Ugrás

a tartalomhoz (#sdt_slot_Layout_Page_Main)

Keresés
(https://www.tankonyvtar.hu/hu)

Belépés (https://www.tankonyvtar.hu/Shibboleth.sso/Login?target=https://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop412A/2011-
0064_52_modern_algebrai_modszerek_fizikai_alkalmazasa/ar01s13.html)
Információ (/hu/informacio)
Kapcsolat (/hu/kapcsolat)
English (/en/tartalom/tamop412A/2011-0064_52_modern_algebrai_modszerek_fizikai_alkalmazasa/ar01s13.html)
(#)
A- (#) A (#) A+ (#)

Kezdőoldal (/hu)
Hírek (/hu/hirek/tankonyvtar/cikkek)
Böngészés (/hu/bongeszes)

Főoldal (/hu) > TÁMOP-4.1.2 A1 és a TÁMOP-4.1.2 A2 könyvei

(/hu/tartalom/tamop412A/2011-0064_52_modern_algebrai_modszerek_fizikai_alkalmazasa/ar01s12.html)
(/hu/tartalom/tamop412A/2011-0064_52_modern_algebrai_modszerek_fizikai_alkalmazasa/ar01s14.html)

Modern algebrai módszerek fizikai alkalmazása

Makai Mihály (2014)

Tweet (https://twitter.com/share)
Beágyazás

11 A Galois elmélet
A fizikában jelentős szerepe van a fizikai rendszerek időbeli fejlődésének. Ezeket az egyenleteket evolúciós egyenletek néven szokás emlegetni,
közös jellemzőjük, hogy a fizikai rendszer jellemzésére használt x = (x1, x2, … , xn ) változók időbeli változását az alábbi egyenlet írja le:
·
x = A (t )x .

Itt A (t ) differenciálást tartalmaz a fizikai rendszer egyéb (többnyire hely, energia stb. de az idő nem) változói szerint. Jelen fejezetben azzal
foglalkozunk, hogyan lehet az evolúciós egyenletek megoldásában felhasználni az algebrai módszereket.

Az ötlet nem új, hiszen Sophus Lie űttörő munkája 1893-ban született, mégis a módszer az elmúlt évtizedben terjedt el, elsősorban a
számítógépes módszerek hatékonysága következtében.

Vizsgálódásunkat az Evariste Galois-tól származó alapötlettel kezdjük. Az egyik legtermészetesebb kérdés annak vizsgálata, hogy egy
egyváltozós polinom milyen transzformációkkal szemben invariáns. Az algebrai módszerek alkalmazásának egyik leglátványosabb eredménye
az n -edfokú általános egyenlet gyökképletének vizsgálata. A legfeljebb negyedfokú egyenlet gyökeit megadó képleteket már a XVII. században
ismerték. A legalább ötödfokú egyenlet megoldóképletét viszont hiába keresték. Felmerült a kérdés: megadható-e az általános n -edfokú
egyenlet összes gyökét szolgáltató képlet?

Közismert a másodfokú a x 2 + b x + c = 0 egyenlet megoldóképlete:

−b ±√b 2−4a c
x1,2 = .
2a

Ugyan miért ne lehetne hasonló képletet megadni egy tetszőleges polinomra? Igaz, már a negyedfokú egyenlet gyökeit megadó képlet is
eléggé bonyolult, de legalább létezik. Véletlen, hogy matematikusok százai próbálkoztak hiába a képlet megadásával, vagy valami
törvényszerűség az oka, hogy minden kísérlet kudarcba fulladt?

Az is meglepő, hogy éppen egy algebrai módszerrel sikerült a kérdéseket megválaszolni, hiszen a gyökképlet egy függvény, amely megadja a
gyököket, mint az egyenlet együtthatóinak függvényét. Hogyan kapcsolható az algebra egy függvény megkonstruálásához?

Az elméleti fizika is olyan függvényekkel foglalkozik, amelyek algebrai struktúrákat képeznek le más algebrai struktúrákra. A gyökképlet
vizsgálata egyszerű eszközöket használ, ezen eszküzök megismerése a fizika számos területén jól kamatoztatható. A testek, vektorterek,
csoportok alapvető konstrukciók a fizikában. A közöttük létesített leképezések vizsgálata pedig alapvető a kvantummechanika, a
spektroszkópia, az atom- és magfizika, a szilárdtestfizika, vagy a relativitáselmélet területén.

A jelen fejezetben tehát az alapvető algebrai struktúrák közötti leképezések vizsgálatának egyszerű példáját találja az Olvasó. Adottnak
tekintünk egy általános n -ed fokú polinomot, és keresünk olyan függvényeket, amelyek az adott polinom összes gyökét megadják a polinom
együtthatóinak függvényében. A keresett függvény legyen algebrai, azaz, véges sokszor szerepelhet benne a négy alapművelet és egész
kitevőjű gyökvonás. Meg kell jegyezni, hogy más eszközökkel is kereshető egy polinom gyöke.

11.0.1. Feladat Az analízis eszközeivel is kereshetjük a gyököket. Keressük meg az f (x ) = x 7 − 2x 6 − 2x 5 + 5x 4 + x 3 − 4x 2 + 1 = 0 egyenlet

gyökeit! f (x ) differenciálhányadosa f ′ (x ) = 7x 6 − 12x 5 − 10x 4 + 20x 3 + 3x 2 − 8x . Könnyen megkereshető f (x ) és f ′ (x ) legnagyobb közös
osztója: d1(x ) = x 3 − x 2 − x + 1. Ez a polinom az f (x ) többszörös gyöktényezőinek szorzata. Nyilván d1(x ) és d ′ 1(x ) legnagyobb közös osztója
f (x ) legalább háromszoros gyöktényezőinek szorzata s. í. t. amíg az utolsó derivált nulladfokúvá nem válik. Esetünkben d1(x ) és d ′ 1(x )
legnagyobb közös osztója d2(x ) = x − 1, végül d2(x ) és d ′ 2(x ) közös osztója 1. Ezek után könnyen leválaszthatjuk f (x )-ből a többszörös
 f (x )
gyököket tartalmazó részeket: a legalább kétszeres gyökök leválasztása után kapjuk q1(x ) = = x 4 − x 3 − 2x 2 + x + 1, ami csupa
d 1 (x )
d 1 (x ) d 2 (x ) q k (x )
egyszeres gyöktényezők szorzatából áll, hasonlóképpen a q2(x ) = = x 2 − 1 és a q3(x ) = = x − 1. Vegyük észre, hogy a
d 2 (x ) d 3 (x ) qk +1(x )
q 1 (x )
sorozat az f (x ) polinom k -szoros gyöktényezőinek szorzatát tartalmazza, tehát az egyszeres gyökök szorzata = x 2 − x − 1, ennek gyökei
q 2 (x )
1+√5 1−√5 q 2 (x ) q 2 (x )
x1 = , x2 = . Kétszeres gyökei = x + 1, amiből x3 = x4 = −1, háromszoros gyökei pedig = x − 1, amiből x5 = x6 = x7 = 1
2 2 q 1 (x ) q 3 (x )
1+√5 1−√5
. A keresett gyöktényezős alak: f (x ) = (x − )(x − )(x + 1)2(x − 1) 3= 0. Vegyük észre, hogy a bemutatott módszer csak korlátozottan
2 2
alkalmazható ugyan, de segítségével eldönthető egy polinomról, vannak-e többszörös gyökei. □

A megoldóképlet vizsgálata során kiindulunk egy polinomból, amelynek együtthatóit valamely T0 testből választjuk. A polinom gyökei nem
szükségszerűen T0 -beli számok, ezért konstruálunk egy T0 ⊂ T1 testet, amely tehát tartalmazza a polinom együtthatóinak testét úgy, hogy a
bővítés eredményeként kapott testben a polinomnak legyen legalább egy gyöke. Ilyen bővítések egymásutánjával megkaphatjuk azt a testet,
amelyben a vizsgált polinomnak minden gyöke benne van. Először tehát a bővítéssel foglalkozunk, megvizsgáljuk az egyenlet szimmetriáit és a
gyököket tartalmazó test szimmetriáit.

Legyen adott egy T test. Az x változó olyan polinomjait, amelyek együttható elemei T -nek, T (x )-szel jelöljük. Tehát

f (x ) = a0x n + a1x n −1 + … + an ∈ T (x ),

amennyiben minden i -re ai ∈ T . A legfeljebb n -edfokú polinomok egy testet alkotnak, az alábbi két műveletre nézve:

polinomok összeadása: a0x n + a1x n −1 + … + an + b0x n + b1x n −1 + … + bn = (a0 + b0)x n + (a1 + b1)x n −1 + … + (an + bn )

polinomok szorzása modulo g (x ). Legyen g (x ) ∈ T (x ). Ekkor bármely f (x ) ∈ T (x ) felírható f (x ) = h (x ) * g (x ) + r (x ) alakban, ahol r (x )

fokszáma kisebb, mint g (x ) fokszáma. Ekkor azt mondjuk, hogy f (x ) = r (x )m o d u lo g (x ). Amennyiben a szorzást m o d u lo g (x ) tekintjük,
kát polinom szorzata is legfeljebb eggyel alacsonyabb fokszámú, mint g (x ) fokszáma.

Közvetlenül ellenőrizhető, hogy a fenti két műveletre nézve a T (x )-ben legfeljebb n -edfokú polinomok testet alkotnak.

Amennyiben az f (x ) ∈ T (x ) n -edfokú polinom szorzatra bontható, úgy, hogy a szorzatban szereplő polinomok is T (x )-ből valóak, f (x ) − e t
reducibilisnek, ellenkező esetben irreducibilisnek nevezzük. Az irreducibilis polinom fokszáma a T testtől függ. Ezzel kapcsolatban idézünk két
tételt.

11.1. Tétel A valós együtthatós polinomok között irreducibilis polinomok az összes elsőfokú és bizonyos másodfokú polinomok. A legalább
harmadfokú, valós együtthatós polinomok mind reducibilisek a valós számok teste fölött.

11.2. Tétel A racionális számtest fölött tetszőlegesen magas fokszámú irreducibilis polinomok is vannak.

11.3. Tétel A komplex számtest fölött minden legalább másodfokú polinom elsőfokú tényezőkre bontható.

Induljunk ki a racionális együtthatós n -edfokú polinomokból. Ezek között a polinomok között lesznek irreducibilisek is, hiszen a gyökvonás nem
végezhető el a racionális számok körében. Ezen úgy segíthetünk, hogy a racionális számok Q testét kibővítjük. Általánosságban azt mondjuk,
hogy a T1 test végesen generált bővítése a T0 ⊂ T1 résztestnek [47 (#ftn.id987124)], ha található véges sok α1, … , αn ∈ T1 olymódon, hogy T1
minden más eleme kifejezhető α1, … , αn T0 -beli együtthatókkal képzett racionális törtfüggvényeként. Ebben az esetben azt mondjuk, hogy az
α1, … , αn számokat adjungáljuk a T0 résztesthez.

11.0.2. Feladat Tekintsük a racionális együtthatós polinomok Q (x ) testét. Ebben a 11.2. tétel szerint tetszőlegesen magas fokszámú
3
irreducibilis polinomok is találhatóak. Ha meg akarjuk oldani az x 3 − 2 = 0 egyenletet, a gyököt Q egy kibővített testében kell keresni. A Q (√2)
3 3
testet úgy kapjuk Q -ból, hogy adjungáljuk hozzá α1 = (√2)-at. Ez a halmaz sem tartalmazza azonban x − 2 = 0 minden gyökét, ugyanis
x 3 − 2 = (x − α1)(x 2 + α1x + α12), és a szorzat második tényezőjének gyöke nem eleme Q (α )-nak, ugyanis gyöke komplex. Ehhez újabb
bővítésre van szükség, az új gyök kifejezhető α2 = √−3 segítségével. Belátható, hogy az Q (α1, α2) testben már megtalálható az x 3 − 2 = 0
egyenlet minden gyöke. □

Amennyiben tehát a gyököket tartalmazó legszűkebb testet keressük, eljárhatunk az alábbi módon. Kiindulunk egy olyan szűk T0 testből,
amelyben az egyenletnek nincs gyöke. Ezután T0 -hoz adjungáljuk az egyenlet irreducibilis polinomjainak gyökeit egymás után. Így kapjuk a
T0, T1, … , Tn testek egymásutánját, úgy, hogy T0 ⊂ T1 ⊂ … ⊂ Tn . Vegyük észre, hogy az egyre általánosabb testekben egyre alacsonyabb
fokszámú polinomot kell vizsgálnunk, hiszen valahányszor egy gyök ismert, azzal a vizsgált polinom elosztható, így fokszáma eggyel csökken.

11.1 Gyökök és együtthatók

Most teszünk egy rövid kitérőt, megvizsgáljuk az egyenlet együtthatóinak és gyökeinek kapcsolatát. Bizonyítás nélkül idézünk néhány hasznos
tételt. Vizsgáljuk tehát a (3) polinomot. Az idézett tételek elsősorban a stabilitási vizsgálatokban hasznosak.

11.4. Tétel Valós algebrai egyenlet komplex gyökei mindig páronként konjugáltak és azonos multiplicitásúak. Ezért minden páratlan fokszámú
valós algebrai egyenletnek van legalább egy valós gyöke.

11.5. Tétel (Routh-Hurwitz kritérium) Az n -edfokú valós algebrai egyenlet pozitív valós részű gyökeinek száma a0 > 0 esetén egyenlő a
T0, T1, T2/T1, T3/T2, … , Tn /Tn −1 vagy a T0, T1, T1T2, T2T3, … , Tn −1Tn −2, an sorozatok bármelyikében fellépő előjelváltások számával (az eltűnő
tagoktól eltekintve), ahol
A mátrixok képzési szabálya: egy oszlopon belül az indexek párosával nőnek, egy soron belül balról jobbra csökkennek. A negatív indexű
elemek helyére nulla kerül. Az a0 > 0 esetben mindegyik gyök valós része akkor és csak akkor negatív, ha T0, T1, T2, … , Tn mind pozitív. Ezzel
egyenértékű feltétel, hogy minden ai és minden páros indexű Tk vagy minden páratlan indexű Tk pozitív (Liénárd-Chipart-próba).

11.6. Tétel (Descart-féle előjelszabály) A valós algebrai egyenlet pozitív valós gyökeinek száma vagy egyenlő az együtthatók a0, a1, … , an
sorozatában az előjelváltások Na számával, ahol az eltűnő tagoktól eltekintünk, vagy Na értékénél páros számmal kisebb.

11.1.1. Feladat Legyen annak valószínűsége, hogy egy ξ véletlen mennyiség a [0, F ] intervallumba esik az ismeretlen γ ≤ 1 szám. Kisorsoljuk
N alkalommal ξ értékét, legyen a legnagyobb érték xN ≤ F . Annak valószínűsége, hogy a ξ változó legalább γ hányada esik a [0, xN ]
intervallumba β = 1 − γ N . A gyakorlatban előnyben részesítik a β = γ és N = 59 választást. A szóbajövő γ értékek a γ = 1 − γ 59 egyenlet
valós gyökei. Az egyenlet fokszáma páratlan, ezért legalább egy valós gyöke van. A Descartes-féle előjelszabály megmutatja, hogy az
együtthatók sorozatában csak egy előjelváltás van, ezért a valós gyökök száma egy, értéke numerikus eszközökkel határozható meg:
γ = 0.950372. □

11.7. Tétel (Felső határ a valós gyökökre) Ha a valós algebrai egyenlet a0, a1, … , ak együtthatója nemnegatív és ak negatív, akkor az egyenlet
k
minden valós gyöke kisebb, mint 1 + √q /a0 , ahol q a legnagyobb abszolút értékű negatív együttható abszolút értéke.

11.8. Tétel A (3) egyenlet z1, z2, … , zn gyökei és együtthatói között fennáll az alábbi kapcsolat:

a 1 = − a 0 (z1 + z2 + … + zn )
a2 = a0(z1z2 + z1z3 + … + zn −1zn )
a3 = −a0(z1z2z3 + z1z2z4 + … + zn −2zn −1zn )
…
an = (−1)n a0z1z2 … zn .

A (5) kifejezéseiben a z1, z2, … , zn gyökökből képzett egytényezős, kéttényezős, háromtényezős szorzatok összege, s.í.t végül az egyetlen n
tényezős szorzat áll. Ezek a kifejezések szimmetrikusak a gyökök felcserélésére nézve.

11.1.1 A Galois-elmélet

Térjünk most vissza a testbővítésekhez. Egy testhez-ugyanúgy, mint egy vektortérhez-dimenziót rendelhetünk az alábbi módon. Tekintsük a T0
test T1 kibővítését. Elfeledkezvén a szorzásról, T1 -et tekinthetjük egy vektortérnek, amelynek elemei T0 -ból valóak. A bővítést röviden T1|T0 -el
fogjuk jelölni, ebben a jelölésben elöl áll a bővebb test. Amennyiben T1 , mint T0 -ból generált vektortér dimenziója n , ezt a dimenziót a bővítés
fokának nevezzük, és az alábbi jelölést alkalmazzuk: [ T1 : T0] = n . A továbbiakban csak véges dimenziós (n < ∞ ) esettel foglalkozunk.

Legyen T2 = T1(α ), ahol α algebrai elem T1 felett (azaz, van olyan algebrai egyenlet T1 -beli együtthatókkal, amelyneg gyöke α ). Az ilyen F (x )
polinomok között van legkisebb fokú, amely egy konstans szorzó erejéig van meghatározva, ezt a polinomot minimálpolinomnak nevezik.

Belátható (ld. Emil Artin jegyzetét[3]), hogy bármely véges testbővítést T0(α ) alakba írhatunk, ahol α egy n -edfokú, T0(x )-ből való P (x )
polinom gyöke. Ez a megfigyelés jól kamatozik a bővítés automorfizmusainak vizsgálata során. Egy T1|T0 bővítés automorfizmusán olyan
transzformációt értünk, amely T0 összes elemét változatlanul hagyja. Ezek a transzformációk az ismételt alkalmazás műveletére nézve
csoportot alkotnak, jelölje ezt a csoportot G1 . Egy bővítés automorfizmusát a bővítést generáló P (x ) polinom gyökének transzformációja
egyértelműen meghatározza. Az automorfizmus nyilvánvalóan változatlanul hagyja a generáló polinomot, P (x )-et, ezért a G1 csoport rendje
nem lehet nagyobb, mint a bővítést generáló P (x ) polinom fokszáma, ami viszont [ T1 : T0] . Az olyan bővítést, amelyre |G1| = [ T1 : T0] , Galois-
bővítésnek nevezzük. Ennek tehát szükséges feltétele, hogy a bővítést generáló P (x ) polinom T0 felett lineáris faktorokra essen szét.

Az előző paragrafus eredményeit alkalmazhatjuk a bővítések egymásutánjára. Az egyenlet megoldásához kiindulunk a T0 testből, majd ehhez
adjungáljuk a vizsgált egyenlet első gyökét, így kapjuk T1 -et, ehhez adjungáljuk a vizsgált egyenlet második gyökét, így kapjuk T2 -t s.í.t.
Végeredményképpen eljutunk az alábbi, egymásba ágyazott testek sorozatához: Tn ⊂ Tn −1 … ⊂ T2 ⊂ T1 ⊂ T0 . Az egymásra következő testek
dimenziószámának változását az adjungált polinom fokszáma szabja meg, ez viszont az adjungált gyök multiplicitásától függ.

A fenti testekből alkotott sorozathoz megkonstruálhatjuk az előző bekezdésben leírt csoportok sorozatát. Legyen Gi az a csoport, amely a Ti
test-automorfizmusainak olyan csoportja, amely fixen hagyja a Ti −1 testet.

11.9. Tétel (A Galois-elmélet főtétele) A Gi ↦ Ti és a Ti ↦ Gi leképezések egymás inverzei, és kölcsönösen egyértelmű megfeleltetést adnak a
G = (Tn |T0) Galois-csoport részcsoportjai és a Ti résztestei között. Ez a megfeleltetés megfordítja a tartalmazási relációt: Gi ⊂ Gi −1 akkor és
csakis akkor, ha teljesül, ha Ti − 1 ⊂ Ti . Fönnáll továbbá a [ Ti : Ti −1] = |Gi : Gi −1| összefüggés. Ti −1 ⊂ Ti ⊂ Ti −1 akkor és csakis akkor Galois-
bővítés, ha Gi ⊂ Gi +1 normálosztó.

Ezek után összefoglalható a testbővítések sorozatának vizsgálatával nyert eredmény.

11.10. Tétel Egy Tn |T0 bővítés pontosan akkor foglalható bele egy olyan Un |U0 bővítésbe, amelyet gyökök ismételt hozzáadásával nyerünk
n
(azaz, amelyre Tn = Un ⊂ Un −1 ⊂ … Ur = T0 , ahol Uk = Uk −1(√λ k −1) és λi ∈ Ui −1), ha a bővítés Galois-csoportja feloldható.

A fenti tételt egybevetve azzal, hogy az n -edfokú polinom szimmetriái a gyökök permutációi, tehát izomorf az n -edfokú permutációk Sn
csoportával, amelyet a második fejezetben tárgyaltunk, adódik az alábbi Abel-nek tulajdonított tétel:
11.11. TételAz n -edfokú általános egyenlet n = 2, 3, 4-re megoldható gyökjelekkel, n ≥ 5-re viszont nem.

A polinomok szimmetriájának vizsgálata után természetesen adódik a többismeretlenes (lineáris) egyenletrendszerek szimmetriáinak
vizsgálata.

11.1.2. Feladat (Közbülső test, bővítés) Vizsgáljuk az f (x ) = x 4 − 3 polinomot a Q racionális számtest fölött. A komplex számok testében f (x )
4 4
gyökei: ±i√3, ±√3. A bővítés tehát a T0 = Q racionális testből indul,és a gyökök adjungálásával folytatódik. Ezt azonban több lépcsőben kell
4
végrehajtani, hiszen Q -ban nem szerepel sem i , sem irracionális szám (mint pl. √3). Ezért első lépésben a bővítést a √3, i , i √3 számok
4
adjungálásával hajtjuk végre: T1 = Q (√3), T2 = Q (i ), T3 = Q (i √3). f (x ) gyökei megtalálhatóak a Q (√3, i ) testben, ehhez T1, T2 és T3 további
4 4 4 4 4 4
bővítései révén jutunk: T4 = Q (√3), T5 = Q (i√3), T6 = Q (i , √3), T7 = Q (√3 + i√3), T8 = Q (√3 − i√3). Végül, az f (x ) polinom lineáris tényezőkre
4
bontható a T9 = Q (i ,√3) test fölött. Az Olvasó ellenőrizheti, hogy a kilenc lépésből álló bővítés minden egyes pontján egy testet kaptunk. Az
egyes testek szimmetriáit az f (x ) polinom gyökeinek permutáció segítségével írjuk föl. Minden ilyen permutáció jellemezhető azzal, hogyan hat
4
a (√3, i ) páros elemein. A permutációkat görög betűkkel jelöljük, a 2. fejezetben ismertetett módon csak a permutáció második sorát írjuk ki. Az
4
egységelem: =([4]3, i ). Az α elem √3-at i -vel szorozza, i -t változatlanul hagyja: =( [4]3, i ), ebből α 2 és α 3 közvetlenül adódik: ^2=( -[4]3, i
) ^3=( -i[4]3, i ). A β elem kizárólag i előjelét változtatja meg: =( [4]3, -i ), amiből adódik =( i[4]3, -i ), ^2=( -[4]3, -i ), ^3=( -i[4]3, -i ).
Fennáll továbbá α 4 = ε , β 2 = ε , β α = α 3β . Az egyes testek szimmetriái végesen generált csoportok, generátoruk α és β különböző hatványai,
ld. 41 táblázat, ahol a Ti testnek csak az indexét (ld. index feliratú oszlop) írtuk ki, a megfelelő Gi csoportnak (ld. csoport feliratú oszlop) pedig
csak a generátorait.

11.2 Differenciál-egyenletek invarianciája

A Galois-elmélet egyik alkalmazási területe a lineáris differenciálegyenletek megoldása integrálással. A fizika több területén előforduló
evolúciós egyenletek az időváltozó szerint közönséges differenciálegyenletre vezetnek. Egy evolúciós egyenlet alakja

∂ ψ (x ,t )
= A ψ (x , t )
∂t

ahol az A operator csak az x változókra hat. Azonban a 4. fejezetben ismertetett változók szétválasztása révén a parciális deriváltaktól
megszabadulhatunk. Legyen ψ (x , t ) = T (t )X (x ), ezt behelyettesítve (10)-be:

AX
T ′ (t )/T = ,
X

ami csak úgy lehetséges, hogy mindkét oldal állandó. Amennyiben az A operátorban differenciálás szerepel, egy (általában lineáris)
közönséges differenciálegyenletet kell megoldani. Az egyenlet fokszáma ritkán nagyobb, mint négy. Ilyen egyenletek megoldása ismeretében
lehet megállapítani egy fizikai vagy mérnöki rendszer fejlődését, stabilitását. Jelen fejezet tárgya a (11) egyenlet jobboldalának megoldása.

Feltesszük, hogy A egy közönséges differenciálegyenlet operátora. Tekintsük az alábbi n -edrendű, homogén differenciálegyenletet:

y (n ) + an −1y (n −1) + … + a0y (0) = 0.

Itt y (n ) az y (x ) függvény n -ik deriváltját jelenti, az n = 1 esetben az y ′ , az n = 2 esetben pedig az

jelölést is fogjuk használni. Mint ismeretes, (12) egy n -edrendű, lineáris, közönséges differenciálegyenlet. Megoldásterét kifeszíti n lineárisan
független partikuláris megoldás (y1, y2, … , yn ), amennyiben a lineárisan független megoldásokból képzett

| y1 y2 … yn |
| |
| y′1 y′2 … y′n |
| … … … … |
| |
| y (n −1) y (n −1) … yn (n −1) |
| 1 2 |

Wronski-determináns a vizsgált x változó egyetlen szóbajöhető értékére sem nulla. A lineáris kombinációkban szereplő yi függvényeket
alaprendszernek nevezik, alapvető szerepet játszanak az ismertetendő módszerekben.

11.2.1. Feladat (Másodrendű egyenlet) Másodrendű, lineáris differenciálegyenletek esetében az alábbi összefüggéssel előállíthatunk egy y2
független megoldást egy ismert y1 megoldásból. Az egyenlet normálalakja

Az y1 és y2 megoldások között fennáll az alábbi kapcsolat:

(y1 − y ′ 2 − y2y ′ 1) exp ( a1(x )d x ) = lland.

□

A (12) egyenletnek legfeljebb n lineárisan független megoldása lehet.

Az alapmegoldásokra épülő technika kiterjeszthető nemlineáris egyenletekre is. Mielőtt ezt megtennénk, elhagyjuk a fenti, hagyományos
jelölést. Ennek oka az, hogy a fizikai feladatok többségében a független x változó szerepét és a függő y változó szerepét is egy vektor veszi át,
az y változót pedig más célokra tartjuk fenn. A vizsgálatokat általában elsőrendű egyenletekre végezzük el, jelezve, hogy a másod-, vagy
harmadrendű egyenleteknél a követendő eljárás triviálisan adódik. Legyen a fázistér egy pontja (azaz, a keresett függvények) x = (x 1, … , x n ),
a megoldandó evolúciós egyenletet pedig az alábbi alakba írjuk:
· n
xi = i
k =1φ (t , x ), i = 1, … , n .
´
Legyen w (t , x ) egy integrálja a megoldásnak, azaz w (t , x ) = a ll , amiből következik:

dw ∂w n k ∂w
=
∂t
+ k =1φ (t , x ) ∂ x = 0.
dt k

Sophus Lie megmutatta, hogy a lineáris differenciálegyenleteknél megismert alapmegoldás mintájára felírható a (16) egyenletrendszer
megoldása a partikuláris megoldások általánosításaként, ha fennáll:
r j
[X k , X l ] = i =1Ckl Xj ,

n k ∂w
ahol Xj = k =1φj , j = 1, … , n . Az általánosított alak pedig az alábbi:
∂xk

x = Φ (y , … , z ; c1, … , cn ),

itt feltesszük, hogy a rendelkezésre álló m ≤ n partikuláris megoldást (y , … , z ) tartalmazza. A Φ függvény n komponensű vektorfüggvény,
első m argumentuma az m partikuláris megoldás. A Φ függvény mindegyik komponense minden argumentumának meghatározott függvénye
és kielégíti a

∂ Φ i (y0,…,z0,c1,…,cn )
det ∥ ∥ ≠0
∂ck

feltételt, egyébként tetszőleges függvény. Feltesszük, hogy a kezdeti feltétel y (t0) = y0, … , z (t0) = z0 alakú.

11.2.2. Feladat (Irányítástechnikai alkalmazás) Az irányítástechnikában gyakran a megoldandó egyenletben szereplő, ismertnek feltételezett
együtthatókat nevezik vezérlésnek, amelyek alkalmas megválasztásával kell elérni, hogy az egyenlet megoldása bizonyos feltételeknek
megfeleljen. Ekkor a (17) egyenlet helyett

dw ∂w n k ∂w
=
∂t
+ k =1u (t )φk (t , x ) ∂ x =0
dt k

áll, ahol u k (t ) a vezérlés. □

Megmutatható, hogy (19) alakú megoldás létezésének feltétele, hogy a (16) egyenlet minden komponense átalakítható legyen a következő
alakra:

∂w n
∂t
+ k =1Xk w = 0.

Itt a bevezetett Xk operátorok differenciálásokat tartalmaznak:

n ∂
Xk = i =1φik (x ) ∂ x ,
i

valamint, az Xk operátorok kommutátoraira álljon fenn az alábbi összefüggés:

r j
[X k , X l ] = i =1Ckl Xj ,

j állandó, és m n ≥ r .
ahol Ckl

Tekintsük az alábbi, n -edrendű (közönséges), lineáris differenciálegyenletet:

y (n ) + a1y (n −1) + … + an y = 0,

amelynek együtthatói valamely tartomány fölött komplex, egyváltozós meromorf függvények [48 (#ftn.id1000260)].

Jelölje T0 a C (a1, … , an ) testet, L pedig azt a testet, amely az összes olyan függvényből áll, amely racionális függvénye az egyenlet
együtthatóinak, a megoldásnak és a megoldás deriváltjainak. Az L |T0 bővítés differenciál-automorfizmusán L -nek olyan automorfizmusát
értjük, amely helyben hagyja T0 elemeit és L -en felcserélhető a differenciálással. Az automorfizmusok csoportot alkotnak az ismételt
alkalmazásra, mint műveletre nézve. Az L |T0 összes differenciál-automorfizmusának csoportját a (25) egyenlet differenciál Galois-csoportjának
nevezzük. Ezen csoport elemei a (25) egyenlet megoldásait egymásba transzformálják. Ezek a megoldások egy n -dimenziós vektorteret
alkotnak, ezért az egyenlet differenciál Galois-csoportja izomorf a G L (n , C ) csoport valameny részcsoportjával. Ez a részcsoport egy algebrai
mátrixcsoport. Így a Galois-elmélet olyan kiterjesztéséhez jutunk, amelyben véges csoportok helyett algebrai csoportok szerepelnek, a véges
bővítések helyét pedig differenciálbővítések veszik át. A gyökjelekkel való megoldhatóság helyét a kvadtratúrával való megoldhatóság veszi át.

11.2.3. Feladat Nem triviális, hogyan kapcsolódik az adjungálás egy differenciálegyenlet megoldásához. Erre ad magyarázatot az alábbi példa.
Legyen T0 a racionális polinomok halmaza. Adjungáljuk ehhez a halmazhoz az y 3 + x y − 1 = 0 egyenlet gyökét, amely nincs benne T0 -ban. Az
így kibővített testben (emlékezzünk, T0 -ban csak x -től függő polinomok találhatóak) érvényes lesz az alábbi, az egyenlet deriválásával
megkapható szabály: y ′ = −y /(3y 2 + x ). Ebből újabb deriválással y ″ = (x − 3y 2)/(x + 3y 2)3 . Ezek segítségével pedig felírhatunk olyan első-
vagy másodrendű differenciálegyenleteket, amelyek megoldása már benne lesz a kibővített testben, pl. y ′ + y /(3y 2 + x ) = 0. □

Az alábbi tétel foglalja össze az eredményeket (Safarevics, 18. fejezet, ld. Ref. [19]):

11.12. Tétel A (25) egyenlet megoldásait akkor és csak akkor lehet megadni racionális műveletek, integrál, integrál exponenciális függvénye és
algebrai egyenletek megoldása segítségével, ha a differenciál Galois-csoportjának van egy olyan normállánca, amelynek faktorai K additív
faktorcsoportja, Ga , és K multiplikatív csoportja, Gm , és véges csoportok.

A Ga és Gm csoportokkal a 2.3. alfejezet 11. példájában találkoztunk.

11.2.4. Feladat Tekintsük az

egyenletet, ahol a (x ) adott függvény, y (x ) pedig a meghatározandó megoldás. Ezen egyenlet differenciálautomorfizmusai y ↦ y + c alakúak,
így Galois-csoportja izomorf Ga -val, az egyenlet tehát megoldható, megoldása y = a (x )d x . Ezt az u = y ′ helyettesítéssel azonnal beláthatjuk.
□

11.2.5. Feladat Az

egyenlet Galois-csoportja S L (2, C ), ennek egyetlen normálosztója {±E }, ezért az egyenlet nem oldható meg kvadratúrával. □

Most pedig nézzük a részleteket! A Galois-elmélet arra adott útmutatást, hogyan lehet egy algebrai egyenlet gyökeit meghatározni az
együtthatókat tartalmazó elemeket egymásba vivő transzformáció (a megoldóképlet) segítségével. Itt is feltehetjük a kérdést, milyen algebrai
(azaz, véges sok fokszámot magában foglaló, véges sok művelettel megadható) megoldások léteznek. Az alapgondolat: válasszuk az
együtthatók testét szűknek, majd fokozatos bővítések során eljutunk az általános megoldáshoz. Az itt ismertetett alapgondolatot Fuchs vetette
fel 1878-ban másodfokú differenciálegyenletek algebrai megoldásának meghatározásához. Természetesen nem csak az algebrai megoldások
lehetnek érdekesek. A nem algebrai a megoldásokat Liouville-féle megoldásoknak szokás nevezni.

11.3 Differenciálegyenletek Galois elmélete

A Galois-elmélet alkalmazása differenciálegyenletekre P. Pepin, L. Fuchs, F. Klein, C. Jordan és mások nevéhez fűződik. Az elgondolás több, mint
száz éves. Mégis, az itt ismertetett elmélet 1981-1992 között fogalmazódott meg, nem utolsó sorban a 3. fejezetben ismertetett modern
szimbolikus programnyelvek fejlődése révén. Kezdjük a hagyományos Galois-terminológiával, amelyet át lehet ültetni differenciálegyenletekre.

11.13. Definíció Legyenek a vizsgált L (y ) = 0 egy n -edrendű közönséges differenciálegyenlet, amelynek együtthatói a K0 testből valók.
Legyenek az y1, … , yn alapmegoldások függetlenek, A K0(y1, … , yn ) testbővítés, amelyet úgy nyerünk a K0 testből, hogy adjungáljuk hozzá az
y1, … , yn alapmegoldásokat, az L (y ) = 0 egyenlet hasítóteste, amelyet az L (y ) = 0 egyenlet Picard-Vessiot kiterjesztésének nevezzük.

11.14. Definíció A (K0, δ ) testet differenciáltestnek nevezzük, ha tetszőleges f ∈ K0 esetén δ f ∈ K0 , azaz, K0 zárt a δ differenciálás műveletére
nézve.

Egy differenciáltest (K0, δ ) egy K0 testből és egy K0 -n értelmezett differenciálásból áll. Mivel egyváltozós függvényekről van szó, δ = d /d x . Egy
K0 differenciális test (K , Δ ) kiterjesztése egy K testből áll, amely a K0 test kiterjesztése, Δ pedig értelmezett a K testen és δ kiterjesztése.
Feltesszük, hogy a K test karakterisztikája[49 (#ftn.id1002982)] nulla, valamint, hogy a C = k e rK (δ ) test, amely a K0 test állandóiból áll,
0
algebrailag zárt. A deriválást a korábbiakhoz hasonlóan δ n (y ) helyett y (n ) -nel fogjuk jelölni. Vizsgálatunk tárgya a (25) differenciálegyenlet.
Alább (25) racionális z megoldásait fogjuk vizsgálni a K0 testben ( z ∈ K0 ), valamint azon megoldásokat, amelyek logaritmikus deriváltja
racionális (azaz, z ′ /z ∈ K0 ). Feltesszük, hogy K0 egy differenciáltest (pl. (C (x ), d /d x ), azaz, a komplex együtthatós polinomok teste kiegészítve
a differenciálással) amely fölött a mondott megoldások vizsgálhatóak.

11.15. Definíció A (K0, δ ) test (K , Δ ) kiterjesztése Liouville-kiterjesztés, ha létezik a testek alábbi sorozata k=K_0K_1...K_m=K, ahol Ki +1 a Ki
test egyszerű kiterjesztése az ηi elem adjungálásával, úgy, hogy az alábbiak egyike fennáll:

ηi algebrai Ki -ban (azaz, létezik olyan polinom Ki -beli együtthatókkal, amelynek megoldása ηi ).

δ (ηi ) ∈ Ki , azaz, ηi integrálja Ki -ben van.

δ (ηi )/ηi ∈ Ki , azaz, ηi integrál-exponenciálisa Ki -ben van.

A K0 test egy Liouville-kiterjesztésben található függvényt K0 -feletti Liouville-függvénynek fogjuk nevezni.

Legyen {y1, y2, … , yn } a (25) egyenlet alapmegoldásainak egy halmaza.

Jelölje T0 a (25) egyenlet alapmegoldásainak sorozatában a C (a1, … , an ) testet, amelyből az egyenlet együttható valók, L pedig azt a testet,
amely az összes olyan függvényből áll, amely racionális függvénye az egyenlet együtthatóinak, a megoldásnak és a megoldás deriváltjainak.
Az L |T0 bővítés differenciálautomorfizmusán az L -nek olyan automorfizmusát értjük, amely helyben hagyja T0 elemeit és L -en felcserélhető a
differenciálással. Az automorfizmusok csoportot alkotnak az ismételt alkalmazásra, mint műveletre nézve. Az L |T0 összes differenciál-
automorfizmuának csoportját (25) egyenlet differenciál Galois-csoportja. Az algebrai Galois-elmélettel analóg definíció az alábbi.

11.16. Definíció Az L (y ) = 0 egyenlet Galois-csoportja G (L ) = G a lK /K (L ), amely a K0 feletti K test differenciálással felcserélhető elemeiből áll.
0

A G (L ) csoport elemei a L (y ) = 0 egyenlet megoldásait egymásba transzformálják. Ezek a megoldások lineáris L esetén egy n -dimenziós
vektorteret alkotnak, ezért az egyenlet differenciál Galois-csoportja izomorf a G L (n , C ) csoport valamely részcsoportjával. Ez a részcsoport egy
algebrai mátrixcsoport. Így a Galois-elmélet olyan kiterjesztéséhez jutunk, amelyben véges csoportok helyett algebrai csoportok szerepelnek, a
véges bővítések helyét pedig differenciálbővítések, a gyökjelekkel való megoldhatóság helyét a kvadratúrával való megoldhatóság veszi át.
A továbbiakban szükségünk lesz egy K test azon elemeinek halmazára, amelyet G (L ) elemei változatlanul hagynak.

11.17. Definíció ($G(L)$ invariánsai) Az I (y1, … , yn ) homogén polinomot a G (L ) csoport invariánsának nevezzük, ha G (L ) elemei alatt a polinom
önmagába transzformálódik. Itt y1, … , yn a L (y ) = 0 egyenlet megoldásterének egy alkalmas bázisa.

Szükségünk lesz a partikuláris megoldásokból felépített szorzatok vizsgálatára is. Ezek a szorzatok nem elégítik ki a megoldandó egyenletet, de
az egyenlet szimmetrikus hatványának nullterét alkotják.

11.18. Definíció ($L$ szimmetrikus hatványai) Az L sm operátort az L operátor m -ik szimmetrikus hatványának nevezzük, ha az L sm (y ) = 0
egyenlet megoldásait kifeszítik az L (y ) = 0 egyenlet megoldásaiból felépített m tényezős szorzatok.

Azonnal a lényegre térünk, az alábbi tétel összefoglalja az eredményeket:

11.19. Tétel (A Picard-Vessiot kiterjesztés alaptétele) Az L (y ) = 0 egyenlet megoldásait akkor és csak akkor lehet megadni racionális
műveletek, integrál, integrál exponenciális függvénye és algebrai egyenletek megoldása segítségével, ha a differenciálegyenlet Galois-
csoportjának van egy olyan normállánca[50 (#ftn.id1004714)], amelynek faktorai a Ga additív csoport és a Gm multiplikatív csoport, esetleg más,
véges csoportok.

Jelölje G (L ) az L (y ) = 0 egyenlet csoportját. Minden σ ∈ G (L ) szimmetria hatása egy yi alapmegoldásra egy mátrixszal írható le:
n
σ y (i ) = j =1cij yj , cij ∈ C.

Ezen mátrixok a G (L ) csoport hű ábrázolását alkotják.

11.3.1. Feladat Legyen K0 = C (a1, … , an ), és a bővítések egymásutánját úgy állítjuk elő, hogy az L (y ) = 0 egyenlet y1, … , yn lineárisan
független alapmegoldásait egymás után adjungáljuk: K1 = K0(y1), K2 = K1(y2), …. Amennyiben a G (L ) csoport Xi generátorai Lie-algebrát
alkotnak (v.ö. (24)), Kn tartalmazni fogja a megoldást, hiszen az alapmegoldások kifeszítik a lehetséges megoldások terét. □

A (25) egyenlet megoldásainak és az egyenlet G (L ) csoport kapcsolatát az alábbi tételek foglalják össze:

11.20. Tétel (Kolcsin-tétele) Az L (y ) = 0 differenciálegyenlet, melynek együtthatói a K0 testből valók és amelynek szimmetriacsoportja G (L ):

akkor és csak akkor rendelkezik kizárólag K0 feletti algebrai megoldásokkal, ha G (L ) véges csoport.

abban és csak abban az esetben rendelkezik kizárólag K0 feletti Liouville-függvény megoldásokkal, ha G (L ) egységeleme Zaricki-
topológiában feloldható[51 (#ftn.id1006725)]. Ebben az esetben L (y ) = 0-nak van egy megoldása, amelynek logaritmikus deriváltja algebrai
K0 felett.

11.21. Tétel (Kaplansky-tétele) Az L (y ) = 0 differenciálegyenlet G (L ) Galois-csoportja abban és csak abban az esetben unimoduláris, azaz,
G (L ) ⊂ S L (n , C ), ha létezik olyan W ∈ K0 , ahol K0 a korábbiakhoz hasonlóan az L (y ) = 0 egyenlet együtthatóit tartalmazó test, és fennáll
W ′ /W = an −1 .

⎛ an −1d x ⎞
Ekkor az y = z exp ⎜−
n ⎟ transzformációval az (L (y ) differenciálegyenletetből kiküszöbölhető az y (n −1) tag: y^(n) + a_n-2y^(n-2)+...+
⎝ ⎠
a_1y'+a_0y=0.

11.3.2. Feladat Az

egyenlet esetében az alábbi egyenletet kapjuk: y"' +(a_1-a_2 ^23-a'_2)y' + (a_0-a_1a_23-a"_23+2a_2^327)y. □

11.22. Lemma Legyenek K0 ⊂ K differenciális testek, amelyeknek karakterisztikája nulla, ugyanaz a konstansokból álló résztestük és y ∈ K
esetén y ′ /y ∈ K0 . Ha y algebrai kifejezés a K0 test felett, akkor y minimálpolinomja K0 felett y n − a = 0 alakú, valamely a ∈ K0 -ra.

A 11.22 lemma pontos mása a polinomok esetében megfogalmazott állításnak. Az analógiát azonban folytatni lehet. Az L (y ) = 0
differenciálegyenlet akkor és csak akkor faktorizálható lineáris differenciál-operátorokra, ha G (L ) reducibilis, lineáris csoport. A differenciál-
operátor faktorizációja ebben az esetben nem egyértelmű, de ismeretes algoritmus egy faktorizáció meghatározására. Harmadfokú egyenletek
esetében az L (y ) = 0 Riccati- egyenlet és annak adjungáltjának megoldásából áll elő.

Sokat levon a fenti tételek használhatóságából az a körülmény, hogy G (L ) megállapításához meg kell határozni a megoldást. Ugyanakkor a
lehetséges csoportok száma véges, ezért a megoldási technikák elkészítik a lehetséges csoportok listáját és a listán szereplő csoportok
mindegyikét megvizsgálják.

A d'Alambert- (együtthatók variálása néven is ismert)módszer segítségével egy triviális y1 megoldás ismeretében lehetővé teszi az egyenlet
fokszámának csökkentését. Az L (y ) = 0 egyenlet újabb megoldásának megtalálása az alábbi egyenlet megoldására redukálódik:
n
i =0ai ( y1 y (x )d x ) (i ) = 0,

minthogy az y1* , … , yn*−1 alapmegoldás segítségével az alábbi újabb megoldásokat kapjuk:

y1, y1 (y1* )d x , … , y1 (yn*−1)d x .

11.23. Lemma Legyen L (y ) = y ″′ + A y ′ + B y = 0 egy redukálható, harmadfokú differenciálegyenlet, ahol A , B ∈ Q (x ). Ekkor

1. Ha az L (y ) = 0 egyenletnek van egy z megoldása, amelyre z ′ /z = u ∈ Q (x ), a d'Alambert módszer az alábbi eredményre vezet:
 ˜
Amennyiben az L (y ) = 0 egyenletnek nincs nemzérus Liouville-megoldása, akkor z az L (y ) = 0 egyenlet konstans szorzótól eltekintve
˜
egyetlen Liouville-megoldása. Amennyiben viszont az L (y ) = 0 egyenletnek van nemzérus Liouville-megoldása, akkor ismételten
alkalmazva a d'Alambert módszert, három lineárisan független megoldást kapunk.

˜
2. Ha L (y ) = 0 egyenletnek nincs nemzérus z Liouville-megoldása, amelyre z ′ /z = u ∈ Q (x ), akkor bármely faktorizáció ad egy felbontást
L (y ) = L1(L2(y )), ahol L2(y ) másodrendű operátor. Vagy L2(y ) = 0-nak csak Liouville-megoldásai vannak, amely esetben a Liouville
módszer az L (y ) = 0 egyenlet egy harmadik Liouville megoldását fogja szolgáltatni, amely nem megoldása az L2(y ) = 0 egyenletnek,
vagy L (y ) = 0-nak nincs Liouville-megoldása.

A fenti esetek fennállását algoritmikusan el lehet dönteni.

11.3.1 Eljárások a megoldás meghatározására

Ebben a részben példákat talál az olvasó. A példák elsősorban azt mutatják, hogy egyszerű egyenletek esetében is nagy munka egy megoldás
meghatározása. Gyakran szükséges szimbolikus számítások végzésére szolgáló algoritmusok (MATHEMATICA, MAPLE) igénybevétele.

11.3.3. Feladat Vizsgáljuk meg az alábbi egyenletet:

d 2y ⎛ 3 2 3 ⎞
+⎜ + − y = 0.
dx2 ⎝ 16x 2 9(x −1)2 16x (x −1) ⎟⎠
SL2
Az egyenlet G (L ) csoportja izomorf az A4 csoporttal, ezt Kovacic mutatta meg 1986-ban, ezért a megoldás egyszerű. Ismert ugyanis, hogy a
fenti csoport generátorai az alábbi mátrixok:

⎛ ⎞
⎛ i +1 ⎞
⎜ i −1 i −1 ⎟ 0 ⎟
2 2 ⎟ ⎜
S=⎜ U = ⎜ √2 ⎟.
⎜ i +1 i +1 ⎟ 1−i
− ⎜ 0 ⎟
⎜ 2 2 ⎟ ⎝ √2 ⎠
⎝ ⎠

Legyen a fenti reprezentációnak megfelelő bázis y1 és y2 . A csoporttal szemben invariáns kifejezések gyűrűt alkotnak, a gyűrű három
generátora:

I1 = y 1 y 2 (y 1 4 − y 2 4 )
I2 = y18 + 14y14y24
I3 = y112 − 33y18y24 − 33y14y283Y212.

A generátorok között fennáll az alábbi összefüggés: 108I_1^4-I_2^3 +I_3^2 =0, ezért csak két generátor független. Legyen P (u ) egy algebrai
logaritmikus derivált minimálpolinomja. Ekkor P (u ) minden gyöke az L (y ) = 0 egyenlet egy logaritmikus deriváltja, jelölje ezeket y ′ i /yi . Nyilván
P (u ) = (u − y ′ 1/y1)(u − y ′ 2/y2) … (u − y ′ n /yn ). Az egyenlet gyökei és együtthatói közti összefüggések szerint P (u ) együtthatói homogén
függvényei a logaritmikus deriváltaknak. Legyen P (u ) = u m + cm −1u m −1 + … + c0 . Fennáll cm −1 = y ′ 1/y1 + y ′ 2/y2 + … + y ′ m /ym , amit
(y1y2…yn )′
átrendezve cm −1 = . Az n tényezős szorzatok viszont a szimmetrizált egyenlet megoldásához kapcsolódnak: az y1y2 … ym szorzat az
(y 1 y 2 … y n )
L sm (y ) = 0 szimmetrizált egyenlet megoldása. Következésképpen, cm −1 a szimmetrizált egyenlet megoldásának logaritmikus deriváltjával
fejezhető ki. Legyen vi = ci y1 … yn . Ekkor fennáll

v′i c′i
= + cm −1,
vi ci

ami lehetővé teszi, hogy meghatározzuk a P (u ) minimálpolimomjának együtthatóit. Ez a módszer alkalmazható, ha az imprimitív Galois csoport
rendje nem kisebb, mint három.

Le kell még írni, hogyan lehet olyan y megoldást találni, amelyre y ′ /y ∈ C (x ). Álljon az S halmaz az L (y ) szinguláris pontjaiból. Legyen c ∈ S .
Ekkor minden ilyen c -re található a C (x )-beli polinomok véges sok olyan polinom, amelynek alakja a szingularitásnak megfelelően

α1 α2 αn
fc = + +…+ .
x − c (x − c )2 (x − c )n

Ezután az y ′ /y ∈ C (x ) feltételnek eleget tevő megoldást az alábbi alakban kereshetjük:

⎛ α2 α3 αn ⎞
+ +…+
α1 ⎜⎝ x −c (x −c )2 ⎟
(x − c )n ⎠
y (x ) = P (x ) c ∈ S (x − c) e .

A fenti kifejezés két helyen problematikus: meg kell határozni az S halmazt, és az alkalmas P (x ) polinomot. Az előbbire Grigorjev és Tournier
adott egy eljárást, amelyet implementáltak a DESIRE nevű programban, ld. Singer(1991). □

Az invariáns(ok) birtokában konstruálhatunk egy P (u ) = u m + bm −1 + … + b1u + b0 polinomot, amelynek zérushelye a logaritmikus derivált
u = z ′ /z . Itt z a vizsgált L (y ) = 0 differenciálegyenlet Liouville-megoldása: z = e x p ( u d x ). Egy másodrendű egyenlet

esetén a P (u ) polinom együtthatói az I (x ) invariánsból az alábbi képlettel kaphatóak meg:

 bm = 1
I ′ (x )
bm −1 = −
I (x )
−b ′ i +bm −1bi +a1(i −m )bi +a0(i +1)bi +1
bi −1 = m − 1 > i ≥ 0.
m −i +1

Előfordulhat, hogy a kapott P (u ) polinom reducibilis, ekkor faktorizálni kell. Ekkor bármely tényezője átveheti P (u ) szerepét. Itt az
L (y ) = y ″ + a1y ′ + a0y jelölést alkalmaztuk.

11.3.4. Feladat A (54) egyenletnek létezik egy másodfokú invariánsa. Képezzük ui. a (55)-(57) megoldásokból az alábbi másodfokú szorzatokat:
z1 = y1y1 , z2 = y1y2 és z3 = y3y3 . A (54) egyenlet csoportja (mint tudjuk, izomorf az S3 csoporttal) ezen a bázison két generátorból állítható elő:

⎛ 1/ξ 0 0 ⎞
⎜ ⎟ ⎛0 0 1 ⎞
σ1 = ⎜ 0 1 0 ⎟ , σ2 = ⎜ 0 1 0 ⎟ .
⎜ 0 0 ξ ⎟ ⎜⎝ 1 0 0 ⎟⎠
⎝ ⎠

Itt ξ az alábbi egyenlet gyöke: x 2 + x + 1 = 0. Amint látjuk, a csoport minden eleme változatlanul hagyja z2 -t, következésképpen z2 a csoport
invariánsa. Amennyiben a MAPLE 7 segítségével meghatározzuk, z2 = x adódik az invariáns függvényre. Az I = z2 választás kézenfekvő, ezért
legyen b2 = 1, b1 = −1/x , amivel P(u)=u^2-u/x +x4x^3+27. Ennek gyökeiből az alábbi megoldásokat kapjuk:

4x 3+27+3√12x 3+81
z1(x ) = exp ( dx)
2(27x +4x 4)
4x +27−3√12x 3+81
3
z2(x ) = exp ( d x ).
2(27x +4x 4)

A két megoldás zárt alakban megadható, sőt, bebizonyítható, hogy mindkettő algebrai függvény is. (Ez egyébként egy nehezen megoldható
feladat, a megoldás gyakran tűnik nem algebrainak.) Megmutatható, hogy zi gyöke az alábbi minimálpolinomnak:

1 6 64 3 1 3
− Y − Y − Y α + x 3,
729 729 64

ahol α az alábbi egyenlet gyöke: -63844352 + 5971968x + 531441x^2 . Ezzel a (54) egyenletnek hat megoldását kapjuk meg, közülük két
lineárisan független megoldás:

3
y1 = 3/2√−12√3 + 4√4x 3 + 27
3 3
y2 = −3/4√12√3 + 4√4x 3 + 27 + 3/4√−3√12√3 + 4√4x 3 + 27.

Ezek tehát kifeszítik a megoldások terét.

Az utolsó példa egy irányítástechnikai feladat megoldása, amelyben az egyenlet nemlineáris.

11.3.5. Feladat (A Riccati-egyenlet) Vizsgájuk az

x ′ = u 1 (t ) + 2 u 2 (t ) + u 3 (t )x 2

Itt u 1(t ), u 2(t ) és u 3(t ) a vezérlés (vagyis ismertnek feltételezett függvények). Az alaprendszer létezéséhez először meg kell keresni az
egyenlet szimmetriacsoportjának, G (L )-nek, generátorait az 5. fejezetben ismertetett módszerrel. A generátorok:

∂ ∂ ∂
X1 = , X2 = 2x X3 = x 2 .
∂x ∂x ∂x

A generátorok száma r = 3, a függő változónak egyetlen eleme van ( n = 1). Alaprendszer akkor létezik, ha a fenti generátorok között
fennállnak a (24) felcserélési relációk. Esetünkben C 112 = 2, C 213 = 1, C 323 = 2. A (44) egyenlet szimmetriái tehát Lie-csoportot alkotnak,
vizsgáljuk meg, hogyan oldható meg három partikuláris megoldás (azaz m = 3 esetén) v 1 , v 2 és v 3 ismeretében. Először ellenőrizzük, mi a
feltétele a megoldások függetlenségének. A Wronski-determináns

1 2 v 1 (v 1 )2
d e t ∥ 1 2v 2 (v 2)2 ∥ = 2(v 1 − v 2)(v 2 − v 3)(v 3 − v 1) n e 0.
1 2 v 3 (v 3 )2

Ez annyit jelent, hogy a partikuláris megoldásoknak minden t értéknél különbözniük kell. A w invariáns mennyiség pedig az alábbi egyenletet
elégíti ki:

∂w ∂w ∂w ∂w
+ + + = 0
∂x ∂v1 ∂v2 ∂v3
∂w ∂w ∂w ∂w
x + v1 + v2 + v3 = 0
∂x ∂v1 ∂v2 ∂v3
∂w ∂w ∂w ∂w
x2 + (v 1 )2 + (v 2 )2 + (v 3 )2 = 0
∂x ∂v1 ∂v2 ∂v3

Az első egyenlet minden megoldása F (x − v 1, x − v 2, x − v 3) alakú, és az F (y 1, y 2, y 3) függvény kielégíti az alábbi egyenleteket:

∂F ∂F ∂F
y1 + y2 + y3 = 0
∂y1 ∂y2 ∂y3
∂F ∂F ∂F
(y 1 )2 + (y 2 )2 + (y 3 )2 = 0.
∂y1 ∂y2 ∂y3
Az első egyenlet alaprendszere z 1 = y 1/y 3 és z 2 = y 2/y 3 , vagyis, minden megoldás csak Φ (z 1, z 2) alakú lehet. Ezt behelyettesítve a második
egyenletbe, egy újabb elsőrendű differenciálegyenletet kapunk:

∂Φ ∂Φ
z 1(z 1 − 1) + z 2(z 2 − 1) = 0.
∂z1 ∂z2
dz z −1
Legyen ψ (z ) = = ln , amivel (52) megoldása Φ = ψ (z 1) − ψ (z 2). Visszatérve az eredeti változókra e^=z^1-1z^1z^2-1z^2, és
z (z −1) z
(v^3-v^1x-v^1):(v^3-v^2x-v^2 )=c. Az utóbbi egyenlet megoldása

c v 1(v 3−v 2)−v 2(v 3−v 1)

x= .
c (v 3−v 2)−(v 3−v 1)

Amennyiben c = 1, x = v 3 , míg c = 0 esetén x = v 1 és c = ∞ -nél x = v 1 . □

11.3.2 Algoritmusok

Az alábbi programok használhatóak a Picard-Vessiot kiterjesztés használatában: MAPLE és CAYLEY. A MAPLE nyelvben létezik a ratsols parancs,
amellyel racionális megoldást lehet keresni (Ulmer, 1999). □

11.3.6. Feladat Keressük az

egyenlet megoldását. Ez az ártatlan egyenlet meglehetősen komoly nehézségeket hordoz. Az egyenlet megoldása az alábbi három függvény:

Ezek a függvények az y 3 + x y − 1 = 0 egyenlet gyökei. Kérdés, hogyan lehet ezeket megtalálni? Ha a MAPLE program Kovacic eljárását
használjuk, az alábbi megoldást kapjuk:

√6 3
2 x +27−3 √12 x 3+81 1
y (x ) = [√ x , √x ]
3 √
x 6 x 3+27−3 √
2 12 x 3+81
x3

A MAPLE dsolve eljárása pedig az alábbi eredményt adja:

√6 3
2 x +27−3 √12 x 3+81 1
y D S (x ) = C 1 √ x + C2 √x
x3 √6 3
2 x +27−3 √12 x 3+81
x3
Itt C1 és C2 a megoldásban szereplő állandó. Míg Kovacic megoldása valós, addig az yi , i = 1, … , 3 függvények komplexek. □

A Picard-Vessiot elmélet és a Galois elmélet kapcsolatát így lehet jellemezni:

1. Létezik a differenciálegyenletek Galois-elmélete, az egyenlet Galois-csoportja mértéke az egyenlet megoldhatóságának.

2. A lehetséges Galois-csoportok száma végtelen, ezek véges számú típusba sorolhatók.

3. A Galois-csoport típusát az alaptesten (ez általában C (X )) végzett számításokkal meg lehet különböztetni.

A Kolcsin-tétel szerint az L (y ) = 0 egyenlet V megoldásterét egy vektortér feszíti ki a konstansok fölött. A megoldást szolgáltató K hasító testet
az {y1, y2, … , yn } megoldások és a megoldások mindegyikének n − 1 deriváltjának adjungálásával kapjuk az egyenlet együtthatóit tartalmazó
K0 testből. Ezért K /K0 ≤ n 2 . Egyúttal az L (y ) = 0 egyenlet Galois-csoportja részcsoportja a K /K0 Galois csoportjának:
G (L ) = {σ ∈ A u t (K /K0)|σ δ = δ σ }.

11.3.7. Feladat Az (54) egyenlet három alapmegoldásából (55), (56), (57) a harmadikat meghatározza bármely kettő. Ez a három megoldás
tehát kifeszíti a harmadfokú (54) egyenlet megoldásterét. A három megoldás az y 3 + x y − 1 = 0 egyenlet három gyöke, ennek szimmetriája S3
. Mivel algebrai bővítéskor a differenciális és a klasszikus Galois-csoportok egybeesnek, G (L1) = S3 . □

A lehetséges Galois-csoportok felsorolhatóak. Tegyük fel, hogy a megoldandó L (y ) = 0 differenciálegyenlet irreducibilis, és Galois-csoportja
unimoduláris. Ha nem ez a helyzet, mint (54) esetében, akkor az egyenletet faktorizálni kell. Erre lehetőséget kínál a MAPLE program
DEtools(DFactor) függvénye. Tehát a fenti feltételeket adottnak vehetjük. A feltételek mellett a lehetséges Galois-csoportok: Másodfokú
egyenletek esetén (Felix Ulmer szerint):

1. Az S L (2, C ) csoport imprimitív részcsoportjai, azaz, olyan csoportok, amelyek alkalmas bázison mátrixokkal ábrázolhatóak, a mátrixok
minden sorában és oszlopában egy nullától különböző elem található.

2. A véges primitív csoportok: három ilyen csoport van, ezek rendje 24, 48 és 120.

3. A végtelen elemű S L (2, C ) primitív csoport.

Harmadfokú egyenletek estében:

1. Az S L (3, C ) imprimitív részcsoportjai: olyan csoportok, amelyek alkalmas bázison mátrixokkal ábrázolhatóak, a mátrixok minden sorában
és oszlopában egy nullától különböző elem található.

2. 8 véges primitív csoport, ezek rendje 60,108,180,216,168,504, 648, 1080.

3. Két végtelen elemű primitív csoport: S L (3, C ), P G L (2, C ).

Magasabb rendű egyenletek esetén hasonló a helyzet.

Ezután azt kell eldönteni, melyik Galois-csoportról van szó. Ehhez a csoport invariánsait lehet felhasználni. Az invariánsok kiszámításához
létrehozunk egy differenciálegyenletet, amelynek megoldása az alapmegoldások szimmetrizált m -elemű szorzataiból áll (m=2,3,...).
Amennyiben adott az (y1, … , yn ) alaprendszer, akkor a szimmetrizált m -es megoldásokat az (y1m , y1m −1y2, … , yn m ) függvények feszítik ki. (Az
invariánsokra vonatkozó egyenletet előállítja a MAPLE 7-ben a DEtools(symmetric_power) függvény.) Írjuk a megoldandó egyenletet
n (i )
L (y ) = i =0pi (x )y ,

ahol pi (x ) ∈ C (x ). Keressük a megoldást polinomok hányadosa alakban:

S (x ) S (x )
= .
N (x ) r − αj
j =1(x −sj )

Itt az L (y ) egyenlet szinguláris az x = sj pontokban, ezek a pontok az N (x ) polinom gyökhelyei. A gyökhelyek egy-egy Liouville-megoldáshoz
kapcsolhatóak. A megoldandó egyenletbe behelyettesítve a fenti alakot, egyenletet kapunk S (x )-re:
n (i )
LS (S (x )) = i =0ai (x )S (x ).

Az αj kitevők meghatározására szolgál a MAPLE 7 program DEtools(gen_exp) függvénye.

11.3.8. Feladat Vizsgáljuk meg az

d d2
x y(x) x2 y(x)
y(x) dx dx2 d3
L2 = −4 +4 + 18 + y (x) = 0
3
4 x +27 3
4 x +27 3
4 x +27 dx3

egyenlet exponenciálisait MAPLE 7-tel. A gen-exp parancs segítségével az alábbi eredményt kapjuk a szingularitások helyén:

[[1/2, T = x − R o o t O f ( 4 _Z 3 + 27) ], [0, 1, T = x − R o o t O f ( 4 _Z 3 + 27) ]]

Az x = ∞ pontban pedig

[[−1, 2, T = x −1], [1/2, T = x −1]]

Az egyenlet racionális megoldásait a ratsols utasítással kapjuk meg:

[x ].

11.4 Gépi eljárások

A korábbiakban is gyakran hivatkoztunk a MAPLE 7 szimbolikus nyelvre, amely a közönséges- és parciális differenciálegyenletek megoldásában
sok segítséget kínál.

Harmadfokú differenciálegyenletek megoldására szolgál a 2002-ben megnyílt bernina weboldal: (http://www-sop.inria.fr/cafe/lmc-

cf/Manuel.Bronstein/sumit/bernina.html) ahonnan letölthető Linux, OSF1, SunOS operációs nyelvek alatt működő verzió. A szoftver egy 4049
méter magas hegycsúcsról kapta a nevét. Maga a bernina weboldal egy interaktív interfész a Sumit könyvtárhoz, amelyben a Q [x , d /d x ] test
operátoraival, ill. a Q (x )[d /d x ] test operátoraival kapcsolatos számításokhoz találunk segédeszközöket. A bernina által biztosított funkciók az
alábbiak:

Aritmetika a Q (x , d /d x ) testben (adjungált, legkisebb közös többszörös, legnagyobb közös osztó stb.).

szimmetrikus és külső szorzatok.

 racionális kernelek, azaz, K e r (L ) Q (x ), valamint az L (y ) = q egyenlet racionális megoldásai adott q forrás mellett.

A d Y /d x = A (x )Y (x ) alakú rendszerek racionális kerneljének meghatározása.

Gyökök ill. exponenciális megoldások, vagyis az L (y ) = 0 egyenlet olyan megoldásai, amikor y egy pozitív hatványa (ill. y ′ /y ) Q (x )-be
esik.

Másodfokú operátorok Liouville-megoldásai.

Másod- és harmadfokú operátorok faktorizációja és dekompozíciója.

Ugyaninnen letölthető a shasta program is (nevét egy Kaliforniában található, 4317 méter magas vulkánról kapta) továbbá elérhető Kovacic
interaktív on-line algoritmusa, amellyel egy adott másodrendű, lineáris, közönséges differenciálegyenlet megoldását lehet megkeresni. A
felhasználónak fel kell készülnie, hogy fáradságos munkával kereshet meg egy megoldást. A program futási ideje órás nagyságú lehet, a
megoldás pedig sok állandót tartalmaznak, a csoportok bonyolultak.

A shasta program is a Sum\+it könyvtárhoz kapcsolódik, annak az eltolás operátorral kapcsolatos részeihez. A Q [n , E ] ill. Q (n )[E ]-beli
operátorokhoz és rendszerekhez kapcsolódó műveleteket biztosít. Itt E jelenti az n → n + 1 eltolást.

Aritmetika a Q (n , E ) testben (adjungált, legkisebb közös többszörös, legnagyobb közös osztó stb.).

külső hatványok.

racionális kernelek, azaz, K e r (L ) Q (n ), valamint az L (y ) = q egyenlet racionális megoldásai adott q forrás mellett.

A Y (n + 1) = A (n )Y (n ) alakú rendszerek racionális kerneljének meghatározása.

Az y (n + 1)/y (n ) ∈ Q (n )-ben felírt L (y ) = 0 egyenlet hipergeometrikus megoldásai.

Másod- és harmadfokú operátorok faktorizációja és dekompozíciója.

Egyéb kódok: M. F. Singer és F. Ulmer a CAYLEY és az AXIOM programokat használták.

11.5 Irodalom

A Galois-elmélet több, mint 100 éves. Az algebrai egyenletekre történő alkalmazása jól érthetően van leírva Artin jegyzetében [3], ez az
interneten is elérhető. A lényeges elemek Szendrei tankönyvéből [22] is jól megérthetők. Ha az olvasónak egy konkrét megoldást kell
megtalálnia, javaslom, először próbálja meg az interneten ingyenesen elérhető algoritmusokat (bernina és shasta). Ha ez nem elég, keresse
meg a MAPLE egyik újabb változatát, abban elegendő segítséget fog találni. Sajnos a témakörben megjelent monográfiák egy része még a
szimbolikus programok előtt íródott, ezért kevés modern monográfia érhető el. Ezeket többnyire matematikusoknak írták, az olvasónak végig
kell haladnia a nagyszámú matematikai konstrukció definícióján, csak azután jut el valami használható eredményhez. Javaslom viszont
Jakovenko jegyzetét [11], noha orosz nyelvű.

[47 (#id987124)] A résztest maga is testet alkot ugyanazokra a műveletekre nézve, mint az a test, amelynek része.

[48 (#id1000260)] Az f (z ) komplex függvényt meromorfnak nevezzük egy T tartomány fölött, ha (a)értelmezési tartománya az egész T , esetleg

véges sok pontot kivéve; (b) T egyetlen pontjában sincs pólustól különböző szinguláris pontja. Egy meromorf függvény felírható két egész
függvény (másszóval az egész T tartományon analitikus függvény) hányadosaként.

[49 (#id1002982)] Minden test tartalmaz vagy a racionális számok testével izomorf, vagy valamilyen p prímszámmal jellemzett véges testtel

izomorf résztesteket. Minden test ezek valamilyen bővítése. Ha a k test a p elemű testtel izomorf résztestet tartalmaz, akkor azt mondjuk, k
karakterisztikája p . Ha csak a racionális számok testével izomorf résztestet tartalmaz, akkor karakterisztikája nulla.

[50 (#id1004714)] Azaz, van olyan G ⊂ G2 ⊂ … GN ≡ G részcsoport sorozat G -ben, amelynek bal- és jobboldali mellékosztályai megegyeznek.
1

[51 (#id1006725)] A részleteket illetően ld. M. F. Singer and F. Ulmer: Liouvillian and Algebraic Solutions of Second and Third Order Linear

Differential Equations, J. Symbolic Computation, vol. 11, 1997.

tartalomjegyzék (#)
adatlap (#)

Modern algebrai módszerek fizikai alkalmazása (/hu/tartalom/tamop412A/2011-

0064_52_modern_algebrai_modszerek_fizikai_alkalmazasa/index.html)
Előszó (/hu/tartalom/tamop412A/2011-0064_52_modern_algebrai_modszerek_fizikai_alkalmazasa/ar01.html)
Bevezetés (/hu/tartalom/tamop412A/2011-0064_52_modern_algebrai_modszerek_fizikai_alkalmazasa/ar01s02.html)
1 Csoportelmélet a fizikában (/hu/tartalom/tamop412A/2011-0064_52_modern_algebrai_modszerek_fizikai_alkalmazasa/ar01s03.html)
2 Csoportelméleti és geometriai alapok (/hu/tartalom/tamop412A/2011-
0064_52_modern_algebrai_modszerek_fizikai_alkalmazasa/ar01s04.html)
3 Segédeszközök a csoportelméleti számításokhoz (/hu/tartalom/tamop412A/2011-
0064_52_modern_algebrai_modszerek_fizikai_alkalmazasa/ar01s05.html)
4 A változók szétválasztásának módszere (/hu/tartalom/tamop412A/2011-
0064_52_modern_algebrai_modszerek_fizikai_alkalmazasa/ar01s06.html)
5 Egyenletek szimmetriáinak meghatározása (/hu/tartalom/tamop412A/2011-
0064_52_modern_algebrai_modszerek_fizikai_alkalmazasa/ar01s07.html)
6 Kristályrácsok osztályozása (/hu/tartalom/tamop412A/2011-0064_52_modern_algebrai_modszerek_fizikai_alkalmazasa/ar01s08.html)
7 Algebra és geometria (/hu/tartalom/tamop412A/2011-0064_52_modern_algebrai_modszerek_fizikai_alkalmazasa/ar01s09.html)
8 A peremérték-feladat (/hu/tartalom/tamop412A/2011-0064_52_modern_algebrai_modszerek_fizikai_alkalmazasa/ar01s10.html)
9 Numerikus módszerek (/hu/tartalom/tamop412A/2011-0064_52_modern_algebrai_modszerek_fizikai_alkalmazasa/ar01s11.html)
10 Speciális függvények (/hu/tartalom/tamop412A/2011-0064_52_modern_algebrai_modszerek_fizikai_alkalmazasa/ar01s12.html)
11 A Galois elmélet (/hu/tartalom/tamop412A/2011-0064_52_modern_algebrai_modszerek_fizikai_alkalmazasa/ar01s13.html)
12 Algebra és valószínűség (/hu/tartalom/tamop412A/2011-0064_52_modern_algebrai_modszerek_fizikai_alkalmazasa/ar01s14.html)
13 Appendix (/hu/tartalom/tamop412A/2011-0064_52_modern_algebrai_modszerek_fizikai_alkalmazasa/ar01s15.html)
Hivatkozások (/hu/tartalom/tamop412A/2011-0064_52_modern_algebrai_modszerek_fizikai_alkalmazasa/ar01s16.html)
Tárgymutató (/hu/tartalom/tamop412A/2011-0064_52_modern_algebrai_modszerek_fizikai_alkalmazasa/ar01s17.html)
(http://www.nfu.hu)
(http://www.esza.hu)
(http://www.eisz.hu)
(https://www.oktatas.hu/)
(http://www.nfu.hu)