesz.
Ott állt tehát a sötét Untheileneise’meiré-ben. A kupola csúcsablakán egyetlen
holdfénypászma esett be, ezüstbe vonta a hópelyheket, amelyek összegyűltek az
oszlopkör közepén egyedül álló lakkozott koporsón.
Hogy eljusson az anyja sírjához, és a drágasághoz, amit otthagyott, el kell mennie
mellette.
Zakatoló szívvel vágott neki az Untheileneise’meirének.
Ahogy egyre közelebb ért, a koporsó mintha megnagyobbodott volna, amíg végül a
feje fölé tornyosult, és eltakarta Maia elől a kör többi részét. Át kellett másznia rajta, bár
lehúzta díszes köpenye, sok-sok lépésnyi, fodrozódó fátyla.
Küszködve feljutott a koporsó oldalára, bár a köpenyt alig bírta, a fátyol fojtogatta.
Amikor végül felért, azt látta, hogy a fedelet leemelték.
Mer Celehar biztosan itt van valahol, gondolta. Szeretett volna kiáltani neki, ám a
hangja cserbenhagyta.
A test úgy feküdt, ahogy korábban látta: a keze keresztbe téve, az arca lefátyolozva.
Át kellett másznia rajta is, de hát ezt megtehette.
– Nem szándékom meggyalázni – suttogta, és előrenyúlt, hogy fogást vegyen a
koporsó másik oldalán.
Akkor a holt kezek felemelkedtek, és kegyetlenül, vasmarokkal ragadták meg Maia
csuklóit.
– Meggyalázni? – kérdezte fojtott, nedves hangon. Maia látta a fátyolon át, hogy a
szája egy szakadozott szélű, sötét lyuk. – Sírtál te egyáltalán? Gyászolod a családodat,
Maia? – Még mindig Maia karjába kapaszkodva felült. – Sírsz értem?
Az arc a fátyol mögött egészen közel ért; Maia hátrahajolt, lezuhant, vergődött – és
már az edonomee-i ház sötét, szűk folyosóin rohant botladozva, a zokogás a torkán
akadt, a hulla a nyomában vonszolta magát. Sírj értem! követelte iszonyú hangján. Sírj
az atyádért!
A fátyol Maia bokájára csavarodott; elesett, és minél jobban erőlködött, hogy talpra
álljon, annál inkább belebonyolódott a nehéz anyagba. Tehetetlenül dobálta magát,
kaparta a padlódeszkákat, hátha valamelyikben meg bír fogódzkodni, és már a száját is
eltömte az uszálya. Atyja halott keze a bokájára szorult.
Maia sikoltva ébredt.
– Fényességes? – Cala hangja volt, és az ablak előtt Cala szögletes alakja rajzolódott
ki.
– Igazán ironikus ez a cím – rebegte Maia. Rájött, hogy a lidércnyomásban rátekeredő
ruha a valóságban az ágyneműje volt. Zakatolt a szíve, úszott a hideg verejtékben.
– Fényességes, jól van?
Valaki feltépte az ajtót; Maia akaratlan, hiábavaló mozdulattal felrántotta a karját,
hogy eltakarja magát.
– Mintha úgy hallottam volna… – Beshelar aggodalmas hangja.
– Azt hiszem, rendben van – felelt neki Cala. – Szerintem csak egy álom volt.
Fényességes, jól van?
– Jól vagyunk – válaszolta Maia. – Bocsánatot kérünk, amiért felriasztottuk önöket.
 – Fényességes – mondta rá Beshelar, és becsukta, éppen csak nem becsapta az ajtót.
– Hány óra van? – hunyorgott Maia Cala mellett az ablakra.
– Fél hét, Fényességes. Alig háromnegyed órát aludt.
– Nem csoda, ha úgy érzem magam, mint akit megrúgott a ló. Sajnálom, Cala, igazán
nem akartam megrémíteni.
– Nem történt baj – válaszolta a maza. – Aludnia kellene, Fényességes.
Maiát úgy érte a megrovó válasz, mint a jeges víz. Felült, önkéntelenül a kezét
nyújtotta.
– Cala, megbántottam?
Az ablaknál álló Cala a köpenye karöltőjébe rejtette a kezét. Csend következett –
váratlan, és ettől még csúfabb. Végül a maza megszólalt.
– Fényességes, mi nem lehetünk az ön barátja – mondta ki a kemény, éles szavakat.
– Barátom? Cala, én… ha túlságosan bizalmasan viselkedtünk, bocsánatot kérünk.
– Nem erről van szó. – Cala nem hangzott boldognak, a füle is a fejére simult, de nem
fordult el az ablaktól, hogy Maia ne lássa az arcát. – Fényességes, észrevehető, hogy a
nohecharisait inkább kezeli önmagával egyenlőként, mint szolgaként.
– De hiszen nem is a szolgáim.
– Nem is vagyunk egyenlőek önnel, Fényességes. Kötelességeink vannak ön felé,
amelyeket el kell látnunk, és ezen kötelességteljesítésben kell, hogy a kapcsolatunk
kimerüljön.
Maia úgy érezte, mindjárt megfullad.
– Cala – bökte ki, de a szó elakadt a torkában.
– Muszáj, Fényességes. Az adremaza beszélt velünk a temetést megelőzően. Máris
terjed a szó, hogy ön nem úgy viselkedik, mint az elhunyt császár, és ez neki nem
tetszene. Az udvar már azt se nézte jó szemmel, hogy Beshelart és minket választott
kísérőinek…
– Mégis, kit kellett volna választanom? – Túl későn hallotta meg saját hangjában a
nyerseséget. Lehunyta a szemét, a tenyerébe temette az arcát. Égett a szeme. Csak a
fáradtság teszi, szólt magára.
– Fényességes – mondta Cala gyengéden –, mi sem láttuk, mi ebben a bűn. Mi is… én
is, én is örültem, és büszke voltam, mindig is az leszek. Az adremazának azonban igaza
van. Az a dolgunk, hogy őrizzük önt. A nohecharisa vagyunk. Nem lehetünk más.
– Megértettük – kényszerítette ki fájó torkán a választ Maia, és visszadőlt az ágyra,
majd háttal fordult Calának. – Igaza van. Aludnunk kellene.
– Fényességes – mormolta Cala.
Maia szorosra zárt szemmel feküdt, és lassan, egyenletesen lélegzett, bár úgy érezte,
a torkára, a szívére sziklák nehezednek. Végül elaludt, ám az álma nem hozott
nyugodalmat.
Amikor újra felébredt, már fél tíz volt. A nap betűzött az ablakán; Esha hajolt fölé, ő
szólongatta.
– Fényességes? Fényességes! A titkára vár odakint, és azt mondja, sürgősen beszélnie
kell önnel.
Maia álomittasan és dacos szomorúsággal kiküzdötte magát az ágyból.
– Megmondta, milyen ügyben?
– Nem, Fényességes. – Esha ráadott egy steppelt köntöst, bőre szabott
bársonykézelővel és -gallérral. – Csak, hogy fontos, és nem várhat.
– Köszönjük. – Maia kihúzta éjjelre összefont haját a gallér alól, és a hátára vetette,
majd elindult, hogy megtudja, mi zaklatta fel a titkárát.
Csevet, mert ő volt Csevet, illőn meghajolt, de látszott rajta, hogy nagyon ideges;
hiába igyekezett fenntartani a nyugalma látszatát, a füle meg-megrezzent.
– Mi esett? – kérdezte a császár, elnyomva egy ásítást.
– Fényességes, pontosan mit mondott Sheveän hercegnőnek?
– Hogy ma beszélünk vele a férje holttestére vonatkozó aggodalmát illetően. Miért?
 – Kint vár a fogadószobában, és tüzet hány. Azt mondja, ha ön nem fogadja, a
lordkancellártól fogja a helyzet orvoslását kérni.
Az átkozódás a közrendűeknek való, mondogatta Chenelo és Setheris egyaránt;
azoknak a menedéke, akiknek a nemzetsége is, az iskolázottsága is alacsony. Maia most
összeharapta a fogait, ki ne szökjenek a száján a Harutól tanult szavak.
– El akar taposni minket – jelentette ki.
– Fényességes?
Maia röviden beszámolt Csevetnek az előző estén az Untheileneise Udvar
hercegnőjével folytatott társalgásáról.
– Belátjuk – fejezte be –, hogy nem volt bölcs dolog függőben hagyni a pontos órát,
ám nem gondoltuk…
– Hogy a hercegnő efféle lealacsonyító taktikához folyamodik? – vonta fel a
szemöldökét Csevet.
– Meglehet, naivitás volt a részünkről – bólintott Maia.
– Fényességes! – mormolta Csevet megjátszott riadalommal.
Ő sem lehet a barátod, figyelmeztette magát Maia, és összehúzta magán a köntöst,
pedig nem a levegő hidegétől borzongott.
– Nem gondoljuk, hogy bármi jóra vezetne, ha a hercegnő megkörnyékezné a
lordkancellárt.
– Nem – vágta rá Csevet. – Ebben egyet kell értenünk.
– Tudná valahogy… késleltetni? Nem fogadhatjuk az Untheileneise Udvar hercegnőjét
köntösben.
– Fényességes, megtesszük, ami tőlünk telik – hajolt meg Csevet.
Azzal kisietett, Maia pedig visszatért a szobájába, hogy szóljon Eshának: sietve kell
öltöznie.
Úgy látta, az edocharisait kényelmetlenül érintette a türelmetlensége, bár ezt csak
abból vette észre, milyen csöndben, összeszorított szájjal, lelapuló füllel dolgoztak. A
hatékonyságuk és figyelmük azonban a legkisebb csorbát sem szenvedte, és ugyan Maia
császárhoz képest igen egyszerű öltözéket kapott, mégis makulátlan uralkodói díszben
indult lefelé az Alcethmeret lépcsőin a fogadószoba felé: minden hajtincse, a ruhája
minden hajtása a helyén volt.
Az udvar hercegnője még mindig teljes gyászban állt a hatalmas terem közepén.
Egyedül érkezett: most nem vette a fáradságot, hogy elvonszolja a jelentéktelen
támogatást jelentő osmin Bazhevint. Amikor meglátta Maiát közeledni, felemelte a
fátylát, és pukedlizett, habár nem túl mélyen.
– Fényességes.
– Sheveän. Reméljük, jól aludt.
– Nem aludtunk – vágott vissza a hercegnő, mintha csupán egy szívtelen szörny
képzelhette volna, hogy álom jön a szemére.
Maia egy pillanatra elhallgatott, hogy jelezze: feltűnt neki a válasz nyersesége.
– Kérjük, üljön le – mondta aztán.
Sheveän piszkavasmerev derékkal leült, és rezzenetlen, gyanakvó tekintetét Maiára
szegezte. Maia szintén helyet foglalt, aztán, mivel nem látott módot, hogy elkerülje,
egyszerűen kimondta.
– A Choharo Bölcsessége vesztét szabotázs okozta.
Az első pillanatban azt hitte, Sheveän nem értette meg, de a hercegnő
visszakérdezett.
– Igen? – tudakolta, és ebből Maia rájött, nem látja az összefüggést az ügy és a maga
panasza között.
– Meg kell tudnunk, ki ölte meg atyánkat és fivéreinket – magyarázta. – Ehhez pedig
szükségünk van a holtak vizsgálójára.
– Igen – bólintott Sheveän türelmetlenül, mint aki egy visszamaradottal beszél. –
Chavar nagyúr pedig személyesen biztosított minket, hogy a vizsgálók kegyelettel
tekintették meg a testeket, valamint hogy a temetés emiatt nem szenved késedelmet.
És ezután jutott a tudomásunkra, hogy Edrehasivar közbeavatkozott, késleltette a
szertartást és mindenkinek kényelmetlenséget okozott, arról nem is beszélve, hogy
tiszteletlenséget mutatott a tulajdon atyjával szemben, mert iderángatta Csoru
unokatestvérét!
A haragja kicsapott, és Maia, az agya kicsiny, hátsó, hideg sarkában, ahol egészen
olyan gondolatok születtek, mint Setheriséi, azon töprengett, hogy mi okozza: a temetés
zökkenője mérgesítette-e fel, vagy az özvegy császárné rokona felé mutatott vélt kegy.
A szíve a torkában dobogott, kicsinek és gyengének érezte magát, mint unokabátyja
dühe előtt, de felidézte magában Csevet szavait – Orseva tiszteletesnek semmi joga,
hogy dirigáljon önnek – és a saját elszánását, hogy nem fogja hagyni Setherist uralkodni
maga felett. Ez ugyanaz a helyzet volt, ugyanaz a szükség.
– Hercegnő, ismét csak biztosíthatjuk, hogy nem történt kegyeletsértés. Ha kívánja, a
vizsgálóval is beszélhet. – Hallotta a saját hangjában a remegést, és csak remélte, hogy
Sheveännak nem tűnik fel.
– Igen – közölte a hercegnő hidegen és hangsúlytalanul, mire Maiának nem volt más
választása, mint hogy egy apródot hívasson, akit aztán elküldjön Thara Celeharért.
A kemény csend töretlenül feszült közöttük, amíg vártak. Maia hatalmas
megkönnyebbülésére Celehar gyorsan odaért; a császár akkor jött rá, hogy fogalma
sincs, hol él a vizsgáló.
Celehar kopott gyászruhában érkezett, mint az előző nap. Különösmód hasonlított
Sheveänra: mindkettejük fehér arca maszkra emlékeztetett, a szemük parázsként izzott.
Kit veszített el? futott át Maia fején a kérdés, miközben intett a vizsgálónak, hogy
egyenesedjék fel, és kereste a szavakat, amelyekkel elmagyarázhatná a helyzetet, hogy
ne kelljen azt mondania: az Untheileneise Udvar hercegnője majdhogynem sírrablással
vádolt meg minket.
– Mer Celehar – kezdte –, a hercegnő bizonyságot kíván kapni róla, hogy a férje testét
kegyelettel kezelték, amíg…
Meglehet, Celehar a meggyőződése ellenére vált vizsgálóvá, ám kegyetlen nem volt.
– Hercegnő, fogadja legőszintébb együttérzésünket – hajolt meg Sheveän felé.
– Köszönjük – jött a hideg válasz.
– Egyszerre vagyunk Ulis papja és a holtak vizsgálója is – folytatta Celehar. – Habár a
prelátusi posztunkról lemondtunk, a felszentelésünk továbbra is érvényes. Kizárólag mi
értünk az ön férje testéhez, és biztosíthatjuk, kegyelettel tettük, ima kíséretében. Kérjük,
ha bármiféle kétsége van, forduljon a főprelátushoz.
– Ön a holtak vizsgálója.
– Így van. – Celehar nem reagált Sheveän megvető hangnemére; Maia azt se tudta,
észrevette-e egyáltalán.
– Akkor miért nem kérték fel önt, hogy vegyen részt a lordkancellár eljárásában?
– Tudomásunk szerint a lordkancellár a bírósági vizsgálókat részesíti előnyben.
– Értjük – biccentett Sheveän. – Gondoljuk, nem is várhattunk volna mást
Edrehasivartól.
Tömény méreg volt a pillantásában, és Maia tökéletesen megértette, hogy éppen
most nevezte babonás hülyének.
Nem érdekelte. Csak azt szerette volna, hogy a tetemrehívás végre véget érjen.
– Sheveän – emelkedett fel –, ha nincs több kérdése mer Celehar felé, az időnk szűkös
ma reggel.
A hercegnő is felállt: ha a császárt nem is, az etikettet tiszteletben tartotta.
– Igen, erről már értesültünk. Fényességes.
Azzal egy, minden őszinteséget nélkülöző pukedli után kiment.
– Fényességes – fordult Celehar a császárhoz –, rosszat mondtunk? – Igazán
aggodalmasnak tűnt.
 – Nem. Nem, mer Celehar, attól tartunk, a rosszat mi mondtuk, már jóval az ön
érkezése előtt. Ne aggassza magát emiatt, ha pedig a hercegnő… zaklatja önt a
vizsgálata során, mondja meg neki, hogy forduljon hozzánk. Ő a mi gondunk.
– Fényességes – hajtott fejet Celehar, aztán, némi tétovázás után hozzátette: – Ahogy
mondtuk, szeretnénk meglátogatni a cethói ulimeirét. Hálásak lennénk, ha írna nekünk
egy ajánlólevelet.
– A prelátusnak? De hiszen ön…
Celehar olyan tekintetet vetett rá, hogy Maia szava elakadt; mintha egy sebesült állat
vicsorított volna felé. – Mer Celehar, örömmel adunk önnek ajánlólevelet.
– Köszönjük, Fényességes – bólintott Celehar.
– Várna egy keveset? Ha megfelel, akár rögtön megírhatjuk.
– Fényességed meg nem érdemelt kitüntetésben részesít minket – felelte a vizsgáló,
ezúttal túlságosan is egykedvűen. Maia örült, hogy a fogadószobában hagyhatja, amíg
átsiet a Teknőc terembe, hogy megírja a levelet.
Tekintve, hogy Celehar a jelek szerint nem kívánt prelátusként bemutatkozni, Maia
olyan általánosan fogalmazott, ahogy csak tudott. Mindössze felkérte az ulimeire
prelátusát, hogy a levél birtokosának, a császár felhatalmazottjaként érkező Thara
Celeharnak minden észszerű segítséget és támogatást adjon meg. A megfogalmazás
lehetett volna szebb is, ám a célnak megfelelt, és Maia egyre égetőbben tudatában volt,
hogy Csevet lesben áll az Alcethmeretben a császári teendők listájával, amely csak
annál hosszabb lesz, minél többet késlekedik.
Visszatért a fogadószobába, átadta Celeharnak a lepecsételt levelet. A vizsgáló
köszönettel meghajolt, és távozott. Maia egyedül maradt Calával és Beshelarral. Már
csaknem meg is szólította őket, mint még előző nap is tette volna, ám eszébe jutottak a
maza kendőzetlen szavai. Mi nem lehetünk az ön barátja.
Ellépett előttük, nem nézett a szemükbe. Felgyalogolt az Alcethmeret lépcsőin a
lakosztálya felé, és a nohecharisai kötelességtudón követték.
 13
ALKUDOZÁS

Amivel Csevet végül lesben állt a számára, VII. Edrehasivar császár uralkodásának első
ülése volt a Corazhával. A testület egy hosszú, délre néző teremben ült össze, amelyet
Verven’theileiannak, Tanácsteremnek neveztek. Maia belépett, leült, és nézte a boltíves
ablakokon át a havazást, miközben a mellette ülő Csevet sebesen és rengeteget
jegyzetelt. Tehetetlenül, reménytelenül oda nem illőnek érezte magát. A tanácstagok
felőle akár idegen nyelven is beszélhettek volna, és sietős, pergő beszédük
egyértelművé tette: a tudatlan császár közbeszólásait nem vennék jó néven.
Meg kell tanulnod uralkodni, mondta magának. Meg kell tanulnod mindezt.
Mégse bírta szétfeszíteni a fogait: nagyon is jól tudta, mit gondolnának róla a
tanácsnokok, és nyomasztóan érezte háta mögött Cala és Beshelar szoborszerű
jelenlétét.
Majd később megkérdezem Csevetet, ígérte magának, és továbbra is eljátszotta,
hogy figyelemmel kíséri kormánya működését. A tanácstagok nem tettek fel neki
kérdéseket, láthatóan nem érdekelték őket a gondolatai, az ötletei. Tisztában vannak
vele, hogy nincs olyanod, vágta a saját fejéhez, és valóban, az aznap reggel terítékre
vett fontos ügyhöz nem tudott hozzászólni. Még sosem hallotta, hogy bárki is felvetette
volna: építsenek hidat az Istandaärthán – azt is nehezére esett elhinni, hogy ez
egyáltalán lehetséges.
Valójában éppen ez volt a vita egyik sarokpontja. A bíróságok vizsgálója kerek perec
kijelentette, nem hiszi, hogy az Istandaärthán hidat lehet verni, de Cairado felett
egészen biztosan lehetetlen. A Parlament vizsgálója hátrányba került, mert bár
határozottan állította, hogy a gondolat megvalósítható, nyilvánvaló volt, hogy fogalma
sincs, miként is lehetne a gyakorlatban áthidalni Ethuveraz legszélesebb, legsebesebb
folyóját.
– És mi lesz a vízi kereskedelemmel? – tudakolta a kincstár vizsgálója. – Mit fognak az
ezhói uszályok csinálni? Átugranak a csodahíd felett, mint a békák?
– Afféle felvonható híd legyen – bökte ki a Parlament vizsgálója, és azonmód el is
vörösödött a bíróságok vizsgálójának hitetlen horkanását hallva.
– Két mérföldes vonóhíd? – kérdezett vissza a kincstár vizsgálója. – Deshehar, attól
tartunk, önt becsapták.
– Biztosíthatjuk – válaszolta a Parlament vizsgálója mereven –, hogy nincs kétségünk
azok becsületessége és jóhiszeműsége felől, akik a javaslatot a parlament elé
terjesztették. Nem döntöttünk a gondolataik felől, s ami azt illeti, ők is mindössze annyit
kértek, hogy a Corazha elé kerülhessen a terv.
– De miért a Corazha? – szólalt fel egy vizsgáló, akit Maia nem tudott hova tenni. –
Nem inkább az egyetemeken lenne a helye?
– Már így is elég időt vesztegettünk erre a képtelenségre! – csattant fel a bíróságok
vizsgálója, ezzel megakadályozva, hogy az egyetemek robbanni kész vizsgálóját valóban
szétvesse az indulat.
– Úgy van, úgy van – tódította valaki.
Maia összeszorította a száját, igyekezett úgy kinézni, mint aki nem is szeretne további
kérdéseket feltenni. Csak még nagyobb bolondot csinálnál magadból, gondolta, és
kelletlen némaságban várta ki, hogy a tanácsülés végre, végre befejeződjön.
Végül hiába szabadult ki az ülésről: a folyosón szembetalálta magát egy újabb
kötelességgel. Setheris már várt rá.
 – Setheris unokabátyánk – bökte ki Maia, és megtorpant.
– Fényességes – hajolt meg Setheris. Maiának hatalmas erőfeszítésébe került, hogy el
ne hátráljon. Az esze tisztában volt vele, hogy immár nincs félnivalója Setheristől, és
többé nem is lesz, ezt a tudást elmosta tíz év ökölcsapásainak és gúnyos röhögéseinek
emléke, bal alkarjának ismerős, égő fájdalma. Önkéntelenül leszegte volna a fejét, hogy
ne kelljen Setheris szemébe néznie.
– Fényességes – ismételte Setheris, és kiegyenesedett –, már napok óta várjuk, hogy
kihallgatást kaphassunk öntől.
Maia észbe kapott, és felemelte a fejét; hátrasimuló füle a bosszúságát is jelezhette,
nem csak a félelmét.
– Sok a dolgunk, unokabátyánk.
– Megértjük, Fényességes, mindazonáltal az ügy sürgető, és…
Ebben a pillanatban jelent meg Csevet az ajtóban, és már mozdult is, hogy Maia és
Setheris közé lépjen. Maia végre – hálásan – hátraléphetett, és fellélegezhetett.
Csevet és Setheris úgy méregették egymást, mint a harcoló ebek, és ugyan Maia mit
sem szeretett volna jobban, mint megfordulni és elszaladni – végül is ő a császár, ki
állíthatná meg –, csak annyit mondott:
– Csevet, kérjük, biztosítson kihallgatást az unokabátyánk részére a legkorábbi
alkalmas időpontra. Mi visszatérünk az Alcethmeretbe.
– Igen, Fényességes – válaszolta a titkár.
– Köszönjük, Fényességes – bólintott Setheris, de Maia kiolvasta a tekintetéből, amit
nem tett hozzá. Jó látni, hogy nem felejtettél el mindent, amit Edonomee-ben tanultál.
Setheris azután Csevethez fordult, immár újra a kifinomult udvaronc álarca mögött.
Maiának tudatos és határozott erőfeszítésébe került, hogy hátat fordítson neki, elsétálni
pedig sokkal nehezebb volt, mint elfutni. Immár nem bánthat, ismételgette magában, de
a szavakból hiányzott a meggyőződés, és szinte értelmüket vesztették. Égett az alkarja;
megtiltotta magának, hogy megdörzsölje.
A rendesnél gyorsabban ment, de képtelen volt lassítani. Egyáltalán nem bánta, ha
minél előbb kikerül az Untheileneise Udvar nyilvános teréből.
Amikor elérték az Alcethmeret kapuit, Cala megtörte a hosszas csendet.
– Fényességes, jól van?
– Jól vagyunk, köszönjük – vágta rá Maia távolságtartó udvariassággal.
A maza nem próbálkozott többször.
A császárt már várta egy levél, ám ezúttal magánjellegű: Nurevis Chavar küldött
meghívást aznap estére. Meghívta a zhaö-i operaház híres szopránját, hogy ismert
áriákat adjon elő. Maia még sosem járt operában, habár már olvasott róla az újságokban,
amelyek időről időre bejutottak Edonomee-be, és túlságosan megörült Nurevis
javaslatának ahhoz, hogy visszautasítsa. Amint Csevet visszatért – ugyanolyan sima
arckifejezéssel, mint mindenkor, ám Maia mintha megpillantotta volna, hogy az egyik
füle hegye megrándul idegességében –, utasította is, hogy írja meg az igenlő választ.
Érkezett egy üzenet Thara Celehartól is.

Őfelsége, VII. Edrehasivar császárnak, üdvözlettel.

Fényességed kívánságának engedelmeskedve a ma reggeli órákban
meglátogattuk a cethói ulimeirét. Minthogy nem tudhatjuk, Fényességed mikor tud
vagy szándékozik a számunkra ismét kihallgatást nyújtani, úgy véltük, legjobb
lesz, ha ezúton küldjük meg Fényességednek a jelentésünket.
Bemutattuk az ön levelét az ulimeire prelátusának, aki rendkívüli hálával és
készséggel volt a segítségünkre. Elmondott mindent, amit a holtakról tudott – nem
túl sokat, persze, hiszen a hivatalának természetéből adódóan eleven hívek
gyülekezetével nemigen van dolga, majd megmutatta a sírjaikat. A családok,
elmondása szerint, síremlékre gyűjtenek.
 Le kellett eresztenie a papírt. Elfordult, hogy Csevet ne vehesse észre a szemébe
gyűlő könnyeket, ne riadjon meg tőlük. Undok gondolat férkőzött a fejébe – még
hányszor kell ezt átélnie, hányszor fogja a tragédia valósága így lesújtani? Mindannyiszor
úgy vélte, ez már bizonyára elég, hogy igazán megértsem, és akkor a folyosó következő
sarkán váratlanul újra ott várja a kegyetlen, erős és könyörtelen emlékeztető. Most a
Cairado Fénye kapitánya és személyzete jutott eszébe. Milyen feszültek, mégis mennyire
kedvesek voltak – ha az a hajó esett volna szabotázs áldozatául, őket ki gyászolná?
– Csevet.
– Fényességes?
– Szeretnénk adni valamit a családoknak, akiknek odaveszett valakijük a Choharo
Bölcsességével.
– Fényességes?
Maia megfordult.
– Nem beszéltünk elég világosan?
– De mifélét, Fényességes?
– Nem tudjuk. Fogalmunk sincs, mi jelentene értéket a számukra. Adhatunk pénzt?
– Fényességed bármit megtehet, amiben kedve telik.
– Ha pénzt adunk – válaszolt Maia lassan, tagoltan –, azzal nem bántjuk meg őket?
Belefáradtunk, hogy minden tettünkkel megbántunk valakit.
– Fényességes, nem értjük…
– Igen vagy nem?
– Fényességes… – Csevet elhallgatott, feszengve babrálta a tollát. – Kegyesebbnek
gondolnák, hogyha az adomány valamiféle… jelentőséggel bírna.
– Jól van. – Maia felvette a levelet, azzal intett Csevet felé. – Mer Celehar azt írja, hogy
a családok síremléket kívánnak állíttatni. Ez jelentőséggel bíró adomány lenne?
– Igen, Fényességes.
– Kérjük, intézze el.
– Igenis, Fényességes.
Maia újra olvasni kezdett.

Meditáltunk a sírok között, és lévén, hogy a prelátus a rendelkezésünkre

bocsátotta a katasztrófában elhunytak túlélő családtagjainak nevét, amint meg
tudjuk szervezni a találkozót, őket is megkérdezzük. Ezek a személyek csak a halál
közösségében kerültek kapcsolatba a néhai császárral – a rendünk tanításai szerint
ennek a kapcsolatnak neve stathan –, így az ő életük és haláluk mutathatja a
legélesebb törést a mintázatban, amit keresünk. Nem mindig ez a helyzet, ám elég
gyakran ahhoz, hogy érdemes legyen kivizsgálni.
Megjegyeznénk továbbá, hogy az ulimeire prelátusát figyelmeztették: legyen
elérhető a lordkancellár eljárásába bevont vizsgálók számára is. Ekképpen
Fényességednek nem kell aggódnia, a vizsgálatuk igen alapos lesz. Mindazonáltal
ha Fényességed úgy kívánja, mi is folytatjuk az igazság keresését a saját utunkon.
Remélve, hogy Fényességed jóváhagyja cselekedeteinket és szándékainkat,
Thara Celehar

Nem tudok eleget ahhoz, hogy ne hagyjam jóvá, futott át Maia fején. Annyira nem
volt naiv, hogy ne lássa át, miféle stratégiát választott Celehar a levélírással, ám annyira
sem, hogy azt higgye, bármin jobbíthatna, ha a saját kezébe veszi az ügyet. Celehart
erre képezték, és bár Maiát aggasztotta a közönye, azt nem gondolta, hogy Celehar
kivonná magát a kötelesség alól, ha egyszer elvállalta.
Csevet udvariasan, bár kissé idegesen köhintett. Maia letette Celehar levelét, és
felvont szemöldökkel felé fordult.
– Fényességes, Vedero főhercegnő házasságáról volna szó.
Beletelt egy másodpercbe, hogy Maia megértse, mire gondol Csevet.
 – Igen. Beszélt már önnel dach’osmer Tethimar? Megmondtuk neki, hogy így tegyen.
– Nem, Fényességes. Vagyis, igen, Fényességes, itt a levele, amelyben kihallgatást
kér, de nem erre gondoltunk. Van egy új… komplikáció.
– Hát persze hogy van. – Maia elharapta a nevetést. – Ne kíméljen, zúdítsa ránk a
legrosszabbat.
– Fényességes – Csevet némileg jobb kedvűnek tűnt –, természetesen ön is tisztában
van vele, hogy Ciris főherceg el volt jegyezve.
– Nem kerülte el a figyelmünket – biccentett Maia, mert eszébe jutott Setheris néhány
lealacsonyító megjegyzése, amit a reggelizőasztalnál engedett meg magának, és Stano
Bazhevin, a Sheveän árnyékában megbújó rémült kis senki.
– Bazhevel gróf, a menyasszony atyja, szintén írt, és a lordkancellár hivatala úgy látta
jónak, hogy önnek továbbítsa az ügyet.
– Nem ez a rendje?
– Fényességes – Csevet elégedetlenül intett a tollával. – Lényegében igen, de azért
elvártuk volna, hogy a szükséges feladatoknak legalább egy részét elvégezzék előbb.
– A szükséges feladatoknak? – Idétlennek érezte magát, hogy folyton visszakérdez,
amikor Csevet egyértelműen azt várta, hogy megértse, de bízott benne, hogy a titkára –
a tanácstagoktól eltérően – nem használná fel ellene a tudatlanságát.
– Fényességes, Bazhevel gróf egy házassági javaslattal élt, ami a főherceggel már
meg nem köthető nász helyébe léphetne.
– Arra csak nem számít, hogy a nővérünk majd elveszi a leányát?!
Csevet apró mosollyal vette tudomásul a tréfát.
– Nem, Fényességes. De úgy tűnik, arra nagyon is számít, hogy ön teszi meg.
Maia rámeredt.
– De hát ilyesmit nem tehetünk! A Drazhada-ház tagja!
Csevet elégedetlen hangot hallatott.
– Ezért vagyunk elégedetlenek a lordkancellár hivatalával. Bazhevel gróf azzal érvel,
hogy mivel a házasságot nem kötötték meg, és főleg nem hálták el, az egész semmissé
vált, osmin Bazhevin pedig még mindig a Bazhevada-házhoz tartozik.
– Aláírták a szerződést – vágta rá Maia, és maga is meglepődött a hangjából tisztán
kihallható haragon.
– Bazhevel gróf igen leleményes – folytatta Csevet –, ám véleményünk szerint maga
sem gondolja, hogy az érvei komolyan vehetők, mert rögtön felkínál egy alternatívát is.
Habár neki magának nincsen házasuló korú fia, azt mondja, az ő és a családja
becsületén esett csorba kiköszörülhető, ha a főhercegnő a fivére legidősebb fiához,
osmer Dalera Bazhevarhoz megy hozzá.
– Akkor hát az első javaslat mindössze csali – bólintott Maia, de közben már máson
gondolkodott. – A családja becsülete – ismételte elgondolkodva. – Arra céloz, hogy a
főherceg halálát a Drazhada-ház idézte elő, hogy ezzel megsértsék a Bazhevadákat?
– Úgy véljük, Fényességes, hogy reméli: az efféle célzások lehetőségétől
fenyegettetve ön hajlik majd a tervére… miként azt is gondolja, hogy az osmin
Bazhevinnel kötendő házasságával szemben mérlegelve ön a második javaslatot
megkönnyebbüléssel fogadja majd.
– Vagy ő igen hülye, vagy minket néz annak.
– Fényességes – mormolta Csevet semmitmondón.
Maia sóhajtott.
– Úgy tűnik, kénytelenek leszünk beszélni a nővérünkkel. Ami azt illeti, zavarónak is
találjuk, hogy ő maga még nem kereste erre az alkalmat.
– A főhercegnőről köztudott, hogy nem kedveli a házasság gondolatát – szólalt meg
váratlanul Beshelar. – Talán abban reménykedett, hogy a kavarodásban az ügy elsikkad.
– Meglehet – felelte kétkedőn Csevet.
Maia az órára pillantott. Fél négy volt.
– Az udvarral vacsorázunk, igaz?
 – Erre számítanak, Fényességes.
– Jól emlékszem, Esha azt mondta, nyolckor?
– Igen, Fényességes.
– Van más ügy, amivel ezt megelőzően foglalkoznunk kellene?
– Semmi olyasmi, amit ne lehetne elhalasztani, Fényességes. Nem kívántuk megadni
osmer Nelarnak a ma délutáni meghallgatás elégtételét.
– Nagyon köszönjük. Ez esetben megtenné, kérem, hogy elküldet egy apródot, hogy
megkérdezze, Vedero főhercegnő elénk tud-e járulni?
– Igen, Fényességes – vágta rá Csevet, és megrántotta a csengőzsinórt.
A főhercegnő a hívás után kisvártatva megjelent. Még mindig teljes udvari gyászt
viselt, és a legtöbb udvarhölggyel ellentétben egyáltalán nem díszítette magát.
Feketével hímzett fekete ruha, a hajában fekete szalagok, a fülében függő egyszerű
karikákat leszámítva semmi ékszer. Maia, akinek már sajgott a keze a gyűrűi súlyától,
irigyelte ezért.
– Fényességes – mormolta, és pukedlizett; Maia felkérésére helyet foglalt, és szinte
azonnal márvánnyá is merevedett. Tökéletes tartásban, kifejezéstelen arccal ült, és
semmiféle kíváncsiságot nem mutatott arra vonatkozóan, miért kívánta látni a császár,
de nem is vetett fel semmi társalgási fordulatot. Maia nagyon hamar rájött, hogy vele
szemben nem nyerhet várakozással, és kibökte:
– Beszélnünk kell önnel a házasságáról.
Vedero megfontolta a kijelentést.
– Nem kívánunk megházasodni – felelte szenvtelen, szinte érdektelen hangon.
– Tudomásunk szerint elhunyt atyánk tárgyalásokat folytatott ebben az irányban.
– Igaz.
Maia fején átfutott, hogy Vedero vajon szándékosan játszadozik-e vele, de akár úgy
volt, akár nem, semmit sem nyerhetett, ha elveszíti az önuralmát.
– Kivel? – kérdezte türelmesen.
Vedero legalább nem játszotta meg, hogy nem érti.
– Tethimel herceggel, aki a fia, Eshevis nevében járt el. – A hangja még mindig nem
árulta el, hogy kedveli vagy gyűlöli Eshevis Tethimart, esetleg sosem találkoztak még. Ez
a tökéletes távolságtartás azonban már önmagában keservesen jelezte, mi lehet Vedero
valódi véleménye.
– Meddig jutottak a tárgyalások?
– Nem tudjuk, Fényességes.
Ha hazudott – márpedig Maia nem zárta ki ezt sem –, kiválóan tette. Maia Eshevis
Tethimarra gondolt, aki minden résbe beférkőzött, ahová véleménye szerint büntetlenül
tehette, úgy igyekezett keresztülverni a megállapodást – aztán Bazhevel grófra gondolt,
aki az egyik házasságot úgy próbálta a másikra cserélni, mintha Vedero és a saját leánya
nem volna más, csak két tejelő tehén.
– Ha nem kellene megházasodnia, mit tenne? – kérdezte hirtelen.
– Fényességes?
Maia perverz örömmel látta, hogy még Vederót is ki lehet zökkenteni.
– Ha nem menne férjhez, mit tenne helyette? – ismételte.
– Köszönjük, Fényességes, de nem véljük, hogy önt érdekelnék a mi ostoba, ábrándos
ambícióink.
Eddig ez volt a legtöbb, amit egyszerre kimondott. Maia kedvesen rámosolygott, és –
Vedero saját módszerét alkalmazva – csöndben várt.
Amikor a főhercegnő rájött, hogy a császár nem fog megszólalni, amíg ő nem teszi, de
el sem fogja bocsátani őt, keserű pillantást vetett Maiára, majd halkan, dacosan
megszólalt; ebben váratlanul megmutatkozott, milyen lehetett gyermekként.
– A csillagokat tanulmányoznánk.
– A csillagokat?
– Igen, Fényességes.
 Maia ráébredt, mennyire nevetséges, egyben megalázó, hogy egy huszonnyolc éves
nő sorsa a nálánál tíz évvel fiatalabb féltestvére ítéletére legyen bízva.
– Akkor tegyen így – felelte.
A döbbent pillantásokból – Vedero, Csevet, Cala és Beshelar is egyformán
meghökkent – ráébredt, hogy megint helytelenül szólt. A kínos csendben égni kezdett az
arca.
Végül Vedero feszítette meg a vállát.
– Fényességes, önnek szüksége van a házasságunkra.
– De ha nem ez a kívánsága…
– Fényességes, az ön alkupozíciója már így is éppen eléggé gyenge. Nem engedheti
meg magának, hogy kivárja, amíg Ino és Mireän felnőnek.
– De hát kivel állunk mi alkuban?
– A világgal, Fényességes – felelte Vedero szomorúan.
A hangja és tartása emlékeztette Maiát, hogy a testvére kiskorától kezdve az
udvarban nevelkedett. Nagyon szerette volna, ha kikérheti a tanácsát, ám a hirtelen
őszinteség ellenére is félt tőle, hogy Vedero még mindig gyűlöli. Azzal is tisztában volt,
hogy a tudatlansága gyengeség, amit nem szívesen tett volna az eddigieknél is
nyilvánvalóbbá.
Felállt, ezzel jelezve, hogy a kihallgatás véget ért.
– Köszönjük, Vedero. Elgondolkodunk azon, amit mondott.
– Fényességes. – Vedero is felállt, aztán pukedlizett. – A döntéseinek meghozatala
során minket nem kell számításba vennie. Elhunyt atyánk nem tette.
Kérés nélkül is adott tehát tanácsot – a baj csak az volt, hogy Maia, elnézve, amint a
testvére méltósága páncélzatában távozik, nem volt benne biztos, hogy meg is akarja
fogadni azt.
Csevet megköszörülte a torkát. Maia megfordult: a titkár úgy nézett ki, mint aki tart
az elkövetkezőktől, ugyanakkor eltökélt.
– Most olyasmit fog mondani, ami nekünk nem tetszik – állapította meg Maia.
– Tartunk tőle, Fényességes. A főhercegnőnek ugyanis igaza van. Alkuba kell szállnia a
világgal, és nem engedheti meg magának, hogy kivárja, amíg az unokahúgai
házasulandó korba serdülnek.
– Ismét a mi házasságunkra céloz.
– Igen, Fényességes. De talán… Fényességed kérdezte a pecsét dolgát, és az imént
érkezett csőpostán egy üzenet dachensol Habrobartól, miszerint Fényességed
rendelkezésére áll. Körülbelül negyedóra alatt elérhetjük a műhelyét, és azalatt is
megtárgyalhatunk bizonyos kérdéseket.
– A császár maga megy dachensol Habrobarhoz? – kérdezte Maia; nem sértődött meg,
ekkorára még nem növekedett benne a saját képe, de mulattatta a dolog.
– Fényességes, tudomásunk szerint annak érdekében, hogy kiválassza, milyen
pecsétminta illik leginkább egy személyhez, dachensol Habrobarnak szüksége van a
mintakollekciójára, amely jó néhány ezer darabot tesz ki.
– Ó, igen – bólintott Maia; akkor jött rá, hogy Csevet felkeltette a kíváncsiságát
dachensol Habrobar iránt, így érve el, hogy ne legyen módja tiltakozni, ha útközben
ismét felveti az ő elméleti feleségét. Nem csak egy módon lehet alkudozni, gondolta, és
elhatározta, hogy állja ezt az alkut, azaz figyelmesen meghallgatja Csevet
mondanivalóját.
Nem lepte meg, hogy a titkára egy egész listával jelentkezik.
– Úgy gondoltuk, Fényességes, a legjobb lesz, ha elmondunk önnek néhány dolgot a
hölgyekről, akik jelenleg az udvarnál tartózkodnak, így ön döntheti el, amikor találkozik,
illetve beszél velük, hogy melyikük nyeri el a tetszését. Elvégre, habár ez kétségkívül
fontos ügy, amit nem szabad elhanyagolnia, nem is olyasmi, amit meglátásunk szerint el
kellene kapkodnia.
 – Nem – helyeselt Maia. – Nem kívánjuk atyánk példáját követni a házassághoz való
hozzáállása dolgában.
Csevet füle megrándult, és kissé lelapult.
– Fényességes, szükségesnek érezzük, hogy rámutassunk: az elhunyt császár
házasságainak száma igen csekély mértékben múlt önmagán.
– Meglehet – bólintott Maia. Nem kívánt vitába szállni Csevettel. – Meséljen a szóba
jöhető császárnékról.
A titkár belenézett a listájába.
– Legelőször is, tudomásunkra jutott, hogy Eshevis Tethimar az udvarba hozta
legidősebb hajadon húgát, Paru Tethimint, habár vele még nem találkoztunk. Tizennégy
éves, és dach’osmer Tethimar most valószínűleg átkozza a balszerencséjét, hogy a másik
húgát, Uleviänt Thu-Athamar hercegére pocsékolta, ő ugyanis egykorú önnel.
– Ön nem kedveli dach’osmer Tethimart – állapította meg Maia; kissé meglepődött,
hogy Csevet akármiféle, akármilyen irányú részrehajlást látni enged.
– Bocsánatot kérünk, Fényességes – vágta rá Csevet, és a füle hegye rózsaszínre vált.
– Megszaladt a nyelvünk.
– Nem – intett Maia –, nem volt sértő. A véleményét pedig nagyra értékeljük. Magunk
sem találtuk dach’osmer Tethimart rokonszenvesnek.
– Volt egy incidens – mondta Csevet, és a pír az arcára is átterjedt –, amikor futárként
kezdtünk szolgálni. Inkább nem beszélnénk róla, de… – Megköszörülte a torkát,
kiegyenesítette a fülét. – Talán még ebből az esetből származik az ellenszenvünk
dach’osmer Tethimar iránt.
– Észben tartjuk – válaszolta Maia. – És úgy véljük, tizennégy év még nagyon fiatal a
házasodáshoz.
– Igenis, Fényességes – vágta rá Csevet. – Osmin Loran Duchenin is az udvarnál
tartózkodik. Húszéves, Duchenel gróf második leánya. Anyai ágon emellett Chavar
nagyúr unokahúga.
– Köszönjük – biccentett Maia. – Erről nem volt tudomásunk.
– Honnan lett volna, Fényességes? – kérdezte Csevet kedvesen, mintha semmi
szokatlan vagy fárasztó nem volna benne, hogy ki kell tanítania egy császárt azokra a
dolgokra, amiket annak éppolyan magától értetődően tudnia kellene, mint a lélegzést. –
Osmin Duchenin igen kifinomult és szép hölgy, afféle riválisa az özvegy császárnénak.
Másfelől dach’osmin Csethiro Ceredin, Arbelan Drazharan nagyunokahúga,
hasonlóképpen kifinomult, ám inkább az elme művelésére hajlik. – Elhallgatott, felvont
szemöldökkel várta, tesz-e Maia megjegyzést rá, mennyire tartja, vagy nem tartja
kívánatosnak az elme művelésére hajló hölgyeket. Maia nem tett. Csevet tudomásul
vette, és folytatta. – Dach’osmin Ceredin és osmin Duchenin bírnak az udvarban a
legjobb pozícióval azon udvarbeli hölgyek között, akik Fényességed korához közel
állnak… vagyis mind ők maguk, mind a családjuk ambiciózus, ennélfogva igen valószínű,
hogy igyekezni fognak előmozdítani a házasság ügyét.
– Igen, persze – mondta Maia; a boldogtalanságnak és a valószerűtlenségnek azt a
különös keverékét érezte ismét, ami olyan ismerőssé vált a számára, mióta megérkezett
az Untheileneise Udvarba. – És nem hisszük, hogy ők volnának az egyetlenek.
– Több családnak vannak magasra törő vágyai – felelte Csevet –, de persze nem
nevelték lehetséges császárnénak a leányaikat, és most várható bizonyos mértékű
kapkodás. Például valószínűleg dach’osmin Tethimint sem engedik nyilvánosan
megjelenni, mielőtt alaposan fel nem készítik. De igaza van Fényességednek, mi sem
kételkedünk, hogy az Ubezhada, az Erimada, a Shulihada… – Lepillantott a listájára. –
Valamint a Virenada és az Olchevada-házak is igyekezni fognak az előtérbe tolni a
leányaikat. Fényességed pedig talán egy kevésbé kifényezett hölgyet részesítene
előnyben.
Ismét szemöldökét felvonva nézett Maiára.
 – Nem tudjuk – nyögte ki a császár elveszetten. Sosem gondolkodott a házasságán, és
legvadabb álmaiban sem szerepelt olyasmi, hogy a hajadonok az ő kegyeiért
versengjenek. A valóságban egyáltalán nem volt kellemes kilátás.
– Van még idő, Fényességes – mondta Csevet megnyugtatón. – Ez itt dachensol
Habrobar műhelye.
A műhely nem is annyira műhelynek bizonyult, mint inkább páncélteremnek: tágas,
visszhangos, sötét tér volt, a falakat a kicsiny, négyszögű fiókok megszámlálhatatlan
sora borította. Az egésznek a közepén egy modern gázégős csillárral megvilágított asztal
állt, amellett pedig dachensol Habrobar várakozott.
Kicsi volt – amikor felpattant, hogy köszöntse a császárt, akkor látszott, hogy alig
másfél méter magas, bőre és szeme egyforma ezüstszürke. Tökéletesen, csillogóan
kopasz volt. Maia számára ismeretlen akcentussal beszélt, a szavai elmosódtak, és
egyébként is egymásba akadtak sietős folyásukban, mert dachensol Habrobar öt szót is
elhadart, mire Maia kimondott egyet.
A terem mélyéről előhozott egy dobozkát, amely leginkább túlméretezett ékszeres
ládikóra emlékeztetett, és kipárnázott rekeszekre volt osztva. Minden rekeszben, ahogy ő
mondta, egy őspéldány pihent.
– Ez azért van, hogyha vigyázatlan volna, igaz? Ha vigyázatlan, és Pashaval hercegnő
kertjében sétál, és talán elgondolkodva dobálja a pecsétjét az egyik kezéből a másikba,
habár nem javasoljuk Fényességednek, hogy ilyesmit tegyen. De ha hajigálja, és hoppá!
már bele is pottyant a díszmedencébe, és még mielőtt önnek egyáltalán eszébe
juthatna, hogy belekapjon a vízbe utána, máris bekapja egy tükörponty, amelyet a
Pashava-család drága pénzen hozatott valahonnan nyugatról, és sokszor el is tűnődünk
rajta, miként tartják őket életben. Ezért ön visszatér hozzánk, kétségbeesve és
szégyenkezve, és még sincs minden veszve, hiszen megőriztük az őspéldányt. – Azzal
apró, ügyes ujjaival az egyik rekeszbe nyúlt. – Ahogy látja, Fényességes, ez nem a
pecsét, hanem a negatívja, amiből a pecsétet kiöntjük. Mindet megtartjuk, amit valaha
csináltunk. Ez itt dach’osmin Lisethu Pevennin pecsétjének őspéldánya. Ő volt a családja
utolsó sarja, a szegény kisasszony, és meghalt, mielőtt ötnél többször használhatta
volna a pecsétjét.
Maia a nyomóformára nézett: finoman rajzolt hattyú volt, tiarával. A név után kutatott
az emlékezetében. Pevenn… Pevennar, Pevennada, Pevennel… különös volt, régies.
– Dach’osmin Pevennin csaknem ötszáz éve lelte a halálát – segítette ki Csevet. – V.
Edrethelema parancsára.
– Igen nyughatatlan hölgy volt – tette hozzá dachensol Habrobar szomorúan.
Hát persze – azért tűnt ismerősnek a név, mert a Pevennada-ház vezette az utolsó
nagy felkelést a Drazhadák ellen.
– Bocsásson meg – fordult dachensol Habrobarhoz –, de ön készítette a pecsétjét?
– A mi népünk igen hosszú életű – felelte a mester. – Öregek vagyunk, de azért igen
valószínű, hogy megérjük még, hogy elkészítsük az ön unokáinak pecsétjeit is,
Fényességes.
Mármint ha lesznek, futott át Maia agyán; remélte, hogy visszafogta önkéntelen
összerezzenését, de Habrobar valószínűleg nem véletlenül folytatta jóformán ugyanazzal
a lélegzetvétellel máshogy.
– Előhoztunk néhány Drazhada-pecsétet is, hogy felmérhesse, miféle lehetőségekből
válogathat.
Sebesen és szépen sorba rakta a pecséteket, egyenként elmondta, melyik melyik
császáré, császárnéé, főhercegé, főhercegnőé, vagy a Drazhada-ház alacsonyabb rangú
leszármazottjáé volt. Mindenhol macskák: kuporgó, rohanó, életszerűen alvó példányok,
vagy amelyek egy egér után ugrottak, egy rózsát vagy egy kardot emeltek a magasba;
máshol egy fekete és egy fehér macska tekeredett össze, vagy csak a vicsorba torzult fej
látszott, finoman kidolgozott bajuszszálakkal és fogakkal; megint máshol egy
kimeresztett karmú mancs.
 – Az ön atyja, az elhunyt császár ezt választotta – mormolta dachensol Habrobar, és
egy újabb őspéldányt tett az asztalra. Ezen a macska a koronán nyugtatta egyik
mancsát. Felismerhető volt az Ethuverazhid Mura, és Maia, bár taszítónak találta a
mintát, mégis elismeréssel adózott Habrobar kézügyességének.
– VI. Edrehasivar – mondta Habrobar, és letett Maia elé egy őspéldányt, amelyen a
macska a farkát a lábai köré kerítve ült, és komolyan nézett előre. – Boldogan mutatjuk
meg Fényességednek bárki más pecsétjét, akiét csak kívánja, hogy segítsük a
döntésben.
Maia értetlenül nézte az elé tett őspéldányokat. Valami hiányzott, de csak sokára jött
rá, micsoda.
– Nem készített pecsétet… úgy értjük, édesanyánknak, Chenelo császárnénak volt
pecsétje?
– Természetesen, Fényességes – mondta rá Habrobar. – Mindössze nem gondoltuk
biztosra… – Talán félt, hogy megsérti a császárt, talán egyszerű tapintatból, de nem
fejezte be a mondatot. – Csak egy pillanat. – Kiemelte a ládikából a párnázott rekeszek
felső sorát, és tétovázás nélkül kivett az alul fekvők közül egyet. – A barizhaniak nem
használnak pecsétet, de minden avarnak megvan a maga címerképe, amelyet a
hadilobogóin alkalmaz. A jelenlegi Nagy Avar címerképe a tengeri kígyó, barizhani
nyelven Corat’ Arhos, a Víz Átka. Ezért Chenelo császárné részére ezt készítettük.
A pecséten egy kecses lény rajzolódott ki, félig macska, félig összecsavarodó
vízikígyó. Groteszk volt, ugyanakkor különös, megmagyarázhatatlan módon reményteli
is. Maia kénytelen volt visszapislogni forró könnyeit.
– Nagyon sajnáljuk – hallotta Habrobar lágy, hadaró hangját –, hogy a császárné
sosem használhatta. A császár nem találta megfelelőnek, és ragaszkodott hozzá, hogy a
Drazhada-ház macskáit használja helyette. De megtartottuk, ahogy minden más
őspéldányt is. Nem tudtuk, hogy kívánná-e látni. – Ezüstszürke pillantása rátalált
Maiáéra. – Fényességes, ha használni kívánná, úgy véljük, nem alkalmatlan. A császárné
számára még csak gyűrűbe se foglalhattuk.
– Igen – mondta Maia, és mindenki úgy tett, mintha nem csuklott volna meg a hangja.
– Igen, köszönjük.
– Nem fog egy hétnél több időt igénybe venni – bólintott rá Habrobar. – Most pedig, ha
megengedi…
Sebes mérések és még sebesebb kérdések követték egymást, és mire Maia elhagyta
dachensol Habrobar műhelyét, már csaknem képes volt elfelejteni, milyen kínos
helyzetbe hozta magát. Ám azt nem felejtette el – és magára parancsolt, hogy soha ne is
tegye –, hogy lehetséges a hátsó szándék nélküli kedvesség is. Hogy néha nem muszáj
alkudozni.
Néha, mondta rá a Setheriséhez hasonló hang a fejében. De nem gyakran.
 14
MIN NEDAÖ VECHIN

Az udvari vacsorát a legelső pillanattól fogva utálta. Chenelo és Setheris egyesített

erőfeszítéseinek hála, Maia illemtudása berögződött és makulátlan volt – és pontosan
képes volt felmérni, mekkora érték ez –, ám egyik tanítója sem foglalkozott egy másik
dologgal. Chenelo azért, mert Maia még túl kicsi volt, Setheris pedig azért, mert eszébe
se jutott, hogy fáradjon vele, de egyikük sem okította ki Maiát a társalgás művészetére.
A császár a féltestvére, Nemriän és Deshehar nagyúr, a Parlament vizsgálója között ült,
és egyikükhöz sem bírt egy szót se szólni.
Nemriän, aki semmi körülmények között nem is kívánt Maiával beszélni, minden
figyelmét bocsánatkérés nélkül másik asztaltársára, a bíróságok idősödő, ám éles eszű
vizsgálójára fordította. Deshehar, akár mert jobb természete így kívánta, akár, mert
tudta, hogy egy császárral nem törődni veszélyes, tett néhány váratlan kísérletet. Volt
annyi tapintata, hogy a politikától távol tartsa magát, ám az irodalmi kísérletei kudarcba
fúltak, mert az említett könyvek nagy részét Maia vagy Setheris tiltása miatt nem
olvasta, vagy mert azok el se jutottak a szegényes edonomee-i könyvtárba –
mindenesetre nem tudott hozzászólni, és végül neveletlennek, tudatlannak és
példátlanul faragatlannak kezdte érezni magát. Megkönnyebbülés volt, amikor asztalt
bonthatott, és még nagyobb látni, hogy Nurevis már várja, mosolyog, és azonnal a saját
vállára veszi a társalgás terhét.
Maia nem tudta eldönteni, hogy véletlen volt-e, vagy szándékos, de Nurevis,
miközben látszólag összevissza fecsegett, rengeteg információval látta el. Mesélt például
a zhaö-i operaházról – tudja, a Tündék Országában ez a legrégebbi, és minden
valamirevaló zeneszerző itt mutatja be a darabjait –, és amikor a szoprán művésznőre
tért, akit aznap este a színpadra vártak, a lelkesedése az egekig csapott, jóformán el is
felejtve, ki a társa.
A művésznőt min Nedaö Vechinnek hívták, a Zhaö Opera történetének legfiatalabb
szóló szopránja volt, és hangja erejét egyesek nem csupán figyelemre méltónak
nevezték, hanem egyenesen isteninek. Szépséges és intelligens volt, és annak ellenére,
hogy nem előkelő családból származott, Nurevis állította, hogy a modora és beszéde
feddhetetlen.
– Még sosem látott hozzá hasonlót életében, Fényességes – erősködött, és Maia nem
árulta el neki, milyen keveset is jelent ez.
A lordkancellár rezidenciája, bár persze sem méretében, sem díszességében nem ért
fel az Alcethmerethez, tágasnak, jól tájoltnak bizonyult, és Maia, aki hozzászokott az
isvaroë-i és edonomee-i háztartásuk kopott szegényességéhez, látta rajta a gondosan
felhasznált, mégsem hivalkodó vagyon jeleit. Eltöprengett rajta – nem is egészen hátsó
gondolatként –, hogy honnan ered a Chavada-ház vagyona, és eszébe véste, hogy majd
megkérdezze Csevetet. A lordkancellár fizetést kap a munkájáért? Egy újabb tétel azon
dolgok folyamatosan bővülő listáján, amikről fogalma sincs.
A szalonban már hemzsegtek a színes ruhás udvaroncok. A hivatalos udvari gyász
időszaka a virrasztással véget ért, és már csak azok viseltek feketét, mint Vedero, akik
szorosabb, személyesebb kapcsolatot éreztek a holtakkal. Maga Maia, képtelen lévén az
őszinteség és a tapintat között dönteni, az ujjaira a gyászhoz illő, sötét köves gyűrűket
húzta, ám egyébiránt császári fehérbe öltözött. Biztosra vette, hogy sokan sértőnek
találják majd, ha nem mutat olyan gyászt, amit nem érez, ám a becstelenséggel
megsértette volna önmagát, a holtakat, akiket nem szeretett, és az anyját, akiért nem
viselhetett gyászt a temetés után, mert Setheris nem tartotta megfelelőnek. Mégis
érezte, hogy az udvar megítéli.
Nurevis kedvesen sürgölődve utat csinált a császárnak és a nohecharisainak a helyig,
amit neki szánt. Maia zavarba ejtően szem előtt érezte magát, mert a széke és a többi
vendégnek előkészített díszes székek sorai között várárokként húzódott a csillogó padló.
Még itt is uralkodónak kellett lennie. Elvonulnál inkább a tornyodba duzzogni?, kérdezte
magától, és már az is jólesett, hogy képes gúnyt űzni a saját kényelmetlenségéből.
A császár érkezése volt a jel, hogy kezdődhet az előadás. Az udvaroncok is
letelepedtek, és az énekesnő, akit eddig őt csodáló férfiak gyűrűje vett körül a sarokban,
megjelent a neki kijelölt helyen, két magas kandeláber között. Maia magáról
elfeledkezve, mozdulatlanul csodálta.
Nedaö Vechin nem egyszerűen szép volt. Apró, kecses, törékeny alakjával, különleges,
halvány jádezöld szemével, porcelán bőrével maga volt a tökéletesség.
Egyszerűségében elegáns, mély rózsaszín, tulipánszoknyás ruhája hosszú uszállyá terült
szét a lábánál, holdfényszín haját befonták és feltornyozták, teknőchéj fésűkkel és
rózsaszín szalagokkal fogták össze, és a fülében függő apró, aranygyöngyös karikákat
leszámítva nem viselt ékszert. Akkor se lehetett volna lenyűgözőbb, ha tetőtől talpig
rubinokkal borítva lép elő.
Maia úgy vélte, három-négy évvel lehet nála idősebb; csodálta nyugodt önuralmát.
Erőlködés nélkül fogadta a közönség figyelmét, ragyogón mosolygott rájuk, és minden
további körülményeskedés nélkül dalba fogott.
A hangja erős volt és gazdag, Maia számára lenyűgözően tiszta. Eddig a legszebb
ének, amit hallott, az edonomee-i szakács lányáé volt, és min Vechin hangjának ereje
most megmutatta neki, mi a különbség, ha Aäno dúdol vén balladákat, vagy ha egy
képzett énekes tart előadást. Borsózott a háta, szinte lélegezni sem mert, mintha attól
félne, hogy szétfújja a gyönyörűséget, amit Nedaö az üres levegőből szőtt.
Nem ismert fel egyetlen áriát sem, fogalma sem volt az operákról, amelyekből
válogatták őket. Ám ez mit sem számított: hallgatta min Vechint, és úgy érezte, repül, az
égbe viszi a hangja. Amikor az énekesnő befejezte, beletelt egy másodpercbe, hogy
magához térjen, és rájöjjön: valamit tennie kellene. Várakozó csend lett, az udvaroncok
hegyezték a füleiket, min Vechin ragyogó arccal fordult felé, és a pillantása mélyén talán
félelem gyűlt.
– Tapsoljon, Fényességes – mormolta sürgetőn Telimezh; Maia megkönnyebbült
zavarban heves tapsba fogott. Az udvaroncok azonnal bekapcsolódtak, min Vechin pedig
mély pukedlivel köszönte meg, mielőtt a közönség felé is meghajtotta volna a térdét.
Maiának kellett felállnia, hogy a többiek is kiszabaduljanak az etikett szorításából, ám
amikor körülötte összeverődtek, beszélgetésbe fogtak az udvaroncok, ő maradt, ahol
volt, és arra gondolt, hogy az álruhában a köznép közé keveredő régi császárokról szóló
történeteknek máris több értelme van itt, mint Edonomee-ben, szerény hálószobájába
zárkózva.
Körülnézett. A többiek kis csoportokba tömörülve, lelkesen kitárgyalták és
kielemezték min Vechin előadását, ő pedig azt kívánta, bárcsak odasétálhatna
valamelyik csoporthoz, és bekapcsolódhatna. Egész szívével szerette volna, ha az atyja
alkalmasnak találja, hogy udvari nevelést kapjon – vagy akár hogy egy kisebb városban
éljen, ahol legalább annyit megtanulhat, miként viselkedjen társaságban, és most nem
állna dermedten, teljes tudatában saját tudatlanságának és esetlenségének.
Mennem kellene, gondolta, és már csaknem meg is fordult, hogy távozást javasoljon a
nohecharisainak, ám akkor meglátta, hogy Nurevis nyomakodik át a tömegen őfelé, a
nyomában pedig ott tipeg min Vechin, kecsesen, mint egy őzgida. Nedaö végül
illedelmesen megállt még hallótávolságon kívül, és Nurevis egyedül lépett Maiához.
– Fényességes – szólította meg halkan –, min Vechin kifejezte abbéli nagy vágyát,
hogy szeretné, ha bemutatnánk önnek. Megengedi?
Maia hitetlenkedve nézett Nurevisről min Vechinre, majd vissza.
 – Hogy… nekünk?
– Hiszen ön a császár – mutatott rá mosolyogva Nurevis.
– Igen. Igen, persze. Mármint… örömünkre szolgálna, ha megismerhetnénk min
Vechint. – Maia úgy érezte, égő arca rögtön lángra kap.
– Ragyogó! – kiáltott fel Nurevis, udvariasan figyelmen kívül hagyva a császár
zaklatottságát, azzal megfordult, és intett min Vechinnek.
A hölgy odalépett, és mélyebb pukedlivel köszöntötte a császárt, mint eddig bármikor.
– Fényességes – mondta. A hangja így is éppolyan tisztán és szépen csengett, mint az
áriákban.
A császár mindennek érezte magát, épp csak fényességesnek nem. Nedaö közelről
még sokkal szédítőbb volt, a parfümje finom, mégis fűszeres – Maia életében nem
találkozott még csak hasonlóval sem. A szíve összevissza kalapált.
– Nagyon örvendünk, hogy megismerhetjük, min Vechin – bökte ki, és keresve a
szavakat, még hozzátette: – A hangja nagyon szép.
– Köszönöm, Fényességes – felelte Nedaö.
Maia gondolatban Setheris szokása szerint holdkóros gnómnak nevezte magát – de
legnagyobb rémületére ismét a saját hangját hallotta.
– Igen kevéssé ismerjük csak az operákat, de az ön előadását rendkívül élveztük.
– Fényességed nagyon kedves – vágta rá tökéletes udvariassággal min Vechin, ám
Maia érezte, hogy a pajzsa mögött visszavonul; csalódást okozott neki a semmitmondó
válasz.
– Nem, én… – Elhallgatott, kijavította magát. – Úgy értettük, nem kínálhatunk önnek
tanult dicséretet, mindössze őszinte csodálatot.
A nyelvbotlásával legalább visszanyerte min Vechin figyelmét. A jádeszín szempár,
amelyet a feketével kihúzott körvonal még hangsúlyosabbá tett, alaposan felmérte. Maia
egy fájón túlérzékeny része tudta, hogy az udvaroncok figyelik a találkozást, még akkor
is, ha közben zavartalanul tovább beszélgetnek.
Aztán Nedaö Vechin elmosolyodott, és a világ megsemmisült.
– Annál inkább nagyra értékeljük Fényességed jó véleményét, tudván, hogy teljesen
őszinte.
Halvány, ismeretlen akcentussal, alig észrevehető selypítéssel beszélt, ám hangjának
mély fénye művészivé árnyalta a beszédét, és csillámlóvá, mint a fúvott üveg. Maia
rájött, hogy ismét transzba esett tőle. Sietősen folytatta.
– Mióta énekel a Zhaö Operában?
Rettenetesen banális kérdés volt, ám min Vechin még ezt is megbocsátotta.
– Amióta csak felnőttünk – felelte. – Egészen kicsi korunk óta énekelni szerettünk
volna, ám a társulat nem fogad kiskorú jelentkezőket. Mindazonáltal már korábban is
helyet kaptunk a gyermekkórusukban.
– Mi a szerepe egy gyermekkórusnak az operában?
Nedaö felnevetett, és Maia rájött, hogy valamivel ismét sikerült elárulnia
faragatlanságát. Ám az énekesnő melegen mosolygott rá.
– Látjuk, hogy önt valóban távol tartották az opera világától, Fényességes. Sok híres
operában szerepel gyermekkórus. Mi voltunk a fákon élő béka a Corivero császárné
álmában, tizenegy évesen. És persze ott vannak a Michen-operák.
– Parancsol?
– A kis operák? – Min Vechin zavarba esett, de Maiának igazán fogalma sem volt, miről
beszél. – Fényességed kisfiú korában nem járt egyetlen Michen-opera-előadáson sem?
– Nem – ismerte be Maia; rátámadt a gondolat, hogy el kellene magyaráznia, Setheris
mennyire utálta volna már a gondolatot is, ha egyáltalán felmerül. – Mindentől messze
éltünk, a legkisebb falvakat leszámítva – válaszolta inkább.
Az énekesnő arcára egy pillanat töredékére kiült a döbbenet, de azonnal összeszedte
magát.
 – Reméljük, hogy az első tapasztalata arra indítja majd, hogy ezután további
alkalmakat keressen az operák megismerésére.
– Igen – bólintott Maia, de akkor már újra ott állt mellette Nurevis, és valamit mormolt
valakiről, aki szeretett volna bemutatást nyerni a császárnál.
Min Vechin mély pukedlivel búcsúzott, és egy újabb ragyogó mosollyal eltűnt a
tömegben. Maia lélegzet-visszafojtva nézte.
Komoly és nagyon tudatos erőfeszítést igényelt, hogy másra figyeljen, és udvariasan
szóljon ahhoz is, akit Nurevis bemutatott. Aztán a következőhöz és a következőhöz.
Mindenki találkozni szeretett volna vele, ő pedig mindössze arra volt képes, hogy
semmitmondón mosolyogjon, és üres frázisokat ismételgessen – köszönjük, nagyon
örvendünk –, és kétségbeesve igyekezzék megjegyezni a neveket és arcokat. Azt már
feladta, mint reménytelen vállalkozást, hogy feltérképezze a házak közötti bonyolult
kapcsolatokat, amíg aztán, sokkal később, Nurevis a fülébe nem súgta:
– Fényességes, ő pedig osmin Loran Duchenin.
Maia testi-lelki fáradtsága ellenére is felismerte a nevet: emlékezett, hogy Csevet
szerint Chavar unokahúgáról van szó, aki kifinomult és ambiciózus, Csoru riválisa. Egy
hölgy, aki császárné akar lenni.
Pislogott, erőt vett magán, hogy figyelni tudjon a zöld selymet viselő nőre, aki éppen
pukedlizett előtte. Ahogy felegyenesedett, Maia látta, hogy magasabb, mint Csoru, bár a
csontozata éppolyan törékeny. A szeme min Vechinénél sötétebb zöld volt, és peridot
ékszerekkel hangsúlyozta ki. Mosolyogva szólította meg.
– Reméljük, Fényességed élvezte a koncertet.
– Nagyon is – válaszolta Maia.
Szünet állt be; a császár tudta, hogy mondania kellene valamit, ám fogalma sem volt,
mit. Osmin Duchenin szemöldöke halványan rosszalló ráncba szaladt, de aztán újra
elmosolyodott.
– Újonnan érkezőként bizonyára rendkívül zavarba ejtőnek találja az Untheileneise
Udvart.
– Valóban, lehengerlő.
Osmin Duchenin trillázón nevetett, mintha Maia valami szellemeset mondott volna, és
belekezdett egy történetbe valamelyik ismerőséről (Maia nem jött rá, pontosan milyen
viszonyban vannak), aki három és fél órát késett egy vacsorameghívásról, mert
megpróbált rövidebb utat keresve átvágni a palota egy ismeretlen részén, és eltévedt.
– Végül egy cipőpucoló fiúnak kellett kivezetnie! – fejezte be ismét kacagva, és
szerencsére Nurevis ismét megjelent, mielőtt Maiának valami választ, vagy ami még
rosszabb, egy hasonló anekdotát kellett volna kitalálnia.
Nurevis ezúttal azt javasolta, hogy esetleg vegyen magához egy pohár metheglint, és
ismerje meg az ő néhány barátját. Maia egyetlen nevet sem bírt megjegyezni, az
emlékezete máris túlterhelődött, mint egy süllyedő teherhajó. Különben is nagyon
hasonlítottak egymásra, magasak voltak és keskeny arcúak, a szemük világoskék,
világoszöld, világosszürke, a vonásaik élesek, ám furcsamód üresek – ezeket az ifjakat
még sosem sújtotta le magány, rettegés vagy gyász terhe. Ugyanazokat az ernyedt
közhelyeket ismételték el min Vechin énekléséről, melyeket Maia már ezerszer hallott, ő
pedig legjobb tudása szerint válaszolgatott.
Aztán kínos csend lett megint, mindenki kereste, mit mondhatna, végül az egyik bátor
ifjú elszánta magát, és felvetette:
– Fényességed vadászik? Elhunyt atyja, a császár remek lovas volt.
– Hogy tehetné, rongyeszű? – vágott vissza egy másik barátságosan, megkímélve
Maiát, hogy a kérdés bármely kimondott vagy kimondatlan részével meg kelljen
birkóznia. – Edonomee a nyugati mocsárvidéken van. Ott fajdra vadásznak… vagy
vadlúdra? Mindenképpen madarakra.
– És arra emlékeznek – kapcsolódott be egy harmadik –, amikor Corvis Pashavar
felriasztotta azt az egész seregnyi fácánt?
 – Azon a lapos orrú pej kancán ült, nem? – kérdezte az első. – Amelyik megpróbált
kiharapni egy darabot Solichelből, amikor a caileni vadásztársaság először összeállt,
három éve?
– Erről el is feledkeztünk – vigyorodott el a harmadik. – Nos, Pashavar figyelmeztette,
hogy ügyeljen, mit csinál.
– Pashavar pejkójának még egy kancához képest is rémes a vérmérséklete – szólt bele
egy újabb fiatal. Néhány perc kellett csak, és Nurevis barátai éppen csak el nem
feledkeztek a császárról, úgy vitatkoztak Corvis Pashavar pej kancájáról, a saját lovaikról,
a barátaik lovairól, és további lovakról, amelyekről atyáiktól hallottak. Maia állt és
hallgatta őket, és bár mindig is utálta a metheglint, kiitta az egész pohárral – és még így
is úgy vélte, nem fizetett túl nagy árat.
 15
SETHERIS GONDJA

Szürkén indult a reggel: nehéz hófelhők lógtak az Untheileneise Udvar felett. Hasonlóan
nehéz csend uralkodott a császár hálószobájában. Előző este a császár eléggé későn és
eléggé ittasan érkezett vissza az Alcethmeretbe. Az edocharisai rosszalló, szigorú
csendben végezték a munkájukat. Maia másnapos ugyan nem volt, ám tompa, hideg
rosszkedvvel nézett az ugyanolyan felhőkre, és igyekezett elkergetni Nedaö Vechin
hangjának emlékét.
A reggelinél sem javultak a dolgok: az első korty teájával megégette a nyelvét. Csevet
friss volt és üde, mint mindig, ma azonban Maia idegeire ment vele, mintha a titkár
semleges arca mögött titkolt rosszallás vagy kedvezőtlen ítélet rejtőzött volna.
Amint elintézték a levelezést – most, hogy Maia kihallgatásokat adott, és részt vett a
Corazha ülésein, jóval kevesebb levél érkezett –, Csevet némi vonakodással felvetette:
– Fényességes, ígéretet tett rá, hogy ma délelőtt beszél osmer Nelarral.
A szavak ólomsúlyként nehezedtek a vállára: erőfeszítésébe került, hogy meg ne
roskadjon a tartása, le ne hajtsa a fejét.
– Úgy van – felelte, és örült, hogy egyenletes, semleges a hangja. – Ez az első tétel a
lajstromán?
– Fényességes, úgy gondoltuk, a legjobb lesz mielőbb eltakarítani a problémát.
– Köszönjük – bólintott Maia. – Talált olyan pozíciót, amit felajánlhatunk neki?
– Megtettük, amit tudtunk, Fényességes. A lordkancellár hivatalában történetesen
igen nagy szükség van valakire, aki képviseli a hivatalos kapcsolatokat Cetho városával.
A korábbi hivatalnokkal nemrég közölték, hogy az egészsége érdekében délre kell
mennie.
Maia a kinti téli, szürke felhőkre gondolt, és együttérzőn megborzongott.
– Mit foglal magában ez a hivatal?
– Nagyrészt papírmunkát. – Csevet arcán átsuhant egy pillanatnyi, kifejező grimasz,
és Maia elmosolyodott. – A város és az udvar hatáskörei, amennyire tudjuk, finoman
szólva is össze vannak gabalyodva, különösen az adóztatás kérdéseiben. Cetho város
követe, ahogy ezt a tisztet nevezik, nos, kibogozza a csomókat.
– Értjük – vágta rá Maia; úgy vélte, a tisztség egyaránt illik Setheris készségeihez és
önteltségéhez. – Azt mondta, a poszt a lordkancellár hivatalához tartozik?
– Fényességes, a polgári követ posztja létezésének eleve az a célja, hogy az efféle
ügyek ne rabolják a császár idejét. Osmer Nelar a lordkancellárnak fog jelenteni. –
Csevet tétovázott, és hozzátette: – Nem lesz sem oka, sem joga, hogy kihallgatást kérjen
Fényességedtől, és megkockáztatjuk, a lordkancellár szörnyen meg is sértődne, ha
megpróbálná.
Mindemellett pedig Uleris Chavar Setheris régi ellensége – éppen az a felettes, aki, ha
kell, a nyakába telepszik.
– Köszönjük, Csevet – mondta. – Tökéletesnek tűnik.
– Fényességes – hajolt meg a titkár.
– Mikor vár minket unokabátyánk?
– Fél tízkor, Fényességes. A Michen’theileianban.
Maia az órára nézett, és bosszankodva látta, hogy máris majdnem kilenc. Mohó vagy
és lusta is, közölte magával, aztán kedvetlenül végignézett a dachensol Ebremis által
felküldött étvágygerjesztő fogásokon, és inkább töltött még egy kis teát. Így, hogy
Setheris várt rá, tudta, minden falat ízetlenné válna a szájában, a gyomra pedig az étkek
nélkül is elnehezedett, görcsölt. Még a tea sem jelentett megkönnyebbülést, mert ez is
csak felidézte az emléket, amikor Setheris undorodva közölte, hogy a kamillát csak a
parasztok és a barbárok isszák.
Jó hivatal ez, mondta némán, küszködve a kellemetlen tudattal, hogy Setheris szinte
bizonyosan többet vár – de ha dédelgetett is esetleges ábrándokat, hogy ő majd jelentős
szerepet kap az unokaöccse új kormányzatában, Maia remélte, hogy az elmúlt pár nap
elég volt eloszlatni ezeket. Mindazonáltal tíz éven át volt kénytelen hallgatni Setheris
dicsőségről szőtt álmait. A polgári követség nem tartozott közéjük.
Nem árthat neked, emlékeztette magát. Császár vagy. Őreid vannak.
A nohecharisaira nézett: amazok komoly arccal néztek vissza. Sebesen lehörpintette a
teáját, nehogy elkezdjen remegni a keze. Akaratlanul is az elméjébe tolakodott
tizenhatodik születésnapjának, hivatalos nagykorúvá válásának emléke. Ahogy a korábbi
hét, Edonomee-ben töltött születésnapja alkalmával, akkor sem volt semmi ünneplés,
semmi ajándék, Setheris még csak egy jókívánságot sem morgott oda neki. És persze az
udvartól sem jött üzenet. Maia valójában nem várta, hogy szabadul, de mégis fájt a
dolog – és odáig vezetett, hogy meggondolatlanul, ostobán belekötött Setherisbe.
Már felnőtt vagyok, mondta neki.
És ha úgy van?, acsargott rá a félrészeg Setheris.
Ez meg kell hogy változtassa a dolgokat, erősködött Maia.
Semmit sem változtat meg, fiú. Addig vagy a gyámságom alatt, amíg a császár
másként nem rendeli, nem a te döntésed, és főleg nem a te öntelt gagyogásod
határozza meg. Ugyanaz a holdkóros gnóm vagy, aki tegnap voltál, és ha bizonyságot
akarsz…
És akkor visszakézből szájon vágta Maiát, elég erővel, hogy ő fél térdre essen, azután
pedig csak térdepeljen ott, a saját vérét és kicsordulni igyekvő könnyeit ízlelve. Setheris
pedig nevetve kisétált.
Igaza volt: Maia születésnapja nem változtatott meg semmit. Még mindig ő, Setheris
volt a haragosabb, az erősebb, erőszakosabb: olyan hatalmat birtokolt, amit Maia nem,
és esze ágában sem volt feladni. Az uralkodás iránti szenvedélyét csak úgy élhette ki, ha
tudja: Maia fél tőle, és ez a félelem engedelmességre szorítja. Nem voltak egyenlők, és
Setheris nem is akarta, hogy azzá váljanak.
Mindenesetre most sem vagyunk azok, gondolta Maia, és lenyelte az utolsó kortyot.
Elvégre én uralkodó vagyok, ő pedig… ő egy kérelmező, aki fényességes császári
színünk elé járul.
A gondolat csaknem az őrültségig felfoghatatlan volt. A szája sarka keserű mosolyra
húzódott; tudatosan elfojtotta, és felállt. Csevet és a nohecharisai táncoshoz méltó
kecsességgel tértek ki, majd követték az ajtón kifelé.
Meglehet, hogy van hatalmam, mondta magában, de valójában börtönbe kerültem.
Olyan láncok kötöznek le, amiket Setheris el sem tud képzelni. Arról még
álmodozhattam, hogy elszabadulok Edonomee-ből. Az Ethuverazhid Mura nem ereszt,
csak a halál kezébe.
Ugyanakkor senki sem értené, miféle börtön ez, és mind közül Setheris a legkevésbé.
Örülj, hogy mindez csak költői kép, rótta meg magát, azzal ki is verte a fejéből a
börtönöket.
A Michen’theileian éppolyan hidegnek és nyomasztónak tűnt, mint a felhők, bár Maia
elismerte, ez talán csak azért lehet, mert Setheris áll bent, és rá vár, mint annak idején,
ha Maia késett az étkezésről, a leckéről, vagy bármikor, ha szólította. Ezúttal ugyan nem
tartotta a tenyerén kinyitott zsebóráját, de felszegett álla mindent elárult.
– Fényességes – motyogta, amikor Maia belépett, és meghajolt.
Maia önkéntelenül is értelmezte a testbeszédét, mintha egy kódolt üzenetet tennének
elé, amelynek a kulcsát régen tudja fejből. Hideg harag, idegesség, és mindezek alatt a
bizonyosság rejtett, öntelt öröme. Sosem fogok senkit olyan jól ismerni, mint Setherist,
gondolta keserűen.
 – Unokabátyánk – felelte, és hagyta, hadd helyezkedjen el Csevet és a két
nohecharisa, ahogy csak szeretne, habár rendes körülmények között bosszantotta volna,
ha a titkára ennyiszer rendezi el és át a mindenhová hurcolt papírkötegeit. Setheris állt
és füstölgött: Maia ült, és a testtartásán, a lélegzésén elmélkedett, és azon, miképp ne
adjon neki fogódzót.
Csak amikor Csevet jelezte, hogy készen áll, akkor nézett egyenesen Setherisre.
– Unokabátyánk, megfontoltuk a tisztség betöltésére irányuló kérését, és
tudomásunkra jutott, hogy a lordkancellár hivatalában szükség támadt egy
kapcsolattartóra az udvar és Cetho városa ügyeiben. Úgy érezzük, egy, az ön
készségeivel bíró személy remekül betölthetné a posztot, amennyiben kedvére való.
– Követség – felelte elgondolkodva Setheris. – A lordkancellár hivatalában.
Maia ismerte ezt a semleges, elgondolkodó hangnemet. Setheris akkor szokta
használni, ha valaki a szokottnál is nagyobb ostobaságot mondott: ezzel adott esélyt,
hogy az illető visszavonja ostoba szavait, mielőtt a következmények mindenestől a fejére
szakadnak. A kezét – az ölében, ahol Setheris nem láthatta –, olyan szorosan
összekulcsolta, hogy minden csontját ki tudta tapintani, a gyűrűi pedig a húsába vájtak.
– Úgy hittük, Fényességes – folytatta Setheris kellő szünet után –, hogy ennél nagyobb
értéket képviselünk az ön számára.
– Ez kiváló és megtisztelő poszt – csattant fel Csevet –, és biztosíthatjuk, mind a
Fényességes Császár, mind a lordkancellár a legnagyobbra becsüli.
Akárha meg se szólalt volna: Setheris ügyet se vetett rá. Csakis Maiát nézte
rezzenetlen tekintettel.
Maia érezte a nyelvén formálódó szavakat. Mit akarsz? A Setheris haragjától való
félelme, a mélyre kopott keréknyom, amelyben járva tette, amit az unokabátyja akart,
mert könnyebb volt, és mert úgysem számított… császár vagy, mondta magának újra, és
olyan erővel szorította a saját kezét, hogy szinte zúzódásokat okozott magának. Te vagy
VII. Edrehasivar, és igenis számít. Csak egyszer engedj Setherisnek, és életed végéig a
nyakadba ül, ennélfogva a nép nyakába is, habár ők nem is fognak tudni róla.
Mély lélegzetet vett – elszoruló torka és mellkasa miatt csaknem köhögésbe fúlt – és
megszólalt.
– Ezt a pozíciót ajánljuk önnek. Elfogadja vagy visszautasítja?
A hangja vékony volt, és meg is remegett, de a szavak a sajátjai voltak, és nem azok,
amiket Setheris hallani akart.
A Michen’theileian csendje egyre jobban elnyúlt. Maia érezte az őreinek feszültségét –
bár biztosan tudták, hogy Setheris nem fogja megtámadni. Az unokabátyja el volt telve
önmagával, de nem az őrületig. A száműzetés messze nem a legrosszabb sors, ami arra
várhat, aki feldühít egy császárt.
Maia képtelen volt Setheris arcába nézni, bár tudta, hogy így kellene tennie. A válla
felett tekintett a semmibe: már az is nagy erőfeszítésébe került, hogy a fülét ne engedje
árulón lelapulni. Mozdított az ujjain, így a körmei a tenyerébe mélyedtek – örömmel
fogadta a fájdalmat, mert segített megküzdeni a félelemmel.
Aztán Setheris meghajolt; szögletes, merev mozdulata alig volt több főhajtásnál.
– Fényességes. Kívánsága szerint jelentkezni fogunk a lordkancellárnál.
Köszönöm. A szó majdnem kiszökött Maia száján.
– Unokabátyánk – mondta helyette –, közölheti a lordkancellárral, hogy teljes
bizalommal vagyunk az ön készségeit illetően.
– Fényességes – felelte Setheris hajthatatlanul, majd egy újabb meghajlással kivonult.
Amikor becsukódott mögötte az ajtó, Csevet Maiához fordult.
– Fényességes, jól van?
– Jól vagyunk, köszönjük – felelte Maia, és szétbontotta az ujjait.
– Nem lett volna szabad így beszélnie önnel.
– Nem számít – válaszolt Maia. – Gyerünk, már így is több időt töltöttünk
unokabátyánkkal a kelleténél. Mondja, mit tartogat még a mai nap.
 – Fényességes – vágta rá engedelmesen Csevet, és halomnyi papírja közé túrt. Maia
azonban észrevette az elgondolkodó oldalpillantást, amit rá vetett, és tudta, hogy
kíváncsiság áll mögötte.
– Nem kívánunk többet foglalkozni az unokabátyánkkal – csattant fel, a hangja élessé,
bántóvá vált mérgében.
– Fényességes – visszhangozták a nohecharisok; mindhárom kísérője bólintott.
Császár vagy, mondta magának Maia keserűen. Lásd, engedelmeskednek neked.
Örvendj.
A délelőtt hátralévő része kis döntésekkel, jelentéktelen szabályok meghozatalával
telt – ezeket a vizsgálók és a lordkancellár titkárságának tudnia kellett, különben a
birodalmat kormányzó gépezet nem forgott. Maia mindent meghallgatott, és a tőle
telhető legnagyobb körültekintéssel döntött; ha kellett, eltökélten kérdezősködött, bár
megalázta, hogy elárulja tudatlanságát.
Jobb, ha kérdezel, ismételgette magában fogcsikorgatva, mégis elmondhatatlanul
megkönnyebbült, amikor Csevet határozottan bejelentette, hogy elérkezett a császár
ebédjének ideje, és elküldte a többi titkárt.
Csakhogy az utolsó engedelmes, ideges és a többitől megkülönböztethetetlen
kancelláriai írnok még át se lépte a küszöböt, berontott Chavar, további írnokokkal a
nyomában.
– Fényességes, haladéktalanul beszélnünk kell – közölte. – Vedero főhercegnő
házasságának ügyében.
– A császár most… – kezdte Csevet, de Maia feltartotta a kezét, hogy elnémítsa.
Chavar elégedett arccal érkezett, ami már eleve bizalmatlansággal töltötte el, és most
akarta tudni, mi hajtja a lordkancellárt, nem pedig elhalasztani addig, amikor esetleg
késő lesz.
– Úgy tudjuk – kezdett bele Chavar –, hogy Fényességed nem folytatja az elhunyt
császár tárgyalásait a Tethimada-családdal.
Maia szemöldöke akarata ellenére felszaladt. Valaki pletykált, márpedig azt biztosra
vette, hogy nem az ő udvartartásából, és nem is Vederóéból.
– Még nem döntöttünk – felelte, és felkészült, hogy rosszallást kap, ám a lordkancellár
már tovább is lépett.
– Mi magunk sosem javasoltunk volna az elhunyt császárnak egy efféle szövetséget,
és örömmel látjuk, hogy Fényességed nagyobb elővigyázattal cselekszik. Különösen
annak fényében, hogy mint Fényességed tudja, egy másik szövetségét is a felbomlás
veszélye fenyegeti.
Maia szóhoz sem jutott: csak intett, hogy folytassa.
– Tudomásunkra jutott – darálta tovább Chavar, és a türelme fátyla alatt egyre
elégedettebbé vált magával –, hogy Fényességed kapott egy ajánlatot Bazhevel gróftól.
Ez sok mindent világossá tett. Maia, nem minden gonoszság nélkül, visszakérdezett.
– Arra a javaslatra gondol, miszerint feleségül kellene vennünk a leányát?
– Micsoda? Hallatlan! – Chavar csaknem kiabált. – Épp annyira nem veheti el osmin
Bazhevint, mint Csoru zhasanait!
Maia Csevetre nézett, aki válaszul szintén felvonta a szemöldökét, és gunyorosan
megbillentette a fülét. A lordkancellár irodája egyértelműen végezhetett volna jobb
munkát Bazhevel gróf levelével kapcsolatban – Chavar azonban megállíthatatlanul
beszélt tovább.
– A Vedero főhercegnő és osmer Bazhevar között javasolt házasságról beszélünk!
– Bazhevel gróf valóban tett néhány célzást – válaszolta Maia. Úgy érezte magát, mint
a szarvas, aki megérzi a farkasok szagát, de nem látja őket.
– Varenechibel legnagyobb vágyainak egyike volt, hogy szövetségre lépjen a
Bazhevada-családdal – jelentette ki Chavar. Amíg beszélt, egyre beljebb és beljebb
nyomult a terembe, a jelenlétét és hangja erejét fegyverként alkalmazva. Maia ekkor
ébredt rá, hogy engedelmesen hátrál előle. Chavar pedig nem torpant meg.
 Tudja, futott át Maia fején. Tudja, hogy féled az összecsapást, vagyis tudja, hogy
megfélemlíthet – még egy rossz szót se kell szólnia hozzá.
Határozottan megvetette a lábát: egy lépést sem enged többet.
– Bazhevel gróf mindkét javaslatát megfontoljuk, miként Tethimel herceg ajánlatát is.
Minthogy elhunyt atyánk nem avatott minket bizalmába, mindössze az írásban hagyott
kívánságokra hagyatkozhatunk.
Chavar erre úgy felfújta magát, mint egy varangy. Nem üthet meg, emlékeztette
magát Maia, és nem kedvelhet ennél kevésbé. Nincs félnivalód a haragjától.
Maga sem hitt egészen magának, de tudta, a legjobb lesz, ha megjátssza.
– Kétkedik a szavunkban, Fényességes? – támadt rá Chavar.
Veszedelmes vád volt – Maia tudta, nem szabad felelnie a kérdésre.
– A kormányzásunk egyik vezérelvét állapítottuk meg. Ha IV. Varenechibel nem adott
valamit írásba a saját kezével, a véleménye ismeretének segítsége nélkül kell
döntenünk. – Egy darabig nézte Chavart, aki hiába prüszkölt, semmi értelmeset nem bírt
kinyögni, aztán hozzátette: – És most, ha megbocsát, lordkancellár, elkésünk az
ebédünkről.
Ellépett Chavar mellett, és bár nem volt képes olyan nagyszabású vonulásra, mint ő,
minden méltóságát összeszedve sietett ki a Michen’theileianból.
Bár a lordkancellár valóban feltartotta, az étkezéssel nem kapkodott. Savanyú
céklalevest evett, vadhúsos pástétomot savanyított gyömbérrel, miközben Csevet
elmagyarázta a rá váró következő megpróbáltatást.
A császárnak időről időre kihallgatást kell adnia azon udvaroncoknak, akik kegyet
kérnének, sérelmet panaszolnának fel, vagy mást szeretnének feltétlenül és közvetlenül
az uralkodó tudtára adni. Néha közrendűek is érkeznek, de, ahogy Csevet mondta, igen
ritka esetben. Amikor elmagyarázta, milyen módon rostálják a kérelmezőket, Maia úgy
találta, bár nem mondta ki, hogy a kormányzat célja, hogy elválassza a császárt az
alattvalóitól. Személy szerint hálás volt ezért, ugyanakkor a kormányzati alapelveken is
eltöprengett, és nem tudta eldönteni, ez rossz-e.
Csevet egy másik papírja a délutáni találkozók listáját tartalmazta.
– Szigorú napirend szerint zajlanak majd, Fényességes – biztosította, mert meglátott
valamit az arcán, esetleg a füle állásán, ami tartózkodást jelzett. Maia bólintott, próbált
nyugalmat érezni, de a lista nagyon hosszú volt, tele ismeretlen nevekkel, amelyeket
nem tudott hova tenni – amíg aztán Csevet el nem ért egy névhez, amit nagyon is jól
ismert.
– Dach’osmer Eshevis Tethimar könyörgött az engedélyért, hogy a császár figyelmébe
ajánlhassa a húgát, dach’osmin Paru Tethimint.
– Senki más nem mutatja be nekünk a leánytestvérét vagy akár a leányát – állapította
meg, Nurevis Chavarra gondolva, aki szinte mellékesen mutatta csak be osmin
Duchenint.
– Igen régimódi szokás, Fényességes – felelte Csevet. – A Varedeise császárok rossz
szemmel nézték, különösen Fényességed nagyatyja. Gondolhatja, mennyi időt vett el az
audienciákból.
– Igen – értett egyet Maia. – Akkor hát dach’osmer Tethimar különösen ügyel a
részletekre, avagy szándékosan sértő?
– Lehet mindkettő – vélte Csevet, aztán megrázta a füleit, amitől összecsörrentek
ezüst fülgyűrűi. – De még inkább, Fényességes, mindössze szeretné biztosra venni, hogy
dach’osmin Tethimin az ön szeme elé kerül mint lehetséges császárné.
– A módszere eléggé esetlen – jegyezte meg Maia, mert megint Nurevis jutott eszébe.
– Dach’osmer Tethimar nem a finom megközelítés híve – vágta rá Csevet. Maia úgy
gondolta, könnyed válasznak szánta, ám keményre és sötétre sikerült; az utána
következő csend kínossá nyúlt, mielőtt Csevet jelentőségteljesen az órára nézett.
– Indulnunk kellene, Fényességes. Rossz fényt vet egy uralkodóra, ha elkésik az
audienciáról.
 Merev testtartása mindenestől azért könyörgött, hogy Maia hagyja magát átterelni a
következő feladatra, és ne feszegesse tovább Eshevis Tethimar ügyét. Maia kíváncsisága
ellenére engedett.
– Mondja még egyszer? Ki is az első?
És úgy tett, mintha észre se vette volna Csevet szinte hallhatatlan, megkönnyebbült
sóhaját.
Az audienciákat a hatalmas, hideg és komor Untheileianban kellett megtartani. Maiát
nyomasztotta visszhangos üressége, és sajnálta a kérelmezőket, amiért végig kell
menniük az ajtótól a trón lépcsőiig, az uralkodó súlyos pillantása alatt, amelyről nem
tudhatták, jó szándékú-e. Sokan rögtön feltételezték, hogy ellenséges – a közrendűek
eldadogott bocsánatkérései és az udvaroncok látványosan összeszedett bátorsága
közepette Maia igyekezett megőrizni a türelmét és mosolyogni. Hátsó gondolatként
elkezdett megfogalmazni egy együttérző fohászt – az élőkért.
A kérések és kérdések, amelyekkel szembesült, nem jelentettek nehézséget, ami
nagy részben Csevet gondos okításának volt köszönhető. A feladat nagyobb része abból
állt, hogy ki kellett szűrni a szócsavarok és köntörfalazások közül, mi is a valódi kérdés.
Maia, a saját meglepetésére, ráébredt, hogy ezt jól csinálja: amikor rá került a sor, képes
volt a megfelelő kérdést feltenni, amitől az ügy az ő és a kérelmező fejében is kitisztult.
Ennél jobban már nem is különbözhetett volna az érzés a Corazha ülésén tapasztalt
bűntudatos értetlenségtől, és ugyan meg nem könnyebbült, Maia mégis bizonyos
mértékű önbizalommal egyenesítette ki a hátát és tartotta mozdulatlanul a kezét a
hosszú délutánon át.
Dach’osmer Tethimar került sorra utoljára, akár Csevet elegáns manipulációja, akár
valami véletlen folytán. Akárhogy is, a várakozás láthatóan bosszantotta, mert olyan
sietve szelte át az Untheileiant, hogy a húga nem tudott lépést tartani vele.
Rossz bemutatkozás, vélte Maia, látva, ahogy dach’osmin Tethimin átküzdi magát a
termen. Nem volt benne annyi magabiztosság, hogy maga válassza meg a tempóját,
ugyanakkor, ha lépést akart tartani a testvérével, kocognia kellett volna – meglehet,
Tethimar cipősarkainak sebes kopogásából ítélve talán futnia is, ami rettenetes
illemsértést jelentett volna. És még ha az illemet félre is dobja, hosszú és szűk
szoknyájában, magas sarkú cipőjében akkor sem bírt volna futni, ha az élete múlik rajta.
Maia rémesen sajnálta, még mielőtt elég közel ért volna, hogy megláthassa: reszket a
félelemtől.
Paru Tethimin csinos lány volt, bár hiányzott belőle az az apróság, ami a fivére
vonásait olyan szemrevalóvá tette. Az özvegy császárné köreiben olyannyira népszerű,
díszes és kifinomult stílus szerint öltözött, ami nem állt jól neki: úgy tűnt tőle, mint egy
gyerek, aki az anyja holmijaival játszott. Maia kötelességszerűen megpróbálta elképzelni
lehetséges császárnéként, de a lány látható rettegésén kívül nem volt más, ami
megkülönböztette volna a virrasztáson és az udvarban látott többi más, vele egykorú
hölgytől.
– Fényességes – kezdte Tethimar mély meghajlással, és csak ekkor ébredt rá, hogy a
húga nincs mellette. Az arcán egy pillanatra átfutó kifejezés nem egyszerűen bosszús
volt, és láttán Maia ujjai megszorultak a trón karfáján.
Tethimar megfordult, és úgy nézte a húgát, hogy arról Maiának Setheris és a
zsebórája jutott eszébe. Mire dach’osmin Tethimin a trón elé ért, a félelmét szégyen is
tetézte: tökéletes tündehalvány arcán foltokban ütközött ki a csúf pír.
– Fényességes – ismételte Tethimar a köszöntést és a meghajlást; Paru mellette
szintén meghajolt. A mozdulat kecses volt, de mint Maia cinikus énje megjegyezte:
persze hogy az, hiszen jó tanítói voltak. – Bemutathatjuk önnek a testvérünket, Paru
Tethimint?
A kísértés, hogy nemet mondjon, és ezzel betetőzze a katasztrófát, olyan erősen tört
rá, hogy Maia képtelen volt bármi mást kinyögni. Paru Tethimin tökéletesen elfehéredett:
most már nem bírta elkendőzni a rettegését, és a császár látta, hogy valami gonosz
ráérzés megsúgta neki, mire gondol ő. Még Tethimar is aggodalmassá vált, mire Maia
végre el tudta dadogni, hogy legnagyobb örömünkre szolgál.
Intett nekik, hogy jöjjenek közelebb, bár gonosznak érezte magát, amiért dach’osmin
Tethiminnel megmászatja a lépcsőket. Mindenesetre a bátyja most már fogta a könyökét,
tehát nem fenyegette a leesés veszélye. Közelről jól látta, hogy Paru fiatal még – és nem
csupán a korát tekintve. Unokaöccse, Idra egyidős volt vele, ám Idrát az udvarban
nevelték, és egy éve hivatalosan is bevezették a társaságba. Maia emlékezett, hogy
valahol hallotta: Tethimar úgy hozta ide a testvérét, és akaratlanul is azon töprengett,
hogy vajon valami Edonomee-hez hasonló helyről-e.
Tudta, mi a dolga: találnia kell valami kellemes közhelyet, amiféléket egész délután
pufogtatott. Azonban akkor Tethimar közelebb lépett, és halkan megszólalt:
– Úgy hallottuk, Fényességes, hogy a Bazhevada-házat jobban kedveli nálunk.
– Nem tudom, hol hallhatott ilyet – felelte Maia –, minthogy ez nem igaz.
– És mégis, az ő lánykérésüket megfontolja, miközben úgy emlékszünk, elmondtuk
önnek, hogy az ön elhunyt atyja tárgyalásokat folytatott az atyánkkal. Mi más oka lehet,
Fényességes?
A megtisztelő megszólítás olyan volt, mintha pofon vágta volna Maiát. Az ujjai ismét
megszorultak a trónszék karfáján – de már halálosan elege volt belőle, hogy folyton meg
akarják félemlíteni. Alig ismert rá saját éles hangjára, amikor megfelelt.
– A nővérünk, Vedero főhercegnő a legmélyebb gyászban van atyja és fivérei miatt.
Nem fogunk a számára házasságot rendezni, amíg el nem múlik a gyász ideje, sem
önnel, sem osmer Bazhevarral, sem senki mással. Amellett nem tartjuk magunkra nézve
kötelezőnek a magán-megállapodásokat, amelyeket atyánk kötött volna. Nem avatott
minket a bizalmába, ennélfogva nem hagyatkozhatunk semmire, amit nem adott írásba.
Rendkívül sajnáljuk, ha ön a körülményekből valamiféle, az ön személye elleni ítéletet
szűrt volna le, efféle szándékunk nem volt.
Hosszú, hosszú csend következett. Tethimar üres, kifürkészhetetlen arccal nézett rá;
Maia azonban látta a szeme sarkából, hogy a kezét ökölbe szorítja, még a bütyke is
elfehéredik. Tudva, hogy a válasza végleges, és hogy Tethimar nem támadhatja meg,
Maia várt – és végül Tethimar szögletesen fejet hajtott.
– Fényességes. Megnyugtató, hogy nem estünk ki a kegyéből.
– Ezúttal nem – vágta rá Maia, és nem bírt ellenállni a kicsiny, gonosz örömszikrának,
látva, hogy Tethimar felkapja a fejét. – És hálásak vagyunk, amiért bizonyságát hozta,
hogy nem minden alattvalónk feledkezett meg a régi udvariassági formákról. –
Félreérthetetlenül elnézett Tethimar mellett, a húgára, aki, ha lehet, még rémültebbnek
tűnt. – Örvendünk, hogy megismerhettük önt, dach’osmin Tethimin. Köszönjük,
dach’osmer Tethimar.
Elbocsátás volt – Maia nagyon hamar gyakorlottá vált a műfajban –, és Tethimar nem
tehetett mást, mint hogy tudomásul veszi. Maia végre áldásosan kiszabadult, hogy
visszatérjen az Alcethmeretbe. Ott a ruházata néhány kényelmetlenebb darabját egy
nehéz prémköpenyre cserélte, mielőtt lesietett volna a Teknőc terembe, Csevet
minduntalan megújuló levélkötegeihez.
Valamivel azonban előbb kellett foglalkoznia.
– Beszélnünk kell önnel a nővérünk, Vedero udvarlóiról – kezdett bele, amint leült.
– Fényességes – hajtott fejet Csevet – Állunk rendelkezésére.
Hatalmas tárháznyi információval bírt mindkét lehetséges kérőt illetően, és nagyon
gondosan elválasztotta egymástól a tényeket, a hallomást és a puszta pletykát. Eshevis
Tethimar, Varenechibel választottja, és az állandó tüske Maia talpában, a délkeleti
földbirtokosok egyik leghatalmasabbjának és leggazdagabbjának fia és örököse volt.
Teru Tethimar, a főprelátus, valahányadfokú unokatestvére volt, bár nem a jelenlegi
hercegi rangot viselő családfő ágáról. (Csevet felajánlotta, hogy kifejti a teljes családfát,
de Maia udvariasan visszautasította.) Eshevis Tethimar harmincéves volt, a tíz évvel
korábbi, északi barbárokkal vívott határháborúban kitüntette magát, közismert
sportember volt, és állandó politikai elégedetlenkedő hírében állt.
– A délkeleti nemességre ez általában jellemző – jegyezte meg Csevet, Maia pedig
biccentett, gondosan megjegyezve a dolgot.
A hallomás és pletyka szerint Tethimar ambiciózus volt, rossz vérmérsékletű, és a
családja többgenerációs sértettségét hordozta.
– Az akkori Tethimel herceg XVI. Edrevechelar kedvence volt – magyarázta Csevet –,
úgyhogy magától adódott, hogy az első Varenechibel a Tethimada-ház ellenségeit,
elsősorban a Rohethada- és az Ormevada-házat részesítse előnyben. A Tethimadák
sosem nyugodtak bele a hatalmuk vesztébe. A jelenlegi Tethimel herceg, és utóda,
dach’osmer Tethimar, már évek óta kampányol és manőverezik. Azt mondogatják,
dach’osmer Tethimar egy kivénhedt kocsihúzó kancát is feleségül venne, ha ezzel jobb
helyzetet nyerne az udvarnál.
– Miért kívánta atyánk vejének?
Csevet kelletlenül vállat vont.
– Nem tudjuk, Fényességes. De úgy gondoljuk, a dolog része a folyamatos
súrlódásoknak az Untheileneise Udvar és a délkeleti birtokosok között. Az elmúlt
években olyan kérelmek és panaszok kerültek a császár elé, amelyek roppantul nem
tetszettek Varenechibelnek, és már a végiggondolásukra is eltöltötte a harag. Talán
abban bízott, hogy a házasság kielégíti dach’osmer Tethimart és a szövetségeseit,
amellett császárként valami módot nyer vele, hogy irányítsa a Tethimada-házat. Ha
valakinek főhercegnő a felesége, az óvatosságra int.
Igen, gondolta Maia, mert ez a taktika remekül bevált anyám atyjánál is.
– Mi a helyzet a másik úrral, Bazhevel gróf unokaöccsével?
– Dalera Bazhevar, Fényességes. Az alapján, amit eddig megtudhattunk róla, nincs
semmi, ami miatt ajánlatos volna, leszámítva, hogy ő Bazhevel gróf unokaöccse. Jó
családból való úr, meglehetős vagyonnal, és semmi különösebb erénye nincs, ami
kiemelné.
– Jó férje lenne a nővérünknek, mit gondol?
– Nincs tudomásunk semmiről, ami ellene szólna – felelte óvatosan Csevet.
Maia sóhajtott.
– Megtenné, hogy ír Tethimel hercegnek és Bazhevel grófnak is, kérem? Közölje velük,
hogy a nagy veszteség miatt, ami a főhercegnőt és a Drazhada-házat érte, nem
foglalkozhatunk a nővérünk és bármely nemes család házassági szövetségének
gondolatával, legalább egy évig.
– Fényességes… – Csevet hökkenten kinyitotta, becsukta, majd újra kinyitotta a
száját. – Azt mondja, mindkettejüket elutasítja?
– Nem utasítunk el senkit. De nem fogunk házasságról tárgyalni, amíg a főhercegnő
gyászban van. Nem vagyunk ilyen szívtelenek. És – nézett Csevet szemébe –, amint
megmondtuk már dach’osmer Tethimarnak és Chavar nagyúrnak is, nem érezzük
magunkat kötve atyánk kimondott vagy kimondatlan ígéretei által, és minthogy sosem
beszéltünk vele, a szándékaira nézve nem fogadhatunk el bizonyítéknak mást, csak amit
leírt.
Csevet aggodalommal vegyes csodálattal vonta fel a szemöldökét.
– Dühöngeni fognak, Fényességes.
Az egyik máris azt teszi, gondolta Maia, mert eszébe jutott a dach’osmer Tethimar
szemében megvillanó fekete harag, és a hosszú, néma szempárbaj, mielőtt meghajtotta
volna a fejét a császár akarata előtt.
– Akkor sem adjuk a testvérünket egy örök elégedetlenkedőnek, vagy egy senkinek,
csak mert nem tetszik nekik a politikánk, vagy úgy vélik, előnyt szerezhetnek maguknak
velünk szemben.
– Igen, Fényességes. Kívánsága szerint megírjuk a leveleket.
– Köszönjük. Hozna nekünk papírt és tollat, hogy magunk írhassunk a nővérünknek?
A Vederónak címzett szavai egyszerűek voltak, címek és frázisok nélkül.

Tanulmányozza a csillagokat. M.
 16
BARIZHANI HÍREK

Maia jól aludt aznap éjjel, a bizonyossággal, hogy megfelelően cselekedett, ám másnap
reggel megfizette az árát. Halomnyi haragos csőposta-üzenet várta Bazhevel gróftól,
Tethimel hercegtől, Eshevis Tethimartól, Dalera Bazhavartól, a Corazha összes
vizsgálójától, a lordkancellártól és még egy csomó más olyan személytől is, akiről Maia
úgy vélte volna, még a döntéshez sincs köze, nem hogy véleményt nyilvánítsanak.
– Ez az Untheileneise Udvar természete, Fényességes – mondta Csevet. – A szelet
megállítani sem lehetne haszontalanabb próbálkozás.
Vedero nem üzent; Maia nem is várta, mégis bántotta, hogy egyetlen köszönő szó
sem érkezik a rosszalló áradatban. Hagyd, mondta magának haragosan, és elindult a
Michen’theileianba, ahol Chavar várta, hogy ismét, személyesen is leszidja.
Maia megismételte neki is, amit korábban Csevetnek, Tethimarnak, és magának
Chavarnak is elmondott, de nagyon jól tudta, hogy a lordkancellár oda sem figyel rá,
mert a saját sérelmeinek sorával van elfoglalva. Maia szívesen hagyta volna, hadd
beszéljen, amíg elfogy belőle a gőz – Setherisszel is így tette mindig –, ám véletlenül
Csevetre pillantott, és látta annak egyre mélyebb ráncba húzódó homlokán, konokul
lelapuló fülén, hogy nemsokára kifakad korábbi urával szemben.
Maia megriadt. Rájött, hogy nemcsak hogy nem köteles hagyni, hogy Chavar lehordja:
egyenesen köteles megállítani, Csevet és a többi titkár, meg a kormányzat minden más
tagja érdekében, akik sosem álmodnának róla, hogy nyilvánosan csepüljék a császárt.
Joguk van hozzá, hogy ne egy gyáva uralkodjon felettük, gondolta átsuhanó önutálattal,
és felcsattant.
– Chavar nagyúr, elég!
A lordkancellár szája úgy csukódott be, mint a lehulló kapurostély. Maia addig nézte,
amíg végül Chavar meghajtotta a fejét.
– Bocsánatot kérünk, Fényességes.
Csevet sebesen megragadta az alkalmat, és rátért az ügyrendre, ám a hangulat végig
feszült, viharral fenyegető maradt. Sikerült mindazonáltal kellő hatékonysággal dolgozni
– amíg elő nem került a Choharo Bölcsessége roncsának kivizsgálása. Erről a
lordkancellár feltűnően kevéssé volt hajlandó tárgyalni – amiből Maia nehézség nélkül
kikövetkeztette, hogy az azonnali, drámai siker elmaradt. Ennek ellenére fenntartotta a
kérdést; nem igazán a részletekre volt kíváncsi, inkább a komor vágy munkált benne,
hogy Chavar ne szabadulhasson a szorításából. A lordkancellár végül kirobbant,
mennydörögve leszidta az egyik titkárját, amiért nem hozta el a megfelelő aktát, és
elszalajtott érte egy apródot a kancelláriára.
Amíg a fiú távol volt, több más dolgot is megtárgyaltak – keserűen elképesztő volt,
milyen sok helység késik az adójával –, és amikor zihálva visszaért, egy akkora halom
aktát és átkötött ívet hozva, ami felett alig látott ki, Maia úgy vélte, nem ok nélkül való,
ha megjegyzi:
– Teljes jelentést kérünk, Chavar nagyúr, nem csupán azokat a részleteket, amelyekről
úgy véli, alkalmasak a füleinknek.
Chavar haragosan tiltakozni akart, ám Maia félbeszakította.
– Továbbá kérjük, hogy az anyag teljes másolatát készíttesse el, és küldje meg az
Alcethmeretbe.
– Fényességes, nem kell…
 Maia megint nem hagyta, hogy befejezze; kezdett rájönni, hogy a lordkancellár
kevésbé félelmetes, ha nem gyűjthet elegendő gőzt a színpadias szónoklathoz.
– Atyánk meggyilkolásáról van szó.
Hosszú csend következett. Chavar nem mondta ki a csúf és igaz dolgok egyikét sem,
amiket pedig kimondhatott volna; elismerte, hogy vesztett.
– Kérjük, mondja el, mit találtak a vizsgálói – folytatta halkan Maia.
Végeredményben nem jöttek rá sokkal többre, mint Celehar, habár jóval messzebb
mentek érte. A légiszemélyzet minden tagját kikérdezték, a császár minden szolgájával
egyetemben. Vizsgálókat küldtek északra, Amalóba, hogy beszéljenek a munkásokkal,
akik felkészítették a Choharo Bölcsességét az utolsónak bizonyult útra. Egy tanoncot az
Óraművesek Céhéhez irányítottak, tudakolja ki, hogyan kezdene neki valaki egy léghajó
felrobbantására alkalmas szerkezet építésének, és ki lehet erre képes – az óraművesek
rengeteg mindent elmondtak, ám Maia meglátása szerint ez az információ sem vitte a
nyomozást közelebb a céljához.
Hosszú és nyomasztó beismerése volt mindez annak, hogy nem történt előrelépés.
Maia már-már azt kívánta, bárcsak hagyta volna, hadd bújjon ki alóla Chavar. De majd
átadja az iratok másolatát Celeharnak, hátha hasznát veszi.
Délben mindenki boldogan hagyta el a Michen’theileiant. Amikor ebédhez ültek, Maia
szigorúan felszólította Csevetet, hogy beszéljen valami másról.
A titkára megértette, engedelmeskedett, és hamarosan mélyen belemerültek egy
kérelem megvitatásába, amelyet Varenechibel egyik száműzött ellensége nyújtott be,
abban a reményben, hogy Edrehasivar megértőbb lesz. Úgy tűnt, a kérelmeknek áradata
végtelen, mint a Könnyek Folyója, amely a kobold hitvilágban a holtak földjét választja el
az élőkétől – ám egyszerre valami hangos zajongás keltette fel a figyelmüket az
Alcethmeret nyilvános folyosói felől.
Csevet kérdőn nézett Maiára, aki bólintott, majd várt, amíg a titkára elsietett, hogy
kiderítse, mi történt. A császárok sosem derítettek ki semmit személyesen.
A kiderítés tovább tartott, mint Maia várta, és Csevet homlokráncolva tért vissza.
– Fényességes, a barizhani nagykövet van odakint. Azonnali meghallgatást kér.
– Azonnalit? – Erre már Maia homloka is ráncba szaladt.
– Fényességes, azt mondja, az ügy rendkívül sürgős, és ami minket illet, hiszünk neki.
Személyesen érkezett, és bocsánatot kért, amiért nem a megfelelő módon intézte a
kérést. – Maia felvont szemöldökét látva Csevet hozzátette: – A koboldok sosem kérnek
bocsánatot semmiért. Különösen nem nyilvánosan.
– Akkor a legjobb lesz bebocsátani – felelte Maia. – Ez teljesen szétzilálja a
napirendünket?
– Nem, Fényességes – vágta rá Csevet, bár kelletlennek hangzott.
– Köszönjük. Tudjuk, hogy ez váratlan kellemetlenség.
– Ez a feladatunk – hajolt meg Csevet, és könnyedén megfordult, hogy a császár színe
elé kísérje a követet.
Illem szerint egyedül érkezett, bár Maia hallotta a katonáinak dobogását és
csörömpölését a lépcsőn, és persze válaszul a saját őreinek dobogását és csörömpölését
is. Az első pillantás, amit Gormenedre vetett, elárulta neki, hogy Csevet nem túlzott, sőt,
ellenkezőleg. Bár a követ sötét bőre sem pírnak, sem sápadtságnak nem engedett, a
szeme elkerekedett, arca izzadságtól csillogott. Hasra vetette magát, és barizhani
nyelven motyogott valamit, amiből Maia mindössze az ordath, azaz tisztelet szót értette:
Chenelo ezt használta minden, meg nem válaszolt levelében, amelyet atyjának írt, és
Maia tudta, az uralkodó megfelelő megszólításának a része.
– Kérem, keljen fel, nagykövet úr – válaszolta, és hogy idegességét tréfával üsse el,
hozzátette: – Reméljük, nagyatyánk nem üzent ellenünk háborút.
– Az szinte könnyebb lenne – felelte Gormened, és nem úgy hangzott, mint aki a tréfát
viszonozza. Felegyenesedett; nem éppen kecsesen, ám nem is erőfeszítéssel. – A Nagy
Avar államfői látogatást javasol.
 – Azt kívánja, hogy utazzunk Barizhanba?
– Nem, nem. – Gormened, ha lehet, még jobban megriadt az ötlettől. – Ő szándékozik
idejönni.
Több ezer azonnali, égető kérdés merült fel Maiában; szinte véletlenszerűen választott
ki egyet.
– Mikor?
– Télközépkor. Azt mondja, látni kívánja, hogyan ünneplik azt Ethuverazban.
Van valami módja, hogy megakadályozzuk? Nem mondta ki; nem kellett, mert
Gormened zaklatottsága már megadta rá a választ. Csevetre nézett, aki megválaszolta a
ki nem mondott kérdést.
– Az udvar fel tud készülni, Fényességes, ám a rendelkezéseket igen hamar ki kell
adni, mert már nincsen egészen két hónap a napfordulóig.
És a születésnapomig. Ezt a gondolatot félretolta: Chenelo halála óta nem ünnepelte a
születésnapját, és nem akart uralkodóhoz illő ünnepséget rendezni.
– A szigetvilági háborúk óta, amikor még ifjú volt, ez az első alkalom, hogy az
avarsinok Avarja elhagyja Barizhant – tette hozzá Gormened. – Emlékezetünk szerint
húsz mérföldnél távolabb sosem hagyta el a Corat’ Dav Arhost.
Maia kezdte megérteni, miért ennyire ideges Gormened. A Nagy Avar már akkor is
idős volt, amikor Chenelo született; mostanra nyolcvan felett járhat. És az avarsinok előtt
a követ felel a jóllétéért.
– Fényességes – jelentette ki Gormened új elszántsággal –, úgy véljük, bölcs és óvatos
tervet kell kidolgoznunk a Nagy Avar látogatására, ami a szokásos, ámbár legnagyobb
mértékben dicséretes együttműködésnél többet kíván meg az ön kormányzata és a mi
davunk között. – A barizhani dav szót használta, amelynek a jelentése Maia legjobb
tudása szerint félúton volt az udvartartás és a hivatal között. A koboldok nem tettek
különbséget. – Szeretnénk… – Kissé jobban kihúzta magát. – Szeretnénk meghívni önt, a
lordkancellárt és az idegenek vizsgálóját, hogy étkezzenek velünk három nap múlva, így
együtt jobban megérthetjük egymást.
Tapintatosan nem tette hozzá, mit kellene jobban megérteni, de Maia sejtette,
könnyen eltalálná. Átgondolta a javaslatot; közben egyre jobban csodálta Gormenedet,
aki kitalálta ezt a szokatlan, ám kifogásolhatatlan ötletet, amivel rávehette a császárt,
hogy biztosítsa annak a két embernek az együttműködését, akik a legkönnyebben
katasztrófába fojthatják a Nagy Avar látogatását. Maia Chavart illető tapasztalatai azt
súgták, ennek mindennél magasabb az esélye.
– A legnagyobb örömünkre fog szolgálni a részvétel – válaszolta. Gormenedből
sugárzott a megkönnyebbülés.
Természetesen nem volt ennyire egyszerű. A napirendeket át kellett rendezni, az
etikett és a biztonság ezernyi apró zökkenőjét kellett elsimítani, és még Chavart is rá
kellett venni a részvételre – Maia óvakodott megtudakolni Csevettől, miféle eszközöket
kellett ehhez bevetni. Annak érdekében ugyanakkor, hogy úgy ne tűnjön, a császár
túlzott kegyet gyakorol Barizhan felé, bele kellett egyeznie, hogy Lanthevel őrgróffal is
együtt vacsorázzon, aki a Parlamentben a Vér Házában elnökölt. Ami még rosszabb volt,
elhíresztelték – és a pletyka szinte elképzelhetetlen sebességgel terjedt –, hogy a kobold
követ és a császár vacsoráján a feleségül vehető kobold hercegnők kerülnek majd
terítékre. Az Alcethmeretet elborították a csőpostán küldött vagy személyesen
kézbesített levelek és kihallgatási kérelmek, amelyek mind arról igyekeztek meggyőzni a
császárt, hogy inkább egy tünde hajadont vegyen nőül.
– És még mindig itt van ez a másik ügy – kezdte Csevet az egyik reggel, és
bocsánatkérő hangnemét hallva Maia azonnal felkészült a következő krízisre. – Bazhevel
grófé. Tartunk tőle, hogy nincs más megoldás, kihallgatáson kell fogadnia őt.
– Feltétlenül? – kérdezte a boldogtalan Maia.
 – Úgy érzi, nagyon rosszul bánnak vele, Fényességes. Amellett osmin Bazhevin már a
Drazhada-ház tagja, és egyaránt természetes és jogszerű, hogy az atyja tudni kívánja,
miféle sorsra számíthat.
– De hát nem tudjuk, mit kezdjünk vele! – kiáltott fel Maia, és rémülten hallotta saját
kétségbeesett hangját. Nem osmin Bazhevin hibája volt, hogy ilyen kétes helyzetbe
került, és mind ő, mind az atyja megérdemelte a választ. Aláírta a házassági szerződést
Ciris főherceggel, ennélfogva hivatalosan nem tartozott a Bazhevada-házhoz, ám a
házasságot nem kötötték meg és nem is hálták el – nem lett belőle feleség, nem lehetett
tehát özvegynek sem tekinteni.
Csavaros és kényelmetlen kérdés volt, hogy megházasodhat-e egyáltalán (újra, tette
hozzá Maia magában automatikusan, és összerezzent a gondolatra), de még
kényelmetlenebb volt a másik fele, hogy lesz-e olyan férfi, aki kétes helyzetében is
elvállalná. Mindaddig azonban nem volt sem özvegy, akinek joga van elhunyt férje
birtokjövedelméhez, sem Bazhevada leány, akit az atyja földjei tartanak el – és nem volt
Drazhada-leszármazott sem.
A legegyszerűbb megoldás az lett volna, ha felveszi a fátylat, és csatlakozik az
Ethuveraz-szerte mindenhol, bár főleg a nehezen megközelíthető helyeken megtalálható
kolostorok egyikéhez. Maia tudta, hogy sok uralkodócsaládbeli őse választotta volna ezt
az utat osmin Bazhevin számára, akár érez elhivatottságot, akár nem, ő azonban
túlságosan hasonlónak találta a száműzetéshez. És ha valaki, hát Stano Bazhevin
ártatlan volt.
Talán valóban kolostorba kíván vonulni, gondolta, ám tudta, erre nem számíthat, és
nem is szabad számítania.
Egy hideg és nyomott délután adott kihallgatást Bazhevel grófnak és osmin Stano
Bazhevinnek, amikor a felhők csaknem ugyanolyan sötétek voltak, mint Maia bőre.
Minthogy Bazhevel gróf felbosszantotta a manipulációjával, Maia úgy döntött, az
Untheileianban fogadja őket, annak ellenére, hogy osmin Bazhevin státusza az elhunyt
főherceg menyasszonyaként megengedte volna a Michen’theileian használatát, vagy
akár az Alcethmeret-beli fogadószobáét is. Maia komoran remélte, hogy az Untheileian
hideg tágassága majd rászorítja Bazhevel grófot, hogy rövid legyen.
Szerencsétlen egybeesés volt, de a hosszú orrú és hosszú arcú gróf épp úgy nézett ki,
mint egy birka. Maia hallotta már, hogy az udvaroncok a neve első szótagját bégetéssé
elnyújtva ejtik, és ez ugyan undok szokás volt, egyben rettenetesen fülbemászó is,
ráadásul a hatást csak megtetézte, amikor Bazhevel kinyitotta a száját, hogy rákezdjen
panaszos litániájára – arcához illő magas, vékony, reszketeg hangon. A mellette álló
osmin Bazhevin lehajtotta a fejét, és nem nézett a császár szemébe. Maia azonban látta
a válla tartásán, mennyire ideges; egyszer még az ujjai is csaknem összefonódtak, de
rajtakapta magát, és illedelmesen mozdulatlanná vált újra.
Ahogy Csevet mondta, Bazhevel gróf valóban úgy érezte, rendkívül rosszul bánnak
vele. Maia úgy döntött, egyszerűen hagyja, hadd mondja végig, amit akar, és nem
szakította félbe, nem vitázott vele – az egésznek a lényege úgyis az volt, akár beismeri a
gróf, akár nem, hogy Ciris Drazhar meggondolatlanul meghalt, mielőtt megtartották
volna a nászt.
Minthogy nem kapott uralkodói választ még a leghangosabb panaszára sem, Bazhevel
végül elhallgatott, habár a tartása és a füle állása még mindig elárulta makacs
eltökéltségét, hogy elégtételt vegyen. Maia addig hagyta a csendet nyugodni, amíg már
nem hallotta a képzelt, bégető visszhangokat az Untheileian falai között, akkor
megszólalt.
– Osmin Bazhevin, kérem, lépjen közelebb.
A gróf és a leánya is megriadt – amitől csak erősödött a köztük fennálló hasonlóság –,
és Maia agyán átfutott, hogy a fiatal udvaroncok vajon bégetéssel kísérik-e a leányt is,
most, hogy már nem főhercegi menyasszony.
Fellépdelt a trón lépcsőin. Maia halkan szólította meg.
 – Együttérzünk önnel a veszteségben.
– Köszönjük, Fényességes – felelte Stano épp csak suttogva.
– Osmin Bazhevin – folytatta Maia –, mit akar ön?
Stano riadalmában őszinte, csaknem fájdalmas hitetlenkedéssel nézett rá egy
pillanatra, és Maia összerezzent. A pocsék megfogalmazás csaknem sértéssé tette a
kérdést.
– Hadd fogalmazzuk újra a kérdést. Tudjuk, hogy igen nehéz helyzetbe került, és nincs
jó választási lehetősége. Elismerve, hogy ez a helyzet, ön miként döntene?
Csak rontott a helyzeten. Stano még mindig suttogva felelt.
– Azt akarnánk, hogy a vőlegényünk életben legyen.
A következő pillanatban térdre esett, a szeme kitágult, a füle lelapult, úgy könyörgött
bocsánatért, miközben az atyja a trón lábánál bégetett.
– Osmin Bazhevin, nem hibáztatjuk önt – sietett kijelenteni Maia. – Kérjük, álljon fel! –
Amikor Stano végre ismét talpra kecmergett, bár olyan zaklatottan, hogy láthatóan
remegett, folytatta. – Ön is tudja, hogy a legegyszerűbb megoldás az lenne, ha
kolostorba vonulna, ám nem fogjuk erre kényszeríteni, ha ön nem kívánja ezt.
Osmin Bazhevin kétkedő arca még inkább birkaszerű volt.
– Igazán – tette hozzá Maia, néma akarattal késztetve a leányt, hogy higgyen neki.
Nagyon hosszúnak tűnő csend után ismét megszólalt Stano.
– Sheveän hercegnő helyet ígért a számunkra az udvartartásában.
– Igazán? – kérdezett vissza Maia; üres szó volt, csak időt akart nyerni, miközben a
gondolatai felpörögtek. Meglehetősen biztosra vette, hogy tudja, mi áll Sheveän ajánlata
mögött, és az nem szívjóság volt. Stano hajlítható, engedelmes udvarhölgy lesz, pont,
amilyen Sheveännak tetsző. Éppen ezért nem volt benne teljesen biztos, hogy
bármelyikük számára is jó ötlet ez, ám bizonyos határokon túl nem érezte jogosnak a
beavatkozást, még akkor sem, ha sejtette, generációk óta ő az első császár, aki így
gondolkozik. – Valóban ezt szeretné?
– Ó, igen – bökte ki osmin Bazhevin, és nem nézett az atyjára, habár a füle idegesen
rángatózott.
– Ez esetben nincs ellenvetésünk – felelte Maia.
Nem ez volt az igazság, ám a megoldás jobbnak bizonyult, mint amit igazsággal
elérhetett volna, és gondolatban még azt is reménykedve hozzátette, bár tudta, ifjúi
optimizmus csupán, hogy talán a társaság enyhít majd Sheveän keserűségén.
– Köszönjük, Fényességes. – Osmin Bazhevin pukedlizett, és az arcára csaknem kiült
egy mosoly is.
Maia biccentéssel jelezte, hogy távozhat.
– Bazhevel gróf – folytatta hangosabban –, a leánya sorsa elrendeződött. Nem kell
többé gondokba vernie magát miatta. – És minket sem, gondolta, de ellenállt a
kísértésnek, hogy kimondja. Mások kárára élcelődni divatos szokás volt, Maiát azonban
nem kellett figyelmeztetni, hogy a császár effélét nem játszhat, akármennyire is
bosszantja Bazhevel.
Tartott tőle, hogy a gróf erősködni fog, ám osmin Bazhevin meg sem állt a trón lépcsői
alatt, hanem egyenesen, és az illem engedte leggyorsabb léptekkel a terem távoli
kijárata felé igyekezett. Bazhevel tétovázott, a lányáról Maiára nézett, aztán vissza; Maia
gondosan nem viszonozta tekintetét, mintha azt vélné, hogy a gróf már máshol van. Még
egy tétova pillantás, egy apró, fura, zavart féllépés, aztán Bazhevel is meghajolt.
– Fényességes – motyogta, és a lánya után sietett.
Ám még így is, hogy osmin Bazhevin sorsát elrendezték, hadseregnyi jelentkező
akadt, aki mind VII. Edrehasivar császárnéja kívánt lenni. A legidősebb negyvenkét éves
volt, a legfiatalabb alig hat hónapos, Csevet pedig a Gormened vacsorája előtti este
erősködött, hogy mindegyiküket ugyanolyan komoly figyelemmel közelítsék meg.
– Valóban szükséges ez? – kérdezte Maia, és igyekezett nem dacosnak vagy
rémültnek tűnni.
 – Tartunk tőle, hogy igen, Fényességes – válaszolta Csevet. – A nagy közfelbolydulás
Barizhan miatt azt jelenti… – Tétovázott, tolla kupakját csavargatta. – Gondoljon rá úgy,
mint egy rituáléra, vagy mint egy színpadi előadásra. Minden lépésünkkel el kell tudnunk
számolni, méghozzá okszerűnek és tisztességesnek tűnő módon.
Maiának feltűnt a megfogalmazás – tűnő módon –, amit Csevet alig észrevehetően
kihangsúlyozott, és megértette. Nem mondhatja, hogy nem vesszük feleségül osmin
Loran Duchenint, mert a lordkancellárunk unokahúga, akit nem kedvelünk, és ezért a
kisasszonyt sem kedveljük.
Osmin Duchenin elegánsan, a tolakodást mellőzve szorította sarokba Maiát Nurevis
egyik partiján; egy kicsit túl közel állt, egy kicsit túl hangosan kacagott, amíg a hangja a
császár fülében csaholó vadászkutyáéra nem kezdett hasonlítani. Fogalma sem volt,
miként társalogjon vele, és nemcsak a szokásos nyelvakasztó félénksége miatt: Loran
csillogó beszédében semmi kapaszkodót nem talált, amire választ adhatott volna. És
akárhányszor elbukott, Loran Duchenin csak nevetett, és még egy kicsivel közelebb
nyomult, szinte megszállottan küzdve, hogy a puszta kitartásával rábírja Maiát: akarja
őt. Ezúttal Nurevis sem mentette ki. Maia gyanította, hogy meghagyták neki: ne
avatkozzon az unokatestvére vadászatába. Egy efféle utasítás nagyon is Chavarra vallott
volna, és arra már Maia is rájött, hogy meglehet, Nurevis finom, művészi módokon téríti
el atyja rendelkezéseit, sosem száll vele közvetlenül szembe.
Végül szégyenszemre a nohecharisai szabadították meg. Telimezh lépett elé, hogy
figyelmeztesse: – Fényességes, ne feledje, mer Aisava még beszélni kíván önnel, mielőtt
visszavonul az este; és későre jár.
Maia azonnal két kézzel kapott a mentségen, még azt se bánta, hogy gyereknek tűnik
tőle, akit a nohecharisok terelgetnek – és azóta is kerülte osmin Duchenint.
Ez azonban nem okszerű.
– Hát jó – felelte. – Akkor nyíltan megmondjuk, hogy nem kívánunk gyermekkorú
feleséget, emlékezve az ön példájára V. Belmalivenről, ami arra is rámutat, miért nem
volna ez bölcs döntés.
– Fényességes – mormolta Csevet, és feljegyzett valamit.
– Feltételezzük továbbá – folytatta Maia sötéten –, hogy nem kevésbé ostoba döntés
lenne egy olyan hölgyet választani, aki osmin Alcheninhez hasonlóan közel áll termékeny
kora végéhez.
– Igen, Fényességes.
– A jelöltek némelyike bizonyosan vérrokonunk.
– Közelebbi vagy távolabbi fokon a legtöbbjük az. A Drazhada-házat Ethuveraz szinte
összes nemesi családjával házassági kapcsolatok kötik össze. – Csevet feszengve
köhécselt, a füle lekonyult. – Tudjuk, hogy éppen ez volt az egyik érv, amellyel
Varenechibelt meggyőzték, hogy kössön házasságot az ön édesanyjával.
– Ó. Mindenesetre semmiképpen nem kívánunk unokatestvérünkkel összeházasodni.
– Minden olyan hölgyet kizárunk, aki harmadfoknál közelebb áll önhöz – jegyzetelt
tovább Csevet.
– Van olyan nemes ház, amellyel nem szabad szövetségre lépnünk?
Ezt a kérdést még nem tette fel korábban, amikor a császárné kiválasztása még
kellemetlen, ám viszonylag egyszerű feladatnak tűnt, most azonban, amikor az ország a
nem létező barizhani hercegnőn zúdult fel, minden apró, nyomasztó részletet tudnia
kellett.
– Fényességes. – Csevet gondolkodott egy kicsit. – Javasolnánk, habár ez
mindenképpen csak egy javaslat, hogy a Rohethada- és az Imada-házzal a további
összefonódás nemkívánatos. Ugyanígy a Celehadákkal sem. – Maia féltestvérei
házastársainak, és atyja özvegyének családjai voltak ezek. – Ugyanakkor, ha a
Ceredada-házból választ feleséget, azt esetleg kegyes és kedves gesztusnak
értelmeznék. Az ön atyjára nem vetett jó fényt, amikor félreállította Arbelan zhasant.
 – Azt el tudjuk képzelni. És jól emlékszünk, hogy a hölgyek között, akiket korábban
elénk sorolt, volt egy dach’osmin Ceredin nevű?
– Igen, Fényességes. Arbelan Drazharan fivérének unokája. Minden tekintetben illő
választás lenne.
– Ő az ön választottja?
Csevet elejtette a tollát, amely jól hallható koppanással esett a márványasztalra.
– Fényességes, nekünk nincs választásunk. Nem élünk efféle előfeltevésekkel.
– Chavar megtenné.
– Chavar az ön lordkancellárja, nem a titkárja. – Csevet olyan feszesen válaszolt, hogy
Maia ráébredt: őszintén zavarban van.
– Csakhogy nem bízunk sem az ő ítéletében, sem a hűségében. Az önében igen.
Csevet fehér arcát pír futotta be.
– Megtisztel, Fényességes, de mi nem választhatjuk ki a császárnét.
– De mi sem! – Nem akart kiabálni, és nem örült, amikor Csevet és a nohecharisai
összerezzentek. Lehalkította a hangját, ellazította összeszoruló ujjait. – Mi nem… mi még
arra sem vagyunk képesek, hogy végigjárjunk egy táncot. Lehetetlen, hogy császárnét
válasszunk.
– Fényességes?
– Csak egy szegényes hasonlat volt – felelte Maia, és kipréselt magából egy mosolyt. –
Jobb is, hogy sosem törtünk költői babérokra.
Képtelen volt továbbra is ott ülni, és a saját házasságáról tárgyalni, mintha csak arról
volna szó, melyik csődör fedezzen be egy bizonyos kancát; tudta, újra kiabálni kezdene,
ami szörnyű fizetség lenne Csevet szolgálataiért. Ellökte magát az asztaltól, és felállt.
– Biztosan van egyéb is, amit ma este el kellene intéznünk.
Látta, hogy a titkár arcán átsuhan a megértés, és gyorsan félrenézett, mielőtt
türelmetlenséggé vagy szánalommá alakulhatott volna.
– Van itt valami, Fényességes – válaszolta Csevet –, habár kételkedtünk benne, hogy
komolyan gondolta-e.
– Mármint mit?
– Megkért minket, hogy kutassuk fel a hölgyet, aki önre vigyázott az édesanyja
temetése alatt. Megtettük, de nem voltunk bizonyosak…
– Nagyon is komolyan gondoltuk – felelte Maia. – És nincsenek felé rossz szándékaink.
Kicsoda ő?
– A neve Aro Danivaran. A férje anyai ágon Drazhada volt, és az ön atyja
unokatestvérének ismerte el őket. A Danivada-ház rettenetesen szegény. – Csevet
elhallgatott, Maiára lesett, érti-e.
Maia tökéletesen értette.
– Mint a Nelada – bólintott.
Csevet alig észrevehetően rezzent össze.
– Igen, Fényességes. Csakhogy osmer Danivar és a felesége szerencsésebb volt, vagy
talán jobb politikus, mint osmer Nelar. Az ön atyja öt éve egy kisebb birtokot
adományozott nekik az első fiúunokájuk születése alkalmából, és azóta némi remény
mutatkozik, hogy a ház ügyei rendbe jönnek.
– Örvendünk atyánk nagylelkűségének – felelte Maia, és nem hagyta, hogy a szavak
megkeseredjenek a nyelvén.
– Osmer Danivar két éve hunyt el. Most a fia igazgatja a birtokot, és osmerrem
Danivaran képviseli a családot az udvarnál. – Csevet hangjába valamiféle óvatosság,
szomorúság költözött, és Maia szinte számított arra, amit következőleg hallott. – Néhány
nappal az ön atyjának halála előtt osmerrem Danivarant gutaütés sújtotta le. Jelenleg
ágyhoz kötött beteg, és nem várható, hogy megéli a télközepet.
A jelzés, hogy mások életében is bekövetkeznek tragédiák, amik nem kötődnek az
övéhez, egyszerre hozott megkönnyebbülést és fájdalmat.
– Ha megengedhető, meglátogatnánk.
 – Fényességes, a leánya szerint nagy megtiszteltetés és öröm volna a számára. Az
esti órákban van leginkább magánál.
A császár nem látogathatott meg senkit bejelentés nélkül, ezért egy apródot küldettek
rohanvást osmerrem Danivaran lakosztályába, amíg Maia edocharisai a ruhái és ékszerei
kiválasztásával bajlódtak – hiszen ami megfelelő volt egy, az Alcethmeretben töltendő
estére, ahol az udvarias látszat szerint az uralkodó „otthon” van, egyáltalán nem lehetett
alkalmas semmiféle időtöltéshez, amelynek során a császár az Untheileneise Udvar
folyosóira léphet. Maia a tőle telhető legnagyobb türelemmel viselte, ahogy erdőzöld
alapon fehérrel hímzett kabátját egy fehér alapon szilvaszínnel és zölddel hímzettre
cserélik, fájdalmasan nehéz ametisztköves ezüstgyűrűit pedig ugyanolyan súlyos,
aranyfoglalatú, fekete opál váltja. Nemer és Avris vitába keveredtek a hajába font
ametiszt és gránát felett, de szerencsére végül abban állapodtak meg, hogy az
maradhat, és csak a smaragddal ékes tikfa tashinpálcák helyébe döftek egy másik,
csontból faragott, arannyal futtatott, vésett, gyöngyberakásos párt. Nemer elég ügyes
volt, hogy anélkül oldja meg a cserét, hogy Maia egyetlen hajfonatát elmozdította volna
a helyéből; a császár éppen menekült vissza a Teknőc terembe, amikor az apród is
visszaért a válasszal, miszerint tisztelettel várják osmerrem Danivaran lakosztályában.
Maia egy pillantással szólította Dazhist és Telimezht, és nekiindult.
Még jó, hogy az apród vele maradt, mert osmerrem Danivaran az Untheileneise Udvar
egy olyan részén lakott, amelyet Maia még sosem látott. Az udvaroncok, akikkel
találkozott, mind középkorúak voltak, vagy idősebbek; a legtöbb asszony pukedlizett,
szemben a Csoru által bátorított szokással. Maia emlékeztette magát, hogy ez semmit
sem jelent, mindössze idősebbek, és kevésbé ingatja meg őket egy császárné hóbortja,
aki a leányuk lehetne.
Egy másik apród várt rájuk, a ruházatáról Maia sejtette: Danivada-libéria. Úgy tett,
mintha nem venné észre, hogy a fiú sarokkal az ajtóba rúgott, hogy figyelmeztesse a
bent várakozókat az érkezésére. Átfutott az agyán, hogy kedves gesztus-e egyáltalán így
megszállni egy családot, amely aligha készülhetett fel a fogadására. Időt sem hagyott
nekik, de annyi pénz sem állt rendelkezésükre, amennyiből kicsinosíthatták volna a
hálótermet úgy, ahogy szerintük egy császár fogadására illő. Ő pedig nem mondhatta el
az igazat, miszerint Isvaroë és Edonomee után éppen a díszes bútorzat miatt feszeng, és
még mindig bitorlónak érzi magát az Alcethmeret ragyogásában.
Azonban ehhez túl késő volt. Az apród már nyitotta is az ajtót, és bejelentette – bár a
hangja elcsuklott a második szó közepén, amiért Maia kénytelen volt elnyomni az
együttérző összerezzenést:
– Ő Fényességes Császári Felsége, VII. Edrehasivar!
Kezdj el gondolkodni, mielőtt cselekszel, tökfej, szidta magát Setheris jól begyakorolt
imitációjaként – de most már végig kellett vinnie, amibe belefogott. Követte Telimezht az
ajtón át, Dazhis zárta a sort.
A fogadószoba egyáltalán nem volt olyan szegényes, mint várta; eszébe jutott, hogy
vagy Csevetnek és neki vannak eltérő fogalmai a rettenetes szegénységről, vagy a
Danivada-ház a csődöt is vállalta a brokáttapétáért. A tál alakú, festett üveg állólámpa
mellett, a szoba közepén várakozó nő mély pukedlivel várta; amikor kiegyenesedett,
Maia látta, hogy középkorú, teltkarcsú, ám az arca keskeny, a vonásai hegyesek –
megvan benne a tünde nemesség jellegzetessége, ami miatt a karikaturisták
menyétként ábrázolják őket a képes újságokban. A ruhái és ékszerei nem voltak ugyan
pazarlóan drágák, mindazonáltal jó ízlést tükröztek – a hajába font lapis lazuli gyöngyök
megadták a szemének a hiányzó színt.
– Osmin Danivin? – kérdezte Maia.
A nő levegőért kapott, és ismét bókolt.
– Kérjük… csak biztosítani szeretnénk, hogy nincs rossz szándékunk az édesanyja felé.
Ha ön úgy ítéli, nem lenne bölcs dolog beszélnünk vele, visszavonulunk.
 – Jaj, nem – bökte ki osmin Danivin, és láthatóan erőlködött, hogy összeszedje magát.
– Úgy értjük, Fényességes, édesanyánk rendkívül örvend az ön látogatásának, és szívből
szeretné látni önt. Nagyon bánja, mint mi is, hogy nem üdvözölheti illőképpen, de tudja,
a gutaütés miatt…
– Kérjük – szakította félbe Maia, mert megrémült, hogy a nő úgy érzi, bocsánatot kell
kérnie a bajért, amely lassan megöli az anyját. – Nincs jelentősége. Bemehetünk hozzá?
– Természetesen, Fényességes – vágta rá osmin Danivin, és átvezette a császárt,
mögötte a nohecharisokat, egy rövid folyosón, ahonnan osmerrem Danivaran
hálószobája nyílt.
A félhomályban az ágy halványkék és orgonaszín hegynek tűnt, csipkeszegélyek
felhőivel. Osmerrem Danivaran tömérdek párnán, feltámasztva hevert, és végtelenül
törékenynek nézett ki; a haja és az arca egyaránt folttalan fehér volt, hálóruhájának
vidám sárga-rózsaszín mintája kegyetlen tréfának tűnt, bár aligha volt szándékolt a
hatás.
Amikor meghallotta a közeledésüket, felnézett; halványzöld, kidülledő szeme volt az
egyetlen, amit Maia felismert benne. Elmosódottan, rekedten kinyögött valamit, ami
talán Fényességes akart lenni.
– Üdvözlet, osmerrem Danivaran – felelte Maia. – Örvendünk, hogy újra találkozunk.
– Örvendünk – visszhangozta az asszony, immár érthetőbben, és kinyújtotta
karomszerű, reszketeg kezét.
Maia, ügyelve a gyűrűire, megfogta, és engedelmeskedve az alig érezhető húzásnak,
az ágy mellé állt. Az asszony nem eresztette el. Hunyorított, mintha jobban akarná látni,
és újra megszólalt.
– Kedves… fiú…
– Úgy érti, hogy ön kedves fiú volt, Fényességes – sietett megjegyezni osmin Danivin.
– Mesélt nekünk önről a temetést követően, hogy milyen udvarias és csendes volt.
– Mi is emlékeztünk – felelte Maia. Odahajolt osmerrem Danivaranhoz, és elhagyta a
formális első személyt: nevetségesen értelmetlen volt megjátszani a császárt egy
haldokló öregasszonynak. – Én is emlékeztem önre – folytatta lágyan. – De nem tudtam a
nevét. Meg akartam köszönni.
Az asszony rámosolygott, ámbár torz vonásain a mosoly is eltorzult, és gyengén addig
rángatta, amíg Maia meg nem engedte neki, hogy az arcához emelje a kezét. Akkor az
ujjaihoz nyomta az ajkát, és eleresztette; a szeme lecsukódott, a teste elernyedt.
– Hirtelen szokott elaludni – szólalt meg osmin Danivin, és Maia, aki egy dermesztő
pillanatra azt hitte, az asszony meghalt, most már látta, hogy valóban lélegzik. Elfordult,
és hagyta, hogy osmin Danivin kivezesse a fogadószobába.
– Van valami, amit megtehetünk, hogy növeljük az édesanyja kényelmét? – kérdezte.
– Vagy hogy megkönnyítsük az ön ápolási feladatait?
– Ó! Köszönjük, Fényességes! – felelte osmin Danivin elfúló lélegzettel. – Volna valami,
de szinte meg sem merem említeni.
– Kérjük. Bármit. Az ön édesanyja kedvesen fordult hozzánk, amikor arra a legnagyobb
szükségünk volt. Szeretnénk visszafizetni, ahogy csak tudjuk.
Nem is hallotta, inkább csak érezte, hogy Dazhis áthelyezi a testsúlyát mögötte;
kimondatlan tiltakozás volt, amiből sejtette, ismét hebehurgyán viselkedett. Ám osmin
Danivin hitt neki.
– Szén! – bökte ki, aztán szégyenkezve pislogott.
– Szén?
– Olyan hideg lett – magyarázta Danivin kétségbeesetten és bocsánatkérőn. – És a
szén ára egyre csak emelkedik. És anya mindig fázik, akkor is, amikor a szobák
hőmérséklete nekünk megfelel. Elvinnénk délre, de már nem képes utazni, és,
Fényességes, nem kérnénk, de kétségbeejtő a helyzet, és ön kérdezte, van-e valami, és
ez igazán segítene, hogy anya jobban érezze magát…
 – Elintézzük – felelte Maia, mire osmin Danivin olyan mélyen pukedlizett, és olyan
sokszor megköszönte, hogy a császár a végén hálás volt, amiért elszabadulhatott.
Amint visszaért az Alcethmeretbe, szólt Csevetnek, járjon utána, hogy a Danivada-
család lakosztályába szállítsanak elegendő szenet, méghozzá ingyen.
– Igen, Fényességes – válaszolta Csevet, és feljegyezte.
Igen, gondolta Maia, majd mi elintézzük, azzal, hogy szólunk valaki másnak: intézze el
ő. Így teszünk erőfeszítéseket azokért, akik jól bántak velünk. De fogalma sem volt,
miként intézze el maga, és tudta, ha megkísérelné, mindössze annyit érne el, hogy
rengeteg mindenkit összezavarna és megijesztene.
VII. Edrehasivar ezzel a kedvlohasztó gondolattal feküdt le, és rosszul is aludt.
 17
VACSORA A KOBOLD NAGYKÖVETTEL

A kobold nagykövettel elköltendő vacsora napja tiszta éggel és maró hideggel virradt.
Maia hálószobájának ablakát belülről átláthatatlan jégvirág vonta be, és az edocharisai
aggodalmasan fontoskodtak körülötte – elég meleg lesz a ruházata, vagy adjanak rá még
egy réteg selymet a gyapjú alatt?
– Könyörgünk, ne tegyék – kérte Maia őszintén; már így is úgy érezte magát, mint egy
Barchakh’kaladim, egy barizhani egymásba rakható babasorozat, amelynek egyre kisebb
elemei egyre dühödtebb és csúfabb harcosokat ábrázoltak. Egy újabb réteg nem
melegítette volna sokkal jobban, a mozgásban viszont talán teljesen megakadályozta
volna.
– De ha borzongana, Fényességes – kötötte a lelkére Esha –, mindenképpen jöjjön
vissza. A tűz közelében tartjuk a selymet addig is.
– Nagyon kedves – felelte Maia, és valóban úgy is gondolta. Amikor utoljára érdekelt
valakit, hogy nem fázik-e, nyolcéves volt.
– Ez a dolgunk, Fényességes – felelte Esha, ahogy Csevet is szokta, de azért a császár
úgy vélte, mindhárman örültek a köszönetnek.
Reggelire aszalt sárgabarackkal és mézzel édesített zabkását kapott, a
konyhaszemélyzet pedig előásott valahonnan egy legalább kétszáz éves, óriási, karmos
mancsokon álló, arany és zöld zománcberakásos szamovárt. A tea nagyon forró volt és
nagyon erős; Maia ragaszkodott hozzá, hogy Csevet is igyon egy csészével.
És aztán, legnagyobb örömére, mielőtt befejezte volna az evést, Csevet pedig a rá
váró nap veszélyeinek ecsetelését, megérkezett a pecsétje is. Egy futár hozta –
dachensol Habrobar a kormányzat tagjának számított, ezért jogosult volt futárt igénybe
venni, akkor is, ha mindössze az udvaron belül akart csomagokat küldeni. Maga a futár
koboldsötét bőrű volt, és dacos vörös szalagokat font a hajába. Amellett láthatóan
barátságban állt Csevettel; Maia megkérte, hogy várjon, hátha valami probléma akad a
gyűrűvel, aztán bólintással jelezte a titkárának, hogy kísérje ki az ebédlőből. Ahogy az
ajtó becsukódott mögöttük, még hallotta, hogy valamelyikük felnevet; gyorsan az apró,
díszesen varrott selyemzsákocska fölé hajolt, hogy se Cala, se Beshelar ne lássa az
arcát.
A gyűrű egy nehéz platinakarika volt; a pecsétnyomóba domborított pontos, finom
vonalú ábrától eltekintve dísztelen. A macskakígyó tekergőző farka, látványos bajusza
tökéletes volt, és Maiát kényelmetlen, vad öröm töltötte el, amikor jobb gyűrűsujjára
húzta, tudva, hogy az atyja ellenezte a képet. Nehéz volt, de nem nehezebb, mint a
többi gyűrűje (aznap aranyat viselt, topázzal és tigrisszemmel), mégis kevésbé húzta a
kezét; persze maga is tudta, hogy ezt csak képzeli. A pecsét azonban az övé volt, és
gyerekes öröm ide vagy oda, jobban illett az ujjára.
Így felfegyverkezve indult neki egy igen kimerítőnek ígérkező reggelnek. Chavar nem
volt annyira vakmerő, hogy visszautasítsa Gormened nagykövet meghívását, de Maia
már-már azt kívánta, bárcsak megtette volna. Úgy legalább senkinek sem kellett volna
elviselnie kimondatlan, mégis kifejezett ellenszenvét, ami az állandó hibakeresésben,
kicsinyes akadályoztatásban nyilvánult meg.
Ami Maia szempontjából még rosszabb volt, délelőtt a Corazha is összeült – a
lordkancellár mennydörgő részvételével –, hogy kiválasszák az új császárnét.
A tanácsnokok szokatlanul kedvesek voltak, ő pedig megértette, hogy támogatják az
ő császárhoz méltó tetteit, mint például hogy igyekszik biztosítani az utódlást. A
bíróságok vizsgálója még rá is mosolygott. Amikor mindannyian elfoglalták a helyüket,
mind várakozón néztek Maiára – az ő agya azonban ismét ijesztően kiürült, úgyhogy
csak annyit bökött ki:
– Mer Aisava rengeteg előzetes munkát elvégzett az ügy érdekében – azzal
jelentőségteljesen Csevet felé fordult.
A titkár – aki nyugodt, udvarias és tökéletesen rendszerezett volt, mint mindig –
tétovázás vagy észrevehető szégyenkezés nélkül vette át a szót. Először kissé meghajolt
a vizsgálók felé, aztán belevágott.
– Való igaz, hogy szerény képességeink határáig segítettük a császárt, hogy bölcs
döntést hozhasson. A Fényességes Császár úgy véli, három jelentkező érdemes rá, hogy
önök is megfontolják: dach’osmin Paru Tethimin, dach’osmin Csethiro Ceredin és osmin
Loran Duchenin.
Maia igencsak megriadt azt hallva, hogy ez a véleménye, de bízott Csevetben, és
tartotta a száját. Öt perc se kellett, hogy a titkár stratégiája világossá váljon a számára.
Chavar elkerülhetetlenül Loran Duchenin pártjára került, és ugyan rendes
körülmények között az idegenek vizsgálója, Bromar nagyúr melléállt volna, ám a
Bromada-család birtokai Thu-Athamarban voltak, Bromarnak pedig egyértelműen több
esze volt, mint hogy keresztbe tegyen a Tethimadáknak. Maia csak nézte, ahogy a
Corazha szekértáborokra szakad. A prelátusok vizsgálója Chavart támogatta, az
egyetemeké Bromart. Deshehar nagyúr, a Parlament vizsgálója, és Pashavar nagyúr, a
bíróságoké, most először, amióta Maia ismerte őket, egy platformra kerültek dach’osmin
Ceredin mellett érvelve, és még a kincstár és az Athmaz’are vizsgálója is csatlakozott
hozzájuk. Maia felidézte Csevet szavait: amikor Varenechibel eltaszította Arbelan
császárnét, mély nemtetszést aratott.
Csevet maga csak állt és várt, el sem mosolyodott, amíg végül Chavar és Bromar
patthelyzetbe nem veszekedték magukat. Akkor megszólalt:
– Úgy véljük, nincsen dach’osmin Ceredin ellen szóló vélemény.
Pashavar nagyúr gyorsan felvette az új fonalat, és a Corazha mindössze néhány perc
alatt konszenzusra jutott dach’osmin Ceredin támogatásában. Chavar hiába meredt
egyre dühösebben – most éppen – Csevetre, ő sem tehetett mást, mint hogy egyetért.
És ezzel, ilyen egyszerűen eldöntetett. VII. Edrehasivar császárnét választott
magának. Maiát zavarodottság, szomorúság és valami üresség lepte meg; nem volt
étvágya az ebédhez.
A dolgok délután sem javultak. Akkor a Nyugat-Ethuverazi Kereskedelmi Szövetség
képviselőinek kihallgatása került sorra, és a szervezet láthatóan már a puszta
létezésével sértette Chavart. Maia úgy vélte, a képviselői, köztük Thu-Istandaär
hercegének unokatestvére, értelmesek, és a céljaik nem merülnek ki városaik pusztán
gazdasági felvirágoztatásában, Chavar azonban alig hagyta, hogy befejezzék a
mondanivalójukat, máris elvetett minden javaslatot, különös dühvel támadva az
Istandaärtha felett építendő hídra vonatkozó kívánságukat. Maia azonban meghallgatta
az érveket, és azok mély benyomást tettek rá, mert fogalma sem volt, hogy a
kormányzat ennyire magas díjakat számít fel a léghajói használata fejében.
– Chavar nagyúr – szólította meg.
– Fényességes? – kérdezte a lordkancellár türelmetlenül.
– Függetlenül attól, hogy az Istandaärthán építhető-e híd vagy sem, ezeket az urakat
nem illeti szidalom, amiért erre vágynak. Belátjuk, hogy a számukra nagy előnyökkel
járna.
– Mi úgy véljük, lehetséges, Fényességes – kapta el a szót az egyik lelkes küldött. –
Beszéltünk…
– Ez nem olyan ügy, amit illő egy császár színe elé hozniuk!
Chavar őszintén döbbentnek tűnt, és amikor Maia Csevetre pillantott, látta, hogy ő is
egyetért. Ő maga meg nem tudta volna mondani, mi volt ebben a felségsértő, de azt
sejtette, ha erőlteti, csak még jobban felbosszantja Chavart. Amellett, merült fel benne a
sötétebb gondolat, újra példát állítasz rá, mennyire barbár Edrehasivar; képtelen
uralkodni, vagy kifinomult társaságban megjelenni.
Hagyta tehát, hogy a lordkancellár és titkárai visszavegyék az irányítást a kihallgatás
felett, bár örömmel tapasztalta, hogy Chavar ezután visszafogta csípős nyelvét. Más
öröme nem is volt azon a délutánon.
Kézhez kapott egy újabb jelentést is a Choharo Bölcsessége lezuhanásának
vizsgálatáról. Ebben is sok volt a hamvába holt próbálkozás (Maia megrándult az adódó
morbid szójáték miatt), ám akadt egy bátorító jel is. A vizsgálók megállapították, hogy a
gyúeszközt bizonyára a személyzet valamelyik tagja vitte a fedélzetre – így nekiláttak,
hogy szigorúbban megvizsgálják őket, és rájöttek, hogy közülük háromnak más-más
szorosságú kapcsolata van egy lázadó cethói csoportosulással. A vizsgálók
meggyőződéssel állították, hogy a válaszok – és a császár meggyilkolásának felelősei – a
Cethói Munkások Ligájában rejtőznek.
– Nem hangzik olyan nagyon lázadónak – jegyezte meg Maia, mire perzselő kioktatás
zúdult a nyakába Chavar részéről a liga veszélyeiről, a kárról, amit már eddig is okoztak,
és a bizonyosságról, hogy alkalomadtán bármelyik tagjuk boldogan összeesküdött volna
a császár élete ellen. Maia a Ceth’ulimeire gyászolóira gondolt, és továbbra is
kételkedett.
Mire visszaért az Alcethmeretbe, már várta egy csőpostán érkezett üzenet, amelybe
Csevet csak belepillantott, és már adta is tovább neki. Berenar nagyúr küldte, a kincstár
vizsgálója; magánkihallgatást kért a császár számára alkalmas legkorábbi időpontban.
– Mit akarhat tőlünk? – nézett Maia segélykérőn Csevetre.
– Berenar nagyúr nem a felesleges szavak embere, Fényességes.
– Nem az – értett egyet Maia. A kincstár vizsgálója a Corazha ülésein ritkán szólt, de
amikor igen, mindig lényegre törően fogalmazott, és gyakran ő mondta ki a döntő érvet.
– Mikor tudjuk fogadni?
– A formális audiencia megszervezése napokba telhet, de ha Fényességed nem bánja,
hogy a reggeli mellett beszéljenek, akár már holnap reggel megvalósítható.
– Nincs kifogásunk – vágta rá Maia. A tanácsnokok udvariasan eltűrték, hogy részt
vesz az üléseiken, de ez volt az első alkalom, amikor bármelyikük is jelét adta, hogy
észrevette: Maia nem csupán a Verven’theileian egy érdekes dísze. Akármit is akart
Berenar, Maia nem kívánta a késedelemmel kedvét szegni.
– Megválaszoljuk az üzenetét – bólintott Csevet. – Fényességednek öltöznie kellene a
vacsorához.
A hidegnek és az alkalomnak egyaránt megfelelő öltözet kiválasztása karneváli
forgatagot eredményezett. Maia edocharisainak érezhető kínt okozott a kiválasztás, és
még az utolsó pillanatban is rájuk tört a döntésképtelenség; Avris elárulta, hogy amióta
csak az első Varenechibel trónra lépett, egyetlen császár sem fogadott el
vacsorameghívást egy követtől.
– Még akkor sem, amikor az édesanyánk…
– Nem, Fényességes.
Maia fáradtan arra gondolt, hogy nem is kellene meglepődnie ezen. Azonban
Varenechibel még gyászában is lehetett volna előzékenyebb – vagy jóhiszeműen lépve
házasságra, és ezzel a Barizhan javasolta szorosabb kapcsolatokba is, vagy mindenestől
elutasítva azt –, habár különös gondolat volt, hogy ha atyja elutasítja a nem kívánt
házasságot, ő meg sem születik, és unokaöccse, Idra volna az uralkodó. Gyermek
császár, akit a régensek irányítanak: Maia akármennyire alkalmatlannak is érezte magát,
Ethuveraz hosszú és véres történelme egyértelműen megmutatta, hogy ő még mindig
jobb, mint a másik lehetőség.
Ettől persze még szégyenletesnek találta, hogy másfél század telt el úgy, hogy egy
császár sem fogadta külországi követ meghívását – nem is tett megjegyzést az
edocharisok kimerítő készülődésére. Jobban szerette volna, ha kevesebb ruhadarabja
fehér, ám császárként ez hiábavaló óhaj maradt, és mindössze remélhette, hogy a követ
konyhája olyan ételeket készít, amik nem csöpögnek. És a bársonnyal bélelt brokát
legalább meleg volt.
Nemer metszett üveg tashinpálcákkal és gyöngyfüzérekkel ékítette a haját, a kezére
fehér opálköves platinagyűrűket húzott. Opál került a fülébe is; igyekezett elhessegetni
az isvaroë-i meleg nyári reggel emlékét, amikor az anyja egy tűvel kifúrta a cimpáit.
Örömmel látta, hogy Beshelar úgy csillog, mint egy kifényesített játék katona, és még
Cala is igyekezett, habár a köpenyét biztosan úgy kérte kölcsön valakitől – kékben
ragyogott, ám az ujja fél arasszal rövidebb volt a kelleténél. Megjegyezte magában, hogy
később megtudakolja Csevettől, kapnak-e az uralkodó nohecharisai valamiféle stipendiu-
mot, vagy ez is olyasmi, ami Chavaron akad el. Calát azonban nem akarta zavarba hozni
azzal, hogy rákérdez.
Pontban hét órakor egy pár kobold apród jelent meg az Alcethmeret ajtajában; két
óriási harcos kísérte őket. Náluk nagyobb koboldot Maia még nem látott. Ahogy Csevet
sietősen a fülébe suttogta, mindketten a Hezhethora-gárda díszegyenruháját viselték –
úgy tűnt, Gormened nagykövet szintén észben tartotta azt a százötven évet.
Maia közeledését látva a katonák tökéletesen egyszerre szalutáltak, és a császár
agyán átfutott, vajon ők mit gondolnak erről az egészről fénylő, tövises páncéljukban és
elegáns, címeres sisakjukban, de persze nem kérdezhette meg. Keserűen arra gondolt,
hogy egy császár számára igazán haszontalan tulajdonság a kíváncsiság.
Az apródokat tíz-tizenegy évesre becsülte; mindkettejük bőre inkább szürke volt, mint
az igazi koboldfekete. Az egyikük, mint maga Maia is, palaszín volt, a másik inkább a téli
felhőkre emlékeztetett, de semmiképpen nem nézték volna tündének – azzal az élénk
narancsszín szempárral semmiképp. Tiszteletteljesen viselkedtek, a félénkség azonban
hiányzott belőlük: könnyedén beszélgettek vele az Alcethmeretből a nagykövet davjáig
vezető hosszú úton.
A sötétebbet Esretnek nevezték, társát Teiának. Barizhan északi részéről származtak,
ahol a tündékkel kötött vegyes házasságok egyre gyakoribbá váltak. Egy-egy kisebb
avarsin fia volt mindkettő, a hűbéri hűség jeleként nevelkedtek a Nagy Avar udvarában.
És, mint Maia gondolatban hozzátette, védekezésül az árulás ellen.
Esret már két éve élt az Untheileneise Udvarban, Teia alig hat hónapja.
Mindkettejüknek jobban tetszett itt, mint a Corat’ Dav Arhosban, a Nagy Avar
terpeszkedő, félig föld alatti palotájában, mert ott mindig sok volt a munka. Maia ebből
képet nyert, milyen erőfeszítéseket tesz Gormened, hogy javítsa az országa megítélését.
Esret mindent tudott a lordkancellár irodáiról, meg az idegenek vizsgálójáéról is; Teia az
összes kereskedőt ismerte, legyen akár kobold, akár tünde, aki Barizhan és Ethuveraz
között kötött üzleteket, és irodát tartott fenn Cethóban.
– Márpedig sok ilyen van, Fényességes, mert így könnyebb a vámügyintézés, és az
utazóvízumok megszerzése is, és ó, sok minden van, amit csak innen tudnak elintézni.
Maia gyanította: Esret és Teia többet tud a Barizhan és Ethuveraz közötti
kereskedelemről, mint ő maga.
Az Untheileneise Udvarnak a nagykövet számára átengedett része bejáratánál két
újabb Hezhethora egyenruhás őr állt. Tisztelgéssel köszöntötték őket, és kitárták a
kaput; tökéletesen egyszerre mozogtak, mint egy jól működő óramű. Maia meglepődött,
hogy a Nagy Avar ilyen sok harcosát látja itt, ám Teia bizalmas suttogása
megmagyarázta.
– Hát nem nagyszerűek? A futárral jöttek Maru’vartól. Inver és Belu egész nap az
ajtóval gyakorol, és rávették Vorzhist, hogy olajoztassa meg a zsanérokat.
– Vorzhis azt mondja, boldog lesz, ha végre visszamennek Barizhanba – tódította Esret
ugyanolyan csúfolkodó örömmel. – De mind tudjuk, hogy nem gondolja komolyan. Talán
egyszer megnézhetné, amikor gyakorlatoznak. Lenyűgöző.
Maia tekintete a baloldali ajtószárnyat tárva tartó koboldra tévedt, és amikor az
rákacsintott, annyira megdöbbent, hogy csaknem elfelejtett járni is. Tudta, hogy a
barizhani nemesek és a szolganépük közötti viszony inkább családias, mint formális, de
kimondhatatlanul meglepte, hogy ezt őrá is kiterjesztették. Átfutott a fején, hogy
császárné édesanyja, vagy az ő osmerrem Gormeneddel fennálló rokonsága miatt van-e
ez – vagy a nagykövet igen éles szemmel mérte fel az ő jellemét.
Ez a gondolat nem tette boldoggá. Homlokráncolva lépett be a fogadóterembe, habár
azonnal össze kellett szednie magát, hogy megfelelhessen osmerrem Gormened
nagyszerű pukedlijére – és aztán már a nagykövet is ott volt, hajlongott, mosolygott, és
olyan egyértelműen aggódott, hogy a császár jól érezze magát, hogy Maia nem tudott
ragaszkodni gyanakvó távolságtartásához.
Egy seregnyi koboldot mutattak be neki: Gormened bizonyára meggyőzte az összes
Cethóban élő barizhanit, hogy jöjjenek el, az ő számukra pedig egyértelmű újdonság
volt, hogy találkozhatnak a császárral. Varenechibel aligha fogadta volna szívélyesen a
kobold közösséget.
A teljesen feketétől a tündefehérig minden árnyalat megjelent; néhányuk szeme vörös
volt, arany vagy narancs, másoké kék vagy zöld. A csontszerkezetük is nagyon eltért:
akadt köztük nehéz alkatú, jellegzetes koboldállkapoccsal, és olyan is, akinek finom,
hegyes vonásai a tündékre emlékeztettek. Maia a hófehér, halvány szemű tündék közül
életében most először került hozzá hasonlók közé, és jó néhány nevet el is mulasztott a
bemutatáskor, míg azon igyekezett, hogy ne kezdjen ájuldozni, levegőért kapkodni vagy
épp sírni. A Chavar arcáról sugárzó harag azonban segített: túlságosan is könnyű volt
Setherist látni mögötte.
A legtöbb jelen lévő kobold tehetős kereskedő volt. Maia észrevette a választóvonalat
közöttük: az idősebbek elsősorban selyemmel foglalkoztak, a fiatalabbak érdeklődési
köre azonban kiterjedtebb volt, belefértek az órák, a tollak, a choharói géppel szőtt
szőnyegek – röviden, mindazok a javak, amelyek a Nyugat-Ethuverazi Kereskedelmi
Szövetség érdekkörébe tartoztak. Az is feltűnt neki, hogy ha Chavar valamelyik oldal felé
enged, azok a selyemkereskedők: a Thu-Athamarban szőtt selyem már sok százada
jelentette Ethuveraz gazdasági alapkövét, és ez tiszteletet érdemelt.
És akkor egyszerre megértette, hogy az Istandaärtha hídjának kérdése nem annyira a
folyóról vagy a hídról szól, mint inkább a kereskedelemről. Amióta Hódító Edrevenivar
egyesítette a két országrészt, Ethuveraz keleti tartományai mindig is jóval gazdagabbak
és befolyásosabbak voltak, mint a nyugatiak, ez a gazdagság és befolyás pedig
nagyrészt a selyemkereskedelmen alapult – amelyet viszont egy maroknyi nemesi család
tartott kézben. Ez a helyzet Maia nagyatyjának életében, az aranyláz idején, Ezho város
alapításakor kezdett megváltozni, és a változás azóta is folytatódott, ahogy a nyugati
városok kézművesei és kereskedői megtanultak együttműködni. A selyemmonopólium
ereje azonban az Istandaärtha áthidalásától nagy csapást szenvedne, talán meg is törne,
hiszen ez olcsó, könnyű és biztonságos módját jelentené a kereskedelem mennyiségi
felfuttatásának, ráadásul lehetőséget adna a közrendű családoknak, akik a
selyemtermelés összes munkáját elvégezték, hogy egyszerűen elköltözzenek.
Ennélfogva a két oldal szó szerint az Istandaärtha keleti és nyugati partján állt szemben
egymással, az egyik hevesen vágyott a hídra, a másik már az említésétől is elszörnyedt.
Közöttük pedig ott állt a császár.
Beletelt némi időbe, míg egy viszonylag csendes sarokban szót tudott váltani
Gormeneddel.
– Szeretnénk megköszönni a nesechót – kezdte; máris zavarba jött, de elszánta
magát.
– A nesechót? – Gormened éles, ám nem bántó pillantással fürkészte. – Elnyerte a
tetszését, Fényességes?
– Az egyik kertészünk segítségére volt szükség, hogy elmagyarázza – vallotta be Maia
–, de megtartottuk. – Aranyláncánál fogva előhúzta a nesechót belső zsebéből.
Gormened arcára meglepett mosoly ült ki.
– Megtisztel, Fényességes. Nagyon örvendünk.
 – Köszönjük – ismételte Maia, visszadugva a zsebébe a napmacskát –, de miért küldte
nekünk?
Nagyon remélte, hogy a kérdése úgy hangzik: miért keresi uralkodói kegyünket?, de
félt, kitűnik, mit akar megtudni valójában. Miért kedves velem?
Gormened valóban kissé összezavarodott; egy tisztán politikai kérdés nem így
érintette volna.
– Miért ne tettük volna? – kérdezett vissza, óvatosan méregetve Maiát. – Fényességed
előtt hatalmas feladat állt, ami azt illeti, még áll is, és szerettük volna az ön tudtára
adni… – Szélesen, sokatmondón vállat vont. – Ha nem is kifejezetten azt, hogy
támogatjuk, elvégre a hűség Maru’varhoz köt minket, de az együttérzésünket? A jó
szándékunkat? Szerettük volna, ha tudja, mi nem voltunk az ellensége. Nem is vagyunk.
Nekünk nagyon is úgy tűnt, hogy szüksége lesz erre a megerősítésre, legalább az egyik
oldalról.
Maia szeme akaratlanul is a vendégek között villámoszlopként álló Chavarra talált.
– Pontosan – vágta rá Gormened, és elfordult, hogy még valakit bemutasson a
császárnak.
A császár osmerrem Gormened társaságában vonult vacsorához; annyi minden járt a
fejében, hogy még aggodalmaskodni is elfelejtett. Helyette rengeteget kérdezett: miféle
holmikat tartanak luxuscikknek Barizhanban? Milyen a kereskedelem a Chadevai-tenger
más országaival? Az asszony kissé furcsállta, de igyekezett mindenre megválaszolni, bár
végül a mellette ülő úr segítségét is igénybe kellett vennie, egy selyemkereskedőét, aki
ifjúkorában tengeri kereskedelemmel foglalkozott – alighanem kalóz volt, ha Maia jól
értelmezte a társalgás felhangjait. Ő mindent tudott a fűszerekről, ékkövekről,
oroszlánleányokról és más egzotikus portékákról, amelyek ritkán jutottak fel északra,
Ethuverazig. Amikor látta, hogy a császárt igazán érdekli, egészen belemelegedett, és az
egyszerű adatközlésről áttért a mind vadabb és vadabb történetekre. Mire az
uborkasalátás tálakat leszedték, és felszolgálták a jamgyökérrel tálalt malaccurryt, az
asztaltársaság egyik fele már mindenestől mer Zhidelkára figyelt. Kicsivel később a
tengerész már só és kilöttyentett bor segítségével vázolt térképeket az abroszra, hogy
felidézhesse a Jó szándékú Lótusz gőzhajó kalandjait a szigetvilági háborúkban; a
messzebb ülők a nyakukat nyújtogatva füleltek. Mer Zhidelka történeteinek tárháza
kimeríthetetlennek bizonyult, és Maia hálásan, elvarázsoltan hallgatta.
A curryt apró tálkákban felszolgált, különleges citromos sörbet váltotta. Gormened
nagykövet felállt.
– Szeretnénk valamit bejelenteni – szólalt meg; gyakorlott hangja könnyedén
túlharsogta mer Zhidelka magyarázatát a Versheelen-sziget lakóinak barbárságairól. – A
hírem egyaránt örömteli és példátlan. Maru Sevraseched, az avarsinok Avarja úgy
döntött, ebben az évben a télközepet az unokája udvarában ünnepeli.
Chavar, habár nagyon is jól tudta, mi következik, olyan arcot vágott, mint aki
citromhéjat talált a sörbetében. A barizhani vendégek összesúgtak, izgatottan fel-
felkiáltottak.
– Nagy örömünkre szolgál – folytatta Gormened –, hogy a császár és az udvar
beleegyezett, hogy fogadja Barizhan Nagy Avarját, és szorosan együtt fogunk működni a
lordkancellárral – biccentett Chavar felé – és az idegenek vizsgálójával – hajtott fejet
Bromar nagyúr felé –, hogy a télközepet ragyogó ünneppé tegyük; olyanná, amely méltó
a két ország közötti szoros kapcsolatokhoz, valamint VII. Edrehasivar uralma
kezdetéhez… legyen az uralma hosszú és gyümölcsöző!
Megtapsolták, ám Gormened, azután egytől egyig minden vendég is Maiára nézett, ő
pedig ráébredt, hogy beszédet várnak tőle. A szája azonnal kiszáradt, remegő kézzel
tolta hátra a székét. Inkább te beszélj, mint Chavar, gondolta, és elég volt egyetlen
pillantást vetnie a lordkancellár arcára, hogy efelől ne maradjanak kétségei.
Felállt, belekapaszkodott az asztal szélébe; a gyűrűi az ujjaiba vágtak.
 – Köszönjük, osmer Gormened – bökte ki. Az agya rettenetesen kiürült, csakis az
maradt meg benne, amit nem mondhatott ki. Megígérjük, hogy a lordkancellárunk jól
viseli majd magát. Vagy: Mindig is kíváncsiak voltunk nagyatyánkra.
Végül esetlenül annyit nyögött ki:
– Úgy véljük, ez a télközép a legemlékezetesebbek közül való lesz. Minden
bizalmunkat önökbe, a lordkancellárba és Bromar nagyúrba helyezzük. Köszönjük.
Remélte, nem teljesen egyértelmű, hogy azért ül le, nehogy leessen a lábáról, ám
még a megaláztatást elkerülve sem volt ez egy sikeres beszéd. Az udvarias taps
közepette is látta Chavar arcán, hogy nem csak Varenechibel mondott volna jobbat, de
Maia tizennégy éves unokaöccse, Idra is. Alighanem még Idra kishúgai is.
Setheris megbüntetett, ha túl sokat beszéltem, szeretett volna panaszkodni, de
semmi haszna nem lett volna. Inkább a boroskupájáért nyúlt.
Osmerrem Gormened mer Zhidelkához fordult.
– Attól tartok, kissé eltájolódtunk. Merre is vannak pontosan a Versheelen-szigetek?
Gormened nagykövet intett a felszolgálóknak, hogy hozzák a fűszeres, sűrű, forró
csokoládét, amivel a koboldok a téli étkezéseket szokták befejezni. Maia ilyen
kedvességben a saját udvarában nem részesült volna. Még ha a követ és a felesége
kifejezetten a kedvét kereste is, olyan nagylelkűen csinálták, hogy Maia őszinte hálát
érzett.
Chavarra pillantott, aki sötét arccal ült egy helyben, nem törődve
asztalszomszédaival, és inkább visszafordult, hogy mer Zhidelka történeteit hallgassa.
Ott keresi a jó szándékot, ahol meg is találja.
Mindazonáltal azon kapta magát, hogy borongva gondolkodik jó szándékon, politikai
szövetségeken, minden máson; később, az Alcethmeret megjátszott magányában
feltette a kérdést.
– Mi van, ha dach’osmin Ceredin nem kíván hozzánk jönni?
Csevet úgy nézett rá, mint a futóbolondra.
– Először is, Fényességes, mekkora az esélye, hogy egy jó házból való, jó nevelésű
úrhölgy ne kívánjon császárné lenni? Másodszor, bizonyos lehet benne, hogy a Ceredada
család nem fogja engedni azt az ostobaságot, hogy visszautasítsa.
Más szavakkal, gondolta Maia, az ő kívánsága sem esik nagyobb súllyal a latba, mint
az enyém.
– Mit kell tennünk? Az egészet a titkárok intézik?
– Lesz majd egy formális találkozó, Fényességes, de azt leszámítva a legnagyobb
illetlenség lenne bármiféle kapcsolat önök között, amíg a házassági szerződést alá nem
írják.
– Ó – bökte ki Maia elkedvetlenedve.
– Mindazonáltal – jegyezte meg óvatosan Csevet –, nem számít illetlenségnek, ha egy
személyes levél kíséri a formális házassági ajánlatot. Nem mindig szokás, de nem is
hiba.
– Rendben – felelte a császár, bár az ötlet elbátortalanította. Aztán valami még
rosszabb jutott eszébe. – Itt van? Az udvarnál?
Csevet köhögése akár kínlódó nevetés is lehetett.
– Részt vett a koronázásán, Fényességes. – Egy pillanat után óvatosan, semleges
hangon hozzátette: – Tudomásunk szerint Vedero főhercegnő körébe tartozik.
– Ezt eddig nem mondta. – Maia tisztában volt vele, milyen dacos a hangja.
– Folyamatosan tudakozódunk. És… ön sem kérdezte.
Akármilyen kedvesen mondta is, mégis visszavágás volt, Maia ráadásul tudta, hogy
megérdemelte. Érezte, hogy elvörösödik; lehajtotta a fejét, és összeharapta a fogait, ki
ne szaladjon a száján az ezernyi mentség vagy panasz egyike.
– Ő is csillagász? – kérdezte inkább.
– Ezt nem tudjuk, Fényességes. De a főhercegnő köreiben mozgó hölgyek mindegyike
érdekelt valamiféle tanulmányokban.
 Maia eszébe jutott egy kérdés, ami már egy ideje foglalkoztatta.
– Azt tudjuk, hogy az egyetemek a nők számára is nyitva állnak. Ezek a hölgyek miért
nem… a nővérünk miért nem iratkozott be?
Csevet keservesen hallgatott egy kicsit.
– Fényességes, ahhoz az atyja engedélyére lett volna szüksége. Márpedig az a
vélekedés, hogy az egyetemi végzettség alkalmatlanná teszi a nőket a feleség
szerepére.
– És az atyánkat csak ez érdekelte – fejezte be Maia.
– Fényességes – mondta rá Csevet, amivel éppen csak nem adott nyíltan igazat.
– Írnunk kell neki – jelentette ki Maia, érezve, hogy így igaz –, de mit írjunk?
– Azt nem tudjuk, Fényességes. De ma estére nincsen más dolga.
Ezzel arra célzott, hogy a levelet most kell megírnia; Maia sejtette, ebben is igaza van.
Habár az Untheileneise Udvar gázvilágítása azt jelentette, hogy az udvar életét nem a
napvilág uralja, Gormened nagykövet úgy döntött, a régi tradíciót követi, és a téli
vacsorákat, ha nem is napnyugtakor, de a szokásos udvari események zárásánál jóval
előbb fejezi be. Maia gyanította, ez egy jóérzésű, udvarias és elfogadható ürügy volt,
hogy véget vessen az estélynek, még mielőtt elfajulna; így azonban szokatlanul hosszú
szabadidő állt a rendelkezésére, amit azzal töltött, hogy a dach’osmin Ceredinnek
fogalmazott levele egyik vázlatát a másik után vetette el. Amikor végül lefeküdt –
ironikusan jóval később, mint szokott –, nem annyira elégedettség töltötte el a
fáradozásai eredménye miatt, inkább lemondott az esélyről, hogy jobbat alkothasson.

Dach’osmin Csethiro Ceredinnek, üdvözlettel!

Tartunk tőle, hogy a helyzet ugyanolyan furcsa és zavarba ejtő az ön számára,
mint nekünk.
Sajnáljuk. Szeretnénk önnek jó férje lenni. Azt kérjük, legyen velünk őszinte, és
árulja el, ha megbántjuk vagy megsértjük; ezt nem célzottan tesszük, mindössze
tudatlanságunkból kifolyólag.
Reménykedve,
VII. Edrehasivar Drazhar

Nem írhatta le, hogy nem vagyunk az atyánk, habár szinte görcsöt kapott a keze a
tollon, annyira vágyott rá.
Szánalmasan rövid levelét új pecsétjével zárta le; megpróbált reményt meríteni a
macskakígyó képéből, mely tisztán kirajzolódott a viaszon, ráírta dach’osmin Ceredin
nevét – aztán magával vitte a hálószobájába, mert ráébredt, hogy nem küldheti el, amíg
meg nem bizonyosodik róla, hogy dach’osmin Ceredint is értesítették, miféle
megtiszteltetés terhe szállt rá. Semmi sem lehetne csúnyább baki annál, mint ha a levél
átfutna a csőpostán, még mielőtt egyáltalán a futárt kijelölnék, hogy vigye meg a
hivatalos ajánlatot.
Elmagyarázta a helyzetet az edocharisainak, akik egyaránt értetlenül néztek rá.
– Mer Aisava még nem alszik, Fényességes – felelte Nemer. – Máris szólunk neki.
Azzal már el is tűnt, mielőtt Maia tiltakozhatott volna. Hamarosan Csevet
társaságában tért vissza, aki valóban nem öltözött még át; meghajolt, és átvette a
levelet.
– Rendben, Fényességes. Holnap átadjuk a futárnak, aki a hivatalos felkérést viszi.
Nem fogja összekeverni a dolgokat.
Maia tudta, Csevet nem mondaná ezt, ha nem bízna tökéletesen az illetőben, és
igyekezett kisöpörni a fejéből a megaláztatásnak ezt a lehetőségét.
– Nem akartuk ilyen későn megzavarni – próbált esetlenül bocsánatot kérni, Csevet
azonban, akárcsak az edocharisai, nem talált ebben semmi kivetnivalót.
– Fényességes, ez a feladatunk, és örömmel látjuk el.
 – De hiszen önnek sem jut több magánélet, mint nekünk! – tört ki Maiából zavartan;
de csak még inkább zavarba esett, amikor Csevet elvörösödött.
– Biztosíthatjuk, Fényességes, a… nos, a szükségleteinknek megfelelő magánéletben
van részünk.
– Ó – bökte ki Maia. – Akkor jó. Örvendünk, hogy… mármint… ideje elvonulnunk. Jó éjt,
Csevet.
– Jó éjt, Fényességes – válaszolta Csevet, még mindig piros arccal, de mosolyogva. –
Szép álmokat.
Maia, bár lefekvéskor nem számított rá, jól aludt, és azzal az érzéssel ébredt, hogy a
gondjai talán mégsem legyőzhetetlenek. A reggelizőasztalnál már ott találta Berenar
nagyurat, aki barátságosan csevegett Csevettel; az udvari pletyka értékeléséhez Maia
még mindig nem tudott eleget.
Mindketten felálltak és meghajlással üdvözölték a belépő császárt. Amikor mindenki
ismét elfoglalta a helyét, és Maia ujjait is egy csésze tea melengette, belevágott.
– Berenar nagyúr, magánmegbeszélést kért tőlünk.
– Igen – bólintott Berenar, aztán elhallgatott, és elég sokáig nem is szólalt meg.
Csevet észbe kapott.
– Lent megvárjuk, Fényességes – kezdett szedelőzködni.
– Nem, nem! – sietett megnyugtatni Berenar. – Nem annyira magánjellegű.
Mindössze… Fényességes, úgy látjuk, segítségre van szüksége, de senki sem hajlandó
megadni.
– Milyen jellegű segítségre gondol? – kérdezte Maia; a háta megmerevedett, a füle
lekonyult.
– Semmit sem kívánunk az ön szemére vetni, távol álljon tőlünk. Habár úgy véljük, az
ön elhunyt császári atyjának igen nagy a felelőssége. Fényességes, ha tévedünk, szóljon,
a bocsánatát kérjük, és nem zaklatjuk többet, de őszintén, megértett a Corazha
működéséből a felénél többet?
Maia perzselőn elvörösödött, ugyanakkor hideg szégyen borította el, hogy
beleszédült.
– Uraságodnak igazán van még mit javítani a tapintathoz fűződő viszonyán – hallotta
Csevet haragos hangját, és igyekezett magához térni, hogy el ne árulja magát, ám máris
elkésett. Berenar meglátta az igazságot, meglátta, hogy tudatlan és felkészületlen,
alkalmatlan a császári trónra. Haszontalan, ahogy Setheris mondta mindig, és igaza volt.
– Fényességes – szólalt meg Berenar aggodalmasan –, nem vádolni kívántuk.
Segítséget szerettünk volna nyújtani.
– Segítséget? – Maia szája teljesen kiszáradt.
– Az ismeretek hiánya pótolható – közölte Berenar. – Feltételeztük, hogy
gondoskodnak róla… elvégre az ön lordkancellárja igen kiterjedt udvari tapasztalattal
rendelkezik, és ismeri annak minden apró és sötét zegzugát, de mivel ez egyértelműen
nem történt meg, szeretnénk felajánlani a szolgálatainkat.
Maia ekkor jött rá, hogy még mindig szorongatja a teáscsészét. Belekortyolt, ezzel is
nyert egy pillanatnyi időt.
– Mit ért ön szolgálat alatt, Berenar nagyúr? – kérdezte Csevet.
Berenar ragyogó és metsző pillantása, amelyet Maiára, majd Csevetre vetett, olyan
volt, mint az üveg a napon. De udvariasan a titkárhoz fordult.
– Nos, mer Aisava, oktatást, és nem többet. Meglehetősen tisztán látjuk, hogy a
császár, önhibáján kívül, nem rendelkezik a szükséges tudással, mi pedig úgy véljük,
hogy mivel életünk nagy részét az udvarnál töltöttük, ki tudnánk egészíteni a
hiányosságokat.
Maia, pontosan tisztában lévén vele, hogy Csevet a maga egyáltalán nem tolakodó
módján már régóta igyekszik megtanítani a császárt az ezernyi dologra, amit tudnia
kellene, most a titkárt figyelte, megsértődött-e. Csevet azonban így felelt:
– Ez igazán kiváló gondolat – azzal a szemöldökét felvonva fordult Maiához.
 – Fényességes, nem kell elfogadnia Berenar nagyúr ajánlatát, ha nincs a kedvére.
– Nem! – vágta rá Maia. – Úgy értjük, igen! Vagyis, rendkívül hálásak vagyunk Berenar
nagyúrnak, és minden adatot hálásan fogadunk, amit… – Elhallgatott, mert rájött, hogy
nem a megfelelő személynek válaszolt.
Berenar egyáltalán nem vette zokon.
– Nagy örömünkre szolgál, Fényességes. Ha javasolhatnánk, egy rendszeres,
egyeztetett időpont segítené a haladást, és a napirendjeinket sem zilálná össze.
– Jó gondolatnak tűnik – felelte Maia.
– Megszervezzük, Fényességes. Berenar nagyúr? – ajánlkozott Csevet.
Együtt mentek ki. Maia odaadta a csészéjét Isheiannak, hogy töltse tele, és amikor a
lány ritkán látható, halvány mosoly kíséretében adta vissza, azt gondolta: jóindulat is
akad a világon. Még az Untheileneise Udvarban is.
Harmadik rész
A TÉLCSÁSZÁR
 18
VARENECHIBEL ÖRÖKSÉGE

Télcsászárnak nevezték, mert az uralkodása kezdetét korai hó jelezte, az első hónapban

pedig fagyos hideg szorította az országot: az Istandaärtha a tündék emlékezete szerint
először fagyott be teljesen Ezho alatt. Lehetetlennek bizonyult az Alcethmeret alsó,
visszhangosan tágas termeit állandóan melegen tartani, és az udvar nyilvános folyosóin
még rosszabb volt a helyzet. Maia állandóan fázott, hiába viselt egymásra rétegzett
selymet, gyapjút és hermelinprémet, és újra meg is sértette Esarant, amikor
megkérdezte, a szolgák szállását ki lehet-e fűteni. Végül Nemer biztosította, hogy a
szolgák a konyha köré épült szobákban laknak, amelyek még a császárénál is
melegebbek.
Maia nem először és nem utoljára kívánta akkor, bárcsak egyszerű kisegítő lehetne.
A napjait tárgyalások és találkozók töltötték ki – a Corazhával, a lordkancellárral és a
kísérőivel, valamelyik tehetős család képviselőjével, aki kegyet kér, esetleg egy másik
gyümölcsöző üzlet elindítójával, aki koncessziót akar. Minden, az udvarhoz kiküldött
követtel hivatalosan is találkozott – Pencharn, Ilinveriär, Estelveriär, Celvaz, és persze
Barizhan képviselőivel. Az Untheileneise Udvart is, mint akármelyik várost, vezetni
kellett, ő pedig legjobb tudása szerint közvetített az udvaroncok között, holott sokszor
legfeljebb némi elméleti tudása volt a vita alapjáról. A felek legalább udvariasan
meghallgatták, habár Maia abban már egyáltalán nem volt biztos, hogy meg is fogadták,
amit mondott.
A közszolgák és szolgák ügyei már jóval gyakorlatiasabbak voltak, bár érzelmileg
semmivel sem kevésbé fűtöttek – mindenesetre ezekről csak másodkézből értesült.
Ezeket Csevet intézte, hogy a „Fényességes Császárt” ne háborgassák. Esténként, az
elvárásnak megfelelően, az udvar körében vacsorázott, hacsak nem talált valami vonzó
okot, hogy máshol legyen; és persze a táncbemutatókon, a színpadi előadásokon és más
szórakoztató rendezvényeken elengedhetetlen volt a részvétele. Nap mint nap későn
esett be az ágyába, ahogy az uralkodása tartama növekedett, de a szeme alatti
karikákat nem italnak köszönhette, hanem a munkának, és lüktető fejfájását is az
állandó, bénító feszültség okozta, amiért folyvást a szükséges információk ismerete
nélkül kellett döntéseket hoznia, anélkül, hogy teljesen átlátná a helyzetet, a
motivációkat, a lehetséges visszahatásokat. Még Berenar erőfeszítései sem hozhatták be
évek lemaradását néhány hét alatt.
Igyekezett nem elátkozni atyja emlékét, de attól még tudta, hogy az ő utálata
nyomorította meg. Negyedik fia voltál; féltestvéreid egészségben nőttek fel, az egyiknek
utóda is született. Soha senki nem képzelhette, hogy te valaha is az Untheileneise
Udvarba kerülsz, hát még a tetejére. De azért, amikor petíció petíció után érkezett elé a
Varenechibel parancsára eltávolítottaktól, elgondolkodott, mi volt az atyja szándéka vele,
mi lett volna a sorsa, ha a Choharo Bölcsessége nem lesz szabotázs áldozatává.
Gonosz gondolat volt, ám nem szabadulhatott tőle. Komoran eltöprengett, hogy
Varenechibel taktikája meghozta-e a számára a vágyott nyugalmat, vagy mindig is
tudatában maradt azok létezésének, akiket eltüntetett a szeme elől: első és negyedik
feleségének, a fiának, az unokatestvérének, és egy csokornyi más rokonnak és
udvaroncnak, akik megijesztették, felbosszantották vagy csak zavarba hozták.
Az sem segített, hogy Csethiro Ceredin válaszlevele szinte az udvariatlanságig tömör
volt, egy közömbös kéz személytelen, Maiáénál jóval gyakorlottabb írása. A sorok nem
szóltak egyébről, mint kötelességről és hűségről, mit sem törődve Maia kísérletével,
hogy melegebb kapcsolatot alakítson ki.
Varenechibel megtalálta a kedvességet, a vonzalmat, még a szerelmet is, Pazhiro
zhasan személyében, ám Maia számára sem Csethiro üzenete, sem a kitűzött hivatalos
találkozás nem ígért hasonlót.
VII. Edrehasivar császár első alkalommal az Alcethmeret fogadótermében találkozott
leendő császárnéjával. Az uralkodót fehér brokáttal és gyöngyökkel kötötték gúzsba;
dach’osmin Ceredin szigorú és makulátlan volt halványzöld, csillámló selyemruhájában;
a haját és a fülét bíbor és arany tűzzománc cseppek ékítették. Élénk kék szeme –
ugyanaz az árnyalat, mint Arbelan Drazharané – dacosan tűnt ki fehér, nemes vonású,
jellegtelen arcából. Maia képtelen volt állni a pillantását.
Dach’osmin Ceredint atyja, Ceredel őrgróf kísérte el. Bár a lánya nem árult el több
érzelmet egy porcelánbabánál, az őrgróf láthatóan ideges volt: az egyik percben
eltöltötte a bátorság, a másikban éppen csak össze nem húzta magát. Maia
megjegyezte, hogy nem tiszta a lelkiismerete; később majd meg kell kérdeznie Csevetet
vagy Berenart, miért.
Ez még nem volt olyan nagy, jelentőségteljes alkalom, mint a házassági szerződés
aláírása, ám mégsem számított formalitástól mentesnek. VII. Edrehasivar bejelentette
Ceredel őrgrófnak, hogy Csethiro Ceredint választotta császárnéjául; Ceredel őrgróf
kifejezte boldogságát és megtiszteltetését. Nem említették a birtokot, amely dach’osmin
Ceredin hozományát képezi majd, sem az ajándékokat és kegyeket, amelyeket a császár
a Ceredada-háznak oszt. Ezeket a részleteket a titkárok dolgozták ki, és Maia remélte,
Chavar olyan apró részt vesz csak ki a tárgyalásokból, amennyire lehetséges. Ez a
közjáték a császár és leendő apósa között mindössze színház volt, és Maia azt sem
tudta, ki a közönség.
Dach’osmin Ceredin mindvégig udvarias mozdulatlanságban állt az atyja mellett,
keskeny arcának egyetlen fintora, fülének egyetlen rezdülése sem árulta el, hallgatja-e
egyáltalán, ami épp zajlik. Maia ettől egyaránt feszengett és szorongott, és végül,
amikor már nem volt más hátra, csak a kihallgatás lezárása, meg is szólalt.
– Dach’osmin Ceredin, önnek megfelel ez a házasság?
Csethiro felvonta az egyik szemöldökét, hogy jelezze, a kérdés haszontalan, ráadásul
ostoba is, aztán egy tökéletes pukedlit követően válaszolt.
– Fényességes, nekünk mindig megfelel, ha teljesítjük a kötelességünket.
A hangja nőhöz képest mély volt; harangzúgásként töltötte ki a fogadóterem
ürességét. Az égő arcú, nyomorult Maia ezek után már csak elbocsáthatta őket, hiszen
dach’osmin Ceredin elbocsátotta őt.
A házassága katasztrófaként tornyosult előtte, de sötét gondolatai ellenére – vagy
talán épp azok miatt – örömmel adott kihallgatást Arbelan Drazharannak, amikor az
asszony kérte. A Teknőc teremben fogadta. Arbelan pukedlije lenyűgözően illemszerű
volt, életkora tökéletes megtagadása.
Maia hellyel kínálta, maga is elfoglalta megszokott székét, és belekezdett.
– Mit tehetünk önért, Arbelan zhasanai?
Az asszony felhorkant, de köhögésbe fojtotta.
– Nem szükséges olyan megtiszteltetésben részesítenie minket, amit nem érdemlünk
meg, Fényességes. Nem vagyunk zhasanai.
– Az atyánk felesége volt. Arbelan zhasan.
– Harminc éve. És ha minket zhasanainak nevez, a saját származását kérdőjelezi meg.
De hiszen ezt ön is tudja.
– Igen – értett egyet Maia. – Ám ettől függetlenül szerettük volna megtisztelni önt.
– Fényességed igen kegyes, mi pedig ezt nagyra értékeljük. De az ön édesanyját is
száműzték, nem?
A kérdés pusztán formális volt: mindketten tudták a választ.
– Igen.
 Arbelan összefonta az ujjait, maga elé emelte két kezét, és meghajolt felette: a
tisztelet és gyász ódivatú kifejezése volt ez.
– Varenechibel maga volt a gyilkos fagy.
Egy pillanatnyi csenddel adóztak a ténynek, hogy mindketten túlélték IV.
Varenechibelt, aztán Arbelan szólalt meg ismét.
– Fényességes, szerettük volna megtudni, mik az ön tervei minket illetően.
– Nem terveztünk el semmit az ön nevében, nem is tennénk ilyet. Szeretne visszatérni
Cethoree-be?
– Nem, köszönjük – jelentette ki Arbelan megfellebbezhetetlenül. – Mindazonáltal… az
ön akarata dönt, Fényességes, nem a miénk. A Drazhada-házéi vagyunk.
Az utolsó mondatával nem pusztán annyit közölt, hogy a házasságával felvette a
Drazharan nevet, hanem hogy hasonlóan Varenechibel többi, élő és holt feleségéhez,
hasonlóan a leányaihoz, a menyeihez és leányunokáihoz – hasonlóan harmadik fia
szerencsétlen menyasszonyához – a Drazhada-ház birtoka lett. Szó szerint Maia
tulajdona, hogy azt tegyen vele, amit kíván.
Nem csoda, gondolta Maia, hogy Sheveän gyűlöli, Csoru ki nem állhatja, Vedero
bizalmatlan és szkeptikus vele szemben. Nem csoda, hogy Csethiro Ceredin nem ad
többet magából, csak amire köteles. Tizennyolc éves, tudatlan, faragatlan, semmi joga,
hogy uralkodjon az életükön – csak éppen minden jog az övé.
– Arbelan zhasanai – válaszolta határozottan –, édesanyánknak már nem tehetjük fel
ezt a kérdést, ami szomorúsággal tölt el. De az ő emlékével a szívünkben kérdezzük önt:
mit kíván tenni?
Az asszony hosszasan gondolkodott, az arca nem árult el semmit; végül komolyan
meghajtotta a fejét.
– Ha az ön számára nem kellemetlen, Fényességes, szeretnénk az Untheileneise
Udvarban maradni. Ennyi év után már nincs más otthonunk, csak Cethoree, ahová nem
kívánunk visszatérni.
– Akkor hát örömmel fogadjuk itt.
– Köszönjük, Fényességes.
– Megkérhetnénk… – Elhallgatott, érezte, a vér az arcába szökik.
– Bármit, ami a hatalmunkban áll, Fényességes, csak parancsolnia kell.
– Nem, nem olyasmi – bökte ki Maia. – Semmi… nem parancs.
Arbelan szemöldöke felszökött. Osmin Duchenin Bénanyelvű Edrehasivarnak nevezte
egyszer, amikor azt hitte, nem hallja, és elég volt egy pillantást vetnie Telimezhre, hogy
megbizonyosodjék: nem ez volt az első alkalom. A tenyerébe vájta a körmeit, mély
lélegzetvételt kényszerített magára, és kibökte.
– Mindössze azt szeretnénk kérdezni, hajlandó lenne-e velünk vacsorázni, esetleg
hetente egyszer?
Az asszony láthatóan megriadt, ami egy Arbelan zhasanai korú hölgy esetében nem
volt kis dolog.
– Nem volna illemsértő – sietett hozzátenni Maia. – Ön, ahogy mondta, Drazhada,
amellett özvegy, és…
– Fényességes – szakította félbe Arbelan, és volt valami a hangjában, amit Maia nem
tudott hova tenni –, örömünkre szolgálna a megtiszteltetés.
Kicsiny erődfal volt, de attól még állt; egy este a hétből, amikor nem kell az udvar
sápadt, hideg arcaiból kicsillanó szempárokat néznie. Arbelan zhasanai pedig, aki hálával
tartozik neki, nem fog a császár esetlen némaságáról, vagy ügyetlen társalgási
kísérleteiről pletykálni. És amint Arbelan rájött, mi volt a valódi célja – amint elhitte,
hogy nem csalta valamiféle titkos, rémesen rejtett csapdába –, ő maga kezdte irányítani
a társalgást, méghozzá olyan lendülettel és könnyedséggel, amitől Maia akaratlanul is
elgondolkodott, milyen lehetett Arbelan Varenechibel császárnéjaként, mielőtt a teste,
majd a férje is elárulta. Habár abban szó nélkül megegyeztek, hogy nem beszélnek
magáról Varenechibelről, Arbelan mesélt Maiának az ifjúságáról, és leírta, milyen volt az
udvar Varenechibel atyjának, Varevesenának uralkodása alatt. És minden ilyen történet
valamiképpen visszavezetett a mai udvarra, kicsinyes harcaival és sötét árulásaival.
Maia felfogta, micsoda értékkel ajándékozzák meg, és hétről hétre élénken figyelt, hogy
még ezen a szerény módon is csökkentse örökrészét, a tudatlanságát.
A pletyka értékét már Setheristől megtanulta, mert a hivatalos kommünikék és a
Hesero leveleiben leírtak között néha csak kicsi, néha hatalmas különbség adódott.
Setheris nemegyszer kijelentette, hogy ostobaság a pletykára hagyatkozni, de ugyanúgy
ostobaság figyelmen kívül hagyni is. Ennélfogva Maia az Arbelan zhasanaitól és Berenar
nagyúrtól kapott leckéi mellett elkezdett odafigyelni az udvartartásából felszedhető
apróságokra: az edocharisai, a nohecharisai, Csevet mindannyian különböző
történeteket hallottak, különböző tálalásban.
Arbelantól tudta meg, hogy Sheveän továbbra is elégedetlen; Csevettől, hogy jó
néhány udvaroncot újabban egyre jobban érdekelnek az utódlási törvények – de végül
Nemer volt az, aki félénken, vonakodva, mégis bosszúsan elárulta, hogy azt beszélik,
Nemolis fiának, Idrának kellene átvennie a trónt.
Maia elkeseredettségében meg sem lepődött ezen. Senki nem akadt az Untheileneise
Udvarban, de talán egész Ethuverazban sem, aki ne tudta volna, hogy Varenechibel
sokkal szívesebben választotta volna utódjául az unokáját. Ha Idra elérte volna a
nagykorúságát a nagyatyja halála előtt, talán fellépett volna félnagybátyja ellen – és
egészen bizonyosan le is győzte volna.
Idra azonban még csak tizennégy volt; mindössze gyalogként használhatták fel a
sakktáblán. Amellett, a dolgok pillanatnyi állása szerint ő volt Maia örököse, és így Maia
ösztönös vágya, hogy úgy kezelje Sheveänt, ahogy az atyja kezelt mindenkit, aki
felbosszantotta – hadd lássa, hogy tetszik neki az élet Isvaroë-ben, Edonomee-ben vagy
Cethoree-ben –, elképzelhetetlen volt. Megtehette volna, de akkor vagy száműzi
Sheveän gyermekeit is vele együtt, vagyis pontosan azt teszi, amit Varenechibel tett
ővele, vagy elválasztja a fiút az anyjától. És Idra kishúgai, velük mi lenne ebben az
esetben?
Lehetetlen – Edrehasivar nem Varenechibel, és nem is válhatott azzá.
Szenvedett a nyomorúságos tudattól, hogy akármit mondana Sheveännak, nem
változtatna semmin. Arra azonban emlékezett, hogy Idra nem utálta őt a koronázás
idején, ezért meghívta örökösét a napi sétájára az Alcethmeret kertjében; a császár
szokásává vált, hogy mindennap fél órát sétál, akármilyen is az idő. Még ha havazott,
vagy a téli ónos eső zuhogott, akkor is végigsétált legalább az Alcethmeret falához
épített kolonnád alatt.
Idra pontosan érkezett. Arra az esetre, ha az anyja ragaszkodott volna hozzá, hogy
eljön vele – Maia tartott tőle, hogy így lesz –, a császár meghagyta az udvartartásának,
hogy válasszák le róluk Sheveänt, és ők hatékonyan meg is tették. A fiú tökéletesen
öltözve és fésülve jelent meg, a haját gyermekhez illő szoros kontyba fonták-csavarták,
és fehér fonatait meleg fényű borostyánok díszítették, ami jelezte, hogy az uralkodóház
gyermeke. Maiához hasonlóan neki is Drazhada-szeme volt, halványszürke, víztiszta, és
felegyenesedvén a meghajlásból, rezzenetlen tekintettel állta Maia pillantását.
Nem volt különösen szép idő, de a nap néha ki-kibukkant a felhők közül, és a szél sem
mart annyira, mint korábban.
– Unokatestvérünk, elkísérne a sétánkon? – kérdezte Maia.
– Ha a kedvére szolgál, unokatestvérünk – válaszolta Idra ugyanazzal a formalitással,
amit a császár választott. Unokatestvérként ismerték el egymást, ám nem ragaszkodtak
a szőrszálhasogató részletességhez. Maia nem hitte, hogy képes lenne kipréselni
magából az „unokaöcsém” megszólítást.
Csendben sétáltak, amíg el nem értek a kolonnád első széles kanyarjához, akkor
azonban Maia, mivel nem bírt semmiféle finom vagy tapintatos megközelítést kigondolni,
nyers egyszerűséggel kibökte:
– Ön az örökösünk.
 – Igen, unokatestvérünk – vágta rá Idra. Maia észrevette oldalpillantásában az
aggodalmat, és gyűlölte; mégsem tehetett semmit. Nem követelhette meg Idrától, hogy
bízzon benne.
– Feltételezem, bizonyára tudja, hogy a viszonyunk az ön édesanyjával nem a legjobb.
– Igen, unokatestvérünk.
– Minket bánt ez a helyzet. Ha a hatalmunkban állna, szorgalmaznánk az enyhülést.
Elgondolkodó csend.
– Hiszünk önnek, unokatestvérünk.
– Valóban? Jó. Akkor talán azt is elhiszi nekünk, hogy nem kívánunk önnel ellenséges
viszonyt.
– Igen, unokatestvérünk.
A járda ismét hosszú, széles ívben kanyarodott. Ők hallgattak. Maia fájdalmasan
érezte, hogy Idra mindössze négy évvel ifjabb nála – sok tekintetben azonban jóval
idősebb. Nem érinti az olyan császár dadogó zavara, aki sosem tanult táncolni,
ékszereket válogatni vagy udvariasan társalogni a semmiről, amíg véget nem ér az
ötfogásos vacsora. Szerette volna, ha kiöntheti a lelkét Idrának, ha a tanácsát kérheti,
azonban hiába nem voltak ellenségek, igazán szövetségesekké sem lettek, és nem
kérhette Idrát, hogy az anyja helyett válassza őt.
Vagyis megtehette volna – de nem akarta. Nem akarta, hogy a szeretet és a hűség
összeütközésbe kerüljön Idra szívében.
Valamit mégis mondania kellett, valahogyan kapcsolatot kellett teremtenie vele. Az
Untheileneise Udvar hercege két év múlva eléri a nagykorúságát, és hacsak Maia
addigra nem nemz örököst – és ettől a gondolattól úgy rándult össze, mint a ló a
fenyegető zajtól –, tényezővé válik a politikai életében, és mindaddig az is marad, amíg a
politikai élete, vele együtt pedig úgy általában az élete is meg nem szűnik.
– Gyászolja az édesatyját, unokatestvérünk? – kérdezte hirtelen.
– Igen – felelte Idra. – Gyászoljuk.
Maia pedig, aki az igazságosságról, vagy az együttérzésről akart mondani valamit,
meghallotta a saját szavait:
– Mi nem gyászoljuk a miénket.
– Találkozott vele egyáltalán?
Maia mindenre el volt készülve – döbbenetre, undorra, egy megjegyzésre a koboldok
barbárságáról, vagy Varenechibel kegyetlen szavainak visszhangjára a
„természetellenes” gyermekről. Idra kérdésében azonban mindössze kíváncsiság bújt
meg; amikor a császár megkockáztatott felé egy pillantást, világos szemében is csak
óvatos együttérzést látott.
– Egyszer – felelte. – Nyolcéves korunkban. Édesanyánk temetésén. Akkor… akkor
nem igazán érdeklődött irántunk.
Az átkozott kölyök épp úgy néz ki, mint az anyja.
– Atyánk egyszer beszélt nekünk a nagyatyánkról – mondta Idra továbbra is semleges
hangon. – Amikor elértük a tizenhárom éves kort, és ideje volt megjelennünk az
udvarnál.
Mint Maiának kellett volna, öt éve. Bólintott.
– Elmondta, hogy Varenechibel mindenekfelett gyűlöl hibát véteni, és gyűlöli, ha
észreveszik, amikor mégis vét. Elmondta, hogy Arbelan Drazharant is ezért küldte
Cethoree-ba, ahelyett, hogy hagyta volna egyszerűen visszatérni a rokonaihoz, és önt is
ezért… így fogalmazott: záratta be Edonomee-be. Ha az atyánk túlélte volna
nagyatyánkat, nem tartotta volna önt tovább a börtönében.
– Hálásak vagyunk, hogy ezt tudjuk – válaszolta Maia; igazat mondott, habár a hálája
legalább annyi fájdalommal keveredett.
– A nagyatyánk velünk nagyon kedves volt, ám nem vagyunk olyan naivak, hogy
elhiggyük, mindenkihez így viszonyult. A húgainkkal nem törődött úgy, mint velünk.
– És ön ezt hozzá méltatlannak találta?
 – Ők is ugyanúgy az unokái voltak, mint mi. És atyánk szerint jobb is, hogy nem fiúnak
születtek, mert a túl sok fiú… – Elharapta a mondatot, tágra nyílt szemmel nézett
Maiára.
– Zavart okozhat az öröklésben. Ezt nekünk is megtanították.
– Varenechibel?
– Setheris unokabátyánk, akit gyámunknak jelölt ki.
– Nem volt joga, hogy ilyesmit mondjon önnek – jelentette ki Idra ugyanazzal a
haraggal, amivel húgai szeretethez való jogát követelte halott nagyatyjukon.
– Setheris unokabátyánk legalább őszinte volt – felelte Maia, és inkább elterelte a
szót: kikérdezte Idrát, milyen volt az Untheileneise Udvarban felnőni.
Idra engedelmesen mesélni kezdett. A mondatai kellemesen és szellemesen fonódtak
egymásba; Maia mosolyogva hallgatta, és azt gondolta: jobb császár lett volna, mint te,
gnóm.
De legalább a viszonyuk jól alakult, és ez mellvéd volt, amely mögött megállhatott,
olyan, mint a vacsorái Arbelan zhasanaijal. Nurevis hasonló védműnek bizonyult:
barátságos volt, egyáltalán nem érdekelte a politika, vidáman elmagyarázott mindent,
amit Maia zavarosnak talált, és kifogyhatatlanul szállította a meghívásokat erre vagy
arra a társasági eseményre. Maia többet utasított vissza, mint ahányat elfogadott, ám
mindet nem dobhatta vissza. Még ha úgy is akarta volna, ostobaság lett volna
elidegeníteni az egyetlen udvaroncot, aki kötelezettségektől mentes barátságot kínált –
de nem akarta úgy. Nurevis különös figyelemmel ajánlotta a figyelmébe az alkalmakat,
amikor min Vechin is elfogadta a meghívását valamelyik fogadására vagy baráti
vacsorájára, Maia pedig mindannyiszor keservesen elvörösödött – képtelen volt kezelni,
ha ugratták –, de azért elment. Felrótta magának, hogy ostobaság; felrótta, hogy
megbocsáthatatlan. Tudta, hogy gúny tárgya, ő, a gnóm császár, Bénanyelvű
Edrehasivar, amint az operaénekesnő után koslat – de aztán min Vechin rámosolygott,
ha szerette volna, meg is kereste, és láthatóan nem bánta, hogy Maia képtelen
társalogni.
Azzal nyugtatta magát, hogy csak társaságra vágyik. De tudta, hogy ez nem igaz.
Nem kérdezte, miként vélekednek a nohecharisai, ők pedig nem közölték vele. Anélkül
is tudta, hogy Beshelar és Dazhis ellenzi a dolgot, és úgy vélte, Telimezh sajnálja. Ez lesz
az életed, Edrehasivar, gondolta, és igyekezett kiverni a fejéből menyasszonyát.
Csaknem egy hétbe telt, hogy a felek megegyezzenek a VII. Edrehasivar Drazhar és
dach’osmin Csethiro Ceredin között megkötendő házassági szerződés részleteiben.
Berenar megjegyezte, hogy ez szokatlanul sietős munka volt – Ceredel őrgróf bizonyára
attól tart, hogy ön meggondolja magát, tette hozzá.
– De miért tennénk? – kérdezett vissza Maia; aztán, visszaemlékezve régi
töprengésére, megkérdezte: – Miért fél tőlünk ennyire?
Berenar horkantott.
– Amikor Arbelan császárnét félreállították, a fivére, az őrgróf atyja is vele bukott.
Pénzügyileg és politikailag is túlságosan sokat alapozott arra, hogy a császárné testvére,
és az ön atyja, az elhunyt császár végül nem részesítette Ceredel őrgrófot nagy
kegyekben, sőt, semmifélében. A Ceredada család vészesen közel került a csődhöz, és
minthogy az elhunyt őrgróf soha be nem ismerte volna, hogy bármi hibát vétett, vagy
rosszat tett, a fiát arra a hitre nevelte, hogy a császár rettenetes, kiszámíthatatlan, és
üldözi az ártatlan Ceredada-házat. Emellett, gyanítjuk, az őrgróf nem érti azt sem, miért
kedveli ön Arbelan Drazharan társaságát.
– De hiszen a nagynénje! – tiltakozott Maia.
– A Ceredada család utóbb nem támogatta őt – ingatta a fejét Berenar.
Beletelt egy percbe, mire Maia megértette, mit is jelent ez.
– Az őrgróf talán mégis okkal fél tőlünk – közölte sötéten.
– A jelenlegi őrgróf, elhunyt atyjához hasonlóan, nem a bölcsességéről híresült el –
válaszolta Berenar szárazon, és Maia tudta, ezt emlékeztetőnek szánta, hogy a
császárnak türelemmel kell viseltetnie az ostobaság iránt, elvégre az idő nagy részében
az veszi körül. Nagyon remélte, hogy dach’osmin Ceredin az anyjára üt – az bizonyos,
hogy semmi ostobaságra utaló jel nem mutatkozott rajta, amikor újra találkoztak az
Untheileianban, hogy az egész udvar színe előtt aláírják a szerződést.
Magát az esküvőt tavaszra tűzték ki, részint a kedvező előjelek miatt, részint pedig
mert egy szertartást nem lehet az utolsó percben összedobni. A koronázások, mondta
Csevet, jóval egyszerűbbek, mert azokon nincs mit kitárgyalni: azokat az ötezer éves
hagyomány diktálja, lépésről lépésre. Az esküvők ugyanakkor másból sem állnak, mint
egyezkedésből, és ugyan a titkár nem mondta ki, de Maia azért sejtette, hogy a
Ceredada-házzal tárgyalni nehéz feladat volt.
A szerződés aláírása és a fogadalmi gyűrűváltás jogi ténynek minősült, így lehetséges
volt pusztán akként is kezelni. Dach’osmin Ceredin bizonyára annak is látta: elegáns, de
nem díszes, világosbarna bársonyba öltözött, a császárnak címzett üdvözlése pedig,
amikor fellépett az emelvényre, udvarias volt, kissé még kedves is, ám sietős, mintha
egy fontosabb megbeszélés várná.
Színpadias jelenet nélkül írta alá a szerződést. A levele tökéletes és személytelen
kézírásához képest a nevét sűrű, hevesen lendületes betűkkel jegyezte le – Maia látta,
hogy a barzhadot használja, a régi harcos ábécét, nem a titkárokét, amelyet az udvarban
mindenki alkalmazott, vagyis az országban mindenki, aki nem engedhette meg magának
az egyénieskedést.
A saját kézjegye formálatlan macskakaparásnak tűnt mellette, de Maia igyekezett
hamar elfelejteni az összehasonlítást.
Ahogy az aláírást, a fogadalmi gyűrűk cseréjét is meg lehetett ejteni csendben. A
vasgyűrűk – császárnak, tehénpásztornak egyformák – maguk jelentették az esküt. Maia
ügyetlenkedett, amikor dach’osmin Ceredin hüvelykujjára kellett húznia, de Csethiro
észrevétlenül segített, és a császár legalább nem ejtette le a gyűrűt. Csethiro sokkal
ügyesebb volt, nem félt határozottan megmarkolni Maia kezét.
Befejezték. Dach’osmin Ceredin pukedlizett, és távozott. Eddig még nem váltottak
egymással ötven szót.
Maia mindenestől felkavarva érezte magát; a leendő császárné megfélemlítette, és
rettegett a pletykától, ami elkerülhetetlenül kivirágzik majd; utálta magát, és már várta
a megaláztatást. Habár tudta, hogy kellene, tudta, hogy szüksége van rá, mégsem bírt
meditálni – úgy nem, hogy még ketten voltak a szobában rajta kívül, de egyvalaki
társaságában sem tudott volna. Túlságosan szégyenlős volt, félt, mit mondanának.
Nagyon is fájdalmasan emlékezett rá: a nohecharisai nem a barátai. Az ő udvarias
értetlenségüket sem viselte volna könnyebben, mint az udvar megvetését. Esténként,
amikor kicsavarodva hevert a takarók alatt, hatalmas ágyában, a virrasztókápolna
békéjére és hűvös sötétjére vágyott.
És egyre jobban vágyott rá, ahogy teltek a hetek, és a hangocskák mellett, amelyek
azt suttogták, hogy Idra Drazharnak joga volna a trónhoz, megszólaltak más
hangocskák, pletykák, gonosz, kúszónövényként terjedő szóbeszédek is, hogy
valamiképpen Maia maga volt a felelős a Choharo Bölcsessége tragédiájáért.
Agyrém volt, de annyira, hogy még kezdeni sem lehetett vele semmit. Nem mintha a
tényeket – hogy Maia elzárva élt Edonomee-ben, hogy fogalma sincs a politikáról és
intrikáról, hogy azt se tudja, merre induljon, ha fel akar bérelni valakit egy léghajó
tönkretételére – ne tudta volna mindenki. Ezek egyszerűen eltörpültek egyetlen másik
tény mellett: Maia, Varenechibel legfiatalabb, gyűlölt fia most császár.
Még ha meg is mondhatta volna a pletykálkodóknak, hogy sosem akart császár lenni –
de nem mondhatta, mert csapdába esett Edrehasivar maszkja mögött –, akkor sem
hittek volna neki. Az Untheileneise Udvarban soha senki sem hitte volna, hogy létezhet,
aki nem akar császár lenni. Elképzelhetetlen volt.
A Cethói Munkások Ligájának kivizsgálása folytatódott (erről a lordkancellár
biztosította a császárt), de láthatóan nem jutottak közelebb a gyilkos vagy gyilkosok
megtalálásához. Maia maga elé hívatta Thara Celehart, és követelni kezdte rajta, milyen
eredményeket ért el eddig, és miért nem jutott többre. Megrémítette Celehart, később
pedig alaposan elszégyellte magát, mert ráébredt, micsoda szörnyetegnek
mutatkozhatott, ha sikerült rést ütnie mer Celehar apátiáján. De akármennyire gyötörte
is, Celehar mindössze annyit mondhatott neki, hogy keres – kikérdezi az élőket, és
legjobb képessége szerint a holtakat is.
– Nem gépek dolga, Fényességes – jelentette ki falfehéren, mégsem bocsánatkérőn,
csupán magyarázatképpen. – Nem menetrend szerint történik.
Csevet akkor halkan, jelentőségteljesen köhintett egyet, amitől Maia észbe kapott.
Olyan kedvesen és csendesen felelt, ahogy csak tudott.
– Mer Celehar, van bármi, amivel segíthetjük a kutatását?
– Sajnáljuk, Fényességes, de nincsen. Mindössze a saját legjobb képességeinket
használhatjuk.
– Tudjuk. Mi… – A császárok nem kérnek bocsánatot, Maia viszont emlékezett Idra
szavaira: Varenechibel csak azt nem tudta megbocsátani, ha tanúja akadt a hibáinak. –
Sajnáljuk, ha olyasmit mondtunk volna, ami esetleg arra utal, hogy nem így tesz.
Celehar szeme elkerekedett, aztán gyorsan lehajtotta a fejét, hogy elrejtse a
reakcióját.
– Fényességes, amint bármilyen információ a rendelkezésünkre áll, tudatjuk önnel.
– Köszönjük, mer Celehar – felelte Maia, és miután a vizsgáló meghajolt és kiment a
Michen’theileianból, fáradtan a székébe roskadt.
Immár több mint egy hónapja volt császár, Edrehasivar zhas, nem csupán Maia
Drazhar. Ethuveraz irányítása némileg könnyebbé vált, ám ugyanolyan aprólékos munka
maradt. Eddigre megtanulta a legtöbb, ha nem is az összes udvaronc nevét, lassacskán
kiismerte a frakciókat, a szövetségeket, az ellenséges viszonyokat. Setheris akármilyen
megjegyzéseket is tett – Maia nagyon is jól el tudta képzelni azok hangnemét –,
személyesen nem hozta ezeket Maia tudomására, amiért a császár (a saját véleménye
szerint szánalmasan) hálás volt. Nohecharisai és edocharisai elvégezték a feladataikat;
Csevet úgy szervezte az uralkodó életét, mintha erre született volna. Akadt némi
elégedetlen, kelletlen mormogás, de inkább az lett volna a figyelemre méltó, ha nincs –
vagy ha Maia rendelkezik a karizmával, amiben, tudta, hiányt szenved.
Chavar továbbra is kezelhetetlen volt és ellenséges, ám egyszer sem vetemedett nyílt
engedetlenségre, vagy mutatott olyan égbekiáltó alkalmatlanságot, hogy Maia kénytelen
legyen tudomást venni róla. Még mindig szerette volna leváltani a posztjáról, de nem
tehette, amíg nem talál a helyére más alkalmas személyt, eddig pedig még nem talált.
Csevet meg Chavar titkárai kidolgoztak egy bonyolult rendszert, ami lehetővé tette,
hogy a császár és a lordkancellár olyan ritkán találkozzon közvetlenül, amennyire lehet,
és ez, ha kellemessé nem is, de elviselhetővé tette a közös munkát.
Nurevis Chavar sokkal simulékonyabb volt az atyjánál. Bár a körei alig értek össze
Csethiro Ceredinével, ő nem csak hogy meghívta dach’osmin Ceredint minden
összejövetelre, de a közös barátaik meghívásával elérte azt is, hogy a gesztus
semlegesnek hasson. Maia hálás volt, ám titokban azt kívánta, bárcsak Nurevis nem
erőltetné meg magát ennyire. A Chavada-ház termeiben a sok vendég két táborra
oszlott, az egyik felén dach’osmin Ceredinnel, a másikon osmin Ducheninnel, a
nyomorult Maia pedig érezte, egyikük sem látja szívesen. Osmin Duchenin nem rejtette
véka alá, hogy haragszik, amiért nem rá esett a választás, Csethiro pedig hideg maradt,
és olyan formális, mindemögött vélhetően haragos is. Amikor a császár éppen nem a
közelében tartózkodott, a társaságból általában hangos nevetés hallatszott, és Maia
azon gondolkodott, vajon Csethiro is gúnyolódik-e rajta, mint Loran.
Igyekezett semleges területen maradni: Nurevisszel, és Nurevis azon barátaival,
akiknek összesen nem volt két gondolatuk a politikára. Ők jóindulatúan nem vettek
tudomást a császárról, Maia pedig hallgatta érthetetlen beszélgetésüket a vadászatról, a
lovakról és a ruhákról, és legalább valamivel nagyobb biztonságban érezte magát. Néha,
amikor házigazdai kötelességei engedték, Nurevis is beszélgetett vele, ám Maia egyre
hálásabb volt min Vechinnek. A hölgy vigyázott rá, nehogy akár csak látszólag is
kisajátítsa a császárt, ám időről időre csatlakozott hozzá – és rendszeresen megmentette
ezzel egyik vagy másik udvaronctól, aki a szavak puszta erejével akarta megnyerni
magának a császár jóindulatát. Könnyedén társalgott, egy-egy igennél vagy nemnél nem
várt több választ. Pihentető volt, min Vechin pedig szép, és ugyan Maia gyanította, hogy
csábítani igyekszik, fogalma sem volt, miként feleljen. Nedaö mellett csaknem
hétköznapinak érezte magát, csaknem úgy, mintha tartozna valahová.
És aztán egy este, miután min Vechin harmadszorra vagy negyedszerre hagyta
elegánsan magára, dach’osmin Ceredin lépett a helyére. Bronzarany és lilásbíbor ruhája
felhőjében pukedlizett, de az arcán rosszallás ült, és Maiát nem érte teljesen váratlanul,
amikor támadott.
Az azonban meglepte, amit hallott.
– Fényességes, min Vechin kihasználja önt.
– Hát persze – értett egyet Maia.
Dach’osmin Ceredin szemöldöke a magasba szökött; Maia képtelen volt a keserűségét
illedelmesen összeszorított fogai mögött tartani.
– Mégis, mennyire tart minket ostobának, hogy azt hitte, nem jövünk rá magunktól?
Köszönjük.
Csethiro olyan arcot vágott, mint akit megharapott egy díványpárna.
– Fényességes, nem azt akartuk… – Félbeszakította saját magát, Maia pedig nézte,
ahogy színtelen arcán éles, fájdalmas pír szaladt szét. – Bocsánatát kérjük. Önnek van
igaza, nekünk pedig nem lett volna szabad így szólnunk.
Maia azt hitte, ezek után megfordul és elmenekül – ő ezt tette volna –, ám dach’osmin
Ceredin tartotta magát, csak a fejét hajtotta le. Maia nem szólt: saját haragja
ugyanolyan gyorsan lecsillapodott, mint ahogy felszökött.
Amikor Csethiro felnézett, a szemében új, eddig ismeretlen fény csillogott.
– Minthogy már amúgy is szégyenbe hoztuk magunkat – kezdte, és a szavai sietősen
el-elharapva, a korábbinál jóval élettelibben peregtek –, akár meg is kérdezhetjük: ha
Fényességed tudja, hogy min Vechin kihasználja önt, miért hagyja?
Ezúttal nem hangzott ítélkezőn, mindössze kíváncsian. Maia azonban nem tudott
választ adni – legalábbis megfogalmazni képtelen volt.
– Nagyon szép – bökte ki végül bután.
– És van annyi esze, hogy ne rémissze meg önt – jelentette ki dach’osmin Ceredin.
Maia önkéntelenül hátralépett: szeretett volna védekezni a következtetés ellen, ám az
igazat nem tagadhatta.
– Most már látjuk, leckéket kellene vennünk tőle – folytatta Csethiro savanyúan. Maia
érezte, hogy a válla előreesik, a füle lelapul. Amikor Setheris használta ezt a hangnemet,
az általában egy csapást, vagy egy maró sértést előzött meg. Dach’osmin Ceredin
azonban mindössze ismét pukedlizett, talán nem olyan kecsesen, mint némelyik másik
hölgy az udvarnál, ám pontosan és tisztán, mint a kardmester tisztelgése.
– Fényességes – mondta –, nem akarjuk, hogy féljen tőlünk.
És azzal, talán hogy a szavait bizonyítsa, megfordult, és visszatért a barátaihoz.
Maia ezek után nem maradt sokáig.
 19
THARA CELEHAR GYÁSZA

A reggel rosszul kezdődött: reggelinél levél érkezett Csoru zhasanaitól.

Csoru, mint azt Maia megfigyelte, rengeteg levelet írt: talán mert így a császár sokkal
több idejét foglalhatta le, mint egyébként, vagy talán valami más, csak általa ismert oka
volt rá. Maia visszafogta a sóhajt, és felnyitotta a levelet, gyakorlott tekintete
végigszaladt rajta – aztán megakadt, ezúttal lassabban és újra elolvasta.
– Fényességes? – kérdezte a baj jeleire érzékeny Csevet.
– Az özvegy császárné – felelte Maia – választ követel azt illetően, milyen jogon vettük
a rokonát a szolgálatunkba káplánként, ugyanakkor miért nem tettük az udvartartásunk
tagjává, és főleg miért nem volt bennünk annyi elemi udvariasság, ezt vastagon
aláhúzta… gyanítjuk, saját kezűleg… hogy tudassuk vele a szándékainkat. – Felnézett;
képtelen volt elsimítani haragos fintorát, bár Csevet ezt nem érdemelte meg. – Mielőtt
válaszolunk az özvegy császárnénak, beszélnünk kell mer Celeharral. Meg lehet
szervezni még ma egy audienciát?
Csevet fellapozta a jegyzeteit.
– Igen, Fényességes, habár ehhez meg kell kurtítani az ebédidejét.
– Ám legyen – felelte Maia, és rámeredt Calára és Beshelarra: szóljanak, ha mernek.
Nem szóltak, habár mindkettőn látszott, hogy szeretnének.
A délután a Corazha ülésének volt szentelve; délelőtt a császár kihallgatást adott,
petíciókról döntött, igyekezett uralkodni, habár még mindig csalónak érezte magát.
Boldog volt, amikor elszökhetett a Michen’theileianból, bár az Alcethmeretet sem érezte
sokkal kellemesebbnek; nem volt menedék, a császári kötelességek így is követték, egy
apród képében, aki az ebédlőbe lépve jelentette, hogy Thara Celehar várja a
Fényességes Császárt annak kívánsága szerint.
A kívánság annyira nem illett a valósághoz, hogy Maia nehezen állta meg, hogy bele
ne nevessen a szegény, mit sem értő gyerek őszinte arcába.
– A Teknőc teremben fogadjuk – felelte, és örömmel hagyta ott az ételt, amelyhez alig
nyúlt, és az ízét sem érezte.
Amikor Maia belépett, Celehar hasra vetette magát a Teknőc terem padlóján.
– Kérjük, mer Celehar, álljon fel – mondta Maia; először megdöbbent, de aztán
szégyenletes tisztasággal eszébe jutott a korábbi alkalom a héten, amikor kikérdezte a
holtak vizsgálóját. – Nem azért kérettük ide, hogy megszidjuk.
– Fényességes. – Celehar feltápászkodott, de nem emelte fel a fejét, hogy Maia arcába
nézhessen, ami szokatlan volt tőle.
– Azért szerettünk volna önnel beszélni, mert igen különös levelet kaptunk az ön
rokonától, az özvegy császárnétól.
– És tudni kívánja, miért hazudtunk neki.
Maia érezte, hogy Cala és Beshelar figyelme egyaránt kiélesedik. A császárt nem volt
szokás félbeszakítani, főleg nem ilyen türelmetlen hangon. Maia, bár nem zavarta, hogy
a szavába vágtak, szintén feszülten, aggodalmasan figyelte Celehart, ám amikor
válaszolt, nem hagyta, hogy ez hallatsszon a hangján.
– Nem vádoltuk önt hazugsággal.
– Pedig azt kellett volna tennie, Fényességes, mert igenis hazudtunk Csoru
zhasanainak. – Celehar még mindig nem nézett fel: csikorgó, megtört hangja reszketett,
a füle lelapult.
 Maia úgy vélte, sok minden van, amit mondhatna vagy tehetne, de csak egy, ami
nem kegyetlen.
– Miért? – kérdezte nagyon halkan.
– Mert azt reméltük, hogy ha azt mondjuk Csoru zhasanainak, hogy a káplánja
vagyunk, azzal visszatartjuk tőle, hogy feltárja ön előtt az igazságot, amit mérgezett
kardként tart a fejünk felett.
– Miféle igazságot?
– Az igaz okát… – A hangja nyersen elcsuklott. – Az okot, amiért lemondtunk a
prelátusi tisztségről.
Maia gyorsan gondolkodott.
– Beshelar, kérem, megkérdezné mer Aisavát, mekkora az a késés, amit a Corazha
még megbocsát nekünk? – A katona szemébe nézett, és látta, hogy az megértette.
– Fényességes – válaszolta Beshelar, meghajolt és távozott.
Celehar eddigre a szájára nyomta ökölbe szorított fél kezét.
– Megértjük, hogy nem akarja elmondani nekünk ezt az igazságot, de… – kezdte,
Maia, aztán mélyet lélegzett, és megtette az elszánt, csaknem fájdalmas lépést: letette a
formális első személyt. – Elmondod nekem?
Öt nehéz szívverésig csend uralkodott a Teknőc teremben. Celehar végül felemelte a
fejét.
– Fényességes, nem vagyunk méltók a megtiszteltetésre, amit ön kínál nekünk.
– Én nem megtiszteltetést kínálok – vágta rá Maia csaknem kétségbeesve –, hanem
együttérzést. Te is hatalmas együttérzést mutattál, mind az élők, mind a holtak felé, és
én is megteszem ezt tefeléd, akármilyen kevésre is vagyok képes. Ha el akarod mondani
nekem, én nem adom tovább, és nem is használom fel ellened.
Celehar tekintete Calára villant.
– Én sem mondom el. Megesküszöm – felelte a maza.
– A történet nem olyan nagyszerű, mint az ajándék, amit ön ad nekem – fordult vissza
Celehar Maiához. – Röviden elmondható: elítéltem a férfit, akit szerettem, annak a nőnek
a meggyilkolásáért, akit gyűlöltem.
Újra csend ereszkedett rájuk. Maia nem tudta, mit mondhatna, de az arckifejezéséből
ítélve Cala sem. Celehar azonban folytatta.
– A férfi Evru Dalar volt, a nő a felesége, Oseian Dalaran. Ő… amikor azt mondom,
gyűlöltem, nem a levegőbe beszélek, és nem is azért állítom ezt, mert szerettem Evrut.
Habár végignézni, hogy valakivel, akit szeretek, úgy bánnak, mint ővele… – Ismét
elcsuklott a hangja, most azonban Maia nem is kereste a szavakat, mert megértette,
Celeharnak ki kell beszélnie az egészet.
– Szeretők voltunk, Evru és én – folytatta végül Celehar. – A főprelátus megadta a
számomra a feloldozást, és a felszentelésem továbbra is érvényes. De már nem…
Hogyan nevezhetném magam prelátusnak, ha nem tudtam neki segítséget adni?
– Ulis nem… – kezdte Cala.
– Nagyon jól tudom! – Celehar észbe kapott. – De nem bírtam segíteni Evrunak. A
város főpapja pedig, tudva a viszonyunkról, és természetellenesnek bélyegezve azt, nem
volt hajlandó segíteni. Evru pedig félelemmel, gyűlölettel és teljes elkeseredéssel a
szívében megölte a feleségét, és egy kiszáradt kútba vetette a testét, remélve, hogy
nem fedezik fel, és nem kezdenek kérdezősködni. Oseian Dalaran családja azonban
hatalommal bírt abban a városban, és nem nyugodtak, amíg meg nem találták.
Vadászmacskákkal, mongúzokkal követték a nyomot, és amikor felfedezték a testet, az
ulimeirébe hozták. Hozzám. Én voltam a holtak vizsgálója. Nem hazudhattam. És a
válasz annyira tisztán jött. Látta a gyilkosa arcát, és igen jól ismerte. Megkérdezték, és
én elmondtam. Evrunak fejét vették. Még csak el sem átkozott, amikor a halálba ment.
Sosem hitte, hogy jobban fogom szeretni őt a hivatásomnál. – Celehar elfordult, két
kezét az arcára szorította. Elfojtva, a formális modorra váltva folytatta. – Elképzelhetik,
mennyire mocskos lesz ez a történet, ha… más mondja el.
 Csoru.
– Valaki, aki számára mindössze botrányt jelent – segítette ki Cala.
– Igen – tette hozzá Maia. – Megértjük, miért nem akarta, hogy mástól halljuk ezt az
igazságot.
Celehar szárazon, megtörten felnevetett.
– Fényességes, egyáltalán nem akartuk, hogy ön meghallja ezt az igazságot. Marnis
vagyunk. Ha nem mondtunk volna le a prelátusi tisztről, akkor sem valószínű, hogy
megtarthattuk volna. A főprelátus gondolkodása felvilágosult, ám nagyon sok főpap
gondolkodik úgy, mint a miénk akkor, Aveióban. Nem hibáztatjuk őket.
Maia a maga részéről nem tudta, hogyan is érez a marnisok iránt. Korábban sosem
ismert egyet sem, és nem is tudott róluk mást, mint amit Setheris mondott, annak pedig
a legnagyobb része finoman szólva sem volt hízelgő. Ezzel kapcsolatban is élt tehát a
trükkel, hogy félretette későbbre, hogy majd átgondolja. Egyelőre elég volt annyi, hogy
Celehar nem ártott senkinek, akit Maia ismert, és akármilyen boldogtalanul, akármilyen
rettenetes áron is, de a kötelességét választotta természetellenes szerelmével szemben.
És a holtak vizsgálója volt, vagyis a császárnak szüksége volt rá.
– Nem tehetjük önt az udvartartásunk tagjává – mondta –, mert azt mondanák, a
kegyünk befolyásolná a vizsgálatát. De ha kívánja, beszélünk Csoru zhasanaijal.
– Fényességes, attól tartunk, semmi haszna a beszédnek. Ha mindössze annyit
megtesz, hogy az özvegy császárné tudtára adja, hogy az ön utasításai szerint
cselekszünk, ön pedig tisztában van szerencsétlen múltunkkal, az máris több lesz, mint
amit kérni jogunk van. Nem kellett volna hazudnunk.
Fájdalmas beismerés volt ez egy felnőtt férfitól egy nála tizenöt évvel fiatalabb
ifjúnak.
– Amennyiben ez ellenünk irányuló véteknek minősül, megbocsátjuk – felelte Maia
óvatosan. – És hagyjuk önt, hogy a maga módján rendezze az ügyet az özvegy
császárnéval.
– Fényességes! – Celehar ismét hasra vetette magát, és amikor talpra állt, még
hozzátette: – Mi vagyunk az ön leghálásabb, leghűbb szolgái.
Felemelt fejjel távozott, és Maia valamivel jobban érezte magát.
 20
ZHAÖ ÓRAMŰVESEINEK JAVASLATA

Maia valójában nem bánta, ha elkésik a tanácsülésről. Még Berenar nagyúr segítségével
is – márpedig Berenar jobb és türelmesebb tanító volt, mint Setheris valaha álmodhatta
volna magáról – úgy érezte magát, mint aki egy marék kaviccsal próbálja elgátolni az
Istandaärthát. Némileg ismerte Ethuveraz történelmét, ám a tudásában nem volt
rendszer, és semmiképpen nem képezhetett megfelelő alapot az ötvenévnyi politikai
döntéshalomnak a feldolgozására, amit Berenar olyan nagyon igyekezett a fejébe tölteni.
Hiába haladt, így is csak a felét értette meg a tanácskozásoknak, vagy még kevesebbet,
a kérdésfeltevés pedig egyre inkább nehezére esett. Úgy érezte, Berenart vádolja a
tudatlansága miatt, ráadásul ahogy mindjobban felmérte, micsoda szövedéket alkot a
vizsgálók munkája, megértette azt is, milyen drága az idejük, és mennyit pocsékol el
belőle, amikor olyasvalami magyarázatát kéri, amivel a teremben rajta kívül mindenki
tisztában van.
Többé nem kérdezett.
Szégyenkezett, és haragudott magára, ám a tudat, hogy újabb megaláztatás vár rá,
kardként meredt előtte, és nem bírta rákényszeríteni magát, hogy beledőljön. Abban
kellett bíznia – és bízott is –, hogy Csevet szólni fog, ha valami baj van.
Az idegenek és a Parlament vizsgálójának egyik, az északi határokról szóló
átláthatatlan vitája közepén egy apród jelent meg, és átadott a császárnak egy üzenetet.
Mielőtt felnyitotta volna, Maia felismerte Nurevis papírját és pecsétjét, és tudatosult
benne az apró, bűnös öröm, amit csak tetézett, hogy elfordíthatta a figyelmét a
tanácsnokokról, hogy elolvashassa, mit írt Nurevis.
Magánvacsorára szóló meghívás volt, a végén tánccal. Nurevis kézzel még hozzáírt
néhány sort:

Tudjuk, hogy Fényességed nem táncol, ám úgy véltük, talán az este során kellő
szórakozást nyújt majd az ön számára min Vechin jelenléte. Azt mondja, igen
szeretné újra látni önt.

Maia, részben zavarában, részben örömében pirulva, odaírta az aljára: Örömmel

veszünk részt, aztán visszaadta az apródnak, hogy kézbesítse.
Miután a tanácsülés végre véget ért – az idegenek és a Parlament vizsgálója közötti
nézeteltérést nem sikerült feloldani –, Maia visszament az Alcethmeretbe, hogy az udvari
köpenyét valami kevésbé formálisra, Nurevis összejöveteléhez megfelelőre cserélje.
Azonban épp csak belépett a rácskapun, amikor Beshelar megnyújtotta a lépteit,
felzárkózott mellé, és megszólalt.
– Fényességes, meg kell mondania osmer Chavarnak, hogy ne küldjön önnek
estélymeghívókat, amikor a Corazha ülésezik. Rossz fényt vet önre is, őrá is.
– Meg kell? – Maia megállt és szembefordult vele. – És kicsoda ön, Beshelar
főhadnagy, hogy megmondja, miként viselkedjünk a barátainkkal szemben?
– Fényességes, osmer Chavar valóban a barátja? Mi magunk nem jelentenénk ezt ki
ilyen gyorsan. És meg kell értenie, hogy ha kivételezik a lordkancellár fiával…
– Az semmit sem jelent! Nurevis nem mondja meg nekünk, mit tegyünk, még csak
egy szívességet sem kért soha. Tudatában vagyunk, főhadnagy, hogy nem érünk fel
ahhoz, amilyennek ön szerint egy császárnak lennie kellene, de azért annyi belátással
legyen irántunk, hogy nem gondol minket tökéletesen hülyének!
 Beshelar megrendülten hátralépett.
– Fényességes, nem úgy értettük…
– Tudjuk, hogyan értette.
Azzal, esélyt sem adva Beshelarnak, hogy válaszoljon, Maia továbbindult a szobái és a
várakozó edocharisok felé. Nem nézett Calára, hogy lássa, mit gondol csúf kifakadásáról.
Ha nem akarsz a barátom lenni, nem prédikálhatsz arról, miként viselkednek a barátok.
Boldog volt – önzőn, gonoszul, gyerekesen boldog –, amikor a nohecharisai váltották
egymást, miközben Avris és Esha a borostyán és a tűzzománc gyöngyök egymást kizáró
jó hatásairól vitatkoztak, és amikor kilépett, már Dazhis és Telimezh várt rá.
Nurevis válogatott társaságot hívott össze; Maia eddigre tűrhetően megismerte a
barátait, ha nem is érezte magát kényelmesen közöttük, és már nem esett teljes
kétségbe, ha beszélgetést kellett kezdeményeznie az asztaltársával. Még nem jött
könnyen a dolog, és bánatára gyanította, hogy hol unalmasnak, hol nevetségesnek
találják, ám szégyenbe nem hozta magát. Amikor pedig odébb húzták az asztalokat a
tánchoz, min Vechin csatlakozott hozzá, és a kezdő udvariasságok után megkérdezte:
– Fényességes, ön miért nem táncol?
Maia arca felforrósodott.
– Nem tudjuk, hogyan kell.
– Nem? Igazán, az ön gyámja rémesen szigorú lehetett.
Maia elképzelte, hogy Setheris táncolni tanítja őt, és a kelleténél talán kissé
gyorsabban rávágta:
– Nem is volt senki, akivel táncolhattunk volna.
Min Vechin szép szemöldöke ráncba szaladt.
– Ez nagyon úgy hangzik, mintha semmiféle örömben nem lett volna része.
Maia lenézett a kezére. Csúf bütykeit félig eltakarták az ametiszt- és gagátköves
ezüstgyűrűk, és a körmei Esha gondjában már elég hosszúra nőttek, hogy érdemes
legyen lakkozni őket. A bőrszínétől eltekintve nem is hasonlított a saját kezére.
– Fényességes – szólalt meg min Vechin –, bocsánatot kérünk. Nem akartunk…
Úgy nézett ki, mint aki mindjárt térdre esik. Maia gyorsan félbeszakította.
– Nem történt semmi. Mindössze… zavarba jöttünk az ön éleslátásától. – Amikor pedig
a riadt min Vechin a szemébe nézett, Maia rámosolygott, habár érezte, hogy ferdére
sikerült. – Osmer Chavar azt mondta, szeretett volna beszélni velünk.
– Ó, igazán nem fontos, Fényességes – jelentette ki a hölgy azonnal, és kecsesen,
lebegőn intett.
Maia rendes körülmények között nem kérdezett volna rá, most azonban nagyon
igyekezett távol kerülni a császár szánalmas gyermekkorának témájától.
– De kérjük. Van valami, amit megtehetünk önért?
– Nem értünk, Fényességes – felelte min Vechin, és Maia némi csalódottságot érzett. –
De van egy húgunk, akit igen szeretünk, és aki kihallgatást szeretne kérni öntől. Az
óraművesek zhaöi céhénél tanonc, és benyújtottak egy javaslatot egy hídról…
– Az Istandaärthán. Emlékszünk.
– A Corazha nem fogadja be a kérelmüket, de Avro azt mondja, a terve
megvalósítható, és nagyon fontos, nem csak az óraművesek számára. – Min Vechin
olyan élénken beszélt, amilyennek Maia még sosem látta; azon gondolkodott, hogy a híd
vagy a testvére okozza-e a szenvedélyét. – Tudják, hogy a Corazha jóváhagyása nélkül
nem kérhetnek formális kihallgatást, ám úgy gondoltuk, hogy ha néhány magánjellegű
szót váltana a testvérünkkel ma este…
– Ma este? – Maia megriadt, és bosszúság öntötte el.
– Mikor máskor lehetünk benne bizonyosak, hogy Fényességed nincs máshol lekötve?
– tette fel min Vechin a megválaszolhatatlan kérdést.
Maia megfontolta. Igyekezett nagyon óvatosan tenni. Bár nem tetszett neki a mód,
ahogy min Vechin kihasználta az iránta érzett vonzalmát, emlékeztette magát, hogy ő
erőltette, és senkit nem hibáztathat, csakis magát, ha a kért szívesség nem esik egybe
reményteli képzelgéseivel. Amellett, a dolognak ezt a részét félretéve ráébredt, hogy ez
az ő számára is lehetőség, nem csak min Vechin húgának. Szeretett volna többet
megtudni a javasolt hídról, és senkit nem kérdezhetett, aki jobban megértette nála a
technikai részleteket.
– Hát jó – felelte, és úgy tett, mintha nem öntötte volna el a forróság, amikor min
Vechin rámosolygott. – Most?
– Ha Fényességed jónak látja – válaszolta a hölgy, mintha az egész valamiképpen
Maia ötlete lett volna. A császár intett a nohecharisainak, és követte min Vechint; először
elbúcsúzott Nurevistől, aztán együtt léptek ki a helyiségből. Maia ügyelt rá, hogy csak
röviden nézzen Nurevis szemébe, és sikertelenül igyekezett kiverni a fejéből a
pletykákat, amelyek még éjfél előtt szerteszaladnak majd az udvarban, és csak annál
kínosabbak lesznek, mert nem lesz bennük egy szemernyi igazság sem.
Min Vechin hattyúhoz hasonló kecses magabiztossággal vezette a császárt az udvar
egyik nyilvános fogadótermébe. Maia még sosem járt egyikben sem, talán csak amikor
az édesanyja meghalt, ám arra nem emlékezett tisztán – most azonban észrevette, hogy
bár minden tisztán és rendezetten várta a belépőket, a helyiséget a ridegségig puritánul
rendezték be. Az egyetlen díszt az ablak szép boltíve jelentette, és dermesztő hideg
uralkodott odabenn.
Min Vechin húga felpattant, amikor meglátta őket; Maia figyelte, miként ébred rá,
hogy a nővére mögött álló sovány kobold fiú valójában a császár. Meghajolt – minden
elegancia nélkül –, és észrevehetően bokán rúgta a mellette ülő férfit. Ő még a lánynál is
ügyetlenebbül hajolt meg, hiszen közben egy köteg papírt szorított keskeny mellkasához,
de Maia nem vélte, hogy meg akarta sérteni. Amikor kiegyenesedett, még mindig kábán
pislogott, mint aki elveszett a gondolatai között.
Min Vechin bemutatta őket egymásnak. A testvérét merrem Halezhónak hívták, a
férfit mer Halezhnak, de nem a férje volt, hanem a férje idősebbik bátyja, amellett az
Óraművesek Céhének merrem Halezhónál jóval magasabb rangú tagja. Bár vonakodott
előtérbe tolni magát, Maia azért rájött, hogy a híd terve nagyrészt az ő munkája.
Elmagyarázta mind a hídépítés vázlatos tervét, mind a hidraulikus szerkezetet, amely
biztosítaná a vízi közlekedés folyamatosságát, méghozzá sokkal érthetőbben és
magabiztosabban, mint arra a Parlament vizsgálója képes volt. A császár kérdései sem
akasztották meg, ellenkezőleg, örült nekik, és a végén le is térdeltek a padlóra, ahol mer
Halezh jászolgátakat és vízkerekeket vázolt fel a tervei hátoldalára. Maia egyszer nézett
hátra: Dazhis és Telimezh egyaránt döbbenten nézett vissza, ám mindkettejükből
hiányzott Beshelar önelégült önbizalma, és nem adtak hangot tiltakozásuknak. A sógora
mellett térdelő merrem Halezho sokat tudott a folyó közlekedéséről, és elmagyarázta a
már kidolgozott rendszert, ami lehetővé tenné, hogy az Ezho felől érkező uszályok még a
hídépítés legsűrűbb szakaszában is elérhessék Cairadót. Ő mutatta meg, pontosan hová
kívánják az óraművesek a hidat, és miért. Maia úgy vélte, jól választottak, ám nem
hagyta el a kényelmetlen érzés, hogy sokkal kevesebbet tud a helyzet politikai
színezetéről, mint merrem Halezho.
Min Vechin nem vette ki a részét a megbeszélésből: láthatóan megelégedett azzal,
hogy leül egy párnázott padra, és figyeli őket. Maia félt, hogy esetleg unatkozik, ám
emlékeztette magát, hogy ha így van, azt csak magának köszönheti. És nem úgy nézett
ki, mintha ez az egy este elvenné a kedvét azoktól… azoktól a dolgoktól, amikről neki
csak halvány fogalmai voltak. Setheris mindössze annyit mondott el neki, amennyi
feltétlenül szükséges volt, hogy ne nemzzen fattyakat Edonomee-ben, és senki más nem
akadt, akit megkérdezhetett volna.
Most sincsen, mondta magának, mert már a gondolatra is összerándult, hogy erről
beszéljen Csevettel vagy Calával. Vagy Beshelarral. Talán szólnod kellene Csevetnek,
hogy özvegyet keressen neked menyasszonyul, így legalább valakinek lenne fogalma
róla, mi a teendő a nászéjszakádon.
 Ez a gondolat még rosszabb volt. Maia hevesen megrázta a fejét, mert rájött, hogy
gondolatai teljesen elkalandoztak az óraművesek hídjától.
– Elnézésüket kérjük – mondta mer Halezhnek és merrem Halezhónak. – Nagyon
elfáradtunk, és végig kell gondolnunk mindazt, amit most elmondtak nekünk.
– Természetesen, Fényességes – vágta rá mer Halezh. – A lelkesedésünk elragadott
minket. Nem akartuk…
– Rendkívül érdekesnek találtuk – szakította félbe Maia, mert nem akarta, hogy mer
Halezh bocsánatot kérjen szenvedélyes zsenialitásáért. – De… ugye megérti, hogy mi
magunk nem tehetünk semmit? A döntés a Corazha dolga.
– Ó, igen, Fényességes – biztosította merrem Halezho, ahogy feltápászkodtak. –
Mindössze azt szerettük volna elérni, hogy a döntést valóban a Corazha hozza meg, és
nem csak… Nedaö, hogy is van az a szó?
– Veklevezhek – válaszolta min Vechin. – Kobold szó, azt jelenti, hogy egy fogoly
sorsán úgy vitatkoznak, hogy közben a dagályvonal alatt cölöpre kötözik.
– Nos, ez az, amit szeretnénk elkerülni – bólintott merrem Halezho. – Tudjuk, hogy a
Corazha rendszeresen folyamodik veklevezhekhez, ha nem tudnak megegyezni egy ügy
napirendre tűzéséről. Az ügy pedig végül elhal.
– Igen, értjük – felelte Maia, és felidézte, amint a bíróságok vizsgálója túlkiabálja a
Parlament vizsgálóját. – Mégsem garantálhatunk semmit.
– Nem – értett egyet mer Halezh –, de meghallgatott, amit köszönünk önnek.
Merrem Halezhóval együtt meghajolt, min Vechin pedig kivágott egy tökéletes
pukedlit, aztán odalépett hozzá.
– Ha Fényességed úgy kívánja, visszatérünk önnel az Alcethmeretbe.
Mintha Maia óramű lett volna, min Vechin szavai pedig egy marék homok – teljesen
megszűnt működni. Pontosan megértette, mire gondol min Vechin, megértette, hogy
most egy olyan alkunak a teljesítését ígéri, amit ő, bolondul romantikus álmodozásában,
sosem mert volna komolyan venni. Min Vechin azonban felkínálkozott.
Felkínálkozott, csakhogy Maiának fogalma sem volt, miként fogadja el. Szégyellte
saját esetlenségét, és tudta, nem volna képes végigcsinálni – márpedig az még sokkal
megalázóbb lenne, mint most visszautasítani.
A csend kellemetlenné nyúlt, de végül sikerült nyugodt, sima hangon választ adnia.
– Nem, köszönjük.
Min Vechin füle meglepetésében, talán kicsit sértődöttségében is, lelapult.
– Fényességes? Nem kívánja, hogy…
– Nem – jelentette ki Maia. – Köszönjük, min Vechin.
Elfordult tőle – remélte, hogy határozottan, nem pedig dacosan –, átadta Telimezhnek
az ölnyi tervrajzot, és visszatért az Alcethmeretbe, hogy az álmát őrzőket leszámítva
egyedül feküdjön le.
 21
MER CELEHAR ÉSZAKRA UTAZIK

Rossz álmok terhelték, egész délelőtt nyomasztották, pedig mindent megtett, hogy
bekapcsolódjon az udvari munkába. Ebédnél is megkeserítették a szája ízét: csak
tologatta a tányérján a falatokat, alig evett belőlük. Végül összeszedte a bátorságát, és
megkérdezte.
– Csevet, voltak atyánknak barátai?
Csevet csészéje koccant a csészealjon. – Barátai, Fényességes?
Maia azért merészelte megkérdezni, mert még mindig Dazhis és Telimezh őrizte,
várhatóan egészen vacsoráig. Cala és Beshelar füle hallatára, akik pontosan tudták
volna, miért veti fel, nem merte volna felhozni a témát.
– Biztosan hallotta már ezt a szót – vágta rá, a megtévesztésig hasonlóan Setherishez.
Megrándult, Csevet azonban már mondta is a választ.
– Bocsánatot kérünk, Fényességes. Nem számítottunk a kérdésre. – Megköszörülte a
torkát. – Varenechibel császár általában nem kereste mások közeli társaságát a
közvetlen családi körön kívül, ezért nem tudnánk senkit mondani, aki megfelel a
meghatározásnak. Talán mielőtt trónra került volna? – tette hozzá zavartan; nem értette
a kérdést, de mindenképpen segíteni akart.
– Nem, arra gondoltunk, amikor már császár volt. Köszönjük.
– Szívesen, Fényességes – felelte Csevet, de még mindig aggodalmasan nézett rá.
Maia kipréselt magából egy őszintétlen mosolyt.
– Mindössze kíváncsiak voltunk. Nincs jelentősége.
– Varevesena császárnak, az ön nagyatyjának sok barátja volt – ajánlkozott Csevet. –
Ami azt illeti, a hozzá közel állók felé mutatott kedvességről és nagylelkűségről vált
ismertté.
Szemben azzal, ahogy az alattvalói tömegeivel bánt, fejezte be Maia némán. Setheris
mesélt Varevesenáról. Ám nem akarta ezzel a visszaszólással megbántani Csevetet,
amiért segítőkészen megemlítette, úgyhogy nagyon is megörült, amikor félbeszakították
őket.
Egy Drazhada-libériás apród érkezett. Maia felismerte: ugyanaz volt, akit Csoru
zhasanai az első napon küldött, és akit ő úgy megszégyenített. Most se tűnt
boldogabbnak: úgy térdelt le, mint aki a legszívesebben a föld alá süllyedne.
És egy levelet hozott.
Maia nem sóhajtott fel keservesen, inkább olyan kedvesen kérdezte meg, ahogy bírta:
– Levelet hozott nekünk?
– Igen, Fényességes. – A fiú felállt, és átadta a borítékot, de a tekintetét gondosan
nem emelte az asztal lapjánál feljebb. – Csoru zhasanai követ… következőképpen
azonnali választ szeretne kapni.
Maia értékelte a rögtönzött finomítást, bár azt nem hitte, hogy Csoru a legkisebb
mértékben jóváhagyta volna. Felnyitotta a levelet, átfutotta, és őszinte csodálkozással
nézett fel.
– Nem értjük. Pontosan mi történt Csoru zhasanai udvartartásában?
– Fényességes… – A fiú nagyot nyelt. – Mer Celehar eltűnt, és a zhasanai szerint ön áll
a dolog mögött.
– Mer Celehar eltűnt? Mármint nyoma veszett? Csoru zhasanai talán azt hiszi, hogy
megöltük?
Maia kétségbeesett saját viselkedésén: mi volt a fiúban, ami kihozta belőle Setherist?
 – Ne… nem, Fényességes. Neraiisszal, a szolgájával bepakoltatta a holmijait, és azt
mondta, Thu-Athamarba megy. De nem kérte ki a zhasanai engedélyét, mielőtt elindult,
és…
Szóval ez Csoru haragjának igazi oka, gondolta gonoszul Maia. Nem a rokona hiánya
zavarja, hanem hogy nem kért engedélyt a távozásra. Őt azonban személy szerint
jobban érdekelte a másik kérdés.
– Thu-Athamarba? De hát miért?
A fiú persze nem tudhatta, Maia pedig már megtanulta, hogy a császárnak nem illik
szónoki kérdéseket feltennie.
– Csevet, lenne szíves átnézni a leveleinket? Arra gondolunk, hogy bár a zhasanait
nem értesítette, meglehet, mer Celehar azért küldött nekünk csőpostaüzenetet.
– Fényességes – mormolta Csevet, és kisurrant, Maiát az ideges és boldogtalan apród
társaságában hagyva.
Nem több ez, mint amit érdemelsz, gúnyolta magát Maia. Örültél, amikor
megakasztott.
Egy pillanatig gondolkodott, de igazából csak egyet tehetett.
– Mi a neve?
– Az én… úgy értem… a mi nevünk, Fényességes?
Mindenki mást ismerünk a teremben. Setheris pontosan ezt felelte volna: Maia még a
szavak élét is érezte.
– Igen, legyen szíves.
– Ó! – A fiú látható erőfeszítés árán összeszedte magát. – Cora, Fényességes. Cora
Drazhar.
– Akkor rokonok vagyunk – állapította meg Maia, és az apród ijesztő vörösre pirult.
– Csak nagyon távoliak, Fényességes.
– Igen?
Egy röpke pillantás; világoskék szeme volt, nem Drazhada-szürke.
– Az ükatyánk XVI. Edrevechelar legifjabb fia volt.
Vagyis harmad-unokatestvérek a Drazhada-ágon; Cora közelebbi rokona volt, mint
Setheris, aki ugyan másodfokú unokatestvére volt, de másik ágon.
– Régóta szolgálja Csoru zhasanait?
Cora felszegte az állát.
– Az elhunyt császárt szolgáltuk – jelentette ki olyan daccal, mintha azt várná, hogy
Maia mindjárt a fejét veszi érte. – Ő azonban… haragudott ránk, amikor Amalóba indult,
és megparancsolta, hogy maradjunk a császárnéval. Boldogan meghaltunk volna vele
együtt.
Még valaki, aki jobban gyászolta Varenechibelt, mint azt Maia elképzelhetőnek
tartotta. Tétovázott: tudta, a következő kérdése túlságosan is könnyen félreérthető, de
muszáj volt feltennie.
– Jól érzi magát Csoru zhasanai szolgálatában?
Újabb világoskék szemvillanás; de úgy tűnt, Cora megérti, hogy Maia nem a saját
udvartartásába akarja átparancsolni.
– Jól megvagyunk, Fényességes, köszönjük a kérdést. Csak a tavaszi
napéjegyenlőségig maradunk, mert akkor beállunk novíciusként az Athmaz’areba.
– Jól van – felelte Maia, méghozzá őszinte jóváhagyással, mert ha Cora rosszul érezte
volna magát, neki tennie kellett volna valamit, és a leghalványabb sejtése sem volt, mit.
Cora erre visszamosolygott, és akkor visszatért Csevet egy hosszú, keskeny
borítékkal, amilyeneket kifejezetten a csőpostához használtak.
– A kezelők szerint ez az özvegy császárné állomásáról érkezett ma reggel,
Fényességes, éppen miután ön elhagyta az Alcethmeretet.
Maia átvette tőle.
 – Megismerjük, ez mer Celehar írása. – Feltörte a pecsétet, előhúzta az egyetlen lapot,
és jóval gondosabban olvasta át, mint Csoruét. Egyértelműen sietős, és nagyon is
zaklatott kéz írása volt.

Fényességes,
Ulis egy álommal ajándékozott meg minket, amely megmutatta nekünk, amit már
eddig is tudnunk kellett volna: a válaszok Amalóban vannak, nem Cethóban.
Azonnal indulunk, mert a Thu-Athamarba tartó léghajó egy óra múlva felszedi a
horgonyt.
Engedelmes szolgája
Thara Celehar

– Mer Celehar hozzáállása az engedelmességhez igen egyedi – jegyezte meg Maia

szárazon.
– Fényességes – mondta Csevet –, megértjük, hogy ez rendkívül fontos, és
semmiképpen nem kívánjuk sürgetni, de…
A hangjában rejlő figyelmeztetést hallva Maia automatikusan az órára nézett.
– Kegyelmes istennők, ennyi az idő? Cora, nem tudunk most írni a zhasanainak.
Megmondaná neki, kérjük, hogy… ó, jóságos.
Csalódott zavara őszinte volt, de egyaránt szólt Corának és Csevetnek is: részben
bocsánatkérést jelentett, részben a bizalma kinyilvánítását.
– Mondhatnánk neki, Fényességes – vetette fel Cora –, hogy mer Celehar megírta
önnek, hogy nagyon sajnálja, amiért anélkül ment el, hogy szólt volna Csoru
zhasanainak, de nem akarta felébreszteni. A zhasanai udvartartásában mindenki tudja,
hogy ha nem muszáj, nem kel fel dél előtt.
– Mer Celehar láthatóan nagyon sietett – tette hozzá reménykedve Maia.
– Neraiis is ezt mondta.
– És azt írja, Ulis álmot küldött neki, úgyhogy valóban nem várhatott.
– Nem, Fényességes – helyeselt döbbenten Cora.
– Nem bánja?
Cora mosolyától felragyogott az arca.
– Fényességes, nem tévesztenénk meg Csoru zhasanait semmiben, ami kárt okoz a
számára, de ez senkinek nem okoz kárt. És talán így nem is lesz olyan nagyon mérges
mer Celeharra, amikor visszatér.
– Köszönjük, Cora – bólintott Maia.
Cora meghajolt, és a mozdulata végre tükrözte a finomságot, amit Maia olyasvalakitől
várt, aki az udvarban nevelkedett.
– Örömmel szolgáljuk önt, Fényességes – mondta, és Maia azt gondolta, talán
őszintén.
 22
AZ UPAZHERA HÍDJA

Maia igazán fel akarta hozni az óraművesek hídjának dolgát Csevetnek, ám a titkár
vetette fel előbb. A kertben lépett oda hozzá, és egyenesen rákérdezett.
– Fényességes, a Teknőc teremben bizonyos papírokat láttunk, amelyek a zhaöi
óraművesek javasolt hídját érintik, de nem emlékszünk, mikor adta őket nekünk. Ön
tudja, hogyan kerültek oda?
Nevetséges volt, hogy úgy érzi magát, mint a rosszalkodáson kapott gyerek: Csevet
nem arra készült, hogy megpálcázza. Maia kihúzta reflexszerűen, bűntudatosan
meggörnyedő vállát.
– A céh egyik tagja, mer Halezh adta nekünk.
– Mikor? – kérdezte Csevet, nem haragosan, hanem őszinte megdöbbenéssel.
Nem csináltam semmi rosszat, gondolta Maia határozottan.
– Nurevis Chavar legutóbbi táncos estjén. Már, nos, szerettünk is volna beszélni önnel
róla.
Csevetet azonban ennyivel nem térítette el.
– Hogyan kapott egy óraműves meghívást osmer Chavar egyik estélyére?
– Nem kapott. Min Vechin testvérének sógora. Ő maga tanonc a céhben.
– És min Vechin bejuttatta őket az estélyre?
– Nem – bökte ki Maia, percről percre növekvő bűntudattal, bár még mindig biztosra
vette, hogy nem csinált semmi rosszat. – Mi mentünk ki hozzájuk. Egy nyilvános
fogadóterembe. Nem volt semmi illemsértés.
Csevet ezt az utolsó rémült félmondatot alighanem meg sem hallotta. Leplezetlen
elszörnyedéssel bámult Maiára.
– Ön ment ki hozzájuk? Hát megbolondult?
Maia önkéntelenül hátralépett, ám Csevet még ugyanabban a pillanatban tébolyult
bocsánatkérésben tört ki; ott, a földön hasra vágta magát, még mielőtt Maia
megállíthatta volna.
– Kérjük, keljen fel! Kérjük. Nem tett semmi rosszat!
A titkár talpra állt, ám az arca szégyenében rákvörösre vált.
– Fényességed nagyon kedves, de nem lett volna szabad felemelnünk a hangunkat.
Tökéletesen igaza lenne, ha elbocsátana minket.
– Mármost ön az, aki megbolondult. Semmi ilyesmit nem fogunk tenni. És sajnáljuk,
ha felzaklattuk, de úgy véltük, így lesz a helyes.
– Fényességes… – Csevet megállt, mély lélegzetet vett, és újrakezdte. – Fényességes,
sem az ön igazságérzetét, sem az érdeklődését nem vonjuk kétségbe, de megvannak az
okai, hogy miért nehéz bejutni egy császári audienciára. És senkinek nem jó, ha ön úgy
dönt, hogy ezek az okok nem számítanak.
– Tudjuk – mondta rá Maia, de makacsul folytatta. – A Corazha még csak meghallgatni
sem volt hajlandó őket, akkor hogyan kérhettek volna hivatalos kihallgatást? És mi
hogyan ismerhettük volna meg a tényeket, amelyek alapján megítélhetjük, hogy a
Corazha nem tévedett-e?
Csevet nem is próbált a Corazha bölcsességével és tévedhetetlenségével érvelni.
– Fényességes, erre valók a titkárok.
– Igen, de nem kedveljük, hogy mások ítéletétől függ, miféle információkra lesz
szükségünk. – Felemelte a kezét, hogy megakassza Csevet tiltakozását. – Igen, tudjuk,
erre szükség van, különben a kormányzati munka elakadna. Ez a híd azonban… a
gondolat olyan fontos, annyira új, és mindemellett olyan rendkívül megosztó, hogy a
legnagyobb mértékű kötelességmulasztásnak éreztük volna, ha nem ragadjuk meg az
alkalmat.
Csevetet nem igazán győzte meg.
– Meg kell ígérnie, hogy többé nem tesz ilyet.
– Ezt nem ígérhetjük.
– Akkor legalább, kérjük, Fényességes, azt ígérje meg, hogy először hozzánk fordul.
Adjon lehetőséget, hogy elvégezzük a munkánkat.
Innen nézve Csevet álláspontja tökéletesen érthető volt.
– Rendben – bólintott Maia. – Megígérjük.
– Köszönjük – válaszolta Csevet. – Fényességes, tíz perc múlva várják önt egy
jogvitán.
Azzal meghajolt, és visszasietett az Alcethmeretbe. Maia lassabban követte,
igyekezvén ismét magára ölteni VII. Edrehasivar páncélját.
A vita aprólékos volt és végtelenül kimerítő: bérleti és vízjogok, osztatlan közös
tulajdonban álló ingatlanok kérdése húzódott el Nelozho városa, egy kisebb nemesi ház,
a Dorashadák birtoka, és Thu-Cethor hercege között; az utóbbi személye jelentette az
okot, amiért a császárnak kellett bíráskodnia. Mindhárom fél képviselője részletes
térképekkel és történeti feljegyzésekkel érkezett; Maia sok olyan pontot talált, ahol a
háromból két vizsgáló véleménye megegyezett, olyat viszont egyet sem, ahol
mindhárman egyetértettek volna – de még ahol kettő egyet is értett, sosem
ugyanazokban a pontokban. A – végső soron elég kis értékre menő – viszályt még sokkal
rosszabbá tette, hogy az ügy olyan régóta fortyogott, hogy eddigre nagymértékű,
szívbéli utálat tárgyává vált. Nelozho település vizsgálója és a Dorashada-család
képviselője nem néztek egymás szemébe, mindketten úgy beszéltek, mintha az
ellenfelük jelen sem volna, Thu-Cethor jogásza pedig láthatóan úgy érezte, hogy az
egész ügy sértő a hercegre nézve, ezzel pedig mindenkit, a császárt is beleértve,
figyelemre méltóan gyorsan felbosszantott, ahányszor csak kinyitotta a száját. Mire
minden fél elmondta, amit akart, és a bíróságok eddigi tevékenységét is összefoglalták,
Maia feje hasogatón fájt, és mindössze meg akarta mondani nekik, hogy ne fecséreljék
tovább az ő idejét, a maguk idejét, és a számtalan titkár és bíró idejét sem, hanem
fogják magukat, és intézzék el az átkozott, kicsinyes tyúkperüket, ahogy felnőttekhez
illik.
Visszanyelte a szavakat; következőként a vel ama vizsgálókra nézett, azokra, akik
hangot adtak a néma dolgoknak. Ketten voltak, az egyik a folyó helyett szólt, a másik a
vadvédelmi terület helyett, amelyek belekeveredtek a vitába. Ők röviden beszéltek:
láthatóan gyakorlatlanul, és eddigre erőt vett rajtuk a lehengerlő kétségbeesés. Ha a
város és a birtok képviselője nem ilyen elfogult, ők maguk jobb vizsgálók lehettek volna.
Maia kért egy friss térképet, olyat, amelyre a kartográfuson kívül senki más nem
rajzolt semmit. Nelozho vizsgálója, Thu-Cethor és a Dorashada-ház képviselője
csöndben, kerekre nyílt szemmel nézte; a császár nem tudta megállapítani, félelemmel-
e, vagy dühvel. A vel ama vizsgálók kissé magukhoz tértek. Egy tiszta térképen, a
pontozott vonalak, besatírozott részek és zavaró nyilak nélkül a helyzet is jóval
tisztábbnak tűnt.
– A Cethora ezen mellékfolyója…
– Az Upazhera, Fényességes – szúrta közbe a vizsgáló.
Maia biccentett. Ethuveraz nagy folyói – a Cethora, az Evresartha, az Athamara, a
Tetara és az Istandaärtha – jog szerint a császár birtokának számítottak, ugyanakkor
minden tartomány hajózási útvonalai felett a herceg rendelkezett. Jelen esetben éppen
ez a jogszabály okozta a gondot, hiszen az Upazhera, igaz, csak részben, a vitatott
területen folyt át. A Dorashada-ház javaslata értelmében a császárnak oda kellett volna
adományoznia a folyót nekik, a környező területekkel egyetemben. Messze ez volt a
legegyenesebb és leginkább egyértelmű kérés, ám Maia véleménye szerint mohó, hódító
szellemre vallott, hiszen ha mást nem is látott tisztán, azt igen, hogy a vitatott terület
nagy része eredetileg Nelozho településhez tartozott.
Ugyanakkor az sem volt kérdéses, hogy Nelozho a Dorashada-birtokokon legeltette
birkanyájait, méghozzá anélkül, hogy a Dorashadáknak megfelelő kárpótlást fizetett
volna. Ráadásul mindkét fél orvvadászott a Veremnet vadvédelmi területen, és közös
tulajdonukként kezelték az Upazherát. Thu-Cethor képviselője dühös hévvel szónokolt
vízkerekekről, halgazdaságokról és hidakról, amelyek eltűntek, mire a herceg körbejáró
felügyelője Nelozhóba ért. Az Upazhera vizsgálója kedvetlenül, de egyetértőn bólogatott.
Harmadrészt azonban Maia a helyi kormányzat munkájával sem volt megelégedve.
Valakit – ami még rosszabb, több valakit – meg kellett vesztegetni korábban ahhoz, hogy
a hivatalos papírok ilyen különös állapotba kerüljenek, és szinte mindenki szemet kellett
hogy hunyjon Nelozho, vagy épp a Dorashadák tevékenysége felett, ahogy az érdekük
diktálta.
Maia az ujjai közé csípte az orrnyergét, és bánatosan nézett a térképre. Csak abban
volt biztos, hogy akármilyen döntést is hoz, az legalább az egyik felet boldogtalanná
teszi. Végighúzta az ujját az Upazhera vonalán, és a gondolat akkor hirtelen a visszájára
fordult. Ha az egyiküket mindenképpen boldogtalanná kell tennem, és nem lehet
meghatározni, melyik érdemli ezt meg a másik kettőnél jobban, akkor az egyetlen
válasz, hogy mindhármat boldogtalanná kell tenni. Márpedig ha nem akart háromféle
versengő és összeütköző érdekrendszer közül választani, a megoldás egyszerű volt.
Kihúzta magát.
– Mindegyik elénk hozott kérelmet elutasítjuk – jelentette ki.
Erre mindenki felháborodottan kiáltozni és tiltakozni kezdett. Maia megvárta, amíg
elhallgatnak, aztán úgy folytatta, mintha mi sem történt volna.
– A Veremnet és az Upazhera Thu-Cethor hercegének birtokát képezik, mint annak
előtte. – A vel ama vizsgálók hálásan meghajoltak. – Ugyanakkor a hercegnek ennél
tovább terjedően nincs semmilyen joga vagy jogos igénye. A Dorashada-ház és Nelozho
város igényei olyan reménytelenül összefonódtak, hogy nem látjuk értelmét a további
boncolgatásuknak. Rendkívüli szomorúságunkra szolgál, hogy bárki is megkísérelte az
ügyek keserves állását a maga javainak gyarapítására kihasználni. – Pártatlanul
rámeredt mindhárom félre. – Ítéletünk szerint minden vitatott terület, amely az
Upazherától keletre fekszik, Nelozho város közös birtoka, ami pedig az Upazherától
nyugatra terül el, a Dorashada-házé. Kikötjük, hogy Nelozho város és a Dorashada-ház
tisztességes, mindkét fél számára elfogadható megállapodásban rendezze a Negyven
Járás nevű legelőterület használatának feltételeit, és ennek aláírt, tanúkkal megerősített
példányát nyújtsák be Thu-Cethor hercegének télközépig. Kikötjük továbbá, hogy a
Dorashada-ház és Nelozho város együttesen állítson ki egy őrséget, amely a Veremnet
területét őrizze a jelek szerint ott garázdálkodó orvvadászok és banditák ellen. Végül
pedig kikötjük, hogy a Dorashada-ház és Nelozho város együtt, a költségeket egyenlő
arányban viselve, építsen hidat az Upazherán. Mindegyik a maga oldalán szedhet vámot,
ám a bevétel ne Thu-Cethoré legyen, hanem elsősorban a híd karbantartására tegyék
félre, másodsorban Nelozho szegényeinek megsegítésére. Ezeknek a megvalósítását a
herceg felügyelőjének mutassák be nyárközépig.
Elhallgatott, felvont szemöldökkel a vel ama vizsgálókra nézett. Nekik, a felekkel
ellentétben, megvolt a joguk, hogy vitába szálljanak az ítéletével, ám nem lepte meg,
hogy egyik se kívánt ilyesmit tenni.
– Nos, rendben. Ha a kikötések valamelyike nem teljesül, vagy ha az ügy ismét a
színem elé kerül, a teljes vitatott területet, beleértve a Veremnetet és az Upazherát is, a
császári korona birtokává tesszük. Érthetőek voltunk?
Egyszerre a képviselők, vizsgálók és titkárok egyike sem igyekezett a szemébe nézni.
Maia elég hosszan várt, hogy biztos legyen benne: senki sem fog felszólalni, és akkor,
igen hálásan, kimondta a záró formulát.
– Ahogy rendeltük, úgy legyen.
 A császár szava törvény.
Nem menekült ki a Michen’theileianból, bár szeretett volna. Megvárta, hogy a
képviselők és vizsgálók meghajoljanak és kivonuljanak, nyomukban a titkáraikkal; várt,
amíg a saját titkárai – kegyelmes istennők, egy egész raj, és nem tudta a nevüket –,
összeszedik a papírokat, meghajolnak és szintén kisietnek. Csevet kivételével,
természetesen, aki az emelvényhez lépett, és belekezdett.
– Fényességes, nemsokára…
– Nem – szakította félbe Maia. – Semmi nincs. Most visszavonulunk az Alcethmeretbe,
és holnapig a saját udvartartásunkon kívül mást nem kívánunk látni, abból is olyan
keveset, amennyire lehet. Eszeveszetten fáj a fejünk. Kérjük, ezt mondja mindenkinek,
aki érdeklődik.
Csevet úgy nézett rá, mint aki vitatkozni akar, de bizonyára látta Maián, hogy igazat
mond, mert meghajolt.
– Igenis, Fényességes.
– Köszönjük – felelte Maia, jóval hevesebben, mint szerette volna.
Sikerült méltósággal átvonulnia az Untheileneise Udvaron, bár szerencséje volt, és
senki nem próbálta megállítani; a lépteit sem lassította volna le. Amikor beért az
Alcethmeretbe, és a rácskapu bezárult mögötte, a feszültsége kissé enyhült, és képes
volt dühös morgás nélkül beszélni az edocharisaival, akik megszabadították ékszereitől
és formális köpenyétől. Már kevésbé nyomorult kedvében ment ismét le a Teknőc
terembe, ám akkor, két lépés között a fejébe villant egy gondolat.
Ha képes vagy elbánni városokkal, kicsinyes földesurakkal és Thu-Cethor hercegének
képviselőjével, és ki mered mondani a kedvük ellen való ítéletet – mert hát lásd, nem
haltál bele –, akkor bizonnyal elbánsz a Corazhával is.
Nem volt sem ostoba, sem cselekvőképtelen. Emlékezett a pillanatra, amikor a
gondolkozása átfordult onnan, hogy nem tud mindenki kedvére tenni, oda, hogy nem is
igyekszik, és ez volt az, ami képessé tette, hogy a képviselők manőverezésén és
színjátékán átlátva a probléma mélyére jusson. Ugyanez a helyzet a Corazhával. A
felszínen összedobált szavaik, amelyek annyira megrémítették, hogy csaknem feladta,
mindössze eltakarták, amit látnia kellett.
Talán képes vagyok rá, gondolta. Aznap éjjel jobban aludt, mint remélte.
Ezután Berenarnak is másféle kérdéseket tett fel; a Corazha ülésein inkább az érvelés
módozatait figyelte. A bíróságok vizsgálója, a hetek legidősebbje, örökké ellentmondott
és veszekedett; akármit vetett fel a Parlament vizsgálója, azzal ő rögtön szembeszállt,
ám mély utálattal viseltetett az idegenek vizsgálójával szemben is, és ha egymáshoz túl
közeli álláspontra kényszerült vele, gáncsoskodóvá vált. A prelátusok vizsgálója Chavar
bábja volt, még sokkal nagyobb mértékben, mint az idegeneké; Bromar nagyúr, az
idegenek vizsgálója ugyan Chavar politikai szövetségese volt, ám Maia rájött, hogy nem
hatalomvágy vezeti ebben, hanem elvhűség. Az Athmaz’are vizsgálója ritkán szólt, és
még ritkábban foglalt állást; sokszor olyan volt, mintha jelen sem lenne, ám
mindannyiszor elkerülte az Egyetemek és a prelátusok vizsgálói által elé fektetett
csapdákat.
Isthanar nagyúr, az egyetemek vizsgálója a bíróságok vizsgálójának jó barátja volt, és
mindig hallgatott is Pashavar nagyúr szavára, amikor az egyetemek szabályzata nem
nyújtott kellő iránymutatást. Maia számára úgy tűnt, ő az, akit a pozíciójának határai a
leginkább gúzsba kötnek, mert egyértelműen évtizedek óta nem fordult meg a fejében
önálló gondolat, és a tanácsnoki rangjától eltekintve semmi hatalommal nem
rendelkezett, még a Cethói Egyetemen sem. Emiatt jobban már nem is különbözhetett
volna Berenar nagyúrtól, akire sokszor féltékenyen fújt, hiszen ő az öt lordkincstárnok
egyike volt, és csak egyetlen lépcsővel állt a lordkancellár alatt. Berenar, aki továbbra is
rendszeresen okította a császárt saját országa politikai történelmére, egyértelművé
tette, hogy nem haszonleső szolgalelkűségből teszi. Nem várt semmi ellenszolgáltatást
cserébe, és pillanatnyi tétovázás nélkül mondott ellent a császárának, akár az órán, akár
a Verven’theileianban – ugyanakkor nem sértődött meg, ha Maia véleménye eltért az
övétől. Az összes tanácsnok közül Maia Berenarban bízott leginkább, hogy képes átlátni
a Verven’theileiant ködként megülő, veszekedő önérdeken. És úgy vélte, nem véletlen,
hogy Berenar nagyúr annyiszor támogatja Deshehar nagyurat, a Parlament vizsgálóját.
Deshehar, akinek a megbízatása tartama egybeesett a parlamenti mandátumáéval,
volt a kívülálló a testületben: a leggyakrabban ő vetett fel új ötleteket és népszerűtlen
vélekedéseket. Maia egyre inkább tartani kezdett a naptól, amikor elege lesz a
Corazhából, és lemond, mert nehezen hitte, hogy találhat még valakit, aki ilyen
lelkesedéssel tölt be egy ennyire hálátlan posztot. Deshehar nagyurat azonban, úgy tűnt,
boldoggá teszi, hogy Pashavar nagyúrral és Bromar nagyúrral harcolhat, és a vereségei
cseppet sem szegték kedvét. Mind közül ő volt az egyedüli, akit nem kellett győzködni,
hogy hallgassák meg az óraművesek zhaöi céhének javaslatát – ez volt az egyetlen ügy,
amely Maia uralkodása alatt került a Corazha elé, és a császár bízott a vele kapcsolatos
ismereteiben –, mert már maga is kardoskodott mellette. Maia tudta, hogy Berenar is
meghallgatná a javaslatot; úgy vélte, az Athmaz’are vizsgálója úgyszintén, habár
Sonevet athmaza észjárását mindig nehéz volt követni. A prelátusok vizsgálója
ellenezné, mert Chavar is, és Maia ezzel nem tudott mit kezdeni. Bromar nagyúr is ellene
érvelne, de róla feltételezte, hogy a többiek, ha elég sokan vannak egy platformon, le
tudják kiabálni. Elvégre nem volt többről szó, mint hogy hallgassanak meg valamit – erre
pedig Maia szükség esetén akárhányszor felhívhatja a figyelmüket. Az egyetemek
vizsgálója Pashavar nagyúr álláspontját követi majd, de meglehet, őt legalább sikerül
elhallgattatni az oktatás és a tudás keresésének ideájával. Nem; az igazi gondot
Pashavar nagyúr jelenti.
Félénken, de kikérte Csevet tanácsát – ezzel nem fordulhatott Berenarhoz,
kényelmetlenül hasonlított volna a konspirációhoz, és nem akadt más, akit kérdezzen.
– Boldogan megadunk minden tanácsot, amit csak tudunk – felelte Csevet, és Maia
elmondta neki az egészet, Deshehar nagyúrtól Pashavar nagyúrig. Csevet figyelmesen
hallgatta, mint mindig, és a végén annyit felelt: – Sem a megfigyeléseiben, sem az
érvelésében nem találunk hibát, Fényességes. Pashavar nagyurat kell megingatnia.
– Mit javasol?
A titkár grimaszolt.
– Pashavar nagyúr igen nehéz eset. Majdhogynem azt javasolnánk, hogy várjuk ki a
halálát, ám az évekbe telhet.
Maia meglepetten, horkanva felnevetett. Csevet egy pillanatra visszavigyorgott, aztán
folytatta.
– A stratégiánk eddig a Chavar nagyúr iránti mély utálatára támaszkodott, ám ebben
az esetben erre nem számíthatunk.
– Nem, ha ennyi elégséges lenne, már hevesen támogatná.
Csevet tétovázott.
– Mi az?
– Nos, Fényességes, az ő szempontjából jócskán igaza van, ha nem tetszik neki a híd.
Rengeteg változást hoz magával.
– Igen, de a változást nem lehet azzal megállítani, hogy azt kívánjuk, ne jöjjön el –
vágta rá Maia, és nem tette hozzá: ha így volna, anyánk még mindig élne. – És ha az
Istandaärthán lehetséges hidat verni, miképp mer Halezh nagyon biztosan állítja, úgy
véljük, az előnyök jelentősen meghaladják a hátrányokat.
– A keleti tartományok nemesei számára nem igazán – állapította meg Csevet
egyszerűen.
Maia hosszasan kereste a szavakat, amelyek kifejezik az érzéseit.
– Nem ők azok, minden alattvalónk közül, akiknek a segítségünkre van szüksége –
mondta végül, mire Csevet füle lelapult és szétterült meglepetésében.
– Mi az? Nem kellene törődnünk az alattvalóinkkal?
 – Nem… természetesen, Fényességes, a bocsánatát kérjük. Mindössze nem erre az
érzésre számítottunk egy császártól.
– Nem tehetünk róla – sóhajtott Maia fáradtan.
– Fényességes, nem úgy értettük…
– Nem, de másoknak is fel fog tűnni, ami önnek, és kimondják azt is, amit ön nem.
Azt, hogy anyánk barizhani befolyása teszi, és elítélik majd. De ez nem változtat azon,
hogy azt kell tennünk, amit helyesnek hiszünk.
– Konok Edrehasivar lesz a mellékneve – bökte ki Csevet, gyanúsan érzelmes hangon,
aztán megígérte, hogy gondolkodik a kérdésen.
 23
AZ UDVAR ELLENÁLLÁSA

Maia még sosem került olyan közel a nyílt lázadáshoz, mint a Vér elnökének, a parlament
legbefolyásosabb tagjának vacsorameghívása alkalmával. Nem csupán arról volt szó,
hogy nem akart menni – az egész uralkodása nem állt másból, mint egymást követő
kötelezettségekből, amiknek nem kívánt eleget tenni – egyszerűen szinte
belebetegedett a félelembe már a gondolatra is. Csevet jelentős rábeszélőképességének
minden cseppjére szükség volt, hogy átjuttassa az Alcethmeret rácskapuján, és ha a
nohecharisai nem követik, Maia tudta, egyszerűen eljátszotta volna, hogy eltévedt, és
viselné minden kellemetlen következményét, csak hogy menekülhessen. A császár
azonban efféléhez nem folyamodhatott, és kényszerűen pontosan érkezett vendéglátója
ajtajához.
Lanthevel őrgróf, a Vér Házának elnöke magas volt és vékony, kecses, hosszú ujjait
Maia csak irigyelhette. A szeme élénkkéken ragyogott, amit az öltözéke csak
kihangsúlyozott: kék brokátkabátot viselt, és lapis lazuli gyöngyöket. Mélyen, frissen
hajolt meg, amikor beinvitálta a császárt és a nohecharisait a Lanthevada-rezidencia
fogadószobájába.
– Nagyon örvendünk, hogy végre találkozhatunk, Fényességes. Nem is hasonlít az
édesatyjára.
Olyan egykedvűen mondta, hogy a sértés szinte észrevétlen maradt.
– Nem – értett egyet Maia. – A közvélekedés szerint anyánkra ütünk.
Lanthevel ajka halvány mosolyra húzódott, mintha ezt a pontot átengedné az
ellenfelének.
– És természetesen – intett lágyan, mégis elegánsan, mint ahogyan a rózsa szirmai
kibomlanak –, Fényességed már ismeri Pashavar nagyurat, Orthema kapitányt, de
kérem, engedje meg, hogy bemutassuk unokahúgunkat, dach’osmin Iviro Lanthevint,
valamint osmerrem Ailano Pashavarant, és merrem Reneian Orthemót.
Udvarias és pontos üdvözlések cseréltek gazdát: Maia viszonozta őket, közben
igyekezett a felszín alatt tartani az üvegélű pánikot. Tudta, hogy más vendégek is
lesznek, nem számított azonban Pashavarra, aki jobban megrémítette, mint az összes
többi tanácsnok együttvéve.
Pashavar komor felesége egy fejjel magasabb volt a férjénél; egy asszony, aki
eltökélte, hogy a személyes érzelmei ellenére teljesíti a kötelességét. Dach’osmin
Lanthevin mosolya akár együttérző is lehetett: a negyvenes éveiben járt, alacsony,
fürge, kecses nő volt, a hajába halvány jádefésűket tűzött.
Orthema kapitány jelenléte is megzavarta Maiát. Még sosem látta őt korábban az
Anmura lovagját jelképező napmaszk nélkül, és a legkevésbé sem számított rá, hogy
személyes beszélgetésbe fognak elegyedni. A teljes neve, ezt tudta, Verer Orthema volt,
távolról, Thu-Tetar keleti részéről származott, és jócskán volt benne kobold vér is. A bőre
nem volt olyan sötét, mint Maiáé, mindössze ezüstös árnyalatú, ám a haja feketéllett, és
előreugró szemöldöke alatt ülő szeme mély narancsszín volt, csaknem vörös. Mielőtt
elfogadta volna ezt a posztot, több hadjáratot vezetett az evressai sztyeppéken a
barbárok ellen, és az arcán viselte a csaták emlékét is: a homlokát ferde heg metszette
át, egy másik a két járomcsontja között húzódott, az orrnyergén keresztül. Habár közel
járt hatvanadik évéhez, a tartása szálegyenes maradt, a lépte életerős és elegáns.
A felesége sokkal fiatalabb volt, alig pár évvel idősebb Maiánál, és a császár a lágy
rózsaszín ruha esését látva úgy gondolta, valószínűleg várandós. A császár válláig sem
emelte fel tekintetét, és Maia fején átfutott, hogy akár vigaszt is találhatna a tényben,
hogy van a helyiségben valaki, aki nála is rémültebb.
A szerencsétlen császár kötelessége volt, hogy elkezdje a társalgást. Habár Nurevis
estélyein ezt a szabályt nem vették túl komolyan, Lanthevel élénkkék szemének hideg
csillogása elárulta: ezúttal nincs kegyelem. Maia megpróbált – mindig megpróbált –
felkészülni, még egy listát is összeállított ártatlan és bátorító kérdésekből, ám ezek most
olyan szánalmasnak tűntek, mintha egy egér próbált volna meg beszélgetést
kezdeményezni egy szobára való éhes macskával.
A csend kínosról halálosra mélyült. Maia kétségbeesve körülnézett, hátha talál
valamit, amire tehet valami nem kifogásolható megjegyzést, ám ekkor megakadt a
szeme egy falikárpiton. Nem volt túl nagy, a színei is megfakultak már, ám a császár,
mire észrevette magát, már lépett is egyet felé.
– Elnézésüket kérjük – szólalt meg, de a szemét nem bírta levenni a finom, hímzett
indákról és különös, kerékszerű virágokról. – Megtudhatnánk néhány dolgot erről a
kelméről? Az édesanyánk hasonló mintákat hímzett.
– Igazán? – kérdezte Lanthevel őrgróf különös felhanggal. – Ez egy esküvői stóla
Csedóból, Sorchev zhas uralkodása idejéből. – És mielőtt Maiának meg kellett volna
kérdeznie, hozzátette: – Úgy hatvan-száz évvel azelőttről, hogy Hódító Edrevenivar átkelt
az Istandaärthán.
Maia még egy kicsit közelebb lépett. Az üveglappal védett stóla foltos volt, a széle
foszlott, és a színei, amelyek egykor olyan vidámak lehettek, mint maga az ünnep, szinte
egyformává fakultak – vörös és kék, sárga és zöld –, de az emlékezete kisegítette, és
látta maga előtt a vörös bíborát, a sárga mélyaranyát, a kék drágakőfényét. Chenelo
kétféle zöldet használt, hogy érzékeltesse a napfényt és az árnyékot, de immár nem
lehetett kivenni, hogy a régi hímző is így tett-e.
– Van esetleg emléke a császárné darabjai közül? – kérdezte Lanthevel.
– Nincsen – válaszolta Maia, és kényszerítette magát, hogy szembeforduljon
vendéglátójával. – Minden személyes tárgyát elégették, amikor meghalt. Úgy véljük,
atyánk parancsára történt.
– Semmit nem hagyott meg önnek emlékül? – nézett rá Pashavar. A szertartásos
ulishenathaän szót használta: a halott zálogát.
– Nem – ingatta a fejét Maia. – Alighanem úgy vélte, nem vagyunk elég idősek, hogy
effélére legyen szükségünk.
Pashavar erre rondán felhorkant, amit a felesége rosszalló arckifejezéssel jutalmazott.
– Senki, aki ismerte az ön atyját, az elhunyt császárt – vette át a szót az asszony –,
nem mondhatott mást, csak rosszat a negyedik házasságára. Nem mintha Chenelo
császárnét bármi szó is érhette volna, hiszen róla igazán semmi rosszat nem hallottunk,
hanem egyszerűen, mert nem kellett volna megkötnie. Pazhiro császárné lett volna az
első, aki elítéli a viselkedése miatt.
– A harmadik császárné kedves barátja volt a feleségünknek – vetette közbe Pashavar.
Orthema kapitány olyan hangot hallatott, ami mástól sóhajtásszámba ment volna.
– Lehetséges, hogy ketten barátok, mi több, mélyen szeretik egymást, mégis rossz
szemmel nézik a másik tetteit. Mindig úgy gondoltuk, Fényességes, hogy az elhunyt
császár önnel szembeni bánásmódja ostobaság, mert fájdalmat okozott vele, amikor erre
semmi szükség nem volt. Tudjuk, hogy Pashavar nagyúr sokszor tanácsolta neki, hogy
hozassa önt is a fővárosba.
– Akkor, amikor az ön édesanyja meghalt – folytatta Pashavar nagyúr –, majd amikor
ön betöltötte a tizenhármat, később a tizenhatot. A császár azonban hallani sem akart
róla.
– Mindig is nagyon makacs volt – tódította Lanthevel. – Drazhada-sajátosság.
Konok Edrehasivar, mondta róla Csevet.
– Úgy gondoltuk – szólalt meg dach’osmin Lanthevin –, habár meglehet, ez messzire
vezet, hogy a császárnak önről nem az édesanyja jutott eszébe, hiszen őt valójában nem
is ismerte, hanem Pazhiro császárné, és a halva született gyermeke. Vagyis nem a
bosszú vezette, inkább a gyász.
Az átkozott kölyök épp úgy néz ki, mint az anyja.
– Ez kedves gondolat – felelte Maia. – Minthogy nekünk nem adatott meg a lehetőség,
hogy megismerjük atyánkat, nem ítélhetjük meg, igaz-e.
– Ez igen kifinomult módja, hogy a tudtunkra adja: nem ért egyet – vágta rá
Lanthevel. – A tapintat egy császár jó tulajdonsága, amivel Varenechibel nem
rendelkezett.
– Tapintatosan fogalmazta meg – tette hozzá Pashavar, és ezután, amíg csak be nem
jelentették, hogy a vacsora tálalva, ő és Lanthevel felváltva táplálták Maiát az atyjáról
szóló történetekkel. Pillanatnyi betekintés volt annak a személynek az életébe, akit Idra,
Vedero és a többiek, akik szerették, ismertek. Maia azonban egyre csak az esküvői
stólára tudott gondolni, és amikor a joghurtos körteszeleteket is felszolgálták, odafordult
Lanthevelhez.
– Hogyan jutott hozzá ahhoz a stólához? És, bocsássa meg, ha a kérdésünk
udvariatlan, de miért a fogadószobában akasztotta ki?
– Egyáltalán nem udvariatlan – válaszolta Lanthevel, és valóban úgy tűnt, inkább
hízeleg neki a kérdés. – Talán tudja, Fényességes, hogy az Ashedrói Egyetem hallgatója
vagyunk.
– Nem tudtuk – válaszolta a császár. – Eddig úgy gondoltuk, a hallgatók nagyrészt az
egyetemek kötelékében maradnak.
– Igaz – bólintott Lanthevel –, csakhogy a bátyánk negyvenéves korában Cstheio
híveként szerzetesnek állt.
– Ó – bökte ki Maia; Lanthevel apró, ironikus biccentéssel nyugtázta.
– Egy hallgatót ki lehet rángatni az egyeteméről, és beültetni a parlamentbe, egy
szerzetest nem. Mindazonáltal úgy találtuk, ezzel együtt is meg tudjuk oldani a
tanulmányaink folytatását, még ha kis léptekben is… és talán így nagyobbra is
értékeljük mindezt.
– De mit tanulmányoz, Lanthevel? – szakította félbe Pashavar. – Egész éjjel beszélhet,
és még akkor sem fog választ adni a császár kérdésére.
– Igyon még egy kis bort, Pashavar nagyúr – javasolta Lanthevel. – A mogorvaságán
akad még oldanivaló.
Pashavar mennydörgőn felnevetett, és Maia ekkor ébredt rá, hogy amazok ketten igaz
barátok – és megtisztelő, igen kedves ajándékban részesítik, amikor ezt neki is látni
engedik.
– Történetesen – vette vissza a szót, és ezzel mindenki figyelmét is Lanthevel –, sem
textileket, sem Csedo történelmét nem tanulmányozzuk. Filológiát tanulunk. A stólát egy
közeli barátunk hagyta ránk, ulishenathaänként, és mi kincsként őrizzük.
– Ismét elnézését kérjük – felelte Maia nyomottan, mert igyekezett kiverni a fejéből a
gondolatot, hogy az egyik hímzett párnája emlékeztethetné az anyjára –, de mi az a
filológia?
Metsző csend következett. Lanthevel úgy vonta fel a szemöldökét, mintha azt hinné,
Maia gúnyolja.
– Őszintén kérdezzük – folytatta a császár. – Az okításunk kissé ötletszerű volt.
– Nem kapott házitanítókat? – tudakolta Pashavar.
– Nem, csakis Setherist. – Túl későn kapott észbe; a cím nélkül kimondott
keresztnévben sértés lapult.
Pashavar felhorkant.
– Setheris Nelar bizonyára a birodalom valaha élt legrosszabb tanára lehetett.
– Nem, valójában igen jó tanár volt, már amikor vette a fáradságot. – Maia az ajkába
harapott, viszolyogva saját magától, és csak akkor jött rá, hogy a fejében terjedő meleg,
imbolygó érzés azt jelenti: kezd berúgni. Lanthevel bora erősebbnek bizonyult, mint
hitte.
 – Na igen, de milyen gyakran vette? – Pashavar rettenetes, mindentudón éles
pillantással nézett rá. – Emlékszünk Setheris Nelarra, és arra is, hogy öntelt volt, mintha
koronát hordana.
– Emlékszünk – vetette közbe dach’osmin Lanthevin, mire osmerrem Pashavaran
szúrós szemmel nézett rá –, amikor olyan keserűen összekapott Chavar nagyúrral.
– Osmer Nelar lordkancellár szeretett volna lenni – tódította Pashavar –, mert rájött,
hogy bíróként nem elég gyorsan emelkedik, és nem elég magasra.
– Az arrogancia! – csapott le rá Lanthevel.
– Igen – felelte Pashavar –, de azt nem tudhatjuk, hogy Chavarnál rosszabb jelölt volt-
e.
Lanthevel egy legyintéssel félresöpörte a nyilvánvaló provokációt.
– Tény, hogy a lordkancellári tiszt nagyrészt politikai, mégsem foglalhatja el olyan,
akinek legalább némi fogalma nincs a kancellária működéséről, márpedig osmer
Nelarnak szemernyi sem volt.
– Az alkalom viszont akkor adta magát – vetette ellen Pashavar, megválaszolva a
kérdést is, amit Maia nem igazán mert feltenni. – A lordkancellárok nem úgy váltják
egymást, mint az egy napig virágzó kaszavirágok. Ha akkor nem kísérli meg, talán
negyven évet is várhatott volna, mielőtt új lehetőség adódik. Osmer Nelar ambiciózus
volt, vagy Lanthevel szava szerint arrogáns, és a felesége tüzelte. Varenechibel
legalábbis ezt gondolta. Nem is hagyta, hogy az asszony elkísérje Edonomee-be, mert
nem akarta, hogy együtt tervezgessenek. Így osmerrem Nelaran erejét az foglalta le,
hogy visszakönyörögje a férjét az udvarhoz, Nelarét pedig… – Felvont szemöldökkel
nézett Maiára, ő azonban tovább kérdezett.
– De mit tett? Soha nem beszélt róla, és Edonomee-ben senki nem is sejtette. –
Nemegyszer hallotta, hogy Kevo és Pelchara találgatnak, ám a történeteik vadsága, és a
könnyedség, amellyel Setherist a gonoszok leggonoszabbikának kiáltották ki,
hiteltelenné tette őket.
– Ah! – Pashavar Lanthevelre sandított. – Önnek Chavar adta tovább, neki pedig
egyenesen Varenechibel mondta.
– Igen – biccentett Lanthevel. – Osmer Nelar megpróbálkozott vele, hogy Chavar ellen
hangolja a császárt. Persze megmondhattuk volna neki már a legelején, hogy kudarcra
van ítélve. Osmer Nelar azonban mondott valamit, amit Varenechibel úgy értelmezett,
mintha Nelar tisztességtelen befolyást próbált volna gyakorolni a császárra.
– Árulás. – Maia szája nemcsak a túl sok bortól száradt ki. Setheris alaposan
kitanította az árulás különféle módozataira; igen alaposan, igen mély dühből.
– Úgy van – bólintott Pashavar. – És a következő kérdése, Fényességes, hogy miféle
kegyből ül a feje még mindig ott a nyakán.
– Ez még mindig bosszantja önt? – hitetlenkedett Lanthevel.
Pashavar ököllel csapott az asztalra. Megcsörrentek az edények, Maia és merrem
Orthemo összerezzent.
– A császár sem áll a törvények felett! – jelentette ki Pashavar, és veszedelmesen
lelapuló füllel meredt Lanthevelre. – A császár maga a törvény. A legrosszabb példát
állítja, ha csak így sutba vágja a követendő eljárásrendet!
– Ezt nem értjük – szólt közbe Maia, olyan szerényen, ahogy csak tudott.
– Osmer Nelart hivatalosan nem vádolták meg árulással. Semmi mással sem – szólalt
meg Orthema kapitány. – A császár parancsára három vagy négy hónapra az
Esthoramire-be zárták, onnan pedig Edonomee-be küldték, mint Fényességed azt
nagyon jól tudja. A helyzet igen hasonló volt, mint Arbelan zhasan, Ulzhavel vikomt és
még sokan mások esetében is.
– Drága Orthemám – intett Lanthevel –, csak nem kritizálja az elhunyt császárt?
– Nem – felelte Orthema nyugodtan, és semmi jelét sem adta, hogy megsértette volna
a piszkálódás. – Mindössze leszögeztünk egy tényt, amiről Edrehasivar jól tudja, hogy
igaz.
 – Így van – helyeselt Maia. – Ulzhavel vikomt meghalt a száműzetésben? Nem
ismerjük fel a nevét.
– Mélységes elkeseredésbe zuhant – felelte Lanthevel –, és megölte magát.
– Csak nem revethvoran? – Maiát megakasztotta Lanthevel szóhasználata.
– Nem, ahhoz Varenechibel parancsa, de legalábbis engedélye kellett volna, Ulzhavel
pedig nem hitte, hogy megkapja.
– Ulzhavel ingatag volt – válaszolta Pashavar. – Az anyjától örökölte. Csakhogy. Ez nem
változtat a tényen, hogy Varenechibel őt és sok más ellenségét is olyan módon kezelte,
amit mi a legőszintébben elítélünk.
– És abban bizonyos – szegezte neki Lanthevel –, hogy Edrehasivar nem veti önt az
Esthoramire-be, amiért szidta elhunyt császári atyját?
– Hah! – szakadt ki Pashavarból, és Maia nem tudta eldönteni, hogy felkiáltás volt,
vagy nevetés. – Ha Edrehasivar bárkit az Esthoramire-be, még inkább a Nevennamire-be
kívánna vettetni, nem velünk kezdené. – Haragos, gúnyolódó, mégis valamiképpen
kedves oldalpillantást vetett Maiára. – Vagy igen?
– Nem – felelte Maia –, de bármikor meggondolhatjuk magunkat.
Egy pillanatnyi hökkent csend fogadta a kijelentését, és Maia már aggódott, hogy
rosszul ítélte meg Pashavar jellemét, ám akkor Pashavar és Lanthevel egyszerre kezdett
hahotázni. Pashavar Maiára köszöntötte a poharát.
– Úgy, a kölyökmacskának mégis vannak karmai!
Maia mosolygott, ahogy bírt, és hálás volt, amiért sötét bőrén nem látszik a pír.
Orthema szólalt meg halkan.
– Csak mert egy macska nem karmolja meg, még nem biztos, hogy nem is tehetné,
mint azt ön, Pashavar nagyúr, igen jól tudja is.
– Tudomásul vettük a megrovást – felelte Pashavar, még mindig mosolyogva.
– És a kérdés, amire még nem adtunk választ – fordult Lanthevel Maiához. –
Fényességes, a filológia a szavak eredetének vizsgálata.
– A szavak eredetének?
– Azt tanulmányozzuk, hogyan változik egy nyelv – magyarázta Lanthevel. – Miért
használnak egy fogalomra más szóalakot a keleti selyemtermesztők, és mást a nyugati
juhászok. Miért maradnak meg szavak változatlanul generációkon át, és miért kopnak ki
mások. Például, mert látjuk, hogy még nem győztük meg, a morhath szót az égre az ön
hatodfokú nagybátyja, XIV. Edrevechelar idejében használták. Ma azonban senki sem
alkalmazza, vagy talán nem is tudják, mit jelent. A mi kutatásunk végigköveti, miként
tűnt el, és miért jelent meg helyette más.
– Ami azt illeti – vetette ellen Orthema szelíden –, ez nem teljesen igaz. Mi ismerjük a
morhath szót, mert hallottuk az evressai barbároktól.
– Igazán? – Lanthevel éppen csak nem vetette rá magát, és Maia még kevésbé
aggódott amiatt, hogy netán egy bonyolult tréfa áldozatává vált. Egyfelől nem hitte,
hogy Orthema részt venne egy ilyenben, másfelől Lanthevel olyan megszállottan
igyekezett kiszedni belőle a részleteket, hogy majdhogynem el is feledkezett a császár
jelenlétéről. Maia a tányérja fölé hajolva hallgatta, amíg Orthema lassacskán
felbátorodott a beszédre, és leírta azokat, akikkel felnőtt életének legnagyobb részében
verekedett.
Az evressai háborúk Maia nagyatyjának kora óta dúltak. Az eredeti ok az volt, hogy a
sztyeppei népek nem fogadták el Varevesenát császáruknak, és megtagadták a tized
fizetését. Több mint nyolcvan éve verekedtek már; a barbárok nem bírták kiszorítani a
tündéket, vagy elfoglalni az Anmur’theileiant, a nagy erődöt, amely már az építése alatt
ostrom alá került – a tündék pedig nem bírták összefogdosni a barbárokat.
– Nem is hiszi, Fényességes, milyen tágasak a sztyeppék. És a nazhmorhathverák…
úgy nevezik magukat: az éjjeli ég népe… nos, ők nem építenek erődöket, de falvakat,
vagy utakat sem. Sátrakban élnek, kis csoportokban utaznak, húsz-harminc főnél sosem
többen. Még ha a cserkészeink rá is akadnak egy gyűlésre, ahol több ház összetalálkozik,
mire a hadsereg odaérne, már régen szétszóródtak. És a nazhmorhathvera nép a lesből
támadás mestere. Mintha homokot igyekezne a markában megtartani.
– De ha a sztyeppék olyan hatalmasak, miért nem tűnnek el egyszerűen a mélyén? –
Maia tartott tőle, hogy ez megint egy ostoba kérdés, ám egyre inkább úgy érezte, hogy
az ostoba kérdések feltétele a császár feladatainak részét képezi.
– Barbár makacsság – csattant fel Pashavar.
– Nem, nem ilyen egyszerű – ingatta a fejét Orthema –, ámbár az igazat mi sem
sejtettük, amíg ki nem kérdeztünk egy túszt róla, miért nevezik a nazhmorhathverák az
Anmur’theileiant a Halál Emlékének. Azt hittük – intett, a többes számú alakot használva,
ami magába foglalta a lovagok és gyalogosok generációit, akik az otthonuktól távol
harcoltak és haltak meg –, hogy a számtalan nazhmorhathvera halott miatt. Ám ez a
fogoly… Fényességes, hallott valaha a sztyeppei boszorkányokról?
Maia a fejét rázta; mielőtt eszébe juthatott volna, hogy a császárhoz, mint Setheris
szerint mindenkihez, akit nem sárban gázoló koboldok neveltek, a tisztán kimondott
válasz illik, Orthema folytatta.
– Ők a nazhmorhathvera nép szent emberei és asszonyai. Mindig albínók.
Dach’osmin Lanthevin felszisszent; Pashavar nagyúr arckifejezése pedig még
savanyúbbá vált, és csak annyit mormolt maga elé: „Barbárok!”, de olyan halkan, hogy
Maia abban sem volt biztos, valóban a többiek fülének szánta-e.
Orthema kissé felvonta a vállát; tudomásul vette a szót, bár Maia véleménye szerint
nem értett vele egyet.
– Ostoba vakszerencsével elfogtunk egy boszorkányt. Félvak volt, de úgy küzdött,
mint egy nazhcreis, a sztyeppe éjszakai vadmacskája, és valójában ezt a nevet is
használta. A katonáinknak elég esze volt, hogy ne öljék meg, és a népe bizony
megalkudott rá, mint ahogy semmire és senki másra még. – Elhallgatott, hosszan
kortyolt a borából. – Csakhogy ez a fajta alku időbe kerül, és addig mi vettük át a foglyot,
hogy ne bánthassák. A közkatonák szörnyszülöttnek látták, és nem egy lovagtársunk
osztotta a véleményüket.
– Ön azonban nem – biccentett Maia kedvesen.
– Fényességes… – Orthema ezúttal jóval kelletlenebbül vont vállat. – Minket is
neveztek már szörnyszülöttnek. – Azzal alig észrevehetően vad, narancsvörös szeme felé
intett.
– De hiszen ez… – kezdte dach’osmin Lanthevin, aztán elharapta a szót.
– Nevetséges? – kérdezte Pashavar szárazon. – Sokan suttogtak szörnyszülöttről akkor
is, amikor Varenechibel negyedik felesége gyermekkel ajándékozta meg a császárt.
– Kérjük – szólt közbe Maia, mielőtt Pashavar még nagyobb zavarba hozhatta volna a
társaságot. – Szeretnénk meghallgatni Orthema kapitány történetét.
– Fényességes – Orthema enyhén meghajtotta felé a fejét, de úgy tűnt, megtiszteli a
gesztus. – Nem hisszük, hogy Nazhcreis Dein valaha is a bizalmába fogadott minket, de
értékelte a bánásmódunkat. Egy nap megkérdeztük, miért nevezik az emberei az
erődünket a Halál Emlékének. Sokáig nem felelt, és már azt hittük, nem is fog, mert sok
mindent nem volt hajlandó elárulni, de végül megmondta: „azért, mert a halottainkra
építették”. Csúf mosolyt villantott ránk, emlékszünk rá, mert a fogai hegyesek voltak,
mint minden testvérének. „Dögcsontoknak is nevezzük.” Végül aztán, Fényességes,
rájöttünk, hogy szó szerint érti. Az Anmur’theileian egy hatalmas sziklakiszögellésre
épült, amilyenből a keleti sztyeppéken mindenütt akad, olyanok, mint a magányos
hegyek. Valójában nem hibáztathatjuk az őseinket, amiért éppen azt választották,
elvégre kilátást nyújt, és könnyű védeni, márpedig ez együtt ritkaság. Az építők azonban
nem tudták, vagy ha igen, hát nem törődtek vele, és gyanítjuk, inkább így történt, hogy
a nazhmorhathvera nép hagyománya, hogy a halottaikat a sziklára hordják, hadd
csupaszítsák le a csontjaikat a keselyűk és a vadmacskák. Nazhcreis Dein elmondása
szerint a felnőttkori beavatás azt jelentette, hogy három napot és három éjjelt kellett a
szikla tetején eltölteni a halottakkal.
 – Az erődünk az ő ulimeiréjük tetejére épült? – kérdezte Maia döbbenten.
– Voltaképpen igen, Fényességes.
– És csak ez az egy szikla van, ami megfelel a barbár rítusaiknak? – csattant fel
Pashavar.
– Nem ez a lényeg – torkolta le Maia élesebben, mint ahogy valaha el merte volna
gondolni. – Attól, hogy Cethóban is van egy ulimeire, az Untheileneise’meire sírkamrái
nem lesznek kevésbé szentek.
– Ez igaz – ismerte be Pashavar savanyúan.
– De ha így áll a helyzet – folytatta Maia –, miért nem adtuk már vissza nekik az
ulimeirét?
Mindenki döbbenten meredt rá.
– Fényességes – szólalt meg végül Orthema, és láthatóan keresnie kellett a szavakat,
hogy ne fogalmazzon sem sértőn, sem kihívón –, ez nem ilyen egyszerű.
Pashavar, akit nem érdekelt a tapintat, nyersebben fogalmazott.
– Elismerné a vereséget egy háborúban, amelyet nem mi kezdtünk, és amely máris
többezernyi tünde férfi életét követelte?
– Senki sem él már azok közül, akik háborúzni kezdtek – vetette ellene Maia.
– Az elhunyt császár, az ön atyja minden erőfeszítést megtett, hogy békét kössön –
mondta Lanthevel. – A barbárok… igen, igen, Orthema, a nazhmorhathvera nép,
megtagadta.
– Igen – vágta rá Maia –, és ezeket a tárgyalásokat az idegenek jelenlegi vizsgálója
vezette, vagy az előző?
Rövid, viszolygó csend – aztán Orthema visszavette a szót.
– Fényességes, ha engedünk a nazhmorhathveráknak, a pusztai falvakat egyszerűen
prédának tekintik majd, mint az Anmur’theileian megépítése előtt tették. A puszták népe
az ön alattvalóiból áll, és megérdemli az ön védelmét.
Mielőtt Maia felelhetett volna, dach’osmin Lanthevin szólalt meg, lágy hangon, de
acélos elszánással.
– Úgy véljük, ez a megbeszélés inkább illene a Michen’theileianba, vagy a
Verven’theileianba, mint a vacsoraasztalunk mellé.
– Természetesen – vágta rá Maia. – Elnézést kérünk.
Kényelmetlen hallgatás telepedett rájuk. Maiának ismét eszébe jutott, hogy a
császárok nem kérnek bocsánatot. Végül merrem Orthemo bátorkodott megszólalni.
– Atyánk Vorenzhessar, egy, a nyugati pusztaságban fekvő város polgármestere.
Emlékszünk nagyanyánk történeteire az evressai rablóhadjáratokról, és biztosíthatjuk,
Fényességes, nincsenek hűségesebb alattvalói, mint a Vorenzhessarban és hasonló
városokban lakók.
– Köszönjük, merrem Orthemo – felelte Maia. – Nehéz helyzet ez, amelyben
elővigyázatosan kell gondolkodnunk. – Az asszony azonban megadta neki a lehetőséget,
hogy méltósággal tudjon témát váltani. – Akkor az ön városát még Ezho előtt
alapították?
– Ó, igen, Fényességes. – Az asszony elmosolyodott, és Maia láthatta, hogy a
szemfogai hosszúak és hegyesek, ahogy Orthema mondta Nazhcreis Deinről. – Mind
atyám, mind anyám házának vérvonala századok óta a pusztaságban él. Mindig is éltek
ott telepesek, még mielőtt az aranyat felfedezték, és a tündék is megjelentek. Mindössze
arról van szó, hogy most sokkal, de sokkal többen vannak.
Az ezhói aranyláz ártatlan témát biztosított a vacsora hátralévő részére; még
osmerrem Pashavaran is feloldódott annyira, hogy elmesélje nagyanyja egyik fivérének
történetét, aki északra indult az arany után, és megtalálta helyette Daiano ásványokban
gazdag forrásait.
– …ami sokkal tehetősebbé tette, mint az aranylelet valaha is tehette volna, bár még
igen öreg korában is ki-kijárt kutatni, ha tehette. De aranyat sosem talált.
 – Az édesanyánk is elutazott Daianóba, a vizekhez – felelte dach’osmin Lanthevin. –
Az életét nem hosszabbították meg, ám a fájdalmát nagymértékben csökkentették, és
ezért mindig hálásak leszünk.
Maia arra gondolt, vajon a daianói források vize segíthetett volna-e Chenelón, és
elvesztette a társalgás fonalát, mert erőt vett rajta az apjával szemben érzett tehetetlen
harag, aki sosem adott volna neki engedélyt, hogy kipróbálja.
Lanthevel kérdése térítette vissza.
– Fényességes, jól értettük, hogy felfüggesztette a tárgyalásokat Vedero főhercegnő
házasságát illetően?
Maia füle megrezzent, ezüst és jáde fülgyűrűi finoman összecsendültek.
– A nővérünk gyászol.
– Ön ugyanakkor teljes mértékben elvetette a Tethimadákkal kötött egyezséget,
amely, úgy hallottuk, nagyon közel állt a véglegesítéshez.
– Megbízik a forrásaiban, Lanthevel? – kérdezte Pashavar, mire Lanthevel csak egy
helybenhagyó intéssel felelt.
– Mégis – erősködött. – Kissé elsietettnek tűnik ez, Fényességes, hiszen újra kell majd
kezdenie az egészet, és valószínűleg kevésbé előnyös helyzetből.
– A jelenlegi helyzetünkben semmi előnyöset nem látunk – vágott vissza Maia. – A
nővérünk pedig nem kíván megházasodni. – Az asztalnál mindenki felfigyelt; a császár
némán elátkozta a bort.
– Egy jó házból való hölgy számára a házasság nem kívánság kérdése – jelentette ki
osmerrem Pashavaran. – A főhercegnő tisztában van ezzel.
– Anyánk is tisztában volt – felelte Maia. – Úgy véljük, bőven elég a császárnénkat
házassággal sújtani.
– Jobban tette volna, ha egy nagyobb múltú családból választ hitvest – jegyezte meg
osmerrem Pashavaran. – A Ceredada leányoknak éppolyan nevetséges ötleteik vannak,
mint az ön nővérének.
– Mi nem találjuk a nővérünk ötleteit nevetségesnek – válaszolta Maia. Mély lélegzetet
vett, és igyekezett megtisztítani a fejét a vörös haragtól, ami elborította. Osmerrem
Pashavaran nem úgy nézett ki, mint aki felveszi, ám merrem Orthemót megrémítette. –
Nem gondoljuk, hogy a nők egyedül a házasságra valók, akkor sem, ha ön így véli.
– Megveszekedett kérdés ez – szólt közbe Lanthevel. – Mint ahogy az is, mi legyen
azokkal a nőkkel, akik ilyen vagy olyan okból nem találnak maguknak férjet? – A
pillantása összeakadt az unokahúgáéval. Dach’osmin Lanthevin folytatta.
– Nehéz úgy elfoglaltságot találni, ha valakit kizárólag a gyerekszülésre készítettek
fel, ám nem szül gyereket.
– Minden nőnek megvannak a kötelességei – vágott oda osmerrem Pashavaran, bár
füle hegyének rózsaszín árnyalata elárulta: nem akart a Lanthevadák elevenére
tapintani.
– De mik ezek a kötelességek? – erősködött dach’osmin Lanthevin. – Egy nő talán nem
köteles hasznosítani a tehetségét, akkor is, ha az nem a gyermekgondozásra irányul?
– Nem sejtettük, hogy ön ilyen haladó gondolkodású – bökte oda osmerrem
Pashavaran, a haladó szót úgy ejtve, mint a leggonoszabb sértést.
– Volt elegendő időnk, hogy elgondolkozzunk a dolgon – vágta rá dach’osmin
Lanthevin. Egyértelműen nem szándékozott meghátrálni, úgyhogy megkönnyebbülés
volt, amikor váltották a tányérokat, és a beszélgetés hétköznapibb témákra terelődött.
Desszertként egy anverneli fűszerekkel ízesített tortát hoztak; az ízélvezet csendjében
Maia végre rá merészelt térni a híd kérdésére. Amint várta, Pashavar azonnal elvetette,
de arra nem számított, hogy „Varenechibel fellegekben járó álmaként” írja le.
– Semmi nem lenne belőle, csak pokoli összegeket szórnánk a vízbe.
– Nem is tudtuk, hogy atyánkat érdekelte a hídverés.
– Bizony ám – bólintott Lanthevel. – Úgy érezte, ha nem talál módot, hogy
összekapcsolja a keletet a nyugattal, Ethuveraz ismét kettészakad. És azt hiszem,
akaratlanul is felismerte, hogy az Istandaärtha az ország gyengesége, hacsak át nem
lehet hidalni.
– Ebben van igazság – ismerte be Pashavar –, ám ez sem menti, miért kellett minden
félbolond fogaskerékfejűt bátorítania, aki erre járt.
– Beszéltünk az Óraművesek Céhének képviselőivel – vetette közbe Maia. – Nem
gondoljuk félbolondnak.
– Ó, valóban beszélt? – kérdezte Pashavar, és Maia felkészült a csapásra, ám Pashavar
nem tűnt elégedetlennek. – Már azt hittük, túlságosan szabálykövető, hogy jó uralkodó
legyen. Paradoxon, nemde? Ám talán tévedtünk.
– De hiszen ön a bíróságok vizsgálója! – tiltakozott Maia, amitől mindenki nevetésben
tört ki.
– Szabályt mondtunk, Fényességes, nem jogszabályt – felelte Pashavar savanyúan. –
Van különbség. A császár, aki megszegi a törvényt, veszett kutya, és veszélyes, ám a
császár, aki sosem szeg meg egy szabályt sem, éppolyan rossz, mert sosem fogja
meglátni, ha egy törvényt módosítani kell.
– Értjük – válaszolta Maia, bár korántsem volt benne bizonyos, hogy valóban érti.
– Természetesen nem kívánatos, hogy szokássá váljon – tette hozzá Pashavar nagyúr.
– Rendkívül romboló lenne – bólintott rá Maia mesterkélt álszerénységgel, amin ismét
mindenki nevetett.
– Eszerint – kezdte újra Pashavar – beszélt az óraművessel. Feltételezzük, ez azt
jelenti, szeretné, ha az óraműves most a Corazhával is beszélne.
– Igen – felelte a császár.
– És jobban értékelné, ha nem akadályoznánk ebben.
– Úgy van.
– Igyon egy kis brandyt, Pashavar – kínálta Lanthevel. – Könnyebb lesz azzal lenyelni
az ellenvetéseit.
– Ha a brandyje nem volna ilyen kiváló, Lanthevel, elvből megtagadnánk – vágta rá
Pashavar, aztán visszafordult Maiához.
– A véleményünk ettől nem változik.
– Természetesen nem.
– A tanácsunk vagy a várható szavazatunk úgyszintén nem.
– Nem is vártunk ilyesmit. Mindössze azt kívánjuk, hogy az óraművesek tisztességes
meghallgatást nyerjenek.
– Hmmph – dörmögött Pashavar a brandys pohárba.
Maia ezt beleegyezésnek vette – és valóban, a Corazha következő ülésén, amikor
összeszedte minden bátorságát, és ismét előhozta az óraművesek hídját, Pashavar nem
gáncsolta el, és a tanácsnokok megszavazták a mesterek meghallgatását; nem
egyhangúlag, de erre Maia nem is számított. A lényeg az volt, hogy Pashavar
támogatása nélkül Bromar nem bírt elegendő szelet a vitorlájába fogni, és fel kellett
adnia a merrem Halezho által említett veklevezhek taktikát.
Győzelem volt ez egy különben mindenestől keserves napon. Kezdetnek Chavarból ki
kellett sajtolnia a beismerést, hogy a Choharo Bölcsessége roncsának vizsgálata nem
halad előre. Időre van még szükségük, Fényességes, kérlelte Chavar, és Maia úgy találta,
az őszinteség igen rosszul áll neki. Utána Bromar nagyúr érkezett kihallgatásra, ami nem
vezetett sehová és nem ért el semmit, mindössze megerősítette Maia véleményét
abban, hogy Bromar idióta – és kétségtelenül megerősítette Bromar véleményét abban,
hogy a császár futóbolond. A békekötés a nazhmorhathvera néppel szóba se jöhetett, és
Bromar üres arca elárulta, még mielőtt szóra nyitotta volna a száját, hogy fogalma sincs,
miért baj, vagy miért fontos egyáltalán a császárnak, hogy az Anmur’theileian egy
barbár ulimeire tetejére épült. A béketárgyalások gondolata odáig sem jutott, hogy a
Corazha nevetségessé tehesse.
Maia fáradtan és elkeseredve tért vissza az Alcethmeretbe aznap este, de
emlékeztette magát: legalább annak örülhet, hogy az óraművesek kihallgatása
biztosított. Mer Halezh örülni fog, na meg Merrem Halezho is. Hogy min Vechin is örülni
fog-e, arról fogalma sem volt, de nem is mert gondolkodni rajta. Jobb nem is foglalkozni
vele.
A télközépig már alig két hét volt hátra: Maia utoljára vacsorázott Arbelan zhasanaijal
addig, amíg az utolsó vendégek és méltóságok el nem távoznak az Utheileneise
Udvarból – ami a napforduló után legalább még egy hetet tesz majd ki.
– Az ünnepség mindent behálóz – jelentette ki. – Mint abban a mesében, a
szövőasszony macskájáról.
– Minden bútor körül fonal tekereg? – mosolygott Arbelan.
– Pontosan.
– Az édesanyjától hallotta ezt a történetet?
– Természetesen. Volt egy képeskönyve, sok-sok mesével… feltételezzük,
megsemmisítették azt is a többi holmijával, amikor meghalt. Barizhanból hozta.
– Hiányolja őt – állapította meg Arbelan.
– Persze – felelte Maia. – Nagyon szerettük őt.
Arbelan egy percig hallgatott, a poharában csillogó bort nézte.
– Egyszer elvetéltünk – szólalt meg végül.
Maia megállta, hogy ne bámuljon rá; helyette elmélyülten a saját poharát kezdte
szemlélni. Arbelan folytatta.
– Ennél közelebb sosem jutottunk hozzá, hogy gyereket adjunk Varenechibelnek.
Sosem tudta meg.
Maia megköszörülte a torkát.
– Hányadik hónapban…
– A negyedikben, talán. Éppen csak addig növekedett, hogy biztosra vehessük:
elvetéltünk. Addig, hogy álmodozni kezdjünk, nem Varenechibel öröméről, mert akkor
már tizedik éve voltunk házasok, és annál több eszünk volt, hanem a gyermekről. A
mesékről, amiket elmondunk neki, a dalokról, amiket megtanítunk neki. A fiunknak. Vagy
a leányunknak. Nagyon szerettünk volna egy leányt – szakadt ki belőle.
Akkor hát tudott róla, hogy Varenechibel nem tartotta sokra leányait és leányunokáit.
– Az édesanyánk – kezdte óvatosan Maia –, egyszer, közvetlenül a halála előtt azt
mondta nekünk, hogy nem bánja a házasságát Varenechibellel, mert minket kapott
belőle. Addig sosem tudtuk, hogy így kellett volna éreznie, de azt biztosra vettük, hogy
az igazat mondja. Ő is nagyon szeretett volna egy leányt.
– Igen – jelentette ki Arbelan elégedetten, mintha Maia megválaszolt volna egy
kérdést, amely aggasztotta. Maia remélte, cserébe talán Arbelan is megfelel az ő
kérdésére.
– Ismeri a nagyunokahúgát, Csethirót?
– Azt, aki az ön császárnéja lesz? – Arbelan csúfolódva vonta fel a szemöldökét. – Nem
igazán jól. A családunkból immár senkit sem ismerünk igazán jól, mert ugyan nem volt a
számukra megtiltva, hogy meglátogassanak Cethoree-ben…
– Igen – fejezte be a mondatot Maia, emlékezve, mit mondott neki Berenar Arbelan
fivéréről.
– Semmit sem tudunk, ami Csethiro ellen szólna – folytatta az asszony; úgy nézte
Maiát, mintha nem értené, mit akar tőle amaz.
– Nem, abban biztosak vagyunk – helyeselt Maia. – Mindössze kíváncsiak vagyunk,
miféle személyiség.
– Ó. Sajnáljuk, Edrehasivar. A házassági szerződés aláírásakor egy igencsak
kötelességtudó levelet küldött nekünk, és reméljük, hogy talán idővel jobban
megismerhetjük, de most csak annyit mondhatunk el róla, hogy a fivérünk unokája, és
két évvel lépte túl a húszat.
Vagyis három évvel idősebb. Nem volt igazán nagy a különbség, Maia számára mégis
tátongó szakadéknak tűnt. És kötelességtudó, amint azt maga is tapasztalta már.
– Köszönjük – felelte; remélte, nem tűnik ki a hangjából a reménytelensége.
 Dach’osmin Ceredin valóban figyelmeztette min Vechin miatt, de ő éppen annyira
vágyott kötelességtudó társra, mint haszonlesőre. Egy barátot akart, és úgy tűnt, éppen
ez az egy, amit nem kaphat meg.
Aznap korán feküdt le. Nemer és Avris átfonta a haját, Esha a helyükre tette az aznap
viselt ékszereket, és forró téglát rakott a lábához. Maia jó éjt kívánt Dazhisnak, aki a
külső helyiséget őrizte, aztán Telimezhnek is, aki kedvelt ablakfülkéjébe helyezkedett, és
halkan felelte: – Békés álmokat, Fényességes.
Maia végül lefeküdt, és addig ismételgette Cstheio imáját, amíg álomba nem zuhant:
ez volt a legközelebb a meditációhoz, amit tehetett.
Kaotikus összevisszaságban követték egymást az álmai. Amikor felriadt, nem tudta,
mi ébresztette fel. Valami nesz – egy elharapott kiáltás? Szuroksötét volt a szobában, a
hajnal fénye nem érintette meg a függönyöket. Maia visszafojtotta a lélegzetét, hátha
meghall valamit… Semmi.
– Telimezh? – kérdezte súgva a sötéttől, és szidta magát, amiért ilyen ostoba, gyáva,
annyit ér, mint egy kisfiú… Telimezh azonban nem felelt.
Maia akkor már nem hitte, hogy minden rendben.
– Telimezh?
Felült, lerúgta a paplant. Gondolkodás nélkül is tudta, hogy ha Telimezh bármilyen
okból kiment volna, Dazhis veszi át a helyét. Vagyis Telimezh a szobában volt, éppen
csak nem bírt felelni. Maia fejében zavaros képek bukkantak fel az egyik edonomee-i
szolgáról, aki időnként Harunak segített, és néha görcsrohamok kapták el; az
éjjeliszekrényén álló lámpa után tapogatózott, és ködösen arra gondolt, nehogy Telimezh
lenyelje a nyelvét, és megfúljon tőle.
Akkor azonban kivágódott az ajtó, és Maia ráébredt, hogy nem emiatt kell
aggodalmaskodnia.
Vakító fény vágott be a szobába; a császár felkapta fél kezét, hogy elernyőzze a
szemét. Talpra állt, és azonnal át is esett Telimezhen, aki a földön hevert, eszméletlenül
vagy holtan.
Erős kezek ragadták meg, felrántották. Maia még megpillantotta a Drazhada-címert,
mielőtt egy zsák hullott volna a fejére. Azonnal odakapott, de lehúzták a kezét.
– Ezt ne csinálja, Felséged – szólt rá egy hang; Maia nem ismerte fel. – Nem kaptunk
rá parancsot, hogy bántsuk, nem is akarnánk, de ha szükségessé teszi, nem fogunk
tétovázni. Megértette?
Maia válaszolni próbált, de a zsák anyagával lett tele a szája. Biccentett, és a hang
folytatta.
– Akkor rendben. Induljunk.
Fogalma sem volt, hova viszik. Folyosókon, lépcsőkön át – csaknem le is gurult –,
keresztül egy alacsony ajtón, ahol a térdéig nyomták a fejét, hogy átférjen, aztán újabb
lépcső következett, szűk és hideg. Kő és víz szaga tolult Maia orrába, végül belebotlott
egy magas kőküszöbbe, és el is esett, végigterült a fagyos kőlapokon. Újra talpra
rántották, letépték a fejéről a zsákot, és a pislogó Maia szemtől szembe találta magát
sógornőjével, Sheveän Drazharannal, az Untheileneise Udvar hercegnőjével.
Nem is lepte meg, hogy őt látja. A Drazhada-címert megpillantva csak Vederóra vagy
Sheveänra gondolhatott, és amellett, hogy Vederóról eleve nem hitte volna el ezt, az ő
udvartartásához – egy férjezetlen, a családfő oltalma alatt álló nőéhez – nem tartoztak
fegyveresek. Vedero amellett sosem próbálta megtagadni az ő trónhoz való jogát,
Sheveän annál inkább. A császár reménye, hogy a nő elégedetlenségéből semmi sem
lesz, a jelek szerint téves volt.
Nem szólalt meg. Sejtette, hogy nevetségesen néz ki a hálóingében, a hátára lógó
hajfonatával, és nem kívánt újabb fegyvert adni Sheveän kezébe azzal, hogy kibök
valami idétlenséget, vagy egyszerűen elcsuklik a hangja. Ráadásul komoran azt is
biztosra vette, mit készül mondani Sheveän.
 Éles tekintettel meredtek egymásra; talán jó darabig úgy is maradnak, ám akkor
Sheveän mögött kinyílt egy ajtó, és egy férfi lépett be rajta.
Uleris Chavar, Ethuveraz lordkancellárja.
Sheveän jelenléte nem lepte meg Maiát, Chavaré azonban igen. De hát ez is bolond
naivitás volt: Chavar a kezdetektől szemben állt vele.
– Felség – szólalt meg Chavar mereven –, sajnáljuk, hogy a szükség így hozta, de
hiszünk benne, hogy ez az, amit a császár kívánna.
Varenechibelre gondolt.
– Ön alkalmatlan – vágta oda Sheveän dühösen. – Koboldoknak udvarol.
Megszentségteleníti a holtakat.
– Kihasználja a befolyását, hogy tökéletesen nevetséges és lehetetlen terveket
támogasson – fejezte be Chavar. – Nem hagyhatjuk, hogy káoszba és romlásba döntse
Ethuverazt, márpedig ha nem állítják meg, bizonyosan ez lesz a vége. Itt vannak a
papírok, csak alá kell őket írnia.
– Papírok?
– A lemondása – intett Chavar dühösen.
– Le fog mondani a fiunk javára – egészítette ki Sheveän, a hangja még mindig feszes
volt a dühtől, amit hónapok óta őrzött –, aztán visszavonul egy thu-cethori kolostorba.
– Cstheio tiszteletére – vette vissza a szót Chavar. Láthatóan nem akarta hagyni, hogy
Sheveän hosszan beszéljen; talán, mert nő volt, vagy talán abból a nagyon is jó okból,
hogy félt, mi csúszhat ki a száján. – A szerzetesek némasági fogadalmat tesznek.
Az volt az igazán rettenetes, mindennél rosszabb, hogy Maiát megkísértette a dolog.
Csend, tisztaság, a Hullócsillagok Hölgyének szolgálata. Semmi felelősség, csak
önmagáért. Ami mégis megállította Maiát, hogy ott helyben bármit alá ne írjon, amit
akarnak, nem a trón iránti vágy volt, nem is az alattvalói iránti törődés – hanem a velőig
ható bizonyosság, hogy akármit ígér, akármit hisz Chavar, Sheveän meggyilkoltatja őt,
amint talál valakit a feladatra.
Azután más gondolatok is a fejébe férkőztek – hogy Idra még gyerek, és Ethuveraz
történelmében a régensi uralmak mind katasztrófába torkollottak; hogy Chavar elvei
egyenesen abba a romlásba vezetnek, amellyel maga vádolta meg Maiát; hogy még
mindig nem tudják, ki robbantotta fel a Choharo Bölcsességét – és hogy az országnak
legkevésbé arra van szüksége, hogy új császárt kapjon télközép előtt.
– Mit tettek a nohecharisainkkal? – kérdezte élesen.
– Telimezh főhadnagy sértetlen – felelte Chavar. – Egy altatóbűbáj, semmi több.
– És Dazhis athmaza?
Sheveän nevetett, és a hangja metszett, mint a jégszilánk.
– Mit gondol, ki hajtotta végre a bűbájt?
Maiát forróság öntötte el az árulás és a megaláztatás miatt. Ha még a nohecharisai is
ellene fordulnak, talán Chavarnak és Sheveännak igaza van. Talán csak áltatta magát,
hogy az ő uralma jobb, mint a másik lehetőség.
Szedd össze magad, rivallt rá az éles, utálkozó belső hang, amire Setherisként
gondolt, habár Setheris ünnepelt volna a bukását látva. Talán, gondolta félig-meddig
hisztérikusan, talán VII. Edrehasivar császár volt, megszidta a gnóm Maiát, mint egy
intéző egy konyhai kisegítőt.
Szedd össze magad. Nem a lordkancellár joga eldönteni, császár lehetsz-e, vagy sem,
és még kevésbé a sógornődé.
Kihúzta magát, és Chavar szemébe nézett.
– Beszélni akarunk Idrával.
Chavar szeme kidülledt, és Maia rájött: olyan távolról szemléli a helyzetet, hogy még
elégedettséget is képes érezni a láttán. – Ha fenn akarják tartani ezt a színjátékot a
lemondással, beszélni akarunk az utódunkkal. Különben öljenek meg, és legyen vége
azzal.
– Felség, ne tegyen felelőtlen kijelentéseket – óvta Chavar.
 – Biztosíthatjuk, hogy nem teszünk. Engedjenek beszélni Idrával, vagy gyilkoljanak
meg. A választás az önöké.
Chavar és Sheveän hátrébb vonult, hogy suttogva, ám hevesen megvitassák a
követelést; végül elküldtek pár fegyverest Idráért. Maia megkönnyebbült, mert
bebizonyosodott a számára, hogy Idra nem keveredett bele az anyja ármánykodásába.
Ismét a korábbi századok rémálomba illő régensi uralkodásain gondolkodott. Ritka volt
az olyan gyermek császár, aki megélte felnőttkorát; Idra esélyei sem voltak fényesek.
Tíz-tizenöt perc telt el, és megérkezett az Untheileneise Udvar hercege, egy meleg
köntösbe csavarva, ami bizonyára az atyjáé lehetett.
– Anyánk, mi esett? Miért kell…
Akkor meglátta Maiát, és elhallgatott, szürke szeme kikerekedett.
– Üdvözlet, unokatestvérünk – szólalt meg Maia.
– Fényességes – nyögte ki Idra, és még egy elfogadható meghajlást is sikerült
produkálnia. – Anyánk, mit jelentsen ez az egész?
Sheveän nem válaszolt azonnal. Maia fején átfutott, mikor – és hogyan – akarta
elmondani neki. Azzal a hírrel ébresztette volna reggel, hogy császár lett belőle?
Idra várt. Sheveän végül rászánta magát a válaszra.
– A nagyatyja ezt akarta volna. Ön is tudja, hogy önt az atyjával egyenértékű
örökösének tartotta.
– Félreállítja a nagybátyánkat – állapította meg Idra érzelemmentesen.
– Nem alkalmas! – csattant fel Sheveän. – Felkapaszkodott félvér, sem esze, sem
modora! Ez nem egy császár, Idra!
– Tönkre fogja tenni Ethuverazt! – csatlakozott Chavar. – Semmi tudomása a
vezetésről, az államügyekről!
– Bizonyosan éppen ezért találták ki a császári tanácsadókat – felelte Idra sötéten.
– Ön ezt nem érti! – vágta rá Chavar.
– Senki nem is várja el, hogy értse – tette hozzá Sheveän. – Gyermek még.
– Mindössze négy évvel vagyunk fiatalabbak, mint nagybátyánk – vágott vissza Idra. –
És ha nem értjük, ahogy ő sem, hogyan lesz belőlünk nálánál jobb császár?
Setheris nem sok retorikát és logikát tanított Maiának, de ahhoz eleget, hogy lássa:
Idra jobban ért hozzá, mint ő.
– Régensei lesznek, Idra – igyekezett megnyugtatni Sheveän.
Idra és Maia tekintete összeakadt. A császár látta unokaöccse arcán és füle állásán,
hogy megriadt; átfutott az agyán, hogy vajon neki is megtanították-e V. Beltanthiar és
VIII. Edrethelema történetét, meg az összes szerencsétlen fiúét, akik az
Untheileneise’meire sírboltjaiban nyugszanak.
– És mi lesz a nagybátyánkkal, anyánk? – kérdezte Idra. – Talán… talán megöleti?
– Természetesen nem! – tiltakozott Sheveän, de túlságos hévvel.
– Bevonul egy kolostorba, Thu-Cethor északi részén – egészítette ki Chavar. – A
szerzetesek jól fognak bánni vele.
Idra hallgatott egy percig, az arcáról nem tűnt el az árnyék.
– Nem – jelentette ki végül.
– Micsoda? – kiáltott fel Chavar és Sheveän szinte egyszerre.
– Nem – ismételte meg Idra. – Nem fogjuk elbitorolni nagybátyánk trónját.
– Idra! – Sheveän megpróbálta félbeszakítani, de a fia nem engedte.
– Nem hisszük, hogy nagyatyánk ezt akarta volna.
– Idra, tudja, hogyan érzett…
– Császár volt! – Idra dühös pillantást vetett az anyjára. – Nem akarta volna, hogy a
törvényeket így megszegjék, ráadásul mindössze személyes nemtetszés okán. Atyánk
szégyenkezne ön miatt.
Felnőttes érvelése végén az utolsó szavak különös, gyerekes hatást keltettek, ám
éppen ez volt, ami igazán fájdalmassá tette a csapást.
Sheveän nem szólt; Maia most látta először megrendülni. Chavar igyekezett érvelni.
 – Ön nem látja át a nagyobb képet…
– Önnek nem tetszenek Edrehasivar elvei! Chavar nagyúr, ezzel az egész udvar
tisztában van. Csakhogy a házitanítónk, Leilis athmaza azt mondja, ez még nem jelenti,
hogy az elvekben van a hiba. Amellett azt sem értjük, miként tudhatja máris, hogy az
elvek rosszak, hiszen Edrehasivar még egy negyed éve sem ül a trónon.
– Ön semmit sem tud a…
– És éppen ez az, amiért nem gondoljuk, hogy jobb császár lenne belőlünk a
nagybátyánknál – szakította félbe Idra. – Nem tesszük meg.
Chavart a pánik kerülgette.
– Tudja, mit tesz így az anyjával, gyermek? Tudja, mi fog történni vele?
Ugyanaz, ami önnel, gondolta Maia gonoszul, de nem szólt. Tudnia kellett, Idra képes-
e tartani magát a döntéséhez.
– Nem változtathatunk azon, amit megtett – felelte Idra elkeseredve. – És igazán,
lordkancellár, ez még rosszabb indok a trónbitorlásra, mint amiket eddig elősorolt.
– Idra – szólalt meg Sheveän –, túl messzire jutottunk ahhoz, hogy visszaforduljunk.
Késő most elgyávulni.
– Anyánk! – felelte Idra, és Maia meglepetten vette észre, hogy éppolyan haragos,
mint Sheveän. – Hasztalan érvel azzal, hogy mi mit tettünk. Mi erről mit sem tudtunk. Ha
tudtunk volna, ön nem jutott volna „túl messzire, hogy visszaforduljon”, mert sosem
egyeztünk volna bele a terveibe. Képtelenek vagyunk elhinni, hogy ezt tette volna
velünk.
– Önnel? Idra, önért tettük!
Idra megrándult és hátralépett, mint a macska, ha észreveszi, hogy valami ragacsba
lépett.
– Anyánk – felelte halkan –, ez rettenetes hazugság.
Sheveän csontfehérre sápadt.
– Elég ebből – sziszegte. – Talar, vigye innen a főherceget.
Egyértelműen jelszó volt, méghozzá előre egyeztetett. Ha Sheveän eléggé eszes,
vagy eléggé kegyetlen, és rögtön a jelhez fordul, ahelyett, hogy lehozatja Idrát, talán be
is vált volna, ám a fegyveresek is végighallgatták a szóváltást, és most bizonytalanul
néztek anyáról a fiára: kétségtelenül azt várták, hogy valaki ellentmondjon.
– Talar – pillantott a megszólított testőrre Idra –, sajnáljuk, de kénytelenek vagyunk
megkérni önt, hogy ne engedelmeskedjen többé az anyánk parancsainak.
– Idra! – Sheveän dühe most már döbbenettel keveredett, mintha sosem fordult volna
meg a fejében, hogy a fia ténylegesen szembeszállhat vele.
Idra az arcába nézett; elrejtette az érzéseit, ám Maia látta, hogy remegni kezd.
Sosem akartalak választásra kényszeríteni, gondolta keservesen.
– Nem tudtuk, Fenség – szólalt meg a fegyveresek vezetője.
– Erről majd később beszélünk – válaszolta Idra. – Fényességes, mik a parancsai?
Az Untheileneise Gárda – talán a legjobb, talán a legrosszabb pillanatban – ekkor törte
rájuk az ajtót.
Maia később megtudta, hogy Nemer, akit Sheveän emberei leütöttek, a hideg
márványpadlón magához tért. Bekúszott a császár hálószobájába, ahol Telimezht a
földön fekve találta, és nem bírta felébreszteni. Habár komoly agyrázkódást szenvedett,
lemászott, letántorgott, legurult háromemeletnyit a csőpostaközpontig, ahol legalább
egy lány mindig szolgálatban van. A lány legelőször is a Gárdának küldte el a sürgős
riasztást, aztán felrázta a váltótársát, aki felkeltette a teljes Alcethmeretet. Nem lepte
meg, hogy Csevet volt az, akinek eszébe jutott hiányolni Sheveän Drazharant és a
társait, akárkik is legyenek – innen pedig minden ment a maga útján. Maiának
mindössze annyi dolga volt, hogy megakadályozza a gárdistákat, le ne tartóztassák Idrát
is Chavarral, Sheveännál és az ő fegyvereseivel együtt.
Még a hajnal sem jött el, de Maia felől akár le is mehetett volna már a nap. Kiadta az
utasítást, hogy Idrát a húgaival együtt költöztessék át az Alcethmeretbe, kiküldte a
gárdistákat, hogy figyeljék, de jó ok nélkül ne fogják le az udvarban élő Chavadákat és
az alacsonyabb rangú Drazhadákat – mit tegyen Nurevisszel? –, orvost rendelt Nemer
mellé, végül dacosan közölte Csevettel, hogy minden más várhat még négy órát, és
visszament hideg, feltúrt ágyába.
Ott azonban nem aludt, csak hevert, és keserves listákba szedte mindazt, amivel
foglalkoznia kell – kezdve a kijelölendő új lordkancelláron, végezve Dazhison.
Dazhis gondolatától ismét ki kellett kelnie az ágyból.
– Fényességes? – riadt meg Beshelar.
Maiának fel sem tűnt, hogy Beshelar, Calával és Csevettel együtt, az elsők között volt,
akik rátaláltak az Untheileneise Udvar hercegének lakosztálya alatt húzódó
pincerendszerben. Ennyire hozzászokott a nohecharisai jelenlétéhez: már nem is látta
őket. Dazhis meghasonlását például nem vette észre, márpedig egyértelműnek kellett
lennie, ha Sheveän és Chavar képes volt kihasználni.
Talán csak úgy vélte, alkalmatlan vagy az uralkodásra, futott át a gondolat az agyán,
de félretolta, és Beshelarhoz fordult.
– Mi fog történni Dazhisszal? – követelte.
A katona riadalma mellé most már boldogtalanság is társult.
– Fényességes, ez az Athmaz’are ügye, nem…
Maia átsietett a szobán, és felrántotta az ajtót. Cala, aki egyedül őrködött odakint,
összerezzent és felpattant.
– Fényességes, mi… – Az arcán könnyek nyoma látszott.
– Mi fog történni Dazhisszal?
Cala arca még inkább elborult, de meg sem próbálta elkerülni a kérdést.
– Fényességes, revethvorant fog elkövetni.
Revethvoran. Ulis szigorú rituáléja szerint elvégzett öngyilkosság. A világ megingott
Maia körül, ám Cala elkapta a kezét, és épphogy le nem nyomta a székre.
– Fejet le – utasította, egyáltalán nem úgy, mintha egy császárral beszélne. – Mélyet
lélegezni. Ez az.
– Elnézést kérek – nyögte ki Maia; meglátta, hogy Beshelar a küszöbön tornyosul
felette. – Nem akartuk.
– Persze hogy nem – bólintott Cala. Maia halvány hálával hallotta a hangjában a
kedvességet. – Hirtelen jött, Fényességes. Mi követtük el a hibát.
– Nem. Mi kérdeztük. Tehetünk valamit? Kérhetünk kegyelmet az adremazától?
– Fényességes… – Cala elakadt; amikor Maia fel mert egyenesedni, látta, hogy keresi
a szavakat.
– Ostoba kérdés volt – mondta, hogy felmentse a válaszadás alól.
– Nem, Fényességes, nem ostoba. Azonban… Dazhis megszegte a nohecharisként tett
esküjét, és nem csupán hanyagságból, hanem tudatos döntéssel. Azt választotta, hogy
elárulja önt, és ez nem olyasmi, ami… nem az adremaza döntésén múlik, Fényességes.
Nem is az önén. Senkién. Ezt jelenti maga az eskü. – Elhallgatott, nagyot nyelt és
hozzátette: – Ha ön meghalt volna, mi – intett, hogy jelezze, a többes számba beleérti
Beshelart és a távollévő Telimezht is – vele együtt csinálnánk végig a revethvorant.
– Ezt érdemli – morogta Beshelar.
– Ó – bökte ki Maia.
– Nem Dazhis az egyetlen, aki ma éjjel esküt szegett – tette hozzá Cala halkan.
– Nem – értett egyet Maia. Csakhogy Dazhis volt az egyetlen, akit kedvelt. Gyerekes
badarság kedvelésről gagyogni. – Láthatjuk még? – kérdezte, és megrázta a fejét. –
Mielőtt…
Elakadt a szava; nagyot nyelt, mert a torkát gombóc zárta el.
– El kell jönnie az ön bocsánatáért könyörögni, Fényességes – válaszolta Cala –, hogy
amennyire lehet, megbékéljenek mindketten.
– Reméljük, Telimezh megbocsátását is kéri majd – jegyezte meg Beshelar.
– Igaz – bólintott Cala. – Egy újabb megtört eskü.
 – De miért? – A kérdés fájdalmas erővel szakadt ki Maia torkából – Miért tette?
– Őszintén, Fényességes, fogalmunk sincs – felelte Cala. – Mi soha…
Elhallgatott, felszegte az állát.
– Én soha nem tennék ilyet. El sem tudom képzelni, hogy ilyen fájdalmat okozzak
önnek. Még ha nem kötne az esküm, akkor sem.
– Én sem – mondta rá Beshelar, bár úgy hangzott, mintha a szavakat hatalmas erővel
kellene kipréselnie magából, és azonnal témát is váltott. – Fényességes, aludnia kellene.
Ha úgy gondolja, hogy segít, elhívhatjuk Ushenar doktort, hogy adjon némi altatót.
– Nem – ellenkezett Maia. – Nem alhatunk most. Nem lett volna szabad így
elhanyagolnunk a kötelességeinket, ahogy tettük.
– Fényességes – tiltakozott Cala –, nem hanyagolt el semmit.
– Ha pedig elájul, azzal nem old meg semmit – közölte nyersen Beshelar. – Máris
elküldetünk Ushenar doktorért.
– Ne! Nem kell orvos.
– Akkor legalább feküdjön vissza – kérte Cala. – Ha kívánja, elmondhatja a terveket,
amiket végig kell gondolnia, helyettesítjük a titkárát.
Olyan egyértelműen kecsegtette, mint a toporzékoló gyermeket szokás. Maia
elvörösödött, és elhúzódott.
– Nem, köszönjük. Hívják be az edocharisainkat, kérjük.
Avrisnak és Eshának sem tetszett jobban a helyzet, mint Beshelarnak és Calának.
Amikor Maia jelentőségteljesen Nemer után kérdezett, Avris válaszolt.
– Pihen, Fényességes. – Aztán hozzátette, éppen olyan jelentőségteljesen: – Ahogy
önnek is kellene.
– Semmi bajunk sem esett – közölte Maia –, és nem vagyunk olyan törékenyek, hogy
egyetlen álmatlan éjszaka a romlásunkat okozza.
– Alaposabban meg kellene néznie a tükrét, Fényességes – replikázott Esha
savanyúan.
– Nem emlékszünk, hogy kikértük volna bárki véleményét – mordult rá Maia; tudta,
hogy a haragja aránytalan, mégsem bírta visszafogni. – Rengeteg a dolgunk, és nem
tartjuk illőnek, ha babusgatjuk magunkat.
Az edocharisai nem akadékoskodtak tovább. Maia levonult a Teknőc terembe. Hideg,
sűrű harag töltötte ki, ilyesmit még sosem érzett életében. Csevet megérezhette, vagy
figyelmeztették, mert nem protestált: kizárólag az ügyrendre szorítkozott.
– Fényességes, sajnálatos módon egyértelműen bebizonyosodott, hogy osmin
Bazhevin ismerte Sheveän hercegnő tervét.
– Osmin Bazhevin? – kérdezte Maia értetlenül. – De hát hogyan… ó.
– Amint az Untheileneise Gárda belépett a hercegnő lakosztályába, azonnal bevallott
mindent. Az elejétől a végéig tisztában volt vele, ám túlságosan félt a hercegnőtől, hogy
szavát emelje.
– Az a nő egy idióta – szaladt ki Maia száján, mielőtt meggondolhatta volna.
Csevet füle megrándult, de csak annyit mondott, igen, Fényességes, és várt tovább.
– Csukják az Esthoramire-be, Sheveännal együtt – rendelkezett Maia, és elharapta a
többi, kitörni készülő szót. Tisztességtelen lett volna hálátlannak nevezni osmin
Bazhevint, amikor mindössze megengedte neki, hogy kiválassza a legkevésbé
visszataszítót az összes rossz lehetősége közül. Mégis, ő megadta neki a választást,
megengedte, hogy Sheveännal éljen, akkor is, ha nem tartotta bölcs döntésnek. És ezen
a reggelen máris belefáradt az árulásba.
Csevet megköszörülte a torkát.
– Emellett, Fényességes, szükségessé vált letartóztatni a lordkancellár tisztviselőinek
nagy részét, beleértve az ön unokabátyját, osmer Nelart is.
– Bárcsak meglepne – válaszolta Maia. – Mit gondol, a kormányzat milyen mértékben
fertőzött?
– A prelátusok vizsgálója – vágta rá Csevet. – Úgy tűnik, a kolostor az ő ötlete volt.
 – Majd hadd köszönjük meg neki – morogta Maia keserűen; mindennapi keserveit
eddig könnyebben viselte, hogy nem is tudott elképzelni más lehetőséget.
– A Corazha többi vizsgálója nem vett benne részt, Fényességes. Máris érkeznek a
támogató üzenetek, tőlük és a parlament tagjaitól is, elsősorban Lanthevel őrgróftól. A
mi személyzetünk igyekszik az összeesküvés minden szálát felgöngyölíteni. –
Elhallgatott; Maia erővel simította el rosszalló arcvonásait.
– Mi az, Csevet?
– Csak szeretnénk biztosítani önt, Fényességes, hogy az udvartartása és a titkársága
tagjainak hűsége felől nincsen kétségünk.
– Dazhist leszámítva – szúrta oda Maia.
– Fényességes – hajtott fejet a feszengő Csevet. – Mi mindössze… mindössze a
magunk hűségéről szeretnénk biztosítani önt. Ha bármi kétsége merülne fel, lemondunk.
Soha…
– Csevet, álljon meg! – A császár hitetlenkedve meredt a titkárra. – Mi a csodáért
gondolja, hogy kételkedünk önben?
– Nem erről van szó, Fényességes, csak hát a lordkancellártól kerültünk önhöz, és
tudjuk… tudjuk, hogy amikor minket választott, a másik lehetőség osmer Nelar volt. Nem
szeretnénk, ha úgy érezné, hogy a nyakán…
– Nem érezzük – szakította félbe Maia. – Keresve sem találhatnánk jobb titkárt, és
egyszer sem fordult meg a fejünkben, hogy megkérdőjelezzük a hűségét. Most sem. –
Kipréselt magából egy görbe mosolyt. – Ha ön is részt vett volna Chavar nagyúr
összeesküvésében, azt sokkal ügyesebben hajtották volna végre.
Szinte látta, ahogy Csevet szívéről leesik a kő; a viszontmosoly szélesebb volt a
sajátjánál.
– Fényességes, ebben az esetben viszont van még egy személyes ügy, amivel
szerintünk foglalkoznia kellene most reggel.
– Ó?
– A gyerekek, Fényességes. Idra herceg és a húgai. Ahogy rendelkezett, az
Alcethmeret óvodájában vigyáznak rájuk, de a lány, aki mellettük van, azt mondja,
nagyon félnek, szinte rettegnek. Úgy gondoljuk, sokat segítene, ha beszélne velük.
– De mit mondjunk? – kérdezte Maia rosszkedvűen. – Sose hozzák többet szóba az
áruló anyjukat?
– Megértik, mit tett az anyjuk, Fényességes – válaszolta Csevet. – Még Ino is, a
legkisebb. Úgy véljük, segítene megnyugodniuk, ha tudnák, hogy nem őket hibáztatja.
– Hát persze hogy nem!
– Akkor ezt kellene elmondania nekik.
– De nem tudjuk… Csevet, semmit sem tudunk a gyerekekről!
– Fényességes, nincsen más senkijük.
Ennek az igazsága vitte Maiát az Alcethmeret gyermekóvójába, amely egy földszinti
oldalszárnyban helyezkedett el, a saját vaskos rácskapuja mögött. A császárnék, ahogy
Maia megfigyelte, akárhol lakhatnak az Untheileneise Udvarban – sem Csoru, sem
Arbelan nem lakott soha az Alcethmeretben, de Varenechibel második felesége, Leshan
császárné sem –, de a császár örököseivel már más volt a helyzet. Lehet, hogy már
eleve ide kellett volna hozatnom Idrát, gondolta, de tudta, nem lett volna képes rá.
A rácskapunál és a nappali terem ajtajánál két-két őr állt. Maia megkönnyebbülve
látta, hogy a gyerekek biztonságát komolyan veszik. Az egyik őr kitárta az ajtót, és
bekiáltott.
– Ő Császári Fényessége, VII. Edrehasivar!
Igen, mert ettől a rémült gyerekek mindjárt sokkal jobban érzik magukat, futott át
Maia agyán, de nem róhatta meg az őrt, csak mert elvégezte a feladatát. Calát követve
lépett be, Beshelar utána, és azt látta, hogy Sheveän gyermekei felálltak a köszöntésére.
A két lány a bátyjuk kezébe kapaszkodott. Idra meghajolt, Ino és Mireän pukedliztek, de
nem eresztették egymást. Mindhárman vörösre sírták a szemüket, az arcukon piros
foltok éktelenkedtek. Aznap az egész Alcethmeret könnyezett.
– Kérjük, üljenek le – szólalt meg Maia. Esetlennek, torznak érezte magát, és sötétnek,
mint a viharfelhők. Ő is letelepedett egy kopott karszékbe, és megvárta, hogy a
gyerekek visszakuporodjanak a kanapéra. Mély lélegzetet vett – hálásan, amiért
Beshelar becsukta az ajtót –, és elhagyta a formális első személyt.
– A nevem Maia – kezdte. – Remélem, érzitek majd, hogy így is szólíthattok.
A kislányok szeme kikerekedett. Idra az ajkába harapott, aztán lassan formálva a
szavakat, megszólalt.
– Köszönjük… Maia.
A császár nem is tudta felidézni, mikor nevezték utoljára így – de Chenelo halála óta
különben is csak Setheris szólította a nevén. A kötetlen első személy idegenül, mereven
jött a szájára, nyelvére.
– Nagyon sajnálom, ami történt.
– Nem az ön hibája! – Idra dühe azonnal fellobbant. Maia kénytelen volt erősen
pislogni, hogy összeszedett maradjon.
– Az édesanyjuk nem értene egyet – jelentette ki –, mi pedig… én pedig nem tudom,
miket mondhatott rólam.
Idra elértette a mondatot.
– Nem beszélt önről nekünk – felelte, mindhármukra értve. – Csak azt tudjuk, hogy ön
a félnagybátyánk, a császár.
Maia eléggé elfeledkezett magáról, hogy erre fintorogjon egyet.
– Ez olyan felfuvalkodottnak hangzik – mondta aztán bocsánatkérőn, és egyszerre
meglepődött és megörült, amikor Ino kuncogott, bár utána azonnal a bátyja karjába
rejtette az arcát. – És nem is hiszem, hogy igazi nagybátyjuk tudnék lenni. Mindössze
négy évvel vagyok idősebb. Megtennék, hogy unokatestvérüknek neveznek, mint
korábban?
– Ha így kívánja? – nézett rá Idra kissé kétkedve.
– Így.
– Maia unokatestvérünk – szólalt meg Mireän –, mi lesz most mamával?
Maia összerezzent, de megmondta az igazat.
– Nem tudom, Mireän. Nem akarom kivégeztetni, de nem tudom, bízhatok-e benne.
– Még így is… – Idra nagyot nyelt. – Börtönbe kerülne, igaz?
– Igen – bólintott Maia. – És tilos lenne a számára, hogy írjon önöknek, vagy beszéljen
önökkel.
– Én vagyok az ön örököse – állapította meg Idra komoran.
– Így van.
– Mi lesz Inóval és velem? – tudakolta Mireän. – Mi nem vagyunk az örökösei.
Maia állta a pillantását, bár nem volt könnyű.
– Mer Aisava, a titkárunk azt mondta… Bocsánat. Mer Aisava, a titkárom azt mondta,
hogy önök megértették, mit próbált tenni az anyjuk.
– Megpróbált császárt csinálni Idrából – bökte ki Ino. – De Idra nem akarta!
– Tudom – nyugtatta meg Maia.
– És elküldte volna önt – tette hozzá Mireän –, ahogy most ön fogja őt.
– Ahogy papát és nagypapát is elküldték! – Ino szeme könnyel telt meg. – Hogy ne
jöhessenek vissza.
Maia Idrára nézett.
– Helytelen volt – szögezte le a fiú, aztán előhúzta a zsebkendőjét, és kisebbik húga
felé fordult.
– Mert ön a császár – jelentette ki Mireän. – Láttuk, amikor megkoronázták, meg
minden. És még mindig nem értem, hogyan lehet úgy Idra a császár, ha ön nem hal
meg.
 – Már elmondtam, Miree – vágta rá Idra, talán kissé túl gyorsan is. – Mama azt akarta,
hogy Maia unokatestvérünk mondjon le.
– Igen, de én akkor sem… – Mireän, aki a Drazhada-makacsságból a teljes örökrészét
bírta, újrakezdte, de a bátyja pillantását látva mégis elhallgatott.
Minthogy nem tudta őszintén megnyugtatni Mireänt, ugyanakkor arra sem volt
bizonyítéka, hogy Sheveän valóban megölette volna, Maia úgy vélte, jobb lesz ezt a csúf
kérdést megválaszolatlanul hagyni. A gyermekeknek maguknak kell napirendre térni
felette.
– Nagyon szeretném, ha tudnák, hogy egyiküket sem hibáztatom. Tudom, hogy ez a
helyzet kellemetlen az önök számára, és boldogtalanok, és ezt sajnálom. Idra, tehetek
esetleg valamit?
Bízott benne, hogy unokaöccse nem áll elő lehetetlen követelésekkel, és Idra alapos
megfontolás után szólalt meg.
– Lehetséges lenne, hogy az udvartartásunk egy részét magunkhoz vegyük?
Természetesen tudom, hogy fegyveresekről szó sem lehet, de a házitanítóm, és a lányok
dajkája?
– Ó, kérem, Maia unokatestvérünk – tódította Mireän is. – Suler nem utálja önt, meg
semmi!
– Suler sosem tenne semmi rosszat! – erősködött Ino meggyőződéssel, és Maiának
feltűnt, hogy a kislányok egyértelműen úgy szeretik a dajkájukat, ahogy az anyjukat
nem. De hiszen a dajka gondoskodott róluk: Sheveän nem a magányos, barizhani
Chenelo volt, aki maga foglalkozik a gyerekével.
– Meglátom, mit tehetek – felelte, és felállt, mert nyugtalanítón tudatában volt, hogy a
teendők egyre gyűlnek a gyermekóvó rácskapuján túl.
– Köszönjük, Maia unokatestvérünk – felelte Idra; Ino és Mireän lágy hangocskája
kísérte. A herceg ismét meghajolt, a lányok pukedliztek, és a császár úgy hagyta ott
őket, egymásba kapaszkodva, az Alcethmeret hideg és kopott óvodájában.
 24
A REVETHVORAN

Azon a rettenetes, hosszú napon Maia számára az jelentette az egyetlen

megkönnyebbülést, hogy sem Csevet, sem Echana főhadnagy, az Alcethmeretbe rendelt
külön gárdistaegység parancsnoka nem talált kivetnivalót Leilis athmaza vagy Suler
Zhavanin személyében. Maia röviden kikérdezte mindkettőt. Leilis athmaza apró volt,
ragyogó szemű, fürge; vadászgörényre emlékeztette Maiát. Láthatóan kedvelte a
tanítványát, aggodalmasan igyekezett megbizonyosodni róla, hogy Idra jól van, és Maia
emlékezett, hogy Leilis athmaza tanította meg Idrát különbséget tenni aközött, hogy egy
elv nem tetszik a lordkancellárnak, és hogy az az elv rossz. Suler Zhavanin még
könnyebb eset volt: a húszas éveiben járó, koboldsötét bőrű nő szinte megnémult a
rémülettől, de amikor Maia megmondta, hogy Ino és Mireän őt kérte, azonnal rávágta:
– Kérem, Fényességes, hadd menjek hozzájuk. Még ha csak pár napra is, amíg jobbat
nem talál.
– Nem is gondolhatunk jobbra annál, mint aki törődik velük és akiben bíznak.
Köszönjük, min Zhavanin.
Suler mosolya éppen olyan szép volt, mint amilyen váratlan. Maia megőrizte az
emlékét Cala véreres szeme, egyre halványodó arca láttán, amely olyan volt, mintha a
maza egy láthatatlan sebből vérezne lassan el; megőrizte Csoru zhasanai
összefüggéstelen levelét olvasva, amelyben harsány önmentegetés keveredett
ugyanolyan nagyhangú megrovással Maia Sheveänt illető bánásmódja miatt; megőrizte
Nurevis Chavarnak a korábbi barátságos hangnemet teljesen mellőző fájó kihallgatásán;
és megőrizte Telimezh elkeseredett elszánásával szembesülve is, aki késő este azért
könyörgött ki egy meghallgatást, hogy közölje Maiával: lemond.
– Lemond? – Maia először azt hitte, rosszul hallott.
– Elhagyjuk az udvart – biztosította Telimezh, mintha a császár emiatt aggódna. – Nem
akarjuk, hogy a terhére legyünk, Fényességes.
– A terhünkre? – visszhangozta Maia értetlenül. – Telimezh, kérjük, fogalmunk sincs,
mire gondol.
– Kudarcot vallottunk, Fényességes – közölte Telimezh kemény komorsággal.
– Semmit sem tehetett volna. Elmondták, hogy a bűbáj igen erős volt.
– Nem vettük észre Dazhis athmaza árulását. Kudarcot vallottunk.
Maia kimerülten megpróbált valami módot találni, hogy kezelni tudja ezt az új gondot.
Belátta, hogy Telimezh bűntudata nagyon is valóságos; fenntartásokkal bár, de azt is
elismerte, hogy van némi alapja, igaz, nem sok. Mégis…
– Nem akarjuk, hogy elmenjen.
– Fényességes? – Telimezh döbbenten nézett rá.
– Semmit sem tett, ami miatt kételkednünk kellene önben. És… megértjük, ha nem
kíván többé a nohecharisunk lenni, de igen hálásak voltunk a szolgálataiért, és
szeretnénk, ha továbbra is ellátná a feladatát.
Telimezh olyan arcot vágott, mint akit fej bevertek egy téglával. Maia belülről
beharapta az ajkát, ki ne nevesse: különben is inkább csak ő volt kimerült és ideges,
nem a helyzet humoros.
– Kérjük – tette hozzá –, legalább aludjon rá egyet. Gondatlanság lenne a részünkről
elfogadni bármiféle döntést, amit ma hoz.
 Beletelt egy másodpercbe, mire Telimezh eléggé összeszedte magát, hogy
meghajoljon, és kinyögjön egy Fényességes-t, bár kifelé menet csak azért nem sétált
bele az ajtófélfába, mert Beshelar egy apró lökéssel odébb irányította.
– Nem hisszük, hogy lemond, Fényességes – jegyezte meg Cala, miután becsukták a
Teknőc terem ajtaját.
– Így nem, hogy tudja, ön azt szeretné, ha maradna – tette hozzá Beshelar.
– Ó – bökte ki Maia. – Nem kellett volna…? Nem akartuk visszatartani a lemondástól,
ha valóban ezt kívánja.
– Nem tette, ő pedig nem kívánta – jelentette ki Beshelar. – Telimezh szíve mindig is itt
maradt volna.
– Ó – ismételte Maia, mert nem tudta, erre a jó vagy a rossz jelző illene inkább.
Csevet, aki udvariasan eltűnt, amíg Telimezh a császárral beszélt, most ismét
megjelent.
– Fényességes, szóltunk az őröknek, hogy zárják le a rácskaput. Ma már semmi más
hasznos nem végezhető el.
– És úgy véli, ideje lefeküdnünk. – Maia már a haragváshoz is túl fáradt volt: lázas
dühének utolsó cseppjét is felemésztette a gyász. – Nem ellenkezünk.
Beshelar és Cala felkísérte a lépcsőn. Maia érezte, mondania kellene valamit nekik,
ám nem maradt a fejében semmi, csak hamvak és szögek. Az edocharisai hasonlóan
hallgatagon fogadták, és Maia rájött, hogy hiányolja a másik kettőnél sokkal
beszédesebb Nemert.
Mélységesen hálás volt, amikor visszavonulhatott az ágya függönye mögé, ahol
csaknem úgy érezhette, mintha egyedül lenne.
Rosszul aludt, és arra a hírre ébredt, hogy az adremaza várja a Teknőc teremben,
amikor alkalmas. Esha rosszallotta ugyan, de Maia úgy vélte, ha az adremaza Dazhis
miatt érkezett, jobb lesz beszélni vele, mielőtt megkísérelne enni.
Az adremaza az ablaknál állt, mellette egy fiatal férfi, kék maza-köpenye éppen olyan
ócska, mint Caláé. Talán gyanakodnom kellett volna Dazhisra, mert új volt a ruhája?,
kérdezte magától Maia sötéten.
Mindketten meghajoltak. Az adremaza szólalt meg.
– Fényességes, szeretnénk bemutatni Kiru athmazát, akit reményeink szerint elfogad
majd új nohecharisának.
Az ifjú újra, még mélyebben meghajolt, és ahogy kiegyenesedett, Maia felmérte.
Alacsony volt, vékony testalkatú, fehér haját a tudósokra jellemző fonatban viselte, a
szeme halványzölden csillogott. Az orra sascsőrre emlékeztetett, az álla azonban puhán
kerekedett, és…
Maia pillantása, mielőtt megállíthatta volna, lejjebb siklott. Hitetlenkedve bámult
először Kiru athmazára, aztán az adremazára.
– Nem inkább nohecharót kellett volna mondania? – nyögte ki, és a hangja
megcsuklott a nemet jelző végződésen.
– Megmondtuk, hogy rá fog jönni – mormolta Kiru, és a hangja közel sem volt elég
mély, hogy férfié legyen.
– Fényességes… – Az adremaza úgy nézett ki, mint aki csaknem zavarba esett. –
Biztosíthatjuk, hogy Kiru athmaza tökéletesen megbízható.
– Ebben nem kételkedünk – vágta rá Maia, igyekezvén visszanyerni a méltóságát, de
maga is érezte, hogy sikertelenül. – De…
– Fényességes – szakította félbe maga Kiru –, az első válogatásnál kiestünk, mert az
előző császár semmi körülmények között nem helyeselte volna az effélét. Mindazonáltal
hallottunk az Arbelan Drazharan és Vedero főhercegnő iránti kedvességéről, és
merészeltünk reménykedni.
– És ön? – fordult Maia az adremazához.
Az adremaza most már valóban zavarba esett: halvány pír ült ki az arcára és a füle
hegyére.
 – Fényességes, értse meg, nohecharisnak lenni nem akármilyen dolog. Először is el
kell érni hozzá a dachenmaza fokozatot, és az Athmaz’are egész kötelékében kevesen
vannak, akik idáig eljutnak, még kevesebben, akik ezután készek feladni a
tanulmányaikat. Az Athmaz’are álláspontja mindig, mindig is az volt, hogy senkit sem
szabad rákényszeríteni a teher felvételére, és…
Tétovázott; Kiru athmaza egyenesen befejezte helyette.
– Miután először az elhunyt császár nohecharisait, aztán Dazhist is elveszítettük,
vagyis három hónap alatt ugyanannyi dachenmazát, nem maradt más.
– Értjük – felelte Maia. Meglehetősen rosszul érezte magát, és ha lehet, még hálásabb
volt, amiért az adremaza nem várt az üggyel tovább.
– Fényességes? – Cala szólalt meg. Hát persze, az adremazának igaza volt. Muszáj új
nohecharist találni, hogy Cala és Beshelar pihenhessen.
– Igen, Cala?
– A mi szavunk Kiru athmaza mellett szól – jelentette ki Cala, bár az arca még az
adremazáénál is sötétebb rózsaszínre vált.
– Köszönjük – biccentett Maia. Gondosan elkerülte Beshelar pillantását: inkább kutatón
felmérte Kiru athmazát.
A nő szilárdan állta a pillantását; Maia most látta meg rajta, hogy idősebb, mint
amilyennek gondolta. Egy évtizeddel is meghaladta Calát vagy Dazhist, ha nem többel.
Kiestünk, mondta. Merészeltünk reménykedni.
– Ez a vágya? Igazán?
– Igen, Fényességes. Mindennél inkább.
– Meg kell még kérdeznünk, hogy Telimezh főhadnagynak nincs-e ellenvetése –
mondta a császár.
– Természetesen – helyeselt az adremaza.
– Fényességes! – szakadt ki Beshelarból; Maia összerezzent, ám észrevette, hogy Kiru
athmaza nem. – Nem teheti! Mi lesz… – Egy pillanatra úgy nézett ki, mint aki fuldoklik. –
Mi lesz a hálószobájában? Nem jelenhet meg egy nő előtt mindössze egy hálóingben!
– Már Sheveän hercegnő előtt is megjelentünk úgy – közölte Maia.
Az éles visszavágás elnémította Beshelart, ám a tiltakozása nem volt egészen
megalapozatlan. Maia feszengve Kiru athmazára nézett, aki igyekezett legyűrni egy
mosolyt.
– Talán érdemes megemlítenünk – szólalt meg –, hogy Csaivo papnője vagyunk,
méghozzá régebb óta, mint hogy Fényességed megtanult volna egyenesen járni.
Vagyis tizenöt évvel idősebb, mint Cala. Csaivo papjai és papnői pedig szigorú
cölibátusban éltek; a nagyobb irgalmas kórházakban dolgoztak, és férfiakat, nőket
egyaránt kezeltek. Maiában felmerült a kérdés, bár tudta, soha nem teheti fel, hogy
valóban ez volt-e Kiru vágya, vagy ez jelentette az egyetlen módot, amellyel
ellensúlyozhatta akadályozó nemét. Az mindenesetre biztos, hogy jóval nagyobb
gyakorlata van, mint akárhány udvari orvosnak.
– És mégis nohecharis kíván lenni – nézett rá Maia. – Miért?
– Ez nem választás kérdése, Fényességes. Habár a kórházban fel kell adni a
munkánkat, az udvarnál is sokan vannak, akiknek szüksége lehet a szolgálatainkra…
még ha szokatlan időpontokban is.
Azoknak, akik nem engedhetik meg maguknak az udvari orvosokat, értette meg Maia.
Ha ő maga nem rendel doktort Nemer mellé, az edocharis talán nem is részesül
semmiféle kezelésben.
Kiru athmaza homloka ráncba szaladt.
– Valóban ilyen hihetetlennek találja, hogy önt kívánjuk szolgálni? – Felmérőn nézett
Maiára, aztán felvonta a szemöldökét. – Úgy látjuk, igen.
– Bocsásson meg – kapta félre a tekintetét Maia sietősen. – Sem az őszinteségében,
sem a hűségében nem kívánunk kételkedni. Amennyiben Telimezh főhadnagy nem
ellenzi, hogy egymás társai legyenek, mi örömmel fogadjuk a szolgálatait.
 Beshelar horkantott, és valamit mormolt, ami aligha lehetett dicséret. Maia
összeszedte minden maradék méltóságát, és úgy tett, mintha nem is hallaná.
– Ígérjük, hogy nem fogja megbánni a döntését, Fényességes – felelte Kiru athmaza
felragyogó arccal. Maia önkéntelenül visszamosolygott.
– Nem, mi is úgy gondoljuk, hogy nem.
A lépcső felől zörgés jelezte Telimezh érkezését; eléggé kifulladt, hogy Maia gyanítsa,
ő is csak későn jött rá, hogy amíg nem veszi fel a szolgálatot, Beshelar nem teheti le.
– Fényességes – hajolt meg –, reméljük, tegnap óta nem változtatta meg a
véleményét arról, hogy továbbra is elfogadja a szolgálatunkat. – Reménnyel vegyes
félelemmel nézett a császárra. Ha Maia hihetetlennek találta, hogy valaki ennyire
szolgálni akarja őt, Telimezh legalább ugyanannyira nem merte hinni, hogy Maia azt
akarja: ő legyen az a valaki.
– Természetesen nem változtattuk meg – felelte annyi melegséggel, amennyit ki mert
mutatni. – De meg kell mondania, kész-e rá, hogy Kiru athmazával együtt lássa el a
szolgálatot. Az adremaza biztosított minket, hogy a hölgy teljes mértékben megbízható.
Telimezh először Kiru athmazára nézett, aztán az adremazára, aztán Maiára. Maia
megértette a döbbenetét. Látta azt is, hogy Telimezh a legszívesebben megfordulna, és
kikérné Beshelar véleményét; nem hibáztatta volna érte, mégis boldog volt, hogy
Telimezh nem tette, és nemcsak azért, mert Beshelar helytelenítő fintora
eltéveszthetetlen iránymutatás lett volna.
– Ha önnek nincs ellenvetése, Fényességes – felelte végül Telimezh –, nekünk nem az
a dolgunk, hogy akadályokat emeljünk. Örömmel fogunk együtt szolgálni Kiru
athmazával. – Azzal Kiru felé fordult, és meghajolt. A maza viszonozta.
– Akkor ez rendben van! – kiáltott fel az adremaza, kissé túlzott vidámsággal. –
Fényességes, tudjuk, hogy a reggelije várja, de van még valami…
– Dazhis. – Maia gyomra azonnal fájdalmas ólomgolyóvá ugrott össze. A nohecharisai
együttes tapintatból távolabb léptek, és halkan az időbeosztásukról kezdtek beszélgetni.
– Igen, Fényességes. Ma este hajtja végre a revethvorant, és… nem tudjuk, Cala
athmaza elmondta-e önnek, de szokás, hogy a revethvoranra készülők beszélnek azzal,
aki ellen vétkeztek.
– Hogy megbékélhessenek – bólintott Cala.
– Igen. A dolgok helyes folyása szerint Dazhisnak kellene ön elé járulnia, ám, nos,
bizonyos körülmények arra indították Orthema kapitányt, hogy megkérje Fényességedet,
fogadja inkább a Mazan’theileianban. Dazhis tetteire bizonyos… megszorításokat
léptettünk életbe, és ezeket nem tudjuk biztonsággal fenntartani, ha kilép a
területünkről.
– Orthema nem hiheti, hogy Dazhis kárt akar tenni bennünk.
– Fényességes – válaszolta az adremaza semmitmondón –, inkább úgy gondolja, nem
kockáztatná meg.
Maia már nyitotta volna a száját, hogy tiltakozzon, de az eszébe villant, hogy ő már
azt se hitte volna, hogy Dazhis egyáltalán részt vesz az összeesküvésben, hogy őt
eltávolítsák a trónjáról.
– Mikor érkezzünk a Mazan’theileianba? – kérdezte inkább.
– Köszönjük, Fényességes – mormolta az adremaza; Maia tudta, hogy a köszönet nem
annyira a beleegyezésének szól, mint inkább annak, hogy nem tiltakozott oktalanul. – A
revethvorant mindig holdnyugtakor hajtják végre. Ha vacsora után érkezik, bőven
elegendő idő áll majd Dazhis rendelkezésére, hogy beszéljen önnel, és Telimezh
főhadnaggyal is, ha megengedi.
– Természetesen – felelte Maia, és az jutott az eszébe, miként gondolja az adremaza,
hogy képes lesz enni, miután az egész napot ideges várakozásban tölti.
Azonban mire a vacsorát elé tálalták, farkaséhes lett. A nap legnagyobb részében
amúgy sem gondolt Dazhisra. Túl sok egyéb ügy követelte magának a figyelmét – ki
kellett tűzni Chavar és Sheveän tárgyalásának időpontját; meg kellett akadályozni, hogy
Orthema kapitány katonai bázist csináljon az Untheileneise Udvarból; ki kellett hallgatni
a Chavada- és Rohethada-ház tagjait, és megnyugtatni őket, hogy a hűségüket nem
vonják kétségbe. Döbbenetes mennyiségű levél érkezett csőpostán, vagy apródok és
futárok kezében, akik az Alcethmeret rácskapujánál jelentkeztek.
A hegynyi halomból Csevet kiemelt egyet, és átadta Maiának.
– Úgy véltük, erre Fényességed személyesen kíván válaszolni.
Dach’osmin Ceredin írta, ezúttal a barzhad írással.

VII. EDREHASIVAR DRAZHAR CSÁSZÁRNAK, ÜDVÖZLETTEL. KÍVÁNUNK ÖNNEK

JÓ EGÉSZSÉGET & BIZTONSÁGOT & HOSSZAS URALMAT. AZT TUDTUK, HOGY
SHEVEÄN OSTOBA, DE AZT NEM SEJTETTÜK, HOGY EDDIG KÉPES ELMENNI AZ
OSTOBASÁGBAN. RENDKÍVÜLI MÓDON SAJNÁLJUK, HOGY NEM HÍVHATJUK
PÁRBAJRA & NEM BIZONYÍTHATJUK A HULLÁJA FELETT A HITVÁNYSÁGÁT, DE AZT
MONDJÁK, A PÁRBAJ BARBÁR SZOKÁS & NEM ILLIK EGY HÖLGYHÖZ & SHEVEÄN
AMÚGY SE TUDJA, HOGYAN KELL.
MINDAZONÁLTAL, FÉNYESSÉGES, HA AKAD BÁRMI, AMIVEL SZOLGÁLHATUNK
ÖNNEK, MINDEN IRÁNYÚ HŰSÉGÜNKET LESZÁMÍTVA, AMELY MÁR AZ ÖNÉ, CSAK
EGY SZAVÁBA KERÜL.

Részletgazdag, összefonódó monogrammal írta alá, olyannal, mint amit Hódító

Edrevenivar lovagjai használtak – ezt Maia a kék kötésű könyvekből tudta, amelyeket a
szakács és a lányai csempésztek Edonomee-be. Nem kerülte el a figyelmét a
kimondatlan tény, hogy dach’osmin Ceredin, Sheveän hercegnővel ellentétben, tudja,
hogyan kell párbajozni.
A tündék már nem nagyon gyakorolták a párbaj művészetét – a Varedeise-császárok
szívből ellenezték, mondván, hogy csak a koboldoknak való –, ráadásul nőknek nem
oktatták soha. Maia eltöprengett, vajon kit talált dach’osmin Ceredin a tanítójának, és
hogy az atyjának van-e az egészről fogalma. Aztán az is eszébe jutott, hogy a bajvívás
nem éppen a kötelességtudás bizonyítéka, és azon kapta magát, hogy mosolyog.
Mindenképpen személyes választ akart írni, bár nem is remélhette, hogy hasonló
hangnemben sikerül, és már bele is merült a – feszélyezetten kínos helyett mindössze
karót nyelt – szöveg megkomponálásába, amikor Csevet úgy rándult hátra a
levélhalomtól, mintha összetekeredett viperát talált volna az alján.
– Csevet? – Maia igencsak megijedt. Valódi kígyóról nem lehetett szó, ám Csevet füle
lelapult, az arca túlságosan is érzelemmentes volt.
– Bocsánatot kérünk, Fényességes – válaszolta a titkár hűvös, távoli hangon, ami
semmit sem árult el, ám a füle makacsul a koponyájára simult. – Mindössze
megriadtunk.
– Megriadt? – kérdezett vissza Maia a tőle telhető legjobb, udvarias hitetlenkedéssel. –
A levelezésünktől?
Csevet grimaszolt, és engedett.
– Talán az „elundorodtunk” jobb szó lenne. A kimerültség teszi, Fényességes, kérjük,
ne is foglalkozzon a szeszélyeinkkel.
Maia azonban most az egyszer nem hagyta, hogy Csevet elegánsan kitérjen előle.
– Mit talált a leveleink között, ami ennyire visszataszító?
Csevet tétovázott, ám sarokba szorították, és ezt be is látta.
– Érkezett egy levél dach’osmer Tethimartól, Fényességes. Azt találtuk…
– Undorítónak – fejezte be helyette Maia, amikor látta, hogy Csevet nem fog megfelelő
jelzőt találni. A titkár összerezzent. Maia a levélért nyúlt.
 – Fényességes, erre semmi szükség. Ez a titkárok dolga, hogy foglalkozzanak…
Elhallgatott, mert rájött, hogy Maia nem fogja feladni; akkor látható vonakodással
átadta neki a papírt. A császár arra gondolt, hogy Csevet számára a levél igenis vipera.
Sietősen átfutotta. Tethimar a többi leveléhez hasonlóan ezt is bő lére eresztette, és
teletűzdelte célzásokkal és rejtett gyalázkodásokkal. Még azt is beleírta, hogy a császár
csak bízza a védelmét a Tethimada-házra, és vonuljon vissza az ő eshovaree-i birtokukra
– avagy erődjükbe, ahogy dach’osmer Tethimar fogalmazott –, amíg az Untheileneise
Udvart meg nem tisztítják, és újra biztonságosnak nem ítélik. Emellett magára vállalta a
tisztogatás felügyeletét is.
Figyelemre méltóan sértő volt, és tökéletesen belefogalmazták a vélekedést,
miszerint a császárnak annyi esze sincs, hogy ernyőt nyisson, ha esik az eső. Maia
személy szerint inkább mulatságosnak találta, ám amikor felnézett, észrevette, hogy
Csevet füle ugyanúgy áll, és hiába igyekszik elkendőzni, a szemébe kiül valami, ami a
félelemre hasonlít.
– Feltételezzük, nem javasolja, hogy fogadjuk el dach’osmer Tethimar szíves
invitálását – mondta. Látta, hogy Csevet idegei még jobban megfeszülnek, ám a
robbanás előtti utolsó pillanatban a titkár is rájött, hogy nem kérdezte komolyan.
– Igen, Fényességes, lebeszélnénk róla – felelte.
– Eszünkbe sem jutott, hogy elfogadjuk – mondta Maia olyan kedvesen, ahogy bírta. –
Semmi okunk, hogy szeressük dach’osmer Tethimart, vagy akár megbízzunk benne.
Csevet összeszedte magát, és csaknem hihetően elmosolyodott.
– Fényességes, tényleg megbízunk az ítélőképességében. Mindössze túlérzékenyek
vagyunk. Előfordul, ha nem alszunk eleget.
Maia ezúttal sem hagyta magát elterelni.
– Elmondaná – kezdte szelíden –, miért tart dach’osmer Tethimartól?
Csevet majdnem megpróbálta letagadni Maia következtetését, de aztán a válla alig
észrevehetően meggörnyedt.
– Fényességes, ez nem kellemes történet – mondta.
– Nem a mulattatásunkra kérdezzük – vágta rá Maia.
– Nem, Fényességes, ezzel tisztában vagyunk. – Csevet mély lélegzetet vett, és lassan
kifújta. – Az eshoravee-i emlékeink… rémesek. Idestova tíz éve, hogy egy Tethimel
hercegnek szánt üzenettel küldtek oda minket. Vad viharok tomboltak akkor, és
dach’osmer Tethimar nem túloz, amikor erődnek nevezi Eshoravee-t. Egy magas hegy
tetején áll, ahová csak egy keskeny, meredek szerpentin vezet fel. Annyira meredek,
hogy helyenként lépcsőket vágtak a sziklába. Lóval lehetetlen felkaptatni, aki be kíván
jutni Eshoravee-be, annak gyalogolnia kell. – Maiára pillantott, aztán elkapta a tekintetét.
– Jócskán napszállta után érkeztünk oda, bőrig ázva, és a vállunkon cipeltük a
nyeregtáskánkat. Háromszor zuhantunk vissza felkapaszkodás közben, egyszer le is
tántorodtunk volna az útról végleg, és biztosan a nyakunkat szegjük, ha egy tüskebokor
fájdalmas kegyelmében nem részesülünk. Kimondhatjuk, hogy jóval azelőtt gyűlöltük
Eshoravee-t, hogy a kapujához értünk volna.
– Jó okkal – mormolta Maia, inkább bátorításként, mint véleménynyilvánításként.
– Tethimel herceg ittas volt, de azért szívélyesen fogadott – folytatta Csevet. –
Megköszönte a szolgálatunkat, az egyik szolgára bízott, hogy biztosítsa a kényelmünket,
aztán mindenestől meg is feledkezett rólunk. A szolga utálattal nézett ránk… a futárokat
sokszor vádolják könnyűvérűséggel, csábítással, a legrosszabb erkölcsi romlottsággal.
Mindazonáltal átvitt a szolgák folyosójára, megmutatta, hol alhatunk, és meghagyta a
kifutófiúnak, hogy kísérjen el a fürdőházukba. Az persze nem különálló ház volt, mert az
eshoravee-i magaslaton nincsenek külön épületek, hanem egy hosszú, barlangszerű
helyiség, amelyet a fedett udvar egyik oldalára helyeztek. Az udvarban kutyaviadalokat
tartottak, és amíg fürödtünk, hallottuk az ebek és a férfiak vicsorgását és vonítását. Az
agyondolgoztatott és dacos kifutófiú nem gondolt rá, hogy elmondja, merre jutunk vissza
a szolgák folyosójára, és habár az irányérzékünk általában meglehetősen jó, talán
mégsem meglepő, hogy végül eltévedtünk. Akármerre fordultunk, nem bírtunk
eltávolodni attól az udvartól, a vér és füst bűzétől, és végül kiléptünk, hogy lássuk, van-e
valaki, aki elegendő ideig képes elvonni a figyelmét a viadalról, hogy minket
útbaigazítson. Eshoravee régóta a Tethimel hercegek kedvenc birtoka, annak ellenére,
hogy megközelíthetetlen és kezdetleges is. A személyzete csaknem kizárólag helyiekből
áll, akik nem félnek a külvilágiaktól, inkább utálják őket. Az első, akit megkérdeztünk,
félrelegyintett. A második elátkozott. Egy harmadikat kerestünk, aki kevésbé lesz
ellenséges, amikor dach’osmer Tethimar ránk talált. Tizenöt évesek voltunk,
Fényességes, és nem akkor kaptunk először ajánlatot… amint mondtam, a futárokat
általában – megállt, kereste a szavakat – …hajlandónak vélik. Dach’osmer Tethimar
azonban nem tett semmiféle ajánlatot, mindössze megragadott. Nem tudtuk, kicsoda ő,
és nagyobb erővel, kevesebb tapintattal szabadítottuk ki magunkat, mint tettük volna,
ha ismerjük. A lényeg, hogy mivel igen elszánt volt, amellett képzett a kézitusában is,
megharaptuk.
– Ön megharapta dach’osmer Tethimart.
– Nagyon valószínű, hogy még mindig viseli a heget – folytatta Csevet. – Feldühödött
miatta, Fényességes. Elátkozott minket, nekivágott az udvar falának, odaszorított, és a
szemében gyilkosságot láttunk. Visszakézből ütött meg, hogy elestünk. Addigra már
mindenki minket figyelt. „Mit szólnak, uraim?” kérdezte Dach’osmer Tethimar.
„Rókavadászat?” Mindenki ujjongott, hiszen ez érdekesebbnek ígérkezett, mint a
kutyaviadal. Dach’osmer Tethimar pedig azt mondta: „Adok öt perc előnyt.” Előhúzta a
zsebóráját, és akkor jöttünk rá, kicsoda ő, mert a ruházata nem különbözött a
többiekétől. „Most!” kiáltotta, mi pedig rohantunk, Fényességes. Nem ismertük
Eshoravee-t, és tudtuk, hogy Dach’osmer Tethimar ezzel számol, mégis minden perc,
amit nyertünk, egy perc volt, amikor nem kapott el. És Osreian, vagy Salezheio, vagy
valaki megáldott minket azon az estén, mert rátaláltunk egy lépcsőre, mielőtt a
„vadászebek” találtak volna ránk. Hallottuk a nevetést, a kurjongatást, és valóban olyan
volt, mint az ebek csaholása. Azt gondoljuk, Dach’osmer Tethimar még öt percig sem
váratta őket. A szolgák egyik lépcsőjére bukkanhattunk, mert keskeny volt és meredek.
Kézzel-lábbal kapaszkodtunk fel rajta a sötétben. A padlásra vezetett. Ott leltünk egy
létrát, a végében pedig egy csapóajtót, amelyen át kijutottunk a tetőre. Ott
éjszakáztunk, egy kémény mellé kucorodva, hogy meg ne fagyjunk. Reggel, amint elég
világos lett, hogy lássunk valamit, lemásztunk, minden nesz vagy lépés zaja elől rejtekbe
ugorva. Sikerült kijutnunk Eshoravee-ből úgy, hogy csak a kapuőrrel találkoztunk, ő
pedig nem ismerte fel bennünk az előző esti rókát, vagy nem is vett részt a játékban.
Veszni hagytuk a táskánkat, és vele mindent, félig mászva, félig csúszva igyekeztünk
lefelé a lejtőn, és azért fohászkodtunk, hogy ne jusson eszükbe üzenetet küldeni a
lovászoknak, akik aztán dach’osmer Tethimar kedvére feltartóztatnának. Nem jutott, és
távol kerültünk Eshoravee-től, mielőtt a nap a hegyek fölé emelkedett volna. Még aznap
alkonyat előtt – mielőtt elértük volna Puzhvarnót – felszökött a lázunk, és a charcarsa
csaknem a halálunkat okozta. És ez az, Fényességes, amiért félünk dach’osmer
Tethimartól.
Kényelmetlen csend következett. Csevet egyértelműen jobban szeretett volna bárhol
máshol lenni, de volt még egy kérdés, amit Maiának fel kellett tennie.
– Mit gondol, mit tettek volna önnel, ha elkapják?
– Azt gondoljuk – válaszolta Csevet szárazon és keserűn –, hogy az agyonverés lett
volna a legjobb, amiben reménykedhettünk volna. És hozzá kell tennünk, Fényességes,
hogy senki nem törődött volna vele. Tethimel herceg megkapta az üzenetét, és végső
soron csak ez számított.
– Mármint kinek?
Csevet füle ismét lelapult.
– Fényességes, ez évekkel ezelőtt történt. És túléltük – felelte zavartan.
– Persze. Sajnáljuk. Mi csak…
 – Megrendültünk és ki vagyunk merülve – szólt közbe Kiru. Maia hálásan mosolygott
rá.
– Nem fogadjuk el a Tethimadák vendégszeretetét – fordult vissza Csevethez. – Emiatt
nem kell aggódnia.
– Igen, Fényességes – bólintott a titkár, azzal elegánsan témát váltva felhozta Maia
következő feladatát.
Voltak, akiket személyesen kellett megnyugtatni, például Cetho polgármesterét, és a
Virrasztók rendjének főnökeit Thu-Cethor északi és déli végéből egyaránt. A két
preceptor olyan pillantásokkal kerülgette egymást, mint két rivális kandúr, Maia pedig
megjegyezte magában, hogy talán nem lenne baj a Virrasztók rendjének is a körmére
nézni. Abban sem volt biztos, kinek a felügyelete alá tartoztak: a főprelátus vagy
Orthema kapitány alá? Majd meg kell kérdeznie Csevetet – de hát kegyelmes istennők,
napjában hányszor jut erre a gondolatra?
Felidézte a titkár előző napi szorongását, és rájött, hogy bizonyos nézőpontból nem is
volt olyan megalapozatlan, mint először gondolta. Muszáj lesz csökkentened a
függőségedet, gondolta, miközben Isheian leszedte a vacsoraedényeket; alig tűnt fel
neki, hogy megette, amit elé tettek. Az járt a fejében, hogyan is hitte, hogy képes lesz
végigcsinálni.
Aztán az órára nézett, és rájött, hogy indulnia kell.
Mindössze Telimezh és Kiru kísérte el a Mazan’theileianba; Maia, meglehetősen
csípősen, közölte Echana főhadnaggyal, hogy ha fegyveres katonák akarták volna
lerohanni az Untheileneise Udvart, azt már megtették volna, a nohecharisai pedig
minden mástól képesek megvédeni. Végül is ezért vannak, érvelt, és Echana, bár nem
értett egyet, de kénytelen volt engedni.
A Mazan’theileian nem volt szerves része az Untheileneise Udvar épületegyüttesének:
fedett híd kötötte össze vele, amely III. Edretanthiar idejében épült, és finom
kőcsipkéivel őrizte azt a korszakot. A hidat Usharsu Létrájának nevezték arról az
adremazáról, akinek a megbízásából megépítették, és az Athmaz’are tanoncai csak úgy
emlegették az előrehaladásukat, mint „megmászni a Létrát”, esetleg „leesni a Létráról”.
Mindezt Kiru mondta el Maiának, nem azért, hogy társalogjon – azt a császár szinte
bizonyosan visszautasította volna –, hanem egyszerűen mert meg akarta osztani vele,
Telimezhzsel és a híd köveivel. Maia pedig figyelt, és közben igyekezett palástolni a
kétségbeesését, próbálva nem gondolni arra, mi vár rá.
A híd végén egy nagyjából tizenhat éves, csúf arcbőrű ifjonc várta őket, vékony szálú
haja szerteszállt a fonatából, de mélyen és elegánsan hajolt meg, és amikor megszólalt,
a hangja a megjelenésének teljes ellentéte volt: mély, meleg, és egy ilyen fiatal fiúhoz
képest lenyűgözően jól uralt.
– Fényességes – kezdte –, az adremaza küldött, hogy üdvözöljük és elkísérjük a
Látogatók termébe. Ozhis vagyunk, az Athmaz’are novíciusa.
– Köszönjük – felelte Maia, és nagyon örült, hogy nem csuklott el a hangja.
A Látogatók terme kicsi volt, és meglehetősen kopár, ám ragyogott a tisztaságtól.
Mindössze egyetlen szék állt bent, és Ozhis, Kiruval egyetemben, erősködött, hogy Maia
üljön le. A császár engedelmeskedett, összeszedte magát, és várt. Nem telt el öt perc, és
behozták Dazhist. A haját rövidre nyírták, kék mazaköpenye helyett, amelyre már többé
nem volt jogosult, egy fekete, alaktalan rongyot viselt, amely egyben a szemfedőjéül is
szolgál majd. Két komor maza kísérte, akiknek köpenyén a fekete szalag jelezte, hogy
Ulis papjai.
Dazhis szinte azelőtt térdre esett, hogy átlépte a küszöböt, és nehéz, szaggatott
zokogásban tört ki. Maiának fogalma sem volt, mit tegyen.
Nem ajánlhatott vigaszt – Dazhis rettenetes bűnt követett el, és Maia nem menthette
ki a következmények alól. Azt sem mondhatta, hogy megbocsát, mert valójában maga
sem volt benne biztos, hogy így van. Ugyanígy érzett a megértéssel kapcsolatban – ám a
hallgatás is gyilkos volt.
 Már majdnem rászánta magát, hogy megszólaljon, amikor az egyik pap megelőzte.
– Revethvoris, szólnia kell. – A hangja nem volt kegyetlen, csak hajthatatlan, és Dazhis
válaszul nyeldekelni kezdte a könnyeit, amíg ki nem bírta préselni a torkán a szavakat.
– Fényességes, a bocsánatát kell kérnem. – Nem használta a formális első személyt,
és Maia meg is értette, bár önkéntelenül is összerezzent a mezítelen érzésektől.
– Igen? – kérdezte; Setheris, a maga jogászi, szőrszálhasogató gondolkodásával,
alaposan megtanította, hogyan ismerje fel a különbséget a bocsánatkérés és az arra
vonatkozó kijelentés között, és Maia ebben az esetben úgy vélte, nem érheti be a
kevesebbikkel.
– Én… én bánom, amit tettem.
Setheris nem érte volna be ennyivel; ő felsoroltatta volna, mit is tett, ám Maiából
hiányzott ez a fajta kegyetlenség. Ő valami mást akart igazán megtudni.
– Miért? Miért tette?
Dazhis ismét zokogásban tört ki, és Maiának az a kellemetlen érzése támadt, hogy
inkább a kérdést szeretné így elkerülni, és nem a gyásza vett rajta erőt.
– Revethvoris – figyelmeztette ugyanaz a pap.
– Ön tudja – kiáltott fel Dazhis, felé fordulva. – Miért nem mondhatja meg neki ön?
– Mert a te döntésed volt – közölte a pap érzelemmentesen. – Nem a miénk.
– Válaszolnod kell – szólalt meg a másik pap is.
Dazhis ismét összeszedte magát.
– Sheveän hercegnő és Chavar nagyúr megígérték nekem, hogy ha segítek nekik, én
leszek az új adremaza, amikor Sehalis adremaza meghal.
Az ő halála pedig valószínűleg inkább előbb, mint utóbb következett volna be,
gondolta Maia. Akár az enyém.
– És? – noszogatta tovább az egyik pap.
– És megígérték, hogy én lehetek Idra herceg első nohecharisa – suttogta Dazhis. – És
ők nem… az ő kormányzása alatt nem…
– Értjük – szakította félbe Maia, és maga is meglepődött a hangja hidegségén.
Dazhisból hiányzott a bátorság, hogy szemtől szembe megrója, de Maia ettől még
ostoba volt, amikor azt gondolta, nem kell számolnia az ellenérzéseivel.
Nem, közölte vele a metsző belső hang, amely nem Setherisé volt. Császár vagy. Nem
az a nohecharisaid dolga, hogy jó vagy rossz ítéletet hozzanak rólad, és főképp nem az a
tiéd, hogy a jóváhagyásukat keresd. Dazhis az, aki bűnt követett el, nem te. Emlékezz
erre, Edrehasivar.
Megpróbálja; ám nagyon nehezére esett elnyomni az érzést, hogy rosszat tett,
olyasmit, ami idáig vezetett.
– Fényességes, kíván még kérdéseket intézni a revethvorishoz? – kérdezte az egyik
pap.
– Nem. – Valójában voltak még kérdései, ám egyiket sem bírta volna kimondani.
– Revethvoris? – kérdezte a másik pap.
Dazhis ekkor nézett fel először.
– Fényességes, itt marad?
– Maradni? – hökkent meg Maia. – Azt kívánja, hogy legyünk tanúja a
revethvoranjának?
Dazhis bólintott.
– Tudom, ez nagy kérés, nem is volna szabad kimondanom. És nem fogom hibáztatni
önt, Fényességes, ha nemet mond, ezt megígérem. De… kérem, Fényességes…
– De miért kívánja… – Nem is talált szavakat, hogy befejezze a kérdést.
– Fényességes, nincs semmi kötelezettsége a revethvoris felé – szólalt meg az egyik
pap, de Maia hallotta, hogy Dazhis mit mond ugyanakkor:
– Nincs más senkim.
Hirtelen keserű szégyen öntötte el, amiért nem tud eleget Dazhisról, hogy megértse,
mit jelent ez. Árva, vagy messze él a családja, esetleg elvesztette velük a kapcsolatot,
vagy talán egyszerűen nem jönnek? Chenelo tudta volna. Chenelo elvárta volna tőle is,
hogy tudja.
– Maradunk – mondta ki.
– Köszönöm – felelte Dazhis.
A papok kétkedve néztek rá, ám láthatóan úgy döntöttek, hogy nekik nincs joguk a
császárral vitázni.
– A revethvorisnak Telimezh főhadnaggyal is beszélnie kell – jelentette ki az egyik.
– Igen – bólintott Maia. – Kiru athmazával mi kimegyünk, mert ami köztük történik,
nem tartozik ránk. – És azért is, hogy kiszabadulhasson a kicsi, cellára emlékeztető
szobából, Dazhis nyomorúsága, és a saját válaszadásra való képtelensége elől.
Kiru követte, és megállt mellette a Mazan’theileian hatalmas, boltíves csarnokában.
Hallgattak. A csarnok csaknem üres volt, de érezni lehetett a levegőben valamiféle
fojtott feszültséget, ami, Maia remélte, nem általános. Az a néhány maza is, aki elsietett
mellette, leszegte a fejét, és igyekezett, ahogy bírt – de talán ez az ő jelenlétének volt
köszönhető?
Odafordult Kiruhoz, hogy megkérdezze, de akkor nyílt a Látogatók termének ajtaja, és
Telimezh lépett ki az egyik pappal. Az arca csontfehér volt és komor; nem nézett Maia
szemébe. A pap megállt Maia előtt, és meghajolt.
– Fényességes, a revethvoran holdnyugtakor történik, két óra múlva, a Kisebb
Udvarban, ahova Kiru athmaza elvezeti majd. Ha kívánja, visszatérhet az Alcethmeretbe,
vagy ha inkább…
Maia most először látta bármelyik papon a tétovázás legkisebb jelét.
– Igen?
– Fényességes, szokásos, habár semmiképpen nem kötelező, hogy a revethvoran
tanúja előzőleg imádkozással tölt némi időt. Megtiszteltetésnek vennénk, ha
megnyithatnánk a Mazan’theileian ulimeiréjét ön és Telimezh főhadnagy előtt.
Maiának nem kellett Kiru megrezdülő fülére néznie, hogy tudja: a felajánlás a
megbecsülés jele, és további magyarázat nélkül megértette a pap tétovázását is. A
hitélet nem volt divatos az udvarnál, mi több, gyanakodva szemlélték; ez is egy oka volt
Chenelo keserű boldogtalanságának. A pap valószínűleg azt várta, hogy visszautasítja,
esetleg még egy csípős megjegyzést is hozzátesz.
Maia mindazonáltal nem gondolta, hogy képes lett volna visszautasítani az ajánlatot,
még akkor sem, ha egyébként osztozik a közvélekedésben, és nem tudja, micsoda
ritkaság, hogy egy kívülállót beeresztenek a mazák termeibe, hát még egy szent helyre.
Nem is sejtette, miért kapott ilyen megtiszteltetést – korábban császárok felszólítását is
visszautasították, és legalább az egyikük sereggel érkezett –, de csak annyit mondott:
– Mi is megtiszteltetésnek vennénk. Telimezh?
– I… igen, Fényességes. – Telimezh még nem tért magához a megrázkódtatásból, de
meghajolt. – Fogadják köszönetünket, maza.
A Mazan’theileian ulimeiréje jóval nagyobb volt, mint Cetho városé, ám szinte
ugyanannyira leromlott. A falakat nyers kőből rakták, a kopott bútorok sok – néha
szakszerű, néha kevésbé – javítás nyomát viselték. Bent néhány kék köpenyes maza
imádkozott lehajtott fejjel, kissé távolabb az adremaza térdepelt egyedül, ám amikor
Maia belépett, felnézett, majd talpra állt. Nyúzott volt, ápolatlan, mintha a haját tépte
volna, de meghajolt.
– Fényességes, üdvözöljük itt – mondta csendes méltósággal.
– Köszönjük – felelte Maia. – Nem törnénk be, csakhogy…
– Dazhis kérte önt, ön pedig jó szívvel beleegyezett.
A bűntudat tette, nem a jószívűség, ám Maia nem látta szükségét, hogy felzaklassa az
adremazát ennek kimondásával.
– Hová ülhetünk, ahol nem zavarunk senkit? – kérdezte inkább. Az adremaza
elvezette, Kiruval és Telimezhzsel együtt, a nyugati fal melletti imapadhoz. Maia hálásan
telepedett le. Az elkövetkező két órában nem kell senkivel beszélnie, nem kell ügyelnie
az arckifejezésére, nem kell császárként viselkednie.
Az Ulishoz szóló imák közül csak néhány barizhanit ismert, hiszen az édesanyja –
talán babonából – Ulis hitéről alig valamit mondott el neki. Az egyik alkalmatlan volt,
mert a betegekért szólt; a többi közül kiválasztotta azt, amelyiknek a szövegét a
legbiztosabban tudta. Beletelt egy kis időbe, hogy elcsitítsa a gondolatait, de tudta, ez
mindig így van, ha megtörik egy szokás, és aggodalom nélkül folytatta, figyelmesen és
tudatosan ismételte újra és újra a szöveget, legjobb képessége szerint átérezve. Még ha
nem is tudott őszintén megbocsátani Dazhisnak, nem kívánta, hogy akár a halála, akár
ami utána következik…
Rosszabb legyen, mint a tiéd lett volna, Edrehasivar?
Maia elborzadt a gondolattól. Már két napja igyekezett nem elképzelni, miként halt
volna meg – Sheveän arra utasította volna az embereit, hogy természetes végnek
tűnjön, vagy balesetnek, esetleg elhagyta volna a finomkodást, gondolván, hogy úgysem
mer tiltakozni senki? Maia azt biztosra vette, hogy Sheveänt nem érdekelte volna, ha
kínok között vagy békében, gyorsan vagy lassan szenved ki. Neki nem adatott volna
meg az esély, hogy kérje azok bocsánatát, akik ellen vétkezett.
Dazhisnak nem állt szándékában, hogy megöljön, rótta meg magát, de azonnal vissza
is vágott saját magának. Szólt volna egyetlen szót is, hogy megakadályozza?
Visszafordította az elméjét az ima szavaira. Nem számít, mit tett volna Dazhis, vagy
mit nem, egy olyan helyzetben, ami nem valósult meg. Nem; már az is elég rossz volt,
amit megtett.
Maia megrándult, mintha a kegyetlen szavak hangosan szaladtak volna ki a száján.
Nem engedhetem meg magamnak ezt a dühöt. Ethuveraz császára nem lehet
bosszúálló, mert ha egyszer elkezdi, sosem lesz vége.
Ulis, fohászkodott, elhagyva az ima kötött szavait, engedd, hogy a dühöm vele együtt
elmúljon. Szabadíts fel mindkettőnket a tette következményei alól. Ha nem is vagyok
képes megbocsátani, segíts, hogy ne gyűlöljem.
Ulis hideg isten volt, az éjjel, az árnyak és a por ura. Az ő szeretete az ürességben
rejlett, az áldása a csendben. Maiának éppen erre volt szüksége – csendre, hidegre,
áldásra. Gondosan felidézte az ismerős ikont, Ulis nyitott tenyerét: az elengedés istene
biztosan kész meghallgatni a vonakodó uralkodót. Távoztasd el tőlem a gyűlöletet,
imádkozott, és egy idő után könnyebb lett Dazhis békéjéért fohászkodni; hogy Maia dühe
ne növelje a lelkére nehezedő súlyt.
Amikor a pap meghúzta a hatalmas, mély hangú revethahalt, a lélekharangot, Maia
olyan közel érezte magát az átszellemültséghez, amennyire ez a körülmények közepette
lehetséges volt. Követte Kirut a Kisebb Udvarba, és a szívében nem volt más, csak ima a
békéért.
A Kisebb Udvar jóformán építészeti balesetnek tűnt: egy keskeny, zárt tér volt a
Mazan’theileian és egy egyértelműen sokkal későbbi hozzáépítés között, és az oldalfalak
magassága miatt még keskenyebbnek tűnt. Eredetileg láthatóan vízgyűjtőnek
használták – erre utaltak a csatornamélyedések, a kövezet lejtése és a középre helyezett
rácsos lefolyó, ám a kialakítása éppen ideálissá tette a revethvoran céljára. Könnyebb
lemosni a vért.
Csípős hideg uralkodott; Maia steppelt kézelője védelmébe húzta az ujjait, és azt
kívánta, bárcsak kevesebb gyémántos nyakékkel és több prémes sapkával díszítenék a
császárt. Odébb hajolt, és odasúgta Kirunak:
– Nem kell idekint maradnia, Kiru athmaza. Nem akarjuk, hogy megfagyjon.
– Köszönjük, Fényességes – mormolta Kiru –, jól vagyunk.
Nem mondhatott mást, és ezt Maia is tudta, de legalább próbálkozott.
Nem kellett sokáig várniuk. Először az adremaza jelent meg az udvar túloldalán, aztán
Dazhis lépett ki, a két pap kíséretében. Hevesen reszketett; a császár nem tudta volna
megmondani, hogy a hidegtől-e, vagy a félelemtől, de amikor meglátta őt, majdnem
sikerült elmosolyodnia.
Nem volt rituális beszéd: a papok az udvar közepére kísérték Dazhist, egymás után
meghajoltak felé, és visszatértek az adremaza mellé. Akkor maga az adremaza lépett
elő, mondott valamit Dazhisnak, amit Maia nem hallott, átadta a revethvoreis’athát, és
visszahátrált.
A revethvoreis’atha csillámlott a lámpák fényében – hosszú, vékony penge, dísztelen
markolattal. Dazhis egy hosszú pillanatig nézte, aztán felemelte a fejét: ismét Maiát
kereste. Maia el sem tudta képzelni, miként jelenthet a látványa mást a mazának, mint
bűntudatot, de nem tagadhatta, hogy így van, mert amikor meglátta, Dazhis ajka
kemény, elszánt vonallá szűkült, és lemeztelenítette a jobb karját, hogy megejtse az első
vágást.
A revethvoreis’atha úgy metszett a húsába, mint a vízbe.
Elméletben a revethoris vagy revethoro öt vágást tesz: a csuklóin keresztben, az
alkarjain hosszában, és végül a torkán – mindazonáltal kevesen voltak elég erősek, hogy
eljussanak az ötödik metszésig, és ezt nem tekintették a szertartás
megszentségtelenítésének. Dazhis sem tudta befejezni: a revethvoreis’atha a negyedik
vágás közben hullott ki az ujjai közül, és azonnal el is tűnt a kiömlő, feketén csillogó
vérben. Ő maga is csak alig néhány pillanattal tovább állt a lábán: esetlenül, oldalvást
elterült, méltatlan helyzetbe, ám az arca tiszta maradt. Sípolva kapkodta a levegőt, ám
nem formált szavakat. Maia kényszerítette magát, hogy nézze, kényszerítette magát,
hogy lássa: a haragja szükségtelen.
Dazhis végül elcsendesedett; valamivel később a két pap újra odalépett hozzá,
bűntudat vagy undor nélkül letérdeltek a vérébe, hogy megvizsgálják. Az egyik
megérintette az arcát, majd a torkát; a másik a jobb csuklóját emelte fel, a vágásokat
szemlélve. Bólintottak egymás felé, felálltak, és visszatértek az adremaza mellé.
Váltottak néhány szót, aztán az adremaza csengő hangon bejelentette:
– A revethvoran megtörtént.
Maia ekkor ébredt rá, mennyire reszket, és meghallotta Telimezh aggodalmas kérését.
– Fényességes, jöjjön be!
Nehezére esett engedelmeskedni: mintha a kőhöz fagyott volna. Mégis rávette magát,
hogy megmozduljon, visszatérjen a Mazan’theileian ütéssel felérő melegébe; ott
szembetalálta magát a semmiből előbukkanó adremazával.
– Jól van, Fényességes?
Jól van? Maia kétkedett.
– Köszönjük, jól vagyunk.
Az adremaza nem tűnt meggyőzöttnek.
– Újfent köszönjük, hogy elvállalta a tanúskodást, Fényességes. Féltünk, hogy Dazhis
nem…
Maia nem akarta, hogy a másik befejezze a mondatot, úgyhogy – habár megesküdött,
hogy nem fogja – feltette a kérdést.
– Azt mondta, neki nincs senki más. Árva volt?
– Nem – sóhajtott az adremaza fáradtan. – Túlzott.
– Ó.
– Igazságtalanok voltunk, bocsánatot kérünk. Dazhis egy nyolcgyermekes
iskolamester harmadik gyereke volt Thu-Athamar keleti részén. Úgy hisszük,
gyermekként nem volt boldog. Miután felvették novíciusnak az Athmaz’are-ba, nem
látogatta meg a szüleit, és tudtunkkal nem is levelezett velük. Ma sem írt nekik, pedig
bátorították.
– És nem voltak barátai sem? – Semmit sem tudott Dazhisról, az árulását és a halálát
kivéve.
– Olyan nem, aki végignézte volna a revethvorant – vágta rá az adremaza szinte
nyersen.
 – Hát persze. Bocsásson meg, ostoba kérdés volt. Jó éjt, adremaza.
– Jó éjt, Fényességes – válaszolta az adremaza, és meghajolt.
Maia hideg csendben gyalogolt vissza az Alcethmeretbe. Aznap éjjel nem aludt – nem
bírt, de még próbálkozni sem. Dazhisért senki sem virrasztott, még ezt sem nevezhette
annak. Csak a felhalmozódott düh, gyász és félelem munkált benne, amit nem tudott hol
levezetni. Képtelen volt nyugton maradni, bár vágyott a nyugalomra: teremről teremre
járkált az Alcethmeretben, fel és le a visszhangos lépcsőkön, és alig bírta megállni, hogy
ne kiabáljon a nohecharisaival, akik mindössze a feladatukat végezték. Biztosra vette,
hogy hálásak voltak, amikor eljött a reggel, és elmenekülhettek.
Beshelar, mint mindig, most is olyan volt, mint akit skatulyából húztak ki. Cala sápadt
volt, és fáradtnak tűnt, de legalább már nem zaklatottnak. Meg sem próbáltak beszélni a
császár fejével: Maia csak azt vette észre, hogy beterelték az ebédlőbe, ahol a szamovár
fütyülte sajátos dalocskáját, Isheian pedig már várta, hogy tölthessen neki egy csésze
teát.
Semmi értelme, gondolta kimerülten, hogy visszautasítsa a vigaszt. Leült, átvette a
csészét, és megpróbálta felidézni a hideg, csendes békét, amit az ulimeirében megtalált.
Nem hitte, hogy különösebb sikerrel járt, de amikor megitta a teáját, visszament a
szobájába, hagyta, hogy az edocharisai lefürdessék és felöltöztessék, végül ismét
lement, készen rá, hogy hivatalosan is elkezdje a napot, már nem akart kiabálni senkivel
– talán ez is előrelépés volt.
Csakhogy azután, miközben Csevet a reggelit fűszerezte az elintéznivalók listájával –
a Corazha gyűlésétől a császári udvartartás költségvetésének megnöveléséig, Idra és a
húgai miatt –, egy apród érkezett. Üzenetet hozott Hesero Nelarantól, aki kihallgatást
kért, és Maia rádöbbent, hogy van a sikertelen államcsínynek még egy következménye,
amellyel eddig egyszerűen egyáltalán nem nézett szembe.
Unokabátyja, Setheris Nelar.
 25
HULLÁMVERÉS

Maia a Teknőc teremben fogadta Hesero Nelarant. Eszébe jutott, hogy másfél hónap telt
el, mióta Setheris bemutatta neki, és valami furcsa szomorúsággal vette észre, hogy
Hesero már nem nyűgözi le, mint az Untheileneise Udvarban töltött első napján. Még
mindig szép és kifinomult asszonynak találta, ám hetek óta hozzá hasonlóakkal volt
körülvéve, és Hesero nem tűnt többé ki közülük, hacsak azért nem, mert Setheris
felesége volt.
– Fényességes – kezdte halkan, mély és kivételesen elegáns pukedlije után –,
köszönjük, hogy biztosította a részünkre a kihallgatást, hiszen tudjuk, hogy kérnünk sem
lett volna szabad.
– Osmerrem Nelaran, mi nem…
– Kérjük – vágott közbe Hesero, és Maiára villantott egy bátor, ám megjátszott
mosolyt. – Nem abban maradtunk, hogy unokatestvérek vagyunk?
– Hesero unokatestvérünk – javította ki magát a császár. – Mit kíván?
– Fényességes, kérjük, meghallgatást szeretnénk kieszközölni férjünk, az ön
unokabátyja számára.
– Miért kellene megadnunk?
– Hiszen az unokabátyja! – nézett rá rosszallón Hesero.
– A hercegnő pedig a sógornőnk.
– Ő nevelte fel önt! – protestált az asszony. – Fényességes, tudjuk, hogy nem kedveli
őt, bár nem értjük, miért, de nem lenne képes túllépni a sértődésen, amit iránta érez?
Talán igazságos öntől, hogy…
– Sértődésen? – Hallotta a saját felcsattanását, de még csak nem is érdekelte. –
Osmerrem Nelaran… Hesero unokatestvérünk, nem dédelgetünk sértődést. Igen
keservesen igyekeztünk, hogy ne dühből vagy ellenséges érzésből cselekedjünk. Nem
küldtük vissza Edonomee-be, holott megtehettük volna. Megtisztelő és hasznos pozíciót
ajánlottunk neki. Mi mást tehettünk volna még?
– Fényességes…
– Nem. – Maia különös távolságtartással érezte, hogy reszket. – Nem tudnánk. Nem
tudnék. Setheris terrorizált engem. Kigúnyolt. Rendszeresen vert, és nem azért, hogy
megneveljen, hanem hogy levezesse valakin a saját dühét és tehetetlenségét. – Remegő
ujjakkal kibontotta és feltűrte bal ruhaujját, hogy megmutassa a palaszürke bőrén
kirajzolódó vastag ezüst hegek hálóját. – Ez az ő keze műve, Hesero unokatestvérem. És
ugyan… őszintén megértem, és amennyire képes vagyok, megbocsátok, kedvezni nem
fogok neki. Azt sem gondolom, hogy jogos volna tőle bármi efféle kérés.
Elfulladt a szava; már szégyenkezett, mert túl sokat mondott. Lehajtotta a fejét, hogy
visszagombolja a kézelőjét, de az ujjai túlságosan bizonytalanok voltak az apró
gyöngyház gombokhoz, és már hagyni akarta az egészet, amikor megszólalt egy halk
hang.
– Fényességes, megengedi nekem?
Cala volt. Maia nem bírt a szemébe nézni, mindössze felé nyújtotta a csuklóját. A
maza hosszú, fehér ujjai gyorsan és ügyesen elrendezték az utolsó gombot is, mire Maia
ráébredt, hogy Cala kötetlen első személyben beszélt. Felpillantott: attól félt, hogy
szánalmat és utálkozást lát majd, de a maza folytatta. – Bennem nem lett volna ennyi
megbocsátás. – Azzal mélyen meghajolt, és visszatért a helyére, Beshelar mellé.
 Később, gondolta Maia. Ezen később gondolkozz. A másik beszélgetés fonalát kellett
felvennie.
Hesero elhátrált, és úgy nézett Maiára, mintha amaz megütötte volna. Maia korábban
már gondolkodott rajta, hogy Setheris vajon a feleségét is verte-e, de most úgy vélte,
Hesero rémült szeme, hamuszürkére vált arca megadta a választ.
– Üljön le, Hesero unokatestvérem – mondta neki.
Hesero engedelmeskedett: ez volt az első esetlen mozdulat, amit Maia látott tőle.
– Kegyetlenül bánt önnel? – kérdezte alig hallhatóan, suttogva.
– Igen – válaszolta Maia. Nem volt értelme finomítani az igazságot. Ő is leült, mert
egyszerre elgyengültek a lábai. – Sajnálom. Nem kellett volna…
Hesero kábán rázta a fejét.
– Nem az… nem azért… nem bírom… Fényességes, nem bírom megérteni, hogyan
beszélhetünk ugyanarról a személyről mindketten.
– Sajnálom – ismételte Maia tehetetlenül. – Én sem értem. De… nagyon boldogtalan
volt. Mindketten azok voltunk. A világtól teljesen elzárva éltünk.
Hesero megpróbált Maia szemébe nézni, ám a pillantása folyvást visszatért a császár
bal alkarjára.
– A kandallórács volt – mondta Maia. – Nem… nem akarta.
Hesero bólintott, és visszakényszerítette a tekintetét a császár arcára.
– Fogadja?
Maia visszavette a formális beszédmodor páncélját.
– Feltételezzük, kénytelenek leszünk.
– Ártatlan az árulásban – súgta Hesero alig hallhatóan. – Nem érdemli… – Elhallgatott:
Maia látta, az önuralma gyenge, mint a szappanbuborék. – Akármit is tett, még a férjünk.
Kérjük, könyörgünk, ha elítéli, legalább tegye személyesen.
Maia nem értette – de hát azt sem tudta elképzelni, ki szerethetné Setherist ennyire.
Úgy vélte, sok minden más lenne, ha ezt felfoghatná.
– Meghallgatjuk. Most. – Csevetre nézett, ám nem kérdőn, és a titkár legörbülő szája,
lesunyt füle jelezte, hogy tudomásul vette.
Alapos és gondos megfontolás után Maia a Teknőc terembe hozatta Setherist. Ez a
helyiség nem adta meg számára az Untheileian, vagy akár a Michen’theileian
személytelen, nyilvános pompájának védelmét, ám úgy döntött, megéri ezt feladni a
kényelmesebb, biztonságosabb helyszínért, ahol magabiztosabban nézhet vele szembe.
Setheris két őr kíséretében érkezett. Fáradt volt, nyúzott, és jó néhány másodpercbe
beletelt, mire Maia rájött, mit lát a tartásán, a füle állásán – aztán még néhányba, hogy
el is higgye. Setheris Nelar félt.
Nem mintha nem lett volna rá jó oka, gondolta Maia, egyszerűen csak még sosem
látta félni, soha el sem képzelte, hogy félhet, és most, hogy így látta maga előtt, nem
tudta, mitévő legyen.
Setheris letérdepelt előtte, és úgy is maradt. A császár most az egyszer nem bánta,
hogy a kérelmező nem egyenesedik fel.
– Beszéltünk a feleségeddel – kezdte.
Setheris megrándult, mintha megégette volna. Maia rájött, hogy ez lehetett az
egyetlen dolog, amit mindenképp meg akart akadályozni. Átfutott az agyán, hogy most
diadalt kellene-e éreznie, de nem érzett.
– Azt mondja – folytatta komoran –, hogy hűséges vagy hozzánk.
– Az vagyok, Fényességes – válaszolta Setheris lelapuló füllel, színtelen hangon,
mintha nem várná, hogy hisznek neki. – Megesküszöm.
– Miért?
Maia őrei és a nohecharisok teljes döbbenettel néztek rá, de Setheris nem. Ő fel sem
pillantott. Tudta, miért tette fel a kérdést a császár.
Maia várt. Még azt sem tapasztalta soha, hogy Setheris ne találjon szavakat. Végül
azonban megszólalt, és a hangja félúton volt a könyörgés és a morgás között.
 – Mert Uleris Chavar egy idióta. És hiszek a törvényben. Hiszem, hogy ön is hisz a
törvényben.
Setheristől ez meglepő beismerés volt: Maia sosem hallott még tőle semmit, ami
ennyire hasonlított volna a dicsérethez.
Űzött tekintettel nézett fel.
– Sok minden vagyok, Fényességes, de áruló nem.
Maia megértette. Setheris már térdepelt egyszer a császár előtt, árulás vádja miatt.
Az a beszélgetés azonban merőben másképp zajlott le.
– Miért száműztek Edonomee-be? – kérdezte Maia, mert a kérdés égette, mint a
parázs.
Setheris keserűen nevetett – éppen, ahogy Maia emlékezett rá.
– Megmondtam az ön elhunyt császári atyjának, hogy ha úgy véli, árulást követtem el,
vitessen a bírák elé, és ne zárjon az Esthoramire-be, mint egy neveletlen kutyát. Azt
hittem, kivégeztet. Merthogy nem követtem el árulást, és ezzel ő is tisztában volt.
Viszont megpróbáltam manipulálni, amiért még mindig dühös volt rám. Mindvégig az is
maradt. Így tehát Edonomee-be küldött. Önnel.
Kettejük közös múltjának emlékétől összesűrűsödött a levegő. Maia lassan,
elgondolkodva szólalt meg.
– Visszaküldhetnénk téged oda.
– Fényességes, nem tettem semmi rosszat! – Az önkéntelen, elkínzott tiltakozás szinte
akarata ellenére szakadt ki Setherisből.
– Tudom – bólintott Maia. – Ugyanakkor gyűlöllek, mint azt te is tudod, és ha az
udvarnál maradsz, örökké csak azon fogok töprengeni, kinek mit mondasz éppen.
Erre még Setheris ajka is elfehéredett.
– Esküszöm, hogy nem mondok semmit – rebegte halkan. – Eddig sem mondtam…
még a feleségemnek sem. A múltat nem kell felemlegetni. Hűséges vagyok,
Fényességes, és ismerem a szavakban rejlő veszélyt… mint azt te is tudod.
Maia felidézte a gúnyneveket, amelyeket Setheris aggatott rá, a holdkóros gnómtól a
sötét fattyúig, és szinte csodálta az unokabátyja bátorságát – ha ugyan nem egyenesen
őrültség volt ez –, amivel előhívta az emlékeket.
– Nem küldelek Edonomee-be, de azt sem állhatom, hogy itt maradj. – Szilárdan állta
Setheris tekintetét; életében most először nem riadt meg unokabátyja hideg
pillantásától. Végül Setheris sütötte le a szemét.
– Feltételezem, ezt érdemlem öntől – morogta dacosan.
– Mi is ezt feltételezzük – vágta rá Maia, és a szeme sarkából látta, hogy Cala
megrezzen.
– Csak… Fényességes, kérjük… mi… én lojális vagyok, és eszem is van. Adjon nekem
munkát, adjon felelősséget, valamit. Ne hagyjon megpenészedni, ahogy Varenechibel
tette.
– Nem büntethetünk meg azért, mert nem esküdtél össze ellenünk – állapította meg
Maia, és látta, hogy Setheris félelmének egy része elszivárog. Elfordította a figyelmét,
Csevetre nézett, közben távolról észlelte, milyen nehezére is esik ez. Csevet arcán nem
látott semmit, de enyhén lelapuló füle rosszallást jelzett. Maia rámeredt. A titkár
összerezzent, észbe kapott, beleegyezőn meghajtotta a fejét, és csendben kisurrant.
– Valamit találunk az ön számára – válaszolta Maia –, és nem gondoljuk, hogy tovább
kellene maradnia az Esthoramire-ben.
Setheris felkapta a fejét, amikor meghallotta a formális megszólítást: a mondat
végére a szemében olyan fény csillogott, amit Maia egyszerre talált felkavarónak és
zavarba ejtőnek. A kapcsolatuknak sosem volt része, hogy Setheris hálát érezzen iránta,
és most rájött, hogy nem is akarja a háláját.
Hesero Nelaranra nézett; az asszony a fal mellett állt, és a kezét szorosan karba fonta
maga előtt.
– Hesero unokatestvérünk, visszakapja a férjét.
 – Köszönjük, Fényességes – felelte Hesero, és Maia úgy vélte, őszinte. Vagy legalább
igyekszik. Ismét tökéletes pukedlivel búcsúzott, és magasra emelt fejjel távozott a férje
oldalán, mintha semmiféle teher nem nyomná a vállát.
A rájuk telepedő csendben Maia összeszedte a bátorságát, és a nohecharisaihoz
fordult. Beshelar arca vérvörös volt: Maia gyorsan elfordította róla a tekintetét, és Calára
nézett.
– Hány éves volt…? – kérdezte a maza Maia karja felé biccentve.
– Ez? Ó, tizennégy, vagy akörül. Ittas volt – tette hozzá, bár még mindig nem tudta
eldönteni, hogy ezzel javít vagy ront-e a dolgon.
Beshelar szólalt meg: összeszorított fogai között préselte ki a csikorgó szavakat.
– Korbáccsal kellene keresztülkergetni a városon, egészen a folyóig, aztán
beletaszítani! – Dühös pillantását Maiára függesztette. – A császár tudott róla?
– Fogalmunk sincs – válaszolta Maia értetlenül; nem erre számított Beshelartól. – Ha el
is mondták neki, nem foglalkozott vele.
– Förtelem! – süvöltötte a katona, csaknem teljes hangerővel. Csevet, aki épp akkor
lépett vissza a szobába, hátrahőkölt, és kis híján leejtette a karjában hozott papírokat.
Mindent felülmúló zavarral néztek egymásra – aztán Maia egyszerűen nem bírta
megállni, és felnevetett. Még mindig kacagva huppant le a karosszékbe, és intett
Csevetnek, hogy üljön a másikba. Az értetlen – és kissé riadt – titkár engedelmeskedett.
– Fényességes – szólalt meg ismét Beshelar, ezúttal nagyon is feszesen –, a
lépcsőfordulóban fogjuk várni önt.
Csevet a kivonuló nohecharisról Calára, majd Maiára nézett, aki eddigre összeszedte
magát.
– Fényességes, nekünk nem kellene…
– Nem, minden rendben – nyugtatta meg Maia. – Beshelar másra gondolt. Ön pedig
megint más ügyet hozott elénk?
– Fényességes – bólintott Csevet, tudomásul véve a témaváltást. – A Corazha legelső
ügyrendi pontja szükségszerűen az új lordkancellár megválasztása. Úgy gondoltuk…
mármint, ha nincs más jelöltje, akit javasolna?
– Gondolkodás nélkül önt javasolnánk – vágta rá Maia –, leszámítva, hogy ön nélkül
elvesznénk.
Csevet örömében bájos rózsaszínre pirult.
– Túlságosan fiatalok vagyunk, Fényességes – tiltakozott.
Ahogy én is, gondolta Maia, de visszanyelte, mert haszontalan lett volna kimondania.
Helyette inkább gondosan felidézte magában azokat, akikkel Ethuveraz kormányzatában
találkozott; akik Chavar elveit támogatták (és meglehet, most sietősen visszakoznak),
akik nem, és akik ügyes semmitmondással egyensúlyoztak a kettő között. Végül arra
jutott, hogy mind közül mindössze egy vette észre, hogy a császár feje felett
összecsapnak a hullámok; egy döntött úgy, hogy mentőövet dob neki, és azután is
segíti, anélkül, hogy bármit is várna érte. És úgy gondolta, ő legyen, aki a kormányát
vezeti.
– A mi választásunk Berenar nagyúrra esne – felelte.
– Fényességes – biccentett Csevet, és feljegyzett valamit. – Szeretné bejelenteni a
Corazhának? Aligha találkozik majd ellenkezéssel, ugyanakkor határozottan felgyorsítaná
a dolgokat.
– Nem tűnünk részrehajlónak, ha megtesszük? Ez nem mindig világos a számunkra.
– Nem, Fényességes. Önnek minden joga megvan hozzá, hogy jelöltet állítson, mint
ahogy ahhoz is, hogy megvétózza az ő bármelyik jelöltjüket. Berenar nagyúr általános
tiszteletnek örvend, és ami azt illeti, a mi véleményünk szerint is kiváló jelölt. A Corazha
megtehetné, hogy elutasítja, mert ehhez meg nekik van joguk, ám ők is rendkívül
szeretnék, ha az ügy végére pont kerülne, úgyhogy nem hisszük, hogy, nos,
pártoskodnának.
– Köszönjük. Ez esetben igen, Berenar nagyurat javasoljuk a Corazha megfontolására.
 Egy órával később valóban felállt és megtette, bár esetlennek, faragatlannak és túl
fiatalnak érezte magát, különösen azért, mert a prelátusok vizsgálójának helyét a
főprelátus foglalta el, amíg a Prelátusok Tanácsa új jelöltet nem állít; az ő személye pedig
nyugtalanította Maiát. Bűntudattal éppen nem töltötte el, de ráébresztette, hogy nem
meditál, nem él lelki életet, ahogy pedig az anyja meghagyta neki. A vizsgálók azonban
tisztelettel hallgatták meg, és amikor leült, Berenar nagyúr odasúgta: Köszönjük,
Fényességes, mielőtt bejelentette volna, hogy amennyiben a Corazha megszavazza,
kész elfoglalni a pozíciót.
A Corazha pedig megszavazta. Maia ámulatára egyáltalán nem vitatkoztak. Minden
felmerülő aggály megalapozottnak bizonyult, de ezeket is gyorsan és felelősségteljesen
kezelték. Alig több mint egy óra múlva Ethuveraznak új lordkancellárja volt. A formális
beiktatásra még időpontot kellett találni, és azt végigszenvedni, ám Berenar nagyúr ott,
a Verven’theileianban letérdelt, és személyes esküt tett, mondván, hogy nem akarja
húzni az időt, mert a dolgok állása máris rémes, és napról napra csak rosszabbodik.
– Jóváhagyjuk a tevékenységét – mondta rá Maia; a Corazha ezzel két főt vesztett, és
ez a helyzet, bár kellemetlen volt és elítélendő, mégis kiváló mentséget jelentett, hogy
elnapolják az ülést. Maia hálásan így is tett, és Csevethez fordult, hogy megtudja, mi is a
következő tétel a teendőinek végeérhetetlen listáján – ám Csevetre ráakaszkodott
Berenar nagyúr személyes titkára.
Maia pontosan tudta, hogy közbeléphetne, ám ha nem teszi, akár öt teljes percig is
nyugta lehet, mielőtt Csevet kiszabadítja magát. Kissé hátradőlt a székében, és csak
nehezen állta meg, hogy fel ne sóhajtson – és akkor észrevette, hogy Tethimar főprelátus
őt figyeli. Kiegyenesedett; hiába tudta, hogy ez nevetséges, mégis rajtakapottnak érezte
magát.
– Beszélni szeretett volna velünk, főprelátus?
A főprelátus madárhoz hasonlóan oldalra hajtott fejjel végigmérte.
– Jól van, Fényességes?
– Miért ne lennénk? – kérdezte Maia elcsodálkozva.
– Bocsánatát kérjük – visszakozott a főprelátus. – Nem szeretnénk faggatózni.
Azonban tudjuk, hogy önre bizonyára jelentős nyomás nehezedik.
Maia úgy gondolta, ez igaz, de nem tehet ellene semmit.
– Köszönjük a figyelmességét.
A főprelátus rámosolygott; váratlanul és vakítón, mint a havon megcsillanó napsugár.
– Elegáns és semmitmondó válasz, Fényességes. Igen hamar kitanulta a politika
művészetét.
Maia látta, hogy Berenar nagyúr titkára meghajol Csevet felé, és kisiet.
– Bocsásson meg – nézett a főprelátusra, és remélte, nem látszik rajta a
megkönnyebbülés –, de attól tartunk, máris elkéstünk a következő kötelezettségünk
helyszínéről.
– Hogyne, Fényességes – helyeselt a főprelátus, bár a császár úgy érezte, villogó
tekintete egyenesen keresztüllát szegényes mentségén; meghajolt és távozott.
– Mi jön most? – fordult a császár a titkárához.
– Ebéd – vágta rá Csevet. – A délután a császár vizsgálójáé, aki előkészíti Chavar
nagyúr és Sheveän hercegnő perét.
– Hát persze – felelte Maia. Igyekezett elpalástolni a lelkében nyíló nagy, hideg
ürességet, ám az ebédhez nem volt étvágya.
Ehhez a kellemetlennek ígérkező kihallgatáshoz is a Teknőc termet választotta. Csevet
megerősítette benne, hogy ő választhat, és bár tartott tőle, hogy elárulja a gyengeségét,
ha nem a Michen’theileiant választja, az egész Untheileneise Udvarban a Teknőc termet
érezte valamennyire otthonosnak.
A császár vizsgálója alacsony, finom férfi volt, minden mozdulata pontos. Tanet
Csovarnak hívták, és mind az arca, mind a hangja tökéletesen jelentéktelen volt, a
ruházata józan és feltűnésmentes, a haja pedig láthatóan paróka – szinte díszítetlenül
hordta, mindössze egy pár tashinpálcát tűzött bele, mégis sikamlósan csillogott,
kopottas szemöldökével ellentétben. Több mint húsz éve dolgozott bírósági vizsgálóként,
és nem férhetett kétség hozzá, hogy kiválóan képes ellátni a feladatát. Tiszteletteljesen,
ám tétovázás nélkül tette fel a kérdéseit, és ha nem elégedett meg a válasszal, máshogy
kérdezett. Sem türelmetlenség, sem csalódottság nem látszott rajta, egyszerűen
megingathatatlan volt; Maiát mégis az zavarta leginkább, hogy nem jegyzetelt.
Mindössze hallgatta őt, hideg tekintete a császár arcát fürkészte, és a kérdései elárulták,
hogy mindent megjegyez, amit hall.
Először elmondatta Maiával a tervezett államcsíny történéseit, arra kérve, hogy
legyen olyan pontos, amennyire bír, különös tekintettel arra, ki mit mondott. Ez nem is
volt olyan rossz, de aztán a vizsgáló faggatni kezdte a korábbi találkozásairól Chavar
nagyúrral és Sheveän hercegnővel, vagy arról, hogy mit gondol, mik lehettek az okaik,
és – ez volt a legrosszabb – arra is rákérdezett, mit érzett Maia.
– Nem látjuk be, mi az érzéseink jelentősége – próbált kitérni Maia, eljátszva, hogy
ideges, nem pedig csapdába került.
– Nem tehetünk tanúságot, ha nem ismerjük meg az igazat – felelte Csovar –,
márpedig az érzések minden ember igazságának részét képezik.
– De bizonyára nem szükséges.
– Fényességes, ha ettől tart, nem fogjuk önt kevesebbre tartani az érzései miatt.
– Nem, hát persze hogy nem. – Veszített. Nem mer Csovar rossz véleményétől tartott,
ám elvben a nohecharisaiéval sem kellett volna törődnie. – Féltünk – ismerte be végül
elszántan, hogy kimondja, és lezárja az egészet –, mert eléggé ismerjük a történelmet
ahhoz, hogy előre lássuk, milyen sors vár egy trónfosztott császárra.
Mer Csovar a homlokát ráncolta.
– Abból, amit elmondott, úgy vettem ki, nem volt ártó szándékuk ön felé.
– Nem, akkor nem is. Ám ha életben hagynak, örökös kellemetlenség és veszély
forrása lehettünk volna, nem igaz? És láttuk, hogy Sheveän hercegnő nem tétovázna.
Talán még örömmel is tenné. Úgy tűnik, mélyen gyűlöl minket.
Hálás volt, hogy mer Csovar nem igyekezett meggyőzni, hogy téved, mindössze
bólintott.
– Nagyon is természetes, hogy féltette az életét.
– Igen. Amellett Idra unokaöcsénket is féltettük, valamint Ethuverazt. Nem titok, hogy
Chavar nagyúrral alapvető nézetkülönbségben voltunk a birodalmunk szükségleteit
illetően, ami pedig Sheveän hercegnőt illeti, nem úgy vettük észre, mintha őt a
birodalom sorsa egyáltalán érdekelné.
– Úgy véli, csak a fiával törődött? Vagy kizárólag maga akart hatalomba jutni?
Jó kérdés volt – jobb, mint a többi, sehová sem vezető, amellyel Maia gyötörte magát.
Elhallgatott, elgondolkodott. Mer Csovar nem siettette.
– Nem tudjuk – felelte végül Maia. – Nem tudjuk, miféle terveket készített Chavar
nagyúrral a kormányzásra. Azt gondoljuk, úgy tett, ahogy a fia érdekében jónak látta…
és a férje emlékének tiszteletében is, mert mindig is úgy gondoltuk, hogy ezért gyűlöl
minket igazán. Mi élünk, a férje nem. Nem hisszük, hogy az indítékai… politikai jellegűek
lettek volna.
– Igen csekély a különbség, Fényességes.
– Tudjuk. Nem értjük Sheveän hercegnőt, ezért amit mondunk, valójában csak
találgatás. De… – tette hozzá lassan, ahogy megvilágosodott előtte –, vagy
hatalomvágyból cselekedett, mely esetben a fia vagy a lányai jólléte cseppet sem
érdekelte, vagy elvakult önteltségből, mely esetben azok, akik a szövetségesének
nevezték magukat, könnyedén befolyásolhatták, akár meg is szabadulhattak volna tőle.
Semmi módját nem láttuk, miként végződhetett volna jól a helyzet.
– És akkor ön azt követelte, hadd beszéljen Idra herceggel. Azt várta, hogy önt fogja
támogatni?
Maia mer Csovarra meredt.
 – Ez a kérdés nem merült fel bennünk. Nem lehetett…
– Nem kell sietnie, Fényességes – mormolta a vizsgáló.
Maia felemelte két kezét, és a mellkasa előtt összeszorította a két tenyerét, a csuklója
tövétől az ujjai hegyéig. Barizhani meditációs technika volt, és ha akármelyik társa
odafigyel, annak sok mindent elárult volna, de eléggé visszanyerte általa a lelki
egyensúlyát, hogy megfelelhessen.
– Mindössze arra gondoltunk, hogy ha nem is vagyunk alkalmasak császárnak, azt
nem a lordkancellár dolga eldönteni, nem is a sógornőnké. Idra lesz, aki a
következményeket viseli, amíg él… vagy hal, és úgy éreztük, beszélnünk kell vele. Arra
számítottunk…
Mit is várt? Már maga sem volt benne biztos. A hideg pince távolinak,
valószerűtlennek tűnt, mint egy álom. Leeresztette a kezeit; a válla is meggörnyedt.
– Arra számítottunk, hogy meghalunk.
Mintha valami hangot hallott volna a háta mögül, de nem fordult meg.
– Biztosítani akartuk, hogy akármi lesz, Idra tudja. Nem vártuk, hogy ellentmond az
anyjának.
– Aláírta volna a lemondó nyilatkozatot?
– Igen – ismerte be Maia egyszerűen. – Ha eljutottunk volna odáig, igen. Nem tehetjük
ki az alattvalókat egy polgárháború kockázatának, ha bizonytalanok vagyunk…
Elharapta a mondatot, de már későn.
– Bizonytalan, Fényességes?
– Úgy gondoljuk, hogy a mi kormányzásunk jobb Ethuveraznak, mint egy Chavar
nagyúr által vezetett régensi kormány, de mi van, ha tévedünk? Mi van, ha valóban
káoszba és összeomlásba vezetjük a birodalmat? Milyen jognál fogva terjesztjük ki az
uralmunkat azokra, akik ezt nem kívánják?
– Ön IV. Varenechibel egyetlen túlélő fiúgyermeke – közölte Csovar. – Ha más oka
nincs is, Fényességes, ez a törvény.
– Nem gondoltuk, hogy bárki támogatásában bízhatunk – folytatta Maia. Ezúttal ismét
hallotta a neszt, bizonyára Beshelar nyelt vissza egy türelmetlen megjegyzést. A császár
nem vette le a tekintetét Csovarról. – Az államcsínyt a kormányzatunk legfontosabb
tisztségviselője és egy családtagunk szervezte, ráadásul a nohecharisunk is támogatta.
– Igen, ezt megértjük. – Csovar egy kényelmetlen pillanatig méregette Maiát. –
Fényességes, érzett haragot?
– Rettenetesen dühösek voltunk – válaszolta Maia szégyenkezve, amiért a szavak
ilyen könnyen jönnek a nyelvére. – Rosszul voltunk az árulás miatt, bár ez talán
ostobaság volt a részünkről.
Csovar felvonta a szemöldökét.
– Ha Chavar nagyúr nem kívánta önt szolgálni, az lett volna a helyes, ha lemond –
közölte, aztán kissé zavartan köhintett. – Fényességes, a kormányzata sok tagja szintén
úgy érzi, elárulták.
– Igazán? Köszönjük. – Gyenge volt és ostoba, de azért segített, hogy ezt tudja. –
Nagyon dühösek voltunk. Még most is azok vagyunk. Igyekszünk megbocsátani, de
felettébb nehéznek érezzük.
– Mit szeretne, mi történjen azokkal, akik ebben az ügyben ön ellen vétkeztek?
– Nem tudjuk – felelte Maia elkeseredetten. – Persze ettől még úgyis a mi döntésünk
lesz.
– Igaz, Fényességes, de nem azt kérdeztük, mit fog végül tenni velük.
– Mer Csovar, ön veszedelmes kérdéseket tesz fel.
– Fényességes – vágott vissza a férfi, olyan közel a türelmetlenséghez, ami láthatólag
kitelt tőle –, éppen ezért teszünk mi ön helyett tanúságot, mert vannak dolgok, amiket
ön, VII. Edrehasivar császár, nem mondhat ki. Ez a vizsgálók hivatása: hogy szóljanak
azok helyett, akik nem szólhatnak.
– Ön vel ama vizsgáló – állapította meg Maia. A tény keserűen mulatságos volt.
 – Igen, Fényességes.
– És ha azt mondjuk, hogy a halálukat akarjuk? A lehető leglassabban és
legfájdalmasabban?
Csovar nem pillantott félre.
– Ez az igazság?
– Nem – ismerte be Maia. Gyenge. Ostoba. Összefonta az ujjait az ölében, hogy
leküzdje az ingert, és ne dörgölje meg a szemét. – Még Dazhis athmaza halálát sem
kívántuk, holott ő volt a… legközelebbi, aki elárult minket.
– Teljes felmentésben részesítené őket?
– Nem – válaszolta Maia kínlódva. Csovar várt. – A szívünk legeslegmélyén, amelynek
a lemeztelenítésére kér most minket, szeretnénk eltaszítani őket, egy hideg és
magányos házba, ahogy minket is eltaszítottak, egy olyan valakivel, aki gyűlöli őket. És
azt kívánjuk, kerüljenek abba a csapdába, amelybe mi estünk.
– Ezt igazságtalannak érzi, Fényességes?
– Ezt kegyetlenségnek érezzük – vágta rá Maia. – És nem gondoljuk, hogy a
kegyetlenség valaha is igazságos lehet. Végeztünk, mer Csovar?
Csovar hosszú, száraz, töprengő pillantást vetett rá.
– Hacsak nincs még valami, amit Fényességed szeretne elmondani?
– Nem, köszönjük – mondta Maia.
Csovar meghajolt, és sietség nélkül távozott, frissen, elegánsan és pártatlanul.
Megítélte Maia gyengeségét, amely nem sújtotta le; ragyogó parókája alá befért Maia
nehéz sötétsége, amely nem terhelte meg. A császár csak azt kívánta, bárcsak ő is így
érezhetne.
 26
AZ ÓRAMŰVESEK ÉS A CORAZHA

Egyetlen olyan ügy volt, amelyet Maia eltökélten végig akart vinni még a télközepi
ünnepségek kezdete előtt: az óraművesek zhaöi céhének bemutatását a Corazha előtt. A
legtöbb dologra, ami a feje felett függött, nem volt befolyása – ráadásul egyetlen szót
sem hallott Thara Celehar felől, mióta váratlanul északra utazott – de ezt legalább
elintézhette, a tanácsnokok pedig két hétig, vagy még tovább gondolkodhattak rajta, mi-
előtt sor kerülne a vitára és a szavazásra. Persze ebben az esetben is csupán illúzió volt,
hogy bármit is irányít, hiszen semmit nem tett, mindössze szólt Csevetnek, hogy mit
akar elintézni, de még ez is jobb volt, mint hisztériás rohamot rendezni, összeomlani,
vagy más látványos választ adni a császári létre, ami eszébe jutott.
A Corazha mindazonáltal a Barizhan Avarjának tervezett érkezése előtti napnál
hamarabb nem fogadta az óraműveseket, és még ez is – ahogy Maia tudtára adták –
rengeteg tolakodás és piszkálódás eredménye volt. A Prelátusok Tanácsa egyelőre nem
bírta megválasztani az új vizsgálót, a kincstár új vizsgálója pedig igen fiatal volt a többi
tanácsnokhoz képest, és úgy tűnt, beletelik három vagy négy évbe, mire ki meri nyitni a
száját. Maia szinte sajnálta Berenar nagyúr hiányát, aki még nem merült fel a mély
vízből, ami a lordkancellár hivatalában várta, ám ilyenkor emlékeztette magát,
mennyivel szívesebben látja Berenart ott, mint itt, és nem elégedetlenkedett.
Az Óraművesek Céhét ismét Mer Halezh és Merrem Halezho képviselte, ám ezúttal
támogatta őket – vagy ők támogatták, Maia nem igazán tudta megállapítani a
viselkedésükből – egy mer Halezhnél idősebb férfi, aki óraműves mankóra támaszkodva
járt. A válla akkor is görnyedt maradt, amikor felegyenesedett a császárnak címzett
meghajlásából. Dachensol Evet Polchina néven mutatkozott be; Maia nem volt vele
pontosan tisztában, hogy ez a cím a céhben mit jelent, ám láthatóan több tanácsnokra is
mély benyomást tett, mintha dachensol Polchina jelenléte biztosította volna őket, hogy
nem csupán a császár „légvárára” pazarolják az idejüket, ahogy Pashavar nagyúr igen
szemléletesen megfogalmazta.
Amikor pedig a császár hivatalosan is felszólította a zhaöi óraműveseket, hogy
szóljanak a Corazhához, dachensol Polchina lépett elő. Mélyen, tiszteletteljesen
meghajolt Maia felé, aztán hasonló, de kevésbé formális meghajlással, egyenként
köszöntötte a tanácsnokokat is. Aztán intett, mire mer Halezh és merrem Halezho lépett
mellé, a kezükben egy nagy, vászonnal takart tárggyal, amelyet letettek a Maia széke
előtti asztalra.
– Mi ez? – szisszent fel Csevet, és jeges pillantást vetett az egyik altitkárra, akinek a
jelek szerint okosabbnak kellett volna lennie annál, mintsem megengedje, hogy bármi
tárgyat behozzanak a terembe Csevet jóváhagyása nélkül. Telimezh úgy lépett előre,
mint aki rá akarja vetni magát.
Dachensol Polchina arcán boldog mosoly ragyogott fel.
– Ez a híd – felelte. Ismét intett, és a másik kettő óvatosan felemelte a lenvásznat.
Maia lélegzete elakadt. Az Istandaärtha egy szakaszának modellje tárult a szeme elé,
még apró házacskák is voltak az egyik oldalán, a másikon legelő, zöld bársonyán picike,
fekete-fehér, legelésző tehénkékkel. Az utakat apró kvarckavicsokkal rakták ki, lágyan
csillogtak, mint a macskakő eső után. A sziklás folyópart görbe törzsű verashme-fáinak
ágát kihívó, aranyvörös virágok borították. Maga a folyó barnán kavargott; úgy vélte,
selyemből és halpikkelyekből állították össze. Egy helyütt egy fatörzs bukkant ki belőle:
Maia lenyűgözve nézte a heves áramlás illúzióját keltő anyagot. A modell készítője
tökéletesen visszaadta az Istandaärtha hatalmát.
A csoda középpontjában pedig – vonzotta és le is horgonyozta a tekintetet – ott állt a
híd. Maia hatalmasnak látta, mert a szeme alkalmazkodott a kicsiny tájhoz. Bronzból és
vasból épített szörnyeteg volt, négy óriási, négyszögű toronnyal; mindkét parton kettő-
kettő nyújtotta kábelekre rögzített, csuklós tagjait egymás után a másik felé, hogy
középen találkozzanak, és összekapaszkodjanak. Maia észrevette, és összerezzent, bár
nem meglepetésében, hogy a rögzítőkábelek a neki tetsző mancsformában végződnek.
Közelebb hajolt, és felfedezte, hogy minden oszlop tetején egy csúf, jóindulatú
tangrishafej ül.
– Mi más jelenthetne jobb védelmet egy gőzerejű hídnak? – mormolta dachensol
Polchina, olyan halkan, hogy csak Maia hallhatta, ámbár ebbe az is belejátszott, hogy a
tanácsnokok egyre erőteljesebben adtak hangot lenyűgözött csodálatuknak az egyik,
haragos hitetlenkedésüknek a másik oldalon.
– Ez az izé nevetséges! – csattant fel Pashavar nagyúr.
– A saját súlya alatt leomlik majd! – tódította Deshehar nagyúr.
– Egyetlen hajó sem juthat át ez alatt a szörny alatt – tette hozzá Isthanar nagyúr, az
egyetemek vizsgálója; és úgy tűnt, dachensol Polchina éppen erre a végszóra várt.
– Ahá! – Bólintott merrem Halezho felé, aki megérintett valamit a legelő alatt.
Bizonyára varázskeze volt, mint egy mazának, mert a modellből kipattant egy szikra, és
égett szag kezdett terjengeni.
– Beletelik néhány percbe, hogy elegendő gőzt termeljen – nézett körül dachensol
Polchina –, habár az igazi híd esetében természetesen a fűtők dolga lesz, hogy
biztosítsák a vízi forgalom zavartalanságát. Addig is kész vagyok megválaszolni a
kérdéseiket.
Maia alig hallotta a kibontakozó vehemens vitát: a modell túlságosan lenyűgözte.
Közelebb hajolva még azt is látta, hogy a házak között méretarányos alakok vannak; egy
nő a mosott ruhát teregette ki, egy férfi a zöldségeskertjét gazolta, két gyerek bújócskát
játszott. Az egyik ablakban még egy parányi cirmos is napozott. A híd felé haladó úton
két szürke ló húzott egy kocsit, de megálltak éppen, mert a kocsis valamit keresett a
padja alatt. A folyó másik oldalára pillantva Maia észrevette a tehénpásztort, és csaknem
kitört belőle egy örömteli felkiáltás. A koboldsötét bőrű figura keresztbe vetett lábbal ült
a mező egyetlen fája alatt, és furulyázott; az aprólékos gonddal elkészített hangszer
minden lyukát tisztán kivehette.
Kiegyenesedett, és határozottan félbeszakította az egyre inkább elmérgesedő vitát a
tanácsnokok és az óraművesek között.
– Látni kívánjuk a szerkezetet működés közben is.
– Fényességed elszánta magát, hogy támogatja ezt az ostobaságot? – meredt rá
Pashavar nagyúr.
– Nem találjuk ostobaságnak – felelte Maia, és maga is meglepődött a hangja
nyugalmán –, ahogy azt sem hisszük, hogy dachensol Polchina annak találná.
– Nem ostobaság – értett egyet a mester. – Újdonság, ami nem ugyanaz.
– Aligha néz ki órának – gúnyolódott Isthanar. – Biztos, hogy tudják, mit csinálnak?
– Ha úgy találja, hogy a tudásunk hiányos, tisztelettel elfogadjuk a magyarázatát –
válaszolta dachensol Polchina kedvesen, és a modell felé intett.
Isthanar hökkenten hallgatott: a főprelátus szólalt fel helyette.
– Hogy lehetnek benne bizonyosak, hogy a valódi híd el fogja bírni a saját súlyát?
– Nem olyan nehéz, mint amilyennek látszik – vágta rá mer Halezh. – Egy perc, és
meglátják.
Maia először nem ismerte fel a modell alól hallatszó hangot, mert semmi keresnivalója
nem volt a Verven’theileianban, sem a császár életében. A felforrt teavíz fütyülése volt.
– Készen állunk, Fényességes – jelentette be merrem Halezho diadalmas mosoly
árnyékával az arcán.
 – Akkor kérjük, mutassák meg a hídjukat – bólintott Maia, remélve, hogy nem hangzik
olyan nagyképűnek, mint ahogy érzi magát.
Merrem Halezho babrált valamit a modell alján, mire a fütyülés elhallgatott. Vártak;
még Pashavar is visszafojtotta a lélegzetét –, és aztán a karok karomszerű, fogóhorog-
csatlakozása először középen, aztán kétoldalt végig kioldott, a két hídfél szétvált, majd
lassan, harmonikaszerű, szaggatott mozgással visszahajtogatódott a főoszlopokhoz, mint
a madár szárnya a teste mellé. Maia fénylő gömbnek érezte a szívét kitöltő lelkesedést,
alig tudott tőle levegőt venni.
– A folyamatot bármikor meg lehet állítani – mondta Dachensol Polchina, mintha nem
is vette volna észre, hogy a császár mellett a tanácsnokok, a titkárok, mindannyian
elámulva nézik a modellt. – Azonban viharok vagy áradások idején teljes egészében
partra vonható, látják? Így semmiféle vízi forgalomnak nem akadálya.
Nem volt gyors, vagy épp csendes, de ahogy Dachensol Polchina mondta, a
hídelemek végül valóban teljesen az oszlopokhoz húzódtak.
– Tényleg tangrisha – állapította meg Maia, aztán fájdalmasan elvörösödött.
– Többek között a tangrishától is nyertünk inspirációt – bólintott kedvesen mer Halezh.
– Habár rengeteg pókot is megfigyeltünk.
– De ha ehhez elég könnyű – vetette fel Deshehar nagyúr –, akkor mennyi súlyt,
mekkora forgalmat bír el?
A kérdés olyan volt, mint a kavics, amely elindítja a lavinát. A Corazha kérdései
elborították dachensol Polchinát és mer Halezht, habár mindketten megőrizték a
lélekjelenlétüket és udvariasságukat, ami több volt, mint amire Maia képes lett volna.
Közelebb hajolt merrem Halezhóhoz.
– Ki tudja terjeszteni újra?
– Természetesen, Fényességes – vágta rá az asszony, és újra a legelő alá nyúlt. Maia
nézte, amint a híd két fele sóvárogva közelít egymáshoz; tudta, úgy nézhet ki, mint a
gyerek, aki kikerekedett szemmel figyel a mesére, de nem érdekelte. A híd csodája
mellett eltörpült a császári méltóság. Árgus szemekkel kísérte, amikor az ízelt horgok
újra visszafordultak, és elválaszthatatlan kapoccsal kötötték össze a hídszárnyakat. A
szürke lovak most már biztonságban átvihették a kocsit a folyón, és a furulyás pásztor is
visszahajthatta fekete-fehér teheneit a házak mögött várakozó istállóba.
Végül felnézett. A tanácsnokok még mindig dachensol Polchina és mer Halezh körül
csoportosultak, ám Pashavar nagyúr félrevonult; mindössze néhány lépésnyire, de
jelzésértékűen távol tartotta magát a kavarodástól.
Maia megkerülte az asztalt, és odalépett hozzá.
– Még mindig ellenzi, Pashavar nagyúr?
– Ez gyermekjáték – vágta rá Pashavar utálkozva, haragosan és talán kissé félve is. –
Rengeteg pénzbe, és kétségkívül életekbe kerülne, ezt már megfontolta, Fényességes?
Hogy hányan fognak meghalni, miközben az ön légvárát építik? És a végén az
Istandaärtha áthidalatlan marad, mert lehetetlen hidat verni rajta. Minden más
elképzelés csak mese.
Maia kissé megrezzent, hallva saját gondolatainak kicsavart visszhangját, és a
gyilkossági váddal felérő szavakat, de nyugodtan felelte.
– Nagyatyáink bizonyára ugyanezt mondták annak idején a léghajókról is. Azok
azonban mára mindennaposak, és sem a kormányzatunk, sem a gazdaságunk nem
lehetne meg nélkülük.
– Ez nem volt valami fényes példa, Edrehasivar – replikázott Pashavar szikrázó
szemmel, csakhogy Maia készen állt erre az ellenérvre.
– Nem – vetette ellen. – Atyánk halálát nem baleset okozta. Az ok nem a Choharo
Bölcsességében rejlett, hanem abban a személyben, aki felrobbantotta. – Látva, hogy
Pashavar még vitatkozna, sietve hozzátette: – Ugyanaz a személy ugyanilyen könnyen
elfűrészelhette volna a hintó tengelyét, vagy elvághatta volna a nyereg szíját.
 – Ez még nem jelenti, hogy az ön ostoba hídját meg lehet építeni – közölte Pashavar,
és a füle csaknem dacosan rándult meg.
– Bízunk az Óraművesek Céhének megítélésében. Végső soron amúgy is ennek kell
képeznie a döntés alapját, hiszen nekünk nincsen hídverési tudományunk, aminél fogva
átláthatnánk a tervet. Ahogy önnek sincs. – Megállta, hogy tegezésre váltson, bár
szívesen jelezte volna, mennyire fárasztja Pashavar makacssága; ugyanakkor ezt a
sértést semmiféle makacssággal nem lehetett kiérdemelni.
– De vajon szabad megbíznunk az óraművesekben? – intett körbe Pashavar, jelezve,
hogy többes számban érti. – Ha a tudomány valóban előrehaladt annyira, hogy ez a híd
több lehet, mint egy elmés játék, akkor ezt a bemutatót nem az egyetemek
képviselőinek kellene most megtartania?
Maia a terem másik végébe nézett. Ott Isthanar nagyúr szintén visszavonult a
mesterek körüli izgatott és nem kevéssé szenvedélyes vitából. Savanyú arca zárt volt,
mint a fösvény pénzkazettája.
– Ez kiváló kérdés, Pashavar nagyúr – válaszolta Maia –, de nem az óraműveseknek
tenném fel.
Pashavar elértette, és az arcára kiülő komor kifejezésből ítélve nem is tetszett neki;
alighanem azért, mert gyengítette az ellenállása erejét. Mindenesetre Isthanar nagyúr
néhány igen szúrós kérdésre számíthatott: Pashavar jelképesen meghajolt, és odasietett
tanácsnoktársához.
Maia újra az asztalhoz lépett, és megkérte merrem Halezhót, indítsa el még egyszer a
szerkezetet.
Negyedik rész
TÉLKÖZÉP
 27
A NAGY AVAR ÉRKEZÉSE

Barizhan Nagy Avarja délben érkezett az Untheileneise Udvarba, egy gyilkosan hideg
napon, amely épp olyan fényes volt, mint amilyen rövid. Egy Uveshóból indított futár
előzte meg őket – ott éjszakázott az Avar és a kísérete –, így a császár a palota hatalmas
nagykapujában várhatta, ahol még maga sem járt korábban. Mivel az ajtószárnyak
megmozdításához négy-négy férfi ereje kellett, nem sűrűn használták.
Az avarsinok Avarja nem léghajón érkezett. Gormened nagykövet elmagyarázta, hogy
nem érzi illőnek egy nagy uralkodó méltóságához, hogy fel-alá ficánkoljon a levegőben,
mint egy gyermek léggömbje. Az egész utat – ötven év, vagy még hosszabb idő óta az
elsőt, amelynek során átlépte saját birodalma határait – hintón tette meg.
Az első lovasok csaknem másfél órával korábban elérték Parmeno császárné terét.
Bár az uralkodójukat megelőzően nem üdvözölhették őket hivatalosan, és nem
vezethették be a palotába, Maia meghagyta a szolgáknak, hogy hozzanak ki forró teát
nekik és az egymást követően, hullámokban érkező többieknek is. Szolgák jöttek,
csomagok, egy teljes, tizenhat fős eshpekh a Hezhethora-gárda kötelékéből, végül egy
magányos lovas, aki egyenesen az Untheileneise Udvar kapujánál álló őrökhöz rúgtatott,
hogy bejelentse a Nagy Avar érkezését.
Eddigre a hideg ellenére szép számmal gyűltek össze nézelődők, akik ujjongva
nézték, amint a nagykapu kitárul, és újra éljenezni kezdtek, amikor Maia kilépett rajta. A
császár meglepődött, kissé meg is riadt, de Kiru csendben odaszólt neki, hogy más ne is
hallja: Örülnének, ha üdvözölné őket, és Maia akkor ébredt rá, hogy sokan tényleg azért
fagyoskodnak itt, hogy személyesen is lássák a császárt. Fél kezét esetlen intésre
emelte, mire – hihetetlen módon – a kiáltozás kétszer olyan hangosan folytatódott. Maia
megdermedt, ám megmentette a közeledő pokoli, rémítő patadobogás, ami a Nagy Avar
hintójának érkezését jelezte.
Nehéz és hatalmas alkotmány volt, vörös színű, aranyozott, akár egy szamovár. A
kocsis padja alatt egy faragott szempár dülledt előre, középen tátott varangyszáj. A
hintó oldalain egy-egy könyök és comb rajzolódott ki, a gerincét különös ívű hátuljáig
végig tüskék díszítették. Tíz fekete lovat fogtak elé, vörös-arany zománcos szerszámban,
ami tökéletesen illett a kocsis és az inasok – tisztavérű koboldok – libériájához.
Az inasok szinte meg sem várták, hogy a hintó megálljon, leugrottak, meghajoltak
Maia és a kísérete felé, majd azonnal munkához láttak: kövekkel támasztották ki a hintó
kerekeit, és kinyitották a jármű aljába hajtogatható lépcsőt. Nyolc-nyolc Hezhetora-
gárdista sorakozott fel kétoldalt, a kapitányuk pedig fellépkedett a palota lépcsőinek
feléig. Ott levette csodálatra méltó, vicsorgó arcot ábrázoló sisakját, és a hóna alá vette,
mint egy pótfejet. Az inasok, látván, hogy elfoglalta a helyét, egymásra néztek, majd az
egyik kinyitotta a hintó ajtaját, a másik a karját nyújtotta, hogy az Avar segítségére
legyen. Mindvégig egy hangot sem ejtettek.
A tíz ló egyike toppantott.
Maru Sevraseched, a barizhani avarsinok Avarja kilépett a hintóból.
Maiának minden akaraterejére szüksége volt, hogy el ne tátsa a száját. A Nagy
Avarhoz illett a neve: Maia először azon csodálkozott el, hogy akár ebben a hatalmas
hintóban elfért. Két méter magas lehetett, ha nem több, és hegynyi háj rakódott rá. A
bőre szénfekete volt, kidülledő szeme riasztó narancsszín; ősz csíkokkal szántott, ám
sűrű haját katonai kontyba csavarták a feje tetején, de az onnan a csípőjéig aláömlő
fonatokat az élénk színű szalagok inkább csak díszítették, mint összefogták. A bajusza
hasonlóan dús volt, két vaskos fonatban jócskán az állkapcsa alá lógott. A szolgái
elegáns libériájával ellentétben igen egyszerűen öltözött: mindössze egy lepedőnyi kék
köpenyt viselt, és a fülét ékítő tűzopálon kívül nem hordott más ékszert.
Maia egyszerre érzett ámulatot és némi félelmet, ahogy az Avar kiszállt a hintóból,
mert látta, hogy ha elveszíti az egyensúlyát, az inas, aki feleakkora sincs, mint ő,
semmiképpen nem támaszthatja meg. Az Avar azonban lassan, ám kiegyensúlyozottan
lépkedett, és amint a földre tette a lábát, lehetetlen módon még nagyobbnak tűnt; még
a Hezhethora-gárda katonái is eltörpültek mellette.
A tömeg teljesen elnémult, mintha az Avar egy emberevő ogre volna, amelyek
állítólag az Ezho feletti hegyekben élnek. Ő azonban körbefuttatta felmérő tekintetét a
téren, barátságosan intett, és friss, hosszú léptekkel elindult a katonái által nyitott
folyosón. A háta mögött a hintóból még több libériás szolga mászott ki: az edocharisai, a
titkárai, és mindenki más, akikre a Nagy Avarnak szüksége volt, hogy kényelmesen
utazhasson.
Maia gyáván örült, hogy Gormened dolga előrelépni, és fogadni a kettős
vállveregetést, ami a kobold férfiak között szívélyes üdvözlésnek számított. Néhány
sebes, halk szót váltottak barizhaniul, aztán Gormened hátralépett, és ethuverazi
nyelven, hangosan bejelentette:
– Barizhan Nagy Avarja üdvözli Ethuveraz császárát, és köszönetet mond, amiért
vendégül látja ezen a Télközép-ünnepen.
A tömeg felismerte a végszót, és boldogan hujjogott. A Nagy Avar nehézkesen
fellépett az utolsó lépcsőre, és Maia kénytelen volt hátrahajtani a fejét, hogy szemtől
szembe találhassa magát a nagyatyjával. Tudta, az illem azt kívánná, hogy beszédet
mondjon, ám a nagyatyja kerek, narancs szemébe nézve úgy vélte, az Avart nem
nyűgözné le a próbálkozása, de még az esetleges sikere sem. Ezért csak annyit mondott:
– Üdvözöljük önt. Kérjük, lépjen beljebb, ott melegebb van.
Az Avar egy pillanatig csak bámult rá, pislogás nélkül, kifürkészhetetlenül, aztán
felnevetett, hogy zengett tőle Parmeno tere.
– Talán több a kobold önben, mint ami meglátszik! – Keményen, bár nem fájdalmasan
meglapogatta Maia két vállát, aztán vissza sem fordulva intett a katonáknak és
szolgáknak. – Egyetértünk. Menjünk be!
Csevet rendkívül figyelmesen elzárta Maia elől a vitákat, veszekedéseket és
véleményeket arról, hol és milyen stílusban szállásolják el az Avart; a császár csak néha
kapott el egy-egy összefüggéstelen részletet a helyzetből, de ahhoz épp eleget hallott,
hogy tudja, a háttérben széles fronton folyik az elkeseredett harc, amit neki nem
engednek látni. A Fényességes Császárt mindössze a végkifejletről tájékoztatták; arról,
hogy az Avar számára az Ermezhis főherceg lakosztályaként ismert részt készítik elő. Ez
a palotának egy épp nem népszerű, ennélfogva lakatlan részében helyezkedett el,
ráadásul minthogy Ermezhis főherceg kora gyermekkorában átesett a sorvasztó lázon,
és egész életét bénán élte le, az egyike volt azon kevés lakosztályoknak, ahol egy
idősödő kobold számára egyenletes és megfelelő meleget tudtak biztosítani. A Nagy
Avar éppen csak körbepillantott, és kijelentette, hogy a hely megfelel a számára, ám az
edocharisai azonnal alapos vizsgálódásba fogtak. Maia tudta, hogy Csevethez fut majd
be a véleményük, és szívből remélte, hogy az kedvező lesz.
A következő esemény egy fogadás volt, ebédidőben, a nagykövet davjában, ahol
Cetho minden tiszteletre méltó kobold lakosa, valamint az összes érdeklődő tünde
udvaronc részt vehetett. Estére bált szerveztek az Untheileianban, ahol várhatóan az
egész udvar megjelenik majd, akár tetszik nekik az Avar jelenléte, akár nem. Ezt
követően minden nap a fogadások, előadások, gálák és ünnepélyek végtelen
forgatagába olvad majd, amíg az Avar távozik. Ha Maia valami magánjellegűt akart
mondani a nagyatyjának – amennyi jelentéssel ez a szó a számára bírt –, arra most
kellett sort kerítenie.
 Amikor elképzelte ezt a találkozást, úgy gondolta, túl sok kérdése lesz, és nem fog
tudni választani. Azóta azonban rájött, hogy csak egyetlen dolgot akar megtudni.
– Miért nem válaszolt a leveleire?
Minden barizhani, aki hallotta, megdermedt; még az Avar is, aki a nappali ablakából
nézte a kilátást, megmerevedett egy pillanatra. Amikor azonban megfordult, az arcán
szomorúság ült.
– Így tűnt jobbnak. Nem hozzánk tartozott. Nem segíthettünk rajta. Mit mondhattunk
volna?
A koboldok és a tündék törvényei ebben a kérdésben ugyanúgy rendelkeznek: a
feleség a férj családjáé lesz. A leánykori család beavatkozásával legjobb esetben is csak
Budarezh és Omdar vicclapjaiban lehetett találkozni, márpedig nincs az a férfi, aki ilyen
fényben akarja viszontlátni magát, ha van bármennyi büszkesége. És ha az Avar nem
ajánlhatott egyebet a leányának, igaza volt. Mit mondhatott volna?
– A nagykövet már vár – bólintott Maia. – Ideje indulnunk.
 28
MER CELEHAR LEVELE

Úgy tűnt, ha a koboldokon múlik, minden lakoma fél napig tart – egymás után érkeztek
az apró, szépséges fogások. Azt a szokást sem kedvelték, hogy mindenkit leültetnek egy
nagy asztal köré, ahol aztán nyugton kell maradnia: inkább kisebb asztalkákra helyezték
el a tálakat, ahová akárki leülhetett, ám ha kedve tartotta, körbe is járkálhatott. Ez
idegesítette Maiát, mert nem tudhatta, hogyan viselkedjék illően.
Észrevette, hogy a jelen lévő tünde udvaroncok mind az alacsonyabb rangú családok
tagjai, és szinte kizárólag a nyugati tartományba valók, egyetlen Zherinada úr
kivételével, aki a Thu-Tetar déli határánál birtokolt földeket. Mindannyian hallhatóan
folyékonyan beszélték a barizhanit, és Maia csak ült, azon töprengve, hogy mi mindenről
marad le a protokolláris és biztonsági kerítések miatt, amelyek elválasztják a császárt
mindenkitől, az alattvalói legmagasabb rangú példányait leszámítva. Komor gondolatok
voltak ezek.
Gormened nagykövet lépett elé, és fél térdre ereszkedett.
– Kérjük – szólalt meg Maia, és éppen időben nyelte vissza, hogy ne tegye. – Kérjük,
keljen fel, nagykövet úr.
– Köszönjük, Fényességes. – A követ aggodalmasnak tűnt. – Jól érzi magát? Hozassunk
esetleg valamit?
– Nem, köszönjük, jól vagyunk. – Természetes, hogy Gormened aggódik, ha a császár
csak így beül a sarokba. Maia összeszedte a bátorságát, és megkérdezte: – Bemutatna
valakinek?
– Természetesen, Fényességes. Kinek?
– Bárkinek – bökte ki Maia tehetetlenül.
– Bár… ó. – A követ egy pillanatig elgondolkodó arcot vágott, aztán válaszolt. –
Fényességed esetleg szívesen csatlakozna a feleségünkhöz? A Hezhethora-gárda
kapitányának feleségével társalog éppen.
– Nagy örömmel – felelte Maia, és valóban örült, amiért Gormened nem a terem
valamelyik részében folyó, erősen politikai vagy pénzügyi színezetű társalgásba ejtette
bele, még akkor is, ha gyanította: a követ inkább az urakat és kereskedőket igyekezett
óvni a császár társaságától. Boldogan követte Gormenedet a széles, ívelt
ablakmélyedésbe, ahol osmerrem Gormened ült egy fiatal kobold asszony társaságában.
Maia fejében megfordult, hogy rájuk erőltetheti-e magát, ám mindkét nő felállt,
elegánsan pukedlizett, merrem Vizhenka pedig rámosolygott, és kiváló ethuverazi
nyelvtannal, bár erős akcentussal szólította meg.
– Őszinte örömünkre és megtiszteltetésünkre szolgál, hogy találkozhatunk önnel,
Fényességes.
A bőre grafitszürke volt, sötétebb, mint Maiáé, de nem egészen koboldfekete, a szeme
pedig világossárga. Magasabbra nőtt Osmerrem Gormenednél, de egyujjnyival még
Maiánál is, tökéletes alakját a nehéz, téli ünneplő ruha sem fedte el.
– Köszönjük – felelte Maia. – Mi is örvendünk, hogy üdvözölhetjük az Avart és
alattvalóit.
Közhely volt, ráadásul esetlenül fogalmazott, de merrem Vizhenka nem adta jelét,
hogy észrevette.
– Olyan, amilyenre számított? A nagyatyja?
Ez nem az a kérdés volt, amit Maia bárkitől is várt volna. A meglepetés alighanem
kiült az arcára is, mert az asszony folytatta.
 – Úgy vélem, el kell mondanunk, hogy az ön nagynénje vagyunk.
– Nagynénénk? – nyögte ki Maia.
– Mi vagyunk az Avar legifjabb leánya. – Megköszörülte a torkát. – Nem vette feleségül
az édesanyánkat.
– Akkor nem ön a bolond leány? – szaladt ki a császár száján. Azonnal meg is
dermedt, ám merrem Vizhenka hátravetette a fejét és felkacagott. A nevetése nagyon is
emlékeztetett az Avaréra.
– Nem, Thever nővérünk nem utazik. – És nem neveznénk bolondnak, habár igencsak
ingatag idegileg.
– Vannak további nagynénéink is? – tudakolta Maia. A nagybátyjairól nem kellett
kérdeznie: ha Barizhan Nagy Avarjának fia születik, még ha törvénytelen is, azt a császár
tudomására adják.
– Három – válaszolta merrem Vizhenka. – Nem gondoljuk, hogy az ön édesanyja
többet tudott volna róluk, mint rólunk. Az Avar csak az ő halála után ismerte el a
leányait. Az ön Ursu nagynénje egy hajóskapitány felesége, Holitho a Világítótorony
Őreinek urvekhi gyülekezetébe tartozik, Shaleän pedig, a legidősebb, ifjúkorában
elszökött, fiúnak álcázta magát, és beállt matróznak. Mostanra hajóskapitány lett, és
valójában egész Barizhanban senki sem tudja, mit csináljon vele. Az Avar elismerte, de
azért nem emlegeti.
– Hogy nevezik a hajóját? – kérdezte Maia. Már látta a különbséget merrem Vizhenka
udvarias és valódi mosolya között.
– Dicsőséges Sárkány, de még csak nem is Barizhanban honos. Shaleännak van egy
felesége Solunee-ben.
– Nadeian – szólt közbe finoman osmerrem Gormened –, talán ne lője el minden
gránátját egyszerre! Az unokaöccsével beszél, nem az ellenségével.
– De azt szeretnénk, ha tudná – felelte merrem Vizhenka szenvedélyesen. – És honnan
fogja megtudni, ha nem mondjuk el neki? Azzal pontosan tisztában vagyunk, hogy az
Avar miniszterei eldöntötték: jobb lesz nem beszélni a leányairól, elismerés ide vagy oda.
Ráadásul mi másért mutatta volna be Vorzhis, hogy aztán eltűnjön?
Ezt Maia is észrevette, ám nem tudott elfogadható választ adni. Osmerrem Gormened
sóhajtott.
– A férjünk mindig elillan. De Nadeian, nem szeretnénk, ha bajba keveredne.
– Nem fog – biztosította Maia. – Hálásak vagyunk… köszönjük, merrem Vizhenka.
Nagyon szerettük édesanyánkat, és boldoggá tesz, hogy tudunk a testvéreiről. –
Kipréselt magából egy mosolyt. – Örülünk, hogy elmondta.
– Akkor ne törődjön a miniszterekkel – felelte merrem Vizhenka. – Arra már nem volt
idő az Avar döntése és indulása között, hogy az üzeneteink elérjenek Holithóhoz vagy
Shaleänhoz, ám Ursu és a gyermekei melegen üdvözlik önt, és remélik, hogy egy napon
találkozhatnak is.
– Ez nagyon kedves tőlük. – Maia szemét könnyek csípték, de visszapislogta őket. –
Mesélne még a Világítótorony Őreiről? Nem hallottunk még róluk, de kíváncsiak vagyunk.
Merrem Vizhenka készséggel beleegyezett. Még akkor is az urvekhi vizek ármányos
sziklazátonyait és örvényeit ecsetelte, meg a három világítótornyot, amelyeket
Ashevezhkho, a tenger barizhani istennője szerzetesei tartottak fenn, amikor megjelent
a bocsánatkérő Csevet.
– Fényességes; hölgyeim. – Térdet hajtott. – Fényességes, bocsánatot kérünk, amiért
önre törünk, de felmerült valami, amiről, úgy véljük, tudni kívánna.
Ha Csevet úgy gondolja, szinte biztosan igaza is van.
– Bocsássanak meg, kérem – fordult Maia osmerrem Gormened és merrem Vizhenka
felé. A hölgyek felegyenesedtek és pukedliztek, Maia pedig követte Csevetet kifelé a
nagykövet davjából. A szolgálatot teljesítő gárdisták méltóságteljesen szalutáltak.
Csevet egy kicsi, elvonulásra előkészített szobába vezette, amelynek a falát fakó
rózsaszín selyemtapéta fedte. Láthatóan nagyon régen használták utoljára, és Maia
belátta, hogy ha nem akarnak visszamenni az Alcethmeretbe – és olyan hosszan eltűnni,
ami már feltűnik, még ha csak a nagykövetnek is –, ez kiváló hely lesz tanúk nélkül
tárgyalni.
– Fényességes – kezdte Csevet –, levél érkezett mer Celehartól.
Maga elé emelte a vastag, barnás papírlapokat, és Maia minden jólneveltségére
szükség volt, hogy ki ne tépje a kezéből.
A pecsét fel volt törve. Maia felvonta a szemöldökét.
– Nem, Fényességes. Már így kaptuk a kezünkbe. Megbíztunk egy altitkárt, hogy
tudakozódjon, de alig vélhető, hogy bármi is kiderül. Valakit valószínűleg nagyon jól
megfizettek, hogy kitudja a tartalmát, és azért is, hogy tartsa a száját. A… nos… a
módszer ügyetlensége arra utal, hogy az illetőnek nem rendszeres szokása mások
levelezését titokban kifürkészni, vagyis arra sincs sok remény, hogy a hasonló ügyeket
felgöngyölítve megtaláljuk.
– Ön meg tudta volna oldani ügyesebben is?
– Igen, Fényességes – vágta rá Csevet szinte sértetten. – Nem szeretnénk önt
megrémíteni, de a nagyobb nemes házak általános gyakorlata, hogy megvásárolják a
futárokat, a csőpostakezelőket és másokat, akiket lehet. Amennyire tőlünk telik,
igyekszünk megőrizni az ön udvartartása tisztaságát, de naivitás volna azt gondolni,
hogy korábban nem olvasták el rendszeresen az ön leveleit.
– Köszönjük – felelte a császár kissé csalódottan, és felnyitotta mer Celehar levelét.

VII. Edrehasivar császárnak, üdvözletünket és hűséges jókívánságainkat küldjük.

Tudjuk, Fényességes, hogy meglehet, haragos ránk az Untheileneise Udvarból
történt sietős távozásunk miatt. Bocsánatát kérjük ezért, de nem tehettünk
semmit, amikor ennyire félreérthetetlen üzenetet kaptunk. Nem gondoljuk, és nem
is gondolhatjuk, hogy méltók vagyunk Ulis kegyelmére, ám Ő egyértelműen
megfelelő eszközt talált bennünk, ha mást nem is.
Úgy írunk önnek, Fényességes, ahogy korábban a felettesünknek írtunk,
ekképpen ön is megértheti, miként jutottunk jelen következtetésre, és emellett, ha
valami történne velünk, mielőtt személyesen is beszámolhatnánk önnek, mégis az
ön rendelkezésére fog állni mindaz, amit kiderítettünk.
Azért érkeztünk Amalóba, mert az álmunk megmutatta: alapvető hibát követünk
el, ha a Choharo Bölcsessége legénységének családjaiban keressük tovább a
válaszokat. A honos kikötője Cetho volt, ám a vég nem Cethóban érte, hiszen nem
jutott el Cethóig az utolsó útján. Amalóban történt.
Azt is tudtuk, hogy óvatosan kell eljárnunk. Habár a cethói családok készséggel
beszéltek a holtak vizsgálójával, és csaknem kétségbeesetten igyekezték
munkánkat minden tőlük telhető módon segíteni, az amalóiak nem lesznek ilyen
segítőkészek, ráadásul, akit mi keresünk, talán menekülőre is fogja. Ezért
kibéreltünk egy olcsó szobát a Légiszolgák Negyedében, és nekiláttunk a
munkakeresésnek.
Fényességes, korábban nem voltunk tudatában, hogy Amalo ilyen nagy részt
vesz ki a léghajógyártásból, de úgy látszik, ez a tartomány fő bevételi forrása. A
város lakosainak csaknem a harmada érintett így vagy úgy. Nehézség nélkül
elhelyezkedtünk egy hangárban, ahová az új hajókat hozzák ellenőrzésre és
javításra, valamint felújításra, ha öt évet leszolgáltak. Hamar megtudtuk azt is,
hogy a Choharo Bölcsessége is felújításra került, alig egy héttel az elpusztítása
előtt – természetesen éppen azért, hogy kiszolgálhassa a császárt.
A nyomot követve megtudtuk azt is, hogy az a léghajó, amely az elhunyt
császárt hozta Amalóba, a Rosiro Ereje, nem esett át hasonló felújításon, mielőtt
császári használatba került volna, lévén, hogy az előző télen erre már sor került.
Ez az információ, bár önmagában nem perdöntő, mégis hasznos, mert erősen utal
rá, hogy a szerkezetet a felújítás során helyezték el a Choharo Bölcsességén. Azt
már biztosra vesszük, hogy valamiféle órához kapcsolt eszközről lehetett szó,
amely biztosította, hogy ne robbanjon, amíg a császár a fedélzetre nem lép – a
gondolat, amit a lordkancellár a vizsgálata középpontjába helyezett, miszerint az
egyik légiszolga követett el öngyilkosságot, hogy a császár halálát okozza,
számunkra semmiféle megerősítést nem nyert sem a holtak, sem a családtagok
részéről. Ám akármikor helyezték el a szerkezetet a léghajón, olyan gondosan
kellett elrejteniük, hogy a császári nohecharisok se találják meg. Így tehát ha
óramű irányította, minden jel arra mutat, hogy az az óramű egy hétig járt, esetleg
kettőig is. Úgy döntöttünk, minél többet meg kell tudnunk a munkásokról, akik a
felújítást végzik, főleg azokról, akik a Choharo Bölcsességén dolgoztak.
Sem helyet kapni egy felújítócsoportban nem volt nehéz, sem rávenni a
munkatársainkat a beszédre. Valójában szinte semmi bátorításra nem volt
szükségük, mindössze néha kellett egy-egy kérdéssel abba az irányba fordítani a
társalgást, amerre kívántuk, hogy haladjon. Sokkal többet tanultunk a léghajókról,
mint amennyit valaha lehetségesnek gondoltunk, és szintén rengeteget tanultunk
a velük dolgozó férfiakról és nőkről. A legtöbb információ semmiféle jelentőséggel
nem bírt a célunkat illetően, ám rájöttünk, hogy az amalói munkások között van
valaki, aki Curnar bölcselő elkötelezett követője. Annakelőtte nem volt sok
ismeretünk Curnarról, és most is úgy véljük, hogy a tanításai nem nekünk valóak.
Azzal érvel, hogy az isteneket az emberek teremtették, s nem fordítva, ennélfogva
nincs ok, ami kizárná, hogy az emberek magukat is istenné tegyék. Azt mondja, az
emberek a rang, a vagyon és a hatalom által törnek isteniségre, ám a hatalmat,
amelyet egyvalaki összegyűjt, más elveheti tőle. És ennek így is kell történnie, ha
a hatalom első birtokosa nem törekszik az előrelépésre, mert az emberből nem
válhat isten, ha a hatalma stagnál – erre példának a tündék ragaszkodását hozza
fel a nemes házakhoz. Szerinte az időseknek nem volna szabad csak azért uralni
az ifjakat, mert ők, vagy a fiatalabb fivérük nemzette őket. A hatalom nem lehet
örökletes, állítja Curnar, és mindenkiből isten válhat. Ez az Egyetemes
Felemelkedés doktrínája, és nem csodálható, hogy Curnart Fényességed
nagyatyjának uralkodása alatt kivégezték. Személy szerint az írásaiban temérdek
szándékos miszticizálást és üres retorikát találtunk, ám a munkások, akikkel
beszéltünk, szenvedélyesen vallják az elveit. A legtöbben nem jutnak el Curnar
logikus következtetéséig, hogy el kellene ragadniuk a hatalmat a felügyelőiktől, a
léghajótársaság tulajdonosától vagy Thu-Athamar hercegétől, ám szeretik az
érzést, hogy ha megtennék, joggal tennék. És – mint azt bizonyára Fényességed is
átlátja már – ez igen kényelmes eszmerendszer egy olyan személy számára, aki
császárgyilkosságra készül.
Könnyen azonosítottuk Curnar legelvakultabb követőit, és óvatosan
megkörnyékeztük őket. Az óvatosságra azonban valójában alig volt szükség, mert
ezek haragvó emberek, Fényességes, és a haragjuk elvakítja, könnyen
megtéveszthetővé teszi őket. Hamar szóba hozzák a sérelmeiket (és igaz, hogy ez
nem a mi dolgunk, Fényességes, de úgy gondoljuk, elkelne egy vizsgálat az Amal-
Athamar léghajótársaságnál, mert ezen sérelmek egy része sürgős intézkedést
kíván), azután a dicsőség, a bosszú és az isteniség elnyerésére irányuló terveiket
is. Ezen tervek nagyja álomkép csupán, amivel az érintettek is tisztában vannak,
és nem is kívánnak cselekedni. A legtöbb munkást, akivel beszéltünk,
megdöbbentette és gyásszal töltötte el IV. Varenechibel halála, és bár úgy tűnt,
nem tudták, hogy szándékos cselekedet idézte elő, ugyanolyan vehemensen
védték a léghajóikat, mint a curnarista elveiket.
Még ma is ott lehetnénk, Fényességes, a Felhőlovakhoz címzett, léghajózók által
látogatott kocsmában, figyelnénk, ahogy a vendégek isszák az olcsó metheglint és
az olcsó filozófiát – és mindazon időtöltések közül, amiket már elképzeltünk
életünk hátralévő részére, nem ez a legrosszabb – ha puszta véletlenségből nem
kerülünk egy nap ugyanabba a munkáscsoportba, mint Evrenis Bralchenar.
Bralchenar szabadon, megállíthatatlanul beszélt: a többi munkás már nem volt
hajlandó meghallgatni. Mélyen hívő curnarista, és hamar feltűnt, hogy az
Egyetemes Felemelkedésre nem úgy tekint, mint valami elméleti dologra, vagy
valamire, ami bizonyosan bekövetkezik ugyan, ám valamikor a távoli jövőben.
Bralchenar számára hamarosan várható volt. Rákérdeztünk, miért gondolja, hogy
az Egyetemes Felemelkedés, ahogy ő fogalmazott, „minden ma élő ember
karnyújtásán belül” van. Titokzatos pillantással felelte, hogy ismer nagy
formátumú, hatalommal bíró embereket, akik máris cselekszenek. Nem erre
számítottunk tőle, és összezavarodtunk: miféle „nagy formátumú” embereket
ismerhet Bralchenar, a maga vagy más mércéje szerint? Ám a kapkodás mindent
elront, így aznap nem tettünk fel neki több kérdést.
Másnap nem kerültünk egy csoportba, de kifaggattuk a munkatársait a „nagy
formátumú” emberekről, akik a hangárban megfordultak. Két dolgot tudtunk meg.
Először: ilyen látogatásokra akkor lehet számítani, ha Thu-Athamar hercege
vendégeket fogad. Másodszor: a hosszúra nyúlt tárgyalások során, amelyeknek
eredményeképpen a herceg nemrég házasságot kötött – a szertartáson való
részvétel volt az ok, amiért a császár a Choharo Bölcsessége fedélzetére lépett –,
mindenki eléggé hozzászokott, hogy a menyasszony családtagjai ott „rontják a
levegőt”. Nem faggatóztunk a részleteket illetően, ám úgy véljük, a hercegnek az
Amal-Athamar léghajótársaság felé mutatott érdeklődése részét képezhette a
tárgyalásoknak. Mindenesetre Tethimada-családtagok vizsgálódtak mindenfelé,
kikérdeztek mindenkit – ugyan egyenesen senki sem közölte velünk, ám többen is
utaltak rá, hogy a Tethimadák könnyen bántak a pénzzel is. Valaki keserűen
megjegyezte, hogy Bralchenar örökbe akarta magát fogadtatni, és ezzel, úgy
gondoltuk, teljessé vált a kép. Még mindig nem értettünk azonban mindent,
Fényességes, hiszen Bralchenar nem bír sem a tudással, sem a képességgel, ami
egy, a Choharo Bölcsessége elpusztítására használt szerkezethez hasonló
készítéséhez kell. Úgy határoztunk tehát, hogy ha ismét azonos munkacsoportba
kerülünk, tovább bátorítjuk, mert biztosra vettük, hogy részes a bűnben, és azt is,
hogy nem lesz képes ellenállni a végtelenségig az együttérző hallgatóságnak.
Ebben igazunk is volt, hiszen mindössze a harmadik, közösen végigdolgozott
műszak alkalmával Bralchenar közölte velünk, hogy immár látja, mi is valódi
felemelkedők vagyunk (ahogy a curnaristák nevezik magukat), és meghívott
magával aznap estére egy teaházba, a Kőfába, ahol, úgy ígérte, bemutat majd
néhány illetőnek, akiket nagyra értékelünk majd. Az erőfeszítései, amelyekkel
igyekezett elérni, hogy egy kiválasztott csoport tagjának érezzük magunkat, igen
esetlenek voltak, ám kezdtük már megérteni, miért vonzza a hozzá hasonlóakat a
curnarista filozófia. Elvégre, ha mindenki fivérünk az isteniségért folyó
küzdelemben, mit sem számít, hogy nem egykönnyen szerzünk barátokat, vagy
sokadik fiúnak születtünk, esetleg sokadik fiú sokadik fiának – vagy ha a
házunknak semmi öröksége.
Aznap este elkísértük a Kőfába, amely egy athamari stílusú teaház: kicsi,
kényelmetlen, egymásból nyíló helyiségek hálózata, és mindegyik valamiféle
csoport területe. Sok szobát curnaristák foglalnak el, és Bralchenart mindenfelől
rokonként üdvözölték; az északi „zhornu”, unokatestvér szóval. A curnaristák
között ez általános megszólítás, ezzel is jelzik, hogy elvetik a vérkötelékeket a
küzdelem testvériségével szemben. Meleg, már-már érzelmes viszonyt teremt ez,
és úgy véljük, ez lehet a másik ok, amiért a Bralchenarhoz hasonló ifjak vonzódnak
hozzájuk. Néhány curnarista helyiségben nők is ültek, akik egymást szintén
„zhornu”-nak szólították. Végül Bralchenar is egy olyan csoporthoz telepedett le,
ahol négy-öt férfi és két nő ült. Büszkén mutatott be minket, mint az új zhornut, és
senki nem akart különösebben kifaggatni egyikünket sem.
Az első este, és az azt követő néhány újabb alkalommal inkább figyeltünk, nem
beszéltünk sokat. Megtudtuk, hogy a Bralchenart magába foglaló curnarista
testvériség mögötti hajtóerőt egy heves, koboldvérű ifjú képviseli, aki Zhaöből
érkezett Amalóba. Ami azt illeti, tanonckodott is a zhaöi óraműveseknél, de
kirakták, mert bajkeverőnek bizonyult. A neve Aina Shulivar, és azonnal láttuk,
hogy neki sem elképzelni, sem megvalósítani nem esne nehezére egy olyan
szerkezetet, mint amely elpusztította a Choharo Bölcsességét, és mindenkit a
fedélzetén. Shulivar és az egyik nő, Atho Narchanezhen a legintelligensebbek az
összes curnarista közül, akikkel találkoztunk, és őket hallgatva feltűnt, hogy bár az
Egyetemes Felemelkedés szavakat használják, amit értenek alatta, annak semmi
köze az istenséghez, annál több az élők közti hatalomhoz. Más szavakkal, ők úgy
döntöttek, hogy átvitten értelmezik Curnar eszméit, és az Egyetemes
Felemelkedést egy olyan világként képzelik el, amelyben senkinek sincs hatalma a
másik felett, legyen akár férfi, akár nő (így érvelt Narchanezhen, és sok vitát
végighallgattunk közte és Shulivar között arról, hogy vajon a férfi hatalma a nő
felett a természettől való-e, ekképpen pedig megváltoztathatatlan, avagy sem). És
hisznek benne, hogy ez a világ megvalósítható.
Fényességes, a személyes véleményünk szerint ez is éppolyan légvár, mint a
gyakoribb curnarista álom az istenné válásról, hiszen az előfeltétele, hogy az
ember ne vágyakozzon a hatalom után, ami lehetetlen – észrevehető, hogy
akármennyit is beszélnek a curnaristák arról, hogy elragadják a hatalmat a
birtokosaitól, ugyanannyi szó esik arról is, hogy maguknak tartják meg azt. Ám
nem ez a lényeg, hanem az, amit az e hitben élők, mint Shulivar, Bralchenar és
Narchanezhen, készek megtenni az eszme szolgálatában.
A hallgatásunkat egyetértésnek vették, amint a hitbuzgók általában, és minél
tovább ültünk közöttük némán, annál bőbeszédűbbé és hevesebbé váltak, és annál
több célzást tettek nemcsak a megvalósítandó, hanem a már el is végzett nagy
tettekre. Ültünk, hallgattunk, és a holtakra gondoltunk, nemcsak a császárra és
fiaira, hanem mindenkire, aki stathan távozott, aki rémes halált halt, szenvedett és
rettegett, mindössze azért, mert valaki félre akarta állítani az útból Varenechibelt.
Megértjük a curnaristák vágyát az életük javítására, a világ megváltoztatására,
még együtt is érzünk velük, de nem bírjuk elviselni a nemtörődöm módon okozott
sok halált, a gyászt, a félelmet és a kétségbeesést, amit az élők éreznek a tetteik
miatt – másokat ítéltek ugyanarra a vergődésre és reménytelenségre, amit meg
akarnak szüntetni. Az özvegyek, akikkel Cethóban beszéltünk, ugyanezt mondták,
még ha más szavakkal is. Fogalmuk sem volt, hogyan élnek majd meg a
gyerekeikkel együtt. És talán nem is sikerül, Fényességes – a kisebbeket elviszik a
betegségek, amelyeket legyőzhetnének, ha megfelelő ételt kapnának, a nagyobb
gyerekek a gyárakban halnak meg. Mielőtt Aveióba kerültünk volna, lelkészként
szolgáltunk a sevezhói ulimeirénél, ahol a gyárak nyaranta hajnaltól alkonyatig
üzemelnek, télen pedig sötétben indulnak és térnek haza a munkások, napfényt
sosem látva. Tudjuk, hány gyermek pusztul el ezekben a gyárakban, mert nem
elég erősek, nem elég gyorsak, nem elég magasak a munkákhoz, amelyekre
felvették őket, ráadásul kegyetlenül alacsony bérért.
Ám eltértünk a lényegtől. Fényességes, ismét a bocsánatát kell hogy kérjük.
Eleget hallottunk a curnaristáktól, és az Amal-Athamar léghajótársaság dolgozóitól,
hogy biztosra vehessük: Aina Shulivar készítette a szerkezetet, amely a Choharo
Bölcsessége vesztét okozta, és Evrenis Bralchenar rejtette a léghajó armatúrájába,
ahol nem fedezhették fel. Úgy véljük, az eszmei és pénzügyi támogatást a
Tethimada-ház egy vagy több tagjától kapták, ám ezt hivatalos vallatás nélkül nem
tudjuk bebizonyítani. Nem látjuk át, milyen szerepet játszott a dologban Atho
 Narchanezhen, de azt biztosra vesszük, hogy tudott róla. Ugyanakkor úgy véljük,
Fényességes, hogy a többi amalói curnarista ártatlan.
Holnap beszélünk a Virrasztók rendje amalói osztályának fejével. Az amalói
ulimeire papjától kapunk ajánlólevelet – régi munkatársunk, és talán barátunknak
is tarthatjuk. Mélyen reméljük, hogy nem telik bele egy hét, és visszatérhetünk az
Untheileneise Udvarba, a birtokunkban minden válasszal, amit ön kért tőlünk.
Hűséggel és hálával:
Thara Celehar

Maia gondosan összehajtogatta a lapokat, és visszaadta Csevetnek.

– És megint csak a Tethimada-házat találjuk a baj közepén – állapította meg. – Mit tud
elmondani nekünk a thu-athamari herceg esküvőjéről?
– Ó! – nézett rá Csevet. – Az ifjú hölgyről rosszat nem mondhatunk, és a szövetség
kétségkívül előnyös volt. Voltak bizonyos szóbeszédek, miszerint az ön atyjának
részvétele Thu-Athamar hercegének és a Tethimada-ház leányának esküvőjén a béke
előjele volt.
– Ha mer Celehar feltételezései igazak, a helyzet iróniáján valaki remekül mulatott –
jegyezte meg Maia, és olyan tömören, ahogy tőle telt, összefoglalta Csevetnek a levél
tartalmát.
A titkár szeme elkerekedett.
– Úgy gondoljuk, a Tethimada-vagyon jelentős szerepet játszott Orchenis herceg
házasságában – mondta.
– Valóban – bólintott rá Maia komoran.
– Remélnünk kell, hogy mer Celehar valóban képes olyan gyorsan cselekedni, ahogy
jósolja – vetette fel Csevet feszengve. – Fényességes, pillanatnyilag semmiféle
bizonyíték nem áll a rendelkezésünkre.
– Tudjuk – válaszolta Maia, és Csevet éppen hogy nem sóhajtott fel
megkönnyebbülésében, de kizárólag az akaratereje tartotta vissza. Maia emlékezett
Pashavar nagyúr megjegyzésére a veszett kutyáról, és tudta, mitől tartott a titkára. –
Megtenné, kérjük, hogy elrejti mer Celehar levelét valami biztos és valószínűtlen helyre?
Csevet szemöldöke a magasba szökött, de egy pillanatnyi megfontolás után bólintott.
– Igen. Megértettük, Fényességes, így teszünk. – Az arcán átfutó kárörvendő mosoly egy
villanás erejéig Idrával egyidősnek mutatta. – Máris eszünkbe jutott jó néhány ígéretes
lehetőség.
– Köszönjük. Most vissza kell térnünk a fogadásra, mert biztosra vesszük, hogy máris
hiányolnak.
Csevet visszakísérte a nagykövet davjába, mintha a császár egyedül maradna, ha
nem tartana vele. Maia nohecharisai észrevétlenül lépdeltek mögöttük, és ő szomorúan
arra gondolt, már megérti, miért mondta Cala, hogy nem lehetnek barátok.
Gormened abban a pillanatban lecsapott rájuk, amint Maia a tisztelgő őrök között
átlépte a küszöböt.
– Fényességes, az Avar néhány perc erejéig szeretné igénybe venni az ön idejét.
A kérés szinte bizonyosan nem ebben a formában hangzott el eredetileg; Maia követte
Gormenedet az egyik kis asztalhoz, ahol apró, kacsamájfelfújttal és meggyel töltött
fánkocskák kellették magukat. Az Avar, aki elterülve ült a széken, és vélhetően némileg
ittas is volt – Maia megmaradt a teánál, miután próbaképpen belekortyolt a sorchóba, a
forró rizsborba, amit a koboldok kedveltek –, éppen egy kobold kereskedőkből és tünde
udvaroncokból álló, vegyes társaságnak mesélt a chadevai-tengeri kalózok önjelölt
királyának Corat’ Dav Archosban tett látogatásáról.
– Nyolc oroszlánleányt hozott magával – ecsetelte éppen, amikor Maia közel ért. –
Szerencsétlenek majd megfagytak, és még Khel-Avezher királynak sem volt szíve,
hogy… – Elhallgatott, amikor meglátta Maiát. – Unokánk! Azt hallottuk, bemutatták önt
Nadeian leányunknak.
 Maia majdnem összerezzent: megígérte merrem Vizhenkának, hogy nem keveri bajba.
– Így van – felelte. – Rendkívüli örömünkre szolgált, hogy megismerhettük.
– Kiváló – vágta rá az Avar, és olyan gonoszkásan somolygott, hogy Maia nem állta
meg, és visszamosolygott. Láthatóan az Avart is épp annyira feszélyezte a miniszterei
gúzsba kötő társasága, mint Maiát a Corazha hajtépése. – Thever leányunk rengeteg
jókívánságot küld, és úgy emlékszünk, ajándékot is. Selthevis! Hol van Thever leányunk
ajándéka, amit a császárnak szánt?
Selthevis szinte varázsütésre emelkedett ki a csoportosulásból. Középkorú volt, józan
öltözetű, és teljesen jellegtelen, leszámítva szeme sötét, csaknem bíbor vörösét, amelyet
csak kihangsúlyoztak a hajába font és a fülébe függesztett rubinok.
– Itt hozzuk, Maru’var – felelte; mélyen meghajolt Maia előtt, és átnyújtott neki egy
díszesen lakkozott dobozt.
Maia az első pillanatban szó szerint nem tudta, mit tegyen. Utoljára a nyolcadik
születésnapjára kapott bármiféle ajándékot, amikor az anyja nekiadta az egyetlen olyan
fülbevalókészletét, amely egy fiúnak is megfelelt. Setheris, erre jól emlékezett, csaknem
elájult, amikor rájött, hogy a Maia fülébe tett finom mívű karikák valódi ilinveri darabok,
méghozzá nem halpikkellyel színezett üvegkövekkel, hanem igazgyöngyökkel.
Átvette a dobozkát, és ügyetlenül tapogatta, amíg meg nem találta a nyitját. A fedél
alatt, kék selyem mélyedésekben egy teljes készletre való elefántcsont fésű és
tashinpálca feküdt, mellettük egy-egy borostyán- és rubinlánc. A fésűkbe pikkelymintát
véstek, a tashinpálcák szikrázóra csiszolt rubinszemű sárkányfejekben végződtek.
Visszacsukta a dobozt, és most már azt is észrevette, amit az imént nem fogott be a
tekintete: a díszítése egy gyönyörű, faragott és lakkozott sárkányt ábrázolt.
– Egy dicsőséges sárkány – állapította meg Maia halkan, és érezte, a szája mosolyra
húzódik.
– Pontosan – bólintott rá az Avar.
Talán tanult valamit Chenelo halálából, futott át Maia fején, de természetesen nem
kérdezhetett rá. Mindössze meghajolt a nagyatyja felé, a dobozt két kezében tartva –
meglehet, az ajándékot Chenelo testvére küldte, ám sosem jutott volna el hozzá, ha a
nagyatyja ellenzi.
– Köszönjük – mondta.
Az Avar visszabólintott. Maia úgy vélte, megértette.
 29
BÁL ÉS HALÁLOS ÁGY

A császár nem tudta, kire bízták az Untheileian feldíszítését, de ragyogó munka volt:
művészien elhelyezett skarlátszín, arany és kék zászlók hirdették Barizhan és Ethuveraz
színeit. Maia kényelmetlen trónját arannyal hímzett kék párnákkal fedték le – a császár
csendben áldotta a szolgát, akinek eszébe jutott a dolog. Ült és nézte a táncot, és azt
mondta magának, most gyakorol a télközépi bálra, amikor szokás szerint napnyugtakor
kezdődik a tánc, és hajnalig meg sem áll, a banketteket és az Untheineleise’meire-ben
tartandó éjféli szertartást leszámítva.
– Mint a virrasztás – jegyezte meg korábban, Csevet pedig mosolyogva felelt.
– Igen, Fényességes. Úgy is mondják: eltáncolni az óévet. Ez az egyetlen éjjel, amikor
a szolgák csatlakozhatnak az uraikhoz az ünneplésben.
Amellett Maia születésnapja is volt, és megpróbálta ugyan elmagyarázni, hogy nem
szeretne semmi különös ünneplést, a titkára döbbenten bámult rá.
– Ön a császár – közölte. – Az ön születésnapját az ország minden szegletében
megünneplik, és ez így helyes. Fényességes, nem kérheti az alattvalóit, hogy ne
ünnepeljenek.
– Nem – adott igazat a legyőzött Maia. – Feltételezzük, tényleg nem.
De azért nyomasztotta a gondolat, és taszította a tudat, hogy gyermekeket
kényszerítenek majd az ő ünneplésére, ahogy őt kényszerítették az apjáéra.
Az nem ugyanaz, vitázott magával, próbálva észszerűen érvelni. Mi oka lenne
bármely gyermeknek utálni téged, miként te utáltad az atyádat?
Idra, felelte a sötét hang. Ino. Mireän.
Majd megmondom nekik, hogy nem muszáj, nyugtatgatta magát, de ekkor rájött,
mekkora képtelenség ez az egész, és vissza kellett fojtania a nevetést.
– Fényességes? – kérdezte Cala. – Jól van?
– Igen, köszönjük. Mindössze nevetségesen.
– Fényességes? – Beshelar hangjából kihallatszott a rosszallás.
– Semmiség – vágta rá Maia. – Nem gyönyörű a tánc?
– Télközépkor szebb lesz – felelte Beshelar, aki egy alkalmat sem hagyott ki az
ítélkezésre.
Cala valószínűleg észrevette ezt a gondolatot Maia arckifejezésén, mert sietősen
témát váltott.
– Az Avar láthatóan élvezi a táncot – állapította meg.
– Igaz – hagyta rá Maia. Nagyatyja egyik tünde hölgyet a másik után vitte a parkettra:
olyannyira eltörpültek mellette, aminek már komikus hatást kellett volna keltenie, ám
Maru tévedhetetlenül pontos és kecses lépései inkább széppé tették; de Maiának
eszében sem volt ilyesmit közölni vele.
Ráébredt, hogy az Avar éppen Arbelan zhasanaijal táncol. A tekintete végigkövette az
útjukat; nem volt nehéz, mert a bálozók széles ívben tértek ki az Avar lépteinek útjából –
és meglátta, hogy Arbelan elhagyott széke mellett Csethiro Ceredin ül.
Csethiro egyértelműen kérdőn vonta fel a szemöldökét. Maia biccentett. Dach’osmin
Ceredin felállt, és a trón emelvényéhez ment. A haja csillogott az Untheileian ezernyi
kandeláberébe tűzött gyertya fényében; ezúttal nem az adódó lapis lazulival ékítette
magát, inkább fekete lakkfésűket és smaragdokat tett a hajába, hogy kihangsúlyozza
szürke ruhájának elegáns, zöld hímzését. Felérve a lépcsőn pukedlizett, aztán halkan,
hogy Maián kívül más ne hallja, megszólalt.
 – Nem kell beszélgetnie velünk, ha nem kíván.
– Ön a leendő császárnénk – válaszolta Maia. – Még ha csak kötelesség is, jobban
örülnénk, ha annak legalább kellemes lenne.
Nem akart keserűnek hangzani, ám dach’osmin Ceredin váratlan, szívbéli
őszinteséggel válaszolt.
– Ó, a pokolba. Bocsánatot kell kérnünk öntől, Edrehasivar. Haragudtunk atyánkra és
nevelőanyánkra, ám ezt nem önön kellett volna kitöltenünk.
– Azt gondolta, túl ostobák vagyunk, hogy bármit is kezdhessen velünk – értette meg
Maia.
– Csúful félrevezetett a pletyka… azonban a forrásának soha többé nem hiszünk –
fejezte be Csethiro zavartan. – De úgy tűnt, csakis kötelességről lehet szó, és jobban
kedveljük, ha lehetőségünk van magunk megválasztani a kötelességeinket.
– Tartottunk valami effélétől – biccentett Maia –, de úgy tűnt, nem tehetünk semmit.
Csethiro erre csak legyintett.
– Arbelan nagynagynénénknek ugyanilyen szellemű levelet küldtünk, hogy
bosszantsuk atyánkat. Tőle már bocsánatot kértünk, most öntől is megtesszük.
Mély pukedlit vágott ki, meghajtotta a fejét.
– Megbocsátjuk. Kérjük – felelte Maia.
Csethiro felegyenesedett, és most először mosolygott rá.
– Igazán, ennél azért tovább kellene erőltetnie a sajnálkozásunkat. De köszönjük.
– Ez esetben választ kérünk egy kérdésre. – Maia felbátorodott. – Azt mondta, azért írt
a nagynagynénjének, hogy az atyját bosszantsa. Miként…
– Nos, inkább, hogy zavarba hozzuk, semmint hogy bosszantsuk – vágott a szavába
dach’osmin Ceredin; úgy tűnt, cseppet sem zavarja a faggatózás. – Tudja, atyánk… ó,
szóval nem arról van szó, hogy nem vett volna tudomást Arbelanról, mert persze, hogy
tudomást vett, de nem dicsekedett a kapcsolattal. Nem látogatta, nem írt neki, és a
testvéreinkkel csakis azért tudtunk egyáltalán a nagynagynénénk létezéséről, mert a
nagyatyánk néha emlegette. Atyánk úgy számított, hogy sosem kerül vissza az uralkodó
kegyébe, de még az udvarba sem, amíg él.
– Biztonságos feltételezésnek gondolhatta – kockáztatta meg Maia.
– Igaz, bár jócskán számító hozzáállás volt – felelte Csethiro –, és úgy véljük, még
ezzel sem javította a saját esélyeit az elhunyt császárnál. – Váratlanul komiszkodva
elmosolyodott. – Arra egészen biztosan nem számított, hogy ön majd kedvesen bánik
Arbelannal.
– Kedveljük Arbelan zhasanait – válaszolta Maia feszengve; nem volt biztos benne,
hogy dach’osmin Ceredin belőle űz-e gúnyt, vagy az atyjából.
Csethiro felvonta a szemöldökét.
– Elismerte őt az atyja özvegyének?
– Igen – bökte ki Maia, még jobban feszengve.
– Csoru biztosan gyűlöli önt – állapította meg Csethiro, és amikor Maia döbbenten
nézett rá, hangosan felnevetett. – Bocsánatot kérünk, Fényességes… úgy tűnik, ez
szokásunkká fog válni. Tudja, az atyánkat Csoru nagyatyjának udvartartásában nevelték,
és elválaszthatatlan jó barátok lettek, ő meg Csoru atyja. Szívbéli fivéreknek nevezik
egymást, amit mi ugyan meglehetősen érzelgősnek találunk, de nem a mi dolgunk. Erős
vágyuk volt, hogy a két ház összeköttessen, ám szerencsétlen módon mindketten
leányokat nemzettek. A mi atyánk ötöt, habár azt mondják, remélhető, hogy
nevelőanyánk, ha tavasszal eljön az órája, fiút szül neki. Csoru a maga részéről egyedüli
gyermek, mert az atyja nem házasodott meg ismét az anyja halálát követően, hiába a
legerősebb ráhatás a saját atyja, a mi atyánk, az anyja, az apósa és anyósa részéről,
úgyhogy… – Felvonta fél szemöldökét. – Tud még követni?
– Persze – vágta rá Maia.
– Ön a megtestesült türelem. Szóval, így történt, hogy Celehel gróf és Ceredel őrgróf…
második nővérünk egyszer írt egy igen durva versikét a családnevek hasonlóságáról, de
nem kívánjuk zavarba hozni önt, ezért nem mondjuk el. A szívbéli fivérek tehát nem
szerezhettek házasságot a családjaik között, így eltökélték, hogy a lányaik legyenek
ugyanolyan jó barátnők, szívbéli nővérek. – Élesen elmosolyodott. – Néhány hónapnyi
különbséggel egyidősek vagyunk Csoruval, és szeretett anyja után kaptuk a nevünket,
így sorsszerűnek vélték, hogy mi legyünk ez a szívbéli nővér. Az első, bemutatkozó
találkozás alkalmával valamivel kevesebb mint tíz percig bírtuk, mielőtt megütöttük
volna őt. Természetesen most, hogy felnőttünk, már csaknem egy teljes óráig is képesek
vagyunk elviselni. – Maia megint nem tudta eldönteni, komolyan beszél-e. – Amikor
eljegyezte az elhunyt császár, atyánk szinte erővel kényszerített, hogy „békéljünk meg”
vele, amit Csoru éppen olyan őszintén fogadott, ahogy mi ajánlottuk. Atyánk azóta is
szüntelenül nyomaszt, hogy legyünk vele barátságosabbak, már amikor nem ad rá
egyenes parancsot.
– Nem csoda, hogy bosszantani kívánta – állapította meg Maia, mire Csethiro újra
felnevetett.
– A két zhasanai közül Arbelannal sokkal kellemesebb barátkozni, mint Csoruval –
felelte, aztán enyhén összevonta a szemöldökét. – És ön, Fényességes? Milyennek találja
ezt a részeg darázsfészket, ami tulajdonképpen az Untheileneise Udvar?
– Zavarba ejtőnek – szaladt ki a válasz Maia száján, mielőtt észbe kaphatott volna. A
kérdés tette; mintha Csethiro valóban hallani szerette volna a véleményét.
– Bizonyára – felelte dach’osmin Ceredin elgondolkodva. – Bocsánatát kell kérnünk,
amiért olyan keveset tudunk önről. Mint azt a nagynénjével szembeni álláspontjából
gondolhatja, atyánk mindig úgy viselkedett, mintha a száműzetés ragályos volna.
Mindössze annyit tudunk, hogy ön Chenelo zhasan gyermeke, és a császárné halálakor
valahová Thu-Evresarba költöztették.
– Edonomee-be – bólintott Maia. – A nyugati lápvidékre.
– Az kopár táj lehetett.
– Az volt.
– És atyja haláláig mindvégig ott is élt?
– Igen.
– Hányan tartoztak az edonomee-i udvartartáshoz?
– Mi és a gyámunk. Két szolgánk volt, egy a benti, egy a ház körüli munkákra,
valamint egy szakácsnő, meg két kézilány, de ők nem éltek velünk.
– És, ha jól gondoljuk, alkalmanként érkezett csak egy-egy futár.
– Igen ritka alkalmanként – helyeselt Maia.
– Rendkívül kopár lehetett – állapította meg Csethiro.
Maia nem tudta megfogalmazni a válaszát, mert ekkor Csevet jelent meg az
emelvénynél, meghajolt, és már fel is sietett, mielőtt a császárban tudatosult volna a
jelenléte.
– Fényességes – hajolt meg ismét. – Dach’osmin Ceredin.
– Mi az, Csevet?
Akaratlanul is beszivárgott a hangjába a rosszallás; Csevet bocsánatkérőn széttárta a
karját, úgy felelt.
– Osmerrem Danivaranról van szó, Fényességes. Osmin Danivin szerint haldoklik. Nem
kívánja meglátogatni?
Maia egy rémes, kizökkent pillanatig nem emlékezett, kicsoda osmerrem Danivaran,
és miért is érdekli őt a halála, de aztán eszébe jutott, és a gyász sziklakőként telepedett
a szívére.
– De igen – felelte. – Igen, meg kívánjuk. Dach’osmin Ceredin, kérjük, bocsásson meg.
El kell…
– De hát hová készül? – tudakolta Csethiro. – Ki az az osmerrem Danivaran?
– Igen kedvesen bánt velünk az édesanyánk temetésén. Ő volt az egyetlen. Gutaütést
kapott, és… nem váratlan, mégis…
 – Akkor valóban mennie kell – válaszolta dach’osmin Ceredin. – Velünk ne is törődjön,
Fényességes. Kétségkívül lesz még alkalmunk a találkozásra. – Azzal pukedlizett, és
lesietett az emelvényről; különös félmosolya most először élettel telivé tette az
arckifejezését.
Maia alig látta távozni.
– Szükséges lesz szólnunk? – intett kétségbeesve az Untheileian felé. – Nem fogják…
– Ne aggódjon emiatt, Fényességes. Már beszéltünk Berenar nagyúrral, a Nagy Avar
inasával, és még néhány személlyel. A távolléte nem okoz fennakadást.
– Köszönjük – felelte Maia, és a nohecharisaival a nyomában követte Csevetet kifelé
az Untheileianból. Nem lepte meg, hogy a titkára tudja az utat a Danivada-lakosztályig;
talán meg kellett volna lepődnie, csakhogy Csevet mindent tudott, amiért Maia mély és
őszinte hálát érzett.
Osmin Danivin az ajtóban várta őket. Csorogtak a könnyei, ám gyászában is
megőrizte tartását és méltóságát.
– Fényességes, köszönjük, hogy eljött – köszöntötte pukedlivel. – Nem kérjük, hogy
soká maradjon, de anya elméje most tiszta, és tudjuk, hogy… – Az ajkába harapott,
erővel kényszerített magára önuralmat. – Tudjuk, mennyire örvendett az ön múltkori
látogatásának, és úgy gondoltuk…
– Osmin Danivin – szakította félbe Maia, mert ráébredt, hogy csak így mentheti ki az
egyre fájdalmasabb mondatból –, a látogatás nem kerül nekünk semmibe, és ha
kedvességgel viszonozhatjuk a kedvességet, örömmel tesszük.
– Köszönjük, Fényességes – bólintott osmin Danivin, és bevezette Maiát az anyja
hálójába.
Az előző látogatása óta semmi sem változott, talán csak melegebb lett – aminek örült
–, és az ágyban fekvő asszony vált még törékenyebbé. Immár szinte eltűnt a saját ruhái
között, ám a szeme nyitva volt, és amikor Maia közelebb ért, látta, hogy felismeri.
– Fénnny… – nyögte ki az asszony. Fényességes.
– Üdv, osmerrem Danivaran – mosolygott rá Maia.
– Eljött… – Az asszony mély, nehéz lélegzetet vett. – Búcsúzni?
– Igen. – Ahogy osmin Danivin mondta: az anyja elméje feltisztult, és tudta, hogy
haldoklik. – Szerettem volna.
Osmerrem Danivaran erre elmosolyodott, ugyanolyan torzan, mint annak előtte.
– Kedves…
Kedves fiú, mondta a múltkor. Maia óvatosan megfogta a kezét. Úgy gondolta, nincs
más, amit el kellene mondani, és még emlékezett a saját anyja halála idejéből, hogy
Chenelo sem akart túl sokat beszélni az utolsó két vagy három napon, amikor magához
tért. A kezét fogni, az arcába nézni. Érezni, hogy vele van. És úgy gondolta,
megkönnyebbült fényt lát megcsillanni osmerrem Danivaran szemében, amikor az
asszony megértette: Maia nem fogja sem beszédre, sem hallgatásra kényszeríteni.
Fogta a kezét, és arra gondolt, milyen kedves volt vele az asszony nyolcéves korában,
és Thara Celeharra gondolt, aki végig ugyanolyan összpontosítással ismételte az
együttérzés imáját a holtak felett. És amikor látta, hogy az asszony elméje ismét kezd
elborulni, odahajolt, és homlokon csókolta.
Az asszony egy pillanatra megszorította a kezét.
– Jó – erőltette ki magából. – Jó csásszrr.
És akár azt gondolta, legyen jó császár, akár azt, ön jó császár, Maia csak egyetlen
feleletet adhatott.
– Köszönjük, osmerrem Danivaran. Mindent köszönünk.
Az asszony újra elmosolyodott, és elengedte a kezét. Maia hátralépett, hagyta, hogy
osmin Danivin foglalja el a helyét az ágy mellett.
– Köszönjük – suttogta ő is, amikor ellépett mellette. Maia biccentett, és kisietett,
mielőtt a könnyei teljesen megvakították volna.
– Vissza kíván térni az Untheileianba, Fényességes? – tudakolta Beshelar a folyosón.
 – Muszáj? – kérdezte Maia, és türelmetlen, hiábavaló mozdulattal végighúzta a kezét
az arcán.
– Később – jelentette ki Csevet határozottan. – A tánc még órákig folytatódik. Jöjjön
vissza az Alcethmeretbe, Fényességes, és nyugodjon meg. Senki sem sürgeti.
Másnap reggel, amikor Maia felébredt, nem emlékezett, hogyan került a Teknőc
teremből – ahol mindössze fél órát akart csendben üldögélni – a hálójába, és el sem
tudta képzelni, hogyan vette rá Csevet, hogy felmenjen. De azért hálás volt.
A reggelizőasztalnál egy fekete keretes levélke várta osmin Danivintől; az édesanyja
még az éjjel meghalt, alig egy órával a császár látogatását követően. És Maia úgy
gondolta, senki sem értené, ha gyászt viselne érte.
 30
VII. EDREHASIVAR TIZENKILENCEDIK SZÜLETÉSNAPJA, ÉS A TÉLKÖZÉPI BÁL

A tizenkilencedik születésnapján Maia hajnal előtt ébredt; az Alcethmeret tornyai között

süvítő szél keltette fel. A hang gyászosnak, ugyanakkor haragosnak tűnt – alig pár perc
elteltével rájött, hogy már nem fog tudni visszaaludni.
Felült, meggyújtotta az ágya mellé készített gyertyát.
– Fényességes? – kérdezte az ablaknál őrködő Telimezh.
– A szél – válaszolta Maia bocsánatkérőn.
– Rémes, nem igaz? – vágta rá Telimezh, aztán meghökkent a saját merészsége miatt.
– És ha csak heverünk itt és hallgatjuk, csak rosszabb lesz. Az edonomee-i kézilányok
néha énekeltek egy balladát egy nőről, aki megölette a férjét a szeretőjével, aztán
megbolondult, és megölte a férfit…
– És miután a falu népe kivégezte, a szelleme az utcákat járta, és hol az egyik, hol a
másik férfi után sikoltozott – fejezte be Telimezh. – A húgaink együtt énekelték, és a
hangjuk olyan volt, mint ez a szél.
– Ön Thu-Evresarból való?
– Igen, Fényességes. Calesthóban születtünk.
Húsz mérföldre Edonomee-től.
– Nem vettük észre a beszédén. – Félig kérdés volt, félig bocsánatkérés: a nyugat-thu-
evresari akcentust el se lehetett téveszteni.
– Nem, Fényességes – válaszolta Telimezh szintén bocsánatkérőn. – Amikor felvételt
nyertünk az Untheileneise Gárda kötelékébe, alapos oktatásban részesültünk.
– Hát persze. – Maia ostobának érezte magát. Kimászott az ágyból; a padló hidege
azonnal áthatolt a harisnyáján, és megborzongatta. – Hány óra van?
– Fél hat, Fényességes. Szóljunk az edocharisainak?
– Igen, legyen szíves. – Még egy köntöst sem hagytak soha olyan helyen, ahol az
őrizetlenül maradt császár megtalálhatta, és ugyan Maiát zavarta, hogy ennyire
kiszolgálják, mint egy tehetetlen, totyogós gyereket, tudta, mit szólnának, ha felvetné,
hogy maga öltözzön. És azt is tudta, mennyire megbántaná az edocharisait.
Másfél órával később arra ért le az ebédlőbe, hogy az asztal ki sem látszik a borítékok
és csomagok imbolygó tornyai alól. A padlón további halmokat látott. Az asztal mellett
Csevet, Esaran és Isheian ült, két másik szolga társaságában, akiknek nem tudta a
nevét. Amikor Maia belépett, az arcukon eltéveszthetetlen bűntudattal néztek fel.
– Mi a csoda…?
Csevet felpattant.
– Reméltük… úgy értem, nem számítottunk rá…
– De hát mi ez? – kérdezte Maia növekvő riadalommal. Még sosem látta Csevetet
ekkora zavarban.
Hosszú, ijedt csend következett; végül Isheian szólalt meg, a hangja alig több, mint
suttogás.
– A születésnapi ajándékai, Fényességes.
– Születésnapi… – Maia végignézett a helyiséget elfoglaló csomagokon. – A mi
születésnapi ajándékaink?
– Igen, Fényességes. – Csevet végre összeszedte magát. – Mi, mármint merrem
Esaran kedves segítségével, jegyzéket készítettünk, hogy később meg lehessen írni a
köszönőleveleket. Nem szándékoztuk önt terhelni az egésszel, de a feladatot el kell látni,
és nem gondoltuk, hogy ilyen korán felkel.
 Maia alig hallotta az enyhe megrovást.
– De hát kitől… kitől jött ez mind?
Szörnyűségesen fogalmazol, rótta meg a száraz, ellenszenves hang, amely immár
nem Setherisé volt.
– Mindenkitől, Fényességes – vágta rá Isheian.
– Számítottunk a hercegek, a Corazha tagjai, Berenar nagyúr és a parlamenti
képviselők leveleire – egészítette ki Csevet. – Lanthevel őrgróf egy hímzésről szóló
szakkönyvet küldött önnek. Még a császári állóórára is számítottunk, az óraművesek
zhaöi céhétől. – Megállt, szigorúan kijavította magát. – Inkább azt kellene mondanunk,
nem lepett meg, hogy ajándékot küldtek, habár az óra azért…
– Meglepő – fejezte be a mondatot Esaran, de Maia inkább azon lepődött meg, hogy
rájött: amazok ketten barátok.
– Igen – bólintott Csevet. – Ugyanakkor, Fényességes, sok cethói barizhani kereskedő
is küldött ajándékot, de még a Nyugat-Ethuverazi Kereskedelmi Szövetség is. Minden
tartományból érkeztek levelek, polgármesterektől és főpapoktól. Nelozho város üzenetét
csaknem ötszázan írták alá, ami szerintünk a teljes lakosságot jelenti. A Cairado
Fényének legénysége léghajómodellt küldött. A Choharo Bölcsessége legénységének
családtagjai elárasztották üzenetekkel. És ez még semmi ahhoz képest…
Fényességes…?
– Nem értjük. – Maia tehetetlenül huppant le az egyik székbe. – Mit akarnak?
– Azt, hogy az ön születésnapja boldog legyen – felelte homlokráncolva Csevet. Egy
hosszú pillanatig nézte a császárát, aztán elfordult, és pattogós utasításokat kezdett
osztogatni. A helyiség perceken belül kiürült, és Isheian Maia elé tette a teáját.
– Dachensol Ebremis azt mondja, bármikor elkészíti a reggelit, Fényességes, amikor
ön kívánja, de minthogy még mindig nagyon korán van, nem tudta biztosan…
– A tea kiváló, köszönöm. – Belekortyolt: akkor látta, hogy Csevet még mondana
valamit. – Mi az?
– Úgy véljük, Fényességes – vágta rá a titkára –, hogy talán ma reggel az
unokaöccsével és unokahúgaival szeretne enni?
Ezzel természetesen azt akarta mondani, hogy velük kellene ennie.
– Gondolja, hogy örömükre volna? – kételkedett Maia.
Úgy halljuk Leilis athmazától, hogy gyakran említik önt, méghozzá Maia
unokatestvérükként, ahogy ön azt kérte.
– Hát jó – felelte Maia, belenyugodva a vereségébe. – De akkor jöjjenek ők ide. – A
titkár kérdő arckifejezésére csak vállat vont. – Izgalmasabbnak fogják találni – felelte
némi bűntudattal.
Én pedig nem török be a családi körükbe, tette hozzá gondolatban. Azt nem hitte,
hogy a gyermekóvó bármiféle otthont jelentene a számukra, sem most, sem később.
A császár ült és teázott, és úgy tett, mint akinek fel sem tűnik a sokféle kavarodás az
udvartartásában. Csevet időnként megjelent, hogy a fontosnak ítélt friss híreket a
tudtára adja, és olvasnivalót is hozott: az öt herceg, a Corazha tanácsnokai és Berenar
nagyúr üdvözletét. Maia jobban örült volna a Choharo Bölcsessége legénységének
családtagjaitól érkezetteknek, de később még mindig kikérheti azokat.
Dach’osmin Ceredin egy kardot küldött: a hosszú, vékony, fénylő pengét látva
Telimezh szeme kikerekedett. Maia, aki csak annyit látott rajta, hogy igen régi és
szépséges munka, nem többet, kérdőn vonta fel a szemöldökét.
– Ez egy nappenge, Fényességes – válaszolta Telimezh. – Az ősi hercegek fegyvere,
még azelőttről, hogy Hódító Edrevenivar egyesítette Ethuverazt. Nem tudtuk, hogy a
Ceredada család birtokában van egy.
– Nagy megtiszteltetés – tette hozzá Kiru halkan.
– Habár a jelentése kissé homályos – jegyezte meg Csevet enyhe rosszallással.
– Bízunk benne, hogy dach’osmin Ceredin kizárólag jót akar nekünk – felelte Maia.
 – A hűség jelképe – vágta rá Telimezh szinte türelmetlenül. – Ha a Ceredada-ház ennyi
évszázadon át megőrizte, és most ajánlják fel a császárnak… – Elhallgatott, összeszedte
magát. – Fényességes, dach’osmin Ceredin olyan ajándékot ad önnek, amit Arbelan
zhasan nem adott az ön atyjának, az elhunyt császárnak.
– Nem – bólintott elgondolkodva Maia. – Valóban.
A hercegek levelei, ahogy vélte, éppen olyanok voltak, amilyenek az alattvalóktól
elvárhatók, ha mindössze egyszer találkoztak: fárasztóan illedelmesek, minden
melegséget vagy egyéniséget nélkülözők. A tanácsnokok üzenete már jobban eltért, bár
a legtöbb hibátlanul megtartotta az illem követelményeit. Pashavar nagyúr teletömte a
sajátját kéretlen jó tanácsokkal, Deshehar nagyúr borítékja viszont gyors kézre és gyors
észjárásra valló karikatúrákkal volt teletömve, amelyek nyilvánvalóan a Corazha ülése
alatt készültek – Pashavar nagyurat haragtól füstölögve ábrázolta, Bromar nagyurat
hosszas papolás közben, Isthanar nagyurat láthatóan félálomban, magát Maiát pedig
kétségbeesett aggodalmában az orrnyergét szorítva. Voltaképpen sértő, zavarba ejtő,
akár riasztó is lehetett volna, ám a vázlatokból érződött, hogy Deshehar nagyúr
szeretettel vetette papírra őket – és Maia azt is megértette, hogy az ajándék része a
bizalom is, amivel elküldte neki.
Berenar nagyúr levele – habár a lordkancellár nem mulasztotta el az illő születésnapi
üdvözlet belefogalmazását – inkább volt szégyentelen kiaknázása az esélynek, hogy
elmondhatja, mit talált az új posztján. Maia nagy megkönnyebbülésére Berenar és a
beosztottjai annyit bebizonyítottak, hogy Chavar becsületes volt…

…habár, Fényességes, ugyanezt nem mondhatjuk el mindazokról, akik a

felügyelete alatt dolgoztak. Néhány belső ellentmondás, amit feltártunk, évtizedes
múlttal bír. Attól tartunk, Chavar nagyúr sokkal nagyobb figyelmet szentelt a
tisztsége politikai, mint adminisztratív oldalainak. És ugyan nem vonjuk kétségbe a
lordkancellár tanácsainak fontosságát, azt mégsem értjük, miként feltételezte,
hogy megadhatja a tanácsot a háttérismeretek nélkül – márpedig azokat
egyértelműen nem igyekezett megszerezni. A hivatalában szükségképpen
elvégzendő munka túlságosan nagy része csúszott át a titkárokra, és Chavar
nagyúr nem az a személy volt, aki iránt a beosztottai lojalitást éreznek: egyetlen
jelenlegi titkára sem dolgozott nála három évnél régebben. Volt persze némi
fogalmunk a dolgok állásáról, elvégre a kancelláriának és a kincstárnak szorosan
együtt kell működnie, ám nem sejtettük, milyen szélesre terjed és milyen mélyre
hatol a rothadás. Ugyanez elmondható a futárszolgálati központról is, mindössze
még csúfabb szavakkal, merthogy osmer Orimar, azon túl, hogy lusta, ostoba és
rossz modorú is, úgy tűnik, tudatosan becsapta Chavart. Nem is kell messzebbre
nézni a személyes irodájánál, hogy megértsük, miért döntött úgy, hogy támogatja
Chavart – bármit megtett volna, hogy megmaradhasson korrupt, alkalmatlan
uralmában. Szerencsére a futárok maguk vélhetően tisztességesek és hűségesek,
nem tudják, miféle becstelenség folyt a fejük felett, ezért úgy véljük, a helyzet
némi munka árán menthető.

Berenar a Choharo Bölcsessége roncsának vizsgálatáról is jelentett.

A vizsgálók becsületesek és lojálisak, Fényességes, de úgy találjuk, túl sokan

vannak, és közülük mégis túl kevés, aki már végzett valaha efféle munkát. Az
egyszerű logikai nyomot könnyen követték, ám amikor arról kiderült, hogy hamis –
mert azt el kell mondanunk, Fényességes, hogy a Cethói Munkások Ligája teljesen
ártatlan, és ez a tény már jó pár hete bebizonyosodott –, a döntésképtelenség, és
sajnálatos módon a saját kicsinyes vitáik megbénították őket. Chavar nagyúr, úgy
tűnik, csak rontott a helyzeten, képtelen lévén tudomásul venni, hogy a Liga nem
tett semmit. Úgy tudjuk, hogy végig bűnösnek állította be őket ön előtt, még akkor
 is, amikor az ártatlanságuk régen tisztázódott. A vizsgálat így elakadt, ismét
mozgásba kell lendíteni. Nincs kétségünk, hogy ez megtehető, ám a mai napon,
ahelyett hogy ajándékkal kedveskednénk önnek, mi kérünk öntől ajándékot: a
türelmét.

Csevet lépett be; akármit akart mondani, Maia megelőzte.

– Osmer Orimar?
A titkár megrándult.
– Chavar nagyúr bábja.
– Berenar nagyúr szerint osmer Orimar igen nagyfokú tisztességtelenséget kendőzött
el Chavar nagyúr elől.
– Jóságos – bökte ki Csevet. – Nem hittük volna, hogy van elég esze hozzá.
– Nem látszik olyan nehéznek.
– Ó – bökte ki Csevet.
– Berenar nagyúr azt írja, úgy véli, a futárok tisztességesek és hűségesek. Egyetért ön
ezzel?
– Fényességes, mi nem…
– Egyetért?
– Igen, Fényességes. – Csevet különös pillantást vetett rá; Maia csak egy másodperc
múlva ismerte fel, hogy felmérőt, amikor a titkár folytatta. – Fényességes, a futárok nem
olyanok, mint a tisztviselők vagy a titkárok. Például egy futárnak még olvasni sem
muszáj tudnia.
Maia visszanyelte az ezernyi kérdést, ami erre az eszébe villant. Csevet jóváhagyón
bólintott.
– Aki nem tud, azt a társai tanítják, ahogy minden másban is kiegészítik esetleg
hiányos ismereteit. Azonban mindannyiunkra igaz, hogy a futárság esélyt adott, néha az
egyetlent, a tisztességes munkára. Olyanra, amit nem térdepelve kell végezni. Esetleg
hanyatt fekve.
Újabb tengernyi feltehetetlen kérdés.
– Persze a futárok is ki vannak téve a kisebb becstelenségek csábításának, mint
minden más csoport, de egyikük sem álmodna lopásról, zsarolásról, vagy bármiről, amit
árulásnak éreznek. És minden futár rendelkezik egy vadászgörény kielégíthetetlen,
szemtelen kíváncsiságával.
– Akkor éjjel Edonomee-ben elolvasta Chavar levelét?
Csevet tétovázott, aztán beismerte.
– Igen, Fényességes.
– Köszönjük – bólintott Maia. – Nem hibáztatjuk érte.
– Köszönjük, Fényességes. – Csevet még mondott volna valamit, de Maia felemelte a
kezét.
– Ha nem osmer Orimar, akkor ki rendelkezik a futárok felett? Valakinek muszáj.
– Igen, Fényességes. Volsharezh kapitány a neve, habár azt nem tudjuk, hogy a
kapitányi rangja valós-e. Már évek óta ő végzi osmer Orimar munkáját. Ő tesz róla, hogy
a futárok rendszere megbízhatóan működjön.
– Megadná Berenar nagyúrnak ezt a nevet, kérjük? Nem szeretnénk, ha a jót is
eltakarítaná a rosszal együtt. És azt is gyanítjuk, hogy Berenar nagyúr helyzete is
könnyebb lesz, ha tudja, van valaki, akire támaszkodhat.
– Fényességes – Csevet meghajolt, és Maia most már hagyta, hadd mondja végig,
amit akar. – Meg kell kérdeznünk, mit szeretne, mit tegyünk a Tethimadák ajándékával?
– Mi a Tethimadák ajándéka?
– Egy nyári függönykészlet. Fehér sharadansho selyemből.
Valaki elmormolt egy átkot. A sharadansho selyem neve szójáték volt a hóvaksággal,
mert a szövők, akik dolgoztak rajta, belevakultak az aprólékos munkába. A sóhajtásnyi
selyemszálakból légies, félig hímzett, félig csipkézett anyag lett, mintha hópihékből
állították volna össze. Azt mondták, a fehér a legrosszabb szín, kétszer olyan gyorsan
veszi el a szem fényét, mint az indigó.
– Egy teljes készlet – hitetlenkedett Maia.
– Az ágy oldalára, a mennyezetére, az ablakokra… Idehoztuk a napernyőt. – Csevet
intett egy apródnak, aki az ajtóban várakozott: most belépett, és a titkár kezébe adta. Ő
komor arccal, hivatalos mozdulattal nyújtotta át a császárnak.
Maia vonakodva vette át. A nyelet rózsafából készítették, a fém részeket kecses
véséssel faágakhoz hasonlóvá alakították, és minden ilyen ág végén üvegvirág függött.
A sharadanshót levélmintával szőtték, és gondos összevisszaságban apró
tükörszilánkokat varrtak bele, hogy a használója szikrázzon a napon. Szépséges volt – és
már önmagában hivalkodó ajándék lehetett volna.
– Egy teljes készlet – ismételte Maia.
– Tartunk tőle, hogy ennek a jelentése cseppet sem homályos – jegyezte meg Csevet.
– Nem – értett egyet Maia, félretette a napernyőt, és legyűrte a késztetést, hogy a
nadrágjába törölje a tenyerét. – Most kifejezetten jólesne, ha a Tethimadák kissé
kétértelműek volnának. Értjük, hogy nem utasíthatjuk vissza, de muszáj használnunk is?
– Fényességes, a császár akkor sem tudná az összes ajándékát használni, ha öt
személye volna – vágta rá Csevet. – Ha az ajándék elnyerte volna a tetszését, úgy illene,
hogy valami különös jelét adja a Tethimada-ház felé, de minthogy nem nyerte el, hagyja
csak ránk az ügyet.
– A kialakítása csodálatos – ismerte el Maia vonakodva. – Nagyon szívesen köszönetet
mondanánk a kézművesnek, és azoknak is, akik kétségkívül belevakultak a Tethimadák
ajándékába.
– Fényességes? – kérdezte Csevet bizonytalanul, és Maia rájött, kis híján lehetetlen
feladatot adott titkárának.
– Nem számít – nézett fel. – Kérjük, sorolja, mi a következő elvégzendő feladat.
– Fényességes – válaszolta Csevet, és a füle rezzenése elárulta: úgy döntött, annyiban
hagyja a dolgot. Felvette a napernyőt, visszaadta az apródnak, aki meghajolt a császár
felé, és távozott. Maia fejébe beférkőzött a kérdés: vajon mi lesz azokkal az
ajándékokkal, amelyeket az uralkodó nem tud kihasználni. Raktártermek képe jelent meg
előtte, mint a mesékben az ogrék barlangjai; le kellett ráznia a gondolatot, hogy figyelni
tudjon arra, amit Csevet mond.
A titkára felsorolta a többi nagy ház ajándékait és üzeneteit – egyik sem volt olyan
kirívó, vagy illetlen, mint a Tethimadáké. Néhány perccel később Idra is megérkezett a
húgai társaságában. Makulátlanok voltak, és tökéletesen éberek. Idra meghajolt, Ino és
Mireän pukedlizett, aztán halkan és szaggatottan, de kórusban köszöntötték:
– Boldog születésnapot, Maia unokatestvérünk!
– Köszönjük – válaszolta Maia, hellyel kínálta őket, aztán meg kellett kérnie Isheiant,
hogy hozzon egy párnát, amivel Ino is feléri az asztalt. A kínos csendet elkerülték:
Mireän, amint letelepedett, megkérdezte:
– Maia unokatestvérünk, látta már az óráját?
– Órámat? – értetlenkedett Maia.
– A császári órát, az óraművesek ajándékát, Fényességes – segítette ki Csevet.
– Igazán… nagyszerű!
– Még nem láttam – árulta el Maia. – Elmeséli?
Mireän belekezdett a csodaóra leírásába. Hamarosan Ino is hozzátette a saját
véleményét, és mire a reggelit feltálalták, Idra is csatlakozott. Maia feleslegesen
aggódott, miként fogja fenntartani a beszélgetést, mert a három gyermek könnyedén
csevegett. Idra egyszer megpróbálkozott a felnőttesebb témákkal is, amikor rákérdezett,
hogy alakul a Nagy Avar látogatása, ám Mireän azonnal magához ragadta a szót.
– Ő a legnagyobb kobold, akit valaha láttam! Maia unokatestvérünk, ön is akkora lesz?
– Nem – válaszolta komolyan Maia. – Valószínűleg nem növök már magasabbra, mint
amekkora most vagyok.
 – A nagypapája – állapította meg Ino. – Ez azt jelenti, hogy a mamája kobold volt?
– Igen – bólintott Maia.
– Dinan szerint a koboldok meg akarják szállni az országot, és felfalnak minket. Ezért
van itt a nagypapája?
– Ino! – csattant fel Idra. – Maia unokatestvérünk, bocsánatát kérem.
– Nem, ez egy megalapozott kérdésnek tűnik – vágta rá Maia. – Kicsoda Dinan?
Idra Mireänra nézett.
– Dinan Cambeshin, Idra.
– Ó! – bökte ki Idra. – Mama egyik kebelbarátnőjének leánya. Inóval egykorú. Ha jól
sejtem, játszótársak?
– Nem szeretem Dinant – vágta rá Ino. – Gonosz. De mama azt mondja, barátkoznunk
kell.
Maia eszébe jutott Csethiro Ceredin kikényszerített „barátsága” Csoruval, és örült,
amikor Idra határozottan kijelentette:
– Nem kell senkivel barátkoznod, akit nem kedvelsz, Ino. De miért mondott ilyesmit a
koboldokról? Ez nem igaz.
– Nem? De mama is mondta, hogy a koboldok átveszik az uralmat, most, hogy Maia
unokatestvérünk van a trónon, úgyhogy azt hittem, Dinan is igazat mond.
Idra ezen annyira megrémült, hogy Maia csak nehezen állta meg a nevetést.
Belekortyolt a teájába.
– Nem, a koboldok nem veszik át a hatalmat. És egészen biztosan nem esznek meg
senkit. A nagyatyám pedig csak a télközépi ünnepekre érkezett.
– Ó! – derült fel Mireän. – Mint amikor mi látogattuk meg a másik nagypapánkat, múlt
Télközépkor? Emlékszel, Ino? Zharo nagymama narancsot adott nekünk!
– Igen – válaszolta Ino kissé bizonytalanul.
– Ó, biztosan emlékszel! – szólt közbe Idra. – Idra nagypapa megmutatta a kutyáit is.
Az egyiküknek éppen akkor születtek kölykei!
– Emlékszem a kölykökre! – kiáltotta Ino. – És a mamakutya megnyalta a kezemet.
Nagypapa szerint ez azt jelenti, hogy szeret engem.
– Úgy van – bólintott rá Idra. – És Zharo nagymama elvitt a bábszínházba.
– Mi az a bábszínház? – tudakolta Maia, és a reggeli hátralévő része a
magyarázatokkal telt. Idra éppen olyan csillogó szemmel, hadarva mesélt, mint a húgai,
a felnőttségről teljesen elfeledkezett. Maia sajnálta is, amikor Csevet megjelent a
császár hajthatatlan napirendjével – de legalább az Alcethmeretből kifelé menet
meglátta az állóórát, és még Csevet sem ellenkezett, amikor megállt előtte. Mireän és
Esaran egyaránt igazat mondott: az óra nagyszerű és meglepő volt.
A rövid nappali órák sebesen elszaladtak. Maia szertartásról szertartásra, előadásról
előadásra sietett – az egyik min Vechin produkciója volt, és olyan átkozottul szépséges,
hogy Maia a láttára elfelejtette, mennyire haragos és zavart miatta – és aztán a Nagy
Avar ragaszkodott hozzá, hogy látogassák meg a cethói Lóvásárt, tekintet nélkül az
időjárásra és a kavarodásra, amit okoznak majd.
Maia még sosem volt lóvásáron korábban, „a” Lóvásárról nem is beszélve.
Elvarázsoltan követte nagyatyját, amíg aztán az Avar, aki épp egy lovat vizsgált, oda
nem fordult hozzá, és dörgő hangon fel nem tett egy kérdést, amiből Maia egy szót sem
értett.
– Semmit sem tudunk a lovakról – felelte bocsánatkérőn.
– Semmit? – A Nagy Avar fuldokolva prüszkölt, aztán kitört, és azt tudakolta, miként
lehet, hogy akármelyik fiúunokája ott álljon vele szemben, és ne tudjon semmit a
lovakról.
Maia nagyon igyekezett, hogy ne rezzenjen össze.
– Senki nem tanított – felelte. – Anyánk túlságosan beteg volt, Edonomee-ben pedig
nem tartottunk hátaslovakat. De még ha úgy is lett volna, a gyámunk sosem engedte
volna, hogy megtanuljuk.
 Az Avar határozottan elkomorodott.
– És az ön atyja ezt hagyta?
– Atyánk nem… – törődött velünk. Félbeszakította magát; még éppen időben jutott
eszébe, hogy nagyon is nyilvános helyen vannak. – Atyánk nem kezelte túlzott gonddal a
képzésünk kérdését. – Szilárdan az Avar szemébe nézett. – Ahogy ön sem – tette hozzá
halkabban.
A hatalmas kobold arca még inkább elsötétült.
– Bizonyosan nem az első és nem is az utolsó ostobaságunk volt – közölte. – Gyerünk.
Válasszunk önnek egy lovat.
És pontosan úgy is tett, ahogy mondta, Maia tiltakozását félresöpörve, közben sebes,
átfogó leckét adott a lovakról és a lovaglásról. Maia azt a részt élvezte a legjobban,
amikor összebarátkozhatott az Avar által megítélt lovakkal, és a nagyatyja megmutatta,
hogyan tartsa a kezét, hogyan nyújtsa oda az almadarabkákat. Nagyon tetszett neki a
lágy orrok, mozgékony ajkak érintése, a kíváncsi, borzongató szuszogás.
Az Avar uralkodói módon nem hagyta magát siettetni. Maia figyelt és tanult. Végül,
amikor a növekvő homályban már meggyújtották a Lóvásár lámpáit, kiválasztott egy
fehér lovat – azonnal az unokája lelkére is kötötte, hogy szürkének mondja –, egy tízéves
heréltet, teli különös, ám láthatóan fontos tulajdonságokkal. Bársonynak hívták; Maiát
egyszerre szórakoztatta és ejtette zavarba a gondolat, hogy lett egy lova.
Több idejük azonban nem volt: a titkárok, nohecharisok, hezhethorisok együttes
erőfeszítéseinek az Avar sem állhatott ellent. Olyan sebességgel száguldottak vissza az
Untheileneise Udvarba, amiről Maia úgy vélte, Cethóban tilos, és ekkora hóban, ilyen
szél mellett nem is lehetne megengedett. A következő tébolyult óra alatt a császárt
levetkőztették, lefürdették, beillatosították, és hímzéstől meg keményített csipkétől
merev, fehér köntösbe bújtatták. Fésűk és tashinpálcák helyett ezúttal ezüstszálakból
font hálót tettek a hajára, amelybe gyémántokat erősítettek, és egy szinte láthatatlan
finomságú fátylat. Az ujjaira, a füleibe, a nyakára is gyémántok kerültek, és amikor a
tükörbe pillantott, megértette: fehér lett, hideg és ragyogó, mint a holdfény a havon. Az
egyetlen hiba a megjelenésében a bőre színe volt, ám most ez sem tűnt többnek, mint
felhőnek a hold előtt.
A nohecharisai – Cala és Beshelar, bár nem is tűnt fel neki, mikor cserélődött a két pár
– sietve lekísérték az Untheileianba, és a trónjára helyezték; éppen abban a percben,
amikor a zenészek hangolásba fogtak. Beshelar sötéten morgott valamit arról, hogy a
sietséggel tiszteletlenséget mutatnak az isteneknek, de Cala odafordult hozzá, és
közölte, hogy ha az isteneknek csak ennyit kell elviselniük ezen az estén, szentté
avathatják magukat. Erre Beshelar is elhallgatott.
A zenészek eljátszottak egy gyors futamot a Hókirálynőből, hogy jelezzék: készen
állnak. Maia felállt. Megtanulta a rituális mondatokat, és most gondosan elismételte
őket: egyszerre hívta ünnepelni az alattvalóit, és kérte, hogy zenével és tánccal
búcsúztassák az óévet; hogy senki ne maradjon partner nélkül, és hogy bárki, aki
táncolni kíván, csatlakozhasson. Végül leült, vigyázva, hogy elegánsan tegye, és ne úgy
essen össze, mint az állványáról lelökött páncélruha – hálás volt, hogy ülve figyelheti az
eseményeket, és nem kell részt vennie.
Azonnal látta, hogy Csevet igazat mondott: a csillogó udvaroncok közé egyszerűbb
ruhás férfiak és nők is vegyültek, akik nem hordtak ékszert, és a hajukba is mindössze
tűket erősítettek. Látott sötét arcokat is, amelyek nem a Nagy Avarhoz vagy a
kíséretéhez tartoztak. Nemegyszer látott kék mazaköpenyeket felvillanni a tömegben,
vagy éppen a futárok bőrruháját; egyszer pedig felismerte az Alcethmeret
csőpostaközpontjában dolgozó egyik hölgyet. Pashavar nagyúrral táncolt éppen – Maia
gyönyörűséggel nézte őket.
Három óra után a táncot tűzijáték és bankett váltotta, mindkettő nagyszerű,
mindkettő a császár tiszteletére. Gormened nagykövet és osmerrem Berenaran került a
császár két oldalára; Maia illetlenül meglepődött, amikor rájött, hogy Berenar nagyúr
házas, de a hölgy még inkább meglepte. Zömök volt, nem is túl szép, ám semmiféle
erőfeszítést sem tett, hogy bármelyik tényt elleplezze. Nem várta el, hogy a császár
társalogjon vele, ehelyett ragyogó humorral mesélt a Berenada-udvartartás
átköltöztetéséről a harminc éve belakott lakosztályból oda, amely a lordkancellár
tisztségével járt.
– Chavar nagyúr sosem használta ezt – mondta –, és a férjünk szerint ez is gondot
okoz, de nem teszünk úgy, mintha értenénk az érvelését.
– Bizonyára sok kényelmetlenséggel járhat a költözés ennyi év után – vetette fel Maia.
Az asszony horkantott – úrihölgyhöz nem illő, ám kétségkívül jókedvű hang volt.
– A kényelmetlenség egy dolog – felelte. – Az örömteli váltás egy másik. Nem
szeretjük a Berenada-lakosztályt, és nem láttuk Eirut ilyen boldognak a munkájában a
gyermekeink kiskora óta.
– Boldognak? Ahogy mi kivettük, Berenar nagyurat egyenesen egy tüskebokorba
vetettük, ha ugyan nem rosszabb helyre.
– Imádja a tüskéket. Minél tövisesebb egy probléma, annál boldogabbá teszi, ha
megoldhatja. – Az asszony elmosolyodott, és egyszerre megszépült az arca. – A
köszönetünk nem ér sokat, de azért, Fényességes, köszönjük önnek, hogy belevetette
abba a tüskebokorba.
Maia visszamosolygott.
– Úgy gondoljuk, az ön köszönete nagyon is sokat ér, osmerrem Berenaran. És
örömmel halljuk.
Egy pillanatig még egymásra mosolyogtak, aztán Gormened vonta magára Maia
figyelmét, hogy megtudakolja, milyen volt a Nagy Avar kiruccanása a lóvásáron. Maia
szerette volna, ha bírja osmerrem Berenaran képességét, amivel apróságokat is vidám
történetté kerekíthet ki, de legalább biztosíthatta a követet, hogy az Avar nem
szenvedett el és nem is okozott sértést.
Gormened viharos erővel sóhajtott fel.
– De hát csak nem mi vagyunk az egyetlen információforrása? – csodálkozott Maia.
– Nem, Fényességes, de önben bízhatunk, hogy megmondja az igazat, mert önnek
sem a mi, sem az Avar haragját nem kell félnie.
– Haragos lenne?
Gormened egy kifejező grimasszal felelt.
– Nem azért szerezte meg a hatalmát, és tartotta is meg annyi éven át, mert
barátságos és engedékeny. – Szinte láthatóan lerázta a válláról a komorságot. – Na de
egy ló! Ez ragyogó, Fényességes, meséljen róla!
Maia nem bírt annyi mindent elmondani, amennyit, tudta, kellett volna, ám Gormened
nemes vállalással átvette a terhet, és ő maga töltötte ki a fennmaradó időt, amíg el nem
indultak vissza az Untheileneise’meire-be. A gyerekkori pónijáról mesélt, a császár pedig
elragadtatással hallgatta.
Az óévet elbocsátó, az újat köszöntő szertartás egyszerű volt, és Tethimar főprelátus
is rövidre fogta, mert tudta, a gyülekezet alig várja, hogy visszatérjen az Untheileianba,
és hajnalig ropja. Maia úgy érezte, mintha az egyik kényelmetlen emelvénytől a másikig
terelgetnék, de az Untheileianban legalább leülhetett. A táncot nézni pedig gyönyörűség
volt: a Nagy Avar Nadeian Vizhenkát forgatta, Csevet Arbelant, Lanthevel őrgróf pedig
Csorut, és a császár meglepve vette észre, hogy Csoru, ha elfeledkezik magáról, milyen
vonzó.
Egy időre Csethiro Ceredin is kivált a táncból, hogy csatlakozzon hozzá a trón mellett,
és Maia olyannyira kihasználta a nohecharisait, hogy megkérje Beshelart: vigye oda a
legközelebbi széket. Dach’osmin Ceredin örömmel köszönte meg, és aztán a saját
gyerekkori télközépi ünnepléseiről mesélt; olyan élénken mutatta be szeretetteljes
kapcsolatát a testvéreivel, hogy Maia egyszerre irigységen kapta magát.
A legidősebb nővére első felnőttkori télközépi báljáról szóló történet közepén, éppen,
amikor ott tartott, hogy miket tettek ők, a kisebbek, hogy – a szóhasználata szerint –
visszaadják a kölcsönt, elhallgatott. Maia akkor látta meg, hogy Vedero nővére áll
türelmesen a trón lépcsőinél.
Csethiro felállt, egy elegáns csuklómozdulattal lesimította a ruháját.
– Fényességes, elővigyázatosnak kell lennie, különben egészen elkoptatjuk a fülét az
állandó fecsegésünkkel – mondta, könnyedén pukedlizett, és távozott. Maia figyelmét
nem kerülte el, hogy amikor ellépett Vedero mellett, megszorította a kezét, ahogy
barátok között szokás.
A főhercegnő felhágott a trón lépcsőin, mélyebben bókolt, mint szükséges lett volna,
és amikor Maia megkérte, tétovázás nélkül leült az üresen hagyott székre.
– Köszönettel tartozunk önnek, Fényességes – kezdte –, és nem tudjuk, miként
fogalmazzunk.
– Nem kell, hogy…
– De igen, kell. Habár önnek nem kellett volna megtennie mindezt, mi mégis hálásak
vagyunk. Különösen úgy, hogy tudjuk, semmit nem tettünk, amiért kedvességet
érdemeltünk volna.
– Senkit nem szeretnénk olyan bánásmód elszenvedőjeként és olyan boldogtalannak
látni, mint anyánkat – bökte ki Maia mély zavarban.
– Tudjuk – válaszolta Vedero –, és éppen ezért szeretnénk köszönetet mondani.
A császár olyan értetlenül nézett rá, hogy a nővére ajka mosolyra rándult.
– Nem értünk tette. Még Sheveänért is megtette volna, nem igaz?
– Igen – bólintott Maia –, azt gondoljuk, igen.
– Hát ezt köszönjük – vágta rá Vedero, mintha ezzel máris minden értelmet nyert
volna, aztán felemelkedett. – Fényességes, két hét múlva holdfogyatkozás várható. Nagy
örömünkre szolgálna, ha eljönne, és megnézné velünk.
– Hogyne – felelte Maia meglepetten, de örömmel. – Nagyon jó lenne.
Vedero mosolya merev volt és gyakorlatlan, ám Maia látta, hogy őszinte. Pukedlizett,
és lesétált az emelvényről; lent azonnal elkapta a kezét egy futárruhás ifjú. A császár
nézte őket, és igyekezett nem bolondul vigyorogni.
Jó idővel és több más beszélgetéssel később Eshevis Tethimar ereszkedett féltérdre a
lépcsők előtt.
Ehhez túlságosan fáradt vagyok, gondolta Maia, és tudta, ez igaz is, ám nem volt
választása.
– Közelebb léphet, Dach’osmer Tethimar – intett a szigorú formalitás védelméből.
Dach’osmer Tethimar fellépdelt, és Maia legnagyobb bosszúságára ismét letérdepelt.
– Mi a gondja, dach’osmer Tethimar? – Csevet mindössze egy hete rótta meg igen
szigorúan, amiért azt kérdezi, mit tehetünk önért, mert ez azt jelentette, hogy a császár
felett a kérelmező rendelkezik, és Maia azóta szorgalmasan igyekezett kitalálni valami
megfelelőbb kérdést.
– A gondunk? – Dach’osmer Tethimar felemelte a fejét. Maia észrevette, hogy bár
mindenki arca, akivel eddig beszélt, kipirult a tánctól, az övé hófehér. – A mi gondunk
nem az ön gondja, Fényességes. – Úgy köpte Maia arcába a megszólítást, mint egy átkot.
– Ez viszont igen!
Azzal előrelendült, mint amikor a ragadozó lecsap az áldozatára; a kezében vékony
tőr csillogott.
Maia nem bírt elhajolni, hiszen csapdába ejtette a trón kényelmetlen nagysága, ám
amikor hitetlenül, zavaros fohásszal teli fejjel a támlának préselte magát, valami
bezuhant kettejük közé, valami csattant, mint a közelben lecsapó villám, és ózonszaggal
töltötte meg a levegőt. Maia nem látta, mi történt pontosan a következő rövid, erőszakos
és homályos pillanatban, de aztán rájött, hogy az ölében fekvő, vérző Deret Beshelar
súlya préseli a trónszékbe. Tethimar a császár lábánál hevert, selyem és bársony
élettelen kupacában, Cala pedig úgy rázogatta a kezeit, mintha fájnának.
És akkor – elkésve – felsikoltott Csoru zhasanai.
Maia leküzdötte a kényszert, hogy ő is így tegyen. Lenézett Beshelarra.
 – Nagyon súlyos?
Beshelar megrándult.
– Ó, az istenekre, bocsánat. Bocsánat. – Talpra kecmergett. – A bocsánatát kérjük,
Fényességes.
– Amiért megmentette az életünket? Beshelar, ön igazán páratlanul hülye. – A hangja
elcsuklott, de nem is érdekelte. – Jól van?
– Én… – Beshelar lenézett a mozdulatlan Tethimarra.
– Hadd nézzem – szólt rá határozottan Cala. Beshelar engedelmesen, mint egy
gyerek, odanyújtotta vérző karját.
– Fényességes! – Csevet rohant fel a lépcsőkön, és pillanatokon belül mindent
elborított a kavargó káosz, amely elsodorta Maia szeme elől Calát és Beshelart. Több
asszony hisztériás rohamban tört ki, nem egy értékes méltóságot sietősen kitereltek a
személyes testőrei, a Hezhethora-gárdisták tüskés sövényt formáltak a Nagy Avar körül,
az Untheileneise Gárda pedig szintén megtébolyodott, mert egyszerre igyekezett védeni
a császárt, és átkutatni az udvart az esetleges további fenyegetések után. Maia
legélesebb emléke a nagyatyja hangja maradt: a többiek feje fölött mennydörögve
holdkóros leánykáknak bélyegezte a katonáit.
Beletelt némi időbe, amíg Csevet és Berenar nagyúr – akik a két szembenálló oldaláról
álltak neki a helyzet felszámolásának – találkoztak középen, és a rend helyreállt. Maia
egyiküknek sem volt hasznára, amit szégyellt is, de fokozatosan rászakadt az
események súlya. Először, hogy dach’osmer Tethimar valóban megpróbálta megölni,
másodszor, hogy ebbe a próbálkozásba ő halt bele (Ó, igen, hallotta Cala válaszát valaki
más kérdésére, nagyon is halott.), harmadszor, hogy Cala ölte meg, és az ózonszag, amit
érzett, a halálos varázslatból eredt (revethmaz volt a neve, és a szó megállíthatatlanul
csengett-bongott Maia fejében), és végül, hogy bizonyára az atyja halála mögött is
dach’osmer Tethimar állt. Csak ült a trónján és remegett, aztán kétségbeesett sietséggel
megkereste a legközelebbi árnyékszéket, és ott ült tovább remegve, nem bízván sem a
beleiben, sem a térdében, amíg valaki eléggé meg nem riadt, hogy szóljon Csevetnek,
akinek elég esze volt, hogy szóljon valaki másnak, hogy szóljon Kirunak, aki viszont
türelmetlenül közölte mindenkivel:
– Tökéletesen érthető reakció, ha valaki kis híján merénylet áldozatául esik.
Véleményünk szerint a legokosabb lenne hagyni, hogy a Fényességes Császár
visszavonuljon és lefeküdjön, de ha ezt nem látják megengedhetőnek, legalább
hozzanak erős és édes teát, és valakit, aki összeszedi az értelmetlen díszeket. – Azzal
belépett az árnyékszékre, és Maia hálát adott, amiért Kiru már akkor Csaivo papnője
volt, amikor ő még egyenesen járni sem tanult meg, mert a nohecharo segített, hogy
össze tudja szedni magát, méghozzá úgy, hogy sem szidással, sem döbbenettel vagy
együttérzéssel nem rontott a helyzeten. Maia érezte, hogy Kiru sem olyan nyugodt, mint
amilyennek igyekszik mutatni magát, de ettől csak jobban hasonlított az egész egy
összeesküvésre kettejük között, amit Maia nagyra értékelt.
A tea az edocharisai útján érkezett, akik mérhetetlen döbbenettel és mérhetetlen
együttérzéssel vették körül, de addigra már képes volt ezt is elviselni, és örült, hogy
gyors és ügyes ujjakkal kapkodták le róla a gyémántokat, meg a kényelmetlenül díszes
köntöst, amelyet mostanra amúgy is beszennyezett Beshelar vére. Avris ráadta a
prémszegélyes köpenyt, amelyet általában nem viselhetett a rácskapukon kívül;
szorosan összehúzta magán, amíg Nemer újratűzte a haját, és amikor ismét előkerült
(mint egy pillangó egy meglehetősen fura gubóból, gondolta, és köhécseléssel kellett
álcáznia a nevethetnékjét), már képes volt kijelenteni:
– Vonuljunk át a Verven’theileianba, ahol nem leszünk egymásnak echo.
Engedelmeskedtek; a Verven’theileian székei kényelmesek voltak, és egyik sem volt
trónus. Maia letelepedett, a két keze között dajkálta a teáscsészéjét, és figyelte, ahogy
Csevet és Berenar nagyúr az ajtónyílást, mint hegyszorost kihasználva szűri meg, ki
léphet be. Rengetegen vitáztak velük, de Maia úgy döntött, neki nem kell odafigyelnie,
amíg meg nem hallotta egy nő tiszta, mély és átható hangját.
– Eresszék be – szólt oda Csevetnek.
– Fényességes… – A titkár felé fordult, így már nem zárta el az ajtót, és a császár
megláthatta dach’osmin Ceredint. Egy percig csak nézték egymást, aztán Csethiro
pukedlizett.
– Nem, nem szükséges, hogy önre akaszkodjunk. Csak látni szerettük volna a saját
szemünkkel, hogy jól van. Jó éjt, Fényességes. – Két lépés után azonban visszafordult. –
Ha nem volna máris halott, kibeleztük volna – jelentette ki hirtelen, élesen, mint amikor
a kard kisiklik a hüvelyből.
A szavának állt: egyenesen elvonult, és csak egy pillanatnyi csend maradt utána,
amelyben azonban Maia megérzett valamit, szinte melegséget, amiért Csethiro aggódott
miatta. Ám akkor a vita újrakezdődött. Végül ők hárman maradtak – Maia, Csevet,
Berenar –, a négy nohecharis, Orthema kapitány, és a Hezhethora-gárda kapitánya,
Vizhenka. A Nagy Avar csak akkor volt hajlandó megengedni, hogy betereljék az ágyába,
ha egy képviselője jelen lehetett a Verven’theileianban, és Maia, látva, hogy zajos
ellenkezése őszinte, aggodalmas dühből fakad, és hogy a vitával semmit sem érne el,
csak az időt fecsérelné, beleegyezett.
– Szívesebben venné Gormenedet? – mormolta oda Berenarnak, és a lordkancellár ezt
hallva vonakodva, de beleegyezett. Ebben a tanácsban több hasznát vették a
katonának, mint az udvaroncnak.
Vizhenka kapitány azonnal megbékítette Orthemát, amikor elsőként is kijelentette,
hogy a Nagy Avar kérésére jött, és nem mint a Hezhethora-gárda vagy Barizhan
bármiféle hivatalos képviselője, és végül nélkülözhetetlennek bizonyult. Tánc helyett
inkább a forgatagot nézte, és megfigyelte Eshevis Tethimar haladását a csarnokon át.
– Vonzotta a szemet – magyarázta –, mert nem táncolt, és amikor megállt, hogy
valakihez szóljon, az mind férfi volt. Láttuk rajta, hogy fontos ügyben jár, de azt nem
sejthettük, hogy halálosban. Sajnáljuk, Fényességes.
– Mi sem jöttünk rá – morogta a komor Beshelar. A karját azóta bekötözték, és most
Kiru erős, édes teáját kortyolgatta vonakodva, de mindenkit dühösen méregetett.
– Felismert bárkit azok közül, akikkel dach’osmer Tethimar beszélt? – kérdezte Berenar
nagyúr. – Legalább megkérdezhetnénk tőlük, mit mondott.
Vizhenka bólintott.
– Vettünk magunknak némi fáradságot, hogy megismerjük az ön udvarát, mert
Maru’var így kívánta. Azt mondja, öreg már, és az emlékezete cserbenhagyja, ám az
igazság az, hogy soha nem is nagyon tudta megjegyezni a neveket. Dach’osmer
Tethimar először Solichel gróffal beszélt, aztán Nethenel gróffal, mer Reshemával, végül
dach’osmer Ubezharral.
Ahogy sorolta, minden hallgatójának megnyúlt az arca. Az összes felsorolt név thu-
tetari vagy thu-athamari uraké volt.
– Mindannyian Tethimada-rokonok, anyai ágon vagy házasság révén – jelentette ki
Csevet. – Azt pedig tudjuk, hogy dach’osmer Ubezhar Amalóban járt, hogy segédkezet
nyújtson a rokona házassági tárgyalásain.
Berenar, Orthema és Vizhenka erre csak értetlenül nézett.
– Fényességes? – kockáztatta meg Berenar.
– Csevet, behozná a levelet, kérjük? – fordult a titkárához Maia, és amíg Csevet
visszatért, összefoglalta a többiek számára mer Celehar vizsgálatát.
– Miért nem mondta el? – támadt rá Berenar nagyúr, amikor végzett; dühös
arckifejezéséből ítélve Orthema kapitány ugyanezt gondolta.
– Mert nem volt, és most sincs, semmiféle bizonyítékunk. Mer Celehar gyanúja, annak
ellenére, hogy hiszünk neki, csupán gyanú és nem több. Még most sincs rá
bizonyítékunk, hogy dach’osmer Tethimar részt vett atyánk meggyilkolásában.
 – De…! – csattant fel Telimezh, aztán olyan hirtelen hallgatott el, hogy Maia
gyanakodott: Kiru bokán rúgta.
– Mi mégis azt gondoljuk – kezdte Berenar nagyúr gyorsan, ám ekkor visszaérkezett
Csevet, némileg kifulladva és aggodalmas arccal.
– Fényességes – kezdte – itt a levél, de kaptunk egy sürgős kérést is. Ha úgy érzi,
esetleg amíg az urak mer Celehar sorait olvassák, a jelenlétére nagy szükség volna az
óvodai szárnyban.
– A gyerekek! – Maia gondolkodás nélkül ugrott talpra. – Mi van…
– Nem esett bajuk – vágta rá azonnal Csevet. – Semmiféle támadás nem történt
ellenük. De hallottak a, nos, a kavarodásról, ami az Untheileianban történt, és… – Az
ajkába harapott. – Zaklatottak – bökte ki végül.
– Ó. – Maia el is tudta képzelni: elveszítették az atyjukat, a nagyatyjukat, a
nagybátyjaikat, utóbb az anyjukat, és most nem tudják, mi történt azzal, aki magára
vállalta a védelmezőjük szerepét. – Azonnal megyünk – felelte. – Urak, az elnézésüket
kell hogy kérjük. Legyenek szívesek, olvassák el mer Celehar levelét. Egyebekben úgy
véljük, mer Aisava legalább annyi tudással bír az ügyről, mint mi magunk. Ő itt marad,
és megválaszolja a kérdéseiket. Amennyiben együtt valamiféle követendő utat találnak,
nagy örömmel hallgatjuk meg, amint visszatérünk.
Elindult az ajtó felé, mire mind a négy nohecharisa egyszerre ugrott fel. Maia
hökkenten megállt.
– Mind a négyükre nincs szükségünk – állapította meg, mire Kiru és Beshelar
egyszerre kezdett beszélni, majd mindketten elhallgattak, és csak meredtek egymásra.
Maia Kirura nézett: tőle várta, hogy észszerűen és tömören szóljon.
– Nos?
– Beshelar főhadnagy megsérült – közölte Kiru. – Nem kellene szolgálatot teljesítenie.
Már mondtuk neki, hogy feküdnie kellene.
– Tökéletesen jól vagyunk – vágta rá Beshelar.
– Olyan a színe, mint a vén sajtnak – jegyezte meg eléggé hallhatóan Cala. – Mi
azonban tökéletesen vagyunk, Fényességes, és nem szükséges, hogy Kiru athmaza még
kevesebbet aludjék.
Cala sem volt tökéletesen jól; Maia látta a keze remegését, és a testén időnként
átfutó borzongást is. Ma este megölt valakit, gondolta, és különös érzés lepte meg,
mintha megtörne a szíve.
– Ahogy Telimezhre is ráférne az alvás – érvelt Beshelar hevesen. – A második
nohecharisoknak ma este mindenképpen fel kell venniük a szolgálatot, akár lefekszünk
most, akár nem, és helytelennek érezzük, hogy ennyi ideig vonják meg maguktól a
pihenést, szükségtelenül.
– Olyan helytelennek, mint egy széles és vérző metszéssel a karján őrizni a császárt?
– vágott vissza Cala éles, rá nem jellemző hangon.
– Ez nem…
– Elég!
Mindannyian elkerekedett szemmel néztek rá, és Maia rájött, hogy közel járt a
kiabáláshoz.
– Cala és Beshelar, eredjenek aludni. Kiru és Telimezh vigyáznak ránk estig, akkor
visszavehetik a szolgálatot. Hacsak nincs valami megszentelt rendje, miszerint minden
páros éjfélkor az első nohecharisoknak kell őrségben lenniük.
Mind a négyen különböző árnyalatúra vörösödtek; Cala szedte össze magát
leghamarabb.
– Nincs, Fényességes. Gyerünk, Beshelar. Ön is tudja, hogy némi alvás után jobban
fogja érezni magát.
És akármennyire is nagy hangon bizonykodott Beshelar, láthatóan megkönnyebbült,
hogy befejezheti a vitát. Maia a fejével intett Kiru és Telimezh felé, és kisietett a
Verven’theileianból.
 Az Alcethmeretbe érve Leilis athmazát a folyosón találta: idegesen járkált a
gyermekóvó rácsain kívül.
– Fényességes… Mi… mi nagyon örülünk, hogy épségben látjuk.
– Köszönjük. Mer Aisava azt mondta, hogy a gyermekek zaklatottak.
– Igen, Fényességes. Lehetetlen volt nem észrevenni a felfordulást, tudja, és Idra
herceg kérte, hogy derítsük ki, mi történik. Sajnos azonban nem kaptunk egyértelmű
válaszokat, csak annyit láttunk, hogy ön nem tért vissza az Alcethmeretbe, és…
– Megértjük – felelte Maia, és a Leilis athmaza arcára kiülő bűntudat láttán hozzátette:
– Nem gondoljuk, hogy ön bármiben is hibás. Nem önön múlt, hogy nem talált senkit, aki
válaszokat adhatott volna. Mármost, hol vannak a gyermekek?
– Erre jöjjön, Fényességes – hajolt meg Leilis athmaza, kinyitotta a rácskaput, majd
gondosan visszazárta maguk mögött, és a hosszú, fekete szalagra függesztett kulcsot
elrejtette a köntöse mélyére. Maiával a nyomában elsietett a nappali mellett, egy másik
szobáig, ahonnan a nyitott ajtón keresztül meleg fény vetült ki.
A két kis ágyból ítélve Ino és Mireän hálószobája volt, de mindhárom gyermeket ott
találta. Idra ült az egyik ágyon, Ino az ölében kuporgott, Mireän az oldalához simult.
Mindhárman hálóruhát viseltek, a hajuk szoros fonatban hullott a hátukra. A kislányok
sírtak, de Idra szeme is kipirosodott, az arcán vörös foltok ütöttek ki. Felpillantottak,
amikor Maia belépett, és mielőtt a császár bármit mondhatott volna, Mireän leugrott az
ágyról, és nekirontott, mindkét karját Maia dereka köré fonva. Ino is kirántotta magát
Idra öleléséből, és Maia, amikor rájött, hogy követni fogja a nővérét, gyorsan letérdelt,
hogy fel ne lökjék.
– Mireän, Ino! – Idra megpróbált megrovónak tűnni, de a hangja remegett.
– Semmi baj – nyugtatta meg Maia. – Sajnálom. Gondolnom kellett volna rá, hogy
valakivel megüzenjem…
– Fontosabb dolgai is voltak – felelte Idra, és félrepillantott.
Ino forró, nedves arcocskája Maia nyakához simult, Mireän valahol a hónalja táján
zokogott keservesen.
– Nem vagyok benne biztos, hogy voltak – mondta Maia. – De jól vagyok. Igazán.
– Mi történt? – tudakolta Idra. Maia nagyot nyelt. Még mindig nem volt könnyű
rágondolni.
– Eshevis Tethimar megpróbált megölni.
Idra homloka ráncba szaladt.
– Az, akihez Vedero nagynénénknek hozzá kellene mennie?
– Többé már nem – vágta rá Maia komoran. – Ismerte?
– Igyekezett kedves lenni hozzám – vonta fel a vállát zavartan Idra. – De mama…
– Semmi baj – vágta rá Maia; Setheris megtiltotta neki, hogy Chenelóról beszéljen, és
megértette Idra tétovázását. – Nem várom el, hogy úgy tegyen, mintha nem is létezne.
Idra erre halványan elmosolyodott.
– Mama azt mondta, dach’osmer Tethimar nem az a személy, akivel barátkoznom
kellene, és valóban nem is kedveltem, akkor sem, ha kedves volt.
– Nem – értett egyet Maia. – Én sem kedveltem.
– De megpróbálta megölni?
– Igen.
– Császár akart lenni? – emelte fel a fejét Mireän, némileg enyhítve a szorításán,
aminek Maia örült, mert már nehezen kapott levegőt.
– Nem tudom.
– Idrát is meg akarja majd ölni?
– Nem. Meghalt. – A császár fején átfutott, hogy miféle rettenetes megnyugtatás is ez,
de máris követte a másik gondolat, hogy illő sírfelirat volna Eshevis Tethimar számára.
– Biztosan rengeteg minden… – kezdte Idra. – Úgy értem, bizonyára sok a dolga.
– Mondhatni – ismerte el Maia. – Nem nagyon maradhatok.
– Köszönjük, hogy eljött – bólintott Idra. – Mi… aggódtunk.
 – Nem csodálom – válaszolta a császár; Ino feje felett Idra szemébe nézett, és látni
engedte, hogy tudja: az aggodalom enyhe kifejezés. – Én is aggódtam.
Idra erre bűntudatosan felnevetett, és felállt az ágyról, hogy melléjük térdeljen.
– Ino, Maia unokatestvérünknek mennie kell.
Ino egy pillanatra még szorosabban ölelte meg Maiát, aztán eleresztette, és ránézett.
A szeme bedagadt, szipogott.
– Visszajössz?
– Igen, visszajövök, ígérem neked – felelte a császár. – Habár lehet, hogy nem
egyhamar.
– Esetleg mi is meglátogathatunk téged? – reménykedett Mireän, aztán sietős
komolysággal hozzátette:– Néha. Amikor nem vagy elfoglalt.
– Az jó lenne. – Maia felállt, és Idra vele együtt emelkedett fel; éppen olyan félve
nézett rá, mint Ino.
– Jól vagyok – mondta a császár. – Nem kell aggódnod miattam. Gondosan őriznek.
– Természetesen – vágta rá Idra, és nem tette hozzá: Nagyatyámat is őrizték.
– Más, ha valaki tudja, hogy ügyelnie kell – biccentett Maia, észben tartva a
kislányokat, akik közben visszakapaszkodtak Idra kezeire.
A herceg pillantásába némi fény költözött.
– Gondolom, valóban. Köszönöm.
Maia gyengéden megérintette a vállát, és a saját mozdulatában felismerte a barizhani
üdvözlés különös, néma visszhangját, amit a napokban sokszor látott.
– Próbáljon meg aludni valamicskét – mondta. – Valakinek azt is kell.
Idra erre igazából elmosolyodott.
– Megpróbálok.
 31
FELFEDETT ÖSSZEESKÜVÉS

A Verven’theileianba visszatérve Maia Berenar nagyurat és Orthema kapitányt heves

vitában találta, amit Vizhenka kapitány csak megadón szemlélt. Csevet néhány másik
titkárral egyeztetett; őket Maia arcról ismerte, de a nevüket nem tudta felidézni. Amikor
belépett, mindenki elhallgatott és meghajolt – a császár úgy gondolta, gyorsan ki is
használja a szünetet, mielőtt Berenar és Orthema ismét rákezd.
– Orthema kapitány – vágott bele –, jól tudjuk, hogy az Untheileneise Gárdát
kirendelte, hogy tartóztassanak fel mindenkit, aki elhagyná az udvart?
– Igen, Fényességes.
– Megtenné, hogy megtudakolja, ténylegesen tartóztattak-e fel valakit? Úgy
gondoljuk, ez fontos információ lehet.
Orthema csak egy pillanatig tétovázott, mielőtt rávágta volna: igenis, Fényességes,
de a Berenarra vetett éles pillantásából ítélve ez nagy fegyvertény volt. Meghajolt és
kisietett; Maia Berenarhoz fordult.
– Min veszekedtek Orthemával?
A lordkancellár hangosan sóhajtott.
– Azt akarta, hogy tartóztassunk le minden Tethimadát, aki jelenleg az udvarban
tartózkodik, és ráadásnak azokat is, akikkel Vizhenka beszélni látta dach’osmer
Tethimart. És ugyan szívünk szerint egyetértenénk, nem rendelhettük el Fényességed
kifejezett parancsa nélkül. – Aggodalmas pillantást vetett Maiára, mintha attól tartana,
hogy a császár Orthema álláspontját fogja támogatni.
– Nem – ingatta a fejét Maia. – Nem gondoljuk, hogy máris megvolna az indokunk,
hogy bárkit letartóztassunk, habár szívesen váltanánk néhány szót azokkal, akikkel
dach’osmer Tethimar beszélt.
– Fényességes – szólt közbe Csevet udvariasan –, Nethenel gróf és mer Reshema már
kifejezte együttműködésre irányuló vágyát, mindketten a folyosó túlsó végén
várakoznak, a nyilvános fogadószobában. Solichel gróf inasa mindazonáltal arról
tájékoztatta a mi apródunkat, hogy a gróf ágynak esett, és senkivel nem tud beszélni.
– Igen gyors lefolyású kór – jegyezte meg Berenar.
– Szó, ami szó – bólintott Maia. – És dach’osmer Ubezhar?
– Őt nem találják, Fényességes. Habár meglehet, Orthema kapitány róla is hoz
híreket, ha visszatér.
– Meglehet. Hát jó. Akkor beszélgessünk el Nethenel gróffal.
Maia elfoglalta megszokott helyét a Verven’theileian hosszú asztala mellett, Csevet
pedig kilépett a helyiségből, hogy szinte azonnal vissza is térjen Pazhis Nethenel gróf
társaságában, aki szinte elszürkült idegességében, ettől eltekintve azonban jól tartotta
magát.
A császár emlékezett Berenar nagyúr leckéire. A Nethenada-ház Nyugat-Thu-Tetar egy
kisebb jelentőségű nemesi családja volt, fő érdemük, hogy évszázadok óta fenntartották
a Nethen-gázlót, amely a maga töltésútjaival, kotróhajóival, szerencsés elhelyezkedésű
szigeteivel ötven mérföldön belül az egyetlen megbízható átkelési lehetőséget kínálta a
Tetara-folyón. A grófi rang jelenlegi birtokosa hat évvel lehetett idősebb Maiánál; Pazhiro
császárnő után nevezték el, de ha ez kísérlet volt Varenechibel jóindulatának
elnyerésére, nem mondhatni, hogy sikerrel járt. A Nethenada-család a legszegényebbek
egyike volt Thu-tetarban, mivel a Tetara folyó a korona birtokát képezte, és a gróf
engedély nélkül nem szedhetett átkelési vámot – márpedig engedélyt nem kapott. Maia
a gróf menyétarcába nézve úgy gondolta, a Nethenada-ház talán kicsivel több figyelmet
érdemel, mint amiben eddig része volt.
– Nethenel gróf – kezdte –, köszönjük, hogy beleegyezett ebbe a beszélgetésbe.
– Fényességes – vágta rá a gróf, és meg-megrándulva meghajolt.
– Nem vádoljuk semmivel – mondta Maia olyan kedvesen, ahogy bírta. – Mindössze
szeretnénk tudni, mit mondott önnek dach’osmer Tethimar a mai estén, amikor
megszólította.
Nethenel nagyot nyelt.
– A mondanivalója természete… fenyegető volt, Fényességes.
– Fenyegető? – csapott le rá Berenar nagyúr.
– Mi… – Nethenel krákogott, újrakezdte. – A Nethenada- és a Tethimada-házak már
egy ideje nézetkülönbségben voltak amiatt… nos, dach’osmer Tethimar politikai nézetei
miatt. Csak idén nyáron esett, hogy megtagadtuk tőle a támogatást egy panaszos
ügyben, amit a császár elé kívánt terjeszteni. Ma este annyit közölt, hogy hamarosan
meg fogjuk bánni, kihez vagyunk hűségesek.
Újra krákogott. Maia körülnézett.
– Kérünk egy pohár vizet Nethenel gróf részére.
Csevet kitöltötte a vizet a szamovár mellett várakozó karaffból, és átadta a grófnak.
Az remegő kézzel vette el, és óvatosan kortyolt bele.
– Köszönjük, Fényességes. Elnézését kérjük, amiért… még mindig az események
hatása alatt állunk.
– Nem hibáztatjuk érte – felelte Maia. Mint Idra esetében, a kesernyés alulértékelés
ezúttal is bevált: Nethenel képes volt Maia szemébe nézni, sőt, még egy reszketeg
mosolyt is kipréselt magából.
– Mer Reshemát is kísérjék be, kérem – nézett a császár Csevetre.
– Fényességes, ő nem tud az egészről semmit! – tiltakozott Nethenel váratlan
kétségbeeséssel. – Kérjük! Ő még azt se tudta, kicsoda Eshevis!
– Nem is gyanúsítjuk – válaszolta Maia értetlenül. – De ő is tanúja volt a dolognak.
Nethenel gróf olyan arcot vágott, mint aki még tovább is könyörögne, azonban Csevet
már kilépett az ajtón.
Mer Reshema maga alig lehetett idősebb Maiánál – a császár azonnal felismerte
benne a futárruhás ifjút, aki korábban Vederóval táncolt. Koboldvér is folyt az ereiben:
habár a bőre világosabb volt Maiáénál, a haja feketén, a szeme vad narancsszínben
ragyogott. Jobban uralkodott magán, mint Nethenel gróf, és Maia fejében megfordult,
amikor Csevetre pillantott, majd vissza, hogy a futárokat vajon eleve megingathatatlan
nyugalmukért választják ki, vagy ez is része az okításnak, amiről a titkára beszélt.
Mer Reshema megerősítette, amit Nethenel gróf elmondott.
– Tele volt kárörömmel, Fényességes – mondta. – Azt gondoltuk, mármint Nethenel
gróf és jómagunk, hogy biztosan megszerzett öntől valami fontos koncessziót, habár azt
el nem tudtuk képzelni, mifélét.
– Nem számítottunk rá – szúrta közbe idegesen Nethenel –, hogy majd… hogy arra
készül…
– Miből is számíthattak volna? – kérdezte Maia. – Beismerjük, nem javítja a
dach’osmer Tethimarról kialakult véleményünket, hogy miközben ölni megy, még megáll
itt-ott kárörvendeni, de önöknek azt semmi szín alatt nem kellett volna feltételezniük,
hogy a káröröme mögött gyilkos szándék rejlik. – Berenar nagyúrra nézett. – Van esetleg
további kérdése az urakhoz?
– Nem, nem hinnénk. Nem dach’osmer Tethimar ellenségei, hanem a barátai között
kell keresnünk a további válaszokat. Köszönjük, uraink.
– Igen – tette hozzá Maia is. – Köszönjük. Nagyra értékeljük a segítségüket.
– Bárcsak többet tudtunk volna segíteni, Fényességes – válaszolta mer Reshema, és
Nethenel gróf egyetértőn mormolt valamit, majd meghajoltak és távoztak.
– Nethenel gróf igen ideges volt – állapította meg Maia.
 – Jó okkal – bólintott Berenar nagyúr. – A télközépi bál egy dolog, de egészen más
elhozni rá valaki alantas születésű szeretőjét is.
– Hogy mi? – hökkent meg Maia.
– Nem tudta, Fényességes? Mi úgy vettük észre, már a verebek is ezt csiripelik.
Nethenel gróf a tavaszi napéjegyenlőség óta igen kellemetlen látványosságot csinál
magából.
– Semmi visszataszítót nem találtunk mer Reshemában.
– Mi sem tudunk semmiről, ami ellene szólna – ismerte el Berenar. – Nethenel az, aki a
tűzzel játszik. De ez igazán nem tartozik ide, mert az ízléstelenség még nem árulás, és a
Nethenada-ház mindig is hülyén hűséges volt.
– Na de megbocsásson! – ripakodott rá Maia megjátszott felháborodással, és örült,
amikor Berenar felnevetett.
– Fényességes, nem önre vonatkoztattuk a jelzőt. De a korábbi császárok… nos,
példának okáért Varevesena nem adott okot a szeretetükre. Mindegy, a kérdés az, mi
legyen Solichellel és Ubezharral, feltéve, ha őt egyáltalán megtalálják.
– Úgy véljük – vette át a szót Csevet, és oldalra billentette a fejét –, erre talán éppen
most került sor.
Most már Maia is hallotta: a folyosóról felfordulás ricsaja hallatszott be; páncél
csendült, csikordult, valaki kivehetetlenül kiabált.
Csevet abban a pillanatban nyitott ajtót, amikor a tumultus a Verven’theileian elé ért.
Két katona esett be, magukkal rángatva a harmadikat – nem önkényes kegyetlenségből,
hanem mert amaz vergődve próbált szabadulni. A ruházatából ítélve udvaronc volt, és
Maia, látva egyértelmű ellenkezését, hogy a császár elé járuljon, kitalálta, hogy ő lesz a
tűnékeny dach’osmer Ubezhar. Orthema kapitány zárta a sort.
– Fényességes! – A katonák kissé esetlenül tisztelegtek, mert nem ereszthették el a
foglyot. Orthema gyorsan megkerülte őket, Csevet becsukta az ajtót, és nekivetette a
hátát. Dach’osmer Ubezhar egyszerre elcsendesedett, és minden figyelmét a ruházata
igazgatására fordította.
– Fényességes – kezdte Orthema kapitány –, dach’osmer Ubezharra a déli istállóknál
találtak rá, ahol éppen egy lovászt akart pénzzel rávenni a kapuk kinyitására.
Fényességed figyelmébe ajánljuk Khevert, a lovászt, aki igen határozottan megtagadta a
kérést, mi több, a káplár szerint válaszul azzal fenyegette meg dach’osmer Ubezhart,
hogy betöri az orrát.
– Nincs mit mondanunk – közölte dach’osmer Ubezhar, amit Maia már csak azért is
figyelemre méltónak talált, mert egyelőre senki nem is kérdezett tőle semmit. Nem volt
megnyerő férfi, hiányzott belőle dach’osmer Tethimar tartása, és fensőbbséges
viselkedése csak rosszabb fényt vetett rá – habár lehet, senki sem tudott volna jó
benyomást kelteni ennyire zilált hajjal.
– Énszerintem – nézett rá Orthema kapitány, és a teremben senki sem esett abba a
hibába a kötetlen első személyű megszólalást hallva, hogy úgy gondolja, barátságos
kíván lenni –, úgy találja majd, hogy mégis.
– Kapitány – szólalt meg a császár, nem éppen megrovón, de határozott
figyelmeztetéssel. Orthema dacosan biccentett, és az asztalt megkerülve Berenar széke
mellé állt. Mindazonáltal sem ő, sem Maia nem parancsolta meg a katonáknak, hogy
eresszék el a foglyot.
– Kapitány, talán mumusnak képzeli magát, aki a gyerekeket ijesztgeti? Nem vagyunk
gyerekek! – Gúnyos nevetése feltűnően hasonlított Tethimaréra, és Maia úgy gondolta, a
nagy mellénye alatt valójában erősen retteg.
– Dach’osmer Ubezhar – kezdte, aztán megvárta, amíg Ubezhar legalább felé néz, ha
a pillantását gondosan el is kerüli –, sajnáljuk, ha mi közöljük önnel elsőként a rossz hírt,
azonban dach’osmer Tethimar meghalt.
Dach’osmer Ubezhar – látható erőfeszítés árán – néma maradt, ám egyáltalán nem
tűnt meglepettnek.
 – Beszélt önnel ma este – folytatta a császár, abban a kényelmetlen tudatban, hogy
ha Ubezharnak elég esze, vagy lélekjelenléte van, hogy hallgasson, ő elakad, és
Orthema megoldása csak annál csábítóbbá válik. Ubezhar azonban azonnal, védekezőn
felcsattant.
– Bizonyára sok mindenkivel beszélt!
– Minket is beleértve – vágta rá Maia, és méltatlan örömmel látta, hogy Ubezhar
összerezzen. – Mi azóta már szót váltottunk néhánnyal a többiek közül, és sort kerítünk
mindenkire, de ön emiatt ne aggassza magát. Mit mondott önnek?
– Az magánügy, és nem tartozik másra, csak ránk és halott barátunkra.
– Nem, ha az ön halott barátja az ön társaságából indulva próbált meg merényletet
végrehajtani – válaszolt Berenar nagyúr.
Ubezhar erre ismét megrándult, habár Maia, aki éles figyelemmel kísérte, úgy vélte,
ez inkább Berenar tapintatlanságának volt köszönhető, és nem a gondolatnak, hogy a
barátja megkísérelte megölni a császárt.
– Ha ide nem tartozó ügyekről beszélt önnel, mi…
– Úgy volt! – csapott le a szóra Ubezhar, túlságosan is sebesen. – Semmi köze nem
volt a… úgy értjük, fogalmunk sem volt, hogy…
– Mert ugye – vette vissza a szót selymesen sima hangon Orthema –, ha tudta volna,
természetesen megállította volna.
– Természetesen – válaszolta Ubezhar, de nem hazudott ügyesen.
– Dach’osmer Ubezhar – folytatta Berenar –, tudja ön, mi az árulás büntetése?
– Árulás? – Ubezhar hangja elcsuklott.
– A császár meggyilkolását általában annak szokták tekinteni.
Ubezhar teljesen elfehéredett.
– Semmi közöm nem volt hozzá! – nyögte ki. – Az egész Eshevis ötlete volt!
– VII. Edrehasivar meggyilkolása? – vonta fel a szemöldökét Berenar. – Vagy IV.
Varenechibelé?
Ubezhar egy pillanatig csak állt és bámult Berenarra, a tekintetében düh és pánik
keveredett – aztán kitépte magát a katonák karjából, és az ajtó felé rontott. Ott azonban
Csevet várta, aki – a lovász fenyegetését beváltva –, orrba öklözte.
Ubezhar megtört, és mindenestől szét is hullott: az arcára szorított véres zsebkendő
alól minden részletet kitálalt. Elmondta, hogy Tethimar elégedetlenségében sok thu-
athamari és thu-tetari nemes osztozott, ráadásul a türelmetlenségüket csak növelte,
hogy Varenechibel nem kívánt hallgatni rájuk. Varevesena alatt bezzeg nem ilyen volt,
jegyezte meg Ubezhar sértetten, habár túl fiatal volt hozzá, hogy emlékezzen.
Tethimar tehát könnyedén összegyűjtötte maga körül a hasonlóan gondolkodó urakat;
nem esett nehezére meggyőznie őket, hogy rosszul bánnak velük. Ettől kezdve sajnos a
legkisebb képzelőerővel is követni lehetett az utat, amit bejártak a gyilkosságig és
árulásig.
Maiát fojtogatta a rossz érzés. Berenarhoz fordult.
– Szükséges a továbbiakban a jelenlétünk?
Berenar először értetlenül nézett vissza, aztán valami megjelent az arcán, amit Maia
nem mert megérteni.
– Nem, Fényességes, egyáltalán nem. Kérjük, vonuljon vissza, és pihenjen.
Ő pedig, ereje fogytán, képtelen volt ellenállni a kedvességnek. Minden figyelmére
szüksége volt, hogy ne bukjon fel a saját lábában, amíg visszaért az Alcethmeretbe; ott
engedelmes bábként hagyta, hogy az edocharisai levetkőztessék, megfürdessék, ételt
ajánljanak neki, amire rá sem bírt nézni, aztán ágyba tegyék. Csak hevert a párnáin,
nézte a birkózó macskákat – kimerültségében úgy érezte, a szoba lassan forog vele.
Elaludni képtelen volt.
Hosszú, hosszú idő telt el. Aztán megszólalt egy halk hang.
– Fényességes?
 Kiru volt. Maia sosem jött rá, hogyan döntik el, melyik őre marad vele a hálóban, és
melyik kint, és valamiképpen illetlennek érezte megkérdezni.
– Igen, Kiru athmaza? – kérdezte, vigyázva, hogy rá ne nézzen.
– Nem alszik – állapította meg Kiru gyengéden.
– Nem tudunk – felelte Maia tompán. – Az egész… Akárhányszor lehunyjuk a
szemünket, őt látjuk újra.
– Tethimart.
– Igen. Az arckifejezése… – Megborzongott; a remegés erőt vett rajta, és nem múlt.
– Fényességes? – A hang közelebbről jött.
– Nem! – Szinte kiáltott. Nem lehetünk a barátja. – Jól vagyunk. Csak… csak fázunk.
Kiru hallgatása elárulta, hogy nem hitt neki, de ha volt valami előnye a
császárságnak, hát az, hogy a maza nem nevezhette szemtől szembe hazugnak. Maia
elfordult tőle, és olyan kicsire gömbölyödött össze, amennyire bírt. Csak fázom,
ismételte magának. Csak nagyon fázom.
És akkor Kiru halkan énekelni kezdett. Maia nem ismerte a dalt – egy ballada volt,
halott nőkről, akik a Tetara vizébe csalják hűtlen szeretőiket –, de nem is számított. Kiru
halk, rekedtes hangon énekelt, de a dallamtól nem tért el, és a kedvessége úgy
szorította el Maia torkát, ahogy min Vechin dala sosem.
Ha a neszek el is árulták, Kiru nem adta jelét, hogy hallja. Már a viharos, szürke hajnal
fénye kúszott az ablakba, amikor Maia végre elaludt – és ő még mindig énekelt.
Nehéz álma négy óráig tartott, és amikor felkelt, jobban érezte magát, mint amire
saját maga szerint joga lett volna. A késői ebéd felett Csevet elmondta, meddig jutottak
Tethimar összeesküvésének felszámolásában: ketten azok közül, akiket Ubezhar
megnevezett, öngyilkosok lettek, mielőtt letartóztathatták volna őket, négy azonban
őrizetbe került, és mindössze egyetlen – dach’osmer Veschar – vallja magát ártatlannak.
Mindennek a tetejébe a déli amalói léghajóval megérkezett Mer Celehar is, és minél
előbb látni szerette volna a császárt.
– Így mondta? – bökte ki Maia félig akaratlanul; ez meglehetősen ellentmondott a mer
Celeharral kapcsolatos tapasztalatainak.
Csevet megköszörülte a torkát.
– Fényességes, rendkívül zaklatott, amiért nem volt elég gyors, hogy megakadályozza
dach’osmer Tethimar merényletkísérletét. Úgy gondoljuk, valójában azért szeretne önnel
beszélni, hogy a bocsánatát kérje. Amellett – a titkár gondosan másfelé nézett –, úgy
hallottuk, hogy Csoru zhasanai kirakta.
– Ó, jóságos – nyögte Maia. – Ez viszont a mi hibánk.
– Fényességes – mormolta Csevet, nem igazán egyetértőn. – Mindazonáltal nem
gondoljuk, hogy mer Celehar megemlíti ezt a tényt, ha ön nem készteti rá.
– Köszönjük – bólintott Maia. – Mikor tudjuk fogadni?
– Hmm – Csevet fellapozta elmaradhatatlan papírjait. – Ha esetleg most fogadná,
Fényességes? Mindenki másnak azt mondtuk, hogy nem alkalmas, amíg a nohecharisai
nem váltják egymást ismét. – Különös mozdulattal felvonta fél vállát. – Így nem olyan,
mint egy megszabott időpont, amikor mindenki azzal jön, hogy öt perccel korábban nem
számít.
– Sok ilyen vitát kell elszenvednie?
– Ez a dolgunk, Fényességes – mosolygott rá Csevet. – Szóval, fogadja mer Celehart?
– Igen – bólintott rá Maia.
Egy friss csésze teával vonult a Teknőc terembe, és olyan közel helyezkedett a tűzhöz,
amennyire bírt; mintha igazzá akarná tenni a Kirunak mondott féligazságot, úgy érezte,
csontig átfagyott, és sehogy nem bírt felmelegedni. Celehar bizonyára várta, hogy
szólítsák, mert jóformán azonnal megjelent, és hasra vágta magát a padlón.
Kegyelmes istennők, ne kezdjük újra.
– Keljen fel! – szólalt meg a császár. – Kérjük. Nem kívánjuk, hogy…
– Kudarcot vallottunk, Fényességes – felelte Celehar, és még a fejét sem emelte fel.
 – Hogy micsoda? – Maia az ujjai közé szorította az orrnyergét. – Mer Celehar, tény,
hogy felkavart, ami tegnap este történt, de mégsem bírjuk felfogni, miért mond ilyesmit.
Celehar erre már felnézett.
– De hát…
– Nem. – Maia megakadt; még saját magát is meglepte a hangjából kicsendülő nyers
erő. Újra próbálkozott. – Ön nem felel dach’osmer Tethimar önimádatáért, sem
figyelemre méltóan pocsék ítélőképességéért. Megtette, amit kértünk öntől, méghozzá
fényes eredménnyel. A többi nem az ön felelőssége, és a legőszintébben kérjük, hogy ne
vegyen a vállára még több terhet.
Celehar végre feltápászkodott; az arcára kiült a tökéletes értetlenség.
– De ha mi nem… mármint egyértelműen a mi vizsgálódásunk vette rá dach’osmer
Tethimart, hogy…
– Ha nem ön kavarja fel a vizet, felkavarja valaki más – válaszolta a császár. –
Dach’osmer Tethimar… – Nem talált szavakat, amelyekkel kifejezhette volna mindazt,
amit Tethimar szemében látott: a kegyetlen haragot, a mélységes önimádatot, amely
nem állhatta, ha a legkisebb ügyben is keresztbe tesznek neki. – Ő soha… mármint, túl
messzire ment, hogy kevesebbel beérje, mint a vágyai tökéletes megvalósulásával,
márpedig azt sosem érhette volna el. Ami azt illeti, hálásak vagyunk önnek, mert ha a
vizsgálódás miatt nem érzi magát fenyegetve, talán kivár, és alaposabb tervet eszel ki.
Miképpen atyánk meggyilkolásának esetén is.
– Fényességes – nyögte ki Celehar elszörnyedve. Maia látta, hogy az arcszíne beteges,
a szemét vérerek hálózzák be.
– Mer Celehar, mikor aludt utoljára?
– Hát… – Celehar megdörgölte az arcát. – Nem is tudjuk… hányadika van?
– Ha jól tudjuk, még huszonkettedike.
– Ó – ráncolta a homlokát Celehar. – Alighanem huszadikán. Igen, emlékszünk, hogy a
Virrasztók Rendje felajánlott egy cellát.
– Akkor pihenésre van szüksége – bólintott Maia. – Biztosra vesszük, hogy kevésbé
fogja a saját hibájának érezni a történteket, amikor majd felébred.
Celehar hallhatóan tétovázott, mielőtt rámondta volna, hogy igen, Fényességes, és a
császár fején átfutott, hogy készséges bűntudata azokért a dolgokért, amikről nem
tehetett, vajon milyen részben köszönhető Csoru zhasanainak, és a vele lejátszódott,
legjobb esetben is kellemetlen jelenetnek.
– Felvesszük önt az udvartartásunkba – folytatta. – Ahogy Csoru zhasanai a rokonunk,
úgy bizonyára ön is az, mindemellett kiváló szolgálatot tett nekünk. Csevet, kérem,
szólna merrem Esarannak, hogy bocsásson egy szobát mer Celehar rendelkezésére?
– Természetesen, Fényességes – vágta rá a titkár. – Jöjjön velem, mer Celehar.
Celehar még egy hosszú pillanatig dermedten állt ugyanott, mielőtt megszólalt volna.
– Köszönjük, Fényességes – válaszolta, rekedt hangja csak suttogás; azzal hagyta,
hogy Csevet kiterelje a helyiségből.
Maia megkönnyebbült sóhajjal lapozta fel a titkára hozta papírokat: Berenar nagyúr
alapos összefoglalója volt a nyomozás előrehaladásáról. Csevet a nagy részéről már
szóban beszámolt, de Maia azért figyelmesen végigolvasta, és örömmel látta, hogy
Berenar máris belekezdett, hogy elválassza az ártatlanokat a bűnösöktől; habár Eshevis
Tethimar atyja bűnrészesnek bizonyult, a Tethimada-ház többi tagjának nem volt más
vétke, mint hogy bíztak a családfő tisztességében, dach’osmerrem Ubezharan pedig
teljesen kiborult, megtudván, miféle összeesküvésbe keveredett a férje. Berenar
hozzátette, hogy javasolta a hölgynek: adja be a válási kérelmet, ami botrányos felvetés
volt a lordkancellár részéről, de Maia egyetértett. Ha az asszony nem volt részes
Tethimar és Ubezhar tetteiben, a szégyenből sem kell kivennie a részét.
És mélységesen, szédítően megkönnyebbült, hogy a főprelátus felé nem terjedt a
gyanú. Elég rossz volt az uralkodását két puccskísérlettel kezdenie – ráadásul egyszer
épp a lordkancellárja részéről – anélkül is, hogy a cethói főprelátus belekeveredjen.
 Amikor Berenar maga is megérkezett (szinte letiporta Cala és Beshelar sarkát, és
Maiának eszébe jutott, mit is mondott Csevet az ötpercnyi időről), elmondta, amit még
kiszedett Ubezharból.
– Mint kiderült, a Choharo Bölcsessége katasztrófáját nem Tethimar tervelte ki.
– Nem?
– Ne értsen félre, Fényességes. Tethimar igenis kívánta a császár és fiai halálát. Csak
nem akkor. Hanem a saját esküvője után.
– Hogyan…?
– Tethimar terve úgy szólt – fogott bele a magyarázatba Berenar –, hogy a császári
léghajó a Puzhvarnóból Cethóba visszafelé vezető úton robbanjon fel. Puzhvarno az
eshoravee-i Tethimada-birtokhoz legközelebb eső város.
– Tudjuk – válaszolta Maia, és Csevetre pillantott, aki komor biccentéssel felelt. – Úgy
érti, hogy eszerint valóban neki ígérték Vedero nővérünket feleségül?
– Úgy tűnik, Fényességes. Ő és a szövetségesei mindenesetre így vélték. A Choharo
Bölcsességét mindössze gyakorlásnak szánták.
– Gyakorlásnak?
– Ubezhar azt vallotta, hogy Tethimar tudni akarta, valóban el lehet-e helyezni a
szerkezetet észrevétlenül. Egy ugyanakkora, ugyanolyan formájú tárgyat akartak
elrejteni a Choharo Bölcsességén, és ha Cethóig nem fedezik fel, akkor biztosra vehették
volna, hogy a robbanószerkezet is elrejthető. Történt azonban némi… félreértés.
– Vagyis a szándékai szerint – foglalta össze lassan Maia –, feleségül vette volna a
nővérünket, utána atyánk és bátyáink szörnyű halált halnak.
– És Eshevis Tethimar tökéletes pozícióba kerül, hogy Idra régense legyen – tette
hozzá Berenar.
– De velünk mi lett volna a szándéka? Azt csak nem képzelhette, hogy mi engedélyt
kapunk az esküvőn való részvételre?
Berenar megköszörülte a torkát: a füle lelapult.
– Fényességes, azt feltételezzük, bár ezt Ubezhar nem mondta ki, hogy Tethimar
elfeledkezett önről. Nem tekintette fenyegetésnek.
– A vérfertőzésből született, holdkóros kretént – állapította meg Maia keserűen, mire
Berenar füle még jobban lelapult, de sietve összeszedte magát.
– Csakhogy a Choharo Bölcsessége lezuhant, Tethimar pedig nemcsak feleséget nem
szerzett, de még aláírt házassági szerződést sem. Önt hamarabb koronázták meg, mint
arra bárki számított volna, Tethimar sorai pedig szétzilálódtak.
– Többször is – tódította Csevet hallható elégedettséggel.
– Ön nem egyezett bele, hogy feleségül vegye a főhercegnőt. Időközben a
lordkancellár is megtette a maga kísérletét a hatalom megszerzésére, a vizsgáló pedig,
akit ön Amalóba küldött, megtalálta a gyúeszköz készítőjét. Ubezhar elmondása szerint
Tethimar az elmúlt napokat azzal töltötte, hogy kiutat találjon a saját maga által lerakott
csapdák közül. És amikor nem talált… nos, Ubezhar ezt sem mondta ki, de mi úgy véljük,
Fényességes, Tethimar arra jutott, hogy minden bajának ön az oka. Utoljára azt mondta
Ubezharnak, hogy nem bánja a halált, ha önt is magával viheti.
– Úgy tűnik, őszintén gyűlölt minket – válaszolta Maia, és elszégyellte magát saját
vékony hangját hallva.
– Most már nem számít – vágta rá sebesen Berenar, és másfelé terelte a szót. –
Tethimar meghalt, és véleményünk szerint a konspiráció nem éli túl. – Azzal élénken és
alaposan elmagyarázta, milyen tervet eszelt ki Orthemával, ami biztosítja majd, hogy az
összeesküvést ne csupán feltárják, de gyökerestől ki is irtsák. – Javasoljuk, Fényességes
– fejezte be –, hogy az érintett házak következő fejétől várja el a személyes hűségesküt.
Nyomatékosan javasoljuk továbbá, hogy a Tethimada-házat semmisítse meg. A vagyont
ossza fel Eshevis Tethimar hajadon húgai között, legyen mindegyiknek tekintélyes
hozománya, és ne is essen róluk több szó.
– Hány húga volt?
 – Négy, de a legidősebb, mint tudjuk, már Orchenis herceg felesége.
– Ó, igen – mondta rá Maia feszengve. – Berenar, hogyan… úgy értjük, nem hisszük,
hogy a herceg valamiképpen… nem szeretnénk…
Elhallgatott: képtelen volt rávenni magát, hogy megkérdezze: bizonyosan állítja, hogy
Thu-Athamar hercege nem esküdött össze ellenünk?
Berenar udvariasan várt, amíg be nem látta, hogy a császár nem fogja befejezni a
mondatot.
– Nem látjuk okát, hogy kételkedjünk Orchenis herceg lojalitásában. Mindazonáltal
javasoljuk, hogy hívassa ide a feleségével együtt, mert az ügy hordereje túl nagy, hogy
bárkit illetően kétségek maradjanak fenn. Ahogy ismerjük Orchenis herceget, amúgy is
maga fogja kérni, hogy személyesen és egyértelműen biztosíthassa önt a hűségéről,
de… szóval, Fényességes, ha a herceg részt vett volna az összeesküvésben, már az ön
atyja halálát követően magasra emelte volna a lobogóját.
– Ó – bökte ki Maia. – Igaz. Értjük, mire gondol. – Megrázta a fejét, hogy kitisztítsa a
gondolatait. – Hány évesek dach’osmer Tethimar hajadon húgai?
– Fényességes – köszörülte meg a torkát Berenar –, tizenöt, tizenkettő és hét.
– Fivére nem született?
– Volt egy öccse, Fényességes, ám néhány éve életét vesztette. Vadászbaleset rémlik,
bár nem emlékszünk a részletekre.
– Nem számít. Ki lesz ebben az esetben a leányok gyámja?
– Fényességes?
– A fivérük halott, az atyjuk hamarosan az lesz. Az anyjuk…?
– Szintén nem él, Fényességes. A legkisebb leány születésébe halt bele.
– Márpedig ha más házakat fognak gazdagítani a Tethimada-vagyonnal, nem adhatjuk
őket egy Tethimada-unokatestvér gyámsága alá – sóhajtott Maia. – Az anyjuk melyik
házból való volt?
– Ubezhada, Fényességes – ismerte be Berenar fájdalmas arccal.
– Ó, nem. – A császár szeme előtt felvillant az Alcethmeret gyermekóvója, tele az
ellenségei leányaival; de aztán rájött a megoldásra. – Orchenis herceg.
– Fényességes?
– A sógoruk. És ha, mint ön mondta, mi pedig hisszük, hűséges, nincs más, aki jobban
megfelelne.
Berenar hallgatott, mintha minden oldalról megvizsgálná a választ, végül bólintott.
– Igen. Egyetértünk. Kiváló megoldás lesz.
– Van más nyitott kérdés is? – tudakolta Maia.
– Beszéltünk mer Celeharral – felelte a lordkancellár –, és a Virrasztók Rendjének
tisztjeivel, akik elkísérték őt és a foglyokat.
– A foglyokat? – kérdezte a császár élesen.
Berenar belenézett a papírjaiba.
– A nevük Shulivar, Bralchenar és Narchanezhen. Ők készítették a gyúeszközt, amely
elpusztította a Choharo Bölcsességét. A bíróság őrizetében vannak, de azon
gondolkodtunk… Fényességes, tökéletesen jogszerű lenne, ha a peres eljárás
elkerülésével végeznénk ki őket holnap. A tisztek szerint nem tagadnak semmit, és nem
kívánnak védekezni.
– Nem – tiltakozott Maia azonnal, olyan hevesen, hogy rögtön hozzá is tette: –
Bocsánatát kérjük, de nem. Nem alacsonyodunk le a bosszúállásig. Mindazonáltal…
– Fényességes?
Maia alig hitt a saját szavainak.
– Beszélni kívánunk velük.
 32
SHULIVAR, BRALCHENAR ÉS NARCHANEZHEN

Berenar, Csevet, Beshelar, Cala, Echana főhadnagy – tulajdonképpen Maia

udvartartásának minden tagja – megpróbálta lebeszélni, neki pedig nem voltak
racionális ellenérvei, csak egy érzés dolgozott benne, ám az olyan erősen, hogy képtelen
volt ellenállni. Ezek voltak azok, akik közvetlenül feleltek az ő császárrá válásáért, látnia
kellett őket, mintha a létezésük alapot adna a sajátjának is.
Egyaránt hátráltatta az ellenkezés és a más irányú kötelezettségek egymásutánja is –
újabb bankett az Avar tiszteletére, azután a Cethói Járási Kórus előadása, és eközben
mindazok végeláthatatlan sora, akik meg akartak bizonyosodni róla, hogy a császár
egészben van. Éjfél is elmúlt már, mire leereszkedhetett az Untheileneise Udvar alatti ősi
börtönbe, a Nevennamire-be. Még a III. Edrethelema által tervezett udvarnál is idősebb
volt; keskeny folyosóiból, különös, íves falú celláiból Maia nyomasztó képet kapott arról,
milyen lehetett régen a palota.
A Nevennamire volt az a hely, ahol a különféle hatáskörök összefutottak: az
Untheileneise Gárdáé, a cethói és thu-cethori Virrasztók Rendjéé és a Bírósági Őrségé is
– ez a kicsiny, tiszteletreméltó testület ugyanolyan elszántan őrizte a saját
függetlenségét, mint a foglyokat. Az őrszoba meglehetősen zsúfolt volt, hiszen az amalói
tiszteket is el kellett valahol szállásolni, de mindannyian riadtan pattantak fel Beshelar
hangjára.
– Ő Császári Fényessége, VII. Edrehasivar!
Maia nem akarta felvitetni a foglyokat az Alcethmeretbe, de még a Michen’theileianba
sem. Ebben – váratlanul – támogatást kapott Echana főhadnagytól, aki megállapította,
hogy jóval könnyebb lesz fenntartani az őrizetet a Nevennamire szűk celláiban, mint az
udvar széles folyosóin lenne.
– Ha a Fényességes Császár hallgatna a szóra – morogta Beshelar –, semmiféle külön
őrizetre nem lenne szükség.
Echana váratlanul elmosolyodott.
– Tény, de minthogy nem ez a helyzet, abból dolgozunk, amink van.
A császár tehát levonult a Nevennamire-be – Cala azt mondta, csaknem biztos benne,
hogy effélére nem volt példa, amióta Valestho császárnét ártatlanul be nem zárta IX.
Belthelema császár fivére, és Belthelema maga nem jött, hogy levegye róla a láncokat.
– Akkor új precedenst állítunk – mondta komoran Maia. – Bekerülhet ez is a
történelemkönyvekbe, mindjárt az alig egy hónap alatt megkísérelt két államcsíny mellé.
– Fényességes…
– Nem számít. Elnézést kérünk.
– Ne tegye – válaszolta Cala boldogtalanul, de Maia csak vállat vont, ugyanolyan
boldogtalanul (nem lehetünk a barátja), és ment tovább.
Az se javított a kedvén, hogy a Nevennamire mélyén szolgálatot teljesítő őrök
csaknem pánikba estek a jelenlététől. Szerencsére a rangidős tiszt, Ishilar káplár
megőrizte a lélekjelenlétét, és bár ő sem értette, mit keres ott a császár, vagy mit remél
elérni, legalább hajlandó volt együttműködni. Nem eresztette a császárt a
látogatószobánál beljebb a börtönbe, de azt tétovázás nélkül rendeztette át
hevenyészett kihallgatókamrává. Maia ugyan nem pontosan erre vágyott, de
megértette, hogy ennél többet nem kap, letelepedett hát az Ishilar káplár által
kikészített székbe, jobbján Calával, balján Beshelarral, a falnál oszlopként felsorakozott
további nyolc őr között, és várta, hogy Ishilar elébe hozza a foglyokat.
 A káplár kereken megtagadta azt is, hogy egyszerre többet is kieresszen, és ezzel
Beshelar is szívből egyetértett. Maia tehát először min Narchanezhent kérette, aztán mer
Bralchenart, végül mer Shulivart. Úgy érezte, szüksége lesz némi felvezetésre, mielőtt
beszélni tudna azzal, aki ténylegesen összeszerelte a pokolgépet, és aki mindenki
másnál jobban tudta, mire képes.
Min Narchanezhen tisztavérű tünde volt, vékony arccal, a munkások viselete szerint
rövidre vágott, fehér hajjal. Maia látta, hogy elszánta magát: nem enged a császár
benyomásának, de nem is törődött vele. A nő volt a futár Ubezhar és Shulivar között –
azok ketten anélkül egyeztek meg romboló és gyilkos tervükben, hogy egyszer is
személyesen találkoztak volna.
Hosszan nézte; min Narchanezhen egyre nehezebben állta a pillantását.
– Tudta, mi lesz a hatása? – kérdezte végül. Csak ez számított.
– Igen, és megtenném újra! – csattant fel a nő. – Ez az egyetlen módja, hogy az önhöz
hasonló gonosz vérszívókat megfosszuk a hatalomtól!
Ishilar káplár egy pofonnal jutalmazta a választ.
– Narchanezhen, a császárával beszél.
– Az én császárommal? – Felkacagott; rettenetes, fűrészes volt a hangja, mint a hegek
Maia karján. – Ez itt nekem nem császárom. Mit érdeklem én őt, vagy ő engem? Még a
nevemet se tudná, ha nem hajtottuk volna végre a dicsőséges csapást a pangó hatalom
ellen, amit képvisel!
– Így gondol rá? Dicsőségesként?
– Dicsőségesként – bólintott rá Narchanezhen dacosan.
Maia a cethói ulimeire gyülekezetére gondolt, és a rosszullét kerülgette.
– Akkor nincs tovább miről beszélni.
Ishilar és az egyik amalói tiszt kivonszolta a nőt. Narchanezhen rikoltozni kezdett, a
hangja egyre magasabbra és magasabbra szökött, amíg végül már olyan volt, mint a
szörnyű szél.
– Fényességes – vetette közbe Cala –, nem kell ezt csinálnia. Senki nem várja el.
– Én igen – mondta Maia szinte fáradtan. Cala visszavonult.
Bralchenar szinte még Narchanezhennél is rosszabb volt: gyáván megalázkodva
bármit kimondott volna, ha azzal mentheti az életét. Semmi értelme nem volt
kérdezgetni, csakis azt válaszolta, amit, úgy vélte, a császár hallani kíván. Maia néhány
percig hallgatta, mert úgy érezte, tartozik ezzel, ha nem is Bralchenarnak, hát azoknak,
akiket a férfi megölt. Végül azonban félbeszakította.
– A döntéseket maga hozta meg, mer Bralchenar – közölte, és intett Ishilarnak.
Mer Shulivar nem olyan volt, mint várta – habár valójában maga sem tudta, milyet
várt. Shulivar magas, kissé esetlen, élénkkék szemű férfi volt, a bőre ugyanolyan
palaszín, mint Maiáé, fekete haját rövidre nyíratta. Egymásra néztek. Shulivar sem
félelmet, sem ellenséges érzést nem árult el. A császár meglepően könnyen tette fel a
kérdést.
– Miért csinálta?
– Mert meg kellett tenni – vágta rá Shulivar; Maia látta, hogy tökéletesen biztos
benne, és a nyugalma sem pusztán bátorságból, hanem meggyőződésből ered.
– Kellett?
– Mindenkinek a természetéből fakad, hogy ragaszkodik a hatalomhoz, ha
megkaparintja – felelte Shulivar. – A hatalom ennélfogva stagnál, elködösül, mérgezővé
válik. A felszabadításához radikális akció szükséges. És ha körülnéz, láthatja, hogy máris
bevált. Ha nem teszem meg, amit tettem, egy önhöz hasonló félvér kobold sosem került
volna Ethuveraz trónjára.
Maia kinyitotta a száját, aztán újra becsukta. Shulivar erre rátapintott.
– Már én is látom a változásokat – folytatta Shulivar. – Ön nem kapaszkodik olyan
mértékben a hatalomba, mint az atyja és nagyatyja tette. Nem fél elereszteni. És új
gondolatai vannak, amilyenek korábban sosem férkőztek be a császárok fejébe.
 – Nem – tiltakozott Maia.
– Dehogynem – bólintott a férfi. – Egyetlen másik császár sem ment volna el az atyja
szolgáinak temetésére. Egy sem fogadott volna el egy nőt nohecharisnak. Ön változást
hoz, Edrehasivar, és ehhez az kellett, hogy megnyissam ön előtt az utat.
– Nem. Túl magas volt az ár.
– Huszonhárom élet. Tudja ön, hány életet vesznek el Choharo, Rosiro és Sevezho
gyárai egy évben? Egy hónapban?
– De én nem…
– Még nem – vágta rá Shulivar; kék szemében őszinte, teljes téboly ragyogott. És
drága, áldott istennők, Maia tudta, hogy igaza van. Megteszi.
– Az atyánk is azon volt, hogy javítson a nyugati körülményeken – ellenkezett.
– A keleti országrész heves ellenkezésével szemben, amivel mindenképpen
kompromisszumra kényszerült volna. És ezt az ellenkezést az ön uralma máris
szétzilálta.
– Ez nem… – Maia elharapta a szót. – Nem félreértés volt, igaz? Tudatosan árulta el
Tethimart.
– Számít ez? – nézett rá Shulivar. – Bánok minden halált, amit okoztam, de
megismétlem: meg kellett tenni. – Meghajtotta a fejét; ez volt az első formálisan
udvarias mozdulata, mióta belépett. – Nincs más, amit elmondhatnék, Fényességes.
Igazán.
Elbocsátás volt, ám Maia túlságosan elszörnyedt, hogy törődjön vele. Csak biccentett
Ishilar felé, és Shulivart visszavitték a cellájába.
– Most már hajlandó távozni? – morogta Beshelar.
Maia felállt, és jól látta a megkönnyebbülést minden őr arcán.
– Köszönjük a segítségét – fordult a visszatérő Ishilar káplárhoz. – És a türelmét.
Ishilar arca rózsaszínre vált.
– Részünkről a megtiszteltetés, hogy önt szolgáljuk, Fényességes – felelte; az őrök
tisztelegtek.
Maia visszagyalogolt az Alcethmeretbe, és megpróbálta kiverni a fejéből Shulivart,
Shulivar rettenetes elveit, és az atyja csipkefátyol alatt nyugvó testét. Most először
értette meg, miért töltött Setheris annyi időt ittasan. Ha a metheglin megszünteti a zajt
a fejében, megéri.
De nem éri meg, ha meg kell kérnie Isheiant vagy Nemert, vagy mást, hogy hozzanak
neki egy üveggel. Nem éri meg a pillantást, amit Beshelartól kapna. Inkább hagyta, hogy
az edocharisai hálóruhát adjanak rá, holott majdnem biztosra vette, hogy nem fog tudni
aludni.
Lefeküdt, lehunyta a szemét, hogy ne is lássa Beshelart – és a következő, amit
meghallott, Avris hangja volt.
– Fényességes, gyönyörű a reggel, és a Nagy Avar már három üzenetet is küldött,
hogy várja önt a keleti istállóknál.
Igaz, már van egy lovam is, ébredt rá Maia, és felült.
– Van időnk?
– Igen, Fényességes – vágta rá Avris. – A Nagy Avar tökéletesen félreérthetetlen volt.
– Avris?
– Fényességes, a Nagy Avar igen határozottan tudatta a véleményét Berenar
nagyúrral, mer Aisavával, és nem tudjuk, ki mással még. Azt mondta, meg kell
engedniük önnek, hogy saját magával is foglalkozzon, ha nem akarják, hogy
megtébolyodjon.
– Ó. – Maia érezte, hogy az arcába szökik a vér.
– Így most az egész délelőtt az ön rendelkezésére áll, Fényességes – bátorította Avris.
– A Nagy Avar pedig várja.
A császár átérezte a helyzet iróniáját, de túl hálás volt a nagyatyja beavatkozásáért
ahhoz, hogy haragudjon.
 És ezzel olyan messzire tolta magától Shulivar kék szemének és atyja temetési
fátyollal takart, összeégett arcának emlékét, ahogy bírta.
 33
A NAGY AVAR TÁVOZIK

A Nagy Avar maga nem lovagolt, lévén, ahogy maga mondta, túlságosan kövér és
túlságosan öreg, de úgy tűnt, élvezi a keleti istállókban töltött reggeli órákat, amíg Maiát
a lovaglás alapjaira tanítgatták: arra, miként maradjon fent a lovon. A császár elkapta a
dachensol Rosharisszal, az Untheileneise Udvar főlovászával folytatott beszélgetéseik
egyes foszlányait, és úgy vélte, mindketten jól szórakoznak, habár ő talán csak minden
ötödik szavukat értette. Annyi bizonyos, hogy a Nagy Avar igencsak elégedett volt
magával, amikor a tervezett tartózkodása utolsó napján a főlovásszal együtt előadták az
Untheileneise Udvar és a Corat’ Dav Arhos közötti lóadásvételekre, -kölcsönzésekre és
-ajándékozásokra kidolgozott alapos tervet. Ha Rosharis arcán nem látszik ugyanaz a
fény, Maia aggódott volna.
A Nagy Avar úgy határozott, hogy ebéd után indul; azt mondta, így könnyen elérnek
Uvezhóba, ahol kiváló volt a szállás. Az ebéd – mint várható volt – fenségesre sikerült.
Ismét Gormened davjában tartották, és Maia, akit lehengerelt a barizhani gasztronómia,
csodálkozva vette szemügyre a neki felkínált fogásokat, ám végül a gombás
vadpástétomnál maradt – az volt az első, amelyet Gormened említett, és amellyel
kapcsolatban viszonylag kevés fenntartással viseltetett. A pohárnyi sorchót pedig nem
fogadta el.
Körülbelül az ebéd háromnegyedénél tartottak (legalábbis Maia úgy ítélte meg – még
mindig fogalma sem volt, hogyan számítják a koboldok az étkezések hosszát –, amikor a
Nagy Avar megjelent, és lezökkent a Maia melletti székre.
A császár azonnal megfeszült.
– Nem fogjuk megenni, fiú – mordult rá az Avar, ám az arca vészjósló maradt. Maia
hallgatott, várt; az Avar végül sóhajtott, és folytatta. – Nincs fiúgyermekünk.
– Igaz – bólintott Maia óvatosan.
– Amikor majd meghalunk, az avarsinoknak meg kell verekednie, hogy kiválasszák a
következő Nagy Avart, mert ez a szokás, ha az előző Nagy Avarnak nincs fia, és néha
akkor is, ha van.
– Igen – biccentett Maia, még óvatosabban.
A nagyatyja kemény pillantást vetett rá.
– Jobban örülnénk, ha önt nevezhetnénk utódunknak.
– Engem? – Maia csaknem sikoltott, de szinte megnémult a döbbenettől.
– Habár félig tünde a véred – biccentett a Nagy Avar, aki szemlátomást úgy vette Maia
nyelvbotlását, mint felszólítást, hogy maga is vesse el a formalitásokat. – Kardot döfnél
az avarsinok hangyabolyába, méghozzá mélyen, és ezzel a gondolattal igazán boldogan
halhatnék meg. Csakhogy lehetetlen véghezvinni Barizhan elpusztítása nélkül, azt pedig
nem kívánom.
– Nem – helyeselt a császár, talán kissé túl gyorsan, mert a Nagy Avar elmosolyodott.
– De azért nem tetszik, hogy itt hagyjalak ezek között a tündék között. Mindig is hideg
népnek tartottuk őket, de én mondom, bármelyik koboldra szégyent hozna az efféle
forrófejűség az avarjával szemben, mint ahogy ezek viselkedtek veled. Trónbitorlási
kísérlet! Gyilkossági kísérlet! Az avarsinok között legalább becsületes harcok vannak.
– Azért nem ez a jellemző – vetette fel Maia.
Az Avar horkantott.
– Persze, mind ezt állítják, de meg kell hogy mondjam, én korántsem vagyok benne
biztos. – Vad, narancsvörös pillantása Maiáéba fúródott. – Szeretném, ha tudná: szükség
esetén Gormenednél menedéket talál. És egy fél espekh itt marad, Vizhenka
parancsnoksága alatt.
– Vizhenka? – bökte ki Maia.
– Ha rábíztam magamat és a lányomat is, úgy vélem, rábízhatom az unokámat is.
– De…
– És azt hiszem, Nadeian boldogabb lesz, ha kikerül a Corat’ Dav Arhosból.
Ez a mondat Maia torkára forrasztotta a tiltakozást. A Nagy Avar úgy meredt rá,
mintha csak azt várná, hogy bármi következtetést kimondjon, de Maia emlékezett,
mennyire szenvedélyesen elítélte Nadeian a politikai döntéseket, és úgy gondolta, érti.
A Nagy Avar határozottan biccentett.
– Ha szükséged lesz rájuk, tudd, hogy itt vannak – tette még hozzá, aztán talpra
emelkedett. – Gormened! Khevaralt ígért nekünk!
Maia percekig nem tért magához; amikor legközelebb felpillantott, Vizhenka kapitány
állt előtte, és éppen olyan elveszettnek tűnt, amennyire egy hozzá hasonló termetű és
természetű ember csak tűnhet.
– Kapitány?
– Fényességes – tisztelgett Vizhenka –, tudjuk, hogy bizonnyal nem fogadja örömmel,
hogy idegen katonák fognak az udvarában állomásozni.
– Nagyon kis létszámban – felelte Maia, de Vizhenka mintha nem is hallotta volna.
– Szerettük volna biztosítani önt, hogy semmi más parancsunk nincs, mint hogy
őrizzük az ön személyét… és ezt a davot… abban az esetben, ha… – Udvariasan
megköszörülte a torkát. – Ha bármi felbolydulás adódna.
– Köszönjük, kapitány – felelte Maia, mert rájött, hogy Vizhenka abbéli igyekezetében,
hogy őt megnyugtassa, nagyon közel jutott a határhoz, ameddig egy Hezhethora
kapitány elmehet. – Megértjük, hogy nagyatyánk aggódik a biztonságunk miatt.
Szükségtelennek tartjuk, mindazonáltal be kell ismernünk, hogy… – Elhallgatott, de nem
találta a szót, amit keresett. – Hálásak vagyunk – fejezte be esetlenül.
– Fényességes – tisztelgett Vizhenka újra. – Amennyiben szükségessé válik,
megtiszteltetés lesz önt szolgálni.
Maiának az a különös érzése támadt, hogy őszintén mondta; hogy Vizhenka valamiért
tiszteli őt.
Hálás, gondolta. Nem ez volt a helyes szó, de be kellett érnie vele.
– Reméljük – kezdte –, hogy meghívhatjuk önt és merrem Vizhenkát alkalmanként egy,
nos, családi összejövetelre? Avagy ez illetlen volna?
– Cseppet sem, Fényességes – vágta rá Vizhenka. – Nagy örömmel teszünk eleget…
és biztosra vesszük, hogy ezt merrem Vizhenka nevében is kijelenthetjük.
– Kiváló – hagyta jóvá Maia.
Aztán Vizhenkát elszólították; utána egy Cethóban élő barizhani kereskedő
környékezte meg Maiát, aki tudni szerette volna, igaz-e a hír, hogy a császár hidat tervez
veretni az Istandaärthán.
– A felvetés a Corazha elé került – válaszolta Maia. Fél perc se kellett, és körülvették a
kobold kereskedők, akik mind arról győzködték, micsoda nyereség, micsoda áldás lesz a
híd, és ki sem bírt szabadulni közülük, amíg el nem jött az Avar távozásának ideje.
Ismét kivonultak Parmeno császárné terére, ahol már várt a hintó. A Nagy Avar
fogadta és viszonozta Vizhenka tisztelgését, megcsókolta a leánya mindkét kezét, és úgy
csapott Maia vállára, hogy a császár megtántorodott. Aztán felvonta magát a lépcsőkön;
a kocsis megérintette kokárdás kalapját Maia felé, és rikkantott a tíz fekete lónak.
A Nagy Avar kicsiny, saját maga kavarta mennydörgésben távozott.
 Ötödik rész
HÍDVERŐ EDREHASIVAR
 34
HIDAKAT VERNI

Az új év első két hónapját kitöltötték a perek – Sheveän hercegnőé, Chavar nagyúré,

Tethimel hercegé, dach’osmer Ubezharé, mer Shulivaré, mer Bralchenaré, min
Narchanezhené, és még egy szédítően hosszú listára való személyeké, akik részt vettek
a VII. Edrehasivar trónfosztására irányuló egyik vagy másik kísérletben. Maia képtelen
volt eldönteni, megkönnyebbült-e vagy elkeseredett, amiért senki nem volt bűnös
mindkettőben. Sheveän és Chavar, úgy tűnt, semmit sem tudtak Tethimar
manipulációiról, és fordítva. Ami viszont valóban megkönnyebbülést jelentett, az az volt,
hogy Eshevis Tethimar szelleme lehetővé, mi több, észszerűvé tette, hogy a császár
kegyet gyakoroljon Sheveän és Chavar felé. Hiszen ők végső soron őszintén hittek
benne, hogy amit tesznek, Ethuveraz hasznára válik, és egybecseng IV. Varenechibel
akaratával. A Tethimada-összeesküvés (mert a név hamar elterjedt), nem a birodalom
érdekét tartotta szem előtt, és a résztvevői számára a császár csupán kellemetlenséget
jelentett, amit el kell hárítani.
A kivégzések nyilvánosan zajlottak, szörnyűek voltak, és rémálmokat okoztak a
császárnak.
Kereken megtagadta, hogy megparancsolja Eshevis Tethimar húgainak: nézzék végig,
pedig a kormányzata néhány tagja szerint ezt kellett volna tennie. A leányok egyetlen
hibája az volt, hogy ebbe a családba születtek, és Maia el sem tudott volna képzelni
biztosabb módot, hogy megerősítse bennük a tudatot: atyjuk és bátyjuk okkal gyűlölte a
császárt. Magányos, dacos megelégedéssel töltötte el, hogy a leányokat még a
Tethimada-per vége előtt Orchenis herceg gondjába adta, és elküldte Amalóba a Lohaiso
Hűsége nevű léghajón – a név szinte fájdalmasan találó volt, hiszen Orchenis lojalitása
olyan megingathatatlannak bizonyult, mint a hegyvidék, ahol lakott. A kihallgatását
azzal kezdte, hogy felajánlotta a revethvorant, és Maia látta komor arcán, hallotta
színtelen hangjában, hogy meg is tenné, ha parancsot kapna rá, és nem gondolná
túlzónak.
Orchenis azonban mit sem tudott a Tethimada-tervekről – az elmondásából Maia
számára kiderült, hogy az összeesküvők igencsak ügyeltek, hogy még csak egy
méltatlankodó szóváltás se jusson a tudomására. Csinos, bár színtelen feleségét illetően
pedig, aki félénken, de eltéveszthetetlenül imádta a herceget, nem számított,
egyetértett volna-e atyja és bátyja céljaival, hiszen fogalma sem volt róluk.
Miután a Tethimada leányok sorsát elrendezte, Maiának el kellett döntenie, mit tegyen
az első puccs résztvevőivel. Chavar viszonylag könnyű esetnek bizonyult: a Chavada-
háznak volt egy birtoka Thu-Athamar sarkában, a Tetar folyó és a thu-tetari határ között,
Chavel vikomt pedig vállalta a felelősséget, hogy ott a megszabott feltételek mellett
tartja fogva a fivérét.
Maia igyekezett biztosítani, hogy a lordkancellár ne rántsa magával a teljes Chavada-
házat: fenntartások nélkül elhitte, hogy az özvegy Chavar, akit sem a fiához, sem a
fivéréhez nem fűztek szoros szálak, nem avatta bizalmába a családját. És valóban,
Chavel vikomt, aki mintegy három nappal a meghiúsult összeesküvés után megjelent a
császár előtt, és szintén felajánlotta a revethvorant – ez máris több volt, mint amire
Chavar hajlott –, voltaképpen semmiről sem tudott. Ha pedig Uleris beavatta volna
Nurevist, szükségtelenné vált volna az Alcethmeretben végrehajtott drámai támadás:
Maiát bármikor félreállíthatták volna a Chavada-lakosztály termeiben.
 Ám még így is maradt büntetés, amitől a császár sem tekinthetett el. Chavar összes
birtoka elkoboztatott, és így a Chavada-ház visszasüllyedt a kisebb, foltos zsebű nemesi
családok közé, a Nelada-, a Danivada- és hasonló házak mellé. Nurevis pedig még ezt is
elvesztette, hiszen nem ő volt a nagybátyja örököse.
Miután lebeszélték a revethvoranról, Chavel vikomt felajánlotta, hogy az udvarnál
marad, így Maia szemmel tarthatja, és láthatja, hogy nem sző újabb összeesküvést – a
gondolat szemlátomást felháborította. A császár ezt az ajánlatot is visszautasította,
Chavel vikomt pedig hálásan nekilátott a hosszú és utálatos feladatnak, hogy felszámolja
a Chavada-lakosztályt. A legtöbb bútort egyszerűen elárvereztette Cethóban, és Maia
némi gonoszsággal remélte, hogy azok a kobold kereskedők veszik meg, akiket Chavar
annyira utált.
Télközépig azonban nem végzett a munkával, és Maia nem is hibáztatta, amiért
pánikba esett, és csőposta útján, óránként bizonykodott az ártatlanságáról, amíg nem
kapott a császár saját pecsétjével lezárt választ. Azt sem rótta fel neki, hogy
másodszorra nem akart a császár színe elé kerülni: az első alkalom mindkettejük
számára épp eléggé idegborzoló volt. Mégis kegyetlenségnek tűnt, hogy Chavel
Nurevist, éppen Nurevist küldte a bejelentéssel, hogy a Chavada-ház végre kivonul az
Untheileneise Udvarból.
Talán valóban kegyetlenség is volt. Chavel vikomt becsületességéhez és hűségéhez
nem férhetett kétség, ám senki sem mondta, hogy másban nem hasonlít a fivérére.
Nurevis nyúzott volt, a füle lekonyult, és csaknem ugyanolyan kopott ruhákat viselt,
mint Maia, amikor először tette a lábát az udvarba. A szép holmijai szintén az aukciós
házhoz kerülhettek: Maia emlékezett, milyen sötéten nézegette végig Setheris az
Edonomee-be érkezésüket követő hetekben a ruhái eladási számláit.
Nurevis erőltetve hadarta el a távozás formuláit, azután elhallgatott. Amióta ismerte,
Maia most először látta feszengeni: atyja hatalmával együtt az ő könnyed tartása is
odalett.
– Sajnáljuk – bökte ki Maia gyászában és bánatában, de még mielőtt a szavak
elhangzottak volna, rájött, hogy hiba volt. Úgy tűnt, mintha bocsánatot kérne Nurevistől,
holott azt még egy elmaradott koboldcsászár is tudhatta, hogy az uralkodó nem kér
bocsánatot a más által megkísérelt árulásért.
Nurevis füle még inkább lelapult.
– Fényességes, ne sajnálja – felelte.
– De így van – folytatta Maia makacs őszinteséggel. – Kedveltük önt.
Nurevis erre még a száját is eltátotta: a döbbenet pillanatában egészen hasonlított
Ulerisre.
– Ön az egyetlen – mondta végül lassan –, aki még mindig hajlandó beismerni, hogy a
barátunk volt. Köszönjük, Fényességes.
– Félnek – felelte Maia a Chavada-lakosztályban megismert ragyogó, vidám ifjakra
gondolva, akik másról sem beszéltek, csak a vadászatról.
– Mi is – mondta Nurevis alig hallhatóan.
Maia nem kínálhatott volna mást, csak hamis, ezért bántó vigaszt. Azt tette hát, amit
tehetett: elbocsátotta Nurevist, aki főhajtással távozott. A füle a koponyájára simult, a
válla meggörnyedt, jobban emlékeztetett egy megvert kutyára, mint egy udvaroncra, és
Maia gyűlölte ezért Chavart. Gyűlölte, és örült, hogy egy szegény birtokra kerül, ahol a
Chavada-ház gondja lesz.
Sheveän azonban a Drazhada-ház gondja maradt – az is, hová kerüljön, az is, miként
őrizzék. Maia Csevet segítségével összeírta a Drazhada-birtokokat, és mérlegelt. Isvaroë-
t és Edonomee-t azonnal kizárta; Cethoree a véleménye szerint túl közel esett a
fővároshoz és a Rohethadák fő birtokához. Keserűen arra gondolt, mekkora szerencséje
volt Varenechibelnek, hogy Arbelan hűséges maradt.
Ezeken kívül azonban Ethuveraz jóformán minden részén akadtak Drazhada-birtokok:
oda küldhette volna Sheveänt, ahová akarja. Végül a Thu-Cethor északi részén fekvő
Bakhoree udvarházát választotta, nem bosszúból, bár Bakhoree igen közel esett a
kolostorhoz, ahová Chavar és Sheveän őt akarták küldeni, hanem mert a legközelebbi
település is távol volt, a birtok pedig önfenntartón működött. Maia edonomee-i
tapasztalataiból tudta, hogy minden idegen feltűnik egy ilyen helyen, Sheveän tehát
nem szökhet el, és nem küldhet titkos üzeneteket senkinek. Bizonyára primitívnek és
kényelmetlennek találja majd, ám a császár nem érzett sajnálatot.
Jobban aggasztotta, hogyan fogadják a hírt Sheveän gyermekei. Egy térképet vitt
magával az Alcethmeret gyermekóvójába, és megmutatta Idrának, pontosan hol van
Bakhoree.
– Jól fognak bánni vele – jelentette ki esetlenül. – Az ottani dolgozók hozzászokhattak
a száműzött nemesek társaságához, atyám idejében sokan laktak ott. És társaságnak
vele lesz osmin Bazhevin.
– Osmin Bazhevin nem vett részt az összeesküvésben – vetette ellen Idra.
– Nem is tett semmit, hogy megakadályozza – vágta rá Maia. – Az ön anyja
megfélemlítéssel bírta csendre, ő pedig nem lépett fel ellene.
– Anyánk minden társával így bánt – hagyta rá Idra szomorúan. – Atyánk egyszer
megkérdezte, nem szeretne-e inkább egy igazi birkát, annak még gyapja is van. Anyánk
nem értékelte a humorát.
– Sajnálom, hogy sosem ismerhettem meg az önök atyját – kockáztatta meg Maia.
– Én is így érzek – mosolygott rá Idra. – Bár talán különös dolog ilyesmit mondani, de
úgy vélem, kedvelték volna egymást.
– Hát persze, hogy papa kedvelte volna Maia unokatestvérünket – szólt rá Mireän
sértetten. – Maia, megmutatod, hol fog mama lakni?
Maia engedelmesen megmutatta. Mireän rátette az ujját a finom vonalú kastélyrajzra,
és kiolvasta az alá írt betűket.
– Ez a hegyekben van – nézett fel. – Nincsenek ott ogrék?
– Bakhoree-ben egy sem él – vágta rá Maia.
– Jó – nyugodott meg Mireän.
– De mi lesz, ha lejönnek a hegyről? – aggodalmaskodott Ino; a császár már rájött,
hogy a kislány sok mindentől fél. – Akkor megeszik mamát?
– Nem – válaszolta Maia. – Bakhoree egy nagyon régi ház, olyasmi, mint egy kicsi
kastély. És lesznek ott katonák, hogy megvédjék.
Idra gunyoros oldalpillantást vetett a császárra, de jobb testvér volt annál, semhogy
megjegyzést tegyen, mert a válasz megnyugtatta Inót.
Maia örült, hogy egyikük sem kérte, hadd búcsúzzon el az anyjától – úgy gondolta, ha
eszükbe jut, engednie kell, és alig hitte, hogy Sheveän nem használja ki a gyermekeitől
elszakított anya szerepét. Ő maga hajnalban kelt, hogy az udvar horgonyfedélzetéről
nézze végig a távozását; nagyrészt azért, hogy biztosra vehesse, mindössze az éjféli
lidércnyomások képében marad vele. Sheveän nem hatódott meg a császár
leereszkedésétől; alig hajtott térdet, amikor pukedlizett, és mindvégig egyenesen
keresztülnézett Maián. Stano Bazhevin fel sem emelte a tekintetét. Maia sajnálta, de az
érzést elmosta a megkönnyebbülés hatalmas hulláma, amikor a Csedo Becsülete
felemelkedett, és elvitte Sheveänt az Untheileneise Udvarból.
Igyekezett nem kimutatni ezt, ám amikor aznap este négyszemközt elárulta Idrának,
hogy az anyjuk elhagyta a palotát, a herceg megjegyezte:
– Most biztosan boldog vagy.
A hangjából hiányzott a szemrehányás, de Maia azért tudta: ez próbatétel, akkor is,
ha Idra nem tervezte így.
– Nem vagyok boldog – felelte. – Boldog akkor lettem volna, ha elfogad, még ha soha
nem is kedvel meg. De az igaz, hogy megkönnyebbültem. Tartottam tőle, hogy tesz… –
Elhallgatott, vállat vont: azt máris tudta, hogy a fantáziája nem ér fel Sheveänéval. –
Valamit.
 – Atyám… – Idra hangja elcsuklott, de makacsul folytatta. – Atyám egyszer azt
mondta, hogy anyának be kellett volna állnia a katonaságba. Nagyon megsértette ezzel,
de atyám aztán azt is mondta, hogy negyvenéves korára tábornokká válhatott volna.
Ezzel kiengesztelte. Igaza volt. Anyám nagyon vad.
– Igaz – bólintott Maia, aki már kapott a vadságból kóstolót.
– És ugyanakkor… – Idra úgy nézett az ölében fekvő kezére, mintha haragudna rá,
aztán felemelte a fejét. – A húgaimnak jobbat akarok. Anya nem lenne…
Erre nincs jó szó, gondolta Maia.
– Az, aki – segítette ki Idrát.
– Igen, köszönöm. Nem lenne az, aki, ha valaha is az erejéhez illő terhet kapott volna.
Folyton azt mondják, hogy fiúnak kellett volna születnie, de hát így van. Ha fiúnak
születik, a kötelességei meghaladták volna a gyermeknevelést… márpedig az nem
mindenkinek kedves kötelesség.
Maia tiltakozni próbált, de Idra a fejét rázta.
– Láttam az arcodat, amikor rájöttél, hogy a lányok jobban szeretik a dajkájukat az
anyjuknál.
– Én nagyon szerettem az anyámat – válaszolta Maia bocsánatkérőn.
– Én igyekszem együttérezni az enyémmel – vágta rá Idra keserűen.
– Akkor te nem… gondolkodtam rajta, hogy az én hibám volt-e, hogy ennyire utált.
– Nem! – vágta rá Idra azonnal, hevesen. – Bárkit utált volna, aki megakadályozza,
hogy megszerezze, amit jog szerint a magáénak tartott.
– Hogy császárné lehessen?
– Nem. Ezért Csoru utál téged – grimaszolt Idra. – Bocsánat. Ezt nem kellett volna –
tette hozzá.
– De hát igaz – ismerte el Maia. – Azonnal tudtam, amikor megláttam.
– Anyát nem ez érdekelte, bár nem mondom, hogy elutasította volna, ha Sheveän
császárné lehet. De nem. Ő úgy gondolta, neki a császár anyjának kell lennie.
– Akkor mégis érted tette. Azt gondoltam…
– Nem – szakította félbe Idra. – Vagyis, tulajdonképpen igen, mégsem rólam szólt az
egész. – Tétovázott. – Ezt még sosem mondtam senkinek, atyámnak sem, pedig ő
segített, hogy megérthessem anyánk vadságát. Mint egy állat, nem igaz? Nem választás
kérdése, egyszerűen nem vetkőzheti le, ahogy a vadállat sem vetkőzheti le a bundáját. A
lényeg, hogy nem olyasmi okozta, amit én, vagy Mireän, vagy Ino tett volna, és egyikünk
sem változtathatott rajta. De atyánk szerette őt, és én nem akartam felzaklatni.
– Ez természetes – bólintott Maia, mire Idra hálásan rámosolygott.
– De talán te meg tudod mondani, tévedek-e, amikor úgy érzem, anyánk nem igazán
törődik személy szerint senkivel. Téged sem látott soha annak, aki vagy, csak egy
hibának. És amikor azt mondom, hogy a császár anyja akart lenni, az nem jelenti, hogy
nekem kellett volna annak a császárnak lennem. A fiát akarta a trónra tenni. És mindig
nagyon dühös volt azokra, akik nem követték a nekik kijelölt szerepeket. Szerintem ezért
is vette körül magát osmin Bazhevinhez hasonló társakkal.
– Nekem pedig semmi keresnivalóm nem volt a trónon.
– Így van. És nem mondtál le. Később jutott eszembe, hogy ezt már akkor is mondta,
amikor rájött, hogy egyedül te maradtál. Hogy le kellene mondanod. És szerintem
komolyan is gondolta.
– És aztán, amikor nem tettem, megdühödött rám. – Ennek volt értelme, és különös
módon meg is nyugtatta Maiát. Azt jelentette, hogy nem tehetett volna semmit.
– Igen. És azért is, mert olyasmiket csináltál, amiket Varenechibel nem. De nem
kritikának szántam! – tette hozzá sietve, és Maia akkor jött rá, hogy összerezzent:
Shulivar jutott eszébe.
– Tudom, hogy nem. Sajnálom. – Némi tétovázás után felkínált egy féligazságot. – Ha
hozzá hasonlítanak… az nyomaszt.
Idra egy félénk igazsággal válaszolt.
 – Remélem, hamarosan fiad születik. Nem akarok császár lenni.
– Megértem – mosolygott rá Maia, és abban a pillanatban összekötötte őket a
felelősség, amelyet egyikük sem kívánt, de amely elől az egyikük talán elmenekülhet.
Maia eltöprengett ezen, és a gondolatai között felmerült Vedero, aki, ígéretéhez híven,
valóban együtt nézte vele a holdfogyatkozást. A távcsövét a lakosztálya tetején tartotta,
ahová egy csapóajtón és egy létrán mászott ki; a létrája mindössze a falhoz csavarozott
vasrudakból állt. Maia örömmel látta, hogy Vedero nadrágot visel, habár a nővére
bocsánatot kért miatta; és örült annak is, hogy Vedero üzent az edocharisainak,
öltöztessék melegen, és adjanak vele két pár kesztyűt. A vastag, prémes muffért hálás
volt a tetőn, de a létrán semmi hasznát nem vehette volna; ugyanakkor még a
vékonyabb bőrkesztyűn át is érezte a vasfokok gyilkos hidegét.
Lenyűgözte a csillagvizsgáló, amelyet Vedero a lapos tetőrészen berendezett; a
szomszédos kéményt melegedőnek és szélfogónak használta, a szemközti sarokba pedig
egy kuporgó varangy alakú, bronz parázstartót helyezett. Ezek és a tetőkorlát között
elfértek négyen, még ha nagyon szorosan is, és Maia örült, hogy aznap este Beshelar és
Cala őrzi, részben, mert Calát igazán érdekelték a csillagok, részben pedig, ha már
valakivel össze kellett szorulnia, hogy megőrizze a testmelegét, kettejük közül
választotta volna valamelyiket.
A holdfogyatkozás varázsosan szép volt; végül mind a négyen felváltva lesték Vedero
különleges, unikornisszarv formára faragott látcsövén át.
– A barátunk, dach’osmin Tativin ajándéka – felelte Vedero, amikor Maia hangot adott
a tetszésének. – Eredetileg az automatája számára készítette a szarvat, de úgy találta, a
szerkezet hajlamos a legrosszabb pillanatokban összecsukódni vagy kinyílni.
– Egy automata unikornis?
– Igen. Gőzhajtású, bár jelenleg egy csövön kapcsolódik dach’osmin Tativin
kazánjához, mert még csak arra vette rá, hogy a fejét fel-le mozgassa, a járásra egyelőre
nem képes. Dach’osmin Tativin kabátfogasnak használja. Minthogy igen kistermetű, nagy
hasznát veszi egy olyan kabátfogasnak, amely lehajol hozzá.
– Komolyan? – Maia tartott tőle, hogy egy körmönfont tréfa áldozata lett.
– Persze – bólintott Vedero. – Nyáron, ha túl meleg lesz a kísérletezéshez, eljön majd
az udvarba, akkor találkozhatnak. Ha nem vigyáz, az összes vázlatát is megmutogatja
önnek.
– Az jó lenne – bökte ki Maia. Vedero éles pillantást vetett rá, de a parázstartó és a
csaknem teljesen zárt lámpás halvány fényében a császár nem látta jól az arcát.
Később rávette, hogy meséljen még erről vagy arról a barátjáról, és hogy min
dolgoznak. Az egyikük Amu Carcethlened barizhani költő verseit fordította, aki a híres
kalandregényeket is írta az Orpezhkhahar Oroszlánja gőzhajó útjairól. Egy másik éppen
egy értekezést készített az öröklődésről, amelynek alapjául a családja ezredéves
lótenyésztési feljegyzései szolgáltak. Egy harmadik nem hivatalos iskolát indított maza-
tehetségű lányok részére. A sor egyre folytatódott, amíg egy ponton Vedero
megjegyezte:
– Természetesen amikor azt mondjuk, „barátunk”, az nem feltétlen jelenti, hogy
különösebben kedveljük is az adott személyt. Úgy értjük, hogy osztja azon nézetünket,
miszerint a nők is képesek ugyanazt a szellemi teljesítményt nyújtani, mint a férfiak, és
ezt ki is kell használniuk. – Feszesen kihúzott vállal nézett Maiára, aki azon töprengett,
vajon milyen válaszra számít Vedero.
De persze tudta: leereszkedő vállveregetésre, vagy arra, hogy megmondja neki, ez
mind nagyon szép és jó szórakozás, de a nők nem valók másféle munkára, mint a
gyermekszülés.
– Megtiszteltetésnek vennénk, ha találkozhatnánk a barátaival – felelte kedvesen. –
Azokkal, akiket kedvel, és azokkal is, akiket nem.
Vedero olyan hevesen fordult meg, hogy rámeredhessen, hogy csaknem a korlátnak
taszította Calát.
 – Komolyan beszél – válaszolta; a hanghordozása félúton volt a kérdés és a kijelentés
között.
– Minket sem tartottak érdemesnek a taníttatásra – emlékeztette Maia. Vedero
lehajtotta a fejét.
– Cáfolhatatlan érv, Fényességes.
Nem barátság volt, ami kialakult közte és Idra vagy Vedero között, sem az általános,
sem a Vedero által használt értelemben, de valami hasonló; valami rokonság, ami nem
vér szerinti, de valóságos; valami, ami talán olyan közel állt a barátsághoz, amennyire
egy császár juthat.
Úgy érezte, hasonló kezdődött el dach’osmin Ceredinnel is. Csethiro a télközép utáni
első bálon felsétált hozzá a Michen’theileian emelvényére – mindenki óvatosan és
figyelmesen táncolt –, és megkérdezte:
– Fényességes, ön miért nem csatlakozik?
– Nem tudjuk, hogyan kell – felelte Maia, szándéka szerint közömbösen.
Dach’osmin Ceredin szemügyre vette, ám az arcára nem ült ki a min Vechin
szemében látott szánalom, mindössze valami távoli kíváncsiság.
– Ha kívánja, megtaníthatjuk.
– Mármint… minket?
Csethiro horkantva nevetett.
– Ötéves korunkban tanultunk meg. Fényességes, biztosíthatjuk, annyira nem nehéz.
– Köszönjük – válaszolta Maia. – Ha ez önnek nem nagy tehertétel…
– Mi mást lehet télen csinálni? – vont vállat dach’osmin Ceredin türelmetlenül.
Így a császár napirendjéből újabb órák kerültek ki, mint az a heti három reggel,
amikor a türelmes Bársony hátán ismerkedett a lovastudománnyal – Csethiro Ceredin
táncolni tanította. Jobb oktató volt, mint Maia várta, türelmes, tréfás és találékony, ha el
kellett magyarázni valamit, amit a császár nem értett. Maia pedig lassanként
megtanulta, hogyan ne botoljék meg a saját lábában, hogyan ne rezzenjen össze minden
alkalommal, amikor a kezük egymáshoz ér.
– Az esküvőnkön már nem félünk majd nyilvánosan táncba vinni önt, Edrehasivar –
jegyezte meg egyszer dach’osmin Ceredin.
– Kérem – válaszolta a császár; közel állt a menyasszonyához, jobbjával a derekát
fogta át, baljával az ujjait. Csethiro másik keze a vállán nyugodott, és perzselte, mint az
eleven parázs. – A nevem Maia.
Csethiro egy percig hallgatott, aztán felnézett rá. Most nem tűnt csinosnak: az orra
hosszú volt, az álla keskeny, ám tiszta tekintetében fény csillant, és talán kedvesség is.
– Az enyém pedig Csethiro. Alighanem jobb is, ha a férj és a feleség név szerinti
ismerőse egymásnak. – Aztán egy pillanatnyi szünet után, amiről Maia akár azt is hihette
volna, hogy gúnyolódik rajta, ha nincsenek elég közel egymáshoz, hogy hallja az
aggodalmas lélegzetvételt: – Nem gondolod?
– De igen – felelte, és merészen kipördítette, ahogy épp az imént tanulta tőle. – De
igen, gondolom.
Csethiro boldogan nevetett.
– Nem rossz! És most kezdjük elölről az egészet, de ezúttal próbáld észben tartani,
hogy nem nyeltél karót!
– Rendben, Csethiro – felelte a császár, és nevetve körbetáncoltatták egymást a
termen.
A közte és leendő császárnéja között alakuló új, meleg viszony volt az oka, hogy
amikor min Nedaö Vechin audienciát kért tőle, nem tagadta meg. Még Csevetnek sem
szólt, hogy tegye a nyilvános meghallgatások sorába, hanem az Alcethmeretben
fogadta, habár nem a Teknőc teremben.
Min Vechin éppolyan szép volt, mint amikor Maia először látta, bár már nem öltözött
olyan egyszerűen: eszerint nem csak a császárt igyekezett behálózni, és máshol sikerrel
is járt. Maia nem érzett haragot; azóta már túl sokat tanult az udvar életéről.
 Min Vechin röviden, ám elegánsan pukedlizett, és minden felvezetés nélkül – még azt
sem várta meg, hogy engedélyt kapjon a szólásra – belevágott.
– Fényességes, azért jöttünk, hogy bocsánatot kérjünk.
Maia alaposabban szemügyre vette. A ruhái, a szépsége páncélja mögött min Vechin
zaklatott volt, az arca piros, a fogai az ajkába csíptek. Zaklatott és elszánt: a császár
különös együttérzéssel jött rá, hogy min Vechin azért sietett ennyire – a vadászok
nyelvén, amit lassan ő is megtanult, kitört –, mert félt, ha nem böki ki egyszerre,
egyáltalán nem lesz rá képes.
Már kész volt, hogy kimondja, megbocsát, azonban Csevetnek eddigre sikerült
belevernie a fejébe, hogy egy audiencián ne beszéljen meggondolatlanul; mire pedig
megbizonyosodott magában, hogy valóban megbocsát, kíváncsivá is lett.
– Mit tett, amiért bocsánatot kellene kérnie?
Ő a maga részéről tudta, szerinte mit tett min Vechin, ám arról fogalma sem volt,
hogy Nedaö ugyanúgy látja-e; hogy egyáltalán ugyanarról beszéltek-e.
– Fényességes! – Min Vechin letérdelt elé. – Felismertük, hogy ön készen áll rá, hogy…
– Tétovázott, a füle megrebbent. – Közelebbi kapcsolatot létesítsen velünk – fejezte be
óvatosan. – És mi kihasználtuk ezt.
– Nagymértékben a mi előnyünkre szolgált – válaszolta Maia –, lévén, hogy valóban
beszélnünk kellett az Óraművesek Céhével.
– Nem – rázta a fejét min Vechin. – Nem erre gondoltunk. Nem a végkifejletről
beszélünk, habár látjuk, hogy az tényleg kedvezően alakult. Arról van szó, amit tettünk. –
Felnézett. – Megfelelően kellett volna felkérnünk önt. Tisztességesen.
– Nem tett semmi tisztességtelent – mutatott rá Maia.
– De csak mert ön nem hagyta – ellenkezett Min Vechin. – És ezért a bocsánatkérés
mellett köszönettel is tartozunk.
A szavai kettejük között lebegtek, aztán Maia szemöldöke a magasba szökött.
– Ön még nem… úgy értjük, a bocsánatát kérjük. Hát persze, hogy nem.
– Nem minden operaénekes… – Min Vechin hangja elcsuklott; lakkozott körmű kezét a
szájára szorította.
Maia fejét egyetlen pillanatra eluralták a kéretlen képek, milyen is lehetett volna, ha
igent mond; két ügyetlen szűz, amint eljátsszák, hogy tudják, mit csinálnak. És persze
még mindig fogalma sem volt, mit kezdhetett volna a nohecharisaival egy ilyen
helyzetben.
– Haragosak voltunk – ismerte be. – De már nem vagyunk azok.
– Nem gondolkoztunk – szakadt ki min Vechinből. – Segíteni akartunk, és láttuk, hogy
megtehetjük, és nem tartottuk észben, hogy ön nem csak egy rang, hanem egy személy
is.
– A testvére érdekeit nézte. – Maia nyugtatgatni próbálta, de Nedaö csak rázta a fejét.
– Mer Halezhét – válaszolta, és a pillantása minden mást elmondott.
– Ó.
Maia visszaemlékezett: akkor azon töprengett, vajon min Vechin unatkozik-e a hosszú,
kissé elborult megbeszélés alatt, amit az Istandaärtha hídjáról folytattak. Most már
tudta, hogy nem.
– Már tőle is bocsánatot kértünk – tette hozzá min Vechin. – Megbocsátott.
A császár hallotta a hitetlenkedést a hangjában, de nem tudta, és nem is kérdezhette
meg, hogy mer Halezh megbocsátására vonatkozik-e.
– Mi pedig – folytatta min Vechin – visszatérünk Zhaöbe, mert elkezdődnek a
Tigrismenyasszony próbái, azonban először bocsánatot kellett kérnünk. Amit tettünk,
csúnya dolog volt.
A szófordulat bizonyára a gyermekkorából származott, mert a hangja megemelkedett,
az akcentusa is elmélyült, amikor kimondta, és amint rájött, mi szaladt ki a száján,
elvörösödött, mint egy igazi rózsa.
– Min Vechin – mosolygott rá Maia –, megbocsátunk önnek.
 Az énekes visszamosolygott, és a császár tudta, Zhaöbe egy barátja érkezik majd.
Idra, Csethiro, Nedaö, Vedero – mellvédek helyett immár szövetségesnek érezte őket.
Talán, az anyja halála óta most először, az élete nem csupán arról szól, hogy túlélje az
egyik ellenséges támadást a másik után. Különös érzés volt, nem is merte igazán hinni,
ezért amikor Thara Celehar kihallgatást kért tőle, a legrosszabbra számítva adta meg,
habár arról fogalma sem volt, pontosan mi is lehetne az a legrosszabb.
Nem nyugodott meg látva, hogy Celehar a főprelátus társaságában érkezik. A
Prelátusok Tanácsa még mindig nem tudta megválasztani az új vizsgálót, és Maia egyre
kényelmetlenebbül érezte magát a Corazha ülésein, mert a főprelátus leplezetlenül
méregette, és a császár el sem tudta képzelni, miért.
– Fényességes – kezdte Celehar –, azért jöttünk, hogy kegyet kérjünk öntől.
– Ha megtehetem, megadom – vágta rá Maia. A szokott helyén, a sarokban várakozó
Csevet fintorgott, de Maia ezúttal kétségek nélkül felelt. Akármit kíván Celehar, ő azzal
tartozik neki.
– Mi… – Celehar krákogott, mintha a torkát köszörülné, habár csikorgó hangján nem
segített. – Mi nagyra értékeljük Fényességed szívélyességét, amivel az udvartartásába
fogadott, és nem szeretnénk, ha bármiképpen azt a benyomást keltenénk, hogy
elégedetlenek vagy boldogtalanok vagyunk… vagy bármi efféle.
– Nem tudunk az ön számára megfelelő pozíciót ajánlani – ismerte be Maia.
– Éppen ez az… – Celehar elhallgatott, láthatóan nem találta a szavakat. Könyörgőn
nézett a főprelátusra, aki biccentett, és előrelépett.
– Ez az, amiért Thara megkért, hogy kísérjük el.
– Ó? – Maiának feltűnt, hogy Celehar személyes nevét hallja, de nem értette, mit
jelentsen ez.
– Mindenki számára nehéz elmagyarázni elhívatása természetét – folytatta a
főprelátus. – Thara azt kérte, segítsünk elmondani önnek, hogy bár büszkén viselné az
ön káplánjának tisztét, mégsem töltheti be azt.
– Nem is vártuk el tőle – válaszolta Maia erős rosszkedvvel. – Nem volt semmi efféle
szándékunk, mindössze azt akartuk elkerülni, hogy hajléktalanná váljon Csoru zhasanai
haragjának köszönhetően.
– Ezt köszönjük önnek, Fényességes. – Celehar mélyen meghajolt. – Azonban, ha nem
lehetünk az ön káplánja, márpedig, ahogy a főprelátus elmondta, erre nem érezzük
alkalmasnak magunkat, nincs semmi tennivalónk az ön udvartartásában. Ahogy nem
volt Csoru zhasanaiéban sem, ám amíg nem utaztunk el Amalóba, magunk sem éreztük,
mennyire kellemetlen ez a helyzet a számunkra.
– Akkor bizonyára egy javaslattal érkeztek – nézett Maia a főprelátusra.
– Thara ismét szeretne papi szolgálatot ellátni – bólintott a főprelátus.
– Akkor tegyen így – vágta rá Maia. – Nem tudjuk, van-e jövedelemmel rendelkező
ulimeire a birtokainkon… de bizonyára. Csevet?
– Megtudakoljuk, Fényességes – bólintott rá Csevet.
– Ne! – sietett közbeszólni Celehar, aztán céklaszínre vörösödött.
– Ne? – kérdezte Maia.
– Nem ezt a kegyet szerettük volna kérni – közölte Celehar a padlóval. – Ilyen
mértékben nem használnánk ki Fényességed nagylelkűségét. Mindössze azt kívánjuk,
hogy bocsásson el az udvartartásából, hogy a prelátus vezetője kinevezhessen valahová.
Nem érdemlünk birtokot.
– Ez megítélés kérdése, mer Celehar – válaszolta Maia, és meglepett örömmel látta,
hogy a főprelátus rámosolyog.
– Valójában…
– Folytassa, Thara – noszogatta a főprelátus.
– Valójában, Fényességes, habár nagyra értékeljük… habár sosem fogjuk tudni
visszafizetni a szívélyességét… nem jövedelem az, amit szeretnénk.
 – Hát rendben – sóhajtott Maia. – Beismerjük, nagyon keveset tudunk az ön előtt álló
lehetőségekről. Mit kíván?
– Vel ama vizsgáló szeretnénk lenni – mondta ki Celehar. – Köztük sokan Ulis papjai.
– Kissé szokatlan olyasvalaki részéről, aki a másik oldalról érkezik – tette hozzá a
főprelátus –, de ami azt illeti, a körzetnek jelentős igénye volna efféle vizsgálókra.
– Úgy gondoltuk, Ulis minden papja a holtak vizsgálójaként tevékenykedik.
– Van, hogy felkérik erre őket – bólintott a főprelátus –, de nem része a mindennapos
kötelezettségeiknek, és sokan, őszintén szólva, Fényességes, nem is rendelkeznek a
szükséges képességekkel. Ha egy pap tudja magáról, hogy nem ér fel a feladathoz,
mindig is kérheti a körzetét, hogy küldjenek ki egy vizsgálót, ám ez késedelmet jelent,
alkalmanként akár hónapokat is, ha a körzetben nincsen, akit fel tudnak szabadítani. Ha
Thara vizsgálóként tér vissza, az több okból is kívánatos lehetőségeket biztosít a
számunkra. Először is, bátoríthatnánk a papokat, hogy kérjék a vizsgáló kiküldését.
Másodszor, a fiatal papok előtt is vonzóbbá tehetnénk ezt a pályát. Mindig akadnak, akik
őszinte és mélységes elhívatással fordulnak Ulis felé, ám, miként a testvéreik a
holtakkal, ők az élőkkel nem tudnak szót érteni. Márpedig minél több hivatásos
vizsgálónk van, annál kevésbé kell nekünk, vagy az igazságszolgáltatásnak a helyi papok
megjósolhatatlan képességeire támaszkodnia.
– Megértjük – felelte Maia. – Igazán értékes feladatnak tűnik. Ha valóban mindössze
ennyit szeretne kérni tőlünk, mer Celehar, boldogan megadjuk, de tudnia kell, hogy
ennél jóval nagyobb kegyet is hasonló örömmel adtunk volna.
Celehar erre igazán elmosolyodott.
– Köszönjük, Fényességes, de ez a vágyunk, semmi más.
A szemében olyan fény csillogott, amilyet Maia még sosem látott; kétségkívül
őszintén gondolta, amit mondott.
– Akkor ezúton felmentjük önt mindenféle kötelezettsége alól, ami hozzánk köti –
jelentette ki Maia. – És minden jót kívánunk.
Celehar meghajolt.
– Fényességes, ha szüksége lenne a szolgálatainkra, bármikor a rendelkezésére
állunk. És bár reméljük, hogy a tehetségünkre sosem lesz szüksége, reméljük azt is,
hogy ha a barátságunkra igen, akkor sem tétovázik majd.
– Köszönjük – válaszolta Maia. – Emlékezni fogunk.
Celehar ezzel távozott, ám a főprelátus a teremben maradt. Maia feszengve nézett rá.
– Főprelátus?
– Fényességes, miközben átgondoltuk Thara helyzetét, az jutott eszünkbe, hogy habár
a saját magára vonatkozó megítélése, miszerint nem alkalmas káplánnak, helytálló, ez
még nem jelenti, hogy önnek ne volna szüksége egyre.
– Egy káplánra? Szükséges netán…
– Nem rosszallással mondjuk – vágott közbe a főprelátus. – Nem kötelező. Az ön
elhunyt atyja sem kért belőle, és biztosíthatjuk, a hűségünk a legkisebb mértékben sem
ingott meg. Ön azonban nem az atyja.
– Valóban nem.
– És tudjuk, hogy Chenelo zhasan mély lelki életet élt.
– Honnan tudja?
– Az udvarnál voltunk, amikor ő is – felelte a főprelátus. – Az Untheileneise’meire
papja voltunk, ez szokásos állomás azok számára, akik magasabb rangra vágynak az
egyházban, és sokszor láttuk ott. Egyszer beszéltünk is vele.
– Valóban? – Maia remélte, hogy hirtelen lelkesedése nem látszik meg rajta.
– Megkérdezte, hogy betolakodik-e, vagy megnehezíti-e a dolgunkat. Azt feleltük,
hogy az Untheileneise’meire valójában imahely, akkor is, ha az ethuverazi uralkodók
egyre inkább csak sírboltként kezelik. Ő megköszönte, és megkérdezte, hol gyújthatna
gyertyát. Néhány szóban elmondta, mi a szerepe a gyertyáknak a barizhani
szertartásrendben, és tisztán láttuk, milyen fontos ez a számára. Találtunk egy helyet,
ahol megtehette, anélkül, hogy a gyertyaviasszal felhívta volna magára a figyelmet, és…
– Hol? – szakította félbe Maia; minden kísérlete, hogy közömbösnek mutassa magát,
tökéletes kudarcot vallott. – Megmutatja?
– Természetesen, Fényességes – válaszolta a főprelátus; igencsak meglepődött, ám
örült is.
Mindannyian kivonultak az Untheileneise’meire-be: Maia, a főprelátus, Beshelar és
Cala. Félúton, kissé tétovázva, ismét megszólalt a főprelátus.
– Hálásak vagyunk, Fényességes, amiért nem tételezte fel, hogy kollaboráltunk
Eshevis unokatestvérünkkel.
– Biztosra vettük, hogy nem ez a helyzet – vágta rá Maia.
– Sok császár nem fárasztotta volna magát a válogatással.
– Beleértve a nagyatyánkat is, igen. Reméljük mindenesetre, hogy ebben az esetben
atyánk egyetértett volna a döntésünkkel.
A főprelátus elgondolkodó oldalpillantást vetett rá, de mindössze annyit felelt:
– Akárhogy is, köszönjük, Fényességes. Az ön bizalma sokat jelent a számunkra, és
nem csupán azért, mert megmentette az irhánkat.
– Örvendünk – válaszolta esetlenül Maia. – Vagyis, köszönjük…?
A főprelátus rámosolygott, így nem kellett többször próbálkoznia, és előresietett, hogy
kinyissa az Untheileneise’meire kapuit.
Az ott imádkozó két szerzetes rettenetesen megriadt, amikor meglátták, hogy a
főprelátus érkezik, ráadásul a császárral, de egy hálás meghajlással engedelmesen
elsiettek, amikor a főprelátus intett nekik. A kripták külső körét megkerülve az egyik
kápolnához vezette Maiát, aki csak ekkor ébredt rá, hogy nem öt kápolna van, hanem
hat.
– Ez a Minden Istenek Kápolnája – fordult Maiához. – A Mich’othasmeire. Nem igazán
használják, hiszen még az egyetlen isten tiszteletére rendezett ünnepélyek sem férnek
el a kis kápolnákban, akik pedig egyedül érkeznek, általában Osreian vagy Cstheio
szentélyét keresik fel. Egyszer, még az itt töltött szolgálatunk elején, emlékszünk,
Akhalarna egyik tisztelője járt erre. Igen öreg asszony volt, még a rituális hegeket is
viselte. Zarándokúton járt Valnóba, ahol Akhalarna a földre zuhant, és megállt itt is, hogy
áldozatot mutasson be. De tőle eltekintve… – Vállat vont. – Chenelo zhasan nagyon
ügyelt, hogy senkit ne zavarjon meg, és biztosíthattuk, hogy itt nem teszi. Nem figyeltük
meg lelkigyakorlat közben, de amikor elküldték Isvaroë-be, eljöttünk, hogy rendbe
szedjük a kápolnát. Minden ablakba gyertyákat helyezett… úgy gondoljuk, bizonyára
nagyon szép lehetett a látvány.
– Köszönjük – felelte Maia, és körbepillantott. Mint az egész Untheileneise’meire, ez a
kápolna is kör alapra épült; egyetlen díszítése a padló közepén aranyszínben kirakott,
háromágú spirálmozaik volt. Magas, keskeny ablakokat vágtak a falba, körben
egyenletes távolságban. Nem hasonlított a szentélyhez, amelyet Chenelo Isvaroë-ben
állított fel, ugyanakkor az sem igazán hasonlított a kobold templomokhoz, amelyekben
felnőtt. És a főprelátusnak igaza volt: gyertyafényben gyönyörű lehetett ez a kicsiny,
békés hely.
– Szabad…? – Elharapta a kérdést, hiszen nevetséges volt. Császár lévén voltaképpen
az Untheileneise Udvar minden talpalatnyi részét ő birtokolta.
– Természetesen, Fényességes – válaszolta kedvesen a főprelátus. – És ehhez is
kapcsolódik, amit mondani szerettünk volna.
– Igen?
– Miként nem bűn, ha nincsen káplánja, az sem bűn, ha szeretne, Fényességes. Kevés
császár él nyilvános hitéletet, ez talán még Chevarimai kultusza elnyomásának idejére
vezethető vissza, ám ugyanolyan kevés tartja magát olyan szigorúan távol a vallástól,
mint az ön atyja. Amellett, ha jól gondoljuk, Chenelo a barizhani tradíciók szerint nevelte
önt?
 – Nyolcéves korunkig – felelte Maia, és szeretett volna elsüllyedni.
– Akkor ön inkább a meditációhoz szokott, nem az imához – bólintott a főprelátus
elgondolkodva. – Megengedi, hogy ezt megfontoljuk, és tudassuk önnel a szóba jöhető
káplánok nevét? Van jó néhány ifjú papunk, akik ismerik a barizhani tradíciót, lévén az
egyre népszerűbb Thu-Tetarban és Thu-Istandaärban, és valóban csak bátorítani tudjuk
az elmélyülés szokásának elterjedését a testület és a gyülekezet tagjai között egyaránt.
– És a császár jár elöl jó példával – jegyezte meg Maia, épp csak kissé savanyúan.
– Így igaz, Fényességes – vágta rá szemrebbenés nélkül a főprelátus.
– Hát jó – felelte Maia –, hiszen nem tagadhatjuk, hogy a lényegre tapintott, a
meditáció vigaszt nyújtana a számunkra. – Remélte, hogy a megfogalmazás elég finomra
sikerült. – Ahogy egy tanító is, hiszen csak azt tudjuk, amit anyánk a halála előtt átadott
nekünk.
– Természetesen, Fényességes. Végiggondoljuk.
– Köszönjük, főprelátus – biccentett a császár, azzal elváltak.
Visszafelé, az Alcethmeretbe vezető úton Cala megszaporázta a lépteit, hogy beérje.
– Fényességes, nem tudtuk, hogy meditál.
– Mert nem is – válaszolta Maia. – Nem, amióta az udvarba jöttünk.
– De miért nem?
– A császár sosincs egyedül – mondta Maia szárazon.
– Ó – bökte ki Cala, és csaknem el is botlott. Hosszas hallgatás után szólalt meg újra. –
Azt gondolta, csúfot űznénk önből?
– Nem – ingatta a fejét Maia. – A nohecharist, aki csúfot űz a császárból, azonnal
elcsapnák. De attól tartottunk… attól valóban tartottunk, hogy kevésre tartanak majd
miatta.
– Nem! – Cala szinte kiáltott, mintha a gondolat is elrémítené.
– Szó sincs róla, Fényességes! – vágta rá ugyanakkor Beshelar.
– Köszönjük – felelte Maia, és még megtett két lépést, mielőtt ráébredt volna, hogy
egyikük sem azt felelte, nem a nohecharis dolga, hogy ítélkezzen a császár felett – és a
gondolat hirtelen összekapcsolódott a többivel, ami a barátsághoz hasonló
szövetségekről és kapcsolatokról formálódott a fejében.
Hirtelen lendülettel a másik kettő felé fordult.
– Az adremaza tévedett – jelentette ki.
– Fényességes? – kockáztatta meg Beshelar. Cala riadtan hátralépett.
– Amikor azt mondta, hogy nem lehetnek a barátaink. Mert ha azt akarta mondani,
hogy nem szerethetjük meg önöket, vagy önök minket, hát egyszerűen hazudott. Ennek
semmi értelme. A valóságot tagadja. Mert az úgy néz ki, hogy mi… – Félbehagyta a
mondatot, és mintha egy tányért vágna a földhöz, félrehajította a formális modort is. –
Az úgy néz ki, hogy szeretem mindkettejüket. Ha nem így lenne, hogyan is bírnám ki a
fél életemet az önök társaságában? És bizonyára fordítva is így áll a helyzet. Legalábbis
remélem.
Cala és Beshelar egyformán vörös arccal mormolt valamit, ami egyetértésnek volt
vélhető.
Maia, akinek a saját hevességétől szinte a lélegzete is elakadt, folytatta.
– Az igaz, hogy a szó általában használt értelmében nem lehetünk barátok, de
olyanféle barátom különben sem volt egész életemben, és nem is hiszem, hogy valaha
lesz. Császár vagyok. Nem lehet. De ez nem jelenti, hogy egyáltalán semmiféle barátot
nem szerezhetek. Mindössze nem olyat. Elhiszem, hogy az adremaza a legjobbat akarta
a tanácsával, de akkor is kegyetlenül tévedett. Nem kérem, vagy várom, hogy olyan
barátjuknak tekintsenek, mint a többi mazát, vagy a gárdatársaikat. De… attól még
ostobaság megtagadni, hogy vannak egymás iránt érzéseink. – Elhallgatott, nagyot
nyelt. – Feltéve, természetesen, ha önöknek is vannak.
– Természetesen vannak – felelte azonnal Beshelar.
 – Ami engem illet – tette hozzá Cala –, én soha nem bírtam másként gondolni önre,
mint… ebben igaza van, nem éppen úgy, mint egy barátra, de… meghalnék önért,
Fényességes, és nem csupán azért, mert erre esküdtem.
– Én úgyszintén – fejezte be Beshelar.
Maia sűrűn pislogott.
– Akkor másféle barátok leszünk.
Cala arcán szépséges mosoly ragyogott fel; Beshelar ugyan nem mosolygott, de
átéléssel tisztelgett.
– Nos, rendben – mosolyodott el Maia is. – Akkor induljunk vissza az Alcethmeretbe,
mielőtt Csevet a keresésünkre küld valakit.
Amikor belépett a rácskapun, életében először úgy érezte: hazaért.
 35
AZ ISTANDAÄRTHA HÍDJA

A Corazha az első tavaszi eső érkezésének napján ült össze, hogy döntsön az
Istandaärtha hídjáról. Mindenhová beférkőzött az eső hangja, és a Verven’theileian
függönyeit valaki szétnyitotta. Sártól barna, felhőktől szürke, mégis reményteljes látkép
tárult eléjük.
Hosszú idő után a prelátusok új vizsgálóját is megválasztották – száraz, ám határozott
fiatalember volt, akit a kincstár még mindig félénk vizsgálójával ellentétben látszatra
nem nyűgözött le, hogy itt ülhet. Még az ülés kezdete előtt biztosította Maiát, hogy
gondosan áttanulmányozta az ügyet, és a döntésében nem tudatlanság vagy lustaság
vezeti majd. Maia azonnal megkedvelte.
A tanácsnokok a perek alatt végig komorak maradtak, és csak a lényegre
szorítkoztak, a császárt tehát nem lepte meg, amikor a híd ügyében hevesen fellángolt a
vita. Pashavar nagyúr még mindig ellenezte, részben azon az alapon, hogy nem lehet
megvalósítani, részben azon, hogy ha mégis, akkor sem kellene. Az idegenek és az
egyetemek vizsgálója támogatta, azonban a Parlamenté hangosan, az Athmaz’are-é
csendesen szembeszállt vele. A prelátusok vizsgálója bemutatta a képességeit:
egyenesen a vita sűrűjébe vetette magát, és bár először mintha az ellenzők táborához
csatlakozott volna, néhány kérdésére olyan választ kapott, ami megfordította a
véleményét. A kincstár vizsgálója csak ült, és némán hallgatta őket.
A szavazás végül teljesen kiszámíthatóan alakult: három igen, három nem, és a
kincstár vizsgálója riadtan jelentette be, hogy tartózkodik.
– Nem tartózkodhat! – csattant fel dühösen Pashavar nagyúr.
– De megteheti – igazította ki Deshehar nagyúr. – Habár beismerjük, jobban örülnénk,
ha nem tenné.
– Nem tudunk dönteni – nyögte ki a kincstár vizsgálója. – Sajnáljuk, de ez az igazság.
– Megjegyezhetem, hogy a döntésképtelenség nem épp kívánatos személyiségvonás
a Corazha tagjánál? – vetette oda Pashavar.
– Beadhatjuk a lemondásunkat, ha a Fényességes Császár így kívánja – nézett a
kincstár vizsgálója Maiára.
– Ön igen határozottan határozatlan – jegyezte meg Maia, mire a tanácsnokok egy
része meglepetten felnevetett. – Nem kérjük, hogy mondjon le. Ám ha úgy találja, hogy a
Corazhában betöltött tisztével együtt járó felelősség túl sok az ön számára,
természetesen megengedjük, hogy megtegye.
A vizsgáló meghajtotta a fejét.
– Köszönjük, Fényességes. Mi… nos, nem vártuk, hogy ennyire erőt próbáló lesz, és
még némi időre van szükségünk, hogy megfontoljuk.
– Természetesen.
– Mindazonáltal – tette hozzá a vizsgáló rendíthetetlenül –, a híd kérdésében továbbra
sem szavazhatunk. Tartózkodunk.
– Nos – állapította meg Pashavar nagyúr, és a hangja savanyú volt, mint az ecet –,
eszerint önön áll, Fényességes, hogy elbillentse a mérleget.
– Pashavar nagyúr, a változást ön sem állíthatja meg – válaszolta együttérzőn Maia,
mire a tanácsnok csak egy essünk túl rajta intéssel válaszolt.
– A híd mellett szavazunk – jelentette ki Maia, ahogy mindenki várta.
– Köszönjük, Fényességes – csapott le rá Deshehar nagyúr. – Javasolhatjuk, hogy
Varenechibel Hídja legyen a neve, az ön elhunyt atyja után?
 Nem, kiáltott fel némán Maia. A következő pillanatban rátalált az ihlet, és tudta, nem
téved.
– Kiváló gondolat – válaszolta –, de jobban szeretnénk, ha a Bölcsesség Hídjának
neveznénk, minden áldozat emlékére. És a remény jegyében is.
Erre már a Corazha minden tagja, beleértve Pashavar nagyurat is, egyetértőn fejet
hajtott.
Az ülést nem sokkal ezután berekesztették. Maia ülve maradt, és Csevetre várva
nézte, ahogy a terem lassan kiürül. Amikor már csak ketten maradtak, a Maia háta
mögött álló Telimezht és Kirut leszámítva, Csevet szólalt meg.
– Nelozho ügye, meg ez után önt Hídverő Edrehasivarnak fogják nevezni – állapította
meg.
Maia elgondolkodott ezen.
– Feltételezem, ez igaz – állapította meg.
A gondolatai továbbszaladtak, a szövetségek felé, Idra, Csethiro és Gormened felé,
Pashavar nagyúr és Orthema kapitány felé, Vedero, mer Celehar és Arbelan felé. Cala,
Beshelar, Kiru és Telimezh felé. Csevet felé. Már bánta a fel nem épített hidakat –
Setheris, Sheveän, Chavar –, és amiket fel sem építhetett volna, mint Nemolis bátyja
esetében. És tudta, hogy ha az élete hátralévő részét hídveréssel tölti, az nem lesz rossz
élet.
– Szeretnénk, ha így lenne – bólintott. – Nagyon is szeretnénk.
 KIVONAT

A Tündék Országában utazók számára összeállított kézikönyvből

(Kiadta a Kanyargós Lépcső Nyomda, a Pencharni Királyi Kereskedők Céhének
megbízásából)

KIEJTÉS
Az ethuverazi nyelvben nincsenek néma hangzók. Két egymást követő magánhangzó
hosszan ejtendő, kivéve, ha a második umlautos, mint a nagy, központi folyó,
Istandaärtha neve; ezekben az esetekben külön ejtendők. Az ai hangzókapcsolat a máj
szóhoz hasonlóan ejtendő; az ei az éjjel szóhoz hasonlóan, az ee pedig, amely igen
ritkán, többnyire archaikus szövegekben fordul elő, a hosszú í hangzónak felel meg.
Az ethuverazi nyelvben sok a hehezetes mássalhangzó. A ch kiejtése cs, az
ethuverazi mellett kizárólag annak testvérnyelvében, a barizhaniban megtalálható kh
hátul képzett torokhang, amellyel a kísérletezést nem ajánljuk az utazónak, amíg a
nyelvvel egyébként ismerős és családias viszonyba nem került. A th a fogsorok között
képzett, sziszegő hang, a sh kiejtése s. A koboldlakta vidékeken kívül a zh hangzó
ugyanolyan ritka, mint a kh, és a kiejtése leginkább elmosódott zs hangra emlékeztet.
A c mássalhangzó kiejtése mindig kemény (a barizhani határvidéken élő tündék már a
k betűt is átvették a kobold ortográfiából), a cs hangzópár kiejtése, ha lehetséges, ksz.
Az aposztróf kiesett szótagot jelöl, a kiejtésre nincsen hatása. Egyébiránt, mint az
utazó láthatja, az ethuverazi írás teljes mértékben rendszerezett.

NEVEK

A személynevek nemét a végződésük jelöli. A férfinevek végződése -a, -is és -et, mint a
három fivér, Vana, Vanis és Vanet népszerű meséjében, amelyben Vanet, a legkisebb és
leggyengébb az egyetlen, aki képes felemelni a kardot az ogre üllőjéről. A női nevek
végződése -o és -an. Mindkét nemre jellemző ugyanakkor az -u végződés.
A tündék lakta vidéken a családnevek kiemelt jelentőséggel bírnak. Az utazó ne
tévessze szem elől, hogy a családnevek alapja a szótő, és a kapcsolódó képzők jelzik a
személy nemét és családi állapotát. A férfiak családnevének végződése -ar; a férjes
asszonyoké -aran, a hajadonoké -in. Az -ada képző jelentése sokaság, és a családra utal,
avagy a tündék szóhasználatával a háznépre mint közösségre. A déli köznép
nyelvezetében, a kobold határhoz közel, még élnek az -a, -o,-eth képzők, a nyugati
síkságok állattenyésztő népe pedig -ez, ezho, -ezhen végződéssel képzi a családneveket.
A földrajzi neveket is hasonló módon képzik. Megjegyzendő, hogy a városok és a
folyók egyaránt a védőszellemeik után kapták a nevüket, ennélfogva a városnevek
mindig nő-, a folyók mindig hímneműek. (Nagyon ajánlott figyelmen kívül hagyni az
Istandaärtha folyóról és Cairado városról szóló, a vulgáris népek körében terjedő illetlen
verseket.) Az -ee végződés településre, az -an közösségi helyre utal. A palotát jelentő
theileian szó kormányzati illetve bírósági épületekre használatos. A császár palotáját
jelentő untheileian szó archaikus előtagjának pontos jelentése nem maradt fenn. A
filológusok véleménye megoszlik, egyesek szerint a bölcsességre utal, mások szerint a
központra.

MEGSZÓLÍTÁSOK
A tündék ősi népe nagy hangsúlyt helyez a szertartásokra; ajánlott mindig az
udvariasság irányába tévedni. Sose szólítsunk meg egy tündét informálisan, tegeződve,
még az alacsonyabb rangú szobalányokat vagy felszolgálókat sem. A túlzott formalitást
megbocsátják egy idegennek, a faragatlanságot soha.
A tünde címzetek ennek megfelelően bonyolultak, a figyelmetlen utazó könnyen
összezavarodhat közöttük. A tizenhárom év alatti gyermekek megszólítása michen, azaz
kicsi. Habár a nagykorúsági korhatár Ethuverazban tizenhat év, a tizenhárom éves
gyerekektől már elvárják, hogy részt vegyenek a felnőttek életében, ezért ugyanaz a
tisztelet illeti meg őket, mint a felnőtteket.
A férfiak megszólítása mer, a férjes asszonyoké merrem, a hajadonoké min. (Érdemes
a vas eskügyűrűt keresni a hölgy jobb kezén.) Mindazonáltal még a legkisebb zsebbáró is
osmerként tisztelendő, a felesége osmerrem, a leánya osmin. A díszesebb rangúak – az
utazó legyen nyugodt, ezekkel nem fog váratlanul találkozni – nevének előtagja a dach,
ami a hatalmasabb jelentésű dachen rövidült alakja. A megszólításuk dach’osmer,
dach’osmerren, dach’osmin.
A császár megszólítása mindig és minden körülmények között Fényességes.
A tünde vidékek kézműves céhein belül sajátos hierarchia él, az ennek megfelelő
rangokkal és megszólításokkal. A kézművesek megszólítása mer, merrem vagy min.

A CSÁSZÁROK

A Tündék Országát több mint kétezer éve a Drazhada-család uralja – habár be kell
vallani, hogy a dinasztia folyamatossága immár nagyrészt politikai fikció, tekintve, hogy
az uralkodók sokszor jól eltervezett örökbefogadás által biztosították a trónt választott
örököseik részére. Az uralkodók trónra lépésükkor melléknevet kapnak; ezek kivétel
nélkül archaikus és bonyolult megnevezések, amelyekkel az utazó egyéb kontextusban
nem találkozhat, és amelyeket tovább módosít az uralkodót jelölő előtag. Mielőtt (az
általában Hódítóként ismert) Edrevenivar egyesítette volna a keleti és nyugati tünde
országrészt, ez az előtag mindig Bel- volt. Edrevenivar óta és tiszteletére azonban –
habár a teljes nevét azóta egyetlen uralkodó sem vette fel – az előtag Edre-re változott.
Utóbb I. Varenechibel a Vare- előtagot választotta, amelyet a köznép az ősei
megsértésének vél, és balszerencsésnek hisz.

SZEMÉLYEK, HELYEK, TÁRGYAK ÉS ISTENEK LISTÁJA

Aäno: Kevo leánya, szolgáló Edonomee-ben

adremaza: az Athmaz’are vezetője
Aisava, Csevet: futár; később VII. Edrehasivar titkára
Aizheveth: A Choharo Bölcsességének vizsgálója, második szintű tudós
Akhalarna: isten
Alcethmeret: a császár székhelye az Untheileneise Udvarban
Alchenada: nemes ház
Alchenin, Doru: nemes asszony
Aalo: város Thu-Athamarban
Anmura: a nap és a háború istene
Anmur’theileian: tündék által épített erőd az evressai sztyeppén, a nazh-
morhathverák nevezik a Halál Emlékének és Dögcsontoknak is.
Anvernel: a Chadevai-tenger túloldalán fekvő ország
Ashedro: egyetemi város Thu-Athamarban
Ashevezhko: a tenger barizhani istennője
Athamara: ethuverazi folyó, amely Cairadónál folyik az Istandaärthába
Athmaz’are: az ethuverazi maza-intézet
Atterezh, Clemis: a császári öltöztető
Aveio: thu-evresari falu
A Világítótorony Őreinek Gyülekezete: Ashevezkho híveinek urvekhi gyülekezete
Avris: császári edocharis
Bakhoree: a Drazhada-ház thu-cethori udvarháza
Barizhan: Ethuveraz déli szomszédja; koboldföld
barizhani: Barizhan beszélt nyelve
Bársony: egy ló
Bazhevada: nemes ház
Bazhevar, Dalera: Bazhevel gróf unokaöccse
Bazhevel: thu-thetari gróf
Bazhevin, Stano: Ciris Drazhar menyasszonya, Bazhevel grófjának leánya
Belmaliven, IV. (meghalt): Belmaliven zhas, a Tündék Országának 123. császára; V.
Belmaliven fivére; XI. Belvesena és VI. Belmaliven atyja
Belmaliven, V. (megh.): Belmaliven zhas, a Tündék Országának 124. császára; IV.
Belmaliven fivére
Belmaliven, VI. (megh.): Belmaliven zhas, a Tündék Országának 126. császára; IV.
Belmaliven fia, XI. Belvesena fivére
Beltanthiar, III. (megh.): Beltanthiar zhas, a Tündék Országának 113. császára; a
Bitorló Oravától Hanevis Athmaza mentette meg
Beltanthiar, V. (megh.): Beltanthiar zhas, a Tündék Országának 121. császára;
gyermekcsászárként halt meg
Belthelema, IX. (megh.): Belthelema zhas, a Tündék Országának 88. császára;
Valestho Drazharan férje
Belu: Hezhethora-gárdista
Belvesena, XI. (megh.): Belvesena zhas, a Tündék Országának 125. császára; IV.
Belmaliven fia, VI. Belmaliven fivére
Berenada: nemes ház
Berenar, Eiru: a kincstár vizsgálója, később lordkancellár, Anzhevo Berenaran
felesége
Berenaran, Anzhevo: Eiru Berenar felesége
Beshelar, Deret: első nohecharis VII. Edrehasivar mellett
Bölcsesség Hídja: az Istandaärtha hídja
Bralchenar, Evrenis: léghajómunkás, Curnar követője
Bromada: nemes ház
Bromar: az idegenek vizsgálója
Bucarezh: komédiaíró
Cairado: thu-athamari város
Cairado Fénye: léghajó
Cala athmaza: első nohecharis VII. Edrehasivar mellett
Calestho: thu-evresari város
Cambeshada: nemes ház
Cambeshin, Dinan: Ino Drazhin játszótársa
Carcethlened, Amu: barizhani költő
Celehada: nemes ház
Celehar, Thara: a holtak vizsgálója, Csoru Drazharan rokona
Celehel: Thu-Cethor grófja, Csoru Drazharan atyja
Celvaz: Ethuverazzal szomszédos ország
Ceredada: nemes ház
Ceredel: thu-cethori őrgróf
Ceredin, Csethiro: Arbelan Drazharan nagy-unokahúga, Ceredel őrgróf leánya
Cetho: az Untheleneise Udvart körülvevő város
Cethoi Munkások Ligája: a cethói munkások szervezete
Cethora: ethuverazi folyó, amely Zhaö mellett folyik az Istandaärthába
Cethoree: a Drazhada-család udvarháza; ide száműzte IV. Varenechibel Arbelan
Drazharant
Ceth’ulimeire: Ulis szentélye (ulimeiréje) Cethóban, egyben temető
Chadevai-tenger: az óceán Barizhantól délre
Chavada: nemes ház
Chavar, Nurevis: Uleris Chavar fia
Chavar, Uleris: ethuverazi lordkancellár
Chavel: thu-athamari vikomt, Uleris Chavar fivére
Chevarimai: isten; a kultuszát betiltották
Choharo: thu-istandaäri város
Choharo Bölcsessége: léghajó
Clunethada: Thu-Athamar legfőbb családja
Clunethar, Orchenis: Thu-Athamar hercege; Uleviän Clunetharan férje
Clunetharan, Ebreneän (megh.): IV. Varenechibel nővére
Clunetharan, Uleviän: Tethimel herceg leánya, Orchenis Clunethar, Thu-Athamar
hercegének felesége
Corat’ Arhos: a Víz Átka; tengeri kígyó
Corat’ Dav Arhos: a barizhani Nagy Avar palotája
Corazha: császári tanácsadó-testület, hét vizsgálóból áll: a bíróságok, a prelátusok,
az egyetemek, a kincstár, az idegenek, a Parlament és az Athmaz’are vizsgálójából
Csaivo: a folyók, a vizek, a születés és a gyógyítás istennője
Csedo: thu-istandaäri falu
Csovar, Tanet: a császár vizsgálója
Cstheizo Caireizhasan: a csillagok, a bölcsesség és a mágia istennője
Curnar, Olvaris (megh.): filozófus, Varevesena uralma alatt kivégezték
Dachen, Mura: a császár koronaékszerei
Daiano: thu-cethori falu, Ezhótól északra, ásványvízforrásairól ismert
Dalar, Evru (megh.): Oseian Dalaran férje, Thara Celehar szeretője
Dalaran, Oseian (megh.): Evru Dalar felesége
Danivada: nemes ház
Danivaran, Aro: nemes asszony
Danivin, Thiriän: Aro Danivaran leánya
Dazhis Athmaza: VII. Edrehasivar második nohecharisa
Deshehar: a Parlament vizsgálója
Dicsőséges Sárkány: Shaleän Sevraseched hajója
Dorashada: thu-cethori nemes ház
Drazhada: Ethuveraz császári háza
Drazhar, Ciris (megh.): IV. Varenechibel és Pazhiro Drazharan második fia (a császár
harmadik fia), Stano Bazhevin vőlegénye; a Choharo Bölcsessége lezuhanásakor
meghalt
Drazhar, Cora: apród Csoru Drazharan udvarában; Maia Drazhar harmad-
unokatestvére
Drazhar, Ermezhis (megh.): herceg a Drazhada-házból, fogyatékos
Drazhar, Idra: az Untheileneise Udvar hercege, Nemolish Drazhar és Sheveän
Drazharan gyermeke, Ino Drazhin és Mireän Drazhin fivére
Drazhar, Maia: Chenelo Drazharan és IV. Varenechibel egyetlen gyermeke (a császár
negyedik fia); az apja először Isvaroë-ba száműzte (Chenelo Drazharannal együtt),
később Edonomee-ba (Setheris Nelarral); lásd még: Edrehasivar, VII.
Drazhar, Nazhira (megh.): IV. Varenechibel és Pazhiro Drazharan idősebb fia (a
császár második fia); a Choharo Bölcsessége lezuhanásakor meghalt
Drazhar, Nemera: lásd: Varenechibel, IV.
Drazhar, Nemolis (megh.): az Untheileneise Udvar hercege, IV. Varenechibel és
Leshan Drazharan gyermeke, Sheveän Drazharan férje, Idra Drazhar, Mireän
Drazhin és Ino Drazhin atyja; a Choharo Bölcsessége lezuhanásakor meghalt
Drazharan, Arbelan: IV. Varenechibel első felesége, meddősége miatt eltaszították
és Cethoree-ba száműzték
Drazharan, Chenelo (megh.): Maru Sevraseched, a Barizhani Nagy Avar második
törvényes lánya, IV. Varenechibel negyedik felesége, Maia Drazhar anyja; IV.
Varenechibel Isvaroëba száműzte, ott is halt meg
Drazharan, Corivero: császárné; a Corivero császárné álma című opera ihletője
Drazharan, Csoru: IV. Varenechibel ötödik felesége, Thara Celehar rokona
Drazharan, Leshan (megh.): IV. Varenechibel második felesége, Nemolis Drazhar
és Nemriän Imaran anyja
Drazharan, Parmeno: császárnő
Drazharan, Pazhiro: IV. Varenechibel harmadik felesége, Nazhira Drazhar, Ciris
Drazhar és Vedero Drazhin anyja; szülésben halt meg
Drazharan, Sheveän: az Untheileneise Udvar hercegnője, Nemolis Drazhar felesége,
Idra Drazhar, Mireän Drazhin és Ino Drazhin anyja.
Drazharan, Valestho: IX. Belthelema császárnéja
Drazhin, Ino: Nemolis Drazhar és Sheveän Drazharan fiatalabb leánya, Idra Drazhar
és Mireän Drazhin testvére.
Drazhin, Mireän: Nemolis Drazhar és Sheveän Drazharan idősebb leánya, Idra
Drazhar és Ino Drazhin testvére.
Drazhin, Vedero: IV. Varenechibel és Pazhiro Drazharan leánya
Duchenel: nemes ház
Duchenin, Loran: Duchenel gróf második lánya, Uleris Chavar unokahúga
Ebremis: az Alcethmeret főszakácsa
Echana: az Untheileneise Udvar gárdatisztje
Edonara: lápvidék Thu-Evresar nyugati részén
Edonomee: a Drazhada-család birtoka; Maia Drazhart és Setheris Nelart ide
száműzte IV. Varenechibel
Edrehasivar, VI. (megh.): Edrehasivar zhas, a Tündék Országának 182. császára;
Edrehasivar, VII.: Edrehasivar zhas, a Tündék Országának 209. császára; lásd még:
Drazhar, Maia
Edretanthiar, III. (megh.): Edretanthiar zhas, a Tündék Országának 172. császára;
Edrethelema, III. (megh.): Edrethelema zhas, a Tündék Országának 185. császára;
a jelen Untheileneise Udvar tervezője
Edrethelema, IV. (megh.): Edrethelema zhas, a Tündék Országának 186. császára;
III. Edrethelema fia; az Untheileneise Udvar felépítője
Edrethelema, V. (megh.): Edrethelema zhas, a Tündék Országának 187. császára;
IV. Edrethelema fia; az Untheileneise Udvar felépítője; Lisethu Pevennin
kivégeztetője
Edrethelema, VI. (megh.): Edrethelema zhas, a Tündék Országának 188. császára;
V. Edrethelema fia; az Untheileneise Udvar felépítője
Edrethelema, VIII. (megh.): Edrethelema zhas, a Tündék Országának 192.
császára; gyermek császár, aki nem érte meg a felnőttkort
Edrevechelar, XIV. (megh.): Edrevechelar zhas, a Tündék Országának 201.
császára; Maia Drazhar hatodfokú nagybátyja
Edrevechelar, XVI. (megh.): Edrevechelar zhas, a Tündék Országának 203.
császára; I. Varenechibel atyja
Edrevenivar (megh.): Edrevenivar zhas, a Tündék Országának 157. császára; Hódító
Edrevenivarként ismert; egyesítette Ethuveraz nyugati és keleti országrészét
Erimada: nemes ház
Esaran, Echelo: az Alcethmeret udvarmestere
Esha: császári edocharis
Eshoravee: a Tethimada-család birtoka
Esret: barizhani apród Vorzhis Gormened szolgálatában
Estelveriär: Ethuveraz szomszédja
Esthoramire: az Untheileneise Udvar börtöne
Ethuveraz: a Tündék Országa
Ethuverazhid Mura: a Tündék Országának koronája
Ethuverazhid Zhas: a Tündék Országának császára
ethuverazi: a Tündék Országának nyelve
Evresartha: ethuverazi folyó, Ezho mellett folyik az Istandaärthába
Evressai sztyeppe: a nazhmorhathverák otthona
Ezho: thu-cethori város, a III. Varenechibel uralkodása alatti aranyláz idején
alapították
Felhőlovak: amalói kocsma
Gormened, Nadaro: Vorzhis Gormened felesége, Chenelo Drazharan unokatestvére
Gormened, Vorzhis: az Untheileneise Udvarba küldött barizhani nagykövet; Nadaro
Gormened férje
Habrobar: pecsétkészítő
Halezh: az Óraművesek Céhének mestere
Halezho, Avro: az Óraművesek Céhének tagja, Nedaö Vechin testvére
Hanevis athmaza (megh.): nohecharis III: Beltanthiar mellett
Haru: edonomee-i szolga
Hezhethora-gárda: a Barizhani Nagy Avar hagyományos őrsége
Ilinveriär: Ethuveraz szomszédja
Imada: nemes ház
Imaran, Nemriän: IV. Varenechibel és Leshan Drazharan leánya; Imel őrgróf felesége
Imel: thu-athamari őrgróf, Nemriän Imaran férje
Inver: a Hezhethora katonája
Isheian: szolga az Alcethmeretben
Ishilar: az Untheileneise Gárda káplárja
Istandaärtha: Ethuveraz főfolyója
Isthananda: kisebb ház
Isthanar: az egyetemek vizsgálója
Isvaroë: a Drazhada-család birtoka, ide száműzte Chenelo Drazharant és Maia
Drazhart IV. Varenechibel
Jószándékú Lótusz: gőzhajó
Kevo: edonomee-i szakács, Aäno anyja
Khel-Avezher: a chadevai-tengeri kalózok önjelölt királya
Khever: az Untheileneise Udvar istállószolgája
Kiru athmaza: VII. Edrehasivar második nohecharisa; Csaivo szolgája
Lanthevel: thu-athamari őrgróf, a Vér Házának vezetője
Lanthevin, Iviro: Lanthevel őrgróf unokahúga
Leilis Athmaza: Idra Drazhar tanítója
Lohaiso: thu-evresari város
Lohaiso Hűsége: léghajó
Mazan’theileian: az Athmaz’are kerülete az Untheileneise Udvarban
Michen Mura: a császár Kisebb Ékkövei
Michen’theileian: a császár kihallgatási terme
Mich’othasmeire: Minden Istenek Kápolnája az Untheileneise’meirében
Narchanezhen, Atho: léghajómunkás, Curnar követője
nazhmorhathvera: az Éjjeli Ég Népe, az evressai sztyeppék lakói; háborúban állnak
Ethuverazzal
Nazhcreis, Dein: nazhmorhathvera boszorkány; albínó
Nelada: kisebb ház
Nelar, Setheris: IV. Varenechibel küldte Edonomee-be Maia Drazharral
Nelaran, Hesero: Setheris Nelar felesége
Nelozho: thu-cethori falu
Nemer: császári edocharis
Neraiis: szolga Csoru Drazharan házában
Nethenada: nemes ház
Nethenel, Pazhis: thu-tetari gróf
Nethen-gázló: gázló a Tetara folyón
Nevennamire: az Untheileneise Udvar alatti börtön
Olchevada: nemes ház
Omdar: komédiaíró
Orava: a Bitorló; az egyetlen varázshasználó, aki valaha megpróbálta megdönteni
Ethuveraz trónját
Orimada: nemes ház
Orimar: a főfutár
Ormevada: nemes ház
Orshan: a termények és földművesek istennője
Orthema, Verer: az Untheileneise Gárda kapitánya
Orthemo, Reneian: Verer Orthema kapitány felesége
Orseva: az Untheileneise’meire legmagasabb rangú szerzetese
Orshet: barizhani kertész az Alcethmeretben
Osreian: a föld, a földrengések és katasztrófák, a művészek és kézművesek istennője
Ozhis: az Athmaz’are novíciusa
Parlament: Ethuveraz parlamentje két házból áll, a Vér Házából és a Köznép Házából
Pashavada: nemes ház
Pashavar: a bíróságok vizsgálója
Pashavar, Corvis: ifjú nemes
Pashavaran, Ailano: Pashavar nagyúr felesége
Pashavel: thu-cethori herceg
Pelar: a Choharo Bölcsességének vizsgálója, második szintű tudós
Pelchara: edonomee-i szolga
Pencharn: Ethuveraz szomszédja
Perenched, Ursu: Maru Sevasechred természetes lánya, egy hajóskapitány felesége
Pevennada: kihalt nemes ház
Pevennin, Lisethu (megh.): nemes hölgy az utolsó házból, amely lázadást
szervezett a Drazhada-ház ellen
Polchina, Evet: az Óraművesek Céhének mestere
Puzhvarno: thu-athamari város, Eshoravee mellett
Reshema: futár
Rohethada: nemes ház
Rohethar, Idra: Sheveän Drazharan atyja
Rohetharan, Zharo: Sheveän Drazharan anyja
Rosharis: az Untheileneise Udvar főlovászmestere
Rosiro Ereje: léghajó
Salezheio: a szél, a tél, a futárok és történetmondók istennője
Sehalis Athmaza: az Athmaz’are adremazája
Selthevis: Maru Sevraseched titkára
Sevesar: a Choharo Bölcsességének vizsgálója; második szintű tudós
Sevezho: thu-istandaäri város
Sevraseched, Holitho: Maru Sevraseched természetes lánya; apáca Urvekhben
Sevraseched, Maru: Barizhan Nagy Avarja, Shaleän Sevraseched, Thever
Sevraseched, Ursu Perenched, Holitho Sevraseched, Chenelo Drazharan és Naidean
Vizhenka atyja
Sevraseched, Shaleän: Maru Sevraseched természetes lánya, hajóskapitány a
Dicsőséges Sárkányon, honos kikötője Solunee, ahol a felesége él
Sevraseched, Thever: Maru Sevraseched legidősebb törvényes lánya
Shulivada: nemes ház
Shulivar, Aina: léghajómunkás, Curnar híve
Solichel: thu-tetari gróf
Solunee: kikötő a Chadevai-tengeren
Sonevet Athmaza: az Athmaz’are vizsgálója
Sorchev, zhas (megh.): Csedo uralkodója Ethuveraz egyesítését megelőzően
Tativada: nemes ház
Tativin, Aizheän: Vedero Drazhin barátja
Teia: barizhani apród Vorzish Gormened szolgálatában
Telimezh: VII. Edrehasivar második nohecharisa
Tetara: ethuverazi folyó; a barizhani határ mellett ömlik az Istandaärthába
Tethimada: thu-athamari hercegi ház
Tethimar, Eshevis: Tethimel herceg fia
Tethimar, Teru: Cetho főprelátusa
Tethimel: thu-athamari herceg, Ethuveraz egyik leggazdagabb földbirtokosa
Tethimin, Paru: Tethimel herceg lánya
Thorchelezhen: az Untheileneise’meire ifjú szerzetese
Thu-Athamar: Ethuveraz tartománya
Thu-Cethor: Ethuveraz tartománya
Thu-Evresar: Ethuveraz tartománya
Thu-Istandaär: Ethuveraz tartománya
Thu-Tetar: Ethuveraz tartománya
Ubezhada: nemes ház
Ubezhar, Odris: Eshevis Tethimar barátja
Ubezharan, Medo: Ordis Ubezhar felesége
Ulis: a halál és a hold istene
Ulzhavada: nemes ház
Ulzhavel (megh.): thu-cethori vikomt; öngyilkosságot követett el, miután IV.
Varenechibel száműzte
Untheileian: az ethuverazi zhas, a császár csarnoka, az Untheileneise Udvar
központja
Untheileneise Gárda: az Untheileneise Udvar őrei, a szolgálatuk nagyrészt, de nem
kizárólag, formális
Untheileneise’meire: az Untheileneise Udvar othasmeiréje
Untheileneise Udvar: az ethuverazi császárok palotája; itt kapott helyet a
Főbíróság, a Parlament, a Corazha, az Athmaz’are Mazan’theileianja, és a cethói
főprelátus
Upazhera: a Cethora mellékfolyója
Urvekh’: barizhani város a tengerparton
Usharsu Athmaza (megh.): III. Edretanthiar uralma alatt az Athmaz’are Adremazája
Ushenar: az Untheileneise Udvar orvosa
Uvezho: thu-cethori város
Valno: thu-evresari város, ahol Akhalarna a földre zuhant
Varenechibel, I. (megh.): Varenechibel zhas, a Tündék Országának 204. császára;
XVI. Edrevechelar fia
Varenechibel, II. (megh.): Varenechibel zhas, a Tündék Országának 205. császára;
I, Varenechibel fia
 Varenechibel, III. (megh.): Varenechibel zhas, a Tündék Országának 206. császára;
II. Varenechibel fia
Varenechibel, IV. (megh.): Varenechibel zhas, a Tündék Országának 208. császára;
Varevesena fia; (sorban) Arbelan Drazharan, Leshan Drazharan, Pazhiro Drazharan,
Chenelo Drazharan, Csoru Drazharan férje, Nemolis Drazhar, Nemriän Imaran,
Nazhira Drazhar, Ciris Drazhar, Vedero Drazhin, Maia Drazhar atyja; a Choharo
Bölcsessége lezuhanásakor halt meg
Varevesena (megh.): Varevesena zhas, a Tündék Országának 207. császára, III.
Varenechibel fia, IV. Varenechibel és Ebreneän Clunetharan atyja
Vechin, Nedaö: operaszoprán Zhaö-ből
Veremnet: thu-cethori vadvédelmi terület
Versheelen: a Chadevai-tenger szigetei
Verven’theileian: a Tanácsterem, a Corazha üléseinek helye
Veschada: thu-athamari nemes ház
Veschar, Ciret: Eshevis Tethimar barátja
Virenada: nemes ház
Vizhenka: a Hezhethora századosa; Nadeian Vizhenka férje
Vizhenka, Nadeian: Maru Sevraseched lánya, Vizhenka százados felesége
Volsharezh: a főfutár irodatisztje
Vorenzhessar: thu-cethori város, Ezhótól északnyugatra; Reneian Orthemo
szülőhelye
Zhaö: thu-athamari város
Zhavanin, Suler: Mireän Drazhin és Ino Drazhin dajkája
Zherinada: thu-tetari város
Zhidelka: barizhani selyemkereskedő, egykori kalóz

Tor Books, New York, 2014

Borítógrafika: Anna és Elena Balbusso
Tördelés: Kühne Andrea
Cover illustration Anna and Elena Balbusso, 2014
GABO Kiadó, 2016
Kiadja GABO Kiadó
Felelős kiadó: Földes Tamás
Felelős szerkesztő: Kleinheincz Csilla