Tartalomjegyzék

Előszó
Egy
Kettő
Három
Négy
Öt
Hat
Hét
Nyolc
Kilenc
Tíz
Tizenegy
Tizenkettő
Tizenhárom
Tizennégy
Tizenöt
Tizenhat
Tizenhét
Tizennyolc
Tizenkilenc
Húsz
Huszonegy
Huszonkettő
Huszonhárom
Huszonnégy
Huszonöt
Huszonhat
Huszonhét
Huszonnyolc
Huszonkilenc
Harminc
Harmincegy
Harminckettő
Harminchárom
Harmincnégy
Harmincöt
Harminchat
Harminchét
Harmincnyolc
Harminckilenc
Negyven
Negyvenegy
Utószó
Megjegyzések
 Glenn Cooper

Lelkek könyve

GEOPEN Könyvkiadó Kft.

2012

 Előszó

MIUTÁN HARMINC-EGYNÉHÁNY ÉVET a könyvritkaságpiacon töltött,

Toby Parfitt úgy érezte, egyedül olyankor juthat hozzá biztosan egy kis
izgalommal vegyes borzongáshoz, amikor finoman egy-egy frissen lerakodott
szállítóládába csúsztatja a kezét.
A Pierce & Whyte aukciós ház katalógusszobája, ahol az átvételt végezték, az
alagsorban volt, erősen elszigetelve London morajlásától, a Kensington High
Street forgalmától. Tobyt elégedettséggel töltötte el, hogy a kényelmes, öreg
dolgozószoba csendjében, tükörsima tölgyfa asztalok, hattyúnyakú lámpák és
finoman kárpitozott székek között töltheti az idejét.
Az egyetlen zaj az összetépett csomagolópapírok kellemes zizegése volt,
ahogy marokszámra szedte és dobta ki őket, amibe aztán valami kellemetlen,
asztmatikus zihálás és egy beesett mellkas sípolása keveredett.
Felpillantott Peter Nieve rendetlen ábrázatára, és vonakodva, közönyös
fejbiccentéssel nyugtázta jelenlétét. A felfedezés öröme, sajnos, meg volt
mérgezve. Azt csak nem mondhatta a fickónak, hogy tűnjön el.
– Szóltak, hogy megjött a Cantwell Hall-i tétel – mondta Nieve.
– Igen. Most nyitottam ki az első ládát.
– Mind a tizennégy megérkezett, remélem!
– Miért nem számolod meg, hogy biztos lehess benne?
– Meglesz, Toby.
Ez a gyilkos informalitás. Toby! Nem Mr. Parfitt. Nem uram. Még csak nem
is Alistair. Toby. Ahogy a barátai nevezik. Az idők megváltoztak, ez biztos,
ráadásul rossz irányba; ahhoz nem volt ereje, hogy árral szemben ússzon. Ha egy
másodéves kolléga feljogosítva érzi magát arra, hogy az Antiquarian Books
igazgatóját Tobynak hívja, nem tehet mást, mint hogy sztoikusan elviseli a
dolgot. Nehéz volt szakavatott munkaerőt találni manapság, és a fiatal Nieve, aki
kemény két évet töltött Manchesterben művészettörténeti tanulmányokkal, a
legjobbnak számított, akit 20 ezer fonttal manapság meg lehetett vásárolni. A
fiatalember legalább arra képes volt, hogy mindennap tiszta inget és nyakkendőt
vegyen, bár gallérjai túl bővek voltak csontos nyakához, úgy nézett ki, mintha a
feje csak rá lett volna csapolva a testére.
Toby az őrlőfogait csikorgatva hallgatta, ahogy modoros, gyerekes módon,
fennhangon tizennégyig számol. – Mind itt van.
– Jaj, de boldog vagyok.
 – Martin azt mondta, meg leszel elégedve a szállítmánnyal.
Toby mostanság már ritkán ment házhoz. Az ilyesmit Martin Steinre, a
helyettesére bízta. Igazság szerint gyűlölt vidékre menni, rúgkapált és kiáltozott,
úgy kellett kirángatni a városból. Esetenként, ha egy-egy ügyfél valódi
gyöngyszemmel állt elő, a Pierce & Whyte próbált közelebb férkőzni, hogy
elhappolhassa a munkát a Christie’s vagy a Sotheby’s elől.
– Hidd el – bizonygatta ügyvezető igazgatójának –, amint fülest kapok a
második fólió egy példányáról, egy jó Brontëról vagy egy Walter Raleighről,
valahol a távoli tartományokon, fénysebességgel fogom megrohamozni, akkor
is, ha Shropshire-ben van! – Ilyen módon tette egyértelművé, hogy bár
Cantwellben van egy kincstárnyi anyag, az elég jótól a közepesig, Stein említése
ellenére nem bánná, ha a változatosság kedvéért most a szállítást választanák.
Lord Cantwell ügyfélkörük tipikus tagja volt, anakronisztikus, idős úr, aki
azzal küszködött, hogy omladozó vidéki ingatlanát a bútorzat darabjai, a
festmények, a könyvek és az ezüst eladásával megőrizze, hogy távol tartsa az
adóbehajtót, és megakadályozza, hogy a tető cserepei lepotyogjanak.
Az öregfiú a legjobb tételeket az egyik vezető aukciós háznak küldte, de a
Pierce & Whyte könyveket, térképeket és kéziratokat illető hírneve által vezető
szerepre tett szert, ezzel a Cantwell-féle üzlet ezen szeletéhez is hozzájutva.
Toby testre szabott Chester Barrie öltönyének belső zsebébe csúsztatta a
kezét, és elővette vékony, fehér gyapjúból készült, jellegzetes kesztyűjét.
Egykori főnöke még évtizedekkel korábban elirányította Savile Row utcai
szabójához, és azóta is mindig a lehető legjobb anyagokba öltözik, amit csak
megengedhet magának. Az öltözködés sokat számított, ahogy a jólápoltság is.
Szúrós bajusza mindig tökéletesen formára volt igazítva, a keddenként
ebédidőben a borbélynál tett látogatásainak köszönhetően pedig őszes haja
hibátlan és rendezett volt.
Felhúzta a kesztyűjét, mint valami sebész, aztán az első kipakolt köteg felé
hajolt. – Jól van. Nézzük, miből élünk.
A felső sorban lévő gerincek alapján a sorozat teljes volt. Kiszedte az első
könyvet. – Ó! A History of the Norman Conquest of England – 1877- 1879
Freemantől, ami ráadásul hat kötet, ha jól emlékszem. – Felnyitotta a
vászonkötésű borítót, és a címoldalra pillantott. – Kitűnő! Első kiadás.
Egyben van a sorozat?
– Mind első kiadás, Toby.
– Az jó, az jó. Hatszáz és nyolcszáz között kéne adni. Tudod, az ember
gyakran kap kevert sorozatokat.
 Mind a hat könyvet óvatosan az asztalra fektette, hogy megfigyelje, milyen
állapotban vannak, mielőtt visszacsúsztatja őket a ládába. – Van itt valami kicsit
régebbről. – Egy szép régi latin Biblia volt Antwerpenből, 1653-ból, pompás,
kopott borjúbőr kötésben, gerincén aranyozott barázdákkal. – Ez szép – búgta
Toby. – Olyan százötven-kétszázat mondanék.
A soron következő jó néhány kötetet illetően kevésbé volt lelkes, Ruskin és
Fielding egy-két rosszabb állapotban lévő későbbi kiadása, de elég izgatott lett,
Fraser Journal of a Tour Through Part of the Snowy Range of the Himala
Mountains, and the Source of the Rivers Jumna and Ganges 1820-as, érintetlen,
első kiadásától.
– Évek óta nem láttam ebből egyet sem ilyen állapotban! Lenyűgöző!
Háromezer is könnyen megvan. Kezdek jobb kedvre derülni. Mondd, ugye nem
lesz még egy inkunábulum is a gyűjteményben?
A fiatalember zavart tekintetéből Toby tudta, homályos területre tévedt.
– Inkunábulum? Nyomtatott európai könyvek? 1501 előtt? Beugrik már?
A fiatalember láthatóan megütközött Toby provokatív viselkedésén, el is
pirult kínjában. – Ó, persze. Bocsánat. Nincs semmiféle inkunábulum. Volt
valami régebbi darab, de azt kézzel írták. – Segítőkészen a ládába mutatott. – Az
unokája nem volt elragadtatva, hogy meg kell válnia tőle.
– Kinek az unokája?
– Lord Cantwellé. Elképesztő teste van a nőnek.
– Általában nem szokásunk megjegyzéseket tenni az ügyfelek testére –
válaszolta Toby szigorúan, és a könyv vastag gerince felé nyúlt.
Meglepően nehéz volt; mindkét kezére szüksége volt, hogy biztonságosan
kiemelhesse és az asztalra fektethesse.
Még ki sem nyitotta, pulzusa máris érezhetően gyorsult, szája kiszáradt.
Volt ebben a nagy, vaskos könyvben valami, ami a velejéig hatolt. A kötés
sima, régi borjúbőrből készült és foltos, a színe mint valami jobbféle tejcsokié.
Enyhén gyümölcsös illata ősrégi penészre és nyirkosságra emlékeztetett.
Rendkívüli méretek, negyvenhat centiméter hosszú, harminc centiméter széles és
jó tizenhárom centiméter vastag: biztos, hogy több ezer oldal. Ami a súlyát illeti,
arra emlékezett, milyen cukrot emelni kétkilós csomagolásban. Ez sokkal
nehezebb volt. Csak a gerincén volt jelölés, egy nagy, egyszerűen kézzel
készített véset, mélyen a bőrbe vezetve: 1527.
Meg volt lepve a maga visszafogott módján, mikor előrenyúlt, hogy a borítót
felemelje, és remegni látta a jobb kezét. A gerinc puha a használattól. Semmi
recsegés. Egy sima, díszítés nélküli, krémszínű lap a bőrre ragasztva. Címoldal
nem volt, se címlap. A könyv első oldala vajszínű, erősen érdes tapintású,
mindenféle bevezetés nélkül kezdődik, és szorosan vezetett, kézírásos irkafirkát
zúdít olvasójára. Lúdtoll és fekete tinta. Oszlopok és sorok. Legalább száz név és
dátum. Hatalmas mennyiségű vizuális információ került elé egy szempillantás
alatt, minden egyes lapozás előtt. Aztán megint és megint. Középre lapozott.
Több oldalt ellenőrzött a könyv vége felé. Megkísérelt egy gyors fejszámolást,
de mivel az oldalak nem voltak jelölve, csak találgatni tudott – több mint
százezer név lehetett a listán a könyv elejétől a végéig.
– Ez figyelemre méltó – suttogta.
– Martin nem tudott mit kezdeni vele. Azt gondolta, valamiféle városi
nyilvántartás. Azt mondta, neked lehet, hogy lesz néhány ötleted.
– Rengeteg ötletem van. De sajnos nincs közöttük összefüggés. Nézd meg a
lapjait. – Kiemelt egyet a többi közül. – Tudod, ez nem papír. Ez pergamen,
ráadásul nagyon jó minőségű anyag. Nem vagyok benne biztos, de azt hiszem,
méhen belülről származik, ami a crème de la crème kategória. A meg nem
született bárány bőre, amit áztatnak, mésszel kezelnek, szőrtelenítenek és
kinyújtanak. Általában a legértékesebb, leginkább figyelemreméltó kéziratokhoz
használják, nem pedig holmi koszos kis városi nyilvántartáshoz.
Belelapozott, néha megjegyzéseket tett, és néha rábökött valamire kesztyűs
mutatóujjával. – Élet és halál krónikája. Nézd ezt itt: Nicholas Amscotts 13 1
1527 Natus. Láthatóan azt rögzíti, hogy Nicholas Amscotts 1527. január 13-án
született. Elég egyértelmű. De nézd csak a következőt. Ugyanaz a dátum, Mors,
valaki meghalt, de ezek már kínai írásjelek. A következő pedig újra egy
haláleset, Kaetherlin Banwatz, biztosan német név. Ez pedig, ha nem tévedek,
arabul van.
Egy perc alatt talált görög, portugál, olasz, francia, spanyol és angol neveket,
és rengeteg idegen nevet cirill, héber, szuahéli, görög és kínai írásjelekkel.
Valamit motyogott afrikai nyelvváltozatokról is.
Kesztyűs ujjait összeérintve mélyen gondolataiba merült. – Milyen város az,
ahol ilyen vegyes összetételű a lakosság, nem is beszélve arról, hogy ráadásul
1527-ről van szó? És ez a pergamen? Meg ez a viszonylag egyszerű kötés? Az a
benyomásom, hogy ez a dolog itt a tizenhatodik századnál valamivel régebbről
származik. Határozottan az az érzésem, hogy középkori.
– De a dátum 1527.
– Nos, igen. Ez megfelelően jelezve is van. Mégis ez a benyomásom, és nem
is rejtem el ösztönös megérzéseimet, ezt neked sem kéne. Azt hiszem, ki kell
kérnünk egyetemi kollégáink véleményét.
 – Mire használhatták?
– Fogalmam sincs. Bármi legyen is ez, különleges tételről beszélünk,
ritkaságról, ami elég egyedülálló. A gyűjtők szeretik a különlegességet.
Ezen a ponton még ne nagyon foglalkozzunk azzal, mire is használták. Azt
hiszem, jól fogunk járni ezzel a darabbal. – Óvatosan az asztal távolabbi végébe
tolta a könyvet, saját, külön helyére, a többitől távol. Kitüntetett pozíció volt. –
Azt javaslom, szortírozzuk át gyorsan a Cantwell-anyag többi részét is. Aztán
nagy munka vár rád, be kell vezetned őket a számítógépbe. És mikor ezzel
készen vagy, azt kérem tőled, lapozz át minden könyvet elejétől a végéig, keress
leveleket, kéziratokat, pecséteket és így tovább. Nem áll szándékunkban potya
ajándékokat adni a vásárlóknak, nem igaz?
Este, mikor a kis fiatal Nieve már régen elment, Toby visszament az
alagsorba. Gyorsan végigment a Cantwell-gyűjtemény mellett, ami három
hosszú asztalon volt szétterítve. Ezek a kötetek pillanatnyilag nem jelentettek
többet számára egy rakás régi Hello! magazinnál. Rögtön a könyvhöz ment, ami
egész napra lefoglalta gondolatait, és lassan végighúzta kesztyű nélküli kezét a
finom bőrfelületen. Egyszer majd még bizonygatni fogja, hogy ebben a
pillanatban valamiféle fizikai vonzódást érzett ehhez az élettelen tárgyhoz,
amely érzés nem illik olyan férfiúhoz, aki egyébiránt nem mutat hajlandóságot
ilyesféle badarságokhoz.
– Mi vagy te? – kérdezte fennhangon. Kétszer is meggyőződött róla, hogy
egyedül van, hiszen sejtése szerint a könyvekkel való beszélgetés nem biztos,
hogy elősegíti karrierjét a Pierce & Whyte-nál. – Miért nem mondod el a titkod?

 Egy

WILL PIPER SOHA NEM VOLT ODA IGAZÁN A SÍRÓ csecsemőkért,

különösen, ami a sajátjait illeti. Halványan még emlékezett az egyes számú síró
csecsemőre, egy negyed századdal korábbról. Azokban az időkben fiatal
rendőrfőnök-helyettes volt Floridában, és a legrosszabb műszakokat osztották rá.
Mire reggelente hazaért, újszülött lánya már működésbe lendült, a boldog babák
napirendjét követve. Mikor feleségével egy-egy éjszakát együtt töltöttek, és
Laura felsírt, Will is nyöszörögni kezdett, aztán mire Melanie megmelegítette az
üveget, már aludt is. Nem pelenkázta.
Nem etette. Nem sírt. És biztos, ami biztos, még Laura második születésnapja
előtt távozott.
De ez már két házassággal és vagy ezer évvel korábban volt, és Will más
ember lett, legalábbis ezt mondogatta magának. Engedélyezte, hogy valamiféle
huszonegyedik századi, metroszexuális, New York-i apukává formálódjon, a
szerepkör minden egyes kellékével. Ha valaha képes volt arra, hogy bűnügyi
helyszíneken jelenjen meg és a rothadó húst vizsgálgassa, akkor egy pelenkát is
ki tudott cserélni. Ha képes volt rá, hogy levezessen egy interjút az áldozat
anyjának zokogása közben, akkor a sírással is meg tudott küzdeni.
Ez nem jelentette azt, hogy szeretnie is kell.
Életében egymást követték az újabb és újabb fázisok, és éppen egy hónapja
kezdte el a legújabbat, ami a nyugdíj és a mindenekfeletti apaság keveréke volt.
Csak tizenhat hónap telt el az FBI által hirtelen elkövetett nyugdíjazása és Nancy
hirtelen, a szülési szabadságot követő munkába állása között. És mostanában,
legalábbis rövidebb időszakokra, már egyedül maradt fiával, Phillip Weston
Piperrel. Költségvetésük nem engedett hetente harminc óránál több
gyerekfelügyeletet, ezért naponta néhány órát szólóban kellett kihúznia.
Ami az életstílusok közötti váltásokat illeti, ez most elég drámai volt.
Az FBI-nál töltött húsz évének nagy részében csúcskategóriás profillal bírt,
korának egyik legtapasztaltabb sorozatgyilkos-vadásza volt. Ha nem lettek
volna, ahogy ő nagy jóindulattal nevezte, azok a kis személyes gyarlóságai,
magasra juthatott volna, jutalmakkal és egy jó kis nyugdíj utáni haknival, mint
büntetőjogi szakértő.
De az italt és a nőket illető gyengesége és az a makacs ambícióhiány
megtorpedózták a karrierjét, így sorsa a nem túl közkedvelt Doomsday-ügyhöz
vezette. A világ számára az ügy még mindig lezáratlan maradt, de ő erről többet
tudott. Will győzött, de cserébe a Doomsday-ügy is legyőzte őt.
Amit pedig örökül hagyott, az egy kierőszakolt korai nyugdíj, egy kialkudott
fedősztori, és egy rakás titoktartási nyilatkozat. Életben maradt – de csak egy
hajszálon múlt.
A dolog szebbik oldala, hogy a sors elvezette Nancyhez, fiatal társához,
akivel a Doomsday-ügyön dolgozott, és aki megajándékozta őt első fiával, egy
félévessel, aki rögtön megérezte a szakadékot, ahogy Nancy behúzta maga
mögött az ajtót, és rögtön rekeszizom-gyakorlatokba kezdett.
A ringatásnak hála, Phillip Weston Piper magas hangú visítása abbamaradt,
de rögtön újra is kezdődött, ahogy Will visszarakta a bölcsőjébe. Will erősen
remélte, hogy a kis Phillip egyszer majd csak kimeríti magát, aztán lassan
kihátrált a hálószobából. A nappaliban lévő tévét a hírcsatornára állította, és
beállította a hangerőt, hogy porontyának visításával – mintha valaki végighúzná
a körmét egy iskolai táblán – harmonikusan vegyülhessen el.
Noha krónikus alváshiányban szenvedett, Will feje szörnyen tiszta volt
ezekben a napokban, köszönhetően Johnnie Walker barátjától való saját
akaratából történő eltávolodásának. Az ünnepi jelentőségű utolsó kétliteres
palack Black Labelt, aminek a háromnegyede még megvolt, a tévé alatti
szekrényben tartotta. Nem tartozott azon exalkoholisták közé, akiknek még az
ital helyét is ki kell pucolni. Néha összefutott az üveggel, rápillantott,
megküzdött vele, kicsit beszélgettek. Sokkal jobban kísértette ő a palackot, mint
viszont. Nem járt el az anonim alkoholistákhoz vagy „beszélgetni valakivel”.
Nem is hagyta abba az ivást! Elég gyakran bedobott néhány sört vagy egy-egy jó
pohár bort, és ha éhgyomorra ivott, még meg is ütötte.
Csak attól tiltotta el magát, hogy a nektárhoz nyúljon – füstös volt,
borostyánszínű és gyönyörű –, ő volt a szerelme, a végzete. Nem érdekelte,
miket beszéltek a szakkönyvek az addikcióról és az absztinenciáról. Ő a maga
ura, megígérte magának és új menyasszonyának, hogy többé nem üti ki teljesen
magát.
Ült a kanapén, nagy kezei meztelen combján pihentek tétlenül. Készen állt az
indulásra, a teljes felszerelés rajta volt, rövidnadrág, póló, sportcipő.
A dada megint késett. Klausztrofób érzései támadtak, mint akit csapdába
csaltak. Messze túl sok időt töltött ebben a kis parkettás börtöncellában.
Legjobb szándékai ellenére is fel kellett adnia ebből valamit. Próbált helyesen
cselekedni, és eleget tenni kötelességeinek, de minden egyes nappal egyre
nyugtalanabb lett. New York mindig is irritálta. Mostanra pedig már egyenesen
émelyítő volt.
 A csengő mentette meg a totális elkomorulástól. Egy perccel később
megérkezett a dada-manó, ahogy Will nevezte (nem a jelenlétében), és
mentegetőzés helyett egy a tömegközlekedés ellen intézett támadásba kezdett.
Leonora Monica Nepomuceno, a százhuszonöt centis Fülöp- szigeteki nő
szatyrát a kis konyha pultjára dobta, aztán ment is rögtön a síró gyerekhez,
feszes kicsi testét aránytalanul méretes kebleihez szorítva.
A nő, aki Will számításai szerint az ötvenes éveiben járhatott, annyira nem
volt vonzó testileg, hogy mikor Nancyvel első alkalommal hallották a becenevét,
azaz hogy Holdvirág, majd megfulladtak a nevetéstől. – Hó, hó – búgta oda a
kisfiúnak –, itt van a te Leonora nénid. Abbahagyhatod ezt a te sírásodat.
– Megyek, futok egyet – jelentette be Will mogorván.
– Jó hosszút fusson, Will úr – tanácsolta Holdvirág.
A mindennapos futás része lett Will nyugdíjas napirendjének, fontos eleme az
új ember ethosznak. Vékonyabb és erősebb volt, mint az utóbbi években
bármikor, és csak négy-öt kilóval volt nehezebb, mint mikor a Harvardon
amerikai futballt játszott. Ötvenes éveinek végét járta, de nem nézett ki
annyinak, hála a whiskydiétának. Erős, atletikus testalkata volt, csontos álla,
fiúsan sűrű, homokszínű haja és őrülten kék szemei. Ahogy felhúzta rövid
futónadrágját, a nők utána néztek, még a fiatalok is. Nancy ehhez még mindig
nem tudott hozzászokni.
A járdán haladva észrevette, hogy a vénasszonyok nyara véget ért, és hogy
nemsokára kényelmetlenül csípős lesz az idő. Amíg egy lámpaoszlopnál
kinyújtotta Achilles-inait és a vádliját, azon gondolkozott, visszarohanjon-e az
emeletre egy melegítőért.
Aztán meglátta a buszt a 23. utca másik oldalán. Ahogy a dízelmotor
beindult, némi kipufogógázt engedett ki magából.
Will majd húsz évet töltött azzal, hogy követett és megfigyelt. Tudta, hogyan
teheti magát kevésbé feltűnővé. A fickó a buszban nem tudta vagy nem
foglalkozott ezzel. Előző este vette észre ezt a kocsit, ahogy lassan végighajt a
háza mellett, talán olyan tíz kilométer per órás sebességgel, mögötte a
feltorlódott forgalom, és a kiprovokált autóduda-kórus. Nehéz volt nem
észrevenni egy csúcskategóriás, királykék, tizenhárom méteres, oldalirányba
bővíthető Beavert szürke és bíborvörös pacákkal. Azon gondolkozott, ki a franc
lehet az, aki egy félmillió dolláros lakóbusszal közlekedik Manhattan déli
részén, lassan körözve, mintha valami címet keresne? És ha megtalálja, ugyan
hol fog leparkolni egy ilyen géppel?
Végül a rendszámtáblán akadt meg a szeme.
 Nevada. Nevada!
Végül úgy tűnt, a fickó talált megfelelő parkolóhelyet éjszakára az utca másik
felén, Will házának keleti oldalán, ami látványos eredmény volt, az biztos. Will
szívritmusa felvette kocogáskor szokásos tempóját, noha még el sem indult.
Hónapok óta nem nézett már vissza a válla fölött.
Nyilvánvalóan ez is tévedés volt. Egy pillanat, gondolta. Nevadai síkság.
Na, ez azért nem az ő stílusuk. A megfigyelők nem valószínű, hogy egy buta
Winnebago-harckocsival jönnének érte. Ha valaha is úgy döntenének, hogy az
utcán szedik össze, észre sem venné, hogy közelednek. Hát profik, az istenért!
Az utca kétirányú volt, a busz pedig nyugat felé tartott. Willnek egyszerűen
keletnek kellett futnia, a folyó felé, aztán néhány gyors irányváltás, és a busz
soha nem éri utol. Akkor viszont nem fogja megtudni, valaki most tényleg rajta
gyakorlatozik-e, márpedig nem szerette, ha nem tud valamit. Úgyhogy
nyugatnak futott. Lassan.
Megkönnyítette a fickó helyzetét.
A busz kicsúszott a parkolóhelyéről, és követte. Will felvette a tempót,
részben azért, hogy lássa, hogyan reagál, részben pedig hogy bemelegedjen.
Eljutott a 3. Avenue-ig, helyben futott a kereszteződésnél, a lámpára várva. A
busz jó harminc méterre volt a háta mögött, feltartotta egy sor taxi. Szemébe
sütött a nap, eltakarta a kezével. A szélvédőn keresztül legalább két férfit látott.
A sofőr szakállt viselt.
Újra megindulhatott, átszaladt a kereszteződésen, kerülgetve a ritkásan
előforduló gyalogosokat. A válla felett látta, hogy a busz még mindig nyugat felé
tart a 23. utcán, de ez még nem volt tesztnek tekinthető. Ennek Lexingtonban jött
el az ideje, ahol balra kanyarodva dél felé futott. Nagyon úgy tűnt, hogy a busz is
befordul.
Melegszik a helyzet, gondolta Will.
A célpontja a Gramercy park volt, egy füves, négyzet alakú terület, néhány
blokkal beljebb, a belváros felé. A parkot övező utcák mind egyirányúak voltak.
Ha még mindig követik, ott szórakozhat egy kicsit.
Lexington a parknál, a 21. utcánál ért véget, ami egyirányúként haladt tovább
nyugat felé. Will kelet felé futott, a park kerítésének külső oldalán.
A busznak ellenkező irányban kellett haladnia, a közlekedés szabályait
követve.
Will az óra járásának megfelelő köröket kezdett írni a park peremén, a körök
csupán néhány percet vettek igénybe. Látta, hogy a sofőr küszködik a keskeny
bal kanyarokkal, és hogy majdnem meghúzza a sarkon parkoló autókat.
 Távolról sem volt semmi vicces abban, hogy követték, Will mégis kitűnően
szórakozott minden egyes alkalommal, mikor a hatalmas lakóbusz elment
mellette egy-egy ellentétes irányú kör során. Minden egyes találkozással egyre
többet látott követőiből. Képtelenek lettek volna félelmet ébreszteni a szívében,
bár persze sosem lehet tudni. Ezek a bohócok egészen biztosan nem megfigyelők
voltak. Persze nem csak az ő személyük lehetett problémás. Rengeteg gyilkost
juttatott börtönbe.
Gyilkosok és családjaik. A bosszúhadjárat családi ügy.
A sofőr idősebb fickó volt, hosszú hajjal és hamuszürke, sűrű szakállal.
Húsos arca és felfújt vállai alapján erős fickónak tűnt. Az anyósülésen utazó
férfi magas volt és vékony, szintén idősebb figura, tágra nyitott szemekkel tapadt
rá a mellettük elhaladó Willre nagy titokban. A sofőr nagy erőkkel megállta,
hogy egyáltalán felvegye a szemkontaktust, mintha tulajdonképpen még hinne
abban, hogy nem vette észre őket.
Ahogy a harmadik köréhez ért, Will megpillantott két, a New York-i városi
rendőrséghez tartozó zsarut, akik gyalogos járőrözést végeztek a 20. utcán. A
Gramercy park exkluzív környéknek számított; ez volt az egyetlen magánkézben
lévő park Manhattanben. A környező épületek lakóinak saját kulcsuk volt a
kovácsoltvas kapukhoz, és a rendőrség jelenléte érzékelhető volt errefelé, rablók
és tolvajok után szaglásztak. Will levegő után kapkodva fékezett le előttük. –
Biztos urak! Az a busz ott. Láttam, ahogy megállt. A sofőr egy kislányhoz
beszélt. Azt hiszem, próbálta a fedélzetre csalogatni.
A zsaruk rezzenéstelen arccal hallgatták. A monoton, vontatott, délies
hanghordozás sokat rontott szavahihetőségén. Sokszor megkapta már ezt a
kívülállóknak kijáró pillantást New Yorkban. – Biztos benne?
– Az FBI-nál dolgoztam.
Will nem sokáig nézte a jelenetet. A zsaruk egyszer csak kiálltak az utca
közepére, és egy intéssel leállították a buszt. Will nem téblábolt ott tovább.
Természetesen kíváncsi volt, de át akart jutni a folyón, hogy megkezdhesse
szokásos köreit. Meg hát volt egy olyan érzése, hogy viszontlátja még a két öreg
szivart.
A biztonság kedvéért, ahogy hazaér, előveszi a szekrényből a fegyverét, és
beolajozza.

 Kettő

WILL HÁLÁS VOLT, AMIÉRT ELFOGLALHATJA MAGÁT feladataival

és kötelezettségeivel. Kora délután letudta a szokásos köreit a zöldségesnél, a
hentesnél és a borboltban anélkül, hogy egyszer is megpillantotta volna a nagy
kék buszt. Lassan és módszeresen feldarabolta a zöldségeket, felaprította a
fűszereket és megpirította a húst, a bélyegnyi méretű konyhát és az egész lakást
a híres, Piper-féle chiliillattal töltve meg.
Ez volt az egyetlen olyan étel, ami a lehető legjobb helyen volt a keze alatt.
Egyszerűen vacsoravendég-biztos volt.
Mikor Nancy hazajött, Phillip még szundikált. Will lepisszegte, aztán
megölelte, és ahogy az a házasság első évében lenni szokott, a kezei
elkalandoztak.
– Holdvirág mikor ment el?
– Egy órája. Phillip azóta alszik.
– Annyira hiányzott – próbálta kiszabadítani magát Nancy. – Látni akarom!
– És velem mi lesz?
– Ő a numero uno. Te a numero dos vagy.
Will követte a hálószobába, és nézte, ahogy Nancy a bölcső fölé hajol, és
lerúgja a cipőit. Már korábban is észrevette, de ebben a pillanatban szinte
megütötte: Nancy nyugodtságot árasztott, és egyfajta érett női szépséget, ami
őszintén szólva szinte elborította Willt. Nagy szemtelenül újra és újra
emlékeztette rá, hogy mikor először kerültek össze a Doomsday-ügy kapcsán,
nem igazán szédelgett a vágyakozástól. Nancy akkoriban a teltebb nők közé
tartozott, ami az újoncoknál szokásos jelenség volt – új munkahely, sok stressz,
rossz szokások, ilyesmi. Igazság szerint Will mindig is inkább az a fajta fickó
volt, aki az alsóneműpiacon dolgozó modelleket kedvelte. A főiskolai
futballcsapat fiatal sztárjaként leginkább egy-egy vezérszurkoló csaj teste tett rá
nagy benyomást, valahogy úgy, ahogy a kiskacsák az anyakacsa hatása alá
kerülnek.
Ahányszor meglátott egy szép testet, megpróbált a nyomában maradni, ez
egész életében így volt.
Az igazat megvallva addig nem támadtak romantikus érzései Nancyvel
kapcsolatban, amíg egy koplalós diéta annyira át nem alakította, hogy már- már
olyan formája lett, mint valami homokórának. Hát akkor felszínes vagyok,
ismerte volna be Will, ha valaki kérdőre vonta volna ez ügyben.
 De egyébként nem a külső volt az egyetlen feltétele a románcnak; Nancyt be
kellett vezetnie a cinizmus világába is. Eleinte a frissen akadémiát végzettek
lelkendezése, mindenkinek kedvében járó személyisége tette Willt beteggé, mint
valami gyomorfertőzés. De jó és türelmes tanár volt, és vezetése alatt Nancy
megtanulta megkérdőjelezni a hatalmat, lazán kezelni a bürokráciát, és általában
a határokat feszegetni.
Egy napon, mikor már teljesen megfeneklett ebben a lehetetlen Doomsday-
ügyben, Will észrevette, hogy a nő ezt most érte csinálja, hogy minden lapját
kész kijátszani. Tényleg nagyon csinos lett. Will azon kapta magát, hogy
alacsony termetét szexinek találja, imádta, ahogy beborítja karjait, lábait,
majdnem eltűnt alatta. Szerette barna haja selymes tapintását, ahogy a
mellcsontjáig elpirul, és a kuncogását szeretkezés közben. Okos volt és pimasz.
Lehengerlő volt az az enciklopédikus tudás, amit művészet és kultúra
tárgykörében szerzett, még egy olyan embernek is, aki számára egy Pókember-
film kimerítette a kultúra tárgykörét. És mindennek a tetejébe Will még a szüleit
is bírta.
Kész volt rá, hogy szerelembe essen.
Aztán az 51-es körzet és a Könyvtár foglalkoztatni kezdte, és megpecsételte a
dolgot. Hatására elgondolkozott az életén, azon, hogy le kéne telepedni.
Nancy úgy viselkedett a terhesség alatt, mint valami bajnok.
Egészségesen étkezett, minden nap tornázott, majdnem egészen a szülésig.
A szülés után gyorsan leadott pár kilót, újra elérte a versenysúlyát.
Fizikumát és az anyaság karrierszíntéren történő kitörlését tekintve teljesen
elszánt volt. Tudta, hogy az FBI nyíltan nem diszkriminálhatta, de biztos akart
lenni benne, hogy még a háta mögött sem kezelik másodosztályú játékosként,
aki hiába kapálózik az iparkodó fiatal férfiak izomszagú
tesztoszteronmedencéjében.
E fizikai és érzelmi folyamat végeredménye test és szellem éretté válása volt.
Erősebben és sokkal magabiztosabban tért vissza a munkába, érzelmileg olyan
volt, mint a márvány, szilárd és hűvös. Ahogy barátainak mondogatta, a férj és a
gyerek jól viselkedik, és minden rendben.
Csak hogy Nancy oldalát is meghallgassuk, az, hogy szerelembe esett Willel,
előre látható volt. Erős teste, veszélyes, rosszfiús viselkedése olyan csábító volt,
mint molynak a rovarcsapda, de éppen annyira halálos is. De Nancy elhatározta,
nem engedi elhamvasztani magát. Ahhoz túl szívós és bölcs volt. A
korkülönbséggel – tizenhét év – megbarátkozott, de a hozzáállásbeli
különbségekkel nem. A merészséggel könnyedén boldogult.
 De azt megtagadta, hogy állandóan a Faltörőhöz forduljon segítségért. A
gúnynevet Will lánya, Laura ragasztotta rá emlékül az éveken át oly sokszor
tönkretett házasságokért és kapcsolatokért.
Nancy nem tudta, és nem is nagyon érdekelte, hogy a masszív
alkoholfogyasztás ok vagy következmény volt, de toxikus volt a dolog, és
Willnek meg kellett ígérnie, hogy leáll. Meg kellett ígérnie, hogy hűséges lesz.
És meg kellett ígérnie, hogy hagyja beteljesíteni a karrierjét. Meg kellett ígérnie,
hogy New Yorkban maradnak, legalábbis addig, amíg Nancy nem tudja
áthelyeztetni magát valahová, ahol mindketten boldogulnak. Nem kellett
megígérnie, hogy jó apa lesz; Nancy érezte, hogy ezzel nem lesz probléma.
Aztán keresztbe tett ujjakkal igent mondott, mikor Will megkérte a kezét.
Míg Nancy szunyókált a babával, Will befejezte a vacsora előkészületeit,
amit hogy a torkát megnedvesítse, egy kis merlot-val ünnepelt. A rizs gőzölgött,
az asztal megterítve, lánya és veje pedig éppen időben érkeztek.
Laura sugárzott, ragyogott. Hajlékony, szabad lélek volt, egy kései hippi
átlátszó ruhában és combig érő bakancsban. Igazság szerint, gondolta, Laura
eléggé hasonlíthatott húsz évvel azelőtti anyjához. Greg itt járt a városban,
anyagot gyűjtött a Washington Post nak. A cég állta a hotelszobát, és Laura
csatlakozott, hogy egy kis szünetet tartson második regényének megírása
közben. Az első, a Faltörő, ami valamennyire szülei válására támaszkodott,
viszonylag jó kritikákat kapott.
Willt még mindig piszkálta a könyv a maga váratlanságában, és bármikor is
pillantott rá a büszkén egy asztalkára helyezett példányra, nem tudott nem arra
gondolni, mekkora szerepe volt a Doomsday-ügy megoldásában. Elég annyi,
hogy megrázza a fejét, és tekintete a végtelenbe vesszen, Nancy rögtön tudja,
merre kalandozik.
Még át sem lépett a küszöbön, Will rögtön levette, hogy Gregnek rosszkedve
van. – Fel a fejjel – mondta neki egyből, ahogy Laura és Nancy becsusszantak a
hálószobába, egy kis babázásra. – Ha én túlélem, túléled te is.
– Jól vagyok.
Nem úgy nézett ki, mint aki jól van. Greg mindig úgy nézett ki, mint aki
éhes, sovány, mélyen barázdált arc, szögletes orr, élesen metszett áll: az a fajta
fizimiska, ami árnyékot vet saját magára. Nem úgy nézett ki, mint aki valaha is
fésűt vett volna a kezébe. Will mindig úgy gondolt rá, mintha valami
alváshiányos, koffeinnel telenyomott beatriporter karikatúrája lett volna, aki
messze túl komolyan veszi magát. Ugyanakkor mégis jó fiú volt.
Mikor Laura terhes lett, Greg a sarkára állt, és feleségül vette, mindenféle
kérdés vagy drámázás nélkül. Két Piper-esküvő egy éven belül. Két baba.
A férfiak leültek. Will megkérdezte, min dolgozik éppen. Greg dünnyögött
valamit egy időjárás-változásról szóló konferenciáról, amin éppen részt vesz;
mindkettőjüket hamar ellepte az unalom. Gregen a karrier elején jellemző rossz
kedélyállapot uralkodott. Még nem talált rá a nagy sztorira, olyasmire, amire
rákattanhatna, ezzel igazítva ki ingadozó röppályáját. Will tökéletesen tudatában
volt ennek, mikor Greg végül megkérdezte: – Nos, Will, a múltkor utánanéztem,
igazából semmi kézzelfogható eredménye nem lett a Doomsday-ügynek.
– Ja. Semmi.
– Soha nem oldódott meg.
– Nem. Soha.
– Egyszerűen nem volt több gyilkosság.
– Nem. Nem volt.
– Nem találod ezt szokatlannak?
Will megvonta a vállát. – Már egy éve nem vagyok benne.
– Soha nem mondtad el, mi történt. Miért állítottak le az ügyről. Miért adtak
ki elfogatóparancsot ellened. Hogyan oldódott meg végül mindez.
– Igazad van. Nem mondtam el – emelkedett fel Will. – Ha most nem
keverem meg a rizst, hozhatjuk a vésőket. – Otthagyta Greget a nappaliban, hadd
fejezze be nagy morcosan egyedül a borát.
Vacsora közben Laurán túláradó érzések lettek úrrá. Hormonháztartása
teljesen készen állt, átjárta a melegség, ahogy Phillipet a karjába vette, és
elképzelte a saját gyerekét. Púpozott kanalakkal pakolta a chilit a szájába, és
mindeközben fecsegett. – Na és hogy tetszik apának a nyugdíj?
– Kicsit visszavett a tempóból – jegyezte meg Nancy.
– Amúgy én is itt ülök. Miért nem engem kérdezel?
– Oké. Apa, hogy tetszik a nyugdíj?
– Kicsit visszavettem a tempóból.
– Látod? – nevetett Nancy. – Ennyire bejött neki.
– Hány koncertet és múzeumot bír ki egy férfi?
– Milyen férfi? – kérdezte Nancy.
– Egy igazi, aki horgászni akar járni.
Nancy dühös lett. – Akkor menj Floridába! Menj el a Mexikói-öbölhöz, és
horgássz egy hétig! Majd megmondjuk a dadának, hogy vállaljon többet.
– És mi van, ha azt akarják, hogy túlórázz?
– Adatokat kerestetnek velem, Will. Egyszerűen egész nap a gép előtt ülök.
Semmi esély nincs túlórára egészen addig, amíg valódi ügyekre nem állítanak.
 Will türelmetlenül témát váltott. – Mindennap el akarok menni, amikor csak
eszembe jut.
Nancy arcáról lefagyott a mosoly. – Egyszerűen csak el akarsz költözni.
Laura megrúgta Greget az asztal alatt. Rajta volt a sor. – Hiányzik, Will? –
kérdezte.
– Mi hiányzik?
– A munka. Az FBI.
– Baromira nem. A horgászás hiányzik.
Greg megköszörülte a torkát. – Sosem gondoltál még arra, hogy könyvet írj?
– Miről?
– Arról a sok sorozatgyilkosról. – Aztán ahogy meglátta Will szúrós
tekintetét, hozzátette: – Kivéve persze Doomsdayt!
– Miért akarnám újrakezdeni azt a szarságot?
– Botrányos ügyek voltak, a történelem népszerűbbik oldala. Az emberek
kíváncsiak.
– Történelem! Inkább egy nagy rakás szar. Amúgy írni sem tudok.
– Négerezünk. A lányod ír. Én írok. Kapkodnák, ebben biztosak vagyunk.
Will dühös lett. Ha részeg lett volna, most kitört volna belőle minden, de az
új Will csak rosszallóan nézett, és nagy megfontoltan a fejét rázta. – Jobb lenne,
ha magatoktól boldogulnátok, srácok. Én nem tartok el senkit.
Nancy megfogta a karját. – Will!
– Greg nem ezt mondta, apa!
– Nem? – A lakásban megszólalt a csengő. Will kilökte magát a székből,
aztán keményen és ingerülten megnyomta a válaszgombot. – Halló? – Semmi
válasz. – A csengő megint megszólalt. Aztán megint. – Mi a franc van?
Will dühösen beszállt a liftbe, lement vele az előtérbe, és benézett az üres
folyosóra. Mielőtt még kiugorhatott volna az utcára, hogy körülnézzen,
megpillantott egy névkártyát szemmagasságban az ajtóra ragasztva. 2027 CLUB.
HENRY SPENCE, ELNÖK. és egy telefonszám, 702-es irányítószámmal. Las
Vegas. Volt rajta egy kézzel írt üzenet, nyomtatott kisbetűkkel: Mr. Piper, kérem,
azonnal hívjon fel!
2027.
Ahogy a dátumot meglátta, felszisszent.
Kinyomta az ajtót. Kint hideg volt és sötét, a járdákon néhány tetőtől talpig
bebugyolált férfi és nő, céltudatosan haladva, már ahogy ezen a környéken az
lenni szokott. Nem ténfergett senki, és a busz sem volt sehol.
A mobiltelefonja a zsebében, ott tartotta egész nap a Nancyvel folytatott
babaügyi megbeszélések miatt. Beütötte a számot.
– Hello, Mr. Piper. – A hang vidám volt, már-már kedélyes.
– Ki beszél? – kérdezte Will.
– Henry Spence vagyok. A lakóbuszból. Kösz, hogy ilyen gyorsan reagált az
üzenetre.
– Mit akar?
– Beszélni magával.
– Miről?
– 2027-ről, meg egyéb dolgokról.
– Nem gondolnám, hogy ez jó ötlet. – Will futólépésben tette meg a távot a
sarokig, hátha ott van még a busz.
– Utálok közhelyekben beszélni, Mr. Piper, de sürgős, élet-halál kérdésről
van szó.
– Kinek a halála?
– Az enyém. Tíz napom van hátra. Kérem, hallgassa meg egy végét járó
ember kérését, és beszéljen velem.

 Három

WILL MEGVÁRTA, MÍG A LÁNYA ELMENT, AZ EDÉNYEK a helyükre

kerültek, felesége és fia pedig elaludtak, csak aztán osont ki a lakásból, találkára
indult a buszos férfival.
A bomberdzseki cipzárját az álláig húzta, a kezét farmerzsebébe csúsztatta,
hogy melegen maradjon, és fel-alá járkálva újra azon agyalt, okos dolog-e
szívességet tenni ennek a Henry Spence nevű fickónak.
Mivel igencsak elővigyázatosnak kellett lennie, pisztolytáskáját vállára
csatolva kezdett újra megismerkedni a fém súlyával a szíve fölött. A járda üres
volt, sötét, és bár volt egy kis ritkás forgalom, úgy érezte, egyedül van, és
nagyon is sebezhető. Hirtelen szirénázni kezdett egy a Bellevue kórház felé tartó
mentőautó, és ahogy Will összerezzent, a pisztoly csöve szorosan a dzseki
béléséhez szorult, együtt hullámozva kapkodó légzésével.
Már épp azon volt, hogy hagyja a francba az egészet, mikor a busz
megérkezett, lassított és megállt, a légfékek sóhajtottak. Az anyósülés melletti
ajtó kinyílt, a hidraulika szisszent egyet, és Will azon kapta magát, hogy a sofőr
bozontos arcát bámulja, aki magasan fent ül a sofőrülésben.
– Jó estét, Mr. Piper – szólt le hozzá.
Mintha valaki mocorgott volna hátul.
– Csak Kenyon van ott. Teljesen ártalmatlan. Lépjen a fedélzetre.
Will felkapaszkodott, megállt az anyósülés mellett, és próbálta gyorsan
belőni, mi is a szituáció. A régi időkből megmaradt szokás volt ez.
Szeretett rátapadni egy-egy új bűnügyi helyszínre, aztán beszívni az egészet,
mint valami hatalmas porszívó, próbált egyszerre megfigyelni mindent.
Két férfi volt odabent, az erős testfelépítésű sofőr és egy égimeszelő, aki a
konyhaszekrénynek támaszkodva az egész berendezés közepéig felért. A sofőr,
aki hatvanas éveiben járhatott, fizikumát tekintve azok közé tartozott, akik
kitömés nélkül megtöltenek egy Mikulás-jelmezt. Dús, mókusszínű szakálla
volt, ami ráomlott Pendleton ingére, és élettelenül lógott barna nadrágtartójának
szárai között. Egész fejét beborította szürkésfehér haja, ami elég hosszú volt
ahhoz, hogy copfba kösse, de ő hagyta, hogy a vállára lógjon. Bőrén piros foltok,
mintha pofont kapott volna, szemei fáradtak és ködösek. De a szemeitől induló
ráncok vonalai egyfajta régmúlt élénkségről tanúskodtak.
Aztán ott voltak még a berendezései is. Halványzöld műanyag csövek
borították a nyakát, és orrlyukaiba futva kettéágaztak. A csövek végigkígyóztak
az oldalán, majd egy csontszínű dobozba csatlakoztak, ami finoman pöfögött a
lábainál. A férfi oxigénre volt kötve.
A másik fickó, Kenyon, szintén hatvan körül járt. Némi csont és bőr, egy
nyakig begombolt pulóverbe csavarva. Magas volt, testtartása esetlen, modora
konzervatív, ápolt és pontosan elválasztott hajjal, erőteljes, kiugró állkapoccsal, a
misszionáriusok, a katonák vagy olyan emberek kérlelhetetlen tekintetével, akik
buzgón hisznek – valamiben.
A busz belső kialakítása a rekreációt szolgáló járművek kirakatszerepét
töltötte be, egy doboznyi guruló fényűzés, fekete márványburkolat, polírozott
juharfa szekrények, fekete-fehér kárpitozás, síkképernyős videorendszerek és
menő rejtett világítás. A hálórész hátul volt, beágyazatlanul. Mosatlan edények a
mosogatóban, hagymára és kolbászra emlékeztető illatok a sofőrfülkében;
nagyon úgy tűnt, hogy lakják a járgányt, és hogy az utazás folyamatban van.
Térképek, könyvek, magazinok az ebédlőasztalon, cipők, papucsok és
zoknilabdák a padlón, baseballsapkák és dzsekik a székekre hajigálva.
Wil1, első benyomása szerint, nem volt veszélyben. Nyugodtan hagyhatta
egy ideig, hogy menjenek a dolgok maguktól, és lássa, mi is történik.
Egy autó dudálni kezdett. Aztán egy másik is.
– Foglaljon helyet – mondta Spence. Megfontoltan, kifinomultan beszélt. –
Ezek a New York-iak nem túl türelmes népség. – Will szót fogadott, leült az
anyósülésre, Spence pedig bezárta az ajtót és megindult előre. Hogy nehogy
elvágódjon, a magas fickó lekuporodott egy kanapéra.
– Hová megyünk? – kérdezte Will.
– Itt fogok körözni valamiféle geometrikus mintázatot követve. El nem tudja
képzelni, milyen bonyolult leparkolni egy ilyen behemótot New Yorkban.
– Komoly kihívás – tette hozzá a másik férfi. – A nevem Alf Kenyon.
Nagyon örülünk, hogy találkozhattunk magával, uram, még akkor is, ha ma
reggel majdnem elérte, hogy letartóztassanak.
Bár Will nem volt megijedve, azért kényelmesen sem érezte magát. – Miről
van szó? – kérdezte élesen.
Spence lassított, aztán megállt egy piros lámpánál. – Van egy közös
érdeklődési területünk, Mr. Piper. Az 51-es körzet. Erről van itt szó.
Will hangja nyugodt maradt. – Nem mondhatnám, hogy valaha is jártam
arrafelé.
– Nos, nem is sok ott a látnivaló… legalábbis a föld felszínén – válaszolta
Spence. – Hogy mi van a föld alatt, az más lapra tartozik.
De Will nem harapott a csalira. – Ez jól működik? – A lámpa váltott, és
Spence a város széle felé vette az irányt. – Mennyit fogyaszt ez a gép?
– Tényleg ez az, amire kíváncsi, Mr. Piper? A fogyasztás?
Willnek meg kellett dolgoztatnia a nyakizmát, ha mindkét fickót látni akarta.
– Nézzék, uraim, fogalmam sincs, mit tudnak, vagy mit vélnek tudni rólam. A
jegyzőkönyvnek mondanám, hogy lószart se tudok az 51-es körzetről. Úgy
saccolom, ha öt mérföldet megtesznek úgy négy liter benzinnel, még
szerencséjük is volt, úgyhogy megspórolhatnának maguknak egy kis pénzt, ha itt
most kiszállnék, és hazasétálnék.
Kenyon gyors volt, rögtön válaszolt: – Biztosak vagyunk benne, hogy jó
néhány titoktartási nyilatkozatot aláírt. Mi is aláírtuk őket. Ugyanolyan
sebezhetőek vagyunk, mint maga. Nekünk is van családunk. És tudjuk, mire
képesek. Ezek alapján tehát ugyanúgy állunk.
Spence ezen a ponton bekapcsolódott. – Egymásra leszünk utalva. Nem sok
időm van. Kérem, segítsen rajtunk!
A Broadwayn nem volt nagy a forgalom. Willnek tetszett, hogy ilyen
magasan van, és egy trónszékből nézheti a várost. New Yorktól már elszakadt;
nem akart belőle többet. Elképzelte, hogy ő irányítja a buszt, ezt a két embert a
fülüknél fogva kidobja, visszaugrik, hogy felvegye Nancyt és a fiát, aztán délnek
veszi az irányt, amíg meg nem látja a szikrázó, tengerkék Mexikói-öböl vizét a
hatalmas szélvédőn keresztül. – Maguk szerint én miben segíthetnék?
Spence válaszolt. – Szeretnénk tudni, mi a jelentősége 2027-nek.
Szeretnénk megérteni, mi olyan különleges február 9-ben. Szeretnénk tudni,
mi történik február 10-én. És azt gondoljuk, ezekre a kérdésekre maga is tudni
akarja a választ.
– Kell, hogy foglalkoztassa a dolog! – tette hozzá Kenyon nagy nyomatékkal.
Persze, hogy tudni akarta. Minden egyes alkalommal ezen gondolkozott,
mikor a bölcsőben alvó fiát nézte vagy a feleségével szeretkezett. A látókör.
Annyira már nincs is messze, nem igaz? Kevesebb mint tizenhét év. Egy
szempillantás alatt elérkezik. De ő is ott lesz. LK-s volt, azaz látótéren kívüli.
– A névjegykártyáján az volt, hogy 2027 Club. Hogyan lehet belépni?
– Maga már belépett.
– Ez mókás. Nem nagyon emlékszem, hogy levelet kaptam volna a
tagságomról.
– Mindenki tag, aki tud a Könyvtárról. De facto.
Will olyan erősen szorította az állkapcsát, hogy megfájdult. – Jól van.
Ebből elég. Megtennék, hogy elmondják, kik maguk?

 Négy

EGY ÓRÁVAL KÉSŐBB WILL MÁR NEM TUDTA, MERRE járnak.

Halványan derengett, hogy mintha átmentek volna a Times Square-en, a
Columbus Circle-ön, a sötét, terpeszkedő Natural History Museum mellett, aztán
végigkanyarogtak a Central Parkon néhányszor, és hogy a busz széles kerekei
törékeny tűlevélzuhanyt eregettek az éjszakába. Olyan erősen figyelt, hogy a
város majdhogynem megszűnt létezni körülötte.
Henry Spence a tehetségek tehetsége volt a Princetonon, egy fejlett tudattal
rendelkező serdülő. A hatvanas évek elejéről van szó, a hidegháború teljes
pompájában, és ő, a vele egyenrangú társaival ellentétben, akik intellektuális
húzóerejüket a természettudományok területén fogták munkára, az idegen
nyelvekbe és a politikába ásta bele magát. Mandarin és japán nyelvből
diplomázott, és használható orosz tudásra is szert tett. Az alapszakon nemzetközi
kapcsolatokkal foglalkozott, és mivel a keményvonalas konzervatív
philadelphiai gyökerei adottak voltak, a komolyságról és a becsületességről nem
is beszélve, tulajdonképpen rá volt írva a homlokára, hogy „alkalmazzatok”, ami
a CIA helyi emberének igencsak hívogató volt. A Szovjet Tanszék professzora
már előre dörzsölgette a kezét minden egyes alkalommal, mikor meglátta a
katonafrizurás fiatalembert, ahogy sápadt, intelligens arcát könyvébe mélyesztve
az egyetemi Ivy Clubban dohányzik.
Spence egészen a mai napig a CIA legfiatalabban felvett munkatársa, és
néhány régi motoros még mindig emlegette a zseniális fickót, aki peckesen
járkált Langley körül hatalmas egójával, és elképesztő elemzőkészségével.
Talán elkerülhetetlen volt, hogy idővel meg ne környékezze egy nehezen
körülírható öltönyös férfi, egy lehetetlen névjegyet nyomva a kezébe, amin az
Amerikai Egyesült Államok Haditengerészetének jelvénye látható.
Persze Spence tudni akarta, mit akar tőle a haditengerészet, és amit
megtudott, az életpályáját egészen mostanáig meghatározta.
Willnek eszébe jutott a nap, mikor Mark Shackleton beszélt ugyanerről az
összefüggésről, miszerint az 51-es körzet katonai irányítás alatt áll. A
katonaságnak megvoltak a maga hagyományai, némelyik makacs módon ostoba,
és ez is az utóbbiak közé tartozott.
Ahogy Will megtudta, Truman elnök 1947-ben kijelölte az egyik
legmegbízhatóbb emberét, James Forrestalt, hogy hozzon létre egy új,
különlegesen titkos katonai bázist Nevadában, a Groom-tó mellett, egy távoli, a
Yucca-síksággal határos sivatagos területen. A térkép megjelölését, a Nevada
Test Side-51 elnevezést követve a bázist nem sokkal később már 51-es
körzetként emlegették.
A britek egy régészeti feltárás során ráakadtak valamire a Wight- szigeten,
egy ősi monostorra a vectisi apátság területén, ami kivételesen nyugtalanító volt.
Egy szempillantás alatt kinyitották Pandora szelencéjét, aztán rá is csapták a
tetejét, mikor kiderült, mibe is botlottak. Clement Arlee, a miniszterelnök
Winston Churchillt kérte fel, járjon közbe Trumannál, és győzze meg az
amerikai elnököt, hogy vegye le ezt a kincset érő terhet a vállukról, különben
még Anglia háború utáni újjáépítése is félrecsúszhat e monumentális
figyelemelterelés által.
Ezzel a Vectis-terv meg is született.
Történetesen Forrestal töltötte be a hadügyminiszteri posztot, mikor a
felkérés megérkezett, a tervezet pedig úgy hozzátapadt a minisztériumhoz, mint
a nyers tészta. Az 51-es körzet a bolygó legszárazabb, leginkább a földhöz kötött
katonai bázisává vált. A Vectis-terv Munkacsoportot személyesen Truman
vezette, és valahogy ráhibázott arra az eredeti ötletre, hogy az 51-es körzetet
mindenestül egyfajta információhiányba burkolja.
A fortély még hatvan évvel később is működött. Kihasználva az ország
ufómániáját, megrendeztek egy kisebb drámát Roswellben, Új-Mexikóban, aztán
elhintették a pletykát, hogy a vadonatúj nevadai bázisnak talán köze lehet idegen
lények űrhajóihoz meg minden ilyesmihez. Az 51-es körzet folytathatta igazi
misszióját anélkül, hogy a közvélemény egy hajszálnyival okosabb lett volna.
A hadügyminiszter gyakorlatilag az ügyvezetés egészét tekintve a Pentagon
legfőbb embere volt, minden hozzá tartozott, ami csak a bázissal kapcsolatos,
tucatnyi hivatalnokának pedig a leghalványabb benyomása sem volt arról, mi ez
a titokzatoskodó fontoskodás. Elég vakmerő húzásnak számított Henry Spence-t
alkalmazni a rivális CIA-től ahhoz, hogy rögtön a felvétele után be is vezessék a
miniszter irodájába egy bemutatkozó találkozásra. Felvétele megdöbbentő
fordulat volt számára – szinte csak átesett a találkozón –, később alig tudta
felidézni, miről is beszéltek.
Will szándékosan hallgatott, amíg Spence elmesélte a Nevada sivatagban,
Truman építményében, mélyen a föld alatt töltött első napját. Ez volt az 51-es
körzet épületegyüttesének központi része. Mivel újonc volt, kijelölt tanácsadója
ünnepélyesen levitte az alagsorba, körülöttük a minden humorérzéket nélkülöző
fegyveres őrökkel, a megfigyelőkkel. Bevezették abba a tágas, csendes, hideg
térbe, ami valamiféle high tech katedrálishoz hasonlított, és ahol először
hétszázezer kötetnyi ősi könyvön akadt meg a szeme.
A bolygó legkülönlegesebb, legegyedülállóbb könyvtárában volt.
– Mr. Spence, íme, az adatbank, amivel dolgozni fog – jelentette be
tanácsadója egy teátrális kézmozdulattal. – Keveseknek adatik meg, hogy ebben
a kiváltságban részesüljenek. Nagy dolgokat várunk magától.
És Spence új életet kezdett.
Az 51-es körzet nem egy szimplán tehetséges, hanem egy fanatikus
munkatárssal gyarapodott. Spence majdnem harminc évig minden áldott nap
ebben az akkori főnöke által körülírt privilégiumban lubickolt, amikor csak
lement a föld alá, nem is beszélve arról a mámorító lehetőségről, hogy a világ
legelszigeteltebb, legtitokzatosabb intézményéhez csatlakozhatott.
Nyelvérzéke és elemzőkészségei jó szolgálatot tettek, és néhány rövid év
elteltével már teljes egészében hozzá tartozott a kínai anyag. Később az ázsiai
kapcsolatok igazgatója lett, és karrierjét a laboratórium történetének legkiválóbb
elemzőjeként végezte.
A hetvenes években kidolgozott egy átfogó rendszert, ezzel elérhetővé téve a
személyspecifikus adatokat, felhasználva a rendelkezésre álló, noha elég primitív
kínai adatbázisokat és a kezdetleges népszámlálási eredményeket, mindezt egy
olyan széles körű információállomány felhasználásával ötvözve, amit még a
CIA-vel közösen dolgozott ki. A maoista tisztogatások és a népességadatok
változásai gyakran kényszerítették statisztikai modellek alkalmazására, de a
legnagyobb korai húzása az az 1974-es jóslat volt, mikor előre jelezte azt az
1976. július 28-án bekövetkezett természeti katasztrófát, ami Északkelet-
Kínában, Tangshan bányavárosában kétszázötvenötezer ember halálát okozta.
Mikor a földrengés bekövetkezett, Ford elnök már abban a pozícióban volt, hogy
felajánlhatta az előre mozgósított katasztrófavédelmi erők segítségét Hua
Guofeng kormányfőnek, ezzel szilárdítva meg a két ország viszonyának Nixon
utáni enyhülését.
Mámorító időszak volt ez Spence életében. Bizarr büszkeséggel ecsetelte,
micsoda izgalmakat élt át, mikor a pusztító földrengés első hírei Nevadába értek,
majd mikor észrevette a Will arcára ülő grimaszt, hozzátette: – Nem úgy értem,
hogy úgy éreztem magam, mintha én okoztam volna az egész átkozott
katasztrófát. Én csak megjósoltam.
Fiatalkorában Spence öntelt, jóképű fickó volt, aki élvezte az egyedülállók
életét a dübörgő Vegasban. De végül angolszász protestáns kékvérűként, aki
partra vetett hal volt ebben a harácsoló, újgazdag városban, mégiscsak a
hasonszőrűekhez húzott. Egy klubházban találkozott Marthával, egy gazdag
fejlesztő lányával, aztán össze is házasodtak, gyerekeik születtek, akik mára
mind sikeres felnőttek.
Nagyapa lett, de sajnos Martha meghalt mellrákban, még mielőtt az első
unoka megszületett. – Soha nem néztem meg, mikor fog meghalni – jegyezte
meg Spence. – Lehet, hogy sikerült volna, de nem tettem.
Akkor hagyta ott a laboratóriumot, mikor elérte a nyugdíjazás legkésőbbi
lehetséges időpontját, nem sokkal 9/11 után. Valószínűleg maradt volna még, ha
engedik; ez volt az élete. Csillapíthatatlan kíváncsisággal vetette bele magát az
51-es körzet ügyeibe, és imádta, hogy részese lehet a legforróbb eseményeknek
is, azzal együtt, hogy ezek távoli ázsiai vidékeken történtek. 2001 nyarán,
közelgő nyugdíjazása idején mindennap talált rá valamilyen indokot, hogy
minisztériumi fickókkal ebédeljen, elméleteket és jóslatokat osztva meg olyan
eseményekről, amelyek hamarosan háromezer ember halálát okozzák majd a
Világkereskedelmi Központ környékén.
Mikor nyugdíjba ment, fiziológiailag már öregnek volt mondható,
ugyanakkor elképesztően gazdag volt felesége családi vagyonának
köszönhetően. Martha halála erősen megviselte szervezetét, és az a napi két
doboz egy egész életen át egyre súlyosbodó asztmatikus tüdőtágulást idézett élő.
A sztereoidok, és a bőséges ételeket illető gyengesége elhízást okozott. Idővel
kerekesszék– és oxigénpalack-függő lett. Nyugdíjas korára, bevallása szerint, két
szenvedélyt is kifejlesztett, egyrészt az unokáit, másrészt a 2027 Clubot. Ez a
busz pedig, ütögette meg a nagypapamobilt, a helyváltoztatást garantálta
számára, és eljuttatta távoli családjához is.
Spence befejezte, és végszóként Alf Kenyon lépett be saját történetével,
anélkül, hogy esélyt adott volna rá Willnek, hogy közbeszóljon. Will úgy érezte,
színjátékot lát. Ezek a fickók itt kipakolták a lapjaikat, meg akarták puhítani
valami miatt. Nem tetszett neki az ügy, de elég kíváncsi volt ahhoz, hogy
folytassa a dolgot.
Kenyon presbiteriánus lelkészek fia volt, Michiganből származott.
Guatemalában nőtt fel, de hazaküldték, mikor az egyetemre került a sor.
Berkleyben feltüzelte a vietnami háborút ellenző közeg, és Latin-
Amerikához kapcsolódó tanulmányait egyre erősebb radikalizmussal fűszerezte.
A diploma után Nicaraguába ment, hogy segítse a parasztokat földjeikkel
kapcsolatos követeléseik ügyében, és a Somoza-kormánnyal szemben.
A hetvenes évek elejére a sandinista mozgalom kezdett erőre kapni a vidéki
területeken, ezzel mozgósítva a kormányellenes erőket. Kenyon erősen
szimpatizált velük. Az ország középső részének fennsíki részein kifejtett
tevékenysége azonban a kormánypárti haderők nem túlzottan előnyös figyelmét
is kivívta, és egy napon az a meglepetés érte, hogy meglátogatta falujában egy
kerubhoz hasonlatos fiatal amerikai, akit Tonynak neveztek, és aki körülbelül
egyidős volt vele. Tony titokzatos módon borzasztó sokat tudott róla, és kérés
nélkül baráti tanácsokkal látta el, azt javasolta, hogy vonuljon kicsit vissza.
Kenyon az emberiség naivabbik feléhez tartozott, de elég nagyvilági volt ahhoz,
hogy felismerje Tonyban az ügynököt.
A két fiatalember tűz és víz voltak, poláris ellentétek mind politikailag, mind
kulturálisan, és Kenyon dühösen elzavarta. De mikor Tony egy héttel később
visszatért, ismerte el Willnek, boldog volt, hogy viszontláthatja, aztán még
élénkebben megtoldotta a dolgot: – Szerintem egyikünk sem tudta biztosan,
hogy melegek vagyunk! – Will arra számított, hogy a Tony- sztorinak van
valami átfogóbb célja mint saját szexuális identitásának feltárása, úgyhogy
hagyta továbbgördülni Kenyon lassú, aprólékos történetét.
Bár politikai nézeteik különböztek, a két férfi barátságot kötött, két magányos
amerikai, ellentétes célú missziókkal az ellenséges esőerdőben, az egyik
katolikus, a másik protestáns, de mindkettő istenhívő. Kenyon lassan megértette,
hogy a CIA más ügynökei már régen a farkasok közé vetették volna, de Tony
valóban törődni látszott biztonságával, egy alkalommal még egy katonai
ellenőrzésre is felhívta a figyelmét.
Aztán ahogy 1972 karácsonya közeledni kezdett, Kenyon tervezgetni kezdte,
hogy egy hetet Managuában tölt. Tony eljött meglátogatni, és könyörgött, igen,
könyörgött nekem, tette hozzá. Nem akarta, hogy a fővárosba menjek. Kenyon
elhatározta, hogy oda sem figyel, míg aztán Tony meg nem említett valamit, ami
aztán egész életét megváltoztatta.
– December 23-án katasztrófa fog történni Managuában – közölte. – Ezrek
fognak meghalni. Kérlek, ne menj!
– Tudja, mi történt aznap, Mr. Piper?
Will a fejét rázta.
– A nagy nicaraguai földrengés. Több mint tízezren haltak meg, az épületek
háromnegyede összeomlott. Nem mondta el, honnan tudta, de baromira
megijesztett, és nem mentem el. Később, mikor már, hogy is mondjam, közelebb
kerültünk egymáshoz, azt mondta, nem tudja, honnan tudta a kormány, mi fog
történni, de a jóslat benne volt a rendszerben, és ő rádöbbent, hogy ez bizony
aranyat ér. Talán fölösleges is mondanom, mennyire kíváncsivá tett.
Tony újabb kiküldetést kapott, egyszer csak áthelyezték, és Kenyon is
elhagyta Nicaraguát, mikor a mindent átfogó polgárháború kitört.
 Visszatért az államokba, és doktori fokozatot szerzett Michiganben.
Kétségtelenül Tony dobta be Kenyon nevét a rendszerbe, és az 51-es körzet
toborzással foglalkozó munkatársai azért kaptak rá, mert éppen Latin-
Amerikával foglalkozó specialistákat kerestek. Egy szép napon meglátogatta a
lakásán egy katona Ann Arborban, aki azzal a kérdéssel lepte meg, szeretné-e
hallani, honnan tudta a kormány, hogy földrengés lesz Managuában.
Kétségtelenül szerette volna hallani. Ráharapott a csalira.
Néhány évvel Spence után csatlakozott az 51-es körzethez, és a latin-
amerikai anyag kezelésével bízták meg. Ő és Spence, akik mindketten a szellem
emberei voltak és imádtak politikáról beszélgetni, egyre jobban húztak egymás
felé, és hamar cimborák lettek a közös ingázásnak köszönhetően; mindennap
együtt utaztak a Las Vegas és a Groom-tó között közlekedő repülőjáraton. Az
évek alatt a Spence-klán tulajdonképpen befogadta az egyedülálló férfit, és
hétvégenként, illetve családi események alkalmával vendégül látták. Martba
halálakor Kenyon volt Spence támasza.
2001-ben ugyanazon a napon mentek nyugdíjba. Az EG&G ingajárat
várótermében a McCarran repülőtéren, utolsó visszautazásuk alkalmával
megölelték egymást, szemük bepárásodott. Spence maradt a birtokán Las
Vegasban, Kenyon Phoenixbe költözött, hogy közelebb legyen egyetlen
rokonához, egy lánytestvérhez. Kapcsolatban maradtak, közös élményeik és a
2027 Club összekötötték őket.
Kenyon abbahagyta a beszédet. Will arra számított, Spence majd felveszi a
fonalat, de ő is elcsendesedett.
Aztán Kenyon érdeklődni kezdett: – Megkérdezhetem, hogy maga vallásos
ember-e, Mr. Piper?
– Megkérdezheti, de nem gondolom, hogy ez a maga dolga lenne.
A férfi láthatóan megsértődött. Will rájött, hogy a két fickó abban a
reményben osztotta meg vele a magánéletét, hátha majd ő is megnyílik nekik. –
Nem, nem igazán vagyok vallásos.
Kenyon előrehajolt. – Henry sem az. Szerintem elképesztő, hogy valaki, aki
tud a Könyvtárról, nem vallásos.
– Ő már csak ilyen – jegyezte meg Spence. – Ezt a vitát már vagy ezerszer
végigélvezhettük. Alf ahhoz a táborhoz tartozik, amely szerint a Könyvtár Isten
létezését bizonyítja.
– Erre nincs más magyarázat.
– Jelen pillanatban nem kívánom újra előkaparni ezt a dolgot – mondta
Spence fáradtan.
 – Mindig is bizsergető érzés volt arra gondolni, hogy a legtökéletesebb
vallásba születtem. Presbiteriánusként egyszerűen rá voltam kényszerítve, hogy
a Könyvtárat lelki életem részévé tegyem.
– A fickó még mindig a reformációért lobbizik – viccelődött Spence.
Will tudta, mire akar kilyukadni. Az elmúlt évben ő is gyakran gondolt
ezekre a dolgokra. – Predesztináció.
– Pontosan! – kiáltott fel Kenyon. – Én már azelőtt kálvinista voltam, hogy
konkrét megerősítést kaptam volna a dolog felől. Mondjuk úgy, hogy a Könyvtár
elit kálvinistává változtatott. A doktrínákhoz ragaszkodó kálvinistává.
– És nagyon makacs kálvinistává – tette hozzá barátja.
– Nyugdíjas éveim eredménye, hogy beiktatott lelkipásztor lettem.
Emellett pedig egy Kálvin-életrajzon dolgozom, próbálok rájönni, honnan
volt az a tehetség, ami hozzásegítette, hogy ilyen tökéletes teológiát alkosson.
Őszintén szólva, ha Henry nem távozna el közülünk, olyan boldogan élnék, mint
valami tengeri csikó. Mindennek értelme van számomra, ami elég jó alapállás.
– Meséljenek a 2027 Clubról – szólalt meg Will.
Spence a kormányt markolva gondolkozott, mikor zöldre váltott a lámpa. El
kellett döntenie, átsuhanjanak-e újra a parkon. – Abban biztos vagyok, hogy a
Könyvtár utolsó könyve 2027. február 9-én ér véget.
Akiknek nincs feljegyzett, a halálukra vonatkozó időpontjuk, azok LK-sok,
vagyis látókörön kívüliek. Aki valaha is dolgozott a Könyvtárban, vég nélküli
spekulációkat folytatott arra nézve, miért érnek véget a könyvek, és hogy ki is áll
mögöttük egyáltalán. Ezeknek a tudósoknak, szerzeteseknek, jósoknak vagy
földönkívülieknek a munkája – és igen, Alf, ez a magyarázat éppen annyira jó,
mint a tiéd – vajon valamiféle külső tényező miatt maradt abba? Mondjuk egy
háború, egy járvány vagy természeti katasztrófa miatt? Vagy talán van ennél
vészjóslóbb magyarázat is, amiről pedig a világon élő embereknek is tudniuk
kellene. Amennyire azt bármelyikünk is tudhatja, soha nem tettek igazán
hivatalos lépéseket az úgynevezett látókör jelentőségének megértése érdekében.
A Pentagon mindig is azzal volt elfoglalva, hogy elássa az adatokat, és
magyarázatokat generáljon a kutató szelleműek számára. Sok szörnyűséget
rejtenek a lapok, megakatasztrófák a nem túl távoli jövőből, amelyek végig
fognak söpörni a népeken. Az igazat megvallva, valami nagyszabású dolog van
alakulóban Latin-Amerikában. Lehet, hogy ahogy 2027-hez közelebb kerülünk,
majd azokhoz a washingtoni zsenikhez is eljut, hogy talán tényleg tudnunk
kellene, mi a pokol lesz egy nappal később. De az igazat megvallva, Mr. Piper, a
nyugdíjkorhatár elérésével a látókört illető érdeklődés nem szűnik meg az
emberben. A 2027 Clubot az 1950-es években hozták létre olyanok, akik egyszer
valamikor az 51-es körzetben dolgoztak, részben nyugdíjasklubként, részben
amatőr nyomozócsoportként működött. Persze ez az egész dolog titkosított, és
megszegi a nyugdíjazáskor aláírt nyilatkozatainkat meg minden ilyesmi, de az
emberi természetet nem lehet kizárni. Pokolian kíváncsiak vagyunk, és egyedül
olyan figurákkal tudjuk mindezt megbeszélni, akik valaha alkalmazottak voltak.
Ráadásul esély nyílik arra, hogy összegyűljünk, valamint tizennyolc éven
felülieknek való üdítőitalokat iszogathassunk.
 A hosszú monológtól kifogyott belőle a szusz. Will nézte, ahogy a mellkasa
hullámzik.
– Szóval, mi a válasz? – kérdezte Will.
– A választ… – torpant meg Spence, hogy minél drámaibbá tegye a dolgot –
nem tudjuk! – Ahogy felnevetett, pocakja rázkódni kezdett. – Ezért robogunk itt
körbe-körbe Manhattanben, és ezért tesszük itt magának a szépet.
– Nem hiszem, hogy tudnék segíteni.
– Mi azt gondoljuk, tudna – válaszolta Kenyon.
– Nézze – tette hozzá Spence –, mi mindent tudunk a Doomsday-ügyről, és
Mark Shackletonról. Ismertük a fickót, nem nagyon, ezt jegyezze meg, de ha van
valaki, aki egy ilyen helyen áthágja az előírásokat, az csak olyasvalaki lehet,
mint Shackleton, elsőrangú lúzer, ha engem kérdez. Már korábban is volt vele
valamiféle kapcsolata, ugye?
– Az egyetemen szobatársam volt. Egy évig. És milyen források alapján
szereznek információkat rólam?
– A Clubon keresztül. Őrült sok összeköttetésünk van. Tudjuk, hogy
Shackleton kiszaglászta az Egyesült Államok adatbázisát, egészen a látókör
széléig. Tudjuk, hogy csak ködösíteni akart, amikor ezt a sorozatgyilkossági
lázat kirobbantotta New Yorkban.
Kenyon szomorúan megrázta a fejét, aztán közbeszólt: – Még mindig nem
hiszem el, hogy ember ilyen fokú kegyetlenségre képes legyen.
Képeslapokat küldeni a címzett halálának időpontjával!
Spance folytatta: – Tudjuk, hogy valódi célja elég hétköznapi volt, pénzt
akart csinálni egy életbiztosítási rendszer segítségével! Tudjuk, hogy maga
elkapta. Tudjuk, hogy súlyosan megsebesítették a megfigyelők. Tudjuk, hogy
maga nyugdíjba mehetett az FBI-tól, és most feltételezhetően szabad életet él.
Ezért, Mr. Piper, erősen gyanítjuk, elméletileg a bizonyosság határáig, hogy
maga erős befolyással bír a hatalom felett.
– És vajon miért?
– Kell, hogy legyen magánál egy másolat az adatbázisról.
Will egy szempillantás alatt újra Los Angelesben találta magát, éppen a
megfigyelők elől menekült egy taxi hátsó ülésén, és nagy sietősen Shackleton
adatbázisának pendrive-ra töltésével foglalatoskodott.
Shackleton meg mint valami zöldség, ott rohadt egy elfelejtett kórteremben.
– Nem fogom sem megerősíteni, sem tagadni.
– Van még más is – tette hozzá Kenyon. – Gyerünk, Henry, mondj el neki
mindent!
 – Valamikor a kilencvenes évek közepén barátságba kerültem az egyik
megfigyelővel, egy Dane Bentley nevű fickóval, olyannyira, hogy végül
megtette nekem az 51-es körzet esetében elképzelhető legnagyobb szívességet.
Elképesztően kíváncsi voltam. Csak azok az emberek bírtak hozzáféréssel,
akiket azzal bíztak meg, hogy mi nehogy hozzáférjünk ahhoz, amit én is tudni
akartam! A megfigyelők, ahogy ezt ön is tudja, elég kemény banda, de ez a
fickó, ez a Dane volt annyira humánus, hogy egy barátja kedvéért megszegje a
szabályokat. Megnézte, mikor fogok meghalni. Az időpont 2010. október 21.
Akkoriban ez még nagyon-nagyon távolinak tűnt. De aztán valahogy egyre
jobban itt volt a nyakamon.
– Sajnálom.
– Köszönöm. Ez kedves magától. – A következő piros lámpáig várt, aztán
feltette a kérdést: – Ön megnézte a magáét?
Will nem látta értelmét, hogy továbbra is színleljen. – Megnéztem. A
körülmények miatt úgy éreztem, kénytelen vagyok. LK-s vagyok.
– Ez nagyon jó – mondta Kenyon. – Megnyugtató, hogy ezt halljuk, nem
igaz, Henry?
– De igen.
– Én soha nem akartam tudni az időpontomat – mondta Kenyon. –
Szívesebben hagytam a kérdést teljes egészében Isten kezeiben.
– Erről van szó – mondta Spence energikusan, a kormánykereket csapkodva.
– Tíz napom van, hogy megválaszoljam a kérdést. Nem tehetek semmit az ellen,
ami elkerülhetetlen, de a fenébe is, tudni akarom, mielőtt meghalok!
– Nem tudom, hogyan is segíthetnék. Tényleg nem.
– Mutasd meg neki, Alf – kérte Spence. – Mutasd meg neki, mit találtunk egy
héttel ezelőtt.
Kenyon kinyitott egy fiókot, és kivett néhány oldalt, egy weboldal nyomtatott
változatát. Odanyújtotta őket Willnek. A Pierce & Whyte aukciós ház, egy
londoni antikvár könyvárus online katalógusa volt, amelyik egy két nappal
későbbi, 2010. október 15-i aukciót hirdetett. Több színes fotó is volt a 113-as
tételről, egy vastag, régi könyvről, a gerincén az 1527-es dátummal.
Tanulmányozta a képeket, és az ezek után következő részletes leírásokat. Will
átfutotta a szöveget, de a szöveg lényege szerint, bár különleges tételként
kezelték, az aukciós ház nem tudta, miről is van szó. A megjelölt árkategória
2000-3000 angol font volt.
– Ez most az, amire gondolok? – kérdezte Will.
Spence bólintott. – Jól ismert tény volt a Könyvtár háza táján, hogy egy kötet
hiányzik. Egy 1527-es könyv. Már nincs két hét az életemből, és akkor látom,
hogy valami kurafi egy aukción árulja! Meg kell, hogy kaparintsam! Ez az
átkozott könyv már hat évszázada kering össze-vissza idekint! Az egyetlen
hiányzó darab több százezer kötetből! Miért került külön a többitől? Hol volt
eddig? Tudta bárki is, miről van szó? Jézusom, lehet, hogy többet fogunk belőle
megtudni, mint az összes többi, a Groom- tónál elfekvő kötetből együttvéve.
Nem akarok nagyon előresietni, de mindazok alapján, amit tudunk, lehet, hogy
ez lesz a kulcs, hogy kitaláljuk, mi a francról is szól ez az egész 2027! Van egy
megérzésem, Mr. Piper, egy erős megérzésem. És Hádészra mondom, utána
fogok járni, mielőtt meghalok!
– És mi köze van mindennek hozzám?
– Azt szeretnénk, ha elmenne holnap Angliába, hogy megvásárolja a könyvet
az aukción. Én túl beteg vagyok már az utazáshoz, Alf pedig, ez a makacs
szörnyeteg nem hajlandó egy lépést sem tenni mellőlem.
Lefoglaltam magának egy első osztályú jegyet, a visszafelé jegy péntek
éjszakára szól. Plusz egy szép szoba a Claridges Hotelben.
Will komoran rápillantott, és már épp belekezdett volna a válaszba, mikor
Spence közbeszólt:
– Még mielőtt válaszolna, szeretném, ha tudná, hogy lenne még valami, ami
még ennél is fontosabb nekem. Szeretném látni az adatbázist. A saját halálom
napját tudom, de soha nem néztem meg senkiét azok közül, akik fontosak
számomra. Annyit tudok, hogy az a kibaszott Malcolm Frazier, bárcsak Alf
Istene halállal sújtaná még holnap, a nyomunkban van. Lehet, hogy nem az a
szétrohadt tüdőm fog elvinni tíz napon belül. Lehet, hogy Frazier bérgyilkosai.
Nem vagyok hajlandó addig itthagyni ezt az árnyékvilágot, amíg nem tudom
meg, hogy a gyermekeim és az unokáim kívül vannak-e a látóhatáron. Akarom
tudni, biztonságban vannak-e. Eltökélt vagyok, ezt meg kell tudnom! Ha
megteszi nekem ezeket a dolgokat, Mr. Piper, megszerzi a könyvet és átadja
nekem az adatbázist, én gazdaggá teszem magát.
A fickó még be sem fejezte, Will már a fejét rázta. – Nem megyek holnap
Angliába – mondta Will közömbösen. – Nem hagyhatom itt csak úgy a
feleségemet és a fiamat. Az adatbázishoz pedig hozzá sem nyúlok.
Ez az én biztonsági politikám. Nem kockáztathatom a családom biztonságát,
hogy a kíváncsiságát kielégíthessem. Sajnálom, de ez nem fog megtörténni,
annak ellenére, hogy a gazdagságot illető megjegyzés nagyon is jól hangzik.
– Vigye a feleségét is. És a fiát. Fizetek mindent.
– Nem hagyhatja itt a munkáját csak úgy. Felejtse el! – Elképzelte, hogyan
reagálna Nancy. Nem lenne túl bájos jelenet. – Forduljon be itt az 5. sugárúton,
és vigyen haza.
Spence felizgatta magát, kiabálni kezdett, köpködve beszélt. Willnek együtt
kell működnie. Az óra ketyeg! Hát nem látja, milyen elszánt?
A férfi erősen köhögött, és úgy lihegett, hogy Will attól tartott, elveszti az
önuralmát, és a parkoló autóknak ütközik.
– Henry, nyugodj meg! – könyörgött Kenyon. – Hagyd abba a beszédet!
Majd én elintézem a dolgot.
Spence addigra már egyébként sem jutott szóhoz. A bőre foltos lett, lehajtotta
a fejét, aztán jelezte Kenyonnak, hogy vegye át.
– Oké, Mr. Piper. Nem kényszeríthetjük, hogy akarata ellenére cselekedjék.
Azt gondoltam, nem fogja bánni, hogy be akarjuk venni a dologba. Telefonon
tesszük meg az ajánlatunkat. De azt legalább engedje meg, hogy egy futárral az
ön lakására kézbesíttessük a könyvet péntek éjszaka. Később ott vennénk át. És
addig is, tegye meg nekünk azt a szívességet, hogy átgondolja Henry nagylelkű
ajánlatának egyéb részeit is.
Nincs szüksége az egész adatbázisra, csak olyan tíz dátumra. Kérem, aludjon
erre egyet.
Will bólintott, aztán csöndben maradt a belváros felé vezető út további
részén. Spence zihálására koncentrált, és az orrlyukain bezúduló oxigén
sziszegésére.
Ebben a pillanatban riadt fel Malcolm Frazier. Mogorván nézett, és
szokatlanul össze volt kavarodva. Éppen a stáblista görgött végig a repülő
képernyőjén, és egy idősebb hölgy, aki középen ült, kemény vállát kopogtatta,
hogy kiengedje a mosdók felé. Az amerikai járat repülőgépülései nem az ő
hatalmas, izmos testére voltak szabva, jobb lába már arra sem reagált, ha
nyomogatta. Felkelt, kirázta a lábából a zsibbadás gombostűit, és a feletteseit
átkozta, amiért nem vállalták be az első osztályt.
Ez a megbízás egyáltalán nem tetszett neki. Az 51-es körzet biztonsági
főnökét küldeni ki azért, hogy megvásároljon egy könyvet valami aukción.
Nevetséges dolognak tűnt. És ez a könyv is. Miért nem küldtek el egy
valamelyik laborban ügyködő varangyot, örömmel elengedett volna egy
megfigyelőt, hogy dajkálja az úton. De nem. A Pentagon őt akarta. Sajnos azt is
tudta, miért.
A Caracas-esemény miatt.
Harminc nap volt hátra, és az óra ketyegett.
Az 51-es körzet egy-egy jelentősebb jóslata lefagyasztotta őket, de ez most
más volt. Nem váltottak a szokásos érzékeny, védekező üzemmódra.
Próbáltak tőkét kovácsolni az információból, hagyták, hogy meginduljon a
támadás. A Pentagon fel volt tüzelve. A katonai vezetők bizottsága folyamatosan
ülésezett. Az elnök helyettese személyesen vezette a feladat elvégzésére kijelölt
munkacsoportot. Az Egyesült Államok kormánya teljes erőbevetéssel dolgozott
az ügyön. A lehető legrosszabb időpontban került elő az egyetlen hiányzó könyv.
A titoktartás mindig elsődleges feladat volt a Groom-tó mellett, de senki nem
akart lehetséges biztonsági katasztrófákról beszélni egy hónappal a Segítő Kéz
fedőnevű bevetés előtt.
Segítő Kéz!
Miért állt ezzel elő a Pentagon hírek szépítésére szakosodott szóvivője?
Ha a hiányzó könyv valami entellektüel kezébe jut, ki tudja, milyen kérdések
kerülhetnek elő, milyen tények jöhetnek a napvilágra?
Így hát Frazier megértette, miért is ő kapta meg a kiküldetést. Persze
szeretnie ettől még nem kellett.
A pilóta bejelentette, hogy Írország partjai felé közelednek, és két órán belül
landolnak Heathrow repülőterén. A lábánál üres bőrtáska, külön az elvégzendő
feladathoz méretezték és párnázták. Már számolta az órákat, mikor jut végre
vissza Nevadába, vállán a kormány által előkészített, barátságos melegséget
nyújtó válltáska, a benne nehezedő 1527-es kötettel.

 Öt

A PIERCE & WHYTE AUKCIÓS TERME A GYÖRGY korabeli épület

földszintjén, a központi hallon kívül volt megtalálható. Az aukcióra érkezők egy
recepciós pultnál jelentkeztek be, aztán beléptek a finoman berendezett öreg
terembe. Az őzbarna padló keményfából készült, magas, vakolt plafonnal, és egy
teljes falnyi könyvespolccal, ami mellé a fentebb elhelyezkedő könyvek
eléréséhez egy létra támaszkodott. Az aukciós terem a High Streetre nézett, és az
elhúzott függönyök között sárga napsugarak sütöttek be keresztezve a barna
faszékek pontosan elrendezett sorait, sakktáblamintát hozva létre. Hetven-
nyolcvan résztvevő számára volt hely, és ezen a szép, fényes pénteki reggelen a
terem gyorsan megtelt.
Malcolm Frazier korán érkezett, ideges volt, hogy sikerül-e a dolog. Miután
regisztrált egy jókedvű leányzónál, aki mosolyogva hagyta figyelmen kívül
gorombaságát, belépett az üres terembe, és leült az első sorban, pontosan az
aukcióvezető pódiumával szemben, ahol közönyösen forgatta a sorszámát jelző
táblát vaskos hüvelyk– és mutatóujja között.
Ahogy egyre több ember érkezett, kezdett nagyon is szembetűnő lenni, hogy
Frazier nem az a tipikus antikvár könyvgyűjtő. Alkusztársaiból nem nézte volna
ki az ember, hogy száznyolcvan kilóval nyomnak fekve, kilencven métert úsznak
víz alatt, vagy fél kézzel, fegyver nélkül képesek megölni egy embert. De
Frazier láthatóan sokkal idegesebb volt, mint közellátó, petyhüdt felebarátai,
hiszen ő még soha nem vett részt aukción, és csak nagy vonalakban ismerte a
protokollt.
Ellenőrizte a katalógust, és a 113-as tételt valahol hátul találta meg. Ha ez a
napirendre is vonatkozik, félő, hogy hosszú, kínkeserves szarakodás vár rá.
Alakja mereven és keményen magasodott elő, lábai keményen a földhöz
szegezve a válltáskája mellett. Tagbaszakadt fickó, akinek több az arcán az él,
mint a hajlat. A második sorban, a mögötte lévő szék üresen maradt, mert
kitakarta a pódiumot.
Az aukcióról egy Pentagontól kapott e-mailen keresztül értesült, amit kódolt
BlackBerry készülékére küldtek. Éppen egy kocsit tolt egy külvárosi
bevásárlóközpontban, Las Vegasban, kötelességtudóan követve feleségét a
tejtermékek között. A csengőhang fontos hívást jelzett, a folyamatos sípolás
mindig elsőbbséget élvező esetekre volt beállítva, amit meghallva egyfajta
pavlovi reflexként teljesen kiszáradt a szája. Ezt a figyelmeztető jelzést soha
semmi kellemes nem követte.
Egy régen elfelejtett, védelmi hírszerzésre használt szűrő, ami minden
elektronikus adatforgalmat ellenőrzött az „1527” és a „könyv” keresőszavak
alapján, végül jelezni kezdett, és egy alacsonyabb szinten dolgozó elemző a
Védelmi Hírszerző Ügynökségről továbbította a linket, és bár kíváncsiság
gyötörte, halvány fogalma sem volt, miért törődik bárki is a katonai
hírszerzésnél egy olyan weboldallal, amelyik régi, aukcióra kijelölt könyvekről
közöl listákat.
De az 51-es körzet ínyencei számára ez akkorát szólt, mint valami bomba. Az
egyetlen hiányzó kötet. Egy tű a szénakazalban, ami végül előkerült. Hol lehetett
a könyv ennyi éven át? Milyen tulajdonosok kezén mehetett végig? Tudta bárki
is, miről van szó? Vagy rájöhetett-e bárki?
Volt egyáltalán valami különleges ebben az adott kötetben, ami a labor
missziójához is hozzájárulhatott? Megbeszéléseket tartottak. Tervezeteket hoztak
létre. Egyre több lett a papírmunka. Pénzalapokat hoztak létre és osztottak szét.
A Segítő Kéz fedőnevű akció egyre csak fejlődött, és a Pentagon személyesen
Fraziert választotta ki a munkára.
A terem már majdnem megtelt, mikor megérkeztek az aukció lebonyolítói.
Toby Parfitt, aki kifogástalan öltözékben jelent meg, a pódium felé tartott, aztán
nekiállt, hogy feltegye a mikrofont, és elrendezze az aukció kellékeit. Balján
Martin Stein, és a könyvekkel foglalkozó részleg másik két vezető tagja foglalt
helyet egy leterített asztalnál.
Mindannyian beállították a telefonos kapcsolatot a helyszínen kívüli
alkuszokkal, aztán fejhallgatókkal a fülükön, nyugodtan várták, hogy
megkezdődjön a dolog.
Peter Nieve, Toby fiatal asszisztense mestere jobb oldalán foglalt helyet,
ficánkoló, ugrásra kész kisinas. Nieve meggyőződött róla, hogy közelebb van a
mesterhez, mint az új fiú, Adam Cottle, aki csak egy-két napja csatlakozott a
részleghez. Cottle kifejezéstelen tekintetű, húszas éveiben járó, rövid, szőke hajú
férfi volt virsliujjakkal, aki inkább nézett ki hentesnek, mint könyvkereskedőnek.
Viszont az apja ismerte az ügyvezető igazgatót, és Tobynak fel kellett vennie,
még úgy is, hogy nem volt szüksége további segítségre, Cottle pedig sem
egyetemi diplomával, sem bármiféle vonatkozó tapasztalattal nem rendelkezett.
Nieve könyörtelenül bánt a fickóval. Végre volt valaki, aki alatta volt a
szamárlétrán, és ő a legközönségesebb, legmegalázóbb munkákat bízta a
színtelen fiatalemberre, aki csak csendesen bólintott, aztán belekezdett a
feladatba, mint valami szolgálatra kész félkegyelmű.
 Toby végigpásztázta a hallgatóságot, a törzsvásárlóknak röviden bólintott.
Volt néhány új arc, de olyan feltűnő egy sem, mint az a hatalmas, izmos
úriember az első sorban, éppen vele szemben, aki furcsán kilógott a sorból.
– Hölgyeim és uraim, elérkezett az idő. Toby Parfitt vagyok, én vezetem az
aukciót, és nagy örömmel köszöntöm önöket a Pierce & Whyte őszi aukcióján,
ahol különleges antikvár könyvek és kéziratok, válogatott, magas minőségű
irodalmi műtárgyak kerülnek árverezésre. A számos egyedülálló ajánlat között a
mai napon egy valódi kincsesbánya anyaga is szerepel: Lord Cantwell
warwickshire-i udvarházának gyűjteménye.
Szeretném tájékoztatni önöket, hogy a telefonos ajánlatokat is figyelembe
fogjuk venni. Munkatársaink készen állnak, hogy bármely kérdésükre
válaszoljanak. Ezért hát minden további késlekedés nélkül azt ajánlom, kezdjünk
bele.
Hátul kinyílt egy ajtó, és egy csinos munkatársnő lépett be fehér kesztyűs
kezében az első tétellel, amit illedelmesen, mellmagasságban tartott ki maga
előtt.
Toby megköszönte neki, aztán belekezdett: – Az egyes számú tétel John
Ruskin The Unity of Art című könyvének igen jó állapotú példánya, amely a
Manchesteri Művészeti Egyetem éves gyűlésén 1859-ben tartott előadását
foglalja magában, és amelyet Oxfordban adtak ki 1870-ben. A példány
világosbarna, eredeti borítójában, értékes szerzemény lehet Ruskin rajongói és a
művészettörténet művelői számára is. Százfontos kezdő ajánlatokat várnék.
Frazier mordult egyet, aztán próbálta megacélozni magát az elkövetkező
megpróbáltatások elviselése érdekében.
New York városában öt órával kevesebbet mutatott az óra, még két óra, míg a
nap átüti a hűvös sötétséget az East River fölött. Spence és Kenyon korán
ébredtek éjjeli szállásukon, egy Valley Stream-i WalMart parkolójában, Long
Islanden. A busz konyhájában kávét és szalonnás tojást készítettek, aztán
nekiindultak, hogy beelőzve a reggeli csúcsforgalomnak, Dél-Manhattanbe
jussanak. Fél ötre értek Will háza elé. A járdán várakozott, rázta a hideg, bár
még füstölgött egy kora reggeli veszekedéstől.
Nem volt jó ötlet szoptatás közben veszekedni a feleségével. Erre akkor jött
rá, mikor már félig benne voltak a vitában. Volt abban valami lelketlenség, hogy
felemelte a hangját, ezzel félbeszakítva fia bugyogó nyeldeklését, nem is
beszélve arról, hogy letörölte Nancy arcáról azt a jól ismert anyai nyugodtságot
is. Ugyanakkor viszont ígéretet tett, hogy segít Spence-nek, és azzal érvelt, hogy
Angliába nem is repült el. Nancyt ez nem nyugtatta meg különösebben. Részéről
a Doomsday-ügy már a múlté, a Könyvtárat pedig legjobb elfelejteni. Tudta,
milyen veszélyesek az olyan fekete egyenruhás csapatok, mint a megfigyelőké.
Mindenével a jelenre és a jövőre koncentrált. Volt egy gyermeke, akit imádott, és
egy férje, akiről gondoskodott. Az élet elég szép volt mostanában, de akár
pokollá is változhatott. Meg is mondta Willnek, hogy ne játsszon a tűzzel.
Az, hogy Will makacs volt, enyhe kifejezés. Felmarkolta a dzsekijét, kirontott
a lakásból, és rögtön nagyon rohadtul érezte magát. De hogy hátraarcot
csináljon, és visszamenjen bocsánatot kérni, arról hamar letett.
A kölcsönös engedményeken alapuló házasélet koncepcióját megértette
ugyan, de rögzítenie nem sikerült, és a saját részéről ez a jövőben sem volt
valószínű. Valamit morgott az orra alatt arról, hogy őt ugyan egy domina
korbácsa sem érheti el, aztán keményen megnyomta a lift hívógombját, mintha a
szemét akarná kitolni valakinek.
A busz fedélzetére lépve megjegyezte: – Jó, hogy ezt most nem nálam
csináljuk.
– Kutyaszorítóban van, Mr. Piper? – kérdezte Spence.
– Hívjon mostantól Willnek, oké? – válaszolta kedvetlenül. – Van egy kávéd?
– kérdezte, aztán lerogyott a kanapéra.
Kenyon töltött, Spence pedig megérintette az irányválasztás gombot a GPS-
en, aztán elindult a járda mellől. Queens Mail volt a célpont, ahol Will szerint
minden zűr nélkül le tudtak parkolni a busszal.
Mikor megérkeztek, még sötét volt, a bevásárlóközpont több órával később
nyitott. A parkoló teljesen üres volt, Spence valahol a szélén parkolt le.
Mobiltelefonja ötös jelerősséget mutatott, úgyhogy a hívás minősége miatt nem
kellett aggódniuk.
– 10 óra van Londonban. Bejelentkezem – mondta Spence, aztán felkelt,
maga után húzva oxigénpalackját.
A mobiltelefont a konyhaasztalra helyezte kihangosítva, a három férfi ott ült
körülötte. Spence bepötyögte a nemzetközi hívószámot. Egy ügyintéző kapcsolta
őket az aukció helyszínére, és egy hivatalos hang válaszolt: – Martin Stein
vagyok a Pierce & Whyte-tól. Kivel beszélek?
– Henry Spence vagyok, az Egyesült Államokból beszélek. Jól hall?
– Igen, Mr. Spence, hangosan és tisztán. Már vártuk a hívását. Nagy segítség
lenne, ha jelezné, milyen tételekre kíván ajánlatot tenni.
– Csak egy tételre, a 113-asra.
– Értem. Nos, azt hiszem, addig csak majd valamikor a második órában
jutunk el.
 – A telefonom a töltőn, előfizetésemet rendeztem, úgyhogy ebből a
szempontból rendben vagyunk.
Londonban Frazier a lábzsibbadás és az unalom ellen küzdött, de ahhoz túl
fegyelmezett és szenvedélyektől mentes volt, hogy grimaszoljon, ásítozzon vagy
fészkelődjön, mint a hétköznapi emberek. A régi könyvek ott masíroztak el
mellette, karton, bőr, papír és tinta, lassú egymásutánban.
Történetírások, regények, útirajzok, költészet, madártan, tudományos
gyűjtemények, matematika, gépipar. Úgy tűnt, ő az egyetlen unatkozó résztvevő.
Sorstársai folyamatos izgalomban voltak, eszeveszetten licitáltak rá egymásra,
mindenki a saját jellemző stílusában. Voltak, akik kérkedve meglebegtették a
sorszámukat. Mások majdnem észrevétlenül emelték fel. Az igazi hardcore
törzstagok arckifejezésükkel jeleztek, amit a személyzet értett is – egy hirtelen
bólintás, egy arcrándítás, egy felemelt szemöldök. Elég komoly jövedelmek
vannak ebben a városban, gondolta Frazier, ha olyan könyveket nyomnak fel
több ezer fontra, amilyeneket ő egy billegő asztal lába alá sem tenne
támasztéknak.
New Yorkban eljött a hajnal, a buszt nappali világosság öntötte el. Stein
időről időre bejelentkezett, hogy jelezze, hol tartanak. Egyre közeledtek.
Will egyre türelmetlenebb lett. Megígérte, hogy visszaér, még mielőtt
Nancynek el kéne indulnia dolgozni, és az óra egyre csak ketyegett.
Spence teste elég zajos volt. Zihált, köhögött, a légzőkészülékbe lihegett, és
átkokat suttogott maga elé.
Mikor a 112-es tételhez értek, Frazier feje kitisztult, egy dózis adrenalin tolta
feljebb a légzésszámát. Nagy, régi kötet volt, és először összetévesztette a saját
célpontjával. Toby elzengte a könyvhöz tartozó dicshimnuszt, a címet pedig
folyékony latinsággal ejtette ki. – A 112-es tétel Raymond Vieussens
anatómiájának, a Neurographia Universalis, Hoc Est, Omnium Corporis,
Humani Nervorum című munkája, ezt a különösen szép példányt 1670-ben adta
ki Frankfurtban G. W. Kuhn. Huszonkilenc metszett oldal korabeli pergamenen,
néhány kisebb szakadás, de egyébként figyelemre méltó, történeti jelentőségű
orvostudományi tanulmány. Ezer fontnál nyitom meg a licitet.
Élénken folyt a licitálás, több résztvevő is lázba jött. Egy hátul ülő licitáló,
egy erős testalkatú kalapos férfi vezetett az árverésen, aki egész délelőtt különös
érdeklődést mutatott a tudományos tételek iránt, agresszív módon egyre feljebb
pumpálta az árat, százfontos lépcsőkben. Mire a por felszállt, 2300 fontért övé
volt könyv.
Martin Stein bejelentkezett: – Mr. Spence, elértünk a 113-as tételhez.
 Kérem, tartsa.
– Oké, uraim, megérkeztünk – mondta Spence. Will idegesen az órájára
pillantott. Még volt ideje, hogy hazamenjen, és elkerüljön egy komolyabb
konyhai csetepatét.
Frazier a könyvre fókuszált a szemeivel, ahogy behozták az aukciós terembe.
Bár még távol volt, biztos lehetett a dolgában. A Könyvtárhoz tartozott. Két
évtizedet töltött el az 51-es körzet alagsorában és környékén, tévedésről szó sem
lehetett. Eljött az idő. Az egész délelőttöt a folyamat megfigyelésével töltötte,
mostanra megtanulta a licitálás mechanizmusát.
Készüljünk az összecsapásra, gondolta, miközben lelkiekben megacélozta
magát.
Toby szomorkásán beszélt a könyvről, mintha nem esne jól látnia, hogy
elviszik. – A 113-as elég különleges tétel, egy 1527-re datált kézírásos jegyzet,
gyönyörű borjúbőr kötésben, több mint ezer oldal, a legfinomabb pergamenből.
Lehet, hogy volt a végén egy üres oldal, amit talán eltávolítottak valamikor a
távoli múltban. A könyv alapos nyilvántartásnak tűnik, születési és halálozási
időpontokkal, nemzetközi távlatokkal, amelyben több európai és keleti nyelv
képviselteti magát. A kötet talán már a tizenhatodik századtól Lord Cantwell
családi gyűjteményének része volt, de eredetéről ennél bizonyosabbat nem
mondhatunk. Konzultációkat folytattunk oxfordi és cambridge-i egyetemi
kollégáinkkal, de nem született egyöntetű állásfoglalás a könyv származását
vagy célját illetően.
Hogy úgy mondjam, e kötet titok marad, misztikus ködbe burkolózik,
ugyanakkor egyedülálló különlegességről van szó, amelynek kezdő licitértékét
ezennel kétezer fontban állapítom meg.
Frazier olyan magától értetődően emelte fel a tábláját, hogy Toby majdnem
ugrott egyet. A hatalmas férfinak ez volt az első észrevehető mozdulata
majdnem két óra alatt.
– Köszönöm – mondta Toby. – Senki többet kétezer-ötszáz fontért?
Will hallotta, ahogy recsegős hangszórójukon keresztül Stein kétezer-
ötszázat ajánl, mire Spence megszólalt: – Igen, részemről rendben.
Stein bólintott Toby felé, aki azt mondta: – Van egy telefonos licitünk a
kétezer-ötszáz fontos ajánlatra, senki többet háromezerért?
Frazier mocorogni kezdett, mint aki kényelmetlenül érzi magát. Azt remélte,
semmiféle verseny nem lesz. Felemelte a tábláját.
– Megvan a háromezer fontos ajánlat, valaki háromezer-ötszázért? – majd
gyorsan hozzátette: – Köszönöm – és a hátsó sorok felé mutatott.
 Ahogy Frazier megfordult, látta, ahogy a nagydarab, kalapos férfi bólint. –
Most pedig valaki négyezerért? – kérdezte Toby sietve.
 Stein közvetítette az ajánlatot. – Ez lószar – suttogta Spence a társainak.
– Ötezerre emelem.
– Egy licitáló ötezer fontot ajánl – kiáltotta Stein a pódiumról.
– Rendben van – folytatta Toby lágyan. – Van-e hatezres ajánlatunk?
Frazier érezte, hogy összerándul az idegességtől. Volt még puskapora bőven,
de azt gondolta, gyerekjáték lesz. Megint felemelte a táblát.
– Van egy hatezres ajánlatom. Senki többet hétezerért?
A kalapos férfi a fejét rázta, Toby pedig a telefonos asztalhoz fordult.
Stein beszélt, majd hallgatott, aztán megint beszélt, aztán végül elég
fennhéjázó módon bejelentette: – Tízezer fontos ajánlat!
– Engedjék meg nekem, hogy megkérdezzem, van-e valaki tizenkétezer
fontért? – kérdezte Toby merész fordulattal.
Frazier káromkodott egyet az orra alatt, aztán felemelte a kezét.
Spence tenyere izzadt. Will látta, ahogy az ingébe törli. – Nincs időm itt
játszadozni – mondta.
– A te pénzed – jegyezte meg Will a kávéját kortyolgatva.
– Én ezt most felnyomom húszezerre, Mr. Stein.
A bejelentés hatására a teremben mozgolódás támadt. Frazier hitetlenkedve
pislogott. Érezte, hogy feszül a mobiltelefon a nadrágzsebében, de még korai lett
volna érte nyúlni. Még volt ideje bőven.
Toby bajusza nagyon finoman moccant egyet felfelé, mikor legörbült a szája
erős meglepetésében. – Nos, ebben az esetben van-e valaki harmincezerért?
Frazier nem sokat töprengett. Persze, hogy belefért.
Néhány másodperccel később megérkezett a válasz a telefonos asztaltól.
Stein kábultan jelentette: – A licitet ötvenezer fontra emelték!
A közönség felől hallható morgás egyre erősödött. Stein és Toby
hitetlenkedve néztek egymásra, de Toby képes volt megőrizni rendíthetetlen
nyugalmát, és egyszerűen annyit mondott: – Ötvenezer fontnál járunk. Senki
többet hatvanezerért? – odaintette magához Petert, és odasúgta neki, hogy
keresse meg az ügyvezető igazgatót.
Frazier érezte, ahogy dobog a szíve hatalmas mellkasában. Arra kapott
engedélyt, hogy kétszázezer dollárig elmenjen, ami olyan százhuszonötezer
angol font. Erre már azt mondták a felettesei, hogy abszurd módon magas
összeg, hiszen a felső értékhatár háromezer font. Ennél egy pennyvel sincs több
azon a számlán, amit a Pierce & Whyte számára helyeztek letétbe. És már
majdnem félúton jártak. Ki a faszom licitál rám itt folyamatosan, kérdezte
magától dühödten. Hangsúlyos mozdulattal emelte fel a tábláját.
 Spence megnyomta a némító gombot, aztán hangosan panaszkodni kezdett: –
Bárcsak láthatnám azt a gazembert, aki itt az arcunkba licitál. Ki a franc fizet ki
ennyi pénzt egy népszámlálási jegyzőkönyvnek látszó antikvár könyvért?
– Lehet, hogy olyan valaki, aki tudja, miről van itt szó – jegyezte meg Will
vészjóslóan.
– Ez nem túl valószínű – válaszolta Spence egy hangos levegővétel után. –
Hacsak nem… Alf, te mit gondolsz?
Kenyon megvonta a vállát. – Ez lehetséges, Henry, mindig lehetséges.
– Miről beszélsz? – kérdezte Will.
– A megfigyelőkről. Az 51-es körzet bérgyilkosai is szagot kaphattak
szerintem. Remélem, nem. – Aztán még hozzátette: – Egy fokkal feljebb rakom
a lécet.
– Mégis mennyi pénze van? – kérdezte Will Kenyont.
– Rengeteg.
– És az ember úgysem viheti magával – mondta Spence.
Visszahangosította a telefont. – Stein, folytassa, és emelje fel nekem a licitet
százezer fontra. Nincs nekem ennyi türelmem.
– Megkérdezhetem a biztonság kedvéért, hogy százezer fontot mondott- e? –
kérdezte Stein remegő hangon.
– Igen, annyit.
Stein a fejét rázva jelentette be az összeget: – A telefonos licit százezer font!
Frazier látta, hogy Toby eljutott a meglepetéstől a gyanakvásig. Arra gondolt,
a fickó most jött rá, hogy a könyv többet ér, mint remélhette.
– Nos, hát… – szólalt meg Toby az egyenlőség kedvéért, egyenesen Frazier
villogó szemeibe nézve. – Tudni szeretném uram, hogy feljebb szeretne-e lépni
százhuszonötezer fontig?
Frazier bólintott, és a délelőtt folyamán első alkalommal szólásra nyitotta a
száját, és annyit mondott: – Igen.
Majdnem teljesen kész volt. A legutóbb akkor került valami pánikhoz közeli
állapotba, mikor huszonéves korában fiatal kommandósként Afrika keleti
partjainál rosszul sült el egy SEAL Boaton érkező vízi egység egyik küldetése.
Be voltak kerítve, harmincszoros túlerővel álltak szemben, és a seggfej lázadók
RPG-tűz alá vették őket. Ez most rosszabb volt.
Elővette a telefonját, és egy gyorshívást intézett a hadügyminiszter felé, aki
ebben a pillanatban éppen kora reggeli squashjátékát folytatta Arlingtonban. A
mobiltelefonja egy szekrényben csörgött, és Frazier csak annyit hallott: – Itt
Lester beszél. Hagyjon üzenetet, és keresni fogom.
 Stein bejelentette a százhuszonötezer fontos új licitet. Spence azt mondta
neki, tartsa egy pillanatra, aztán lehalkította a telefonját. – Ideje véget vetni
ennek – morogta a társai felé. Will vállat vont. Ez végül is a Henry pénze. Újra
kapcsolatba lépett Steinnel, és annyit mondott: – Emelek kétszázezer fontra.
Mikor Stein bejelentette az összeget, Toby mintha meg akart volna
kapaszkodni, mindkét kezét az asztalra helyezte. A Pierce & Whyte ügyvezető
igazgatója, egy faarcú, ősz hajú patrícius figyelt a terem széléről, ujjaival
idegesen dobolva. Toby udvariasan Frazier felé fordult: – Akarna feljebb menni,
uram?
Frazier felállt, és elindult egy távolabb eső sarok felé. – Telefonálnom kell –
mondta. A torokhang, ami a testes férfiből előtört, majdhogynem komikus
vinnyogásként hatott.
– Egy fél percet tudok adni, uram – ajánlotta Toby.
Frazier újra hívta Lester mobilját, aztán a Pentagonban próbálkozott, ahol
sikerült elérnie egy asszisztenst. Sürgető sutyorgásáradatot borított a tehetetlen
fickóra.
Toby egy ideig türelmesen figyelt, aztán újból megkérdezte: – Uram, szeretné
megemelni az ajánlott összeget?
– Várjon! – kiabálta Frazier.
A többi licitáló zajongani kezdett. Ez így nagyon is szokatlan volt.
– Na, megszereztük? – kérdezte Spence a telefonba.
– Azt hiszem, a másik licitáló tanácsadói segítségért folyamodott – válaszolta
Stein.
– Nos, akkor mondja meg neki, hogy siessen – lihegte Spence.
Frazier hideg verítékben úszott. A küldetés az összeomlás szélén állt, és a
hiba itt nem volt szóba jöhető opció. Hozzá volt szokva, hogy megfelelő erővel
és erőszakossággal oldjon meg bizonyos problémákat, de a szokásos fogásai
London belvárosának egyik előkelő épületében, ahol tésztaképű
könyvmolyokkal volt körülvéve, használhatatlanok voltak.
Stein felhúzta a szemöldökét, hogy jelezze Toby felé, telefonos licitálója
reklamál.
Toby ennek hatására az ügyvezető igazgató szigorú szemeibe nézett, és egy
néma bólintással nyugtázta a döntést. – Attól tartok, hogy amennyiben nem
kapunk magasabb licitet, a tételt kétszázezer fontnál le kell zárnom.
Frazier megpróbálta mindezt figyelmen kívül hagyni. Még mindig a suttogva
ordítást gyakorolta a mobiltelefonján.
Toby kissé hatásvadász módon felemelte kalapácsos kezét, a szokásosnál ez
alkalommal magasabbra. Aztán a következő szavakat mondta ki lassan, tisztán
és büszkén: – Hölgyeim és uraim, először, másodszor és senki többet
harmadszor, a tétel a telefonos licitálóé, kétszázezer fontért!
Toby az asztalra csapott a kalapáccsal, és a megnyugtató, tompa puffanás
még visszhangzott egy-két pillanatig, mire Frazier megfordult, és elkiáltotta
magát: – Ne!

 Hat

FRAZIER ŐRÜLTEN JÁRKÁLT FEL ÉS ALÁ, TELJESEN megfeledkezve

arról, hogy a Kensington High Street zsúfolt járdáján halad, mint valami
úthenger, arra kényszerítve a gyalogosokat, hogy térjenek ki előle. Dühöngve
nyomogatta a telefonját, próbálta elérni feletteseit, hogy vegyék kézbe a
szituációt, és álljanak elő valami tervvel. Mikor végre kapcsolták neki Lester
miniszter urat, kénytelen volt beugrani egy csendes Boots drogériába, mivel a
27-es busz dübörgésétől semmit nem lehetett hallani.
Kezeit mogorván zsebre vágta, és elkeveredett az utca füstös, zajos
forgatagában. Péntek volt, napsütés és ebédidő, minden mellette elhaladó
járókelőnek jobb kedve volt, mint neki. A parancs, amit kapott, majdhogynem
patetikus, gondolta. Improvizáljon. És ne szegje meg az Egyesült Királyság
törvényeit. Feltételezése szerint azt akarták sugallni, hogy ha meg is szegi,
legalább ne kapják rajta.
Visszament a Pierce & Whyte-ba, aztán ott ácsorgott a recepció előtt, néha
be-beszaladva az aukciós terembe, míg véget nem ért az árverés.
Ahogy Toby észrevette, mintha el akarta volna kerülni a dühösen vicsorgó
férfit. Már majdnem sikerült elmenekülnie a hátsó szolgálati kijáraton, mikor
Frazier elcsípte.
– Szeretnék beszélni azzal a fickóval, aki lenyomott a 113-as tételre tett
ajánlatával.
– Micsoda párbaj volt! – kiáltott fel Toby diplomatikusan, majd hirtelen el is
halkult, mint aki azt reméli, hogy ha már így elkapta, a férfi talán elmondhatja,
mi is lelkesítette ennyire, de Frazier egyszerűen ott folytatta, ahol abbahagyta.
– Meg tudja adni a nevét és a telefonszámát?
– Attól félek, ezt nem tehetem. Nem engedi a titoktartási politikánk. Bár ha
ön hajlandó megadni az elérhetőségét, én továbbíthatom a nyertes licitáló felé,
arra az esetre, ha ő úgy gondolja, felvenné önnel a kapcsolatot.
Frazier újra próbálkozott, aztán láthatóan kényelmetlen helyzetbe hozta Tobyt
azzal, hogy utalt rá, nem lenne hálátlan, ha a segítségére lenne.
Mikor Martin Steint közeledni látta, Toby sietve elnézést kért, és odalépett
hozzá. Frazier elég közel araszolt hozzájuk ahhoz, hogy meghallja, amint Stein
azt mondja: – Ragaszkodott hozzá, hogy futárral küldjük el neki a könyvet New
Yorkba, hogy még ma éjszaka kézhez kapja. Első osztályú repülőjegyet és egy
hotelszobát ajánlott valakinek a bolt alkalmazottjai közül! Már le is foglalt egy
helyet ma estére a BA-179-re.
– Hát, én nem vállalom! – mondta Toby.
– Én sem. Nekem vacsorameghívásom van – puffogott Stein.
Toby észrevette segédeit a terem túloldalán, és odaintette őket magához.
Nieve még szédelgett, a Cantwell-könyv teljesen izgalomba hozta, Cottle
viszont, ahogy az lenni szokott, olyan volt, mint egy darab fa. – Szükségem van
valakire, aki vállalja a futár szerepét, és ma éjszaka elszállítja a könyvet New
Yorkba.
Cottle már majdnem megszólalt, de Nieve a szavába vágott. – Istenem, de
szeretnék menni, Toby. De lejárt az útlevelem. Pont most akartam elintézni.
– Majd én elmegyek, Mr. Parfitt – ajánlotta fel sietve Cottle. – Nincs
semmilyen tervem a hétvégére.
– Volt már valaha New Yorkban?
– Igen, egyszer egy iskolai kiránduláson.
– Akkor rendben. Magáé a meló. A vásárló kész rá, hogy teljes egészében
kifizesse a vámot a Kennedy repülőtéren, és hogy hozzáadjuk a számlájához.
Első osztályú jegyet kínál, valamint luxuskategóriás hotelszobát, úgyhogy nem
fog szűkölködni. Elég biztonságcentrikusak, ezért a British Airways pultjánál, az
érkezési oldalon kell felvennie a levelet, amiben a kézbesítési cím van.
– Első osztály! – nyöszörögte Nieve. – A pokolba is! Ezért még megfizetsz,
Cottle. Komolyan mondom.
Frazier kiosont az előtérbe. A lány a recepciós pultnál épp a katalógusokat és
a regisztrációs listákat pakolta össze. – Szeretnék egy köszönőlevelet küldeni
annak a fiatal srácnak, aki itt dolgozik. Meg tudná mondani a keresztnevét, és
hogy hogyan írja azt, hogy Cottle?
– Adam – válaszolta a lány, aki láthatóan meg volt lepődve, hogy valaki, aki
olyannyira jelentéktelen, mint a fiatal Cottle, segítségére lehet bármely
kuncsaftnak. Leírta a családi nevét. Fraziernek ez bőven elég is volt.

Néhány órával később Frazier egy Heathrow felé tartó taxiban ült, és éppen
három Big Macet habzsolt a High Street egyetlen olyan étterméből, amelyben
megbízott. Adam Cottle egy másik taxiban ült, olyan száz méterrel előtte, de
Frazier nem aggódott, hogy elveszíti. Tudta, hová megy a fiatalember, és hogy
mi is van nála.
Valamivel korábban Frazier felhívta az éjszakai ügyeletes tisztet az 51- es
körzetben, és megkérte, hogy soron kívül keresse ki Adam Cottle adatait, aki
körülbelül huszonöt éves, és a londoni Pierce & Whyte aukciós ház
alkalmazottja.
Az ügyeletes tiszt tíz percen belül visszahívta. – Megtaláltam az emberét.
Adam Daniel Cottle, Alexandra Road, Reading, Berkshire.
Születési idő: 1985. március 12.
– És mi az elhalálozás időpontja? – kérdezte Frazier.
– Vicces, hogy kérdezi, főnök. Ma van. Ennek a maga emberének ma annyi.
Miért nem vagyok meglepve, gondolta Frazier fáradtan.

 Hét

WILL ODATOLTA A ZÖLDBABOT AZ APÓSA ELÉ. Joseph villájára

szúrt egy párat, aztán elmosolyodott. Úgy voltak elkészítve, ahogy szerette,
vajjal, és al dente, ami nem is volt meglepő, hiszen a felesége főzte. Mary
készítette az egész vacsorát, tulajdonképpen még a kenyeret is, aztán
kicsomagolta, felmelegítette és tálalta a lakomát a konyhában, amíg a többiek
Phillip körül nyüzsögtek.
Lipinskiék, az újdonsült nagyszülők alig bírtak betelni unokájukkal, és meg
sem fordult a fejükben, utazzanak-e háromnegyed órát Westchestertől Dél-
Manhattanig péntek esténként, hogy rájuk kerülhessen a sor. Mary nem akarta a
főzést is túlterhelt lánya nyakába varrni, úgyhogy csinált egy komplett lasagnát
annak minden kiegészítőjével. Joseph hozta a bort.
Phillip ébren volt, és a legjobb formáját nyújtotta a látogatók kedvéért; maga
volt a paradicsom.
Bár családi vacsoráról volt szó, Mary megválogatta öltözékét, és a
szépségszalonba is elment, hogy a haját megcsináltassa. Körültáncolta a
konyhát, parfümillatának felhője lengte körül; lányának nehezebb és kerekebb
kiadása volt, még mindig meglepően csinos és fiatalos. Joseph kócos, lobogó
hajával úgy nézett ki, mint valami őrült tudós, négykézláb mászott a padlón,
folyamatosan vigyorgó unokája nyomában.
Nancy és Will egymás mellett ültek a kanapén, egy jó lábnyi távolságra,
szorosan borospoharukat markolva, egy mosoly nélkül. Lipinskiék számára
láthatóan egyértelmű volt, hogy egy veszekedés kellős közepén toppantak be, de
azért mindent megtettek, hogy könnyedebbé tegyék az estét.
Joseph közelebb csúszott a feleségéhez, öntött magának még egy kis bort,
aztán megsimogatta a hátát, hogy biztosan észrevegye felhúzott szemöldökét.
Mary pisszegett egyet, aztán odasúgta: – Nem olyan könnyű ez, tudod. Vagy már
nem emlékszel?
– Csak a jó dolgokra emlékszem – válaszolta, és játékosan belecsípett.
A vacsoraasztal fölött Mary észrevette, hogy Will keze le-fel jár a tányérja
felett. – Will, te rögtön a só után nyúlsz, még mielőtt belekóstoltál volna!
Will a vállát vonogatta. – Szeretem a sót.
– Minden héten fel kell töltenem a sótartót – mondta Nancy kissé
vádaskodva.
– Nem hinném, hogy ez egészséges – jegyezte meg Joseph. – Mi a helyzet a
vérnyomásoddal?
– Nem t’om – mondta Will barátságtalanul. – Sosem volt vele gondom.
– Nem volt kedve társasági csevegéshez, és ezt nem is takargatta.
Nancy nem örült az aukció körüli dolgoknak, és utólag azt kívánta, bárcsak
Will megtartotta volna magának a részleteket. Egész nap amiatt puffogott, hogy
Will hagyta magát beszippantani valamibe, amihez semmi köze, és mikor amúgy
mellékesen megemlítette, hogy felajánlotta a lakást egy késő éjjeli
összejövetelre, Nancyt elöntötte a méreg.
– Te beleegyeztél abba, hogy ezek az emberek idejöjjenek az otthonomba,
amíg Philly pár méterrel odébb alszik?
– Ártalmatlan öregemberek. Pár percre jönnek, aztán mennek is. Nem fognak
titeket felébreszteni, erről biztosíthatlak.
– Neked elment az eszed?
És innen már nem volt megállás.
– Na és hogy megy a munka, édesem? – kérdezte Joseph a lányától.
– Úgy bánnak velem, mintha agyműtéten estem volna át. Nevetséges
megbízásokat kapok. A szülészeten voltam, nem az intenzíven.
– Én örülök, hogy így bánnak veled – mondta Mary. – Újdonsült anyuka
vagy.
– Ezek szerint te biztatod a főnökömet – válaszolta Nancy rosszkedvűen.
Joseph próbált egy kis reményt belepumpálni. – Biztos vagyok benne, hogy
visszakerülsz oda, ahová szeretnél. – Mivel Nancy nem vett róla tudomást,
szerencsét próbált a vejével is. – Még mindig jólesik a nyugdíjas élet, Will?
– Ó, igen. Csupa móka és kacagás – válaszolta Will szarkasztikusan.
– Hát, nálunk most te vagy a főszereplő. Egy-két év, és a tervek szerint Mary
és én csatlakozunk hozzád, úgyhogy figyelünk és tanulunk.
Rosszkedve miatt Will átforgatta néhányszor fejben a megjegyzést, próbálta
eldöntetni, volt-e benne valami kódolt sértés. Aztán annyiban hagyta a dolgot.

Mikor egyedül maradtak, Nancy Phillip bölcsője körül rendezkedett, aztán

maga is előkészült a lefekvéshez. Jeges volt Willel, és csendes, próbálta kerülni a
kontaktust. Szívesen száműzte volna a kutyaházba, csak hát ezzel az volt
elsősorban a probléma, hogy az egész lakás nem volt nagyobb egy kutyaháznál.
Végül előjött a fürdőszobából, bőre hamvas volt és kívánatos rövid
hálóingében. Keresztbe tette a karját, és rászegezte a tekintetét. Will tévézett.
Nancy karjai megemelték telt melleit. Will azon gondolkozott, milyen
elképesztően jól néz ki, de olyan fagyasztóan nézett rá, hogy minden remény
elszállt. – Kérlek, ne hozd ide ezeket az embereket a lakásba.
– Bejönnek, aztán mennek is. Nem is fogsz tudni róla, hogy itt voltak –
makacskodott. Nem akart hátrálni. Ő nem így működött.
Nancy elég határozottan húzta be maga mögött az ajtót. Ha a baba nem
alszik, valószínűleg be is csapta volna. Will hagyta, hogy a szeme elkalandozzon
a tévéről az alatta lévő szekrényre, ahol az utolsó üveg whiskey trónolt.
Gondolatban kinyitotta az ajtót, és töltött magának néhány ujjnyit.

 Nyolc

A SZEMÉLYZET ÉPPEN A BA-179 ELSŐ OSZTÁLYÚ szakaszát

készítette elő a Kennedy repülőtéren történő landoláshoz. Cottle kifejezéstelen
arccal ülte végig az egész utat, ahogy az nála lenni szokott, alig adott életjelet, és
úgy tűnt, teljesen hidegen hagyják a British Airways lenyűgöző varázslatai, a
pezsgő, a cabernet, a kacsa cseresznyeágyon, a csokoládétruffle, a premier előtti
filmek, és az ülés, ami finoman töltött paplannal kiegészített ággyá alakul.
Két szakasszal hátrébb Malcolm Frazier állt egy hosszú, a WC előtt kanyargó
sorban. Feszült volt és merev, mint valami deszka, és a hatodik óra végére elég
ingerlékeny is, hiszen egy szűk kis helyen ült a középső sorban. Eddig az egész
bevetés egy katasztrófa volt, és főnökei egyértelművé tették számára, hogy
egyedül rajta múlik, kikaparja-e magának a mazsolát.
Mostanra pedig határozottan komplikáltabb lett a küldetés. Egyértelmű
vállalkozásból, a könyv biztonságba helyezéséből alakult át teljes körű
nyomozássá, ki kellett deríteni, ki tette le ezt az elképesztő pénzösszeget és
miért. Az volt a feladata, hogy kövesse a könyvet, találja meg a válaszokat, és a
szokásos módon tüntesse el a nyomokat bármilyen szükségesnek mutatkozó
eszközzel. És tipikus módon minden a legszigorúbb titoktartás mellett zajlott,
nagyfőnöke állapota pedig a hisztéria határait súrolta. Lester miniszter úr
kötelezte rá, hogy minden töredék másodpercről tájékoztassa.
Frazier kezdett goromba lenni. Elég dühös volt ahhoz, hogy gyilkolni
kezdjen.
A beszállókapunál a Heathrow repülőtér 5-ös terminálján Frazier elindult
Cottle felé, aki éppen sorban állt az első osztály bejelentkezését végző pultnál.
Tartott tőle, hogy Cottle észreveszi a fedélzeten, és szerette volna eloszlatni a
gyanút. És szeretett volna néhány „ártatlan” kis kérdést is feltenni neki.
– Halló! – szólalt meg Frazier jókedvet szimulálva. – Nézzenek oda, ki van
itt! Én is ott voltam a mai aukción.
Cottle biccentett felé: – Persze, uram. Emlékszem.
– Nem volt semmi, igazam van?
– Teljesen, uram. Nagyon drámai pillanatoknak lehettünk tanúi.
– Szóval egy járaton utazunk! Na és ebben mi van? – mutatott Cottle
aktatáskájára. – Fogadni mernék, hogy tudom, mi van benne.
Cottle kényelmetlenül érezte magát. – Így van, uram.
– Semmi esélyem rá, hogy kitaláljam, ki fogja megkapni? Még mindig
szeretném megvenni, talán üzletet köthetnék a fickóval, aki kiütött a nyeregből.
– Attól félek, nem áll módomban tájékoztatni erről, uram. A cég titoktartási
politikája, meg ilyesmi. – Bejelentették, hogy az első osztályú utasok
megkezdhetik a beszállást. Cottle meglobogtatta a jegyét Frazier felé, és annyit
mondott: – Nos, akkor jó utat önnek, uram – aztán odébb araszolt.

Will felugrott a kanapéról, még mielőtt másodszor megszólalt volna a

csengő. Majdnem tizenegy óra volt, és a fiúk a busszal épp időben érkeztek. A
folyosón várakozott, hogy figyelmeztesse rá őket, csendben kell maradniuk.
Nyílt a liftajtó, és Will kicsit hátrahőkölt, mikor meglátta Spence-t egy
tűzoltóautó-piros háromkerekű kerekes széken görnyedezni, oxigénpalackkal a
csomagtartón. Kenyon ott tornyosult fölötte.
– Ez nem zajos, ugye? – kérdezte idegesen Will.
– Nem egy Harley – válaszolta Spence elutasítóan, és halkan előrekerekezett.
Elég szörnyű társaság voltak ők hárman Will kis nappalijában. Alig szólaltak
meg, suttogtak, és a tizenegy órás híreket nézték a lehalkított tévén. Kenyon
lenyomozta a BA-179-et és megerősítették, hogy időben érkezett. Figyelembe
véve az immigrációügyi és a vámellenőrzést, illetve a taxi menetidejét, a futár
bármelyik percben megérkezhetett.

Frazier szövetségi igazolványát használva átviharzott a vámellenőrzésen,

aztán befurakodott a fecsegő várakozók közé az érkezési oldalon, akik a
repülőről leszálló utasokat várták. Az egyik embere, DeCorso már ott volt.
DeCorso erőszakos külsejű figura volt, bélelt bőrkabátban, rendezetlen
szakállal, és láthatóan sántított. Szó nélkül átnyújtott neki egy nehéz bőrtokot.
Frazier abban a pillanatban megnyugodott, ahogy munkaeszközét a kezében
tudhatta. Becsúsztatta a fegyvert üres válltáskájába, pontosan oda, ahol a
könyvnek kellett volna lennie.
DeCorso néma szoborként állt az oldalán. Frazier tudta, hogy beosztottja nem
várja el, hogy üres társalgásba kezdjenek. Elég régóta dolgozott vele ahhoz,
hogy tudja, nem nagy dumás. És azt is tudta, hogy bármely parancsát az utolsó
betűig teljesítené. A fickó tartozott neki.
Egyedül Frazier közbenjárásának köszönhette, hogy visszatérhetett az 51- es
körzetbe, miután egészségügyi okokból távozni kényszerült. Végül is működését
sehogy sem nevezhetjük dicsőségesnek.
Will Piper tette tönkre DeCorsót. Négy az egy ellen, közeltűzben, és egy
nyamvadt kis FBI-ügynök mindannyiukat leterítette. DeCorso csak néhány
hónappal ezelőtt állt újra munkába, egy nagy rakás fémmel a combcsontjában,
lép nélkül, ráadásul élete végéig lőnie kellett magát Pneumovaxszal, hogy
megelőzze az elfertőződést. A másik hármat rokkantságra ítélte. Az egyiküknek
egy cső állt ki a gyomrából folyamatosan, azon keresztül táplálták. Ő volt a
csapat vezetője, tulajdonképpen irányítása alatt baszódott szét egyszerre minden.
Fraziernek nem kellett volna visszavennie, de ő mégis visszavette.
Mikor Adam Cottle, aki úgy nézett ki, mint valami szédelgő turista, végül
megérkezett gurulós bőröndjével, Frazier állát a magasba emelve annyit
mondott: – Ez ő – aztán rögtön DeCorso mögé rejtőzött, hogy látótéren kívül
kerüljön, Látták, ahogy Cottle a British Airways információs pultja felé veszi az
irányt, ahol egy borítékot nyomnak a kezébe, aztán indul a kijárat felé.
– Itt áll a kocsim a járdánál a taxik mögött. Odaállítottam egy rendőrt, hogy
ne engedje elvontatni.
Frazier megindult. – Keressük meg azt a faszszopót, aki rám licitált.

Követték a sárga taxit, fel a Van Wyck gyorsforgalmi útra. Gyenge volt a
forgalom, úgyhogy kényelmesen szem előtt tudták tartani a célpontot, egyetlen
feszült pillanat nélkül. DeCorso bejelentette, hogy a belvárosi alagút irányába
tartanak – azaz Manhattan felé. Frazier a vállát vonogatta, hullafáradtan, és azt
mormogta: – Totál mindegy.
A taxi a házsor közepén rakta ki Cottle-t. A fiatalember fogta a táskáját, és
megkérte a taxit, hogy várja meg. A bizalom szintje az idő tájt elég alacsony
volt. Ki kellett fizetnie az egészet előre, és csak akkor egyezett bele a taxis, hogy
várakozik a járdánál. Cottle ott állt a járdán, kétszer is leellenőrizte a cetlijét,
mielőtt eltűnt a ház előterében.
– Akarja, hogy bemenjek? – kérdezte DeCorso. Az út másik oldalán álltak,
nem túl messze, ott unatkoztak az autóban.
– Ne. A taxi még várakozik – morogta Frazier. – Szerezz adatot az épület
összes lakójáról.
DeCorso kinyitott egy laptopot, aztán kódolt kapcsolatot létesített a
szerverükkel. Amíg gépelt, Frazier becsukta a szemét, megnyugtatta a vastag
ujjak puha kopogása a billentyűzeten.
Míg aztán: – Jézusom!
– Mi van? – kérdezte Frazier rémülten.
DeCorso átadta a laptopot. Frazier a kezébe vette, és próbált a hosszú listára
fókuszálni fátyolos szemeivel. Aztán vállat vont. – Mi van?
– Majdnem a legalsó, látja?
 Aztán csak észrevette. Will Piper. 6F-es lakás.
Frazier gyömöszölni kezdte az állát, mintha agyagtömböt formázna.
Aztán jött a jelzőzuhatag. – Bassza meg, ezt nem hiszem el. Az a kibaszott
Will Piper! Nem megmondtam azoknak a kibaszott idiótáknak a Pentagonnál,
hogy őrültség elengedni? – A fejét ellepték a dühítő képek, ahogy ott ül Will
elegánsan Lester magánrepülőjén, elégedetten kortyolgatja a whiskeyjét
tizenkétezer méter magasan, és tulajdonképpen ő diktálja a feltételeket.
– De megmondta. Persze, hogy megmondta.
– És most meg itt van, és keresztbe tesz nekünk.
– Hadd eresszek belé egy golyót, Malcolm – mondta DeCorso majdnem
könyörögve. A jobb combját dörzsölgette, ami még mindig sajgott azon a
ponton, ahol Will golyója szétroncsolta a csontot.
– Látókörön kívül van, nem emlékszel?
– De ez nem jelenti azt, hogy ne tehetnék komolyabb károkat benne.
Frazier nem foglalkozott vele. Forgatókönyveket dolgozott ki a fejében,
jeleneteken gondolkozott. Meg kell majd ejtenie egy-két hívást, a ragadozók
piramisának magasabb szintjeihez kellett eljutnia, ahol nagyobbak a tétek. – Egy
nyugdíjas FBI-ügynök, aki ilyen környéken lakik, nem tud lepakolni háromszáz
kilót egy aukción. Valakinek falaz. Rá kell jönnünk, mi történik. Óvatosan. –
Visszaadta a laptopot DeCorsónak.
– Ez a kibaszott Will Piper!

Cottle ott feszengett egy furcsa városban, valami lakásban, és suttogva,

vidáman társalgott egy kövér, beteg emberrel, aki kerekes székben ült, hasonlóan
koros barátjával és egy fiatalabb férfival, aki feltűnően nagy és fenyegető volt.
Will érezte, hogy a kölyök inkább érzi magát drogkereskedőnek, mint
antikvár könyvárusnak.
Cottle kicipzározta a táskáját. A könyv védőfóliába volt tekerve, mint valami
puha, duci kocka. A kerekes székben ülő férfi kapkodott utána, mint valami
gyerek, Cottle nem tehetett semmit. Spence mindent megtett, hogy meg bírja
tartani a nehéz könyvet, de aztán rögtön az ölébe kellett engednie. Óvatosan
tekergette le róla a fóliát, és hagyta, hogy a földre csússzon.
Will figyelte, ahogy bontogatja a hagyma leveleit, és ahogy egyre közelebb
és közelebb kerül a borjúbőrhöz. A pillanat fontossága ellenére mindenekelőtt
azon aggodalmaskodott, mi van, ha Kenyon esetleg rálép a védőfóliára, és
felébreszti Phillipet egy buborékdurranás-sorozattal.
Mikor az utolsó réteget is eltávolította, Spence óvatosan felnyitotta a borítót.
Megállt az első oldalnál, és csak bámulta. A válla fölött Kenyon hajolt mélyen
előre, és halkan azt suttogta: – Igen.
A szoba túlsó végéből a tintával írt vonalak olyan sűrűnek tűntek, hogy az
oldal majdhogynem fekete volt. A neveket kézírásban olvasni kissé más
távlatokat adott a dolognak, mint modern, steril betűket olvasni Shackleton
számítógépes adatbázisában. Egy emberi lény több tízezerszer mártotta bele a
lúdtollat a tintatartóba, hogy végigírhassa ezeket az oldalakat. Mi a fenére
gondolhatott eközben az, aki ezt leírta? Ki volt ő valójában? Hogyan volt képes
ekkora hőstettet végrehajtani?
Cottle törte meg a varázslatot. Kifejezéstelen tekintete ellenére pontosan
fejezte ki magát. – Szakértőket is bevontak. Oxbridge-i figurákat. Senkinek nem
volt lövése arról, hogy mi ez, és honnan van, azon a nyilvánvaló tényen túl, hogy
születések és halálozások nyilvántartásáról van szó. Azon gondolkoztunk,
maguk vajon tudnak-e valamit a könyv hátteréről?
Spence és Kenyon egyszerre néztek fel. Spence meg sem szólalt, úgyhogy
Kenyon volt kénytelen diplomatikus, kitérő választ adni. – Nagyon foglalkoztat
minket a korszak. Mennyi minden történt a tizenhatodik században. Különleges
könyvről van szó, és mi el is fogjuk végezni a szükséges kutatómunkát. Ha
találunk válaszokat, örömmel fogjuk értesíteni.
– Ezért igencsak hálásak lennénk. Természetesen elég kíváncsiak vagyunk. Jó
sok pénzt tettek le egy olyan könyvért, aminek a jelentőségéről semmit nem
lehet tudni. – Cottle körbepásztázta a szobát. – Ez a maga lakása, uram?
Will gyanakodva nézett Cottle felé. Volt valami meglepő a megjegyzéseiben,
amin igencsak megütközött.
– Igen, az enyém.
– Ön is New York-i, Mr. Spence?
Spence kitérő választ adott. – Mi a messzi nyugatról jöttünk. – Úgy döntött,
témát vált. – Egyébként maga segíthetne nekünk.
– Ha tudok.
– Mondjon valamit a könyv volt tulajdonosáról, erről a Cantwell nevű
fickóról.
– Nemrég kerültem a céghez, de a többiek azt mondták, ügyfélkörünk tipikus
tagja, rengeteg földdel, kevés pénzzel. A szakmai vezetőm, Peter Nieve utazott
Cantwell Hallba, hogy ellenőrizze a szállítmányt. Ez egy régi vidéki kúria
Warwickshire-ben, ami évszázadok óta a család tulajdonában van. Lord Cantwell
is ott volt, de Nieve-et leginkább az unokája foglalta le.
– Mit mondtak a könyvről?
 – Nem sokat, gondolom. Lord Cantwell úgy emlékszik, mindig is a család
tulajdonába tartozott. Elképzelése szerint a családja évszázadok óta birtokolja,
de konkrét családi történet nem tartozik hozzá. Azt mondja, valamiféle városi
nyilvántartás lehet. Talán a kontinensről, mivel elég sokféle nyelvet válogattak
benne össze. Egyáltalán nem kötődött hozzá.
Ugyanakkor az unokája igen.
– Hogyhogy? – kérdezte Spence.
– Peternek azt mondta, a lány mindig is vonzalmat érzett a könyv iránt.
Az unoka sosem tudta megmagyarázni, miért van ez, de érezte, hogy
különleges dologról van szó, és nem akarta, hogy túladjanak rajta. Lord Cantwell
másképp érzett.
Spence becsukta a borítót. – Ez minden? Ez a sok ember csak ennyit tud a
könyv történetéről?
– Nekem csak ennyit mondtak, igen.
– Volt egy másik licitáló is – jegyezte meg Spence.
– Egy másik licitvezető résztvevő – válaszolta Cottle.
– Ő kicsoda?
– Nincs rá felhatalmazásom, hogy erről beszéljek.
– Hová való? – kérdezte Kenyon. – Ezt esetleg el tudná mondani nekünk?
– Amerikai volt.
Mikor Cottle elment, Will megjegyezte: – Mintha kíváncsi lett volna, kik
vagyunk, nem gondoljátok?
Spence felnevetett. – Majd belepusztulnak, hogy valaki többet tud a
könyvről, mint ők. Szerintem majd’ beszarnak félelmükben, hogy kiderül, áron
alul adták el.
– Pedig ez történt – mondta Kenyon.
– Egy amerikai licitált ellened – mondta Will.
Spence a fejét rázta. – Baromira remélem, hogy az a seggfej nem Nevadában
dolgozik. Óvatosnak kell lennünk, vigyáznunk kell magunkra.
– Megérintette a könyv borítóját az ujjhegyével. – Nos, Will, nem akarsz
belenézni?
Kivette Spence öléből, és visszaült a kanapéra. Aztán kinyitotta valahol, és
néhány percre beleveszett ebbe a régmúlt életeket idéző litániába, a lelkek
könyvébe.

 Kilenc

COTTLE VISSZAUGROTT A VÁRAKOZÓ TAXIBA, ÉS a Grand Hyatt

Hotelbe vitette magát, ahol szobát foglaltak neki. Azt tervezte, hogy gyorsan
megmosakszik, aztán járkál egyet a városban. Lehet, hogy talál egy-két klubot
is, mielőtt átadja magát a fáradtságnak e váratlanul hosszú nap végén. A taxi
elindult, ő pedig rövid hangüzenetet hagyott Toby Parfitt céges telefonján,
tudatta vele, hogy sikeresen kézbesítette az árut. Még egy hívást meg kellett
ejtenie, de ezzel várt, amíg egyedül lesz a hotelszobában.
Fraziernek meghatározó döntést kellett hoznia: követi a futárt, és szerez
néhány talán fontosnak bizonyuló információt, vagy egyenesen Piper és a könyv
után indul. Tudnia kellett, Piper egyedül van-e. Milyen helyzetbe kerülne, ha
erőszakkal hatolna be a lakásba? Biztosan megkövezik, ha ma éjjel a
rendőrségről kell kiszabadítani.
Jó lett volna, ha van vele egy másik csapat is, de nem volt. Ösztöneire
hallgatott, és mivel tudta Cottle elhalálozásának időpontját, úgy döntött, először
a futár után indul. Mikor DeCorso elindult Will háza elől, Frazier felpillantott a
hatodik emeleti, kivilágított ablakokra, és azt suttogta maga elé: „még
visszajövök”.
A belvárosban rakta ki Cottle-t a taxi, a Hyatt Vanderbilt sugárút felőli,
grandiózus bejáratánál, ahol a fiatalember egy mozgólépcső segítségével a
mélyen fekvő előcsarnokba ereszkedett. Frazier és DeCorso a lift mellől
figyelték, ahogy bejelentkezik. Ő fog odajönni hozzájuk.
Frazier odasúgta DeCorsónak: – Ijessz rá, de nem kell szarrá verni.
Beszélni fog. A csávó csak futár. Tudd meg, mit tud Piperről, és hogy miért
akarta megvenni a könyvet. Kérdezd ki, volt-e még valaki a lakásban. Ismered a
dörgést.
DeCorso morgott egyet, Frazier pedig besurrant a sarokban lévő bárba,
mielőtt Cottle észrevenné.
Frazier sört rendelt, és talált is egy üres asztalt, ahol gondjaiba vehette.
A felét már megitta, mikor a telefonja csörgött.
Az egyik embere volt vonalban a Hadműveleti Központból, sietősen darálta a
szavakat. – Találtunk némi információt a célszemélyről, Adam Cottle-ról.
Fraziert nem volt könnyű meglepni, de ezek a hírek kiverték nála a
biztosítékot. A beszélgetést egyszerűen azzal zárta le, hogy zaklatottan annyit
mondott: – Rendben. – Aztán csak bámulta a kezében a BlackBerryt, próbálta
eldönteni, hívja-e DeCorsót. Letette a telefont az asztalra, aztán néhány korttyal
megitta a sör másik felét is. Talán túl késő van már ahhoz, hogy megállítsa.
Hagynia kéne, hadd menjen a dolog a maga útján. Lehet, hogy pokolian
megfizet ezért, de hagynia kell. A sors a legátkozottabb dolog, gondolta, a világ
legátkozottabb dolga.

DeCorso követte Cottle-t a liftig, felpillantott, és farkasszemet nézett a

plafonra erősített kamerával. Ha bármi történne, a rendőrség rá fog
összpontosítani – ez száz százalék –, miután minden más liftben tartózkodót
kizártak. Nem számított semmit. DeCorso nem létezett. Az arca, az
ujjlenyomata: egyetlen adatbázis sem tartalmazott róla semmit a Groom-tavi
személyes aktáján kívül. A megfigyelők elérhetetlenek. A rendőrség árnyképet
kergetne.
Cottle megnyomta a megfelelő emelethez tartozó gombot, aztán udvariasan
megkérdezte: – Hányadik emeletre? – DeCorso volt az egyetlen, aki semmilyen
gombot nem nyomott még meg.
– Ugyanoda, mint maga – válaszolta DeCorso.
Mindketten a huszonegyedik emeleten szálltak ki. DeCorso lemaradt, mintha
a szobakulcsa után keresgélne, míg Cottle ellenőrizte az előtérbe kirakott táblát,
aztán balra fordult. A folyosó hosszú volt és kihalt.
Szabadnak tűnt és könnyednek, ahogy húzta maga után a táskáját, egy szingli
fickó, akinek minden költségét fizetik, na meg egy éjszaka New Yorkban. A
legjobb pillanatban lépett át a holtponton.
Ahogy a kulcsot a zárba csúsztatta, felvillant egy zöld lámpa. A táskája még
végig sem söpörte a küszöböt, mikor zajt hallott, és hátrafordult. A fickó a liftből
ott volt egy méterre tőle, és egyre közeledett.
Cottle meglátta, és felkiáltott: – Hé!
DeCorso berúgta maga mögött az ajtót, aztán gyorsan beszélni kezdett:
– Nem vagyok rabló, beszélnem kell magával.
Érthetetlen módon Cottle nem úgy tűnt, mint aki meg van ijedve. – Á,
valóban? Akkor húzz innen a faszba, és hívjál telefonon. Süket vagy, haver?
Húzz a faszba!
DeCorso konstatálta, hogy hihetetlen dolog történik. Valami nem működött.
A kiscsávónak remegnie kellett volna és az életéért könyörögni, pénztárcáját
ajánlgatva. Ehelyett azonban keményen helyt állt. DeCorso követelőzni kezdett:
– Mondd el, mit tudsz Will Piperről, arról a fickóról, akivel az előbb találkoztál.
Cottle ledobta a táskáját, néhányszor megropogtatta az öklét, bunyóhoz
melegített. – Nézd, nem tudom, ki a fasz vagy, de vagy elindulsz magadtól
kifelé, vagy összetörlek, és egyenként dobálom ki a darabjaid.
DeCorsónak torkán akadt a szó, látván milyen agresszív a kiscsávó, de aztán
mégis figyelmeztette: – Ne tedd a dolgot nehezebbé, mint amennyire már
önmagában is nehéz. Szarba tenyereltél, haver. Most már kénytelen vagy
sodródni az árral.
– Kinek dolgozol? – erősködött Cottle.
DeCorso hitetlenkedve csóválta a fejét. – Te teszel fel nekem kérdéseket?
Ugye most viccelsz? – Eljött a továbblépés ideje. Kivett egy bicskát a
kabátzsebéből, és egy csuklómozdulattal kikattintotta a pengét. – Miért kellett a
könyv Pipernek? Volt vele valaki ma éjjel? Mondd el, és itt sem vagyok. Ha
játszol velem, megkeserülöd.
Cottle válaszképpen összehúzta magát, és hirtelen nekirontott DeCorsónak,
az ajtóhoz csapva a férfit. A támadás erejétől a bicskát a szőnyegre ejtette.
DeCorso ösztönösen Cottle tarkójára csapott ököllel, és sikerült egy kis helyhez
is jutnia, miután állon térdelte.
Fél méterre voltak egymástól. Csak egy másodpercük maradt, hogy egymásra
nézzenek, mielőtt újra egymásnak esnek. DeCorso látta, ahogy Cottle profi
harcos módjára összekuporodik, ami csak tovább növelte zavarát. Lepillantott a
késre, és Cottle ezt fel is használta egy újabb támadásra, rászabadítva egy
sorozat ütést és rúgást, amelyek egytől egyig a nyakat és a lágyékot támadták.
DeCorso súlyelőnyét felhasználva ellökte Cottle-t, eltávolítva az ajtótól.
Körbenézett a szobában, hogy újabb fegyvert találjon. A fickó nem fogja hagyni,
hogy visszaszerezze a kést, puszta kézzel pedig nem fogja tudni hatástalanítani.
Ahhoz túl jó volt a csávó.
DeCorso előrenyomult, ellenfele pedig elég balszerencsés volt ahhoz, hogy
hátralépve gurulós bőröndjébe botoljon, és elveszítse az egyensúlyát.– Csúnyán
a hátára esett, feje nem sokkal az éjjeliszekrény mellett landolt. DeCorso
kemény testének mind a száztíz kilójával kevésbé méretes ellenfelére vetette
magát, és hallotta, ahogy egy szusszanással kiszorul mellkasából a levegő.
Mielőtt Cottle vissza tudott volna rúgni vagy valahogy megüthette volna,
DeCorso a rádiós ébresztőóra után nyúlt, és kitépte a villásdugót a falból. Vad
őrjöngések közepette Cottle arcába vágott a durva műanyag dobozzal, aztán csak
püfölte és püfölte, mint valami cölöpverő gép, míg a doboz műanyag
szilánkokká és áramkörlapokká nem mállott. Cottle arcából nem maradt más,
mint valami pépes massza alvadt vérből és törött csontokból. A váladékon
keresztül hörgés és káromkodás hallatszott.
 DeCorso térdre ereszkedett, és körbeforgott, hogy a kését megtalálja.
Hol lehet?
Aztán észrevette, ahogy éppen felé hasít; Cottle markolva szorította. A penge
átvágta a kabátját, aztán megakadt, elég sokáig ahhoz, hogy DeCorso mindkét
kezét Cottle alkarjára szorítva keményen a fickó saját térdére csapja.
Cottle felordított, DeCorso pedig elvesztette önuralmát. Az éveken át tartó
kiképzés és fegyelmezettség hirtelen nem volt sehol, mint mikor hidat sodor le
az ár a pilléreiről. A kés most az ő kezében volt, és anélkül, hogy akár egy
másodpercre eljutott volna a tudatáig, előrehajolt, és végigvágott a férfi már
amúgy is véres nyakának jobb oldalán, teljesen átvágva a nyaki verőeret, aztán
hátradőlt, hogy ne érje el a kiömlő vér.
DeCorso ott ült és nézett, zihálva és levegőért küzdve, míg Cottle el nem
vérzett.
Mire végre össze tudta szedni magát, fogta Cottle pénztárcáját és útlevelét, és
a látszat kedvéért beletúrt az utazótáskájába, szétdobálva mindent, ami benne
volt. Megtalálta a hivatalos papírokat Piper címével, és zsebre vágta.
Aztán lelépett, még mindig levegőért küzdve.
Az újságok vagy két napig tele lesznek a hírrel, aztán a város hírnökei
érdeklődésüket vesztik. Saját hotelszobájában esett áldozatul a fiatal üzletember
az erőszakos rablótámadásnak.
Tragikus, de hát ilyesmi minden nagyvárosban megtörténik.
Willt teljesen el is kerüli a hír. Ő most mással van elfoglalva.

Mindeközben Londonban kezdtek riadót fújni, miután az egyébként minden

tekintetben megbízható Cottle második hívását már nem ejtette meg. Az
ügyeletes tiszt eléggé aggódott, ezért felhívta Cottle mobilját, de választ nem
kapott. Az éjszaka közepén jártak az Egyesült Királyság hírszerző központja
Vauxhall Cross-i modern épületének mélyén, ahol a lámpák folyamatosan
fényesen világítottak. Cottle részlegvezetőjének végre sikerült elérnie egy
asszisztenst, aki felhívta a Grand Hyattet, hogy bejelentkezett-e már.
Egy irodai alkalmazott ment fel Cottle szobájába, és miután verte egy kicsit
az ajtót, pokoli látvány részese lehetett.

 Tíz

KENYON KEZÉBEN VOLT A KÖNYV, HOSSZÚ UJJAIVAL, fölé

görnyedve, tiszteletteljes testtartással lapozta az oldalakat. Az 51-es körzetben
töltött évei alatt egyetlenegyszer sem lehetett része akkora luxusban, hogy egy
megfigyelő idegeket borzoló, kemény pillantása nélkül kezébe vehessen egy
ilyen könyvet.
A három férfi semmilyen hangot nem adott ki, Willt mégis kellemetlenül
érintette, mikor nyílt a hálószoba ajtaja.
Nancy hunyorgott rájuk pongyolájában.
– Sajnálom – mondta Will –, azt hittem, csendben vagyunk.
– Nem tudtam aludni.
A kerekes székében ülő Spence-re nézett, aztán a kanapén ülő Kenyonra,
ölében a nyitott könyvvel.
Spence szólalt meg. – Mrs. Piper, elnézését kell kérnem, amiért így magára
törtünk. Már indulunk is.
Nancy nagy morcosan a fejét ingatta, aztán eltűnt a fürdőszobában.
Will láthatóan hibásnak érezte magát, egy férj, aki rossz fát tett a tűzre.
De legalább Phillip nem sírt.
– Vissza tudnád csomagolni, Alf? Mennünk kéne – mondta Spence.
Kenyon nem vett róla tudomást. Bele volt merülve a dologba. A könyv első
és hátsó borítóján lévő üres oldalakat hasonlította össze, ujjbegyeivel
nyomkodva a felületet.
– Valami nincs rendben a hátsó borítóval – suttogta. – Ilyet még soha nem
láttam.
Odavitte a kerekes székhez, és Spence ölébe tette. – Mutasd! – kérlelte
Spence.
– Túl vaskos. És szivacsos. Látod?
Spence a mutatóujjával nyomkodta a hátsó borítót. – Igazad van. Will, nincs
egy éles késed?
– Fel akarod vágni? – kérdezte Kenyon.
– Épp most fizettem háromszázezer dollárt az élményért.
Willnek volt egy szép kis összecsukható William Henry zsebkése, éle, mint a
borotva, karácsonyra kapta a lányától.
Éppen turkálni kezdett utána a dohányzóasztal fiókjában, mikor Nancy kijött
a fürdőszobából, a szeme olyan szúrós volt, mint a kés hegye, amit Will keresett.
Aztán behúzta maga mögött a hálószoba ajtaját.
Spence elvette a zsebkést, és nagy merészen egy húszcentis rést vágott a
borítón. Aztán beillesztette a pengét, felfeszítette a papírt, és próbált egy kis
fényt beengedni. – Nem látom jól, nincs egy csipesze?
Will felsóhajtott, aztán elindult a fürdőszoba felé Nancy csipeszéért.
Spence benyomta a csipeszt a nyíláson, majd addig keresgélt és matatott, míg
valami elő nem bukkant. – Van valami odabent! – Szép lassan kihúzta.
Egy összehajtott pergamenlap.
A krémszínű lap meglepően friss és rugalmas volt, régóta védve volt a
fénytől és az időjárás viszontagságaitól. Kihajtotta egyszer, aztán még egyszer.
Archaikus, folyamatos kézírással írták, pontosan az oldal közepére, nagy
gonddal kivitelezve. – Alf, nincs nálam a szemüvegem. Mi ez? – adta át a lapot a
barátjának.
Kenyon vizsgálni kezdte, hitetlenkedve rázta a fejét. Végigolvasta magában,
aztán motyogni kezdett. – Ez hihetetlen. Hihetetlen.
– Micsoda? – fújtatott Spence türelmetlenül. – Micsoda!
Barátja szemei hirtelen bepárásodtak. – Ez egy vers, pontosabban egy
szonett. 1581-es dátummal. A könyvről szól, ebben biztos vagyok.
– Te mi a francról beszélsz! – csattant fel Spence kicsit hangosabban, Will rá
is villantotta a szemét. – Olvasd fel nekem!
Kenyon hangosan olvasni kezdte, fojtott, de érzelemtől fátyolos hangon.

Sorsrejtély

Mikor szeszélyes sorsot szánt nekünk,

Isten pokol s menny kapuját kitárta,
Biz bölcs ki inkább várt, amíg el nem tűnt
Ki ily titokra bukkant, vele vált halálra.
Legjobb, ha rejtegetjük és leplezzük
Egytől egyig e rejtély szilánkjait,
Különben büszke népeké, bolond fejük
felfogni mindent képes azt hiszik;
Az első bír Prométheusz tüzével,
A második flamand szeleknek hódol
A harmadik a próféta egében,
És még egy közel a tékozló fiúhoz;
Aztán ha az alázatos meghallja,
 Dicsérje Istent áradó imája.

W.Sh.
1581

Kenyon remegett az izgatottságtól. – W. Sh.! Jézusom!

– Ez jelent számodra valamit? – kérdezte Will.
Kenyon alig bírt megszólalni. – Barátaim, azt hiszem, ezt Shakespeare írta!
William Shakespeare! Tudja valamelyikőtök, melyik évben született?
Nem tudták.
– Van egy számítógéped?
Will egy magazin alatt találta meg a laptopot.
Kenyon szó szerint magához ragadta, hogy felmenjen a netre, aztán egy a
Google keresője által megtalált Shakespeare-oldalra lépett. Szemei
végigtáncoltak az első néhány bekezdésen. – 1564-ben született. 1581-ben
tizenhét éves. Ifjúkoráról alig tudunk valamit. 1585-ig nem volt jelen a londoni
színházi életben. Stratford-upon-Avon Warwickshire-ben van.
Ahol Cantwell Hall is. – Visszapillantott a pergamenre. – Ki ily titokra
bukkant, vele vált halálra. Ez egy szójáték! Bukkant vele – Cantwell.
Shakespeare nagy szójátékos volt, tudjátok. Ez egy versben írt rejtvény.
Rengeteg nyomot említ, és biztos vagyok benne, hogy ezek a könyv
eredetéhez vezetnek! És Cantwell Hallban vannak elrejtve, ebben biztos vagyok,
Henry!
Spence-nek leesett az álla. Egy leheletnyit feljebb tekerte az oxigénpalackot,
hogy erőt gyűjthessen. – A pokolba is! Igazam volt – ez a könyv tényleg
különleges! Oda kell mennünk, ebben a pillanatban.
Többes szám első személyben beszélt, de közvetlenül Willre nézett.

Mikor találkoztak az autónál DeCorsóval, Fraziernek meg sem kellett

kérdeznie, hogy ment a dolog. Az arcára volt írva.
– Mi történt?
– Profi volt a fickó.
– Jól vagy?
DeCorso megérintette duzzadt ajkát. – Profi volt! – mondta
védekezésképpen.
– Kiszedtél belőle valamit?
– Nem.
 – Miért nem?
– Bunyózni kezdett. Vagy ő, vagy én.
Frazier a fejét rázta. – A kurva életbe!
– Sajnálom. – Átnyújtotta Fraziernek Cottle papírjait.
Frazier ellenőrizte a tárcát. Egy jogosítvány, egy hitelkártya, némi készpénz.
Útlevele átlagosnak tűnt.
DeCorso most rakta össze a fejében az eseményeket. – A fickó kommandós
kiképzést kapott. Szerencsém volt. Akár a helyében is lehetnék.
– A hírszerzőknél dolgozott.
– Erre mikor jött rá?
– Egy perccel azelőtt, hogy a szobába bementél.
– Miért nem mondta el nekem?
– Tudtam, hogy rendben lesz a dolog.
DeCorso dühösen keresztbe rakta a karját ziháló mellkasa előtt, és
elhallgatott.
Frazier a fejét rázta. Lehet egy egyszerű kis bevetés elbaszottabb ennél?
Frazier egy lista összeírásával töltötte az idejét a bárban. Most odalökte
DeCorso elé, aki elég roskatagnak tűnt ott a sofőrülésben. A hoteltól néhány
saroknyira, egy padkánál parkoltak le. – Keresd ki nekem ezeket a halálozási
időpontokat.
– Kik ezek?
– Will Piper családja. Az egész rokonság.
DeCorso csendben dolgozott, még mindig fortyogva és erősen zihálva.
Néhány perccel később annyit mondott: – Átraktam a BlackBerryre.
Ahogy megszólalt, a telefon is megcsörrent. Frazier megnyitotta a levelet, és
átnézte a halálozási időpontokat, mindenkiét, aki csak számított Willnek ezen a
világon.
– Na ez végre egy jó hír – mondta. – Nagyon is jó.

 Tizenegy

WILL MÁSNAP KORÁN REGGEL KIUGROTT AZ ágyából, hogy fusson

egyet, mielőtt a család felébred. A nap már erős volt és hívogató, fénye, mint
valami aranykardé, átszúrt a két függöny között.
Felkapcsolta a kávéfőzőt, és úgy nézte, ahogy lecsöpög a filteren át a
folyadék, mintha hipnotizálni akarná. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy
csak akkor vette észre Nancyt, mikor odalépett a hűtőhöz, hogy kivegyen egy kis
narancslét.
– Sajnálom, ami előző este történt – jegyezte meg sietősen. – Megkapták a
könyvüket, és mentek is.
Nancy oda sem figyelt. Ennek így is kellett lennie.
Will elég sután próbálkozott tovább. – Nagyon ott volt a könyv.
Egyszerűen hihetetlen.
Nancy hallani sem akart róla.
– Egy verset találtunk a könyvbe rejtve. Azt mondják, William Shakespeare
írta.
Will érezte, hogy Nancy alig győzi takargatni, mennyire érdekli.
– Ha látni akarod, lehúztam a nyomtatóval, és beraktam egy példányt az
asztal felső fiókjába.
Mivel erre sem reagált, Will taktikát váltott és megölelte, Nancy teste viszont
passzív maradt, csak a poharat tartotta el magától. Will hagyta, és csak annyit
mondott: – Ennek sem fogsz örülni, de néhány napra Angliába utazom.
– Will!
De ő már begyakorolta a beszédet. – Már felhívtam Holdvirágot.
Bármennyi időre el tud jönni, amikor csak szükségünk van rá. Henry Spence
fizeti a dolgot, meg ad egy rakás pénzt is, amit minden bizonnyal fel fogunk
tudni használni. Egyébként meg már a falat kapartam, hogy valamit
csinálhassak. Jót tenne, nem gondolod?
Nancy őrjöngött. Pupillái összeszűkültek, orrlyukai kitágultak. Kijött a
sarokból, erősen gesztikulálva, mint aki bokszol. – Van fogalmad arról, hogy ez
hogyan esik nekem? – fújtatott. – Veszélybe sodorsz bennünket!
Veszélybe sodrod Phillyt. Te most tényleg azt hiszed, hogy azok a fickók ott
Nevadában nem fognak rájönni, hogy az ő szemétdombjukon kapirgálsz?
– Semmi olyasmit nem teszek, amivel felrúgnám a velük kötött egyezséget.
Csak egy kis kutatómunka. Meg kell próbálnom megválaszolni néhány kérdést
egy haldokló kedvéért.
– Kinek a kedvéért?
– Láttad tegnap abban a kerekes micsodában, oxigénnel. Ismeri a halálozási
időpontját. Egy hete van hátra. Ő maga utazna el, ha egészséges lenne.
Nancyt nem lehetett kibillenteni. – Nem akarom, hogy elmenj.
Tehetetlenül néztek egymásra. Aztán Philly sírni kezdett, Nancy pedig
eldübörgött, szó szerint dübörgött a lábával a konyhakövön, faképnél hagyva
Willt feketekávéjával, és ehhez passzoló hangulatával.

Frazier majd felrobbant, mert annak ellenére, hogy a kormány hatalmas

összegekkel látta el őket, egy szobában kellett aludniuk, mivel a New York-i
hotelárak nem fértek bele az intézmény által biztosított napi keretbe.
Másodosztályú hotel volt, mint ilyen, piszkos, foltos szőnyeggel, Isten tudja
milyen áporodott kipárolgásokkal. Frazier végignyúlt egy franciaágyon, egy
csésze szörnyű kávét kortyolt alsónadrágjában, amit a szobaszerviz hozott fel
neki. Távolabb, a másik ágyon DeCorso dolgozott a laptopján, fején jókora
fejhallgatóval.
Frazier telefonja csörgött, kapcsolták neki Lester privát vonalát a
Pentagonból. Érezte, ahogy a gyomra akaratlanul összerándul.
– Frazier, ezt most nem fogja elhinni – mondta Lester a bürokraták egy élet
alatt elsajátított visszafogott dühével. – Ez a Cottle nevű fickó a cégnek
dolgozott! A hírszerzésnél volt!
– Ezt kapták, amiért a barátaik után nyomoztak – válaszolta Frazier.
– Nem tűnik túl meglepettnek.
– Azért, mert tudtam a dologról.
– Hogyhogy tudta? Előtte vagy utána?
– Előtte.
– És mégis hagyta, hogy megöljék? Tényleg ezt akarja most közölni velem?
– Nem hagytam, hogy megöljék, ő támadta meg az emberemet.
Önvédelem volt, egyébként pedig eljött a napja, hogy meghaljon. Ha mi nem
tesszük meg, megtette volna egy klubszendvics vagy egy esés a
zuhanyzófülkében. Egyébként is halott volt.
Lester elég sokáig hallgatott ahhoz, hogy Frazier kezdje azt hinni,
szétkapcsolt a vonal. – Jézusom, Frazier, ez a dolog az agyára fog menni.
Egyébként szólnia kellett volna.
– Rajtam csattan az ostor, nem magán.
– Ezt mindenképp méltányolom, de egy probléma azért mégis van. A britek
begőzöltek.
– Tudjuk, mi volt a küldetése?
– Gyanakvóak lettek – mondta Lester. – Mindig is piszkálta az oldalukat
Vectis, legalábbis a régi motorosokét.
– Tudják, hogy a könyv a Könyvtárhoz tartozik?
– Egészen biztosan. A Védelmi Minisztériumuknak és a katonai
hírszolgálataiknak elég informális emlékük van ahhoz, hogy rögtön Vectisről
sutyorogjanak, amint előállunk valami vérőrült, jóslatokra hagyatkozó
elképzeléssel – amelyek aztán igazolódnak is! A Segítő Kéz ügyében egyre
jobban előrehaladunk. Meg vannak győződve róla, hogy többet tudunk
Caracasról, mint amennyit nekik elmondunk, és őszintén szólva már
hányingerünk van a kérdéseiktől és a folyamatos panaszkodásuktól. Maga és én
nagyon is jól tudjuk, hogy a britek egy szempillantás alatt visszavennék a
Könyvtárat, ha tehetnék.
– Ez biztos, hogy így van.
– Hülyék voltak, mikor 1947-ben ideadták nekünk, de ez már régi történet.
– Mi volt a tervük?
– Beültették egy emberüket az aukciós házba, hogy rajta tarthassák a
szemüket a könyvön. Lehet, hogy ugyanúgy akadtak rá, mint mi, az internetes
szűrő segítségével. Lehet, hogy el akarták lopni, magát meg elcsípni, hogy a
kezükben tarthassanak. Ki tudja. Megtudták, hogy maga a Groom-tó mellől jött.
Mikor egy másik vásárló szerezte meg, mentek az orruk után, hogy lássák, hová
is vezetnek a nyomok. Egészen biztos, hogy befolyásuk alá akartak vonni
minket, ebben biztos vagyok.
– Mi lesz most a feladatom? – kérdezte Frazier.
– Szerezze vissza a könyvet. És találja ki, mit akar ez a kurva Will Piper.
Aztán tegyen minket védetté. A Caracas-esemény már itt van a nyakunkon, és
persze magának mondanom sem kell, hogy bárki, aki a Segítő Kéz akciót
elbassza, halál fia. Rendszeres jelentést kérek.
Frazier kinyomta a telefont. Caracastól mindenki kezdett meghülyülni.
Az 51-es körzetben folyó adatbányászat legfőbb célja az volt, hogy jövőbeli
eseményekről szerzett információk segítségével mutassanak irányt bizonyos
politikai előkészületeknek. De a Segítő Kéz eddig nem tapasztalt mértékben vette
igénybe erőiket. Frazier nem volt politikus alkat, de abban biztos volt, hogy
jelenleg a legkisebb széllökés is elsodorhatja a kormányt.
El a pokolba.
Rosszkedvűen DeCorsóra nézett; a fickó el volt veszve a fejhallgatója alatt.
Az arca olyan volt, mintha most hozták volna a húsraktárból. Egész délelőtt
Fraziert tömködte mindenféle adattal, kémkedésének eredményével: Piper
felhívta a dadát, hogy még néhány óra segítséget kérjen tőle. Ő maga elment
néhány napra, de azt nem mondta, hová. Végül még egy csapat megfigyelő folyt
bele a dologba. Az egyik emberük követte Pipert, aki a folyópart mentén reggeli
futását végezte. Bevásárolni ment a feleségével és a gyerekkel. Szokásos
szombat délelőtt.
De DeCorso most valami komolyabbal állt elő. Néhány percig keresgélt a
neten, hogy válaszokat keressen olyan kérdésekre, amelyeket Frazier biztosan fel
fog tenni. Mikor végzett, levette a fejhallgatóját. Nem egyszerűen méretes volt,
hanem egyenesen szeizmikus. Mint egy nyolcas fokozatú földrengés.
Frazier látta az arcán, hogy valami fontosat fog mondani. – Mi van? Mi van
már megint?
– Ismeri Henry Spence-t, ugye? – kérdezte DeCorso.
Frazier bólintott. Mindent tudott a 2027 Clubról, erről a csapat ártalmatlan
vénemberről. Meg volt róluk a véleménye. A megfigyelők időről időre
ellenőrizték őket, de az volt a róluk kialakult vélemény, hogy a Spence-féle
társaság nem volt több dicsőséges nyugdíjasklubnál. Nem csinálnak bajt, nem
szegnek szabályt. A pokolba is, még az is lehet, hogy belép, ha lecsengette az
idejét, már ha beveszik – na, ez nem valószínű!
– Mi van vele?
– Most hívta Pipert, mobilról vonalast, szóval lövésük sincs róla, hogy
lehallgatjuk őket. Spence New Yorkban van. Vett Pipernek egy első osztályú
jegyet Londonba, oda-vissza, a visszaút időpontja nincs megadva.
Ma éjjel indul.
Frazier a szemét forgatta. – Az istenit! Tudtam, hogy Piper nem egyedül van
a dologban, de hogy épp Henry Spence? Van neki ennyi pénze, vagy valaki
másnak falaz?
– Elég komoly lóvéja van. A halott feleségéé volt. De van itt még valami.
Frazier megrázta a fejét, aztán szólt, hogy álljon elő vele.
– Beteg lett. Nyolc nap múlva halott. Kérdés, hogy természetes okok miatt,
vagy miattunk.
Frazier a nadrágját húzta. – Azt csak az Isten tudja.

 Tizenkettő

WILL JÓL ÉREZTE MAGÁT, HOGY KIMOZDULHATOTT, könnyedén

utazgatott, mint a régi szép időkben. Kiváló éjszakája volt, jól aludt a kényelmes
első osztályú ülésben, amit a sors kiszámíthatatlansága okán, bár ő erről nem
tudott, a fiatalon elhunyt Adam Cottle-nak szántak. Will nem volt túlságosan
tapasztalt nemzetközi utazó, de volt már egy párszor Angliában és Európában, az
FBI megbízásából. Néhány éve még egy előadást is tartott a New Scotland
Yardnál, az volt a címe, hogy „A szex és a sorozatgyilkos – Az amerikai
tapasztalat”. Egész sokan voltak, és utána néhány rangidős detektív elvitte egy
kocsmatúrára, ami nem meglepő módon amnéziába torkollott.
Most pedig itt pöfögött ezen a sík angol vidéken, a Chiltern Rail első osztályú
kocsijában; egy órája hagyta el Marylebone állomását a birminghami vonalon. A
szürkén terpeszkedő London a különböző tónusú művelt földterületeknek
engedte át a helyét, különböző zöldeket és barnákat mutató paletta, amelyet az
esős őszi nap mosott tompábbra kissé.
Teljes gőzzel száguldottak, az esővíz vízszintesen folyt a vonatablakon.
Will szemhéjai elnehezedtek, ahogy a felszántott földeket, a szénaboglyákat
és a mellettük elsuhanó szürkésbarna, célszerűen kialakított farmok épületeit
nézte. Néhány másodpercre kis falvak töltötték meg az ablakot, aztán eltűntek.
Egyedül övé volt a fülke. Vasárnap volt, és a turistaszezon is befejeződött már.
Elképzelte, ahogy otthon Nancy hamarosan felkel, aztán valamikor délelőtt
berakja Phillipet a babakocsiba, már amennyiben ott nem esik éppen. Will
elfelejtette megnézni, milyen idő lesz, de abban azért biztos volt, hogy Nancy
feje fölött egész nap ott lesz egy kis személyre szóló esőfelhő. Ha befejezte a
kincskeresést, tervei szerint eltölt majd egy kis időt a Harrodsban, ki kell
találnia, hogyan váltsa ki magát ebből a zűrzavarból. Pénze az lesz ilyesmire.
Elég szorult helyzetben volt ahhoz, hogy el tudja mondani Nancynek, de Spence
minden képzeletet felülmúló ajánlattal állt elő. Soha nem úgy gondolt magára,
mint akit el lehet kábítani némi pénzzel, de az is igaz, hogy senki nem szórt még
bankókat a lába elé.
A dolog meglepő volt, de nem kellemetlen.
És hogy mennyire volt árazva a megbízatás? Egy ötvenezer dolláros csekk, és
a járgány tulajdonjoga! Ahogy Spence elpatkol, övé a lakóbusz.
Még nem tudta, miből fogja teletankolni, de legrosszabb esetben lerakja egy
lakókocsiparkban Florida félszigetén, és ez lesz a nyaralásaik kiindulópontja.
 De a neheze még hátravolt. Henry a Spence-klán minden egyes tagjának
akarta tudni a halálozási időpontját, de ebben a tekintetben Will hajthatatlan volt.
A Spence által ajánlott összeg hallatán Will levegő után kapkodott, de ehhez a
világ összes pénze is kevés lett volna. Ha botrányos módon megszegi a
titoktartási egyezményt, félő, hogy Nancy jóslata teljesül: mindhármuk feje a
hóhér bárdja alá kerül.
Ahogy felébredt a szundikálásból, a kalauz beszélt a hangosbemondón
keresztül. Will az órájára pillantott. Majdnem egy órán keresztül ki volt ütve, és
a vonat már lassított a nagy mezőváros külterületeihez közeledve.
Stratford-upon-Avon. Shakespeare-ország. Ironikus mosoly ült az arcára.
Azért került a Harvardra, mert le tudta zúzni a futó hátvédet, mikor megpróbálta
elvinni mellette a labdát, és nem az irodalmat illető fogékonysága miatt. Egy sor
Shakespeare-t nem olvasott még életében.
Mindkét exneje színházfaló volt, de a dolog nem volt ragadós. Még Nancy is
megpróbálta elvinni valami tömegigényeket kielégítő rendezésre, ha jól
emlékszik a Macbeth volt az, de annyira fintorgott, hogy fel is hagyott vele. El
sem tudta képzelni, miért van ez a sok hűhó körülötte, és most meg itt van, a
Shakespeare-hagyaték talán legritkább darabjával, ami lehet, hogy az egyetlen
kézirat, ami biztosan a szerzőnek tulajdonítható.
Az állomáson vasárnapi csend honolt, néhány taxi várakozott csak az épület
előtt. Egy sofőr ácsorgott az autója mellett, és cigarettázott a szemerkélő esőben,
átázott sapkában. Lepöckölte a hamut, aztán megkérdezte Willt, merre megy.
– Wroxall felé – válaszolta Will. – Egy Cantwell Hall nevű helyre.
– Nem gondoltam, hogy maga is ilyen Willie Wonka-fan – mondta a sofőr,
miközben végigmérte. Will nem értette, mire gondol. – Tudja, Willie, a bárd,
Shake Rattle and Roll, meg minden.
Manapság már mindenki pszichozsaru, gondolta Will.
Wroxall egy kis falu, Stratfordtól körülbelül tízmérföldnyire, kicsit
mélyebben Arden ősi erdejében, ami manapság már nem igaz, mert az erdőt
évszázadokkal ezelőtt kiirtották a mezőgazdaság térhódítása miatt. A normannok
még vad és gyönyörű vidéknek nevezték Ardent. Ma a lehető legkedvezőbb
leírás az lenne, hogy kellemes és szelíd.
A taxi mellékutakon száguldott végig, vaskos sövények és mezei juharok,
galagonyások, mogyoróbokrok és felszántott, letarolt földek mellett.
– Kellemes időt hozott magával – mondta a taxis.
Willnek nem volt kedve társalogni.
– Leggyakrabban azért mennek a népek Wroxallba, mert ott van az Abbey
Estate konferencia-központ. Szép hely, az egészet felújították olyan tíz éve,
pazar kis hotel, meg ami kell. Ez a Christopher Wren-féle kúria.
– Én nem oda megyek.
– Azt mondta. Én még sosem voltam Cantwell Hallban, de tudom, merre van.
Mi hozta ide, ha szabad kérdeznem?
Mit mondana a fickó, ha elmondanám az igazat, gondolta Will. Ezért vagyok
itt, hogy megoldjam a világ legnagyobb rejtélyét, kedves sofőröm.
Élet és halál értelmét. A kezdet és a vég kérdését. Na meg vegyük még hozzá
Isten létezését, ha már itt járunk. Ezért vagyok itt. – Üzleti út – válaszolta.
A falu maga nem volt több villanásnál. Néhány tíz ház, egy kocsma, egy
posta, egy vegyeskereskedés.
– Elértük és elhagytuk Wroxallt – bólintott a taxis. – Innen már csak két
mérföld.
A Cantwell-ház bejáratán semmi jelzés nem volt, egy pár téglaoszlop egy
kavicsút két oldalán, mély keréknyomok, középen gondozatlan fűsáv.
Az út burjánzó, nedves rétbe süllyedt, kései vadvirágok halvány színfoltjai,
leginkább hervadt, kék veronikavirágok mellett, és néha egy-egy húsos
gombacsomó mellett haladt el. A távolban, egy éles kanyar mentén oromfalat
pillantott meg, kikandikált egy magas galagonyabokor mögül, ami majdnem az
egész épületet elrejtette.
Ahogy közelebb értek, a ház valóságos méretei is előbukkantak.
Oromfalak és kémények keveréke volt, halvány, viharvert téglák sorakoztak a
szemmel látható Tudor-stílusú, sötétbordó gerendázatból készült épületváz
elemei között. A bokrokon keresztül is látta, hogy a ház központi oromfalát
teljesen ellepte a borostyán, és hogy olyan valaki metszette a fehér keretes,
ólomüveges ablakok körül, akinek fogalma sem volt arról, mi az az egyenes
vonal és a derékszög. A lejtős, erősen tagolt palatető csúszós volt, és
mocsárzöld, inkább élő, mint élettelen. Az előkert kusza virágágyásairól a
legjobb szándékkal is csak annyit lehetett mondani, hogy kevéssé ápolt.
Miután átértek egy elegáns, sövényből kialakított oszlopsoron, az út félkör
alakú kocsibehajtóvá alakult. A taxi a kavicsot ropogtatva megállt egy kazettás
tölgyfa ajtó előtt. Az oromfal halott ablakai visszatükrözték a külvilágot. – Sötét
van bent, mint a sír – szólalt meg a sofőr. – Akarja, hogy megvárjam?
Will kiszállt és fizetett. Az egyik kéményből vékony füstcsík szállt fel.
A fickót lerázta. – Rendben lesz a dolog – mondta, és vállára dobta a táskáját.
Megnyomta a csengőt, és bentről halk berregést hallott. A taxi eltűnt a másik
sövénysoron keresztül, aztán visszakanyarodott az útra.
 A bejáratot nem védték a természet viszontagságaitól, és amíg Will az élet
jele után keresgélt, a haja kezdett csatakos lenni az esőtől. Egy bő perccel
később megint megnyomta a csengőt, aztán a bütykeit is használatba vette a
hangsúly kedvéért.
Az ajtót nyitó nő vizesebb volt, mint ő maga. Egyértelműen a zuhany alól
ugrasztotta ki, és anélkül, hogy ideje lett volna megtörülközni, magára rántott
egy farmert és egy inget.
Magas volt és bájos. Arca kifejező, szeme intelligenciát és magabiztosságot
tükrözött. Vajszínű bőre fiatal és friss. Kulcscsontig érő szőke hajából
pamutingére csöpögött a víz, melle körvonalai átütöttek az áttetsző, nedves
anyagon.
– Szörnyen sajnálom – mondta. – Mr. Piper, ha nem tévedek.
Elképesztő a nő, gondolta Will, bár jelenleg pont nem erre lenne szüksége.
Bólintott, aztán udvarias déli úriember módjára megszólalt: – Nem téved,
hölgyem. – Aztán követte a bejáraton át.

 Tizenhárom

– A házvezetőnő templomban van, nagyapa süket, mint az ágyú, én pedig a

zuhany alatt álltam, úgyhogy attól félek, megvárattuk ebben a csapnivaló időben.
Az előtérben eléggé sötét volt, kétemeletes, fával burkolt kripta, egy galériára
vezető lépcsővel. Will olyan hívogatónak érezte a helyet, mint valami
múzeumot, és kezdett aggódni, hogy majd nagy ügyetlenül lever egy
porcelántányért, egy órát vagy egy vázát. A lány felkattintott egy kapcsolót, mire
felragyogott egy hatalmas Waterford csillár – mintha egy rakéta lőtt volna ki a
fejük felett.
A lány elvette a kabátját, és egy állófogasra akasztotta, aztán helyet keresett a
táskájának is, az aktatáskáját viszont Will mindenképp magánál akarta tartani. –
Menjünk közelebb a tűzhöz, rendben?
A Tudor-stílusú terem középpontjában egy hatalmas kandalló állt, ami elég
nagy volt ahhoz, hogy egy malacot megsüssenek benne. A kő sötét volt
körülötte, mint az ében, metszetekben gazdag, antik és fenséges.
Durva borítása volt, egyenes vonalai középkori jelleget kölcsönöztek neki, de
történetének egy adott pontján valakit elkapott a kontinens szele, és a
keményfából készült párkányt két sor kék-fehér delfti csempével fedte be.
Szerényen lobogott a tűz, kicsi volt és aránytalan a kandalló méreteihez
képest. A kémény nem húzott elég jól, egy-egy apró füstfoszlány szállt vissza a
szobába, aztán felemelkedett a magas, diófa borítású mennyezetig.
Will volt annyira előzékeny, hogy megpróbálja megállni a torokköszörülést,
de nem bírta megállni.
– Ne haragudjon a füst miatt. Ezzel majd kezdeni kellene valamit. – Egy
puha, roskadozó karosszékhez vezette, ez volt a legközelebb a kandallóhoz.
Mikor Will leült, enyhe vizeletszagra lett figyelmes, fanyar volt és csípős. A lány
előrehajolt, rakott még egy-két tönköt a tűzre, aztán eligazította egy
piszkavassal. – Főzök egy kávét, aztán kicsit szalonképesebbé teszem magam.
Ígérem, nem maradok sokáig.
– Csak nyugodtan, jól vagyok itt, hölgyem.
– Isabelle.
– Will – mosolygott vissza rá.
Will könnyes, vörös szemekkel nézett körbe a szobában. Ablak nélküli,
bútorokkal és több száz év alatt felgyűlt limlommal volt megrakva. A kandalló
körüli zóna volt az a hely, amit láthatóan a legtöbbet használtak és a legjobban
belaktak. A kanapék és a székek huszadik századiak voltak, puha párnákkal
szolgálták a kényelmet, körülöttük néhány erős fényű lámpa, asztalok tele
újságokkal és folyóiratokkal, teás– és kávéscsészék összevissza mindenfelé,
gondatlanul az asztalra pakolt poharak és bögrék fehér, kör alakú lenyomatai. A
nagyterem közepe és szélei már inkább múzeumszerűek voltak, és ha VIII.
Henrik betoppant volna egy vadászat után, otthonosan érezte volna magát a
Tudor-stílusú beltérben. A kazettás, diófából készült falfelületeket egészen a
gerendákig borították a faliszőnyegek, állatbőrök és festmények, több tucat
szigorú arcú, szakállas Cantwell bámult lefelé a kormos vásznakról, fodros
gallérokban, díszruhákban és szűk szabású felöltőkben; galéria több
évszázadnyi, legelőkelőbb férfidivattal. A kipakolt szarvasfejek, a halál
pillanatában a pofájukra merevedett meglepetéssel arra emlékeztettek, hogyan is
töltötték ezek az emberek a szabadidejüket.
A bútorzat nagy része egy nehéz perzsaszőnyegen vagy e mellett sorakozott,
ami a széle felé kopottabb, de középen érintetlen volt, ezt a részt egy tölgyfából
készült, kecskelábú ebédlőasztal védte, körülötte magas, vörösre kárpitozott
székekkel. A párnák hátuljára egy-egy Tudor- rózsát hímeztek. Az asztal két
végén egy pár ezüst gyertyatartó állt, méretre, mint egy-egy baseballütő, vastag,
fehér, fele olyan hosszú gyertyákkal.
Egy kis idő elteltével Will felkerekedett, és sétát tett a szoba sötét
bugyraiban. Porréteg fedett minden felületet, minden egyes műalkotást.
Egy hadseregnyi tollseprű kellett volna hozzá, hogy itt kitakarítson valaki.
Benézett egy ajtón, ahol újabb sötét szobát látott, a könyvtárat. Épp be akart
menni, mikor Isabelle visszatért egy tálca kávéval és keksszel. Haja szárazabb
volt és lófarokba fogta, egy kis alapozót és szájfényt is feldobott gyorsan.
– Fel kéne kapcsolnom még valami lámpát, olyan itt, mint valami
mauzóleumban. Ezt a szobát a tizenötödik században alakították ki. Úgy tűnik,
egyáltalán nem vágytak rá, hogy akár egy egészen kicsi kis fényt is
beengedjenek – szerintem azt gondolták, egészségesebb, ha elzárják magukat a
külvilágtól.
Kávézás közben Isabelle kikérdezte az utazásáról, és elmondta, mennyire
meglepődtek és izgalomba jöttek, mikor hívást kaptak a könyv vásárlójától. Még
szívesen hallgatta volna, de félbe kellett szakítania egy kicsit a témát, amíg a
nagyapja fel nem ébred a szundikálásból. Valamiféle álmatlanság uralkodott
rajta, és az sem volt ritka, hogy hajnalban aludt el, és valamikor délben ébredt.
Egymás hátterének megismerésével töltötték az időt, és mindkettejüket
lebilincselte a másik élete.
 Isabelle izgatottsága abból származott, hogy egy valódi ex-FBI- ügynökkel
beszélget, olyan emberrel, aki számára csak a filmekben és a regényekben
létezett. Csak bámult vonzó kék szemeibe, Will pedig régi esetekkel
szórakoztatta.
A beszélgetés aztán Isabelle életére terelődött, és Will bájosnak,
megnyerőnek találta. Volt benne egy leheletnyi bámulatra méltó önzetlenség, ez
a fiatal lány ugyanis annyira kötődött a nagyapjához, hogy halasztott egy évet az
egyetemen, csak hogy ápolhassa ebben a távoli, dohos, öreg házban, és hogy
segítse alkalmazkodni új életéhez, amit ötven év házasság után felesége nélkül
élt. Isabelle épp az utolsó évét kezdte volna Edinburghban, ahol európai
történelmet tanult, mikor Lady Cantwell végzetes szívrohamot kapott. Isabelle
szülei Londonban éltek, és próbálták rávenni az öregurat, hogy költözzön
hozzájuk, de ő nagy erőkkel ellenállt.
Cantwell Hallban született, és jó Cantwellhez illően ott is akart meghalni.
Idővel ki kellett valamit találni, de Isabelle egy időre megoldotta a kérdést.
Mindig is imádta a házat, és egy évre szívesen be is rendezkedett,
kutatómunkát folytatott egy jövőbeli, az angol reformációról szóló doktori
disszertációhoz, és közben a gyászoló öreg helyzetét is megkönnyítette. A
Cantwell család, mesélte Willnek, a tizenhatodik századi katolikus- protestáns
ellentét egyfajta mikrokozmosza volt, és a ház tanúja volt ennek a
kataklizmának. Attól félt, hogy amint Lord Cantwell eltávozik, az örökösödési
adó miatt a család arra fog kényszerülni, hogy eladja a házat egy vállalkozónak,
vagy legjobb esetben a nemzeti alapnak. Bármi is történjen, ez mindenképpen a
családi hagyományozódás végét jelentené, ami egészen a tizenharmadik
századig nyúlt vissza, mikor János király főúri földterületet ajándékozott az első
Cantwellnek, Robert of Wroxallnak, aki egy négyzet alapú kőtornyot épített
pontosan ezen a helyen.
Aztán Isabelle belekezdett a könyv történetébe. Szinte szárnyaltak
örömükben, hogy ilyen csillagászati árat ért el az aukción, de Isabelle
vigasztalhatatlan volt, amiért ki kellett engedni a család kezeiből. Már
kislányként is rabul ejtette, mindig is furcsának és varázslatosnak találta,
feltehetően az 1527-es dátum táplálta a brit történelem ezen időszakához fűződő
érdeklődését. Remélte, hogy egy napon rájön, mit is jelentett a könyv, és miért
épp Cantwell Hallban találta meg a helyét. De azt is belátta, hogy az aukció
eseményeinek köszönhetően a ház egy kicsit tovább működhetett, bár semmiféle
sürgető és igen költséges, a ház szerkezetét érintő problémát nem oldott meg. Az
épület egyre dohosodott, a gerendák rohadtak, a tetőt le kellett cserélni, az
elektromos hálózat katasztrofális állapotban volt. Isabelle viccelődve jegyezte
meg, hogy valószínűleg mindent el kell adniuk, ami a házon belül található, ha el
akarják érni, hogy maga a ház rendben legyen.
Will bűnös élvezettel hallgatta a beszámolót. Ez a nő a lányával egykorú!
Annak ellenére, hogy most összevesztek Nancyvel, Will boldog házasságban élt,
most született a fia. Utazgató, szoknyapecér énje már a múlté, nem igaz?
Majdhogynem azt kívánta, bár ne lenne Isabelle ennyire ingerlő jelenség.
Hosszú, érzéki teste és éles esze, mintha egy kétcsövű puskát szegeztek volna
széles mellkasához. Attól félt, egy ravaszhúzásnyira van attól, hogy elszálljon.
De legalább józan volt. Ez segített.
Már nagyon fészkelődött, szeretett volna rátérni az üzletre, és azt találgatta,
vajon mikor áll elő Lord Cantwell a nagy entrée–vel. Feltett egy provokatív
kérdést, amivel talán kizökkentheti Isabelle-t. – Mennyibe kerülne rendbe hozni
ezt a helyet, és elsimítani az adóügyi problémákat?
– Micsoda furcsa kérdés!
Will addig nyomult, míg meg nem kapta a választ.
– Nos, sem kivitelező, sem bankügyi szakember nem vagyok, de gondolom,
milliókba kerülne!
Will huncut mosolygásba kezdett. – Lehet, hogy van valami a táskámban,
ami megoldhatja a problémáit.
Isabelle a szemöldökét ráncolta gyanakvóan, aztán hűvösen annyit mondott:
– Az bizony csodás lenne. Meg kéne már néznem, mi tartja vissza ilyen sokáig
nagyapát.
Épp indult volna, hogy megkeresse, mikor az öregúr becsoszogott a terembe,
és Willt fürkészte a tekintetével.
– Hát ez ki? – kiáltott fel.
Isabelle olyan hangerővel válaszolt, hogy még ő is meghallja. – Mr.
Piper, Amerikából.
– Á, persze. Erről elfelejtkeztem. Jó hosszú út. Nem értem, miért nem
telefonált inkább.
Isabelle bemutatta Lord Cantwellt.
Nyolcvanas éveinek derekán járt, majdnem teljesen kopasz volt, egy
rendezetlen, ősz tincset kivéve. Piros, ekcémás arca, mint egy gazos kert, a
borotva által elkerült szőrös csomókkal. Vasárnap délutánra öltözött fel,
köppernadrágot és halszálkás sportzakót viselt ősi egyetemi nyakkendővel, ami
már fényes volt a sok viseléstől. Will észrevette, hogy a nadrág túl nagy volt rá,
és új lyukat használt az övén. Súlyt vesztet, méghozzá nem is olyan régen, ami
nem jó jel egy idős úriember esetében. Reumás ízületi gyulladása miatt nehézkes
volt, úgy járt, mint aki még nem ébredt fel teljesen. Mikor Will kezet fogott vele,
a vizelet szaga erősebb lett, úgyhogy levonta a következtetést, miszerint a fickó
kedvenc székére ült le.
Will átengedte Cantwellnek szokásos helyét, figyelmességét Isabelle
elismeréssel nyugtázta, öntött egy kávét a nagyapjának, aztán rakott a tűzre,
Willnek felajánlotta saját székét, magának pedig egy lábtartót húzott oda.
Cantwell nem volt az a finomkodós típus. Hangosan beleszürcsölt a kávéjába,
aztán felhorkant: – Mi a francért fizetett ki kétszázezer fontot a könyvemért?
Természetesen örülök a dolognak, de az életemre mondom, nem látom be, miért
érte ez meg magának.
Will megemelte a hangját, hogy elébe menjen a férfi hallási nehézségeinek. –
Nem én vettem meg, uram. Mr. Spence hívta föl. Ő a vásárló. Nagyon érdekli a
könyv.
– Miért?
– Véleménye szerint értékes történeti dokumentumról van szó. Vannak
elgondolásai a dologról, és megkért, hogy jöjjek át, és próbáljak meg még
kideríteni róla valamit.
– Maga is ilyen történész, mint az én Isabelle-em? Te is úgy gondoltad, hogy
a könyv értékes lehet, nem így van, Isabelle?
Isabelle bólintott, és büszkén a nagyapjára nézett.
– Nem vagyok történész, inkább egyfajta nyomozó – válaszolta Will.
– Mr. Piper az FBI-nál dolgozott – tette hozzá Isabelle.
– J. Edgar Hoover bandája, mi? Sosem kedveltem.
– Már odébbállt egy ideje, uram.
– Hát, nem hiszem, hogy segíthetnék. A könyv a család tulajdonában van,
mióta az eszemet tudom. Apám nem tudta, honnan származhat, a nagyapám sem.
Mindig valamiféle egyedi furcsaságnak gondoltuk, valamiféle népszámlálási
jegyzéknek, ami valószínűleg a kontinensről származik.
Ideje volt, hogy Will kipakolja a kártyáit. – Van valami, amit el kell
mondanom – szólalt meg egyenként a szemükbe nézve, mint aki valami
melodrámában szerepel. – Találtunk valamit a könyvbe rejtve, ami meglehetősen
értékes lehet, és talán segíthet megválaszolni bizonyos, a könyv eredetével
kapcsolatos kérdéseket.
– Minden oldalát átböngésztem! – tiltakozott Isabelle. – Mi volt benne
elrejtve? És hol?
– A hátsó borítóban. Volt benne egy pergamenlap.
 – Francba! – kiáltott fel Isabelle. – A francba, a francba!
– Micsoda beszéd ez? – vonta kérdőre Cantwell.
– Egy verset találtunk – folytatta Will, akit kifejezetten szórakoztatott a lány
szembetűnő bosszankodása. – Nem volt még idő alaposan megvizsgálni, de Mr.
Spence egy kollégája szerint a könyvről szól. – Aztán felkészült, hogy learassa a
babérokat: – Találják ki, ki írta.
– Ki? – követelőzött Isabelle türelmetlenül.
– Nincs kedve találgatni?
– Nincs!
– Akkor mit szólnának William Shakespeare-hez?
Az öreg és a lány egymásra pillantottak, hogy lássák, ki mit reagál, aztán
visszafordultak a bolond amerikaihoz.
– Maga most viccel! – fortyant fel Cantwell.
– Nem hiszem el! – kiáltotta Isabelle.
– Akkor meg is mutatom, és elmondom az ajánlatomat is. Ha a kézirat
eredeti, a társam szerint milliókat, vagy talán tízmilliókat ér. A helyzet az, hogy
egyetlen dokumentum sem létezik, amely bizonyíthatóan Shakespeare
kézírásával maradt fent, ezen a kis cetlin viszont ott az aláírása, legalábbis
részben – W. Sh. Mr. Spence a könyvet meg fogja tartani, de kész visszaadni a
verset a Cantwell családnak, abban az esetben, ha egyvalamiben a segítségünkre
lesznek.
– Miben? – kérdezte a lány gyanakvóan.
– A vers térképként használható. A könyvvel kapcsolatos nyomokra utal, és a
legvalószínűbb találgatások szerint ezek Cantwell Hallban találhatók. Lehet,
hogy még itt vannak, lehet, hogy rég elkerültek innen.
Ha segítenek a kincsvadászatban, akár nyerünk, akár vesztünk, a vers a
maguké.
– Miért adna vissza nekünk valamit ez a Spence, amit már teljes egészében
kifizetett? – tűnődött a lord. – Azt hiszem, én nem tennék ilyet.
– Mr. Spence már most is gazdag ember. És a halálán van. Szívesen fizetne a
verssel egy-két információért, ez ilyen egyszerű.
– Megnézhetnénk? – kérdezte Isabelle.
Will kivette a pergamenlapot a borítékból. Átlátszó műanyag hengerben
tartották, hogy ne legyen baja, Will széles mozdulattal nyújtotta át Isabelle- nek.
Néhány másodpercig tanulmányozta, aztán remegni kezdett a szája. – …bukkant
vele – suttogta. Rögtön megtalálta.
– Mi az? – kérdezte az öreg ingerülten.
 – Utalás a családunkra, nagyapa. Hadd olvassam fel neked.
Tiszta hangon olvasta fel a szonettet, akár felvétel is készülhetett volna róla,
finom játékossággal és drámai érzékenységgel, mintha már olvasta és
begyakorolta volna.
Cantwell a szemöldökét dörzsölgette. – 1581, azt mondod?
– Igen, nagyapa.
Erősen a karfákra támaszkodott, aztán feltornázta magát, még mielőtt Will
vagy Isabelle felajánlhatta volna segítségét, aztán a szoba egy sötét sarka felé
csoszogott. Miközben követték, az öreg maga elé mormogott: – Shakespeare
nagyapja, Richard a faluból származott. Wroxall Shakespeare- ország. – A
távolabbi falat fürkészte. – Hol van? Hol van Edgar?
– Melyik Edgar, nagyapa? Volt egy pár a családban.
– Tudod, a Reformer. Nem a legfeketébb bárányunk, de azért nem volt
messze tőle. 1581-ben lett volna a birtok ura. Ott is van. Balról a második, a fal
közepén. Látjátok? A fickó, abban a nevetségesen magas gallérban. Nem a
legjóképűbb Cantwell – átestünk egynéhány genetikai variáción az évszázadok
alatt.
Isabelle felkapcsolt egy állólámpát, hogy némi kis fény essen erre a szigorú,
hegyes állú fickóra, vöröses kecskeszakállal, ahogy ott pózol arrogánsan,
kidüllesztett mellkassal, ezen a majd’ teljes alakos képen.
Szűk, fekete köpenyt viselt nagy aranygombokkal, és kúp alakú holland
stílusú kalapot, csészealj alakú karimával.
– Igen, ő az – erősítette meg Cantwell. – Volt itt egy fickó valamikor régen a
National Galleryből, aki azt állította, hogy talán az idősebb Robert Peake
festhette. Emlékeztesd erre az apádat, ha én feldobom a talpam, Isabelle. Lehet,
hogy megér egy-két fontot, ha esetleg kénytelen lenne elpasszolni.
A szoba másik sarkából egy ködkürtszerű női hangra lettek figyelmesek.
– Halló! Megjöttem. Csak egy órácskát kérek, és már tálalom is az ebédet.
– A házvezetőnőn, ezen az alacsony, erős asszonyon még mindig rajta volt
vizes vállkendője, kezében táskáját szorongatta, munkára készen.
Isabelle odakiáltott neki: – Megérkezett a látogatónk, Louise.
– Látom. Megtalálták a tiszta törülközőket, amiket kikészítettem?
– Még nem voltunk odafönt.
– No, ne légy udvariatlan! – dorgálta meg Isabelle-t. – Engedd meg, hogy az
úr megmosakodjon. Hosszú útja volt. És küldd ki a nagyapádat a konyhába a
gyógyszereiért.
– Mit fontoskodik?
 – Louise azt mondja, vedd be a gyógyszereidet.
Cantwell felpillantott ősére, és nagy komolyan vállat vont. – Folytatjuk,
Edgar. Ez a nő félelmet ültet a szívembe.
A vendégeknek fenntartott emeleti szárny hűvös volt és sötét, faburkolatos
előtérrel, rézszínű textilekkel és néhány méterenként elhelyezett, homályos
fényű villanykörtékkel, mindkét oldalon szobákkal, és hotelstílusú hosszú,
kopott futószőnyegekkel. Will szobája hátrafelé nézett. Az ablak szinte magához
húzta, csak nézte az egyre erősödő vihart, miközben légytetemeket söpört le a
párkányról önfeledten. Odalent egy téglából kirakott ösvényt és vadul burjánzó
kertet látott, gyümölcsfák hajlongtak az erős szélben, és a szinte vízszintesen a
lombokba csapó esőben. Előtte, jobb kéz felől, egy istállónak látszó épület
sarkára látott, a tetején pedig, a melléképület tetején, egy toronyszerű
épületrészt, ami már alig volt kivehető a felhőszakadásban.
Miután egy kis vizet locsolt az arcába, leült a baldachinos ágy szélére, és
nézte azt az egyetlen vonást; ez a jelerősség talán éppen elég arra, hogy
hazatelefonáljon. Elképzelte, milyen szörnyű beszélgetés is lenne. Mit is
mondhatna, ami nem sodorná még nagyobb bajba, mint amibe keveredett?
Jobb lenne ezen most túllépni, és majd személyesen rendezni a házasságát.
A szöveges üzenet mellett döntött: Megérkeztem. Nemsokára otthon. Csók.
A hálószoba öregasszonyos volt, rengeteg szárított virág, csipkés párnák,
könnyű anyagok, csipkefüggönyök. Lerúgta a cipőjét, nehéz teste végignyúlt a
virágos ágyterítőn, aztán nagy engedelmesen szundított egy órát, míg Isabelle
csilingelő hangja ebédre nem invitálta.
Will mindent bírt étvággyal, amit csak Louise elé tett, bírt volna még többet
is. A vasárnapi sült igazán passzolt az ízléséhez, ami leginkább húst jelentett
krumplival. Megevett egy kisebb rakás marhasültet, sült krumplit, borsót, répát
és mártást, de a harmadik pohár burgundi előtt megállt.
Isabelle megkérdezte a nagyapját: – Nem tudod, hogy Shakespeare volt- e
valaha is látogatóban Cantwell Hallban?
Az öreg tele szájjal válaszolt, épp egy adag borsóval küzdött. – Nem
hallottam ilyesmiről, de miért is ne? Lehet, hogy fiatal korában itt lődörgött a
legszívesebben. Központi szerepet töltött be a családunk azokban a borzalmas
időkben, megőriztük katolikusságunkat, és lehet hogy a Shakespeare család is
megrögzött katolikus társaság volt. És már akkor is figyelemre méltó
könyvtárunk volt, ami szintén érdekelhette a fickót. Elég valószínű.
– Esetleg valami elképzelés arról, miért vette volna Edgar Cantwell a
faradságot, hogy írat egy verset, amiben elrejt egy-két nyomot, aztán a könyvbe
csomagolja? – kérdezte Will.
Cantwell lenyelte a borsóit, aztán megitta a maradék borát. – Nekem úgy
tűnik, megérezték, hogy a könyv veszélyes lehet. Embert próbáló idők voltak,
könnyen megöltek bárkit a hitéért. Azt gondolom, nem tudták rávenni magukat,
hogy a könyvet elpusztítsák. Inkább játékos módon megpróbálták elrejteni a
jelentőségét. Lehet, hogy elég satnya egy magyarázat, de hát mindegy, ezt
gondolom a dologról.
Isabelle ragyogott. – Látom, hogy most már igazán izgalmas irányba
folytatódhat majd a disszertációm.
– Szóval mi a válaszuk? – kérdezte Will. – Megegyezhetünk?
Isabelle és Lord Cantwell bólogattak. Már megtárgyalták a kérdést, amíg Will
szundikált.
– Igen, persze – válaszolta Isabelle. – Ebéd után bele is vághatunk a
kalandba.

 Tizennégy

A KÖNYVTÁRBAN KEZDTEK. KELLEMES SZOBA VOLT, csupasz,

fényesre kopott deszkapadlóval és néhány szép szőnyeggel, egy az épület
oromfala felé nyíló osztott, ólomüveges ablakkal, ami a viharos idő miatt csak
valami szürkés fényt engedett beszűrődni. A többi falat könyvespolcok
borították, kivéve a tűzhely feletti teret, hol egy hagyományos angol
vadászlakomát ábrázoló kép lógott, hamuszürke vásznon.
Több ezer könyv volt a szobában, a legtöbb antik darab, de az egyik
oldalfalon volt egy kis válogatás kortárs szerzőktől keménykötésben, sőt, néhány
papírkötésű könyv is előfordult, Will elnehezedő szemhéjakkal nézett körbe,
ebéd utáni álmosságtól szenvedett. Lord Cantwell már bejelentette, hogy
visszavonul délutáni sziesztájára, és bár Willt igencsak feszítette, hogy dolgoznia
kéne, hogy minél előbb hazatérhessen, a gondolat, hogy beleveti magát
valamelyik túlpárnázott karosszékbe egy sötét sarokban és megint huny egyet,
igencsak vonzónak tűnt.
– Ez volt gyerekkorom varázsszobája – mondta Isabelle, miközben
végigsétált benne, finoman megérintve ujjbegyeivel egy-egy könyvgerincet. –
Szeretem ezt a helyet. – Isabelle lassabb, álmodozóbb és bágyadtabb volt, mint a
Will fejében élő szeleburdi, gyerekes egyetemisták. – Órákig el tudtam itt
játszani. Mostanában is itt töltöm az időm nagy részét. – Egy hosszú asztalra
mutatott, ami tele volt pakolva jegyzetekkel és tollakkal, egy laptoppal és
többoszlopnyi régi könyvvel, bennük egy-egy könyvjelzővel, amelyekkel az
érdekesebb részeket emelte ki. – Ha ez az ön verse eredeti, kezdhetem megint a
nulláról!
– Sajnálom, de nem használhatja föl. Majd elmondom, miért.
– Most viccelsz? Ezzel robbanna be a karrierem!
– És mit akar csinálni?
– Tanítani, írni. Igazi tudományos ember, történész akarok lenni, egy
mogorva öreg professzor. Lehet, hogy ezért a furcsa vágyamért ez a könyvtár a
felelős.
– Nem érzem furcsának, a lányom is író. – Nem tudta miért, de azért még
hozzátette: – Nem sokkal idősebb, mint maga. – Isabelle ettől ideges nevetésbe
kezdett. Will a Laurára vonatkozó kötelező udvariassági kérdéseket
megakadályozva gyorsan továbblépett. – Megmutatja, hol tartották a könyvet?
Isabelle egy üres helyre mutatott szemmagasságban, egy hosszú közepén.
 – Mindig ott volt?
– Amennyire én emlékszem, igen.
– És a mellette lévő könyvek? Gyakran rendezték át a könyvtárat?
– Az én életemben egyszer sem. Nagyapát is megkérdezhetjük, de semmiféle
pakolászásra nem emlékszem. A könyvek mindig maradtak a helyükön.
Will megnézte a két szomszédos könyvet. Egy tizennyolcadik századi
növénytan és egy tizenhetedik századi leírás a Szentföld emlékműveiről.
– Nem, nem egy időből származnak – jegyezte meg Isabelle. – Nem hinném,
hogy van összefüggés.
– Kezdjük az első utalással – mondta Will, és elővette a verset a dobozból. –
„Az első bír Prométheusz tüzével.” – Úgy van. Prométheusz. Ellopta a tüzet
Zeusztól, és a halandóknak adta. Részemről ennyi.
Will körbepillantott a szobán. – Nem jut róla eszébe valami?
– Hát, ez így elég tág, nem gondolja? Könyvek görög mitológia témakörben?
Kandallók? Fáklyák? A kerti grill!
Will úgy nézett rá, mintha azt mondaná, nagyon vicces. – Kezdjük inkább a
könyvekkel. Katalógus van?
– Kellene, hogy legyen, de nincs – mondta Isabelle. – Csináljuk
szisztematikusan. Én kezdem ezen a végén. Mi lenne, ha ön meg ott kezdené?
Miközben az első utalásra koncentráltak, a hatékonyság érdekében a többit is
fejben tartották, hogy lehetőség szerint ne kelljen újrakezdeni a gyakorlatot.
Flamand vagy holland könyveket is kerestek, illetve bármilyen szöveget, ami
valamiféle prófétára vonatkozott. Arról fogalmuk sem volt, mit is kezdhetnének
a „tékozló fiú” utalással.
Munkás egy dolog volt, és egy órával később Will kezdett elbizonytalanodni;
mintha tűt kerestek volna szénakazalban. És gyakran nem csak arról volt szót,
hogy leemel egy könyvet, kinyitja a címoldalnál és visszarakja. Minden egyes
latin vagy francia könyvnél Isabelle segítségét kellett kérnie. Ilyenkor odalépett,
gyorsan belepillantott, aztán visszaadta, és könnyedén annyit mondott: – Nem-
nem!
A délutáni fényből, bármilyen homályos volt is, semmi nem maradt, amire
Isabelle azzal válaszolt, hogy minden lehetséges lámpát felkapcsolt, és gyufával
a kezében elindult a kandalló felé: – Tarts ki, néked adom a tüzet! – és a lángok
nyaldosni kezdték a fahasábokat.
Kora estére végeztek is. Bullfinch mitológiájának egy nem túl régi kiadásától
eltekintve egyetlen könyvet sem találtak, ami egy hajszálnyira is érdekes lett
volna. – Vagy nem könyvre utal a vers, vagy már rég nincs itt, amit keresünk.
Lépjünk tovább! – mondta Will.
– Rendben – egyezett bele Isabelle. – Minden régi kandallót megvizsgálunk.
Rejtett üregek, hamis kandallóburkolat, mozgó kövek. Én élvezem! Ön?
Will megnézte a telefonját, van-e valami üzenet Nancytől. Nem volt. –
Minden percét – válaszolta.
Isabelle úgy saccolt, körülbelül hat kandalló lehet, ami 1581 előttről
származott. Három a földszinten, a könyvtárban, a nagyteremben és az
étkezőben, és három az első emeleten – a nagyapja hálószobájában a nagyterem
felett, és még két hálószobában.
A könyvtárban kezdték a vizsgálódást, álltak a lobogó tűz előtt, és azon
merengtek, mit is kéne csinálni. – Mi lenne, ha végigkopogtatnám a köveket,
hátha találok valami üreget? – javasolta Isabelle. Will szerint ez kitűnő ötlet volt.
Az ősrégi diófa borítás tömörnek tűnt, ahogy Isabelle kopogtatta.
Ellenőrizték a kandallópárkány sarkait, hátha találnak rejtett reteszt, vagy
kilincset, de mozdíthatatlan, jól illeszkedő burkolattal volt dolguk. A kandalló
alján lévő kövek szilárdak voltak, egy síkban helyezkedtek el, és a malter is
mindenhol ugyanolyannak látszott. A tűz még égett, úgyhogy a tűztérben lévő
téglákat nem tudták most ellenőrizni, de első ránézésre semmit nem láttak.
A nagyterem kandallójában régen kialudt a tűz. Cantwell lord félig aludt,
félig szunyókált a karosszékében, és kissé zavarba jött, mikor a méretes kandalló
körül látta keresgélni és tapogatózni őket. – Nofene! – horkantotta.
A kandalló körül szépen bordázott, fényesre kopott fafelület mindenfelé, a
kandalló párkányát pedig tömör, metszett táblából készítették, egyetlen hatalmas
darabból faragták ki. Isabelle reménykedve kopogtatta végig a kék és fehér
színű, négyzet alakú csempéket, a kandalló szélén helyezték el őket, és
mindegyik a vidéki élet egy-egy látványos jelenetét ábrázolta, de ugyanúgy szólt
az összes. Will vállalkozott rá, hogy összegörnyedve, rákjárásban bemásszon a
hatalmas tűztérbe, ahol egy piszkafával kopogtatta végig a téglákat. De minden
igyekezete ellenére csak hamufoltokat sikerült begyűjtenie a nadrágjára és az
ingére. Isabelle a foltokra mutogatott, és igazán jól érezte magát, ahogy a
foltokat tenyerével leseperni próbáló Willt figyelte.
A másik három kandallónál ugyanez volt az ügymenet. Ha bárhol is lett
volna elrejtve valami, egy egész bontóbrigádra lett volna szükségük, hogy ezt
elvégezzék.
Sötétedett. Az eső elállt, és egy hidegfront hasított át az ország szívén, hűvös,
süvöltő szeleket hozva. Cantwell Hall nem rendelkezett központi fűtéssel, a
huzatos szobák kezdtek elég fagyosak lenni. Louise nagy hangon bejelentette,
hogy a teát a nagyteremben fogja felszolgálni.
Újrarakta a tüzet, bekapcsolta a hősugárzót Lord Cantwell széke mellett,
majd kifejtette, hogy már nagyon indulna haza.
Will csatlakozott Isabelle-hez és nagyapjához, könnyű kis szendvicsekből és
kekszekből válogattak teázás közben. Louise ott rohangált körülöttük, néhány
végső kis elintéznivalója volt még, majd érdeklődött, hogy a nagyteremben
szándékoznak-e maradni estére. – Annál kicsit tovább – válaszolta Isabelle.
– Akkor meggyújtom a gyertyákat – válaszolta Louise –, de csak ha nem
feledkeznek meg arról, hogy elfújják, mielőtt aludni térnek.
Amíg ropogtattak, Louise egy egyszer használatos műanyag gyújtóval vagy
tucat gyertyát gyújtott meg a szobában. A szél fütyült odakint, a kandalló
sistergett, az öreg szoba ablaktalan félhomályában a gyertyák megnyugtató
fényforrásokként világítottak. Will és Isabelle Louise-t nézték, ahogy lángra
lobbantja az utolsó gyertyát, és elhagyja a szobát.
Hirtelen egymásra néztek, és szinte egyszerre annyit mondtak: –
Gyertyatartók!
Lord Cantwell afelől érdeklődött, hogy vajon megőrültek-e, de Isabelle egy
sietős kérdéssel válaszolt: – Melyik az a gyertyatartónk, amelyik tizenhatodik
századi vagy annál is régebbi?
Cantwell végigsimított kevéske haján, és a szoba közepe felé mutatott: – Az a
két ezüsttel futtatott darab az asztalon, azt hiszem. Talán velenceiek, a
tizennegyedik századból. Mondd meg apádnak, hogy ha feldobom a talpam, még
megérhetnek egy-két fontot.
Odarohantak a gyertyatartókhoz, elfújták, aztán kivették a két vastag
viaszgyertyát, majd egy ezüsttálcára rakták mindkettőt. Tűs gyertyatartók voltak,
tüskék álltak ki egy csészealjból, hatalmas, tíz centi átmérőjű gyertyákat
tartottak. Minden egyes gyertyatartót aprólékosan kidolgoztak, hat, arannyal
futtatott ezüstsziromból álltak. Ezekből a rózsákból nőtt ki egy-egy oszlop, ami
aztán erőteljes román kori toronnyá szélesedett, a templomtornyon hat, kék
zománccal ellátott ablakkal. A tornyok teteje fölött az oszlopok kiszélesedtek,
ezeken álltak a csészealjszerű, tűs gyertyatartók.
– Elég könnyűek, lehet hogy üregesek – mondta Will. – De az alja tömör.
Közelebbről is megszemlélte a bonyolult oszlop illesztéseit. Isabelle sürgetni
kezdte: – Gyerünk, tekerje meg! – suttogta. – Fordítson hátat nagyapának. Nem
akarom, hogy szívrohamot kapjon.
Will átfogta a bal kezével az ablakos tornyot, és jobb kezével próbálta
megtekerni a gyertyatartó alját, először óvatosan, aztán több erővel, míg végül a
feje is belevörösödött. A fejét rázva tette le az asztalra.
– Nem megy. – Aztán a másikkal is megpróbálta ugyanezt a manővert.
Erősen tartott, mintha egyetlen fémdarabból alakították volna ki.
Kilazította a vállát és a karizmait, aztán elkapta a kétségbeesés hulláma, és
még egyszer dühös kísérletet tett.
Az oszlop elfordult.
Csak félig, de elfordult.
Isabelle sutyorogni kezdett: – Gyerünk!
Will addig szorította, míg el nem fordult az oszlop, és elő nem tűnt a csőben
egy másik, aranyozás nélküli cső. Végül teljesen levette a gyertyatartó talpát.
Két kezében egy-egy fél gyertyatartó maradt.
– Miben sántikáltok ti ott ketten? – kiáltott oda Lord Cantwell. – Semmit nem
hallok.
– Egy pillanat, nagyapa! – kiabálta Isabelle. – Várj egy percet! Will letette a
talpat, és belenézett az üreges toronyba. – Egy kis fényre lenne szükségem! –
Követte Isabelle-t az egyik állólámpáig, belenyúlt mutatóujjal a csőbe, és valami
kemény, kör alakú peremre lett figyelmes. – Van valami odabent! – Kihúzta az
ujját, és próbált belenézni, de az erődén lámpafény nem volt nagy segítség. – Túl
nagy az ujjam, nem tudom kiszedni. Maga jön.
Isabelle ujja vékony volt, egészen mélyre nyúlt, és a szemét is becsukta, hogy
jobban figyelhessen a tapintásra. – Ez valami tekercs, mintha papírból vagy
pergamenből lenne. Már a belsejében vagyok. Itt is van!
Sikerült megforgatni.
Lassan megforgatta a gyertyatartót az ujja körül, ujjbegyével határozott, de
finom nyomást gyakorolva.
Egy megsárgult tekercs kezdett kicsúszni belőle.
Hengeres volt, körülbelül húsz centi hosszú, többlapnyi papirusz, sűrű
tekercsekben. Isabelle sokkos izgatottsággal nyújtotta Will felé, de ő megszólalt:
– Ne, inkább maga.
Isabelle lassan kibontotta a tekercset. Száraz volt, de nem volt törékeny, és
egész könnyedén kisimult. Két kézzel terítette szét a lapot, Will pedig
előrehajtotta a lámpaernyőt, hogy több fény essen rá. – Latinul van – mondta
Isabelle.
– Akkor különösen nagy örömömre szolgál, hogy most itt van.
Isabelle elolvasta az első oldal címét, és hangosan fordított: Levél Félixtől,
Vectis apátjától, a Mindenható 1334. évében.
Will szédelegni kezdett. – Jézusom.
 – Mi van, Will?
– Vectis.
– Ismeri a helyet?
– Igen, ismerem. Azt hiszem, a közepébe trafáltunk.

 Tizenöt

1334
Wight-sziget

Az éjszaka csendjében, egy órával a zsolozsma után és két órával a príma

előtt Félix, Vectis apátságának vezetője gyakran ismétlődő, szörnyű fejfájásra
ébredt. Tücsök szólt az ablaka előtt, és halványan hullámok zaját hallotta a
Solent-csatorna felől, ahogy a közeli partokat nyaldossa.
Megnyugtató hangok voltak, de csak egy pillanatig élvezhette őket, mert a
hirtelen támadt hányingertől kénytelen volt gyorsan felülni. Az ágytál után
keresgélt a sötétben, és öklendezni kezdett.
Hatvankilenc éves volt, de erősen kételkedett abban, hogy a hetedik évtizedét
is el fogja tudni kezdeni.
Nem volt sok étel a gyomrában. Legutoljára marhahúslevest evett, amit külön
neki készítettek a nővérek, zsíros volt a velőtől, és tömve volt répával. A félig
tele tálat otthagyta az íróasztalán.
Lelökte magáról a takaróját, felnyomta magát a szalmamatracon, és némi
szédelgés után sikerült állva maradnia. Ritmusos lüktetést érzett a fején, mintha
egy kovács mérne újabb és újabb ütéseket az üllőjére, és bár minden egyes
ütésnél attól félt, hogy vége van, elég szívós volt ahhoz, hogy magára öltse
nehéz, bélelt papi ruháját, ami egy magas támlájú széken lógott. Felhúzta
hálóköntösére, és rögtön érezte kényelmes melegét.
Aztán remegő kézzel meggyújtott egy vaskos, sárga gyertyát, a székre
roskadt, és a halántékát dörzsölte. A gyertyafény megcsillant hálófülkéjének
egyenetlenre csiszolt padlóján, és az udvarra néző, vidám színű ablakokról
tükröződött vissza.
Az apátság gazdagsága mindig is nyugtalanította. Mikor novíciusként sok
évvel ezelőtt Vectisbe érkezett, fejét alázatosan lógatta, egyetlen csuháját kötéllel
fogta össze derekán, lábai meztelenek és hidegek voltak, közel érezte magát
Istenhez, és a mennyei üdvösséghez is. Elődje, Baldwin, ez a kemény
egyházatya, aki épp oly nagy élvezetét lelte az apátság gazdasági ügyeinek
vezetésében, mint a misék celebrálásában, végül olyan szép kőépületet építtetett,
ami vetekedett a londoni és dorchesteri apátságokkal is. A hálófülke
szomszédságában egy hatalmas, gyönyörű szoba állt, díszes kandallóval,
metszett karosszékekkel, lószőrrel takart ülőkékkel és festett üvegablakokkal. A
falakon szőnyegek, finom szövésű textíliák vadászjelenetekkel, az apostolok
cselekedeteivel, Flandriából és Bruges-ból. A kandalló felett egy
kézművesmunkával előállított ezüstkereszt, legalább karnyi hosszúságú.
Baldwin halála után, sok évvel ezelőtt a dorchesteri apát Félixet, az apátsági
priort jelölte ki a vectisi apátság vezetésére. Félix sokat imádkozott útmutatásért.
Lehet, hogy le kéne mondania erről a megtisztelő megbízatásról és szerényebb
tisztséget kellene kérnie, továbbra is a szerzetesek hálókamrájában aludni a
testvérekkel, és egyszerű csuháját hordani, és együtt étkezni a többiekkel. De
nem szentségtelenítené meg ezzel mentorának és gyóntatójának emlékét? Nem
tartaná ezt Baldwin kicsapongásnak? Megadta magát Baldwin emlékének
hatalma előtt, ahogy a férfi hatalma előtt is megadta magát, amíg élt. Mindig is
hűséges szolgája volt, mindig végrehajtotta Baldwin parancsait, még akkor is, ha
tévedett.
Mi történt volna, ha megkérdőjelezi Baldwin döntését, miszerint a Nevek
Rendjét el kell törölni? Máshogy alakultak volna a dolgok, ha nem gyújtja meg
saját kezeivel azt a fáklyát, ami az egész könyvtárat felemésztette jó negyven
évvel ezelőtt?
Ahhoz nem érzett elég erőt magában, hogy letérdeljen, úgyhogy lehajtotta
lüktető fejét, és halkan imádkozni kezdett, paraszti származását idéző, bretoni
akcentusa még mindig olyan nyers volt, mint kisfiúkorában.
Az imádság, amit választott, a 42. zsoltár magától jött a szájára,
majdhogynem őt magát is meglepve:
Introibo ad altare Dei. Ad Deum qui laetificat juventutem meatum.
És bemegyek az Isten oltárához, Istenhez, ki az ifjúság örömével tölt el
engem.
Gloria Patri, et Filio, et Spiritui Sancto. Sicut erat in principio, et nunc, et
semper, et in saecula saeculorum. Amen.
Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek. Miképpen kezdetben vala,
most és mindenkor, mindörökkön örökké. Ámen.
Lebiggyesztette az ajkát, mikor eszébe jutott, milyen ironikus is most ez az
imádság.
Mindörökkön örökké.
A szakálla valaha olyan sűrű és fekete volt, mint a vadkan szőre. Izmos volt
és robusztus, fáradtság nélkül viselte a szerzetesélet megpróbáltatásait, a szűkös
porciókat, a hideg tengeri szeleket, amelyek a csontokig hatoltak, a testet
megtörő, de a közösséget fenntartó kétkezi munkát, a kánoni órák, az éjjel és
nappal végzett közös imádkozások közötti rövid alvásidőket.
 Szakálla mostanra foltokban nőtt, és piszkosfehér volt, mint a sirályok begye,
arca beesett. Erős izmai elvékonyodtak és megereszkedtek, bőre elvesztette
rugalmasságát, száraz volt, mint a pergamen, annyira égett és viszketett, hogy
sem az imádságra, sem a meditációra nem tudott figyelni.
De a legijesztőbb fizikai változás a jobb szemét érintette, ami kezdett
erőteljesen kidudorodni, és teljesen mozdulatlan volt. Lassú folyamat volt, a
szem egyre jobban kitüremkedett. Először csak egy kis száraz, rózsaszín foltra
lett figyelmes, mintha valami porszem ment volna bele, amit nem lehet kimosni.
Aztán a szemgödör lüktetése egyre erősödött, a látása pedig borzasztóan
leromlott. Kezdetben csak valami kis homályosságot és fényvillanásokat látott,
mostanra viszont megkettőződtek a szeme előtt a dolgok, ami elég nehézkessé
tette, hogy úgy írjon vagy olvasson, hogy mindkét szeme nyitva van. Az elmúlt
hetekben az apátság minden egyes férfi és női tagja észrevette dagadó szeme
elváltozását. Tehénfejés közben vagy a földeken egymás között sutyorogtak,
imáikban pedig azért fohászkodtak Istenhez, hogy legyen irgalmas testvérükhöz.
Girardus testvér, aki a gyengélkedőket látta el az apátságban, és aki emellett
remek barát is volt, mindennap meglátogatta, és újra és újra felajánlotta, hogy
majd ott alszik a nagyszerű szoba padlóján arra az esetre, ha esetleg Félixnek
szüksége lenne a segítségére. Girardus csak találgatni tudott, milyen természetű
is lehet a kórság, bár feltételezése szerint valami növekedésnek indulhatott a
kiváló férfi koponyájában, ez nyomja a szemet, és okozza a fájdalmat. Ha valami
kelés lett volna a bőr alatt, azt ki tudta volna metszeni, de a fejben keletkezett
keléseket Istenen kívül senki meg nem gyógyíthatja. Ellátta barátját fakéregből
készült teákkal és gyógynövényes borogatásokkal, hogy fájdalmát és a duzzadást
enyhítse, bár leginkább imádkozott.
Félix jó néhány percig meditált, aztán a rózsafa ládához csoszogott, ami az
ágya és az asztal között állt. Ha derékból hajol előre, az túl sok
szemfájdalommal jár, úgyhogy inkább térdre ereszkedett, hogy ki tudja nyitni a
nagy ruhásládát. Tele volt miseruhákkal, régi csuhákkal és szandálokkal, illetve
egy adag ágyneművel. A ruhák puhasága alatt valami keményet tapogatott ki.
Kevéske erejének nagy részét igénybe vette, míg végre kicincálta, és az
íróasztalához vitte.
Nehéz, régi könyv volt, a színe mint a sötét mézé, távoli évszázadok,
munkájának eredménye. Fajtájának egyetlen maradéka volt, egy tűzvész
magányos túlélője, amit maga Félix idézett elő. És amiért annyi éven keresztül
olyan nagy gonddal rejtegette, az nem volt más, mint a rajta lévő, kétszáz év
múlva esedékes, jövőbeli dátum – 1527.
 Van-e bárki is a ma élők között, aki ezt megértené? Lenne-e bárki is; a
testvérei között, aki meglátná, miről is van szó valójában, és bámulná isteni
eredetét? Vagy talán az istenkáromlásnak, a gonosz akaratának megnyilvánulását
látnák benne tévesen? Akikkel 1297-ben, azon a fagyos januári napon együtt
volt, mikor a pokol a földdel összeért, mára halottak voltak, eltemették őket. Ő
az utolsó élő szemtanúja annak a napnak, ami most oly súlyosan nyomja a lelkét.
Félix meggyújtott néhány kisebb gyertyát, asztalán szénaszínű fény táncolt
félkörívben. Kinyitotta a könyvet, és kivett egy köteg könnyű, borjúbőrből
készült pergamenlapot, amit az apátság szkriptóriumában vágtak neki, hogy
pontosan elférjenek a borító alatt. Nagy lázzal dolgozott kéziratán, versenyt
futott az idővel, attól félt, hogy a kór majd még azelőtt eléri őt, mielőtt elkészül
vele.
Fájdalmasan nehéz munka volt a kettős látástól és a hasogató fejfájástól
meggyötörve idézni fel emlékeit. Kénytelen volt jobb szemét csukva tartani,
hogy egyetlen képet lásson a lapon, és hogy tolla mozgását egyenes vonalban
tartsa. Éjszaka írt, mikor minden elcsendesedett, és senki nem fedhette fel titkát.
Mikor pedig majd teljesen kimerül, visszateszi könyvét rejtekhelyére, és
szalmazsákjára roskad, hogy egy szemhunyásnyit aludjon, mielőtt az apátság
harangjai a katedrálisba nem szólítják a soron következő közös imádságra.
Finoman felemelte az első oldalt, és szeme elé tartotta, arcához közel.
Olvasni kezdett:
Levél Félixtől, Vectis apátjától, a Mindenható 1334. évében.

Uram, szolgád vagyok. Téged dicsérlek és magasztallak. Hatalmas vagy,

Uram, legyen végtelen a Te magasztalásod. Hitet ajándékoztál nekem, amelyet
Fiad szeretete által tápláltál belém.
Emlékezetembe kell idéznem a dolgokat, melyeket megismertem, a dolgokat,
melyeket láttam és elkövettem.
Alázattal emlékezem mindenkire, kit most eszembe idézek, de a legfőképpen
mégis Szent Josephusra, Vectis védőszentjére, kinek szent maradványai a
katedrálisban nyertek örök nyugovásra. Mert Josephus volt, ki Istent övező igaz
és teljes szerelmétől vezérelve létrehozta a Nevek Rendjét, az Úr dicsőségére,
szentségének igazolására. Én vagyok a Rend utolsó tagja, mindenki más
eltávozott. Ha nem jegyezném le e múltbéli dolgok és események történetét, az
emberiség elvesztené a tudást, mely egyedül az én birtokomban van, ki bűnös,
halandó szolgád vagyok. Nem az én feladatom eldönteni, vajon javára szolgál-e
az emberiségnek ez a tudás. Csak Te ítélkezhetsz felette, Uram, végtelen tudásod
által. Nagy alázattal írom meg e levelet, és Te vagy, Uram, ki sorsáról dönteni
fogsz.

Félix lerakta a lapot, hogy egy pillanatra megpihentesse szemét. Mikor úgy
érezte, készen áll a folytatásra, végiglapozta az oldalakat, és ismét olvasni
kezdett.

Annak a napnak a tanulságai az idő múltával ködbe vesztek, eltűntek

nővéreink és testvéreink ajkairól Josephus, a vectisi apát egy gyermek
születésénél tette tiszteletét az Úr 777. évében, a hetedik hónap baljóslatokkal
terhes hetedik napján. Az időszak egybeesett a Cometes Luctus nevű üstökös
érkezésével mely vörös volt, tűzcsóvát húzott maga után, és ami azóta sem tért
vissza. Egy munkás felesége várandós volt, és ha a gyermek fiúnak születik, egy
hetedik fiú hetedik fia lett volna.
Josephus csodálkozására a nő aztán egy nyolcadik gyermeket is szült, egy
ikertestvért, ki az Octavus nevet kapta.

Félix könnyedén felidézte Octavust lelki szemei előtt, hiszen az évek alatt
sok olyan gyermeket látott, mint ő, sápadtak, némák voltak, szemük
smaragdzöld, hajuk finom szálaival és gyömbérszínével rózsaszín fejbőrükből
tört elő. Vajon Josephus felismerte a szülőágyon a véren és a magzatvízen, és a
szülés munkáját végző nő félelemmel teljes suttogásain keresztül, hogy Octavus
volt a valódi hetedik fiú?

Mivel azt gondolta, a gyermeknek az Úr jelenlétére lesz szüksége, Octavust

apja fiatal gyermek korában a vectisi apátságba vitte. A fiú nem beszélt, nem
kereste az emberek társaságát, de Josephus megkönyörült rajta, és az
apátságban maradhatott, ahol gondját viselték. Ekkor történt, hogy Josephus
csodálatos felfedezést tett. Bár semmiféle oktatásban nem részesült, a fiú képes
volt számokat és betűket írni. Sőt, nem akármilyen betűket és számokat, de a Te
halandó gyermekeid neveit, születésük és haláluk jövőbeli időpontját. E jóslat
csodálattal és félelemmel töltötte el Josephust. Vajon a sátán gonosz hatalmával,
vagy a Mennyeknek fénysugarával áll szemben? Josephus, e tudás birtokában
tanácsot hívott össze saját vezetésével, hogy a gyermek ügyeit megtárgyalják, így
alapította meg a Nevek Rendjét. Ezek az okos papok arra a következtetésre
jutottak, hogy nem a gonosz kezének munkájával állnak szemben, mert ha így
lenne, ugyan miért is került volna a gyermek az apátság védelmező ölelésébe?
Nyilván a gondviselés játszott itt szerepet, és a szent szám, a hetes által
megtestesített összefüggés, az Úr ezt az alázatos gyermeket, Octavust választotta,
ő lett az isteni kinyilatkoztatás igaz hangja. A fiú ezért került a szkriptórium
védelmébe, ezért élt elszigeteltségben, ahol tollat, tintát és pergament kapott, és
ahol valódi küldetésének szentelhette magát.

Félixet elviselhetetlen fejfájás gyötörte, ezért felkelt az asztala mellől, hogy

egy adag fakéregteát készítsen. Megpiszkálta az izzó fadarabokat a nagyobbik
szobában, és egy maréknyi ágat dobott rá. A fémedény, ami egy karról lógott,
nemsokára sisteregni kezdett. Visszacsoszogott a hálófülkéjébe, hogy folytassa
az olvasást.

Ahogy teltek az évek, Octavus férfivá cseperedett, bár célját illetően semmit
sem változott. Éjjel-nappal keményen dolgozott, és könyveiből kicsi, de egyre
növekvő könyvtár állt össze, mindegyikben nevekkel, illetve halálozási és
születési dátumokkal. Mindeközben Octavus nem beszélt társaival, nem is
érintkezett velük, minden testi szükségletét a Nevek Rendje látta el védelmezvén
személyét és küldetését. Egy sorsfordító napon Octavust állati vágyak kerítették
hatalmába, és erőszakot tett egy szegény novícius leányzón, aki megfogant és
kihordta gyermekét. Fiú volt, ugyanazokkal a furcsa testi jegyekkel mint apja. A
fiút Primusnak nevezték, zöld szeme és gyömbérszín haja volt, és Octavushoz
hasonlóan néma volt, mint a fák törzsei, és idővel ugyanazon képességek
birtokába került, mint apja. Ahol eddig egy ember ült, most ketten foglaltak
helyet, egymás mellett, és csak írták a sok nevet, élők és halottak neveit.

A keserű tea könnyített fajdalmán, így gyorsabban olvasott, és be tudta

fejezni a bekezdést, amit még előző éjjel írt.

A napokból évek, az évekből évtizedek, az évtizedekből századok lettek,

írnokok születtek, és írnokok haltak meg, és őrizőik, akik a Nevek Rendjéből
kerültek ki, szintén világra jöttek, majd távoztak a másvilágra, és mindeközben
az asszonyi nemet is rendelkezésükre bocsátották, hogy utódaik születhessenek. A
könyvtár méretei már minden képzeletet felülmúltak, a Rend pedig lehetővé tette
a szent könyvek tárolását, hatalmas pincéket ásva ki, ezzel tartva titokban és
biztonságban a könyvtárat, és megszentelt katakombákban az írnokok csontjait.
Uram, sok éven át voltam Vectis esendő priorja, hűséges szolgája Baldwin
apátnak, és a Nevek Rendjének hithű tagja. Megvallom, dicsőséges Istenem,
hogy nem volt örömömre, hogy fiatal nővéreket kellett ily célokra használnunk,
de teljesítettem küldetésem a Hozzád fűző szeretet és bizonyosság segítségével,
hogy a könyvtárnak fenn kell maradnia, hogy a Te jövőbeli gyermekeid bírhassák
e krónikát.
Régen nem számolom már, hány néma gyermek jött a világra, akik azért
születtek, hogy elfoglalják helyüket az írók Termében, kezükben tollal, összeérő
vállukkal testvéreik mellett. De nem feledhetem a véletlent, mikor fiatal
szerzetesként észrevettem, hogy az egyik kiválasztott nővér nem fiút, de lányt
hozott a világra. Hallottam, hogy ritkán bár, de történt ilyesmi már a múltban,
de sosem láttam még ilyen lánygyermeket életemben. Figyeltem ezt a néma, zöld
szemű gyermeket, gyömbérszín hajával, de testvéreitől eltérően ő nem fejlesztette
ki az írás készségét.
Tizenkét éves korában kitoloncoltatott a kolostorból, és a zsidó
gabonakereskedőnek, Gassonetnek adatott, aki elvitte őt a szigetről, de hogy mit
is tett vele, nem lehet tudni.

Félix elégedett volt, készen állt, hogy befejezze a memoárt. Tollát tintába
mártotta, és cikornyás írásával felvette a történet fonalát, és meg is írta az utolsó
oldalakat, olyan gyorsan, ahogyan csak tudta. A munka készen állt.
Lerakta a tollat, és amíg az utolsó néhány sor száradt, úgy döntött,
engedélyezi magának, hogy a tücsköket és a sirályokat hallgassa. Az ablakokon
keresztül látta, ahogy az éjszaka feketesége szürkére nem vált.
A katedrális harangja hamarosan megszólal, és neki össze kell szednie magát,
hogy a príma imádságait a gyülekezet előtt levezesse. Lehet, hogy le kéne dőlnie
egy percre. Kényelmetlen helyzete ellenére megkönnyebbülést érzett,
megszabadult terhétől, ezért úgy döntött, ad magának egy lehetőséget, bezárja a
szemét, és átengedi magát egy rövid, álomtalan pihenésnek.
Ahogy ott állt, a harangok megkondultak. Felsóhajtott. Az írás több időt vett
igénybe, mint gondolta. Nekiállt, hogy miséhez készülődjön.
Erős kopogást hallott az ajtaján, úgyhogy kiszólt: – Kerülj beljebb!
Viktor testvér volt, az ispotályos, egy fiatal barát, aki ritkán járt az apátsági
épületben.
– Atyám, bocsánatod kérem. A harangszóra vártam.
– Mi történt, fiam?
– Egy utazó érkezett a kapuhoz ma éjjel.
– Nyughellyel kínáltad?
– Igen, atyám.
 – És miért szóltál nekem minderről?
– A neve Luke. Lelkemre kötötte, hogy hozzam el ezt neked. – Viktor átadott
egy tekercs szalaggal átkötött pergament. Félix elvette, kibontotta a csomót, és
kisimította a lapot.
Kifutott a vér az arcából. Viktornak kellett megfognia az öreg szerzetest a
hóna alatt, hogy el ne essen.
A pergamenen egyetlen sor állt a következő dátummal: 2027. február 9.

 Tizenhat

KÉSŐ ESTE VOLT, A NAGYTEREM ELCSENDESEDETT. Lord Cantwell

igyekezett követni unokáját, aki módszeresen végigolvasta a szöveget, de aztán
kénytelen volt engedni hallásproblémáinak, korának és annak a pohárka
brandynek, úgyhogy elcsoszogott az ágyáig, de elvárta a reggeli helyzetjelentést,
olyankor még friss volt.
Isabelle késő éjszakába nyúlóan, lassú tempóban fordította az apát levelét, a
pattogó és sistergő tűz háttérzenéje mellett. Will közömbös arccal hallgatta,
ahogy a Könyvtár történetének hiányzó darabjai a helyükre kerültek. Bár a levél
fantasztikus dolgokat hozott tudomására, nem volt nagyon meglepve. Tudta,
hogy a Könyvtár létezett – ez tény, és már maga a létezése is fantasztikus
magyarázatként szolgált. Ez a mostani összefüggés számára semmivel nem volt
csodálatosabb, mint amit Mark Shackleton zúdított a fejére.
Ahogy Isabelle beszélt, próbálta maga elé idézni Octavus alakját, és az ő
sápadt, erőtlen, mániákus ivadékait, akik a pergamenlapok fölé görnyedve élték
az életüket egy olyan üregben, amiben aligha lehetett több fény, mint ebben a
teremben. Azon töprengett, vajon volt-e bármi fogalmuk arról, mi is az, amit
létrehoznak? Vagy hogy miért? Isabelle arcát tanulmányozta, míg olvasott, és
elképzelte, min gondolkozhat, és hogy mit is mondjon majd neki, ha befejezte.
Előkészítette magát a célegyenesre: vajon kiderül végre, miben is rejlik 2027
jelentősége?
Isabelle az utolsó mondatot olvasta: Tizenkét éves korában kitoloncoltatott a
kolostorból és a zsidó gabonakereskedőnek, Gassonetnek adatott, aki elvitte őt a
szigetről de hogy mit is tett vele, nem lehet tudni.
Willre pillantott, száraz szemeit dörzsölve.
– Mi az? – kérdezte Will. – Miért hagyta abba?
– Ennyi.
– Hogy érti, hogy ennyi?
Isabelle idegesen válaszolt. – Úgy, hogy nincs több!
Will káromkodott egyet. – A többi utalás. Azokon keresztül kell folytatnunk.
Isabelle egyszerűen annyit mondott: – A könyvünk… ugye a Könyvtárból
való?
Will gondolkozott rajta, hogy ki kéne hagyni a dologból, de hát, mi értelme
lett volna? A legrosszabb esetben ő is tudni fog a dologról.
Úgyhogy inkább egy rövid bólintással válaszolt.
 Isabelle letette a levelet, és felállt. – Szükségem van egy italra. – Az egyik
faliszekrényben tartották az italokat. Will hallotta, ahogy összeütődnek és
megcsendülnek az üvegek, aztán Isabelle hátának vonalát nézte, ahogy bájosan
ívbe hajlik, mint valami violinkulcs. Mikor Will felé fordult, egy üveg skót
whisky volt a kezében. – Velem tart?
Nem volt a márkája, mégis szinte rögtön érezte a meleg, bársonyos zamatot.
Hosszú időt bírt ki nélküle, és erre büszke is volt. Jobb ember lett ezáltal, efelől
semmi kétség, és a családjának is jobb volt. A nagyterem ködös volt a csökönyös
kandalló levegőben keringő anyagaitól. Ablak nélkül, elzárva a külvilágtól, a
terem az érzékek birodalmává alakult. Will fáradt volt az időeltolódástól, és nem
volt nagy formában ebben az idegen közegben. Valahonnan a félhomályból egy
szép fiatal nő egy üveg whiskyt mutatott felé.
– Igen. Miért ne?
Egy fél óra alatt elfogyott egy fél üveggel. Mindketten ittak belőle rendesen.
Will minden egyes kortyot élvezett, ahogy a minden egyes korttyal kellemesen
feloldódó gátlásokat is.
Isabelle faggatta. Ügyes vallató volt, ezt el kellett ismerni. De Will nem adta
olyan könnyen magát. Isabelle-nek meg kellett dolgoznia mindenért, fel kellett
tennie a megfelelő kérdést, le kellett gyűrnie Will makacsságát.
Kérlelni. Hízelegni. Ráijeszteni. Isabelle-t bosszantotta a dolog: – És aztán mi
történt? Ennél azért biztosan tud még többet is. Most mire gondol?
Kérem, folytassa, amíg nem mond el mindent. Ha nem oszt meg velem
mindent, Will, én nem segítek a továbbiakban.
Will rájött, hogy sok mindent kockáztat azzal, ha kinyitja a sátor ajtaját, és
beengedi. Ez veszélyes volt Isabelle-nek is és neki is, de a pokolba is, hát már
most többet tudott a Könyvtár történetéről, mint bárki egész Nevadában vagy
Washingtonban. Úgyhogy Isabelle-nek meg kellett esküdnie, hogy titokban tartja
a dolgot, az a fajta eskü volt, amit olyan nagyon komolyan tud fogadni, akinek
tele a pohár a kezében. Aztán Will mesélt a levelezőlapokról is. A
„gyilkosságokról”. A Doomsday-ügyről.
Hogy mennyire nem passzoltak a gyilkosságok. A sok szorongásról. A
partneréről, aki később a felesége lett. Az áttörésről, mikor olyasvalakire
terelődött a figyelme, akit ismert már régen, kollégiumi szobatársára, egy
szenvedélyes informatikai zsenire, aki mélyen a föld alatt dolgozott, egy titkos
állami bázison, az 51-es körzetben. A Könyvtárról. Az állami adatbányászatról.
Shackleton üzleti ötletéről, a Desert Life biztosítótársaságról. A
megfigyelőkről. Hogy hogyan lett körözött személy.
 És a zárójelenetről, amit egy hotel rezidenciáján rendeztek meg Los
Angelesben, és ahol Shackleton golyót kapott az agyába. Az elrejtett
adatbázisról. Az ügynökökkel való egyezségéről. Henry Spence-ről. 2027- ről.
Befejezte. Mindent elmondott Isabelle-nek. A tűz kezdett leégni, és a szoba
még sötétebb lett. Isabelle hosszú szünet után végül megszólalt: – Elég sok ez
így egyszerre. – Aztán töltött magának még egy ujjnyi whiskyt, és azt motyogta:
– Én ennyit bírok. Hát ön?
Will elvette tőle az üveget, és töltött. – Már nem emlékszem. – A szoba
megmozdult; úgy érezte magát, mint valami uszadékra egy fodros vizű tavon.
Kijött a gyakorlatból, de probléma nélkül vissza tudott volna szokni a
komolyabb iváshoz. Jó érzés volt, és azt akarta, hogy ez az érzés tovább tartson.
Lehetett volna rosszabbul is időzíteni egy ilyen berúgást.
– Mikor kicsi voltam – kezdett bele Isabelle távoli, bársonyos hangon –,
gyakran elhoztam a könyvet a könyvtárszobából, és leheveredtem vele játszani,
épp ide, a kandalló elé. Mindig is tudtam, hogy van benne valami különleges.
Valami varázslatos. Az a sok név, dátum és furcsa nyelv… Összezavarja az
embert.
– Az biztos.
– Ön meg tudna birkózni vele? Mármint miután együtt élt vele egy ideig.
– Talán gondolati szinten. Amúgy nem tudom.
Isabelle elcsendesedett, aztán nyomatékosan, majdhogynem dacosan
hozzáfűzte: – Én nem találom ijesztőnek.
Willnek ideje sem volt válaszolnia, Isabelle olyan sietősen próbálta befejezni
a gondolatot.
– Tudni, hogy a halálnak eleve elrendelt időpontja van. Egy bizonyos
szempontból ez megnyugtató. Ez az egész rohangálás, meg hogy állandóan
aggódni kell a jövő miatt… Mit együnk, mit igyunk, milyen légzsákot kérjünk az
autónkba, meg minden ilyesmi, ad nauseam. Lehet, hogy a legjobb egyszerűen
élni az életünket, és nem aggódni többé.
Will rámosolygott, aztán annyit mondott: – Mit is mondott, hány éves?
Isabelle a homlokát ráncolta, mintha azt mondaná, ne apáskodj itt felettem,
kérlek. – A szüleim mindig haragudtak rám, amiért soha nem vettem komolyan a
vallást. A Cantwell család már régóta katolikusságáról híres. A latint szerettem,
de a szertartásokat és a rituálékat mindig fájdalmasan feleslegesnek éreztem.
Lehet, hogy holnap reggelre ezt már másképp fogom gondolni. – Megdörzsölte a
szemét. – Dögfáradt vagyok, önt meg már biztos a paralízis kerülget.
– Tudnék aludni – fejezte be Will az italát. Aztán felbátorodva a frissen
támadt baráti viszonyon, már elég oldottnak érezte magát ahhoz, hogy
megkérdezze: – Nem bánja, ha magammal viszem az üveget?

New Yorkban időközben elérkezett Phillip lefekvésének ideje. Fürdetés után

Nancy maga mellé fektette a gyermeket az ágyon. Be volt hintőporozva és
pelenkázva, ott feküdt egy puha, könnyű törülközőn.
Békésen játszadozott egy plüssjátékkal, markolászta, és a szájába tette a
medve orrát. Nancy megnézte a mobiltelefonját, és újra elolvasta Will legutóbbi
üzenetét. Megérkeztem. Nemsokára otthon. Csók. Felsóhajtott, aztán bepötyögött
egy választ. Aztán meglapogatta Phillip puha, kerek pocakját, a gyerek kacagni
kezdett, ő pedig két oldalról megpuszilta.

Will alatt úgy himbálózott a hosszú, emeleti folyosó, mintha egy függőhídon
járna egy őserdő lombkoronája alatt. Kellemes, szabad érzés volt, könnyűnek
érezte lépteit, mintha a gravitáció törvényeinek mondana ellent. Óvatosan
követte a lábujjhegyen lépegető Isabelle-t, aki nem akarta felébreszteni az
öreget. Will nem volt biztos a dolgában, de mintha a lány is a démon befolyása
alá került volna – láthatatlan térelemek között kanyargott, és a folyosó felénél
egy ponton vállal súrolta a falat. Nagy lendülettel nyitotta ki Will hálószobájának
ajtaját, és azt suttogta: – Meg is érkezett.
– Meg is érkeztem.
Sötét volt, és a csipkefüggönyön átsütő fogyó hold sugarai fekete-szürke
árnyakká változtatták a bútorokat. – Soha nem találja meg a villanykapcsolót –
mondta Isabelle.
Will követte Isabelle-t a szobába, és csak nézte a vékonyka sziluettet az ablak
előtt. Néhány, az agyában szunnyadozó, a nőkért és az italért felelős idegszál
éledezni kezdett. Aztán meghallotta a saját hangját: – Nem kell felkapcsolnod.
Will tudta, hogy a kocka el van vetve. Érezte, ahogy megindul a vére az
italtól, a felfedezés izgalmától és a hely elszigeteltségétől.
Az ágyon feküdtek. Ruhák hulltak a padlóra úgy, ahogy csak egyszer az
életben, az első alkalommal. A hűvös, száraz hús forró lett és nedves. A nehéz
ágykeret nyikorgott az illesztéseknél, és ahogy a fa a fához ért, a magas hangú
nyikorgás mély sóhajtásaikkal feleselt. Will nem tudta biztosan, meddig tartott a
dolog, vagy hogy jól csinálta-e. Csak annyit tudott, jó érzés volt.
Mikor végeztek, a szoba tökéletesen elcsendesedett, míg aztán Isabelle meg
nem szólalt: – Erre nem számítottam. – Aztán még hozzáfűzte: – Hoztad az
üveget?
 Ott állt teljes biztonságban az ágy mellett. – Nincs poharam.
– Nem számít – húzta meg Isabelle, aztán visszaadta Willnek, aki követte
példáját.
Will feje mintha vízen lebegett volna. – Nézd, én… Isabelle már kint volt az
ágyból, ruhái után tapogatózott a sötétben, gyorsan elnézést kért, mikor
véletlenül Will ölét súrolta a kezével, miközben a bugyiját kereste. – Mikor
ébresszelek? – kérdezte.
Will magához tért, nem volt hozzászokva, hogy a passzívabbik oldalon álljon
az alkalmi szexben. – Ahogy neked alkalmas – válaszolta. – Ne túl későn.
– Meleg reggelit eszünk, aztán folytatjuk. Nem találom az egyik zoknim –
most már felkapcsolhatom a villanyt?
Will ösztönösen behunyta a szemét, mikor felvillant a lámpa, egy puszit
érzett az ajkain, aztán hunyorogva végignézte, ahogy Isabelle meztelenül
visszavonul, hóna alatt a ruháival. Bezáródott az ajtó, Will egyedül maradt.
Előhalászta a mobiltelefont a nadrágzsebéből; a kis piros jelzőfény villogott.
Kinyitotta, és elolvasta a szöveges üzenetet, amit kapott. Már nem haragszom.
Hiányzol Phillynek is. Elolvastam a verset. Fantasztikus. Hívj hamar.
Azon kapta magát, hogy kényelmetlenül hosszú ideig tartja vissza a
lélegzetét, hangosan engedte ki a levegőt, olyan volt, mint egy mély hangú
kutyaugatás. Volt valami elképzelhetetlen abban, hogy most így meztelenül, egy
másik nőtől nedvesen visszaírjon. Kicsit gondolkozott ezen, aztán ledobta a
telefont az ágyra, és inkább még egyszer meghúzta az üveget.

Odakint a hidegfront csípős, erős szeleket görgetett végig a hátsó kerten.

Egy monokuláris éjjellátó csöve kandikált ki az erősen burjánzó, csöpögő
rododendronok közül. A távcsövön keresztül Will ablaka kényelmetlenül
fényesen világított.
Mikor Will elindult, hogy a fürdőszobához menjen, DeCorso látta elsuhanni
meztelen alakját. Órák óta most látta meg először; biztos volt benne, hogy bent
van a házban, mégis megnyugtatta, hogy bebizonyosodott, az embere jelen van,
látható. Egy pár perccel korábban, mikor még sötét volt a szobában, egy futó
pillanatra egy nő csupasz seggét látta, zöld volt a távcső optikáján keresztül,
mint az istennőké. Pipernek szebb éjszakája volt, mint neki.
Hosszú, hideg időszak lesz ez itt még holnap reggelig, de határozottan
eltökélte magát, hogy azt teszi, amit egy megfigyelőnek tennie kell.

 Tizenhét

1334
Wight-sziget

FÉLIX VEZETTE A KÖZÖS IMÁDSÁGOT, MIKOR ELJÖTT a príma

ideje. Istennek hála, ez volt a legrövidebb szolgálata a napnak, mert a végletekig
kimerült volt, és a feje már megint lüktetett. A katedrális megtelt testvérekkel és
nővérekkel, kötelességtudóan válaszolgattak, emelt hangon mondták
imádságaikat, hangjuk jóleső volt, mintha énekes madarak ülnének a templom
tetején, és társaikat hívogatnák a közeli tölgyesekből. Az év legritkább időszaka
volt, mikor a katedrális atmoszférája egyszerűen mennyei volt – sem túl hideg,
sem túl meleg. Kár lenne, gondolta, a nyár áldásainak idején hagyni hátra e
világot.
Látó szemével észrevette, hogy testvérei titkon oda-odapillantanak rá a
padsorok közül. Apátjuk volt, és ők aggódtak érte, de tulajdonképpen magukért
is aggódtak. Az apát halála olyan időszak volt, aminek mindig voltak világi
vonatkozásai. Egy-egy új apát érkezésével szükségszerűen megváltoztak a
dolgok, és ezzel együtt az apátság életének ritmusa is.
Félixhez már hozzászoktak a hosszú évek alatt. Talán még szeretik is,
gondolta. A bizonytalansághoz az is hozzájárult, hogy a cím öröklődésének
láncolata sem volt egyértelmű. A mostani prior, Paul még túl fiatal volt ahhoz,
hogy az érsek őt válassza, és az apátság falai között nem volt rajta kívül más
jelölt. Ez azt jelentette, hogy kívülről jelölnek majd ki valakit.
Félix saját érdekükben is próbált addig élni, ameddig ez csak lehetséges, de
mindenkinél jobban tudta, hogy Isten tervei már változtathatatlanul le vannak
fektetve.
A magas, metszetekkel díszített pulpitusról nézett végig a katedrálison a
résztvevőket keresve, majd hirtelen örömteli felfedezést tett: abban a pillanatban,
ahogy befejezte a levél felolvasását, Luke megérkezett. Ez egészen biztosan a
gondviselésnek köszönhetően történt. Az Úr meghallgatta imáit, és most választ
is adott rá. Az Úr dicséretére, úgy döntött, beilleszti egyik kedvenc himnuszát,
amit a príma idején volt szokás énekelni, az ősrégi Iam Lucis Orto Sidere, Már
kél a fénynek csillaga című verset, ami több évszázaddal korábban keletkezett,
még a rend áldott alapító atyjának, Nursiai Benedeknek életében.
 Iam lucis orto sidere,
Deum Precemur supplices,
ut in diurnis actibus
nos servet a nocentibus.

Már kél a fénynek csillaga:

Esengve kérjük az Urat,
Járjon ma mindenütt velünk,
Ne rontsa ártás életünk.

A gyülekezet láthatóan fellelkesült a himnusz hallatán. A fiatal nővérek

magas, szoprán hangja édesen szólt a katedrális homályos, visszhangos
termében.

Ut cum dies abscesserit,

noctemque sors reduxerit,
mundi per abstinentiam
ipsi canamus gloriam.

Hogy majd a nap, ha távozott,

S az ára újra éjt hozott,
Lemondásunk szent éneke
Legyen az Úr dicsérete.

A szertartás befejezésekor Félix úgy érezte, újjászületett, és bár kettős látása

gyötörte, a szeme pedig fájdalmasan égett, alig vette észre. Ahogy a templomból
kilépett, Viktor testvér felé indult, és megkérte az ispotályost, hozza szobájába
éjjeli látogatójukat.
Mária testvér várt rá az apátsági szállás előtt, és rögtön nekiállt, hogy
elhalmozza élelemmel, teát adott és egy adag mézzel csurgatott zabkását.
Félix megevett egy pár falatot, hogy a nővért megnyugtassa, de aztán mikor
Viktor testvér kopogtatott, jelezte, hogy elpakolhat.
Ahogy Luke-ot belépni látta, rögtön eszébe jutott az a negyven évvel korábbi
nap, mikor először találkozott vele. Félix prior volt akkoriban, mikor a
tagbaszakadt fiatalember, aki inkább emlékeztetett katonára, mint cipészsegédre,
a kapuhoz érkezvén felvételét kérte a rendbe. Londonból utazott, a szigeten
keresett menedéket, mert hallott a közösség jámborságáról, a monostor egyszerű
és fenséges szépségéről. Félix hamar megszerette a fiú őszinteségét és
intelligenciáját, ezért megengedte neki, hogy oblátusként közöttük maradjon.
Luke pedig cserébe nagy erőkkel a tanulásnak, az imádságnak és a munkának
szentelte magát, vidám, tenni vágyó, odaadó lélekkel, amitől öröm gyúlt a rend
tagjainak szívében.
Most pedig itt állt előtte egy idősödő, ötvenes éveit taposó férfi, aki még
mindig magas volt és erőteljes, de középtájon megvastagodott. Arcába, ami
feszes volt és szép, mély nyomokat vésett az idő, petyhüdt lett és mélyen
barázdált. A ragyogó gyermeki mosoly odalett, helyén sebes, lefelé fittyedő száj
maradt. Kereskedők szokásához híven egyszerű, viseltes ruhákba öltözött, őszes
haját hátul szoros csomóba fogta.
– Lépj közelebb, fiam, ülj ide mellém – szólalt meg Félix. – Látom, hogy te
vagy az, kedves Luke, bár álruhába bújtál, öregembernek öltözve.
– Én is látom, hogy te vagy az, atyám – válaszolta Luke az apát kidülledő
szemét, és az ismerős, de öregedő arcot bámulva.
– Észrevetted kórságomat – jegyezte meg Félix. – Örülök, hogy ma jöttél el
hozzám. Holnap talán már csak a síromat látogathatnád. Ülj le! Ülj csak le!
Luke elhelyezkedett egy puha, lószőrrel borított széken. – Sajnálom, hogy
ilyen rossz hírt kell hallanom, atyám.
– Isten kezében vagyok, mint minden egyes ember. Ételt kaptál?
– Igen, atyám.
– Mondd el, miért nem jöttél be a katedrálisba a príma alatt? Kerestelek.
Luke kényelmetlenül érezte magát, az apát szobájának vége felé pislogott,
majd egyszerűen annyit mondott: – Nem tudtam bejönni.
Félix finoman és szomorúan bólintott. Megértette persze, és hálás volt, amiért
annyi év után visszatért a férfi, hogy összefűzze a két élet sokáig együtt haladó,
majd egy szörnyű napon megszakadó ívét.
Nem volt szükséges emlékeztetni az apátot arra a bizonyos napra, és annak
részleteire. Félix úgy emlékezett rá, mintha ezek az események percekkel és nem
évtizedekkel ezelőtt történtek volna.
– Hová mentél, miután elhagytál bennünket? – kérdezte hirtelen az apát.
– Londonba. Londonba mentünk.
– Mentünk?
– A lány, Elizabeth velem jött.
– Értem. És mi lett belőle?
– Ő a feleségem.
A hír megrázta Félixet, de úgy döntött, nem ítélkezik az ügyben. –
Gyermekeitek vannak?
 – Nem, atyám. Elizabeth terméketlen volt.

Egy régmúlt, ködös és esős októberi délelőttön Luke a rémülettől dermedten

nézte végig, ahogy Elizabeth-t, az ijedt, fiatal novíciust Sabeline nővér az
apátság területének távoli sarkában elszigetelten álló kis kápolna felé vonszolja.
Négy Vectisben töltött éve alatt hallott már történeteket suttogni bizonyos
kriptákról, egy föld alatti világról furcsa lényekkel és furcsa eseményekkel. A
többi novícius rituálékról, perverziókról beszélt.
Egy titkos társaságról, a Nevek Rendjéről. Semmit nem hitt az egészből –
egyszerű lelkek által kreált üres szóbeszéd. Igen, valóban volt ott egy titkos
kápolna, de nem kellett neki az apátság minden belső működéséről tudnia.
Volt egy küldetése, arra kellett koncentrálnia: Istent szeretni és szolgálni.
Elizabeth lett az, ki hitét és hűségét próbára tette. Már az első naptól mindig
ott látta maga előtt, a nővérek hálóterme mögött pillantotta meg, ahol segített
felszednie egy inget, amit lefújt a szél a szárítókötélről. A lány arca, akár
imádkozott, akár elmélkedett, minduntalan gondolataiba férkőzött. Hosszú,
selymes haja, amit még nem vágtak le, ahogy a többi nővérét, tökéletes álla,
hosszúkás arca, kékeszöld szemei, telt ajkai és törékeny alkata az őrület tüzeit
gyújtották meg elméjében. De Luke tudta, hogy ha úrrá lesz vágyain, és nem
engedi, hogy eltérítsék útjától, akkor erősebb, jobb szolgája lesz Istenének.
Akkor még nem tudta, hogy utolsó, szerzetesként töltött éjszakáját egy
istállóban fogja tölteni. Elizabeth könyörgött, hogy menjen vele. A lányon úrrá
lett a téboly. Reggel a kriptába akarták vinni, a titkos kápolna alá.
Elmondta Luke-nak, hogy arra fogják kényszeríteni, feküdjön össze egy
férfival. Történetet szőtt szülőanyákról, tele volt szenvedéssel és őrülettel.
Könyörgött Luke-nak, hogy vegye el szüzességét, akkor és ott, a szalmában,
hogy megmentse őt sorsától. Luke azonban ehelyett elmenekült, a lány halk
sírása összevegyült a nyugtalan lovak nyerítésével.
Másnap reggel Luke elrejtőzött egy fa mögött, és a titkos kápolnához vezető
ösvényt figyelte. A tenger páráit szórta, a fiút körüllengte a sós levegő. Aztán
alkonyattájt észrevette az aszott Sabeline nővért, ahogy a zokogó fiatal lányt
hurcolja, és belépnek a fából készült épületbe. Percekig küzdött magával, mielőtt
egész sorsát megváltoztató döntést hozott volna.
Belépett a kápolnába.
Egy lazúrkővel kirakott, Üres terembe érkezett, amit csak egy egyszerű
fakereszt díszített. Nehéz, tölgyfából készült ajtaja volt. Mikor kinyitotta, szűk
kőlépcsőt vett észre, ami spirál alakban bukott a föld alá. Kicsit tétovázott, aztán
elindult a fáklyával világított fokokon, ment, amíg le nem ért az aljára, ahol egy
kis hűvös szoba fogadta régi ajtóval, hatalmas kulccsal és nyitott vaslakattal. Az
ajtó nagy nehezen megmozdult vasalt sarkain, és már bent is volt az írók
Termében.
Eltartott Luke-nak néhány percig, hogy a szemei hozzászokjanak a terem
gyenge gyertyafényéhez. Egyáltalán nem értette, mit is lát: több tucat sápadt
bőrű, gyömbérszín hajú fiú és férfi, akik hosszú asztaloknál ülnek összeérő
vállal, szorosan egymás mellett, mindegyik kezében toll, amit tintatartókba
mártogat, és mindegyik őrült tempóban ír az előtte lévő pergamenlapra. Voltak
köztük öregek, voltak még majdhogynem kisfiú korúak, mégis mindannyian
meglepően hasonlítottak egymáshoz.
Mindenki arca épp olyan sápadt volt, mint a mellette ülőé. Az élet jelenlétét
csak zöld szemükön keresztül lehetett észlelni, ami szinte átszúrta a fehér
pergamenlapokat intenzitásával.
A kápolnának kupolás mennyezete volt, simára gipszelve és meszelve, hogy
annál jobban visszaverje a gyertyafényt. Mind a tizenöt, a terem végéig elérő
asztalnál tíz-tíz írnok ült. A fal mellett körben tábori ágyhoz hasonló
fekvőalkalmatosságok álltak, némelyiket alvó, gyömbérszín hajú emberek
foglalták el.
Az asztalnál ülők oda sem figyeltek Luke-ra; úgy érezte, mágikus térbe
lépett, ahol ő talán láthatatlan. De még mielőtt megpróbálta volna megérteni,
amit lát, Elizabeth hangját hallotta, ahogy gyászos hangon felsikít.
A hangok jobb felől hallatszottak, egy a terem oldalában lévő kis folyosóból,
ösztönösen a fekete boltíves bejárat felé szaladt, és rögtön meg is érezte a halál
fojtó kipárolgását. Egy katakombában találta magát.
Tapogatózott a sötétben, végigért egy szobán, sárga, rothadó húsú
csontvázakat súrolt végig, amelyek farakásokként emelkedtek a fal
mélyedéseiben.
A lány sikoltásai egyre hangosabbak lettek, és a második szobában Sabeline
nővért pillantotta meg, egy gyertyát tartva. Luke közelebb kúszott. A gyertya
egy gyömbérhajú férfi színtelen bőrét világította meg.
Meztelen volt, Luke látta sovány farpofáinak mélyedéseit és erőtlen karjait,
ahogy ott himbálóztak az oldalán. Sabeline idegesen kiabálva ösztökélte: – Ezt a
lányt neked hoztam! – Mivel semmi nem történt, a nővér hozzátette:
– Érintsd meg!
Luke akkor vette észre Elizabeth-t, aki ott kuporgott a földön, szemeit
eltakarta, és átfonta magát karjaival, nehogy ez az élő csontváz hozzáérjen.
 Luke gondolkodás nélkül cselekedett, anélkül, hogy a következményektől
kicsit is tartana. Előrelépett, megmarkolta a férfi csontos vállát, majd a földre
taszította. Nem volt nehéz dolga, mintha egy gyermeket lökött volna odébb.
Hallotta, ahogy Sabeline nővér felsikolt: — Te meg mit csinálsz itt? Mégis mit?
– Luke nem vett róla tudomást, Elizabeth felé nyúlt, aki mintha észrevette volna,
hogy nem a gonosz, hanem megszabadítója érintésével találkozott. Kinyitotta a
szemét, hálás szemekkel nézett Luke-ra. A sápadt férfi a földön feküdt, ott,
ahová Luke lökte, próbálta összeszedni magát. – Luke testvér, hagyj minket
magunkra! – kiabálta Sabeline. – Szent helyet gyaláztál meg jelenléteddel!
Luke visszakiabált. – Nem megyek a lány nélkül sehová. És hogy lehetne ez
a hely szent? Sátáni minden, amit itt látok.
Kézen fogta Elizabeth-t, és felhúzta.
Sabeline rákiáltott. – Te ezt nem érted!
A terem felől Luke a káosz és a zűrzavar hangjait hallotta – csörömpölés,
puffogás és csapkodás, és nedves csattanások, mintha hatalmas, egy hajó
fedélzetére pakolt halak vergődnének fulladozva.
A meztelen, gyömbérszín hajú férfi megfordult, és elindult a zaj irányába.
– Mi történik? – kérdezte Luke.
Sabeline fogta a gyertyát, és a terem felé sietett, otthagyva őket a sötétben.
– Jól vagy? – kérdezte Luke a lánytól.
– Eljöttél értem – suttogta Elizabeth.
Luke kisegítette a sötétségből a fényre.
A teremben látottak emlékképei ráéghettek a szemfenékre, mert Luke
akárhányszor is hunyta be szemét, életének minden egyes napján látta Sabeline
nővért, ahogy dermedten átmegy a szörnyű helyen, és közben azt mormogja: –
Ó, Istenem. Ó, Istenem. Ó, Istenem. – Újra és újra, mintha kántálna.
Nem akarta, hogy Elizabeth szenvedjen a látványtól, ezért Luke könyörgött
neki, csukja be a szemét, és hagyja, hogy kivezesse. Ahogy utat törtek az ajtó
felé, hirtelen visszatarthatatlan vágyat érzett, hogy felmarkoljon egy asztalon
heverő pergament. Olyat választott, amit még nem itatott át a vér. Felrohantak a
meredek, spirál alakú lépcsőkön, át a kápolnán, ki a ködös esőbe. Luke és
Elizabeth futottak, míg messze maguk mögött nem tudták az apátság kapuját. A
katedrális harangjai vészesen zúgtak. El kellett jutniuk a partig. Luke segíteni
akart a lánynak megmenekülni a szigetről.

– Mondd, miért jöttél vissza Vectisbe? – kérdezte Félix.

– Egész életemben kísértett, amit aznap láttam, és nem akartam úgy
meghalni, hogy meg sem próbálom megérteni. Régóta gondolkozom rajta, hogy
visszatérek. Most adatott ez meg nekem.
– Nagy kár, hogy elhagytad az egyházat. Emlékszem erős hitedre, és lelked
nemességére.
– Annak vége – válaszolta keserűen Luke. – Elvétetett.
– Ezt szomorúan hallom, fiam. Biztosan azt gondolod, hogy a vectisi apátság
a bűn és a sátáni erők tanyája, de ez nem így van.
Vállalkozásunknak szent célja volt.
– És mi volt ez a cél, atyám?
– Isten akaratát szolgáltuk azzal, hogy kielégítettük e törékeny, néma írnokok
igényeit. Egy isteni közbeavatkozásnak köszönhetően munkájuk évszázadokra
terjedt ki. Feljegyzést készítettek, Luke. Feljegyzést Isten gyermekeinek
érkezéséről és távozásáról, az akkor élőkéről és a jövőbeliekről.
– Hogyan lehetséges ez?
Félix megvonta a viliit. – Isten kezeiből ezeknek az embereknek a kezeibe.
Furcsa, minden mást kizáró céljuk volt. Máskülönben olyanok voltak, mint a
gyerekek, teljes egészében rá voltak utalva gondoskodásunkra.
Luke oldalra köpött. – Nem csak arra.
– Igaz, utódokról is kellett gondoskodniuk. Küldetésük felfoghatatlan volt.
Ezrek dolgoztak itt több száz éven keresztül. Biztosítanunk kellett a feltételeket.
– Ne haragudj, atyám, de ez irtóztató. Bujálkodásra kényszerítetted a
nővéreket!
– Nem bujálkodásra! – kiáltotta Félix. Érzelemkitörésétől csak nőtt a nyomás
a fejében, a szeme kegyetlenül lüktetett. – Ez a szolgálat része volt! Egy
magasabb cél érdekében! Kívülállók ezt nem érthetik meg! – Fájdalomtól lüktető
fejéhez kapta a kezét.
Luke attól félt, hogy az öreg pap itt a szeme előtt fog meghalni, úgyhogy
inkább könnyebb vizekre evezett. – Mi lett a munkájukkal?
– Hatalmas könyvtárat írtak tele, Luke, egészen biztosan a legnagyobb volt a
kereszténység történetében. Aznap közel jártál hozzá, de sosem láttad meg.
Miután elillantál, Baldwin, áldassék neve, lezárta a könyvtárat, a kápolnát pedig
felgyújtatta. Azt hiszem, a könyvtár semmivé lett.
– Miért történt ez, atyám?
– Baldwin úgy hitte, az ember még nem áll készen a kinyilatkoztatásra, ami a
könyvtár által lehetővé vált. És azt kell mondanom, félt tőled is, Luke.
– Tőlem?
– Attól félt, felfeded a titkot, hogy majd idegenek jönnek, kívülállók
ítélkeznek felettünk, és gonosz szándékú emberek használják fel a könyvtárat
sötét céljaikra. Ő meghozta a döntést, én pedig végrehajtottam.
Magam gyújtottam meg a tüzet.
Luke észrevette a pergament az apát asztalán, át volt tekerve a szalaggal,
ahogy ő hozta. – A pergamen, amit aznap magammal vittem.
Könyörgök, mondd el mit jelent, atyám. A mai napig kísért.
– Luke fiam, mindent el fogok mondani, amit tudok. Hamarosan meghalok.
Úgy érzem, nagy teher ez rajtam, hiszen én vagyok az utolsó élő ember, aki a
könyvtárról tud. Jegyzeteket készítettem, azokban minden benne van. Kérlek,
engedd meg, hogy könnyítsék terheimen, és neked adjam a jegyzeteket. Illetve
még valamivel terhelnélek.
Odament a szekrényéhez, és elővette a nehéz könyvet. Luke odasietett hozzá,
hogy elvegye. Úgy tűnt, túl nehéz a könyv ahhoz, hogy megbirkózzon vele.
– Egyedül ez a könyv maradt fenn – mondta Félix. – Van bennünk még
valami, ami közös, Luke. Nem tudod, miért hoztad magaddal aznap ezt a
pergament, ahogy én sem tudom, miért mentettem meg egy könyvet a tűztől.
Talán mindkettőnket egy láthatatlan kéz vezetett. Megtennéd, hogy magaddal
viszed a pergament, és ezt a könyvet is, az általam írt levéllel?
Meghallgatnád egy öregember kérését, aki terheit szeretné áttenni rád?
– Fiatalkoromban kedves voltál hozzám, és befogadtál, atyám.
Megteszem.
– Köszönöm.
– Mit tegyek velük?
Félix szép szobájának mennyezetére emelte a szemét. – Azt már majd Isten
dönti el.

 Tizennyolc

1344
London

Cantwell báró, Wroxall ura vakarózva ébredt, és a csizmáján gondolkozott.

Megvizsgálta karjait és hasát, és apró hólyagokat talált a bőrén, egyértelmű jeleit
annak, hogy ágyát poloskákkal osztotta meg. Hát így állunk! Komoly kiváltság
volt, hogy a királyi bíróság munkájában részt vehetett, és a Westminster-palota
vendége volt, de az nem valószínű, hogy a király akarta élősködőkkel megetetni
nemeseit, míg az igazak álmát alusszák. Lesz néhány keményebb megjegyzése a
komornyikhoz.
Szobája kicsi volt, bár egyébiránt kényelmes. Egy ágy, egy szék, egy
szekrény, egy komód, gyertyák és egy szőnyeg, hogy elfogja a hideget a
padlóról. A kandalló hiányzott belőle, úgyhogy nem szívesen töltött volna itt el
egyetlen téli éjszakát sem, de ebben a kellemesen virágzó tavaszban elfogadható
volt. Fiatal korában, mielőtt a király kegyeit élvezhette volna, londoni látogatásai
alkalmával fogadókban szállt meg, ahol még a legtisztábbakban is idegenekkel
kellett megosztania ágyát. Viszont azokban a napokban ritkán tért nyugovóra
anélkül, hogy az eszméletvesztésig lerészegedett volna, így hát ez nem igazán
számított.
Most már idősebb volt, magasabb rangot töltött be, és nagy gondot fordított
személyes kényelmére.
Maga elé húzta az éjjeliedényt, és könnyített magán, majd megvizsgálta
hímtagját, van-e rajta valamilyen sérülés. Ez a körültekintés minden,
örömlányokkal töltött éjszaka után jellemző volt rá. Megkönnyebbülvén,
hosszan kinézett az egyik ólomüveg ablakon. A zöldes táblákon keresztül észak
felé nézett, a Temze folyó csodálatos ívére. Egy magas oldalú bárka haladt el
mellettük vitorláit bontogatva, a folyótorkolat felé véve útját, áruval megrakva.
A királyi lakosztályok alatt, a víz szélénél egy réti héja lecsapott néhány egérre,
kicsivel feljebb pedig egy csont és bőr férfi szemeteskocsit borított a folyóba,
arcátlanul közel a Parlamenthez, ahol a királyi tanács gyűlik majd össze egy nap
múlva. Csak átmenetileg ragadta el a nagyváros látványa, gondolatai hamar
visszataláltak a lábához, ami erőteljesen durva tapintású és sebes volt. Ma fog
elmenni új csizmájáért.
Kifésülte hegyes szakállát, kanyargó bajuszát és vállig érő haját
teknőspáncélból készült keféjével, aztán gyorsan felöltözött, felhúzta bricseszét
és lenvászon ingét, majd kiválasztotta legjobb zöld színű gyapjúharisnyáját, amit
combjáig húzott, majd övéhez erősített. Kabátja egy francia unokatestvér
ajándéka volt. Ezt a fazont ők a cotehardie névvel illették, szűk szabása volt,
rojtokkal díszítették, kék szövetén elefántcsontból készült gombokkal. Bár
elmúlt negyvenéves, teste még erős volt és férfias, nem is tartotta vissza magát
attól, hogy ezt kihangsúlyozza. Mivel a királyi bírósághoz készült, öltözékét egy
különösen szép zubbonnyal egészítette ki, hetyke, combig érő, finom brokátból
készült köpennyel. Ezek után megvetéssel húzta fel öreg csizmáját, hunyorogva
méregetve rongyos alaktalanságát.
Charles pozícióját jó nevelésének és értelmének köszönhette. A Cantwell
család hitelesen vissza tudta vezetni családi gyökereit egészen János király
uralkodásának idejéig, és a Magna Charta ügyében történő egyeztetésekben is
játszottak valami kis szerepet. Ennek ellenére a család nem tartozott a nemesség
krémjéhez, míg rájuk nem mosolygott a szerencse, és III. Edward fel nem emelte
őket.
Charles apja, Edmund II. Edward oldalán harcolt az angol király rosszul
tervezett hadjáratában a skóciai Robert Bruce ellen, és megsebesült a
szerencsétlen kimenetelű bannockburni csatában. Ha a csata jobban ment volna
az angoloknak, a Cantwell család sorsa talán felívelhetett volna az azt követő
években, bár Edmund miatt a család egészen biztosan nem vesztette el hitelét a
király előtt.
II. Edward semmi esetre sem volt közkedvelt uralkodó, alattvalói pedig
hagyták, hogy francia felesége és hitszegő társa, Roger Mortimer megfosszák a
királyt trónjától. A király fia, Edward még csak tizennégy éves volt az akció
idején. Bár III. Edward néven megkoronázták, csupán bábja volt a
kormányzónak, Mortimernek, akinek az is kevés volt, hogy az öreg királyt
bebörtönözték – halottnak akarta tudni. Edward meggyilkolása a gloucestershire-
i Berkley kastélyban szörnyű eset volt. Ágyában ütöttek rajta gyilkosai, akiket
Mortimer bízott meg, egy nehéz matraccal lenyomták, rézcsövet nyomtak a
végbelébe, majd egy tüzesen izzó vasrudat toltak át rajta, így anélkül égethették
meg belső szerveit, hogy nyomot hagytak volna. A gyilkosságot nem tudták
bebizonyítani, a király halálát természetes okoknak tulajdonították. Mortimer
pedig egy ravasz csavarral még meg is büntette a királyt, akit szodomitának
kiáltott ki.
Ahogy Edward tizennyolcadik születésnapjához közeledett, mivel
tudomására jutott a rettenetes haláleset, eldöntötte, hogy fiúi bosszút áll.
 Apja követői között elterjedt a hír, hogy a fiatal királynak szövetségesekre
van szüksége. Charles Cantwell-lel megbízottak vették fel a kapcsolatot, és ő
készségesen bele is egyezett a dologba, nem csak azért, mert királypárti volt, de
azért is, mert kalandorként, sikertelen üzleti próbálkozásai miatt nem voltak túl
jók a kilátásai. 1330 októberében csatlakozott egy bátor társasághoz, akik
vakmerő módon, egy titkos járaton keresztül bejutottak Mortimer saját
nottinghami erődjébe, letartóztatták a szörnyeteget saját hálószobájában, majd a
király nevében titokzatos módon a Towerbe juttatták, hogy ott nézzen szembe
szörnyű sorsával.
III. Edward hálából báróvá tette, gazdag királyi járandóságot adományozott
neki, és további birtokokat Wroxall környékén. Charles rögtön bele is kezdett az
ingóság fejlesztésébe, épített egy szép gerendaházat, ami elég nagyszabású volt a
Cantwell Hall névhez.
Az istállómester előkészítette, felnyergelte Charles lovát. A báró ügetésre
fogta, a folyó északi partján haladt, élvezte a kellemes szellőket, amíg lehetett,
nemsokára ugyanis az iparváros keskeny sikátorai felé kellett fordítania lovát.
Körülbelül fél óra múlva már a Thames Street-en ügetett, egy viszonylag széles,
nyitott főútvonalon, szorosan a folyói mellett a Szent Pál-katedrális nyugati
oldaláig, ahol könnyedén manőverezett végig hátasán a talicskák, lovak, lovasok
és gyalogosok áradatában!
A Garrick Hill lábánál megsarkantyúzta a ló hasát, hogy észak felé vezesse
egy kígyózó, nyomasztó kis utcán át, ahol rögtön úgy érezte, legjobb lenne az
orrát valami törülközőbe nyomnia. Nyitott csatornajáratok futottak végig a
Cordwainers utca mindkét oldalán, de nem az ember által kibocsátott szennyvíz
jelentette a legnagyobb megpróbáltatást Charles érzékei számára. A cipészektől
eltérően, akik olcsó cipőket állítottak elő használt bőrökből, és megélhetésüket
azzal biztosították, hogy javításokat vállaltak, a náluk jóval nagyobb
szakértelemmel bíró társaik, a vargák friss bőrt használtak új cipők készítéséhez.
Így ezek a városrészek vágóhidaknak és cserzőműhelyeknek is helyet adtak,
ezek a vállalkozások pedig bűzösen gőzölgő báránybőrt és gyapjút főző
tartályaikkal a legkellemetlenebb kipárolgásokért voltak felelősek.
A reggel egész vidámsága semmivé vált, mire úti célját elérte. Az apró kis
bolt előtt vasból készült, csizmát ábrázoló fekete cégér lógott. Lovát egy
oszlophoz kötötte, aztán átimbolygott egy épp a kétemeletes műhely előtt lévő
sáros pocsolyán. A műhely két oldalról szorosan támaszkodott más, hasonló
épületekhez, az egész sort a vargák épületei töltötték meg.
Aztán egyszer csak újabb problémával kellett szembesülnie. Míg az út két
oldalán dolgozó többi varga nyitva tartott ajtót és ablakot, ezzel egyértelművé
téve, hogy az üzlet virágzik, ez a bolt teljesen zárva volt.
Charles mormogott valamit az orra alatt, aztán ököllel dörömbölni kezdett az
ajtón. Mivel nem érkezett válasz, újra dörömbölni kezdett, még hangosabban, és
már azon volt, hogy megrugdossa azt az átkozott ajtót, mikor egyszer csak lassan
kinyílt, és egy asszony tolta ki rajta kendőbe bújtatott fejét.
– Miért vannak bezárva? – vonta kérdőre Charles.
Az asszony vézna volt, mint egy gyerek, csak éppen elgyötört és öreg.
Charles már látta korábban a boltban, és bár már megöregedett, gondolta, de
nagy szépség lehetett fiatal korában. Ezek a vonások azonban jelenleg nem
voltak sehol, elmosta őket az aggodalom és a rengeteg fáradozás.
– A férjem beteg, báró úr.
– Nagy gond ez hölgyem, ebben biztos vagyok, de én most azért jöttem, hogy
elvigyem a csizmámat.
A nő üres tekintettel bámult rá, meg sem szólalt.
– Nem hallott engem, asszony? A csizmámért jöttem!
– Nincs meg a csizma, uram.
– Ezt meg hogy érti? Tudja maga, hogy kivel beszél?
Az asszony szája remegett. – Ön Wroxall bárója, uram.
– Úgy van. És akkor azt is tudja, hogy hat héttel ezelőtt már jártam itt. A
férje, Luke, a varga fából mintát vett a lábamról. A felét ki is fizettem, asszony!
– Megbetegedett.
– Eresszen be! – Charles benyomakodott a bejárati ajtón, és szétnézett az
aprócska szobában. Műhelyként, konyhaként és lakásként funkcionált.
Az egyik oldalon tűzhely mindenféle szerszámokkal, egy asztal, székek, a
másik oldalon munkapad, rajta a mesterséghez szükséges eszközökkel, és egy
elég szegényes kezelt báránybőrgyűjtemény. A pad feletti polcon többtucatnyi,
fából készült lábminta. Charles rászegezte a szemét az egyikre, amelyiken az
állt: „Wroxall”, aztán felkiáltott: – Az ott az én lábam! Na, akkor hol is van a
csizmám?
Az emeletről egy gyenge hangot lehetett hallani. – Elizabeth? Jött valaki?
– Elkezdeni sem tudta, uram – jegyezte meg. – Megbetegedett.
– Az emeleten van? – kérdezte Charles rémülten. – Ugye nincs pestis a
házban, hölgyem?
– Ó, nem uram. Tüdővészt kapott.
– Akkor megyek, és beszélek vele.
– Kérem, ne tegye, uram. Nagyon le van gyengülve. Bele is halhat.
 Az azt megelőző években Charles teljesen hozzászokott ahhoz, hogy az
történik, amit szeretne. A bárókat báróként kezelték, szolgálók és köznemesek
egyaránt lesték minden óhajukat. Csak állt ott, ökleit erőszakosan mellkasához
szorítva, feszülő állkapoccsal. – Nincs csizma – szólalt meg végül.
– Nincs, uram. – Az asszony próbálta nem elsírni magát.
1
– Egy fél noble-t fizettem érte előlegként – mondta fagyosan. – Adja vissza
a pénzt. Kamatostul. Négy shillinget kérek.
Megindultak a könnyek. – Nincs pénzünk, báró úr. Nem tudott dolgozni. A
bőröket kellett eladnom más céhtagoknak, hogy ételt tudjak venni rajta.
– Szóval nincs csizma, és nincs pénz sem! Mégis mit gondol, mit kéne most
tennem, asszony?
– Nem tudom, báró úr.
– Úgy látom, a férje utolsó napjait a börtönben fogja tölteni királya óhaja
szerint. Mindketten meg fogjátok látni, milyen is belülről az adósok börtöne.
Mikor legközelebb találkozunk, a seriff is velem lesz.
Elizabeth a földre borult, átkarolta harisnyás lábait. – Kérem, ne tegye uram.
Kell, hogy legyen más útja a dolognak – zokogott. – Vigye el a szerszámait
fizetségül, vigyen el, amit csak szeretne.
– Elizabeth? – szólította Luke elhaló hangon ismét.
– Minden rendben van, férjemuram – kiáltotta vissza.
Bár megelégedéssel töltötte volna el, ha ezt a két tolvajt börtönbe juttathatja,
abban biztos volt, hogy szívesebben töltené a délelőttöt egy másik vargánál,
minthogy a seriffet keresve tébláboljon összevissza ebben a bűzös városban.
Válasz nélkül a munkapadhoz lépett, és vizsgálódni kezdett a vésők, árak, tűk,
fakalapácsok és kések között. Aztán felhorkant.
Mégis mire tudná ő mindezt használni? Felemelt egy félkör alakú pengével
rendelkező eszközt, és megkérdezte. – Ez micsoda?
Az asszony még mindig ugyanott térdelt. – Trenketnek hívják. Ez a cipészek
kése.
– Minek hordanék én ilyet az övemben? – kérdezte lenézően. – Hogy le
tudjam metszeni valaki orrát? – Még keresgélt kicsit az asztalon, aztán
hozzátette: – Nekem ez csak szemét. Van itt valami értékes is?
– Szegények vagyunk, báró úr. Kérem, vigye a szerszámokat, és menjen
békével.
Elkezdett fel-alá járkálni a szobában, keresett valamit, amivel csillapíthatja
dühét, hogy ne kelljen letartóztattatni őket. A tulajdonukban lévő tárgyak nagyon
szegényesek voltak. Olyasfélék, amilyeneket szolgái tartottak parasztházaikban.
 Szemei egy kandalló melletti ládán akadtak meg. Anélkül, hogy engedélyt
kért volna, felnyitotta. Téli köpenyeket, ruhákat talált. Beletúrt, és legalul valami
kemény, lapos tárgyat érintett. Odébb tolta a ruhákat, és egy könyv borítóját
pillantotta meg.
– Van Bibliájuk? – kiáltotta. A könyv ritka dolog volt, és nagyon értékes.
Soha nem látott még olyan parasztot vagy mesterembert, akinek könyve lett
volna.
Elizabeth gyorsan keresztet vetett, és mintha halkan imádkozni kezdett volna.
– Nem, uram. Az nem Biblia.
Charles kiemelte a nehéz könyvet a ládából, és megvizsgálta. Csodálkozott,
mikor meglátta a borítón lévő dátumot: „1527”. Kinyitotta. Egy köteg pergamen
hullott a padlóra. Felvette, és a latin szövegre pillantott. Észrevette a Félix nevet
az első oldalon, aztán félretette a lapokat. Vizsgálni kezdte a könyv lapjait, és
szemét nevek és számok végtelennek látszó listájára vetette. – Mi ez a könyv,
hölgyem?
A félelemtől egyszerre felszáradtak Elizabeth könnyei. – Egy monostorból
van, uram. Az apát adta a férjemnek. Nem tudom, mi ez.
Ami igaz is volt, hiszen Luke soha nem beszélt feleségének a könyvről.
Mikor évekkel korábban visszatért Londonba Vectisből, szó nélkül a ládába tette,
ami azóta ott is maradt. Úgy gondolta, jobb, ha nem emlékezteti Vectisre. A
nevét sem ejtették ki a házban soha többé. Elizabeth-nek mégis olyan érzése
volt, hogy a könyv a sátántól való, ezért mindig keresztet vetett, ha a ládához
kellett nyúlnia.
Charles csuk lapozott és lapozott, és minden oldal 1527-tel kezdődött. – Ez
valami boszorkányság? – vonta kérdőre az asszonyt.
– Nem, uram! – Nagyon igyekezett, hogy úgy hangozzon, legalább ő maga
elhiszi saját szavait. – Ez a szent könyv a vectisi apátság szerzeteseitől való. A
férjem kapta ajándékba, ismerte az apátot még fiatal korából.
Charles vállat vont. A könyv talán megért egy-két shillinget, talán még többet
is, mint négy. Testvére, aki jobban forgatta a tollat, mint a kardot, biztosan
jobban tudná, mennyit is ér. Ha visszaér Cantwell Hallba, majd kikéri a
véleményét. – Elviszem a könyvet fizetségként, de egyáltalán nem kedvemre
való ez az ügylet, hölgyem. Azt akartam, hogy a királyi bíróság ülésén már
rajtam legyen a csizma. Nagyon csalódott vagyok.
Elizabeth erre nem mondott semmit, csak nézte, ahogy a báró visszarakja a
pergamenlapokat a könyvbe, aztán kirobog a boltból az utcára. A könyvet a
nyeregtáskába dobta, aztán indult, hogy új csizmadia után nézzen.
 Elizabeth felment a lépcsőn, aztán belépett a szűk kis szobába, ahol Luke
feküdt lázasan és kimerülten. Az az egészséges, tagbaszakadt férfi, akit annak
idején megismert, életének megmentője, már nem volt sehol, csak ez a vénséges,
remegő csontváz maradt helyette. Lassan eltűnik a világból. Az aprócska
helyiségben a halál szaga terjengett. Inge mocskos volt a rászáradt barna vértől
és köpettől, és attól a néhány sáv világospiros vértől, ami frissen került rá.
Elizabeth felemelte a fejét és egy korty ale sört adott neki.
– Ki volt az? – kérdezte.
– Wroxall báró.
Vizenyős szemei elkerekedtek. – Soha nem fejeztem be a csizmáját. – Aztán
elkapta egy görcsös köhögésroham, úgyhogy Elizabeth-nek várnia kellett, míg
megnyugszik a mellkasa.
– Már elment. Minden rendben.
– Mivel tudtad megnyugtatni? Előleget is adott.
– Minden elrendeződött.
– A szerszámaimmal? – kérdezte Luke szomorúan.
– Nem, valami mással.
– De hát mivel?
Elizabeth megfogta Luke élettelenül lógó kezét, és kedvesen a szemébe
nézett. Egy pillanatra újra fiatalok voltak, két ártatlan, magára utalt gyermek,
akiknek szembe kell nézniük a zűrzavaros világ hatalmas és kegyetlen erőivel.
Sok éve elmúlt már, mikor vakmerően utána sietett és megmentette, mint valami
lovag, kiragadta abból a bűzlő kriptából, és megszabadította szörnyű sorsától.
Elizabeth egész életében azon igyekezett, hogy ezt viszonozhassa neki, de
legnagyobb szomorúságára gyermeke nem született. Ma talán mintha
megmentette volna azzal, hogy csontot dobott az ajtóban a farkas elé. Szeretett
férje így saját ágyában halhat meg.
– A könyvvel – válaszolta. – Odaadtam neki a könyvet.
Luke hitetlenkedve pislogott, aztán lassan a fal felé fordult, és kitört belőle a
zokogás.

 Tizenkilenc

AHOGY WILL FELÉBREDT, RÖGTÖN ÉSZREVETTE magán azokat a

bizonyos kellemetlen, régről ismert tüneteket; a fejét mintha ólomsúlyokkal
töltötték volna meg, a szája száraz volt, mint a szivacs, és minden izmát elöntötte
a fájdalom, mintha influenzás lenne.
Elég keményen másnapos volt. Átkozódott egy sort fizikai állapota miatt,
aztán mikor meglátta a negyedéig lévő üveget, ami úgy feküdt ott mellette, mint
valami utcalány, dühösen megkérdezte tőle: – Mi a francot keresel te itt? –
Késztetést érzett, hogy leöntse az egészet a mosogatón, de hát nem is az övé
volt, nem igaz? Betakarta egy párnával, hogy rá se kelljen néznie.
Mindenre emlékezett persze – azt a kissé patetikus kifogást, miszerint
kiütötte magát, most nem használhatta. Volt, hogy megcsalta exfeleségeit,
korábbi barátnőit, és azokat a nőket is megcsalta, akikkel másokat csalt meg, de
Nancyt még nem csalta meg soha. Örült, hogy ilyen szarul érzi magát:
megérdemelte.
Nancy szöveges üzenete még mindig ott volt megválaszolatlanul a telefon
kijelzőjén. Miután kijött a fürdőszobából mentolos fogkrémmel teli szájjal, mert
így próbált úrrá lenni másnapos szájízén, az egyetlen egységnyi térerő
segítségével felhívta Nancyt. Otthon még elég korán volt, de tudta, hogy már
ébren van, Phillipet eteti, és munkába készül.
– Hűha – válaszolt Nancy a hívásra –, te felhívtál.
– Mintha kicsit meglepne a dolog.
– Nem válaszoltál az üzenetre. Míg nincs szem előtt, gondolni sem kell rá,
nem igaz?
– Hát nem éppen. Hogy vagy?
– Megvagyunk. Phillynek jó nagy étvágya van.
– Jó hír.
Will hangja elég tompa volt. – Jól vagy? – kérdezte Nancy.
– Igen, jól.
Nancy hangján hallani lehetett, hogy egyáltalán nincs meggyőzve. – Hogy
haladsz?
– Egy nagy, öreg kúriában vagyok. Olyan, mintha egy Agatha Christie-
könyvben lennék. De az emberek itt elég… kedvesek, és nagyon segítőkészek.
Megérte eljönni. Elég komoly áttörésen vagyok túl, bár gondolom, erről nem
akarsz hallani.
 Nancy csöndben maradt kicsit, aztán megszólalt: – Nem voltam túl boldog,
de már túl vagyok rajta. Rájöttem valamire.
– Mire?
– Ez az egész háztartásbeli életmód. Túl sok ez neked. Túlságosan is be vagy
ide zárva. Aztán szembejön valami kaland, és nem csoda, hogy rögtön bele is
ugrasz.
Will szeme égni kezdett. – Hallgatlak.
– És van még valami. Próbáljunk inkább hamarabb, mint később elköltözni
innen. Ki kell jutnod a városból. Beszélni fogok a HR-esekkel az áthelyezési
lehetőségekről.
Willnek elmondhatatlan bűntudata volt. – Nem tudom, mit mondjak.
– Ne mondj semmit. Inkább beszélj az áttörésről.
– Nem biztos, hogy ezt telefonon keresztül kéne.
Nancy hangján megint lehetett hallani, hogy aggódik. – Azt hittem,
biztonságban vagy.
– Ez biztosan így is van, csak hát a régi berögződések… Nemsokára mindent
elmondok személyesen.
– Mikor jössz haza?
– Még nem fejeztem be, talán egy nap, vagy kettő. Amilyen gyorsan csak
tudok. Megtaláltuk az első nyomot. Még három van.
– Prométheusz tüze.
– Elég nagy rejtvénygyáros ez a Mr. Shakespeare. Egy öreg gyertyatartóban
volt.
– Hú. Flamand szelek a következő?
– Ja.
– Valami ötlet.
– Semmi. Neked?
– Majd gondolkozom. Gyere haza hamar.

Las Vegasban éjfél felé járt az idő, és Malcolm Frazier a felesége mellett
aludt, mikor a mobiltelefonja rezgésére felébredt. Az egyik embere telefonált az
51-es körzet Hadműveleti Központjából, és elhadart valami mentegetőzésfélét,
amiért zavarja.
– Mit akar mondani? – kérdezte Frazier, miközben a padlóra lendítette a
lábát.
– Épp most hallgattunk le egy mobilhívást Piper és a felesége között.
– Játssza le nekem – rendelkezett Frazier. Kicsoszogott a méretes
hálószobából, végigment a gyerekek szobái előtt, aztán a nappali kanapéjára
huppant. Épp akkor kezdték el lejátszani neki a fájlt.
Meghallgatta a hanganyagot, aztán megkérte emberét, hogy kapcsolja át
DeCorsóhoz.
– Főnök! Mit csinál maga hajnali kettőkor?
– Dolgozom. Hol vagy?
DeCorso bérelt autójában ült az út szélén, és Cantwell Hall bejáratát figyelte.
Senki sem érkezett vagy hagyta el a házat anélkül, hogy ő észre ne vette volna.
Épp most fejtette le a celofánt a csirkés szendvicséről, aztán összetekerte. A
mobiltelefonját teljesen összekente majonézzel. – Én is dolgozom.
– Láttad azóta?
– Csak mikor megdugta az unokát tegnap éjjel, amúgy nem.
– Erkölcsi fertő.
– Mondja még egyszer!
Frazier nem vett róla tudomást. – Mókás, de épp most hívta a feleségét.
De nem gyónni akart. Azt mondta neki, hogy volt valami „áttörés”, és hogy
még nem fejezte be a dolgot, még három nyomot kell megtalálnia.
Mintha valami kibaszott kincsvadászaton lenne. Na, most már tudod.
– A kaja elég szar itt, amúgy túl fogom élni.
Frazier ezt személyesen is tapasztalta. – Tudom, hogy így lesz. – Aztán még
hozzátette: – Aztán húzd össze magad. A CIA ígéretet tett az angol
hírszerzőknek, hogy ki fogják nyomozni, mi történt ezzel a Cottle nevű fickóval,
úgyhogy CIA-s sorstársaink fel fognak tenni nekünk néhány lagymatag kérdést.
A mi oldalunkon mindenki azt akarja, hogy elüljön a dolog. Én inkább a másik
oldal miatt aggódom.
Frazier elég nehezen aludt vissza. Újrajátszottá a haditervet a fejében,
próbálta csak annyiszor leellenőrizni magát, hogy még épp ne őrüljön meg.
Úgy döntött, Spence-t szabadon futni hagyja, Pipernek meg ad egy kis időt,
hogy dolgozzon, fejezze be a dolgot, bármit is csinál éppen Angliában. Ez eddig
rendben is volt. Úgy tűnt, Piper keresi valamit. Hadd végezze csak el a munkát,
gondolta Frazier. Aztán bedaráljuk a csávót, és learatjuk a babérokat. Spence-t
meg a könyvet bármikor össze tudják majd még szedni. Őt nem lesz nehéz
megtalálni. Frazier figyeltette a házát Vegasban, és úgy érezte, fel is fog ott
bukkanni, még mielőtt eljönne halálának napja.
Az idő nem neki dolgozott.
Mikor a házvezetőnő kihozott egy tányérnyi serpenyőben sült kenyeret és az
asztalra tette, Will gyanakodva nézegette. Isabelle felnevetett, aztán arra kérte,
próbáljon meg kicsit nyitottabb lenni. Will befalt egyet, aztán megszólalt: – Ezt
nem vágom. Miért kell tönkretenni azt a jó kis kenyeret?
Tükörtojást, gombát és császárszalonnát kaptak gyors egymásutánban, Will
pedig udvariasságból igyekezett is mindenből enni. Másnapossága miatt most
minden elég nagy vesződséggel járt, még a levegővétel is.
Isabelle friss volt és beszédes, mintha mi sem történt volna. Ez Willnek is
kedvére való volt így. Ő is szívesen kezelte volna a dolgot játékként vagy
tévedésként, vagy valahogy. Amennyire tudta, a fiatalok manapság így voltak
együtt. Ha jólesik, csináljuk, aztán felejtsük el – nem nagy ügy.
Elég okos megoldásnak tűnt. Lehet, hogy egy generációval később kellett
volna születnie.
Magukban voltak, Lord Cantwell még nem bukkant elő.
– Ma reggel kutakodtam egy kicsit a flamand szélmalmok ügyében – mondta
Isabelle.
– Nagyon szorgalmas vagy!
– Hát, mivel úgy tűnt, a fél napot át fogod aludni, valakinek el kellett
kezdenie – szemtelenkedett a lány.
– Na, és mi a helyzet a következő nyommal?
– Még nincs egy sem.
– Egy micsoda?
– Egy nyom! Az agya még alszik, Mr. Piper!
– Elég durva éjszakám volt.
– Valóban?
Will nem nagyon akart belemenni. – Szélmalmok? – kérdezte inkább.
Isabelle kinyomtatott néhány internetes oldalt a témában. – Tudtad, hogy az
első szélmalmokat Flandriában építették a tizenharmadik században? És hogy a
tizennyolcadik században, amikor virágkorukat élték, több ezer is lehetett
belőlük? És hogy jelenleg kevesebb mint kétszáz van egész Belgiumban,
Flandriában pedig csak hatvanöt? És hogy az utolsó flamand szélmalom 1914-
ben hagyta abba a munkát? – Isabelle felpillantott, és kedvesen Willre
mosolygott.
– Hát ezekkel nem sokra megyünk – mondta Will, majd kortyolt még egy kis
kávét.
– Hát, ez így van – fejezte ki egyetértését Isabelle. – Az agyam viszont
zakatolni kezdett tőle. Alaposan körül kell néznünk, van-e itt bármilyen
művészeti alkotás, rajz, festmény vagy bármi, amin rajta van a szélmalom
motívuma. Azt tudjuk, hogy könyv nincs a témakörben.
 – Nagyon jó. Te már teljes gőzzel működésbe léptél. Örülök, hogy legalább
egyikünk használható állapotban van.
Isabelle egészen lendületes volt, mint egy kis kancacsikó, aki már alig várja,
hogy futkorászhasson egy kicsit. – A tegnapi nap életem egyik leglelkesítőbb
napja volt, Will. Egyszerűen hihetetlen volt.
Will ráemelte epeszínű tekintetét.
– Mentális értelemben! – tette hozzá Isabelle dühösen, de aztán suttogva, a
mosogatás zaja mögé bújva megjegyezte: – És fizikai értelemben is.
– Ne felejtsd el – szólalt meg Will annyi erőteljes komolysággal, amennyit
csak magára tudott erőltetni –, hogy nem mondhatsz el ebből semmit. Elég
komoly emberek fognak elhallgattatni, ha ezt megpróbálod.
– Nem gondolod, hogy az egész világnak tudni kellene a dologról? Nem
univerzális joga mindenkinek, hogy ezt megtudja? – Aztán széles mosolyra
húzta a száját: – Egyébként meg a szakmai karrieremet is elég látványosan
megdobhatná.
– A saját és az én érdekemben könyörgök, ne tedd. Ha nem ígéred meg, még
ma délelőtt elmegyek, viszem magammal a verset, és az egészet félbehagyom. –
Will most nem mosolygott.
– Jól van – duzzogott Isabelle. – Mit mondjak nagyapának?
– Mondd azt, hogy a levél érdekes volt, de a könyvvel kapcsolatban nem
jelentett segítséget. Találj ki valamit. Van egy olyan érzésem, hogy
képzelőerőben nincs nálad hiány.
Azzal kezdték a napot, hogy végigsétáltak a házon, olyan dolgokat kerestek,
amelyek legalább távolról érdekesek lehetnek. Will magával hozott még egy
csésze kávét az útra, ami Isabelle szerint tipikus amerikai dolog volt.
Cantwell Hall földszintje elég zűrzavaros volt. A ház mögötti konyhai szárny
tele volt apró tárolóhelyiségekkel és használatlan cselédszobákkal.
Az étkező, egy arányos, a bejárat felé néző szoba az előszoba és a konyha
között helyezkedett el. Will tegnapi napját teljes egészében a nagyteremben és a
könyvtárban töltötte, és ma délelőtt újabb hatalmas, a kert felé néző szobát
mutatott neki Isabelle, a társalgót, amit francia szobának is neveztek, mivel elég
komoly kis gyűjtemény volt benne tizennyolcadik századi francia bútorokból és
dísztárgyakból. A szoba használatlannak tűnt, mintha be se járna ide senki. Will
azt is észrevette, hogy a nagyteremnek azért nem voltak ablakai, mert a bejárat
felé eső fala nem esett egybe az épület külső falával. Hosszú galériát alakítottak
itt ki a tizenhetedik században, ami egy istállókból álló épületegyüttessel kötötte
össze a házat, amit azonban rég átalakítottak díszteremmé.
 A galéria egy alig észrevehető, az előszobából nyíló bejárattal indult.
Magas belmagasságú, sötét faburkolattal ellátott, festményekkel és egy-egy
furcsa kő– vagy bronzszoborral végigrakott folyosó volt. A másik végén egy
hatalmas hideg terembe torkollott, ahol jó fél évszázada nem tartottak már
díszvacsorát. Will szíve majdnem megállt, mikor belépett ide. Tele volt pakolva
ládákkal, felhalmozott bútorokkal és mindenféle aprósággal, mindez lepedőkkel
letakarva. – Nagyapa azt szokta mondani, ez az ő bankszámlája – mondta
Isabelle. – Ezek azok a dolgok, amelyektől a következő években meg kell majd
válnia, hogy a számláit ki tudja fizetni.
– Van itt olyasmi, ami a tizenötödik századból származik?
– Lehet, hogy van.
Will megrázta sajgó fejét, és káromkodott egyet. A dísztermet egy rövid
folyosó kötötte össze a kápolnával, egy kis, kőből készült szentéllyel, ami a
Cantwell család saját imaháza volt, öt sor paddal és egy kis mészkőből készült
oltárral. Egyszerű volt és csendes, a megfeszített Krisztus az üres padsorokat
nézte a festett üvegablakokon át befröcskölő délelőtti napsütésben. – Ezt nem
nagyon használja senki – mondta Isabelle –, bár nagyapa azt szeretné, ha a
család tartana itt egy zártkörű kis misét, ha majd már nem lesz.
Will a feje felé mutatott. – Ez az a torony, amit a hálószobám ablakából
látok? – kérdezte.
– Igen, gyere, nézd meg!
Isabelle kivezette Willt. A fű harsány volt és nedves, és minden csillogott a
napsütésben. Bementek a kertbe, egészen addig haladtak, míg kényelmesen rá
nem tudtak pillantani a kőből épült kápolnára. Will, ahogy meglátta, majdnem
felnevetett. Érdekes kis épület volt, eredeti darab, finom gótikus stílusban, két
négyzet alapú toronnyal a homlokzat felől, a közepén pedig, a négyzet alaprajzú
közép– és kereszthajó fölött egy hegyes csúcsban végződő torony. Úgy nézett ki,
mintha egy lándzsát döftek volna az égbe.
– Felismered? – kérdezte Isabelle.
Will a vállát vonogatta.
– Ez a párizsi Notre-Dame katedrális kicsinyített változata. Edgar Cantwell
építtette a tizenhatodik században. Azt hiszem, az eredeti verzió elég nagy
hatással lehetett rá.
– Érdekes családod van – mondta Will. – Az a gyanúm, hogy a Piper família
pucolta a szart a Cantwell család csizmájáról.
Will egyedül annak tudott örülni az elkövetkező órák során, hogy a fejfájása
ha lassan is, de enyhülni kezdett. A délelőttöt azzal töltötték, hogy áttúrták a
dísztermet, Flandriára és a szélre fókuszáltak, de a maradék utalásokra is
figyelmet fordítottak – a próféta nevére, a tékozló fiúra –, bár elég homályosak
voltak. Mire eljött az ebédidő, Willnek elég komoly étvágya lett.
Az öreg már fent volt, ott járkált körülöttük, majd csatlakozott a
szendvicsevéshez. A memóriája nem volt a csúcson, úgyhogy Isabelle
könnyedén elterelte a figyelmét a vectisi levélről. A nagy jelentőségű
Shakespeare-versre viszont határozottan emlékezett, úgy tűnt, anyagiakat illető
aggodalmai igencsak lefoglalják a gondolatait.
Ismét kikérdezte Willt szándékairól, és megnyugodott, amikor azt hallotta,
amennyiben jól megy a kutatás, a levél az övé lesz. Biztatta unokáját, hogy
legyen minél segítőkészebb, aztán elkalandozott, és aukciós házakról kezdett
beszélni, illetve arról, hogy az előző aukció sikere miatt hagyta, hogy a Pierce &
Whyte legyen a befutó, bár a Sotheby’s vagy a Christies többet tudott arról, mi
mennyit ér. Aztán elnézésüket kérve és a levelezés sürgősségére hivatkozva
távozott.
Mielőtt a díszterembe visszatértek volna, kihasználva, hogy Lord Cantwell a
földszinten piszmog, felmásztak a lépcsőn, és végigfürkészték a hálószobáját.
Isabelle nem emlékezett, lehet-e odafent valami érdekes, mivel már évek óta
nem járt arrafelé. De ez volt az egyik legöregebb szoba a házban, szóval nem
lehetett figyelmen kívül hagyni. Még nem volt beágyazva, és a lord öregkori
inkontinenciája miatt erősen bűzlött, bár erre egyikük sem tett megjegyzést.
Csak néhány festmény lógott a falakon, a vázákon, az órákon és a falikárpitokon
egyetlen szélmalommotívum sem volt. Sietősen visszavonultak a díszterembe,
ahol folytatták a délelőtt abbahagyott munkát, ládákat feszítettek fel, több tucat
festményt és dísztárgyat vizsgáltak át.
Késő délutánra végeztek az ebédlővel és a francia szobával, növekvő
bizonytalansággal fésülték végig újra a könyvtárat és a nagytermet.
Isabelle végül könyörögni kezdett, hogy üljenek le egy teára. A házvezetőnő
házon kívül volt, bevásárló körúton, úgyhogy Isabelle a konyhába ment, a
tűzgyújtás feladatát pedig Willre hagyományozta. A feladat hallatán Will átment
kiscserkész üzemmódba, és nagy szorgosan nekikezdett, hogy újrarakja a
kandalló tégláit, és egy kis tűzgyújtó felületet építsen, ami optimális
levegőáramlást biztosított, és megakadályozta, hogy a füst visszaszálljon. Mikor
ezzel végzett, óvatosan elhelyezte a hasábokat, meggyújtotta a kis építményt egy
szál gyufával, hátradőlt, és a munkájában gyönyörködött.
A tűz gyorsan erősödött, hatalmas nyalábokat küldött a kandalló felső íve
felé. Most kevesebb füstgomoly jött ki belőle. Will öreg cserkészvezetője
minden bizonnyal büszke lenne rá, büszkébb, mint az a fagyos szívű apja, aki
mindenféle teljesítményét vagy ezek hiányát porig sújtó megjegyzéseivel
jutalmazta.
Kezdett rajta eluralkodni a melankólia. Fáradt volt és csalódott, amiért az a
régről ismert szomja visszatérőben volt. Az az üveg whisky még mindig fent van
a szobájában. Gondolatai elkalandoztak, de velük együtt a szemei is. Az egyik
kék-fehér delfti csempén akadt meg a tekintete.
Megkapó jelenetet ábrázolt, egy anya sétált át valami mezőn, egyik hóna alatt
egy köteg gallyat, a másik alatt csecsemőjét tartva. Tökéletesen boldognak tűnt.
Biztos nem egy ilyen szörnyeteg vette el, mint én, gondolta Will.
Aztán a tekintete az alatta lévő csempére vándorolt. Egy pillanatra lefagyott,
aztán felugrott, és mikor Isabelle visszajött egy tálca teával, ott találta Willt a
kandalló előtt állva. Csak bámult maga elé.
– Ezt nézd meg! – szólalt meg Will.
Isabelle lerakta a tálcát, és közelebb jött. – Ó, Istenem – kiáltott fel. – Itt volt
végig a szemünk előtt. Tegnap még meg is kopogtattam!
Egy kanyargó folyó partján szélmalom állt, finom ecsetvonásokkal, kék és
fehér festékkel festve. A művész elég gyakorlott volt ahhoz, hogy érzékeltetni
tudja, a szélmalom lapátjait éppen forgatni kezdte egy a folyó völgyében
végigfújó szellő, a távolban ugyanis madarak csapkodtak a szárnyukkal egy
láthatatlan széllökés ellen.
A tea kihűlt.
Miután Isabelle meggyőződött arról, hogy nagyapja odafent szundikál,
elhozta a szerszámosládát az előszobaszekrényből, és odaadta Willnek, hogy a
megfelelő eszközt kiválassza. – Kérlek, ne törd el! – könyörgött neki.
Will megígérte, hogy óvatos lesz, de garanciát nem vállalt. Kiválasztotta a
legkisebb, legvékonyabb, lapos végű csavarhúzót és egy könnyű kis kalapácsot.
Aztán lélegzetét visszatartva finoman ütögetni kezdte a kicsiny pengét a sima és
kemény fugába.
Lassú, fájdalmas munka állt előtte, de a fuga puhább volt, mint a csempe, így
fokozatosan engedett az acélnak. Mikor az egyik függőleges vonalat
megtisztította, a felső oldalon lévő vízszintesbe kezdett. Egy fél órán belül
mindkét vízszintes vonalat megtisztította a fugától. Elég közel dolgozott a
perzselő tűzhöz, úgyhogy szinte úszott a verítéktől, az inge átnedvesedett. Arra
gondolt, talán alá tudna nyúlni a csempének, és kifeszegethetné anélkül, hogy az
utolsó oldalról is ki kéne ütögetnie a fugát. Isabelle majdhogynem a hátához
lapulva figyelte minden mozdulatát. Idegesen egyezett bele a dologba. Három
könnyű, oldalsó ütésre volt csak szükség, és a csempe szűk fél centire el is
távolodott a kandalló párkányától, ami már egészen megnyugtató volt. Hála az
égnek, a csempe egyben maradt. Will letette a szerszámokat, és kézzel állt neki a
dolognak, le-föl mozgatta a csempét, aztán oldalirányban is mozgatni kezdte.
Sikerült szabaddá tennie, ott volt a kezében, sértetlenül.
Rögtön észre is vettek egy kerek fadugót a felszabaduló, négyzet alakú lyuk
közepén.
– Ezért volt ugyanolyan hangja, mint a többinek, mikor tegnap
megkopogtattam – mondta Isabelle.
Will a csavarhúzó sarkával piszkálta ki a dugót. Egy kétcentis, mélyen a fába
vésett lyuk volt alatta.
– Szükségem lenne egy elemlámpára – sürgette Will Isabelle-t.
Volt egy toll alakú zseblámpa a szerszámosládában. Bevilágított vele a
lyukba, aztán keresett két hegyes fejű fogót.
– Mit látsz? – türelmetlenkedett Isabelle.
Will ráharapott valamire a fogóval, aztán kihúzta. – Ezt. Egyetlen lapnyi,
hengerbe bújtatott pergament tartott a kezében.
– Hadd nézzem! – Isabelle majdhogynem sikított.
Odaadta neki, hogy ő tekerje szét, aztán mikor egy székre huppant, fölé állt. –
Ez francia – mondta Isabelle.
– Meg vagyunk lőve?
– Miért lennénk? – szisszent fel erre Isabelle. – Elég jól olvasok franciául,
kösz szépen.
– Ahogy már mondtam, nagyon örülök, hogy itt vagy.
– Elég nehezen kivehető, ronda kézírás. Edgar Cantwellnek címezték. 1530 a
dátum! Te jó Isten, Will, nézd, ki írta! Az aláírás: Jean Cauvin.
– Az ki?
– Kálvin János! A kálvinizmus atyja, predesztináció meg ilyenek. A
tizenhatodik század legnagyobb egyház közeli gondolkodója! – Mohó szemekkel
futotta át az oldalt. – És Will, ráadásul a könyvünkről ír!

 Húsz

1527
Wroxall

A TÉL DEREKÁN JÁRTAK, A CANTWELL HALL KÖRÜLI erdőket és

földeket fehér hótakaró borította, megfelelő nap volt a vadászatra. A vadkan,
amit Thomas Cantwell csapata reggel óta üldözött, gyors, egészséges állat volt,
de nemsokára elejtik és megsütik; lábnyomai könnyen követhetők voltak a fehér
hórétegnek köszönhetően, a kutyákat nem térítették el a föld erőteljes illatai.
A gyilkosság pillanata elég drámai volt ahhoz, hogy még felidézzék
néhányszor a tél folyamán a tűz mellett ücsörögve. Mikor a nap már elég
magasan volt, és a hó csillogása már szúrta a lovasok szemét, az agarak végül
sarokba szorították a vadkant egy áthatolhatatlan vadrózsabokor előtt. A vadkan
kitört, és beledöfött az egyik kutyába, cserébe viszont egy másik megharapta a
hátsó fertályát. Állta a sarat, zihált és hörgött, csöpögött a vér a tomporából. A
vadásztársaság az egészet kényelmesen végignézhette, biztos távolságban
félkörbe állították lovaikat.
A nyeregben ülő báró csontos, balta arcú, tizenhét éves fia, Edgar felé
fordult, és azt mondta: – Végezz vele, Edgar! Hadd legyek rád büszke.
– Én?
– Igen, te! – mondta dühösen a báró, Testvére, William előreléptetett a
lovával, míg végül a nyerge már az apjáéhoz ért, és panaszkodni kezdett. – Miért
nem én, apám?
William egy évvel fiatalabb volt, mint Edgar, de sok szempontból idősebbnek
tűnt. Sokkal erőteljesebb testfelépítésű volt, álla szögletesebb, szeme pedig
vérben forgott, ahogy az már a vadászoknál lenni szokott.
– Mert én azt mondtam! – üvöltötte a báró. William arca eltorzult dühében,
de tartotta a száját.
Edgar körbenézett az unokatestvéreken és nagybácsikon, akik
bátorításképpen jó szándékú tréfákat kiabáltak felé. A mellkasa dagadozott,
mikor leszállt a nyeregből, a tokke az egyik szolgánál volt, ő adta oda neki.
Hosszú, lándzsaszerű fegyver volt, speciálisan a vadkanvadászathoz
kifejlesztve. A hegye alatt nem sokkal egy rúd volt rajta keresztben, ez
akadályozta meg, hogy túl mélyre szúrják. Ha jól kezelték, meg lehetett szúrni
vele a szívet, és könnyedén ki is rántani a szűk kis lyukon keresztül.
 Edgar két kezébe szorította a fegyvert, és lassan előreindult a hóban. Az ijedt
vadkan észrevette, ahogy közeledett, hörögni és visítani kezdett, ami viszont a
kutyákat tüzelte fel, hangos, lázas ugatásba kezdtek. Edgarnak torkában dobogott
a szíve, ahogy lassan megközelítette az állatot. Már csak néhány méter volt
közöttük. Soha nem volt még része ebben a megtiszteltetésben. Görcsösen
igyekezett jól csinálni a dolgot, és elrejteni félelmét. Mikor elérkezik az ideje,
majd felemelkedik, és magasságát kihasználva a kutyák háta fölött fog lesújtani
rá. Néhány pillanatig tétovázott, aztán hátranézett a válla fölött. Apja ideges
mozdulattal jelezte, hogy igyekezzen.
Abban a pillanatban, hogy összeszedte bátorságát a sorsdöntő döféshez, a
vadkan úgy döntött, megakadályozza a dolgot, és egyenesen átrohan a kutyákon.
Az egyik kutya pánikba esve hátrálni kezdett, pedig Edgar már majdnem
lesújtott a lándzsával. Félbe kellett hagynia. A vadkan összetalálkozott a
kutyával, őrjöngő csetepaté kezdődött, ami azonban csak néhány másodpercig
tartott, és a kutya hasa már át is volt lyukasztva. A többi eb mindeközben a
vadkan hátsó lába után kapkodott, a feldühödött állat pedig előreugrott, agyarait
egyenesen Edgar lágyékának szegezve.
Edgar ösztönösen hátralépett, de a csizmáját betemette a hó, és ott ragadt.
Abban a pillanatban el is vesztette egyensúlyát, és kezdett hátrafelé esni, s
miközben ez megtörtént, a lándzsa vége a földbe akadt. A hörgő, ziháló vadkan a
gondviselésnek hála, szó szerint felnyársalta saját torkát a tokke pengéjére – alig
harminc centi választotta el attól, hogy a fiatal Edgart heréltté tegye. Szörnyű
sivítással, vastag vérsugarat fröcskölve lehelte ki lelkét a fiú kifordított lábai
között.

Edgar még mindig rázkódott a sokktól és a mentális traumától, mikor a

vadásztársaság újra összegyűlt a nagyteremben a tűz mellett. A férfiak nagy
hangon társalogtak, és hülyére nevették magukat, miközben a hatalmas
tortaszeleteket nagy kupa borokkal öblögették. A fiatal William jókedvvel vett
részt a kötekedő beszélgetésben, bátyja kínlódásától egészen fellelkesült. Csak
Edgar és apja voltak csendesek. A báró hatalmas, tűz mellett álló székében ült,
kedvetlenül iszogatott, Edgar pedig odébb az egyik sarokban, édes bort
öntögetve le a torkán.
– Megesszük a vadkant? – kérdezte Edgar egy unokatestvére.
– Miért ne ennénk? – tudakolta egy másik.
– Mert én még soha nem ettem olyan állatot, aki saját maga ontotta ki életét!
A férfiak úgy nevettek, hogy a könnyük is kicsordult, amitől a báró csak még
inkább hallgatásba burkolózott. Idősebbik fia sok aggodalmat és fejtörést
okozott. Mintha semmi nem foglalkoztatná, ami fontos lenne.
Tudósnak nem volt elég érdeklődő, mesterei inkább elviselték, mint
dicsérték. Vallásosságát és az imában való elmélyülését illetően is gyanút keltett,
vadászathoz szükséges készségei pedig erősen vitathatók voltak. Ez a mai nap
pedig csak megerősítette apja kételyeit. Csoda volt, hogy a fiú nem halt meg a
helyszínen. Bár igen fájdalmas volt, a báró kénytelen volt tudomásul venni, hogy
Edgar csupán két dologban jeleskedett. A szolgálólányok utáni kajtatásban és az
ivásban.
A karácsonyi időszak tizenkét napja alatt a báró a családi kápolnában
imádkozott lelki békéjét keresve, és végül döntésre jutott a fiú sorsát illetően.
Mostanra pedig bizonyosabb volt döntését illetően, mint valaha.
Edgar kiürítette kupáját, majd a szolgálót hívta, hogy töltse újra. Apja
savanyú ábrázatát megpillantva ismét remegni kezdett.

Este Edgar Cantwell Hall felső emeletén lévő hideg és sötét szobájában
ébredt szunyókálásából. Az egyetlen égő gyertya segítségével meggyújtotta a
többit is, majd rádobott néhány hasáb fát a keskeny kis kandallóban izzó
parázsra. Nehéz köpönyeget öltött hálóruhájára, aztán kidugta a fejét az ajtón. A
folyosó távolabbi végében Molly, a szobalány ücsörgött egy padon, saját helyén,
Lady Cantwell szobája előtt, kívánságait lesve. Alacsony, telt idomú lány volt,
körülbelül egy évvel lehetett fiatalabb Edgarnál. Fekete haját vászonból készült
fejkötő alá tömködte.
Már régóta figyelte Edgar ajtaját. Félénken elmosolyodott.
Edgar egy ujjmozdulattal magához hívta, a lány pedig nagy óvatosan felkelt,
és felé settenkedett. Anélkül, hogy egy szót szóltak volna, követte Edgart
szobájába, jól kidolgozott módszer szerint. Épp mikor bezárult volna mögötte az
ajtó, William Cantwell jött ki a szobájából, s észrevette, ahogy Molly bátyja
szobájába surran. Vidáman nyargalt le a lépcsőn, készen állt rá, hogy elkövessen
egy kis komiszságot, már ahogy ő az ilyesmit elképzelte.
Edgar ágyára huppanva vigyorgott a szobalányra. – Helló, Molly!
– Helló, uram.
– Hiányoztam?
– Mintha tegnap találkoztunk volna – válaszolt édesen.
– Az már nagyon rég volt – duzzogott Edgar, aztán meglapogatta az ágyat a
tenyerével. – Van kedved újra összetalálkozni velem?
– Sietnünk kell – kacarászott Molly. – Az én úrnőm bármikor kérethet.
 – Pontosan addig fog tartani, ameddig tart. Az ember nem szállhat szembe a
természet kiszámíthatatlan hatalmával.
Molly felállt az ágy szélére, Edgar pedig megragadta, és magára rántotta.
Csak pörögtek az ágy egyik oldaláról a másikra, egymást tapogatva és
csiklandozva, míg végül a lány hangosan fel nem kiáltott: – Ó! – mondta
szemöldökét ráncolva, és a fejét dörzsölve. – Mit tartasz a párnád alatt? –
kérdezte.
Odébb húzta a vánkost, és alatta egy nagy, nehéz könyvet talált, gerincén a
következő felirattal: 1527.
– Hagyd azt békén! – kiáltott rá Edgar.
– Mi ez?
– Csak egy könyv, amihez neked semmi közöd, kishölgy.
– Akkor miért rejtegeted?
Mindenképpen ki kellett elégíteni a lány hirtelen felgerjedt kíváncsiságát, ha
aktuális ügyében tovább akart haladni. – Az apám nem tudja, hogy elhoztam a
könyvtárból. Nagyon félti a könyveit.
– Miért érdekel ez téged? – kérdezte Molly.
– Látod a rajta lévő évszámot – 1527? Gyerekkoromban gyakran álmodoztam
a könyvről, amin jövőbeli évszám van. Izgatott a dolog. Apám mindig azt
mondta, nagy titkot rejteget, és hogy amikor huszonegy éves leszek, mutatni fog
egy régi levelet, amit a páncélszekrényében tart, és ami mindent meg fog
magyarázni. Sokat álmodoztam arról, milyen leszek én 1527-ben, mikor
tizennyolc éves leszek. Nos, ez az év eljött. 1527-et írunk, ha esetleg nem
tudnád. Eljött a könyv ideje, és vele együtt az enyém is.
– Varázsereje is van, uram?
Edgar visszadobta rá a párnát, és magához ragadta a lányt. – Ha a kis Molly
ennyire érdeklődik a varázslatok iránt, biztos a varázspálcámra is szívesen vetne
egy pillantást.
Edgart túlságosan is lekötötték szerelmi ténykedései ahhoz, hogy meghallja a
nevét. Egymás után többször is vacsorára invitálták. Apja a lehető legrosszabb
pillanatban nyitotta ki az ajtót, épp fia rózsaszín fenekével találta szemben
magát, amint egy felhúzott női ing redői között fészkelődik, arcát pedig két
bőséges mell közé temeti.
– Mi az ördög! – kiáltotta a báró. – Ezt azonnal hagyd abba!
Csak ott állt, leesett állal, míg a fiatal szeretők összekapták magukat.
– Apám… – Egy szót se! Most csak én beszélek. Te, te lány, most azonnal
elhagyod ezt a házat.
 Molly elsírta magát. – Könyörgök uraságodhoz. Nincs hová mennem.
– Az nem az én dolgom. Ha egy óra múlva még Cantwell Hallban talállak,
megkorbácsoltatlak. Most pedig tűnj el innen!
A lány lógó ruhákkal rohant ki a szobából.
– Ami pedig téged illet – szólt a báró meglapuló fiához –, a vacsoraasztalnál
találkozunk, ott foglak tájékoztatni sorsodról.

A nagyteremben lévő hosszú, kecskelábú ebédlőasztalt már előkészítették az

esti lakomához, a Cantwell klán minden tagja ott ült, és a vacsora első fogásait
tömte magába. A duruzsoló tűznek és az egymáshoz érő testeknek köszönhetően
a fagyos téli éjszakából semmit nem lehetett érezni. Thomas Cantwell ült
középen, mellette felesége. Bántotta fia kalandja, de étvágya ennek ellenére,
mint a farkasé. A vadászat megpróbáltatásaitól megéhezett. Mohón kanalazta be
a húsos kappanból készült brewet-t, aztán bele is kezdett a sonkás-póréhagymás
pudingba. A sült vadkan, a kedvence, már úton volt, úgyhogy annak is helyet
kellett hagyni.
Ahogy Edgar belépett, a beszélgetés abbamaradt. Szemét inkább a padlóra
szögezte, nem a családtagjaira vagy a szolgákra. Biztos volt benne, hogy
mindenki tudja; el kellett viselnie. Röhögő fiatal unokatestvérei, és ha már itt
tartunk, az összes nagybácsi is egészen biztosan elkövetett hasonló bűnöket, de
ma este őt kapták rajta szégyenletes módon.
Elfoglalta helyét apja mellett, és nekikezdett agyagkorsóba töltött borának. –
Lekéstél az asztali áldásról, Edgar – jegyezte meg halkan az anyja.
Öccse, William, aki anyja mellett ült, grimaszolt egyet, majd nagy vadul
megjegyezte: – Asszem megkapta ő már a sajátját.
– Csendet! – horkant lel a báró. – Erről az én asztalomnál nem beszélünk.
A lakoma előrehaladtával a beszélgetés elcsendesedett, visszafogottabb lett.
Az egyik férfi nemrégiben a királyi bíróságon járt, és tudni akarta a többiek
véleményét a király pápának írt petíciójáról, amit azért írt, hogy érvénytelenítsék
Katalin királynéval kötött házasságát. A Cantwell család becsülte a királynét
vallásosságáért, és semmire sem becsülte a szajha Boleyn Annát, bár az
ilyesfajta megjegyzések még a családon belül is veszélyesek voltak. Henrik
hatása minden egyes plébániát elért. Meg kell, hogy egyezzenek, bizonygatta
Thomas rokonai előtt. A pápától való elszakadás lehetősége egy ilyen ügy miatt
elképzelhetetlennek tűnt.
A feldarabolt vadkant hatalmas fatálcán hozták elő, éhesen falták, nagy darab
barna kenyerekkel. Az étkezés befejezéseképpen búzakását szolgáltak fel
szárított fügével, mogyorófélékkel és fűszeres borral. A báró végül megtörölte a
kezét és a száját az ebédlőasztalról lógó törlőruhával, megköszörülte a torkát, és
mikor végül biztos volt benne, hogy fia csak rá figyel, belekezdett jó előre
kigondolt mondandójába. – Ahogy testvéreim és kitűnő feleségem már tudják,
nem vagyok elégedett a tanulmányaidat illetően, Edgar. – Reszelős hangjának
keménységét hallva az asztaltársaság tagjai földre szögezték tekintetüket.
– Valóban, atyám?
– Jobb eredményeket vártam tőled. Nagybátyád, Walter, nagy előnyre tett
szert oxfordi tanulmányainak köszönhetően, és most, amint te is tudod, a város
ügyvédjeként dolgozik. Annak ellenére, hogy a Merton College színvonala
süllyedni látszik.
Edgar alsó ajka remegni kezdett. – Hogy érti, atyám?
– Nézz csak magadra! – bődült el a báró. – Mi más bizonyítékra lehetne még
szükségem! Többet tudsz a borról, a cselédlányokról és a dalocskákról, mint a
görög, a latin nyelvről vagy a Bibliáról! Nem mehetsz vissza Oxfordba, Edgar.
Máshol kell folytatnod a tanulmányaidat.
A fiú a barátaira gondolt, valamint kényelmes oxfordi szobájára. Volt egy
barátságos kis borospince is nem messze. – Na és hová kéne mennem, atyám?
– Párizs egyetemére mész, a Collège de Montaigu-ba.
Edgar rémült szemekkel nézett rá, és Archibald unokatestvére komor arcát
kereste. Ez az örömtelen szerzetes hat évet töltött el ott, és régóta szórakoztatta
már a hely barátságtalan szigoráról szóló történetekkel.
Apja felemelkedett székéből, és miközben a nagyterem felé vonult, még
megjegyezte: – Ezen a helyen majd megszelídítenek téged Isten segítségével, és
végre istenfélő Cantwell válik majd belőled! Neked Párizsra van szükséged, fiú!
Az az átkozott város lesz az otthonod.
Archibald vigyorogva rohanta meg a szerencsétlen fiút. – Három dolgot kell
csak tudnod Montaigu-ról, testvér: rossz étel, kemény ágyak és kegyetlen
pofonok. Azt tanácsolom, ne hagyd ott azt a bort, mert az a kevés, amit ott fogsz
kapni, az is inkább víz lesz.
Edgar összeszedte magát, hogy felálljon. Soha nem hagyta volna, hogy ezek
az ő átkozott rokonai sírni lássák.
– Emelem poharam búcsúzó testvéremre – mondta William az esti bortól
kóválygó fejjel. – Adja az ég, hogy a párizsi szépasszonyok megbecsüljék, és
jutalmazzák eddig rejtve maradt tisztaságáért és jámborságáért.

 Huszonegy

1527
Párizs

EDGAR CANTWELL NEM SOKKAL NÉGY ÓRA ELŐTT ébredt,

szörnyű állapotban volt. Az is benne volt a dologban, hogy a szünet nélkül
kongó harangok ébresztették fel kellemes álmaiból. Életében nem fázott még
ennyire. Ablaka jeges volt belülről, és saját leheletét is látta, ahogy kikászálódott
vékony takarója alól, hogy gyertyát gyújtson.
Minden ruháját magán hagyta, mikor aludni ment, még köpenyét és puha
bőrcipőit is, mégis úgy fázott, mintha jégcsapok borítanák. Nagyon sajnálta
magát, ahogy körbenézett az aprócska szobában, ami olyan egyszerű volt, mint
valami szerzetesi cella, és azon merengett, mit szólnának mertoni barátai, ha
látnák, milyen borzasztó körülmények közé került.
Montaigu, híréhez méltó módon maga volt a földi pokol. Jobb lett volna
valami börtönben, gondolta. Akkor legalább nem kellene latinul Arisztotelészt
olvasnia, aztán a körmösöktől szenvednie, ha épp nem sikerült emlékezetébe
vésnie egy-egy bekezdést.
Elég sivár élete volt, ráadásul még csak két hete volt itt. A félév júniusban ért
véget, ami végtelenül távolinak tűnt.
A Collège de Montaigu célja az volt, hogy fiatalembereket készítsen elő a
papi hivatásra, vagy hogy felszentelt jogtanácsosokat képezzen belőlük.
Tempête igazgató, a konzervatív párizsi teológus önkényes vezetése alatt, aki
a legharapósabb fajtából származott, Montaigu szigorúan felügyelte diákjai
erkölcsi életét.
Kényszerítették őket, hogy lelkiismeretüket rendszeres, publikus gyónások
keretei között vizsgálják, és hogy kifogásokkal éljenek diáktársaik viselkedését
illetően. Hogy a megfelelő bűnbánó lelkületet állandóan fenntarthassák
magukban, Tempête folytonos böjtöt rendelt el számukra, szegényes ételekkel,
kis adagokkal, télen pedig mindenféle kisegítő ruházat nélkül kellett elviselniük
a hideget. Aztán ott voltak még a kegyetlen verések, amiket könyörtelen
oktatóktól vagy magától Tempête- től kaptak, az igazgató legnagyobb örömére.
Edgarnak négy órakor fent kellett lennie, hogy a reggeli szertartáson részt
tudjon venni a kápolnában, még mielőtt első előadására elbotladozna, amit egy
majdhogynem vaksötét teremben hallgatott végig. Az előadások francia nyelven
folytak, amit Edgar ugyan tanult Oxfordban, most azonban, sajnálatos módon
arra volt kényszerítve, hogy elsődleges nyelvként használja. A mise hatkor
kezdődött, ezt egy közös reggeli követte. A reggeli rövidségét az garantálta,
hogy csak egy szelet kenyeret kaptak, rajta egy darab vajjal. Aztán következett a
grande classe a nap témájával – filozófia, aritmetika, a szent szövegek, mindez
olyan formában, amitől Edgarnak a haja szála is égnek állt.
A quaestio négyszemközti beszélgetés volt, ezen mindennap részt kellett
vennie valakinek az osztályából. Az oktatók készenlétben álló csípős pálcáikkal
kérdéseket szegeztek nekik egy-egy bekezdéssel kapcsolatban. A tanulónak
válaszolnia kellett, és cserébe fel kellett tennie egy másik kérdést is, és így
tovább, oda és vissza, oda és vissza, míg a szövegben rejlő összefüggéseket
alaposan fel nem tárták. A lelkes diák számára ez az eljárás folyamatosan
stimuláló, kreatív közeget teremtett, Edgar számára csupán felhólyagosodó
ütéseket a vállán és a hátán, megszégyenítést és megalázottságot.
Aztán az ebéd következett a Bibliából vett olvasmányokkal vagy egy- egy
szent életével. Edgarnak megvolt az az előnye néhány kevéssé vagyonos
osztálytársával szemben, hogy a gazdagabbakhoz hasonlóan ő is pensionnaires
lehetett, aki egy közös asztalnál étkezhet, ahol meg van szabva a napi adagok
minimuma. Viszont minden les pauvres magáról kellett hogy gondoskodjon a
szobájában, némelyikük már az éhezés felé közelített. Edgar napi adagja
önmagában alig-alig tartotta ébren – kenyér, némi párolt zöldség, egy hering, egy
tojás és egy darab sajt, mindez a legolcsóbb borral leöblítve, ami körülbelül két
decit jelentett felvizezve.
Délben ülést tartottak, ahol a diákoknak be kellett számolniuk délelőtti
munkájukról. Ezt egy pihenő időszak követte vagy közös olvasás, attól függően,
milyen nap volt. Három és öt óra között újra az osztályteremben voltak, délutáni
óráikon, aztán indultak a kápolnába vecsernyére, utána rögtön a délutáni
munkáról szóló beszámoló következett. Vacsorára kaptak még egy kis kenyeret,
még egy tojást vagy egy darab sajtot, és esetleg egy kis gyümölcsöt. Mindezt a
háttérben zümmögő bibliai részletek hallgatása közben fogyasztották el. Az
oktatók még egy lehetőséget kaptak, hogy követeléseikkel az utolsó kápolnában
való megjelenés előtt előálljanak, nyolc órakor pedig mindenki visszavonult.
Hetente két alkalommal iktattak be napirendjükbe pihenőt vagy sétát.
Bár nagy volt a kísértés, hogy elszökjenek, noha az idő nem volt hosszú, a
környék miatt a diákok inkább a Pré-aux-clerc felé indultak, ez volt az iskola
pihenésre használt területe. A Saint Symphorien utca másik oldala tolvajok és
paraziták bűzlő fészke volt, akik örömmel átvágták volna egy- egy diák nyakát
egy köpenytűért vagy egy pár kesztyűért. És hogy még elviselhetetlenebb legyen
a helyzet, Montaigu csatornái közvetlenül az utcára vezették tartalmukat,
egészségtelen, ártó körülményeket teremtve.
Edgar reggeli után, még mindig éhesen indult a grande classe irányába, egyre
erősödő félelemérzettel. A mai megbeszélés a bűnbocsánatról fog szólni, és az
Exurge Domine– ről, X.Leó pápa értekezéséről, amelyben Martin Luther hibáit
rója fel. Ellentmondásokkal teli téma volt, ami igen tág teret kínált a kérdés
megvitatására. Edgar azon rágódott, mi lesz, ha az oktató, Bedier őt hívja majd
ki, hiszen a múlt héten megúszta a dolgot. A diákok, mind a huszonegy, két
alacsony padsoron foglaltak helyet, vállukat egymáshoz szorították, hogy ne
fázzanak annyira. Hajnalodott, és egy halvány fénysugár szűrődött be a poros
előadóterem vékony ablakain.
Bedier, aki kövér volt és fontoskodó, a padló deszkáin lépdelt pálcáját
markolva, mint valami egérfogásra készülő macska. Edgar félelmei
beigazolódtak, ugyanis az első szavak, amelyek a száját elhagyták, ezek voltak:
– Monsieur Cantwell, álljon fel!
Edgar megállt a pad mellett, és nyelt egy nagyot.
– Mondja el nekem, mi a bűnbocsánat elnyerésének három útja?
Edgar megnyugodott, tudta a választ. – A gyónás, a papi feloldozás és a
búcsú, atyám.
– És hogyan nyerhetünk búcsút?
– Jó cselekedetek által, atyám, úgymint ereklyéket őrző szent helyek
látogatása, zarándoklatok, a rózsafüzér imádságai és búcsúcédulák vásárlása
által.
– Magyarázza meg, mit jelent a per modum suffragii.
Edgar szemei elkerekedtek. Fogalma sem volt róla. Találgatni fölösleges lett
volna, azzal csak nehezítette volna a helyzetét. – Nem tudom, atyám.
A kövér tanító követelte, lépjen közelebb és térdeljen le elé. Edgar úgy
közeledett, mint aki az akasztófa felé tart, és letérdelt a pap előtt, aki teljes
erejével, négyszer ráhúzott a hátára. – Most pedig álljon meg itt mellettem,
Monsieur, az a gyanúm, hogy meg fogja még csípni magát ez a darázs. Ki tudja a
választ?
Egy sápadt fiatalember állt fel a helyéről az első sorban. Jean Cauvin magas
volt és csontos, egy beesett arcú tizennyolc éves, horgas orral és soványka
szakállkezdeménnyel. Ő volt Montaigu legjobb diákja, nem akadt párja,
intellektusa gyakran oktatóiéval vetekedett. Azért küldte apja Párizsba noyoni
otthonukból tizennégy éves korában a College de Marche- ba, hogy egyetemi
tanulmányaira és a papi karrierre készüljön. Miután kitűnő eredményeket ért el a
grammatika, a logika, a retorika, az asztronómia és a matematika területén,
Montaigu-ba kellett mennie, hogy a vallást illető előkészületeket is elvégezze.
Edgar nem nagyon érintkezett vele eddig. A fiú olyan hűvös és fensőbbséges
volt, mint mesterei.
Bedier észrevette a jelentkezőt: – Igen, Cauvin.
– Amennyiben atyám is kedvére valónak találja – mondta gőgösen –,
nevemet latin mintára Calvinusra változtattam.
Bedier az ég felé emelte tekintetét. – Nagyon jól van, Calvinus.
– Ez a közbenjárás gyakorlata, atyám. Mivel az egyház nem ítélkezhet a
purgatóriumba jutott lelkek fölött, tanításai szerint csak a közbenjárás gyakorlata
által nyerhetnek bocsánatot.
Bedier elgondolkozott a fiú megfogalmazásán – a „tanításai szerint” nem
ugyanaz, mint a „hitem szerint”, de annyiban hagyta a dolgot, figyelmét most az
angol fiú kötötte le. Jeant leültette. – Mondja Cantwell, mit mondott X.Leó pápa
a purgatóriumban szenvedő lelkek ügyében?
Edgar nem emlékezett. Többször is elaludt a szöveg olvasása közben, így hát
nem tehetett mást, mint hogy elkeseredetten előkészíti magát a soron következő
ütésekre. – Nem tudom, atyám.
Ez alkalommal Bedier a meztelen bőrt csapkodta, vérző vágásokat ejtve a
nyakán és az arcán. – Mit tanítottak neked Oxfordban, fiú? Az angolok nem félik
az Istent? Ma este ezért nem kapsz vacsorát, hanem helyette újraolvasod és
megtanulod az Exurge Domine-ban foglaltakat. Ki válaszol a kérdésemre?
Ismét Jean állt fel, hogy válaszoljon, miközben Edgar ott guggolt, és az
arcáról a szájába folyó vér ízével ismerkedett.
– Leó pápa azt írta, a purgatóriumban szenvedő lelkek nem lehetnek biztosak
üdvözülésükben, illetve azt is megjegyzi, hogy az írásban nincs bizonyíték arra,
hogy a búcsúcédulák ne segítenének rajtuk.
Volt valami Jean hangjában, valami kis kételkedés, ami nyugtalanította a
papot. – És te magad nem ebben hiszel, Cauvin… akarom mondani, Calvinus?
Jean fejét felemelve, határozottan válaszolt. – Hitem szerint a pápa akkor jár
el a legtökéletesebben, mikor a lelkek számára az érdekükben elhangzó
közbenjáró imádságok által garantálja a megbocsátást. Mivel másokhoz
hasonlóan én is úgy hiszem, nincs az az isteni hatalom, amely féljogosítana
annak hirdetésére, hogy a lelkek abban a pillanatban kiszállnak a
purgatóriumból, amint a búcsúcéduláért kifizetett pénz a persely alján koppan!
– Jöjjön ide! – szólította dühödten Bedier. – Nem tűröm el a lutheránus
eretnekséget e falak között!
– Meg akar ütni engem? – kérdezte Jean kihívóan. Egyetlen tanulótársa sem
tudott olyan esetet felidézni, mikor pálca érte volna a hátát. Izgatottan pillogtak
egymásra.
– Így van, Monsieur!
– Nos, ebben az esetben meg fogom könnyíteni a dolgát. – Jean előrelépett,
levette köntösét, majd ingét, aztán Edgar mellé térdelt. – Most már kezdheti,
Bedier atyám.
Ahogy a pálca a húsát érte, Edgar észrevette, hogy Jean őt nézi. Meg mert
volna esküdni rá, hogy kacsintani látja a fiút.

Luther soha nem járt Párizsban, de hatása egészen bizonyosan érezhető volt a
városban, ahogy az egész kontinensen is. A wittenbergi szerzetes 1517-ben
robbant be a köztudatba, aznap, mikor kitűzte 95 tézisét Wittenberg
katedrálisának ajtajára, és küzdeni kezdett a pápaság korrupt intézménye és a
búcsúcédulák mondvacsinált hatalma ellen.
A nyomtatás modern korszakában a cédulák nyomtatása igen jövedelmező
üzlet volt az egyház számára. Bűnbocsánatárusok járták a városokat, és a helyi
templomokban kínálták áruikat, ezzel felfüggesztve a szokásos imák és
szertartások rendjét. Tanúsítványaikat tömeges termeléssel állították elő, üres
helyet hagytak a névnek, az időpontnak és a befizetett összegnek, és minden jó
keresztényt köteleztek arra halott barátaik, rokonaik és saját lelkük érdekében,
hogy halál utáni biztosítást kössenek, meggyorsítván a bűnösök mennybe jutását.
Luther alávalónak, és egyházügyi szempontból hibásnak érezte ezt a gyakorlatot,
valamint féltette azokat az embereket, akik majd elhiszik: az üdvösség
megvásárolható. A wittenbergi papok visszataszító jelmondatától a hányinger
kerülgette: – Mikor a perselyben megcsörren egy érme, lélek száll a
purgatóriumból az égbe.
Hiszen, érvelt Luther, Pál megírta rómabeliekhez írt levelében, hogy Isten az,
aki megmenthet minket az evangélium tanítása szerint: „Mert az Istennek
igazsága jelentetik ki abban hitből hitbe, miképpen meg van írva:
Az igaz ember pedig hitből él.” Az embernek tehát, mondta erre Luther, nincs
szüksége a pápára és a papokra, az egyház díszes pompájára ahhoz, hogy az
üdvösséget elérje. Csak az Istennel való személyes kapcsolatra van szüksége.
Luther wittenbergi téziseit gyorsan lefordították latinról németre, és széles
körökben terjesztették. Sok vallásos ember morgott már csendesen magában az
egyház dekadenciája és a pápaság túlkapásai miatt. Mintha égő gyufát dobtak
volna az elégedetlenség száraz máglyájára. A reformáció fellobbanó tüze egész
Európán végigsöpört, és még az olyan konzervatív erődítményekbe is betört a
füstje, mint amilyen a Montaigu is volt. A nyitott szellemű, fogékonyabb diákok,
mint amilyen Jean is volt, már kezdték érezni a forróságát.

Edgar szobájában ült, és azon küszködött egy apró gyertya fényénél, hogy
bemagolja Leó pápa traktátusát. Egyik kezében a pamfletet tartotta, másikkal
sebes arcát dörzsölte. Fázott, fáradt, éhes és szomorú volt. Ha a szenvedés
előfeltétele volt az üdvösségnek, akkor ő már egészen biztosan meg volt mentve.
Ez volt az egyetlen örömteli gondolat, amit ki tudott csikarni magából.
Kopogtatásra riadt fel. Kinyitotta az ajtót, és Jean nyugodt arcát pillantotta meg.
– Jó estét, Edgar. Gondoltam megnézem, hogy vagy.
Edgar meglepetésében hadarni kezdett, aztán behívta Jeant. Felajánlotta neki
egyetlen székét, majd megszólalt: – Köszönöm, hogy meglátogattál.
– Itt vagyok a folyosó végén.
– Tudom, de azért mégis váratlan a dolog. Ez az első alkalom.
Jean elmosolyodott. – Ma már több bennünk a közös, mint tegnap volt.
Bedier mindkettőnket elpáholt.
– Talán – mondta Edgar morcosan. – Csak te azért kaptad, mert sziporkáztál,
én viszont az ostobaságomért.
– Nagy teher rajtad a nyelv. Ha angolul kellene kifejeznem magam, én sem
sziporkáznék annyira.
– Kedves tőled, hogy ezt mondod.
Jean felemelkedett. – Nos hát, az öreg Tempête nemsokára végigjárja az
udvart, gyertyafény után kutatva. Jobb lesz, ha lefekszünk. – Odanyújtott
Edgarnak egy darab zsebkendőbe rejtett kenyeret.
Edgar szinte kitépte a kezéből, majd hálálkodva megköszönte.
– Kérlek, maradj még egy kicsit – könyörgött. – Szeretnék kérdezni tőled
valamit.
Jean beleegyezett, aztán összefonta a kezét az ölében. Jóságos, türelmes
mozdulat volt. Megvárta, amíg Edgar behabzsolja a kenyeret, és az utolsó falatot
is lenyeli.
– Elég komoly problémáim vannak – mondta Edgar. – Nem vagyok tudós.
Montaigu követelményei nagy nehézséget jelentenek nekem, mindennap ettől
rettegek. Mégsem mehetek el, apám nagyobb szenvedéseket róna rám, mint
itteni mestereim.
– Sajnálom, Edgar. Próbára vagy téve. Mit tehetek érted?
 – Segíts a tanulásban. Légy a tanítóm.
Jean a fejét rázta. – Nem tehetem.
– Miért?
– Nincs rá időm. A napnak minden órája le van foglalva, hiszen mindent el
kell olvasnom, ami napjaink hatalmas eseményeivel kapcsolatos.
– A reformáció – dörmögte Edgar.
– Szerencsések vagyunk, hogy ebben az izgalmas időszakban élhetünk.
– A családom tehetős – szólalt meg Edgar hirtelen. – El tudnám intézni, hogy
fizetést kapj.
– Nincs szükségem pénzre, csak a tudást szomjazom. Most pedig mennem
kell.
– Ne! – Edgar ezt olyan erőteljesen mondta, hogy az őt magát is meglepte.
Meg kellett győznie Jeant, hogy segítsen; rá volt utalva elmésségére. Gyorsan
végiggondolta a dolgot – lehet, hogy van valami megoldás. Ezzel ugyan
megszegi saját esküjét, de hát ugyan mi más választása volt? Végül kibökte: –
Ha segítesz nekem, mutatok valamit, amit kétségkívül nagyon izgalmasnak
fogsz találni, és ami nagyon is inspirálni fog.
Jean felhúzta a szemöldökét. – Felkeltetted az érdeklődésemet, Edgar.
Mit tudsz nekem mutatni?
– Egy könyvet. Van egy könyvem.
– Milyen könyv?
Edgar ezzel átlépte a Rubicont. A földre dobta magát, kinyitotta a
ruhásszekrényét, és kihúzta apja hatalmas könyvét. – Ez.
– Hadd nézzem!
Edgar az asztalra rakta, aztán hagyta, hogy Jean végignézze, figyelte, ahogy a
komoly fiatalember növekvő izgalommal végiglapoz az oldalakon.
– Az Úr 1527. esztendeje. A legtöbb dátum viszont jövőbeli, van néhány,
amelyik az elkövetkező hónapokra vonatkozik. Ez hogy lehet?
– Ezen rágódom, mióta először kézbe fogtam – mondta Edgar. – Ez a könyv
generációk óta családom tulajdonában van, apáról fiúra szállt. Ami akkor még
jövő volt, mostanra jelenné vált.
Jean néhány lazán összefűzött pergament talált a lapok között. – És ez?
Ez a levél?
– Még nem olvastam el! Csak nagy sietősen elhoztam apám gyűjteményéből,
mikor Angliából eljöttem a múlt hónapban. Egyszer valamikor azt hallottam
erről, hogy ez is a tárgyhoz tartozik. Azt reméltem, lesz rá alkalmam, hogy majd
Párizsban tanulmányozzam, de se időm, se erőm nem volt a dologra. Nem sokat
segít rajtam, hogy latinul van. Én meg szinte beleszédülök!
Jean rosszallóan kérdőre vonta. – Az apád nem is tudja, hogy ez nálad van?
– Ez nem lopás! Kölcsönvettem a könyvet és a levelet, és szándékomban áll
vissza is adni. Meg is bántam már a dolgot, bocsánatos bűnről van szó.
Jean már az apát levelének első oldalát olvasta, úgy futott végig a latin
sorokon, mintha franciául, anyanyelvén olvasna. Már végigért az első oldalon, és
egy szó nélkül áttért a másodikra. Edgar hagyta, hogy végezzen a dologgal, arcát
vizslatta, milyen reakciót lát rajta. Próbálta megállni, hogy siettesse, vagy
könyörögjön. – Mi az? Miről szól?
Ahogy Jean lapozott, arckifejezése megfejthetetlen volt. Edgar úgy érezte,
idősebb, okosabb emberrel áll szemben, nem pedig diáktársával.
Tizenöt percig olvasott megállás nélkül, és csak akkor szólalt meg, mikor az
utolsó oldal is visszakerült a papírköteg aljára, egy oldal a következő dátummal:
2027. február 9. – Ez hihetetlen!
– Mondd el, kérlek!
– Tényleg nem olvastad még?
– Tényleg. Könyörgök, világosíts már fel!
– Attól félek, Edgar, ez az őrület, a gonosz hatalmának meséje. Ennek a te
kincsednek minden kétséget kizáróan a tűzön van a helye.
– Ebben tévedsz, biztos vagyok benne. Apám azt mondta, a könyv igaz
jóslatokat tartalmaz.
– Na, hadd mondjam el, micsoda esztelenségekről beszél ez a Félix apát,
akkor majd te magad is be fogod látni. Rövid leszek, mert ha Tempête rajtakap
minket, hogy ilyen későn még fent vagyunk, biztosan megismerkedünk a pokol
kapuival.

 Huszonkettő

MÁSNAP REGGEL EDGAR NEM FÁZOTT ANNYIRA, ÉS nem is érezte

magát annyira szörnyűségesen, mint szokta. Mikor ágyából kiugrott, lelkét az
izgatottság és a bajtársiasság melege járta át. Míg Jean gúnyolódó volt és
gyanakvó, Edgar tökéletesen elhitt mindent, ami az apát levelében állt.
Végre úgy érezte, megértette a Cantwellek családi titkát, és furcsa könyvének
jelentőségét. És ami talán még ennél is fontosabb – ez az ijedt, magányos fiú,
akit a sors idegen városba vetett, végre barátra talált. Jean kedves volt, figyelmes
és mindenekelőtt nem nézte le őt. Edgarnak már elege volt a sok megvetésből.
Úgy néztek rá, mint egy rakás trágyára. Az apja. A testvére. A tanítói. Ez a
francia fickó legalább méltósággal kezelte, ahogy azt embertársainkkal szokás.
Mielőtt éjszakai pihenésébe belekezdett volna, Edgar arra kérte Jeant, azért
ne zárja ki teljesen a lehetőséget, hogy a levél talán igaz tényeket tartalmazó
dokumentum is lehet, és nem feltétlenül egy eszelős szerzetes lidércnyomásairól
van szó. Edgar tervet eszelt ki, amin már dolgozott is egy ideje, és nagy
megkönnyebbülésére Jean nem is vetette el rögtön a dolgot.
A kápolna padjában ülve Edgar felvette Jeannal a szemkontaktust, aki egy
újabb kis kacsintással ajándékozta meg. A délelőtt folyamán imák közben, az
osztályteremben és a reggelinél a két fiú titokban egymásra pillantott néha, míg
végül kora délután, a ritka pihenőidők egyikének kezdetén egymáshoz
szólhattak.
Szállingózott a hó, az iskola udvarán jeges szél fújt végig. – Jobban tennéd,
ha magadra vennéd a köpenyedet – mondta neki Jean. – De igyekezz!
Csak két órájuk volt erre a kalandra, és napokig nem is nagyon számíthattak
rá, hogy újra lehetőség legyen a dologra. Bár Jean komoly volt, mint egy tudós,
Edgar érezte, hogy élvezi a szökés gondolatát, még ha egyébként butaságnak is
tartja. A két fiú hátrahagyta az iskola kapuit, átvágott a bűzlő, csúszós Saint
Symphorein utcán, lovakat, kocsikat és ürülékhalmokat kerülgetve. Gyorsan
haladtak, határozott céljuk volt, és persze azt is remélték, így majd kevésbé
veszik észre őket a tolvajok és a gyilkosok, akik a környéken tanyáztak.
Átvágtak egy keskeny kis utcákból álló telepen, ahol szekereiken ülő
árusokba, pénzváltókba és kovácsokba ütköztek. Dobogó lovak és puffogó
kalapácsok zajával fülükben indultak el a nyugat felé, a közeli Danton utca
irányába. Viszonylag széles utca volt, amiből hiányzott a Saint-Germain sugárút
pompája, de azért tekintélyes bevásárlóutca volt. Három-négyemeletes épületek
és boltok követték egymást sorban, kiugró emeleti szintjeik fogták körbe az
utcát. A homlokzatokat harsány piros és kék színnel festették, díszes csempékkel
és burkolatokkal borították. Színes, figyelemfelkeltő oszlopok mutatták, melyik
bolt vagy borospince merre található. Az árudák az utcára nyíltak, alacsony
bejáratuknál pultok, mindenféle áruval.
A Danton utca 15-öt az utca kétharmadánál találták meg a folyó felé; a
hatalmas Szajna szürkén szelte ketté a távolban. Az Île de la Cité felett a Notre-
Dame katedrálisának tornya uralta az eget, mintha egy lándzsát szúrtak volna át
az égen. Edgar Párizsban töltött első napján látogatta meg a katedrálist, és alig
hitte, hogy ember építhet ilyen csodálatosat. Az, hogy a Szajna közepén, egy kis
kövérkés szigeten állt, csak növelte a csoda mértékét. Megfogadta, hogy olyan
hamar visszatér, amilyen hamar csak lehetséges.
A 15-ös szám egy edénykészítő műhely felett volt, ez volt az egyetlen olyan
épület a soron, amit egyszerű fekete és fehér festékkel láttak el.
Egyszerű fehér gipsz és fekete gerendák. – Monsieur Naudin azt mondta, a
második emeleten van a lakása – mondta Jean, és néhány ablak felé mutogatott.
Felmásztak a hideg, szűk lépcsőn a második emeletre, és bedörömböltek egy
fényes, zöld ajtón. Mivel semmilyen válasz nem érkezett, újra dörömbölni
kezdtek, ez alkalommal hangosabban és intenzívebben. – Halló! – kiabált be
Jean az ajtón. – Madame Naudin odabent van?
A fejük felől lépéseket hallottak, és egy középkorú nő jött le a lépcsőn.
Idegesen fogadta a fiúkat. – Mit csapnak itt ekkora zajt? A madame nincs
itthon.
– Megkérdezhetem, merre van? – érdeklődött Jean udvariasan. – A
Montaigu-ból vagyunk. Monsieur Naudin mondta, hogy ma délután tiszteletünk
tehetjük nála.
– Házhoz hívták.
– Hová?
– Nincs messze. Rue Suger 8. Ezt mondta.
A fiúk egymásra néztek, aztán elszaladtak. Oda lehetett érni olyan tíz perc
alatt, de sietniük kellett. Monsieur Naudin kapus volt a Collège de Marche-ban,
ápolatlan szakállú, durva ember volt, aki minden ablaka előtt elhaladó fiatal
diákot utált, ami alól az egyetlen kivétel Jean Cauvin volt.
Monsieur Naudin évei alatt Jean volt az egyetlen, aki tisztelettel fordult
Naudin felé, és néhány „kérem”-mel és „köszönöm”-mel teljesen le is kötelezte,
ráadásul megtalálta a módját, hogy ünnepnapokon néha egy-egy sout juttasson
neki. Beszélgetéseik során kiderült, hogy Naudin felesége bábaként
tevékenykedik, aminek egészen a mai napig nem volt különösebb jelentősége.
A rue Suger olyan utca volt, ahol takácsok és a textiliparban dolgozók éltek
és dolgoztak. A 8-as szám alatt egy boltot találtak, ahol nagy tekercsekben és
lepedőnyi méretűre vágva árulták az anyagokat. Odakint az utcán nagy csapat nő
nyüzsgött és csevegett. Jean, mikor odaértek, finoman meghajolt, és érdeklődött,
hogy a bába odabent van-e. Azt az információt kapták, hogy az emeleten van, és
éppen du Bois, a takács felesége szülésénél segédkezik. Senki nem állt a két
fiatalember útjába, mikor megindultak a lépcsőn, és felmentek Lorette du Bois
lakásáig, ott azonban egy nő szólította meg őket az ajtóban. – Nem mehetnek be
férfiak a szülőszobába! Kik maguk? – kiabálta.
– A bábával szeretnénk beszélni – mondta Jean.
– Ő most el van foglalva, kisfiam – nevetett a nő. – A borospincében kell
várakoznotok az összes többi férfival együtt. – A nő kinyitotta az ajtót, és
bement, de Jean odatette a lábát, épp annyira, hogy ne lehessen becsukni. A
nyíláson át az anya rokonságával teli lakrészt pillantották meg.
De beláttak egyenesen a hálószobába is, ahol a szülésnél tevékenykedő bába
vastag derekát és széles hátát is észrevették. Harsány duettet hallottak, Madame
du Bois nyögései és nyöszörgései Naudin bába határozott instrukcióival
vegyültek. – Lélegezzen! Tolja! Tolja csak, tolja!
Most pedig lélegezzen, madame, kérem! Ha maga nem lélegzik, a gyermeke
sem fog!
– Láttál már gyerekszületést? – suttogta Jean Edgarnak.
– Soha. Elég hangos ügymenetnek tűnik – válaszolt Edgar. – Meddig fog
tartani?
– Fogalmam sincs, de amennyire én tudom, akár órákig is.
Fülsértő gyereksírásra figyeltek fel. A bába, aki láthatóan meg volt elégedve
a helyzettel, egy altatót kezdett énekelni, amit rögtön el is nyomott az újszülött
sírása. Edgar és Jean csak töredékét láthatták annak, amit madame Naudin
csinál: elkötötte és elvágta a köldökzsinórt, lemosta a babát, megdörzsölte sóval,
mézet kent az ínyére, hogy étvágyat gerjesszen, aztán vászonba tekerte, olyan
szorosan, hogy mire átnyújtotta a köteget az anyának, úgy nézett ki, mint valami
aprócska holttest. Mikor végzett, felszedte az asztalra készített érméket,
megtörölte köpenyében véres kezeit, aztán kiszaladt a lakásból, de közben még
motyogott valami olyasmit, hogy el kell kezdenie vacsorát főzni a férjének.
Majdnem felbukott a két ifjúban. – Ti meg mit csináltok itt, fiúk? – kiáltotta
érdes hangon.
– Ismerem a férjét, madame. A nevem Jean Cauvin.
 – Á, az a diák. Mesélt rólad. Te a kedvesebbek közé tartozol! Mit keresel itt,
Jean?
– Ennek a babának van már neve?
A bába kipirosodott arccal, csípőre tett kézzel állt előttük. – Van, de miért
gondolod, hogy ez rád tartozik?
– Kérem, madame. Mondja meg a nevét.
– Fremin du Bois-nak fogják nevezni. Most pedig megyek, még meg kell
kopasztanom és főznöm egy csirkét a férjemnek vacsorára.
A két fiú sietős léptekkel indult visszafelé, hogy még időben visszaérjenek a
következő órájukra. Mostanra folyamatosan esett a hó, puha talpú bőrcsizmáik
összevissza csúszkáltak a fagyott sáron és a csúszós utakon. – Remélem, lesz
még időnk leellenőrizni a könyvet – mondta Edgar levegő után kapkodva. –
Nem tudok ezzel estig várni.
Jean csak nevetett rajta. – Ha te azt elhiszed, hogy Fremin du Bois neve
benne van a te kincset érő könyvedben, akár azt is elhiheted, hogy ennek a hónak
olyan íze van, mint a málnának tejsodóval. Na, egyél belőle! – ugratta Jean,
aztán játékosan felmarkolt egy adag havat, és Edgar mellkasának vágta. Edgar
nem hagyta annyiban, és a két fiú a következő néhány percben gondtalan
gyerekként viselkedhetett.
Montaigu-tól nem messze, a rue de la Harpe-on kicsit alábbhagyott a
lelkesedésük, ahogy egy komor temetési menetbe botlottak, ami a szakadó
hóesésben szellemek felvonulásának tűnt. A menet éppen most indult egy fekete
anyagokkal borított épület bejáratánál. A ravatalon koporsó feküdt, mögötte a
gyászoló díszkíséret, mindenki feketébe öltözve. A ravatal előtt két pap vonult a
Saint-Julien-le-Pauvre templomból, ami Párizs legrégebbi parókiája volt. Az
özvegy, akit fiai támogattak, hangosan zokogott az őt ért veszteség miatt. A
menet jellegéből ítélve a fiúk megállapították, hogy az elhunyt gazdag ember
lehetett. Gyászolók hosszú sora fejlődött fel mögöttük, a szegényebbek
gyertyákat tartottak a kezükben, arra számítottak, hogy majd kapnak némi
alamizsnát a sír mellett szolgálataikért. Edgar és Jean lelassítottak, tiszteletteljes
sétatempót vettek fel, de Edgar hirtelen megállt, és megkérdezte az egyik
gyertyát tartó szegényt: – Ki halt meg?
A férfi, aki talán jobban bűzlött, mint a holttest, azt válaszolta: – Monsieur
Jacques Vizet, uram. Jószívű ember volt, hajótulajdonos.
– Mikor halt meg?
– Mikor? Ma éjjel. – A férfi idegesen témát váltott. – Meg tudna szánni egy
kis alamizsnával egy földönfutót? – Fogatlan, ravasz mosolyától Edgar
undorodott, de azért elővette tárcáját, és odaadta a szerencsétlennek legkisebb
érméjét.
– Ez meg mire volt jó? – kérdezte Jean.
– Még egy név, amit meg lehet nézni a kincset érő könyvemben – mondta
Edgar vidáman. – Gyere, most már fussunk végig!
Mire lihegve és kiizzadva elértek a Pré-aux-clercig, diáktársaik már
osztálytermeik felé tartottak, hogy előírt liturgiái tanulmányaikat elkezdjék.
Maga Tempête igazgató felügyelte az udvart hosszú, barna kabátjában,
sétapálcáját a hóba fúrta, mintha a földet akarná átdöfni. Forró lélegzetfelhők
szálltak körülötte; valamit motyogott magában. – Cantwell!
Cauvin! Jöjjenek ide!
A fiúk nyeltek egyet, aztán kötelességtudóan a szakállas türannosz felé vették
az irányt. Jean úgy döntött, nem ez a kellő alkalom, hogy megtanítsa a papot
neve helyes kiejtésére.
– Hol voltatok?
– Elhagytuk az iskola területét, igazgató úr – válaszolta Jean.
– Azt tudom.
– Erre nincs engedélyünk? – kérdezte Jean ártatlanul.
– Azt kérdeztem, hol voltatok!
– A Notre-Dame katedrálisban, igazgató úr – mondta hirtelen Edgar.
– Ó, valóban? És miért?
– Imádkozni, igazgató úr.
– Ez tényleg így van?
Jean is bekapcsolódott, láthatóan kész volt rá, hogy új barátjáért hazudjon. –
Nem jobb-e, igazgató úr, a lelket edzésben tartani, mint a gyenge testet? A
katedrális csodálatos hely, hogy Istent dicsérjük, és az odáig vezető út is
hasznunkra vált.
Tempête a pálcát szorongatta, ideges volt, mert nem talált rá indokot, hogy
meglendítse, mint valami furkósbotot. Morgott valamit, amit nem lehetett érteni,
aztán távozott.
Edgarnak aznap már nem nagyon jutott az eszébe semmi, hogy a pálcát
elkerülje. Máshol jártak a gondolatai. Szörnyen szerette volna rátenni a könyvre
a kezét, hogy kiderüljön végre, valóban tejsodóíze van-e a hónak.
A hóesésnek estére vége volt, és ahogy a diákok visszafelé indultak
szállásukra a kápolnában tartott utolsó szertartás után, az erős holdfényben úgy
nézett ki az udvar, mintha ezernyi gyémánt csillogott volna rajta.
Edgar hátrapillantott a válla fölött, és észrevette, hogy Jean nyílegyenesen
felé tart. Annak ellenére, hogy kételkedett, elég határozottan elöntötte az odaadó
lelkesedés.
Már a sarkában volt, mire a szobájához ért, és ott körözött Edgar körül, míg a
gyertyákat meggyújtotta, és elővette a könyvet a szekrényből.
– Keresd meg az időpontot – sürgette Jean. – Február 21. Gyerünk!
– Miért vagy ilyen izgatott, Jean? Nem is hiszel a könyvben!
– Türelmetlenül várom, hogy leleplezhessük ezt a boszorkányságot, hogy
végre visszatérhessek ennél jóval gyümölcsözőbb tanulmányaimhoz.
Edgar felhorkant. – Azt majd még meglátjuk.
Leült az ágyára, és megdöntötte a könyvet, hogy némi fény essen rá.
Végigpörgette az oldalakat, míg végül meg nem találta az első bejegyzést,
ami már az adott napra vonatkozott. – Te jó ég – suttogta –, rengeteg név van
egyetlen napra.
– Vigyél rendszert a dologba, barátom. Kezdd az elején, aztán olvasd el az
utolsó betűig. Máskülönben csak az időnket pocsékolod.
Tíz percen belül Edgar szemei kiszáradtak és bevörösödtek, és kezdte elérni a
hosszú nap fáradtsága. – Már több mint a fele megvan, de attól félek, kihagyok
valamit. Befejeznéd, Jean?
A két fiú helyet cserélt, Jean pedig lassan, sorról sorra, névről névre
végighúzta az ujját a lapon. Lapozott egyet, aztán még egyet, gyorsan pislogott
és halkan suttogta a neveket. Némelyiket nehéz vagy akár lehetetlen volt
kivenni, hiszen rengeteg nyelv és írás keveredett.
Aztán megállt az ujja.
– Mon Dieu!
– Mi van, Jean?
– Látom, de nem akarom elhinni! Nézd, Edgar, itt… 21 2 1527 Fremin du
Bois Natus!
– Én mondtam! Én mondtam! Na, ehhez mit szólsz, kedves kételkedő francia
barátom?
Aztán egy negyed oldallal lejjebb megakadt valamint a szeme. 21 2 1527
Jacques Vizet Mors. Megérintette a bejegyzést az ujjával, és odatartotta a
csodálkozó Jean elé, hogy ő is olvassa el.
Rekeszizmában szorítást érzett, ami aztán felfutott a mellkasán keresztül a
torkáig és a szájáig. Jean zokogása megijesztette Edgart, de aztán rájött, hogy
barátja örömkönnyeket hullat.
– Edgar – kiáltott fel –, ez életem legboldogabb pillanata. Egy pillanat alatt
rádöbbentem, teljes bizonyosságot szereztem afelől, hogy Isten mindent előre
lát! Sem jó cselekedettel, sem imával nem kényszeríthetjük Istent, hogy szent
szándékait megváltoztassa. Minden eldöntetett. Minden elrendeltetett. A
kezeiben vagyunk, Edgar, ez egészen bizonyos. Gyere, térdeljünk le.
Imádkozzunk a Mindenhatóhoz, dicsérjük őt!
A két fiú egymás mellett térdelve, hosszú időn keresztül imádkozott, míg
végül Edgar lassan le nem engedte a fejét az ágyra, és horkolni nem kezdett.
Jean óvatosan a matracára segítette, és betakarta lepedőjével. Majd tiszteletteljes
mozdulattal visszatette a szekrénybe a nagy könyvet, elfújta a gyertyát, és
csendesen kiment a szobából.

 Huszonhárom

ISABELLE EGY ÓRÁN KERESZTÜL DOLGOZOTT, ALAPOS fordítást

készített. Kálvin kézírása olyan volt, mint valami macskakaparás, a régi francia
szószerkezetek és betűzési szokások igencsak igénybe vették nyelvi készségeit.
Egy ponton megállt, és megkérdezte Willt, inna-e esetleg egy „kortyocskát”.
Willt kísértette a dolog, de határozottan visszautasította. Lehet, hogy meg tudna
állni, lehet hogy nem. Ez legalább biztosan nem bizonyul majd
meggondolatlanságnak. Whisky helyett inkább írt egy üzenetet Spence-nek.
Gondolta, a fickó már biztosan a falat kaparja, hogy megtudja végre, hogyan
boldogul. Nem érezte úgy, hogy percenként helyzetjelentést kellene küldenie, az
nem az ő stílusa. Az FBI-nál töltött évei alatt elmezavarba kergette feletteseit
azzal, hogy magában tartotta a nyomozások részleteit, és csak akkor állt elő
bármiféle információval, mikor kezesre vagy bírósági idézésre volt szüksége,
vagy akár olyankor, mikor már teljesen felgöngyölítette az ügyet.
Ujjai messze túl vaskosak voltak a mobiltelefon gombjaihoz, és a szövegírás
mechanizmusa nem nagyon állt a kezére. Borzasztóan hosszú ideig tartott, míg a
következő egyszerű kis üzenetet bepötyögte:

Jól halad a dolog. 2 OK, 2 van hátra. Garancia nincs, de reménykedem. 1

dolog biztos. Többet tudunk, mint azelőtt. Nem leszel csalódott. Mondd meg
Kenyonnak, hogy Kálvin is benne van! Remélem, pár nap és NY-ban lehetek.
Piper.

Megnyomta a KÜLD gombot, és elmosolyodott. Valahogy megütötte a

dolog: ez az egész szimatolás itt ebben az öreg házban, meg a keresés
intellektuális izgalmai. Élvezte a dolgot – talán itt az idő, hogy újraírja a
nyugdíjról alkotott elképzeléseit.

Tizenöt perccel később az üzenetet továbbították az 51-es körzet

Hadműveleti Központjából Frazier BlackBerryjére. A Learjet épp akkor szállt le
a Groom-tó melletti leszállópályára. Rövid reggeli beszámolót kellett tartania a
bázis vezetőjének és Lester miniszter úrnak, akivel videokonferencia-
beszélgetést fognak kezdeményezni. Legalább volt valami újdonság is, amiről
jelentést tehetett. Másodszor is elolvasta az üzenetet, továbbította a terepen lévő
DeCorsónak, aztán elgondolkozott rajta, ki a franc lehet ez a Kálvin nevű fickó.
Levelet küldött az egyik elemzőjüknek, hogy futtassa végig az adatbázisukon a
Kálvin nevet.
Az elemzőben volt annyi diplomáciai érzék és jóakarat, hogy egyszerűen
átküldjön egy Wikipedia-oldalra mutató linket. Frazier átfutotta, mielőtt a
Truman-épület pinceszintjén lévő eligazítószobába lépett volna. Az ég
szerelmére, morogta magában. Egy tizenhatodik századi teológus? Hát mivé lesz
az ő munkája?

Isabelle letette a tollat, és bejelentette, hogy elkészült. – Oké, akkor egy kis
háttéranyag. Kálvin 1509-ben született egy Noyon nevű faluban, és 1520 körül
küldték Párizsba, ahol a tanulmányait végezte. Első iskolája a Collège de
Marche volt, itt tett szert általános ismereteire, aztán a Collège de Montaigu
következett, ahol teológiát tanult. Biztos nem kérsz egy italt?
Will rosszallóan pillantott rá. – Gondolkozom rajta, bár inkább nem.
Isabelle öntött magának egy gint. – 1528-ban Orleans-ba ment egyetemre,
ahol polgári jogot tanult. Az apja… több pénzt szed össze jogi tevékenységéből,
mint a papságából, akárcsak most! De azt azért jegyezd meg, hogy egészen
eddig a pontig római katolikus volt, szigorúan ragaszkodott a doktrínákhoz, de
aztán valahol ezen a ponton nagy fordulatot vett. Luther Márton kavarta fel a
dolgokat, ez biztos, Kálvin viszont páros lábbal ugrik a közepébe, megtagadja a
katolicizmust, protestáns lesz, és tulajdonképpen új irányt hoz létre, ami
radikálisan másfelé viszi el a vallást. Egészen mostanáig senki sem tudta, mi
változtatott ekkorát meggyőződésén.
– Egészen mostanáig? – kérdezte Will.
– Egészen mostanáig. Figyelj! – Felemelte a füzetét, és olvasni kezdett.

Kedves Edgarom,

alig hiszem, de már két éve annak, hogy a Montaigu-t hátrahagyva Orleans-
ba mentem, jogi karrierem érdekében. Erősen érzem beszélgetéseink és bajtársi
együttléteink hiányát, és őszintén remélem, barátom, hogy a Párizsban töltött
idődben már egyáltalán nem találkoztál Bedier pálcájával. Tudom, hogy alig
várod, hogy a szívednek kedves Cantwell Hallba visszatérj, és csak remélni
merem, hogy ez meg is történhet, még mielőtt a pestis újra visszatérne Montaigu
falai közé. Ahogy hallom, Tempête is áldozatul esett a kórnak, Isten nyugosztalja.
Amint te is tudod, drága Edgar, az Úr felemelvén engem, a nehézkes és
alacsony sorban töltött kezdeti évek után tiszteletreméltó címet adományozott
nekem, hírnökévé, lelkipásztorává tett. Apám teológiai tanulmányokat szánt
nekem kora gyermekkoromtól fogva. De mikor rádöbbent, hogy a jogi pálya
milyen jövedelmező, a kilátások rögtön változtattak véleményén. És így történt,
hogy elszólíttattam a filozófia tanulmányozásától, és jogi kérdésekkel kezdtem
foglalkozni. Minden tőlem telhetőt megtettem, keményen és kitartóan dolgoztam,
de az Úr végül ismét más utat mutatott nekem, a Gondviselés láthatatlan
eszközeivel másfelé irányította lépteim. Nagyon jól tudod, miről beszélek, hiszen
jelen voltál valódi megtérésem pillanatában, még ha olyan sokáig is kellett
győzködni engem arról, merre is kell továbbhaladnom.
Csodálatos könyved, a lelkek könyve, ez a Vectis szigetéről származó drágakő
megmutatta, hogy az Úr teljesen kezében tartja sorsunkat. Ezt be is bizonyítottuk
azon a pompás téli napon.
Megtanultuk, hogy egyedül Isten dönthet születésünk és halálunk napja felől,
és egyúttal persze a Földön töltött minden egyes napunkon. El kell tehát
fogadnunk mind az isteni előrelátást, mind az eleve elrendelés elvét. Mikor Istent
az előrelátás képességével ruházzuk fel, azt állítjuk, hogy mindig minden dolog
az ő szeme előtt történik és fog történni a jövőben is; számára nem létezik sem
múlt, sem jövő, hanem minden jelen lévő, olyannyira, hogy már nem is a
dolgokhoz kapcsolódó gondolat van előtte, de valóban lát és megfontol mindent,
ami csak közvetlen megfigyelése alá kerül.
Ez az előrelátás a világ teljes egészére, minden teremtményére kiterjed. Ebből
pedig az következik, hogy egyedül Isten dönt arról kit emel fel magához, nem az
érdemeken, a hiten vagy a korrupt juttatásokon múlik, hanem egyedül az ő
kegyelmén. A pápaság babonái nem nyomnak a latba. A kereszténység öntelt
kapzsisága sem számít.
Egyedül a valódi isteni kegyelem ajándéka az, ami számít, és amit én aznap
megtapasztalhattam. Az gyújtott engem lángra, olyan vágyat ébresztve, ami
végigvitt engem az úton, hogy tisztább doktrínát hozhassak létre, ami egyedül
csak Isten hatalmán és dicsőségén alapul. Rád pedig úgy gondolok, mint arra az
emberre, aki nekem ajándékozta ezt az egyetlen és isteni célt, ami mindent
magában foglal, ami tiszta és szent, és amiért örökké hü barátod és szolgád
marad,
Ioannis Calvinus
Orleans, 1530

Isabelle letette a füzetet, és egyszerűen csak annyit mondott, anélkül, hogy

levegőt vett volna: – A mindenit!
 – Ez elég komoly dolog, ugye? – kérdezte Will.
– Igen, Mr. Piper, elég komoly.
– Mennyit érhet ez a fecni?
– Ne legyél már ennyire kapitalista! A lehető legjelentősebb összefüggésről
van szó, ami csak a tudományos életben szembejöhetett. A forradalmi
protestantizmus történetének egyik tartópilléréről van szó.
Kálvin predesztinációt illető elgondolásai a könyvünkben lévő
ismeretanyagból gyökerezik! Fel tudod ezt fogni?
– Elég nagy pénz ez, ahogy hallom.
– Milliókról van szó – tört ki Isabelle-ből.
– Akár új szárnyat is építtethetsz a házhoz, még mielőtt befejezzük.
– Azt azért nem, köszönöm. Egy kis bádogosmunka, villanyszerelés és egy új
tető is bőven elég lesz. Most már biztosan iszol velem egyet!
– Van még egy kis whisky valahol elfekvőben?

Vacsora után Will folytatta az iszogatást, ráadásul elég nagy tempóban ahhoz,
hogy lassan úgy érezze, az agya harmonikus vibrálásba kezd. Ha arra gondolt,
hogy kettő megvan, kettő van hátra, egészen magához tért.
Már csak két utalás, és indulhat haza. A huzatos öreg ház elszigeteltsége, ez a
gyönyörű nő és a szabadon folyó whisky egyszerűen a hatásuk alá kerítették,
elszívták erejét és eltökéltségét. Nem az én hibám, gondolta zsibbadtan, de nem
ám. Megint a nagyteremben ültek, a tűz mellett. Erőt kellett vennie magán, hogy
a kérdést feltehesse: – Próféták. Mi a helyzet a prófétákkal?
– Biztos vagy benne, hogy van benned energia a következőhöz? – kérdezte
Isabelle. – Én olyan fáradt vagyok. – Már neki is akadozott a nyelve. Oldalra
nyúlt, és megérintette Will térdét. Teljes gőzzel a ráadásjáték felé tartottak.
– Mondj egy-két prófétát.
Isabelle grimaszolni kezdett. – Ó, a fenébe már. Izsaiás, Ezékiel, Mohamed.
Nem tudom.
– Lehet valami közük a házhoz?
– Semmi nem jut az eszembe, de eléggé ki vagyok már facsarva, Will.
Reggel frissebben kezdhetnénk.
– Nemsokára haza kell mennem.
– Korán kezdünk. Megígérem.
Will nem hívta a szobájába… volt annyi akaratereje, hogy ne tegye.
Inkább leült egy ormótlan, az ágy mellé helyezett székre, és nagy ügyetlenül
üzenetet pötyögött Nancynek:
 Nyom #2 egy szélmalmos csempe mögött. Újabb áttörés. A sztori bonyolódik.
Tovább nyom #3-ra. Ismersz prófétákat??? Hiányzol.

Húsz perccel később, épp elalvóban, már nem volt benne annyi akaraterő,
hogy a beosonó Isabelle-t visszautasítsa. Ahogy becsúszott a lepedő alá, Will azt
morogta: – Nézd, ne haragudj, de tudod, a feleségem… Isabelle kicsit
nyöszörgött, aztán gyerekhangon azt kérdezte: – Nem aludhatnék itt?
– De, persze. Egyszer mindent ki kell próbálni.
Isabelle szorosan hozzápréselődve aludt el, és még akkor sem mozdult egy
centit sem, mire reggel lett.

Aznap reggel az évszakhoz képest kellemesen meleg volt. Reggeli után Will
és Isabelle eltervezték, hogy kihasználják a szép, napos délelőttöt, tesznek egy
sétát a jó levegőn, és kitalálják, mi is legyen a haditerv.
Will éppen a pulóverét húzta magára, mikor Nancy telefonált.
– Hé – szólt bele Will –, korán keltél.
– Nem tudtam aludni. Újraolvastam a versedet.
– Az jó. Hogyhogy?
– A segítségemet kérted, nem emlékszel? Azt akarom, hogy haza gyere,
szóval a motiváció megvan. A második nyom is fontos volt?
– Történelmi szempontból. Sok mindent kell majd mesélnem. A próféta neve.
Szerinted, mire gondolhatott az öreg Willie? Te vagy a Shakespeare- őrült.
– Ezen gondolkoztam. Shakespeare ismerhette az összes bibliai prófétát…
Illést, Ezékielt, Ézsaiást, Jeremiást, és persze Mohamedet is.
– Ezekre ő is gondolt.
– Ki?
Will egy pillanatig hezitált. – Isabelle. Lord Cantwell unokája.
– Will… – kezdett bele szigorúan Nancy.
Gyorsan jött a reakció: – Csak egy diák. – Aztán hozzátette: – Ezek közül a
fickók közül egyikről sem ugrott be semmi.
– És mi a helyzet Nostradamusszal?
– Isabelle őt nem említette.
– Nem hiszem, hogy Shakespeare valaha is utalt volna Nostradamusra akár
egyetlen drámájában is, de akkoriban egész Európában közismert volt.
A Próféciák bestseller lett. Utánanéztem ráérő időmben.
– Érdemes átgondolni – mondta Will. – Hogy nézett ki Nostradamus?
– Szakállas fickó tógában.
 – Olyanból itt elég sok van – sóhajtotta Will.

A ház mögötti kert elvadult volt és rendezetlen, a fű nagyra nőtt, nem nyírták,
viszont az ősz beköszöntével kezdett elsárgulni. Valaha szép kert lehetett,
díjnyertes is volt öt angol holdnyi területével, és szép, a környező földekre és
erdőkre nyíló kilátásával. Fénykorában Isabelle nagyapja teljes állásban
foglalkoztatott egy kertészt és egy segédet, és ő maga is aktívan részt vállalt a
munkából. A kert szenvedte meg leginkább Cantwell Hall öreg lordjának
öregedését és kiürülő bankszámláját. Egy helyi fickó néha- néha lenyírta a füvet
és kihúzta a gyomokat, de a hatalmas ültetvényeket és a hibátlan virágágyásokat
benőtte a fű.
A ház mellett használatlan konyhakert állt, mögötte pedig két szép,
háromszög alakú ágyás, közötte kavicsos úttal, ami egy virágoskerthez vezetett.
Az ágyások szélén alacsony örökzöldek álltak, és annak idején magas díszfüvek
és többsornyi évelő növény is tarkította a látványt.
Mostanra úgy nézett ki mindez, mint valami szomorú, dzsungelbeli bozótos.
A virágágyás mellett túlfejlődött, gyomos, vadvirágos rét volt, amit Isabelle
imádott szaladgáló kislány korában, különösen nyáron, mikor tele volt mezei
margitvirággal.
– A kettő az öröm – mondta hirtelen felfelé mutogatva.
Will zavartan pillantott fel, a kék ég felé hunyorgott.
– Ott, a kápolna tetején, az a két szarka. Az egy az szomorú, a kettő az öröm,
három a lány és négy a fiú.
A fű nedves volt, hamarosan át is áztatta a cipőjüket. Átvergődtek egy
túlságosan is növekedésnek indult pázsitágyon a kápolna felé, napsütötte tornya
hívogatta őket.
Isabelle már teljesen hozzá volt szokva a furcsa kőépülethez, de Willt
ugyanúgy mellbe vágta, mint az első alkalommal. Minél közelebb jutottak, annál
kellemetlenebb volt a látvány. – Ez tényleg úgy néz ki, mint valami vicc –
mondta Will. Magán hordozta a párizsi Notre-Dame katedrálisának
jellegzetességeit gótikus bejáratával és a külső támívekkel, a két hatalmas, a
tetején nyitott főtoronnyal, a középhajót és a kereszthajót finom, lándzsaszerű
torony koronázta. De ez itt egy miniatűr verzió volt, majdnem mint valami
gyerekjáték. A hatalmas katedrális kényelmesen magába fogadott hatezer
látogatót, ez a kis kerti kápolna viszont legfeljebb, ha húszat. A párizsi torony
hetvenméteres volt, a Cantwell-féle viszont alig több mint tíz méter.
– Nem vagyok nagy matekos – mondta Isabelle –, de valahogy pontosan az
eredeti épület arányait követi. Edgar Cantwell megszállott rajongója lett az
épületnek.
– Ez a Kálvin-levélben szereplő Edgar Cantwell?
– Ugyanaz a figura. Párizsban tanult, és csak utána tért vissza Angliába.
Valamivel később építtette a kápolnát apja tiszteletére. Különleges építészeti
alkotás. Néha járnak erre turisták is, a fenti ösvény felől jönnek, de mi soha nem
reklámozzuk a dolgot, a legkevésbé sem. Szájról szájra terjed a híre.
Will felemelte a kezét, hogy ne süssön a nap a szemébe. – Az ott egy harang
a hozzánk közelebb eső toronyban?
– Meg fogom kongatni neked. Annak a harangnak a bronzból készült,
kicsinyített változata, amit Quasimodo kongatott A párizsi Notre-Dame-ban.
– Te azért jobban nézel ki, mint ő.
– Hogy tudnak a férfiak hízelegni.
Elindultak a rét felé. Isabelle éppen mondani akart valamit, mikor észrevette,
hogy Will megáll, és a harangtornyot nézi.
– Mi az?
– Notre-Dame – csúszott ki a száján, majd hangosan folytatta: – Notre-
Dame. Ez azért baromira közel van ahhoz, hogy Nostradamus. Nem
gondolod…?
– Nostradamus! – kiáltotta Isabelle. – Ő a mi prófétánk! A harmadik a
próféta egében! Nostradamus neve Michel de Nostredame volt! Will, te zseni
vagy.
– Vagy legalábbis egy zsenit vettem el – motyogta.
Isabelle kézen fogta, és majdhogynem végighúzta az ösvényen maga után a
kápolnáig vezető ösvényen.
– Fel tudunk oda menni? – kérdezte Will.
– Igen! Gyerekkorom jó részét ebben a toronyban töltöttem.
A torony aljában nehéz faajtóval találták szemben magukat, amit Isabelle
vállal nyitott ki, a bedagadt ajtó keményen megnyikordult a kőküszöbön.
Isabelle a szószék felé tartott, aztán rámutatott egy aprócska ajtóra a sarokban,
körülbelül mintha Alice-hez vezetett volna Csodaországba: – Itt lehet felmenni!
Isabelle majdnem olyan könnyedén bújt át, mint gyerekkorában. Willnek
azért nagyobb munka volt. Hatalmas vállai megakadtak, és le kellett dobnia a
kabátját, hogy el ne szakadjon. Követte Isabelle-t egy nyomasztó kis falépcsőn,
ami alig volt több holmi túldimenzionált létránál.
Ez vezetett a harang szintjére, egy faállványhoz, amin a harang lógott.
Igencsak megviselték az időjárás viszontagságai.
 – Félsz a denevérektől? – kérdezte Isabelle, de már késő volt.
A fejük felett egy egész kis horgasszőrű denevérkolónia éldegélt. Néhányan
felreppentek, átszárnyaltak a kupola ívei között, aztán őrült csapkodásba kezdtek
a torony körül.
– Nem szeretem őket.
– Én igen – kiáltott fel Isabelle. – Bámulatra méltó teremtések!
A toronyban Will alig tudott felállni anélkül, hogy be ne verné a fejét. A
kőívek között szabályos vonalakban felszántott földekre lehetett látni, egy kicsit
odébb pedig a falu templomát. Will alig észlelte a körülötte lévő tájat. Valamit
keresett, bármit, valami rejtekhelyet. Csak fa és kő mindenhol, semmi más.
Habarccsal egymáshoz kötött kőtömböket nyomogatott, de körülötte minden
szilárd volt és mozdíthatatlan. Isabelle már a padlót tapogatta négykézláb, a
denevérürülékkel fedett deszkákat vizsgálta. Hirtelen felpattant, és kapargatni
kezdte a helyet bakancsa sarkával, kis felhőt kavart a lepotyogtatott, száraz
anyagból. – Azt hiszem, van itt valami véset ezen a deszkán! Will, ide nézz!
Will a földre dobta magát, és ő is észrevette a kis bevésés részleteit az egyik
padlódeszkán. A tárcájáért nyúlt, és kivette a VISA-kártyáját, amivel tisztára
kaparta a felületet, mintha valami kőműveskanál lenne a kezében.
Mire tökéletesen tiszta lett, egy kis ötszirmú véset bukkant a szeme elé,
körülbelül két és fél centis.
– Ez egy Tudor-rózsa! – mondta Isabelle. – Nem hiszem el, hogy soha nem
vettem észre!
Will a feje fölé intett – Az ő hibájuk. – Keményen megkopogtatta a deszkát,
de nem tűnt üregesnek.
– Mit gondolsz? – kérdezte Will.
– Hozom a szerszámosládát. – Egy szempillantással később Isabelle már lent
volt a lépcsőn, Will pedig egyedül maradt több száz denevérrel.
Gondterhelten pillogott a feje fölé, úgy lógtak ott, mint a karácsonyfadíszek.
Azért imádkozott, meg ne húzza valaki a harangot.
Isabelle visszatért a szerszámosládával, Will pedig bekalapált egy vékony
csavarhúzót a két deszka közötti résbe, aztán újra és újra megismételte a
manővert, végigment a vésett deszka egész hosszán.
Állandóan felfelé kémlelt, vajon megzavarta-e a szundikáló emlősöket.
Mikor sikerült eléggé kitágítania a rést, végighúzta a csavarhúzót, aztán
mintha valami emelőrúd lenne a kezében, fel-le mozgatta a deszkát, míg egy fél
centire ki nem emelkedett. Aztán becsúsztatott egy második, vaskosabb
csavarhúzót is a résbe, és teljes testsúlyával ránehezedett.
 Megreccsent, aztán felugrott, és végül ott fogta a kezében a kiszabadított
deszkát.
Volt alatta egy kis hely, körülbelül harminc centiméter mély. Will utált sötét
résekben nyúlkálni, különösen ezzel a sok denevérrel körülötte, de aztán nagy
grimaszolva mégiscsak rávette magát.
Abban a pillanatban egy üveget tapintott meg az ujjaival.
Megmarkolta a hideg, sima tárgyat, és kiemelte a fényre.
Egy régi üveg volt.
A hagyma alakú palackot üvegfújással készítették, vaskos, zöld üvegből
készült, az alja egyenes. A szája spárgával volt elkötve, és viasszal pecsételték.
Will a nap felé tartotta az üveget, de túlságosan homályos volt.
Megrázta. Valami halvány kis kopogást lehetett hallani.
– Van benne valami.
– Akkor gyerünk – siettette Isabelle.
Will leült, a palackot két cipője közé szorította, és óvatosan farigcsálni kezdte
a viaszt egy csavarhúzóval, míg elő nem bukkant a dugó. Aztán megfordította a
szerszámot, és óvatosan bekalapálta a dugót az üvegbe. Koppant az alján.
Fejjel lefelé tartva rázni kezdte az üveget.
Két lap vastag pergamentekercs hullott az ölébe. A lapok szárazak voltak, és
érintetlenek.
– Megint ugyanaz a helyzet – mondta fejét rázva. – Te következel.
Remegő ujjakkal görgette szét a lapokat, aztán végigfutotta az oldalakat.
Az egyik kézírásos volt, a másik nyomtatott.
– Újabb levél Edgar Cantwellnek – suttogta. – A címoldal pedig egy nagyon
régi, nagyon közismert könyvből való.
– Milyen könyvből?
– Nostradamus Próféciáiból!

 Huszonnégy

1532
Párizs

EDGAR CANTWELL KEZDTE ROSSZUL ÉREZNI MAGÁT, miközben

Madame Pucell panziójában ülve estebédjét fogyasztotta. Érzett valami kis
fájdalmat a lágyékában úgy egy-két napja, de nem nagyon foglalkozott vele,
biztos csak valami izomgörcs, gondolta. Éppen a bárányszeletnél járt
póréhagymával, mikor kirázta a hideg, úgy zúgott végig a testén, mint egy csapat
szárnyas rovar. Kollégája, Richard Dudley, aki szintén angol diák volt, észrevette
barátja arcán a kellemetlen arckifejezést, és megjegyzést is tett rá.
– Csak a hideg, semmi komoly – mondta Edgar, elnézést kért, majd elhagyta
az asztalt. A társalgóig jutott, ahol hirtelen mindent elsöprő hányinger jött rá, és
egy nagy adag félig emésztett ételt öklendezett fel a Madame heverőjére.
Mikor aznap éjjel az orvos meglátogatta hálószobájában, a felső emeleten,
Edgar nagyon gyengén érezte magát. Sápadt volt és izzadt, a pulzusa az
egekben. A lágyéktájon érzett sajgás határozott fájdalommá erősödött, és már a
hónalja is fájt. Émelygése nem enyhült, a száraz köhögéstől időről időre rátört a
fulladás. Az orvos felemelte a takaróját, és csontos ujjait rögtön a combtöve felé
irányította, ahol ki is tapintott egy kemény csomót, akkora volt, mint egy
tyúktojás. Mikor megnyomta, Edgar felüvöltött a fajdalomtól. Nem is volt
szükség további vizsgálatra.
A társalgóban Dudley megfogta az orvos karját, és megkérdezte: – Mi baja a
barátomnak?
– El kell hagynia a házat – károgta az orvos. A szeme vad volt, tele
félelemmel. – Mindenkinek el kell hagynia a házat.
– Hagyjam el a házamat? Miért? – kiáltott fel a tulajdonosné.
– Itt a pestis.

Edgar csak néhány hónapnyira volt attól, hogy befejezvén tanulmányait,

végre visszatérjen Angliába. Határozott fiatalember lett belőle, aki rágcsálóhoz
hasonlatos küllemével a nemesség és a fensőbbségesség csendes légkörét
sugallta. Túlélte Montaigu-t, úgyhogy biztos volt benne, innentől kezdve már
bármit átvészel az életben. Három évvel korábban a Collège de Sorbonne felé
vette útját, és jól is teljesített. Már utolsó vizsgáira készült, és ha minden a terv
szerint halad, országába az egyházjog baccalaureusa elismert címével érkezhet
haza. Apja büszke lenne, élete pedig elindulhatna tündöklő pályáján.
És most itt volt egyedül, és valószínűleg haldoklott ebben a bűzös szobában,
ennek az átkozott, pestissel fertőzött városnak legkisebb panziójában. Túl
gyenge volt ahhoz, hogy kikászálódjon beszennyezett ágyából, és ahhoz sem
igen volt ereje, hogy belekortyoljon abba a keserű teába, amit az orvos hagyott
itt neki legutóbbi röpke látogatásakor. Lázas, szörnyűséges állapotában már
képeket látott szaladgálni a fejében: röfögő vadkant, amelyikből aztán pálcáját
lengető Bedier lett, komor, fekete köpenyes férfiak temetési menetét, kincset érő
könyvét, ami Edgar Cantwell nevénél nyílt ki, a név mellett a Mors szóval, aztán
egy vöröses hajú fiatal férfi hosszúkás arcát, élénk arckifejezését, hosszú,
vöröses szakállát és bíborvörös arcát, nagyon közelről, nagyon valóságosan.
– Hall engem, Monsieur Cantwell?
Hallott valami hangot, és látott egy szájat mozogni.
– Szorítsa meg a kezem, ha hall.
Egy erős kezet érzett a tenyere alatt, és minden erejét összeszedte, hogy meg
tudja szorítani.
– Jól van.
Edgar zavartan pillogott a férfi finom, zöldesszürke szemébe.
– Találkoztam az orvosával egy másik áldozat házában. Ő mondta, hogy van
itt egy angol diák. Kedvelem az angolokat, és különösen kedvelem a diákokat,
hiszen én magam is diák voltam egyszer, nem is olyan régen. Az a sok tanulás és
kemény munka, nagy kár, hogy a pestis beleszólt a dolgokba, nem így van? És
hát hallom, hogy az apja pedig báró.
A fickó eltávolodott az ágy mellől, kinyitotta Edgar ablakát, közben
motyogott valamit a fertőző kipárolgásokról. Az orvosok piros köpenyét hordta,
de Edgar számára inkább piros angyalnak tűnt, aki ott repked a szobában, és
legalább valami kis halvány reménysugarat jelent.
– Az orvosa öreg és babonás, az a típus, akinek nem sok hasznát lehet venni,
amikor pestisről van szó. Elbocsátottam, és személyesen fogom önt ellátni,
Monsieur. Ha túléli, érezni fogja a szívében a hála érzését, és a fizetség nem
marad el, ebben biztos vagyok. Ha nem fizet, hozzáírják a számlámhoz az égben.
Most pedig lássunk munkához. Ez a szoba elég hitvány, ez nem lesz jó!
Edgar hol elvesztette az eszméletét, hol visszanyerte. Ez a piros angyal
igencsak szeretett beszélni, amint magához tért, csak úgy zúdultak rá rögtön a
szavak.
Csak úgy lehetünk úrrá a pestisen, magyarázta a férfi, ha eltakarítjuk a
mocskot és a szennyvizet, és ha használjuk a gyógyszerészek készítményeit.
Mikor a pestis kitombolta magát, az utcákról el kell takarítani a testeket, és friss
vízzel kell felmosni őket, a testeket mélyre kell ásni és mésszel befedni, a
szemetet el kell égetni, az áldozatok házait pedig ecettel kell kezelni és forralt
borral, az ágyneműt tisztán kell tartani, és mángorolni kell, a halottak és a
haldoklók szolgáinak bőrkesztyűket és maszkokat kell hordaniuk. Neki nincs
mitől félnie, mondogatta, mert ő átvészelt egy közepesen komoly pestises
megbetegedést Toulouse-ban, tehát ő már védelmet élvezett a megbetegedések
ellen.
Azt viszont leszögezte, hogy semmi nem olyan fontos, mint az orvosságai, és
Edgar, akit lecsutakolt, jóízű tablettákat érzett a nyelvén, amit aztán egy-két
korty vízzel hígított, friss bor követett. Hallotta, ahogy a férfi azt mondja, később
visszatér némi levessel és kenyérrel, Edgar pedig végre ki tudott mondani egy-
két szót, bár alig-alig suttogva: – Mi a neve, uram?
– Michel de Nostredame vagyok, gyógyszerész és orvos, szolgálatára,
Monsieur.

 Huszonöt

Az orvos megtartotta a szavát, és később visszatért Edgar ágya mellé, amiért

a beteg férfi igencsak hálás volt. További tabletták kerültek elő, és kis
kenyérdarabok, sűrű zöldséglevesbe mártogatva. Edgar még mindig lázas volt és
fájt mindene, testét összetörték a köhögésrohamok, de piros angyalának látványa
megnyugtatta, kicsit alább is hagyott a kétségbeesése.
A kenyér benne maradt a gyomrában, és nem sokkal később úgy érezte,
szempillái elnehezednek. Hagyta, hadd jöjjön a sötétség.
Mikor felébredt, már éjszaka volt, a szobában egyetlen gyertya égett az
asztalon. Piros angyala a széken ült, és lefelé bámult merev tekintettel. Az
asztalon réztálat látott, a pereméig vízzel töltve. Az a tál kötötte le teljes
egészében a férfi figyelmét, és időről időre megmozgatta a vizet egy fapálcával.
A gyertyaláng játszott a víz felszínén, szilánkos, sárga fényt vetett a férfi sötét
arcára. Halk mormogás hallatszott a szájából, talán mély hangon énekelt?
Teljesen belemerült a dologba, nem tudott róla, hogy figyelik. Edgar
gondolkozott rajta, hogy megkérdezi, mit csinál, de még mielőtt ezt megtehette
volna, újra elöntötte a fáradtság, és elaludt.

Reggel a nyitott ablakon keresztül beszűrődött a napfény, és frissítő, hűvös

szellőt érzett. Az ágy mellett egy tányérnyi sózott tőkehalat talált, gondosan apró
darabokra szedve, egy darab kenyeret és egy pohár könnyű sört. Épp annyi ereje
volt, hogy magához vegyen néhány harapással, aztán használta az éjjeliedényt.
Hallgatózott, hátha motoz valaki a házban, de semmi hangot nem érzékelt, így
hát úgy döntött, elég erős ahhoz, hogy kiabáljon. Semmi válasz.
Még azelőtt, hogy véget ért volna a reggel, a piros angyal visszatért, újabb
adag tablettával és több gerezd fokhagymával. Úgy tűnt, meg van elégedve
Edgar állapotával, és nagy vidáman közölte vele, milyen jó jel, hogy még él.
Gyorsan megvizsgálta a tyúktojásnyi daganatokat Edgar hóna alatt és
combtövénél, de az ifjú pánikszerű kitörése megtette hatását, megígérte, hogy
nem nyomkodja meg őket. Fájdalmasak voltak, és égettek, mint a tűz.
Egyértelművé tette, hogy csupán futó látogatást szándékozott tenni nála, magán
tartotta a köpenyét, és gyorsan mozgott a szobában, takarított, és szellőztetett.
– Kérem, ne menjen ilyen hamar, doktor úr – mondta Edgar elhaló hangon.
– Vannak más pácienseim is, Monsieur.
– Kérem. Társaságra vágyom, könyörgök.
 Az orvos leült, és összefonta a karjait az ölében.
– Álmodtam?
– Mikor?
– Az egyik éjjel azt láttam, mintha egy tál vizet bámulna.
– Talán igen, talán nem, nem az én tisztem, hogy eldöntsem a kérdést.
– Talán valami boszorkányság segítségével próbál meggyógyítani?
Az orvos teljes szívéből nevetett. – Nem, én csak a tudomány eredményeit
használom. Az alapvető összetevők a tisztaság és az én pestis elleni tablettáim.
Szeretné tudni, mit tartalmaznak?
Edgar bólintott.
– Saját magam alkottam meg őket, akkor kezdtem el kidolgozni, mikor
Montpellier-ben dolgoztam orvosként. Hajnalban leszedek háromszáz rózsát,
aztán fűrészporral elkeverem, de olyannal, ami a legzöldebb ciprusfából készül,
aztán elkeverem egy konkrét firenzei íriszfajtával, néhány gerezd fokhagymával
és a palkaszár gyökerével. Abban bízom, hogy túlságosan lázas az elméd ahhoz,
hogy ez a lista eszedbe jusson, mert hát ez titkos! Arra számítok, hogy a
tablettáim majd gazdaggá és híressé tesznek!
– Maga elég ambiciózus – mondta Edgar, és végre sikerült kicsikarnia
magából egy mosolyt.
– Mindig is az voltam. Anyai nagyapám, Gassonet is ambiciózus fickó volt,
és elég komoly hatással volt a gondolkozásomra.
Edgar megpróbált feltámaszkodni. – Azt mondta, Gassonet?
– Igen.
Edgar igencsak meglepődött. – Ez nem valami gyakori név.
– Lehet, hogy nem. Zsidó volt. Dőljön vissza! Nagyon kipirosodott.
– Kérem, folytassa!
– Saint Rémy elismert tudósa volt. Fiatal koromtól kezdve latinul, héberül
tanított, matematikát és csillagászati ismereteket kaptam tőle.
– Maga asztrológus?
– Ebben egészen biztos vagyok. Még mindig megvan az a bronz
asztrolábium, amit a nagyapám rám hagyott. A csillagok folyamatos hatással
vannak a földi dolgokra, amibe beletartoznak a test betegségei is.
Add meg születési időpontod, és még ma éjjel megrajzolom a horoszkópodat.
– Mondja, meg tudják mondani a csillagai, mikor fogok meghalni? – tette fel
a kérdést Edgar.
Nostredame gyanakodva nézett páciensére. – Nem tudják, uram, de a kérdése
igen érdekes, ha szabad így fogalmaznom. Most azt javaslom, rágjon el még
három tablettát, aztán aludjon egyet. Délután visszajövök.
Van egy asszony a rue de Ecoles környékén, aki betegebb, mint maga. Azt
mondta nekem ma reggeli szörnyűséges állapotában, hogy ha nem megyek
vissza hozzá hamarosan, kénytelen lesz megvarrni a szemfedőjét.

Még két napon keresztül látogatta az orvos páciensét, és ellenőrizte, betartja-

e előírásait. Edgar minden idegszálával azon volt, hogy beszélgessen vele, és a
maga erőtlen módján próbálta rávenni, hogy maradjon. Az orvos azonban
ellenkezett, és a kerületben lévő szerencsétlenül járt lelkek magas számára
hivatkozott. Aztán egy reggel, mikor Nostredame beszaladt a tablettáival és egy
tál levessel, Edgar megállíthatatlanul zokogott.
– Mi bántja, Monsieur?
Edgar a lágyéka felé mutogatott, és azt ordította: – Nézze!
Az orvos felemelte a lepedőjét. Mindkét combja tövét véres váladék borította.
– Kiváló! – kiáltotta a doktor. – Megrepedtek a nyirokcsomói.
Maga megmenekült! Ha sikerül tisztán tartanunk, ígérem, fel fog épülni.
Erre a jelre vártam.
Elővette a kését a zsákjából, vékony sávokra darabolta Edgar egyik kiváló
lenvászon ingét, aztán kipucolta és bekötötte a gennyes tályogokat.
Megetette némi kis levessel a férfit, aztán fáradtan a székbe roskadt.
– Meg kell, hogy valljam, fáradt vagyok – mondta Nostredame. A lemenő
nap arany ragyogással töltötte meg a szobát, a szakállas, vörös köpenyes férfi
úgy nézett ki, mint aki az üdvösséget hozza.
– Maga az én megmentő angyalom, doktor úr. Megmentett a haláltól.
– Igazán örülök, uram. Ha minden úgy megy, ahogy elterveztük, az egészsége
egy-két napon belül helyreáll.
– Szeretném valahogy megfizetni a fáradozását, doktor.
Nostredame elmosolyodott. – Annak bizony igencsak örülnék.
– Itt most nem sok pénz van nálam, de írni fogok apámnak, elmondom mit
tett értem, és megkérem, hogy juttasson el önhöz egy erszényt.
– Ez igazán megtisztelő.
Edgar az ajkába harapott. Az elmúlt napokban végig erre a pillanatra készült.
– Az is lehet, doktor, hogy egy másik ajándékkal is meg tudom lepni, akár
valamivel hamarabb is.
Nostredame felvonta a szemöldökét. – Ó. Miről lenne szó, uram?
– A szekrényemben. Van ott egy könyv és néhány papír. Szeretném, ha vetne
rájuk egy pillantást. Azt gondolom, igencsak érdekesnek fogja találni.
 – Egy könyv, azt mondja?
Nostredame kivette a nehéz könyvet Edgar ruhái alól, aztán visszaült a
székbe. Felfigyelt a gerincen lévő 1527-es évszámra, aztán találomra felütötte. –
Ez nagyon izgalmas – mondta. – Akar mondani róla valamit?
Edgar végigmondta az egészet, a könyv Cantwell családhoz kapcsolódó
hosszú történetét, a kötethez való vonzódását, „kölcsönvételét”, és az apát
levelét, valamint hogy egy diáktársával bebizonyították, a könyv az emberi élet
eseményeinek tökéletes előre jelzője. Aztán sürgetni kezdte az orvost, hogy ő
maga is olvassa el a levelet.
Nézte, ahogy a fiatal orvos egyik kezével idegesen húzgálja hosszú szakállát,
a másikkal pedig egyesével felemeli a lapokat, amelyeken átsütnek a nap utolsó
sugarai. Nézte, ahogy a férfi ajkai remegni kezdenek, szemeibe könny szökik.
Hallotta, ahogy Gassonet nevét suttogja. Edgar tudta, hogy ezt a bekezdést
olvassa Félix leveléből:

De nem feledhetem a véletlent, mikor fiatal szerzetesként észrevettem, hogy

az egyik kiválasztott nővér nem fiút, de lányt hozott a világra. Hallottam, hogy
ritkán bár, de történt ilyesmi már a múltban, de sosem láttam még ilyen
lánygyermeket életemben. Figyeltem ezt a néma, zöld szemű gyermeket,
gyömbérszín hajával, de testvéreitől eltérően ő nem fejlesztette ki az írás
készségét. Tizenkét éves korában kitoloncoltatott a kolostorból, és a zsidó
gabonakereskedőnek, Gassonetnek adatott, aki elvitte őt a szigetről, de hogy mit
is tett vele, nem lehet tudni.

Edgar az orvos vöröses hajára, és zöldes szemeire koncentrált. Nem volt

gondolatolvasó, de biztos volt benne, hogy tudja, mire is gondol a férfi ebben a
pillanatban.
Mikor Nostredame befejezte, visszarakta az oldalakat a könyvbe, aztán az
egészet az asztalra rakta. Aztán teljes súlyával a székre rogyott, és halkan sírni
kezdett. – Olyasvalamit kaptam most magától, Monsieur, ami többet ér
bármennyi pénznél. Amit most nekem ajándékozott, az nem más, mint a raison
d’etre, ami számomra rendeltetett.
– Csodás hatalma van, jól mondom? – kérdezte Edgar.
Az orvosnak megremegett a keze. – Látok bizonyos dolgokat.
– A tál. Az sem álom volt.
Nostredame a zsákja után nyúlt, és kihúzott belőle egy ütött-kopott, bronzból
készült edényt. – Nagyapám látnok volt. És az ő nagyapja is, azt mondják. Ez
segítette abban, hogy a jövőbe lásson, és meg is tanította, hogyan kell. De az én
hatalmam, Monsieur, egyszerre gyenge és erős.
Mikor jól működik, látomások darabjait látom, sötét és szörnyűséges
dolgokat, de a jövőbe látás képessége nem adatott meg nekem. Legalábbis nem
azzal a pontossággal, amiről Félix beszélt. Nem tudom megmondani, mikor fog
megszületni a gyermek, hogy mikor hal meg a férfi.
– Maga is Gassonet – mondta Edgar. – Az ereiben vectisi vér folyik.
– Attól félek, ez így van.
– Kérem, nézzen a jövőmbe. Könyörgök.
– Most?
– Igen, kérem! Kezeinek gyógyító ereje megszabadított a pestistől. Most
szeretném látni, mi vár még rám.
Nostredame bólintott. Elsötétítette a szobát, behúzta a függönyöket, aztán
megtöltötte a tálat egy vizeskorsóból. Meggyújtott egy gyertyát, leült a tál elé,
aztán magára húzta köpenye csuklyáját, egészen, míg el nem tűnt az arca a
sátorszerű anyag alatt. A tál felé hajtotta a fejét, fapálcájával körözni kezdett a
víz felett. Néhány perc múlva Edgar ugyanazt a mély, vibráló morgást hallotta a
férfi torka felől, amit azon a lázas éjszakán is. A morgás egyre erősödött. Bár
nem látta az orvos szemeit, úgy képzelte, vad tűzben égnek. A pálca őrülten
körözött a tál felett. A torokhangok a crescendo felé tartottak, egyre
hangosabbak és szaporábbak lettek. Edgar kezdett ideges lenni a morgástól és a
pattogástól, de nem engedte, hogy túlságosan mélyre szálljon ebben a
félelemben. Aztán hirtelen vége is volt.
A szoba elcsendesedett.
Nostredame leengedte csuklyáját, és félve pillantott páciensére. – Edgar
Cantwell – kezdett bele kimérten. – Maga fontos és gazdag ember lesz, és
mindez hamarabb meg fog történni, mint gondolná. Az apja, Edgar gonosz,
szörnyű sorsra fog jutni, és testvére lesz a kiváltó ok. Ez minden, amit látok.
– Mikor? Mikor történik mindez?
– Nem tudom megmondani. Hatalmam ezen a ponton végére ér.
– Nagyon hálás vagyok ezért.
– Nem, nekem kell hálát adnom, uram. Nekem ajándékozta eredetem
történetét, most már tudom, nem szabad látomásaim ellen harcolnom, mint
holmi démonok ellen, hanem egy nagyobb jó érdekében kell használnom őket.
Most már tudom, hogy sorsom van, amit be kell teljesítenem.
Edgar fokozatosan nyerte vissza erejét és egészségét, a pestis lassan
kitombolta magát az egyetem környéki kerületekben. Vizsgáival végezve, mint
baccalaureatus hagyta el a Sorbonne-t. Utolsó párizsi napján a délelőttöt a Notre-
Dame katedrálisában ülve töltötte, belső tereinek pompás nagyszerűségét
bámulta, még egyszer utoljára. Mikor visszatért a panzióba, barátja, Dudley
próbálta rávenni, menjen el vele az egyetem borospincéjébe egy utolsó italra, de
szobája ajtajának támasztva egy levelet talált, amit a háztulajdonosné hagyott ott
a számára.

Leült ágya szélére, felütötte a pecsétet, olvasni kezdett, majd elöntötte a

borzongás.

Drága Fiam,
Nem szabadna, hogy anyát akkora szenvedés érjen, mint ami engem most e
levél megírásával, de tudatnom kell veled, hogy apád és testvéred halott. Haláluk
tragikus körülményei erősen nyomják a vállam, és könyörgök neked, amint lehet,
térj vissza, hogy átvedd apád birtokait, mint Wroxall soron következő bárója.
Apád és William összevesztek valamin, erőszakos küzdelem kezdődött, mikor is
apád beleesett a tűzbe a nagyteremben, és megégette a vállát. Az égés nem
gyógyult, lázas lett, ami viszont halálát okozta. William mélyre zuhant
gyászában, és saját késével ontotta ki életét. Engem elborított a fájdalom és a
szenvedés, így határra kérlek, siess vissza keblemre,
Elizabeth

Huszonhárom évvel később, 1555-ben az öreg pestisdoktor

dolgozószobájában ült, éppen egy levelet komponált. Éjfél után járt az idő, a
Salon-de-Provence utcái elcsendesedtek, teljesen elmerülhetett a munkájában.
Ez volt az ő saját ideje, mikor felesége és hat gyermeke az ágyba tértek, ő pedig
boldogan dolgozhatott, amíg csak jólesett, vagy amíg az álom el nem érte, és rá
nem bukott a dolgozószobájában lévő kis heverőre.
Már régen Nostradamusra latinizálta a nevét, úgy érezte, így komolyabb
hangzása van, és amúgy pedig elég nagy megbecsülésnek örvendett. Az
Almanach igen nagy számban fogyott egész Franciaországban, és a környező
országokban is, vagyona pedig egyre növekedett. Már nem használta
gyógyszerészeti, illetve gyógyászati ismereteit, inkább a jóval jövedelmezőbb
asztrológusi, illetve látnoki életpályát választotta.
Épp a kezében tartotta új könyve egy példányát, annak a könyvnek, ami még
nagyobb közismertséget, tiszteletet, és még több pénzt fog jelenteni a számára. A
könyvet Lyonban nyomták, és nemsokára a forgalmazása is megkezdődött.
Kiadója küldött neki egy ládával, ő pedig fogott egyet, és a legélesebb késével
levágta róla a címlapot:
LES PROPHETIES, DE M. MICHEL NOSTRADAMUS.
Tintába mártotta tollát, majd folytatta levelét.

Kedves Edgarom,

M. Fenelon, Anglia francia nagykövete arról értesített, hogy jól megy sorod.
Mesélte, hogy találkoztatok a Whitehall Palace környékén, és hogy jóravaló
feleséged, két lányod, és szép, gyümölcsöző birtokod van. Konzultáltam a
horoszkópokkal és a tálammal, és egészen biztosan fiúgyermeked fog születni,
nem is olyan sokára.
Semmi nem tehetne annyira boldoggá, mint hogy olyan angol cousin foglalja
el becses helyét a szívemben, mint te. Ahogy azt te is jól tudod, vectisi könyved és
leveleid komoly hatással voltak életem alakulására.
Azzal, hogy megismertem származásom történetét, elég magabiztosságot
kaptam ahhoz, hogy elfogadjam látomásaim olyannak, amilyenek, igaz, komoly
próféciáknak, amelyek nagy hasznára válhatnak az egész emberiségnek. Azóta
azt kívánom, hogy a közt szolgálhassam készségeimmel, hogy figyelmeztessem és
tanítsam mind a hercegeket, mind a tömegeket, hogy tudassam velük, milyen sors
vár rájuk.
Saját életem újrakezdődött nemrégiben. Első feleségem és két gyermekem a
legszörnyűbb körülmények között, pestisben haltak meg, minden tudásom kevés
volt ahhoz, hogy megmentsem őket. Azóta újra megházasodtam, feleségem
három fiút és három lányt szült nekem, akik sok örömet adnak. Nemrégiben
jelentettem meg első Próféciáimat, ezt a nagy vállalkozást, amiben arra teszek
kísérletet, hogy az eljövendő több évszázadra kiterjedő jóslataimat száz
négysoros versszakban előtárjam, hogy mindenkinek elérhető legyen, akit
érdekel, vagy aki útmutatást kíván. Mellékelem könyvem borítóját, hátha örömöd
telik benne, és abban bízom, beszerzel majd egy példányt, ha majd már
Londonban is árulják. Megtartottam családod titkát, ahogy arra meg is kértél, és
én is arra kérlek téged, tartsd meg az enyémet. Te vagy az egyetlen, aki tud róla,
hogy a Gassonet családhoz tartozom, és te tudod egyedül, hogy különleges
vectisi vér csordogál az ereimben.
Michel Nostradamus, 1555

 Huszonhat

1581
Wroxall

Edgar Cantwell úgy nézett ki, mint egy öregember, és úgy is érezte magát.
Hetvenkét éves korában minden szürkére váltott rajta, a haja, a szakálla, még a
bőre is aszott, ezüstös lett. Fájdalmas betegségek gyötörték, tályogos állától
egészen köszvényes lábujjáig, betegségre való hajlama krónikusan erős volt. Fő
örömforrása az alvás és a borivás maradt, mindkét tevékenység kivette
oroszlánrészét napjaiból.
Lányai, Grace és Brass aggályosan féltették, férjeik elviselhető fickók voltak,
legalábbis azt remélte. Legkisebb fia, Richard jó fiú volt, szeretett tanulni, már
most kiváló szinten gyakorolta a görögöt és a latint, pedig még csak tizenhárom
volt. Szőke fejére azonban nem pillanthatott rá anélkül, hogy a fiú anyjára ne
gondolna, aki gyermekágyi lázban halt meg, még mikor a gyermek kétéves volt.
Legidősebb fia, John viszont igazi átkot jelentett a számára, a düh és az
ingerültség forrása volt. Ez a tizenkilenc éves fiú nem volt több iszákos
hetvenkedőnél, aki láthatóan mindent lenézéssel kezelt, amit csak Edgar
szentnek tartott.
Valahogy homályosan fel tudta idézni, hogy annak idején ő is lázongó fickó
volt, aki egyfajta féktelenséggel élte életét, de ő mindig alkalmazkodott apja és
rokonai kívánságaihoz, még akkor is, mikor abba a borzalmas Montaigu-ba
küldték, mint valami buta birkát a vágóhídra.
Az ő fia nem rendelte alá magát ehhez hasonló fiúi engedelmességnek vagy
tiszteletnek. A kor gyermeke volt, fejét elcsavarták az Erzsébet korabeli modern
kellékek – úgy öltözött, mint valami világfi, lelkesedett a frivol zenéért, a
színtársulatokért, és túlságosan is könnyelmű volt az Istent és a vallást illető
kérdésekben. Edgar úgy gondolta, fia többre értékel egy kupa bort vagy a lányok
hátsó felét, mint apja kívánságait. Ha Richard lett volna a legidősebb, nem
rettegett volna ennyire az örökség kérdése miatt.
Úgy érezte, öröksége azért érdemes különösen a védelemre, mert egész
életében nagyon szorgalmasan dolgozott, mind a Koronáért, mind az országért,
mind a Cantwell családért, és nem állt szándékában meggondolatlan módon egy
részeg bolond kezére juttatni nehezen összekapart vagyonát. Ahogy a bárói
felelősség rögtön apja váratlan halála után a nyakába szakadt, közéleti
emberként kezdett működni, aki rá van kényszerítve, hogy óvatosan navigálja
hajóját a politika csalóka vizein.
Mikor 1532-ben visszatért Angliába, Henrik király, Edgar és legtöbb
alattvalója előtt titokban tartva elvette Boleyn Annát, és ezzel el is kezdődött
Rómával való komoly konfliktusa, mivel a Katalinnal kötött első házasságának
érvénytelenné nyilvánítását kérte. Mozgalmas napok voltak ezek Edgar számára,
aki elhatározta, hogy szívén viseli birtokának sorsát, felépíti magánkápolnáját, a
Notre-Dame kicsinyített változatát meggyilkolt apja emlékére, és szerez
magának egy jogi képzettségéhez passzoló pozíciót az Anglia, Skócia és Wales
határterületeinek ügyeivel foglalkozó tanácsban, majd megfelelő feleséget keres.
Az Angliát és Rómát egymáshoz kötő láncok széttörése lépésről lépésre
történt meg, politikai mozgalmak és ellenmozgalmak hatására, amelyek Edgar
első nagy krízise idején jutottak tetőpontjukra, amikor 1534-ben a parlament
elfogadta a határozatot, miszerint Henrik lett az anglikán egyház legfőbb földi
helytartója, és amelynek tagadását hitszegésnek minősítették.
Edgar különösen gyorsan felajánlotta támogatását, mivel tudta, hogy az
udvarnál sokan morgolódnak a pápista szentély miatt, amit Wroxallban
emeltetett. Jó katolikus volt, ez biztos, de párizsi évei, Jean Cauvinhoz fűződő
barátsága és a predesztináció bizonyosságát illető titkos tudása „protestánssá”
tették annyira, hogy meggyőzhesse magát, nem ítéli lelkét kárhozatra és nem
juttatja magát a poklok tüzeire, ha a király mellé áll hatalmas ügyében.
Henrik Cromwellt piszkálta, Cromwell a parlamentet, és az Anglia és Róma
közötti kötelék fokról fokra gyengült, míg végül 1536-ban el nem szakadt
teljesen. A pápa hatalmát megtagadó határozat volt az utolsó szeg a koporsóba.
Anglia a reformok országa lett.
Edgar Katherine Peake-et vette feleségül, egy jómódú családból származó,
házias nőt, aki meghalt gyermekágyi lázban, és gyermek nélküli özvegyként
hagyta hátra őt. Edgar belevetette magát a munkába, és megörökölte a bírói
címet a békebíróságon, majd a legfelsőbb bíróságon is, ahol főbíró lett. Vagyona
bizonyos mértékig Henrik király harmadik feleségével, Jane Seymour
felemelkedésével és bukásával együtt mozgott, mivel a Seymour család vérségi
rokonságban állt a Cantwell-ekkel. Így mikor Jane fia, Edward trónra lépett
1547-ben, Jane bátyja, Edward Seymour pedig kormányzóvá neveztette ki
magát, Edgart egy pillanat alatt a Lordok Házáig és a Királyi Államtanácsig
emelték.
Edward király reformációja keményebb volt, mint apjáé, a pápaság minden
maradványát eltüntette az országból. A katolikus templomok lebontása orgiába
torkollott – ólomüveg-recsegés, összetört szobrok, égő díszruhák. A papokat
feloldozták a cölibátus alól, a körmeneteket eltörölték, betiltották a hamut és a
pálmát, a kőoltárokat fából készült oltárokkal helyettesítették. Edgar barátja, a
távoli Genovából igen nagy hatást gyakorolt a Brit-szigetek eseményeire. Edgar
aprócska Notre-Dame- másolata csak azért élte túl ezt a zűrzavart, mert
magánterületen volt, és mert nagy hatalommal rendelkező, józan nemesúrként
birtokolta.
Aztán egy ideig másfelé lengett ki az inga, mikor Mária királynő követte
bátyját, és öt rövid éven keresztül uralkodott. Céltudatos módon kereste a
katolikus hit megerősítésének módját. Most tehát protestánsokat vettek őrizetbe
és égettek el máglyán. Edgar ügyesen fedezte fel újra pápista gyökereit, második
felesége Juliana lett, aki egy Stratford-upon-Avon környéki szigorú katolikus
családból származott. Juliana, aki majdnem tizenöt évvel volt fiatalabb nála,
gyerekeket szült neki, két lánya pedig már katolikusként jött a világra.
Aztán még egyszer meglendült az inga. 1558-ban a királynő meghalt,
testvére, Erzsébet lett Anglia királynője, tehát újra protestáns uralom
következett. Edgar egy vállrándítással ismét protestáns lett, felesége ellenvetései
süket fülekre találtak. Az asszony azonban titkos miséket hallgatott a
kápolnájukban, lányait pedig a latin Biblia alapján taníttatta.
Évekkel később, mikor végül mégis született egy fiuk, felesége titkos
katolikus szertartáson a John névre keresztelte. Öt évvel később megszületett
Richard, Juliana pedig Edgar sós könnyeinek kíséretében életét vesztette.
Most, öregkorában kellett megfizetnie azért, amiért politikai és vallásos
életében kaméleonként viselkedett. Gyengeség gyötörte, alig hagyta el Cantwell
Hallt. Két éve nem volt a bíróságon, úgy érezte, a királynő már a létezéséről is
elfelejtkezett. De leginkább semmirekellő fia miatt gyötrődött.
Forró, nyári nap volt, Edgar mégis folyamatosan fázott. Ragaszkodott hozzá,
hogy kis hálószobai kandallója mellett üljön, vállait kendővel takarva, lábait
pokrócba csavarva. Étvágya nem volt, széklete állandóan híg, aminek okát abban
a mamlasz gyógyszerészben látta, aki az orvosságot adta. Ha az öreg doktor,
Nostradamus még élne, könyörögne neki, hogy utazzon Angliába, és ápolja
bajában.
Az ablak alatti kertből férfinevetést és ugrándozást hallott, és mikor dühében
összeszorította beteg állkapcsát, a fájdalomtól majd leesett a székéről. Nagy
kortyokban megitta a kancsóban lévő maradék borát, száját vörösre festve. Jobb
elhomályosítani gondolatait, mint ezt a mentális és fizikális szenvedést elviselni.
Azt kívánta, bárcsak nála lenne az a vectisi könyv, amiben az ő halálának
időpontja is benne van, csak hogy tudja, meddig kell még szenvednie. Fiából
megint kitört a nevetés, és úgy csacsogott, mint valami lány.
John lerészegedve élvezte a fantasztikus nyári napot, a fű vastag volt és zöld,
a nap forró és sárga, a kert virágai a pokol színeiben pompáztak.
Éppen íjászattal foglalatoskodott, a szalmával töltött célpontok teljes
biztonságban voltak tévelygő nyilai előtt. Mikor mellétalált, barátja hisztérikus
nevetésben tört ki, és szó szerint a fűbe vetette magát.
– A francba veled, Will – kiáltotta John. – Neked sem menne jobban!
John, bár fiatal volt, már most olyan vaskos testtel rendelkezett, mint valami
közember – inkább volt nagy ivó és kötekedő, mint gentleman vagy tudós. Mint
némely korabeli fiatal, ő is simára borotválta arcát. Ami az apja véleményét
illeti, ettől olyan lett az arca, mintha nyúzott lenne. A Cantwell-állat előnyösebb
volt szakáll alatt hordani, és hát a fiatalember nem volt az a kimondott szépség.
A horgas Cantwell-orr nem illett vizenyős szemeihez és húsos arcához, ajkait
örökké kissé elnyílva tartotta.
Abban a két fájdalmas évben, amit Oxfordban töltött, mielőtt még kirakták
volna a baj keverésekért, a bordélyban lévő hölgyek rettegtek attól, hogy majd
őket választja ez az erőszakos fajankó.
Barátja sokkal nemesebb típus, mint ő. Tizenhét éves volt, szívós és izmos,
arca intelligens, bajusz– és kecskeszakáll-kezdeményekkel. Hosszú, fekete haja
a vállára omlott, és finom bőrén olyan volt, mint az ében.
Ravasz, kék szemei voltak és megnyerő mosolya, ami mintha soha nem
hervadna le arcáról. Beszéde tiszta volt és pontos, megjelenésének köszönhetően
mindenhol kénytelenek voltak komolyan venni.
Gyerekkora óta ismerte John Cantwellt, mindketten a King’s New School
diákjai voltak Stratfordban. Bár Will diákként jóval túlszárnyalta Johnt, apja, aki
kereskedő volt, nem engedhette meg magának, hogy egyetemre küldje. Mikor
Johnt eltanácsolták Oxfordból, visszatért a birtokra, és újra felvette a kapcsolatot
barátjával. Gyorsan összebarátkoztak ismét, elszórakoztatták egymást
erkölcstelen elfoglaltságaikkal.
Will ivott egy kis sört egy bőrtömlőből, aztán összeszedte részeg barátja
nyilait. – Ennél még én is jobban lövök, uram.
Finoman meghúzta az íj húrját, célzott, aztán elrepített egy nyílvesszőt.
Egyenesen, magabiztosan repült előre, és a közepén lőtte át a célpontot.
John hangosan lehurrogta: – Hádész birodalmába veled, Shakespeare mester.
Will rávigyorgott, aztán ledobta az íjat, hogy még egy kis nedűt magához
vehessen.
 – Menjünk be – mondta John. – Túl meleg van most a sporthoz. Menjünk a
könyvtárba, az a te kedvenc helyed!
Igazság szerint akárhányszor Will Cantwell Hall könyvtárába lépett, úgy
nézett ki, mint valami kisfiú, aki egy szobányi őrizetlen gyümölcspudingot talált.
Egyenesen egyik kedvenc könyve, Plutarkhosz Párhuzamos életrajzok című
munkája felé vette útját, levette az egyik polcról, aztán egy hatalmas székbe
süppedt az ablak mellett.
– Engedd meg, hogy ezt hazavigyem, John – mondta. – Én jobban tudnám
használni, mint te.
John a szolgálót hívta, hogy hozzon még sört, aztán egy díványra dobta
magát. – El kellene lopnod. Rejtsd el az inged alá. Engem nem érdekel.
– Lehet, hogy az apádat igen.
– Nem hiszem, hogy valaha is megtudná. Már nem olvas. Nemigen csinál ő
már semmit. Amikor meg bejön, akkor is csak leveszi a Könyvet, ölébe fogja, és
simogatja, mint valami öreg kutyát. – A könyv szót hódolatot mímelve mondta
ki. Megvetően mutatott a kötet felé, ami ott állt díszhelyén, az első sorban,
gerincén az évszámmal, 1527.
– Ó, Cantwell Hall varázskönyve – nevetett Will, aztán gyerekhangon
hozzátette: – Könyörgök, mondd meg uram, mikor sújt le kegyetlen végzetem?
– Még ma, ha nem fogod be a szád.
– És ki lenne halálom okozója, gazfickó?
John lezúdított még némi sört. – Épp a szemei közé nézel.
– Te? – nevetett Will. – És mely hadak élén?
Ez felkérés volt birkózásra, a két fiú kacagva felugrott és körözni kezdett.
Will megindult, hogy két vállra fektesse barátját, John pedig megfogta az első
keze ügyébe eső könyvet, és Will tarkójához vágta.
– Ó – torpant meg Will fejét dörzsölve, aztán felemelte a könyvet a padlóról.
Az oldalak erőteljesen elváltak a borítótól. – Ó, Istenek! Micsoda tragédia! –
kiáltott melodrámába illő hangon. – Tönkretettél egy görög tragédiát, és
felébresztetted Szophoklész dühét!
Egy hang lepte meg őket az ajtó felől. – Tönkretetted apa egyik könyvét!
A kis Richard állt ott csípőre tett kézzel, mint valami felháborodott
asszonyság. A szája remegett a dühtől. Senki nem törődött annyira a családban
apjuk érzelmeivel, mint ő, bátyja viselkedését személyes sértésnek vette.
– Menj innen, öcsi – mondta neki John.
– Nem megyek. Be kell vallanod apának, mit tettél.
– Hagyj minket, kis varangy, mert a végén még más is felkerül bűneim
listájára.
– Nem megyek sehova! – makacskodott Richard.
– Akkor majd én segítek.
John az ajtónak rontott. A fiú megfordult és elinalt, de nem volt elég gyors. A
nagyterem közepén kapta el, pont mielőtt még a vacsoraasztal alatt át tudott
volna csúszni.
John keményen a hátára nyomta, és lovaglóülésben rátelepedett, térde a
vállán, úgyhogy a fiúnak ereje sem volt megmozdulni. Csak köpni tudott felé
egyet, ami annyira feldühítette bátyját, hogy ökölbe szorított kézzel a fejére
ütött, pecsétgyűrűje felhasította a húst, és felnyitott egy feji vénát.
Az eseményeket a kibuggyanó vérsugár szakította félbe. John megeskette és
elengedte, aztán mikor a fiú elszaladt, utánaordította, hogy egyedül ő az okozója
sérülésének.
Néhány perccel később John rosszkedvűen iszogatott ismét a könyvtárban;
Will orrát egy könyvbe temetve olvasott. Edgar Cantwell jelent meg előttük a
könyvtár közepén, fájdalmasan bicegve rossz lábán, vállán az évszakhoz a
legkevésbé sem illő nehéz köpenyben. Félelmetesen nézett ki, a düh és az undor
keverékét hordozta magán, reszelős ordításától megfagyott John ereiben a vér. –
Megsebesítetted a fiút!
John részegen fintorgott: – Magát sebesítette meg. Baleset volt.
Shakespeare majd elmondja.
– Én nem láttam, uram – mondta Shakespeare, aki egyébként igazat mondott.
Próbálta kerülni a dühös férfi tekintetét.
– Nos, uraim, én nem látok mást, mint két semmirekellő, ostoba részeget,
akik csak a tétlenségben jeleskednek. Érted, Shakespeare, apád felel, de ezért a
szörnyetegért itt én!
– Meg fog házasodni, apám – horkant fel szemtelenkedve John. – Érte
nemsokára Anne Hathaway felel.
– A házasság és az utódok nemzése nemesebb ügyek, mint bármi, ami a te
nevedhez fűződik! Az ivászat és a kurvázás izgat téged, semmi más.
– Nos, apám – gúnyolódott John –, egy dologban akkor legalább hasonlítunk.
Kérsz még egy pohárral?
Az öreg vérben forgó szemekkel kiáltotta: – Nem csak apád vagyok, de
jogász is, te ostoba! Az egyik legjobb Angliában! Ne gondold, hogy majd az
elsőszülöttségi jogod miatt itt elücsöröghetsz. Van már precedens arra, hogy a
legfiatalabb fiú kapta az örökséget, és megvannak az összeköttetéseim a legfelső
bíróságon, ők majd alkalmatlan örökössé nyilvánítanak, és öcsédet emelik a
helyedre! Ha folytatod, amit itt csinálsz, meglátod, mi is fog történni!
Edgar dühtől remegve visszavonult, a két fiatalember válaszolni sem tudott.
Végül John törte meg a csendet, és kedvetlenül zsörtölődni kezdett, hangjában
erőltetett jókedvűséggel: – Mi lenne, ha megmondanám az egyik inasnak, hogy
hozzon fel egy üveg mézsört a pincéből?

Késő este volt, a házban már mindenki aludni tért. A két barát ivással ütötte
el az időt, órákig ültek a könyvtárban, berúgtak, szunyókáltak, kijózanodtak,
aztán ittak tovább. Átaludták a családi vacsorát, később az inasok hoztak nekik
egy tálcán némi harapnivalót.
A mindig újrakezdődő, majd véget érő részegségtől John rosszkedvű és
goromba lett. Will egyik könyvről a másikra ugrált, társa viszont csak bámult a
levegőbe, és merengett.
A gyertya fényénél egyszer csak feltett egy kérdést, amin egész nap
morfondírozott: – Miért is akarnék többet a bornál és a nőknél? Mi értelme van
hülyére dolgozni, olvasni és tanulni magam? Ez az egész itt amúgy is már az
enyém. Nemsokára báró lesz belőlem, lesz elég földem és pénzem.
– És mi van, ha apád érvényt szerez az örökösödést illető tervének? A te
vérző fejű öcséd majd mindig teletölti a korsódat és a tárcádat? Nem hinném… –
Apámnak csak a szája jár, ennyi az egész.
– Én ebben nem lennék annyira biztos.
John felsóhajtott. – A te válladat, kicsi Willie, nem nyomja a nemesség terhe.
– Jól hallottam, azt mondtad, terhe? – gúnyolódott Will.
– Nem áll szándékomban egyre jobbá tenni magam, mindig is bíztam abban,
hogy az idő majd elvégzi ezt a munkát. Neked elég emelkedett célokat kellett
kitűznöd magad elé, hogy előreléphess.
– Nem olyan emelkedettek az én céljaim.
– Nem? – nevetett John. – Helyet foglalni a legnagyobb színészek között?
Darabokat írni? Hogy London ott heverjen a lábaid előtt?
Will színpadias mozdulattal legyintett. – Ugyan, semmiség.
John kinyitott még egy üveg mézsört. – Tudod, van egy régi gondolatom,
amit soha nem osztottam meg senkivel, és ami egy az én drágalátos, álszent
kisöcsémmel szembeni fölényemmel van kapcsolatban.
– És ami nem az erőbeli fölényed?
– A Könyv – hurrogta le John. – Ismerem a Könyv titkát. Ő nem ismeri, és
nem is fogja megismerni, míg idősebb nem lesz.
– De hát még én is tudok róla!
 – Csak azért, mert a barátom vagy, és megesküdtél, hogy nem mondod el
senkinek.
– Ja, igen, igen, az esküm – mondta Will gondterhelten.
– Ne könnyelműsködd el!
– Jól van. A lehető legkomolyabban beszélek.
John levette a polcról a vectisi könyvet, és leült vele Will mellé. Mélyen és
halkan folytatta, mintha valami összeesküvésről lenne szó. – Tudom, hogy nem
vagy olyan rendíthetetlenül hívő lélek, mint én, de van egy elképzelésem.
Will érdeklődve húzta fel a szemöldökét.
– Láttad a levelet. Tudod, mit írt ez az öreg szerzetes, ez a Félix. Lehet, hogy
a könyvtárat nem is pusztították el. És ha még mindig létezik? Mi lenne, ha
megtalálnám, és enyém lenne minden könyv? Miért is törődnék vele, enyém-e ez
a soványka kis Wroxall, vagy nem. Ha a jövő kulcsa a kezemben lenne, a
leggazdagabb urak közé tartoznék, és sokkal híresebb lennék, mint apám barátja,
az öreg Nostradamus, aki mint tudjuk, nem rendelkezett teljes hatalommal.
Will nézte, ahogy szónokol, és egészen magával ragadták őrült szemei.
– Mit akarsz csinálni? Odamész?
– Igen! Gyere velem!
– Te megőrültél. Házasodni készülök, nem vehetek részt holmi kalandokban.
Nemsokára Londonba utazom, ez egészen biztos, de messzebb semmiképpen.
Egyébként meg azt gondolom, hogy az apát levele nem más, mint a képzelet
szüleménye. Jó kis történetet szőtt, ezt elismerem, de ezek a szerzetesek
gyömbérszínű hajjal és zöld szemekkel… Ez azért sok.
– Akkor megyek egyedül. Én teljes szívemből hiszek a könyvben – válaszolta
durván John.
– Hát, akkor jó szelet!
– Hallgass ide, Will. Nem hagyhatom, hogy a testvérem is megtudja a titkot.
El akarom rejteni a papírokat, mindet. Félix, Calvinus és Nostradamus levelei
nélkül a könyv használhatatlan. Még ha el is mondaná öcsémnek apám, honnan
való, nem lenne bizonyíték, hogy elhihesse.
– És hová akarod elrejteni?
John a vállát vonogatta. – Nem tudom. Lyukat ások a földbe. Egy fal mögé. A
ház hatalmas.
Willnek felcsillant a szeme, és felült. – Miért nem csinálunk játékot a
dologból?
– Milyen játékot?
– Hát rejtsük el a te kincset érő leveleidet, de hagyjunk valami nyomot is!
Írok egy verset, ami tele lesz szójátékokkal, aztán elrejtjük a verset is!
John teljes szívéből kacagott, és mindkettőjüknek öntött még mézsört. –
Benned még sosem csalódtam, te mindig megnevettetsz, Shakespeare! Na,
vágjunk bele ebbe a te játékodba!
A két fiatalember körbeszaladgált a házban, és kuncogtak, mint a gyerekek.
Búvóhelyeket kerestek, és egymást csitították, nehogy felébresszék a szolgákat.
Mikor nagyjából elkészült a tervük, Will pergament és írószerszámokat kért.
John tudta, hol tartja apja a vectisi papírokat, egy fadobozban voltak, ami egy
könyvespolc felső részén volt, más könyvek mögött. A könyvtári létra
segítségével érte el, sikerült leszednie, aztán újra is olvasta Félix levelét,
miközben Will egy íróasztal felé görnyedve írt. Belemártotta a tollat a tintába,
leírt gyorsan egy-két sort, aztán kicsit csiklandozta vele az arcát, hogy
inspirációt gyűjtsön.
Mikor elkészült, meglengette a lapot a feje felett, hogy kicsit száradjon, aztán
megmutatta Johnnak, vizsgálja meg ő is. – Én teljességgel meg vagyok elégedve
az eredménnyel, remélem, te is meg leszel. A szonett műfaját választottam, ez
még szórakoztatóbbá teszi a vállalkozást.
John olvasni kezdte, közben a székében fészkelődött, annyira élvezte. –
Bukkant vele! Okos, nagyon okos.
– Köszönöm – mondta Will büszkén. – Igazán jó érzésekkel írtam alá, bár
kétlem, hogy ez a kis léhaság valaha is elő fog kerülni!
John a combjait csapkodta. – Izgalmas rejtvények, de azért mégiscsak
megfejthetők. A hang játékos, de nem frivol. Abszolút megfelel a célnak.
Meg vagyok elégedve! Most pedig ássuk el a kincsünket, mint két bűnös
kalóz a lakatlan szigeten!
Visszamentek a nagyterembe, és meggyújtottak még egy-két gyertyát, hogy
könnyebben menjen a dolog. Az első pergament el is helyezték az egyik
gyertyatartóban, ami az ebédlőasztalon állt. John szétnyitott egyet, és örömmel
nyugtázta, hogy több tekercs is belefér. Will amellett érvelt, hogy Félix levelét
ketté kéne bontani, és így ez lehetne az első és az utolsó nyom, hiszen a levél
végében olvasható a legmeglepőbb összefüggés. John belerakta a
pergamenlapokat, aztán minden erejét összeszedve újra összerakta a tartókat,
nekiülögette az alját a szőnyeggel bontott padlónak, hogy biztosan a helyére
csússzon.
A következő nyom Calvinus levele volt, ez már több odafigyelést igények.
John elrohant az istálló felé, hogy hozzon egy fakalapácsot, egy vésőt, egy
kézifúrót és egy kis habarcsot. Egy teljes órával később, izzadságtól csatakosan
ott álltak a mély lyuk előtt, amit az egyik csempe eltávolítása után sikerült
kivésniük. Miután beillesztették az összetekert levelet, betömték a lyukat, és
visszaragasztották a csempét. Hogy megünnepeljék a sikert, az éléskamrába
mentek, ettek egy kis kenyeret hideg birkahússal, és megittak majd egy üveg
bort egy hagyma alakú, zöld színű üvegből.
Éjfél felé járt az idő, de még mindig sok volt a tennivaló. Nostradamus
levelét és a Próféciák borítóját fel kellett juttatni a kápolna harangtornyába.
Amíg részegségükben meg nem kongatják a harangot, nem nagyon volt esély
rá, hogy ilyen távol a háztól felfedezik őket. A feladat tovább tartott, mint
gondolták, mert a deszkapadlót pokoli nehéz volt felfeszíteni, de mire
elkészültek, kiürült üvegüknek is jó hasznát vették; ebbe rakták a
pergamenlapokat. Befejezésképpen Will kivette kését a tokjából, és egy rózsát
vésett a deszkába.
Attól féltek, rájuk hajnalodik, mire az utolsó nyomot is elhelyezik, úgyhogy
nagy tempóban fogtak neki ennek a feladatnak, olyan tempóban, amit józanul
nem nagyon bírtak volna.
A házba érvén, a fizikai munkától izzadtan és büdösen vonultak vissza a
könyvtárba, a nap első sugarai becsíkozták az eget.
John vidáman tapsolt, mikor Will előadta kitűnő ötletét, miszerint a könyv
borítójába kéne rejteni a verset. Will méretre vágott egy darab pergament, aztán
beillesztette a könyvbe, mintha az lenne az utolsó üres oldal. Aztán a konyha
felé vették az irányt, és megkönnyebbülve észlelték, hogy a szakácsok még
alszanak. Will, aki igencsak szerette a könyveket, tudta, hogyan csinálnak
ragasztót a könyvkötők kenyérből, lisztből és vízből, rövid időn belül meg is volt
a szükséges fehér ragasztó, amivel be tudták ragasztani a helyére a verset, a
vectisi könyv hátsó borítójába.
Mikor végeztek, visszarakták a nehéz könyvet a polcra. A könyvtárt egyre
inkább betöltötte a kelő nap fénye, hallották, ahogy lassan betölti a házat a lakók
ténykedésének zaja. Székükbe süllyedve kezdtek bele az utolsó felvonásba, ami
leginkább a nevetésből állt. Végül teljesen kifulladva ücsörögtek a székben
ziháló mellkassal, az elalvás határán.
– Tudod – szólalt meg Will –, ez ez egész nem volt jó semmire. Te magad
fogod tönkretenni ezt a finom munkát, és elő fogod venni a lapokat, hogy saját
magadnak húzhass hasznot.
– Lehet, hogy igazad van – mosolygott álmosan John –, de én akkor is
kiválóan szórakoztam.
– Valamelyik nap írok majd egy darabot erről – mondta Will, miközben
lecsukódtak vörös szemei; a barátja már horkolt. – Azt a címet adom majd neki,
hogy Sok hűhó semmiért.

 Huszonhét

MÁR ŐSZ VOLT, MIRE JOHN CANTWELL VÉGRE nekiindult a

felfedezőútnak, ami már az óta a részeg éjszaka óta emésztette. Akkor melege
volt, és ki volt száradva apja könyvtárában. Most, a Solent- csatornán át vezető
csalóka hajóúton didergett, és tengeribeteg volt.
Erős szélvihar fújt a szárazföld felől a Wight-sziget felé, és a vitorlás
kapitányának kellett adni még egy pár shillinget a viteldíjon felül, hogy ezen a
viharos napon elinduljon. John nem volt tengeri ember, és az egész utat a
hajókorláton kihajolva töltötte. Cowes kikötőjében a legolcsóbb ivó felé vette
útját, hogy egy italt vegyen magának, beszéljen a legöregebb emberrel, akit csak
talál, és felbéreljen néhány széles hátú helyi fickót.
Azzal nem foglalkozott, hogy szállást keressen magának éjszakára, azt
tervezte, addig dolgozik, amíg mindenki alszik. Az este során jó néhány korsó
sört megivott és megevett egy nagy tál olcsó ragut, miután pedig erőhöz jutott,
megvárta felbérelt embereit, míg ásókkal, lapátokkal és kötelekkel
felszerelkezve visszatérnek. Éjfélkor indult el John Cantwell felderítőútjára,
három tagbaszakadt szigetlakó társaságában, akik olajlámpáikat lóbálva hagyták
el az ivót, aztán nekiindultak egy kis ösvényen át az erdőn keresztül.
Soha nem távolodtak pár száz méternél messzebbre a parttól. Nem messze
tőlük a sirályok kiáltoztak, a hullámok ritmusosan verték a partot, és a Solenc-
csatorna felől érkező sós, friss szelek kijózanították Johnt.
Hűvös éjszaka volt, és hogy ne fázzon, összehúzta szőrrel borított gallérját
magas nyakú zekéje felett, és a fülére húzta a sapkáját. Munkásai mutatták az
irányt, egymás között suttogva, ő pedig átadta magát gondolatainak,
gazdagságról és hatalomról álmodozott.
Az ivóban ücsörgő öregek elég gyanakvóak voltak, míg végül meg nem
oldotta a nyelvüket némi itallal és pénzzel. A vectisi apátság romos váza volt
csak saját korábbi önmagának, ahogy mondták. Cromwell csatlósai tették, még
Henrik király idejében. Ahogy a környék majd minden római katolikus
templomát, ezt is kifosztották és kirabolták, a sziget városaiban és falvaiban
lakók pedig engedélyt kaptak rá, hogy köveiből építkezzenek.
A szerzetesek szétszóródtak, de voltak olyanok, akik a végsőkig kitartottak,
és a mai napig volt egy kis csoport bencés szerzetes, akik a romok között éltek.
Az öregek semmit nem tudtak holmi régi könyvtárról, csak a fejüket rázták,
és gúnyolódtak a gazdag szárazföldi uraság kérdésein. De aztán egy kis ráhatásra
az egyik ősz hajú halásznak mégis eszébe jutott, hogy kisfiúként a nagyapjával
sétált az apátság területén, és beleszaladt valami füves mélyedésbe, ami nagy
volt, nyomasztó és majdnem négyszög alakú.
A nagyapja rákiáltott, hogy menjen vissza hozzá, és meg is ütötte a
sétapálcájával, hogy figyelmeztesse, maradjon távol ettől a helytől, mert egy
legenda szerint elátkozott föld ez, ahol a csuklyás, fekete csuhás szerzetesek
kísértetei laknak.
John úgy érezte, ez az a pont, ahol ígéretes kutakodását elkezdheti, ez lett
éjszakai felfedezőútjának célpontja.
A gyalogút egyszer csak széles mezőre ért, és a hold fényénél
megpillanthatták Vectis apátságát. Még így romos állapotában is impozáns
szerkezetű, hatalmas méretekkel rendelkező épület volt. Ahogy John közelebb
ért, észrevette, hogy a torony más nincs meg, és a falak is csak félig. A
megmaradt ablakok üveg nélkül maradtak, magas fű és gyomok nőttek az üres
ajtónyílásokban. Volt még ott egy-két alacsonyabb épület, némelyik alig állt,
némelyik sértetlen maradt. Az egyik sor kőkunyhó néhány kéményéből
füstfelhők szálltak. Nagy ívben kikerülték ezeket az épületeket, és egy jóval
távolabbi mező léié vették az irányt, ami közelebb volt tengerparthoz.
A munkások tudták, hol van az a bizonyos besüppedt rész. A helyszín felé
közeledve suttogni kezdtek. Ők ugyan nem tudtak olyasmiről, hogy a földrész
elátkozott lett volna, de az öreg halász szavai azért elég súlyosan ültek a
nyakukon, úgyhogy idegesek voltak.
John kezébe vette az egyik fáklyát, és megvizsgálta a területet. Nehéz volt
ebben a sötétben megállapítani, meddig is tart. A magas fű olyan félméternyire
süllyedt a mező szintje alá. Nem voltak látható jelek, nehéz lett volna
egyértelműen kiválasztani egy helyet, ahol érdemes lenne elkezdeni. John
megvonta a vállát, és találomra rámutatott a földre a talpa alatt. Odahívta a
férfiakat, és ásatni kezdett.
A munkások tanakodni kezdtek a mélyedés szélén, úgyhogy John kénytelen
volt nagy vonakodva még némi pénzt felajánlani. De mikor nekiálltak a
munkának, őrült tempóval haladtak előre, átvágták a gyökereket, és elértek a
gazdag, puha földrétegig. Volt közöttük két sírásó, akik tudták, hogyan kell
szimultán lapátolni a földet. Egy órán belül méretes lyukat ástak; két órán belül
már hatalmas volt és mély. John ott toporgott a szélén és nézte őket, néha
leugrott, hogy közelebbről is szemügyre vegye a gödröt a fáklyafényben. A föld
nyirkos volt és barna, dús földillattal. Egy idő múlva észrevett egy-két darab
megmunkált fát, és egy réteg hamut is.
 A szíve dobogni kezdett. – Itt volt valami tűz – kiabálta.
A férfiakat nem nagyon érdekelte a dolog. Az egyik megkérdezte, mit akar,
meddig ássanak még lefelé. John válasz helyett annyit mondott, maradjanak
csöndben, és ássanak.
Aztán a sirályok hangján keresztül éles, csengő hangot hallott.
Az egyik ásó követ ért.
John újra beugrott a gödörbe, és kaparni kezdte a földet a bakancsával.
Simára vésett kőfelület került elő. Elvette az egyik lapátot és lekaparta, aztán
úgy fél méterrel odébb belevágta a földbe. Ott is kőbe ütközött.
Kiválasztott még egy helyet, és ásni kezdett… mindenhol kő. – Tisztítsák
meg a gödör alját! – adta ki a parancsot izgatottan.
Hamarosan sima, lapos kőfelület tűnt elő, egy nagy alapossággal lerakott,
régóta betemetett padlófelület. John utasította az embereket, hogy vegyék ki az
egyik követ, látni akarta, mi van alatta. A munkások idegesen vitatkozni kezdtek
maguk között, de végül beleegyeztek a dologba, és egy fél órán belül három
nagy, lapos követ ástak ki.
John négykézlábra ereszkedett, hogy megvizsgálja a felületet. Még
izgatottabb lett, ahogy meglátta, hogy a kövek hatalmas, ácsolt favázon
fekszenek. Óvatosan áttolta a kezét a résen, ahol a kövek voltak korábban, és
simán átfért rajta, eltűnt az egész karja. Fogott egy darab földet, és bedobta a
lyukon. Legalább egy percig vagy még tovább tartott, míg meghallotta, hogy a
föld valami keménynek ütközik.
– Egy pince van alattunk! – állapította meg. – Azonnal le kell másznunk!
A férfiak a gödör legtávolabbi sarkába húzódtak. Mély, zavart hangon
beszéltek egymással nagy idegesen, aztán közölték vele, hogy ők nem mennek
le. Ahhoz túlságosan is féltek.
John kérlelte őket, aztán a megvesztegetéssel próbálkozott, végül dühében
megfenyegette őket, de semmit nem ért el. Szidalmazni kezdték, aztán kimásztak
a gödörből. John maximum annyit tehetett, hogy rávette őket, adják el neki a
kötelet, és hagyjanak ott egy fáklyát. Nem sokkal később egyedül maradt az
éjszakában.
Nyugtalanságát a pillanat izgalma csak tovább fokozta. Átfűzte a kötelet az
egyik tölgygerendán, bedobta a gödörbe, és hallotta, ahogy a vége szilárd földet
ér. Aztán bedobta a fáklyát, és figyelte, mikor koppan. A fáklya égve maradt, és
ahogy a lyukba nézett, egy halványan megvilágított kis területet pillantott meg,
kőpadlóval és talán valami szabálytalan fallal.
Mély levegőt vett, hogy erőt gyűjtsön a feladathoz, aztán a lyukba lógatta a
lábait, megfogta a kötelet, aztán karjai és összekulcsolt bakancsai segítségével
lefelé ereszkedett.
A teremben áporodott, élettelen volt a levegő. Centiről centire haladt, és
igencsak félt a sötéttől, úgyhogy inkább a fáklya jóval bizalomgerjesztőbb
fényére figyelt. Olyan hat métert már megtett, de még mindig volt hátra vagy
három. Lepillantott, próbált hunyorogva átnézni a fáklya fejéből eredő füstön.
– Áááá!
Kiáltása visszhangzott a fülében, ahogy a kötélről lecsúszva keményen a
földnek csapódott. Egy halom emberi csontváz tetejére érkezett. A lába valami
combcsonton landolt, és kicsúszott alóla, ez mentette meg a lábtöréstől. Jobb
csípője egy koponyára csapódott, ami összeroppant a súlya alatt.
Ott feküdt a kőpadlón, lélegzete elakadt a fájdalomtól és a rémülettől.
Üres szemüregekkel nézett farkasszemet.
– Istenem, segíts! – ordította.
Körbeforgatta a fejét, mindenfelé sárga csontokat látott: a padlón, és magasra
pakolva a falba épített polcokon is. Egy kriptába került, ehhez nem fért semmi
kétség. Másodszor is erőt vett rajta a rémület, mikor eszébe jutott, hogy ha
komolyan megsérült, ki sem tud mászni a földfelszínre. Lehet, hogy így fogja
bevégezni, itt fog feküdni az örökkévalóságig. Újabb rakás csont. Ülő pozícióba
nyomta magát, és megmozgatta a végtagjait.
A karjait és a lábait elég jól tudta mozgatni, de a csípője jobb oldalán éles
fájdalmat érzett. Csak úgy nézhette meg, milyen mértékű a sérülés, ha
megpróbál ránehezedni, úgyhogy térdre fordult, aztán álló helyzetbe
egyenesedett. Fokozatosan nehezedett rá jobb lábára, és hála Istennek, tartott.
Megnyugodott, mikor rádöbbent, hogy bár zúzódott a lába, eltörve nincsen.
Ahogy lépett egyet előre, hallotta a recsegő csontok borzalmas hangját, de végül
sikerült elbicegnie a fáklyáig, amit kézbe fogott.
Nagy fájdalmak között csoszogott végig a kriptán, csontok között lépkedett,
próbált hozzászokni a halál sűrű jelenlétéhez. Több száz csontváz volt körülötte,
talán több ezer is, némelyik csak csupasz csontokból állt, de voltak olyanok,
amelyek megaszalódtak, és vöröses hajukkal, rájuk tapadt barna ruháikkal
mumifikálódtak. Próbált arra koncentrálni, amit nyerhet ezzel a kalanddal. Vajon
létezett még Félix könyvtára? Fogalma sem volt róla, vajon egyre mélyebbre jut-
e a kriptában, vagy valamilyen szerencsésebb irányba tart, de felvett egy irányt,
és lassanként előrejutott a fáklyafényben.
A fény egy boltíves bejáratra esett. John arca megrándult a fájdalomtól, amit
a csípőjében érzett, felgyorsította a lépteit, majdnem mintha a csontvázak elől
szaladna. Átért a bejáraton, és egy egészen másféle környezetben találta magát.
Méretes szobába ért, a szoba sarkait már nem is látta. Alig egy méterre egy
faasztal sarkát pillantotta meg. Ahogy odalépett, két oldalán alacsony padokra
lett figyelmes. Végigment mellette, csodálkozva érintve meg hűvös, sima
felszínét. Tárgyakat talált az asztalon, megfogta az elsőt, ami a keze ügyébe
került. Egy földdel teli tintatartó! Feje fölé emelte a fáklyát, hogy messzebbre
elérjen a fénye. Több asztal volt még, egész sorok!
Akkor vette észre, hogy a kőpadlót foltok borítják mindenfelé.
Rozsdavörös foltok. Régről ottmaradt vér. Többvödörnyi.
Igaz volt minden, gondolta hirtelen felélénkülve. Félix levele igaz volt az
utolsó betűig, és ami még fontosabb, a szerzetesek szkriptóriuma túlélte a
tűzvészt! És ha a szkriptórium túlélte, a könyvtár is túlélhette!
Követte az asztalsorokat, mindet megérintette, ahogy elhaladt mellettük.
Tizenöt volt összesen. Az utolsóhoz érve egy pillanatra csalódnia kellett, mert
falat látott mögötte, de megint felgyorsult a szívverése, mert egy faajtót fedezett
fel rajta nehéz vaspántokkal. Minden erejét összeszedve kinyitotta a súlyos ajtót,
és bevilágított a fáklyával.
Abban a pillanatban térdre esett, és örömkönnyek törtek elő a szeméből.
A könyvtár! Létezik! Túlélte!
Bal kéz felől hatalmas, fából készült szekrényt pillantott meg, tele hatalmas,
bőrkötéses kötetekkel. Jobb kéz felől ugyanilyen nagy halom könyv, a két sor
között csupán annyi hellyel, hogy éppen átfért közöttük.
Felállt, és sántikálva elindult a középső folyosón. Le volt nyűgözve.
Mindkét oldalon magas könyvespolcok, amelyek mintha a végtelenségig
folytatódtak volna a sötétségben.
Megállt, és kihúzta az egyik könyvet. Minden részletében megegyezett a
Cantwell család példányával, bár a rajta lévő évszám 1043 volt.
Visszarakta, és folytatta az útját visszafelé. Meddig tartott a terem?
Úgy érezte, hihetetlenül régóta gyalogol már. Ehhez fogható hatalmas
épületekben eddig csak Londonban járt; apátságokban és palotákban.
Végül újabb falat pillantott meg. Egy újabb boltíves átjárón keresztül
folytatta útját egyenesen előre. Ahogy a küszöbön áthaladt, mintha valami kis
motoszkálást hallott volna.
Patkányok?
Újabb terembe ért, ami első ránézésre ugyanolyan volt, mint az előző.
Hatalmas könyvespolcok a folyosók mentén, amelyek aztán a sötétségbe
vesztek. Ellenőrizte a könyvgerinceket a legközelebbi polcon – 1457.
 Gondolatai elszabadultak. Most hogy megtalálta a könyvtárat, hogyan fogja
betakarítani a termést? Meg kellett találnia az 158l-es könyveket, és ami utána
következett. Ez hozott igazából hasznot. Ki kellett találnia, hogyan viszi majd ki
ezt a kincset érő zsákmányt ebből a lyukból. Nem volt rá felkészülve, hogy
sikerrel járhat, de bízott éles eszében, és biztos volt benne, hogy elő tud majd
állni valami tervvel, ha majd már nem dobog a torkában a szíve.
Minden egyes polcnál megállt, és ellenőrizte az évszámokat. Ahogy
megpillantott egy 1573-as könyvet, jobb kéz felé fordult, és elindult a polcok
mentén.
Mégis találta… 1575, 1577, 1580, és végül 1581. A jelen! Egy tucat vagy
még több könyvet talált, ami az adott évre vonatkozott. Csak állt előttük, és
remegett, mint valami sarokba szorított nyúl.
Egy kéznyújtásnyira volt attól, hogy megszerezze a világ egyik
legkomolyabb hatalmát, a jövőbe látás képességét. A világon senki nem fogja
tudni megmondani John Cantwellen kívül, ki fog megszületni, és ki fog
meghalni. Mellkasa büszkén feszült. Az apjának nem volt igaza.
Mégiscsak elért valamit. Lassan, megfontoltan az egyik könyv után nyúlt.
A közeledő ütést már nem érezte meg, nem érzett többé fájdalmat, nem érzett
többé semmit.
A kő a fejébe fúródott, agya rögtön megtelt vérrel, annyi vérrel, ami halálát
okozta, összeesett, mint valami rongybaba.
Néhány lépéssel hátrébb Michael testvér megszólította társát.
– Ennyi. Meghalt.
– Isten legyen irgalmas hozzánk – mondta Emmanuel testvér a test felett
állva, kézbe fogva a fáklyát, mielőtt még meggyújtaná az alsó polcon lévő
könyveket. Mindketten letérdeltek, és imádkozni kezdtek.
A két fiatal szerzetes megleste a házuk környékén járó kincskeresőket,
követte őket az éjszakába, és figyelte a munkát a távolból. Mikor a helyiek
eliszkoltak, ott maradtak, hogy figyeljék, miben mesterkedik az úriember.
Mihelyt egy kötélen keresztül aláereszkedett a földbe, keresztet vetettek,
halkan előrelopakodtak a fűben, mint két kígyó, aztán követték a sötétségbe.
Michael testvér dühös volt, amiért a kolostor területére tolakodtak, és még
dühösebb, amiért ki kellett oltania egy életet. – Mi ez a hely? – morogta.
Társa pár évvel fiatalabb volt, kevésbé erőteljes, de jóval eszesebb. –
Biztosan egy ősi, szent könyvtár, amit azok a szerzetesek építettek, akik itt
fekszenek békésen a kriptában. Valamilyen okból lezárták, hogy miért, arról
fogalmam sincs. Nem nekünk szánták. És egészen biztos, hogy nem is ennek a
visszataszító betolakodónak. A gyilkosság súlyos bűn, de Isten meg fog nekünk
bocsátani.
– Menjünk innen most már – mondta Michael. – Szerintem temessük be a
lyukat, töltsük fel a gödröt, és ne mondjunk a többieknek egy szót sem.
Megtartod velem ezt a titkot, testvérem?
– A mi Urunk nevében, megtartom.
Otthagyták John Cantwell holttestét, ott feküdt, ahol összezuhant.
Fáklyája segítségével visszamentek a kötélhez. A test elkezdte hosszú, lassú
aszalódását. Legközelebb 366 év múlva fogja látni emberi szem.

Elmúlt egy hónap, majd még egy és még egy. Edgar Cantwell minden reggel
megkérdezte, látta-e valaki a házban a fiát, Johnt.
Az őszt tél követte, a telet tavasz, és az öreg kénytelen volt elfogadni, hogy
legidősebb fia eltűnt a fold színéről. Senki nem tudta, hová megy, mikor titokban
elhagyta Cantwell Hallt, senki nem tudta, mi történhetett.
Egy napon Edgar a kápolnában imádkozott segítségért, törékeny és egyre
zavarodottabb állapotban volt, úgy érezte, az Úr szólt hozzá, azt mondta neki,
fedje fel a családi titkot kisebbik fia, Richard előtt, hiszen ő kell, hogy legyen a
vectisi könyv ismereteinek birtokosa. A kápolna után a szolgálókkal a
könyvtárba vitette magát. Leültették egy székre, ő pedig kérte, menjenek fel a
létrán, és vegyék elő azt a fadobozt, amit a felső polcon rejtett el.
Egyikük fel is mászott, leadogatott néhány könyvet, aztán bejelentette, hogy
megtalálta a dobozt. Odavitte a lord elé, és az ölébe tette.
Az öreg nem sokáig tartotta a kezében. Arra számított, hogy majd eltölt
néhány percet a pergamenlapokkal, az ő öreg barátaival, akik olyan sok emléket
hordoztak… a Félix-levéllel, ami annyira lenyűgözte fiatalkorában, azzal a
titokzatos lappal, ami a távoli jövő felé mutatott, Cauvin-Calvinus levelével,
amit az összes többinél többre értékelt, nagyrabecsült barátja miatt, és a
Nostradamus-levéllel, ami egy olyan emberre emlékeztette, aki a biztos haláltól
óvta meg. Lassan kinyitotta a fedelét.
A doboz üres volt.
Edgarnak elakadt a lélegzete. Már épp utasítani akarta a szolgát, hogy
másszon fel újra a létrán, mikor hirtelen mintha fel akart volna robbanni a
mellkasa a fájdalomtól. Mintha több ezer tűszúrás érte volna.
Mire sovány teste leesett a székről és a padlóra csapódott, már halott volt.
Szolgái nem tehettek mást, kétségbeesetten a gyerekeit hívták. Fia, a fiatal
Richard volt az első a színen, aki sosem tudta meg, hogy apja épp akkor vitte a
sírba Vectis titkát.

 Huszonnyolc

WILL ÉS ISABELLE A KÖNYVTÁRBAN ÜLTEK, Nostradamus levele ott

feküdt előttük az asztalon. Az elmúlt két napban tett hatalmas felfedezéseik
egyszerűen kimerítették őket.
Mindegyik egyre jelentősebbnek tűnt. Mintha ők ketten egy hurrikán
szemébe kerültek volna… minden békés volt körülöttük, minden a szokásos
rendben zajlott, de közben tudták, hogy veszélyesen közel kerültek egy keringő,
erőszakos viharhoz.
– Ez a mi könyvünk – suttogta Isabelle – komoly hatással volt igen nagy
emberekre. Ha ennek vége, én elrohanok, veszek egy példányt Nostradamus
könyvéből, és most már a neki kijáró komolysággal fogom olvasni.
– Lehet, hogy ez a te könyved tette naggyá Nostradamust és Kálvint –
mondta Will a kávéját kortyolgatva. – A könyv nélkül a történelem „futottak
még” kategóriájába tartoznának.
– Lehet, hogy minket is nagy emberekké tesz.
– Már megint itt járunk – nevetett Will. – Tudom, hogy egyre nehezebbnek
tűnik arra gondolni, hogy titokban kell tartani a könyvet, de azt tanácsolom,
inkább élj hosszú életet ismeretlenként, és ne rövidet híres emberként.
Isabelle nem foglalkozott vele. – Meg kell találnunk az utolsó nyomot, bár
nem nagyon tudom elképzelni, hogyan fogja felülmúlni az első hármat.
Úgy értem, micsoda dolgokat találtunk, te jó Isten!
Will úgy érezte, fel kell hívnia Nancyt, hogy megköszönje a közreműködését.
Már biztosan dolgozik. – „Még egy közel a tékozló fiúhoz” – szólalt meg végül.
Isabelle a homlokát ráncolta. – Fogalmam sincs, merre kéne elindulnunk
ezzel. – Hallotta, hogy a nagyterem felől szólítják. – Nagyapa!
– kiáltott fel hangosan. – A könyvtárban vagyunk.
Lord Cantwell megérkezett, hóna alatt az újságot szorongatva.
– Nem tudtam, merre lehettek. Helló, Mr. Piper, maga még itt?
– Igen, uram. Azt remélem, ez az utolsó napom.
– Talán az unokám nem bizonyult megfelelő vendéglátónak?
– Nem, uram, egyszerűen fantasztikus volt. Egyszerűen csak haza kell
mennem.
– Nagyapa – kérdezte hirtelen Isabelle –, emlékszel olyan Cantwellre, aki
komoly bűnöket követett el?
– Rajtam kívül?
 – Igen, rajtad kívül – válaszolta Isabelle játékosan.
– Nos, a dédapám a családi vagyon igen jelentős részét elvesztette, valami
spekulatív ügylet miatt, amibe egy hajóépítő miatt kezdett. Ha az bűn, hogy
valaki ostoba, akkor ő bűnös volt, azt hiszem.
– Én valamivel korábbi családtagokra gondoltam… tizenhatodik századi
dolgokra.
Nos, ahogy említettem is, az öreg Edgar Cantwellt mindig is egyfajta fekete
bárányként tartották számon. A fickó olyan tempóban szaladgált a katolikusoktól
a protestánsokig és vissza, mint valami whippet. Elég kivételes személy lehetett,
azt hiszem, ha sikerült elkerülnie a Towert, és a fejét sem csapták le.
– Vannak ennél sötétebb pontok is? – kérdezte Isabelle.
– Nos… – arckifejezése alapján Isabelle biztos volt benne, hogy rájött
valamire.
– Igen?
– Ott van például Edgar Cantwell bátyja, William. Van róla egy kisfiúkori
portré valamerre. Az ezerötszázas évek elején egy baleset következtében
megölte az apját, Thomas Cantwellt. Az övé az a nagyobbik kép a nagyterem
déli falán. Aki lóháton ül.
– Azt a képet ismerem – mondta Isabelle növekvő érdeklődéssel. – Mi történt
Williammel?
Lord Cantwell kezével jelezte, hogy elvágták a torkát. – Valószínűleg végzett
magával. De nem tudom, mi az igazság ebből az egészből.
– És ez mikor történt? Melyik évben? – kérdezte Isabelle.
– Ha megátkoznak, sem tudom megmondani. Legjobb lenne, ha
leellenőriznétek a dátumot a fejfáján.
Will és Isabelle egymásra néztek, aztán egyszerre felugrottak.
– Gondolod, hogy a családi temetőben lehet? – kiáltott fel Isabelle.
– Nem gondolom – fintorgott a lord. – Tudom!
– Csak nem azt akarod mondani, hogy külön temetkezési helyetek is van! –
mondta Will kicsit túl hangosan. Még az öreg is meghallotta, aki erre grimaszra
húzta a száját.
– Gyere velem! – kiáltott fel Isabelle, és kirohant az ajtón.
Lord Cantwell fejét lógatva leült az egyik üresen maradt székbe, és olvasni
kezdte az újságot.
A Cantwell-temető egy fákkal benőtt területen volt a birtok távolabbi
végében, egy nem túl gyakran látogatott sarokban. A lordot megviselte, mikor
felesége sírjához látogatott, ahhoz az üres földdarabhoz, ahol földi maradványait
őrizték. Isabelle néha eljött errefelé, bár leginkább fényes, nyári reggeleken,
mikor a nap vidámsága ellensúlyozni tudta a hely komorságát. Hetek óta nem
járt arra senki, a fű magasra nőtt. A gyomokat megviselte a késő őszi időszak,
lustán dőltek a köveknek.
Nyolcvan vagy még több kő volt a területen, ami falusi temetőnek kicsi volt,
családi temetkezési helynek nagy. Nem minden Cantwell került ide.
Az évek alatt sokan estek el ilyen-olyan csatákban, őket angol csatamezőkön
vagy idegen földeken temették el. Ahogy a fás terület felé közeledtek, Isabelle
azt magyarázta, milyen nehéz volt megszerezni a helyi önkormányzat engedélyét
arra, hogy nagyapja itt temethesse el feleségét. – Egészségügyi és biztonsági
szabályozások – fortyant fel Isabelle dühösen.
– Na és mi van a hagyományokkal?
– Nekem tetszik ez a családi temető dolog – jegyezte meg óvatosan Will.
– Én is választottam helyet magamnak. Ez alatt a kedves, öreg citromfa alatt.
– Szép hely – mondta Will –, de azért ne siesd el.
– Nem rajtam múlik, nem igaz? Minden elrendeltetett, hát nem emlékszel?
Na, jól van, hol van az a mi tékozlónk?
William Cantwell sírköve volt az egyik legkisebb az egész temetőben,
majdnem teljesen benőtte a fű, úgyhogy módszeres keresésre volt szükség, hogy
megtalálják a terület közepe táján azt, amelyik az ő helyét jelöli.
Egyszerűen a neve állt rajta, és egy évszám. 1527.
– Közel a tékozló fiúhoz – mondta Will. – Azt hiszem, szükségünk lesz egy
ásóra.
Isabelle két ásóval tért vissza a kerti színből. Eléggé kiestek a látótérből, de
azért némi bűntudattal kezdtek neki a munkának, hátra-hátranéztek a válluk
fölött, hiszen amit csináltak, társadalmilag nem volt túlságosan elfogadott.
– Soha nem ástam még ki sírt – kuncogott Isabelle.
– Én már igen – mondta Will. És nem is ugratta. Évekkel ezelőtt volt egy
ügye Indianában, de nem akart nagyon belemenni, és Isabelle sem kérdezgette a
részletek ügyében. – Vajon milyen mélyre áshatták őket annak idején? – Kemény
munka volt, Will izzadni kezdett. Két ős is volt még a közelben, úgyhogy nem
volt elég hely, hogy mindketten egyszerre ássanak.
Will ledobta a kabátját és a pulóverét, aztán csak hányta a földet a lapáttal,
míg végül egy nagy rakás sötét, zsíros földkupacot nem halmozott a szomszédos
sír tetejére. Mikor már egy órája dolgoztak, mindketten kezdtek
elbátortalanodni; gondolkoztak rajta, hogy William ott van-e egyáltalán. Will
kimászott a lyukból, és leült a fűbe. A délutáni, őszi nap nem sütött túl erősen,
csípős volt a levegő. Isabelle citromfája zörgött a fejük felett.
Isabelle átvette, és beugrott a gödörbe, mint valami kislány, ha úszómedencét
lát. A két lába egyszerre ért az aljára. Váratlanul tompa puffanást hallottak,
ahogy földet ért.
Szinte egyszerre kérdezték: – Ez mi volt?
Isabelle fogta a lapátját, négykézlábra ereszkedett, aztán kaparni kezdte a
földet az élével. Durva fémfelület bukkant fel. – Istenem, Will! Azt hiszem,
megtaláltuk! – kiabálta.
Körülásta a tárgyat, aztán megkereste az éleit. Téglalap alapú volt, olyan
negyvenöt centi hosszú, huszonöt centi széles. Will felülről nézte, ahogy a földbe
fúrja az ásóját a hosszabbik oldala mentén, és felfeszíti.
Erősen szennyezett rézdoboz került elő. Alatta a koporsófedő rothadó, zöld
foltokkal fedett fája. Isabelle feladta Willnek a dobozt.
Patinás, zöldre és feketére színeződött anyaga alapján egyértelmű volt, hogy
alaposan előkészített fémműves munkáról van szó. Apró, kerek lábai voltak. A
fedelét kemény, piros anyaggal futtatták be. Will belevájt a hüvelykujjával, mire
lepattogott egy-két darab. – Ez valami viasz – mondta. – Pecsétviasz vagy
gyertyaviasz. Azt akarták, hogy vízálló legyen.
Isabelle ott állt az oldalán. – Remélem, sikerrel jártak! – mondta várakozó
hangon.
Volt bennük annyi fegyelmezettség, hogy először a sírt ássák be, és csak
aztán fogjanak hozzá a dobozhoz, de gyorsan le is zavarták ezt a részét.
Ahogy a visszatemetéssel végeztek, rohantak a házba, egyenesen a konyha
felé tartottak, ahol Isabelle talált is egy erős kis hámozókést. Leszedte a kemény
viaszt az egész doboz pereméről, aztán, mint valami gyerek, aki az első
karácsonyi ajándékát bontogatja, letépte a tetejét.
Három pergamenlapot talált, rezes, zöld foltokkal, egyébként szárazak voltak
és olvashatók. Isabelle rögtön észre is vette, miről van szó. – Will – suttogta. –
Ezek a Félix-levél utolsó oldalai!
A konyhaasztalnál ültek. Will kis ideig nézte Isabelle cikázó szemeit, és
finoman mozgó ajkait, aztán rászólt, hogy fordítsa egyből. Isabelle szép lassan,
fennhangon olvasni kezdett.

Január havának kilencedik napján, Urunk 1297. esztendejében a könyvtárat

és a Nevek Rendjét elérte a vég. Az írnokok, akik száznál is többen voltak,
kezdtek furcsán viselkedni, nem nagyon követték feladataik szokásos rendjét.
Mintha valami lepellel borították volna le őket. Tulajdonképpen egyfajta
kimerültség vett erőt rajtuk, erről azonban mi nem győződhettünk meg, hiszen
képtelenek voltak elmondani gondolataikat. Egy nappal korábban hírnök
érkezett, aki megjövendölte a következőkben történő eseményeket. Az egyik írnok
szörnyűséges módon áthágta ember és Isten törvényeit azzal, hogy elvette saját
életét, tollát szemén keresztül agyába döfve.

Aztán a Végső Napon, ahogy a könyvtárba érkeztem, olyan látvány tárult

elém, amitől a mai napig megfagy ereimben a vér, ha merengéseim közepette
eszembe jut. Minden egyes írnok, úgy értem, az utolsó zöld szemű férfiak és fiúk
saját kezűleg szúrták ki szemüket tollaik hegyével, ezzel halálukat okozva.
Íróasztalaikon pedig mindannyian befejeztek egy-egy utolsó oldalt, amely
oldalakat sok helyütt piros foltok borítanak. És minden egyes oldalra ugyanazon
szavakat írták… 2027. február 9. Finis Dierum. Munkájuk bevégeztetett. Nem
volt rá szükség, hogy újabb neveket írjanak le. Elértek az Idők Végezetéig.
A nagyszerű Baldwin, végtelen tudására támaszkodva meghozta döntését,
miszerint a könyvtárnak pusztulnia kell, hiszen az emberiség még nem áll készen
arra, hogy a benne foglalt összefüggésekkel megbirkózzon. Végignéztem az
elpusztult írnokok tömegén föld alatti kriptájukban, és én voltam az utolsó, aki
végigsétált a könyvtár hatalmas termein, a szent könyvek végtelen polcsorai
között. De ezen a ponton, Uram, vallomást kell tennem. Saját kezemmel
gyújtottam meg a könyvtár körül felhalmozott szalmakazlakat, fáklya helyett
azokat a lapokat használtam, melyekre a Finis Dierum szavakat írták, míg mind
el nem égett. Néztem, ahogy ég a faszerkezet, és az épület összeomlik. De
Baldwin kívánsága ellenére nem dobtam fáklyát a pincébe. Nem bírtam elviselni
a gondolatot, hogy én legyek a könyvtár pusztulásának e világi okozója. Erősen
hittem, és hiszem még ma is, hogy ez a döntés a Mindenható Isten kezeiben kell,
hogy maradjon. Az igazat megvallva, nem tudom, hogy a hatalmas könyvtár az
épület alatt elpusztult-e a tűzben. A föld nagyon hosszú ideig parázslott még.
Ahogy a lelkem is hosszú ideig parázslott, és ahogy átsétálok a kopár területen,
nem tudom, hogy hamu vagy pergamen van-e lábaim alatt.

De azt is meg kell vallanom, Uram, hogy gyarló zavarodottságomban egy

könyvet elhoztam a könyvtárból, még mielőtt az beomlott és leégett volna. A mai
napig nem tudom, miért tettem. Könyörgök Neked Uram, bocsásd meg az én
gyarlóságomat. Ez a könyv most itt fekszik előttem.
Ez a könyv és a levél bizonyítéka annak, ami történt. Ha azt kívánod Uram,
hogy pusztítsam el ezt a könyvet a levéllel együtt, örömmel megteszem. Ha azt
akarod hogy megőrizzem, örömmel megteszem. Jelet várok tőled Uram, Istenem
és Megmentőm. Amint megkapom, teljesíteni fogom kívánságodat. Engedelmes,
alázatos szolgád leszek az idők végezetéig.

Félix

A harmadik és egyben utolsó törékeny, sárgás papír más kézírással készült.

Sietős firkálásnak tűnt, és csupán két rövid sorból állt:

922027 Finis Dierum

Isabelle sírni kezdett, először halkan, aztán jött a crescendo, egyre növekvő
erővel, míg végül már zokogott, levegő után kapkodva, kipirosodott arccal.
Will szomorúan nézett rá, de a fiára gondolt. Phillip tizenhét éves lesz 2027-
ben, fiatalon, tele ígérettel. Egy hajszálnyira járt attól, hogy ő is elsírja magát, de
aztán felkelt, és Isabelle ziháló vállaira tette a kezét.
– Nem tudjuk, hogy igaz-e – mondta.
– És mi van, ha igaz?
– Gondolom, meg kell várnunk, míg magától kiderül.
Isabelle felállt, ami szinte felkérés volt ölelésre. Egymást szorosan tartva
ácsorogtak ott, a lehető leghosszabb ideig, míg végül Will egyszerűen, kertelés
nélkül közölte vele, ideje indulnia.
– Muszáj menned?
– Ha ma éjszaka visszaérek Londonba, elérhetek egy reggeli járatot.
– Kérlek, maradj még egy éjszakát.
– Már nagyon mennék haza – mondta gondolkodás nélkül. – Hiányoznak az
otthoniak.
Isabelle szárazra szipogta az orrát, és bólintott.
– Vissza fogok jönni – ígérte. – Ha Spence végzett ezekkel a levelekkel,
egészen biztosan vissza fogja adni őket a Cantwell családnak. Ezek a tieid.
Lehet, hogy egy napon fel is használhatod majd őket, hogy megírd a
történelem legfantasztikusabb könyvét.
– Bár a tézisem középszerű, most mégis másképp fogok írni? – kérdezte,
majd Will szemébe nézve folytatta: – Itthagyod a verset?
– Az üzlet az üzlet. Csináltasd meg végre a tetődet.
– Soha nem fogom elfelejteni az elmúlt pár napot, Will.
– Én sem.
 – A feleséged nagyon szerencsés.
Will bűntudatot érzett, megrázta a fejét. – Én sokkal szerencsésebb vagyok,
mint ő.
Isabelle taxit hívott. Will felment a szobájába összepakolni. Mikor végzett,
elküldött két üzenetet.

Spence-nek:

Akció teljesítve. Mind a 4 megvan. Holnap hozom őket. Készülj a

meglepetésre.
Nancynek:

Fantasztikus vagy. Megcsípted a prófétát. Elképesztő dolog. Holnap otthon.

El sem hiszed, mennyire hiányzol. Soha többé nem hagylak el.

Aznap éjjelre Cantwell Hall ismét elcsendesedett. Két lakó maradt, egy
öregember, aki már aludt, és az unokája, aki ott forgolódott az ágyában. Mielőtt
lefeküdni ment volna, bement a vendégszobába, és leült az ágy szélére. Még
érezhető volt Will illata. Belélegezte, aztán megint sírni kezdett, míg végül azt
nem mondta: – Ne légy hülye. – Aztán megfogadva saját maga tanácsát,
felszárította a könnyeit, és lekapcsolta a lámpát.
DeCorso a bokrok felől figyelt. A vendégszoba elsötétedett, Isabelle
szobájában pedig felgyulladt a villany. DeCorso ellenőrizte világító kijelzőjét.
Lekuporodott, és írt egy e-mailt Fraziernek titkosított BlackBerry készülékén. A
billentyűzet világított az éjszakában, DeCorso kemény hüvelykujjaival gyöntölte
a billentyűket:

Lassan végzek Wroxallban. Megkaptam Piper hotelének és repülöútjának

adatait a központból. A hitelkártyáját használta! Még mindig fogalma sincs róla,
hogy követjük. A terv szerint még azelőtt lekapcsolom, mielőtt a Heathrow-ra
érne. Továbbra is várom az instrukciót, mi legyen a Cantwell családdal.

Frazier elolvasta az e-mailt, aztán gondterhelten dörzsölgetni kezdte a

halántékát. A sivatagban délután felé járt az idő, bár a föld alatt a napszakoknak
nem volt igazán jelentőségük. Két napja folyamatosan az asztalánál ült, és nem
volt kedve hozzá, hogy még egy harmadikat is ott töltsön. Az akció a
csúcspontja felé közeledett, és lassan meg kellett hozni a végső döntéseket, a
főnöke pedig egyértelművé tette, hogy amennyiben kellemetlen döntéseket kell
hoznia, azok Fraziert terhelik, nem őt.
– Ezek a dolgok a maga munkaköri leírásában szerepelnek, nem az enyémben
– dörögte bele Lester a telefonba, mire Frazier legszívesebben azt válaszolta
volna: – Tehát a maga keze tiszta marad, és maga nyugodtan álomra hajthatja
majd a fejét.
Frazier Pipert illető döntése a legkevésbé sem volt komplikált. DeCorso
elkapja a Heathrow melletti hotelben, bármilyen szükséges eszközt bevethet,
hogy lekapcsolja és elvegye tőle az összes olyan tárgyat, amit Cantwell Hallban
talált. Egy kirendelt CIA-csapat fogja felvenni őket a hotelnél, aztán az Egyesült
Államok légibázisára viszi őket Mildenhallba, a Royal Air Force repterére,
ahová Lester miniszter úr egy katonai szállító repülőgépet rendelt. Piper
látókörön kívüli volt, úgyhogy semmi esély nem volt rá, hogy DeCorso megölje
a szemetet, arra viszont nem volt garancia, hogy megússza komoly sérülés
nélkül. Ám legyen, gondolta Frazier. A lényeg, hogy minden olyan anyagot
megszerezzünk, aminek az 51-es körzet egységéhez köze van.
Aztán felkutatják Spence-t és társait, bárkik legyenek is azok, a hiányzó
kötetet pedig a pincébe szállítják. Elképzelte, hogy majd tartanak valami kis
ünnepséget a helyszínen, de az ehhez hasonló képtelenségek sorsa felől a bázis
ellentengernagya döntött.
A Cantwell Hallt illető döntés már bonyolultabb volt. Frazier tulajdonképpen
olyan problémával szembesült itt, ami elég gyakori volt a munkájában. Hagyta,
hogy a Könyvtár segítsen döntést hoznia a dologról.
Ellenőrizte a vonatkozó halálozási időpontokat, aztán megfontoltan bólogatni
kezdett. A terve részletein kezdett agyalni. Abban biztos volt, hogy DeCorso
hathatósan véghezviszi a dolgot. Csak a britek miatt fájt a feje. Az Egyesült
Királyság hírszerző központjában mintha egy rakás dühös darázs ült volna a
Cottle-ügy óta, és a legkevésbé sem akart belepiszkálni a kaptárba, és felkavarni
a dolgokat. Figyelmeztetnie kellett DeCorsót, hogy legyen óvatos, különösen
óvatos. Ugyanakkor a dolog kockázati tényezői miatt biztos volt benne, hogy
nem tehet mást. Mire volna jó lekapcsolni Pipert, ha a lány és a nagyapja aztán
kitálalják, bármit is találtak ott.
Írt egy e-mailt DeCorsónak a megfelelő utasításokkal és egy szigorú
figyelmeztetéseket soroló litániával.
Lehet, hogy ez lesz az utolsó közös akciójuk DeCorsóval, gondolta a
szentimentalitás bármiféle nyoma nélkül.
 Ahogy Isabelle lekapcsolta a villanyt, DeCorso éjjellátóján keresztül
végigpásztázta a területet, hogy ne kelljen fölöslegesen barangolnia. Várt egy
olyan jó félórát, csak hogy biztonságban legyen, aztán munkához látott. Megvolt
a kedvenc koktélja az ilyen típusú melókhoz – olcsó volt, könnyen hozzá lehetett
jutni, a gyorsaság és a hatékonyság megfelelő arányait hordozta magán. Kerozin,
hígító és kempinggáz, a megfelelő arányban. Odacipelt két huszonöt literes
marmonkannát a házhoz, aztán szép halkan nekiállt, hogy az épület egész
környékét feláztassa vele. Az öreg Tudor korabeli ház elég gyorsan lángra fog
kapni, ez biztos. Viszont egyetlen rést sem akart hagyni. Tűzgyűrűre volt
szüksége.
Megkerülte a házat, és visszament a hátsó kertbe. Még mindig maradt egy fél
kanna. Egy kis tapadókoronggal és egy gyémántfejű üvegvágóval kivágott egy
darabot a francia szoba ablaküvegéből, közvetlenül Isabelle szobája alatt. A
maradék folyadékot közvetlenül a szobába öntötte. Aztán a műszak végén
távozó gyári munkás közönyével meggyújtott egy gyufát, és bepöccintette az
ablakon.

Isabelle álmodott.
William Cantwell sírjának alján feküdt. Will teljes testével ránehezedett,
szerelmeskedtek. A fakoporsó teteje recsegett a súlyuk alatt. Meg volt lepődve,
sőt, mélyen fel is kavarta, hogy ilyen elfogadhatatlanul nagy örömet okoz neki
ez a hátborzongató közeg. Aztán hirtelen az ég felé pillantott Will válla felett. A
lemenő nap narancssárga fényben tündökölt, citromfája hajladozott a szélben.
Zöld ágainak suhogása megnyugtatta, Isabelle tökéletesen boldog volt.
Mire Isabelle belehalt a füstmérgezésbe, a földszint már maga volt a tomboló
pokol. A finom faborítások, a tapéták és a szőnyegek, a szobákat szegélyező
öreg bútorok olyan könnyen lángra kaptak, mintha gyújtósból raktak volna
halmot. A nagyteremben lévő, Edgar Cantwellt és utódait ábrázoló
olajfestmények sokáig bugyborékoltak és sziszegtek, mielőtt egyesével le nem
potyogtak a falakról.
A hálószobájában fekvő Lord Cantwell még azelőtt meghalt a
füstmérgezéstől, hogy a lángok elérték volna. Mikor ez megtörtént, szétterjedtek
a falakon, és a bútorokon keresztül elérték éjjeliszekrényét, végül belekaptak a
papírlap sarkába is, ami a lord utolsó esti olvasnivalója volt.
A Shakespeare-vers forró, sárga labdává pöndörödött, aztán vége is volt.

 Huszonkilenc

DECORSO BEGURULT AUTÓJÁVAL EGY HEATHROW melletti Hertz-

parkolóba a Northern Perimeteren túl. Hajnali három felé járt, fáradt volt, és át
akart jutni a Marriottba, hogy lemoshassa magáról a vegyszerszagot, aztán
aludjon néhány órát a Piperrel való találkozása előtt.
Mivel igen késő volt, és egyetlen alkalmazott sem volt a parkolóban, magával
vitte a táskáját az előcsarnokba. Egyetlen unatkozó éjszakai hivatalnok ücsörgött
odabent, egy fiatal szikh turbánban és pólóban, aki gondolkozás nélkül beolvasta
az adatait, és nekifogott, hogy kiállítsa a számláját.
Aztán megváltozott a viselkedése, erősen bámulni kezdte a monitort.
– Valami probléma van? – kérdezte DeCorso.
– Állandóan lefagy. Ellenőriznem kell a szervert. Egy perc, és itt vagyok.
Eltűnt egy ajtón keresztül. DeCorso maga felé fordította a monitort, hogy
ellenőrizze a dolgot, de teljesen sötét volt. Idegesen, kimerülten ácsorgott, egyik
lábáról a másikra állt, ujjával dobolt a pulton.
Pusztán szakmai szempontból találta érdekesnek, milyen gyorsan
megérkezett a rendőrség. Kék fények világították be a parkolót, és lepték el az
irodát. DeCorso tudta, hogy a középszerű brit zsaruk nem számítottak, de
ezeknek a fickóknak itt rohamfegyvereik voltak. Lehet, hogy valami repülőtéri
terrorelhárító osztag. Velük már számolni kellett, és mikor ráordítottak, hogy
feküdjön a földre, ő gondolkodás nélkül megtette, de ez persze nem akadályozta
meg abban, hogy dühösen, nagy hangerővel káromkodni kezdjen.
Mikor megkötözték műanyag bilincsekkel, és talpra állították, a rangidős tiszt
arcába nézett. Valami speciális osztaghoz tartozott, valami megbízott felügyelő,
aki olyan önelégült volt, mint valami macska, amelyik éppen kanárit fogott.
DeCorso ellenkezett: – Mi ez az egész?
– Járt már valaha Wroxallban, Warwickshire megyében, uram?
– Soha nem hallottam róla.
– Ez elég furcsa. A körzeti rendőrséghez bejelentés érkezett, hogy egy gyanús
gépjármű járkál arra valami földúton. A maga járműve, uram.
– Nem segíthetek.
– Szándékos gyújtogatás történt néhány órával ezelőtt egy Wroxall környéki
házban. A Ford Mondeo rendszáma, amit maga vezetett, megegyezik a
jelentésben leírtakkal. Már vártunk magára, hogy végre felbukkanjon. – Aztán a
felügyelő néhányszor a levegőbe szagolt. – Mintha kerozinszag lenne, nem így
van, uram?
DeCorso a rendőrre vicsorgott. – Csupán egyetlen közölnivalóm van.
– Mi lenne az, uram?
– Diplomáciai mentességem van.

Will korán ébredt a reptér melletti Marriottban, mit sem tudva a tűzről, és
annak utóhatásairól. Minden nehézség nélkül elérte az 5-ös terminálra tartó
reptéri járatot, felszállt a reggel 9-kor induló, a Kennedy reptérre tartó British
Airways-járatra, horkolása betöltötte az első osztályú kabint, majdnem átaludta
az Atlanti-óceánt.
Leszállt New Yorkban, és a helyi idő szerint még dél előtt elintézte a
vámügyeket. Nagy léptekkel keresztülvágott az érkezési oldal várótermén,
elővette a mobiltelefonját, majd elrakta anélkül, hogy használta volna.
Inkább beugrik egy taxiba, és meglepi Nancyt a munkahelyén. Ez volt a
forgatókönyv.

Már majdnem delet ütött Nevadában, Frazier pánik közeli állapotban volt az
51-es körzet központjában. Követték az Egyesült Királyság helyi híreit, meg is
győződhettek róla, hogy DeCorso bevetésének első része sikerrel lezárult.
Cantwell Hall, Shakespeare-ország egy régi, vidéki udvarháza füstölgő bűnügyi
helyszínné alakult. De hol a pokolban van DeCorso?
Nem volt szokása titkolózni ehhez hasonló helyzetekben. Megpróbálták
elcsípni telefonon és e-mailen, de nem volt elérhető.
Frazier vonalán valaki jelentkezett, ő pedig abban a reményben vette fel,
hogy az embere telefonál. Ehelyett azonban a hadügyminiszter attaséjának
ismerős hangját hallhatta, aki felszólította, hogy tartsa, Lester miniszter úr fog
beszélni. Frazier feszült lett, öklével verte az asztalt. Nem a legjobb időpontban
telefonált felvilágosításért.
– Frazier – üvöltötte Lester. – Mi a pokol folyik itt?
Frazier össze volt zavarodva. Hát lehet így beszélgetést kezdeni?
– Hogy érti, uram?
– Épp most hívtak a külügyminisztériumból, akiket meg a londoni amerikai
nagykövetség keresett meg. A maga egyik embere a sittre került, és diplomáciai
mentességért esedezik!

Will szemerkélő, esőáztatta délelőttbe toppant a váróteremből kilépve. A

taxiállomás felé indult, mikor mély hangú dudálásra lett figyelmes, és meg is
pillantotta Spence buszát. A terminál felé tartott. Méltatlankodva ráncolta a
szemöldökét. Mielőbb értesíteni akarta őket, de először helyre akarta hozni a
dolgokat a feleségével, meg akarta ölelni Phillyt, és egy puszit nyomni kerek kis
arcára. A busz ajtaja kinyílt, és mindezek helyett Spence kövér, szakállas arcával
kellett szembesülnie. Bár nem erre számított, Spence nem volt túl elégedett,
hogy láthatja. Intett, hogy siessen, szálljon fel mielőbb a fedélzetre.
Kenyon ott szaladgált körülötte, majd akadékoskodva megjegyezte: – Itt
körözünk mióta. Hála Istennek, hogy végre itt vagy. És hála Istennek, hogy
egyáltalán megtaláltunk.
Will az ülésre huppant, ahogy Spence megnyomta a gázpedált. – Miért nem
telefonáltatok?
– Nem mertünk – mondta Spence. Elég sápadtnak tűnt. – Felgyújtották a
házat. Tele van vele az angol sajtó.
Will giroszkópjai kipörögtek, egyensúlyérzéke rendetlenkedett; tengeribeteg
volt, úgy érezte, mindjárt kitaccsol. – A lány? A nagyapja?
– Sajnálom, Will – mondta Kenyon. – Nincs túl sok időnk.
Könnyek futottak a szemébe, és rázkódni kezdett. – Vigyetek a belvárosba, az
FBI épületéhez. A feleségemért kell mennem.
– Mondd el, mit találtál! – mondta Spence nyomatékosan.
– Te vezetsz, én beszélek. Aztán végeztünk. Örökre.

Frazier végigszaladt a Truman-épület folyosóin, két embere trappolt mögötte.

Liftbe szálltak, felmentek a földszintre, aztán beugrottak egy várakozó Humvee-
ba, hogy vigye ki őket a felszállópályához. Egy Learjet várakozott a pálya
szélén, Frazier kiadta a parancsot az azonnali felszállásra. A pilóták a célállomás
felől érdeklődtek. – New York City – morogta Frazier. – Nem érdekel, mennyi
ideig szokott tartani az ilyesmi.
Most tartson kevesebb ideig.
Will szaggatott, katonai stílusban előadott jelentés formájában foglalta össze
az elmúlt napok eseményeit. A fantasztikus felfedezéseket, a keresés vidám
perceit, a felfedezés izgalmát eltörölték a lesújtó hírek. Ő okozta a halálukat
azzal, hogy betoppant? Ez a gondolat cikázott a fejében. Igen is és nem is,
foglalta össze keserű szájízzel, igen is és nem is. Valami átkozott vörös hajú
szerzetes tudor leírta a nevük mellé egy darab pergamenre vagy ezer éve: Mors.
Tegnap jött el a napjuk. Ennyi az egész.
Semmi nem változtathatott volna a sorsukon.
Ebbe bele lehet őrülni, gondolta.
 Bele kellene őrülni.
Mikor végzett gépies összefoglalójával, odaadta Kenyonnak Félix, Kálvin és
Nostradamus levelének eredeti példányait, és mellékelte Isabelle gondos, kézzel
írt fordításait is. A londoni repülőn kettéválasztotta Félix levelét, ahogyan
Isabelle és ő megtalálták. Elő akarta vezetni a felfedezés drámáját. Most már
nem nagyon foglalkoztatta a történetmondás.
Will csukott szemmel hallgatta, ahogy Kenyon hangosan felolvassa a
fordításokat, Spence pedig fogait csikorgatva vezetett, hatalmas mellkasa pulzált,
oxigénpalackjának csövei rángatóztak.
Kenyon folyamatos kommentárokkal és sóhajtozással tűzdelte a felolvasást.
Bár nehéz lett volna visszafogottabb, simább modorú embert találni, a Cantwell-
levelek egyszerűen felvillanyozták vékony testét, szemei vad lázban égtek.
Félix levele felborzolta a kedélyeket. Egy csapásra megoldódott a sokévnyi
találgatás, a Könyvtár eredetéről szóló vitáik az új összefüggések által teljesen
felülíródtak. Kenyon felkiáltott: – Látod, te nagy mamlasz, igazam volt! Isten
fejéből egyenesen az írnok kezébe. Ez tökéletes bizonyíték. Megvan végül a
válasz erre az ősi kérdésre.
Spence a fejét rázta. – De minek a bizonyítéka. Miért pont Istené? Miért nem
a természetfeletti erőké, ezzel az egész misztikus hetedik fiú-üggyel?
Vagy a földönkívülieké? Miért pont mindig Isten a válasz?
– Jaj, ne már, Henry! Ez olyan egyértelmű, mint az az orr ott a fejeden.
– Aztán egyszer csak észrevette, hogy a levélnek nincs vége. – Hol van ennek
a vége? Van még valami?
Will felemelte lehajtott fejét, és annyit mondott: – Igen, van még.
Folytasd csak.
Kenyon ezek után a Kálvin-levelet futotta át, a végét egyre erősödő hangon, a
győzelem érzésétől harsogó hangon.
– Lehet, hogy téged ez nem győz meg, Henry, de ő volt korának
legjelentősebb teológusa, ez hót biztos, hogy így van!
– De hát mi mást is gondolhatott volna? – puffogott Spence. – Csak beillett
abba a kontextusba, amit amúgy is ismert. Ez azért nem túl nagy meglepetés.
– Te hihetetlen vagy!
– Te meg monolitikus!
– Nos, azért van itt valami, amiben megegyezhetnénk… az bizonyítva van,
hogy Kálvin innen kapta a predesztinációba vetett hitének alapjait – ajánlotta fel
Kenyon.
– Ezt elismerem – mondta Spence.
 Kenyon nem hagyta annyiban: – És ha teljes bizonyossággal elhisszük, ahogy
Kálvin is tette, hogy Isten mindent lát, ami a jövőben történni fog, mert már
döntött afelől, mi is fog történni, épp ezért rendezi így a dolgokat, akkor bizony
a többit is el kell ismerned!
– Azt hiszel, amit akarsz.
A két régi barát oda-vissza vagdalkozott az érvekkel, meg sem próbálták
Willt is bevonni. Látták, hogy most inkább kimaradna mindebből.
Nostradamus levelét olvasva Spence kuncogni kezdett. – Mindig is tudtam,
hogy ez a fickó egy sarlatán!
– Úgy néz ki, részben igazad is volt – harsogta Kenyon. – Valamilyen oknál
fogva a teljes hatalom nem öröklődött lányágon. Csak fél adagot örökölt. Ezért
olyan felületesek a dolgai.
A Roosevelt úton elég nagy volt a forgalom, de a busz egyre közeledett a
manhattani kijárathoz. – Oké, Alf – mondta Spence. – Itt az ideje áttérni a
négyes számú utalásra. Most jön a pièce de résistance, nem igaz, Will?
– Ja – válaszolta Will gyászos hangon. – Most jön az enchilada, így van.
Kenyon elővette az utolsó oldalakat Will mappájából. Monoton, visszafogott
hangon elolvasta Isabelle Félix levelének zárlatáról készült fordítását. Mikor a
végére ért, beállt a csönd. Újra esni kezdett, az ablaktörlők úgy jártak, mint
valami lassú ritmusú metronóm.
Kenyon végül azt suttogta: – Finis Dierum.
Mindig is ettől tartottam – mondta Spence. – A lehető legrosszabb
forgatókönyv. Picsába.
– Nem lehetünk biztosak benne – hadarta Kenyon.
– Azt biztosan tudjuk, hogy én három nap múlva meghalok – csattant fel
Spence.
– Igen, öreg barátom, ezt tudjuk. De itt most másról van szó. Más
magyarázata is lehet ennek a tömeges öngyilkosságnak. Lehet, hogy valami nem
működött, és összezavarodtak. Vagy mentális rendellenesség lépett fel náluk.
Vagy fertőzés. Ki tudhatná?
– De az is lehet, hogy rájöttek valamire. Legalább ismerd el, hogy lehetséges!
– Persze hogy lehetséges. Most boldog vagy?
– Csak sikerült eleget tenned egy haldokló kívánságainak ezzel a
beleegyezéssel. Jó lenne, ha néhány napig ez még így maradna, rendben?
Will vágott közbe, a haladási irányra vonatkozó utasításokat adott. – Fordulj
be itt!
Már a hányinger kerülgette ettől a két vén szarostól, a Könyvtártól és
mindentől, ami kapcsolatban van vele. Nem kellett volna hagyni, hogy magukkal
rántsák ebbe a bizarr világba. A hátukat akarta látni mielőbb, hogy elfelejthesse,
hogy ez az egész megtörtént. 2027 mindjárt itt van. A feleségét és a fiát akarta
látni. A mát akarta.
Elirányította Spence-t az FBI-parancsnoksághoz a Liberty Plaza felé, aztán
várta, hogy kinyissa neki a várakozó busz ajtaját.
– Megérkeztünk, barátaim – mondta Will. – Ami a jövő hetet illeti, nagyon
sajnálom. Mit is mondhatnék? A buszt átengeded?
– A címet és a kulcsokat el fogjuk küldeni. Meg fogjuk üzenni, hol veheted
fel.
– Köszönöm.
Az utasoldali ajtó még mindig zárva volt.
Spence erőteljes szuszogásba kezdett. – Meg kell mutatnod az adatbázist!
Tudnom kell, mi fog történni a családommal! Meg kell tudnom, még mielőtt
meghalok, megérik-e a 2027-et!
Will erre kifakadt. – Felejtsd el! Egy átkozott fűszálat meg nem mozdítok
nektek többé! Veszélybe sodortatok engem és a családomat is!
Baromi nagy bajban vagyok, nektek köszönhetően, és kibaszottul nincs
ötletem, hogy fogok kimászni ebből. A ti megfigyelőitek nem mások, mint egy
banda fizetett bérgyilkos, akik bármit megcsinálnak cserébe, amiért idő előtt
szabadlábra helyezték őket.
Spence megpróbálta megfogni a karját, de Will ellökte a kezét. – Nyisd ki az
ajtót!
Spence kétségbeesetten, könyörgő szemekkel nézett Kenyonra.
– Van valami, amivel esetleg más belátásra bírhatnánk, Will? – kérdezte
Kenyon.
– Nincs.
Kenyon összeszorította a szájár, aztán odaadott neki egy tárgyakkal telepakolt
szatyrot. – Legalább ezeket vidd magaddal, és gondold végig a dolgot. Hívj fel
minket, ha meggondoltad magad! – Levett egy mobiltelefont az övéről, és Will
felé intett vele. – Bele van programozva a telefonszámunk. Elég sok egység van
rajta. Vissza fogunk repülni Vegasba. Kerítek valakit, aki eljuttatja hozzád a
buszt.
Will belenézett a táskába. Egy tucat kártyás AT&T mobil volt benne.
Jól tudta, miről van szó. A megfigyelők mindenre rátették a kezüket, ami csak
a látóterükbe került. A név nélküli kártyás telefon volt az egyetlen olyan
kommunikációs lehetőség, amiről nem szerezhettek tudomást. A telefonok
látványától elöntötte az undor, de magával vitte a táskát, mikor a buszból
kiugrott.
Nem nézett vissza, nem is intett.
Az egyik egyenruhás biztonsági ember felismerte Willt a recepciónál, és
odakiáltott: – Hé, nézzenek oda, micsoda öreg nagymacska sétált be ide!
Mi van veled, ember? Hogy ízlik a nyugdíj?
– Az élet megy tovább – válaszolta Will. – Van rá valami esély, hogy
felmenjek? Meg akarom lepni a feleségemet.
– Sajnálom, haver. Be kell jelentkezned, és csak kísérettel mehetsz fel.
Ugyanaz a nóta.
– Értem. Fel tudnád hívni nekem? Meg kéne mondani neki, hogy itt vagyok.
Nancy csak úgy suhant a lifttel, aztán átölelte a nyakát. Ahogy Will
felegyenesedett, Nancy lábai elhagyták a padlót. Az előtér tele volt emberrel, de
egyikük sem foglalkozott velük.
– Hiányoztál – mondta Nancy.
– Dettó. És nagyon sajnálom.
– Ne sajnáld. Hazaértél. Vége van.
Will ezt annyiban hagyta. Ahogy Nancy megpillantotta gyászos arcát, már
tudta, hogy valami nagyon nagy baj van. – Sajnálom, hogy ezt kell mondanom
Nancy, de még nincs vége.

 Harminc

DECORSO A HEATHROW RENDŐRŐRSÉN ÜLT a fogdában, egy

kemény padon. Elvették az övét és a cipőfűzőit, megszabadították az órájától és
a papírjaitól. Ha ideges is volt, nem mutatta. Inkább nézett ki hitetlenkedő
turistának, mint egy gyilkossági eset gyanúsítottjának.
Mikor a három rendőr megjelent, hogy összeszedje, azt hitte, elviszik egész a
terminálig, ahol aztán felteszik valami repülőre, ami az Államok felé tart.
Ehelyett alig pár száz méterrel odébb rakták le egy kopár, hideg fénnyel
megvilágított vallatószobában.
Két középkorú férfi lépett be sötét öltönyben, leültek, aztán bejelentették,
hogy a beszélgetésről nem készül felvétel.
– És azt megmondanák, kik maguk? – kérdezte DeCorso.
A vele szemben ülő fickó ránézett a szemüvege fölött. – Itt nem maga kérdez.
– Lehetséges, hogy valaki elmulasztotta közölni magukkal, hogy diplomáciai
mentességem van?
A másik fickó rámordult: – Nagyon magasról le van szarva a maga
diplomáciai mentessége, Mr. DeCorso. Maga ugyanúgy nem létezik, ahogy mi
sem.
– Ha nem létezem, miért érdeklődnek mégis ennyire?
– A maga bandája megölte az egyik emberünket New Yorkban – mondta a
szemüveges fickó. – Maga tud erről valamit?
– Az én bandám?
– A következőt fogjuk csinálni – mondta a másik fickó. – Elmondjuk, amit
tudunk, hogy elejét vegyük ennek a szarakodásnak. Rendben? Maga a Groom-
tónál van. Malcolm Frazier a főnöke. Nem is olyan régen eléggé
megszorongatott minket, mikor megpróbált megvásárolni egy érdekes régi
könyvet. Aztán túllicitálta egy telefonáló New Yorkból. Az emberünk
megszerezte, és még mielőtt jelenteni tudta volna a dolgot, kinyírták.
Aztán ma reggel felbukkan maga, bűzlik a vegyszerektől, mint aki épp most
jött valami grillpartiról, ahol egyébként a könyv tulajdonosa is jelen volt.
DeCorso magára öltötte pókerarcát, és meg sem szólalt.
A másik fickó vette föl a szálat. – Szóval a következő a helyzet, Mr.
DeCorso. Maga jelenleg egy guppi, nem több. Ezt maga is tudja, és mi is tudjuk.
De nagyon nagy bálnát faragunk magából, már a maga kormánya szemszögéből
nézve, ha nem működik együtt velünk. Tudni akarunk bizonyos dolgokat. Azt
akarjuk tudni, milyen teherbíró képességgel működik jelenleg az 51-es körzet.
És azt is tudni akarjuk, miért kattantak rá annyira a hiányzó könyvre. Tudni
akarjuk, milyen szándékok vezérlik a Caracas-eseményt. Tudni akarjuk, mi
következik. Azaz röviden azt akarjuk, hogy ablakot nyisson a maguk kis
világára, DeCorso.
DeCorso alig reagált. – Fogalmam sincs, mi a francról beszélnek – ez volt
minden, amit ki tudtak szedni belőle.
Az egyik férfi levette szemüvegét, hogy megtörölje zsebkendőjében. – Fel
vagyunk rá készülve, hogy megtámadjuk a mentességi kérelmét.
Készen állunk rá, hogy publikussá tegyük a gyújtogatásban betöltött szerepét,
ami igazán zavarná a maga kormányát, és a karrierjének sem tenne jót, azt
gondolom. Másrészt viszont, ha átjön a másik oldalra, és velünk dolgozik, elég
komoly pénzösszegre számíthat. Egy svájci bankszámla büszke tulajdonosa
lehet. Meg akarjuk vásárolni magát, DeCorso.
DeCorso hitetlenkedve rázta a fejét, hirtelen lefoszlott róla a pókerarc és
felkiáltott: – Azt akarják, hogy az MI6-nál dolgozzak?
– Már rég nem úgy hívják. Nem egy James Bond-filmben van.
DeCorso hangosan felnevetett. – Még egyszer szeretném leszögezni:
diplomáciai mentességet követelek.
Éles, fémes hangú kopogást hallottak, az ajtó kinyílt. Egy idősebb rendőrtiszt
nyitott rájuk, és a szemüvegeshez fordulva bejelentette: – Sajnálom, hogy közbe
kell vágnom uram, de néhány úriember szeretne beszélni magával.
– Mondja meg nekik, hogy várjanak.
– Az amerikai nagykövet és a külügyminiszter vannak itt.
– Mármint az embereik.
– Nem, ők maguk. Személyesen!
DeCorso felállt, nyújtózkodott egyet, aztán elmosolyodott. – Visszakaphatom
a cipőfűzőmet?

Will és Nancy egy taxi hátsó ülésén ültek, a Henry Hudson Parkwayen White
Plains felé tartottak. Nancy Phillipet a melléhez szorítva ült, és meg sem szólalt.
Will biztos volt benne, hogy még mindig a dolog részleteit próbálja feldolgozni.
Mikor Holdvirág átadta nekik a babát, és magukra hagyta őket, mindent a
nyakába zúdított.
Puszta tényeket közölt vele; nem volt idő szépítgetni a dolgot.
Megtalálta a Könyvtár eredetéhez vezető információkat Cantwell Hallban.
Tudós szerzetesek. Kálvin. Nostradamus. Shakespeare. Valahogy a
megfigyelők eljutottak hozzá. Felgyújtották a házat, meggyilkolták a két
Cantwellt. Attól tart, hogy most rajtuk van a sor. Azonnal el kell hagyniuk New
Yorkot. A Finis Dierumról, a legkomolyabb összefüggésről most hallgatott: nem
ez volt a legmegfelelőbb pillanat. És hallgatott arról is, mekkora egy hazug,
csaló geciláda is ő: erre talán soha nem lesz megfelelő pillanat.
Nancy első reakciója az volt, hogy ismét nagyon dühös lett. Hogy tehette
kockára Philly biztonságát? Ha ő, Nancy, látta, hogy probléma lehet, Will miért
nem? És most mégis mit csináljanak? Bújjanak a föld alá?
Menjenek le a térképről? Bújjanak el Will király kis buszában, amit most
szerzett? A megfigyelők könyörtelen egy népség. Mit számít, hogy ők hárman
látókörön kívül vannak? Ez meg nem jelentette azt, hogy ne fizethetnének meg
csúnyán az egész dologért. Will elfogadta a pofonokat anélkül, hogy visszaütött
volna. Igaza volt Nancynek… ő is ugyanerre a következtetésre jutott.
Nagy tempóban összeraktak néhány táskát, bedobálták Phillip egy-két
kedvenc játékát, a hivatali fegyvereiket és néhány doboz töltényt.
De mielőtt még elindultak volna, Nancy végigviharzott a lakáson, megnézte,
minden ki van-e kapcsolva, és hogy kiöntötte-e a tejet a mosogatóba. Mikor
mindennel végzett, Willhez fordult, aki ott ült a kanapén térdén a kis Phillyt
lovagoltatva, elveszve fia nevetésében és csacsogásában. Kicsit megenyhült.
Kisimult az arca.
– Halló – szólt oda halkan.
Will felpillantott. Nancy arcán finom mosoly jelent meg. – Halló.
– Egy család vagyunk – mondta Nancy. – Meg fogunk küzdeni ezzel a
dologgal is.

Westchester felé vezető útjukon lehetőségük nyílt rá, hogy kidolgozzák a

kereteket, és megpróbáljanak valamiféle tervvel előállni. Nancy szüleinek
házában töltik az éjszakát. Majd azt mondják, hogy rovarirtás volt náluk, vagy
kitalálnak valami fedősztorit. Will felhívja régi kollégiumi szobatársát, Jim
Zeckendorf jogászt, hogy megkérdezze, használhatják-e New Hampshire-i házát
néhány napig. Eddig jutottak. Talán majd a tóparti jeges szelektől eszükbe jut
valami arról, merre is kéne továbbmenni.
Mary és Joseph Lipinski örültek, hogy Philly egyszer csak odapottyan
hozzájuk a semmiből, és náluk tölti az éjszakát, bár közben meg voltak
győződve róla, hogy valami történt a gyerekekkel. Nancy segített az anyjának,
pitét sütöttek, amíg Will a nappaliban tűnődött és várta, hogy csörögjön az új
mobilja. Joseph fent volt az emeleten a babával, rádiót hallgatott, és az újságokat
böngészte.
Zeckendorf végül visszahívta Willt.
– Helló, csávó, nem ismertem ezt a számodat – kezdett hozzá a szokásos
felütéssel.
– Új telefon – mondta Will.
Zeckendorf Will legrégebbi barátja volt, szobatársak voltak a Harvardon még
elsős korukban egy négyágyasban, ahol Shackleton is lakott.
Shackleton csak lenézést és sajnálatot váltott ki mindenkiből. Tönkretette
Will életét azzal, hogy belerángatta a Doomsday-ügybe, és elvághatatlan
köteléket hozott létre közötte és az 51-es körzet között.
De Zeckendorf egész más figura volt. Herceg volt a fickó, Will úgy gondolt
rá, mint valami őrangyalra. Will ügyvédjeként ott volt a háta mögött egész
életében. Minden egyes alkalommal, mikor Will bérelt valamit, hitelt vett fel
vagy személyes problémái adódtak a munkahelyén, Zeck rögtön ott volt, és
ingyenes tanácsok végtelen sorával látta el. Phillip keresztapjaként rögtön nyitott
neki egy bankszámlát az egyetemi éveire.
Mindig is becsülte Will a törvényvégrehajtásnál kiharcolt karrierjét, és nemes
gesztusnak érezte, hogy a támogatója lehet.
Mostanában pedig már a mentőöv funkcióját töltötte be mellette. Mikor Will
megszökött a megfigyelők elől Shackleton 51-es körzetből elhozott
adatbázisával, Zeckendorf volt annak a sietősen megírt és leragasztott levélnek a
címzettje, amin az állt, csak akkor nyissa ki, ha Will valaha is eltűnne.
Ez volt a Will-féle biztonsági politika.
Will azt mondta a megfigyelőknek, hogy rakott egy holtember- kapcsolót is
arra a helyre, ahová a pendrive-ot elrejtette. Nem tehettek mást, hittek neki.
Aztán ahogy az valószínű is volt, Will havonta történő bejelentkezései jó ürügyet
adtak a két öreg barátnak a kapcsolattartásra.
– Mindig felvillanyoz, mikor telefonálsz, de mintha nemrég beszéltünk volna
– mondta Zeck.
– Közbejött valami.
– Mi baj van? Nem valami bizalomgerjesztő a hangod.
Will soha nem beszélt Zecknek a részletekről. Ez így mindkettejüknek
rendben is volt. Persze az ügyvéd egy-két eseményből összerakosgatott
egynémely dolgot. Tudta, hogy Will lepecsételt levelének van valami köze a
Doomsday-ügyhöz, és ahhoz, ami Mark Shackletonnal történt. Azt is tudta, hogy
közrejátszik Will előrehozott nyugdíjazásában is, de ennél többet nem.
Megértette, hogy Will valamiféle veszélyben van, és hogy a levél valamiféle
védelmet jelentett a számára.
Mindig képes volt rá, hogy Will felé egyszerre forduljon a jogász tökéletes
szakszerűségével, és a volt szobatárs csipkelődő könnyedségével.
Will el tudta képzelni, milyen ijedt arckifejezés ülhetett most ki Zeck finom
arcára, és azt is tudta, hogy valószínűleg éppen őrült-göndör haját simítgatja,
ahogy mindig is tette, mikor rájött az idegesség.
– Csináltam egy kis hülyeséget.
– Ebben semmi újdonság nincsen.
– Emlékszel, hogy titoktartási szerződést kötöttem a kormánnyal?
– Igen?
– Mondjuk úgy, hogy megszegtem.
Zeck gyorsan lekeverte, és hivatalos üzemmódra váltott. – Nézd, egy szót se
mondj többet. Találkoznunk kéne, ha beszélni akarsz erről.
– Arra gondoltam, meghúzhatnánk-e magunkat a házadban, New Hampshire-
ben egy pár napra, ha ti éppen nem használjátok.
– Persze, menjetek csak. – Aztán elhallgatott. – Will, biztonságos ez a vonal?
– Ez tiszta telefon. Van nálam egy a számodra is. El fogom küldeni.
Zeck érezte Will hangján, hogy elég feszült. – Oké. Tartsd Nancyt és a
keresztfiamat biztonságban, seggfej.
– Úgy lesz.
Will és Nancy épp azelőtt szóltak, hogy megérkeztek volna, ezért Lipinskiék
azt ajánlották, inkább menjenek el enni valahová, minthogy a maradékokat
vacsorázzák. Az almáspite meg majd kihűl egy nyitott ablakban, és ehető is lesz,
mire hazaérnek. Régi szobájában az emeleten, amit Willel vendégszobaként
használtak, Nancy éppen sminkelt a tükör előtt, gyerekkori pipereasztalánál ülve.
Megpillantotta Will tükörképét, ott ült az ágy szélén, és a cipőjét kötötte.
Fáradtnak tűnt és elgyötörtnek.
– Jól vagy?
– Szarul érzem magam.
– Látom rajtad. Jó emberek voltak?
– A két Cantwell? – kérdezte szomorúan. – Igen. Az öreg nagy figura volt.
Egy angol lord, méghozzá a legkiválóbbak közül való.
– És az unokája?
– Szép lány volt. És okos. – Itt majdnem el is akadt. – Sok mindent elérhetett
volna, de ez nem volt benne a pakliban.
Will azon tűnődött, hogy ez most egy vallomás volt-e, de Nancy, ha
gyanakodott is, annyiban hagyta a dolgot. – Jim visszahívott?
 – Igen. Átengedi nekünk az altoni házat. Ott nem fognak ránk találni.
Van egy kártyás telefonom a szüleid részére, úgyhogy velük is kapcsolatban
maradhatsz.
– Legalább anya és apa boldogok. Náluk lesz Philly egy éjszakára.

Frazier utálta, mikor le kellett mondani az önállóságáról. Úgy érezte magát,

mint valami kis küldönc. Két-három óránként fel kellett hívnia, és ha nem volt
olyan rendszeres, mint valami ébresztőóra, Lester személyi titkára rögtön
telefonált. A DeCorso-ügy megpecsételte sorsát. Sosem az lapátolja a szart, aki
odafentről intézkedik.
Lester felvette. Úgy tűnt, valami partin van, beszélgetés és pohárkoccintás
hangja hallatszott. – Maradjon vonalban – mondta Lester. – Keresnem kell
valami csendesebb helyet.
Frazier egyedül ült a kocsijában. Kiküldte az embereit a hideg éjszakába,
hogy privát beszélgetést folytathasson. Meg voltak sértődve. Ott tébláboltak az
ablaka előtt, néhányan rá is gyújtottak.
– Rendben van, itt vagyok – mondta Lester. – Hogy állnak?
– Megvagyunk. És most várakozunk.
– A siker valószínűsége?
– Magas. Igen magas.
– Egyszerűen nem fér bele még egy baklövés, Frazier. El nem tudja képzelni,
mekkora károkat okozott, hogy hagyta elkapni az emberét.
Nagyon magasra eljutott a híre. Hallottam, hogy a miniszterelnök a klotyóról
hívatta ki az elnököt, hogy leordítsa a telefonban. Csak mondta és mondta, a
szövetségek közötti bizalom jelentőségéről beszélt, a különleges viszonyon ejtett
csorbáról satöbbi, satöbbi. Aztán a britek ijesztgetni kezdtek, hogy visszavonják
a haditengerészeti segítséget, amit a Segítő Kéz akció részére ajánlottak fel. Ez,
azt gondolom fölösleges magának említenem, több szinten is belerondítana az
életembe. Fogalma sincs, micsoda logisztikai feladatot jelentett, míg ezt
összehoztuk.
Majdnem akkora akcióról van szó, mint az iraki invázió volt. Abban a
pillanatban, hogy a Caracas-esemény véget ér, készen kell állnunk a kezdésre.
Vagy a britekkel, vagy nélkülük.
– Igen, uram, értettem – mondta Frazier tompa hangon.
– Nagyon remélem, hogy így van. Nos, és akkor jöhet az ellenszolgáltatás. A
béke fenntartása érdekében az elnök belelegyezett, hogy szétnyissuk a kimonót,
először az életben. Beengedi a briteket az 51- es körzetbe. Küldenek jövő héten
egy csapatot a hírszerzőktől, maga lesz a házigazda, és baromira próbáljon meg
rendesen viselkedni velük. És figyelmeztetem, Frazier, ha ezt az akciót elcseszi,
nem házigazda, hanem maximum háziasszony lehet.

Hazafelé menet az Applebee’s étteremből, Joseph megállt egy éjszaka is

működő csomagküldő szolgálatnál, ahol Will fel tudta adni Zeckendorfnak a
telefont. Phillip békésen aludt a gyerekülésen. Hideg ónos eső esett.
Joseph, aki mindig is spórolós volt, összevissza locsogott: – Most, hogy itt
van Philly, be fogok gyújtani éjszakára.
A család lefekvéshez készülődött, az olajos kazán morgott a pincében, mint
valami öreg barát. Bedugták Phillyt a bölcsőjébe, Nancy pedig ágyba bújt egy
magazinnal a kezében. A nagyszülők eltűntek a hálószobájukban, valami tv-
show-t néztek, Will pedig magára maradt, ott merengett a nappaliban.
Hihetetlenül fáradt volt, de ahhoz túlságosan is nyugtalan, hogy aludni menjen.
Hirtelen erőteljes késztetést érzett, hogy igyon egy pohárral. De nem a
Joseph-féle szokásos merlot-ból, hanem valami komolyabb whisky-ből.
Tudta, hogy a Lipinski család nem szokott rövidet inni, de azért keresgélt egy
kicsit, hátha kaptak valakitől ajándékba. Mivel semmit sem talált, kiszolgálta
magát, fogta Joseph slusszkulcsát, és kiosont a házból. A célpont a legközelebbi
bár.
Végighajtott a Mamaroneck sugárúton, ahol a legtöbb üzlet volt a környéken,
aztán leparkolta az autót egy parkolóóra mellett, nem messze a Main Streettől.
Hűvös, nedves, kellemetlen éjszaka volt, az utca nem volt forgalmas. Vele
szemben ott volt az egyetlen vidáman kivilágított épület, a Ritz-Carlton hotel, és
ő el is indult felé, gallérját felhajtva az eső miatt.
A bár fent volt, a toronyház negyvenkettedik emeletén, ahol Will elfoglalt
egy fotelt, és élvezte az űrbéli tájat idéző kilátást. Dél felé Manhattant látta, ami
nem volt nagyobb egy ujjánál, gombostűnyi méretű fénypontok úsztak a
sötétségben. A bár nem volt túl forgalmas. Rendelt egy Johnnie Walkert.
Megígérte magának, hogy nem ázik el.
Egy órával és három pohárral később nem volt még részeg, de azért olyan
nagyon józan sem. Valahogy eljutott hozzá, hogy három középkorú nő erősen őt
fixírozza, és hogy a pincérlány borzasztóan figyelmes.
Annyira tipikus. Mindig ez történt vele, és hát szokása szerint ki is használta
ezeket a helyzeteket, de ma éjjel nem volt hangulata a dologhoz.
Tulajdonképpen reménytelen naiv dolog volt azt gondolni, hogy ő majd
aláírja a titoktartási szerződést, és maga mögött hagyja a Könyvtárat anélkül,
hogy foglalkoztatná, amit megtudott, és anélkül, hogy rabszolgájává válna.
Megpróbálta kizárni, élni az életét anélkül, hogy a predesztináció láncára és
vasgolyójára gondolna, és egy ideig még sikerült is a dolog, egészen addig, míg
Spence és Kenyon be nem robogott a városba a buszukon.
És most már benne volt, alig látott ki belőle, és majd megfojtotta a
felismerés, hogy Isabelle és a nagyapja azért kellett, hogy meghaljanak, mert
neki meg kellett látogatnia őket. Spence-nek pedig rá kellett vennie, hogy
utazzon Angliába. És a Doomsday-ügy miatt kellett nyugdíjba mennie.
Shackletonnak meg el kellett lopnia az adatbázist, és el kellett követnie azt a sok
bűnt. És Will a szobatársa kellett hogy legyen. É s kellett, hogy rendelkezzen
atlétikai képességekkel és ésszel, hogy a Harvardra felvegyék. És Will
alkoholőrült apjának össze kellett szednie magát, hogy produkálni tudjon
fogantatása éjjelén. És így tovább, és így tovább.
Ennyi elég is volt ahhoz, hogy megőrüljön az ember, vagy legalábbis inni
kezdjen.
Megállt háromnál, és kifizette a számlát. Elkapta valami késztetés, hogy
visszasiessen a házba, és az ágyba kússzon, elég hangosan ahhoz, hogy Nancyt
felébressze, aztán átölelje, megint elmondja, mennyire sajnálja a dolgot, és hogy
mennyire nagyon szereti őt, és talán, ha Nancy is akarja, szeretkezzen vele, és
elnyerje a feloldozást. Visszatrappolt a kocsihoz, és tíz perc múlva már a meleg
és barátságos Lipinski-házban settenkedett.
Leült az ágy szélére, levetkőzött, az esőcseppek a tetőn kopogtak. Philly
békés volt, feküdt a bölcsőjében. Becsúszott a takaró alá, és Nancy combjára
csúsztatta a kezét. Meleg volt és selymes. Kicsit szédelgett.
Hagynia kellett volna aludni, de akarta is. – Nancy? – Nem válaszolt. – Édes!
Kicsit magához szorította, de Nancy nem válaszolt. Aztán még egyszer.
Aztán megrázta. Semmi! Rémülten felült, és felkapcsolta a lámpát. Nancy az
oldalán feküdt, és még a feje feletti lámpa erős fényére sem ébredt fel. Will a
hátára fordította. Alig lélegzett. Az arca piros volt.
Will észlelte, hogy az agya lassan működik, nem azért, mert részeg volt,
olyan lomhaság vett rajta erőt, mint mikor a fogaskerekek kavicsos iszapba
merülnek. Teljes erejéből felordított: – Gáz! – aztán kényszerítette magát, hogy
az ágyból kiugorjon, és mindkét ablakot szélesre tárja.
Áthajolt fia bölcsőjének rácsa fölött, és ölbe kapta. El volt ernyedve, a bőre
mintha fényes műanyagból lenne. – Joseph! – kiáltotta. – Mary!
Phillyt szájon át lélegeztette, miközben lefelé rohant a lépcsőn. A nappaliban
megfogott egy telefont, kivágta a bejárati ajtót, aztán lerakta a gyereket a durva
lábtörlőre. Letérdelt. Miközben mellkasát tágítva levegőt pumpált a fia kis orrán
és száján keresztül, hívta a 911-et.
Aztán kétségbeesett döntést hozott. Otthagyta a babát a lábtörlőn, és
visszaszaladt Nancyért, kiabált neki, ahogy csak a tüdeje bírta, mint aki a
halottakat próbálja felébreszteni.

 Harmincegy

WILL A NEVÉT HALLOTTA. A HANG NAGYON TÁVOLRÓL érkezett.

Vagy közeli suttogás volt? Akármelyik is, felriadt zavarba ejtően könnyű
álmából, és a valóság jelenidejében találta magát: egy napsütéstől ragyogó
kórházi szobában.
Mikor felébredt, hirtelen nem is tudta, ő most akkor páciens vagy látogató, az
ágyban van vagy mellette, valaki a kezét szorongatja vagy ő szorongatja valaki
másét.
Aztán egy szempillantás alatt minden beugrott.
Nancy kezét fogta, aki vérvörös szemébe bámult szánakozó tekintettel, és
vaskos ujjait szorongatta. – Will?
– Hahó. – Majdnem elsírta magát.
Látta Nancy arcán, mennyire össze van zavarodva. Az intenzív osztály
villogó, csipogó gépeit nem nagyon tudta hova rakni.
– Kórházba kerültél – mondta neki Will. – Rendbe fogsz jönni.
– Mi történt? – kérdezte Nancy rekedten. Alig pár órája húzták ki a
lélegeztetéshez szükséges csövet a gégéjéből.
– Szén-monoxid.
Nancy őrülten megrémült. – Hol van Philly?
Will szorosan megfogta a kezét. – Rendben van. Gyorsan túl volt rajta.
Egy igazi kis harcos. Egy másik szárnyban van, a gyerekosztályon.
Folyamatosan rohangáltam oda-vissza.
Aztán: – És hol vau anyu és apu?
Will megszorította a kezét. – Sajnálom, édesem. Ők nem ébredtek fel.

A rendőrfőkapitány és a tűzoltóparancsnok személyesen zaklatták Willt

kérdéseikkel egész éjszaka. Sarokba szorították a kórházi folyosókon. Kicibálták
Nancy szobájából, rajtaütöttek kávézás közben. A fúvóventilátor motorjában
kikötöttek egy elektromos vezetéket, a kazán pedig halálos mennyiségű szén-
monoxidot kezdett termelni. A biztonsági kapcsolót is tönkretették. Mindezeken
túl a Lipinski-házban még szén- dioxid-érzékelő sem volt. Szándékosságról volt
szó, nem vitás, és Will biztos volt benne a nagy kérdezősködés közepette, hogy
őt is a megfigyeltek listájára vették, míg fel nem fedeztek egy feltört zárat a
pincelejáraton. Akkor hitték el, hogy Will inkább áldozat, mint gyanúsított.
A tény, hogy Will korábban az FBI-nál dolgozott, és hogy Nancy aktív
állományban volt, nem mentesítette őket, és kora délutánra az FBI manhattani
irodája már majdnem teljesen kitúrta a helyieket, és átvette a nyomozás
irányítását. Will régi kollégái ott köröztek nagy óvatosan, a megfelelő pillanatra
vártak, hogy vallatóra foghassák.
Akkor csaptak le rá, mikor éppen egyik ingázását végezte felesége és fia
között. Nem volt nagyon meglepve, hogy Sue Sanchezt látja közeledni, magas
sarkúja ott kopogott a kőpadlón. Végül is Nancy tanácsadója és felettese volt.
Másrészt viszont undorral töltötte el, mikor meglátta, hogy John Mueller is vele
van.
Will és Sanchez kapcsolata mindig is a kölcsönös bizalmatlanságon és
ellenségességen alapult. Évekkel korábban még Will volt Sue felettese.
Saját bevallása szerint Will harmatgyenge főnök volt, és Sue mindig is biztos
volt benne, hogy jobban el tudná látni a feladatokat, mint ő. Kapott is egy
lehetőséget, mikor Willt lejjebb lökdöstek a ranglétrán, amiért „nem megfelelő
kapcsolatba” került egy másik vezető ügyintézőjével.
Egy pénteki napon még Sue jelentett neki, aztán hétfőre a szerepek
megváltoztak. Az új felállás olyan volt, mint valami rémálom. Will úgy
bosszulta meg a dolgot, hogy játszotta az ostobát, és közben felvette a passzív-
agresszív szerepét is. Ha nem állt volna érdekében, hogy kibírja még néhány
évig, hogy teljes nyugdíjat kapjon, biztosan belerúg egyet metaforikusan, de
talán szó szerint is abba a latin-amerikai seggébe.
Sanchez volt a főnöke a Doomsday-ügy idején is, és ő volt az, aki elküldte,
mikor túl közel került Shackletonhoz. Egy egész csapat bábjátékos eszköze volt,
és még mindig meg volt sértve, amiért nem tudta, miért szólították fel, hogy
állítsa félre Willt, és hogy miért rakták jégre a Doomsday-ügyet, mielőtt még
megoldódott volna, valamint miért is kapott Will olyan abszurd módon előnyös
nyugdíjcsomagot.
Bár Will kapcsolata Sue-val elég gyalázatosnak volt mondható, John
Muellerrel még rosszabb volt a helyzet. Mueller túlzottan pedáns volt, kottából
csinált mindent, az a fajta ügynök volt, aki többet tudott a folyamatokról, mint a
végeredményekről. Igazi létramászó volt, aki azon izgult, hogy minél hamarabb
otthagyhassa a terepet, és karrierjét bürokrataként építhesse tovább. Megvetette
Willt fesztelen, szófogadatlan hozzáállásáért, erkölcsi kihágásaiért, az ivásért és
a nőzésért. És egyszerűen beleborzongott, mikor arra gondolt, hogy Nancy
Lipinski, egy fiatal ügynök, akiben benne volt a lehetőség, Piper mellé, a
sötétebbik oldalra állt, és még hozzá is ment ehhez a gazemberhez!
Will részéről Mueller illusztrálta mindazt, amivel baj volt az FBI körül.
 Will dolga az volt, hogy rosszfiúkat állítson félre. Mueller azon dolgozott,
hogy a karrierjét felturbózza. Politikus alkat volt, Willnek viszont nem volt ideje
politizálni.
Mueller volt eredetileg a vezető ügynök a Doomsday-ügynél, és ha nem
bukkan elő hirtelen valami betegsége, ami miatt le kellett mondania a dologról,
Will soha nem kapta volna meg az ügyet. Soha nem dolgozott volna Nancyvel.
Soha nem jött volna össze vele. A Doomsday-ügy megoldódhatott volna.
Események egész sora elkerülhető lett volna, ha Muellernek nem akad meg
valami kis rög az agyában.
Mueller teljesen rendbe jött, és jelenleg Sanchez egyik ölebeként töltötte
életét. Mikor hívást kaptak, hogy Nancy és családja ellen merényletet követtek
el, Sue első dolga volt, hogy Muellerhez menjen, aki aztán elhozta White
Plainsig.
Egy üres váróteremben Sanchez megkérdezte Willt, hogy van, és részvétet
nyilvánított. Mueller megvárta, míg a rövid, emberi beszélgetés véget ér, aztán
keményen lecsapott a dolog kellemetlenebbik oldalára.
– A rendőrségi jelentésben az áll, hogy másfél órára elhagytad a házat.
– Tökéletesen sikerült elolvasnod a jelentést, John.
– Egy bárban ittál.
– Tapasztalataim szerint egy bár igen alkalmas arra, hogy italt kapjon az
ember.
– Nem találtál italt a házban?
– Az apósom nagyszerű ember volt, de csak bort ivott. Whiskeyre támadt
kedvem.
– Elég alkalmatlan időszak volt ez arra, hogy elhagyd a házat, nem
gondolod?
Will lépett előre kettőt, megfogta a zakója hajtókáit, és egy puffanással
nekinyomta a nála kisebb fickót a falnak. Kísértést érzett, hogy egyik kezével
tartva, a másikat ökölbe szorítva szétüsse a fejét. Ahogy Mueller felfelé nyomta
a karját, hogy kiszabaduljon a szorításából, Sanchez elkiáltotta magát, hogy
álljanak le.
Will otthagyta, és hátat fordított neki ziháló mellkassal, a dühtől összeszűkült
pupillákkal. Mueller leporolta a kabátját, és önelégülten rávigyorgott Willre,
mintha azt mondta volna, ezzel még nincs vége.
– Will, szerinted mi történt tegnap éjjel? – kérdezte Sanchez kimérten.
– Valaki erőszakkal behatolt a házba, amíg vacsorázni voltunk. Megberhelték
a kazánt. Ha nem mentem volna el otthonról, jelenleg három ember lenne
kómában.
– Kómában? – kérdezte Mueller. – Miért, nem haltak volna meg?
Will nem vett róla tudomást, mintha ott se lett volna.
– Szerinted ki volt a célpont? Te? Nancy? A szülei?
– A szülei ártatlan kívülállók voltak.
– Oké – mondta Sanchez türelmesen –, akkor te vagy Nancy?
– Én.
– Ki áll a dolog mögött? Mi a motiváció?
Will most Sanchezhez beszélt. – Biztosan nem ezt akartad hallani, Sue, de ez
még mindig a Doomsday-üggyel van összefüggésben.
Sue hunyorogni kezdett. – Te miről beszélsz, Will?
– Azt az ügyet soha nem zártuk le.
– Azt akarod mondani, hogy a Doomsday-gyilkos visszatért?
– Nem ezt mondom. Csak annyit, hogy az ügy soha nem záródott le.
– Ez képtelenség, ez baromság! – ellenkezett Mueller. – Mire alapozod ezt?
– Sue – kezdett bele Will –, te is tudod, hogy az ügynek csúnya vége lett.
Tudod, hogy engem hidegre tettek. És hogy nyugdíjba küldtek. Azt is tudod,
hogy nem tehettél fel kérdéseket. Igaz?
– Igaz – egyezett bele halkan.
– Ez a dolog annyi fizetési kategóriával feljebb történik, hogy ha tudnád, csak
pörögnél, mint a búgócsiga. Amit tudok, azt egy szövetségi titoktartási
nyilatkozattal védték le, amit csak elnöki engedéllyel lehet semmisnek
nyilvánítani. Csak annyit mondok, hogy olyan emberek vannak odakint, akik
készek megölni, csak hogy bizonyos dolgokat megkaparintsanak tőlem. A ti
kezetek meg van kötve. Nem tudtok segíteni nekem.
– De mi az FBI vagyunk, Will! – kiáltott fel Sue.
– Akik üldöznek, ugyanazon az oldalon vannak, mint az FBI. Többet nem
mondhatok.
Mueller felhorkant. – Ez a legnagyobb lelki nyugalommal kiagyalt baromság,
amit valaha is hallottam. Azt akarod bemesélni nekünk, hogy valami odafentről
irányított titokzatos baromság miatt nem nyomozhatunk az ügyben? Ne csináld
már!
Will válaszolt: – Megyek, megnézem a fiamat. Ti, srácok meg baromira azt
csináltok, amit csak akartok. Sok szerencsét.
Az ápolók egyedül hagyták Willt a rácsos ágyban fekvő Phillippel az intenzív
osztályon. A lélegeztetőt lekapcsolták róla, és Philly színe kezdett visszatérni.
Éppen aludt. Kis kezét összeszorította, mintha utána nyúlt volna valaminek
álmában.
Will kezdett kifújni, dőlt belőle a gőz, mint valami kuktából. Erőt vett magán,
hogy koncentrálni tudjon. Nem volt idő a fáradtságra. Nem adhatott helyet a
szomorúságnak. És arra esély sem volt, hogy a félelem megkösse a kezét. Teljes
erejéből egyetlen érzelmére koncentrált, ami úgy gondolta, megfelelő eszköze
lehet az ellenállásnak: a dühére.
Abban biztos volt, hogy Malcolm Frazier és a talpnyalói odakint voltak,
lehet, hogy valahol a közelben. A megfigyelők rendelkeztek egy komoly
eszközzel: ismerték a halálozási időpontokat, de ennél messzebbre nem nagyon
láttak. Tudták, hogy megölhetik Nancy szüleit. És remélték, hogy őt majd a
családjával együtt a kóma állapotába juttatják. De nem jött össze nekik. Most
Willnél volt az irányítás. Nem volt szüksége a rendőrség vagy az FBI
segítségére. A saját erejére volt szüksége. Érezte a Glockot az övében, csöve
fájdalmasan a combjába fúródott. Frazier képzeletbeli alakjával kötötte össze a
fájdalmat.
Úton vagyok feléd, gondolta. Úton vagyok.

A Kennedy reptéren DeCorso kinyitotta Frazier autójának hátsó ajtaját, és

becsúszott a főnöke mögé. Egyikük sem szólalt meg. Frazier feszült állkapcsa
mindent elárult – nem volt elégedett. A telefonja forró volt a folyamatos
beszélgetésektől.
A diplomáciai mentesség, amit DeCorso ütőkártyaként felhasznált, elég
komoly, óceánokon átnyúló pusztítást végzett. A külügyminisztériumnak
fogalma sem volt róla, ki az a DeCorso, vagy hogy a védelmi minisztérium miért
avatkozott közbe az érdekében. A brit hírszerzők őrülten próbáltak kiszedni a
CIA-hoz tartozó kollégáikból valami információt DeCorso személyét illetően. A
politika labdáját egyre feljebb rugdosták a hatalmi ranglétrán, míg végül az
amerikai külügyminiszter kénytelen volt hagyni, hogy sarokba szorítsa brit
kollégája.
DeCorsót kiengedték a börtönből. A brit kormány nem tehetett mást,
átengedte DeCorsót az amerikai nagykövetség küldöttségének. A Stansted
repülőtérre szállították, ahol felszállt az amerikai külügyminiszter magángépére,
egy Gulfstream V-re, így a gyújtogatással egybekötött gyilkosság ügye
tulajdonképpen le is zárult.
DeCorso végül nem bírta tovább, és elnézést kért.
– Hogy találtak meg? – hörögte Frazier.
– Valaki bediktálta a bérelt autó rendszámát.
 – Ki kellett volna cserélned.
– Benyújtom a felmondásom.
– Nekem senki nem nyújt be semmit. Ha majd úgy döntök, hogy kirúglak,
fogok szólni.
– Elfogta Pipert?
– Múlt éjjel megpróbáltuk. Szén-dioxiddal a Lipinski-házban. Akkor
mentünk be szerelni, mikor a vendéglőben voltak.
– Tegnap volt a haláluk napja, ugye?
– Igen. Mi csak eszköze voltunk a dolognak. Piper elment otthonról, és mikor
visszament, riadót fújt. A felesége és a fia fel fognak épülni.
Esélyünk sem volt rá, hogy megszerezzük, bármit is talált Angliában.
Annyit tudunk, hogy mostanra akár át is adhatta az anyagot Spence-nek.
– Hol van Spence?
– Nem tudjuk. Talán épp most utazik vissza Vegasba. Keressük.
– Szarba – sziszegett DeCorso a fogai között.
– Ja.
– Mi a terv?
– Piper White Plainsben van, a kórházban. A hely tele van az FBI embereivel.
Figyeljük a helyszínt, és mikor elhagyja az épületet, lecsapunk rá.
– Biztos, hogy nem akar hidegre tenni?
Frazier tudott valamit, amit DeCorso nem. A fickó két nap múlva halott lesz.
Semmi értelme nem volt kitöltögetni azt a nagy rakás papírt. – Nincs rá szükség.
DeCorso megköszönte, aztán a kórházhoz vezető út további részén meg sem
szólalt.

Késő délután lett, mire Nancy újra felébredt. Átvitték az intenzívről egy saját
szobába. Will nem volt az ágya mellett, és kezdett pánikba esni.
Megnyomta a nővérhívó csengőt, a nővér azt mondta, valószínűleg a
gyerekosztályon van a babával. Néhány perccel később visszatér és kitárta az
ajtót.
Nancy éppen a szemét dörzsölgette.
– Hol vannak? Anya és apa?
– A Ballard-Durandban.
Nancy bólintott. Ezt a temetőt választották ki már jó előre. Joseph mindig
mindent megtervezett.
– Mindent elrendeztünk holnapra, ha végig tudod most csinálni. De el is
halaszthatjuk egy nappal.
 – Nem, készen fogok állni. Szükségem van egy ruhára.
Nancy nagyon szomorú volt. Könnyes, ovális szemekkel nézett.
– Laura elintézi. Greggel elmentek vásárolni.
– Hogy van Philly?
– Most viszik el az osztályról. Remekül van. A hegyet is megenné kenyérrel.
– Mikor láthatom?
– Valamikor ma este biztosan.
A következő kérdés meglepte Willt. – És te hogy vagy? – Tényleg érdekli?
– Próbálom uralni a helyzetet – mondta mogorva arccal.
– Gondolkoztam a dolgainkról – mondta Nancy.
Will számított erre, visszatartotta a lélegzetét. Nancy azt akarja, hogy tűnjön
el az életéből. A helyzet az, hogy már kopogtatnia sem kellett volna nála, csak
bemaszatolt mindent. Ő és Phillip jobban boldogulnának nélküle. Egy bárban ült
és ivott, míg őket gáztámadás érte. És már meg is csalta. Ki merné állítani, hogy
nem lenne képes újra megtenni?
– Anya és apa nagyon szerették egymást. – Nancyt a sírás fojtogatta,
miközben beszélt, alsó ajka önkéntelenül remegett. – Együtt mentek aludni,
ahogy negyvenhárom éve minden egyes éjszaka tették. Békésen haltak meg az
ágyukban. Soha nem gyengélkedtek. Soha nem voltak betegek. Eljött a napjuk.
És ez a nap mindig is az övék volt már. Én is azt akarom, hogy ez történjen
velem, mikor eljön a napja. A karjaidban akarok elaludni egy éjjel, hogy aztán
soha többé ne ébredjek fel.
Will áthajolt az ágy szélén, és olyan erősen megölelte, hogy Nancy alig
kapott levegőt. Aztán enyhített a szorításán, ami olyan volt, mintha egy
óriáskígyó tekeredett volna Nancyre, és hálából csókot nyomott a homlokára.
– Csinálnunk kell valamit, Will – mondta Nancy.
– Tudom.
– El kell kapnunk azokat az állatokat. Térdre akarom kényszeríteni őket.

Will nem használhatta a mobilját, mert rögtön lecsaptak rá a nővérek. Inkább

lement az előtérbe. A telefon névlistáján egyetlen szám volt. Tárcsázta.
Valaki nagy szuszogva beleszólt: – Halló?
– Will Piper vagyok.
– Örülök, hogy hívsz. Hogy vagy, Will?
– A megfigyelők megpróbáltak kinyírni minket tegnap éjjel. A feleségem
szüleit meg is ölték.
Egy pillanatnyi csend után Spence megszólalt: – Nagyon sajnálom.
 Nektek nem esett bántódásotok?
– A feleségemnek és a fiamnak igen, de rendbe fognak jönni.
– Megnyugtató, hogy ezt hallom. Segíthetek valamiben?
– Lehet, hogy igen. Döntést hoztam. Odaadom az adatbázist.

Aznap éjjel Will a fia kórházi szobájában aludt, egy székben. Mindent
előkészített másnapra, semmi más dolga nem volt, mint hogy engedélyezzen
magának egy kis regeneráló alvást. Ebben még a nővérek sem zavarták, akik két-
három óránként végigmentek a termen, hogy az életjeleket ellenőrizzék.
Reggel Phillip hangjára ébredt, aki boldogan gőgicsélt és egy plüssállattal
játszott. Will ezt az optimista felütést használta fel, hogy előkészítse magát
lelkileg az előtte álló nap görcsös nehézségeire.
Összerezzent, mikor újabb nővért hallott bejönni a szobába, de mégsem
nővér volt, Laura és Greg érkezett. Washingtonból vezettek el idáig, és
fantasztikusan sokat segítettek a dolog logisztikai részében. A Lipinski család
nagyon népszerű volt, a temetési szertartáson rengeteg gyászoló lesz. Mivel
kiszivárgott a híre, hogy valaki hozzányúlt a kazánhoz, valószínűleg a média is
érdeklődni fog az esemény iránt, egy egész sereg New York-i újságíróra lehetett
számítani. Néhány utolsó részletet még meg kellett beszélni a pappal és a temető
fenntartóival. Laurát eléggé lelassította már a terhessége, de Greg magára vette a
családi ügyek egyeztetésének feladatát, amiért Will hálás is volt.
– Tudtál aludni valamennyit? – kérdezte a lánya.
– Nem sokat. Nézzétek, milyen jó bőrben van.
Greg Phillipre pillantott, próbálgatta az apaszerepet. – Helló, pajti!
Will felállt, odament a veje mellé, és a vállára tette a kezét. Ez volt az első
alkalom, hogy a kézfogáson kívül bármilyen fizikai kontaktust teremtett vele. –
Nagyon sokat segítettél, köszönöm.
– Nem probléma – mondta Greg kicsit zavartan.
– Meg fogom találni a módját, hogy ezt viszonozzam.

Will magára öltötte a biztonságért felelős vezető szerepkörét, aztán a

kávézóban reggelizés közben aprólékosan megtervezte a koreográfiát. A lényeg,
hogy mindig a közönség szeme előtt kell lenniük, a tömeg közepén. Frazier
mindent látott, de nem foghatta el őket a tömeg közepén.
A részletekre nagyon kellett figyelni. Mindennek tökéletesen kellett
passzolnia, különben egy nagyon mély gödör fenekén találják magukat.
Mikor a felesége szobájába lépett, Nancyn már az új fekete ruhája volt, ott
állt a mosdóban a tükör előtt. Igyekezett szárazon tartani az arcát, amíg sminkelt.
Egy régi FBI-os barát megállt a lakásuk előtt idefelé jövet, és elhozta Will egyik
sötét öltönyét. Nem voltak ilyen elegánsak az esküvőjük óta. Will Nancy
törékeny hátára tette a kezét.
– Jól nézel ki – mondta Nancy.
– Te is.
– Nem tudom, képes vagyok-e végigcsinálni – mondta elcsukló hangon.
– Minden lépésnél ott leszek melletted – válaszolta Will.
Megérkezett a Ballard-Durand limuzinja, ott vette fel őket a kórház
bejáratánál. Az elbocsátási szabályzat miatt Nancyt egy kerekes székben tolták
ki egészen a járdaszegélyig. Phillipet magához szorítva lépett be a Cadillacbe.
Will szemmel tartotta a kocsibehajtó környékét, mintha most is dolgozna, és egy
tanút kellene biztosítania. Egy egész csapat ügynök kísérte a limuzint a New
York-i irodából, mintha valami magas méltóságoknak kijáró titkosszolgálati
biztosítást kaptak volna.
Ahogy a limuzin elindult, Frazier lerakta a távcsövet, és azt morogta
DeCorsónak, Piper burokkal védi magát. Messziről követték őket, és nem sokkal
később le is parkoltak a Maple sugárúton, ahonnan látni lehetett a temető
épületét.
Lipinskiék közvetlen, könnyed emberek voltak, a hitközséghez tartozó
barátaik biztosak lehettek benne, hogy a szertartás tetszene a két érzékeny
elhunytnak is. Miután a pap előadott egy szívet melengető himnuszt a Fájdalmas
Szűzanya szövegéből, közreműködők végtelen sora jelent meg a színen,
bridzspartnerek, az egyházközség tagjai, még a polgármester is kiállt, hogy
megható és humoros anekdotákat adjon elő a két gondoskodó, szerető ember
megrövidített életéről. Az első padban Nancynek folyamatosan ömlöttek a
könnyei, és mikor Phillip már túl hangos volt, Laura sétálgatott vele a sorok
között a bejáratig és vissza, míg el nem csendesedett. Will feszült volt, készen
állt mindenre, a nyakát nyújtogatta, végigpásztázta a zsúfolt termet a szemével.
Abban kételkedett, hogy ide is bejönnének közéjük, de persze soha nem lehetett
tudni.

Az Mt. Calvary temető White Plains északi részén volt, néhány mérföldnyire
Lipinskiék házától, a Westchester Community College mellett közvetlenül.
Joseph mindig is szerette ezt a békés környéket, és a maga módszeres
elgondolása szerint vásárolt is itt egy családi temetkezési helyet olyan harminc
évvel ezelőtt. És most itt várt rá, a sötétbarna földet épp most húzták vissza a két
egymás melletti sírba. Az a fajta csípős, őszi reggel volt, mikor a nap gyengén és
laposan süt, száraz levelek ropogtak a gyászolók lábai alatt, ahogy átvágtak a
gyepen.
Frazier egy szervizútról figyelte a sír mellett összegyűlt társaságot a
távcsövén keresztül, olyan négyszáz méter távolságból. Már meg volt a terve.
Követik a gyászoló menetet a Lipinski-házig. Tudták, hogy ott fogják tartani a
tort, mert a Groom-tavi Hadműveleti Központból betörtek a temető szerverére,
hogy megszerezzék a temetés részleteit, és hogy milyen címre kell vinnie őket a
limuzinnak. Estig akartak várni, mikor Will és Nancy egyedül maradnak majd a
fiukkal. Akkor aztán behatolnak, és lekapcsolják Willt, annyi erőszakot vetve
latba az akció során, amennyire csak szükség van. Át fogják vizsgálni a házat,
hogy megtalálják, amit Cantwell Hallból elhozott. Miután Willt elrejtették, újabb
instrukciókért fordulnak a Pentagonhoz. Az emberei egyetértettek abban, hogy
két rajtaütés ugyanazon a házon, két egymást követő éjszakán magában hordoz
valamiféle meglepetésjelleget.
Amíg a pap a szertartást vezette a sír mellett, Frazier és csapata szendvicseket
majszolt. Mikor Nancy egy marék földet dobott szülei koporsójára, a
megfigyelők nagy szénsavas vizes palackokból frissítették magukat.
Ahogy a szertartás véget ért, Frazier még mindig közelről vizsgálta a dolgot.
Rengeteg gyászoló vette körbe Willt és Nancyt, Frazier egy időre el is vesztette
őket a sötétkék és fekete kabátok tengerében. A limuzinra irányította figyelmét,
amit a gyászolók előtt parkoltak le, és ahogy meglátott egy férfit és egy nőt,
ahogy karjukon gyerekkel beszállnak, szólt a sofőrnek, hogy indítson.
A temetési menet visszakígyózott a Lipinski-házhoz. Az Anthony utca rövid,
sok fával szegélyezett kis zsákutca volt. Lehetetlen lett volna ott parkolniuk
anélkül, hogy észrevették volna őket, úgyhogy felvették a North Streeten
kiszemelt pozíciójukat, aztán türelmesen várták a délutáni szürkületben, hogy a
látogatók elhagyják a házat.

A Ballard-Durand halottaskocsi, egy fekete Landau állt meg a westchesteri

magánrepülőtér terminálja előtt. A fekete öltönyös sofőr kiugrott, és körülnézett,
mielőtt a hátsó ajtót kinyitotta volna. – Rendben vagyunk – mondta.
Először Will szállt ki, kisegítette Nancyt és Phillyt, aztán bekísérte őket a
váróterembe. Will visszajött, adott némi borravalót a sofőrnek, és kivette a
csomagokat. – Maga nem járt erre még soha, érti, amit mondok?!
A sofőr megemelte a kalapját, és elszáguldott.
A váróteremben Will rögtön észrevett egy közepes termetű, kemény
felépítésű férfit, rövidre vágott, ősz hajjal, farmerban, bőrből készült
bomberdzsekiben. A fickó leengedte karba tett kezét, felhajtotta a kabátzsebe
fülét, és a zsebébe nyúlt. Will a kezére koncentrált. A fickó kivett egy
névjegykártyát, és megmutatta:
Dane P. Bentley, 2027 Club
– Maga bizonyára Will. Maga pedig Nancy. Na, és ki ez a kisember?
Nancy Dane kedves, ősz borostával borított arcára pillantott. – Phillipnek
hívják.
– Fogadják részvétem, barátaim. A repülőjük tele van tankolva, készen áll az
indulásra.

Frazier egész délután várt, végül már alig járt autó a Lipinski-ház környékén.
Késő délután megpillantotta Laura Pipert és férjét, ahogy taxival elhagyják a
terepet. Sötétedéskor behajtottak az Anthony utcába, hogy gyorsan
végighajtsanak rajta. Csak Joseph autója állt a kocsibehajtón.
Mind a két emeleten égtek a lámpák. Úgy döntött, ad még egy órát a
dolognak, hogy biztos lehessen benne, nem lesznek késői vendégek.
A megjelölt időpontban ő és az emberei behajtottak a kocsibeállóra, és
szétváltak, ketten-ketten alkottak csapatot. DeCorsót beküldte a pincejáraton, ő
pedig személyesen lökte be vállal a teraszajtót. Ki volt biztosítva a fegyvere, a
hangtompító csövétől a fegyvere hosszúnak és veszélyesnek tűnt. Örült, hogy
végre nem kell a seggén ülnie, hogy akcióba léphet. Fel volt készülve rá, sőt,
izgatottan várta, hogy valami erőszakos szituációba kerüljön. Alig várta, hogy
részese lehessen az örömnek mikor halántékon vágja Pipert a pisztolyával. Ki
fogja teríteni a rohadékot.
Amire viszont nem volt felkészülve, és ami miatt ordítva káromkodni
kezdett, az az üresen kongó ház volt egy Phillip méretű babával a nappali
kanapéján, ahol Laura Piper hagyta.

 Harminckettő

DANE BENTLEY EGY HÚSZÉVES BEECHCRAFT BARON 58-ast

vezetett, egy sportos kis kétmotoros repülőgépet, ami 200 csomós sebességre
volt képes, és majdnem ezerötszáz mérföldet tudott megtenni egyszerre. Alig
volt olyan szeglete az Egyesült Államoknak, ahol ne szállt volna le vele, és
semminek nem örült jobban, mint mikor oka támadt egy komoly kis repülésre.
Amikor öreg barátja, Henry Spence telefonált, és a 2027 Clubra hivatkozott,
majd közölte vele, hogy állja az üzemanyagköltséget, Dane már be is pattant egy
‘65-ös Mustang kormánya mögé, és a Beverly Muni reptér hangárjához vezetett
Massachusetts szaggatott partvidékén.
Útközben hangüzenetet hagyott barátnőjének, akivel együtt lakott, és közölte
vele, hogy néhány napig távol lesz, aztán egy másik hangüzenetet is hagyott egy
fiatalabb hölgynek, akivel még találkozgatott. Dane hatvanas éveinek elején járt.
A távolban, olyan tizenöt tengeri mérföldre észak felé a késő délutáni nap ott
csillogott a hosszú, erősen tagolt, mély vizű Winnipesaukee-tó felett, amit
kétszáz, fenyőktől borzas sziget pöttyözött be. Dane elfojtotta magában
idegenvezetői hajlamait, és nem mutogatta meg, miről is van szó.
Három utasa ott ült mögötte, hallhatóan el is aludtak egymással szemben
elhelyezett piros bőrüléseikben. Inkább beszélgetni kezdett a Laconia reptér
tornyával, és néhány perccel később már a tó fölé ereszkedett, a kifutó felé véve
az irányt.
Jim Zeckendorf otthagyott egy autót Willnck a reptér előtt, a kulcsai egy
borítékban a repülőtéri információs pultnál. Will bepakolta a családot a SUV-ba,
és a ház felé indult, Dane-t pedig ott hagyta, hogy ellenőrizze az időjárást,
készítsen elő egy repülési tervet, és hogy aludjon egy kicsit a pilóták
várótermében.
Egy tízmérföldes, egyenes szakasz vezetett a 11-es úton a tó körül sorakozó
kisvárosok egyikéig, Alton Bayig. Will járt már itt pár évvel ezelőtt egy
horgászós-iszogatós hétvége alkalmából. Eszébe jutott, hogy rá volt akaszkodva
valami barátnő, de ha az életébe kerülne, se tudná felidézni, melyik is volt az.
Olyan időszak volt, mikor a nők ki-be röpködtek az ajtaján, ráadásul elég nagy
tempóban; ködös emlékek ezek.
Will csak arra emlékezett, hogy Zeckendorf, aki azon a hétvégén a felesége
nélkül érkezett, jobban érdeklődött barátnője iránt, mint ő maga.
Zeckendorf kettes számú háza egy nagypénzű bostoni ügyfél igényeit is
kielégítette valaha. Egy kétszáz négyzetméteres Adirondack faházról volt szó,
ami egy sziklás hegytetőn állt Alton Bay vizei felett. Nancy túl fáradt volt ahhoz,
hogy értékelni tudja a rusztikus, levegős, boltozatos kialakítású nappalit, ami egy
nyitott, gránitlapokkal fedett konyhába vezetett. Egy boldogabb napon
szálldosott volna szobáról szobára, mint valami méhecske a lóherével borított
rétek fölött, de most nem ért el hozzá a hely nagyszerűsége. Sötét volt, és a tóra
néző ablakokon át nyírfák és fenyők hajladoztak a szélben, a szürkésfekete vizek
pedig a tengert idézték, ritmusosan, újra és újra a kőből készült hullámtörő
gátnak csapódtak.
Nancy rögtön a nagyobbik hálószoba felé vette az irányt, hogy Phillyt
tisztába tegye, és levegye a gyászruháját.
Will körbe-körbemászkált a házban, ellenőrizte a dolgokat. Zeck felesége
elutazott idáig Bostonból, feltöltötte a hűtőt és a kamrát eleséggel, babaételekkel
és pelenkásdobozokkal. Tiszta törülközők mindenhol. A termosztátok beállítva.
A garázsban autó kulcsokkal. Még egy vadonatúj összecsukható járóka is volt a
hálószobában, és egy magas szék a konyhában, amin még az árcédula is ott volt.
Zeckendorfék hihetetlenek voltak.
Kivette Nancy szolgálati fegyverét a tokjából, ellenőrizte a tárat, és hogy ki
van-e biztosítva, aztán látható helyre, az éjjeliszekrényére rakta egy kártyás
telefon mellé.
A baba tiszta lett, Nancy pedig kényelmes farmernadrágba és pólóba bújt.
Will mellkasához szorította Phillipet, aztán kipillantott az ablakon, míg Nancy a
konyhában pakolászott. Banális, háztartási dolgokról beszéltek, mintha az elmúlt
két nap meg sem történt volna, de jól is volt így, kaptak egy kis szünetet mind a
ketten. Will megvárta, míg Nancy előkészül az etetésre, aztán berakta a
tekergőző Phillipet a székébe.
Nancyt hosszan megölelte, és csak azért engedett a szorításon, hogy két
könnycseppet letöröljön az arcáról a hüvelykujjával.
– Minden egyes lépésemről értesíteni foglak – mondta.
– Azt ajánlom is. A társad vagyok, ugye emlékszel?
– Emlékszem. Ahogy a régi szép időkben. Újra szolgálatban.
– A tervünk kitűnő. Működnie kell – mondta lelkesen Nancy.
– Veletek rendben lesznek a dolgok? – kérdezte Will.
– Igen is és nem is. – De aztán mintha megtört volna a magabiztossága.
– Félek.
– Itt nem találnak rád.
– Nem magam miatt, miattad.
 – Tudok magamra vigyázni.
Nancy erre megszorongatta. – Legalábbis annak idején tudtál. De most már
öreg, nyugdíjas fószer vagy.
Will megvonta a vállát. – Tapasztalat versus fiatalság. Te választasz.
Nancy erre szájon csókolta, aztán finoman odébb tolta. – Téged választalak.

Már félig besötétedett, mikor Dane felszállt. Végigsiklott a tó felett, aztán

elegáns kanyarral nyugat felé fordult. Ahogy beállt menetirányba, és a repülő
felvette a megfelelő repülési magasságot körülbelül 550 méter magasan, Willhez
fordult, akit úgy kellett bekanalazni a másodpilóta székébe, és rákezdett.
Kikészítette, hogy ilyen sokáig csendben kellett maradnia. Nem sokan voltak a
világon, akik beszédesebbek, társaságkedvelőbbek lettek volna Dane Bentleynél.
A következő tizennyolc órára pedig sikerült foglyul ejtenie valakit, aki kénytelen
volt végighallgatni.
Az első szakasz Clevelandig vezetett, ami olyan ezer kilométernyi távolság.
Mire olyan négy és fél órával később megérkeztek, hogy tankoljanak, kinyújtsák
a lábaikat, harapjanak valamit az automatákból és elvégezzék a dolgukat, Will
már elég sokat tudott a pilótáról.
Mikor Dane főiskolás korában úgy döntött, a hadsereghez szegődik, már
akkor valószínű volt, hogy a haditengerészetnél fog kikötni. A vízen nőtt fel,
Gloucesterben, Massachusetts államban, ahol családja halászattal foglalkozó
céget vezetett, apja és nagyapja pedig szintén a haditengerészetnél szolgáltak
korábban. A legtöbb osztálytársától eltérően a vietnami sorozás neki nem
jelentett problémát, hiszen lelkes önkéntes volt, aki felgyülemlett energiáját arra
használta, hogy felhajózzon a Tonkini-öbölben, és szétlőjjön valami méretes
hadianyagraktárat.
Második útjának ’nam volt a célpontja, ahol jelentkezett a haditengerészet
hírszerzéséhez, kiképzést kapott hadműveleti és kommunikációs területen, aztán
ezt a bevetést a Mekongon töltötte, fel-le mászkálva a folyón Swift típusú parti
őrhajók legénységeivel, a vietcongok állomásai után kutatva. Mikor a háború
véget ért, meggyőzték, hogy maradjon a Haditengerészet Hírszerző Osztályán,
annak is Marylandben található központjánál, magas prémiumért. Itt piti
hivatalnok lett belőle a Hadműveleti Központnál.
Jóképű férfi volt, a nők kedvence, nem nagyon passzolt a külvárosi, katonák
lakta területhez, hol leginkább házas férfiak éltek családjaikkal.
Megpróbált addig ügyeskedni, míg kinevezik, és a hadtesthez kerül, vagy
hagyja az egészet, és visszatér a családi vállalkozáshoz. Csak azt nem tudta,
hogy a Maritime Hadműveleti Központ az 51-es körzet újoncainak szolgált
ugródeszkául. A Groom-tó mellett dolgozó megfigyelők legalább fele érintette
Marylandét karrierjének bizonyos pontján.
Mint mindenki, akit csak az 51-es körzet bekebelezett, Dane-t is megfertőzte
a nevadai sivatag mindentől elzárt, ultratitkos haditengerészeti bázisa. Mikor
átment a végső biztonsági ellenőrzésen, és megismerte a bázis küldetését, úgy
érezte, ez a legkirályabb dolog, amit valaha is hallott.
De ő azért mégiscsak az a fajta ember volt, aki az akciókat szerette, és aki
akciókra reakciókkal válaszol. Soha nem volt még egyetlen mélyebb gondolat
sem a fejében, és nem tervezte, hogy majd töprengeni kezd az univerzum
titkairól a köldökét bámulva. A bőséges juttatások és a Las Vegas-i életmód meg
is győzték arról, hogy jól döntött.
Will megütközött rajta, hogy a fickó, aki most éppen segít kicselezni a
megfigyelőket, valaha maga is közülük való volt. Eleinte még gyanakodott is, de
meg kellett bíznia saját emberismeretében. Dane őszintesége és a ravaszkodás
teljes hiánya végül meggyőzték arról, hogy nem veszélyes a fickó. Egyébként
meg mi más választása lehetett volna? Kiugrik ejtőernyő nélkül?
Dane-nek köszönhetően betekintést nyerhetett a megfigyelők agyi
felépítésébe. Harmincéves karrierje alatt majdnem minden lehetséges feladatot
elvégzett, a fémdetektorok kezelésének mindennapos tevékenységétől az olyan
ellenőrzésekig, amit azoknál a munkatársaknál kellett végbevinni, akik gyanúba
keveredtek, amiért feltehetően engedély nélkül kerestek ki halálozási
időpontokat családtagok vagy barátok számára, vagy más módon veszélyeztették
a küldetés egységét. Elég merev kis katonai szervezet voltak, akiket arra
biztattak, tartsák a távolságot, hagyják otthon humorérzéküket, és bánjanak
körülbelül ugyanazon a fenyegető módon a személyzettel, mint a börtönőrök a
fegyencekkel.
De Dane túl barátságos volt a vezetőség mércéjéhez képest, évenkénti
értékelésekor így folyton azt a javaslatot kapta, legyen tartózkodóbb, és hagyjon
fel a haverkodással. Henry Spence és Dane egy szombati napon találkoztak
először a munkahelyükön kívül, pont ugyanannál a benzinkútnál tankoltak, és
végül a Sands Casinóban kötöttek ki egy italra.
Dane mindent tudott Spence-ről. A megfigyelőknek azt mondták, a fickó
igazi nagyágyú, volt CIA-ügynök, akkora aggyal, mint egy görögdinnye. A két
fickó poláris ellentéte volt egymásnak, agy versus izom, de volt a fizikában
olyan kapcsolat, ami ehhez hasonló mágneses tulajdonságokon alapult. Spence
Princetonban végzett, szerette a vidéki klubházakat, a felesége pedig előkelő
körökben forgott. Dane sörivó volt, Massachusetts egy városkájából, aki
szeretett emberekre lövöldözni és táncoslányokkal randevúzni.
De volt egy közös szenvedélyük, a repülés. Spence boldog tulajdonosa volt
egy felső kategóriás Cessnának, Dane meg szar dobozokat bérelt, és óránként
fizetett. Ahogy komolyabban összebarátkoztak, Spence szabad kezet adott Dane-
nek, bármikor használhatta a gépet. A megfigyelő ezért örökre adósa maradt.
Dane elmesélte Willnek, hogy csak egy éve ment nyugdíjba,
korkedvezménnyel, hatvanévesen. Megtartotta vegasi rezidenciáját a téli
hónapokra, és azt tervezte, hogy a nyarakat Massachusettsben fogja tölteni a
vízen, ahol örökölt egy bungalót. Sikerült előnyös üzletet kötnie, és megvette ezt
a Beechcraftot. Egy év telt el, s tervei valóra váltak, boldog ember volt. Spence
nem sokáig várt vele, hogy felajánlja a 2027 Club tagságát, ő volt az egyetlen
megfigyelő, akivel kivételt tettek. A többiek persze sokáig szörnyülködtek ezen,
de hozzá kellett szokniuk a gondolathoz.
Will észrevette a távolban Cleveland pislákoló fényeit, félig be is töltötték a
szélvédőt, a másik felét az Erie-tó feketesége foglalta el.
– Ismered Malcolm Fraziert, ugye? – kérdezte Will.
– Hát persze, ő volt a főnököm! Attól a perctől kezdve, hogy az első nap
kiszállt a liftből, mindenki tudta, hogy ő lesz itt a nagykutya. Az egy
nyughatatlan seggfej. A saját anyját is feljelentené. Mindenki félt tőle. Mi
végeztük a dolgunkat, de az volt az érzésünk, hogy ő minket figyel meg.
Voltak olyan fickók, akiket azért dobott ki, mert elloptak egy gemkapcsot.
Bármit megtett volna, csak hogy előreléphessen. Egyszer lefülelt valakit,
akkor vették be a csapatba. Valami elemző, aki az amerikai részlegen dolgozott,
kicsempészett egy kis összegöngyölt papírlapot zacskóba csomagolva, arra írta
fel a halálozási időpontokat. Az ínyéhez rejtette, ahogy a papírba csomagolt
dohányt szokás. Nem tudtuk biztosan, mit akart a dologgal, de minden adat Las
Vegas-i lakosokra vonatkozott, és mindegyik akkoriban volt aktuális. A fickó
berúgott, és elkotyogta egy másik fickónak a laborból. Frazier egy infravörös
távcsővel szedte le valami ezer méterről, a csávó épp a Burger King Drive Thru
felé közeledett. Lehet, hogy ő volt az akkori Mark Shackleton.
– Mit tudsz Shackletonról?
– Majdhogynem mindent.
– És mit tudsz rólam?
– Majdhogynem mindent. Kivéve a mostani ugrándozásaidat. Erről majd a
következő tankolás után szeretnék hallani.
Will felhívta gyorsan Nancyt a reptér váróterméből. Rendben volt ő is, a baba
is. Philly már aludt. Will kérte Nancyt, hogy pihenjen egy kicsit. Mást nem
nagyon tudott mondani.
Elkészültek, hogy folytassák az utat, de Dane még átvizsgálta a repülőt, csak
úgy szemmel, egyik kezében egy csésze kávéval, a másikban egy reflektorral.
Miután behúzta a kerekeket, vidáman bejelentette: – Következő megálló Omaha!
Will aludni akart.
Dane beszélgetni.

 Harminchárom

SZÁZMÉRFÖLDNYIRE DÉLRE, KÉTSZER MAGASABBAN és majdnem

háromszor gyorsabban, mint az ő gépük, Malcolm Frazier Learjet gépe ment el
mellettük. Úti célja ugyanaz volt.
Frazier úgy érezte magát, mint valami homokzsák. Lester reakciója olyan
volt, mint a Vezúv második kitörése, mikor meghallotta, hogy Piper megint
kicsúszott a kezükből. Frazier azonnal felajánlotta lemondását, és néhány órán
keresztül úgy tűnt, Lester vagy azon gondolkodik, hogy elfogadja, vagy azon,
hogy egyszerűen kirúgja.
Aztán Lester megfordította a dolgokat, miután a naptárjára pillantott. A
Caracas-esemény húsz napon belül aktuálissá válik. Ha kevesebb mint három
héttel a Segítő Kéz akció előtt lecseréli Fraziert, az olyan, mintha meghúzná a
vészharangot. Abban a pillanatban az az elvi probléma, amit az 51-es körzet
biztonsági rendszerének lehetséges átalakítása jelentett, aktuális problémává
alakult volna. Kénytelen lenne tájékoztatni a nemzetvédelmi minisztert, aki
lehet, hogy saját kezűleg taszigálná be az elnök fehér házi irodájába, hogy
közvetlenül érezhesse dühének erejét.
Még mindig nem tudták, mit talált Piper Angliában, nem tudták, mit akart
Spence a könyvvel, és azt sem, hogy valakinek szándékában áll-e akár csak a
legkisebb mértékben, hogy felfedje a Groom-tó titkát.
Hosszabb távon Fraziernek mennie kellett. Rövid távon viszont jobb volt,
mint holmi cserepados irányító. Lester fogcsikorgatva döntést hozott.
Frazier már hozzászokott a gondolathoz, hogy kirúgják, és mikor Lester
felhívta, hogy meggondolta magát, egy egész palettányi érzelem zúgott át rajta.
Meg is nyugodhatott volna, ha kisétál ebből a zűrzavarból, otthagyja az asztalon
a BlackBerryt, még egyszer utoljára liftbe száll és felmegy a sivatagi bázis
emeletére. Sok szerencsét kíván az ottlévőknek, aztán már meg is szabadult
tőlük. Viszont egy másik, jóval zsigeribb szinten utálta volna az érzést, hogy
vesztesként kell távoznia. Ez lett volna a nagy karrier végállomása? Hogy Will
Piper kibabrál vele? Ezt azért nem gondolta!
Piper mindig mintha egy-két lépéssel előtte járt volna, és ez igazán próbára
tette az önbecsülését. Az biztos, hogy a fickó nem volt az a hétköznapi célpont,
nem véletlen, hogy olyan elismert FBI-ügynök volt annak idején, de azért mégis!
Egyedül volt, kevesebb eszköz állt rendelkezésére, és szembement a Frazier-féle
gépezettel. Az adatbázis szerint, amit ott hurcolászott a zsebében, ennek az
egésznek hamarosan vége lesz, csak még azt nem tudta, hogyan.
Lester adott neki még egy utolsó esélyt, hogy szépítsen. Minden egyes
alkalommal, amikor egy-egy küldetés nem a terv szerint haladt, Frazier egyetlen
dologban bízhatott, ami a helyes irányba tereli… az intellektusában. Azért lett a
biztonságiak vezetője, mert nem csak a tettek, a gondolatok embere is volt
egyben. A legtöbb megfigyelő a katonai rendőrségnél töltött be dicsőséges
szerepet, szabálykövetők voltak, akik mások terveit hajtották végre, ő egy
emelettel feljebb volt ennél, és saját véleménye szerint akár elemző is lehetett
volna, olyan nagyágyú, mint Spence vagy Kenyon, ha valaha is el bírta volna
viselni, hogy asztalhoz kötött papírtologatót faragjanak belőle.
Ezért aztán szövetséget kötött a szerencsével, és az a kis agyi tevékenység is
kapóra jött neki. Volt egy megérzése, úgyhogy a 2027 Club tagjainak összes
mobil– és vonalas telefonját lehallgattatta a központtal, minden nyugdíjast, aki
bármilyen kapcsolatba került Henryvel. Azt gondolta, hogy Spence és Piper
biztonságos vonalakon tartják a kapcsolatot, de legalább volt némi esély, hogy
szélesebb körre is kiterjesztik a társalgást.
A telefonok lehallgatása majdnem egy napig nem hozott eredményt, nagyon
nagy anyagról volt szó. Mikor Frazier végül megkapta, amit várt, éppen White
Plainsben volt, és a következő lépést próbálta kiagyalni. Az audiofájlt a
legnagyobb prioritási szinttel jelölték, Frazier meg is hallgatta a BlackBerryn.

– Dane, itt Henry Spence, van egy perced?

– Neked kettő is. Nem is ismertem ezt a számot. Hogy vagy?
– Elvagyok valahogy, legalábbis még néhány napig! Egy ilyen kártyás
telefont használok. Azt hiszem, rendben vannak a dolgok, de engedd meg, hogy
most kicsit felgyorsítsak.
– Rendben.
– Emlékszel a Sheckleton-ügyre?
– Persze.
– Will Piper segített nekem egy 2027-et érintő kérdés megoldásában.
Elment Angliába a kedvünkért. Megtalálta.
– Mit talált meg?
– A választ. Mindent tudunk.
– Mesélj!
– Ő majd elmondja neked. Szeretnélek megkérni, hogy tankold fel a
Beechcraftodat – én fizetek –, és repülj el vele valahová. Frazier és az emberei a
nyomában vannak.
 – Hová repüljek vele?
– Legyél a New York-i Westchester County reptér várótermében holnap
délután két órakor. Ő majd elmondja a részleteket, de azért fogkefét vigyél.
Benne vagy?
– Csak ha a pápa katolikus.

Frazier feszítő dühe ezzel új célpontot talált: Dane Bentleyt. Egy volt
megfigyelő, aki korábban az ő embere volt! Ez ám az árulás! Mindig is furcsán
viszonyult a fickóhoz, kedvelte is, utálta is. Nehéz volt nem áldozatul esni Dane
barátságos stílusának, de Frazier mindig is gyanakodva figyelte, amiért olyan
szoros kapcsolatban van a munkás méhecskékkel.
Soha nem sikerült rajtakapnia semmin, de gyanakvása miatt Dane kikerült
belső köreiből.
Az első dolga az volt, hogy leellenőriztette az egyik emberével Bentley
halálozásának időpontját, de nem volt megelégedve az eredménnyel.
A központi repülésügyi adatbázisban kikereste Bentley gépének adatait, és
nem sokkal később már az útiterv is a kezében volt: White Plains, Laconia, New
Hampshire, Cleveland, Ohio, Omaha, Nebraska, Grand Junction, Colorado,
Burbank, aztán a kaliforniai Bob Hope repülőtér. Most már Spence kártyás
telefonjának is tudták a számát, ami pedig elég hasznos adalék volt.
– Los Angeles – morogta Frazier, mikor megkapta a hírt. – Visszatér a
tetthelyre.
– A pendrive-ért megy, nem? – kérdezte DeCorso.
Frazier bólintott. – Na, emeljük meg a seggünket, irány LA.

Will el volt ámulva, hogy Dane a napnak ebben a szakában is ilyen

energikus. Az éjszaka megfelelő volt a repülésre, nem volt különösebb gondjuk
az időjárással útközben, úgyhogy Dane boldogan koncentrálhatott „Will
történetére, amit Spence kérésére végighallgatott.
Will végigvezette a történeten, a nyelve már alig mozgott a fáradtságtól.
Dane nem volt tanult ember, de izgalmasnak találta a Shakespeare-szálat, a
Nostradamusról szóló résznél pedig egészen lázba jött. Soha nem hallott
Kálvinról, de nem is nagyon volt zavarban, amiért nem tudja a dolgot.
Hallgatta a történetet, a szerzetes írnokok tömeges öngyilkosságukkal
megbabonázták, de a Finis Dierum ügyében tárgyilagos maradt.
– Nem hiszem, hogy a világ csak úgy véget ér majd. Tudom, hogy Spence
hajlamos az ilyen beszédre, de hát a pokolba is, én már sehol sem leszek,
úgyhogy nem fogom látni!
Will oldalra pillantott Dane-re.
– Igen, rosszfiú voltam, megkértem Spence-t, hogy nézze meg nekem,
mielőtt nyugdíjba mentem. 2025-ben hagyom el a terepet, hetvenöt évesen, ami
nem is olyan nagyon bőséges. Addig pedig elég sok pokoljárásra rá kell még
kényszerítenem magam. Te látókörön kívüli vagy, ugye?
– Van valami, amit nem tudsz rólam?
– Hé, a 2027 Club olyan öregfiúk gyülekezete, akik azért jönnek össze, hogy
szarrá beszéljék a dolgokat! A te Doomsday-ügyed végre okot adott rá, hogy
beszélgethessenek. – Valami beszélgetést hallott a fejhallgatóján, ami
megzavarta. – Sajnálom, ami a lánnyal és a nagyapjával történt. Az az érzésem,
volt valami kapcsolatod a lánnyal. – A kapcsolat szót valahogy erősen
hangsúlyozta. Dane elemében volt, mikor a nők kerültek szóba.
– Ez ennyire egyértelmű?
– Igen, uram.
– Nem vagyok túl büszke erre a momentumra.
– Hé, a férfi megteszi, amit meg kell tennie. Nekem ez a mottóm.
– Megerősítette a repülési magasságot egy irányítótoronynak, aztán azt
mondta Willnek: – Szeretnék köszönetet mondani.
– Miért?
– Hogy segítesz Henrynek. Az ő jegyét holnapután már lyukasztják.
Neked köszönheti, hogy agyalással és kapirgálással töltheti az időt és nem az
órát lesi. Én személy szerint egy bikinis modellel töltenem az utolsó éjszakát.
Will vállon veregette Dane-t. Jó figura volt. – Értelek. – Gondolkozott a
dolgon, miközben Dane a feketeséget hasította. Nem, ő egészen biztosan mást
választana. Ő Nancyvel töltené.
Dane feltűnően nem bírta a csendet, úgyhogy újra mozgatni kezdte a száját. –
Most elmondok valamit, ami a legszigorúbban titkos, oké?
– Oké. Miért mondod el?
– Mert különben lyukat éget a nyelvembe. Azt hiszem, tudom, miért szálltak
rád teljes erejükkel. Őszintén elmondtál nekem mindent ma éjjel, barátom, és ezt
én most viszonozni fogom. Egyébként mélyen a szarban vagyunk mind a ketten.
– Folytasd, hallgatlak.
– Valami nagyon nagy dolog fog történni három hét múlva. Lent Caracasban,
Venezuelában. Régóta tudják már, és olyan két éve a CIA végül készített egy
akciótervet, hogy ki tudják használni a helyzetet, és mikor én eljöttem a Groom-
tótól, a dolog teljes egészében zöld lámpát kapott.
 – Mi fog történni?
– Latin-Amerika összes földrengésének anyját várják. Caracas lesz a
földrengés központja. Több mint kétszázezer haláleset egy nap alatt.
Legalábbis a nagyfejűek azt gondolják, földrengés lesz. Semmi más nem
jöhet szóba ezek alapján.
Will a fejét rázta. – Ez nagyon sok embert jelent.
– Mondanom sem kell, hogy Venezuelában két dolog van, ami miatt Sam
bácsi hajlandó lehet fülelni és odafigyelni egy kicsit: az olaj és a komcsik. Arra
használjuk a katasztrófát, hogy összekeverjük a dolgokat.
– Hatalomátvétel?
– Alapvetően igen. Amennyire én tudom, humanitárius misszióként fog
lemenni a dolog. Érkezik majd egy rakomány sátor, kiságy, élelmiszer és orvosi
felszerelések, ezeket abban a pillanatban be lehet vetni, ahogy a porfelhő elszáll.
Arra számítanak, hogy totális lesz a káosz. A kormányuk túl lesz terhelve. Az
elnök túléli, de sokan nem fogják túlélni. Az ellenzéki pártok meg csak majd
tovább pumpálják a dolgot, ők készek lesznek mindent felforgatni. A
kolumbiaiak és a guyanaiak is beszállnak majd a dologba, és a vitatott
határterületeket próbálják majd elfoglalni. Az amerikai, a brit és a francia
haderők várhatóan békefenntartóként lépnek majd közbe. A rosszfiú a seggén
fog kicsúszni onnan. Az egyik emberünk átveszi az irányítást, és visszaengedi az
összes amerikai és európai olajtársaságot. Ez a terv, már amennyire én ezt az
öreg fejemmel fel tudom fogni.
A Beechcraft géphangja elnyomta Will füttyét. Összeállt az egész. Hogy
miért is érdekelte őket ennyire a könyv. Hogy ilyen hideg fejjel képesek voltak
meggyilkolni Cantwelléket és Nancy szüleit. Hogy ennyire eltökélten félre
akarták állítani Will Pipert. Frazier és mesterei őrült elszántsággal harcoltak
azért, hogy az akció valódi célját a legnagyobb titokban tartsák: egy
barátságtalan, olajmágnás országban készültek hatalomátvételre, az 51-es körzet
adatbázisának segítségével. Egy dolog biztos volt: a kormány teljes
erőbedobással próbálja majd őket a földbe döngölni.
Ahogy Dane megkezdte a leszállást a nebraskai síkon, Will hirtelen kicsinek
érezte magát. A kétmotoros repülő olyan volt a hatalmas fekete éghez képest,
mint valami kis folt. Egyes-egyedül szállt harcba egy nagyon komoly gépezettel.

 Harmincnégy

MÁSNAP ÉRT VÉGET AZ UTAZÁS, A KALIFORNIAI NAP koszos

sárgán sütött a déli szmogban. Will az utolsó szakaszt teljes egészében
végigaludta, mikor felébredt, alattuk már a végtelenül elterülő LA álomszerű
körvonalai is kirajzolódtak a ködben.
– Vége az utazásnak – mondta Dane, mikor Willt mocorogni látta.
– Nem tudom, hogy bírtál ébren maradni.
– Lehet, hogy bekapcsoltam az automata pilótát. – Aztán gyorsan hozzátette:
– Vicc volt! Minden egyes női hanggal elbeszélgettem, ami csak befogható volt
a rádión. Mint valami repülő kamionos.
A kis repülőtér kifutópályáján Will úgy nyújtózkodott a napsütésben, mint
valami kábult iguána. Dane-re várt, amíg leparkolja valahol a repülőgépet.
Szeles volt az idő, jólesett a bőrének a levegő, mint valami meleg balzsam.
Bejelentkezett Nancynél. Rendben volt vele minden, még mindig kábult volt a
gyásztól, de egyébként rendben.
A terve egyszerű volt. Dane autót bérel. Ha Will használná a hitelkártyáját,
rögtön nyomára bukkannának. Aztán amíg Will befejezi, amit akart, Dane alszik
egyet a közeli motelben. Kicsit később aztán találkoznak a reptéren, hogy
gyorsan átugorjanak Vegasba, ahol Spence és Kenyon várják őket. A terv
legalábbis ez volt.
Will intett Dave-nek a kölcsönző parkolójában, aztán dél felé kanyarodott,
Los Angeles belvárosa, a Pershing Square felé.
Frazier figyelte.
Semmit nem bízott a véletlenre. Több embert is bevont a Groom-tó mellől,
háromszor háromfős csapatokat alakított. Az egyik csapat DeCorso vezetésével
követte Will bérautóját, Frazier parancsnoki autója követte DeCorsót, a
harmadik csapat pedig, amelyiket egy Sullivan nevű fickó vezetett, Dane
közelében maradt.
Frazier nagy fröcsögve kiadta a parancsot, amint az autó elindult: – Sullie,
mozogjatok együtt a pilótával, és maradjunk kapcsolatban. Aztán majd
térdeltesd rá a kukoricára, ha eljön az ideje.
A forgalom elég visszafogott volt így délidőben ahhoz, hogy Will kevesebb
mint fél óra alatt beérjen a belvárosba. Leparkolt egy városi fenntartású
parkolóban a központi könyvtár art deco épületével szemben, aztán átgázolt az 5.
utcán azzal a bizonyos, New York-iakra jellemző magabiztossággal.
 Legutoljára tizenöt hónapja volt a könyvtárban, de úgy tűnt, mintha tegnap
lett volna. Emlékezett a félelem ízére, amit aznap érzett a szájában.
Épp harminc perccel korábban menekült meg a pokolból, a Beverly Hills
Hotelben rendezett, közeli célpontokra koncentráló lőgyakorlaton. Négy
megfigyelőt hagyott ott, a vérük végigfolyt az egyik kégli pasztelszínű
plüssszőnyegén. Shackleton agya pedig ott bugyogott a fejéből egy
borosdugónyi fejsebből. Will egy pendrive-ot tartott a kezében Shackleton eltűnt
adatbázisával, az Egyesült Államok minden lakosának látókörön belüli születési
és halálozási dátumaival. Ez volt az ő biztonságpolitikája, életvonala, úgyhogy el
kellett rejtenie valahol. Lehet jobb hely erre egy könyvtárnál?
Will felugrált a könyvtár lépcsőjén, benyomta maga előtt a bejárati ajtókat,
nem tudva arról, hogy két fiatal megfigyelő van a nyomában.
Frazier visszatartotta DeCorsót, rá osztotta a sofőr méltatlan szerepét. Azt
akarta, hogy a fiatalabbak vegyenek részt a hajszában, és tudta, hogy DeCorso
ideje közeledik. Nem tudta, hogyan, nem tudta pontosan, mikor.
De nem akarta, hogy még egyszer elcsesszék.
Will futólépésben tette meg az utat az információs pult és a liftek mellett a
főlépcsőig, és elindult a harmadik föld alatti emelet felé. A pince beteges, nyers
fluoreszkálásában egy bizonyos polcot keresett a terem közepén. A megfigyelők
pontosan időzítették a leereszkedést, rejtőzködtek, de közben fél szemmel Willt
figyelték, ahogy a polcsorok között cikázik.
Szerencséjük volt, mert legalább egy tucat olvasó használta az alagsori
szintet, úgyhogy viszonylag könnyű volt elvegyülni.
Will megtalálta a helyet, amit olyan nagyon az eszébe vésett, aztán zavartan
megtorpant. Mikor legutóbb itt járt, a polcot kopott, vörösesbarna könyvek
tengere borította, Los Angeles kerületi helyhatósági rendeletei, hét évtizednyi
anyag. Azért választotta ezt a sorozatot, mert lerítt róla, hogy rég nem
foglalkozik vele senki, és nem is nyúltak hozzá.
Az 1947-es kötet, a kiválasztott nem volt sehol.
Egyetlen kötet sem volt a helyén!
Sietősen végigfutott a sorokon, de hiába. Káromkodott egyet az orra alatt.
Elindult, hogy végigtrappoljon a sorok között, egyre idegesebb volt.
Volt ott egy információs pult, ahol nem volt senki, mögötte pedig egy telefon
a falon. Will felemelte a kagylót, és megvárta, míg egy könyvtáros válaszol. –
Igen, itt vagyok a harmadik alagsori szinten, és Los Angeles kerületi
helyhatósági rendeleteit keresem. Itt voltak lent, nem is olyan régen. – Az egyik
megfigyelő hallgatózott a közeli polc mellől. – Maga most viccel velem, ugye?
Nem, nem tudok hat hetet várni! Meg tudja adni a címet, hogy személyesen
beszélni tudjak velük? Miért fáj az magának, ha megadja a címet? Köszönöm,
hálás vagyok a segítségéért. – Letette, és idegességében a fejét rázta, aztán
felszaladt a lépcsőn.
Frazier a következő, suttogva leadott jelentést kapta: – Los Angeles kerületi
helyhatósági rendeleteinek egy kötetét kereste. Kapott egy címet.
Lehet, hogy odamegy.
Will visszaszaladt a kocsijához, és széthajtogatta a kölcsönző által biztosított
térképet. Az East Olympic Boulevard csak olyan öt kilométerre volt,
megnyugodott, hogy nem kell nagy távolságokat megtennie. Elhajtott a
parkolóból, és elindult az 5. utcán Alameda felé. Kevesebb mint tíz percen belül
át is hajtott a körbebetonozott Los Angeles folyón, és egy sivár ipari területen
találta magát, tele földszintes raktárakkal. Frazier és DeCorso biztos távolságból
követték.
Megtalálta az, Olympic ipari központot, és beállt egy látogatóknak fenntartott
parkolóba. Nem voltak jó előérzetei. Rohadtul nem volt szerencséje, a könyvét
egy rakat másik könyvvel együtt digitalizálásra küldték a Los Angeles-i kerületi
könyvtárigazgatóság és egy internetes cég közös programja keretében. És neki
most ezzel a baromsággal kell töltenie az idejét.
Mikor Will, belépve a raktár előterébe, eltűnt a szeme elől, Frazier pánikba
esett. Teljesen ellenőrzése alatt kellett tartania a szituációt, és most se nem látta,
se nem hallotta Pipert. A parkoló másik oldalán egy nagy, barna UPS-teherautót
pillantott meg. Az agya gyorsan pörgött. Elküldte a két mögötte ülő megfigyelőt,
mondván, egyiküknek egy percen belül a raktárban kell lennie. A lelkes fiatal
fickók kiugráltak a kocsiból.
A raktár előtere nyomasztó volt és iszapszürke. Egyetlen unatkozó recepciós
ült a hosszú pult mögött. Volt néhány tábla a falakon, ezeken a cég eredményeit
ünnepelték, de ez volt minden. Will türelmesen megvárta, míg a lány leteszi a
kagylót, és mikor ez végre megtörtént, Will belekezdett színes kis történetébe
arról, miért is elkerülhetetlen, hogy hozzájusson a könyvhöz, amit ők éppen
digitalizálni kívánnak. A lány részvétlenül figyelte, Will azon gondolkozott,
vajon beszél-e egyáltalán angolul, míg végül megszólalt: – Ez egy raktár, ahol
digitalizálást végzünk. Könyveket itt nem kölcsönzünk.
Will újra próbálkozott, hátha sikerül lassan beleédesgetni a lányt a
segítőkészség állapotába. A pulton lévő névkártyáján az a név állt, hogy Karen.
Könnyeden, selymesen ejtette ki a nevét, hátha sikerül valami kapcsolatot
létesíteni vele, de bármit árult is, ez a lány nem akart vásárolni.
 Belépett egy UPS-futár barna ingben és borzasztóan szűk rövidnadrágban.
Will látta, hogy nagyon izmos a csávó, de egy pillanattal később már nem is
gondolt többet erre. A fiatalember tisztes távolságban várakozott. A UPS-
teherautóban eszméletét vesztve feküdt a csomagok között az a fickó, aki
valamivel jobban passzolt az uniformisba. Kapott egy kábító injekciót a
nyakába.
Will most már könyörgőre fogta. – Nézze, New Yorkból jöttem el idáig ezért
a könyvért. Tudom, hogy önök nem foglalkoznak ilyesmivel, de én nagyon hálás
lennék a dologért.
A lány fagyosan bámult rá.
Will elővette a tárcáját. – Engedje meg, hogy úgy alakítsam a dolgot, hogy
önnek is megérje, oké?
– Ez itt egy raktár. Nem tudom, miért nem tudja ezt megérteni. – Aztán
elnézett Will mellett a UPS-es fickóra. – Segíthetek?
– Igen – mondta a kézbesítő. – Van egy csomagom East Olympic 2555
címmel. Ez lenne az? Csak beugró vagyok ezen a részen.
– Ez a 2559 – mondta, és maga mögé mutatott. – A másik oldalon lesz.
Bejött egy raktári alkalmazott, odaintett a recepciósnak, aztán hozzányomott
egy fehér beléptetőkártyát a fekete mágneses felülethez. Az ajtó kinyílt. Míg a
UPS-es fickó lézengett még egy kicsit mielőtt elindult, Will talált egy
ugyanolyan beléptetőkártyát a pulton a recepciós billentyűzete mellett, rajta a
HIVATALOS LÁTOGATÓ felirattal. A lány Willre nézett dühös arckifejezéssel,
mintha azt mondaná, te még mindig itt vagy?
– Szeretnék beszélni az intézmény igazgatójával, rendben? – makacskodott
Will. A szép szó nem használt, úgyhogy felvette a fenyegetőbbik arcát. – Nem
megyek addig sehová, amíg nem beszéltem az igazgatóval. Vagy igazgatónővel.
Felfogta, amit mondtam, Karen? – Ez alkalommal a neve már úgy hangzott, mint
valami díszítő jelző.
A lány ideges lett, de eleget tett a követelésnek, telefonált egyet, megkért egy
Marvin nevű férfit, hogy jöjjön a pulthoz. Will állt és várakozott, a karját olyan
szorosan fűzte össze a mellkasán, hogy úgy érezte magát, mint aki
kényszerzubbonyban van.
A UPS-teherautó rakterében Frazier embere ruhát cserélt, ellenőrizte a még
lélegző áldozatot, aztán jelentést tett a főnökének.
A recepciós megnyugodott, mikor meglátta törpeméretű igazgatóját, mintha
ez a vékonyka kis szemüveges ember meg tudná védelmezni őt attól a fenyegető
izomtoronytól ott a pult előtt. Felállt, hogy valamit a fülébe súgjon, és abban a
pillanatban Will átnyúlt a pult felett, felmarkolta a kártyát és a tenyerébe fogta.
Marvin engedélyezte Willnek, hogy újra előadja kérését, de egyébként
tántoríthatatlan volt a fickó. Ezt az intézményt nem a publikum kiszolgálására
találták ki. Nem állnak rendelkezésre olyan eljárások, amelyek lehetővé tennék,
hogy a kérésének eleget tegyenek. Nincs rá felhatalmazásuk, hogy egy-egy adott
könyvet kikeressenek. És egyébként pedig, tette hozzá szarkasztikus mosollyal,
nem lenne könnyebb az 1947-es Los Angeles-i kerületi helyhatósági rendeletek
egy másik példányát egy másik könyvtárból kikérni? Nem valószínű, hogy náluk
van az egyetlen létező darab a világon.
Willnek eldurrant az agya. A beszélgetés már nem volt messze attól, hogy
elhangozzon a mondat, ha nem hagyja el az épületet, értesítenünk kell a
rendőrséget. Will elviharzott, zsebre vágva a belépőkártyát. A főbejáraton is volt
egy mágneses olvasó. Vissza fog ide térni.
Frazier a távcsövén keresztül figyelte, ahogy Will üres kézzel megy vissza az
autójához. Will elhajtott, ő pedig követte, azon rágódva, hogy most meg hova a
francba is mehet.
Willnek nem volt konkrét terve, de lett egy kis agyonütni való ideje, és mikor
eszébe jutott a dolog, úgy érezte, ezt kell tennie. Ezzel elrendezné, lezárná a
dolgokat. Egy közlekedési lámpánál újra ellenőrizte a térképet.
Körülbelül egy órát venne igénybe, hogy odajusson, de hát amúgy sem mehet
vissza estig a raktárba. És csak reménykedni tudott, hogy senki nem dolgozik
majd éjszakai műszakban, és hogy nincs biztonsági őr. Hagyta Dane-t aludni, de
valamikor délután fel kellett hívnia, hogy tudassa vele, csúszás van.
Will ráfordult a 710-es főútra, háta mögött Frazierrel. A forgalom olyan
tempóban csordogált, mint valami sűrű szörp. Will arra használta a vontatott
utazást, hogy felhívta Nancyt. Meg kellett osztania vele a feszültséget. Már jobb
volt a hangja és erősebb. Ettől Will is erősebbnek érezte magát. Volt annyi
lelkiereje, hogy még Willt is bátorítani tudja.
Ahogy a 710-es főútból egyszer csak a 405-ös út déli része lett, vagyis a
Long Beach Freeway, Fraziernek beugrott, hova is megy Piper. Be is jelentette
mindenkinek rádión: – Ezt nem hiszem el. Long Beach felé megy. Na, fiúk,
lányok, találjátok ki, ki lakik ott!

 Harmincöt

LONG BEACH KÓRHÁZÁNAK KRÓNIKUS OSZTÁLYA azért tett egy

erőtlen kísérletet arra, hogy valami kis vidámságot keltsen néhány
agyagedényben elhelyezett színes egynyári növény segítségével a bejáratnál.
Egyébként az alacsony, fehér téglából készült komplexum úgy is nézett ki,
amilyen a funkciója volt: ipari raktára volt ez a reménytelen betegeknek,
azoknak, akiken nem lehetett már segíteni. Ide be lehetett jelentkezni, de
kijelentkezni már sosem. Már az előtérben is terjengett a betegség és a
fertőtlenítők szaga. Shackleton, ahogy Will tudta, a keleti szárnyon volt, és Will
végig is sétált az ütött-kopott, világoszöld színű folyosókon, látogatók és ápolók
mellett, akik mindannyian lassan mozogtak – nem volt semmi, ami miatt sietni
kellett volna. Senki nem volt boldog, amiért ott van. Az óceán kevesebb mint
egy kilométerre, friss és életteli, egy egészen más világ.
Frazier a kórház előtt parkolt le, és a következő lépést fontolgatta. Beküldjön
valakit? Kockáztassa, hogy felismeri őket? Mit akar Piper?
Lehet, hogy szüksége volt valamilyen módon Shackletonra, hogy az
adatbázist visszaszerezze? Ennek nem volt túl sok értelme. Frazier tudta Piper az
incidens után adott interjújából, hogy a Beverly Hills-i lövöldözés után vásárolt
egy pendrive-ot egy Radio Shack üzletben, és elrejtette valahol LA területén.
Most már tudták, hogy a központi könyvtárba dugta egy könyvbe. Shackleton
nem volt lényeges eleme az útvonalnak. – Ez csak olyan baráti látogatás, el
akarja ütni az időt – mondta Frazier az embereinek. – Biztos vagyok benne.
Egyszerűen várni fogunk.
Kapcsolatba lépett Sullivannel, a pilóta helyzete felől érdeklődött. Dane,
kapta meg az információt, egész jó kis bunyót levágott a motelnél, mielőtt
beinjekciózták, és egy mosodai kocsiba tömködték. Egy Learjeten ül, és éppen
hőn szeretett 51-es körzete felé tart, ahol lüktet a föld gyomra, és ahol kérdőre
fogják vonni, és fogva is tartják egészen addig, míg ki nem derül, mit csináljanak
vele. Frazier próbált pihenni, és megbízta az egyik emberét, hogy szerezzen
kávét.
Az ápolónők recepciós pultja üres volt, Will dobolt a pult falapján, várta,
hogy valaki megérkezzen. Egy kövér, kikeményített uniformisba töltött fiatal nő
jelent meg végül a váróterem irányából, volt valami piros és ragadós morzsa a
szája sarkában.
– Mark Shackletont szeretném látni.
 A nő meglepődött a dolgon. Will számára egyértelmű volt, hogy nem sokan
álltak eddig elő hasonló kéréssel. – Rokona?
– Nem, egy régi barátja.
– Csak rokonokat engedhetünk be.
– New Yorkból jöttem. Nagy utat tettem meg.
– Ez a kórház rendszabálya.
Will felsóhajtott. Ez a nap már csak ilyen. – Beszélhetnék a főnökével,
kérem?
Egy idősebb fekete nő jött elő, egy kemény pillantású, mindenféle
mellébeszélést gyűlölő nő, aki első ránézésre valószínűleg a karjára is tetoválta a
szabálykönyvet. Nekiállt, hogy elmagyarázza Willnek, mit is foglal magában a
kórház látogatási rendje, de aztán hirtelen megállt, és közelebbről is megnézte
drótkeretes szemüvegén át. – Maga van a fényképén.
– Tényleg?
– Az egyetlen fényképén. Nincsenek látogatói, tudja? Talán néha valaki a
kormánytól, különleges belépési engedéllyel, aki egy percre beszalad, és már
végzett is. Azt mondja, maga a barátja?
– Igen.
– Jöjjön velem. Ez alkalommal kivételt teszek.
Az ágyban fekvő Shackleton látványa megdöbbentő volt, olyan kicsi lett és
jelentéktelen. Sosem volt túl sok hús a csontjain, de a kómában töltött egy év és
a mesterséges tápanyagbevitel élő csontvázat csinált belőle:
viaszos, sárga bőr és szúrós, kiálló csontok. Will olyan könnyedén fel tudta
volna emelni, mint a gyerekét.
Az oldalán feküdt, naponta többször forgatták, hogy a felfekvést
megakadályozzák. A szemei nyitva, de a tekintete ködös valami hártyától, szája
folyamatos ovális tartásban, barnás színű fogai kilátszottak. Egy mocskos
Lakers-sapka volt szorosan a kopasz fejébe nyomva, ez takarta el a hatalmas seb
bemélyedését. Mellkasától lefelé egy lepedővel volt letakarva. Mellkasa és karjai
olyan vékonyak voltak, mint a koncentrációs táborok lakóié, kezei ökölbe
szorultak. Mellkasa drámaian mozgott, minden egyes lélegzetvételnél hirtelen
kapkodott levegő után. Egy műanyag tasak volt a testére kötve: fehér folyadék
csöpögött egy gyomorba vezetett csövön. Egy műanyag tasakba vezetett a másik
cső a testéből: vizelet a katéterből.
Az ágya melletti éjjeliszekrényen egyetlen keretezett fénykép. A négy
kollégiumi szobatárs, huszonötödik harvardi találkozójukon. Jim Zeckendorf
mosolygott a sor végén, Alex Dinnerstein a másikon. Középen Shackelton
erőltetett mosollyal, ugyanebben a Lakers-sapkában. Will mellett állt, aki egy
egész fejjel magasabb volt, fotogén és könnyed.
Az ápolónő megszólalt: – Mikor bementek a házába, ez volt az egyetlen
fénykép, amit találtak, úgyhogy elhozták, ami szép tőlük. Kik a többiek?
– Szobatársak voltunk a kollégiumban.
– Annyira látszik, hogy okos ember volt, még így is, hogy nem beszél.
– Van még valaki, aki bízik abban, hogy kijöhet ebből? – kérdezte Will.
– Az ég szerelmére, dehogy! – kiáltott fel a nővér. – Ez a legjobb állapot,
amit valaha is elérhetett. A lámpák világítanak, de csak az Isten tudja, van-e
otthon valaki.
Otthagyta Willt az ágy mellen, aki odahúzott egy széket, leült úgy harminc
centire az ágy korlátjától, és Shackleton üres szemeibe bámult.
Gyűlölni akarta. Ez a boldogtalan kis fickó csapdába csalta őt, mint valami
nyulat, és belerángatta őrült világába. Beleerőltette a Könyvtárról szóló
információkat, és hagyta, hogy az élete furcsa pályán haladjon tovább.
Lehet, hogy az egész el volt már határozva jó előre, legalábbis így kellett
lennie, de ez a szenvedélyes figura előre megfontolt szándékkal alakította úgy,
hogy összezavarja az életét, és látványos sikert ért el ebben.
De jelen pillanatban nem tudta gyűlölni ezt a félhalott teremtményt, aki úgy
zihált, mint valami partra vetett hal, és az arca leginkább Munch Sikoly című
festményének nyitott szájú, szenvedő alakjára hasonlított.
Csak tompa szomorúságot érzett egy elvesztett élet miatt.
Nem nagyon igyekezett beszélni hozzá azon a reményteljes módon, ahogy az
ágy mellett ülő naiv látogató szokott a kómában lévő beteghez.
Csak ott ücsörgött, és arra használta az időt, hogy a saját életéről
gondolkozzon, a választásairól, a választott és a nem választott útvonalakról.
Minden egyes alkalommal, mikor olyan döntéseket hozott, amelyek mások életét
befolyásolták, egy láthatatlan kéz már eleve elrendelte ezeket a döntéseket?
Felelős ő a cselekedeteiért akkor, vagy nem? Volt bármi értelme is megtervezni a
soron következő lépéseket?
Akármi is fog történni, meg fog történni így is, úgy is, nem igaz? Lehet, hogy
nem is kéne visszamennie a raktárba a pendrive-ért, hogy egy szörnyűséges
éjszakát töltsön ott el. Lehet, hogy le kéne vennie az ingét, és az éjszakát az
óceánparton kéne töltenie, feküdni a homokban, és a csillagokat nézni. Lehet,
hogy a nagy sakktáblán ez az ő következő lépése.
Will agya nem úgy volt behuzalozva, hogy különösen nagy filozófiai
teljesítményekre képes lett volna. Gyakorlatias, cselekvő ember volt, akit
ösztönei működtettek. Ha éhes volt, evett. Ha kanos volt, talált egy nőt. Ha egy
házasság vagy egy kapcsolat boldogtalanná tette, lelépett. Ha munkája volt,
megcsinálta. Ha egy gyilkos nyomára bukkant, megkereste.
Most viszont újra férj volt. És apa. Nagyszerű felesége volt és egy ígéretekkel
teli fia. Ki kellett tartania mellettük. Nancy és a baba kellett hogy irányítsák a
döntéseit. Ha voltak is más erők, nem baj. Nem gondolta túl a dolgokat. A
következő feladata a pendrive megtalálása. Aztán képletesen szólva feldugja
Frazier seggén.
Jobban is érezte magát, sokkal jobban hasonlított az öreg Willre.
És mi a helyzet 2027-tel?
Akár véget ér majd minden, akár nem, addig még évei voltak. Volt tizenhét
éve, hogy jóvátegyen öt évtizednyi önzőséget. Volt rá ideje, hogy kiegyenlítse az
adósságait.
Egész jó kis üzlet.
– Kösz, seggfej – mondta Shackletonnak.

 Harminchat

A RAKTÁR FELÉ MENET EGY SIKERES ÉS KÉT SIKERTELEN

telefonhívást kezdeményezett.
Nancy már nem volt egyedül. Will lánya és veje éppen akkor érkeztek, hogy
legyen társasága a tó mellett, és hogy együtt várják meg őt. Nancy hangján
lehetett hallani, hogy boldog, de mégis zaklatott. A háttérből a főzés kellemes
hangjai hallatszottak.
A többi hívás elég aggasztó eredménnyel zárult. Dane nem vette fel a
telefont. A motel számát hívta másodszor, ez már kicsengett, de a szobában nem
vette fel senki. A portás megerősítette, hogy Dane bejelentkezett. Will gondolta,
hogy komoly alvó lehet, de azért ettől függetlenül elég ideges volt.
Az 51-es körzetben Dane telefonja elraktározta a Will kártyás telefonjáról
érkező nem fogadott hívást. A központ egyik technikusa rácsatlakozott a
számhoz tartozó jelre, éppen Long Beach északi részén járt, észak felé tartott.
Tárcsázta Fraziert, hogy közölje vele a hírt.
Frazier felmordult. Jó, hogy tudják Piper mobilszámát, bár reményei szerint
nem lesz rá szükségük. Willt közvetlen ellenőrzés alatt tartotta, és ha minden jól
megy, nemsokára felügyelet alá kerül, Frazier pedig megkaparinthatja az
adatbázist.
Aztán lecsap Henry Spence-re, és összeszedi, amit Piper Angliában talált,
bármi is legyen az.
Alig várta, hogy végre eltűnjön Lester a seggéből. Jelenteni akarta, hogy a
munka el van végezve, a veszélyt elhárították, a célpontokat semlegesítették.
Hallani akarta, ahogy az az aktakukac végre hízeleg neki a változatosság
kedvéért. Aztán kivesz pár nap szabadságot, lehet, hogy megcsinálja a padlót,
vagy valami ehhez hasonló kellemesen átlagos tevékenységet keres. Egy héttel a
Caracas-esemény előtt a bázist blokád alá veszik, és ő ott fog lakni hétszer
huszonnégy óráig.
Még mindig túl korán volt ahhoz, hogy megindítsa a bevetést, ezért Will
megállt ebédelni néhány kilométerre a raktártól. A kínai étterem parkolójában
újra megpróbálta elérni Dane-t, de hiába. Ez alkalommal hagyott neki egy
hangüzenetet: – Will vagyok. Öt harminc van. Próbáltalak elérni. Tovább tart a
dolog, mint gondoltam. Hívj rögtön, ahogy megkapod ezt az üzenetet!
Egy órával később még mindig ott volt, tele moo-shu sertéshússal, csurig
zöld teával. A vendéglőben volt egy szép kis bár is, sok alkoholt lehetett ott
kapni, de ő ehelyett ezt az átkozott teát kortyolgatta.
Mielőtt elindult volna, szétnyitotta a szerencsesütijét: az okos kis jószág arra
figyelmeztette, hogy készüljön fel a váratlanra. Kösz szépen, gondolta.
Ahogy befordult a sarkon a raktár parkolójába, Will még a lélegzetét is
visszatartotta. Üres volt. Hála az égnek, nincs éjszakai műszak. Fél órával voltak
napnyugta után, és a gyorsan szürkülő világosság megnyugtatta, bár most
leginkább a koromsötétségnek örült volna. Kétszer körbeautózta az épületet,
hogy biztos lehessen benne, rendben lesz a dolog, aztán leparkolt az épület
mellett, és elindult a bejárati ajtó felé. Az ellopott biztonsági kártya zöldre
váltotta a kis piros fényt a mágneses felületen, az ajtó pedig kinyílt. Bent is volt.
Összeszedte az erejét, mert egy biztonsági emberre azért számított, de az
előtér és a recepció üres volt. Egyetlen lámpa világított. A kártya másodszor is
működött, és már bent is volt a nagyobbik raktárban.
Nem volt teljesen sötét. Néhány mennyezeti fénycső égett, erősen szórt
fénnyel világítva be a hatalmas teret.
Először a robotokra lett figyelmes, egy sorban álltak a szoba elején.
Mintha hatalmas tv-készülékek lettek volna képernyő nélkül.
Mindegyik nyitott, doboz alakú rekesszel rendelkezett, rajta V alakú
faállvánnyal, amit azért terveztek, hogy biztonságosan megtartson egy könyvet
néhány elasztikus pánt segítségével.
A hozzá legközelebb eső gép robotkarja mozdulat közben ledermedt,
éjszakára kikapcsolták. Egy finom kis csipesz éppen egy lapot fordított át.
Az optikai olvasófej éppen mozogni kezdett, mikor a gépet áramtalanítottak,
a könyv lapjai szorosan a felületre tapadtak.
A robotok mögött nagy, nyitott raktárterem, a könyvtár ipari megfelelője,
többsornyi fémből készült, alacsony, fekete polccal, aminek bárki kényelmesen
elérte a felső részeit is. A raktárt sötét irodák vették körbe.
Will sóhajtott egyet, ahogy belegondolt, mekkora feladat áll előtte.
Egészen biztosan több tízezer könyv volt előtte. Biztos, hogy volt valami
katalógus vagy valamiféle logika az elrendezésben, de ahogy belegondolt, rájött,
hogy valószínűleg ugyanannyi időt töltene az irodák és a mappák
átböngészésével, mint ha a cipőtalpeljárást alkalmazza. Úgyhogy megállt egy
sornál a raktár egyik végében, és egyszerűen sétálgatni kezdett.
Fél órával később a feje már zúgott a tengernyi könyvgerinctől, rajtuk a
raktár saját kódjaival. Aprólékosnak kellett lennie. Nem lehetett biztos benne,
hogy az összes kerületi helyhatósági rendelet egy helyre került.
Legnagyobb rémületére azzal kellett szembesülnie, hogy bizonyos
sorozatokat úgy szétszórtak, mint a madáreleséget szokás. Az egyik sor végén,
az épület vége felé megállt, hogy újra felhívja Dane-t, de megint csak a
hangposta válaszolt. Valami baj történhetett, ez most már biztos.
Szeme valami világító képre tévedt. Az egyik, hozzá legközelebb eső
irodában fekete-fehér monitorra lett figyelmes, egy biztonsági kamera a
homályos előteret mutatta. Az ajtón lévő táblán ez állt: MARVIN HEMPEL,
ÜGYVEZETŐ IGAZGATÓ. El tudta képzelni a törpeméretű igazgatót, ahogy
ott ül az asztalánál, levest szürcsöl, és az egész ebédszünet ideje alatt a
recepcióst nézi, mint valami kukkoló. Megrázta a fejét, és a következő sor felé
fordult.
Felvette a tempót, és koncentrálni próbált. Ha nem elég alapos, órákat kell
majd eltöltenie ezzel, üres kézzel fog végezni, és kezdheti elölről az egészet.
Minden egyes gerincet megérintett az ujjával, biztos akart lenni abban, hogy
ellenőrizte. Csak ez után indult tovább. Aggasztó gondolatok lepték el.
Merre lehet Dane?
Vajon hogy van Nancy?
Milyen is lesz ez a végjáték?

Frazier körbevetette a raktárt, de félt, hogy egy ekkora épületet nem tud
alaposan lefedni. Hat embere volt összesen, hogy az épület elejét, a hátsó
raktárbejárót és egy-egy vészkijáratot szemmel tartson a hosszanti oldalon.
DeCorso és két másik embere ott álltak az épület elülső oldalánál. Piper erre
ment be, biztosan itt is akar majd kijönni. Saját csapatát háromfelé szedte,
minden oldalsó kijárathoz állított egyet. A hátsó raktárbejáróhoz ő maga állt oda.
Folyton azon gondolkozott, hogyan fogja Piper szép lassan kinyitni az ajtót,
aztán kinyitni a száját, ahogy ő lyukat lő a testébe. Piper nem fog meghalni, de
fájdalmat remélhetőleg érezni fog.
DeCorso persze már az utolsó perceit éli. Frazier gondolatban el is búcsúzott
tőle. Mikor legközelebb találkoznak, ő már biztosan hulla lesz. Valami meg fogja
ölni az elkövetkező egy-két órán belül. Piper? Vagy egy bajtárs golyója?
Szívroham? Ez az éjszaka egész biztosan nem csendesen fog véget érni.
Újabb óra telt el, Will megjelölte, hol járt, kihúzta félig az egyik könyvet.
A férfimosdóba ment, hogy kiengedje rendszeréből a kínai teát, és hideg vizet
locsoljon az arcába.
Ugyanabban az időben Frazier és DeCorso éles vitát folytattak a rádióikon.
Mi tartott Pipernek ilyen sokáig? Volt egy olyan kijárat, amiről ők nem
tudhattak? Lehetséges, hogy alagútrendszer kötötte össze a parkban található
raktárakat?
Frazier úgy döntött, hogy rögtön be is küldi DeCorso csapatát az előtérbe.
Onnan jól szem előtt lehetett tartani, ha erre jön ki Piper, és közelebb voltak, ha
végül mégis be kell hatolniuk, hogy leszedjék.
DeCorso egyik emberének volt egy kis hardvereszköze, amivel fel tudta törni
a mágneses kártyaolvasókat. Beléptek az előtérbe, és felvették a védekező
pozíciókat.
Will újra az épület hátsó része felé tartott, és az aktuális sor utolsó polcához
érve szinte sokkot kapott, mintha egy árammal töltött vezetékhez ért volna.
Ott voltak! Egy egész sornyi kerületi helyhatósági rendelet az 1980-as
évekből. Közeledünk, gondolta. Közeledünk!
Gyorsan tett egy 180 fokos fordulatot, hogy a párhuzamos sor első polcához
hozzá tudjon kezdeni, a szíve egyre gyorsabban vert az izgatottságtól. Az egész
polc ezekkel a barnás könyvekkel volt tele. Nem voltak sorban, de a szemével
egész évtizedeket lefedő köteteket futott végig.
Az 1947-es kötetnek is ott kellett lennie. Valahol.
Minden egyes gerincet megérintett, hangosan kimondva az évszámokat.
Odaért az alsó polchoz. Fölé hajolt, megérintette és gyorsan kihúzta – 1947.
Leült a raktár padlójára ölében a könyvvel, szélesre nyitotta, hogy a gerinc
mögött minél nagyobb hely legyen, aztán a padlóhoz ütögette a nehéz kötetet.
Az övébe dugott fegyver a combjába fúródott, de ezzel a kényelmetlenséggel
most nem törődött. Halk, kellemes koppanást hallott, ahogy a műanyag pendrive
a betonra pottyant. Becsukta a szemét, és halkan annyit mondott: köszönöm.
Mikor felállt, látta, hogy megint a törpe igazgatói irodája előtt áll.
Ösztönösen a monitorra pillantott.
Ereiben megfagyott az a vér.
Mozgás volt a képernyőn.
Két ember. Nem, három. Fegyverrel a kezükben.
Megfigyelők.
Zsebre rakta a pendrive-ot, kihúzta a Glockot és kibiztosította. Tizenhét golyó
volt a tárban, egy a tölténytartóban. Ez volt minden, tartalék semmi.
Tizennyolc töltény nem tart sokáig egy pisztolyharcban. Kell, hogy legyen
jobb megoldás.
Biztosan elálltak az összes bejáratot. De egy kis előnye azért neki is volt
velük szemben. Az, hogy ő látta őket. A tetőre nem volt valami feljárat?
Lehet, hogy a raktár közvetlenül a talajszintre épült, és ha van alagsor, az
lenne a legjobb, ha most gyorsan megtalálná.
 Körbeszaladt az épületen, vészkijáratot keresett, a sarkokat vizsgálta, és
minden egyes körnél visszatért az irodához, hogy az előtérben lévő egységet
ellenőrizze.
Nemigen voltak lehetőségei. Sietősen végiggondolta a dolgokat, aztán
felkészült az erőszakos lépésekre. Látókörön kívüli volt, de tudta, hogy akár úgy
is kinézhet majd, mint Shackleton, mikor Nancy a következő alkalommal
meglátja. A félelem fémes ízt hagyott a szájában.
DeCorso Frazier hangját hallotta a fülhallgatón keresztül, helyzetjelentést
kért. Suttogó hangon kezdett válaszolni neki: – Csend van, nincsen jele
semmilyen… – ekkor elszabadult a pokol.
Az iroda jelzőlámpái tüzet jeleztek, fültépő szirénahang harsogott, alig
lehetett megmaradni mellette.
– A tűzjelző! – kiáltotta DeCorso, elég hangosan ahhoz, hogy Frazier is
meghallja a lármában.
– Biztos be van kötve a központi érzékelőre! – ordította vissza Frazier. – A
tűzrendészet bármelyik pillanatban itt lehet! Menjetek be most rögtön! Szedjétek
le! A másik csapat… erősítse meg a pozícióit a kijáratoknál.
– Vettem! – ordította DeCorso. – Bemegyünk!
DeCorso utasította egy emberét, hogy nyissa ki az ajtót, és a három fickó már
bent is volt a raktárban, majd rögtön szét is szóródtak.
Ledermedtek az őket fogadó látványtól.
Az egész sor robot ott táncolt, mint valami élénk karneváli menet
kongakísérettel. A robotkarok lapoztak. Vakító fényvillanások világították meg
az oldalakat. A digitalizált oldalak képei egy-egy kijelzőn jelentek meg.
DeCorso észrevett valamit. Az egyik középső robot olvasófelülete mögött
egy fémdarabot. – Fegyver! – kiáltotta a tűzjelzők pulzáló riadójelzésének
hangzavarában, és saját pisztolyából tüzet nyitott.
Will egy robot mögé húzódott, tüzelésre készen. Két lövést engedett el, mind
a kettő DeCorso mellkasába fúródott. A fickó pislogott egyet, és teljes
testsúlyával a térdére zuhant, aztán előreesett. A másik két megfigyelő nagyon
profi volt, lehet, hogy valaha a különleges egységnél voltak, a következő néhány
másodpercben Willnek be kellett látnia, milyen higgadtan viselkednek tűzharc
alatt.
Egyiküket sem zavarta meg, hogy a csapatvezetőjük a földre került. A Will
bal keze felé lévő fickó egy fémkocsi mögé bújt, és az összes középső robotot
tűz alá vette. Egyértelmű volt, hogy nem tudja pontosan, hol is van Will. Szakadt
a papír, üveg csörömpölt, de a robotkarok keresték tovább a lapokat.
 Will a jobb oldalán lévő fickóra koncentrált, aki mélyen guggolt, és éppen
valami nagyobb kiterjedésű tárgyat keresett. Will testre célzott, és elengedett egy
három lövésből álló sorozatot. A fickó felmordult, aztán összeesett, a kabátja alól
szivárgott a vér.
Will pisztolycsövének villanásai jelezték hollétét, ez elkerülhetetlen volt. A
harmadik fickó a robotba lőtt. Will lebukott a gép mögé, és égető fájdalmat
érzett bal combjának belső oldalán, mintha valaki vörösen izzó billogvasat ütött
volna át a húsán. Nadrágszárát pillanatok alatt átáztatta a vér. De ezzel most nem
tudott foglalkozni. Ha a combcsonti artériáját találta el, akkor annyi. Az elég
hamar kiderül. Elszürkül minden, aztán lassan elfeketedik.
A robotok elég közel álltak egymáshoz, így egyfajta szilárd falat képeztek.
Will bal lábát maga után húzva a legtávolabbi mögé ment. Már nem tudta, hol is
lehet az utolsó megfigyelő. A lába erősen vérzett, de azért érzékelt mindent maga
körül. Ha arteriális lenne a lövés, akkor mostanra már nagyon szenvedne.
Aztán az utolsó megfigyelő hibázott. Követett egy utasítást.
Frazier úgy üvöltött a fülhallgatójába, mint valami őrült. – Helyzetjelentést
kérek! Azonnal add meg a helyzeted! Most rögtön!
A fickó visszaüvöltött. – Ketten a földön! Tűz alatt vagyok! Az épület első
felében!
Will áthelyezte a testsúlyát az egészséges lábára, aztán úgy pattant ki a robot
olvasófelülete mögül, mint valami ijesztő bohóc a meglepetésdobozból. A hang
felé célzott, és hatszor belelőtt a kocsiba. Az utolsó megfigyelő megpróbált
felkelni, de elesett, hasüregéből ömlött a vér.
Will gyorsan kirántotta az övét, és átkötötte vele a combját, olyan erősen
szorította meg, hogy még éppen el bírja viselni. Valahogy még rá tudott
nehezedni. Vadul nekiindult a vérző férfiak között, átbicegett az előtéren, és kiért
a csillagtalan, sötét ég alá.
Tűzoltóautók szirénáztak a távolban, egyre erősebben.
Nem tudta, hány megfigyelő lehet még odakint, de abban biztos volt, hogy a
többi kijáratot őrzik, legalábbis még egy darabig.
Alig néhány méterre volt az autójától.
Meg fogja csinálni.

 Harminchét

VÉR SZIVÁRGOTT WILL COMBJÁBÓL AZ AUTÓ ÜLÉSÉRE. Néha

elkapta egy-egy kisebb szédüléshullám, aztán egy hányinger miatt kénytelen volt
félreállni. Kihajolt a nyitott ajtón, és odahányt az út szélére.
Gyorsan kezdenie kellett valamit a sebével. Fontos volt, hogy frissen
működjön az agya. Enélkül el volt veszve.

Frazier DeCorso teste fölé térdelt, a nyaki verőér pulzusát ellenőrizte. Tudta,
hogy nem fog találni semmit. Piper-DeCorso, kettő-nulla, gondolta. Kétszer lőtte
meg ugyanaz a fickó. A második alkalom végzetes volt. Lehet találgatni,
melyikük a jobb. DeCorso felesége baráti viszonyban volt az övével. Jó kis
kártérítést fog kapni az akció közbeni halálesetért, szóval azért nem volt teljes a
veszteség.
Most már ő maga kell, hogy elkapja Pipert.
A másik két fickó még élt, de már nem nagyon. Meghagyta a csapatának,
hogy hívják a mentőket. Semmit nem tehettek értük. Az egyikükről tudta, hogy
meg fog halni. Minden emberéről tudta, hogy meg fog halni, ez amolyan
működési alapszabály volt, mármint a részéről.
A sajátját nem ismerte.
Megszeghette volna a szabályokat, és megtudhatta volna, de Frazier mindig
is szabálykövető volt. Emellett pedig a zsigereiben érezte, hogy látókörön kívüli.
A tűzjelző már az agyukra ment. Kifelé menet észrevett egy vérsávot az
előtéren keresztül. Nagyon jó, gondolta. Remélem, fáj.
Elhajtott két egyben maradt emberével, mielőtt még a tűzoltók megérkeztek
volna. Piper már bármeddig eljuthatott.
Egy piros lámpánál Will újra felerősítette az érnyomóját, és folytatta a
vezetést. A Vernon sugárúton volt, kelet felé tartott, nyitva tartó boltokat
keresett. Egy drogériára volt szüksége. Szüksége volt egy új nadrágra is.
Egy számítógépre. És meg kellett találnia Dane-t. El kellett rejtenie a
kocsiját. Beszélnie kellett Nancyvel. És szüksége volt lőszerre; csak hét maradt a
tárban. Nagyon sok mindent el kellett intéznie rövid idő alatt.
Újra felhívta Dane mobilját, és megint csak a hangposta válaszolt. A
motelszobában senki nem vette fel, és mikor Will tovább erősködött, valakit
elküldtek, hogy kopogjon be, és nyissa ki a pótkulccsal. Üres volt.
Végül felhívta az általános repülőtéri információs számot, ahol megtudta,
hogy Dane gépéhez dél óta nem nyúlt senki. A pilóta nem tért vissza.
Ez ennyi, gondolta Will. A megfigyelők eljutottak hozzá. Will magára
maradt. Ránézett a telefonjára, és nem megtartóztató módon káromolni kezdte
magát.
Ha Dane-t elkapták, náluk van a telefonja is, és akkor az ő kártyás
telefonjának is tudják a számát. Ha pedig ezt is tudják, akkor már őt is bármikor
elkaphatják. Kinyitotta az ablakot, és kidobta a telefont az utcára.
Elbúcsúzott a mentőövétől.

Frazier folyamatosan kapcsolatban volt az 51-es körzet Hadműveleti

Központjával. Kelet felé tartott a Vernonon, Piper tartózkodási helyét mobiljának
jelzése alapján követte. A technikus hirtelen Frazier fülébe ordított: – Eltűnt a
jel!
– Hogy érti, hogy eltűnt?
– Megszűnt. Vagy kikapcsolta, vagy kivette az akkut.
Frazier olyan feszült lett, hogy püfölni kezdte a műszerfalat. – Alig másfél
kilométerre voltunk mögötte!
A sofőr feltette a kérdést: – Most mit akar, mit csináljak?
– Hajtson tovább. És hagyjon gondolkozni.

Will Crenshaw-ban volt, cél nélkül vezetett észak felé a sötéten terpeszkedő
városrészben. A fájdalom majd megőrjítette, a szédülés pedig kezdett
veszélyessé válni. Látott a távolban egy táblát, ami a Baldwin Hills
bevásárlóközpont felé mutatott, és sikeresen ki is tartott odáig. Mikor látta, hogy
van benne Wal-Mart, behajtott a fedett garázsba, és elfoglalt egy helyet, a lehető
legközelebb a bejárathoz.
Nagy fájdalmak között nyomta ki magát a kocsiból, és az első keze ügyébe
kerülő bevásárlókocsiba kapaszkodott. Erre rá tudott támaszkodni, és a véres
nadrágot is eltakarta, már amennyire ez lehetséges volt. Eltorzult arccal
vonszolta be magát az üzletbe, elment egy idősebb egyenruhás ember mellett,
aki a vásárlókat köszöntötte, és rögtön ki is szúrta piros foltos nadrágját és piros
lábnyomait, de inkább a maga dolgával törődött, ahogy az már ezen a környéken
lenni szokott.
Will egyenesen a gyógyszerespolcok felé tolta a kocsiját, és bedobált némi
steril gézt, kötszert és csipeszt a kocsiba, aztán még egy üveg acetaminophent,
mintha éppen ez szüntethetné meg a fájdalmát. Leginkább narkotikumokra lett
volna szüksége, de ilyesmit itt nem árultak.
 Aztán a férfiruhák felé vette az útját, és bedobott egy negyvenhármas derekú
sötét, bő szabású nadrágot, egy csomag tiszta alsógatyát és zoknit.
A leghátsó próbafülkét választotta, bement és lehámozta magáról a véres
nadrágot. Remegve a tükör elé állt és megvizsgálta a sebet. Bő félcentis bordó
lyukat talált a combja belső oldalán, körülbelül tíz centire a lágyékától.
Folyamatosan dőlt belőle a sötétpiros vér. Elég boncolást végignézett már ahhoz,
hogy tudja, szerencséje volt. A közelítő izom elég messze volt a combcsonti
artériától. De azért nem volt teljesen szerencséje.
Nem volt rajta kifelé vezető seb. A robot lelassíthatta annyira a golyót, hogy
veszítsen egy kicsit az erejéből. A lövedék pedig elhelyezkedett odabent. Egy-
két napon belül elfertőződik a lába. Sebészeti beavatkozás és antibiotikumok
nélkül vérmérgezést kap.
Kicsomagolni a három alsónadrágot tartalmazó csomagot, az egyikből szoros
göngyöleget tekert, és ráharapott, hogy csendben tudjon maradni. A sebet
sötétbarna jódos oldattal mosta le, aztán belefogott a fájdalmasabbik részébe. A
csipesszel belenyomott egy kis gézt a lyukba. Beleerőltette az anyagot, a szeme
benedvesedett a kínszenvedéstől. Nem volt választása. A sebet be kellett kötni,
ha nem akart elvérezni. Ha nem tömíti el, elvérzik.
Újabb és újabb lökéseknek vetette alá magát, gézt nyomott át a bőrén
csipesszel, bőr alatti kötszert nyomott mélyen a pépes izomba.
Amikor már nem tudta tovább csinálni, mert nem bírta elviselni a fájdalmat,
jódba mártotta a gézt, és szorosan rátekert a lyukba tömött anyagra némi
kötszert. Aztán kiköpte az anyagot a szájából, és a földre zuhant, erősen zihálva.
Az öltözőből kifelé menet kidobta véres ruháit. Alig látott már a fájdalomtól, de
le kellett nyelnie, hogy segítséget kérhessen egy áruházi kisegítőtől a műszaki
osztályon. – Melyik a legolcsóbb laptop USB-csatlakozóval és wifi kártyával?
– Mindegyikben van USB és wifi – válaszolta a kölyök.
– Akkor melyik a legolcsóbb laptop?
– Van egy Acer 498-ért.
– Elviszem. És adjon egy táskát is. Az akku fel van töltve benne?
– Elvileg igen. Miért?
– Mert házon kívül akarom használni.
A Wal-Mart mellett volt egy taxiállomás. Will minden vagyonát új
válltáskájába tömködte, aztán belefúródott egy taxi hátsó ülésébe.
Megérintette az új nadrágját, és meg is könnyebbült, hogy még száraz.
– Hová? – kérdezte a taxis.
– Greyhound buszállomás. De először álljon meg egy italboltnál.
 Frazier már belefáradt, hogy összevissza autóznak, tűt keresve a
szénakazalban. Az emberének meghagyta, hajtson valami kajáldához. Piper
adatait eljuttatták a Los Angeles-i rendőr-főkapitánysághoz, bérelt autójának
rendszámával együtt. Azzal gyanúsították, hogy szövetségi ügynököket gyilkolt
meg. Fegyvere van, és veszélyes elemnek számít, valószínűleg meg is sebesült.
A rendőrségnek komolyan kell vennie a dolgot. A kórházakat riadóztatták.
Frazier nem tehetett mást, mint hogy megpróbál elé vágni gondolatban. Mit akar
vajon az adatbázissal? Feltételezve, hogy megtalálta. Hová akarhat most menni
vajon? Nem tud visszarepülni New Yorkba, mert rögtön elkapják. Akkor ugrott
be neki.
Spence. Holnap van Spence halálának napja.
Las Vegasban lakott. Egyedül arra gondolhatott, hogy Will Spence-hez
készül, hogy odaadja neki az adatbázist. Talán ez lett volna Bentley következő
állomása.
Nem kell Pipert üldöznie. Egyszerűen Las Vegasba megy, és megvárja, míg
odaér.
A központ szólalt meg a fülében. – Piper húsz perce használta a Visa
kártyáját egy Wal-Martban, Crenshaw-ban.
– Mit vett? – kérdezte Frazier.
– Egy számítógépet, egy táskát, némi ruhát és egy rakás gézt meg kötszert.
– Rendben. Indulunk vissza Nevadába. Tudom, hová megy.

Will megvette a jegyét Las Vegasba a Greyhound autóbusz-állomáson, és

készpénzzel fizetett. Volt még néhány órája az indulásig, de nem érezte
kényelmesen magát a váróteremben. Volt egy fánkos az utca túloldalán.
Odabicegett egy bódéhoz, vett egy kávét és egy extra papírpoharat. Az asztal
alatt töltött magának egy fél pohár Johnnie Walkert, betett hat acetaminophent a
szájába, aztán lenyelte őket néhány tüzes korty kíséretében.
Az alkohol segített tompítani a fájdalmat, vagy legalábbis ellazította annyira,
hogy ki tudja venni az új számítógépet a dobozból, és be tudja indítani. Nem
érzékelt vezeték nélküli hálózatot.
– Van wifijük? – kiáltott oda a pult mögött ácsorgó kövérkés mexikói
lányhoz, de ezzel az erővel akár arra is megkérhette volna, hogy magyarázza el
neki a kvantummechanikát. Csak bámult rá üres tekintettel, aztán megvonta a
vállát.
Will bedugta a pendrive-ot, és letöltötte Shackleton adatbázisai. Egy percen
belül már a jelszót kérte tőle, és Willnek rögtön eszébe is jutott:
 Püthagorasz.
A névnek különös jelentősége volt Shackleton szemében, de ő a maga
részéről nem tudta, miről van szó.
A kereshető adatbázis készen állt a kérdéseire. Volt valami isteni jellege,
hogy az ember csak úgy bepötyöghet egy nevet, némi azonosításra alkalmas
információt, és azon nyomban meg tudja mondani, mikor fog meghalni az adott
személy. Joe és Mary Lipinski volt az első kérdése. Csak hogy egy pillanatra
adózzon az emléküknek. Benne voltak. Október 20.
Aztán a biztonság kedvéért leellenőrizte Henry Spence-t. Ismét
bebizonyosodott: október 23. Azaz holnap.
Még beírt néhány nevet, és csak bámult a képernyőre.
Most már volt némi fogalma arról, mi is fog történni holnap.
New Hampshire-ben már elmúlt éjfél, de beszélnie kellett Nancyvel, még ha
ez azt is jelentette, hogy fel kell ébresztenie, és halálra kell rémítenie. Nem volt
más választása. Abban biztos volt, hogy ez lesz az utolsó beszélgetésük.
Volt néhány pénzes telefon a mosdók mellett. Kapott egy rakás
negyeddollárost a lánytól, és tárcsázta Zeckendorf altoni vonalas számát. A
megfigyelők mostanra akár az összes kártyás telefon számát kideríthették, amit
csak hívott. Valószínűleg mindet lehallgatják. Ezt a számot viszont nem ismerik.
Még. A telefon épp kicsengett, mikor meglátta, hogy friss vér szivárog az új
nadrágján keresztül.
Nancy felvette, meglepően éber volt.
– Én vagyok – mondta Will.
– Will! Hogy vagy? Merre vagy?
– LA-ben.
Nancy elég nyugtalannak tűnt. – És?
– Megvan a pendrive, de volt egy kis probléma.
– Mi történt?
– Elkapták Dane-t. Volt egy kis perpatvar.
– Will, megsérültél?
– Meglőttek. Bal comb. A golyómat nem találták el.
– Jézusom, Will! A kórházba kell menned!
– Azt nem tehetem. Most szállok fel egy buszra. El kell jutnom Spence- hez.
Will érezte, hogy Nancy próbál kitalálni valamit. Hallotta, hogy a baba
mocorog. – Hadd hívjam fel a Los Angeles-i irodát – mondta Nancy. – Az FBI
fel tudna venni.
– Az istenért, ne! Frazier rögtön lecsapna. Lehallgatják az összes helyi
vonalat. Magamra maradtam. Meg fogom csinálni.
– Nem túl jó a hangod.
– Be kell vallanom valamit.
– Mit?
– Vettem egy üveg whiskeyt. Nancy?
– Igen?
– Az őrületbe kergetlek, ugye?
– Folyamatosan.
– Úgy értem, komolyan.
– Will, szeretlek.
– Eddig csak bajt hoztam a fejedre.
– Ne mondd ezt.
– Szeretnék vigyázni rád és Phillyre 2027-ben.
– Fogsz is, kedves. Tudom, hogy így lesz.

 Harmincnyolc

HA NEM MONDJA FEL A BUSZ GENERÁTORA a szolgálatot a Los

Angeles-Las Vegas-járaton, a következő nap is egészen másképp végződik. A
predesztináció és a sors természete már csak ilyen. Az egyik összetevő
befolyásolja a másikat, ami ismét egy másikat befolyásol: egy végtelenül
komplex virágfüzér. Ahelyett, hogy tíz harminckor indult volna el, a busz csak
másnap, négy órával később húzott ki az állomásról.
Will az üveget szopogatta, hogy kicsit kényelmesebben érezze magát, jórészt
ezzel telt a hatórás út a sivatagon keresztül, addig iszogatott, míg eléggé el nem
zsibbadt. A busz hátsó fele félig az övé volt. A legtöbb utastársa későbbi buszra
váltott. Csak néhány kemény fiú maradt, akik kitartottak, és megvárták, míg
megszerelik a járgányt, akik felszálltak rá, így az éjszaka közepén, inkább békén
hagyták egymást.
Will időről időre elvonult a mosdóba, hogy tömjön némi gézt a sebbe, és
leöblítse egy kis jóddal. De még mindig vérzett, és óráról órára gyengébbnek
érezte magát.
A reggeli füstszínű napsütés és a fájdalom ébresztette fel, kemény fejfájással
és kiszáradt szájjal. Remegett, és a nyakára tekerte a kabátját, hogy kicsit
melegebben legyen. Az ablakon túli táj lapos volt, barna és bozótos. Azt kívánta,
bárcsak tönkremenne a légkondi, a busz pedig átvenné a sivatag forróságát.
Lehet, hogy az elfertőződés már megkezdődött.
Az utazás utolsó órája nagy megpróbáltatást jelenteti. Próbálta legyűrni a
hányingert, a fájdalmat és a hidegrázást, amitől még a foga is vacogott.
Állkapcsát összeszorítva, dühösen próbált megküzdeni a dologgal. Elég
komoly eltökéltségre volt szüksége, hogy be tudja fejezni a munkát. Ha átadja
magát az egyre komolyabb erőtlenségnek, Frazier megnyerte a meccset.
Ellenállt, nem akarta, hogy ez megtörténjen. Nancyre és a fiára koncentrált. Egy
kép ugrott be neki, Philly anyatejet iszik, Nancy pedig ábrándos szemekkel
bámul kifelé a lakás ablakán. Aztán azon kapta magát, hogy magában nevet,
mikor a kép helyére egy másik került, Spence hatalmas buszának képe.
– Akarom azt a buszt – kukorékolta hangosan.
A zöldes füstszínű üvegen át Las Vegas jelent meg a távolban, olyan
kristályosan emelkedett ki a lapos síkságból, mint a Smaragdváros.
Összeszedte magát egy újabb kötéscseréhez. A fickó, aki majd a mosdó
szemetesét üríti, biztos azt fogja gondolni, a buszon horrorisztikus események
történtek.
A busz végül behajtott a Greyhound peronjához, nem messze a Golden
Nugget kaszinótól és a Striptől. Will volt az utolsó, aki leszállt, a sofőr
gyanakodva nézett rá, ahogy próbál végigjönni a folyosón, és lebotorkálni a
lépcsőn. – Jól van, barátom?
– Kitűnően érzem magam – motyogta Will. – Szerencsésen.
Egyenesen egy taxihoz vánszorgott. A forró napsütésben kicsit
kényelmesebben érezte magát. Lassan beleerőltette magát egy taxi hátsó ülésére.
– Vigyen Hendersonba. St. Croix utca.
– Takaros környék – mondta a sofőr, miközben megbámulta Willt.
– Az biztos. Ha gyorsan odavisz, kap ötven dollárt pluszban.
– Biztos nem akar inkább kórházba menni?
– Jobban érzem magam, mint ahogy kinézek. Kapcsolja le a légkondit,
rendben?
Mikor legutóbb Vegasban járt, gondolatban feljegyzést készített arról, hogy
ez az utolsó alkalom. Több mint egy éve történt, mikor interjúra ment a Desert
Life Biztosító Társaság ügyvezető igazgatójával a Doomsday-ügyi nyomozások
keretein belül. Az a fajta helyzet volt, mikor az ember a megfelelő templomba
megy, de nem a jó padba ül. Nelson Elder, a cég vezetője benne volt a dologban,
csak éppen nem úgy, ahogy arra Will számított. Aztán mikor szobatársát, Mark
Shackletont felhívta, akkor sem azt kapta, amit várt. Az út után úgy érezte,
Vegas könnyen felkavarja, őszintén szólva sosem volt nagy rajongója a helynek.
Így vagy úgy, ez most tényleg az utolsó alkalom lesz. Erre megesküdött.
Vegas felé csúcsforgalom volt, de ők a másik irányba, dél felé tartottak, és
egész jó időt futottak Hendersonig. A McCullogh Range csokoládéhegyei
betöltötték az egész szélvédőt, ahogy a MacDonald- fennsík felé közeledtek,
ahol Spence exkluzív klubházközössége élt. Will igyekezett tudatánál maradni,
makacs módon újra és újra ökölbe szorítva a kezét, a sofőr pedig mindeközben a
visszapillantó tükrön keresztül ellenőrizte.
Egy zárt közösségről volt szó a Dragon Ridge klubház zöldellő területén, egy
tucat luxuskategóriás ház a hegyek között, golfpályák gyepeire eső kilátással. A
kapus házánál Will leengedte az ablakot, és szólt az őrnek, hogy Will Piper van
itt, Henry Spence várja. Hallotta Henry hangját az őr telefonján keresztül. A taxit
egy intéssel átengedte.
A járdaszegélyhez érve Will megpillantotta a legnagyobb házat, amit valaha
is látott. Hatalmas, mediterrán stílusú épület volt, a színe, mint a homokkőé.
Megpillantotta Spence-t a nyitott bejárati ajtónál, ott ült a kerekes székében.
Kenyon a járda felé tartott integetve és kiáltozva, aztán hirtelen megtorpant,
mikor látta, hogyan kászálódik ki Will a taxiból.
Odaszaladt és átkarolta, hogy segítsen neki bejönni.
– Te jó isten! Mi történt veled? – lihegte Kenyon.
Will a fogát csikorgatta. – Megfigyelők. Dane-t azt hiszem elkapták.
– Betegre izgultuk magunkat – mondta Kenyon. – Semmit nem hallottunk
rólad. Gyere! Gyere be!
Spence hátratolatott a kerekes székkel, hogy be tudja engedni a két férfit. –
Alf, tedd a nappaliban lévő kanapéra. Jézusom, vérzik! Will, követett valaki?
– Nem hiszem – hörögte.
A ház olyan kétezer-nyolcszáz négyzetméteres volt, fényűző Taj Mahal
Vegas-stílusban, Spence társas életére volt tervezve. Kenyon végigvonszolta
Willt a patkó alakú belső téren, ahol kandalló, számítógépasztal és egy hatalmas
barna, szétnyitható kanapé terpeszkedett, utóbbi a ház mögötti medencére nézett.
Will a kanapéra roskadt, Kenyon óvatosan felemelte a lábát, hogy fekvő
helyzetbe kerülhessen. Sápadt volt és izzadt, gyorsan kapkodta a levegőt.
Nadrágszárát átáztatta a ragadós vér, és volt valami beteges, gazdag aromája a
levegőnek. – Orvosra van szükséged – mondta halkan Kenyon.
– Nem. Még nem.
– Henry, van kéznél egy ollód?
Spence elkerekezett mellettük, oxigéncsövei sziszegtek. – Az asztalban.
Kenyon megtalálta, és kivágott egy nagy kockát Will nadrágjából, aztán
levette a véres kötést. Átvágta, visszahajtotta a gézt és megnézte a sebet.
Mikor a nicaraguai őserdőben volt küldetésen, megtanulta az elsősegélyt. –
Ezt magadnak kötözted be?
Will bólintott.
– Fájdalomcsillapító nélkül?
– Attól félek, igen.
A combja vaskos volt és dagadt. A géznek csípős, büdös szaga volt.
– Elfertőződött.
– Egy egész gyógyszertár van az orvosságos-szekrényemben. Mire van
szükséged? – kérdezte Spence.
– Adj valami fájdalomcsillapítót, Kodeint, Vicodint, vagy amid van, és
valami antibiotikumot, amilyet találsz. Elsősegélydobozod van valamerre?
– A Mercedes csomagtartójában. A németek mindenre gondolnak.
Will próbált feltámaszkodni. – Nálam van – mondta. – A táskámban.
Spence lehunyta a szemét. – Hála az égnek.
 – Először rendbe kell raknunk téged – ellenkezett Kenyon.
Kenyon gyorsan dolgozott, telepumpálta Willt Percocettel és Cipróval, aztán
megkérte, hogy ne haragudjon rá, mikor kihúzta a régi gézkupacot, és friss
csomagot tömködött bele. Will morgott és a fogát csikorgatta, és mikor végeztek,
kért egy kis whiskeyt.
Kenyon nem találta túl jó ötletnek, de Will ragaszkodott hozzá, hogy egy
kicsit azért töltsön neki. Mikor visszaadta a poharat, megjegyezte: – Holnap
elmegyek.
Kenyon leült mellé, Spence pedig közelebb jött a kerekes székkel. Will akkor
vette észre, hogy Spence egészen kicsípte magát, jól akart kinézni.
Haja és szakálla alaposan kifésülve. Szép ing volt rajta és egy nyakkendő.
– Miért vagy kiöltözve? – kérdezte Will.
Spence elmosolyodott. – Több születésnapot már nem tudok megünnepelni.
Gondoltuk, a halálom napját ünnepeljük meg. Alf tündéri volt. Sütött nekem
palacsintát. Az egész napot megtervezte, nem mintha biztosan részt tudnék venni
az összes programon. Ebédre pizza és sör. Aztán délután megnézzük az
Aranypolgárt a médiaszobában. A húsok már várnak a grillen, az lesz a vacsora.
Aztán lekötöm magam az oxigénről, és elszívok egy cigarettát a teraszon.
– Lehet, hogy ez fogja megölni – tette hozzá szomorúan Kenyon.
– Sajnálom, hogy keresztülhúztam a tervedet – mondta Will. – Add ide a
táskám.
Kivette a laptopot, és amíg töltött, elmesélte hogyan lett meg a pendrive, és
hogy is zajlott a megfigyelőkkel történt halálos összecsapás. Fraziert nem látta,
de a jelenlétét érezte. – Fejezzük be a dolgokat, mielőtt bármilyen filmbe
belekezdenénk, oké?! – sürgette meg a többieket.
– Ezzel maximálisan egyetértek – mondta Spence. – Egyébként is tudok már
mindent a rózsabimbóról.
Will megnyitotta Shackleton adatbázisát, és belépett a jelszó segítségével.
Aztán bejelentette, hogy készen áll. Spence mélyet sóhajtott, és megnedvesítette
száraz ajkait a nyelvével.
Tudni akart mindent, de a dolog elég fájdalmasnak ígérkezett. Kimondta az
első nevet. – William Avery Spence. Baltimore, Maryland. Ő a legidősebb fiam.
Will gépelni kezdett, aztán megszólalt: – Látókörön kívül.
Spance felsóhajtott, aztán köhögött egy párat. – Thomas Douglas Spence,
New York City.
Látókörön kívül.
– Susan Spence Pearson, Wilmingion, Oelawarc, a lányom.
 Látókörön kívül.
– Jó – mondta Spence megnyugodva. – Akkor lépjünk tovább az unokákra.
Van belőlük egy pár.
Mind látókörön kívül.
Aztán volt még egy lista, Spence összes menye és veje, az öccse és néhány
közelebbi unokatestvér.
Az egyik unokatestvérnek hét év múlva lesz a halála napja. Spence bólintott a
hír hallatán.
Majdnem készen is volt, megnyugodott, meg volt elégedve, a feszültség
szertefoszlott.
Aztán végül megszólalt: – Alf, rólad is tudni akarok.
– Nos, én nem – ellenkezett Kenyon.
– Akkor hagyj minket magunkra egy pillanatra. Nem kell hallanod, de azért
tiszteletben kell tartanod egy haldokló kívánságát.
– Az ég szerelmére, Henry. Mást sem csinálok jó két hete!
– Terhed nemsokára enyhülni fog. Most pedig menj innen! – A két fickó úgy
mosolygott össze, mint két testvér.
Néhány perccel később Kenyon visszatért, kezében tálcák, rajta kávéscsészék
Rájuk nézett, aztán szárazon kifejtette: – Nem kérdezek semmit, és ti nem
mondjátok el. Nem akarom, hogy az én Istenhez való szép, rendezett
viszonyomat tönkretegyétek. Azt akarom, hogy az Úr meglepjen engem.
Természetes módon.
– Ahogy gondolod, Alf – mondta Spence. – Kérek egy olyan kávét.
Most már végeztem. Will hatalmas ajándékot adott nekem. Most már
békében halhatok meg.
A narkotikumok kezdtek működni, Will úgy érezte, mindjárt elalszik. – Fel
kell mennem a netre.
– Van hálózat nélküli internet – mondta Spence. – Az a neve, hogy HenryNet.
Will rákattintott. – Jelszót kér.
– Ki tudod találni? – kérdezte Spence egy kacsintás kíséretében.
– Nem, nem tudom. – Nem érezte úgy, hogy játszadozni lenne kedve.
– Biztos vagyok benne, hogy menni fog.
Üvegcsörömpölés.
Forró levegő zúgott végig a hegyoldalon, csak úgy dőlt befelé az összetört
tolóajtókon.
Kettővel többen voltak a szobában.
Aztán az előszoba felől megjelent még egy harmadik.
 Will egy pár Heckler & Koch géppisztollyal nézett farkasszemet, lihegő, erős
testfelépítésű fiatalemberek fogták a kezükben. Frazier könnyebb sportszert
választott, egy ugyanolyan Glock volt a kezében, mint az övé.
Will sem elég gyors, sem elég erős nem volt ahhoz, hogy előkapja a pisztolyt
az övéből. Az egyik megfigyelő elvette tőle, és kidobta a törött üvegen keresztül.
Az úszómedencébe csobbant.
Frazier utasítást adott az embereinek: – Vegyétek el a számítógépet.
Will nem bírta elég erősen szorítani, kivették a kezéből.
– Hol a pendrive?
Will a nadrágzsebébe nyúlt, és a padlóra lökte. Nem nagyon volt értelme
ravaszkodni. Ő már elveszett.
– Kopoghatott volna, Frazier – mondta Spence.
– Ja, majd legközelebb. Nem néz ki valami jól, Henry.
– Tüdőtágulás.
– Ezen nem vagyok meglepődve. Mindig is nagy dohányos volt. Mindig
megszegte a szabályzatot, és a laborban dohányzott, emlékszik?
– Emlékszem.
– És most is megszegi a szabályzatot.
– Én csak egy nyugdíjas vagyok, aki klubot vezet. Egy szép napon maga is
csatlakozhatna. Nincs tagdíj.
Frazier fáradtan egy székre ült, velük szemben. – Ide kell adniuk az 1527-es
könyvet, és minden olyan anyagot, amit Cantwell Hallban találtak.
Minden egyes darabot.
– Miért nem hagy minket békén? – ellenkezett Kenyon. – Öregemberek
vagyunk, ő pedig meg van sérülve. Orvosi beavatkozásra van szüksége.
– Nem lep meg, hogy maga is belekeveredett ebbe, Kenyon. Mindig is
Henryvel haverkodott. – Will felé bökött a fegyverével. – Két emberemet
megölte – mondta közömbösen. – Gondolják, hogy most majd orvoshoz viszem?
Mégis mit gondolnak, kivel beszélnek? Azt hiszik, majd odatartom a másik
orcámat is?
– Magánál nagyobb emberek is megtették már.
Frazier felnevetett. – Maradjon már, Alf. Maga mindig is a gyengékhez
tartozott. Henrynek legalább volt vér a pucájában. – Aztán újra Spence és Will
felé fordult. – Adják ide a könyvet, és mondják el, mit találtak Angliában. Meg
fogom szerezni így is, úgy is.
– Ne adj neki semmit, Henry – mondta Kenyon méltatlankodva.
Frazier felemelte a szemöldökét, mire az egyik embere kézfejével arcon
csapta Kenyont, aki térdre esett.
– Hagyják békén! – üvöltötte Will.
– Miért, különben mi lesz? – acsarkodott Frazier. – Lefröcsköl vérrel?
– Menjen a pokolba!
Frazier nem foglalkozott vele, Spence-hez fordult. – Maga is tudja Henry,
mennyi energiába került, hogy ennyi éven át titokban tartsuk a Könyvtárat.
Tényleg azt gondolja, hogy mindenkit félreállítunk majd, csak hogy mindent
megtudjunk a hiányzó könyvről? Ez a dolog mindannyiunknál fontosabb. Ebben
a játékban mi csak gyalogok vagyunk. Nem vette még észre?
– Nem mondok el semmit – mondta Spence dacosan.
Frazier erre a fejét rázta, aztán a fegyverét Kenyon felé fordította, aki még
mindig a padlón térdelt a fájdalomtól és a megrázkódtatástól. Vagy talán
imádkozott. Frazier a térdébe lőtt. Vér fröcskölt a levegőbe, a férfi fájdalmában
felordított. Will megpróbált felkelni, de a hozzá közelebb álló megfigyelő a
mellkasára tenyerelve visszanyomta. Will vadul kapálózni kezdett a karjaival, de
a férfi egy kemény, kegyetlen ütést mért a combjára, rögtön a lőtt seb mellé.
Will üvöltött a fájdalomtól.
– Alf! – kiáltott fel Spence.
– Rakjon rá érszorítót – mondta Frazier a másik emberének. – Ne hagyjuk,
hogy elvérezzen.
A fiatal fickó körbenézett, majd Spence-hez sietett, hogy levegye a
nyakkendőt a nyakáról. Aztán visszarohant Kenyonhoz, és rászorította, rögtön a
térde felett.
– Most pedig figyeljen rám, Henry – mondta Frazier. – Ha nem adja ide, amit
kérek, levesszük az érszorítót, és egy perc alatt meghal. Maga dönt.
Spence feje bordó volt a dühtől, levegőért kapkodott. – Te állat! – ordította.
Aztán teljes sebességre kapcsolta a kerekes széket, egyenesen Frazier felé
irányítva.
Nem volt az a faltörő kos típusú járgány, a piros háromkerekű tíz kilométer
per órás sebességgel közelített. Valószínűleg elég lett volna, ha Frazier felemeli a
lábát, hogy az ütközést megakadályozza, de fáradt volt, és nem akart azon
idegeskedni, hogy majd esetleg alulreagálja a dolgot.
Inkább lőtt két lyukat Spence arcába, egyet a szájába, egyet a bal szemébe.
A következő pillanatban a háromkerekű Frazier lábszárába ütközött, Spence
teste pedig keményen a szőnyegre vágódott. Frazier felugrott, meg is sérült,
káromkodott egyet, aztán dühében még két lyukat lőtt Spence élettelen testébe.
Kenyon nyöszörögni kezdett, Will pedig a száját harapdálta idegességében.
Körülnézett, van-e valami, amit fegyverként tudna használni.
Frazier Will felett állt, fegyverét a feje felé irányítva. – Alf, mondja meg,
hová tette a cuccot, különben Pipert is lelövöm.
– Én nem ma halok meg – fortyogta Will.
– Ez ellen nem tudnék érvelni – dörmögte Frazier. – De megajándékozhatom
valamivel, ami majdnem olyan jó – mondta, és Will lágyékára célzott.
– Ne mondj neki semmit! – kiáltotta Will Kenyonnak.
– Ne legyen hülye – ellenkezett Frazier.
Will valamit észrevett. Fraziert elbizonytalanította az arcán megjelenő,
hirtelen mosoly.
– Én nem halok meg ma – ismételte meg Will.
– Ezt már mondta.
– Maga viszont igen.
Frazier gúnyos mosolyra húzta a száját, és abban a pillanatban szétrobbant a
feje, vörösesszürke hab tört fel a helyéről.
Mire a teste a padlóra esett, Nancy már egy újabb lövést is leadott, ami
épphogy elkerülte a Kenyonhoz közelebb eső megfigyelőt. A széttört tolóajtón
keresztül lőtt, John Mueller és Sue Sanchez fedezték, mindannyian azért
küzdöttek, hogy úrrá legyenek a szobában uralkodó káoszon.
Will legurult a kanapéról, és átkarolta a hozzá közelebb eső megfigyelő lábát.
A fickó próbálta kiszabadítani magát, de közben leadott egy automata sorozatot,
ami átszaladt Mueller hasüregén, csíkot húzva maga után, mint valami üstökös.
Miközben hátrafelé tántorgott, Mueller még sikeresen leadott hat lövést, és csak
azután zuhant a medencébe. A megfigyelő Willre esett, lihegve, tüdejében sípoló
lyukkal.
A másik megfigyelő megfordult, hogy a társán segítsen, és mikor meglátta
hogy a földre került, géppisztolyát Willre szegezte, készen arra, hogy meghúzza
a ravaszt.
Sue és Nancy egyszerre lőttek.
A megfigyelő belezuhant a dohányzóasztalba, súlyos, halott testként.
Nancy Willhez rohant, Sanchez pedig meg akart győződni róla, hogy a terület
biztonságos, odébb rugdosta a fegyvereket, és mindenkit megbökött a cipőjével.
– Will! Jól vagy? – kiáltotta Nancy sírva.
– Jézus, Nancy. Te eljöttél!
Sancheznek segítségre volt szüksége, hogy Muellert kihúzzák a vértől
szennyezett vízből. A két nő nagy küzdelmek árán kihúzta a medence szélére, de
már túl késő volt.
 Sanchez elővette a mobiltelefonját, és tárcsázta a 911-et. Belesikította, hogy
az FBI-tól van. Aztán ordítani kezdett, hogy minden létező mentőt küldjenek
oda.
Will odavonszolta magát a headsethez, ami a hozzá legközelebb eső
megfigyelő mellett feküdt. Odacsalogatta a még mindig hallható recsegős hang.
Felvette. Egy hangot hallott, valaki torkaszakadtából jelentést kért.
– Ki beszél? – mondta Will a mikrofonba.
– Ki van ezen a frekvencián? – kérdezte a hang.
– Frazier meghalt. A többiek sem néznek ki túl fényesen.
– Ki beszél?
– Milyen az idő az 51-es körzetben? – kérdezte Will.
Nem kapott választ.
– Oké, most, hogy figyelnek, akkor elmondom. Will Piper vagyok.
Mondja meg a hadügyminiszternek, a nemzetvédelmi miniszternek és az
átkozott elnöknek is, hogy vége van. Méghozzá most, azonnal!
Letépte magáról a headsetet, és a jó lábával rátaposott. Nancy szaladt vissza
hozzá. Egy pillanatra megölelték egymást, de sem a hely, sem az idő nem volt
most alkalmas hosszabb ölelésre.
– El sem hiszem, hogy itt vagy – mondta Will.
– Hívtam Sue-t. Mondtam neki, hogy bajban vagy, és hogy nem vonhatunk
be kívülről senkit.
Sanchez remegett. Az adrenalin utóhatása volt. Próbálta megnyugtatni Alf
Kenyont, nehogy sokkos állapotba kerüljön.
Will letérdelt, és megfogta Kenyon kezét. – Nem fogsz meghalni, Alf. Még jó
ideig nem fogsz meghalni.
Kenyon a fájdalomtól eltorzult arccal bólintott.
Will Sanchezhez fordult. – Köszönöm. – Csak ennyit kellett mondania.
Sancheznek remegett az álla. – Senki nem gyilkolhatja meg az embereimet.
Megvédjük a mieinket. Szereztem egy repülőt a Teterboro reptéren. Felvettük
Nancyt New Hampshire-ben, és egész éjszaka repültünk. Ebben a pillanatban
értünk ide. Will, Mueller meghalt.
– Sajnálom – mondta Will. Tényleg sajnálta.
Aztán eszébe jutott, hogy ha a busz nem késik, túl korán ért volna ide a
házba, és nem tudták volna megmenteni. Ennek így kellett történnie, gondolta.
Nancy megállt Frazier teste fölött. – Ez az ember ölte meg a szüleimet?
– Igen.
– Akkor jó.
 – Hol van Philly? – kérdezte Will.
– Laura és Greg vigyáznak rá fent a rónál. Fel kell hívnom őket.
Nancy segítségével Will visszaküszködte magát a kanapéra. – Nemsokára
elszabadul itt a pokol. Még egy csapat megfigyelő fog jönni. Gyorsan el kell
tűnnünk.
– Mit akarsz, mit tegyünk? – kérdezte Nancy.
Will újra megszorította Kenyon kezét. – Alf, hová tette Henry a Cantwell-
dokumentumokat?
– Az asztal alsó fiókjába. Ott, abba – mondta suttogó hangon.
Nancy odaszaladt az asztalhoz. A pergamenlapokat egyszerű mappába rakták,
alattuk ott volt a könyv. Ott volt Félix, Kálvin és Nostradamus levele, és az az
egyszerű oldal is, rajta kaparós kézírással: 9 2 2027 Finis Dierum.
– Van a nyomtatón szkenner? – kérdezte Will, és az asztali gép melletti
nyomtatóra mutatott.
Volt rajta. Gyors, drága darab volt, a lapok csak úgy repkedtek a tálcáról.
Megkérte Nancyt, hogy szkennelje be a vectisi levelet és a többit is mind, és
rakja rá a pendrive-ra, amit ki is vettek Frazier zsebéből.
Will kinyitotta a laptopot, bedugta a pendrive-ot, aztán csatlakozott a
HenryNet hálózatra. Szirénák visszhangoztak a hegyek között. Szüksége volt a
jelszóra. – Alf, mi Henry hálózati jelszava?
Sanchez megrázta. – Elájult.
Will megdörzsölte a szemét, és egy pillanatig gondolkozott.
Aztán beütötte, hogy 2027.
Belépett.
Ahogy egyre közelebb ért hozzájuk a szirénák hangja, Will begépelt egy
gyors e-mailt, csatolt néhány dokumentumot, aztán megnyomta a KÜLDÉS
gombot.
Greg, öregfiú, a te életed már soha nem lesz a régi. Ahogy senkié sem. Nancy
segített neki felállni, aztán lábujjhegyre állt, hogy megcsókolja. Csak így érte el
a száját.
– Szedd össze a könyvet és a papírokat. Kórházba akarok menni, aztán haza
veled. Ebben a sorrendben.

 Harminckilenc

CSÖPP, CSÖPP, WILL VÉNÁJÁBA LASSAN CSÖPÖGÖTT az

antibiotikum.
Ahogy azon a hétfői reggelen a New York-i Presbyterian Hospitál
kórtermében az ágyában feküdt, a magány állapotának egy igen ritka időszakát
élhette át. Attól a pillanattól kezdve, hogy a mentők és a rendőrség megérkeztek
Spence hendersoni házához, folyamatosan orvosok, nővérek, rendőrök, FBI-
ügynökök és egy légimentő személyzetének tagjai nyüzsögtek körülötte, akik
telebeszélték a fejét Vegas és New York között.
Kórházi szobájából kegyetlenül jó kilátás nyílt az East Riverre. Ha ez most
egy kis garzon lenne, biztosan elképesztően sokba került volna. De életében
először hiányzott neki a kis egy hálószobás cipősdobozuk, mert a felesége és a
fia ott voltak.
Ez a viszonylagos nyugalom átmeneti volt, a vihar nemsokára megint
felerősödik. Megkapta a szivacsos fürdőjét, amit egy szigorú kis ápolónő
vezényelt le, olyan tempóban, mint valami autómosó. Ölébe vette a tálcát, amin
az ebédje volt, aztán nézte néhány percig az ESPN-t, csak hogy kicsit
normalizálódjanak a dolgok. Nancy mindjárt megérkezik egy inggel meg egy
mellénnyel, amit fel kell vennie a tévékamerák előtt.
Az ajtaja előtt FBI-ügynökök kordona állt, ők védték a szobáját, és
biztosították, hogy senki ne mehessen be hozzá. A védelmi minisztérium és a
CIA ügynökei is próbáltak bejutni hozzá, az igazságügyi miniszter pedig éppen
testvérharcot vívott a Pentagonnál és a belbiztonságnál dolgozó kollégáival.
Egyelőre az FBI-ügynökök kordona jól tartotta magát.

A világ nem számított a hírre, ami most elöntötte az utcákat, a levelesládákat,

a lábtörlőket és az internetet ezen az álmos vasárnapi reggelen, nem sokkal
halloween előtt.
A Washington Post főcíme olyan történetet kürtölt szét, amit először
mindenki kacsának hitt:

AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK KORMÁNYÁNAK EGY KÖZÉPKORI

KÖNYVEKET REJTŐ HATALMAS KÖNYVTÁR VAN A BIRTOKÁBAN,
AMI 2027-IG MINDEN SZÜLETÉSI ÉS HALÁLOZÁSI IDŐPONTOT
MAGÁBAN FOGLAL; AZ 51-ES KÖRZETBEN HOZTA LÉTRE HENRY
TRUMAN, HOGY AZ ADATOKAT TITOKBAN TARTHASSÁK; A
KÖNYTÁR EGY BRIT MONOSTORBÓL SZÁRMAZIK; EGYÉRTELMŰ
ÖSSZEFÜGGÉSEK A DOOMSDAY-ÜGGYEL.

Greg Davis, riporter

Washington Post Exclusive

A többkolumnás történet nem volt kacsa. Gazdagon dokumentált anyagról

volt szó, ami hosszasan idézte Will Pipert, az FBI nyugdíjazott különleges
ügynökét, aki a Doomsday-ügyet vezette, és aki leírta a dolog körülményeit,
kitérve egy bizonyos Mark Shackleton informatikusra, az 51-es körzet
kutatójára, aki a New York-i fiktív sorozatgyilkossági ügy kifundálója volt.
Kitért a kormány erőszakos módszerekkel történő leplező tevékenységére, hogy
a titkos, hat évtizede elszigetelt sivatagi létesítményt megóvja. A Post
rendelkezett a könyvtár adatbázisának egy példányával, ami az Egyesült
Államok minden lakosát érintette, egészen 2027-ig, és terük nyílt arra is, hogy
több száz egyén adatait sikeresen ellenőrizzék a rendelkezésre álló születési és
halálozási adatok alapján.
Birtokukban volt még néhány levél is a tizennegyedik és a tizenhatodik
századból, ezek segítségével megmagyarázható volt a könyvek eredete, a
történeti kontextus kirajzolódott. A cikk egy misztikus szerzetesrendre utalt, akik
a Wight-szigeten laktak, de hangsúlyozta, hogy megfelelő bizonyítékok ez
ügyben nem állnak rendelkezésre. A Post jövőbeli cikkeiben szándékszik számot
adni arról, milyen közismert történelmi figurákra volt hatással a Könyvtár,
például Kálvin Jánosra és Nostradamusra.
És végül ott volt még 2027 ügye. Egy tizennegyedik századi levélben volt
egy feljegyzés valamiféle apokaliptikus, világvégét jelző eseményről, de az
egyetlen bizonyíték csak az, hogy a könyvekben nincs 2027. február 9. utáni
bejegyzés.
Piper az erőszakos elhárítás célpontja lett, ezeknek esett áldozatul apósa és
anyósa is, ő maga pedig megsebesült egy akció közben, ugyanis a kormány által
támogatott titkosügynökökkel csapott össze. Tartózkodási helye ismeretlen, de
állapota a jelentések szerint stabil.
Vasárnap reggel a Fehér Ház, a Pentagon és a külügyminisztérium is
hivatalosan bejelentette, nem kívánnak nyilatkozni az ügyben, de bizonyos
vezetők, az igazgatósághoz közeli források, titulus szerint a Fehér Ház vezérkari
főnöke és az elnökhelyettes, hivatkozások nélkül azt nyilatkozta a lapnak, hogy
fogalmuk sincs, miről beszél a Post riportere… és egyébként visszamenőleg már
tudható, igazat is mondtak. Nem voltak beavatva az 51-es körzet dolgaiba.
Hétfőre a hivatalos washingtoni közlemények lépésről lépésre távolodtak el a
„nem kívánunk nyilatkozni” álláspontjától a „közeljövőben a Fehér Ház
nyilatkozatot készül tenni” kijelentésen keresztül egészen „az elnök
közleményben fordul a nemzethez este 9 órakor a keleti partvidék zónaideje
szerint” megfogalmazásig.
Az újságban közölt történet futótűzként terjedt, ami végigsöpört az egész
világon, olyan sebességgel, mint az elektronok. A felfedezések a föld majdnem
minden beszélgetését eltérítették. Az első estéig tulajdonképpen minden egyes
felnőtt hallott a Könyvtárról, és véleményt formált róla. Az embereket fűtötte a
kíváncsiság, és nyugtalanság töltötte el őket.
Egész Amerikában minden választópolgár megválasztott képviselőit hívta, a
kongresszus tagjai és a szenátorok pedig a Fehér Házat.
A világon mindenfelé hívők rohantak papokhoz, rabbikhoz, imámokhoz és
lelkészekhez, akik aggodalmas arccal igyekeztek összeilleszteni a hivatalos
tanokat, és a feltételezett valós helyzetet.
Az államok vezetői és a nemzetek nagykövetei a külügyminisztériumot
ostromolták információt követelve.
A tv-csatornák és a rádióadók igyekeztek teljes értékű információval
szolgálni. A probléma jó néhány óráig elég nyilvánvaló volt, ugyanis senkivel
nem lehetett interjút készíteni. A Post Greg Davis nevű munkatársáról senki nem
hallott, a lap pedig nem tette elérhetővé a média számára.
Will Pipert sehol nem találták. A Post kiadója lekerekítette a dolgokat, kiállt a
történet mellett, de nem tehetett mást, mint hogy a tényeket ismételgette, de
ezekről már egyébként is hallottak. A lap megtagadta, hogy az adatokat
publikussá tegye, az ügyet pedig átirányította a Skadden Arpshoz, a Post jogi
megbízottjához, a cég aztán nyilatkozatot tett közzé, miszerint a tulajdonjogi és a
személyiségi jogi körülményeket vizsgálják.
A szakértők tehát egyelőre egymással tudtak csupán interjút készíteni, és már
izzadtra hajszolták egymást, miközben médiaszervezőik nagy iramban
filozófusokat és teológusokat kerestek fel, olyan embereket, akiknek
hétvégenként normális esetben nem nagyon csörgött a telefonjuk.
Végül hétfőn este 6 órakor a CBS hírműsora sürgős hírt tett közzé, miszerint
a 60 Minutes különleges élő interjút közvetít Will Piperrel, aki a történet mögött
áll. A világnak már csak két órát kellett várnia.
A Fehér Házban kitört a felháborodás, amiért az elnököt egyszerűen
megelőzik, a Fehér Ház vezérkari főnöke pedig felhívta a CBS News elnökét,
hogy informálja arról, nemzetvédelmi kérdésekről van szó, és emlékeztesse arra,
hogy azt az embert, akit a kamera elé akarnak ültetni, még nem hallgatták ki az
illetékes szervek. Aztán utalt rá, hogy Piper ellen komoly vádak fognak
felmerülni, és lehetséges, hogy megbízhatatlan forrásról, egy szélhámosról van
szó. A csatorna vezetője udvariasan közölte a Fehér Házzal, hogy törődjenek a
maguk dolgával, és dőljenek nyugodtan hátra, amíg a szövetségi bíróság
határozatot nem hoz.
Will negyedórával hat előtt felült kórházi ágyán, szép kék mellényben.
Fürdött a tv reflektorfényeiben. Belegondolva, min ment keresztül, egészen
jól szituált és nyugodt volt. Nancy ott állt mellette, fogta a kezét, és suttogva
bátorította, hogy a stáb és a producerek ne hallják.
A csatorna jogi tanácsadója tört ki a liftből az átfaxolt határozattal. A csatorna
vezetője összedugta a fejét a műsor felelős szerkesztőjével és Jim Zeckendorffal,
aki azért volt ott, hogy ügyvédként és barátként tanácsokkal lássa el Willt. A
csatorna vezetője épp akkor beszélt Willel, és láthatóan szimpatikusnak találta.
Elvette a határozatot, összehajtotta és a kabátzsebébe rakta. Aztán az
ügyvédjéhez fordult: – Ez a világtörténelem legnagyobb sztorija, a történelem
legnagyobb leleplezéséről. Nem érdekel az sem, ha az egész hátralévő életemet a
börtönben töltöm. Tizenöt perc múlva élő adásban leszünk.
Cassie Neville, a 60 Minutes veterán tengerésze hajózott át a folyosón egy
uszálynyi asszisztenssel maga körül. Bár hatvanas éveinek közepén járt, egy óra
a fodrásznál és a kozmetikusnál, és máris fiatalos volt és ragyogó, a védjegyként
ismert rideg tekintettel és összehúzott szájjal.
Aznap este viszont kissé elcsigázott volt az időpont és a téma miatt, és ki is
kotyogta, mi aggasztja leginkább. A csatorna vezetőjéhez fordult: – Bill,
szerinted okos dolog élőben csinálni? És ha sült hal a fickó? Akkor csak ülünk
majd ott és pislogunk.
– Cassie, szeretném, ha megismerkednél Will Piperrel. Eltöltöttem vele egy
kis időt, és biztosíthatlak, nem béna a fickó – válaszolta Bill.
Zeckendorf rázendített: – Szeretném figyelmeztetni, hogy Willt arra kértem,
ne válaszoljon a Lipinski házaspár meggyilkolását illető kérdésekre, és a
sebesülésével kapcsolatos körülményekre. Bűnügyi nyomozás zajlik az
ügyekben, ezért hallgatnia kell.
Nancy hátrébb állt, mikor Cassie belépett a szobába. A műsorvezető
egyenesen Will ágya mellé lépett, és a szemébe bámult. – Azt mondják, maga
nem sült hal.
 – Sokféleképpen hívtak már, asszonyom, de így még sosem.
– Engem „asszonyom”-nak nem hívtak már jó ideje. Délről származik, Mr.
Piper?
– Floridai-félsziget. Redneck Riviera.
– Nos, örülök, hogy ilyen kivételes helyzetben találkozhatok önnel.
Körülbelül tíz percen belül élő adásban leszünk, úgyhogy készüljünk föl.
Szeretném, ha megnyugodna, és önmagát adná. Nekem azt mondták, ez lesz
a történelem legnézettebb interjúja. A világ hallani akarja magától ezt a
történetet. Készen áll, Mr. Piper?
– Csak ha majd már Willnek hív.
– Oké, Will, vágjunk bele.

A rendező visszaszámolt az ujjaival tíztől, aztán Cassie-re mutatott, aki

felnézett, és olvasni kezdett a súgógépről. – Jó estét, hölgyeim és uraim, Cassie
Neville vagyok, ma este a 60 Minutes egy földrengető, exkluzív interjúval
jelentkezik New Yorkból, élő adásban, egy olyan ember kórházi ágya mellől,
akiről mostanában mindenki beszél, hogy megismerjük nézőpontját arról, ami
személyes véleményem szerint korunk legkivételesebb felfedezése, a titokzatos
Könyvtár létezéséről, aminek segítségével minden férfi, nő és gyermek születési
és halálozási időpontja megjósolható a földön. – A következő mondatot
rögtönözte. – Már csak, ha kimondom is, végigfut a hideg a hátamon. Továbbá
arról is, hogy az Egyesült Államok kormánya a Könyvtár által biztosított tudást
mélyen titokban tartja 1947 óta, a nevadai 51-es körzetben, ahol különböző
kutatási célokra használták fel. És a férfi, aki minderre fényt derített, Will Piper,
az FBI volt ügynöke ma este itt van velem, de nem hivatalos minőségben, mert
tulajdonképpen menekült és bujkált, a kormány célpontja volt, hiszen a történetet
titokban akarták tartani. Nos, eddig menekült, de most már nem kell menekülnie.
Ma este itt van velem, hogy elmesélje maguknak ezt a hihetetlen történetet. Jó
estét, Will!
Alig pár perc telt el az interjúból, és Cassie aggodalmai kezdtek eltűnni. Will
nyugodt volt, világosan fejezte ki magát, és olyan megbízhatónak tűnt, ahogy
beszélt, hogy egész hallgatóságával együtt csüngtek a szavain.
Kék szemei és nagy, helyes arca jól mutatott a képernyőn. A
kameraváltásoknál látni lehetett, hogy Cassie egészen a hatása alá került.
Mivel a tényekről már értesültek, Cassie tudni szerette volna, hogyan
viszonyul Will a Könyvtárhoz, mintha valamiféle átlagember lenne, akin
mintegy az általános emberi reakciót lehet megfigyelni.
 – A testvérem, John, egy éve halt meg, aneurizmája volt – mondta Cassie
könnyeivel küszködve. – Valaki tudott erről, vagy tudhatott róla előre?
– Amennyire én látom, igen – válaszolta Will.
– Ez eléggé feldühít – mondta Cassie.
– Ezért nem is hibáztatom.
– Gondolja, hogy a családjának tudnia kellett volna róla? Gondolja, hogy
neki tudnia kellett volna róla?
– Ezt én nem tudom megmondani. Nem én vagyok a legmegfelelőbb, hogy
erkölcsi kérdésekben állást foglaljak. De azt gondolom, hogy ha a kormány
valamely tagja rendelkezik egy ilyen információval, akkor azt át is kell adniuk
az adott személynek, amennyiben ő így szeretné.
– És ha nem akarnak tudni róla?
– Én nem kényszeríteném rá ezt senkire.
– Kikereste magát?
– Igen – válaszolta Will. – Én rendben vagyok legalább 2027-ig.
– És mi lett volna, ha azt találja, hogy a jövő hétig, a jövő hónapig vagy a
következő évig?
– Biztos vagyok benne, hogy mindenki másképp reagálna a dologra, én a
magam részéről kicsit belehúznék, teljes gőzzel folytatnám. Ki tudja, lehet, hogy
életem legszebb napjai lennének.
Cassie a válasz hallatán elmosolyodott, egyetértőleg bólogatott. –
Kétezerhuszonhét. Azt mondta, hogy a könyvek 2027-nél véget érnek.
– Ez így van. Február 9-én.
– És miért érnek véget?
– Nem vagyok benne biztos, hogy erre bárki is tudna válaszolni.
– Olvashattunk valamiféle utalást bizonyos apokaliptikus eseményekre.
– Biztos vagyok benne, hogy ezt át kell gondolni – mondta Will
rezzenéstelen arccal. – Elég homályos a dolog, szóval nem gondolom, hogy most
mindenkinek el kell veszítenie a fejét.
– Reméljük, így is lesz. És azt is említette, hogy keveset tudunk azokról az
emberekről, akik a könyveket létrehozták.
Will a fejét rázta. – Egyértelmű, hogy rendelkeztek bizonyos természetfeletti
képességekkel. Ezen túl én nem bocsátkoznék találgatásokba. Vannak nálam
sokkal képzettebbek, akik ebben a kérdésben elmondhatják a véleményüket. Én
csak egy nyugdíjas FBI- ügynök vagyok.
Neville megfeszítette híres állkapcsát. – Will, maga vallásos ember?
– Baptista nevelést kaptam, de nem igazán vagyok vallásos.
 – Megkérdezhetem, hisz-e Istenben?
– Vannak napok, amikor jobban, mint egyébként, azt kell, hogy mondjam.
– És a Könyvtár változtat az elképzelésein?
– A Könyvtár arra hívja fel a figyelmemet, hogy vannak felfoghatatlan
dolgok a világon. Azt hiszem, ez nem olyan meglepő.
– Mi volt a személyes reakciója, mikor tudomást szerzett a Könyvtár
létezéséről?
– Valószínűleg az, ami a legtöbb embernél. Meg voltam döbbenve. És még
most is meg vagyok.
– Meséljen nekem Mark Shackletonról, az 51-es körzet alkalmazottjáról, aki
ellopta az adatbázist, majd meglőtték, és súlyosan megsebesült.
– Az egyetemről ismerem. Ott voltam, mikor meglőtték. Kicsit patetikusan
azt mondanám, szomorú fickó volt.
– Mi motiválta, hogy kitalálja a Doomsday-ügyet mint fedősztorit?
– Azt hiszem, a pénzsóvárság. Azt mondta, szebb életet akart.
– Pénzsóvárság.
– Igen. Nagyon okos ember volt. És olyan helyzetbe került, ahonnan
kitörhetett volna.
– Ha maga nem fejti meg az ügyet.
– Volt segítségem… a partnerem, Nancy Lipinski különleges ügynök. –
Megkereste Nancyt a szemével, ott állt egy kamera mögött. Rámosolygott.
– Azóta a feleségem.
– Szerencsés asszony – mondta Cassie kicsit kacérkodva. – Az Egyesült
Államok kormánya nem akarja, hogy tudjunk a Könyvtárról.
– Azt hiszem, ez elég nyilvánvaló, így van.
– És a kormány emberei készek voltak gyilkolni azért, hogy a titkot
megtartsák.
– Többen meghaltak.
– Maga is célpont volt.
– Így van.
– Ezért fordult a nyilvánossághoz? Ezért adta át a sztorit a sajtónak?
Will előrehajolt, amennyire tehette. – Nézze, én a magam részéről hazafi
vagyok. Az FBI-nál dolgoztam. Hiszek a jogban, a rendben és
igazságszolgáltatásunk rendszerében. A kormány nem lehet bíró, esküdtszék és
ítélet-végrehajtó egy személyben, még akkor sem, ha különleges adatokat
őriznek. Minden okom megvan rá, hogy azt gondoljam, el akartak hallgattatni,
ahogy a családomat és a barátaimat is, ha nem cselekszem. Megöltek olyanokat,
akik megpróbáltak eljutni hozzám. Azt szerettem volna, ha a sorsomat inkább
polgártársaim kezébe tehetem.
– Azt hallottam, hogy nem válaszol Mr. és Mrs. Lipinskit vagy a sebesülését
illető kérdésekre. Remélem, jól halad a gyógyulásban. Így van?
– Igen. Nemsokára minden kitudódik, azt gondolom. És köszönöm, rendbe
fogok jönni.
– Mikor ebben a bizonyos Doomsday-ügyben nyilatkozott a sajtónak, magát
Pied Pipernek nevezték. Tényleg az?
– Furulyázni nem tudok, és a patkányokat sem szeretem igazán.
– Tudja, mire gondolok.
– Az tuti biztos, hogy nem vagyok az a típus, akit csak úgy vezetni lehet, de
vezetőként sem gondoltam soha magamra.
– Ez ma este még változhat. Mondja, miért döntött úgy, hogy a Washington
Post egy nagyon fiatal riporterének adja az anyagot, aki aztán tegnap azt a
figyelemre méltó címlapsztorit írta?
– Ő a lányom férje. Gondoltam, ez majd ad egy lökést a karrierjének.
Cassie felnevetett. – Micsoda őszinteség! – Aztán újra felvette komolyabbik
arcát. – Szóval, Will, az utolsó kérdés: mit kéne tenni? Át fogják engedni a
Könyvtárat a nyilvánosságnak? Át kellene adniuk?
– Hogy át fogják-e? Valakinek talán meg kéne kérdeznie erről az elnököt ma
este. Hogy át kellene-e? Szerintem gyűjtsenek össze egy csomó okos és jó
szándékú embert a világ minden tájáról, ültessék le őket egy szobában, ők majd
megbeszélik. Nem az én dolgom, hogy ezt eldöntsem.
Az emberek fogják eldönteni.
Mikor az izzók kialudtak és levették Willről a mikrofont, Nancy előjött az
árnyékból, megölelte, aztán csak szorította, mintha az életüket kapták volna
vissza. – Megfogtuk őket – suttogta. – Megfogtuk a szemeteket.
Most már semmit nem tehetnek ellenünk. Biztonságban vagyunk.

Az Egyesült Államok elnöke rövid beszédet tartott, tele nemzetvédelmi

témákkal, azokkal a veszélyekkel, amelyekkel egy országnak szembe kell
néznie, mikor kívülről ellenséges erők támadják meg, és a hírszerzés
működésének életbe vágó szerepéről. Nagy nehezen elismerte az 51-es körzet
hírszerzésben betöltött komoly szerepét, és megígérte, hogy egyeztetni fog a
kongresszus és a világ vezetőivel a következő napokban és hetekben.

Islingtoni lakásában Toby Parfitt a The Guardian előfizetéssel érkező

példányát olvasta, miközben a croissant a grillsütőben melegedett. Egy újságíró
rátalált arra a régi aukciós oldalra, ami a Pierce & Whyte internetes katalógusát
is tartalmazta. A címlapon az 1527-es könyvről készült fotó volt látható, alatta
Toby „kommentár nélkül” kommentárjával.
Előző este hívta fel a riporter, hogy kikérje a véleményét a kérdésről.
És tulajdonképpen elég markáns véleménye volt, bár ezek egyikét sem tehette
közkinccsé. A kezében tartotta a könyvet! Úgy érezte, érzelmileg kötődik hozzá.
Kétségkívül a világ egyik legértékesebb könyvéről volt szó!
És most még arról is beszélnek, hogy egy Shakespeare-szonettet rejtett a
borító!
Kétszázezer angol font! Képes volt eladni kétszázezer angol fontért!
A keze remegett, ahogy a reggeli teáscsészéjét a szájához emelte.

Néhány nap múlva a Post bejelentette, hogy senki nem kaphat hozzáférést az
adatbázisához, amíg egy folyamatban lévő szövetségi per végig nem fut a
rendszeren, valószínűleg egészen a legfelsőbb bíróságig. Időközben a lap
legfiatalabb sztárriportere, Greg Davis interjúkkal jelentkezett, és mint kiderült,
jól is csinálja.
A médiacirkusz, a nyilvános felszólalások gyakorisága nem mérséklődött, és
ez még nagyon hosszú ideig így is maradt.

 Negyven

A GARDEN STREETEN, A HARVARD SQUARE-TŐL északra az

Asztrofizikusok Harvard-Smithsonian Központjának munkatársai az egyetemi
önkiszolgáló étteremben vagy irodáik asztalainál ebédeltek.
Neil Gershon, az asztrofizika harvardi docense és a Minor Planet központ
igazgatóhelyettese éppen egy csepp majonézt törölgetett a billentyűzetéről. A
marhahúsos szendvicséből csöppent ki. Az egyik doktori hallgatója lépett be
fülkényi szobájába, és nagy élvezettel figyelte a műveletet.
– Örülök, hogy elszórakoztathatlak, Govi. Segíthetek valamiben?
A fiatal indiai kutató elmosolyodott, és emlékeztette főnökét
feledékenységére. – Azt mondta, ebédidőben találkozhatunk, emlékszik?
– Ó, igen. 2027. február 9.
Az asztrofizikusok hirtelen nagy népszerűségre tettek szert.
A Post cikke és a Piper-interjú tudományos és amatőr spekulációk egész
özönét váltotta ki. Rengetegen foglalkoztak az emberiség pusztulását feltételező
eseményekkel. Hogy kicsit mérsékelje a hisztériát, a kormány a tudósokhoz
fordult, a tudósok pedig a számítógépes modellekhez. Miközben ők a problémán
dolgoztak, témáikhoz a populáris sajtó is csatlakozott nagy elánnal és
könnyelműséggel.
Konkrétan aznap reggel a USA Today egy közvélemény-kutatás eredményét
közölte, háromezer amerikait kérdeztek meg arról, melyik a kedvenc hipotézisük
a hirtelen olyannyira közkedveltté vált időpontot illetően. Sok elmélet keringett a
valószínűtől egészen a nevetségesig; az amerikaiak egynegyede úgy gondolta,
hogy egy földönkívüli-invázió is benne van a pakliban, már csak olyan Világok
harca stílusban. Az isteni jóvátétel és a végítélet napja is egész szép helyen
végzett. Az aszteroidák is tíz pont feletti eredményt értek el.
A NASA sugárhajtású technológiákkal foglalkozó laboratóriumában,
Pasadenában rögtön létre is hoztak egy munkacsoportot, akik a lehetséges
bolygón kívülről érkező fenyegetések forgatókönyveit ellenőrizték. A harvardi
Minor Planet központot kérték fel, hogy nézzék át a Földhöz közeli aszteroidák
útvonalait tartalmazó adatbázisukat, hogy a becsapódás veszélyét ki lehessen
zárni.
Ezt gyorsan el is végezték. Az adatbázisban található 962 lehetségesen
veszélyes aszteroidából csupán egyetlenegy jöhetett szóba a 2027-ig terjedő
időintervallumban: 137108 (1999 AN 10), egy Apolló-típusú föld közeli
aszteroida, amit 1999-ben az MIT Lincoln laboratóriumában fedeztek fel.
Hatalmas tömegű volt, majdnem harminc kilométeres átmérővel rendelkezett, de
csak részben volt érdekes. A következő ezer évben a legjobban 2027. augusztus
7-én fogja megközelíteni a Földet, körülbelül 390 ezer kilométernyi távolságra.
A tízpontos Torino nevű becsapódási veszélyt jelző skálán az aszteroida csak egy
vérszegény egypontos eredményt ért el, alig volt észrevehető.
Hogy a lehető leglelkiismeretesebb és legalaposabb legyen, Gershon
megbízta legjobb diákját, Govind Naidut, hogy ellenőrizze újra az aszteroidát, és
frissítse pályájának paramétereit. A NASA-projekt elsőbbséget élvezett
mindenhol, ezért Naidu beállhatott a sor elejére, hogy munkára fogja a
tizennyolc centis távcsöveket a Maui űrkutató intézetben és a Palomar
csillagvizsgálóban, hogy a 137108-ról új képet alkosson.
Ezen kívül kapott még nyolc kincset érő órát a kormány egyik
szuperszámítógépén, a Nemzeti Energiakutató Tudományos Számítástechnikai
Központjában, a Lawrence Berkley Nemzeti Laboratóriumban.
– Voltál a Mauiban meg a Palomarban? Megvannak az adatok? – kérdezte
Gershon.
– Igen. Ha gondolja, átmehetünk a számítógépemhez.
– Csatlakozzunk innen.
– De majonézes a billentyűzete.
– És? Tiltja a vallása? – Gershon felállt, és átadta a székét. – Hálózati
konferenciám van ma délután a NASA laboratóriumával, ezt pedig el akarom
intézni addig.
Naidu leült, és bejelentkezett a csillagvizsgáló adatbázisába. – Oké, szóval itt
a 137108 pályájának képe a legutóbbi megfigyelés idejéből, 2008 júliusából.
Jelenleg elhagyta a Jupitert, és felénk tart, 1,76 évig tartja még a pályáját. Itt az
utolsó szimuláció… engedje meg, hogy előretekerjem 2027 augusztusáig. Ahogy
látható is, 400 ezer kilométerre halad el mellettünk.
– Nekem az új adatok kellenek, Govi.
– Azon vagyok. – Kinyitott néhány táblázatot, a létrehozás időpontja
mindegyiknél az előző éjszaka volt. – Oké, mind a két távcső tiszta képet adott.
Hadd keressem ki a hawaii és a palomari adatbázisokat. Egy perc az egész.
Az ujjai repkedtek a billentyűzet fölött, ahogy a két adathalmazt
összehangolta. Mikor elkészült, Gershon annyit mondott: – Na, lássuk!
Naidu rákattintott a pályatervezés gombra, aztán előretekerte a szimulációt
2027-re. – Látja, nem változott. A legközelebbi pontot még mindig augusztusban
jelöli, majdnem félmillió kilométerre a Földtől. Február 9-én még csak meg sem
közelíti.
Gershon elégedettnek látszott. – Akkor ennyi. Lehúzhatjuk a 137108-at az oy
vey listáról.
Naidu nem állt fel. Belépett a Lawrence Berkley-adatbázisba. – Gondoltam,
biztos lesznek még kérdései, úgyhogy végigfuttattam néhány lehetséges
forgatókönyvet az energiakutató szuperszámítógépén.
– Milyen forgatókönyveket?
– Aszteroida-aszteroida ütközéseket.
Gershon jóváhagyólag bólogatott. A fiatalembernek igaza volt, valószínűleg
tényleg megkapta volna a kérdést. Körülbelül ötezer aszteroida volt a Mars és a
Jupiter övei között, volt rá példa, hogy időről időre egymásba csapódtak, ettől
megváltoztatva röppályájuk jellegét. – Hogyan tudná modellezni?
Naidu kidüllesztette a mellét, és nagy büszkén elővezetett egy kifinomult
statisztikai modellt, amit ő hozott létre. Az energiakutató hatalmas számítógépes
kapacitását kihasználva több százezer feltételezett aszteroida-aszteroida ütközést
vizsgált, amiben a 137108 is részt vett.
– Rengeteg a másodlagos változó – füttyentett Gershon. – Tömeg, sebesség,
az ütközés szöge, pályadinamika, a becsapódás helye.
Naidu bólintott. – Minden lehetséges ütközés megváltoztathatja a 137108
valamennyi paraméterét. Néha nem számottevően, de jelentős különbségek
észlelhetők az afélium, a perihélion, a pálya jellege, hajlása szempontjából.
– Akkor mutassa. Miből élünk?
– Oké, mivel csak nyolc órám volt a számítógép előtt, egyszerűsítettem a
modellt, a pályájuk jellege alapján nagyobb valószínűséggel körülbelül ötszáz
aszteroida érinti a 137108-at. A hatszázezerből csupán egyetlen szimuláció
hozott érdekes végeredményt.
Naidu beindított egy grafikai szimulációs programot, és kommentárokat
fűzött a látottakhoz. – Ez a 137108 és a 4581 Asclepius ütközését mutatja,
utóbbi egy Apolló-típusú objektum, egy kisfiú, körülbelül 300 méteres
átmérővel. 1989-ben 700 ezer kilométerre közelítette meg a Földet. Ha
becsapódott volna, akkor sem történt volna igazából semmi komoly – krákogott
egyet. – Csupán mint egy Hirosima méretű robbanás ötven napig, minden egyes
percben! Ez a szimuláció azt mutatja, hogy a 4581-et egy másik szikla megcsípi,
a pályája összekavarodik, és elcsapja a 137108- at is a Jupitertől nem messze,
2016 márciusában. Itt van, ami akkor következik, ha ez megtörténik.
Naidu beindította a pályaszimulátort, hogy a jelen pillanattól kezdve
követhessék az eseményeket. A képernyőn egy zöld pontot néztek, ez
szimbolizálta a 137108-at, ahogy végighalad a Naprendszeren egy furcsa,
elliptikus pályát követve, körülbelül minden két évben megközelítve a Földet,
aztán mintha parittyából lőnék ki, elhúz a Jupiter mellett, mielőtt újra a Nap felé
venné az irányt.
Mikor a szimuláció öt évre megközelítette 2027-et, Naidu lelassította, hogy
minél alaposabban szemmel követhessék. Két egymástól független pályát
figyeltek, a Földét és az aszteroidát, egy zöld és egy piros pontot, ahogy
végighaladnak a Naprendszeren. Egy 2026. januári időpontban Naidu
csigatempóra lassította a szimulációt.
Gershon előrehajolt hallgatója válla felett. – Elég nehéz így ránézésre
megmondani, hogy ez az új röppálya most javítani vagy rontani fog a helyzeten.
Naidu meg sem szólalt.
Az idő lassan haladt, 2026 közepén az aszteroida a Nap felé vette az irányt. A
Föld pályája lassan közelített ahhoz a pozícióhoz, ahol aztán keresztezni fogja az
aszteroida röppályáját.
2026. október.
2026. november.
2026. december.
2027. január.
A piros és a zöld pont egyre közeledtek egymáshoz.
Aztán 2027. február.
A szimuláció február 9-én megállt.
Egy felugró ablak jelent meg a képernyőn:

Becsapódási Valószínűség – 100% **** Torino 10 **** Torino 10 ****

Torino 10 ****

Gershon levegő után kapkodott. – Az aszteroida mérete. Az nem változik a

4581-gyel való ütközés után?
Naidu legörgette az ablakot, kétszer rákattintott egy cellára, aztán rámutatott:
– Még mindig hatalmas. Egy fejlövés. – Kilépett az adatbázisból, és felállt. – Ez
az egész hipotetikus, de gondoltam, magának is látnia kell. Nincs szó túl nagy
valószínűségről.
Gershon kinézett az ablakon. Szélzúgással kísért őszies napjuk volt, éles
széllökések szaggatták le az ágakról az utolsó leveleket. Erős késztetést érzett,
hogy a szelet az arcán érezhesse, és hogy végigropogtassa a száraz
levélkupacokat a fűben.
Finoman megérintette hallgatója vállát, és annyit mondott: – Biztos vagyok
venne, hogy igazad van, Govi. Nézd, én most megyek, és járok egyet.

 Negyvenegy

Két héttel később

Caracas, Venezuela

A FÖLDRENGÉS 11.05-KOR KÖVETKEZETT BE. A 7.8-AS magnitúdójú

esemény epicentruma Caracastól húsz kilométerre kelet felé következett be az El
Pilar törésvonal mentén. Abban a pillanatban, mikor az első hullám megrázta a
környéket, sütött a nap, szél fújt és ködösen kéklett az ég, apró gomolyfelhők
úsztak rajta. Negyven perccel később a napot eltakarták a feltörő betonpor
rózsái, és felemelkedtek a palacsinta tortához hasonló, egymásra pakolt
lakóépületek, a magasra törő irodaházak, kormányzati épületek és iskolák felé.
Aztán a széttört gázvezetékek lángra kaptak, a tüzet felkapta a szél, és lángba
borította Altamira történelmi kerületét és a Parque Central épületeit.
A 220 ezer áldozat nyolcvan százaléka néhány perc alatt lelte halálát, az első
rengések idején… férfiakat, nőket és gyerekeket zúzott össze kegyetlen módon
az acél, az üveg és a falomlás. A legtöbben azok közül, akik a romok alatt
maradtak, a lassú kiszáradás prédái lettek. Mások az igen erős utórengéseknek és
tüzeknek estek áldozatul, ezek a következő hetvenkét órában zúzták szét a
várost.
A bejövő jelzésektől a globális szeizmografikus érzékelőhálózat úgy
világított, mint valami karácsonyfa. Az USGS ellenőrző oldalán az Albuquerque
földrengésmérő laboratóriumban a caracasi rengést rögtön nagy jelentőségű
szeizmikus eseménnyé nyilvánították, és a protokollt követve rögtön hívásokat
kezdeményeztek a belbiztonsági minisztérium, a Pentagon, a
külügyminisztérium és a Fehér Ház leié.
A Pentagon C gyűrűjében, mélyen a belső körök közepén a hadügyminiszter
is megkapta a hírt a nemzetvédelmi miniszter megbízottjának emberétől. Lester
hallgatta, jóváhagyólag morgott egyet, aztán letette. Két éve készült arra, hogy
azt a napot meg tudják tervezni, és valahogy nem erre számítottak.
Az akciótervben azt fektették le, hogy amint a Caracas-esemény
bekövetkezik, Lester leereszkedik a parancsnoki bunkerbe a Pentagon
alagsorába, és utasítja az Egyesült Államok déli parancsnokságát, hogy jelezzen
a negyedik flottának. A flotta Aruba északi részénél vár majd, és éppen egy a brit
haditengerészettel közös gyakorlatot tart látszólag.
Megkapják a parancsot, hogy induljanak Venezuela felé, mint a Segítő Kéz
hadművelet lándzsájának hegye. A fontosabb venezuelai ellenzéki politikusok és
a magasabb rangú tisztek Valenciában húzzák majd meg magukat, hogy ne
történjen bajuk. Őket helikopterekkel a fővárosba szállítják, és az Egyesült
Államok tengerészetének felderítőcsapatai védelme alatt a kormány huszonnégy
órán belül már Washington felé fog bólogatni.
Egyáltalán nem így történt.
Will Piper saját kezűleg zúzta szét a Segítő Kéz hadműveletet.
Miután a Post berobbant a címlapsztorival, az elnökhelyettes sürgősen
összehívott egy munkacsoportot, akik leállították a Segítő Kéz akciót: nem
voltak kiegészítések, nem voltak változtatások, egyszerűen szemétbe vágták az
egészet. Nem volt semmi nézeteltérés. Bárki, akinek volt valami a fejében,
pillanatok alatt összekötötte volna az 51-es körzetről kitudódott dolgokat egy
olyan katonai akcióval, ami utólag úgy nézett ki, mintha csak ráépült volna a
katasztrófára.
A humanitárius segélyeket elküldik, az Egyesült Államok gyors segítségét
nagy örömmel fogadja majd a sokkos állapotban lévő venezuelai elnök, aki aztán
ígéretet tesz, hogy újjáépíti Caracast, és az ország továbbra is követni fogja a
szocializmus útját.
Két év munkáját engedték most le a lefolyón.
Lester felsóhajtott, megnézte, milyen feladatai vannak aznapra, aztán közölte
a titkárnőjével, hogy elmegy egy kicsit. A délutánja teljesen felszabadult, úgy
döntött, elmegy az ütőért, aztán játszik egy szett squasht.

 Utószó

Fél évvel később

Wight-sziget

ÜDE, FRISS TAVASZI DÉLUTÁN ÍGÉRKEZETT, A NAP lehetetlenül

sárga volt az égen, a frissen nyírt gyep pedig lehetetlenül zöld. A mezőkön túl
sirályok szárnyaltak a Solent-csatorna felett, egymást sürgették kiáltásaikkal.
Az apátság vörös téglás tornya a tiszta, kék ég felé magasodott, ami
ellenállhatatlan lehetőséget jelentett a turistáknak, hogy egy gyors amatőr
felvételt készítsenek. Bár a vectisi apátság mindig is nyitva állt a látogatók előtt,
a középkori könyvtárat illető felfedezések óta az érdeklődés homlokterébe
került, főként, ami az itt lakó szerzetesek keltette megdöbbenést illeti.
Hétvégenként a szomszédos faluból, Fishbourne-ből a helyi asszonyok
idegenvezetést vállaltak, leginkább azért, hogy csokorba fogják a látogatókat,
mivel ez kevésbé zavarta a monostor mindennapi életét, mintha cél nélkül
kóboroltak volna a templomban és az apátság körüli területeken.
A gyerekkocsiban ülő baba sírni kezdett. A turisták, különösen az idősebbek,
akik jóval túl voltak már gyerekszerető éveiken, elég idegesen pislogtak, de a
baba szüleit nem nagyon rázta meg a dolog.
Az anya ellenőrizte a pelenkáját. – Keresek egy helyet, ahol tisztába tudom
tenni – szólalt meg Nancy, és lecsatlakozott a teaház felé.
Will bólintott, és tovább hallgatta az idegenvezetőt, egy széles fenekű
középkorú nőt, aki kedves kis hajtásokat mutogatott egy nyúlkerítés mögött, és
arról beszélt, milyen fontosak is a zöldségek a szerzetesek életében.
Will már nagyon várta a vakációt, hogy elmeneküljön kicsit abból a hektikus
világból, amit saját magának létrehozott. Még mindig interjút kellett adnia,
megíratlan könyvek vártak rá, a hírességgel akaratlanul is együtt járó csapdák
vették körül. Még mindig ott lógott egy paparazzi a 23. utcán. És újabb
kötelességei is adódtak. Alf Kenyon, aki egész szépen gyógyult a térdlövés után,
egy körútra készült, Kálvin Jánosról, Nostradamusról és a Cantwell-
dokumentumokról szóló könyvét akarta megismertetni a nagyközönséggel.
Kenyon arra kérte, hogy kicsit mutatkozzon ő is vele, Will pedig nem tudott
nemet mondani. Dane Bentleynek pedig legénybúcsúja lesz, aztán esküvője, bár
Will még mindig nem volt benne biztos, melyik barátnőjét is veszi el.
Átmenetileg képes volt kikapcsolni az elmúlt hónapok kavargását a fejében,
és csak arra koncentrált, hogy most itt van. Minden érdekelte a szigeten tett
látogatásuk alatt… a hideg, szeles komp, amivel autójukkal együtt átjöttek ide a
szárazföldről, a pubban elköltött ebéd Fishbourne-ben, a derekukon kötelet
hordó szerzetesek látványa, mikor először pillantotta meg a monostort az ösvény
felől… Egészen addig, amíg be nem vonultak a templomba, a szerzetesek –
öltözetüktől és szandáljuktól eltekintve – hétköznapi embereknek tűntek. Ám a
nóna szertartására a szentélybe betérve egészen átalakultak. Ahogy az imádságra
és az énekekre koncentráltak, a cél által keltett intenzitás, a lelki élmény
intenzitása elválasztotta őket a látogatóktól, akik csak ott ültek a boltozatos
templomépület hátsó részében, kíváncsi szemtanúként, feszélyezetten, mint a
kukkolók.
A szerzetesek jelenleg délutáni munkájukat végezték, voltak, akik a kertet és
a csirkeketreceket tették rendbe, mások odabent dolgoztak a konyhában, a
fazekasműhelyben vagy a könyvkötészetben. Nem voltak sokan, alig tízen, és
leginkább idősebb férfiak. A fiatalok nemigen keresik mostanában a szerzetesi
életet. Az idegenvezetés lassan véget ért, és Will még mindig nem látta azt,
amiért jött. A keze ugyanúgy az égbe lendült, ahogy a többieké is. Mindenki
ugyanazt akarta, és az idegenvezető már tudta, mi következik.
Azért beszélt Willhez, mert kitűnt a tömegből, magas volt és jóképű, szemei
ragyogtak az értelemtől. – Szeretném megnézni a középkori monostort.
A csoport is morogni kezdett. Mindenki ezt akarta. – Érdekes, hogy pont ezt
mondja – viccelődött az idegenvezető. – Épp most akartam megmutatni
önöknek, melyik irányban található. Pár száz méter ezen az ösvényen. Végül
mindenki oda akar menni, nem mintha túl sok lenne ott a látnivaló. Csak egy-két
rom. De komolyan mondom, hölgyeim és uraim, én megértem az
érdeklődésüket, és bátorítom is önöket, hogy látogassák meg a helyet egy kis
csendes merengésre. A helyet egy kis dísztáblával jelöltük meg.
Miközben a felmerülő kérdésekre válaszolt, folyamatosan Willt bámulta, és
ahogy végzett, el is indult felé, miközben magáról megfeledkezve az arcát
vizsgálta.
– Köszönjük az idegenvezetést – mondta neki Will.
– Kérdezhetek valamit?
Will bólintott.
– Lehetséges, hogy maga az az amerikai, Will Piper, aki mindig benne volt a
hírekben, mióta ez az egész elkezdődött?
– Igen, asszonyom.
A nő bólintott. – Gondoltam. Nem bánná, ha szólnék az apátnak, hogy itt
van? Szerintem szívesen találkozna magával.

Dom Trevor Hitchins, a vectisi apát kövér, ősz hajú ember volt, akit majd
szétvetett a lelkesedés. Willt és Nancyt felvezette a kavicsos úton a középkori
monostor omladozó falai felé, és megkérte, hadd tolja a kocsit, hogy „elvigye
egy körre a fiatalembert”.
Ragaszkodott hozzá, hogy újra elmondja a középkori apátság történetét, amit
VIII. Henrik reformációs törekvéseinek idején romboltak le 1536-ban, a falakat
pedig kövenként hordták szét, aztán Cowes vagy Yarmouth felé hajóztak velük,
hogy kastélyokat és erődöket építsenek. Mára nem maradt más, csak a hatalmas
épület romos maradványai, alacsony falak, és itt-ott az alapzat.
A modern apátságot a huszadik század elején francia szerzetesek építették,
akik vörös téglát használtak a Benedek-rendiek hagyományaihoz híven, és a régi
apátság szent területét választották az építkezéshez. Az apát a maga részéről
huszonötödik évét taposta Vectisben, még fiatal emberként csatlakozott, akkor
végzett frissen Cambridge-ben, ókori görög és latin irodalmat tanult.
Egy kanyar után megpillantották a nyers, tövig rombolt falakat. A romok a
csatornára néző mezőn helyezkedtek el, Anglia déli partjai kirajzolódtak a Solent
vékony tengersávján túl. A több évszázadot átvészelő törmelékes falakból csak
néhány viharvert homlokzat maradt néhány lyukkal, ahol annak idején ablakok
vagy boltívek lehettek. Birkák legeltek a romok körül.
– És íme, az ősi Vectis! – mondta az apát. – Erre számított, Mr. Piper?
– Nagyon békés.
– Igen, valóban. Békéből hatalmas tartalékaink vannak. – A katedrális, a
káptalansági gyűlésterem és a szerzetesek lakhelyét jelző falak felé mutatott.
Valamivel távolabb a középkori apátság falának maradványai látszottak.
– Hol volt a könyvtár?
– Nem itt. Egy kicsit odébb. Nem meglepő, hogy egy távolabbi sarokba
rejtették.
Will és Nancy kézen fogva érkeztek a szomszédos, füves réten található
mélyedéshez; egy nagy, négyzet alakú lyuk volt, egy méter mélyen a mező többi
részéhez képest. A mélyedés sarkán egy nemrég lefektetett gránitlapot találtak,
rajta bronzszínű táblával. A táblába vésett felirat a lehető legegyszerűbb volt:
VECTIS KÖNYVTÁRA – 782-1297
Az apát megállt a tábla felett, és azt mondta: – Ezt ön ajándékozta a világnak,
Mr. Piper. Mindent megtudtam magáról az interneten keresztül.
Nancy felnevetett, mikor elképzelte az internetet böngésző szerzetest.
 – Ó, igen! Nagy sebességű internetkapcsolatunk van! – büszkélkedett az apát.
– Nem mindenki gondolja, hogy ajándék volt, amit adtam – mondta Will.
– Hát, ugyanakkor az is biztos, hogy nem átok. Az igazság soha nem lehet
átok. Én minden, a könyvtárral kapcsolatos dolgot nagyon megnyugtatónak
éreztem. Úgy érzem, Isten fáradhatatlan keze van a dolog mögött. Úgy érzem,
Félix apát és minden elődje, akik nagy buzgósággal védelmezték és táplálták ezt
a vállalkozást, nagyon is közel állnak hozzám.
Úgy vigyáztak rá, mint valami orchideára, ami elhervad, ha egy fokot esik
vagy emelkedik a hőmérséklet. Hozzászoktam, hogy ide járok elmélkedni.
– És 2027 foglalkoztatja? – kérdezte Nancy.
– Mi itt a jelenben élünk. Közösségünk arra vállalkozott, hogy közös
munkával dicsérje az Urat, szertartásokat tartson, és elmondja a Szentírás
imádságait. Vállalkozásunk lényege, hogy megismerjük Jézus Krisztust. A 2027-
es év, az aszteoridák és az efféle dolgok nem ránk tartoznak.
Will rámosolygott. – Ha engem kérdez, ez az egész 2027 körüli hercehurca
talán még jót is tett. Az egész világ el lesz foglalva az űrben keringő sziklákkal
meg ilyesmivel, és addig sem egymásra lövöldöznek.
Először az életben közös célunk van. Akár nyerünk, akár vesztünk, azt
gondolom, a legjobb tizenhét év lesz a világon, ami most következik.
Az apát átadta a babakocsit Nancynek. – Nagyon kedves fiatalember, és jó
szülei vannak. Szép jövő áll előtte. Most pedig magukra kell hagynom önöket.
Maradjanak, ameddig csak jólesik.
Mikor egyedül maradtak, Nancy feltette a kérdést: – Örülsz, hogy eljöttél?
Will lenézett a mélyedésbe, és elképzelte a zöld szemű, gyömbérszín hajú
írnokokat, akik évszázadokon keresztül dolgoztak itt teljes némaságban, és
azokat a szerzeteseket, akik szent kötelességüknek érezték, hogy vigyázzák
titkukat, majd elképzelte azt a vértől tocsogó katasztrófát, ami az egésznek véget
vetett. Elképzelte, hogyan is nézhetett ki a könyvtár, azt a hihetetlenül nagy
rakás vaskos, nehéz könyvet a boltíves alagsorban.
Még mindig reménykedett benne egy kicsit, hogy egy szép napon majd
meghívják Nevadába, hogy nézze meg, hogy néz ki most a Könyvtár. De azért
nem várta lélegzet- visszafojtva.
– Igen, örülök. És annak is örülök, hogy te és Philly is itt vagytok velem. –
Végignézett a mezőn, egészen a tengerig. – Istenem, de békés itt.

Maradtak egy kis ideig, míg végül a nap ereszkedni nem kezdett. El kellett
érniük egy kompot, aztán egy hosszú autóút is várt még rájuk. Volt egy családi
temető Shakespeare-országban, volt ebben a temetőben egy citromfa, alatta egy
sír, amit Will meg akart látogatni, még mielőtt visszarepülnek Miamiba. Nancy
új ügynöki állást kapott Floridában, ahol jelentkeznie kellett; új házuk még
dekorálásra várt.
Willnek pedig némi horgásznivalója akadt a Mexikói-öböl hívogató
partjainál.
 Megjegyzések

[←1]
1344-ben, az addigi – többnyire – ezüst pénzérmék helyett bevezetett
aranyérme