AGATHA CHRISTIE MALLOWAN

Így éltünk Mezopotámiában

Fordította
Borbás Mária

A verseket fordította
N. Kiss Zsuzsa

A magyar fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Agatha Christie Mallowan: Come, Tell Me How You Live
Fontana/Collins, London, 1990

Minden jog fenntartva!

Jelen kiadvány sem részben, sem egészben nem másolható, nem
sokszorosítható, sem elektronikus,
sem mechanikai eljárással. Bárminemű felhasználása
csak a kiadó írásos engedélyével történhet.

Copyright © Agatha Christie Mallowan, 1946

© Partvonal Könyvkiadó, 2008
Hungarian translation © Borbás Mária, 1994
© N. Kiss Zsuzsa, 1994

A borítót Bóna Endre tervezte

Partvonal Könyvkiadó, Budapest, 2008, 2009

www.partvonal.hu

Felelős kiadó a Partvonal Könyvkiadó ügyvezetője

Megbízott kiadóvezető Nagy Sonja
Felelős szerkesztő Bárányi Vivien
Szaklektor B. Szűcs Margit

Szeretettel ajánlom ezt a csapongó krónikát

férjemnek, Max Mallowannek, az ezredesnek,
Hupának, Macnek és Guilfordnak

Tartalom
 Egy tellnek tetején
Bevezetés
Előszó
Első fejezet
Indulunk Szíriába
Második fejezet
Felderítő úton
Harmadik fejezet
A Habúr és a Dzsagdzsag
Negyedik fejezet
Az első évad Csagar Bázárban
Ötödik fejezet
Szezonvég
Hatodik fejezet
Utunk végén
Hetedik fejezet
Így éltünk Csagar Bázárban
Nyolcadik fejezet
Csagar és Brák
Kilencedik fejezet
Mac megérkezik
Tizedik fejezet
Irány: Er-Rakka!
Tizenegyedik fejezet
Isten veled, Brák!
Tizenkettedik fejezet
Ain el Anisz
Befejezés

Egy tellnek tetején

Az esetet, ha hallanák,
Rendre elmondom én:
Leltem egy ifjú koponyát
Egy tellnek tetején.
„Ki ön?” tudakoltam legott.
„És mi járatba van?”
Válasza mint vér könyvlapot
Öntözte meg agyam.

Így szólt: „Vén csetres kell nekem,

Az őskorból való,
Ilyesmit aztán végtelen
 Felméricskélni jó,
Majd (mint önnél) szó szót követ,
Csak tudományosabb
S kétszerte terjedelmesebb
A bősz vitairat!”

De nekem terven járt eszem,

Milliomost ölök,
S jégre kerül-e a tetem
Vagy furgonban görög.
Kapkodván hát a válaszért
S kicsinyég reszketeg
Kiáltottam: „Ön hogyan él,
Mikor, hol és minek?”

Derűs, szelíd válasza ez:

„Nekem mind hihetőbb,
Akkor volt élni érdemes,
Ötezer év előtt!
A Kr. u.-ból forduljon át,
Megszokja, semmi vész,
Ha kettesben ásunk tovább,
Többé vissza se néz!”

De nekem teán járt eszem,

Arzént belé, de hogy?
A messzi Kr. e. idegen,
Megemészteni sok.
Felsóhajtottam, mire kér
Ez ifjú oly derék…
S kiáltottam: „Ön hogyan él,
S mit művel voltaképp?”

Így szólt: „Gyűjtöm a kacatot,

Amit más odahagy,
Kartoték lesz mellé s fotók,
S megy haza a csomag.
Nem dőlnek érte aranyak,
Rézért sem eladó:
Múzeumleltári darab,
Polcra sorolni jó.

Vagy őskori pajzán szobor-

Amulett a lelet:
 Nem bírtak, annyit igazol,
A vérükkel ezek!
Amúgy pompás szórakozás;
Nem dús a pályabér,
De a régész korral se vás
És százhúszig elél!”

Ekkor mint buzgó hallgató

Kaptam sugallatot:
Hullát, ne légyen porfogó,
Sós vízben forralok.
Hálálkodtam, hasznomra volt
A bölcs szakértelem;
Közöltem, markába csapok
És elígérkezem.

S ha mai napság savhoz ért

(Véletlen) a kezem,
Ha edény csördül, amiért
(Mint sulykot) elvetem,
Ha folyót látok, s neszelek
Messzi sikolyra én,
Sóhaj feszíti keblemet,
Az ifjú főt idézve meg.

Ki halk szavú volt s réveteg,

Ki messzi múltba révedett,
Ki bezsebelt cserepeket,
Ki tudósan értekezett,
S hosszú szókra taníta meg,
Míg parázsló tekintetet
Az anyaföldre szegezett,
Bizonyítva érdekemet,
Szükséges némely ismeret,
Mit, ha ásunk, fellelhetek
Egy tellnek tetején!

Bevezetés

Némelyik könyv olvasásakor az ember magában szüntelenül

mosolyog, sőt − olykor-olykor azon kapja magát, hogy felkacag. Ilyen
könyv az Így éltünk Mezopotámiában is − és az olvasása tiszta
gyönyörűség.
 1930-ban történt, hogy a jó szerencse összehozta Max
Mallowant, a fiatal régészt egy akkor már igen ismert írónővel:
Agatha Christie-vel. Agatha Bagdadban ismerkedett meg a Wooley
házaspárral, Leonarddal és Katherine-nel, és elfogadta meghívásukat
Urba, ahol már több évadon át folytattak ásatást. Amikor Agatha
hazautazott, kísérőül melléje adták fiatal munkatársukat, Max
Mallowant, hogy útközben mutassa meg a látnivalókat. Ha már a
véletlen ilyen kellemesen összehozta őket, nem sokat teketóriáztak:
még véget sem ért az esztendő, összeházasodtak, és így kezdődött
közös életüknek ez a hosszú, boldog és kreatív szakasza.
Agatha egy pillanatig sem érezte, hogy hírneve akadályozhatná
benne, hogy részt vegyen férje munkájában. Kezdettől fogva tevékeny
részt kért Maxnek Irakban és Szíriában folytatott ásatásaiból, hősiesen
állt minden kényelmetlenséget, és meglátta a régészélet
hányattatásainak humoros oldalát. Régi ismerősei, akiknek fogalmuk
sem volt róla, milyen az élet a messze földön folytatott ásatásokon,
rendre kérdezhették: „Hát hogyan is éltetek Mezopotámiában?” − Ő
pedig elhatározta, hogy kérdéseikre egy könnyed könyvben felel meg.
Még a második világháború előtt kezdett hozzá az Így éltünk
Mezopotámiában megírásához, s ha a háborúban végzett munkájának
négy évére félretette is, a könyv mind szellemét, mind tartalmát
tekintve a 30-as évek terméke. Agatha kiegyensúlyozott, jól nevelt
polgárasszony lévén nem tulajdonított nagyobb jelentőséget az emberi
lét tragédiáinak sem, mint a komédiának és az örömöknek. És
akkoriban a Közép-Keleten folytatott archeológiai munkát még nem
terhelte túl a tudomány, sem a laboratóriumi technika. Abban a
világban az ember a londoni Victoria pályaudvaron beszállt egy
pöfögő mozdony vontatta, kényelmes, kellemes vonat
pullmankocsijába, zsebkendőjét lobogtatva búcsúzott összesereglett
rokonaitól, Calais-ban felszállt az Isztambulba tartó Orient expresszre,
és szépen megérkezett Szíriába, ahol, hála a franciáknak, példás rend
várta, remek koszt, és mindenre kiterjedő ásatási engedély. Sőt mi
több − Agatha éppoly gátlástalanul tréfálkozhatott az ásatáson dolgozó
arabok, kurdok, örmények, törökök és jezidi ördögimádók rovására,
ahogyan az oxfordi diplomások sem vették rossz néven, ha rajtuk
csattant a tréfa. De éppen úgy megkapta a magáét Max, sőt, maga
Agatha is…
A szerző „aprómunkának” minősíti könyvét, amely „a
mindennapi teendők, események könnyű krónikája.” Valójában olyan
ügyes kézzel dolgozta össze, hogy a varrások sehol sem látszanak
ezen az öt különböző ásatási periódus során megörökített
eseménysorozaton. Az első évad 1934 végén kezdődött, amikor az
expedíció a tell nevű városhalmokat mérte fel, Szíria északi részén, a
Habúr folyó partjain. Céljuk az volt, hogy megállapítsák, hol lenne a
legérdemesebb hozzáfogni az ásáshoz.
Max kitűnő ítélőképességét dicséri, hogy a megvizsgált ötven
tell közül Csagar Bázárt és Brákot szemelte ki − amikor ugyanis a
következő négy évad során itt folytattak ásatást, mindkét lelőhely
nagyban öregbítette az ókori Mezopotámiáról szerzett ismereteinket.
Agatha pedig igen nagy önfegyelemről tett tanúságot: könyvét nem
terheli túl archeológiai részletekkel, hogy az olvasmány mindvégig
könnyű és kellemes maradjon.
A kezdetleges körülmények között, a különféle kultúrák
ütközőpontjain a mindennapi cselekedetek és történések is annyira
különlegesek, hogy tökéletesen lekötik az olvasó figyelmét: rengeteg
gondot okoztak az emberek és a gépek egyaránt, hát még az egerek, a
denevérek, a pókok, a bolhák, meg a „hasmarsot” előidéző kórokozók!
Agatha bűbájos humorral adja elő az epizódokat, de nem csak ebben
rejlik könyvének érdeme. A bűnügyi regényeiből ismert remek
jellemábrázoló készséggel állítja elénk az expedíciók során megismert
különösnél különösebb alakokat.
Agatha, szerénységben, alig említi, milyen fontos szerepet
játszott az expedíció gyakorlati munkájában. Futólag jegyzi meg,
micsoda küzdelembe került, míg sötétkamra nélkül sikerült előhívnia
a fényképeket, megfelelő körülmények híján névcédulával ellátnia a
leleteket − de még ez sem minden. Amikor idővel olyan szerencsés
voltam, hogy egy hetet tölthettem Mallowanéknál Moszul mellett,
Nimrudban, meglepve tapasztaltam, milyen hősies munkával teremti
meg Agatha a ház rendjét, és varázsolja az asztalra a pompás ételeket.
Minden egyes évad kezdetén visszavonult kis szobájába, hogy írjon,
mihelyt azonban az ásatás egyre több munkát követelt, félretette a
maga dolgát, és minden energiáját a leleteknek szentelte. Hajnalban
kelt, elkísérte Maxet szemleútján, katalogizált, cédulázott, és
ottlétemkor éppen a Sulmanu-Asaredu erődből felszínre bukkant,
finom mívű elefántcsont tárgyak tisztítását végezte. Ma is látom
magam előtt, amint szemügyre veszi a faragványokat, kezében a
porolásra emelt ecset, fejét félrehajtja, és elégedetten mosolyog
végzett munkája láttán.
Ha erre a pillanatra gondolok, egyre erősödik bennem a
meggyőződés, hogy Agatha Christie rengeteg időt áldozott ugyan a
régészetre, de lelkében mégis független maradt tőle. Élvezte a messze
földön folytatott régészéletet, és könyveiben nem egy részletét fel is
használta. Alaposan megismerkedett a témával, de sohasem merült el
benne − élvezettel nézte mint külső szemlélő.
Az Így éltünk Mezopotámiában lapjai elárulják, milyen
gyönyörűségét lelte Agatha az ottani vad tájban, az ott élő
emberekben. Gondoljunk például arra a jelenetre, amikor Max meg ő
egy kis tűzhányó peremén ülve, virágok között költik el ebédjüket.
„Csodálatos ez a mélységes béke. Elborít a boldogság, s ráébredek:
mennyire szeretem ezt az országot, mennyire teljes és boldogító ez az
élet…” Könyvének rövid zárszavában pedig, felidézve a háborús
esztendők előtti legszebb emlékeit a Habúr partjáról, kijelenti: „Ennek
az egyszerű beszámolónak a megírása nem volt robot, hanem
szeretetszolgálat.” És ez kétségtelenül így igaz, mert ha a mindennapi
események némelyike fájdalmas vagy fonák, azt is belső sugárzás
hatja át. Ezért van az, amit a bevezetés elején mondtam, hogy ezt a
könyvet olvasni − tiszta gyönyörűség.

Jacquetta Hawkes

Előszó

Ez a könyv − felelet. Felelet egy kérdésre, amelyet gyakran feltesznek

nekem.
− Szóval Szíriában ástok? Igen? Ugyan, mesélj már róla!
Mondd: hogy éltek Szíriában? Sátorban laktok? − És így tovább, és
így tovább.
A legtöbb embert persze egyáltalán nem érdekli a dolog. Ez
csak amolyan társalgási fordulat. De azért időnként akad egykét
ember, akit valóban érdekel.
És a régészet is valahogy ilyenformán faggatja a múltat: „Hát
hogyan is éltetek akkoriban?”
Mi pedig csákánnyal, ásóval, kosarakkal − rábukkanunk a
válaszra:
„Ezek voltak a főzőedényeink.” „Ebben a hatalmas silóban
tároltuk a gabonát.” „Ezekkel a csonttűkkel varrtuk a ruhánkat.” „Ez
volt a házunk − itt a fürdőszobánk, ez meg itt a
csatornarendszerünk.” „Nézzétek: ebben a kancsóban tartja a lányom
a hozományul kapott arany ékszereit.” „Ebben a kis tégelyben van az
arcfestékem.” „Ezek? Ó, ezek egészen közönséges főzőedények.
Százéval bukkanhattok ilyenekre. A sarki fazekasnál szerezzük be. Ti a
Woolworth-nál, azt mondod? A ti időtökben úgy hívják a fazekast?”
Időnként akad egy-egy királyi palota, néha egy szentély, és
még annál is sokkal ritkábban egy királyi temetkezőhely. Ezek mind
látványos leletek. Az újságok nagybetűs címsorokban adják hírül, ha
ilyesmire bukkanunk, a híradó is hozza, a tudományos előadások
szólnak róla − egyszóval bekerül a köztudatba. Én mégis azt hiszem,
ha valaki ásatással foglalkozik, a mindennapi élet érdekli igazán: hogy
hogyan élt a fazekas, a földműves, a szerszámkészítő, a pecsétek és
talizmánok mestere − sőt, a hentes, a pék meg a gyertyamártó.
Még egy figyelmeztető mondat, későbbi félreértések elkerülése
végett: ez nem tudományos munka. Nem világít rá a régészet
rejtelmeire, csodálatos tájleírások sincsenek benne, széles ívben
elkerüli a gazdasági problémák taglalását, nem tér ki a faji kérdésekre,
de még a történelemre sem.
Aprómunka ez a könyv − a mindennapi teendők, események
könnyű krónikája.

Első fejezet

Indulunk Szíriába

Még néhány hét, és indulunk Szíriába!

Ha az ember meleg éghajlatra készül, és ehhez ősszel vagy
télen kell bevásárolnia, bizonyos nehézségekkel számolhat. Abban
reménykedett, hogy a tavalyi nyári ruhák „megteszik” − ám
optimizmusa alaptalannak bizonyul. Először is azt észleli, hogy −
akárcsak a tisztító papírján − valamennyi „folt., pecs., szak.”. (A
tetejébe pedig össz., kif. és div. m. − vagyis összement, kifakult és
divatja múlt.) Arról nem is beszélve − pedig, óh jaj, sajnos muszáj –,
hogy minden, minden: SZŰK!
Irány tehát az áruház! Ahol:
− Ilyenkor, természetesen nincs igény nyári holmira, nagysád!
De ajánlhatok aranyos kiskosztümöket sötétebb színekben. XL
méretet is tartunk!
Ó, az a gyűlöletes XL! Szégyen gyalázat, hogy az ember az XL
skatulyába tartozik! Hát még, hogy ez első pillantásra lerí róla!
(Igaz, akadnak jobb napok, amikor hosszú, egyenes fekete
kabátban, nagy szőrmegallérral állunk az eladónő elé, aki biztatóan
csiripel:
− Nagysádnak nyilván L a mérete!)
Nézem az itt-ott indokolatlan kis szőrmepamacsokkal
pettyezett aranyos kiskosztümöket, a rakott szoknyájukkal, és
szomorúan elmagyarázom, hogy én tulajdonképpen mosható selyem-
vagy pamutholmit keresek.
− Próbálja meg talán, nagysád, Útiöltözék-osztályunk
Hajóútrészlegét!
Nagysád megpróbálja Útiöltözék-osztályunk Hajóútrészlegét.
Nem fűz hozzá túlzott reményeket. A hajóutat még manapság is
romantikus elképzelések felhője veszi körül. Hajóútra ugyebár lenge
leánykák indulnak − mind karcsú, mind fiatal, mind gyűrhetetlen
vászonpantallót visel, amely bokában lobog, fenékben olyan szűk,
hogy félő: menten szétreped. Lenge leánykák hordják a bájos
strandöltözékeket is. Lenge leánykák részére kreáltak a divattervezők
− és tartanak az áruházak − tizennyolcféle sortot!
 Hajóútrészlegünk légies őrangyala hűvösen végigmér.
− Sajnos, nagysád, extra méretet nem tartunk! (Sérti még a
feltevés is: hajóút és extra méret! Hol itt a romantika?)
A sötétségben már csak egyetlen reménysugár csillan: Trópusi
osztályunk!
Trópusi osztályunkon, amerre a szem ellát: trópusi sisakok.
Barna trópusi sisakok, fehér trópusi sisakok, különleges trópusi
sisakok. Valamivel odébb, minthogy a trópusok komolyságához
képest frivol árnyalatot jelentenek, női trópusi kalapok széles karimájú
kivitelben, vidám árnyalatokban − rózsaszínű, kék, sárga, mint
megannyi egzotikus virág. Található továbbá egy életnagyságú faló,
valamint lovaglónadrágok széles választéka.
És − mit látnak szemeim?! Íme, a Világbirodalom Építőjének
Asszonya számára tervezett kollekció! Santung! Egyszerű szabású
santungkosztümök − itt nincs semmi leányos cicoma, itt lepleztetnek a
löttyedt bájak, és elférnek az érett idomok. Karomon különféle
fazonokkal és méretekkel bevonulok egy próbafülkébe, ahonnan
néhány perc múlva mint hamisítatlan, gyarmati memsahib bukkanok
elő.
Ha vannak is aggályaim, elfojtom őket. Az öltözék végtére is
hűvös és praktikus − és még bele is férek!
Figyelmem ezután az alkalmatos fejfedő felé fordul. Minthogy
azonban az évnek ebben a szakában alkalmatos fejfedő nem terem,
kénytelen vagyok csináltatni egyet. Márpedig ezt kimondani
könnyebb, mint megvalósítani.
Ami nekem kell, amihez ragaszkodom, és amit minden
valószínűség szerint sehol sem fogok megkapni, az egy megfelelő
méretű filckalap − akkora ugyanis, hogy rámenjen a fejemre. Ilyen
kalapot viselt az ember húsz évvel ezelőtt, amikor levitte sétálni a
kutyát, vagy játszott egy parti golfot. Manapság azonban, fájdalom,
megannyi huncut apróság a módi, amit az ember a fél fülére
biggyeszt, a szemébe húz vagy a tarkójára tol, ahogy a divat
pillanatnyi szeszélye diktálja. Vagy pedig ott a méteres karimájú
trópusi egzotikum. Arany középút nincs.
Türelmesen elmagyarázom, mi a vágyam: kalapom teteje olyan
legyen, mint a fent említett trópusi viseleté, a karimája viszont
negyedakkora.
− De hiszen a karima arra való, nagysád, hogy védjen a naptól!
− Igen, csakhogy ahová én megyek, ott szinte mindig
orkánszerű szél fúj, és a széles karimájú kalap egy percig se maradna
meg a fejemen.
− Tehetünk rá gumipántot − ajánlja ő készségesen.
− Olyan kalapot szeretnék, aminek a karimája pontosan olyan
széles, mint ezé itt, a fejemen.
 − Érteni, nagysád. És lapos legyen a teteje.
− Ne legyen lapos a teteje! Azt akarom, hogy a kalap a fejemen
maradjon, szélben, esőben avagy napsütésben!
Diadal! Kiválasztjuk a színt − a legmodernebb árnyalatok
közül, amelyeknek olyan cuki a neve: rozsdaszín, iszapszín, porszín,
patkányszín és a többi.
Néhány apróbb beszerzés következik, amelyekről előre tudom,
hogy feleslegesek, vagy problémákat okoznak. Például a cipzárral
csukódó útitáska. Életünket manapság a könyörtelen Cipzár uralja és
kuszálja össze. Cipzár a blúzon, elöl, cipzár a szoknyán, hátul, cipzár a
síruhán, mindenütt. Még a „kis délutáni ruha” is csupa-csupa cipzár,
csak úgy, a móka kedvéért.
Vajon miért? Hisz nincs halálosabb, mint a Cipzár, Amely
Bosszút Esküszik Ellened! Sokkal komiszabb kalamajkát okoz, mint
bármely közönséges gomb, csat, kallantyú vagy kapocs!
A cipzár hajnalán anyám, akit elbűvölt ez az élvezetes
újdonság, elöl cipzárral csukódó fűzőt csináltatott. Kimondhatatlanul
keserves következményekkel! Nemcsak hogy a cipzár felhúzása
bizonyult gyötrelmes kínszenvedésnek − ráadásul soha többé nem
lehetett kinyitni! Csak sebészi beavatkozás révén lehetett
megszabadulni tőle. És hála anyám múlt század béli
szemérmetességének, nagyon úgy látszott, hogy hátralevő éveit a fűző
rabságában fogja leélni, mint holmi kalodába zárt középkori
fehérszemély.
Én tehát mindig némi gyanakvással szemléltem a cipzárt. Ám
történetesen minden útitáska cipzárral csukódik!
− A hagyományos zár már kiment a divatból, nagysád − vet
rám szánakozó pillantást az eladó. − Tessék nézni, milyen egyszerűen
működik ez a villámzár! − teszi hozzá biztatóan.
Egyszerűnek valóban egyszerű. Csakhogy, gondolom
magamban, a táska pillanatnyilag üres!
− Hát jó − sóhajtok. − Haladjunk a korral…
És elfojtva baljós előérzeteimet, megveszem a táskát.
Immáron büszkén magamnak mondhatok egy cipzárral záródó
útitáskát, a Világbirodalom Építője Asszonyának kosztümjét, valamint
egy − remélhetőleg − megfelelő kalapot.
Ezzel azonban még korántsem értem teendőim végére.
Átballagok a Papír- és Írószerosztályra. Veszek néhány
töltőtollat, majd a biztonság kedvéért egy marék golyóstollat −
tapasztatom szerint ugyanis az a töltőtoll, amely Angliában példás
magatartást tanúsít, mihelyt szabadjára engedik sivatagi környezetben,
menten úgy érzi, sztrájkba léphet, s ennek jegyében vagy telefröcsköli
tintával arcomat, ruhámat, jegyzetfüzetemet és bármit, ami csak
lőtávolságban van, vagy egyszerűen megtagadja a szolgálatot, és
láthatatlanul kapar a papíron. Vásárolok továbbá szerényen két
ceruzát. A ceruzának szerencsére kiegyensúlyozott a kedélye, és
hajlamos ugyan arra, hogy nyomtalanul eltűnjön, de ennek megvan az
ellenszere. Végtére is mi a haszna egy építésznek a társaságban, ha
nem az, hogy ceruzát kérjen tőle kölcsön az ember?
Soron következő beszerzésem: négy darab karóra. A sivatag
nem kegyes az órákhoz. Néhány ott töltött hét elteltével az óra
megelégeli a rendszeres munkát. Az idő, gondolja magában, relatív
fogalom. Ezek után pedig vagy meg-megáll napjában nyolcszor-
kilencszer, esetenként úgy húsz percre, vagy nekiiramodik, és száguld,
akár a veszekedett. Olykor variálja a két módszert. A végén pedig
végérvényesen megáll. Az ember akkor előveszi a második karórát, és
így tovább. Készenlétben tartok továbbá két darab négy shilling hat
pennys órát azon esetekre, amikor a férjem így szól hozzám: − Add
kölcsön az órádat, légy szíves, szeretném odaadni a munkavezetőnek!
Arab munkavezetőink, bármennyire kitűnő férfiak, kissé
kemény kézzel bánnak mindennemű óraféleséggel. Egyáltalán:
nehezükre esik megállapítani, mennyi is az idő. Olykor látni, amint
komoly arccal tartanak egy jókora zsebórát, fejjel lefelé, és kínosan
koncentrálva próbálják megfejteni, mit mutat. Ami pedig az óra
felhúzását illeti − nos, ott akkora az energiáid használás, hogy rúgó
legyen a talpán, amelyik bele nem törik!
Megesik hát, hogy az évad végére az expedíció teljes
személyzetének nem marad egyetlen ép órája sem. Két négy shilling
hat pennys órám arra szolgál, hogy halogassa ennek a sorsszerű
pillanatnak a bekövetkeztét.

Csomagolás!
A csomagolás tekintetében többféle elmélet létezik. Van, aki
egy-két héttel az utazás előtt elkezd csomagolni. Van, aki indulás előtt
fél órával dob be néhány holmit a bőröndjébe. És van gondos
csomagoló, aki minden egyes darabot selyempapírba burkol. Mások
megvetik a selyempapírt, ötletszerűen hányják be holmijukat a
bőröndbe, és sorsára bízzák. Némelyik csomagoló jóformán mindent
otthon felejt, amire szüksége lenne. És van, aki irdatlan mennyiségű
fölösleges holmit cipel magával.
A régészeti csomagolás legfőbb jellegzetessége, hogy a holmi
java része: könyv. Milyen könyveket vigyünk, milyen könyveket
vihetünk, milyen könyvekre van hely, milyen könyveket hagyhatunk
otthon (még ha beleszakad is a szívünk…). Szent meggyőződésem,
hogy minden régész a következő módon csomagol: megállapítja,
mennyi bőröndöt engedélyez a hosszútűrő vasúttársaság. Majd ezeket
a bőröndöket pukkadásig tömi könyvekkel. Végül pedig roppant
kelletlenül kiszed egy-két darabot, és az így nyert helyre ingeket,
pizsamát, zoknikat és más efféle haszontalan kacatot töm.
Max szobájába pillantva az a benyomásom, hogy az utolsó
légköbcentiméterig könyvekkel van tele. A könyvhalmazok egy
hajszálrésén át meglátom Max aggodalmas arcát.
− Gondolod − kérdi Max –, hogy ez mind elfér?
A válasz oly nyilvánvalóan tagadó, hogy kegyetlenség lenne
kimondani.
Délután fél ötkor Max megjelenik a szobámban, és
reménykedve megkérdezi:
− Nem volna még egy kis hely a bőröndödben?
Hosszú évek tapasztalata megtaníthatott volna rá, hogy erre a
kérdésre határozott ,,Nem!”-mel válaszoljak, ám én tétovázom, és
menten le is sújt rám a sors keze.
− Ha el tudnál helyezni néhány darabot…
− Csak nem könyveket?!
Max meglepetten néz rám.
− Hát persze hogy könyveket! Mi mást?
Majd válaszra sem várva bőröndömhöz csörtet, és két irdatlan
fóliánst csap a Világbirodalom Építője Asszonyának gondosan
összehajtogatott santungkosztümje tetejébe.
Méltatlankodva felkiáltok − de már későn.
− Ugyan! − legyint Max. − Hiszen itt még rengeteg hely van! −
És lenyomja bőröndöm fedelét, ami azonban makacsul ellenáll, s nem
hajlandó becsukódni.
− Még most sincs egészen tele − mondja Max, az optimista.
Ebben a pillanatban szerencsére elvonja a figyelmét egy mintás
kartonruha, amely egy másik bőröndben fekszik.
− Hát ez mi?
Közlöm, hogy egy ruha.
− Érdekes − ingatja a fejét Max. − Az eleje csupa
termékenységi motívum…
Ha az emberlányának régész a férje, fel kell készülnie rá, hogy
a legártalmatlanabb ruhamintának is ki lehet mutatni (a
legtudományosabban) az eredetét.
Fél hatkor Max könnyedén megjegyzi, hogy most talán
elmegy, és vesz néhány inget, zoknit, miegymást. Háromnegyed óra
múlva ér haza, és méltatlankodva közli, hogy az üzletek hatkor
bezárnak. Mint mindig, mondom erre én, amire ő azt válaszolja, hogy
ezt még sohasem vette észre.
Most pedig közli, nincs egyéb dolga, mint „rendbe tenni az
iratait”.
Este tizenegykor, amikor felmegyek lefeküdni, Max még az
íróasztalánál ül (amit fejvesztés terhe mellett nem szabad senkinek
rendbe rakni, de még leporolni sem), könyékig ellepik a levelek,
számlák, nyomtatványok, vázlatrajzok, számtalan edénycserép,
valamint tömérdek gyufaskatulya, amelyekben azonban nem gyufa
van, hanem különféle korszakokból származó gyöngyök.
Hajnali négykor Max izgatottan megjelenik a hálószobában,
kezében egy csésze tea, és közli: végre megtalálta azt az anatóliai
leletekről szóló roppant érdekes cikket, amelyet júliusban elvesztett.
Hozzáteszi továbbá: reméli, nem ébresztett fel.
Már hogyne ébresztett volna fel, mondom erre én, és
szíveskedjék talán nekem is hozni egy csésze teát.
Max visszatér a teával, és jelenti, hogy egy csomó számlát is
talált, amelyekről pedig azt hitte, hogy réges-rég ki vannak fizetve.
Mivel hasonló élményben már nekem is volt részem, megegyezünk
abban, hogy az ilyesmi igen lehangoló.
Reggel kilenckor felszólítanak, mint a család nehézsúlyú tagját,
hogy üljek rá Max dagadozó bőröndjére.
− Ha alattad se csukódik be − mondja lovagiatlanul Max –,
igazán nem tudom, mit tehetnénk!
Minekutána véghezvittük az emberfeletti cselekedelet − hála
túlsúlyomnak –, visszatérek szobámba, hogy megküzdjek a magam
problémájával is. Ami − ó, az én próféta lelkem! − nem egyéb, mint a
cipzáras táska. Üresen, az üzletben, egyszerű, vonzó és praktikus
darabnak látszott. Milyen vidáman fickándozott rajta ide-oda a cipzár!
Most, pukkanásig tele, emberpróbáló ügyességet kíván a becsukása. A
két szélét matematikai pontossággal kell összeilleszteni, ám épp
amikor lassan útjára indul a cip, komplikáció lép fel, hála a toalett-
táskám sarkának. Amikor a cipzár végre be van csukva, szent
esküvéssel fogadom, hogy ki sem nyitom, amíg Szíriába nem érünk!
Jobban meggondolva, ez lehetetlen. Hát az előbb említett
toalett-táska? Öt napig utazzam mosdatlanul? Ám e pillanatban még
ez a kilátás is vonzóbbnak tűnik, mint hogy megint nekiveselkedjem a
cipzárnak!

Hát igen, elérkezett a nagy pillanat, és most már csakugyan

elindulunk. Megszámlálhatatlan fontos dolog maradt elvégezetlenül: a
mosodában, szokás szerint, nem készült el a holmink; a tisztító, Max
nagy bánatára, nem állta a szavát − de mit számít az efféle semmiség?
Hiszen útra kelünk!
Habár néhány pillanatig nagyon úgy fest a dolog, hogy
mégsem. Max bőröndjei, csalóka külsejük ellenére, meghaladják a
taxisofőr erejét. Max meg ő vállvetve küszködnek a kofferokkal, s
végül, egy járókelő segítségével, sikerül mindet begyömöszölni a
taxiba.
Elhajtatunk a Victoria pályaudvar felé.
Drága Victoria − a nagyvilág kapuja –, hogy imádom
kontinentális peronodat! S általában: hogy imádok minden vonatot!
Lelkesen szívom be kénes illatát: annyira különbözik a hajó halovány,
fensőbbséges, enyhén olajos szagától, amely mindig a fenyegető
rosszullét baljós előérzetével tölti el lelkemet. Hanem a vonat − a
hatalmas, horkoló, pöfögő, barátságos vonat, irdatlan, zakatoló
mozdonyával, gőzpamataival − mintha türelmetlenül ösztökélne: − In-
dul-junk már, in-dul-junk már, in-dul-junk már! − A vonat: jó barát.
Osztozik hangulatodban, hiszen te is azt hajtogatod: induljunk már,
induljunk már, induljunk már!
Fülkénk ajtaja előtt összesereglettek hozzátartozóink, hogy
elbúcsúztassanak. Folyamatban vannak az ilyenkor szokásos ütődött
beszélgetések. Az örökkévalóságnak szóló búcsúszavak patakzanak
ajkamról − mi a teendő a kutyákkal, a gyerekekkel, hová küldjék
utánunk a postát, a könyveket, az otthon felejtett holmit, „azt hiszem,
a zongorán hagytam, de lehet, hogy a fürdőszobában, a polcon”. Újra
és újra elhangzik mindaz, ami már százszor elhangzott, és amit
merőben fölösleges újra és újra elmondani.
Maxet körülveszik rokonai, engem az enyémek.
Nővérem könnyek között tudatja: érzi, hogy soha többet nem
fogjuk viszontlátni egymást. Nem hat meg különösebben, hiszen
kivétel nélkül mindig ugyanezt érzi, valahányszor Keletre indulok. És
mitévő legyen, kérdi, ha Rosalind vakbélgyulladást kap? Semmi okát
nem látom, miért kapna tizennégy esztendős lányom vakbélgyulladást,
és nem jut eszembe elmésebb válasz, mint hogy „Lehetőleg ne te
magad operáld meg!” Nővérem ugyanis köztudomásúlag szívesen
nyúl az ollóhoz, legyen szó kelések felszúrásáról, hajvágásról,
ruhaszabásról − és tagadhatatlanul szerencsés a keze.
Max meg én rokonokat cserélünk. Drága anyósom lelkemre
köti, hogy nagyon vigyázzak magamra, érzékeltetvén, hogy tudja:
emelt fővel indulok a veszedelembe.
Felhangzik a vonatfütty, utolsó elhadart szavak szeretett
titkárnőmhöz. Lenne olyan szíves elintézni mindent, amire nekem már
nem jutott időm? Szidja le megfelelő mértékben a mosodát meg a
tisztítót, adjon ajánlólevelet a szakácsnőnek, küldje utánam a
könyveket, amik már nem fértek be bőröndömbe, szerezze vissza az
esernyőmet a Scotland Yardról, válaszoljon udvariasan annak a
lelkésznek, aki legutóbbi könyvemben negyvenhárom nyelvtani hibát
fedezett fel, nézze át a megrendelendő vetőmagvak listáját, húzza ki a
tököt és a paszternákot… Jó, jó mindent elintéz, és ha válsághelyzet
áll be otthon vagy az irodalmi életben, azonnal táviratoz. Nem
szükséges, mondom. Tekintse magát teljes jogú helyettesemnek. Azt
csinál, amit akar. Rémülten néz rám, és megígéri, hogy mindenre
nagyon fog vigyázni. Újabb vonatfütty! Elköszönök nővéremtől, és
bevallom: nekem is az az érzésem, hogy soha többé nem látjuk viszont
egymást, és talán Rosalind mégis vakbélgyulladást kap… Szamárság,
mondja a nővérem, miért kapna vakbélgyulladást? Beszállunk a
fülkébe, a vonat felhördül, és nekilódul − elindultunk!
Mintegy negyvenöt másodpercig szörnyen érzem magam, de
mihelyt elmarad mögöttünk a Victoria pályaudvar, egyszeriben elönt a
lelkesedés. Útra keltünk az izgalmas, gyönyörű Szíria felé!
A pullmankocsiban van valami nagyvonalú, sőt: fennhéjázó,
bár korántsem annyira kényelmes, mint egy közönséges első osztályú
fülke sarokülése. Csakis és kizárólag Max poggyásza miatt szoktunk
pullmannal utazni, közönséges fülke ugyanis nem fogadná be ezt a
mennyiséget. És amióta egy személypoggyászként feladott bőröndünk
elkallódott, Max nem hajlandó kockáztatni drágalátos könyveit.
Megérkezünk Doverbe; a tenger viszonylag nyugodt. Én
mindenesetre visszavonulok a hölgyek pihenőjébe, lefekszem, és
borús gondolatokkal foglalkozom. A hullámok mozgása mindig
ilyesmire indít. De szerencsére hamar Calais-ba érkezünk, és a francia
hajópincér előkerít egy nagydarab, kék zubbonyos férfiút, aki
gondjaiba veszi poggyászomat.
− Madame a vámnál fogja találni − mondja.
− Hányas a száma? − kérdezem. A hajópincér méltatlankodva
néz rám.
− Madame! Mais c’est le charpentier du bateau!
Illendően szégyenkezem − csak néhány perc múlva jut
eszembe, hogy a kapott válasz voltaképpen nesze semmi, fogd meg
jól. Csak azért, mert az illető férfiú történetesen a hajóács, miért
tudnám könnyebben megkülönböztetni a többi néhány száz kék
zubbonyos férfiútól, aki versenyt kiabálja, hogy „Quatre-vingt treize”
(kilencvenhárom) és a többi? Egymagában amiatt, hogy hallgat, még
nem biztos, hogy azonosítani tudom az én emberemet. Sőt, tovább
megyek: azért, mert ő a charpentier du bateau, biztos, hogy
tévedhetetlenül rátalál az ő középkorú angol hölgyére egy egész sereg
középkorú angol hölgy között?
Mire idáig érek elmélkedésemben, felbukkan Max, és közli:
talált hordárt, aki hajlandónak mutatkozik poggyászom
menedzselésére. Elmagyarázom, hogy a charpentier du bateau már
elvitte, mire Max megkérdi, miért hagytam. Jobb lett volna, ha
valamennyi poggyászunk együtt marad. Ezzel egyetértek,
mentségemül viszont felhozom, hogy a tengeri utazás mindig is
károsan befolyásolta szellemi képességeimet.
− Sebaj − mondja erre Max –, majd a vámnál mindent
összeszedünk.
Azzal belevetjük magunkat az ordítozó hordárok pokoli
kavargásába, utána pedig farkasszemet nézünk a francia nők egyetlen
igazán kellemetlen válfajával − a Nőstény Vámtisztviselővel. Benne
aztán nyoma sincs se sármnak, se sikknek, semmiféle vonzó női
tulajdonságnak. Kutat, kémlel; hitetlen hangon ismétli: − Pas de
cigarettes? Cigaretta nincs? –, végezetül pedig, kelletlen morgás
közepette, krétával ráfirkant néhány rejtelmes hieroglifát
bőröndjeinkre. Végre-valahára átkelhetünk a sorompón, ki a peronra,
ahol már vár a Simplon Orient expressz, hogy átutazzon velünk
Európán.
Sok-sok évvel ezelőtt, ha a Riviérára vagy Párizsba utaztam,
mindannyiszor elbűvölt Calais-ban az Orient expressz látványa, és
elfogott a sóvárgás, hogy utazhassam vele. Most már meghitt, régi
barát, de a láttán mégis elfog az izgalom. Felszállok rá! Rajta vagyok!
Bent ülök a kék kocsiban, amely az egyszerű CALAIS−ISZTAMBUL
feliratot viseli. Ez a legkedvesebb vonatom. Imádom a tempóját:
Allegro con furore kezdi, vad sietségében, hogy végre maga mögött
hagyja Calais-t meg a Nyugatot, imbolyog, kattog, engem pedig ide-
oda dobál; majd fokozatosan lassít − rallentando –, ahogy kelet felé
tart, aztán szép, egyenletes legatóban folytatja útját.
Másnap hajnalban felhúzom a redőnyt, nézem a svájci hegyek
félhomályos körvonalát, majd csakhamar alászállunk az itáliai
síkságra, és elhaladunk a bájos Stresa és a szép kék tó mellett. Később
elegáns kis vasútállomás következik − mindössze ennyit látunk
Velencéből. Aztán a tenger partján Triesztig, és már bent is járunk
Jugoszláviában. A tempó egyre lassul, az állomásokon mind tovább
időzünk, a pályaudvari órák a legváltozatosabb időpontokról
tájékoztatnak. Nyugat- és Közép-Európa után már Kelet-Európában
vagyunk. Az állomások nevét izgalmas, valószínűtlen betűk hirdetik.
Pocakos, renyhe mozdonyunk kiváltképp fekete és fertelmes szagú
füstöt ereget. Az étkezőkocsiban rejtelmes pénznemek jelennek meg
az étlapon, és idegen formájú ásványvizes üvegek az asztalon. A
velünk szemben ülő kis francia úr hosszú percekig némán
tanulmányozza az étlapot, majd felnéz, és elfogja Max pillantását.
Érzelemtől átfűtött hangja szenvedélyesen felcsap: − Le change des
Wagons Lits, c’est incroyable! Hihetetlen, milyen az átváltási kurzus
az étkezőkocsiban! − Az átjáró túloldalán egy karvalyorrú barna férfi
sztentori hangon követeli, hogy közöljék vele fogyasztása ellenértékét
a) frankban, b) lírában, c) dinárban, d) török fontban, e) dollárban.
Miután a hosszútűrő pincér teljesíti a kérést, az utas némán számol, s
matematikai zsenialitását bizonyítva végül lepengeti a számára
legelőnyösebb pénznemet. Utóbb elmagyarázza, hogy ezzel az
eljárással sikerült öt egész pennyt megtakarítania!
Reggelre kelve felbukkannak a vonaton a török vámosok.
Ráérősen dolgoznak, és mélységes érdeklődést tanúsítanak
poggyászunk iránt. Vajon miért hoztam magammal ennyi cipőt? −
tudakolják. Cigarettát viszont nem hoztam egy szálat sem, hangzik
erre a válaszom, ugyanis nem dohányzom − miért ne hozhattam volna
még néhány pár cipőt? A vámos láthatólag ésszerűnek tartja a
magyarázatot. No és mi ez a fehér por ebben a fémdobozban?
Rovarirtó, magyarázom. Nem érti. Gyanakvó pillantást vet rám
összevont szemöldöke alól. Láthatóan kábítószercsempészt vél
nyakon csípni bennem. Nem fogpor, mondja, nem is púder − hát akkor
micsoda? élénk pantomim-előadásba kezdek. Élethűen vakarózom,
majd „elfogom” a tettest. „Megszórom” az ülést, az ablakkeretet. Ah,
már érti! Hátraveti fejét, harsányan hahotázik, és jó néhányszor
elismétel egy török szót. Hát nekik lesz a por! Kollégájával is
megosztja a mókás értesülést. Még akkor is nevetnek, amikor
átmennek a szomszéd fülkébe. Most megjelenik a hálókocsi-kalauz, és
oktatásban részesít bennünket. Az útlevélvizsgálatnál meg fogják
kérdezni, mennyi pénz van nálunk − effectif, vous comprenez?
Imádom ezt az effectif szót − annyira pontosan érzékelteti, hogy az
embernek effektíve a kezében van a pénz! Önöknél − folytatja a
kalauz − pontosan ennyi meg ennyi effectif lesz − és meghatározza az
összeget. De nálunk több van, közli Max. − Nem számít. Ha ezt
mondják, ezzel csak zavart okoznak. Meg fogják mondani, hogy van
önöknél hitellevél, ennyi meg ennyi úticsekk, és pontosan ennyi
effectif. − Majd magyarázólag hozzáteszi: − Őket nem érdekli,
ugyebár, hogy mi van önöknél, de a válasz legyen en règle
(szabályszerű). Azt fogják mondani, hogy ennyi meg ennyi, és kész.
Hamarosan megjelenik a pénzügyeket felügyelő úr. Még el
sem hangzott a válaszunk, már le is írta. Minden szabályszerű − en
règle. És már meg is érkeztünk Isztambulba! Ide-oda kanyargunk
furcsa, zsalus faházak között, távolabb tömör kőbástyák villannak ki
imitt-amott, jobbra pedig fel-feltűnik a tenger.
Isztambul kissé megzavarja az embert − ha benne vagy, nem
látsz belőle semmit! Ha már magad mögött hagytad az európai oldalt,
és a Boszporuszon átkeltél Ázsiába, Isztambult akkor pillantod csak
meg igazán. Ma reggel igazán gyönyörű − tisztán ragyog a páratlan
ég, a minaretek a magasba szöknek. − La Sainte Sophie nagyon
gyönyörű − mondja egy francia úr.
Mindenki bólogat, csak én maradok ki az általános
lelkesedésből. Sajnálatos módon nem tartozom az Aja Szófia bámulói
közé. Bizonyára az ízlésemben van a hiba, de hát ez ellen mit sem
tehetek. Szerintem az Aja Szófiát ugyancsak túlméretezték. Minthogy
azonban restellem ízlésbeli eltévelyedésemet, inkább nem szólok egy
szót sem.
Haidar Pasába érve átszállunk a várakozó vonatra, s amikor
végre elindul, hál’ istennek reggelihez ülhetünk! Éppen jókor, mert
már kishíján éhen pusztulunk. Egész napos, gyönyörű út következik a
Márvány-tenger kanyargós partja mentén. A távolban szép kis
szigetek pettyezik a vizet. Mintegy századszor gondolom el: milyen jó
is volna, ha nekem is lehetne egy ilyen szigetem! Előbb-utóbb szinte
mindenkit megfertőz ez a gondolat. Az ember szabadságra vágyik,
magányra − no meg arra, hogy szabaduljon a mindennapi gondoktól.
Bár ha jobban meggondolom, nem is szabadság lenne, inkább rabság.
A háztartás mindenestül a szárazföldtől függne. Az ember szüntelenül
hosszú-hosszú listákat írna: hús kell, kenyér kell, ez kell, az kell, a
házimunkát meg egymaga végezhetné, hiszen ki szegődne el
cselédnek egy szigetre, ahol se barát, se barátnő, se mozi?! Sőt, még
autóbusz-összeköttetés sincsen, ha éppen a rokonait szeretné
meglátogatni. Persze egy déltengeri sziget egészen más volna. Ott az
ember elüldögélne, ölbe tett kézzel, az érett gyümölcs egyenesen a
szájába pottyanna, nem volna mosogatás, nem lenne gond a zsíros
mosogató tisztogatása. Igaz, én csak egyetlenegyszer láttam valódi
déltengeri szigetlakókat − amint éppen vastag, zsíros bifszteket ettek,
és csupa maszat volt az abrosz.
Nem, nem; ha sziget − legyen álomsziget! Ahol nincs söprés,
portörlés, ágyazás, mosás, mosogatás, bevásárlás, lámpatisztogatás,
krumplihámozás, szemétkihordás. Az álomszigeten fehér a homok és
kék a tenger − és tündérház áll a tenger és alkonyég között, és az
almafán aranymadár dalol…
Ábrándjaimnak e pontján Max megkérdezi, mire gondolok.
Válaszom egyetlen szó:
− Édenkertre!
− Várj csak, míg meglátod a Dzsagdzsagot! − mondja erre
Max.
− Olyan gyönyörű? − kérdem, amire Max azt válaszolja, hogy
fogalma sincs, de mindenesetre a világnak figyelemreméltóan érdekes
pontja, és voltaképpen senki nem tud róla semmit!
A vonat hasadékban kapaszkodik felfelé, a tenger elmarad
mögöttünk.
Másnap reggelre elérkezünk a Kilikiai Kapukhoz, és elénk
tárul a földkerekség egyik legszebb panorámája. Mintha a világ
peremén állnánk, és lepillantanánk az Ígéret Földjére − és az ember
úgy érzi magát, ahogyan Mózes érezhette. Mert mi sem léphetünk az
Ígéret Földjére… A puha, párás sötétkék szépség olyan világ, amelyet
soha senki el nem érhet: a falvak, városok, mihelyt odaérkezünk, a
közönséges, mindennapi világba valók − és nem fogad bennünket ez
az elvarázsolt szépség, amely most amonnan lentről int hívogatva
felénk…
A vonat fütyül. Visszamászunk a fülkénkbe.
Aleppóba érünk. Onnan tovább Bejrútba, ahol majd vár ránk az
építészünk, és ahol indul a munka, mert a Habúr- és a Dzsagdzsag-
vidék előzetes felmérése alapján fogjuk kiválasztani az ásatásra
alkalmas halmot.
Első, úgymond, hogy lőjünk egy nyulat. A mi esetünkben
pedig az az első, hogy találjunk egy halmot. És mi éppen erre
készülünk.

Második fejezet

Felderítő úton

Bejrút! Kék tenger, kanyargós öböl, a part hosszában párás, kék

hegyek. Ilyen a panoráma a szálloda teraszáról. Kertre néző
hálószobámból csupa-csupa lángvörös mikulásvirágot látok. A magas,
fehérre meszelt szobának van egy árnyalatnyi börtön jellege. A
csapokkal, lefolyóval ellátott mosdó benne a legmodernebb darab. A
mosdó fölött, a csapokhoz csatlakoztatva, nagy szegletes tartály.
Teteje leemelhető; tartalma: áporodott szagú víz, ami csak a hideg
csappal van összekötve!
A vezetékes víz igencsak botladozva ért el Keletre. Nem ritka
eset, hogy a hideg csapból forró víz folyik, és viszont! Feledhetetlen
emlékem egy fürdő valamelyik újonnan felszerelt „nyugati”
fürdőszobában, ahol a félelmetes meleg csapból töméntelen
mennyiségű tűzforró víz zúdult alá, hideg vizet azonban egy cseppnyit
sem nyerhetett az ember. A meleg csapot viszont nem lehetett elzárni,
az ajtón pedig beszorult a retesz!
A mikulásvirágot elragadtatva, a mosakodási lehetőségeket
némi kétséggel szemlélem, amikor kopogtatnak az ajtón. Alacsony,
zömök örmény jelenik meg, és behízelgő mosolyt vet rám. Kitátja a
száját, lemutat a torkába, és buzdítóan így szól: − Manger! (Enni!)
Ezzel az egyszerű eljárással a legszerényebb értelmi
képességekkel felruházott személynek is tudomására hozható, hogy az
étteremben felszolgálják az ebédet.
Max már vár rám, új építészünk, Mac társaságában, akit eddig
nem volt szerencsém megismerni. Néhány nap múlva elindulunk
három hónapos táborozó expedíciónkra, hogy a terepen felkutassuk az
ígéretes ásatási pontokat. Útitársunk lesz Hamudi, vezető, filozófus és
barát minőségben, férjem régi barátja és az Urban végzett ásatásoknak
évekig munkavezetője. Két ásatási periódus között szegődik mellénk
az őszi hónapokra.
Mac feláll és udvariasan üdvözöl, majd letelepszünk igen jó,
habár némileg zsíros ebédünkhöz. Igyekszem nyájasnak szánt
megjegyzéseket intézni Machez, aki azonban menten gátat vet
igyekezetemnek, mert válaszai ilyesmiben merülnek ki: − Valóban? −
Csakugyan? − Igen?
Ez némileg ellankaszt. Az a kényelmetlen előérzetem támad,
hogy ifjú építészünk alighanem olyasfajta embernek bizonyul, akinek
a társaságában szörnyen gátlásos leszek, és teljesen ütődöttnek érzem
magam. Az az idő, hál’ istennek, már elmúlt, amikor kivétel nélkül
mindenkinek a társaságában eluralkodtak rajtam a gátlások. Mire
középkorú lettem, sikerült szert tennem némi lelki egyensúlyra és
társadalmi jártasságra. Időnként vállon is veregetem magam, hogy az
az ostoba félszegség már mindenestül a múlté. − Túl vagyok rajta −
közlöm magammal büszkén. Aztán valahányszor ezt gondolom,
megint szembetalálkozom valakivel, akinek a hatására újból elfog az
ütődött idegesség.
Hasztalan mondogatnám magamnak, hogy ez a Mac nevű
ifjonc alighanem maga is roppant félszeg, és éppen a félszegsége
indítja arra, hogy magára öltse védekező páncélját − hűvösen
fensőbbséges modorának, enyhén megemelintett szemöldökének,
önmagam által is értelmetlennek tudott szavaim iránti − látszólag
udvarias − figyelmének hatására lehervadok, és azon kapom magam,
hogy még az iméntieknél is nagyobb ostobaságokat hordok össze. Az
étkezés vége felé Mac szemrehányásban is részesít.
− Ez aligha valószínű − mondja egy (történetesen az
angolkürttel kapcsolatban tett) merőben értelmetlen megjegyzésem
hallatán.
Persze tökéletesen igaza van. Egyáltalán nem valószínű.
Ebéd után Max megkérdi, mi a véleményem Macről. Óvatosan
csak annyit válaszolok, hogy nem látszik túlságosan élénk
társalgónak. Ez kiváló tulajdonság, véli Max. El sem tudom képzelni,
mondja, milyen az, ha az ember a sivatagban meg van áldva valakivel,
akinek be nem áll a szája! Épp ezért szemeltem ki őt, mondja, mert
csendes pasasnak látszik.
Van benne valami, bólogatok. Max kifejti, hogy Mac bizonyára
félszeg, de alkalmasint hamarosan feloldódik. − Nyilván meg van
rettenve tőled − teszi hozzá kedvesen.
Lélekemelő gondolat, de nem vagyok meggyőződve róla, hogy
megfelel a valóságnak.
Mindenesetre igyekszem némi lelki tréningben részesíteni
magamat.
Először is, közlöm magammal, korodat tekintve Mac anyja
lehetnél. Továbbá írónő vagy − méghozzá ismert írónő. Mit akarsz:
egy regényalakod a Times keresztrejtvényének volt egyik definíciója!
(A hírnév csimborasszója!) Mi több: az Expedíció Vezetőjének vagy a
felesége! Vedd végre tudomásul: ha itt valaki keresztülnézhet valakin,
az te vagy, nem ez a névtelen fiatalember!
Később elhatározzuk, hogy elmegyünk vacsorázni. Bekopogok
Machez, hogy tartson velünk. Elhatároztam ugyanis, hogy
természetesen, barátságosan fogok viselkedni.
 A szoba hihetetlenül rendes. Mac egy összehajtogatott takarón
ül, és naplót ír. Megjelenésemre udvarias érdeklődéssel felnéz.
− Eljönne velünk vacsorázni?
Mac feláll.
− Köszönöm!
− Utána pedig bizonyára szívesen felderítené a várost − vélem.
− Jó mulatság ismeretlen helyen körülszaglászni.
Mac megemelinti szemöldökét.
− Valóban? − kérdi hűvösen.
Kissé elkedvetlenedve indulok a hallba, ahol Max már vár.
Mac méla csöndben fogyasztja el bőséges vacsoráját. Max a jelenben
étkezik, de a gondolatai valahol Kr. e. 4000-ben járnak.
Amikor az utolsó sütemény is elfogyott, felriad álmodozásából,
és azt javasolja: menjünk, nézzük meg, mi van a teherautónkkal.
Elmegyünk hát teherautó-nézőbe, ami Ford alvázra szerelt
helybeli karosszéria. Azért fanyalodtunk erre, mert sehol sem kaptunk
megfelelően jó állapotban levő használt darabot.
A felépítmény határozottan optimista szerkezetnek tűnik;
amolyan Inshallah jellegű. Magas, rangos kinézete olyan szép, hogy
nem is lehet igaz. Maxet kissé aggasztja, hogy Hamudi még nem
bukkant fel, pedig már Bejrútban kellett volna várnia ránk.
Mac megvetően elutasítja a városnézés gondolatát, és
visszavonul hálószobájába, hogy összehajtott takaróján ülve folytassa
a naplóírást. Kíváncsian töröm a fejem, vajon mit írhat a naplójába.

Korai ébresztő. Hajnali öt órakor felpattan hálószobánk ajtaja, és egy

hang jelenti arabul:
− Megjöttek a munkavezetők!
Hamudi és két fia ellenállhatatlanul megnyerő modorukban
benyomulnak a szobába, megragadják és homlokukhoz érintik a
kezünket.
− Slon kefek? Megvan minden kényelmük? Kullis zen. Nagyon
jó. El hamdu lillah! El hamdu lillah! Mind dicsérjük Istent!
Kitöröljük szemünkből az álmot, teát hozatunk, Hamudi és fiai
kényelmesen lekuporodnak a padlóra, és elújságolják egymásnak
Maxszel a legfrissebb híreket. Engem a nyelvi korlátok kirekesztenek
a társalgásból. Már előadtam tejes arab tudományomat. Elepedek még
egy kis alvásért, és hőn óhajtom, bárcsak a Hamudi család józanabb
időpontra halasztotta volna üdvözlő látogatását. De persze tudom,
hogy számukra mi sem természetesebb, mint így köszönteni
bennünket.
A tea hatására egészen felébredek, és Hamudi különféle
megjegyzéseket intéz hozzám, Max fordít, majd tolmácsolja az én
válaszaimat. Hamudiék ragyognak a boldogságtól, és én megint csak
megállapítom, hogy milyen aranyosak mind a hárman.
Teljes gőzzel folynak az előkészületek − megvásároljuk a
szükséges élelmiszert; sofőrt és szakácsot fogadunk, felkeressük a
Service des Antiquités-t, kellemes ebédet költünk el Seyrig úr, az
igazgató és elbűvölő felesége társaságában. Kedvesebbek már nem is
lehetnének − mellesleg szólva az ebéd is kitűnő.
Nem osztom a török vámos véleményét, miszerint túlságosan
sok a cipőm, és elindulok, hogy vásároljak még néhány párat!
Bejrútban élvezet cipőt vásárolni. Ha nincs megfelelő szám, két nap
alatt elkészítik méretre − a bőr remek, és a cipőt mintha a lábadra
öntötték volna. Nem tagadom − gyengém a cipővásárlás. Nem merek
majd Törökországon át hazautazni!
A bennszülöttnegyedben bóklászva érdekes anyagot
vásárolunk − vastag, fehér selyem, arany vagy sötétkék
selyemhímzéssel. Néhány selyemabát is veszünk, ajándékul az
otthoniaknak. Maxet lenyűgözi a rengeteg fajta kenyér. Akibe csak
egy cseppnyi francia vér szorult, imádja a jó kenyeret. A franciának a
kenyér fontosabb más ételnél. Fülem hallatára mondta egyszer a
Services Spéciaux egy tisztje egyik kollégájának valamelyik
magányos határállomáson: − Ce pauvre garcon! Il n’y a mênre pas de
pain là has, seulement la galette Kurde! Szegény fiú! Még kenyerük
sincs, csak kurd lepényük! − és hangját áthatotta a mélységes
szánakozás.
A bankkal is hosszadalmas és bonyolult ügyleteink vannak.
Valahányszor Keleten támad dolgom bankokkal, mindig megdöbbent,
mennyire vonakodnak bármilyen ügyletet lebonyolítani. Udvariasak,
sőt egyenesen elragadóak, de szívós kitartással igyekeznek elkerülni
minden tényleges ügyintézést. − Oui, oui − suttognak együttérzéssel.
− Ecrivez une lettre! − írjon levelet! − És tovább ejtőznek, abban a
boldog tudatban, hogy megint egyszer sikerült elhárítaniuk
mindennemű tevékenységet.
Amikor az ember mégis kiprésel belőlük valamilyen
cselekvést, menten bosszút állnak − bonyolult módon, „les timbres”
segítségével. Ahány irat, ahány csekk, ahány tranzakció − mind
glédába állva várja, hogy rákerüljön a bélyeg. Szerény összegek
cserélnek gazdát, sűrű egymásutánban. És amikor az ember már
felsóhajtana, mert azt hiszi, mindennel végzett, ott magasodik előtte az
új akadály!
− Et deux francs cinquante centimes pour les timbres, s’il vous
plaît. (És két frank ötvenet kérünk még bélyegre.)
Ügyeink nagy sokára mégiscsak lebonyolódnak, megíródik
számtalan levél, felragasztódik hihetetlen mennyiségű bélyeg. A
banktisztviselő megkönnyebbülten felsóhajt: végre megszabadul
tőlünk. Kimenőben még halljuk, amint szigorúan így szól a soron
következő alkalmatlankodó ügyfélhez:
− Ecrivez une lettre, s’il vous plaît.
Hátravan még a szakács meg a sofőr szerződtetése.
Elsőnek a sofőrprobléma oldódik meg. Hamudi befut, és
sugárzó arccal közli, hogy óriási szerencse ért minket − kitűnő sofőrt
sikerült szereznie.
− Hogyan tett szert erre a kincsre? − érdeklődik Max.
Mint kiderül, roppant egyszerűen. A kincs a rakparton
ácsorgott, s mivel jó ideje munkanélküli, és már teljesen
lerongyolódott, hajlandó igen szerény bérért a szolgálatunkba állni.
Úgyhogy már a kezdet kezdetén takarékoskodunk!
És honnan lehet tudni, vajon jó sofőr-e a kincs? Hamudi egy
legyintéssel intézi el a kérdést. A pék kemencébe veti a kenyeret és
megsüti. A sofőr a volánhoz ül és vezet!
Max különösebb lelkesedés nélkül rááll, hogy felfogadja
Abdullahot, ha különb nem kínálkozik. Abdullahot ismerkedő
beszélgetésre invitáljuk. A megszólalásig hasonlít egy tevéhez, és
Max sóhajtva megállapítja: az az egy biztos, hogy igen butának
látszik, és ez mindig megnyugtató. Ugyan miért? − tudakolom, amire
Max azt válaszolja: mert nincs annyi esze, hogy tisztességtelen
legyen.
Bejrútban töltött utolsó délutánunkon kikocsizunk a Kutya
folyóhoz, a Nahr el-Kelbhez. A belföld felé futó erdős hasadékban
épült kávézóban jó kávét iszunk, utána kellemes sétát teszünk az
árnyas völgyben.
Nahr el-Kelb legvonzóbb tulajdonsága azonban az, hogy
megszámlálhatatlan háború hadseregei meneteltek erre, és hagyták itt
átvonulásuk tanújeleit. Láthatók itt egyiptomi hieroglifák − II.
Ramszesz korából –, és asszír meg babilóniai seregek hetvenkedő
emlékei. Látható Tiglátpilézer alakja. Kr. e. 701-ben I. Szanhérib
hagyott maga után írásos nyomot. Átvonult itt Nagy Sándor − az ő
emlékét is megörökítették. Aszárhaddon és Nabúkadnezár is
megemlékezett győzelmeiről, s végül nevüket az ókorhoz fűzték
Allenby katonái 1917-ben. Soha el nem unom annak az agyonfaragott
sziklafalnak a látványát. Maga a megjelenített történelem…
Elragadtatásomban lelkesen Machez fordulok, és
megkérdezem, hogy ugye szerinte is szörnyen izgalmas, Mac felvonja
udvarias szemöldökét, és minden érdeklődést nélkülöző hangon
megjegyzi, hogy valóban roppant érdekes…
A következő izgalmas mozzanat teherautónk megérkezése,
majd a rakomány elhelyezése. Első pillantásra látszik, hogy a
karosszéria „fejnehéz”, vagyis rossz az egyensúlyi helyzete.
Imbolyog, meg-megbókol, de mindezt oly méltóságteljesen − sőt:
fenségesen –, hogy menten elkereszteljük Queen Marynek.
 Queen Mary mellé még egy „taxit” is bérelünk − koros
Citroënt, amelyet egy Aristide nevű nyájas örmény vezet. Felfogadunk
egy Isza nevű búbánatos szakácsot, akinek szinte gyanúsan jók a
bizonyítványai. És végre, végre elérkezik a nagy nap, amikor útra
kelünk − Max, Hamudi, jómagam, Mac, Abdullah, Aristide és Isza –,
hogy az elkövetkező három hónap során jóban-rosszban társak
legyünk.
Első felfedezésünk, hogy Abdullah a világon a legpocsékabb
sofőr, a második, hogy a szakács igen vacak szakács, a harmadik,
hogy Aristide jól vezet, de a taxija minden elképzelést alulmúl.
A parti úton hagyjuk el Bejrútot. Mögöttünk marad a Nahr el-
Kelb, balra terül el a tenger. Kis fehér házak csoportjai és bájos,
homokos partú kis öblök mellett haladunk el, a sziklák közén apró
barlangok. A legszívesebben kiszállnék és megfürödnék, de hát ha
egyszer istenigazában elindultunk életcélunk felé… Nagyon is hamar
elkanyarodunk a tengertől, és hosszú-hosszú hónapok telnek el, mire
viszontlátjuk.
Aristide, szíriai módi szerint, szüntelenül tülköl. Nyomunkban
bukdácsol, imbolyog derék hajónk, a „fejnehéz” Queen Mary.
Elmarad mögöttünk Büblosz, ritkulnak a fehér házikók.
Jobboldalt sziklás hegyoldal.
Aztán elkanyarodunk; irány: a belföld és Homsz.
Homszban van egy jó szálloda − igen-igen finom szálloda,
értesülünk Hamuditól.
A szálloda nagyszerűsége főleg magában az épületben
nyilvánul meg. Roppant tágas; kövezet folyosói végtelenek. A
vízvezetékrendszere, ó fájdalom! annál kevésbé nagyszerű. Irdatlan
hálószobái vajmi kevés komfortot kínálnak. Tiszteletteljesen
megszemléljük a magunkét, azután Max meg én elmegyünk
városnézőbe. Előbb még meggyőződünk róla, hogy Mac az ágya
szélén ül, mellette az összehajtogatott takaró, és komolyan körmöl a
naplójába.
(De mit írhat a naplójába Mac?! Homsz látnivalói iránt a
legcsekélyebb érdeklődést sem tanúsítja.)
Lehet, hogy neki van igaza, látnivaló ugyanis édeskevés akad.
Elfogyasztjuk pocsékul elkészített ál-európai vacsoránkat, és
nyugovóra térünk.

Utunk tegnap még a civilizáció határain belül vitt bennünket. Ma egy

csapásra mögöttünk marad a civilizáció. Egy-két óra elteltével már
egy tenyérnyi zöldet sem látni sehol. Csupa merő barna homoksivatag,
ameddig a szem ellát. Az út − vagyis inkább csapás − megtévesztő.
Ritkás időközönként egyszer csak fel-felbukkan a semmiből egy
teherautó.
 Nagyon meleg van. A hőség, az egyenetlen út, a taxi komisz
rugózása meg a lenyelt és a bőrünkbe ivódott por hatására szörnyen
megfájdul a fejem.
Van valami elrémítő, de ugyanakkor lenyűgöző ebben a
mindennemű növényzettől megfosztott, irdatlan világban. Nem olyan
lapos, mint Damaszkusz és Bagdad között a sivatag. Itt az ember
minduntalan hepehupákon kel át. Hamarosan úgy érzem magam,
mintha homokszem volnék gyerekkorom tengerparti homokvárai
között.
És hétórányi hőség, és egyhangúság, és elhagyatott világ után −
Palmüra!
Mert Palmürában épp ez a varázslatos: karcsú, krémszínű
szépsége egyszer csak mesés módon kiszökken a forró homok kellős
közepéből! Fantasztikusan gyönyörű és hihetetlen, színpadiasan
valószínűtlen, mint valami álom. Udvarok, szentélyek, töredezett
oszlopok…
Sohasem tudtam magamban eldönteni, voltaképpen milyennek
is látom Palmürát. Mindig az az álomkép lebeg előttem, ahogyan
legelőször megpillantottam. Szaggató fejfájásom közepette
elhomályosult szemem lázálomnak vélte. Ez nem igaz − ez nem lehet
igaz!
És aztán egyszer csak embertömeg közepén találjuk magunkat
− vidám francia turisták kacagnak, kiabálnak, csattogtatják
fényképezőgépüket. Egy takaros épület − a szálloda − elé húzunk és
megállunk.
Max sietősen figyelmeztet:
− Ne törődj a szaggal. Idővel megszokja az ember.
Hát ezt bizony meg kell szokni! A szálloda belseje igazán
aranyos; jó ízlésről tanúskodik. De a hálószobát csakugyan áthatja a
csatornaszag.
− Valójában egészséges szag − nyugtat meg Max.
És a bűbájos idősebb úr, aki, mint megtudom, maga a
tulajdonos, nagy nyomatékkal kijelenti:
− Mauvaise odeur, oui! Malsain, non! (Rossz szag, de nem
egészségtelen.)
Ebben megegyezünk. Egyébként engem nem is zavar.
Beveszek egy aszpirint, iszom egy csésze teát, és lefekszem. Később
majd megnézek mindent − de most nincs más vágyam, mint sötétben
pihenni.
Titokban kissé csalódott vagyok. Ilyen pocsék utazónak
bizonyulnék − én, aki mindig is élveztem az autózást?!
Amikor azonban egy óra múlva felébredek, úgy érzem, mintha
kicseréltek volna. Alig várom, hogy megnézhessem a látnivalókat.
Ezúttal még Mac is hajlandó elszakadni a naplójától!
 Élvezetes délutánt töltünk a látnivalók csodálatával.
Jócskán eltávolodtunk már a szállodától, amikor összefutunk a
francia társasággal. Szörnyen lehangoltak. Az egyik hölgynek, aki
(mint a többi is) magas sarkú cipőt visel, letört a cipősarka, és
egyszerűen nem képes visszagyalogolni a szállodához. Mint kiderül,
taxin jöttek ki idáig, de a taxi lerobbant. Szemügyre vesszük. Ebben az
országban, úgy látszik, csupán egy taxiféleség létezik. Ez a példány
hajszálnyira olyan, mint a miénk − tönkrenyúzott kárpitozás, a
karosszériát mintha madzaggal kötözték volna össze. A hosszú, vézna,
szír sofőr lankadtan kotorász a motorházban.
Aztán megrázza a fejét. A franciák magyaráznak. Tegnap
érkeztek repülővel, és holnap repülnek vissza. A taxit egy délutánra
bérelték a szállodában, és tessék: most lerobbant! Mi lesz szegény
Madame-mal? Impossible de marcher, n’est-ce pas, avec un soulier
seulement. (Fél pár cipőben lehetetlenség járni.)
Kifejezzük együttérzésünket, és Max lovagiasan felajánlja a mi
taxinkat. Majd visszamegy a szállodába, és elhozza. Ha kétszer fordul
a kocsi, mindannyiunkat hazaviheti.
Az ajánlatot harsány lelkendezés és sűrű hálálkodás fogadja, és
Max elindul visszafelé.
Barátságos csevegésbe kezdek a francia hölgyekkel, Mac pedig
visszavonul tartózkodásának bevehetetlen bástyája mögé. Ha valaki
megkísérli bevonni a társalgásba, kurta Oui vagy Non a válasz, és
szerencséjére nemsokára békén hagyják. A francia hölgyek hízelgő
érdeklődést tanúsítanak utunk iránt.
− Ah, Madame, vous faîtes le camping?
Elbűvöl ez a kifejezés. Le camping! Egyszeriben sportnak
tűnik tőle kalandos vállalkozásunk!
Bizonyára igen kellemes lesz le camping, véli egy másik hölgy.
Igen, bólogatok, valószínűleg nagyon kellemes lesz.
Telik-múlik az idő, cseverészünk, kacarászunk. Nagy
meglepetésemre egyszer csak megpillantom Queen Maryt, amint
felénk imbolyog. Kormányánál Max − szerfelett dühös ábrázattal.
Miért nem a taxival jött? − tudakolom.
− Azért − mondja Max és a fogát csikorgatja –, mert a taxi itt
van! − És drámai mozdulattal a megátalkodott taxira mutat, amelyet
még akkor is kutató tekintettel fürkész az ösztövér és optimista szíriai.
Meglepett felkiáltások; én pedig már értem, miért volt annyira
ismerős ez a taxi. − De hiszen mi ezt a kocsit béreltük ki a
szállodában! − protestál az egyik francia hölgy. Mindez azonban nem
változtat a tényen, magyarázza Max, hogy ez a mi taxink.
Később kellemetlen magyarázkodás Aristide-dal. Egyik fél
sem hajlandó elismerni a másik fél igazát.
− Én felfogadtam a taxit is, magát is három hónapra, igaz? −
tudakolja Max. − Hogy jut eszébe, hogy ilyen gyalázatos módon bérbe
adja másoknak, a hátam mögött?
− De hát nem maguk mondták − kérdi a sértett ártatlanság
hangján Aristide –, hogy ma délután nem lesz rá szükségük?! Hát nem
természetes, hogy szert teszek egy kis külön keresetre? Megbeszéltem
a barátommal, hogy körülviszi Palmürában ezt a társaságot. Miért
bántja ez magukat, ha egyszer nincs szükségük a kocsira?
− Azért bánt − magyarázza Max –, mert először is nem ebben
állapodtunk meg, másodszor pedig a kocsi most javításra szorul, és
nagyon valószínű, hogy holnap nem tudunk továbbutazni!
− Emiatt ne nyugtalankodjanak − mondja Aristide. − Ha kell, a
barátom meg én egész éjjel fennmaradunk!
Azt ajánlja is, mondja kurtán Max.
És lássanak csudát: másnap reggel a hűséges taxi ott vár ránk
az ajtó előtt, a volánnál a mosolygós Aristide, akiben változatlanul
nyoma sincsen bűntudatnak.

Megérkezünk az Eufrátesz partján fekvő Deir-ez-Zórba. Irgalmatlan a

hőség. A város csúnya és büdös. A Services Spéciaux bocsát
előzékenyen a rendelkezésünkre néhány szobát, a városban ugyanis
nincs európai szálloda. Szép kilátás nyílik a széles, barna folyóra. A
francia tisztviselő gyengéden az egészségi állapotom felől érdeklődik,
és kifejezi reményét, hogy nem éreztem túlságosan terhesnek az
autózást a hőségben. − Madame Jacquot, tábornokunk felesége
complètement knock out volt, mire ideért.
Roppant találónak érzem a kifejezést. Csak abban
reménykedem, hogy jómagam nem leszek complètement knock out,
mire végzünk a felméréssel!
Zöldséget és rengeteg tojást vásárolunk, úgy megpakoljuk a
Queen Maryt, hogy valósággal zokog a rugózata, aztán elindulunk,
hogy végre-valahára csakugyan megkezdjük a felmérést!

Buszaira! Itt még rendőrőrs is van. Max nagy reményeket fűz ehhez a
helyhez, mivel itt folyik össze az Eufrátesz a Habúrral. A szemközti
parton feküdt a római Circesium.
Buszaira azonban nem váltja be reményeinket. Semmi jele
ókori településnek a rómaiakén kívül, ami megfelelő megvetésben
részesül. − Min Ziman er Rum − jelenti ki Hamudi, és undorral
csóválja fejét. Én kötelességszerűen visszhangzom szavait.
A mi szempontunkból ugyanis a rómaiak reménytelenül
modernek − jóformán a tegnap gyermekei. A mi érdeklődésünk Kr. e.
a második évezredben kezdődik, a hettiták váltakozó szerencséjével,
és kiváltképpen a mitanni katonai dinasztiára vagyunk kíváncsiak.
Ezekről az idegen kalandorokról csekélyek az ismereteink, de a
világnak ebben a zugában élték virágkorukat, és Wassukkanni nevű
fővárosukat nem sikerült mindeddig azonosítani. Harcosok alkották az
uralkodó osztályt, leigázták az országot, beházasodtak az egyiptomi
királyi házba, és kitűnő lovasok lehettek, mert a Kikkuli nevű
mitanninak tulajdonítanak egy értekezést a ló gondozásáról és
idomításáról.
No és az ő idejüktől visszafelé számítva persze, egészen a
történelem előtti homályos korokig − ahonnan nem származnak írásos
feljegyzések, amelyekből csak agyagedények és házalapok,
talizmánok és díszek meg gyöngyszemek maradtak fenn, néma
tanúiként a hajdanvolt emberek életének.
Buszairában elszenvedett csalódásunk után továbbmegyünk dél
felé, Al Mayadinba, bár Max itt sem remél sokat. Azután majd
északnak indulunk, a Habúr folyó bal partja mentén.
Buszairában pillantom meg a Habúrt, amely mindeddig puszta
név volt a számomra − habár elég gyakran hallottam Max szájából ezt
a nevet.
− A Habúr! Az az igazi! Száz meg száz tell!
Azután így folytatja: − Ha pedig a Habúr partján nem találjuk
meg, amit keresünk, majd megtaláljuk a Dzsagdzsagnál! Amikor első
ízben hallom ezt a nevet, megkérdezem:
− Mi az a Dzsagdzsag?
Mesebelinek hangzik!
− Ugye még sohasem hallottad hírét? − kérdi kedvesen Max. −
Persze sokan nem hallottak róla − teszi hozzá elnézően.
Beismerem bűnös tudatlanságomat, és vétkeimet tetézendő,
hozzáteszem, hogy amíg ő nem említette, a Habúr nevét sem hallottam
soha. Ez már meglepi.
− Nem tudtad − kérdi, meglepődve döbbenetes
műveletlenségemen –, hogy Tell Halaf a Habúr mentén fekszik?
Tiszteletteljesen halkabbra fogta a hangját, hiszen a történelem
előtti agyagedények híres-nevezetes lelőhelyének a nevét vette a
szájára!
Megrázom a fejem, de azt már ki sem merem mondani, hogy
ha történetesen nem őhozzá megyek feleségül, valószínűleg sohasem
hallottam volna Tell Halafról.
Mi tagadás, néha ugyancsak nehéz elmagyarázni a szíves
érdeklődőknek, hol fogunk ásatást végezni.
Első válaszom rendszerint csupán egyetlen szó: − Szíriában.
− Ó! − emelinti meg szemöldökét az átlagérdeklődő, aki máris
meghökken egy kicsit. − Igen, igen − ráncolja a homlokát –,
Szíriában… − Bibliai emlékek mocorognak a tudatában. − Nézzük
csak… Ugye, az Palesztina?
− Palesztina mellett van − mondom bátorítóan. − Egy kicsit
feljebb a parton.
Ez persze gyenge vigasz, hiszen Palesztina rendszerint a
gyerekkori hittanórákkal asszociálódik, és nem hordoz földrajzi
jelentést.
− Nemigen tudom hová tenni − mélyül a homlokránc. –
Mégis… Merrefelé ástok? Úgy értem: milyen város közelében?…
− Semmiféle város közelében. A török–iraki határvidéken.
A baráti arcon reménytelen kifejezés ömlik el.
− De hát csak van a közelben valamilyen város!
− Aleppó − bólintok. − Úgy háromszáz kilométerre.
Sóhajt. Feladja. Aztán egy pillanatra felderül az arca, és
megkérdezi:
− És mit esztek? Gondolom, főleg datolyát, igaz?
Amikor közlöm, hogy ürühúst, csirkét, tojást, rizst, zöldbabot,
paszternákot, uborkát, friss narancsot és banánt, a válasz szemrehányó
pillantás.
− Nem ilyennek képzeltem a felfedezőexpedíciók életét!

Al Mayadinnál kezdődik le camping.

Felállítanak nekem egy széket, s én előkelően trónolok a tágas
udvar avagy khan közepén, miközben Max, Mac, Aristide, Hamudi és
Abdullah a sátrak felállításával vesződik.
Kétségtelenül nekem jutott a jobbik rész. A látvány roppant
szórakoztató. Erős sivatagi szél fúj, ami cseppet sem segít, és
mindenki teljes erejével küszködik. Abdullah az irgalmas Istenhez
fohászkodik, az örmény Aristide a szenteket hívja segítségül, Hamudi
ordítva, hahotázva buzdítja a többieket, Max dühöng és mindenben
hibát talál. Egyedül Mac robotol némán, bár időnként ő is morog
valamit az orra alatt.
Végre elkészül a munka. A sátrak kissé részegen dülöngélnek,
el-eltérnek a függőlegestől, de állnak. Egyesült erővel szidjuk a
szakácsot, aki ahelyett, hogy elkészítette volna a vacsorát, a
produkcióban gyönyörködött. Ám szerencsére kéznél vannak a
konzervek, a tea is elkészül, s mire a nap lemegy, a szél eláll és a
levegő hirtelen lehűl, aludni térünk. Első ízben próbálok megbirkózni
a hálózsákkal. Max segítségével végre sikerül bekecmeregnem, de
mihelyt benne vagyok, elbűvölően kényelmesnek találom. Minden
utazásomra viszek magammal egy igazán pihe-puha pehelypárnát −
amitől egy csapásra mennyei kényelemmé változik a pokoli kín.
− Azt hiszem, szeretek sátorban aludni! − mondom
elragadtatottan Maxnek.
Aztán hirtelen eszembe jut valami.
− Mit gondolsz, nem fognak éjszaka egerek meg patkányok
kergetőzni rajtam?
 − Dehogyisnem − mondja derűsen Max, és elszenderül.
Ezen a gondolaton rágódom, míg engem is el nem nyom az
álom. Reggel ötkor arra ébredek, hogy felkél a nap, s ideje nekem is
felkászálódnom, és elkezdeni az új napot.

Al Mayadin szomszédságában kiábrándítóak a halmok.

− Római! − morog undorral Max. Ennél megvetőbb szó nincs
is a szótárában. Idejében elfojtom a kikívánkozó megjegyzést, hogy
azért a rómaiak is elég érdekesek voltak, Max hanglejtésével
megismétlem: − Római –, és elhajítok egy megvetésre méltó
edénytöredéket. − Min Ziman… er Rum − nyomatékosítja Hamudi.
Délután Durába látogatunk, ahol amerikaiak folytatnak ásatást.
Kellemes a vizit, az amerikaiak elbűvölőek. Mégis úgy érzem,
lohadóban van az érdeklődésem a leleteik iránt, és egyre nehezebben
tudok részt venni a beszélgetésben, vagy akár csak követni is.
Annál mulatságosabb a beszámolójuk arról, milyen nehezen
találtak kezdetben munkásokat.
A világnak ezen az isten háta mögötti részén merőben új
gondolat bérért dolgozni. Az expedíció merev elutasításba vagy
tökéletes értetlenségbe ütközött. Elkeseredésükben a francia katonai
hatóságokhoz fordultak. Azonnal megérkezett a hatásos válasz. A
franciák letartóztattak kétszáz embert, vagy amennyire éppen szükség
volt, és kirendelték őket kényszermunkára. A rabok igen nyájasak
voltak, hangulatuk kiváló, és szemmel láthatólag élvezték a munkát.
Este megmondták nekik, hogy másnap jöjjenek el megint − de
egyetlen szál se jelent meg. Ismét a franciák segítségéhez
folyamodtak, azok meg ismét letartóztatták a kívánt létszámot. A
kényszermunkások megint csak dolgoztak, látható élvezettel. De
harmadnap megismétlődött az egész: a munkások nem jelentek meg,
működésbe lépett a francia erőszakszervezet.
Végül fény derült az ügyre.
− Nem szívesen dolgoznak nekünk?
− Dehogyisnem. Otthon nincs semmi dolguk.
− Hát akkor miért nem jönnek el mindennap?
− Szívesen jönnénk, de hát meg kell várnunk, amíg az asker (a
katonaság) értünk jön. Mondhatom, nagyon haragosak voltunk,
amikor nem jöttek értünk! Hiszen az a kötelességük!
− De mi azt szeretnénk, ha úgy dolgoznának nekünk, hogy ne
az askernek kelljen összeszednie magukat!
− Milyen érdekes gondolat!
Az igazi meglepetés pedig akkor következett be, amikor hét
végén megkapták a bérüket.
Ki érti ezeket az idegeneket?…
− Itt a francia asker parancsol. Joguk van értünk jönni,
börtönbe dugni bennünket, vagy elküldeni ide magukhoz, hogy
felássuk a földet. De miért adnak nekünk pénzt? Mire kell a pénz?
Nincs semmi értelme!
A végén mégiscsak behódoltak a különös nyugati szokásoknak,
bár sűrű fejcsóválás, sőt zúgolódás közepette. Hét végén elfogadták
ugyan a bérüket, de az askerre változatlanul nehezteltek. Elvégre
azoknak a dolga volna naponta értük menni!
Ha talán nem is igaz a történet, mindenesetre jól hangzik. Csak
ne érezném ilyen hülyén magamat! Mi ütött belém? Zúg a fejem mire
visszaérünk a táborba. Megmérem a lázam: 39! Cudarul fáj a
gyomrom, és hányinger kerülget. Örülök, hogy végre bemászhatom a
molyzsákomba, és lehunyhatom a szemem. Vacsorára még gondolni
sem bírok.

Max reggel aggodalmasan érdeklődik: hogy érzem magam.

− Mint a halál! − nyögöm ki. Ettől még aggodalmasabb lesz a
pillantása. Csak nem vagyok valóban beteg.
Eloszlatom kétségeit. Az Egyiptomban cigánybetegségnek,
Kelet-Európában ukránbetegségnek nevezett kórt kaptam meg. A
hasmars nem a legszórakoztatóbb nyavalya a sivatag kellős közepén.
Max nem hagyhat itt egyedül, és a sátor belsejében az 50°-ot is
meghaladja nappal a hőmérséklet. De a felderítő expedíció nem
várhat. Görnyedten kuporgok a kocsiban, lázálmok kísértenek.
Amikor elérkezünk egy halomhoz, kimászom, és leroskadok a Queen
Mary tömege által nyújtott árnyékban. Max és Mac eközben felballag
a halomra, és szemügyre veszi.
Mi tagadás, a következő négy nap maga a tömény pokol!
Különlegesen találónak érzem Hamudi egyik történetét − a szultán
frissen elrabolt, szépséges felesége éjjel-nappal panaszolta Allahnak,
hogy társtalan a sivatagban. Végezetül Allah elunta a rimánkodást, és
társakat küldött neki. A legyeket!
Meg tudnám fojtani a szépséges szultánát, amiért felidézte
Allah haragját! A felhőként kavargó légyrajok támadásai közepette
lehetetlen pihenni.
Keservesen bánom, hogy eljöttem erre az expedícióra, de ezt
igyekszem hősiesen titkolni.
Négy nap elteltével − mialatt csupán üres és gyenge teát vettem
magamhoz − egyszer csak feléledek. Megint szép az élet. Pukkadásig
jóllakom zsírban úszó zöldséges rizseshússal. Úgy érzem, életemben
nem ettem még finomabbat!
Vacsora után felkapaszkodunk a halomra, amelynek a lábánál
tábort vertünk. Tell Szuvár a Habúr bal partján emelkedik. Itt aztán az
égvilágon semmi sincs − se falu, se semmiféle emberi település, még
csak egy szál beduin sátor sem.
 Fejünk fölött világít a hold, lábunk alatt jókora S kanyart ír le a
Habúr. Balzsamos az esti lég a nappali hőség után.
− De aranyos halom! − állapítom meg. − Nem áshatnánk itt?
Max szomorúan rázza meg a fejét, és kimondja a vészterhes
ítéletet:
− Római.
− De kár! Olyan szép itt.
− Mondtam neked, hogy a Habúr az igazi! − szól erre Max. −
Hemzsegnek a tellek mind a két partján.
Az elmúlt néhány nap során szünetelt bennem az érdeklődés a
tellek iránt, és most örömmel veszem tudomásul, hogy nem sokat
mulasztottam. De azért a biztonság kedvéért megkérdezem:
− Biztos, hogy itt nincs olyasmi, amit keresel? − Mi tagadás,
nagyon megtetszett nekem Tell Szuvár!
− Éppenséggel volna, csakhogy legalul. Át kellene ásni
magunkat a teljes római anyagon. Másutt erre nincs szükség.
− Pedig itt olyan szép és békés minden − sóhajtom. − Sehol
egy teremtett lélek.
Ebben a pillanatban a semmiből előbukkan egy vénséges vén
ember.
Honnan jöhetett? Lassan, ráérősen a halomhoz ballag. Hosszú
fehér szakállával igen méltóságteljes jelenség.
Udvariasan üdvözli Maxet. − Hogy szolgál az egészséged?
− Köszönöm, jól. És a tiéd?
− Köszönöm, jól.
− Hála legyen Istennek!
− Hála legyen Istennek!
Letelepszik mellénk. Csend. Hosszan hallgatunk, ahogy
errefelé megkívánja a jó modor. Mennyire pihentető ez a csend a
Nyugat állandó rohanása után!
Az öregember végül megszólal: Max nevét tudakolja. Max
megmondja. Az öreg megforgatja magában.
− Milwan − ismétli. − Milwan… Milyen szép! Milyen könnyű!
Milyen ragyogó!
Egy darabig még elüldögél mellettünk. Aztán éppoly
csendesen, ahogy jött, távozik. Nem is láttuk soha többé.

Amióta meggyógyultam, megint élvezem az életet. Mindennap

hajnalban indulunk, ahány halom az utunkba kerül, megvizsgáljuk,
körüljárjuk, felszedegetjük az edénytörmeléket. Amikor a halom
tetejére érünk, összehasonlítjuk leleteinket, a hasznosnak ígérkezőket
Max felcédulázza, és vászonzacskóba teszi.
Állandó versenyben vagyunk, hogy melyikünk tesz szert a nap
legjelesebb leletére.
 Lassan megértem, miért járnak a régészek állandóan lesütött
szemmel. Hamarosan már nekem sem jut eszembe, hogy körülnézzek,
hogy a látóhatárt kémleljem. Már-már én is csak a lábamat nézem,
mintha semmi egyéb nem érdekelne.

Mint már azelőtt is gyakran, minduntalan azon jár az eszem, milyen

nagy a különbség az egyes fajták között. Mi sem lehetne különbözőbb,
mint két sofőrünknek a pénzhez fűződő viszonya. Abdullah egyetlen
nap sem mulasztja el, hogy előleget követeljen. Ha tőle függne,
felvette volna előre az egész járandóságát, amit alighanem el is vert
volna egy hét alatt. Az arabok közismert könnyűkezű módján elszórta
volna a kávéházban. Micsoda tiszteletet vívhatott volna ki! Hogy
bámulná mindenki!
Az örmény Aristide ellenben vonakodik akár csak egy pennyt
is elfogadni a béréből. − Őrizze meg nekem, Kvadzsa, az út végéig.
Ha valami apró kiadásom támadna, majd szólok. − Eddig mindössze
négy pennyt kért a fizetéséből, mert egy pár zoknit akart vásárolni!
Az állán szakáll sarjad, minek következtében Aristide olyan,
mint holmi bibliai alak. Olcsóbb, ha az ember nem borotválkozik,
magyarázza. Megtakaríthatja a borotvapenge költségét.
Pedig Aristide nem a maga népe között nevelkedett. Egy
alkalommal beduinok mellett haladunk el, akik harsányan köszöntik,
és Aristide visszakurjant nekik, lelkes integetés közepette.
− Az anaiza törzsből valók, akárcsak én − magyarázza.
− Hogyhogy? − csodálkozik Max.
És ekkor Aristide a maga szelíd, derűs hangján, csöndes,
napfényes mosolyával elmeséli történetét. Hogy hogyan vetettek a
törökök egy hétéves kisfiút, egész családjával és más örmény
családokkal együtt, egy mély verembe. Majd kátrányt öntöttek rájuk,
és a kátrányt felgyújtották. Aristide apja, anyja, két testvére elevenen
elégett. De ő, aki legalul volt, még élt, amikor a törökök elmentek, és
később anaiza arabok találtak rá. Magukkal vitték a kisfiút, és
befogadták az anaiza törzsbe. Arabnak nevelték, velük vándorolt, rótta
a legelőket. Tizennyolc esztendős korában azonban elment Moszulba,
és követelte: adjanak neki olyan iratokat, amelyek a nemzetiségét
igazolják. Mivel ő nem arab, hanem örmény! Ám a testvéri szövetség
mindvégig fennmaradt, és az anaiza törzs tagjai ma is maguk közé
tartozónak tekintik Aristide-et.

Hamudi és Max ugyancsak vígan vannak. Kacagnak, dalolnak,

történetekkel szórakoztatják egymást. Ha a derültség már nagyon
élénk, megkérem, fordítsák le, miről van szó. Néha már-már
megirigylem a jókedvüket. Mactől még most is áthághatatlan korlát
választ el. Némán ülünk egymás mellett a kocsi hátuljában. Ha
mondok valamit, Mac komolyan mérlegre teszi minden szavamat, és
érdemük szerint válaszol rájuk. Soha még ehhez fogható társadalmi
kudarcélményben nem volt részem! Mac viszont igen elégedettnek
látszik. Kénytelen-kelletlen csodálom lelki önellátását.

Mindamellett esténként, sátrunk magányában, amikor hálózsákomba

bújva előadom Maxnek a napi eseményeket, konokul kitartok
amellett, hogy Mac nem egészen emberi. Valahányszor − nagy ritkán
− előáll egy eredeti megjegyzéssel, az kivétel nélkül lehengerlő. A
lesújtó bírálatban láthatólag komoly élvezetét leli.
A legújabb kellemetlen meglepetés: egyre bizonytalanabbul
járok. Mintha a két lábam nem illenék össze. Erezhetően balra húzok.
Csak nem valamely trópusi nyavalyának az előjele ez?
Megkérdezem Maxet, észrevette-e, hogy dülöngélek.
− Hogyhogy? − néz rám csodálkozva. − Hiszen sosem iszol! −
Aztán szemrehányóan hozzáfűzi: − Pedig, isten látja lelkemet, én
mindent megpróbáltam.
Ez újabb, ellentmondásos téma nyitánya. Mindenki hordoz
magával élete során holmi szerencsétlen adottságot. Én azt, hogy se a
dohányzásban, se az alkoholban nem lelem gyönyörűségemet.
Ha csak rábírhatnám magamat, hogy helytelenítsem e lényeges
termékek élvezetét, már vissza is nyerném önbecsülésemet. Csakhogy,
épp ellenkezőleg: irigykedve nézem az öntudatos nőket, akik mindent
telepotyogtatnak cigarettahamuval, koktélpartikon pedig
boldogtalanul igyekszem elhagyott zugra lelni, ahol észrevétlenül
elhelyezhetném érintetlen poharamat.
A kitartás sem nyerte el jutalmát. Fél éven át szívtam el
rendszeresen egy-egy cigarettát ebéd után és vacsora után,
fuldokoltam is egy kicsit, le-lenyeltem némi dohánytörmeléket, és
pislogtam, amikor a füst csípte a szememet. Hamarosan rájössz a
dohányzás ízére, biztattam magamat. De nem sikerült rájönnöm,
próbálkozásom pedig szigorú bírálatban részesült, amennyiben
esztétikailag visszataszító és nézni is gyötrelem. Feladtam a harcot.
Amikor összeházasodtunk Maxszel, tökéletes egyetértésben
élveztük az asztal örömeit, ínyenc igényeinket bölcs mérséklettel
párosítva. Nem kellett azonban hozzá hosszú idő, hogy Max
ráébredjen: egyáltalán nem méltányolom a jó italt − sőt, semmiféle
italt. Nekifogott oktatásomnak, kitartóan kísérletezett a legkülönfélébb
borokkal, megízleltetett velem bordóit, burgundit, és még ég tudja,
hányféle vörösbort; sőt: kétségbeesésében már tokajival, vodkával, sőt
abszinttel is próbálkozott! A végén feladta. Egyetlen reakcióm az volt
ugyanis, hogy némelyik pocsékabb, mint a többi. Max lemondó
sóhajjal beletörődött: egy életre az a keserves kilátása, hogy
vendéglőkben harcolnia kell egy ital vízért − nekem. Ez, teszi hozzá
Max, évekkel hosszabbítja meg az életét.
Ezzel magyarázható fent idézett megjegyzése, amikor
igyekszem együttérzésére apellálni részeg tántorgásom iránt.
− Úgy érzem, mintha mindig balra dőlnék − magyarázom.
Minden bizonnyal amolyan igen ritka trópusi nyavalyával van
dolgunk, véli Max, amit csak arról lehet megismerni, hogy létező
személyről nevezték el. Stephenson-kór vagy Hartley-betegség.
Olyasmi, folytatja derűsen, aminek a végső stádiumában sorra
lepotyognak a beteg lábujjai.
Fontolóra veszem a biztató perspektívát. Aztán eszembe jut
valami. Megnézem a cipőm talpát. És egyszeriben megvilágosodik a
misztérium! Amióta eljöttünk Deir-ez-Zórból, körüljártam vagy ötven
halmot, különböző szinteken, de mindig meredeken, és mindig úgy,
hogy a bal oldalamon volt az emelkedő. Egyszerűen át kell
kapcsolnom, vagyis úgy megkerülnöm a halmokat, hogy az emelkedő
a jobb oldalamra essen. Idővel egyenletesre fog kopni a cipőm talpa!

Ma nagy és fontos tellhez érkezünk: Tell Adzsázsához, az egykori

Arbanhoz. Ide torkollik be a Deir-ez-Zórtól vezető fő csapás, vagyis
jóformán elsőrendű útvonalon érezzük magunkat. Látunk is útközben
három autót: akár a veszedelem, úgy száguldanak Deir-ez-Zór felé.
A tellt vályogházak bokrai díszítik; a nagy halmon többen
elbeszélgetnek velünk. Ez már jóformán civilizáció. Holnap El
Haszekába érkezünk, ahol összefolyik a Habúr és a Dzsagdzsag. Ez
aztán már maga a civilizáció. Francia katonai állomás, és a világnak
ebben a csücskében jelentős város. Ott fogom végre-valahára
megpillantani a mesébe illő, sokat emlegetett Dzsagdzsag folyót!
Izgatottságomban alig bírok magammal.

El Haszekába érkezésünk valóban tartogat is izgalmakat! A város

csúnyácska; néhány utcája van, pár boltja, meg egy postahivatala. Két
ünnepélyes látogatást teszünk − egyet a katonáknál, egyet a
postahivatalban.
A francia hadnagy roppant szívélyes és segítőkész. Meghív:
szálljunk meg nála, de megnyugtatjuk, hogy a sátraink igen
kényelmesek, és már fel is vertük őket a folyóparton. Másnapra
azonban elfogadjuk vacsorameghívását. A postahivatal, ahová
leveleinkért betérünk, már hosszadalmasabb ügy. A postamester
házon kívül van, következésképpen a hivatal bezárt. Nagy sokára
találunk egy kisfiút, aki hajlandó megkeresni a postamestert.
Csakhamar (alig fél óra elteltével!) megérkezik, a modora roppant
csiszolt, ünnepélyesen köszönt bennünket El Haszekában, kávét hozat,
és csupán hosszas és kölcsönös udvariaskodás után tér a voltaképpeni
tárgyra − a levelekre.
 − De minek ez a sietség? − kérdi sugárzó arccal. − Jöjjenek el
holnap is. Boldog leszek, ha üdvözölhetem önöket.
− Holnap dolgunk van − közli Max. − Szeretnénk most
megkapni a leveleket.
No de itt van a kávé! Üldögélünk, kortyolgatunk. Nagy sokára,
udvarias buzdítás után, a postamester kinyitja lelakatolt
magánirodáját, és nekiáll a kutatásnak. Nagylelkű ember lévén, más
európaiaknak címzett leveleket is ránk erőltetnek. − Vigyék csak el −
biztat. − Már fél éve itt vannak. Senki sem kereste őket. Igen, igen,
biztosan maguknak szólnak.
Udvariasan, ám határozottan visszautasítjuk Mr. Johnson,
Monsieur Mavrogordata és Mr. Pye postáját. A postamester
csalódottnak látszik.
− Csak ennyit? − kérdi. − Legalább ezt a nagyot vigyék el!
Mi azonban csökönyösen csak azokhoz a levelekhez és
újságokhoz ragaszkodunk, amelyeken a mi nevünk olvasható.
Előzetes intézkedésünknek megfelelően pénzesutalvány is érkezett, és
Max most afelől érdeklődik, hogyan válthatná be. Ez azonban
hihetetlenül bonyolultnak ígérkezik. Úgy tűnik, a postamester még
sohasem látott pénzesutalványt, és kellő gyanakvással szemléli.
Behívja két alárendeltjét, és a kérdést hosszában-széltében
megvitatják; igaz, végtelen jóindulattal. Nagy élvezettel tárgyalják az
újdonságot, amelyről mindenkinek jogában áll a lehető legeltérőbb
véleményt nyilvánítani.
Az ügy nagy nehezen tisztázódik, aláírunk mindenféle
nyomtatványt, ekkor azonban kiderül, hogy a postahivatalban nincs
egy garasnyi pénz sem! Ezt csak másnap lehet orvosolni, közli a
postamester. Majd átszalajt valakit a bazárba.
Kissé elcsigázva távozunk a postahivatalból, és
visszaballagunk a folyó mentén kiszemelt táborhelyünkre − némi
távolságra El Haszeka mocskától-porától. Szomorú látvány fogad.
Szakácsunk, Isza, a konyhasátor mellett ül, arcát tenyerébe temeti, és
keservesen zokog.
Mi történt?
Jaj neki, szegény fejének, óbégat, vége a becsületének. Kisfiúk
gyűltek köréje és kigúnyolták. Egy figyelmetlen pillanatban kutyák
falták fel az elkészített vacsorát. Egy falat nem sok, annyi se maradt,
semmi, semmi, csak pár szem rizs!
Borúsan fogyasztjuk az üres rizst, miközben Hamudi, Aristide
és Abdullah kórusban kántálják a nyomorult Iszának, hogy a szakács
első és legfontosabb feladata: főzés közben szüntelenül, árgus
szemekkel vigyázni az ételt, egészen ameddig fel nem tálalja.
Isza úgy érzi, nem tud megfelelni a jó szakács kötelmeinek.
Még sohasem szakácskodott (Ez sok mindent megmagyaráz! − jegyzi
meg Max), és szívesebben dolgozna garázsban. Adna-e neki Max
bizonyítványt arról, hogy első osztályú gépkocsivezető?
Esze ágában sincs, közli Max, hiszen sohasem látta vezetni.
− De hiszen én forgattam a Big Mary kurbliját egy hideg
reggelen! − protestál Isza. − Azt csak látta?!
Max ráhagyja. Azt valóban látta.
− Nahát akkor! − ragyog fel Isza. − Igazán adhat ajánlólevelet!

Harmadik fejezet

A Habúr és a Dzsagdzsag

Életemben kevés ilyen tökéletes őszi napot láttam, mint amilyenek a

mostaniak. Korán kelünk, alighogy megvirrad, forró teát iszunk, tojást
eszünk, indulunk. Olyankor még hideg van, két pulóvert húzok
magamra, és vastag gyapjúkabátot a tetejébe. Gyönyörű a
megvilágítás − igen-igen halvány rózsaszín lágyítja a barnákat-
szürkéket. A halom tetejéről nézve elhagyatott világ tárul a szemünk
elé. Halmok, halmok mindenütt − talán hatvanat is látni, ha
történetesen megszámolná az ember. És ez hatvan ősi települést jelent.
Itt, ahol manapság csak a vándor törzsek tagjai hurcolják magukkal
barna sátrukat, valaha pezsgett az élet. Vagy ötezer esztendeje ez volt
a világ legéletteljesebb pontja. Itt kezdődött a civilizáció, és itt szedem
fel a földről egy kézzel formált agyagedény cserepeit, amely a
feketével ráfestett pöttyökkel, keresztszemes mintával annak az
áruházi bögrének az őse, amiből éppen ma reggel ittam a teámat…
Megvizsgálom a cserépgyűjteményt, amellyel kitömtem a
kabátom zsebét (a bélését már kétszer is meg kellett javítanom).
Amiből kettő van, abból az egyiket eldobom, majd fontolóra veszem,
mivel szállhatok be a Mackel és Hamudival folytatott versenybe, ahol
a Mester a bíró.
Hát lássuk csak, miből is áll a tudományunk.
Meglehetősen vastag, szürke agyagedény darab, egy fazék
karimájának része (értékes, mert az edény formájára lehet belőle
következtetni), valami durva, vörös anyagféle, két töredék festett
edényekből, mind a kettő kézzel fonnák, és az egyiken kivehető a
pettyes minta (az ősi Tell Halafból való!), egy kovakő kés, egy
vékony, szürke fazék aljának darabja, több jelentéktelen festett
cserépdarabka, egy pici obszidiántöredék.
Max válogat. A legtöbb darabot könyörtelenül eldobja, mások
láttán helyeslő morgást hallat. Hamudi agyag szekérkereket talált.
Mac egy edény karcolt töredékét, meg egy szobrocska darabját.
Max az egyesített gyűjteményt vászonzacskóba söpri,
gondosan bekötözi, és − szokás szerint − a cédulájára annak a tellnek
a nevét írja, ahonnan a lelet való. Ez a tell történetesen nem szerepel a
térképen. Rögvest elkereszteljük Tell Maknek, Macartney tiszteletére,
aki az első leletre bukkant.
Amennyire Mac ábrázata egyáltalán bármiféle kifejezésre
képes, ezúttal mintha holmi halvány elégedettségféle tükröződne rajta.
Lefutunk a telltől, bemászunk a kocsiba. Lehámozok magamról
egy pulóvert. Egyre melegebben süt a nap.
Még két kisebb tellt látogatunk meg, a harmadiknál pedig,
amelyik a Habúrra néz, elköltjük ebédünket − kemény tojást, konzerv
marhahúst, narancsot és szörnyen szikkadt kenyeret. Aristide teát főz
a spirituszfőzőn. Most már igazi hőség van, eltűntek az árnyékok meg
a színek. Minden egyenletesen halványsárga.
Szerencse, mondja Max, hogy most végezzük a felmérést, nem
tavasszal. Miért? − tudakolom. Azért, mert sokkal nehezebb volna
töredékekre bukkanni, ha már mindenhol sarjad a növényzet. Tavaszra
itt minden kizöldül, magyarázza. Ez ugyanis a termékeny sztyeppe.
Micsoda nagyszerű meghatározás, álmélkodom. Nagyszerű vagy nem
nagyszerű, mondja erre Max − ez a hivatalos neve. Ez a termékeny
sztyeppe.
Ma felnógatjuk Maryt a Habúr jobb partján Tell Halafig,
útközben pedig meglátogatjuk Tell Rumant (baljóslatú név, de
valójában nem különösebben római) és Tell Dzsumát.
Ezen a területen valamennyi tell kecsegtet eredménnyel, nem
úgy, mint a délebbre fekvők. Gyakori a második és a harmadik
évezredből való edénytöredék, és alig található római maradvány.
Korai történelem előtti, kézzel készített, festett edény is akad. Nehéz
lesz választani a sok tell közül. Max nem győzi hangoztatni −
ujjongva, de nem túl eredetien –, hogy semmi kétség: ez a hely az
igazi!
Tell Halafot körülbelül olyan szellemben keressük fel, mint a
szentélyt látogató zarándokok. Az elmúlt néhány év során annyit
hallottam Tell Halaf nevét − szinte el sem hiszem, hogy most
csakugyan magát a sokat emlegetett helyet látom. Méghozzá
csodaszép helyet, a halom alja körül kanyargó Habúr folyóval.
Felidézem a von Oppenheim bárónál tett berlini látogatásunkat,
amikor házigazdánk elvitt bennünket a leleteiből berendezett
múzeumba. Max meg a báró úgy öt óra hosszat beszélgettek rendkívül
izgatottan. Kezdetben élénk érdeklődésem rohamosan apadt, végül
aztán el is halt. Tompa tekintettel néztem a Tell Halafból származó
roppant ronda szobrokat, amelyek a báró szerint egyidősek a roppant
érdekes edényekkel. Max udvariasan igyekezett kifejteni eltérő
nézeteit, de vigyázott, hogy ne mondja ki kerek perec az ellentétes
véleményét. Kába szemem tökéletesen egyformának látta valamennyi
szobrot. Beletelt egy kis időbe, mire rájöttem, hogy csakugyan
egyformák, ugyanis egy kivételével valamennyi gipszmásolat.
Von Oppenheim báró, félbehagyva heves értekezését,
imádattól csöpögő hangon így szólt: − Ó, az én gyönyörű Vénuszom!
− és elragadtatva megsimogatta a szobrot. Majd tovább értekezett, én
pedig sóváran azt kívántam, bárcsak húzhatnám már magam alá a
lábam egy kényelmes fotelban!
Tell Halaf felé közeledve sok helyütt bocsátkozunk
beszélgetésbe a különböző halmokon. Errefelé számos legenda terjeng
a báróról − főleg az aranyban fizetett káprázatos összegekről. Az eltelt
idővel arányosan növekszik az arany mennyisége. Óhatatlanul az az
érzésem, hogy még a német kormány sem onthatta olyan tömegben az
értékes fémet, ahogyan a szájhagyomány emlékezik rá!
El Haszekától északra sok a kis falu, és földművelés jeleit
látjuk. A rómaiak óta első ízben akkor települt be a vidék, amikor
megszűnt a török uralom, és színre léptek a franciák.
Későn érünk haza. Változik az idő, szél támad; roppant
kellemetlen, ahogy a por és homok csapódik az ember arcába, és csípi
a szemét. Kellemes vacsorát költünk el a franciák társaságában, bár
nehéz volt kicsípnünk magunkat, mert a legtöbb, ami telik tőlünk,
hogy én tiszta blúzba bújok, a férfiak pedig tiszta inget vesznek. A
vacsora kitűnő, az este igen kellemes. Szakadó esőben térünk vissza
sátrunkba. Zaklatott éjszaka; kutyák vonítanak, a sátorlapok
csapkodnak, a kötelek nyikorognak a szélben.

Egy időre elköszönünk a Habúrtól, és ma a Dzsagdzsaghoz

kirándulunk. Egy egészen közeli, irdatlan halom láttán felserken mohó
érdeklődésem, míg rá nem jövök, hogy ez valójában kialudt tűzhányó
− a Kavkab.
Úti célunk egy bizonyos Tell Hamidi, amiről jókat hallottunk,
de nehéz elérni, mert nem vezet hozzá közvetlen csapás. Árkon-
bokron, megszámlálhatatlan kis folyóágyon kell átvágnunk. Hamudi
ma délelőtt féktelen jókedvében van. Mac komoran hallgat, és szent
meggyőződése, hogy sohasem érünk el a halomhoz.
Hét órát autózunk − méghozzá igencsak fárasztó hét órát,
minek során a kocsi több ízben beleragad a sárba, és úgy kell kiásni.
Ilyenkor Hamudi felülmúlja önmagát. Szerinte az autó amolyan
alacsonyabb rendű, bár tagadhatatlanul gyorsabb lóféle. Ha egy-egy
vízmosás láttán elbizonytalanodunk, Hamudi izgatottan kiabál, és
valósággal őrjöngve utasítgatja Aristide-et:
− Gyorsabban − gyorsabban! Ne engedd, hogy a motor
megmakacsolja magát! Rajta! Rajta!
Szörnyen elkeseredik, valahányszor Max megálljt parancsol és
előremegy, hogy szemrevételezze az új nehézséget. Hamudi
elégedetlenül csóválja a fejét. Nem így kell bánni egy csökönyös és
ideges kocsival! − olvashatók le arcáról a gondolatai. Nem kell
hagyni, hogy a maga feje után menjen, akkor nem lehet semmi baj.
Számtalan megtorpanás és jó néhány kerülő után, helybéli
vezetők felfogadásával végre-valahára célhoz érünk. Tell Hamidi
nagyon szép a délutáni napsütésben, és a kocsi a sikerélmény
tudatában berreg fel az enyhe kaptatón a tetőre, ahonnan vadkacsáktól
nyüzsgő mocsárra nézhetünk le. Még Mac is egy megjegyzésre
ragadtatja magát!
− Aha − bólint komor elégedettséggel. − Állóvíz!
Ezentúl ez lesz a beceneve!

Felgyorsul és zaklatottá válik az élet. Napról napra nagyobb

buzgalommal vizsgáljuk a telleket. A lelőhely kiválasztásánál három
lényeges szempontot kell figyelembe venni. Először is: legyen
meglehetősen közel egy vagy több faluhoz, hogy munkaerőt
toborozhassunk. Másodszor: legyen megfelelő a vízellátás − vagyis:
legyen a Dzsagdzsag vagy a Habúr közelében, avagy hozzájuthassunk
nem túlságosan moszatos kútvízhez. Harmadszor pedig: legyen
megfelelő utalás arra, hogy jó anyagot találhatunk. Minden ásás
szerencsejáték − ugyan ki tudná megmondani, azonos időszakból
származó hetven tell közül melyik rejt épületet, vagy nagyobb
mennyiségű írótáblát, esetleg különleges érdeklődésre számot tartható
tárgyak gyűjteményét? Kisebb tell is kecsegtethet jó eredménnyel,
sokszor még inkább, mint a nagyobbak, hiszen a jelentékenyebb
városokat valószínűleg már a régmúltban kifosztották és lerombolták.
A legfontosabb tényező: a szerencse. Számtalanszor előfordult, hogy
egy területet részletesen, alaposan kiástak, egymás után több évadban,
esetleg érdekes, de nem látványos eredménnyel − aztán alig egy-két
méterrel arrébb egyszer csak fantasztikus lelet bukkan felszínre! Csak
az az egy vigasztal, hogy akármelyik tellt szemeljük ki, valamit
mindenütt találunk.
Egy napra megint átrándultunk a Habúr szemközti partjára,
Tell Halafra, és két napot töltünk a Dzsagdzsagnál − iszapos vizű,
barna folyó, magas partok között, és véleményem szerint igencsak
túlbecsülik –, ahol az egyik tellt − Tell Brák a neve − szerfelett
ígéretesnek minősítettük. Jókora halom; a jelek szerint több
korszakban volt lakott, a korai történelem előtti kortól az asszír időkig.
Vagy két mérföldre van a Dzsagdzsagtól, egy örmény településen, és a
közelében elszórtan még néhány falu található. Vagy egyórányi
autóútra van El Haszeka, ahonnan kényelmesen beszerezhetjük az
utánpótlást. Brák hátránya, hogy magán a tellen nincs víz, bár talán
lehetne kutat ásni. Tell Brákot feljegyezzük a lehetőségek közé.
Ma a fő csapáson indulunk El Haszekából El Kámesli felé − ez
is francia katonai állomás, Szíria és Törökország határán. A csapás
egy darabig középen fut a Habúr és a Dzsagdzsag között, végül El
Kámesli mellett levezet a Dzsagdzsaghoz.
Ha útközben megvizsgáljuk valamennyi tellt, estére nem
érhetünk vissza El Haszekába. Elhatározzuk hát, hogy El Kámesliben
éjszakázunk, és másnap térünk csak vissza.
A szálas tekintetében eltérőek a vélemények. A francia
hadnagy véleménye szerint El Kámesliben az úgynevezett hotel
lehetetlen, merőben lehetetlen! − C’est infecte, Madame! Undorító! −
Hamudi és Aristide ezzel szemben igen finom szállodának minősíti,
teljesen európai, mondják, ágyakkal! Igen, igen − első osztályú!
Elfojtjuk abbéli gyanúnkat, hogy a francia hadnagynak lesz
igaza, és nekivágunk.
Két napig szemerkélt az eső, de most megint kitisztult. El
Haszeka és El Kámesli között két méter mély folyómeder húzódik, ha
megtelnek vízzel, néhány napra megint el lesz vágva az út. Ma épp
csak az aljukon csordogál egy kis víz, és különösebb nehézség nélkül
sikerül átgázolnunk − mármint Aristide taxijában. Abdullah ugyanis,
tántoríthatatlan szokása szerint, legmagasabb sebességben zúdul le, és
ugyanúgy próbál a túlsó parton felkapaszkodni. Mihelyt a kocsi
nyugalmi helyzetbe kerül, Abdullah lekapcsol kettesbe. A motor
méltatlankodik, majd leáll, Abdullah lazán visszacsúszik a folyómeder
fenekére, hátsó kerekei tengelyig vízben-iszapban. Valamennyien
kiszállunk, és igyekszünk menteni a menthetőt.
Max csúnyán lehordja Abdullahot: miért nem csinálja úgy,
ahogyan már százszor elmagyarázták neki? Hamudi viszont azért
marasztalja el, mert igen lassú: − Gyorsabban, gyorsabban! Mit
óvatoskodsz? Ne hagyd, hogy a kocsi meggondolja magát? –Aristide
vidáman kurjant: − Inshallah, tíz perc múlva kijutunk! − Még Mac is
megszólal, természetesen szokásos lehangoló modorában: − Ennél
rosszabb helyen nem is akadhatott volna el. Nézzék a dőlésszöget!
Innen ugyan egyhamar nem kerülünk ki. − Abdullah égnek emeli két
kezét, és rikácsolva igyekszik igazolni módszerét: − Ilyen pompás
kocsival könnyen felvitorlázhattunk volna harmadikban, akkor
egyáltalán nem kellett volna lekapcsolni, és még a benzinnel is
takarékoskodhattunk volna! Én mindent megteszek, hogy a kedvükben
járjak!
A sirámok kórusa után átváltunk a gyakorlati tennivalókra.
Előkerülnek a deszkák, csákányok, a hasonló szorongattatások esetére
magunkkal hurcolt felszerelés. Max félretolja Abdullahot, és elfoglalja
a helyét Mary volánjánál, helyükre kerülnek a deszkák, Mac, Hamudi,
Aristide és Abdullah nekiveselkedik, hogy megtolja a kocsit. Mivel
Keleten a Katún nem dolgozik (dicséretes elv!), a parton foglalok el
stratégiai helyzetet, és felkészülök rá, hogy harsányan buzdítsam és jó
tanácsokkal lássam el a mentőosztagot. Max beindítja és felpörgeti a
motort, a kipufogó kék füstfellegeket ereget, a taszigáló különítmény
kishíján megfullad; Max sebességbe teszi a kocsit, gázt ad; irtózatos
robaj, a kerekek forognak; a kék felleg egyre sűrűbb; mélyéről élénk
rikkantások tudatják, hogy Allah irgalma végtelen, Mary előrerukkol
vagy fél métert, a csatazaj fokozódik, Allah még irgalmasabb…
Fájdalom, Allah irgalma véges. A kerekek már nem fognak,
Mary hátrahanyatlik. Újra osztják a deszkákat, újra nekiveselkednek,
ordibálás, fröcsköl a sár, dől a füst. Ezúttal majdnem sikerült!
No, még egy kis energiát neki. A vontatókötelet Mary elejéhez
erősítik, a másik végét a taxi farához. Aristide a taxi volánjánál.
Mindenki elfoglalja posztját. Aristide túlbuzog, kicsit hamar ad gázt.
A vontatókötél elpattan. Újabb indítás. Engem bíznak meg a
koordinátor felelősségteljes feladatával. Amikor jelt adok a
zsebkendőmmel, Aristide indít.
Kezdődik elölről a hadművelet. Hamudi, Abdullah és Mac
nekigyürkőzik, az első kettő harsány kiáltásokkal buzdítja a konok
kocsit. Max újra indít. Megint égnek szökik a sár, a víz, kék füsttel
elegyedve; a motor hörög és pörög; megperdülnek a kerekek;
erélyesen meglendítem a zsebkendőt; Aristide vadul elüvölti magát,
keresztet vet, harsány Allah Kerimre fakad, és sebességbe robban.
Mary lassan, nyögve előrebillen, a vontatókötél megfeszül; Mary
tétovázik; hátsó kerekei forognak; Max vadul zegzugol; Mary
visszanyeri egyensúlyát, s ide-oda zegzugolva a meredek parton,
megindul!
Két tetőtől-talpig iszapba mártott alak rohan utána, boldog
ordítozás közepette. Egy harmadik, iszappal ugyancsak bőségesen
bevert figura ballag kimért léptekkel a nyomukban − a rendíthetetlen
Mac. Nem panaszkodik, nem ujjong − őt semmi ki nem hozhatja a
sodrából.
Az órámra nézek és megállapítom:
− Tizenöt perc. Nem is rossz. − Amire Mac hűvösen így
válaszol:
− A következő folyómeder alighanem rosszabb lesz.
Ebben a Macben tényleg nincs semmi emberi!
Folytatjuk utunkat. Hamudi időnként dalra fakad. Nagyszerűen
szórakoznak Maxszel ott elöl. Mac meg én némán ülünk a hátsó
ülésen. Társalgási kísérleteim rendre csődöt mondanak; komplett
idiótának érzem magam. Mac, mint mindig, türelmesen és udvariasan
viseli bamba megjegyzéseimet, érdemükön felüli figyelemben
részesíti őket, majd szokásos szabványfeleletei valamelyikével
válaszol: − Csakugyan? − Avagy, szelíd szemrehányással: − Csak
nem?
Hamarosan elérkezünk a második folyómederhez. Megállunk;
Max foglalja el Abdullah helyét Mary volánjánál. Aristide
szerencsésen átkel. Max követi, lefelé kettes sebességben, amikor
felfelé indul a vízből, visszakapcsol egyesbe. Mary diadalmasan
imbolyogva megérkezik.
− Látod? − fordul Abdullahhoz Max.
Abdullah felölti legteveszerűbb arckifejezését.
− Ezúttal megcsinálta volna hármasban − mondja. − Nem
kellett volna váltani.
Max megint csak lehordja, majd felszólítja, hogy ezentúl azt
csinálja, amit mondanak neki. Amire Abdullah derűsen annyit
válaszol, hogy őt mindig a legtisztább jó szándék vezérli.
Max nem vitatkozik tovább, és folytatjuk utunkat.
Rengeteg errefelé a tell. Vajon elérkezett-e már a pillanat, hogy
megkezdjem rajtuk az óramutató járásával ellenkező irányú
vándorutamat?
Megérkezünk a Csagar Bázár nevű tellhez. Kutyák és gyerekek
rontanak elő a bokornyi házból. Egyszer csak feltűnik a helybéli sejk.
Lobogó fehér köntösben, méregzöld turbánban. Roppant szívélyesen
üdvözöl bennünket. Max eltűnik vele a legnagyobb vályogházban.
Néhány perc elteltével megjelenik a sejk, és elüvölti magát:
− Mérnök! Hol a mérnök?
Hamudi megmagyarázza, hogy a hívás Macnek szól. Mac
előrelép.
− Fogd! − kiált a sejk. − Itt van leben! − és Mac elé tart egy
tálkát, benne helybéli aludttej. − Hogyan szereti lebenünket, mérnök,
sűrűn? Hígan?
Mac, aki nagy kedvelője a lebennek, a sejk kezében tartott
vizeskancsó felé bök a fejével. Látom, hogy Max ellenvetéssel próbál
élni − de már késő. A sejk felhígítja a lebent, és Mac látható élvezettel
belekortyol.
− Én megpróbáltalak figyelmeztetni − mondja később Max. −
Az a víz jóformán nem volt más, mint hígított iszap!
Csagar Bázárban jó a mintavételi anyag. Falu is van, kutak is, a
közelben más falvak, és jóindulatú, bár kétségtelenül igen anyagias
sejk. A helyet hozzáírjuk a lehetőségek listájához, és továbbmegyünk.
Estefelé némileg késleltet, hogy a Dzsagdzsag mentén
mocsaras terepet kerülgetve érhetünk csak el néhány tellt, és jó későn
érkezünk El Kámeslibe.
Aristide üdvözült ábrázattal fékezi le a kocsit az első osztályú
szálloda előtt.
− Látják? − kérdi. − Hát nem gyönyörű? Kőből épült!
Nem mondjuk, csak gondoljuk, hogy a szálloda belseje
lényegesen fontosabb, mint a külseje. Nos, akárhogyan is − itt a
szálloda, és ha jó, ha rossz: be kell érnünk vele.
Bemegyünk, felkapaszkodunk a hosszú, mocskos lépcsőn, és
az étterembe érkezünk, ahol a márványtetejű asztalok felett sűrű
paraffin- és fokhagymabűz, valamint még sűrűbb füst terjeng.
Max tárgyalásba bocsátkozik a tulajdonossal.
Hát igen, ez valóban hotel. Méghozzá olyan hotel, amelyben
ágyak is vannak − igazi ágyak! A tulajdonos, állítását igazolandó,
nagy zajjal kitár egy ajtót. A szobában négyen alszanak − igazi ágyon.
És van a szobában két üres ágy is.
− Tessék! − mondja büszkén a tulaj. − Ezt az állatot meg −
azzal belerúg a legközelebbi alvóba − kitesszük! Úgyis csak az
istállófiú.
Max azzal a fantasztikus óhajjal áll elő, hogy szeretnénk külön
szobát. A tulaj kétkedő arcot vág. Az bizony nagyon-nagyon költséges
lesz.
Max könnyelműen kijelenti, hogy nem bánja. Egyébként
mennyi az a nagyon költséges?
A tulaj tétovázik, a füle tövét vakargatja, végigmér bennünket
(megjelenésünk, hála a sárnak, nem vall milliomosra), végül kiböki,
hogy négyünknek legalább egy font lesz.
Legnagyobb elképedésére Max alkudozás nélkül elfogadja az
ajánlatot.
Tüstént kitör a lelkes tevékenység. Alvókat riasztanak fel,
szolgákat mozgósítanak. Letelepszünk az egyik márványasztalhoz, és
megrendeljük a legkülönb vacsorát, ami csak telik a háztól.
Hamudi vállalja a hálóhelyek ellenőrzését. Fülig érő vigyorral
tér vissza negyedóra múlva. Egy szobát kapunk Max meg én. Ő
Mackel osztozik a másikon. Azonkívül (− A jó hírük érdekében −
mondja Hamudi) beleegyezett, hogy öt frank felár ellenében adjanak
tiszta lepedőt!
Felszolgálják az ételt; zsíros, de meleg és ízletes. Jó étvággyal
eszünk, majd csakhamar visszavonulunk, és a tiszta lepedők közé
zuhanunk. Félálomban még megrezzen valami a tudatomban:
„Poloska…?”. Max szilárd meggyőződése, hogy olyan itt nincs. A
szálloda nemrégiben épült, a vaságyak újak.
Füst-, fokhagyma- és paraffinfellegek szűrődnek be a
szomszédos étteremből, valamint élénk arab hangzavar. De mi sem
zavarhatja álmunkat. Alszunk.
Csípésmentesen ébredünk. Később, mint terveztük. Pedig
ugyancsak munkás nap áll előttünk. Max lendületesen kinyitja
szobánk ajtaját, és enyhén elsápad. Az étterem tele van a két
hálószobából kiakolbólított alvókkal. Az asztalok közén fekszenek −
legalább húszan. A légkör felettébb sűrű. Teát és tojást kapunk, és
megint útra kelünk. Hamudi bánatosan újságolja Maxnek, hogy az
este hosszan és komolyan beszélt Kvadzsa Macartney-hez, de sajnos,
Kvadzsa Mac még most, két hónap elteltével sem ért egy árva szót
sem arabul!
Max megkérdi Mactől, hogyan boldogul a Tanuljunk könnyen,
gyorsan arabul!-lal. − Úgy látszik, elkallódott a könyv − hangzik Mac
válasza.
El Kámesliben vásárolunk néhány szükséges holmit, majd
Ámúda felé indulunk.
Ez már igazi út − szinte országútnak nevezhető, nem
csapásnak. Párhuzamosan fut a vasútvonallal, amelynek a túloldala
már Törökország.
Az út felszíne szörnyű − csupa árok és gödör. A lelket is
kirázza belőlünk, de az tagadhatatlan, hogy pezseg rajta az élet.
Számos kocsi mellett haladunk el, és Abdullah is, Aristide is szigorú
feddésben részesül, mert áldoznak a helybéli gépkocsivezetők
kedvenc sportjának: megpróbálják elgázolni, de legalábbis halálra
rémíteni az öregasszonyok meg kisfiúk gondjára bízott csacsikat és
tevéket.
− Nem elég széles ez az út, hogy a másik oldalán haladj? –
tudakolja Max.
Abdullah felfortyan.
− Talán nem teherautót vezetek? Talán nem kell a legkülönb
útpályát választanom? Takarodjanak az utamból ezek a nyomorult
beduinok meg az átkozott szamaraik!
Aristide nesztelenül egy túlterhelt csacsi mögé húz. Az állat két
oldalán egy férfi meg egy asszony vonszolja magát. Aristide teljes
hangerővel megszólaltatja kürtjét. A csacsi megugrik, az asszony
visítva utánaszalad, a férfi az öklét rázza. Aristide harsányan
hahotázik.
Ő is megkapja a magáét, de szokása szerint továbbra is derűsen
néz a világba, a megbánás legcsekélyebb jele nélkül. Ámúda főként
örmény város, és mi tagadás, nincsen benne semmi vonzó. Irgalmatlan
légyrajok feketítik el az eget, a kisfiúk minden elképzelést
felülmúlóan komiszak, a felnőtt lakosság unott, ám kötekedő. Ámúdát
egy napon sem lehet említeni El Kámeslivel. Kétes kinézetű húst
vásárolunk, amiről rajban szállnak fel a legyek, némi fáradt
zöldségfélét, és meglepően jó, friss házi kenyeret.
Hamudi elmegy tájékozódni. Mire végzünk a bevásárlással,
visszatér, és egy mellékútra irányít bennünket, amelynek a végén kapu
nyílik az udvarra.
Itt egy örmény pap fogad. Nagyon udvarias, és tud
valamennyire franciául. Körülmutat az udvaron, meg a végében álló
házon − ez a birtoka.
Igen, jövő tavasszal szívesen bérbe adja nekünk, ha „meg
tudunk egyezni”. Igen, hamarosan ki tud üríteni egy szobát, ahol
elraktározhatjuk a holminkat.
 A tárgyalások végeztével indulunk El Haszekába. Az
Amúdából vezető csapás Csagar Bázárnál éri el az El Kámeslibe tartó
országutat. Útközben megvizsgálunk még néhány tellt, és különösebb
kalandok nélkül, de roppant fáradtan érkezünk vissza táborunkba.
Max megkérdi Macet, nem támadt-e… kellemetlensége,
miután ivott a sejk szennyezett vizéből.
Soha életében nem érezte még ilyen jól magát, hangzik Mac
válasza.
− Mondtam neked, hogy Mac valóságos kincs − mondja
később Max, amikor már bebugyoláltuk magunka a molyzsákba. −
Príma gyomra van! Összeehet minden zsíros szemetet, semmi meg
nem árt neki. És jóformán a száját se nyitja ki soha.
− Lehet, hogy ez a te szemedben nagyon becses − mondom. −
Te meg Hamudi állandóan hahotáztok, és járatjátok a szátokat. De mit
csináljak én?
− Fel nem foghatom, miért nem boldogulsz Mackel. Miért nem
próbálod meg?
− Mást se csinálok. De egyszerűen keresztülnéz rajtam.
Max ezt igen mulatságosnak találja, és még sokáig kacarászik
magában.

Ma megérkezünk tevékenységünk új színhelyére, Amúdába. Mary

meg a taxi az örmény pap udvarán parkol. A ház egyik szobáját
kiürítették és rendelkezésünkre bocsátották, Hamudi azonban, miután
szemrevételezte, azt ajánlja, aludjunk továbbra is sátorban. Némi
nehézség árán sikerül felvernünk a sátrakat, ugyanis feltámadt a szél,
és eleredt az eső. Holnap nemigen lesz mód kirándulásra. Ezen a tájon
megbénul a forgalom, ha huszonnégy óra hosszat esik. Szerencse,
hogy fedél van a fejünk fölött, itt tölthetjük a napot, megvizsgálhatjuk
leleteinket, és Max naprakész állapotba hozhatja naplóját.
Mac meg én lepakolunk, és elhelyezzük a szobában a holmit −
tábori asztalt, összehajtható székeket, lámpákat, miegyebet. A társaság
többi tagja a városba indul, hogy megvásárolja, ami kell.
Odakint mind vadabbul tombol a szél, és zuhog az eső. Az
ablak néhány táblája törött, és egyre hidegebb lesz. Sóvár szemmel
méregetem a petróleumkályhát.
− Jöhetne már Abdullah − mondom. − Jó lenne begyújtani a
kályhát.
Abdullah ugyanis, akibe láthatólag egy szemernyi intelligencia
sem szorult, szörnyen vezet, és általában elmefogyatékosnak
tekinthető, ugyanakkor vitathatatlanul e szeszélyes jószág, a
petróleumkályha ura és parancsolója. Ő, és csakis ő tud megbirkózni a
fortélyaival.
Mac a kályhához lép, és szemügyre veszi.
 A tudományos alapelv igen egyszerű, közli. Akarom, hogy
begyújtsa?
Nagyon szeretném, mondom, és átnyújtok egy doboz gyufát.
Mac csendes önbizalommal lát munkához. Keze hajlékony és
ügyes, és láthatólag tudja, mit csinál.
Telnek-múlnak a percek. A kályha nem gyullad be. Mac elölről
kezdi a műveletet…
Újabb öt perc elteltével maga elé morog:
− Az elv nyilvánvaló…
Megint eltelik öt perc. Lopva Macre sandítok. Láthatólag
melege van. És mintha már nem is volna annyira fölényes.
Tudományos elv ide, tudományos elv oda, a petróleumkályha kitol
vele. Mac lefekszik a padlóra, úgy birkózik a csökönyös jószággal.
Aztán kiszalad a száján egy káromkodás…
Már-már gyengéd érzés tölt el. Mac talán mégis emberi! Ha
egyszer egy petróleumkályha túljár az eszén!
Fél óra múlva visszatér Max és Abdullah. Mac arca lilába
játszik a kályha sötét és hideg.
− Hagyd csak, Kvadzsa, majd én! − így Abdullah. Gyufát
ragad, két perc sem telik belé, a kályha lánggal ég, bár esküdni
mernék rá, hogy Abdullah semmiféle tudományos elvhez nem
folyamodott…
− Hát igen! − mondja Mac, szófukaron, mint mindig, de az a
két rövid szó is igen sokat mond…
Estére orkánná fokozódik a szél, gyilkos erővel szakad az eső.
Aristide futva jön, és pihegve jelenti, hogy a sátrak összedőltek.
Valamennyien kirohanunk a felhőszakadásba. Felrémlik előttem, hogy
most valószínűleg módom lesz tapasztalni le camping fonákját.
Max, Mac és Aristide hősiesen küszködnek a nagy sátorral.
Mac a sátorrúdba kapaszkodik.
Egy roppanás − a rúd kettétörik, Mac arccal a nyúlós sárba
zuhan.
Amikor feltápászkodik, egyszerűen rá sem lehet ismerni. A
hangja viszont a helyzetnek tökéletesen megfelelő:
− Hogy verné meg az a magasságos… − üvölti Mac, végre
tökéletesen emberi módon.
Ettől a perctől fogva Mac is csapatunk egyenrangú tagja!

Elmúlt a rossz idő, de a vizes csapásokon még egy napig nem lehet
autóval közlekedni. Óvatosan kimerészkedünk néhány közeli tellhez.
Ígéretesnek tűnik a jókora Tell Hamdun − nincs messze Ámúdától,
közvetlenül a határon van, egy részén átvezet a vasútvonal, tehát egy
szelete már Törökországra esik.
Ott töltünk egy délelőttöt. Magunkkal viszünk két embert, hogy
vágjanak árkot a tell oldalába. Hideg van ott, ahol ásnak, megkerülöm
hát a tellt, amelynek a túloldala szélvédett. Határozottan ősziesek már
a napok, kabátomba burkolózva ülök a tell oldalában.
A semmiből − ahogy itt már szokás − hirtelen előbukkan egy
lovas, és felfele üget a domboldalon. Megfékezi a lovát, és odakurjant
nekem valamit arabul. Egy szót sem értek belőle, az üdvözlésen kívül,
amit udvariasan viszonzok, és közlöm, hogy a Kvadzsa a halom
túloldalán van. A lovas értetlenül néz rám, kérdez még valamit, majd
hátraveti fejét, és harsány hahotára fakad.
− Hiszen ez egy Katún! − kiáltja. − Micsoda tévedés! Hogy én
egy Katúnhoz beszélek! − s már üget is át a halom túlsó oldalára, és
módfelett jól szórakozik a baklövésen, hogy első pillantásra nem
ismert fel egy asszonyszemélyt!

Vége a szép napoknak. Az ég jobbára borult. Befejeztük a tellek

vizsgálatát. Eljött a pillanat, amikor határoznunk kell: hol történjen az
első kapavágás tavasszal.
Figyelmünkért három tell verseng − Tell Hamdun, amely
földrajzi szempontból érdekes területen emelkedik; az elsőként
kiszemelt Tell Csagar Bázár; és egy harmadik: Tell Mozan. Ez utóbbi
a legnagyobb, és sok függ attól, vajon mennyi római maradványon
kell átásnunk magunkat.
Mind a három halmot meg kell szondázni. Tell Mozannal
kezdjük. A közelében falu terül el, s Hamudi mint nagykövetünk
megpróbál munkásokat toborozni. A falubeli férfiak kétkednek, sőt
gyanakszanak.
− Nem kell nekünk pénz − mondják. − Jó volt a termés.
Ez ugyanis a világnak egyszerű, és vélhetőleg boldog zuga.
Semmi egyéb nem számít, csak az élelem. Ha jó volt a termés, gazdag
vagy. Az év hátralevő részében bőségben élheted világodat, míg el
nem jő megint a szántás-vetés ideje.
− Egy kis külön pénz mindig jól jön − mondja Hamudi, a
kísértő.
A válasz egyszerű:
− Mit vehetünk érte? Van elég ennivalónk jövő aratásig.
Itt azonban színre lép az örök Éva. A furfangos Hamudi kiveti
a csalit. Vásárolhatnak ékességet a feleségüknek.
A feleségek bólogatnak. Ez az ásás, mondják, jó dolog!
A férfiak kelletlenül fontolóra veszik az ajánlatot. Van ám még
valami, amit nem szabad figyelmen kívül hagyni − a méltóság. Az
arabnak igen fontos a méltóság. Vajon méltóságteljes, tiszteletreméltó
dolog az az ásás?
Most csak néhány napról van szó, magyarázza Hamudi.
Tavaszig még meghányhatják-vethetik a dolgot.
 Az új és példátlan vállalkozásba bocsátkozók kétkedő
arckifejezésével nagy sokára előlép tizenkét haladó szellemű férfiú. A
konzervatívabb öregek rosszallóan rázzák ősz szakállukat.
Hamudi intésére lekerülnek Maryről a csákányok, ásók, és
kiosztják őket a férfiaknak. Maga Hamudi csákányt ragad, és
bemutatót tart.
Három próbaárkot fognak ásni a tell különböző szintjein. −
Inshallah! − hangzik az általános mormolás, és nekilendülnek a
csákányok.
Tell Mozant kénytelen-kelletlen kihúztuk a lehetőségek
listájáról. Több szint vall római településre, és az a korszak ugyan,
amely bennünket érdekel, ott van alatta, kiásása azonban több évadot
igényelne − vagyis több időt és pénzt, mint amennyi rendelkezésünkre
áll.
Ma régi barátunkhoz, Csagar Bázárhoz autózunk. Itt gyorsan
megy a munkaerő-toborzás. A sejk szegény ember, nyakig
adósságban, mint valamennyi arab földbirtokos. Úgy véli, csinos
haszonra tehet szert, ha megállapodik velünk.
− Mindenem a tiéd, testvér − mondja nagyvonalúan Maxnek,
és a számítás tüze villan meg a szemében.
− A földért nem kell fizetni. Amim csak van, minden a tiéd!
Majd, amikor Max nagy léptekkel megindul felfelé a halom
oldalán, a sejk Hamudihoz hajol.
− Ugye ez a Kvadzsa mérhetetlenül gazdag? Van olyan gazdag,
mint a híres emlékezetű Báró, aki fizetségül zsákszám adta az
aranyat?
− Manapság nem aranyban fizetnek − magyarázza Hamudi. De
a Kvadzsa igen bőkezű. Azonkívül nagyon valószínű, hogy házat fog
itt építeni − olyan nagy és szép házat, aminek messze földről a
csodájára járnak. Micsoda dicsőség száll a sejkre is, ha megépül az
ásatás háza! Elmondja majd az egész kerület: „Az idegen Kvadzsák
azért választották ki ezt a helyet, hogy itt építkezzenek és itt ássanak,
mert közel van a jámbor sejkhez, ahhoz a férfiúhoz, aki megjárta
Mekkát, és akit mindannyian tisztelünk.”
A sejk tetszését megnyeri a ház gondolata. Eltűnődve szemléli
a halmot.
− Elveszítem a termést, amit épp most akartam elvetni itt a
halmon. Nagy veszteség − súlyos veszteség!
− De hiszen − véli Hamudi − a földet már bizonyára
felszántották, a magot elvetették, nem?
− Késedelem történt − mondja a sejk. − Most szándékozom
elvégezni a munkát.
− Termett itt egyáltalán valami? Ugyan dehogy. Ki szántana fel
egy dombot, amikor körös-körül annyi a síkság?
 − Az elveszített termés súlyos veszteség lesz − közli
ellentmondást nem tűrő modorban a sejk. − De mit törődöm vele?
Szívesen hozok áldozatot, hogy a kormányzat kedvére tegyek. Mit
számít, ha magam koldusbotra jutok?
És határozottan derűs ábrázattal tér vissza a házába.
Egy öregasszony lép Hamudihoz, kézen fogva vezet egy
tizenkét éves forma fiúcskát.
− Van a Kvadzsának orvosszere?
− Igen, van valamennyi − miért?
− Adna az én fiamnak orvosszert?
− Mi a baja a fiadnak?
Kérdezni sem kell. Az idióta arc önmagáért beszél.
− Nincsen ép eszénél.
Hamudi szomorúan ingatja a fejét, de azt mondja, majd
megkérdezi a Kvadzsát.
Az emberek már ássák az árkot. Hamudi Maxhez vezeti az
asszonyt meg a gyereket.
Max ránéz a kisfiúra, majd szelíden az asszonyhoz fordul.
− A gyermek Allah akaratából ilyen. Én nem tudok neki
orvosságot adni.
Az asszony sóhajt − talán még egy könnycsepp is lecsordul az
arcán. Aztán tárgyilagos hangon szólal meg:
− Akkor adj valami mérget, Kvadzsa, mert jobb neki, ha nem
marad életben.
Ezt sem teheti, mondja szelíden Max.
Az asszony értetlenül bámul rá, aztán dühösen megrázza a
fejét, és elmegy a gyerekkel.
Felballagok a halom tetejére, ahol Macartney végzi elmélyülten
a felmérést. Egy arab kisfiú, fontossága teljes tudatában, ide-oda
botladozik a karóval. Mac még most sem kockáztat meg egyetlen szót
sem arabul, kívánságait szemaforjelzésekkel közli, amelyek nem érik
el mindig az óhajtott hatást. A készséges Aristide siet ilyenkor a
segítségére.
Körülnézek. Északon a török dombok húzódnak; az a csillogó
folt Mardin. Nyugatra, délre és keletre nincs más, csak a termékeny
sztyeppe, amely tavaszra kizöldül, és virágok borítják. Tellek
pettyezik a tájat. Itt-ott beduin sátrak barna bokra. Sok tellen falu is
van, de nem látszanak ide − hiszen csupán néhány vályogkunyhóból
állnak. Ameddig a szem ellát, békés, nyugalmas ez a civilizációtól
távol eső táj. Tetszik nekem Csagar Bázár, és remélem, ezt fogjuk
kiszemelni. Szeretném, ha itt épülne fel a házunk. Ha Hamdunban
ásunk, bizonyára Ámúdában lakunk majd… Nem, nem, én ezt a tellt
akarom!
Esteledik. Max elégedett az eredménnyel. Holnap is eljövünk,
és folytatjuk a szondázást. Max úgy véli, ez a tell a Kr. e. tizenötödik
században volt utoljára lakott, legfeljebb némi római behatolás történt,
és iszlám temetéseket végeztek itt. Kitűnő festett edénymaradványokat
találtunk, a korai Tell Halaf-kerámia-típusból.
A sejk szívélyesen elkísér bennünket a kocsihoz.
− Mindenem a tiéd, testvérem − közli újra nyomatékosan. − Ha
koldusbotra jutok is!
− Igen boldog leszek − mondja Max udvariasan –, ha az én
kiváltságom lesz, hogy gazdaggá tehetlek, ha itt ások. A francia
hatóságokkal történt megállapodás alapján fizetünk kártérítést a
termésveszteségért, az embereid jó bért kapnak, földet bérlünk tőled
házépítésre, azonkívül az évad végén te magad szép ajándékot kapsz.
− Ó, nem kell nekem semmi! − kiáltja pazar kedvvel a sejk. −
Testvérek között ne essék szó fizetségről!
És ezzel az emberbaráti végszóval távozunk.

Két hideg, télies napot töltünk Tell Hamdunnál. Meglehetősen jók az

eredmények, de Hamdun ellen szól, hogy egy része Törökországhoz
tartozik. Nyilvánvalóan Csagar Bázár mellett döntünk, hozzá még
engedményt teszünk Tell Brák javára, amit a második évadban
párosítani lehet a csagari ásatással.
Most már nincs más hátra, mint megtenni az előkészületeket
tavaszra. Megfelelő házhelyet kell választani Csagarban; kibérelni az
ámúdi házat arra az időre, amíg Csagarban felépül a ház; meg kell
szövegezni a szerződést a sejkkel, és ami a legsürgősebb: El
Haszekában újabb pénzesutalvány vár ránk, amelyet haladéktalanul
meg kell szereznünk, mielőtt még a folyómeder megtelik és elvágja az
utat.
Hamudi az utóbbi időben felettébb bőkezűen bánt a pénzzel
Ámúdában, tekintettel „jó hírünkre”. Az arabok szemében becsületbeli
kérdés a pénzköltés − mármint a notabilitások megvendégelése a
kávéházban! A fösvénynek nincs becsülete. Másrészt viszont Hamudi
könyörtelenül lenyomja az öregasszonyok bérét, akik tejet hoznak
nekünk, meg a többi öregasszonyét, akik hihetetlenül szerény
összegért vállalják a mosásunkat.

Max meg én Maryvel indulunk El Haszekába, remélve a legjobbakat,

bár az ég borús, és enyhén szemerkél az eső. Simán odaérünk, habár
most már zuhog. Csak azon törjük a fejünket, vajon sikerül-e vissza is
érnünk.
A postahivatalban kétségbeesetten tapasztaljuk, hogy a
postamester házon kívül van. Hogy hol, azt senki sem tuja, de
kisfiúkat szalajtanak mindenfelé, hogy becserkésszék.
Az eső most már szakad. Max láthatólag aggódik, és azt
mondja, nem jutunk vissza, hacsak hamarosan el nem indulunk.
Várunk, szorongunk, az eső zuhog.
Egyszer csak felbukkan a postamester. Ráérősen ballag, karján
egy kosár tojás.
Örömteli meglepetéssel üdvözöl bennünket. Max gátat vet a
szokásos udvariaskodásnak; nagyon sietünk, mondja. Különben el lesz
vágva az utunk.
− Miért is ne? − kérdi a postamester. − Akkor sok-sok napig itt
maradnak, ami nagy öröm lesz a számomra. El Haszeka igen kellemes
város. Maradjanak nálunk sokáig − invitál vendégszeretően.
Max újból szenvedélyesen hangoztatja, mennyire sietünk. A
postamester tempósan kilakatolja a fiókokat, és felületesen keresgél,
de közben egyfolytában bizonygatja, mennyire kellemes lenne, ha
hosszasan tartózkodnánk városukban.
Különös, jegyzi meg, hogy sehol sem találja azt a fontos
borítékot. Pedig emlékszik rá, hogy megérkezett, még mondta is
magában: „Egy szép napon a Kvadzsa majd eljön érte.” Ezért nagyon
biztonságos helyre tette a borítékot, de vajon hol lehet az a hely? Egy
tisztviselő érkezik a segítségére, a kutatás folytatódik. Végre sikerül
kiásni a levelet, és kezdődik a már ismert küzdelem a készpénzért.
Mint a legutóbbi alkalommal, most is a bazárból kell szerezni.
És az eső még mindig zuhog! Végre megkapjuk, amire
vártunk. Max óvatosságból kenyeret és csokoládét vásárol, hátha
útközben kell valahol éjszakáznunk, majd visszaszállunk Mary-re, és
teljes sebességgel elvágtatunk. Az első folyómedren sikeresen
átkelünk, a másodiknál azonban baljós látvány tárul szemünk elé. A
postabusz megrekedt, mögötte hosszú sorban várnak az autók.
Mindenki lent van a folyómederben − ásnak, deszkákat
illesztgetnek, bátorítóan kurjongatnak.
− Itt éjszakázhatunk − mondja csüggedten Max.
Komor gondolat. Sok éjszakát töltöttem autóban a sivatagban,
de sohasem élveztem. Az ember összefagyva, elgémberedve ébred,
minden tagja sajog.
Ezúttal azonban mellénk szegődik a szerencse. A busz nagy
dübörgés közepette nekilódul, az autók követik, mi zárjuk a sort. Épp
idejében − a víz rohamosan emelkedik.
Az ámúdai csapáson egy merő lidércnyomás az utunk.
Szüntelenül csúszkálunk, Mary legalább kétszer megfordul a tengelye
körül, és eltökélten El Haszeka felé néz, fittyet hányva a kerekekre
szerelt láncnak. Igen fura érzés ez az állandó csúszkálás. A szilárd
föld már nem szilárd. Lidérces álom…
Sötétben érkezünk; házunk népe ujjongva, lámpást lengetve
rohan ki üdvözlésünkre.
Kibotladozom Maryből, és szobánk ajtajáig csúszkálok. Nehéz
a járás, mert a sár nagy lapos palacsintában ragad az ember lábához,
hogy emelni is alig bírja. Szakasztott olyan érzés, mint
legkellemetlenebb rémálmainkban.
− Jó, hogy itt van velünk a Katún − mondja Maxnek vidáman
Hamudi. − Mindenen tud nevetni!

Mindent megszerveztünk. Megtörtént az ünnepélyes találkozás, Max,

a sejk, valamint a Services Spéciaux-nak a kerületre felügyelő francia
tisztje részvételével. A föld bére, a kártérítés, mindkét fél
kötelezettségei − mindent írásban rögzítettek. A sejk ingadozik:
egyszer közli, hogy amije csak van, minden Maxé − másszor arra
célozgat, hogy ezer fontot méltányos ellenszolgáltatásnak tekintene −
aranyban.
Végül csalatkozni kell, mert legmerészebb álmai nem váltak
valóra. Vigasztalására szolgál azonban a szerződés egy záradéka,
melynek értelmében az expedíció számára épülő ház, mihelyt az
expedíció véget ér, a sejk tulajdonába kerül. Szeme felcsillan, dús,
hennázott vörös szakálla helyeslően rezeg.
− C’est tout de même un brave homme. Azért ez derék ember −
mondja a francia kapitány, amikor a sejk végre távozik. Vállat von. −
Il n’a pas le sou comme tous ces gens là! Egy krajcárja sincs, akárcsak
a többieknek itt.
Az ámúdi ház bérletével kapcsolatban folytatott tárgyalásokat
némiképpen komplikálja az a − csak nemrégiben napvilágra került −
tény, hogy nem egy ház az, hanem hat! És a hat házat tizenegy család
lakja, ami csak növeli a bonyodalmat. Az örmény pap csupán
szószólója a többi háziúrnak!
Nagy sokára megegyezünk. A „házakat” egy bizonyos
időpontig ki kell üríteni, belsejüket kétszeresen kimeszelni.
Ezt tehát elintéztük. Most még meg kell szervezni a visszafelé
vezető utat a partra. A kocsik megpróbálnak Rász-el-Ain és
Dzserablusz érintésével Aleppóba érni. Ez körülbelül kétszáz mérföld,
és az út kezdeti szakaszán számos folyómedren kell átkelni, de ha
szerencsénk van, két nap alatt megtehetjük. Csakhogy december
lévén, az időjárás hamarosan megváltozik. Mitévő lesz a Katún?
A Katún, gyalázatos módon, hálókocsira szavaz. A taxi tehát
elvisz egy fura kis vasúti állomásra, ahol hamarosan feltűnik egy
hatalmas, pöfögő mozdony mögött a pöffeszkedő, kék hálókocsi.
Csokoládébarna uniformist viselő kalauz hajol ki. Madame
poggyászát feladják, magát Madame-ot némi nehézséggel
feltaszigálják a magas lépcsőn.
− Azt hiszem, okosan döntöttél − mondja Max. − Eleredt az
eső.
− Viszontlátásra Aleppóban! − kiáltjuk kórusban. És indul a
vonat! Követem a kalauzt a folyosón. Kitárja fülkém ajtaját. Az ágyat
már megvetették.
Íme, hát megint civilizáció. Le camping véget ért. A kalauz
elveszi útlevelemet, hoz egy üveg ásványvizet, és közli: − Holnap
reggel hat órakor érkezünk Aleppóba. Bonne nuit, Madame.
Mintha csak Párizsból utaznék a Riviérára!
Fantasztikus, hogy az ember itt a Semmi kellős közepén
hálókocsira szállhat…

Aleppó!
Boltok! Fürdő! Fodrász! Vizit barátainknál!
Amikor három nap múlva begördül Max és Mac, sárral borítva,
megrakva az útközben lőtt tömérdek túzokkal, annak az embernek a
fensőbbséges modorában üdvözlöm őket, aki ismét bebocsáttatást
nyert a húsosfazékhoz.
Bőségesen volt részük kalandban az út során, az idő is pocsék
volt, hát magamban örvendezem, hogy a jobbik részt választottam.
Elmesélik, hogy amikor a szakácsot kifizették, ajánlólevelet
kért sofőri minőségben. Max, mielőtt okirathamisítást követett volna
el, utasította a szakácsot, hogy vezesse körül Maryt az udvaron.
Isza felugrott a sofőrülésbe, indított, hátramenetbe tette a
kocsit, és nekizúdult az udvar kerítésének, aminek jó részét ki is
döntötte. Mélységesen meg volt sértve, amikor Max nem volt hajlandó
tanúsítani sofőr voltát! Az ajánlólevél végül tudatta, hogy Isza három
hónapig a szakácsunk volt, és − hasznos segítséget nyújtott a kocsi
körül.
Indulunk hát megint Bejrútba, és elválunk Mactől. Mi
Egyiptomban töltjük a telet. Mac Palesztinába megy.

Negyedik fejezet

Az első évad Csagar Bázárban

Tavasszal térünk vissza Bejrútba. A pályaudvaron az első, akit

megpillantunk − Mac. De nem ugyanaz a Mac, mint akitől
elbúcsúztunk!
Mac − mosolyog! Fülig szalad a szája! Semmi kétség: örül
nekünk! Mindmostanáig fogalmunk sem volt róla, vajon kedvel-e
bennünket vagy sem. Udvarias közönnyel leplezte érzéseit. Most
azonban a napnál is világosabb, hogy úgy üdvözöl bennünket, mint
rég nem látott jó barátait. El sem mondhatom, mennyire
megmelegszik ettől a szívem. Mackel kapcsolatos idegességemet
mintha elfújták volna. Felszabadultságomban egyenesen odáig
merészkedem, hogy megkérdem: vajon azóta is mindennap körmöl-e a
naplójába, az összehajtott takarón kuporogva.
− Hát persze − mondja kissé csodálkozva Mac.

Bejrútból Aleppóba megyünk, és elvégezzük a szokásos bevásárlást, a

készletek feltöltését meg a többit. Mary számára sofőrt fogadtunk −
ezúttal nem a rakparton szereztünk „gazdaságos” példányt, hanem egy
langaléta, aggályos ábrázatú örményt szerződtetünk, akinek legalábbis
van néhány ajánlólevele, mely megbízhatóságát és gépkocsi-vezetői
képességeit tanúsítja. Egy darabig német mérnökök mellett dolgozott.
Első találkozásunkkor fő hátrányának a hangja tűnik, amely szerfelett
magas és idegesítően nyávogó. Kétségtelenül sokkal különbnek
ígérkezik mindazonáltal, mint a bárdolatlan Abdullah. Szerettük volna
megint megkapni Aristide-et, érdeklődésünkre azonban kiderült, hogy
− óriási büszkeségére − „kormányszolgálatot” teljesít. Azaz: utcai
öntözőkocsit vezet Deir-ez-Zórban!
Eljő a sorsterhes nap, és két eresztésben indulunk Ámúdába.
Hamudi és Mac Maryvel (akit megfosztottunk királyi címétől és
jelenleg Kék Mary néven emlegetünk, ugyanis meglehetősen rikító
kék festékréteg borítja) érkeznek oda előbb, és biztosítják, hogy
minden készen álljon fogadásunkra. Max meg én roppant előkelően
vonaton utazunk El Kámeslibe, és ott töltjük a napot, hogy
lebonyolítsuk a szükséges ügyeket a francia katonai hatóságokkal.
Négy óra tájban indulunk Ámúdáról.
Mihelyt megérkezünk El Kámeslibe, kiderül, hogy nem
minden alakult terv szerint. Nagy a zavar; kölcsönös szemrehányások,
panaszok repkednek a levegőben. Hamudi ábrázata elkeseredett, Macé
sztoikus.
Hamarosan értesülünk a tényekről.
A házat, amelyet bérbe vettünk, és amelyet már egy héttel
ezelőtt ki kellett volna üríteni, kitakarítani és kimeszelni − Hamudi és
Mac előző nap meszeletlenül és merőben kitakarítatlanul találta,
valamint még akkor is benne tanyázott hét örmény család!
Ami huszonnégy órába belefért, elvégezték, de a helyzet még
így sem valami rózsás.
Hamudi most már megtanulta, hogy a Katúnok kényelme
mindennél előbbre való, arra szánta hát minden energiáját, hogy egy
szobát megszabadítson örményektől és lábasjószágtól, és sebtében ki
is meszelje. Két tábori ágyat állítottak fel Max-nek és nekem. A ház
többi része még maga az őskáosz, és gyanítom, hogy Hamudi és Mac
sem töltötte keleti kényelemben az éjszakát.
De most majd minden rendbe jön, nyugtatgat bennünket
Hamudi, és ránk ragyogtatja ellenállhatatlan mosolyát.
Javában folyik a pereskedés és a vádaskodás az örmény
családok és egykori szószólójuk, a pap között, de ez szerencsére nem
ránk tartozik. Max mindenesetre nógatja őket: menjenek odébb egy
házzal, és intézzék el vitás ügyeiket egymás között.
Asszonyok, gyerekek, tyúkok, kutyák, macskák − ki-ki sír,
nyafog, visong, ordibál, átkozódik, fohászkodik, hahotázik, nyávog,
kotkodácsol és ugat − vonulnak el lassú menetben a színről, akárcsak
holmi fantasztikus operafinálé.
Mint kiderül, mindenki keresztbe tett mindenkinek! Tökéletes a
pénzügyi zűrzavar, dühödt szenvedélyek csapnak fel testvérek,
sógorok, sógornők, oldalági rokonok és dédszülők között, számunkra
merőben felfoghatatlanul.
Mind e káosz közepett szakácsunk (a Dimitri névre hallgató
szakács) a legteljesebb lelki nyugalommal készíti a vacsorát.
Letelepszünk és élvezettel nekilátunk, majd halálosan kimerülten
zuhanunk az ágyba.
Ahol azonban nem vár ránk pihenés! Sohasem éreztem
különösebb ellenszenvet az egerek iránt. Egy-két egér a hálószobában
− oda se neki. Egy időben még meg is szerettem egy visszatérő
látogatót, akit (noha a nemével nem voltam tisztában) Elsie-nek
kereszteltem el.
Első ámúdai éjszakánk élményei azonban örökre
feledhetetlenek.
Alig oltottuk el a lámpát, tucatjával − illetve még az sem
lehetetlen, hogy százával − bukkannak elő a falba-padlóba vájt
lyukaikból az egerek. Vidáman kergetőznek az ágyak között, harsány
cincogás közepette. Egerek az arcomban, egerek a hajamban − egerek!
Egerek! EGEREK!…
Felkattintottam zseblámpámat. Iszonyat! A falakat sűrűn
borítják ismeretlen, fakó, csúszó-mászó, csótányszerű teremtmények!
Ágyam lábánál a padlón egy egér ül, és a bajszát ápolja!
Csúszó-mászók, ameddig a szem ellát!
Max megnyugtató szavakat mormog.
Aludj csak, mondja. Mihelyt elaludtál, nem zavar semmi.
Remek tanács, csak éppen kivihetetlen! Először ugyanis el kell
hozzá aludni, de amikor az embert sportpályának tekintik atletikus
hajlamú egerek százai, ez aligha lehetséges. Legalábbis az én
számomra. Max láthatólag könnyedén megoldja!
Igyekszem úrrá lenni lázadozó testemen. Rövid időre
elszunnyadok, de az arcomon futkározó piciny lábak felébresztenek.
Felvillantom a zseblámpát. A csótányok sokasodtak, a mennyezetről
hatalmas, fekete pók ereszkedik alá!
Így telik-múlik az éjszaka, és máig is restellem, de hajnali két
órára kitör rajtam a hisztéria. Mihelyt felvirrad a reggel, közlöm,
bemegyek El Kámeslibe, megvárom a vonatot, és utazom vissza
Aleppóba! Aleppóból pedig nyílegyenesen haza, Angliába! Nem
bírom ezt az életet! Nem vagyok hajlandó eltűrni! Hazamegyek!
Max mesterileg birkózik meg a szituációval. Felkel, kinyitja az
ajtót, és Hamudit szólítja.
Öt perc elteltével már ki is hurcolták az ágyakat az udvarra.
Egy darabig fekszem, és bámulom a békés, csillagfényes eget. Hűvös,
balzsamos a lég. Elnyom az álom. Max bizonyára megkönnyebbülten
sóhajt, aztán elalszik ő is.

− Csak nem akarsz valóban visszamenni Aleppóba? − kérdi reggel

aggályosan Max.
Enyhén elpirulok, amikor eszembe jut hisztérikus kitörésem.
Nem, mondom, dehogyis megyek. Nem mennék a világért sem.
Viszont továbbra is az udvaron fogok aludni!
Hamudi csillapítóan magyarázza, hogy nemsokára minden
rendbe jön. A hálószobában a lyukakat betömik gipsszel. Még egyszer
kimeszelik a szobát. Mi több, jön egy bérelt macska! Nem is
akármilyen − szupermacska, szakképzett példány.
Ők vajon hogyan töltötték az éjszakát, kérdezem Mactől,
amikor megérkeztek Hamudival? Rajtuk is mindenféle futkározott
egész éjjel?
− Bizonyára − feleli Mac szokásos higgadt modorában. − De
én aludtam.
Csudálatos Mac!

Vacsorára megjön a macska. Amíg élek, el nem felejtem! Ahogy

Hamudi mondta, valóban szakképzett példány. Tudja, mire
szerződtették, és roppant szakszerű modorban fog munkához.
Amíg mi vacsorázunk, ő lesbe áll egy láda mögött. Ha
beszélgetünk, mocorgunk, lármázunk, türelmetlen pillantást vet ránk:
− Felkérem önöket, szíveskedjenek csendben maradni. Hogy
dolgozzon a macska, ha akadályozzák a munkáját?
Szigorú tekintetének nyomban engedelmeskedünk; suttogva
váltunk szót, és nagyon vigyázunk, hogy ne csapjunk zajt az edénnyel-
evőeszközzel.
Étkezés közben öt alkalommal bukkan fel egér és szalad át a
padlón, és öt alkalommal ugrik a macska. A következő mozzanat sem
késlekedik. Nincs itt holmi nyugati cicózás, itt nem játszanak az
áldozattal. A macska egyszerűen leharapja az egér fejét, elropogtatja,
aztán rátér a maradékra. Szörnyű látvány, de meg kell hagyni −
szakszerű munka.
Öt napig marad nálunk a macska. Öt nap elteltével egérnek
írmagja sem marad. A macska, mint aki jól végezte dolgát, távozik, az
egerek soha vissza nem térnek. Életemben nem találkoztam még
ennyire szakszerű macskával. Ügyet se vetett ránk, soha tejet nem
kért, ennivalóért nem koldult. Hűvös volt, tudományos és
személytelen. Minőségi macska, nagydoktori fokozattal.

Végre berendezkedtünk. A falat kimeszelték, az ablakdeszkákat meg

az ajtót kimázolták, egy ács és négy fia megtelepedett az udvarunkon,
és rendelésünk szerint elkészíti bútorainkat.
− Asztalokat! − mondja Max. − Mindenekfelett asztalokat!
Asztalból sosincs elég.
Én szerényen egy fiókosszekrényt igénylek, és Max
nagylelkűen engedélyez egy ruhásszekrényt, fogasokkal.
Az ácsok ezután megint visszatérnek az asztalokhoz − asztalok,
amelyeken szét lehet teregetni edényeinket, rajzasztal Macnek,
ebédlőasztal, nekem egy írógépasztalka…
Max lerajzol egy törülközőtartót, és az ácsok nekifognak. Az
öregember büszkén hozza be a szobámba a kész terméket. Nem
egészen olyan, mint a rajzon, és mihelyt az öreg leteszi, már látom is,
hogy miért. Irdatlan lábai vannak, óriási, kunkorodó tekercsek inkább.
Annyira kiállnak, hogy akárhová teszi az ember, okvetlenül
keresztülesik rajtuk.
Kérdezd meg tőle, kérem Maxet, miért ilyen lábakat csinált,
miért nem ragaszkodott a rajzhoz?
Az öreg méltóságteljesen pillant ránk.
− Azért csináltam ilyenre − mondja –, hogy szép legyen. Azt
akartam, hogy maga legyen a szépség.
A művészi önkifejezés e megnyilvánulására nincs méltó válasz.
Fejet hajtok, és belenyugszom, hogy az évad végeztéig minduntalan
belebotlom az iszonyatos lábakba.
Az udvar túlsó sarkában kőművesek gyártanak nekem
vályogból illemhelyet.
Vacsoránál megkérdezem Mactől, mi az első építészi munkája.
− Az első gyakorlati munkám − válaszolja − a maga
illemhelye!
Komoran sóhajt. Szívem mélyéből együtt érzek vele. Aligha
lesz ez diadalmas fejezete megírandó memoárjainak. Szomorú, ha egy
ifjú építész bimbózó álmai a főnök feleségének vályog illemhelyében
szökkennek szárba!
Ma Le Boiteux kapitány és két francia apáca lesz az
uzsonnavendégünk. A faluban fogadjuk őket, és hazahozzuk a házba.
A bejárat mellé támasztva hirdeti a mester dicsőségét ácsunk legújabb
műremeke − a vécéülőkém!

Működik már a házirend. Azt a szobát, ahol első éjszakánkat töltöttük,

és ahol még mostanában is korzóznak éjjel a csótányok, rendeztük be
rajzteremnek. Itt Mac zavartalanul dolgozhat, távol minden emberi
kapcsolattól. A csótányok egyáltalán nem izgatják.
A rajzterem mellett van az ebédlő. Azon túl a leletraktár, abban
tároljuk leleteinket, ott javítjuk az agyagedényeket, ott válogatjuk,
osztályozzuk, cédulázzuk a tárgyakat. (Rengeteg asztal áll benne!)
Van azután egy dolgozószobával kombinált nappali, ott nyugszik
írógépem, és ott állítottuk fel az összehajtható székeket. A pap hajdani
házából három hálószoba lett − egérmentesek, hála a macskának,
csótánymentesek, hála a bőséges meszelésnek, ám sajnálatos módon
nem bolhamentesek!
Sokat szenvedünk a bolháktól. A bolha roppant életerős
teremtmény, és csodával határos, mennyire ellenálló a szervezete.
Rovarirtó, bolhapor meg se kottyan neki, sőt egyenesen gyarapszik
tőle. Ha ágyunkat karbolsavval kenjük be, az csak még nagyobb
atlétikai teljesítményre sarkallja a virgonc állatkákat. Nem is annyira a
bolhacsípés gyötör, magyarázom Macnek, hanem az a fáradhatatlan
energia, azok a szűnni nem akaró szökdelőversenyek körbe-körbe a
derekamon. Képtelenség elaludni, ha a bolhák vígan űzik éjszakai
sportjukat a derekunk körül.
Max még nálam is jobban kínlódik a bolháktól. Egyik nap
százhét példányt fogtam el és csaptam agyon a pizsamája korcán!
Kiveszik belőle az erőt a bolhák, mondja. Én úgy látszik csak a
felesleget kapom − mármint azokat, amelyek már nem találtak
maguknak Maxen helyet. Az enyémek másodosztályú, alacsonyabb
rendű bolhák, be sem nevezhetnek a magasugró versenybe!
Macnek a jelek szerint nincs bolhája. Ami roppant
igazságtalansága a sorsnak. Úgy látszik, bolháék nem tartják Macet
megfelelő sportpályának.

Immár szabályos medrében csordogál az élet. Max pitymallatkor

kiballag a halomra. Legtöbbször vele tartok, bár néha otthon maradok,
és egyébbel foglalkozom − például javítom az edényeket és egyéb
tárgyakat, cédulákat gyártok, és néha nagy ritkán a magam
mesterségét űzöm az írógépen. Mac is otthon marad heti két nap, és a
rajzteremben buzgólkodik.
Ha kimegyek a halomra, igen hosszú a nap, de csak akkor tűnik
annak, ha nem jó az idő. Amíg a nap magasan nem jár az égen, hideg
van, de később igazán kellemes. Virágok virítanak mindenütt,
többnyire az apró, piros anemóna, ahogy én − pontatlanul −
elneveztem (azt hiszem, ranunculus a valódi neve).
A munkacsapat magvát Max Dzserabluszból, Hamudi
szülővárosából hozta. Hamudi két fia befejezte Urban az évadot, és
beállt hozzánk. Az idősebbik, Jahja, magas fiatalember, arcán széles
vigyor. Olyan, mint egy barátságos kutya. Alavi, a fiatalabbik, jóképű
fiú, és valószínűleg ő az okosabb kettejük közül. De nagyon hirtelen
természetű, és néha ki is tör a csetepaté. Abd esz Szalaam, az
unokatestvérük, szintén előmunkás. Hamudi, miután beindította az
üzemet, hazatér majd.
Mihelyt a Dzserabluszból jött idegenek munkához láttak,
mindjárt tódul a helybeli munkaerő. Egyesével, kettesével jönnek az
emberek a szomszédos falvakból. Vannak köztük kurdok, jönnek a
török határon túlról, akad néhány örmény, meg egypár jezidi
(úgynevezett ördögimádó) − szelíd, mélabús képű férfiak, a többiek
basáskodásának céltáblái.
A munka módszer igen egyszerű. A férfiakat csapatokba
szervezik. Akinek van már némi ásatási gyakorlata, meg aki
értelmesnek látszik, és feltételezhető, hogy gyorsan tanul, abból
csákányozó lesz. Felnőtt férfi, kamasz és gyerek azonos bért kap.
Azonkívül ott a keleti szívnek oly kedves baksis. Vagyis a minden
egyes talált tárgy után készpénzben fizetendő szerény összeg.
A csapatban a csákányozónak a legnagyobb az esélye, hogy
tárgyakat talál. Amikor kirajzolják neki a négyzetet, ahol dolgozni
fog, csákánnyal lát neki. A nyomában jön a lapátoló. Kosarakba
lapátolja a földet, ezeket pedig három-négy kosaras fiú hordja a
kijelölt lerakodóhelyre. Amikor kiöntik a földet, átvizsgálják, hátha
akad benne még tárgy, ami elkerülte a csákányos meg a lapátoló
figyelmét, és mivel ezeknek a kisfiúknak igen éles a szeme, nagyon
gyakran lelnek apró talizmánra, gyöngyszemre, amiért szép
jutalomban részesülnek. Leleteiket rongyos köntösük sarkába kötik, és
a nap végén mutatják be. Olykor-olykor Maxhez visznek egy-egy
tárgyat, aminek a sorsa attól függ, hogy Max azt mondja-e: „Tartsd
meg”, vagy azt, hogy Silu − azaz „Dobd el”. Ezek persze a legapróbb
tárgyak − talizmánok, edénytöredékek, gyöngyszemek és hasonlók.
Ha egy helyen edények csoportja kerül elő, vagy temetésre valló
csontok, esetleg vályogfalak, akkor az előmunkás Maxet hívja, és
nagy gonddal folytatják a munkát. Max vagy Mac óvatosan
körülkapargatja késsel az edénycsoportot − vagy a tőrt, vagy amire
éppen rábukkantak –, letisztítja róla a földet, lefújja a port. Azután,
mielőtt elvinnék, lefényképezik és lerajzolják a leletet.
Szakembert kívánó feladat a felszínre bukkanó
épületmaradványok kibontása. Rendszerint maga az előmunkás kezeli
a csákányt, és óvatosan kitapogatja a vályogtéglákat, de egy
tapasztalatlan, ám értelmes csákányos is hamarosan elsajátítja a
módszert, és nemsokára hallani, amint ásás közben büszkén kijelenti:
− Hadha libu (Ez vályogtégla).
Általában örmény munkásaink a legintelligensebbek.
Hátrányuk a kötekedő természetük − mindig sikerül kihozniuk a
sodrukból a kurdokat meg az arabokat. Jóformán szüntelenül folyik a
civakodás. Valamennyi munkásunk forrófejű, és mindegyik hord
magával valamit, amivel nyomatékosíthatja véleményét − jókora kést,
bunkósbotot, meg valami buzogány- vagy husángféleséget. Sebek
tátonganak némelyik fején, minduntalan összegabalyodott, dühös
alakokat kell szétválasztani, miközben Max harsány hangon recitálja
az ásatás házirendjét. Aki verekszik, büntetést fizet! Intézzétek el a
vitás ügyeiteket munkaidő után. Munka közben nincs verekedés.
Munka közben én vagyok az apátok, és amit az apátok mond, az
törvény! És ne gyertek hozzám egymásra panaszkodni, mert ha
meghallgatnálak, mást se tehetnék egész nap! Verekedéshez két ember
kell, és aki verekszik, egyformán büntetést fizet, akármelyik kezdte.
Az emberek bólogatnak. − Igaz. Ő az apánk. Nem szabad
verekedni, mert még összetörünk valamit, ami jó pénzt ér.
Hanem azért csak ki-kitör a harc. A notórius verekedőket
szélnek eresztik.
Ez nem jelent tényleges elbocsátást. Egyik-másik embernek
olykor kiadják az útját − egy-két napra. De még akit véglegesen
elbocsátanak, az is megjelenik rendszerint a következő bérfizetési
napon, és kéri, vegyék vissza a legközelebbi műszakba.
Némi kísérletezés után abban állapodtunk meg, hogy
tíznaponként lesz bérfizetés. Néhány munkásunk meglehetősen távoli
falvakból jön, és magával hozza az elemózsiát, rendszerint egy zsák
lisztet meg néhány szem hagymát. A készlet tíz nap múlva elfogy, és
az ember ilyenkor hazakéredzkedik utánpótlásért. Egyik nagy hátrány,
mint rájöttünk, hogy az emberek nem végzik rendszeresen a munkát.
Mihelyt megkapják a bérüket, lelépnek. − Most van pénzem. Miért
dolgoznék? Hazamegyek. − Úgy két hét alatt elveri a pénzét,
visszajön, és kéri, hogy vegyük fel újra. A mi szempontunkból ez igen
bosszantó, hiszen az összeszokott csapat sokkal hatékonyabban
dolgozik, mint egy újonnan toborzott brigád.
A franciáknak megvan a módszerük, hogy elbánjanak ezzel a
szokással, ami nagy nehézségeket okozott nekik, mikor a vasútvonalat
építették. Munkásaiknak mindig csak a fele bérét adták ki. Így aztán
folyamatosan dolgoztak. A hadnagy azt tanácsolta Maxnek,
alkalmazza ő is ezt a módszert, de miután meghánytuk-vetettük a
dolgot, nem éltünk vele, mert Max tisztességtelennek tartja. Az
emberek megdolgoztak a pénzükért, és joguk van a teljes bérre. Így
hát elviseljük a szüntelen jövés-menést. A bérfizetési naplóval is jóval
több így a dolgunk, a szüntelen változtatás és kiigazítás miatt.
Fél hétkor kiérünk a halomra, fél kilenckor reggelizőszünet.
Kemény tojást eszünk és arab lepényt. Michel pedig, a sofőr,
zománcbögrékbe forró teát tölt, amit a halom tetején ülve iszunk meg.
Kellemesen süt a nap, a reggeli árnyékok hihetetlenül bűbájossá
varázsolják a tájat; északon kéklenek a török dombok, körös-körül
minden csupa pici piros és sárga virág. Csodálatosan balzsamos a
levegő. Ilyenkor érzi az ember, hogy élni jó. Az előmunkások
elégedetten vigyorognak, a kis tehénpásztorgyerekek a közelünkbe
oldalognak, és szégyellős pillantásokat vetnek ránk. Hihetetlen
rongyokba vannak burkolva, foguk hófehéren ragyog, amikor
mosolyognak. Milyen boldogok ezek a gyerekek, gondolom, mennyire
kellemes ez az élet; akárcsak a régi-régi mesékben, vándorolnak
hegyen-völgyön, terelik a teheneket, néha leheverednek, énekelgetnek.
A napnak ebben a szakában az úgynevezett szerencsés európai
gyerekek indulnak a zsúfolt tanterembe, hátat fordítanak a friss
levegőnek, padban kuporognak, keservesen betűzik az ábécét,
hallgatják a tanítót, görcsösen róják a betűket. Eltűnődöm: vajon úgy
száz esztendő múlva nem mondjuk-e majd megbotránkozva: −
Akkoriban csakugyan kényszerítették szegény gyerekeket, hogy
iskolába járjanak, hogy mindennap órák hosszat ücsörögjenek
levegőtlen házakban? Még elgondolni is szörnyű. Hogy
kisgyerekek…!
Kitépem magam a jövő ábrándjaiból, rámosolygok a kislányra,
akinek tetoválás díszeleg a homlokán, és egy kemény tojást kínálok
neki.
Riadtan rázza meg a fejét, és elszelel. Úgy látszik, baklövést
követtem el.
Az előmunkások sípjukba fújnak. Vissza a munkához. Lassan
megkerülöm a halmot, itt-ott megállok, nézem a munkát. Mindig azt
remélem, hogy éppen jelen leszek, amikor valami érdekes lelet kerül
felszínre. Húsz percen át támaszkodom reménykedve botszékemre,
figyelem Mohamed Hasszánt meg a csapatát, majd átballagok Isza
Daudhoz, és csak később tudom meg, hogy épp miután onnan is
továbbmentem, akadtak rá a nap nagy leletére − egy gyönyörű, karcolt
díszű edényre!
Van persze más munkám is. Szemmel tarom a kosaras
gyerekeket, mert a lustábbja, miután kiürítette kosarát a lerakóhelyen,
nem tér vissza azonnal. Telnek a napon, kotorásznak a kosarukból
kiöntött földben, és gyakran negyedórát is ellötyögnek így. Ami még
helytelenebb: némelyikük kényelmesen leheveredik a földhányásra, és
alszik egy jót.
A hét vége felé, mesterkémi szerepkörömben, jelentem
tapasztalataimat.
− Az az igen kicsi kosaras fiú, amelyik sárga rongyot hord a
fején, egy pillanatra meg nem áll. Szalah Hasszánt elbocsátanám;
aludni jár a földhányásra. Abdul Aziz is szeret lógni, meg amaz is, a
rongyos kék kabátban.
Szalah Hasszán tekintetében Max egyetért velem, viszont azt
mondja, Abdul Aziznak annyira éles a szeme, hogy soha semmi el
nem kerüli a figyelmét.
 A délelőtt folyamán, valahányszor Max megjelenik a színen,
lázas tevékenység látszatát keltik. – Jallah! − kiáltják mindnyájan,
ordítoznak, dalolnak, táncolnak. A kosaras fiúk lihegve szaladgálnak a
lerakóhely és a munkagödör között, a levegőbe hajigálják üres
kosarukat, kiáltoznak, kacagnak. Aztán megint elhal a lárma, és
lassabban megy minden, mint valaha.
Az előmunkások Jallah kiáltásokkal buzdítják csapatukat, meg
bizonyos szabvány gúnyolódással, amely idővel a sok ismétlés révén
elvesztette élét.
− Vénasszonyok vagytok? A mozgásotokból azt hinné az
ember! Nem vagytok ti férfiak! Micsoda lassúság! Mint a vén
tehenek! Stb., stb.
Odébb ballagok, megkerülöm a halom túlsó oldalát. Északnak
pillantva, a dombok kék vonala felé, letelepszem a virágok között, és
kellemes félálomba merülök.
A távolból asszonyok közelednek. Vidám színeik után ítélve
kurd nők lehetnek. Buzgón ássák ki a gyökereket, leveleket gyűjtenek.
Egyenesen felém tartanak. A következő percben már körém
telepedtek.
A kurd nők vidámak és csinosak. Szeretik a tarka színeket.
Ragyogó narancsszín turbánt viselnek, ruhájuk zöld, lila, sárga.
Termetük sudár, fejüket büszkén felvetik, bőrük bronzbarna.
Szabályosak a vonásaik, orcájuk piros, a szeme a legtöbbjének kék.
A kurd férfiak szinte valamennyien feltűnően hasonlítanak
Kitchener tábornoknak ahhoz a színes képéhez, amely gyerekszobám
falán függött. Téglavörös arc, dús, barna bajusz, kék szem, merész és
harcias megjelenés!
A világnak ebben a zugában nagyjából azonos a kurd és az
arab falvak száma. Ugyanolyan életmódot folytatnak, ugyanannak a
vallásnak a hívei, de a kurd asszonyokat senki sem tévesztené össze az
arab nőkkel. Az arab asszonyok szemérmesek és tartózkodók; ha
megszólítod őket, elfordítják az arcukat, és nem néznek rád, legfeljebb
messziről. Ha mosolyognak, akkor is csak félszegen, és elfordított
tekintettel. Többnyire feketét viselnek, vagy más sötét színt. És nincs
olyan arab nő, aki megszólítana egy férfit! A kurd asszonynak semmi
kétsége afelől, hogy ér ő is annyit, mint bármelyik férfiember, ha
ugyan nem többet! Kijönnek az ajtajuk elé, és eltréfálkoznak,
szívélyesen eldiskurálnak a férfiakkal. Nem is titkolják, hogy papucs
alatt tartják a férjüket. Dzserabluszi munkásaink, akik nem ismerősek
a kurd szokásokkal, mélységesen meg vannak botránkozva.
− Sose hittem volna − kiált fel egyikük –, hogy tisztességes
asszony így is szólhat az urához! Azt se tudtam, hova kapjam a
fejemet.
Az én délelőtti kurd asszonylátogatóim leplezetlen
kíváncsisággal méregetnek, és sikamlós megjegyzéseket váltanak.
Roppant barátságosan bólogatnak, kacagnak, kérdezősködnek, aztán
felsóhajtanak, a fejüket ingatják, és ujjukkal megütögetik az ajkukat.
Napnál is világosabb, mit akarnak kifejezni: − Milyen kár,
hogy nem értjük meg egymást! − Megfogják a szoknyám szélét,
érdeklődve tanulmányozzák, aztán megtapogatják a ruhám ujját.
Felmutogatnak a halomra. Én vagyok a Kvadzsa asszonya? Bólintok.
További kérdések pergőtüzet zúdítják rám, aztán nevetve tapasztalják,
hogy nem kaphatnak választ. Kétségtelenül a gyerekeim meg a
vetéléseim száma felől érdeklődnek!
Majd megpróbálják elmagyarázni, mire valók a gyűjtögetett
füvek, növények. De hiába − ez se megy!
Újabb hahota tör ki. Felkelnek, mosolyogva bólintanak,
csevegve, nevetve elszállingóznak. Olyanok, mint egy nagy, tarka
mezei virágbokréta…
Vályogviskóban laknak, és talán néhány főzőedény minden
vagyonuk, mégis ki-kitör belőlük a vidámság, a kacagás. Rabelais-i
ízléssel élvezik az életet. Szépek, sűrű vérűek, derűsek.
Megjelenik kis arab barátnőm, a pásztorlányka. Teheneit tereli,
szégyellősen rám mosolyog, aztán gyorsan elfordítja az arcát.
Távolról az előmunkás sípszavát hallom. Fél egytől fél kettőig
ebédszünet.
Visszaballagok Maxhez és Machez, akik már várnak rám.
Michel kiteregeti az ebédet, amit Dimitri pakolt. Hideg ürühús-
szeletek, megint csak kemény tojás, arab lepény és sajt. Max és Mac
kedvence a helybéli erősen fűszerezett, halványszürke és enyhén
szőrös kecskesajt. Én az előkelőbb ál-gruyère-t fogyasztom, amit
ezüstpapírba csomagolva, kerek kartondobozban árulnak. Max csupán
egy megvető pillantásra méltatja. Desszertnek narancsot hoztunk, és
zománcbögréből isszuk a forró teát.
Ebéd után elmegyünk megnézni leendő házunk helyét.
Vagy százméternyire van a falun meg a sejk házán túl,
délkeletre a halomtól. Már ki van jelölve az alaprajz, és némileg
kétkedőn kérdem Mactől, nem nagyon kicsik-e a szobák. A kérdés
láthatólag mulattatja. Megmagyarázza, hogy csak azért látszik így,
mert a házhelyet óriási nyitott tér veszi körül. A háznak középen
kupolája lesz, az alatt helyezkedik el a nagy nappali és a
dolgozószoba, amelyből jobbra-balra két-két szoba nyílik. A konyha
külön épületbe kerül. A főépülethez hozzátoldhatunk még szobákat,
ha az ásatás elhúzódik, és szűknek bizonyul a ház.
Kissé távolabb kútnak alkalmas helyet keresünk, hogy ne
legyünk rászorulva a sejk kútjára. Max kiszemeli a helyet, majd
visszatér a munkához.
Én még maradok egy darabig, és nézem, hogyan dolgoztat
Mac: csupa kézmozdulat, fejrázás, füttyentés − egyetlen kimondott
szó nélkül.
Négy óra tájban Max sorra járja a csapatokat, és kiosztja a
baksist. Amikor egy-egy emberhez odaér, az abbahagyja a munkát, és
felsorakozik az előzők mellé. Ki-ki bemutatja aznapi szerény leleteit.
A kosaras fiúk közül a legambiciózusabb odáig ment, hogy nyállal
szép tisztára pucolta szerzeményeit!
Max felcsapja irdatlan könyvét, és kezdődik a művelet.
− Qaszmagi? (Csákányos.)
− Hasszán Mohamed.
Mije van Hasszán Mohamednek? Egy törött fazék fele, számos
edénytöredék, egy csontkés, némi réztörmelék.
Max beletúr a gyűjteménybe, és könyörtelenül eldobja az
értéktelen darabokat − rendszerint mindazt, ami a csákányos szívében
a legvérmesebb reményeket gerjesztette –, a csontszerszámokat az
egyik kis dobozba rakja, amit Michel hordoz, a gyöngyöket egy
másikba. Az edénytöredék nagy kosárba kerül, amit egy kisfiú cipel.
Max meghatározza a jutalomdíjat: két és fél penny, sőt, esetleg
négy penny, és beírja a könyvbe. Hasszán Mohamed elismétli az
összeget, és elraktározza tágas memóriájában.
Hét végén rémséges matematikai műveletek várnak ránk.
Össze kell adni a napi összegeket, hozzácsapni a munkabért, és csak
akkor lehet fizetni. A fizetésre váró munkás rendszerint pontosan
tudja, mennyi jár neki. Néha megjegyzi: − Ez kevés; még két pennyt
kapok. − De legalább annyiszor ilyesmi is elhangzik: − Túl sokat
adott; négy pennyvel kevesebb jár. − És ritkán tévednek. Időnként a
nevek azonosságából ered a hiba. Általában három-négy Daud
Mohamedünk van, akiket további név hozzáragasztásával lehet
megkülönböztetni − úgymint Daud Mohamed Ibrahim vagy Daud
Mohamed Szulimán.
Max a következő munkáshoz lép.
− Neve?
− Ahmad Mohamed.
Ahmad Mohamed nem sokkal dicsekedhet. Igazság szerint
semmi olyannal, ami bennünket érdekelne, de Max nem akarja
elkedvetleníteni, hát kiválaszt néhány edénytöredéket, a kosárba
dobja, és közli, hogy a „lelet” ellenértéke két garas.
Ezután a kosaras gyerekek következnek. Ibrahim Daud
izgalmasnak látszó tárggyal áll elő, ami azonban sajnos csak töredéke
egy karcolt mintájú arab pipaszárnak. Most a kis Abdul Dzsehar kerül
sorra. Bizonytalanul mutat fel néhány parányi gyöngyszemet meg egy
tárgyat − amit Max helyeslő felkiáltással kap ki a kezéből. Érintetlen
pecsétlőhenger − méghozzá jó korszakból! Igazán becses lelet. A kis
Abdul dicséretben részesül, a neve mellé pedig öt frankot írnak.
Embereink között izgatott zúgás támad.
Valamennyi munkásunk született szerencsejátékos, és ebben a
játékban számukra a bizonytalanság a legvonzóbb tényező.
Fantasztikus, hogy némelyik csapatot mennyire kitartóan kíséri a
szerencse. Amikor új terepet kezdünk feltörni, Max néha ilyeneket
mond: − Ibrahimot meg a csapatát a külső falra állítom; legutóbb
túlságosan sok mindent találtak. Szegény öreg George-nak meg nem
volt szerencséje. Neki jó helyet adok.
Ám lássanak csudát! Ibrahim munkaterületén, ahol a hajdani
város legszegényebb negyede állt, szinte azonnal napvilágra kerül egy
agyagedény, amely egy rakás arany fülkarikát rejt − talán egy hajdani
leányzó hozományát –, és Ibrahim baksisa menten az égbe szökik.
Szegény öreg George pedig, aki egy ígéretes temetőben ás, ahol − azt
hinné az ember − lépten-nyomon értékes leletek kerülhetnek a
felszínre, csak koldussírokra bukkan.
Azok, akik már megkapták a baksist, ráérősen visszaballagnak
a munkahelyre. Max folytatja az eljárást, amíg az utolsó ember is
sorra nem került.
Fél óra múlva lenyugszik a nap. Felhangzik a sípszó.
− Takarodó! Takarodó! − harsan az általános örömujjongás. A
kosarakat a levegőbe hajigálják, kiabálva, nevetve futnak le a
domboldalon.
Ismét elmúlt egy munkanap. Hazafelé indulnak azok a
munkások, akik két-három mérföldnyire fekvő falvakból járnak az
ásatásra. Kosarakba, dobozokba rendezett leleteinket levisszük a
dombról, és óvatosan elhelyezzük Maryben. Az a néhány ember, aki a
mi útvonalunkon lakik, felkapaszkodik Mary tetejére. Indulunk
hazafelé. Megint vége egy napnak.
A véletlen különös játéka, hogy pontosan ugyanazon a helyen,
ahol kútfúráshoz kezdtünk, az ókorban is kút volt. Ennek a ténynek
akkora a hordereje, hogy néhány nap múlva öt komoly, szakállas úr
vár Maxre, amikor lejön a halomról.
Sok-sok mérföldnyire fekvő falvaikból jöttek, magyarázzák.
Vízre lenne szükségük. A Kvadzsa ismeri a helyeket, ahol kutak
rejtőznek − a rómaiak régi kútjai. Kimondhatatlanul hálásak lesznek,
ha megmutatja nekik ezeket a helyeket.
Max elmagyarázza, hogy merőben véletlenül kezdtünk éppen
ott fúrni, ahol valamikor régen is kút volt.
A komoly urak udvariasan mosolyognak, de látszik, hogy egy
szavát sem hiszik.
− Te nagyon bölcs vagy, Kvadzsa, ezt tudja mindenki. A régi
korok minden titka nyitott könyv előtted. Tudod, hol voltak valaha
városok, hol voltak kutak. Ezért hát mutasd meg, hol fúrjunk kutat, és
mi szép ajándékot adunk neked.
 Max akárhogy tiltakozik, nem hisznek neki. Varázslónak
tartják, aki meg akarja őrizni a titkait. Tudja, súgják egymásnak, de
nem árulja el.
− Szívemből kívánom, bárcsak ne bukkantunk volna arra az
átkozott római kútra − mondja komoran Max. − Mást se okoz, csak
gondot.
Újabb bonyodalom támad, amikor az emberek bérfizetésére
kerül sor. Az ország hivatalos pénzneme a francia frank. Csakhogy a
világnak ebben a csücskében olyan sokáig volt használatos a török
medzsidi, hogy a konzervatív lakosok semmi mást nem fogadnak el. A
bazárok is medzsidiben számolnak, noha a bankok nem. Munkásaink
konokul ragaszkodnak hozzá, hogy medzsidiben kapják a bérüket.
Következésképpen, minekutána a bankból a hivatalos
pénznemet kapjuk, Michelt el kell szalajtani a bazárba, hogy a frankot
váltsa be az illegális pénznemre, azaz a helybeli effectifre.
A medzsidi nagy, súlyos érme. Michel roskadozik a súlya alatt,
ahogy marékszám, zsákszám behordja. Az asztalra önti. A pénz
borzasztóan mocskos és fokhagymaszagú.
Lidérces estéket élünk a bérfizetés előtt, míg a bűzben
fuldokolva számláljuk a medzsidit.
Michel több tekintetben is felbecsülhetetlen. Becsületes, pontos
és roppant aggályos. Írni-olvasni nem tud, de fejben elvégzi a
legbonyolultabb számításokat, a piacról olykor harmincféle holmival
tér meg, mindegyiknek az árát pontosan megmondja, és hiánytalanul
leszámlálja az asztalra a visszajáró pénzt. Soha egy garas árát nem
téved.
Szemben áll ezzel, hogy roppant fölényes, hogy minduntalan
beleköt valamelyik mohamedánba, igen konok, és sajnálatos módon
kétbalkezesen bánik mindenféle gépezettel. − Forca! − vicsorít, a
szeme villog, és nyomban ezután baljós roppanás hallatszik.
Még ennél is katasztrofálisabb a takarékossága. Személyes
sértésnek veszi, ha nem vagyunk elragadtatva a rothadó banántól meg
a töpörödött narancstól.
− Ennél különb nem volt?
− De igen, csakhogy az sokkal drágább. Én takarékoskodom.
Economia!
A takarékosság szent jelszavának jegyében persze igencsak sok
élelmiszer kerül a szemétbe.
Michel harmadik jelszava: − Szavi proba (próbáljuk ki)!
Különféle hangon tudja előadni: reménykedőn, behízelgőn,
izgatottan, bizalmasan, olykor lemondóan.
Az eredmény rendszerint lesújtó.

Mosóasszonyunk hosszasan késlekedik kartonruháim

hazaszállításával, hát rászánom magam, hogy felöltsem a
Világbirodalom Építője Asszonyának santungkösztümjét, amit eddig
nem volt merszem viselni.
Max rám pillant.
− Hát te meg mit húztál magadra?
Védekező modorban közlöm, hogy a santung kellemes, hűvös
viselet.
− Ezt nem hordhatod − jelenti ki Max. − Menj be és vesd le.
− Miért ne hordhatnám? Ha egyszer megvettem.
− Szörnyen nézel ki benne. Mint a legundokabb fajta gyarmati
kormányzóné − egyenesen Indiából!
Szomorúan beismerem, hogy nekem is támadt ilyesfajta
gyanúm.
− Vedd fel inkább azt a zöldessárgát, a Tell Halaf folyamatos
drazsémintával − biztat Max.
− Szeretném, ha a ruhatárammal kapcsolatban nem használnál
régészeti szakkifejezéseket − mondom nyűgösen. − A ruha citruszöld!
És a „folyamatos drazsé” utálatos kifejezés − mintha egy kisgyerek
félig elszopogatna egy szem savanyút, aztán otthagyná a szatócsbolt
pultján. Hogy honnan szeditek az edénymintákra ezeket az undorító
meghatározásokat, el sem tudom képzelni!
− Micsoda fantáziád van! − ingatja a fejét Max. − Egyébként
vedd tudomásul, hogy a folyamatos drazsé az egyik legszebb Tell
Halaf-minta.
Le is rajzolja mindjárt, én pedig bólogatok, és elismerem, hogy
a minta valóban szép. Csak a meghatározása undorító.
Max szomorúan néz rám, és némán megcsóválja a fejét.

Hanzir falun áthaladva a következő beszélgetést halljuk:

− Kik ezek?
− Idegenek. Ásnak.
Egy öregúr komoly tekintettel végigmér.
− Milyen szépek! − sóhajtja. − Tele vannak pénzzel!
Egy öregasszony rohan Maxhez.
− Kvadzsa! Könyörgök, járj közbe a fiamért! Elhurcolták
Damaszkuszba − a börtönbe. Jó ember, nem csinált semmit − az
égvilágon semmit, esküszöm!
− Akkor miért vitték börtönbe,
− Semmiért. Igazságtalanságból. Szabadítsd ki a kedvemért!
− De hát mit csinált a fiad, anyóka?
− Semmit. Esküszöm, hogy igazat beszélek! Isten a tanúm,
hogy semmit nem csinált, csak megölt egy embert!

Újabb aggodalom támad. Dzserabluszi munkásaink közül hárman

megbetegedtek. Sátorban feküsznek Csagar Bázárban, és a többiek
nem hajlandók a közelükbe menni. Se ételt, se italt nem visznek nekik.
Különös, hogy irtóznak a betegektől. No de minden
különösnek tetszik egy olyan közösségben, ahol az emberi életnek
nincs értéke.
− Ha nem kapnak enni, éhen halnak − mondja Max.
A betegek munkatársai a vállukat vonogatják.
− Inshallah, ha Isten úgy akarja.
Az előmunkások, ha vonakodva is, bebizonyítják, hogy
jártasak a civilizáció szokásaiban, és mogorván hajlandók némi
szolgálatra. Max óvatosan szóba hozza a kórház kérdését. El tudja
intézni a francia hatóságoknál, hogy azt a két embert, aki komolyan
beteg, vegyék fel a kórházba.
Jahja és Alavi kétkedve ingatja a fejét. Kórházba menni
szégyen, mivel a kórházban gyalázatos dolgok történnek. Inkább a
halál, mint a gyalázat.
Téves diagnózis? Hanyagság? − töröm a fejem. − Miféle
gyalázatos dolgok történnek? − érdeklődöm.
Max igyekszik a probléma mélyére hatolni. Majd hosszas
kérdezz-felelek után, amiből én egy szót sem értek, felém fordul, és
elmagyarázza.
− Egy férfit bevitettek a kórházba, és beöntést kapott.
− Igen − mondom, és várom a folytatást.
− Ennyi − mondja Max.
− De hát meghalt az az ember?
− Nem, de szívesebben meghalt volna.
− Micsoda? − kiáltok fel hitetlenkedve.
− Bizony − bólint Max. − Az a férfi mély és keserű sérelemmel
a szívében tért vissza a falujába. Ilyen gyalázatot kellett elviselnie!
Inkább a halál!
A mi nyugati gondolkodásunk igen nagy jelentőséget tulajdonít
az életnek, és nehéz merőben más értékrendhez igazodnunk. Pedig a
keleti mentalitás egyszerűen látja a dolgokat. A halál éppoly
elkerülhetetlen, mint a születés, és hogy korán jön-e, vagy későn, az
Allah akaratától függ. És ez a meggyőződés, ez a belenyugvás
sommásan elintézi azt, ami a mi világunk átka − a szorongást.
Lehetséges, hogy ismerik a szükséget − de a szorongást nem. A
semmittevés pedig az ember áldott és természetes állapota − a munka
természetellenes szükségszerűség.
Eszembe jut egy öreg koldus, akivel Perzsiában találkoztunk.
Galambősz szakálla volt, és méltóságteljes, nemes vonású arca. A
kezét alamizsnáért nyújtotta, de a szavaiból büszkeség sugárzott.
− Adj egy csekélységet bőségedből, ó, herceg. Aggaszt, hogy
netán elkerülöm a halált.
Két betegünk állapota válságosra fordul. Max bemegy El Kámeslibe,
és elmondja problémáit a francia parancsnoknak. A tisztek mindig
kedvesek, segítőkészek. Maxet bemutatják a francia katonaorvosnak,
aki már indul is ki vele a halomra, és megvizsgálja a betegeket.
Aggályaink igazolódnak − a két férfi valóban nagybeteg. Az
egyikük, mondja a doktor, már akkor is rossz állapotban lehetett,
amikor elszegődött hozzánk, és nemigen van remény a felépülésére.
Azt ajánlja, vitessük be mindkettejüket a kórházba. A betegeket
sikerül meggyőzni, és már viszi is őket az autó.
A kedves francia orvostól erős hashajtót is kapunk, ami,
mondja, egy lovat is meghajtana!
Erre bizony nagy szükség van, mert embereink minduntalan
megjelennek Maxnél, és roppant képszerűen leírják szorulásos
tüneteiket, amik ellen a közönséges hashajtó mit sem ér.

Egyik betegünk meghalt a kórházban. A másiknak már javul az

állapota. A halálesetről csak két nap elteltével értesülünk, és
megtudjuk, hogy az embert már el is temették.
Alavi felettébb komoly ábrázattal állít be hozzánk.
A jó hírünkről van szó, mondja.
Elszorul a szívem. Jó hírünk emlegetése általában pénzkiadást
jelent.
Ezt az embert, folytatja Alavi, az otthonától távol érte a halál.
És itt temették el. Márpedig ez Dzserabluszban nem vet ránk jó fényt.
Nem tehetünk róla, hogy az az ember meghalt − mondja Max.
Már akkor is beteg volt, amikor elszegődött hozzánk, és megtettünk
mindent, ami módunkban állt.
A halál említésére Alavi csak legyint. A halál semmi. Nem az
ember halála számít. Hanem a temetése.
Gondoljuk csak el, milyen helyzetbe kerülnek a hozzátartozói.
Ezt az embert idegenben temették el. A rokonainak el kell hagyniuk az
otthonukat, ha fel akarják keresni a sírját. Gyalázat, ha az ember nem
tér vissza szülővárosának a földjébe.
Nem tudja, mit tehetne most már − mondja Max. Azt az embert
eltemették. Mire céloz Alavi − pénzadományt kér a gyászoló család?
Igen, arról is szó lehet. De valójában kihantolásra gondolt.
− Micsoda? Hogy kiássák a sírjából?!
− Igen, Kvadzsa. Küldesd haza a holttestet Dzserabluszba. Ezt
kívánja a becsület, és a te jó híred.
Nem tudja, hogy ilyesmit egyáltalán el lehet-e intézni − mondja
Max. Szerinte nem megvalósítható.
A vége az, hogy bemegyünk El Kámeslibe, és
megtanácskozzuk a dolgot a francia hatóságokkal. Akik nyilván azt
hiszik, hogy elment a józan eszünk.
Ez váratlanul megacélozza Max eltökéltségét. Igen, bólint,
kétségtelenül esztelenség − de vajon lehetséges-e?
Az orvos vállat von. Lehetségesnek éppen lehetséges. Ki kell
tölteni jó csomó űrlapot. − Et des timbres, beaucoup de timbres.
− Magától értetődik − bólint Max.
Mozgásba lendül a gépezet. Egy taxisofőr, aki nemsokára indul
Dzserabluszba, lelkesen vállalkozik a − kellőképpen fertőtlenített −
holttest elszállítására. A megboldogultnak egyik unokatestvére lesz a
kísérő. Minden meg van szervezve.
Először is: a kihantolás. Számtalan űrlap kitöltése, bélyegeknek
felragasztása. A ceremóniához szükségeltetik az óriási
formalinfecskendővel felfegyverkezett katonaorvos jelenléte. Ezután
következik a holttestnek koporsóba helyezése; a koporsó
lepecsételése; majd a lepecsételt koporsónak a taxiba emelése.
− Hahó! − kiált vidáman a taxisofőr, miközben betuszkolja
szállítmányát. − Vidám utunk lesz! Csak vigyázzunk, nehogy
testvérünk kipotyogjon útközben!
Az esemény immár olyan mulatsággá fajul, amit csak egy ír
halottvirrasztáshoz lehet hasonlítani. A taxi elhajt, a sofőr és a
gyászoló rokon teli torokból énekel. Varázslatos élmény ez
mindkettejüknek! Ki is élvezik minden percét!
Max megkönnyebbülten sóhajt. Felragasztott minden bélyeget,
lerótt minden díjat. A szükséges nyomtatványokat (jókora kazalnyi!) a
taxisofőrre bíztuk.
− Ezzel megvolnánk! − mondja Max.
Téved. Az Allahban boldogult Abdullah Hamid utazása
valóságos eposszá terebélyesedik. Abdullah Hamid porhüvelye nem
lel nyugodalmat.
A holttest épségben megérkezik Dzserabluszba. Illő
lamentálással fogadják, és nem csekély büszkeséggel. Nagy
ünnepséget csapnak − lakomával egybekötve. A taxisofőr megereszt
egy fohászt Allahhoz, és elhajt Aleppóba. Már rég elporzott, amikor
kiderül, hogy a mindennél fontosabb nyomtatványokat is magával
vitte.
Kitör a káosz. A szükséges nyomtatványok híján a holtat nem
lehet eltemetni. Vissza kell hát vinni El Kámeslibe? Heves vita lángol
fel. Küldöncöket menesztenek − a francia hatóságokhoz El Kámeslibe,
hozzánk, a taxisofőr igencsak kétséges aleppói címére. Mindez a
ráérős arab modorban bonyolódik − s eközben Abdullah Hamid
temetetlen marad.
− Meddig tart a formalin hatása? − kérdem aggodalmasan
Maxtől. Újabb árlapgarnitúrát szerzünk be (természetesen a megfelelő
mennyiségű timbre-vel), és elküldjük Dzserabluszba. Megtudjuk,
hogy a holttestet már éppen vissza akarták küldeni vasúton El
Kámeslibe. Repkednek ide-oda a háromszorosan sürgős táviratok.
Ám minden jó, ha jó a vége. A taxisofőr beállít Dzserabluszba,
a nyomtatványokat lobogtatva.
− Micsoda feledékenység! − kiáltja vígan. A temetés annak
rendje-módja szerint lebonyolódik. Jó hírünk meg van mentve, biztosít
bennünket Alavi. A francia hatóságok változatlanul őrültnek tartanak.
Munkásaink komolyan kifejezik helyeslésüket. Michel tombol −
micsoda merénylet az Economia ellen! Érzelmeit azzal próbálja
lecsillapítani, hogy kora hajnalban vadul kalapál valami tuttit az
ablakunk alatt, amíg csak rá nem szólunk, hogy azonnal hagyja abba.
Tutti a gyűjtőneve a benzineskannák mindenféle felhasználási
módjának. Mit is kezdene Szíria benzineskannák nélkül? Az
asszonyok benzineskannában hordják a vizet a kútról. Benzineskannák
felszabdalt, kikalapált csíkjai szolgálnak háztetők és falak javítására.
Michel életének hő vágya, amit egy őszinteségi rohamában elárult,
hogy egész házat építsen magának tuttiból!
− Nagyon szép lesz − mondja ábrándosan. − Csodaszép.

Ötödik fejezet

Szezonvég

Csagar Bázár szépen alakul. Az utolsó hónapra kijön hozzánk

Londonból B., hogy ő is segítsen a munkában.
Érdekes tanulmány megfigyelni Macet és B.-t együtt − szöges
ellentétei egymásnak. B. kimondottan társas lény, Mac emberkerülő.
Jól megvannak, de időnként furcsálkodó pillantással méregetik
egymást.
Egy alkalommal, amikor El Kámeslibe készülünk, B.
nyugtalankodni kezd.
− Nem szemétség szegény öreg Macet egész napra egyedül
hagyni? Nem maradna itthon vele?
Megnyugtatom. − Mac szívesen van egyedül.
B. nem hisz nekem. Bemegy a rajzterembe.
− Figyelj, Mac, akarod, hogy itt maradjak? Unalmas lehet
egész nap egyedül.
Mac arcán rémület tükröződik.
− Ó, én már előre örülök neki − mondja.
− Fura egy alak − állapítja meg B., ahogy a hepehupákon El
Kámesli felé zötykölődünk. − Emlékszik, milyen gyönyörű volt
tegnap a naplemente? A tetőről néztem. Mac is ott állt. Rajongtam egy
sort, nem tagadom, de a derék Mac egy árva szó nem sok, annyit se
szólt. Még csak nem is válaszolt. Pedig mi másért ment volna fel a
tetőre, ha nem azért, hogy a naplementében gyönyörködjön?
− Igen, esténként rendszerint felmegy.
− Annál furább, hogy nem szól semmit.
Lelki szemeim előtt megjelenik Mac a tetőn: néma fölénnyel
hallgat, B. pedig elragadtatottan zümmög körülötte.
Aztán később Mac bizonyára letelepszik kínosan rendes
szobájában az összehajtogatott takaróra, és írja, írja a naplóját…
− Már úgy értem, az ember azt hinné, hát nem… − folytatja
rendületlenül B., míg csak félbe nem szakítja Michel akciója. A kocsi
− alighanem ördögi rosszindulattal − megfarol az úton, Michel
beletapos a gázba, és nekiront egy kisebb arab társaságnak − két
öregasszony meg egy férfi vezet egy szamarat.
Visítozva rebbennek szét. Max, szokásától eltérően, dühödten
szitkozódik. Mi az ördögöt művel Michel?! Halálra gázolhatta volna
őket!
Nem lehetetlen, hogy Michelnek éppen ez volt a szándéka!
− Mit számít? − kérdi; két kezét az égnek emeli, és hagyja,
hogy a kocsi menjen a maga feje után. − Hiszen mohamedánok!
Hangot adván e meggyőződése szerint keresztényi érzésnek, a
meg nem értettek vértanúi hallgatásába burkolózik. Miféle
keresztények ezek, kérdi vélhetőleg magában, ha ilyen silány és
ingatag a hitük?
Max egyszer s mindenkorra leszögezi, hogy semmiféle,
mohamedánok ellen irányuló gyilkossági kísérletnek nincs helye.
− Az lenne a jó világ, ha valamennyi mohamedán kihalna! –
morog a bajsza alatt elégedetlenül Michel.
Elintézzük szokásos teendőinket El Kámesliben − ellátogatunk
a bankba, bevásárolunk Monsieur Jannakosz boltjában, udvariassági
vizitet teszünk a franciáknál –, majd B.-nek is van egy útja: el kell
mennie Angliából érkezett csomagjáért, amely két pizsamát tartalmaz.
A kapott hivatalos értesítés szerint a kérdéses csomag a
postahivatalban vár, tehát arrafelé vesszük lépteinket.
A postamester sehol, ám elszalajtanak érte egy bávatag
tekintetű beosztottat. A postamester ásítozva érkezik posztjára, rikító
csíkos pizsamában. Láthatólag mély álmából zavarták fel, mégis
udvarias és nyájas; barátságosan parolázik mindenkivel, érdeklődik,
hogyan halad az ásatás: találtunk-e már aranyat? És elfogyasztanánk-e
a társaságában egy csésze kávét? Minekutána az udvariasság
követelményeinek kölcsönösen eleget tettünk, rátérünk a postai
küldemények kérdésére. Leveleink most az ámúdai postahivatalba
érkeznek − nem valami szerencsés megoldás, mivel az ottani idős
postamester annyira becsesnek és értékesnek tekinti valamennyit,
hogy gyakran elzárja őket az értékmegőrző páncélszekrénybe, aztán
elfelejti átadni.
 B. csomagját szerencsére El Kámesliben tartották, úgyhogy
megkezdhetjük az átadásra vonatkozó tárgyalássorozatot.
− Igen − bólint a postamester –, valóban van ilyen csomag.
Londonból érkezett. Angliából. Ah, micsoda pompás város lehet
London! Mennyire szeretném meglátni! A csomagot bizonyos
Monsieur B.-nek címezték. Ah, ez az úr volna tehát új munkatársuk,
Monsieur B.? − Ismételten kezet fog B.-vel, udvarias bókok
kíséretében. B., a társaslény, nem kevésbé udvariasan válaszol, arabul.
E kisded közjáték után visszatérünk a csomag témájára. Igen,
mondja a postamester, a csomag valóban itt volt − pontosan itt, a
hivatalban! De már nincs itt. Átszállították megőrzésre a
vámhivatalba. Monsieur B. nyilván tisztában van vele, hogy a
csomagküldemények vámkötelesek.
B. közli, hogy a csomag személyes használatra szolgáló
ruhaneműt tartalmaz.
− Kétségtelenül, kétségtelenül − bólogat a postamester. − De ez
már a vámhivatalra tartozik.
− Tehát át kell mennünk a vámhivatalba?
− Valóban az volna a megfelelő eljárás − helyesel a
postamester. − Ma azonban felesleges lenne odafáradni. Szerda van,
és szerdán zárva tart a vámhivatal.
− Akkor tehát holnap?
− Igen, igen, holnap nyitva lesz a vámhivatal.
− Nagyon sajnálom − fordul Maxhoz B. − Úgy látszik, holnap
megint muszáj lesz bejönnöm a csomagomért.
− Valóban − helyesel a postamester –, Monsieur B.-nek
csakugyan be kell jönnie holnap, de a csomagját még holnap sem
kaphatja meg.
− Miért nem? − érdeklődik B.
− Miután a vámhivatalban eleget tettek a formaságoknak, a
csomag visszakerül a postahivatalba.
− Mármint hogy megint ide kell jönnöm?
− Pontosan. Ez pedig holnap nem lesz lehetséges, ugyanis
holnap a postahivatal tart zárva − közli diadalmasan a postamester.
Többször is nekifutunk a kérdésnek, de valamennyi futamban a
bürokrácia győz. A hétnek nincs egyetlen olyan munkanapja, amelyen
a postahivatal is, a vámhivatal is nyitva tart!
Erre aztán nekitámadunk szegény B.-nek, és a sárga földig
lehordjuk. Miért nem hozta magával a nyavalyás pizsamáit, mi a
csudának küldeti őket postán?
− Azért − védekezik B. –, mert ezek egészen különleges
pizsamák.
− Azt látom − bólint komoran Max. − Ennyi problémát
pizsama még nem okozott! Ez a teherautó arravaló, hogy az ásatásra
járjon, nem postaszolgálati járat El Kámeslibe!
Megkíséreljük rávenni a postamestert: engedélyezze, hogy B.
itt helyben aláírja a postai nyomtatványokat. Emberünk azonban
rendíthetetlen. Először jön a vámhivatal, és csak utána a posta. Ez a
dolgok rendje. Leverten kullogunk ki a postahivatalból, a postamester
pedig nyilván visszatér párnái közé.
Michel jelenik meg izgatottan. Csodálatosan előnyös üzlet
kínálkozik narancsban! Kétszáz narancsot vásárolhat mélyen
leszállított áron! Mint rendesen, most is lehordjuk. Mit gondol,
hogyan rágjuk át magunkat kétszáz narancson, mielőtt elromlanának?
Ha ugyan nem rothadtak máris…
Némelyikük valóban mintha állott volna egy kicsit, ismeri be
Michel, de nagyon-nagyon olcsók, és kétszáz darab vásárlása estén
fantasztikus engedményt adnak. Max hajlandónak mutatkozik
szemrevételezni a gyümölcsöt, és első pillantásra leszavazza.
Legtöbbjét máris zöld penészréteg borítja!
− Economia! − motyogja bánatosan Michel. Végtére is − ez
mind narancs! Távozik, majd visszatér egy pár takarékossági alapon
beszerzett tyúkkal. Szokás szerint fejjel lefelé, lábuknál összekötözve
lógatja őket. Egyéb takarékos és kevésbé takarékos beszerzések
végeztével hazafelé indulunk.
Kellemes napja volt-e, kérdezem Mactől, amire leplezetlen
lelkesedéssel válaszol: − Ragyogó!
B. értetlenül bámul rám, és letelepszik egy székre − ami
azonban nincs ott. Mac ragyogó napja méltó befejezést nyer. Soha
még így hahotázni nem láttam senkit. Vacsora közben is ki-kitör
belőle a kacagás. Ha tudtuk volna, mi csiklandozza Mac
humorérzékét, már régen gondoskodhattunk volna megfelelő
szórakozásról!

B., a társas lény nem csügged. Olyan napokon, amikor Max kint van
az ásatáson, mi hárman pedig otthon maradunk, B. úgy kóvályog a
házban, mint a kísértet. Benéz a rajzterembe, megpróbálja szóra bírni
Macet, amikor pedig nem sikerül, búsan beballag az irodába, ahol én
buzgón kalapálom az írógépen valamely brutális gyilkosság részleteit.
− Ó − mondja B. –, csak nem dolgozik?
− De igen − felelem kurtán.
− Ír? − kérdi B.
− Igen. (Még kurtábban.)
− Azt gondoltam − mondja sóváran B. –, hogy behozhatnám
ide a cédulákat meg a tárgyakat. Nem zavarnám, ugye?
Erős vagyok. Világosan, tagoltam elmagyarázom, hogy nem
jutok semmire a holttesttel, ha a könyökömnél egy eleven test mozog,
szuszog, és minden valószínűség szerint locsog!
 Szegény B. bánatosan kiballag − magányos és néma
munkálkodásra ítélve. Ha valaha írásra adja a fejét, egész biztosan
maximális hangerőre csavarja a rádiót, de azért a lemezjátszót is
járatja, és lehetőleg beszélgessenek is néhányan a feje fölött!
Hanem amikor látogatóink érkeznek, akár a halomra, akár a
házba, B. akkor van csak elemében! Apácák, francia tisztek,
vendégrégészek, turisták − B.-nek egyre megy. Mindegyikkel remekül
elboldogul.
− Autó állt meg a ház előtt. Kiszálltak egypáran. Menjek le,
nézzem meg, kik azok?
− Jaj, legyen szíves!
És már jönnek is a vendégek, B. értő pásztorlásával, aki vígan
elcseveg az éppen szükséges nyelven. Ilyen alkalmakkor − és ezt
közöljük is vele − B. annyit ér, amennyi a súlya aranyban.
− Mac bezzeg nem sokat ér, igaz? − vigyorog Macre B.
− Mac semmit sem ér − mondom zordonul. − Még csak nem is
próbálkozik.
Amire Mac enyhe fölénnyel elmosolyodik…

Felfedezzük, hogy Macnek van egy gyengéje. A Ló!

Amikor B. nekiindult, hogy megszerezze a pizsamáit, Macet
letette a halomnál, ő pedig továbbkocsizott El Kámeslibe. Mac otthon
akar ebédelni, mire Alavi azt javasolja, menjen lóháton. A sejknek van
sok lova. Mac arca felderül. Az enyhe fölényt mintha elfújták volna.
Izgatottság veszi át a helyét.
Ettől fogva, ha csak a legcsekélyebb ürügy adódik, Mac
lóháton tér haza.
− Mac Kvadzsa − mondja Alavi − sose beszél: fütyül. Ha azt
akarja, hogy a figurás gyerek balra menjen: fütyül. Ha azt akarja, hogy
jöjjön a kőműves: fütyül. Most meg a lónak fütyül!
B. pizsamáinak az ügye még most sem rendeződött. A
vámhivatal irtózatos összeget követel: nyolc fontot! B. rámutat, hogy
a pizsamáknak darabja két font, és nem hajlandó fizetni. Roppant
nehéz helyzet áll elő. Mi a teendő a csomaggal? − tudakolja a
vámhivatal. Visszaadják a postamesternek. Ő viszont nem adhatja ki
B.-nek, de nem is engedheti, hogy a csomag elhagyja az országot!
Rengeteg időt fecsérelünk el azzal, hogy El Kámeslibe rohangálunk és
a pizsamákon vitatkozunk. Konzíliumra hívatik a bankigazgató,
nemkülönben a Services Spéciaux tisztjei. Beavatkozik a bankigazgató
vendége is, a maronita egyház magas rangú méltósága. Impozáns
jelenség lila köntösében, nyakában irdatlan kereszttel, és kontyba
kötött hajával! A boldogtalan postamester még mindig pizsamában
van, de jóformán le sem hunyhatja a szemét! Az ügy hamarosan
nemzetközi bonyodalommá fajul.
 Egyszer csak minden megoldódik. Ámúda donanier-ja, a
vámhivatalnok kopogtat be a házunkba. Hóna alatt a csomag. A
bonyodalom kibogozódott: harminc shilling vám, douze francs
cinquante pour les timbres, et des cigarettes, n’est ce pas? (Több
csomag cigarettát nyomunk a markába.) Voilà, Monsieur! A douanier
ragyog, B. ragyog, mindenki ragyog. Valamennyien körülálljuk B.-t,
amint kibontja a csomagot.
Büszkén a magasba emeli a csomag tartalmát, és közben
elmagyarázza, hogy ez a különleges találmány az ő szabadalma.
− Moszkitók − magyarázza. − Nem kell többé szúnyogháló.
Max közli, hogy errefelé nincs szúnyog, egy szál se.
− Már hogyne volna itt szúnyog − mondja B. − Moszkitó.
Köztudomású. Állóvíz… − teszi hozzá nyomatékul.
Tekintetem azonnal Macre szegeződik.
− Itt nincs állóvíz − mondom. − Ha volna, Mac már felfedezte
volna!
− Ámúdától északra éppenséggel van egy elposványosodott tó!
− jelenti diadalmasan B.
Max meg én váltig állítjuk, hogy errefelé semmiféle moszkitót
nem láttunk. B. ügyet sem vet ránk, a találmányát ecseteli.
A pizsama fehér nyersselyemből készült. Egybeszabott; a fejet
csuklya borítja, az ujjak kesztyűben végződnek. Ujjatlan kesztyűben.
Elöl magasan csukódó cipzár, úgyhogy a pizsama viselőjének csak a
szeme meg az orra van kitéve a moszkitók ostromának.
− És ha az ember az orrán át lélegzik, az távol tartja a
moszkitókat! − jelenti ki diadalmasan B.
Max fagyosan ismétli, hogy errefelé nincs moszkitó.
B. nem rejti véka alá abbéli meggyőződését, hogy ha majd
mindannyian maláriásan vacogunk, azt fogjuk kívánni, bárcsak tettük
volna magunkévá az ötletét.
Mac egyszer csak elneveti magát. Kérdő pillantást vetünk rá.
− Eszembe jutott, amikor leültél, de a szék nem volt ott −
mondja Mac, és boldogan kacarászik magában.
Éjszaka legmélyebb álmunkból rettenetes ricsajra ébredünk.
Kiugrunk az ágyból − rablótámadás?! Kirohanunk az ebédlőbe. Egy
fehér figura rohangál vadul sivítozva fel-alá, közben nagyokat ugrik.
− Jóságos ég, B., mi történt? − kiált Max.
Egy pillanatig azt hisszük, B. megtébolyodott.
De aztán minden kiderül.
Ki tudja, hogyan, egy egér keveredett be a szúnyogbiztos
pizsamába. A cipzár pedig megakadt.
Már felvirradt a hajnal, de még mindig nevetünk.
Csak B. nem érti egészen, hogy mi olyan vicces…
Egyre melegebb az idő. Új meg új virágok bújnak ki a földből. Nem
vagyok jártas a botanikában, nem ismerem a nevüket, de őszintén
szólva nem is érdekel. (Mi a jó abban, ha az ember mindent néven tud
nevezni?) Van sok kék virág, vannak mályvaszínűek, olyanok mint a
csillagfürt kicsiben, meg a kis vadtulipán; és vannak mocsári
gólyahírre emlékeztető kis aranyvirágok, és törékeny, lila virágdárdák.
Minden halmon valóságos színorgia dúl. Ez aztán valóban „termékeny
sztyeppe”! Benézek a leletraktárba, és kölcsönveszek néhány
megfelelő formájú agyagedényt. Amikor Mac le akarja rajzolni őket,
bottal ütheti a nyomukat. Mind tele van virággal.

Házunk gyors ütemben épül. A gerendázat már áll, most tapasztják rá

a vályogtéglát. Nagyon tetszetősnek ígérkezik. Gratulálok Macnek,
aki mellettem áll a halmon.
− Sokkal szebb lesz, mint az én illemhelyem − mondom.
A sikeres építész nyugtázza a bókot. Viszont elkeseredetten
panaszkodik a munkásaira, akiknek, szerinte, fogalmuk sincs a
precizitásról. Csak nevetnek, mondja keserűen Mac, és úgy vélik,
hogy az ilyesmi nem számít. A beszélgetést lovakra terelem, és Mac
felderül.
Ahogy az idő melegebbre fordul, úgy vált hevesebbre
munkásaink vérmérséklete. Max növeli a betört fejekért beszedett
bírság összegét, és végül drasztikus eszközhöz folyamodik. Az
embereknek minden reggel, munkakezdés előtt, be kell szolgáltatniuk
a fegyvereiket. A rendelkezés nem kelt osztatlan örömet, de végül, ha
vonakodva is, beleegyeznek. Max felügyelete alatt szolgáltatják át a
fütykösöket, bunkósbotokat, hosszú, gyilkos kinézetű késeket
Michelnek, aki mindet elzárja Maryben. Napszállatkor visszakapják
őket a tulajdonosok. Az eljárás időigényes és fárasztó, de legalább
nem tehetnek egymásban komolyabb kárt a munkások.
Egyik jezidi munkásunk azzal a panasszal jön hozzánk, hogy
elalél, mert nem jut vízhez. Csak akkor tud dolgozni, ha van ivóvíz.
− De hiszen van itt víz, miért nem iszol?
− Nem ihatom abból a vízből. A kútból jön, és ma reggel a sejk
fia salátát dobott a kútba.
A jezidiknek vallásuk tiltja, hogy a salátát említsék, vagy
bármit érintsenek, ami érintkezett salátával, hitük szerint ugyanis
abban lakozott a Sátán.
− Neked alighanem hazudott valaki − mondja erre Max. − Épp
ma délelőtt találkoztam a sejk fiával El Kámesliben, és tőle magától
tudom, hogy már két napja ott van. Ezt azért mondták neked, hogy
rászedjenek.
Max közli az összegyűlt munkásokkal a szigorított szabályokat.
Tilos hazugságokkal traktálni vagy üldözni a jezidi munkásokat. − Az
ásatáson valamennyien testvérek vagyunk.
Előlép egy huncut tekintetű mohamedán.
− Te Krisztust követed, Kvadzsa, mi Mohamedet, de
mindketten ellenségei vagyunk a Sátánnak. Ezért hát kötelességünk
üldözni azokat, akik hiszik, hogy a Sátán visszatér, és akik őt imádják.
− Akkor hát ezentúl valahányszor a kötelességedet teljesíted,
az öt frankodba kerül! − jelenti ki Max.
Ezután néhány napig nem érkezik hozzánk jezidi panasz.
A jezidik furcsa, különlegesen szelíd emberek; Sátánimádatuk
természete inkább engesztelés. Hiszik továbbá, hogy ezt a világot
Isten szolgáltatta ki a Sátánnak − és a Sátán kora után elkövetkezik
majd Jézus kora, akit prófétának ismernek el, ám aki még nem került
hatalomra. A Sátán nevét sohasem veszik az ajkukra, de még olyan
szót sem, ami csak hasonlít hozzá.
Vallásuk legszentebb zarándokhelye, Sejk Ádi mauzóleuma, a
kurd dombokon áll, Moszul közelében. Felkerestük, amikor a
közelben végeztünk ásatást. Alig hinném, hogy akad a világon ehhez
foghatóan gyönyörű és békességes hely. Tölgyek és gránátalmafák
közt kanyarog felfelé a dombra az út, egy helyi patak mentén. A lég
üde, tiszta, balzsamos. Az út utolsó szakaszát gyalog vagy lóháton kell
megtenni. Azt mondják, errefelé annyira szeplőtlen az emberi
természet, hogy a keresztény asszonyok pucéron fürdőzhetnek a
patakban.
És egyszer csak szemünk elé tárul fehér tornyaival a szentély.
Itt minden nyugodt, szelíd, békességes. Fák, udvar, folyóvíz. Szelíd
arcú őrök kínálnak frissítővel; tökéletes békességben ülünk, iszogatjuk
a teánkat. A belső udvarból nyílik a bejárat magába a szentélybe,
amelynek jobb oldalán nagy, faragott fekete kígyó kanyarog. A kígyó
szent állat. A jezidiek hite szerint Noé bárkája a Dzsebel Szindzsáron
zátonyra futott, és léket kapott. A kígyó karikába csavarodott és
eldugaszolta a léket, a bárka pedig folytathatta útját.
Levetjük cipőnket; bevezetnek a szentélybe. Óvatosan lépünk
át a küszöbön, rálépni ugyanis tilos. A talpunkat mutatni
hasonlóképpen tiltott dolog, bár ezt kicsit nehéz elkerülni, amikor az
ember törökülésben kuporog a földön.
Bent sötét van és hűvös, és víz csepereg: a szent forrás, amely
állítólag Mekkával van összeköttetésben. Ebbe a szentélybe hozzák el
nagy ünnepek idején a páva képmását. Némelyek szerint azért
választották éppen a pávát a Sátán jelképévé, mert a neve különbözik
legjobban a tiltott névtől. Akárhogyan is, Lucifer, a hajnal fia a jezidi
vallásban pávaangyal.
Kijövünk, és megint elüldögélünk egy darabig az udvar hűvös
csendjében. Egyikünknek sem akaródzik innen, a hegyi szentélyből
visszatérni a világ forgatagába…
 Sejk Ádit sohasem fogom elfelejteni − sem azt a mélységes
békét és elégedettséget, amely ott a lelkembe költözött…
Iraki ásatásunkon egyszer felkeresett a Mir, a jezidik főnöke,
magas, szomorú arcú férfi, talpig feketében. Pápa és főnök
egyszemélyben, bár a helybeli hagyomány úgy tartja, hogy ezt a Mirt
tökéletesen a nagynénje „működteti”, Sejk Ádi szentélyének Katúnja,
valamint az anyja, csinos, ambiciózus asszony, aki állítólag
kábítószeren tartja fiát, hogy a hatalom az ő kezében maradjon.
A Dzsebel Szindzsáron tett kirándulásunk során meglátogattuk
a Szindzsár jezidi sejkjét, Hamo Serót. Igen öreg; állítólag
kilencvenesztendős. Az 1914−18-as háborúban száz meg száz örmény
menekült el a törökök elől, és a Szindzsáron lelt menedéket.

Újabb csetepaté támad a pihenőnap körül. A fizetésnap másnapja

mindig munkaszünet. Mivel az ásatáson több a mohamedán, mint a
keresztény, a mohamedánok azt akarják, hogy péntek legyen a heti
pihenőnap. Az örmények viszont egyáltalán nem hajlandók vasárnap
dolgozni; ez keresztény ásatás, mondják, legyen hát vasárnap
munkaszünet.
Kijelentjük, hogy munkaszünet mindig kedd lesz, mert
tudomásunk szerint ez egyetlen vallásnak sem ünnepnapja.
Esténként eljön a munkavezető, kávézik velünk, és jelenti a
felmerült nehézségeket, problémákat.
Ma este különösen beszédes az öreg Abd esz Szalaam. Emelt
hangon hosszú, szenvedélyes monológot ad elő. Akármilyen
figyelmesen hallgatom, nem értem, mi a lényeg. Ám annyira drámai
az előadásmódja, hogy óhatatlanul felébred a kíváncsiságom. Amikor
Abd esz Szalaam elhallgat, hogy lélegzetet vegyen, megkérdezem
Maxtől, voltaképpen mi is a téma.
Max egyetlen szóval válaszol:
− Székrekedés.
Abd esz Szalaam észreveszi, hogy érdeklődöm, felém fordul,
és újabb retorikai fordulatokkal ecseteli állapotát.
− Kapott már Purgót, Darmolt, növényi hajtószert, ricinust −
mondja Max. − Most beszámol arról, hogy külön-külön mindegyiknek
a hatására hogyan érezte magát, valamint hogy egyikük sem érte el a
kívánt eredményt.
Itt már csak egy segíthet: a francia doktor lómedicinája.
Max bead emberünknek egy irdatlan adagot. Abd esz Szalaam
reménykedve távozik, és mindannyian kielégítő eredményért
fohászkodunk.
Most már igencsak megszaporodott a dolgom. Javítgatom az
edényeket, aztán ott a fényképek előhívása − kaptam egy
„sötétkamrát”. Kicsit emlékeztet a középkori kínzókamrára, amelyben
se állni, se ülni, se feküdni nem lehetett.
Állni vagy ülni ebben sem lehet. Kúszva-mászva, lehajtott
fejjel, térdepelve hívom elő a lemezeket. Mire napvilágra bukkanok
már majdnem megfulladtam a hőségben, és nem tudok
felegyenesedni. Nagy élvezettel részletezem szenvedéseimet, habár a
hallgatóság nem nekem szenteli figyelmét, hanem a negatívoknak.
Max időnként feleszmél, és tapintatosan megjegyzi:
− Csodálatos vagy, kedves. − De a hangja meglehetősen
szórakozott.

Tető alá került a házunk. A halom tetejéről nézve valóságos

szentélynek látszik, hatalmas kupolája fehéren emelkedik ki a
napégette talaj hátteréből. Odabent igen kellemes. A kupola a tágasság
érzetét kelti, és hűvös van. Egyik oldalán a két szoba közül az első a
leletraktár, azon túl fekszik a mi hálószobánk. A kupola túloldalán
nyílik a rajzterem, utána pedig B. és Mac közös hálószobája. Idén már
csak egy-két hetet töltünk itt. Megkezdődött a betakarítás, az emberek
mindennap félbehagyják a munkát, és elmennek aratni. Egyik napról a
másikra eltűntek a virágok, mert a beduinok lejöttek a dombok közül,
barna sátraik állnak mindenütt, marháik pedig mindet lelegelnek,
ahogy lassan haladnak dél felé.
Jövőre visszatérünk − vissza az otthonunkba, mert ez a kupolás
ház a Semmi közepén máris igazi otthon.
A sejk, patyolatfehér köntösében, körüljárja a házat. Vidám
szeme csillog − tetszik neki, amit lát. Idővel majd ő örökli, és úgy
érzi, a ház máris emeli a tekintélyét.
Jó lesz viszontlátni Angliát. Jó lesz találkozni barátainkkal,
meglátni a zöld füvet, a magas fákat. De jó lesz jövőre visszatérni ide
is.
Mac vázlatot készít. A halom mérnöki képét veti papírra − de
nekem nagyon tetszik. Emberi lény nincs a rajzon, csak görbe és
egyenes vonalak. Rádöbbenek: Mac nemcsak építész − művész is.
Megkérem, tervezze meg új könyvem borítóját.
B. bejön − panasza van. Elcsomagolták valamennyi széket,
nincs mire leülni.
− Mi az ördögnek akarsz leülni? − kérdi Max. − Rengeteg még
a munka.
És kimegy.
− Hogy a maga férjébe micsoda energia szorult! − fordul
hozzám szemrehányóan B.
Látta volna Maxet, amint elszundikál Angliában egy nyári
délután…
Devonra gondolok, a vörös sziklákra, a kék tengerre… De jó
lesz hazamenni − ott a lányom, a kutyám, ott a devonshire-i tejszín, az
alma, lehet fürödni… Elragadtatott sóhaj tör ki belőlem.

Hatodik fejezet

Utunk végén

Leleteink biztatóak; még egy évadon át folytatjuk az ásatást.

Ezúttal más csapattal dolgozunk.
Mac egy palesztinai ásatáson van elfoglalva, de reméli, hogy az
évad utolsó néhány hetére átjöhet hozzánk.
Másik építészt kell tehát alkalmaznunk. A törzskarnak lesz
még egy új tagja: az ezredes. Max abban reménykedik. Hogy amíg
Csagaron folyik az ásatás, egyidejűleg Tell Brákon is elvégezhető a
munka egy része, és az ezredes felügyelheti az ásatást, ő pedig a
másikat.
Max, az ezredes és új építészünk együtt utaznak ki, én majd
néhány hét múlva követem őket.
Vagy két héttel indulásunk előtt építészünk telefonál. Max-szel
szeretne beszélni, ő azonban nincs otthon. Az építész hangja
aggodalmas. Tudok-e valamiben segíteni? − kérdezem.
− Hát csak az utazásról van szó − feleli. − A Cook irodából
beszélek, hálókocsijegyet szeretnék venni addig a helyig, amit Max
mondott, és Cookék szerint ilyen hely nem létezik.
− Gyakran előfordul − igyekszem megnyugtatni az építészt. −
Senki sem utazik olyan helyekre, amilyenekre mi járunk, és nem is
hallottak róluk.
− Szerintük én valójában Mószulra gondolok.
− Mondja csak meg, hogy nem arra gondolt. − Aztán fény gyúl
az agyamban. − El Kámeslibe kért jegyet vagy Nusaybinba?
− El Kámeslibe. Nem így hívják azt a helyet.
− A helyet igen. De a vasútállomása Nusaybin − a határ török
oldalán. El Kámesli szíriai város.
− Értem. Mondott még valamit Max, amit magammal kellene
vinnem?
− Nem hiszem. De ugye visz magával sok ceruzát?
− Ceruzát?! − kérdi meglepetten. − Hát persze.
− Mert rengetegre lesz szüksége − közlöm.
Nem fogja fel kijelentésem vészes horderejét; elköszön.

Utam Isztambulig eseménytelen; cipőim akadálytalanul átjutnak a

török vámon.
Haidar Pasánál kiderül, hogy fülkémet meg kell osztanom egy
túlméretezett török hölggyel. Hat bőröndje van, két sajátos formájú
kosara, néhány csíkos szatyra, és több csomag elemózsiája. Mire
bekerül az én két bőröndöm meg kalapskatulyám, már nincs hova
tenni a lábunkat!
A termetes hölgyet egy karcsúbb és élénkebb hölgy kíséri ki.
Franciául szólít meg; szívélyesen eltársalgunk. Aleppóba megyek? Ó,
az unokanővére nem utazik odáig. − Beszélek németül? Az
unokanővére tud valamennyit németül.
Nem beszélek németül Ejnye! Hát törökül? Törökül sem!
Milyen kár! Az unokanővére pedig nem beszél franciául! Hát
mihez kezdünk akkor? Hogyan fogunk társalogni?
Úgy látszik, vélem, hogy sehogyan.
− Kár, nagy kár − sajnálkozik az élénk unokahúg. Pedig
bizonyára sok érdekeset mesélhetnének egymásnak. De azért mielőtt
még elindulna a vonat, mondjuk el, amit csak lehet.
− Kegyed férjnél van? Igen? − Nem tagadom. − Hát gyerekek?
Nyilván sok gyereke van, ugye? Az unokanővéremnek csak négy van.
Viszont − teszi hozzá büszkén az unokahúg − három közülük fiú! −
Meg kell védenem az angol becsületet. Egy szem lányomat pirulás
nélkül megtoldom két fiúgyermekkel.
− Nagyszerű! − sugárzik az unokahúg. − No és a vetélései?
Hányszor vetélt el? Az unokanővérem ötször − kettőt három hónapra
vesztett el, kettőt öt hónapra, egy gyermeke pedig hét hónapra halva
született. − Habozom: találjak-e ki gyorsan egy koraszülést, a barátság
megszilárdítása érdekében, ám szerencsére füttyszó harsan, az élénk
unokahúg kiugrik a kocsiból, és végigfut a peronon. − Tudassák
egymással a részleteket jelbeszéddel! − rikoltja.
Riasztó kilátások. De szerencsére egész jól elboldogulunk
bólogatás, mutogatás, mosolygás útján. Útitársnőm bőséges adagokkal
kínál irdatlan mennyiségű és éktelenül fűszerezett elemózsiájából, én
pedig viszonzásképpen hozok neki az étkezőkocsiból egy almát.
Az elemózsia kipakolása után még kevesebb hely marad a
lábunknak, s az étel- és pézsmaszag már-már elviselhetetlen.
Leszáll az éj. Útitársnőm megbizonyosodik afelől, hogy az
ablak jól be van-e csukva. Felköltözöm a felső fekhelyre, és
megvárom, amíg halk, ritmikus horkanások szállnak felfele az alsó
fekhelyről.
Igen-igen óvatosan lecsusszanok, és lopva leeresztem az
ablakot egyujjnyival. Sikerül észrevétlenül visszajutnom a magasba.
Reggel óriási meglepetést kifejező némajáték, amikor kiderül,
hogy nyitva az ablak. A török hölgy heves gesztikulálással
magyarázkodik: nem ő tehet a dologról. Ő meg volt róla győződve,
hogy jól csukta be az ablakot. Én visszagesztikulálok, tudatván, hogy
egy pillanatig sem hibáztatom. Néha, érzékeltetem, egyszerűen
megtörténik az ilyesmi.
Elérkezünk a török hölgy útjának céljához. Nagy
udvariaskodás közepette búcsúzkodunk. Mosolygunk, bólogatunk,
hajlongunk, és kifejezést adunk szomorúságunknak, amiért a nyelvi
korlátok megakadályoztak abban, hogy kimerítő eszmecserét
folytassunk az élet lényeges dolgairól.
Ebédnél egy kedves, idős amerikai hölgy az asztaltársam.
Elgondolkodva szemléli a földeken dolgozó asszonyokat.
− Szegény teremtések! − sóhajt. − Vajon felfogják-e, hogy
szabadok?
− Szabadok…? − nézek rá értetlenül.
− Hát persze. Musztafa Kemálnak hála, már nem kell fátylat
viselniük. Most már szabadok.
Elgondolkodva nézem a nehéz munkát végző asszonyokat.
Alig hinném, hogy a szabadság kérdése foglalkoztatná őket. Minden
napjuk szüntelen robotban telik, és nem hiszem, hogy valaha is
megengedték volna maguknak a fátyol fényűzését. Helybeli
munkásaink asszonyai sosem viseltek fátylat.
De nem vitatkozom az amerikai hölggyel.
Az étkezés végeztével a pincért hívja, és egy pohár forró vizet
kér. − Je vais prendre des remèdes − közli. − Orvosságot veszek be.
A pincér bámul. Kávét szeretne inni a hölgy, vagy teát? Nagy
nehezen megértetjük vele, hogy egyszerűen egy pohár forró vizet kér.
− Iszik velem egy pohár keserűvizet? − kérdi újdonsült
barátnőm szívélyesen, mintha csak koktélra invitálna. Megköszönöm,
de közlöm, hogy nem élek keserűvízzel. − Pedig nagyon jót tesz! −
biztat. Nagy nehezen tudom csak megakadályozni, hogy szervezetem
alapos purgálást ne szenvedjen.
Visszatérek fülkémbe, és elgondolkodom: vajon Abd esz
Szalaamnak mi lehet idén a szorulásával?

Aleppóban megszakítom utamat, mert Max megkért, hogy vásároljak

néhány dolgot a számára. Nusaybinba csak egy nap múlva indul a
vonatom, hát csatlakozom egy turistacsoporthoz, akik Kalat Szemanba
autóznak.
Mint kiderül, a csoport egy bányamérnökből meg egy igen idős
és majdnem tökéletesen süket lelkészből áll. A lelkész, ki tudja, miért,
fejébe veszi, hogy a bányamérnök − akit egyébként akkor látok
életemben először − a férjem.
− A férje igen jól beszél arabul, kedvesem − jegyzi meg az
expedícióról visszatérőben a tiszteletes úr, és jóságosan megpaskolja a
kezemet. Zavartan kiabálom:
− Valóban, de nem…
− Dehogyisnem − néz rám megrovólag a lelkész. − Kitűnően
ismeri az arab nyelvet.
− De nem a férjem! − kiabálom.
 − Úgy veszem észre, a kedves felesége egyáltalán nem beszél
arabul − fordul a lelkész a bányamérnökhöz, aki céklavörösre pirul.
− Nem a… − kezdi harsányan.
− Nem − bólint a lelkész. − Gondoltam. Bizonyára nem jártas a
keleti nyelvekben. − Elmosolyodik. − Tanítsa meg arabul!
Kórusban kiabáljuk:
− Nem vagyunk házasok!
A lelkész elkomorul. Szigorú, helytelenítő pillantást vet ránk.
− Miért nem? − tudakolja.
− Feladom! − fordul hozzám lemondóan a bányamérnök.
Elnevetjük magunkat. A lelkész is megenyhül.
− Ejnye, ejnye, önök tréfálnak velem!
Az autó megáll a szálloda előtt, a tiszteletes úr óvatosan kiszáll,
ősz pofaszakálláról letekeri hosszú sálját. Felénk fordul, és jóságosan
elmosolyodik.
− Isten áldása kísérje mindkettejüket. Kívánom, hogy tartós és
boldog legyen a házasságuk!

Diadalmas érkezés Nusaybinba! A vonat, szokás szerint, úgy áll meg,

hogy jó másfél méternyi a távolság a lépcső meg a „peron” − azaz a
hegyes, laza kövek között. Egy előzékeny utastárs leugrik, eltakarítja a
köveket, tehát bátran leugorhatom, nem kell tartanom a bokaficamtól.
Messziről meglátom Maxet: Michel társaságában közeledik. Eszembe
jut Michel három jelszava: Forca, vagyis nyers erő alkalmazása
(többnyire katasztrofális eredménnyel), Szavi proba és Economia,
azaz a takarékosság mindenható elve, aminek jegyében a sivatag
kellős közepén robbant le az autónk, és nem volt nálunk egy gramm
benzin sem.
Még mielőtt ideérnének, egy egyenruhás török szigorúan rám
szól: − Útlevél! − elveszi, és visszaszökken a vonatra.
Kölcsönös üdvözlések. Megszorítom Michel kérges kezét, ő
így szól: − Bon jour. How do you do? − majd arabul ad hálát Allahnak
szerencsés megérkezésemért. Különféle alárendeltek ragadják meg
bőröndjeimet, amelyeket a hálókocsi-kalauz kihajigált az ablakon.
Megemlítem az útlevelemet; kiderül, hogy az egyenruhás törököstül
eltűnt.
Kék Mary, a teherautónk, hűségesen vár. Michel kinyitja a
hátsó ajtót, a kocsi belsejében ismerős látvány fogad. Több tyúk,
irgalmatlanul összemadzagolva, néhány kanna benzin, meg egy rakás
zsák, amelyek idővel megannyi emberi lénynek bizonyulnak.
Poggyászomat a tyúkok és az emberek tetejébe halmozzák, és Michel
elindul megkeresni az útlevelemet. Max attól tart, hogy Michel netán
Forca alkalmazását érzi szükségesnek, és esetleg nemzetközi
bonyodalmat támaszt − követi hát. Úgy húsz perc elteltével
bukkannak fel, diadalmas ábrázattal.
Elindulunk − csikorgás, imbolygás, zörgés, hepehupák.
Törökországból átkelünk Szíriába. Öt perc múlva a rohamosan
növekvő El Kámesliben vagyunk.
Sok még az elintéznivalónk, mielőtt hazafelé indulhatnánk.
Első látogatásunk a „Harrods Áruház”-nak − vagyis Monsieur
Jannakosz boltjának szól. Udvariasan üdvözölnek, székkel kínálnak a
kassza mögött, kávét pörkölnek. Michel elmegy megvenni a lovat,
amelyre már alkudott, s amely majd kordé elé fogva a Dzsagdzsagról
szállítja a vizet a Tell Brákon folytatott ásatásunkra. Kitűnő lovat
talált, mondja Michel, maga a testet öltött Economia!
− Mennyire Economia? − kérdi némi gyanakvással Max. − Jó
ló? Nagy ló? Alkalmas igáslónak? Inkább vegyünk jó lovat valamivel
drágábban, mint hitvány gebét olcsó pénzért.
Az egyik „zsák” leszállt a teherautóról, és annak a goromba
alaknak bizonyul, aki vízhordónak szegődött el hozzánk − s aki
(mondja ő) ért a lovakhoz. Elküldjük Michellel lónézőbe. Közben
bevásárolunk Monsieur Jannakosznál: gyümölcskonzerv, néhány
palack kétes bor, makaróni, szilva- és almadzsem s egyéb csemege
szerepel a listánkon. Ezután átmegyünk a postahivatalba, ahol régi
barátunkra, a borotválatlan postamesterre bukkanunk, piszkos
pizsamájában. Az utóbbit szemmel láthatólag nem mosták ki és nem is
váltották tavaly óta. Átvesszük újságkötegünket meg egy-két levelet,
visszautasítunk további hármat, amelyet európai kézírással bizonyos
Mr. Thompsonnak címeztek, s amelyeket a postamester mindenáron
ránk akar tukmálni, majd átmegyünk a bankba.
A bank nagy, hűvös, üres és igen békés kőépület. A közepén
pad áll, ezen két katona üldögél, egy hennázott szakállú öregember
festői rongyokban, meg egy kisfiú, szakadt európai ruhában. Mind
békésen bámulnak maguk elé, olykor-olykor sercintenek egyet. Az
egyik sarokban rejtélyes ágy, mocskos takarókkal. A pult mögött ülő
banktisztviselő örömmel fogad. Max be akar váltani egy csekket, mire
beterelnek Monsieur le Directeur irodájába. Monsieur le Directeur
nagydarab, kávészínű és bőbeszédű. Roppant szívélyesen fogad
bennünket. Kávét hozat. Ő került a tavalyi directeur helyére, és ez
meglehetősen elszomorítja. Előzőleg Alexandrettában tevékenykedett,
ahol legalább van egy kis élet! De itt (és égnek röppen a keze) − On
ne peut même pas faire un Bridge! Még bridzs sincsen! Nem − teszi
hozzá indignálódva –, pas même un tout petit Bridge! Még egészen
kicsi bridzs sincs! − (Mellesleg szólva: mi a különbség un Bridge és
un tout petit Bridge között? Vélhetőleg mindegyikhez négy játékos
kell, nem?)
Fél órát csevegünk a politikai helyzetről meg a civilizáció
vívmányairól (avagy a hiányukról) El Kámesliben. − Mais tout de
même on fait de belles constructions − ismeri el Monsieur le
Directeur. Kiderül, hogy ő is az általa szépnek mondott új épületek
egyikében lakik. Villanyvilágítás, csatornázás, a komfort egyéb
kellékei ugyan hiányoznak, de a ház legalább construction − une
construction en pierre, vous comprenez! Kőépület! Majd meglátja
Madame út közben, Csagar Bázár felé.
Megígérem, hogy feltétlenül meg fogom nézni.
Megtárgyaljuk a helybeli sejkeket. Mind egyformák, mondja
Monsieur le Directeur. − Des propriétaires − mais qui n’ont pas la
sou! − Földbirtokosok − de ki sem látszanak az adósságból.
Társalgásunk közben időnként be-belép a pénztáros, öt-hat
űrlapot tesz Max elé, ő aláírja, és minden egyes esetben kisebb
összeget − mondjuk hatvan centime-ot − ró le, pour les timbres.
Megérkezik a kávé. Majd negyven perc elteltével megjelenik a
kis pénztáros az utolsó három okirattal, és a végső kéréssel: − Et deux
francs quarante-cinq centimes pour les timbres, s’il vous plaît (vagyis
két frank negyvenötöt bélyegre) –, majd tudomásunkra hozatik, hogy
lezajlott az utolsó ceremónia, és immár megkaphatjuk a pénzt. − C’est
à dire, si nous avons de l’argent içi! Mármint ha történetesen van
készpénzük.
Max hűvösen közli, hogy egy héttel ezelőtt jelentette be abbeli
szándékát, miszerint pénzt óhajt felvenni. A pénztáros mosolyogva
vonogatja vállát. − Nos, jó, majd meglátjuk? – Szerencsénk van, előáll
a pénz, helyükre kerülnek les timbres, mehetünk. A padon most is
ugyanazok ülnek, most is a semmibe bámulnak, és olykor-olykor
sercintenek.
Visszatérünk a „Harrodsba”. A kurd vízhordó már vár. Jelenti,
hogy Michel lova − nos, azt nem is lehet lónak nevezni! Nem,
egyáltalán nem ló, hanem vénasszony − igen, igen, egy vén
csoroszlya! Ennyit a Michel-féle Economiáról. Max elmegy
megszemlélni a lovat, én visszaülök a kassza mögötti székre.
Ifjabb Monsieur Jannakosz némileg akadozó franciasággal
tájékoztat a nagyvilág eseményeiről. − Votre roi − mondja. – Votre
roi − vous avez un nouveau roi. − Bólintok; valóban, új királyunk van.
Monsieur Jannakosz gyötrelmesen igyekszik kifejezni valamit, amihez
a szókincse nem elegendő. − Le Roi d’Angleterre! − mondja. − Grand
roi − Plus grand roi dans tout monde − aller − comme ça. − Kifejező
kézmozdulat − hogy a világ legnagyobb királya csak így elmenjen…
Egy nő miatt! − Pour une femme! − Fel sem tudja fogni. − Pour une
femme! − Nem, hát ez szinte hihetetlen. Lehetséges, hogy Angliában
ilyen különleges fontosságot tulajdonítanak a nőknek? − Le plus
grand roi an monde! − ismétli szent borzalommal.
Max, Michel és a kurd visszatér. Michelt kissé elszomorítja,
hogy a lovát leszavazták, de hamarosan visszanyeri magabiztosságát.
Határozatba vétetik, hogy most öszvérre alkusznak. Michel olyasmit
motyog, hogy az öszvér nagyon drága. A kurd ezzel szemben úgy véli,
hogy az öszvér nagyon értékes. Kettesben indulnak el felkeresni egy
illetőt, akinek a másod-unokanővérének a férje ismer egy embert, aki
tud egy eladó öszvért.
A semmiből egyszer csak felbukkan ütődött háziszolgánk,
Manszúr. Sugárzó mosollyal üdvözöl, hosszan rázogatja a kezemet.
Tavaly az egész évad ráment, amíg megtanítottam asztalt teríteni, de
még most is képes tucatszám kirakni a villákat − teához. Az ágyazás
maximálisan igénybe veszi szellemi képességeit. Minden mozdulata
lassú, konok, és akármit csinál, a megtévesztésig emlékeztet egy
idomított kutyára.
Elmennénk-e az édesanyjához (aki történetesen a
mosóasszonyunk), hogy megnézzünk egy leletgyűjteményt?
Elmegyünk. A szobát tisztára seperték és felcicomázták. Két
órán belül harmadszor iszom kávét. Előkerülnek a leletek − római
üvegcsék, mázas és mázatlan edénytöredékek, egy-két érme, jó nagy
rakás értéktelen szemét. Max két csoportra osztja a „gyűjteményt”, az
egyik felét félresöpri, a másikra megteszi az árajánlatot. Megjelenik
egy asszony; szemmel láthatólag ő is érdekelt fél. Ötven-ötven
százalék az esély, hogy előbb köti-e meg az alkut, vagy hozza a
világra ikreit. Bár ahogy elnézem, az sem lehetetlen, hogy ötös
ikrekkel viselős. Hallgatja Manszúr tolmácsolását, és megrázza a fejét.
Elköszönünk, visszamegyünk a teherautóhoz. Minekutána
folyamatba tétettek az öszvércélú tárgyalások, elmegyünk
megszemlélni a vizeshordókat, amelyeket majd az öszvérvontatású
kordé lesz hivatva szállítani. Michel megint kalamajkába keveredett.
Akkora vizeshordót rendelt, hogy nem fog beleférni a kordéba, arról
nem is beszélve, hogy akár ló húzná, akár öszvér, alkalmasint
beledöglene. Michel siránkozik. Egyetlen nagy vizeshordót csináltatni
takarékosabb, mint két kicsit, és több víz is fér bele!
Michel megkapja a szokásos feddést, és a szigorú utasítást,
hogy ezentúl ahhoz tartsa magát, amit mondtak neki. − Szavi proba? −
motyogja reménykedve, de még ezt a reményt is megtagadják tőle.
Ezután a sejkkel találkozunk − a mi saját, külön sejkünkkel.
Irdatlan, hennázott szakállával még az eddiginél is jobban hasonlít
VIII. Henrikhez. Most is patyolatfehér köntöst visel, feje köré
smaragdzöld turbánt tekert. Roppant szívélyes hangulatban van,
hamarosan ugyanis Bagdadba készül, bár persze még sok hétbe
beletelik, mire elintéződik az útlevele. − Testvérem − mondja Maxnek
–, ami az enyém, az a tiéd. A kedvedért nem vetettem egyetlen magot
sem, hogy az egész földem a te rendelkezésedre álljon.
− Boldoggá tesz − hangzik férjem válasza –, hogy nemes
magatartásod neked is a javadra szolgál. Idén mindenhol rossz a
termés. Aki vetett, rajtaveszt. Csak gratulálhatok előrelátásodhoz.
Miután a becsületnek ily módon kölcsönösen eleget tettek, a
legnagyobb barátságban köszönnek el egymástól.
Beszállunk Kék Marybe. Michel nagy rakás krumplit és
narancsot zúdít kalapskatulyámra, ami végzetesen behorpad. A tyúkok
kárálnak; több arab és kurd kéredzkedik a kocsira − kettőt felveszünk.
Felkapaszkodnak a tyúkok, a krumpli meg a poggyász közé, és
indulunk Csagar Bázárba.

Hetedik fejezet

Így éltünk Csagar Bázárban

Elönt a boldog izgalom, amikor megpillantom a Házunkat. Ott áll,

kupolástul − mint holmi tekintélyes szentnek ajánlott szentély!
A sejk, meséli Max, szörnyen büszke rá. Olykor-olykor
körbejárja a barátaival, akik illendően megcsodálják, Max pedig
erősen gyanítja, hogy a sejk máris szedi a pénzt, mert azt állítja, hogy
a Ház valójában az övé − mi csak béreljük.
Michel szokásos energikus modorában (Forca) rátapos a fékre,
Mary megáll, és mindenki kirohan a házból üdvözlésünkre. Régi
arcok, új arcok fogadnak.
Dimitri, a szakács, nem változott. Hosszú, szelíd arcán anyás
kifejezés. Nadrágja virágos muszlinanyagból készült, arca örömtől
ragyog. Megragadja kezemet, és homlokához szorítja; majd büszkén
előhoz egy ladikot: benne négy újszülött kutyakölyök. Ezek lesznek a
házőrzőink, közli. Ali, a kisinas is itt volt már tavaly. Úgy nézem,
igencsak fenn hordja az orrát, mivel újabb, alantasabb kisinast
fogadtak fel a szakács mellé. Ferhid névre hallgat, és nincs rajta
semmi említésre méltó, hacsak az nem, hogy láthatólag aggasztja
valami. Ez azonban, mint Maxtől megtudom, Ferhid krónikus
állapota.
Új háziszolgánk is van, Szubrí személyében. Magas, zord
tekintetű fiú, igen értelmesnek látszik. Aztán elvigyorodik, és kivillan
arannyal tarkázott fehér fogsora.
Az ezredes és Hupa teával vár bennünket. Az ezredes minden
mozdulata katonai pontosságot tükröz. Máris bevezette az új szokást,
hogy baksisosztáshoz katonásan felsorakoztatja az embereket. Azok
pedig kimondhatatlanul élvezik az új játékot. Rendrakásra is jócskán
szán időt az ezredes. Valahányszor Max El Kámeslibe megy, felvirrad
az ő napja. Ilyenkor a ház úgy ragyog, mintha kisuvickolták volna.
Aminek helye van, az a helyére kerül, aminek nincs, annak helyet
kerítenek. Ebből aztán temérdek kényelmetlenség adódik.
Hupa az új építészünk. Becenevét egy ártatlan megjegyzésének
köszönheti, amelyet az ezredesnek tett ideutaztukban. A vonat kora
hajnalban Nusaybinhoz közeledett. Hupa felhúzta a redőnyt, és
érdeklődő pillantást vetett a tájra, ahol életének következő néhány
hónapját fogja tölteni.
− Vicces hely − állapította meg. − Csupa hupa!
− Méghogy hupa! − kiáltott fel elszörnyedve az ezredes. − Hát
nem tudod, te tiszteletlen tuskó, hogy az a sok „hupa” mind egy-egy
eltemetett város, és sok ezer esztendős?!
Ettől fogva új kollégánkra letörölhetetlenül ráragad a Hupa
név.
Egyéb új szerzeményeket is meg kell szemlélnem. Legelőször
is a használt Citroënt, amelyet az ezredes Poilunek keresztelt.
Poilu, enyhén szólva, hangulatembernek bizonyul.
Kifürkészhetetlen okból mindig az ezredest választja ki galádságai
céltáblájául, makacsul megtagadja az indulást, avagy a lehető
legalkalmatlanabb helyen robban le.
Egy szép napon megvilágosodik előttem a rejtély megoldása,
és elmagyarázom az ezredesnek, hogy mindenről ő tehet.
− Ezt meg hogy érti?!
− Nem kellett volna Poilunek keresztelnie. Végtére is, ha a mi
teherautónk Queen Maryként kezdte pályafutását, magának legalábbis
az lett volna a feladata, hogy a Citroënt Josephine császárnénak
nevezze el. Akkor nem lett volna semmi baj.
Az ezredes, a fegyelem rendíthetetlen híve, kijelenti, hogy
most már késő. Poilu egyszerűen Poilu, és neki is tartania kell magát a
szabályzathoz. Poilura sandítok − mintha kihívóan méregetné az
ezredest. Alighanem a legnagyobb katonai vétségen töri a fejét − fel
akar lázadni!
Az előmunkások sietnek üdvözlésemre. Jahja még jobban
hasonlít jókora, elégedett kutyához. Alavi most is igen jóképű. Az
öreg Abd esz Szalaamnak meg, persze, be nem áll a szája.
Maxnél Abd esz Szalaam szorulása felől érdeklődöm, s ő azt
felei, hogy esténként rendszerint kimerítően megvitatták a témát.
Utunk ezután a leletraktárba vezet. Épp véget ért a munka első
tíznapos szakasza, rekord eredménnyel: közel száz feliratos téglát
találtak, és mindenki örvendezik. Egy hét múlva már Tell Brákon is
ásunk, nemcsak Csagarban.
A csagari házba visszatérve úgy érzem, mintha sose mentem
volna el, habár − hála az ezredes szenvedélyes rendszeretetének − a
ház sokkal rendezettebb, mint amilyennek valaha is láttam. Amiről
eszembe jut a Camembert sajtok szomorú története.
Max hat Camembert sajtot vásárolt Aleppóban, annak a téves
eszmének a jegyében, hogy a Camembert-t ugyanúgy lehet kezelni,
min a holland sajtot: vagyis elraktározni, amíg csak az embernek
kedve nem támad hozzá. Egyet már elfogyasztottak a megérkezésem
előtt, a többi ötöt pedig az ezredes, amikor rendrakás közben rájuk
bukkant, takarosan felstószolta az ebédlőkredenc mélyén. Ott aztán
hamarosan rájuk rakódott egy kazal rajzpapír, kéziratpapír, több
karton cigaretta, néhány doboz szultánkenyér és a többi, s ott
senyvedtek a sötétben − elfeledve, láthatatlanul, ám a legkevésbé sem
szagolhatatlanul.
Eltelik két hét. Valamennyien szimatolunk, tippelgetünk.
− Azt hittem, ezt a házat tisztességesen csatornázták −
morfondíroz Max.
− És a legközelebbi gázvezeték legalább kétszáz mérföldnyire
van…
− Akkor nem lehet más, mint egy döglött egér.
− Ugyan! Legalábbis egy döglött patkány!
Az élet a házban tarthatatlanná válik. Elszánt kutatás indul a
vélelmezett döglött patkány után. Akkor és csakis akkor felfedezzük a
ragadós, bűzhödt masszát, amely egykor öt Camembert sajt volt, s
amely meghaladva a coulant − a folyékony − stádiumot, immár
coulant az n-edik hatványon!
Vádló tekintetek fordulnak az ezredes felé, az irtóztató
maradványokat pedig Manszúrra bízzuk: részesítse őket ünnepélyes
temetésben, minél távolabb a háztól. Max mély érzéssel magyarázza
az ezredesnek, hogy ez is csak az ő szilárd meggyőződését igazolja −
miszerint a túlzott rendszeretet merőben elhibázott idea! A sajt
elrakása, mondja az ezredes, jó idea volt; a hiba a szórakozott
régészekben keresendő, akik elfelejtkeznek róla, hány Camembert
sajtjuk van a házban. A döntő szót én mondom ki: az igazi hiba ott
van, hogy érett Camembert sajtot, méghozzá nagyobb tételben, nem
lehet raktározni! Miért vásárolunk egyáltalán Camembert-t? −
tudakolja Hupa. Ő a maga részéről például nem is szereti. Manszúr
elviszi és engedelmesen elföldeli az irtóztató maradványokat, de mint
rendesen, most sem érti a dolgot. A Kvadzsák nyilván szeretik ezt a
csemegét, hiszen szép pénzt adtak érte! Miért kell hát
megsemmisíteni, amikor pedig a jó tulajdonságai annyival
nyilvánvalóbbak, mint kezdetben? Hiába, a munkaadók szeszélyein
sosem ismerheti ki magát az ember!
A Habúrnál merőben mások a cselédproblémák, mint
Angliában. Itt szinte a cselédség birkózik gazdaproblémákkal.
Elképzeléseink, előítéleteink egészen fantasztikusak, sosem lehet
tudni, mi szolgál a kedvünkre, mi nem − a helybéli logika képtelen
követni kiszámíthatatlan szeszélyeinket!
Vegyünk egy példát. Különféle törlőket adnak ki, majdnem
egyforma anyagból, más-más színű szegéllyel. Ezeket különféle
célokra kell használni. Ugyan mire való ez a finnyáskodás?
 Manszúr kék szélű konyharuhával törli le a kocsi hűtőjéről a
sarat, mire a Katún dúltan kirohan a házból, és csúnyán leteremti!
Pedig milyen szép tisztára törölte a hűtőt! Ugyancsak érdemtelen
bírálatban részesül, amikor egy konyhai látogatás során napvilágra
bukkan a tény, hogy mosogatás után a reggelizőedényt lepedővel
törölgette el!
− De hiszen nem tiszta lepedőt használtam! − védekezik
Manszúr. − Most szedtem ki a szennyesből!
Ez azonban csak súlyosbítja a helyzetet. Hát ki tud ezen
eligazodni?
Az evőeszköz civilizációs találmánya hasonlóképpen állandó
fejfájást okoz aggodalmas természetű háziszolgánknak.
Nemegyszer figyeltem a nyitott ajtóból, amint Manszúr
idegileg felkészül az asztalnak ebédhez való megtérítéséhez.
Először is felteszi az abroszt − roppant komolyan megpróbálja
keresztben is, hosszában is, majd hátrál néhány lépést, hogy
megállapítsa, melyik elhelyezés kelt kifinomultabb művészi hatást.
Kivétel nélkül mindig a hosszú oldalával teríti keresztbe az
asztalon, tehát dús függöny omlik le kétoldalt, az asztal két végén
pedig úgy félarasznyi darabon kilátszik a csupasz deszka. Manszúr
helyeslően bólint, ám ekkor ráncba szalad a szemöldöke. Belekukkant
a Bejrútban alkalmi áron vásárolt, rozoga fémkosárba, amelyben
különféle evőeszközök hevernek.
Mert ez az igazi probléma! Manszúr, arcán a koncentrált
szellemi erőfeszítés kifejezésével, gondosan egy-egy villát helyez
mindegyik csészealjra, a tányérok mellé pedig, balra, egy-egy kést.
Hátralép, félrebillent fejjel szemléli a hatást. Aztán megrázza a fejét,
és sóhajt. Valami azt súgja neki, hogy ez így nincs egészen rendjén.
Azt is súgja neki valami, hogy soha, még az évad végeztével sem
fogja elsajátítani ama három egység − a kés, a villa és a kanál −
különféle kombinációit vezérlő elvet. Még teánál, a legegyszerűbb
étkezésnél sem talál helyeslésre az a megoldása, hogy egy-egy árva
szál villát oszt ki mindenkinek. Holmi kifürkészhetetlen okból mi kést
követelünk, holott nincs is érdemleges vágnivaló. Ennek egyszerűen
semmi értelme!
Manszúr mély sóhajjal folytatja a bonyolult műveletet. Szentül
eltökélte, hogy el fogja nyerni helyeslésünket. Végignéz az asztalon.
Majd mindegyik tányér mellé, jobbra, elhelyez két-két villát, s imitt-
amott egy-egy kanállal vagy késsel egészíti ki az összhatást.
Szuszogva rakja ki a tányérokat, s nagyokat fúj rájuk, hogy eltávolítsa
az esetleges makacs porszemeket. A szellemi erőfeszítés súlya alatt
némileg tántorogva távozik a szobából, és tájékoztatja a szakácsot,
hogy minden készen áll, s hogy immár az utóbbi kiszedheti az
omlettet a sütőből, ahol húsz percen át melegen tartotta és
gondoskodott róla, hogy kellőképpen szíjas és nyúlós legyen.
Ezek után kiszalajtják értünk Ferhidet, a kisinast. Aggodalmas
pillantást vet ránk, mintha nagyobb szabású természeti katasztrófáról
készülne értesíteni − minő megkönnyebbülés tehát, amikor mindössze
azt jelenti, hogy kész a vacsora!
Ma este Dimitri olvasatában megannyi osztályon felüli étek
kerül az asztalra. Az előétel: sűrű majonézben úszó kemény tojás,
szardínia, hideg zöldbab és szardellagyűrű. Ezt Dimitri specialitása
követi − némileg kétes ürülapocka, rizzsel, mazsolával és fűszerekkel
töltve. Roppant rejtelmes étek. Hosszában össze van varrva cérnával,
amit el kell vágni. Ezután könnyű hozzáférni a töltelékhez, de maga a
hús sehol. Csak amikor végigrágtuk magunkat a fogáson, akkor tűnik
elő. Ezután konzervkörte következik, Dimitrinek ugyanis szigorúan
megtiltottuk, hogy elkészítse az általa ismert egyetlen édességet, amit
valamennyien utálunk − nevezetesen karamellpudingot. Az ezredes
végül büszkén jelenti, hogy megtanította Dimitrit egy ínyenc csemege
elkészítésére.
Ki-ki megkapja a tányérját, amelyen keskeny szelet arab
kenyér található, forró zsírral nyakon öntve, aminek enyhe sajtaromája
van. Tudatjuk az ezredessel, hogy nem vagyunk valami nagy
véleménnyel az ínyenc csemegéjéről!
Ezután szultánkenyér és finom damaszkuszi befőtt kerül az
asztalra, s e pillanatban érkezik meg esti látogatására a sejk. Abbéli
elhatározásunk, hogy Csagarban folytatjuk az ásatást, az állandó,
reménytelen csődhelyzetből egyszeriben olyan ember rangjára emelte,
akit bármelyik pillanatban eláraszthat az aranyeső. Előmunkásainktól
nyert értesülésünk szerint a sejk új és takaros jezidi feleségre tett szert,
ragyogó kilátásainak hála, és hitelképességének fényében még jobban
eladósodott. Annyi biztos, hogy fényes jókedvében van. Mint mindig,
most is tetőtől talpig fel van fegyverezve. Könnyedén leveti
karabélyát, a sarokba dobja, és bőségesen taglalja újonnan szerzett
automata pisztolyának érdemeit.
− Látja? − szegezi egyenesen az ezredesre a fegyvert. − Ilyen a
szerkezete − egyszerű és nagyszerű. Ide teszi az ujját − így –, és
jönnek, jönnek, jönnek a golyók!
Az ezredes elgyötört hangon tudakolja, vajon meg van-e töltve
a pisztoly.
Mi sem természetesebb, válaszolja meglepetten a sejk. Mire jó
a pisztoly, ha nincs megtöltve.
Az ezredes, aki − katonaember lévén − iszonyodik attól, ha
töltött fegyvert szegeznek rá, nyomban máshova ül, Max pedig
szultánkenyérrel kínálja a sejket, hogy elvonja figyelmét az új
játékszerről. A sejk tetézett adagot szed magának, helyeslőleg
nyalogatja az ujjait, és sugárzó pillantását körbe járatja rajtunk.
 − Nini − szólal meg, látva, hogy a Times keresztrejtvényével
foglalatoskodom –, a te Katúnod tud olvasni? Talán még írni is tud?
Max bevallja, hogy bizony így áll a helyzet.
− Igen tanult Katún − bólogat elismerőleg a sejk. − És
orvosszert is ad az asszonyoknak? A feleségeim majd átjönnek egyik
este, és elmesélik neki, milyen nyavalyáik vannak.
Szívesen látjuk a sejk feleségeit, mondja Max, de az ő Katúnja
sajnálatos módon nemigen ért arabul.
− Megoldjuk, megoldjuk − mondja derűsen a sejk.
Max vendégünk bagdadi utazása felől érdeklődik.
− Még nincs elintézve − mondja a sejk. − Nehézségek
adódtak… a formaságokkal.
Erős a gyanúnk, hogy a nehézségek anyagi természetűek. Azt
beszélik, hogy a sejk már minden pénznek a nyakára hágott, amit
tőlünk kapott, meg amit a falujában toborzott munkásoktól söpört be.
− A Báró idejében… − kezdi.
Mielőtt azonban az aranyban leróható előleg kerülne szóba,
Max gyorsan megelőzi. Hol van a hivatalos nyugta arról a hatvan
szíriai fontról, kérdi, amit a sejk már megkapott? A kormány követeli.
A sejk gyorsan felhagy a pumpolás gondolatával, és
elmagyarázza, hogy odakint várakozik egy kedves barátja és rokona,
akinek beteg a szeme. Kimennénk-e, hogy megnézzük, és tanácsot
adjunk?
Kimegyünk az éjszakába, és zseblámpa fényénél
megvizsgáljuk a beteg szemet. Orvoslása meghaladja erőinket − a
szem ugyanis egyetlen véres massza. Ezt a szemet orvosnak kell
látnia, mondja Max. Méghozzá, fűzi hozzá, minél hamarabb.
A sejk bólint. Barátja Aleppóba készül. Adnánk-e neki
ajánlólevelet az ottani Altounyan doktorhoz? Max beleegyezik,
menten hozzá is fog a levélíráshoz. Majd felnéz, és megkérdezi:
− Azt mondtad, ugye, hogy ez az ember rokonod?
− Igen.
− Mi a neve? − tudakolja Max, készenlétben tartva a tollat.
− A neve? − A sejk megdöbben. − Nem tudom. Mindjárt
megkérdezem.
Kimegy megint az éjszakába, majd azzal az információval tér
vissza, hogy rokonának Mahmud Hasszán a neve.
− Mahmud Hasszán − írja Max.
− Vagy talán az útlevél-nevét kérdezed? − tudakolja a sejk. −
Az útlevél-neve Daud Szulimán.
Max nem érti. Valójában hogy hívják azt az embert?
− Ahogyan neked tetszik − mondja nagyvonalúan a sejk.
Megkapja a levelet, magára ölti fegyverzetét, vidáman megáld
bennünket, és rejtélyes követőjével eltűnik az éjszakában.
 Az ezredes és Hupa vitába bonyolódik VIII. Edward királyról
és Mrs. Simpsonról. A vita a házasság általános témájává
terebélyesedik, amiből természetszerűleg következik az öngyilkosság
problematikája.
A társalgásnak e pontján otthagyom őket, és elmegyek
lefeküdni.

Reggelre feltámad a szél. Délre már valóságos homokvihar dühöng.

Hupa trópusi sisakban jött ki a halomra, és fejfedőjét nagy nehezen
tudja csak féken tartani a szélviharban. A sisak végezetül a nyaka köré
tekeredik. A mindig segítőkész Michel siet a megmentésére.
− Forca − jelenti ki, és erélyesen meghúzza a szíjat.
Hupa ábrázata egyre lilább lesz.
− Beaucoup forca − kurjant vidáman Michel, és erőteljesen
húz. Hupa arca szederjesből feketére vált. Épp idejében szabadítjuk ki
Michel markából.
Munka után heves veszekedés tör ki a forróvérű Alavi és az
ácsunk, Szerkisz között. Mint mindig, ez is a semmiből támadt, és
gyilkos magaslatokig csap.
Max kénytelen az iskolamester-módszerhez folyamodni. Egyre
alkalmasabbnak érzi magát az elemi iskolai tanító szerepere, mondja.
A legnagyobb természetességgel folyik ajkáról az erkölcsprédikáció!
Roppant hatásos a szónoklata.
− Azt gondoljátok − kérdi –, hogy én meg az ezredes Kvadzsa,
meg a mérnök Kvadzsa mindig egy véleményen vagyunk? Hogy soha
sincs közöttünk nézetkülönbség? Ha azt hiszitek, tévedtek! De
hallottátok-e már, hogy felemeltük a hangunkat, hogy ordítoztunk,
láttátok-e, hogy kést rántottunk? Soha! Félretesszük
nézeteltéréseinket, amíg csak haza nem érünk Londonba! Mert itt −
első a Munka! A legfontosabb az önfegyelem!
Alavi és Szerkisz megilletődik, a veszekedésnek vége, és nézni
is megható, mily határtalan udvariassággal tessékelik ki egymást az
ajtón.

Beszereztünk egy biciklit − egy végtelenül olcsó japán kerékpárt. Ali,

a kisinas a büszke tulajdonos − a hét két napján bekerekezik El
Kámeslibe a postáért.
Boldogan, fontossága teljes tudatában kel útra hajnalban, és
uzsonnára érkezik vissza.
Hosszú az út El Kámesliig, mondom kissé aggodalmasan
Maxnak. Negyven kilométer csak oda. Rövid fejszámolás után magam
elé mormogok: − Huszonöt mérföld oda, huszonöt vissza. − Majd
döbbenten hozzáfűzöm: − Nem tudja megtenni az a gyerek! Nagyon
sok lesz az neki.
 Max (véleményem szerint cinikusan) így válaszol:
− Ugyan! Hogy volna sok?
− Teljesen ki fog merülni − ingatom a fejem. Kimegyek, meg
akarom keresni szegény, agyonstrapált Alit. Akinek se híre, se hamva.
Dimitri végre megérti, mit akarok.
− Ali? Fél órája ért vissza El Kámesliből. Elbiciklizett
Germajirba. Nyolc kilométerre van innen, lakik ott egy barátja.
Szegre akasztom aggodalmaimat, kivált, amikor megpillantom
Alit vacsoránál: ragyogó ábrázattal szolgál fel, fáradtságnak nyoma
sincs rajta.
Max gúnyos mosolyt vet rám. − Emlékszel Pici Micire? –
kérdi.
Igen, emlékszem Pici Micire.
Amikor első ízben ástunk Arpacsijában, Moszul közelében,
Pici Mici egyike volt hat korcs kiskutyánknak. A kölykök Gyapjas,
Göndör, Fehér Agyar, Kamasz és Pici Mici névre hallgattak (vagy
nem hallgattak). Göndör fiatalon elpusztult, klecsah túlzott élvezete
következtében. A keresztény arabok fogyasztják húsvétkor ezt a
rendkívül nehéz tésztaféleséget. Keresztény előmunkásaink hoztak
belőle kóstolót, s ebből némi kellemetlenség adódott. Magunk is
megszenvedtük a hatást, egy ártatlan leánykavendégünk azonban, aki
jócskán belakott belőle, istenesen elcsapta a gyomrát. A maradékot
lopva odasuvasztottuk Göndörnek, ő kitotyogott a napra, befalta ezt a
dús csemegét − szinte hinni sem akarta, micsoda szerencse érte –, és
azonmód belehalt a gyönyörbe! Szép halál − szinte irigyeltük. A
maradék kutyák közül Pici Mici volt az első, lévén a gazda kedvence.
Napszállatkor, munka végeztével kijött Maxhez, aki gondosan
kullancstalanította. Ezután a kutyák felsorakoztak a főzőház előtt, az
élen Pici Micivel, s ahogy néven szólították őket, sorra előléptek a
vacsorájukért.
Történt egyszer, hogy Pici Mici valamilyen kaland során lábát
törte, és igen-igen betegen, bicegve állított be. De túlélte. Amikor
elérkezett a búcsú ideje, Pici Mici sorsa igencsak nyomta a szívemet.
Ha elmegyünk, hogyan él meg ilyen sántán? Nem tehetünk mást, be
kell neki adatnunk egy injekciót. Nem hagyhatjuk sorsára, mert éhen
veszne. Max azonban hallani sem akart ilyesmiről. Optimistán
bizonygatta, hogy Pici Micit nem kell félteni. A többieket nem is,
véltem, azok kiverekszik maguknak, ami kell − de Pici Mici
nyomorék.
Így folyt a vita egyre hevesebben. Végül Max győzött.
Elutazásunk előtt még pénzt adtunk az öreg kertésznek, és megkértük,
törődjön a kutyákkal, kivált Pici Micivel − de egy percig sem
reméltük, hogy meg is teszi.
Az elkövetkező két év során gyakran gondoltam Pici Micire,
nyomasztott a sorsa, és szüntelenül szemrehányásokkal halmoztam el
magam, amiért nem voltam erősebb. Amikor legközelebb átutaztunk
Moszulon, kimentünk régi házunkhoz és körülnéztünk. Üres volt −
életnek sehol semmi jele.
− Vajon mi történhetett Pici Micivel? − kérdeztem Maxtől.
És ekkor morgás ütötte meg a fülünket. A lépcsőn egy kutya ült
− igen ronda kutya (Pici Mici már kölyökkorában sem volt kimondott
szépség). Felállt, és felénk sántikált. − Pici Mici? – kiáltottuk. Ő
határozatlanul megcsóválta a farkát, de a morgást még nem hagyta
abba. És egyszer csak kirontott a bokrok közül egy kiskutya, és az
anyjához szaladt. Pici Mici alighanem csinos férjre tett szert, mert a
gyereke igencsak szemrevaló kiskutya volt. Anya és gyermeke
békésen végigmért bennünket, de Pici Mici nem ismert fel igazán.
− Látod? − szólt diadalmasan Max. − Mondtam neked, hogy
nem lesz semmi baja! Nézd, milyen kövér! Pici Micinek van
sütnivalója, hát hogyne maradt volna életben. Gondold csak el, mit
mulasztott volna, ha hallgatok rád, és eltetetjük láb alól!
− És azóta, valahányszor épp engednék a szorongásnak, Max
felidézi Pici Mici esetét, hogy csírájában fojtsa el aggályaimat.

Az öszvért végül mégsem vettük meg. Hanem vettünk egy lovat −

igazi lovat, nem holmi vén csoroszlyát. És a lóval, mint
elválaszthatatlan tartozéka, jött a Cserkesz.
− Micsoda férfi! − lelkendezett a legnagyobb csodálat hangján
Michel. − A cserkeszek mindent tudnak a lóról. A ló a mindenük!
Senki úgy gondját nem viseli a lónak, mint a cserkesz! Semmi
egyébbel nem törődik, csak a lovával! És milyen jó modorú! Milyen
udvarias − még velem is!
Max rendíthetetlen nyugalommal kijelenti: majd idővel kiderül,
mit ér ez az ember. Bemutatják nekünk. Vidám fickónak látszik,
magas szárú csizmájában mintha egyenesen egy orosz balettból
pattant volna elő.

Ma Mariból látogat el hozzánk egy francia kolléga. Az építésze is vele

tart. Mint legtöbb francia építész, ő is holmi alsóbbrendű szentre
emlékeztet. Állán gyér szakállka lengedez. Ha bármivel kínálják,
udvariasan megrázza a fejét: − Merci, Madame. − Monsieur Parrot
elmagyarázza, hogy építésze sokat szenved gyomorbántalmaitól.
Kellemes vizitjük után elbúcsúznak. Megcsodáljuk az
autójukat. − Oui − mondja bánatosan Monsieur Parrot –, c’est une
bonne machine, mais elle va trop vite. Beaucoup trop vite. − Majd
hozzáteszi: − L’année dernière elle a tué deux de mes architectes!
(Igen, jó kocsi, de túlságosan gyors. Tavaly is megölte két
építészemet!)
 Beszállnak; az alsóbbrendű szent ül a volánhoz, majd óriási
porfelleg közepette, száz kilométeres sebességgel elviharzanak −
árkon-bokron, hepehupán át, a kurd falu kanyargós utcáján. Igen
valószínű, hogy mit sem törődve elődei szomorú sorsával újabb
építész esik a gép eltökélt sebességének áldozatául. Mert mindig az
autó a hibás! Sohasem az ember, aki tövig nyomja a gázpedált!
Hadgyakorlatot folytat a francia hadsereg. Az ezredes katonás
vére felpezsdül. Buzgó érdeklődését azonban ridegen fogadják a
tisztek, akiket megkörnyékez. Gyanakvó pillantásokkal méregetik a
lelkes hadfit.
Szerintem kémnek nézik, vélem.
− Kémnek? Engem? − méltatlankodik az ezredes. − Hiszen én
csak egy-két egészen egyszerű kérdést tettem fel nekik! Merőben
technikai jellegű kérdéseket. De még azokra sem képesek válaszolni!
Szegény ezredes roppant szeretne szakmai kérdésekről
értekezni a bajtársakkal, és falba ütközik.
Munkásainkat más tekintetben zavarja a hadgyakorlat. Egy
szakállas férfiú komoly ábrázattal lép Maxhez.
− Kvadzsa, az asker beleártja magát a dolgomba?
− Dehogyis, semmi közük sincsen az ásatáshoz.
− Nem az ásatásra gondolok, Kvadzsa, hanem a szakmámra.
Max kérdésére, hogy vajon mi a szakmája, az ember büszkén
válaszol: cigarettát csempészik!
Az iraki határon át történő cigarettacsempészet valóságos
egzakt tudomány. A vámosok autója megérkezik egy faluba − másnap
ott vannak a csempészek… Vajon a vámosok sohasem látogatnak el
másodszor is ugyanabba a faluba? − tudakolja Max. Már hogyan is
tennék, feleli szinte sértődötten a szakállas. Hiszen azzal mindent
elrontanának! így viszont a munkások vígan szívhatják a cigarettát −
két pennyért százával!
Max a létfenntartási költségek felől érdeklődik. Legtöbb
munkásunk távoli falvakból jár ki, és magával hozza a zsák lisztjét. Ez
úgy tíz napra elegendő. A kenyeret a faluban sütik nekik, mivel
méltóságukon alulinak tartanák, ha maguk sütnék. Időnként
megesznek egy-egy hagymát, néha egy kis rizst, és vélhetőleg
aludttejet is fogyasztanak. Hosszas számítgatás után arra az
eredményre jutunk, hogy egy ember egyheti megélhetési költsége
körülbelül két penny.
Két török munkásunk is aggodalmasan érdeklődik az asker
felől.
− Bajt hoznak ránk, Kvadzsa?
− Miért hoznának rátok bajt?
Mint kiderül, a törököknek semmi keresnivalójuk a határ
innenső oldalán. De egyik csákányosunk megnyugtatja őket: − nem
lesz semmi baj, csak tegyetek fel kefiját.
A világnak ebben a csücskében nem divat a sapka, és a kefiját
hordó arabok és kurdok gúnyosan mutogatnak − Turki! Turki! − a
boldogtalan férfiúra, aki Musztafa Kemál parancsára európai fejfedőt
visel.
Vacsora után bejön Ferhid, és aggodalmas ábrázattal közli,
hogy a sejk elhozta a feleségeit: tanácsot akarnak kérni a Katúntól.
Elfog az idegesség. Híre terjedt, hogy értek az
orvostudományhoz, holott erre semmivel sem szolgáltam rá. A kurd
asszonyok gátlástalanul részletezik panaszaikat Maxnek, hogy
tolmácsolja nekem, a szemérmesebb arab nők viszont csak engem
keresnek fel. Az ilyenkor következő jelentet javarészt némajáték. A
fejfájást érzékeltetni nem gond, az aszpirint áhítatos tisztelettel
fogadják. De gyakori a csúnya szemgyulladás, és a borvizes borogatás
alkalmazását már nehezebb elmagyarázni.
− Mai harr − mondom. (Meleg víz.)
− Mai harr − ismétli a páciens.
Ezután demonstráció következik egy csipetnyi bórsavval. −
Mithl hadha.
Utolsó jelenet: a szem borogatásának érzékeltetése
némajátékkal.
A páciens válaszul − ugyancsak némajátékkal − felhajt egy
képzeletbeli pohár folyadékot. Megrázom a fejem. A folyadék
külsőleg alkalmazandó − a szemre. A páciens arca csalódottságot
tükröz. Másnap mégis azt halljuk előmunkásunktól, hogy Abu
Szulejmán felesége sokat javult a Katún orvosszerétől. Borogatta a
szemét, aztán kiitta a folyadékot − utolsó cseppig!
A leggyakoribb gesztus a has kifejező dörzsölgetése.
Ez kétfélét jelenthet: a) heveny gyomorrontást; b) meddőséget.
Az első estben kiváló orvosszer a szódabikarbóna, ami azonban
a második eset fennforgásánál is meglepő hírnévre tett szert!
− A Katúnod fehér pora csodát tett tavaly! Két gyönyörű fiam
van − ikrek!
Múltbéli diadalaim ellenére is kissé borsódzom az előttem álló
megpróbáltatástól. Max, szokásos optimizmusával, biztat. A felesége
szembajban szenved, mondta neki a sejk. Nem lesz semmi probléma:
elővenni a bórsavat, és kész.
A sejk feleségei természetesen, nem úgy, mint a falubeli
asszonyok, fátylat viselnek. Egy üres kis raktárhelyiségben fogom
lámpás fényénél megvizsgálni a pácienseket.
Az ezredes és Hupa szégyentelen megjegyzésekkel kísérnek, és
minden igyekezetükkel megpróbálnak zavarba hozni, miközben
kelletlenül bevonulok rendelőmbe.
Odakint, az éjszakában, vagy tizennyolcan állnak. A sejk
vidáman harsogva köszönti Maxet, és egy magas, lefátyolozott alak
felé int.
Elmotyogom a hagyományos üdvözlő szavakat, és mutatom az
utat a kis raktárba. Nem egy asszony követ − hanem öt. Mind roppant
izgatott, kacag, fecseg.
Mögöttünk becsukják az ajtót. Max és a sejk ott marad az ajtó
előtt, ha netán tolmácsolásra lenne szükség.
Káprázik a szemem a pácienstömeg láttán. Mindannyian
feleségek volnának? És mindnek orvosi kezelésre van szüksége?
Lekerülnek a fátylak. Az egyik asszony fiatal és sudár − igen
csinos. Alighanem ő az új jezidi feleség, akit a földbérlet előlegéből
vásárolt a sejk. Az első feleség sokkal idősebb; negyvenöt évesnek
látszik, valójában nyilván harminc. Valamennyi asszony dúsan fel van
ékszerezve: mindegyik a szemrevaló kurd fajtából való.
A középkorú nő a szemére mutat, majd tenyerébe temeti az
arcát. Itt sajnos nem elegendő a borvizes borogatás. Első látásra úgy
vélem, heveny vérmérgezésben szenved.
Felemelem hangomat, kiszólok Maxnek. Vérmérgezés,
mondom, az asszonyt orvoshoz vagy kórházba kell vinni, Deir-ez-
Zórba vagy Aleppóba, ahol megkaphatja a megfelelő injekciókat.
Max közvetít a sejknek, akit hallhatólag megdöbbent a
diagnózis. Max ezután visszakiált:
− Nagyon imponál neki a bölcsességed! Pontosan ezt mondta a
bagdadi orvos is. Ő is úgy véli, hogy az asszonynak des piqlires-re
van szüksége. Mivel te is ezt mondod, a sejk komolyan fontolóra veszi
a kérdést. Idővel feltétlenül elviszi a felségét Aleppóba,
− Jó lenne − mondom –, ha minél hamarabb elvinné.
Még a nyáron szerét ejti, nyugtat meg a sejk, de legkésőbb
ősszel. Nem kell elsietni. Minden úgy lesz, ahogy Allah akarja.
Az alsóbbrendű feleségek, vagy hogy is mondjam, most
elragadtatott derűvel szemlélik az öltözékemet. A páciensnek aszpirint
adok fájdalomcsillapítóul, és azt ajánlom, alkalmazzon meleg vizes
borogatást. Állapotánál azonban sokkal jobban érdekli az öltözetem.
Szultánkenyérrel kínálom a hölgyeket, kacagunk, mosolyogva
tapogatjuk egymás ruháját.
Az asszonyok végül kelletlenül magukra öltik a fátylat és
elbúcsúznak. Én idegroncsként térek vissza a nappaliba.
Mit gondol, kérdem Maxtől, elviszi-e valamelyik kórházba a
sejk a feleségét. Nem valószínű, véli Max.

Michel ma beviszi El Kámeslibe a szennyest, és a bevásárolandó

holmik hosszú lajstromát. Írni-olvasni ugyan nem tud, de soha semmit
el nem felejt, és mindennek pontosan tudja az árát. Tökéletesen
megbízható, és ez ellensúlyozza számos kellemetlen tulajdonságát. Az
utóbbiakat a következő sorrendben osztályozom:
1. Kellemetlen fejhangja van.
2. Előszeretettel kalapálja a tuttit az ablakunk alatt.
3. Igyekszik minél több muzulmánt halálra gázolni.
4. Imád vitatkozni.
Sok fényképet kell előhívni. Megismerkedem új
sötétkamrámmal − lényeges javulás az ámúdai kínzókamrához képest.
Emelt fővel is elférek, azonkívül van benne egy asztal meg egy szék.
Minthogy azonban csak a napokban toldották a kamrát a
házhoz, a vályogtégla még nedves. Sajátos gomba tenyészik a falon, s
ha az ember egy forró napon be van ide zárva, fuldokolva kerül elő.
A kisfiúnak, aki kint ül és az edényeket mossa, Max a minap
adott egy tábla csokoládét. A gyerek most elébe áll.
− Kérlek, Kvadzsa, mondd meg, mi a neve annak az
édességnek? Olyan finom, hogy azóta már nem ízlik az, amit a
bazárban árulnak. Muszáj vennem ilyen új édességet, még ha egy
medzsidibe kerül is!
Nem gondolja, kérdem Maxtől, hogy kábszerest nevelt a
gyerekből? Úgy látszik, csokoládéfüggőség is létezik.
Annál az öregembernél nem, meséli Max, akit tavaly kínált
meg egy darabka csokoládéval. Az öreg udvariasan megköszönte,
majd gondosan a köntösébe csavarta az édességet. Michel, a minden
lében kanál, megkérdezte, miért nem eszi meg. − Nagyon finom −
közölte az öreggel, aki azonban így válaszolt: − De új. És lehet, hogy
veszedelmes!
Ma szabadnapunk van. Átmegyünk Brákba, hogy ott is
elrendezzük a dolgokat. Maga a halom úgy egy mérföldnyire van a
Dzsagdzsagtól, és legelőször is a vízproblémát kell megoldani.
Felfogadtunk egy helybéli kútásót, de a halom környékén túlságosan
moszatos volt a víz, emberi fogyasztásra nem alkalmas. Ezért a
folyóról kell felhordani − itt lép hát színre a Cserkesz, a kordé, meg a
számos vizeshordó. No és a ló, amely nem vén csoroszlya. Őrt is
szerződtetnünk kell, aki ott lakik majd az ásatáson.
Magunknak a folyóparti örmény faluban bérelünk házat. Sok
ott az elhagyott ház. Láthatólag sok pénzt beleöltek a településbe, de −
amennyire meg tudjuk állapítani − nem tartották be a fontossági
sorrendet. A házak − amelyeket a nyugati szem nyomorúságos
vályogviskónak látna − valójában túlságosan igényesek, a
szükségesnél nagyobbak és „komfortosabbak”, a tisztességesen
megépített vízkereket azonban, amelytől az öntözés és az egész
település élete függ, elspórolták, mert arra már nem maradt pénz. A
település közösségi elv alapján létesült. Kaptak szerszámokat,
állatokat, ekéket, miegymást, és a haszonból kellett volna az
embereknek fizetést kapniuk. Valójában azonban a lakosok sorra
elunták az életet a pusztaságban, visszatértek a városba, és magukkal
vitték a szerszámokat meg az egyéb felszerelést. Ezeket tehát
folyamatosan pótolni kellett, aki pedig ott maradt és dolgozott, egyre
nagyobb adósságba keveredett. Ez persze roppant módon
megdöbbentette őket. A kezdetleges vízkerék végül bedöglött, és a
település egyszerű − méghozzá igen szervezetlen − falu szintjére
süllyedt.
A roskatag ház, amelyet kibéreltünk, valójában impozáns
építmény, udvarát magas fal veszi körül, egyik oldalán kétszintes
„torony” emelkedik. A másik oldalon, a toronnyal szemközt, egy sor
szoba; valamennyi az udvarra nyílik. Szerkisz, az ács, buzgón
reparálja az ajtókat-ablakokat, hogy néhány szoba lakható állapotba
kerüljön, és betelepedhessünk.
Michelt elküldjük a két mérföldre fekvő faluba, hozza magával
az újonnan felfogadott őrt, sátrastul.
Szerkisz jelentése szerint a toronyszoba tökéletes állapotban
van. Felmegyünk néhány lépcsőn, át a lapos tetőn, be a két szobába. A
belső szobában valóban elhelyezhető két tábori ágy, a külső megfelel
étkezés és hasonlók céljaira. Az ablakokon van valami spalettaféle, de
Szerkisz üvegezni is fog.
Michel visszatér; az őrnek, jelenti, akit ki kellett volna
szállítania a halomra, három felesége van, nyolc gyereke, számos zsák
lisztje és rizse, és lábasjószága is jócskán. Nem férnek el mindenestül
a teherautóban. Mi a teendő?
Három szíriai fonttal indul vissza, és olyan irányú utasítással,
hogy hozzon el, amit csak tud, a többi meg fogadjon magának csacsit.
Egyszer csak felbukkan a Cserkesz. Hajtja a kordét, dalol, és
ostorát pattogtatja. A kordé rikító kékre-sárgára van festve, a
vizeshordók kékek, a Cserkesz magas szárú csizmát és tarka köntöst
visel. Minden eddiginél jobban emlékeztet valami orosz balettra. A
Cserkesz leszáll, ostorát pattogtatva, dalra fakad, és imbolyog.
Részeg, mint a csacsi.
Michel legújabb takarékossági csodája!
A Cserkeszt kegyelemben elbocsátjuk, helyébe felfogadunk
egy bizonyos Abdul Hasszánt. Komoly, mélabús férfiú, és saját
bevallása szerint ért a lovakhoz.
Hazafelé indulunk. Csagartól két mérföldnyire kifogy a benzin.
Max dühödt szitkokkal árasztja el Michelt. Michel égnek emeli kezét,
és a sértett ártatlanság hangján esküdözik. Csak a mi érdekünkben
cselekedett. A legutolsó cseppig felhasználta a benzint.
− Te ütődött! Nem megmondtam, hogy mindig töltess meg egy
tartalék kannát is?!
− Nem fért volna el, és különben is: hátha ellopták volna?!
− Akkor miért nem töltetted legalább tele a tankot?!
 − Kíváncsi voltam, meddig jutunk el a meglevő benzinünkkel.
− Idióta!
− Szavi proba − mondja békítőleg Michel, ami dühödt ordításra
indítja Maxot. Kedvünk volna Forcát alkalmazni Michellel szemben,
aki továbbra is erényes ábrázattal bámul maga elé − a sértett
ártatlanságot lehetne róla megmintázni.
Max megfékezi magát, de olyasmit mormog az orra alatt, már
érti, miért mészárolták le az örményeket.
Végre hazaérünk − ahol Ferhid azzal fogad, hogy
„visszavonul”, mert megelégelte az állandó civakodást Alival.

Nyolcadik fejezet

Csagar és Brák

A nagyságnak ára van. Két háziszolgánk közül vitathatatlanul Szubrí a

különb. Értelmes, gyors, minden helyzethez alkalmazkodik, és mindig
jókedvű. Marcona külseje, meg az óriási kés, amelyet − gondosan
kifent állapotban − éjszaka a párnája alatt tart: tökéletesen
elhanyagolható. Hasonlóképpen az a tény is, hogy valahányszor
kimenőt kér, ennek mindig az a célja, hogy meglátogassa valamelyik
rokonát, aki Damaszkuszban vagy másutt börtönben senyved −
gyilkosság miatt! Szubrí igen komolyan elmagyarázza, hogy
valamennyi gyilkosság szükséges volt. Vagy a becsület követelte meg,
vagy a család jó híre. Ezt az is bizonyítja, érvel Szubrí, hogy
egyiküket sem sújtották hosszú börtönbüntetéssel.
Szubrí tehát a lényegesen kellemesebb cselédünk, ám rangidős
voltára való tekintettel Manszúr az első szolga. Bár megfelel Max
minősítésének, miszerint túlságosan ostoba ahhoz, hogy
tisztességtelen legyen, mindazonáltal, mi tagadás, valóságos púp a
hátunkon.
Mivel ugyanis Manszúr a rangidős, ő áll Max meg az én
szolgálatomra, míg az ezredes és Hupa, akik rangsorban mögöttünk
állnak, az értelmes, vidám Szubrí szolgálataival rendelkeznek.
Hajnalonta néha elfog a leküzdhetetlen utálat Manszúr iránt.
Vagy hatszor kopog, mert nem meri elhinni, hogy az ismételt: −
Tessék! − neki szól. Bent megáll, kínlódva szuszog, és két csésze igen
erős teát egyensúlyoz, meglehetősen ingatagon.
Majd még kínosabban szuszogva előrecsoszog, és az egyik
csészét az ágyam mellett álló székre helyezi. A tea java része
rendszerint a csészeajba löttyen. Manszúrral együtt dús aroma jelenik
meg a szobában, legjobb esetben hagyma-, legrosszabb esetben
fokhagymatartalmú. Hajnali öt órakor egyik sem tartozik a
kedvenceim közé.
 A tea kilöttyentése mély kétségbeeséssel tölti el Manszúrt.
Fejcsóválva mered a csészére meg a csészealjra, és tétovázva
megböködi a hüvelyk- és a mutatóujjával.
− Hagyd! − mondom álomtól bódultan is zordonul.
Manszúr visszahőköl, szusszan egyet, és átcsoszog Maxhez,
ahol megismétli az iménti mutatványt.
Figyelme ezután a mosdóállvány felé fordul. Felemeli a
zománc mosdótálat, óvatosan az ajtóhoz viszi, és kilöttyinti a
tartalmát. Majd visszahozza, beleönt egy hüvelyknyi vizet, és
gondosan meglötyköli egy ujjal. Ez a művelet mintegy tíz percet vesz
igénybe. Manszúr ezután felsóhajt, kimegy, visszatér egy forró vízzel
teli petróleumos kannával, leteszi és kicsoszog. Az ajtót úgy csukja
be, hogy a következő pillanatban magától kinyílik.
Mindezek után megiszom a kihűlt teát, felkelek, kimosom a
mosdótálat, kiöntöm a vizet, elreteszelem az ajtót, és megkezdem a
napot.
Reggeli után Manszúr nekiáll a hálószoba „takarításának”. Első
mozzanat: jó nagy adag vizet locsol a mosdóállvány köré, majd
gondosan és módszeresen hozzáfog a portörléshez. Ez látványnak
eléggé szórakoztató, de roppant időigényes.
A házimunka első fázisával elégedetten kimegy, keres egy
helybéli seprűt, behozza, és dühödt seprésbe kezd. Irdatlan
porfellegeket ver fel − a szoba levegője lélegezhetetlenné válik –,
majd beágyaz. Kétféle módszer közül választ. Az első módszer
eredménye: mikor az ember bebújik az ágyba, kilóg a lába a takaró
alól, a második módszer alkalmazása esetén a lepedők fele hossza be
van gyömöszölve a matrac alá, felső része pedig mindössze a
derekunkig ér. Afféle csekélységek felett elsiklom, mint a lepedők és
takarók váltogatott rétegelése, vagy pedig valamennyi párnahuzatnak
egyetlen párnára történő alkalmazása. Az efféle fantáziafutamok az
ágyhúzás napján esedékesek.
Munkája végeztével Manszúr elégedetten bólint, és az
idegfeszültség, valamint a megerőltető munka eredményeként
holtfáradtan tántorog ki a szobától. Igen komolyan veszi önmagát és
feladatait, és végtelenül lelkiismeretes. Magatartása mély hatást
gyakorol a személyzet többi tagjára. Szakácsunk, Dimitri, a lehető
legkomolyabban mondja Maxnek: − Szubrí nagyon jó szándékú és
szorgalmas, de persze hiányzik belőle Manszúr tudása és tapasztalata,
hiszen ő tökéletesen elsajátította a Kvadzsák szokásait, és tisztában
van minden igényükkel!
Max nem akarja aláásni a fegyelmet, kénytelen hát egyetértő
morajt hallatni, de mindketten sóvár pillantásokat vetünk Szubríra,
amint vidáman kirázza és összehajtogatja az ezredes ruháit.
Volt idő, amikor nagy igyekezettel próbáltam Manszúrt
beoltani a magam háztartási ideáival, de ez nagy hibának bizonyult.
Mindössze annyit értem el, hogy sikerült összezavarnom, és
feltámasztanom veleszületett konokságát.
− A Katún gondolatait nem lehet megvalósítani − mondja
bánatosan Maxnek. − Azt akarja, hogy a tealeveleket tegyem a
padlóra. Pedig a tealeveleket a teáskannába kell tenni, hiszen abból
öntik a teát! És hogyan törölhetném le a port seprés után? Én letörlöm
a port a bútorról a padlóra, és azután seprem össze. Hiszen ez így
ésszerű!
Manszúr nagy híve az ésszerűségnek. Amikor az ezredes
dzsemmet kér, hogy azzal ízesítse a lebenjét (aludttej), Manszúr
azonnal a szemére veti: − Hiszen ennek semmi értelme!
Manszúron érződnek a katonás nevelés nyomai. Ha hívják, így
felel: − Présent! (jelen), az ebédet meg a vacsorát pedig ezzel az
egyszerű fordulattal jelenti: − La Soupe (leves)!
Ám Manszúr igazán a vacsorát megelőző fürdő idején van
elemében! E műveletet ő irányítja, a tényleges munkát Ferhid és Ali
végzi. Nagy petróleumos kannákban cipelik be a konyháról a forró
vizet, hasonló módon a (jobbára iszapos) hideg vizet, és kirakják a
kádakat − hatalmas, kerek rézedények ezek, olyanok, mint valami
óriásira növelt konzervdoboz. Később, ugyancsak Manszúr
felügyeletével, Ferhid és Ali kitántorognak a rézedényekkel, és
kiürítik őket, rendszerint közvetlen a bejárat előtt, minek
következtében, ha az ember vacsora után óvatlanul kilép, elcsúszik a
sárban, és hasra esik.
Amióta Ali kerékpárt kapott és postaszolgálattal bíztuk meg,
lelke magasan száll az alantas házimunkák fölött. Az állandóan
aggodalmas Ferhidre vár a szárnyas pucolása, valamint a mosogatás,
amelyhez rengeteg szappant használ és alig valamicske vizet.
Ama ritka alkalmakkor, amikor kimegyek a konyhába, hogy
Dimitrit beavassam valamely európai étek elkészítésének rejtelmeibe,
menten előtérbe kerülnek a higiénia és a makulátlan tisztaság
követelményei.
Ha felemelek egy tökéletesen tiszta keverőtálat, rögtön
kikapják a kezemből, és átnyújtják Ferhidnek.
− Ferhid, tisztítsd ezt ki a Katúnnak!
Ferhid megmarkolja, gondosan bemaszatolja a belsejét
kenőszappannal, majd fürgén áttörli a beszappanozott felületet, és
visszaadja nekem a tálat. Valami azt súgja, hogy az erősen
szappanaromájú felfújt nem lesz igazi ínyencség, de elfojtom a
gyanúmat, és elszántam megkezdem a műveletet.
A folyamat idegborzoló. Először is, a konyha hőmérséklete
rendszerint meghaladja a 35 fokot, de ennek az „alacsony” hőfoknak a
szinten tartása végett csupán egy parányi nyíláson szűrődik be fény −
következésképpen a helyiségben állandó komor félhomály uralkodik.
Ehhez járul a lehangoló hatás, hogy ahány arc csak körülvesz,
mindegyiken tökéletes bizalom és mélységes tisztelet tükröződik.
Márpedig arc van jócskán, ugyanis Dimitrin, az aggályos Ferhiden és
a gőgös Alin kívül megjelentek még, mint a hadművelet megfigyelői:
Szubrí, Manszúr, Szerkisz, az ács, valamint a vízhordó, és valamennyi
munkás, akinek éppen a ház körül akad dolga. A konyha kicsi, a
tömeg nagy. Bámuló tisztelettel tömörülnek körém, végtelen
figyelemmel kísérik minden mozdulatomat. Egyre idegesebb leszek;
meg vagyok róla győződve, hogy minden csak balul üthet ki. Leejtek
egy tojást − szétloccsan a padlón. A belém vetett bizodalom oly nagy,
hogy mindenki azt hiszi, ez is része a szertartásnak!
Folytatom. Egyre nagyobb a hőség, egyre ügyetlenebb a
kezem. A konyhai edények egészen mások, mint az otthoniak, a
habverőnek lejár a nyele, mindennek fura, szokatlan a formája, a
mérete… Összeszedem magam. Eltökélem: akármi legyen az
eredmény, úgy teszek, mintha épp ez lett volna a szándékom!
Az eredmény változó. A citrompuding nagy diadal − a piskóta
annyira ehetetlen, hogy lopva elföldeljük; a vaníliafelfújt − csodák
csodája! − sikerül; azonban a csirke Maryland-módra (mint később
rájövök, hála a csirke matuzsálemi korának) annyira szívós, hogy bele
sem lehet harapni.
Mindent összevetve elmondhatom, hogy tudom már, mi az,
amihez bátran hozzáfoghatok, és mit okosabb széles ívben elkerülni.
Sohasem szabad olyan ételt készíteni Keleten, amit azon frissiben kell
fogyasztani. Legyen az omlett, felfújt vagy szalmaburgonya − kivétel
nélkül mindet beteszik a kemencébe, „érlelni”, hasztalan minden
kérés-könyörgés. Sikerrel kecsegtet azonban minden, legyen bármily
bonyolult az elkészítése, amit jó előre meg lehet csinálni, és
elfogyasztás előtt pihentetni. Mindennemű felfújtat és omlettet
sajnálattal töröltünk Dimitri listájáról − viszont nincs az a francia chef,
aki az övénél tökéletesebb majonézt állítana elő!
Ha már konyhaművészetről van szó, meg kell említenem még
valamit. Nevezetesen az itteniek által „biftek” néven ismert húsételt.
Valahányszor említést nyer ez a finomság, reményeink magasra
szárnyalnak − majd újra meg újra porba hullanak, amikor elénk
tálalják a megpörkölt, rágós húsdarabkákat tartalmazó „étket”.
− Még csak nincs is olyan íze, mint a marhahúsnak! − búsong
az ezredes.
És ez a megállapítás magában foglalja a magyarázatot −
marhahús ugyanis egyáltalán nincs.
A hentesüzletet igen egyszerű eljárás helyettesíti. Michel
időnként átkocsizik a teherautóval egy szomszédos faluba vagy
törzshöz. Amikor visszatér, kitárja Mary hátsó ajtaját, és kipotyog
nyolc birka!
Ezeket azután, ahogy a szükséglet megkívánja, sorra levágják,
szigorú utasításom értelmében nem pontosan a nappali szoba ablaka
előtt. Mi több, én még azt sem szeretem, ha Ferhid a szemem láttára
ólálkodik a csirkék felé, hosszú, éles késsel a kezében!
A Katún finnyásságát − mint a nyugati furcsaságok újabb
példáját − elnézően kezeli a személyzet.
Egy ízben, amikor Moszul közelében ástunk, öreg
előmunkásunk roppant izgatottan lépett Maxhez.
− Holnap vidd be a Katúnodat Moszúlba. Nagy esemény lesz −
akasztanak! Méghozzá asszonyt! Katúnod nagyon fogja élvezni! Nem
szabad elmulasztania! − És sehogy sem értette a jó öreg, miért
viseltetem közönnyel, sőt, irtózattal e vonzó esemény iránt!
− De hiszen nőt akasztanak! − erősködött. − Ilyen eseményben
nagyon ritkán van részünk! Kurd asszony az illető − három férjét
mérgezte meg! Ezt csak nem akarja a Katún elmulasztani?!
Határozott elutasításom ugyancsak csökkentette irántam való
tiszteletét. Szomorúan távozott, hogy egyedül élvezze a ritka
szenzációt.
A váratlan finnyásság más esetekben is elfogja az embert. A
csirkék-pulykák (kellemetlen, hangos, falánk jószágok) sorsa iránt
meglehetős közönnyel viseltetem, ám egyszer vásároltunk egy szép,
hízott libát. Sajnálatos módon igen kedves libának bizonyult. A
falujában nyilván ő is részt vett a család életében. Már első este
eltökélten meg akarta osztani Maxszel a fürdőjét. Minduntalan belökte
az ajtót, és bedugta a csőrét, mintha azt szeretné közölni, hogy
társaságra vágyik. Teltek-múltak a napok, és rajtunk erőt vett az
elkeseredés. Senki sem tudta rászánni magát, hogy kimondja a liba
halálos ítéletét.
Idővel a szakács mégis vállalkozott a hóhér szerepére. A libát
annak rendje-módja szerint, töltve feltálalták. Szemre-szagra nem
hagyott semmi kívánnivalót, mégsem ment le belőle egy falat sem a
torkunkon…
Hupa is szégyenletesen viselkedik, amikor egyik nap Dimitri
büszkén felszolgál egy bárányt − fejestül, lábastul, mindenestül. Hupa
egyetlen pillantást vet rá, aztán kirohan a szobából.
De térjünk vissza a „biftek” témájára! Valahányszor levágnak
és feldarabolnak egy birkát, a következő sorrendben kerül az asztalra:
először a lapocka, fűszerrel, rizzsel töltve (Dimitri mesterfogása!);
majd a combja; ezt követően az a fogás, amelynek tartozékai a háború
alatt „ehető belsőség” néven kerültek forgalomba; azután valami
pörköltféle, rizzsel; végezetül pedig a birka utolsó, dicstelen részei −
méltatlanok arra, hogy előkelőbb fogások részeként szerepeljenek –,
jó sokáig zsírban sütve, míg egészen össze nem töpörödnek és állaguk
tökéletesen bőrszerű nem lesz − ez az étek ismeretes errefelé „biftek”
néven!

Kielégítő eredményt hozott a halom feltárása: kiderült, hogy alulról a

feléig teljesen történelem előtti anyagot rejt. Egyik szakaszán felülről
a természetes talajig nyúló, mély vágatot ásattunk, amely tizenöt,
folyamatosan egymásra következő réteget mutatott, és az első tíz
történelem előtti időből származott. Kr. e. 1500 után elnéptelenedett a
halom; feltehetően lepusztult és terméketlenné vált. Mint mindig, itt is
van néhány római és iszlám sír, amely behatolásról tanúskodik. Mi az
ilyet mindig rómainak mondjuk, hogy kíméljük az esetleges
mohamedán érzékenységet, ám a mi embereink tiszteletlen banda. − A
nagyapádat ássuk ki, Abdul! − Ugyan már, a tied az, Daud! −
tréfálkoznak vígan.
Sok érdekes faragott állattalizmánra lelünk. Mind
meglehetősen ismert típushoz tartozik − ám egyszer csak igen különös
figurák kerülnek napvilágra. Egy megfeketedett kis medve, egy
oroszlánfej, végül pedig egy furcsa, kezdetleges emberalak. Maxnek
már eddig is gyanús volt a dolog, de az emberalak mindennek a teteje.
Itt hamisítóval van dolgunk.
− Méghozzá igen ügyes hamisítóval − mondja Max, és
elismerőleg forgatja a medvét. − Takaros munka.
Nyomozás következik. A tárgyak az ásatás egyik zugában
kerülnek elő, és rendszerint két fivér egyike lel rájuk. Ezek az
emberek egy tíz kilométerre fekvő faluból valók. Egyik nap az
ásatásnak egy másik részén gyanús külsejű bitumen „kanál” kerül
napvilágra. Az ember, aki találta, ugyanabból a faluból való.
Megkapják a baksist, mint máskor, és több szó nem esik a dologról.
Hanem aztán eljő a fizetésnap, és vele a nagy leleplezés! Max
közszemlére teszi a különös leleteket, szenvedélyes szónoklatban ítéli
el a csalókat, majd ünnepélyesen megsemmisíti a tárgyakat (a medvét
megtartotta mint érdekességet). A vétkeseket elbocsátja; azok egész
vígan távoznak, noha buzgón hangoztatják ártatlanságukat.
Másnap embereink kuncogva mondogatják az ásatáson:
− A Kvadzsa mindent tud! Nagyon ismeri a régiségeket! Őt
nem lehet becsapni!
Max szomorú, mert kíváncsi lett volna, hogyan készülnek a
hamisítványok. A mesteri munka kivívta elismerését.
Most már el tudjuk képzelni, milyen is lehetett Csagar 5−3000
évvel ezelőtt. A történelem előtti időkben kedvelt karavánút
vezethetett erre, Harránt és Tell Halafot kötötte össze, a Dzsebel
Szindzsáron át Irakba és a Tigrishez vitt, onnan pedig az ősi Ninivébe.
Nagy kereskedelmi központok hálózatának volt a része.
Olykor egyéni vonásokra lelünk − egy fazekas az edény aljába
karcolta kézjegyét, az egyik falban pedig rejtekhelyre bukkanunk:
arany fülkarikákkal teli edénykére, amely talán a család leányának
lehetett a hozománya. Majd a mi időnkhöz közeledünk − fémérme,
rajta bizonyos Hans Krauwinkel nürnbergi polgár neve. Körülbelül
1600-ból való; egy iszlám sírból került elő, és bizonyítja, hogy Európa
már akkor kapcsolatban állt ezzel az isten háta mögötti vidékkel. A
mai szemmel nézve gyönyörű, karcolt mintájú edények mintegy
ötezer évesek − és mind kézi munka.
Madonnák is származnak abból a korszakból − turbános, nagy
keblű, groteszk és kezdetleges figurák, ám kétségtelenül segítséget és
vigaszt jelentettek.
Lenyűgöző a „bukranium” − az ökörfejmotívum a
cserépedényeken –, kezdetben egyszerű ökörfej, majd egyre jobban
eltávolodik a természethű ábrázolástól, míg annyira absztrakt nem
lesz, hogy már azonosítani sem lehetne, ha az ember nem ismerné a
közbülső lépcsőfokokat. (Csodálkozva észlelem, hogy pontosan olyan,
mint egy olykor-olykor viselt selyemruhám egyszerű mintája! Persze a
„bukranium” sokkal elegánsabban hangzik, mint a „folyamatos
drazsé”!)

Elérkezett a nap, amikor megtörténik az első kapavágás Tell Brákon.

Ünnepélyes pillanat.
Szerkisz és Ali közös erővel rendbe hozott egy-két szobát. A
vízhordó, a nagy ló (ami nem vén csoroszlya), a kordé, a vizeshordók
− mind készen áll.
Az ezredes és Hupa már este átmegy Brákra, hogy kora
hajnalban kint lehessenek a halmon.
Max meg én nyolc óra tájban érkezünk. Az ezredes − ó, jaj! −
zaklatottan töltötte az éjszakát: denevérekkel csatázott! A
toronyszoba, mint kiderült, valóságos denevértanya − mely
teremtmény iránt az ezredes heves irtózattal viseltetik.
Az éjjel jó néhányszor arra ébredt, meséli Hupa, hogy az
ezredes vadul rohangál a szobában, és törülközővel csapkodja a
denevéreket.
Megnézzük, mi a helyzet az ásatáson.
Odalép hozzám a vízhordó, és komoran előad egy roppant
sérelmesnek hangzó históriát. Amikor Max előkerül, megkérem,
derítse ki, miről is van szó voltaképpen.
Kiderül, hogy a vízhordónak Dzserablusz közelében él valahol
a felesége és vagy tíz gyereke, és megszakad a szíve, amiért távol kell
lennie tőlük. Kaphatna némi előleget, hogy idehozassa őket?
Kedvező válaszért folyamodom. Max némileg kétkedő
tekintettel néz maga elé. Ha asszony kerül a házba, mondja, az
rendszerint bajt jelent.
 Csagarba visszafelé menet sok munkásunkkal találkozunk:
gyalogszerrel tartanak az új ásatás felé.
− El hamdu lillah! − kiáltják. − Lesz munkánk holnap is?
− Lesz, lesz.
Újfent dicsérik Istent, és továbbsétálnak.

Két eseménytelen napot töltünk otthon, s most már rajtunk a sor, hogy
átvonuljunk Brákra. Semmi érdemleges nem került még elő, de a hely
ígéretes, a házak meg a többi „jó” korszakra vallanak.
Ma erős a déli szél − minden szelek legutálatosabbja. Az ember
ideges, ingerlékeny lesz tőle. Felkészülve a legrosszabbra, útra kelünk,
gumicsizmával, esőköpennyel, sőt esernyővel felfegyverkezve.
Szerkisz ugyan bizonykodik, hogy megjavította a tetőt, de nem
nagyon hiszünk neki. Ma este, Michel kifejezésével élve, valóban
Szavi proba lesz.
Úttalan úton, toronyirányt haladunk Brák felé. Feleúton
utolérjük két emberünket, akik „a munka” felé baktatnak. Van
helyünk, Max megálljt parancsol, és felajánlja, hogy elvisszük őket.
Nagy ujjongás támad. Az emberek sarkában, nyaka körül foszlott
kötéldarabbal, egy kutya ballag.
Az emberek felszállnak, Michel indulna. Hát a kutya? − kérdi
Max. Elvisszük a kutyájukat is. Nem az ő kutyájuk − közlik
nyomatékosan. Egyszer csak előbukkant a sivatagból.
Jobban megnézzük a kutyát. Fajtája ismeretlen, de szemmel
láthatólag európai keverék. Skye terrierre emlékeztet a formája, a
színe akár a cocker spánielé, de Cairn terrier is lehetett az ősei között.
Irtózatosan hosszú; a szeme ámbraszínű, meglehetősen hétköznapi
formájú orra barna. Nem látszik különösebben szerencsétlennek, nem
sugárzik belőle az önsajnálat, nem is fél − egyáltalán nem olyan, mint
az átlagos keleti kutya. Kényelmesen letelepszik, vidáman szemlél
bennünket, kissé meg is billenti a farkát.
Magunkkal visszük, dönt Max, és Michelt utasítja, hogy vegye
fel és helyezze el a kutyát.
Michel megretten. − Megharap! − mondja kétkedő hangon.
− Igen, igen! − helyesel a két arab. − Nagy darabokat harap ki a
húsunkból! Hagyjuk inkább itt, Kvadzsa!
− Veszed már fel, te ütődött! − rivall Michelre Max.
Michel elszánja magát. Óvatosan közeledik a kutya felé; az
nyájasan feléje fordítja a fejét.
Michel sietősen hátrál. Elveszítem a türelmemet. Leugrom,
felkapom a kutyát, visszaviszem Maryhez. A kutyának minden
bordája kilátszik. Kihajtunk Brákra, az új jövevényt átadjuk
Ferhidnek, azzal az utasítással, hogy jókora lakomát tálaljon eléje.
Ezután azon vitatkozunk, mi legyen a kutya neve. Végül Osztapenko
kisasszonynak nevezzük el (egy friss olvasmányélményem hatására).
Hála azonban főleg Hupának, Osztapenko kisasszony kizárólag Héte
(„Hé, te!”) névre hallgat.
Héte bámulatos jellemű kutyának bizonyul. Merő életigenlés;
rettenthetetlen; sem embertől, sem állattól nem fél. Tökéletesen
jóindulatú és jó kedélyű, és kivétel nélkül mindig csak azt csinálja,
amihez kedve van. Alighanem neki is kilenc élete van, mint állítólag a
macskának. Ha bezárják, valahogyan kiszabadítja magát. Ha kizárják,
valahogyan bejut − egy ízben félméteres lyukat rágott a vályogfalba.
Jelen van valamennyi étkezésnél, és annyira kitartó, hogy egyszerűen
nem lehet neki ellenállni. Nem kér − követel.
Szent meggyőződésem, hogy Héte nyakára valaki kötéllel egy
követ kötött, és vízbe akarta fojtani, Héte azonban, az életművész,
átrágta a kötelet, kiúszott, vidáman nekivágott a sivatagnak, és
csalhatatlan ösztönével kiszúrta magának két emberünket.
Elméletemet az is igazolja, hogy Héte mindenhová követ bennünket,
ha hívjuk, csak éppen a Dzsagdzsaghoz nem hajlandó lejönni.
Megveti a lábát az ösvényen, majdhogy meg nem rázza a fejét, és
visszamegy a házba. − Köszönöm, ebből ne kérek − mondja. − Nem
állhatom, ha vízbe fojtanak. Nincsen abban semmi élvezet!
Örömmel halljuk, hogy az ezredesnek kellemesebben telt az
éjszakája. Szerkisz kijavította a tetőt, és ezáltal sikerült elűzni szinte
valamennyi denevért, azonkívül az ezredes kitalált egy Robinsonnak
is becsületére váló szerkentyűt, amelynek egy lavór víz is a tartozéka
− ebbe alkalmilag belepotyog a denevér, és megfullad. A szerkezet,
ahogy az ezredes magyarázza, igen bonyolultnak tűnik, elkészítése
több órával megrövidíti az álmát.
Felmegyünk a halomra, és egy szélvédett helyen fogyasztjuk el
ebédünket. Még itt is jócskán nyeljük a homokot meg a port minden
harapásnál. Mindenki jókedvű, még mélabús vízhordónk is bizonyos
büszkeséget tanúsít, ahogy ide-oda hajt a halom meg a Dzsagdzsag
között, és hozza az embereknek a vizet. A halom lábához hajt, onnan
szamárháton kerülnek fel a vizeskancsók a tetőre. Lenyűgözően
bibliai jelenet.
Este takarodó. Elköszönünk; az ezredes és Hupa Maryben
Csagarba hajt, mi megkezdjük kétnapos szolgálatunkat Brákon.
A toronyszoba kellemesnek ígérkezik. A padlón gyékény meg
két szőnyeg. Van vizeskancsónk, mosdótálunk, asztalunk két székkel,
van két tábori ágy, törülköző, lepedő, takaró − még könyvek is. Az
ablakok záródnak, ha nem is valami remekül. Lefekvés előtt
meglehetősen fura vacsorát fogyasztunk, amelyet Ali főzött és Ferhid
szolgál fel − aggodalmas képpel. A spenót majdnem folyékony, a rajta
úszó aprócska szigetekben alighanem „biftek”-et tisztelhetünk.
Jól telt az éjszaka. Mindössze egyetlen denevér jelentkezett, és
Maxnek sikerült zseblámpával kicsalogatnia. El is határozzuk, hogy
megmondjuk az ezredesnek: a száz meg száz denevérről szóló történet
alighanem merő túlzás, és valószínűleg a mértéktelen
alkoholfogyasztás következménye.
Hajnali negyed ötkor Maxet teával ébresztik, majd indul a
halomra. Én megint elalszom. Hat órakor behozzák a teámat. Max
nyolckor hazajön reggelizni. Ünnepélyesen szolgálják fel reggelinket
− főtt tojás, tea, arab kenyér, két üveg dzsem meg egy doboz
pudingpor(!). Néhány perc múlva megjelenik a második fogás −
habart tojás képében.
− Trop de zèle − morogja Max, s attól tartva, hogy a
túlbuzgalom következtében mindjárt előáll egy omlett, kiüzen a
láthatatlan Alinak: köszönjük, jóllaktunk. Ferhid sóhajtva távozik az
üzenettel. Majd visszatér, homlokát ráncba vonja a döbbent
aggodalom. Nagy méretű katasztrófától tartunk, de ő csak ennyit
kérdez. − Óhajtanak az ebédhez narancsot?
Hupa meg az ezredes átjön ebédre. Hupa sokat vesződik a
trópusi sisakjával, hála az orkánszerű szélnek. Michel készségesen
ajánlkozik, hogy majd Fonót alkalmaz, de Hupa még nem felejtette el
a legutóbbi hasonló esetet, és köszöni, nem kér belőle.
Általában hideg húst ebédelünk, salátával. Ali becsvágya
azonban magasabbra tör. Sült padlizsánt kapunk − langyos és félig
nyers –, zsíros, hideg szalmaburgonyát, a szokásosnál is keményebbre
pörkölt „biftek”-morzsákat, mindehhez pedig salátát, amelyhez
órákkal ezelőtt elkészült a mártás, tehát az egész tál a hideg, zöld
zsiradék valóságos orgiája!
Igazán nem szívesen hűti le Ali jó szándékú buzgalmát, mondja
Max, de kénytelen lesz megkérni, hogy a jövőben vessen féket a
fantáziájára.
Mint kiderül, Abd esz Szalaam arra használja az ebédidőt,
hogy terjedelmes és meglehetősen émelyítő morálprédikációt intézzen
embereinkhez.
− Vegyétek eszetekbe, hogy milyen szerencse ért benneteket! −
kiáltja hadonászva. − Nem tesznek meg vajon mindent értetek? Nem
gondoskodnak-e rólatok minden tekintetben? Megengedik nektek,
hogy idehozzátok az ételeteket, és itt fogyaszthassátok el a ház
udvarán! Igen magas bért fizetnek nektek − bizony, akár találtok
valamit, akár nem, a pénzt megkapjátok! Micsoda nagylelkűség,
micsoda jószívűség! És ez még nem minden! A magas béren kívül
külön pénz üti a markotokat, ha találtok valamit! A Kvadzsa úgy
őrködik felettetek, mint a tulajdon édesapátok; még arra is vigyáz,
nehogy kárt tegyetek egymásban! Ha ledönt a lábatokról a láz,
orvosszereket kaptok tőle! Ha elszorul a beletek, roppant hatásos
porokat ad, hogy megkönnyebbüljetek! Milyen boldogok, milyen
szerencsések vagytok valamennyien! És még tovább is sorolhatnám a
Kvadzsa nagylelkűségét! Engedi-e vajon, hogy megszomjazzatok
munka közben? Magatoknak kell-e gondoskodnotok ivóvízről? Nem!
Bizony hogy nem! Nem volna ugyan a kötelessége, ám mérhetetlen
nagylelkűségében maga hozat nektek vizet a halomra, a messzi
Dzsagdzsagról! Nagy költséggel, lóvontatású kordén! Gondoljátok
csak el, mennyit költ rátok! Köszönjétek meg nagy szerencséteket,
hogy ilyen embernek lehettek a munkásai!
Elosonunk. Max elgondolkodva megjegyzi: csoda, hogy Abd
esz Szalaamnek nem vágja el a torkát valamelyik munkás. Ő bizony
megtenné a helyükben. Épp ellenkezőleg, mondja Hupa, a munkások
imádják az ilyen beszédet. És igaza van. Helyeslő morgások,
bólintások kísérik a szónoklatot. Az egyik munkás így szól társához:
− Igazat beszél. Vizet hozatnak nekünk. Bizony, ez csakugyan
nagylelkűség. Igaza van. Szerencsések vagyunk. Bölcs ember ez az
Abd esz Szalaam.
Nem érti, hogy veszik be, mondja Hupa. Én azonban még
emlékszem, gyerekkoromban mennyire imádtam én is az erkölcsi
tanulságban bővelkedő meséket. Az arabok szinte gyermeki
naivitással fogják fel az életet. Abd esz Szalaam szentenciái sokkal
jobban a kedvükre valók, mint a kevésbé kenetteljes Alavi szövegei.
Azonkívül Abd esz Szalaam híres táncos, és a bráki ház udvarán
esténként az emberek a vén Abd esz Szalaam vezetésével járják a
bonyolult, lassú táncokat − sokszor késő éjszakáig. Rejtély számomra,
hogyan képesek aztán hajnali ötkor már kimenni a halomra. Nem
kisebb rejtély az sem, hogy az öt-tíz kilométernyire levő falvakból
hogyan tudnak az emberek pontosan napkeltére megérkezni. Órájuk
természetesen nincs, de akár húsz perccel napkelte előtt kell
elindulniuk, akár egy órával − percre pontosak. Érdekes látvány az is,
amint a munka végeztével, takarodókor (napszállta előtt fél órával)
égnek hajigálják kosaraikat, kacagva vállukra vetik a csákányt, és
futva − igen, futva nekiiramodnak a hazáig vezető tíz kilométeres
útnak! Napközben mindössze kétszer tartanak szünetet, egy óra
reggelire, egy óra ebédre, és a mi fogalmainkkal mérve igen rosszul
tápláltak. Az is igaz, hogy meglehetősen kényelmes a
munkatempójuk, csak néha kezdenek vad lapátolásba, rohangálásba,
amikor kitör rajtuk a buzgalom, de egészében véve igen nehéz fizikai
munkát végeznek. Talán a csákányosé a legkönnyebb, amikor ugyanis
meglazította a földet a maga kijelölt területén, letelepszik, és
kényelmesen elszív egy cigarettát, amíg a lapátolok megtöltik a
kosarakat. A kosaras fiúk nem állnak meg egy percre sem − kivéve, ha
lopnak maguknak egy kis pihenőt. Ebben persze igen ügyesek. Lassan
ballagnak a lerakóhelyig, vagy időtlen időkig turkálják a kosarukba
szedett földet.
Nagyjában egészségesek a munkásaink. A szemgyulladás
persze nem ritka, és sokukat bántja szorulás. Azt hiszem, tuberkulózis
is akad manapság − hála a nyugati civilizációnak. De a szervezetük
bámulatosan legyűri a betegséget. Egyik emberünk például alaposan
helybenhagyja a másikat, akinek irtózatos seb tátong a fején. Az
áldozat megkéri, hogy lássuk el a sebét, és kötözzük be, de elámul,
amikor azt ajánljuk, hagyja félbe a munkát és menjen haza. − Emiatt?
Hisz épp csak a fejem sajog egy kicsit! − És két-három nap múlva már
nyoma sincs a sebnek, annak a kétségtelenül higiéniamentes
kezelésnek ellenére, amivel emberünk otthon további ellátásban
részesíti.
Max hazaküldött egy embert, akinek csúnya tályog
éktelenkedett a lábán, és szemmel láthatólag lázas volt.
− Megkapod a béredet, éppúgy, mintha dolgoznál.
Az ember morogva távozott. Délután azonban Max
megpillantotta: vígan lapátolt a többivel. − Hát te meg mit keresel itt?
Hiszen hazaküldtelek!
− Hazamentem, Kvadzsa. (Nyolc kilométer.) De eluntam
magam. Kivel beszélgessek? Csak asszonyok vannak otthon. Hát
visszajöttem. És látod, jól tettem, hiszen a daganat kinyílt!

Ma visszamegyünk Csagarba, és két kollégánk vált bennünket Brákon.

Nagy fényűzés hazatérni a házunkba. Megérkezésünkkor észleljük,
hogy az ezredes mindenhova feliratokat biggyesztett − méghozzá
többnyire sértő tartalmú feliratokat! Továbbá olyan ügybuzgalommal
művelte a rendrakást, hogy a világon semmit sem találunk meg. Méltó
bosszún törjük a fejünket. Végül régi képeslapokból kivágjuk Mrs.
Simpson jó néhány képét, és kitűzzük az ezredes szobájában!
Sok a fotografálni való, és a felvételeket elő is kell hívni. Igen
nagy a hőség, s mire előkerülök a sötétkamrából, szakasztott úgy
érzem magam, mintha én is penészgomba volnék. A személyzet
buzgón hordja nekem a viszonylag tiszta vizet. Először leszűrik az
iszap vastagját, majd sűrű szövésű ruhán át vödörbe szűrik a vizet.
Mire felhasználom a negatívokhoz, alig marad benne homok és por, az
is a levegőből került bele, és az eredmény egészen kielégítő.

Egyik munkásunk Maxhez lép, és ötnapi eltávozást kér.

− Miért?
− Börtönbe kell mennem!

Ma mentési akcióra kerül sor. Éjjel esett, reggel is még cuppog a sár.
Dél felé egy zaklatott lovas nyargal be, dúltan, mint aki a véres kardot
hordozza. Valóban rossz hírt hoz. Az ezredes és Hupa hozzánk indult,
és félúton beleragadtak a sárba. A lovast nyomban visszaküldjük két
ásóval, és magunk is mentőosztagot küldünk Poiluben. Öt embert,
Szerkisz parancsnoksága alatt. Ásót, deszkákat visznek magukkal, és
vidám nótaszóval távoznak.
Max utánuk kiált: nehogy ők is a sárban rekedjenek! Ám
pontosan ez történik, de szerencsére alig néhány száz méternyire a
bajba jutott Marytől. Az utóbbinak a hátsó tengelyéig ér a sár,
legénysége a kimerültség határán, már öt teljes órája próbálják kiásni,
és jóformán az őrületbe kergették őket Michel jó szándékú buzdításai
és utasításai, megszokott fejhangján. Utasításainak lényege többnyire
Forca!, és már a harmadik emelőt sikerül eltörnie! A válogatottan
markos legények segítségével és Szerkisz értőbb parancsnoksága alatt
Mary hajlandó kiemelkedni a sárból. Méghozzá nagyon hirtelen,
miáltal mindenkit tetőtől talpig befröcsköl sárral, maga mögött pedig
tátongó gödröt hagy, amelyet az ezredes menten elkeresztel „Mary
sírjá”-nak. Legutóbbi bráki tartózkodásunk alatt jócskán esett, és
Szerkisz házteteje nem állta tökéletesen a terhelést. Mi több,
felpattannak az ablaktáblák, a szélrohamok esőt zúdítanak a szobába.
A legerősebben szerencsére a „kimenőnk” napján zuhog, a munkát
tehát nem hátráltatja nagyon. Annál inkább a Kavkab tűzhányóhoz
tervezett kirándulásunkat.
Ez történetesen majdnem lázadást kelt, mivel a tíznapos
szakasz szombaton végződik, és amikor Abd esz Szalaam
utasításunkra közli az emberekkel, hogy másnap munkaszünet,
amilyen balfácán, így jelenti be: − Holnap vasárnap − ezért nincs
munka!
Nyomban általános felzúdulás támad. Micsoda! Derék
muzulmánokat így megsértenek, és áldozatul dobnak nyomorult húsz
örmény kereszténynek? Egy Abbasz Id nevű heves úriember sztrájkot
próbál szervezni. Max szónoklatot tart, amiben közli, hogy ha
munkaszünetet rendel el vasárnap, hétfőn, kedden, szerdán, pénteken
vagy szombaton, akkor munkaszünet lesz. Ami pedig Abbasz Idet
illeti, meg ne lássa még egyszer az ábrázatát mifelénk! Az örmények
kihívják maguk ellen a sorsot: diadalmasan röhincsélnek, míg le nem
torkollják őket. Ezek után kezdődhet a bérfizetés. Max betelepszik
Marybe, Michel hatalmas pénzeszsákok súlya alatt roskadozva
kitántorog a házból (a medzsidit hál’ istennek törvénytelennek
nyilvánították, és a szíriai pénznem a divat), majd a zsákokat a
teherautóba helyezi. Max arca megjelenik a vezetőülés ablakában
(kissé emlékeztet a vasúti pénztárosokra a kasszaablakban), Michel
széket állít a teherautóba, oszlopokba rakja az érméket, és mélyeket
sóhajt a gondolatra, hogy ennyi pénz vándorol muzulmán kézbe!
Max kinyitja az irdatlan főkönyvet, és kezdődhet a móka.
Banda banda után sorjázik; ahogy a neveket szólítják, ki-ki megkapja
járandóságát. Előző éjjel egészen hajnalig folyt a rémületes
kalkuláció, míg kinek-kinek ki nem számítottuk a baksisát, és hozzá
nem adtuk a béréhez.
Fizetésnapon nagyon is feltűnő a sors igazságtalansága. Van,
aki bőséges prémiumot zsebel be; van, aki jóformán semmit. Folyik a
csúfondáros tréfálkozás, és mindenki jókedvű, még az is, akinek nem
kedvezett a szerencse. Egy magas, csinos kurd asszony az urához
rohan, aki a kapott pénzt számlálja.
− Mennyit kaptál? Mutasd! − Minden teketória nélkül kikapja
férje markából a pénzt, és elrohan vele.
Két előkelő vonású arab finoman elfordítja arcát: micsoda
nőietlen (és férfiatlan) viselkedés!
A kurd asszony előbukkan vályogviskójából, és harsányan
szidja a férjét, amiért ügyetlenül fogja ki a szamarat. A nagydarab,
jóképű kurd szomorúan sóhajt. Nehéz a kurd férfi sorsa…
Azt mondják, ha az arab kirabol a sivatagban, megver, de
életben hagy; ám ha a kurd rabol ki, el is vágja a torkodat, merő
élvezetből.
Talán így vesz bosszút az otthon elszenvedett
megaláztatásokért…
Két óra elteltével mindenki megkapja a járandóságát.
Közmegelégedésre elsimítottuk a Daud Szulejmán és Daud Szulejmán
Mohammed közti kis nézeteltérést. Abdullah bukkan fel; mosolyogva
magyarázza, hogy tévedésből tíz és fél frankkal többet kapott. A kis
Mahmud rikácsolva kevesli a negyvenöt centime baksist: − Két
gyöngyszem, egy edény széle meg egy darab obszidián, Kvadzsa,
múlt csütörtökön! − Minden panasz, ellenpanasz s a többi kivizsgálást
nyer és eligazíttatik. Megkérdezik az embereket, ki dolgozik tovább,
ki megy el. Majdnem mindenki elmegy. − De a következő szakasz
után − ki tudja, Kvadzsa?
− Igen − bólint Max. − Mire elköltitek a pénzeteket.
− Ahogy mondod, Kvadzsa.
Barátságos búcsúzkodás. Este nagy dalolás-táncolás az
udvaron.

Megint Csagarban; szép, meleg napunk van. Az ezredes dühöngve

szidja Poilut, aki nap mint nap cserbenhagyta Brákon. Ferhid minden
egyes alkalommal megérkezik, közli, hogy a kocsinak semmi baja, ezt
mindjárt demonstrálja is: a kocsi elsőre beindul. Az ezredes ezt külön
személyes sértésnek veszi.
Michel lép hozzánk és fajhangján magyarázza, hogy csak a
porlasztót kell kitisztítani − igen egyszerű, mindjárt meg is mutatja az
ezredesnek. Ezután előadja kedvenc mutatványát: benzint szív fel a
szájába, jót gurgulázik vele, majd lenyeli. Az ezredes hideg undorral
méri végig. Michel bólint, boldogan mosolyog, rábeszélő hangon
megkérdi az ezredest: − Szavi proba?, majd cigarettára gyújt.
Lélegzet-visszafojtva várjuk, hogy a torkából lángok törjenek elő, de
nem történik semmi.
Különféle apró kellemetlenségek támadnak. Négy embert el
kell bocsátanunk, mert állandóan verekszenek. Alavi és Jahja
összekülönbözött, és nem beszélnek egymással. A házunkból elloptak
egy szőnyeget. A sejk szörnyen méltatlankodik, és vizsgálatot indít.
Ezt szabad messziről megfigyelnünk − fehér köntösű, szakállas férfiak
ülnek körben a síkságon, a fejüket összedugják. − Azért tartják ott −
magyarázza Manszúr –, hogy senki ne hallja meg a titkaikat.
Ezután igen keleties eljárás következik. A sejk hozzánk lép,
megnyugtat, hogy már tudja, kik a bűnösök, kézbe veszi a dolgot, és
visszaszármaztatja tulajdonunkat.
Valójában az történik, hogy a sejk megveri hat ellenségét, és
további néhányat minden bizonnyal megzsarol. A szőnyeg nem kerül
elő, de a sejk remek hangulatban van, és szemmel láthatólag megint
felveti a pénz.
Abd esz Szalaam lopva Maxhez lép. − Majd én megmondom,
ki lopta el a szőnyegedet. A sejk sógora, a jezidi sejk. Igen gonosz
ember, de a húga szép teremtés.
Abd esz Szalaam szemében reménykedés csillog: hátha lehet
egy kicsit üldözni a jezidieket. Max azonban kijelenti, hogy a
szőnyeget hozzáírjuk a veszteséglistához, és több szó ne essék róla. −
A jövőben − vet zord pillantást Manszúrra és Szubríra − jobban
vigyázzatok, és ne hagyjátok a szőnyegeket kint az udvaron.
A következő szomorú incidens, hogy megérkeznek a vámosok,
és két emberünket tetten érik, amint csempészett iraki cigarettát
szívnak. Balszerencse az érintetteknek, hiszen valójában
kétszáznyolcvan ember (valamennyi jelenlegi alkalmazottunk) szív
csempészett iraki cigarettát! A vámhivatalnok félrevonja Maxet. − Ez
súlyos törvénysértés − magyarázza. − Az ön iránti tiszteltből,
Kvadzsa, nem tartóztatjuk le ezeket az embereket itt az ásatáson.
Ártana az ön jó hírének.
− Nagyon köszönöm kedves tapintatukat − válaszol Max.
− Viszont azt javasoljuk, hogy ön bocsássa el őket, Kvadzsa,
méghozzá fizetség nélkül.
− Ez aligha lehetséges. Nem az én dolgom, hogy érvényt
szerezzek az ország törvényeinek. Én külföldi vagyok. Ezek az
emberek szerződéses viszonyban vannak velem, és én vállaltam, hogy
kifizetem a bérüket. Nem tarthatom vissza a járandóságukat.
A dolog végül úgy rendeződik (a vétkesek beleegyezésével),
hogy a két ember béréből bírságot fogunk le, amit menten át is
nyújtunk a vámosoknak.
 − Inshallah! − vonogatják vállukat a vétkesek, és visszatérnek
a munkához. A lágyszívű Max azon a héten a szokásosnál bőkezűbben
méri a baksist a ludasoknak, és fizetésnapon igen jó a kedvük.
Szerencséjüket azonban nem Max jó szívének, hanem Allah végtelen
jóságának tulajdonítják.
Atrándulunk El Kámeslibe. Errefelé ez körülbelül olyan
izgalmas, mint amikor az ember hazulról Párizsba látogat. A program
nem sokat változott − Harrods, felszínes társalgás Monsieur
Jannakosszal, hosszas időtöltés a bankban, amit azonban ezúttal a
maronita egyház egy magas méltóságának jelenléte színesít.
Ékkövekkel kirakott kereszt, dús hajzat, lila köntös. Max megbök:
ajánljam fel a székemet Monseigneurnek, én vonakodva
engedelmeskedem, és felhorgad bennem a harcos protestantizmus.
(Kérdés: hasonló körülmények között felajánlanám-e az egyetlen
széket a yorki érseknek? Szerintem, ha megtenném is, nem fogadná
el!) Az archimandrita vagy nagymufti, vagy akármi, elégedett sóhajjal
rogy le a székre, és áldó pillantást vet rám.
Mondanom sem kell, hogy Michel a végsőkig próbára teszi
türelmünket. Az Economia jegyében szörnyűséges beszerzéseket
eszközöl. Manszúr társaságában elmegy, hogy utánanézzen egy
második ló esetleges vásárlásának, és Manszúr, a szenvedélyes
lóbarát, a kérdéses paripa hátán nyílegyenesen bevágtat a helybéli
borbélyüzletbe, ahol éppen Max haját nyírják.
− Takarodj, te idióta! − ordít rá Max.
− Pompás ló! − bizonykodik Manszúr. − És nagyon szelíd. A ló
ebben a pillanatban felágaskodik, és a két irdatlan elülső pata láttán a
borbélyüzlet közönsége menekül, amerre lát.
A kaszárnyában, a francia parancsnoknál igen ízletes és
választékos ebédet fogyasztunk. Meghívunk néhány francia tisztet,
jöjjenek ki hozzánk látogatóba. Azután visszatérünk a Harrodsba,
hogy szemrevételezzük Michel legújabb takarékossági mutatványait.
Esőre áll, hát elhatározzuk, hogy azonnal indulunk.
A lovat megvettük. Manszúr engedelmet kér, hogy lóháton
térhessen haza.
Soha nem fog hazaérni, véli Max.
Szerintem remek ötlet, és kérlelem Maxet engedje meg, hogy
Manszúr hazalovagoljon.
− Annyira el fogsz merevedni, hogy meg sem tudsz majd
mozdulni − jósolja Max.
Ez még soha nem fordult elő, bizonygatja Manszúr.
Megbeszéljük, hogy Manszúr másnap lovagol haza. A posta
úgyis késik, hát majd magával hozza.
Esik, mire elindulunk (a szokásos, rabszíjra fűzött tyúkok, meg
a csapzott emberanyag társaságában). Óriásiakat csúszkálunk, de
sikerül hazaérnünk, mielőtt még az út használhatatlanná válnék.
Az ezredes éppen visszatért Brákról, ahol megint meggyűlt a
baja a denevérekkel. Sikerült ugyan a mosdótálhoz csalogatnia őket
zseblámpával, csakhogy erre ráment az éjszakája, és alig aludt
valamit. Mi soha nem találkozunk denevérekkel, közöljük ridegen.

Munkásaink között akad egy, aki tud írni-olvasni. Juszuf Hasszán a

neve, és nála lustább ember nemigen található az ásatáson. Én még
úgy nem érkeztem meg a halomra, hogy munka közben leltem volna
Juszufot. Mindig éppen befejezte a kijelölt terület felásását, vagy épp
most akar hozzáfogni, vagy leállt, mert rá akar gyújtani. Igen büszke a
tudományára, és egyik nap azzal szórakoztatja magát meg a cimboráit,
hogy egy üres cigarettadobozra ráírja: „Szaleh Birro belefulladt a
Dzsagdzsagba.” Mindenki remekül szórakozik ezen a kiművelt
elmésségen.
Az üres doboz belekeveredik egy üres kenyereszsákba, azt
belegyömöszölik egy liszteszsákba, majd a zsák visszatér kiindulási
helyére − Hanzir faluba. Itt valaki észreveszi az írást a
cigarettadobozon. El is viszik menten egy tanult emberhez; az
kibetűzi. A hír idővel eljut Germajir faluba, Szaleh Birro
szülőfalujába. Eredmény: következő szerdán népes gyászoló
gyülekezet − férfiak, síró-rívó asszonyok, jajgató gyerekek csapata −
érkezik Tell Brákra.
− Ó, jaj! Ó, jaj! − siránkoznak. − Szeretett rokonunk, Szaleh
Birro, a Dzsagdzsagba fulladt! Eljöttünk, hogy hazavigyük a
holttestét!
Legelsőnek magát Szaleh Birrót pillantják meg, aki a kijelölt
szakaszán vidáman ás, és nagyokat sercint. Megdöbbenés,
magyarázkodás, mindek végeztével Szaleh Birro eszeveszett dühében
csákányt emel Juszuf Hasszánra. Egy-egy barát közbelép, majd az
ezredes is megjelenik; megparancsolja, hogy azonnal hagyják abba
(pusztába kiáltott szó!), és tudakolja, hogy voltaképpen mi is a vita
tárgya.
Max lefolytatja a vizsgálatot, és kimondja az ítéletet.
Szaleh Birrót egy napra elbocsátják: a) verekedés, b)
verekedésnek parancs ellenére történt folytatása miatt. Juszuf
Hasszánnak pedig megparancsolja, hogy gyalogoljon el Germajirba
(negyven kilométer), magyarázza ki a dolgot, és kérjen bocsánatot
kivételesen ostoba ötletéért. Azonkívül kétnapi bért levonnak a
járandóságából.
Az igazi tanulság pedig az − mint Max később a kiválasztottak
körében rámutat –, hogy az írás-olvasás tudománya komoly
veszedelmeket hordoz.
Manszúr három napig El Kámesliben rekedt a rossz idő miatt, majd
egyszer csak megjelenik − lóháton, de félholtan. Állni nem tud;
panaszait tetézendő pedig beszerzett El Kámesliben egy jókora és
ízesnek ígérkező halat, ami azonban a kényszerű várakozás miatt
megromlott. Valamely érthetetlen (és megbocsáthatatlan) okból mégis
magával hozta! A halat sietősen elföldeljük, Manszúr pedig nyögve
ágyba bújik, ahonnan három napig elő sem kerül. Mi meg közben
Szubrí értelmes szolgálatatit élvezzük.

Végre elindul a kavkabi expedíció. Ferhid, aggodalmasabb ábrázattal,

mint valaha, felajánlja vezetői szolgálatait, mivel „ismerős a
környéken”. Gyanús külsejű hídon kelünk át a Dzsagdzsagon, és
rábízzuk magunkat Ferhid bánatos vezetésére.
Attól eltekintve, hogy útközben Ferhid kis híján belepusztul az
aggodalomba, egészen jól boldogulunk. Szerencsére mindig látjuk a
Kavkabot, ami igen hasznos, mert a köves talaj, amelyen át kell
kelnünk, szörnyű, kivált, ahogy közeledünk a kialudt vulkánhoz.
Távozásunk előtt meglehetősen kritikus volt a házbeli helyzet.
Szenvedélyes veszekedés támadt a személyzet körében egy apró darab
szappan körül. Az előmunkások ridegen kijelentik, hogy nem
szeretnének velünk tartani, az ezredes azonban kényszeríti őket.
Kétoldalról szállnak be Marybe, és egymásnak háttal telepszenek le.
Szerkisz mint valami tyúkanyó gubbaszt a kocsi hátuljában, és
senkivel sem áll szóba. Hogy ki veszett össze kivel, azt nehéz lenne
kideríteni. Mire azonban megmásszuk a Kavkabot, feledve minden
csip-csup nézeteltérés. Arra számítottunk, hogy kellemes emelkedőn
jutunk el a csúcsra, és utunkat majd virágszőnyeg borítja − ám amikor
odaérünk, a kapaszkodó olyan meredek, mintha egy ház falát
akarnánk megmászni, az út pedig merő csúszós, fekete salak. Michel
és Ferhid kereken megtagadja, hogy akár csak elinduljon, mi, többiek
nekivágunk. Én hamar feladom, és leülök, hogy kedvemre
szemlélhessem, amint a többiek csúszkálva, zihálva botladoznak. Abd
esz Szalaam az út java részét négykézláb teszi meg.
Egy kisebb kráter peremén fogyasztjuk el ebédünket. Itt bőven
nyílik a virág, élvezetes a pillanat. Gyönyörű kilátás mindenfelé; nem
messze emelkednek a Dzsebel Szindzsár dombjai. Csodálatos ez a
mélységes béke. Elborít a boldogság s ráébredek, mennyire szeretem
ezt az országot, mennyire teljes és boldogító ez az élet…

Kilencedik fejezet

Mac megérkezik

Végére jár az évad. Itt az ideje, hogy Mac csatlakozzék hozzánk. Már
előre örülünk neki. Hupa sokat kérdezősködik Mac felől, és hitetlenül
fogadja némelyik állításomat. Kell szerezni még egy párnát; El
Kámesliben megvesszük a legkülönbet, amit csak találunk, de még ez
is kemény, akár a deszka.
− Ezen aligha bír aludni a szerencsétlen − véli Hupa.
Megnyugtatom: Macnek édesmindegy, hogy min alszik.
Nem bántja se bolha, se poloska, soha nem hagyja szanaszét a
holmiját. Nincs is egyebe jóformán − teszem hozzá az emlékezés
hangján –, mint az összehajtogatott takarója meg a naplója.
Hupa pillantása hitetlenebb, mint valaha.

Felvirrad Mac érkezésének napja. Minthogy történetesen egybeesik a

mi „kimenőnkkel”, bonyolult expedíciót tervezünk. Az ezredes reggel
fél hatkor indul El Kámeslibe Poiluvel, és Mac elhozatalát összeköti a
nyiratkozással (az ezredes sűrűn jár borbélyhoz, mert ragaszkodik a
katonás hajviselethez).
Mi hétkor reggelizünk és nyolckor indulunk Ámúdára. Ott
randevúzunk a többiekkel, és valamennyien Rász-el-Ainba megyünk,
amelynek a környékén néhány halmot óhajtunk szemügyre venni.
(Kimenőinknek óhatatlanul mindig van valami szakmai jellege.)
Ezúttal Szubrí és a derék Dimitri is velünk tart. Igencsak kicsinosítják
magukat, cipőjük fénylik, fejükön puhakalap, és nagyon szűk, lila
öltönyben feszítenek. Michel, keserű tapasztalatai birtokában,
munkaruhát visel, amihez azonban fehér kamásnit öltött az ünnepi
alkalom tiszteletére.
Ámúda ronda, mint mindig; ezúttal még több oszladozó
birkatetem hever úton-útfélen, mint legutóbb.
Macnek és az ezredesnek egyelőre semmi nyoma; élek a
gyanúperrel, hogy Poilu megint csak felmondta a szolgálatot.
Idővel mégis befutnak, s kölcsönös üdvözlések és némi
bevásárlás után (főleg kenyeret veszünk; Ámúdában híresen jó a
kenyér) útra készülünk − ám keserűen tapasztaljuk, hogy Poilu elunta
a példás viselkedést, most ugyanis a gumija lapos, mint a palacsinta.
Michel és Szubrí fürgén nekiáll megreparálni, közben tekintélyes
tömeg gyűlik köréjük, egyre közelebb nyomulva − már ahogy az
ámúdaiak szokták.
Végre-valahára elindulunk, alig telik el azonban egy óra, Poilu
megint rakoncátlankodni kezd: ezúttal egy másik kerék defektes.
Újabb javítás, melynek során kiderül, hogy Poilu úti-neszesszerje
igencsak hiányos. Az emelő törött, a pumpáról jobb nem is beszélni.
Szubrí és Michel csodákat művel: foggal-körömmel kapaszkodnak a
gumidarabkákba.
Minekutána egy értékes órát elvesztegettünk, megint
felkerekedünk. Egy folyómederhez érkezve döbbenten tapasztaljuk,
hogy tele van vízzel − ami az évnek ebben a szakában nagy ritkaság.
Megállunk; vita támad, vajon nekirohanjunk-e − hátha sikerül
átgázolnunk.
Michel, Szubrí és Dimitri úgy vélekedik, hogy ha az irgalmas
Isten úgy akarja, bizonyára sikerül. Számításba véve azonban azt a
lehetőséget is, hátha a Mindenható nem akarja úgy, és nem hajlandó
holmi csodával átemelni Poilu alvázát, s mi megrekedünk és sehogy
sem tudunk kivergődni − hát, kénytelenek vagyunk, bár kelletlenül,
segítség után nézni.
A közeli faluban akkora elkeseredés fogadja elhatározásunkat,
hogy felébred bennünk a gyanú: megélhetésük fő forrása bizonyára az
elsüllyedt autók kiemelése. Michel belegázol, hogy megállapítsa,
milyen mély a víz, s valamennyien lenyűgözve bámuljuk
alsóruházatát. Sajátos fehér pamut ruhadarab, bokája körül széles
szalaggal átkötve − a megtévesztésig hasonlít a múlt századbeli
kisasszonykák bugyogójára!
Elhatározzuk, hogy a folyómeder partján ebédelünk. Ebéd után
Max meg én belegázolunk a vízbe − finoman simogatja a bokánkat,
míg csak ki nem bukkan egy kígyó, mire sürgősen véget vetünk a
tapicskolásnak.
Egy öreg ember jelenik meg, és letelepszik mellénk. Kölcsönös
üdvözlés után a szokásos hosszú csend támad.
Majd udvariasan megtudakolja, franciák vagyunk-e. Németek?
Angolok?
Angolok!
Biccent.
− Az angoloké most ez az ország? Nem emlékszem. Azt
tudom, hogy már nem a törököké.
− Nem − mondjuk. − A háború óta már nincsenek itt a törökök.
− Háború? − néz ránk zavartan az öreg ember.
− Húsz éve volt a nagy háború.
Elgondolkodik.
− Háborúra nem emlékszem… Ó, igen, akkoriban sok asker
utazott a vonaton. Hát az volt a háború? Nem is tudtuk. Idáig nem ért
el.
Újabb hosszú hallgatás után feláll, udvariasan elköszön, és
elmegy.
Tell Baindar érintésével térünk vissza, ahol ezrével állnak a
fekete sátrak. A beduinok húzódnak tavasz közeledtével a déli
legelőkre. A Vadzs folyómederben van víz, és az egész táj csupa élet.
Még két hét, és újra beköszönt a csend.
Tell Baindar lankáin találtam valamit. Kis kagylóhéjnak
látszik, de ahogy jobban szemügyre veszem, már látom, hogy
valójában agyagból készült, és festéknyomok is láthatók rajta. Mi
lehet ez? Vajon ki csinálta, és milyen célra? Épület díszéül szolgált,
vagy szépítőszert tartottak benne? Esetleg tálnak lehetett a része? A
formája tengeri kagylóé. Ezer meg ezer évvel ezelőtt ki tudhatott itt
mélyen bent, a szárazföldön a tengerről? Ki ismerhette? Micsoda
diadalmas képzelet, milyen kézügyesség alkothatta? Megkérem
Maxet, segítsen spekulálni, ő azonban óvatosan kijelenti, hogy nincs
elegendő adtunk; lekötelezően hozzáteszi azonban, hogy majd
utánanéz hasonló tárgyaknak, és meglátja, hol találtak még ugyanilyen
típust. Arra nem is számítok, hogy netalán Mac is spekuláljon − nincs
meg benne ez a hajlam, nem is érdekli az ilyesmi. Hupa sokkal
szívélyesebb, és hajlandó partneremül szegődni a kitalálósdiban. Egy
darabig folytatódnak a „Variációk egy leletre”, végül azonban
egyesült erővel nekiesünk az ezredesnek, aki viszont teljesen átment
rómaiba (szörnyű illetlenség a mi ásatásunkon!). Kegyesen hajlandó
vagyok lefényképezni egy római fibula melltűt (megvetett) leleteink
közül, sőt, még külön feliratot is kap!
Remek hangulatban érkezünk haza. A sejk kirohan Mac
üdvözlésére. − Hah, a mérnök Kvadzsa! − Forrón átöleli, és leken neki
két puszit.
Az ezredes vihog. Max azonban figyelmezteti:
− Jövőre te is ugyanígy jársz!
− Hogy ez az undorító vénember összenyalja a képemet? Soha!
Fogadásokat kötünk. Az ezredes mereven távol tartja magát.
Mac testvéri üdvözlésben részesült, magyarázza, de velem ez nem
történhet meg − jelenti ki határozottan.
Előmunkásaink is lelkesen köszöntik Macet. Arab
szózuhatagukra Mac, mint rendesen, angolul válaszol.
− Ó, a Mac Kvadzsa! − sóhajt Alavi. − Hát még most is
fütyülnie kell majd, ha akar valamit!
Percek alatt óriási vacsora kerül az asztalra, utána pedig,
fáradtan ejtőzve, előttünk − az ünnep, valamint Mac érkezésének
tisztéletére − különleges csemegékkel (szultánkenyér, padlizsánbefótt,
csokoládé és szivar) üldögélünk, és beszélgetünk, méghozzá ezúttal
kivételesen nem régészeti témákról.
A vallásokra terelődik a szó. Különlegesen kényes téma a
világnak ebben a csücskében, mert Szíria tele van mindenféle vadul
fanatikus szektával − mind hajlandó volna elvágni egymás torkát, a jó
ügy érdekében. Ezután az irgalmas szamaritánus története kerül szóba.
Idekint az Ó- és az Újszövetség történetei egyaránt különlegesen
valóságosnak tűnnek. Az a nyelv és az a gondolkodás szülte őket,
amelyet mindennap érzékelünk magunk körül, és gyakran
meglepődöm, mennyire áttevődnek a hangsúlyok arról, amit az ember
eddig magától értetődően fogadott el. Hogy egy szerény példát is
idézzek: egyszeriben ráébredtem, hogy puritán protestáns
környezetben „Jezabel” egyértelmű az arc bűnös kendőzésével, a haj
festésével. Itt azonban korántsem az arc- és hajfestés a bűn − hiszen
minden erényes asszony festi az arcát (ha ugyan nem tetoválja!), a
haját pedig hennázza –, hanem az, hogy Jezabel kinézett az ablakon:
ez aztán szemérmetlen cselekedet a javából!
Igen közel érzem az Újszövetséget, amikor megkérem Maxet,
mondja el, mi volt a lényege a sejkkel folytatott hosszú
beszélgetésének − társalgásuk ugyanis szinte teljes egészében
példabeszédekből állt. Itt ha az ember óhajait vagy kívánságait
szeretné illusztrálni, elmond egy poénos történetet, a másik ezt
ellenkező előjelű sztorival viszonozza, és így tovább. Soha semmit
sem fejeznek ki egyenesen, közvetlenül.
Az irgalmas szamaritánus története olyan valóságtartalmú itt,
amit soha el nem érhetne zsúfolt utcák, rendőrök, mentőautók,
kórházak, közszolgálat légkörében. Ha egy ember az El Haszekából
Deir-ez-Zórba vezető sivatagi csapás mentén összeesik, ma is éppoly
könnyen lejátszódhat ugyanaz a történet, és illusztrálja, milyen óriási
értékkel bír az együttérzés a sivatagi emberek szemében.
Vajon, kérdi hirtelen Max, közülünk hányan sietnének egy
embertársunk segítségére olyan körülmények között, ahol nincsenek
tanúk, ahol nem érvényesül a közvélemény, ahol a segítségnyújtás
elmulasztásáról nem értesül senki, és nem is von maga után
elmarasztalást?
− Természetesen mindnyájan − jelenti ki határozottan az
ezredes.
− Igazán? − kételkedik Max. − Egy haldokló hever az út
mentén. A halál, ne felejtsétek el, itt nem igazán fontos. Sietsz.
Dolgod van. Nem akarsz késni, nem akarod, hogy feltartsanak. Az az
ember senki és semmi a számodra. És soha senki nem fog értesülni
róla, ha csak egyszerűen továbbmégy, mondván, végtére is nem a te
dolgod, s úgyis jön majd nemsokára valaki, és így tovább.
Elgondolkodunk. Mindannyian megrendültünk egy kicsit…
Csakugyan annyira bizonyosak vagyunk a magunk feddhetetlen
emberségében?
Hupa töri meg a hosszú csendet:
− Én azt hiszem, megtenném… Igen, azt hiszem,
továbbmennék, aztán talán elszégyellném magam, és visszafordulnék.
− Bizony; az ember kényelmetlenül érezné magát − bólint az
ezredes.
Max is azt mondja, valószínűleg ugyanezt tenné ő is, de
egyáltalán nem annyira biztos magában, mint amennyire szeretné. Én
is egy véleményen vagyok vele.
Ülünk, hallgatunk egy darabig. Aztán egyszer csak rájövünk,
hogy Mac, szokása szerint, ezúttal sem szólt hozzá a beszélgetéshez.
 − Hát maga mit csinálna, Mac?
Mac összerezzen, mint akit kellemes gondolatokból riasztottak
fel.
− Hogy én? − kérdi kissé meglepetten. − Ó, hát továbbmennék.
Nem állnék meg.
− Igazán?! Biztosan?
Mindannyian kíváncsian nézünk Macre; ő szelíden megrázza a
fejét.
− Annyian halnak meg idekint. Az ember úgy érzi, nem sokat
számít, hogy előbb történik-e meg, vagy utóbb. Én sem várnám el
senkitől, hogy megálljon a kedvemért.
Ez bizony igaz. Mac csakugyan nem várná el.
− Úgy gondolom − mondja szelíd hangján –, jobb, ha az ember
folytatja, amit elkezdett, és nem hagyja, hogy kívülálló személyek,
külső körülmények eltérítsék.
Továbbra is érdeklődő tekintettel nézünk rá. Hirtelen eszembe
jut valami.
− Na és mi lenne akkor, Mac, ha nem ember esett volna össze,
hanem egy ló?
− Egy ló?! − kérdi Mac. Egyszerre egészen emberi. Életteljes a
hangja, tartózkodását mintha elfújták volna. − Az már egészen más!
Egy lóért természetesen mindent megtennék!
Kitör belőlünk a hahota. Mac meglepetten néz ránk.

Ma van a Szorulások Napja. Már egy ideje Abd esz Szalaam egészségi
állapota a főtéma. Mindenféle hashajtóval kísérleteztünk,
következésképpen, mint mondja, „igen legyengült”. – Szeretnék
bemenni El Kámeslibe, Kvadzsa, hogy megszúrjanak egy tűvel, és
visszaadják az erőmet.
Még kritikusabb bizonyos Szaleh Hasszán állapota: benseje
mindennemű panáceának ellenáll, a legszelídebb purgálószertől a fél
üveg ricinusolajig.
Max megint előveszi az El Kámesli-beli orvos lógyógyszerét.
Irdatlan adagot mér ki, majd közli a pácienssel, ha napszállatig
„megmozdulnak a belei”, jókora baksis üti a markát.
A szenvedőt körülveszik barátai és rokonai. Egész délután a
halom körül sétáltatják, harsány buzdítás közepette, míg fél szemmel,
aggodalmasan a mind alább szálló napot figyelik.
A helyzet, hogy úgy mondjam, borotvaélen táncol.
Negyedórával takarodó után azonban diadalordítás harsan.
Futótűzként terjed a hír! Elsöpörve minden gát! A szenvedőt lelkes
tömeg kíséri a házhoz, hogy átvegye megérdemelt jutalmát!

Szubrí egyre nagyobb tekintélyre tesz szert a bráki háztartásban. Mint

mindenki, ő is nagy súlyt vet, jó hírünkre”, és szeretné, ha
nagyvonalúbban mennének a dolgok. Ráveszi Michelt, hogy adja
alább az Economiát, és vásároljon méltó formájú levesestányérokat El
Kámesliben. Ezentúl esténként óriási levesestál kíséretében ezek
kerülnek az asztalra, ami azonban elég kicsi, és minden egyébnek már
csak az ágyon jut hely − természetesen kényes egyensúlyban.
Száműzetik a ferhidi elgondolás is, miszerint minden ételt késsel kell
enni, és elképesztő változatosságban jelennek meg az evőeszközök.
Szubrí ezek után Héte kezelését tűzi napirendre: megfüröszti, kócos
szőrét óriási fésűvel bontogatja (az utóbbit, igen kelletlenül, szintén
Michel vásárolta), sőt, még fényes, rózsaszín selyemmasnit is köt a
nyakára. Héte imádja Szubrít, és nem tágít a sarkából.
Megérkezett a vízhordó felesége, és tíz gyereke közül három.
(− A te műved! − mondja nekem szemrehányólag Max.) A vízhordóné
nyűgös, kellemetlen asszonyság, a gyerekei szokatlanul csúnyák. Mi
tagadás, az orruk utálatos állapotban van. Miért van az, hogy csupán
az emberi fajta kicsinyeinek csorog állandóan az orra?
Macskakölykök, kiskutyák, kiscsacsik láthatólag sohasem szenvednek
ebben a nyavalyában!
A hálás szülők parancsára a gyerekek minden lehető
alkalommal megcsókolják jótevőik ruhaujját, akárhogyan is próbálunk
menekülni eme ceremónia elől. Minek végeztével az orruk sokkal
jobb állapotban van, de észreveszem, hogy Max lopva lepillant az
ingujjára, és az arcán semmiféle lelkesedés nem tükröződik.
Mostanában sokan panaszkodnak fejfájásra, és marokszám
osztogatjuk az aszpirint. Nagy a hőség, az ég folyvást dörög.
Embereink hasznot húznak mind a keleti, mind a nyugati
tudományból. Lenyelik az aszpirinünket, aztán rohannak a sejkhez,
aki készségesen nyom izzóan forró fémkorongot a homlokukra, hogy
„elűzze a gonosz szellemet”. Ha javulás következik, nem tudom, kit
illet érte a dicséret.
Reggel, amikor Manszúr szolgálatra jelentkezik
hálószobánkban, egy kígyót fedez fel. A mosdóállvány alatti kosárban
hever összetekeredve. Nagy az izgalom. Összeszalad a ház népe,
közös erővel csapják agyon a betolakodót. Ezután három este fekszem
ébren az ágyamban, és hallgatózom: hátha valami gyanús zörejt
hallok. A negyedik este már megfeledkezem az óvatosságról.
Egyik nap reggelinél megkérdezem Macet, nem akarna-e
puhább párnát. Eközben Hupára sandítok.
− Nem, dehogy − felel Mac, kissé csodálkozva. − Valami baj
van a párnámmal?
Diadalmas pillantást vetek Hupára; ő elvigyorodik.
− Nem hittem magának − vallja be később. − Azt gondoltam,
mesebeszéd, amit Macről mond, pedig egészen hihetetlen az ürge.
Akármit visel, akármivel dolgozik, sohasem lesz piszkos, rongyos,
rendetlen. És ahogy mondta: egyszerűen semmi sincs a szobájában,
csak a takarója meg a naplója. Még egy könyv se! Hogy hogy bírja ki,
egyszerűen nem értem.
Hupa az ezredessel osztozik egy szobán. Körülnézek Hupa
felében: teli van szórva túláradó, életvidám egyéniségének megannyi
tanújelével. Az ezredesnek minden erejét latba kell vetnie, hogy Hupa
el ne árassza az ő térfelét is.
Michel egyszer csak vad pörölycsapásokkal kezdi kalapálni
Maryt, éppen az ablakunk alatt. Hupa kiszáguld, mint a rakéta, és
ráüvölt, hogy hagyja abba.
Most, hogy istenigazában kitört a hőség, Mac és Hupa
öltözködése merőben ellentétes. Hupa leszedett magáról minden
levethetőt. Mac, arab szokás szerint, amit csak talált, mindenbe
beburkolja magát. Még a tweedkabátja gallérját is feltűri, és láthatólag
észre sem veszi, hogy süt a nap.
Megállapítjuk, hogy Mac még csak le sem barnul.

Közeledik az osztozkodás izgalmas pillanata. Az évad végeztével a

Services des Antiquités igazgatója megjelenik, vagy elküldi
megbízottját, hogy osztozzunk az évad leletein.
Irakban tárgyról tárgyra történik az osztozkodás, és napokig
eltart.
Szíriában sokkal egyszerűbb az eljárás. Max dolga, hogy amit
csak találtunk, ossza két részre − tetszése szerint. Aztán jön a szíriai
megbízott, megvizsgálja a két kollekciót, és választ: melyik legyen
Szíriáé. A másikat ezután becsomagoljuk, és elküldjük a British
Museumnak. Ha a szíriai részben akad különlegesen értékes tárgy
vagy egyedi darab, rendszerint kölcsönadják, hogy London kedvére
tanulmányozhassa, kiállíthassa, fényképezhesse és a többi.
Az igazán gyötrelmes munka két kollekció összeválogatása. Az
ember olykor kétségbeesetten szeretne megtartani valamit, mégis meg
kell válnia tőle. Mindent gondosan ki kell egyensúlyozni. Max sorra
megvizsgálja a tárgyak valamennyi csoportját. Két adag kelt −
történelem előtti véső –, két adag talizmán, és így tovább. Edények,
gyöngyszemek, csonttárgyak, obszidián. Majd valamennyiünket
beszólít, egyenként.
− Melyiket választanád a kettő közül? A-t vagy B-t?
Szünet. Szemügyre veszem a két csoportot.
− Én B-t választanám.
− Igen? Jó. Küldd be Hupát.
− Hupa! A vagy B?
– B.
− Ezredes?
 − A. A leghatározottabban.
– Mac?
− Azt hiszem, hogy B.
− Hm − mondja Max. − Úgy látom, B nagy fölénnyel vezet.
Áttesz a B csoportból az A csoportba egy lófejet ábrázoló bájos
kis kőtalizmánt, helyébe kerül egy meglehetősen formátlan birka.
További változtatásokat is eszközöl.
Megint beléphetünk. Ezúttal egyhangúan A-ra szavazunk.
Max a haját tépi.
Végül tökéletesen eltévedünk a belbecs és a külcsín
útvesztőjében.
Mindeközben dúl a lázas tevékenység. Hupa és Mac rajzol,
mint az őrült, és kirohangál a halomra, ahol lakóházakat és más
épületeket vázolnak fel. Az ezredes az éjszakába nyúlóan osztályozza
és cédulázza a tárgyakat, amelyekkel még nem végzett. Miközben
segédkezem, néha heves vitába bonyolódunk az elnevezéseket
illetően.
− Lófej; zsírkő, 3 cm.
Én: Ez kos.
− Ugyan! Nem látja a kantárt?
− Az nem kantár, hanem szarv.
− Hé, Mac, szerinted mi ez?
Mac: Gazella!
Az ezredes: Hupa! Szerinted?
Hupa: Olyan teveszerű.
Max: Akkor még nem volt teve. A teve egészen modern állat.
Az ezredes: Hát akkor szerinted micsoda?
Max: Stilizált ökörkoponya!
És így tovább, a különféle érthetetlen, veseformájú, apró
talizmánokon át, a számtalan homályos és többféleképpen
értelmezhető tárgyig, amelyeket a sokatmondó „Kultikus tárgy”
felirattal látunk el.
Én előhívok, másolok, és igyekszem vigyázni, hogy fel ne
forrjon a víz. A munkát jobbára kora reggel végzem, úgy hat óra
tájban. Délre már elviselhetetlen a hőség.
Napról napra több munkásunk szivárog el.
− Itt az aratás, Kvadzsa. Muszáj elmennünk.
Rég eltűntek a virágok, lelegelték mindet a szarvasmarhák.
Egyenletes tompasárga színben fürdik a halom. Körülötte, a síkságon,
búza és árpa terem. Jó idén a termés.

Végre felvirrad a sorsterhes nap. Monsieur Dunand és felesége ma

este érkeznek. Régi barátaink; amikor Bejrútban voltunk,
meglátogattuk őket bübloszi otthonukban.
 Estére elkészül a fenséges (általunk mindenesetre fenségesnek
minősített) vacsora. Héte tiszta, mint a patyolat. Max utolsó, elgyötört
pillantást vet a hosszú asztalokra kirakott két kollekcióra.
− Azt hiszem, egyensúlyban vannak. Ha elveszítjük azt a két
szép kis lófejtalizmánt, meg azt a merőben szokatlan pecsétlőhengert
(roppant érdekes darab!), nos, akkor viszont a miénk lesz a legjobb
csagari istenanya, meg az a páros baltatalizmán, és az a nagyon szép,
karcolt díszű edény… De persze a másik oldalon meg ott az a korai
festett edény. Az ördögbe is, elegem van az egészből! Ti melyiket
választanátok?
Mi is csak emberek vagyunk: nem vagyunk hajlandók tovább
játszani. Egyszerűen nem tudunk dönteni, és kész. − Dunand igen
jószemű ember − morogja bánatosan Max. − Ki fogja szúrni magának
a jobbik részt.
Karon ragadjuk, és elvezetjük.
Telnek-múlnak az órák. Beesteledik. Dunand-éknak semmi
nyoma.
− Mi történhetett velük? − töpreng Max. − Mint errefelé
mindenki, ők is úgy száznegyvennel száguldoznak. Remélem, nem
érte őket baleset.
Tíz óra. Tizenegy óra. Dunand-ék sehol.
Lehetséges, jut Max eszébe, hogy Brákra mentek Csagar
helyett?
− Ugyan már! Tudják, hogy itt lakunk.
Éjfélkor elunjuk a várakozást, és lefekszünk. A világnak ebben
a csücskében nemigen autóznak sötétedés után.
Két óra múlva motorzúgást hallunk. A fiúk kirohannak, és
izgatottan szólongatnak minket. Kikászálódunk az ágyból, magunkra
rántunk valamit, és kimegyünk a nappali szobába.
Dunand-ék. Tévedésből valóban Brákra mentek. Amikor
elhagyták El Haszekát, épp egy olyan embertől kértek útbaigazítást
„az ásatáshoz”, aki maga mindig Brákon dolgozott. Hát természetesen
oda irányította őket. Útközben eltévedtek, és jó időbe telt, mire
elérkeztek Brákra. Onnan aztán velük jött egy ember, és szerencsésen
elkalauzolta őket Csagarba.
Láthatólag nem ártott meg nekik az egész napi autózás:
pompás hangulatban vannak, és még csak nem is nagyon gyűröttek.
− Enniük kell valamit − mondja Max.
Nem szükséges, mondja udvariasan Madame Dunand. Egy
pohár bor és néhány szem keksz elegendő lesz.
Ebben a pillanatban megjelenik Manszúr, a nyomában Szubrí,
és az asztalra varázsolják a négyfogásos vacsorát! Hogy hogy
csinálták, máig sem tudom. Valóságos csodát műveltek. Kiderül, hogy
Dunand-ék egész nap egy falatot sem ettek, és valójában farkaséhesek.
Hajnalig tart az eszem-iszom; Manszúr és Szubrí mögöttünk áll és
ragyog.
Amikor végre lefekszünk, Max álmosan megjegyzi, hogy
szívesen magával vinné Szubrít és Manszúrt Angliába. − Annyira jó
hasznukat vesszük!
− Szubrít én is szívesen elvinném − mondom.
Magamban elképzelem a jelenetet, amint Szubrí betoppan egy
mindennapi angol háztartásba − milyen hatást tenne a hatalmas kése,
zsírfoltos pulóvere, borotválatlan álla, harsány hahotája. És az a
százféle mód, ahogyan a konyharuhát használja!
Keleten a cselédek olyasfélék, mint az Ezeregyéjszaka
dzsinnjei. A semmiből bukkannak elő, és készenlétben várnak, mire
megérkezel.
Sohasem üzenjük meg, mikor érkezünk, Dimitri mégis mindig
vár már ránk. Pedig messziről jön, a tengerpartról, de sohasem kési le
az érkezésünket.
− Honnan tudtad, hogy jövünk?
− Mindenki tudja, hogy idén megint lesz ásatás.
És szelíden hozzáteszi: − Nagyon örülünk neki. Két bátyám
családját kell eltartanom; egyiküknek nyolc gyereke van, a másiknak
tíz. Sokat esznek. Jó, ha az ember pénzt keres. „Látod”, mondom a
bátyám feleségének. „Jó az Isten. Idén nem fogunk éhezni − meg
vagyunk mentve –, jönnek a Kvadzsák és ásnak!”
Dimitri békésen elballag lobogó, virágos muszlinnadrágjában.
Szelíd, elgondolkodó arca mellett valósággal durvának tűnik a Csagari
Madonna. Dimitri szenvedélyesen szereti a kiskutyákat, kismacskákat,
kisgyerekeket. Ő az egyetlen a cselédségből, aki sohasem veszekszik.
Még csak kése sincs − legfeljebb konyhai használatra.
Vége, vége! Megtörtént az osztozkodás! Monsieur és Madame
Dunand mindent megvizsgált, megtapogatott, megfontolt. Mi meg,
mint rendesen, a kínok kínját álltuk ki. Monsieur Dunand-nak egy
órájába telik, mire elhatározásra jut. Azután jellegzetes gall gesztussal
égnek emeli a kezét.
− Eh bien, ezeket viszem el.
Nem tagadjuk meg magunkat: akármelyiket választja, szívünk
mélyén azt kívánjuk, bárcsak a másikra esett volna a választása.
A feszültség elmúltával azonban lényegesen kellemesebb a
hangulat. Pazar kedvben megyünk ki a halomra, megvizsgáljuk az
építész terveit és rajzait, átautózunk Brákra, megbeszéljük, mi lesz a
teendő a következő évadban, és így tovább. Max és Monsieur Dunand
dátumokról és időrendről vitatkoznak. Madame Dunand
valamennyiünket elszórakoztat száraz, csípős humorával. Franciául
beszélgetünk, bár úgy vélem, egészen jól tud angolul. Jókat mulat
Mac csevegésén, amely kizárólag Ouikra és Nonokra korlátozódik.
 − Ah, votre petit architecte, il ne sait pas parler? Il a tout de
même l’air intelligent! (A maguk kis építésze nem tud beszélni? Pedig
egészen értelmesnek látszik!)
Ezt hűségesen lefordítjuk Macnek, akinek a szeme se rebben.
Másnap Dunand-ék induláshoz készülődnek. Nem mintha nagy
volna a készülődés, mert sem ételt, sem italt nem hajlandók magukkal
vinni.
− De vizet csak visznek! − kiált fel Max, akit úgy neveltek,
hogy ilyen helyen soha víz nélkül el ne induljon.
Dunand-ék azonban könnyedén csak a fejüket rázzák.
− És ha lerobban a kocsijuk?
− Soha! − nevet Monsieur Dunand. Elfordítja a slusszkulcsot,
és a kocsi a szokásos francia sivatagi stílusban elporzik. Száz
kilométeres sebességgel!
Már nem is csodálkozunk, milyen magas errefelé a
karambolozó régészek halálozási arányszáma.
És jön az újabb csomagolás − napokon át! Láda láda után telik
meg, kerül rá a fedél és a felirat.
Majd következnek a mi magunk úti előkészületei. El
Haszekából a ritkán használt csapáson készülünk a vad pusztaságba,
Er-Rakka városába, az Eufrátesz partján, s ott kelünk át a folyón.
− És végre megláthatjuk, milyen is a Balih! − mondja Max.
A Balih is ugyanolyan varázsszónak hangzik a szájából, mint
annak idején a Dzsagdzsag. Már látom, azt forgatja a fejében, hogy
elmulatunk még egy darabig a Balih vidékén, mielőtt abbahagynánk
az ásást Szíriában.
− A Balih? − kérdem ártatlanul.
− Csuda nagy tellek vannak véges-végig a partján − közli
áhítatosan Max.

Tizedik fejezet

Irány: Er-Rakka!

Indulás! Megyünk!
A ház bedeszkázva; Szerkisz az utolsó léceket szegezi az
ablakok-ajtók elé. A sejk ott áll és nézi − duzzad önnön fontosságától.
Minden a legnagyobb biztonságban lesz a távollétünkben! A falu
legbecsületesebb embere lesz az őrünk! Éjjel-nappal őrködik a
házunknál, ígéri a sejk.
− Ne félj, testvérem! − kiáltja. − Még ha a magam zsebéből
kell is fizetnem az embert, a házatok nem marad őrizetlenül!
Max mosolyog. Jól tudja, hogy az őrrel kialkudott tekintélyes
összeg java része úgyis a sejk zsebébe vándorol.
 − Tudjuk, hogy minden biztonságban lesz, ha te vigyázol rá −
mondja válaszul. − Ami bent van a házban, nem romlandó; ami meg a
külsejét illeti, micsoda öröm lesz a számunkra, ha jó állapotban
adhatjuk át neked, amikor eljön az ideje!
− Legyen az a nap minél távolibb! − így a sejk. − Mert ha
elkövetkezik, ti többé nem jöttök vissza, és igen nagy szomorúság lesz
az nekem. Talán már csak egy évadot fogtok ásni? − kérdi
reménykedve.
− Egyet-kettőt, ki tudja? A munkától függ.
− Sajnálatos, hogy nem találtatok aranyat, csak köveket meg
edényeket − vélekedik a sejk.
− Számunkra azok is éppolyan értékesek.
− De azért az arany mindig arany. − A sejk szeme mohón
megcsillan. − A Báró idejében…
Max ügyesen közbevág:
− És amikor a jövő évadban visszatérünk, milyen ajándékot
hozzak neked London városából?
− Semmit, ó, egyáltalán semmit… Az persze mindig jó, ha az
embernek van egy aranyórája…
− Nem felejtem el.
− Testvérek között ne essék szó ajándékról! Egyetlen óhajom,
hogy téged és a kormányt szolgáljalak. Ha ezt a zsebem bánja − nos,
ily módon pénzt veszíteni mindig nagy tisztesség.
− Nem lesz egy percnyi békesség sem a szívünkben, ha nem
lehetünk benne egészen bizonyosak, hogy a mi munkánk nyereséggel
és nem veszteséggel jár a számodra.
Ebben a pillanatban Michel jelenik meg; mostig nyaggatott
mindenkit, és ordítozta parancsait. Jelenti, hogy minden rendben,
indulhatunk.
Max ellenőrzi a benzint és az olajat, meg akar győződni róla,
hogy Michel hozott-e tartalék kannákat, utasítása szerint, és hogy az
utolsó pillanatban nem diadalmaskodott-e az Economia. Útieleség,
elegendő víz, a mi poggyászunk, a cselédségé − igen, megvan minden.
Mary kívül-belül pukkadásig megrakva, a rakomány közé zsúfolva
Manszúr, Ali és Dimitri. Szubrí és Ferhid hazatér El Kámeslibe, az
előmunkások vonaton utaznak Dzserabluszba.
− Isten áldjon, testvérem! − kiáltja a sejk, hirtelen karjába zárja
az ezredest, és kétfelől cuppanós puszit nyom az arcára.
Általános üdvrivalgás az expedíció részéről!
Az ezredes arcszíne a szilváéval vetekszik.
A sejk ismételten elköszön Maxtől, és forrón megszorítja a
„mérnökök” kezét.
Max, az ezredes, Mac meg én Poilube szállunk. Hupa
Michellel tart Maryn, hogy féket vessen Michelnek netán útközben
támadó „jó ötleteire”. Max elismétli Michelhez intézett utasításait.
Kövessen bennünket, de egy méternél valamivel távolabbról. Ha
útközben megpróbál elgázolni néhány szamarat meg öregasszonyt,
lefogjuk a fele fizetését.
− Mohamedánok! − morogja az orra alatt Michel, de aztán
tiszteleg, és franciául válaszol: − Très bien!
− Rendben van, indulhatunk. Itt van mindenki?
Dimitri két kuyakölyköt hoz magával. Héte Szubríval tart.
− Remek kondícióban lesz, mire jövőre visszatértek, Kvadzsa!
− rikoltja Szubrí.
− Hol van Manszúr? − kiált Max. − Hol az az idióta? Itt
hagyjuk, ha nem jön elő! Manszúr!
− Jelen! − kiáltja Manszúr, és lélekszakadva közeledik. Két
irdatlan nagy, szörnyen büdös birkabőrt vonszol maga után.
− Ezt nem hozhatod el! Pfuj!
− Jó pénzt kapok érte Damaszkuszban!
− Micsoda bűz!
− Ha Mary tetejére teregetjük, a napon megszárad, és nem lesz
büdös.
− Undorító. Itt fogod hagyni.
− Igaza van − kel Manszúr védelmére Michel. − Tényleg jó
pénzt ér. − Felmászik a teherautó tetejére, a két bőrt úgy-ahogy
odakötözik.
− A teherautó mögöttünk jön, szerencsére nem érezzük a bűzt
− mondja lemondóan Max. − Különben is régen leesik, mire Er-
Rakkába érünk. Elvégre Manszúr kötözte oda!
− Hahaha! − hahotázik Szubrí. Fejét hátraveti, fehér és
aranyfoga kivillan. − Manszúr talán lóháton akarja megtenni az utat!
Manszúr lecsüggeszti a fejét. Az emberek egyfolytában
ugratják, amióta oly emlékezetes módon lovagolt haza El Kámesliből.
− Jó dolog, ha az embernek van két aranyórája… − mélázik a
sejk. − Az egyiket kölcsönadhatja a barátjának.
Max sürgősen jelet ad az indulásra.
Lassan hajtunk a házak bokrai közt, majd ki az El Kámesli−El
Haszeka csapásra. Kisfiúk rohannak utánunk csapatostul, integetnek,
kiabálnak.
A következő falu Hanzír. Férfiak futnak ki a házakból,
integetve, kiáltozva. Régi munkásaink.
− Gyertek vissza jövőre! − ordítanak utánunk.
Max visszaordít:
− Inshallah!
El Haszeka felé hajtunk a csapáson, és még egyszer
hátrafordulunk, hogy búcsúpillantást vessünk a Csagar Bázár-i
halomra.
 El Haszekában megállunk, kenyeret és gyümölcsöt veszünk,
majd elmegyünk elköszönni a francia tisztekhez. Egy fiatal tiszt, aki
épp akkor került oda Deir-ez-Zórból, útitervünk felől érdeklődik.
− Er-Rakkába mennek? Majd mindjárt megmondom, merre
tartsanak. Ha útjelzőhöz érnek, ne kövessék. Induljanak a jobbra tartó
csapáson, aztán az elágazásnál balra. Így nyílegyenes útjuk lesz. A
másik irányban nagyon zavaros lenne.
A kapitány, aki mindezt végighallgatta, most közbeszól:
nyomatékosan tanácsolja, hogy észak felé menjünk, Rász-el-Ainba,
onnan Tell-el-Abjadba, majd a forgalmas csapáson Er-Rakkába.
Akkor nem tévedhetünk el.
− De úgy sokkal hosszabb az út, óriási a kerülő.
− Végül mégis rövidebbnek bizonyulhat.
Megköszönjük tanácsát, de kitartunk eredeti tervünk mellett.
Michel megvásárolta, amit kellett; elindulunk, a hídon átkelünk a
Habúron.
Amikor elágazáshoz érünk, követjük a fiatal tiszt tanácsát. Az
egyik jelzőtáblán Tell-el-Abjad áll, a másikon Rakka, a középsőn
semmi. Ez lesz a mi utunk.
Rövidesen újból háromfelé ágazik a csapás.
− Gondolom, bal felé kell mennünk − mondja Max. − Vagy
talán a középsőre gondolt?
Elindulunk bal felé, ám ez az út is rövidesen elágazik.
Négyfelé. Itt már csupa bozót és kő a táj. Vigyázni kell, le ne
keveredjünk a csapásról.
Max ismét a bal oldalira szavaz.
− A jobb oldalit kellett volna választanunk − mondja Michel.
Ügyet sem vet rá senki, hiszen a számát se tudjuk, hányszor
vitt már bennünket tévútra.
Az ezután következő öt órát borítsa fátyol. Eltévedünk − a
világnak olyan zugában, ahol nincs falu, nincs földművelés, nincs
beduin legelő − nincs semmi.
A csapás egyre silányabb, végül már látni sem lehet. Max
megpróbál nagyjából jobb felé tartani − azaz nyugat-délnyugat felé, de
a csapások követhetetlenek. Kanyarognak, tekeregnek, és általában
makacsul visszafordulnak észak felé.
Megállunk. Megebédelünk, Michel teát készít. Fojtogató a
hőség, a terep iszonyúan nehéz. A rázkódás, a hőség, az erős fény
hatására irtózatosan megfájdult a fejem. Most már mindannyian
aggódunk egy kicsit.
− Vizünk legalább van bőségesen − mondja Max. − Mit művel
az az idióta?!
Hátrafordulunk. Manszúr − az idióta − boldogan locsolja
becses vizünket arcára, kezére!
 Max szavai nem tűrik a nyomdafestéket. Manszúr meglepetten
néz, kicsit meg is sértődött. Felsóhajt. De nehéz ezeknek a kedvére
tenni! − mondja a sóhaj. Az ember akármit csinál, minden baj nekik.
Felkerekedünk. A csapás komiszabbul kanyarog-tekereg, mint
valaha. Néha mindenestül eltűnik.
Max aggódva ráncolja a homlokát, és olyasmit motyog, hogy
túlságosan északra keveredünk.
Újabb elágazás: az egyik csapás úgy látszik északnak tart, a
másik északkeletnek.
Forduljunk vissza?
Alkonyodik. Hirtelen jobb lesz a terep, eltűnik a bozót,
kevesebb a kő.
− Ideje elérkeznünk valahova − mondja Max. − Azt hiszem,
legjobb lesz, ha átvágunk toronyiránt.
− De hova? − kérdi az ezredes.
Nyugatra, a Balih felé, feleli Max. Mihelyt elérkezünk a
folyóhoz, meg fogjuk találni a Tell-el-Abjad−Er-Rakka csapást, és
azon mehetünk tovább.
Döcögünk. Mary defektet kap, értékes idő megy veszendőbe. A
nap alászáll.
Egyszer csak üdvözítő látvány tárul elénk − baktató férfiak.
Max elkurjantja magát. Melléjük húz, köszönti őket, tudakozódik.
A Balih? A Balih ott van, épp előttünk. Ilyen autóval tíz perc
alatta odaérünk. Er-Rakka? Közelebb vagyunk Tell-el-Abjadhoz, mint
Er-Rakkához.
Öt perc elteltével zöld sávot pillantunk meg − a folyóparton
húzódó növényzetet. Felmagasodik egy hatalmas tell.
− A Balih! − ujjong Max. − Odanézzetek! Csupa-csupa tell!
Valóban impozáns a sok tell − jókorák, tömörek, tekintélyesek.
− Csuda nagy tellek… − ábrándozik Max.
− Miu Ziman er Rum − mondom undokul, mert a fejem meg a
szemem már szinte elviselhetetlenül sajog.
− Nagyjából igazad van − bólint Max. − Épp ez a bökkenő. A
tömörségük római falakra vall − erődítményrendszerre. A jó anyag
nyilván mélyebben van, de sokáig tartana és nagyon költséges lenne
odáig leásni.
Egy fikarcnyit sem érdekel a régészet. Le akarok feküdni,
bevenni egy marék aszpirint, és meginni egy csésze teát.
Észak–dél irányba tartó szélesebb úthoz érünk. Délnek
fordulunk, Er-Rakka felé.
Jócskán eltértünk tervezett útirányunktól. Másfél órába telik,
mire megpillantjuk az előttünk terpeszkedő várost. Már besötétedett.
Behajtunk a város peremére. Teljesen bennszülött-település, nincsenek
európai épületek. Megkeressük a Services Spéciaux-t. Az ügyeletes
tiszt kedvesen fogad, de attól tart, nem tud megfelelő kényelmünkről
gondoskodni. Itt nincs alkalmas hely utazók elszállásolására. Talán ha
északra autóznánk, Tell-el-Abjadba? Ha gyorsan hajtunk, két óra alatt
megtehetjük, és ott igazán meglenne minden kényelmünk.
Azonban egyikünk sem, legkevésbé szegény, szenvedő
jómagam, tudja elviselni még kétórányi rázkódás, hánykolódás
gondolatát. Éppenséggel volna két szoba, mondja kissé kétkedő
hangsúllyal a kedves tiszt, nagyon silány, nem európaiaknak való, de
ha van saját ágyneműnk? És személyzetünk?…
Szuroksötétségben érkezünk a házhoz. Manszúr és Ali
zseblámpákkal rohangál, begyújtják a petróleumfőzőt, takarókat
teregetnek, és minduntalan belebotlanak egymás lábába. Sóvárogva
gondolok a fürge, ügyes Szubríra. Manszúr hihetetlenül lassú és
ügyetlen. Egyszer csak beállít Michel, és menten kritizálni kezdi
Manszúr tevékenységét. Manszúr leáll; kitör a veszekedés. Teljes arab
tudományomat rájuk zúdítom. Manszúr riadtan néz rám, aztán
folytatja áldásos ténykedését.
Ágyneműt, takarókat hoznak be, én lerogyok. Egyszer csak
felbukkan Max, a vágyva-vágyott teával. Derűsen érdeklődik, hogy
rosszul érzem-e magam. De mennyire, mondom, kikapom a kezéből a
teát, és lenyelek négy aszpirint. A tea valóságos nektár. Soha, soha,
soha még semmit ennyire nem élveztem! Hátradőlök, a szememet
lehunyom.
− Complètement knock-out… − suttogom félálomban.
− Mit mondasz? − hajol fölém ijedten Max. Kinyitom a
szemem. Max arckifejezése olyan, mint a kórházi ápolónőké − nem
szabad ellenkezni a beteggel!… Kétségbeesett pillantást vetek rá,
aztán megint lehunyom a szemem. Aludni… aludni!

Ha az ember tökéletesen kimerülten, fejfájósan alszik el, abban az a

jó, ha másnap − csodák csodája! − üdén, frissen, energikusan ébred.
És a tetejébe farkaséhesen!
− Tudod, Agatha − mondja tapintatosan Max –, tegnap
alighanem lázálmaid voltak. Félrebeszéltél. Méghozzá franciául!
Lenyelem a falatot, aztán ingerülten megszólalok:
− Ha nem volna annyira tele a fejed a tellekkel meg a
Balihhal…
− Érdekes lenne, tudod-e − kap a szón Max, akinek csakugyan
ez jár a fejében –, egy-két tellben próbaásatást végezni…
Manszúr jön be; becsületes, bárgyú képén ragyogó mosoly:
érdeklődik, hogy van a Katún.
Nagyon jól, válaszolom. Manszúr odavan, mert este oly
mélyen aludtam, hogy senkinek sem volt szíve vacsorához
felébreszteni. Kérek-e még egy tojást?
 − Igen − felelem, holott már négyet elfogyasztottam. És ha
Manszúr ezt is jó öt percig süti, körülbelül be is érem ennyivel!
Tizenegy tájban indulunk az Eufráteszhez. Itt nagyon széles a
folyó, a fakó fényű táj lapos, a levegő párás. Annak a színnek
megannyi árnyalatában játszik, amit Max, ha edényekről van szó,
„pirosas testszín”-nek nevez.
Er-Rakkánál kezdetleges komp visz át az Eufráteszen. Jó két
órát várunk rá, más kocsik társaságában.
Asszonyok jönnek le a folyóhoz, petróleumos kannákba
merítenek vizet. Mások mosnak. Olyanok, mint egy falfestmény
figurái − magas, feketébe öltözött alakok, arcuk alsó fele eltakarva,
fejüket magasra tartják, azon egyensúlyozzák a csöpögő kannákat.
Lassan, kimért léptekkel jönnek-mennek.
Nem is lenne rossz, gondolom irigykedve, ha én is
elfátyolozhatnám az arcomat. Visszahúzódhatnék a magam világába, a
magam titkai közé… Csak a szemem nézne ki a világra − én látnék, de
engem nem látnának…
Előveszem táskámból a púderkompaktomat. Bizony −
gondolom, míg a tükörbe nézek –, bizony nem ártana az a fátyol…
Megmoccan bennem a civilizáció iránti vágy. Eszembe jut
mindenféle… A sampon, a hajszárító… Manikűr… Porcelán
fürdőkád, hideg-meleg csappal. Fürdősó. Villanyvilágítás… És cipők,
cipők!
− Mi van veled? − kérdi Max. − Kétszer is megkérdeztelek,
észrevetted-e tegnap este út közben Tell-el-Abjad felől a második tellt.
− Nem vettem észre.
− Nem?
− Nem. Tegnap este semmit sem vettem észre.
− Nem volt annyira tömör, mint a többi. A keleti oldala
elpusztult. Azon gondolkodtam, hátha…
− Elegem van a tellekből! − jelentem ki határozottan.
− Micsoda?! − Max elszörnyedve néz rám, mint egy középkori
inkvizítor, holmi kiváltképp felháborító istenkáromlás hallatán. − Ezt
nem mondhatod komolyan!
− De, komolyan mondom. Egészen máson jár az eszem. − És
elsorolom, kezdve a villanyvilágítással. Max elgondolkodva simít
végig a tarkóján, és azt mondja, ő sem bánna már egy tisztességes
hajvágást.
Mindannyian egyetértünk abban, kár, hogy nem röppenhetünk
Csagarból, mondjuk, egyenesen a Savoyba! Így elvész az ellentétek
élvezete. Semleges étkezések és félkomfortos szállások sora után
eltompul az öröm, amit a villany felkattintása, a csap kinyitása szerez.
Megjött a komp. Mary óvatosan felhajt a nyikorgó pallón.
Poilu követi.
 Itt ringunk hát a széles Eufrátesz hátán. Er-Rakka a távolba
vész. Gyönyörű a vályogtéglás épületeivel, keleti formáival.
− Pirosas testszín − suttogom.
− Mármint az a sávos edény?
− Nem − mondom. − Er-Rakka…
És halkan ismétlem a nevet, mint valami istenhozzádot, mielőtt
visszatérnék abba a világba, ahol a villanykapcsoló uralkodik…
Er-Rakka…

Tizenegyedik fejezet

Isten veled, Brák!

Új arcok, régi arcok!

Utolsó évadunk Szíriában. Most Tell Brákon ásunk, Csagarban
befejeztük a munkát.
Házunkat, Mac házát, ünnepélyes ceremónia kíséretében
átadtuk a sejknek. A sejk már az értékének háromszorosát vette fel
kölcsönként, mégis dagad a keble a tulajdonosi büszkeségtől. A „jó
hírét” jelentősen növeli, ha övé a ház.
− Bár előbb-utóbb valószínűleg ki fogja törni a nyakát −
mondja elgondolkodva Max. Hosszasan, nyomatékosan elmagyarázta
a sejknek, hogy a háztetőt minden évben ellenőrizni kell, és gondosan
kijavítani.
− Természetesen, természetesen! − mondja a sejk. − Insallah,
nem lesz semmi baj.
− Egy kicsit sok az Inshallahból − jegyzi meg Max. − Csupa
Inshallah és semmi javítás! Majd meglátjátok.
A házat, egy cifra aranyórát meg egy lovat kap a sejk
ajándékba, azonkívül bér is jár neki, és kártérítés az elmaradt
termésért.
Hogy elégedett-e vagy csalódott, nem tudjuk megállapítani.
Csupa mosoly, csupa odaadó érzelemnyilvánítás. De mindez nem
gátolja meg abban, hogy megpróbáljon külön kártérítést kicsikarni „a
kert elrontásáért”.
− Miféle kert? − kérdi a francia tiszt, akit mulattat a dolog.
Jó kérdés. A sejket felkérjük, bizonyítsa, hogy valaha
egyáltalán nyoma volt-e itt kertnek, sőt, hogy tudja-e egyáltalán, mi is
az a kert.
− Kertet szándékoztam csinálni − közli a lehető
legkomolyabban –, de az ásatás megakadályozott benne.
Ezután jó darabig tréfa tárgya közöttünk „a sejk kertje”.
Idén Brákon velünk van az elmaradhatatlan Michel, a vidám
Szubrí, Héte meg négy ronda kölyke, Dimitri, a kutyakölykök
gyengéd dadája, és Ali. Manszúr, az Egyes Szám, az első háziszolga,
az európai szolgálatra kiképzett cseléd, El hamdu lillah, belépett a
rendőrség kötelékébe! Egy alkalommal meg is látogat bennünket,
egyenruhában, és széles vigyorral.
Idén Guilford az építészünk. Végtelen tisztelet ébredt bennem
iránta, mert kiderült, hogy le tudja vágni a ló körmét.
Guilfordnak hosszú, sápadt, komoly ábrázata van, s első évadja
kezdetén igen kényes volt arra, hogy minden vágást, sebet gondosan
fertőtleníteni kell, majd kötéssel ellátni. Amióta azonban meglátta, mi
lesz a kötésekkel, mihelyt az emberek hazaérnek, s tanúja volt, amint
bizonyos Juszuf Abdullah leszedi szabályos kötését, majd az ásatás
legpiszkosabb sarkába heveredik, és hagyja, hogy homok peregjen a
sebére, Guilford beéri azzal, hogy jócskán bepamatolja a sebet
hipermangánoldattal (ami gyönyörű színe következtében nagy
becsületnek örvend!), és arra szorítkozik, hogy nyomatékosan
hangsúlyozza, mit kell külsőleg alkalmazni, és mit lehet bátran meg is
inni.
Guilfordnál kezelésre jelentkezik egy helybéli sejk fia. Úgy
igyekezett „betörni” új kocsiját, mint ahogy a lovakat szokás, s miután
belefordult egy folyómederbe, óriási lyuk tátong a fején. Guilford
elszörnyedve körülbelül színültig tölti a sebet jóddal, a fiatalember
valósággal tántorog fájdalmában.
− Tyhű! − nyög fel, amikor végre szóhoz jut. − Ez aztán a tűz!
Csodálatos. Ezután mindig hozzád jövök − nem a doktorhoz. Tűz
bizony − tiszta tűz!
Guilford Maxet biztatja, feltétlenül bírja rá a fiatalembert,
menjen orvoshoz, mert a sebe komoly.
− Micsoda − ez?! − kérdi megvetően a sejk fia. − Kis fejfájás,
annyi az egész! De azért érdekes − teszi hozzá elgondolkodva. − Ha
befogom az orromat, és fújok − így –, köpet jön ki a sebből!
Guilford elzöldül, a sejk fia nevetve távozik.
Négy nap múlva további kezelésért visszatér. A seb meglepő
gyorsasággal gyógyul, a fiatalember nagy csalódására már nem kell
jódot tenni rá, elég a sebtisztító oldat.
− Ez egyáltalán nem éget − mondja elégedetlenül.
Egy asszony állít be Guilfordhoz, pókhasú gyerekével, és
akármi legyen is valójában a panasz, boldogan nyugtázza a kapott
enyhe orvosság hatását. Áldja Guilfordot „amiért megmentette a fiam
életét”, és megígéri, hogy hozzáadja feleségül a legnagyobb lányát,
mihelyt elég idős lesz. Guilford elvörösödik, az asszony kacag, tesz
néhány nyomdafestéket nem tűrő megjegyzést, és távozik. Mondanom
sem kell, hogy kurd asszony, nem arab.
Ez itt most őszi ásatás; munkánk utolsó felvonása. Tavasszal
befejeztük a munkát Csagarban, és Brákra koncentráltunk, ahol sok
érdekes dolog került felszínre. Most Brákon végzünk, utána pedig a
Balih partján emelkedő Tell Dzsidlen folytatunk öt-hat heti
szezonzáró ásatást.
Egy helybéli sejk, akinek a Dzsagdzsag partján áll a tábora,
ünnepi lakomára invitál. A kérdéses napon Szubrí teljes díszben
jelenik meg: szűk, lila öltöny, tükörfényes cipő, puhakalap. Őt is
meghívták mint udvartartásunk tagját, és közvetítőként működik:
jelenti, hogyan haladnak a lakoma előkészületei, és közli, pontosan
mikor kell megjelennünk.
A sejk méltóságteljesen üdvözöl nyitott sátrának széles, barna
mennyezete alatt. Körülötte barátainak, rokonainak, híveinek népes
tábora.
A kölcsönös üdvözlések után a nagyok (mi, az előmunkások,
Alavi és Jahja, a sejk és magas rangú barátai) körben letelepednek.
Egy takaros öltözékű öregember lép hozzánk, kávéskannát hoz és
három apró csészét. Mindegyikbe parányi csöpp irtózatosan fekete
kávét tölt. Az elsőt nekem nyújtja − annak bizonyságául, hogy a sejk
járatos a különös európai szokásokban, melynek értelmében először az
asszonyokat kell kínálni. A következő két csészét Max meg a sejk
kapja. Ülünk, iszogatunk. Idővel újabb parányi csöpp kerül
csészénkbe, tovább iszogatunk. Majd elviszik és újra töltik a
csészéket, s most Guilfordon és az előmunkásokon a sor. Így mennek
körbe a csészék. Kissé távolabb a másodrendűek tekintélyes tömege
áll. A sátor mellettem levő, elválasztott részéből elfojtott vihogás,
suhogás hallatszik. A sejk asszonynépe: kukucskálnak, fülelnek, hogy
vajon mi folyik a szomszédban.
A sejk parancsára egy szolga kimegy, majd kis állvánnyal tér
vissza, amelyen szép sólyom ül. Az állványt a sátor közepére helyezi.
Max gratulál a sejknek a pompás madárhoz.
Ezután három férfi lép be, jókora rézüstöt hoznak, és leteszik a
kör közepén. Az üst tele van rizzsel, aminek a tetejébe
báránydarabokat helyeztek. A fűszeres és forró étel ínycsiklandozó
illatot áraszt. Udvariasan megkínálnak bennünket. Arab lepény és a
kezünk segítségével veszünk az ételből.
Idővel (meg kell mondanom, nem egyhamar) eleget teszünk
mind étvágyunk, mind az udvariasság követelményeinek. Az óriási
üstöt, amelyből a java falatok eltűntek, de több mint félig van még
most is, felemelik, majd kicsit távolabb leteszik, ahol a második kör
(benne Szubríval) telepszik le falatozni.
Minket édességgel és újabb kávéval kínálnak.
Miután a másodrendű népség is elverte éhét, az üstöt immár a
harmadik helyre teszik le. Tartalma most már javarészt rizs meg a
csontok. A legalacsonyabb rendűek látnak hozzá, meg azok a
nincstelenek, akik azért jöttek, hogy „a sejk árnyékában üljenek”.
Rávetik magukat az ételre; a szolgák üresen viszik ki hamarosan az
üstöt.
Elüldögélünk még egy darabig; Max és a sejk időnként komoly
megjegyzéseket váltanak. Majd felállunk, megköszönjük a sejknek a
vendéglátást, és távozunk. A kávétöltögetőt Max busásan
megjutalmazza, az előmunkások pedig rámutatnak néhány titokzatos
egyénre, mint akit „ajándék” illet.
Nagyon meleg van. Hazafelé ballagunk, elnehezülve a rizses
birkahústól. Szubrí felettébb elégedett az estéllyel. Minden az
illemszabályoknak megfelelően bonyolódott, állapítja meg.
Egy hét elteltével mi is vendéget fogadunk. Nem más ő, mint a
sammar törzs egyik sejkje − igen nagy ember. Helybéli sejkek állnak a
szolgálatára, és gyönyörű szürke autóban érkezik. Nagyon jóképű,
kulturált férfi, sötét arca keskeny, a keze gyönyörű.
A lehetőségeinkhez mért legjobb európai lakomát szolgáljuk
fel; személyzetünket óriási izgalomba hozta fontos vendégünk
érkezése.
Amikor végül távozott, úgy éreztük, legalábbis a királyi család
egy tagját láttuk vendégül.

Ma katasztrófa történt.
Max Szubríval El Kámeslibe megy bevásárolni és a bankban
elintézni ügyeit. Guilford kint marad a halmon, az épületeket tervezni,
az emberekre az előmunkások felügyelnek.
Guilford hazajön ebédre, s épp elköltöttük kettesben, és ő már
indulna Poiluvel vissza a munkához, amikor meglátjuk, hogy az
előmunkások futva közelednek a házhoz, szemmel láthatólag
feldúltan.
Berontanak az udvarra, és zúdítják ránk az izgatott arab
szóáradatot.
Guilford egy szó sem ért, én úgy minden hetediket.
− Valaki meghalt − mondom Guilfordnak.
Alavi nyomatékosan elismétli a históriát. Négyen haltak meg,
veszem ki a szavaiból. Először azt gondolom, veszekedés támadt, és
egymást ölték meg, de Jahja nyomatékosan rázza a fejét akadozva
kinyögött kérdéseimre.
Elátkozom magamat, amiért még most sem értem a nyelvet!
Arab tudományom szinte kizárólag ilyen mondatokból áll: „Ez nem
tiszta”; „Így csináld”; „Ne azt a törlőt használd”; „Hozd be a teát”, és
hasonló, ház körüli utasításokból. Az erőszakos halálról szóló
beszámoló messze meghaladja nyelvtudásomat. Dimitri, a háziszolga
és Szerkisz kijön, és hallgatja. Ők értik, mi történt, de mivel
semmiféle európai nyelvet nem beszélnek, Guilford meg én nem
lettünk okosabbak.
 − Jobb lesz, ha felmegyek − mondja Guilford, és Poilu felé
indul.
Alavi megragadja a kabátja ujját, és hevesen szónokol −
nyilvánvalóan le akarja beszélni. Drámailag mutogat.
A tell oldalán, úgy egy mérföldnyire, tarka- és fehérruhás
alakok zúdulnak lefelé, mozgásuk kemény elszántságra vall. Látom,
az előmunkások meg vannak rémülve.
− Ezek a fickók elfutottak − mondja zordul Guilford. − Bárcsak
értenénk, mi a baj.
Vajon a heves vérmérsékletű Alavi vagy Jahja megölt egy
munkást a csákányával? Merőben valószínűtlen. És négyet csak nem
ölhettek meg!
Akadozva és pantomimmel kísérve megismétlem a kérdést,
hogy verekedtek-e. A válasz ezúttal is nyomatékosan tagadó.
Felpillantok az égre. Talán villámcsapás sújtotta az áldozatokat?
Guilford kinyitja Poilu ajtaját. − Felmegyek és megnézem. Ez a
két ember velem jön.
És parancsoló mozdulattal int nekik. A parancsot azonmód, a
leghatározottabban megtagadják. Nem mennek.
Guilford agresszív ausztráliai modorban előreszegezi az állát. −
Jönniük kell!
Dimitri szelíden rázza busa fejét.
− Nem, nem − mondja. − Nagyon rossz.
De mi az a nagyon rossz?
− Odafent valami baj történt − mondja Guilford, és beugrik a
kocsiba. Aztán, amikor a gyorsan közeledő tömegre néz, hirtelen
elfordítja a fejét. Döbbenten bámul rám; a szemébe költöző tekintetet
talán így lehetne tolmácsolni: „Először a nők és a gyerekek!”
Kiszáll az autóból, tettetett gondtalansággal és roppant
könnyedén így szól:
− Mi lenne, ha Max elé mennénk? A munka úgyis leállt. Vegye
fel a kalapját, vagy amire szüksége van.
Drága Guilford, de szépen csinálja! Hogy vigyáz, nehogy
megijesszen!
Igaza van, mondom, és vigyem-e magammal a pénzt? Az
expedíció pénzét Max ágya alatt tartjuk egy dobozban. Ha a
feldühödött tömeg csakugyan megostromolná a házat, kár lenne, ha ott
találnák és elvinnék a pénzt.
Guilford változatlanul igyekszik nem „rám ijeszteni”, és úgy
tesz, mintha javaslatomnál mi sem volna természetesebb.
− Tudna egy kicsit sietni? − kérdi.
Bemegyek a hálószobába, felteszem filckalapomat, kihúzom a
pénzesdobozt, beemeljük a kocsiba. Guilford meg én beszállunk, s
intünk Dimitrinek és Szerkisznek meg a fiúnak, hogy szálljanak be
hátra.
− Őket visszük el, nem az előmunkásokat − mondja Guilford,
aki még most is elítéli az utóbbiakat, amiért „elfutottak”.
Sajnálom Guilfordot, látom rajta, hogy legszívesebben
odamenne és szembenézne a tömeggel, ehelyett azonban az én
biztonságomról kell gondoskodnia. De nagyon örülök, hogy nem
megy fel az emberekhez. Alig van valami tekintélye, és különben sem
értené egyetlen szavukat sem. Lehet, hogy csak ártana, ha odamegy.
Maxet kell minél előbb értesítenünk a dologról, és megtudnunk, mi is
történt valójában.
Guilford tervét Dimitri és Szerkisz megmentésére, valamint az
előmunkások hátrahagyására (birkózzanak meg a felelősségükkel!)
egyszeriben meghiúsítja Alavi és Jahja: félretolják Dimitrit, és ők
másznak fel az autóra. Guilford dühöng, megpróbálja letessékelni
őket. Hiába − nem mozdulnak.
Dimitri békésen bólint, és a konyhára mutogat. Kényelmesen
visszamegy, vele tart Szerkisz is, aki azonban nem látszik nagyon
boldognak.
− Nem értem, hogy ezek a fickók… − kezdi Guilford.
Félbeszakítom.
− A kocsin csak négy ember fér el − és mivel pillanatnyilag
úgy látszik, a munkások Alavi és Jahja vérére szomjaznak, ha
valakiére, hát legjobb lesz, ha őket visszük magunkkal. Nem hiszem,
hogy a munkásoknak baja volna Dimitrivel és Szerkisszel.
Guilford felnéz. A rohanó tömeg túlságosan nagy iramban
közeledik ahhoz, hogy tovább vitatkozzunk. Csúnyán néz Jahjára és
Alavira, és gyors tempóban kihajt az udvar kapuján, majd az
országútra vezető ösvényre.
Max most már nyilván elindult hazafelé, hiszen ma délután
korán ki akar menni az ásatásra. Hamarosan találkoznunk kell vele.
Guilford megkönnyebbülten sóhajt. Szép munka volt, mondom
neki.
− Micsoda?
− Hát hogy könnyedén azt ajánlotta, menjünk el kocsikázni,
Max elé. Szépen csinálta, hogy meg ne ijesszen.
− Ó, szóval észrevette, hogy el akarom távolítani?
Szánakozó pillantást vetek rá.
Teljes sebességgel száguldunk. Negyedóra múlva
megpillantjuk Maxet, aki Szubríval közeledik Maryn. Láttunkra
nagyon meglepődik; megáll. Alavi és Jahja kizúdul Poiluből és Max
felé rohan. Izgatott arab szózuhatag dől Maxre, ő pattogó, kurta
kérdéseket szúr közbe.
Végre megtudjuk, miről szól a történet!
Az elmúlt napok során az ásatásnak egy bizonyos részén sok
gyönyörűen faragott apró kő és elefántcsont állattalizmán került
felszínre. Aki ilyet talált, annak nagy baksis ütötte a markát, s hogy
minél többet találjanak, aláásták az aknát, ahol dolgoztak, mert a
talizmánok mélyebb szintről kerültek elő.
Max ezt tegnap leállította, mert veszedelmessé vált, és a
munkacsapatokat megint a tetőre vezényelte, hogy onnan haladjanak
lefelé. Az emberek morogtak, hiszen így egy-két napig érdektelen
szinteken kell dolgozniuk, mire újból a talizmánok szintjére
érkeznének.
Az előmunkásokra bízták, vigyázzanak, hogy az emberek
engedelmeskedjenek a parancsnak. Ha zsörtölődve is, de követték az
utasítást, s megint nekiálltak felülről az ásásnak, olyan gyorsan,
ahogyan csak bírtak.
Ez volt a helyzet, amikor ebédszünet miatt leállt a munka. És
most következik a sötét árulásról, rút kapzsiságról szóló történet. A
munkások a domboldalon heveredtek le, a vizeskancsók mellett. Egy
csapat, amelyik a halom túlsó oldalán dolgozott, lopva odébb kúszott,
megkerülte a halmot, egészen a gazdag lelőhelyig, és vadul nekiestek
a már aláásott helynek. Egyszerűen ki akarták fosztani a többiek
területét, és úgy beállítani a dolgot, mintha az elcsent tárgyak a maguk
szakaszán kerültek volna felszínre.
Ám ekkor utolérte őket a nemezis. Túlságosan aláásták a
halmot, és a magasabb szintek földje rájuk omlott. Egy ember
megmenekült; annak az ordítására rohant aztán oda az egész tömeg.
Ők is, az előmunkások is nyomban látták, mi történt, és három
csákányos azonnal nekilátott, hogy kiássa bajtársait. Egy ember még
élt, de négyen meghaltak.
Őrületes kavarodás támadt. Ordítoztak, átkozódtak, és
mindenáron bűnbakot kerestek. Hogy az előmunkásoknak szállt-e
inukba a bátorságuk és vették futóra, vagy hogy csakugyan rájuk
támadtak − nehéz volna megállapítani. Annyi bizonyos, hogy a
feldühödött tömeg üldözőbe vette őket.
Max hajlik arra a véleményre, hogy az előmunkások
megrémültek, és ez keltette fel a többiek harci kedvét − de nem
vesztegeti az időt oknyomozással. Megfordítja az autókat, és
mindketten El Kámeslibe hajtunk, a lehető legnagyobb sebességgel.
Ott Max nyomban a Services Spéciaux biztonsági tisztje elé tárja az
ügyet.
A hadnagy azonnal kapcsol és cselekszik. Négy katonával
együtt kocsiba ül, és mindannyian visszahajtunk Brákra. Az emberek
zúgnak, kavarognak, akár a méhraj. De a hatóság közeledtére menten
alábbhagy a zűrzavar. Felvonulunk a halomra. A hadnagy egy
katonával elküldi a kocsiját, maga pedig a tragédia színhelyére lép.
Itt megtudakolja a tényeket, és a munkások − a kérdéses hely
jogos gazdái − elmagyarázzák: nem ők voltak a vétkesek, hanem egy
konkurens csapat, akik meg akarták előzni őket. A tragédia túlélőjét is
kérdőre vonják; ő is megerősíti a történetet. Ennyien voltak? Egy
sértetlen, egy sebesült, négy halott? Nem lehetséges, hogy még valakit
betemetett az omlás? Nem.
Ekkor tér vissza a hadnagy autója: annak a törzsnek a sejkjét
hozza, amelyikhez az áldozatok tartoztak. A sejk és a hadnagy
együttesen veszi kézbe az ügyet. Kezdődik a kihallgatás.
A sejk végül emelt hangon beszédet intéz a tömeghez. Az
expedíciót semmiféle felelősség nem terheli. Az emberek munkaidőn
kívül, a maguk idejében ástak, továbbá meg akarták lopni bajtársaikat.
Méltó büntetés érte őket engedetlenségükért és mohóságukért. Most
pedig mindenki induljon haza.
A nap már lement; rohamosan sötétedik.
A sejk, a hadnagy és Max lehajt a házhoz (ahol, nagy
megkönnyebbülésünkre, Dimitrit békés vacsorafőzés közben találjuk,
Szerkisz pedig szélesen vigyorog).
A tanácskozás még vagy egy óra hosszat folytatódik. Az eset
igen sajnálatos. Az embereknek családjuk van, mondja a hadnagy, s
bár az expedíciót nem terheli felelősség, nyilván igen kedvező
fogadtatást kapna bizonyos adomány. A nagylelkűség a nemes
természet jele, mondja a sejk, és nagyban öregbíti majd jó hírünket a
környéken.
Szívesen megajándékozza az áldozatok családját, mondja Max,
ha nyilvánvalóvá teszik, hogy ajándékról van szó, és semmiképpen
sem kártérítésről. A sejk egyetértően felmordul. A francia tiszt majd
írásba foglal mindent, mondja. Ő maga is ki fogja hirdetni, szóbelileg.
Már csak az a kérdés, mennyi lesz az a bizonyos ajándék. Mire ez is
eldől, és némi frissítőt is felszolgáltak, a sejk és a hadnagy távozik. A
halmon két katona marad: őrzik a katasztrófa helyét.
− El ne felejtsünk holnap ebédszünetben is őrt állítani −
mondja Max –, nehogy megismétlődjék az eset.
Guilford hitetlenül bámul rá.
− Azok után, hogy látták, mi történt, és tisztában vannak a
veszéllyel?!
− Várj csak, majd meglátod! − jósolja komoran Max. Másnap ő
maga várakozik észrevétlenül egy vályogfal mögött. És csakugyan:
amíg a többiek javában ebédelnek, három férfi lopva megkerüli a
halmot, és vad kotrásba kezd az ásatás szomszédos szakaszán,
félméternyire sem attól a helytől, ahol a bajtársaik szerencsétlenül
jártak!
Max előlép, és nagy dörgedelmeket intéz hozzájuk. Tudatában
vannak-e, hogy amit művelnek, halált okozhat?
− Inshallah! − mormolja az egyik ember.
 Ezek után Max mindhármukat elbocsátja, mivel meg akarták
lopni a társaikat.
Takarodó után pedig őr áll a végzetes helyen, egészen ameddig
− másnap délután − le nem hordták a legfelső rétegeket.
− Ezek a fickók semmire nem becsülik az életet! − mondja
elszörnyedve Guilford. − És elképzelhetetlenül cinikusak! Ma délelőtt,
munka közben, pantomimmel eljátszották az egész tragédiát, és
röhögtek rajta!
A halál itt nem igazán fontos, mondja Max.
Felhangzik az előmunkások füttyszava: „Takarodó!” Az
emberek lerohannak mellettünk a halom oldalán, és vígan kántálják:
− Juszuf Daud tegnap velünk ásott − ma pedig már halott! Soha
többé meg nem tömi hasát! Hahaha!
Guilford mélységesen meg van botránkozva.

Tizenkettedik fejezet

Ain el Arusz

Brákról a Balih mellé költöztünk.

Utolsó este leballagunk a Dzsagdzsaghoz. Szelíd mélabú tölt
el. Nagyon megszerettem a Dzsagdzsagot, ezt az iszapos, barna vizű,
keskeny folyót.
Pedig Brák sosem nőtt annyira a szívemhez, mint Csagar. Brák
falva szomorú, a fele elhagyatott, a házak omladoznak, a kopott
európai ruhát viselő örmények kirínak a környezetből, hangjukat
gyakran felemelik, mintha mindig perlekednének, itt nyoma sincs a
dús és arab életörömnek. Hiányolom a kurd asszonyokat is, ezeket a
vidám, hatalmas, tarka virágokat, a fehér fogukkal, kacagó arcukkal,
büszke, szép tartásukkal.
Kibéreltünk egy rozoga teherautót, hogy elszállítson annyi
bútort, amennyire szükségünk lesz. Az a fajta jármű, amire mindent
madzaggal kell felkötözni. Erős a gyanúm, hogy útközben jóformán
minden elpotyog, mire Rász-el-Ainba érünk.
Nagy sokára felpakolunk, és elindulunk. Max, Guilford meg én
Maryn, Michel és a cselédek Poilun, Héte társaságában.
Feleúton Rász-el-Ain felé megállunk, kipakoljuk az elemózsiát
és megebédelünk. Szubrí és Dimitri harsányan hahotázik. Héte egész
úton hányt, mesélik, és Szubrí tartotta a fejét. Poilu belseje beszédesen
igazolja a történetet! Még szerencse, gondolom, hogy ilyen jól
mulatnak rajta.
Amióta csak ismerem, Héte most először látszik bánatosnak.
Mintha azt mondaná: − Szembenézek a kutyautáló világgal, a
muzulmánok ellenséges érzületével, a vízbe fojtással, a kiéheztetéssel,
ütéssel, rúgással, kövekkel. Nem félek semmitől. Barátságos vagyok,
de senkit sem szeretek. Hanem mi ez az új, ismeretlen megpróbáltatás,
ami megfoszt az önbecsülésemtől? − Ámbraszínű szeme gyászosan
pásztázza arcunkat. Megrendült a hite önmagában: már nem hiszi,
hogy minden bajjal megbirkózik.
Szerencsére öt perc múltán Héte ismét régi önmaga, és nagy
étvággyal habzsolja Szubrí és Dimitri ebédjét. Okos dolog-e vajon,
kérdezem, és felhívom figyelmüket, hogy hamarosan megint autón
folytatjuk utunkat.
− Haha! − kiált Szubrí. − Akkor Héte megint okádni fog!
Hát, ha őket ez ennyire mulattatja…

Kora délután érkezünk a Tell-el-Abjad egyik főutcáján álló

házunkhoz. Majdhogynem városi lakhely; olyan, amit a bankigazgató
construction en pierre-nek nevez. Az utcát szegélyező fák lombja
gyönyörű őszi színekben pompázik. A ház sajnos nagyon nedves, mert
lejjebb van, mit az utca szintje, és a falut patakok szelik át. Reggelre
ébredve csurom víz a takarónk, és amihez csak érünk, nyirkos és
nedves. Úgy elmerevedtem, hogy mozdulni is alig bírok.
A ház mögött kellemes kis kert van; az utóbbi időkben egyik
lakhelyünkön sem volt ehhez fogható.
Mire a teherautó bedöcög, a rakomány hiánya három szék, egy
asztal és a vécéülőkém! Jóval kevesebb, mint hittem volna.
Maga Tell Dzsidl hatalmas, azúrkék vizű tó mellett áll − ami
valójában a Balih vizét is tápláló forrás medencéje. A tó körül fák; a
hagyomány szerint ezen a csudaszép helyen találkozott Izsák
Rebekával. Mennyire más ez, mint bármelyik eddigi állomáshelyünk!
Bűbájos, és mégis mélabús hangulat lengi be, hiányzik belőle Csagar
meg a környező dombvidék érintetlen üdesége.
Jómódú település; jól öltözött örmények és mások járnak az
utcán, sok a kertes ház.

Egy hete vagyunk itt, amikor Héte szégyent hoz ránk. Ain el Arusz
valamennyi kutyája verseng kegyeiért, és mivel egyetlen ajtó sem
csukódik tisztességesen, lehetetlen az udvarlókat ki- vagy a mi
kutyánkat bezárni. Szüntelen a vonítás, ugatás, marakodás. Héte, az
ábrándos, ámbraszín szemű szépség mindent megtesz, hogy serkentse
a ribilliót.
Szakasztott olyan jeleneteknek vagyunk a tanúi, mint
amilyeneket a régimódi pantomimekben látni, ahol démonok
robbannak be az ablakon, bukkannak fel csapóajtókon. Mit sem sejtve
ülünk a vacsoránál, és egyszer csak felpattan az ablak, egy óriási
kutya szökken be, a nyomában az üldözője − és kitör a csata!
Felpattan a hálószoba ajtaja − újabb kutya robban a színre. Már
hárman rohangásznak az asztal körül, támadják Guilford ajtaját,
felszakítják, eltűnnek, majd mintegy varázsütésre a konyhából
rohannak ki − nyomukban a serpenyő, amit Szubrí hajított utánuk.
Guilford álmatlanul tölti az éjszakát, kutyák és kutyák törnek
be az ajtaján, szöknek át az ágyán, majd ki az ablakon. Guilford
olykor felkel és utánuk hajít ezt-azt. Vonítás, nyüszítés, általános
kutyakomédia!
Maga Héte sznobnak bizonyul. Ain el Arusz kutyái közül
csupán azt az egyetlent részelteti kegyeiben, amelyik nyakörvet visel!
− Ez itt jó családból való úrifiú − mondja a pillantása. Az „illető”
tömpe orrú fekete kutya, és akkora farka van, mint egy temetési lónak.

Szubrí viszont fogfájás miatt tölt ébren néhány éjszakát. Végül

kimenőt kér, és vonattal Aleppóba utazik, ahol felkeresi a fogorvost.
Két nap múlva ragyogva tér vissza.
Az eseményekről a következőképpen számol be:
− Elmegyek a fogorvoshoz. Beülök a székébe. Megmutatom a
fogamat. Igen, azt mondja, ki kell húzni. Mennyi? − kérdem. Azt
mondja: Húsz frank. Képtelenség, mondom, és otthagyom. Délután
visszamegyek. Mennyi? Tizennyolc frank. Megint azt mondom,
képtelenség. Közben egyre jobban fáj, de az ember nem hagyhatja
magát kifosztani. Másnap reggel visszamegyek. Mennyi? Még mindig
tizennyolc frank. Délben megint. Tizennyolc frank. Azt hiszi, legyőz a
fájdalom, de én alkuszom tovább. És végül, Kvadzsa, én nyerek.
− Alább adta?
Szubrí megrázza a fejét.
− Alább nem adja, de jó alkut kötök. Helyes, mondom.
Tizennyolc frank. De ezért nem egy fogat húzol ki, hanem négyet!
És Szubrí harsányan − és foghíjasan − hahotázik.
− Hát a többi fogad is fájt?
− Dehogy, de egyszer majd fájt volna. Most pedig nem fog
fájni. Egynek az áráért négyet kihúztak!
Michel, aki mindezt az ajtóban állva hallgatta, helyeslően
bólogat. − Beaucoup economia − mondja.
Szubrí ajándékot is hozott: piros kalárist − Héte nyakára. −
Ilyet kap a lány, ha férjhez megy − magyarázza. − És Héte nemrég
ment férjhez.
De mennyire! Alighanem Ain el Arusz valamennyi kutyájához!

Vasárnap van, és nekünk „kimenőnk”. Ülök, cédulázom a leleteket,

Max a fizetéskönyvbe ír − amikor Ali bevezet egy asszonyt. Igen
tisztes külsejű nő, takaros fekete ruhában, keblén óriási
aranykereszttel. Ajkát összepréseli, és süt belőle a felháborodás.
Max udvariasan üdvözli, a nő pedig menten belefog hosszú és
minden bizonnyal gyászos történetébe. Időnként Szubrí neve is
elhangzik. Max komoran összevonja szemöldökét. A mese
folytatódik, az elbeszélés hangneme egyre szenvedélyesebb.
Alighanem egy falubéli hajadon megrontásáról folyhat a szó,
gondolom. Ez a nő az anyja, és a mi vidám Szubrínk a gaz csábító.
Az asszony hangja méltatlankodóan felcsap. Fél kézzel
megmarkolja a keblén lógó keresztet, magasba tartja, és láthatólag
megesküszik valamire.
Max Szubrít hívatja. Talán illendőbb lenne visszavonulnom, s
épp megkezdem az észrevétlen manővert, amikor Max rám szól:
maradjak. Visszaülök, s mivel láthatólag szükség van rám mint tanúra,
úgy teszek, mintha érteném, miről van szó.
Az asszony komor, méltóságteljes alak, némán áll, míg Szubrí
meg nem jelenik. Ekkor azonban rászegezi az ujját, és hallhatólag a
vádjait ismétli el.
Szubrí nemigen védekezik. Vállat von, égnek emeli a kezét, de
láthatólag nem tagadja a vádat.
A dráma folytatódik − érvek, kárhoztatás; Max egyre bíróibb
magatartást ölt. Szubrí meghátrál. Hát jó, mintha ezt mondaná,
csináljatok, amit akartok. Egyszer csak elővesz egy darab papírt, és
írni kezd. Aztán az írást az asszony elé teszi. Az kézjegyet − egy
keresztet − ró a papírra, majd ismét felemeli az aranykeresztet, és
ünnepélyes esküt mond. Max ezután alákanyarintja a nevét, Szubrí is
kézjegyével látja el a papírt, s láthatólag ő is megesküszik valamire.
Max ezek után pénzt számlál az asszony elé. Az elveszi,
méltóságteljes bólintással köszöni meg Maxnek, és távozik. Max maró
szemrehányást intéz Szubríhoz, aki csüggedten kullog ki a szobából.
Max hátradől a széken, és zsebkendőjével megtörli az arcát.
− Phű! − sóhajt egy nagyot.
− Mi volt ez? Lány van a dologban? Az asszony lánya?
− Nem éppen. A hölgy a helyi bordélyház tulajdonosa.
− Micsoda?
Max igyekszik hűségesen visszaadni az asszony szavait.
− Én becsületes, tisztességes asszony vagyok. Mindenki tisztel
a környéken! Rólam csak jót mondanak. Istenfélően vezetem a
házamat. Erre jön ez a fickó, ez a Szubrí, és a házamban talál egy
lányt, akit ismert El Kámesliben. Vajon udvarias és kellemes
modorban újítja fel vele az ismeretséget? Nem; törvénytelenül,
erőszakosan jár el − hogy gyalázatot hozzon rám! Lehajít a lépcsőn,
kidob a házamból egy török urat − egy török úriembert, egyik legjobb
vendégemet. Mindezt pedig a legerőszakosabb és bárdolatlan módon!
Mi több, ráveszi a leányt, aki pénzzel tartozik nekem, és aki csak
jóságot kapott tőlem, hogy hagyja el a házamat! Vonatjegyet vesz
neki, és fel is ülteti a vonatra. Mi több, a lány magával visz száztíz
frankot, ami az enyém, és ez rablás! Ugye, Kvadzsa, ilyesmit nem
lehet büntetlenül elkövetni? Én mindig egyenes és erényes nő voltam,
istenfélő özvegyasszony vagyok, akire senki sem szólhat egyetlen
rossz szót sem. Hosszú, keserves harcot folytattam a szegénység ellen,
és a magam erejéből emelkedtem idáig. Lehetetlen, hogy te az erőszak
és a hamisság pártját fognád. Jóvátételt követelek, és esküszöm (ezen
a ponton lépett a színre az aranykereszt), hogy amit mondtam, az
utolsó szóig igaz, és elmondom a te Szubrí nevű cseléded szemébe is!
Megkérdezheted az elöljárót, a papot, a francia helyőrségi tiszteket −
mind elmondhatják neked, hogy köztiszteletben álló, becsületes
asszony vagyok!
A beidézett Szubrí semmit sem tagad. Igen, ismerte azt a lányt
El Kámesliben. Jó barátságban voltak. Igen, megharagudott a törökre,
és lelökte a lépcsőn. És ő ajánlotta a lánynak, hogy menjen haza. A
lány jobban érzi magát El Kámesliben, mint Ain el Araszban. Igen, a
lány kölcsönvett egy kis pénzt, de idővel majd minden bizonnyal
vissza fogja fizetni.
Ezek után kellett Maxnek ítélkeznie.
− Hogy mik vannak ebben az országban! − nyögi. − Az ember
sose tudja, mire kell számítania!
Megkérdezem, hogyan ítélkezett.
Max megköszörüli a torkát, és tovább mesél.
− Meglep és elszomorít, hogy egy cselédem belépett a házadba,
mert ez nem fér össze a becsületünkkel, az expedíció becsületével. Az
a parancsom, hogy ezentúl egyetlen cselédem sem léphet be a
házadba, és ezt mindenki vegye tudomásul!
Tudomásul vette, mondja borúsan Szubrí.
Ami pedig azt illeti, hogy a leány elhagyta a házadat, ebbe nem
avatkozom bele, mert nincs közöm a dologhoz. A pénzt, amit magával
vitt, vissza kell kapnod, miért is én most odaadom neked, az expedíció
jó hírnevének érdekében. Ezt az összeget le fogom vonni Szubrí
béréből. Írok egy papírt, amit felolvasok neked, s amiben te elismered,
hogy átvetted a pénzt, és nincs velünk szemben több követelésed. A
papírra ráteszed a kézjegyedet, és tudomásul veszed, hogy ezzel az
ügy lezárult.
Felidézem, milyen méltóságteljesen, micsoda bibliai hévvel
emelte magasba az asszony a keresztet.
− Mondott még valamit?
− Köszönöm, Kvadzsa. Győzött a jog és az igazság, mint
mindig, és a gonosz nem ülhetett diadalt.
− Nahát! − mondom kissé elképedve. − Még ilyet…
Könnyű léptek kopognak az ablakunk előtt.
Iménti látogatónk. Vaskos misszálét vagy imakönyvet
szorongat − nyilván a templomba igyekszik. Arca komoly, illedelmes.
A jókora kereszt fel-alá ugrál a keblén.
Felállok, leveszem a Bibliát a polcról, és fellapozom a parázna
Ráháb történetét. Pontosan tudom, milyen lehetett a parázna Ráháb.
Hajszálra olyan, mint ez az asszony − buzgó, fanatikus, bátor, mélyen
vallásos, és mégis: a parázna Ráháb.

Nyakunkon a december; vége az évadnak. Talán mert ősz van, és mi a

tavaszhoz szoktunk, talán már ide is elér az európai nyugtalanság
előszele − van a levegőben valami szomorúság. Valami előérzet −
hogy talán többet nem jövünk vissza…
De a bráki ház bérletét fenntartjuk − ott raktározzuk el a
bútorainkat, és még jócskán van mit ásni az ottani halomban.
Bérletünk még két évig érvényes. Hát, csak visszajövünk egyszer…
Mary és Poilu Dzserabluszon át tart Aleppó felé. Aleppóból
Rász Samrába megyünk; barátainkkal, Schaeffer professzorékkal és
aranyos gyerekeikkel töltjük a karácsonyt. Nincs a világon elbűvölőbb
hely, mint Rász Samra, mélykék vizű szép kis öböl, körülötte fehér
homok és alacsony, fehér sziklák. Gyönyörű karácsonnyal
ajándékoznak meg. A jövő esztendőről beszélgetünk. De a
bizonytalanság érzése egyre jobban elhatalmasodik. Elköszönünk
tőlük:
− Viszontlátásra Párizsban!
Istenem, Párizs!
Ezúttal hajón távozunk Bejrútból.
Állok a korlátnál és visszanézek. De szép ez a part! A háttérben
halványan kéklik az égre a Libanon hegye − mi sem homályosítja el a
romantikus színt. Költői, szinte szentimentális érzések töltik el a
szívemet…
Ismerős hangzavar tör ki − izgatott kiáltozás egy teherhajóról,
amely mellett elhaladunk. A daru a tengerbe ejtette terhét, egy láda
felpattant…
A tenger felszínét vécéülőkék pettyezik!
Max feljön, és megkérdi, mi ez a ribillió. Megmutatom, és
elpanaszolom, hogyan tört darabokra a Szíriától való romantikus
búcsúhangulat.
Nem is gondolta, mondja Max, hogy ilyen mennyiségben
exportáljuk ezt a cikket. Azt pedig még kevésbé, hogy megfelelő
mértékű ennek az országnak a vízvezetékrendszere!
Hallgatok. Max megkérdi, mire gondolok.
Az jár az eszemben, mikor az ámúdai ács büszkén a bejárat
mellé támasztotta a vécéülőkémet, épp amikor megérkeztek
uzsonnavendégeink: az apácák meg a francia hadnagy. Emlékezem a
törülközőtartómra, a „szépséges” lábaival! Meg a szakképzett
macskára! Meg ahogy Mac járkál napszálltakor a háztetőn, boldog,
elmerült arccal…
És emlékezem a csagari kurd asszonyokra, azokra a vidám,
tarka tulipánokra. Meg a sejk óriási, hennázott vörös szakállára. És
emlékezem az ezredesre, amint a kis fekete táskájával ott térdelt egy
temetkezési hely feltárásánál, s hogy a munkások közül így szólt egy
mókamester: − Vizsgálja a doktor a beteget –, s hogy azontúl az
ezredesnek „doktor úr” lett a beceneve. Emlékszem Hupára és
rakoncátlan trópusi sisakjára, és Michelre, amint − Forca! −
felkiáltással rángatja a szíjakat. És emlékszem egy aranykökörcsinnel
borított kis dombra, ahol egyik „kimenőnkön” megebédeltünk, és ha
lehunyom a szemem, körös-körül érzem a virágok és a termékeny
sztyeppe minden illatát…
− Arra gondolok − felelem Maxnek –, hogy milyen nagyon
boldog volt az az élet…

Befejezés

Ezt a csapongó krónikát a háború előtt kezdtem írni, a már említett

okokból.
Azután félretettem. De most, négy háborús év után,
gondolataim mind gyakrabban térnek vissza a Szíriában töltött időhöz,
s végül úgy éreztem, elő kell szednem feljegyzéseimet,
naplójegyzeteimet, és befejeznem, amit akkor félbehagytam. Mert azt
hiszem, jó emlékezni rá, hogy voltak olyan idők és olyan helyek, s
hogy éppen most virágzik azon a kis dombon a kökörcsin, és ősz
szakállú öregek baktatnak a szamaruk mögött, és még csak nem is
tudják, hogy háború van most a nagyvilágban. − Idáig nem ér el…
Mert négy, Londonban töltött háborús év után tudom, milyen
nagyon jó volt az az élet, és micsoda öröm és felüdülés megint átélni
azokat az időket… Ennek az egyszerit beszámolónak a megírása nem
volt robot, hanem szeretetszolgálat. Nem akartam én a múltba
menekülni, hanem megtölteni a mai idők kemény munkáját és sok
bánatát valamivel, ami elpusztíthatatlan, és ami nemcsak volt − de
most is megvan!
Mert szeretem azt a szelíd, termékeny földet és egyszerű
embereit, akik tudnak nevetni, és élvezik az életet: akik tunyák és
vidámak, akikben van méltóság, jó modor, jócskán humorérzék, és
akiknek nem iszonytató a halál.
Inshallah, egyszer megint elmegyek oda; és amit szeretek, nem
fog elpusztulni erről a földről…

1944 tavaszán

Finis
 El Hamdu Lillah

Műszaki szerkesztő Pézsa Sarolta

Tördelés P. R. S. Bt.
Nyomta a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető Bördős János ügyvezető igazgató
ISBN 978-963-9644-86-1