Bram Stoker

A NÖVEKVŐ ARANY TITKA

Amikor Margaret Delandre Brent’s Rockba költözött, az egész

környék örömmel várta az újabb kitörni készülő botrányt. A Delandre
család, és a Brent’s Rock-i Brentekkel kapcsolatos botrányok nem
számítottak ritkaságnak; és ha a megye titkos történetét megírták
volna teljes egészében, akkor mindkét név alaposan képviseltette
volna magát a történetben. Igaz, hogy a státusuk annyira különbözött
egymástól, mintha két különböző kontinensről vagy két másik
világból származtak volna, melyek keringési pályája ez utóbbi esetben
soha nem keresztezte volna egymást. A Brentek a megye egy egész
szeletét birtokolták és ez különleges társadalmi dominanciát biztosított
számukra, s mindig is fölébe helyezték magukat annak a kisbirtokosi
osztálynak, ahová Margaret Delandre tartozott a maga kékvérű
spanyol hidalgó származásával, mely persze messze felette állt a
paraszt bérlőknek.

A Delandnék igazi régi, nemesi család voltak, ős éppoly büszkék

voltak családfájukra, mint a Brentek a magukéra. A család azonban
soha nem emelkedett a kisbirtokosi szint fölé; és bár valamikor
jómódúak voltak a régi szép időkben, a külháborúk korában, a
vagyonuk ugyancsak megcsappant a szabadkereskedelem idején és a
„békebeli pipázások során”, Ahogy a család idősebb tagjai
fogalmaztak, „kötődtek a földhöz”, melynek eredményeképpen
gyökeret is vertek benne testestől-lelkestől. Igazság szerint miután
maguk is a növények életét választották, virágba borultak, amikor a
vegetáció valóban virágzott, és dúskáltak, ha kedvező volt az időjárás,
ugyanakkor szenvedtek, ha rossz idők jártak. Birtokuk, a Dander’s
Croft a jelek szerint már kimerült, és állapota rányomta a bélyegét a
családra, amely megörökölte. Ez utóbbi generációról generációra
hanyatlott, s időnként kinőtt belőle egy vadhajtás egy-egy katona vagy
tengerész alakjában, akik nem emelkedtek túl magas rangra szolgálat
közben, s ott azután meg is ragadtak, vagy karrierjük kettétört
valamilyen gondatlan szerelmi affér miatt, avagy más olyan pusztító
oknál fogva, melyekre a nem megfelelő származású ifjak hajlamosak
csak, ha elragadja őket a fiatalos hév. Így aztán apránként a család
egyre lejjebb és lejjebb süllyedt, a búskomor és elégedetlen férfiak a
sírba itták magukat, az otthon robotoló nők pedig vagy rangon alul
mentek férjhez, vagy még rosszabb történt velük. Idővel
valamennyien eltűntek, s csak két embert hagytak hátra a Croft-
birtokon: Wykham Delandrét és a húgát, Margaretet. A férfi és a nő
örökölték nevüknek megfelelően a férfiakra és nőkre jellemző rossz
családi tulajdonságokat, az alapelvekben megegyeztek, bár másféle
módon jutatták kifejezésre őket: morózus szenvedéllyel, kéjvággyal és
elővigyázatlansággal.

A Brent család története valamennyire hasonlít a fent részletezetthez,

csakhogy a dekadenciájuk okait a maguk arisztokratikus, nem pedig
plebejus formájában juttatták kifejezésre. Ők is elküldték sarjaikat a
háborúba; de az ő pozíciójuk más volt. Ők gyakran magasra jutottak,
mert nem esett folt a becsületükön, és bátor tetteket hajtottak végre,
mielőtt a rájuk jellemző önző tékozlás el nem szívta az életerejüket.

A család, már amennyiben családnak lehet nevezni, amikor már csak

egyetlen egyenes ági örökös marad, jelenlegi feje Geoffrey Brent volt.
Gyakorlatilag egy kihalt faj utolsó egyede volt, ami legzseniálisabb
tulajdonságaiban került kifejezésre, másrészt viszont teljes
lealacsonyodás is megfigyelhető volt nála. Talán azokhoz az ókori
itáliai nemesekhez hasonlíthattuk volna, akiket a festők megőriztek
számunkra a bátorságukkal, a lelkiismeretlenségükkel, a kifinomult
kéjvágyukkal és kegyetlenségükkel, az élvhajhászásukkal, valamint a
bennük rejlő gonoszsággal együtt. Brent természetesen jóképű volt,
sötét hajával, sasorrával, és olyan feltűnő, szép vonásokkal, melyeket
a nők általában lefegyverzőnek neveznek. A férfiakkal távolságtartó
és hűvös volt, de ez a fajta viselkedés soha nem riasztja el az
asszonynépet. A nemiség kifürkészhetetlen törvényei úgy rendezték,
hogy még a legfélénkebb nők sem félnek egy vad és dölyfös férfitól.
Így azután aligha akadt olyan nő a Brent’s Rock környékén élő
legkülönbözőbb társadalmi rétegbe tartozó nőneműek között, aki ne
dédelgetett volna valamiféle titkos vágyat szívében a jóképű
semmirekellő irányában. Meglehetősen széles volt a választék,
ugyanis a Brent’s Rock meredeken emelkedett ki a sík terepből, és
százmérföldes körzetben látszott magas, vén tornyaival és meredek
tetőivel, s melyekkel kiemelkedett az erdő és a falu szintjéből,
valamint távoli, szétszórtan elhelyezkedő kúriák közül.

Amíg Geoffrey Brent Londonban, Párizsban, Bécsben és másutt,

ahová az otthoniak szeme nem lát el, herdálta el a vagyonát, a vele
kapcsolatos hazai megítélés visszafogott volt. Könnyű szenvtelenül
hallgatni a távoli visszhangokat, és az ember hitetlenkedve,
rosszallással vagy megvetéssel kezelheti őket, vagy bármilyen más
hűvös módon, amely épp a céljainak megfelel. Ám amikor a botrány
az otthon közelében történik, az teljesen más lapra tartozik; a
függetlenség és az integritás érzései, amely megvan minden közösség
tagjaiban, amely nem teljesen romlott, kifejezésre jutott és követelte,
hogy bélyegezzék meg az illetőt. Mégis volt bizonyos tartózkodás
mindenkiben, és csak annyit vettek észre a létező tényekből, amennyit
feltétlenül szükséges volt. Margaret Delandre olyan félelem nélkül
viselkedett és olyan nyíltan és természetesen fogadta el helyzetét, mint
Geoffrey Brent jogos társa, hogy az emberek már kezdték azt hinni,
titokban hozzáment a férfihez, épp ezért bölcsebbnek látták, ha tartják
a szájukat, mert esetleg az idő még Margaretet igazolja, így aztán
komoly ellenséget szerezhettek volna maguknak.

Az egyetlen személyt, aki befolyásánál fogva eloszlathatott volna

minden kétséget, a körülmények kizárták, hogy beleavatkozzon az
ügybe. Wykham Delandre összeveszett a húgával, vagy talán a húga
veszett össze vele, így azután nem pusztán semleges viszony, hanem
keserű gyűlölet munkált közöttük. Erre az összekülönbözésre még
azelőtt került sor, hogy Margaret Brent’s Rockba költözött volna. Ő és
Wykham majdnem a tettlegességig fajultak. Kétségkívül
megfenyegették egymást és a végén Wykham legyűrte a szenvedélyét
és megparancsolta a húgának, hogy hagyja el a házat. Margaret
azonnal felpattant, még azt sem várta meg, hogy összepakolja
személyes holmiját, kisétált a házból. A küszöbön megállt egy
pillanatra, hogy keserűen megfenyegesse Wykhamet, hogy még meg
fogja bánni szégyenben égve és elkeseredve élete utolsó órájában azt,
amit itt tett. Azóta eltelt pár hét; és a környéken egyöntetűen az a
vélemény uralkodott, hogy Margaret Londonba ment, ám egyszer csak
hirtelen megjelent és kikocsikázott Geoffrey Brenttel, még az est
leszállta előtt az egész környék tudomására jutott -‚ miszerint a Rock-
birtokot választotta lakhelyéül. Az nem számított meglepetésnek,
hogy Brent váratlanul hazajött, mert ezt már megszokták tőle. Még a
saját szolgálói sem tudták, hogy mikorra várják haza gazdájukat, mert
volt egy titkos ajtó, amelyhez csak neki volt kulcsa, s amelyen
bejöhetett anélkül, hogy a házban bárki is értesült volna az
érkezéséről. Általában ily módon jelent meg hosszú távollétei után.

Wykham Delandre dühösen értesült a fejleményekről. Bosszút

esküdött, és hogy gondolatai egyezzenek a szenvedélyével, jobban
leitta magát, mint korábban. Számos alkalommal próbálta felkeresni a
húgát, de Margaret megvetően visszautasította a találkozás
lehetőségét. Aztán megpróbált időpontot kérni Brenttől, de tőle is
kosarat kapott. Később megkísérelte megállítani az úton, de hiába,
mert Geoffrey nem az a fajta férfi volt, akit megállíthattak, ha ő nem
úgy akarta. Később persze többször összetalálkozott a két férfi, s még
ennél is többször megfenyegették, illetve szándékosan elkerülték
egymást. Végül Wykham Delandre morózusan és bosszúszomjasan
ugyan, de beletörődött egy darabig a helyzetbe.

Sem Margaret, sem Geoffrey nem voltak éppen békés természetű

emberek, így aztán hamarosan köztük is kirobbantak a veszekedések.
Az egyik dolog adta a másikat, a bor pedig szabadon folyt a Brent’s
Rockban. Időnként a veszekedések igen elfajultak és otromba
szavakkal fenyegették egymást, melyek hallatán a személyzet is
elszörnyedt. Ám ezek a veszekedések általában úgy végződtek, ahogy
a családi csetepaték szoktak, kibéküléssel és kölcsönös tisztelettel
adózva a másik fél küzdeni tudása iránt. Az önmaga kedvéért
folytatott veszekedés bizonyos körökhöz tartozó személyek számára
az egész világon igen lebilincselően érdekes dolognak számít, és nincs
ok azt feltételezni, hogy az otthoni állapotok csökkentenék az erejét.
Geoffrey és Margaret néha eltűntek a Brent’s Rockból, és ilyenkor
Wykham Delandre is kivétel nélkül mindig eltűnt, de mivel általában
későn értesült a távollétükről, semmi hasznát nem vette, és minden
alkalommal egyre keserűbb és elégedetlenebb hangulatban tért vissza,
mint korábban.

Végül egy alkalommal a pár távolléte a Brent’ s Rockból hosszabbra

sikerült, mint bármikor korábban. Mindössze pár nappal korábban
alaposan összevesztek, s a veszekedés durvasága meghaladta minden
korábbi alkalomét; ám ennek is kibékülés lett a vége. Korábban
említették a személyzetnek, hogy valamikor átruccannak majd a
kontinensre. Pár nap elteltével Wykham Delandre valóban elment, és
jó pár hét múlva tért csak vissza. Észrevehető volt, hogy eluralkodott
rajta valamilyen újfajta önteltség - elégedettség, egzaltáltság -‚ nem is
tudták, hogyan nevezzék tulajdonképpen. Egyenesen Brent’s Rockba
ment, és követelte, hogy látni akarja Geoffrey Brentet. Miután
közölték vele, hogy még nem tért vissza, komor elszántsággal, mely
nem kerülte el a személyzet figyelmét, így szólt:

- Visszajövök még. Amit mondani akarok, megingathatatlan, úgyhogy

várhat! - azzal elment. Hetek múltak el, aztán hónapok; majd lábra
kapott a szóbeszéd, mely később bizonyítást is nyert, miszerint baleset
történt a Zermatt-völgyében.

A veszélyes hágón való áthaladás közben a hintó, melyben egy angol

hölgy is ült, továbbá a kocsis a szakadékba zuhantak, ugyanakkor a
velük együtt utazó úriember, Mr. Geoffrey Brent a szerencsének
köszönhetően életben maradt, mivel ő maga gyalog tette meg az utat
fölfelé a hegyre, hogy könnyebb legyen a lovak dolga. Tőle
származott az információ, így aztán a szerencsétlenül járt emberek
keresésére indultak. A törött korlát, a felszántott országút, a nyomok,
ahogy a lovak szenvedtek a lejtőn, mielőtt végül keresztülzuhantak a
zuhatagon, magukért beszéltek. Nedves évszak volt, és korábban sok
hó esett a télen, így a folyó a szokásosnál is jobban megduzzadt, és az
örvények jéggel voltak tele. A kutatás nyomán végül előkerült a hintó
roncsa, továbbá az örvény kivetette az egyik ló tetemét. Később a
kocsis holtteste is előkerült a Tasch közelében lévő pusztán, ahová a
megduzzadt víz kicsapott, ám a hölgy holtteste, továbbá a másik ló
teteme eltűntek, és ami belőlük maradt, az valahol a Genfi-tó felé
rohanó Rajna örvényeiben keresendő.

Wykham Delandre minden tőle telhetőt megtett, hogy kinyomozza a

húga hollétét, de nem jutott az eltűnt asszony nyomára. Számos
szálloda vendégkönyvében rábukkant azonban a Mr. és Mrs. Geoffrey
Brent bejegyzésre. És Zermattban egy követ állíttatott a húga
emlékére a férjezett nevén, a bretteni templomban pedig egy táblát
helyeztetett el, ugyanis Brent’s Rock és Dander’s Croft egyazon
egyházközség alá tartozott.

Csaknem egy esztendő múlt el, mire végre elcsitult az ügy körüli
izgalom, és az egész környék folytatta tovább szokásos életét, Brent
még mindig nem jött vissza és Delandre még iszákosabb, morózusabb
és bosszúszomjasabb volt, mint korábban.

Aztán újabb hírek kavarták fel a közvéleményt. Brent’s Rockban új

úrnő fogadására készültek fel. Maga Geoffrey jelentette be hivatalosan
egy levélben a tiszteletesnek, hogy pár hónappal korábban feleségül
vett egy itáliai hölgyet, és úton vannak hazafelé. Ezután munkások
kisebb hada lepte el a házat; kalapács és gyalu hangja verte fel a
csendet; enyv és festék szaga terjengett a levegőben. A régi épület
egyik szárnyát, nevezetesen a délit teljesen felújították; aztán a
munkások hada elment, s csak anyagot hagytak ott maguk után, amely
elegendő lesz ahhoz, hogy felújítsák a régi nagytermet, ha a Geoffrey
Brent hazatér, ugyanis utasításba adta, hogy annak átépítése csak az ő
személyes felügyelete alatt történhet. Pontos rajzokat hozott magával
a felesége atyjának nagyterméről, mert pontosan szerette volna
lemásolni azt a helyet, melyhez az új asszony már hozzászokott. Mivel
az épületet újra kellett vakolni, az állványozáshoz szükséges rudakat
és pallókat is odahozták és lefektették a nagy terem egyik oldalára,
továbbá egy nagy fa tartályt is elhelyeztek, hogy abban keverjék a
meszet, mely zsákokban hevert mellette.
Amikor Brent’ s Rock új úrnője megérkezett, a templom harangjai
megszólaltak és általános ünneplés tört ki. Gyönyörű teremtés volt,
tele a déliekre jellemző költészettel, tűzzel és szenvedéllyel; a néhány
angol szót, melyet megtanult, olyan édes, tört, olaszos akcentussal
ejtette ki, hogy azonnal belopta magát az emberek szívébe, csakúgy
mint hangjának muzsikájával és sötét szeme lefegyverző szépségével.

Geoffrey Brentet még soha nem látták ennyire boldognak; de arcán

mégis ott lappangott valamilyen sötét, ideges vibrálás, amely új volt
azok számára, akik régóta ismerték. Néha össze is rezzent, mintha
valami olyan hangot hallana, amely a többiek elől rejtve maradt.

Így telt el néhány hónap és az emberek arról kezdtek suttogni, hogy

Brent’s Rocknak új örököse lesz. Geoffrey rendkívül gyengéd volt a
feleségéhez, és a köztük lévő új kötelék mintha meglágyította volna a
természetét. Érdeklődőbb lett a bérlői iránt, jobban odafigyelt a
szükségleteikre, mint valaha; és nem hiányzott sem belőle, sem pedig
gyönyörű feleségéből a jótékonyság szelleme sem. A jelek szerint
minden reményét a várva várt gyermekbe plántálta, s ahogy a jövőbe
nézett, az arcát időnként beárnyékoló sötét búskomorság mintha
fokozatosan eltűnni látszott volna.

Mindez idő alatt Wykham Delandre a bosszú gondolatát dédelgette

magában. A szíve mélyén lassan formát öltött a bosszú célja, amely
csak a lehetőségre várt, hogy kikristályosodjon, és határozott alakot
öltsön. Ködös elképzelései valahogy Brent felesége köré
csoportosultak, mert tudta, hogy a legnagyobb csapást azzal mérheti
ellenségére, ha a szeretteinek árt, és egy idő múltán az asszony
méhében fogant meg az a lehetőség, amelyre oly régóta ácsingózott.
Egyik este egyedül ücsörgött házának nappali szobájában. Valamikor
tetszetős szalon volt ez a maga módján, de az idő és elhanyagolás
megtette a magáét és most már alig volt több puszta romnál, nem volt
benne már semmiféle méltóság vagy festőiség. Alaposan felöntött a
garatra, szinte nem is volt már eszénél. Azt képzelte, valamilyen
hangokat hallott, mintha valaki lenne az ajtónál, így odanézett. Aztán
vadul elrikkantotta magát, hogy jöjjön be, de senki nem válaszolt.
Halkan elkáromkodta magát, aztán folytatta a vedelést. Szinte
mindenről megfeledkezett maga körül és zsibbadt homályba süllyedt,
de hirtelen arra ébredt, hogy valaki vagy valami ott áll előtte - mintha
a húgának megtépázott, kísérteties mását látná. Pár másodpercig
egyfajta félelem tört rá. Az előtte álló, tor vonású, égő szemű asszony
aligha tűnt élő embernek, és csak egyetlen dolog tűnt valósnak a
húgában, gyönyörű, aranyszínű haja, mely azonban mostanra őszbe
vegyült kissé. Hosszú időn át nézte a bátyját hideg tekintettel, a bátyja
pedig, ahogy a jelenést nézte, lassan kezdett tudatára ébredni a húga
jelenlétének, eszébe jutott, hogy menynyire gyűlöli, s a gyűlölet újból
fellángolt a szívében. Az elmúlt év valamennyi fortyogó
szenvedélyével rámordult a húgára:

- Miért vagy itt? Te meghaltál és eltemettek.

- Itt vagyok, Wykham Delandre, de nem azért, mert szeretlek, hanem

mert van valaki, akit még náladnál is jobban gyűlölök! - Az asszony
szemében vad szenvedély izzott.

- Őt? - suttogta olyan vad gyűlölettel, hogy még az asszony is

hátrahőkölt egy pillanatra, de aztán visszanyerte a lélekjelenlétét.

- Igen, őt! - válaszolta. - De ne érts félre. A bosszú az enyém. Csak

arra akarlak használni, hogy segíts benne. - Aztán Wykham hirtelen
megkérdezte:

- Feleségül vett?

Az asszony torz arcán mosolyféleség terült szép. Rút próbálkozás volt

ez, összetört vonásai és heges, forradásos arca különös alakokat,
különös színeket öltött, és furcsa, fehér vonalak ütköztek ki, ahogy az
arcizmok nekifeszültek a régi sebhelyeknek.

- Szóval tudni szeretnéd! Legyezné a hiúságodat, ha tudnád, hogy a

húgodat tényleg feleségül vették! Nos, ezt nem tudod meg. Így állok
rajtad bosszút, és nem fogok ezen változtatni semmi áron. Csak azért
jöttem ide ma éjjel, hogy tudassam veled, életben vagyok, így aztán ha
bármiféle erőszakot vennének rajtam ott, ahova megyek, akkor legyen
tanúm.

- Hová mész? - követelőzött a bátyja.

- Az rám tartozik! És egyáltalán nem áll szándékomban tudatni veled!

Wykham felállt, ám túl sokat ivott, így megtántorodott és hanyatt

vágódott. Ahogy ott feküdt a földön, közölte a húgával, hogy követni
fogja, és keserű humorral még azt is hozzátette, hogy a sötétben is
rátalál a haja fénye és a szépsége alapján. Erre a húga odafordult
hozzá és közölte vele, hogy nem ő az egyedüli, aki sajnálkozni fog
majd a haja és a szépsége miatt - mert megbánja majd, - sziszegte;
mert a haj megmarad, bár a szépség elmúlik. Amikor hátramaradt az a
nyomorult, és előreküldött minket, nem sokat gondolt a szépségemre.
Talán az ő szépsége épp úgy csorbát szenvedett volna, mint az enyém,
ha ő is úgy örvénylett volna a folyóban, mint én a sziklák között és
halálra fagyott volna a folyóban sodródó jég között. De jobb, ha
vigyáz! Mert elérkezik az ő ideje is! - Azzal heves mozdulattal
feltépte az ajtót és kilépett az éjszakába.

Később aznap éjjel Mrs. Brent, aki csak félig aludt, hirtelen felébredt
és így szólt a férjéhez:

- Geoffrey, nem egy zár nyelve kattant valahol az ablakunk alatt?

Csakhogy Geoffrey, noha az asszony azt gondolta, hogy őt is

felébresztette a zár kattanása, a jelek szerint mélyen aludt és
egyenletesen szuszogott. Mrs. Brent ismét elszunyókált, de ezúttal
arra ébredt, hogy a férje félig felöltözött. Geoffrey halálsápadt volt, és
amikor a kezében tartott lámpa fénye az arcára vetődött, az asszony
megrémült a férj különös tekintete láttán.

- Mi a baj, Geoffrey? Mi bánt? - kérdezte.

- Csitt, kicsikém - válaszolta különös, rekedt hangon. - Feküdj vissza

és aludj. Nyugtalan vagyok, be kell fejeznem valamilyen munkát,
amelyet félbehagytam.

- Hozd ide, férjuram! - válaszolta az asszony. - Magányos vagyok és

félek, ha nem vagy velem.

Válaszképpen a férfi csak megcsókolta, aztán kiment becsukta maga

mögött az ajtót. Az asszony egy darabig ébren feküdt, aztán a
természet diadalmaskodott fölötte és elaludt.

Hirtelen teljesen felébredt, s ügy emlékezett, mintha elfojtott kiáltást

hallott volna valahonnét egészen a közelből. Felpattant és az ajtóhoz
szaladt, majd hallgatózni kezdett, de egyetlen hangot sem hallott.
Félteni kezdte a férjét és felkiáltott: Geoffrey! Geoffrey!

Pár pillanat múlva a nagyterem ajtaja kinyílt és Geoffrey jelent meg,

ezúttal a lámpása nélkül.

- Csitt - mondta félig suttogva, ám a hangja durva és szigorú volt. -

Csitt, feküdj le! Dolgozom, és ilyenkor nem szeretem, ha zavarnak.
Menj aludni, és ne verd fel az egész házat!
Az asszony szíve megdermedt a férje nyers hangjának hallatán, mely
újdonság volt a számára, Visszamászott az ágyába és remegve feküdt
ott, túlságosan megrémült ahhoz, hogy sírjon, s minden hangra
odafigyelt. Hosszú csend következett, aztán valamilyen vaseszköz
tompa kopogása hallatszott. Amit egy csattanás követett, mintha egy
súlyos kő zuhant volna le, ezt pedig elfojtott káromkodás követte.
Majd mintha valamit vonszoltak volna, aztán annak a zaja, ahogy két
követ egymásra raknak, Egész idő alatt szörnyű rettegés közepette
feküdt az ágyában, s közben a szíve majd kiugrott a helyéről. Különös,
kaparászó hangot hallott, aztán csend állt be. Egyszer csak óvatosan
kinyílt az ajtó és Geoffrey jelent meg. A felesége úgy tett, mintha
aludna; ám a szempilláin keresztül látta, hogy a férfi lemos a kezéről
valami fehéret amely leginkább mésznek látszott.

Reggel a férfi nem utalt az előző éjjel történtekre, ő pedig túlságosan

félt ahhoz, hogy bármilyen kérdést tegyen fel.

Ettől a naptól fogva mintha valami beárnyékolta volna Geoffrey Brent

lényét. Nem evett és nem aludt úgy, ahogy korábban, s megint úrrá
lett rajta az a régebbi szokása, hogy időnként hirtelen megfordul,
mintha valaki beszélne a háta mögött.

A régi nagyterem pedig mintha valami különös vonzerőt jelentett

volna számára ettől fogva. Naponta többször is odament, ám
türelmetlen lett, ha valaki, akárcsak a felesége is belépett. Amikor az
építésvezető bejött, hogy a munka folytatása felől érdeklődjön,
Geoffrey épp kikocsikázott; így a férfi a nagyterembe ment, és amikor
Geoffrey visszatért, az inas közölte, hogy hol találja a vendéget. Brent
rémült káromkodással lökte félre a szolgát és a régi nagyterembe
sietett. Majdnem beleszaladt az ajtóban álló építésvezetőbe; ugyanis
Geoffrey nagy lendülettel tört be a szobába. A férfi elnézést kért:

- Megbocsásson uram, épp ki akartam menni, hogy körbekérdezzek.

Tizenkét zsák meszet küldettem ide, de csak tízet látok.

- A pokolba a tíz zsákkal és a tizenkettővel is! - vágott vissza a gazda

gorombán és érthetetlen módon.

Az építésvezető meglepődni látszott, próbálta másfelé fordítani a

beszélgetést.

- Úgy látom, uram, van itt egy kis gond, amit az embereimnek rendbe
kell hozni; ám a vezetőjük természetesen gondoskodni fog róla, hogy
a saját költségemen helyreállíttassa.
- Mire gondol?

- Arra a márványlapra uram: valami idióta biztos rárakott egy

állványozó rudat és középen megrepedt, pedig olyan vastag, hogy az
ember azt gondolná, bármit elbír. - Geoffrey egy perce elhallgatott,
aztán fojtott hangon, jóval udvariasabb tónusban így folytatta:

- Mondja meg az embereinek, hogy egyelőre nem folytatom a

munkálatokat a nagyteremben. Egy darabig szeretném így hagyni,
ahogy van.

- Rendben, uram. Felküldetem pár emberemet, hogy vigyék el innét

ezeket a meszeszsákokat és rudakat, és takarítsanak össze egy kicsit.

- Nem, nem! - mondta Geoffrey, hagyjanak mindent így, ahogy van.

Majd magáért küldetek és közlöm, hogy mikor folytathatják a munkát.
- Így aztán az építésvezető elment és a következő megjegyzést tette a
gazdájának.

- El fogom küldeni uram a számlát az eddig elvégzett munkáért. Úgy

tűnik, errefelé egy kissé bizonytalanok a pénzügyek.

Delandre egyszer-kétszer megpróbálta megállítani Brentet az úton, és

végül miután látta, hogy nem éri el a célját, utánavágtatott a
hintójának és bekiabált az ablakán:

- Mi lett a húgommal, a feleségeddel? - Geoffrey az ostorával vágtára

ösztökélte a lovait, a másik pedig miután látta, hogy a férfi
halálsápadtra vágyik, a felesége pedig csaknem elájul az ijedtségtől,
tudta, hogy elérte a célját, így fenyegető tekintettel, nevetve
ellovagolt.

Aznap este, mikor Geoffrey bement a nagyterembe, a nagy

kandallóhoz lépett, aztán egyszer csak elfojtott kiáltást hallatott és
hátratántorodott. Aztán erőt vett magán és elment, majd egy lámpával
visszatért. A törött márványlap fölé hajolt, hogy megbizonyosodjon
róla, hogy vajon nem csak a festett üvegablakon beáradó fény tréfálta-
e meg. Aztán keserves nyögést hallatott és térdre esett.

A márványlap repedéséből ugyanis minden kétséget kizáróan egy

csomó őszbe vegyülő, aranyszínű haj állt ki.

Arra riadt fel, hogy valami zajt hall az ajtó felől, aztán körülnézett és
látta, hogy a felesége áll az ajtóban. Pillanatnyi elkeseredésében
gyorsan cselekedett, hogy nehogy rájöjjön az asszony, miről van szó,
a lámpa világánál gyújtott egy gyufát, lehajolt és leégette a repedésből
kiálló hajszálakat. Aztán felállt, megpróbált közönyt erőltetni magára,
s úgy tett, mintha meglepődne azon, hogy ott látja a feleségét.

A következő hét gyötrelem közepette telt. Ugyanis véletlenül, vagy

valami külső akarattól vezérelve, de soha nem tudott egyetlen percet
sem egyedül tölteni a nagyteremben. Valahányszor ott járt, látta, hogy
a haj ismét kinőtt és kilátszott a repedésből, ő pedig csak óvatosan
nézte, nehogy felfedezzék szörnyű titkát. Megpróbált egy másik helyet
keresni, a házon kívül, ahová elrejthetné a meggyilkolt asszony
holttestét, de valaki mindig megzavarta; s egy alkalommal, amikor
épp ki akart menni a titkos ajtón, a feleségébe szaladt, aki különféle
kérdéseket tett fel neki, s meglepetését fejezte ki afelett, hogy még
soha nem vette észre ezt a titkos ajtót, melyet aztán a férje vonakodva
megmutatott neki. Geoffrey szenvedélyesen és szívből szerette a
feleségét, így aztán rettegett attól, hogy az asszony felfedezi a titkát,
vagy akár csak kételkedni kezd benne; ám pár nap eltelte után
kénytelen volt arra a következtetésre jutni, hogy a felesége legalábbis
gyanít valamit.

Még aznap este az asszony a kikocsikázás után lejött a nagyterembe,

ott találta a férjét, amint az üres kandalló mellett ücsörög rossz
hangulatban. Rögtön meg is szólította.

- Geoffrey, a minap beszéltem azzal a Delandre nevű alakkal, és

szörnyű dolgokat állít. Azt mondja, hogy egy héttel ezelőtt a húga
visszatért a házába egykori énjének valóságos roncsaként, csak az
aranyhaja volt a régi, s közölte, hogy valami gonoszat forral.
Megkérdezte, hogy hol van. Jaj, Geoffrey, hiszen az az asszony halott,
hiszen meghalt! Hogyan térhetett vissza akkor? Ó, annyira félek, nem
tudom, hova fordulhatnék!

Válaszképpen Geoffrey-ból vad káromkodások törtek elő, aminek

hallatán az asszony megborzongott. A férje átkozta Delandrét és a
húgát, s az egész fajtájukat, különösen alpári szitkokat szórt az
asszony aranyhajára.

- Jaj, hallgass, kérlek! - csitította az asszony, aztán csend telepedett

közéjük, mert Mrs. Brent félt a férjétől, amikor látta, hogy ilyen
gonosz hangulat uralkodott el rajta. Geoffrey dührohamában felállt és
arrébb ment a márványlaptól, ám hirtelen megállt, mert a felesége
szemében újfajta rémületet vélt felfedezni. Követte a tekintetét, aztán
ő is megborzongott, mert a törött márványlapon feküdt egy
aranyhajszál, mivel a haj vége átkúszott a repedésen.

- Nézd, nézd csak! - sikoltotta az asszony. - A halott szelleme! Gyere,

gyere el innen! - kiáltotta, majd megragadta a csuklójánál a férje
karját, és őrült erővel próbálta kirángatni a szobából.

Az asszony aznap este lázrohamot kapott. A körzeti orvos azonnal

kijött hozzá és Londonba sürgönyöztek segítségért. Geoffrey kétségbe
esett és annyira megrémítette az ifjú feleségét fenyegető veszély, hogy
majdnem megfeledkezett saját rémtettéről és annak
következményeiről.

Este az orvosnak el kellett mennie a többi betegéhez; ám rábízta

Geoffrey-ra a feleségét. Távozásakor a következőket mondta:

- Ne feledje, tartania kell benne a lelket, amíg reggel vissza nem

jövök, vagy amíg másik orvos nem jön ki hozzá, Leginkább az a félő,
hogy újabb érzelmi roham jön rá. És gondoskodjon róla, hogy mindig
melegben legyen. Többet egyelőre nem tehetünk.

Később, az est folyamán, amikor a ház népe visszavonult, Geoffrey

felesége kikelt az ágyból és a férje után kiáltott.

- Gyere! - mondta. - Gyere a régi nagyterembe! Tudom, hogy honnét

jön az aranyhaj. Látni akarom, ahogy nő!

Geoffrey örömmel megakadályozta volna ezt, de egyrészt féltette az

asszony szellemi épségét, továbbá félt attól, hogy rohamában
szétkürtöli a világnak szörnyű gyanúját, és miután látta, hogy hiába is
próbálná megakadályozni szándékában, ráterített egy pokrócot és
bement vele a régi nagyterembe. Amikor beléptek, az asszony
megfordult, becsukta az ajtót, majd ráfordította a kulcsot.

- Nem szeretném, ha ma éjjel idegenek zavarnának meg minket,

hármunkat! - suttogta sápatag mosollyal az arcán.

- Hármunkat? Hiszen csak ketten vagyunk - válaszolta Geoffrey

megborzongva; nem mert többet mondani.

- Ülj ide ! - mondta a felesége és leoltotta a lámpát. - Ülj ide a

márványlap mellé és figyeld, ahogy a haj nő. Az ezüst holdfény
féltékeny! Nézd, ahogy lopakodik feléje a padlón a mi aranyunk felé!
- Geoffrey egyre növekvő rémülettel figyelt, és látta, hogy az elmúlt
órák során az aranyhajszál tovább terjeszkedett a törött márványlapon
keresztül. Megpróbálta elrejteni oly módon, hogy lábát rátette a törött
részre; a felesége pedig odahúzott melléje egy széket és a férje vállára
hajtotta a fejét.

- Most pedig ne mozdulj, drágám - mondta, üljünk itt mozdulatlanul

és figyeljünk. Megtudjuk majd a növekvő arany titkát ! - A férfi
átkarolta a feleségét és csendben üldögéltek; miközben a holdfény
végiglopózott a padlón, az asszony lassan álomba merült.

Geoffrey nem merte felébreszteni, így aztán némán és szerencsétlenül

ücsörgött ott, míg múltak az órák.

Rémült szeme előtt pedig egyre nőtt és nőtt a repedésből előtörő

aranyhajszál; s ahogy növekedett, a szíve egyre jobban kihűlt, míg
végül már ereje sem volt mozdulni, és rémülettel teli üres tekintettel
nézett sorsa elébe.

***

Reggel, amikor megérkezett a londoni orvos, sem Geoffrey-t sem a

feleségét nem találták, Átkutatták a szobákat, de mindhiába, Utolsó
próbálkozásképpen betörték a régi nagyterem ajtaját, s a belépőket
komor és szomorú látvány fogadta.

Geoffrey Brent és ifjú felesége ott ücsörögtek az üres kandalló előtt

kihűlve, fehéren és holtan. Az asszony arca békés volt, a szemét
lehunyta álmában; a férfi arcvonásain azonban olyan érzelmek
látszottak, hogy aki ránézett, beleborzongott, mert kimondhatatlan
rémület tükröződött róla. A szeme nyitva volt és üveges tekintettel
bámult a lába elé, amely köré aranyszínű hajfonatok fonódtak, melyek
a törött márványlapon át törtek elő, s melyek közé egy-egy ősz hajszál
is vegyült.

Fordította: Cserna György