Mitch Albom: The Time Keeper

© 2012 Mitch Albom

Fordította: Dr. Dobosi Beáta, 2012

Mitch Albom
Az Idő Ura

Ajánlom ezt a könyvet, mely az időről szól, Janine-nek,

aki az élet minden egyes percét értékessé teszi.

1. Bevezető
Egy férfi egyedül ül egy barlangban.

A haja hosszú. A szakálla a térdéig ér. Állát a tenyerébe támasztja. Lehunyja a

szemét.
Hallgat valamit. Hangokat. Véget nem érő hangokat. A hangok a barlang
sarkában sötétlő tóból törnek elő.
A Föld lakóinak hangjai.
Csupán egyetlen dolgot akarnak.
Időt.

Az egyik hang Sarah Lemoné.

Egy mai tizenéves, az ágyán heverészik, és egy fényképet nézeget a
mobiltelefonján: egy jóképű srácot, akinek kávészínű haja van.
Ma este találkoznak. Ma este fél kilenckor. Izgatottan kántálja:
– Fél kilenc, fél kilenc! – és elmereng rajta, mit is vegyen fel. Fekete farmert?
Ujjatlan felsőt? Nem. Gyűlöli a karját. Ujjatlant semmiképp.
– Időre van szükségem – mondja.

Az egyik hang Victor Delamonte-é.

Ő egy nyolcvanas évei közepén járó tehetős férfi, aki az orvosi rendelőben ül.
A felesége mellette. A vizsgálóasztalt fehér papír borítja.
Az orvos halkan beszél.
– Nem tehetünk sokat… – mondja.
A hónapokig tartó kezelés nem segített. Daganatok. A vese…
Victor felesége mintha meg akarna szólalni, de egy hang sem jön ki a torkán.
Mintha csak egy gégéjük lenne, Victor köszörüli meg helyette a torkát.
– Grace azt szeretné kérdezni, hogy… hogy… mennyi időm van még?

A szavai – és Sarah szavai – a távoli barlang felé sodródnak, ahol a

magányos, szakállas férfi ül. Ő az Idő Atyja.
 Azt hihetné az ember, hogy pusztán mese, egy újévi üdvözlőlap figurája;
vénséges vén, szikár alak, aki egy homokórát szorongat, s öregebb, mint bolygónk
bármely más teremtménye.
Pedig az Idő Atyja nagyon is létezik. És az az igazság, hogy nem öregszik.
Noha a szakálla rakoncátlanul nő, a haja meg zuhatagként omlik alá – ami sokkal
inkább az élet jele, mintsem a halálé –, a teste ruganyos, a bőre ránctalan, és pont
az a valami nincs rá hatással, aminek az ura.
Hajdanán, mielőtt még feldühítette volna Istent, hétköznapi férfi volt, akinek
a halál volt az osztályrésze, ha ideje lejár.
De most más sors az övé: a barlang fogságában kell hallgatnia a világ összes
könyörgését, percekig, órákig, évekig, időtlen időkig.
Már egy örökkévalóság óta itt kuksol. Feladta a reményt. Pedig
valamennyiünk órája ketyeg, halkan, valahol. Az övé is.
Az Idő Atyja nemsokára szabad lesz!
Visszatérhet a Földre.
És befejezheti, amit elkezdett.
2.

Ez a történet arról szól, mit is jelent az idő,

és visszanyúlik a messzi-messzi múltba, az emberiség történelmének

hajnaláig, amikor egy mezítlábas fiú rohant fel a domboldalon. Előtte egy
mezítlábas leány. A fiú igyekszik a lány nyomába érni. Gyakran megesik ez fiúk és
lányok között.
Kettejük számára mindig is így lesz.

A fiú neve Dor. A lányé Alli.

Ebben az életkorban még közel egyforma magasak, a hangjuk vékonyka, a

hajuk sötét, az arcukra sár száradt.
Alli futtában hátra-hátrapillant Dorra, és vigyorog. Amit érez, az az első
szerelem izgalma. Felkap egy kavicsot, és a fiú felé hajítja.
– Dor! – kiáltja.

Dor a lélegzetvételeket számolja futás közben.

Ő az első ember a Földön, aki megpróbálja: számolni igyekszik, számokat

talál ki. Az ujjai összeillesztésével kezdte, minden párnak hangot és értelmet
adott. S hamarosan mindent megszámolt, amit csak tudott.
Dor szelíd, engedelmes gyermek, de az esze jobban vág, mint a többieké. Más,
mint a társai.
És az emberi történelem ezen korai fejezetében egy gyermek, aki más, mint a
többi, megváltoztathatja a világot.
Isten pont ezért nem téveszti őt szem elől.

– Dor! – kiállja Alli.

 A fiú felnéz, és elmosolyodik – Allira mindig mosolyogni szokott –, és a kavics
a lába előtt ér földet. Felszegi a fejét, és az agyában megszületik egy gondolat.
– Dobj még egyet!
Alli a magasba hajítja a követ. Dor az ujjait számolja, hangot ad az egynek,
hangot ad a kettőnek…
– Ahrrganf!
Egy másik fiú ragadta meg hátulról, Nim, aki sokkal magasabb és erősebb
nála. Nim rikolt egyet, amikor a térdét Dor hátába nyomja.
– Én vagyok a király!
Mindhárom gyerek felkacag.
Ismét futásnak erednek.

El tudjuk képzelni, milyen lehet az élet idő nélkül?

Aligha. Itt vannak a hónapok, az évek, a hét napjai. A falon és az autó

műszerfalán óra ketyeg. Van időbeosztásunk, naptárunk, vacsoraidőnk és
moziműsorrendünk.
De más teremtményeket körülöttünk nem érdekel az idő. A madarak
sosincsenek késésben. A kutyánk nem pillantgat az órájára. A szarvasok nem
idegeskednek a tovasiető évek miatt.
Egyedül az ember méri az időt.
Egyedül az ember jelzi harangszóval az órát.
És ezért egyedül az ember éli át azt a bénító félelmet, amit a többi
teremtmény nem ismer.
A félelmet, hogy kifut az időből.
3.
Sarah Lemon fél, hogy kifut az időből.

Kilép a zuhany alól, és számol. Húsz perce van, hogy megszárítsa a haját, fél
órája, hogy kisminkelje magát, fél órája, hogy felöltözzön, tizenöt perce, hogy
odaérjen. Fél kilenc, fél kilenc!
Kinyílik a szobája ajtaja. Az anyja, Lorraine lép be.
– Drágám!
– Kopogj, anya!
– Rendben. Kopp-kopp!
Lorraine szemügyre veszi az ágyat. Látja a választékot: két farmer, három
póló, egy fehér pulóver.
– Hová készülsz?
– Sehová.
– Találkozol valakivel?
– Nem.
– Jól áll neked a fehér…
– Anya…!
Lorraine sóhajt egyet. Felvesz egy vizes törülközőt a padlóról, és kimegy.
 Sarah visszatér a tükörhöz. A fiúra gondol. Az ujja közé csippenti a derekán
éktelenkedő zsírpárnákat. Jaj!
Fél kilenc, fél kilenc!
Biztos nem a fehéret veszi fel.

Victor Delamonte fél, hogy kifut az időből.

Grace-szel együtt kilép a liftből a toronyház legfelső emeletén.

– Add a kabátodat! – mondja Grace.
Beakasztja a kabátot a szekrénybe.
Csend van. Victor egy botra támaszkodva megy végig az előszobán, elballag a
francia mester hatalmas olajfestménye előtt. Csikar a hasa. Be kellene vennie egy
pirulát. Belép a dolgozószobájába, ami telis-tele van könyvekkel, a falakon
bekeretezett oklevelek, és van itt egy roppant mahagóni íróasztal is.
Victor az orvosra gondol. Nem tehetünk sokat. Mit jelent ez? Hónapokat?
Heteket? Vagy máris vége? Nem lehet ez a vége!
Hallja, ahogy Grace cipősarka kopog a járólapon. Hallja, hogy tárcsáz.
– Ruth? Én vagyok az… – mondja.
Ruth a testvére.
Grace suttogóra fogja a hangját.
– Most jövünk az orvostól…
Victor magányosan ül a székében, és tovatűnő életére gondol. Érzi, ahogy egy
sóhaj szakad fel a mellkasából, mintha valaki kiszorította volna belőle a levegőt.
Eltorzul az arca. Könnybe lábad a szeme.

4
Ahogy a gyerekek felcseperednek, a sorsuk elkezdi vonzani őket.

Így volt ez Dorral, Nimmel és Allival is, a három gyerekkel ott a domboldalon.

Nim magas lett és széles vállú.

Cipelte a vályogtéglákat apjának, az építőmesternek. Jólesően gondolt arra,

hogy erősebb a többi fiúnál. Őt a hatalom kezdte el vonzani.

Alli még szebb lett,

és az anyja arra intette, hogy mindig fonja be a haját, és süsse le a szemét,

nehogy gonosz vágyakat ébresszen a szépségével a férfiak-ban. Alli begubózott a
szerénységbe.

És Dor?

Nos. Dor a dolgok megmérésének mestere lett. Megjelölte a köveket,

rovátkákat húzott, gallyakat és kavicsokat sorakoztatott fel, mindent, amit csak
meg tudott számolni. Gyakran elábrándozott, a számokra gondolt, és a bátyjai
hátrahagyták, amikor felkerekedtek vadászni.
Vadászat helyett Dor felszaladt Allival a dombra, de a gondolatai mindig
előtte jártak, és integettek, hogy kövesse őket.

Aztán egy forró reggelen furcsa dolog történt.

Dor, aki ekkoriban tizenéves volt a mi fogalmaink szerint, a földön ült, és egy
botot bökött le a talajba. A nap erősen tűzött, és a fiúnak szemet szúrt a bot
árnyéka.
Egy kavicsot tett az árnyék végéhez. Dudorászott magában. Allira gondolt.
Gyerekkoruk óta barátok voltak, de mostanra Dor magasabb lett, Alli pedig
lágyabb, és a fiú gyengeséget érzett, amikor Alli felemelte lesütött tekintetét, hogy
a szemébe nézzen. Úgy érezte, mintha megtántorodna.
Egy légy dongott el mellette, felrezzentette az álmodozásból.
– Ó! – kiáltott fel, s elhessentette a legyet.
Amikor újra a botjára nézett, az árnyéka már nem a kavicsra mutatott.
Dor várt, de az árnyék mind kisebb lett, ahogy a nap egyre magasabbra hágott
az égen. A fiú elhatározta, hogy mindent így hagy, és másnap visszatér. És
másnap, amikor a bot árnyéka ismét a kőre vetül, elérkezik a pillanat… pontosan
ugyanaz a pillanat, mint ezen a napon.
Nem lehet, töprengett, hogy minden áldott nap van egy ilyen pillanat? Amikor
az árnyék, a bot és a kő egy vonalba esik.
Alli pillanatának fogja hívni, és minden nap rá fog gondolni, amikor eljön.
A homlokára csapott büszkeségében.
Így kezdte el az ember mérni az időt.

A légy visszatért.

Dor ismét elhessentette. Csakhogy ezúttal a légy egy hosszú fekete csíkká
változott, amin át megnyílt a sötétség legmélye.
Egy öregember lépett elő belőle, aki fehér palástot viselt.
Dor szeme elkerekedett a félelemtől. El akart futni, sikítani akart, de a teste
nem engedelmeskedett.
Az öregember egy aranybotot tartott a kezében. Dor napbotjára bökött vele,
mire az felemelkedett a földről, majd dongó darázsrajjá változott. A darazsak egy
újabb sötét csíkká rendeződtek, ami úgy nyílt ketté, mint egy széltáncoltatta
függöny.
Az öregember átlépett a sötétbe.
Elment.
Dor futásnak eredt.

Soha senkinek nem beszélt erről a találkozásról.

Még Allinak sem.
A végsőkig hallgatott.
 5
Sarah rábukkan az időre egy fiók mélyén.

Kinyitja, hogy megkeresse a fekete farmerját, de helyette – a fiók legtávolabbi

zugában – felfedezi az első óráját, egy lila Swatch órát, aminek műanyag pántja
van. A szüleitől kapta a tizenkettedik születésnapjára. Két hónappal később a
szülei elváltak.
– Sarah! – kiabál fel az anyja a földszintről.
– Mi van…? – ordít vissza Sarah.
A válás után Sarah Lorraine-nel maradt, aki Tomot, a volt férjét okolta
minden rosszért az életükben. Sarah együtt érzően bólogatott. De így vagy úgy,
mindketten a férfira vártak: Lorraine azért, hogy kicsikarja belőle a beismerést,
hogy ő a hibás, Sarah azért, hogy megmentse őt. Ám egyik sem történt meg.
– Mi van, anya? – üvölt Sarah újra.
– Kell a kocsi?
– Nem kell.
– Tessék?
– Nem kell a kocsi!
– Hová mész?
– Sehová!
Sarah a lila órát nézegeti, ami még mindig jár: délután hat óra ötvenkilenc
perc.
Fél kilenc, fél kilenc!
Becsukja a fiókot, és felkiált:
– Szedd már össze magad!
Hol lehet a fekete farmer?

Victor rábukkan az időre egy fiók mélyén.

Előveszi a naptárát. Megnézi a másnapi időbeosztását: délelőtt tízkor

igazgatósági ülés, délután kettőkor konferenciabeszélgetés az elemzőkkel, este
nyolckor vacsora a brazil cég vezetőjével, amit Victor éppen felvásárolni készül.
Ahogy most érzi magát, már az is kész csoda, ha egyet túlél a programpontok
közül.
Lenyel egy pirulát. Csengetést hall. Ki lehet az ilyenkor? Hallja, hogy Grace
végigmegy az előszobán. Az esküvői képüket nézi, ami az íróasztalán áll:
mindketten fiatalok, egészségesek, nincsenek daganataik, megvan mindkét
veséjük.
– Victor!
Grace a dolgozószoba ajtajában áll egy futárral, aki egy nagy elektromos
kerekes széket tol.
– Ez meg mi? – kérdezi Victor.
Grace kényszeredetten mosolyog.
– Eldöntöttük, nem emlékszel?
– De még nincs rá szükségem.
– Victor!
 – Nem kell!
Grace a plafonra emeli a tekintetét.
– Hagyja csak itt – mondja a futárnak.
– Az előszobában – fűzi hozzá Victor.
– Az előszobában – ismétli meg Grace.
Követi a férfit.
Victor becsukja a naptárat, és megmasszírozza a hasát. Arra gondol, amit az
orvos mondott.
Nem tehetünk sokat.
De valamit csak tennie kell!

6
Dor és Alli összeházasodott.

Egy meleg őszi estén egy oltárnál álltak. Ajándékokat cseréltek. Allin fátyol
volt. Dor illatszert locsolt a fejére, és így szólt:
– Ő az asszonyom. Temérdek aranyat és ezüstöt hordok a lába elé.
Így történt ez az idők hajnalán.
Dort elöntötte a melegség, megnyugtató érzés volt, amikor kimondta a
szavakat – ő az asszonyom –, mert Alli gyerekkoruk óta olyan volt számára, mint
a mennybolt, örökké jelenvaló. Csak Alli volt képes rá, hogy elvonja a figyelmét a
számolásról. Csak Alli hozhatott neki vizet a nagy folyóról, és csak ő ülhetett
mellette, hogy édes dallamot dúdoljon neki, míg Dor kortyolt a tálból, anélkül
hogy tudatában lett volna, milyen régóta bámulja.
És most házasok voltak. Ez boldoggá tette. Aznap éjjel megfigyelte a fogyó
holdat a felhők között, és ez, az éjszaka fénye, kijelölte a pillanatot, amikor
egybekeltek.

Dornak és Allinak három gyermeke született.

Egy fiú, majd egy lány és még egy lány. Dor családjánál éltek, az apja házában,
a többi, vesszőből és sárból emelt ház közelében. Akkoriban a családok együtt
laktak – szülők, gyerekek, unokák –, mindannyian egy fedél alatt. Csak az a fiú
költözött saját otthonba, aki vagyonra tett szert.

Dor sosem lett gazdag.

Sosem hordott aranyat és ezüstöt Alli lába elé. A kecskék, birkák és ökrök a
bátyjaié és az apjáé voltak, aki gyakorta korholta Dort, amiért méricskélésre
fecsérli az időt. Anyja szeméből könny csordult, amikor látta, hogy görnyed Dor a
munkája fölé. Úgy érezte, az istenek gyarlónak teremtették.
– Miért nem tudsz olyan lenni, mint Nim? – kérdezte.

Nim hatalmas király lett.

 Roppant gazdag volt, temérdek rabszolga ura. Elkezdett építeni egy erős
tornyot, amely mellett egy reggel Dor és Alli elsétált a gyerekeivel.
– Tényleg együtt játszottatok kiskorotokban a királlyal? – kérdezte a fiuk.
Dor bólintott. Alli belekarolt a férjébe.
– De apátok gyorsabban futott és ügyesebben mászott, mint ő.
Dor mosolyra húzta a száját.
– Anyátok pedig mindkettőnknél gyorsabb volt.
A gyerekek nevettek, és belecsimpaszkodtak Alli lábába.
– Ha az apátok mondja, így is volt – felelte Alli.
Dor meg akarta számolni, hány rabszolga dolgozik Nim tornyán: addig
számolta őket, amíg elfogytak a számok. Arra gondolt, mennyire máshogy alakult
kettejük élete.
Később Dor rovátkákat vésett egy agyagtáblára, hogy jelölje a nap égi útját.
Amikor a gyerekek arra vetemedtek, hogy Dor eszközeivel kezdjenek játszadozni,
Alli gyengéden elhúzta a kezüket, és megcsókolta az ujjukat.

A történelemkönyvek nem írnak róla,

de ahogy Dor öregedett, felfedezte az idő mérésének minden módját, amit a

tudomány másoknak tulajdonít.
Évszázadokkal az egyiptomi obeliszkek előtt Dor már megfigyelte az
árnyékokat. Évszázadokkal a görög vízórák előtt Dor már meg tudta mérni a vizet.
Ő fedezte fel a napórát. Ő alkotta meg az első órát, valamint az első naptárat.
„Megelőzte a korát” – szoktuk mondani.
Dor megelőzött mindenkit.

Gondoljunk csak az „idő” szóra!

Megannyi kifejezésben szerepel. Időtöltés. Időpazarlás. Időfecsérlés.

Időpocsékolás.
Időzavar. Időérzék. Időhúzás. Időveszteség. Időhiány. Időspórolás. Időzés.
Időzítés.
Időben. Időközben. Időnként. Időtlen időkig.
Annyi kifejezés van, ahány percből áll egy nap.
De egykor nem volt szó minderre. Mert senki sem mérte az időt.
Aztán Dor elkezdte.
És minden megváltozott.

7
Egy szép napon, amikor Dor gyerekei már olyan nagyok voltak, hogy
maguk is fel tudtak szaladni a domboldalra, Dort meglátogatta Nim
király, a gyerekkori pajtása.

– Mi ez? – kérdezte Nim.

Egy edényt tartott a kezében. Az edény alján egy apró lyuk éktelenkedett.
– Mérő – felelte Dor.
 – Dehogyis! – nevetett fel Nim. – Ez csak egy haszontalan tál. Nézd csak ezt a
lyukat! Ha vizet öntesz bele, kifolyik.
Dor nem szállt vitába vele. Hogy is tehette volna? Mialatt Dor
csontdarabokkal és pálcikákkal múlatta az időt, Nim támadásokat vezetett a
szomszédos falvak ellen, elragadta az emberek javait, és arra kényszerítette őket,
hogy álljanak át az ő táborába.
A látogatás váratlan volt, ez volt az első sok-sok holdtölte óta. Nim parádés
gyapjúpalástot viselt, amit lilára festettek, ez volt a gazdagság színe.
– Láttad a tornyot, amit építünk? – kérdezte Nim.
– Semmihez sem fogható, amit valaha láttam – felelte Dor.
– És ez még csak a kezdet, barátom! Égig fog érni!
– Miért?
– Hogy legyőzhessük az isteneket.
– Legyőzni az isteneket?
– Igen.
– És aztán mi lesz?
Nim kidüllesztette a mellkasát.
– Én fogok uralkodni fölöttük.
Dor félrepillantott.
– Állj be hozzám! – kérte Nim.
– Mármint hogy én?
– Eszes vagy, tudom gyerekkorunkból. Nem vagy bolond, ahogy mondják. A
tudásod és ezek a… dolgok…
A mérőeszközökre mutatott.
– Ezek által még erősebb lehet a tornyom, nem?
Dor megvonta a vállát.
– Mutasd meg, hogy kell használni őket.

A nap hátralevő részében Dor az elképzeléseit magyarázta.

Megmutatta Nimnek, hogy követi a napbot árnyéka körben a jelöléseket, és

hogy szabdalja darabokra a napot. Szétpakolta a kőgyűjteményét, melynek
darabjain a hold alakváltozásait jelölte.
Nim a felét sem értette annak, amit Dor magyarázott. A fejét ingatta, és
makacsul kitartott amellett, hogy a napisten és a holdisten szakadatlanul harcban
áll egymással, ezt igazolja ismétlődő felbukkanásuk és hanyatlásuk. Egyedül a
hatalom számít. És ha egyszer elkészül a torony, az övé lesz a hatalom.
Dor figyelmesen hallgatta, de nem tudta elképzelni, hogyan fogja Nim
megrohamozni az eget. Mennyi esélye lenne?
Amikor a beszélgetés véget ért, Nim megragadta az egyik napbotot.
– Ezt magammal viszem – mondta.
– Várj…
Nim a melléhez szorította.
– Csinálj magadnak másikat. És hozd el az építkezésre, amikor jössz segíteni.
Dor leszegte a tekintetét.
– De én nem tudok segíteni.
Nim előre-hátra mozgatta az állkapcsát.
 – Miért nem?
– Megvan a magam munkája.
Nim hahotában tört ki.
– Az, hogy lyukakat fúrsz a tálak aljára?
– Többről van szó, mint lyukakról.
– Nem kérlek még egyszer.
Dor nem szólt semmit.
– Ahogy akarod – fújtatott Nim. Az ajtó felé lépett. – De akkor hagyd el a
várost!
– Hagyjam el a várost?
– Igen.
– De hová menjek?
– Az nem az én dolgom. – Nim szemügyre vette a napbotot. – De jó messzire.
Ha maradsz, az embereim elhurcolnak a toronyhoz, ahogy másokat is.
Amikor elment a tálak mellett, felemelte a lyukasat, megfordította, és
megcsóválta a fejét.
– Sosem fogom elfelejteni a gyerekkorunkat – mondta Nim. – De soha többé
nem látjuk egymást.
8
Sarah Lemon ideje fogytán.

Fél hat lesz öt perc múlva, és a fekete farmerja – amit végül a mosógépben
talált meg – most a szárítógépben forog, a legnagyobb fokozaton, a haja pedig
olyan kócos, hogy legszívesebben levágná. Az anyja még kétszer jött vissza a
szobájába, legutóbb kezében egy pohár borral, és tanácsokat adott Sarah
sminkjéhez. (Jól van, anya, értem, mondta elutasítóan.) Sarah a málnaszínű pólót
és a fekete farmert választotta – ha megszárad valaha! –, meg a fekete, magas
sarkú cipőt. A magas saroktól vékonyabbnak tűnik.
A kisbolt előtt találkozik a fiújával – fél kilenc, fél kilenc!–, és talán beülnek
valahová enni, vagy elmennek szórakozni. Amihez a fiúnak kedve szottyan. Idáig
csak szombat reggelenként látták egymást a menhelyen, ahol dolgoztak. Sarah
sokszor célozgatott rá, hogy elmehetnének valahová, és végül a fiú azt felelte:
– Hát jó, talán pénteken.
Most pedig péntek van, és Sarah tiszta libabőr. Az ilyen srácok – a népszerűek
és jóképűek – levegőnek szokták nézni Sarah-t. Amikor együtt vannak, szeretné
megállítani az időt, mialatt pedig arra vár, hogy találkozzanak, szeretné, ha
gyorsabban telne.
Belenéz a tükörbe.
– Jaj, a hajam!

Victor Delamonte ideje fogytán.

Fél hat lesz öt perc múlva. A keleti parton hamarosan bezárnak az üzletek, de
a nyugatin még nem.
 Victor felemeli a telefonkagylót. Egy másik időzónát hív. A kutatási részleget
kéri. Várakozás közben tekintetével végigpásztázza a polcán sorakozó könyveket,
és fejben számvetést készít. Olvastam. Nem olvastam. Nem olvastam…
Ha minden percet kihasználna, ami az orvos szerint még hátravan, akkor sem
érne a végére. És ez csak az egyik szoba. Az egyik házában. Felfoghatatlan.
Gazdag. Tennie kell valamit.
– Kutatás – jelentkezik egy női hang a telefonvonal végén.
– Victor vagyok.
– Delamonte úr? – A nő idegesnek tűnik. – Miben lehetek a szolgálatára?
Victor a kerekes székre gondol, meg a feleségére, merthogy ő rendelte. Nem
fogja ilyen könnyen adni!
– Van valami, amire most rögtön szükségem lenne. Küldjön el mindent, amit
csak talál.
– Természetesen. – A munkatárs a billentyűkön kopogott. – Miről van szó?
– A halhatatlanságról.
9
A Nim látogatását követő este Dor és Alli felkapaszkodott a dombra,
hogy megnézze a naplementét.

Szinte minden este megnézték, és visszarévedtek azokra a napokra, amikor

gyerekfejjel itt kergetőztek. De ez alkalommal Dor csendes volt. Magával hozott
egy csomó tálat és több kancsó vizet. Amikor leültek, mesélt Allinak Nim
látogatásáról. Alli sírva fakadt.
– De hová mehetnénk? – kérdezte. – Ez az otthonunk, itt a családunk. Hogy
élhetnénk máshol?
Dor lesütötte a szemét.
– Azt akarod, hogy rabszolgaként dolgozzam a tornyon?
– Nem.
– Akkor nincs választásunk.
Megérintette az asszony arcát, és letörölte a könnyeit.
– Félek – suttogta Alli.
Összefonta a karját a mellkasán, és a férje vállára hajtotta a fejét. Minden este
így tett, és mint a szeretet minden apró megnyilvánulásának, ennek is óriási
hatása volt. Dorban szétáradt a nyugalom, ahányszor csak Alli hozzábújt, mintha
csak egy óvó takaró borulna rá, és tudta, soha senki más nem lenne képes így
szeretni és megérteni őt, mint Alli. A nő hosszú, fekete hajába fúrta az arcát, és
úgy lélegzett, ahogy csak akkor szokott, amikor vele van.
– Megvédelek – ígérte.

Sokáig ültek ott, és bámulták a látóhatárt.

– Nézd! – suttogta Alli.

Imádta a naplemente színeit, a narancsot, a halvány rózsaszínt és az
égővöröset.
Dor felállt.
– Hová mész? – kérdezte Alli.
 – Ki szeretnék próbálni valamit.
– Maradj!
De Dor a sziklák felé indult. Vizet öntött egy tálkába, majd alá tett egy
nagyobbat. Kihúzta az agyagdugót a felső edény lyukából – az a tál volt, ami miatt
Nim kicsúfolta és a víz csepegni kezdett, egyik halk cseppenés a másik után.
– Dor? – suttogta Alli.
A férfi nem nézett fel.
– Dor?
Alli átkarolta a térdét. Mi lesz velük? – tűnődött. Hová mennek? Lehajtotta a
fejét, és behunyta a szemét.
Ha jelen lett volna ekkor egy történetíró, azt írta volna, hogy abban a
pillanatban, amikor a férfi feltalálta az órát, a felesége magányosan, csendesen
sírdogált, de a férfit teljesen lekötötte a számolás.

Dor és Alli a dombon töltötte azt az éjszakát.

Alli álomba merült. De Dor leküzdötte az álmosságot, hogy ébren legyen,

amikor a nap felkel. Figyelte, hogyan szelídül a mélylila éjszakai égbolt újra
kékké. Aztán a felvillanó fénysugarak fehérbe borítottak mindent, és a láthatáron
megjelent a nap korongja, akár egy felnyíló szem arany pupillája.
Ha bölcsebb lett volna, elámult volna a napfelkelte szépségén, és hálát adott
volna érte, hogy láthatta. De Dor nem a nap kezdetének csodájára figyelt, hanem
arra, hogy megmérje a hosszát. Amikor megjelent a nap, elhúzta az alsó edényt a
felső edényből csepegő víz alól, fogott egy éles követ, és megjelölte a vízszintet.
Ez, vonta le a következtetést, ez a vízmennyiség jelzi a sötétség és a fény
között eltelt időt. Mostantól senkinek nem kell azért fohászkodnia, hogy a
napisten visszatérjen. A vízóra használatával, ha nézik a vízszint emelkedését,
pontosan tudhatják, mikor pirkad. Nim tévedett. Nappal és éjjel között nem dúlt
harc. Dor mindkettőt foglyul ejtette egy edényben.
Kiöntötte a vizet.
És Isten látta mindezt.
10
Sarah ideges.

A még mindig meleg fekete farmerjában lerobog a lépcsőn. Érzi, hogy elönti a
vakrémület. Emlékszik egy két évvel ezelőtti esetre, azon ritka alkalmak egyikére,
amikor randizott. A téli évfolyambálon. Egy sráccal a matekcsoportból. A fiú
tenyere nyirkos volt. A lehelete akár a sósperec szaga. Lelépett a haverjaival.
Sarah kénytelen volt felhívni az anyját, hogy jöjjön érte.
De ez most más, mondja magának. Az egy dilinyós kissrác volt, ez pedig egy
fiatalember. Tizennyolc éves. Népszerű. Minden lány őt akarja a suliból. De ő
pont vele, Sarah-val akar találkozni!
– Mikor jössz haza? – kérdezi Lorraine a kanapéról, s felpillant.
A borospohara már csaknem üres.
– Péntek van, anya.
– Csak kérdeztem.
 – Nem tudom, érted?
Lorraine megdörzsöli a halántékát.
– Csak jót akarok neked, szívem!
– Tudom, anya!
Sarah a telefonjára néz. Nem késhet el.
Fél kilenc! Fél kilenc!
Előrántja a kabátját a szekrényből.

Victor ideges.

Ujjával dobol az íróasztalon, miközben a kutatókra vár. Grace hangját hallja a

házi telefonból.
– Nem vagy éhes, drágám?
– Talán egy kicsit.
– Nem ennél egy kis levest?
Victor kibámul az ablakon. Ez a New York-i toronyházi lakás az egyike az öt
lakásnak, ami a tulajdonában van. Van otthona Kaliforniában, Hawaiion, a New
York melletti Hamptonban és London szívében. Amióta megállapították, hogy
rákos, egyikben sem járt.
– De, leves jó lesz.
– Beviszem.
– Köszönöm.
Amióta beteg, Grace kedvesebb, türelmesebb vele. Negyvenöt éve házasok. Az
utóbbi tíz esztendőben azonban sokkal inkább voltak lakótársak.
Victor felveszi a telefont, hogy megtudja, mire jutottak a kutatók. De amikor
Grace belép a levessel, leteszi.
11
Dor és Alli egy szamár hátára pakolta szerény holmiját, és elindult,
hogy a nagy síkságon éljen.

Úgy döntöttek, a gyerekeik nagyobb biztonságban lesznek Dor szüleinél. Alli

szíve majd megszakadt. Kétszer kérte Dort, hogy menjenek vissza, hogy még
egyszer megölelhesse a kicsiket. Amikor a nagyobbik lányuk azt kérdezte: „Most
én vagyok az anyuka?”, Alli összeomlott, elpityeredett.
Az új hajlékuk szűkös volt, kötegbe kötött gyökerekből készült. Ki volt
szolgáltatva a szélnek és az esőnek. Egyedül, család nélkül a pár csak egymásra
számíthatott. Termesztettek, amit tudtak, birkát tartottak, és egy kecskét, és
hosszú gyaloglás árán hordták a vizet a nagy folyóról.
Dor folytatta a méréseit, csontokkal, botokkal, a nappal és a holddal és a
csillagokkal. Ez volt az egyetlen dolog, amitől úgy érezte, tevékeny. Alli zárkózottá
vált. Egy éjjelen Dor azon kapta, hogy a fia pólyáját ölelgeti, és a padlót bámulja.
Dor apja időről időre hozott nekik élelmet, mert a felesége ragaszkodott
hozzá, és minden látogatáskor mesélt Nim tornyáról, ami egyre magasabbra és
magasabbra nőtt; a tégláit kiégették, a malterként szolgáló agyagot Sineár
bányáiból termelték ki.
 Nim már fel is kapaszkodott a tetejére, és kilőtt egy nyilat az ég felé, és azt
állította, vér volt a hegyén, amikor visszapottyant. Az emberek fejet hajtottak
előtte, mert azt hitték, megsebezte az isteneket. Nemsokára ő és a legjobb
harcosai elérik a felhőket, és legyőzik azt, ami ott vár rájuk, és odafentről
uralkodnak.
– Hatalmas és erős király – mondta Dor apja.
Dor lesütötte a szemét. Nim miatt kényszerültek száműzetésbe. Nim miatt
nem zárhatta a karjába a gyermekeit minden reggel. A gyermekkorára gondolt,
amikor ő, Nim és Alli felszaladtak a dombra. Nim csak egy ember volt, valójában
csak egy kisfiú, aki mindig a legerősebb akart lenni.
– Köszönjük az ételt, apám – mondta Dór.
12
– Dor! Látogatók.

Alli talpra állt. Egy idősebb pár közeledett gyalogszerrel. Sok holdtölte volt
már azóta, hogy Dort elűzték – a mi naptárunk szerint több mint három hónap –,
és Alli minden társaságért hálás volt. Üdvözölte a férfit és az asszonyt, étellel és
vízzel kínálta őket, noha maguk is híján voltak mindkettőnek.
Dor büszke volt felesége kedvességére. De aggasztotta, hogy a látogatók nem
néznek ki valami jól. A szemük vörös és vizenyős volt, a bőrükön sötét kelések.
Amikor magára maradt Allival, óva intette:
– Ne érj hozzájuk! Még te is beteg leszel.
– Egyedül vannak, és szükséget szenvednek – tiltakozott Alli. – Nincs
senkijük. Légy olyan irgalmas velük, amilyen irgalmat mi magunk is szeretnénk.
Alli felszolgálta a vendégeknek az árpacipót, az árpakását és azt a kevés
kecsketejet, amijük volt. Meghallgatta a történetüket. Őket is elkergették a
falujukból, mert az emberek attól féltek, hogy a sötét kelések átok jelei. Azóta
nomád életet éltek, kecskebőr sátorban laktak. Táplálékot keresve kóboroltak, és
várták a napot, amikor meghalnak.
Az öregasszony sírva fakadt, amikor ezt elmesélte. Alli vele sírt. Tudta, milyen
érzés, ha az ember elveszíti a helyét a világban. Felemelte a kis tálat, hogy az
asszony inni tudjon.
– Köszönöm – suttogta a nő.
– Igyál csak – biztatta Alli.
– Nagyon kedves…
Kitárta a karját, hogy megölelje Allit, ráncos keze reszketett. Alli előrehajolt,
orrát a nő arcának nyomta. Érezte, ahogy az öregasszony könnyei elvegyülnek az
övéivel.
– Leljétek meg a békéteket! – kívánta Alli.
Amikor búcsút vettek egymástól, Alli becsomagolta egy bőrbatyuba az utolsó
árpacipójukat. Dor megnézte a vízóráját, és látta, hogy már csak egy ujjnyi
hiányzik naplementéig.
13
Mielőtt az ember az éveket számolná, a napokat is meg kell számolnia.
 És a napok számlálása előtt a holdtöltéket. Dor megtette mindezt a
száműzetése alatt, feljegyezte a hold alakváltozásait: telihold, félhold, holdsarló,
újhold. A nappal ellentétben, amely minden egyes napon szakasztott ugyanolyan
volt, a változó hold olyasvalami volt, amit megszámolhatott, és addig rótta a jeleit
az agyagtáblákra, amíg felismerte az ismétlődést. A két ismétlődés között eltelt
idő volt az, amit a görögök később hónapnak neveztek el.
Minden teliholdat egy kővel jelölt. És minden alakváltozást rovátkával jelzett
a teliholdak között. Megalkotta az első naptárat.
A napjai meg voltak számlálva.

A harmadik kő ötödik rovátkájánál hallotta meg Alli köhögését.

A köhögés erősödött, az apró rángásoktól Alli feje előrebiccent.

Eleinte próbálta a megszokott életét folytatni, elvégezte a napi feladatokat a
gyökérkunyhóban. De aztán annyira legyengült, hogy egy nap összerogyott,
miközben ételt készített, és Dor ragaszkodott hozzá, hogy feküdjön le a pokrócra.
A halántékán izzadság gyöngyözött. A szeme vörös volt, és könnyes. Dor egy
kelést vett észre a nyakán.
A szíve mélyén dühös volt. Óvta tőle, hogy megérintse a látogatókat, akik
megfertőzték az átkukkal. Azt kívánta, bárcsak sose vetette volna őket erre a
végzet.
– Most mitévők legyünk? – kérdezte Alli.
Dor megtörölte a homlokát a pokróccal. Tudta, hogy keresniük kell egy asut,
egy gyógyítót, aki gyökereket és kenőcsöket adhat Allinak, hogy elkergesse a
nyavalyáját. De a város túl messze volt. És hogy is hagyhatná most magára?
Egyedül voltak ezen a nagy síkságon, elvágva mindentől.
– Aludj! – suttogta Dor. – Nemsokára jobban leszel.
Alli bólintott, és behunyta a szemét. Nem látta, ahogy Dor elmorzsolta a
könnyeit.
14
Sarah az időt kérleli. „Ne rohanj úgy!” – rimánkodik.

Kisurran az ajtón, és kiviharzik az utcára. Elképzeli a fiút, akinek kávészínű

haja van. Elképzeli, ahogy egy gyors, szenvedélyes csókkal üdvözli.
Visszanéz, és látja, hogy az anyja felkapcsolja a villanyt a hálószobájában.
Megszaporázza a lépteit. Az anyjára vallana, ha kinyitná az ablakot, és leordítana
az utcára. Ahogy minden kamasz lány, Sarah is kínosnak érzi az anyját. Túl sokat
tépi a száját. Túl erős sminket visel. Szünet nélkül egzecíroztatja Sarah-t – ne
csoszogj! fésülködj meg! –, ha éppen nem a barátnőinek sopánkodik a volt férje
miatt, aki már az államból is elköltözött. Tom ilyen. Tom olyan. Tom már megint
késett a fizetéssel. Régebben közelebb álltak egymáshoz, de mostanában anya és
lánya kölcsönös meg nem értésben él egymás mellett: mindketten össze vannak
zavarodva. Sarah nem mesél a fiúkról Lorraine-nek, na, nem mintha eddig sok
mesélnivalója lett volna.
Fél kilenc, fél kilenc!
Csipogást hall. A mobilja.
 Előhalássza a kabátzsebéből.

Victor az időt kérleli. „Ne vánszorogj úgy!” – rimánkodik.

Már egy órája, holott Victor a gyors visszajelzésekhez szokott. Csak ront a
helyzeten, hogy körülötte mindenhol órák ketyegnek. Az íróasztalán áll egy óra. A
számítógépe órája számlálja a perceket. A mobilja, a vezetékes telefonja, a
nyomtatója, a DVD-lejátszója mind-mind a kijelzőjükön mutatják az időt. A falon
van egy fa dísztábla, amin három óra is van. Három különböző időt mutatnak: a
New York-it, a londonit és a pekingit, tekintettel arra, hogy ezekben a városokban
vannak Victor más cégeinek legnagyobb irodái.
Mindent egybevetve a dolgozószobájában kilenc különféle időmérő van.
Megcsörren a telefon. Végre! Felveszi.
– Igen?
– Átfaxolok valamit.
– Jó.
Leteszi. Grace belép.
– Ki volt az?
Victor hazudik.
– Küldenek valamit a holnapi ülésre.
– Muszáj menned?
– Miért ne mennék?
– Csak arra gondoltam…
Elnémul. Bólint. Kiviszi a tálcát a konyhába.
A fax megcsörren, és Victor odalép, amikor a papír elkezd kicsúszni.
15
Dor a földön fekszik a felesége mellett. Az eget csillagok borítják.

Napok óta nem ettek. Alli erősen verejtékezett, és Dort aggasztotta a nehéz
légzése.
Ne hagyj el, kérlek! – fohászkodott. Nem tudná elviselni az életet Alli nélkül.
Ráeszmélt, mennyire Allira támaszkodott minden egyes nap. Ő volt a hangja. Ő
volt a mosolya. Ő készítette el a szegényes elemózsiájukat, és mindig Dor
tányérjára szedett előbb, hiába ragaszkodott hozzá a férfi, hogy Alli egyen először.
Összebújtak a naplementében. Ahogy alvás közben a karjában tartotta, olyan volt,
mint az utolsó szál, ami még az emberiséghez köti.
Vannak az időmérői, és van neki Alli. Ez az élete. Amióta az eszét tudja, így
volt ez, Dor és Alli, már gyerekkorukban is.
– Nem akarok meghalni – suttogta Alli.
– Nem halsz meg.
– Veled akarok lenni.
– Velem vagy.
Alli vért köhögött fel. Dor letörölte.
– Dor?
– Igen, szerelmem?
– Kérd az istenek segítségét.
Dor teljesítette a felesége kívánságát. Egész éjjel virrasztott.

Úgy imádkozott, mint még soha azelőtt. Régen a mérőeszközökbe és a

számokba vetette minden hitét. De most az összes hatalmas istenhez
fohászkodott – azokhoz is, akik a napot és a holdat irányították –, hogy állítsák
meg a világ folyását, hogy borítsanak sötétséget mindenre, és ne hagyják, hogy a
vízórájában a víz elérje a pirkadatot jelző szintet. Ha ezt megteszik, Dornak elég
ideje lesz, hogy megtalálja az asut, aki meggyógyíthatja a szerelmét.
Előre-hátra himbálózott. Egyre csak azt hajtogatta: „kérlek, kérlek, kérlek…”,
és összeszorította a szemét, ami még inkább lecsupaszította a szavakat valahogy.
De amikor résnyire nyitotta a szemét, azt látta, amitől a legjobban rettegett: a
látóhatár színei elkezdtek megváltozni. Látta, hogy az edényben már majdnem
elérte a nappalt jelző rovátkát a vízszint. Látta, hogy a mérőeszközei pontosak,
átkozta a tudását, és átkozta az isteneket, akik cserbenhagyták.
Letérdelt a felesége mellé, akinek arcát és haját veríték áztatta, előrehajolt,
bőrét bőréhez nyomta, arcát az arcához, és könnyei egy-befolytak az övéivel,
miközben azt suttogta:
– Véget vetek a szenvedéseidnek. Véget vetek mindennek.

Amikor a nap felkelt, már nem tudta felébreszteni az asszonyt.

Megmasszírozta a vállát. Megböködte az állát.

– Alli! – suttogta. – Alli… kedvesem… Nyisd ki a szemed!
De a nő néma maradt, a feje a pokrócra biccent, a légzése gyenge volt. Dor
érezte, hogy maga alá temeti a harag. A lábában ősi bömbölés ébredt, ami a
tüdején keresztül tört elő.
– Ááá!
A siráma felszállt a nagy síkság üres levegőjébe.
Felállt, lassan, mintha transzban lenne.
És rohanni kezdett.

Rohant át a reggelen és át a delelő nap fényáradatán. Úgy rohant,

hogy sajgott belé a tüdeje, egészen addig, amíg végül meg nem
pillantotta.

Nim tornyát.
Olyan magas volt, hogy csúcsát felhők fedték. Dor a torony felé iramodott, egy
utolsó reménysugártól vezérelve. Megfigyelte az időt, feljegyezte az időt,
megmérte az időt, elemezte az időt, és most a fejébe vette, hogy eljut arra az
egyetlen helyre, ahol megmásíthatják az időt.
A mennybe.
Felkapaszkodik a toronyba, és megteszi, amit az istenek elmulasztottak.
Megállítja az időt.

A torony egy teraszos épület volt, a lépcsőit Nim dicsőséges

felemelkedésére tervezték.
 Senki sem merészelte rájuk tenni a lábát. Néhányan még a szemüket is
lesütötték, amikor elmentek mellette.
Ezért, amikor Dor elérte az alját, az őrök felkapták a fejüket, de nem
gyanították, mire készül. Mielőtt még bármit tehettek volna, Dor feliramodott a
király különleges lépcsőjén. A rabszolgák zavarodottan, tátott szájjal bámulták. Ki
volt ez a férfi? Az övéik közül való? Egymás szavába vágva kiáltoztak. Sokan
elejtették a szerszámaikat és a téglákat.
A rabszolgák szaporán nekilódultak, abban a hitben, hogy megkezdődött a
verseny, fel az egekbe. Az őrök a nyomukba szegődtek. A lépcső alján állók
követték őket. A hatalomvágy gyúlékony anyag, és egykettőre ezrek kapaszkodtak
felfelé a torony homlokzatán. Egyre növekvő lárma kerekedett, erőszakos férfiak
kiabálták túl egymást, akik készek voltak arra, hogy megkaparintsák azt, ami nem
az övék.

Ami ez után történt, vitatott.

A történelemkönyvek úgy tanítják, hogy Bábel tornyát lerombolták, vagy

elhagyták. De a férfi, aki az Idő Ura lett, valami másról tud, mert az ő sorsa ezen a
napon pecsételődött meg.
Ahogy az emberek egyre-másra másztak felfelé, a torony inogni kezdett. A
téglák lángvörössé váltak. Robaj hallatszott, és a torony alja elenyészett. A csúcsa
lángokban tört ki. A közepe a levegőben lebegett, meghazudtolva mindent,
aminek az ember valaha a szemtanúja volt. Azok, akik megpróbáltak
felkapaszkodni a mennyekbe, a mélybe hulltak, akár a hópelyhek a szélfutta
faágról.
Mindennek dacára Dor egyre csak mászott, mígnem ő maradt az egyetlen
ember, aki még a lépcsőket szedte. Egyre rohant, hiába a szédülés, a fájdalom, a
lábát megbénító görcs, a mellkas szorítása. Újabb és újabb fokokra lépett,
miközben testek örvénylettek körülötte. Látta a karokat, a könyököket, a lábakat,
a hajakat.
Aznap ezrek zuhantak alá a toronyból, a nyelvük összegabalyodott a sok-sok
nyelv szavaitól. Nim önös terve romba dőlt, mielőtt újabb nyílvesszőt lőhetett
volna ki az ég felé.
Csupán egyetlen ember kaptathatott felfelé a ködön át, csupán egyetlen
ember emelkedhetett fel, mintha csak a hóna alá nyúltak volna, egyetlen ember
érhette el azt a mély és sötét helyet, aminek a létezéséről senki sem tudott, és amit
senki sem fog megtalálni.
16
Nemsokára bekövetkezik.

Az óceán hulláma megtörik, és egy fiú felemelkedik a szörfdeszkáján.

Szilárdan áll. Uralja a hullámzást.
A víz megfagy. A fiú is.

Nemsokára bekövetkezik.
 A fodrász felemel egy hajtincset, és alácsúsztatja az ollóját. Lenyisszantja.
Halk csattanás.
A hajszálak elszabadulnak, a padló felé hullnak.
Aztán megállnak a levegőben.

Nemsokára bekövetkezik.

A németországi Düsseldorf Hüttenstrasséján álló múzeumban a biztonsági őr

egy gyanús külsejű látogatót figyel. A férfi sovány. A haja hosszú. A régi órákat
nézegeti. Kinyitja az egyik vitrint.
– Bit… – figyelmezteti az őr, felemeli az ujját, de hirtelen nyugalmat érez,
ködös nyugalmat, elmerül a gondolataiban. Úgy hiszi, látja, amint a férfi kiemeli
az órákat, tanulmányozza őket, szétszedi mindet, aztán ismét összeszereli, az
egész hetekig tart.
Aztán felrezzen a gondolataiból, és befejezi:
– …te.
De a férfinak hűlt helye.
17. A barlang
Dor egy barlangban ébredt.

Nem volt fény, mégis látott. Köves volt a talaj a lába alatt, csipkézett sziklák
meredeztek a feje felett.
Megdörzsölte a könyökét és a térdét. Életben van? Hogy jutott ide? Annyira
fájt, amikor mászott fel a toronyba, de a fájdalomnak most nyoma sem volt. Nem
zihált. Valójában alig-alig emelkedett és süllyedt a mellkasa, amikor megérintette.
Eltűnődött rajta egy pillanatra, hogy az istenek cselvetéséről lehet-e szó, aztán
a testekre gondolt, melyek lezuhantak a toronyból, majd az olvadó talajra és az
ígéretre, amit Allinak tett – véget vetek a szenvedéseidnek –, és térdre rogyott.
Kudarcot vallott. Nem tudta visszaforgatni az idő kerekét. Miért is hagyta
magára? Miért is rohant el?
A tenyerébe temette az arcát. Zokogott. A könnyek kicsordultak az ujjai
között, s fénylő kékbe vonták a köves talajt.

Nehéz megmondani, meddig sírt Dor.

Amikor végre felemelte a tekintetét, egy alakot látott a sötétben ülni, azt az
öregembert, akivel gyerekkorában is találkozott; az állát most az aranybot
fogantyúján nyugtatta. Úgy nézte Dort, ahogy egy apa nézi az alvó fiát.
– Hatalomra vágysz? – kérdezte az öregember.
A hangja semmihez sem hasonlított, amit Dor eddig hallott, tompa volt,
tiszta, mintha korábban sosem szólt volna.
– Én csak arra vágyom – suttogta Dor –, hogy megállíthassam a napot és a
holdat.
– Vagy úgy! – felelte az öregember. – És ahhoz nem kell hatalom?
Dor szandáljára bökött, ami szétszakadt, csupaszon hagyta a férfi lábát.
– Te vagy a legfőbb isten? – kérdezte Dor.
 – Nem vagyok egyéb a szolgájánál.
– Meghaltam?
– Könyörület lett az osztályrészed.
– Hogy inkább itt pusztuljak?
– Nem. Ebben a barlangban egy percet sem öregszel.
Dor szégyenkezve pillantott félre.
– Nem érdemlek ekkora kegyet.
– Ez nem kegy – válaszolta az öregember.

Felkelt, és a botjával Dorra bökött.

– Belekezdtél valamibe a földi életed során. Valami olyasmibe, ami

megváltoztatja mindazok életét, akik utánad jönnek.
Dor megrázta a fejét.
– Itt valami tévedés lesz. Én csupán egy egyszerű ember vagyok, aki…
– Az ember ritkán van tudatában a saját hatalmának – felelte az öregember.
Megkopogtatta a talajt. Dor hunyorgott. Ott volt előtte valamennyi
mérőeszköze és szerszáma, a csuprai, a pálcái, a kövei és a táblái.
– Adtál ezek közül valakinek valamit?
Dor a napbotra gondolt.
– Egyet elvettek tőlem – mondta.
– Most már sok olyan van. Ha egyszer elkezdődik, nincs vége. Túlnő
mindenen, amit csak el tudsz képzelni. Az emberek nemsokára elkezdik számolni
a napokat, a nap szakait, aztán azoknak a részeit, mígnem a számolás teljesen
felemészti őket, és a világ csodája kárba vész.
Ismét koppantott egyet a botjával. Dor mérőeszközei köddé váltak.
Az öregember összehúzta a szemét.
– Miért számolod a napokat és éjjeleket?
Dor félrepillantott.
– Hogy tudjam – válaszolta.
– Hogy tudd?
– Igen.
– És mit tudsz… – fakadt ki az öregember – ...az időről?
– Az időről?

Dor megrázta a fejét. Még sosem hallotta ezt a szót. Mit is mondhatna
erre?

Az öregember felemelte a csontos ujját, majd tett egy körkörös mozdulatot.

Erre Dor könnycseppjei összeálltak, és tavacskát alkottak a köves talajon.
– Hát akkor tudd meg, amit még nem tudsz – mondta az öreg. – Tudd meg,
milyen következményei vannak annak, hogy elkezdted számolni a pillanatokat.
– Hogyan? – álmélkodott Dor.
– Úgy, hogy azt a siránkozást kell hallgatnod, amit a tetted okozott.
Belenyúlt a könnymasszába, mely ismét folyékonnyá vált, és ragyogni kezdett.
Apró füstgomolyagok jelentek meg a felszínén.
 Dor nézte, összezavarodva és megrendülten. Ő csak Allit akarta, de Alli
elment. A hangja suttogásba fúlt.
– Hagyj meghalni, kérlek! Nem akarom ezt folytatni.
Az öregember kiegyenesedett.
– A napjaid számát nem te szabod meg. Ezt is meg kell tanulnod. Azzal
összekulcsolta a kezét, s akkorára zsugorodott, mint egy fiú, aztán mint egy apró
gyermek, majd felemelkedett, akár egy felrebbenő méhecske.
– Várj! – kiáltott Dor. – Meddig leszek bezárva ide? Mikor jössz vissza?
Az összezsugorodott öregember elérte a barlang mennyezetét. Rést nyitott a
sziklán. A hasadékból egy vízcsepp cseppent le.
– Amikor az ég a földet éri – válaszolta.
Aztán semmivé vált.
18
Sarah Lemon nagyon jó volt természettudományokból,

és gyakran eltűnődött rajta, mi haszna is van ebből. A középiskolában csak a

népszerűség számított, ami többnyire külsőségeken alapult, és Sarah-nak – aki a
biológiadolgozatokat a kisujjából rázta ki – nem igazán tetszett, amit a tükörben
látott, és úgy gondolta, másnak se: az egymástól túl messze ülő két mogyoróbarna
szem, a száraz, hullámos haj, a hézagok a fogak között, a petyhüdt hurkák,
amiktől nem tudott megszabadulni, amióta a szülei válása után felszedett egy
kicsit. Fent elég telt volt, lent viszont túlságosan is telt, gondolta, és az anyja egyik
barátnője azt mondta, hogy „fel kell nőnie ahhoz, hogy vonzó legyen”, amit nem
tudott bókként értelmezni.
A középiskola utolsó évében, amikor Sarah Lemon tizenhét éves volt, a
legtöbb kortársa vagy túl okosnak, vagy különcnek tartotta, vagy mindkettőnek
egyszerre. Az órák nem jelentettek neki kihívást, legszívesebben asztalokat
borogatott volna, hogy leküzdje az unalmát. Gyakran firkálgatott a
jegyzetfüzetébe mogorva önarcképeket, miközben a karjával takarta művét a
többiek elől.
Egymagában ebédelt, egyedül ment haza, és esténként többnyire otthon
kuksolt az anyjával, hacsak Lorraine-nek nem volt valami programja a kotkodáló
barátnőivel, akiket Sarah csak „elvált nők klubjaként” emlegetett magában.
Ilyenkor Sarah magányosan vacsorázott a számítógép előtt.
A jegyei alapján az osztály harmadik legjobbja volt, és abban bízott, hogy
felveszik a közeli állami egyetemre, az egyetlen iskolába, amit Lorraine meg
tudott fizetni.
Az egyetemi jelentkezés hozta meg számára a Nagy Őt.

Ethannek hívták.

Magas volt és csontos, a szeme álmatag, a haja dús és kávészínű. Szintén

végzős volt, népszerű, barátok és barátnők vették körül. Ethan a futócsapat tagja
volt. Játszott egy zenekarban. A középiskolai élet univerzumában Sarah sosem
keresztezhette volna az útját.
 De szombatonként Ethan élelmiszert szállító teherautókat pakolt ki a
hajléktalanok menhelyén, ugyanazon a menhelyen, ahol Sarah is önkéntesként
dolgozott, amióta kiderült, hogy írnia kell egy fogalmazást az egyetemi felvételire
„az őt ért közösségi hatásokról”. Nem voltak ilyen tapasztalatai, ezért, hogy
becsülettel meg tudja írni a fogalmazást, felajánlotta szolgálatait a menhelynek,
ahol örömmel fogadták. Igaz, az idő nagy részét a konyhán töltötte, zabkását mert
a műanyag tálakba, mert feszélyezte a hajléktalanok túlzott közelsége. (Egy
külvárosi lány tollkabátban és iPhone-nal? Mit is mondhatna azonkívül, hogy
„bocs”?)
Aztán megjelent a színen Ethan. Már a legelső nap kiszúrta a teherautó
mellett – Ethan nagybátyjának volt egy ételszállító cége –, és Ethan is észrevette
őt, az egyetlent, akivel nagyjából egyidős lehetett. Amikor ledobott egy dobozt a
konyhapultra, azt mondta:
– Szia! Mizu?
Sarah úgy kapaszkodott ebbe a mondatba, mint valami mentőövbe. Szia!
Mizu? Ezek voltak az első szavai hozzá. Azóta minden héten beszéltek. Egyszer
megkínálta egy zacskó mogyoróvajas kekszszel, mire a fiú azt felelte:
– Á, nem akarom elvenni a kaját ezektől az emberektől.
Sarah szerint ez nagyon kedves volt tőle, sőt, nemes.
Sarah elkezdett úgy tekinteni Ethanre, mintha ő lenne a végzete, a fiatal
lányok gyakran tekintenek így fiatal fiúkra. Az iskolától és az íratlan szabályaitól
távol, melyek megszabják, ki kivel beszélhet, több önbizalma volt, egyenesebb
háttal járt, és elhagyta a társadalmi üzeneteket hordozó pólókat, amiket olykor
viselt, a jobban kivágott, nőiesebb felsők kedvéért, és rendre elpirult, amikor
Ethan azt mondta:
– Jól nézel ki, Limonádé!

Ahogy teltek a hetek, Sarah vérszemet kapott, és elhitte, hogy a fiú is

azt érzi iránta, amit ő érez a fiú iránt.

Hogy nem csak a véletlen műve volt, hogy mindketten ezen a helyen kötöttek
ki. Olvasott a sorsról az olyan könyvekben, mint Voltaire Zadig, avagy a végzet
című műve vagy Coelho Alkimistája és hitt benne, hogy ebben a sors keze van. A
múlt héten összeszedte a bátorságát, és megkérdezte Ethant, hogy nem lenne-e
kedve vele lógni, mire a fiú azt felelte:
– Hát jó, talán pénteken.
És most péntek volt. Fél kilenc, fél kilenc! Igyekezett lehiggadni. Tudta, hogy
nem szabad túlságosan felzaklatnia magát egy fiú miatt. De Ethan más volt.
Ethan kilógott a sorból, minden sorból.
A málnaszínű pólóban, a fekete farmerban és a magas sarkúban már csak
kétutcányira volt a nagy találkozótól, amikor a mobilja csipogott, ami azt jelezte,
SMS-e érkezett.
A szíve vadul kalapált.
Tőle jött az üzenet.
 19
Victor Delamonte a világ tizennegyedik leggazdagabb embere volt a
nemzeti üzleti magazin szerint.

A cikkhez egy régi fényképet is mellékeltek, melyen Victor az öklére támasztja

az állát, vaskos állkapcsát előrenyomja, pirospozsgás arcán tépelődő mosoly.
Megemlítették, hogy a „zárkózott, bozontos szemöldökű, vagyonos befektető”
egyedüli gyermek volt, Franciaországban látta meg a napvilágot, majd az Egyesült
Államokba jött, ahol aztán sokra vitte, az élete valóságos tündérmese.
De mivel nem volt hajlandó nyilatkozni a lapnak (Victor rettegett a
nyilvánosságtól), gyerekkora bizonyos részleteit kifelejtették, többek között ezt:
amikor Victor kilencéves volt, az apját, egy vízvezeték-szerelőt megölték a
tengerparton egy kocsmai verekedésben. Néhány napra rá az anyja egy szál
vajszínű köntösben kisétált a házból, és levetette magát a hídról.
Alig egy hét leforgása alatt Victor teljesen elárvult.
Feltették egy hajóra, hogy az amerikai nagybácsijához utazzon. Mindenki úgy
vélte, jobb, ha a gyermek egy olyan országban él, ahol nem kísérti a múlt. Victor
később hálát adott ennek az óceánt átszelő hajóútnak – melynek során a
nagyanyja csomagolta elemózsiáját, a három cipót, a négy almát és a hat szem
krumplit néhány huligán a vízbe hajította – az üzleti felfogásáért. Azon az éjjelen
megsiratta mindazt, amit elveszített, de megtanulta a leckét: aki ragaszkodik
dolgokhoz, annak megszakad a szíve.
Így aztán iparkodott minél kevésbé ragaszkodni, ami jót tett az üzleti
pályafutásának. Brooklyni középiskolás évei alatt a nyári munkával megkeresett
pénzéből vett két flippert, amit helyi kiskocsmákba tett ki. Nyolc hónap múlva
túladott rajtuk, és vásárolt négy cigarettaautomatát. Egyre-másra adott és vett,
újra és újra befektette a pénzt, mígnem a főiskola elvégzésekor már saját
automatákkal kereskedő cége volt. Hamarosan vett egy benzinkutat, amivel
belekóstolhatott az olajüzletbe, és számtalan jól időzített finomítófelvásárlás
révén elképesztően megszedte magát.
Az első egymillióját az amerikai nagybácsinak adta, aki felnevelte. Minden
mást visszaforgatott az üzletbe. Megízlelte az autókereskedést, az
ingatlanforgalmazást, végül még bankot is vásárolt, először egy kicsit
Wisconsinban, aztán még egy csomót. A befektetései gombamód szaporodtak,
végül létrehozott egy alapítványt azok számára, akik követni szeretnék az üzleti
elgondolásait. Teltek-múltak az évek, s ez lett a világ legmegbecsültebb – és
legnépszerűbb – alapítványa.

Grace-szel 1965-ben találkozott egy liftben.

Victor negyvenéves volt. Grace harmincegy. Victor cégének könyvelője volt.

Szerény kartonruhát, fehér kardigánt és gyöngy-nyakláncot viselt, világosszőke
haját magasra tupírozta. Csinos, mégis gyakorlatias. Victornak tetszett.
Biccentett, amikor a felvonó ajtaja bezárult, Grace pedig lesütötte a szemét, mert
kényelmetlenül érezte magát, hogy így össze van zárva a főnökkel.
 Levélben aztán Victor jól kivallatta. Magánklubokba jártak vacsorázni. Órákig
beszélgettek. Victor megtudta, hogy Grace volt már férjnél, frissdiplomásként. A
férje meghalt a koreai háborúban. Grace pedig a munkába temetkezett. Victor
tökéletesen át tudta érezni a helyzetét.
Egy limuzinnal mentek le a folyóhoz. Sétálgattak a híd alatt. Az első csók egy
padon csattant el, ahonnan rá lehetett látni a túlparti Brooklynra.
Tíz hónappal a liftbeli találkozás után, négyszáz vendég előtt mondták ki a
boldogító igent: huszonhatan jöttek Grace oldaláról, míg a többiek Victor
üzlettársai voltak.
Kezdetben rengeteg időt töltöttek együtt: teniszeztek, múzeumba jártak,
leruccantak a floridai Palm Beachbe, Buenos Airesbe és Rómába. Ám ahogy
Victor üzleti pályája felívelt, a közös tevékenységek elmaradoztak. Victor jobbára
egyedül utazgatott, a gépen is dolgozott, akárcsak az úti célján. Már nem is
teniszeztek. A múzeumlátogatások megfogyatkoztak. Sosem született gyerekük.
Grace igen bánta. Évekig rágta Victor fülét. Ez volt az egyik oka annak, hogy a
beszélgetéseik is megritkultak.
Egy idő után úgy érezték, megromlott a házasságuk. Grace zsörtölődött, hogy
Victor türelmetlen, előszeretettel javítja ki az embereket, olvas az asztalnál, és
mindig kész hanyatt-homlok elrohanni egy társasági eseményről egy üzleti
telefonhívás miatt. Victor megvetette a nejét kicsinyes veszekedései és órákig
tartó készülődései miatt, amelyek alatt Victor szünet nélkül az óráját nézte.
Reggelente együtt kávéztak, és alkalmanként este étterembe mentek, de ahogy az
évek teltek, és a vagyonuk gyarapodott – több lakás, magánrepülőgép –, a közös
életük egyre inkább csak kötelességnek tűnt. A feleség eljátszotta a szerepét, és
nem tett mást a férj sem. Így volt ez egészen mostanáig, amikor is Victor számára
minden jelentőségét vesztette egyetlenegy dolog miatt.
A halál miatt.
Hogyan kerülhetné el?

Négy nappal a nyolcvanhatodik születésnapja után Victor felkereste a

New York-i kórház egyik onkológusát,

aki megerősítette, hogy a mája közelében egy golflabda nagyságú daganat van.
Victor sorra vett minden lehetséges kezelést. Mindig is aggasztotta, hogy a
betegség útjába állhat a sikerének, és nem sajnálta a pénzt, hogy különféle
gyógymódokat ismerjen meg. Szakértőket keresett fel. Volt egy egész csapatnyi
egészségügyi tanácsadója. Ennek ellenére már csaknem egy év telt el eredmények
nélkül. Aznap jártak a főorvosnál Grace-szel. Grace igyekezett kérdezni, de elhalt
a hangja.
– Grace azt szeretné kérdezni – mondta Victor –, mennyi időm van még?
– Derűlátó becslés szerint – felelte az orvos – néhány hónap.
A halál eljön érte.
De majd jól megtréfálja a halált!
20

Az első hang azt mondta: „Adj időt!”

 – Ki van ott? – rémült meg Dor.
Azóta próbált kimenekülni a barlangból, amióta az öregember magára hagyta.
Kiutat keresett. Öklével dörömbölt a mészkő falakon. Igyekezett alámerülni a
könnyek tavában, de a levegő kilökte, akárha milliónyi sóhaj emelte volna a
magasba.
És most a hang.
– Adj időt! – kérte.
Csak a fehér fustpamacsokat látta a tó felszínén, és az élénk türkiz ragyogást.
– Bújj elő!
Semmi.
– Válaszolj!
És hirtelen megint felhangzott. Két szó csupán. Lágyan, alig hallhatóan,
motyogó imafoszlányként lebegett a barlangban.
– Adj időt!
Adj időt, de hogyan? – tűnődött Dor. A földön kúszott, az izzó vízre meredt,
elkeseredetten, magányosan leste más lelkek hangjait.

A második hang egy nőé volt. Azt mondta: „Időt kérek!”

A harmadik egy kisfiúé, aki ugyanezt mondta. A negyedik – most gyors

egymásutánban csendültek fel – a napról beszélt. Az ötödik a holdról. A hatodik
csak egy elfúló suttogás volt, és azt kántálta: „még, még, még”, míg a hetedig azt:
„még egy napot”, a nyolcadik pedig folytatásért könyörgött.
Dor megdörzsölte a szakállát, ami rakoncátlanul nőtt, ahogy a haja is. Noha el
volt zárva mindentől, a teste rendesen működött. Eleiem nélkül is táplálékhoz
jutott. Alvás nélkül is kipihent volt. Dor körbejárhatta a barlangot,
megnedvesíthette az ujját a repedésből csepegő vízzel.
De a fénylő tóból felhangzó hangok elől nem menekülhetett. Kértek és
könyörögtek, napokat, éjeket, napot és holdat akartak, végül órákat, hónapokat és
éveket. Ha a fülére tapasztotta a kezét, akkor is hallotta őket.

Így Dor öntudatlanul is elkezdte letölteni a büntetését…

Meg kellett hallgatnia minden lélek sirámát, aki csak többre vágyott abból a
valamiből, amit Dor határozott meg először, abból a dologból, ami a létezés
egyszerű pompájától a saját megszállottságá-nak sötét mélye felé repíti az embert.
Az időből.
Úgy tűnt, mindenkinek túl gyorsan telik, kivéve Dort.
21
Sarah elolvasta Ethan SMS-ét.

A szíve megdermedt.
„Áttehetnénk jövő hétre? El kell mennem valahová ma este. Találkozunk a
menhelyen. Jó?”
 Sarah térde megroggyant, mint a madzagon rángatott bábfiguráké. „Ne! –
sikoltott fel némán. – Nem jövő héten! Most! Megbeszéltük! Még ki is
sminkeltem magam!”
Rá akarta beszélni a fiút. De az SMS választ kívánt, és ha túlságosan
megvárakoztatja, Ethan még azt hiheti, hogy haragszik rá.
Így aztán egyszerűen csak annyit írt: „Nem gond.”
Majd hozzátette: „Találkozunk a menhelyen.”
Meg még azt is: „Jó szórakozást!”
Lenyomta a küldés gombot, és megnézte az időt. Nyolc perc múlva fél kilenc.
Nekidőlt egy közlekedési táblának, és igyekezett meggyőzni magát róla, hogy
nem az ő hibája, hogy nem azért kosarazták ki, mert túl stréber vagy túl kövér,
vagy mert túl sokat jár a szája, szó sincs semmi ilyesmiről. A fiúnak egyszerűen
csak dolga akadt. Előfordul, nem?
És most mihez kezdjek? – tűnődött. Az éjszaka kongó mélységnek tetszett.
Haza nem mehet. Addig nem, amíg az anyja fent van. Sosem magyarázná ki, hová
ugrott le öt percre magas sarkúban.
Inkább elkutyagolt a legközelebbi kávézóba, és vett magának egy forró csokit
meg egy fahéjas sütit. A leghátsó asztalhoz ült le.
– Nyolc huszonkettő – dünnyögte maga elé. – Jaj, ólomlábakon jár az idő!
De magában már azt számolta, hányat kell aludni jövő péntekig.
22
Victornak megvolt az a különleges képessége, hogy észrevegye a
problémát, megtalálja a gyenge pontját, és végezzen vele.

Csőd szélén álló vállalatok. Az állami szerepvállalás csökkenése. Pénzügyi

spekulációk. Mindig van egy titkos kulcs, csak a többiek nem találták meg.
Ugyanígy állt a halálhoz is.
Először hagyományos módszerekkel küzdött a rák ellen: műtét, sugárterápia,
kemoterápia, amitől legyengült és hányt. De ezek a kezelések alig voltak
valamicske hatással a daganatra, és a veséje állapota egyre romlott, míg végül heti
háromszori dialízisre kényszerült, amit csak úgy volt hajlandó vállalni, hogy a
vezető asszisztense, Roger végig mellette lesz, és leveleket diktálhat neki,
valamint nyomon követheti az üzleti eseményeket. A munkanap egyetlen percét
sem akarta elszalasztani. Folyamatosan az óráját nézte.
– Gyerünk már! Gyerünk! – dörmögte.
Gyűlölte, ha ilyen kiszolgáltatott. Egy géphez van láncolva, hogy az eltávolítsa
a véréből a salakanyagot. Miféle méltatlan helyzet ez egy olyan férfinak, mint ő?
Egész addig elviselte, amíg már nem bírta elviselni tovább. Az olyan férfiak
szeme előtt, mint Victor, mindig a végkimenetel lebeg, és egy év után már tudta, a
végkimenetel az, hogy nem győzhet.
Hagyományos módon biztosan nem. Túl sokan próbáltak már szerencsét. A
csodában bízni botorság lett volna.
És Victor sosem tett rossz lóra.

És ezen a délutánon hátat fordított a betegségnek, és az időre – a

fogyó időre – emelte a tekintetét, mert neki már csak ez számított.
 Mint más nagyhatalmú emberek, Victor sem tudta elképzelni, hogyan mehet
tovább az élet nélküle. Kis híján kötelességének érezte, hogy életben maradjon. A
rák csak egy apró akadály. Az igazi gond az, hogy az ember halandó.
Ezt hogy győzhetné le?
Végül megtalálta a rést a pajzson, amikor megkérte a nyugati parti irodájának
munkatársát, hogy nézzen utána kicsit a halhatatlanságnak, mire a munkatársa
egy paksaméta anyagot faxolt át a fagyasztásról.
Fagyasztás.
Az emberi lény megőrzése, hogy később újra feltámasszák.
Fagyasztás.
Victor átrágta magát az oldalakon, és hónapok óta először vett elégedetten
lélegzetet.
Nem győzedelmeskedhet a halál felett.
De túlélheti.
23
A hangok tavát Dor könnyei alkották,

de sokan sírtak még Dor után. Ahogy az emberiség mindinkább az órák

megszállottjává vált, az elvesztegetett idő miatt egyre nehezebb lett a szíve. Az
embereket bosszantotta, ha elmulasztottak egy-egy esélyt, ha nem voltak elég
hatékonyak a nap folyamán, és szakadatlanul azon aggódtak, hogy meddig fognak
élni, mert az élet pillanatainak számlálása szükségszerűen oda vezet, hogy egyszer
eljutnak a számsor végére.
Hamarosan minden népnél és minden nyelvben az idő lett a legbecsesebb
árucikk. És a vágy, hogy minél több idejük legyen, megteremtette a kórust, amely
Dor barlangjában zengett.
Adj időt! Egy lány szorítja a beteg anyja kezét. Egy lovas vágtázik, hogy
odaérjen naplemente előtt. Egy gazda takarítja be a kései termést. Egy diák
görnyed a papírhalom fölé.
Adj időt! Egy másnapos ember csapja le a vekkert. Egy elgyötört irodista
lapozgatja a jelentéseket. Egy autószerelő hajol a motorházba, míg az ügyfél
türelmetlenül toporog.
Adj időt! Ez volt Dor életének rákfenéje, amit szüntelenül hallott, hangok
milliói nyüzsögtek körülötte, mint kíméletlen szúnyoghad. Habár akkor élt,
amikor az egész világon még csak egy nyelvet beszéltek, most megvolt a hatalma
hozzá, hogy mindet megértse, és a sokféleségük elárulta neki, hogy a Föld zsúfolt
hellyé vált, és az ember már nemcsak vadászott és épített, hanem dolgozott,
utazott, háborúzott és kiábrándult.
És az ember örök időhiányban szenvedett. Kérte az eget, hogy nyújtsa meg az
órákat. Az étvágya határtalan volt. A könyörgésnek sosem szakadt vége.

Mígnem lassan, fokozatosan Dor bánni kezdte azt a dolgot, ami valaha
foglalkoztatta.
 Nem értette a lassú kínlódás célját, átkozta a napot, amikor elkezdett az ujjain
számolni, átkozta az edényeket és a napbotokat, átkozott minden pillanatot, amit
Allitól távol töltött, amikor vele is lehetett volna, hallgathatta volna a hangját, s a
feje mellé hajthatta volna a fejét.
De leginkább azt átkozta, hogy míg mások meghalnak, és nekik beteljesedik a
sorsuk, ő szemmel láthatóan örökké fog élni.

24. Időközben

Sarah természetesen viselkedett, amikor másnap találkozott

Ethannel.

Legalábbis igyekezett. A fiú kapucnis pulóvert, rojtos farmert és Nike cipőt

viselt. Tésztás- és almalésdobozokat dobált a pultra.
– Mi újság, Limonádé?
– Semmi különös – felelte Sarah, és merte a zabkását.
Amikor Ethan kinyitotta a dobozokat, Sarah lopva ránézett, abban a
reményben, hogy megtudja, miért mondta le a találkájukat. Szerette volna, ha a
fiú szóba hozza – ő persze a világ minden kincséért sem tette volna –, de Ethan
csak pakolta ki az ételt a maga ráérős módján, miközben egy rockdalt
fütyörészett.
– Szeretem ezt a számot – mondta Sarah.
– Aha.
Folytatta a fütyülést.
– És mi volt tegnap este?
Jesszusom! Hogy csúszhatott ki ez a száján? Hülye, hülye, hülye!
– Nem mintha gond lenne – tette hozzá sietve.
– Ja, bocs, nem tudtam…
– Mindegy is…
– Rossz volt az időzítés…
– Jaj, nem gáz.
– Akkor jó.
A fiú összegyűrte a kiürült dobozokat, és beletette a túlméretezett szemetesbe.
– Mennem kell.
– Persze.
– Jövő héten találkozunk, Limonádé.
Ruganyos léptekkel sétált ki, ahogy máskor is, a kezét zsebre dugta. Ennyi? –
mélázott Sarah. Mit értett azon, hogy jövő héten? Jövő péntek este? Vagy jövő
szombat délelőtt? Miért is nem kérdezett rá? És miért mindig neki kell kérdeznie?
Egy kék sapkát viselő hajléktalan lépett az ablakhoz, és elvette a zabkásáját.
– Nincs banán? – kérdezte.
Minden héten ugyanezt kérdezte. Sarah adott neki banánt, mire a férfi azt
mondta:
– Köszönöm.
Sarah pedig azt motyogta:
– Nincs mit.
 Majd letépett egy darab papírtörlőt, és letörölte az utolsó almalésdobozt, amit
Ethan kipakolt, mert meglazult a kupakja, és a lé kifolyt.
25
– Abban? – kérdezte Victor, és a tárgyra mutatott.

– Igen – felelte a férfi.

Jednek hívták. A fagyasztóközpont vezetője volt.
Victor a hatalmas üvegszálas hengereket nézte. Kerekek voltak és vastagok,
több mint három és fél méter magasak, színük, akár a latyaké.
– Hányan férnek be egybe?
– Hatan.
– Le vannak fagyasztva?
– Igen.
– Hogy… helyezkednek el?
– Fejjel lefelé.
– Miért?
– Ha bármi baj történik odafent, a legfontosabb testrész, a fej védve lesz.
Victor megmarkolta a botját, és igyekezett palástolni az érzéseit. Mivel
elegáns előcsarnokokhoz és felhőkarcolók tetején található irodákhoz szokott, a
hely látványa undorította. A New York egyik nyomorúságos külvárosának ipari
parkjában álló egyszintes téglaépület oldala mellett kikötő húzódott.
Belül is teljesen jelentéktelen volt. Elöl néhány apróbb szoba. Egy
laboratórium, ahol megkezdték a fagyasztási folyamatot. Egy nagy nyitott raktár,
ahol a hengerek sorakoztak, mindegyikben hat-hat ember, akár egy linóleumos,
fedett temető. Victor hajthatatlan volt, már másnap fel akarta keresni a helyet,
miután megkapta a jelentést. Egész éjjel fent volt, nem vette be az altatóit, fittyet
hányt a gyomrát és a hátát mardosó fájdalomra. Mindent kétszer végigolvasott.
Noha meglehetősen új tudományág volt (az első embert 1972-ben fagyasztották
le), a hátterét alkotó elgondolások nem nélkülözték a logikát. Fagyaszd le a
holttestet. Várd ki a tudomány fejlődését. Olvaszd fel a testet. Hozd vissza az
életbe, és gyógyítsd meg.
Az utolsó pont volt természetesen a legkritikusabb. De ha azt nézi, mennyit
fejlődött az emberiség az ő életében… – okoskodott Victor. Két unokatestvére
még hastífuszban és szamárköhögésben halt meg gyerekkorában. Ma már
megmenthették volna őket. Változnak az idők. „Semmihez se ragaszkodj
túlzottan!” – intette magát, és nem volt kivétel ez alól a hagyományos tudomány
sem.
– És ez mi? – kérdezte.
A hengerek mellett fehér számozott fadobozok álltak, bennük számtalan
virágcsokor.
– A családtagoknak van, akik látogatóba jönnek – magyarázta Jed. –
Mindegyik szám egy embert jelöl, aki a hengerben van. A látogatók oda ülnek.
Egy mustárszínű padra mutatott, amit a fal mellé állítottak. Victor
megpróbálta elképzelni, ahogy Grace a rozoga ülőalkalmatosságon üldögél.
Ráeszmélt, hogy nem szabad megosztania az ötletét a feleségével.
 Sosem fogadná el. Esély sincs rá. Grace állhatatos templomba járó volt. Nem
hitt abban, hogy bele lehet szólni a sors alakulásába, amit Isten rendelt. És
Victornak esze ágában sem volt vitába szállni vele.
Nem. Az utolsó döntést egyedül hozza meg. Halálunkban is azok vagyunk,
akik életünk nagy részében voltunk, és Victor már kilencéves korában
hozzászokott, hogy egyedül kell boldogulnia.
Eszébe véste: nem kellenek látogatók. Nem kellenek virágok sem. És
mindegy, mibe kerül, de saját henger kell.
Ha évszázadokat is kell várnia az újjászületésre, egyedül fogja kivárni.
26
Minden barlangot az eső váj ki.

Az esővíz feloldja a gázokat. A savas folyadék áteszi magát a kőzeten, és a

parányi repedések üregekké tágulnak. Végül – sok-sok évezred elteltével – az
üregek elég nagyok lesznek ahhoz, hogy beférjen egy ember.
Dor barlangja idővel alakult ki. De odabent másfajta óra ketyegett. A
mennyezetről, ahová az öregember rést vágott, víz csepegett alá, ami fokozatosan
függő cseppkövet hozott létre.
És ahogy a talajra cseppent, álló cseppkő kezdett képződni.
Az évszázadok alatt a két oszlopkezdemény egymás felé nyújtózkodott,
mintha vonzanák egymást, de olyan lassan, hogy Dor nem vehette észre.
Egykoron arra volt büszke, hogy víz segítségével mérte az idő múlását. Ám az
ember csak olyan dolgokat fedezhet fel, amiket Isten előzőleg megalkotott.
Dor minden idők legnagyobb vízórájában élt.

De sosem gondolt erre. Már egyáltalán semmire se gondolt.

Nem is moccant. Fel sem állt. A tenyerébe támasztotta az állát, és hallgatta a

fülsiketítő hangokat.
Dornak megadatott, hogy ne öregedjék, hogy az élet véges számú
lélegzetvételei nélkül éljen. De a szíve mélyén Dor megtört. Fiatalnak maradni
nem egyenlő azzal, hogy élni – emberi kapcsolatok híján a lelke összeaszott.
A Földről érkező hangok rohamosan sokasodtak, Dor – ahogy a vízcseppek
koppanásai között – közöttük sem hallotta már a különbséget. Elméje eltompult a
tétlenségtől. A szakálla és a haja nevetségesen hosszúra nőtt, ahogy a köröm is a
kezén és a lábán. Fogalma sem volt róla, hogy fest. A tükörképét azóta nem látta,
hogy elment a nagy folyóhoz Allival, s ránevetett vízben tükröződő képmásukra.
Kétségbeesetten igyekezett megőrizni az efféle emlékképeket. Összeszorította
a szemét, hogy felidézhessen minden részletet. Mígnem szenvedései egy bizonyos
pontján Dor lerázta magáról belső sötétsége fásultságát, kiélezett egy követ, és
rajzolni kezdett a barlang falára.

A Földön is rajzolt,
 ám akkoriban mindig csak azért, hogy feljegyezze az időt, hogy számoljon,
hogy kövesse a hold alakváltozásait, a nap útját, ezek voltak a világ legősibb
matematikai számításai.
De amit most rajzolt, az valami más volt. Először három kört kanyarított,
hogy emlékeztessék a gyerekeire. Nevet adott nekik. Aztán rajzolt egy holdsarlót,
hogy sose felejtse el azt az estét, amikor azt mondta Allinak, hogy: „Ő az
asszonyom.” Rajzolt egy négyzetet az első közös otthonuk emlékére – mely az
apja vályogháza volt majd egy kisebbet, amely a gyökérkunyhót jelképezte, ahol
éltek.
Rajzolt egy szemet, hogy mindig felidézze benne Alli tekintetét, amitől úgy
érezte, megtántorodott. Hullámos vonalakat rajzolt, hogy emlékeztessék Alli
hajára és a nyugalomra, amit akkor érzett, amikor belefúrta az arcát.
Minden egyes rajz elkészítésekor beszélt.
Azt tette, amit mindenki, amikor semmije sincs.
Elmondta saját magának az életét.
27
Lorraine tudta, hogy fiú van a dologban.

Mi másért vett volna fel a lánya magas sarkút tegnap este? Csak abban bízott,
hogy Sarah nem olyan semmirekellőt fogott ki, mint az apja.

Grace tudta, hogy Victor csalódott.

Az ura utált veszíteni. S Grace-t is nyomasztotta a tudat, hogy ez a végső csata

ezzel a betegséggel eleve vesztésre volt ítélve.

Lorraine hallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó, és Sarah egy szó nélkül
felsettenkedik a szobájába.

Mostanában ez volt az életük. Együtt éltek, de külön.

Néhány éve még más volt a helyzet. Amikor Sarah nyolcadikos volt, az egyik
osztálytársa egy röplabdát gyömöszölt a pólója alá, és – nem tudva, hogy Sarah
hallótávolságon belül van – odaordította egy csapatnyi fiúnak:
– Hé, fiúk! Sarah Lemon vagyok, megehetem a sült krumplitokat? Sarah
zokogva rohant haza, és az anyja karjába vetette magát.
Lorraine a haját simogatta és azt mondta:
– Ki kellene rúgatni őket, mind egy szálig!
Iszonyúan vágyott rá, hogy megvigasztalhassa a lányát, hogy újra
összebújjanak. Hallotta, ahogy Sarah felmegy a lépcsőn, és szeretett volna
beszélni vele. De a lánya ajtaja mindig csukva volt.

Grace hallotta, hogy Victor hazaér.

– Most jött meg, Ruth – mondta a telefonba. – Később visszahívlak!

Az ajtóhoz lépett, és elvette férje kabátját.
– Hol jártál?
 – Az irodában.
– De hát szombat van!
– Be kellett mennem.
Végigbicegett a folyosón a botjára támaszkodva. Grace nem kérdezett semmit
arról a dossziéról, amit a hóna alá szorított. Inkább azt kérdezte:
– Kérsz egy teát?
– Nem, hagyd csak…
– És enni valamit?
– Nem, köszönöm.
Grace emlékezett még azokra az időkre, amikor a férje csókkal üdvözölte,
kissé felemelte, és olyan kérdésekkel árasztotta el, mint: „És hová szeretnél menni
hétvégén? Londonba? Párizsba?” Egyszer egy tengerparti villa erkélyén Grace azt
mondta, milyen jó lett volna, ha hamarabb találkoznak, mire Victor így felelt: „Be
fogjuk pótolni. Szép hosszú közös életünk lesz.”
Emlékeztette magát, hogy voltak ehhez hasonló szép pillanataik, és hogy
türelmesnek és együtt érzőnek kell most lennie, hiszen nem tudhatja, mit érez
Victor, ahogy fogy az élet, és közelít a halál. Akármilyen szeszélyessé és
távolságtartóvá vált is, Grace a fejébe vette, hogy a hátralévő rövid időt inkább
olyanná fogja varázsolni, mint amilyen a közös életük kezdete volt, és nem hagyja,
hogy olyan legyen, mint az örömtelen középső szakasz.
Nem tudhatta, hogy a dolgozószobájában eltűnő Victor már egy másik élet
terveit forgatja a fejében.
28
Az embereket olyan kötelékek fűzik össze, amiket ésszel fel nem
érhetnek, még legvadabb álmaikban sem.

Noha Dor csak hallotta a lelkek hangjait, de látni nem látta őket,
alkalmanként egy-egy alvó ember megpillanthatja Dor képét a másvilágról.
Erzsébet királynő egyik tizenhetedik századi arcképén az uralkodó bal válla
felett egy csontváz néz át, a jobbján pedig egy vén szakállas férfi látható. A
csontváz a halált jelképezi, míg a titokzatos szakállas alakot, az idő jelképét a
művész a saját bevallása szerint álmában pillantotta meg.
Egy tizenkilencedik századi metszeten is találkozhatunk egy szakállas férfival,
aki egy kisgyermeket tart a kezében, aki az újévet jelképezi. Senki sem tudja,
miért esett a művész választása erre az alakra. A művésztársaknak azt mondta,
álmában látta.
1898-ban készült egy bronzszobor egy robusztusabb férfialakról, akinek
szintén szakálla van, de szinte teljesen pőre és edzett, a kezében kaszát és
homokórát tart. Egy roppant óra fölé állították. A szakállas férfi modelljéről
semmit sem tudni.
De úgy hívják: az Idő Atyja.

Az Idő Atyja magányosan ül egy barlangban.

A tenyerébe támasztja az állát.

 Visszaértünk a történetünk elejére. A három gyerektől, akik szaladtak felfelé a
dombra, eljutottunk ehhez a magányos helyhez, a szakállas férfihoz, a hangok
tavához és a cseppkövekhez, melyeket már csak egy milliméter választ el
egymástól.
Sarah a szobájában van. Victor a dolgozószobájában.
Ez van most. Ebben a pillanatban.
Földi idő szerint.
És eljött az idő, hogy Dor megszabaduljon.
29. Zuhanás
– Mit tudsz az időről?

Dor felnézett.
Az öregember visszatért.
A mi naptáraink szerint hatezer év telt el. Dor nem akart hinni a szemének.
Amikor meg akart szólalni, nem jött ki hang a torkán. Az agya elfeledte a
hangokat.
Az öregember körbesétált a barlangban, érdeklődéssel nézegette a falakat. Az
összes elképzelhető jelkép ott volt: kör, négyzet, ellipszis, kocka, vonal, felhő,
szem, száj, azoknak a pillanatoknak a jelképei, amiket Dor felidézett az életéből.
Ez akkor volt, amikor Alli elhajította a követ… Ez meg akkor, amikor
elbandukoltunk a nagy folyóhoz… Ez a fiunk születésekor…
Az utolsó jelkép, a legeldugottabb sarokban egy könnycsepp volt, hogy örökre
Dor eszébe vésse a pillanatot, amikor Alli haldokolva feküdt a pokrócon.
Ez a története vége.
Legalábbis számára.

Az öregember lehajolt, és kinyújtotta a kezét.

Megérintette a könnycseppet, ami igazi könnyé vált az ujjbegyén.

Odavitte, ahol a cseppkövek nőttek, amiket már csak egy hajszál választott el
egymástól. Közéjük illesztette a könnycseppet, és nézte, ahogy kővé válik, és
összekapcsolja a két alakzatot. Megszületett a cseppkőoszlop.
Az ég elérte a földet.
Éppen úgy, ahogy ígérte.

Dor hirtelen úgy érezte, felemelkedik a talajról, mintha madzagon

húznák.

A jelképei leváltak a falakról, átvágtak a barlangon, akár a vándormadarak,

aztán apró gyűrűvé zsugorodtak a cseppkőképződmé-nyek keskeny
találkozásánál.
A cseppkőoszlop sima, áttetsző felszínt kapott, a felső és az alsó része
vastagabb volt, épp úgy nézett ki, mint egy óriási homokóra.
Benne pedig a legfehérebb homok volt, amit Dor valaha látott, rendkívül
finom, már-már folyadékszerű. Pergett lefelé, mégsem apadt el odafent, és nem
gyarapodott odalent.
 – A világegyetem minden pillanata ide van bezárva – mondta az öregember.
– Uralni akartad az időt. És az lesz a büntetésed, hogy a kívánságod teljesül.
Megkopogtatta a botjával a homokórát, mire a tetején és az alján fonatos
aranykeret jelent meg. Aztán összezsugorodott, és Dor karjai közé vándorolt.
A kezében tartotta az időt.
– Most menj – mondta az öregember. – Térj vissza a Földre. Az utad még
nem ért véget.

Dor üres tekintettel bámult maga elé.

Válla előreesett. Egyszercsak egy sugallatra rohanni kezdett. De a szívében űr

volt. Már nem akarta ezt az egészet. Alli elment, sosem tér vissza, egy könnycsepp
a barlang falán. Milyen célt tűzhet ki még elé az élet vagy egy homokóra?
Előtörtek belőle a hangok, és erőtlenül suttogni kezdett.
– Már késő.
Az öregember megrázta a fejét.
– Nincs olyan, hogy késő vagy korán. Minden akkor történik, amikor
történnie kell.
Mosolygott.
– Van egy tervem, Dor.

Dor hunyorgott. Az öregember még sosem szólította a nevén.

– Térj vissza a Földre. Nézd meg, hogy mérik az emberek az időt.

– Minek?
– Mert te kezdted el. Te vagy a földi idő atyja. De van valami, amit még
mindig nem tudsz.
Dor a szakállát babrálta, ami már a derekáig ért. Tovább élt, mint bárki más.
Miért nem volt még elég?
– Számoltad a perceket – mondta az öregember. – De kihasználtad-e
értelmesen az időt? Hogy hallgass? Hogy szeress? Hogy hálát adj? Hogy felemelj
és felemelkedj?
Dor leszegte a tekintetét. Tudta, hogy a válasz nem.
– Mit kell tennem? – kérdezte.
– Keress két lelket a Földön. Egyet, aki meg akarja nyújtani az időt, és egyet,
aki meg akarja rövidíteni. Tanítsd meg nekik azt, amit te magad is megtanultál.
– De hogy keressek két ilyen lelket?
Az öregember a tóra bökött.
– Hallgasd meg a panaszaikat.
Dor a vízre nézett. A hangok milliárdjaira gondolt, melyek előtörtek belőle.
– De mit számít két ember?
– Te egymagad voltál – felelte az öregember –, mégis megváltoztattad a
világot.
Felemelte a követ, amivel Dor rajzolt. Porrá zúzta.
– A történeted végét Isten fogja megírni.
– Isten elhagyott – válaszolta Dor.
Az öregember a fejét rázta.
 – Senki sem hagyott el.
Megérintette Dor arcát, és Dor érezte, hogy erő járja át a testét, mintha vizet
töltenének egy kancsóba. Az öregember alakja lassan elhalványodott.
– Ne feledd: Istennek jó oka volt rá, hogy határt szabott az emberi életnek.
– És mi volt ez az ok?
– Járd végig az utadat, és megtudod.

30
Miután Ethan lemondta a találkozót, Sarah kétszer is meggondolta,
hogy megbeszéljen-e vele egy másikat.

De az elkeseredett szív felülkerekedik az értelmen. Így aztán két héttel a

fekete farmeros és málnaszín pólós este csalódása után, két hét unalmas
biológiaórái után, két hét számítógép előtt elköltött vacsora után Sarah újabb
próbálkozásra szánta el magát. Az egyik munkás szombaton nagyon korán kelt,
fél hét után két perccel, és úgy öltözött fel, mintha buliba készülne. Egy mélyen
kivágott blúzt és egy meglehetősen szűk szoknyát vett fel. Az arcának különösen
sok időt szentelt, még néhány internetes oldalt is tanulmányozott, ahol
tanácsokat adtak az arcpirosító és a szemfesték használatával kapcsolatban.
Kínosan feszengett, amikor arra gondolt, hányszor tett megjegyzést az anyja túl
erős sminkjére („olyan, mintha mindenáron fel akarnád hívni magadra a
figyelmet” – szapulta Sarah), de aztán meggyőzte magát, hogy helyesen
cselekszik, mert egy olyan srácot, mint Ethan, állandóan szép lányok vesznek
körül, lányok, akiknek még kihívóbb a sminkjük és még kivágottabb a blúzuk. Ha
meg akarja szerezni a fiút, bizonyos szokásain változtatnia kell.
Lorraine szerencsére még aludt.
Így aztán Sarah kisurrant, bepattant az anyja kocsijába, és a menhelyhez
hajtott, miközben úgy érezte, jól döntött, egészen addig, amíg néhány
hajléktalanba nem botlott, akik füttyögtek, és azt kiabálták utána:
– Klasszul nézel ki, kislány!
Mire Sarah fülig vörösödött, és gyorsan kieszelt egy történetet, hogy később
egy rendezvényre kell mennie, s egyszeriben nevetségesnek érezte magát. Mégis
mire számított? Nem az a fajta lány volt, akinek ez sikerülhet. Kész szerencse,
hogy hozott magával egy kardigánt. Belebújt.
Ekkor lépett be Ethan, mindkét hóna alatt egy dobozzal. Sarah-t váratlanul
érte a megjelenése, felegyenesedett, és a hajába túrt.
– Limonádé – mondta a fiú és bólintott.
Tetszett neki Sarah?
– Szia, Ethan – felelte a lány, és igyekezett lezser lenni, noha megint
elborította az idegesség.
31
Victor az íróasztalánál ült, és a dossziét lapozgatta. Jól emlékezett rá,
mint mondott Jed, a fagyasztási szakértő két hete.
 – Gondoljon úgy a fagyasztásra, mint egy mentőcsónakra, amely a jövőbe
viszi, amikor az orvostudomány már elég fejlett lesz ahhoz, hogy a betegsége
meggyógyítása nem lesz bonyolultabb, mint megbeszélni egy találkozót. Önnek
pedig nincs más dolga, csak beülni a mentőcsónakba, aludni egy jó nagyot, és
várni a mentőcsapatot.
Victor megmasszírozta a hasát. Megszabadulhat a ráktól. Megszabadulhat a
dialízistől. Túlélheti mindezt. Olyan egyszerű lesz, mint megbeszélni egy
találkozót.
Újra végigvette a folyamatot, amit Jed elmagyarázott. Abban a pillanatban,
hogy Victort halottnak nyilvánítják, a testét jégbe teszik. A vérét egy pumpa tartja
mozgásban, hogy ne alvadjon meg. Aztán a testnedveit biológiai fagyállóval
helyettesítik, hogy ne képződhessen jég a szervezetében; ezt az eljárást egyébként
vitrifikációnak nevezik. Miután a test hőmérsékletét fokozatosan csökkentették,
egy hálózsákba, majd egy számítógép vezérelte hűtődobozba helyezik, aztán egy
konténerbe, amit lassan folyékony nitrogénnel töltenek meg.
Öt nap után a végső nyughelyére viszik, az üvegszálas hengerbe, amiben
szintén folyékony nitrogén van. Fejjel lefelé belecsúsztatják, s ott lebeg majd, hát,
ki tudja, meddig…
Amíg a mentőcsónak el nem éri a jövőt.
– Szóval itt lesz a test? – kérdezte Victor Jedtől.
– Nem testnek szoktuk nevezni.
– Hanem minek?
– Várakozónak.

Várakozó.

Így máris könnyebb volt rágondolni. Már most is várakozik. Csak máshogy.
Türelmesen várakozik. Mintha egy hosszú távú tőzsdei befektetés megtérülését
várná, vagy végigülne egy tárgyalást a kínaiakkal, akik foggal-körömmel
ragaszkodnak a végeérhetetlen papírmunka elvégzéséhez. Várakozás. Bár Grace
ezzel biztos nem értene egyet, Victor igenis türelmesen tud várakozni, ha kell.
És az, hogy évtizedekre, esetleg századokra lefagyasszák, cserébe azért, hogy
megússza a túlvilágot, és folytathassa az életét, nos, ez nem tűnik rossz üzletnek.
A földi ideje már csaknem lejárt.
De ezzel időt nyerhet.
Tárcsázott egy számot.
– Halló? Jed, Victor Delamonte vagyok – mondta. – Be tudna nézni
valamikor az irodámba?
32
A végtelen évszázadok alatt, amíg Dor a barlangban időzött, minden
lehetséges módon igyekezett megmenekülni.

Most ott állt, a homokóra a hóna alatt, és várakozott a tó partján. Valahogy

tudta, hogy ez az egyetlen kiút.
 Lehet, hogy tényleg vége? – merengett. Vége a végtelen gyötrelemnek? De
miféle világ vár rá? Az Idő Urának elképzelése sem volt róla, mennyi ideig volt
távol.
Arra gondolt, amit az öregember mondott. Hallgasd meg a panaszaikat.
Lepillantott a csillogó felszínre, majd behunyta a szemét, és két hangot hallott ki a
lármából, egy idősebb férfiét és egy fiatal lányét.
– Hosszabb életet!
– Állítsd meg az időt!
Hirtelen szél zúgott keresztül a barlangon, és a falak fényárba borultak,
mintha csak a delelő nap tűzne rájuk. Dor a mellére szorította a homokórát,
hátrált, majd a tó felé szökkent, miközben az egyetlen vigasztaló szót suttogta:
– Alli!
Lepottyant.

A légkörben lebegett.

Lába a feje fölé lendült, aztán ismét a lába volt alul, miközben belezuhant
valamiféle ragyogó ködbe, amit fények és színek töltöttek meg. Meg-
megpillantotta a testeket és az arcokat, azokét az emberekét, akik lezuhantak Nim
tornyáról, csakhogy ők felfelé repültek, Dor pedig lefelé. Még erősebben markolta
a homokórát, és hasított a mind fényesebb fények és mélyebb színek felé, a szél
úgy szaggatta a húsát, mintha csak éles kés lenne, végül már biztos volt benne,
hogy ízekre tépi a szédítő sebesség. Fogvacogtató hidegen és tikkasztó hőségen át
vezetett az útja, szakadó esőn és örvénylő hóviharon keresztül, bele a homokba,
homok és homok, csapkodó, záporozó homokszemek, körülfogták és
beborították, végül pedig Dor lehullt, ahogy a homokszemek peregnek le a
homokóráján, egyenesen, amíg meg nem érkezett.
A homokvihar elült.
Dor úgy érezte, fennakadt valamin.
Távolról zenét és nevetést hallott.
Visszatért a Földre.
33. A Földön
Lorraine-nek cigarettát kellett vennie.

Bement egy bevásárlóközpontba, és elhaladt egy manikűrszalon előtt.

Emlékezett rá, hogy egyszer elhozta ide Sarah-t, amikor tizenegy éves volt.
– Választhatom a rubinvöröset? – kérdezte Sarah.
– Persze – válaszolta Lorraine. – És a lábadra?
– A lábkörmömet is kifestethetem?
– Miért ne?
Lorraine Sarah csodálkozó arckifejezését figyelte, miközben egy nő egy kis
lavór vízbe tette a lábát. Ráeszmélt, milyen kevéssé kényeztetik a lányukat, hiszen
ő állandóan dolgozik, és Tom is mindig későn ér haza. Amikor Sarah ragyogó
mosollyal felé fordult, és azt mondta: „Én is olyan színű lábkörmöt akarok, mint a
tiéd, anya!”, Lorraine megfogadta, hogy gyakrabban lesznek efféle programjaik.
 Sosem csinálták újra. A válás mindent megváltoztatott. Lorraine elment a
szalon kirakata előtt, és sok-sok üres széket látott, de tudta, hogy Sarah inkább
választaná a kényszermunkát, mint hogy az anyja mellett üljön a körmösnél.

Grace-nek élelmiszert kellett vennie.

Írhatott volna egy bevásárlólistát, és elküldhette volna valamelyik

alkalmazottat.
– Nem kell házimunkát végezned – mondta mindig Victor.
De az idők során Grace ráeszmélt, hogy hiányoznak neki a feladatok, melyek a
legtöbb ember napjait felemésztik. Apránként újra belekezdett a háztartási
tennivalókba.
Tolta a bevásárlókocsit az élelmiszerbolt polcsorai között, a zöldséges
részlegen zellert, paradicsomot és uborkát vett. Pár hónapja megint elkezdett
főzni, hogy egészséges ételeket tehessen Victor elé – semmi készételt, csak biót –,
és abban reménykedett, hogy a megfelelő étrend meghosszabbíthatja férje
hátralévő idejét. Apró gesztus volt, tudta, szinte mint halottnak a csók. De nem
kapaszkodhatott másba, csak a reménybe.
Valami egészséges saláta vacsorára, latolgatta. De amikor elhaladt a fagylaltok
mellett, csak kivett egy mentolos csokoládést, Victor kedvencét. Ha a férje egy kis
kényeztetésre vágyna…
34
A spanyol kisvárosban újévváró fesztivált tartottak.

Az utcai muzsikusok egybesereglettek a téren, ahol asztalok sorakoztak,

melyek rákfalatkák, szardella, krumpli alatt roskadoztak. A tér kútjába
reménykedő látogatók dobáltak pénzérméket. A kút peremére ültek, és
belelógatták a lábukat a vízbe.
A kút közelében egy homokórát tartó szakállas férfi papírmasé figurája lógott
egy furnérállványról. Az idő – állt a táblán. Az Idő Atyja. Alatta egy sárga
műanyag ütő.
Pár percenként valaki elsétált a bábu előtt, és rásuhintott az ütővel. Ez volt a
szokás. Jól elnáspángolták az óévet, hogy átadja a helyét az újnak. A nézők
kiabáltak: „Ollé! Ollé!”, kacagtak és koccintottak.
Egy kisfiú kiszabadult az édesanyja öleléséből, és a bábuhoz szaladt. Felkapta
az ütőt, majd engedélyt kérően az anyjára lesett.
– Jól van, jól van! – kiáltotta az anyja, és integetett neki.
A nap éppen ekkor bukkant elő a felhők mögül, és sejtelmes fény ragyogta be
a várost. Egy szélroham homokkal borította be a teret. A kisfiú rá se hederített.
Tiszta erőből ráhúzott a papírmasé figurára.
Bang!
Kinyílt a szeme.
A kisfiú felvisított.

Az állványon lógó Dor oldalába éles fájdalom hasított.

 Kinyitotta a szemét.
Egy kisfiú felvisított.
A visítás annyira meglepte Dort, hogy hátrahőkölt, és a két szög, amely
tartotta, kiszakadt a helyéből. Dor lepottyant a földre, és elejtette a homokórát.
A fiú visítása elnémult. Vagyis inkább elenyészett, akár a kürtszó. Dor talpra
kecmergett. Az őt körülvevő világ lelassult, mintha csak álmodná az egészet. A fiú
arca rettenetbe dermedt. A sárga ütő a levegőben. A kútnál álló emberek karja a
magasban, de nem moccantak. Dor felkapta a homokórát.
Aztán futásnak eredt.

Először tiszta erőből rohant,

fejét leszegte, és abban bizakodott, senki nem veszi észre. Ám úgy tűnt, ő az
egyetlen mozgó lény. Az egész világ megállt. Elült a szél. A faágak
mozdulatlanságba dermedtek. Az emberek, akiket Dor látott, szinte kővé váltak:
egy kutyát sétáltató férfi, egy italokat kortyolgató baráti társaság a kocsma előtt.
Dor lassított. Körülnézett. A mi fogalmaink szerint egy spanyol kisváros
peremén járt, de több ember és épület volt itt, mint amennyit Dor egész életében
látott.
A világegyetem minden pillanata ide van bezárva, mondta az öregember.
Dor a homokóra homokját figyelte. Annyira lelassult, hogy csaknem megállt, csak
néhány szem pottyant le, mintha valaki elállította volna a folyását.

Dor kilométereket gyalogolt, miközben a homokórát szorongatta. A

nap alig mozdult az égen.

Az árnyéka követte, holott a többi árnyék mintha a földhöz lett volna

szögezve. Amikor kihaltabb vidékre ért, felkapaszkodott egy dombra, és
letelepedett. A mászás Allira emlékeztette, és visszavágyott a régi világba, a tágas
síkságokra, a vályogházakba, a nyugalomba. Ebben az új világban szakadatlan
duruzsolást hallott, mintha hangok százai elegyedtek volna egyetlen mormolásba.
Még nem tudta, de ez a lelassult pillanat hangja volt.
Odalent egy utat látott, amely nyílegyenes volt és koromfekete, a közepén
fehér csík. Eltűnődött rajta, vajon hány rabszolga kellett hozzá, hogy ilyen szép
simára egyengessék a felszínét.
Uralni akartad az időt, mondta az öregember. És az lesz a büntetésed, hogy
a kívánságod teljesül.
Dor arra gondolt, hogy érkezett a Földre, hogy esett le, és hogy ejtette el a
homokórát. Ekkor változott meg minden.
Talán…
Határozott mozdulattal oldalra billentette a homokórát, majd ismét talpra
állította.
A homok újra szabadon pergett. A duruzsolás abbamaradt. Berregést hallott.
Majd megint. Lenézett, és látta, hogy autók száguldanak az úton – csakhogy
sosem hallott még autókról, úgyhogy azt képzelte, valami borzalmasan gyors
szörnyetegek. Hamar megdöntötte a homokórát.
A kocsik megálltak.
 Ismét felhangzott a duruzsolás.
Dornak leesett az álla. Ez az ő műve? Kis híján megállította a világot?
Megérezte, mekkora hatalma van, és minden ízében reszketni kezdett tőle.
35
Az este kínosan indult, de az alkohol megtette a hatását.

Ethan hozott egy üveg vodkát. Sarah fesztelenül viselkedett. Bár nem volt
valami nagy ivó, gyorsan belekortyolt az italba. Még egy olyan lány is, aki a
harmadik legjobb tanuló az osztályban, eleget tud ahhoz, hogy megjátssza, ivott
már vodkát.
Ethan nagybátyjának raktárában ültek – ami a fiú ötlete volt, mert nem
igazán tudta, hogy fog alakulni az este, amíg végül negyed kilenc előtt egy perccel
írt egy SMS-t: „találkozzunk a nagybátyámnál, ha van kedved” –, és
papírpoharakból itták a vodkát, narancslevet öntöttek hozzá, amit Ethan az egyik
polcon talált. A földön gubbasztottak, és egy bugyuta tévéműsoron kacarásztak,
amit saját állításuk szerint mindketten nézni szoktak. Ethan az akciófilmeket is
szerette, főleg a Sötét zsaruk című sorozatot, amelyben a színészek öltönyt,
nyakkendőt és napszemüveget viseltek, mire Sarah azt mondta, hogy ő is szereti
ezeket a filmeket, holott valójában nem is látta őket.
Ugyanaz a mélyen kivágott blúz volt rajta, mint a menhelyen, mert úgy vélte,
tetszett a fiúnak, és Ethan igen figyelmesnek bizonyult. Egyszer csak megcsörrent
Sarah mobilja (az anyja, te jó ég!), és amikor a lány grimaszolt egyet, a fiú azt
mondta:
– Muti!
Elvette a lány telefonját, és beállított egy sajátos csengőhangot, valami
dübörgő rockdallamot, ami akkor szólal meg, amikor az anyja hívja.
– Hallod, hogy ő az, és nem veszed fel.
Sarah felnevetett.
– Jaj, de király!
Aztán elkezdtek összefolyni a dolgok. A fiú felajánlotta, hogy megmasszírozza
a hátát, amit Sarah boldogan elfogadott. A kezétől, ami megérintette a vállát,
megborzongott, szinte elolvadt. Próbált csevegni, idegesen, elmondta, hogy nem
igazán vannak barátai a suliban, mert annyira éretlenek azok a srácok, mire
Ethan azt felelte, ja, mind vesztes, mire Sarah azt mondta, izgul az egyetemi
felvételi miatt, mire a fiú erősebben kezdte masszírozni a vállát, és azt válaszolta,
hogy Sarah olyan okos, biztos bárhová felvennék, amitől a lánynak jó érzése
támadt.
Aztán jött a csók. Sarah sosem fogja elfelejteni. A nyakszirtjén érezte a fiú
leheletét, és balra fordította a fejét, de Ethan jobbról közeledett felé, így Sarah
visszafordult, kis híján összefejeltek… és megtörtént. Egyszerűen csak
megtörtént. Sarah lehunyta a szemét, és tényleg majdnem elájult (az anyja, az
„elalél” szót szokta használni, és Sarah úgy sejtette, most erről lehetett szó), aztán
Ethan újra megcsókolta, határozottabban, majd maga felé fordította, közelebb
húzta, miközben Sarah arra gondolt: „Engem! Engem csókol! Engem akar!” De a
gyengédség egykettőre durvasággá változott, a fiú keze villámgyorsan bejárta
Sarah testét, míg végül a lány idegesen elhúzódott, majd kínjában igyekezett
viccet csinálni az egészből.
A fiú vodkát és narancslevet töltött neki, amit Sarah a kelleténél gyorsabban
hajtott fel. Az este további menetéről csak ködös emlékei voltak: magához húzza
Ethant, majd eltolja, aztán újra csókolóznak, aztán Ethan megint durva lesz, mire
Sarah megint ellöki, aztán újra isznak, és kezdik az egészet elölről.
– Gyere – mondta Ethan.
– Jó – motyogta Sarah. – Én is akarom, csak…
Végül a fiú visszavonulót fújt, ivott még egy kis vodkát, majd félálomban a
falnak dőlt. Nem sokkal később mindketten hazamentek.

Sarah pedig azon tépelődött,

miközben hétfő reggel fél nyolc előtt hét perccel lerágta a teljes kiőrlésű
pirítós héját, hogy jól tette-e, amit tett, vagy esetleg hibát követett el azzal, hogy
helyesen cselekedett. Tudta, hogy Ethan jobb pasi, mint amennyire ő jó nő, és azt
mérlegelte, mennyire is kell „hálásnak” lennie neki ezért. Csókolóztak – sokat –,
és Ethan akarta őt. Valaki akarta őt. Csak ez számít. Látta maga előtt az arcát.
Elképzelte, milyen lesz, amikor legközelebb együtt lesznek. Végre volt valami az
örömtelen és teljesen hétköznapi életében, amit várhatott.
Beletette a tányérját a mosogatóba, és felnyitotta a laptopját. El fog késni a
suliból – Sarah sosem késett el a suliból –, de a nyakukon a karácsony, és hirtelen
késztetést érzett arra, hogy ajándékot vegyen Ethannek. Azt mondta, hogy a Sötét
zsaruk hősei szuper jó órákat hordanak. Talán vehetne neki egyet. Biztos örülni
fog, nem? Valami, ami csak neki jutott az eszébe?
Azzal nyugtatta magát, hogy csak apró figyelmesség lesz a részéről. A
karácsony az karácsony. De a szíve mélyén tiszta volt a kép.
Vesz valami ajándékot a fiúnak, akit szeret.
És a fiú viszontszereti.
36
Képzeld el, végtelen időd van, hogy tanulj!

Le tudsz fagyasztani egy autót, hogy órákig tanulmányozhasd. Bejárhatsz egy

múzeumot, és minden műtárgyat kézbe vehetsz, és a biztonsági őrök sosem
tudják meg, hogy ott voltál.
Dor is így fedezte fel a világunkat. A homokóra hatalmát kihasználva
lelassította az időt, hogy kielégítse a kíváncsiságát. Noha megállítani nem tudta
teljesen – a vonat megtett néhány centimétert, amíg Dor órákon át vizsgálgatta –,
könnyedén helyben maradásra bírhatta az embereket, hogy bóklásszon közöttük,
megérintse a kabátjukat vagy a cipőjüket, felpróbálja a szemüvegüket,
megdörgölje a férfiak frissen borotvált ábrázatát, ami annyira különbözött
mindattól, ami az ő világában megszokott volt, hiszen akkor mindenki hosszú
szakállat viselt. Ezek az emberek sosem fognak tudni róla, hogy Dor közöttük járt,
csupán egy gyors villanás volt, amit a szemük sarkából láttak.
Dor bejárta a spanyol vidéket, napokat élt le egyetlen pillanat alatt, felfedezte
a házakat, a kávézókat és a boltokat. Talált magának ruhákat (jobban szerette a
belebújós darabokat, mert a gomboktól és cipzáraktól égnek állt a haja), és
egyszer még egy alacsony téglaépületbe is betévedt, amin a Peluquería
(Fodrászat) felirat állt. Belenézett a hosszúkás tükörbe, és hangosan felordított.
Csak később jött rá, hogy a saját tükörképét látja.

Hatezer éve nem látta magát.

Közelebb óvakodott a tükörhöz egy magas forgószékben ülő üzletember és egy

fiókban matató fodrász között. Dor szemügyre vette a férfi külsejét – kék öltöny,
gesztenyebarna nyakkendő, rövid, fekete, vizes haj –, aztán újból a saját csúf
képmására nézett. A bozontos szakállát és kócos haját nem számítva fiatalabbnak
tűnt, mint a mellette ülő üzletember.
Ebben a barlangban egy percet sem öregszel.
Nem érdemlek ekkora kegyet.
Ez nem kegy.
Tett egy lépést hátra, leguggolt a pult mögé, és megbillentette a homokórát.
Az élet folytatódott. A fodrász ollót vett elő a fiókból, és mondott valamit az
üzletembernek, amire az jóízűt nevetett. A fodrász elkezdte nyírni a haját.
Dor lázasan kukucskált át a pulton. A nő ügyesen dolgozott, az olló csattogott,
a hajtincsek potyogtak. Hirtelen valaki bekapcsolt egy magnót, és zene harsant,
dübörgött a ritmus. Dor a fülére szorította a kezét. Még sosem hallott ilyen ricsajt.
Felnézett, és egy hájas, középkorú nőt látott, akinek műanyag csavarók
éktelenkedtek a hajában, éppen előtte állt, és rá bámult.
– ¿Qué quiere? – sikoltotta. Maga meg mit keres itt?
Dor megragadta a homokóráját, mire a nő – és mindenki más –
csigalassúságba dermedt.
Felkelt, körüljárta a nőt (a szája még mindig tátva), majd a fodrászhoz lépett.
Kivette a kezéből az ollót, a szakállához emelte, és nekiállt levágni a hatezer éve
növekvő szőrzetet.
37
– Azért kérettem ide, mert szeretnék néhány módosítást.

Victor egy pohár jeges vizet töltött Jednek. Egy hosszú asztalnál ültek. Victor
vonakodva elkezdte használni a kerekes széket (már nagyon bizonytalanul állt a
lábán), és átrendezték az irodát, hogy tudjon közlekedni.
– A törvény úgy rendelkezik, hogy hivatalosan halottnak kell lennem, mielőtt
a fagyasztást megkezdik, igaz?
– Így van – felelte Jed.
– De ön mint tudósember egyetért azzal, hogy ha a fagyasztást még az agy és a
szív leállása előtt megkezdenék, a test megmaradásának esélyei jobbak lennének.
– Elméletben… igen – vette kézbe Jed a poharát.
Ravasz fickónak tűnt.
– Ki szeretném próbálni ezt az elméletet – mondta Victor.
– Delamonte úr…
– Hallgasson végig!
 Victor felvázolta a tervét. Egyedül a dialízis tartotta életben. Egy hatalmas
gép, ami átszűrte a vérét, és eltávolította a mérgeket. Ha abbahagyja a kezelést,
hamarosan meghal. Néhány nap talán. Egy hét, esetleg kettő.
– Abban a pillanatban, amikor meghalok, az orvos megállapítja, hogy leállt a
keringés, egy halottkém is megerősíti, hogy beállt a halál, és megkezdődik a
fagyasztás, ugye?
– Igen – mondta Jed –, de…
– Tudom. Mindannyiunknak ott kell lennünk magánál, amikor bekövetkezik.
– Igen.
– Vagy mielőtt bekövetkezik.
– Elvesztettem a fonalat.
– Mielőtt bekövetkezik… – szünetet tartott, hogy a tudós felfogja a szavakat. –
Amikor is mindenki azt állítja majd, hogy már bekövetkezett.
– De ehhez mindenkinek…
Jed elnémult. Victor az állkapcsát mozgatta. Látta, hogy a férfi kezdi
kapiskálni.
– Ha az embernek sok pénze van – mondta Victor –, rá tud venni másokat
bizonyos dolgokra. – Összekulcsolta a kezét. – Senki más nem fog tudni róla.
Jed hallgatott.
– Láttam a létesítményt. Csinos, de… ne értsen félre… kissé lepusztult.
Jed megvonta a vállát.
– Tudna mit kezdeni néhány millió dollárral, ugye? Csak egy elégedett ügyfél
hálájának jele…
Jed nyelt egyet.
– Nézze – ütötte tovább a vasat Victor, és lehalkította a hangját, hogy
barátságosabban csengjen. – Fél lábbal a sírban vagyok. Mit számít pár óra?
Tegye a szívére a kezét – hajolt közelebb –, nem látná szívesen, hogy beigazolódik
az elmélete?
Jed bólintott.
– Dehogynem.
Victor átgurult a kerekes székkel az íróasztalához. Kihúzott egy fiókot.
– Írattam a jogászaimmal egy vázlatot – mondta, s felemelt egy borítékot. –
Remélem, ez segít dönteni.
38
Frissen nyírt hajával és elegáns ruháiban Dor úgy nézett ki, mint aki e
kor szülötte,

és hogy tanulmányozhassa a világot, arra használta a homokórát, hogy

szüneteket iktasson be a valós időbe. Többnyire a leglényegesebb
mérföldköveknél folyamodott ehhez, például, hogy megismerje az ábécét, amit
egy felnőttoktatási intézmény nyelvóráján tett meg. Amikor már betéve tudta,
megtanulhatott olvasni, megértette a szavakat, és mivel az Idő Ura a világ összes
nyelvének birtokában volt, az elméje végre megpihenhetett.

Miután megtanult olvasni, bármilyen tudást megszerezhetett.

 Bevette magát egy madridi könyvtárba, és több mint a kötetek harmadát
elolvasta. Megismerte a történelmet és az irodalmat, böngészte a térképeket, és
átlapozta a hatalmas képeskönyveket. A megbillentett homokórának hála mindez
pár percet vett igénybe, noha a valós időben évtizedek kellettek volna hozzá.
Amikor kilépett a könyvtárból, ismét elfordította a homokórát, hogy lássa a
naplementét. Félelemmel vegyes bámulattal nézte, hogyan hosszabbítja meg az
emberek munkanapját az elektromosság, amiről már olvasott. Dor csak az
olajlámpások és a tűz fényét ismerte. És most látta, hogy az utcai lámpák
homályos derengésbe vonják a városokat, sétálgatott sárgásfehér pászmáikban.
Egész éjjel ébren maradt, lenyűgözve nézte az izzókat.

Reggel újra megálljt parancsolt a napnak,

és átvágott a spanyol tájon, majd végigballagott a legnagyobb francia folyó

mentén, végül átkelt Belgium és Németország erdein. Látott ősi romokat és
modern stadionokat, felfedezte a felhőkarcolókat, a templomokat és a
bevásárlóközpontokat.
Bárhová ment, időmorzsákat csent magának. Az öregember igazat szólt. Dor
volt a világon az első, aki mérte az időt, de az emberiség az egyszerű botjait és
edényeit továbbfejlesztette, és se szeri, se száma nem volt az eszközöknek,
melyeket létrehozott belőlük.
Dor minddel megismerkedett. A düsseldorfi Hüttenstrassén álló múzeum
minden egyes kiállított régi óráját szétszedte, megnézte a rugóikat, a
fogaskerekeiket, mialatt a kővé vált biztonsági őr alig néhány lépésnyire állt tőle.
A frankfurti bolhapiacon talált egy órás rádiót, amin egy gomb megnyomásával
lehetett beállítani az időt. Dor lenyomta a gombot, és figyelte, hogy pereg
visszafelé az idő: szerda, kedd, hétfő, s arra gondolt, milyen jó lenne, ha egészen a
saját koráig visszapörgethetné.
Te vagy a földi idő atyja.
Tényleg ő lenne felelős mindezért? Dor a századokra gondolt, amíg a
barlangban gyötrődött. Azon tépelődött, vajon mindenki megfizet valahogy?

Végül Dor elérte a tengert.

A németországi Westerhever világítótornyánál lépett a partra. Olvasott már a

világítótornyokról és az Északi-tengerről. Megbillentette a homokóráját, hogy
megnézze, hogyan törnek meg a hullámok a sziklákon. Aztán visszabillentette.
Mindent megtudott a világunkról. Százévnyi tudást szívott magába egyetlen
nap alatt.
Hallgatta a szél süvítését. Azt hallotta, amit hallania kellett.
– Hosszabb életet!
–Állítsd meg az időt!
Belegázolt a nyugodt vízbe.
Úszni kezdett.
39. Város
Dor átúszta az Atlanti-óceánt. Egyetlen perc alatt.
 Este hét óra két perckor hagyta maga mögött Németország partjait. Amikor
elérte Manhattant, délután egy óra három perc volt. A mi időszámításunk szerint
visszafelé úszott az időben.
Miközben tempózott – nem érzett se hideget, se fáradtságot –, újra
végiggondolta mindazt, amit látott, a kortársaira gondolt, akiktől sosem
búcsúzott el, akik évezredekkel ezelőtt meghaltak. Az apjára. Az anyjára. A
gyerekeire. A szeretett feleségére.
Járd végig az utadat, és megtudod.
Azt latolgatta, mikor ér az útja végére. Elmerengett rajta, mit kell
megtanulnia. De főleg azon tépelődött, miközben egyik karcsapást tette a másik
után, hogy mikor hal meg, mint a többiek.

Amikor partot ért, egy kikötő rakpartjára kapaszkodott ki.

Egy sapkát és többnapos borostát viselő dokkmunkás kiszúrta.

– Hé, haver, mi a franc…
Nem jutott tovább.
Dor félrebillentette a homokórát. A látóhatárt kémlelte, és rájött, hogy sosem
járt még ennél különösebb helyen.

New York úgy emelkedett ki a semmiből, mint valami mesebeli város,

hiába tanult meg róla Dor egy évszázadnyi anyagot Európában. Az épületek itt
magasabbak voltak, és szorosan egymás mellett tornyosultak. És az emberek.
Mennyien voltak! Tömegesen álltak a sarkokon. Szinte kicsordultak a boltok
bejáratán. Noha Dornak megvolt a hatalma hozzá, hogy lelassítsa a várost, így is
nehézséget okozott, hogy átfurakodjon a testek között.
Ruhára volt szüksége, ezért szerzett alsóneműt és egy fekete garbót a Bravo
nevű boltban. Talált egy megfelelő méretű kabátot is egy japán étterem fogasán.
Ahogy a roppant felhőkarcolók között baktatott, eszébe jutott Nim tornya.
Ráébredt, hogy az emberi nagyravágyás határtalan.

40. Város
Az óramutatók megtalálják a hazautat.

Igaz volt ez abban a pillanatban, hogy Dor felfedezte az első árnyékot.

Gyerekként a homokban ült, és megjósolta, hogy holnap is eljön az a pillanat,
ami ma, és holnapután is eljön az a pillanat, ami holnap. A Dort követő
nemzedékek továbbfejlesztették ezt az elméletet, és egyre pontosabban tudták
mérni életük pillanatait.
Napórákat készítettek a bejáratok elé. Óriási vízórákat építettek a városok
tereire. A mechanikus időmérők – súlyok mozgatta, mutatós és számlapos órák –
után megjelentek a toronyórák és az ingaórák, végül pedig azok, amik egy polcon
is elfértek.
 Aztán egy francia matematikus zsineget kötött egy órára, a csuklójára
erősítette, és elkezdte a testén hordani az időt.
Az időmérők pontossága szédítő ütemben fejlődött. Noha a percmutatót csak
a tizenhatodik században találták fel, a tizenhetedik századra az ingaórák már alig
tévedtek többet naponta egy percnél. Egy évszázaddal később pedig már alig egy
másodpercet.
Az idő iparággá vált. A világot zónákra osztották, így pontosan meg tudták
szervezni a javak szállítását. A vonatok meghatározott időben indultak, a hajók
motorja felbőgött, hogy időben érkezzenek.
Az embereket vekkerek ébresztették fel álmukból. Az üzleti életben megjelent
a munkaidő. Minden gyárban volt síp. Minden tanteremben volt óra.
A „Hány óra van?” a világ leggyakrabban feltett kérdésévé vált, minden
valamirevaló nyelvkönyvbe bekerült. Hány óra van? What time is it? Wie spät
ist es?
Nem csoda hát, hogy miután Dor, az első ember, aki őszintén feltette ezt a
kérdést, elérte végzete városát – ahol a hangok rejtőztek, melyek azt mondták:
„Hosszabb életet!” és „Állítsd meg az időt!” –, arra használta a tudását, hogy az
egyetlen olyan helyen szerezzen munkát, ahol mindig az idő veszi körül.
Egy órásnál.
És várta, hogy a mutatók hazataláljanak.
41
Victor limuzinja átgördült Manhattanen.

Befordult egy macskaköves utcára, melynek egyik eldugott szegletében egy kis
üzlet bújt meg. A címet egy eperszínű ponyvára írták, de név nem állt rajta, a
bejárati ajtóba egy napot és egy holdat véstek.
– Orchard utca száznegyvenhárom – jelentette be a sofőr.
Victor két alkalmazottja kiszállt, és átsegítette főnökét a kerekesszékbe. Az
egyikük kinyitotta az ajtót, míg a másik betolta a széket. Victor hallotta, ahogy
nyikorognak a zsanérok.
Odabent állott és áporodott volt a levegő, mintha egy másik korból rekedt
volna itt. A pult mögött egy sápadt, öregedő, fehér hajú férfi állt, aki kockás
mellényt, kék inget és drótkeretes szemüveget viselt, ami félig lecsúszott az
orrára. Victor németnek nézte. Jó szeme volt ehhez, hiszen sokat utazott.
– Guten Tag! – tett egy próbát.
A férfi elmosolyodott.
– Német?
– Nem, azt hittem, maga német.
– Vagy úgy! – A férfi felvonta a szemöldökét. – Miben lehetek a szolgálatára?
Victor közelebb gördült, és szemügyre vette a kínálatot. Órák garmadáját
látta: ingaórák, faliórák, konyhai órák lengő üvegajtókkal, világítós órák, iskolai
órák, kakukkos órák, ébresztőórák, baseball-labda alakú órák, gitár alakú órák,
sőt volt még egy macska alakú óra is, melynek a farka volt az inga. És az ingák! A
falakról és a mennyezetről lógtak, jobbra-balra hintáztak az üveglapok mögött,
tiktak-tiktak, mintha minden másodperc ezen a helyen ingott volna ide-oda.
Aztán kidugta a fejét egy kakukk, a megnyikorduló ajtócska jelezte az érkezését,
majd még tizenegyszer felbukkant tizenegy gongütés kíséretében. Victor figyelte,
hogyan csusszan vissza a madár a rejtekébe.
– A legrégebbi zsebórát szeretném, amije csak van – mondta.
A tulajdonos cuppantott egyet.
– Ár?
– Mindegy.
– Rendben… Egy pillanat.

Hátrament, és dünnyögött valamit valakinek.

Victor várt. December volt, néhány nappal az utolsó karácsonya előtt, és

elhatározta, hogy vesz magának egy órát. Majd megkéri a fagyasztást végző
szakembereket, hogy állítsák meg abban a pillanatban, amikor befejezték az
eljárást, és amikor majd megérkezik az új életbe, ismét elindítja. Szerette az
ilyesfajta jelképes gesztusokat. Akárhogy is, biztos jó befektetés. Ami ma réginek
számít, évszázadok múlva még többet fog érni.
– A segédem majd segít – mondta a tulajdonos.
Ekkor előlépett a férfi, aki Victor becslése szerint a harmincas évei közepén
járhatott, csupa izom volt, fekete haja kócos és rosszul nyírt.
Fekete garbót viselt. Victor igyekezett kitalálni, mely nép fia lehet.
Erős arccsontja volt. Az orra kissé lapos. Közel-keleti? Talán görög?
– A legrégebbi zsebórát szeretném, amijük van.
A férfi lehunyta a szemét. Úgy tűnt, gondolkodik. Victor, aki sosem volt
türelmes ember, a tulajdonosra nézett. A férfi megvonta a vállát.
– Igen eszes fickó – suttogta.
– De erre rámegy az életem! – dohogott Victor. Majd felkuncogott. – Még a
következő is.
Hosszabb életet!
A férfi szeme tágra nyílt.
42
Ethan a következő héten már nem tűnt olyan figyelmesnek a
menhelyen.

Sarah azzal nyugtatgatta magát, hogy ezer és egy oka lehet. Talán csak fáradt
volt. Hogy kiugrassa a nyulat a bokorból, fogott egy csomag mogyoróvajas kekszet
és átkötötte egy piros szalaggal. Titokban egy csókban reménykedett. De amikor
Ethan meglátta, csak elvigyorodott és ennyit mondott:
– Ja, kösz.
Sarah nem hozta szóba az együtt töltött estét, mert nem tudta, mit is
mondhatna. Kínosnak érezte, hogy beismerje, az alkoholnak hála nem emlékszik
minden részletre (ő, Sarah Lemon, aki egykor teljes verseket megjegyzett a
Canterburyi mesékből angolórán), ráadásul azon a véleményen volt, hogy a
kevesebb több, ha arról a bizonyos estéről van szó.
Próbált inkább hétköznapi, mindkettejüket érdeklő dolgokról csevegni, ahogy
korábban is tették, amikor még nem jutottak el a testiségig. De valami hibádzott.
Bármilyen témát hozott is fel, Ethan mindig egy kurta válasszal zárta rövidre a
beszélgetést.
– Mi bajod? – kérdezte végül Sarah.
– Semmi.
– Biztos?
– Csak kivagyok.
Csend hullt rájuk, pakolták ki a dobozokat. Végül Sarah-ból kibukott, ami
kikívánkozott.
– Jó volt a vodka – mondta, de pont olyan hamisan csengett, mint ahogy
érezte.
Ethan elvigyorodott és azt felelte:
– Nincsen rinya, ha van pia.
Mire Sarah túl harsányan felnevetett.
Távozáskor Ethan csak felemelte a kezét, és ennyit mondott:
– Találkozunk jövő héten.
Sarah bízott benne, hogy hozzáteszi: „Limonádé”, annyira szerette volna
hallani, hogy amikor csalódnia kellett, váratlanul kicsúszott a száján:
– Limonádé.
Aztán rémülten töprengett: Úristen! Hangosan mondtam volna?
– Ja, Limonádé – bökte ki Ethan, és kisétált az ajtón.
Délután, anélkül hogy szólt volna az anyjának, pénzt vett fel a
bankszámlájáról, és egy órát vonatozott New York belvárosáig, hogy megvegye
Ethannek a különleges órát.
Néha, amikor az ember szeretetre szomjazik, de nem kaphatja meg, úgy érzi,
ha ad valamit, majd szeretni fogják.
43
Victor kénytelen volt beismerni, hogy a segéd értette a dolgát.

Talált egy 1784-ből származó zsebórát, ami tizennyolc karátos aranyból

készült, a festett fedelén pedig három alak, egy apa, egy anya és egy gyermek volt
látható a csillagos égbolt alatt. A római számos számlapot fehér lakkal vonták be.
A mutatók ezüstből készültek. Fogaskerekek és rugók működtették, s egészkor
még halkan kongatott is. A korához képest kiváló állapotban volt.
Nocsak – figyelt fel rá Victor –, Franciaországban készítették.
– Ott születtem – mondta.
– Tudom – felelte a segéd.
– Honnan tudja?
A segéd vállat vont.
– A kiejtéséből.
A kiejtéséből? Victornak nem volt akcentusa. Elmerengett ezen egy kicsit,
majd kiverte a fejéből a gondolatot. Sokkal jobban érdekelte az óra, ami
tökéletesen belesimult a tenyerébe.
– Elvinném.
A segéd a tulajdonosra sandított, aki megrázta a fejét.
– Szükségünk van néhány napra, hogy megvizsgáljuk, rendesen működik-e.
Ne feledje, ez egy nagyon régi darab.
Ahogy a limuzin hátsó ülésén ücsörgött, Victor rádöbbent, hogy azt
nem is mondták, mennyibe kerül az óra.

Nem mintha számított volna. Már régóta nem kérdezte meg semminek az
árát.
Lenyelt néhány pirulát, majd felhajtotta a gyömbér maradékát. Lüktető
fájdalmat érzett a gyomrában és a veséjében, ahogy már hónapok óta. De a
borzalmat, ami fogyó ideje miatt a hatalmába kerítette, ugyanúgy kezelte, mint
minden mást: módszeresen.
Megnézte, hány óra. Ma délután a jogi szakértőivel lesz megbeszélése. Aztán
átnézi a fagyasztásról szóló iratokat. Végül hazatér Grace-hez, aki biztosan valami
egészséges vacsorával várja majd, sótlan-ízetlen zöldségekkel, ehhez nem fér
kétség. Úgy vélte, ez nagyon jól példázza azt a szakadékot, ami közöttük tátong.
Grace azon volt, hogy meghosszabbítsa Victor nyomorúságos életét, míg Victor
már a következő évszázadra tervezett.
Megint eszébe jutott a zsebóra, ami olyan tökéletesen illeszkedett a markába.
Meglepte, mennyire lázba hozta ez a vásárlás, noha ez is egy olyan dolog volt,
amiről nem szabad szólnia Grace-nek.
44
A bemondó a világvégéről beszélt.

Sarah közelebb lépett a vasútállomás tévéjéhez. A férfi arról számolt be,

hogyan fog véget érni a világ jövő héten a maja naptár szerint. Néhányan szellemi
ébredést jövendöltek. Mások azt mondták, a Föld bele fog zuhanni egy fekete
lyukba. A világ különböző szegleteiben az emberek templomokba sereglettek,
kivonultak a terekre, mezőkre, óceánpartokra, és várták a világ végét.
Arra gondolt, elmeséli mindezt Ethannek. Arra gondolt, mindent elmond
majd Ethannek. Előkotorta a mobilját, és írt neki egy SMS-t.
„Hallottad, hogy pénteken vége lesz a világnak?”
Lenyomta a küldés gombot, és várt. Nem jött válasz. Talán nincs nála a
telefonja. Vagy csak a zsebében van.
Befutott a vonat, és Sarah felszállt. A spórolt pénze a pénztárcájában –
hétszázötvenöt dollár –, és Sarah azon rágódott, mennyibe is kerülhet az a
filmbéli óra.
45
Jóllehet hétvége volt, Victor irodájában zajlott az élet.

A cége ezen az elven működött: „Ha valaki nem jön be szombaton, vasárnap
már ne fáradjon.”
Victor odaköszönt az alkalmazottainak, ahogy Roger végigtolta az
előcsarnokon. Roger, a hórihorgas, sápadt figura, akinek a képe úgy lógott, mint
egy vérebé, mindig is Victor mellett volt. Mindenekfelett hűséges volt, sosem
kérdőjelezett meg egyetlen utasítást sem, Victor pedig bőkezűen megjutalmazta
ezért.
 – Napot! – dörmögte Victor, amikor Roger betolta a tárgyalóterembe, ahol öt
jogász gyűlt össze a hosszú, szögletes asztal körül.
A téli nap besütött a redőny résein.
– Nos, hogy állunk?
Az egyik jogász előrehajolt, és elé tolt egy köteg papírost.
– Elképesztően bonyolult ügy, Victor – mondta. – Csak a jelenleg hatályos
jogszabályok alapján állíthatjuk össze az iratokat.
– A későbbi intézkedések hatályon kívül helyezhetik őket – tette hozzá egy
másik.
– Nem készülhetünk fel mindenre – toldotta meg a harmadik.
– Attól függ, mennyi időről van szó – mondta az első.

– Alapesetben az ingatlanjait Grace örökli – szólalt meg a negyedik

jogász.

Victor ismét a feleségére gondolt, arra, hogy halvány sejtése sincs róla, mire
készül. Futó lelkifurdalást érzett.
– Folytassák! – mondta.
– Ha így járunk el, minden Grace-re száll. A halála után visszajuttatni önnek,
nos, a jog elég homályos abban a kérdésben, hogy szállhatna vissza bármi is
valakire, aki már voltaképpen…
Mindenki fészkelődött.
– Meghalt? – kérdezte Victor.
A jogász megvonta a vállát.
– Szerencsésebb lenne létrehozni egy letétet, egy különleges alapítványt…
– ...egy családi alapítványt – szakította félbe az első jogász.
– Úgy van. Olyasmit, ami a dédunokái oktatását lenne hivatott biztosítani. Így
visszakaphatná a pénzt, amikor… Hogy is kell ezt mondani?
– Újjáélesztenek?
– Igen, újjáélesztik.
Victor biccentett. Még mindig Grace járt a fejében, hogy mi mindent megtesz
azért, hogy gondoskodjon róla. Grace folyton azt hajtogatja, hogy nem a pénzéért
ment hozzá. Mégis hogy venné ki magát, ha nem hagyna rá elég vagyont ahhoz,
hogy mindene meglegyen?
– Delamonte úr! – vette át a szót a harmadik jogász. – Mikorra tervezi a…
ööö…
Victor horkantott egyet. Mindenkinek meggyűlt a baja ezzel a szóval.
– Az év végére meghalok – mondta Victor. – Ez jól jön nekünk, nem?
A jogászok összenéztek.
– Leegyszerűsíti a papírmunkát – felelte az egyik.
– Szilveszterre – jelentette be Victor.
– De akkor már alig van idő – tiltakozott az egyik jogász.
Victor az ablakhoz gurult, és elnézett a fák csúcsa felett.
– Ez igaz – válaszolta. – Nincs sok időm…
Előredőlt, és hitetlenkedve kibámult az ablakon. Odaát az egyik felhőkarcoló
tetején, mely az utca túloldalán állt, egy férfi ült a tető peremén, és lóbálta a lábát.
Volt valami a kezében.
 – Ez meg mi a fene? – kérdezte az egyik jogász.
– Egy holdkóros, aki az életével játszik – felelte Victor.
De képtelen volt elfordulni. Nem azon aggódott, hogy a férfi lezuhan. Hanem
azon, hogy olybá tetszett, egyenesen Victor irodájának ablakát mustrálgatja.
– Nos, elkezdhetnénk a befektetésekkel foglalkozni? – tudakolta az egyik
jogász.
– Tessék? Ja, igen…
Victor leengedte a redőnyt, és visszatért a kérdéshez, mennyi mindent vihetne
magával a halálba.
46
Sarah az órás üzlete előtt ácsorgott, és az ajtóba vésett napot és holdat
nézte.

Úgy vélte, ez az a hely, noha nem írták ki a nevét.

Belépett, és az az érzés kerítette hatalmába, hogy egy múzeumban jár. Te jó
ég, itt aztán biztos nem lesz! – futott át az agyán. Csupa régi kacat!
– Segíthetek?
A tulajdonos az ősz hajával és keskeny szemüvegével a kémiatanárra
emlékeztette, aki tizedikben tanította. Ő is mindig mellényben járt.
– Van önöknek… biztos nincs… de szeretnék egy órát. Abban sem vagyok
biztos, hogy gyártják-e, de…
Az öregember felemelte a kezét.
– Várj, hívok valakit, aki segíthet.
Egy komoly külsejű, kócos fekete hajú, garbós fickóval tért vissza. Elég helyes,
gondolta Sarah.
– Szia! – köszönt neki.
A férfi szótlanul bólintott.
– Van egy óra, amit egy filmben láttam. Talán nem kapható, de…

Tíz perccel később még mindig beszélt.

Nem is annyira az óráról, sokkal inkább Ethanről, és arról, miért tartja az órát
kiváló ajándéknak. A pult mögött álló fickónak könnyű volt kiöntenie a szívét,
mert végtelennek tetsző türelemmel hallgatta (a főnöke biztos elég engedékeny,
gondolta Sarah), és mivel az anyjának egy szót sem szólt Ethanről, és az iskolában
sem bízott meg senkiben (Ethan sem beszélt kettejükről senkinek, és Sarah
követte a példáját), óriási megkönnyebbülés volt, már-már öröm, hogy
beszámolhat valakinek a kapcsolatáról.
– Néha kissé hallgatag – mondta Sarah és nem mindig válaszol az SMS-
eimre.
A férfi bólintott.
– De tudom, hogy bejön neki ez a film. Az óra olyan… szerintem háromszög
alakú. Szeretném meglepni vele.
A férfi ismét bólintott. Egy kakukkos óra megszólalt. Mivel öt óra volt, ötöt
ütött.
 – Jaj, elég már! – kiáltotta Sarah, és a fülére tapasztotta a kezét. – Állítsd már
meg!
A férfi tekintete felparázslott, mintha valamiféle veszély fenyegetné Sarah-t.
– Mi az…? – nézett rá a lány.
A kakukk elhallgatott.
Állítsd meg az időt!

Kínos csend állt be.

– Ööö… – kezdte Sarah –, ha mutatsz pár órát, talán meg tudom mondani,
az-e vagy sem.
– Jó ötlet! – szólt közbe a tulajdonos.
A férfi hátrament. Sarah a pulton dobolt az ujjával. A pénztárgép mellett egy
nyitott ékszeres ládikót látott, amiben egy festett fedelű zsebóra volt. Elég
drágának tűnt.
A férfi ismét felbukkant, a kezében egy doboz. A fedelén egy kép a Sötét
zsaruk című filmből.
– Te jó ég! Hát van? – kiáltotta Sarah izgatottan.
A férfi átadta a dobozt a lánynak, aki kinyitotta. Egy fényes, fekete, háromszög
alakú óra volt benne.
– Ez az! Úgy örülök!
A férfi félrebiccentette a fejét.
– Akkor miért vagy olyan szomorú?
– Tessék? – esett le Sarah álla. – Hogy érted?
A tulajdonosra lesett, aki feszengett.
– Nagyon érti a dolgát – suttogta bocsánatkérően.
Sarah igyekezett elengedni a füle mellett a kérdést. Ki mondta, hogy
szomorú? Egyébként meg a fickónak semmi köze hozzá, hogy érzi magát.
Lenézett, és meglátta az óra árát a dobozon. Kétszáznegyvenkilenc dollár.
Hirtelen nagyon kényelmetlenül kezdte érezni magát, és szeretett volna kijutni
innen.
– Rendben, megveszem – mondta.
A férfi együtt érzően nézett rá.
– Ethan – mondta.
– Mi van vele?
– A férjed?
– Mi? – csattant fel Sarah. Aztán azon kapta magát, hogy mosolyog. – Nem!
Te jó ég! Csak végzős vagyok egy középiskolában.
Hátratűrte a haját. Hirtelen felvidult.
– Hát talán egy nap majd összeházasodunk, gondolom. De most még csak a…
barátom.
Még sosem ejtette ki ezt a szót, és kissé bizonytalanul érezte magát, mintha
túl rövid szoknyában jött volna elő egy próbafülkéből. De a férfi mosolygott, és
Sarah megbocsátotta neki a megjegyzését, miszerint szomorú lenne, mert olyan jó
volt kimondani a szót, hogy újra és újra szerette volna elismételni.
 47
Minden este, amikor a nap lebukott New York fölött, Dor
felkapaszkodott egy felhőkarcoló tetejére, és lelógatta a lábát a tető
pereméről.

Elfordította a homokórát, és lelassította a világvárost, a forgalom lármáját

halk duruzsolássá szelídítette. A számtalan roppant épület mögött sötétedő égbolt
látványában maga elé képzelte Allit, ahogy együtt nézték réges-régen az éj
leszálltát. Dornak nem volt szüksége alvásra és evésre. Úgy tűnt, különböző
idősíkokban él egyszerre. De a gondolatai mit sem változtak, és amikor végre
hagyta, hogy leszálljon a sötét, újra Allira gondolt, aki fátylat viselt, amikor a
holdsarló fényében egybekeltek.
Ő az asszonyom.
Iszonyatosan hiányzott neki Alli egész idő alatt, és azt kívánta, bárcsak
mesélhetne neki a rejtélyes utazásáról, és bárcsak megkérdezhetné tőle, miféle
sors vár rá az út végén. Megtalálta azt a két embert, akit meg kellett keresnie a
Földön – vagy inkább ők találtak rá –, de még mindig nem fért a fejébe, miért egy
kerekes székes férfi és egy reménytelenül szerelmes lány választatott ki a
tömegből.

Közvetlenül a szeme elé emelte a homokórát, hogy lássa a jelképeket,

amelyeket a gyötrelem óráiban rajzolt,

a jelképeket, amik leváltak a falakról és rávésődtek egy gyűrűre, mely most a

homokóra közepén ragyogott. Mivel hatalma volt az idő felett, bármit
megkaphatott ettől az új világtól, amire csak vágyott.
De aki bármit megkaphat, nemigen leli örömét semmiben. Egy emlékek
nélküli ember csak egy üres porhüvely.
És odafent a város felett, magányosan, az Idő Ura fogta az egyetlen
tulajdonát, ami igazán számított neki: a homokórát, amin rajta volt a története.
És még egyszer hangosan elmesélte az életét:
– Ez akkor volt, amikor felszaladtunk a dombra… Ez pedig az a kő, amit Alli
dobott… Ez az a nap, amikor összeházasodtunk…
48
Victor a két tűt nézte. Kifújta a levegőt.

Már majdnem egy éve járt dialízisre. És minden egyes alkalommal jobban
gyűlölte. Attól a naptól kezdve, amikor a másfél centis tubust behelyezték
karjának bőre alá, úgy érezte magát, mint akit tömlöcbe vetettek, vagy mint egy
fogságba esett állat. Heti három látogatás. Minden alkalommal négy óra. Ugyanaz
az egyhangú folyamat. Vér ki és be.
Mérgelődött az ötlet miatt, mérgelődött a tubus miatt, és tiltakozott, hogy más
betegekkel zárják össze a kezelés idejére, hiába értett egyet Grace az orvossal, aki
azt mondta:
– Jót tesz, ha beszélgethet közben másokkal, akiknek ugyanez a gondjuk.
 Victor szerint nekik egyáltalán nem ugyanaz volt a gondjuk. A többiek
kihúzhatják még néhány hónapig vagy évig, de ő egy teljesen új életet fog kapni.
Fizetett a privát kórteremért – ahol számítógép és szórakoztatóelektronika is
volt –, és fizetett a privát nővérekért. Az alig pár méterre álló Roger segítségével
Victor arra használta ki ezt a négy órát, hogy dolgozzon: a takaróján egy vezeték
nélküli billentyűzet feküdt, az okostelefonja az asztalon, a telefonhoz
csatlakoztatott fülhallgató a fülében.
Egy nővér lépett be kezében egy csipeszes írótáblával.
– Hogy s mint vagyunk? – kérdezte Victort.
Vörös hajú volt és túlsúlyos, a mellén és a csípőjén megfeszült a ruha.
– Üdén és fiatalon – dünnyögte Victor.
– Akkor jó – felelte a nővér.
Victor fáradtan elnézett mellette, és elmélázott. Még egy hét, gondolta. Aztán
megszabadul, és szilveszterre már az új világba tartó csónak fedélzetén lesz.
A sarokban megbújó árnyra pillantott, mely csaknem emberméretű volt, de
mire pislogott egyet, már hűlt helye volt.

Az árny Dor volt.

Észrevétlenül feltérképezte az épületet: körbesétált a gépek és a dolgozók

között, miközben igyekezett megérteni a folyamatot, amely a hosszas
tanulmányozás ellenére még mindig lenyűgözte. Ezen a helyen valahogy
meggyógyították a betegeket. Ennyit felfogott belőle. És ugyanaz a jól ismert
árnyalatnyi szomorúság suhant át rajta, mint mindig, amikor e kórháznak
nevezett helyeken járt: Alli egyedül halt meg, egy pokrócon a nagy síkságon. Ha e
kor szülötte lett volna, hosszú élet várt volna még rá.
Azon tűnődött, milyen igazságtalan, hogy az ember élete ilyen nagy
mértékben múlik azon, mikor születik.
Dor szemügyre vette a hatalmas gépezetet a privát kórteremben, megfigyelte,
hogyan áramlik ki a vér a testből, majd hogyan áramlik vissza. Egész közel
merészkedett a nagy székben ülő Victorhoz, akinek valami műszer volt a fülében.
Victorhoz, akinek a sorsát befolyásolnia kell, hogy megismerhesse a saját
végzetét.
Hány éves is lehet ez a Victor, akivel – akárcsak annak idején Nimmel –
szemmel láthatólag jobban bánnak, mint másokkal? A ráncos bőrt, a ritkás hajat
és a kor hagyta bőrfoltokat elnézve már így is részesült a hosszú élet áldásában.
Dor megfigyelte Victor arckifejezését: a férfi a szemöldökét ráncolta, és
lebiggyesztette a száját.
A beteg ember általában rémült, vagy éppen hálás, de ő… dühös volt.
Dühös? Türelmetlen?
49
Most, hogy Sarah végre megszerezte Ethan ajándékát, már csak a
helyet és az időt kellett kiválasztania, amikor átadja.

Egyre írta neki az SMS-eket, de nem kapott választ. Talán tönkrement a

telefonja. De akkor hogy érje el? Már csak néhány tanítási nap volt hátra a
karácsonyi szünetig. Nem sok esély volt rá, hogy megtalálja a zsúfolt iskolai
folyosókon. Ráadásul a fiú példáját követve sosem beszélt vele a suliban. A
kapcsolatuk kettejük kis titka maradt.
Tudta, hogy a fiú tanítás után edzésre megy. Így aztán a fejébe vette, hogy
megvárja a tornaterem előtt, és „véletlenül” egymásba botlanak. Ott állt a
folyosón, kezében a becsomagolt ajándék, és lesütötte a szemét, amikor elmentek
mellette: menő csajok menő cuccokban, vállas kigyúrt csávók, hippik fekete
keretes szemüvegben és eredeti sityakokban, savanyú pofák, nebáncsvirágok
rojtos fekete pólókban és szegecsekkel a fülükben. Néhányukat már négy éve
ismerte, de soha még egy szót sem váltott velük. De ilyen volt a középiskola:
megvoltak az íratlan szabályok, melyekhez alkalmazkodni kellett. Sarah Lemont
túl okosnak, túl kövérnek és túl furának ítélték, így aztán sokan keresztülnéztek
rajta. Amíg nem találkozott Ethannel, számolta a napokat, mikor végzi el az
iskolát. Ethan, a csodás Ethan, akinek volt mersze hozzá, hogy dacoljon a
szabályokkal! Mert akarta őt. Valaki akarta őt. Felnőttnek érezte magát, mert
volt barátja. Szeretett volna eldicsekedni vele.
Kiszúrt két lányt, akiket tizenegyedikben ismert meg: Evát és Ashley-t.
Feszülős, csíkos felsőjükben és szűk farmerjukban, amilyenbe Sarah sosem tudná
belepréselni magát, felé tartottak. Ránéztek, mire Sarah ösztönösen a cipőjére
pillantott. Legszívesebben odakurjantotta volna: Találjátok ki, kire várok! De
ekkor megcsörrent a telefonja – a dübörgő rockdallam, ami az anyja hívását
jelezte –, mire Sarah gyorsan lenémította a készüléket, de még hallotta Eva és
Ashley kacaját.
Hirtelen nagyon kínosnak érezte, hogy itt van, zsebre vágta Ethan ajándékát,
és odébbállt. Úgysem hitte volna el a fiú, hogy véletlenül futottak össze, és mi
mást mondhatott volna neki magyarázatként, mint az igazságot: hogy szó szerint
üldözi a szerelmével?
Kiment, és írt a fiúnak egy újabb SMS-t.
50
Victor begurult az irodájába, és magára csukta az ajtót. Csak ekkor
vette észre az órássegédet, aki a falnál állt.

– Hogy jutott be? – kérdezte Victor.

– Kész az órája.
– A titkárnőm engedte be?
– Csak szerettem volna elhozni.
Victor szünetet tartott. Megvakarta a fejét.
– Hadd nézzem meg!
A segéd a zsebébe nyúlt. Milyen különös alak! – méregette Victor. Ha nekem
dolgozna, a laboratóriumban adnék neki munkát, egyike lenne azoknak a szerény,
hóbortos figuráknak, akik egy nap felfedeznek valamit, ami aranybányává teszi a
cégemet.
– Honnan tud ilyen sokat az órákról? – kérdezte Victor.
– Valaha ez volt a kedvenc időtöltésem.
– És már nem az?
– Nem.
 A segéd kinyitotta a dobozt, és átadta a zsebórát, amelynek díszes tokját
kifényesítették.
Victor elmosolyodott.
– Tényleg kitett magáért.
– Minek magának ez az óra?
– Hogy minek? – Victor kifújta a levegőt. – Nos. Hamarosan elutazom, és
szeretnék magammal vinni egy megbízható órát.
– Hová utazik?
– Csak hátradőlök egy kicsit…
A férfi zavarodottnak tűnt.
– Hátradőlni. Lazítani. Ritkán dugja ki az orrát abból a kis odúból, ugye?
– Sok helyen megfordultam már, ha erre céloz.
– Igen – felelte Victor. – Erre céloztam.
Victor végigmérte a látogatóját. Valami nem volt vele rendjén. Nem is annyira
a ruhája. A beszéde. Helyesen használta a szavakat, valahogy mégsem csengtek
természetesen a szájából, mintha könyvből biflázta volna be őket.
– Honnan tudta, hogy Franciaországból származom?
A férfi megvonta a vállát.
– Olvasta valahol?
Megrázta a fejét.
– Az interneten?
Semmi válasz.
– Komolyan kérdezem. Mondja meg! Honnan tudta, hogy francia vagyok?
A férfi másodpercekig állt behunyt szemmel. Aztán egyenesen Victorra nézett.
– Hallottam, hogy gyerekkorában kért valamit. Akkor is, ahogy most is, időt
kért.
51
Ki mástól vehette volna Sarah az ötletet, mint az anyjától?

Lorraine a csirkés vacsora fölött mesélt egy karkötőről, amit a barátnőivel

együtt egy nőnek vettek, akinek most lesz az ötvenedik születésnapja. Vésettek
bele valamit.
Amint ezt kiejtette a száján, Sarah Ethanre gondolt. Vésessen valamit az
órába? Miért nem gondolt már erre?
– Sarah! Figyelsz?
– Tessék? Ja, igen.
Másnap Sarah ellógott az utolsó két óráról (már megint, ami nem vallott rá,
de most, hogy itt volt neki Ethan, rá is kellett időt szakítania), és újból
bevonatozott a belvárosba. Amikor belépett az óráshoz, késő délutánra járt, és
megint ő volt az egyetlen vásárló. Megsajnálta az üzletet, mert ha karácsony előtt
nincs dugig, akkor mikor?
– Ó! – mondta az öreg tulajdonos, amikor felismerte. – Újra itt?
– Emlékszik, melyik órát vettem itt? – kérdezte Sarah. – Tudnának vésni bele
valamit? Vállalnak ilyesmit?
A tulajdonos bólintott.
– Remek!
 Elővette a dobozt a táskájából, és letette a pultra. Az ajtóra nézett, amely a
hátsó helyiségbe vezetett.
– A munkatársa nincs itt?
A tulajdonos mosolygott.
– Szeretné, ha ő csinálná?
Sarah elvörösödött.
– Jaj, nem. Csak nem tudtam, hogy ő csinálja-e vagy valaki más. Bárki. Úgy
értem… Igen. Ha ő csinálja… Szóval… De más is jó lesz.
A szíve mélyén abban bízott, hogy a másik férfi is ott van. Végtére is ő volt az
egyetlen, akinek mesélt Ethanről.
– Máris hívom – mondta a tulajdonos.
Egy pillanattal később az ajtóban felbukkant Dor, aki az ismerős fekete garbót
viselte, a haja megint torzonborz.
– Szia! – üdvözölte Sarah.
Dor kissé oldalra döntött fejjel nézett a lányra. Neki van a leggyengédebb
tekintete, gondolta Sarah.
A férfi felvette az órát.
– Mit véssek bele? – kérdezte.

Sarah egyszerű szöveget választott.

Megköszörülte a torkát.
– Bele tudnád írni azt, hogy… – Sarah suttogóra fogta a hangját, noha rajtuk
kívül senki sem volt a boltban. – „Ha veled vagyok, repül az idő”?
Dor megrökönyödve meredt rá.
– Ez meg mit jelent?
Sarah felvonta a szemöldökét.
– Szerinted túl komoly? Most őszintén? Szerintem inkább egyszerű, nem?
Szerintem bírni fogja. Nem akarok túl nagy feneket keríteni neki.
Dor a fejét rázta.
– A kifejezés. Mit jelent ez a kifejezés?
Sarah azon törte a fejét, a bolondját járatja-e vele a férfi.
– Hogy repül az idő? Tudod, amikor az idő gyorsan tovaszáll, és máris
elérkezik a búcsú pillanata, és közben meg úgy érzi az ember, alig lehetett a
másikkal.
Dor szeme könnybe lábadt. Tetszett neki a dolog.
– Repül az idő.
– Ha veled vagyok – egészítette ki Sarah.
52
A kis Victor még a temetés után is azon tanakodott magában,
visszatér-e egy nap valami csoda folytán az apja,

mintha ez az egész – a pap, a gyászoló család, a fakoporsó – csak valami

színjáték volna, amit végig kell csinálni, ha a felnőttek balesetet szenvednek.
Megkérdezte az anyjától. Azt felelte, imádkozzanak. Talán Isten megtalálja a
módját, hogy újra együtt lehessenek. Letérdeltek a kis kandalló elé, s az anyja
kendőt borított mindkettejük vállára. Aztán becsukta a szemét, és mormolt
valamit, Victor pedig utána csinálta. Ezt mondta:
– Kérlek, add, hogy megint tegnap legyen, amikor apu hazajött!
Egy messzi barlangban a kisfiú hangja felszállt a fénylő tavacskából. Hangok
milliói fohászkodtak egyszerre, de egy gyermek hangja mindig megtalálja az utat
a fülekhez, és Dort megindította az óhaj együgyűsége. A gyerekek ritkán kérik azt,
hogy valaki forgassa vissza az idő kerekét. Többnyire inkább sietnek. Várják, hogy
megszólaljon a tanítás végét jelző csengő. Várják a születésnapjukat.
– Kérlek, add, hogy megint tegnap legyen!
Dor az eszébe véste Victor hangját. Hiába mélyül, ércesedik a korral, annak,
aki arra van rendelve, hogy egy örökkévalóságig hallgassa őket, a hangok olyan
különbözőek, mint az ujjlenyomatok. Amikor Victor megszólalt a boltban, Dor
azon nyomban tudta, hogy ő az.
De azt nem tudta, hogy a kisfiú, aki annak idején a tegnapért rimánkodott,
most saját holnapot tervez.

Victor soha többé nem imádkozott.

Onnantól kezdve, hogy az anyja a mélybe vetette magát a hídról, soha többé
nem fohászkodott a tegnapért. Amerikába ment, és megtanulta, hogy azok, akik
jól kihasználják az idejüket, boldogulnak. Így hát dolgozott. Lendületesen élte az
életét. Erőt vett magán, hogy ne gondoljon a gyerekkorára.
És most a felhőkarcoló legfelső szintjén lévő irodájában egy idegen
emlékeztette rá.
– Hallottam, hogy gyerekkorában kért valamit – mondta a segéd. – Akkor is,
ahogy most is, időt kért.
– Mégis mit hord itt össze…?!
A segéd a zsebórára bökött.
– Mindannyian bánkódunk, ha veszteség ér minket. De hajlamosak vagyunk
elfeledni, mink maradt.
Victor az órára nézett, a családra, amit a fedelére pingáltak. Amikor újra
felpillantott, a férfi már nem volt ott.

Victor felkiáltott:

– Hékás! – Feltételezte, hogy valami szemfényvesztésről lehet szó. – Hé! Bújj

elő!
Az ajtóhoz gurult. Roger már úton volt az iroda felé, ahogy Charlene is, a
titkársági vezető.
– Minden rendben, Delamonte úr? – kérdezte Charlene.
– Látott valakit kiszaladni innen?
– Kiszaladni?
Victor látta az aggodalmat a tekintetében.
– Felejtse el! – mondta kényszeredetten. – Nem szóltam.
Becsukta az ajtót. A szíve vadul kalapált. Kezdi elveszíteni az ép eszét?
Teljesen kikelt magából.
 Megcsörrent a telefon, mire Victor összerezzent. A magánvonala. Grace volt
az, aki azt tudakolta, mikor megy haza. Főzött valamit. Victor vett egy mély
levegőt.
– Nem tudom, képes leszek-e megenni azt a vackot, Grace.
– Gyere haza, és majd meglátjuk.
– Jó.
– Valami baj van?
Victor a zsebórára pillantott. Azon kapta magát, hogy a szüleire gondol, látja
az arcukat lelki szemei előtt, ami már évek óta nem fordult elő. Ez felbőszítette.
Vissza kell zökkennie a rendes kerékvágásba.
– Nem folytatom a dialízist, Grace.
– Micsoda?
– Nincs értelme.
– Ezt nem teheted!
Hosszú szünet állt be.
– Ha nem folytatod…
– Tudom.
– Miért? – Grace hangja remegett.
Victor látatlanul is tudta, hogy sír.
– Ez nem élet. Egy átkozott géptől függök. Hallottad, mit mondtak az
orvosok.
Grace zihált.
– Grace?
– Csak gyere haza, és mindent megbeszélünk. Jó?
– De már döntöttem.
– Megbeszéljük.
– Hát jó, de ne is próbálj meggyőzni.
Szívesebben mondta volna ezt a valódi tervével, a fagyasztással kapcsolatban,
melynek révén új életet nyer. De tudta, hogy Grace abból végképp nem kérne. Így
hát kénytelen volt igazat mondani egy hamis helyzetben.
– Nem akarlak meggyőzni – suttogta Grace. – Csak gyere haza!
53
Megbeszélték. Találkozni fog Ethannel karácsonykor

a Dunkin Donutsban, mert az biztosan nyitva lesz. Véletlenül jött össze a

dolog, de Sarah úgy döntött, a sors akaratának tudja be.
Az SMS-ekkel nem volt szerencséje. De miután elhagyta az órásüzletet,
elballagott egy újabb világvége-összejövetel mellett, ami adott neki egy ötletet, s
hirtelen úgy határozott, felhívja a fiút. Lendületesen kikereste a számát, noha
Ethan szinte sosem vette fel a telefonját.
Amikor meghallotta a hangját, a szíve a torkában dobogott. Gyorsan kibökte:
– Sose találod ki, hol vagyok!
– Ki beszél?
– Sarah.
Szünet.
– Szia, Sarah! Azt hittem, én hívtam valakit… Szar ez a telefon!
 – Találd ki, hol vagyok!
– Nem tudom.
– Egy világvége-rendezvényen a Washington Square Parkban.
– Kész agyrém!
– Tudom. Azt mondják, jövő héten vége a világnak, én meg szeretnék adni
neked valamit, úgyhogy jó lesz, ha csipkedem magam.
– Várj! Mi van azzal a világvégével?
– Nem tudom pontosan. Valami indián mese vagy vallási dolog, vagy ilyesmi.
Olyan agyament hülyeség.
Valójában utánaolvasott, de nem akart túl okosnak látszani. Mert mire ment
eddig azzal a fiúknál, ha okosnak mutatkozott?
– Szóval összefuthatnánk valamikor? Adni szeretnék neked valamit.
– Ne adj nekem semmit, Sarah.
– Ó, csak egy apróság. Karácsonykor?
– Hát, nem is tudom…
Kínos csend borult rájuk, és Sarah érezte, hogy összeszorul a torka.
– Nem tart soká.
– Hát jó – adta be a derekát Ethan.
– Még az is lehet, hogy addigra vége lesz a világnak, nem?
– Értem. – De egyáltalán nem úgy tűnt, mintha a fiú bármit is értene.
Megbeszélték, hogy karácsonykor találkoznak a Dunkin Donuts-ban – Ethan
úgyis arrafelé fog bulizni –, majd Sarah letette, és tiszta szívből örült a találkának.
Igyekezett kiverni a fejéből a fiú hangjában bujkáló zavartságot, hiszen telefonban
lehetetlenség megállapítani bármit. És ha megkapja az órát, ki fog ugrani a
bőréből örömében. Senki mástól nem fog ilyen nagyszerű ajándékot kapni.
Sarah felidézte a csókjukat. Akarta őt. Valaki akarta őt. Ezúttal, fogadkozott,
oldottabban fogja kezelni a testi dolgokat. Hagyja, hogy Ethan tovább menjen.
Biztos ennek is örülni fog. Jó érzés volt arra gondolni, hogy örömet okozhat neki.
A világvége gyülekezetét nézte: néhányan jelképeket hoztak magukkal, mások
vallási öltözékekben pompáztak. Az egyik asztalon egy halom hangfal sorakozott,
amelyekből egy dal szólt. Sarah felfigyelt rá.

Miért süt még mindig a nap?

Miért mossa még mindig a partot a tenger?
Nem tudják., hogy vége a világnak,
Mert már nem szeretsz engem?

Milyen szomorú! – hasított Sarah-ba a gondolat. Egy kicsit cinikus gondolat

volt. De az énekesnő hangja olyan búsan-bánatosan csengett, hogy akaratlanul is
tovább hallgatta az éneket.

Miért dalolnak még mindig a madarak?

Miért ragyognak odafent a csillagok?
Nem tudják, hogy vége a világnak?

Felkapott egy szórólapot az asztalról. A címoldalon ez állt: „Jön a vég. Mihez

kezdesz a hátralévő időddel?”
 Még csak szerda volt. Addig fogy egy kilót, vagy kettőt.
54
Grace Victort várta.

Megtörölte a szemét. Szeletelte a zöldséget.

Lorraine Sarah-t várta.

Porszívózott. Cigarettázott.

Hamarosan bekövetkezik.

A bolygó minden egyes teremtménye – közöttük Grace, Lorraine, Victor és

Sarah – hirtelen megáll.
És valaki a tettek mezejére lép.
55. Elengedés
Victor megtanulta a leckét. Tudta, mivel jár a halál.

Amint abbahagyja a dialízist, a vérnyomása rohamosan emelkedni kezd,

felpuffad a teste, fájni fog a háta, és étvágytalan lesz. Várta a tüneteket, és
leerőltetett a torkán egy kis kenyeret, levest és köretet, mert nem akart túl hamar
legyengülni.
Karácsonykor kivették a kerekes székből, és ágyba fektették a nappaliban.
Grace egész éjjel mellette maradt, egy heverőn aludt. Pontosan ugyanabból az
okból kifolyólag fogadta el Victor valótlan tervét, amiért – és ezt Victor jól tudta –
a valós tervet sosem fogadta volna el. Ha elengedi a férjét, az természetes dolog,
Istennek tetsző. Ha Victor vállalja azt, hogy abbahagyja a dialízist, akkor Grace is
nyugodt szívvel beletörődhet.
Mégis elmorzsolt egy könnycseppet, amikor másnap reggel Victor arra kérte
Rogert, hozzon át neki egy iratköteget. Légy észnél! – intette magát, miközben
szívószálat tett egy pohár vízbe. Ez köti még az élethez, a papírok, az üzlet, ő
ilyen. Fogalma sem volt róla, hogy a papírok, amiket Roger hozott, arra
szolgálnak, hogy megteremtsék Victor jövőbeli birodalmát.
Victor elé tartotta a poharat, amit a férfi kivett a kezéből, és ő maga fogta.
Kortyolt párat, majd letette. Látta az aggodalmat a neje arcán.
– Minden rendben, Grace. így kell lennie.

De a világ rendje szerint nem így kell lennie.

Nem így. Az ember nem fagyasztathatja le magát, hogy mehessen még egy
kört. Victor mégis eltökélte, hogy maga irányítja a halálát, ahogy az életét is maga
irányította. Zsibbad a lába és a keze? A bőre betegesen elszürkül? A
veseelégtelenség végső szakaszának tüneteiként azonosította őket. A halál
torkában volt. És senki nem gyanította, hogy van egy B terve: lefagyasztatja
magát, mielőtt meghal. Amikor erre sor kerül, csak Roger, Jed és a gondosan
kiválasztott orvos és halottkém lesz jelen – mindannyiuk hallgatását busásan
megfizette.
A halál akkor áll be, amikor ők azt mondják, legalábbis papíron.
De a halál nem érintheti Victort.
Mert kijátssza. És beugrik a jövőbe tartó csónakba.
– Figyelj, Grace – mondta rekedt hangon –, tudom, milyen nehéz ez. De
mindenről gondoskodtam. Minden papírmunkát elvégeztem. Roger majd
elmagyaráz mindent. A lényeg…
Elgondolkodott rajta, mit is mondhatna. Őszinte akart lenni.
– A lényeg, hogy nincs miért aggódnod.
Grace szemét elfutotta a könny.
– Egy percig sem aggódom – mondta.
Aztán megfogta a férje kezét. Megsimogatta az ujját.
– Hiányozni fogsz, ugye, tudod?
A férfi bólintott.
– Nagyon – tette hozzá Grace.
Mindketten összeszorították a szájukat, Victor nagyot nyelt. Majdnem kitálalt
Grace-nek hirtelenjében, abban a szent percben. De vagy megragadja az ember az
alkalmat, vagy örökre elszalasztja.
Victor elszalasztotta.
– Te is nekem – mondta.
56
Örökké szeretni fogja Ethant, gondolta Sarah. De a fiú nem szerette
viszont.

Ez nyilvánvalóvá vált karácsonykor a Dunkin’ Donuts parkolójában, amikor

egy perccel negyed tíz után Sarah átadta neki a gyönyörűen becsomagolt
gravírozott órát, amit Ethan kedvenc filmjében viseltek a hősök, és bevallotta, mit
is érez a fiú iránt. Elmondta mindazt, amit úgy cipelt magában, mint egy időzített
bombát, azt, amit csak az órássegédnek mondott el a boltban, meg a tükrének a
szobájában. De mielőtt a végére ért volna, mielőtt kimondhatta volna az utolsó
szavakat: „Én csak… Tudom, hogy tiszta hülye vagyok… De szeretlek, tudod?”, a
fiú forgatni kezdte a szemét, mintha keresne valakit, hogy odaszóljon neki: „Na,
ehhez mit szólsz?”
Sarah szeretett volna elsüllyedni, szétfolyni, mint egy pocsolya, aztán
beleszivárogni a csatornába. Ethan szeme. A tekintete. Közöny. Teljes
megaláztatás. A kínos percek, amíg azt nem mondta: „Figyelj, Sarah! Most már
mennem kell”, éveknek tűntek. Sarah magyarázkodni szeretett volna, szerette
volna ki nem mondottá tenni a szavakat. Tud várni, akár az örökkévalóságig is
tud várni. Csak ne tedd tönkre! Csak ne rombold porig! De amikor Ethan
kibontatlanul visszaadta az ajándékot, és zsebre dugott kézzel faképnél hagyta,
majd kétutcányira előhúzta a mobilját, hogy felhívjon valakit… Kit? Egy másik
lányt? Vagy egy havert, hogy jót röhögjenek azon a sült bolondon, aki az imént
vallotta be neki, hogy (tényleg ezt mondta volna?) ő az „eszményképe”? Úristen,
Sarah! Mi a fene bajod van? Aztán az új társához fordult, ott, a parkolóban, akit
senki sem láthatott, csak ő: egy romlott, gonosz szörnyeteghez, aki köré fonta
csontos mancsát, és azt mondta neki:
– Mostantól az enyém vagy!
Sarah Lemon még csak tizenhét éves volt, de ebben a percben hátat fordított
az életnek. Magányos volt, és elhagyatott. És senkit sem okolhatott miatta. Hogy
fuserálhatott el így egy ilyen soha vissza nem térő lehetőséget: egy olyan fiú, mint
Ethan, aki addig soha rá se nézett, és ezután se fog…? Csókolóztak, és a fiú akarta
őt, de ő eltolta magától, mire Ethan láthatóan úgy döntött, nem éri meg a
fáradságot – és Sarah véges-végig tudta, hogy ez szent igaz –, miért nem fogta be
a száját, és hagyta, hogy a fiú csinálja, amit csak akar, ki a fenének tartogatta
magát, most őszintén, hátha jön valaki még érdemesebb?
Kótyagos volt, a gyomra egy csomóban. Belecsúsztatta az ajándékot a zsebébe.
Másra sem vágyott, csak hogy felhívhassa, de váratlanul belé hasított a
felismerés: nem hívhatja fel, nem találkozhat vele, mert vége, mindennek vége, és
a földre rogyott, mint egy rongybaba. Térden állva zokogott, amíg a mellkasa bele
nem sajdult. Érezte a tenyerén a köveket, olyan erővel nyomta a kezét az
aszfalthoz. Négykézláb maradt, amíg egy férfi ki nem tárta a Dunkin’ Donuts
ajtaját, és oda nem kiáltott neki:
– Hé! Mit művelsz te ott? Kotródj innen!
Feltápászkodott. Tántorgott. Nehéz lesz a szív, ha összetörik, úgy csapódik az
ember mellkasának, mint egy szerencsétlenül járt repülőgép. Sarah hazavonszolta
romba dőlt lelkét, felment a szobájába, és alászállt egy mély, sötét verembe.
57
Dor egy felhőkarcoló tetején ücsörgött, és a lábát lóbálta. Az alatta
elterülő város csupa háztető, templomtorony és kivilágított ablak volt.

Fogta a homokórát. Nem billentette félre. Hagyta, hogy az idő a maga

ütemében teljen, és arra gondolt, amit az öregember mondott.
Megtalálta a két embert. Nyomon követte az életüket. Sokszor megállította az
időt Victor és Sarah körül, hogy megérthesse őket. Rájött, hogy hiába tehetős
Victor, szinte semmit sem tehet azért, hogy úrrá legyen a betegségén. A
parkolóban összeomló Sarah pedig többet érzett a magas fiú iránt, mint az
őiránta.
De a sorsuk összetettsége zavarba ejtő volt. Dor az írott szót még nem ismerő
világ gyermeke volt, egy olyan koré, amelyben az ember felkereste azt, akivel
beszélni akart. Más idők voltak azok. Az új világ eszközei – telefonok,
számítógépek – képessé tették az embert, hogy irdatlan tempót diktáljon. De
hiába a megannyi vívmány, az ember nem lelt békére. Szakadatlanul az eszközeit
nézegette, hogy megtudja, hány óra. Ugyanaz érdekelte, amit Dor egykoron egy
bottal, egy kővel és egy edénnyel akart megmérni.
Miért számolod a napokat és éjjeleket?
Hogy tudjam.
Magasan a város felett az Idő Ura ráeszmélt, hogy tudni és érteni valamit két
külön dolog.
 58
Nem kell fájdalomcsillapító. Még nem. Victor öntudata birtokában
akart lenni.

A légzése felgyorsult, ahogy a szervezete igyekezett kilélegezni a szén-

dioxidot, hogy leküzdje a savtartalom növekedését.
Már nem tart sokáig.
Néhányan – főleg üzletfelek – tiszteletüket tették, hogy elköszönjenek. Jöttek
mások is, de Victor azt mondta Grace-nek, nem kíváncsi a búcsúzkodásukra, ami
igaz is volt, mégis főként azért küldette el őket, mert úgy érezte, nem megy ő
sehová. Más emberek haldoklása a félelemről és a búcsúról szól, de Victort a
tervezgetés kötötte le. Megvolt az elképzelése a távozásáról. És ennek része volt a
következő is:
Minden év szilveszterén Victor és Grace részt vett egy bálon, ahol tekintélyes
adományt adtak a jótékonysági alapítványuknak. Az összeg Victor üzleti évének
sikerét tükrözte.
– Grace, el kell menned – mondta a feleségének tegnap.
– Szó sem lehet róla.
– Az adomány miatt.
– Nem hagylak magadra!
– Sokat jelent mindenkinek.
– Megbízhatunk valakit.
Victor újra hazugsághoz folyamodott.
– Nekem is sokat jelentene.
Grace meghökkent.
– Miért?
– Mert azt akarom, hogy a hagyomány folytatódjon. Szeretném, ha adakoznál
idén, jövőre és remélhetőleg még jó sok évig.
Grace habozott. A bál ötlete az ő fejéből pattant ki. Victor sosem lelkesedett
érte, tavaly is rá akarta venni, hogy hagyják ki. Arra gondolt, hogy talán ezzel akar
a férje bocsánatot kérni.
– Rendben – állt kötélnek. – Elmegyek.
Victor szinte megkönnyebbülten bólintott.
– Mindenkinek így lesz a legjobb.
59
Sarah délután kettőkor ébredt fel, arra, hogy az anyja dörömböl az
ajtón.

– Sarah!
– Mi az…?
– Sarah!!!
– Fent vagyok!
– Öt perce kopogok!
– Fülhallgató volt rajtam.
– Mi van?

– Semmi!
– Sarah!
– Hagyj békén!
Hallotta, hogy az anyja elmegy, mire visszahanyatlott a párnára és felnyögött.
Majd szétment a feje. A szája száraz volt, akár a sivatag. Lorraine szerencsére
nem volt itthon, amikor éjjel hazaért, és Sarah lenyelt két altatót, majd magára
zárta a szobája ajtaját. Csak úgy lüktetett a feje, amikor a másik oldalára fordult,
és felidézte a történteket: hogy mit mondott tegnap éjjel, és mit felelt rá Ethan.
Sírva fakadt, amikor meglátta a becsomagolt ajándékot a székén. Fogta, és a
falhoz vágta, aztán még keservesebben zokogott.
Arra gondolt, ahogy a fiú otthagyta. Tehetetlennek érezte magát. Nem lehet
így vége! Nem lehet, hogy ez volt az utolsó találkozásuk! Biztos van még valami,
amit megtehetne…
Várjunk csak! Talán írhatna neki. Visszaszívhatna mindent. Bocsánatot
kérhetne. Az ajándék csak a hecc kedvéért volt. Részeg volt. Állt a bál itthon.
Bármi. Írásban jobban ura lehetne a helyzetnek, nemde? Nem követné el újra
ugyanazt a hibát, nem mondaná ki azokat a szavakat, amik megrémítették a fiút.
Megtörölte a szemét.
Leült az íróasztalához.
A józan ész azt diktálná Sarah-nak, hogy tartsa magát távol Ethantől. De a
józan észnek semmi keresnivalója az első szerelemben, soha nem is volt.

Nem SMS-t ír.

Nem akarja, hogy a mobilján olvassa. De írhat egy üzenetet neki a

Facebookon. Megmarkolta az asztal szélét, s átgondolta, mit is mondhatna.
Úgy fogja kezdeni: „Figyelj, ne haragudj…”, aztán elmondja, hogy megérti,
hogy a fiú most zaklatott, és hogy az ő hibája, hogy néha túlságosan komolyan
veszi a dolgokat, és hogy… mindegy is, mit ír, amíg nem túl komoly, mert akkor
talán Ethan se veszi túl komolyan.
Bekapcsolta a számítógépet.
A képernyő felvillant.

Réges-régen, távoli partvidékeken a szerelmesek gyertyafénynél,

tintával írtak a pergamenre, szavakat, melyeket nem lehetett
kitörölni.

Egy egész estét szántak rá, hogy megfogalmazzák a gondolataikat, talán két
estét is. Mielőtt feladták volna imádottjuknak, ráírták a nevet, a várost, az utcát, a
házszámot és az országot, aztán viaszt olvasztottak, és pecsétgyűrűvel zárták le a
levelet.
Sarah sosem ismert ilyen világot. A szóválasztást maga mögé utasította a
gyorsaság. Az a legfontosabb, hogy az üzenet gyorsan célba érjen. Ha abban a
régi, lassú világban élt volna, akkor nem esett volna meg az, ami most megesett.
De ő ebben a világban élt.
 És a dolog megtörtént.

Sarah belépett a Facebook-oldalára.

Meglátta a képet, a kávészínű hajat, az álmos tekintetet, és a mosolyt, mely azt

mondta: „elvagyok”. De mielőtt még üzenetet írhatott volna neki, megpillantotta
a fiú legutóbbi bejegyzését. Pislogott. A szeme megtelt könnyel. Kellemetlen érzés
áradt szét a testében. Kétszer is elolvasta. Aztán harmadszor. Negyedszer.
„Sarah Lemon szerelmet vallott nekem. Hű! Még nem tértem magamhoz! Ez
van, ha az ember kedves valakihez.”
Sarah torkában gombóc volt. Nem kapott levegőt. Ha a szoba lángra kapott
volna, elevenen bent ég, mert képtelen lett volna felállni a székről. A gyomra
görcsbe rándult.
„Sarah Lemon szerelmet vallott nekem.”
Fenn van a neve Ethan oldalán.
„Hű! Még nem tértem magamhoz!”
Egy utálatos lény rávetette magát.
„Ez van, ha kedves az ember valakihez.”
Hát erről van szó? Csak kedves volt vele?
A hideg rázta. Levegő után kapkodott. A bejegyzés alatt arcok sorakoztak:
azoké az embereké, akik megjegyzést fűztek hozzá, vagy tucatnyian voltak.
„Most szívatsz?” – írta az egyik.
„Te meg Sarah, beszarás!”
„Szép kis szappanopera: beléd zúgott!”
„Túl nagy a segge, haver!”
„Tudtam, hogy ribanc!”
„Menekülj, cimbora!”
Olyan volt, mint egy rémálom, amiben az ember pucéran áll egy színpadon, és
mindenki rá mutogat. Ethan világgá kürtölte, hogy Sarah Lemon olyasvalaki,
akihez most és mindörökké (mert a világháló az örökkévalóságnak van)
kedvesnek kell lenni, egy szánalmas lány, aki nem fogja fel a lényeget, hogy ő a
nemzedéke istencsapása, az emberiség legalja, egy vesztes.
„Sarah Lemon szerelmet vallott nekem.”
Mármint, hogy Sarah neki? De hát nem Ethan csókolta meg?
„Hű! Még nem tértem magamhoz!”
Ennyire undorító lenne?
„Ez van, ha az ember kedves valakihez.”
Szóval csak jótékonykodott? A szépség szíve megesett a szörnyetegen?
„Ő az a stréber bioszról?”
„Soha ne legyél kedves elmebetegekkel!”
„Szerintem nincs ki a négy kereke.”
„Szegény Ethan!”
Sarah lecsapta a laptop fedelét. Hallotta a saját lélegzetvételét: ki-be. Aztán
leszáguldott a lépcsőn, és kirohant az ajtón, miközben profilképek villództak az
agyában, a nyomorán kuncogtak, és leperegtek előtte a korábbi visszautasítások,
mint egy nyitott könyv lapjai. Megint ő volt a duci Sarah, aki hazaszalad az
iskolából, mert az egyik lány kicsúfolta. Megint az a Sarah volt, akit nem lehet
szeretni, akit az apja nem akart a válás után. A stréber Sarah volt, aki az ebédlő
sarkában kuksol egy tankönyvvel. És most már az elmebeteg Sarah is, az eszelős
hősszerelmes Sarah, egy bejegyzés Ethan Facebook-oldalán, egy vicc, amit
számítógépről számítógépre másolnak át úgy, ahogy egy koncerten dobálják a
lufikat, amiknek nem szabad földet érniük.
Lélekszakadva rohant a szállingózó hóban, reszketett, könnyek áztatták az
arcát, és a bőrére fagytak a hidegben. Nem volt senki, akihez szólhatott volna.
Senki sem vigasztalhatta meg. Csak a sötét volt és a magány, és soha, de soha
többé nem fogja betenni a lábát abba az iskolába. Mitévő legyen? Mihez kezdjen
most?
Most először gondolkodott el rajta, hogy öngyilkos lesz. Fontolóra vette,
mikor és hogyan.
Azt már tudta, miért.
60. Szilveszter
Este nyolc volt. Grace a tükör előtt készülődött.

Nem akart elmenni. Gyorsan üdvözöl mindenkit, átadja az adományt, aztán

szaporán hazajön. Már kisminkelte magát. A frizurája is kész volt. Már csak fel
kellett húzni hátul a ruháján a cipzárt, amire mindig Victort szokta megkérni.
Esetlenül igyekezett elérni, kétszer is megpróbálta. Harmadjára ujjai megtalálták
a cipzárt, és sikerült felhúzni. Grace könnyekben tört ki.
Kiment a konyhába, kitöltött egy kis hideg gyömbérteát, megtörölte a szemét,
és bevitte a poharat Victornak. Úgy tűnt, a férfi alszik.
– Drágám… – suttogta.
Victor kinyitotta a szemét. Pislogott. Grace tüllfodrokkal és kristályokkal
díszített szaténruhát viselt.
– Nézzenek oda… Olyan szép vagy!
Grace a szája szélébe harapott. Mikor is dicsérte meg a férje utoljára? Az első
időkben gyakran bókolt, a vidéki táncmulatságokon a fülébe súgta: „Milyen érzés
a legszebb nőnek lenni a teremben?”
– Nem akarok elmenni. A hangodat akarom hallani…
– Menj csak el! Semmi baj nem fog történni ma este.
– Megígéred?
– Menj, aztán siess haza.
– Hoztam egy kis teát.
– Köszönöm.
– Figyeljen rá, hogy megigya – szólt oda Grace Rogernek, aki
kötelességtudóan gubbasztott a nappali sarkában.
Roger bólintott. Grace ismét a férjéhez fordult.
– Tetszik a fülbevalóm? A harmincadik házassági évfordulónkra vetted,
emlékszel?
– Igen.
– Mindig is imádtam!
– Csodásan nézel ki!
– Néhány óra múlva találkozunk.
– Rendben.
 – Sietek, ahogy csak tudok.
– Én pedig…
Victor hangja elfúlt.
– Mi az, drágám?
– Itt… Itt leszek.
– Jó.
Grace megcsókolta a férfi homlokát, és megpaskolta a mellkasát. Aztán
gyorsan felpattant, elrejtette a könnyeit, és kisétált a szobából. A cipősarkai még
egy darabig az előszoba kövezetén kopogtak, majd a zaj elhalt.

Victor levertséget és bűntudatot érzett.

Az utolsó mondata, amit Grace-nek mondott, színtiszta hazugság volt. Nem

lesz itt, amikor az asszony hazaér. Elmegy, amíg Grace távol van, és elindul a
fagyasztóközpont felé. Ez volt a terv, ezért rágta annyit a neje fülét, hogy menjen
el a bálra.
Kis híján visszahívta. De megszédült, a feje előrebukott, s Victor az oldalára
dőlt. Minden, amit eltervezett, az elmúlt hetek és hónapok törekvései, valójában
az egész felnőttélete a most következő néhány órában éri el a csúcspontját. Nem
volt idő tétovázásra. Ragaszkodni fog a tervhez.
Még akkor is…
Magához hívta Rogert, és amikor odaért, és lehajolt, a fülébe súgott valamit.
– Megértette? – lihegte Victor. – Ne teketóriázzon, ha úgy adódik a helyzet.
– Értettem – felelte Roger.
Victor erőtlenül lélegzett.
– Akkor indulás.
61
Este nyolc volt. Lorraine a tükör előtt készülődött.

Utálta a szilveszteri bulikat. De minden évben elment valahová. Egyezséget

kötött a szintén elvált barátnőivel, hogy nem hagyják magukra egymást az olyan
estéken, amikor a magány különösen fájdalmas lehet.
Lakkot fújt a hajára. Kikukucskált az előtérbe, hogy megnézze, Sarah kidugta-
e már az orrát a szobájából. Aggódott a lányáért, aki az elmúlt öt napban alig-alig
mutatkozott, és amikor előjött, mindig ugyanazt a fekete melegítőnadrágot és régi
zöld pólót viselte. Szerette volna megkérdezni tőle, kinek a kedvéért vett múltkor
magas sarkút, de ezekkel a témákkal sosem jutott semmire. Sarah teljesen
bezárkózott.
Lorraine emlékezett azokra az időkre, amikor még családi körben ünnepelték
a szilvesztert. Egy alkalommal mindhárman bementek a városba, és a Times
Square-en fagyoskodtak, hogy tanúi lehessenek az ünnepségnek. Sarah hétéves
volt, még elég kicsi ahhoz, hogy Tom nyakába ülhessen. Mézes pörkölt diót
rágcsált, amit egy utcai árustól vettek, és éppen éjfél előtt elkezdett szállingózni a
hó. Sarah vidáman sikongatott a sokasággal:
– Három… Kettő… Egy… Boldog új évet!!!
 Lorraine boldog volt azon az éjjelen. Csinált egy csomó fényképet. De amikor
újra beszálltak a kocsiba, és Tom lerázta a hajáról a havat, azt mondta:
– Na, ilyet se csinálunk többet.

Lorraine végigment az előtéren, és bekopogott Sarah ajtaján.

Halk zenét hallott. Egy nő énekelt.

– Szívem!
Eltelt egy perc.
– Mi van? – hangzott a tompa válasz.
– Csak el akartam köszönni.
– Akkor szia!
– Boldog új évet!
– Ja…
– Nem maradok sokáig.
– Szia!
Lorraine hallotta, hogy odakint egy autó dudál. A barátnői.
– Elmész valahová ma este? – Utálta megkérdezni is.
– Nincs kedvem hozzá, anya.
– Hát jó. – Lorraine a fejét csóválta. – Holnap együtt reggelizünk, jó?
Csend.
– Sarah?
– De ne túl korán.
– Nem túl korán – felelte Lorraine.
Újabb dudaszó.
– Később majd rád csörgök, szívem.
Elindult lefelé. Az ajtóban felszakadt belőle egy sóhaj. Örült, hogy idén nem ő
lesz a sofőr. Tényleg szüksége volt egy italra.

Sarah már ivott. Elemelt egy üveg vodkát az ebédlőben álló

bárszekrényből.

Ma este véget vet az életének. Egyedül ennek van értelme. Az anyja elment. A
házra csend borult. Senki sem fogja lebuktatni. Szilveszter éjszaka az év
legmagányosabb éjszakája. Vigaszt merített a tudatból, hogy valahol a földgolyón
valaki biztos pont ugyanúgy szenved, ahogy ő.

Nem tudják, hogy vége a világnak?

Akkor ért véget, amikor a szerelmed kihunyt irántam.

Miután kiderítette az énekes nevét, letöltötte a dalt, és napokig hallgatta a

mobilján. Alig lépett ki a szobájából. Nem zuhanyozott. Alig evett. Tegnap,
amikor az anyja meglátta, hogy kijön a fürdőszobából, és még mindig ugyanaz a
fekete melegítőnadrág és régi zöld póló van rajta, amit már napok óta hord, azt
kérdezte:
– Mi bajod van, szívem?
Sarah azt füllentette, hogy a felvételire készül, és kicsit elhanyagolta magát.
 Meghúzta a vodkásüveget, érezte, ahogy az ital végigégeti a torkát. Lehet,
hogy a vodkáról is kérdezni fogják Ethant, miután meghaltam, gondolta, és Ethan
kénytelen lesz beismerni, hogy pár hete azzal a lánnyal vodkázott, aki teljességgel
hidegen hagyta. Tudta, hogy soha többé nem lesz képes Ethan szemébe nézni, és
senkiébe, aki ismeri a fiút, és senkiébe, aki tud kettejükről, vagyis egyáltalán
senkiébe, ugyebár? Nem volt menedék. Nem volt segítség. Nem bújhatott el az
osztályban leszegett fejjel és az arca elé emelt karral. Tudta, hogy megy az ilyesmi.
Mindenki róla beszél. Összeröhögnek a háta mögött. Egyre több megjegyzés
gyűlik össze a Facebookon. „Most szívatsz?”, „Menekülj, cimbora.”, „Tudtam,
hogy ribanc!” Édes istenem! Repestek az örömtől, hogy rávethették magukat, és
Ethannel együtt álmélkodtak azon, hogy az a nyomorult Sarah Lemon vette
magának a bátorságot, és megkísérelt kikecmeregni a gödörből. Sarah
értéktelennek és üresnek érezte magát. Nem volt remény rá, hogy ezt helyre
lehessen még hozni.
És ha nincs remény, az idő csak büntetés.
– Elég volt! – suttogta.
Fogta a vodkát és a telefont, és kibotorkált a garázsba.
62
Az Idő Ura a két embert figyelte.

Először Victor haldokló teste mellett állt meg. Látta, hogy Roger beteszi egy
furgonba. Követte a kocsit a fagyasztóközpontig, ahol a raktárajtó döngve kinyílt.
Látta, hogy a világ tizennegyedik leggazdagabb emberét kiveszik, mint valami
árut, és beviszik.
Még egy óra volt éjfélig az év utolsó napján. Roger és Jed lenyitotta Victor
ágyának oldalrácsát. Az orvos és a halottkém sutyorgott. Náluk voltak az iratok. A
hatalmas henger a közelben állt, nagyobb volt, mint egy emberi test, s telis-tele
jéggel.
Victor félig öntudatlan volt, szaporán, zihálva lélegzett. Az orvos megkérdezte,
kér-e nyugtatót, de a férfi csak megrázta a fejét.
– Rendben vannak a papírok? – motyogta.
A halottkém igennel válaszolt, mire Victor vett egy mély levegőt, és lehunyta a
szemét. Az utolsó dolog, ami még elhatolt a tudatáig, Jed, a fagyasztási szakértő
alakja volt, aki kivette a zsebórát a markából, és azt mondta:
– Megígérem, hogy gondom lesz rá.
Négy kéz nyúlt a teste alá, és felemelte.
Dor a sarokban állt.
És elfordította a homokórát.

Mindeközben egy külvárosi garázsban Sarah Lemon elfordította a

slusszkulcsot a kék Ford Taurusban.

Most már csak várnia kellett. A kipufogógáz majd megteszi a magáét. Ennyire
egyszerű. Rászolgált már, hogy valami egyszerűen menjen. Ivott egy kortyot a
vodkából, egy kicsi lecsorgott az állán és a pólóján. A mobilja újra és újra a
szomorú dalt játszotta, amit szinte teljesen elnyomott a motor berregése.
 Felkelek reggel, és azon tűnődöm,
Miért olyan minden, mint máskor.
Nem értem, nem értem,
Hogy mehet az élet tovább a maga útján.

– Hagyj békén! – dünnyögte Sarah, aki elképzelte Ethant, a pökhendi

testtartását, a dús haját és a járását.
Keservesen megbánja, gondolta. Mardosni fogja a bűntudat.

Miért ver még mindig a szívem?

Sarah borzalmasan bágyadt volt.

Miért potyog könny a szememből?

Belesüppedt az ülésbe.

Nem tudják,

Köhögött.

hogy vége a világnak?

Újra köhögött.

Akkor ért véget, amikor búcsút intettél nekem.

Lecsukódott a szeme. Aztán mintha minden mozdulatlanságba dermedt

volna. A szélvédőn át Sarah látni vélt egy férfit, aki közelített felé. Hallani vélte az
üvöltését.
63
Dor üvöltött tehetetlenségében.

Elfordította a homokórát, mi más tehetett volna? Le tudta lassítani az időt, de

teljesen nem állíthatta meg. Az autók, amiket eddig tanulmányozott, mozogtak,
noha csigalassúsággal. Az emberek, akiket eddig szemügyre vett, lélegeztek, csak
igen lassan, és sosem tudták meg, hogy ő ott járt.
A homokóra adta hatalom képessé tette, hogy megragadja a pillanatot –
értelmet meghaladó hatalom, ha valakinek megadatik –, de Dor ráeszmélt, hogy
ez most nem elég. Az idő mindenképpen telik. Végül Victort jégsírba teszik, és
felvágják. Végül a szén-monoxid bekerül Sarah véráramába, oxigénhiányt idéz
elő, megmérgezi az idegrendszerét és szívelégtelenséget vált ki.
Biztos nem azért küldték a Földre, hogy tétlenül végignézze a halálukat. Ők
voltak Dor küldetése, végzete. Mégis mindketten elmentek a végsőkig, mielőtt
Dor közbeavatkozhatott volna. Kudarcot vallott. Már túl késő mindenhez.
 Hacsak…
Nincs olyan, hogy késő vagy korán, mondta az öregember. Minden akkor
történik, amikor történnie kell.
Dor leguggolt két kuka elé. Összekulcsolt kezét a szájához szorította, és
lehunyta a szemét. Így próbálta a barlangban is elkülöníteni a hangok millióit
egymástól.
Minden akkor történik, amikor történnie kell.
Ebben a pillanatban? De hogy állíthatná meg a pillanatot? Dor felidézte
mindazt, amit az időről megtanult.
Mi az, ami mindig állandó volt?
A mozgás! Az idő mindig mozgással járt együtt. A lemenő nap. A csepegő víz.
Az ingák. A pergő homok. Ahhoz, hogy beteljesítse a végzetét, meg kell állítania a
mozgást. Teljesen meg kell állítania az idő folyását…
Kinyitotta a szemét. Felpattant. Benyúlt a kocsiba, kezét Sarah térde és hóna
alá csúsztatta, és kiemelte a lányt.
Az óév a végéhez közeledett. Pár perc és beköszönt az új. Az Idő Ura kivitte a
haldokló lányt a havazásba. A holdfényben lebegő hópelyheket meg lehetett volna
számolni.

Végigballagott a közlekedési lámpák és bulik fényében fürdő téli

tájon.

Sarah feje a mellkasára nyaklott, a szeme félig nyitva, rá nézett. Sajnálta a

lányt. Valaki, aki meg akarja rövidíteni az időt. Ezt mondta az öregember.
Dor a saját gyerekeire gondolt. Eltöprengett rajta, voltak-e valaha ennyire
boldogtalanok, és el akarták-e dobni maguktól az életet. Remélte, hogy nem. De
nem kívánta-e ő maga is sokszor a halált?
Egy autópályán gyalogolt, átment egy alagúton, és elhaladt egy stadion
zsúfolásig megtelt parkolója mellett, ahol egy felirat Egész éjszakás szilveszteri
hip-hop bulit hirdetett. Az órája szerint két napig kutyagolt, a mi óráink szerint
egy másodpercig, mígnem elérte a sötétbe burkolózó ipari parkot, ahol a
fagyasztóközpont állt.
Össze akarta hozni Victort és Sarah-t. Ha ez volt az a pillanat, amikor meg
kellett történnie a dolognak, akkor Dor nem ugrálhatott többé ide-oda a két élet
között.
Bevitte Sarah-t a raktárba, ahol a hatalmas hengerek álltak. Nekitámasztotta
a falnak. Aztán bement a terembe, ahol Victort készítették elő. Felemelte a testét
az ágyról, amit emberek vettek körül, és átcipelte a raktárba, majd letette Sarah
mellé. Hüvelykujját a csuklójukra nyomta, és érezte, hogy gyengén még ver a
szívük. Félig eszméletlenek, de életben vannak.
Vagyis Dor tervének volt esélye.

Közéjük guggolt, és a homokórára tette a kezüket.

A fonatos keretre kulcsolta az ujjaikat, és abban reménykedett, hogy így

kapcsolatba kerülnek a hatalma forrásával. Aztán kinyújtotta a karját,
megragadta a homokóra tetejét, és elfordította.
 A tető meglazult. Dor levette. Ott lebegett a levegőben, s kékes fénybe vonta
hármukat. Amikor belenézett a homokórába, Dor látta a fehér homokot, ami
olyan finom és csillogó volt, akár a tört gyémánt.
A világegyetem minden pillanata ide van bezárva.
Dor vacillált. Vagy igaza lesz, és a története lezárul, vagy téved, és a
történetének annyi.
Egymáshoz nyomta a hüvelyk- és a mutatóujját, majd suttogva kimondta a
szót:
– Alli.
Ha elpusztul, legyen ez az utolsó szó, ami elhagyta a száját. Beletúrt a
homokba, a keskeny nyílás felé, ami elválasztotta a lepergett homokszemeket a
fenn maradtaktól.
Ebben a pillanatban képek milliói villantak az agyába, egész beleszédült. Az
ujja bizsergett, ahogy a hús leolvadt a csontról, mely óramutatószerűen megnyúlt,
egészen elvékonyodott, akár a tű, míg végül átfért a homokóra nyílásán. A
világegyetem minden pillanata végighasított Dor tudatán, az elméje átvágtázott a
homokórán, végignézte azt, ami már megtörtént, és azt, ami még nem.
Végül emberfeletti erővel összecsippentette tűszerű ujjait. A szeme előtt
színes robbanások játszottak. A feje hátravágódott.
Kiemelt egyetlen hulló homokszemet, mielőtt még leért volna.
Ez volt az, ami most következett…

A tengerpartokon Los Angelestől Tripoliig az óceán hullámai

megdermedtek.

A felhők megálltak az égen. Az időjárás mozdulatlanná vált. Mexikóban

esőcseppek lógtak a levegőben, Tunéziában a homokvihar egyetlen szemcsés
toronyként dermedt meg.
Egy hang sem hallatszott a Földön. A repülőgépek némán lebegtek a
kifutópályák felett. A kifújt cigarettafüst ott állt a dohányosok körül. A telefonok
hallgattak. A képernyők elsötétültek. Senki sem szólt. Senki sem lélegzett. A fény
és a sötétség kettéosztotta a bolygót, és az újévi tűzijáték rakétái ott maradtak az
éjszakai égbolton, lila és zöld permetként, akár a gyerekrajzokon.
Senki sem született. Senki sem halt meg. Semmi sem közeledett. Semmi sem
távolodott. Az idő térdre kényszerült.
Egy férfi.
Egy homokszem.
Az Idő Ura megállította a világot.

64. Mozdulatlanság
Victor több fájdalomra számított.

Úgy képzelte, hogy túl a rák és a beteg mája okozta fájdalmon a test hirtelen
lefagyasztása borzalmas lehet. Egyszer egy sporteseményen a fejére borított egy
vödör jéghideg vizet az ünneplés pillanataiban – és olyan érzés volt, mintha az
idegszálait egyesével tépnék ki. Csak elképzelni tudta, milyen lehet, ha teljesen
beborítják jéggel. Amikor lehunyta a szemét a fagyasztóközpontban, erre készült
fel.
Ehelyett azonban váratlan megkönnyebbülést érzett, a mozgás szabadságát,
amit már el is feledett. Megragadta az ágy szélét, de rá kellett eszmélnie, hogy
nem az ágyat markolja, hanem egy… homokórát, valamiféle homokórát, és a
raktárban van a nagy üvegszálas hengerek mellett, és… Mi folyik itt?
Felállt.
Nem érzett fájdalmat.
Nem volt szüksége a kerekes székre.
– Maga meg ki? – kérdezte egy lányhang.
65
Sarah abban a hitben volt, hogy a kormányt markolja.

De ahogy a látása kitisztult, rájött, hogy a keze egy furcsa homokóra peremén
nyugszik. Csak álmodom, gondolta. Biztosan csak egy álom. Olyan helyen van,
ahol még sosem járt? Egy öreg pasi alszik mellette a padlón köntösben? Jól érezte
magát, még csak nem is szédelgett az alkoholtól, ezért hát felállt, hogy
körülnézzen; szabad volt és könnyű, pont, ahogy álmában érzi magát az ember,
amikor a lába nem érinti a talajt.
Várjunk csak…
Dobogott kicsit a lábával. Tényleg nem érezte a talajt a talpa alatt.
Várjunk csak…
Hová lett a garázs? A kocsi? A zene? Hirtelen eszébe jutott a sötétség, ami
olyan kíméletlenül fojtogatta, hogy meg akart halni. De vajon meghalt? Hol van?
Kiment a raktárból, végig a folyosón, amíg el nem ért egy kisebb helyiséget.
Bekandikált és hátratántorodott. Azt hitte, négy embert látott egy nagy henger
körül, csakhogy nem mozogtak. Egyetlen hangot sem hallott. Hirtelen egy
zombikról szóló rémálomban érezte magát, s visszaszaladt a nagy csarnokba, ahol
felébredt. Ekkor látta meg, hogy az öreg fickó is fent van, és mászkál.
– Maga meg ki? – sikoltotta.
A férfi rábámult.
– Te ki vagy? – kérdezett vissza. – És hogy jutottál be ide?
Sarah nem várt választ. Hogy kérdőre vonják, azt meg végképp nem.
Elborzadt. Mi van, ha nem csak álmodja ezt az egészet? Mit tett? Meglátott egy
nyitott ajtót a rakodótér közelében, odairamodott, és kirontott a havas éjszakába.
Lent az utcán egy kivilágított autót látott, ami nem mozgott. Úgy festett, a
benzinkút nyitva van, de a tankolók csak tartották a kezükben az
üzemanyagcsövet, mint a szolgálatban lévő őrszemek a fegyvert. A legfurcsább
mégis az volt, hogy a hópelyhek az égboltra ragadtak. Amikor Sarah feléjük
suhintott, átmentek a kezén.
A földre vetette magát, összegömbölyödött, és szorosan lehunyt szemére
tapasztva kezét igyekezett kiókumlálni, hogy él-e még, vagy már meghalt.
66
Victor úgy vélte, úton van a két világ között.
 Hallott már olyan emberekről, akiknek halálközeli élményeik voltak. Talán
akkor is megtörténik, ha elevenen fagyasztják le az embert. A test bezárva, de a
lélek szabadon kóborolhat. Nincs szüksége kerekes székre? Se botra? Nem is
olyan rossz kiszabadulni a hús és csont börtönéből, amíg a tudomány elő nem
készíti a második felvonás kulisszáit.
Csak két dolog zavarta.
Még mindig a testében volt.
És ott volt az a lány.
Zöld pólót és fekete melegítőnadrágot viselt, és egyáltalán nem tűnt
ismerősnek. Csak egy elszabadult kósza gondolat? – mélázott Victor. Egy arc, ami
feltűnik az ember álmában, de képtelen megmondani, kié?
Egyébként meg már úgyis elment. Victor a hatalmas tartályok felé sétált,
melyekben folyékony nitrogén volt, és elmerengett rajta, nem helyezték-e már el
egy ilyenben egy másik életben. Talán erről van szó. A teste odabent van, a lelke
idekint. Hogy telhet az idő másutt, ha itt nem telik?
Meg akarta tapogatni a hengereket, de nem sikerült. Próbálta elkapni a létrát,
de a tenyere nem érintette a fát. Valójában semmit sem tapinthatott meg, amit
látott. Olyan volt, mintha a tükörképét akarná megfogni.

– Hol a csudában vagyunk?

Victor megpördült a tengelye körül. A lány visszajött. Összefonta a karját,

mint aki fázik.
– Hogy kerültem ide? – Egész testében reszketett. – És ki maga? Victor
teljesen összezavarodott. Ha a lelke tényleg elhagyta a testét, akkor arra mi a
magyarázat, hogy itt van egy másik lény is, aki a tudatánál van, és kérdéseket tesz
fel?
Hacsak…
Az ő teste is egy hengerben lehet? Őt is lefagyasztották?
– Hol vagyunk? – ismételte meg a kérdést a lány.
– Nem tudod?
– Még sosem jártam itt.
– Ez egy laboratórium.
– Milyen laboratórium?
– Fagyasztólaboratórium.
– Fagya…
– Embereket fagyasztanak le.
A lány szája tátva maradt. Hátrálni kezdett.
– Én nem akarom… Nem akarom…
– Nem téged – vágott közbe Victor.
Odaballagott az egyik hengerhez, és megint megpróbálta megfogni. Ugyanaz
az eredmény. Látta a virágokat a számozott fehér dobozokban; feléjük rúgott, de
szirmuk se rezzent.
Ennek se füle, se farka nem volt. A teste? A lány? A gondosan előkészített
terv? Nekivetette a hátát a hengernek, és lecsúszott a földre – csakhogy nem
érzett semmiféle földet maga alatt.
– Azokban vannak az emberek? – kérdezte a lány.
 – Igen.
– És magát is oda akarták tenni?
Victor félrenézett.
A lány ugyancsak leült, tisztes távolságban.
– Jó… – suttogta. – De miért?
67
Victor az évek folyamán ritkán mesélt idegeneknek az életéről.

Szinte sosem adott interjút, mert hitt benne, hogy az üzlet sava-borsa a
titoktartás. Különben véletlenül még kiszivároghat valami, és másnap egy
vetélytárs sarokba szorítja. A fürge és a halott, így tartotta a vicc, ami az
üzletemberek életét pellengérezte ki. Csak kétféle van. Fürge és halott.
És Victor Delamonte egyik sem volt.
A jelenlegi helyzet – ez a nagy semmi a fagyasztóközpontban – nem volt se
tisztítótűz, se képzelgés. De bármi volt is, Victor már nem vette többé hasznát a
titkoknak. Így aztán elmondta a melegítőnadrágos lánynak mindazt, amit senki
másnak, beszélt a rákról, a vesebetegségről és a dialízisről, na meg a tervéről,
hogy kijátssza a halált, és új életre kel a távoli jövőben.
Elmondta, hogy most nem itt kellene lennie a raktárban. Elmondta, hogy a
tervek szerint évek múlva kellene felébrednie, az orvostudomány két lábon járó
csodájaként, nem pedig holmi kísértetként.
A lány meghallgatta a történetét. Bizonyos tudományos részletek említésekor
még bólogatott is, ami meglepte Victort. A lány okosabb volt, mint amilyennek
tűnt, már ha tekintetbe vesszük, hogy úgy nézett ki, mint aki egy padon éjszakázik
egy parkban. De Victor elnémult, amikor ahhoz a részhez ért, hogy csupán
másodpercek választották el a jégsírtól a másik helyiségben. Úgy érezte, az már
túl sok lenne.
Ekkor a lány megkérdezte, mit szólt a felesége ahhoz, hogy lefagyasztana
magát.
Victor hezitált.
– Ó – nyögte a lány. – El sem mondta neki?
Okosabb volt, mint amilyennek látszott.
68
Sarah Lemon régen még beszélgetett a szüleivel.

Ahogy Victort hallgatta, ezek a beszélgetések jutottak az eszébe. Kiskorában

ott ült a hálószobájuk padlóján, egy ledobott párna rojtjaival játszott, és
válaszolgatott a kérdéseikre, amiket az iskolával kapcsolatban tettek fel. Kitűnő
tanuló volt, volt tehetsége a matekhoz és a természettudományokhoz, és az apja,
Tom, aki laboráns volt, odalépett a tükör elé, beletúrt ritkuló szőke hajába, és azt
mondta, hogy csak így tovább, ha orvos akar lenni, mert ő kevesebbel nem
elégszik meg. Lorraine, aki rádióreklámokat értékesített, az ágyra hanyatlott,
beleszívott a cigarettájába, és azt mondta:
– Büszke vagyok rád, szívem! Menj, és hozz nekem egy jégkrémet, jó?
– Hiszen most ettél egyet – szólt Tom.
 Sarah tizenkét éves volt, amikor elváltak. A ház, a bútorok és a jégkrémek,
amikre Lorraine úgy vágyott, az övéi lettek, és az övé lett az egyetlen gyermek
felügyeleti joga is. Tom hajbeültetésen esett át, vett egy hajót, és felcsípett egy
fiatal nőt, Melissát, aki nem fecsérelte arra az idejét, hogy valaki más gyerekét
szórakoztassa. Összeházasodtak, és Ohióba költöztek.
Hivatalosan Sarah az anyja pártján állt, és azt mondta, örül, hogy a „jó
szülővel” maradhatott, aki nem zagyválja folyton össze a dolgokat. De a szíve
mélyén a többi gyerekhez hasonlóan hiányzott neki az apja, és azt latolgatta,
mennyiben hibás ő azért, hogy tönkrement ez a házasság. Minél kevesebbszer
hívta fel az apja, annál inkább vágyott utána, minél többször zárta a karjába az
anyja, annál kevésbé kívánta az ölelését. Hasonlított az anyjára, még a hangja is
olyan volt, mint az övé, és nyolcadikban elkezdte ugyanazt érezni, amit az anyja:
hogy nem szeretik, mert talán nem is lehet szeretni. Túl sokat evett és meghízott,
eltávolodott a többi gyerektől, állandóan odabent kuksolt és tanult, mert az apja
úgy csodálta ezért, és a lelke mélyén talán úgy hitte, ez majd újra közel hozza őket
egymáshoz. Minden félévben elküldte neki a bizonyítványát. Néha kapott egy
válaszüzenetet: „Ügyes vagy, Sarah! Csak így tovább!” Máskor nem kapott
semmit.
A középiskolában kevés barátja volt, a napirendje pedig elég unalmasan
alakult: biológia-szakkör, könyvesbolt, hétvégén számítógépezés, a bulikat pedig
csak hírből ismerte, és kizárólag múlt időben hallott róluk, amikor hétfő reggel a
többiek a tetteikkel hencegtek. A matekcsoportból pár fiú megpróbált közeledni
hozzá, és Sarah találkozott is néhánnyal: elmentek moziba, az iskolai bálra,
videóztak, de aztán a fiúk nem hívták többé, Sarah pedig titokban fellélegzett.
Sosem érezte a bizsergést, és azt gondolta, nem is fogja.
Ethan viszont mindent megváltoztatott. Véget vetett az érzéketlen
sodródásnak. Sarah gondolatait teljesen kitöltötte a fiú arcának emléke. Ethanért
mindent feladott volna. Igazából meg is tette.
De Ethan sosem akarta igazán őt. Végül pedig annak nyilvánította, amitől
Sarah mindig is rettegett: szánalmasnak. Ezzel Sarah feneketlen mélységbe
zuhant.
Nagy vonalakban elmesélte mindezt Victornak, a fürdőköpenyes öregúrnak,
miután ő is elmondta a saját történetét a fagyasztásról és a feleségéről. Magukban
voltak a kísérteties raktárban, és Sarah olyan elgyötörtnek és zavartnak érezte
magát, hogy a fejébe vette, Victor többet tud, mint amennyit elárult. De ahogy
egyre inkább belebonyolódott az Ethan-történetbe, mind jobban elöntötte a
mélabú. Elhallgatott, mielőtt az utolsó részhez ért volna, hogy a garázsban itta a
vodkát, hallgatta a szomorú dalt, és járatta a motort. Esze ágában sem volt
bevallani, hogy meg akarta ölni magát. Egy vadidegennek nem.
Amikor Victor azt kérdezte, hogy jutott a központba, Sarah beismerte, hogy
nem tudja – és tényleg nem tudta –, arra ébredt, hogy egy homokórát fog.
– Rémlik valami, hogy idehozott.
– De ki?
– Az a fickó.
– Milyen fickó?
– Aki az órásnál dolgozik.
Victor úgy bámult rá, mint aki kísértetet lát.
 Az egyik henger mögül zajt hallottak.
69
Dor köhintett.

Kinyitotta a szemét, mintha álmából ébredne, noha már évezredek óta egy
szemhunyásnyit sem aludt. A padlón feküdt, és jó néhány pislantás után döbbent
csak rá, hogy Victor és Sarah ott áll fölötte.
Azon nyomban elárasztották kérdésekkel: „Ki vagy?” „Hol vagyunk?”,
miközben Dor iparkodott rendezni a gondolatait. Csak a villódzó színekre
emlékezett, aztán minden elsötétült, az érzékei kihunytak, és a homokóra… Hol a
homokóra…? Ott volt Sarah kezében, a teteje ismét a helyére került, és Dor rájött,
hogyha ezek ketten életben vannak, akkor helyes volt az elgondolása. És most…
Várjunk csak!
Köhögött volna?
– Mi a fenét műveltél? – kérdezte Victor.
– Hogy kerültem ide? – kérdezte Sarah.
– Elkábítottak?
– Hová tűnt az otthonom?
– Miért nem érzek fájdalmat?
– Hová lett a kocsi?
Dor képtelen volt összpontosítani. Köhögött. A barlang örökkévalóságában
sosem köhögött, tüsszögött vagy akár csak szuszogott.
– Szólalj már meg! – förmedt rá Victor.
– Mondj már valamit! – fakadt ki Sarah.
Dor lenézett a jobb kezére. Az ujjcsontjaira ismét hús tapadt. A keze ökölbe
szorult. Kinyitotta.
Egyetlen homokszem.

Egykor Dor egy henger alakú fadarabot rajzolt a barlang falára.

Az első gyermeke születését jelképezte. A nehéz szülésekhez Dor idejében

bábákat hívtak, akik olajokkal és különleges sodrófákkal csillapították a has
fájdalmát. Dor figyelte, ahogy kezelésbe vették Alli alhasát, és Alli hangosan
vajúdott, amíg imákat mormoltak fölötte. A csecsemő egészségesen jött világra, és
Dor azóta gyakran eltűnődött rajta, hogy tehet ekkora csodát egy olyan egyszerű
eszköz, mint a sodrófa, ami a legszegényebb háztartásokban is megtalálható.
A választ később egy asutól tudta meg: csak varázslatos sodrófa képes
ilyesmire. A varázslat pedig az istenektől ered. És ha az istenek megérintenek
valamit, a hétköznapiból varázslatos, az egyszerűből csodálatos lesz.
Sodrófa, ami segíti a gyermek születését.
Homokszem, ami megállítja a világot.
Dor most a melegítőnadrágos lányra és a fürdőköpenyes öregúrra nézett, és
ráeszmélt, hogy varázslatos tárgyak segítették idáig.
Most már csak rajta múlik, mi lesz.
– Bökd már ki! – kiáltotta Sarah remegő hangon. – Meg… meghaltunk?
Dor feltápászkodott.
 – Nem – felelte.
És hatezer év óta először fáradtnak érezte magát.

– Nem haltatok meg – kezdte. – Egy pillanat foglyai vagytok.

Megmutatta nekik a homokszemet.

– Ez az a pillanat.
– Mit zagyválsz itt össze? – képedt el Victor.
– A világ megállt. És a ti életetek is megállt, de a lelketek itt van. Amit eddig
tettetek, visszavonhatatlan. De amit a következő pillanatban tesztek…
Habozott.
– Mi van? – tört ki Victor. – Ne beszélj már zöldeket!
– A következő pillanat még nincs megírva.
Sarah Victorra meredt, Victor meg rá. Mindketten az utolsó pillanatukra
gondoltak: Sarah hátradőlt az autóülésben, és szívta be a mérget, Victort a jégsír
felé vitték, hogy orvosi kísérlet alanya legyen.
– Hogy kerültem ide? – makacskodott Sarah.
– Idehoztalak – válaszolta Dor.
– És most mihez kezdünk? – kérdezte Victor.
– Van egy tervem.
– Micsoda?
– Még nem tudom.
– Hogy lehet terved, ha nem tudod, mi az?
Dor többször is megdörzsölte a homlokát. Megrándult az arca.
– Jól vagy? – kérdezte Sarah.
– Fáj.
– Nem értem. Miért pont mi vagyunk itt?
– Mert fontos a sorsotok.
– És a többi emberé nem?
– De igen.
– Hogy választottál ki minket?
– Hallottam a hangotokat.
– Elég! – emelte magasba Victor a kezét. – Hagyd abba! Elég. Hangok?
Sorsok? Te csak egy órássegéd vagy.
Dor megrázta a fejét.
– Ez nem az a pillanat, amikor az ember hihetne a szemének. Victor
elfordította a fejét, és igyekezett maga rájönni a dolgok nyitjára, mint mindig,
amikor mások felsültek. Dor felszegte az állát.
Kinyitotta a száját. Annak a kilencéves francia kisfiúnak a hangján szólalt
meg.
– Kérlek, add, hogy megint tegnap legyen!
Victor megpördült, amint felismerte a saját hangját. Ekkor a felnőtt Victor
hangja harsant fel.
– Hosszabb életet!
Majd Dor Sarah-hoz fordult.
– Állítsd meg az időt! – mondta a lány hangján.
 Sarah és Victor döbbent csendben bámult rá. Honnan tudja ez az ember a
legtitkosabb gondolataikat?
– De nem én találtalak meg benneteket – mondta Dor. – Ti találtatok meg
engem.
Sarah a férfi arcát tanulmányozta.
– Nem is vagy igazi órás, ugye?
– Legszívesebben összetörném az összes órát.
– Miért? – kérdezte Victor.
Dor a homokszemre nézett a markában.
– Mert az én bűnöm, hogy vannak.
70
A régi szép időkben Dor fia egyszer egy furcsa kérdést tett fel az
apjának.

– Ki lesz a feleségem?
Dor elmosolyodott, és azt felelte, nem tudja.
– De azt mondtad, a kövekből ki tudod olvasni, mi fog történni.
– Sok mindent ki tudok olvasni a kövekből – magyarázta Dor. –
Megmondják, mikor fog felkelni és lebukni a nap, vagy hogy hány éjszakának kell
még eltelnie, mire a hold olyan kerek lesz, mint egy korong.
Megcsípte a fia arcát. A gyerek nevetett, majd elfordult.
– De ezek nehéz dolgok – mondta.
– Nehéz dolgok?
– A nap és a hold. Messze vannak. Én csak azt szeretném tudni, ki lesz a
feleségem. Ha ilyen nehéz dolgokat meg tudsz fejteni, miért nem tudsz válaszolni
a kérdésemre?
Dor mosolygott magában. A fia pont azokat a kérdéseket tette fel, amiket ő
maga is kiskorában. És Dor jól emlékezett rá, mennyire nekikeseredett, amikor
nem kaphatott választ.
– És miért akarod tudni?
– Hát – kezdte a fiú –, ha azt olvasnád ki a köveidből, hogy Iltani lesz a
feleségem, örülnék.
Dor bólintott. Iltani egy téglaégető szerény, csinos lánya volt. Minden
bizonnyal elragadó asszonyka lesz belőle.
– És mi van, ha a kövek azt mondják majd, hogy Gildes lesz a feleséged?
A fiú vágott egy grimaszt, ahogy Dor várta.
– Gildes túl termetes és túl harsány! – felelte. – Ha a kövek azt mondják, ő
lesz a feleségem, hanyatt-homlok elmenekülök.
Dor felkacagott, és összeborzolta a fia haját. A gyerek felkapott egy követ, és
messzire hajította.
– Nem akarom Gildest! – kiáltotta.
Dor nézte, ahogy a kő átrepül az udvar felett.

Ahogy most Dor elnézte Sarah-t, eszébe jutott ez a pillanat.

 Kíváncsi volt rá, mi lett a fiatal Gildesből: vajon őt is elutasították a férfiak,
ahogy ezt a Sarah-t? A kőre gondolt, amit a fia átdobott az udvaron, és arra az
ifjonti elképzelésére, hogy az ember csak úgy eltaszíthatja magától a jövőt, ha
nem a kedvére való, és hirtelen ráeszmélt, mit kell tennie.
Felemelte a homokórát, belenézett, és látta, hogy a gyanúja beigazolódott: a
homok, ami odafent volt, odafent is maradt, míg a homok, ami lent volt, lent
maradt. Nem telt az idő. Nem haladt.
Dor megragadta az ősi időmérő tetejét, és újra levette.
– Mit művelsz? – kérdezte Victor.
– Amire utasítottak – felelte Dor.
Kiöntötte a homokóra felső részében lévő homokot, az eljövendő pillanatok
homokszemeit a raktár padlójára. Egyre csak öntötte és öntötte, és több homok
borult ki, mint amennyi száz homokórába beleférne. Aztán az oldalára fektette a
homokórát, ami roppant alagúttá tágult. A homokos ösvény a kellős közepébe
vezetett, és úgy derengett, ahogy az óceán vize a holdfényben.
Dor levette a cipőjét, és a homokba lépett. Intett Sarah-nak és Victornak.
– Gyertek! – mondta.
A karjára nézett. Hatezer év óta először izzadt.

Einstein úgy vélte, hogy ha valaki irtózatos sebességgel száguld, az idő

lelassul körülötte a hátrahagyott világban mért időhöz képest,

vagyis az, hogy az ember lássa a jövőt anélkül, hogy közben öregedne,
elméletileg lehetséges.
Sarah tanult erről fizikaórán. Ahogy Victor is, évtizedekkel korábban. És
most, a pillanattá fagyott térben arra kérték őket, hogy próbálják ki ezt az
elméletet: lépjenek előre, amíg a világ dermedten várakozik, sétáljanak be egy
homokos ösvényen egy óriási homokórába egy vékonydongájú, fekete hajú, fekete
garbós férfi akaratának megfelelően, aki a legjobb tudomásuk szerint egy órásnál
dolgozik.
– Maga megy? – fordult Sarah Victorhoz.
– Engem ugyan nem tesz lóvá! – háborgott az öregúr. – Elintéztem a
papírokat. Megvannak a szerződések. Valaki szándékosan keresztbe akarja húzni
a terveimet!
Sarah nyelt egyet. Valamiért nagyon szerette volna, ha az öregúr vele tart,
talán csak azért, hogy ne legyen maga. Úgy érezte, mintha a barátját kérlelné.
– És ha szépen kérem? – kérdezte Sarah gyengéden.
Victor félrenézett. A józan ész azt diktálta, hogy ne tegye. Nem is ismerte ezt a
lányt. Ez az órás fickó meg bárki lehet, sarlatán vagy szemfényvesztő. De ahogy a
lány a „kérem” szót mondta… Elég nagy szamárságnak hangzik, de ez volt a
legőszintébb szó, amit hónapok óta hallott. Csak kevés ember tudott olyan közel
kerülni Victorhoz, hogy személyes dolgokat kérjen tőle.
Körülkémlelt a fagyasztóközpontban. Körös-körül minden dermedt volt,
mintha kővé vált volna. Aztán Sarah-ra nézett.
Akkor vagyunk a legmagányosabbak, ha másvalaki magányával
szembesülünk.
Victor megfogta a lány kezét.
 Minden elsötétült.
71
Először olyan érzés volt, mintha egy láthatatlan hídra
kapaszkodnának fel.

Egy mély, fénytelen hasadékban másztak felfelé, és nem láttak mást, csak a
lábnyomaikat a homokban, amik azonmód eltűntek a hátuk mögött: a ragyogó
arany a végtelen sötétségbe veszett.
Sarah megszorította Victor kezét.
– Minden rendben? – kérdezte a férfi.
A lány bólintott, de egyre erősebben csimpaszkodott belé, ahogy haladtak.
Egész testében reszketett, mintha valami borzalmas végzet lesne rá. Sarah a
szöges ellentétem, gondolta Victor. Ő türelmetlenül várta, hogy megtudja, miként
alakul az új élete. De ezzel a lánnyal valami borzalmas dolog történhetett.
Akármilyen eszesnek tűnt is, a lelke mélyén törékeny volt.

Ködbe szálltak alá. Amikor végre eloszlott, egy raktárban találták

magukat, aminek a polcai tömve voltak élelmiszerrel és italokkal.

– Ez meg mi? – kérdezte Victor Dortól. – Hol vagyunk?

Dor nem felelt. De Sarah azonnal felismerte a helyet. Az Ethan-nel való
sorsszerű találka színhelyén jártak. Találkozzunk a nagybátyámnál, ha van
kedved. Annyiszor lejátszotta már magában azt az estét, a csókot, a vodkázást és
azt, ahogy az egész végződött. És egyszer csak ott volt Ethan, álmai pasija, a
szokásos farmerjában és a kapucnis pulóverében, és feléjük sétált. Sarah
visszafojtotta a lélegzetét. De a fiú pillantásra se méltatta, amikor elment
mellette.
– Nem lát minket? – kérdezte Victor.
– Nem ebben az időben vagyunk – felelte Dor. – Ez a jövő.
– A jövő?
– Igen.
Victor észrevette Sarah arckifejezését.
– Ez az a srác? – kérdezte.
Sarah bólintott. A torkában dobogott a szíve, hogy újra látja. Ha ez a jövő,
akkor az azt jelenti, hogy ő már halott? És ha ő halott, Ethan megbánta, amit tett?
A fiú egy szál magában volt. A telefonját nyomogatta. Talán pont Sarah-ra
gondolt. Talán ezért jött a raktárba. Talán gyászolja, nézegeti a fényképét, ahogy
Sarah is nézegette az övét. A lány lépett egyet a fiú felé, amikor az elmosolyodott,
felemelte a hüvelykujját, és azt mondta:
– Ez az!
A csipogó hang azt jelezte, játszik.
Egy váratlan kopogásra azonban felrezzent. Kinyitotta a raktár ajtaját, és
belépett egy lány, aki olyasmi idős lehetett, mint Sarah, a kiengedett haja
beszárítva, a kezét a kabátja zsebébe süllyesztette. Sarah látta, hogy túl sok
sminket visel.
– Szia! Mizu?
 Sarah megrándult. Ugyanazok a szavak.
Hallgatta a beszélgetésüket. A lány azt mondta, igazságtalan, hogy az emberek
Ethant hibáztatják.
– Tudom – felelte Ethan. – Semmit sem csináltam. Az ő hibája volt. Az egész
félresiklott valahogy.
A lány levette a kabátját, és megkérdezte, megehet-e valamit a polcon lévő
áruk közül. Ethan felkapott két zacskó kekszet. És levett egy üveg vodkát is.
– Nincsen rinya, ha van pia.
Sarah hirtelen megtántorodott, mintha kirántották volna a lába alól a talajt.
Az utolsó gondolata, mielőtt átlépett volna a halálba, az volt, hogy Ethan minden
bizonnyal sajnálni fogja, és a lelki tusája valahogy elégtételt jelent majd az ő
vívódásaiért. De ha magunkat bántjuk azért, hogy fájdalmat okozzunk másoknak,
az nem egyéb, mint egy kétségbeesett kiáltás a szeretetért. És a sikolya – ahogy
Sarah most ráébredt, amíg azt nézte, hogy kap fel Ethan két papírpoharat –
ugyanúgy süket fülekre talált, mint az érzései, amikről egy parkolóban beszélt.
A halála pont olyan jelentéktelen volt, mint az élete.
Könyörgőn nézett Dórra.
– Miért hoztál ide? – kérdezte.

Úgy tűnt, mintha a falak elenyésznének, a helyszín megváltozott. Most

a menhelyen voltak, ahol Sarah szombatonként dolgozott. A
hajléktalanok sorba álltak a reggeliért.

Egy idősebb nő zabkását mert a tálakba. Egy kék sapkás férfi került sorra.
– Hol van Sarah? – kérdezte.
– Ma nincs itt – felelte a nő.
– Sarah banánt is ad hozzá.
– Hát, jó. Itt egy banán.
– Bírom azt a kiscsajt. Elég csendes, de én bírom.
– Már hetek óta nem hallottunk róla.
– Remélem, jól van.
– Én is.
– Majd imádkozom érte.
Sarah hunyorgott. Nem gondolta volna, hogy bárki tudja a nevét a
menhelyen. És persze azt sem gondolta volna, hogy hiányzik bárkinek is, ha nincs
ott. Bírom azt a kiscsajt. Elég csendes, de én bírom.
Sarah figyelte, ahogy a férfi leül más hajléktalanok mellé. Bár borzalmas
körülmények között éltek, ezek az emberek nem adták fel, megtettek mindent,
ami tőlük telt, hogy boldoguljanak. Sarah azon merengett, hogy mindez elkerülte
a figyelmét, olyannyira elvakította egy fiú. A Férfi, aki szerette a banánt, sokkal
többre tartotta őt, mint Ethan.
Majd elsüllyedt szégyenében.
Dorhoz fordult.
Nagyot nyelt.
– Hol az anyukám? – suttogta.
A helyszín ismét megváltozott. Nappal volt, a hó nagy halmokban állt
az útpadkán.

Sarah, Dor és Victor egy autókereskedés parkolójában volt. A kereskedő kijött

az irodából, télikabátot viselt, a kezében csipeszes írótábla. Egyenesen
átmasírozott rajtuk, és egy szürke furgon utasoldali ajtajához lépett.
Lorraine ült a kocsiban.
– Kutya hideg van – szólt be a férfi az ablakon, a lehelete fehéren párállott. –
Biztos benne, hogy nem akar bejönni?
Lorraine bólintott, és gyorsan aláfirkantotta a papírokat. Sarah óvatosan
közelebb ment hozzá.
– Anya! – suttogta.
A kereskedő átvette az iratokat. Lorraine figyelte, ahogy a férfi távolodik. A
szája szélébe harapott, miközben csorogtak a könnyei. Sarah emlékezett minden
egyes alkalomra, amikor az anyja karjában zokogott, mert piszkálták az
iskolában, és mert elváltak a szülei. Az anyjának, akármilyen dilis is, mindig volt
ideje rá, mindig megsimogatta a haját, és azt mondta, hogy minden rendbe jön.
Sarah most nem tehette ugyanezt.
Látta, hogy egy másik férfi közeledik a furgonhoz, és néhány összehajtogatott
lapot csúsztat egy borítékba. Az észak-karolinai nagybátyja, Mark bácsi volt az.
Beszállt a vezetőülésre.
– Nos, megvagyunk – mondta. – Sajnálom, hogy neked is jönnöd kellett, de
az aláírásod nélkül nem csinálták volna meg.
Lorraine halkan sóhajtott.
– Soha többé nem akarom látni azt a kocsit.
– Tudom – felelte Mark bácsi.
Némán figyelték, ahogy a kereskedő a parkoló végébe hajt egy kék Forddal.
– Menjünk – mondta Mark bácsi.
– Várj!
Lorraine egyre csak az autót bámulta, amíg el nem tűnt egy sarkon. Aztán
hüppögve sírva fakadt.
– Mellette kellett volna lennem, Mark!
– Nem a te hibád.
– Én vagyok az anyja!
– Nem a te hibád.
– Miért tette ezt? És miért nem tudtam róla?
Mark bácsi ügyetlenül próbálta átölelni Lorraine-t az első ülésen, a
télikabátjuk összeért.
Sarah a gyomrára szorította a karját. Émelygett. Annyira lefoglalta, hogy
megszabaduljon a saját nyomorától, hogy bele sem gondolt, miféle nyomort hagy
maga után. Látta, ahogy az anyja a mellkasára szorítja a borítékot,
belekapaszkodik a papírokba, amiket a kocsiért kapott, melyben Sarah megölte
magát, mert ez az utolsó, ami a lányából még megmaradt.
Dor Sarah elé lépett. Lágyan megismételte a kérdést, amit Lorraine feltett:
– Miért?

Miért?
 Miért dobta el az életét? Miért halt meg egy garázsban? Miért okozott ekkora
fájdalmat valakinek, akit szeretett?
Sarah szerette volna elmagyarázni, milyen megalázó volt Ethan
visszautasítása, hogy megszégyenítették a fiú barátai, mennyire elkeserítette,
hogy a legféltettebb titkait a világhálón kellett viszontlátnia, és hogy a jövője
romokban hevert, ezért a mérgező gázok okozta halál mintegy megváltásnak tűnt.
Szerette volna Ethant okolni, szerette volna az egész rohadt életét okolni. De
most, hogy látta Ethant, látta az anyját és azt a világot, mely az után a világ után
következik, amit ismert, annyira le volt sújtva, hogy az önáltatás vége és az
igazság szinte gúzsba kötötte, akár egy selyemgubót, és csak annyit mondott:
– Mert magamra hagytak.
Az Idő Ura pedig ezt felelte:
– Senki sem hagyott magadra.

Azzal Sarah szemére tette a kezét.

A lány hirtelen egy barlangot látott, amiben egy szakállas férfi ült, aki az állát
a tenyerébe támasztotta. A szemét szorosan behunyta.
– Ez te vagy? – suttogta.
– Elszakítottak attól, akit szerettem.
– Mennyi időre?
– Egy egész örökkévalóságra.
Sarah látta, hogy a férfi a barlang falához lép, és jelképeket rajzol. Három
hullámos vonalat.
– Mi ez?
– A haja.
– Miért rajzolod le?
– Hogy ne felejtsem el.
– Meghalt?
– Én is meg akartam halni.
– Szívből szeretted?
– Az életemet adtam volna érte.
– Öngyilkosságot is elkövettél volna?
– Nem, gyermekem – felelte Dor. – Ahhoz nincs jogunk. Amikor kiejtette
ezeket a szavakat, Dor ráébredt, hogy ezért a pillanatért kellett végigélnie az
évezredeket. Egyetlen lélek sem tudta jobban Dornál, milyen szeretet nélkül élni.
Minél többet beszélt Sarah a magányról, annál világosabb lett Dor számára, miért
van itt.
– Bolondot csináltam magamból – sopánkodott a lány.
– A szerelem nem csinál bolondot az emberből.
– De nem szeretett viszont.
– Ebbe sem bolondul bele az ember.
– Akkor azt mondd meg… – A lány hangja elfúlt. – Meddig fáj még?
– Néha örökké.
Sarah látta a szakállas Dort egyedül a barlangban.
– Hogy bírtad ki? – kérdezte. – Hogy élted túl, hogy a feleséged nincs veled?
 – Mindig velem volt – válaszolta Dor.

Dor elvette a kezét Sarah szeméről. Nézték, ahogy a furgon végighajt a

havas úton.

– Még hosszú élet áll előtted – mondta Dor.

– De nem akarom.
– De az élet akar téged. Az időt nem hajíthatod el csak úgy. A következő
pillanatban talán az imáid meghallgattatnak. Ha nem hiszel ebben, a
legfontosabb dologban nem hiszel.

– Mi az?

– A remény.
Sarah-t ismét elöntötte a szégyen, és pityeregni kezdett. Jobban hiányzott
neki az anyja, mint valaha.
– Annyira sajnálom – szipogta, miközben könnyek áztatták az arcát. – Csak
úgy éreztem… mindennek vége.
– Vége a tegnapnak van, nem a holnapnak.
Dor legyintett egyet, és az utca beleolvadt a homokba. Az égbolt éjféli
sötétségbe borult, csillagok milliárdjai ragyogtak fel.
– Még dolgod van az életben, Sarah Lemon.
– Tényleg? – suttogta a lány.
– Tudni akarod, mi?
Sarah elgondolkodott egy pillanatra, aztán megrázta a fejét.
– Még nem.
És Dor tudta, hogy a gyógyulás megkezdődött.
72
Victor egész idő alatt figyelt.

Megértette, miért zavarodott össze a lány, miért reszket minden ízében, miért
remeg a hangja. Öngyilkos akart lenni egy fiú miatt (aki úgy néz ki, mint egy
punk, gondolta Victor, de elfogult volt Sarah-val szemben, mert megkedvelte). És
végül a lány meggyőződött arról, amit Victor már rég megmondott neki: egy
szerelem nem ér ennyit. Kételkedett benne, hogy Grace eldobná magától az életet
miatta, bármit tenne is, és akármennyire szerette is a feleségét a szíve mélyén,
nagyon várta a halál utáni életet, még akkor is, ha Grace nem lesz mellette.
Azt azonban még mindig nem értette, hogy lehetségesek ezek a látomások, és
ki ez az órássegéd valójában. Victor észrevette, hogy a fickó megváltozott az első
találkozásuk óta. Az üzlet pultja mögött erősnek, egészségesnek, már-már
elpusztíthatatlannak tűnt, de most sápadt volt, verejtékezett, és egyre jobban
köhögött. Victor ellenben még sosem érezte pompásabban magát, ami azért volt
– és ebben teljesen biztos volt –, mert ez az egész csak a világok között utazó
elméje játéka. Olyan nincs, hogy valaki egyszer csak egészségesen ébred, és
felkerekedik egy kis időutazásra.
Figyelte Dort, ahogy lehajol, és a homokba túr. Végül Victorra nézett.
 – Neked is mutatnom kell valamit.
Victor hátrahőkölt. Kicsit sem érdekelte a világ, amit maga mögött hagy.
– Az én történetem más – mondta.
– Gyere!
– Tudod, hogy van egy tervem, ugye?
Dor szótlanul felegyenesedett, letörölte a verítéket a homlokáról, és kissé
zavartan nézett a kezére. Lassan lépdelt a homokban, miközben az ösvény
emelkedni kezdett, mintha egy dombra kaptatna fel. Victor Sarah-hoz fordult, aki
még mindig néma döbbenettel gondolt az életére. Most Victornak volt szüksége
valakire, aki elkíséri.
– Jössz? – kérdezte.
Sarah odalépett mellé. Nekivágtak.
73
Ezúttal a fagyasztóközpontban találták magukat, miután a köd
felszállt.

A hatalmas üvegszálas hengerek néma szobrokként tornyosultak körös-körül.

Az egyikük valamivel kisebb volt, mint a többi, és újabb.
– Mit kellene látnom? – kérdezte Victor. – Ez most a jövő?
Mielőtt Dor válaszolhatott volna, kinyílt az ajtó, és Jed jött be.
A nyomában Grace lépdelt a barna télikabátjában. Körültekintően mozgott,
minden lépésnél körülkémlelt.
– Ez a felesége? – suttogta Sarah.
Victor nyelt egyet. Tudta, hogy Grace előbb-utóbb tudomást szerez a tervéről.
De azt nem hitte volna, hogy ennek szemtanúja lesz.
Látta, hogy Jed a kisebb hengerre mutat. Látta, hogy Grace a szája elé kapja
mindkét kezét. Nem tudta eldönteni, hogy imádkozik-e, vagy csak leplezni akarja
az undorát.
– Ott van bent? – kérdezte.
– Ragaszkodott hozzá, hogy saját hengere legyen. – Jed megvakarta a fülét. –
Nagyon sajnálom. Fogalmam sem volt róla, hogy nem szólt önnek.
Grace összefonta a karját, nem tudta, hogy közelebb merészkedjen-e a
hengerhez, vagy eltávolodjon tőle.
– Be lehet nézni?
– Attól tartok, nem.
– De benne van a test, ugye?
– A várakozó.
– Tessék?
– Várakozónak hívjuk. Nem testnek.
– Hogyan?
– Bocsásson meg! Biztos nehéz most önnek.
Kínos csendben álltak egymás mellett a halk elektromos zümmögés
közepette. Végül Jed megköszörülte a torkát, és azt mondta:
– Nos… Magára hagyom. Kérem, nyugodtan foglaljon helyet.
A mustárszínű padra mutatott. Victor a fejét ingatta, mintha Jed tudomására
hozhatná a felháborodását. Hirtelen kellemetlenül kezdte érezni magát, és
nemcsak azért, mert kijátszotta a halált, hanem a miatt a rozoga pad miatt is,
amit a gyászoló feleségének felkínáltak.

Grace nem ült le.

Köszönetet mondott Jednek, és nézte, ahogy kimegy. Aztán komótosan a

hengerhez sétált, s végighúzta a kezét az üvegszálas felületen.
Az alsó ajka remegett. Zihálva szedte a levegőt, a háta meggörnyedt, úgy tűnt,
mintha centiket zsugorodott volna.
– Minden rendben, Grace – tört ki Victorból. – Minden…
Grace csépelni kezdte az öklével a hengert.
Ütötte és ütötte.
Aztán akkorát rúgott bele, hogy kis híján hanyatt esett.
Miután visszanyerte az egyensúlyát, szipákolt egyet, majd a kijárathoz sétált,
a mustárszínű padot pillantásra se méltatva.
Az ajtó becsukódott. A csönd mintha személyesen Victornak szólt volna. Dor
és Sarah ránézett, de Victor elfordította a fejét, kiszolgáltatottnak érezte magát.
Miközben azért küzdött, hogy túljárjon a halál eszén, jobban megbízott a
tudósokban, mint a nejében. Megtagadta tőle a bizalmat. Még csak egy holttestet
sem hagyott rá, amit elégettethet. Hogy gyászolja meg így? Biztos volt benne,
hogy Grace soha többé nem teszi be a lábát erre a helyre.
Sarah-ra nézett, aki lesütötte a szemét, mintha kínosan érezné magát.
Aztán Dorhoz fordult.
– Azt mutasd meg – dörmögte –, hogy bevált-e a tervem.
74
Zsúfolt. Borzalmasan zsúfolt.

Ez volt Victor első benyomása a jövőről. Végiggyalogoltak a homokösvényen,

ami a hatalmas homokórába vezetett, alászálltak a hasadékba, aztán eloszlott a
köd, és feltűntek a robusztus felhőkarcolók, melyek sűrűn egymás mellett álltak,
tömb feszült tömbnek, és Victor úgy vélte, egy nagy világvárosban járnak
sokszázadnyira a jövőben. Növényeket szinte egyáltalán nem láttak, és az acél
kékjén és szürkéjén kívül alig volt más szín. Az eget különös kis légi járművek
pettyezték, és még a levegő is más volt. Sűrű és piszkos, no meg hideg, ennek
dacára az emberek nem viseltek valami meleg ruhákat. Az arcuk is különbözött
azoktól az arcoktól, amiket Victor a maga korában látott, a hajuk meg olyan
színes volt, mintha egy vízfesték- reklámból léptek volna ki, a fejük valahogy
nagyobbnak tűnt. Nehéz volt megkülönböztetni a férfiakat a nőktől.
Victor egyáltalán nem látott öregeket.
– Még a Földön vagyunk? – tudakolta Sarah.
Dor bólintott.
– Akkor sikerült! – ujjongott Victor. – Életben vagyok!
Dor ismét bólintott. Egy város terén álltak, emberek tízezrei nyüzsögtek
körülöttük. A fejüket a kütyüik fölé hajtották, vagy beszéltek a ketyerékbe, sötét
szemüveget viseltek, ami lebegett a szemük előtt.
– Mennyire szaladtunk előre az időben? – kérdezte Sarah.
 Victor a környezetet tanulmányozta.
– Ha meg kellene becsülnöm, azt mondanám, néhány századot.
Kis híján elmosolyodott.

Mivel a siker és a kudarc mérlegén mérte az életet, Victor hitt benne,

hogy diadalmaskodott.

Egérutat nyert, és a jövőben új életre kelt.

– Na, és hol vagyok? – kérdezte.
Dor legyintett, és a kép megváltozott. Most egy nagy, nyilvános csarnokban
voltak, amit oldalról világítottak meg ezüst és fehér fénnyel, az erős mennyezet
magasan a fejük felett húzódott, a levegőben pedig képernyők lebegtek.
Mindegyiken Victor látszott.
– Itt meg mi a fene folyik? – kérdezte az öregúr.
A képernyőkön jeleneteket játszottak le Victor életéből. Látta magát, ahogy
harmincévesen kezet ráz a bizottsági tagokkal, majd ahogy ötvenévesen alapító
beszédet tart Londonban, aztán ahogy nyolcvanévesen ül Grace-szel az orvosi
rendelőben, és a CT-felvételeket nézi. Emberek sokasága meredt a képernyőkre,
mintha valami kiállításon lenne. Lehet, hogy legendává vált? Victor elmerengett
ezen. Orvosi csoda lett? Ki tudja? Talán az övé ez az épület.
De honnan szedték ezeket a képeket? Sosem vették filmre ezeket a
jeleneteket. Aztán látott egy képsort, ami nem sokkal a halála előtt készült.
Kibámult az irodája ablakán a felhőkarcoló tetején ülő férfira.
– Te voltál az, ugye? – kérdezte Dort.
– Igen.
– Miért figyeltél?
– Mert kíváncsi voltam, hogy miért akarsz tovább élni, miután lejár az időd.
– Miért ne akarnék?
– Mert nem kegy.
– Es te azt honnan tudod?
Dor megdörzsölte a szemöldökét.
– Onnan, hogy részem volt benne.
75
Mielőtt még Victor válaszra nyithatta volna a száját, mozgolódás
támadt a csarnokban, ami dugig volt bámészkodókkal.

A nézelődők, akik a lebegő székeken ültek, vagy egészen a falnak passzírozva

álltak, hangosan felkiáltottak a látványtól, ami a szemük elé tárult.
A képernyőkön Victor franciaországi gyerekkorából származó képeket
mutattak: Victor a szülei ölében, Victort a nagymamája eteti leveseskanállal,
Victor zokog és imádkozik az apja temetésén az édesanyja mellett. Kérlek, add,
hogy megint tegnap legyen! A sokaság egy emberként sóhajtott fel, amikor a
gyermek kiejtette a szavakat.
– Miért nézik az életemet? – kérdezte Victor. – És én hol vagyok közben?
Dor egy hatalmas üveghengerre mutatott, ami a csarnok egyik sarkában állt.
– Mi a fene? – kapkodott levegő után Victor.
 – Menj, és nézd meg! – mondta Dor.
Victor nagy nehezen elindult, jelenésként lebbent át a tömegen. Elérte a
hengert, és az üveg fölé hajolt.
Elborította a rémület.
A hengerben önmaga rózsaszínű, összeaszott mását pillantotta meg, mintha
megégett volna, és a fejéből temérdek drót lógott ki, melyeket különféle gépekhez
kötöttek. A szeme tágra nyitva, a szája fájdalmasan tátva.
– Ez képtelenség! – szakadt ki belőle. – Úgy volt, hogy újjáélesztenek.
Lepapíroztuk! Egy vagyont fizettem érte.
Victor visszaemlékezett, mire intették a jogászai. Nem készülhetünk fel
mindenre. Bolond fővel semmibe vette a figyelmeztetéseket, annyira iparkodott,
hogy megoldást találjon.
– Mi történt? Ki tehet minderről?
Az emberek átáramlottak rajta, hogy bekukucskáljanak a pucér testhez,
mintha egy akváriumot tekintenének meg.
Victor rárontott Dorra.
– De voltak iratok! Szerződések!
– Már mit sem érnek – felelte Dor.
– Fizettem embereknek, hogy védelmezzenek.
– Már rég meghaltak.
– És mi van a vagyonommal?
– Odalett.
– Törvény védte!
– Már mások a törvények.
Victor összetört. Tényleg így végződött a nagyszerű terve? Elárulták?
Rászedték? Csak szemfényvesztés volt az egész?
– És mit csinálnak ezek itt?
– Megismerkednek az életeddel.
– Miért?
– Hogy megtanuljanak érezni.

Victor térdre hullt.

Ahhoz szokott hozzá, hogy helyesen ítél. Egész életében megúszta a legapróbb
melléfogásokat is. S végül a legeslegnagyobb baklövést követi el a legfontosabb
döntésével?
Az arcokat tanulmányozta, melyek a történetét követték nyomon. Fiatalok
voltak, többnyire szépek, de kifejezéstelenek.
– A kor emberei tovább élnek, mint amiről mi valaha is álmodtunk –
magyarázta Dor. – Minden ébren töltött percükben tevékenyek, de teljesen
kiüresedtek. Számukra nem vagy egyéb, mint egy kiállítási tárgy. És az életed
valami egészen különleges. Egy nyugodtabb, elégedettebb kor emléke. Olyasmié,
amit ők már nem ismerhettek.
Victor sosem gondolt magára még így. Nyugodt? Elégedett? Hiszen mindig
kapkodós és telhetetlen volt. De az időhiányban szenvedő világ a lefagyasztása
után gyorsult csak fel igazán, és a jövőt elnézve Victor ráébredt, hogy Dornak
igaza van. A képek, amik felvillantak a képernyőn, érzelmeket mutattak. A
könnyek, amiket gyerekfővel hullatott, amikor ellopták az elemózsiás batyuját. A
szerény mosoly, amit akkor villantott fel, amikor találkozott Grace-szel a cég
liftjében. A vágyódó pillantás, amit akkor vetett utána, amikor tovasétált az élete
utolsó éjszakáján.
Nézte a jelenetet, ahogy annak idején az ágyban feküdt, Grace pedig
estélyiben indult a bálra.
Sietek, ahogy csak tudok.
Én pedig…
Mi az, drágám?
Itt… Itt leszek.
Látta, ahogy Grace eltűnik az előszobában, abban a hitben, hogy nemsokára
viszontlátja a férjét. Hogy lehetett vele ilyen kíméletlen? Hirtelen elképesztően
hiányzott neki a felesége. Felnőttéletében most először szerette volna
visszaforgatni az idő kerekét.
A képernyőkön az látszott, ahogy Victor a távozó Grace után néz. A közönség
talpra szökkent. Most az üveghengerben sínylődő Victor jelent meg, akinek egy
könnycsepp gördült le az arcán.
Victor érezte, hogy az ő arcán is végiggördül egy könnycsepp.
Dor odanyúlt, és felfogta az ujjbegyével.
– Érted már? – kérdezte. – A végtelen idő nem kegy. Ha sosem ér minket
veszteség, ha sosem kell áldozatot hoznunk, nem tudjuk becsülni, amink van.
A könnycseppet nézegette. A barlangban eltöltött időre gondolt. És váratlanul
beléhasított a tudat, miért választották ki erre az utazásra. Az örökkévalóságban
élt. Victor az örökkévalóság után epekedett. Dornak évszázadokig tartott
rájönnie, mi a válasz az utolsó kérdésére, amit az öregember nem árult el neki. És
most megosztotta Victorral is:
– Istennek jó oka volt rá, hogy határt szabott az emberi életnek.
– És mi volt ez az ok?
– Hogy értékessé tegye.
76
És ekkor az Idő Ura is elmesélte a történetét.

Miközben a hangja egyre reszelősebbé, a köhögése egyre erősebbé vált, mesélt

Victornak és Sarah-nak arról a világról, amelybe beleszületett. Mesélt a
napbotról, amit feltalált, és az edényekből készített vízóráról, a feleségéről, Alliról
és a három gyermekükről, a mennyekből alászálló öregemberről, aki
gyerekkorában meglátogatta, és felnőttkorában bebörtönözte.
A történet java része valószínűtlennek tűnt a két hallgató számára, noha
amikor Dor arról beszélt, hogy mászta meg Nim tornyát, Sarah azt suttogta:
„Bábel”, ám Victor leintette: „Az csak mese.”
Amikor elérkezett a barlangban töltött időhöz, Victor szemére tette a kezét, és
megmutatta neki a magányos fogság évszázadait, az ismeretlen világban átélt
kínzó magányát, feleség, gyerekek, barátok, otthon nélkül. Új élet? Tizedik élet?
Ezredik? Mit számít az? Nem az ő élete volt.
– Éltem – mondta Dor –, de valójában nem éltem.
 Victor végignézte Dor menekülési kísérletét, amikor öklével verte a mészkő
falat, és amikor megpróbált alámerülni a ragyogó tóba. Hallotta az egymás
szavába vágó hangokat, amik mind-mind időt akartak.
– Mik ezek a hangok? – kérdezte.
– A boldogtalanság hangjai – felelte Dór.

Abban a pillanatban – magyarázta –, amikor elkezdtük mérni az időt,

elvesztettük a képességünket, hogy átéljük az elégedettség érzését.

Folyton-folyvást több időt követelünk, kapkodunk, hogy minél többet

végezhessünk egy nap. Az élet egyszerű öröme odalett.
– A mai ember mást se tesz, csak próbál hatékony lenni, igyekszik kihasználni
az időt – mondta Dor. – Többet és még többet akar tenni. Az ember az uralma alá
akarja hajtani a létét. De az idő senkié.
Levette a kezét Victor szeméről.
– Ha méred az időt, nem éled az életet. Tudom.
Lesütötte a szemét.
– Én voltam az első, aki ezt tette.
Még inkább elsápadt, a haja nedves volt az izzadságtól.
– Hány éves vagy? – suttogta Victor.
Dor a fejét ingatta. Az első ember, aki megszámolta a napjait, nem tudta,
mennyi időt élt.
Vett egy mély, fájdalmas lélegzetet.
Aztán összeroskadt.
77
Dor levegő után kapkodott. Fennakadt a szeme. Egy ősi nyavalya
fertőzte meg.

Hatezer évig nem hagyott rajta nyomot a múló idő: a bolygó öregedett, de Dor
sosem szippantotta be a levegőjét. Ám most fordult a kocka. Megállította a
világot. És noha a világ állt, az Idő Ura folytatta az életét. Bőrét egykettőre
elborították a kelések. Rohamosan rosszabbodott az állapota.
– Mi baja? – kérdezte Sarah.
– Nem tudom – felelte Victor.
A jövő elhalványult körülöttük, eltűntek a nézelődők, a csarnok, Victor
hengerbe zárt halandó porhüvelye, elhamvadt minden, akár egy fénykép a
tűzben. A homokóra visszanyerte eredeti méretét, a homok visszapergett az
üvegbe.
– Segítenünk kell rajta – mondta Sarah.
– De hogyan? Láttad, min ment keresztül. Hogyan tudnánk segíteni neki?
Láttad, min ment keresztül.
– Várjunk! – kiáltott fel Sarah. Az arcához emelte Dor bal karját.
– Fogja a másik kezét!
Letakarták a szemüket Dor kezével. És mindketten látták a következő
jelenetet: Dor a felesége fölé hajol, a nő arcáról patakokban csorog a verejték, a
bőrén vörös kelések, mint most Dorén. Látták, ahogy Dor megcsókolja az arcát, és
a könnyei elvegyülnek a nő könnyeivel.
Véget vetek a szenvedéseidnek. Véget vetek mindennek.
– Úristen! – suttogta Sarah. – A feleségét is ez a ragály kínozta.
Látták, ahogy Dor felkaptatott Nim tornyába. Látták az elkeseredett rohanást.
Látták, mi volt az, amire a kortársaik csak legyintettek, mint képtelen mesére,
látták minden idők legnagyobb, emberkéz emelte épületének pusztulását.
És látták azt az embert, akinek Isten megkegyelmezett.
De amikor megpillantották a barlangba zárt Dort, ahogy egy palástot viselő
öregember üdvözli, aki azt kérdezi tőle: „Hatalomra vágysz?”, mindketten
egyszerre engedték el Dor kezét.
Összenéztek.
– Te is láttad? – kérdezte Victor.
Sarah bólintott.
– Vissza kell vinnünk.

A rendes életükben sosem találkoztak volna.

Sarah Lemon és Victor Delamonte két különböző világban élt, az egyik a
középiskola és a gyorséttermek, a másik a bizottsági ülések és a fehér abroszok
világában.
De a sorsok úgy fonódnak össze, hogy azt az emberi elme nem értheti meg. És
ebben a pillanatban, a megdermedt világegyetemben, csak ők ketten
változtathatták meg annak a sorsát, aki megpróbálta megváltoztatni az övékét.
Sarah megfogta a homokórát, Victor levette a tetejét. Úgy tettek, ahogy Dortól
látták: kiöntötték a homokot – ezúttal a homokóra alján lévőt, a múlt
homokszemeit –, és szétterítették, ahogy Dor terítette szét a jövőt.
Azután Dor térde és hóna alá nyúltak.
– Ha sikerül – kérdezte Sarah –, velünk vajon mi lesz?
– Nem tudom – válaszolta Victor.
És tényleg nem tudta. Dor kiemelte őket a világból. Rajta kívül senki sem
mondhatta meg, merre sodródik majd a lelkük.
– De együtt maradunk, ugye? – kérdezte Sarah.
– Történjék bármi – biztosította Victor.
Felemelték az Idő Urát, és ráléptek az ösvényre, majd nekivágtak.

Nem volt tanúja annak, ami ez után történt, senki sem mondhatja
meg, mennyi ideig tartott.

Victor és Sarah az elmúlt korok homokján lépdelt, korábbi ragyogó

lábnyomaik a lábuk előtt sorjáztak.
Ahogy alászálltak, a köd eloszlott. Az égbolton csillagok fénylet-tek. Végül a
levegőben ragadt hópelyhek, a megdermedt forgalom és a szilvesztert ünneplő
kővé vált emberek között a tizenéves lány és az öregember ott állt az Orchard utca
száznegyvenhármas számú házának a ponyvája alatt.
Vártak.
Az ajtó kinyílt.
 Egy ismerős arc bukkant fel, a tulajdonosé, aki most abban a fehér palástban
volt, amit a barlangban is viselt. Gyengéden így szólt hozzájuk:
– Hozzátok be!
78
Beléptek az üzletbe, és letették a testet a padlóra.

– Kicsoda ez a fickó? – kérdezte Victor az öregembertől.

– A neve Dor.
– Értünk küldték a Földre?
– Értetek és saját magáért.
– Haldoklik?
– Igen.
– És mi haldoklunk?
– Igen.
Az öregember látta a félelmet az arcukon. Ellágyultak a vonásai.
– Aki a világra született, mind haldoklik.
Victor Dorra nézett, aki alig volt eszméletén, és rájött, hogy tévedett a kilétét
illetően, de annyi mindenben tévedett, még a zsebórával kapcsolatban is, amit
Dor nem az értéke miatt választott ki, hanem a festett fedele miatt, hogy a
családjára – az apjára, az anyjára és gyerekkori önmagára – emlékeztesse, hogy
Victor ráeszméljen, mije is van Grace személyében, mielőtt még túl késő lenne.
– Miért kellett bűnhődnie? – kérdezte Victor.
– Nem kellett bűnhődnie.
– És a barlang? A sok-sok év?
– Az áldás volt.
– Áldás?
– Igen. Megtanulta megbecsülni az életet, amely osztályrészül jutott neki.
– De olyan sokáig tartott – mondta Sarah.
Az öregember levett egy gyűrűt a homokóra közepéről.
– Mit jelent az, hogy sokáig? – kérdezte.
Ráhúzta a gyűrűt Dor ujjára. Dor markából kipottyant egy homokszem.
– Mi lesz vele? – akarta tudni Sarah.
– A története véget ér. Ahogy a tiétek is.
Dor mozdulatlanul feküdt, a szeme csukva. Karja ernyedten hevert a padlón.
– Tehát már túl késő? – suttogta Sarah.
Az öregember felvette az üres homokórát, és fejre állította. Fölé tartotta a
homokszemet.
– Nincs olyan, hogy késő vagy korán – mondta.
És elengedte a homokszemet.
79
Nem halljuk a világ zaját, amíg el nem némul. És aztán, amikor újra
rázendít, olyan, akár egy zenekar játéka.

Megtörő hullámok. Süvítő szél. Szakadó eső. Csiripelő madarak. Az egész

világegyetemben folyt tovább az idő, s a természet dalolt.
 Dor feje kóválygott, a teste mintha zuhant volna. A porban fekve tért
magához, és köhögött. A nap erősen tűzött le rá az égről.
Azonnal tudta.
Otthon van.
Feltápászkodott. Ott volt előtte Nim tornya, a csúcsa a felhőket súrolta. Az
ösvény, ami a lába alatt futott, oda vezetett.
Vett egy mély lélegzetet, és sarkon fordult. Nem habozott megragadni az
esélyt, hogy olyasmit tegyen, amire még senki más nem volt képes az életben.
Megváltoztatta a sorsát.
Visszarohant hozzá.
A hőhullámokkal és a fulladásrohamokkal küzdve csak ment, hajtotta az
elkeseredés. Bár az erőfeszítés rontott az állapotán, nem lassított. Egy kifejezés
jutott az eszébe – repül az idő –, és egyre ezt mondogatta magában, ahogy
felkapaszkodott a dombon a nagy síkságra. Csak akkor lassított, amikor az
ismerős sziklák közé ért, és meglátta a gyökérkunyhót, ahogy az az ember teszi,
aki a vágyai tárgyához közeledik, mert kételkedik abban, hogy tényleg valóra
válthatja mindazt, amiben reménykedett. Oda mer nézni? Mindig is erről
álmodott. Csak ez tartotta benne a lelket egy örökkévalóság óta.
A mellkasa emelkedett és süllyedt. Verítékben fürdött.
– Alli! – kiáltotta.
Megkerülte a kunyhót.
Ott feküdt a pokrócon.

– Szerelmem… – suttogta a nő.

A hangja pont olyan volt, mint amilyenre Dor emlékezett, és hiába hallotta a
barlangban hangok milliárdjait, egyik sem volt ehhez fogható kedvességben,
egyik sem keltett benne ilyen érzéseket.
– Itt vagyok – mondta, és térdre ereszkedett.
A nő láthatta az arcát.
– Te is elkaptad?
– Akárcsak te.
– Hol jártál?
Dor igyekezett válaszolni, de a gondolatok kihulltak a fejéből. A képek
kifakultak. Egy öregember? Egy lány? Visszatért a saját útjára, és az örökkévaló
élet emléke lassan elenyészett.
– Véget akartam vetni a szenvedéseidnek – felelte.
– Nem cselekedhetünk az ég akarata ellen.
Alli erőtlenül mosolygott.
– Maradj itt velem.
– Örökké veled leszek.
Dor megsimogatta a haját. Alli elfordította a fejét.
– Nézd – suttogta.
A naplemente lenyűgöző színekbe borította az eget, narancs, lila és égővörös.
Dor lefeküdt Alli mellé. Nehézkesen lélegeztek. Dor egykor megszámolta a
lélegzetvételeket. Most csak hallgatta, elmerült a hangban. Végignézett
mindenen, ami körülvette. Befogadott mindent. A keze elernyedt, és azon kapta
magát, hogy egy alakzatot rajzol a homokba, ami felül és alul széles, középen meg
keskeny. Mi lehet ez?
Feltámadt a szél, és a homok a rajza körül örvényleni kezdett. A felesége
kezébe csúsztatta a kezét, és az Idő Urában újra fellángolt az érzés, amit csak
iránta érzett. Átadta magát neki, és tudta, hogy az életük utolsó pillanatai
összeforrnak, ahogy a cseppkövek a barlangban, a fenti eléri a lentit, az ég eléri a
földet.
Ahogy lecsukódott a szemük, kinyílt egy másik szem, és felemelkedtek a
talajról, két test, egy lélek, fel és egyre feljebb, nap és hold egyszerre az égen.
80
Sarah Lemont hevitték a kórházba.

Reggelig tartották bent. A tüdeje kitisztult, lüktető fejfájása elmúlt, és arra

gondolt, mekkora szerencse, hogy a telefonja azt a dübörgő rockdallamot
játszotta – amit Ethan állított be –, amikor az anyja hívta, hogy boldog új évet
kívánjon.
A zajra Sarah eléggé magához tért, hogy felfogja, mi történik, és megnyomta a
garázsajtó nyitógombját, kinyitotta a kocsiajtót, és kizuhant a padlóra. Heves
köhögés közepette végigkúszott a betonon, amíg ki nem ért a friss levegőre. A
szomszéd észrevette, hogy ott fekszik, és hívta a mentőket.
Bevitték a sürgősségire, épp amikor az óra éjfélt ütött, és az emberek
mindenhol üdvrivalgásban törtek ki.

Sarah mellett egy Victor Delamonte nevű férfi feküdt egy hordágyon.

Néhány pillanattal korábban hozták be, rákja és vesebetegsége volt.

Láthatólag nem kapott dialízist, ezért most vérátömlesztésre szorult, habár a férfi,
aki behozta, csak annyit mondott, hogy hasi fájdalmakra panaszkodott.
Sosem került nyilvánosságra, hogyan változtatta meg Victor a végakaratát.
Amikor felemelték, hogy jégsírba tegyék, hirtelen tágra nyílt a szeme, és meglátta
Rogert. Korábban az este folyamán odasúgta Rogernek, hogyha valamilyen –
bármilyen – okból meggondolná magát, egy bizonyos szót fog mondani, és akkor
Roger, a legfőbb bizalmasa azonnal véget vet a folyamatnak.
– Megértette? Ne teketóriázzon, ha úgy adódik a helyzet.
– Értettem.
Úgy adódott. Kimondta a szót, s amint Roger meghallotta, így kiáltott:
– Abbahagyni!
Eltaszigálta onnan az orvost és a halottkémet, és azonnal mentőt hívott.
Követte a főnöke utasításait, ahogy mindig is, mert hallotta a szót, és
félreérthetetlen volt:
– Grace.
81
Ez a történet arról szól, mit is jelent az idő,
 és a régmúltba nyúlik vissza, de a jövőben ér véget, egy zsúfolt bálteremben,
ahol egy nagy tiszteletnek örvendő kutatót tapsolnak meg épp az emberek.
Köszönetet mond a kollégáinak. Azt mondja, „közös munkával értük el”. De a
férfi, aki bemutatta őt, annak a véleménynek ad hangot, amit egy világ tart a
magáénak: Dr. Sarah Lemon felfedezte korunk legrettegettebb betegségének az
ellenszerét, ami milliók életét fogja megmenteni, és ez után már semmi sem lesz
olyan, mint régen.
– Hajoljon meg – mondja a férfi.
Sarah lehajtja a fejét. Szerényen integet. Köszönetet mond a tanárainak és
kutatótársainak, valamint az anyjának, Lorraine-nek, aki ott áll a táskájával a
kezében és mosolyog. Sarah azt is elmondja, hogy mindez sosem jöhetett volna
létre egy bőkezű támogató, Victor Delamonte nélkül, aki annak idején, amikor
Sarah az egyetemre jelentkezett, a végakaratában nagyvonalúan annyi pénzt
hagyott rá, amiből kifizethette az egész tandíját egy jó nevű orvosi egyetemen.
Victor végakaratát töviről hegyire átírták röviddel az előtt, hogy belehalt abba a
betegségbe, aminek a gyógymódját most Sarah felfedezte. A sürgősségin együtt
töltött éjszaka után még három hónapot élt. De a felesége, Grace szerint ezek
voltak házasságuk legértékesebb hónapjai.
– Nagyon szépen köszönöm mindenkinek – fejezi be Sarah a beszédet.
A tömeg üdvrivalgásban tör ki.
Eközben egy manhattani macskaköves utcán új lakó költözik be az Orchard
utca száznegyvenhármas szám alá. Az építőmunkások a terveknek megfelelően
lebontják a falakat.
– Hűha! – álmélkodik az egyik.
– Mi az? – kérdezi a másik.
A zseblámpákkal bevilágítanak az üregbe, ami a padló alatt húzódik. A
falakon rajzok, minden elképzelhető alakzat és jelkép. A sarokban egy homokóra,
melyben egyetlen árva homokszem van csupán.
És amikor a kíváncsi munkások felemelik a homokórát, valahol nagyon
messze – egy olyan helyen, amit nem lehet egy könyvben leírni – egy Dor nevű
férfi és egy Alli nevű nő mezítláb szalad fel egy dombra, köveket dobál, és nevet a
gyerekeivel, és az idő soha, soha az eszükbe se jut.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Először is köszönöm Istennek. Semmit sem teszek az áldása nélkül.

Egyes könyvek nagyobb kihívást jelentenek, mint mások. Köszönöm
mindannyiótoknak, hogy türelmesek voltatok velem, amikor ezt írtam, és
köszönöm azoknak, akik az első perctől kezdve hittek a sikerben. A családomnak,
a testvéreimnek, a menyeimnek, a sógoraimnak és a kedves cimboráimnak.
Külön köszönöm Rosey-nak és Chadnek, akik új értelemmel töltötték meg a
„barát” szót, a kérlelhetetlen napokon végeérhetetlen támogatásukban
részesítettek. Sosem felejtem el nektek. Szintén köszönöm Alinek, Rosey-nak,
Ricknek és Triciának, akik először nézték át ezt a könyvet, és arra biztattak, hogy
meséljem csak el az Idő Urának történetét.
 Végtelen hálával tartozom Kerrinek, aki nemcsak elolvasta és
megszerkesztette ezeket az oldalakat, de el is hárította a zavarokat, levegőhöz
juttatta a történetet, és megtalálta a helyét a világban. És Mendelnek, aki nagy
lókötő, de megmentett a kudarcoktól.
Köszönöm Davidnek, hogy egy negyed századon át hitt bennem, és
Antonellának, Susannek, Allie-nek, David L.-nek és a Black Inc. többi
csapattagjának, hogy ők voltak a biztos pontot jelentő hajó a végtelen óceánban,
ahogy máskor is. Köszönöm Ellennek, Elisabeth-nek, Samanthának, Kristinnek,
Jillnek és a Hyperion minden tagjának, na meg SallyAnne-nek a nyilvánosságot.
Nagyon-nagyon köszönöm Will Schwalbénak, a szerkesztőmnek, aki igent
mondott, amivel nagy örömöt szerzett nekem.
Külön köszönet a michigani Clinton Township fagyasztási labo-ratóriumának
és munkatársainak, akik készséggel bocsátottak a ren-delkezésemre
információkat, hogy megírhassam ezt a regényt. A lecke, amit Victornak meg kell
tanulnia a könyv lapjain, nem a fagyasztás tudományának vagy az orvosoknak és
pácienseknek a bírálataként értendő. Végtére is ez egy kitalált történet.
És mint mindig, most is szeretnék köszönetét mondani az édesanyámnak, az
édesapámnak, Carának és Peternek, és minden családtagomnak.
És végezetül: csak egyetlen Alli van az életemben, és mindazt, amit Dor látott
az övében, én mindennap látom az enyémben. Köszönöm, Janine.
És kedves olvasóim, akik levettétek ezt a könyvet a polcról, anélkül hogy
megkérdeztétek volna, miről szól, ti vagytok a munkám sava-borsa, és ti vagytok a
lelki szemem, miközben gépelem a mondatokat. Továbbra is ellátlak benneteket
reménymorzsákkal és ihlettel, amit tőletek kaptam.

Mitch Albom
Detroit, Michigan
2012. május