© Barát Endre jogutóda, 1972

Barát Endre
Élt harminchárom évet
Regény Paál László életéről

Charentoni sötétség
(1879. január)
Magányos férfi álldogál egy enyhe téli délután a kopár
kertben, vastag törzsű, csupasz platánfa alatt, egy festőállvány
előtt. Rekedten, akadozva dünnyög:
„Rendben van, öregem, nem hagyom abba még. Festékem
is van, okker, szép vandájkbarna meg veronézezöld; amilyet
csak akarsz. A staffelájon vászon, jó darab. Szorgalmas
vagyok, dolgozom, világkiállításra készülök. De most, ne
haragudj, tégedet most nem festelek. Hiába is illegetnéd
magad. Ne erőltesd, a te öreg derekad elvastagodott. Vén vagy
már, százesztendős, nem baj az. Mindegy… Én már minden
testvéredet, fiatalt, öreget, száz boglárfát… lefestettem. Elég!
Elég volt belőletek! Azért én barátod vagyok. Nyújtsd ide csak
a tenyered! No jó, tudom, nem vagyok én bolond. A tenyered –
ötujjú leveled. De nincs, hiszen lehullott mind. Sebaj, kinő
megint. Gyönyörű, friss levélkezek. Mind zöld, mind zöld,
nedves és zöld. A véred zöld, ugye, hogy az?! Én meg a te fiad
vagyok, az unokád, öcséd vagyok. Ha most megszúrnám
magam, zöld vérem folyna nekem is. És mennyi, mennyi! Be
tudnám vele festeni a legnagyobb vásznat is. Egy erdőt, egy
egész életnagyságú erdőt. Nohát. Miska, énvelem most
versenyezz! Amit Barbizonban festettél… Nem rossz az.
Elismerem. Mégis… Majd én… megmutatom! Azt hiszed,
hogy mindig lefőzöl engemet? Azért, mert énnekem nincs
palotám?! Meg báróném?! Hohó! Lehetett volna, nem hiszed?!
Nem hiszed? Sohase akartál hinni énnekem.
Sohasem akartál hinni bennem. Hohó, Miska, az életünk…
elindult… A szívünk… együtt dobolt… Az én dobom meg
elrepedt…”
A férfi szava elhalkul, motyog már. Magas, súlyos teste
lomhán mozog; kidülledt szemének tekintete kifejezéstelen,
hangja csüggedt, reszketeg. Tartása megtört, arca beesett,
homloka ráncos.
Egészen öreg ember.
Életkora szerint csak harminchárom éves.
Ösztövér karjai felcsapódnak, céltalanul hadonászik velük.
Hosszú ujjai mereven szétállnak. Egy pillanatig mozdulatlanul
tűnődik, majd vastag, szűk kabátjának zsebeit kutatja, és
melléhez kapkod. Körös-körül nyúlkál, a semmibe markol.
Majd sötét, nyakába nőtt boglyas hajába nyúl, s szakállába kap
tétován.
Erős, súlyos léptek neszére fordul meg. Kezeit leereszti, s
megadón, behúzott vállal áll.
A fehér köpenyes ember közeledik.
– Keres valamit, Monsieur Paál?
Hideg hang, nem is haragos – kemény.
(Ő erről így beszélt – csak magának –, a fának sem, csak ha
már odabent volt, éjszaka: „Louis-nak kékesfehér a hangja.
Néha akár a jég zöldje, attól reszketni kell. Éles a hangja és
szúrós, hangjával vágni, szúrni tud…”)
 – Keres valamit, Monsieur Paál? Mondja csak meg!
– Nem, nem, semmit… Semmit.
– Jól van, kérem. A kését elvettük, tudhatja jól. Tessék, üljön
csak le! Ott van a festéke, palettája. Ott van két ecset is. Tessék
csak festeni! A főorvos úr azért engedte ki.
A beteg engedelmesen leül alacsony állványa elé. Sebes,
rángó mozdulatok. De már egy perc múlva elfárad. A
félbehagyott képen már csak pepecsel.
Különös kép: fent, a vászon szélén havas törzsek s virágzó
bokrok vegyesen. És lent: sötét, felhős égboltozat. Oldalt s
körös-körül kidőlt fiatal fák, mint halott katonák. Mocsár is
látható a vásznon, és egy ablaktalan, magányos ház, a mocsár
közepén, kihalt, roskadt, fuldokló ház.
Hátrált, nézte, zilált fejét csóválta, s hirtelen elkezdte újra.
Széles, erős ecsetvonásai nyomán vastag festékréteg került a
kusza képre.
Eltűnt minden: tavaszi bokor, havas fatörzsek, és lenn, a
talaj helyén torlódó felhők és az elfekvő fiatal fák.
„Gyerünk csak, aszfaltot ide! Miskának én megmutatom!
Siralomházban élek. Az én siralomházam is… Megkapja a
legjobb helyet. Világkiállítás – egy istállóban… Mert Paálnak jó
az is. Jó tréfa ez, ugye, Madame?!”
Valami már újra kialakult a vásznon. Egy éjszakai táj.
Temető. Az ember lihegett.
„Pihenni kell. Pihenni. Pedig… tudhatja mindenki. Te is
tudod…” Most megint a platánfához beszélt:
„Szorgalmas vagyok. Szeretek festeni. Csak festeni. Színek,
színek, napkelte, naplemente. Erdő, eső után. Erdő mélye,
széle, éle, mindenféle… Corot is megmondta, az édes, lágy
Corot. De én… Ej, művészet, higanygőz! Pára, szellőből
márvány… Százezer font festék… Szép vandájkbarna,
nápolyisárga, veronaizöld, tudod, Miska, ugye tudod?! És
hófehér. Gréti ágya, jaj, feldagadt! Megfojt a párna. Frau
Hofmann, jöjjön el! Még egyszer! Előbb gyógyítson meg! A
házbért én fizettem rendesen…”
Az esett vállú férfi dünnyögése elhalt. A charentoni kórház
kertje néptelen volt. Csend, nyugalom.
Csak a Marne partja felől indult a szél. Gyenge szél, nem
éles, nem hideg. Paál hallgatózott, s bólintott.
„Élet. Fák, bokrok élete. Hallani lélegzetüket. Élnek…
Sokáig élnek… Jóságosak. Csak őket érdemes szeretni. Ki ne
vágjátok a boglárfát! Mi barátok vagyunk. Berta, gyere elő! Te
bújósdit játszol velem, ugye? Gyere, szívem! Gyűjtsd a
leveleket, a virágokat, a madárdalokat. Préseld be szépen,
hozd ide. Elrejtjük, elássuk… Ne lássa senki. Miska sem
találhatja meg!”
Felnevetett. És hirtelen ledobta magát a földre; a földön
fekve tovább suttogott:
„Én az erdő fia vagyok. Ne féljetek. Nem fázom meg. Meleg
van. Öregapám, a tölgy, vigyáz. Mind, mind az odvosi fák.
Fejükkel intenek. Beszélgetnek velem. Szeretnek. Sajnálnak.
Olyan kicsi vagyok. Olyan gyenge vagyok… Meleg van, nyár
van. Sötét van. Szédülök.”
Elnyúlt a hideg földön, és elmotyogta újra s újra:
„Szédülök! Szédülök – szédülök…”
*
Jött Louis. Felemelte, derekát átfogta, s bevezette a sárga
házba.
 Szép, enyhe tél volt. A csupasz fákra észrevétlenül terült az
alkony. Homályos fátyla elszakadozva mind lejjebb
ereszkedett. Beborította a bokrokat, be a dércsípte pázsitot. A
szél elült. A nagy platán, mintegy megilletődve, rezzenetlen
állt. Az összevissza mázolt, zavaros olajkép kinn maradt az
udvaron, s előtte, földre hullva, két ecset és a paletta.
Lassú hóesés indult. Reggelre fehér lett a charentoni kert.

1. Az erdőjáró
„Nincs két teljesen egyforma falevél…”
Renoir
Nyár, délután. Kerek erdei tisztás; árnyék, hűvösség, csend.
Egy kisfiú fekszik a fűben. Két keze a feje alatt. Felfelé tekint,
apró kék foltokat figyel, darabkáját az égnek. Csak ennyit
hagynak szabadon a fák összeérő lombkoronái. Mintha óriási
távcsőbe nézne. Mélységből magasságba. A végtelenség nyílik
odafenn.
Körös-körül vaskos törzsű fák állnak keményen,
rendíthetetlenül. Mint a világ oszlopai. Fölöttük sűrű zöld
bozont. Százezer ágon millió, sok millió levél.
Vajon meddig tartana megszámolni mind? A fiú eljátszik a
gondolattal. Hozzákezdett nemegyszer, s beleszédült. Talán
azért van ez, mert mindig gyenge számoló volt?! Hisz
mennyiségtanból meg is bukott.
Pedig már akkor annyira vonzották a számok – de csak a
nagy számok. Távoli utak mérföldjei; mélységek, melyekben
kő hullását már nem is hallani. S magasságok, melyek
megmérhetetlenek.
Most, képzeletben, a falevéltenger hullámaiba veti magát.
Pár éve a városban úszni tanították, de félt; sohase mert a vízre
feküdni, azóta sem tanult meg úszni. Hanem ez az élő, mozgó,
lágyan örvénylő világ, abban jó lenne elfeküdni, abba
belemerülni, eggyé olvadni az illatos, zöld elemmel!
Szünidőben, amikor apja, Paál József, a zárni, berzovai és
odvosi postamester érte ment Aradra és hazahozta, az erdőtől
nehezen tudott elszakadni. Kijárt oda délelőtt és délután,
jobbára egyedül, s bekóborolta az öreg fák birodalmát. Apja
korholta: „…hát te, fiam, csak enni jössz haza? Örökké az
erdőt búvod?! Mi a csudát csinálhatsz ott? Még ha
vadászpuskával járnád az erdőt, érteném.”
– Laci a jó barátait látogatja meg ott… – mondta Berta, az
erdőjáró fiú szeretett húga, apró termetű, nagy szemű leány.
– Miféle barátait? A favágókat talán?! Vagy a szénégetőket?
Azokkal társalog?
A kislány mosolygott, rázta fejét, hosszú, göndör,
gesztenyeszín haja körüllobogta lelkes arcát.
– Nem társalog. Az ő barátai nem is tudnak beszélni.
– Értem, no, értem már… – bólogatott apja kedélyesen –,
mókusok a barátai, meg őzek… vagy nyulak, madarak.
– Nem, azok sem. Édesapának megmondom, ha nem neveti
ki érte Lacit. Az ő barátai – a fák.
Bertának – senki másnak – beszélt róluk sokat. Csodálattal,
tisztelettel beszélt a fákról.
Nem tudott a látványukkal betelni.
Apja – erős, vérbő, tevékeny férfi – fejcsóválva hallgatta a
leányt. Fájt neki – és restellte is – elsőszülöttje álmatag
természete.
– Mondta neked?
 – Tudom.
– Hát ha így van… Akkor bátyád korán kezdi a
bolondériáit.
A postamester hirtelen rászólt a kislányra:
– Te is jobban tennéd, ha Gyuszival játszanál. Hiszen ő az
ikertestvéred. De te… örökké a bátyáddal csavarogsz! Ő aztán
teletömi a fejedet mindenféle szamársággal. Még hogy a fák…
Lehajolt az elszomorodott gyermekhez, felemelte, magasra,
szemébe nézett, megcsókolta. Könnycseppek érték arcát, s ettől
meghatódott:
– No jó, bánom is én. Dédelgessétek csak egymást meg a
fákat!
Arra gondolt aztán – talán ez sem haszontalanság. Laci elég
gyengén tanul – ha más nem is, legalább erdész lehet majd
belőle.
Berta ikertestvére, Gyula az apjára ütött. Eszes, józan
gyerek volt, aki a felnőttek társaságában is meg tudta állni a
helyét. Bertát fölényesen kezelte; gúnyolta a minden szépért
lelkesedni tudó, érzékeny kislányt. Pedig ő maga gyakran
vigaszra szorult. Sántasága időnként annyira elkeserítette,
hogy hirtelen elsírta magát, amikor azt látta, hogy a többi
gyerek nyáridőben szilaj ugrándozásba kezd a postaépület
előtti téren. Métát játszanak, vagy versenyfutást rendeznek, és
őnéki azt csak nézni lehet,
Legtöbbször nem tartott perceknél tovább a bánata.
Igyekezett megvigasztalódni azzal, hogy megpróbálta a
többiek – az ép lábú fürge fiúk és lányok – játékát irányítani.
Hamarosan ő rendezte a versenyeket, ő lett a játékvezető, a
bíró. S addig felejtette nyomorékságát.
 Laci gyöngéden szólt hozzá, de mivel szánakozását leplezni
nem bírta, Gyula haragosan elfordult tőle. Később sem tudta
megszeretni bátyját. Lehet, hogy volt haragjában irigység is.
Laci magas növésű volt, karcsú, jó lábú, szép vonású. Öccse
pedig apró termetű, nyomott arcú – még kancsal is.
Ikertestvére, Berta sem tudott közel kerülni hozzá. A sánta
fiú vad volt, nem tűrte a gyöngédséget. Sértette a szánakozás.
Anyjára is haragudott. Amikor az a tragédia történt velük a
zárni szülőfaluban – ami őt nyomorékká tette –, miért nem
tudta jobban óvni? Bezzeg, ha otthon van az apja… Ő biztosan
megvédte volna.
Ez élt benne, ez a szemrehányó harag, kisgyerek korától
fogva.
Berta hiába kedveskedett ikertestvérének. A fiú mogorva
volt, szinte gyűlölködő. A gyengédséget elutasította. Láthatóan
csak apjához ragaszkodott, így a leányka testvéri szeretete
bátyja, Laci felé áradhatott csupán.
Volt úgy, hogy az magával hívta erdei kirándulásra. Berta
számára ez volt a legnagyobb boldogság.
Kézen fogva sétáltak órák hosszat; a fiú magyarázott, és ó
hallgatta. Leveleket gyűjtöttek közben, melyeket aztán otthon
gondosan rendbe raktak, osztályoztak. Régi nagy könyvek
lapjai közé rejtették. Titok volt ez, amibe nem avattak be
senkit.
Berta őrizte a levélgyűjteményt egész éven át, míg Laci
Aradon tanult. Néha elővette, titkon nézegette, rakosgatta.
Nem kellett félni attól, hogy rábukkan apjuk. Paál József
akkortájt nemigen olvasott. Nem is nagyon volt arra ideje,
hogy könyveit elővegye. Három posta – a zárni, odvosi és a
berzovai – sokféle ügyeit kellett intéznie. Bajlódás kocsisokkal,
lovászokkal és a rájuk bízott lovakkal… Százféle gond, baj,
akadály – az utakon sár, hó, fagy, kátyú, keréktörés,
rugószakadás, uraságok haragos panaszai, a kancellária
bürokratáinak örökös okvetetlenkedése. Állandó utazgatás.
Odvos, Berzova, Zám, Arad…
Hiába, a gyarapodásnak, a jómódnak, melyet a három
postahivatalnak köszönhetett, megvolt az ára. Sokszor
hajnaltól késő éjszakáig kocsizott, tárgyalt, pörölt, intézkedett
a tekintetes úr.
Így szólították a parasztok, és ő ezt meg is követelte tőlük.
Különben nagy telkű lófő székely leszármazottja volt;
unokája bizonyos gyergyócsomafalvi Paál Jánosnak, aki
valamikor II. Rákóczi Györgytől kapott még nemeslevelet. Ám
legfőbb rangját mégsem ősétől kapta. A zárni kastély nagyura,
Nopcsa László báró, Hunyad vármegye főispánja, s annak
neje, Baja Mária úrnő által nyerte el igazi tekintélyét,
harminckét esztendős korában, amikor megkérte nevelt
leányuk, Fülöp Aloysia kezét. Az apátlan-anyátlan leányt,
távoli szegény rokonok árváját a báróék vették magukhoz.
Felnevelték, igazi úrikisasszonyka lett, játszani tudott a
spinéten, francia nyelvet tanult, hímzést és finom etikettet. Paál
József, a zárni postakezelő, atléta termetű fiatal férfi,
bejárogatott a kastélyba, és megismerkedett, megbarátkozott a
fogadott lánnyal.
Sétálgattak a parkban, kirándulást is tettek együtt, látták
őket a postamester csézáján, az erdőszélen, a Maros partján.
A báró – nagyon nyugodt modorú, gőgös, de udvarias úr –
hívatta Paált:
 – Attól tartok, hírbe hozza Aloysiát. Kénytelen vagyok
felszólítani önt, keressen magának egy másik státust.
A postakezelő nem volt alázatos természetű. És nem is volt
riadt, jó állását sem féltette túlságosan:
– Parancsára, méltóságos uram. Itt hagyom Zámot, s ha
kívánja, a legközelebbi napokban. Azonban engemet Aloysia
kisasszony is követni fog.
– Mit beszél? Aloysia, önnel?…
– Minden bizonnyal, báró úr. Mi már… együvé tartozunk!
Hiába volt hatalma és hatalmas vagyona – a hunyadi
főispán nem bírta meggátolni, hogy fogadott leánya a törekvő,
de nincstelen postakezelőre bízza az életét. Aloysia csendes,
szelíd teremtés volt, és kicsiny korától szófogadó, de oly
keményen tartotta magát, hogy minden ellenzés, haragos
tilalom, fenyegetés, felháborodás lepergett róla. Nem volt
szerelmes Paál Józsefbe, mégis igent mondott neki. Szeretett
valakit, a főispán egyik fiát. De az nem törődött vele.
Az esküvő, melyet 1845. szeptember 20-án tartottak,
csendes volt, a lakodalom sem hét vármegyére szóló.
Akárhogy is, Aloysia Paál József felesége lett, aki ugyanakkor
megkapta az odvosi s később a berzovai postamesterséget is.
Egy évre rá, 1846. július 30-án megszületett első fiuk, aki a
László nevet nyerte a keresztségben.
*
Hanyatt feküdt a fűben.
Ezen a délutánon egyedül ment az erdőbe, Berta nélkül. De
így sem volt magányos. Körülvették a fák.
„Szeretnek engem – gondolta vigyáznak rám. Jobban
szeretnek, mint az emberek. Jobban bizony, apámnál is. Nem
szidnak, nem biztatnak egyre, hogy tanulj! S nem
sopánkodnak, mint anya – mi lesz belőled? Mivé leszel,
fiacskám, hogyha megbuksz?! Jobban szeretnek engemet a fák.
Jobban Gyulánál is. Nem csúfolódnak, nem mondják – te
gólyalábú! Vajon Bertánál is jobban szeretnek? Nem, nem, csak
másképp! Hallgatnak, bólogatnak bölcsen, szelíden.
Nyugodtak ők; lehet, hogy szomorúak is?”
A fiú olyat érzett, hogy jó lenne a fákat megvigasztalni.
Beszélni hozzájuk, kedvesen, okosan beszélni, vagy inkább
suttogni csak – tán így inkább megértik a szavát.
Próbálkozott is, mondott valamit – ilyesfélét: „Ti talán mind
testvéreim vagytok, bátyáim, nővéreim, ti, kedves fák. Itt
vagyok otthon, köztetek. Fogadjatok hát el! Ne legyetek
szomorúak! Tudom, nem mozdulhattok innét. Mégsem
vagytok rabok. Felnyúltok ti, fel a magasba, fel az égre. Millió
ujjatok van, sok-sok millió zöld levélujjatok. Azokkal
tapogatjátok a felhőket, az égboltozatot, fenn, fenn a
kékségben, a tisztaságban.”
Behunyta a szemét; percek múlva teste, mintha hinta
repítené, fellendült a magasba. Ágaikat erős karokként
tartották alá a fák. Belemerült a hullámzó, zöld áradatba.
Édes illat fogadta. Kicsiny gyermekkora káprázott vissza,
amikor anyja ölébe vonta, akkor érzett ilyen jó szagot. A
lombok befogadták, ringatták, körülvették, simogatták,
legyezgették. Teste könnyű lett, pihesúlyú, együtt lebegett a
levelekkel. Olyan volt ez, mintha falevéllé változott volna
maga is.
Ha látta volna most apja a félálmában furán mosolygó, a
lebegés gyönyörét érző gyereket – biztos nem lelte volna
benne örömét. Keskeny, finom bőrű arcával, selymesen
göndör, hosszú, barna hajával, lehunyt szempilláival nem
olyannak tűnt, mint a többi, élénk, egészséges gyerek: beteges
rajongónak látszott, koravénnek. „Nem ebbe a világba való!” –
mondta volna ki rá a postamester a szentenciát. Vagy effélét,
hogy – kislányos, kényeskedő, ábrándozó, lusta vérű. Nevezte
ő már ilyesféleképpen elsőszülöttjét – s nem tréfásan, de
keserűen –, amikor látta, hogy fia maga elé mered
magányosan; vagy kibámul az ablakon, s nézi a ház előtt
silbakoló fasort.
– No hisz, csendes barátokat választottál, fiam – mormolta,
s magában szédültnek, kótyagosnak hívta, olyannak, ki
boldogtalan s élhetetlen tévelyeg majd a nagyvilágban.
Olyannak, aki semmit meg nem tanul igazán jól, aki semmiben
sem jeleskedik.
Másik fiában jobban bízott. S átkozta azokat, akik sántává
tették; és kísértett benne az a félig elgondolt töprengés: miért is
nem inkább a másik?! Ha már egynek meg kellett nyomorodni,
miért épp az ügyes, miért épp az élénk eszű, a kedves?…
De mikor idáig jutott, máris lelkiismeret-furdalása támadt.
Restelkedett, belül keményszívűnek, rossz apának tudta
magát. S ilyenkor azt a másikat, azt az álmodozót, a tétova-
ügyetlent is magához ölelte volna.
Volt úgy, hogy elöntötte ez az érzés. Akkor Lacira
mosolygott valahogy egy kicsit sajnálkozón: felényúlt, hogy
megcsókolja, magához vonja, de az megérezte a szánalmat s
elhúzódott.
2. Az első rajz
Feküdt a fűben, több mint egy órája már, hanyatt feküdt, el-
elszundított, s felérzett megint. De ébren is, mint álmában –
egynek érezte magát az erdővel. A természet magába
olvasztotta: mint falevél, mint fűszál – tudatában oly pici lett.
Feküdt, jólesőn s ernyedten. Vén emberek feküsznek így,
elnyúlva, gyógyuló betegek, napszámosok, nehéz munka után.
Hanem azok nem élvezik az illatos levegőt, a madarak hangját,
a fák – számára oly csodálatos – látványosságát. Neki mindez
gyönyörűséget jelentett – valósággal testi élvezetet.
Tizenhárom esztendős volt, s nem tudta, nem tudhatta, miféle
örömhöz hasonlít jó érzése: de később – vagy tíz évvel később,
amikor visszaemlékezett első erdei kirándulásaira – össze
tudta már hasonlítani: a szerelem ilyen. Szép, tiszta lányt ölelni
– az váltja ki a lebegést, a szédülést, a hunyt szemű
boldogságot. Mindazt, amit az erdő nyújthat egy érzékeny
kamasznak. A gyermeklány Berta ilyenre nem gondolhatott.
Különben, amikor azt mondta apjának: „Laci barátai a fák…",
hozzátehette volna: szerelme az erdő.
A fekvő fölött, a tisztakék égdarab – melyet körberajzoltak
a fák csúcsai – hirtelen elhomályosult. A lombok
megremegtek, percek múlva az ágak is.
A gyorsan vaduló szél nem riasztotta el. Élvezte a már
szinte megfogható, sűrű légnyomást. Nézte a lassan hajladozni
kezdő fákat és az elborult ég sötét foltját a himbálódzó
lombsátrak felett. Villám vakított. Csattant s dörgött utána. A
fiú felkelt, és behúzódott egy vén tölgyfa alá – és még most
sem gondolt hazamenésre.
 Egy-két percig még nem érte a zápor; a sűrű levélsátor
felfogta a vastag cseppeket. Hanem a szél szeszélyesen vágott,
fordult és szembefútt. Az eső zuhanyként rácsapott, és percek
alatt eláztatta ruháit. Már didergett, a vihar szívni kezdte vizes
testének minden pórusát. A tölgyfa nem védte már – a fiúnak
egy pillanatra olyan gondolata támadt, hogy az öreg fának a
viharral keményen küzdenie kell, nem lehet gondja őreá is.
Újabb villámlás cikázott át az erdőn; még jobban megeredt
a zápor. A dörgés egyre tartott, az elnyújtott mély égzengés
mintha egy roppant máglya pattogó, ropogó hangjaival
keveredne. Az erős szél megtámadta a tisztás körül álló fákat,
és megrecsegtette ágaikat, letörte s magával sodorta gallyaikat.
A sűrű, zuhanó cseppek ferdén vágtak, erősen, mint
földöntúli lövések sörétszemei.
Még egy villám csapott le, egy távolabbi fa kigyúlt,
sistergett, megingott s kidőlt. S a fiúban hirtelen fellobbant a
rémület.
Eddig csodálni tudta az őt derűsen körülfogó élő világot, a
jóindulatú fák, a felhők, a vizek barátai voltak; most rettegni
kezdett tőlük.
Futott, lélekszakadva. Dörgés, villámlás kísérte, és a zápor.
Csurgott róla a víz. Nem fázott már, megizzadt. Tüdeje zihált,
oldala szúrt.
Apja és annak néhány embere már kereste. A zivatar sűrű
függönyei között, a fák között kiáltoztak utána, hanem az
erdőt vad, erős neszekkel telítette a vihar, s elnyomta
hangjukat.
Egyszerre éppen közéjük futott. Megrémült a körülötte
felbukkanó kámzsás emberektől. Már elgyengült, már nem
bírta tovább, felfogták, vitték.
Agyában ébredt. Forróság lepte el, körülötte minden és
mindenki ködben derengett; a tárgyak elmozdultak, az arcok
furcsán elváltoztak. A hangok is, mintha álombeli mélyből
szálltak volna fel hozzá. A szavakat nem értette, és arról sem
tudott, hogy anyja s Berta sírva szólongatta.
Vastag keresztkötéssel mellén-hátán feküdt, lázban,
erőtlenül.
Aradról hoztak doktort; az idős helybeli orvos sértődötten
bólogatott, amíg konzultáltak, és a fiatalabb doktor
mellhártyagyulladást állapított meg.
– Így mondtam én is… – mormolta az öreg.
Aztán együtt végezték el a csapolást.
A fiú félt és remegett, amikor a nagy tűt bőréhez
közelítették. De aztán mégse sírt; nem jajgatott.
A betegszoba ablakát befüggönyözték, hogy a nyár
forrósága kinnrekedjen. Bent hűvös volt, és egész nap homály.
Jó volt feküdni az elsötétített szobában és hallgatni a csendet.
Ha valaki bejött s kedveskedett, hamar megérezhette, hogy
zavarja a fiút. Az apa mély, szelídült hangon szólt hozzá
„látod csak, fiam… ahelyett hogy…” – csupa jóságos
szemrehányás és intelem.
Az anya egyre kérdezgette – fáj-e valami?
Egy öreg nagynéni nyúlós, édeskés hangon mesébe kezdett.
De láthatták a fiú arcán, a ráncolt homlokán, szemében, hogy
mindezt kelletlenül fogadja. Bertát hívta, de a kislányt nem
engedték be hozzá.
Estére jött a láz. Elalvásig keserves volt, a forróság terjedt,
vándorolt testében, arca tüzelt, szája kiszáradt, szeme égett –
lehunyt szemhéja alatt lüktető, lila foltok.
De éjszakára végre elaludt. És álmában beteglátogatóba
jöttek barátai, a fák.
Hűvös érintésű lombok borították el, színes virágok, a
vadgesztenye piros szirmai, a juharfa fehérlő fürtjei, a bükk
barna levelei.
Kinyújtotta kezét, belemarkolt az illatos levél- és
virághalmazba; kinyújtotta kezét, platánok sima törzsét
simogatta.
Lágy eső indult, záporrá dagadt, s ekkor egy tojásdad vörös
levél, a vérbükk levele megnőtt, kiterjedt, föléje borult,
megvédte az esőtől. Egy másik óriáslevél alákerült; feszült,
rugózott s felemelkedett vele; vitte, repítette magasba, az erdő
fölé!
Más éjszakán álmait nem népesítették be a fák. A
postaépület előtt játszott, s nézte az induló batárt. Márton, egy
kedves, nagy bajuszú kocsis magához emelte a bakra, éppúgy,
ahogyan ezt megtette nemegyszer a valóságban is. De most,
álmában, átadta neki a gyeplőt is. S a négy ló egyszerre
megugrott, majdnem kitépték kezéből a szíjat. Elöl az egyik,
nagy csontos szürke, fogára kapta zabláját, s vágtatni kezdett.
Magával ragadta a rohanásba társait. A postakocsi csattogva,
dörömbölve, nagyokat zökkenve robogott. Utasai nem féltek,
énekeltek. Ő maga már lekerült a bakról, és a nagy szürkén
lovagolt. Azután egyedül maradt vele. A másik három ló
eltűnt, a kocsi is.
Puhán futott vele a ló. S szemben feltűnt egy ember.
Márton volt az, meg akarta állítani a lovat, de elesett.
Felpattant, és megmarkolta a kantárt. De már nem is Márton
volt az – egyik tanárja volt. Viszlai úr, mértantanár. „Sohase
tanulsz meg rajzolni! – ezt kiáltotta, mint már annyiszor – még
egy rombuszt se, hát nem szégyelled magad?!”
Eltűnt a csontos szürke, ő meg a padban ült, vonalakat
húzgált, s azok egyre hosszabbak lettek, keze alól kiszaladtak.
„Sohase tanulsz meg rajzolni!” hallotta újra s újra. Mögötte
vihogtak a fiúk, volt, aki segíteni akart, előrenyúlt, csuklóját
fogta, hogy vezesse a kezét. De keze mintha odanőtt volna a
padhoz, nem bírta megmozdítani. Egyszerre eltűntek a társai,
és eltűnt a tanár is – egyedül maradt. S akkor a tanterembe
berobogott, négy vágtató lóval, a postakocsi. Ő meg csak ült,
vak rémületben, tehetetlen. A keze odanőtt a padhoz. Már a
lovak ott dobogtak előtte, az a kiálló csontú szürke ráfújt, oly
erősen, mint ha szélvész süvít; és az már repítette is, felkapta,
és sodorta kifelé, ablakon át, a szabadba, s vitte a szél tetők
felett, majd a végtelen, kettős sorban álló templomtornyok
között, mezőkön át, egy sűrű, bozontos erdő felé. És közben
teljesen elhalt a vad lódobogás.
Olyan volt az álombeli veszedelem s menekülés, meg az,
hogy az erdő mélyébe vetette magát, mint mikor kisgyermek
korában megriadt valamitől, nagy kutyától, égzengéstől,
részeg ember kiáltozásától – és anyjához szaladt, szoknyájába
kapaszkodott, s már akkor teljes biztonságot érzett.
Álmában is – szorongása, rémülete elszállt – megmenekült.
Felébredt.
Lassan gyógyult. Láza elmúlt egészen, de felkelni korai volt
még. Most már bemehettek hozzá testvérei. Gyula ajándékot
nyújtott át, egy kis szélmalmot, amit ő maga készített. A
vitorlák forogtak, hogyha fújták, s megmozgatták az ügyes
faszerkezetet. Hetekig dolgozott rajta a sánta fiú; büszkén,
valamiféle elégtétellel nyújtotta át ép lábú bátyjának, aki úgy
elgyengült betegségében, hogy még felállni sem tudott. Laci
nem szokott hozzá öccse kedveskedéséhez. Meghatódva
forgatta az ügyes játékot – de pár perc múlva félretette. Az
ajándékozó sértődötten mondta:
– Ilyen hamar meguntad? Hát akkor…
Már-már nyúlt volna utána, hogy visszaveszi, de erőt vett
magán, büszkesége nem engedte, hogy megtegye. Szó nélkül,
durcásan kiment.
Bertának több türelme volt. És több volt benne a szeretet is.
Órákig üldögélt testvére ágya mellett. Egyikük sem volt
nagyon beszédes. Valahogyan mégis, hallgatagon is,
megértették egymást. A kislány szépen kézimunkázott,
díszzsebkendőt hímzett, bátyjának szánta; a fiú pedig
levélgyűjteményét rakosgatta, nézegette. Gyönyörködött a
hosszú nyelű, öt- és hétujjú vadgesztenyefa-levelekben. A szív
alakú hárslevél ferdén fogazott széleit figyelte, és az ötkaréjú
platánlevelet.
– Nézd csak, Berta, akár a tenyerünk. Olyan formája van. A
nyírfáé meg majdnem négyszögletű. Szagold csak meg, milyen
jó illatú. És milyen sima, fényes. Mintha belakkozták volna.
Most arra gondolt megint – mint annyiszor, az erdő
ösvényein barangolva, tisztásain elterülve –, hogy mennyivel
szebbek és jobbak is a fák, mint az emberek. Lehet, hogy azért
élhetnek tovább. Isten így jutalmazza őket.
– Nézd csak, Berta! milyen gyönyörűek. De kár, hogy én
rajzolni nem nagyon tudok.
– Miért ne tudnál?
 – Megmondta a tanár úr. És úgy is van. Még egy vonalat
sem tudok egyenesen húzni.
– De hát azt úgyis vonalzóval kell. Nem az számít. Próbáld
csak meg, Laci!
Már hozta is, papírt, ceruzát, rajztáblát. Elébe tette.
Fejpárnáját feltámasztotta, úgy, hogy a fiú felülhetett.
– Próbáld csak meg, Laci! – ismételte kedvesen, felnőttes
rábeszéléssel. Jobbjába nyomta a ceruzát.
A fiú tartotta, szorította. De nem mozdult még a keze –
mintha még most is az álombéli görcs dermesztené. Nagy
nehezen felemelte ceruzáját.
Rajzolni kezdett. Berta szemét meresztve figyelte bátyja
kezét, olyan izgalommal, mintha csodára várna.
Reszketeg, bizonytalan vonalak kuszálódtak a fehér lapon.
A ceruza is nehezen fogott, fakón, szürkén, elmosódva.
A vonalak megsokasodtak, ismétlődtek, összefonódtak,
kisebb-nagyobb, halovány pontokkal, foltokkal keveredtek. A
papír kihagyott, grafittól nem érintett fehérsége adta meg a
rajz tónusát.
A fiú rápillantott, csüggedten elejtette a ceruzát, s a tábláról
lesodorta a papirost.
De Berta rögtön érte nyúlt, felvette, nézte.
Örömében, izgalmában vékonyka hangja remegett;
szaggatottan kiáltotta:
– De hiszen ez… Laci! Az erdő! Az a tisztás, ahol… ahová
kivittél engem is. Azok a fák! Megismerem.
A tétova vonalkákból összeálló halovány, kusza képen
valóban az ismert fák tűntek elő, a repedezett kérgű tölgyek, a
sima hársfák; máshol nagy, széles foltokban hámló héjú
platánok, magasban koszorúként lengő, boltozatos és
összeboruló lombsátraikkal és a kürtőszerű, kör alakú
nyílással, melynek mélyén ott világított a sötét keretből kiváló
tisztás.
Bátortalan, ügyetlen kézzel odavetett, hibás perspektívájú
képecske volt az; arányai rosszak, árnyékolása helytelen.
Senkinek sem tetszhetett volna még – egyedül a bátyját imádó
kisleánynak.
Gyermeki rajz volt.
Paál László első rajza.

3. Vágy és szomorúság
Egy nagyváradi születésű, huszonnégy esztendős
fiatalember – Böhm Pál nevezetű –, miután bejárta
Magyarországot (Angliát is), és megunta a kóborlást,
megtelepedett Aradon.
Tanult mesterségét (rézműves volt, majd cégérfestő) régen
feladta, otthagyta a műhelyt, s egy vándor színtársulathoz
szegődött, afféle mindenesnek.
A színpadi világ elbűvölte, a színészeket istenítette, s
hajlandó volt szolgálni őket. Statisztált, takarított, a kulisszákat
tologatta, színlapot hordott évekig.
Közben, Otellót adták akkor, az egyik színész
megbetegedett – s ő beugrott Jágó szerepébe. Debrecenben
„pályáztak” éppen. Fellépésével Böhm kudarcot vallott. Nem
mintha kifütyülték volna – de kinevették. Még akkor sem vett
búcsút a társulattól – és azok sem zavarták el –, díszletfestő
lett. Az egyik színházi előadást Békéscsabán megnézte egy
ismert művész, Haan Antal, aki Bécsben tanult, s akkoriban
főleg oltárképeket és arcképeket festett. Az előadástól nem volt
éppen elragadtatva – mégis talált valami dicsérnivalót: a
díszleteket. Így ismerkedett meg Böhm Pállal. Tehetségesnek
tartotta, s a rajzolás, a festés elemi tudnivalóiból néhány leckét
adott neki. S megmutatta, hogyan kell a festőnek dolgoznia
természet után. Böhm így találta meg igazi hivatását.
Búcsút mondott a színtársulatnak, Debrecenben, majd
Pesten élt – s valahogyan megélt művészetéből. Bécsbe is
elkerült, ahol a Belvedere képeit másolgatta. Aztán egy barátja
Aradra hívta, ahol a volt rézműveslegény festőiskolát nyitott.
A tanítványokat – mivel azok maguktól nemigen
jelentkeztek eleinte – ő maga szerezte. Vasárnaponként a
Maros-parton festegetett. Hazafelé menet elbeszélgetett a
korzózókkal, megmutatta készülő tájképeit. Volt, aki
megcsodálta, dicsérte a festmény hangulatos szépségét,
színeit; s erre a művész arról kezdett beszélni, hogy ilyen s
ehhez hasonló képeket bárki festhet, akinek kézügyessége van
– csak tudnia kell a módját.
– Meg lehet ezt tanulni… – mondta biztatóan a diákoknak,
mesterlegényeknek s polgárlánykáknak –, van ilyen iskola,
ahol a művészi festést, rajzolást tanítják.
Megadta a címet – az újságban is hirdetett. Otthon a
jelentkezőknek ő maga nyitott ajtót.
A „festőképezde” nemsokára ismertté vált a városban.
Böhm lelkiismeretesen tanított, növendékei jól haladtak,
közülük néhányan hamarosan csinos akvarelleket, pasztelleket
tudtak felmutatni. A tanításhoz természetesen hozzátartozott
volna az aktrajzolás is, de ezt a festő aligha merte volna
bevezetni. Az aradi közvéleménynek sem kellett volna több!
Azért a legnagyobb titokban, később mégis alkalmat adott
egyik-másik tehetségesebb s komoly tanulási szándékot
mutató növendékének ahhoz, hogy félig öltözött modell után
rajzolhasson.
Amikor Szidor Terit elhívta magához. Egy nagyon csendes,
alázatos prostituáltat.
Az Ág utcában, közel a Maros partjához állt magas
kőkerítés mögött, szinte elfalazva a világtól egy hosszú
földszintes ház. Ablakaiból tompa vörös fény sugárzott. Ott élt
Szidor Teri, hatodmagával, egy idős, tisztes külsejű asszony
felügyelete mellett. Ő eresztette el időnként a leányt.
– Böhm úr ezért fizet egész napra jutányosan két húszast.
De este tízre Teri itt legyen! – ezt így kötötte ki Salánkiné. Így
hívták a hatósági engedéllyel működő intézmény
tulajdonosnőjét. Más hasonló foglalkozású nőkkel ellentétben
– akik fiatalkorukban maguk is tevékenyen működtek a piros
fényű házakban –, Salánkiné világéletében nem engedett közel
magához férfit; különös és szigorú erkölcsi elvei voltak.
Vallásos volt. „Leányaitól” is megkívánta, hogy
vasárnaponként vele együtt misére menjenek. A templomban
külön padsort jelöltek ki a kisasszonyoknak.
De Salánkiné maga is külön ült, előkelőbb helyen. És ez
kijárt neki, mert buzgó, bőkezű hívének ismerte az egyház.
Teri, valahányszor elengedte, úrnőjének illendően kezet
csókolt. Már erre megtanították, cselédkorában. Korán
elárvult, testvére se volt – otthont talált az Ág utcában. Szép
arcú volt, formás; szeme üresen ragyogott, mint egy szelíd
állaté.
A férfiak rajának készségesen s közönyösen engedte át a
testét. Sohasem érzett gyönyört. Sohasem érzett örömet,
ragaszkodást – egy percre sem.
Az első férfi, aki valósággal boldoggá tette – a festő volt.
Pedig Böhm Pál nem akarta, nem kívánta őt. Csak lerajzolta, s
kedvesen beszélgetett vele. Fél éve már, hogy a leány oda járt
modellt állni –, de a festő előtt még mindig szégyenkezve
vetkezett.
Böhm sohasem érintette meg.
A róla készített vázlatokat különös érdeklődéssel nézte
Teri. De amikor Böhm adni akart neki egyet, szinte riadtan
hárította el az ajándékot.
Harmincesztendős volt; szép, üde testén nem látszott, hogy
több mint tíz esztendeje él a piros lámpás ház falai között.
Ezen a délutánon Böhm korábban küldte el. Sohasem
tekintette nőnek – talán mert mint vérbeli festő, csak a modellt
látta benne. Lehet, hogy – ismervén a lány „foglalkozását” –
viszolygott hozzáérni.
Aznap a festő egyedül maradt. Elmentek már a
növendékek. Munkához látott.
Egy szabadban megkezdett képét akarta befejezni. Nagy,
tiszta, teljesen fellegtelen ég alatt feltört szántóföld – a
rögökből felszálló párát is megpróbálta érzékeltetni. Érezte,
hogy ez a munkája jó, jelentős.
Bosszús lett, amikor meghallotta, hogy szól a csengő.
Bátortalan csengőhang volt. Aki a kapunál meghúzta a
fogantyút, nem ismételte meg. Böhm ki se akart menni.
Tovább festett. De egy perc múlva mégis abbahagyta. Már
úgyis megzavarták. Kiment, ajtót nyitott.
Nyúlánk, csinos arcú fiatalember köszöntötte. Elfogódottan,
körülményes udvariassággal kezdte:
– Kérem bocsánatát, hogy felzavartam. Hallomásból
tudom, hogy művész úr tanítványt elfogad.
Böhm nem szólt, bizalmatlanul nézte látogatóját. Az utóbbi
időben, amikor már rendesen jövedelmezni kezdett a festészet
s az iskola is, módjában volt megválogatni növendékeit. Kellett
is, hiszen nem győzte a tanítást.
Az se lenne jó, ha gyenge, tehetségtelen festők
hivatkoznának majd arra, hogy az ő tanítványai voltak.
El akarta utasítani a jelentkezőt.
– Több tanítványt már nem vállalhatok – mondta
kedvetlenül.
Sokallta a hosszú órákat, melyeket a tanítással töltött. S
minél jobban fejlődött saját művészete, annál inkább nehezére
esett elemi ismereteket belesulykolni tanítványaiba. Méghozzá
azzal a tudattal, hogy azok, akikkel foglalkozik, a másolási
ügyességnél többre úgysem vihetik. Így lassanként inkább
csökkentette, mint növelte számukat.
De volt valami a fiatal fiú tekintetében, ami megzavarta.
Szemében vágyakozás, makacs elhatározás csillogott. Böhm
fejcsóválva mondta:
– Jöjjön be hát! Mondja meg a nevét. Tanuló még?
– Paál László vagyok. Nyolcadikos.
– S a kívánsága?
– Arra kérem művész urat, tanítson engem. Festő szeretnék
lenni!
Böhm Pált hallgatag, mogorva embernek ismerték Aradon.
Tanítványainak megmutatta, hogyan vázolják fel a képet,
hogyan rakják fel a színeket, s hogyan próbálják a mélység, a
térbeliség benyomását kelteni. Kijavította rajzaikon az
aránytalanságokat, a lány testét antik szobrok módjára borító
lepel redőit; s festőállványuk mellett megállva, figyelmeztette
őket színeik diszharmóniájára.
De azontúl nem sokat magyarázott. Jó néhány növendéke –
főleg a leányok közül – elmaradt. Hiába, nem volt kedves
senkihez.
De modelljével szívesen beszélt. Nem bánta, hogy az a
szegény, együgyű lány nem sokat fog fel abból, amit tőle hall.
Beszélt hozzá, vagy csak jelenlétében hangosan gondolkodott?
Teri boldogan hallgatta – de nem éppen feszült
figyelemmel. Nem erőltette agyát, hogy megértse. Neki
mindegy volt, mit mond – jó volt a hangját hallani. Addig nem
érzett fáradtságot, s olyankor nem bántották szomorú
gondolatok.
Böhm Pál embernek tekintette őt – ezt érezte – nem
némbernek, akit ledöntenek az ágyra, némán vagy durva
kedveskedéssel, lihegve, sietősen; és akit utálkozva hagynak
ott.
A festő műtermében részese lehet a munkának; segíthet
abban, hogy szép rajzok, színes festmények szülessenek. De a
növendékeknek nem szívesen állt modellt.
Míg Böhm Pál festette, szelíden mosolygott, nézte a
művészt, figyelte némán mozgó ajkait, nem szép, számára
mégis kedves arcát, összehúzott szemét, csücsörítő ajkát – így
tett munka közben, míg az ecsettel dolgozott. A zömök,
bozontos szakállú férfi – bár nála egy-két évvel fiatalabb is volt
– valahogyan apjára emlékeztette. Fiatal apjára, aki oly korán
meghalt. Teri gyermeteg gondolkozással, jóleső álmodozással
a festő kislányának képzelte magát. És mintha érdekes mesét
hallgatna, amikor az beszélt hozzá.
Azon a délutánon új tanítványáról mondta el:
– …Furcsa fiú, álmodozó, szégyenlős, riadt, nem életrevaló.
Azt hinnéd, hogy semmit sem ad magára – mégsem így van.
Tükörfényes csizma, zsinóros atilla, hófehér, kihajtott galléros
ing. Lenyalt haján sehol egy borzolt szál. Hiú lehet nagyon és
lánybolond. Vagyis olyan, mint a legtöbb legény az ő korában.
Mégis – van benne valami belső fegyelmezettség –, érted, Teri?
Dehogyis érted te. Mindegy, ez a fiú, ez a Paál László,
olyannak látszik, akiből még lehet valaki. Pedig, ahogy
elmondta őszintén, nagyon rosszul tanul, alighanem bukásra
áll. Festő akar lenni! Festő, ez minden vágya most. Még
rajzban sem erős, érted, Teri? És én mégis felvettem őt. Nem is
ügyes, másolni képtelen. Mégis tanítani fogom. Kényes,
érzékeny, jóképű úrifiú. Sohase tetszett nékem az ilyen. És
felvettem. Pedig sajnálom az időt. Az én időmet. Már csak a
magam művészetével akarok törődni. Tanítás nélkül is
megélek. Paál mégis idejár majd. Kíváncsiságból vállaltam az
oktatását. Valami rendkívülit érzek benne. Persze lehet, hogy
nem lesz belőle sohase semmi. De hát… Ki tudná azt
bizonyosan? Rajzol, rajzol – de még fogalma sincs alakról,
távlatról, semmiről. Mindegy, amit tudok a művészetről, azt
én előtte el nem titkolom. Elmondom és megmutatom neki.
Rajzolni fog, gipszszobrokat s élő modellt, igen, tégedet is,
Teri. Valamit lát, amiről magam sem tudom, hogy mi az,
valahogy másképp lát, úgy, ahogyan én nem láthatok. Ej, elég
volt, ugye? De hát te nem bánod, Teri, tudom, akármiről
beszélek. Nem is érted, csak hallgatod, nézed a számat és a
kezemet, én meg csak mondom egyre, s közben festek.
Legyintett, felállt:
– Elég már, hagyjuk abba, menj haza, menj, túlságosan
hasonlít ez a kép is. Másképp kellene látni, nem úgy, mint
mindenki, nem úgy, mint száz festő, nem úgy…
Lehet, hogy a saját munkája iránt időnként érzett
elégedetlensége ösztönözte arra, hogy vállalja a diák oktatását.
Vagy a kíváncsisága? Hogy fejlődik-e, kibontakozik-e,
egyáltalán, mivé lesz az a nem mindennapi – egyelőre még
zavaros – látásmód, érzelmi furcsaság, eredetiség, amit új
növendéke rajzaiból sejteni lehet.
Volt úgy, arra gondolt: talán ez a diák maga sem bízik oly
nagyon tehetségében? Hiába is hangoztatja: „Festő leszek!” És
nem is veszi komolyan.
Megmondta neki:
– Ismerje be, barátocskám – csupán azért iratkozott be
hozzám, mert azt hitte, hogy itt udvarolgatni lehet. Most aztán
csalódott – a szép leánykák lassacskán itt hagyják iskolámat.
Mert én nemcsak fizetséget vártam tőlük, de azt, hogy
keményen, szorgalmasan tanuljanak.
A tanítvány tiltakozni akart, de mestere leintette.
– Hagyjuk most ezt! Lehetséges, hogy nincsen igazam.
Bebizonyíthatja. Egy módon biztosan. Ha teljesíti, amit
megkövetelek! Rajzolni! Rajzolni rengeteget!
– Én azt szívesen teljesítem Böhm úr szava nélkül is. Lehet,
hogy épp azért buktatnak el az iskolában. Fizikaórákon is
rajzolok. Nem képleteket. Földrajzórákon rajzolok – és nem
térképeket. Behozom majd, megmutatom, milyen rajzok azok.
Tanárok, a pedellus. Padok. Ablakon át az udvar. Az
ereszcsatorna. Mindent és mindenkit lerajzolok. Közben hiába
magyaráznak, szót sem értek abból. Darálást hallok, semmi
mást. A nevemen szólítanak – felijedek. Felelni persze – nem
tudok. Hebegek valamit. A társaim nevetnek. A tanár lejön a
katedráról. „Paál persze rajzolgat megint…” El akarja venni,
elkobozni, nem hagyom. Ellenállok, összemarkolom
papírjaimat, kiszaladok. Csoda, hogy ki nem csaptak eddig.
Böhm Pál, aki pályája kezdetétől mindig rendkívüli
pontossággal, aprólékos részletezéssel rajzolt és festett, ellene
volt minden elnagyolásnak. Ő, aki képeinek legkisebb részletét
is aggodalmas gondossággal dolgozta ki, nem tűrhette
tanítványai felületességét. Amikor a magyar népélet jeleneteit
vitte vászonra – csikósokat, gulyásokat, falu végét,
cigánytanyát – fényképszerű hűségre törekedett.
Ettől a szemlélettől haláláig nem tudott elszakadni. Nem
ismerte francia pályatársait – sem a barbizoniakat, sem a
későbbi úttörőket, az impresszionizmus mestereit. Magyar
művészelődeit becsülte: Marastonit, Donátot, Rombauer
Jánost.
Kortársai közül személyesen ismerte s nagyra tartotta
Barabást, Borsost, Molnár Józsefet. Nehezen tudta elképzelni,
hogy le lehet térni arról az útról, amelyet ők is követtek.
Mégis, egész életen át, főleg fiatal korában kétség gyötörte,
ösztöneiben érezte – valahogy másképp kellene!
Valahogy másképp! – s mégis maradt a réginél; élete végéig
nem változott festészete.
Tépelődéseiről senkivel sem beszélt, barátaival,
művésztársaival sem; egyedül a tudatlan Szidor Teri, a
szomorú örömlány hallhatott tőle ilyesmit. De az mindebből
annyit értett csak, hogy a festő valami miatt elégedetlen. És
olyat érzett, hogy – boldogtalan.
Megvigasztalta volna – amilyen vigaszhoz ő értett –, de
Böhm Pál őt sohasem kívánta. Egy férjes úriasszonyt szeretett,
akit egyszer lefestett, és azóta rajongott érte. De szerelme
reménytelen volt. Másik asszonnyal vigasztalódott, egy
negyvenéves özveggyel, Halasnéval, akit Teri társnői sokat
szidtak mint közismert rossz hírű nőt. Persze ítéletük alapja
nyilván gazdasági természetű volt; haragudtak reá, hogy sok
férfit elhódít tőlük.
Teri különösen gyűlölte. Mert behálózza a festőt,
tönkreteszi! Anyák féltik így a fiaikat náluk idősebb, „rossz”
asszonyoktól.
De nem mert szólni erről. S még tekintetében sem bújt meg
szemrehányás. Attól tartott, hogy Böhm leinti, rászól,
megharagszik. „Jobb is talán – mondta egyetlen barátnéjának,
egy fekete, nagyon komoly és szomorú szerb leánynak – jobb,
hogy ahhoz a nőhöz megy, mintha hozzánk járogatna. Mert
azokat a férfiakat, akik ide jönnek, nem sokra tartom.”
„Én gyűlölöm mindet! – mondta a lány. – Gyűlölöm, aki
csak beteszi ide a lábát!”
Teri ezt a gyűlöletet nem értette meg. Miért kell annyira
haragudni azokra, akiknek a megélhetésüket köszönhetik?
Egyik-másik utálatos, de hát mégiscsak van köztük kedves is.
És hiába, nem tehetnek róla, hogy férfiak. Semmirevalók, úgy
igaz, de nem gazemberek.
A szerb lány nem engedett.
„Azok gazemberek! – sziszegte –, én nem szánnám rakásra
ölni őket!” Hallgatott aztán, sóhajtott, úgy tette hozzá: „De hát
mosolyogni kell rájuk…”
Teri nem sokat tépelődött ezen. Ő csak adta magát, unottan,
hidegen, de kedveskedve s egyszerűen, és mosolya
természetes volt. Nem becsülte vendégeit; és volt, akit utált, de
nem gyűlölte egyiket sem. Még csak nem is haragudott rájuk.
Hát ilyenek. Kell nekik… Ők se tehetnek róla. S nem ingyen
kérik az örömet, Követelőzhetnek is – hiszen megfizetik.
„Megfizetik… – ha ezt hallotta, már tajtékzott a szerb lány.
– Megvásárolnak, mint az állatot…”
Szeme lángolt – indulatát alkohol is fűtötte. Karon ragadta
Terit, vitte volna, menjenek el innét, világnak, akárhová, de az
kiszabadította magát.
„Ugyan már… eressz! Hova is mennénk? Mihez
kezdenénk?!”
Ő már nem tudta elképzelni másféleképp a sorsát.
Beletörődött abba, hogy mocsokban éljen.
Talán azért nyugodott bele könnyebben, mert voltak tiszta
napjai. A műteremben. Amikor úgy lehetett félig meztelen,
hogy hozzá sem értek. S hallgathatta egy szeretett ember
beszédét.
Pedig tudta, hogy Böhm voltaképp nem sokat törődik vele.
Talán csak annyit, mint egy szép, nyugodt, némán gunnyasztó
állattal.
Szidor Teri csak akkor tekintett haraggal a festőre, amikor
az olyat kívánt, hogy mások is – néhányan a tanítványai közül
– lerajzolják; hogy „tanuljanak rajta”. Tudta, hogy azok még
csak próbálkoznak a művészettel. S ő odaálljon eléjük
majdnem ruhátlanul? Mintha ezzel eladta volna Böhm.
Olyasféle kínos zavar fogta el, mint valaha, mikor először
kellett idegen férfi előtt feltárnia magát.
Ami Salánkiné házában természetesnek tűnt előtte – az itt
szégyenletes volt.
A fiatalemberek igyekeztek leplezni vágyukat, melyet a
félig meztelen női alak látása keltett bennük. Restellték volna
mesterük előtt, hogy őket más is érdekli, mint hogy minél
jobban igyekezzenek visszaadni a formát a rajzpapíron.
Paál László volt közöttük a legfiatalabb. Remegő kézzel
rajzolt. A látvány megzavarta. Gyermeki szégyenlősség s
tudattalan vágy fogta el, és valami különös öröm – a felfedezés
boldogsága, a gyönyör megsejtése. Hiába próbálta figyelmét
arra fordítani, hogy minél pontosabban igyekezzék az élő
formákat meghúzni rajzlapján.
Szomszédja, egy magas, választékos öltözetű fiatalember,
Mándoki Béla nevezetű, odasúgta neki:
– Látom, hogy egész lázba jöttél. Én is szeretem a nőket, de
itt… Csak arra gondolj, hogy lerajzold, és nem…
Elharapta a szót, mert Böhm Pál mögéjük lépett.
– Mi baj van?! – szólt Paálra, látva a fiú tétova
próbálkozását. – Maga ennél jobban rajzol.
– Tanár úr, én… – úgy hangzott ez Paál László ajkáról, mint
amikor az iskolában mentegetőzött, kínlódó szégyenkezéssel,
ha nem tudott felelni.
– Beteg talán? – faggatta Böhm. Hirtelen rájött magától is,
hogy mi baja lehet a fiúnak. Hiszen oly fiatal. Hiszen ez még…
– Nem látott még női testet? Mondja csak meg! Látott, vagy
nem?!
– Még nem… – nyögte ki Paál.
– Szedje össze magát! Maga művész akar lenni! Az ördögbe
is, azzal törődjön csak, hogyan rajzolja le!
Látta – a fiú egészen elgyengült, ég az arca; s a szeme
könnyes. Megfogta, kivezette.
– Mára hagyja abba. Ebből a vázlatból úgysem lesz már
semmi. Pihenjen. Várjon, nézegesse csak közben ezt az
albumot.
„Olasz festészet” – ez állt a címlapon; s belül acélmetszetek,
reneszánsz mesterek képeinek reprodukciói: Murillo, Tizian,
Rubens remekei tárultak a fiatal művészjelölt szeme elé.
Dogék, pápák, bíborosok, nagyúri hölgyek, pompás
nagyszerűséggel megfestett ruhákban, és mezítelen nimfák,
Vénuszok, a három grácia – tündöklő, élni látszó, duzzadó,
édes testtel; királynők s kurtizánok, előkelő dámák és
szolgálók, a pruszlikból kidagadó keblekkel.
A fiú még nem láthatott ilyet; káprázva nézte, nehezen
lapozta. Böhm ott állt mögötte. Egy ideig nem szólt, aztán
hirtelen megkérdezte:
– Ezekhez mit szól? A meztelenséget látja bennük vagy a
csodálatos művészi alkotásokat?!
Nem várt választ.
– Maga festő akar lenni, ugye? Jól van, tudom, hogy mit
felel. S azt is tudom – most nem arra gondol már, nem az
kísérti, ami az imént. Mi, festők, barátom, a szépség szolgái
vagyunk. Az igazi művészek, amikor rajzolnak, festenek –
nem férfiak, hanem… afféle arkangyalok…
Elhallgatott, érezte maga is, hogy bármily lelkesen beszél,
egy kicsit pózol is.
Már-már hajlandó lett volna kinevetni magát. Éppen ő
beszél így, akit annyira vonzanak a nők.
 De azért ennek a fiúnak nem ártott így megmondani. Vagy
mégse? Milyen megszégyenülten áll előtte.
– Menjen vissza! Folytassa csak – nyugodtan!
Paál engedelmesen bement a műterembe, ahol még mindig
ott ült, fáradtan, kissé lecsúszva székén a modell. Paált most
már másféle izgalom fogta el. Az a feszült kívánság, hogy
nyomukba léphessen a mestereknek, akik olyan csodálatosan
ábrázolják az embert; oly tündökletesen a női testet!
Feszült figyelemmel húzgálta a papíron ceruzáját. A modell
arca, alakja kezdett kialakulni.
Böhm ismét mögéje állt.
– Vigyázzon, az arányok… Már az arcon! Hová rajzolta a
fület?… Túl kicsi is. És nézze csak! A térdet följebb egy kicsit.
Odébb lépett; már Mándoki Béla rajzát korrigálta.
– Ej, mit művel? – szólt rá a mester. – A mi modellünknek
körte alakú keble van. Maga meg két kerek cipót rajzolt. No és
a dereka. Miért karcsúsítja? Hagyja meg olyannak, mint ahogy
Terit a jóisten megteremtette.
Néhány vonással kijavította a rajzot.
– Hiába – mondta, s már nemcsak egyhez szólt, a többihez
is. – Ismerni kell az emberi test arányait. Nemcsak az
orvosoknak – a művészeknek is. Persze önök még nem
tarthatnak ott, hogy a legpontosabb arányok szerint
rajzoljanak. De legalább a „parasztanatómiát” tudniuk kell.
Azt, hogy a fej hosszának hétszerese az egész test. Azt, hogy
van törzs és comb és lábszár, és azok egymáshoz miként
aránylanak. De hiszen önöknek is van testük! Vagy nem?
Szellemek iratkoztak be hozzám? Kérem, folytassák csak!
De eszébe jutott:
 – Teri, nem fáradt még? Szóljon, ha pihenni akar.
A lány nem felelt. Mozdulatlanul ült, abban a pózban még,
ahogy vagy két órája Böhm beállította. Egy széken ült,
szemben a támlával, melyet átfogott, s fejét kezére hajtotta.
Böhm közel lépett hozzá, látta, hogy szeme behunyva, s
lélegzete lassan emelgeti elernyedt, félredóit testét.
– Elaludt – mondta –, nem baj, azért egy ideig még
folytathatják. Nézte a modellt, s nézte a rajzoló növendékeket.
S ezt mondta még, inkább csak úgy magának:
– Kíváncsi vagyok rá, hogy melyikük rajzán látszik meg
majd…
Az egyik növendék – az ő közelében állott meg akkor Böhm
– megkérdezte tőle:
– Mit mond, mester, mi látsszon meg a rajzunkon?
A festő rápillantott, és egyetlen szóval felelt:
– Az álom.
Volt, aki nem értette mindjárt, s hallgatott, Salacz
tisztelettudóan ellentmondott:
– Teljesen eltakarja az arcát. A szemét sem láthatjuk, és így
nem is rajzolhatjuk.
– Persze hogy nem! – hagyta rá Böhm. Tűnődve tekintett
maga elé. Furcsán nevetett. Idegen hangon mondta:
– Mégsem így van. Ha nem is látjuk az arcot… Azért azt ki
lehet fejezni. Hogyan? Miként? Megmagyarázni nem lehet.
Hirtelen rájuk kiáltott:
– Rajzoljanak, rajzoljanak! Az igazi művész meg tudja
mutatni – ébren van-e, vagy alszik az, akit lerajzol, még ha
nem is látszik az arca. Értik, kérem?!
Csaknem kiabált megint.
 – Azt is, hogy haldoklik – vagy épp halott. Tanulják meg!
Művésznek mindent tudni kell!
Paál lelkesen figyelt minden szavára, híven követte
tanácsait. Buzgón, nagyon szorgalmasan rajzolt – hiába,
rajzaival nem elégedett meg a mestere. Mégis, bízott benne.
Egy nap Paál László behozta egyik titokban festett képét.
Böhm először meg se akarta nézni.
– Korai lesz még… – hárította volna el.
De a fiú nem engedett:
– Megpróbálkoztam a festéssel is… – mondta csendesen. –
És most… Elhoztam. Tudom, hogy elégedetlen velem. Nem
megy jól az alakrajz. Mit tegyek? Igyekszem pedig. Aztán
talán… Lehet belőlem festő?
Paál lehajtotta a fejét.
– Ej, mit csinál! – szólt rá a mester. – Csak nem sír? Nem
mondtam, hogy elküldöm. Próbálkozunk. Maga is, én is. És
meglátjuk majd. Most pedig, ha már elhozta, mutassa meg!
László lehántotta a papírt festményéről. Elszürkült egű
tájkép tűnt elő, kanyargó folyó, előtérben füstölgő rőzsetűz,
két guggoló alakkal. Elég kezdetlegesnek látszott, Böhm
fejcsóválva nézte, nem szólt. Gyötrelmes volt a csend, Paál
László törte meg.
– Most látom csak, hogy milyen rosszul sikerült. Bocsásson
meg, hogy bosszantom vele.
Megragadta a léckeretbe foglalt vásznat, heves mozdulatot
tett – már-már széthasította. De amaz lefogta a kezét.
– Hohó, barátocskám! Kár annyira heveskedni. Azért, mert
gyenge képet festett? Már széttépné? Ugyan! Nagyszerű
műveket szokás megsemmisíteni. Túlzott büszkeségből vagy
őrületből. Ez a kanyargó folyócska… A Maros? Ugye, az? Vagy
legalábbis az akart lenni. Persze aránytalan. Hibás a
kompozíció. A távlat… A háttér is – bizony, kezdetleges. De a
színei finomak. A képnek van hangulata. És ez nagyon sokat
jelent. Úgy van, barátom. A munkája tetszik nekem.
A fiú arca felragyogott.
– Igazán?! Bízhatom hát?
– Bízhat, csak el ne bízza magát.
Rákiáltott:
– Hogy szabad így festeni a füstöt?! Tudhatná, hogy a szél
mindig a folyó felől fúj. A maga tüzének a füstje meg nem
oldalra, hanem előrehajlik.
Mióta Böhm megmutatta neki azokat a metszeteket… S
szeme rányílt Leonardo és Raffaello madonnáira, Correggio s a
többiek istennőire – Venusok, Danaék tökéletes formáira –,
másképpen tekintett a lányra, ki előttük állt vagy ült, hogy
alakját megörökíthessék. Teri egy szót se szólt – természetes
volt ez – szolgálatban. De pihenőjében is hallgatott; s ha egyik-
másik növendék beszélgetni akart vele és megszólította, alig-
alig felelt. Volt, aki ismerte – onnét, az Ág utcai kőkerítéses
házból, ahol társnőivel szolgáltatta a város ifjú és vén
legényeinek az olcsó szerelmet.
Böhm – feltételezte, hogy akad növendékei közt, aki az Ág
utcai házba bejáratos – szigorúan megtiltotta, hogy bárki is
felemlítse ezt.
Így Paál László nem tudhatta, honnét jár ide a leány.
Úgy tekintett rá, mint aki a művészet szolgálatában minden
tiszteletet kiérdemelt. Élő, érző, szeretett szobor, szinte már
nem is evilági nő, de olyasféle lény, akár a múzsák.
 Nem beszélt erről, félt, hogy a társai kinevetik.
Szidor Teri eleinte sértődött volt, amikor a festő
megengedte, hogy mások is rajzolják. De aztán beletörődött –
megbántottsága átalakult valami furcsa méltósággá.
A festőnövendékek udvariasan beszéltek vele,
kisasszonyozták. Ez jólesett neki, s büszke volt rá. (Salánkiné
házában néha emlegette is, ha egyik-másik férfi vendég durva
hangot használt.)
Paál volt hozzá a legkedvesebb, a legtisztelettudóbb. A fiú
már nem gyötrődött annyira, mióta mestere látta a Maros-parti
naplementét, s nem tartotta eldobni valónak. A rajzolás is
jobban ment. S úgy érezte, valahogyan ezt a modellnek is
köszönheti. Egyszer még kezet is akart csókolni neki.
– Fiatalúr, hogy szabad ilyet! – a lány elrántotta a kezét.
Erre a többiek összemosolyogtak.
Teri szeme sarkában megjelent egy könnycsepp. Próbálta
tartani magát, de néhány perc múlva felzokogott.
Különös látvány volt – már maga az: egy szép, félig
meztelen leány, jól öltözött fiatalok között. De ezt már
megszokták. Hanem a vad sírás!
Körülvették, próbálták megnyugtatni. S kérdezgették, mi
bántja?
A modell maga se tudta. Szégyent érzett és bánatot.
Felkapkodta ruháit. És elszaladt.

4. Riadalom
Nyolcadikos korában az aradi Óvár utcában lakott az ifjú
Paál László, Herceg Dávid gombkötőmesternél. Már ez
legalább az ötödik helye volt, hová atyja kosztra-kvártélyra
adta, mióta beiratta az aradi minoritákhoz, a második
gimnáziumba. Az elsőt magánúton végezte el, még akkor jeles
eredménnyel. Először a Templom utcai Varjasi János vállalta. A
következő esztendőben az Őz utcába Gencsikékhez került.
Aztán megint helyet cserélt – a Szarka utcában, majd megint
másnál, az Ötpacsirta utcában szerzett neki apja lakást,
ellátást. Paál József úgy vélte, hogy fiának egyre romló
tanulmányi eredménye újabb szállásán talán majd feljavul.
Házigazdái ugyanis ígérgették – vigyáznak rá, leckéit számon
kérik. Eleget tettek-e ígéreteiknek – ki tudná azt? Akárhogy is,
a fiú csak nagy nehezen tudott elvergődni a nyolcadikig.
A gombkötőmester komolyan vette vállalt feladatát, azt,
hogy gondosan felügyel kosztosára, törődik előmenetelével –
amint azt Paál postamesternek megígérte volt. Eleinte még
valahogy ment a dolog. László, bár kelletlen, alávetette magát
az ellenőrzésnek. Herceg Dávid, jó hatvanas, keménykötésű,
köpcös emberke, tudni akart a diák minden lépéséről. Leckéit
megpróbálta ellenőrizni. Elég becsületes volt hozzá, hogy
betartsa az apának tett ígéretét. Kosztosa sohasem ellenkezett.
De nem is titkolózott. Egy napon bejelentette, hogy
beiratkozott Böhm László festőiskolájába. A gombkötőmester
erre fejcsóválva jegyezte meg:
– Megmondhatom, diák uram, ez a cselekedete nem nyerte
el tetszésemet.
Felesége, egy nagyon gömbölyű, kevés szavú asszonyság,
ki télen-nyáron bélelt virágos pruszlikot viselt, bólogatva
helyeselt urának. (Gyermekük nem volt, s ők ketten mindig, a
nap minden percében együtt voltak.)
– Herceg uramra hallgathat, fiatalúr.
 – Ismervén e messziről jött sváb vándorpiktort – folytatta a
házigazda –, nem túlságosan ajánlhatom. Mi jót tanulhat ott
öcsémuram, olyantól, aki…
Elnyelte azt, hogy egy rossz hírű nőszeméllyel él együtt.
Mert az özvegyasszony, a volt színésznő, akihez,a festő
eljárt, a közelben lakott, s a szomszédságban nyílt titok volt a
„piktor és a komédiásné” viszonya.
– Mit is tanulhat az olyantól? – visszhangzott az asszony.
De erre már Paál László mégiscsak felelt; ha csak egyetlen
szóval is:
– Festeni.
A gombkötőmester eddigi méltóságteljes nyugalma
hirtelen megszakadt. Feltámadó indulata veresbe borította
arcát. Tüskésen szétálló ősz bajusza megremegett:
– De én ám nem a piktorkodás felügyeletét vállaltam
magamra. Azt fogadtam meg atyjaurának, hogy iskolai
előmenetelét szorgalmazom. Öcsémuram pedig a legfőbb
tanulmányait hanyagolja: méghozzá nem csupán idejét
fecsérli, de ama Böhm Pál hasznára hószám jó forintokat dobál
ki feleslegesen.
Virágos pruszlikot viselő visszhangja mondta már utána:
– Bizony a drága pénzt csak elszórja, fiatalúr.
A mester, bárhogyan is helytelenítette a diák cselekedetét –
anélkül, hogy erre László megkérte volna –, óvakodott azt
atyjának elárulni.
Hanem a közelgő érettségi vizsgától jobban rettegett a
házigazda, mint a kosztosa. László szokott csendes
nyugalmával fogadta az aggodalmas szemrehányásokat.
Megígérte, hogy igyekezni fog, és megnyugtatásul magához is
vett néhány könyvet s jegyzetet, úgy indult el az Óvár utcából
szokott délutáni sétájára.
– Aztán ne csak a kisasszonykákat nézegesse a parti
sétányon – intette a gombkötőmester –, a könyvekbe is
betekintsen. Bánnám is én, ha megbukik a matúrán… De nem
akarok szégyenkezni atyjaura előtt. Kezet adtam rá, hogy… S
az én kezem…
Talán még akkor is dohogott, amikor a kosztosa valahol a
Pernyava városrészben járt, a Választó utcában, ahol
festőiskolái tanulótársa, Mándoki Béla lakott. Előző nap
megígérte neki, beszól érte, s együtt mennek majd rajzórára.
Mándoki nem nagy kedvvel követte; őt már más múzsa
vonzotta – színésznek készült.
– Ha legalább alakrajzot rendelt volna ma délutánra a
mester – mondta kelletlenül, míg a Ferencz tér felé tartottak;
ott állt az öreg földszintes ház, melynek két szobáját bérelte
Böhm. Mándoki – egy bihari kisnemes fia, aki a szülőházból
apja akarata ellenére ment el, vagy ahogy ő szokta volt
mondogatni: „megugrott” – a színháznál ismerkedett meg a
festővel. Böhm ottan díszletfestést vállalt. Megbarátkoztak, s
így került a segédszínész a festőiskolába. De már nem volt
nagy kedve hozzá. És kezdett kifogásokat keresni.
– Persze, biztos nincs pénze már – folytatta –, mindene
rámegy Lóningerné toalettjeire! Így aztán eleven modell
helyett gipszmásolatokkal kínlódhatunk.
– Ki az a Lóningerné? – kérdezte Paál.
– Nem tudja? Hát a mesterünk szeretője. Őnagysága a
színházból már kikopott, de az örök nő szerepében erősen
tartja magát.
 Nem találták otthon a festőt; ajtajára cédulát rajzszögezett,
melyen ez állt:
A mai művészeti oktatás elmarad. A növendékek felkéretnek:
rajzolni, rajzolni szorgalmasan!
Paál csalódottan álldogált egy-két percig a ház előtt.
Hallgatott. De Mándoki erősen kifakadt:
– A tandíjat azért pontosan beszedi. Persze, most is
biztosan a kedveséhez ment!
Laci csodálkozott – társa mért olyan ingerült?! Hiszen
amúgy sem jár már szívesen Böhmhöz, most is, bármilyen
mérgesen beszél – látni rajta –, szinte fellélegzett, hogy
elmarad az óra. Nem tudta, hogy Mándoki udvarolgatni
próbált a színésznőnek; de hát túl fiatal volt, Lóningerné nem
vette komolyan. Ezért haragudott a festőre, mint vetélytársra,
aki könnyűszerrel győzött. „Mindenki tudja – próbálkozott
egyszer még Mándoki az asszonynál, nem épp kifogástalan
módon –, másba szerelmes Böhm, másért epekedik. De hát az
az asszony az urát szereti, így aztán a festő arra fanyalodik,
hogy… magához járjon.” „Elég! és szégyellje magát!” Ezt
kapta akkor válaszul.
Azóta Mándoki bőségesen vigasztalódott; s kudarcáért már
nem Lóningernéra, inkább a festőre haragudott.
Laci még odapillantott az ajtón függő feliratra: „Rajzolni,
rajzolni szorgalmasan!”
Engedelmeskedni akart az írott biztatásnak.
– Jöjjön velem, Mándoki úr, menjünk a partra, rajzoljunk
természet után.
A színész kedvelte Lacit, délutánja úgyis üres volt – vele
tartott. A nagyhíd közelében, ott, ahol a Maros hurokformába
fordul, hogy körülkerítse az óaradi várat, letelepedtek egy
padként elnyúló kivágott fatörzsre. Mögöttük ritkás nyírfaerdő
húzódott a folyó mentén. Szemben a híd, bejáratánál egy
osztrák silbak; s a folyón túl a vár, öles falaival, magasra hányt,
fűvel benőtt sáncaival, s a mély árokkal, melyben elzöldült,
békalencsés állóvíz poshadt a lágyan hullámzó friss, jó szagú
folyó szomszédságában.
A Marosban néhány fürdőző fiatal. Halászcsónakok
libegtek távolabb. A túlsó parton sulykoló asszonyok.
Mándoki, aki az alakrajzban ügyesnek bizonyult, biztos
vonalakkal vetett papírra néhány figurát – az őrálló katonát,
egy mosó asszonyt, hálóját feszítő halászt. László, háttal a
folyónak, egy facsoportot rajzolt.
A lehajló ágú „csüngő” nyírfák koronái sorra kialakultak
ceruzája nyomán. A vékony vesszők megadóan hajoltak lefelé.
Két fehér nyír, szív formájú fűrészelt fogú leveleivel is
megjelent lassan a rajzpapíron.
Mándoki gyorsabban dolgozott. Két rajzzal is elkészült
már, melyek a hidat és környékét ábrázolták. Elégedetten
szemlélte kézvonásait, majd rápillantott társa munkájára.
Meglepődött: Paál rajzai, akár gipszszobrok, akár modell után,
szerinte nem vallottak erős talentumra. De ez egészen más
volt. Csodálni kellett. Mintha a levegő hullámzása, a leveleket
megremegtető szellő ott suhogna vázlatkönyvében.
Hanem azért… Csak az első pillantásra látta nagyszerűnek
fiatal társa rajzát. Amikor jobban megnézte, komoly hibákat
látott rajta. A facsoport, a lombozat együtt különös hatást
keltett; de ha összevetette az egyes törzseket, az ágakat a róluk
készült rajzzal, azt kellett látnia, hogy alig hasonlítanak.
 Elfordult tőle, és tovább figyelte az elébe táruló tájat, a
partot, a vizet; a csónakos halászokat akarta még lerajzolni.
Közben a hídfőnél leváltották az őrt. És az, a felvezető
altiszttel együtt, feléjük közeledett.
A fiatalemberek nem látták őket; csak akkor néztek fel
riadtan, mikor felhangzott mögöttük fenyegetőn: Mit csinálnak
itt?!
Kettőjük közül inkább Mándokira gyanakodtak. Hiszen ő a
hidat, sőt hirribile dictu – az őrálló katonát is lerajzolta.
Megparancsolták neki, kövesse őket. Vázlatkönyvét elszedték,
s többször emlegették a szót: spion.
Laci akkor még alig értett valamit németül.
De ebből a szóból felfoghatta, hogy a barátját kémnek
nézik.
Öt ugyan nem kísérték volna be – de nem hagyta magára
Mándokit. Így hát együtt kerültek a várparancsnokságra.
Késő este lett, mire elengedték őket. Egy fiatal osztrák
hadnagy, aki nagy tetszéssel nézegette rajzaikat, sűrű
bocsánatkérésekkel magyarázott valamit nekik. Az altiszt és az
őr túlzott gyanakvását mentegette.
„Hiába, fogalmuk sincs a művészetről; pedig láthatták
volna, hogy nem holmi terepvázlatok, hanem pompás rajzok
készültek a folyóparton.”
Annyira lelkesedett, s dicsérte tehetségüket, hogy Mándoki
felajánlotta: válasszon egyet! Elébe tette vázlatkönyvét. Szólott
Lacinak is, aki örömében, hogy elengedik – készségesen
követte példáját.
A tiszt sokáig válogatott, lapozgatott a füzetekben, végül is
az egyik Paál-rajzra mutatott. Amikor Laci kitépte és
átnyújtotta neki – boldogan köszöngette.
Mándokit – ha nem is árulta el – bántotta, hogy az osztrák
tisztnek jobban tetszett Paál néhány fatörzset ábrázoló, lazán
odavetett vonásokkal meghúzott vázlata, mint az ő pontos és
tetszetős rajzai.
De hát az a huszonévesnél nem több tisztecske – Albert
Wolff nevezetű, később Párizsban élő műkritikus –, ha akkor
még nem is tudatosan, de meglátta a kezdetleges
tanulmányban a jövendő festő vonásait.
A nagy területű, rombusz formájú Óvár téren át vezetett
László útja hazafelé. Virágzó bodzás jázminbokroktól illatozott
a tér, közöttük ment, a kanyargó, gyepes úton; nem sietett, bár
tudta, házigazdája úgyis megrovással fogadja.
Mándoki otthagyta hamar, azt mondta, találkája van egy
szép leánnyal. Paál elszomorodott – néki nincs senkije, igazi
barátja sem. A leányokhoz sután közeledett. Akkortájt még
hallgatag volt, gátlásos – unalmasnak tartották, gyáva
legénykének, akivel udvaroltatni nem érdemes. Pedig annyira
sóvárgott lánytársaság után. Osztálytársai közül már a
legtöbben randevúztak, szerelmeskedtek. Nem mintha azok
nála daliásabbak, vonzóbb külsejűek lettek volna. Csak éppen
fölényesebben viselkedtek, magabiztosan. Vagy jól értettek a
tréfához, a kedveskedő beszédhez.
Laci, amikor erre gondolt, egyik növendéktársnője, Judit
kedves, komoly arcát idézte fel, figyelő tekintetét, mellyel a
modellre meredt, szétnyíló ajkát, megdűlt derekát s párnás
fehér kezét, mellyel a rajzónt fogta. „Szerelmes vagyok
Juditba” – súgta maga elé; jólesett ezt kimondani, bár tudta,
hogy ez csak elképzelés – vágyakozás, hogy szerelmes legyen.
Valójában éppen csak tetszett neki a leány, nem is jobban, mint
mások. De egymás mellett rajzoltak, órákig érezte közelségét, s
ez jóleső nyugtalanságot keltett benne.
Szemben a nagy mellű modell s mellette a magas nyakú
fodros fehér blúzban, hosszú és bő szoknyában ülő vékonyka
lány, fanyar mosolyával, csillogó szemével. Nagyon fiatal,
fejletlen testű, hideg mosolyú. Mégis, Paál Laci szemében ő
volt a Nő.
Volt úgy, restellte önmaga előtt, hogy az órákon annyit
foglalkozik képzeletében a leánnyal. És hogy
oldalpillantásával jobban látja őt, mint azt, akit le kell rajzolnia.
De be kellett ismernie, hogy nem tudja lekötni eléggé az
alakrajz. Sem az élő modell, sem a gipszmásolat.
Hanem az erdő… A tölgyesek, a tobzosok világa! A poros
héjú, vastag kérgű törzsek, ágak, lombkoronák szinte magukba
szívták tekintetét. A természet hatalmába kerítette – s nem volt
egy pillantása sem, egy gondolata sem, ami eltéríthette volna
figyelmét a fáktól. Amikor azokat próbálta papíron, vásznon
megrögzíteni – olyat érzett, azok figyelik, körülveszik,
föléhajolnak, ellenőrzik, hogy nem ábrázolja-e őket hamisan.
Böhm – festőiskolájában – növendékeit jobbára műtermi
gyakorlatra szorította. És Szidor Terit rajzoltatta. A
tanítványok között akadt olyan, aki megpendítette: más
modell is kellene még. Böhm vállat vont, s annyit mondott:
– Ugyan, barátaim. Én megelégednék, ha már a róla készült
rajzaikban nem lenne annyi hiba! Mit akarnak? Férfit? Vagy
öreg, szakállas fejet? Én nem bánom, de akkor a tandíjukat
kénytelen leszek felemelni. Óránként legalább egy húszast kell
fizetni a modellnek. Ne tartsanak fukarnak, de erre nékem
nem telik. Különben sem lehet olyan könnyen megfelelő arcot
találni. A tisztes polgárok közül egyik sem vállalkozik erre.
Becsületes munkásember, még a legszegényebb sem jönne ide,
hogy órákon át üljön vagy álljon, s addig őt bámulják,
figyeljék. Maradnak a koldusok s a csavargók. Koldusoknak,
akik népes helyeken kéregetnek, nem fizetődik ki ilyesmit
vállalni. A csavargóktól pedig… Őrizkedem. Azok óvatlan
pillanatban zsebre tennének mindent, ami csak a kezük
ügyébe kerül. Még talán a festéket is lelopnák vásznaimról. A
koldusok? Becsületesek talán. De mondom, azokat nem
lehetne helyükről elcsalogatni.
Erre kellett gondolnia Paálnak, amikor kijutva a térről,
elhaladt a minorita templom előtt.
Különös koldus gunnyasztott a lépcsőn.
Laci nem látta még eddig, nem szokott erre járni.
Hajadonfőtt ült, s bár öreg volt, vörhenyes tüskés haja nem
őszült még. Benőtt a nyakába, és azontúl a vállára omlott. A
próféták s elvadult sehonnaiak hajzata alatt gyűrött,
pergamenszínű arc s bozontos szemöldök, bajusz, szakáll.
Szeme vörösen, hurutosan hunyorgott. Fogatlan szája tátva
volt – mert énekelt. Nagyon fakó s hamis hangon, monoton
zsoltárt kornyikált. Széles karimájú fekete kalapja mellette
feküdt – akár egy lelőtt fekete varjú. Néhány garas lapult már
a kalapban.
Laci megállt, nézte az öregembert, kinek különös
arckifejezése kíváncsivá tette – nem is: megdöbbentette. Mély
ráncokkal felszabdalt vonásain bárgyú áhítat és valami
brutális bánat keveredett.
A fiú egyszerre azt érezte: kár, hogy művészi hajlama
elsősorban a természet s nem az ember ábrázolására ösztönzi.
S hogy nem érez elég erős képességet a portréhoz. Mégis
ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy az öreg koldust lerajzolja,
ahogy a lépcsőn kuporog és énekel. Szerette volna elkapni,
megörökíteni a fojtott indulatot, gyötrődést – vagy dühöt? –,
mely az öreg arcvonásain és meg-megtörő mozdulataiban
érzett.
Fél térdre ereszkedett, s vázlatkönyvét maga elé tartva,
belefogott. Ha valaki távolról nézte volna, azt hihette: a
templom előtt térdel és imádkozik.
De úgy tetszett, senki sem ügyel rá, maga a modellje sem.
Hanem a koldus egyszerre rávetette komor, gyanakvó
tekintetét.
– Mit művel itt az úrfi?!
– Lerajzolom.
– Hagyja csak el, minek az? Nem érti?! Hagyjon fel vele! –
Még néhány gyors vonás – de az öreg már öklét is emelte,
fellobbanó dühében. Laci mégis befejezte a rajzot. S akkor
bocsánatkérőn fordult felé.
– Ne haragudjék bácsikám! Én csak…
Zavartan elhallgatott. Pár garast kotort elő, s engesztelésül
a fekete kalapba dobta. A koldus erre alázatosan s gépiesen
hálálkodott:
– Az Úr Jézus áldja meg kegyes adományáért.
Aztán újra kezdte dünnyögő zsoltározását. Laci
felszólította:
– Nem jönne el néha? Egy festőiskolába. Megfizetik.
– Én innét, ifjú úr, el nem mozdulhatok – felelte rozsdás
hangján. – A lábaim zsugorodnak. És ez az igazságos isten
büntetése.
Kérdezte volna tőle – mi vétke van, de valahogy restellte;
még hogy faggassa is ezt a szegény kéregetőt?!
Egy fekete kendős, kisírt szemű öregasszony, ki arra járt –
rászólt:
– Mit akar Terbócztól, fiam? Tisztességes diák ővele nem
beszélhet. Mit akar tőle? Csak nem hívja magával?!
Laci tovább indult már, de az öregasszony elébe állott, és
ijesztő módon vállához nyúlt, hosszú, csontos ujjaival.
A fiú megriadt, bánta már, hogy az imént megállt rajzolni,
és így beszédbe elegyedett a koldussal. Lehangoló volt már az
is – most még ez az öregasszony! Ifjúsága viszolyogva tűrte
vénemberek közelségét.
– Özvegy Madersprachné vagyok, úriasszony, bíróviselt
férfiú özvegye, honvédek édesanyja. Várj csak, fiam, hová
sietsz? Ezt el kell mondanom neked.
Nagy, kiülő szeme természetellenesen csillogott. Arcán
fájdalom ült, s önkínző harag és tehetetlen bosszúvágy.
– Én ennek itt… – és a gajdoló koldusra mutatott – ennek,
Terbócz Tamásnak, mindennap… két garast vetek! S
megátkozom. Azt hiszed, hogy bolond vagyok? Alamizsna és
átok nem fér össze, ugye?!
– Kedves néni, én már… Nekem már menni kell… – Laci
szabadulni igyekezett. Madersprachné visszatartotta.
– Boldog vagyok, hogy koldus lett – azért adok neki.
Boldog vagyok, hogy nyomorékká lett, azért adok neki. Hadd
éljen, éljen csak minél tovább, templom lépcsőjén kucorogva.
Bűneit, még ha ezer évig él, amúgy se vezekelheti le.
Közel hajolt. A fiú hallotta sípoló lélegzetét, borzadva
érezte avult ruháinak kesernyésen dohos szagát.
Az öregasszony sziszegő súgással mondta ki:
– Hóhér volt ez! Terbócz Tamás. A vértanúk bakója.
Damjanich, Vécsey nyakába ő tette a kötelet. Aulichot is,
Knézichet is ő gyilkolta meg. Ez a Terbócz, hurokkal!
Laci megborzadt; erősebben szorította hóna alá
vázlatkönyvét. Elhúzta magát, nem tudott szabadulni, az őrült
szemek rászegeződtek, a görcsös ujjak fogták a vállát.
– Kilenc bitót emeltek az átkozottak. Kilenc tábornokot
állítottak alá. A többit bent a sáncokban – Kiss Ernőt,
Schweidelt golyóval.
Megfordult, öklét rázta a kuporgó ember felé.
– Ez a hóhér, kötéllel dolgozott. És isten napja süt rá. Jól
van, azért én… dobok neki garast. Bolond vagyok, ugye?
Megbolondították. A hóhérok. Engemet bottal megvertek.
Honvédek édesanyját…
Abbahagyta, felzokogott.
Laci most döbbent rá, hogy hallott már erről az
öregasszonyról. Egy Gröber nevű kapitány botoztatta meg,
mert menekülőket rejtegetett.
– Ne tessék sírni… – mondta megrendülve. Valahogy
vigasztalni szerette volna. – A kedves fiai… Élnek, ugye?
Különös nyugalommal válaszolt:
– Az egyik meghalt. A másik – élőhalott. Kufsteinbe vitték.
Most már… Ott kellett hagynia.
Maderspachné meredten állt, a templom felé fordult; még
hallani lehetett, ahogy szidja s fenyegeti a koldust. Az öreg
csak darálta zsoltárait.
5. Töprengés
Aznap este levelet írt húgának:
„Édes Bertám, közeledik már a matúra napja, és attól én
annyira félek. Könnyen lehetséges, hogy nem jutok túl az
érettségin – akkor pedig fuccs mindennek –, apa otthon tart
végleg. Mi lehet belőlem? Istállófiú vagy kocsis. Persze, ezt én
túlzásból írtam; megszöknék úgyis, kóborlásra adnám fejem,
bejárnám Magyarországot s még Ausztriát is. Lennék vándor
festő, mint Böhm úr, akiről megírtam már neked, hogy ő a
mesterem. Jó ideig nem hitt abban, hogy valaha is művész
válhat belőlem, de most már bízik bennem, s becsül. Mióta
meglátta egy kis olajképemet, megváltozott irányomban…”
Mennyi mindent akart még közölni húgával! de az írásba
belefáradt. Így fejezte be levelét:
„Késő este van már, és nékem még tanulni kellene, így hát
búcsúzom tőled, nővérkém, gondozd levélgyűjteményemet,
kanárimat és csízemet. Teljes szívével gondol rád hűséges
bátyád, Laci.”
Összehajtogatta a papírost, s megcímezte. Aztán előszedte a
könyveit – de hiába lapozta fel azokat sorra, másutt jártak a
gondolatai. S mintha csak folytatta volna a levélírást, úgy
sorolta tovább magában az elmúlt napok eseményeit. És a
jövendő időkre elképzelt terveit:
„…Azt is meg kellett volna néked írnom, hogy néha úgy
hiszem: szerelmes vagyok! Persze, mit is tudhatsz te még
ilyesmiről? De én magam se, bevallom, annyit se, mint némely
fiatalabb társam. A szerelem, én azt hiszem vágyakozás. Egy
lány után. De talán nem is egy után. Lányok után. Pedig nem
szeretem én őket igazán, egyiket sem. Én csak téged szeretlek,
drága Bertám. Őket én csak… hallgass most ide, magamnak
súgom: meg akarom csókolni őket. Meg akarom ölelni őket.
Nemcsak a lányokat. Az asszonyokat is, a szépeket. Mint
Lóningernét – Böhm úr barátnéját. Micsoda bűnös gondolat –,
de hát a vágyam úgysem teljesülhet. Hisz nem is ismerem.
Csak hallottam felőle: azt mondják, olyan nő, ki nagyon szereti
a szerelmet. Lehet, hogy engemet is… elfogadna? De miért is
kell olyan sokat gondolnom a nőkre? Hiszen az én igazi
szerelmem a festészet! Nem is lenne szabad törődnöm mással.
Arra kell áldozni minden erőt, minden gondolatot. Arra
születtem én, a művészetre. Mint Gábor Jani a birkózásra. Ő
csak annak él. Iskolánkban a legerősebb. Vagy Nádori Sanyi,
aki osztályunkban a legjobb számoló, s megold minden
egyenletet; örökké töpreng, sakkfeladványokba mélyed,
számok és mértani idomok kavarognak agyában. Még
álmában is csak számol biztosan.”
„Én meg, ha álmodom – színek meg lángok cikáznak
előttem, füvek nőnek körülöttem, és óriás fák hajolnak fölém.
Hanem azért… Hiába küzdök ellene, a fák között mosolygó
édes arcok és testek… A fák között leányok, asszonyok. És arra
ébredek, hogy elönt a verejték, elgyöngülök. És szégyellem, és
haragszom magamra. Nekem inkább a fákkal kell törődni!
Azok az én barátaim, testvéreim, szerelmeseim. Azokat tudom
csak lerajzolni, lefesteni. Másféle sohase sikerül. Még Mándoki
Béla is jobban rajzol, mint én, ő, aki csak unalomból iratkozott
be Böhmhöz.”
„De most már Böhm úr, azt hiszem… bízik bennem. Lehet,
hogy egyszer én… Nyomába érhetek? Félek, hogy nem. Ő
olyan nagy művész! Micsoda életképeket fest! Ha épp jókedve
van, megengedi, hogy bemenjünk hozzá, s szétnézzünk
műtermében. Láttam legújabb képét, a Lótolvajt. Gyönyörű –
és én olyat nem leszek képes festeni soha. Inkább csak az
erdőt, mezőt, vizet! De zsánerképeket? Nincs hozzá
tehetségem. Van egy fiatalember ismerősöm, egy
asztalossegéd. Szamosi festőiskolájába jár minden este.
Szamosi is elég jó művész, először úgy volt, hogy hozzá
megyek tanulni. Jóval olcsóbb nála a tandíj – s tán épp azért…
Meggondoltam. Csupa szegény gyerek jár hozzá. Hát én
inkább az úrilányokkal, – fiúkkal leszek együtt, Böhmnél.
Azért… Azzal az asztaloslegénnyel, Lieb Miskával szívesen
tanulnék együtt.”
„Kedves fiú. Csodásan rajzol. S micsoda képzelete van, és
mennyi ötlete! Ő, azt hiszem, egyszer még túlszárnyalja
mesterét. S tán az enyémet is, Böhm Pál urat. És ő komoly
summákat is keres. Nemcsak az asztalosmunkájáért. A
Bettelheim-féle papírbolt kirakatába teszik ki képeit, s eladtak
már jó néhányat belőlük. Mikor tartok én ottan, ahol ő tart?
Soha. Kinek kellenek majd az én hársfáim, tölgyeim? Unalmas
téma ez – örökké erdő, erdő. Bezzeg a Miska zsánerképei! De
hát olyasmit én amúgy sem tudok festeni. Csak fákat! Mohos
tölgyeket, fiatal, vékony nyírfákat, vastag, foltos platánokat.
Fákat, bokrokat.
De hát most még… Azok se nagyon sikerülnek…”
Csak üldögélt a könyvei, jegyzetei fölött, és beléjük se
nézett. Valamiféle mentséget keresett gondolatban, hogy miért
nem érdekli a tananyag. Lám, Lieb Miska nem bírta az
iskolázást. Ő még hamarább is kimaradt – igaz, nála két évvel
idősebb –, nem bírták rávenni a tanulásra. Inasnak kellett adni.
Mi az, ami mindkettőjüket visszatartja a tanulástól? Lusták
vajon? Dehogy, hiszen hosszú órákig állanak a rajztábla, a
festőállvány előtt. Kitartás kell ahhoz, erő, szorgalom.
Két éve, hogy először találkoztak. Lieb Mihály – akkor már
nem volt inas – segéd létére kocsit húzott az út közepén.
Ablakkeretet szállított egy épülő házhoz. Laci rajztáblával
hóna alatt igyekezett az iskolába. Az asztalossegéd a járda
mellé állította kocsiját. Homlokát törülgetve nézett a diákra.
Megszólította:
– Én is rajzolok ám! – gyerekes dicsekvésében volt valami
sóvárgó szomorúság.
Laci megállt, kissé kényszeredetten, körül is pillantott, nem
látja-e meg valaki, őt, a csinosan öltözött úri fiút a lompos
kabátú, enyves nadrágú asztalossal. Mégis, úgy érezte, hogy
felelnie kell.
– Rajzol? Aztán mit?
– Mit rajzolok? Sokfélét. Mindent az égvilágon. Amit látok,
meg amit eddig láttam életemben. Meg akiket ismerek.
Parasztokat, urakat, katonákat, részegeket, koldusokat,
szegény asszonyokat, gyerekeket. Soroljam még? Állatokat.
Lovakat, kutyákat. Leginkább olyant, ami mozog… az életet.
Akkor csak ennyit mondott; tovább kellett mennie, az
ablakkeretet várták már az épülő háznál. Laci szívesen
beszélgetett volna még vele. Mégis megkönnyebbülés fogta el,
amikor elbúcsúzott tőle: nem látták meg ismerősök. Hiába, ő
gimnazista, úri fiú – Miska meg… Amikor erre gondolt, valami
másféle szégyenkezést és bosszúságot is érzett. Már első
látásra vonzódott ahhoz a fiúhoz. Mégis, titkolnia kellett ezt az
érzést.
De ki elől? S miért?
Gyermekkorában kezdődött, amikor édesanyja megtiltotta,
hogy az udvarosuk kisfiával barátkozzék. Szeretett az
istállóban üldögélni, hallgatni a kocsisok ízes beszédét – onnét
meg apja parancsolta ki.
De hát ez úgy volt akkor, szinte törvény volt rá, hogy
úriember nem cimborálhat paraszttal, iparossal; úrigyerek nem
játszhat amazok gyerekeivel. Ezt a szabályt hamar
megtanulták azok, akiket illetett. Még a kicsinyek is. A Paál
családban leginkább Gyula. Laci nemegyszer áthágta ezt a
tilalmat. A kocsisok annyi érdekes dolgot meséltek. A kocsisok
tudták, mi történik messze vidéken. Ismerték az embereket. A
csőszök a mezőről, a termésről tudtak mindent, s a
kártevőkről, melyektől óvni kell azt.
A favágók meg a vadőrök – az erdőről, a fákról. Milyen
fajta, honnét származik, mennyi idős? Laci elhallgatta volna
beszédüket reggeltől estig.
Hát még, amit Lieb Miskától hallott!
Az mindennél jobban érdekelte.
Mert tőle tudta meg, hogyan válik valakiből, akit nem is
arra szántak – festő.
Az asztalossegéd beszélt neki csabai inaséveiről, kegyetlen
mesteréről, aki ütötte-verte. Beszélt a hajnaltól estig tartó
robotról, forró, izzadságos nyarakról és a fagyos téli
hónapokról, amikor gazdája a temetőbe küldte – a kerítést meg
a sírok vasrácsait befesteni.
– De mindennél kínosabb volt nekem – így beszélt Lieb
Miska –, hogy olyat éreztem: engemet kitaszítottak! Inas
lettem. Gyerektársaim tovább tanultak. Tőlem meg
elfordultak. Régi pajtásaim kitagadtak maguk közül. Olyan
lettem szemükben, mint aki leprás lett, vagy becstelen. Utcán
elkerültek, nem álltak szóba velem. A kislány, akinek
udvaroltam, nem fogadta a köszönésem. Hát gazemberré
váltam én talán? Azzal, hogy mesterségre adtak?! Úgy
gondolom, még te is restelled, ha együtt látnak.
Laci tiltakozott, de elég gyengén. Amaz legyintett erre:
– Jól van no, tudom én. Diák vagy, gimnazista, én meg…
De azért te mégiscsak más vagy, mint a többi. Te legyőzöd
magadban a szégyenkezést, így van, ugye? Akarsz az én igaz
barátom lenni?
A fiú egész fellelkesült, meghatódott. De máris elcsüggedt,
lelohadt a lelkesedése, mert úgy látta, Paál nem nagyon kap az
ajánlatán.
A folyóparton üldögéltek – itt ugyan nem kellett félnie
Paálnak attól, hogy meglátják őket –, mégis valahogy
megriasztotta ez a heves ajánlkozás. Hanem egy perc múlva
már ismét elfogta a szégyenkezés. Egy ilyen derék, talentumos
legény! Barátja lenne. Ő meg ímmel-ámmal fogadja.
Miska érezte vívódását, s bátorítani próbálta ezzel:
– Az én apám nem volt paraszt. Sem afféle nincstelen
ember. Állami hivatalt viselt, sópreceptor volt.
Tudta is Laci, hogy az miféle állás!? Azért mégis
megnyugodott. Szóval valamiféle úriember fia az, akivel ő
olyan jól érzi magát. Igaz, hogy inas lett, majd asztalos legény
– de hát ez csak azért történt vele, mert elárvult.
Így hát mégiscsak barátságot köthet vele.
De Miska még ott tartott, hogy számkivetettségét
panaszolta:
– Rossz ez nagyon. Tudod te, mit jelent, amikor az ember
fél lábbal az urak közt van, fél lábbal meg a szegény munkások
között. Vagyis nem tartozik sehová sem. Onnét kicsöppentem,
itt meg gyanakodva tekintenek reám, és nem fogadnak be
egészen.
– De hát te művész leszel!
– Úgy is van! Hiszem, hogy az leszek! Akkor kinyílok majd,
mint a virág. Más leszek, művész leszek, más lesz a nevem is.
Munkácsynak neveznek majd…
– S úgy gondolom – folytatta –, hogy a művész nem
tartozik egyik táborhoz sem; ő valahol középen áll.
Paál Laci erre ezt mondta:
– Nem úgy. Én másként képzelem. A művész nem
középen, inkább fölöttük áll. Úgy is mondhatnám, hogy lebeg.
Mert a művészet az csoda, s az fel tudja emelni, felrepíteni,
magasba fel, az embert.
Lieb Miska nevetett.
– No hát azért repülni nem szeretnék. Most még igazán
nem. Kell még a munkabér. S Albrecht mester már fenyeget
vele, hogy kidob, ha örökké a festésen jár az eszem.
Hirtelen megint elszomorodott:
– Azért… Mégiscsak fáj. Tudod, az volt a legnagyobb
szomorúság, amikor a szerelmem, egy édes kislány…
Elfordult tőlem. Már meg is csókolt, már örök hűséget ígért.
De amikor inasnak adtak… Egyszerre megváltozott. Tudni se
akart többé rólam.
Felszegte a fejét.
– Mindegy, no! Gombház! Kapok én még szebbet is, jobbat
is. – Elhallgatott, körülnézett, s titokként súgta meg: – Neked
megmondhatom: énnékem már dolgom is volt egy lánnyal.
Laci értetlenül nézett reá:
– Mit beszélsz?
– Ej, hát nem tudod? Szóval… Együtt háltam vele. Jó dolog
az. Igaz, csak szolgáló, csúnyácska is, de nagyon szép teste
van! S forró a vére.
Aznap este Miska szavai jártak eszében; különösen ez a
három szó maradt meg benne: „Forró a vére!” Álmatlanul
hánykolódott, képzelete elragadta látta azt a lányt, amint
hátracsuklott fejjel, csukott szemmel, kinyílt szájjal fekszik,
fehéren a fehér ágyon.
Laci lihegve forgolódott, dereka megfeszült. Vágya
fellobbant – s görcsös kéjérzet után teste elernyedt; elöntötte a
verejték, a sugárzó nedv, a szégyen.
Káprázata még percekig remegett a mély homályban – egy
fehér lány a fehér ágyban. De ez a látomás már nem hatott
érzékeire – már csak a fehér szín sok változata izgatta, a vakító
hó tisztaságától a hamuszürkéig – a lehetőség, melyet a festő
felhasználhat, hogy az erdő sötét színei közül, az árnyékok
barnájából, az égi kékség és a lombozat zöldjének végtelen
sokféleségéből elővillantsa a fehéret is. Másképpen a havat,
másképpen a vadlúd tollazatát, másképp a felhőket.
Laci éledő kamaszvágya kialudt. Hanem az elképzelt
színek, belső látásának retinájára vetődve, sokáig éltek még. S
lassan átváltoztak, s összeolvadtak festményekké, amelyeket
látott, ismert: Böhm Pál Szamosi képei voltak azok. És a
sajátjai. Mert a Maros-parti tájon kívül másokat is festett,
titokban. Nem mutatta meg senkinek, mesterének sem. Érezte
és tudta is – még nem az igaziak. Gyengék, gyerekesek.
Szállásán rejtegette, nem volt szíve megsemmisíteni egyiket
sem. Pedig attól tartott, hogy Herceg uram megtalálja és
megírja atyjaurának: ilyen haszontalanságokkal foglalkozik,
ahelyett hogy készülne az érettségijére!
Ő maga is csodálkozott rajta, hogy átengedték. Lehet, hogy
csak könyörületből? Vagy mégiscsak tudott valamit? Talán a
rajztanár szólt egy jó szót az érdekében. Akárhogy is – kezében
volt végre az érettségi bizonyítvány.
A diákok nagy mulatságot csaptak. Evett, ivott, dalolt velük
– egy ideig. Nem sokáig tudta lekötni a vidám társaság.
Elgondolkozva ült, terveket szőtt, ábrándozott. Mindegyre
visszatérő gondolata ez volt: festő leszek. Böhm Páltól akkor
már nemegyszer hallotta, hogy sokan Bécsben tanulják a
művészetet; s hogy ő maga is tanult ott, s festészete ott
fejlődött ki igazából.
Oda kell mennie majd néki is! A művészakadémiára. De
ahogy erre gondolt – elcsüggedt: apja sohasem engedné
külföldre, csupán azért, hogy „piktornak” tanuljon.
Tépelődéséből Gábor Jani harsány kiáltása riasztotta fel:
– Mi van veled Laci? Úgy gunnyasztasz közöttünk, mint
egy vén túzok.
– Vagy egy hatgyerekes családapa… – toldotta meg Salacz
Béla; ő volt a legmulatósabb fiú az osztályban. Külsőre
érettebb a többinél; tudták róla, hogy szeretője van, méghozzá
nem is egy.
– A hat gyerektől, azt hiszem, inkább neked kell tartanod…
– vágott vissza Laci. Most már mosoly villant meg a szemében.
Kedvelte Bélát, bár olykor irigyelte is sikereiért – szép, erőteljes
fiú volt, vidám, jó humorú, kitűnő tanuló, aki könnyedén jutott
túl az érettségin.
Éjfélig maradtak együtt. Akkor néhányan összesúgtak, s
szervezkedni kezdtek egy Maros menti kirándulásra. Salacz
Bélát választották meg vezetőnek, Salánkiné házához indultak.
Közülük a legtöbbnek első útja volt ez oda; hallgatagon,
pirosló füllel készülődtek. Laci félrehúzódott.
– No gyerünk, Paál, mi lesz?! – biztatta Béla. – Micsoda
művész az, aki nem akarja megismerni az életet?! Az élet
legszebb titkát?!
Már elindult velük – de ahogy kiértek az Óvár térre, lassan,
észrevétlen lemaradt. Égett az arca.
A maga számára is érthetetlen restelkedés tartotta vissza.
Amíg szállása felé lépkedett, képzeletében ott látta már
társait az Ág utcai házban, ahol szép és nagyon készséges
lányok veszik körül őket. Ez az elképzelt látvány s a bujkáló
gyönyörűség sejtelme visszafogta Laci lépteit. Megfordult.
Már-már utánuk ment.
Kámzsás, görnyedt alak vált ki a homályból.
Egy minorita szerzetes.
Mormolt magában valamit.
Laci – bár az első pillanatban megriadt – köszöntötte
tisztességtudóan:
– Dicsértessék…
A szerzetes egész közel lépett hozzá, és akkor válaszolt
csak, nagyon halkan, elrozsdált hangon:
– Mindörökké ámen.
Vén volt, nyolcvan felé járt; ismerték jól. Timót atyának
hívták. Szokása volt cél nélkül, tétován kódorogni a városban.
Volt, aki szentnek hitte – de legtöbben hibbantnak tartották.
Leginkább a vár körül csatangolt. Állandó mormolása ima
volt, vagy éppen átok? – nem tudta senki. De ismerték
történetét. Egyike volt a négy minoritának, kiket ama októberi
napon kirendeltek a bitófák terére. Tichy őrnagy, a katonai
őrség parancsnoka felszólította őket, hogy tartsanak intő
beszédet; de ők csak lerogytak a földre, és úgy mormolták
imáikat. Majd sorra megcsókolták a vértanúságra várók arcát.
Akkor Timót atya átölelte, s csókjaival illette a hóhért is…
A négy minorita közül ő élt már csupán. Megszállottként
járta éjszakánként a várost, s leginkább a folyópartot és
környékét a várnak.
Hirtelen megjelenése kizökkentette Lacit lázas indulatából,
képzelgéseiből. S valahogyan olyan gyanakvó gondolata
támadt – lehet, hogy a vén szerzetes őt figyeli; lehet, hogy
kifürkészte bűnös gerjedelmét, szándékát, hogy követi társait,
és oda tart ő is, ahol a rossz lányok élnek.
Kedvetlenül, letörve baktatott szállására.
Túl késő volt, s fáradtsága nem engedte már elaludni. De
vágya elillant, másféle képzelgés tartotta ébren.
Timót atya kísérteti figurája mögött múltból felmerült
árnyak sorakoztak. Akikről atyja oly sokat mesélt, csendes
estéken, keserű hangon. Akiket a minap megismert átkozódó
öregasszony és az a templomlépcsőn kéregető, litániázó
koldus idézett fel.
Az a pribék, akit a szerzetes – az elítéltekkel együtt szánva
gyilkosukat is – arcon csókolt; s kit ő lerajzolt.
Valamiféle túlzott bűntudat támadt benne, oktalan
lelkiismeret-furdalás – mert nem gondolt a vértanúkra
sohasem. És hirtelen eszébe ötlött: hisz ott rajzolgatta a fákat a
parton, azon a környéken, ahol másféle fák is álltak: T formájú,
ember ácsolta fák.
Reggel lett, mire elaludt. A háziak nem akarták fölkelteni.
Még Herceg uram is kímélte; szinte tisztelte, amiért mégiscsak
átjutott valahogy azon a nehéz matúrán. Aludjon csak, fáradt
lehet. Úgy tudták, hogy ő is mulatni ment társaival. Aludjon
hát, ha délig is.
Laci súlyos, nyomasztó álmokkal viaskodott. Erdőt rajzolt,
szörnyűt, bitófaerdőt. Mellette Terbócz Tamás, vörös
zubbonyban, roppant, meztelen karokkal. Óriási széndarabbal
át- meg áthúzta a rajzát. Ő, irtózva közelségétől, reszketett,
nyakán szorítást érzett. Új meg új ívet rakott fel, újrakezdte
sokszor. Hanem a csupasz összeácsolt fák ágakat és indákat
növesztettek, emberi végtagokat, melyek borzalmas
zűrzavarban kavarogtak előtte, s ő görcsös kézvonásokkal
próbálta papírra vetni a káoszt. Azután minden elsötétült, s
fehéren felmerült előtte Judit, a kis festőnövendék arca.
Szerette volna megsimítani, de nem tudta elérni. A sötét
ködből mindjobban kivált a teste is. Kifehérült a sötétből,
meztelen úszott előtte. Ő futott utána, a leány mosolygott, míg
suhant, erdőkön át, lombtengeren, futott utána, már repült is,
szárnyas lovakkal, apja legnagyobb postakocsiján hajtott, de a
lovak kirántották keze közül a gyeplőt. Suhant, suhant,
kerekek gördültek fölötte, s megint a sötétség. Testén ütések
döngtek, részeg, elvadult képű katonák támadtak rá
puskavesszővel és dorongokkal – semmi se fájt. De látnia
kellett, hogy anyját és testvéreit megkötözik, őt magát mély
gödörbe dobják.
 Ez a borzalmas álomkép – ahogy felérzett, eszébe jutott –
megtörtént valóságban is. Laci is átélte. Nem emlékezhetett rá,
hiszen apró gyerek volt akkor, anyja mesélte el néki többször
is.
A szabadságharc esztendejében történt. Paál József
kénytelen magára hagyta családját. Bem seregében harcolt,
honvédtisztként.
Ezalatt a Maros mentén koldussá lett parasztok, nincstelen,
iszákos „urak", dezertőr dzsidások, szökött honvédek –
elgyávult, elvadult bandák – garázdálkodtak; magyarok,
románok, osztrákok egyképp rablóvá züllötten csavarogtak a
falvakban. Ahol nem kellett tartaniuk hatóságtól, fegyveres
gazdától, megtámadták a házakat, erőszakoskodtak,
gyilkoltak, fosztogattak. Rátörtek Paálék otthonára is. Tél volt,
hideg volt, a részeg rablók kiráncigálták a piciny gyerekeket az
ágyból, kikergették a családot az udvarra. A kétesztendős Laci
elmászott anyjától, s elbújt a pincelejárat mögött. Az anyát az
eperfához kötözték, s annak látnia kellett a vad tréfát, az alig
pár hónapos csecsemőt hogyan dobálják röhögve egymásnak,
az udvaron keresztül.
Gyula akkor lett nyomorék. A másik két gyerek megúszta
hűléssel. Az anya hosszú hetekig ideglázban feküdt.
Annyiszor hallotta már ezt Laci, hogy képzeletben gyakran
látta maga előtt azt a borzongató jelenetet. És álmodott is róla –
újra s újra.

6. Szégyen
Minden évben, vizsga után, sietve útnak indult. Most
tétovázott. Otthon annyira várják, mennie kellene. Mégse
ment. Pedig helyét is lefoglalta már a kocsin. De elhalasztotta
az utazását.
A fiúk oly sokat beszéltek „második", másféle izgalmú –
„érettségijükről"! A Maros-parti éjszakáról, Salánkiné
kisasszonyairól, akik oly kedvesek, oly szépek – s
engedékenyek!
Laci hallgatta dicsekvő beszámolóikat a „hőstettekről” –
volt, aki legyintett, fölényesen: „Nohát, ennyi volt az egész?! A
felnőttek féltve őrzött titka?!” Mások restelkedve, egy kicsit
utálkozva emlékeztek vissza kiruccanásukra. De a legtöbben
rajongva áradoztak az átélt gyönyörűségekről.
Laci izgatottan, nehéz lélegzettel figyelt rájuk; s tűrte
csúfolódásukat, amiért „gyerek módjára” megszökött az első
„férfias” szórakozás elől. Elhatározta, hogy megembereli
magát – sőt bátrabbnak mutatkozva náluk is –, egyedül keresi
föl Salánkiné örömházát.
Nemcsak a fiúk elbeszélésétől feltüzelt vágya ösztönözte
erre, hanem a büszkesége is. Úgy érezte, hogy alulmarad,
túltesznek rajta a többiek. El mert menni mind, még a
legnyápicabb, gyerekképű legényke is.
Azon az estén, amikor megállt az Ág utcai ház előtt, míg
két-három lélegzetnyi ideig tartotta kezét a csengő húzóján
mozdulatlan – eszébe villant még, hogy odahaza nem tudják
mire vélni, hol marad? Aggódnak érte – baja történt?… Vagy
talán azt hiszik, hogy megbukott, s restelkedésében nem akar a
család előtt mutatkozni. Talán meg is ijednek, arra gondolva,
hogy szégyenében valamit elkövet magával – legalábbis
világgá indul!
Lehet, hogy holnap már apja bejön érte Aradra.
 Megrántotta a kapu drótfogantyúját. Gyenge mozdulatára
bátortalan csengő felelt. Meg kéne húzni újra. Tétovázott; csak
állt – azt hinnék, annyira türelmetlen, követelőző!
De jöttek már. Testes, koros férfi nyitott ajtót, otromba
vállú, hasas, afféle kiöregedett birkózó. Mogorván köszönt,
sapkáját megérintve mutatóujjával. Tudta jól, hogy a diákféle
nem túl bőkezű.
Előrement, a négyszögű udvaron át, két elsatnyult, görbe
eperfa közt. A forradásos törzsű, korán sárgult lombozatú fák
bánatot árasztottak, korai hervadást, reménytelenséget.
Laci szorongató izgalmába csüggedés vegyült. Félelem,
hogy kudarcot vall, kinevetik, még tán ajtót is mutatnak neki.
Már-már visszafordult. De a nagydarab portás megállt,
majd hátralépett, mögé került, és ezzel meggátolta
visszavonulását. Mintha megsejtette volna a fiú tétovázását;
vagy fölismerte már az efféle belső tusakodást, a szűz legények
gyötrődő vágyakozását, riadalmát.
Kinyitotta előtte az ajtót, s szemével már lökdöste befelé.
Korán volt még, nyolc óra, méghozzá hétfői nap – így Laci
magányos vendégként feszesen üldögélt a „szalonban”.
A lányok meg körös-körül lustán, kényelmesen, a
plüssdíványokon. Nézegették, várták, hogy megszólítsa őket,
válasszon valakit, akivel szórakozni kíván – de a fiú szorongva
hallgatott. Voltaképpen egyik lány sem tetszett neki igazán.
Pedig akadt köztük fiatal is, nagyon szőke, szép arcú teremtés,
de legtöbbnek a szeme kifejezéstelen, üres, buta tekintetű.
Volt, aki rámosolygott, úgy kellette magát, de mosolyában
nem volt igazi kedvesség. Egy cigányosan barna arcú, nagy
testű, lusta járású nő – akit Laci öregnek nézett – felállt, ellépett
előtte, és odaszólt neki:
– Beviszlek magamhoz, szép fiatalúr, ha akarod… Gyere!
Nem bánod meg!
Laci nem felelt, csak ült, némán, kínos zavarral; tudta, hogy
ostobán, lehetetlenül viselkedik, de mintha lezárták volna a
száját, képtelen volt kiejteni egy árva szót is.
A lányok összesúgtak, nevettek. Tudta, hogy rajta
mulatnak. Keserves érzés volt.
Telt az idő, más vendégek is benyitották az ajtót, két
fiatalember jött, felsütött hajjal, bodorított bajusszal. Az egyiket
látta már valahol, igen, a kancellárián, beszéltek is már
egymással. De az most észre sem vette őt. Egy idősebb
úriember is megjelent, mókás kis ember, a lányok ismerték,
körülvették. Cukorkát osztogatott nekik.
Laci feszengő magányában, csak nézte, hogy a fodros
bajszúak milyen otthonosan viselkednek itt, bár alig tudtak
magyarul. Német beszédüket nem értették a lányok, de ők
mókásan, kézzelfoghatóan magyarázták szándékukat.
Egy feltűzött kontyú, puffadt képű asszonyság, nagy
könnyzacskókkal kiülő hideg szemei alatt, italt hozott be.
Mögötte félszeg, jobbra-balra hajlongó, kopasz fejű, vastag
tarkójú sovány emberke, hegedűvel.
Az mindjárt odaállt a sarokba, ahol a derékszögbe futó
pamlagok összeértek, s játszani kezdett – valami régi, francia
gavotte-ot.
– Hódolatom, Salánkiné úriasszony – makogta a kis öreg,
széles vigyorgással, s kezet csókolt.
Salánkiné nem tiltakozott a túlzott tiszteletadás ellen.
Megbiccentette magas kontyú fejét, s helyet mutatott a fura kis
úrnak. Aztán összeütötte tenyerét.
– Táncolni, kisasszonyok! – kiáltotta érdes, színtelen
hangján.
A férfiakhoz léptek a lányok, s illedelmesen felkérve őket
táncolni kezdtek. Sötét szemű, fekete, délvidéki külsejű nő
fogta meg Laci kezét:
– Szabad? Marica vagyok – mondta mély, szép zengésű
hangján. – Ha már némaságot fogadott, táncoljon legalább.
Diák, ugye?
– Hát… Az vagyok.
– És most érettségizett.
– Már ezt is tudja?
– Persze hogy tudom. A legtöbben akkor látogatnak ide
először. Táncoltak. Laci egyszeriben megkönnyebbült.
Szeretett táncolni, tudott is kitűnően.
Salánkiné lépett hozzájuk:
– Teri meddig marad még odafenn?! – kérdezte szigorú
hangon a lányt.
Marica vállat vont.
– Honnét tudjam, nagyságos asszony?! Valér úr mindig így
szokott… Sokáig nem engedi el.
Az asszony legyintett, s halkan sziszegte, félig csak
magának:
– Akkor majd… Dupla tarifát…
Ők ketten tovább forogtak.
Paál Laci zavara felengedett. Tenyerén érezte a nő sima,
ruganyos derekát.
– Milyen szép maga! És milyen kecses! – úgy bókolt, akár a
tánciskolában. De már merészebben viselkedett. Magához
szorította Maricát. Kimondhatatlan jó érzés fogta el. A leány
megérezte ezt.
– No lám, nem is olyan kisfiú már!
S amikor a fiú egészen magához ölelte, nevetve rászólt:
– Ennyire siet?! Legalább ezt a táncot még… fejezzük be.
Aztán felmehetünk.
Máskor oly kedvetlenül, kényszeredetten szórakoztatta
Marica a vendégeit. Most valahogy megváltozott. Ez a fiú
vonzotta – és izgatta is. S nemcsak azért, mert biztosnak vélte,
hogy sohasem volt még dolga nővel. De érzett benne valami
belső tüzet, tiszta indulatot.
Hirtelen hozzáhajolt, és arcon csókolta.
– Furcsa legény vagy, tetszel ám nekem. De te… Még a
neved se mondtad. Persze, csak a keresztnevedet kérdem.
Úgyse áruljátok el itt teljesen. Jól tudom én azt, szégyen
idejárni…
Hangjába már harag vegyült.
– No hiszen, a szűzi leánykák… Akik mindent hagynak,
mindent megengednek, csak éppen azt még nem! Még nem!.
Minden disznóságot, csak azt nem! Vagy a drágalátos nagyúri
hölgyek. S a tisztes polgárasszonyok. Vén ember ágyába
feküdni, egy nyamvadt férjjel élni le egy életet. S közben,
titokban, veletek cicázni. No jó, elég… Nem mérgesítem fel
magam. De te… Még mindig nem mutatkoztál be énnekem.
Vigyázz, mert itt hagylak, faképnél, aztán vágyakozhatsz…
Engem aztán Salánkiné sem kényszeríthet!
Gyönyörűen csillogott a szeme.
A fiú megijedt, hogy beváltja fenyegetését. Gyorsan
kimondta – és nemcsak a keresztnevét.
 – Paál László… Igen, az vagyok. – Már abban a pillanatban
meg is bánta őszinteségét.
De Maricát meghatotta a bizalom.
– Drága vagy, kedves vagy! – kiáltotta.
Karon fogta Lacit, és kivezette a folyosóra, onnét nyíltak
Salánkiné leányainak kis szobái.
Kinyílt az egyik ajtó, és kilépett rajta egy nagy termetű
lány, rózsaszín köntöse félig begombolva, kivillant a meztelen
bőre.
Mögötte jelentéktelen külsejű, duzzadt orrán cvikkert
viselő férfi haladt lapítva, szinte féloldalasan. Mindent
elkövetett, hogy minél kevesebben vegyék észre itt.
Marica rászólt a lányra:
– Teri, mi van veled? Salánkiné már odavan…
Most pillantotta meg Laci.
– Teri, Szidor Teri!
Lehet, hogy el sem hangzott? csak belül szóltak az elfúló
szavak, riadtan, végtelen csalódottsággal:
– Teri, Szidor Teri!
Hallotta-e vajon ezt Marica, vagy érezte Laci
megtorpanásából, kiolvasta döbbent tekintetéből?
– Hát ismered?! – szólt rá, egyszerre kedvetlenül. – Te
már… Jártál itt?! – csalódva fürkészte az arcát.
A fiú nem szólt, csak megrázta a fejét. E pillanatban
gyűlölte Szidor Terit, aki – úgy érezte – megsértette, elárulta a
művészetet!
Feldúlva követte a lányt a szűk szobába, mely keskeny volt,
akár egy koporsó. Vágya, érzékeinek lángja hirtelen támadt
haragjában kialudt. A lány is – egykedvű lett,
kötelességszerűen vetkőzött, s éppoly leplezett idegenkedéssel,
kényszerűen fogadta Lacit, mint több esztendei szolgálata
során akárki mást, közönyös vagy utált idegent.
Fiatalsága megóvta a diákot attól, hogy a hangulatváltozás
teljesen megfossza a férfi örömétől. Szidor Teri iránt érzett
felháborodása eloszlott, Marica teste asszonyosan telt volt,
melle ruganyos, bőre selymes.
Nemsokára – amikor már fáradtan, soha nem ismert jóleső
bánattal baktatott éjféltájt a sötét, kihalt aradi utcákon, a
gombkötőmester háza felé – szívében az elszállt harag
helyében szánalom fakadt. És megvetés. Megvető sajnálkozás
Szidor Teri iránt:
„Ezt a nőt néztem áhítattal? Ezt az alakot próbáltam újra s
újra rajzónommal meghódítani, papírra álmodni! Az ő
alakjával birkóztam hosszú rajzórákon, versenyezve
társaimmal!… És restelkedve, ha alulmaradtam… Szégyent
vallottam annyiszor miatta. És mire a tekintetem már felfogta
vonásait, alakját… Mire jobb kezem már engedelmeskedni
tanult akaratomnak… S már-már művészinek kezdte nevezni
mesterem rajzomat… Akkor kellett meglátnom, ott, abban a
híres házban őt! A modellt, aki a rajzórákon múzsa volt. Akit
tiszteltem és becsültem. Azt itt akárki… A leghitványabb férfi
is. Ha két forintja van… Ledöntheti.”
Vak harag fogta el, nem hagyta nyugton a csalódás, a
szégyen. Keserves volt arra gondolni, hogy ő maga is „részt
vett abban a gyalázatban” – ami a Salánkiné házában folyik. Ő
is egyike volt azoknak, akik megvásárolják ott a lányok
mosolyát, csókját… Azok a lányok! Szegények, elátkozottak,
nyomorultak.
 S köztük a múzsa!…
Vajon a művészeket is meg lehet venni?!
Az lenne a legnagyobb gyalázat!
Hazaért, lefeküdt, és megint nem bírt elaludni.
Önvád kínozta, lelkiismeret-furdalás. És hangtalan
fogadkozás feszítette a lelkét:
Művész lesz, festő lesz, igen! Mint ahogy ezt már évek óta
annyiszor elmondotta magának. Festő lesz – de a természet s
nem az emberek festője. Nem akar többé, nem is fog többé
senkit rajzolni, lefesteni! (S közben belemart még egy
gondolat: de hát akkor hiányzik is belőlem a tehetség!?) Nem,
nem, az én kezem alól nem kerül papírra, vászonra már
emberi alak!
„Milyen csúfság! Kit rajzoltam le eddig?
Egy ringyót! És egy hóhért!
Hát nem. Én majd az erdőt! Csak az erdőt. Fákat, fákat,
fákat. Bús fűzet, szelíd nyírt, büszke tölgyet, ünnepélyes
fenyőt, fákat, fákat, fákat! Erdőt, fiatal tobzost, akácost, vén
bükköst, bölcsen hallgató, vidáman susogó, árnyékos, illatos,
gyönyörű erdőket…”
Már ez a gondolat vigasztaló volt, lecsillapult tőle, s elaludt
nemsokára.
Másnap reggel már vitte a kocsi Berzovára.

7. Fák és emberek
Berta büszkén figyelte bátyját. Laci nagyon megváltozott –
előnyére. Nemcsak külsejében. Viselkedése is más lett –
derűsebb, kedvesebb. Azelőtt gyerekkorától kezdve – óraszám
szótlanul üldögélt, Bertán kívül nem nyílt meg senkinek,
anyjának sem. Nem voltak bizalmasai, csak a fák! Azokkal
társalgott ő hangtalan. Most is éppúgy lelkesedett a
természetért – de látványának örömét igyekezett megosztani
másokkal is.
Barátokat szerzett, azokkal járta be a vidéket. A berzovai
tobzosok világa gyönyörűséggel töltötte el – s az erdő iránti
rajongását beleoltotta a fiúkba is, akikkel együtt barangolt.
Legkitartóbb kirándulótársa egyik kis rokona volt, Szilárd
Mihály, egy kedves, lelkes, tizenhárom éves gyerek.
Úgy hallgatta Lacit, mint az orákulumot; csodálta rajzait,
erdei vázlatait, melyek közül nem egyet megkapott tőle.
– Én olyanoknak szeretném lefesteni a fákat – mondta a
kisfiúnak az „érett” Paál –, amilyennek kicsiny koromban
láttam őket. Érző lényeknek, olyanoknak, akik szólani tudnak,
sóhajtani, örülni, látni, hallani. Még gondolkoznak is. Ezt én
akkor erősen hittem. Mindent tudnak, amit az ember – csak
éppen mozdulni nem tudnak, otthagyni helyüket.
A kisfiú feszülten figyelte szavait.
– Hát akkor… – mondta – mért nem rajzolod le őket úgy,
hogy arcuk legyen, szemük, fülük… Hogy hasonlítsanak az
emberhez.
Laci mosolygott.
– Amikor annyi idős voltam, mint te, gondoltam erre én is.
És van nekem abban az időből ilyen rajzom is.
Otthon megmutatta a fiúnak rajzfüzetét, melyet Berta
őrzött, a lepréselt levélgyűjteménnyel együtt. A kezdetleges,
naiv, mégis reális vázlatok között különös ábrázolatok akadtak
– lélegző, hallgatózó, figyelő és éneklő fák. Törzseiken tágra
nyílt szemek, kiáltó szájak; bozontos hajzatot utánzó lombok,
karokként hadonászó ágak.
Maga Laci is elcsodálkozott, amikor végiglapozta régi
füzetét, és meglátta fantasztikus vázlatait. Nézegette egy ideig,
majd fejcsóválva mondta:
– Jó volt ez – akkor. És leginkább: igaz. De most… Másképp
szeretném kifejezni ugyanazt.
Már ezt a kisfiú nem érthette; Laci Bertához fordult:
– Tudod, kedves Bertám… Úgy gondoltam: a természetet
semmiképp sem szabad meghamisítani. Még játékosságból,
gyermeki képzelgésből sem. Olyannak kell ábrázolni, amilyen
a valóságban. De azért… Mégsem pontosan úgy. Érezni
lehessen a levelek suttogó szavát… a törzsek, a kérgek életét,
az ágak mozgását, a levegőt, a szellőt… S hogyha nem is lehet
látni rajtuk szemet meg szájat – mégis, valahogyan elképzelni
lehessen: látnak, figyelnek, susognak, sóhajtanak. S hogy az
egész Természet – fák, bokrok, füvek és fellegek – lélegzik,
szól, hervad, virul – él!
– Így rajzolod majd, így fested, ugye, Lacikám?!… – szólt
Berta.
Már ő annyira büszke volt a bátyjára, bízott benne nagyon.
De Laci legyintett:
– Én ahhoz még oly keveset tudok.
– Hát Böhm úr megtanított.
– Mindenre nem. Folytatni kellene; s nem Aradon. Jó festő
Böhm Pál, de ő már… Többre talán nem is oktathat engemet.
Másokhoz kell már mennem. Másoktól ellesni az igazi
művészetet. A világhírű mesterektől, legismertebb tanároktól.
– Hát hol vannak azok? Hol, melyik országban tanítanak?
Melyik városban?
 – Nem olyan messzire. Úgy mondták, Bécsben is van olyan
tanár. A bécsi Akadémián.
A kis termetű, szép szemű, csúnyácska Berta rávágta,
szenvedélyesen:
– Akkor te oda mégy tanulni. Beiratkozol!
– Nem megy az olyan könnyen, édesem.
– Dehogynem! Azt akarom, hogy belőled is világhíres festő
legyen!
– Ábrándos Bertám! Piciny korodban is ilyen voltál. És
azért is szeretlek annyira. De hát jól tudod, hogy apa nem
egyezik bele. Ő engemet más hivatásra szánt. Megmondta,
hogy jurátusnak akar, jogtudós legyen a fia, így határozott, és
ebből nem enged. Azt mondta, megölné a szégyen, ha
valamiféle vándor piktor válnék az ő fiából…
Berta szabálytalan vonású, szeplős arca kiszépült
hevességében.
– Inkább zugprókátor, ugye? Inkább haszontalan
pörvesztő! Vagy hivatalnok, aktarágó, a kancelláriában
vakoskodó?!
– Édes Bertám! Meg mernéd ezt így mondani apának? De
hát mi célja is lenne?! Te meggyőzni úgysem tudod. Nem te,
de senki se. Kemény ember, s nem törte meg az élet. Elveiből ő
sosem engedett. Ő a császárral is szembeszegülne. Csoda,
hogy az osztrák urak megtűrik a hivatalában.
A lány nem akarta, hogy bátyja eltérítse a szót jövőjéről.
– Akárhogy is, Laci, neked el kell menned a mesterekhez.
Oda, hol a világ nagy művészévé lehetsz. Tudod-e, hogy mit
gondoltam ki most?
Sokáig beszélgettek, félrevonulva, suttogva, akár az
összeesküvők.
Odakint, az estébe boruló nagy udvaron, ahol a hosszú,
tizenhat lovat befogadó istálló állt – lárma, hangoskodás
támadt. A testvérek nem nagyon törődtek a zajjal, az a terv
volt fontos nekik, amit együtt főztek ki ketten. De Gyula
berontott:
– Gyertek csak! Gyertek, nagy ám a veszekedés!
A fiú egyáltalán nem volt felháborodva, inkább öröm volt a
hangjában, izgalom. Nem értette, hogy testvéreit miért nem
érdekli, mi történik odakint.
– Egy osztrák uraság ki akarja dobatni Mártont! – újságolta.
– Kamarás Mártont?! – kiáltotta Laci. – De hát miért?!
Mártont – apjának egyik kocsisát nagyon szerette. Erre a
hírre ő is kiment Gyula után, és Berta is velük.
Apjukat látták az istálló előtt. A nagy termetű, tagbaszakadt
Paál József előtt egy köpcös, rákvörös arcú német úr ágált;
követelte, hogy rúgják ki Kamarás Mártont, aki őt nagyon
megsértette.
A sértés valóban elég nagy volt. A postakocsis megverte az
előkelő idegent.
Az utas – egy magyarul elég nehezen szóló hivatalnok – a
kiabálásban már elrekedve, lassan elcsendesült. Paál József
ekkor felszólította kocsisát, adja elő védekezését.
A gyerekek a tornácról hallgatták. Laci jóleső elégtételt
érzett; a gyerekkora óta ismert s szeretett Márton bácsi szavai
egyáltalán nem tűntek védekezésnek.
A zömök, nagy bajszú székely parasztember, kit
megbízhatóságáért, lovak iránti szeretetéért vezetőkocsisnak
tett a postamester – nyugodt szóval, cseppet se ijedten s nem
bűnbánóan mondta el, mi történt.
– Mi tagadás, tekintetes uram, én biz' ezt az urat kénytelen-
kelletlen, tisztesség ne essék szólván, elnadrágoltam.
Így kezdte el – s a sértett úr, egy hosszú, fekete gérokkban
feszengő, a tűző naptól s a méregtől rákvörös képű férfiú öklét
rázva kiáltott közbe:
– Hallották?! A kezét tette engemre… Szemtelenség. Én
vagyok kamarás. Császári ember…
Márton csendesen szólt:
– Már megbocsásson az úr, ha kamarás is… Jómagam is
Kamarás vagyok, a becsületes nevem az!
Paál József szigorú arccal állt ott, kocsisát leintette:
– Ne feleseljen kend a kamarás úrral; őnéki az a rangja, s
nem neve.
A testvérek jól látták, hogy apjuk alig tudja bajusza alá
rejteni feltörő mosolyát.
– Folytassa csak. Hogyan történhetett, hogy kezet emelt
erre az úrra?! Azt mondja meg, hogy miért tette?!
– Az eset megtörtént, tekintetes uram, de hát ez az úr csak
azt kapta, ami kijárt neki. A lovaink, szegény párák,
verejtékükben úsztak, Szlatinát elhagytuk, s ottan nem csekély
az emelkedő. Épp hogy húzni tudták a delizsánszot. Az úr
meg egyre kiabált, hogy őnéki az útja sietős. Mit is tehettem
volna én, a lovainkat meg nem ölöm miatta, annyit nem ér,
megkövetem, őurasága egész élete. Lépésben haladtunk; a
meredek dombra vágtában igazán nem hajthatok. Erre a
kamarás úr botjával hátamra vert. Közbe meg így kajátott:
„Krucifix, te gazember magyar…” Hát én erre megállítám a
fogatot, leszálltam, az uraságot lerántottam, s megraktam
tisztességesen. Így volt, tekintetes uram, tettem volt ezt a
botütésért is meg a gyalázkodásért is. Őt aztán otthagytam, s
továbbhajtottam csendesen. De még előbb málháit rendbe'
ledobáltam, nehogy azt mondja, elvittem valamijét.
– Nohát, ez rendben van. De én kendet… Meg ne lássam itt
többé!
A gyerekek csodálkozva látták, hallották, hogy Paál József
leszidja és elkergeti Kamarás Mártont. Már ez elkeserítette
Lacit és Bertát. Ők apjukat igazságosnak tudták, s ezért,
bármily szigorral bánt velük, tisztelték. Büszkén s szeretettel
gondoltak rá mindig.
De most csalódtak benne. Mert Mártonnal igazságtalan.
A megbántott hivatalnok poggyászát egy parasztszekér
hozta be a postaállomásra. Paál József igyekezett az urat
megbékíteni: fogatot rendelt neki, s az még aznap folytathatta
útját Aradra.
Mihelyt eltisztult Berzováról – az elkergetett Kamarás újra
megjelent a Paál-portán. S végezte dolgát tovább, mintha mi
sem történt volna, bántatlanul.
Nagy megkönnyebbülés volt ez Bertának, Lacinak. Gyulát
nem nagyon érintette a dolog, bánta is ő – senkihez nem tudott
vonzódni igazán.
Összebeszéltek – megköszönik apjuknak, hogy valójában
nem büntette meg, nem zavarta el Kamarás Mártont. De este
nem volt alkalom rá, Paál József későn vacsorázott, nem velük;
aztán a keddi tarokkparti barátaival a Nopcsa-uradalom
tiszttartójával, a berzovai tiszteletessel és egy hajdani
huszártiszttel, aki valamikor a postamester bajtársa volt, s
együtt hadakoztak Bem seregében. (Rokkant volt, fél lábát
otthagyta valahol Pisidnél. Kissé zavarodottnak tartották – és
az is volt, amellett rettentőn iszákos és kötekedő –, de Paál
József szerette, és valamiféle írnoki állást adott neki a
postahivatalban.) Hangos, heves kártyacsaták folytak
Paáléknál, minden héten egyszer, éjfél utánig, néha hajnalig.
Másnap a postamester kialvatlan volt, ingerült, bántotta
valami. S a gyerekei akkor kopogtak be hozzá.
– Úgy örülünk, édesapa… – kezdte Berta. – Úgy örülünk…
Abbahagyta, apja súlyos tekintete megzavarta. Paál József
rátette nagy tenyerét a kisleány fejére.
– Mit mondasz, Bertuskám? – kérdezte gondterhelten, s
mintha nem is értette volna meg legkedvesebb gyermeke
szavait. Laci fejezte be a húga mondatát:
– Örülünk, hogy édesapánk olyan igazságos volt. Hogy
nem büntette meg Márton bácsit. Hogy nem kergette el.
– Bár elkergettem volna – szólott Paál József szomorú
haraggal. – Akkor tán nem vihették volna el szegényt.
– Elvitték?! Kicsodák? Mikor? Hová?! – tört fel a
testvérekből.
– Hajnalban érte jött négy zsandár. A kocsis Kamarást
elvitette a méltóságos kamarás úr.
Mártont hiába próbálta gazdája kiszabadítani. Még azt sem
sikerült megtudnia, hová vitték, melyik börtönbe csukták.
Az elpáholt utas, nyilván szégyellvén ütlegeit, politikai
bűntettel vádolta bántalmazóját.
Akkoriban az osztrák uralom szidalmazásáért, lázításért, a
magyarsággal való tüntetésért jó néhány esztendőre
eltüntették az embert. Még ha valaki Kossuth-kalapot mert
hordani, az sem úszta meg súlyos büntetés nélkül. Jól járt, ha
valamelyik zsandár, szembejőve vele, figyelmeztetésül csak
leütötte a fejéről.
Paál József postamesternek – mint afféle hivatalos
személynek, aki méghozzá a Nopcsa család rokonságának
tagja – személy szerint nem kellett tartania a kamarilla
üldözésétől. Gondjai mégis egyre nőttek.
Másféle gondok! Vaspályák kezdték behálózni az országot,
és a mozdonyok füstje már-már a zárni, odvosi, berzovai
postaállomásokig is elhatolt. Pestről Szolnokra már régóta
vaspályán utazhattak az emberek. Aradról is vonat futott
Szolnok felé.
Mindenki örült ennek, csak a postamester nem. És a
fuvarosok.
A forró gőzt fújtató, sziszegő vasmének legyőzik a szegény
kis lovakat – és elszegényítik gazdáikat.
De hát ezen nem szabad siránkozni. Robogó mozdonyok
elé ki állhat?
Amikor Széchenyi nevében vízre bocsátották az első
balatoni gőzöst, Paál József ünnepi poharat ürített. Mindenért
lelkesült ő, mit a század alkotott az emberek javára.
Miért kárhoztatta éppen a vasutat?
Lovait sajnálta, ha a gőzmozdonyra gondolt, mi átgázol
rajtok. És ő maga elveszti gazdag jövedelmét.
Biztos, hogy ha errefelé is mozdonyfütty veri fel a tájék
csendjét – a postamester teljesen elszegényedik. Nem
rendezhet többé pazar vendégségeket, három nap, három éjjel
tartó névnapokat, újesztendei bálokat meg vadászatokat.
Az efféle mulatságoknak vége lesz.
De hát vajon mire is volt jó az a gyakori dínom-dánom?
Hiszen Paál postamester igazán nem volt sohasem szertelenül
mulatós fajta ember. A felesége meg… Fülöp Aloysia asszony?
…
Őróla így beszélt a postamester – a tiszteletesnek mondta
el: Szegény.Aloysia. Búskomor. Akkor kezdődött, amikor
negyvennyolc telén rátörtek házunkra a zsernyákok. Azóta
ideggyenge; gyakran elfogja a régi ijedelem. Hányszor
felriadtam rémült kiabálására éjszaka: „Irgalom! Ne dobáljátok
a gyermekeimet!” Borzasztó volt ezt hallani! És máskor is. Még
nappal is, van olyan nap, hogy órákig jajveszékel. Csak néz,
csak néz maga elé, s hirtelen felsikolt. Nem sír, sohase sír. Csak
hallgat, néz maga elé – és mosolyog. Mosolya üres – tétova és
rettenetes. De hát, ritkán van így. Dolgozik, kézimunkál,
ápolja, neveli a gyermekeket, játszik a klavíron, s társalog is,
ha kell, de egyszerre, váratlanul megrohanja az emlék.
Annyira sajnálom, annyira bánt. És féltem őt… Már látták, s
kezelték híres orvosok – hiába. Hát én ezért hívogatok
házamhoz gyakorta vendégeket. Talán a jó kedélyű társaság, a
vidámság, szórakozás meggyógyítja elborult kedélyét. Hiába,
semmi sem segít…
Így hát a közeledő elszegényedés gondolata nem rémítette
túlságosan Paál Józsefet.
Ha nem telik majd mulatozásra, ki bánja azt? Ha olyan
gondtalan bőségben nem is élhetnek majd, mint addig –
becsületes megélhetést mégiscsak ád azután is a postahivatal!
Hanem a gyermekek…
Az ő neveltetésük, jövőjük aggasztotta mégis. Az új
vasútvonalakat ezért nem várhatta oly kitörő örömmel, mint a
fejlődés egyéb vívmányait. A gyermekek…
 A Gyula fiú élénk, jó eszű – a tanulásból mégis kimaradt.
Nem bírja nézni társai futkosását. Ezért nem akart tovább
iskolába járni. Harag van benne, gyűlölet. Szegény, azt hiszi –
az egész világ felelős azért, hogy őt valaha, valakik
megnyomorították.
Berta jószívű, családszerető. De vénlány nem maradhat.
Férjhez kell adni, ez a sorja. S amilyen szelíd kisleány, ez
sohase kelleti magát, meg nem is szép, hogy valaki
beleszeressen. A mulatságokon mindig félrehúzódik, nincs
olyan kedveskedő fiatalember, akinek megnyitná szavát –
szavát sem, hát még szívét.
Hanem a bátyjáért rajong. Az egész családban ők ketten
azok, akik mindenben megértik egymást. Berta, Laci…
– …nem mondtad még nekem, Bertától tudom.
Jogtudományi egyetemre készülsz, Bécs városába. Derék
dolog, magam se szántam más pályát neked. Megmondhatom,
örömet szereztél ezzel apádnak. Nem mintha különös okom
lenne rajongani Ausztriáért, s Bécsre sincs okom túl nagy
lelkesedéssel tekinteni. Jól tudhatod, miért. De most… Hiába
lázadoznék. Manapság másképpen kell küzdeni hazánkért. Át
kell vennünk tudásukat, a módszereiket. A bécsi egyetem
oktatása híres az egész világon. Ott kiváló jogászt képeznek
majd belőled. És akkor… Nyitva áll előtted az ország minden
közhivatala. Nem lesz hátrány számodra, hogy magyar vagy, s
az sem, hogy apád Bem József seregében küzdött.
Laci hallgatta a komoly ünnepélyességgel kiejtett szavakat,
a hazafias felbuzdulás és a filiszteri alkalmazkodás
ellentmondásait.
Rossz érzéssel hallgatta – ő becsülni akarta édesapját.
Milyen örömmel, milyen meghatottan fogadott volna tőle
valami más útravalót. Őszintébb és közvetlenebb beszédet;
akár ellágyult, érzelmes intelmeket is. Egyszer, régen, valami
felköszöntőt mondott Paál József; Laci gyerek volt akkor, nem
értette a szóvirágokat, a tetszetős jelzőket, de most mégis
viszolyogva emlékezett arra a beszédre. Igen, apja derék
ember, van igazságérzete, s tetteiben is igyekszik követni az
igazságot, de a fennálló rend iránt érzett tisztelete (vagy
beletörődés volt?) s a betanultnak tűnő, szokványos intelmek,
a leszűrt tapasztalatok hangoztatása csökkentette a fiú
tiszteletét.
– Ígérd meg, fiam, hogy szorgalmasan fogsz tanulni! –
hangzottak az apa mély hangú, nyújtottan lassú, szinte a
szakállából feltörő és legördülő szavai. Laci rossznak,
gonosznak érezte magát, mert legbelsőbb énje elutasította a
tanácsokat. Mert közönyös ismerősnek, jóindulatú, szónokló
tanárnak érezte ilyenkor a tanácsadót – nem apjának, de
idegennek.
– Megígérem… – mondta színtelenül.
– Ígérd meg – hangzott tovább –, hogy nem tékozolod apád
pénzét haszontalanságokra. Drága a tandíj, a lakbér… Most
egyre nehezebb lesz azt számodra előteremtenem. Jön a vasút,
bevezetik Odvosra, Berzovára is. Lovainkat el kell
kótyavetyélni. Ki ül majd delizsánszra, ki küldi csomagját
postakocsin, ha a vonat gyorsabban elviszi, őt is, a
küldeményét is. Az országban mindenfelé elhallgatnak a
postakürtök. Mint ahogyan Kamarás Mártoné már elhallgatott.
Megállt a szóban itt, mintha szándékosan félpercnyi
csenddel akart volna adózni kocsisa emlékének. Már ő úgy
gondolt rá, mint meghalt emberre. Tudta, hogy Komárom,
Buda vagy Spielberg börtönei könnyen eltemetik azt, ki oda
bekerül.
– Hiszem, hogy felfogod, fiam, azt az áldozatot, amit szép
jövőd érdekében meghozunk. Akárhogy is, bármily soványan
is csörgedezzék itthon a posta jövedelme, te odafenn, Bécsben,
nem fogsz hiányt szenvedni semmiben. Efelől nyugodt lehetsz.
De ígérd meg te is…
Így folyt az intelem, jó óráig; s közben kétszer-háromszor is
rábólintott és ráfelelt Laci: „megígérem!” Szálltak a kimondott
és kimondatlan szavak:
„Megígérem, hogy tanulni fogok. Hogy szorgalmas
leszek… Hogy nem prédálom el apám verejtékesen
előteremtett pénzküldeményét. Igyekezni fogok, hogy célomat
elérjem… Hogy valaki legyek! Hogy segíthessem majd
családomat. S hogy büszkék lehessenek majd reám.
Megígérem…”
– Még valamit, fiam – így hangzott az őszülő szakállból –,
azt a rajzolgatást meg pingálást… Legjobb lenne, ha végre
abbahagynád. Ügyes vagy, én elismerem. Azt is tudom, nagy
kedvvel műveled az effélét. De hát, mi értelme van annak,
hogy annyi drága időt elvesztegess!? Aradon még sok pénzbe
is került. Böhmhöz jártál, s nem elleneztem még, rendesen
oktatott, s látom, szebben rajzolsz, mint azelőtt. De lásd be,
hogy az ilyesmi semmire se való. Méghozzá örökké erdőt,
fákat, tisztásokat: ezt a szórakozást vagy szenvedélyt abba kell
hagyni végre. Pénzt, időt emészt, elvon a tanulástól. A
gimnáziumot is azért végezted olyan kínosan. Még jó, hogy
átcsúsztál az érettségin. Szóval, te jogtudósnak, komoly
úriembernek indulsz, főhivatalokra pályázol, nem arra, hogy
vándor piktor legyél. Ígérd meg, hogy felhagysz vele! Ha még
erdésznek készülnél. Az erdésznek kell úgy lelkesülnie a
fákért. És annak van is ideje, hogy rajzolgassa sorra! De te,
fiam… Ej, kár erre már több szót vesztegetni. A játéknak úgyis
búcsút mond az ember, ha kikerül a gyermeksorból.
Aggodalom volt ebben a figyelmeztetésben, szülői
megérzés talán? Paál József abbahagyta, érezte – túlságosan
sok már az intelem.
Fürkészve nézte a fiát, megpróbálta kiolvasni tekintetéből,
hatott-e rá beszéde? Maradt-e benne ellenállás?
De Laci nem pillantott fel, nem is felelt.
Egy hét múlva apja kíséretében Bécsbe utazott, és ott
felvételt nyert az egyetem jogi fakultására.
Paál József jelen volt a beiratkozásnál, lakást és kosztadót
szerzett fiának, majd nyugodt szívvel visszatért berzovai
otthonába.

8. Vonal vagy szín

A korosodó, kecskeszakállas úriember barátságosan
fogadta a fiatal Paált. Melegen érdeklődött családi
körülményei felől, úgy tűnt, hogy mindent meg akar tudni
róla. Még azt is megkérdezte – volt-e már szerelmes. Csak
éppen arról nem kérdezősködött, amit Laci annyira várt. Arról,
hogy mit tanult eddig, s kinél, hogyan: rajzolni, festeni. És
hogy egyáltalán – hol tart művészetében?
Amaz már-már kimondta:
„Hát azt hiszi talán, Zimmermann professzor úr, hogy én
baráti csevegésre jöttem? Én önnél meg akarok tanulni
mindent, amit még eddig nem tudok – hogyan kell ábrázolni
teljes szépségében a természetet. Hogyan kell nagyszerű
képeket festeni!”
– Hogy voltam-e vajon szerelmes? – mondta hirtelen
támadt merészséggel. – Én gyermekkorom óta az vagyok.
Igen, Mester, szerelmes vagyok a festőművészetbe. De
egyelőre viszonozatlanul. És ezért arra kérem önt, avasson be
titkaiba.
Elhallgatott, mert Zimmermann egyszerre, hangulatot
váltva, felfortyant.
– Furcsán beszél fiatalember. Én nem őrzök itt titkokat – s
ha azt tenném, miért is árulnám el, éppen magának? No de
hagyjuk a tréfát. Most gyorsan sorolja el, mit művelt eddig?
kinél tanult? s hol tart egyáltalán?
De hiszen éppen ezt akarta, hogy erről kérdezgessék.
Készségesen válaszolt: – Böhm Pál oktatott Aradon. – Majd
beszámolt arról, hogy a bécsi előkészítőben milyen
eredménnyel végzett.
– Ez nem sok még – mondta Zimmermann –, énhozzám
nagyobb előképzettséggel jönnek az ifjú festők – Jettel,
Ribarz… Művészek már – és nálam válnak mesterekké. De
nem akarok igazságtalan lenni önhöz. Nem utasíthatom el,
hiszen nem ismerem még képességeit.
A belvederei Apolló gipszmása elé ültette – s nézte, hogyan
dolgozik. Laci izgatottan látott hozzá. Az alakrajz sosem volt
erős oldala. Zimmermann nem várta meg, míg befejezi.
– Köszönöm, hagyja abba.
Nem szólt egy ideig. Laci csüggedten várt. Tudta, hogy
nem tetszik, amit csinált.
 – Barátom – szólalt meg végre a mester –, meg kell hogy
mondjam… Nem kielégítő.
Nehezen mondta ki rossz véleményét; sajnálta a fiút,
akinek, úgy vélte akkor – szemernyi tehetsége sincs.
Laci lesújtva állt előtte. Egyszerre összedőlt minden. Hiába
szőtték hát a tervet Bertával odahaza, hiába hazudott apjának,
és ígérgette, hogy tanulni fog! És az egyetemre – beiratkozás
óta be nem tette lábát. Ez a kellemes modorú, őszes szakállú
férfi pedig, ez a hírneves festő és tanár – nem ereszti be
iskolájába.
Rápillantott félig kész vázlatára. Elkeseredésében
összetépte volna. Idétlennek, ügyetlennek látta, nem csoda, ha
ez a nagyszerű művész abbahagyatta vele.
Zimmermann fejcsóválva nézett rá, és szánakozva szólt:
– Most még nincs sok értelme, hogy iskolámban tanuljon.
Próbálkozzék talán jövőre.
Laci elég gyengén beszélte a német nyelvet. Nem értette a
mester minden szavát. De láthatta arcán a sajnálkozó közönyt,
szemében, apró kézmozdulatában az elutasítást, s úgy érezte,
nagy álma gyerekes képzelődés volt csupán.
Valami köszönésfélét hebegett; meghajolt, arca vérvörös
volt. Még hallotta ahogy a mester részvéttel mondja:
– Van Bécsben másik mesteriskola is. Azt mondanám,
próbálkozzék talán Rahlnál. De hát… Ott is elég magas a
mérce. Méghozzá van néhány kiváló tanítványa, hatalmas
tehetségek. Magyar is van köztük: Munkácsy. Őmellettük,
fiam, nehezen boldogulna.
Munkácsy nevének említésére a fiatalember egyszerre
érzett örömet és keserűséget. Örült, hogy itt találja, s
ugyanakkor fájt neki, hogy így lemaradt mögötte. Lám,
Munkácsy már tanulhat a festőakadémián, ő meg... Nem tart
sehol, épp most tanácsolták el, nem veszik fel, biztos, hogy
nem. Hiába, Munkácsyval nem versenyezhet. Hiszen az már
inaskorában pompásan rajzolt.
Elköszönt, indulni készült; hanem amikor magához vette
mappáját, feltámadt benne a dac – és a remény. Ezt mondta
még:
– A Mester igazán megnézhette volna munkáimat.
– De hát… Kedves barátom, azt hiszem, hiába töltjük az
időnket. Rajzát már láttam. Az Apollo nem sikerült. Sebaj, ne
bánkódjék. Ilyen derék fiatalember igazán boldogulhat másféle
pályán.
– Tanár úr! – kiáltotta Laci indulatosan. – Mielőtt elküld,
legalább nézzen bele!
Kibogozta valahogyan a nagy mappa összekötött zsinórjait.
A keze reszketett. Ujjai ügyetlenül, szinte kétségbeesetten
kalimpáltak. A mappa hirtelen kinyílt, s rajzlapok, kartonok,
kisebb vásznak hulltak a padlóra, a meglepett és bosszús
mester lába elé.
– Ej, hát megmondtam már, barátom. Én fel nem vehetem.
Ilyesmit erőltetni nem lehet.
Azért ösztönösen követte tekintetével a padlóra sikló
képeket. Kisméretű olajkép feküdt a lábánál. Lehajolt,
felemelte. Színvázlat volt, odvosi erdőrészlet.
– Szonórus színek… – mormolta meglepetten. – A
természet naiv egyszerűsége. Persze, hibás a perspektíva, az
égbolt színárnyalatai viszont érdekesek. A háttér beleolvad,
szinte észrevétlen…
 – Maga festette ezt?! – kiáltott a fiúra; felszedett egy másik
képet, egy lavírozott színrajzot.
– No lám. Ezek a fák… Gyenge a rajzuk, mégis hangulatot
árasztanak. A háttérben a házikók. Fehér foltok csupán, de
érezni, hogy emberi lakhelyek. Nem rossz, szavamra, nem! Az
ördögbe is, miért nem tanul?!
– De hát én szeretnék, tanár úr. Hisz azért jelentkeztem
most, de ön…
Zimmermann keményen, gorombán mondta:
– Maga, barátom, ügyetlen és tudatlan még. Érzéseivel fest,
színeket, fényeket foltokban lát. A vázlatai primitívek, a
részletekkel nem törődik. Formaérzéke nulla. Egyszóval,
tanulnia kell. És most… Szedje össze munkáit, s menjen el.
– Tehát mégis elküld, Mester…
– Természetesen. Menjen az irodába. Adja át ott ezt a
papirost. Jegyzetfüzetéből kitépett egy lapot, izgatott betűivel
ráfirkantott egy szót, és alá kézjegyét.
„Felvesszük!” – ezt írta a lapra; hangosan is kimondta:
– Felvesszük.
Amikor meglátta Laci ámuló arcát, felragyogó szemét –
hozzátette:
– Azt mondtam, felvesszük. Maga nem tud semmit, fiam,
de tehetsége van. Értette? Talán jó művész lesz magából.
Zimmermann Albert Münchenben töltötte ifjúságát.
Düsseldorfban Achenbachtól tanult. Mintaképe Poussin volt.
Őt akarta követni, művészetében megközelíteni. De
tehetségéből csak annyi tellett, hogy tetszetős, hangulatos
képeket fessen. Hamar ismertté vált; különösen nagyméretű,
mitológiai hősökkel s istennőkkel zsúfolt vásznai voltak
népszerűek. Később kissé édeskés, stilizált hatású, aprólékos
részletezésű tájképeket festett.
Ötvenéves korában a milánói, majd a bécsi Akadémia
tanára lett.
Némelyik festménye olyannak tűnt, mintha
botanikustudósok ellenőrizték volna, hogy az előtér páfrányai,
füvei, zuzmói éppúgy, mint a bokrok és a fák, a valósághoz
teljesen hívek és felismerhetők legyenek.
Saját módszereit s természetlátását akarva-akaratlan át
kellett venni tanítványainak is.
Természet után kellett rajzolniuk – de csak a pontosságra és
a fény-árnyék hatására ügyelve.
A vonal mindenekelőtt – ezt hirdette. Munkáin a háttér
élesen kivált, s a tárgyak levegőtlen fuldokoltak a papíron, a
vásznon.
Paál színekben, színfoltokban látott. Már tanulmányai
kezdetén legszívesebben elvetette volna a vázlatrajzot, a
kartonkompozíciót.
De Zimmermann nem engedett módszereiből.
Megkívánta növendékeitől, hogy minden fűszálat, minden
levelet, ágat, gallyat pontosan láttassanak. A vonal
mindenekelőtt!
A tájat kontúrban kellett látni – s ez megzavarta Paált.
Érezte: kicsinyes látásmódra kényszerítik.
Ő rajzolni is úgy szeretett volna, szélesen, lágyan, mintha
festene. De Zimmermann ragaszkodott a kemény vonalú,
részletező vázlatokhoz, a vonalakra felbontott alapformákhoz.
Azt az elvet, hogy a vonal fontosabb, mint a szín, és hogy a
részletek aprólékos, gondos kidolgozása elengedhetetlen –
Zimmermann-nál nagyobb művészek is vallották. A
klasszicista Ingres és David is a rajz mellett tett hitet. Viszont
Delacroix – és rajta kívül nem egy romantikus mester – a szín
egyedül való hatását hirdették.
– Amíg rajzolni nem tud tökéletesen, barátom – mondta a
mester –, nemhogy művésznek, de még művésznövendéknek
sem nevezheti magát. A maga tehetsége álmaiban bujkál. A
koloritja érdekes. De festékfoltjaival a természet másik
arculatát próbálja visszaadni – nem az igazit, hanem az
álomvilágot. Én megbecsülöm ezt is, ezért vettem fel az
iskolámba. De a kusza, fel-felvillanó tehetség – még a
zsenialitás is –, ha rendszertelen, nem tehet valakit igazi
művésszé. Én nem bánom, ha az alakrajzot el is hanyagolja –
rajzoljon erdőt, hegyet-völgyet, tavat, amit akar! Bár nem
értem, miért idegenkedik az embertől? A természethez
hozzátartozik az ember is – vagy akár tündér, nimfa –, nélküle
a táj teljesen üres!
Gyakran beszélgetett a fiúval; persze inkább ő beszélt.
Furcsa legénynek tartotta, a művészet különös
fattyúhajtásának; olyannak, akit még erőszakkal is arra az útra
kell téríteni, ami az „igazi” alkotások felé vezet. Persze
Zimmermann Albert igaziaknak azokat a műveket tartotta,
amelyek a saját festői hitvallása nyomán keletkeztek.
Ezt hirdette fivére is, Zimmermann Róbert, aki az
egyetemen tartott esztétikai előadásokat.
Laci meghallgatta azokat; az archeológiai órákon is részt
vett. Olyan tekintélyek ismételgették tanára művészeti elveit,
hogy el kellett azokat fogadnia.
Azért ösztöneire hallgatva – kétkedett. Csak nem tudta
kifejezni, megfogalmazni még az érveket. Bátortalan is volt
ahhoz, hogy ő, a kezdő, a tanuló, ellentmondjon. S hogy
kimondja: a kolorit az első, és nem a vonal!
De akkoriban festett néhány olyan képet, melyeken már
megmutatkozott, hogy nem a kompozíció alakítása volt a célja,
hanem a színhatások kutatása.
Ezeket persze nem mutatta mesterének. Főleg azért nem,
mert maga sem bízott még bennük.
Tudta, hogy Bécsben tanul Munkácsy is – sietett felkeresni.
Rahl mesteriskolájában találta meg.
Akkor egész nap együtt maradtak, este is, késő éjszakáig.
Volt mit egymásnak elmesélni. Munkácsy elmondta, hogy
aradi mestere, Szamossy Elek Pestre küldte, s beajánlotta
Harsányi Pálnak, a Képzőművészeti Társulat igazgatójának.
– Vittem egy zsánerképemet – mesélte –, annak tárgya: egy
hazatért honvéd elbeszéli viszontagságait. Tetszett neki is,
Ligetinek is; ők aztán kijárták, hogy havi tíz forintokat kapjak,
jó kis ösztöndíjat. Amellett arcképeket festettem, itt-ott,
megrendelőknek. Aztán egy másik képemet, amely
kukoricapattogtatást ábrázol, meg is vásárolták, a Mesélő
honvéddel együtt. Így annyi pénzem lett, hogy Bécsbe
feljöhettem.
Laci erősen érdeklődött az ismert pesti művészek felől. Ő
még egyszer sem járt a fővárosban. Így nem is találkozhatott a
festőkkel, kiket távolból annyira becsült.
– Nehezen élnek mind – beszélt róluk Munkácsy –, s
engemet mégis támogattak. Bár ők egymást nem nagyon
szívelik – de hát éntőlem még egynek se kellett tartania, hogy
versenytársuknak felnövök. Persze, vannak közöttük már, akik
európai hírt szereztek. Mint Brocky és Markó. Than Mór
elismert mester, a főurak őt pártolják erősen. – Jó volt hozzám,
mégis, néha rossz érzéssel gondolok rá. Mert belejavított a
képembe; a Mesélő honvéden igazított, de annyira, alig
ismertem rá. Pedig, elismerem, jobb lett a kép. Mégis –
restelltem, s bántott is erősen. Egy ideig portrékat festettem.
Igaz, néha egy kabátért dolgoztam csak – a szabó egész
családját meg kellett azért örökíteni. Egy hentes meg
kolbásszal, szalonnával fizetett. Nem volt rossz fizetség,
pajtikám, csak lenne még belőle! Megennéd magad is, tudom!
Ilyen „jóízűen” mesélgetett Munkácsy, majdnem hajnalig.
Az ő szállásán üldögéltek, egy üveg bor mellett.
Megmutatott néhány vázlatot. Laci elámult barátja
rendkívüli rajzkészségén.
– Festeni nem lehet itt, ebben a lyukban – panaszkodott;
valóban aprócska volt a szobája.
– De hát nem találtál még jobbat? – kérdezte Paál. – Igaz,
hogy az enyém se különb. De hát én még egy hete élek itt
csupán, van időm újat keresni.
– Nekem meg nincs. Rahl, a mesterem, súlyos beteg. Az
orvosok szerint szegény nem éli meg már a telet. Különben is,
készülök vissza, Pestre. Ott majd megkeresem a rávalót, hogy
folytassam a tanulást. Úgy tervezem, majd német mestereknél.
A nyelvüket ugyan rettentően töröm. Gondolom, hogy te
jobban boldogulsz vele.
Mielőtt elváltak, még egyszer szó került a lakásra.
– Mindig itt volt a szállásod? – kérdezte Laci.
Munkácsy legyintett.
– Laktam ennél tágasabb, világosabb szobában. Egy
özvegyasszonynál, a Baum utcában. De már ott nem volt
maradásom.
Nem magyarázta meg, miért. Barátja nem faggatta erről.
Paál az egyetemi előadásokra egy Balduin Groller nevű
fiatal német író ösztönzésére járt el. Groller a filozófiai
fakultáson végezte tanulmányait, Aradon ismerték meg
egymást. Laci ötödikes volt. A másik akkor érettségizett.
Voltaképpen Goldscheider Bélának hívták; később változtatott
nevet, amikor íróvá lett. Vidám legény volt, nem akadt olyan
báli mulatság, ahonnét ő kimaradt volna. Aki felületesen
ismerte, azt hihette, komolytalan, csak a táncnak, a
cigánymuzsikának, a könnyű udvarlásnak él. De
GoldscheiderGroller bebizonyította, hogy a heves életvágy, a
fékevesztett mulatozás, az örömök kergetése összeférhet a
szorgalmas tanulással, az elmélyült, komoly munkával is.
Kitűnően érettségizett, majd beiratkozott a pesti egyetemre,
a jogi karra. Már akkor érdekes, meglepően merész felfogású
elbeszéléseket írt. A szerkesztők nem méltányolták, alig jelent
meg pár írása magyarul. Mivel a német nyelvet legalább
annyira bírta, mint a magyart, merész elhatározással Bécsbe
utazott; beiratkozott filozopternek, és nevet változtatva, német
nyelvű regénybe kezdett – mely egy kettős életű tudósról szólt,
aki szembekerül önmagával, saját hitével, világnézetével, s
öngyilkos lesz. A regény Lipcsében jelent meg, s az ifjú
filozopter új nevét széles körben ismertté tette.
Különben Groller Bécsben sem hagyott fel mulatozó
életmódjával. A fiatal író magával vitte Paált a vidám
társaságokba, a zenés kávéházakba, a színésznők öltözőjébe.
Laci példaképének tekintette Grollert – követte szokásait,
életmódját, a kitartó mulatozásban és a kitartó munkában
egyaránt.
A két jó külsejű, tehetséges fiatalembert mindenütt szívesen
fogadták. Leggyakrabban egy Aradról elszármazott családhoz,
Lovászékhoz jártak vendégségbe.
Egyik leányukba – volt három is –, Zsófiába Laci
belehabarodott, és ábrándos, rajongó leveleket írt hozzá.
– Nem kár a papírért s az idődért?! – intette Groller. –
Mindazt, amit fáradsággal leírsz, elmondhatnád neki.
– De hát az sokkal nehezebb. Nem is tudom, hogyan
fogadná.
– Hát ilyen félénk udvarló vagy? Miért gondolod, hogy
elutasítana? Különben annál nagyobb baj is érhetne.
– Nagyobb baj? S mi lenne az?
– Ha viszonozná érzelmeidet. Művésznek készülsz. A
boldogtalan szerelem hasznosabb a pályádon. Nem mondom,
ha olyan lány lenne, akinél nem te vagy az első. Akinél nem
számít egy kis könnyű kaland. De ez a lány nem afféle
teremtés. Vigyázz, fiú, a nagy lángoktól óvakodj! Görögtűz
kell neked, olyan, melynél egyikőtök sem égeti meg magát.
– Lehet, hogy igazad van. Csak egyszer táncoltam vele – s
már forróság kapott el. Azóta írok neki. Mindennap.
– Hagyd abba, Lacikám. Mire való ez? Festő vagy te, nem
író. Különben… Megengednéd, hogy egyik leveledet
elolvassam?
Megmutatta. Groller fejét csóválta:
– Hát ez csak úgy csöpög. Iszonyúan érzelgős. Persze lehet,
hogy a lányok beveszik az ilyen stílust. De hát – baj lenne, ha
így festenél, ahogyan írsz. Hagyd abba. Éppolyan ez, mintha
én egyszerre elkezdenék festeni. Micsoda mázolmányok
lennének azok!
Már ezen jót nevettek mind a ketten. De Grollernek eszébe
jutott:
– Elkészültél a hegyoldali erdővel?
Nemrég kirándultak kettesben a Kahlenbergre. Ott vázolt
fel Laci egy képet, egy facsoportot, melyen átsüt az őszi nap.
– Befejeztem – mondta –, a szekrényemben áll, azok között,
melyeket Zimmermann sose láthat. Sem ő, sem tanártársai.
Lázadásnak tekintenék.
Groller nevetve közbeszólt:
– De hát én nem vagyok tanárod. Előlem nem kell
rejtegetned. Átolvastam, átszenvedtem az egyik szörnyű
szerelmes leveledet – sürgősen kárpótolnod kell ezért.
Végigmentek a Lerchenfelderstrassén, s keskeny
mellékutcába tértek. Ez volt a Heindlgasse. Itt lakott Paál, egy
idős házaspár lakásának kis udvari szobájában.
Az író kinézett az ablakon.
– Ez az udvar olyan szűk, akár egy koporsó. Ezt még nem
érte napsugár. Azt hiszem, ennél rosszabb helyet nem is
választhattál volna.
– De olcsóbbat sem! – felelte Paál.
Nem ez volt az első lakása Bécsben. S nem az utolsó.
– Elköltözöm, mihelyt lehet. Tudod, hogy elég szűken
kapok otthonról pénzt. Nem akarok kérni többet. Apám
küldene biztosan, de mostanában nehéz napokra számít. A
vasút tönkreteszi a postamestereket.
– Ne féltsd a postamestereket! Apádat se. Megélnek – még
a szerelmes levelekből is…
 Laci kinyitotta a szekrényt, a vásznai között kotorászott.
– A világítás szörnyű… – morfondírozott még Groller. –
Pihenni, álmodozni lehet itt. Még szerelmeskedni is – ha
ugyan beengednek ide nőfélét a vén cerberusaid. De színeket
látni! szinte lehetetlen.
– Én mégis megpróbálom. A színek bennem élnek.
– Benned, lehet. Még tán behunyt szemmel is érzed őket.
De hogy vászonra vesd, látnod kell – kiválasztani, keverni,
hígítani. Mindezt félhomályban vagy lámpa lángja mellett?
Lehetetlen.
Laci nem szólt – úgysem tudta volna megmagyarázni ezt a
titkot. Kiszedett egy vásznat, és az ablak melletti pamlag
támlájára terítette. Hegyoldal, tobzosokkal.
A Kahlenberg fenyőinek kusza, rendszertelenül nőtt
csoportja – az alsók még részletezve, aprólékosan festve, jól
láthatóan a hámló, vörhenyesbarna héj, a lombozat éleszöld
szálai, néhány toboz, az itt-ott megtapadt moha.
De az előtér fényfoltokkal kevert sötétzöldje, barna talaj,
hullt gallyak, gyökerek, egymásba olvadva. Éppúgy a háttér,
egymáshoz tapadni látszó fák, összemosódva a felhőfoltos,
alkonyodó égbolt kékjével. S a gyenge nap áttetszőn, rózsaszín
derengéssel.
Groller nézte, nem szólt, nézte soká.
Laci mondta:
– Tudod, mit mondana erre a mesterem? „A koloritja szép –
de az egész kép rosszul komponált. A perspektívával sincs
rendben minden. Azért, látszik, hogy tanult valamit. A lenti
fák kidolgozottabbak. A többit elnagyolta. És miért nem festett
belé legalább egy emberi alakot?”
 – Ezt mondaná?
– Ezt. Tudom. Egy-két korábbi tájképemet már
megmutattam neki. De most már… Nem teszem. Ő kiváló
művész, de a maga nótáját fújja mindig. A részletszépségeket
föléhelyezi az egésznek. Én meg nem akarom vonalakra
bontani a tájat. Színekben, színfoltokban látom azt, sohase
rajzban. Ez a képem is ezt mutatja. Milyennek tartod?
– Gyönyörűnek. Teljesnek. Drámainak. Ahogy fentről
szinte zuhannak lefelé, s egyre nőnek a fák. Lucfenyők
lavinája, sejtelmes fényben. Élet él a képben, élet – s halál.
Laci örült a dicséretnek. De kétsége erősebb volt.
– Hibás. Érzem, hogy hiányos. Nem tudom pontosan.
Lehet, hogy – túlfestett.
– Engem gyönyörködtet, megragad: de el is szomorít.
Lelkedből festetted, s ezért varázslatos.
– Igazán annyira tetszik? Vagy most csak az író beszél
belőled? Oly szép szavakkal dicséred!
– Mit mondjak mást?! Gyönyörű.
Paál szeme könnyes lett. Szerette volna barátját megölelni.
– Vedd el… – mondta csendesen.
– Mit beszélsz?
– Vedd el, a tied.
– Megbolondultál? A legjobb képedet?!
– Éppen azért. Neked akarom adni.
– Már úgyis feldúltál vele. Hagyd el, barátom! Hogy is
fogadhatnám el?!
– De hát te is adtál ajándékot nekem.
– Ajándékot?
– A könyvedet. Nem emlékszel?
 Groller már nevetett.
– Bolond vagy te, barátom! Mit gondolsz, mennyit nyomtak
abból?
– Azt én nem is tudom.
– Nohát, úgy négyezer körül. Egy példányt megvehettél
volna négy garasért. De a te képedet…
– Mindegy, legyen csak a tiéd. A kahlenbergi
kirándulásunk emlékére.
Hosszú huzavona után fogadta el Groller.
Hanem amikor pár nap múlva ismét találkoztak, valami
eszébe jutott, ami bántotta írói hiúságát, és szemére vetette
barátjának:
– Látod, én mindennap nézegetem a művedet. S el is
mondtam róla őszintén, hogy mennyire tetszik. És hogy miért
tetszik. De te, az ördög vigyen el – a könyvemről máig se
szóltál. Se jót, se rosszat. Hát így becsülsz te engem? De hát…
Most már ne is szólj semmit. Nem akarom kicsikarni a
dicséretedet.
Paál nem felelt azonnal. Mégse tűnt fel úgy, hogy
gondolkozik a válaszon. Csak mintha nehezére esnék
kimondani.
– Nézd csak, hozzád képest én mi vagyok még?! Néked
híred, neved van. Saját regényedet – amit kinyomtattak s
terjesztenek, szép ajánlással nekem adtad. De mit mondhattam
volna róla? Hiszen csak nehezen, kínlódva olvashatom. Mert te
azt németül írtad. Pedig én tégedet magyarnak tudlak –
Bélának nevezlek, s nem Balduinnak. Ne haragudj, nem bírtam
én Balduin Groller német könyvének eléggé örülni. Csak
éppen annyira, hogy tudom, ez tégedet mégis boldogít. De ha
ez otthon jelenik meg! Ha magyarul, magyar nyomtatómester
betűivel! Akkor én, pajtás, egy szál gyertya mellett egy éjszaka
kiolvasom, s másik éjszaka elmondom, hogy milyennek ítélem.
Biztos, hogy jónak, hisz én rólad tudom, talentum vagy. De
hát, mondd meg, miért nem így lett?! Miért nem otthon, mint
magyar író…
Amaz hallgatta Paál beszédét – s átvette izgalmát. Hevesen
válaszolt:
– Először is… Én nem vagyok tősgyökeres magyar. Német
volt az apám, anyám is az. Így én bizony csak afféle német
származék lehetek. Másodszor meg: mit is tehettem volna, ha
nem akadt Pesten könyvnyomtató, aki vállalkozott volna
regényem kibocsátására. Harmadszor meg: te teszel énnekem
szemrehányást, amikor te, a színmagyar, osztrák fővárosban,
német mesterektől tanulsz, s a Kahlenbergről festesz képeket!
Mintha bizony otthon nem lenne elég jó festő, akitől
elleshetnéd a művészet titkait. Madarász, Ligeti, Than Mór és
Lotz… Meg Barabás. Vajon ők nem kiváló festők? Te mégis
Zimmermannt választottad mesterednek. És talán nem elég
vadregényes a Bükk, a Mátra… A retyezáti erdő? A kárpáti
rengeteg? Van otthon annyi fa, hogyha hét életed lenne, se
győznéd a tizedét se lefesteni. Neked mégis a kahlenbergi
hegyoldal meg a bécsi erdő kell!
Ez kikívánkozott belőle – már kiáltva mondta a bécsi erdőt
–, hogy visszavágjon.
Laci előbbi szenvedélyességét felváltotta a higgadt
komolyság. Valahogyan – úgy tűnt fel Grollernek – a félszeg és
vidám diákfiú, akinek eddig ismerte, érettségije után is – most
lett csak igazán érett.
 – Amit te most felhánytorgatsz, azt én el nem ismerhetem.
Mert hiszen azok a magyar mesterek, akiket felsoroltál,
küzdenek a saját elismertetésükért s megélhetésükért. Böhm
Pál, az első tanítóm sokat beszélt róluk, küzdelmeikről. Van
köztük, aki cégtáblát fest ma is, mert azt, mihelyt elkészül,
készpénzzel fizetik. Barabás meg Borsos festés közben
fényképészeti mesterségét űzi, mivel az többet hoz a konyhára
– s nekik is élni kell. Meg aztán ők különben sem foglalkoznak
oktatással. Talán csak Ligeti meg Than Mór, aki jóindulatból
segít a fiataloknak. De segítsége odáig megy, hogy belejavít
képeikbe, nem is – átfesti azokat; s bármilyen jó művész s jó
szándékú, mégiscsak rosszat tesz vele – meghamisítja az
eredeti művet. Ez így van, ezt Munkácsytól tudom; ezt tette az
ő egyik képével is.
– No jól van, jól, te aztán megvéded magad. Tudom én azt,
ide kellett jönnöd. A híres bécsi mesteriskolába. És így igazán
nem festheted sem az odvosi erdőt, sem a Retyezátot. De hát
akkor, bár akaratlanul, te is csak azt műveled, mint én, azt,
amit a szememre vetsz. Mert kénytelen vagy osztrák tájat, s ha
tovább mégy Németországba, ahogy tervezed, német vidéket
festeni.
Már erre nem tudott Paál megfelelni. Nem gondolt arra,
hogy amit eddig festett, s még inkább az, ami ezután kerül ki
ecsetje alól, bármelyik ország tájait ábrázolja – jellegzetesen
magyar ihletésű.
Valamit azért érzett ebből, mert később olyat mondott
barátjának, hogy ő akármilyen idegen föld fáit festi –
gondolatban, képzeletben az odvosi erdőben üldögél, vagy
hanyatt fekve nézi az öreg tölgyeket, a sudár nyárfákat s a
koronáik közt kilátszó kék eget.
Hogyan is érthette volna meg igazán – mit jelent ez?
Az íróban még sajgott egy kicsit a szemrehányás, a német
nyelvű regénye miatt:
– Akárhogy is – elolvashattad volna már regényemet. A mi
idegenbe vetődött életünk is benne van. És az, hogy németül?!
Hát aztán! Az igazi művészet határtalan, szabad, nemzetközi.
– Igazad lenne, de… Először mégiscsak magyar nyelven
kellett volna megjelennie.
Grollert elkapta az indulat.
– Mit emlegeted annyit, hogy magyar, magyar! Hisz én
nem is lehetek az. A származásom német. Válhatik énbelőlem
magyar író?
Az a hallgató perc, ami erre következett, már arra volt,
hogy Paál gondolkodjék a válaszán. És ezalatt Groller, az aradi
„német származék” szinte szorongva várt. Lehet, hogy Paál, ez
a sokszor tétova, gyerekes, de néha oly élesen látó és okos
szavú fiatal művész mondja ki végre azt, amit töprengő
éjszakákon annyiszor megkérdezett önmagától? Hová is
tartozik?
Laci tűnődve – meg-megállva a szóban – mondta:
– Én azt hiszem… Nem kell erről beszélni. Csak hinni kell
benne. Tudod te ezt. Jobban, mint én, hisz a tanultságod
nagyobb. Petőfi nem tépelődött azon, egy percig sem talán,
hogy magyar-e? Petőfi szerb meg szlovák származék. Nem
magyar költő? Azok a versek, amiket írt, a legmagyarabb
versek, melyeket költő írhat. Tudod te ezt, felelhettél volna
magadnak is. Vagy Rózsavölgyi Márk… Hát amiért zsidónak
született – nem magyar zenész volt? Vagy a cigány Bihari
János? Nem magyar muzsikus? Festőt kit mondjak?… –
tűnődött egy kicsit, és erre Groller, egész felvidámulva,
rávágta:
– Várj csak, majd mondok én: Pettenkofen!
– Ismerem a nevét, osztrák ember. Csak sokat élt magyarok
közt. Úgy tudom, Szolnokon. De hát én olyan művészre
gondolok, aki Magyarországon született. Mint Liezenmayer
Sándor. Meg Weber Henrik. Láttad a képeit? A magyar huszár
bravúrját? Mosonyit és nejét? Vagy ott van a zsidó Horovitz
Lipót. És az olasz Marastoni.
– Hát akkor… – mondta csendesen Goldscheider-Groller –
én is magyarnak, magyar írónak számítok?
– Persze hogy annak!
Már elváltak, amikor Paál az író után kiáltott:
– A regényeden azért… Azon a fránya német könyveden
csak átrágom magam. Most már mégiscsak tudni akarom –
hogyan írsz, mit írsz?! Vagy inkább együtt olvassuk, hogy
segíthess, ha én elakadok.

9. Homály
A sötét kis udvar még sötétebb szobájában már-már úgy
érezte, hogy a festésbe belevakul. Arra is gondolt néha, hogy
csak rossz kép születhet itt.
Hiszen az is, amit a barátjának ajándékozott, teljesen hibás.
Homályban fürkésző szemek színlátása bizonytalan.
El kell innét költöznie.
Előszedte, órákig nézegette vásznait. Úgy látta, egyik sem
tükrözi híven a természet tiszta arcát. Hiába, a vakoskodásban
elvész, megtörik a látott és megálmodott színek harmóniája.
 Paál László nekiindult, hogy új szobát keressen, tágasabbat,
világosabbat.
Akadt neki való, nem egy. De nem vehette ki – túl magas
volt a bére. Talált ugyan olcsóbb, mégis elég alkalmas lakást –
sokgyermekes családnál, s ezt nem merte kibérelni a várható,
állandó nagy zsivaj miatt.
Végül, valahol a Práter közelében, csendes utcában, a
Baumgasséban, egy kertes ház második emeletén talált
megfelelőt. „Baumgasse, lám!…" neki való utcába került.
Két nagy ablak nézett a kertre; egy terebélyes
vadgesztenyefa oly közel állt, lombjaival szinte behatolt az
egyik nyitott ablakon át, be a szobába.
A lakásadónő, özvegy Hofmann-né, egy sápadt, nagy
szemű, már nem épp fiatal asszony, jól megnézte a hirdetésére
jelentkező fiatalembert.
Halkan, kimérten kérdte:
– Diák?
– Igen, festőnövendék.
Az özvegy felélénkült. Hervadó, de még szép vonású arcán
mosoly ragyogott fel, nagy, borús szürke szeme felcsillant; a
mosoly, a szemek csillogása megfiatalította.
– Már lakott nálam művész. Tanuló volt ő is, gyönyörű
képeket festett. Kaptam tőle emlékül egyet.
Megmutatta. Virágcsendélet volt, lazán összekötött
vadvirágcsokor. Laci elragadtatva nézte. Ismerősnek tetszett a
kép.
– Milyen nemzetiségű volt az a festő? – kérdezte.
– Magyar. Ő is magyar. Nagyon, nagyon kedves, szép
fiatalember. Szőke, kék szemű.
 – Lieb Miska!
– Nem, nem – Munkácsy. De Miska, igen, az a másik neve.
– Ráismertem a virágcsokorra. Pedig ő inkább
zsánerképeket szokott festeni. De ezek a virágok… Szinte
illatoznak. Az egyik szál kiesett a pohárból. Már elhervadt.
Csodaszép.
– Annyira tetszik? Rendes dolog, hogy egyik festő a
másikat… dicséri.
– Tessék jól megőrizni. Munkácsyból nagy hírű művész
lesz.
– Kívánom is, hogy az legyen. Kedves fiú, kedves és
szenvedélyes. Az asszony hangja elrekedt, ajka megrándult.
Laci nem vette észre – nem is figyelte. Idősnek látta ő Frau
Hofmannt, nem tekintette nőnek, legalábbis olyannak nem,
akit megkívánhat egy fiatal férfi.
Aznap este hosszú levél írásába kezdett; Berta húgának írt.
S nem a Lovász lánynak. Hallgatott arra, amit Groller
mondott. Azt a lányt nem lehet bolondítani. Az ilyen lányt el
kell venni feleségül. De akkor a nagy álom hogyan válhat
valóra? Híres festőnek lenni. S addig? Tanulni, utazni,
dolgozni megszállottként, hosszú évekig! Kitartani, gyötrődni,
míg a művészet egyszer magasba emeli, s naggyá és híressé
avatja. Talán gazdaggá is teszi. „Nagy út ez, végtelen…”
Nem először mormolta ezt maga elé, mint ahogyan le is írta
nemegyszer, húgának szóló leveleiben. Ilyenkor valahogy
megváltozott. A lényében rejlő s már korai alkotásait is
jellemző tiszta egyszerűséget, természetes modort mindig
felváltotta valami – hol szólamszerű, hol szentimentális –
mesterkélt kifejezésmód. Mondanivalóját belepte a
fennköltnek szánt jelzők, a közhelyek cukros máza.
Megmondta Groller: „Jó, hogy nem úgy festesz, ahogyan
írsz…”
– „…nagy út ez, végtelen, rikító rózsabokrokkal
szegélyezett – írta ebben a levelében is –, de tudod, drága,
egyetlen húgom – a rózsáknak számtalan tövise megtépdesi az
embert. És ez az út a komoly kötelességek, a
megpróbáltatások, a kitartás súlyos köveivel van kirakva. De
én már, szeretett nővérkém, ráléptem erre az útra…”
Igazi elszántság, kitartás és hűség élt benne, becsületes,
naiv érzések – lelkesedés, önbizalom, szeretet.
De érzelgős hangú levelében valósággal felhígította
gondolatait. Ebben nagy része volt a kor egyes íróinak s
szónokainak is. Szüleinek ritkán küldött levelet. Berta volt az,
akivel mindent közölt, őszintén, ami csak történt vele. Neki
panaszkodott – s dicsekedett, beszámolt eseményeiről és
kudarcairól, vágyairól, még álmairól is.
És Berta gyönyörűnek találta szenvelgő stílusát.
Meghatódottan, hasonló hangnemben válaszolt mindegyik
levelére, rögtön, ahogy fordult a posta.
Már az első estén azt vette észre, hogy Frau Hofmann
vendéget fogad. S hogy vendége férfi, azt a falon átszűrődő
hangok kétségtelenné tették.
Más estén – s éjszakán is – észlelt látogatót. Nem akart
hallgatózni, hiszen, úgy vélte, egyedül háziasszonyára
tartozik: kik látogatják, és mikor. Mégis, akaratlan felfigyelt
arra, hogy a vendégek időnként váltakoznak. A vékony falon
át tisztán kivehette a hangokat.
Eleinte nem törődött ezzel. Annyira örült a szép, nagy
ablakos, napos szobának s annak, hogy dolgozhat benne!
Amikor csak tehette, hétköznap, ha éppen nem volt órája, és
vasárnapokon, megszállottként festett. A szabadban ritkán
fejezte be tájképeit – ott rendszerint csak színvázlatot készített.
Nemcsak a lázas munka tette közönyössé Frau Hofmann
zajos élete iránt; hanem az is, hogy őnéki ez a nő egyáltalán
nem tetszett. Hogyan is tetszhetett volna! Hiszen az legalább
húsz évvel volt idősebb nála.
Számára teljesen közönyös volt – s nem törődött vele,
bármit cselekszik.
De hamarosan ellenszenvet kezdett érezni iránta.
„Hát ez az öregasszony mit csinál?! Még jó, hogy az
ablakba nem teszi ki a piros lámpát!”
Utálatosnak tartotta, hogy ez a nő állandóan váltogatja
szeretőit.
Méghozzá egyik-másikkal találkozott is – amikor későn jött
haza – az udvarban vagy az előszobában; volt, aki ellenségesen
nézegette, volt, aki kedélyesen megszólította:
– Itt lakik az asszonyságnál, fiatalember?
Egy erősen kapatos, deresedő hajú, felkunkorodó bajuszú
férfi kérdezte ezt, s barátságosan, szinte cinkosan
feléhunyorított.
Paál zavarában nem is válaszolt még, de a másik folytatta:
– Aztán… Benne van az is a kontraktusban, hogy a
háziasszony néha megmelegíti az ágyát?
A saját mondásán jót nevetett – de Paál nem akarta elérteni
a tréfát.
– Nincs benne… – mondta mogorván.
Megalázónak tartotta, hogy ez a vadidegen ember
pajtáskodjon vele. S még inkább azt, hogy őróla feltételezik:
egy ilyen korosabb és nyilván rossz hírű nővel barátkozik.
Az efféle találkozások után mindig elhatározta, hogy
felmond, elköltözik. Mégis meggondolta magát. Sajnálta volna
itt hagyni ezt a jó lakást.
Mindezt el kellene mondani Munkácsynak, tanácsot kérni,
s megtudakolni tőle, hogy amikor ő itt lakott, hasonló
jelenségeket tapasztalt-e vajon?
Vagy Frau Hofmann akkor még nem viselkedett ilyen
botrányosan?
– Persze, az is lehet, hogy Munkácsy Miskát mindez nem
bántotta. Talán még szórakoztatta is ez az éjszakai kavalkád.
Hiába, minderről nem beszélgethetett vele. Mert Munkácsy
már elhagyta Bécset. Haraggal, feldúltan távozott, Paál úgy
hallotta, hogy kizárták az Akadémiáról, több társával együtt,
tandíj nem fizetése miatt.
Persze, más oka is lehetett ennek. Carl Rahl, az Akadémia
vezető tanára aki már régen angina pectorisban szenvedett –
meghalt. És ő volt Munkácsy legfőbb pártfogója. A többiek,
Rahl tanártársai, nem szenvedhették a „vad magyart” – aki
gyakran fittyet hányt a merev szabályoknak, melyek kordába
igyekeztek szorítani a művészi egyéniséget, a szabad
képzeletet.
Amikor a tanári kar közölte Munkácsyval határozatát – így
mesélték el Paálnak –, dühöngött, átkozódott, majd vállat vont,
elnevette magát. És másnap már elindult egy dunai hajóval:
Pestre. Ott akart pénzt gyűjteni arra, hogy tovább induljon,
fogcsikorgató akarattal, tovább tanulni, dolgozni –
Münchenbe, Düsseldorfba.
 De Paál maradt. Ha nem is tudott egyetérteni Zimmermann
oktatási módszereivel, művészi elveivel, belátta, hogy sokat
kell még tőle tanulnia.
Frissen, jókedvűen ébredt. Amíg mosdott s öltözködött,
már szinte maga előtt látta azt a képet. Lefekvés előtt gondolt
már rá, egy Maros-parti tájra, fiatal füzesre. Azt kellene
megfesteni. Pontosan emlékszik a ritkás facsoport minden
jellegzetességére – az égbolt kápráztató, felhőtlen síkjára – a
kövér fűre, a vékonyka törzsek foltjaira – és a színekre,
amelyek a kora nyári sugarak szórt fényében megcsillantak.
Boldogság volt látni – nem is –, inkább csak érezni azt a
képet. Az odvosi emlék nyomán képzelete idézte fel, s az őrzi
majd talán mindaddig, amíg a valóságban is – igazi festékek
foltjaival, lendületes ecsetvonások nyomán – ott nem virít a
vásznon.
Várandós anyák érezhetik így magzatjukat. Várva a
perceket, amikor megszülhetik. Paál először vitte, lelke
mélyén, vitte a mesteriskolába, ahol nem sejthették, hogy mit
hordoz magában.
Talán csak ketten. A mestere – s egyik növendéktársa,
Eugen Jettel. (Egy évvel fiatalabb volt Paálnál, de – külsejében
is és komoly, megfontolt modorával – idősebbnek látszott
nála.) Zimmermann tudott tanítványa egyéni törekvéseiről,
melyekért becsülte ugyan, mégis következetesen igyekezett
azokat lefaragni. Jettel is – egyedül a növendékek közül –
ismerte barátja művészi vágyait, elképzeléseit. Ismerte
ösztönös hajlandóságát arra, hogy a részletekkel nem sokat
törődve – hullámszerűen áradó, egymásba olvadó
színfoltokkal s nem rajzszerű felfogásban próbálja ábrázolni a
látott s elképzelt tájat.
Hanem a bécsi Akadémián Zimmermann szigorúan
őrködött azon, hogy tanítványai alávessék magukat az általa
hirdetett mindenható Vonal hatalmának.
Azon a délutánon Lovászék hívták meg, Zsófia-napra.
Habos kávé illatozott az asztalon, mazsolás kuglóf; sokféle
házi készítésű édes, köményes likőr, ánizsos bor kábította
érzékeit, s kergette gondját. De legfőképpen Zsófi vállának
habos fehérsége szédítette, szép, izzó arca, kacér, igéző
mosolya.
Már szépnek látta a világot, de Bécset legalább.
És a kedves családi körben – ahol oly szívesen fogadták a jó
házból való fiatal földit, aki még vőlegénynek sem lenne
megvetendő – felszabadult vidámsággal szórakozott.
Goldscheider elárulta a társaságnak, hogy Lacinak szép
bariton hangja van; kérlelték, énekeljen. Nem kérette magát,
máris dalolni kezdett. Lavotta s Bihari nótái hangzottak fel
ajkán. Nem éppen hibátlanul, de igaz érzéssel s szép, tiszta
hangon énekelt. Közben arra gondolt – kár, hogy nincs itt
Munkácsy, az gyönyörűen kísérné füttyszavával. Inaskorában
kezdte a fütyörészést, és azóta nem tud róla leszokni – de oly
művészien, modulálva, mintha csak hangszert, több szólamú
sípot vagy furulyát tartana ajkai között.
– Van egy barátom – mondta Paál –, ő is festeni tanul, nagy
művész lesz! De ha sohase venne ecsetet a kezébe, akkor is
világhírt szerezne. Csodálatosan tud fütyülni!
Erre nagy nevetés támadt; Laci piros lett, restelkedett s
haragudott. A barátját ne nevesse ki senki! De őt magát se,
mert…
 Már-már kitört. De hát Zsófi kacagott a leghangosabban. S
Paál haragos indulatát mintha elfújták volna.
Táncoltak, társasjátékot játszottak, csipkezsebkendő járt
körbe, és a „hogy tetszik” két ingerkedő szava szállt, s vegyült
egybe csengő kacagással; zálogok gyűltek – melltűk, szelencék,
tárcák, gyűrűk és karkötők –, s a „bűnösök” fejére kimondta a
„bíró” – egy villogó szemű, galambbegyű kis fruska (Zsófi
húga) a furcsánál furcsább ítéleteket. Például azt, hogy
szavalja el Uhland egyik balladájának valamelyik strófáját – de
visszafelé mondva a sorokat.
(Osztrák vendégek is voltak jelen.)
Hasonlót kívántak Paáltól is: Petőfi valamelyik versének
sorait kellett volna fordítva elmondania. Ő azonban azt felelte
a „bíró"-nak – inkább veszni hagyja zálogtárgyát, de erre nem
vállalkozik. Ő nem csúfolja meg Petőfit.
Ellenkezése – egyik percről a másikra – bosszússá tette. Már
csak azért is, mert azt hitte, sikerült magára haragítania a
társaságot.
De hát a játék ment tovább vidáman, s ezt a kis komoly
intermezzót máris elfeledték.
Más „ítélet” arra kárhoztatta a soron levőt, hogy „bokrot
álljon” – egész lehetetlen pózban. Volt azután kellemesebb
büntetés is, ami abból állt, hogy a delikvens bekötött szemmel
körbejárjon, és megcsókolja azt, akit éppen elér.
Laci vidámsága azonnal visszatért, amint az a szerencse
érte, hogy – talán nem is véletlenül – éppen Zsófiát csókolhatta
meg. Persze, könnyen lehet, hogy a lány ügyeskedett úgy – a
kellő pillanatban közelébe kerüljön. Akárhogy is – Laci boldog
meglepődéssel érezte karjai között finom derekát, s arcához
érni üde arcát, s egy pillanatra félig nyílt ajkát is
megcsókolhatta.
A kendő, amellyel szemét bekötötték, sűrű volt, nem
láthatott át szövetén de már a lélegzetéről megismerhette azt,
kire annyira vágyott.
Könnyű kis csók volt, az ajkak suhanó érintése csak, mégis,
a fiút annyira felajzotta, hogy a játék után már képtelen volt
Zsófiával vagy bárkivel tovább társalogni, nyugalmat mutatni:
de még tovább maradni is.
Goldscheider-Groller látta rajta, milyen feldúlt, izgatott; s
észrevette, hogy menni készül. Amikor Laci búcsúzás nélkül
angolosan távozott, utána sietett.
– Hát most nekem is itt kell hagynom ezt a jó társaságot! A
szép leánykákat… – mondta tréfás panasszal.
Paál vállat vont:
– Miért nem maradsz? Miattam? Egyedül is hazatalálok.
– Ej, barátom, te alig bírsz magaddal! Nem tudtam, hogy
ennyire hat rád… Az a kislány. Vagy talán nem is éppen ő?
Karon fogta barátját. Idősebb volt, tapasztalt, tanácsokat
adott.
– Jó lenne, ha keresnél magadnak valakit, kedves, egyszerű
lányt, talán masamódot; vagy egy fiatal asszonyt, aki szabad, s
szereti a szerelmet. Egy ilyen jó külsejű, csinos fiatalember,
mint te, ki méghozzá művésznek készül, ne kapna szeretőt?
Zavartan hallgatta, restelkedve. Fél éve, hogy abban az
aradi földszintes házban, a Maros mellett, egy Marica nevű
indulatos és elérzékenyülő szerb leányzó forró teste mellett
megismerte a szédületből, heves szívdobogásból, önkívületből
és viszolygásból kevert állapotot, amiről azt hiszik az emberek,
hogy egyszerre férfivá avatja a fiút.
Lehet, hogy ettől – valóban megváltozott? A lényében
bujkáló, visszafogott jókedv, derű, a barátság, a szerelemvágy
indulata felszabadult. De azóta nem érintett meztelen nőt.
Látszólagos úri könnyedségű, merész, olykor hangos
vidámsága ellenére félénk volt, tartózkodó. Első szerelmi
élménye pedig riadalmat keltett benne, és inkább
kiábrándulást okozott, mint felszabadulást és igazi gyönyört.
Amellett visszatartotta az az állandó feszültség a festőiskolái
órákon, majd örökös kétkedése, tépelődése – lesz-e belőle
művész, igazi, nagy művész?!
Fiatal volt még, tétova, tájékozatlan az élet dolgaiban. A
társasági élettel, mulatozással ugyan ismerkedett már, de az
italt nem bírta, s a testi szerelem örömeit nem ismerte.
Gondolataiban megfordult néha a beismerés – de nem is,
kétely inkább, hiszen kérdőjelet képzelt a ki nem mondott két
szó után:
„Gyáva vagyok?”
Nem volt az gyávaság, inkább tartózkodás. Vagy legalábbis
annyi belőle, hogy féltette büszkeségét mindenféle
elutasítástól.
Éjszakai órákon álmatlanságban, boldogtalanul érezve
árvaságát, magányos magyarságát a bécsi idegenségben. De
vigaszt és megnyugvást talált a torlódó, egymásba olvadó
színfoltokban, melyek belső látásának tükrében felvillantak.
Rajzait – azokat is látta maga előtt – elmosták, elfödték a
rőtbarna, sötétzöld és fehér színek, gomolygó mozgásukkal
kialakították Paál képzeletében azt az eszményi tájat, amelyet
nem festett meg művész ecsetje sohasem. Hasonlót lehetséges
– de olyat nem! Rajta kívül nem láthatta s nem látja a
természetet (ezt ő maga teljes büszkeséggel hitte, már akkor
is), s nem festheti olyan élőnek, olyan nyugalmasnak s
megnyugtatónak senki! Olyan derűsnek vagy olyan
tragikusnak… ahogyan ő azt elképzelte, látta – senki, sohasem.

10. Szédület
Azon az estén…
Hiába próbált elaludni. Szemét behunyta. Képzeletben a
zálogosdijáték „büntetését” teljesítette, bekötött szemmel
botorkálva a nevető fiatalok között. Az izgalom, ami elfogta,
amikor Zsófiát karolta – áthullámzott rajta újra.
Egyszerre aradi emlékek forrósították – az első s egyetlen
nő, aki sima testével ráfonódott s átadta magát. És már – nem
is az a nő volt, de a másik, a valaha múzsának tartott modell, a
művészet szimbóluma, a tisztaság, a szépség élő szobra.
Botticelli Primaverája…
És Szidor Teri suhant elő álmában, ő, akit a Maros-parti
házban pillantott meg akkor, rádöbbenve, hogy valójában
miféle lány…
De most már nem fájt a csalódás, a múzsa hirtelen
átváltozása nem okozott keserűséget: inkább jóleső, édes
izgalmat.
Egy pillanatra arra gondolt, hogy mennyit küzdött Böhm
műtermében, mennyit kínlódott, hajszolva önmagát, hogy
méltón rajzolja le azt a testet. Nem sikerült. Szeme, keze nem
engedelmeskedett akaratának. Nem tudta meghódítani,
magáévá tenni, megörökíteni rajzlapján, még annyira sem,
mint a többiek, akkori tanulótársai. Pedig azok… Nem voltak
és nem is lesznek igazi művészek sohasem. De ő…
Feltámadó büszkesége, öntudata eltérítette gondolatait
megint.
De érzékei nem nyugodtak. S azon az éjszakán…
bekopogott Hofmannnéhoz.
Megpróbálta elhitetni önmagával is, hogy szomjúságában
egy pohár vizet kíván. Még valami szemrehányást is
megfogalmazott – miért nem készített be neki, mint más
estéken is, szokás szerint, egy korsó friss vizet?!
Erős kényszer volt ez, hirtelen támadt ösztönzés, amelynek
ellenállni nem tudott. És szomjúság. Valóban az.
S a középkorú, kiélt arcú özvegyasszony – Frau Hofmann –
egyszerre Gréte lett, karcsú, vonzó, fiatal nő, akinek mély
tekintetű szeme nemegyszer villant már felé csábítóan.
Amikor az asszony ajtajához lépett, s kopogni készült,
különösképpen nem érzett zavart. Valahogyan olyan
természetesnek érezte a cselekedetét. Pár hete ismerte – eleinte
teljesen közönyös volt számára. Később haragudni kezdett rá,
s megvetette, mert annyian járnak hozzá, s leginkább éjszaka.
Restellte, hogy olyan házban lakik, ahová ki-be járnak a
férfiak.
Hanem egy idő óta megszűnt ez a jövés-menés. Lehet, hogy
Frau Hofmann megváltozott, megunta a férfiakat?
Egy délután megszólította Paált:
– Fiatalúr, szabad egy szóra? Gondolom, hogy nincs
bőviben a pénznek. Ha lefestene, két-három hónapig nem
kellene lakbért fizetnie.
Vajon miért vágyik erre? Jómódú férfiak szokták szép
feleségeiket lefestetni. De ő… Magányos asszony, méghozzá
nem is fiatal!
Mindegy. Nem az ő gondja. Persze, jó lenne, ha
megtakaríthatna pár hónapi lakbért. Hiszen mire megkapja
otthonról az apai juttatást – addigra mindig eladósodik.
Kár erre gondolni. Megfogadta, még Aradon, az első
időben, amikor festőnek szánta el magát, hogy ő már többé…
Embert soha! emberi alakkal, arccal nem kísérletezik.
Lám, a vak sors mifélékkel hozta őt össze – egy bakóval és
egy utcalánnyal. Őket rajzolta le Aradon. S azóta senkit.
Elhárította Frau Hofmann ajánlatát. Még ha több készséget
érzett volna az alakrajzhoz, a portréhoz… Talán még akkor
sem vállalta volna el.
– Én nem szoktam portrét soha… Nem arra készülök. Én
csak a tájat, a természetet… – mondta, és amikor Frau
Hofmann erősködött: „Próbálja meg!” akkor még hozzátette:
– Nem sikerülne, higgye el, asszonyom. Nincs is benne
gyakorlatom. Arcot rajzolni, festeni nem szoktam én.
– És alakot?
Merőn nézett Lacira, jelentős mozdulatot tett. Most szinte
látta maga előtt, a pillanatban, amikor be akart menni hozzá; s
hallani vélte mély, érzéki hangját:
– Az én alakom, azt hiszem, hibátlan még. Ha akarja,
lefesthet – úgy is! Nohát, vállalja, íiatalember? Nem bánja meg.
Megismételte felszólítását, s közben oldalról egy kissé
kancsalítva – pillantott rá, szemének víztükre zavaros volt,
mint aki félig eszméletlen. Paál csendes szóval szabadkozott:
– Nem, igazán nem tehetem!
Nem mert engedni a kérésnek. Attól félt, képtelen
megoldani feladatát – azt, hogy akár középszerűen is, lefesse
az asszonyt. És valami más is visszatartotta. Nemcsak az, hogy
kudarcot vall…
Ez két hete történt, s most arra gondolt – miért is volt
annyira aggályoskodó?!
Azóta Frau Hofmann – mint aki megsértődött – nemigen
törődött vele, nem szólt hozzá, be se nyitott, mint azelőtt.
Akkor ment be csak a szobájába, hogy rendet csináljon –,
amikor ő már eltávozott.
Paál később tudta meg, jóval később – vagy inkább későn…
– hogy nem harag, nem is sértődés miatt változott meg így az
asszony. Csak éppen: szomorú lett. Mint akinek súlyos gondja
van; vagy fél valamitől? Talán azért szüntette be az éjszakai
vendégfogadást. Akárhogy is, egy idő óta nem látogatta senki.
Azon az éjszakán sem. Csend volt a házban, nyugalom. A
gyenge kopogásra – melyről tudhatta már az asszony, hogy az
nem a bezárt kapu felől hangzik – halkan s nem riadtan
kiszólt:
– Paál úr… Maga kopog?
Még csak meglepődés sem volt a hangjában. Mintha már
várta volna. A fiú nem szólt, benyitott.
A sötét szobában fehéren derengett az ágy. Éjféli táj villant
fel, téli táj, barna homály, fehér hófoltok, súlyos köd… Súlyos,
vastag színek, egymásba simuló árnyak.
Laci megállt, szédülő fejjel, lélegzetvételnyi időre behunyta
a szemét. Mintha saját festményét látta volna – amit sajátjának
érzett –, bár elképzelte csak, olyat, amiről hitte, hogy megfesti
egyszer.
– Paál úr… Éjszaka van. Miért jött be hozzám?! Hogy is
jutott eszébe? Az asszony felült az ágyban, szeme, átható
sugarú tekintete szinte átfúrta a sűrű homályt.
– Miért jött be?… – mondta megint, s hangjában sírás
bujkált, sírás, az örömé. S az aggodalomé.
– Én csak… – suttogta a fiú – egy kis vizet… Szomjas
vagyok.
Mintha lázas beteg felelne:
– Szomjas, tudom. És én is. Maga, kedvesem, szomjas lett?
Igazán? Maga szép, úri fiatalember. Nekem már annyira…
Már amikor kivette a szobát. S nem úgy tetszett, mint mások.
Oly közönségesek a férfiak. És mégis kellenek. De én magát…
másképpen szeretném szeretni. Mégis… Most menjen el!
Laci… Lacikám! Miért jön közelebb? Én most… Bajba
kerültem. Lehet, hogy ártanék magának.
– Bocsásson meg… – küzdött a fiú a szavakkal; s vágyával,
szégyenkezésével. S azzal a képzelt képpel is, mely ellen – úgy
érezte, pillanatonként –, a kép ellen, a művészete ellen követ el
árulást.
– Bocsásson meg, én csak… Én csak…
Küzdött magával, hogy megfordul – s nem tudott kimenni.
A sötétből felsejlő fehérség, az asszony hangja vonzotta, hívta
– pedig a szavak még egyre küldték:
– Paál úr! Laci!… Ne jöjjön hozzám! Menjen el… én sokszor
szédülök, nem tudom, hogy mi van velem. Beteg vagyok.
Pedig… Úgy szeretném… De most… Félek, s féltem magát.
A fiú csak suttogó hangját hallotta, szavainak értelmét nem
fogta fel. Még két lépés, még egy… S már ott is volt, az ágynál.
Fehér karok nyúltak felé, lökték volna! – és megragadták.
– Úgy szédülök… – hallotta Paál, s ez nem is volt számára
különös, hiszen szédület kápráztatta őt is.
 Fehér, tollpihés fészek, lágy párnák, lágy asszonyi test,
mely valahogy egyre nagyobbnak, hatalmasabbnak tűnt, fehér
habos örvény, mi lehúzta, háló, mi körülfogta, élő, meleg,
tapadó lépvessző, makacs, fojtogató hurok. Ez lett a
taszításból, vad kapaszkodás. A visszahúzódásból – tárulkozó,
teljes odaadás.
Azon a hajnalon szédülőn, dideregve, keserű szájízzel
botorkált vissza szobájába Paál. Fáradt volt, kimerült mégsem
álmos; és valahogyan sírni lett volna kedve. Az asszony – aki
éjszaka szerette őt – gyengéden, lázasan, odaadón s valami
bűnbánó alázattal ölelte. Ő meg első hevülete után – kiégve,
üresen, megmagyarázhatatlan rossz sejtelemmel húzódott
vissza tőle.
Visszatérve szobájába, a búcsú nélküli távozás után, nem
feküdt le.
Járkált, le-fel, majd tétován rakosgatott holmijai között. A
virradati tompa fényben nézegette rajzait, képeit, semmi se
tetszett; nagyon magányosnak és elhagyottnak érezte magát.
Reggel elindult új szállást keresni.
Úgy hagyta el másnap a házat, hogy az asszonytól el sem
búcsúzott. Egyhavi bért tett le az asztalra, s rövid levelet,
melyben kimentette magát – el kell utaznia.
S egy kis tájképet hagyott a falon, a bécsi erdő egyik
facsoportjának kisméretű színvázlatát.
Munkácsy is adott képet a háziasszonyának. Ebben sem
akart hátramaradni barátja mögött?…

11. Mint a birnami erdő

Paál József váratlan utazni készült Bécsbe, a fiához; Berta
kérlelni kezdte: hadd kísérje el. Attól tartott, hogy baj lesz, ha
Lacit az apja meglepi, s egyszerre rádöbben arra, hogy
megtévesztették, a fiú még tájára se ment a jogi egyetemnek.
Talán ha Berta is ott lesz, megvédi valahogy a bátyját – s apját
is attól, hogy csalódásában túlságosan felizgassa magát.
Kedvenc gyermeke kérésének nem állt ellen Paál József.
Magával vitte Bertát.
Aradról már vaspálya vezetett egészen Szolnokig; de a
postamesternek nem volt kedve vonaton utazni. „Ezek a
kormos fekete vaslovak a pusztulásba visznek…” – mondta
nemegyszer keserűen. Akkor már kezdték építeni az erdélyi
vasutat, és már csak Berzova maradt.
Megszokta maga körül a zajos, vidám életet. Keresztelő,
névnap, születésnap, szilveszter. Úgy ismerték a vidéken: a
leghangosabb, muzsikától áradó ház messze vidéken a
postamesteréké.
Pedig egyáltalán nem volt mulatós ember. Nem is ivott. A
nyugalmas élet vonzotta csak. De úgy érezte, hogy fel kell
oldania időnként a merev, jeges csendet, ami a Paál-házban
feszült.
A postaállomás munkája, forgalma ugyan zajt csinált –
lódobogás, kocsizörgés, ostorpattogás, kiáltozás. Még este és
éjszaka is. De az a csend felhőként külön lebegett a kúria felett,
Fülöp Aloysia szorongó hallgatása. Távolba meredő, tétova
tekintete, mindenkin keresztülhatoló, meddő röntgensugár,
amely nem hagy nyomot, nem mutat semmit, csak izzik,
sugárzik egyre, fájdalmas emlékektől terhesen.
– Csoda, hogy a gyermekeim beszélni megtanultak –
mondta a postamester egyszer bánatosan barátainak. – Mert
édesanyjuk alig szól hozzájuk. Így hát Laci, Gyula, Berta szinte
nem is az anyanyelvén beszél magyarul.
Asszonya némasága a negyvennyolcas évvel kezdődött;
ajkait az a históriai hajnal dermesztette meg, amikor
gyermekeire törtek.
Leánykorában sem volt élénk – csendes volt mosolya,
beszéde is. Szegény rokon, épp hogy cselédnek nem nevezték.
A Nopcsa bárók asztalánál ülhetett, nevelőszülei gyengéden
szóltak hozzá, ellátták, taníttatták is. De érezte a távolságot,
amely gyermekségétől ott feszült közöttük. Ferenc, az idősebb
fiú, akihez vonzódott – lenézte, nem törődött vele. Nem is
azért, mert inkább a személyzethez tartozónak tekintette,
mintsem testvérének. De hát a lány nem volt különösen szép, s
nem volt szellemes társalgó, aki kedvesen vissza tud vágni, ha
tréfálkoznak vele. Különben Ferenc, aki Aloysiánál tíz
esztendővel volt idősebb, rég elkerült hazulról, csak
vendégként jött hébe-hóba. A bécsi Theresianumban tanult,
majd a Schwarzenberg herceg nevét viselő dzsidásezred
hadnagya lett. Ritkán látogatott haza, s olyankor szertartásos
udvariassággal köszöntötte Aloysiát. Hideg üdvözlés, pár
szokványos kérdés és semmi több. Öccse, Elek nagyon fiatal
volt, alig tízéves. (Később ő is a Theresianumba került.)
Aloysia rejtett rajongását, melyet a nagyon jó külsejű, fiatal
tiszt iránt érzett, nem sejthette senki, talán maga Ferenc sem.
Legkevésbé Paál József, aki nőül vette. Lehet, hogy új élete –
házassága, anyasága – elhomályosította ezt a titkolt érzést, de
nem törülhette el teljesen. Ferencről időnként olyan hírek
érkeztek, melyek családját büszkévé tehették.
Aloysia, ha gyönge szálakkal is, a Nopcsa famíliához
kötődött még. De nem ezért érzett ő is büszkeséget.
Régi vonzalma nem szűnt meg, ha magába zárta is.
Azokban az években, amikor átélt ijedelme réveteggé
fakította pillantását s lezárta ajkát – felfigyelt báró Nopcsa
Ferenc nevére, férje említette olykor. S az asszony fehér arcát
halvány pirosság lepte el. És megszólalt, hogy elismételje, amit
hallott róla. Bertának súgta meg. Egyedül őneki:
„…Ferenc a Szent Móric Rend lovagja lett…”
S évek múlva megint:
„Ferenc államtitkár…”
„…Ferenc Hunyad megye főispánja.”
S amikor lánya útra készült, Aloysia asszony titokzatosan
félrevonta:
– Keresd meg őt. Tiszteltetem. Lehet, hogy nem fogad. Igen
nagy úr. Tudod, ki lett Ferenc? Kinevezték! Ő most… Erzsébet
királynő főudvarmestere.
Oly rég nem lehetett hallani tőle ennyit.
– Akkor ott lakik biztosan. A császári palotában – rebegte a
lány áhítattal. Ő még nem találkozott vele, de anyja beszéde
szinte szentté avatta szemében báró Nopcsa Ferencet.
– Ő a királynő főudvarmestere – ismételte Paálné. –
Schönbrunnban lakik. De biztosan van saját palotája is. Menj el
hozzá. Talán tehet valamit Laciért. Mondd meg, hogy Aloysia
lánya vagy. És én… Nem felejtettem el őt. Menj el hozzá,
Bertácska! Megteszed?
– Igenis megteszem, édesmama.
Az asszony belefáradt már ennyi szóba. Vagy mást gondolt
talán; legyintett:
– Ej hagyd csak, ő hatalmas úr. Be sem engednek hozzá.
 De Berta, már kigyúlva, hogy talán Laci titkos céljaiban
segíthet, fogadkozott.
– Megkeresem, édesmama!
Bárcsak Lacira is olyan büszkék lehetnének egyszer, mint
Ferenc úrra! Titkon remélte, hogy Laciból még nála is
nagyobb, híresebb ember lesz! Annyira hitt benne a lány.
S annyira féltette. Jól tudta, hogy apja hirtelen haragú. Azt
is tudta, milyen csalódás vár reá. Jurátusnak hitte Lacit. S
elképzelte, milyen fontos személyiség válik majd belőle. A Paál
család hanyatló jómódját, tekintélyét ismét felemeli a
nagyobbik fia. Erről beszélt leányának. S Berta csaknem az
egész hosszú úton szorongva hallgatott.
Délután érkeztek meg Bécsbe. Jó ideig tartott, míg
megtalálták az Annengassét – ezt az utcát nevezte meg Laci
mint újabb szállását.
Egy Engel Gyula nevű medikussal lakott együtt, aki
kedvelte a festők társaságát, annyira, hogy szívesen ment
velük közös albérletbe. Jó ideig lakott Munkácsyval is.
A gót pompájú, szigorú szépségű Stephansdom
szomszédságában húzódott meg az Annengasse, s csak még
kirívóbbá tette a vedlett, esett gerincű ház koldusságát.
Púpos, szúrós szemű öregember nyitott ajtót.
– Paál Lászlót keressük.
– Nincs itthon a diák – mondta kurtán; vállat vont, s
hozzátette: – Megvárhatják.
Némán ültek a szegényes szobában. Paál József valami
rossz előérzettél tekintett szét; fejcsóválva dörmögte maga elé:
– A staffelájt felállította itt is.
Berta nézte a festőállványt, töprengett, mit mondjon;
remélte, hogy legalább képeket nem fedez fel az apja.
Vagy mégiscsak így lenne jobb? Mert akkor nem érné
annyira váratlanul… Mindegy. Azt úgyis láthatta már, hogy
Laci nem hagyott fel szenvedélyével.
– A hóbortja miatt – így dünnyögött Paál József – az
egyetemen sem tud majd haladni…
Amikor Laci megjött és megpillantotta őket, nem érzett
riadalmat, csak örömet. Megölelték egymást. A fiú kezdett
kérdezősködni először. Minden érdekelte, ami csak otthon
történt. Minden és mindenki. Anyja, fivére, a kocsisok, lovak,
kert, mező, erdő, madarak…
Még ki se mondta, s csodaképp – azt hitte, képzelődik –
madárcsivitelést hallott. Berta két kalitkát hozott, azokban
cinkék és rigók, s mintha csak üdvözölték volna őt otthonról.
Mintha a berzovai erdő küldte volna el velük üzenetét.
Tölgyek, nyárfák, platánok nyers, fanyar illata, s a madarak
csipogtak. Mezők zöld szőnyege terült a padlóra, dombok
emelkedtek üdén és feszesen, mint lányok mellei, arany
napsugárzás melegített, hűs árnyékok hullottak puhán; s a
madarak trillája egyre csengett.
Ezekben a percekben Lacinak eszébe se jutott, hogy félnie
kell, mert megtévesztette apját. Csak amikor az megkérdezte
tőle:
– Mondd el, fiam, a tanulmányaidban hogy haladsz?
Egy ideig csupán a csend felelt. A fiú nagyot lélegzett – s
csak annyit mondott:
– Én azt hiszem, apám, jól haladok.
– Nagy öröm énnékem ezt hallani. Szóval: sikerült a
szigorlatod. Miért nem írtad meg?
 – A dolog úgy áll, apám… – megállt a szóban, megijedt.
Most meg kell mondani. Sohasem félt apjától igazán. Őt
féltette most is inkább, és nem magát. Hogyan is vallja be?
Már-már elkezdte, amikor Berta, nagy lélegzettel belevágva,
segítségére sietett. És így ő mondta ki az igazat:
– Amit Laci tanul, édesapánk, abból nem kell szigorlatozni.
Mert ő a festőakadémiára iratkozott be. Művész lesz,
festőművész.
Paál József nem felelt, csak nézett rájuk, megdöbbenve,
hitetlenül, fájdalmasan. Mégis, valamiféle mosoly remegett a
bajusza felett. Némán állt – gyermekei rettegve figyelték
pillanatnyi derűjét, amely félelmetesebbnek tűnt előttük, mint
haragja.
Arckifejezése rögtön megváltozott, a kétkedés, a futó
mosolygás eltűnt vonásairól, hogy a dühös indulatnak adjon
helyet. Izgalmában szinte nem kapott hangot, így kiabálásából
suttogás lett:
– Mit beszélsz? Hogy nem jogásznak készül? Festőiskolába
iratkozott?!
Fiához fordult:
– Igaz ez?! – kérdezte halkan, rekedten.
Laci hallgatott. Apja rárivallt – már harsogott a hangja:
– Kérdeztem valamit! Beszélj! A te szádból akarom hallani.
– Igaz, apám. Én úgy határoztam, hogy hajlamom szerint…
Nem folytathatta tovább.
Paál József fellobbant indulatában megragadta, vállába
markolt, megrázta, s oly keserű haraggal szegezte rá tekintetét,
mint még soha.
– Hát ezt tetted! Hát hazudtál nekem, becsaptad az
apádat?! Hogy merted ezt megtenni énvelem?! Ezért
neveltelek, ezért áldoztam érted annyit?!
Már ebben volt valami patetikus és olyasféle idegenség,
ami máskor is felbukkant lényében, és máskor is kirívó volt; a
hatásra törekvő indulat.
És ezt most nemcsak gyermekei vették észre – de rádöbbent
hirtelen ő maga is. El akarta űzni ezt a kényszerűséget. Érezte,
hogy igazi s jogos felháborodásához méltatlan az ilyen
mesterkéltség. Nemcsak a hangja, ahogy kiáltozott, de maga a
szemrehányó mondat is üresen kongott.
Erőt vett magán, elhallgatott. De akkor feltolult benne
mindaz, amit fia jövőjéről elképzelt, az a sokféle jó lehetőség,
mely megnyílt volna Laci előtt, ha doktor jurisként tér haza.
Most már a magas státusokat, melyekről az apa álmodozott –
elfoglalja majd más, okos, törekvő fiatalember. S mi lesz az ő
fiából? Semmi, csavargó, éhenkórász. Örökös gondban
vergődő kis piktor, aki miatt majd szégyenkezni kell; s akit –
nemhogy segíthetné családját – még meglett férfikorára is
támogatni kell.
Más gondjai is feltámadtak: odvosi házát már el kellett
adnia: a zárni postamesterségnek is befellegzett. A berzovai
hivatal, ki tudja, meddig áll még. Aloysia beteg, Gyula
nyomorék… Berta, szegényke, biztosan vénlány marad…
Ez a fiú volt az egyedüli reménye.
Keserűsége feltört – arca eltorzult, olyat érzett, mintha
egyszerre szakadt volna rá minden baj, amit csak az életben
várhat: nyomorúság, öregség, magányos halál. Úgy zúdult rá,
úgy vágtatott felé, akár iszonyú súlyú vastömeg – csattogó,
prüszkölő fekete mozdony. És máris arra gondolt, megérzett
rossz sorsának okozójára: a vasútra.
A szoba elsötétedett előtte, s a vérmes, nagy termetű férfi
megtántorodott. A padló meglendült, félkörben felívelt, a falak
elhajoltak, és a festőállvány, megemelkedve rázuhant. Paál
József, arca elé emelt karral egyet lépett előre, s fájdalmas jajjal
lerogyott. Laci és Berta a díványra vonszolták s élesztgették.
A kiáltásra, robajra megjelent a házigazda.
– Hívom Engel urat – ígérte. – Majd ő segít feléleszteni…
Tudta, hogy hol találja; a medikus ilyenkor a szomszédos
kis kávéházban tanyázott kollégáival. Amíg megérkezett, Laci
kigombolta apja gallérját. Berta hidegvizes törülközőt rakott a
szíve fölé. Közben megjött Engel Gyula. Nem sokat
kérdezősködött, a beteg mellé lépett, pulzusát tapintotta,
mellére hajolt.
– Nincs semmi baj… – mondta megnyugtató, korához
képest mély, fátyolos hangján. – Nervózus szív, hirtelen
vérbőség. Valami felizgatta.
Amikor Paál József felült, s restelkedőn rendezgette ruháit,
a fiatalember bemutatkozott:
– Engel Gyula vagyok, orvostanhallgató. Laci lakótársa.
Édesapád, ugye? S a kisasszony, ha nem csalódom, Bertuska,
kiről oly sok szépet hallottam már.
Fekete hajú sovány fiú volt, Lacinál jóval alacsonyabb.
Szeme okos és szomorú, ajkán állandó bujkáló mosoly, amiben
gúny is volt, bánat is.
Hamarosan megtudta, hogy mi volt a rosszullét oka. Paál
József, teljesen letörve, kuszán, megcsukló hangon panaszolta
csalódását, bántalmát. Fájt így látni, hallani, szinte megtörve,
büszke tartásától megfosztva, még haragjától is.
 – Saját édes fiam… Akitől annyit vártam. Szétszaggatta
minden reményemet. Hogy bízzak benne ezután? Talán, ha
most beiratkoznék. De hát, egy szép esztendőt elveszített.
Lacihoz fordult:
– Ha most… Megígérnéd! Hogy felhagysz mániáddal!
Hangjában, tekintetében már nem volt követelés. Inkább
könyörgés. A fia nem felelt. Helyette lakótársa, Engel,
engesztelőn, szelíden:
– Bocsánat, Paál uram. Bár engemet orvossá csak jó
esztendő múlva avatnak… Most mégis, engedelmével, hadd
legyek izgalmának, bánatának doktora. Az ön gyógyulásának
orvosszere nem egyéb, mint a megnyugvás. Éppen ezért
szeretném, ha megbíznék bennem. Beszélhetek?
Paál József megadóan intett:
– Jól van, öcsémuram, halljam hát, hogy mivel biztat,
hogyan vigasztal.
– Biztatom én, de higgye el, vigaszra igazán nem szorul.
Kedves fia a művészetnek kívánja szentelni életét. Ez igazán
nem mánia! Mi rossz is van ebben? A jogi pálya, úgy tudom, őt
nem vonzza egyáltalán. Ha arra kényszerítenék, nyilván rossz
fiskális válna belőle. Ha nem – úgy kiváló festő lehet.
– Festő! – mordult fel a postamester; s legyintésében
megvetés volt.
Berta már nem állhatta meg:
– Édesapám lenézi a festészetet. Vajon miért?
– Ej, Bertácska… – az idősb Paál fájdalommal nézett a
lányra –, ne szólj most te. Csalódtam benned is. Tudtál erről, s
hagytad – te is becsaptál.
– Nem, nem – vágott közbe Laci –, egyedül az én vétkem
volt. De mit tehettem volna mást?!
– Az én apám kereskedőnek szánt – folytatta Engel. – Úgy
gondolta, boldoggá teszi, ha én boltot nyitok. Megértem én a
vágyát, egy kis vásáros zsidó álma mi lehet egyéb? De az én
álmom… Én gyógyítani akarok.
– Más dolog ez – mondta Paál József. – Orvosnak lenni
persze hogy nagyobb és szebb hivatás, mint a boltosé.
– S a művészé alantasabb talán, mint a jogászé? Higgye el,
hogy felette áll! És szabadabb. A művész szuverén ura
hivatásának! Az ön fia azt fest majd, amihez kedve van, ami
áthatja lelkét. Szebbnél szebb tájakat. Azt a vidéket, ahol
született. Gyönyörűség lesz majd azt nézegetni. S a berzovai
erdők útra kelnek majd… Mint a birnami erdő, ahogyan
Shakespeare megírta volt. A fák, amelyeket Laci vászonra fest,
egyszer majd, én hiszem, bejárják a világot. Ön pedig, Paál
uram, büszke lesz a fiára.
– Hát ha megérem… – mondta a postamester, kétkedve,
mégis békéltebben.
Már elmúlt rosszulléte is. Fiához fordult:
– Ha már így van, mit tehetek?! Jót akartam. De hát nem
hajtalak bele olyasmibe, amihez semmi kedved. S mit is ér az
erőltetés? Szóval – festő leszel?! S ebben a hivatásban haladsz
legalább? Tanulsz? És dolgozol?! No jó, mutass hát legalább
valami képet!
Laci – restelkedve, de boldogan, hogy apja így megenyhült
– előhúzott néhány rajzot s színvázlatot. Az öreg nézte,
vizsgálta s bólogatott, hogy tetszik. De hát sokat nem értett
hozzá, nem volt biztos ítéletében. Éppen ezért elhatározta,
hogy elmegy a festőakadémiára, beszél ott a tanárral. Volt
benne kétkedés – csakugyan eléggé rátermett a fia?
Közölte ezt a tervét Lacival. S az nagyon megijedt.
Másnap korán reggel elszaladt, elmondta apja szándékát
Jettelnek; az megértette barátja aggályait, és felkereste
Zimmermannt. Megkérte – ne mondjon rosszat Paálról.
– Szörnyű lenne, ha az öregnek csalódva kellene távoznia
öntől… – kérlelte; elmondta neki, hogy Paál József azt hitte egy
teljes évig: jogi egyetemre jár a fia.
– Talán jobb is lett volna… – jegyezte meg Zimmermann
bosszúsan. – Hiszen a barátja még ma is nehezen birkózik meg
az alakrajzzal.
– Színekben lát, s nem vonalakban. Erről ő nem tehet – így
próbálta védeni Jettel.
– Vonal nélkül, megmondtam, szétfolyik előttünk a világ! A
kontúrrajz részletei nélkül hogyan tudná a festő visszaadni az
egészet?! Poussin, Ruysdael, Claude Lorrain nagyszerű képei
bizonyíthatják ezt.
Már nem lehetett megállítani. Elmondta, mint már
annyiszor, teóriáját. Hiába, nem tagadhatta meg művészi
elveit.
– Figyeltem rá, és sűrűn bólogattam – mondta aztán
Lacinak Jettel. – Pedig, képzelheted, untam nagyon, hiszen
kinyilatkoztatta ő elméletét jó néhányszor előttünk. Mindegy,
a végén ígéretet tett, hogy apádnak felmagasztal.
Ezt az ígéretét betartotta Zimmermann. Jó ember volt,
könnyen elérzékenyülő. Biztosította Paál Józsefet, hogy nagy
talentumnak tartja a fiát.
A postamester megnyugodva hallgatta szavait, és
búcsúzáskor nagy markába szorítva, hosszan rázta
Zimmermann keskeny jobbját.

12. A schönbrunni vizit

A császári kastélyba egyedül indult el Paál Berta, hogy
Nopcsa bárót felkeresse. Erzsébet királyné Schönbrunnban
lakik – így gondolkozott –, s főudvarmestere hol is
tartózkodhatna másutt, mint a közelében.
Maga sem tudta, hogy voltaképpen mit kérjen tőle. Hisz
apja még idáig rendesen gondoskodott Laciról. De hát nem
akart ő anyagi támogatásért fordulni a báróhoz.
És arra sem gondolhatott, hogy Laci képeit bemutatva,
valamiféle kitüntető elismerést szerezzen tőle.
Esküdött volna bátyja nagy tehetségére – de jól tudta, hogy
még tanulnia kell, s az a néhány vázlat, karton s egy-két
olajfestmény csupán gyakorlat, próbálkozás.
Elindult Heitzingbe – apja és bátyja tudta nélkül. Jó órai
gyalogút volt ez; voltaképpen anyja kívánságának engedett –
de nemcsak annak. Erős ösztönzés hajtotta; a kívánság, hogy
lássa a híres parkot, a kastélyt, a gloriettet, hallott és olvasott
már Schönbrunnról sokat; s hogy megpillantsa – ha távolról is,
a gyönyörű királynét.
Amikor nagy nehezen bejutott a kertbe, merev vasrácsok
meg feszes őrök s lakájok akadályain át – csak nézte, s alig
látta a fenséges fasorokat, a művészi kutakat, a
márványszobrokat. S eszébe sem ötlött, hogy felmenjen a
gloriettre s fentről, tizenöt öl magasságból gyönyörködjék a
parkban és a kastély barokk pompájában. Már bejelentették a
főudvarmesternek, hogy szülőfalujából keresi valaki – s lehet,
hogy ő is úgy várja a találkozást, olyan izgalommal, a nagy
hatalmú főúr is, mint ő, a félénk, félszeg falusi lány?
De hát sem izgalom, de még érdeklődés sem látszott az
udvaronc-mosolyú vonásokon; a két széles barkó közé zárt
keskeny arc, a vékony orr, a hűvös tekintetű szem közönyt és
fegyelmet mutatott.
– Ön Zámról érkezett ide, kisasszony? – kérdezte Bertát,
miután udvariasan felszólította, foglaljon helyet.
A kecses, selyemhuzatú rokokó karszékben ülve Berta
nagyon gyámoltalannak, és ruházata szegényesnek tűnt fel.
Elfogódottságában szinte olyannak látszott, aki ebben a fényes
környezetben s ilyen előkelő úr társaságában megszólalni se
mer.
Valóban, nehezen s csak hosszú másodpercek múlva
válaszolt:
– Nem Zámról, Berzováról. Édesanyám üdvözletét hozom.
Hideg s enyhén gúnyos szavak figyelmeztették.
– Köszönöm: azonban ön még, kisasszony, nem árulta el a
nevét.
A leány mélyet lélegzett, mint ki ezzel összeszedi
bátorságát. De hát mitől is fél? A báró legfeljebb elutasítja.
– Paál Berta vagyok. Édesanyám Paál Józsefné, született
Fülöp Aloysia. Ő Zámon élt… A kastélyban. Báró úrral együtt
nevelkedett.
Nopcsa dermedt vonásain átvillant valami, sokféle érzelem
megnyilvánulása – meglepetés, derű, nosztalgia.
– Aloysia… mondta ki halkan – és mintha még töprengene,
hogy kit is rejt a név.
De Berta látta rajta – nagyon is jól tudja, s emlékezik.
Csend volt, egy teljes percig. A mennyezetről mintha csak
most ütköztek volna elő egy roppant freskó tündöklő színei –
az olasz Giuglielmo képzeletének tündérei s nimfái intettek
felé, viruló elíziumaikból.
A szemben levő faberakásos falon a skót Hamilton dús
csendéletei virítottak étvágygerjesztő frissességgel.
Báró Nopcsa Ferenc a hallgatás perce alatt távoli múltjára
borult; a zámi kertek illatát érezte, a tavasz illatát, nagy
játékok, kergetőzések, évődések izgalmát, ifjúságának mély,
tiszta lélegzetét.
– Emlékszem… – mondta, kissé elakadva –, hogyne
emlékezném. Hiszen Aloysia rokonunk volt.
Tágra nyitott, gyermekien csodálkozó, rajongó, majd
szégyenlősen lesütött szemek… Aloysia tiszta tekintete úszott
felé a múltból. Most rádöbbent, milyen fitymálva s gőgösen
fogadta a szegény rokon leány alig leplezett vonzalmát.
Pedig akkor mennyire eltöltötte büszkeséggel, legényes
örömmel! S Aloysia nem volt csúnya. De vágyát, amely
nemegyszer fellobbant iránta, mindig legyőzte kevélysége.
Mégiscsak így a jobb! Hiszen a hercegnő, akit feleségül
választott, az udvar egyik legszebb és legszellemesebb
asszonya. Mit számít már, hogy sosem éreztek egymás iránt
gyengéd szerelmet?!
Lehet, hogy az a nagy szemű fány boldogabbá tehette
volna?
Oly mindegy már. Most már csak egyetlen nő iránt érez
szerelmes hódolatot.
Önkéntelenül hátrapillantott, az aranyozott kétszárnyú
ajtóra, amely mögött az az asszony tartózkodott, akit szolgált;
akinek boldogságára törekedett, s akit élete fogytáig kísérni,
védeni akart.
Berta feszengve ült, érzett valamit az idős férfi zavarából,
amelyet az nem tudott teljesen elrejteni. S hallgatta egymás
után felhangzó udvarias kérdéseit, melyekben már a sietés és a
siettetés is benne volt. Röviden felelgetett.
De közben, kérdezés nélkül is beszélt a bátyjáról; róla már
hosszabban és lelkesen. Elmondta, hogy Bécsben tanul, s
művész lesz, biztosan kiváló festőművész!
Nopcsa megkérdte, nincsen-e a fiúnak szüksége segítségre.
(„Nem törődtem veled, Aloysia, tekinteted most
visszaszáll, szemrehányón, szomorúan. Rossz voltam hozzád.
De a fiadért, ha tehetek valamit…”)
– Köszönöm, kegyelmes uram. Otthonról ellátják Lacit.
Persze, ha már kereshetne… S mentesítené apánkat, kinek
gondjai vannak, mert a posta… Mert a vasút…
Az óriás fekete vasmén berobogott Berta szavai nyomán, és
itt zihált a rokokó bútorok között s Giuglielmo
mennyezetképei alatt. Berta rövid, zavart magyarázatából
megtudta Nopcsa, hogy Aloysia családja lassan elszegényedik.
Az udvarmesternek hirtelen jó szándékú gondolata támadt.
– Szívesen vállalna a bátyja arcképfestést?
Berta nemet intett. S elmondta, hogy Laci sohasem rajzolt,
sohasem festett szívesen arcot, figurát – mert ő mindig csak a
természetet… Művészi érdeklődését nem kötötte le más – csak
az erdő…
S a leány szavai nyomán már itt suhogtatták lombjaikat, itt,
az előkelő teremben, fiatal fűzek és vénséges vén tölgyek,
hangtalan, láthatatlan, sudár, sötét fenyők, fehér foltos nyírfák,
mindannyian, Paál László szeretett barátai, modelljei – az erdő
is benyomult egy pillanatra.
– Sajnálom ezt – szólt az ismét közönyössé vált udvaronc
hangján báró Nopcsa Ferenc, mert én talán megrendelőt…
Mondata félbeszakadt, kinyílt a kétszárnyú,
domborművekkel ékített, aranyozott szegélyű ajtó. Sudár
nőalak állt mögötte, lányos és felséges tartású. Arca gyönyörű
volt, szeme tündöklő, mély tekintetű. Halványkék csipke
ruháján – melyből kilátszott hófehér formás nyaka és válla –
széles sötétkék szalag, s átlátszó, fekete csipkeköpeny.
– Báró, kérem… – hallotta Berta a nagyon kedves zengésű,
bár kissé fáradt és szomorú hangot.
Nopcsa azonnal felállt, de mielőtt odasietett volna
úrnőjéhez, arra is volt még ideje, hogy elnézést kérjen
vendégétől.
– Bocsánat, kisasszony. A császárné szólított.
Berta felugrott. Sután, ügyetlen mozgással pukedlizett. De
már akkor Erzsébet eltűnt az ajtó mögött, mely még nyitva
maradt egy ideig. Hallani lehetett a párbeszédet:
– Csak azt akartam mondani, kedves báró, ha Falk Miksa
megérkezik, azonnal fogadom.
– Úgy lesz, felséges asszonyom.
– Látom, vendége van.
– Igen, felséges asszony. Arra a vidékre való leány, ahol
születtem. Ismertem édesanyját, aki a házunkban nevelkedett.
– Úgy hát kedves vendég. Menjen csak vissza hozzá. Vonzó
teremtés, nagyon fiatal. Mi a neve?
– Paál Berta, felséges asszony.
– Ha kérése lenne, ugye, igyekszik teljesíteni?
– Természetesen. De nem kér semmit. Voltaképpen
testvérbátyját jött látogatni, aki Bécsben festészetet tanul.
– Ha jó művész, pártolni kell. Megfesthetné Idát.
– Felséges asszonyom, tudtommal már Schrotzbergnek
kegyeskedett szólani, s ő vállalta, hogy lefesti Ferenczy Idát.
– Ó, igazán elfelejtettem. Schrotzberg kiváló művész.
Túlszárnyalja még Winterhaltert is. Ugye, jól sikerült a
portrém?
– Gyönyörűen.
– Nos, hát akkor kit fessen le a rokona, báró?
– Nem rokonom, felség. És különben, a fiatalember nem
végzett még az akadémián.
– Azért… Tehetséges lehet.
– Bizonyára az. De nem vállal arcképet. Húga megmondta,
ezzel sohasem próbálkozott.
– Valóban? Nos, akkor talán. Van egy gondolatom: fesse le
Dominót!
– Felséges asszonyom, ez a fiatalember lovakat sem fest.
– Micsoda?! De hát miért nem?
Ezt már kiáltotta a császárné. De nem haragosan, inkább
vidám csodálkozással. Mégis, a hangja bántotta Bertát. Lehet,
hogy Erzsébet kineveti az ő imádott bátyját?
– Hát mit fest az a fiatal művész egyáltalán? – hallotta még
Berta szorongva. És megenyhült, mert amikor a báró
megmondta, hogy „az erdőt", – Erzsébet ezt felelte:
– Ez szép dolog. A természet csodálatos; igaza van, talán ez
a legszebb festői téma. De most már menjen, báró, ne
várakoztassa a fák festőjének húgát…
Később, amikor Berta erre a beszélgetésre gondolt –
minden egyes szóra a legpontosabban emlékezett –, csak egyet
sajnált: azt, hogy a szép asszonynak nem csókolhatott kezet.
Már ezelőtt is hallott róla – kedvességéről, szeretetre méltó
modoráról. S arról – ezért már ismeretlenül vonzódott hozzá –,
hogy mennyire pártolja a magyarok ügyét. Mindenki tudta
róla, hogy egy Falk Miksa nevű újságíró a magyar nyelvre és
Magyarország történetére oktatja. Apja beszélt erről a
kártyaasztalnál barátainak. Berta hallotta, s megjegyezte,
amikor ezt mondta, kicsit lenézően, mégis elismeréssel, sőt
tisztelettel:
– Fura dolog, ez a zsidó skribler mennyivel magyarabb sok
melldöngető nemesnél.
Azt is tudták, hogy a koronázási ünnepségek után azt a
százezer aranyat, amit mint a haza ajándékát nyújtottak át a
császári párnak – talán Erzsébet kívánságára –, a honvédek
özvegyeinek, árváinak s a rokkantaknak adta, azoknak, akik
valaha az osztrákok ellen vonultak hadba.
Mindezzel már eddig is meghódította Bertát. De most,
hogy Laciról ilyen szeretettel beszélt – lelkesedett érte.
Amikor a báró visszajött hozzá, megkérdezte megint:
– Segíthetnék a bátyjának valamiben?
Berta habozva válaszolt:
– Én igazán… Nem is tudom… – Restellte, hogy olyan
tétova, tehetetlen, s még azt sem tudja, mire is kérje meg a
nagyhatalmú pártfogót.
Igazán nem tudhatta, hogy a báró mit is tehetne érte.
Arcképfestést szerzett volna – de hát arról minek beszélni?
Lacinak erre képessége nincs. De Nopcsának eszébe jutott
valami más:
– A nyári szünidőben vállalhatna tanítást. Rajztanítást.
Tudom is már, hogy hol, kinél. A Károlyi konteszek szeretik a
művészetet s ügyes kezűek. Beajánlom fivérét a grófhoz.
Radványban pompás dolga lesz, napi egy-két óra tanítás – és
nagyon jó fizetség. Berta hálásan megköszönte.
S a báró ezt mondta még:
– Gyönyörű a radványi rengeteg. Ott lesz majd bátyjának
művészi témája bőségesen. Ha már az emberek ábrázolására
nem szánja el magát. Olyan faóriásokat találhat ott… Csak
győzze festeni!
A kijáratig kísérte Bertát. Ott előhúzott zsebéből, és átadott
neki egy apró rubinkövekkel kirakott, arany illatszeres flakont.
– Édesanyjának, Aloysiának, kérem, vigye el. Meghajolt és
– ismét jéghideg udvariassággal:
– Köszönöm, kisasszony, látogatását.
Azután meghagyta két teremőrnek, hogy kísérjék el
vendégét a kerten át a kapuig.

13. A radványi árnyék

Bécsben maradtak még néhány napig. Paál Józsefet –
akinek érdeklődése a művészetek iránt egyszerre felébredt –
elvitték a Belvederébe. Laci kísérte, és két barátja: Engel és
Goldscheider.
Már a gyönyörű paloták lelkesedésre késztették. (Nem
először járt Bécsben, de saját bevallása szerint valahogy eddig
érintetlen hagyták tudatát az építészet szépségei.)
Az meg talán eszébe sem jutott, hogy bemenjen egy
múzeumba.
Most ámuldozva álldogált a szobrok és festmények előtt.
Sohase hitte volna, hogy ennyire hatni tud rá a művészet.
 Rubens elbűvölte, Correggio láttára gondtalan örömet
érzett, Rembrandt meghatotta. Velázquez ünnepélyes
hangulatot keltett benne, Tiziano elkápráztatta, Brueghel
töprengésre késztette.
Amikor kifelé tartottak már a múzeumból – váratlanul
megölelte fiát, arcon csókolta, és ezt mondta neki halkan:
– Lépj a nyomdokukba, fiam!
Olyan volt a jelenet, úgy hangzott a mondat, ez a meghatott
biztatás – Goldscheider-Groller megállapítása volt ez –, mintha
ezzel adta volna áldását arra, hogy Laci a festőművész
hivatását választotta.
Később ugyan, közvetlenül visszautazásuk előtt, így
aggályoskodott:
– Ezek a nagy művészek leginkább az embereket – no meg
a szenteket – festették. Te meg, fiam, jobbára csak a fákat. Nem
mondom, szép az ilyen festészet. Hanem azért… Nem
választanál más témákat is? – Nem akarta a fiát bántani; s nem
is volt biztos benne, hogy helyesen szól-e – Egyszóval…
Élőket. Vagyis…
Bizonytalanságában belezavarodott, abbahagyta.
– Él az erdő is, édesapám – felelt Laci. – Én az erdő életét
szeretem.
Amikor hozzátartozói megérkeztek, Laci eléggé hallgatag
lett. De csak addig, amíg félni kellett apja haragjától. Csak
amikor már tudta, hogy ezután szülői jóváhagyással élhet
hajlamának, jött meg a kedve s szava is:
– Ha festek, vagy akár csak kartonokat rajzolok, mintha azt
hallanám, hogy a természet szólít engemet. Úgy érzem
olyankor, hogy beszélnek a fák – napfényről, esőről,
szélviharról. Akkor is hallom, amikor nem a szabadban, de
négy fal között, itthon dolgozom, vázlat után. Mert
emlékezetemben hazahozom nemcsak látványukat, de a
hangjukat is. Valójában persze nem emberi nyelven beszélnek
ők. Suttognak lombjaikkal, ágaik suhognak, recseg a törzsük –
a szél diktálja szavukat. Télen, szélcsendben pattognak, a fagy
próbálkozik velük. Nyáron a nedvek motoznak héjuk alatt.
Oly érdekes, rejtelmes a fák élete. Az emberek ravaszak,
elrejtik igazi belső életüket. Az erdő teremtményei
őszintébbek. Jobban hiszek nekik. Jobban is szeretem őket.
Apja kicsit elnézően mosolygott.
– Jól van, fiam, ha így érzed… Igazságod lehet. De hát
azért, akad az emberek között is, akiben bízni lehet. A fák közt
meg olyan, aki a gyökereivel úgy elbuktat, hogy orrodra esel…
*
Engel Gyulára másféleképpen hatott Laci túlzott
természetszeretete. Ő már valami egzaltációt sejtett e
megnyilatkozásból.
A diagnosztika vérében volt: ösztönösen s szándéktalan is
betegséget kutatott, ha csak ránézett valakire.
Amikor még Munkácsyval osztotta meg szobáját – s akkor
még első éves medikus volt –, lakótársa egyszer ezt mondta
neki:
– Úgy gondolom, te orvosnak születtél. Mint ahogy én
festőművésznek. Ugye, egyikünkből sem válhatnék valami
más. Pedig a gyámom asztalos inasnak adott, a te apád meg
tégedet boltosnak szánt. Hiába, belőled híres professzor lesz.
Belőlem meg…
Munkácsy hitt erejében, hivatottságában – és hangoztatta is
büszkén: nagy művész válik belőle! Tanulótársairól nem sokat
tartott, vagy éppenséggel nem törődött velük. Festőt ő
nemigen becsült, a régiek közül is alig egyet-kettőt. Rembrandt
kellett ahhoz, hogy igazán elismerjen egy művészt.
Paál Lászlót szerette, de mint művészt sohasem tekintette
egyenrangúnak önmagával. Később sem, amikor már látnia
kellett, milyen szuggesztív erejű, drámai tájak születnek
barátja ecsetje nyomán: akkor is csak így beszélt róla:
– Szegény Laci. Nem volna rossz festő. Tudna ő festeni,
csak hát… Tudna ő…
Mindig feltételesen dicsérte. S ez igazán nem volt
féltékenység vagy olyan gondolat, hogy a dicsőségben vele
majd osztoznia kell. Nem félt Munkácsy ettől. Inkább a
közönye nyilvánult meg így – vagy inkább önző öntudata –,
csak saját képeivel törődött igazán.
Még a képtárakat se nagyon látogatta.
Engel attól tartott: kezdődő betegség bujkál a barátjában.
Mert Lacinak néha könnyű láza lett, s nem meghűlés okozta
hőemelkedését. Fázott melegben is; fejfájásról panaszkodott.
Ha együtt voltak mulatságban – megtörtént, hogy Laci
elgyengült, tánc közben elszédült, le kellett ülnie. Engel
fejcsóválva mondta:
– Beviszlek a klinikára, megvizsgál a professzor.
Nem akart klinikára menni.
Engel faggatta:
– Nem szedtél össze valamit?! Túl sokat udvarolsz.
Vigyázz, az úrilánykák is veszélyesek lehetnek! Hát még az
úriasszonyok. Még inkább, mint a ledér hölgyikék. Azokat
olykor megnézi a doktor. Viszont az úrinők nagyon
szemérmesek. Tudok olyanokról, akik inkább belepusztulnak,
mintsem levetkőzzenek az orvos előtt.
Laci tréfára fogta a szót:
– Nohát én is olyasféle vagyok. Nem cipelhetsz a klinikára.
Én se vetkőzöm le.
A medikus fejcsóválva nézte, hallgatott. Paál hirtelen
haraggal mondta:
– Hagyj békén már! Örökké sápítozol, akár egy vénasszony.
Talán tanulni akarsz rajtam? Néha melegem van, ennyi az
egész. S ha annyit dolgoznál, mint én, neked is megfájdulna a
fejed. Kutya bajom, értetted?!
Mint mindig, hamar elszállt az indulata. Perc múlva már
mosolygott:
– Annyira beteges a külsőm? Nézz rám, az ördög vigyen el!
Szánalmas kép vagyok?!
Engel elmosolyodott, úgy tekintett a szép, életerős
fiatalemberre.
Megvizsgálta volna, de tudta, Laci tiltakozna ellene. Így hát
nem is erősködött. De mosdásnál titkon figyelte – és
valamennyire megnyugodott. Lakótársa nyúlánk fehér teste
tiszta volt, makulátlan.
*
A medikus nem szólt hát aggodalmáról Paál Józsefnek,
még kevésbé Bertának.
Hanem a fiatal lány észrevette, hogy bátyja olykor elhagyja
magát, bágyadt, nincs „tartása”. Nem is a testtartására, inkább
figyelme lanyhulására gondolt ezzel a szóval. Fejfájásáról nem
tudott, azt Laci elhallgatta.
De Berta annyira szerette. Külső jelek nélkül is megérezte,
hogy bátyjának valami baja van.
– A szemed… Szenvedő. Fáj valamid? Vagy sokat
éjszakázol. De ugye, nem iszol, drágám?
– Dehogy iszom. Egyszerűen fáradt vagyok. Sokat kell
tanulni. Zimmermann megköveteli, hogy amit egyszer
elmagyaráz, azt tudjuk is. A jobb kezem néha már görcsöt kap,
annyit kell jegyzetelni. Van egy társam, Jettel, olyan feje van, az
sohase ír fel semmit. Mégis többet tud mindannyiunknál. De
én… Sajnos, mostanában hamar felejtek…
– Majd a nyáron… összeszeded magad. A radványi
kastélyban pihenhetsz eleget. Persze, otthon jobb lenne.
Károlyi gróféknál amellett szép pénzt is kereshetsz a tanítással.
Kesernyés mosollyal felelt:
– Ez aztán furcsa ötlet. Grófkisasszonyoknak rajzórákat
adni. És éppen én! Hogyan is vállalhattad a nevemben?
– A konteszek örülhetnek, hogy ilyen mesterük akad. Csak
arra vigyázz Lacikám, beléjük ne szeress! Híres szép lányok,
biztosan kedvesek is. De őket másoknak szánták,
nagybirtokosoknak, mágnásoknak. Nem akarom, hogy
bánatod legyen. Okos légy, drágám, óvd magad boldogtalan
szerelemtől, szégyentől, csalódástól!
*
A Károlyi grófkisasszonyok csakugyan szépek voltak,
tündérien kedvesek és kedvesen szellemesek. Jól játszottak a
klavíron, franciául és németül folyékonyan csevegtek,
táncoltak, lovagoltak. Mindent jól megtanultak, amit gazdag,
előkelő s élénk eszű fiatal lányok elsajátíthatnak egy vidéki
kastélyban. De nem is csak ott, hiszen megjárták Pestet s Bécset
is, udvari bálokon tanulhatták az etikettet, gyakorolhatták a
divatos táncokat s mindazt, amit a társaságban főúri
hölgyeknek tudniok kell.
Igazán nehéz lett volna választani – melyik grófkisasszony
is az, akibe az olyan könnyen hevülő ifjú embernek, mint Paál
– szinte törvényszerűen bele kell szeretnie.
Erre azonban mégis kell valamennyi idő.
De néhány nap, pár rajzlecke után a fiatal tanár elhagyta a
radványi kastélyt.
Talán a tanítványai nem figyeltek rá? Vagy kigúnyolták?
Semmi esetre sem. Kedves természetük, jó modoruk,
neveltségük nem engedte ezt.
A grófi házaspár is szívélyesen fogadta Paált. Pompás
szobát kapott, kertre nézőt, hatalmas ablakokkal, valóságos
műtermet.
Csak éppen az ebédnél a személyzet asztalánál jelölték ki a
helyét.
Egy-két napig eltűrte ezt; tépelődött, nem akart hirtelen
indulatának engedve határozni. De aztán elszánta magát a
távozásra. Távozása előtt levelet hagyott hátra a grófnak. A
levélben többek között ez állt:
„…és intézkedésével, mellyel engemet méltóságod
félreérthetetlenül cselédnek minősített, egy sorba helyezve a
szolgálókkal és lakájokkal – nemcsak személyemet sértette
meg, hanem – engedelmet őszinte szavamért – magát a
művészetet is teljesen lefokozta; hiszen rajztanításomat nem
tekinti különb szolgálatnak a csizmatisztításnál…”
Rosszul esett megválnia a kellemes, jól fizetett állástól.
Hiába, úgy érezte, nem maradhat. Hiszen ő voltaképpen
nemes ember – ne ültessék a cselédek közé!
 Nemes ember. Akkor ez is fűtötte büszkeségét. De utóbb
arra gondolt, hogy nemességétől lehetne ostoba és tehetetlen,
képességek nélkül való. Művészhivatását, tehetségét alázták
meg, s nem születési rangját.
Annyira sajnálta, hogy ott kellett hagynia élete első – s
nyilván utolsó – kondícióját. A várható jó fizetést, a kedves,
szép lányok társaságát. S leginkább a radványi erdőrengeteget.
Mert már az első napokban ismerkedett a „sötét” erdővel.
Kora reggel, megérkezésekor – míg várnia kellett a grófi család
felébredésére – átment a parkon, oda, ahol az ápolt cserjék és
fák beleolvadtak a bozontos vadonba.
Lenyűgözve nézte a repkénnyel, lonccal benőtt faóriásokat,
s már akkor, ott, sebtében készített két vázlatot. (Ezeket
később, kidolgozva, barátai biztatására felküldte Pestre, Ligeti
Antalnak, a Nemzeti Múzeum képtára igazgatójának.)
Aztán… pár nap alatt mennyi minden történt vele:
bemutatkozás, egyórás rajzlecke, beszélgetés a művészetről.
Az ebédre hívó gong s a bántalom: teríték a cselédség asztalán.
Levélírás, távozás búcsú nélkül.
Gyalogszerrel indult útnak, nehézkesen, cókmókjaival.
Később egy kenetlen tengelyű parasztszekér vette fel.
Felváltva utazott aztán kocsin s gyalogosan. Éhes volt,
kimerült, láz borzongatta, a fáradtságtól reszketett a lába. De
vitte rendületlenül a holmiját: palettáját, festékeit, ecsetjeit,
rajzónjait; váltó fehérneműjét és zsinóros, fekete ünneplő
ruháját.
És vitte a radványi erdő egyik vadregényes facsoportját –
vázlatpapíron.
Lám, mégiscsak volt valami kis haszna annak, hogy Nopcsa
báró ajánlatára Károlyiék felvették házi rajztanítónak. S hogy
náluk tölthetett egy-két napot.
„Megaláztatásom fejében – így mondotta később Balduin
Grollernek – elvittem legalább a grófék erdejéből néhány
gyertyánt és tölgyet…”

14. Kemény sugarak

Zimmermann, amióta tisztán jószívűségből dicsérte az öreg
Paálnak Laci tehetségét – kezdte megváltoztatni eredeti
véleményét. És ez nemcsak abból eredt, hogy utólag igazolni
kívánta kedvező nyilatkozatát; de egyre jobban meggyőződött
arról, hogy ez a magyar tanítványa különleges tehetség.
(Másik magyar is került hozzá, pár évvel később – Mészöly
Géza.)
Mindjobban megszerette Paált. S közben nemegyszer
haragosan leintette, mert a fiatalember vitába szállt vele –
csökönyösen kitartott a maga megalapozatlan festészeti elvei
mellett. Ez feldühítette Zimmermannt – de tetszett is neki
tanítványa kitartása, merészsége.
„A módszere hibás, a teóriája hamis – de harcol érte. S ezt
csak igazi művészlélek teheti. Nagy dolgokban elég az akarat
is. Egyszer talán – igaza is lehet” – így morfondírozott
magában.
S még hozzátette (még gondolatban is latinul szeretett
idézni – főleg Horatiustól) „Lurare in verba magistri…” A
mester szavára esküdni?! – megállna a világ.
„Én sem hallgattam mindenben Achenbachra…”
Persze tanítványa előtt másképp beszélt. De Horatius
mondatát nem hagyta el egészen:
 „Lurare in verba magistri.” Igen, a mester szavára esküdni
kell! (Ezúttal nem kérdő mondatként hangzott!) Mint ahogy én
Achenbachra, Rottmannra s Kochra! Ők oltották belém, hogy a
részletek finomsága, gazdagsága…
Abbahagyta – már annyiszor elmondta ezt! Legyintett, és
váratlanul, tanáros, fölényes hangját felejtve mondta Paálnak:
– Jövőre, szünidőben Bajorországba utazom. Pár
növendékem elkísér. Ramsauban lakunk majd, a hegyek közt,
gyönyörű faluban. Ha akarja, elviszem magát is.
– Igazán? Engemet?
– Szívesen jön velünk?
– Boldogan. S ott festhetek majd a szabadban is?
– Mit gondol, bezárom magát?!
– És úgy, ahogy saját… – félénken abbahagyta.
De Zimmermann tudta, mit akart mondani: „Saját
belátásom szerint…” A kimondatlan kérdésre csak bólintott a
mester. S Laci olyan hálát érzett, hogy legszívesebben
megcsókolta volna. De hát ez nem lett volna illendő dolog. S
Zimmermannt sokkal ridegebb természetű férfiúnak ismerte
meg, semhogy vele szemben ilyen bizalmaskodásra merje
ragadtatni magát.
*
A ramsaui táj szépsége elkápráztatta. S ugyanakkor valami
tiszta bánatot érzett. A korai elmúlás sejtelme volt az – itt
szállta meg először. Komor fenséget árasztott a hegyvidék.
Bertának így írt benyomásairól:
„A természet magasztos templomában – ahova most
kerültem – a leggonoszabb ember is meg tud, bárha csak
pillanatokra is – szelídülni. Ahogy egy mélység szélén, magas
hegytetőn vagy zuhatag felett állottam, alig bírtam leküzdeni
sóvárgásomat: egy utolsó istenhozzáddal búcsút mondani a
világnak! Annyira éreztem kicsinységemet. Az ember egy
porszem a természet megfoghatatlanságához képest…”
Sokat rajzolt s festett Ramsauban. Zimmermann nem szólt
bele munkájába. Hanem enélkül is – ezt Paálnak éreznie, sőt
tapasztalnia kellett saját munkáinál – akarva-akaratlan
érvényesült még az a művészeti szellem, a düsseldorfi iskola
tradíciója, melyet Zimmermann festészetében képviselt; és
amit iskolájában meghirdetett.
Mert Ramsau méltóságos hegyei mintha csak a mester
oktatási rendszerének óriási kellékei lennének – sajátos
természetlátásra késztették a tanítványokat.
Éles megvilágításban, a hegyek mögött vándorló nap forró
sugaraiban, a vakító tiszta levegőben, szakadékok felett – a
mélység s előtér egybeolvadt. A táj – szabályos vonalak közé
zártan lebegett. A háttér élesen kivált.
– Az egész mindenség csak vonal itt – mondta Jettelnek, aki
szorgalmasan dolgozott. Neki inkább kedvére volt a vonalak
világa. Egymás után készültek el a rajzai – s olyanok, hogy
Zimmermann biztosan kedvét leli bennük.
Paál színvázlatokkal kísérletezett, de itt, a bajor
tündöklésben, a színértékek elmosódtak. Mesterkéltnek hatott
minden, amit csak festett.
Elcsüggedt, alábbhagyott a munkakedve. Elkedvetlenedve
nézte munkáját. A képek tetszettek mesterének – de ő maga
elégedetlen volt velük.
Valahogyan hamisnak és sivárnak érezte ramsaui képeit.
Később a legtöbbet megsemmisítette.
 Szénnel dolgozott hát, és ismét vonalak vezették –
kordában tartva – képzeletét. A rajzok szárazságán,
vértelenségén úgy próbált segíteni, hogy barna vízfestéket is
használt; a barna tónusokat kenyérbéllel fakítva,
fényhatásokkal próbálkozott.
Hiába – a belésulykolt, rákésztetett módszer lehetetlenné
tette képzeletének, önálló látásmódjának szabad
kibontakozását. Minden bokor, minden páfránycsomó, oly
pontosan az előtérben, fűszálak, aprólékos gonddal
megrajzolva, akárcsak egy lelkiismeretes természetrajztanár
vagy a botanika tudósa keze nyomán keletkeztek volna.
De hát ő a természet átfogó jellegét – s benne szinte a fák
jellemét kereste! Tekintete egyszerre akarta átölelni az egész
látókört – a hegyoldalt, az erdőt, egével és előterével –, nem
külön-külön, aprólékosan tanulmányozva egyes részleteit.
Hanem a részleteket egybefogni, összeállítani.
Milyen jó lett volna örülni a gondtalan nyaralásnak! Az élet
könnyű volt ebben a bajor faluban, a szállás, ellátás rendkívül
olcsó, a lakosság szívélyes, vendégszerető. Az egy- és
kétemeletes parasztházak tiszták, kényelmesek. S valósággal
művésziek, faragott oszlopaikkal, díszes ablakkereteikkel; volt
valami naiv meseszerűség Ramsauban. Játékfalu volt – de
szorgalmasan dolgozó felnőttek lakták, józan, derűs, egyszerű
emberek, akik a festőnövendékeket kedvesen fogadták.
Közben belül egy kicsit sajnálgatták, talán lenézték őket, mert
a művészetet nem tekintették komoly foglalkozásnak, a
festésrajzolást igazi munkának – inkább könnyű időtöltésnek,
szórakozásnak.
Paál házigazdáinak ajándékozott egy képet. Szakadék
szélén álló eperfacsoportot festett le, hajnali derengésben; a
háttérben felhőbe nyúló hegyorommal. A festmény tetszetős
volt – de valahogy túlságosan szabályos. Nem érezte
áldozatnak, hogy lemondjon róla.
– Igen jól eltalálta – mondta a házigazda, egy tempós
szavú-léptű paraszt. Felesége, szép arcú, elhízott asszonyka,
köszöngette, de valahogy kicsit savanyúan. A szomszédjukban
Laci egyik osztálytársa lakott, Schindler nevű az házigazdáját s
feleségét festette le.
„Annyira hasonlítanak, csoda, hogy meg nem szólalnak a
képen…” Ez bánthatta Laci háziasszonyát. Mert ők csupán
tájképet kaptak; s annak bizony korántsem volt olyan
becsülete előttük, mint az arcképnek.
Így gondolkodtak mások is. Hiába, akkoriban azok, akik
törődtek valamit a művészettel, s egyáltalán tudomásul vették
a művészek létezését – elsősorban az arcképeket vagy
zsánerképeket értékelték. Főleg Magyarországon.
Ez bizony szembeszökően megmutatkozott a két nagyjából
egyforma művészi erejű s egy időben pályakezdő festőnél,
mint Paál és Munkácsy, érvényesülésük, sikerük aránya
kétségtelenné teszi – a tájkép nem volt népszerű.
De hát mit is törődött ezzel Paál?! A természet festőjének
szegődött. Rücskös, foltos fatörzsek és összeráncolt homlokú
sziklák, süppedő ingoványok, omló falú, lakatlan kunyhók
látványa vonzotta képzeletét.

15. „Szeretném Corot-t megölelni…”

Münchenben egy nemzetközi kiállításon ismerte meg az új
francia művészetet. Egyedül járta a roppant, reneszánsz
stílusú épületet, a Glaspalast termeit s olyat érzett, mint aki
homályból lép ki egyszerre a fénybe.
S leginkább azért, mert megismerte Corot művészetét.
Most hát végleg szakítania kell teljesen mindazzal, mit
Zimmermanntól tanult. A vonalakkal – melyek körülzárták,
mint a sorompók –, a kínos pontosságú részletrajzokkal, a
naturalista ábrázolással.
– Corot végre kinyitotta a szememet… – mondta annak az
elegánsan öltözött, halk szavú, kimért modorú fiatalembernek,
akivel a múzeumban ismerkedett meg.
Szinyei Merse Pál volt az, aki akkoriban végezte az
Akadémiát mint Piloty növendéke.
Együtt ültek aztán egy kávéházban. Két fiatal magyar festő;
egymásról nem tudtak eddig, legalábbis Szinyei semmit
Paálról. De az hallott már Szinyeiről. Munkácsy beszélt róla
barátjának, amikor Paál először járt Münchenben. (Ramsauból
átutazóban Bécsbe, néhány napot töltött már itt.) Nem nagy
rokonszenvvel beszélt róla. Már csak azért sem, mivel őt az
Akadémiára nem vette fel Piloty. Magániskolában tanult. S a
müncheni magyar akadémisták – Benczúr, Weber, Szinyei
Mersével együtt – gőgösen elhúzódtak az asztalos legényből
fogcsikorgató kitartással festővé feltörő Munkácsytól.
„Tehetséges – mondta az Szinyeiről –, azt nem tagadhatom,
de gőgös és pöffeszkedő, művészetből levizsgázhat jelesre, de
emberségből nem hiszem…”
Ezt aztán évek múltán visszavonta. Szinyei – mint nem egy
társa is – kénytelen volt elismerni az asztalos legény tudását, s
gőgje megtört Munkácsy zsenijén.
– A mai francia festők közt vannak csodálatos művészek –
mondta most Paálnak Szinyei. – Képeik arra intenek, hogy
meg kell figyeljük s tanuljuk: a fény s a távolság hogyan hat a
színekre. De még mást is: szenvedély és életöröm nélkül igazi
művészet nem létezik.
Paálnak egyetlen kézvonását nem látta még; nem tudhatta,
van-e tehetsége egyáltalán? Mégis, vele szemben fagyos
modora már felengedett, barátian szólt hozzá és bizalmasan. S
nemcsak azért, mert felismerte benne – modoráról, öltözékéről
– a hasonszőrű, „jó családból való” úri fiút. De megérezte
szavaiból, s hallgatásából is drámai természetlátását, furcsa és
mély érzéseit.
Azért ő volt kettőjük közül a tartózkodóbb; magáról nem
beszélt. Kérdezni szeretett – s Paál szívesen felelgetett. Még azt
is elmondta, hogy őt voltaképp jogásznak küldték Bécsbe.
– Hát akkor még inkább követned kell Courbet-t – biztatta
Szinyei –, ő is jogot tanult.
– Igazán? De hát én a jogtudományokba még bele se
szagoltam. Mindegy. Ha nem is követem, de érzem, hogy
erősen hatott reám. És sajnálom a bécsi iskola végtelen
rajzóráit. A sok hiábavaló kínlódást.
– Nem baj, nem ártott a szigorú diszciplína.
– Nem tudom én. Az a sok gipszmodell…
– Élő aktokról nem rajzoltatok?
– Ritkán. Még Böhmnél is többet, Aradon. De hát én nem
nagyon szeretek emberi alakot ábrázolni. Csak a természetet,
csak a tájat.
Szinyei bólintott:
– Ez rendben van. De a tájba ember is kell! Együvé
tartoznak, egymást kiegészítik.
 Paált ez nem győzte meg:
– Tudja isten – engem zavar. Nem is engem, talán magát a
tájat is. Vegyünk egy erdőrészletet. Én abba a csendet, a
tisztaságot, a fák nyugalmát is belefesteném. Minek oda
ember? Lármázik, felveri az erdőt, kárt tesz, ágakat tördös:
baltával meg fűrésszel gyilkolja a fákat. Még jó, ha csak
bicskával jön, és szívet vés a törzsre. De hát az élő ne bántsa az
élőt. Még ha szerelmes, akkor se!
A józan, komoly Szinyei mosolygott, fejét csóválta:
– Hát te aztán fura legény vagy! Az ágyad miből van vajon?
Nem fából? Vagy a staffeláj, amin festesz…
Úgy nézte, mint valami csodabogarat. De érdeklődve s
szeretettel. Amikor elváltak, megkérdezte:
– Kíváncsi vagyok a festett erdőidre. Mikor találkozunk?
– Én innét most elutazom – mondta Laci. – Előbb haza,
Berzovára. Lehet, hogy otthon most szükség van rám. Apámat
a vasút tönkretette, és őt…
Már ezt nem folytatta mégse. Miért is beszéljen a főispán
fiának – szegénységükről?! Nemigen értené meg. Inkább azt
mondta el, hogy aztán Pestre megy; mert képet küldött a
Társulatnak. Telepy Károly volt akkoriban a Képzőművészeti
Társulat titkára, ő a zsűri elé vitte a képet – azzal a céllal, hogy
azt megvételre és kisorsolásra ajánlja.
Közben Paál ösztöndíjért is folyamodott. Másodszor már.
1869 őszén megszavaztak neki a minisztériumban hatszáz
forintot. Az a pénz elment mind, egy hét alatt; nyomasztó
adósságait kellett kifizetnie.
Ha megkapja az újabb ösztöndíjat és ha festményét
megveszik, akkor legalább egyelőre lerázhatja a gondot, s
képezheti magát tovább; akkor megtanulhatja: hogyan lehet
varázslatot tenni festékkel és ecsettel. Hogyan lehet
megközelíteni – és elérni azt a művészi magaslatot, melyet
Courbet elért.
S olyan tájképet festeni, mint Constable, aki fényt és levegőt
kevert színeibe; aki felbontva a kontúrokat, az örök változás,
az élet mozgásának ritmusát ragyogtatja. Vagy olyat, mint
Turner, akit sajátos természeti tünemények látomása kísértett.
Melyiket is csodálta jobban, melyik tájképfestő volt az,
kinek művei elragadtatták?… Hobbema? Ruysdael? vagy
Corot?
Mind között leginkább Corot, kiről egyszer ezt írta
Munkácsynak:
„Úgy szeretném én ezt a Corot-t megölelni! Gyöngéd szívű
ember lehet, és mégis óriás! Igaz festő s poéta. Képein a
természet és az emberi érzelem olvad egybe; az erdők, a
mezők illatát, a tiszta költészet leheletét árasztják azok, frissen,
időtlen időkig…”

16. Beilenben született meg.

A németalföldi falu, Beilen határában szelíd hajlású
dombra vezetett az út. Elkorcsosodott tölgyek, juharfák
szegélyezték a domboldalt – mögöttük nyárfák, jegenyék.
Felhőtlen, fakókék, derült az ég. Hollandia vizeinek
tükörképe; álmos világ, súlyos csend, jó szagú levegő, a kövér
réten kövér, tarka tehenek, s egy fehér fejkendős kis
pásztorlány.
Paál Lászlót mindez az otthoni vidékre emlékezteti itt. A
rét, a domboldal, a bokrok és a fák, az állatok: minden hasonlít
– a facipős fehér kendős kislány kivételével. Más a típus –
kövérkés arc és hidegkék szemek. A lányka ruházata sem
olyan, mint a Maros mentieké.
De ezt a tájat – ilyen eget, ilyen fákat, ilyen füves
emelkedőt, festett ő már, épp ilyet, odahaza, Berzován.
Furcsa, hogy most egyáltalán nem lelkesítő ez a gondolat.
Bosszankodva emlékezik arra a képre.
S arra, hogyan készült.
Maga elé képzeli lassú mozdulatait, az óvatos
ecsetvonásokat, az aprólékos gonddal végzett munkát. A rajz,
igen, a rajz uralkodik a képen, a színeket szinte az határozza
meg.
Szinte látja most azt a képet.
Minden olyan szabályos, olyan szokványos rajta.
És a részletek megfojtották az egészet.
A háttér éppolyan fakókék és felhőtlen sima volt, mint
amilyet a valóság mutat, itt a holland falu határában.
Így hát maga a táj sem tetszik most neki. Annyira
szabályos, hogy szinte kulisszaszerű.
Mint azon a gyenge, Berzován készült képen.
De hát akkor hogy is nem vette észre? Lehetséges, hogy
Berta elragadtatása tévesztette meg?
Nem, mégsem az. Tudhatta, hogy a hozzátartozók dicsérete
jólesik, de nem szabad arra hallgatni elvakultan.
Akkor tetszett neki képén a domboldal, akkor csak azt látta
meg benne, ami jó – fény és árnyék egyensúlyát, a levegős
távlatot, a sárgászöld tónus egységét.
Nem bántotta a részletes pontossággal rajzolt lombozat, a
szinte megszámlált fűszálakból álló gyep. Az egész kicsinyes
formalátás.
Hiába, Bécsben ezt verték belé. Csak így lehet, így kell, csak
így, s másként nem szabad festeni!
Felidézte azt a művét, melyre akkor annyira büszke volt –
most meg ha a keze ügyében van, már hasogatná szét.
Mert másképp néz, másképp ítél – azóta, hogy
Münchenben járt, ahol találkozott a franciák művészetével is.
S azóta, hogy megismerte a hollandiai múzeumok kincseit.
*
Felért a dombtetőre, s körülpillantott. Háta mögött Beilen,
apró házaival, melyeket a távolság és a közeledő alkony
tompuló fényei egymásba olvasztottak, és a fák jórészt
eltakartak. Előtte cserjés rét, jegenyesor; a távolban magányos
tanya. Fenn lassan szürkülő égboltozat. A feltámadt
szélfutamok nyomán a párás levegő felkavarva szinte látható,
tapintható.
Paál hirtelen megállt, és fél térdre ereszkedett a fűben.
Mozdulatát megmosolyogta, arra gondolt, ha látja valaki, azt
hiheti – imádkozik. Vagy talán a természet szépsége előtt
borult le? Ha így lenne, se érezne restelkedést.
De hát csupán mappáját oldotta ki, s szenet húzott elő egy
kis dobozból; sietős mozgással, mintha attól tartana, ha nem
siet, elúszik előle a táj. Felvázolta a völgyet, jelezve csak
határait, fákat, bokrokat, kazlakat s az ég vihart jelző
sötétülését, gyűrődéseit.
Nagyon igyekezett, mintha attól kellene félnie – valaki
megelőzi. Vagy attól tartott, hogy a hirtelen leszálló este, a
beálló sötétség megakadályozza abban, hogy rajzát befejezze.
Aztán… Felállt, s vitte mappájában a rajzot, s vitte,
szemében és lelkében hordva, magába fogadva az alkony
fényeit, árnyait, a színeket, a táj, a természet teljességét.
Behunyt szemhéja mögött éjszaka, álomtalan őrizte a
látványt, mely másnap, festés közben megváltozott: a
valóságosnál egyszerűbb lett, és mégis szebb, dúsabb; élőbb,
izgalmasabb. És valahogy megtelt a teremtés erejével.
A hajnalban támadt vihar is rákerült. Az ég, ólmosságával,
a rétre feküdt; a szél szaggatta felhők mögül derengő sugárzás
tűnt elő, a lehullt Nap maradék sárga visszfénye.
Két setét mélybarna kazal, tömören, súlyosan – előtte fehér
kendő s fehér ingváll foltjaival, tétova tartású asszonyalak.
Gyorsan, heves mozdulatokkal festett, akárha
félönkívületben járna jobbja; szürke bitumennel alapozott,
majd szorító ujjai között az ecset széles sávokban, foltokban
hagyta a vásznon a fedőfestékeket.
A kontúrok elfoszlottak, mint az árnyak; barnából vörösbe,
zöldből kékbe olvadó színek támadtak. Sötét és világos
tónusok váltakoztak… A kékesszürke égen apró, barna, ék
alakú vonalkák szinte mozgásban, csapkodó és keringő
szárnyak, vadmadarak, varjak talán, megannyi suhanás. És
hangok: az életöröm sikoltásai.
Bejött Jettel, akivel egy házban lakott. Csak állt az ajtóban,
egy szót se szólt – nézte a képet; ámulat volt a hallgatásában,
elismerés, csodálat és csodálkozás – talán irigység is?
Lehet. De azt ő maga sem tudta, szándékosság nélkül való
volt – ha igazán volt – ez az érzés.
– Így még nem festettél, így nem, soha! – kiáltotta, s oly
izgatott volt; a vékonyka, kistermetű fiatalembernek egy
pillanatra szinte elfúlt a lélegzete. Paál nem is tudta, hogy
barátja ott áll mögötte, nem hallotta a hangját. Minden érzékét
lekötötte a munka. De nem is az – több volt az munkánál,
fizikai és szellemi műveletnél –, hiszen ő újjáteremtette a
komor beileni tájat, átgyúrta, formálta, lelket lehelt belé.
Egész testében remegett, a verejték homlokáról a szemébe
csurgott. Mintha ő maga ültette volna a lehajló ág határán álló
fákat. És mintha a sötét, komor bálványokként torlódó
kazlakat is ő rakta volna, testesre, magasra. Övé volt a tanya, ő
uralta a súlyos felhőket, ő suhogtatta a madarak szárnyait.
Sebesen, szinte dühös indulattal dolgozott. S úgy tűnt,
hogy bármilyen kimerült – képtelen abbahagyni. Jettel meg
csak nézte, tágult szemmel, mint aki csodát lát, égi tüneményt
vagy történelmi eseményt talán.
Paál hirtelen leeresztette jobbját s hátralépett. Szédült, a
szeme káprázott, halántéka nyilallott.
Csak akkor vette észre a barátját.
– Mikor jöttél? Én kutyául vagyok. Pedig most… Szerettem
volna befejezni.
Tántorgott. Jettel a díványhoz vezette.
– Csodás kép lesz, bámulatos! – lelkendezett. – Micsoda
alkony ez, micsoda ősz! A tájat ismerem, megismerem – de
mennyire más, mint valóságban. Gazdagabb s mégis
egyszerűbb! Néztem, ahogy festetted, és megpróbáltam ellesni
titkodat.
Jettel annyira csak a képpel törődött most, hogy festője
rosszullétéről percekre alig vett tudomást.
– Így még nem festettél soha! – mondta megint. – Ilyen
merészen, ilyen szenvedélyesen!
Paál a díványon feküdt már, és úgy hallgatta Jettel
lelkesedő dicséretét.
S közben nézte ő is festményét, mely már csaknem
befejezetten ragyogott az állványon. De mintha megbillent
volna az egész táj, a kazlak ide-oda dőltek, és a jegenyesor
meggörbülve kígyózni kezdett. Az asszonyalak
megtántorodott.
A mozgás, melyet szédülő tudata teremtett, mégsem tette
élőbbé a képet. Mintha fátyolt vetettek volna rá, a színek
meghalványodtak, s egymásba folyva elszürkültek.
– Halotti természet… – mormolta Paál –, mintha
elpusztítottam volna.
Társa rádöbbent végre, hogy lakótársa beteg, rosszul érzi
magát. Paállal forgott minden, a szoba, a bútorok, az egész
világ.
– A fejem szétszakad – mormolta; tekintetében esdeklés
volt.
Jettel orvost hívott; de mire az megérkezett, Paál talpra állt.
Feje fájt még, de szédülése megszűnt. S a kedve egyszeribe
visszatért – mert újra helyreállt a festmény egyensúlya,
egysége, színhatása.
Szerette volna befejezni. Zavarta már az orvos – egy
körülményes mozdulatú, körszakállas és szemüveges idős
férfi. Kényszeredetten vetkőzött le, s engedte, hogy a doktor
gondosan megvizsgálja – kopogtassa a hátát, s szíve fölé
tapasztva fülét, megpróbálja kilesni rosszulléte titkát.
Aprólékosan megvizsgálta a testét.
De külső, feltűnő jel nem vallott lappangó betegségére. A
hosszadalmas megfigyelés idegesítette Paált, mert jó sokáig
rendkívül gondosan kopogtatta, tapintgatta és figyelte a
doktor. Végül azzal fejezte be a vizsgálatot – hogy nem talált a
betegen semmi olyan külső vagy belső jelet, elváltozást, mely
súlyos betegségre vallana. Kimerült, sokat dolgozik, más baja
nincs. Nyugtatót rendelt, s fájdalomcsillapítót, szokványos
gyógyszereket. Azért megjegyezte – egy hét múlva eljön
megint. Látni lehetett rajta, hogy gyanakszik – valami még
sincs rendben a páciens körül.
Nem fogadott el honoráriumot; s nem is azért, mintha túl
szegénynek tartotta volna Paált; vagy azért, mert idegen volt,
egy magyar vendégművész.
De már ő is a képet nézte. És eltolta a bankjegyet, amit Jettel
nyújtott felé.
A tempós, higgadt férfi izgatott lett, és bőbeszédű:
– A beteg festette ezt? Igazán ő? Hát akkor nem csodálom,
hogy így kimerült. Jól ismerem ezt a vidéket. A St. Cullen-i
puszta… A fasor mögött az a tanya. Jártam én ott, szülést
vezettem le. Lehet, hogy éppen az az asszony ott, a kazlak
előtt? Micsoda kép! Minden annyira ismerős rajta. És mégsem
ugyanaz. Mintha a természet átalakulna. Vagy mintha most…
éppen most keletkezne itten a táj.
Paál László mosolygott.
– Ott jártam, lerajzoltam. A dombon túl. Itt van a vázlat.
Elővette, mutatta.
– Nem változtattam rajta semmit. Itt a fasor, a kazlak…
Talán csak a felhők nem olyanok. Igen, tegnap estefelé még
tiszta volt az ég. Még nem borult el. Így hát… Igaza van,
doktor, mégiscsak adtam én a beileni határhoz valamit. A
komor égboltozatot. A vihart – én kavartam. A sötét felhőket, a
süvöltő szelet… De, ugye, mondja meg, azért a táj nem
túlontúl komor?
– Nem, nem, inkább ünnepélyes. S egy kicsit – szomorú.
Jettel szólt közbe:
– Azért van így, mert festője bánatos. Igen, barátom,
változtál, gondod van, hallgatag vagy. S te benne vagy a
képben. Más festők, portretisták, önarcképekben vallanak
magukról. Te fákat festesz, erdőt, mezőt. De azért benn élsz
képeidben. Már ebben legalább meg lehet találni Paál Lászlót
magát.
Az orvos egyre nézegette a tájképet, s bólogatott:
– Mondhatom, rendkívül talentumos műalkotás. Rajongok
a festészetért, persze, elsősorban a mai hollandiai
művészeinkért. Csodásak Hobbema s Ruysdael tájképei – de
ez, szavamra, vetekszik azokkal. Talán még erőteljesebb!
Elbúcsúzott; de még egyszer kezébe fogta Paál vázlatát –
levette szemüvegét, s szinte az orrához emelte a papírt, mintha
meg akarná szagolni.
– Ez a vázlat már megmutatja, hogy mestere mire képes!
Van egy-két rajzom, egyikkel maga Jongkind tisztelt meg,
betegem volt. És Israelstől is van. Kezeltem őt is. Hágában
éltem akkor, ő is megörvendeztetett egy kis művével, egy
tündéri öregasszonnyal, szóval egy szénrajzzal; melegedő
nénike a kandalló előtt. Ismerik Israelst? A Bibliából meg a
zsidó népéletből meríti festészeti tárgyait. Tájképét nem láttam
eddig.
Paál hallott már erről a festőről, aki két évtizeddel idősebb
volt nála. Látta is néhány képét. Jettel megjegyezte:
– Gondosan fest, de kissé patetikusan.
– Jó művész… – mondta Paál –, még ha egyik-másik képe
patetikus is. Alakjait kiválóan jellemzi. Hanem… – az orvosra
pillantott, aki szemmel látható sóvárgással nézte még a
festmény ceruzavázlatát. – Kérem, doktor úr. Fogadja tőlem el!
– és kezébe adta a rajzlapot.
Amikor az szabadkozott, hozzátette:
– Boldogan adom, igazán, örömmel. Kérem, szaporítsa e
szerény rajzzal gyűjteményét. Igaz, én még nem
versenyezhetek a nagyszerű németalföldi művészekkel. De
talán egyszer megközelítem őket.
A holland orvos nem győzte köszönni.
– Eljövök újra szívesen, csak üzenjen, ha kell! – mondta
készségesen. – Különben, magamtól is meglátogatom,
mondottam már, egy hét múlva.
Jettel fejét csóválta erre.
– Köszönettel fogadjuk. De a barátom már teljesen jól érzi
magát.
– Igen, igen, csak múló rosszullét volt… – Hanem azért,
ilyen fiatal embernél… Ez rendhagyó dolog. Persze, művész,
azoknak még talán a szervezetük is másképp működik. No
persze, amit most mondtam, az ellenkezik a tudományos
felfogással.
– Végre… – mondta Jettel bosszúsan, amikor a doktor
betette maga után az ajtót. – Attól tartok, a fecsegés jobban
megy nála, mint a pontos diagnózis.
De Paál, úgy látszott, megkedvelte az orvost. Talán azért,
mert rosszullétét nem nagyította fel. Vagy inkább amiatt, mert
annyira megcsodálta és sokra tartotta új művét?
– Lehet, hogy a betegségekhez nem nagyon – de a
művészethez, azt hiszem, eléggé konyít.
 Jettel elnézően mosolygott. Hiába, Paál se mentes a
művészi hiúságtól, attól az elvtől, hogy „aki minket dicsér, az
aztán az igazi értő ember”.
Jettel nem indult különösen erős tehetségnek. Ügyesen,
tetszetősen rajzolt; szépen festett, színérzéke fejlett, s volt
érzéke a komponáláshoz is. Finom csendéletek, mutatós
zsánerképek kerekedtek ki ecsetje alól. Tájképei finomak,
hangulatosak – s szabályosak. De mindaz, amit alkotott –
jellegtelen volt. Hiányzott belőlük a művész egyénisége.
Mindig más és más hatott rá. Akárcsak Liebermann – aki
bár különb művész volt Jettelnél –, ő is időszakonként
hozzácsapódott egy-egy nagy festőhöz, átvette módszereit,
stílusát, újításait, még szinte szenvedélyét is. S mindezt
ösztönösen, akaratlan, az utánzás szándéka nélkül. Valahogy
ráragadt mindaz, ami a környezetében élő erős
művészegyéniségek sajátja volt.
Különben Jettel jó fiú volt, s derűs kedélyű. De néha, ha
gyötrődött kétségeiben, mogorván magába zárkózott.
Gyakran kérdezgette barátját:
– Mondd meg, Laci, de igazán és kíméletlenül. Mit higgyek
én magamról? Mit tartasz rólam? Festő vagyok egyáltalán?
– Miért kérdezed tőlem? A professzor téged nagyon becsül.
– Bánom is én. Te mondd meg énnekem: festő vagyok?
– Persze hogy az.
– Művész?
– Művész. Mit tépelődsz? Az életet utánzod szépen, jó
tudással. S ha majd valamit ahhoz hozzá is teszel majd… Azt
hiszem, ott kezdődik majd az igazi.
– Csak mondd, mondd ki, ne kedveskedj. Lehet még
belőlem… olyan „igazi"? Akinek tovább él a neve, híre, mint az
élete? Azt mondd ki, amit igazán hiszel.
– Tudom is én, barátom?! Magamról se. Hogy mi lesz
belőled és belőlem? Kiről lehet ezt megmondani biztosan?
Látod, engemet már eltanácsoltak jó páran, olyanok is, kik a
művészethez értenek. Munkácsy Miska se ismeri el igazán a
tehetségemet. Pedig ő szeret engem, ragaszkodik a
barátságomhoz. Csak egyvalaki… Egy falusi lány. Az én Berta
húgom. Ő feltenné az életét arra, hogy naggyá leszek.
– Én is hiszek benned, csodás festő leszel! – kiáltott közbe
Jettel. (Így érzett igazán.)
Paál, aki beszélgetésük közben szakadatlan dolgozott –
abbahagyta a munkát. Hátrált, egészen a falig, nézte a művét.
– Így hát – mondotta szomorkás mosollyal – már ketten
vagytok, kik dicső jövőt jósoltok énnekem.
– Ketten? Ilyet ne mondj! Honfitársaid akkor miért
támogatnak? Ösztöndíjat nem kap akárki.
– Igazad van. De tudhatod, hogy milyen kikötéssel adták.
Képezzem ki magamat rajztanárnak. Ezt várja el tőlem
hazám?! És én… Látod, ezért gyötröm magam. Az ember
kénytelen hazudni. Ígéretet tettem, alá is írtam, hogy
elfogadom.
– Elfogadod, hogy rajztanár leszel?
Paál nem válaszolt rögtön.
– Megszegtem ígéretemet – mondta restelkedőn. – Milyen
ember vagyok! A nemzet bizalmával visszaéltem. De hát mit is
tehettem volna? Elássam a tehetségemet, elfakítsam színeimet,
megöljem festői terveimet? Meghúzódjak valahol vidéken
vagy akár Pesten, egy iskolában? És ha el is vállaltam volna?
Hát micsoda tanár vált volna énbelőlem? No jó, mindegy,
lehet, hogy a magas minisztériumban ezek után megvonják
tőlem a bizalmukat. És ami még rosszabb, a stipendiumot.
Azért majd csak lesz valahogy. Még akkor is, ha jó apám egy
rézpetákot sem tud küldeni. Hiszen ismered az otthoni
ügyeket. Vasparipák elűzték hús-vér lovainkat. S feltaszították
sorra már a postakocsikat. Gazdagok voltunk – s hol van az
már? Apám, szegény, bár ifjúkorában felvilágosult
gondolkodású volt – meggyűlölte a haladást. Hiába, ő saját és
a családja sorsát tekinti csupán. Ki akar utazni ezután
delizsánszon, rázódni a rossz utakon, mikor a vaspályán
repülhet? Mindegy, még ha koldus is lett a Paál család, én
rajztanárnak nem szegődöm el soha. Ugye hogy jól teszem,
ugye, igazam van, mondd meg!
Jettel bólintott, helyeselt. S csodálkozott – soha ilyen
bőbeszédű nem volt Laci.
– Igazad van, te nem arra születtél. Belőled aztán festő lesz,
híres és gazdag művész. De én…
Elhallgatott. Már egy kis szomorúság volt a biztatásban. S
várakozás. Most várta volna Jettel, hogy Paál visszaadja a
dicséretet. De csend lett.
Aztán mind a ketten a félbehagyott, befejezés előtt álló
festményre néztek. Ott állt a staffelájon, és borús, ködlő
színeiben, csüggedt alkonyi, szűrt fényeiben is ragyogott a
tájkép. Paál László első remekműve volt. Miért nézték
mindketten olyan furcsán?
Jettel csüggedten, olyan önkínzó gondolattal, hogy ilyet ő,
hiába, soha, sohasem…
Paál meg valami fájó boldogsággal, szívszorongva, mint
anyák a gyötrődve világra hozott, édes szülöttüket.

17. „Tudnál te, Lacikám…”

Néha azon kapta magát, hogy – a család bajain töprengve –
maga is úgy érez, mint az édesapja. Véle együtt ő is
szidalmazza Stephensont, s még tán Széchenyit is és
mindazokat, kik sokat tettek azért, hogy vasút hálózza be
Magyarországot.
De hát ilyen gondolatai leginkább akkor támadtak csak,
amikor otthon járt; vagy amikor Berta panaszos leveleit olvasta
az otthoniak egyre növekvő gondjairól.
Aztán máris restelkedett a maradisága miatt. A világ megy
előre. A tudomány halad, és a művészet is. Ő sem akar már
olyan képeket festeni, mint Waldmüller, vagy akár szeretett
tanára, a gondos, aprólékos részletek művésze, a kontúrrajz
szigorú tisztelője, Zimmermann mester. Minden fejlődik,
változik, növekszik vagy elsatnyul – az ember is, az alkotása is.
Igen, meggyorsul az ember útja a földön – s még fel is szállhat,
a magasba.
Apja, konok haragjában, el nem indult volna vasúton; ezt
az ellenkezést gyerekeitől is elvárta. De Laci megszegte a ki
nem mondott tilalmat, s már első pesti útját is jórészt vonaton
tette meg.
Paál József elszegényedése szomorú és nyomasztó volt
számára is. Nemcsak azért, mert nagyon megcsappant a hazai
támogatás – így gondjaival nőttek adósságai. Sajnálta apját.
Testvéreit is, akik olyan nehezen boldogultak.
Berta beszámolt leveleiben az otthoni életről, ami már
nagyon elcsendesedett. A vendégeskedésekre nem tellett már,
sem szép ruhákra. Még nagyobb baj volt, hogy apjuk kínlódott
a sok újfajta ügyvitellel, elszámolásokkal bizonylatokkal… És
volt is már nem egy kellemetlensége hivatalos személyekkel,
felügyeleti hatósággal. Anyjuk pedig mindinkább befelé
fordult, kedélybetegsége szinte kikapcsolta az életből. Olykor
varrogatott, hímzett, olvasgatott is, Jósika-regényt, Jókait, de
többnyire üres tekintettel nézett maga elé; s volt úgy, hogy
éjszaka felverte a családot, kínos álmokból felriadva
sikoltozott, s gyermekei életéért könyörgött.
– Ne bántsátok, kérlek, jó emberek! Olyan kicsik még, olyan
ártatlanok!
Gyula berontott, sírva anyjára borult:
– Itt vagyok, anya, nem lett bajom, lábam se fáj már! –
kiáltotta, s csókolta anyját szenvedélyesen. Egyedül őt szerette.
Lacit egy-egy ilyen levél lesújtotta, elkeserítette. Mégis arra
kérte húgát, írjon meg mindent a családról.
Senki sem tudhatta róla, aki őt társaságban látta, aki derűs
arcát látta, anekdotáit hallgatta s nótázását – milyen sötét
tekintettel töpreng magányában. Amikor nem dolgozott.
Amikor egy-egy félbehagyott képe előtt álldogált, vagy
díványán fekve maga elé meredt. Senki sem tudhatta a kedves,
csinos, szellemesen társalgó fiatalemberről, hogy amikor
egyedül marad, gyötrődve gondol az otthoniakra – és
önmagára; hogy rossz sejtelmekkel, tragikus önjóslatokkal
viaskodik.
Lelkiismerete is felébredt – miért nem segíthet az
otthoniakon?
Nem lenne szabad már elfogadnia a hazai küldeményeket,
fehérneműt, csizmát, élelmiszert. De hát annyira jólesett a
csomagokat várni s bontogatni! Nem volt elég lelkiereje ahhoz,
hogy lemondjon erről! (Lehet, meg se tudta volna akadályozni,
hogy küldjenek.) De az egyre fogyatkozó pénzösszegeket
kénytelen volt elfogadni.
Már Bécsben is – ahol pedig apja még bőségesen
gondoskodott róla – adósságokba verte magát. Hollandiában
egyszerűen élt, amellett ösztöndíjat kapott – ott nem szorult
kölcsönökre, de Düsseldorfban állandó pénzzavarral küzdött.
Munkácsy kisegítette eleinte. Hiába, Paál az élénk Rajna-parti
városban belesodródott a legköltekezőbb társaságba.
Művészekkel, katonatisztekkel, gazdag polgárok,
kereskedők, gyárosok fiaival, lányaival barátkozott. Majdnem
minden este akadt valahol mulatság, házaknál vagy a
legdivatosabb éttermekben, a Malkastenben, a Brutenbacher
Hofban. Belevetette magát a könnyű szórakozások
forgatagába. Hamar megkedvelték – tetszett kellemes modora,
vidámsága, jó humora, s külsejű szelíd, lányos képű, nyúlánk
termetű fiatalember, aki jó táncos is. Nemcsak a lányok, de egy
ideig még a lányos anyák érdeklődését is felkeltette.
Egy ideig persze – hiszen a nemesi származású, csinos, úri
modorú, kellemes fiatalemberről csakhamar kiderült, hogy
voltaképp szegény ördög. Akinek a családja vagyontalan,
akinek nincs „komoly” foglalkozása; s akármilyen talentumos
festőnek is hirdetik néhányan, saját magát sem tudja eltartani,
nemhogy egy jó házban nevelkedett, jómódhoz szokott
feleséget.
Azért csak kedvesnek kell lenni hozzá; hadd tegye a szépet,
hadd táncoltassa a kisasszonykákat! Udvarlónak keresve sem
lehet jobbat találni, annak igazán alkalmas, de férjnek aztán
nem!
Így gondolkoztak a mamák, akik mind azt hitték, éppen az
ő lányukat szeretné elvenni ez a piktor.
Pedig Laci igazán nem gondolt még ilyesmire. Örült neki,
hogy törődnek vele, meghívják, kedvesen fogadják, és
kacagnak szellemességein.
Táncolt, dalolt, tréfált, tette a szépet, gondjait, aggodalmait
nem osztotta meg senkivel. Amikor magára maradt kis
lakásában, melyet a Hofgarten közelében bérelt – egészen más
ember könyökölt az asztalra, vagy feküdt a díványon,
tépelődve. Más ember lett – arca is más, mosolyával elszállt
derűje, üde fiatalsága is.
Ha festett – szemében, vonásain feszültség, izgatottság,
zaklatottság látszott.
Érezte, hogy még mindig nem képes teljesen eggyé válni
munkájával; hogy stílusa nem egységes, festési és szerkesztési
módjaiban ingadozik. Érezte, tudta, hogy nem forrt ki, nem
alakult ki művészi egyénisége. És hogy különböző idegen
hatások irányítják kezét. Hányszor abbahagyta, elcsüggedve, a
munkát – nem érezte magáénak a tájat, nem érezte ismerősnek
a fákat, mintha más tudatából fakadtak volna a színek, más
lelkéből sugároztak volna a fények.
Évek óta gyötörte, sértette már ez a gondolat, egyénisége
lázadt ellene; sok képét ezért nem fejezte be.
A Berzován festett Falusi ház pontos mása a természet
szépségeinek. Kis ház, virágos kert, az udvaron száradó
fehérnemű – derűs életkép; de ha előveszi, fejcsóválva gondol
arra, hogy első mestere, Böhm is különbet festett. Kedves és
tetszetős – de semmi, semmi más! Legjobban ingerelte saját
munkáján az eszményítő szándék és az aprólékos részletezés,
melynek szükségességét még Zimmermann iskolája sulykolta
belé.
A Mocsaras táj, a Nádas – melyek már hetvenben születtek,
oldottabbak, Szabadabb életűek; több az átérzés bennük. A
festő lénye festményével már jobban összeolvad. De valamiben
mégis idegen. Fényeit mintha Markótól vette volna kölcsön.
Hát az Est a pusztán parasztasszonya! Az asszony
kendőjének, ingvállának harsány fehérje pompás ellentéte a
boglyák barnaságának. De ezt meg mintha Munkácsy festette
volna.
És amin most dolgozik düsseldorfi lakásában? (Később
szokott rá, hogy mindig szabadban fessen.) A kép, amelynek
ezt a címet adta: A százéves asszony. Nem Courbet állt vajon
mögötte?!
Ezt a kétségét aztán elvetette. Igaz, széles ecsetvonásai és
tónusos festési módja a nagy franciára vallanak. Mégis… Ez
már igazán ő. Ezt már – teljesen a sajátjának tekintheti.
Először villant át benne, magányában a legnagyobb öröm.
Sohasem érzett boldogság és büszkeség töltötte el, amikor
megállt befejezett festménye előtt.
Ezernyolcszázhetvenegyet írtak. A huszonöt esztendős Paál
László gyönyörűséggel nézegette remekművét. Kora ősz volt,
délidő, tiszta ég, a nap beáradt a széles ablakon, és
megvilágította a középnagyságú, mégis monumentálisnak
ható tájképet.
Sötét lombú fák mögül fehér falak tűnnek elő, kis falu végi
házak, megbújva a földben; az előtér barnás zöldjéből derűsen
emelkedik ki egy érezhetően lágy füvű térség. A kép bal
oldalán fiatal, vézna nyírfák közül előbukkan egy botra
támaszkodó asszony. A vénség hétrét görnyesztette. Nem áll,
mintha menne…
Úgy tetszik, vonszolja magát, előre, lassan, kínosan – szinte
várni lehet, hogy áthalad a vásznon, borult égen szállongó
madarak, foszladozó felhők alatt, a sötét lombok s háztetők
előtt, át a gyepen, kifelé a képből, a faluból, ki az életből.
Egy odvosi parasztasszony, akit sajnálni kellett,
százesztendős, mondták, de nyugvása mégse volt, s egy nap
eltűnt unokái házából, ahol nehezen tűrték. Őrá emlékezett
vajon a művész, kicsiny gyerekkorából? Látta-e, vagy csupán
hallott róla mesélni – maga sem tudta már. De ez a kép
megrögzött látomásként benne élt. És együtt az egész: fák,
fellegek, egymásba simuló, egymást kiegészítő színek és
egymással megütköző színek s fények, melyeket a felhők
szűrnek át, s a madarak, melyek alacsonyan röpködve jósolják
a lassú, kitartó esőt.
Együtt az egész, nem kevesebb, és nem is több – semmi sem
hiányzik az összhangból, ami kell, fatörzs, faág, cserje, felhő,
éppen hogy teljes és tökéletes legyen a kép harmóniája.
Hosszan, feszülten nézte Paál. Először érzett teljes
biztonságot s büszkeséget. Eddig mindig volt benne valami
kétség, tétovaság, szorongás. De most a bizonyosság.
Hirtelen erős vágyat érzett, hogy megossza boldogságát.
Hogy ott álljon mellette valaki, aki együtt nézi vele ezt a borús,
mégis tündöklő tájat; a százéves asszonyt – a ma született
képen.
S már elszomorodott, hogy nincsen senkije, akit szeressen.
Aki mellette álljon mindenben és minden időben. Ő, aki annyi
lánynak udvarol. Átöleli derekukat, kéz a kézben sétál velük –
arcán érzi illatos leheletüket – van úgy, ajkukat is átengedik.
De mindez izgató kis játék, semmi több. Nincs, aki
hozzákötné életét. Aki lélekben, gondolatban eggyé válna vele.
Lehet, hogy mégiscsak lenne olyan? De az meg őnéki nem
kell. Az a bécsi magyar lány – lehet, hogy ő? Voltak pillanatok,
amikor egymás tekintetében megvillant ugyanaz a sugár.
Mégsem, az a leány sem volt az igazi. Biztos, hogy más
fiatalemberek is érezték, látták, ha vele voltak, azt a sugarat.
Már ez a gondolat keserűséget oltott jókedvébe. Mintha
valaki tiszta ég színét játszó festék kékjébe feketét kever.
Magányára döbbent; így, kedvetlen, új művét sem nézte már
elragadtatással, nem hitte oly remeknek, mint az imént. Nem
esküdött rá, inkább keresni kezdte fogyatékosságait.
Kínos igyekezettel nézegette – festési módját, szerkesztését,
színeinek összhangját, fényelosztását. Már-már megnyugodott,
de hirtelen az tolult fel benne, az a gondolat, hogy mégiscsak
vétett a kép megalkotásában egy saját maga által felállított
szabály ellen.
Embert festett a tájba – és az valahogyan odahelyezettnek
tűnt fel előtte. Hisz azt vallotta mindig, hogy nincs az erdő
fáinál élőbb, érdekesebb, megragadóbb festői téma. Az ember,
szerinte – ellensége a fáknak, a természetnek.
És a fák jobbak, erősebbek, időállóbbak, szebbek is, mint az
emberek. S a természet csodálatosabb és hatalmasabb az
emberiségnél.
De hát… Az is igaz, hogy voltaképp az ember is a
természethez tartozik.
És ez a vénséges vén asszony… Már ő szinte csak árnyék,
kifelé halad, ki a tájból, ki a világból.
„Mégis… – töprengett Paál – a művész ne szegje meg saját
törvényeit. Még ha azok makacs rögeszméken, tévhiteken
alapulnak is. A művész mindenben és mindig maradjon hű
önmagához.
Önmagához?
Biztos, hogy munkája így lesz jó, így igaz? Hisz a művész is
ember. Önmagához? Nem. Maradjon hű a művészethez.”
Vagy talán így, megtoldva egy betűvel: Művészetéhez…
Nézte a képet. Hát igen, eltöltheti büszkeséggel. Nem is
azért, mert szép. De mert bele tudta festeni érzéseit, vágyait,
gyönyörűségét. S a bánatát, amely betölti másik énjét, mely a
magányban él – soha a társaságban.
Pár nap múltán, Bertának írott levelében, beszámolt új
képéről, s az örömről, amit érzett, amikor az elkészült.
Az örömről írt mindig, a jó reménységről – de kétségeiről, a
lehangoltság óráiról soha. Azt meg csak néha és csak
mellékesen említette meg, hogy nagyon elővette a kínzó
pénzhiány; de amikor már tudta, hogy a család mennyire
elszegényedett, elhallgatta azt is.
Diákkora óta különös szokása volt, hogy amikor már
levelét befejezte, amikor már a legkedvesebb szavakkal
elbúcsúzott szeretett húgától, s megcímezte és lezárta a
borítékot – folytatta még. Még beszélt hozzá gondolatban.
Néha le is írta, csak épp nem küldte el.
„Vajon igazán annyira elégedett lehetek új tájképemmel?
Édes Bertám, megértenéd-e, hogy mi az, ami megzavar
engem? Hogyan is kívánhatnám ezt én tőled, amikor magam is
oly bizonytalan vagyok vele?
 Talán az a kis görbedt anyóka, aki a múltból jött a képemre,
a gyerekségemből, a sírjából – az bánt most engemet. Azt
hiszem, hogy tán nem illik a tájba? Munkácsyval erről mi már
sokat vitáztunk. Hiába, őnéki minden az ember! Nézte már
nem egy képemet – bírálta, dicsérte, vagy a fejét csóválta csak,
és szelíden leszólta. Ha nem tetszett, az jobbára azért volt,
mert felrótta: mért nincs alak a képen? Volt úgy, hogy szinte
akaratom ellenére odaállt, néhány ecsetvonást tett, s máris
megjelent festményemen egy ember.
Tudnám legalább biztosan, hogy így kellett, hogy jobb lett
így a kép?
Én őt magasra helyezem, szinte a legjobb magyar festőink
fölé. Máris nagy műveket teremtett; Siralomházát csodálom,
látom magam előtt azt a betyárt és a többieket, s egyszer még
mély álmomban is megjelentek. De Munkácsy, bárha kedvel
engem, s igazán jó szívvel van irántam – úgy érzem, hogy
fölém teszi magát. Valóban, többet tud, mint én, aki
zsánerképpel, portréval még meg se próbálkoztam.
Nagyszerűen rajzol, majdnem oly biztonsággal, mint Zichy.
(Hiába, ő ebben mindkettőnket lefőz.) S a színei, csodás
fehérei, mélybarnái! Élő emberei, sokféle jellem, mozdulat,
gyermeki báj és komor elszántság, bánat, öröm, minden, ami
csak egy lélekben megterem. Hát igen, én elismerem. De ő
engemet lekezel. Hiába, már ő sikeres ember, híres ember,
mind nagyobb pénzt keres, a párizsi nagy kiállításról
aranyérmet hozott!
– Nyakkendőhöz nagyon értesz, Laci… – ezt mondta
tegnap –, én meg csak azt vártam, mit szól a képemhez.
– Kísérj már el a divatüzletbe, segíts kravátlit venni.
 Hát ezért jött, s már mondta is, hogy miért akar úgy
kiöltözni:
– Meghívtak – mondta – a Brutenbacher-Hofba. És
Berndorfer ezredes üzent, hogy téged is okvetlen hozzalak.
Francia vendégeket ünnepelnek ott, bizonyos De Marches
bárót és feleségét. A báró hivatalos úton van, a francia foglyok
ügyében jött. Az ezredes szerint a felesége különleges szépség,
meg kell hogy ismerd, Lacikám. Te aztán biztosan
meghódítod, amilyen nagy világfi vagy. De hát lesznek még
ott szépasszonyok, Bartel is elhozza húgát, meg a kis Eisen
lány is ott lesz, biztosan. Segíts, hogy én se lássak épp
ágrólszakadtnak. Gyerünk, Lacikám, a divatüzletbe, úri
ízléseddel segíts…
Míg hallgattam rá, az arcomon mosoly volt, de bennem
sértődöttség, mert egyre az volt még fülemben –
nyakkendőkhöz te nagyon értesz!
És akkor mondta ezt, akkor dicsérte az ízlésemet a
divatozásban, amikor azt vártam, hogy új képemmel törődik.
Pedig jó ember, igazán, segítségét sohase tagadta meg. S nem
mindig ilyen közönyös a munkám iránt. Ha kedve van hozzá,
foglalkozik a képeimmel, dicséri, s akkor lelkesen még biztat
is: a festészetet vegyem rettentő komolyan! (De hát az
számomra úgyis élethalál!)
Ő másképp érti ezt:
– A körülötted zajló életet figyeld és fesd! És múltad
emlékképeit! Őszintén, igazi jó szándékkal mondja, s mondta
ezt máskor is.
– A festő nem ragadhat meg egyetlen tárgykörben. Szép az
erdő, gyönyörű szép – de a földön egyéb is van, nemcsak a fák.
Courbet-t imádod, ugye?… Leiblt is szereted, velem együtt.
Hát Rembrandtot? Ők a teljes életet ábrázolták. Arra
törekszem magam is. S tenéked is lenne talentumod…
Lenne talentumom. Lenne! Máskor is mondta így,
feltételesen. »Tudnál te, Lacikám« – így szólott nemegyszer,
sajnálkozva –, és olyankor én, olyankor én…”
Nem mondta ki, nem írta le – s nem is gondolta végig –
restellte önmaga előtt, hálátlannak, ádáznak kellett volna
hinnie magát – így hát csak legbelső, ki nem fejezhető érzés
maradt, ösztönei mélyén rekedt indulat, halovány árnyék csak.
A harag árnya vagy talán a nem tudott gyűlölet kis rezdülése.
Különben, ahányszor szólott erről Munkácsy, hogy miért
csak a fákat, mocsarakat, földet, eget, mezőt, vagyis csak a
természetet festi, s miért nem az embert s az ember dolgait – ő
erre mosolygott, legyintett, és sietve másra terelte a szót.
Legutóbb is, ahelyett hogy megfelelt volna erre – barátja
dolgairól kérdezősködött. Munkácsy – minden művész
természete szerint – szívesen vette, ha saját munkájára fordult
a szó, s iménti faggatózását már felejtette is. De hát hiába
kérdezte volna újra s újra. Mit felelhetett néki Paál? Miféle ki
nem ejtett válasz futott át agyán ilyenkor?
Az talán, hogy: „Hiába, én ezt tudom, csak ezt! Más
témához nem kezdhetek.”
„Próbálkoztál vele?” – kérdezte gondolatban önmagát.
„Minek? Érzem, hogy úgyse megy. Kedvem se visz felé.
Vagy megmondjam egyszerűen – nem akarok foglalkozni én
semmi mással.”
De ezt így nem mondotta ki, senkinek, még Munkácsynak
sem. Mással okolta meg:
 – Tudod, én már így szoktam meg – a fák teljesen ingyen
állanak nekem. Modellre, főleg aktra, nékem sose telt.
– Hagyjuk, Laci, az ilyen hódító természet, mint te vagy…
Valld be, hogy sohase fizettél, egyetlen nőnek se, ha bármi
okból is lakásodban levetkezett.
Paál átvette barátja tréfás hangját:
– Nem hát. Hanem azok nem állni és nem ülni jöttek. S ha
már arra került a sor, hogy levessék ruháikat, hát
vendéglátójuktól is hasonlót vártak.
– Te meg sohase késlekedtél, hogy eleget tégy
kívánságaiknak.
A szerelmi kalandok izgalmai, bonyodalmai még
művészeti problémáikat is háttérbe szorították. S elnyomták
gondjaikat, küzdelmeiket. Egy-egy új ismeretségnél, találkánál
nem volt számukra semmi fontosabb. Legalábbis azon az órán.
S beszélni róla – még nevek említése nélkül is – sohase volt
unalmas. És az efféle téma sohasem támasztott köztük
ellentétet.
Csak egyszer. Miután Munkácsy hirtelen otthagyta Bécset;
s amikor majd egy év után találkoztak újra Münchenben.
Akkor történt. Albérleti szobákról beszélgettek.
– Engel Gyuszival laktál, tudom – mondta Munkácsy. –
Békés legény, vele biztosan jól kijöttél. Nekem soha nem volt
bajom vele.
Paál bólintott.
– Nekem se. Kedveltük egymást. Én nem zavartam őt a
tanulásban. Ő sem engem a szórakozásban. Abban nem. De
festeni már nem hagyott. Megmondom, hogy miért nem.
Szobánk kicsiny volt. S nem is világos. Mégis, megpróbáltam
studírozni benne. De Engel, bármilyen derék fiú, nem értette
meg, hogyha jelen van, dolgozni nem tudok. „Ha nőt vársz,
elmegyek szívesen – hangoztatta –, de ha festesz… Attól én
még csendben magolhatok idehaza.” Nem tudta elképzelni,
hogy zavar, ha magam mögött érzek valakit. Persze, egészen
más az a rajziskolában. Lehetnek százan is, ott nem baj az,
mert gépiesen megy a másolás, jól tudhatod. De amikor a saját
fejünk, nem is – a szívünk szerint próbálunk valamit… Engel
ezt nem értette meg; akármilyen eszes és nagylelkű.
Megsértődött, amikor elküldtem. Mégse váltunk szét, hiszen
barátok voltunk, és oly nehéz volt jó szobát találni. Néhány
helyen próbálkoztam ezelőtt, de vagy olyan sötét volt a szoba,
akár egy pincefülke, vagy annyit kértek érte, hogy lakhattam
volna ugyan benne, csak éppen étlen-szomjan. Mert a lakbéren
kívül nem telt volna másra. Csak a Baumgasséban találtam
egyszer alkalmas lakást.
Munkácsy felütötte a fejét.
– Hányas számú ház volt az?
– Kilences. Ahogyan Engelt tőled örököltem, úgy azt a
szobát is. Mondták, te laktad, úgy van?
– Persze hogy úgy. Éppen oda kellett bebotlanod tenéked
is?
Volt valami nyugtalanság a mindig nyugodt s derűs
kedélyű Munkácsy szavában s tekintetében.
– A háziasszony… Hofmann-né… – mondotta sötéten. –
Kifogástalan úrinő. Ugye?
Paál zavartan felelt:
– Igen. Egy finánctiszt özvegye. Elég olcsón béreltem tőle a
szobát. Tiszta, világos helyiség volt.
 – Hofmann-né… Gréti – mormolta Munkácsy, s bolyhos-
szakállas arcán, szája szélén valami furcsa ránc jelent meg:
keserűség, aggódás kifejezése.
– Azután… Mondd csak… – folytatta egészen halkan. – A
szeretőd lett?
Nem várta meg a választ, rákiáltott:
– Felelj már, lefeküdtél vele?
Kis csend lett. Paál nem értette barátja izgalmát. Azt hitte,
féltékeny.
– Hogy én? Dehogy… – felelte gyenge hangon.
– Mondd meg – unszolta Munkácsy. – Az igazat mondd,
Lacikám!
Már ebben szeretet volt, igazi féltés. De Paál másra gondolt.
Lehet, hogy Munkácsy szerelmes volt az asszonyba? Tagadóan
intett, komolyan.
– Ugyan! Ne is gondolj ilyet.
– Ne gondoljak? Frau Hofmannt nem úgy ismerem.
Munkácsy hitetlenül fürkészte, míg amaz közönyösen
mondta tovább:
– Különben sem maradtam én sokáig ott. Nem volt
nyugalmam, tudod, egy kicsit zajos volt a ház. Te meddig is
laktál ott? Pár hónapig? Egy képedet láttam, amit ajándékoztál
a hölgynek. Aztán én is… Egy vázlatot hagytam ott.
Munkácsy keserűen elmosolyodott. Tétova mormolását alig
lehetett érteni:
– Hát igen… így mi is… adtunk őnéki valamit.
Rosszat sejtve hallgatta ezt Laci. De nem szólt, mintha
egyáltalán nem értette volna meg, mire céloz barátja.
Nem tudta, vagy csak nem akart tudni róla, hogy komoly
beteg – miért beszéljen hát kétségeiről, félelméről? Még
Munkácsynak sem – vagy éppen őnéki nem?
Arra nem gondolt, hogy barátja is telve van aggodalommal.
Pedig mondott néki olyasfélét is Munkácsy, hogy „…démonok
törnek ránk, vigyázni kell, Laci… Álmunkat megrontják,
szerelmünket… Vérünkbe mérget kevernek.” S egyszer még
olyat is hallott tőle: „Kölyök voltam még, amikor –
beoltottak…”
Bécsben Engel Gyula így kérdezgette:
– Mióta szédülsz te? Mikor kezdődött fejfájásod, lázad,
gyengeséged? Igaz, Engel orvosnövendék volt még akkor, de
rátermett, kiváló tanuló, kiből – tanárai szerint is – nagynevű
doktor lesz.
Később, Hollandiában, amikor a hűséges Jettel is felfigyelt
Paál rosszulléteire, s orvost hívott hozzá – már sejtenie kellett:
nagy baj érte. Titokzatos és kérlelhetetlen ellenség támad rá.
Annak nyomasztó jelenlétét érzi időnként.
Ilyenkor komoran, riadtan figyelte szervezetét. De amikor
az ijesztő tünetek – tépő fejfájás, a látását zavaró szédület –
elmúltak, igyekezett felejteni baját; annyira, hogy még az orvos
által rendelt gyógyszereket sem szedte. Derűs ifjúsága, alkotni
akaró lelke menekült teste nyomasztó gondjaitól.
Különben sem észlelt magán semmiféle külső jelet, bőre
tiszta s üde maradt – olykor kutatóan figyelte –, és ilyenkor
aggodalmától jó időre megszabadult.
Volt ebben a felejtkezettségben valami tudatos menekülés,
elszánás: munkába, mulatságba vetni magát: éjjel-nappal
szórakozni, társaságban, színházban, bálokban vagy a
„szabad” lányok között, gyönyört hajszolva, hajnalig.
 Most is, hogy Munkácsy hívta a Brutenbacher-Hofba,
örömmel fogadta a hívást. Az idegen társaság, az új ismeretség
vonzotta, érdekelte. És már-már feledte a bántalmát, a
lekicsinylést, mely barátja részéről érte; azt, hogy alig vetett
egy pillantást újabb képeire. S hogy azt mondta: „…mert te a
nyakkendőkhöz nagyon értesz…”
Ha még gondolt is erre, mindjárt mentséget keresett – s
talált is, Miska nem akarhatta őt szándékosan megbántani. Van
úgy, hogy behatóan foglalkozik Paál munkájával, bírálja, s
többnyire dicséri, lelkesen. Most nyilván gondolatban a saját
képei foglalkoztatják. S az a mondat, a nyakkendőkről –
szándékos igazán nem lehetett.
– Mulassunk, Lacikám, amíg lehet! – hallja Munkácsy
erőltetett vidámságú hangját. – Meg akikkel lehet. Majd én
gondoskodom a társaságról. A régiek visszahúzódtak. Ahová
te vittél, Barteléknál is már hónapok óta csend van.
Szalonjukban elhallgatott a muzsika. Pedig de nagyszerű volt
az a vonósnégyes! Te utánam kerültél Düsseldorfba, mégis
hamarább bukkantál erre a gyöngyfüzérre, erre a kedves
muzsikusfamíliára. Zengett az egész Bartelház. Günther úr
csellója és a család trombitái, hegedűi… De hát sorra befagytak
náluk is a hangszerek.
– Hatalmasabb zenekar zúgta túl – mondta Laci. – A
németek háborús orchestere. Moltke volt a vad dirigens. S
szinte ide hallatszott Sedantól a porosz vértesek győzelmi
tánca. Szegény franciák! Delacroix múzsáját, modelljét, a
Szabadságot megfojtották. A párizsi kommün dicsősége nem
tarthatott soká. És most… A város tele van franciákkal.
Lerongyolt, éhező, didergő hadifoglyokkal. Segíthet rajtuk ez a
báró? Ez a Düsseldorfba küldött francia biztos?
Munkácsy tétova mozdulatot tett.
– Túl sokat nem tehet. Úgy hallom, egyelőre a tiszteken
akar segíteni. S ettől a mondatától, a saját szavaitól egyszerre
haragra gerjedt.
– De meg is mondom majd neki. Megért-e nem tudom. Azt
hiszem, hogy bírja a német nyelvet. Ha nem, te tolmácsolod
franciául. A közlegények néki nem számítanak? Az a sok kis
ember, aki a legtöbbet szenvedett, rongyoskodott,
fagyoskodott…
Paál ismerte fellobbanó s hamar megbékélő természetét.
Közbeszólt csendesen:
– Aztán majd elmondd néki!
Munkácsy nem sértődött meg, talán nem is hallotta barátja
kicsit gúnyos megjegyzését. Akkoriban sokat tépelődött,
gyötrődött, úgy érezte, hogy csalódott a tehetségében, amit
festett, mind rossznak látta; nem egy képét megsemmisítette.
Goupil párizsi műkereskedő, aki a Siralomház nagy sikere
után, a Salon aranyérme után, öt évre lekötötte készülő műveit
– türelmetlenül leste, mi kerül ki ecsetje alól?
Hiába – a művész kegyetlen szemmel nézte képeit,
átfestette vagy széthasított jó néhányat. Csupán egynek
kegyelmezett meg. A Tépéscsinálók megmenekült dühödt
ítélete elől. De attól meg Goupil nem volt elragadtatva.
Lehet, hogy a Siralomház s az Ásító inas elemésztette
minden művészi energiáját?
Hosszú órákig ült az üres vászon előtt, rámeredt üres
tekintettel, mert nem mert munkába kezdeni; felvette az
ecsetet, s eldobta, festéket kevert, s eldobta a palettát is, félt –
üresnek, kihamvadtnak érezte magát.
– Én vagyok ez a tehetetlen? – panaszolta Paálnak –, én, a
párizsi Salon aranyérmese?
Düsseldorfban úgy fordult barátjához, mint egy eltévedt
gyerek. Nem volt akkor fölényes, nem volt magabiztos;
Paálban látta megszabadítóját kétségeitől.
– Mondd meg, mondd meg kíméletlenül, hogy tönkrement
a művészetem! Hogy kifacsartam magamat, rutinom maradt
csak. S tán az se már. Mondd meg, ne félj, mondd csak meg,
hogy fuccs már a tehetségemnek.
Így biztatta, s közben abban reménykedett, hogy barátja
ellene mond.
Laci fejét csóválta, csitította, biztatta; majd rákiáltott,
megragadta a vállát.
– Megbolondultál? Vagy migréned van, mint egy vénülő
szépasszonynak?!
A Tépéscsinálók néhány tanulmánya hevert a sarokban.
Laci felragadott egyet; idős nő állt a képen, szenvedő,
könyörgő arccal.
– Hát aki ezt csinálta! Őrült vagy. Aki ilyet tud festeni. Ilyen
gondot egy öreg anya szemében. Ilyen várakozást, ilyen
elfojtott sírást a legörbült száján. Nézz ide! Megvakultál, lelked
tükre betört?! Ilyen összekulcsolt kezeket ki tud festeni?
Waldmüller talán? Fenét. Csak te! Nagy művész vagy, az
ördög vigyen el! S te nem tudnád?!
Lehet, hogy gondolatban másként vélekedett? Nem,
egyetlen pillanatig sem. Ő Munkácsyt festőzseninek tartotta,
mint ahogy az is volt, csüggedésével, nekibuzdulásával,
tépelődéseivel együtt. Mégis, amíg lelket öntött barátjába,
alaptermészetétől idegen és mégis ellenállhatatlan gondolatok,
érzések fogták el. Saját magát állította Munkácsy mellé, saját
helyzetét, megbecsülését a világban, az ő lassú, nehézkes
haladását és Miska gyors sikereit; saját tehetségét, egysíkú
témáit, a közönség számára eléggé érdektelen tájképfestést – és
a másik művész hatásos zsánerképeit, jellemábrázoló
képességét.
Lelkes szavai elfakultak, ő maga elkomorodott – érezte,
hogy elönti az irigység, igen, az irigység! Munkácsy tehetsége,
szerencséje, karrierje, bizton közelgő világhíre mellett egyre
inkább elhomályosodik az ő szerepe az országban, a világban
– saját lelkében… S már önbizalma lehanyatlott – olyan
mértékben, ahogy Munkácsyé fellobbant ismét, lelkes szavai
nyomán.
Paál megpróbálta elűzni csüggedt és bosszús gondolatait.
Ha barátja tudná, hogy mennyire hiányzik neki is a biztatás,
megnyugtatás!
De hát Miska csupán önmagára gondolt. Csak mikor
elérzékenyült, bajba jutott, vagy úgy érezte, szánnia kell
barátját, vagy becsületből segítenie – akkor törődött vele. S
kéretlen is adott – kölcsönt, amit nem kért meg sohase. Volt
úgy, hogy Paál, mikor pénzhez jutott, megadta volna. De
Munkácsy elhárította: „Kellhet ez még, barátom, tedd csak el!”
Mint annyiszor, most is mindkettőjükben feltámadt a
kétségeikből, gondjaikból való menekülés vágya.
Táncolni, szórakozni!
Elűzni testi, lelki félelmeiket, feledni csalódásaikat; az
aggodalmat, melyet vészjóslón jelzett szívük s szervezetük. De
hát ez a legtermészetesebb. Az ifjúság életét kell élni. Verset,
muzsikát hallgatni, borozgatni. Vidám társaságban vitázni,
szép lányoknak, asszonyoknak udvarolni.
Hajnalig mulatni, otthon kábultan lefeküdni. S aztán…
Önváddal ébredni mert üresen, haszontalanul szálltak el az
órák. És akkor megszállottként dolgozni megint.

18. Fekete barakkok

Karácsony este Düsseldorfban. A két magyar fiatalember
letaposott, kemény hóban sétált a Rajna-parton. Enyhe tél volt,
épp hogy nem olvadt. Korán volt még, nem akartak elsőnek
érkezni a vendéglőbe.
– Ne gondolják a báróék, hogy olyan boldogok vagyunk a
meghívással. Járkáljunk egy kicsit a városban – mondta
Munkácsy. – Úgyse ismered még Düsseldorfot.
A nagy folyó halk zúgással kísérte csikorgó lépteiket. Vize
jeges volt, de még nem állt össze, a zúgásba csörgés hangja
vegyült. Laci figyelte a dallamtalan, kusza hangzást:
– Lehet, hogy most odahaza a Tisza is így szólna hozzánk –
jegyezte meg, de nem elérzékenyülve, inkább tűnődve csak. –
A folyók egyformán beszélnek, ha németek, ha magyarok.
– Akár az erdők. Egyformán zúgnak a fák is. De hát ezt te
jobban tudod. Ugye, a fák is egy nyelven beszélnek?
– Nem úgy van az, te Miska. Ezeket itt nem mindig értem
meg. Szólnak hozzám – de hiába, idegenek. Meg nem hallom a
hangjukat. Őket nézem, s az otthoni erdő fáit festem. Persze
hogy hasonlítanak. De másképpen recsegnek. Hallgatom a
levelek susogását. Az se az igazi. Meg ahogy zörögnek a
gallyak. Figyelted már te, Miska?
– Nem én, komám. Az embereket figyelem.
 – Értetted-e, mit zörögnek a gallyak?
– Hát, Lacikám, megint álmodozol. Ha így folytatod, az
életben nem sokra jutsz.
Paál messzire nézett, a lassan leszálló ködbe, melyben
elmosódva látszottak a város régi erődítményei.
– Az életben… Igaz – szólt csendesen. – De azután?…
Nem folytatta.
Hanem a másik kiérezhette a hangjából, elhallgatásából,
hogy mire gondol; „… hogy ha az életben nem is, de azután…
ha nem élek már, akkor talán a nevemet, munkáimat
megbecsülik…”
A ki nem mondott szavak néha erősebb visszhangot
keltenek, mint az elhangzottak. Munkácsy csodálkozó,
meglepett pillantása érte a telt és kipirult fiatal arcot, a távolba
néző, szép szemeket. Lehet, hogy lebecsülően ítéli meg Paál
tehetségét? Bántotta most, hogy úgy viselkedett, barátja
megérezhette nemegyszer – felülről kezeli művészetét. Már az
is, hogy szűk tárgykörét bírálja folyton: „Örökké csak a fák…”
De hát miért ne lehetne az erdőt, a természetet úgy festeni,
hogy az egyenrangú művészetté váljék az emberábrázolással?!
Átfutott benne a megbánás gondolata; a kételkedés saját
igazában – és az elismerés társa iránt.
De, mindez pillanatokig tartott csupán. És már előtérbe
került önző öntudata. Paálnak mégse lehet egészen igaza.
Főleg abban nem, hogy rajta – Munkácsyn, túltehet!
Hogy ezt nem mondta ki Laci soha? Mindegy – de ne is
gondoljon ilyet! „Szeretem, pártolom, segítem is – de a
művészetben elébem nem kerülhet. Ne képzeljen ilyet, ne
áltassa magát!”
 De barátságukban megfért a féltékenység. Munkácsy
lelkében becsülte, mégis lekicsinyelte Paált. És szerette. Paál,
lelkében becsülte – de irigyelte Munkácsyt. S szerette.
– Nem ismered még Düsseldorfot – mondta megint
Munkácsy, míg lekanyarodtak a Rajna-partról, és befelé
indultak, a város központja felé. Keresztülmentek a
Hofgartenen. Öreg lámpagyújtogató nyújtotta magasra rúdját,
kínlódva lobbantotta fel az olajban ázó kanócot. Ez a láng
egyetlen sápadt virágként lengett a kihalt kertben.
Havas vállú szobor didergett a magányban.
– Ez itt Peter Cornelius – mutatott rá Munkácsy. –
Festőművész volt ő is. Pár évvel halála után így megtisztelte
szülővárosa.
– Nem ismerem a munkáit – mondta Laci.
– Majd itt megláthatod. Az Akadémián. S a Szent Lajos-
székesegyházban. Jó művész volt, gyönyörű színekkel
dolgozott. Hercegek, királyok rendelésére festett. No persze,
kiszolgálta őket pontosan. De azért…
Paál szokatlannak tartotta, hogy barátja ennyire foglalkozik
egy festővel, még ha az nem is él már. De Munkácsyt, úgy
látszik, fellelkesítette a szobor.
– Látod, ez a Cornelius nem halt meg igazán. Ércbe
öntötték, sok ezer évig nem porlad el. Vajon egyszer…
Nem folytatta; de Paál sejtette, hogy mit hallgatott el. Hogy
mit jelent az a „vajon"? S benne is visszhangzott ez a kérdés.
Egyformák voltak ebben.
Továbbmentek, elhaladtak egy gót stílű templom előtt,
mely felnyúló tornyával őrködött a homályba boruló város
felett.
 Munkácsynak csodálatosképpen még mindig volt
közölnivalója a holta után szoborba öntött Corneliusról.
– Legjobb műve az Apokalipszis négy lovasa. Óriási,
egészen eredeti felfogásban. S egy ilyen művész tehetségét
Langer nem ismerte fel.
– Ki az a Langer?
– A düsseldorfi Akadémia igazgatója. Eltanácsolta –
éppúgy, mint…
Paál értette, megértette ezt az elharapott mondatot is.
Az előbbi a jövőre vonatkozott. Ez meg a múltra. S őnéki
meg eszébe jutott Zimmermann.
– Jól ismered Cornelius életét, műveit – mondta kitérően.
– Beszélnek róla a művészek. Hívei vannak itt, követői. Egy
fiatal arcképfestő emlegette előttem nem is egyszer. Crola
Hugó, ő is düsseldorfi születésű.
Paál arra gondolt most – szerencsés volt ez a Peter
Cornelius, hogy olyan városban látta meg a napvilágot, ahol
kultusza van a művészetnek. Bezzeg az ő szülőhelyén, Zámon
ki tud valamit is a festészetről? És ha még tudna is, ki becsüli?
De eszébe jutott családja – nővére, aki gyerekségétől hitt
benne, és édesapja, aki nemcsak megbékélt már a gondolattal,
hogy jogász helyett festő lett a fia, sőt már – ahogy Berta
tudatja erről – büszke is rá, büszkén emlegeti.
És ez vigasztaló, nagyon jóleső tudat. Jó volna beszélni
erről Miskának de hát ő árva, minek keserítené.
Keserítené? Lehet, inkább megmosolyogná. Mit számít egy-
két hozzátartozó, apa, nővér elismerése?
Igazán kár lenne ezzel dicsekednie, ezt emlegetni épp
Munkácsynak. Aki a világhír félé halad. Aki Párizsban
aranyérmet…
Töprengő természete elfogta megint. Restelkedést érzett,
zavart… Sajnálja tőle? Nem, nem, Munkácsy megérdemli.
Miért fáj hát, miért nyomasztja mégis?
Hiszen a barátja, szinte együtt kezdték – együtt indultak el.
Talán éppen azért!
Munkácsy most belékarolt. Érezte erős, meleg karját – s
ettől meg egyenesen lelkiismeret-furdalása támadt. Barátja
bízik benne, szereti, ő meg örökké arra gondol – lemarad
mögötte. Ej, hát végre is el kell ismerje: amaz nagyobb
talentummal rendelkezik! Hanem a gondolatot máris
kiegészítette: vagy csak ügyesebb? Mégse – így vívódott –
jobban komponál, „figyeli az embereket” – ahogyan mondja is
magáról. S ismeri életmódjukat, szokásaikat, érzelmeiket. Igen,
Munkácsy Mihály társas lény – s Paál László társtalan.
„Hiába megyek én mulatni, és hiába mókázok, nevetek –
száz ember közt is egyedül vagyok, magányom, bánatom el
nem ereszt.”
Nem mondta ki, de gondolatban oly pontosan
megfogalmazta ezt – hogy szinte várta rá a választ. S
csodálkozva pillantott barátjára, hogy az nem felel.
Munkácsy előhúzta zsebóráját – gyönyörűen megmunkált
fedelű aranyóra volt. Ajándékba kapta valamelyik magas
rangú tisztelőjétől.
– No, most már nyugodtan elindulhatunk a Brutenbacher-
Hof felé – mondta. – Fél nyolc. Nem mi leszünk a legelsők.
– Pedig mi azok akarunk lenni, ugye, Miska?!
De a másik, bár felfogta rögtön, hogy érti társa – nem vágta
rá szokott lelkesedésével, hogy „úgy bizony!” Ezt mondta
csak:
– Igazán?! De hát ez nem csupán az akaraton múlik.
Paálnak rosszul esett közönyös hangja, célzatos mondata.
„Hát ilyen ez a Miska. Nemrég egész összeomolva várta, hogy
biztassam, vigasztaljam. Most meg…”
Nem tudta megállni, kimondta:
– Hát ilyen vagy. Mert úgy mondtam, hogy „akarunk"!
Hogy elsők akarunk lenni. Ezért felelsz olyan furán. Nem
szeretnél velem osztozkodni a dicsőségben.
Munkácsy hallgatott.
– Igazad van – folytatta Paál megbántottan –, hiszen te
benne vagy már, én meg… El se indultam. Hogy is tehetném
melléd magamat!
– Bolondokat beszélsz – próbálta amaz engesztelni. – Nem
mondtam én ilyesmit sohase.
– Csak érezted. Meg éreztetted.
– Érzékeny vagy, mimózalelkű vagy… – dünnyögte
Munkácsy megbánóan.
Hirtelen más hangon:
– Várj csak, hol is vagyunk? Rossz irányba megyünk.
Mert vita közben letértek a kikövezett gyalogúiról. A
sötétség rájuk ereszkedett, enyheségével, könnyed páráival.
Drótkerítéshez közeledtek; fekete barakkok álltak mögötte,
elkerítve. Árnyak mozogtak a kátrányos deszkabódék között.
Magasan, dróton himbálózó, éles fényű lámpa – nem olaj-,
karbidláng világította be a rideg tájat. És nem is egy, de négy, a
kerítés négy oldalán. Az elzárt terület maga, némán imbolygó
alakjaival, árnyékba süppedt.
A végtelen szomorúság, elhagyatottság világa volt ez. És a
nyomorúságé.
– Hová kerültünk? A csoda tudja! – Munkácsy fürkészve
tekintett szét. – Az áldóját! Hónapok óta élek Düsseldorfban, s
eltévedtem.
Rossz németségével megszólított egy embert, aki éppen
felbukkant mellettük. Kiszáradt, hajlott vén porosz volt, bottal
járt, bundájának gallérja mögül kiemelkedő vékony, inas
nyakán horpadt homlokú, sasorrú kis fej ült. Dülledt szemek
tekintettek gyanakvóan a fiatalemberekre.
– Erre van a Brutenbacher-udvar? – kérdezte tőle
Munkácsy.
– Erre ugyan hiába keresik… – felelt. – Itt egész másfajta
udvar van – de nem ajánlatos bemenni.
– Miért? Miféle telep ez?
– A francia foglyok tábora.
S az öreg mindjárt hozzátette:
– Az átkozott franciáké! Gyűlölet volt a hangjában.
Paál csodálkozva odaszólt:
– Szabad kérdeznem, miért haragszik rájuk annyira?
– Miért?! Ilyet is csak idegen kérdezhet. Mert, ugye,
idegenek? – kérdezte durván.
– Magyarok.
De hát miért is kellett vele szóba állni?! A vénember
mormogva szitkozódott, nem értették meg fojtott szavait –
nyilván a magyarokat csepülte. Munkácsy legyintett:
– Gyerünk innét, hagyjuk a fenébe ezt a vén bolondot.
De Laci még nem hagyta ott.
– Nem felelt még arra, uram, miért gyűlöli annyira a
franciákat?
 – Miért? Mert mind gazemberek! Felgyújtották a
városunkat. Fel kéne mind akasztani.
– Felgyújtották? Mikor?
– Nem tudja? Ezerhétszázkilencvennégyben. Az átkozottak!
Öklét rázta az esti homályba borult tábor felé.
– Hagyd a csudába, őrült ez… – szólt Munkácsy, és
magával húzta barátját. – Ha nem állnának silbakok a
kapuban, képes lenne berohanni, rájuk támadni! Mert egyszer,
valamikor felgyújtották…
– 1794-ben? – ámuldozott Paál.
– Úgy van. Igazat mondott az öreg. Crola beszélt arról,
hogy 1794-ben leégett Düsseldorf. Várj csak… Hetven…
Hetvenhét esztendeje annak.
Rátaláltak már az utcára, mely a vendéglő felé vezetett.
Paál egyre arra gondolt, amit ez a gyűlölködő öreg
emlegetett. Hogy hetvenhét esztendeje a franciák… És most
ezért átkozza ezeket a szegény fogoly katonákat. Eszébe jutott,
hogy efféle igaztalanságot panaszolt lakótársa, a medikus
Engel Gyula. Csak az a bűn kissé régibb keletű, legalább
tizennyolc évszázados. És egészen másféle természetű volt. S
nem franciák cselekedték, hanem Engel Gyula távoli ősei – s
közülük is csak kevesen, a hatalmasok. Mégis, a gyűlölet mai
napig is rátapadt nevükre.
Megint az a gyermeteg összehasonlítás tolult fel benne –
hogy a fák… Az erdő fiai között nincs örökké tartó harag,
uszítás, megbélyegzés. Pedig sokféle fajta, mégis megfér
egymással csendesen.
– Itt vagyunk már, hol jár a lelked, Lacikám?
Valósággal megszégyenülten kapta fel a fejét Munkácsy
hangjára. Mintha az hallaná s megmosolyogná gondolatait.
Nem rossz fiú – de más, mint ő, nem töpreng egyre, inkább
cselekszik; s ha vannak is kétségei s kérdései – azok önmagára
vonatkoznak, saját életére, művészetére.
Paál ilyennek látta barátját; de véleményét megváltoztatta
nemegyszer. Volt idő, amikor igazán önzetlennek ismerhette
meg. Hiszen kisegítette őt nemegyszer kölcsönpénzzel, amit
sohase kért meg. De hát a művésznek, barátjától, nemcsak
anyagi segítségre van szüksége. Legalább annyira biztatásra,
érdeklődésre – elismerésre.

19. Jegenye úr
Nincs olyan háború, forradalom, ami a tetszeni vágyó
úrhölgyeket eltérítené a divatozástól. Hát még az olyan
polgárlánynak született és arisztokrataasszonnyá lett nőket,
mint De Marches báróné Papier Cecília!
Toalettjét megcsodálták a divatban elmaradt porosz
leányok, asszonyok.
A krinolin nem tűnt le teljesen; még tartotta magát, igaz,
eléggé megszűkült. De Marches asszony ezen is túljutott – s
turnűrös ruhát hordott.
– Jól kipárnázták, azt hiszem, a turnűr nélkül is – súgta
Munkácsy, aki kedvtelve nézegette a bárónő feszült formáit,
erős keblét és szép formájú, telt nyakát.
Volt valami természetellenes – főleg szokatlansága miatt –
ebben az öltözékben. Halványkék brokátanyag, hozzá
tömérdek csipke, fodor, pliszé, első látásra kusza
összevisszaságban; csak később szokta meg a szem, hogy a
gazdag díszítés, gyöngyhímzéssel és szalagokkal együtt
valamiféle bonyolult rendszer jegyében halmozódott a báróné
széles, magas keblén és derekán. Nyakában keskeny fekete
bársonyszalagon zománcos medalion, övében legyezőtartó
lánc.
– Mindent magára vett, amit csak lehetett – folytatta
Munkácsy, míg Paál zavartan figyelte, hátha megérti valaki a
magyar szavakat –, sok időbe telhet, amíg levetkezik.
„Mi történt Miskával, nem szokott ő ilyen tiszteletlenül
beszélni az asszonyokról", úgy tűnt fel, haragszik a bárónéra,
pedig az nagyon is kedves volt hozzá, s monsieur „Le Dernier
Jour"-nak hívta – a Siralomház sikere idején keresztelték el így
Párizsban az egyszerre híressé vált fiatal festőt.
„Bezzeg engem minek nevezne? Jegenye úrnak?” –
morfondírozott magában Paál. Asztali szomszédja, De
Marches báró finom modorú, igen szívélyes úriember volt.
Udvariasan érdeklődött Paál munkája iránt, s felajánlotta, hogy
megtekinti műtermét. Amikor megtudta, hogy Laci
tájképfestő, helyeslően bólintott:
– Bölcsen teszi, a természet arcát megörökíteni gyakran
érdemesebb, mint némely emberét.
Miska széles mosollyal mondta:
– Nagyon is igaza van, báró úr. De ha a méltóságos asszony
bájos arcát nézem, mégis ellent kell mondanom.
De Marches báróné született Papier Cecília nem volt szép
nő; arca szinte szögletes volt, álla kemény, széles, akár egy
férfié. De az egész asszony csak úgy feszült az életvágytól.
Kifejezte ezt csillogó szeme, telt alsó ajka és az egész,
kívánatos gömbölyű, mégis rendkívül karcsú derekú teste is.
Tudta, hogy minden férfi megkívánja – a férje kivételével
talán. De Marches báró több mint húsz évvel idősebb volt nála,
enervált, gyakran betegeskedő ember.
Paálban is vágyat ébresztett ez az életteli fiatal nő. De
ugyanakkor megmagyarázhatatlan haragot is érzett iránta.
Hát még amikor a báróné így felelt Munkácsynak:
– A bókja jólesett, kedves „Le Dernier Jour”. De más miatt
is ellentmondhat a férjemnek. A portréfestés mindenképpen
fontosabb s hasznosabb művészet, mint a tájak ábrázolása.
Erdők, szénakazlak, mezők meg felhők sohasem fizettek a
művésznek honoráriumot. Meg aztán a tájképet a
műkereskedők nem nagyon kedvelik. A gyűjtők sem szívesen
vásárolják.
– Hát azért… – szólt közbe Munkácsy – attól függ, hogy ki
festi.
– Igaza van – a nő hízelgő és szinte epedő pillantással felelt
–, ha mondjuk, Munkácsy Mihály rászánja magát effélére. Az ő
szignójával az is kelendő lesz.
Nem értette meg pontosan, csak azt érezte, hogy
művészetét dicsérik. Paálhoz fordult, aki lefordította neki,
titkolva, hogy őt mennyire sérti a báróné kijelentése. S az
folytatta:
– Ha eljön hozzánk, colpachi birtokunkra, a gyönyörű park
biztosan megihleti.
De Marches sietett megerősíteni felesége meghívását:
– Nagy megtiszteltetésnek vennénk.
S hozzátette udvariasan:
– Természetesen barátjával együtt. Paál úr csodás fákat
találhat ott modellnek.
Az asszony rámosolygott Lacira.
 – Én is úgy értettem. Önt is nagyon szívesen látjuk. És
biztosíthatom, pompásan érzi majd magát nálunk.
Perzselő pillantása végigsiklott a fiatalember kedves
vonásain, szép termetén.
A De Marches házaspáron és a két fiatal festőn kívül még jó
néhányan részt vettek a vacsorán. (De ők négyen valahogy
egészen elkülönültek, külön beszélgetést folytattak.) Az
ezredes, aki Munkácsyt meghívta, egy fiatal
özvegyasszonynak csapta a szelet; egy öregúr, nyugalmazott
városi könyvtáros két vérszegény kisasszonynak s anyjuknak
magyarázta el – ki tudja, hányadszor már – állítólagos őseinek,
a Berg grófoknak, Düsseldorf megalapítóinak dicső tetteit. A
lányok s mamájuk láthatóan ügyet sem vetettek reá; a
fiatalemberek figyelmét próbálták felkelteni – teljesen
reménytelenül.
A pincérek az asztalok körül forgolódtak, a zenészek
kottáikat lapozgatták, hangoltak. Más asztaloknál más
társaságok vacsoráztak és poharaztak.
Később a fiatalság táncra kelt. A zenekar az idős és az ifjabb
Strauss polkáit s keringőit játszotta, s Cecília asszony már
leplezni se tudta, hogy alig bír magával. Férje csendes
belenyugvással figyelte; s ő mondta aztán szelíden:
– Kedvesem, ugye, szívesen táncolna egyet? – Kérdőn és
szinte kérőn pillantott a két férfira. De Marches-né kacér
mosolygással felelt:
– Táncolnék én, chéri, hogyha lenne kivel.
Munkácsy, restelkedését egy sajnálkozó kézmozdulattal
fejezte ki, csendesen mondta:
– Grácia fejemnek, kegyes szép asszonyom, de bizony a
tánc énnékem nem kenyerem. Majd a Laci barátom. – S
hozzátette: – ő aztán érti jól a táncot…, mindent, ami az úri,
divatos élettel jár.
Paálra néztek mind a hárman. Lassan, szinte visszatartott
mozdulattal felállt, s némán meghajtotta magát a báróné előtt.
A muzsika lendületes háromnegyed taktusai meghozták a
kedvét. És az asszony rugalmas derekát érezte tenyere alatt.
Egyre szélesebb ívekben forogtak. Cecília szeme tapadó
pillantással érte; s közben, a forgást felváltó tánclépések alatt,
törzsük összeforrt. Laci nem gondolt rá, hogy a barátja és a
báró most egyre őket nézik. Nem gondolt semmire, csak a
feszülő, üde testre, karjaiban.
Az asszony kedvesen suttogta:
– Pompásan táncol, Latzi… – így ejtette ki a nevét. – Ugye,
nem haragszik, amiért az imént lebecsültem festészetét? Maga
bizonyára nagyon tehetséges. Szeretném megnézni a képeit.
– Eljönne hozzám?
– Miért ne? – mondta Cecil kacéran. – Természetesen
férjemmel együtt. Meglátogatjuk műtermében.
Paál már azon gondolkodott, hogyan is tehetné egy kicsit
barátságosabbá szegényes lakását. Lehet, hogy a bárónő nem
kedveli majd a madarait? (Mert verébtől kezdve a csízig,
bagolyig már egész szárnyas sereg csivitel nála.)
– Megtiszteltetésnek tartom, méltóságos asszonyom… –
mondta zavartan.
– Nevezzen csak nyugodtan keresztnevemen. – Erősen
megszorította a fiú kezét. S ezt mondta még, jelentősen:
– Lehet, hogy az uram, hivatalos elfoglaltsága miatt, nem
jöhet majd velem. Nem baj, ugye?
 – Nem, mélt… Nem baj, Cecília… – dadogta kigyúlva Paál.
– Holnap délután? Akarja?
– Akarom.
– De nehogy félreértsen. Engem pusztán a munkája
érdekel. S úgy nézett rá, hogy azzal rögtön megcáfolta, amit
mondott.
– Mindig imádtam a képeket, a természetet. És az életet!
A zenekar szünetet tartott. Visszamentek az asztalhoz. A
báró gondosan felesége vállára terített egy selyemkendőt.
Munkácsy látszólagos egykedvűséggel, halkan fütyülte a
Strauss-keringő melódiáját.
Oly világos, oly meleg volt a terem, annyi étel, ital fogyott,
s a zene is kellemes, zsongító. Különös ellentétként – akár a
fény-árnyék vagy a fekete-fehér kontraszt – Paálnak eszébe
ötlött az a sivár udvar, a fogolytábor, mint komor, sötét
festmény, szögesdrót keretben, őrséggel, őrtoronnyal,
körülvéve közönnyel és gyűlölettel.
Hogy is mondta Munkácsy? „Úgy hallom, egyelőre a
tiszteken akar segíteni… De én majd megmondom neki!”
Megmondta-e vajon? Eddig még nem jutott eszébe. Már jó
későre jár, nemsokára elbúcsúzik egymástól a társaság. S miről
folyik a társalgás? Divatról, művészetről, italokról. A báró
ifjúkori élményeiről mesél, Cecília asszony megismétli a
colpachi meghívást. Paált is érdekli a divat, a művészet,
minden, amiről csak beszélnek. Mégis, akaratlan, arra az éjbe
süppedt táborra gondol.
Le tudná vajon festeni?
Nincs ott semmi a természet üdeségéből, napfényéből – de
borújából sem.
 Mégis, miért vonzza, miért foglalkoztatja tudatát egyre az a
tábor? Mint művészeti téma, sohasem érdekelte az emberek
világa. De szinte látja maga előtt a csüggedt, fáradt, beesett
arcú katonákat.
Mi köze hozzájuk? Elég sok nyomorúságot ismerhetett meg
a magyarok között is. Leginkább Aradon, ahol még a
kivégzettek árnya kísértett, ahol még árvák és özvegyek
siratták őket.
Mégsem hagyta nyugton a düsseldorfi francia
hadifogolytábor.
„Hát te, Miska, te feledted?! Ej, a te fellobbanásaid! Hogy
ígérted, megmondod a báró úrnak a magadét!”
A magadét igen… Persze hogy azt. Most is Munkácsy-
képekről, tervekről folyik a beszéd.
Paál váratlanul a beszélgetés témájához egyáltalán nem
illően vetette fel:
– A táborban mit tapasztalt, báró uram?
– Hogyan? Melyik táborban?
– Itt, Düsseldorfban. A francia hadifoglyok táborában.
Nagyon szomorú ott a helyzet.
– Az bizony sajnálatos… – mondta De Marches báró. – De
hát az én megbízatásom nem terjed ki a lágerekre. Én a fogoly
tisztek ügyében járok el.
– A tisztek? Nem ott vannak?
– Hogy gondolja ezt, Paál úr? Tisztek? A közlegények
között, barakkokban? Már ezt a hadijog sem engedi. Őket
házakban helyezték el, polgároknál.
Itt már Munkácsy is közbeszólt:
– Úgy hát a tiszt urak nem fagyoskodnak, nem
nélkülöznek. Akkor pedig mégiscsak inkább a közemberek
sorsán kellene enyhíteni.
– Lehetséges – a báró hangja egy árnyalattal kimértebb lett
–, az én kiküldetésem azonban mégiscsak a tisztek érdekében
történt.
– Tehát, báró úr – mondta még Paál –, a lágerbe el se
látogat?
– Felesleges volna – hangzott közönyösen. – Abból a
küldeményből, amit hoztam, annyi embernek nem sok jutna.
Paál bólintott:
– Hát persze, értettem… – mormolta.
A báróné közbevágott, hogy feloldja a feszült hangulatot:
– Ó, milyen jószívűek, milyen érzelmesek maguk, Latzi!
Azok az emberek megszokták már a nehéz életet, fel sem
veszik a hideget.
Munkácsy ránézett, haragos szemmel:
– Ezt így, kedves Cecília asszony, nagyon könnyű állítani…
– abbahagyta, legyintett. Inaskorára gondolt, amikor kiküldték
a temetőbe, télen, kerítést festeni.
Paál még megkockáztatta ezt a kérdést:
– És… Ha szabad kérdeznem, mi az, amit a báró úr juttat a
tiszt uraknak?
– Némi italt, szivart, effélét. De voltaképp nem is ezért
küldettem én ide. Hanem a váltságdíjukról tárgyalni. Ideje
megszabadítani őket.
Hideg volt a hangja, de tekintete ellágyult:
– A tiszti becsület kötelez erre! – tette hozzá őszintén s
patetikusan.
– Milyen jó ember – súgta magyarul Munkácsy –, ha saját
fajtáját kell menteni.
Neki is, Paálnak is, lett volna erre mondanivalója, nyilván a
fekete láger lakóiról, de tudták már mind a ketten, nem
érdemes folytatni ezt a témát.
Különben is, még ha a báró másképpen is gondolkoznék –
hatalma s lehetősége lenne-e, hogy a tiszteken kívül a
közkatonákon is segítsen? De hát, ha emberséges valaki…
Paál most már elfojtotta a véleményét. Arcáról sem lehetett
leolvasni, hogyan gondolkodik erről a remek úriemberről.
S szinte örült most ennek. Hogy nem kell becsülnie. S így
nem kell majd önvádat éreznie amiatt, hogy a feleségét
kívánja, és… el akarja… igen, el is fogja érni! Az asszony
elmegy hozzá – a finomkodó, jó modorú és rideg szívű férje
nélkül.
„Eljön hozzám, tájképeimet megcsodálni? Ugyan, lehet,
hogy meg se nézi azokat. Mindegy. Kívánatos, tüzes szemű
asszony. S a báró úr – felőlem mehet a pokolba! A felesége
meg – a karjaim között!… Hogy fog szólítani vajon?
Jegenyének?”

20. „Istenem, mi történt velem?!”

Újév előtt, egy borús, nyirkosan enyhe délelőttön a város
határát járta. Ritkás facsoportok közt taposta a hólében
rothadó avart, csizmája átázott egészen. Sivár, gyászos volt ez
a táj, kopasz fáival, széteső, sokágú virgácsra emlékeztető
bokraival. Nem talált kedvére való témát. Így hát egyetlen
vonással sem gazdagodott a vázlatfüzete.
Legutóbbi munkájára gondolt, melynek a Naplemente
címet adta. Nyárfák és tölgyek, cserjék között nyíló, széles, a
lemenő nap rőt fényében megcsillanó, kerekektől felvágott,
pocsolyás út, mely a beborult ég határáig nyúlik, homályba
veszve. A végtelen út megfestése – a beláthatatlan terjedelmű
égboltozat, felröppenő madaraival, az előtér enyhe tónusa,
összehangolt színei, jó fényvezetésével – úgy érezte, hogy
sikerült. De valami mégse tetszett rajta.
Amint hazafelé tartott, és áthaladt a régi erődítményeket
megszakító Berger-kapun – arra gondolt, hogy ezen a képén is
itt-ott akaratlanul visszaesett kicsit a Bécsben belesulykolt
festési módba. Amellett valahogy szétesőnek s üresnek érezte
az egészet.
Dolgozni kellene még rajta. Pedig teljesen késznek hitte. S
most, látatlanban fedezi fel hibáit?
Annyira elmerült a képzeletében élő kép elemzésébe, körül
se nézett; ösztönszerűen haladt a Rajna-part közelében húzódó
utcácska felé, amelynek egyik ódon földszintes házában bérelt
két szobát. Egyik szobája oly nagy volt, táncteremnek is
beillett. Ez volt a műterem. Bútor alig volt benne, sivárságát a
képek enyhítették.
Mivel gondolatban egész úton csak a Naplementével
foglalkozott, azonnal látni kívánta azt a képet. Ezért nem állt
meg az első kisebb szobában, még annyi időre sem, hogy
felsőkabátját levesse.
Ott állt a staffelájon a Naplemente.
Megrökönyödve nézte. Közelebb lépett, nem akart hinni a
szemének.
A magányosnak, elhagyatottnak festett tájat emberi alakok
népesítették be. Hat figura… De több is – hét! A kép jobb
oldalán az előtérben egy zsebre dugott kezű német paraszt,
távolabb két fejkendős asszony s még egy férfi. A háttérben, az
út közepén még két nőalak. S mögöttük is pici, elmosódott
figura.
Valaki belefestett a képébe. Valaki?
Már az első pillanatban tudta, hogy csak Munkácsy
lehetett.
Neki van szabad bejárása ide; jó néhányszor találta már itt,
reá várakozva. A háziúr ismerte mint albérlője legjobb barátját.
De nem is ez volt a legfőbb bizonyíték. Ki más festhetett
volna ilyen figurákat, a nők ruhájának, a férfiak kabátjának
feketeségéből kivillanó világos foltokkal, a fejkendő, az ing
tündöklő fehérségével, melyek a Siralomház asztalterítőjének s
az asztalra könyöklő elítélt zihált ingujjának világító fehér
színére emlékeztetnek.
Csak állt a kép előtt, szinte elgyengült hirtelen támadt
haragos izgalmában; egész teste remegett. Fejébe hasító
fájdalom hatolt. Barátja fölényét érezte a figurákban,
lekicsinylését és a művészi versenyben győztes hatalmát;
akinek még ahhoz is joga van, hogy kéretlenül korrigálja
lemaradt s szerinte kisebb képességű barátja képét. S teszi ezt
jóságból, jóindulatból…
Paált felbőszítette ez a fölényből, sajnálkozásból fakadó
készség. Persze, Munkácsy jól tudja, hogy barátja örökké csak
a természetet festi; s oly ritkán vállalkozik arra, hogy a fákon
kívül más élőlényt is szerepeltessen tájain. Ritkaság a Százéves
asszony. S talán azt is csupán azért festette, mert a félig élő
öregasszony úgyis kifelé vánszorog az életből…
Ott állt képe előtt, ökölbe szorította kezét, látását
elhomályosította a düh.
 Hát nem gondolt arra Munkácsy – milyen felháborodással
beszélte el neki –, mennyire bántotta, hogy Pesten Than Mór
belejavított egyik korai festményébe. „Lehet, hogy jobb lett
általa – így mondta el –, de mégis, az az én művem volt, és ő
kérdezésem nélkül hozzá mert nyúlni…”
Paál szédült, szeme előtt kusza lett minden, le kellett ülnie.
Csalódás, megszégyenülés fájdította szívét.
Meddig ült így, magányosan? Nedves, csukott szemhéja
mögött az idegen figurák, melyek a festményén váratlan
megjelentek – mintha mozdultak volna, járni, élni kezdtek, és
felé közeledtek, megnövekedve, ellenségesen. S köztük,
mintha ott lett volna maga Munkácsy is, ki csúfondárosan
intett neki.
Lassan erőt vett magán.
S ahogy megint nézegetni kezdte a Naplementét,
tárgyilagosan megállapította, hogyha büszkesége csorbát
szenvedett is – de munkája határozottan jobb lett ettől a
váratlan beavatkozástól.
A tájkép tegnap még üres volt, élettelen.
De így, az alakokkal, más lett, jobb, valóságosabb.
Hirtelen feltört belőle:
„Az ördög vigye el Miskát, micsoda ember ez, micsoda
művész!” Ezt kiáltotta hangosan, csak úgy magának – s
haragja mintha egyszerre elszállt volna.
A nagy szoba sarkában elhelyezett ketrecek felől madár
füttyentett, éles, tiszta rigóhang – és erre rákezdte egy cinke is.
A sivár műteremben élt vagy tíz-tizenöt madár, kanári,
papagáj, csíz, még veréb is volt közöttük, amit még Berta vitt
neki Bécsbe. De legtöbbjét Paál hozta haza kirándulásairól;
fészekből lepottyant fiókákat nevelt föl, s etette azokat végtelen
gondossággal, festékesdobozban gyűjtött hernyókkal s
rovarokkal táplálta – s volt úgy, hogy utolsó fillérjein kölest,
darát vásárolt. Jóltartotta madarait. Akadt sérült is, lábára,
szárnyára nyomorék – azt kezelte, gyógyítgatta. Volt úgy, még
beszélgetett is velük – panaszkodott s dicsekedett, töprengett
hangosan –, és közben azok is, saját füttyögő nyelvükön,
mondták a magukét.
Olyankor úgy érezte, hogy nemcsak a madarak, de a fák is
beköltöztek lakásába.
Hirtelen támadt jókedvében benne volt, hogy barátját nem
kell gyűlölnie. Hogy az igazán jót akart – s igaza volt, mert
mégiscsak jót tett a képpel. Pokolba a nagy önérzettel!
Legfeljebb egyszer ő is igazít valamit a Miska tájképén, ha az
majd rászánja magát, hogy zsánerkép helyett megpróbálja
ábrázolni a természetet.
Biztos, hogy abban is csak szépet alkot.
S magában már lelkesült érte ismét. Nagy tehetségnek, nem
is: géniusznak nevezte.
S szerette, mint a kedves testvérét.
Másnap délutánig tartott a jóérzése Munkácsy iránt. És
akkor történt valami újra, ami dühét fellobbantotta ellene.
És ez már jobban fájt – szégyent s fájdalmat okozott.
De Marches-né meglátogatta, férjével együtt.
Hát így tartotta be ígéretét az asszony: eljött, de nem
egyedül.
Csalódását leplezni tudta Paál – udvariasan, mosolygósan
fogadta őket. A báró sem mutatta ki, hogy mennyire meglepi
és viszolyogtatja ez a szegényes hodály, melyet csak
jóindulattal lehet műteremnek nevezni.
A szíves fogadtatás ugyan – melyhez hozzátartozott egy
elősompolygó borzas szőrű, beteg kuvasz farkcsóváló
köszöntése – nem hagyott kívánnivalót. (A madarakon kívül
gazdátlan négylábúaknak is kvártélyt adott.) Még egy palack
borral is tudott szolgálni a festő – igaz, a poharakkal gondban
volt, kettőt tudott csak hirtelenében keríteni, s azok sem
ragyogtak túlságosan. Mindegy, akadt még egy
ivóalkalmatosság, ha csorba csésze is. A bor pedig – hazulról
származott – ízes volt és tüzes.
Cecília asszony fanyalogva emelte ajkához a poharat, szélét
előbb kesztyűjével törölte meg. S amíg a képeket szemlélték,
turnürös szoknyáját fogta, s kényeskedve megemelte, hogy a
padlóhoz ne érjen.
De Marches, mint művelt és a képzőművészet világában
tájékozott úriember, őszintén dicsérhette Paál tájképeit.
– Ezek itt mind igazán talentumos művész alkotásai… –
mondta. – Ez az erdőrészlet például olyan híven ábrázolt,
mintha most az ablakon kinézve látnám az eleven fákat. De
valahogy mégsem egészen olyanok. Paál úr hozzáadott
valamit a saját egyéniségéből.
Rámutatott az egyik képre, melyet Paál még Beilenben
festett, egy őszies hangulatú tájra. Borús ég alatt sárgás lombú
fák, a háttérben éppen csak sejtett tanyai házakkal.
Voltaképpen csak vázlat volt, szabadban készült, csak később
vált kiérlelt festménnyé. Mégis, érezni lehetett rajta az
ihletettségét, mely a látvány szépségén túl festője
meghatottságát, érzéseit is tükrözni tudja. (Est a pusztán – így
nevezte el Paál később a képet.)
 – Mit szól hozzá, Cecil? – fordult a feleségéhez. –
Megragadó, finom. Mi volna, ha…
Az asszony tudta, férje most arra készül, hogy árát kérdje a
képnek s megvegye. Alig észrevehetően vállat vont. A báró,
aki egész házasságuk alatt hozzászokott, hogy mindig azt
tegye csak, amit Cecil akart, máris abbahagyta megkezdett
mondatát.
De Pál megkérdezte:
– Mit óhajt mondani, báró úr?
– Az árát kérdeném. Ugyanis, esetleg, ha nőm is úgy akarja,
megvásárolnám öntől. Tetszik, ugye, Cecília?
Mégis kimondta. Asszonya bosszúsan villantotta felé
tekintetét.
Paál ezt nem látta meg. Mintha egyre az Est a pusztán
vonzotta volna figyelmét – de valahogyan más szemmel nézte
most, hirtelen támadt büszkeséggel –, lám, pénzt akarnak adni
érte! Nem is tudta felfogni hirtelen, mit is felel férje félénk
kérdésére Cecília.
– Persze, tetszik nagyon. De azt hiszem, meg kell gondolni
jól, melyiket válasszuk. Talán Munkácsy úr ebben
segítségünkre lesz. Eljövünk majd megint, s talán akkor…
Paál nem érzett valami nagy csalódást. Pedig alaposan
felizgatták De Marches szavai, melyekkel vevőszándékot
mutatott. De mintha már maga a szándék is kielégítette volna.
S valahogyan nem tudott haragudni a bárónéra, amiért az
elodázta a vételt. Cecília, talán, hogy megindokolja ezt a
halogatást, ismét kifogásolni kezdte „modelljeit”.
– Nem a legkellemesebb örökké a sötét lombú fákat meg a
borult eget nézegetni, keretben, a falon. Szomorúak a képei,
kedves Paál, lehangolóak.
Eszébe jutott a válasz, amit már a vacsoránál kellett volna
mondania.
– Élt egy Rembrandt nevű, nagy hírű holland festő.
Biztosan ismeri a nevét, asszonyom. Csodálatos művész volt. S
néha ő is festett, meg rajzolt fákat. Méghozzá gyakran nagyon
vén, beteg, halódó fákat, elgombásodott tölgyet, kiszáradt
bükkfát, rothadó gallyú mocsári fenyőt. És azt hiszem, mégis
boldog lenne, aki ilyen képet szerezhetne, csak egyet is!
A bárónő mosolygott:
– Kedves Latzi, az Rembrandt volt! De hát én igazán nem
akarom megbántani.
– Nem azért mondtam, mintha magamat össze akarnám
vele hasonlítani. Csak azt akartam kifejezni, hogy még ő is!…
Én igazán…
Már hebegett, restelkedett, mert Cecil mosolya gúnyos és
fölényes volt. A báró tapintatosan, szinte gyengéden
közbeszólt:
– De hiszen Paál úr csak példát említett. S én is azt
mondom – miért ne választhatna a művész magának bármiféle
festői tárgyat? Kedvesem – fordult – Cecilhez –, láthattuk,
micsoda képeket fest Corot… Micsoda fákat! Elbűvölő falusi
tájakat.
Paál úgy állt ott előttük, mint egy megvédett vádlott. A
báróné is – megérezve, hogy nem való újra meg újra emlegetni,
hogy „miért csak fákat” – előbbi gúnyos hangját váltva
kedvesen hozzátette:
– Bocsásson meg, Latzi. Nyilván magának van igaza.
Géricault örökké lovakat festett, Giotto meg, fiatalkorában,
olvastam valahol – kecskéket!
Paál erre jókedvre derült.
– Őnála ez természetes volt! Mert hiszen pásztor volt. S
mivel a legelőn nem volt papír, se vászon, köveken örökítette
meg, késével kikarcolva, kedvenc állatait. Persze, gyerek volt
még akkor.
Nem gondolt már a báró ajánlatára, s arra sem, hogy a
vételt az asszony megakadályozta.
Mindig ilyen volt Paál: fellobbant benne az öröm vagy a
harag – és kialudt hamar.
Most jólesett neki, hogy Giottóról, a régi nagy mesterről
beszélhet, Giottóról, akiről tudta, hogy a töprengéstől a
rajongásig, a szenvedéstől a boldogságig minden érzelmet ki
tudott fejezni, s aki a fény-árnyék merész hatásait s a fény és
homály lágy átmeneteit oly nagyszerűen alkalmazta már a
középkori festészetben. (Amilyen gyenge tanuló volt Paál a
gimnáziumi iskola padjaiban, annyira elmélyülten, szomjas
érdeklődéssel forgatta a művészettörténet lapjait. Már Bécsben
is, eleinte kényszeredetten, később egyre nagyobb
érdeklődéssel hallgatta Zimmermann bátyjának előadásait.)
Kopogtak. De Marches-ért jött valaki: az egyik hadifogoly
tiszt súlyosan megbetegedett.
– Sajnálom, hogy abba kell hagynom a műélvezetet. Azt
hiszem, fél óra múlva visszatérhetek. Cecília, kedvesem,
megvár, ugye?
Az ordonánc tisztelettudóan megjegyezte:
– A táborba megyünk, kapitány uram. (A báró ezt a rangot
viselte civilben is.) Ott fekszik egy hadnagy, aki látni kívánja
önt.
 – Nem értem. A francia tisztek házaknál vannak
elszállásolva.
– Ez az egy tiszt úr, jelentem, a tábor lakója.
– Nem értem, hogy került oda.
– Saját kívánságára, kapitány úr.
– Menjünk akkor oda… – mondta De Marches idegesen.
Nyugtalanul pillantott Paálra, visszaemlékezett
beszélgetésükre a vacsoránál. A festő tekintetéből azt vélte
kiolvasni: „Nohát, végre mégiscsak elmégy a nyomorult
közlegények közé. Az a tiszt, lám, önszántából maradt ott.”
– Siessen, báró – mondta az asszony idegesen –, vagy jobb
lenne talán, ha együtt mennénk.
– A kocsi kényelmetlen. Sietek, kedvesem. Ha késnék, Paál
úr bizonyára hazakísér.
– Természetesen a legnagyobb készséggel! – mondta Paál, s
meghajolt a távozó báró felé.
Aztán… zavartan, szótlanul állt az asszony előtt. Zavarából
szemrehányással vágta ki magát:
– Ugye, azt mondta, hogy egyedül jön.
Az asszony kacéran oldalt billentette fejét, vastag ajkai
szétnyíltak, s megvillant rózsaszín, hegyes nyelve. A szeme
perzselt.
– Azt mondtam? Meglehet. De hát volt rá okom, hogy ne
tegyem.
– Oka volt, persze, férje elkísérte.
– Nemcsak azért. Én azt teszem, oda megyek és úgy
megyek, ahogy én akarom.
A fiatal férfi izgatottan mellé lépett, két kezével vállához
nyúlt. Cecil egy fél percig mozdulatlanul tűrte érintését. De
aztán kibontakozott a fiú ölelni kész karjaiból.
– Ne nyúljon énhozzám, Latzi. Nem jöttem egyedül, mert…
– Megígérte.
– Megbántam. Én vigyázok magamra. Azt hallottam
magáról, hogy beteg.
– Hogy én…
– Ugye, igaz? Én a maga csókjától most már – félek.
– Az én csókomtól félni kell?!
Megszégyenítve állt ott. Szörnyű gondolata támadt. Mert
hiszen Engel is célzott ilyesmire. És most…
– Ki mondta ezt? – kérdezte tompán.
Az asszony egy fél percig gondolkodott.
– Miska figyelmeztetett, a barátja – mondta ki végre.
Paál elfehéredett.
– A barátom… – suttogta tétován.
Hát ilyet tett Munkácsy… ezt tette vele?!
De hát, ha efféle gyanúja volt, miért nem szólt neki?! Ez az
idegen nő közelebb állt hozzá, hogy miatta…
Zűrzavaros gondolatfoszlányok kergették egymást
agyában. Miska elárulta. Megrágalmazta.
Vagy igazságot mondott? De hát, ha így is van, honnét
tudhatja ő? Vagy féltékeny csupán?! Igen, másképp nem tette
volna ezt.
Hirtelen vad daccal átölelte a nőt, magához szorította telt,
rugalmas testét. Cecil érzékisége fellángolt – mégse hagyta
magát. Eltaszította magától a fiatal férfit.
– Eresszen el! Azonnal!
Paál karja lehanyatlott. Hátralépett.
– Bocsánat. Egy pillanatra megszédültem. Azt hittem, hogy
a szenvedélye… fellobbanása tovább tart. Bocsásson meg
nekem.
– Maga bocsásson meg. Igazán tetszik nekem, a képzeletem
messze járt már. De én… Félek. Megérti ezt?
– Megértem, asszonyom. Nyilván igaza van. Én gyakran…
Szédülök. Most is, annyira szaggat a fejem. Lehet, hogy
csakugyan nem szabad énnekem… nőhöz érni?
Lehajtotta a fejét, mintha bűnös lenne. De Marches-né
megsajnálta.
– Meg fog gyógyulni, kedves Latzi. Kezeltesse magát. Jöjjön
Párizsba. Ott vannak igazán jó orvosok. A franciák között. Ők
értenek igazán ehhez a betegséghez, a francia doktorok.
Kerülgette – épp hogy ki nem mondta a betegség nevét,
melyre gyanakodott.
– Kísérjen haza, Latzi… – mondta –, s már szó sem volt
többé képnézésről, s még kevésbé arról, amit pár napja még
tánc közben mindketten annyira hittek és vártak.
Paál keserű szívvel lépkedett az asszony oldalán,
hallgatagon; Cecília sem talált szavakat.
Mintha csak közéjük állt volna valaki.
– „Miért is tette ezt Miska velem…? Még ha igaza volt is –
miért nem szólt nekem?”
Sohasem panaszkodott neki Paál – miért gondolja hát, hogy
ő ilyen súlyos bajba esett?
Lehet, olyasmit tudott Frau Hofmannról, amiből arra
következtet, hogy…
„Istenem, mi történt velem? Tőlem ezután már reszketni
kell? Huszonöt éves vagyok, annyira szeretem az életet,
annyira szeretem a szerelmet. Most már én hova száműzzem
magam? Kolostorba? Leprások szigetére?!”
A báróné, mintha olvasott volna a komor gondolatokban,
mielőtt elbúcsúztak volna, vigasztalóan mondta:
– Ne féljen, kedvesem. Ilyen fiatal szervezet mindent
legyűr. Jó orvost keressen. Persze lehet, hogy kiderül – semmi
baja sincs. Hogy maga is éppen olyan egészséges, mint a
barátja, Miska.
„Olyan, igen, éppen olyan…” – gondolta Paál, míg
magányosan baktatott haza, a madaraihoz. Fejfájása nem szűnt
egy percre sem. „Éppen olyan?…” – súgta magának tétován.
De hát ez csupán sejtelem volt. Lehet, hogy csak haragjában
gondolta ezt, szinte kívánva, hogy Munkácsy is olyan sorsot
viseljen?
Mihelyt találkoztak, Paál felelősségre vonta barátját. De
nem azzal kezdte, ami a legjobban fájt neki, másról beszélt
még:
– Mit csináltál te az én képemmel? Belefestettél. Én erre
tégedet nem kértelek.
Munkácsy vállat vont:
– Ártott talán annak a képnek?
– Ne arról beszélj. Ártott önérzetemnek. Elhiszem, hogy te
nagy mester vagy, de én se vagyok már inas. Így akarod tán
bizonygatni, hogy annyival előttem jársz?
A szóra, hogy „inas", Munkácsy felkapta a fejét. De
legyűrte hirtelen támadt indulatát.
– Ne tüzelj már, Laci. Nem akarok én bizonygatni semmit.
Nincs is arra szükség. Csak éppen azt gondoltam, hogy kellene
erre a tájképre néhány figura. Megmondtam már neked, a
természet soha nem teljes ember nélkül.
 – Megmondtad-e vagy sem, az engem nem érdekel. Claude
Lorrain is megvan nélküle. És Courbet… még Markó is.
Munkácsy legyintett.
– Ugyan! Majd ha ott tartasz te is, ahol ők – festhetsz, ahogy
akarsz.
Ez csak úgy kiszaladt a száján. Nem akarta megbántani,
lekicsinyíteni. S már mondta is utána gyorsan:
– Nem azért mondtam. Válhat belőled is nagy hírű mester.
De nekem hiába hozod fel őket. Én az emberre esküszöm mint
a legfőbb festészeti tárgyra. Tárgyra, csudát! Az emberről
mégse szólhatok így. A természet, az élet legteljesebb
kifejezője, a teremtés igazi célja…
– Tudom is én… – mormolta Paál. – Hazugság, gyilkos
ösztön, törtetés, árulás. Egymásba oltják, úgy terjed köztük,
mint a ragály.
– Ne túlozzál, mert épp világgyűlölő hangulat fogott el! Ha
mégoly gonosz is – az emberhez mérjük a környező teret. Az
ember felfogása szabja meg a világ rendjét, mértékeit. Az
ember látása szerint van színe, illata a virágnak, formája
felhőnek, falevélnek…
Paál ámulva hallgatta barátját.
– Nohát, Miska, tudós tanárrá lettél. Ez aztán fejlődés! Az
ördögbe is! Hagyd már abba, mert meggyőzöl egészen! S
telefestem minden képemet figurákkal…
Erről aztán eszébe villant sérelme újra.
– De én magam és senki más. Te meg… A kérdezésem
nélkül nekiállsz, fogod az ecsetet… Gondold csak meg,
emlékezz vissza arra, amikor Than Mór kijavította a képedet.
Elismerted, hogy jobb lett, mégis háborgott az önérzeted.
 – Régen volt már. És Than nem volt nekem barátom.
Paál elfordult, be akarta fejezni a vitát. De mozdulata
sértette Munkácsyt; feldühösítette.
– Hát hogyan akarsz te képeket eladni? Figurák nélkül üres
a kép… így senkinek sem kell a művészeted.
– Nem kell? Meglehet. De hát nemcsak azért festek én,
hogy rögtön áruba bocsássam a munkámat. Olyan az, mintha
magamat kínálgatnám.
Munkácsy paprikamérge fellobbant.
– Szóval abból akarsz élni mindig, amit én adok neked.
A másik férfi arca elfehéredett. A legjobb barátja szemére
veti a kölcsönöket!
Csend lett, csak az egyik madár füttyögetett a kalitkában.
Aztán mindketten elrestellték magukat; Munkácsy szerette
volna visszaszívni azt, ami az imént kicsúszott a száján. Paál
meg csalódva, sértetten töprengett, mit tegyen, mit feleljen.
Csak lett volna pénze, hogy visszadobja minden tartozását!
Egy percig úgy néztek még egymásra, mint ellenségek.
Munkácsy haragját az fűtötte most, hogy amaz szinte
kikényszerítette belőle a tapintatlan, durva emlékeztetést.
„Abból akarsz élni mindig, amit én adok neked.”
Elismerték ezt magukban mind a ketten. De Paál haragos
indulatából szomorúság lett. Így szólott csendesen:
– Te mondtad ezt nekem, Miska? Ezek nem a te szavaid.
– Igazságod van. Bocsáss is meg, hogy szemedre vetettem
azt a nyomorult pénzt. Megadod azt te még. Meg ám!
Felismerik a tudásodat, a tehetségedet. De lásd be, hogy…
Elhallgatott. Arra gondolt: intelmei, vagyis buzdításai, hogy
Paál ne csupán a tájat fesse, felizgatnák megint barátját.
 – Gyere velem, Laci – hívta békítően –, öblítsük le a haragot
jóféle Rajna mentivel.
A kocsmában valóban „leöblítették” a haragot. De azért
egyikük sem felejtette el egészen azt, ami elhangzott közöttük.
S még akkor is hajnal felé, amikor egy kissé beborozva
lépkedtek szállásuk felé, újra megszólalt Paálban az a bántó
mondat.
„Abból akarsz élni mindig…”
Mintha leolvasta volna az arcáról, vagy elboruló
tekintetéből sejtette volna meg Munkácsy, hogy barátja mire
gondol.
– Aztán ne rágódj már megint az én rossz szavamon, pajtás!
– Belekarolt. – Jól van, én megbántottalak, szánom-bánom,
piszokság az effélét felhánytorgatni. De ami azt illeti, te
kezdted a sértegetést.
– Még hogy én…
– Bizony barátocskám. Csakhogy én úgy tettem, mintha
nem is hallanám.
– De mit?
– Azt, hogy te nem vagy inas.
– Nem is vagyok. Te sem tartsz annak, tudom én azt.
– De te is tudhatod, hogy én meg az voltam. Nem úrfi, nem
gimnazista. Csak koszos asztalosinas.
Elhallgatott, s nagy erővel megragadta, s maga felé
fordította barátját.
– De ugye, nem azért mondtad?! Lacikám! Hogy
megszégyeníts!
– Ne bolondozz! Sok mindent a szemedre vethetnék, de
ezt… Olyannak ismertél engem? Ostoba, hencegő fickónak, aki
azt méregeti, milyen mélységből emelkedtél magasra? De
hiszen éppen ez a te legnagyobb dicsőséged. Ne szégyelld
éppen azt, amire a legbüszkébb lehetsz.
Hajnal lett, világosodott. Paál sápadt volt, ingadozott a
lépte. Munkácsy jobban bírta az italt.
– Tudod, komám – mondta elváláskor –, ezt még nem is
mondottam el neked: pár nap múlva Párizsba utazom. Nincs
kedved velem jönni?
Az ittas emberek sűrű hangulatváltozásai Paálban is
megmutatkoztak.
– Párizsba? – kiáltotta. – Nem. Én itt maradok. Te meg
elmész nélkülem. Pedig tudod, hogy kiállításom lesz. Az első
életemben. Mégis itt hagysz. Legalább egy hónapig
Düsseldorfban akartál maradni. De tudom én, miért sietsz. A
báróné miatt.
– Jól van. Elég volt már, Laci.
– Elég? Azt elhiszem. Beleszerettél. Szaladsz utána. Hát
aztán? Ez az én dolgom.
Paál szembefordult vele.
– Az is a te dolgod volt, hogy a tudomására adjad, hogy
eláruld neki… a betegségemet. Nagyon is jól tudom, hogy
miért tetted ezt velem. Attól féltél, hogy őméltóságát… szóval,
hogy lecsapom a kezedről. Ezért árultál el.
Már meg is bánta, hogy így kitört. Nem akart erről szólni,
restellte az egészet… és Miska eddig már annyi jót tett vele,
annyiszor kisegítette, igazán megbocsáthatná ezt neki – meg
azt is, hogy a képébe belefestett. Bármennyire sértette, el kellett
ismernie, jóindulat vezette. És igazán nem ártott vele a
festménynek.
 S hogy erre gondolt, egyszerre ellobbant a dühe. Már nem
is várt választ a kérdésre. Munkácsy mégis felelt. De inkább
szelíd, szinte bocsánatkérő volt a hangja, nem haragos.
– Hát így állunk. Nem mondom, hogy nincsen igazad. Való,
hogy én belehabarodtam Cecilbe. Te meg pajtás, biztos, hogy
lecsaptad volna a kezemről… Telivér asszony ez; úgy éreztem,
jobban is tetszel neki, mint én. Jól ismerlek, nem voltál te
szerelmes, csak megkívántad. S te tudsz bánni a nőkkel. Sokat
vívódtam én ezen. Egyszer azután elmondtam Cecilnek. Hogy
megbetegedtél. Csúf dolog volt, elismerem. De nem akartalak
én… Elárulni. Igazán mondom: kicsúszott a számon – mondta
restelkedve. – Meg azután… Tudtam, hogy azt az asszonyt
másképp vissza nem tarthatom. Féltettem is. Beleszerettem. El
is venném, hogyha nem lenne férje.
– Jól van már, értem én. Megértelek.
– Azt akarom még mondani, Laci, hogy… nem is
hazudtam. Beteg vagy te. Ez nem tréfadolog. Gyógyíttatnod
kell magadat. Az egészben csak erre gondolj, ez a
legfontosabb. Látod csak, valamiféle rossz nyavalyába estem
én is. Talán már suhanckoromban. A háziasszony meg…
Ráadott még talán egy porciót. De én már túl vagyok rajta.
Kigyógyulom belőle.
– Miből?
– Hát azt Engel Gyula megmondaná tudományosan. Én
csak egyszerűen franciakórnak ismerem. Veszedelmes
betegség. De engemet – mondtam már – kikúráltak teljesen.
Egészséges vagyok, hál' istennek.
– Én sem tartom magam betegnek! – kiáltotta felindultan
Paál. – Nézd meg a testemet. Nincs rajta kiütés.
 – Pajtás, én orvos nem vagyok. De amikor neked huszonöt
éves korodban minduntalan megfájdul a fejed, vagy borzongat
a láz… Nem jó jel az. A legjobb orvoshoz, professzorhoz eredj!
Az majd kikúrál. Abban biztos lehetsz. A honoráriumot én
intézem el.
– De hát a jó ég áldjon meg! Honnét veszed, hogy én…
Olyan nagy bajt szereztem?
– Honnét veszem? Hát tudod… Azt Frau Hofmanntól
kellene megkérdezni. Ha már éppen őhozzá kellett neked
bebotlani. Ahhoz a boldogtalan perszónához…
Elbúcsúztak. Amikor Paál egyedül maradt szobájában, leült
az asztalhoz, egyenesen tartott derékkal ült hosszú percekig,
rossz gondolatok gyötörték.
– Istenem, mi történt velem?! – suttogta azután maga elé,
remegő hangon.

21. Egy fáradt, fiatal hadnagy

Egy reggel De Marches báró ismét kopogott Paál ajtaján.
Ezúttal egyedül jött.
A művész zavartan fogadta. Cecília bizonyára elmondott
valamit. Attól tartott, hogy a báró – mint megbántott férj keresi
fel.
– Uram, el kellett jönnöm önhöz – kezdte az komolyan.
Magyarul próbált beszélni, ha igen hibásan is. A báró
valamikor az osztrák-magyar hadseregben szolgált, Pápán, a
huszároknál, főhadnagyként.
– Bocsásson meg – kezdte –, de tudatnom kellett önnel:
igaza volt. A legénységi hadifogolytábor lakói nyomorúságos
helyzetben vannak. Restelkedem, amiért erről meg nem
győződtem előbb. Ön figyelmeztetett, de én még akkor is
mereven ragaszkodtam az utasításhoz: csak a fogoly tisztekre
vonatkozik küldetésem. Saját szememmel kellett látnom a
katonák súlyos helyzetét ahhoz, hogy rászánjam magamat,
önkényesen megváltoztatom a feladatomat. Kérem, közölje
Munkácsy úrral is, hogy az ajándékcsomagokat egyenlő
arányban szétosztom közöttük, még a mai napon.
Abban, hogy a báró lelkiismerete feltámadt, nemcsak
Paálnak, de a táborban maradt, a közlegények közé kívánkozó
francia tisztnek is része volt. Ki volt ez a francia tiszt?
Fáradt arcú, cvikkeres, vékony testalkatú, fiatal hadnagy,
kinek igazságérzete tiltakozott az ellen, hogy ő különleges
bánásmódot élvezzen.
Tüntetésül átment a lágerbe, bevette magát a szögesdrót
mögé. A katonák bizalmatlanul és gyanakodó pillantásokkal
fogadták. De hamarosan megbarátkoztak vele. És a hadnagy
részt vett minden közös tábori munkában, amellett
megpróbálta könnyebbé tenni a katonák életét a sivár
fogságban is. De súlyos betegség támadta meg, melyből csak
most lábalt ki teljesen.
– Szeretnék vele megismerkedni – mondotta Paál.
– Ez bizony nem egészen egyszerű. Ön nem léphet a tábor
területére. Grillet, ez a hadnagy neve, nemigen léphet ki onnét.
Hacsak…
– Grillet nem léphet ki a táborból – ismételte –, hacsak én el
nem megyek érte.
– Megtenné?
– Miért ne? A táborparancsnokot ismerem már. Az én
kíséretemmel a becsület parolájára kiengedi egy-két órára a
hadifogoly tisztet.
Az az égő szemű, fiatal francia hadnagy, Pierre Grillet,
keserűen mondta:
– …aztán eldőlt a sedani ütközet is. Amikor láttam, hogy a
németek megnyerték a csatát, szerettem volna meghalni. Miért
is nem pusztultam el már Colombes-nál, azzal a hatezer
franciával együtt, akik ott estek el. Hiába meg kellett érnem,
hogy Franciaországot a porba nyomják.
Paál műtermében beszélgettek. A báró, aki a hadifoglyot
kihozta a táborból, magukra hagyta őket azzal, hogy egy óra
múlva visszajön. Grillet elragadtatva nézte Paál néhány falra
akasztott képét.
– Sejtelmem sem volt arról, hogy ilyen nagy művészt
találok itt. Honfitársát, Munkácsyt már megismertem. Az ő
figurái megrendítőek. Az Utolsó nap – felejthetetlen. Az ön
szenvedélye a természet arculatán izzik, szabadon, tragikus
szépséggel!
Paál elhárította a dicséretet.
– Arról beszéljünk inkább, miben segíthetnék önnek?
– Köszönöm. Amire leginkább vágyom – a szabadságomat
nem tudja visszaadni. Hanem… Mit tud ön, uram, a
harcokról? Hol volt akkor, amikor Párizst ostromolták?
– Hollandiában. Azután ide utaztam, Düsseldorfba.
– Itt mi újságot nem olvashatunk. De hát az igazat nem is
tudhatnánk meg abból.
– Párizs ellenállt. De végül is – letiporták.
Paál érzett egy kis restelkedést a tépett, lesoványodott
hadnagy előtt.
Tudott a franciák szabadságharcáról, tudott a párizsi
kommün kétségbeesett küzdelméről, s hallotta azt is, hogy a
hősies ellenállást megtörték Wimpfen vasasai. Sok ezer hős
pusztult el – míg ő, aki a franciákért lelkesedett – itt húzódott
meg a száraz, közönyös, tallérgyűjtő német kispolgárok között.
„De hát nem elég énnekem a saját nemzetem baja? Vajon
negyvenkilencben nem törték össze a mi szabadságunkat is?
Én meg itt kuksolok a nagy hasú, piros képű, elégedett
németek között, s festegetem nyugodalmas, öreg erdőimet, a
békésen folydogáló patakokat, a felhőket.”
Mintha gúnyt és lenézést olvasott volna ki a ványadt,
megviselt francia szeméből. Hallgattak mind a ketten. De Paál
gondolatban önmagával vitázott még.
„Nem az én népem, mi közöm hozzájuk? Minket is
legyőztek, kínoztak, a legjobb hazafiakat kivégezték. A
franciákat sajnáljam? Mi közöm hozzájuk? És mit is tehettem
volna értük?”
„Mi közöd hozzájuk?” – így replikázott önmagával. „Miért
törődnék velük? Miért lelkesülnék Franciaországért? Ha
másért nem, művészetéért.”
„De hát a hollandoknak vagy akár a németeknek
nincsenek-e nagyszerű alkotásaik? Vajon Rembrandt nem
óriás? S a német Knaus, Leibl nem alkotott-e remekműveket?
Hát az olaszok, spanyolok s a többi nemzet? Hisz mindnek
van művészete. Hát akkor miért épp a franciákkal kellene
törődnöm?”
„Mert ott az elnyomott nép harcolt jogaiért. S azért, hogy a
művészetnek öröme, áldása mindenkié legyen…”
De megérkezett a báró, hogy visszakísérje a hadnagyot.
Már búcsúztak, amikor Paál megkérdezte: – Ismeri Courbet-t,
báró úr?
– Hogyne. Tisztelője vagyok.
– Én a csodálója. Micsoda művész. Óriás! Láttam a
Kőtörőket és a Menyasszony öltöztetését. Fékezhetetlen erő
van a képeiben. Életöröm és tragédia. Nagyszerű ember lehet.
– Találkozott vele már, Paál úr? – a hadnagy kérdezte ezt.
– Személyesen soha.
– Fekete szakállú, szép férfi. Hatalmas termetű, vasöklű!
Van egy nagy képe: Birkózók. Azon mintha saját testét is
ábrázolta volna. Életöröm! Jól mondta az imént. Csupa
feszültség, csupa férfias erő. Némelyik képe elragadtatta és
megbotránkoztatta Párizst.
– Münchenben láttam egy sziklás tájat – mondta Paál. –
Patak, fű, szikla, fű, felhő – mintha összegyúrta volna, hogy
aztán bűvészként vászonra terítse! Az egyik oldalon fényben
fürdik a sziklás völgy, bokrok, fiatal nyírfák, a pázsit, a patak
vize – minden ragyog, s szemben, sötétben, árnyékban, egy
kéttörzsű öreg szilfa. Alatta elsötétedett a víz. Csodálatos
alkotás.
A hadnagy megkérdezte a bárót:
– Vajon mit fest most Courbet?
De Marches csendesen, valósággal szégyenkezve mondta:
– Nem festhet. Börtönbe vetették. A kommünben való
részvétele miatt. Képeit elkobozták.
Amikor magára maradt, Paál egyre Courbet alakját idézte,
és műveit, melyek oly nagy hatással voltak reá.
– Börtönre ítélték – tűnődött –, olyan ez, mintha én – a
szegény szürke kis madarak helyett – egy hatalmas kőszáli sast
zártam volna be kalitkába.
22. Kudarc
„A tájkép az én hangulatomat fejezze ki…” Paál László
Felix Consen, kedélyes, jóindulatú s jómódú úriember, a
Consen és Fia Műkereskedés tulajdonosa, kis kiállítótermében
helyet adott egy hétre Paál László képeinek. Nem mintha
busás haszonra számított volna a kiállításból, de ismerte s
kedvelte a kellemes modorú fiatal festőt, és lehetővé akarta
tenni neki, hogy a düsseldorfiaknak bemutathassa művészetét.
Ez a művészet ugyan számára idegen volt, szokatlan és
túlságosan eltérő mindattól, amit eddig ismert és szeretett.
Mégis, be akarta bizonyítani önmaga előtt is, hogy
elfogulatlanul segít egy idegennek, egy magyarnak, akinek
képességei méghozzá meg sem közelítik híres honfitársáét.
(Munkácsy-képet vásárolt és eladott már Consen, nem is
egyet.)
A kiállítás nem hozott sikert. Kevesen látogatták, nem
dicsérték a képeket, sem szóban, sem írásban, az újságokban
rövid hír vagy legfeljebb közönyös, vállveregető sorok.
Közvetlen jó ismerősei beszéltek róla csupán melegen – főleg
Bartel Gusztávék házának heti összejövetelein, melyeken Paált
gyakran vendégül látják.
A Bartel család minden tagja jól muzsikál, s a fiatal magyar
festőt mint zenerajongót s jó hangú dalolgatót nagyon szeretik.
Persze, Bartelék igazán nem irányíthatják a közvéleményt.
Sokkal inkább a helybeli festőművészek. S köztük a
legtekintélyesebb, Düsseldorf szülötte és büszkesége, Andreas
Achenbach.
Az ősz pofaszakállú művész csendesen odaszólt társának,
Crola Hugó portréfestőnek, akivel együtt nézték meg az
ismeretlen fiatal művész kiállítását.
– Nem mondhatnám, hogy nincs talentuma. Bátor, széles
ecsetvonásokkal dolgozik, de elnagyoltan. S a látásmódja kissé
különös. Szegényes színhatások. Lefokozza a természetet.
A tekintélyes mester szava a düsseldorfi művészi körökben
kinyilatkoztatás volt. Crola bólogatott:
– Bizony, lehangoló ez a festészeti modor! Szinte
elsorvasztja a táj szépségeit – visszhangozta Achenbach
véleményét.
– Kár érte – mondta még az idősebbik mester jóindulatúan.
– Ha így folytatja, nem sokra viszi. A jó képek első feladata,
hogy gyönyörködtessenek. Sajnos, ezek…
Egyikük sem találkozott még eddig Paállal. Így igazán nem
tudhatták, hogy a közelükben álldogáló fiatalember, aki
akaratlan – vagy kíváncsian talán – hallgatja minden szavukat,
maga a kiállító művész. Consen nem volt jelen, így nem is
figyelmeztethette őket.
Paál sápadtan, egész elgyengülve állt – azok körüljárták a
termet, lesújtó bírálatuk folyt tovább, s ha abból már nem is
lehetett mindent meghallani, arcvonásaikból, mozdulataikból
olvasni lehetett.
Most el kellene tűnni, elosonni. Már elindult, kifelé tartott;
az ajtónál mégis megállt. Szégyenkezését, ami a két művész
megsemmisítő bírálatának hallatára elfogta – harag váltotta fel.
Hirtelen dac, magabiztosság ösztönözte, az öntudat villanása.
Már-már visszafordult, hogy szemükbe vágja a
maradiságukat, vakságukat, elfogultságukat, s bebizonyítsa,
hogy rosszul ítélik meg, hogy ők azok, akik hamisan látnak, s
nincs erejük megszabadulni a hagyományos festési módtól.
Szemükbe vágni, hogy utánzók, hogy fantáziátlan
mesteremberek…
Már-már melléjük lépett. De elfogta a félelem, olyasféle
érzés, mint ami annyiszor megbénította nyelvét, diákkora óta,
amikor vizsgázni kellett, s ha készült is, csak hebegni tudott;
később is, művészeti vitákban, a félelem, hogy izgalmában
képtelen elmondani a gondolatait. Szorongva gondolt arra,
hogy nevetségessé teszi magát előttük. Azok meg közben,
amíg ő tétovázott, abba is hagyták lekicsinylő szemléjüket és
elmentek.
Paál feldúlva nézett utánuk. Azután ő maga járta körül a
termet – s kétkedve nézte, nézte képeit, lehet, hogy ő
csakugyan lefokozza, megcsúfítja a szép természetet?
Mégiscsak helyesebb lett volna nem eltérni Zimmermann
tanításaitól? Megmaradni a rajzos, pontos és részletező festési
módnál?
Keserű csalódást érzett, majd dühödt haragot, és leginkább
önmaga ellen! Ha legalább biztosabb lenne a dolgában! Ha
szentül hinne önmagában! Szégyellte kishitűségét.
S fellázadt gyengesége ellen. Courbet képeire gondolt
hirtelen. S Delacroix nevét idézte – ők is a saját útjukon
haladtak, eleinte a közízlés ellenében, mégsem csüggedtek el!
Most ez a két helyi nagyság a kedvét szegje?
„Önök, uraim, másolják a természetet – de én
újrateremtem!” Igen, ezzel a merész mondattal kellett volna
keményen visszavágni! Vagy csendesen és szelíden ezt
mondani: „De hiszen én saját derűs vagy bánatos érzéseimet
próbáltam átvinni képeimbe; hangomat, hogy együtt zúgjon a
fák lombozatával. Életem fényei s árnyékai villognak és
sötétlenek az erdők útjain s tisztásain. Nem látják, nem érzik
szegényes színeimben a fájdalmamat, örömömet,
nyomorúságomat, aggódásomat és mulató kedvemet?”
Vajon el tudta volna ezt így mondani? Gondolatain mindez
csak átsuhant. S nem mondta ki, sem most, sem azelőtt, még
Munkácsynak sem – pedig talán ő egyedül értette volna meg.
Barátja mért is nincs most itt? Párizsba utazott, alig egy
héttel ezelőtt. Igazán megvárhatta volna az ő első kiállításának
megnyitását. Az az asszony, a báróné hívta Párizsba. Paál e
pillanatokban jobban gyűlölte, mint azon a délutánon, amikor
eltolta magától, s rádöbbentette arra, hogy beteg! Nemcsak
attól tiltotta el ezzel, hogy őhozzá közeledjék. Mintha elutasító
szavaival minden lány, minden asszony nevében szólt volna
reá; viszolygó, taszító mozdulatában száz meg száz nő
karjának tiltó ereje volt. A férfi örömét, a vágy jó izgalmát, a
boldog beteljesülést ölte meg az az asszony.
És megfosztotta barátjától is. De Marches-ék elutaztak –
Munkácsy ment velük. Ha itt lenne, másképp sikerülne talán
ez a bemutató. Most biztos, hogy kiállna érte. Szembeszállna a
helyi művészekkel. Megvan a tekintélye ahhoz is, hogy
megváltoztassa a kritikusok véleményét. Bár azok nem írtak
bántóan; általánosságban dicsérték a „törekvő ifjú művészt”.
De bírálataik hangja fölényes volt.
Achenbach nem csupán saját véleményét mondta ki. Tőle
függetlenül, a düsseldorfiak túlságosan leegyszerűsítettnek,
szegényesnek találták Paál festményeit. Hozzászoktak, hogy a
város művészei, ha tájat festettek – a természetet ünneplőbe
öltöztették. Erős, már-már rikító színeket sorakoztattak fel,
vérvörösen izzó napot, villódzó sugarakat, vörhenyben-
aranyban pompázó őszi lombokat, csillámló, lágyan hullámzó
tavakat, méltóságosan úszkáló hattyúkkal – s mindezt
gondosan kimunkált részletezéssel. Paál képeit elsietetteknek,
felületeseknek tartották. Széles, könnyed ecsetkezelése,
egyszerű természetfelfogása nekik nem tetszhetett.
Legalább vita támadt volna a kiállítás körül. De csend volt,
közöny, hallgatás. Persze, vásárló nem jelentkezett.
(Egyetlenegy csupán. Hanem annak az egynek Paál – ha adott
is képet – nem szabott árat, pénzt tőle el nem fogadott.)
A Bertának írott levél hangja azért nem volt szomorú.
Különben is, miért búsította volna el szeretett húgát?
„…a kiállításom nem volt sikertelen… – így számolt be róla
este a levélben –, habár a düsseldorfiak nehezen barátkoznak
meg azzal az iránnyal, melyet festészetemben képviselek. Kár,
hogy Munkácsy, aki úgy is, mint barát, úgy is, mint pályatárs
annyira becsüli művészetemet – nem lehetett jelen. No de
mindegy, drága Bertám, mégiscsak nagy dolog – életem első
tárlata. Képzeld, még valaki meg is akarta vásárolni egyik
képemet… Egyetlenegy vevőszándékú néző, csak hát… No de
majd máskor megírom, ki volt az, és hogy én miért nem
adhattam el neki a képet. Túl drágára szabtam talán az árát?
Ne találgass, más oka volt…”
Itt egyelőre abbahagyta az írást. Fáradt is volt, a levél
folytatását és befejezését másnapra hagyta.
De, szokása szerint, folytatta gondolatban, mintha Bertának
mondaná el, nem írásban, de élőszóban, a leírt soroknál
bizalmasabban. De hát ilyenkor voltaképp magában
morfondírozott, olyasmiről, amivel úgysem akarta volna
szomorítani az otthoniakat.
„Hiába, Miska is cserbenhagyott. Hatalmába kerítette a
báróné. Törődik is ő most velem! Az első kiállításommal.
Elárult engem; féltette tőlem azt az asszonyt – s szalad utána…
Hát érdemes egy asszonyért megtagadni egy jó barátot?
Cecília rideg szívű. De hát… Törődöm is egyáltalán vele?! És
még csak nem is gyűlölöm. Vagy mégis? Az ilyen nő… Miskát
tönkreteszi. Bolondság, képzelődöm. Lehet, inkább még
magasabbra emeli?… Akárhogy is, Miskát eltávolítja tőlem…
A naplemente látványát vászonra vetítette jó néhányszor.
Nem is magát a látványt, hanem azt a hatást, amit kiváltott
belőle. Saját hangulatát borította a tájra, a melankóliát, a
szenvedélyt, sóvárgást vagy gyötrődést vagy a viharos
életörömet. Már a Bielenben, de még inkább a Düsseldorfban
festett képein a valóság szépsége és a még csak sejtett saját
egyéni tragédiája sajátos ellentéteket tükröznek. És ezt
nemcsak a szonórus színek fejezik ki, nemcsak a fény s árnyék
meglepő kontrasztjai, hanem valami megmagyarázhatatlan
módon ábrázolt életérzés, sötét halálsejtelem, melyen átüt az
ifjúság életvágya éppúgy, mint a lemondás koravén
csüggedése is. Mindezt csak kevesen érezték meg azok közül,
akik a Consen műkereskedés kiállítótermében megismerték a
magyar Paál László nevét.

23. Szerelem
Karcsú, kis termetű fiatal lány nyitott be egy délelőtt a
Consen műkereskedés ajtaján.
Előbb a boltban nézelődött, majd átment a kiállító terembe.
A szomszédos Köln városából érkezett, hallomásból ismerte
Paál nevét, beszéltek róla mint jó modorú, szellemes és vidám
fiatalemberről. De mint művészt nem nagyon méltányolták –
ismerték ugyan néhány képét, de Kölnben is, mint
Düsseldorfban, az Achenbach-féle tájképfestészet hatott
inkább, a természet ünnepélyes vagy rikító hatású bemutatása.
Paál László tájait a költészet levegője borította – de ezt még
a költőbarát Wolfgang Müller von Königswinter sem érezte
meg – annyira hatott rá korának képzőművészeti iránya.
Mégis, Consen kérésére, vállalta a kiállítás megnyitását.
Szép szavakkal méltatta a kiállító művész munkáit, de
valahogyan úgy, mint ahogyan egy kedves, ügyes műkedvelőt
szokás dicsérni.
Az a fiatal nő, Helga Berg, egy gazdag kölni építőmester
leánya, aki most először látta Paált, arra gondolt, mennyire
más a valóság, mint a híresztelés! A festmények az első
pillantásra elragadtatták. Sem otthon, sem a kölni intézetben –
ahol nevelkedett, s ahonnét alig egy hónapja tért haza – nem
láthatott másféle képeket, mint pontos hasonlóságú, merev
portrékat vagy élénk színhatásokkal megfestett tájakat.
Sokáig álldogált a képek előtt, s úgy érezte, széttárultak
előtte a falak, kint jár a szabadban, fák árnyékában s a mezőn,
sugárzó nap és borongó ég alatt; felhők alatt. És érzi az erdő
illatát; látja a fák mögött fehérlő tanyaházakat s azok
alkonyatba mélyülő árnyait. S pirosló visszfényét a
szemhatáron lebukó Napnak.
Afféle furcsa, szomorú lánynak tartották szülei, s ilyennek
ismerték az intézetben is. Hallgatag volt, magába forduló,
nehezen barátkozó. Mégis szerették. Mert szelíd volt. Nem volt
barátnője, magányossága mégsem volt feltűnő; kedves
mosolya ajkán lebegett, s szemében csillogott. Zárkózott volt,
tartózkodása mégsem visszatetsző. Azt mondták róla,
álmodozó. De Helga szeméből más is sugárzott, ami nem volt
sem álmodozás, sem ábrándozás – inkább titkolt keresés,
elfojtott vágy igazi társ után. A fiatalemberek, akik az intézeti
rendezvényeken táncra kérték, vagy akik odahaza forgolódtak
körülötte, nem vonzották; valahogyan mindegyiket
egyformának látta. Kellemesen társalogtak, évődtek,
udvaroltak, jól táncoltak – s ilyennek mondták azt a magyar
fiatalembert is, akinek képei most csodálatba ejtették.
De hiszen a „műkedvelő"-nek mondott festő – nagy
művész.
És a mulatós, mosolygós tréfacsináló – komoly,
megilletődött, szerény fiatalember.
Mert ilyennek ismerte meg, attól kezdve, hogy Paál bejött, s
megállt Helga mögött.
Hosszú percekig némán, észrevétlen figyelte a leányt, látta,
hogy az milyen elmerülve, csodálóan nézi egyik képét, a kis
méretű Naplementét.
A leány megérezte, hogy valaki áll mögötte. S talán azt is,
hogy éppen a művész.
Megfordult.
Szótlanul álltak, szemben egymással. Helga felismerte
Paált, külsejét ilyennek írták le barátnői.
A leány szólott először. Szemében még ott csillogott az
elragadtatása.
– Ön festette ezt a képet?
Paál meghajolt.
– Igen, kisasszony. Az én festményem ez, s a többi is itt a
teremben. Tekintete szinte magába szívta a leány szép, tiszta
vonású arcát. – Paál László a nevem.
– Az enyém Helga Berg… Kölnből jöttem át.
– Gyakran járok ott – mondotta a férfi, s különös zavara
szinte elfojtotta a hangját –, de még nem volt szerencsém…
– Én hallottam már önről, de most… Egészen más emberrel
találkoztam, mint ahogy elképzeltem.
– Miért? Szörnyetegnek írtak le?
– Ellenkezőleg. Vidám tréfacsinálónak, léhának,
mulatósnak.
– Talán olyannak látszom?
– Egészen másnak… – mondta a lány.
Igen, Paál komoly volt és meghatott – és tekintetében a
felvillanó örömöt máris a csüggedés árnyéka sötétítette el.
– Egészen más – ismételte Helga. – Szomorú. De miért is
az? Aki ilyen csodás képeket fest… Ilyen naplementét!
Ketten nézték a képet. Paál mintha csak most ébredt volna
tudatára annak, hogy festménye kitűnő.
– Igen. Azt hiszem, sikerült… – mondotta csendesen –, de
ezt itt kegyedtől hallom legelőször. Kiállításom olyannyira
sikertelen, hogy épp most beszéltem meg Consen úrral – ma
délutánra befejezzük. Hazaviszem a képeket.
– Igazán kár. De ezt az egyet – én vinném haza.
Helga a Naplemente felé mutatott.
– Annyira tetszik?
– Gyönyörű. Gyengédség érzik a képen s izgatottság. Szinte
érzem a suhogó szelet, ami remegteti a nagy fa lombjait. A
letűnő nap fénylő ezüstös szalagot bont ki az égen. A boglyák
fölött ragyogás…
 Paál elbűvölten nézte a szép, kigyúlt arcot, s hallgatta a
lelkesült szavakat.
– Boldog vagyok, hogy ezt hallom, és éppen a kegyed
ajkairól… – mondta. Magam is nagyra becsülöm e képet. Így
legalább – tette hozzá, s mosolya egyszerre beragyogta
szomorkás arcát –, már ketten vagyunk, kiknek tetszik a
Naplemente.
– A többi is tetszik nagyon, de a legeslegjobban ez. Kérem,
szabja meg az árát.
– Csakugyan megvenné?
– Ez a szándékom, attól fogva, hogy megpillantottam…
Paál nem felelt. Helga félremagyarázta hallgatását.
– Tudom, hogy nagyon sokat ér. De van pénzem, és meg
fogom fizetni, akármennyit kér is érte.
Még most sem válaszolt. Életében másodszor hallhatta azt,
hogy valaki vásárolni akar tőle. (Legelőször a báró… De hát ő
vevőszándékát hamar visszavonta.)
Megragadta a lány kezét s megcsókolta. Helga kis termetű
volt, mélyen le kellett hajolnia hozzá.
– Bármennyit kérek érte? – idézte suttogva a lány szavait.
Hangja reszketett, arca szinte gyermeki örömöt tükrözött. A
lány csak nézte, csodálkozva, meghatottan. A férfi ajka forró
volt, valósággal égette a keze fejét.
Paál erőt vett magán. Eleresztette Helga kezét és
felegyenesedett.
– Nagy örömet okozott nekem – vallotta be. – Tudja, a
képeim… Általában nem tetszenek.
Mosolya ismét felragyogott.
– Íme, az első komoly ajánlattevő. Ezt igazán meg kéne
ünnepelni! Velem tartana?
– Ugyan hová?
– Hát… Egy cukrászdába. A Malkasten mellett… Likőrt
iszunk ott. Vagy pezsgőt?!
– Ugyan! Hiszen tulajdonképpen nem ismerjük egymást.
És… Pezsgőt csak… egyszer ittam, és azt is… A nővérem
eljegyzésén.
– Velem jön hát?
– Inkább sétáljunk. De még most sem felelt a kérdésemre.
Mennyiért adja el a képet?
– Igazán nem tudnám megmondani. Különben, magának
én amúgy sem adom el.
– Éppen nekem nem?
– Bocsásson meg. Felajánlom. Fogadja el tőlem ajándékba.
– Ugyan, Paál úr… Hogy gondolja ezt? Ilyen értéket
elfogadjak ingyen? Szó sem lehet róla. Egy nagyszerű művészi
munkát…
– Hiába, kedves Helga kisasszony! Ez a képem nem eladó.
Nincs az a pénz!
– De miért nem, azt mondja meg?
– Mert a Naplemente már nem az enyém.
Az ódon épület boltívei alatt, a cukrászda hűvös
félhomályában a leány még egyre erősködött. De Paál nem
engedett:
– Ez a kép már nincs a birtokomban. A magáé. Estére ott
függ majd szobája falán. S ha rápillant, majd én is eszébe jutok
talán?
– Talán?! Milyen szerény, milyen makacs… És milyen
kedves. Miért ragaszkodik hozzá, hogy ajándékba adja nekem
a Naplementét? Meg tudom fizetni, apám vagyonos ember.
Paál mosolygott, megvonta a vállát:
– Hát aztán?! Megmondtam, pénzért nem adom. Magának
nem. Kérem, nagyon kérem, most már – fogadja el, ne
ellenkezzék!
– Jól van hát. Igazán boldoggá tesz vele, kedves Herr Paál.
– Én pedig boldogan adom, Fräulein Berg.
– Helga! Így szólítson.
– Engem pedig: Laci.
Hosszan nézték egymást. Nem szólt egyikük sem.
– Kedves Laci – törte meg a csendet a leány –, maga nagyon
gazdag lehet.
– Miért?
– Mert ingyen osztogatja képeit.
– Nem osztogatom én. De ami azt illeti – gazdag vagyok.
Hatalmas birtokom van.
– Tehát földbirtokos? – Helga szinte csalódottan kérdezte
ezt.
– Erdőbirtokos vagyok! S nemcsak odahaza,
Magyarországon. Amerre járok, Hollandiában, s itt az ön
hazájában is – minden fát, amit csak meglát a szemem, én
kisajátítok.
– Értem, lefesti, s ezzel már valóban a sajátja lett.
Helga nézte a fiatal férfi felvillanó szép mosolyát: alig egy
órája még komolysága, a vonásait elborító szomorúság hatotta
meg – most elérzékenyítette derűje, feltörő vidámsága is.
Nehezen váltak el.
S boldogan találkoztak újra – másnap. S attól fogva
naponta. Először érzett Paál László igazi szerelmet.
 Együtt, mindig együtt. Sokat ültek a cukrászdában.
Beszélgetve megismerték egymás életét; s hallgatva – egymás
lelkét, gondolatait.
S együtt járták az őszülő határt, s Paál László birtokát,
birodalmát – az erdőt.

24. Nyugtalanság
Levél Bertához.
Düsseldorf, 1871. május 1.
„…és mivel jól tudom, hogy mi az tulajdonképpen, amiről
tudósítani akartalak, tehát halld: a napokban vette meg egy
angol egy képemet 1000, mondd: ezer forintért… Nem tudtam
már, hogyan tudom fedezni itt-tartózkodásom költségeit. De
most egyszerre fel vagyok mentve a legnyomasztóbb és
legterhesebb gondoktól…”
„…Forbes London egyik leggazdagabb pénzembere,
szeretetreméltóságának egyik legszebb jellemvonása, hogy
tőlem is vásárolt képet.”
John Staats Forbes valóban „pénzes” ember volt –
vasúttulajdonos, szenvedélyes gyűjtő. Chelsea-i palotáját
megrakta műkincsekkel, nagyrészt festményekkel. Sorra járta
hazájában és Franciaországban, Itáliában, Németországban a
festők műtermeit, s mindent megvásárolt, ami csak
megtetszett neki.
Nagyméretű erdőrészlet volt az, amit Paál képeiből
kiválasztott.
– Ezt megveszem Mr. Pel – jelentette ki, és Paál, aki a
francia és német nyelveken kívül jól megértette magát angolul
is – zavarba jött, s percekig nem tudott válaszolni. De hát
mégiscsak ki kellett végre nyögni valamit. Szabadkozott.
– I do not know… Perhaps… This picture very big…
A vasútkirály, őszülő zömök, széles vállú férfi, mosolyogva
nézte a művészt, aki nem tud árat mondani.
– Úgy gondolom, nehezen válik meg tőle. Hát akkor én, ha
megengedi, közlöm, hogy mennyit szántam erre a képre.
És kimondta a Paál előtt egész vagyonnak tetsző összeget:
ezer forint.
„Sokért nem adnám, ha ezt a jelenetet látná, hallaná most
Miska…”
Nem tudta még, hogy éppen Munkácsy volt az, aki a
gazdag gyűjtő figyelmét felhívta tájképeire.
Ezer forint nagy pénz – márkára átszámítva többnek is
tűnik –, de jó része ráment az adósságok kifizetésére. Pedig
haza akart utazni, hogy kisegítse édesapját, akiről tudta, hogy
vergődik, gondok-bajok között. Ebben az évben már elmaradt
a tőle eddig pontosan érkező hazai segély is.
„Milyen ember vagy, milyen fia a szüleidnek? milyen fivére
testvéreidnek, hogy csak most ébred fel a lelkiismereted?!
Küldtél haza az ezer forintból apádnak? Küldtél ajándékot
húgodnak, anyádnak? Hogy nem jutott eszedbe?
Szégyellheted magad. Nem küldtél semmit. De nem is csak
küldeni kellett volna. Hanem hazavinni. Nem tudod talán,
mennyire várnak otthon. De hát… Most már… Nyakára hágtál
az ezresnek. Útiköltségre is kevés lenne, ami megmaradt
belőle. Az az átkozott adósság. Mert hozomra éltél, mióta
már!”
Szidta magát sokáig. Nem kellett volna minden tartozást
oly hamar kifizetni.
 De hát akinek a legtöbbel tartozik – annak még nem is
adott vissza semmit.
Munkácsynak.
Igaz, ő tán nem is fogadta volna el. Nem is úgy adta, hogy
visszakérje. Hátha mégis. Hisz nemrég szemére vetette:
„Abból akarsz élni mindig, amit én adok?”
Akkor annyira fájt ez Paálnak. De barátja kibékítette. Így
aztán nem szólt ellene, amikor az felajánlotta: „A legjobb
doktorhoz menj, a honoráriumot én intézem”.
Jólesett, hogy annyira félti a barátja. Csak éppen túlzásnak
tartotta aggodalmát.
„Hiszen a testem makulátlan! Sehol egy pörsenés, egy
kiütés! Fáradtság, izgalom és ki tudja, mi még okozhatja a
fejfájásokat. A szédülést is, igen. De arra gondolni!”
Azért mégiscsak elszánta magát; hiszen Engel is mondta,
aki orvosnak készült. Végzett azóta, s most a legjobb
professzor mellett dolgozik, egy nagy bécsi kórházban.
A jövő héten okvetlen megvizsgáltatja magát. Most nincs rá
ideje. Még Hollandiában kezdett meg egy nagy vásznat, azt
akarja most befejezni.
Nyárfaerdő, Beilen határában; képzeletében ott van újra, a
patak partján, a zsongó nyárban.
Mindig a szabadban festett legszívesebben, a helyszínen,
ahol a látvánnyal szinte eggyé olvadt… és az átalakulva,
kedélyét tükrözve került a vászonra.
De hát ez a kép majdnem elkészült már. Csak a patak vizét
még valahogy… Még nem az igazi. Valami hiányzik belőle. A
szűrt fény megcsillantja már felületét, s itt-ott a fák árnyéka
elsötétíti, a horgászó parasztgyerek árnya is látszik, és a
horgászboté is.
Hosszú percekig töprengett, mi az, ami zavarja, mi az, amit
elfelejtett.
Egyszerre ráébredt: ez a víz nem tó, nem mocsár vize,
hanem pataké. Ez a víz mozog, folyik, még ha lassan is. Igen, a
mozgását kell érzékeltetnie. Az árnyékok vonalait megtöri hát,
finom ecsetvonásokkal apró, szaggatott foltokat rak fel,
amelyek megzavarják a víz felületét, s lehatolnak mélyébe is,
vibrálnak, rezegnek, felkeltve így a lassú, szüntelen áramlás
képzetét.
Nyugalom, boldogság áradt a képről.
Paál büszkeséggel nézte, érezte, tudta, hogy igazi művészet
alkotása ragyog fel most előtte.
De hiszen mindig érzéseit, életvágyát vagy gondjait,
örömét, bánatát tükrözték vissza festményei, hol ragyogóan
dús, derűs, hol szilaj, hol meg borongó, csüggedt hangulatot
árasztottak…
Tudatában volt-e vajon, hogy ő nem másolja a tájat, hanem
újrateremti azt?!
S az ő keze, agya, szíve teremtette meg nemcsak a
zaklatottságot, szomorúságot, de a nyugalmat is. Miért
gyötörné hát magát kétségekkel? Még ha mások – ha azok a
barátai is – betegnek mondják. Hiszen ő maga érzi legjobban,
mi megy végbe szervezetében. Nem szabad foglalkoznia apró,
baljóslatú jelekkel. Fejfájást, szédülést a munka láza vagy a
kimerültség is okozhat. Nem engedheti át magát rossz
sejtelmeknek, a nyugtalanságnak, szorongásos álmoknak. Arra
kell csak gondolnia, hogy fiatal, hogy a jövő dicsőséget hoz,
igen, dicsőséget! – hiszen tehetsége, kitartása van! és
boldogságot hoz, hiszen van, akit szerelemmel szeret.
Helga arca ragyogott fel, és szinte megjelent a képen.
Behunyta a szemét, és Helgával ültek a patak partján.
Behunyta a szemét, és hintázni kezdett vele minden.
Halántékába belehasított a fájdalom.
De nem a kimerültségtől szédült. Nem a munka lázában
fájdult meg a feje Akkor pedig…
Rossz sejtelmei visszatértek.
Korán ébredt, madarai a szokottnál előbb felriasztották.
„Éhesek vagytok már, ugye? Vagy nem azért csivegtek
olyan hangosan?
Milyen gonosz gazdátok van! Rabságban tart benneteket,
hogy szórakoztassátok. Ti meg vágytok az erdőbe, hazátokba.”
Paál leszaladt, megreggelizett, azután magokat vásárolt a
sarki boltban. Három jókora staniclival jött vissza, köles,
napraforgó, árpa, dara volt bennük. Kopott, öreg varjú, csíz,
papagáj, cinke, rigó, bagoly, holló, kanári, még egy vén veréb
is – ez volt az ő madársereglete.
Munkácsy ki nem állhatta ezeket a szegény madarakat,
idegesítette a folytonos csicsergés, füttyögés, károgás. Mondta
is neki Paál:
„Miska te azért haragszol rájuk, mert nálad is szebben
fütyülnek.”
– Az erdőben – lehet. De nem falak között. A szagukat nem
állhatom. Ha már szárnyasokat tartasz, ebben a kietlen
hodályban, miért nincsen egy-két pár csirkéd legalább.
Mindjárt megsüthetnénk egyet.
Most, hogy madarait etette, erre gondolt, s mosoly futott át
arcán. Igaza van Miskának, csak teher ez a sok madár – a
ketreceket néha mégiscsak tisztítani kell, s etetni meg itatni a
lakóit.
Amellett még egy macskája is volt, egy szürke kandúr, s az,
ha gazdája megfeledkezett ételéről, a tányér tejről, felfelé
meresztette szemét, s fel-felugrott a madarak felé. Ilyenkor
azok megriadva borzolták tollukat, s az ijedelem meg düh
zűrös hangjaival riasztották a macskát.
A madarak jó részét még Berta vitte fivéréhez Bécsbe, onnét
a müncheni, majd a düsseldorfi szállásra kerültek. Közben
néhány madár kimúlt. Azok helyett Paál szerzett másokat,
erdők madarait.
„Lám, az állatokat nem választják el sem nyelvi
különbségek, sem politikai ellentétek. Megértik egymást,
békén maradnak; még a rabságban is.”
Megetette kedvenceit, majd elővett egy vakrámára feszített
vásznat, melyet még Beilenben megkezdett volt; szerette volna
befejezni: patak partján kis tanyaház, vén, repedezett törzsű
tölgyfa hajol a víz fölé. Parasztasszony. Legelő tehén. „Kár,
hogy nem látta Miska. Nélküle is jól tudom én, hogy némely
táj ember vagy állat nélkül üresnek tetszik.”
Munkához látott.
A felhők lassan megteltek fénnyel. A fénysugaraknak meg
kell csillanniok a patak tükrén.
De hát a víz folyik, és mivel keskeny, elég sebesen. A
fények villózzanak hát, mozgásban tartva a felszínt. A parton
az az odvas nyárfa – festhette volna Rembrandt, olyan vénhedt
–, három-négy emberöltő sebei és repedései borítják a törzsét.
Azért is görbedt meg nyilván. De látszatra olyan, mintha
rábízták volna az alatta csörgő patakot. Óriási anyaként borul
fölé, a naptól óvja tán. De árnyékot csupán a víz egy kis
részére vethet. S ottan sötétté válik a patak, a sással benőtt
partszegély is. S az elsötétült víztükörből világosan, majdnem
fehéren válik ki a nyárfa hasadozott törzse.
Csaknem szünet nélkül, késő délutánig dolgozott. Hajtotta
valami, talán az, hogy megérezte – ez lesz az a kép, mellyel
festészetének új, érett korszaka elkezdődik.
Érezte csak – mert melyik művész tudhatja az ilyesmit
pontosan –, de képtelen lett volna megmagyarázni, hogy
miben is különbözik ez a képe a többitől. Nem a téma, nem is a
faktúra különbözése volt ez. Egészen más.
A nyugtalanság. Az aggodalom. Tragikus fenyegetés, ami a
szerelmi boldogságra, a szép élet, a siker reménységére
árnyékot vetett.

25. Szökés

„Meg kell tudnom a sorsomat. Igaza van-e Engelnek? Igaza

van-e Munkácsynak? Rajtam van-e az átok? Vagy ledobhatom
szörnyű nyugtalanságomat?”
Paál László

Egymás után két orvost is felkeresett. Az egyik, dr.

Schnitzler, barátságos, kellemes modorú fiatalember volt.
– Feltehető – mondta hosszas és gondos vizsgálat után –,
hogy az ön szervezetét alattomos betegség támadta meg.
Hangjában volt valami nem természetes könnyedség – a
mosolyában is. – De nincs oka megijedni. Betegsége
gyógyítható. Higanygyógyszert írok fel; óvatosan használja,
igen erős hatású.
– De hát mi a neve az én bajomnak?
– Mal de caderis… – a franciák nevezik így. Nem hat
egyformán mindenkire, önnek erős szervezete van. Hiszem,
hogy kilábol belőle.
A biztatás nem volt megnyugtató. De a diagnózis sem
meggyőző. A másik orvos, dr. Händel, mogorva öregember,
hírneves, drága specialista, a vizsgálat után ezt kérdte tőle:
– Vannak itt hozzátartozói?
– Nincsenek. Idegen vagyok, magyar.
– Jó barátai?
– Senki. Illetve egy barátnőm… De hát miért tetszik ezt
kérdezni?
– Mert nem szívesen mondom meg a betegnek. De hát, ön
felnőtt férfi…
Paál elsápadt:
– Tessék csak. Miféle bajom van?
– Hallott a mai de caderisról?
(Hát most már biztos – ugyanazt mondja, mint a másik.
Ugyanazt…)
– Egy higanykúra sokat segíthet. Persze az még nem
minden. De volt már példa arra, hogy a betegség kifejlődését
meggátolta, legalábbis késleltette.
Amikor elköszönt, s átnyújtotta a honoráriumot – a pénzes
borítékokat Munkácsy erőltette rá –, még ezt mondotta Händel
professzor:
– A jó barátokat meg kell becsülni. De ami a barátnőt
illeti… Vigyázzon rá!
– Vigyázzak rá?! Hogy érti ezt, professzor úr?
 – Kerülje el, szakítson vele! Az ő érdekében.
Fürkészőn tekintett Paálra.
– Remélem, hogy nem késő még.
Virrasztott egész éjszaka. A három mondat lüktetett
agyában. „Kerülje el, szakítson vele. Az ő érdekében.
Remélem, hogy nem késő még…”
Nem késő, nem! Helgát meg sem csókolta még.
Amikor utoljára találkoztak, egyikük sem gondolta volna,
hogy valóban „utoljára”. A parkban ültek, virágzó gesztenyefa
lombjai alatt.
„Ketten voltunk. Csak éppen Peter Cornelius szobra…
Óriás árnyék… Helga keze a tenyeremben… gyönyörűség volt
már az is. Akkor mondtam meg, hogy mennyire szeretem.
Sokáig hallgattunk, és akkor elkezdtem. Igen, erről beszélnem
kellett. (Pár napja épp Bertának írtam ugyanazt.) Elmondtam,
hogy a magamfajta szegény piktor a lányos házaknál – nagyon
jó arra, hogy táncoltassa a kisasszonyokat, hogy társalogjon
velük, hogy tréfákkal szórakoztassa. De férjnek bizony nem
kívánatos.
– Akit én szeretek – az ellen az apám biztos, hogy nem szól
semmit. „Szegény piktor” – hogy beszélhet így magáról?
Kinek van annyi vagyona, mint Paál Lászlónak? Aki olyan
csodás képeket fest. Ha nem vak a világ – felfedezik. És nem
lesz olyan múzeum, amelyik otthont ne adna képeinek. Híres
lesz, gazdag lesz. És boldog.
Már tervezgettek is. „Hol élnek, hogyan élnek majd, ők
ketten. Mindenütt együtt. Mindig együtt…”
Mindig?
Másnap hallhatta az orvosok egybehangzó véleményét.
Hallhatta a komor mondatokat s kérdéseket, melyek azóta újra
meg újra megszólaltak agyában, és ott verdestek, kopogtak
egyre.
„Higanykúra…”. „Veszedelmes betegség…”
„Vannak itt hozzátartozói? Jó barátai?”
„Hallott a mal de caderisről?”
„Ami a barátnőt illeti… Kerülje el… Remélem, hogy nem
késő még…” Menekülni! Menekülni kell!
Amit mindig annyira várt – most rettegett a találkozástól.
Pedig annyira vágyott rá. Soha nem remélt boldogság töltötte
el, valahányszor együtt sétálgattak a fák között.
(Menekülni, amíg nem késő, menekülni!)
Még aznap este leült, hogy levelet írjon hozzá.
Hosszan töprengett, mielőtt elkezdte volna.
Az igazat semmi esetre sem írhatja meg. Hiszen ha Helga
megtudja, hogy ő beteg, felkutatja, akárhová fut is előle. Olyat
kell írnia, hogy megbántsa vele, hogy megsértse büszkeségét.
Úgy kell írnia, hogy lefokozza vele önmagát, hogy teljes
csalódást ébresszen a leányban.
(„Olyan ez, mintha megütném… Vagy mintha kirabolnám.
Hiába, meg kell lennie. Gyűlöljön meg, utáljon, de én…”)
Az embernek nehéz kifejeznie őszinte gondolatait. Még
nehezebb hazudnia annak, aki nem szokta meg.
Háromszor kezdett a levélbe – s háromszor szakította el.
Nemcsak hazudnia kell, de úgy hazudni, hogy azzal
fájdalmat okozzon. És úgy, hogy a hazugsággal besározza
önmagát.
Virradt, mire elkészült a levéllel.
 „Kedves kis Helga! A magamfajta piktorok, akik sokféle
festékkel dolgoznak – maguk is sokszínűek. Én bizony
hazudtam magának – mint nem egy lánynak már –, vagyis
játszottam egy kicsit. Én voltaképp szeretőmmé akartam tenni;
de visszariadtam ettől, mert úgy gondoltam: ez a gyönyörűség
nem éri meg azt, hogy azután valamiféle botrány vagy
számonkérés legyen belőle. Arra pedig, hogy feleségül
vegyem, őszintén szólva nem is gondoltam. Magácska csinos
lány, de – ne haragudjék – nem túl mulattató. A papája ugyan
biztosan szép hozományt adna, de azt hiszem, nincs az a pénz,
amiért érdemes lenne eladnom szabadságomat.
Bocsásson meg, ha tud. Hiába, Madáchcsal szólva – nem
adhatok mást, csak mi lényegem. Miért is írtam meg mindezt?
Joggal kérdezheti. Ennyire lelketlen vagyok? Akárhogy is –
kérem, felejtsen el. Búcsú nélkül utazom el. Mégiscsak kínos
lenne mindkettőnknek.
Kezeit csókolja Paál László”

A levél cinikus volt, sértő, gonosz. Mintha egy védtelen

gyermekre támadnának kegyetlenül.
Minden sora ostorcsapás. Gyötrődés volt megírni.
Gyötrődés lesz elolvasni.
Azon a napon, késő délután megetette, megitatta még
madarait. Azután kinyitotta az ablakokat s a kalitkákat.
A vén varjú meg se moccant. A holló sem rebbentette
szárnyait, épp csak felemelte a csőrét. A kanári ide-oda ugrált
a rácsra erősített pálcákon.
A többiek lassan, bátortalanul kilépegettek. A veréb ugrálni
kezdett a padlón, éppúgy, mint valaha, szabad korában, és
láthatatlan morzsákat csipegetett.
A csíz röppent ki az ablakon legelőször. Utána a bagoly,
nehézkesebben; alig bírták meg rövid szárnyai.
A kalitkában még tétovázott néhány madár. Azokat ki
kellett hessenteni.
Nagy nehezen engedelmeskedtek, s hangos károgással,
csipogással követték végre a csízt.
– Menjetek csak! – biztatta a madarakat. – Visszaadlak
hazátoknak, az erdőnek. Visszaadlak a szabadságnak. A
rabtartótok többé nem leszek. Elég volt már, én…
Ekkor, mintha árnyék suhanna át nesztelen, Paál háta
mögül felszökkent a macska. Sziszegés kísérte az ugrást, majd
a veréb utolsó rövid csipogása.
Fél perc se telt el, a kis szürke nem volt sehol. Véres száját
nyalogatta a macska.
Szembenézett gazdájával, szinte kihívóan. És telhetetlenül a
papagáj felé lopakodott. Paál felkapta a piciny zöld madarat, a
macska tigrisszemével rámeredt, ellene fordult megvadulva:
sziszegett, felé ugrott, hogy elkapja a félelmében vartyogó
papagájt. (Emberi szót sose tudott, mégis kétségbeesett
segélykérésnek tűnt fel ez a hang.)
A macska szemtelenül kapkodott. Paál – aki néha
reggelijéről mondott le, hogy tejjel táplálja – meggyűlölte.
– Sicc! Átkozott! – kiáltotta s felé rúgott.
A kandúr még erre sem tágított. De Paál csizmája bordáit
érte, s ekkor hangos, sértődött nyávogással kimenekült a
házból.
– Hát, ha már magadra maradtál, nem hagylak el – így
dünnyögött a festő. És a rémült, zöld s barna tollait borzoló
apró madarat berakta kalitkájába. Másnap hajnalban kivitte
azt is a kocsihoz, és óvatosan elhelyezte holmijai között.
Az egylovas nagy batárban nehezen fért el útiládája, két
staffelája, festékdoboza és a papagájketrec.
Üres vásznai, képei nagy részét összesodorva hozta ki a
kocsiba.
De némelyik már vakrámában feszült. A kocsis, egy nagy
arcú, pipázó öreg bajor, akinek mintha szakállából és sipkája
alól gomolyogna elő a füst, odapillantott:
– Az úr pingálta ezeket? – kérdezte utasát, és amikor Paál
rábólintott, nem a dicséret, inkább a lekicsinylés hangján
mondta:
– Sokat kínlódhatott velük…
– Sokat bizony, sokat kínlódtam én velük. Talán nem is
hiába. De most már… mehetünk.
Lassan világosodott. Saint Lambert tornya felnyúlt a hajnali
ködből. Végigrobogtak a városon. A főútvonalakon
haloványan égtek még a lámpák. De a mellékutcák őrizték a
bennrekedt sötétséget. A kocsis a legrövidebb útvonalon
igyekezett az állomás felé. Itt is, ott is megvilágosodtak a sötét
ablakok, majd emberek lépteit visszhangozták a
macskakövekkel kirakott keskeny járdák.
Arra gondolt, hogy mennyire ismeretlen előtte ez a sivár,
kora reggeli hangulat, a szegények, a nehezen dolgozók világa.
Bezzeg Munkácsy jól ismerte a munkások életét és a
földhözragadt paraszti sorsot. Ezért igaz, élethű minden
zsánerképe.
„Lehet, hogy én azért nem vállalkoztam soha az egyszerű
emberek ábrázolására, mert jómódban nevelkedtem. De hiszen
a saját körömből sem választottam modellt! vagy csak lustaság
miatt? Nem igaz, ez sem igaz! Nincs hozzá képességem. Vagy
én a természet gyermekének születtem, aki ösztönösen a vad
magányt kívánta mindig. De hát akkor miért nem élem a
remeték életét? Miért nem tanyázom erdők mélyén, mint
magányos betyár vagy sziklabarlangban remeteként? Miért
megyek divatosan kiöltözködve estélyekre, bálokra, gondtalan
ficsúr, aki táncol, hajlong, szépeket mond, s dalol, tréfál, csak
hogy tessék a társaságnak?”

26. Vetélytárs
„Végre tehát itt vagyok, ahová oly régen vágyakoztam, a
világ legszebb városában.”
Párizs, május, 1872.

Még sehol sem érezte magát ennyire idegennek, mint

Párizsban.
Pedig úgy indult el, olyan reménységgel, hogy a megváltást
jelenti számára ez a város. Megnyugvást – és boldog
izgalmat… felszabadulást. Feledés – Párizs. Új szerelem –
Párizs. Siker – Párizs! Gondtalanság: Párizs!
„Álomvilág, tündérkert, csodálatos örömök otthona vár…”
írta Bertának szokott szélsőséges, kissé fellengzős hangú
írásmodorában. És otthon azt hitték, hogy életének
fordulópontja ez az utazás.
Annyira várták a beszámolóját. Jó életről, örömről,
sikerekről.
Már akkor a család nyomasztó gondokkal küzdött.
Betegség, öregség, adósság, a környezet részvétlensége,
vádaskodás. A barátok elfordultak. A vendégeskedés
megszűnt.
Hová lett a jómódú postamester büszke határozottsága,
magabiztossága, tekintélye?
Paál József megtört, megöregedett. Hivatalát egyre
nehezebben látta el. Megtudta, hogy máris pályáznak állására,
tevékeny, törtető fiatalemberek. És az is fülébe jutott, hogy
valamiféle bejelentés ment a felettes hatósághoz, melyben őt
hűtlen kezeléssel, közpénzek elsajátításával vádolják. Örökké
számolgatott, már-már teljesen belezavarodva kutatott az
iratok közt, hogy megtudja, pénztárhiánya – mert valóban
fennállt néhány ezer forint hiány – honnét is származik. Hiába,
képtelen volt kideríteni. Annyit tudott csupán és azt
bizonyosan, hogy az ő kezéhez egyetlen idegen garas sem
tapadt.
Képtelen volt elszámolni. Még hallgatott a hivatal, de a vád
már ott lebegett felette, s álmatlanná tette éjszakáit.
Asszonya egészségi állapota is egyre romlott. Fogyott,
sorvadt, órákig hunyt szemmel ébren feküdt, és piciny
gyermekeit emlegette: széttárta karját, hogy felfogja őket
elképzelt röptükben. Mert az a szörnyű nap járt vissza egyre
bódult emlékezetében, amikor azok a megvadult katonák és
csavargók dobálták őket részegen.
Aloysia kétségbeesett kiáltozása, könyörgése szívfájdító
volt.
Minderről Berta, leveleiben – ha enyhítve is a komor
igazságot – beszámolt bátyjának.
Laci, olvasván családja gyászos krónikáját, még jobban
letört. Lelkiismeret-furdalások gyötörték: amikor pénzhez
jutott, nem osztotta meg az otthoniakkal! Kötelessége lenne
segíteni, de mit tegyen? Az angol vasútmágnás még
Düsseldorfban átvett tőle egy újabb képet. De hosszú hetek
teltek el – és megfeledkezett a fizetségről.
„…Forbes, dacára, hogy a kép már három hete birtokában
van – írta Munkácsynak –, még eddig egy betűt sem hallatott
magáról, a legnagyobb pénzkalamitásokban vagyok, anélkül
hogy fogalmam lenne, miként segítsek magamon…”
S egy másik levélben:
„Atyámtól vettem egy pár levelet, panaszkodik szegény, s
kezdi átlátni, hogy az utolsó menedék mégsem az emberek,
akikben annyira bízott, hanem gyermekei. Szeretném, ha
segíthetnék sorsán, mit ha tehetségem lesz (segíteni), nem is
fogok elmulasztani.”
Párizsban idegen volt, szegény volt, és önvád gyötörte
egyre.
Düsseldorfban – bár pénze ott se volt – kedvelte a társaság,
az úri családok gyülekezete; lovagolt, kocsikázott, táncolt,
énekelt, udvarolt. Házi bálokra, jelmezestélyekre volt
hivatalos, cigányokkal húzatta, mulatós, kedves fiúnak
ismerték – s ő eleinte boldognak tudta magát.
„…a társaságokban szívesen látott vagyok – olvashatta
levelében a hűséges, rajongó Berta –, allerweltkurmachernek
neveznek, ami ugyan nem hízelgő állhatatosságomra, de
sokszor jó arra, hogy mindenütt szívesen fogadjanak…”
A mulatós, bohém, szellemesen társalgó, kurizáló, zeneértő
úrifiú valóban mindenütt szívesen látott vendég volt. Másik
arcát nem ismerték – a töprengőt, a borúsat, a kétségekkel,
gondokkal küzdőt; sem a lázasan dolgozót, az alkotó művészt.
 Düsseldorfban sosem gyötörte a magány. Szerették –
szeretett.
Párizsban idegen maradt, s tele rossz sejtelmekkel, komor
gondolatokkal. Még barátja, Munkácsy segítőkészsége sem
tudta felejtetni árvaságát, bűntudatát.
Betegség, küzdelem a hitelezőkkel. Düsseldorfban is
adósságot hagyott maga után; Bartel karmester fizette ki a
türelmetlen hitelezőket. De Bartel nem volt jómódú ember,
Paál érezte, visszaél jóságával.
„Drága Bartelem. Nem akartam addig írni, míg pénzt nem
küldhetek neked. Mégis írok, mert a világért sem akarom,
hogy rosszat gondolj felőlem…”
De hát minden pénznél, aranynál drágább kincset pazarolt
el ott, és azt sohasem tudja visszaadni.
„Eloroztam Helga szívét” – így írta volna meg levélben. De
hát kinek? Szentségtörés lenne bárkit is beavatni kettőjük
drámájába.
Senki se tudjon róla, még Munkácsy sem! Vállalnia kell,
hogy egyedül őt nyomassza csak ez a fájdalmas titok.
Volt úgy, hogy arra gondolt – a legteljesebb őszinteséggel
be kellett volna vallania a lánynak az igazat. De erre olyat
érzett: meghalna inkább! Elmondani neki nyomorúságát?
Szégyenét?
Tartsa inkább gonosznak, lelketlennek. De ne tekintsen rá
irtózattal.
A levél megsebezte a leányt, csalódást és jogos gyűlöletet
kelthetett benne. De mégiscsak így kellett történnie.
Odahaza sem sejtették – milyen végzettől kell rettegnie.
„…hébe-hóba fáj a fejem…” ennyit árult el csak a
betegségéről; küldtek is mindjárt néhány csalhatatlan háziszert
s receptet. Ő pedig, hogy megnyugtassa őket, írta, hogy azok
hasznára váltak.
De hát épp elég gondja volt az otthoniak miatt, hogy –
betegség nélkül is – megfájduljon a feje.
Komoly, büszke, szigorú apja, lám, odáig jutott, hogy
fiának panaszos leveleket írogat. Így megtört, így
megöregedett.
„…most már, édes fiam, megjött az ideje, hogy sorsunkon
segíts. Művészetedet ismerik külországokban is, a jó Isten
megáldott tehetséggel, és azt immár gyümölcsöztetheted
magad a családod javára, apád mentségére…”
Amikor ez a levél érkezett, Paál elfutott barátjához, s
elmondta, milyen nagy bajba került a családja. Munkácsy
kelletlenül hallgatta, s arról kezdett beszélni, hogy néki
magának is súlyos gondjai vannak; a Rue de Lisbonne-i
műterem bére rendkívül magas. Méghozzá fogatot is kell
bérelnie, és az felemészti jövedelmét.
Paál dühbe gurult, goromba lett:
– Valaha magad húztad a kocsit, bizony az olcsóbb volt… –
mondta elsötétült arccal és elrohant.
Később megbánta kifakadását – lám, megint csak szemére
vetette barátjának inas múltját; mintha csak szégyenfolt lenne
az.
De Munkácsy is megbánta, hogy nem teljesítette barátja
kérését. Néhány nap múlva felkereste, s felajánlotta, kisegíti.
– Szitkozódol, dühöngsz – mondta fejcsóválva. – Ahelyett,
hogy elmondanád részletesen, mire kell a pénz.
Paál hallgatott.
 Magányában – míg tétlenül töprengve üldögélt
padlásszobájában, a vád és önvád gondolataival küszködve,
annyira várta, hogy megnyíljék az ajtó, s belépjen a barátja. De
most, hogy ez a szorongó vágya teljesedett – furcsa módon –,
ha örömet is érzett, szomorúsága megújult.
Hallgatott, Munkácsy se szólt már, nem faggatta tovább,
még kevésbé gondolt szemrehányásra, amiért amaz inas voltát
megint felemlegette.
Máskor elérzékenyülő kibékülés követte összeveszésüket.
De most nem oldódott fel a köztük támadt feszültség a békülés
szavaival.
De Munkácsy megismételte ajánlatát, s meg is okolta, hogy
miért csak most hajlandó segíteni:
– Goupil megvette a Tépéscsinálókat. Az Éjjeli csavargókról
pedig metszeteket csináltat. Adhatok hát neked, ha kell.
Mondjuk… háromezret.
Paál – szégyenérzetből, büszkeségből – az ajánlatra nem
felelt.
– Miféle Éjjeli csavargók? – kérdte. – Új kép? Azt nekem
nem mutattad.
– Persze hogy nem. Úgy elrugaszkodtál tőlem mostanában.
Gyere hát el velem, s akkor a pénzt is átadom. Szóval, fogadd
csak el. Kétezer frank sokat segíthet.
Paál észre se vette talán, hogy barátja, iménti
felbuzdulásában, többet mondott.
Kocsin mentek a Rue de Lisbonne-ra. Ott bérelt Munkácsy
műtermet és lakást. Útközben egyre kérdezősködött – talán az
önvád késztette erre, amiért hónapokig nem törődött
barátjával –, hogy él, min dolgozik, eladott-e már Párizsban
valamit? (Amit tudott róla, arról is megfelejtkezett. Még arról
is talán, hogy ő maga vásárolt tőle, nem is egyszer. S Goupillal
is összehozta. Arról nem tehetett, hogy a műkereskedő nem
látott üzletet Paál tájképeiben.)
– De hát mi történt veled?! – szólt rá, mert Paál csak ímmel-
ámmal felelgetett. – Énrám ne haragudjál, pajtás. Tudom, hogy
nincs rózsákkal szegve az utad. De hát ki tehet arról? Nyertél
már díjat a bécsi világkiállításon. Még ha ezüst volt csak.
Nyerhetel még aranyat is. Én tégedet szeretlek is, becsüllek is.
Már erre meghatódott.
– Nem jobban, mint én tégedet, Miskám. Te jó ember vagy,
jobb vagy nálam!
Olyat érzett most, hogy sikertelensége, szerelmi
gyötrődése, családi gondjai, balsorsa – rosszá tették, keserűvé,
majdnem gyűlölködővé.
Mintha csak hangosan tűnődött volna, társa szinte ráfelelt a
gondolataira.
– Megváltoztál. Mi lett a mulatós, örökké tréfára hajló,
táncos-dalos, divatozó Paál Laciból? Miért hagyod el magad
ennyire? Miért nem vagy vidám, mint azelőtt?
Mondhatta volna erre: „Könnyű neked, barátom. Nincs
olyan képed, amelyet tízezer frankon alul odaadnál. A
kezedben arannyá válik az ecset. Tudod, milyen nagy dolog az
– te adhatsz, adsz nekem ezreket, ha akarsz! Én meg
elfogadom, ha akarom, ha nem! Vidám legyek? Hogy is
tudnék az lenni még? Énnekem nem szabad szeretni…”
Nem bírta már „azt” magába fojtani.
Kinek is mondhatja el, ha nem Munkácsynak.
– Miska, tudod, én Düsseldorfban megszerettem egy
leányt. Egy édes, okos, nagyon szép lányt.
– Hát ennek örvendek! Boldogság az, szeretni!
– Énnékem gyötrelem.
– Miért? Nem adják hozzád?
– Ej, te Miska, látszik, hogy nem törődsz velem. Elfelejtetted
már azt is, hogy éppen te figyelmeztettél? Hiszen eltiltottak
tőle az orvosok. Tőle? Minden lánytól, asszonytól. Az élet
gyönyörűségétől. Ezért én elhagytam őt, a szerelmesemet.
Durva levelet küldtem neki, megbántottam. Megsebeztem,
szándékosan tettem, hogy meggyűlöljön. Így talán nem fáj
majd néki annyira.
– Ugyan már, Laci. Kigyógyulsz, aztán…
szerelmeskedhetel megint. Nem kell mindent annyira halálos
komolyan venni.
Paál csüggedten hallgatott.
– Szerelem nélkül… – mondta még Munkácsy eltűnődve, s
beszéde lelassult, arca komoly lett, s mintha félelem ült volna
ki vonásaira, a riadalom árnyéka talán – szerelem nélkül élni,
hogy gondolod te azt? – mormolta csak úgy magának; –
szentnek kell lenni ahhoz… vagy elvadult megszállottnak.
Képzelgő zseninek! Olyannak, mint Leonardo, aki festett
Giocondáját imádta. Igazi, teljes szerelem nélkül! Nem lehet
úgy sokáig élni. Bele kell abba halni.
Elhallgatott – majd hirtelen rákiáltott Paálra:
– Mitől félsz, mitől félted? Ha szeret, hát vállalja a sorsodat.
Ej… – és más hangon megint: – Bolondokat beszélek.
Megérkeztek, kiszálltak, s bementek Munkácsy bérelt
házába, a szép, elegáns lakásba.
– Cili asszonynak udvarolsz még? – kérdezte Paál, talán
csak hogy ő is mutasson már valami érdeklődést.
Munkácsy mosolyogva mondta:
– Őnéki is… De most intézzük el a dolgunkat.
Kis vasládát húzott elő egy szekrényből, s kiszámolt százas
bankjegyekben kétezer frankot.
– Ennyit mondtam, ugye?
Paál nem szólt, bólintott:
– De elég lesz? Sok adósságod van? No beszélj már!
Düsseldorfból „tisztán” jöttél el?
– Hát nem egészen. Jó pár ezer tallérnyi adósság nyomaszt.
A legtöbbet Bartelnek tartozom. De hát ő sose noszogat. Nem
is az a gondom most énnekem.
Apja helyzetéről beszélt megint.
Erre Munkácsy rászánta magát, hogy az egyszer már
megígért harmadik ezrest is odaadja.
Paál restelkedve tette el a pénzt.
– Felírom én, mind, amit eddig is adtál. Megadom egyszer
Miska. Felírom… – mondogatta.
Szavai, tétova mozdulatai megalázkodásra vallottak. Ez
meg Munkácsyt dühítette.
– Megadod, felírod. Jól van, írd fel a kéménybe. Az ördög
vigye el a pénzt. Amíg nekem van, neked is lesz. Hagyjuk a
csudába. Más gondunk is van, más dolgunk ezen a földön. A
művész fütyüljön a pénzre, munkájával törődjön. Gyere már
be a műterembe. Nézd meg a „csavargóimat”. Kíváncsi
vagyok, hogy tetszenek-e? Amit te mondasz – én elfogadom!
Átölelte vállát, úgy vezette be a hatalmas ablakoktól
megvilágított terembe.
Paál megállt az ajtóban. Meglátta az Éjjeli csavargók drámai
csoportozatát. Szinte elállt a lélegzete. Az éjszaka
számkivetettjei léptek eléje, s ő mintha láthatatlan rendőrbíró
mögül figyelné őket, s látná egykedvű, aggodalmas,
ravaszkodó, szomorú, riadt arcukat – amint, csaknem az élet
teljességében, álldogáltak.
Csak nézte a toprongyos utcai árusokat, a kapu alatti
szállásról felzavart otthontalanokat, a koldusokat, a házaló
öregasszonyokat, a fiatal nőt s a vén csavargót s köztük az
előtér főalakját, faluról felvetődött, összehúzott szemű, csizmás
munkanélkülit, s az összekötözött kezű, lezüllött
mesterlegényt.
Nézte a bűn, a nyomorúság, a reménytelenség
némaságukban is oly sokatmondó alakjait, vádlottakat és
vádolókat egyben, s megrendülést, csodálatot érzett a keskeny
arcú, nagy hajú, szakállas, éles tekintetű férfi iránt, aki eléje
varázsolta őket. Kétdimenziós élőlényeket, teljes hűséggel,
nem a fényképész ügyességével, hanem a művészet átfogó,
plasztikus megjelenítésével, újjáteremtő hatalmával.
Jólesett megérinteni Munkácsyt, barátját, honfitársát –
vállát markolni, tenyerét szorongatni és megsimítani arcát,
borz szakállát.
– Micsoda mester vagy! – szakadt fel belőle csodálattal. S
mintha nem festőtársa, mintha nem vetélytársa lenne –
bámulta művét. De a féltékenység halovány árnya sem támadt
benne.
– Micsoda mester vagy! – mondta megint, és ebben a három
szóban szinte büszkeség volt, mintha a saját munkáját
csodálná.
27. A száműzött
„Átvágtam magam a tradíciókon, mint ahogy a jó úszó kél át a
folyón, amelybe az akadémikusok már belefúltak.”
Courbet

A Poros utat is akkor látta először Paál. Csodálattal meredt

a festményre.
– Tudod, mennyivel kisebb munkát jelentett nekem ez a
tájkép?! – mondta Munkácsy. – Látom, hogy tetszik, hatással
van reád. Hát igen, az a táj ott élt bennem, hangulata
megragadott. Kényszerített, hogy megfessem, s közben
éreztem a forró szelet, a porszagot, a pirosló délutánt, a puszta
levegőjét, hangját, lélegzetét. Mégis – az egész ment magától –
a kezem dolgozott csak, s a szívem, az agyam nem. Szóval a
tájképpel így van ez valahogy. Ne tagadd, ha őszinte vagy, hát
te is csak ezt mondhatod. De mennyivel több kell a zsánerkép
festéséhez! Nem éppen az Éjjeli csavargókhoz, mert hiszen
annak típusait jól ismerem. De tegyük fel, ha történelmi
jelenetet akarunk megfesteni. Ahhoz csak hozzáfogni is!
Sohase szerettem tanulni. De hát a magamfajta festőnek:
muszáj! Etnográfiát, történelmet, népszokásokat,
jelmezismeretet. Amíg az ember elkezdhet egy képet. És
azután is, festés közben! A Poros úthoz nem kellett tanulmány.
Bennem volt minden. S egyszerre kijött, úgy került a vászonra,
mint ahogy kinyílik egy virág. Bezzeg, amibe most kezdek…
– Mi lesz az? – kérdezte Paál.
– Egy zálogház. Ahány alak, annyiféle társadalmi típus. És
annyiféle jellem. Biztos, hogy jó néhány hónapig eltart, míg
befejezem. Hiába, így van az. Tudod, hogy mit mondott erről
Delacroix? „Az idő csak az olyan képeknek kegyelmez, melyek
tisztelték azt.” De Marches báró idézte ezt, először bizony nem
nagyon értettem. Már csak azért sem, mert a francia nyelvvel
még erősen hadilábon állok. Aztán Cecília asszony
megmagyarázta. Egyszóval – tanulni kell, sokat! Nem sajnálni
rá az időt.
Paál fejét csóválta erre:
– Ugyan, Miska! Mit érne az, ha nem volnál olyan
tehetséges! Te is tudod, hogy a művészetet sohase lehet
megtanulni. Csak a mesterséget. És akármit is beszélsz, hogy a
tájképhez nem kell gondolkodás, csak érzés… Mit számít az?
Ha tudni akarod, a te Poros utad remekmű! Csodálatos. Ér
annyit, mint bármelyik képed, amit eddig festettél. És tudd
meg – lefőztél vele. Nem mintha én magamat lebecsülném. De
én tájaimon – lenn heverek látatlan, valahol a fák között. Vagy
a fűben, patak partján. Igen, benne vagyok, a lelkemmel, a
képben. Te meg… Most olyat festettél, hogy azt érzem – a táj
fölött repülsz. Ne nevess ki, az igazi képekben, valahol a
színekbe keverve talán, a művész vére van, a művész lelke
ég… igen, a festményében. Hanem a Poros út rezgő sugarai,
táncoló porszemei tégedet felemeltek…
Mámorosan beszélt, lelkendezve, a pezsgő megakasztotta
nyelvét és elérzékenyítette. Hevesen dicsérte a barátja
talentumát, hogy ezzel – hirtelen támadt önkínzással – magát
lekicsinyítse; vagy hogy ezzel megbánja iménti fellobbanó
haragját, féltékenységét.
Az előszobában egy ünnepélyes arcú, hosszú barkós,
kimért mozdulatú és modorú férfiú ült, akit Munkácsy
komornyikjának nevezett. (A művész az „inas” szót nem
használta volna szívesen.)
Váratlanul látogató csengetett be. A komornyik elállta útját.
– Monsieur Munkácsy a műtermében tartózkodik, ilyenkor
senkit sem fogad… – jelentette ki hűvös nyugalommal s
erélyesen. – Felkérem, távozzék, uram! – folytatta, amikor
látta, hogy az ismeretlen nem akar elállni szándékától.
– Vincent – így nevezték a komornyikot – már csukta is
volna be az ajtót, ahogyan azt kéregetők s erőszakos
kérelmezők előtt szokta volt. De az idegen most már nem
teketóriázott. Beljebb nyomult, Vincent-t szó nélkül félretolta.
Magas termetű, szögletes vállú, erős ember volt, ősz hajú, s
kusza ősz szakállú, igen kopott öltönyben, melyet alig takart a
vállára vetett felleghajtó köpönyeg. Nagy, izmos, kivörösödött,
eldurvult kezéről ítélve – akár kőtörőnek nézhette a
komornyik, vagy csavargónak, akit jobb minél előbb kívül
tudni a házból. Ezért ha már benyomulását megakadályozni
nem bírta, nyomába szegődött, folytonos tiltakozással kísérve
annak nehézkes lépteit.
– Uram, ez az ember erőszakkal… – kezdte mentegetőzését,
amikor a hívatlan vendég nyomában a műterembe lépett.
– Bocsánat… – hangzott mélyről, rekedten. – Erőszakkal
betolakodtam önhöz, Munkácsy úr. De én… De engemet nem
sokáig láthat már Párizs.
A házigazda megdöbbenve tekintett látogatójára.
– Courbet! – kiáltotta. Hozzásietett, nagy tisztelettel
üdvözölte. – Végre kiengedték…
Az inas még magyarázni igyekezett, hogyan jutott be,
akarata ellenére, a számára oly gyanús külsejű férfi. De
Munkácsy türelmetlenül leintette.
 – Elég volt! Távozhat! – intett neki.
Paál, ahogy meghallotta azt a rég ismert s csodált nevet,
felállt, s széke mellől figyelte a nehéz léptű, torzonborz
szakállú művészt. Tudta róla, hogy majd egy éve
bebörtönözték, műveit elkobozták; a „Bosszúállók” bántak így
vele – a vádirat szerint „a kommünben való tevékeny
részvételéért”. Állítólag egyike volt azoknak, akik a Vendôme-
oszlopot eltávolították. Amikor Paál erre gondolt, és Courbet
hatalmas termetét figyelte – melyet sem a Sainte Pelagie-
börtön, sem az öregedés meg nem görnyeszthetett –, elhitte,
hogy ezekkel a kőtörőkezekkel s – karokkal és atlétavállakkal
képes volt a több tonnás oszlop ledöntésére egyedül is.
Mindig vágyott találkozni vele. De mire Párizsba jutott, a
nagy erejű mestert, a nagy erejű képek alkotóját elérte az új
hatalom kicsinyes bosszúja.
A szabad természet, a szabadság rajongóját szűk cellába
zárták, s eltüntették műveit is. Nagyszerű festményeit
pinceraktárakba zsúfolták.
Courbet le sem akart ülni addig, míg kérdéseire nem kapott
választ.
– Azt mondja meg – kérdte Munkácsytól –, igaz, hogy
sikerült megszereznie egyik képemet?
– Igaz, egy tengerrészletet megvásároltam.
– Itt van önnél, a műtermében?
– Megmutathatom. S ha kívánja, vissza is adom önnek.
Courbet megölelte:
– Nagyszerű ember! Köszönöm. De hát mit is kezdhetnék
most vele? Én most csak vigasztalni akarom magamat a
tudattal, hogy legalább egyetlenegy művemet baráti hajlék
őrzi. Hiába mentem a Louvre-ba. Eltűntek a képeim. Eltűntek
mind. A gazok elkobozták. Ön ismeri a festményeimet, ugye?
Ön is… Barátja? Festő?
Paál zavartan bemutatkozott. Courbet kézszorítása
meghatotta s felvillanyozta.
– Ismerem, csodálom Courbet alkotásait. Különben
tájképfestő vagyok mondotta.
– A fák, az erdő festője! – tette hozzá Munkácsy –, Paál
barátom felesküdött a természetre. Ő már…
– Igaza van – vágott közbe Courbet. – Nincs az a festői
fantázia, mellyel utolérhetnénk a természetet. Magam is a
plein-air híve vagyok.
A komornyik nagy tálcával jelent meg. Látva, hogy gazdája
milyen tisztelettel hallgatja a látogatót, akit ő ki akart
tessékelni – igyekezett ellátni minden jóval.
Courbet evett egy csirkecombot, s felhajtott egy pohár
vörös bort. Hangjából lassan kiveszett a keserűség. Pedig, amit
mondott, tragikus volt.
– Mindaz, ami életem munkája és eredménye volt – eltűnt,
hiába kutatom. Egy-egy gyűjtő őrzi egyikét-másikát. Mint
ahogy ön egy tengerrészletet. Megnézhetem, ugye?
Munkácsy máris előkereste. Roppant erejű sötétzöld
hullámok kergették egymást az asztallapnyi vásznon. Courbet
szótlanul meredt rá.
– Vad erő, szenvedély… – mormolta Paál, inkább magának.
Munkácsy meg:
– Csodásan festette meg. A hullámok élnek, élő, ágaskodó
állatok!
Az őszülő üstökű művész hallotta szavaikat. Kemény
vonásai egy percre ellágyultak.
– Köszönöm, fiatal barátaim, kedves, tehetséges fiatal
festők. Ön, Munkácsy, magyar, ugye? A Le Dernier jour
nagyszerű munka, sokra tartom. Társa is magyar?
Sokáig együtt maradtak. Courbet megnézte a Csavargókat
és a Poros utat és üdvözölte alkotójukat. Aztán Munkácsy
ráébredt – Paál munkáját is meg kellene mutatni a mesternek,
akit tisztelet s bámulat övezett már Európa művészei és
műértői körében. Alkotásai – melyek ifjúkorában a romantika
igézetében keletkeztek, majd a harsány életöröm s a
forradalmi realizmus kifejezői lettek – nagy hatással voltak
sokukra, így Munkácsyra is.
Paál erdőrészlete, melyet Munkácsy néhány hónapja
megvásárolt – s most előhozta –, különösen megragadta a
nagy francia művész figyelmét.
– Úgy nézem – mondta –, mint valami különös önarcképet.
Nagy bánata van, monsieur Paál? Bánata, szomorú titka talán?
Paál nem felelt. Mindhárman boldogtalanok voltak. Még
Munkácsy is, telve kétségekkel, bizonytalansággal. Bár az ő
élete, művészsorsa ragyogóan indult. S nem érezte az üldözés,
a betegség tüneteit, sem a szegénység fenyegetettségét. Mégis,
rossz sejtelmek kínozták.
Courbet felsóhajtott:
– Egy-két napig maradhatok még Párizsban. A
„Bosszúállók” nem adnak több időt. Egy időre Svájcba
megyek. Csak el ne pusztítsák addig vásznaimat! Az Ornans-i
temetést, első hatalmas méretű képemet, fiatal éveim diadalát!
A Műtermet, melyen modelljeim körében élek, derűsen,
szabadon. Birkózóimat, kik izmaimat őrzik, feszülő
akaratomat jelképezik.
Hirtelen felállt:
– Isten önökkel, fiatal magyar barátaim. Tudom, elnyomott
nép a maguké. Szegény kis nép, sok jó tehetséggel. Ismerem a
forradalmukat, melyet eltapostak. Még gyermekek voltak
akkor, ugye?
Mindkettőjüket megölelte.
– Ne hagyja el magát – mondta még Paálnak. – Ha erős
lesz, sokra viszi. Fessen a szabadban. Csak ott, csak az az igazi!
Ismeri Barbizont? Menjen oda. Ott biztos, hogy új kedvet, új
ösztönzést talál. Hollandok, angolok meg franciák között. És
csodálatos fák között. A fontainebleau-i erdőben.
Munkácsyhoz fordult, kezét szorongatta hosszan.
– Ha visszajövök, megnézem önnél újra a hullámaimat.
Nem jött vissza, öt évig élt még svájci száműzetésben.
Késői alkotásai között gyönyörű tájak őrzik emlékét. Öreg
erdők, tóparti fiatal facsoportok.
Nem láthatta – nem érte meg –, hogy régebbi, elkobzott
alkotásai sorra előkerültek, megkapták méltó helyüket a
Louvre-ban, a Petit Palais-ban, a világ fővárosaiban – New
Yorkban éppen úgy, mint Budapesten.
Amikor elment, Munkácsy dühösen szitkozódni kezdett: –
Átkozott gazfickók! Ezt a nagy művészt üldözik, tönkreteszik!
Mások meg, senkiházi mázolók, élik világukat. Semmi sem
szent előttük! Lealjasítják a művészetet. Bohóckodás, amit
művelnek, tisztára komédia. Impresszió, ez az ő jelszavuk,
ezzel akarják magyarázni ortopéd látásmódjukat.
– Kikre haragszol annyira? – kérdezte Paál.
– Hát a „japánokra", ezekre az őrült mázolókra. Kiállítást
rendeztek Nadar fotográfus műtermében. Azt mondom,
kerüld el a Boulevard de Capucines-t. Az ember csak
felbőszül, ha azokba a termekbe belép…
Paál nyugodtan fogadta barátja kitörését.
– Várj csak, olvastam én erről a kiállításról. Igen, a
műkritikusok ugyancsak nekimentek. Lila fákról, zöld
lovakról, maszatos foltokról írnak. Felhőről, égről, mely olyan,
akár a vaj, a tejföl. Meg női testekről, amelyek az ő képeiken
hullafoltokkal ékesek.
– Tisztára elmebetegek – folytatta Munkácsy indulatosan. –
Megrontják a közönség ízlését, megcsúfolják, meghamisítják a
természetet.
Paál elgondolkozott. Valahogyan nem tetszett neki barátja
túlzott felháborodása.
– Én nem tudom, mit gondoljak. Talán mégiscsak
megnézem azt a kiállítást. A kritikusok sem csalhatatlanok.
– Azt hittem, bízol az ítéletemben – Munkácsy megütközve
pillantott rá.
– Természetesen. De gondolj arra, hogy Zimmermann meg
Rahl mint vélekedett a mi képeinkről? A világ halad, orvosok,
tudósok, feltalálók születnek…
– Orvosok, tudósok, feltalálók! Ők meg akarják javítani
sorsunkat, megszépíteni életünket. De Monet meg Sisley meg
Degas s társaik… Elcsúfítják a világot rikító mázolmányaikkal!
Paál nem vitatkozott.
– Elmegyek, megnézem hát azokat a szörnyszülötteket.
Elkísérsz?
– Nem én, barátom. Elég volt nekem azokból egyszer is.
Egy életre elég. Te csak eredj! Gyönyörködj bennük!
 Hát éppenséggel nem gyönyörködött, de nem is dühöngött.
– Biztos, hogy fura társaság – mondta másnap
Munkácsynak. – Nem sokat adnak a festészet szabályaira. Azt
mondod, hogy meghamisítják a természetet. Én úgy
mondanám – megváltoztatják. Ahogy látják, egy bizonyos
pillanatban, egy bizonyos hangulatban. Aztán van ám köztük
olyan legény, aki úgy tud festeni, hogy szinte irigyelni lehet.
– Hát, ha így folytatod, nem is hallgatlak tovább. Eredj
közéjük, állj be a sorukba, ha annyira tetszik!
– Nem mondom én, hogy tetszik: Bár az egyik, Renoir
nevezetű, szerintem igazi mester! Csak éppen elnagyolja,
befejezetlen hagyja képeit. De hát Corot is azt teszi.
– Hogy hasonlíthatod hozzá? Corot! A költészet maga.
Ebben megegyeztek. De amikor Paál tovább védte a
közmegbotránkozást keltő festőcsoportot, Munkácsy
megismételte.
– Megmondtam már, állj be közéjük.
– Azt nem. De be sem fogadnának. Persze, ha
megpróbálnék én is szivárványszínű fákat festeni.
Nevetett. Majd hirtelen eszébe jutott valami. A Poros útra
mutatott: – Te Miska! Milyen színű a por? Fehéresszürke,
ugye?
– Hát persze.
– Akkor meg miért festetted okkerszínben? Okkerből
szürkébe – és rózsaszínbe olvad. A felhőid zöldek, barnák,
pirosak. Az ég olyan, akár a szétterült szivárvány. A fákat meg
jelzed csupán. Kocsi, ló, ember – szétfoszlott… Akár a
szellemek.
– Hát igen, olyasfélék. A formákat egy kicsit…
Felbontottam. De hát… A Nap éppen visszasütött. Bele a tájba.
– Látod csak. Mert akkor – éppen olyannak láttad. Tenéked
szabad? A pillanatnyi látványt rögzíteni? Amiért őket elítéled.
A szétszórt fény a képeden… Éppen az, ami engemet annyira
meglepett. Gyönyörködtem benne. Tudd meg, irigyeltelek érte.
Munkácsy fejét csóválva mondta:
– Egészen megzavarsz. A Poros út éppenséggel nem
jellemző az én festészetemre.
– Persze hogy nem. Valami más, valami új. Éppen azért
csodáltam meg annyira. Látod, azt ők bevették volna
tárlatukba.
– Egészen megzavarsz – ismételte Munkácsy.
Olyat érzett, ami restelkedéshez hasonlított és
büszkeséghez is.
– Még hogy bevették volna… – mormolta, aztán sértődötten
tette hozzá: mintha bizony valamirevaló művész közéjük állna.
Világéletében haragudott rájuk. Ellenségnek érezte őket.
Mert olyat érzett: ahogy azok feltűnnek, felemelkednek – az ő
dicsősége úgy hanyatlik majd lefelé.
Leginkább Manet-ra haragudott. Mert ő kezdte ezt a
szerinte fura szemléletű művészeti irányt. Igaz, nem tartott
azután a többiekkel, a követőivel. Ha nem is tagadta meg őket
– nem vett részt a közös kiállításaikon.
Mégis őt gyűlölte leginkább Munkácsy.
Mert Manet-t bevették a Salonba.

28. Millet mondta

Hosszú esztendők teltek el, amióta – Courbet tanácsára –
Paál László Barbizonba költözött. Nagy néha, egy-egy napra
utazott be csak Párizsba. S ahogy múlt az idő, egyre ritkábban
mozdult ki az ősi városkát kerítő védőfalak mögül. Az
aspremont-i gránitsziklák alól. A sűrű erdőség bozontos
világából. A vidéki élet csendje, a környező természet végtelen
nyugalma vette körül.
A fontainebleau-i erdő dús vegetációja néha szinte befonta
indáival. Csüggedés, belenyugvás pihentette hetekig, hogy
hirtelen, váratlan ösztönzésre heves munkába fogjon. Ilyenkor
lehullott róla aggódás, gond, rémlátásos félelem. Festőállványa
fel-felbukkant a vastag törzsű tölgyfák között, vízmosások
öbleiben, a sziklás fennsík kopár magaslatain vagy a sással,
vízililiommal benőtt, ingoványos tó partján.
Amikor festett, a természettel társalgott, azzal szövetkezett.
A munka láza izgatottá s derűssé is tette.
Pedig mosolya, játékos kedélye, beszélgető kedve lassan
elhagyta már. A tervszerű pihenés vagy a lusta tétlenség idején
bánatba ernyedt, hallgatásba süppedt. Ilyenkor gondolatban
végigszáguldott életén, emlékezete elmúlott éveire borult.
Már gyakran betegeskedett. Ilyenkor szállásán többnyire
magányosan feküdt, volt úgy, hogy hétszámra – leginkább
télidőben – szobájából ki sem mozdult. Madame Silon, a
penziósnő – koros, kövér asszonyság, zsörtölődve szolgálta ki,
s nemegyszer szemére vetette, hogy rendetlen, mindent
szétdobál. Azért a „rossz” lakó – ki ráadásul hónapokig adósa
is maradt – semmiben sem szenvedett hiányt. A házsártos
öregasszony ellátta őt – ha szegényesen is – élelemmel és
orvossággal is, és ápolta betegségében. Néha még éjszaka is
felkelt, hogy lakója kínzó fejfájásán enyhítsen, hideg
borogatással, zsályafőzettel s egyéb háziszerrel.
 – Madame, ne hagyjon most magamra – így kérte néha
Paál, s meséltetett magának a régi művészekről, akik itt éltek
Madame Silon penziójában; már eltávoztak – ki Párizsba, ki
meg a temetőbe.
Mint Theodore Rousseau is, aki itt halt meg Barbizonban, s
akit már Paál is kikísért az erdőszéli temetőbe.
– Hárman laktak nálam akkoriban – mesélte az
öregasszony –, jó barátságban voltak: Rousseau, Dupré, Diaz.
Diaz de la Pena. Heveskedő öregember volt, nemhiába
spanyol vér folyt ereiben. Gyönyörű tájképeket festett; hanem
azokról sosem hiányozhatott valamiféle pucér nőszemély,
Venus vagy Diana, így nevezte őket. Nem él már Diaz sem,
Mentonban temették el. A harmadik, Jules Dupré volt a
legfiatalabb, mégis legjámborabb. Talán azért vetette oly
sokszor tekintetét az égre. Azért festette egyre az eget.
Mindezt jól tudta Paál, ha nem is ismerte mind a három
művészt személyesen. Hisz hallott róluk eleget, s egyik-másik
festményüket láthatta is. „Azért festette egyre az eget” – így
mondta Dupréről Madame Silon. Lehet, hogy ez a megszállott
ifjú festő szenvedéllyel ábrázolta az égbolt tüneményeit:
izgalmasan torlódó felhőket, kavargó kékekkel, elfeketedő
szürkékkel; a lemenő napot, barnába bágyadó vörössel; a
felkelő hold aranysárga korongját, s a tündöklő nappali
fényözönt, mely fehér ragyogásba vonja a világot.
Paál lehunyt szemhéja mögött sorra megjelentek Dupré
izgatott egű festményei. És a többieké, akik, akárcsak ő, Silon
anyó házában álmodták álmaikat, fogyasztották éveiket,
erejüket. Akik itt éltek, égtek, terveztek, lázadoztak.
Rousseau-t szerette legjobban. Tisztelte, felnézett rá, mint
nagy mesterre, mint a természet csodásan éles szemű s
fáradhatatlan megfigyelőjére. Ő volt az, aki Dupréval és
Daubignyvel megteremtette a barbizoni iskolát. Csodálta
néhány kis képén az égboltozat alatt nyújtózó erdőséget,
göcsörtös, sebzett vén tölgyeivel; a mezőket, a viharváró,
nyugtalan vetést, az esti homályba merülő tisztásokat, a
csendes mocsarakat.
Tájain sohasem szerepelt emberi alak. A hajnali vagy
délutáni fényben legelő tehenek álldogáltak csupán, tóparton
vagy a sekély vízben, mely reszketegen tükrözte vissza a
lomha állati testeket.
Lám, a nagyszerű idős mester, Theodore Rousseau is azt
hirdette, amit a fiatal kezdő Paál. „Az ember csak megcsúfolja
a természetet.”
S amit a fákról vallott: „Megértem a fák beszédét, váratlan
mozgásukat, változatos formáikat, nyújtózkodásukat a fény
felé. Az erdő üzenetét közvetítik nekem. Néma világ ez, mégis
megértem a szavukat, ismerem szenvedélyeiket…”
Annyiszor ismételgette Paál e szavakat, mintha az ő
lelkéből fakadtak volna. Ugyanazt érezte maga is.
Egy héten át reggeltől estig a Békák mocsara partján…
Késői negyedik versenyzője a „vetélkedésnek", amelynek
valaha a három művész – Theodore Rousseau, Diaz de la Pena
és Dupré – volt résztvevője.
Mindhárman megfestették ezt a tájat. Vajon Paál látta-e
ezek közül az egyik képet is?
Alighanem csak Rousseau-ét, aki halovány esti fényben
ábrázolta a tájat; a borús ég szinte letakarni készül a fákat és a
mocsárt körülvevő bozótot. Bánat, közöny, magány,
egyhangúság – ezt fejezi ki műve.
Dupré a leszálló éjszaka komor fenségében mutatja be a láp
világát. De la Pena – a hajnali derű boldogságában, felröppenő
madarak, felderengő fények, a levegő s a víz mozgása közben.
Paál László festménye egyikre sem emlékeztet. A táj
valóságos képét leegyszerűsítette. Az ingoványos terület
facsoportozata egymásba simul, közülük csupán egyetlen
lombos fa emelkedik ki – talán magányát jelképezte ezzel.
Mihelyt befejezte a képet, félretette, s másikba kezdett. És
megint a mocsár, megint a fák. Ez sokkal tetszetősebb volt,
mint az előbbi. Gyönyörű volt! Ő látta ezt, s túlzottnak tartotta
szépségét, a színek selymes összeolvadását; a fények vibráló
reszketését. Az árnyékok bársonyos lágyságát. Túl szép volt ez
a festmény. Ő pedig a természet drámai átélésére törekedett.
Még egyszer nekilátott.
S munka közben – gyötrő gondolatok!
Rossz emlékek s aggodalmak; elpusztult reménység,
magány, korán elhervadt ifjúsága, kételyei – mindez fél
éjszakán át, egészen hajnalig kísértette.
Keserű szívvel állt a staffeláj előtt. Élete drámáját festette
meg. A Békák mocsara összeszűkült, veremszerű lett, melybe
belehullani pusztulás. Körülötte az aljnövényzet, csalóka
szépségével, szinte az élet kísértéseit jelképezi. Fent kusza,
hamuszürke és világosabb, a fényt áteresztő, fehér
felhőrongyokkal terhes ég. Izgatott, heves ecsetvonásokkal
rakta fel Paál a felhők színeit, izgatottan és türelmetlenül,
akárha megsejtett rossz végzete siettetné. Néha egyenesen a
tubusból a vászonra nyomta ki – s volt úgy, hogy spaknival s
még kézzel is, görcsösen megfeszülő ujjakkal kente szét a
festékeket, s csupán fent, a vásznon keverte el. Ott képezte a
színeket, mintha karja valóságosan is felérne, mintha
belenyúlhatott volna a természet élő szerkezetébe dühödt
teremtő, kétségbeesett, utolsó perceit érző titán, aki kapkodó
karjával már-már felborítaná, szédülten, a világot.
A háttér távoli fái nyugalmasak. Hanem a kép két oldalán
vadul hajladozó, fellázadt rabokként szabadulni akaró, fehér
törzsű fiatal nyírfák s boglárfák; lombos ágaik ostorként
suhognak.
Szenvedélyes, hol az életvágy élénkzöldjével harsogó, hol
démoni sötétjével komorló színek szimfóniájává avatja
remekművé a Békák mocsarát.
Benne volt a tájban élete; minden tulajdonsága, érzései és
gondolatai.
Benne voltak korai öregségre ítélt arcvonásai, benne
betegségének láza, s a szédülés, amely megforgatta előtte
sokszor a világot.
S mindettől a sok szomorú hasonlóságtól lett olyan
gyönyörű a kép.
A felismeréstől hirtelen jókedvű lett, boldog lett Paál, s ha
nem félt volna attól, hogy saját magát bolondnak kell tartania –
nótázni kezd! Uralkodott magán, elfojtotta a torkába toluló
hangokat. De kezeinek nem parancsolt; két karja fellendült a
levegőbe, mint ahogyan a fák emelik a nap felé lombos
ágaikat. S félig akaratlanul, vagy készakarva talán – mint
ahogyan a mulatózok eldobják poharaikat –, kicsusszant
jobbjából az ecset, s félkört írva a levegőbe, a Békák mocsarába
hullt.
Nem maradt fenn, a súlyos olajfesték lehúzta.
 Paál nem bánta, nem is tudta talán. Ott állt, új festménye
előtt, olyan felejtő gyönyörűséggel, amelyhez hasonlót a
szerelmes férfi érezhet a meghódított asszony teste fölött.
A szót, hogy „remekmű", Millet mondta ki. Ő látta elsőnek
a Békák mocsarát. Ott volt, amikor befejezte Paál.
A régi barbizoni művészek közül ő maradt itt még egyedül.
Az idős mester, a művészet szentje s megszállottja, ki
ecsetjével próbált küzdeni a társadalmi igazságtalanság ellen, a
Békák mocsarát, Paál művét szemlélve hosszan, teljes hittel, s
komolyan kijelentette:
– Remekmű!
Paál meg erre a szóra olyat érzett: le kellene hajolnia
kezéhez, Millet parasztian nehéz s kérges jobbjához, s
megcsókolni azt.
Nem a festéstől volt durva keze; Millet maga művelte
kertjét. Ásott, kapált, fát vágott. Így tudta még inkább –
képein, melyeknek központi alakja mindig a dolgozó ember
volt – önmagát adni. Erejét, erőlködését, fáradságát, derekának
sajgását, vállának feszülését, ernyedését. Mint ahogyan jó
néhányan előtte is, festők, szobrászok gyakran felvették
modelljeik testtartását, meghajlását és görnyedését. Még
vonásaik változásaiban is – haragos, vidám, feszült
érdeklődésű arckifejezéssel – „utánozták” készülő képeiket,
szobraikat. (Ingres-ről mondják, hogy ifjúkorában tapogatta
rajzolás közben a gipszmodellt.)
„Remekmű” – ismételte Millet; s hozzátette, átölelve Paált,
csalhatatlan megérzéssel:
– Miért vagy olyan szomorú, fiam? Fiatalemberben ennyi
keserűség?
 – De hiszen én… – kezdte amaz zavartan – úgy örülök!
Most igazán nem vagyok szomorú. Mert jó a képem, dicséri a
mester. Boldog vagyok! – kiáltotta. – Boldog, hogy ön
remekműnek nevezte. És… Jónak tartom én is. Nincs ennél…
igazán nincs nagyobb öröm!
– Úgy van, fiam. De most… Gyere, hozd a képet, a palettát,
a „chevalet"-t. Várj csak, segítek. Az egyik ecsetet, azt mondod,
beledobtad a tóba. Tudom, hogy örömödben tetted. Ki így, ki
úgy! Én akkor szoktam elhajítani, ha úgy érzem, hogy
elrontottam valahol a képet, s át kell az egészet festeni. De
azért én nem gyötröm magamat. Semmiért. Én már öreg
vagyok, mégsem foglalkozom sem a szegénység, sem a
sikertelenség, sem az elmúlás gondolatával.
Elindultak, kifelé haladtak az erdőből. Millet bőbeszédűen
mondta tovább hangjában önmaga és Paál iránt érzett
szánakozással s vigasztalóan:
– Nem félek a haláltól. Corot gondoskodott már hosszú
életemről. Nem vagyok babonás, de mégis… van benne
valami. Akit halottnak híresztelnek, sokáig élhet. De te még
tovább élhetsz, sokkal tovább! Először – mert fiatalabb vagy,
másodszor: mert a fákat fested! Barátjuk, testvérük vagy, velük
élsz. Te a fák családjához tartozol. És ha ők mind túlélnek –
kell hogy legyen benned egy kevés az ő nedveikből. S az
megtartja életedet nagyon sokáig!
Bölcs volt Millet és nagy művész. Mindez azonban nem jár
a jóstehetséggel is. És ő rádöbbent erre, és elhallgatott.

29. Kard és ecset

Amikor Munkácsy meglátogatta Barbizonban, barátja
szemrehányást tett neki:
– Miért engedted, Miska? Hogy a Salonban így eldugjanak
megint…
– Hát én abba bele nem szólhatok. Hogy képzeled azt,
Lacikám?
– Dehogynem. Szavad van ott, tekintélyed.
– Nekem? Nagy urak intézkednek a Salonban. Még jó, ha
beveszik a képeinket.
Szó szót követett, és Paál kimondta:
– Azért azt mindig el tudod intézni, hogy a magadé a
főfalon ragyogjon!
Munkácsy erre sértődötten – és sértőn válaszolt:
– Nem kell azt elintézni. Az én képeimet mégiscsak
másképpen bírálják el, mint a tieidet.
Paálnak fejébe szállt a vér:
– Miért? Tégedet Raffaellónak hívnak talán?
– Nem. Hanem Munkácsynak! – vágta vissza keményen.
S csendesebb szóval, csillapító hangon, mégis nagyon
bántóan tette hozzá:
– Ej, Lacikám, elég legyen már ebből. Szeretlek, tisztellek,
becsüllek is, de azért ne tedd te magad énhozzám… Az én…
Paál nem hallgatta tovább, elrohant. Nem is kereste fel
sokáig. Nagyon elromlott már a jó baráti viszony.
Talán akkor kezdődött közöttük az elhidegülés, amikor De
Marches báró halála után egy évvel Munkácsy feleségül vette
Cecíliát. A kicsinyes gondolkodású asszony rossz szemmel
nézte barátságukat. Féltékeny volt – férje túl sok érzelmet
pazarol barátjára, és túl sok pénzt! Tudott a kölcsönökről –
melyek újra meg újra kisegítették Paált örökös pénzzavarából,
s bosszankodva vetette férje szemére:
– Hiszen te tartod el! Az ilyen emberen úgysem lehet
segíteni. A világ pénzét elköltené. Nem elég, hogy új öltönyt
csináltattál neki? Nevetnek már rajtad – ingeidben jár,
nyakkendőidet viseli…
Munkácsy haraggal hárította el felesége szemrehányásait –
melyek azért mégiscsak hatottak rá. Egyre gyakrabban
megtörtént, hogy segítségét megtagadta. Paál ilyenkor
megfogadta, nem fordul hozzá többé. Egyszer azonban
felbőszült azon, hogy gazdag barátja nyomorogni hagyja;
Bartelhez írott levelében „szatócstermészetűnek” nevezte.
De Munkácsy néha megemberelte magát. És restelkedett
önmaga előtt, amiért feleségére hallgatott. Ilyenkor elment
barátjához – kibékítette. És szinte ráerőszakolt egy újabb
„kölcsönt”.
Barbizonban is többször felkereste, s mellette maradt,
napokig, néha hetekig is. Közben néhány remek tájképet
festett (Erdő alkonyatkor, Fasor, Erdő belseje, Cigánykaraván,
Rőzseszedő asszony).
Paál elragadtatva dicsérte barátja festményeit.
– Látod csak, érdemes Barbizonban élni! Legszebb műveid
itt teremnek!
Valahogyan ezekre a képekre egyáltalán nem volt
féltékeny. Őszintén csodálta mindet, s talán azért, mert
otthonának érezte a fontainebleau-i erdőt; s barátja ott festette
tájképeit, melyek szinte testvérei lettek Paál szülötteinek.
Abban az időben Munkácsy már mesés árakon adta el
képeit. Goupil műkereskedő, majd Sedelmayer mindent átvett
tőle ugyanakkor, amikor Paál képeit fanyalogva elutasították.
Cecília maga is gazdag – voltaképpen ő a „szatócstermészet”.
De kell a pénz, átköltöznek a Rue de Lisbonne-ról a Rue
Légendre-ra, egy pompásan berendezett házba. Később már ez
sem elég fényes a nagyravágyó Cecilnek. Az Avenue Villiers-
en kétemeletes palotát építtettek, márványlépcsőkkel,
biliárdszobával, könyvtárral, csodálatos műteremmel. Pálmák,
antik szobrok, gyönyörű bútorok. És a nagyúri társaság. A
korabeli művészet és irodalom nagyjai és hercegek, bárók,
főpapok jártak a Munkácsy-palotába. Az egyre kopottabb és
névtelennek maradt Paál László nem illett bele ebbe a
környezetbe. Barátja ugyan meghívta a legnagyobb estélyekre,
fogadásokra is, de Cecília ügyeskedése meggátolta Paál
megjelenését.
Nem is akart ő már elmenni oda. Valaha helytállt minden
vendégségben, Düsseldorfban ő volt szinte a társaság
központja – vidáman csevegett, udvarolt, táncolt, énekelt… De
az Avenue Villiers-i palotában hűvös előkelőség levegője
áradt. Kimért mosolyok, jeges hangulat, a hírességek, a
körülrajongott írók – mint ifj. Dumas és Daudet – szellemes
mondásai, a vagyon, az előkelőség és a hírnév gőgje.
Mindezzel már nem tudott volna versenyre kelni Paál László
megfogyatkozott kedvessége, derűs tréfálkozása.
Volt úgy, hogy maga a házigazda sem bírta elviselni a
túlságosan előkelő és híres vendégek társaságát. Műtermébe
zárkózva dolgozott, nem törődve felesége izgatott
üzengetéseivel. Vagy meghittebb társaságot keresett magának
– többnyire Paált kereste meg, és rávette, tartson vele, aztán
beültek egy montmartre-i kis vendéglőbe.
Kibékültek nemegyszer, hogy aztán újra meg újra
összekülönbözzenek. S már nem is pénzkérdés miatt.
Munkácsy egyre gyakrabban kisegítette a barátját – már nem
hallgatott annyira asszonyára. Betegeskedett is, aggodalmak,
rémlátások kínozták, s gyakrabban elérzékenyült. Ilyenkor
magától adott, nemegyszer nagyobb összegű kölcsönt, mit
nem kért meg soha.
Paál belátta – többnyire ő maga az okozója annak, hogy jó
időre megszakad kettőjük között a jó baráti viszony.
Mint amikor Munkácsy a párizsi világkiállítás után, a
Milton-kép nagy sikere után a királytól nemességet kapott.
(Előzőleg a francia kormány a Becsületrend tiszti keresztjével
tüntette ki.)
Muszáj volt ezzel eldicsekedni! Boldogan mondta el,
mintha csak édes öccsével tudatná:
– Hallgasd csak, Lacikám. Az audiencián őfelsége Ferenc
József nyújtotta át a nemesi oklevelemet. Így hát magyar
nemes lettem. Most már Michael von Munkácsy néven
szerepel a Monarchiában a volt asztalosinas. És jogom lenne
kardot hordani.
– Kardot? S azzal festenél ezután?
Megütötte Paál gunyoros hangja.
– Mit mondasz?!
– Hát hogy azzal pingálsz majd az ecset helyett?
Már szikrázó szemmel méregették egymást.
– Lehetséges… – mondta Munkácsy fojtott dühvel. – De
talán én karddal is olyat „pingálok", amiért százannyit adnak,
mint a te fáidért. Ha ugyan egyáltalán megveszi tőled valaki,
rajtam kívül.
Paál kis műtermében, Barbizonban folyt le ez az áldatlan
vita. Ott csörgött az elképzelt nemesi kard – így a házigazda
nem rohanhatott el, nem csaphatta be maga után az ajtót.
Mégiscsak a vendége volt Munkácsy, oly régen szeretett
barátja, s annyiszor meggyűlölt szerencsés pályatársa.
– No jó, vesd a szememre ezt is… – Paál igyekezett legyűrni
a másik számára érthetetlenül fellobbanó indulatát. – Hogy a
vásárlóm voltál. Persze, azért Forbes is eljött hozzám. A
vasútkirály nemcsak téged keresett fel. Jól tudod, hogy Paál-
képet is vett, többet is.
– De egyet fizetett csak – dörmögött Munkácsy; Paál
csendesedő hangja az övét is halkabbra hangolta. –
Tudtommal még most is adósod. Ahelyett, hogy kikövetelnéd
tőle a neked járó fontokat… Keményen, erélyesen. De te…
Csak velem hepciáskodsz!
Most megmondhatta volna – ő volt, aki Paál képeire
felhívta az angol pénzember figyelmét. Hogy az ő ajánlása
nélkül a fura Forbesnek esze ágában se lett volna, hogy
Paálhoz ellátogasson, még kevésbé, hogy tőle képet vásároljon.
De Munkácsy ilyen volt – s ebben barátjához hasonlított –,
tudott goromba lenni, komisz, kíméletlenül törtető – máskor
meg éppen az ellenkezője: áldozatkész, nemes lelkű. Egyik
percről a másikra változott meg, mint ahogyan Paálban is
hirtelen következett be ilyen metamorfózis.
Az imént már-már ölre mentek, mégis, Munkácsy
egyszerre tapintatos lett. Arra sem akarta emlékeztetni
barátját, hogyan próbált rávenni egy híres műkereskedőt:
vegyen egy-két képet barátjától is.
De hát ezt jól tudhatta Paál.
Hiszen ott ült éppen Munkácsynál, amikor egy választékos
eleganciájú, fekete szakállas, szép arcú férfi megjelent a
műteremben.
– Charles Sedelmayer… – így mutatkozott be Paálnak
szívélyes mosollyal. Akkoriban vásárolta meg Munkácsytól
horribilis összegért a Miltont. Munkácsy igazi baráti gesztussal
hívta fel a nagy párizsi műkereskedő figyelmét Paál László
művészetére:
– A barátom nagyszerű tájképfestő. Vennie kellene tőle
valamit. A természetben meglátja a drámát. Az erdő szépségeit
festi, egyéni módon.
Sedelmayer udvariasan bólogatott, elismeréssel gratulált is
– de egyetlen szóval sem fejezte ki a kívánságát, hogy látni
szeretné Paál műveit. Még kevésbé azt, hogy hajlandó
vásárolni tőle.
– Úgy dicsértél s ajánlottál – mondta akkor Paál a
barátjának, kicsit szemrehányóan, mégis hálásan –, mint
vásárban a szenzálok a marhát.
Ezen aztán nevettek. Paálban nem maradt tüske, hogy az ő
képei nem kellenek; de nem maradt meg a hálaérzet sem,
amiért Munkácsy szót emelt érte. Hiszen úgysem ért semmit
az ajánlás.
Most, hogy Munkácsy búcsúzott, és a kitüntetése még
egyszer szóba került, Paál ingerültsége feltámadt újra. Mi volt
ez benne, miféle ördög bujtogatta? Nem ismerte volna be – de
nyilván hiúság: a művész hiúsága s a lemaradt pályatárs
irigysége. Nem hagyta nyugton, önsanyargatóan még szóba
kellett hoznia:
– Aztán… Hogy is volt azzal a nemesi oklevéllel? Elküldték
hozzád? Vagy behívattak, és az udvarmester nyújtotta át?
 Erre a másikban újra fellobbant a büszkeség, a gőg.
– Elküldték? Hát mi vagyok én? Audiencia volt. S őfelsége
saját kezűleg…
Abba kellett hagynia, mert Paál hahotázni kezdett.
– Csakugyan? – mondta, amikor gúnyos, keserű nevetése
abbamaradt. – Ez már igen. A saját felséges kezével… –
hirtelen rákiáltott. – Hogy bírtad elfogadni tőle? Micsoda
ember lett belőled! Őfelsége kezéből vetted át… Abból a
kézből, amelyik aláírta a gyilkosságokat. Az ítéletet… Ott jártál
te is, ott, a sáncok mellett, ahol Kiss Ernőt, Schweidelt főbe
lőtték… Az új-aradi hídnál meg, emlékszel? Ahol rajzoltál te is.
A téren… Kilenc bitó állt ott. Damjanich, Vécsei, Aulich… És a
többi tábornok… Terbócz húzta fel őket. Ó, a hóhér. Őkelme
most koldul, a templom lépcsőjén. De a felséges úr… Aki
elrendelte, aláírta a gyilkosságokat. Aki még Kossuth nővéreit
is börtönbe vetette. A császár! Kitüntetéseket osztogat. És
Munkácsy Mihálynak, a világhíres magyar művésznek is
adott. Aki alázatosan átveszi és gazsulál. Ej, te. Az apád abban
a betegségben pusztult el, amit a király börtönében szerzett.
De te, szégyentelenül…
– Laci! Elég volt már! Mi van veled? Megbolondultál?
Sértegetsz. Az ördög vigyen el!
Munkácsy sápadtan, megrendülve s fojtott haraggal
hallgatta a kitörést.
Amaz meg reszketett izgalmában, mondta volna tovább, de
elakadt a hangja. S olyat érzett, s hangtalanul mondta
önmagának:
„Mindez, lehet hogy csak komédia? Mi fáj neked? A
vértanúk elpusztultak úgyis, vagy harminc éve. Más fáj neked.
Az, hogy barátod túltett rajtad megint. Az, hogy ő egymás
után kapja a medálokat, teveled meg a kutya sem törődik. Az
bánt, hát csak valld be magadnak, az, hogy ő nemesi előnevet
kapott, te meg mi vagy? Te, a régi, az igazi nemes,
gyergyócsomafalvi Paál László. Őseid II. Györgytől kapták a
nemességet 220 éve már. Mégis semmi, senki vagy. Az fáj
neked. Hogy ő dúskál a pénzben, te meg az ő kis kölcsöneire
szorulsz. Mert nincstelen vagy, családod is az lett, s nem tudsz
rajtuk segíteni… Az fáj, hogy Munkácsy mindent megkapott a
sorstól, vagyont, dicsőséget, szerelmet – te meg
mindháromnak koldusa vagy.”
Beismerte magában, hogy kínzó féltékenység táplálja
haragját. Hogy felháborodása, mellyel a szerencsés barátra
támad – ürügy csupán. Mégis már belelovalta magát, s mondta
tovább:
– Nincs benned önérzet. A cigány Bihari, ha nem tudnád,
büszkébb volt nálad. Ő nem fogadta el II. Ferenc kezéből a
nemesi rangot. Nyilván Martinovics és társai kivégzésére
gondolt. Mert azt a gaztettet meg az a másik császár hagyta
jóvá. És a muzsikus visszalökte a kitüntetést!”
Nemrégiben olvasott erről Paál egy színes – talán kissé
túlzottan hatásos – újságtárcát, mely Bihari János halálának
félszázados évfordulójára íródott. (Berta küldötte néki mindig
a magyar lapokat.)
Munkácsy, mennél inkább sértve érezhette magát, annál
nyugodtabb lett; indulata lecsillapult.
– Hagyjad csak Biharit – mondta hűvösen, okosan –,
magadról beszélj. Te tán visszautasítottad volna? Te, aki
annyira vágyol az elismerésre? Beszélsz a levegőbe. Meg aztán
igazságtalan is vagy. Rosszindulattal érzel irányomban.
Magadra gondolj. Ha te nem röstelled, hogy Berta húgod
könyörögni menjen a királynéhoz…
– Micsoda királynéhoz?
– Erzsébethez.
– Mit beszélsz? Az én húgom csak az udvarmesterhez
fordult. Nopcsa báróhoz, aki valamiféle rokonunk. Különben
Berta énnékem ezt csak később mondotta el. És én, abban az
állásban, ahová a báró ajánlott, egy hétig sem maradtam.
Pillanatra csend lett, aztán még hozzátette Paál:
– De ha a királynőhöz ment volna is… vagy akár én
magam! Az egy nagyszerű asszony. A magyarok barátja.
Erzsébet sorra megszabadította a kufsteini meg az olmützi
rabokat.
Lassan elcsendesült a vitájuk.
Paál elmondotta még, hogyan vetették börtönbe az ő
gyerekkorában Kamarás Márton postakocsist, a Paál család
leghűségesebb emberét. Őt is Erzsébet királyné jósága, a
magyarok iránt érzett szeretete szabadította meg. Igaz…
megtörve jött ki a börtönből. Paál József írta meg fiának,
hogyan érkezett vissza a valaha oly vidám, erőteljes,
javakorabeli férfi. A rabság tönkretette egészségét, és pár év
múltán meghalt.
Munkácsy fejcsóválva mondta:
– Azért… Nem értem én a te nagy felháborodásodat. A
nemzet megbékült már az uralkodóval. Éppen csak én
tápláljak iránta gyűlöletet? Meg aztán annyi baj érte eddig a
családjában. Tudod, hogy Miksa öccsét a mexikóiak
agyonlőtték. Albrecht főherceg kislánya is szörnyű halált halt.
A 18 éves Matild cigarettára gyújtott, s apja elől elrejtette,
ruhája mögé dugta. S a muszlin meg a könnyű batiszt
fellobbant, és a szép fiatal lány halálra égett. Ki tudja, még mi
vár rá? Királyok, császárok ritkán boldogok.
Munkácsy – barátja szenvedélyes szemrehányása nyomán –
érzett valami szégyenkezést: ezért igyekezett meggyőzni
önmagát is, hogy az uralkodóra már nem kell annyira
haragudni. Még tán inkább sajnálni kell. És ha gondol rá –
vagy ha tud róla egyáltalán –, elmondta volna még, hogy ezzel
is igazolja magát: a királyi pár a százezer aranyat, amit
koronázási ajándékképpen nyújtottak át nekik, a magyar
nemzet nevében – a 48-as rokkant honvédeknek és az
özvegyeknek s árváknak ajándékozta. Azoknak – s
hozzátartozóiknak –, akik Ausztria ellen harcoltak. De eszébe
jutott – egy estélyen hallotta azt, amit Erzsébet királyné
Horváth Mihály történetírónak mondott. Munkácsy majdnem
szó szerint tudta idézni:
„…Akkor még nem voltam a dinasztia tagja, amikor egy
gyermekifjú nevében sok olyant követtek el, amit ő fájlal a
legjobban. Ha rajtunk állna, mi ketten lennénk az elsők, akik
Batthyány Lajost és az aradi vértanúkat életre ébresztenénk.”
Paál hallgatott, enyhülve bólogatott.
– S vajon csakugyan olyan jól tud magyarul? – kérdezte; így
szinte akaratlan tért át másféle témára ezzel.
– Kitűnően! – Munkácsy büszke volt jólértesültségére,
melyet előkelő társasága körében szerzett. Cecília oltotta belé a
hivalkodás egy-egy cseppjét.
– Egy Falk nevű zsidó újdondász a nyelvmestere. Az
megköveteli tanítványaitól a szorgalmas tanulást és a legjobb
kiejtést. Így most már Erzsébet királyné gyönyörűen beszéli a
magyart.
– Gyönyörű ő maga! – vágta rá Paál. – Berta húgom szemtől
szembe látta. Valami kis dicsekvésféle volt ebben.
Akárhogy, vissza kell vágni néha Munkácsynak. Ha
másban, sikerben, gazdagságban már nem is mérkőzhetik vele.

30. Októberi szél

„Úgy kell festeni, hogy a néző azt higgye: körüljárhatja a fa
törzsét.”
Th. Rousseau

Naphosszat járta az erdőt, s figyelt.

Az a vénséges vén vadgesztenye! Ezeréves. Ezer éve él.
Vagy nem is él csak vegetál? De minden tavaszon megszüli
hajtásait. Színes virágait, leveleit. Megérleli gyümölcseit.
Fényes, csillogó ékszerek. Zöld tokjuk kinyílik, a barna
ékszerek lehullanak.
A vadgesztenyefa kinyújtja karjait, mintha siratná őket.
A boglárfa! Meztelen, sima törzse világít. Aszfalt, kis
fehérrel keverve. Levelei nagyok és szélesek, bevagdalt
ötkaréjos levelek. Tenyerek zöld árnyékai. Árnyékkezek
milliószám.
A boglárfa úgy emeli vaskos ágait, sima és izmos karjait,
mintha hálaimát mondana az égnek, hogy olyan tömérdek
tenyere van. Mert azt hiszi, talán azok táplálják. Azok
markolnak számára az égből táplálékot. Azok szívják a
nedvességet, azok oltják a szomját, s nem a gyökerek.
Gyökereivel nem törődik; a zöld levéltömeg a dísze, éltetője.
Azokra büszke csak. Nem tudja, hogy elhagyják mind,
meghalnak ősszel.
A vörös vérbükk – cinóberpiros, keverve egy kis feketével –
iszonyú magas fa, égnek feszíti ágait, mintha csak fenyegetne.
A sápatag nyírfa pedig, csüngő gallyaival, hasadozott
kérgével örökké gyászol, imádkozik. Megnyúlt, tojásdad
levelei – mintha firnisszel kenték volna be vagy lakkal –
fényesek.
Csak járta Paál az erdőt, s figyelt. Titkát kutatta.
Juharfa, tölgy, topolya…
Ez úgy emeli ágait, mintha verekedésbe kezdene. Amaz
meg mintha könyörögne. Vagy hívogatna.
Mintha a felhőt hívogatná. Éjszaka meg a holdat, a
csillagokat.
A hársfa… A boltozatos koronájú. Kérges, fénylő, homályos
vörösbarna, barázdásan hasadozott. Okker, krapplakk,
nápolyisárga, fekete… A hársfa… Ágait úgy emeli az égnek, ő
is úgy, mintha imádkoznék…
Illik is hozzá, szent fa, szent, azt tudni róla: szobrot, kis
erdélyi fatemplomokba szent faszobrot faragnak a hársfából.
Illatos fáklyaként füstölögtetik, áldozatosan.
Egyik fa sem törődik már vele.
Egyedül tán a tölgy. Azzal még most is tud beszélgetni.
Igen, a tölgyfa szól hozzá. De nem biztatja és nem bátorítja.
Őszinte quercus. Szomorú suttogással mondja el az ember
sorsát. Valaha az orákulum így jósolt Dodonában:
„Tölgyfalevelek suttogásából hallgatták a jövőt.”
Amott három mocsári tölgy.
Nézi görbe gallyaikat.
 Három mocsári tölgy. Nem idősek, törzsük még nem
repedezett. A szél le-leszakít róluk pár vékony, kurta nyelű
levelet. A szél most gyenge még, estére megerősödik.
Az egyik tölgy fura, nyomorék ágú, beteges. A betegsége
korhadás; bogarak, darazsak fészkelnek törzsében; fiatal fa, de
kiszárad idő előtt.
Ez a fa suttog most legérthetőbben. Jósol talán, mint a
dodonai.
A levelek, a sárguló, halálra ítélt tölgyfalevelek veszik át a
szellő üzenetét; a levelek alján valami fura kidudorodás,
fülcimpához hasonló, meghallják velük a rejtélyes hangokat.
A beteg quercus tolmácsolja Paálnak.
„…te is beteg vagy, ember. Sajnállak én. Akik korán
pusztulnak el, egymást nem gyűlölik. Szeretlek, te kis ember,
szánom sorsodat…”
Valahogy így beszél a tölgy, ezt hallja leveleinek csendes
zúgásában, mormolásában.
„Elmégy hamar az erdőből, Barbizonból, el a világból…
Nincs sok időd. Láss hozzá. Minket még lefesthetsz. Három
tölgy. Három mocsári tölgy az októberi szélben. Októberi
szél… A szélbe belefestheted fájdalmadat, félelmedet. Minden
érzésedet. Családod szerencsétlenségét. Sorvasztó
betegségedet. Hulló reményeidet – hulló leveleimmel hulló
napjaidat. Gyötrelmes munka lesz, de annál gyönyörűbb.
Amikor már régen a földön fekszem, s te régen a földben… A
képet őrzik akkor is; a fájdalom, a fájdalmunk izzik rajta
szépségesen. Láss hozzá hát, hadd éljen a neved sokáig, az
erdő legvénebb fáit túlélheted művészeteddel.”
Így suttogott a fontainebleau-i erdő legbetegebb, elrútult
tölgye.
Így töprengett a végzetét sejtő művész. Rajzolni kezdett. Az
októberi szél elült, majd feltámadt megint, szaggatta a
tölgyfaleveleket, rázta az ágakat, megzilálta a borús fellegeket.
Az októberi szél benn kavargott Paál borús lelkében is.
Elkészült a rajz. Azután a színvázlat.
És néhány nap alatt a teljes festmény.
Októberi szél.
Mintha lázrohamban alkotta volna. Elborult kedélye,
lázadása, tehetetlen keserűsége különös színszépségeket
teremtett. A komor, vigasztalan ég esőfelhőinek sűrűsödő, szél
cibálta tömege ránehezedik a tájra; a kezdődő vihar a tölgyek
gallyait rázza, csavarja, mindig mozog, hajlik, vergődik.
Csupasz, szürke ágak, a beteg tölgy törzsének sebei. A komor
felhőkből zúgás, morajlás árad a földre, az előtér sárga,
fakózöld füveire, a szenvedő fákra. Nyugtalanság, öregedés,
betegség, a korai pusztulás sóhaja; a megbolydult természet
vérkeringésének felgyorsult s el-elakadó, aritmiás üteme.
Októberi szél.
A bánat, a hiábavalóság, a lázadás, a megadás szimfóniája.
Millet-hez vitte be először megmutatni. Millet már akkor
nagybeteg volt.
(Pár éve még hahotázva fogadta a hírt, hogyan tréfálta meg
– komor tréfa volt az – Corot a párizsi közönséget, felrázva
azokat, akik még ötven frankot sem voltak hajlandók adni
Millet képeiért –, hogyan csapta be őket egy szétküldött
gyászjelentéssel, amely a nagy barbizoni mester, Millet János
Ferenc halálát jelentette be.
Posztumusz alkotást mindig szívesebben vásárolnak a
gyűjtők, mint élő művész képeit. Corot különös segítőakciója
sikerrel járt. Sok képet vettek, elég jó áron – és Millet
megszabadult nyomasztó gondjaitól.
– Most már száz évig él! – mondogatták a barbizoni
bennszülöttek, hiszen, akinek halálhírét költik, az elélhet már
ítéletnapig.
Millet is babonás volt – nagy terveket szőtt, legalább pár
évtizedre valót. S egy év múltán oly hirtelen dőlt ki, betegség
nélkül, szálegyenesen, mint egy elfűrészelt hatalmas
jegenyefenyő.)
– Nem volt itt még ilyen vihar… – mondta Paálnak Millet. –
De a te művészeted parancsol a természetnek. Csodálatos
festmény, barátom. Komor lelkedet tükrözi. Ez a tájkép –
önarckép is!
Erős markával megragadta Paál karját, magához rántotta,
úgy ölelte meg. Ő, aki mindig az embert állította festményei
középpontjába, akinek munkás- és parasztalakjai vasból
kovácsolt szoborként uralták a tájat, megértette és elismerte
Paál művészetét.
– Önmagadat festetted le megint – ismételte –, ez a tölgyfa
te vagy! És hozzátette, szeretettel, aggodalmasan:
– Vigyázz magadra, fiam. Az a vihar… El ne ragadjon.
Egy évig élt még Millet, s addig féltőn szemmel tartotta
Paált. Mert olyan sejtelme volt, hogy fiatal társa öngyilkos lesz.

31. A párizsi út
Az én erőm a magány…”
Paál László
Madame Silon késő öregkorában is fájdalmasan emlegette:
 „…hiába, nem lett gyerekem!” S ahogy elszállt fiatalsága, s
halványultak, eltűntek vágyai – szerelem és gyerek után –,
lassan beletört szegényes özvegyi sorsába. Csoszogva járt-kelt,
főzögetett, takarított. Valamit horgolt vagy kötögetett, amit
gyakran elrontott és kibontott, akár Pénelopé. De hát a görög
legendák királynője kérői seregét hitegette ezzel – viszont az
idős barbizoni asszonyt nem ostromolta senki. (Legfeljebb pár
franknyi kölcsönökért a festők.)
A művészetet megszerette. Annyi festő megfordult
penziójában, lassan kifejlődött benne – nem is tudat, inkább
megérzés alapján – valamiféle szakértelem. Az ízlés
finomodása volt az inkább, mellyel meg tudta különböztetni
az „igazi” képeket az ügyeskedők mázolmányaitól. De hát
ilyen itt nem is igen akadt; ilyet ritkán láthatott Barbizonban. A
művészek nem tűrték meg maguk között a reménytelen
dilettánsokat.
Annyi beszélgetést, vitát hallott, lassan maga is
beleszólhatott, s híre támadt hozzáértésének. Nem egy fiatal
festő megmutatta neki legújabb művét, látszólag kedvességből,
tiszteletből, s titkon azért, hogy véleményt mondjon róla.
S az öregasszony meg is mondta, kertelés nélkül Ribarznak,
Hűlnek, Sichermannak, akik akkoriban legkedvesebb lakója,
Paál körül csoportosultak, már-már mesterüknek elismerve őt.
Megmondta nekik nyíltan:
– Saját lábukra álljanak már, kedveskéim. Monsieur Paáltól
sokat lehet tanulni – utánozni se szégyen őt, de azért… Most
már ne az ő kezével, szemével, lelkével fessenek, hanem a saját
magukéval.
Néha meg így beszélt:
 – Az anyjától is elválasztják a magzatot, mihelyt
megszületett. Ideje lesz elvágni a köldökzsinórt.
Liebermann-nak is „kiadta részét”. Hiába volt az a
barbizoni festőkolónia talán legműveltebb, de mindenképpen
a legmódosabb és legdivatosabban öltözködő tagja.
– Maga, kedves fiam, maradjon már meg egynél. Minek
táncolgatni ide-oda? Ne csalja meg minduntalan a saját
tehetségét!
Max Liebermannban – aki gazdag bankárcsaládból
származott – különös ellentétek ütköztek meg folytonosan.
Festészetében a korszerűség lelkes híve volt, de állandóan
idegen hatások befolyásolták. Gyakran változtatta felfogását,
és hirtelen beöltözött mások stílusába, akikért rajongott.
Egyszer Munkácsy „bársonyos tónusait” utánozta; majd a
„félhomály tónusszépségeit” leste el Paáltól. Később Bastien
Lepage gyengéd naturalizmusát vette át, hogy azután az
impresszionistákhoz csatlakozzék.
Madame Silon még erről is tudott, eleget hallott róla
beszélni. S ha senki más, ő szemére vetette. Olyan kedvesen,
jóindulattal tette ezt, hogy Liebermann igazán nem
haragudhatott meg érte. Talán mosolygott rajta csak, talán
elgondolkoztatta.
– Jól van, Madame Silon – mondta kedvesen –, maga úgy
ért a művészethez, nincs az a párizsi műkritikus! Méghozzá
őszinte is. Ígérem, hogy megszívlelem intelmeit. És köszönöm,
hogy nemcsak kényelmemmel s étvágyammal, de még
művészi módszereimmel s fejlődésemmel is törődik.
*
Madame Silón különösen kedvelte Paált; jólesett vele
társalognia. Mégis, azt kívánta, bár mindennap kinn tanyázna
az erdőben. Mert ha otthon maradt, az betegséget,
szomorúságot jelentett.
Nem kelhetett fel a festő olyan korán, hogy készen ne várja
már a reggeli.
– Szép napsütés lesz, Laci úr! – köszöntötte.
Ha meg rossz idő járta, ha esett az eső, akkor is vidáman
újságolta: – Gyönyörű felhők, Laci úr! Hajladoznak a fák.
Vagy télidőben, amikor friss hó esett, olyan örömmel adta
hírül, szinte büszkén, mintha csak ő szórta volna be a tájat
liszttel, az ő konyhai szitájából szállt volna a fontainebleau-i
erdőre a csillámló fehérség.
Vidámsága nem az időnek szólt, de inkább annak, hogy
Paál derűsen ébredt. És hogy festeni indult.
Az öregasszony kíváncsian várta képeit – s a többiekét is. S
már olyan jó érzéke volt, hogy meglátta a bensőséges tájképek
színhatását, fényeit, drámai erejét vagy líraiságát.
Amelyik képet dicsérte – annak festője büszke volt rá.
Amelyikről úgy érezte Madame Silon, hogy nem sikerült, azt
is hosszan nézte, de hallgatott; a művész meg aggodalmasan
figyelte arcát, rá volt írva a nemtetszése. Az ilyen képet
többnyire átfestették.
Paál nehezen mutatta meg az erdőről hazahozott vásznait.
Napokig valósággal rejtegette. Néha azért, mert nem tartotta
késznek, s még egyre javítgatott rajta. Többnyire félt az
öregasszony éles szemétől s szigorú bírálatától. Hiszen az még
Millet előtt sem titkolta a véleményét.
Különös, hogy az egyszerű, műveletlen asszony elismerő
szavára vagy hallgatására, arcjátékára mennyit adtak,
mennyire fontos, szinte döntő jelentőségű lett a barbizoni
festők számára az idők során.
Lehet, hogy ez már inkább babonaság volt – Madame Silon
véleménye eldönti alkotásuk sorsát; akiket ő dicsért, azok
közül nem egy előbb-utóbb sikereket ért el. Mint Diaz, Dupré.
Meg Rousseau, igaz, ő csak a halála után. Millet pedig –
halálhíre után.
*
Jules Silon a század első évtizedében egy párizsi külvárosi
lakatosmesternél inaskodott. Sovány volt, kis növésű,
elgyötört, lelencházban töltötte élete első tíz esztendejét, onnét
került a mesterhez. Erősen dolgoztatták, szűk koszton
tartották. Nem volt ügyes kezű. Méghozzá ügyeskedő sem, így
aztán sok verést kapott mesterétől, segédektől. Az az egyetlen
lény, akinek szeretetét, féltését megismerte, egy vékonyka,
Marie nevű fiatal leány volt. Konyhalány a Saint Antoine
negyed egyik kifőzésében. Amikor Jules letöltötte inaséveit, és,
mint segéd keresett már, összeházasodtak. A kommün után ők
is bajba keveredtek, mert hiszen látták őket tüntetéseken,
felvonulásokon. Nem kaptak munkát, éheztek. Marie özvegy
nagynénje Barbizonban élt, befogadta őket. Később, mint
mondotta, megbánta jóságát, mivel unokahúga szégyent
hozott rá, mert jött-ment piktoroknak pár sou órabérért
mutogatta magát, nemegyszer bizony ruhátlanul. Bezzeg, ha a
férje nem lenne olyan kis semmi ember, mint amilyen, kiverné
belőle az erkölcstelenséget.
Jules valóban kis ember volt, alig százhatvan centi, de
nagyon derék kis ember. Megbízott asszonyában.
A festők, Barbizon úttörő mesterei, mintha már pontosan
ismerték volna művészi küldetésüket – mely egyenes utat
nyitott a holland tájképfestéstől az impresszionizmusig –,
megszállottként dolgoztak. A plein-air problémái
foglalkoztatták őket, az erdei hangulatok, a szétszórt
fénysugarak, a sokszínű árnyékok, s nem Marie szép szeme s
testének bájai. Különben is, legtöbbször belefestették őt is a
tájba, felöltözötten, ingvállban álldogált egy-egy tanyaház
előtt. Akárhogy is történt, ha egyik-másik piktor meg is
feledkezett olykor a művészet nagy kérdéseiről – s ugyanakkor
a fiatalasszony a hűség szigorú tilalmáról –, ezzel semmi sem
változott. Sem ő nem rövidítette meg az urát, sem a festő –
múzsáját.
Marie-nak sohasem lett gyermeke. De a képek
megszülettek, új, pompás művek, melyek megőrizték s híressé
tették alkotóik nevét. Marie pedig megismerte a művészet
hatalmát, s megadatott néki nemcsak nézni. De látni:
megkülönböztetni a tetszetőset, édeskéset, csinosat – az igazi
széptől, a remekműtől.
A nagynéni elaggott; megbocsátott húgának – Marie akkor
már nem állt modellt –, s életének utolsó napján rátestálta
házát, kertjét, kis vagyonát. Akkor létesítették Silonék
penziójukat, hol három-négy művész olcsó bérért mindig
otthont talált. Silón fúrt-faragott, kopácsolt, csinosította a régi
házat, javítgatta az ósdi ágyakat, szekrényeket, vízvezetéket
szerelt, s hozzálátott, hogy a gázt is bevezesse a házba.
Marie fejcsóválva nézte munkáját:
– Mindent a magad termetéhez szabsz, petit Jules. (Húsz
éve már, mióta együtt éltek, így nevezte a férjét.)
Mert a fürdőszobában le kellett guggolni a tükörhöz. A
mosdókagyló, a vízcsappal, a padlótól alig méternyire. A
gázcső is, felette – alacsonyan állt ki a falból.
Az volt Jules utolsó munkálkodása. Tüdeje elsorvadt. Egy
nyirkos őszi délutánon örökre letette szerszámait. Özvegye
megsiratta. De nem roskadt magába. Életereje, munkakedve
megmaradt. A művészet, mely már tanyát vert otthonába,
megvigasztalta.
S magányos, meddő öregasszonynak sem érezhette magát.
A festőket még a korosabbakat is – fogadott fiainak tekintette.
Gondozásuk, ellátásuk elfoglalta idejét, lekötötte tevékeny
erejét; alkotásaik szépsége betöltötte életét.
*
– Jól hajoljon le, Monsieur, amikor mosdik – így intette
mindegyik új lakóját –, vigyázni kell, szegény uram nem nőtt
magasra, és a csapokat, csöveket a saját termetéhez méretezte.
Paál Lászlót, aki a festők között a legmagasabbra nőtt,
többször is figyelmeztette.
– Ne féljen, Madame Silon – és ne féltsen, vigyázok
magamra. Hiszen én is kicsiny vagyok. Igen, csak arányok
kérdése ez. Az én igazi barátaim óriások.
(„A fontainebleau-i tölgyek a felhőkbe nyújtják fejüket. Míg
élek, mellettük eltörpülök. Megszoktam kicsinységemet. Talán
majd egyszer megnövök, naggyá leszek, akár a fák. Mert
bennük élek majd tovább. Képeimen, a festett erdőkben, ott
nyújtózom majd magam is, az ég felé.”)
Ezen a nyáron, 1877 nyarán, mintha meggyógyult volna
teljesen; mindennap korán ébredt; mire rendbe hozta magát,
Madame Silon frissen fejt tejet hozott reggelire, vajat, tojást – ő
jóízűen evett, s már indult is, vitte festékeit, állványát, üres
vagy megkezdett vásznát az erdő felé. Az özvegy déltájban
utánament, megkereste, ebédet vitt neki.
– Ma a kerek tisztáson leszek megint – mondta az
öregasszonynak –, s az elég messze van. Ne fárassza magát,
Madame, inkább korábban térek vissza.
Mondta ő ezt máskor is – nem kívánja, hogy kihozzák
utána az ebédet. De háziasszonya sohasem hagyta, hogy étlen-
szomjan maradjon.
De már ebben az évben az öregasszony szíve egyre
rendetlenebbül dobogott, lélegzete el-elakadt – ilyenkor
sápadtan ült a kis kertben, a ház előtt. Ágyba feküdni nem
akart.
A kis szolgálót, Terezát küldte ki ezen a napon is a kerek
tisztásra.
Onnét vezetett kocsiút a fontainebleau-i erdőn keresztül
Párizsba.
Ezt a tájat választotta ki Paál, hogy megfesse képét. A Salon
ez évi kiállítására szánta.
A negyedik változaton dolgozott már.
Tereza nem látta a felállított staffeláj mellett. A lány bement
a fák közé. Ott találta a festőt, aki széttárt karral feküdt, egy
tölgyfa vastag törzsének vetve hátát. Nyilván eltikkadt az erős
napsugárzásban – feje is megfájdult; lefeküdt az árnyékban,
pihenni.
Tereza némán nézte, egy-két percig. Paál homloka redős
volt már, szakállát nem nyírta gondosan, öltözéke hanyag volt.
Mozdulatlan hevert – elaludt.
Az állványon már csaknem készen állt a kép.
Ahogy az erdő megnyitja sűrűjét, és utat nyit Párizs felé,
baloldalt hullámosan egybeolvadó lombrengeteg, amely az út
felé egyre kisebbedik. Minden átmenet nélkül magasba nyúló
sudár nyírfák. Az égen lomha gomolygás, magasban járó szél
hajtja a szürkésfehér felhőket.
Tereza – alig tizenhét esztendős, tudatlan, kedves,
csodálkozóan tágra tárt szemű leány – nézi a tájat, s nézi a
képet: az élő erdő előtt a festett erdő, az izzó ég alatt a festett
ég… A vásznon valahogy minden borúsabb, bánatosabb. És az
előtér fűcsomói, vakondok túrta földhányásai, agyagrögei is, a
tisztáson keresztülvágó út ledöngölt és könnyű porral fedett
földje – mindez tompább, komorabb, elhagyatottabb, mint az
eredeti.
Tereza nézi a képet, az erdőt – s a festőt.
Anyja a papgazdasszony cselédje volt. Amikor megesett –
mielőtt megszülte Terezát –, suttogás kelt a faluban, ki
csábította el. A parókiának diákvendége volt. A suttogás aztán
elhallgatott. A leányanya hozományt kapott, a kocsis nőül
vette, s ezzel helyreállt a becsülete. Hanem a kis Tereza tizenöt
esztendős korára árva lett. Nagyon csendes, osonó léptű,
szelíd, de néha fellobbanó haragú, furcsa leány. A festőket
csodálta, szinte felsőbbrendű lényeknek tekintette őket.
Madame Silont már két esztendeje különösképpen nem
szerette, pedig az jó volt hozzá s elnéző. A lány tétován
mozgott, gyengén dolgozott, edényeket elejtett.
„Kislányom” – így szólította jó szívvel, igazi szeretettel
Madame Silon Terezát – s az mégis idegenkedett tőle. Egy Hill
nevű svéd festő, ki lefestette mindkettőjüket, s jól megfigyelte
nemcsak arc-, de a jellemvonásaikat is, ezt mondta egyszer
Paálnak:
 – A lány szinte gyűlöli ezt a jó asszonyt. Azt hiszem, hogy
miattad.
– Miattam? – nagyon meglepődött.
– Igen. Féltékenységből. Szegényke, áhítattal tekint rád.
Vagy sóvárgással? Szentnek tisztel? Vagy egyszerűen férfinak?
Ki tudná azt. Nyilván szerelmes.
Hill derűs, nyugodt természetű férfi volt, boldog, fiatal
házas. Paál zavartan hallgatta; nem akarta, hogy lássák rajta,
de kétségkívül hatott rá ez a közlés; nyugtalanította.
Eddig épp hogy meglátta a fiatal lányt. De ezután felfigyelt
rá.
Tereza keskeny arca, fel-felcsillanó tekintete, formás kis
termete Helgára emlékeztette.
De hát Helga vidám volt, életteli, boldog mosolyú.
(Ki tudja, most milyen? Lehet, hogy amióta megszökött tőle
Paál – letört, csüggedt, csalódásában hervadó lett. Vagy komor
és gyűlölködő?)
Azontúl – akárhogyan megpillantotta a hallgatag kis
cselédet – felmerült emlékezetében a düsseldorfi leány. S a
hozzá írt levél sorai, izzó, kusza írás…
Mélyen aludt a tölgy alatt, furán eldobott tagokkal. Arca
merev volt, szeme félig nyitott. Tereza ijedten szólongatta.
Megrémült – talán nem is alszik, hanem elájult? Hangosabb
szavaira sem ébred.
Letérdelt mellé, érintette vállát, s hogy még arra se
mozdult, arcához nyúlt, s önkéntelenül megsimogatta.
Paál felérzett. Félálmában felnyúlt, s görcsös mozdulattal
lehúzta magához a lányt.
Tereza elerőtlenedve engedett, a fekvő férfihoz simult.
 A férfi hosszú évek óta először érzett karjai között egy
karcsú leánytestet. Keze ösztönösen kereste Tereza csupasz
bőrének érintését, ruháját szétnyitotta, szoknyáját felsodorta
gyors, vad mozdulatokkal, míg vágya fellobbant s eláradt
benne a gyönyörűséget váró izgalom.
Feltérdelt.
Tereza behunyt szemmel, szinte aléltan, félig kitárva terült
el mellette. Paál gyönyörködve nézte a szép fehér testét, majd
fölé hajolt, hogy megölelje. Ekkor felrémlett előtte – miért is
menekült ó el Düsseldorfból négy esztendővel ezelőtt,
gyötrődő hajnali órán? S mintha újra hallotta volna az orvos
szavait: „Barátnőjét kerülje el. Szakítson vele… Az ő
érdekében!”
Pár pillanatig tétovázott. Nem a szeretett lány, nem Helga
az, aki most boldog megadással várja ölelését. Számára
közömbös, idegen teremtés, akit nem félt, nem szeret – de aki
mégis kedves, kívánatos. Aki fellobbantotta vágyát,
felébresztette régóta alvó érzékeit.
Hirtelen haragos indulat támadta meg – düh, önmaga ellen,
sorsa ellen. Oktalan gyűlölettel pillantott a lányra, mintha az
becsületére támadt volna, próbára téve lelkiismeretét.
Olyat érzett, mint a gyilkos indulatú ember, aki haragszik
áldozatára. Ugyanakkor szívét elöntötte a szánalom és az
önvád. Ezt a kis együgyű, árva teremtést megrontani,
tönkretenni?!
Megragadta Tereza kezét, vad erővel felrántotta, s
rákiáltott. Hangja kemény volt, durva – igazságtalannak,
sértőnek tűnt fel, a leány arcát elfutotta a pirosság, mintha csak
megütötte volna Paál, mintha arcul vágta volna az, akinek
csókját várta, simogatását.
– Eredj innét! Eredj! Ne lássalak! – hallotta még, amíg
szédülten, szégyenkezve tápászkodott, és tétován elindult,
majd futni kezdett, mint aki menekül, kétségbeesetten…
Paál visszament festőállványához; nézte a csaknem teljesen
elkészült képet. Nehézkes mozdulatokkal szedte fel palettáját,
ecsetjeit, és munkához látott megint.
Lassú, fáradt mozdulatokkal kezdte. De percek múlva
ecsetvonásai meggyorsultak. S vásznán a táj elkomorult. A
lombok zöldje sötétebb lett. Az ég elborult, a felhők fehérje
szürkébe olvadt. Az előtér sárgászöld színeit vastag árnyék
barnája lepte be.
A természet tragikus szépségét tükrözte a kép, de festője
lelkiállapotát is, megtört szívét, elfojtott vágyait.
S mintha a valóság hozzáigazodnék a műhöz – korán
bealkonyult, a felhők sűrűsödtek, megsötétültek, s velük
együtt a kétoldalt torlódó lombtömeg. Közülük élesen,
keményen vált ki az út, mely átszelte a fontainebleau-i erdőt.
Elindult-e vajon képzeletben ezen az úton? Vágyakozott-e
még Párizsba, az örömök, a lázak, a feledés városába? A bőség
és a nélkülözés, a lemondás és a törtetés városába?
Volt benne elég akaraterő. Ha igazán elkívánkoznék innét,
hogy a párizsi művészek életét élje ő is, nem tarthatná vissza
senki, semmi.
Maradt.
Mintha elhatározta volna, hogy Barbizonban várja be
végzetét.
Párizsba csak a képeit küldte el. A Salon 1877-es
kiállítására. Azt, amit legutóbb festett, amelynek ezt a címet
adta: Út a fontainebleau-i erdőben s vele egy másikat, a Fák
között címűt.
A Salon rendezői – mint annyiszor – ezúttal is előnytelen
helyre, félreeső falra akasztották Paál képeit.
S a siker elmaradt. A képeket még csak észre se vették.
*
Egy kis cselédlány ment azon az úton másnap, hajnali órán,
batyuját vitte s szégyenét, mi arra késztette, hogy örökre
otthagyja szülőfaluját. Hogy ne kelljen látnia többé azt, akit
csodált, imádott; s aki váratlan ellökte magától. Nem élhet itt
tovább, hiszen gyűlölnie kell ezután a festőt.
Senki sem látta többé, falujabeli, Terezát. Párizs befogadta,
felszívta, eltüntette; valahol rejtegette. Új sebeket ejtett szívén,
önérzetén? Vagy vigasztalta, talán boldogtalanságából is
kigyógyította?

32. A baleset
Paál László szédült megint, nehezen lépkedett; jó ideig
tartott, míg hazaért. Cipelte festőfelszerelését – palettát,
staffelájt, ecseteket. És az elkészült képet, ami most kárpótolta
mindenért.
Hanem a délutáni izgalom, gyötrő lelkierő, mellyel a
kísértésnek ellenállt – feldúlta, kimerítette. (Szánta a lányt is,
hogy ráförmedt: mennyire megbántotta!) Forró nap volt –
mégis megfázhatott. Amíg az árnyékban elaludt.
Mire hazaért, tagjaiban zsongott már a láz. Borzongott –
bőrén mégis kiütött a verejték. Szívét is fájdította. Szobájában
vetett ágya vonzotta már. De előbb mosdani akart, testét
lehűteni. Lehúzta ingét. A lavór fölé hajolva csapkodta mellére
a jólesőn hűvös vizet. Megtörülközött, s közben…
felegyenesedve, mintha fentről valami a fejére zuhant volna,
súlyosan, fájdalmasan. Megtántorodott, halkan feljajdult,
összeesett.
Feküdt a padlón, ágya előtt, tragikus pózban, lábát
felhúzta, dereka lassan, vonaglóan fordult. Keze kínlódva
kúszott homlokára; nedvesen húzta vissza, forrón, ragacsosan.
A mennyezetről függő lámpa fura sziszegéssel világított,
ernyedt fénnyel, melynek körvonala elérte a lesújtott ember
testét; félbevágta, mintha roppant kard hasította volna
hosszában ketté.
Paál nem volt eszméletlen. Jobb kezét, amellyel fájdalmas
sebét kitapintotta – szeméhez közelítette. Látta rajta a vért.
Rémülten, halálfélelemmel próbált feltápászkodni, de nem
tudott. Mintha tagjaiból is kifutott volna – kezének-lábának
elképzelt mély sebeiből – a vér.
Még küzdött, lihegett, nyöszörgött. A fényív, mely
megosztotta, láthatóvá és sötétségbe merülő részekre osztotta
alakját, el-elmozdult a kínlódó próbálkozásban.
Erőlködő mozdulatok gyengítették s fájdították fejét,
sóhajtott, nyöszörgött, s mozdulatlan maradt. A vérző seb,
melyet fején, bal halántékán kitapintott, erősen sajgott,
lüktetett.
Kiáltani kellene, segítséget hívni! De valami visszatartotta
attól, hogy rémületének hangot adjon, hogy kiszolgáltassa
magát, tehetetlen tárggyá vált testét az összeszaladt háznép
riadt, sajnálkozó (vagy inkább viszolygó?) pillantásainak.
Nem kiáltott. Fájdalma alábbhagyott, nyomasztó
félájultsága felengedett, a köd, ami fojtó vattaként tapadt köré
– elfoszlott. Szinte jó is lett volna így feküdni, a teljes
gyengeség állapotában, lebegve élet s elmúlás között,
beletörődve sebbe, gyengeségbe – ha nem markol szívébe a
rettegő keresés, a megoldatlan titok: miféle hirtelen sújtó erő
támadt reá? Egy pillanatra mintha világossá, érthető valósággá
vált volna előtte a rejtély: betegsége, a szervezetében bujkáló s
már a tudatában is mindinkább szorongó rém támadta meg?
Mint megütött húrokból a hangot csiholó rezgés, idegeiből
lassan elszállt már a riadalom.
Nyugodtan, megadón feküdt. Kissé odébb mozdult, a
lámpa halvány s mind fakóbb fényköre a szoba újabb sarkait
világította meg.
Paál félig nyílt szemrésén át most tudta érzékelni a kis
mosdószekrényt, melynek felnyitott fedele alatt a lavór fehérje
csillant. És fölötte, derékszögben kinyúlva a falból, alacsonyan,
egy vascső.
Most látta meg, s talán most tudatosult Paál agyában,
hogyan sebesült meg. Nem támadt rá titokzatos lény, vérébe
került s ott óriássá hízott szörnyeteg. És nem zuhant reá semmi
a magasból, se kő, se vas. Ő maga verte be fejét, hirtelen
mozdulattal, az alacsonyra szerelt, kiálló gázcsőbe. Ő maga,
mintha csak nem lett volna türelme bevárni a végzetet, hogy
az sújtson le rá.
Ő volt az, aki sorsának elébe ment.
*
A végtelenségig tartott már ez az éjszaka. A lámpából
kiégett az olaj, füstölt a bél, parázslott, elhamvadt egészen; s
mégsem jött a hajnal. Paál végre mozdult, feltérdelt, majd
kínlódva felállt. Törülközőt csavart felsebzett fejére, s ágyára
feküdt.
Aludni nem tudott. Az ébren töltött hosszú éj elég volt arra,
hogy visszaidézze s elsorolja esztendők eseményeit, mindazt,
mit átélt Barbizonban, amit ő maga végigszenvedett; amit
megtudott otthoniakról, barátokról vagy akár a világtörténet
szereplőiről.
Agyában villámként cikáztak nevek, sorsok, alkotások,
tragédiák, élet és halál dolgai.
S mintha külön életszakaszt jelentett volna ez a néhány év,
mit a fontainebleau-i erdő lombsátora, illata, árnyéka borított
be. Életének – s művészetének külön korszaka, világa volt ez.
És ami az Idő elkerített, lezárt kútjának mélységeiben történt –
mindaz most benn kavarog ebben a sebzett főben, e meglódult
koponyában, kuszán, sorrendet cserélve, teljességet
megtagadva. S a kusza emlékek felvillannak, hasító s vakító
fénnyel, mint villámok az elfeketült firmamentumon, s
lecsapnak egyre-másra.
Mindent fellobbantott most emlékezete, mindent, amit
megélt és megtudott és alkotott s érzett, hallott vagy olvasott
életében, parányi időszak acélrácsai közt, maroknyi időben,
összezsugorodott emberöltő fagyos jégvermében és izzó
katlanában.
S kimondatlan szavak száguldanak:
*
„…mert oly nehéz kivárni ösztöndíjígéret csak nem
érkezik Forbes mért nem fizet milliomos két képet vett és nem
fizet milliomos vasútkirály apa életét mozdony ütötte el
öregségére nyomorúság és szégyen börtönét nem élte túl de
még előbb anya ment el szegényke gyenge teste rémlátása
szörnyű emlékei a koporsófedél alatt rögök alatt épp egy évre
rá az apa büszkesége becsülete is elhagyta csalódott
tönkrement vagyona híre kedve mindene elveszett sírjához
néha Gyula sántikált ki festő fia csak a temetésére jött haza
Bertácska szelíd drága lány ő járt ki friss virággal kisírt
szemekkel…”
„Berta gyenge derekú erős magányos lélek postakezelő
kinevezését apja végett megtagadták sokáig végre sikerült
csavargó bátyja küldött kauciót sikere volt Holdfeljötte képét
kiállították a Salonban rossz falon mégis észrevették írt róla
Leroy és írt róla egy német is aki akkor Párizsban élő híres
műkritikus neve…”
„Munkácsy mégiscsak szereti megbecsüli Paált pedig
Cecília már együtt él vele Cili akit De Marches özvegyen
hagyott egy gyászévet kivártak esküvő nászút Genf Bázel
Velence Bécs Pest nászút diadalút Munkácsy-képek mindenütt
világsiker de a Paál-képeket ki látja meg ki veszi meg párizsi
műkereskedők legyintenek nyomorúság Madame Silon ad
kosztot édes öregasszony hitelez ki tudja mikor kapja meg a
pénzét Békák mocsara talán segít a fontainebleau-i erdő hársai
platánjai igen a fák a fák azok szeretnek még azok vigyáznak
rám azok segítenek…”
De Berta, a leghűségesebb, nem tud segíteni. Eladott
mindent, hogy a szülei halála után megmaradt adósságokat
kifizesse. Már ott tart, hogy – amit nem tett meg sohasem – a
bátyjától ő kért segélyt.
Paál, legmélyebb szegénységében, gondok között, vad
munka pihenőjében, megrendülve olvassa levelét. Gyula is
ínségbe jutott.
 A büszke, sértődött, nyomorékságát gyerekkorától fogva
nehezen viselő Gyula.
Szeretne rajta is segíteni. De már mióta nem adott el képet!
Küszködik, betegsége rémeivel, a sérülése nyomán támadó
súlyos idegzavarokkal s a hajszolt munka fáradtságával,
színek elomló torlódásával, a szétszórt napfény problémájával,
és viaskodik kétségeivel, sötét hangulatával, egyre hanyatló
önbizalmával.
Hová lett a hajdani elegáns gavallér? Ha Madame Silon
nem mos rá, nem gondoskodik róla, hogy inget válthasson, ha
nem tisztogatná valahogyan még hordható, egyetlen öltönyét –
toprongyosabb, piszkosabb lenne már, mint az országúti
csavargók.
Szakállát évek óta nem nyíratta már, arca sovány lett, válla
megereszkedett, szemében fájdalom, csalódás, keserű közöny.
Paál ekkor már nem is bérlője volt Madame Silonnak, csak
vendége, csak ingyen kosztosa – hiszen nem is gondolt arra,
hogy fizessen. Mint ahogyan arra sem volt már gondja, hogy
megpróbálja eladni képeit.
Az öregasszony aggódva, gyakran könnyezve figyelte Paál
tétova, tűnődő magányát, befelé fordulását; s nézte a
csendesen üldögélőt vagy a gerendás mennyezetre szegzett
tekintetű fekvőt, a magafelejtkezetten eszegetőt vagy a hol
végtelenül lassú, hol megiramló tollal papírra karcoló levélírót.
A baleset óta ritkán látták már festeni. Ha olykor végre
rászánta magát Madame Silon megfigyelhette –, tónusai
sötétebbekké váltak. Színei szegényedtek, de mélyebbek lettek,
s mintha érzéseit, indulatait keverte volna festékeibe.
Ecsetkezelése pasztózus volt eddig is, de ekkor már egyre
szélesebb és heves, lázas mozdulatokról valló, mintha a festő
képzeletében már előre látná az egész képet, még teljesebben,
mint valaha, és szeretné minél előbb megrögzíteni látomását.
*
Aszfaltot (bitument) használt eddig is, de nem alapozáshoz
vagy háttérhez, mint Munkácsy. Paál a talajt festette
bitumennel, s néha az eget, fehérrel keverve, és így a szürke
minden változatát, acéltól ezüstig, felragyogtatta.
A festékeket gyakran foltokban rakta a vászonra, egymás
mellé, fölé ragasztva, olvasztva, ecsettel vagy spaknival, vagy
jobbjának hüvelykjével.
Volt úgy, hogy háziasszonya lopva figyelte, otthon (és
olykor az erdőben is, ha ételt vitt neki s megállott a háta
mögött), nézte és csodálta – hogyan állnak össze a színek,
amelyeket ez az elgyöngült férfi, ez a szomorú művész,
megszállottságában feldobál! S hogyan kerekednek a
festékfoltok élő fákká, erdővé, mezővé, éggé, patakká, a
természet gyengéd formáivá! Hogyan válnak viharos erővé
ezek a gyenge, látszólag vaktában végzett mozdulatok.

33. „Mi dolgom itt?”

Munkácsy, aki eleinte gyakran látogatott ki Barbizonba,
egyre ritkábban jött. Inkább Párizsba hívogatta Paált – de Cecil
nem látta szívesen az elhanyagolt külsejű, szegény barátot, aki
annyira elmaradt Miska mellett, s aki annyira kirívó jelenség
már a palota díszvendégei között. Hasznosabb is, ha Miska
megy olykor Barbizonba. Mert ott Paál megszabadítja barátját
kétségeitől, szorongó kishitűségétől. A csüggedés még
legnagyobb sikerei idején is előveszi, Cecil jól ismeri ennek a
veszedelmét. De Marches báró élt még, amikor Colpachon
vendégül látták Munkácsyt, aki egy vívódó éjszaka után
kiugrott szobája ablakán. Meg akart halni. Szerencse, hogy a
magasföldszinten rendezték be a vendégszobáját, s így nem
történt baja.
Évekkel ezután is támadtak ilyen veszedelmes hangulatai.
(Művészetének biztonságával, erejével együtt fejlődött
betegségének sötét sejtelme.)
Barbizon jó hatással volt kedélyére. De rövid ideig maradt,
mert a festőtársaság itt Paált tekintette nagyobb, jelentősebb
művésznek. S Munkácsy megérezte ezt. Igyekezett
bizonyságot tenni – néhány remek képpel – elsőségéről, de
Jettel, Russ, Ribarz s a többiek – köztük Liebermann is egy
ideig – esküsznek Paál eredeti, drámai töltésű,
hangulatteremtő művészetére.
Lehet, hogy éppen Munkácsy gazdagsága, nagy hírneve az,
ami ellenérzést vált ki a sokféle nációt magába foglaló
barbizoni festőkolóniában, s csak azért is a szegény, szomorú
Paált kiáltják ki vezető mesterüknek.
Munkácsy nem mutatja ki sértődöttségét. De elvonul
hamarosan – miután bőkezűen megvendégeli művésztársait.
Viszi a Barbizonban született festményeit, közülük egyet is
többért vásárolnak meg tőle Párizsban, mint amennyit az
egész kolónia sem kapna, összes képeiért.
Talán éppen ezért, ha jó mesternek el is ismerik, nem tudják
megszeretni Munkácsyt Barbizonban. Pedig ő kedves és
barátságos hozzájuk. Még jó gyakorlati tanácsokkal is szolgál.
– Staffázs nélküli képet nem vesznek meg szívesen a
műkereskedők.
 Megtenné szívesen, hogy egy-egy tájképbe belefessen nekik
alakokat. De hát az efféle ajánlatot biztos, hogy sértődve
elutasították volna valamennyien.
De régi barátjának meg merte tenni. (Bár annak idején
ugyancsak megbántódott Paál – még Düsseldorfban –, igaz,
hogy váratlan-kéretlen történt akkor a „belefestés”.)
Azóta néhányszor megtörtént még, hogy Munkácsy-
figurák jelentek meg hirtelen, gyorsan odavetett foltok
formájában az erdők útjain, tisztásain. De Paál tudta azt már
előre. És a kép hátoldalára ragasztott írásnak bizonyítania
kellett, hogy ki festette a tájra az alakokat.
Később ismét elhárította a szíves készséget.
– Kedves vagy, Miska, köszönöm, de most már… Ha fáim
közé ember is kívánkozik, hát megteremtem azt magam!
*
Munkácsy kikocsizott megint Barbizonba, de ezúttal azért,
hogy a barátját magával vigye.
– Mi dolgom van nekem a te Párizsodban?
– Egy kis szórakozás… Elöregedsz itt Barbizonban. Nézed
magad néha tükörben? Ki hinné rólad, hogy még csak most
kezded élni harmincas éveidet? Eljössz velem; egy kicsit
kirúgunk a hámból!
Nagy, nehéz kezét felemelte Paál, „mindegy"-jelet ejtett a
levegőbe. „Mi dolgom Párizsban? De mi dolgom van itt?” – ezt
mondta legyintése.
„Nem tudok én már festeni. Mi dolgom Barbizonban? Vagy
Párizsban, akárhol is? Mi dolgom a világon? Ha festeni már
nem tudok…”
Csak mondta magában, egyre hajtogatta, már dallama is
volt keserű mondókájának.
Pár héttel ezelőtt még dolgozott, lázzal, dühvel, vadul
hajtva magát, mint aki érzi, sietnie kell.
Fiatal magyar festő látogatta meg, Bruck Lajos nevezetű.
Annak még így panaszkodott:
– Az a nagy baj, nem tudok rajzolni. Az a nagy baj…
(Ezt vallotta ő magáról régóta már. Főleg amióta Zichy
Mihály művészetével megismerkedett.)
Hanem akkor még nagyon is tudott festeni (bizony rajzolni
is!). Művészete magaslatára ért fel – a csúcspontig.
Innét már csupán zuhanni lehet.
Foltokban látta még a tájat; s színeinek foltjaiból felépítette
festői világát benne elizzó életét.
Jó néhány remekmű került ki még ecsetje alól. Madame
Silon boldog volt, reménykedett: a krízis elvonul, s Paál
fiatalsága legyűrheti a bajt.
Néhány hétig teste s lelke folytatta még viaskodását. De
izmai elsorvadtak, idegei reszketve várták a bénulást; a méreg
– melynek roncsoló hatását siettette a vascső ütése – ellepte
agyát. Az emlékezés centrumai pusztulni kezdtek. Színlátása
elhomályosult, arányérzéke eltompult.
Az utolsó vásznat, amire felrakta még festékeit, melyek
kusza, harmóniátlan, vastag színhalmazzá álltak össze – azt a
nedves, ragacsos vásznat szét akarta hasítani. De nem volt
hozzá ereje. Markolta, gyűrte, hiába, sehogy sem bírt az
otromba képpel. A torz színhatású, élettelen fák meggörbültek,
elcsavarodtak. S a vászon csak nem engedett. Dühödten
ledobta, rátapodott. Ekkor, mintha bosszút akartak volna állni
megcsúfolt fái – cipőjére tapadt a vászon. A rákent festéktől
csak kínos-keservesen szabadult.
Már zihált, lélegzete, szívverése is kihagyott – olyat érzett,
hogy a felszínre kígyózó gyökerek elbuktatják, hogy
ismeretlen különös fák közt tévelyeg, ellenséges indák, liánok
fojtogatják, hogy bekerítette s nem ereszti napfényre többé az
őserdő, melynek nyirkos homályában el kell pusztulnia.
*
Ekkor kezdte mondogatni magában: „Nem tudok én már
festeni!” De hangosan? Nem, nem! Titkolnia kell szégyenét,
fájdalmát – mert szégyennek, élete kudarcának érezte ezt.
Nem mondta ki soha. Csak azt, hogy „… nem tudok
rajzolni”. És azt, hogy: „Mi dolgom van itt?”
Itt vagy máshol, akárhol: Párizsban, Bécsben, a világ
városaiban. Benne volt ebben már a belenyugvó tehetetlenség.
„Talán Pesten, hazámban?!”
Pesten, hazámban… Már ezen tűnődnie kell.
Lehetséges, hogy Magyarországon, hogy otthon meglelné
elveszett kedvét, erejét, tudását? eltűnt művészetét?
Magyarországon ismét tudna festeni.
Pesten, vagy bárhol magyar földön, nemcsak a fővárosban;
akár Zámon, a szülőfalujában vagy Odvoson, az erdőben, ahol
leghívebb barátai silbakolnak.
Bolondság. Ami elveszett, ami tönkrement, amit a betegség
szertezilált, azt senki, semmi nem adhatja vissza, senki, semmi
éppé nem teheti. Sem az emberek, sem a fák.
De hát amúgy sem utazhat ő haza. Hiszen ígéretet tett,
hogy ösztöndíja fejében Nürnbergben rajztanárrá képezteti
magát. Amennyiben ezt nem teszi, és nem vállal odahaza
rajztanári állást, ösztöndíját vissza kell adnia.
 Megszegte a szavát. Persze méltatlan volt a magyar
minisztérium feltétele.
Jettel felháborodva mondta akkor:
„Dobd vissza azt a 600 forintot. Tanárkodásra szorítani egy
ilyen rendkívüli festőtehetséget, hogy képzeli ezt a te magas
minisztériumod? Egyik kezével visszaveszi, amit a másikkal
ad? Dobd csak vissza a stipendiumot.”
Nem dobta vissza, égető pénztelenségében nem tehette.
De restelkedés fogta el, ahányszor erre gondolt. És
„adóssága” visszatartotta attól, hogy hazájában próbáljon
szerencsét. Hogy ott találja meg művészetének elismerését,
alkotókedvét, erejét. Számon kérnék tőle kényszerű ígéretét.
Nem mehet ő haza…
*
Munkácsy sürgette:
– Induljunk már, barátom. Esőre áll, sötét is lesz, mire
Párizsba érünk. Paál tétován rakosgatott még, s eszébe jutott
valami, ollót és borotvát keresett.
– Elijednének tőlem – mormolta. – Meg kéne borotválkozni.
– Minek? Mondtam, hogy igyekezni kell már, elkap a
zivatar.
– Hát aztán? El nem olvadunk.
Paál a tükör elé ült, és csattogtatni kezdte az ollót.
– Legalább a szakállamat. Megigazítom egy kicsit. Ilyen
elegáns úrral, mint te, a hintóban… Mit szólna a kocsisod? Te
mondtad, hogy valóságos vén csavargó vagyok.
Munkácsy kivette kezéből az ollót.
– Hagyd csak. Magunk között leszünk.
Paál engedett. Megszokott mozdulatával – jobbjának
kézfeje lecsuklott – újabb „mindegy"-jelzést indított el. Ki fogta
fel ezt, miféle állomáson? Munkácsy nem, ő csak nézte a
szakállal benőtt, megfogyott arcot, a beesett szemeket, a
petyhüdt szájat, melynek sarkában csüggedtség ült,
reménytelenség.
– Gyere! Maradj csak így! – szólt rá türelmetlenül. –
Menjünk! – karon fogta, vezette.
Paál engedelmesen lépkedett mögötte.

34. „Szegény Paál…”

Kibámult a szétváló erdőre – vastag derekú tölgyekre,
szilfákra, vörösfenyőkre, melyek mintha oldalra állva, önként
utat engednének kocsijuknak. A fák zord némaságában – úgy
tűnt fel neki – volt valami sértődöttség. Vagy megvetés,
sajnálkozás? Paál olyat érzett, hogy a fák talán elfojtott
haraggal figyelik őt, aki otthagyja most világukat.
„Hűtlen – sziszegik a fák. – Hálátlan, szószegő.”
Sápadtan, egész testében remegve ült, görnyedten, kicsire
összehúzódva, mint aki megpróbál elrejtőzni vádlói elől.
– Szökevény vagy! – hallja a néma kiáltást, mely még akkor
is benne remeg, amikor már kiérnek a fontainebleau-i erdőből,
és az estre készülő Párizs megvillantja lámpáit előttük.
Megérezte talán, hogy utolszor látja az erdőt, amelynek
hallgatag óriásai mintha az édes-ismerős odvosi illatot
lehelnék; a hazai fák, amelyek első álmait őrizték a szabadban;
melyeknek lombhullámaiban ringatózott képzeletben, az
otthoni fák, melyeknek nedvei táplálták művészetét, mint az
anyatej, ami élteti, növeszti a csecsemőt.
Odvosi, fontainebleau-i, düsseldorfi, colpachi fák… S
Európa-szerte, a világ tájain – magányosan, mint remeték,
vagy csoportban, tömegben, mint a falvak, városok házai.
Egyforma némaságuk testvérisége, teljes nyugalmuk öröme,
semmiről nem tudó, semmit nem bánó közönyük.
Ártatlanságuk, lombjaik suttogó muzsikája, társalgásuk a
szellővel; ágaik recsegése, törzseik roppanása, hajladozó,
védekező küzdelmük a viharral; zöld, sárga, rőtarany színeik,
sötét árnyékaik; a napsütés villódzó játéka a lombjaik között –
mindez már ájultan, mindez már félhalottan dermed a művész
agyában, szívében. Benne volt lényében a természet tündöklő,
borús, derűs, melankolikus és drámai világa, sok ezernyi
változatában. Magába itta színeit, formáit, illatai; s életre
keltette vásznain, lelkén átszűrve, egyéniségének varázsával.
Mint a műfordító, aki idegen nyelvű fájdalmakat s
örömöket, idegen dallamot, ritmust és rímeket alakít
magyarrá; és az eredeti vers szépségeiből nem vész el semmi,
csak változik, gazdagodik.
Magába szívta a legtisztább színeket, a legtündöklőbb
fényeket, a legszebb harmóniát.
De most már elhalványult, elfoszlott, megdermedt benne
minden…
Este szinte úgy lopták fel a Pare Monceau-i palotába.
Munkácsy – a francia kocsissal és az inassal cinkosságban,
vigyázott, hogy a felesége meg ne tudja – beköltöztette néhány
napra Paált.
Az asszony aznap este nem is vett észre semmit. A
vendéget az egyik kis személyzeti szobában szállásolták el.
Másnap Cecília egész délelőtt a várost járta; Munkácsy meg
a palotát, berendezését, kincseit mutogatta büszkén
vendégének. De Paál teljes közönnyel lépegetett a keleti
szőnyegeken; nem ámult el az ablakok gótikus
üvegberakásain; a renaissance bútorok, gobelinek (Nagy
Sándor harcai, elefántok, harci paripák) és antik
márványszobrok látványa sem ragadta meg.
Aztán a műteremben… Gyönyörű holland szekrény. Óriási
breton kandalló. Perzsaszőnyegekből készült sátor.
Jeruzsálemi csavart oszlopok. Pálmák, roppant velencei tükör
egy drapériákkal, brokáttartókkal fedett kerevet fölött. A
falakon színvázlatok, festmények, Munkácsy, Leibl és Paál
képek.
Munkácsy nem állhatta meg:
– Ha már az én festményeimről nincs mit mondanod…
Legalább a saját képeidre vethetnél egy pillantást.
Paál tétova tekintete elúszik messzire, nem képes
megtapadni semmin. Barátja átfogja a vállát, megrázza.
– Nézz hát legalább rám. Mi van veled, Laci, holdkóros
vagy?
– Hold… holdkelte… – így szólal meg végre, révülten, mint
akit álomból riasztanak.
Holdkelte – ez volt a címe egyik festményének, melyet alig
néhány hete fejezett be.
(Ezt küldte el Zichy Mihálynak, aki vállalta a Magyar
Képzőművészeti Társulat megbízását: tekintse meg a
Franciaországban élő magyar festőművészek képeit, és
válassza ki közülük azokat, melyeket az 1878-i párizsi
világkiállításra méltónak tekint.)
Holdkelte.
Minden műve közül ez az egy távolodott el leginkább az
élet valóságától, a természet természetességétől. Ez az egy,
melyen a felkelő hold ijesztő, kísérteties fénye vibrált. Az
előtérben száraz és kopasz fák, élettelenül, gyászosan,
megannyi száműzött, kiket a felhőtlen éggel összeérő távoli
erdő vetett ki magából.
Ez a festménye – mely különben nem keltett annyi feltűnést
sem, hogy a kritika megemlítette volna festőjét a magyar
művészek között éppen ez tolult fel emlékezetében; a
„holdkóros” szó, melyet Munkácsy vetett felé – az
emlékeztette erre a többitől annyira elütő, mégis gyönyörű
festményére.
Délben nem lehetett már elkerülni a Cecíliával való
találkozást. Az asszony kedvesen üdvözölte. Igazi érzelmeit
mindig is jól tudta rejteni, ha kellett. Valójában bosszankodott,
amiért férje beszállásolta a szegény, lezüllött Paált. Amellett az
sem volt ínyére, hogy Munkácsy biztosan „újra pénzzel tömi
éhenkórász barátját”.
Persze tudta – ha emiatt jelenetet csinál, Miska ezt sohasem
bocsátja meg neki, még kevésbé azt, ha megbántja Paált.
Ezért őrizkedett attól, hogy haragját nyíltan kimutassa. S ő
voltaképpen rokonszenvezett Paállal, a jóképű, jó modorú
fiatal férfival, akit még Düsseldorfban ismert meg, és akinek
akkor talán nemcsak mosolyát adta volna…
De hát azóta annyira megváltozott szegény.
A házaspár éppen róla beszélt, amikor benyitott véletlenül.
Veszekedtek.
És Paál ezt hallhatta megint, így védte a barátja.
– …én pedig nem tűröm tovább, hogy szegény Paál Lacit
örökké…
 *
Cecília asszony megsokallotta már Paál vendégeskedését.
Ez a párbeszéd előzte meg férje kifakadását.
– …Méghozzá elhívattad a szabót is. Hogy drága öltönyt
készítsen neki.
– Hát aztán? Megmondtam már, hogy Charcot
professzorhoz viszem. De akárhova is… Nem látod, milyen
toprongyos szegény?
Cecília gúnyosan rávágta:
– Mint egy csavargó, aki a híd alatt alszik. S nem a
Munkácsy-palotában. De ő… Nálunk lakik, nálunk kosztol.
Nem tehetünk szemrehányást magunknak, hogy szívtelenek
vagyunk.
– Én nem vagyok az… – mormolta Munkácsy magyarul.
– Mit mond, chéri? Szegény Laci igazán nem közénk való,
mégis itt tartjuk, több mint egy hete. De mindennek van
határa. Párizs legdrágább szabóját hívatod hozzá. Mintha nem
lenne jó neki a te régi öltönyöd közül valamelyik.
– Ócska ruhát hordjon? Egy ilyen elegáns úri fiú.
– Az volt valamikor. Ha most is az lenne, meghívnám egyik
estélyünkre is. De így… Láthatod, mennyire lezüllött.
– Nem züllött le! Beteg, szerencsétlen.
– Maga kereste a baját.
Munkácsy arca elborult.
– Csak vigyázzon, Cecil. Mindenkit elérhet a baj! És én nem
tűröm tovább, hogy szegény Paál Lacit…
Épp erre lépett be.
Betegsége már olyan stádiumban volt, hogy letargia és
súlyos idegizgalom gyötörte váltakozva. S úgy érte ez a pár
szó, mint a váratlan arculütés.
Máskor is hallotta már, elmondották neki, hogy Munkácsy
őt így emlegeti.
„Szegény Laci"…
„Hisz tudna ő, szegény…”
„Szegény Laci, egész jó képeket csinál…”
Az, hogy legjobb barátja sajnálja őt, még annál is
rosszabbul esett, mint hogy: lebecsüli.
A „szegény Laci” – mindig felbőszítette.
Nagyon rossz állapotban volt, teste és lelke gyönge
végtelenül. Ezekben a napokban kezdődött nála a teljes
depresszió.
Lehet, hogy semmi más nem rázta volna fel, nem ingerelte
volna annyira, mint ezek a szavak. Nem gondolt arra, hogy
Cecília nyilván ellene beszélt, s hogy Munkácsy az ő
védelmében igazi jóindulattal ismételte meg azt a bántóan
szánakozó jelzőt.
Szó nélkül kirohant.
Felkapta holmiját. Munkácsy még idejében elébe állt.
– Mi ütött beléd? Nem abban maradtunk, hogy pár napig a
vendégem leszel?
– Vendéged, a szegény, a szerencsétlen Paál. Hangjában
erély volt, szemében felcsillant a férfias harag.
Munkácsy összecsapta a kezét.
– Hál' istennek, tudsz újra haragudni! Nem bánom, azt se
bánom, ha dühös vagy rám. Csak az undok közönyt ne lássam
rajtad.
De nem örülhetett ennek soká. Paál fellobbanása percekig
tartott csupán. Máris visszasüllyedt előbbi lelkiállapotába, s
ilyenkor energiájából pár ernyedt, tétova mozdulatra tellett
csak: arra, hogy megsimítsa sebhelyét halántékán, vagy hogy
egyet fordítva tenyerén, egy keserű „mindegy"-jelet ejtsen a
levegőbe.
*
Munkácsy le akarta festeni.
Voltaképpen ezért is ment ki hozzá Barbizonba. És ezért
hozta be magával.
Igaz, lefesthette volna odakint is.
Látta, hogy mennyire leromlott; elhagyta magát, egész
megöregedett.
(Tudott a balesetéről – Paál akkor egy hétig nyomta az
ágyat, és ő meglátogatta, a háziasszonynak pénzt is adott,
orvosságra, a beteg jó táplálkozására.)
De azt, hogy lelkileg, szellemileg is ennyire tönkrement,
nem hitte volna. Akkor határozta el, hogy beviszi Párizsba
orvoshoz, viszi gyógyíttatni.
Közben arról a tervéről sem mondott le, hogy barátját
lefesti.
Paál egykedvűen vállalta a modell szerepét. Órákig ült a
karosszékben, ernyedt tartásban, kusza hajjal, szakállal –
petyhüdt vonásai nem tükröztek sem érzést, sem indulatot.
Csak mélyen ülő szemében rezgett – akár a Békák mocsarában
a felkavart árnyék – valami időtlen, állati szomorúság.
Három napon át, háromszor „ült” Munkácsynak hosszú
órákig, türelmesen, nyugalmasan. De nem is türelem, s nem
nyugalom volt az, hanem a lelkét markoló letargia, mi testét is
megdermesztette.
Munkácsy széles, vastagon odakent ecsetvonásokkal
profilban ábrázolta barátját.
Egyre fokozódó izgalommal dolgozott. Volt úgy, hogy több
órás munkájának jó részét újrakezdte, új festékréteggel lefedte,
ingerülten, türelmetlenül. Izgalmában nehezen lélegzett, arca
hol kipirult, hol elhalványodott. Maga sem tudta, miért is érzi
oly fontosnak, szinte sorsdöntőnek éppen ezt a képet.
S vajon miért kell vele így sietnie? Rossz sejtelemmel festett,
izgatottan.
De Paál nem észlelt semmit ebből, egyáltalán nem vett
tudomást környezetéről, a körülötte levő világról: azt sem
tudta talán, hogy hol van, s miért kell mozdulatlan ülnie a
székben.
Fél arca fehéren ütött el nyakába nőtt és homloka jó részét
borító hajától és állát ellepő – kabátja és a háttér sötétjével
egybeolvadó – szakállatok
Munkácsy sokat kínlódott a modell szemének
megfestésével. Nyilván azért, mert az oldalnézetből látszó fél
szemet éppen csak jelezni lehetett. A szemgödör árnyékával, a
szemöldök s a szemhéj szélével, a pupilla darabkájával is
nehezen boldogult.
Mintha egyszerre ébredt volna rá arra, miért is jelent annyi
nehézséget számára ez az arckép. Megdöbbenve tapasztalta,
hogy akit fest, annak az élethez semmi köze.
Szobrász, aki halotti maszkot készít, megszokhatta ezt. De
ő… Aki szinte mozgásban levő figurát, teljes életet teremt
mindig a vásznon.
De hát épp azért érzett ösztönzést a barátját megfesteni,
mert így, letörve, lerongyolódva, borzas-szakállasan érdekes,
drámai jelenség. Amikor elegáns, csinos ifjú gavallér volt,
eszébe se jutott arra kérni, üljön neki. De most… Nagyszerű
portré ígérkezik, ha a koravén, keserű Paál Lászlót lefesti.
Nem megy, hiába. Lehet, hogy abba kell hagynia?! Ideges
mozdulattal rakta le palettáját. – Kelj fel, Laci!
A modell nem aludt, mégsem hallotta meg, vagy nem fogta
fel, hogy hozzá szólnak?
Merev tartással – az eredeti pózban – maradt tovább.
Munkácsy megérintette a vállát:
– Nem hallod?! – mondta türelmetlenül.
Ekkor, mint akit nehéz álmából riasztanak, Paál felijedt.
– Bocsánat, Miska – mondta a régi hangján –,
elgondolkoztam. De tudta ő maga is, hogy semmire se
gondolt.
Felállt, körülpillantott, majd a staffeláj mögé lépett.
Megpillantotta félig kész arcát.
– Te!
Kiáltása vádoló volt, egyetlen szóban harag és csalódás.
– Te! – nem tudta folytatni, csupán félbetört szavak buktak
ki ajkán, mely egészen eltorzult feltámadó dühében.
– Te… enge… engemet! Hát az… az… engem azért…
Szótagokat ismételt, amíg nehezen kimondta végre, ami szívét
nyomta, megéledő értelmét elöntötte.
– Csak azért… hogy… hogy… azért hoztál ide!?
Elfogytak a fuldoklásos szótagok is. Munkácsy hüledezve,
riadtan állt, az indulatával és a torkába fúlt szavakkal küzdő,
lángoló szemű ember mellett.
– Nyugodj meg, Lacikám! – csitította: vállához nyúlt, de
Paál ellökte magától a csendesítő baráti kezet.
Már hallgatott, de a tekintetében tüzelt a harag.
 Felbőszítette az a gondolat, hogy őt Munkácsy felhasználja,
a letört, elnyűtt Paált, aki már semmire se jó – modellnek csak;
beteg csavargó, tönkrement ember, akinek művészete
bedöglött, reménye nincs, jövője nincs, öröme nincs, senkije,
semmije!
Mindez szemében izzott csak, bénult nyelve képtelen volt
kimondani:
„Hát erre jó vagyok, csak erre még. Festő, aki modellnek
elmehet.”
Terbócz képe merült fel – lám, a vén koldus a templom
lépcsőjét nem hagyja el.
„A kiérdemesült bakó sem vállalja már el, hogy a festőnek
üljön. Örömlányok közül is csak a félbolond!”
Persze, ő most csak ezekre emlékezett. Munkácsy
felsorolhatott volna sokféle embert, nőket, férfiakat, kiknek
nem kellett ahhoz lezülleniük, hogy modellnek álljanak:
egyszerűen szükségük volt arra a néhány frankra, amit e nem
éppen legkönnyebb foglalkozással meg lehetett keresni.
– Ülj le, feküdj le, pihenjél… – unszolta Paált, mert az,
oktalan izgalmában, felbőszülésében rosszul lett. Vére a fejébe
futott, szédült, tántorgott már. Ágyához vezette a kis szobába.
A feldúlt Paál elnyújtózott. Munkácsy mellé ült, szelíden
magyarázta:
– Hát ez mi baj volt? Mért, mert a barátomat lefestem? Már
azt is megalázónak veszed?
A fekvő jobban lett, és újra közönyös.
Öntudata elsüllyedt; már tehettek volna vele akármit. Nem
aludt, szeme nyitva volt, de nem is hallotta talán a tréfába
fordított korholást:
 – Megörökíteni egymást. Barátok közt ez szép divat. Hát
bánnám én, ha te lefestenél? De mit tegyek, ha Isten engem
nem fának teremtett. Te meg az emberekre nem figyelsz, nem
nézed őket, nem méregeted művészi szemmel. Csak a fákat
szereted te, az istenfádat, nem az embereket, nem a barátodat!
No jól van, rendben van. Beteg vagy most, a fontos az, felépülj
minél hamarabb.
Látta már, hogy Paál tekintete valahol messze jár, figyelme
megbénult és egyetlen szavát sem fogja fel. Azért elmondta
még:
– Elmentünk volna már Charcot professzorhoz, de Bécsben
van. A jövő héten érkezik, megvizsgál, meggyógyít, ne félj!

35. Néma mondatok

A portré elkészült. Munkácsy hosszan nézte, meg-
megemelte ecsetjét, a vászonhoz közelítve, de csak a levegőben
húzta-vonta; a képen már nem talált igazítani valót.
– Nézd meg, Laci!
Paál felállt, és hirtelen támadt élénkséggel közelített a
staffelájhoz. Napok óta nem látták ilyen frissnek, szinte
derűsnek. Kíváncsisága is felébredt. A szava sem akadozott,
ahogy mondta:
– Hadd lássam hát…
Az első pillanatban a csodálat érzése fogta el. Barátja
művészete, mint azelőtt is, tiszteletet s meghatottságot keltett
benne. De ugyanakkor feltámadt valami más is.
Kétség, keserűség.
„…hiába, én sohase tudtam így. Ilyen merészen, ilyen
határozottan és egyénien megteremteni egy emberi arcot!”
Nem volt ez most irigység.
Csak felismerése annak, hogy ő nem tudja, nem tudta soha
elérni azt a magaslatot, hová a másik feljutott már. A másik,
nem idegen, akit elfogultság nélkül lehet csodálni – de közeli
honfitárs, barát!
Az ifjú Correggio mondása kísértette, aki megpillantván
Raffaello Szent Cecíliáját, felsóhajtott:
„Anch'io sono pittore?”
Én is festő vagyok?
Hosszan nézte arcképét, és nem volt más gondolata.
Mert még idegen volt számára, s azt látta csak rajta, hogy
milyen mesteri módon, milyen beleérzéssel és fölényes
tudással van megfestve.
Mert még – önkéntelenül feltoluló irigységérzete,
mellőzöttségének, lemaradásának bánata ellenére is – úgy
hatott rá, mint a művészet diadalmas példája.
Mint egy remekmű látványa.
Fájt ugyan, hogy ez a remekmű versenytársa alkotása, s
nem az övé. De ez nem csökkenthette elragadtatását.
Lehet, hogy az első percekben nem futott át sebzett agyán,
hogy hosszú órákig, napokig ő volt az, aki modellt ült
Munkácsynak. Hogy a portré – őt ábrázolja.
Mégiscsak büszkének kellene lennie, hogy megörökítették,
ilyen magas fokú művészettel.
Igen, ez ő – nyakába nőtt hajával, beesett szemével, zilált
szakállával, zilált éveivel, korai vénségével, csüggedt
tartásával, elborult tekintetével, elborult lelkével, tönkrement
életével…
– Nagyszerű kép, Miska! – mondta tisztán –,
meggratulállak érte. Benne van a sorsom. Mi lesz a címe?
– Paál László arcképe. Mi lenne más?
– Megmondom én, Miskám – felelte régi kedves
mosolyával, boldogtalan tréfálkozással. – Megfestetted, hát
akkor ezt a pár szót írd alá: „Vége van Paál Lászlónak.”
Hirtelen fejéhez kapott, oda, ahová a gázcső vágott, betörve
– vascsőrű keselyűként behasítva koponyacsontját – tudatába.
Artikulálatlan kiáltással összeesett.
*
Ettől a naptól kezdve képtelen volt egyetlen értelmes
gondolatot kifejezni. Teljes némaságba süppedt, merev testtel
elnyúlva fekhelyén, merev vonásokkal, megfagyott szemmel
meredve a semmibe, olykor elhebegett néhány szótagot, majd
összefüggés nélküli szavakat hordott egymásra, és közben fel-
felzokogott.
Munkácsy, lelkiismeret-furdalástól gyötörve, ült az
ágyánál. Azzal vádolta magát, hogy ő okozta állapotának
rosszabbra fordulását; lehet, hogy az arckép megpillantása
volt barátjára végzetes hatással.
De Charcot professzor – aki bécsi útjából végre
visszaérkezett, és megvizsgálhatta Paált – azt mondotta:
betegségének ebben a stádiumában bármilyen izgalom
feldúlhatja olyan mértékben, hogy tudata egy időre teljesen
elborul. Különben mindenképpen kórházba kell szállítani.
A meudoni szanatóriumban gyógyszeres kezeléssel,
nyugtatókkal rohamait megszüntették. Izgatottsága enyhült.
Nem tört ki, nem kiáltott fel vad ijedelemmel, álmában sem.
De meg se szólalt.
Mintha megnémult volna.
 Jean Charcot professzor, a világhírű ideg- és elmegyógyász
orvosi naplójából:

L. P. festőművész.
Diagn. Tercier I. kezdődő paral. Koponyasérülés
következtében korábban beálló neuro-syph.
Spir. pali. elérte a lágy agyburkot. Elterjedt a májban,
nyirokmirigycsomókban. Merev térd. Legyengült szervezet.
Petyhüdt epiderm. fényérzékeny retina. Színtelen, remegő
hang; meglazult fogak, ernyedt, lecsüngő felső szemhéj.
Arcjáték korlátolt. Egyéb tünetek: beszéd- és figyelemzavar,
érzékcsalódások, hallucináció, ingerlékenység, szédülés, kettős
látás, gondolatmegszakadás; kifejezéstelen tekintet; letargia,
depresszió.
Javall.
Argotincseppek, jód-kalcium; altatás. Elmeklinika zárt
osztályi megfigyelés.
Beteg állapotában javulás nem várható, feltételezhetően egy
éven belül kitörő hisztériás nagyroham, majd exitus…”
– Valamire figyel! – az ápolónő mondta Munkácsynak, aki a
beteget Deák Ebner Lajossal együtt meglátogatta.
Paál különös, ki nem mondott hangokra figyelt. Beszédre,
amely neki szólt csupán.
Élete drámájának szereplői szóltak hozzá: sorsa tanúi.
Zavart agyában, megsérült fejében szóltak, visszhangoztak
monoton, hangsúlytalan szavak, egybefolyó mondatok.
Végtelen órákon, napokon, éjszakákon át csak hallgatta
vallomásaikat, intéseiket, panaszaikat, imáikat s átkaikat.
Hallgatta a kéréseket s parancsokat, tiltakozásokat,
könyörgéseket, mindazt, ami három évtized alatt talán sohase
hangzott el – de ő elképzelte, hogy elsuttogják vagy kikiáltják
majd egyszer a füle hallatára…
„Bátyám én úgy szeretlek igazán minden gondolatom
érzéseim a tiéd te gyengéden kedvesen elfogadod adj vissza
valamit talán még boldog lehetek talán még odaadhatom
annak aki nem testvér nemcsak idegen de elfogadja
kedvességemet és forróságomat a forró testemet a forró
gondoskodásomat gondolataimat…” Mintha Berta szólt volna
így…
„Én nem sajnállak nem siratlak mindig több voltál nálam
szaladó jó lábaiddal biztosan lehagytál meg nem álltál bicegő
öcsédet megvártad-e valaha is?” Gyula testvére súgta ezt
talán…
„Paált én kezdtem tanítani rajzolni nem nagyon tudott
Bécsben sem gondolom a fiúban azért van valami különös
képesség egyéni újszerű foltokban lát nem vonalakban ezt mi
Zimmermann úr nehezen értjük nem ismerjük el amíg élünk
soha!” Böhm Pál szavai…
Mit hall, mire figyel, miről árulkodik feszült vonású arca,
tiszta tekintete, felébredt értelme? Milyen titkokat fürkész,
miféle képzelet, emlék, döbbenet ejtette rabul – nem tudja
senki se.
A beteg hallgat, hallgatózik, szenved, megriad.
Arcán félelem, csalódás, harag, megbánás, bánat kifejezése
váltakozik. Szeme tágra mered, ajka szorosra zárul.
„Miért jött fel velem fiatalúr miért velem hiszen maga a
modellt akarta fél tőle talán vagy tehetetlen már ilyen fiatalon?
Miért is jött ide a Marosparti házba kár itt az ilyennek idejét
pénzét költeni Salánkinének mindegy elszedi behajtja a díjat
akkor is ha a vendég hozzá sem ér a lányhoz…” Marica beszélt
a Maros-parti vöröslámpás házból…
„…szép sima kavicsok ne dobáljátok el ők a gyerekeim
Gyula a legdrágább nekem ő sánta lett gazok nem kíméltétek
sima kavicsaimat legalább egyet Gyulámat aki legszebb
legkedvesebb ha már így kellett lennie inkább Lacit tettétek
volna sántává szegény amúgy is beteg…” Édesanyja…
„…meggyűlöltem szerelmem volt egyetlen volt jövőm
napom szép életem boldogsága de megcsúfolt milyen levelet
írt kigúnyolt becsapott lehet egy lányt így letiporni megszökött
elátkozom…” Ez Helga átka volt…
„…megvetsz te engem ilyenek vagytok ti mind megvetsz
ugye nem bántasz csak megvetsz miért apám szegény kis
házaló volt aztán krajzleros ti nemes emberek lenézitek kutyát
uszítanak rá szidják hogy csalni tud leöntik rágalommal a
zsidó ilyen hallottam én is eleget zsidó hát aztán mit akartok
Jézust bántottuk nem igaz ti bántjátok ezzel ember vagyok
kérlek elég magatokat gyalázzatok meg én mégis gyógyítlak
majd benneteket felesküdtem igaz orvos leszek.” Engel
Gyula…
„Hát nem segít rajtam fiatalúr itt penészedjek meg a
láncokban itt dögöljek mért nem segít vigyázzon bekerülhet
maguk közül is még ártatlanul hogyha egy kamarás besúgja
másik kamarás nem olyan mint apja kocsisa…” Kamarás
Márton szólt így, a börtönbe vetett kocsis…
„Bocsásson meg nekem szerencsétlen vagyok
szerencsétlenné tettem én magát is kedves kedvesem átkozzon
csak ribanc vagyok megváltozni ki tud én lelketlen vagyok de
hát engem ki sajnál én kit gyűlöljek elrohadok ki ment meg
senki doktorok medicina hiába férfiak bűnhődjenek…”
Hofmann-né hangja volt ez…
A néma mondatok átsuhantak agyán, egyre gyorsabban,
rövidebben, torlódtak s összekuszálódtak húgának, bátyjának,
apjának, tanárainak, anyjának suttogásai; orvosnövendék
barátjának, szerelmének szavai és mindazoké, akik szerepet
vittek életében – most megszólaltak sorra mind. Felvillanó
szavak, az éber álom villanásai, a képzelet sebes sugarai,
melyeket elnyelt a sötétség.
„Az embert kihagyod a tájból hozzá tartozik a természet
számon kéri az embert kihagyod embertelen leszel!”
„Az egész világ széptevője Paál egész világ szerelmese
Allerweltkurmacher magad maradsz…”
„Fiam én bűnös nem vagyok apádat ne ítéld becsaptál
jogásznak akartalak piktor lettél, szegénység, csalódás nem
védhetsz nem segíthetsz…”
Így szóltak benne sorsának tanúi, arcukat elképzelte,
hallotta gondolatukat, ki nem ejtett szavaikat, amíg szíve
aritmiás ütemmel – dobszó, kótyagos részeg dobos
kalimpálása – kísérte a felidézett vádak, panaszok, vallomások
egyhangú dallamát.
Önkínzó, értelemért küzdő agyában egyszerre hangot
kaptak, szólni kezdtek az élettelen tárgyak és az élő fák is:
„Hiába hízelegsz te is rokona vagy gyilkosainknak
hozzájuk tartozol hiába mutatod szeretsz törődsz velünk
vásznaidra vetítsz palettádon kikevered százféle színeinket
ügyes kezed éppolyan mint más emberi kezek nem ecsetet
hanem fejszét meg fűrészt markoló kezek te is csak ember
vagy ősellenség aki nem érdemel ózont árnyékot sem
gyümölcseinket aljas hálátlan mi túlélünk benneteket
lombjaink alatt sorra nyílnak sírjaitok…”
Iszonyú már ezt hallani, a legnagyobb csalódás: az erdő
titkolt haragja, a természet dühe, az élő zöld tenger hullámai,
melyekre ráfektette életét –, most megfojtják dühükkel! Hiába
szorítja fülére tenyerét, hiába bújik takaró alá, ezek a hangok
nem hallgatnak el, vad méhek, darazsak, agyában zúgnak,
kínozzák halálig.
És mind a többiek, a gyötrő emberi szavak, nem lehet
elviselni már. Jajgatni kell, sírni, üvölteni, túlharsogni a
kígyóként sziszegő hangokat… Tombolni, csörömpölni kell, és
rugdosni az ágyat, és botot ragadni, verni, szétverni, mert már
az is megszólal és panaszba kezd:
„Miért nem részesítettél soha szerelmek örömében gyászos
vénség dermedt álmaival nyomasztottad párnáimat süket
alvás virrasztás verejték ezt kaptam én csak ezt gyönyör
kiáltása helyett nyöszörgés meddő vágy vak sóhajtásai…”
36. Fekete árnyak

„A betegség igen gyors fejlődést vett, s hogy egészen őszintén

szóljak, a múlt héten olyan krízisen ment keresztül, hogy azt hittük, ez
lesz az utolsó. Most ismét egy kis javulás állott be, de amint a
doktorok mondják, csak kevés időre… E pillanatban ugyan
eszméleténél van, de írni vagy olvasni, egyáltalában minden szellemi
foglalkozásra tökéletesen képtelen…”
Munkácsy Mihálynak Paál Bertához intézett leveléből

Munkácsy ellenállt, Charcot rendelkezését nem akarta

végrehajtani.
 – Zárt osztályba, a dühöngők közé?! Nem viszem oda a
barátomat!
Tiltakozása mögött más érzés is lehetett még, a rettegésé.
Az utóbbi hetekben neki is „fájt az agya", s elfogta a szédülés.
Balsejtelmek kínozták.
– Nem engedem Lacit. Nem, nem! Dühöngő őrültek közé!?
– kiáltotta.
Mégiscsak engednie kellett.
Paál győzött a hangok felett. Sikerült elnémítania sorra
mindet, de ennek olyan ára lett, hogy tombolt, hányta-vetette
magát.
Mégiscsak el kellett szállítani a meudoni szanatóriumból a
charentoni sárga házba. (Munkácsy és Sedelmayer kísérte el
oda.)
Ott a hangok lassan elhallgattak megbomlott agyában. S ő
maga is elcsendesült. Valami új, másféle belső riadalommal,
egy ideig még szótlanul figyelt a csendre. Engedelmes volt.
Némán, ijesztő nyugalommal élte a zárt osztály szorongásos
életét.
Egy nap megszólalt.
Megérintette, többször is, a sebhelyet halántékán. Agyában
végleg elnémultak életének tanúi.
– Meg… meg… meghaltak mind… – suttogta akadozva,
elfúló lélegzettel.

Charenton, 1879. február

Hóba merült a kert; az ápolt már nem járhatott kedves fái
között, csak a nyitott verandára engedték ki. Onnét nézte a
nagy platánt. Csupasz ágak zörögtek, suhogtak, dermedten,
keményen a ritka ködben. Az ágakhoz beszélt, szánakozón,
akár fázó gyerekekhez:
„…itt vagytok mind, itt vagytok mind? Leckét adok,
rajzleckét, ideküldtek. Nürnbergből. Ottan engemet tanárnak
tettek. Csend legyen már, fiúk. Zörgés, ugye? Nem akarjátok,
hogy tanítsalak. Nohát, menjetek el. Ha tudtok. Furcsa dolog,
meg vagytok ti kötözve. Én is, kötözve, láncra fűzve.
Rajziskola, rajziskola.”
Hátrafordult, meg oldalt, láthatatlan valakiket fenyegetett:
„Festőt befogni erre?!… Malomba, taposni… Leckéket
tenni?… Jettel, ugye, hogy nem?! Jettel! Nem engeded…
Facipőbe kell bújni… Elbújni… Ösztöndíj se kell.
Visszadobom! Egy piktornak hatmillió forint. Mi az!
Németalföld, te befogadsz!
Facipő, jaj nekem, a fejemen kopog. Vigyetek el. Iskolában
vagyok. Tanulók, fiúk, ágfiúk, rajta! Kezdeni. Az égre írjátok a
képet. Felhőre. Gipszmodellt.”
Megint visszafordult. A platánfa ágaihoz beszélt.
„Nohát, fiúk. Rajta, rajzolni, rajta. Szidor Terit, meztelenül.
Hozzá ne nyúljatok. Átok van benne. Csak rajzolni, rajzolni.
A teste fény, csak fény… Csókolni nem lehet. Fény és
hamu. Düsseldorf, Düssel… Rajztanárnak… Megdögleni
fogok… Müller megmondja… Stein kisasszony, Stein
kisasszony… Megöltem őt. Vigyetek el… Fiúk, zörögve csak
rajzolni… rajzolni… vigyetek el… jaj, a kezem, és fázom is…
mit akarok, reszket a staffeláj, reszket a kezem… Fázom,
bemegyek, eresszetek…”
A boglárfa meredten áll, ágait zörgeti, magas a hó, február,
indul a szél az ápolt didereg, az ápoló kijön, mögé áll, nem
szól, csak a karjához nyúl, bevezeti.
Benn langyosság, nyomott homály: a tél már kinnrekedt – a
révült szavak is, a botorkáló beszéd megállt, befulladt odabent,
fülledt csendben, míg a beteg elnyúlt ernyedten, súlyosan
vaságyán. Felülne még, kimenne újra, de Louis a végzet
engesztelhetetlen nyugalmával, erejével visszanyomja.
Ő meg csak fekszik bódultan – az ápoló kiment már –,
percek szállanak vontatottan; a kidülledt szemek nyílnak
homályba, múltba; s dagadt ajkak nyílnak megint, tört hangon
tört mondatok hullanak a semmibe:
„Berta, ott vagy… a boglárfa mögött… Drágám… ne bújj…
el… Jaj, engemet megfojtanak, te ments… te ments… te ments
meg… A vonalak… fojtanak… félek… lángok… Elégett már a
jobb… a jobb… a jobb kezem… A facipők elégtek… Csak
egy… a fejemen rossz…”
Felugrott, két kezét fejére szorította.
„Fáj, fáj, fáj, fáj, a fáimat… Hobbema elveszi… Jettel, ne
hagyd… Hals úr, az tud, az tud, és Remb… Remb, istenem,
segíts meg, Remb… hogy mondjam ki?… jaj istenem, beszélni
sem tud Paál… festeni nem tud már, szeretni sem, szeretni…
kegyelem, én csak harminchá… három, harminchárom…”
Szaggatottan kiáltozott; a belépő Louis-tól megriadt, ágyára
menekült.

Charenton, 1879. márc. 3.

Louis, az ápoló csak kínlódva tudta vezetni, szinte már vitte
a súlyos, szakállas embert.
Doktor Noel parancsolta, hogy naponta sétáltassák.
– Könnyű azt mondani. De ha csak egyszer is megpróbálná
a doktor! – mormolta Louis. – Van már egy mázsa is!
Az ápolt nagy, petyhüdt testét nem bírták már hosszú,
elsatnyult lábai. Végig kellett cipelni a folyosón, végig az
udvaron.
Az öreg boglárfa alatt az ápoló lenyomta egy padra.
Visszament aztán, pokrócot hozott, s betakarta:
– Hogy meg ne fagyj, szerencsétlen.
Hangjában harag volt és szánalom.
Hideg volt, a napot teljesen elfedték a felhők.
Ott gunnyasztott az ember. Orra megnőtt, a nyaka
megnyúlt, elvékonyult, hol jobbra-balra, hol előrebukott nagy
bozontos feje. Beesett arcában, szemgödreiben két véreres
golyó, csak előremeredt, látott velük, de értelme megvakult, s
tekintete üres volt. Vágy, szenvedés, kíváncsiság, öröm, harag?
Merev tekintete semmit sem fejezett ki már.
Egy-két percig mozdulatlanul ült, aztán felállni próbált – de
visszaesett a padra. Az élet pislogva égett az elgyengült,
koravén testben.
De lelke teljesen kialudt; összegörnyedve ült, és motyogott
magában. Szemét behunyta, ilyenkor úgy tűnt fel – halott. De
megmozdult, szemét nyitotta, s megnyílt ajka is.
„Fa, fa, fa…” – csukladozva ismételgette; ajka közül – az
egyetlen szótagnak vagy csak egyetlen mássalhangzónak tűnő
főnévvel együtt – nyál csordult.
Pár napja még sírni tudott. Március elsejére kifogytak
könnyei. Pedig érzett még, s néha gondolattöredékek villantak
fel agyában, mint apró ezüsthalak, hogy sebesen máris
eltűnjenek. „Fa, fa, fa…”
Felállt, válláról leesett a pokróc. Botorkálni kezdett a
platántörzs felé. Félúton elesett, és akkor térdein csúszott
tovább.
„Fa, fa, fa vagyok – tördelte –, járni én nem tudok.” Elérte a
fa derekát és átkarolta.
„Paál László vagy? Te vagy, ugye. Testvérem vagy. Ne
hagyj el. Kivágnak engemet!” – panaszolta, így telt el néhány
perc.
„Paál! Paál! Micsoda festő vagy? Hol van, hol van a
staffeláj?”
Öklével ráütött a hideg, sima fatörzsre. Megbánta, s azután
megsimogatta.
Már ez a kis mozgás minden erejétől megfosztotta. Felállni
próbált, lerogyott. Hangos kiáltás tört fel torkából hirtelen.
„Tűz van! Tűz! – Segít-séég! – és fehér tajtékkal habzott a
szája. – Meggyújtottak, istenem, a képek… velem… együtt…
elégnek… Jaj, Békák mocsara. Meg… ég… Béla. Te szúrd le.
Frau Hof… hof… ő gyújtott fel engem! meggyilkolt!… Hol a
temetőm? Hel-gát, Hel-gát… Vigyétek ki… a lángjaim,
drágám, a lángja, őt is… Megégetik…”
Louis akkor már szaladt feléje.
– Megfagy… – dörmögte –, s még lángról, tűzről beszél.
Gyerünk hé! fel! felkelni!
Nem mozdult, rángatta magát.
Az ápoló nem bírt vele. Lehajolt s arcul vágta.
Az ordítozás, segélykérés, nyöszörgés elhalt. Az ápolt
felnézett. Tekintete életre kelt. Iszony és düh volt a szemében.
S mintha egyszerre valami titokzatos erő költözött volna
tagjaiba, minden segítség nélkül feltápászkodott.
– Megütöttél?! – suttogott, de ez a suttogás olyan fenyegető
volt s annyira józan, hogy Louis megriadva és bocsánatkérőn
hebegte:
– Kérem, uram, bocsásson meg. Nem hagyhattam… hogy
megfagyjon.
Egy lépést tett felé a beteg – magas, hatalmas test, és dagadt
arc elmosódott vonásaival, és a kidülledt szemek, melyekben
szégyen és harag parázslott. Louis azt hitte, hogy most ráveti
magát.
– Paál úr… – hebegte –, én igazán… Én nem akartam…
Két kezét emelte, ökölbe szorítva a parázsló szemű,
torzonborz ember. Egy hosszú lélegzetnyi ideig így állt még
Louis előtt, fenyegetően, aztán megingott, összecsuklott.
Az ápoló nagy erőlködéssel felnyalábolta, és bevonszolta a
folyosóra.
A beteg nem tért eszméletére többé.
Louis egész éjjel virrasztott felette. Lelkiismeret-furdalás
gyötörte. Hajnalra Paál László kiszenvedett.
*
A Maison de Santé előcsarnokában Munkácsy lehajtott
fővel állt a ravatalnál. Dermedten állt, lesújtva és riadtan.
Szánakozást érzett, bánatot – s rémületet.
– Drága barátom, egyetlen, igaz barátom… – tördelte. – Így
kellett elpusztulnod, így végzem én is… így?! Istenem, ilyen
sorsot szántál nekem?
A menet megindult. Munkácsy botladozva lépkedett a
halottaskocsi után.
Mellette Cecília és egy nagyon vékony, görnyedt, fonnyadt
arcú, piros szemhéjú lány. Paál Berta volt az.
Ritkás erdőszélen sírdombok és keresztek. A pap, fehér
karingben, felemelt kezekkel. Koszorúk, korai virágok,
dérlepte tobzosok. Gyászolók sírása, sírásók némasága; kötél
súrlódik, rögök hullanak dübörögve. Ének zeng halkan,
vontatottan. Deák Ébner Lajos nyitott vázlatkönyvébe rajzolja
a kietlen látványt. Doktor Noel fekete szalonkabátban,
mögötte a komor Louis. S egy öregasszony Barbizonból.
A pap komor ünnepélyességgel mondja szokványos
búcsúztatóját.
S megszólal egy kakukk. A gyászoló erdő monoton
istenhozzádja.
Amikor kifelé tartottak már a temetőből, Munkácsy
megszédült, megtántorodott.
Fekete árnyék lökte mellbe. A világ felborult.
Cecília vaskos karjai körülfogták, nem engedték elesni. Az
asszony arcán könnyektől oldott festék.
Munkácsy eszméletre tért. Belenézett felesége széles
lárvaarcába, és eltolta magától. Rárivallt:
– Te kapzsi krájzlerosné, te méltóságos ringyó! –
szidalmazta, egészen elrekedve a haragtól s könnyeitől –,
gonosz voltál hozzá, gonosz, egyetlen barátomhoz!
Szétszakítottál bennünket! a drága jó Lacit te! csak te üldözted
el!…
A kapuig Munkácsy egyedül ment; vad dühétől megrémült
asszonya hátramaradt.
A hintóban már egymás mellett voltak megint: Munkácsy
felborzolt hajjal és szakállal, s felesége, aki rendbe szedte arcát,
s feszes derékkal ült mellette. Hozzásimult, hogy
megengesztelje. A gyász vagy inkább az okos megalázkodás
hangján, így beszélt:
 – Szegény Latzi. Mégiscsak jobb neki így…
Munkácsy hallgatott; lehajtotta fejét, válla hevesen
megrándult, újra meg újra.
Cecil vigasztalni próbálta. És nem jutott eszébe más:
– Dísztemetés volt. Mi vállaltuk, ugye, Mihály?
A férfi nem felelt. Az asszony folytatta:
– A temetés költségeit…
Az ura felnézett. Szemében harag és bánat fénylett
nedvesen.
– Elég! Elég volt már… mit akarsz? Jó vagy, Cecília… – így
beszélt szemrehányó hangon –, elismerem, jó vagy hozzá –
halálában.
Fél órába telt még, amíg Charentonból Párizsba értek. De
addig már némaság lett a kocsiban. A kerekek zaja hallatszott
be csupán, és a lópatkók érces csattogása.
Befordultak a Pare Monceau-ra. A palota kapujához
érkeztek már, amikor Munkácsy felzokogott:
– Így kell egy nagy művésznek… – tördelte –, így kell
bevégeznie az életét, így kell nagy művészeknek…
Mint felindulásában máskor is, anyanyelvén beszélt.

Felelős kiadó a Corvina Kiadó igazgatója

Felelős szerkesztő: Csabafiné Lukáts Júlia
Védőborító és kötésterv: Rudas Klára
A fényképfelvételeket id. Schiller Alfréd és ifj. Schiller
Alfréd készítette
Műszaki vezető: Murányi István
Műszaki szerkesztő: Horváth Frigyesné
ISBN 963 13 1011 6