TARTALOMJEGYZÉK

1. A művelődéstörténet fogalmáról.............................................................................................4
1.1 Domanovszky Sándor: Magyar művelődéstörténet..........................................................4
1.2. Hanák Péter: A kert és a műhely....................................................................................10
1.3. Németh G. Béla: Művelődéstörténet..............................................................................11
2. Az absztrakt gondolkodás kezdetei – a mágikus gondolkodástól a vallásig........................12
2.1. Hahn István: Istenek és népek........................................................................................12
2.1.1. A mágia születése...................................................................................................12
2.1.2. Totemállatok és totemősök.....................................................................................13
2.1.3. A mágia sikerei és kudarcai....................................................................................15
2.1.4. A manaképzet..........................................................................................................16
2.1.5. A lélekhit.................................................................................................................16
2.1.6. A természeti népek vallási képzetei........................................................................17
2.1.6. Napisten és Földistennő..........................................................................................18
2.1.7. Meghaló és feltámadó istenek.................................................................................19
2.1.8. Az új típusú mágia..................................................................................................20
2.1.9. Az ember alakú isten...............................................................................................21
3. Európai kultúra gyökereiről..................................................................................................23
3.1. Maller Sándor: Az Európa eszme..................................................................................23
3.2. Clark, K: Nézeteim a civilizációról...............................................................................25
3.3. Jasper Griffin: Az ókor története - Bevezetés................................................................25
3.4. Paul Johnson: A kereszténység története.......................................................................33
3.5. A felvilágosodás öröksége.............................................................................................34
4. Európán kívüli kultúrák........................................................................................................35
4.1. Glasenapp: Az öt világvallás: India...............................................................................35
4.1.1 A hinduizmus mint vallási-társadalmi rendszer.......................................................35
4.1.2. Buddha tana............................................................................................................43
4.2. Hahn István: Istenek és népek: Kína..............................................................................46
4.2.1. A Tao......................................................................................................................46
4.2.2. Konfucius................................................................................................................47
4.3. Cahen, Claude: Az iszlám..............................................................................................48
5. A művelődéstörténet színterei...............................................................................................52
5.1. A magyar táj...................................................................................................................52
5.1.1. Hamvas Béla: Az öt géniusz...................................................................................52
5.2. Kósa László: A magyar nép táj-történeti tagolódása: Tájegységek...............................54
5.3. Kósa László: A magyar nép táj-történeti tagolódása: Településszerkezetek.................55
5.3.1. A tanya....................................................................................................................55
5.3.2. A szer......................................................................................................................55
5.3.3. A falu......................................................................................................................56
5.3.4. A város....................................................................................................................56
6. A mindennapok kultúrája......................................................................................................61
6.1. A gasztronómia..............................................................................................................61
6.1.1. Montanari: Éhség és bőség: Élelmiszerek..............................................................61
6.1.2. Montanari: Éhség és bőség: Az étkezés kultúrája...................................................65
6.1.3. Gundel Imre: A vendéglátás művészei – „A” Gundel”..........................................70
6.1.4. Jusztin Márta: A történelem nyomai a magyar konyhában....................................80
6.2. A turizmus......................................................................................................................90

1
6.2.1. Jusztin Márta: Emlékek a kezdetekről....................................................................90
6.2.2. Jusztin Márta: Fürdő és nyaralás.............................................................................99
6.2.3. Jusztin Márta: A "nagyrendezvények" kezdetei...................................................101

2
Lectori salutem!
Üdvözlet az Olvasónak ¨- és néhány eligazító gondolat a kezében tartott szöveggyűjtemény
használatához.
A szövegyűjtemény a művelődéstörténet előadásokhoz készült. A szövegek követik az
előadások témáit, kiegészítik azokat.
A legelső feladatot a művelődéstörténet fogalmának meghatározása jelentette. Ez azonban
koránt sem egyszerű. Az idézett szövegekből kitűnik, hogy a művelődéstörténet csak nehezen
különíthető el bizonyos rokon területektől, mint pl. a mentalitástörténettől, az
életmódtörténettől, tehát nagyon különböző területeken és szinteken lehet foglalkozni vele. Ez
a sajátossága a szöveggyűjteményt is jellemzi. Az idézett szövegek rendkívül heterogének:
témájukban, filozófiai mélységükben vagy éppen nagyon is mindennapiságukban
különbözőek. Ebben a sokféleségben a szerkesztéssel igyekeztem rendet teremteni, irányt és
korlátot szabni térnek, időnek és témának.
Nem lehet az emberről beszélni úgy, hogy az egyetemesen emberi vallásos gondolkodás
kialakulásának lépéseiről ne essék szó. Ezek a gondolatok alapot szolgáltatnak a jegyzetben
említett különböző vallásoknak, még akkor is, ha azok nem vallástörténeti okokból és célból,
hanem kultúrát meghatározó elemként kerültek be a jegyzetbe.
Kultúránk európai kultúra. Ennek mibenlétét, sajátosságát, múltjának örökségét, azaz a mai
világunkról való vélekedéseink, etikánk, szépérzékünk, - csak néhány példát említve -
eredetét néhány, a gyökereket (görögség, Róma, zsidó - keresztény vallás, felvilágosodás)
érintő szöveg tekinti át.
A művelődéstörténet szinterei fejezet már a magyar kultúra konkrét és átvitt értelemben vett
tájain kalauzol minket.
Az emberi kíváncsiság és a globalizáció „világfalut” teremtő hatása okán, - valamint
közvetlen következményeként a szállodaiparban és a turizmusban -, a szövegek egy része
Európán kívülre tekint: Indiára, Kínára, az ottani kultúrákat megalapozó nagy vallásokra.
Ebben a fejezetben említjük az európai kultúrára mély hatással bíró, azt sok tekintetben
gazdagító, ugyanakkor rettegett elemét, a másik nagy monoteista vallást és arra épülő kultúrát
az iszlámot.
A mindennapok kultúrája is a művelődéstörténet tárgyát képezi. A szaknak megfelelően két
területre koncentráltam a szövegekkel.
A vendéglátás területén a kultúrtörténeti kutatás éppúgy foglalkozik az élelmiszerekkel, mint
a vendéglátás formáival a különböző történeti korokban, vagy a történelem és gasztronómia
kapcsolatával.
A turizmus történetének vizsgálatakor a mai idegenforgalmi ágak kezdetei tűnnek fel 120-150
évnyi távolságból.

A szöveggyűjtemény összeállításának elsődleges célja az volt, hogy a szövegek magyarázzák,

kiegészítsék, színesítsék az előadásokon elhangzottakat, segítve a tanagyag könnyebb,
gyorsabb elsajátítását, mélyebb megértését. De nem ez volt az egyetlen cél. Szakmatörténeti
érdekességek más szemszögből világítják meg a gyakorlati órák anyagát, új, kiegészítő
információkat nyernek az olvasók.
A nyitott, érdeklődő hallgatóknak pedig szerettem volna olyan szövegeket is a kezébe adni,
melyek serkentik intellektuális kíváncsiságukat, figyelmüket a mélyebb összefüggések
felfedezése, megértése felé terelik. Ebben segíti őket a mellékelt, bár - a téma nagyságát
tekintve - igen töredékes irodalomjegyzék is.
Jó szórakozást, jó munkát kívánok.

Jusztin Márta

3
1. A művelődéstörténet fogalmáról

1.1 Domanovszky Sándor: Magyar művelődéstörténet

... „Művelődéstörténethez írva előszót, mielőtt fogalmával foglalkoznánk, először általában a
történelem lényegével kell tisztába jönnünk. De már itt olyan nehézségekbe ütközünk,
amelyekre előre föl kell hívnunk az olvasó figyelmét. Történetelméleti könyvek tudós szerzői
hosszú körmondatokban törekedtek meghatározni, hogy mi a „történet”, s minden apróságra
kiterjedő gondossággal vigyázva, hogy e fogalomnak semmilyen lényegesnek tekinthető
jegye ne maradjon ki. Bonyodalmas, hosszú megfogalmazásaikról azonban a kritika
csakhamar kimutatta, hogy aggodalmas pontosságukkal sem érték el azt a célt, amelyeket
elérni akartak, hogy sok minden, amit történetnek nevezünk, fogalmazásukból egészen
kimaradt.
Kétségtelen, hogy ezeknek a tudósoknak nem az volt a céljuk, hogy a „történet” (historia,
Geschichte stb.) szava alatt érthető minden képzetet kifejezzenek meghatározásukkal,
törekvésük e néven nevezett magasabb folyamatnak és az azzal foglalkozó tudományunk
körülírására irányult. De még ebben sem tudtak olyan formulát találni, amely minden irányt
kielégített, mindent magában foglalt volna.
Idegen nyelvek a magyarral szemben e ponton bizonyos hátrányban is vannak,
amennyiben az eseményfolyamatokra s a velük foglalkozó tudományra csak egy szavuk van.
A magyar nyelv ezzel ellentétben a csak az eseményfolyamatokra alkalmazható „történet”-tel
szemben egy másik szóval is rendelkezik, a „történelemmel”, amely tulajdonképpen a
tudományt fejezi ki, amely e folyamatokkal foglalkozik, illetve azt a magasabbrendű
összefogó képet, vagy tudást, amelyet az eseménysorokról, helyesebben a mult jelenségeiről
magunknak alkottunk. Ez a „történelem” tehát az, ami meghatározandó. De éppen erre nézve
állanak fenn elég lényeges ellentétek a különböző tudósok megfogalmazásai között.
El szeretnők kerülni a hibát, hogy új formulával hasonló gáncsoskodásra adjunk alkalmat.
Szükségesnek tartjuk mégis, hogy az olvasók előtt tisztázzunk bizonyos elméleti kérdéseket.
Az utolsó években nagyon sok szó esett a szellemtörténetről, de a közönség nagy része nem
tudja, hogy mit értsen alatta. Nem is csoda. Még a tudós világban is igen sokféle
értelmezésével találkozunk. Nálunk leginkább eszmetörténelemmel azonosítják, ámbár a
szellemtörténet korántsem az eszmék fejlődésének vizsgálatát tűzi maga elé.
Ezt a szót (Geistesgeschichte) a német filozófia teremtette, amely az utolsó évtizedekben
igen sokat foglalkozott nem csak a történelemmel, hanem általában a szellemtudományokkal.
Az okot erre az a történettudományban felmerült törekvés adta, amely a történelemben is a
természettudományokhoz hasonló törvényszerűséget akart megállapítani s a történeti fejlődés
néhány törvényszerű fejlődési formulára törekedett leegyszerűsíteni.
A történelemelméletnek ezzel a törekvéssel szemben az volt az álláspontja, hogy a
történelemben semmi sem ismétlődik, az eseméynek egyediek, szingulárisak, a feltűnően
egyezők közt is lényeges különbségek vannak. Ami azonosnak látszik, sem az, s az ilyen
hasonlóságlok korántsem olyan szabályos ismétlődések, mint a természet törvényszerűségei.
A két álláspont küzdelme a kérdés filozófiai megvizsgálásán dőlt el, amely rendszeresen
fölfedezte azt a lényeges különbséget, amely természeti és társadalmi jelenségek
folyamataiban észlelhető. A természeti tudományokkal azonban nemcsak azokat kellett
szembeállítani, amelyek szorosan véve társadalmi jelenségekkel foglalkoznak, hanem
olyanokat is, amelyeknél társadalmi eredetök kevésbé nyilvánvaló, mint például a
nyelvészetnél, a teológiánál stb., ámbár ezek is társadalmi életnyilvánulásokkal foglalkoznak.
Igy került előtérbe a „szellemtudományok” elnevezés, annak a felismerésnek az alapján, hogy
a tudományok e csoportját módszer tekintetében éppen az állítja szembe a

4
természettudományokkal, hogy az emberi szellem produktumaival foglalkoznak, amelyek
nem folynak le olyan szigorú törvényszerűséggel, mint a természet jelenségei.
Az emberi szellem e jelenségei állandó változásnak vannak alávetve éppen az emberek
cselekvései, gondolatai és érzései következtében. Azok nemcsak az időben, hanem a térben is
különböző formákban jelennek meg. Az ember nemcsak az idők folyamán alakította a
kultúráját, hanem egymás mellet is különböző kultúrálat fejlesztett. Ezek a kultúrák az
emberri szellem különböző megnyilatkozási formái, amelyek eleven életet élnek, mindíg
változnak. Ime ez a „történelem” a szó legmagasabb értelmezésében. Joggal mondhatta tehát
E. Spranger, hogy a történelem a kultúra élete. Ne higyjük azonban azt, hogy ez a gondolatsor
a német szellemtudományi iskolának egyoldalú fölfogása. A franciák meglehetősen megértés
nélkül szemlélik a ”szellemtörténeti” irányt. Ők nem ismerik a „kultúrát”, csak a
„civilizációt”, nem a kultúrák szellemi életére irányítják tehát elsősorban figyelmüket, hanem
a társadalomra, főképp legeminensebb szervezetére, az államra, s ezért legszívesebben az
akarat és a látható cselekvés tényeit vizsgálják a történelemben is. Mentalitásuk tehát szöges
ellentétben áll a „szellemtörténeti” irányzattal.
Mégis ők is hasonló gondolatokra jutottak. G. Hantoaux még a világháború kitörése előtt a
történelmet a „társadalom emlékezeté”-nek nevezte el, amelynek révén a társadalom rendezi
gyűjtött tapasztalatait, saját létének tudatára ébred és ezzel további életét is meghatározza.
Kétségtelen, hogy ennyire ellentétes gondolkodási formák közt e szinte azonos eredmények
csak a közös fejlődési jelenségekből magyarázhatók, abból, hogy a megelőző kollektivista
szemlélet az egyéniség, a hősök kultuszával a tömeg jelentőségét s a tömegben szinte
észrevétlenül működő erőket állította szembe.
A német és francia gondolkodás párhuzamának jellemzésére említsük még meg azt, hogy W.
Windelband, a szellemtörténeti irányzat egyik oszlopos teoretikusa is a történetet az emberi
nem emlékezetének nevezi.
Ragadjuk meg ezt az „emlékezetet”. Nem lényeges az, hogy az a társadalomnak vagy a
kultúrának az „emélkezete”. A kultúra is társadalmi alakulás s a társadalom is kultúrájának
keretei között él. Az csak színezési különbség, ha az egyik gondolkodó társadalmat, a másik
kultúrát emleget. Az előbbinek a szervezeti tényezők tűnnek föl jelentősebbnek, az utóbbinak
azok a formák, amelyeket a szellem megteremtett. Azonban mindkét esetben emberi
társulásról van szó s minden ilyen társulásnak megvan az egyéni jellege, amelyet éppen
szellemisége, kultúrája ad meg. Meddő dolog volna a fölött vitatkozni, hogy e két tényező
közül melyik elsődleges. Mindkét elgondolásnak közös vonása, hogy ez a fajta „emlékezés”
emberi közösségek életjelensége.
Az „emlékezés” magában foglalja azt, hogy a történelem csak a multtal foglalkozik.
De nem minden történelem, ami a multhoz tartozik. Éppen most emeltük ki, hogy csak az
„emberi” multról van szó. Az állati és növényi fajok származása, a föld kérgének alakulása, a
világmindenség keletkezése is a multé – és mégsem történet, hanem a természettudomány
körébe tartozik és csak annak törvényei szerint kutatható. Még az ember multjának azok a
mozzanatai sem tartoznak a történelem körébe, amelyek az ember társas életén kívül
fekszenek, azt megelőzték. Az emberi fajok alakulása, az ember emberré levésének korszaka,
amikor az ember még állati szinvonalon állott és életének eseményei még kizárólag
természetadta törvényszerűségek kereteiben játszódtak le, sem tartozik a történelemhez. Ha ez
esetben mégis az ő történetéről beszélünk, ez nem az a magasabb rendű fogalom, amelyról
most tárgyalunk, hanem egyszerű kifejezése annak, hogy az a korszak is az ember multjához
tartozik.
Még az ősnépeknek is alig van történetük. Egyéneik életében alig van valami, ami alakuló
közösségeikre nevezetesebb eredménnyel járna. Szokásaikból, életformáikból még alig
alakult valamelyes eszmevilág vagy erkölcs. Inkább csak az emberiség általános fejlődésére

5
nyujtanak felvilágosítást. A történelemből tehát ki kell zárnunk az ember természeti fejlődését
s a primitív ember kezdő korszakait.
Az ember így csak mint közösséget alkotó, kulturált lény tárgya a történelemnek. Az
ember közösségi élete azonban lényegesen különbözik a természet életjelenségeitől, sőt a
kezdetleges ember ősi életétől is.
A természetben minden szigorú törvényszerűséggel folyik le, jelenségei meghatározott
szabályossággal ismétlődnek és mindig visszatérnek. Még akkor is, amikor a természet valami
újat alkot, bizonyos szabályszerűen visszatérő megzavarásokra van szükség, hogy hosszú
fejlődés eredményeként ez az új megszülessék.
A történeti folyamatokat ilyen törvényszerűségek nem irányítják. Ott soha semmi meg
nem ismétlődik. Ha még oly hasonlóak is egyes fejlődési mozzanatok, százféle hatóerő e
hasonlóságokba lényeges eltéréseket visz bele. És minél magasabban fejlődött valamely
társadalom, annál kevésbbé van lehetőség ilyen párhuzamosságra. Azok a kísérletek, amelyek
a pozitivista világszemlélet hatása alatt történtek, hogy a történeti fejlődés törvényszerűségeit
megállapítsák, mindössze annyira jutottak, hogy bizonyos analógiákat állítottak föl, amelyek
azonban csak az intézmények és egyes formák hasonlóságait állapították meg.
Összehasonlításaikban sokkal több a szétválasztó, mint az egységbe foglaló elem. A
társadalmi alakulásnak csak legalsóbb fokán, a primitív szervezeti formákra tudtak
szabályosságot megállapítani, ott is csak úgy, hogy a szellemi tényezőket, a kultúrát
figyelmen kívül hagyták.
Semmi sem mutatja világosabban, hogy a régi történeti iskoláknak mennyire igazuk
volt, amikor azt hirdették, hogy a történeti jelenségek szingulárisak, meg nem ismétlődhetők.
Ez nemcsak a külső eseményekre vonatkozik, ahol a ható tényezők sokfélesége sohasem
alakulhat azonos módon, hanem az általánosabb kollektív jelenségekre és fejlődési
folyamatokra is. Elég e tekintetben talán arra utalnunk, hogy az ókori műveltség elemeit
különböző korokban már ismételten fölújították, de a renaissance-oknak mindig más és más
volt az eredményük; az ókort sohasem keltették új életre, mert az időközi fejlődés tényezői az
új alakulásból nem voltak kizárhatók.
A szingularitásnak ezt a tényét még a nagy világmozgalmak sem döntik meg.
Beszélhetünk gótikáról, barokkról, a felvilágosodásról, de a valóságban nem volt soha egy
mindenhol egyformán érvényesülő gót vagy barokk életstílus s a fölvilágosodás is helyenként
igen különbözőkép festett. Az ilyen gyűjtőfogalmakra, elvonatkozásokra szükség van, de azok
csak típust jelölnek s a gótikáról, a barokkról vagy a fölvilágosodásról kötetsorozatokat
lehetne összeírni, a nélkül, hogy a tárgyat kimerítenők.
Az a párhuzamosság, az a hasonlóság, amely a történeti jelenségekben kinyomozható,
nagyon más, mint a természet törvényeiben jelentkező szabályos ismétlődés. Ez utóbbiakban
nem működik semmiféle irracionális erő. A társadalmi jelenségekre viszont az irracionális
erők közrehatása jellemző.
A társas együttélés sajátos szervezetével fölötte bonyolult jelenség. A nagy összefogással
szemben, amely a társas élet alapja, a társadalmi alakulatokat még inkább jellemzi a nagy
szétágazás nemcsak a véleményekben, hanem az érzés, az erkölcs sokfélesége, az, hogy a
társadalomnak nincs egységes tudata egy meghatározott központban, hanem a tudat
szétszórtan él a társadalom egyedeiben, akiknek szerteágazó véleményei és
akaratnyilvánításai sohasem mérhetők le s így eredményeik is kiszámíthatatlanok maradnak.
Ezek az imponderabiliák az okai, hogy a hatóerőknek ebben a bonyolult tömkelegében
mindíg kérdéses, hogy a fejlődés milyen tényezők irányába hajlik. Egyes erők hirtelen
megerősödésével a tömeglélek állhatatlansága következtében a már bevágott irányból egészen
ellentétes irányba csaphat át, ami különösen szélsőségek fellépése esetében észlelhető.
Az erőknek ezt a kiszámíthatatlan játékát éppen az jellemzi, hogy benne a természet
törvényszerűségeivel szemben embercsoportok és egyes emberek változó gondolatai, érzése,

6
akarata és erkölcse bonyolítják a sokféle szál szövedékét. Soha nem tudjuk, hogy valamely
erős egyéniség, vagy valamely tömegérzés, amely gyakran rohamosan dagad naggyá, nem
hoz-e meglepő fordulatot. És sohasem tudjuk, vajjon régen porló nemzedék szelleme nem
jelenik-e meg váratlanul a késő unokák közt, - hogy valamely gondolat renaissance-ával a
maga hatását érvényesítse. Avagy valamely szomszéd életéből nem csap-e át olyan irányzat,
amely a tömeget hatalmába keríti?
Így fonódnak össze különböző korok és különböző területek szellemi jelenségei,
amelyek megtestesülése a kultúra, az az életforma, amelyben valamely társadalmi közösség
él. Csupa megfoghatatlan erő, amelyek ha anyaghoz is vannak kötve, nem az anyagtól kapják
irányításukat, hanem szabadon, meghatározható törvényektől menten űzik logikus játékukat.
Ez a logika azonban rejtve marad a kortársak előtt, megértésére a fejlődési folyamat
láncszemeinek áttekintésére van szükség, arra, amit történeti távlatnak (perspektíva)
nevezünk. De ahhoz is csak keveseknek adatott meg az a rendkívüli képesség, hogy a
fejlődésnek ebbe a titkos boszorkánykonyhájába bele tudjanak világítani s a multat ebben az
értelmes összefüggésében tudják a késő utódok szeme előtt új életre kelteni.
Az emlékezés képe a történelem meghatározásában maga is elárulja, hogy mit kívánunk
ettől a tudománytól. A multnak a felelevenítését, helyreállítását, ami annál nehezebb, mert az
emlékező nem azonos az átélővel.
A történetkutatónak mindenekelőtt a szemléletet kell megszereznie olyan megértéssel és
olyan elevenen, hogy az elmult életet át tudja élni, összefüggéseit meglássa s így a saját
szellemén át azt föleleveníthesse. Ez magában is bonyolult föladat: az adatok fölkutatása,
hitelességük megítélése, az adattömegből a lényeg kiválasztása s a jellemzőnek
összeszerkesztése. Anyaggyüjtés és forráskritika az első állomások, amelyekből a
rekonstrukció elindul. De maga az anyag még nem történelem. A történetíró az élet
kérdéseivel akar tisztába jönni. Keresi a választ ezekre a kérdésekre s e közben a szemléleti
anyag új és új kiegészítésére szorul, hogy a feleletet, azokra a kérdésekre, melyek lelkében
felmerültek, meg tudja adni. Ezen a ponton mindíg abban a veszedelemben forog, hogy a
felújításba túlságosan sokat visz bele saját magából, valamint korának szemléletéből.
Folytonosan ellenőriznie kell tehát saját magát, hogy az interpretáló prizmáján át a mult képe
el ne torzuljon. Csak ezek után következik a föladat művészi része, a formába öntés.
Ennek a munkának a lényege azonban az értelmi részen van a történeti anyag
megértésén s a problémamegoldással szemben gyakorolt erős önkritikán. Ez az igazi történeti
teremtő munka, szintézis és analízis szoros összefonódásával. Aki ezt elvégezte, ha nem is
adatott meg neki a magával ragadó előadás képessége, maradandót alkotott. Amint hogy az is,
aki bármely csekély részletkérdés tisztázásával a történeti tudás előbbreviteléhez hozzájárult,
derék munkát végzett. Mert részletmunka nélkül nem lehet az összefogó képet sem
tökéletesíteni s az analízis nélkül a szintézis nagymesterei sem jutnak eredményre. A kérdés
csak az, hogy ezt az analízist legalább részben maguk végzik-e el, vagy nem?
Itt is bizonyos zavar van a fogalmak körül. Szintézis nemcsak a nagy áttekintést nyujtó
összefoglalás. Szintetikus munkát végez az is, aki bizonyos történelmi kérdés megoldására
vállalkozik és azt a maga összefüggéseiben dolgozza föl. Természetesen mentől inkább
haladunk a nagyobbvonalú összefoglalás felé, annál szintetikusabb lesz az eljárás. A
szellemtörténeti fölfogásból, amely azt hirdeti, hogy a szellem egy s azt részeire széttördelni
nem lehet, még nem következik az, hogy aki nem űzi a legmagasabbrendű összefoglalást az
oszthatatlan szellemiség irányában, nem szintézist csinálna akkor, amikor a szellem
különböző megnyilatkozási formáinak, például a jogi életnek, vagy az eszmék fejlődésének
kérdéseivel foglalkozik. Már egymagában a munka nehézségei bizonyos körülhatárolást
tesznek szükségessé.
Az, amit a szellemtörténet a történetírótól megkövetel, - amit azonban ma az ez iskolán
kívül álló modern történetírók is nagyrészt megkívánnak, - hogy a történeti előadás ne

7
szorítkozzék az eseménytörténet pusztán időrendileg csoportosított külsőségeire, hanem
keresse az események értelmét, az emberi szellem megnyilvánulásának módját. Nem
„elbeszélést" kíván tőle, hanem magyarázatot a mult kérdéseiről, hogy ezekről ne csak
tudomást szerezzen, de meg is érthesse őket.
Egy kiváló németalföldi történettudós, J. Huizinga, csak nemrégiben úgy határozta meg a
történetet, hogy az „az a szellemi keret, amelyben valamely kultúra a maga multjáról
beszámol".
Az ilyen beszámolástól természetesen ma már nem kívánunk csupán szórakoztató
előadást, hanem a mult megértését és megmagyarázását, lehetőleg annak a magas ideálnak az
értelmében, amelyet a „szellemtörténet" elmélete kitűzött. De az emberi képességek
korlátoltak s a mult szellemiségének fölújításában igen nagy szolgálatokat tehetnek olyanok
is, akik a szellem megnyilvánulásának csak egy szűkebb ágát művelik.
Mert a történelemnek, mint a társadalom „emlékezetének" szüksége van a mult
fölújítására. E nélkül megszűnnék az emlékezet s vele együtt a társadalom öntudata.
Elvesztené az irányítást céljának fölismerésére. Léte kerülne tehát veszedelembe.
Hanotaux csak nemzeti történetet ismer. Az emberi nem közös „emlékezése" az ő
szemében nem reális valóság, csak absztrakció. Minden kultúra csak a maga nyelvén
gondolkodhat s minden történet fölújítására, annak átélésére csak az alkalmas, aki az illető
kultúra egyéni szellemiségére rezonál. Más lelkiséggel idegen kultúrába behatolni nem lehet.
Maga a történelem, abban az értelemben, ahogy a föntiekben értelmeztük, a sajátlagos, -
vagyis a nemzeti kultúrának is egyik leglényegesebb meghatározója. Az élettel tehát
sokszorosan összeszövődött. Amint az élet új és új kérdéseket vet föl, a történelem is fölveti a
kérdést, hogy a multban ez hogyan volt? Ilyen módon a történelem szemléletében is folyton
változásoknak van alávetve. Ez nem azt jelenti, hogy a történelem nem mozog elég szilárd
alapon. Hiszen a természettudomány is változik. Vajjon ki merné ma a természettudományok
bármely ágát is a csak negyedszázad előtti szemlélet alapján áttekinteni? Pedig a természet
törvényei ma változatlanul úgy fönnállanak, mint akkor! A történettudománynál is csak a
szempont változik, amelyből a történelmet tekintjük.
Az egyik tudománycsoport, éppúgy mint a másik, nagy kulturterület, amelynek egészét
részleteiben senki sem tudja áttekinteni, új eredményeit azonban a részletekben dolgozók
nagy sokasága hozza létre. A haladás, a lépéstartás az új eredményekkel az egyes ember
részére csak úgy lehetséges, ha a maga kutatásainak részleteiben és az általános kép
alakulásaiban tartja számon az új eredményeket, amit úgy szoktunk mondani, hogy
természettudományi vagy történeti kultúrája van.
Fenti okfejtésünkből önként következik, hogy mentől elterjedtebb a történeti kultúra
valamely társadalom vagy nemzet körében, annál tudatosabb lesz annak célkitűzése. Ez,
sajnos, éppen a szellemtudományi módszer bonyolultsága miatt bizonyos akadályokba
ütközik, amelyek leküzdése több nehézséggel jár, mint a természettudományok szigorú
törvényszerűségei mellett.
A Magyar Történelmi Társulat éppen abból a meggyőződésből indult ki, amikor ennek a
munkának szellemi irányítását vállalta, hogy nekünk sajátos viszonyaink közt különösen
szükségünk van történeti kultúránk elmélyítésére, hogy az „emlékezet" mentől jobban átjárja
nemzetünk minden rétegét.
Ezt az „emlékezetet" egészséges erőben is kívánná tartani, amiért szükségesnek tartjuk
hangsúlyozni, hogy igazi történeti kultúra csak ott van, ahol széles körök átérzik annak
szükségét, hogy hozzáférjenek a mult igaz képéhez, a nemzeti fejlődést igaz mivoltában
ismerjék meg, mert a hamis történeti kultúra hamis célkitűzésekhez vezethet, ami a jövőn
bosszulhatja meg magát. Társulatunk régi jelszava is: „Emlékezzünk régiekről". Ne rettenjünk
tehát vissza azoktól a nehézségektől, amelyeket történeti kultúránk elmélyítése érdekében
mindenikünknek egyenként önmagában le kell küzdenie.

8
 Történeti kultúránk elmélyítését óhajtanók elérni azzal, hogy közönségünknek „Magyar
Művelődéstörténelmet" adunk a kezébe.
A szellemtörténeti felfogás szigorú filozófiai elvei szerint ugyan nincs külön
művelődéstörténet, azt nem lehet szembeállítani a politikai vagy eseménytörténettel. Ezt a
filozófiai következtetést el is fogadjuk, de nem hisszük, hogy ez ellen az elv ellen vétenénk,
ha a gyakorlati élet követelményeinek eleget téve nemzeti multunkat nemcsak a legmagasabb
egységesítő szempontból vizsgáljuk, hanem pusztán ismeretszerzési érdekekből némi
szétválasztásra is elhatározzuk magunkat.
Nemzeti történelmünk az utolsó években a szellemtörténeti kívánalmaknak mindenben
megfelelő, kitűnő földolgozást nyert Hóman Bálint és Szekfű Gyula immár népszerűvé vált
nagy munkájában. Bármennyire tiszteletben is tartották a tudós szerzők a szellemtörténet
kívánalmait, saját nyilatkozatuk szerint, mégis a politikai tényezőket emelték ki legelső
sorban.
Ez a munka is, amelyet most olvasóink kezébe adunk, a magyar nemzet történetét fogja
adni, de némileg más szemszögből. A politikai események ismeretét föltételezve, inkább a
szellem kevésbbé élesen észrevehető működésére fogjuk figyelmünket összpontosítani. A
szellem életének általános jelenségeit fogjuk kiemelni, a formákat ismertetni, amelyek közt az
egyes korokban ez a szellem érvényesülésének különböző területein működött.
Nem abban az értelemben fogjuk tehát föl a művelődéstörténelmet, mint egyes régibb
iskolák, amelyek egyszerűen egykori életszokások leírását értették alatta s elsősorban azt
keresték, hogy a bölcsőtől a sírig hogyan folyt le az ember élete. Nem is korlátozzuk egyedül
a társadalmi, vagy csak a szellemi élet jelenségeire.
A politikai élet szembeszökő jelenségeivel szemben, kultúránk alakulását akarjuk az
olvasó elé állítani. Azt a mélyben lezajló hatalmas folyamatot, amelynek jelentőségéről talán
az ad leginkább képet, hogy egyes filozófusok magával a történelemmel, mások a
társadalommal (nemzettel) vagy magával az élettel azonosítják.
Ez a kultúra szellemiség, amely az egyének tevékenységéből tevődik össze s a
társadalom erkölcsi fölfogását, eszméit, akaratnyilvánulásait és külső életformáit alakítja.
Minden, ami a társas együttélés szervezetét és kereteit illeti, ide tartozik.
A multnak ilyetén szemlélete felé a XVIII. század második felében fordult élénkebben a
figyelem. Akkor munkálódott ki a fogalom Franciaországban és Angliában a „civilizáció",
Németországban a „kultúra" megjelöléssel. Ha a két szó és fogalmi tartalma közt van is némi
árnyalati különbség, ezt a két nemzet tudósai indokolatlanul, túlzottan kiélezik. A franciák az
„histoire de la civilisation" alatt mindenesetre inkább az általános emberi „haladás" történetét
értik.
Ők is nagyon jól látják azonban, hogy különösen a gondolat és az erkölcs tekintetében
nemzetek és országok szerint igen jelentékeny különbségek állanak fenn. A civilizáció
története alatt is tulajdonképpen csak a fehér ember, helyesebben az európai kultúra fejlődését
értik, az általános emberi szellem fejlődéséhez már azért sem emelkedhetnek föl, mert az
idegen kultúrák alakulásának megértésére természetesen bennük sincsenek meg a szükséges
előföltételek, az a rezonancia, amely az újra átéléshez szükséges. '
Az általános európai kultúra, amelynek körében a mi nemzeti kultúránk is fejlődött,
bizonyos vonatkozásban ebben a munkában is szerepel, habár inkább egyes, különösen
nemzeti hatásokon át érvényesül. E részben csak arra akarnók az olvasót előre figyelmeztetni,
hogy Európa keleti felének aránylag késői időben, az ezredik év körül Krisztus után
bekövetkezett csatlakozása a nyugati népek már haladott viszonyaihoz, világrészünknek
ebben a sarkában a nyugatitól elég mélyreható eltéréseket eredményezett. Ezek magyarázzák
némely hatásoknak élesebb ellentétben történő érvényesülését és egyes átvett tényezőknek
lényegesebb átalakítását, … ezeknek erősebb „nosztrifikálását.

9
 A magyar kultúra alakulásában is a kereszténység felvételétől szakadatlan sorban sok
ilyen „nosztrifikált” idegen hatásról lesz szó. A magyar fejlődés szinguláris vonása éppen
abban van, ahogy ezeket az idegen hatásokat a saját viszonyaihoz és népi jellegéhez
átalakította. …
Az egyén tehát háttérbe szorul, a keretek lépnek előtérbe, amelyek közt élt és az életnek
stílusa. Egyes esetekből iparkodunk elvonni azt, ami saját nemzeti viszonyainkra és kultúránk
egyes koraira jellemző. A hős helyét ebben az előadásban a nemzet nagy tömegének
életformái, gondolatvilága és teremtő cselekvése veszi át. A világért sem törekszünk azonban
elvonásra. A történelemben nincs veszedelmesebb, mint az absztrahálás és általánosítás. Nem
is tulajdonképpeni elvonásról van tehát szó, csak a kor szerint jellegzetesnek kiemeléséről.
Képes beszédről, amely gyűjtőfogalmakat teremt, ámbár nagyon jól tudja, hogy a mögöttük
rejlő valóság igen sokféle és állandóan alakulásban lévő.”(Domanovszky Sándor: Magyar
művelődéstörténet, Magyar Történelmi Társulat é.n. 1. kötet 8-17.old.)

1.2. Hanák Péter: A kert és a műhely

A kultúrtörténet határainak kijelölése, úgy látszik nem is olyan egyszerű. A történettudomány

e határterülete ugyanis korunkban gyorsan terjeszkedik, szinte burjánzik, avagy kor-és
stílszerű technikai műszóval élve: „polimerizálódik”. Egykoron, a kezdeteknél, a szorosan
vett kultúra, a művészetek és tudományok történeti szintézisét értették rajta, bár az
ókortudomány figyelme mindig is kiterjedt a görög-római világ életmódjára, a művelődésre, a
családra, a kultikus szokásokra. Jacob Burckhardt, az ó-és középkori kultúrtörténet mestere,
már egy ifjúkori levelében, 1842-ben, a diszciplína tágabb értelmezését fogalmazta meg. «Az
én alakjaim lényegében a staffázst alkotják ... A történeti kutatásimnál ugyanez a helyzet,
számomra a háttér a fő dolog, és ezt a kultúrtörténet alkotja.» A burckhadti kultúrtörténet fő
témája mégiscsak az antikvitás és a reneszánsz magas kultúrája maradt: az „örök görög”, a
görög szellem, a reneszánsz ember új világképe. A tágabb látóhatárú francia és angol
civilizációtörténettel szemben a német kultúrtörténet egy évszázadon át értékorientált, a
teljesítményt, a jellemet, a morált magában foglaló fogalom maradt.

A kultúrtörténet területi hódítása jobbadán a két világháború között indult meg, de nem a
világfelosztó, gyarmatosító háborúk és békeszerződések hatására, hanem éppen azok
ellenhatásaként. A szakma szerelmeseit növekvő ellenérzés töltötte el a történelemnek
álcázott politikai pamfletek, visszaemlékezések, életrajzok, az önigazoló diplomáciatörténettel
szemben. Századunk első negyedének – vagy inkább első felének – eseménytörténete
egyébként is haragot és szorongást keltett bennünk magával a politikával, a közéleti
cselekvéssel szemben, amelyben az ember sorsrontó végzetét, kis hatalmi elitek amorális és
értékromboló tevékenységét látták. ... a szakma mestereinek figyelme az eseménytörténettől a
hossz távú folyamatok, a gazdaság- és társadalomtörténet, a mindennapi élet szokáskultúrája
felé fordult: az egyszeri és egyedi leírását, kauzális magyarázatát az ismétlődő, a szokás- és
szabályszerű kutatása váltotta fel.

Az önmagát és környezetét újrateremtő emberi tevékenység mindeme területeit lassacskán

egy tágan értelmezett művelődéstörténet kebelezte be. Így született az az aforisztikus
meghatározás, hogy a történelem voltaképpen művelődéstörténet – a politika kihagyásával. Ez
a határtalan expanziót azonban nemcsak a politikatörténészek vagy a gazdaságtörténészek,
hanem a kultúrtörténet művelőinek nagy része is illegitimnek tartja.

10
Minthogy tehát napjainkban a művészeti és tudományos műalkotásoknak, a magas kultúra
csúcsteljesítményeinek hódoló összképtől a történeti antropológiáig a kultúrtörténet számos
változata, meghatározása létezik, sőt gyakorta a műfaji reprezentáció kizárólagos igényével
lép fel, a szerzőnek illendő előre közölnie, mit ért kultúrtörténeten.

Saját értelmezésem első és legfontosabb pontja annak tisztázása, hogy a diszciplína határai és
tartalmát tekintve nem teszek különbséget «magas» kultúra és városi «tömegkultúra», illetve a
nálunk hagyományosan paraszti jellegűnek tekintett «népi» kultúra között. A
művelődéstörténet számára, úgy vélem, nem a kulturális alkotás művészi, esztétikai értéke,
hanem egy közösség élet- és gondolkodásmódját jellemző reprezentatív érték és
valóságrelevancia a mérték. Másodszor, a diszciplína tárgyköréből nem zárnám ki a politikát
sem, legalábbis a politikai gondolkodás, a politikai eszmék történetét. Nem csak abból a
racionális-empirikus megfontolásból, hogy a politikai fejlemények, döntések, a hatalom
kultúrpolitikája midig is erősen befolyásolta a kultúra fejlődését, szabad megnyilvánulását
(fordítva sajnos jóval kevésbé érvényesül a «kölcsönhatás» is, mert a társadalom
szerveződésének, fenntartásának, megújításának különböző részterületei végső soron az
egységes emberi alkotó- (és romboló tevékenység szorosan összefüggő, egymást át- és átható,
s legfeljebb gondolkodás- és feldolgozás ökonómiai szempontból szétválasztható
megnyilvánulásai.
(Hanák Péter: A kert és a műhely, Balassi Kiadó, Budapest, 1999)

1.3. Németh G. Béla: Művelődéstörténet

„A művelődéstörténet olyan általános-történettudomány, amely történetiség tisztázásának és

tudatosításának eszközeivel az élet minden mozzanatára kiterjed. A művelődéstörténet mind
tárgyában, mind módszereiben, mind szakággá különíthetőségében a legvitatottabb
diszciplínák egyike. Vannak, akik létezését és szükségességét is tagadják, viszont vannak,
akik az emberről való, a széles tömegeket átfogó történeti érzék és szemlélet egyik legfőbb
alakítójának és tudatosítójának fogják föl.” (Németh G. Béla: Művelődéstörténet in:
Művelődéstörténet, szerk. Gerencsér Katalin, TKT, é.n. 39.old.)

11
2. Az absztrakt gondolkodás kezdetei – a mágikus gondolkodástól
a vallásig

2.1. Hahn István: Istenek és népek

2.1.1. A mágia születése

A vallástörténetileg közvetve vagy közvetlenül értékelhető régészeti adatok töredékesek és

hiányosak még akkor is, ha a néprajz tényeivel egészítjük ki őket Mégis ezekből kiindulva és
- ha kell - a töredékes adatok között hidat verve, kísérletet lehet tenni a vallás kialakulása felé
vezető fejlődésnek - persze óhatatlanul kissé hipotetikus, a száraz tényeket megtoldó -
teljesebb értékű megrajzolására.
Az állati létből éppen hogy kiemelkedő ember néha kedvező, de jobbára kedvezőtlen
természeti körülmények között vívja meg napról napra megújuló harcát a létért, önmaga és
utódai fenntartásáért; és másfelől a testi fájdalom, a megsemmisülés, a halál ellen - de
mindkét területen fölöttébb váltakozó sikerrel. A gyűjtögetés, de főként a vadászat,
megélhetésének legfőbb forrása, azonos felkészülés, tehát példának okáért azonos minőségű
veremcsapdák elhelyezése és ugyanazon vadászgerelyek használata esetén is hol nagyobb, hol
kisebb sikert hozott, hol pedig eredménytelen volt. Egy ilyen kudarc azonban az egész horda
vagy nemzetség számára hosszú napokon át tartó éhezést jelentett Az előember évek
százezrein át ugyanolyan szükségszerűnek érezhette siker és kudarc érthetetlenül önkényes
váltakozását,mint ahogy a ragadozó állatok sem lázadoznak, ha a zsákmányul kiszemelt
antilop történetesen gyorsabb náluk. Azután, az ember eszközkészletének gyarapodásával,
tapasztalatainak gazdagodásával és szemléletének fejlődésével bekövetkezik az az idő - mai
ismereteink szerint a középső őskőkorszak folyamán -, amikor ezt a kiszolgáltatottságot,
tehetetlenséget már nem bírja elviselni. Már megvan benne az igény arra, hogy legyőzze a
természet vak véletleneit, kegyetlen játékát, de még nincsenek meg hozzá a - mai fogalommal
élve - racionális eszközei és ismeretei. Az objektíve megvalósíthatatlannak (a véletlenek és
kudarcok kiküszöbölésének) megvalósítására való feszült törekvésében érzi szükségét annak,
hogy a számára adott racionális cselekvési lehetőséget (példánk esetében: a vadászatra való
minél tökéletesebb felkészülést) megtoldja egy pótlólagos, kiegészítő cselekvéssel: nevezzük
ezt irracionális többletnek - amely természetesen csak a mi fogalmaink szerint tekinthető
irracionálisnak. Például: a horda tagjai előre megjátsszák a vadászatot, s ha ez a játék sikerül -
bizonyára az igazi vadat is el fogják ejteni! Vagy: szem és fül nélküli mamutot rajzolnak
(mint a Pech-Merle barlang falán), akkor biztosan nem veszi észre a vadász közeledtét!
Ha pedig az irracionális többletcselekvés egy alkalommal sikerre vezetett, nyilván a
legközelebbi esetben is meg fogják ismételni. Ily módon a kezdetben alkalmi, sikert hozó
többletcselekvések kötelező és állandó mágikus szertartásokká merevültek. A természeti
népek körében végzett megfigyelések alapján a vallástörténeti és néprajzi kutatás ezeknek a
szertartásoknak egész rendszerét állapíthatta meg. Ezeknek alapja az ősembernek még
kezdetleges fokon álló logikai képessége, amely felszínes hasonlóságok alapján vélt
megállapítani kapcsolatokat olyan jelenségek között, amelyek a valóságban okszerűen nem
függenek össze. Ha egy kívánt eredményt előre lerajzoltak vagy megjátszották, ezzel mintegy
előlegezték valóságos bekövetkezését. Párzó állatok ábrázolása elősegíti az elejtendő állatok
bőségét; egy tárgy, amely egy bizonyos sikerélménnyel kapcsolódik egybe (például, ha egy
dárdával egyszer már sikerült egy vadat elejteni); az a jövőben is hasonló sikerre vezet. A
harc megindulása előtt eljárt fegyvertánc, amelyben mintegy előre megjátsszák a küzdelmet
és győzelmet- kedvező előjele a tényleges diadalnak. A halottról a halál mintegy átáramlik az

12
őt megérintő élőre is, innen a halott megérintésének tilalma számos vallásban; az agyvelő
elfogyasztása eszessé tesz- innen erednek a koponyakultusz egyes szertartásai.
Könnyen észrevehető a mágikus szertartások kialakulásában a helyes részletmegfigyelések
téves általánosításának és a belőlük levont ugyancsak téves következtetéseknek és
eljárásoknak egybefonódása: más szóval a téves tükrözés, a hamis tudat megjelenése. A
legkorábbi mágikus szertartások azonban, bármennyire hamis tudaton alapulnak is, mégis az
embernek azt a törekvését fejezik ki, hogy közvetlen termelési és önfenntartási érdekeinek
szolgálatában leküzdje a természeti erők játékát és önnön létbizonytalanságát. Az a közösség,
amely ezeket a rítusokat végrehajtotta, képzeletben a természet parancsolójának érezhette
magát. Ennyiben érthető tehát az a felfogás is, amely a mágiában a természettudomány
legtávolabbi ősét látja. Amennyiben viszont mindezek az eljárások hamis tudaton, téves
megfigyelések általánosításán alapultak - a vallásos képzetek kialakulásának tényezői. A
kőkorszak vadásztársadalmainak körülményei között ezek a szertartások azonban sohasem
helyettesítették, hanem mindig csak kiegészítették az adott viszonyok között lehetséges
racionális cselekvést, s így még szubjektív hasznukat sem lenne helyes tagadni. A
vadászvállalkozás előtt lezajlott szertartás olyan biztonságérzetet, „lélektani kondicionálást"
nyújtott résztvevőinek, amelynek ki kellett hatnia a vállalkozás sikerére is: ha már előre
„biztosak voltak" a sikerben, kitartásuk, türelmük is növekedett. Ezek a szubjektív tényezők
tették tartóssá a mágikus szertartásokat. (Hahn István: Istenek és népek, 27-29.old.)

2.1.2. Totemállatok és totemősök

A mágikus eljárások hozzájárultak az együtt gyűjtögető, vadászó horda egységének és

összetartozásának erősítéséhez Voltak ugyan közös alapelvek, de emellett minden
vadászhordának saját, csak általa gyakorolt és más hordák előtt titokban tartott, pl. egy-egy
barlangjának titkos belső üregében végrehajtott szertartásrendszere is volt. Ehhez tartoztak
többek között a beavatási szertartások, időszakosan visszatérő közös lakomák, ünnepek is. A
közös szertartásokban való részvétel volt a hordához való tartozás külső jele, lényegi
állandóságuk pedig mintegy jelképe a horda állandóságának. Így egy-egy hordán, ill. később
törzsön belül kialakult a csak reá jellemző és az ő jellegzetességét, „egyéniségét" kifejező,
állandósult szertartások, parancsok és tilalmak rendszere. Ezek fejezik ki - még roppantul
kezdetleges formában - a legkorábbi emberi közösségek kollektív öntudatát: a közös rettegést
egyfelől, a fennmaradásra irányuló közös törekvést másfelől. Ennek a közösségi tudatnak
megjelenési formája a szertartások közössége.
A vadásztársadalmak alapvető létérdekei, félelmei és élményei az állatvilághoz fűződtek.
Mágikus szertartásaikban az állatok ennek megfelelő szerepet játszottak (pl. a
medvekoponyák kultuszában), és varázslóik nemegyszer állati alakot öltöttek. Így - az egykori
képzettársításoknak általunk már nem is követhető útján - az egyes közösségek szoros
kapcsolatot véltek felfedezni önmaguk és az általuk bejárt vadászterület valamely jellegzetes
állatfaja között. Ez az állatfaj mintegy jelképévé válik az őt magáénak valló és önmagával
azonosító emberi közösségnek. Benne testesül meg a horda, törzs vagy nemzetség
individualitása, egysége. Benne a közösség önmagának hódol, önmagát tiszteli. Az
ásatásokból nyert adatok, mint látjuk, az ilyen kapcsolatok rendkívül ősi voltát teszik
valószínűvé, a néprajzi kutatások pedig ezeket az elképzeléseket kifejlett formájukban
mutatták ki Ausztrália és Óceánia törzseinél, az észak-amerikai indiánoknál és Belső-Afrika
pigmeus népeinél, de nyomai megvannak csaknem minden természeti nép hiedelmeiben és
szertartásaiban. Csökevényes továbbélésük még a történeti vallásokban is megfigyelhető. Az
egy-egy törzset jelképező állatot az észak-amerikai algonkin indiánok nyelvéből vett szóval
totemnek, a hozzá fűződő hiedelmek és előírások rendszerét totemizmusnak nevezzük.

13
 A totemizmust, mint hiedelmek és előírások rendszerét és a törzsi társadalmak származási
tagozódásának, munkamegosztásának ideológiáját a múlt század néprajzkutatói elemezték. Az
őskori leletek igen valószínűvé tették, hogy a totemizmus egyes elemei: elképzelései, rítusai
és tilalmai már a felső kőkorszakban kialakultak; nem bizonyítják azonban a totemizmusnak
mint egységes rendszernek a létezését. Ezért a mai kutatás afelé hajlik, hogy a törzsi-
nemzetségi társadalmak fejlődésének egy kései, mintegy túlérlelt termékét lássák benne.
A totemizmus előírásai nagyrészt tilalmi jellegűek. Tilos a totemállatot elejteni és húsát
elfogyasztani, tilos a szertartások vezetőit bántalmazni, tilos a totemisztikus csoport tagjai
számára egymás között házassági kapcsolatra lépni. Ezeket a mágikus és totemisztikus
eredetű állandó tilalmakat tabunak nevezzük. A különböző tabuk irracionális indoklással
rendszerint a vadásztársadalmak termelési érdekeit és az egyes vadászó csoportok közötti
munkamegosztást szolgálták, pl. azáltal, hogy mindegyik csoport - a totem ideológiája alapján
- lemondott bizonyos állatfajták vadászásáról. Saját totemállatuk húsát csak kivételes
alkalmakon, ünnepi áldozat keretében fogyasztották, a többi nemzetség totemjeit azonban
szabadon használták. Totemekként nemcsak állatok, hanem növények vagy - ritkábban -
természeti tárgyak is szerepelhettek.
A totemizmusban eredetileg tehát ugyanúgy a közös totemállatot magáénak valló horda
egységének tudata ölt fantasztikus formát, mint a mágikus szertartások gyakorlatában. Úgy is
mondhatnánk, hogy a szertartások a gyakorlat területén, a közös totemállat képzete pedig az
elmélet síkján, az ideológia területén nyújtja azt a fantasztikus-irracionális többletet; amely a
fogalmilag aligha megértett reális érdekeken túl szükséges volt a gyenge és lazán szervezett
első emberi közösségek egységének, fennmaradásának és együttműködésének érdekében.
A totemisztikus közösséghez való tartozás jelentőségét fejezték ki az ifjak beavatási
szertartásai, az ún. iniciációs rítusok. A serdülőkor elején, kb. 12-14 éves korban minden
fiúnak különböző próbatételeket kell megállnia, hogy részben tűrőképességét (éhség, hideg,
magányosság elviselése), részben testi erejét és ügyességét (vadászjátékok, versenyek)
bizonyítva váljék a totemközösség egyenrangú tagjává. Egyes közösségekben a beavatási
szertartásokon kívül az emberi élet más fordulópontjaihoz (pl. házasságkötés) is hasonló
szertartások fűződtek. Ezeket összefoglaló módon „az átmenet szertartásainak" nevezzük …
Ezeknek a szertartásoknak eredetét ugyancsak a létbizonytalanságban, az ismeretlen erőktől
való félelemben fedezhetjük fel. A születés, felnőtté válás, házasság, súlyos betegség alkalmai
nyomasztó módon keltik fel a várható és előre nem látható fejleményektől, a jövőtől való
aggódás érzését. Az ember életének ezeken a fordulópontjain létének mintegy új minőségébe
lép át - pl. gyermekből felnőtté válik. Ezt a minőségbeli átmenetet úgy is kifejezhették, hogy
az ember régi minőségében „meghal", s a szertartás végén új minőségben „újjászületik". Az
átmenet szertartásainak jelképei gyakran éppen a halál-újjászületés fogalmait érzékeltetik (a
felavatandó fiúnak gödörben vagy barlangban kell rejtőznie; vérző sebet kell elszenvednie;
egy ideig némaságot kell fogadnia stb.).
A természeti népek kutatói, akik közül az angol John Long figyelt fel először erre a
jelenségre, és ő vitte be a tudományba ezt a szakkifejezést is, a totemizmust már kései
fejlettségi fokán, törzsi-nemzetségi társadalmakon belül tanulmányozhatták. Ezekben már
minden nemzetségnek külön-külön totemállata (esetleg növénye) van, s ahhoz különböző
mitológiai elképzelések is fűződnek. A totemállat a nemzetség közös őse, azaz: egységének
képzelet szülte megtestesítője vagy gazdasági-kulturális javainak adományozója; a nemzetség
tagjai halálukban azonosulnak a totemállattal stb. Ehhez hozzájárul a közös szertartások és
tilalmak rendszere is: a totemállat húsának tilalma (bár nem minden étkezési tilalom ilyen
eredetű), vagy évenkénti közös áldozati lakoma, amikor együttesen fogyasztják el a totemállat
húsát, s azzal mintegy egyesülnek. A totemisztikus tilalmak közül jellegzetes az ún.
exogámia, amelynek értelmében közös totemős leszármazottai egymás között nem
házasodhatnak. Az ilyen tilalom, amelynek közvetlen célja a vérrokoni házasságok

14
kiküszöbölése, elősegítette különböző totemisztikus nemzetségi közösségek egyesülését egy
nagyobb törzsi közösséggé, amelynek egyes exogám nemzetségei kölcsönösen egymás
köréből keresnek házastársat. A vérrokonok közötti nemi kapcsolatoknak első tilalmai a
totemizmus rendszerében születtek.
Vallásnak tekinthetők-e már a mágikus és totemisztikus rítusok, hiedelmek és tilalmak s a
halottakkal kapcsolatos szertartások? Nem - amennyiben egyik sem tételezi még fel az
embernél hatalmasabb természetfeletti lényekbe vetett hitet. Nem ilyenek sem a halottak, sem
a varázslók, sem a totemállatok. A közösség tagjai a saját egységük megtestesítőit és jelképeit
látják bennük, azonosnak érzik magukat velük, rájuk hivatkozva parancsokat és tilalmakat
rendelnek el - de nem tulajdonítanak nekik emberfeletti hatalmat; és így nem is „imádják"
őket. Másrészt azonban: a totemeknek lehet bizonyos védelmező funkciójuk, a köztük s a
totemközösség közötti kapcsolatról különféle történetek, mítoszok szólnak (ilyenek
feltételezhetők pl. a barlangi festmények némely sorozatában), ünnepi alkalmak fűződnek
hozzájuk: Mindez pedig már valamilyen vallási jelleggel ruházza fel őket.
Mindezen túlmenően pedig a mágiában s a totemizmusban egyaránt megvan a vallás egy
lényeges mozzanata: mindkettő hamis tükrözésen, a valóságos kapcsolatoknak a
fantasztikumba való átvetítésén alapul, s ennek a fantasztikumnak jogcímén mindkettő
konkrét, reális parancsokat, tilalmakat rendel el. Ennyiben már a vallásos hit és gyakorlat
előzményeinek, „majdnem vallás"-nak kell mindkettőt tekintenünk. (Hahn István: Istenek és
népek, 30-34.old.)

2.1.3. A mágia sikerei és kudarcai

A mágikus szertartások közvetlen, áttétel nélküli, biztos hatást voltak hivatva kifejteni a
környező világ véletleneivel szemben. A totemisztikus hiedelmek is áttétel nélkül, magát az
illető állatfajt tekintették a közösségi egység jelképének. De a „lélektani kondicionálás"
legjobb feltételei sem vezethettek a teljes sikerre. Végső soron a vadászat továbbra is hol
eredményes volt, hol pedig nem. Ezen lehetett „segíteni" a szertartások bonyolultabbá
tételével. Ha az egyszeri fegyvertánc nem segít, háromszor kell ellejteni, ha a gyógynövény
nem segített - ez nyilván azért történt, mert nem éjfélkor és nem telihold fényénél szedték. Az
egyes közösségekben mind bonyolultabbakká, összetettebbekké váló szertartások növelték
irányítóiknak (gyakran kezdeményezőiknek) jelentőségét, és hovatovább a sikeres
cselekmény jutalmául kapott zsákmányrészesedés által anyagilag is érdekeltté tette őket új
rítusok kezdeményezésében vagy a régiek „tökéletesítés"-ében. Ez azonban a vallási rítusok
fejlődésének csak egyik, és nem is a legfontosabb útja.
A másik abban a lassan-lassan kialakuló felismerésben rejlik, hogy az ember képtelen, akár
a legtökéletesebb mágikus eljárással is, saját akaratát teljes biztonsággal a természetre
kényszeríteni, mert a természeti erőkön keresztül egy, az embertől független sőt
„emberfeletti" (mert közvetlenül nem, legfeljebb akadályozó vagy segítő hatásában
érzékelhető) hatalom feszül szembe minden emberi akarattal. Az irracionális többletcselekvés
tehát ezen a fokon már nem közvetlenül irányul az elérendő célra, ha nem mintegy az
emberfeletti hatalom közegén keresztül. (Ne feledjük: ezek a megfogalmazások modernek, és
kissé bonyolult formában fejezik ki a távoli őseink agyában ködösen gomolygó
gondolatmenetet.) A mágikus szertartásokat tehát még éppolyan nélkülözhetetlennek
tartották, mint korábban, de hatékonyságuk bizonytalan voltát valamiképpen meg kellett
maguknak magyarázniuk, s ennek megfelelően céljukat is mintegy „átértékelniük". A
súlypontnak ebben az áttolódásában közrejátszott a termelési tapasztalatok gazdagodása, s az
ember tudatának, általánosító és absztraháló képességének finomodása. Míg korábban az
emberi munkatevékenység „racionális„ és „irracionális" összetevője (egyfelől: a vadak

15
meglesése, veremcsapda ásása, lándzsák kihegyezése, az állatok ivóhelyének megfigyelése -
másfelől: a mágikus rítusok) az ember tudatában egységet alkotott, most fogalmilag is
különválasztották a természeti célra irányuló racionális cselekvést a természetfeletti erők felé
irányuló „irracionális", „szent" cselekményektől, s ez utóbbiak mindinkább arca szolgáltak,
hogy az embereknél hatalmasabb, közvetlenül meg nem ismerhető erők támogatását a saját
céljaiknak megnyerjék.
Ezzel az élet s az emberi tevékenység két területre oszlott, az „evilági", profán és a „szent"
szférára. (Hahn István: Istenek és népek, 34-35.old.)

2.1.4. A manaképzet
Az embertől független hatalom képzetével a kutatás különböző természeti népek
gondolatvilágában találkozott. A melanéziai szigetlakóknak a nyelvén ezt a fogalmat a mana
szó fejezi ki, és ehhez hasonló (de nem teljesen azonos) fogalom az észak-amerikai indián
orenda. A mana fogalmának jelentőségére a múlt század végén néhány angol néprajzkutató
mutatott rá először, s általuk vált ez a szó, vallástörténeti és vallásfilozófiai szakkifejezéssé.
Mit jelent a mana fogalma? Foglalata minden, az ember számára rejtélyes jelenségnek,
képességnek, hatásnak vagy erőnek, mindennek, ami szokatlan vagy rendkívüli mértékben
sikeres. Ha egy embernek bármely téren különös sikere van: nyilván azért, mert rajta mana
lakozik; ha egy puska elsül - mondta az őt faggató néprajzkutatónak egy megkérdezett maori
bennszülött-, ez annak a jele, hogy manája volt; ha nem sült volna el, nyilván azért, mert híján
volt a sikertényezőnek, a manának. A mana - amelyet viszonylag leginkább megközelítő
módon az erő; hatalom, képesség fogalmával azonosíthatnánk - ezek szerint mindig
valamilyen konkrét létezőn keresztül jelenik meg. Az első megfigyelő, R. Codrington szerint
leginkább a törzsfőknek, varázslóknak, tekintélyes embereknek tulajdonították azt, hogy a
mana nyújtotta rendkívüli képességgel rendelkeznek. De tárgyak is lehetnek a mana hordozói,
ha valamilyen oknál fogva a szokottól eltérnek, akár alakjuk vagy valamilyen hozzájuk
fűződő rendkívüli élmény, különös siker következtében. A mana bármikor elhagyhatja
hordozóját, ha valamilyen cselekvésével okot ad erre, legtöbbször azonban haláláig nem válik
meg tőle, Sőt róla magáról utódaira is átszállhat. A törzsfő öröklődő hatalmának egyik alapját
éppen őseinek vele érintkező, neki is erőt adó manája jelenti. De ugyanígy lehet a mana
hordozója egy állatfaj vagy annak valamelyik egyede, hatalmas élőfa, megközelíthetetlen
hegycsúcs, bővizű forrás - minden olyan élő, holt vagy élettelen lény vagy tárgy, aki (vagy
amely) megmagyarázhatatlannak tűnő, különös, szokatlan hatást fejt ki. (Hahn István: Istenek
és népek, 35-36.old.)

2.1.5. A lélekhit
A természetfeletti, közvetlenül nem tapasztalható erők képzete szülte azt a gondolatot, hogy
az ember életműködéseit és szellemi képességeit, amelyek az élettelentől s a halottól
megkülönböztetik őt, ugyancsak egy ilyen láthatatlan erőre, a lélekre vezessék vissza. A lélek
eredetileg szintén anyagi jellegű, aminthogy az őskori ösztönös materialista nézetek szerint
elképzelhetetlen, hogy valami, ami létezik, egyben ne anyagi jellegű legyen. A lelket - mint az
ember életműködéseit összefoglaló erőt - leginkább vagy a vérrel, vagy a lélegzettel, ill.
levegővel azonosították, és megkülönböztették a halotti szellemektől, tehát halhatatlannak
sem képzelték. Az érverés és lélegzet megszűnésekor a „lélek" is megsemmisül. A lélekhitet
(animizmus) egy, a századforduló idején kialakult elmélet az összes vallásos képzetek
legősibb forrásának tekintette. Az animizmuselmélet megalapítója az angol E. B. Tylor, aki az
elhunytakat megjelenítő álomképeket tekintette a lélekhit első forrásának; a lélekhitből pedig

16
az istenhitet eredeztette. Elmélete több-kevesebb módosítással a jelenkori kutatásban is
érvényesül.
Az a törekvés azonban, amely a vallásos képzetek létrejöttét egyetlen alapvető tényezőre
óhajtja visszavezetni, csak erőszakolt módszerekkel hozható összhangba a régészeti és a
néprajzi kutatásokból nyert adatokkal. Minél behatóbban ismerjük meg a régmúlt és a jelen
természeti népeinek képzeteit, annál sokrétűbbnek, komplexebbnek bizonyul vallási
hiedelmeik és cselekményeik rendszere. Ezeknek közös gondolati alapját, hangulati hátterét
pedig leginkább az emberen kívüli s az ember felett álló, munkájának sikerét vagy kudarcát
befolyásoló hatalom képzetében találhatjuk meg. Ámde ez a hatalom, ill. ezek az erők is
számos formában jelennek meg az őskor emberének tudatában, aminthogy (mint az eddigiek
során kimutatni igyekeztünk) sokféle tapasztalat és sokféle torz tükrözés vezetett e képzetek
kialakulásához. Úgy tűnik, hogy E. B. Tylornak és követőinek animizmuselmélete túlságosan
szűk bázis a legkorábbi vallási széles skálájához képest. A lélekre vonatkozó elképzelések
kialakulásának túlságos korai időkre való visszavetítése azonban ugyanolyan tévesnek
bizonyult, mint az az okoskodás, amely az istenképzetet is kizárólag a lélekhitből akarta
levezetni. (Hahn István: Istenek és népek, 41-42. old.)

2.1.6. A természeti népek vallási képzetei

Állatimádás, samanizmus, lélekhit, halotti kultusz, fetisizmus voltaképpen mind egy és
ugyanazon képzet, az emberfeletti hatalom hiedelmének egy-egy változata, különböző
kifejezési formában. Innen van az, hogy a néprajzkutatók a legkülönbözőbb kezdetleges
népek körében tett megfigyelések során csaknem mindenütt, mindezeknek a többé-kevésbé
kezdetleges vallási formáknak bonyolult együttesét találták meg. Az egyes vallási formák
tanulmányozása különböző kutatókat arra vezetett, hogy egyiküket vagy másikukat tekintse
mind közül a legősibbnek, és ebből vezesse le a többit. Így egyesek a fetisizmusban, mások a
kutatás egész menetére döntő hatást kifejtő animizmusban, ismét mások az elvont és idealizált
manahitben vagy a halotti kultuszban, a totemizmusban vagy a mágikus szertartásokban látják
minden vallásos képzet gyökerét, a vallás legősibb és valamikor egységes formáját. Ezekkel a
nézetekkel szemben az újabb kutatók azt emelik ki, hogy a számunkra megismerhető egykori
vagy jelenkori természeti népeknél mindezek az elemek vagy ezeknek kisebb-nagyobb része
együtt találhatók meg, s egyikük jelenléte vagy kiemelkedő jelentősége a többi elem rovására
nem zárja ki a többi hiedelem meglétét. Így pl. az ausztráliai törzsek vallásában a
totemképzetek uralkodnak, az óceániai szigetvilág lakóira a manahit mellett az animisztikus
képzetek jellemzők, Közép-Afrika a fétisek hazája és így tovább - de ezek egyikének sincs az
adott terület törzsi közösségeiben sem kizárólagos szerepe.
Az irracionális többlet igényének (mágia, totemizmus) kialakulása után az elvont
emberfeletti hatalomnak és különböző konkrét megjelenési formáinak (halotti szellemek,
fétisek kultusza, samanizmus, állatimádás, lélekhit stb.) képzete jelenti a lényeges fejlődési
fokozatot a vallás kezdetleges formáinak kialakulásában. Ennek a kezdetleges vallásnak
szembetűnő vonása elsősorban konkrét jellege. A természetfeletti erő fogalma mindig
valóságos személyeken, állatokon, természeti létezőkön, tárgyakon keresztül nyilvánul meg,
nem választható külön tőlük. Az elvárt hatás is konkrét. Az emberek a természetfeletti erőktől
tényleges életviszonyaiknak kézzelfogható javítását várják el: a vadászat sikerét, bőséges
zsákmányt, termékenységet, betegségtől, fájdalomtól, ellenségtől való megszabadítást. Ezen a
kezdeti fokon a vallásos képzetek közvetlenül még nem hordoznak erkölcsi tartalmat. Az
emberek a természetfeletti erők befolyásolásával nem különbekké, erkölcsösebbekké, hanem
sikeresebbekké, boldogabbakká akarnak válni. Közvetve természetesen már eleve megvoltak
a vallási képzetek és a társadalmi erkölcs összekapcsolódásának feltételei. Mivel a totemek,
rítusok, törzsi fétisek közös volta jelképezi a törzsi közösség egységét s fennmaradását és

17
tagjainak e közösséghez való tartozását - a törzs fenntartása és boldogulása érdekében
kialakult első társadalmi szabályok, például a házassági együttélésre vonatkozó előírások és
tilalmak szükségszerűen a törzs által tisztelt természetfeletti erők nevében szólaltak meg,
általuk nyertek szentesítést és megerősítést. De ezek az előírások nem tartalmuknál fogva
lettek vallási jellegűek, hanem csak azáltal, hogy a törzs totemje, fétise nevében, parancsaként
születtek meg. A felsőbbrendű lények nevében kiadott legkorábbi erkölcsi törvények tehát
nem önálló „valláserkölcs" kialakulását jelentik, hanem a társadalmi együttélés világi (profán)
követelményeinek adnak természetfeletti, vallási szentesítést. Ez a „természetfeletti
szentesítés" pedig különösen akkor vált elengedhetetlenné, amikor a nemzetségi szervezet
bomlásakor a nemzetségen belül megjelentek az első ellentétek, a korábban maguktól értetődő
normák érvénye kétségessé vált, s a törzsfő éppen a magasabb rendű parancsra hivatkozva
vihette keresztül akaratát a közrendűek többségével szemben.
Az emberfeletti erők jellegükben és hatásukban nemcsak konkrétek, hanem
személytelenek is. Tárggyal, állattal, személlyel egyaránt kapcsolatba kerülhetnek, de nekik
önmaguknak személyiségük még nincs. Nincs olyan isten, akinek nevet lehetne adni, akit
ábrázolni lehetne, akinek meg lehetne határozni állandó lakóhelyét és működési körét,
hatalmát fogalmilag el lehetne választani más természetfeletti erőktől - a „személyes isten"
képzete ezen a fokon még nem születhetett meg. A természetfeletti lényekre vonatkozó
képzetek nem sűrűsödtek istenhitté: kialakulása a fejlődés későbbi szakaszában ment végbe.
(Hahn István: Istenek és népek, 42-44. old.)

2.1.6. Napisten és Földistennő

A dema-istenek képzete az absztrakció azon alacsonyabb fokának felel meg, amelyen minden
egyes sarjadó és tápláló növényben különálló, csak őrá vonatkozó termékenységi erőt
képzelnek el. A neolitikum idején már gyorsabban gyarapodó termelési tapasztalatok és az
ennek megfelelően magasabb szintű absztrakció vezetett el az egész növény- és állatvilágra
egységesen kiterjedő termékenység s ezzel kapcsolatban az egyetemes termékenységistenek
képzetének kialakulására. Ezt a folyamatot - az egyetemes termékenységistenek
megjelenésének és térhódításának folyamatát- leginkább a Földközi-tenger térségének
vallásaiban tanulmányozhatjuk. Itt a neolitikum idején új - minden eddiginél egyetemesebb és
elvontabb - természeti istenek kerültek előtérbe: a Nap, amely melegével minden
termékenység forrása, és szabályos, kiszámítható járásával ősképe mindannak, ami
szabályszerű; hozzá hasonlóan a többi égitest, a Hold és a csillagok, amelyeknek változásai
jelzik az idő múlását, és fel - vagy letűnésük a várható időjárási változásokat; és végül a Föld,
amely egyszerre foglalata a mindent szülő életnek s a mindent magába fogadó halálnak,
termékenysége révén pedig a mindeneket szülő Anya fogalmával azonosul.
A nagy Földanya istennő képzete egyaránt megtalálható Kisázsiában, Egyiptomban,
Mezopotámiában, Indiában, Kréta szigetén, a szíriai térségben és görög földön. Ez az istennő,
a föld termékenységének a képzeletvilágba kivetített szimbóluma, a leghatalmasabb és
legrejtélyesebb természeti erők megszemélyesítője, s így a neolitikum idején a legfőbb isteni
lény rangjára emelkedett. Sajátosnak tűnhetik, hogy az első, jellegében és funkciójában
emberszerű isteni hatalmat éppen a nőiség analógiájára képzelték el. Ezt azonban érthetővé
teszi a nők kiemelkedő jelentősége az újkőkor földművelő társadalmaiban. Kezdetben ők
gyűjtötték, aratták, később ők is juttatták földbe a gabonamagvakat; a nőiség tehát nemcsak a
Földanya láthatatlan, rejtélyes termőképességén, hanem a nők látható termelőmunkáján
keresztül is egybekapcsolódott a termékenység képzetével. A Földanya képzetének
kialakulásában tükröződnek tehát az újkőkorra jellemző matriarchális jelenségek (pl. az anyai
ágon való származás) egyes vonásai is. (Hahn István: Istenek és népek 49-50. old.)

18
2.1.7. Meghaló és feltámadó istenek
A Földanya mint a termékenység női megszemélyesítője az újkőkori földművelő közösségek
embereinek képzeletvilágában szükségszerű kapcsolatba került a megtermékenyítés férfiúi -
és ugyancsak megfelelő istenalakká vált - princípiumával. Kezdetben ezen az istenpáron belül
(amennyiben ennek képzete kialakult) a női termékenységisten volt az elsődleges. Egyes
nőistenségek, pl. a kisázsiai hettita Kubaba, görög nevén: Kübélé, latin nevén: Magna Mater
(Nagy Anya) ezt a jelentőségüket végig megtartották, míg mások háttérbe szorultak a
férfiistenekkel szemben, vagy egyenesen ellenszenves alakokká váltak. A termékenység férfi
és női megtestesítőjének kapcsolatát a házassági kapcsolat analógiájára képzelték el. A
Földanya csak a Napistentől vagy az Ég istenétől, esetleg az Esőistentől termékenyülhetett
meg. Ezeket a természeti erőket a legtöbb nép már eleve férfiistenekként képzelte el. Ég és
Föld kapcsolatának szülötte maga a természet - akár a virágzó-hervadó, lombosodó-
lombhullató növényvilágra, akár az emberek számára még döntőbb jelentőségű meghaló-
feltámadó gabonára gondoltak elsősorban, amikor Ég és Föld szülöttéről beszéltek. Ámde az
Ég és a Föld - örök, változatlan létezők (a Nap, mint még látni fogjuk, már kevésbé viseli ezt
a vonást), a Földből született természet lényegét viszont éppen a születés-elmúlás állandó
váltakozása szabja meg.
Így alakult ki minden jel szerint az újkőkor földművelő társadalmaiban az örökkévaló
Földdel és Éggel ellentétben a természetet megszemélyesítő „meghaló és feltámadó" istenek
képzete. Helyesebben inkább meghaló, de mégis továbbélő isteneknek nevezhetnénk őket.
Ezeknek vallástörténeti előzményét jelentik a csak meghaló dema-istenek; ámde az általános
termékenység képzetének a végleg soha meg nem haló, hanem mindig újjászülető
természethez való kapcsolódása az új termékenységistenek halálát is enyhítette. Igazában ti.
nincs szó ezeknek az isteneknek valóságos feltámadásáról. A hozzájuk fűződő hiedelmek és
szertartások középpontjában ezeknek az isteneknek inkább az elmúlása, a halála áll, míg
„feltámadásuk" a későbbi feljegyzésekből ismert mítoszok és szertartások szerint általában
kevésbé látványos módon megy végbe, és inkább a továbbélés valamilyen elvontabb
módjának tekinthető. Ilyen istenalakokkal a Földközi-tenger medencéjének közelebbi és
távolabbi peremterületein egyaránt találkozunk. Ilyen az egyiptomi Ozirisz, a sumer Dumuzi
(akkád-babiloni nevén: Tammuz), a szíriai Adónisz, a föníciai Alijan-Baal, a kisázsiai-hettita
Attisz, a görög Perszephoné - sőt még az Ótestamentum mitikus hagyományaiban is
felfedezhető egy ilyen ősi, de már degradált isten, Henokh, akit „365 (!) éves korában" az Úr
magához szólított az égbe. Az a tény, hogy „a meghaló és továbbélő" természet- és
gabonaistenekről szóló hagyományok és a rájuk vonatkozó rítusok ebben az egész térségben
már az i. e. III. évezredben megtalálhatók, és meglepő hasonlatosságot is mutatnak egymással,
közös, éspedig újkőkori eredet mellett szólnak. Vagy pontosabban és szerényebben
fogalmazva: ezeknek az istenalakoknak mítoszai és rítusai mögött olyan közös képzetek
rejtőznek, amelyeknek eredete még a földművelés kialakulásának új élményekben gazdag
időszakára nyúlik vissza.
A vallások fejlődésében megjelenő új képzetek általában nem szorítják ki máról holnapra a
régit, hanem a hiedelmeknek és rítusoknak új elemeivel egészítik ki, gazdagítják, és esetleg az
igényeknek és elgondolásoknak megfelelően átértelmezik és átalakítják. Így a régi képzetek
és szokások szervesen illeszkednek az új szükségletek és nézetek által meghatározott új
elmélet és gyakorlat rendszerébe. A régi elképzelések tehát, az új körülmények között is,
többé-kevésbé változott jelleggel fennmaradhatnak [ezt a jelenséget a vallástörténetben
meghonosodott angol survival szóval „továbbélés"-jelenségnek szokás nevezni]. Így élnek
tovább, de ugyanakkor át is alakulnak a földműves társadalmakban a vadászközösségekből
átvett hagyományok. (Hahn István: Istenek és népek 50-51. old.)

19
2.1.8. Az új típusú mágia
A mágikus szertartások iránya megváltozott: már nem annyira a vadászszerencsét, mint
inkább a föld termékenységét, a mezőgazdasági munkák sikerét akarják elősegíteni. A föld
termékenységének mintegy jelképe pedig az emberi, női termékenység: így alakulnak ki a
Földközi-tenger vidékének ókori vallásaira olyannyira jellemző erotikus termékenységi
rítusok. A szántás kezdetén egy ifjú párnak kell - mintegy előképül - a friss termőföldön
egyesülnie. Ennek a rítusnak elhalványult emlékét őrzi az i. e. VII. sz.-ban a görög
Hésziodosz, amikor arra int, hogy a vetést meztelenül kell elvégezni. Az őszi esőzések előtt
ülték meg az ókori Közel-Keleten a „vízöntés" ünnepét. A varázsló (ill. később a pap) vizet
csorgatott a földre, hogy ezzel kényszerítse elő a hasonló természeti jelenséget, az esőt;
tavasszal és ősszel pálmalevelet lengetnek, hogy ezzel siettessék az esőt hozó áldásos szelek
érkezését. Ezek s a hozzájuk hasonló mágikus eljárások a földművelési munkák szabályos
váltakozásának és sokkalta nagyobb valószínűséggel kiszámítható eredményességének
megfelelően, a vadásztársadalmak alkalmi mágikus szertartásaival szemben évről évre
visszatérő, állandó és rítusaikban is állandósuló ünnepekké váltak. A földművelő ünnepek
egymással is kapcsolatba kerültek: az egyes ünnepek szimbólum- és szertartásrendszere
egymásra, előre- és visszautal, s együttesükből csaknem mindegyik földműves társadalomban
kialakul a földművelő ünnepek ciklusa. Az egyes ünnepek jellege, időpontja, egymásra
következése természetesen az adott éghajlati és termelési viszonyoktól függött, a Földközi-
tenger térségében azonban legáltalánosabbá az ünnepek hármas tagolása vált: szántási, aratási
és terménybetakarítási, ill. szüreti ünneppé. Ezek az ünnepi szertartások az egész közösség
részvételével, ill. jelenlétében folynak. Általában szimbolikus jellegűek, pl. a hasonlósági
mágia alapján megjátszanak egy-egy cselekményt; tehát mágikus céljuk van, de ne titkosak.
A mágiának, ill. a természeti erők befolyásolásának ettől a nyílt és szorosabban vett
„mágikus" jellegét is lassanként elvesztő közösségi típusától így különvált az egyéni,
szigorúan titkos mágia, amelyet egyes személyek vagy megbízásukból maguk a szakemberek,
a varázslók végeztek. Idetartoznak a gyógyító és elhárító mágia mellett, elsősorban az ártó
(„fekete' mágia különböző válfajai. Ezekben a mágikus cselekmény mellett egyre nagyobb
szerepet kaptak a fétisek vagy fétisszerű tárgyak, talizmánok (amulettek, varázstáblák),
továbbá az egyes tipikus helyzeteknek megfelelően állandósult varázsigék, ráolvasások,
mágikus formulák. Ezek az általában ritmikus szövegek a szóbeli költészet legősibb rétegéhez
tartoznak.

Csökevényes formában éltek csak tovább a totemisztikus hiedelmek is. A vadászat

jelentősége háttérbe szorult, s az emberek mind tevékenyebben, mind kezdeményezőbben
avatkoztak be a természet munkájába, egyes állatfajokat már háziasítottak. Mindez
megfosztotta az állatvilágot attól a titokzatos jelentőségtől, amely a totemisztikus hiedelmek
alapját jelentette. Ehelyett a totemizmus másik, közösségteremtő és fenntartó oldala került
előtérbe. Egy-egy állati vagy növényi totem mindinkább az egyes közösségekhez (törzs vagy
nemzetség) való tartozásnak, a törzsi egységnek jelképévé foszlott. A 12 héber törzs
mindegyikének megvolt a maga jelképes állata: Júdáé az oroszlán, Dáné a kígyó, Izakáré a
nehézkes szamár stb. Az ősi latin nemzetségek állati vagy növényi neveket idéző nevei
(Porcius = sertés; Asinius = szamár; Fabius = bab; Cornelius = som) ugyancsak totemisztikus
eredetűek. Az arisztokratikus görög nemzetségek harcosai pajzsukat rendszeresen a
nemzetség címerállatának képével díszítették, s ugyanígy az Árpád-kori magyar nemzetségek
címereit ékesítő állatképek és az állatnevet viselő mondai ősök (Emese = emse) mögött is ezt
a már elhalványult totemisztikus eredetet sejthetjük. Hasonló eredetűek lehettek az egyiptomi
közigazgatási kerületek, a nomoszok állati vagy növényi eredetű jelvényei, a krokodil, a
karvaly, az oroszlán, a lótusz stb. A totemállattal való kapcsolatot gyakran valamilyen mesés
vagy mitikus hagyomány indokolja. A totem már nem közvetlen őse a törzsnek vagy

20
nemzetségnek: a kapcsolat elvontabbá válik. A törzs vagy nemzetség egy-egy ősapja vagy
ősanyja került kapcsolatba az állattal vagy az állatfaj egy csodás példányával: kalandos
vadászatban elejtette, vagy életét köszönheti neki, esetleg az ő vezetésével jutott el későbbi
letelepedésének helyére, gondoljunk például a magyar csodaszarvasmondára. De a
totemisztikus ős mindezekben a mítoszokban már következetesen nem állat, hanem ember,
aki valamilyen formában kapcsolatba került az állatvilággal. A totemhit hangsúlyának ez az
áttolódása az emberi-közösségi oldal felé, egyben annak is a jele, hogy az egyének felett
uralkodó s törvényt szabó származási közösség (tehát egy társadalmi erői az isteni jelleg
igényével lépett fel saját tagjaival szemben. (Hahn István: Istenek és népek 53-54. old.)

2.1.9. Az ember alakú isten

Az emberfeletti erők emberszerű (antropomorf) jellege az újkőkori földművelő társadalmak

fejlődési fokán más tekintetben is kezd - egyelőre csak tendenciaszerűen - kifejezésre jutni.
Amilyen mértékben a nemzetségi-törzsi közösség hatalma mindinkább egyetlen személy, a
törzsfő kezében összpontosult, ahogy ennek következtében kibontakozott és mindinkább
magától értetődővé lett embernek ember feletti hatalma - oly mértékben lépett az emberek
képzeletében is a természeti erők mintájára elképzelt személytelen erő helyébe a földi,
társadalmi, emberi hatalom fantasztikus tükörképe: az emberi jelleggel felruházott, személyes
isten. Az addig isteni voltukban elvont és egyes tárgyakban, állatokban, személyekben
megjelenő emberfeletti erők az emberi képzelet világában mindinkább emberszerű jelleget
öltenek. A Földanya s az égi megtermékenyítő Atyaisten házassági kapcsolata s a természetet
megjelenítő meghaló-továbbélő istenek viszontagságai már emberi jellegűek. Ezek az
istenalakok emberi ténykedést végeznek, emberi történetük van, s ez bizonyos fokú
egyéniséget is ad alakjuknak. Minden valószínűség szerint névvel jelezték őket - bár írásos
források híján ez teljes biztonsággal nem állítható. Az a tény azonban, hogy a legkorábbi
írásos forrásanyagban az i. e. III. évezredtől kezdve felbukkanó istennevek eredete is gyakran
homályos vagy éppenséggel megmagyarázhatatlan, arra vall, hogy ezek a nevek már akkor
igen régiek voltak, tehát már jó pár évszázaddal azelőtt általánossá vált az összes
istenalakoknak névvel való megjelölése.
A legkorábbi istennevek egy része azonban értelmezhető, és betekintést nyújt az istenalakok
kialakulásának folyamatába is. A sumer An - akiből a babiloni Anu lett - egyaránt jelenti
magát az eget s az ég istenét. Az indoeurópai Diausz ugyancsak a hol napsugárban fénylő, hol
villámfényben ragyogó égboltozat neve, s ez a név egyaránt benne él a görög Zeusz, a
szanszkrit Diausz-pita s a latin Dies-piter, Jupiter nevében. Gaia egyaránt jelenti görögül a
földet s a föld legősibb istennőjét, ugyanúgy, mint Uranosz az eget és annak istenét. Az
istennév ezekben az esetekben még azonos a benne megszemélyesülő természeti jelenség
nevével. Már egy lépéssel tovább visznek a megszemélyesítés útján a Diausz-pita, Jupiter,
Démétér típusú nevek, amelyekben a természeti elemhez már emberi viszonylatot kifejező
elem is társul (pater=apa, métér=anya). A megszemélyesítésnek még magasabb foka az,
amikor az istennév már az istenség tevékenységére utal igei formában - így az ótestamentumi
Jahve (viharzó) s a görög Poszeidón (föld hitvese). Már az osztálytársadalmak talaján
születtek azok az elnevezések, amelyek az istennek „társadalmi" helyzetét fejezik ki, mint a
kánaáni Ba'al (Úr) s a föníciai Melkart (a város királya).
Az emberi jelleghez tartoznak az istenek kölcsönös kapcsolatairól szóló elképzelések. Az
égi Atyaistenhez és a Földanyához képest a meghaló természetistent fiatalabbnak képzelték
el; ezért ez az isten a különböző népek későbbi mítoszaiban a Földanyának hol fiatal
szerelmese, szeretője, hol fia, esetleg lánya. A minden esetben későbbi hagyományozásból
ránk maradt mítoszok ezeknek a kapcsolatoknak legkülönbözőbb változatait jegyezték fel.

21
Az istenek származásáról, születéséről és haláláról szóló történetek, amelyek cselekményes
formában adják elő az ember által megszemélyesített természeti erőkről szóló elképzeléseket
és tanításokat, egyben a legősibb formái az istenekről szóló elbeszéléseknek, a mítoszoknak.
Ehhez az isteni környezethez az ősi totemállatok és az egyéb - sajátos és rejtélyes
képességeik miatt tisztelt- állatok is hozzáidomulnak, hiszen az állatvilág iránti fokozott
tisztelet alapjai már elenyésztek. Az állatimádás így az állat alakú istenek imádásává, a
thériolátria - thériomorfizmussá enyhül. Az átalakulás lényege az, hogy az emberfeletti
(isteni) lényeket fogalmilag már különválasztják azoktól az állatoktól, amelyeknek alakját
vagy egyes jellemző jegyeit még viselik. A természeti eredetű és a totemisztikus eredetű isteni
lények közötti kapcsolatok egészen különböző módokon jöhettek létre. A természeti isten
jellegzetes tulajdonságai révén thériomorf vonásokat vehetett fel: Zeuszt, az eredetileg
megtermékenyítő funkcióval felruházott indoeurópai égi istent és Ba'alt, a kánaáni térségben
tisztelt férfiúi termékenységistent a mítoszok egyaránt szívesen ábrázolják bika alakjában;
Hérát, a görög és Hathort, az egyiptomi termékenység-istennőt tehénnek (Héra még
Homérosznál is „tehénszemű"). A kapcsolat egy másik típusa az, amikor egy-egy, eredetileg
egymástól független totemisztikus, ill. természeti isten alakja valamilyen, ma már meg nem
határozható okból egybeolvadt, pl. hódítás vagy politikai egyesülés esetében. Így vált az
egyiptomi Hórusz sólyomisten egyúttal a napisten, Ré fiává. Ez a fejlődés azonban a
neolitikus, még történet előtti kor félhomályából már átvezet az írásos emlékek által is
megvilágított történeti korok derengésébe. (Hahn István: Istenek és népek 55-56. old.)

22
3. Európai kultúra gyökereiről

3.1. Maller Sándor: Az Európa eszme

„De mi alakította Európát Európává? Paul Valéry (1871-1945) szerint a görögök, Róma és a
kereszténység: tegyük hozzá negyediknek a felvilágosodást is.
Nép, amely életéből csinált remekművet, egy volt: a görög. Sohasem nevezték magukat
görögnek: hellének voltak, ma is azok. Sokat idézett mondás, hogy ők mentették meg Európát
Ázsiától. Rómához képest parányi nép, mégis teljesebb életet élt akármelyiknél egyénisége
tudatában és demokratikus emberi jogai ismeretében. Az élet minden percét élvezve,
vállalkozó kedve végtelen, amit elkezd, befejezi, s amit befejezett otthagyja. Hatalmat nem
ismert el maga felett, isteneit is a saját természete számára alkotta, a természetet a
természetfölöttivel összevonva. Istenei egy főisten vezetésével rokonok voltak, de nem
azonosak. Az óvatos félelem áldozói hűségre szoktatta a görögöket. Sohase vetélkedj az
istenekkel, úgy sincs menekvés, tűrni kell szeszélyes-rejtélyes haragjukat, de azért légy bátor,
önámítás nélkül, úgyis a sors uralkodik a világrendszereden.

Demoszthenész (Kr. e. 384-322) még a makedón Fülöp (Kr.e. 383-336) ellenfele, de

Arisztotelész (Kr.e. 384-322) már a világhódító Nagy Sándor (Kr.e. 356-322) tanítója, s az ő
birodalmának a görögség csak nyugati csücske. Szóródj világgá, s ők világgá szóródtak:
Rómát is áthatották kultúrájukkal, eleinte vallásukkal is, aztán az Új Testamentum
tanításaival, amelyek görög nyelven maradtak fenn. S Pál apostol (Kr.e. 16-Kr. u.67) nem
volt-e részben a görögök növendéke?

A görögség története több mint történet, életformáló ereje sohasem aludt ki. Mint alkotó-
formáló erő beleavatkozott minden utána következő nép életébe-fejlődésébe. A görög nép
minden más európai nép örök mértéke: a humanizmus és a reneszánsz régi értékeinek
felismerése, egyfajta újjászületés a görögségben.

A leigázott görögség rabul ejtette a győztes Rómát. Róma megengedhette magának, mindig is
volt bennük annyi becsület és magabiztos gőg, főleg világhatalmi tudat, hogy soha nem
tagadták: ők inkább közvetítők, mint kezdeményezők, és persze tökéletesítői a görögségnek.
A kis városállam a görögség fénykorában függetlenítette magát az etruszkoktól. Két század
múlva már Itália, később az egész Földközi-medence ura, majd föl Galliáig, Britanniáig, a
Rajnától keletre s a Dunától délre eső részekig terjedő birodalom központja.

Róma több volt mint állam, kormányzata és jogrendszere fogalommá, szellemi diszciplínává,
idővel a legtöbb európai állam mintájává vált. A latin meg több európai nyelv alapja, s
évszázadokon át Európa vallási és tudományos életének hivatalos nyelve lett, de a Földközi-
tenger keleti része – valójában – a birodalom másik fele – műveltségében görög maradt.

A birodalom rendezettsége, zárt civilizációja, benne az ősi római vallás maradványaival, a

perzsa mitraizmus, meg a nyersebb Apolló-vallás napimádatával nem pótolhatta a hatalmas
méretekben jelentkező, egyre erősödő isten-éhes vallásos érzést. Ezt a semmitmondó isten-
császárságtól elforduló tömeg számára éppen a görög szellem legjobbjai által közvetített
kereszténység adhatta csak meg. Diocletianus (232-313) az utolsó nagy római császár még az
isten-császárság nevében üldözte a keresztényeket, akik a 4. századra számszerűen már a
birodalom egyötödét tették ki. Constantinus császár (274-337) viszont merész tettre határozta
el magát: 313-ban a kereszt jegyével győzve ellenfelén, elfogadott vallássá tette a kisebbség

23
hitét, a kereszténységet az egész római birodalomban. Fejévé a császárt jelölte ki, bár ő maga
csak halálos ágyán keresztelkedett meg. 324-ben lerakta majdani székvárosa alapkövét, egy
Byzas nevű görög hajósról elnevezett kereskedőváros, Byzantium helyén. Hat év múlva, 330-
ra fel is épült az Új-, a Második Róma, Bizánc. Hatalomban a birodalom nyugati fele
fokozatosan gyengült. Rómát többször is kifosztották az északról betörő barbárok. S volt idő,
hogy a korábbi kétmilliónyi lakosból húszezer ha maradt. Bizánc egy ideig szerencsésebb
volt, s az eredetileg feléje irányuló támadásokat Rómára irányította.

Egyházak és Európa

A birodalom nyugati és keleti része egyre távolabb került egymástól, de nem vált szét. Még az
5. század elején is közös konzuljaik vannak, törvényeik is közösek. A kettéválást az
alkatukból következő különbség, eltérő magatartásuk siettette, pecsételte meg végül. A kelet
inkább megőrzi, konzerváló, elzárkózó, a nyugat szenvedélyesebben mélyebb hitű, az időnek
elébe menő. Keleten az egyház feje a császár, a birodalmi eszme ott még a valóságban is ezer
évig él, nyugaton ugyanez érdektelenségbe fullad, s a birodalom végső széthullásának ez az
igazi oka. Ágoston (354-430) De Civitate Dei-je nem a 410-ben feldúlt Rómát, a Földi Várost
kívánja vissza épen, hanem helyette egy Isten Város alapjait rakja le, megfogalmazva ezzel az
egyház állam fölötti hivatását, a Nyugat legnagyobb keresztény eszméjét. S mindezt latinul,
ettől kezdve az egyház Istenhez vezető nyelvén, nem pedig görögül. A világi birodalom
nyugaton szétpattan, az Egyház birodalmának összetartója Róma püspöke, Szent Péter, a
kulcsok hatalmának birtokosa, a pápa lesz. Későbbi utóda, Nagy Leó, a keleti egyházi
szakadárságot a Chalkedoni-zsinaton (451) elítélve, már az egész kereszténység atyjának
tekinti magát. Ő volt az, aki a monda szerint Attilát (400-453) Itália kapujában megállította.
Bizánc világi hatalma még jó ideig jelentős, de I. Gergely pápa (540-604) megválasztásától
kezdődően a nyugati uralkodók és népeik már egységesen Rómára tekintenek. Aztán az
egyházi birodalom feje, Krisztus földi helytartójaként, hovatovább világi ügyekben is döntő
befolyást szerez. A felkent uralkodót a pápa vagy megbízott legátusa koronázza meg, nem
egyszer Rómától kapott koronával, aki ezzel válik teljes jogú urává országának, s tagjává a
keresztény országok közösségének. Old és köt, ahogy jónak látja, s aki ellene mond vagy tesz,
azt az egyházból kiközösíti, kiátkozza. S az ilyen törvényen kívüli világi vagy egyházi
személy életveszélybe kerül, olykor máglyán végzi. A pápa keresztes hadjáratot hirdet,
beleszól a mindennapi élet maga fogalmazta szabályaiba, az országok vitáiba, el egészen a
dél-amerikai kontinens gyarmati felosztásáig, amire a 15.század végén kerül sor. ...

Közben a keleti ortodox kereszténység északra terjeszkedik, s amikor 998-ban a kijevi

nagyherceg feleségül veszi a bizánci császár nővérét, a felvett vallással együtt a bizánci
kultúra is otthonra talál Kelet-Európában.

Az iszlám keleti, átkaroló támadása Bizáncon át a nyugati kereszténység ellen jó hét

évszázadon át várat magára a sikertelen franciaországi kísérlet után.

Időközben az állandó veszély mellett másvalamit is jelentettek Európa számára Mohamed

próféta követői: az arab számjegyek elterjedését a matematika, a csillagászt és az orvoslás
titkaival együtt, s az addigra elfelejtett hellenisztikus gondolatkör felelevenítését sajátos
filozófiájuk hozzáadásával. Bizáncnak az iszlám veszély előtt évszázadokon keresztül a
perzsák, arabok, szlávok, bolgárok támadásait is el kellett hárítania. Azután 1204-ben a
Szentföld felszabadítására vonuló nyugati keresztes hadak váratlanul bevették és kifosztották
a gazdag várost. Csaknem 250 év múlva, 1453-ban II. Mohamed török szultán elfoglalja
Bizáncot, a keleti ortodox kereszténység központját. Az ostrom során leli halálát XI.

24
Constantinos is, Bizánc utolsó császára. Az ő unokahúgát veszi majd el feleségül III. Iván
(1440-1505) orosz cár, s ettől kezdve Moszkva a Harmadik Róma az ortodox egyház és egész
Oroszország központja.” (Maller Sándor: Az Európa eszme, Mundus Magyar Egyetemi
Kiadó, Budapest, 2000 15-19. old.)

3.2. Clark, K: Nézeteim a civilizációról

„...az ember bizonyos korszakokban tudott magáról –testéről-lelkéről- valamit, ami fölébe
emelte a létért való mindennapos küzdelemnek, s az éjszakáról éjszakára megújuló
rettegésnek, és szükségét érzete, hogy addig fejlessze ezeket a gondolatokat és érzéseket,
amíg a lehető legjobban meg nem közelítik a tökéletességet – az értelem, az igazságosság és a
fizikai szépség egyensúlyát. Kifejezési igényét sokféleképpen elégíthette ki: mítoszaiban,
dalaiban, táncaiban, filozófiai rendszereiben, meg abban a rendben, amelyet a világ látható
jelenségei között teremtett. És ennek a képzeletnek a gyümölcsei egyúttal egy eszmény
kifejeződései.
Ilyen eszményt örökölt Nyugat-Európa. Az eszmény görög földön született az időszámítás
előtti ötödik században, és kétségtelen, hogy ez a történelem legrendkívülibb alkotása: annyira
teljes, annyira meggyőző, annyira kielégítő mind az elmének, mind a szemnek, hogy több
mint hatszáz éven át gyakorlatilag változatlanul maradt fenn. A művészete persze sztereotíp
lett és konvencionális. Jó ötszáz éven át azonos építészeti formanyelvet, azonos képvilágot,
azonos színházakat és templomokat lehetett találni mindenütt a Földközi-tenger vidékén,
Görög-Olasz- és Franciaországban, Kisázsiában, Észak-Afrikában. Aki az első században
megállt egy mediterrán város főterén, éppúgy nem tudhatta, hol van, mint aki ma áll meg
valamelyik nagyváros repülőterén.” (Kenneth Clark: Nézeteim a civilizációról, Gondolat
Kiadó, Budapest, 1985 13-14. old.)

3.3. Jasper Griffin

„Kötetünk óriási témát ölel fel: több mint ezeréves időszakot, Homérosz költészetétől a
pogány vallás bukásáig, s a Nyugatrómai Birodalom összeomlásáig. A folyamatok kezdetei
földrajzilag Görögországba nyúlnak vissza, ahol a hódítások és pusztítások sötét korából apró
közösségek emelkednek ki, Róma dombjain pedig bronzkori falvak keletkeznek, hogy végül
egy birodalom végnapjainak tanúi legyünk; olyan birodaloméi, amely egyesítette a mediterrán
világot és rajta kívül roppant területeket is, Northumberlandtől Algériáig, Portugáliától Szíria
sivatagi pereméig, a Rajnától a Nílusig. Róma bukása időben távolabbra esik Homérosztól,
mint a mai Anglia a normann hódítástól, 1066-tól. Politikai tekintetben is hatalmas
képződményről van szó; a Római Birodalom romjain ma harminc önálló államot találunk;
Olaszország például csak 1870-ben egyesítette újra az ősi Itáliát, amelyet Róma még Krisztus
előtt hódoltatott meg.
Ezt a világot „klasszikusnak" nevezik. A kifejezés arra utal, hogy a görög-római antikvitás
irodalmi és művészeti remekei abszolút értéket képviselnek, olyan mércét, amelynek alapján
az összes későbbi alkotást megítéljük. Swift „Könyvek csatája” című munkája ragyogóan és
szellemesen fejezi ki ezt a világnézetet, akárcsak a festészetben Raffaellónak a Vatikánban
látható, „Parnasszus" című képe, amint Apollónt és a Múzsákat a nagy görög költők körében
ábrázolja. De említhetnénk Ingres roppant konvencionális festményét, a „Homérosz
megdicsőülésé"-t is. Ma már persze nem az ókori világ a mérték, amelynek alapján az
utódokat megítéljük. Egyfelől, az utóbbi öt nemzedék alatt végbement technikai fejlődés
túlságosan sok tekintetben alakította át az életünket ahhoz, semhogy az effajta
összehasonlításnak értelme volna, másfelől a klasszikus kereteken túlmutató más ősi kultúrák

25
megismerésekor kiderült, hogy Hellasz és Róma kevésbé volt páratlan, mint azt elődeink
feltételezték.
Ennek dacára, bár a klasszikus ókor szelleme már nem határozza meg annyira az európai
iskolák és egyetemek légkörét, mint valaha, a Nyugat számára szerfölött érdekes tanulsággal
szolgál. Michelangelo és Rubens művészete, Milton és Keats költeményei, városaink
építészete, dómjaikkal és diadalíveikkel együtt Rómából származnak, oszlopsoraik pedig a
görögöktől, hogy csak ezeket említsük bizonyságul, mennyire jelen van az antikvitás a
modern világban. Nem kevésbé fontos az antik mitológia jelenléte, Szép Helenéé, Oidipuszé,
Narkisszoszé és a Minótauroszé, aki most is ott bujkál labirintusában. Más mítoszok is ihlető
erejűek: az athéni demokráciáé, a spártai szigoré és a Római Köztársaság szilárd erényeié;
nem merült feledésbe a császárkor fényűzése és rendje sem. S ez a letűnt világ mindennél
jobban vetíti elénk egy olyan társadalom távlatait, amelyik - bár a múlt ködébe vész -
nemhogy barbár lett volna, hanem éppen hogy nagyon is kifinomult, pompás mesterműveket
alkotott, amelyeket ráadásul szoros történelmi szálak fűznek a modern Nyugathoz, amit az ősi
Kína és Peru társadalmairól nem lehet elmondani. A nyugati civilizáció a klasszikus világból
sarjadt ki, ezért a Nyugat mindig is tudatában volt, melyik magaskultúrában gyökerezik,
milyen örökséget próbál elérni, sőt meghaladni. Ennek a távoli, de nem egészen idegen
világnak a tanulmányozása révén érthetjük meg, hogy céljainknak igenis vannak alternatívái,
és általuk szabadulhatunk a jelen zsarnokságától.
Hosszú história ez, a színpad pedig széles, díszletei igen változatosak. Az emberi
társadalom sokféle variánsa látható a lámpák fénykörében: primitív falvak, erősen független
szellemű városállamok, hatalmas királyságok, sőt szövetkezett ligák. A demokráciát
feltalálták, itt gyakorolták, majd itt is vesztették el. Zsarnokok kaparintották meg a hatalmat;
arisztokraták harcoltak azért, hogy megtartsák; filozófusok érveltek és spekuláltak arról,
honnan eredeztethető a társadalom, mi az igazság lényege, melyek a polgárok kötelességei.
Kezdetben volt a vers és a dal, majd idővel testet öltött a prózairodalom, a filozófia, a
történetírás és a regény. A racionális gondolkodás utat tört magának a mítoszok és a poézis
gubójából. Látjuk majd a görögök intellektuális fölényének és Róma mindent legyőző katonai
erejének kölcsönhatásait; ez sok szempontból tragikus história, olyan történet, amelynek
döntő jelentősége van saját korunk szempontjából. Elpusztult az a kifinomult társadalom,
amely létrehozta a minószi Kréta palotáit és a mükénéi Görögország ragyogását; romba dőltek
az impozáns fellegvárak, elenyésztek elefántcsontból faragott, aranyból kovácsolt kincseik.
Ezután három évszázadon át sötét korszak következett, a művészet elkorcsosult, a vidék
néptelenné vált vagy ínségbe süllyedt. Róma bukását barbár inváziók követték, általános lett a
létbizonytalanság, városok dőltek romba, műkincsek pusztultak el. A civilizáció magas szintű
lehet, de mindhiába valósul meg, el is veszítheti az ember: a klasszikus világ tanulmányozása
során erre is fény derül.
A görögök ősei, akárcsak a rómaiaké, az indoeurópai népek nagy családjához tartoztak, majd
hosszú századok során kirajzottak őshazájukból (valahonnan a Kaukázus vidékéről), hogy
benépesítsék Indiát, Iránt és Európát. Krisztus előtt 1900 táján északról hatoltak be a mai
Görögországba. A füves pusztákról olyan világba jutottak, ahol a tengernek döntő szerepe
volt a közlekedésben, az embercsoportok érintkezésében. A görög föld legjava hegyvidék; a
magaslatok vonulatai számos kis síkságra szabdalják, szűk folyóvölgyekre, partjain túl
szigetek rajai emelkednek ki a tengerből. A klasszikus Hellasz tájainak heves független
szelleme a domborzattal kapcsolatos; itt minden város külön pénzérmét veretett, sőt saját
naptára volt; innen a szomszédvárosok féltékeny, ellenséges érzülete, állandó háborúságai.
Itáliában sincsenek nagy hajózható folyók; a rómaiak meg is döbbentek Gallia széles, lassan
hömpölygő folyamai láttán. Görögország klímája mérsékelt égövi, s bár az Égei-tenger
hírhedten veszélyes váratlan viharai miatt, azok, akik a nedves, hűvös északról érkeztek,
beérték ennyi kényelemmel is. Ilyen környezetben igazán természetes, hogy a tömegek a

26
szabad ég alatt verődtek össze, s jószerével az utcákon-tereken éltek és dolgoztak. Meglehet,
az Akropolisz építményei igen látványosak, de a klasszikus Görögország életstílusa nagyon is
szerény volt. Maguk a görögök mondogatták, hogy a szegénység tanította őket kemény
életmódra; ínségük miatt számíthattak csupán önmagukra.
A mükénéi Görögország kulturális tekintetben a minósziak kifinomult életformáját vette át,
azét a nem indoeurópai népét, amely Krétán és néhány más égei szigeten élt. De a mükénéiek
Közel-Kelet más ősi kultúráival is kapcsolatban álltak: hettitákkal, egyiptomiakkal, szírekkel.
A tenger közelsége miatt a görögök természetes módon fordultak a többi tengerjáró nép felé,
semmint az európai szárazföldi hegylakókkal léptek volna kapcsolatba. Egyiptom és Kis-
Ázsia jobban érdekelte őket, mint Makedónia vagy Illyria. Így ezektől a már akkor is ősi
kultúráktól a korai görögség sok mindent megtanult: egzotikus istenek és istennők nevét, mint
Héráét és Athénéét, akik teljes görög „honosságot" nyertek, csatlakozva az olümposzi
panteonhoz. De átvettek luxustárgyakat, a zenét és a költészetet is. Amikor a sötét
korszakban, a mükénéi fellegvárak Kr. e. 1150 táján bekövetkezett bukása után, időlegesen
minden más művészet is elpusztult, a költészet és a dal túlélte az összeomlást, megőrizve az
emlékezetben a nagy királyok és hősök tetteit, azokét, akik valaha Mükénaiban éltek, s ezt a
várost nem elhagyott romoknak tekintették, hanem aranyban dús paloták világának,
Agamemnón király és népe székhelyének. A bronzkori mükénéi kultúra mitikus színhely
maradt, és jelentőségét a klasszikus Görögország számára nehéz volna túlbecsülnünk. A
bukás utáni sötét korszak gazdag örökségét az utódok átvették és újraszervezték. S a kor vége
felé a mükénéi panteon lényegében teljes maradt, vallása tartós formát öltött, a Kelethez
fűződő kapcsolatokat helyreállították, a polisz pedig, a független városállam, klasszikus
formát öltött.
Sokatmondó bizonyíték arra nézve, mennyire fontos szerepet játszottak a görögök őseinek
életében a szomszédos kultúrák, az is, hogy a legtöbb hangszer, sőt sok költői műfaj és forma,
mint az elégia, a himnusz, az iambus nem indoeurópai. kölcsönszavak a görög nyelvben. A
költészet és a próza mindig is a görög művészet legremekebb műfaja maradt, mind a
társadalmi tekintély, mind hatása okán, formáik pedig, akárcsak mitológiai témájuk, végső
soron abból a korból származnak, amikor a görögök ősei egyszeriben lakott településekkel,
palotákkal, freskókkal és zenével találkoztak. Ez a korai kapcsolat nagyrészt magyarázatot ad
a görögség későbbi vívmányaira. Távoli rokonaik, akik beözönlöttek az Indus völgyébe,
ugyancsak városokat és templomokat találtak, ez mintegy „repülőstarttal" segítette az indiai
árja kultúrát; hasonlóképpen az első görögöknek a kifinomult társadalmakkal történt
kapcsolatfelvétel segítséget nyújtott abban, hogy merőben más irányú fejlődés útján
induljanak el, mint az északi erdőségekben vándorló germánok és kelták, akik hosszú
századokon át megrekedtek eredeti törzsi társadalmaik keretei között.
A görögök tisztában voltak azzal, mit köszönhetnek Föníciának, amikor kialakították
alfabetikus írásrendszerüket, s mennyiben adósai Egyiptomnak korai szobrászatuk kialakítása
terén, s tudták, hogy Babilontól vették át matematikai ismereteiket. Görögországban a kultúra
mindezen vonásai sajátos és jellegzetes módon indultak fejlődésnek. Szobrászatuk például
realista jelleget öltött, egészen más irányban fejlődött, mint az egyiptomi művészetben, amíg a
matematikában élénk és újszerű érdeklődés alakult ki bennük a bizonyítás iránt, s egész
aritmetikai rendszerük axiómákon alapult. Az ábécét olyan írásrendszerré tökéletesítették,
amelyik római formájában azóta is megfelel a nyugati igényeknek. De mindenekfölött, mind a
művészetben, mind a társadalomban, az emberi mérték jellemezte Görögországot. A független
városállam, amelyben csak férfi lehetett teljes jogú polgár, a görögök lényegi vívmánya. S ez
azáltal vált lehetővé, mert a nagy keleti monarchiák eléggé Hellasz közelében voltak ahhoz,
hogy termékeny ösztönzést adjanak, de azért nem olyan közel, hogy leigázhassák
Görögországot; amikor végül Xerxész megpróbálta, már elkésett.

27
 A görög kultúrában versenyszellem uralkodott. Az egymást követő történetírók és
filozófusok mindegyike fontosnak tartotta azt bizonyítani, mennyiben tökéletesítette elődje
életművét; a nagy pánhellén ünnepek középpontjában, Olümpában is, Delphoiban (Delphiben)
is, az atlétikai versenyek álltak. Amikor Athénban tragédiákat és komédiákat vittek színre,
természetes szokásként fogták fel, hogy a színdarabokat bírálók rangsorolják. Egyúttal olyan
kultúra volt ez, amelyik az emberi lét minden alapkérdését élesen vetette fel: Gonosz-e a
rabszolgaság (vagyis a „természet ellen" való-e)? Mi lenne az emberi és az isteni törvény
végső forrása? Szükség van-e a családra? (Platón elméletileg a családi élet eltörlését javasolta,
a spártaiak pedig ténylegesen is a családi élet eltörlése felé közelítettek.) Helyénvaló-e
bizonyos esetekben a polgári engedetlenség? Miként alkalmazzák a törvényt a vérbosszúra és
a családi lojalitás eseteire? Mi igazolja, ha egy állam más államok felett uralkodik? Mekkora
legyen az ideális közösség területe? Mi az öröklés szerepe, és mire kell a nevelésnek
törekednie a jellem formálásában?
A görög kultúra minden vonását a forma iránti rendkívüli igény jellemezte. Ezért is
gyakorolt olyan óriási hatást a görög művészet és irodalom minden más társadalomra,
amellyel kapcsolatba került. A görög építészet és várostervezés formai tökéletessége, a
szobrok tudatos precizitása, azok a szigorú és alapos követelmények, amelyeket minden
irodalmi műfajjal szemben támasztottak - mindez arra tanította a hallgatóságot és a
szemlélőket, hogy kötelező és intelligens ízlést sajátítsanak el. Mindazok, akikben az ilyen
finom ízlés kialakult, lettek volna bár etruszkok, lüdek, lükiaiak, szikelek vagy apuliaiak, úgy
érezték, hogy saját alkotásaik megdöbbentően durvák és provinciálisak. Csakis a görög stílusú
műveket találták megfelelőknek, egyedül a görög nyelvű irodalommal voltak elégedettek.
Más nyelven nem is született irodalom (a héber kivételével), s ezek a nyelvek ki is haltak.
Csupán Rómában született meg az a heroikus döntés, hogy szakítva a legkorábbi választással,
a görög nyelvű írásművészettel, hozzáfognak ahhoz a roppant feladathoz, hogy latin irodalmat
alkotnak, amely a legszigorúbb görög mércének is megfelel. Ez az esztétikai pontosság
nagyrészt magyarázatot ad rá, miért nem sikerült a görögöknek nagyobb technikai
vívmányokat létrehozniuk. Még olyan egyszerű gépezeteket és eszközöket, mint a szélmalmot
és a csavart is csak későn talált fel és alig alkalmazott az a nép, amely eléggé találékony volt
ahhoz, hogy gőzgépet tervezzen. A rabszolgaság meglétének ehhez nem volt köze; a'
rabszolgák aránya a görög lakosság soraiban igen csekély volt. Általában véve a görögség
inkább az esztétikai tökéletességet tartotta szem előtt, semmint az újításokat - korunkkal
szemben ez ugyancsak gondolatébresztő kontraszt. Szimbólumként foghatjuk fel a Parthenón
frízein látható lovasokat, ahogyan zabla nélkül ülik meg hátasaikat; szépségük bámulatos, s
ezt csak kiemeli a lószerszám hiánya; a korai középkorban feltalált zabla aztán átalakította a
lovasság ütőképességét.
Az indoeurópai örökség Rómában is erősen módosult. Az etruszk hatás eléggé erős volt
ahhoz, hogy például Róma beérje a Capitoliumon tisztelt három istenséggel, Jupiterrel,
Junóval és Minervával, aminek csak etruszkfogalmak szerint van értelme, illetve azzal, hogy
az istenek szándékait kifinomult rendszer szerint ómenek révén próbálják kifürkészni, mely a
római magisztrátusok hivatalos feladata volt. Még a római nevek is idegen mintára alakultak
ki, az indoeurópai egyszavas nevek (Meneláosz, Siegfrid) bonyolult hármas nevekké
alakultak (Marcus Tullius Cicero). Etruria a görög befolyást is átörökítette, főként a vizuális
művészetek területén.
Az ősi Rómát erőteljes közvélemény jellemezte, ugyancsak erős közszellem, s markáns
ellenérzés minden excentrikus és egyéni megnyilvánulással szemben. Az „ősök szokása"
(mos maiorum) roppant erősen hatott, s a családokon belül az atya, a paterfamilias szinte
korlátlan hatalmat gyakorolt fiai felett, még akkor is, amikor azok már felnőtt férfiakká
cseperedtek. A görögöket ez megdöbbentette; sok történet beszélte el ugyanis, hogy a
családatya képes volt megölni fiait, sőt ezért' még csodálták is. Nem nehéz elképzelnünk azt a

28
szorongást, ami ilyen pressziók miatt lett úrrá a rómaiakon, és kísértést érzünk ezt a
stresszhatást kapcsolatba hoznunk a rómaiak kettős megszállottságával: egyfelől az
apagyilkosság; a parricidium főbűnével, másfelől viszont a pietasszal, aminek első jelentése
eredetileg nem is a „kegyesség", a vallási érzület, hanem a szülők iránti kötelező viselkedés,
amelynek őstípusa Aeneas, Róma (egyik) legendás alapítója; amint vállán menekíti el atyját
az égő Trójából. Az ilyen, pszichét érintő konfliktusok okozta szorongás gerjeszthette a
rómaiakban azt a nyugtalan energiát, amely részben talán megmagyarázza ama döbbenetes
tényt, amelyet maguk a rómaiak is csak az istenek kegyével próbáltak magyarázni, vagyis azt
a tényt, hogy városuk, amelyet nem is igazán kedvező helyen alapítottak, nem is gazdag
érclelőhelyen, mégis meghódította a világot.
A római művészet és irodalom egyaránt úgy ábrázolja a Köztársaság korának férfiait, mint
összeszorított ajkú és öklű, határozott személyeket. Állandóan emlegették a parsimonia, a
severitas, a frugalitas és a simplicitas erényeit, vagyis a takarékosságot, a szigort, a józanságot
és az egyszerű életmódot; ez önmagáért beszél. S emlegették az olyan férfiak morális
felsőbbrendűségét, amilyen Cato sajátja volt. Cato ugyanis lényegében földtúró
gazdálkodóból emelkedett senatori és consuli rangra. Sok római nagyúr neve árulkodik
paraszti származásáról. Cincinnatus és Calvus (a „Göndör" és a „Kopasz"), Capito és Naxo (a
„Busafejű" és a „Nagyorrú"), Crassus és Macer (a „Dagadt" és a „Sovány"), Blaccus és
Bibulus (a „Kónyafülű" és az „Iszákos") neveket római consulok és poéták visélték, az
etruszk királyi tisztség és a görög esztétikus kifinomultság örököseiként.
Leggazdagabb és legvilágosabb adataink a késői Köztársaság korából maradtak ránk,
amikor a római rendszer bomlásnak indult, s a régi óvintézkedések sem akadályozhatták már
meg, hogy az államférfiak ne rabolják ki a provinciákat, sőt seregükkel ne vonuljanak Róma
ellen saját hatalmuk növelése végett. Arra kell gondolnunk; persze feltételesen, hogy a római
valóság mindig is korrupt és kegyetlen lehetett. Mégis világos, hogy ekkoriban változás
történt. Amikor Hannibál győzhetetlen hadait húsz éven át végigvezette Itálián, lázadásra
buzdítva Róma itáliai szövetségeseit, zömük szilárdan kitartott a Város mellett; nem egészen
száz évvel később viszont sérelmeik arra késztették őket, hogy Róma ellen hadakozzanak. A
római igazságosság és önuralom, az a közösségi szellem, amely olyan mély hatással volt a
görögökre, amikor a Kr. e. 2. században először találkoztak ezekkel az erényekkel, mégsem
lehetett mítosz.
Az archaikus és a klasszikus Görögország, az antik időszak igazán kreatív korszaka
viszonylag kis területet érintett a Mediterráneum keleti részén. Nagy Sándor hódításai révén
viszont elterjedt a görög nyelv, építészet és művészet, s a térség perifériája, egészen Angliáig,
Romániáig és Irakig, egy sajátos, de kétnyelvű kultúrán osztozott, a görög és latin nyelvűn. A
modern nacionalizmushoz hasonló érzület meglepően hatástalan maradt, s a Birodalmat nem
erőszak kovácsolta össze. A Kr. u. 1. század során például csak egyetlen légió állomásozott
Észak-Afrikában, Hispániában pedig egy sem. Az egész római világban ugyanazokból a
könyvekből tanultak az iskolások, s mind Provence, mind Törökország vagy Észak-Afrika
városainak ugyanolyan volt az alaprajza, ugyanolyan formájúak és díszítésűek templomaik és
középületeik. Az asztali ezüst, a padlózat mozaikjai, az alatta kiépített fűtés - mindez annyira
egyforma stílusú volt, amilyen csak manapság kezd kialakulni világszerte.
Ez a stílus persze nem terjedt ki mindenre és mindenkire. A gazdag osztály vívmánya volt, a
berber törzsek és az illír kecskepásztorok pedig aligha kedvelték ezt a luxust. A Birodalom
jószerével jobban támaszkodott a rabszolgamunkára, mint Hellasz; Róma nyomornegyedei
tanúskodnak róla, hogy sok-sok szabad városi szegény mélységes nyomorban tengette napjait.
Mégis, Róma annyiban rendhagyó eset a rabszolgatartó társadalmak sorában, hogy „eleven
szerszámait" állandóan és tömegesen szabadították fel, s amint valaki szabaddá vált,
megkapta a polgárjogot. A császári Róma sok ezernyi sírfeliratának több mint a fele
szabadosok és felszabadított rabszolganők emlékét idézi. A szegény polgárok számára

29
hatalma, közfürdőket, tereket és parkokat, fórumokat hoztak létre, ahol sokkal több időt
tölthettek el, mint manapság az északi országok lakói.
De a római életmód komor oldalán sem szabad átsiklanunk: a rabszolga-kereskedelmen, a
csecsemőgyilkosságokon, a gladiátori játékokon; nem szabad megfeledkeznünk az abszolút
hatalomról, amely felelőtlen vagy elmebeteg császárok kezébe került. Caligula és Nero, a
vérontás borzalmas látványa és az orgiák baljós bujasága ma is kísért Európa képzeletében.
Mert a Római Birodalom azért is érdekes, mert feltárja előttünk az emberi természet
torzulásait, a maga teljességében. „Tartsátok észben - mondogatta Caligula a szolgáinak -,
hogy bármit megtehetek bárkivel." A múlt olyan laboratórium, amelyben az emberi
természetet biztonságosan vizsgálhatjuk, s talán ez is tanulmányozásának egyetlen módja.
Az ókoriak hittek a nagy egyéniségek hatalmában és jelentőségében. A démonikus
Alkibiadész, a rezzenetlen és ironikus Szókratész, a heves vérű Nagy Sándor: őket állíthatjuk
párhuzamba olyan rómaiakkal, mint a hódító Caesarral, a gáláns, kicsapongó Marcus
Antoniusszal és az elmebeteg műkedvelővel, Neróval. A nagy emberekben testet öltött
hatalomvágy, az elszántság, a nagylelkűség, a büszkeség: az ókori ember ezekben látta az
események alakulásának kulcsát. Az olyan tulajdonságok, mint a büszkeség és a nagylelkűség
lényegében nem keresztényiek. A középkorban, majd még inkább a reneszánsz idején ezeket
a pogány erényeket a keresztény Európa valójában sohasem tagadta meg, sőt dicsőítették
olyan személyiségek és históriák kapcsán, akik és amelyek az antik világ sajátjái voltak. A
trójai háború vagy az aranygyapjú története például jó ürügyként szolgált arra, hogy a nyílt
pogány lovagiasságot és szenvedélyt dicsőítsék általuk. Fontos emberi tulajdonságokat;
amelyekről a kereszténység a legszívesebben megfeledkezett volna, rokonszenvesen lehetett
ábrázolni: Akhilleuszt vagy Caesart, Helénét és Kleopátrát kedvező színekkel festették le,
miként Seneca racionális öngyilkosságát, netán Dido szenvedélyes öngyilkosságát is.
Bizonyos pogány erények s a keresztény virtus összeférhetetlensége felhívja figyelmünket
könyvünk témájának egy fontos mozzanatára. A keresztényekről és a zsidókról elvben alig
esik szó - utolsó fejezetünk, a „Búcsú az antik világtól" már a keresztény Európa felé tekint. A
zsidók és a görögök csak meglepően késői időkben említik egymást, s amikor egyáltalában
szólnak egymásról, egyikük sem alkot a másikról különösebben kedvező képet. A Kr. e. 2.
század elején volt egy olyan időszak, amikor úgy tűnt fel: Judea teljesen hellenizálódik; az
egyik zsidó főpap a Meneláosz nevet viselte, a Templom közelében pedig tornacsarnok
(gümnaszion) működött Jeruzsálemben, sőt a zsidó ifjak görög ruhát öltöttek. A Makkabeusok
nemzeti felkelése véget vetett ennek a folyamatnak. Mégis, Szent Pál térítéseinek korában
rengeteg hellenizált zsidó élt a mediterrán térségben, de ekkorra már elenyészett az a
lehetőség, hogy a judaizmus lassan elhal.
A judaizmus és a kereszténység nem része a klasszikus világ történetének, mert túlságosan
különálló eszmeáramlatok, vagyis nem klasszikus jellegűek. A zsidó irodalom tartalmilag
merőben különbözik Hellasz és Róma irodalmaitól, jellegük is egészen másféle. Róma
könnyebben kiegyezhetett volna a judaizmussal; amely végtére is ősi kultusz volt, ha
némiképp bizarrnak tűnhetett is fel; a kereszténységgel való kiegyezés viszont nehezebbnek
látszott, hiszen hiányzott belőle a tiszteletre méltó ősi múlt, s lényegi vonásaiban
ellentmondott a pogány államvallás alapvető eszméinek. A túlvilágba vetett hit, a cölibátus
elfogadhatatlannak látszott, miként az is, hogy a keresztények esküt tegyenek rá: áldozni
fognak a pogány isteneknek. Mindez több volt annál, amennyit a hivatalos Róma meg tudott
volna emészteni. Azután a keresztény írások bárdolatlan irodalmi formája és idegenszerű
mondanivalója, igéi taszították a művelt osztályokat: a görögök a keresztény igét egyszerűen
balgaságnak ítélték, Szent Pál ezt be is vallja a Biblia lapjain. Mégis perspektíva nyílt azon
lehetőség előtt, legalábbis később, hogy szükség lehet a keresztény megváltás általános
elfogadására. Szókratész halálos ítéletének és halálának történetét, amelyet Platón géniusza
öntött irodalmi formába, vértanúságnak és diadalnak is el lehetett fogadni; a művelt görögök

30
és rómaiak annak is értelmezték, s ez már előkészítette az utat Krisztus kereszthalálának
megértéséhez. A Római Birodalom békét teremtett és egyesítette a világot, éppen az időt tájt,
amikor a Megváltó igéit terjeszteni kezdték: Róma, a Birodalom fővárosa így alakult át Szent
Várossá, püspökei pedig felvették az ősi római főpapok titulusát: pontifex maximusnak
nevezték őket. Róma egyetemessége főpapi formát öltött, de a folyamatosság igazán
nyilvánvaló.
A klasszikus hagyomány, a Nyugat történetének számottevő eleme túlságosan széles körű
téma ahhoz, semhogy itt egyetlen pillantással felmérhetnénk. Hellasz és Róma hagyta örökül
a nyugati és a keleti egyházak nyelvét éppen akkor, amikor az egységes mediterrán világ
Róma a bukásakor két részre szakadt, s e két nyelv lett továbbra is a nemzetközi
kommunikáció hordozója sok évszázadon át. A Keletrómai Birodalom mindvégig, 1453-ig
„rómainak" nevezte magát, igaz, görögül (romaiosz). Az antik irodalom egy része
fennmaradt, közötte néhány remekmívű írás, bár zöme örökre elkallódott. Mint később
kiderült, a késői antikvitás idején végbement tudományos tevékenység roppant jelentőségre
tett szert; a tudósok szövegeket rekonstruáltak; kommentárokat írtak az ősi irodalmi
munkákhoz; nyelvtani emlékeket kompiláltak; szótárakat állítottak össze. Igyekeztek
közérthetővé tenni á régi szövegeket. (Ezzel ellentétben például az óír művek, amelyekhez
nem fűztek tudományos magyarázatokat, zsúfolva vannak olyan szavakkal; melyek jelentése
feledésbe merült.) Az egyházatyák kínzó kétségei, vívódásai dacára, végül széles körben, ha
nem is áltálában elfogadta a keresztény Európa, hogy a pogány klasszikusokat el szabad
olvasnia a nyájnak, sőt a keresztény iskolákban tanítani is lehet a régi írókat. Vergilius és
Terentius írásai ezer esztendőn át továbbra is alapvető tananyagok maradtak Nyugaton.
Róma eszméi feltüzelték Európa képzeletét. Charlemagne (Nagy Károly) frank király például
elment ebbe a kényelmetlen, félig romba dőlt városba; hogy császárrá koronáztassa magát.
Itália és az egykori Germánia történetét pedig sok száz éven át kísérték el az egyetemes
Római Birodalom elleni és melletti érvelések és követelések. Napóleon is új lelket lehelt
Itáliába, Mussolini pedig büszkén hangoztatta, hogy „visszahelyezte örökébe a
vesszőnyalábot", a fascest, sőt az hirdette, hogy „tengerünk", a Mare Nostrum körül
restaurálja a Római Birodalmat. Shakespeare sokkal mélyebben foglalkozott a hatalom
dilemmáival római tragédiáiban, mint angol történelmi műveiben. Kipling, néhány legjobb
költeményében és novellájában, a Római Birodalmat hozta fel az indiai angol uralom, a brit
Radzs példaképeként. Ugyanezzel a gondolattal találkozunk a politikai realitások világában.
Warren Hastings, az első indiai angol kormányzó bűnperében (azzal vádolták, hogy kincseket
zsarolt ki Indiában) minden résztvevő úgy érezte, hogy a tárgyalás a Cicero által korrupcióval
vádolt Verres bűnperét tükrözi. A „proconsul" szót öntudatlanul is a brit gyarmati
főtisztviselőkre alkalmazták.
Az új alkotmányok megfogalmazói is gyakran utánoztak római modelleket; ezért
találkozunk a franciáknál, az íreknél, az olaszoknál és az Egyesült Államokban „vének
tanácsaival", szenátusokkal. A radikális politika híveinél is római példákra bukkanhatunk. A
francia forradalmárok olyan keresztneveket vettek fel, mint Gracchusét, és azt állították
magukról, hogy a zsarnokgyilkosok örökösei, Brutus és a római Köztársaság híveinek utódai.
Egy német forradalmi mozgalom a lázadó rabszolgavezérről, Spartacusról nevezte el magát;
egy baloldali brit lap - és sok amerikai újság - a Tribune-t választotta címéül, a római
néptribunok nyomán. A római katolikus egyház, s ez természetes, más síkon vallja magát a
Birodalom örökösének.
Nagy Károly korában az ókori szövegek tanulmányozásának célja az volt, hogy a jövendő
papok és állami hivatalnokok megtanulják a művelt latint. A későbbi középkorban szinte
falták a latin szövegeket, mert ezek voltak a logikáról, az építészetről és az orvostudományról
értekező legkiválóbb könyvek, amelyekhez a kortársak hozzáférhettek. A reneszánsz tudósai
az antik irodalmi formákat kedvelték, arányos felépítésük és tömörségük miatt, és felüdítette

31
őket; hogy megszabadulhattak a középkori formátlanság béklyóitól. Sokan utánozni is
próbálták az ókori írók szárnyaló szellemét, s elődeiket nemes lelkű (bár pogány)
emberekként emlegették. A 18. század augustiánus (evangélikus) olvasóira mély hatással volt
az urbánus és korrekt Cicero és Horatius öröksége. A romantikus költők, mint Keats, Shelley
és Hölderlin, a latin irodalomtól a görög felé fordultak; „Mindnyájan görögök vagyunk" -
mondta Delacroix, a francia festő. Az utóbbi száz évben az antropológusok nagy érdeklődést
mutattak az antikvitás iránt, Frazertől, az Aranyág szerzólétől Jane Harrisonig, Louis Gernet-
tőt Jean-Pierre Vernant-ig, s az attikai tragédiák szenvedélyes előadásmódja is feltüzelte a
kutatók képzeletét. Rövid és túlzott hatásfokú vizsgálataik fellebbentették a leplet az antik
világ proteusi jellegéről, amely minden korszakban más és más vonásokat öltött, s amelyet a
századok során különleges gondossággal aknáztak ki az ókori szerzők.
A művészek szempontjából az antikvitás befolyásának három aspektusa volt: a téma, a
forma és a művek szellemisége. A görög mítoszok - a keresztény témákkal párhuzamosan - a
reneszánsz művészet másik nagy tárgykörét alkották. Ovidius mítoszait Tiziano és Correggio;
Rubens és Poussin festette meg. Mantegna, Piranesi és David Róma vizuális képsorait vitte
vászonra, Michelangelo pedig, aki szobrászként kezdte munkásságát, olyan hűségesen
ábrázolta antik modelljeit, hogy hiteles antik művek látszatát keltette. Minden európai nyelven
pásztori költemények és epikus alkotások, elégiák és szatírák születtek, az olasz komponisták
és patrónusaik pedig, akiknek az opera műfaját köszönhetjük, az antik zenedrámákat
próbálták új életre ébreszteni. Mielőtt az utókornak sikerült volna megértenie a görög
tragédiák mondanivalóját, Seneca retorikus melodrámái alkotó befolyással voltak a tragédia
műfajára, amely Marlowe és Shakespeare tollán virágzott fel. Az építészet műfajában a
diadalívek, az ión, a dór és a korinthoszi oszlopfők születtek újjá, a szökőkutak márvány
nimfáival és folyami istenszobraival együtt, melyek a díszurnák társaságában gombamód
bukkantak fel a városokban. S a művek szellemisége ennél is mélyrehatóbb. David festménye
Marat-nak a fürdőkádban leszúrt teteméről Róma „filozofikus" öngyilkosságait idézi;
Raffaello és Milton ábrázolásmódját nem tudjuk elválasztani e két művész klasszikus
tanulmányaitól; Dante Vergiliust vallotta mesterének, a stílusuk közti óriási különbség
ellenére pedig az ilyen hivatkozások mélyén fontos igazságok rajzolódnak ki igencsak
világosan.
A filozófiai örökség is hatalmas és változatos. A görög gondolatvilág már eleve jelen volt a
keresztény doktrínában: „Kezdetben teremté Isten az eget és a földet" - ezt csupán a logoszról
alkotott görög elméletek fényében tudjuk megérteni. Szent Ágostonra nagy hatással volt
Platón; sok teológus meg is próbálta összehangolni a platonizmust a kereszténységgel, mind a
középkorban, mind - akárcsak Sir Thomas More - a reneszánsz idején. Az arisztotelészi
logikán alapult a skolasztika, amely végül Aquinói Szent Tamásnál valóban egybeolvadt az
ortodox hittételekkel. Az atomelmélet zseniális megsejtésére is emlékeztek még a reneszánsz
idején, s ugyanekkor a sztoikusok büszkén vallott erényei eszményként szolgáltak a
hadvezérek és királyok számára. A keresztény színezetétől megszabadult platonizmus a 19.
századi Anglia domináns bölcseleti iskolája lett.
Az egyetemalapítások ötlete Platón athéni Akadémiájának mintájára született (ne feledjük:
az Akadémia csaknem ezer évig állt fenn). A görögségtől az arabok közvetítésével került
Európába az universitas eszméje, akárcsak Arisztotelész művei. Az egyetemek kiindulópontja
Salerno volt, ahol a muzulmán kelet plántálta el az ötlet magvait. A szövegkritika a klasszikus
szerzők megromlott textusainak vizsgálatával kezdődött. Az olyan szavak, mint a „múzeum",
az „inspiráció", vagy a „poeta laureatus" elárulják antik származásukat: Muszeionnak
nevezték a Múzsák Templomát Alexandriában, az inspiráció eredetileg arra a leheletre célzott,
amelyet valamely természetfeletti erő ;,lehelt" a költő lelkébe, hogy megmagyarázza, mi
ihlette egy remek vers megírására. A híres poétákat pedig borostyánnal koronázták meg. Az
atlétika modern kultusza és az újkori olimpiák is görög hatásról árulkodnak.

32
Magát az angol nyelvet is az különbözteti meg germán unokatestvéreitől, az indoeurópai
nyelvnek ebben az ágazatában, hogy igen sok latin szót vett át, kisebb mértékben a görögből,
másokat közvetlenül a latinból, vagy francia és olasz közvetítéssel. Az emberek néha meg is
jegyzik, hogy bizonyos szavak mindig is túl nehézkesek és homályos értelműek voltak, mint a
„pszichiátria" vagy a „prehisztorikus", és ezek valóban a tudomány és a kultúra absztrakt
szókincséhez tartoztak, amely valóban bővelkedik az ilyen szavakban. De ha olyan szavakat
sorolunk fel példaként, mint az artisztikust, a koloratúrát, a kriminálist, a faktumot és a
fátumot, az órát és a humánust, az ideát, a muzsikát, az iskolát, a szexet, az olvasónak el kell
ismernie, hogy sok közöttük a röviden és könnyen kiejthető átvétel, és mindegyik
alapszókincsünk része.
Minden nemzedék másként fogja fel a klasszikus antikvitást, és különböző tanulságokat
von le belőle, mást és mást tart érdekesnek abból, amit az ókor jelent számára. Reméljük,
hogy kötetünk segítségére lesz a kortárs olvasónak abban, hogy megértsen valamit az ókor
állandó jelentőségéből és bűvös hatásából.

3.4. Paul Johnson: A kereszténység története

„Amit az apostolok hirdettek, az inkább valamiféle zsidó megújulás volt, erősen jelenésszerű
színezettel – ez nagyon is szerves része a zsidó hagyománynak -, amely üzenete
fontosságának kihangsúlyozására használta fel a feltámadást. Ámde mi volt az üzenet?
Lényegében ennyi: tarts bűnbánatot és keresztelkedj meg – az a program, amelyet Keresztelő
János már Jézus megjelenése előtt is hirdetett. Jézus megváltási elképzeléseiről, az
istenfogalom jézusi újraértelmezéséről s a folyamatban saját magának tulajdonított szerepről
csak összefüggéstelen töredékeket ismerünk. A jeruzsálemi apostolokat az a veszély
fenyegette, hogy a zsidó keresztelők teológiai álláspontjához kerülnek közel – még túlságosan
élénken éltek bennük a zsidó vallási ösztönök, eszmei orientációjuk teljességében a
Templom-tisztelet felé mutatott. ...

Mindebből arra következtethetünk, hogy a jeruzsálemi gyülekezet jóval közelebb állt a

judaizmushoz, mint Jézushoz, és ez kezdettől fogva így lehetett. ... A kutatók igen vegyes
képet festenek Jézus követőiről, mind működése idején, mind pedig azután, amikor e csoport
már gyökeresen megváltozott. A szinoptikusok egyetértenek abba, hogy tizenketten voltak,
akiket összegyűjtött... A tizenkettes szám inkább a tizenkét törzs «igaz népére» látszik
utalni. ... Az embernek az a benyomása támad, hogy a jeruzsálemi egyház korántsem volt
szilárd intézmény, és nagyon is megvolt benne a tendencia, hogy elsüllyedjen a judaizmus
áramlataiban. Voltaképpen nem is volt önálló egyház, csupán a zsidó kultuszok egyike volt.
Nem voltak saját áldozati szertartásai, szent helyei, ünnepei és papjai. Voltak étkezési
előírásai, mint az esszénus csoportoknak: igehirdetések, imádságok és énekek, de egyházi
karaktere csupán verbálisan létezett. Ennélfogva aztán igen sokakat vonzott magához, de
legtöbben bizonyára csupán egy titokzatos és homályos jövendölést hirdető, kegyes és
alázatos zsidó szektának tekintették, amely nagy súlyt helyez a könyörületességre, közösnek
tekinti a javakat, és igazságtalanul kivégzett vezetőjét tiszteli. ... A mozgalmat az a veszély
fenyegette, hogy a korlátozás fokozatosan a felszívódásához, a fősodorba valló
visszatéréséhez vezet. ...

Ebbe az új szekta szelleméért és tagjaiért folytatott küzdelembe érkezett Pál. ... Ő volt az első,
a legjelentősebb: a leggyakrabban vitatott és a leggyakrabban félreértett keresztény
személyiség. ... Pál volt az első tiszta, igazi keresztény: az első, aki tökéletesen megértett
Jézus teológiai rendszerét: felfogta a benne rejlő változások valódi nagyságát és a zsidó

33
törvénnyel való szakítás teljességét. És ebben rejlik a paradoxon. Mert Pál születésénél fogva
tiszta zsidó volt, Benjámin törzséből való. ... atyja Jeruzsálembe küldte, hogy a rabbiképző
növendéke legyen. ... Fontos leszögeznünk, hogy Pál nem egyszerűen csak kereszténnyé vált -
Ezt számos zsidó megtette nélkül, hogy gondolkodását különösebben megváltoztatta volna -,
ő az átellenes álláspontot tette magáévá: a szűk látókörű szektarianizmusból az aktív, harcos
univerzalizmusig, a legszigorúbb törvényességből a törvény teljes elutasításáig jutott elsőként
a keresztények közül ... Pál ismételten állítja, hogy ez a gyökeres szemléleti változás egy
pillanat műve: voltaképpen isteni csodatétel volt: nem vívódott és gyötrődött magában egy
percig sem: Jézus maga tárta fel előtte az igazságot, teljes egészében és pompájában.
Lehetetlen Pált megértenünk, ha nem fogadjuk el a megtéréséről és Krisztus követőjévé
válásáról való magyarázatát.” (Paul Johnson: A kereszténység története, Európa Könyvkiadó,
Budapest, 2001 49-51.old.)

3.5. A felvilágosodás öröksége

„A felvilágosodás az ember kilábalása a maga okozta kiskorúságból. Kiskorúság az arra való

képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék. Magunk okozta eza
kiskorúság,, ha oka nem értelmünk fogyatékosságában, hanem az ebbeli elhatározás és
bátorság hiányában van,hogy mások vezetése nélkül éljünk vele. Sapere aude! Merj a magad
értelmére támaszkodni! Kant
Idézi Ludassy Mária Négy arckép, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1989 5. old.
A filozófusok soha nem szűntek meg követelni az Ész függetlenségét, az írás szabadságát,
mint minden ember jogát és boldogulása biztosítékát, fáradhatatlan eréllyel szállva szembe a
fanatizmus és a zsarnokság minden bűnével, üldözve a vallásban, a közigazgatásban, az
erkölcsökben mindazt, ami az elnyomás és a kegyetlenség, a barbárság bélyegét hordja
magán: a természet nevében az emberi vér tiszteletét parancsolva a királyoknak és a
hadvezéreknek, az állami hivatalnokoknak és a papoknak, engesztelhetetlen eréllyel a
szemükre hányva azt a sok vérontást, háborút és kínszenvedést, amelyet kapzsiságuk,
nagyravágyásuk zúdított az emberiségre, csatakiáltásul e jelszavakat hangoztatva: értelem,
türelem, emberiesség!” (Condorcet, idézi Lugossy 7.old.)

Kenneth Clark: Nézeteim a civilizációról

„Nem lehet kétséges, hogy az észhez és a tapasztaláshoz való folyamodás, első, dicsőséges
évszázadában az emberi értelem fényes diadalát jelentette. A Descartes és Newton között
eltelt időben alkotta meg a nyugati ember gondolkodásának azokat az eszközeit, amelyek
révén elkülönült a világ többi népeitől. S ha az átlagos XIX. századi történészeket olvassuk,
látni fogjuk, hogy számunkra szinte ezzel a fegyverténnyel kezdődik az európai civilizáció.
(Kenneth Clark: Nézeteim a civilizációról, Gondolat Kiadó, Budapest, 1985 241.old.)

„A felvilágosodás kiáltványa? A teljes érthetőséget fogalmazza meg. A világ és alapelve, az

Isten (Isten vagy Natura naturans), teljes mértékben megérthető. Mindennek az ember persze
csak töredékét tudja felfogni. A titokzatosság fennáll továbbra is, mint valami pillanatnyilag
vagy véglegesen levezethetetlen, ám nem természetéből következően, hanem csupán
nagyságrendi különbségek következtében, mely a világ értelme és annak halvány visszfénye,
az emberi értelem között létezik. «»

34
4. Európán kívüli kultúrák

4.1. India
4.1.1 A hinduizmus mint vallási-társadalmi rendszer
A hinduizmus a legsokoldalúbb vallási képződmény, amelyet a jelenkor ismer: Fenséges és
visszataszító, primitív és kifinomult gyakran annyira közvetlenül egymás mellett található
benne, mint sehol másutt. Délen az egyik nagyszerű, művészileg tökéletes templomban
rítusok teljes pompájával ünneplik Sivát, közben félrehúzódva egy aszkéta, rudráksa-
bogyóból készült olvasóját morzsolgatva ujjai között, mormolja a szent formulát: „Sivo 'ham,
Sivo'ham" (én vagyok Siva), így adva kifejezést hitének, amely szerint a világ ura, a papok
tiszteletének tárgya a valóságban nem más, mint az az ősök, amelytől minden egyén
származik. Közvetlenül a szentély mellett kis templom áll, benne vad, rikító színekkel
kimázolt istennő-szobor, amely elé gyermekáldás után sóvárgó asszonyok bábukat tesznek,
hogy megnyerjék segítségét. Benáreszben, az indiai Rómában, ahol Sankara a
Bráhmaszútrákhoz készült kommentárjait írta, és ahol még ma is a legbölcsebb és
legtanultabb bráhmanák élnek, nap mint nap visszataszító üzletelés figyelhető meg a nagy
fürdőlépcsőn: papok, fakírok és kereskedők versengenek egymással a legváltozatosabb
módszerekkel, hogy a jámbor zarándokok pénzét kicsalják. Kis gyülekezeteknek egy szádhu
magyarázza az upanisadok vagy a Gítá bölcsességét, vagy Krisnáról és Rámáról mesél ősi
legendákat, pár lépésre tőlük egy kútnál a benne lakó szent kobrának mutatnak be áldozatot,
odébb az elefántfejű, lógó hasú Ganésa durván kifaragott kőszobra áll. A Kalkuttával
[Calcutta] szomszédos Kálíghátban Kálínak mutatnak be véres kecskeáldozatot, ugyanettől a
várostól nem messze található az a kolostor, ahol az utolsó nagy hindu szent, Rámakrisna
csendes meditációban mélyült el a brahmába, az egész „sokság" fölé emelkedett Minden-
Egybe, és ahol tanítványa, Vivekánanda azon fáradozott, hogy egy szellemivé finomított
hinduizmust mint a modern tudomány valamennyi követelményének megfelelővé tett vallást
tárjon a nyugati világ szeme elé. Igaz, más vallásokban is előfordul időnként, hogy a fenséges
és az alantas, a szellemileg igen fejlett és a primitív összekeveredve jelenik meg, hiszen
valamennyi vallás követői erősen különböznek egymástól műveltségi színvonaluk
tekintetében: a Gran Chaco keresztény indiánjának vagy az Estramadurából való parasztnak
nyilvánvalóan egészen másfajta elképzelései vannak az istenről és az üdvözülő
keresztényeknek megígért jutalmakról, mint egy modern tomistának vagy kantiánusnak,
mégis azok az ellentétek, amelyek a hinduizmusban jelentkeznek, sokkal szembetűnőbbek
közvetlenül egymás mellett. Ez természetes is, elsősorban azért, mert nekünk, európai
szemlélőknek feltűnőbb és szokatlanabb az a trópusi gazdagság és bujaság, amely a vallási
formákban is megnyilvánul, mint az, ami a nyugati szellemhez közel áll; másrészt azért, mert
Indiában a vallásos gondolkodás tárgyainak sokfélesége és a lakosság differenciáltsága -
elsősorban kulturális rétegeződés tekintetében - ténylegesen is nagyobb mérvű, mint nálunk.
Hozzájárul azonban ehhez még egyéb is: a hinduizmus olyan vallás, amelyet nem egy
bizonyos személy alapított, hanem az évszázadok során mintegy önmagától, a benne lakozó
erők következtében és a külső körülmények hatására jött létre; a kötelék, amely összetartja,
nem egy alapító szava és eszméi, hanem a fejlődés folyamatossága, amely megszakítás
nélküli áramlatként kapcsolja össze az ókort a jelennel. A hinduk éppen ezért szívesen
nevezik vallásukat „szaná-tana-dharmá"-nak, azaz „örök vallás"-nak. Ennek megfelelően azt
tanítják, hogy időről időre, mindig újból bölcs férfiak és testet öltött istenek jelennek meg,
hogy hirdessék az igazságot. Ilyen volt Ráma, Krisna, Vjásza, Manu, Vaszistha, Agasztja,
Sankara stb., de egyikük sem fektette le új tanok alapját, hanem csak a már kezdettől fogva

35
ismert igazságot fogalmazta vagy hirdette meg újból. A hinduizmus tehát nem ahhoz a
kerthez hasonlít, amelyet egy ember tervszerűen hozott létre, és amelyet utódai azután tovább
fejlesztettek, illetve részben átalakítottak, mint a buddhizmus, a kereszténység vagy az iszlám,
hanem az őserdőhöz, amelynek vadul burjánzó sűrűjén különböző személyek igyekeztek
időnként ösvények törésével úrrá lenni. Bár a kínai vallás szintén természetes képződmény és
nem tudatos alkotás, Konfuciusz és Lao-ce már oly korai időszakban megtalálta számára az
irányadó, érvényes megfogalmazást, hogy e tekintetben nem helyezhető a hinduizmussal
azonos szintre.
A hinduizmusnak abból a sajátosságából, hogy „lett", és nem ;,létrehozott" vallás,
következik, hogy nem rendelkezik szilárdan körvonalazott dogmatikával olyan értelemben,
mint a buddhizmus és a történeti istenkinyilatkoztatás két vallása. Ezért azután híveitől nem
követeli meg sem azt, hogy egy olyan túlvilági istenben higgynek, aki a világegyetemet
meghatározott módon teremtette és kormányozza, aki a történelem folyamán törvényhozóként
lépett fel, és egykor földi alakot öltött magára; de nem kívánja azt sem, hogy a világ
személyes irányítójának létezését megtagadják, mint a buddhizmus. Az egyénre bízza annak
eldöntését, vajon ateista, panteista vagy teista kíván-e lenni, vajon Visnut vagy Sivát tekinti-e
a világ irányítójának stb. Ugyanígy nincsenek mindenkire kötelező érvényű, határozott
elméletei a világ keletkezéséről, annak anyagi vagy anyagtalan alkotórészeiről, a lélek
lényegéről és a testhez való viszonyáról stb. Az életmódra vonatkozóan sincsenek szilárd,
mindenkit egyformán kötelező előírások. Ezért azután akad olyan hindu, aki húst fogyaszt, és
olyan, aki vegetariánus; van, aki buja orgiákon vesz részt, és vannak, akik a legszigorúbb
aszkézist gyakorolják, és még sok másféle is. Ilyen értelemben a hinduizmusból hiányzik a
ragaszkodás olyan meghatározott hitelvekhez, amelyeket általában a valláshoz való tartozás
elengedhetetlen feltételének, „conditio sine qua non"-jának szoktak tekinteni. A hinduk ezt ki
is hangsúlyozzák, vallásuk jellemző sajátosságaként emlegetik a tiszteleti tárgyak korlátlan
változatosságát és az üdvösség elnyerésére szolgáló eszközök sokféleségét.
Végezetül különbözik a hindu vallás a buddhizmustól, a kereszténységtől és az iszlámtól
még abban is, hogy kifejezetten indiai jelenség, és az is akar maradni, nem fejt ki missziós
tevékenységet idegen országokban, és a gyülekezetbe nem fogad be egyetlen nem indiai
személyt sem.
A hinduizmus különleges sajátosságának tekintett három tényező, nevezetesen az, hogy
nincs létrehozója, nincsenek szilárdan rögzített dogmái, és nem fejt ki missziós tevékenységet,
korlátozott érvényű. Csak akkor igaz, ha a hinduizmust a három világvallással szembeállítva
vizsgáljuk; tágabb történelmi perspektívából nézve kiderül, hogy a hinduizmus nem abszolút
értelemben, hanem csak fokozatilag tér el a többi vallás tanításaitól.
Három oka van annak, hogy a hinduk vallásuk megalkotójának nem egyetlen személyt
tekintenek: 1. hisznek az önmagát szüntelenül megújító világ örökkévalóságában, ezért nem
ismerik a világ kezdetét és a világ történeti folyamatának egyedi jelentőségét. Ebből
következik, hogy isteni vagy emberi lénynek semmiképp sem tulajdoníthatnak akkora
jelentőséget, mint amilyent Krisztusnak, vagy - jóval kisebb mértékben - Mohamednek, vagy
más prófétáknak azok a vallások tulajdonítanak, amelyek a világ történetét egyszeri,
megismételhetetlen folyamatnak tekintik. 2. A hinduk nem fejlesztettek ki mindenkire
kötelező tanokat, ezért az egyidőben létező sokfajta nézetet nem származtathatják egyetlen
személytől, még egy olyan buddhától sem, aki meghatározott időszakonként megjelenik a
világban, és habár a többi buddhától mint individuum különbözik is, lényegét és az általa
hirdetett tanokat illetően nem egyéb elődeinek tökéletes megismétlődésénél. 3. A hinduizmus
saját elmélete szerint az „örök vallás" igényével lép fel, olyan vallás kíván lenni, amely az
örök igazságot mindig korszerű, adekvát formában közli az emberiséggel. Ehhez fel kell
tételeznie, hogy mindig új és új igehirdetők támadnak. Ha ezeket a szempontokat figyelembe
vesszük, akkor csökken a szakadék, amely a hinduizmust a két nyugati vallástól elválasztja: a

36
sok risi, szent, megtestesülés [inkarnáció], vagyis mindazok, akik a mostani világ fennállása
óta, a különböző korszakokban színre léptek, azokkal a prófétákkal, apostolokkal,
egyházatyákkal és szektaalapítókkal azonosíthatók, akik Ádámtól a jelenkorig egymást
követve vagy egymással egyidőben hirdették, illetve magyarázták az isten igéjét. A különbség
tehát csupán abban rejlik, hogy a hinduizmus, ha összességében nézzük, az isteni bölcsesség
kinyilatkoztatójaként nem egy meghatározott személyt állít középpontjába, és mindenre
kiterjedő türelmével az olyan különböző fajtájú nézeteket és kultuszokat is értékes vallási
eszmekincs hordozójának tekinti, mint amilyenek a visnuitáké, sivaitáké, sáktáké stb. Ez
körülbelül olyan, mintha a kereszténység nemcsak a katolikus egyház 1500-ig létrejött
valamennyi tanítását tekintené a keresztény üdvigazságok egyenjogú képviselőjének, hanem a
középkor nagy eretnekeit, a reformátorokat és minden szektaalapítót is. Tehát a hinduizmust
nem annyira maguk a tények különböztetik meg a többi vallástól, mint inkább azok a
különböző szokások és módszerek, amelyek segítségével az ilyenfajta tényeket vizsgálja, és
értékeli.
Hasonló a helyzet azzal az első pillanatban különösnek tetsző dologgal is, hogy a
hinduizmus nem rendelkezik olyan általánosan elfogadott dogmákkal az istenről, a világról, a
lélekről stb., amelyeknek keresztény megfelelői a vallási hovatartozás előfeltételei. Ha
ugyanis valóban egyáltalán nem volnának olyan hittételei, amelyeket többé-kevésbé minden
hindu magáénak vall, akkor nem is lehetne más vallásoktól megkülönböztetni. Ez a
meggondolás már önmagában is valószínűvé teszi, hogy akárcsak minden más vallás, a
hinduizmus is olyan meghatározható nézeteken alapul, amelyeket hivői kötelezőnek ismernek
el; ezzel azonban korántsem akarjuk azt mondani, hogy e nézeteket párhuzamba lehetne
állítani a kereszténység vagy az iszlám dogmáival. Alaposabb elemzés során ki fog derülni,
hogy valóban léteznek pontosan körvonalazható, minden hindu számára közös szociális,
erkölcsi és metafizikai eszmék, valamint az is, hogy e nézetekre mint szilárd és
megingathatatlan alapelvekre épül ez a sokoldalú rendszer, valamennyi szerteágazó
tanításával és rítusával együtt.
A hinduk nézete szerint a világegyetem - mind tágabb, mind szűkebb értelemben -
rendezett egész, amely felett a természetben és az erkölcsi élet területén egyaránt
megnyilvánuló világtörvény (dharma) uralkodik. A rend mindenekelőtt abban mutatkozik
meg, hogy a mindenséget benépesítő élőlények származásuk következtében képességeik és
kötelességeik tekintetében erősen különböznek egymástól. Más jogai és kötelességei vannak
pl. az oroszlánnak, mint a szarvasmarhának; mások egy istennek, mint egy embernek; más a
szellemeknek, mint a pokol lakóinak stb. Az emberiségen belül is számtalan különböző rend
van, amelyek eltérnek egymástól abban, hogy mi szabad és mi tiltott számukra. Legfelül
helyezkednek el azok, akik tetteikben és életmódjukban fizikai és erkölcsi szempontból a
lehető legnagyobb mérvű tisztaságot tartják be, és ezért e tekintetben a legközelebb állnak az
istenekhez. Az emberi nemnek ezek a legmagasabb rendű képviselői a bráhmanák, mert ők
szellemi dolgokkal foglalkoznak, és különféle, a táplálkozásra, társadalmi érintkezésre stb.
vonatkozó szigorú parancsok megtartásával óvják testüket a fizikai és rituális
tisztátalanságoktól. E legmagasabb rend - amint a Mahábhárata mondja - azt a feladatot kapta,
hogy ;,elfogadja az adományokat, áldozatot mutasson be mások érdekében, és tanítsa a
Védákat". Utána, második rendként a harcosok (ksatriják) következnek, akik a társadalmi
rend védelmét látják el; közülük kerülnek ki rendszerint a királyok is. Rangban ez
alacsonyabb a bráhmanák rendjénél, mivel vele ellentétben nem kizárólag lelki dolgokkal
foglalkozik, hanem elsősorban testiekkel. Minthogy a harcosoknak fizikai erejük megőrzése
és gyarapítása létük alapvető előfeltétele, rájuk nem kötelezők olyan szigorú étkezési
előírások, mint a papokra, pl. nem kell tartózkodniuk a hús fogyasztásától, szabad vadászniok
stb. A bráhmanák a létfenntartáshoz szükséges javakat azok adományaiból nyerik, akik
szolgálataikat igénybe veszik, vagy akik jótetteket kívánnak gyakorolni; a ksatriják viszont

37
arra kényszerülnek, hogy másoktól közvetve vagy közvetlenül, erőszakkal, hadizsákmányként
vagy adók és szolgáltatások (dézsma) formájában szerezzék meg azt, amire szükségük van. A
tanító és harcos renddel ellentétben a tulajdonképpeni dolgozó rendet a vaisják alkotják.
Állattenyésztés, földművelés, kereskedelem és ipar: ezek azok a hasznot hajtó tevékenységek,
amelyek segítségével testük táplálásáról és életszükségleteik kielégítéséről gondoskodnak. Ez
a három felső kaszt, tagjai különleges beavatási szertartás révén úgyszólván másodszor is
megszületnek, és ezért „kétszer születettek"-nek nevezik őket. Szemben állanak az összes
többi emberrel, akik nem részesülnek abban a szentségben, amely egyedül jogosít fel a Védák
tanulmányozására. Ezek az ún. „súdrák", az indiai társadalmi rendszer negyedik rendje, akik a
„kétszer születetteknek" szolgálnak oly módon, hogy a legkülönfélébb, „tisztaság"
szempontjából különbözőképpen értékelt foglalkozásokat űzik. Azok, akiknek szennyes
tárgyakkal kell bánniuk, pl. a ruhamosók, vagy akik élőlényeket ölnek le, pl. a halászok és a
vargák, alacsonyabban állnak, mint a takácsok, fazekasok stb., akik kevésbé alantas
tevékenységet folytatnak. Az indiai társadalom legalsó csoportjai a „pancsamák" (az ötödik
rend tagjai) összefoglaló néven ismert, páriáknak vagy aszprisjáknak (érinthetetleneknek) is
nevezett személyekből állnak. Ezek középkori értelemben tisztátalan mesterséget folytatnak,
mint pl. az utcaseprők, árnyékszéktisztítók, a tolvajok kasztjainak tagjai stb. Mivel ez az öt
rend számos alcsoportra oszlik, a hinduizmus két-három ezer kasztból álló hierarchiát,
rangsort alkot, amelynek minden egyes tagja meghatározott funkciót tölt be a társadalmi
organizmuson belül. A nem hinduk az indiai szemlélet szerint rangban valamennyi hindunál
alacsonyabban helyezkednek el, mivel egyáltalán nincsenek kasztok szerint besorolva.
Ortodox álláspontról a különböző kasztokba tartozó embereket úgy tekintik, mint különböző
speciesekhez tartozó [különböző fajú] élőlényeket, amelyeknek vannak közös sajátságaik
(mint az oroszlánoknak; elefántoknak, bivalyoknak stb.), de származásuk és öröklött
tulajdonságaik, életmódjuk, jogaik és kötelességeik tekintetében születésüktől fogva teljesen
különböznek egymástól. A kasztrendszernek mint a világrend egyik intézményének
elismerése a hinduizmus alapvető jellegzetessége, amely azt nemcsak az összes nem indiai
vallástól, hanem a buddhizmustól is megkülönbözteti. Az európai szemlélőket kezdettől
fogva a legnagyobb mértékben meglepte az a tény, hogy ekkora fontosságot tulajdonítanak
annak, hogy valaki melyikhez tartozik az eredetüket egyazon emberi és isteni ősapára
visszavezető, egymással az étkezésre, ivásra, házasságra, társas érintkezésre, öltözködésre,
erkölcsre és szokásokra, a foglalkozásukkal járó tevékenységekre vonatkozó szigorú, öröklött
előírásokkal összekapcsolt személyek endogám (egymás között házasodó) csoportjai közül. A
meglepetés csökken, ha megszabadulunk attól az illúziótól, hogy az embereknek bizonyos
meghatározott helyen és időben meghonosodott csoportok szerinti felosztása, valamint az
ezzel kapcsolatos elképzelés arról, hogy közülük az egyik vagy a másik a többinek alá van
rendelve, mindig és minden korban és minden országban érvényes volt. A történelem inkább
arra tanít, hogy az egyéneknek közösséggé történő egyesülése származás, nyelvi hovatartozás,
hagyomány, vallás, gazdasági érdek, munka és más hasonlók alapján, a fejlődés különböző
szakaszaiban és a különböző népeknél igen eltérő módon ment végbe, és hogy e közösségek
közül melyiket illetik meg előjogok a többiek felett, a nézetek folyton változnak. Ha tehát
Indiában a vérségi kapcsolatokkal, a hagyomány, a munka és a gazdasági érdek kötelékeivel
egybekapcsolt közösségek a kasztok különös alakját öltötték, és a közvéleményben annyira
kimagasló jelentőséget nyertek, hogy velük szemben a vallási, nemzeti, nyelvi és más
lehetséges csoportosításokat másodlagosnak tekintik, akkor helytelen volna a társadalmi
fejlődés tévútjáról vagy bizonyos tényezők másokhoz való viszonyának téves értékeléséről
beszélni. Valójában inkább az a helyzet, hogy Indiában a kasztrendszer, ha változó
formákban is, de évezredeken át fennmaradt, és máig a társadalmi élet gerincét alkotja; vele
szemben az államformák, a (visnuiták, sivaiták stb. közötti) vallási különbségek és sok egyéb
mint lényegtelen háttérbe szorult. Mindebből csak egyetlen tanulság vonható le, éspedig az,

38
hogy a kulturális élet kontinuitásáról [folyamatosságáról] gondoskodó hatalmak nem
mindenütt az állam és az egyház, mint a keresztény Európában, a közösségi gondolkodás
másfajta szervezeti formáit is számításba kell venni, mint olyan hatalmas tartópilléreket,
amelyek az emberi társadalomnak léte folyamán stabilitást kölcsönöznek.
Az ortodox hinduizmus a kasztrendszert annyira túlfejlesztette, és idealizálta, hogy azt a
világrend immanens alapelvének tekintette; hiányát a nem indiai népeknél azzal magyarázta,
hogy eltávolodtak az örök világtörvénytől, és emiatt náluk megromlottak az emberi lét igaz,
megváltoztathatatlan alapelvei. A kasztrendszert a természetben is megvalósultnak vélik, ezért
pl. a gyémántokat, attól függően, hogy fehér, vöröses, sárga vagy kékesfekete színűek,
bráhmanáknak ksatrijáknak, vaisjáknak vagy súdráknak hívják. Madhva, a teológus azt
tanítja, hogy az istenek is különböző kasztokba tartoznak Brahmá és Agni bráhmanák, Siva és
Indra harcosok, az Asvinok és a földistennő a súdra kasztba tartoznak, a többi istent
túlnyomórészt vaisjáknak tartja. Annak a hitnek, amely szerint a kasztrendszer isteni eredetű
intézmény, legfigyelemreméltóbb kifejtése mát a híres Rigvéda himnuszban megtalálható.
Ebben az áll, hogy a négy kaszt Purusának, az őslénynek szájából, karjából, lábszárából és
lábfejéből keletkezett. Ennek az elképzelésnek nyilvánvalóan az a szemlélet szolgált alapjául,
hogy amint az ember mikrokozmoszában a testet a beszédben kifejezésre jutó szellem
irányítja, a kar védelmezi, a lábszár fenntartja, a lábak viszik útján, a társadalom szervezete is
csak akkor működhet célszerűen, ha a legfontosabb részeit alkotó négy rend súrlódás nélkül
együttműködik benne.
Noha a kasztrendszer metafizikus jelentőségéről kialakított nézetek rendkívül mélyen
gyökereznek ' az indiai gondolkodásban, a hinduk minduntalan hangsúlyozzák azt is, hogy bár
a mi világunkban és korunkban a kasztok feltétlen érvényűek, azért léteznek kasztrendszer
nélküli világok is, sőt, földünkön is volt más, boldogabb kor, amikor kasztok még nem
léteztek. Azt, hogy a kasztokat végső fokon csak feltételes, csupán e világra vonatkoztatott, a
szanszárának alárendelt létre korlátozott érvényűnek tartják, bizonyítja az a tény, hogy a
maguktól minden világi dolgot elutasító aszkétákat az összes kaszttörvényen és kaszti
ellentéten felül állóknak tekintik.
Az élőlényeknek ez a roppant ranglétrája, amely Brahmá istennel kezdődik, és a növényekkel
végződik, valamint a hinduista tömegeknek e gondolat alapján történő kasztokba rendezése,
ha csupán megmagyarázhatatlan véletlennek vagy egy mindenható isten köszönné létrejöttét,
ellentétben állana az indiaiak legkedvesebb elképzelésével, amely szerint világrendünk
erkölcsi alapokon nyugszik. Az indiaiak hite szerint minden egyén léte és sorsa azoknak a
cselekedeteknek szükségszerű következménye, amelyeket korábbi életében véghezvitt.
„Amiképpen cselekszik valaki, ahogyan él, olyanná lesz. Aki jót cselekszik, abból valami jó
lesz, aki gonoszul cselekszik, abból valami rossz" - tanítja az egyik upanisad. Egy másik azzal
egészíti ezt ki, hogy aki a földön illő életmódot folytat, az bráhmanaként, harcosként vagy
vaisjaként, aki rendjéhez méltatlanul él, az kutyaként, disznóként vagy tisztátalan, kiközösített
emberként fog újjászületni. A hinduk az élőlények roppant sokféleségét - a legfőbb istenektől
a legalacsonyabb rendű férgekig, rovarokig és növényekig - azoknak a cselekedeteknek a
rendkívüli változatosságára vezetik vissza, amelyeknek ez a jutalma vagy büntetése. Mivel
azok a tettek, amelyeket egy élőlény léte során elkövet, és amelyek azután új létének
meghatározóivá válnak, sohasem azonosak teljesen egy másik lény tetteivel, ezért két, új létre
születő egyén sem lehet soha egymással teljesen azonos. Másrészt azonban két különböző
lény tettei sokban megegyeznek, ezért az élőlényeknek van sok, többé-kevésbé közös
sajátosságuk is. Az élőlények erényei és gyengéi, képességei és fogyatékosságai tehát előző
életükben tanúsított erkölcsi magatartásuk következményei, és ezért természetes okaikon
kívül még morális kiváltóik is vannak. Minthogy minden létezés feltételezi egy megelőző lét
cselekedeteit, ezért ennek az ítélkezési folyamatnak nem lehet kezdete, és a jótettekért vagy
bűnökért járó jutalmazást és büntetést nem tartóztatják fel sem a világ elpusztulásának, sem

39
nyugalmi állapotának időszakai, mivel a cselekedetek transzcendentális, természetfeletti
hatóereje nem enyészik el, hanem potenciálisan konzerválódik addig az időig, amíg ismét
érvényre jut.
A világ elsődlegesen morális rendje nemcsak abban jut kifejezésre, hogy mindenkinek
elkerülhetetlenül fizetnie kell tetteiért, hanem megmutatkozik. abban is, hogy lehetőség nyílik
az élőlények fokozatos tökéletesedésére és végleges megváltására is. Az uralkodó felfogás
egyáltalán nem állítja, hogy számtalan újjászületés után minden lény szükségszerűen eljut
egyszer a szanszára kötelékeitől való megszabadulásig, és az üdvözülés módjáról, valamint az
örök boldogság természetéről alkotott elképzelések az egyes iskolák felfogásában erősen
eltérnek egymástól, mindazonáltal a világon létező végtelenül sok élőlény egy szellemi
rangsort alkot. Ebben a rangsorban mindenkinek a helyzetét az határozza meg, milyen közel
vagy távol áll az adott pillanatban a megváltástól. Ez a rangsor különbözik attól, amelybe
cselekedeteinek következményeként került, de annál nem kevésbé fontos. A két hierarchia
közötti különbség érhetővé válik, ha elképzeljük, hogy az az ember, aki közel van a
megváltáshoz, a szellemi ranglétra egyik legmagasabb fokán áll, a „természetes" rangsorban
ugyanakkor egészen alacsony minősítésű is lehet, például súdra, és ezért nemcsak valamennyi
isten megelőzi, hanem a magasabb kasztok tagjai is.
Az élőlények e kétféle, természetes és üdvözülési szempontok alapján felépülő
ranglétrájának párhuzamos létezése többé-kevésbé valamennyi vallásban megtalálható. A
középkori kereszténység szintén különbséget tett egyrészt angyalok, szentek és a győzedelmes
egyház többi tagjai: papok, nemesek, polgárok keresztény rendjei, másrészt üdvözültek, az
isten kegyelmében részesültek, még nem részesültek és elkárhozottak között. A hindu
vallásban azonban a két rangsor sokkal részletesebben ki van dolgozva, mivel az isteneken
kívül, akik nagyjából megfelelnek az angyaloknak és a szenteknek, még számos
természetfeletti lény is beletartozik (természetszellemek, stb.), és a rendek számtalan alkasztra
oszlanak. Ehhez járul még, hogy az indek szerint az állatok és a növények szintén szerepelnek
mindkét rangsorban, míg Nyugaton, mivel ott megtagadják tőlük a lelket, számukra nincs hely
a megváltás folyamatában. Az indiai klasszifikációra azonban legelsősorban az jellemző,
hogy valamennyi még teljesen meg nem váltott egyéni léleknek el kell töltenie hosszabb-
rövidebb (a körülményektől függően esetleg évmilliókig is eltartó) időt minden egyes fokon,
hogy azután lejjebb süllyedjen, vagy feljebb emelkedjék. Még maguk az istenek is (az örök
világszellem kivételével) alá vannak vetve a lélekvándorlásnak, és ezért előfordulhat, hogy
valamelyikük a jövőben ismét a természetes hierarchia alacsonyabb helyére kerül.
Az erkölcsi világrendről, a cselekedetek megítélésének szabályairól, valamint a természetes
és a szellemi-erkölcsi hierarchiába tartozó élőlények jogairól és kötelességeiről szóló
ismeretek hiteles forrásai a szent iratok. Közöttük első helyen a négy Véda áll, függelékeivel,
a bráhmanákkal és az upanisadokkal együtt. Ezeket minden ortodox hivő földöntúli
eredetűnek tartja. Érdekes módon azonban az egyes filozófusok eltérő magyarázatokat adnak
erre. A teisták szerint a Védákat a világ ura alkotta, és terjesztette el, a panteisták szerint a
világszellem lehelte ki magából időről időre. Az ateista mímánszakák szerint mindöröktől
fogva létező szellemi szubsztanciák, az ateista szánkhják szerint nem örökkévalók, mégis
minden újonnan létrejövő világban ugyanolyan formában léteznek, mint az elpusztultakban,
mivel a mindentudás felé haladó lélek, amely karmája* révén a legfőbb istenek egyikévé lett,
a korábbi időkből emlékszik rájuk, és átmenti őket. A más vallások kinyilatkoztatási irataival
azonos rangúnak tekinthető Védák mögött értékben és jelentőségben elméletileg elmaradnak
az emberi szerzőktől származó művek, noha közülük némelyiknek a gyakorlatban döntő
jelentősége van. Elméletileg mindenesetre a Védáknak minden gondolkodás és cselekvés örök
érvényű irányelveként való elismerése a hinduizmus alapdogmája, egész vallási-társadalmi
rendszerének tartóoszlopa. Hiszen a „kétszer születetteknek" a tisztátalan kasztokkal
szembeni előjogai azon alapulnak, hogy tanulmányozhatják a Védákat, a bráhmanák pedig

40
azért tarthatnak igényt arra, hogy ők legyenek az „emberi világ istenei", az a kaszt, amelyet
mindenki tisztelni tartozik, mert joguk van a Védákat tanítani, magyarázni és (a belőlük tanult
rítusok alkalmazásával) az életben hasznosítani.
A szent iratokra minden hindu számára többé-kevésbé közös nézetek, intézmények
és szokások tömegét vezetik vissza: bizonyos istenekbe vetett hitet, avatási szertartásokat,
áldozatok és más ceremóniák elvégzésének szükségességét és végezetül bizonyos olyan
elképzeléseket, amelyeket minden hindu magáénak vall (a tehenek, Karma: a „tett" és a tettek
révén kiérdemelt „sors". - a Gangesz folyó és meghatározott helyek szentnek tekintése, az
özvegyek házasodásának tilalma és más hasonlók). Minthogy azonban mindezek koronként,
vidékenként és a lakosság különböző rétegeinél erősen differenciált alakban jelentkeznek,
mégsem szabad a hinduizmus általános érvényű, alapvető dogmáinak tekinteni őket. A
legjellemzőbb rájuk az, hogy határaik nem vonhatók meg élesen, úgy, hogy még maguk a
bráhmana teoretikusok sem tudnak megegyezni abban, hogy ezek a határok meddig is
terjednek. Egyes ortodoxok az „érinthetetleneket", a hindu istenekben való hitük ellenére is a
hindu valláson kívül állóknak tekintik, az olyan hinduista reformszektákat, mint amilyen a
szikheké, a BráhmaSzamádzsé stb., hozzá nem tartozóknak tartják, mások viszont oly
messzire mennek, hogy az indiai primitív vallásokat, sőt még a kereszténységet és az iszlámot
is az örök hindu vallás előfokainak tekintik, és hisznek benne, hogy valamikor a távoli
jövőben, megtisztult és átalakult formában ezek is a „szanátana dharma" tagjaivá lesznek.
Az elmondottakból az következik, hogy a hinduizmusnak, éppúgy, mint a többi vallásnak
megvan a maga meghatározott, szilárd nézetekből álló köre, amely éltető alapul szolgál
számára, és amellyel együtt áll, vagy bukik. Ezek a dogmák nagyrészt társadalmi
természetűek, és olyan módon szorítják korlátok közé az egyén életét, ahogy az minden más
vallástól idegen. Kárpótlásul viszont a hinduizmus mindenfajta hitbeli dologban oly nagy
mozgási szabadságot engedélyez követőinek, amilyent egyetlen más metafizikai rendszer
sem. Hiszen nem követel tőlük egyebet, mint hitet abban, hogy a világ rendjét a vétkek és
érdemek utólag érvényesülő következményei mindig újból helyreállítják. A hinduk maguk
dönthetik el, hogy az utóbbit automatikusan működő, örök törvénynek képzelik-e el, vagy
pedig azt tételezik fel, hogy a világtól különböző vagy azzal ilyen vagy olyan módon azonos,
személyes vagy személyiség feletti isten manifesztálódik benne, aminthogy tőlük függ az is,
vajon a panteon számos istene közül Visnut, Sivát vagy eg másikat a többiek fölé emelnek-e,
vagy sem. Éppily kevéssé van előírva a hinduk számára, hogy higgyenek bizonyos
képességekkel rendelkező szellem-monádok létezésében; abban, hogy az anyagi világ az
ősszellemből keletkezett vagy ez utóbbitól különböző ősanyagból, esetleg atomokból; abban,
hogy a magatartás, a tudás vagy az isten iránti szeretet vezet az üdvözüléshez, vagy pedig
abban, hogy a megváltás állapota egyéniségük átszellemült szublimációjából vagy annak
teljes feladásából áll. A hinduizmus tehát az embert kaszt-előírásaival részletekbe menően
alakítani kívánja, és beleavatkozik az egyén életének minden mozzanatába, ugyanakkor azon-
ban a metafizikai elmélet területén nem lép túl az erkölcsi világrend elismerésének
megkövetelésén, abból a bölcs felismerésből indulva ki, hogy minden hitbeli dolog az egyén
személyes ügye, és mindenki maga viseli a felelősséget metafizikai meggyőződéséért. Annak,
hogy egy vallás ilyen nagyvonalú álláspontot foglalhasson el, az az előfeltétele, hogy követői
sokfajta, eltérő nézetet fejlesszenek ki, és ne lépjenek fel ezek egységesítésének és
uniformizálásának igényével, továbbá hogy vezető képviselőiben éljen az a meggyőződés,
hogy az üdvösséghez sok egymás mellett haladó út vezethet, hiszen ezek nem egyebek, mint
egy és ugyanazon cél elérésére szolgáló különféle egyéni módszerek; amelyek igazi lényege
az emberi értelmet úgyis meghaladja.
Amint látjuk, az ortodox hinduk szerint vallásuk az „örök vallás" (szanátana-dharma),
amelynek hivői, a bráhmanáktól a legalsóbb kasztokig, az emberi nemen belül a rangsor
legfelső fokán helyezkednek el, mivel rituális tisztaság szempontjából mind szellemi, mind

41
fizikai tekintetben felülmúlják az összes többi embert, feltéve természetesen, hogy a
kasztjukra kötelező előírásokat megtartják. A hinduizmushoz tartozásnak tehát az a feltétele,
hogy valaki beletartozzék az egyik hindu kasztba, ez azonban csak beleszületéssel lehetséges,
mert senkit sem lehet választással vagy kinevezéssel felvenni a kasztba. Attól, hogy valaki
hisz abban, amiben a hinduk hisznek, vagy követi a hinduk szokásait, még nem válik hinduvá.
Más vallásról áttérni lehetetlen, senki sem csatlakozhat a hinduizmushoz úgy, mint a
buddhizmushoz, a kereszténységhez vagy az iszlámhoz. A hinduizmus ennyiben az indiaiak
„nemzeti vallása", és nem világvallás. A hinduizmus ennek ellenére mindenkor széles körű
missziós tevékenységet folytatott. Az évszázadok folyamán az elő-indiai félszigeten, a
Himalájától egészen a Comorin-fokig, a legkülönbözőbb néptörzsekkel ismertette meg tanait
és életrendjét, és nyerte meg őket e hitnek. A különböző helyi természetkultuszok követőinek
„hinduizálása" azonban - legalábbis elméletben - nem úgy történt, hogy egyes egyéneket
„térítettek meg", hanem úgy, hogy az egész néptörzset kasztként felvették a hindu társadalom
rendszerébe. Ez annak az elképzelésnek alapján történt, hogy a hinduizmus az emberiség örök
vallása, eredetileg a föld valamennyi lakosa hozzátartozott, sok nép azonban az idők során
tudatlanságból vagy pártoskodásból eltávolodott a hindu vallástól, és önálló úton haladt
tovább. Ezt a régebbi állapotot azonban megtisztító (suddhi) szertartások segítségével ismét
vissza lehet állítani, ily módon azokat a törzseket, amelyeknek elődei valamikor hinduk voltak
(vagy annak tekintették őket), ismét be lehet fogadni. Ezt a ~gyakorlatot követték a
bráhmanák Hátsó-Indiában és Indonéziában is, mivel ott nagy számban telepedtek meg
hinduk. Ilyen suddhi-szertartásokat végeztek a hindu papok Indiában olyan személyek
esetében is, akik saját maguk, vagy akiknek elődei felvették a keresztény vagy az iszlám
vallást, de ismét vissza akartak térni atyáik hitére. Nyilvánvaló, hogy ezekben az esetekben
gyakorlatilag megszegték azt az elvet, amely szerint a hindu vallás egyéneket nem fogadhat
be, csak kasztokat, még akkor is, ha elméletileg megtartották úgy, hogy csal, egész
családokat vettek vissza. A gyakorlatban még ennél is továbbmentek. A „suddhi" segítségével
elvétve még olyan muszlimokat vagy keresztényeket is hinduvá tettek, akiknek ősei
nyilvánvalóan sohasem voltak hinduk, és akiknek a hindu vallásba történő „visszalépése"
ezért csak fikció volt. Egy amerikai nő, Mrs. Miller például, amikor férjhez ment az egykori
indore-i maharadzsához, felvette a hindu vallást. Ezek az egyedi esetek azonban mindeddig
nem nyerték el az ortodox hittudósok jóváhagyását, ezért csak mint vitatott kivételek
említhetők. Elvileg mindenesetre érvényes, hogy a hinduizmus, ha toboroz is híveket
eszméinek oly módon, hogy rendszerei némelyikét, mint pl. Sankara vagy Csaitanja
[Chaitanya] tanait, írásban és szóban Indiában, sőt újabban Amerikában is propagálja,
formális és általánosan elismert befogadással nem foglalkozik.
Noha a hinduizmus nem igazi missziós vallás, mégis olyan vallásnak kell tekinteni, amelynek
terjesztését hatalmas siker koronázta. Hiszen papjai, a bráhmanák rájöttek, hogyan terjesszék
el tanait és rítusait az egész Gangesz-vidéken, és miképp szerezzenek neki akkora tábort,
amely megközelíti az iszlámét, ha az egész világot számításba vesszük. Valóban, az általa
létrehozott eszmekincs más formában egész Közép- és Kelet-Ázsiában befolyásos szellemi
hatalommá lett : hiszen a buddhizmus, Sir Charles Eliot találó megállapítása szerint
voltaképpen „export form of Hinduism" [a hinduizmus export formája], amelyből a csak
„belföldi használat"-ra szolgáló társadalmi és egyéb elképzelések (a kasztrendszer, a
bráhmanák előjogai, a Védák isteni kinyilatkoztatásként való elismerése stb.) maradtak ki.
(Helmuth von Glasenapp: Az öt világvallás, Gondolat Kiadó Budapest, 1975. 15-30. old.)

42
4.1.2. Buddha tana

Mivel Buddha egyetlen sor írást sem hagyott hátra, tanainak megismerésénél kizárólag mások
beszámolóira kell hagyatkoznunk. Áttekinthetetlenül nagy a száma azoknak a mondásoknak
és prédikációknak, amelyek szanszkrit nyelven, középind dialektusban (páli, prákrit), kínai,
tibeti és más nyelveken az ő neve alatt vannak forgalomban. Közülük természetesen csak
kevés bizonyult valóban oly réginek és megbízhatónak, hogy autentikusként komolyan
számításba jöhessen. De még a legrégebbi, a Théravádin-iskola páli kánonjában vagy más
iskolák szanszkrit nyelvű kánonjainak eddig ismertté vált töredékeiben fennmaradt szövegek
sem tekinthetők a Magasztos beszédei gyorsírásos feljegyzéseinek. Márcsak azért sem, mert
nem mágadhí nyelven, Magadha (ma Bihar állam) nyelvén íródtak, amelyen pedig maga
Buddha állítólag prédikált. Inkább a régi irodalmi és tudományos szanszkrit nyelven vagy
középind nyelvjárásokban (utóbbiak úgy viszonylanak a szanszkrithoz, mint az olasz a
latinhoz) készült fordítások ezek. Tehát már ezért sem lehetnek „ipsissima verba magistri" [a
mester legsajátabb szavai], hanem annak csupán átültetései. Ha fel is tételezzük, hogy a
szanszkrit és páli verziók ránk nem maradt mágadhí szövegek pontos fordításai, műveinek
legrégebbi, számunkra elérhető formái még akkor is csak azt adják vissza, amit kb. Asóka
korában (i. e. 272-232), tehát két évszázaddal Buddha halála után Buddha szavainak tartottak.
Ilyen körülmények között nem lehet abszolút bizonyossággal megállapítani, hogy Buddha
valójában mit mondott. A szkepticizmus végletekig való kiélezését jelentené azonban, ha
valaki azt hinné, hogy Buddha szavaiból tartalmilag és formailag semmi sem maradt ránk, és
hogy mindazt, ami róla fennmaradt, kizárólag szerzetesei munkájának kell tekintenünk.
Mindent áhítatosan, kritikátlanul elfogadni mint Buddha szavait, illetve szkeptikus
álláspontról mindent kétségbe vonni, e két véglet között van az arany középút, amely azt
tartja, hogy a legrégibb feldolgozások a Magasztos valódi beszédei és fejtegetései alapján
készültek, s hogy ezeket a későbbi generációk természetesen tovább fejlesztették. Bizonyos,
hogy mindig a kutatók szubjektív megítélésétől függ, hogy a legrégebbi írások közül mit és
mennyit tekintenek Buddhára visszavezethetőnek; azt azonban igen valószínűnek tarthatjuk,
hogy a későbbi átdolgozások számára Buddha valódi szavai szolgáltak szilárd alapul. Vannak
igen régi tanok és formulák, amelyek a buddhista irodalomban mindig visszatérnek; ilyenek
„a négy nemes igazság"-ról, a „függőségben történő keletkezés"-ről, „az állandó én nemlété"-
ről, a „nemes nyolcas út"-ról és a nirvánáról mint a világban való vándorlás végső céljáról
szóló tantételek. Ezeket még a legszigorúbb kritika sem vitathatja el Buddhától, hacsak nem
akar megrekedni a terméketlen tagadásban, vagy nem óhajtja saját fantáziájának tartalmatlan
termékeit a ránk hagyományozódottak helyébe tenni.
A páli kánonok tanításának részletes ismertetésére alább, a „kis szekér" tárgyalásánál kerül
sor, itt megelégszem azzal, hogy azokat az alapgondolatokat foglalom össze, amelyek -
véleményem szerint - Buddha tanainak lényegét alkotják.
Buddha tanításának kiindulópontja az a felismerés, hogy világunk valamennyi jelensége
átmeneti. Nem érte azonban be annak megállapításával, hogy minden, ami keletkezik, ismét
elpusztul, hanem megkísérelte ennek az őt rendkívüli módon izgató ténynek okát is kikutatni.
Megállapította még azt is, hogy az ember és az általa átélt világ nem alkot egységes egészet,
hanem számtalan különálló alkotórészből tevődik össze, testi dolgok, érzések, észlelések és
elképzelések, ösztönök és tudatos cselekedetek kombinációjából áll. Ezek az összetevők
azonban szintén nem változatlan, végső realitások, amelyek egybeilleszkedve átmeneti
jelenségeket hoznak létre, majd miután kapcsolatuk meglazul, ismét másfajta, új
kapcsolatokra lépnek, hanem ők maguk is efemer, rövid életű elemek, amelyek létrejönnek,
átmenetileg léteznek, azután megsemmisülnek. Buddha tehát nem hitt abban, mint a
materialisták, hogy léteznek örök anyagi atomok, amelyek ideiglenesen testekké, gondolkodó
szervekké stb. állanak össze, és ezzel a valóság jelenségeinek sokaságát hozzák létre, és

43
éppily kevéssé ismerte el halhatatlan lelkek vagy szellem-monádok létezését, amelyek, miután
a test elpusztul, elpusztíthatatlanul tovább élnek, mint azt a különböző korok spiritualistái
teszik. Tagadta az örök ős-szubsztancia létezését is, amelyből az upanisadoknak a Minden-
Egy-tana szerint emanáció vagy evolúció útján minden szellemi és anyagi keletkezett.
Elkerült minden olyanfajta spekulációt, amely a mulandó jelenségek mögött bármiféle
maradandót akar kimutatni, legyen az akár a sokságban, akár a végső egységben. Szerinte az
egyén, valamint annak külső és belső világa egyszerű elemekre oszlik, amelyek állandó jövés-
menésben vannak. Ezek az egyszerű elemek azonban nem esetlegesen és összefüggés nélkül
vannak jelen, nem egymástól függetlenül lépnek fel, és nem ok nélkül tűnnek el, hanem
szigorú törvényszerűségnek vannak alárendelve, ők a világtörvény (dharma) végtelen
sokaságú megnyilvánulási formái, annak a világtörvénynek, amely éppúgy megnyilvánul a
kozmosz célszerű elrendezésében, mint a világ erkölcsi rendjében, amely a karma
következmény-okság-elvén alapszik. Ezeknek az egyszerű elemeknek ezért szintén „dharma"
a nevük. Megközelítőleg úgy lehet őket definiálni, mint olyan realitásokat, amelyek - a
buddhisták véleménye szerint - már nem tevődnek össze másokból, hanem tovább nem
osztható, véglegesen különálló egységek. Ilyenfajta dharmáknak tekinthetők a világ
alkotóelemei: a föld, a víz, a tűz, a levegő, a színek, a hangok stb., az életerő, a képességek a
látás, a hallás, az érzékelés, az akaratmegnyilvánulások, a gondolkodás tevékenysége, az
öntudat, a nem tudás, a gyűlölet, a vágy, az óvatosság, a dicsőség, a szépség, a gazdagság, az
igaz és a hamis tanok, a nemi hovatartozás, az alvás, az éhség, a betegség, a születés, a
keletkezés, az öregedés, a halál és sok más. A „dharma" gyűjtőnév alatt tehát a legkülönfélébb
szubsztanciákat, tulajdonságokat, folyamatokat stb. foglalják össze, olyan dolgokat,
amelyeket mi teljesen különböző kategóriákba sorolnánk. Az élőlények és a külvilág konkrét
tárgyai kivételével a legrégibb szövegekben csaknem mindent dharmának neveznek, amiből
valamiféle hatás kiindulhat. Buddha tehát azzal a nálunk közkeletű elképzeléssel, hogy
vannak meghatározott szubsztanciák, amelyek meghatározott sajátságokkal rendelkeznek, és
meghatározott állapotokon mennek át stb., olyan nézeteket állít szembe, amely a világ és az
élet egész folyamatát koordinált elemek együttműködéseként értelmezi; ezek az elemek
mind egyforma „dologi" léttel rendelkeznek, leginkább „erők"-nek lehetne őket jellemezni.
Ezért az, ami számunkra egységes személyiségnek látszik, a legkülönfélébb dharmák kötege,
amelyek látszólagos egésszé fonódtak össze. Az egység látszatát az kelti, hogy a dharmák oly
bensőségesen működnek együtt, és keletkezésükkor és elmúlásukkor oly gyorsan váltják fel
egymást, hogy ennek nem is ébredünk tudatára. Hiszen a-tapasztalati világ dharmái állandó
mozgásban vannak, másoktól függően keletkeznek, rövid ideig léteznek, majd ismét
megsemmisülnek, hogy másoknak adjanak helyet. Létrejöttük előfeltétele más dharmák
sokaságának létezése, ugyanúgy, amint egy növény keletkezése feltételezi a magok, a talaj, a
nedvesség, a levegő stb. létezését. Ha egy dharma hatóereje kimerül, és ezért eltűnik, akkor az
okok, amelyek létrehozták, ugyanolyan fajta másik dharmát teremtenek, és ez lép a kiesett
helyébe. Az ember tehát nem más, mint egymással párhuzamosan vagy egymás után
törvényszerűen megjelenő lételemekből álló, szünet nélkül áramló, mindig megújuló
folyamat. Ez a folyamat a halállal sem szakad meg, mivel a természeti, szellemi és erkölcsi
erők, amelyek együttesen alkotják az egyént, nem érhetnek véget hirtelen és váratlanul,
hanem a fizikai test pusztulása után is működnek még, ezzel megteremtik az alapot egy új
individuum léte számára, aki majd örököse lesz az elpusztult valamennyi jó és rossz tettének.
Míg a legtöbb bráhmana azt feltételezi, hogy a halott testéből egy változatlan szellem-monád
hatol be az anyatestbe, és ebben talál új létéhez fizikai hordozóra, addig Buddha olyan
újramegtestesülést tanít, amelyben egy szüntelenül változó öntudatáramlás folytatódik, és a
véget ért létben felgyülemlett erők új egyénné illeszkednek össze. Buddha tanára a
„lélekvándorlás" kifejezést csak akkor lehet alkalmazni, ha „lelken" valami egészen mást
értünk, mint á bráhmanák és a legtöbb ókori, keresztény és iszlám filozófus, tehát nem

44
egyszerű elpusztíthatatlan, örök szellem-monádot, hanem szellemi elemek változékony
összességét, amelyek fizikai burkukat egy testben találják meg. Szigorúan véve, a halott és az,
aki a holtnak továbbra is ható karmikus erői révén újjászületik, két különböző lény, de
mégsem az, mert az új egyén voltaképpen ugyanolyan szükségszerűen következik a régiből,
mint „a második éjszakai őrség tüze az elsőéből".
A megszűnt és az újonnan keletkezett lét közötti összekötő kapocs: azok az
akaratmegnyilvánulások, hajlamok (szanszkára), amelyektől az új lételemek egyénné való
összefonódása függ, mindenekelőtt a vágy (pontosabban az élet szomjúhozása, az ind
nyelvben „trisná", nőnemű szó), „a varrónő, aki a múltat és jövendőt összeférceli"
Az élet szenvedéssel teli, nemcsak azért, mert az első perctől az utolsóig a legkülönfélébb
fájdalmak kísérik, hanem különösen azért, mert mulandó, és mert a legboldogabb is ki van
téve a betegségnek, a megöregedésnek és a halálnak. A szenvedés csak akkor szűnhet meg, ha
a vágy és a többi szenvedély, amelyek az újramegtestesülést előidézik, maguk is megszűnnek.
Ez azonban csak fokozatosan, sok újjászületés során lehetséges. Buddha tana ezért a
megváltás felé való fokozatos előrehaladással számol, amelynek során először a világi élet
durva erkölcsi rosszasága szűnik meg, majd később szellemi aszkézis segítségével a
szenvedélyek finomabb formái is kiküszöbölődnek. Azzal, hogy az egyén (pontosabban: a
dharma-kombinációknak az individuumok egymást követő sorában szüntelenül folytatódó
áramlása) a sok létezés közepette megtisztul, az újjászületés előfeltételei mindig jobbak
lesznek, úgyhogy a pokolban, vagy állat alakban, vagy boldogtalan emberi életkörülmények
között való lét lehetősége egyre csekélyebbé válik, és a további előrelépés valószínűsége
állandóan nő. Amikor azután egy lény végtelenül sok, időtlen idők óta egymást követő
létformáinak végén, számos visszaesés és ismételt felemelkedés után, végül eléri a tökéletes
szenvedélymentességet, akkor ezzel a világban való vándorlása véget ér. Az arhat (szent) még
a földön él, míg karmája el nem fogy, halálakor azonban mindörökre megszabadulva az
újjászületéstől, eljut a nirvána örök nyugalmába. Ez maga is „dharma", világtörvény szerinti
realitás, amely azonban abban különbözik minden más dharmától, hogy ezt nem a hajlamok
(szanszkára) idézik elő, és ezért nem is enyészhet el ismét. Ez olyan valami, amely nem
mérhető semmiféle mulandó földi dologhoz, ez a szüntelen mozgásban levő világhoz
viszonyítva a nyugalomban levő semmi - a bölcs számára azonban az egyetlen igazi,
boldogító realitás, amely fennmarad akkor is, amikor minden mulandó dharma elenyészik.

A buddhista hitvallást számos felirat a következőképpen foglalja össze (e szavak állítólag

már a mester életében is a tan lényegét hitelesen kifejező megfogalmazásnak számítottak)
„Az okozati feltételektől függő dharmák (lételemek) okait a Tökéletes feltárta, és azt is,
hogyan lehetséges (ezeknek a dharmáknak) a megszüntetése. Ebből áll a nagy aszkéta tana."
Ha igaza van ennek a sokat idézett és az összes mai buddhista által elismert mondásnak
abban, hogy Buddha megváltás-tanának lényegét a dharmákra vonatkozó elméletben látja,
akkor ez utóbbi filozófiai rendszerként jellemezhető. Ez abban különbözik a kereszténységtől
és az iszlámtól, de a Visnu és Siva kegyelmében bízó vallásoktól is, hogy a létezés összes
folyamatát racionális józansággal vizsgálja, és igyekszik e folyamatok egymással való oksági
kapcsolatait feltárni. Ebből a szempontból némiképp közel áll a modern „pozitivizmus"-hoz,
annyiban, hogy vizsgálódásait az adottra, a ténylegesen létezőre korlátozza, és eltekint az
olyan örök szubsztanciák feltételezésétől, mint isten, lélek, anyag stb. Másrészt viszont mégis
magán viseli a metafizika bélyegét, mert karmikus következményről és megváltásról beszél,
és elismeri túlvilági (noha mulandó) lények létezését az égben és a szellemek birodalmában,
valamint alvilági lények létét a pokolban és a kísértetek világában. Ami azonban domináló
etikai tartalmát, valamint a szent dolgok iránti erős érzékét illeti, mind megnyilvánulási
formáiban, mind szervezetében teljes mértékben eleget tesz a vallással szemben támasztható

45
követelményeknek, ha a vallás fogalmát nem korlátozzuk helytelenül a nyugati értelemben
vett teista hitformákra.
Buddha tanítása minden másnál jobban hangsúlyozza a világ összes jelenségének
mulandóságát, szüntelenül hangoztatja, hogy a földön és az égben egyaránt minden
szenvedéssel teli, mert törvényszerűen tovatűnik. A létnek ezzel a pesszimisztikus
szemléletével azonban soha felül nem múlható optimizmussal rendelkező hitbeli
meggyőződés áll szemben: az az elképzelés, hogy a szenvedés legyőzhető: hogy a szanszárát
működésben tartó okok és következmények láncolata felhasználható arra is, hogy az
elkövetkezendő újjászületési lehetőségeket megsemmisítse: hogy a jó erősebb a rossznál, és
hogy létezik az örök boldogság nyugalmának állapota, amelyben szüntelen ide-oda tévelygés
teljesen és mindörökre véget ér. A rendíthetetlen bizalom az erkölcs hatalmában és a
törhetetlen remény a megváltás bekövetkezésében azok a legyőzhetetlen életforrások,
amelyből Buddha és követői erőt merítettek ahhoz, hogy a szenvedés világában diadalmas
derűvel harcoljanak és tevékenykedjenek. (H.v. Glasenapp: Az öt világvallás, 90-96.old.)

4.2. Kína
4.2.1. A Tao
Az állami rítusoknak ez a szigorúan megszabott rendje és állandósága-amely fölött a császári
bürokráciának külön e célra létrehozott ágazata, „a szertartások hivatala" őrködik - szemlélteti
a halandó ember számára a világot fenntartó és kormányzó nagy törvény, a Tao (szó szerint:
út) állandóságát. A Tao egyaránt jelenti az égitestek állandó mennyei pályáját s a társadalmi
és erkölcsi törvények rendjét. A Tao, a nagy és egyetemes Törvény a maga örökkévaló,
változatlan és egyetemleges mivoltában tökéletes mása a Középső birodalom mozdulatlan
társadalmának. A Tao tartja fenn a két alaperő Qang és Jin) egyensúlyát, az öt égi palota s a
nekik megfelelő öt földi elem (föld, víz, tűz, fa, fém) párhuzamosságát. Az égi, földi és
emberi jelenségeknek ez az egymásba fonódása indokolja elméletileg a mágikus és egyéb
szertartások hatásosságába és a jóslásba vetett hitet: hiszen az égi jelenségekből földi
megfelelőjükre, a természeti jelenségekből pedig az egyén életére tett hatásukra lehet
következtetni. Jóslásra leginkább a teknősbéka páncélját és áldozati állatok csontjait, az ún.
jóslócsontokat használták fel. Ezekre a jóslócsontokra írták fel a kérdéseket, amelyekre a
rítusok hivatalának szakértői a csontok s a teknősbékahéj egyes dudorainak, vonalainak
megfigyelése alapján - összhangba hozva ezeket a csillagok akkori állásával - adtak választ.
A Tao fogalmában rejlő mágikus mozzanatot tette világnézetének és szertartásrendjének
középpontjává a taoizmus néven ismert vallási-filozófiai irányzat, amelynek legendás
megalapítója Lao-ce (Kr. e. VI. sz.) Lao-ce Lao-ce tanítása szerint- amely csak jóval későbbi
feljegyzésben és megbízhatatlan formában maradt ránk - a Tao az a rejtelmes természeti erő,
amelynek mágikus módszerekkel az ember is birtokába juthat, és ha egyszer magáévá tette,
általa parancsolhat a természetnek, és megismerheti a jövőt. A taoizmust a hivatalos állami
vallással szemben (amely saját osztályjellegét megdöbbentő nyíltsággal tárta fel) főként népi
varázslók, csodatevők és aszkéták hirdették. A buddhizmusra emlékeztető (de attól
függetlenül kialakult) tanításuk szerint, amiként a Tao, a világtörvény is láthatatlanul,
„tétlenül" munkálkodik - úgy az ember is a tevékenység mellőzésével, a Tao végzésébe való
belenyugvással éri el boldogságát: „Ha az ember a nemcselekvést cselekszi, minden rendben
van" - mondja a Lao-cenek tulajdonított szent könyv, a Tao-te-king (A törvény működésének
könyve). Ez a megállapítás nem jelenti azt, hogy Lao-ce tökéletesnek tartaná korának
viszonyait. A Tao-te-king néhol élesen elítéli korának állami és társadalmi rendjét: „Minél
több a tilalom, annál szegényebb a nép! Minél élesebbek a fegyverek, annál biztosabban

46
pusztul az állam. Minél több a törvény és parancs, annál több a tolvaj és rabló." De a
szembeszállásnak nincs semmi értelme: „A leglágyabb anyag: a víz, erősebb a
legkeményebbnél; a kőnél, s az ellenállásra képtelen levegő az, ami mindenhová behatol." Az
adott társadalom viszonyait szentesítő és konzerváló állami vallással szembeni ellenállás ez
esetben is - az indiai viszonyokhoz hasonlóan - csak a passzivitás hirdetéséig s a reális
cselekvést helyettesítő mágikus eljárások eredményességének elméletéig jutott el. (Hahn
István: Istenek és népek 153-154.old.)

4.2.2. Konfucius
A taoizmussal szemben a Csou-dinasztia hanyatlása s a sorra függetlenné váló „harcos
dinasztiák" felemelkedése idején a régi rend védelmében lépett fel a bölcs Kung (Kung-ce
vagy Kung-fuce, latinos nevén Konfucius, i. e. 550-500 körül). Az ő világképének
központjában is a Tao áll, de a Lao-cenek tulajdonított értelmezéstől eltérően ennek a
világtörvénynek nem mágikus erejét és hatását, hanem állandóságát, változatlanságát emeli ki.
A Tao egyszer s mindenkorra megszabta az égitestek járását, s az ember helyes
magatartásának öt fő követelményét. Ezek: a jóság, igazságosság, fegyelem, értelem és
őszinteség. Az ember a benne meglevő és munkálkodó Tao, az örök erkölcsi törvény
következtében természete szerint jó (ez sarkalatos ellentétben áll az ember eredendően bűnös
voltának képzetével), és csak ezt az eredeti tiszta állapotot kell helyreállítani, a megbomlott
ősi politikai, társadalmi és erkölcsi rendnek, elsősorban az ősi szertartásos fegyelemnek a
helyreállításával. Ennek lényegét pedig az alázat öt formájában látja: a fiú alázata apjával, az
öccsé a bátyjával, a feleségé a férjével, az ifjabb baráté az idősebbel s az alattvalóé a
feljebbvalójával, végső soron mindenkié a császárral szemben. A taoizmus kaotikus, egzaltált
lázadására a konfucianizmus racionalista módon szélsőséges konzervativizmusa volt az
uralkodó osztály ideológiai válasza.
Konfucius filozófiája a Csou-dinasztia hagyományaihoz ragaszkodó arisztokrácia világnézetét
fejezte ki. Amikor a C'in-dinasztia legnagyobb királya, a „harcos dinasztiák" hatalmának
romjain az abszolút monarchiát megvalósító C'in-si-Huang-ti császár (i. e. 220 körül)
megkezdte politikai harcát a régi arisztokrácia ellen, ezzel együtt járt a régi ideológia üldözése
is. Kung-fuce írásai a császár könyvégető dühének estek áldozatul.
A zsarnok császár törekvéseinek bukása után a Han-dinasztia a régi állapotok
helyreállításával együtt Konfucius iskolájának tanítását is az egyedüli állami ideológia
rangjára emelte. Az előző üldözésből fennmaradt töredékek alapján ekkor szerkesztették meg
Kung-fu-ce tanításának kilenc könyvből álló kánonját. Ezek közül a legfontosabbak a Si-king
(Énekek könyve), a Li-ki (Szertartások könyve) és a Lun-jü (a Kung-fu-cenek tulajdonított
párbeszédek gyűjteménye). Egy évszázaddal Kung-fu-ce műveinek elégetése után tanításának
megújítója és könyveinek szerkesztője, Tung-csung-su már azt javasolhatta a császárnak,
hogy Kung-fu-ce művein kívül minden más könyvet semmisítsenek meg, „hogy a nép tudja,
mihez kell magát tartania". Az ilyen követelés (bár nem valósult meg) már világos jele annak,
hogy a konfucianizmus az állam által elismert egyedüli helyes filozófiából államvallássá
fejlődött. A Han-dinasztia idején alapítójának sírjánál rendszeresen mutattak be áldozatokat,
és tiszteletére templomokat emeltek. A pekingi Kung-fu-ce templomban a császár legfőbb
hivatalnokai előtt évről évre „írásmagyarázat"-ot tartott a nagy bölcs műveinek egy bonyolult
helye alapján. Az isteni rangra emelt Kung-fu-ce tanítása szélsőségesen ortodox formájában
Kína államvallásává lett, mindaddig, míg az 1911. évi polgári forradalom el nem söpörte az
Ég fiának hatalmát.
Az ortodox konfucianizmussal szemben a taoizmus a maga mágikus eljárásaival, a népi
prédikátorok és szerzetesek (nem pedig az állam bürokratái!) által végrehajtott díszes
áldozataival, színpompás szertartásaival, jóslásaival, isteneinek, démonainak, szentjeinek és

47
aszkétáinak sorával, a róluk szóló mesés-mitikus történeteivel szolgálta ki a népnek
vigasztalásra és mennyei segítségre irányuló szomjúságát.
A hivatalosan elismert államvallás és a nép által elfogadott és gyakorolt mágikus vallás
mellé harmadikként szegődött Kínában is a buddhizmus. Időszámításunk első századában
indiai hittérítők ismertették meg Kína lakosságát a buddhizmus mahájána irányzatával.
Terjedését a vándorpapok, misszionáriusok lelkes és tudós fordítói tevékenysége is
elősegítette. Ennek eredményeként a buddhista vallásnak számos, eredetiben elveszett
klasszikus alkotása csak kínai fordításban maradt fenn. Előmozdította ezt a gyors terjedést az
a körülmény is, hogy a buddhizmus és a taoizmus közös társadalmi talajon sarjadt, és ezért
egyes alapvető vallási fogalmaik is lényegükben azonosak egymással: így pl. a kínai Vu-vei
(nem-cselekvés) elve azonosult a Nirvánáról szóló buddhista tanítással. A buddhizmus kínai
formája a középkor vége óta a taoizmus és konfucianizmus mellett Kínának harmadik nagy
vallási irányzatává lett. (Hahn István: Istenek és népek 155-157.old.)

4.3. Az iszlám

Az összes vallásalapító között valószínűleg Mohamed az, akinek személyisége leginkább

történelmi jellegű. Mindazonáltal mégsem tudunk azzal a bizonyossággal és pontossággal
beszélni róla, amit megkívánnánk. Számunkra alapvetően két forrásból ismert, amelyekről
majd még beszélni fogunk, de amelyekről itt is szót kell ejtenünk, hogy világossá tegyük a
rajtuk keresztül kapott közlések természetét. Az első forrás a Korán (Qur'án), amelyet a
muszlimok a Próféta által ekecitált isteni kinyilatkoztatásnak (ez ugyanis a szó értelme)
tekintenek. Ezt azonban mai formájában csak halála után gyűjtötték össze, nyilvánvaló
hibákkal, hiányokkal, az egységek (szúrák) és a versek bizonyos sorrendbe állításával,
amelyről nem valószínű, hogy az eredetinek megfelel. A modern kutatás megkísérelte a
valószínű sorrendet felállítani, s ebben a klasszikus iszlám nagy tudósainak erőfeszítéseit
követi. Bárhogyan legyen is, a Korán a Próféta tanításait tartalmazza, de szinte semmi olyant
nem közöl, amely életrajzához kiindulópontként szolgálhatna. Második forrásunkat a hadísz, a
hagyomány alkotja. A Próféta szavait és tetteit tartalmazza, amelyeket társai hagyományoztak
át. A hadíszok egy része a Korán tanításait egészíti ki, vagy értelmezi, mások - ezeken
alapszik a Próféta Ibn Iszháknak tulajdonított hagyományos életrajza - életének kiemelkedő
eseményeit beszélik el. A legtöbb hadíszt azonban, különösen az első csoportba tartozókat - a
muszlim tudósok ezt mindig is tudták! átdolgozták, vagy kitalálták az iszlám első két
századában lezajlott vallási-politikai viták hevében, az egyik vagy másik párt érveinek
alátámasztásaként. Ezenfelül éppen azok a hadíszok a legtöredékesebbek, amelyek
történetileg hitelt érdemlőek, s ez lehetetlenné teszi az egységes kép kialakítását. Mindezek
ismeretében be kell vallanunk, hogy bár Mohamed történelmi személyiség, az, amit róla
tudunk, kibogozhatatlanul összekeveredett számos olyan vonással, amelyekből igen kevés a
történelmi. De azért a hagyományos jellemvonások ismerete sem érdektelenebb - egy
bizonyos nézőpontból -, mint az ember történelmi képének kutatása, mivel a muszlim hívők
ezeket mindenkor egyformán igaznak tartották, s mivel az a mód, amellyel Prófétájuk alakját
értelmezték - ha olykor talán megtéveszt is bennünket - alkalomadtán minket is elvezethet
annak jobb megértésére, hogy ki is volt ő valójában, s hogy mit is akart. Megengedhetjük
tehát magunknak - leszögezve, hogy az olvasóval szemben tisztességesen járunk el -, hogy
áttekintsük Mohamed életét, amely a történelmi valóság és a hívő végletes elképzelése közti
területet foglalja el.
Mohamed, aki Mekkában 570 körül született, a kurajs törzs egyik lecsúszott ágához
tartozott. Igen fiatalon elvesztette apját, anyját és nagyszüleit. Nagybátyja, Abu Tálib nevelte

48
fel saját fiával, Alival együtt. Rövidesen részt vett azokban a kereskedő karavánokban,
amelyek Szíria felé tartottak. Később ő vezette egy gazdag özvegy, Hadídzsa karavánjait.
Feleségül is vette az özvegyet, bár az jóval idősebb volt nála, s mély érzésekkel viseltetett
iránta: amíg Hadídzsa élt, nem vett más feleséget magához. Az asszony hét gyermekkel
ajándékozta meg, ezek közül csak egy lány maradt életben, Fátima, akinek személye oly
jelentőségteljes volt az utókor szemében.
Mohamed már a negyvenes éveiben járt, amikor Allah szavait először hallotta. Attól
tartott, hogy valamilyen sátáni lelemény áldozata lett, de fokról fokra meggyőződött a
valódiságáról a kinyilatkoztatásnak, amelyet Allah akaratából az emberekhez kellett
közvetítenie. 6I3 körül kezdte el hirdetni rövid, gyötrődő, szenvedélyes és egyszerű
kifejezésekkel az isteni harag és az ítélet közelségének gondolatát. Néhány lelkes követőt
talált rokonai között, mint Hadídzsa és Ali, s néhány, idegen törzsek igája alól felszabadított
rabszolgát, ezen kívül egypár fiatalembert és nehéz társadalmi helyzetűt vonzott tanítása. De
alapjában véve a kurajsiták részéről egyfelől megvető kételkedésbe ütközött, másfelől pedig
ellenállásba, amely abból a félelemből eredt, hogy Mohamed nem fogadja el azokat a vallási
és kereskedelmi intézményeket, amelyek számukra a hatalmat jelentették. Az élet sanyarú
volt a kis közösség számára, így néhány tagjuk Etiópiába emigrált. Végül, 622-ben - úgy tűnik
-, maga Mohamed is úgy döntött, hogy elfogadja azt a meghívást, melyet Jatrib zsidó és arab
törzsei intéztek hozzá mint békebíróhoz. A városukba való átköltözésének elnevezése a
Hidzsra, vagyis: emigráció, amely kis idő múlva már a muszlim időszámítás kezdetének
számít. Hamarosan Jatrib is új nevet kapott: Medina lett (jelentése: a Város, természetesen a
Próféta Városa). Ettől az időtől kezdve Mohamed Medinában egy kisebbfajta államfő szerepét
játszotta - a szúrák hosszabbá vak, és inkább a földi, társadalmi élet problémáival
foglalkoznak. Fölösleges itt nyomon követni az összes eseményt, amelyet a hadísz, a
hagyomány több-kevesebb bizonyossággal elmond. A lényeg az, hogy Mohamednek vallási
küldetése mellett feladata lett a megfelelő életfeltételek és az egyetértés megteremtése is
emigráns társai (muhádzsirún) és a Jatribban hozzá csatlakozott új hívei (anszár) számára.
Ezeket a sorozatos megegyezéseket - eléggé helytelenül - „Medinai Alkotmánynak" szokták
nevezni. Feladata volt úgyszintén az is, hogy megkísérelje a hit egységének megvalósítását.
Küldetését úgy tekintette, mint annak a küldetésnek a betetőzését, amellyel Isten már
kitüntette Mózest, és előtte Ábrahámot, akik a zsidók és arabak közös ősei. A nem muszlimok
számára a Korán és az Ószövetség között - az eltérések ellenére oly könnyen felismerhető
hasonlóságok azokon a társalgásokon alapulnak, amelyeket Mohamed és társai a medinai
képzetlen zsidókkal folytattak. Mohamed remélhette tehát, hogy megnyeri a medinai zsidókat,
amikor azonban kísérlete hiábavalónak bizonyult, a diplomácia és az erőszak egyesítésével
szembefordult velük, s mindez - száműzetés vagy halál közbejöttével - egy homogén medinai
közösség megalkotását eredményezte.
Úgyszintén Mohamed feladata volt, hogy a közösség anyagi megélhetését biztosítsa, és
hogy annak tagjait a harcban lelkileg összeforrassza. Hiszen nem kevesebbről volt szó, mint
hogy ellenálljanak a kurajsitáknak, akiket az ellenséges medinai közösség megszerveződése
nagyon nyugtalanított, attól tartottak ugyanis, hogy az képes lesz őket is (ti. a mekkaiakat) az
új államhoz csatolni. A hagyomány által részletesen elbeszélt hadi események egyfelől a
törzsek közti régi razziák (rajtaütések) szellemében íródtak, másfelől azonban már a jövendő
szent háború, a dzsihád eszméjét hordozzák. Mohamed nem félt megsérteni a régi mekkai
kultusz szent fegyverszüneti időszakait, hiszen a hitetlenek ellen harcolt. Végül is, anélkül
hogy tényleges vereséget szenvedtek volna, a kurajsiták elfogadták, hogy egy új erő született,
amellyel egyezkedni kénytelenek, ha nem akarják, hogy kereskedelmük romba dőljön. A
hatályba lépett fegyverszünet lehetővé tette Mohamed számára, hogy híveket gyűjtsön maga
köré a baráti törzsekből, és hogy uralma alá vonjon néhány oázist, mint például Hajbart
északon és Nadzsránt délen. A behódolási szerződések, amelyeket először a zsidókkal, majd

49
később a keresztényekkel kötött, bizonyos mértékben előképül szolgáltak azokhoz a későbbi
szerződésekhez, melyeket a nagy arab hódítások során a nem muszlimokkal kötöttek az
arabok. Ezen túlmenően a törzsekkel kötött szerződések már vázolták egy muszlim
társadalom és állam szervezetének körvonalait is. Végül, 63o-ban, Mohamed újra beléphetett.
Az ősi kultuszt megsemmisítették, a kurajs törzs legtöbb tagja behódolt, s nem történtek
megtorló intézkedések. A követők száma - legalábbis látszólag - megsokszorozódott egész
Arábia területén, amikor 632-ben Mohamed Medinában meghalt.
Ma igen nehéz pontosan megértenünk egy olyan ember személyiségét, aki egy részt egy
új, nagy vallás alapítója, ugyanakkor teljesen saját korának gyermeke is. A klasszikus
muszlim értelemben vett hívő számára ő Allah Prófétája, a kiválasztott közvetítő, aki az
emberekkel tudatta a kinyilatkoztatást; de a későbbi hagyományok kiszínezésével együtt is
csak egy ember, magától értetődően példás, mindazonáltal híjával van bármiféle isteni
természetnek. A történész számára - aki természetesen nem teheti magáévá a felekezetek közti
régi vitákból származó vádaskodásokat, sem nem elégedhet meg a vallási elhivatottság
epilepsziával történő gyermekes magyarázatával - Mohamed úgy jelenik meg, mint ama
felsőbbrendű személyiségek egyike, akik nemegyszer tagadhatatlan buzgósággal és
őszinteséggel munkálkodtak a környezetükben élő emberek erkölcsi életének és gondolkodási
szintjének felemelésén, s akik képesek voltak ezen emberek jellemvonásaihoz és
hagyományaihoz alakítani küldetésüket annyi józansággal és szervezőképességgel, hogy az
biztosította a túlélést. Az a kettősség, amit személye kapcsán az inspiráció emelkedettségében,
illetve az emberi nehézségek és az övéi ellen folytatott küzdelemben tapasztalhatunk, csak
megindultságot és tiszteletet ébreszthet. Az kétségtelen, hogy életének bizonyos vonatkozásai
első látásra megzavarhatják a modern embert. A polémia igen sokszor kiemeli a Próféta
érzékiségét és a Hadídzsa halála utáni kilenc feleséget. De azon kívül, hogy az arab
gondolkodásmód nem lát semmiféle rosszat az emberi természet gyakorlásában oly módon,
ahogy Isten azt megteremtette, bizonyos, hogy házasságainak nagy része politikai jellegű volt,
és valamilyen magas rangú személy vagy valamely klán csatlakozásának kísérőjelenségeként
értelmezhető.
Meglehetősen nehéz világosan megfogalmazni és áttekinteni Mohamed küldetését és
munkásságát, mivel az prófétai életének húsz éve során fokozatosan nyerte el végleges
formáját. A Korán, amelyben a kinyilatkoztatások felsorakoznak, nem rendszeres értekezés,
és a kommentátorok - a régiek éppúgy, mint a modernek - nem tudnak minden esetben
egyezségre jutni bizonyos szakaszok helyes értelmezését illetően. A kinyilatkoztatás, amelyet
a Próféta - Isten küldötte - elmond, lényegileg ugyanaz, mint az előző próféták üzenete.
Ádámtól Jézuson át egyenesen vezet az út Mohamedig. Az iszlám tehát ebben az értelemben
határozottan az őt megelőző két nagy monoteista vallás közösségéhez sorolható. A Biblia és a
Korán rokon hagyományai között meglevő eltérések az iszlám felfogása szerint annak
tudhatók be, hogy a zsidók és a keresztények megváltoztatták az eredeti írásokat. Mohamed
tehát a „Próféták pecsétje", utána már senki sem lép fel a világ vége előtt, a kinyilatkoztatás
lezárult.
Allah, akinek neve már az iszlám előtt is ismert volt mint Mekka leghatalmasabb istenének
neve, és jelentése tulajdonképpen: „az Isten", most egész egyszerűen: Isten, aki mindenekelőtt
feltétlenül egyetlen, teljhatalmú és ugyanakkor igazságos. Ő alkotta a világot és az embert,
akinek történelme meghatározott terv szerint folyik - mindez eléggé hasonló ahhoz, ami a
Bibliában is megtalálható. Az ember életére az ítélet és az üdvösség miatti szorongás nyomja
rá bélyegét, anélkül hogy értelmileg össze tudná egyeztetni a tettei által - az isteni
igazságosságnak megfelelően - elérhető üdvösséget és a mindenhatóságból szükségképpen
következő eleve elrendelést. Az embereknek Isten Törvényt ad, amely előírja számukra a
kötelességeket egyrészt Isten, másrészt egymás irányában. Azt mondhatnánk, hogy ez a
Törvény éppúgy vallási, mint társadalmi, ez a megkülönböztetés azonban az iszlámtól idegen.

50
Isten felé az első kötelesség a hit, az ő akaratának való teljes alávetettség - ez az iszlám szó
jelentése, amelyből a muszlim (muzulmán) elnevezést képzik. Isten meghatározott tetteket
követel az embertől, amelyek azonban a megfelelő szándék híján semmit sem érnek.
Mindezek fokról fokra alakultak ki a Mekkába való visszatérés után, és öt pillérben
fogalmazódtak meg. Ezek: az ima, pontosabban az odaadás hitvallása - ezt fejezi ki ugyanis
az arab szalát szó -,amely lehetőleg közösségben történjen, de nem kíséri kultikus ceremónia,
sem pedig a természetfölöttinek felajánlott áldozat. Az alamizsna (zakát) eredetileg a hívők
közti szolidaritás aktusa, amely ugyanakkor a gazdagságtól való megtisztulást is kifejezi. A
Mekkába történő zarándoklat (haddzs), amely a pogány zarándoklat iszlamizált változata. A
Ramadan hónapi böjt (szaum), amelyet a zsidó példa sugallt. A szent háború (dzsihád), amely
azok számára kötelező, akik képesek magukat feláldozni, és amely üdvözülést szerez
mártírjainak (a görög szó értelmében: tanuk).
Ami pedig a társadalmi törvényt illeti: Mohamedben első modern történészei gyakran egy
korai szocialistát láttak. Ez csupán optikai csalódás. A többi vallásalapítóhoz hasonlóan
Mohamed sem társadalmi tanítással, hanem erkölcsi követeléssel lépett fel. Ez
szükségszerűen azt eredményezte, hogy összeütközésbe került az őt körülvevő társadalom
bizonyos jelenségeivel, de ugyanennek köszönhetően egyúttal különleges vonzerőt
gyakorolhatott azokra, akik hátrányos helyzetben voltak. Mohamed alapvető célkitűzése: a
közösség, amelyet a kölcsönös szolidaritás és felelősség érzése tart össze; a muszlim számára
a par excellence bűnt még ma is gyakran a közösség szétrombolása jelenti. Rendeleteiben -
melyek felsorolására itt nincs lehetőség - Mohamed túlnyomórészt úgy kezeli a társadalmat,
ahogy van, azaz mindenféle forradalmiság nélkül; amikor azonban a családdal, a nő
helyzetével és a rabszolgasággal, vagy a gazdasági élettel foglalkozik, enyhíteni kívánja a
visszaéléseket, és megpróbálja mind jobban érvényre juttatni az igazságosság követelményét.
A fentiekből azt a következtetést vonhatjuk le - s ezt a Próféta életéről szóló elbeszélés is
alátámasztja -, hogy Mohamed, valamint Jézus és a többi vallásalapító közti különbség abban
áll, hogy Mohamed egyszerre volt vallás- és államalapító is. Kétségtelen, hogy ennek az
államnak a szervezetei még meglehetősen kezdetlegesek voltak, különösen pénzügyi bázisa,
amely a hívők önkéntes alamizsnaadóján és a hadizsákmányon alapult, és az nemigen lehetett
nagyobb egy családi pénztárnál. A lényeg azonban az, hogy Arábia történetében először,
egyetlen személy képes volt elfogadtatni hatalmát az ott levő lakosság csaknem egészével.
Úgyszintén alapvető különbség a keresztény történelemmel szemben - ebben Jézus a Római
Birodalom határain belül egy olyan hitet hirdetett, amely megadja a császárnak, ami a
császáré -, hogy Mohamed egy olyan társadalomban lépett fel, amely őelőtte semmilyen
államfogalommal nem rendelkezett, s ő megalkotta az egy vallás és egy állam
szétválaszthatatlan egységét. Végigkövethetjük majd az egész iszlám történelmen belül azt az
ellentétet, mely a két hatalom és az egyetlen Törvény felfogása között feszül. És végül
lényeges, hogy - bár a törzsek továbbra is léteztek - az új állam elve; vagyis az egyetlen vallás
közössége, idegenszerű és felülről elrendelt volt.
Már csak az maradt hátra, hogy megemlítsük a muszlimoknak a nem muszlimokhoz való
hozzáállását. A pogány arabok esetében, akik számára a kinyilatkoztatás elsődleges volt, csak
a megtérés vagy a halál volt a választási lehetőség. A zsidók és a keresztények számára - akik
„könyves népek", vagyis hiteles szent iratokkal rendelkezők voltak - a megtérés lehetősége
egyszerűen az alávetettség elkerülését jelentette, amely többek között pénzügyi
kötelezettségekben öltött konkrét formát.

51
5. A művelődéstörténet színterei
5.1. A magyar táj
5.1.1. Hamvas Béla: Az öt géniusz

„Dunántúl délnyugati sarkában fekszik, délnyugatról északkeletre nyúló körülbelül másfél

megye területén. Ha az ember északról Sopron felől közelíti meg, akkor éri el, amikor a
dombok elkezdenek kisimulni. Ha keletről érkezik a Balatonon átkelve, a határ Badacsony és
a Szentgyörgyhegy fölött húzódik Tapolca és Sümeg között. Úgy látszik az ember előbbihez
képest világosabb és melegebb földre ér. A napfény fehérebb, majdnem olyan fehér, mint a
Földközi-tenger fölött. A színekről a köd eltűnik és jobban világítanak. A tárgyak körvonala
élesebb. A légkör mintha elektromosabb lenne. Ez nem a Kárpát-medence. Mintha a Karszton
átnyúlna, ez az Adria fehérebb, tisztább, világosabb és melegebb tája. ... A helynek valami
rokonsága van az arannyal, amit a mediterrán vidéken csak Provence-ben látni, néhol a
kisázsiai partokon és Nagygörögországban. Nemcsak a napfényben van. Ha az ember a Somló
déli oldalán a szőlők fölött leül a világosbarnán égő, porrá vált vulkáni láván, lenéz a völgyre,
a tenger hiányzik csak, hogy Dél-Olaszországban legyen. A levegőben aranyszemcsék
csillognak, mint a dalmát szegetek között a mistralban, és ebben a tündöklésben érik a szőlő.
A z édes sziréni fény még az ételek ízében is benne van....
Az egész országban ez az egyetlen hely, ahol az ember tudja, hogy az élet akkor magasrendű,
ha művészi. Nem úgy, hogy esztétikus, hanem úgy, hogy orfikus, vagyis, hogy az ember az
éneklő világban, a kozmosz-aoidészben él és az elemekkel együtt énekel. (Hamvas Béla: Öt
géniusz, 13-14.old.)

A nyugati kör Pozsonytól Szentgotthárdig terjedő vonalban meg nem határozható mélységben
nyomul kelet felé. Északon a terület alig több, mint Pozsony városa, bár kisugárzik a
Kiskárpátok tövében levő településekre egészen Nagyszombatig. Dunántúlon a határ
körülbelül a Fertő, Sopronnál valamivel keletebbre nyúlik és elér a Balatonig. Nyugat
karaktere azonban a Duna mellett egész Budáig mindenütt észrevehető olyan városokon, mint
Győr, Komárom, Tata, Esztergom. Észak felé nyoma a Vág völgyében és a Szepessésgben is
megtalálható. ... A táj igazi jellege a humanizált természet. Nyugat a kultiváltságról azonnal
felismerhető. ... A kultiváltság a civilizációnak vagy kisugárzása, vagy lehanyatlása, vagy
kölcsönzött, ki nem fejlődött civilizáció. A nyugati körben levő kultiváltság részben
kisugárzott, részen másolt, részben ki nem fejlődött nyugati civilizáció. Ez a kör arcával
nyugatnak, Párizs felé fordul, ahonnan a rendet a német köröktől többszörösen megszűrve
kapja. A nyugati kastélyok parkjainak mintája Schöbrunn, de Schönbrunn mintája
Versailles. ...
A történeti alakok közül a nyugati géniuszt töményen Széchenyi István jelenti. Széchenyi nem
akart mást, mint Nyugatot az egész országra kiterjeszteni, az intenzív kultiváltságot
megteremteni, hogy a nyugati polgárosultságba az egész magyarságot beolvassza.
Gondolataiért ezért lelkesedtek olyan sokan és ezért ellenkeztek vele olyan sokan. ... Olyasmit
óhajtott, amit sem Észak, sem Kelet, sem Erdély,, még ha akart volna sem tudott volna
teljesíteni. Mindennek csak Nyugaton van értelme. Hiszen az alárendelésért az ember csak itt
nyer a többivel egyenlő elbánást és biztosított létet és szellemi színvonalat. Keleten aki
megadja magát, az szolga, szociális egyenlőség, biztosított lét és színvonal pedig nincs.
A prosperitás gondolata az intenzív gazdaságból szervesen fejlődött ki. Az intenzív gazdaság
pedig az egyre mélyülő és fokozódó műveltségből fakadt. ... Nyugaton az eszköz belülről
nőtt, mint a szokás és a törvény. Keleten az eszköz jelentése egészen más, fegyver az

52
individuum kezében, amellyel hatalmát növelheti. Intézmény eddig korlát és teher. Nyugaton
az ember életmódja minél rendszeresebb, szabadsága annál nagyobb.” (19-21. old.)

Az északi táj határa körülbelül mindenütt az ország északi hegységeinek lejtője. Nyugaton
Pozsony fölött a Kiskárpátoknál félkörben fölfelé húzódik, majd az Ipolyon túl a Börzsönyön
keresztül lenyúlik délre, a Dunán is átlép és a Pilis-hegységet is magába zárja. Vácnál ismét
északnak fordul, innen keletre a Mátra és a Bükk déli oldala, végül a borsodi és a
sátoraljaújhelyi hegyek. A vonal Szatmár táján éri el Erdélyt.
Északot az jellemzi, hogy középponttalan. Az egész északi kör, Lengyelország és a balti
államok, Finnország, nem néz egy pontra. Nem fordul semmiféle irányba. És nem azért
kulturális provincia, mert iránytalan, hanem azért iránytalan, mert kulturális provincia.
...Északnak nincs tartása, nincs iránya, nincs alapja, és ezen felül minderről nem is tud.
Ehelyett van benne valami megható ártatlanság és szűziesség, negatív esetekben fejetlenség,
korlátoltság. Északon az ember legnagyobb mélysége a naiv rajongás. (20-21. old.)

„A magyar nem a puszták népe. Az elnevezés romantika és zsurnalizmus, amely pittoreszk

hangzatban tetszeleg. A meg határozás a legfőbb oka volt annak, hogy az ember itt magában
összetett lényét ne tudatosítsa. Minden emberben, egészen különböző metszetekben együtt
van Dél oldottsága és Nyugat kultiváltsága és Észak provinciális természetközelsége és
Erdély szakadékossága az Alfölddel. A puszták népének valószínűleg azok az idegenek
nevezték el, akik az országból nem láttak egyebet, mint a száguldó csikóst és a paprikás
bográcsgulyást. ...
Az Alföld sajátságosan paradox hely... A paradoxon az, hogy szárazföld, egészen nyílt,
túlságosan nyílt, végletesen nyílt, sokkal nyíltabb, mint az óceán, ezért az ember védtelenebb
és elveszettebb és az ég és a föld határtalanabb, ugyanakkor reménytelenebb. Az óceánnak
van partja és ha földet kiáltanak, elérkezett a szabadulás. A kontinentális óceánról nem lehet
partra szállni. Ezért e táj nyíltsága annyit jelent, mint bezárva lenni. Minél egyöntetűbb a
síkság, ez a belülről meghatározó tudattalan bezártság, annál kizárólagosabb. ...Az Alföldön
nincs város olyan értelemben, mint Nyugaton, vagy Erdélyben, ahol az urbanitás magától
értetődik. Mert a város nem a véletlenül sűrűn beépített emeletes házakkal, utcákkal, rendezett
forgalommal, kereskedelemmel és iparral rendelkező hely, hanem céltudatos szándékkal
elgondolt életrend. Az alföldi város életrendje nem különbözik a faluétól.” (29-30. old.)

„Erdély határa sohasem volt kérdéses, de zártsága sem. ... Az erdélyi ember készebb, mint
akár a nyugati, akár a déli, vagy a keleti. Készebb, vagyis befejezettebb, kiműveltebb,
határoltabb, egyénibb, kristályosabb és felismerhetőbb. Azon, hogy van erdélyi arculat és
jelleg, sohasem lehetett vitatkozni. Néha úgy látszik, ha a kapcsolat az ország többi részével
nyelvben nem lenne olyan erős, a Királyhágón túl egészen más nép lakhatna. ... Az erdélyi
embernek egyszerre többféle magatartása van. Az északi ember eszménye a rousseau-i
közvetlenség. A nyugatié a szociális, humánus egyszerűség. Az alföldi lehetőleg a kelleténél
távolabb áll. Az erdélyi komplikált civilizációjának szellemében sokrétű, és ebben a
bonyodalomban az idegen könnyen gyanút fog, mintha a kapcsolat nem lenne egyenes. Holott
csupán szövevényes. ...Az alföldi ember számára a politika a szabadságszenvedély
megnyilatkozása, az erdélyi számára sokkal több. Ez az a terület, ahol lényének sokrétű
bonyolultsága csaknem teljes mértékben kibontakozhat. Az alföldi egyenes, egyenesebb, mint
kellene, vakon és dühösen egyenes és absztrakt. Az erdélyi azzal kezdi, hogy a kerülőt
választja, részben körmönfontságból, részben tapintatból, részben érdeklődésből és
túlkomplikáltságból. A kompromisszum az alföldön politika, bűncselekmény, Erdélyben
okosság és erény, csaknem angolos előrelátás és humor.” (34-38. old.)

53
„A helyet nem szabad összetéveszteni a térrel. A tér és a hely között az a különbség, hogy a
térnek száma, a helynek arca van. A tér, ha csak nem kivételes, minden esetben pontos
vonalakkal határolható, területe négyzetmilliméterre kiszámítható és alakja körzővel és
vonalzóval megrajzolható. A tér mindig geometriai ábra. A hely mindig festmény és rajzú, és
nincs belőle több, mint ez az egy. A térnek képlete, a helynek géniusza van. Mert nemcsak
természet és környezet, föld, talaj, éghajlat, növényzet, vizek, hegyek és mindez együttesen. A
hely nemcsak az, ahol a dolgok vannak. A hely barátságos, vagy ellenszenves, félelmetes,v
agy szelíd, nyugodt, vagy fenséges, és a nyelvnek alig van jelzője, amit ne lehetne a helyre
alkalmazni. Két egyforma hely éppúgy nincs, mint megismétlődő pillanat. ... A helynek
necsak fizikája, hanem metafizikája is van és nemcsak látvány, hanem géniusz. Ezért nem
határozható meg, csak lerajzolható, mert nem kiszámítható, mert arc. A terek fogalmak, a
helyek nevek. ... A térkép megkísérli a teret és a helyet egzaktul egy nevezőre hozni ...de a
térkép csak tájékozat, nem avat be. A hely csak adott és konkrét szemléletességében teljesen
hely. A térkép minden természeti mozzanatot ábrázolni tud, de a géniuszt nem. ...
Az öt géniusz ereje a derűs életeszmény (dél), a kultiváltság és szociális egyensúly (nyugat), a
természetközelség és érzékenység (észak), a szabadságvágy (kelet) és a szövevényes
gazdagság (Erdély), ma és most elsősorban a személyiség kérdése, de olyan értelemben, hogy
a népen belül egység és rend és magas színvonal csak abban az esetben valósítható meg, ha ez
az öt géniusz az emberek sokaságában harmonikusan tudatossá válik. Magyarnak lenni annyit
jelent, mint az öt géniusz világában egyensúlyt teremteni.” (54-61. old.)

5.2. Tájegységek

A magyarlakta vidékek földrajzi körülmények és a történelem hatására tájegységekbe

sorolhatók. A történeti tájszemlélet négy nagy, és ezen belül több kisebb tájra osztja a
történelmi Magyarországot.
A négy fő táj, az Alföld, a Felföld, a Dunántúl és Erdély.

Az Alföld
„...a Kárpát-medence középső részén a Duna és a Tisza folyása mentén fekvő
homokvidékekkel, löszhátságokkal és vízjárásokkal tagolt síkság. Nagytájai a Duna-Tisza
köze, a Tiszántúl, a Bánság. ... az Alföld mai jelentése a középkor végén kezdett kialakulni.
Azelőtt általában az országot igazgató központoktól délre fekvő alacsonyabb országrészeket
jelölte változó fogalmi tartalommal az északra eső Felfölddel szemben.” Nevezetes területei:
Kiskunság, Nagykunság, Jászság, Hajdúság, Nyírség, Tiszahát, Bodrogköz, Sárköz, kalocsai
Sárköz, Bácska, Bánság (Kósa: A magyar néptáj-történeti tagolódása, Akadémia Kiadó,
Budapest, 1975 53-54.old.)

A Felföld
„...a történeti Magyarország északi hegyvidéki területeinek, az ún. Felső-Magyarországnak
megjelölésére, szűkebben a magyar nyelvterület északi területeinek megjelölésére használjuk.
Ma nagyobb részt Szlovákia területe.” Nevezetes tájegységei: Palócföld, Cserehát, Matyóföld,
Hegyköz, Hegyalja (Kósa: A magyar néptáj-történeti tagolódása, Akadémia Kiadó, Budapest,
1975 94.old.)

A Dunántúl
„A Duna vonalától délre és nyugatra eső, az Alpok keleti nyúlványai és a Mura, valamint a
Dráva által határolt nagytáj. (Kósa: A magyar néptáj-történeti tagolódása, Akadémia Kiadó,
Budapest, 1975 84.old.)

54
Nevezetes területei: Ormánság, Drávaszög, Zselic, Somogy, Göcsej, Őrség, Kisalföld,
Rábaköz, Hanság,Szigetköz, Csallóköz, Bakony, Balaton-Felvidék, Mezőföld

Erdély
„...nagy kiterjedésű földrajzi-történeti táj, a Kárpát-medence délkeleti részén... 106-271 között
Dácia néven római provincia. ... A honfoglaló magyarok gyér bolgárszláv lakosságot találtak
Erdélyben. Tartósan a 10. században az Alföldről kiindulva a Szamos, Sebes-Körös és Maros
völgyein bevonulva szállták meg. Erről tanúskodik Erdély magyar neve is, mely a központi
tájszemlélethez igazodva «erdő előtti, erdőn túli» területet jelent, valamint a ... középkori
magyarországi latinságban Transsylvania.” (Kósa: A magyar néptáj-történeti tagolódása,
Akadémia Kiadó, Budapest, 1975 88.old.)
Nevezetes tájai: Székelyföld, (székek: Udvarszék, Háromszék, Aranyosszék, Marossszék,
Csíkszék), Barcaság, Moldvai csángók, Bukovina, Kalotaszeg, Bihar

5.3. Településszerkezetek

Az emberek közös lakóhelyeik színtereit, városokat, falvakat egy fajta célszerűséggel

alakították az egész történelmük során. E célszerűségről könnyen megbizonyosodhatunk akár
térképeket, akár légi felvételeket szemlélünk, de közvetlenül is megtapasztalhatjuk a
szerkezetet, keljünk útra akár valamilyen járművel akár gyalogszerrel.
Az egyes települések belső rendjének, struktúrájának kialakulását, folyamatos alakítását a
földrajzi, természeti viszonyok határozták, de messze nem ezek voltak az egyedüli tényezők.
A települések jellegére hatottak a társadalmi viszonyok, a korai időkben a védelmi
szempontok, de nem utolsó sorban a hagyomány is befolyásolta elhelyezkedésüket és
szerkezetüket.

5.3.1. A tanya

Az Alföld középső vidékeinek, Hajdúság, Nyírség, Körösköz, Nagykunság, Jászság,

Kiskunság jellegzetes szórványtelepülése a közel 250 éves múltra visszatekintő tanya. A
tanya az agrártelepülésekhez, falvakhoz, mezővárosokhoz kötődött, azok kiegészítő része
volt. „A tanyásodás létrejöttének legfontosabb feltételei voltak a kötött gazdálkodásba nem
tartozó területek és a nagy kiterjedésű határok. A XVIII. sz. végétől a mezőgazdasági
konjunktúrával és a népességnövekedéssel párhuzamosan teljesedett ki.” (Kósa László,
Magyar művelődéstörténet, 273-275. old.) Az első tanyákat kialakító pásztorok, majd a
településtől távol eső birtokaikat művelő parasztok kezdetben csak ideiglenes hajlékot
alakítottak ki maguknak, majd ezekből jöttek létre az állandó tanyák. A módosabbak csak
nyáron laktak kint a tanyán, télen a családostól ott lakó cselédek látták el az állatokat. A XX.
századra a tanyavilág rossz insfrastrukturális viszonyai miatt a tanyasiak az agrártársadalom
szegény, társadalmilag és kulturálisan egyaránt hátrányos helyzetű rétegét alkották.

5.3.2. A szer
Az Őrség, Göcsej jellegzetes településszerkezete a szer. Kialakulásában a fldrajzi
viszonyoknak meghatározó szerepe volt. A dombokkal, völgyekkel erősen szabdalt tájon az
ott élők a dombtetőkre építették házaikat. Igy az egyes házcsoportok völgyektől elvágva, több
száz, esetenként akár néhány kilométernyi távolságra fekszenek egymástól. Több szer együtt

55
alkot egy falut. A szereket kialakulásukkor azonos nemzetséghez tartozó családok lakták.
Ennek emlékét őrzik a szerek elnevezései is. (pl. Galambosszer Őriszentpéteren)

5.3.3. A falu
A magyar falvak településszerkezetében megkülönböztethetünk csoportos és soros építési
módozatot.
A csoporttelepülésen a házak nem alkottak utcákat, nem rendelkeztek szigorúan elkerített
udvarral, a falu központja körül „csoportosultak”. A házak nem az utcára épültek, hanem a
telek belsejébe. Régen az ilyen apró falvakat sövénykerítés védte, melyeken kapuk vezettek ki
a mezőre. A telkek bővítésére a házak mögött csak a mező felé adódott mód, így újabb kertek
alakultak ki. Ezeket az állatoknak, majd később a takarmánynak helyt adó kerteket
szálláskerteknek. A szálláskertek a falut gyűrű alakban vették körül, ezért ezt a
településformát szálláskertes településnek is nevezték. Ilyen szálláskertekkel rendelkeztek az
alföldi mezővárosok is.
Jóval egységesebb képet mutatnak a soros vagy utcás települések. A falu belterületén egy utca
halad végig, amit néhány utca keresztezhet. A házak az utca két oldaláról nyílnak a kertek, a
lakóház homlokzata az utcára néz, amivel egy vonalban nyílik a kapu. És húzódik a kerités.
Ennek a településformának egy változata a szalagtelkes település, amely a hegyes-dombos
vidékeket jellemzi. Lényege, hogy a házak telkei merőlegesek a főútvonalra, és a rajtuk álló,
építmények (lakóház, istálló, ól, csűr, pajta) szorosan egymás mellett, sokszor egybe épülve
helyezkednek el a hosszú, keskeny, a domboldalra felfutó telken.
Sajátos települési rend jellemzi a Fertő-vidéket, a „fűrészfogas” beépítés. Ennek lényege,
hogy a telkek az útra nem merőlegesen, hanem szögben csatlakoznak. Ez esetben az utcára
merőlegesen épült háznak trapéz alakú lett volna az utcai szobája. Ezt megelőzendő „a
tornácnak az utcára való kiépítésével, a bejárati ajtónak a kerítésvonallal és a következő ház
homlokzatával párhuzamosan beépítésével fűrészfogas utcaképet alakítottak ki.”

5.3.4. A város

5.3.4.1. A város Európában

„Az európai városok együtt születtek Európával, és bizonyos értelemben általuk született meg
Európa. Ha Európa mint önálló történelmi egység létezik, az talán leginkább a városoknak
köszönhető. Meghatározták az európai civilizáció jellegét akkor is, amikor az világhatalommá
vált, és pozitív vagy negatív, de mindenképpen meghatározó szerepet játszottak a mai városok
kialakulásában a világ minden táján.
Az európai városok története és Európa története messzemenően egy és ugyanaz ... Lehet
könyvet szentelni a városok fizikai terének. Ez a tér olyan állandó léttel bír, amely az időben
helyet ad az eseményeknek, ma pedig semmivel nem helyettesíthető kommunikációs csatorna
a jelen és a múlt között, mint ahogy a jövőt meghatározó jelen is..
Ez a funkció a város természetéből adódik, és paradox módon ellensúlyozza fejlődését és
dinamizmusát. A városi település a Krisztus előtti harmadik évezredtől kezdve, a térbeli
viszonyok koncentrációja révén gyorsítja az időbeli eseményeket, és megadja az emberi
történelemnek ama gyorsabb tempót, amely elválasztja a történelmet az őstörténettől.
Ugyanakkor tartósítja az egyes történelmi korokban épített tájat, közvetíti azt a következő
időszakok számára, és arra kényszeríti az újabb nemzedékeket, hogy a korábbiak életmódját
figyelembe vegyék. Egyszerre motor, mely segít abban, hogy gyorsabban haladjunk a jövő

56
felé, és horgony, hogy ne veszítsük el a kötődést a múlthoz:” (Leonardo Benevolo: A város
Európa történetében, Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1994 9.old.)

5.3.4.2. A magyar városok a 18. sz. végétől 1920-ig

„A 18. sz. végétől 1920-ig „minden jelentős kezdeményezés, irányuljon a társadalmi

változásokra, politikára, gazdasági életre vagy kultúrára, a városokból, a polgári átalakulás
műhelyéből indul ki. A városok közvetítik vidéküknek a kulturális javakat, egyidejűleg
különféle funkciókat fölvállalva, vonzerőt gyakorolnak környezetük és esetenként távolabbi
tájak népességére.

A XVIII. század végén Magyarországnak még nincs modern értelemben vett fővárosa.
Pozsony, az országgyűlések színhelye fontos, de viszonylag kisváros, az uralkodói és
kormányzati székhely Bécs. Pestnek és Budának egymástól elkülönül az élete, bár bizonyos
jelek alapján sejthető a nem túl távoli egyesülés és a fényes jövő. Ha nincs főváros, a vele
kapcsolatos vidékfogalomnak sincs értelme, vannak azonban tekintélyes regionális
központok, melyek kisebb-nagyobb tájakat tartanak vonzáskörükben, mint a Tiszántúlon az
ország legnagyobb lélekszámú települése, Debrecen, Erdélyben Nagyszeben és Kolozsvár, a
Duna-Tisza közé Kecskemét vagy a Duna felső folyása mellett Komárom. Ugyanakkor még a
vármegyék közt is akad, melynek nincs állandó székhelye. A honti nemesek előbb Kemencén,
majd Ipolyságon gyűltek össze. Csakis helyi tradíciók alapján érthető, hogy a hatalmas
Gömör vármegye miért a jelentéktelen Pelsőcön tartotta gyűléseit, Csongrád pedig Szegváron,
... holott mindkét megyében akadtak rangos városok is.

A törvények 1848-ig változatlanul két alapvető fokozatot ismertek, a szabad királyi várost
(civitas) és mezővárost (oppidum), ám az utóbbin belül – a különféle privilégiumok
következményeként – a kortársak számára is alig áttekinthető jogi hierarchia alakult ki.

...A mezővárosok legáltalánosabb közös vonása a nevükben is kifejeződő agrár jelleg. A

köztük a legnépesebbnek, Kecskemétnek azonban 36.564 lakosa van (1850), a valószínűleg
legkisebbnek, a Vas megyei Martyáncnak 256 (1844). Ilyen szélső értékek arra intenek, hogy
a korban tanácsos minden egyes esetben külön megvizsgálni, kulturális értelemben mit jelent
a város és a városiasság. ... [Erre] a magyar történetírásban máig nincs egységes válasz. Igen
különböző szempontok alapján próbálták megközelíteni ... [Egyes történészek] különböző
megszorításokkal a lélekszámnak adtak előnyt, ...[míg mások] a funkciókat (közigazgatási,
egyházi stb. központ) és a gazdasági szerepköröket vették alapul. ... magunk is kénytelenek
vagyunk inkább a lakosságszámot irányadónak venni, bár bennünket a város a polgári
átalakulás kulturális-civilizációs vetületének legfontosabb színtereként érdekel, a városiasodás
ennek a folyamatnak az élet különböző területein egyik karakteres mutatója, ami nem áll
föltétlenül egyenes arányban a lélekszámmal.

1848-1849 után a korábbi helyzet nem maradhatott fenn, a változások azonban nem egyetlen
fordulattal mentek v égbe. A privilégiumokat megszüntető törvények után további rendeletek
és többszöri közigazgatási reformok kellettek ahhoz, hogy a tényleges funkciókon alapuló,
valóságos településhierarchia láthatóvá váljék. Két új jogi alapkategóriát hoztak létre, a
törvényhatósági jogú és a rendezett tanácsú várost. Nagyszámú egykor mezővárosi jogállású
település nem volt képes a rendezett tanácsi státussal járó kötelezettségeknek megfelelni, és
községgé lett, most jogilag is azzá, a valójában már korábban volt. Azok a szabad királyi
városok, amelyek az önálló törvényhatósági jogot képtelenek voltak megszerezni, szintén
alacsonyabb besorolást kaptak. ... a polgári városi jogállás csak mérsékelte, de korántsem

57
tüntette el a kulturális különbségeket, főleg azokat nem, amelyek az alföldi agrárvárosok és
más nagytájak urbanizációs hagyományai között mutatkoztak. Például Hódmezővásárhely és
Lőcse vagy Kecskemét és Kőszeg városiassági fokát összevetve, a lélekszámot nem tekintve,
egyértelműen a kisvárosok felé billen a mérleg nyelve. Ám a városok és nagyközségek közötti
különbségek közt sem mindig igazít el a jog. Békéscsaba az 1848-ban megszerzett rendezett
tanácsról – költségesnek találva azt – nem sokkal utóbb lemondott, s csak 1918-ban kapta
meg újra. Közben az impozáns városháza mellett járásbíróság, színház, emeletes szálloda,
gimnázium és kisebb katedrálisnak beillő katolikus templom épült a nagyközségben, amiről a
nagy múltú kisvárosok legfeljebb csak «álmodhattak». ...

Korszakunk végére jelentősen módosult az ország városhálózata. Budapest világváros lett, és

tartósan Európa tíz legnépesebb települése között foglal helyet. (1910-ben 880.371 lakosa
volt) A vidék fogalma a fővároson kívüli egész Magyarországot jelentette. Budapestnek nem
akadt vetélytársa, a lélekszáma második legnagyobb város, Szeged messze elmaradt mögötte
(118.328 lakos), nem is szólva egyéb urbanizációs mutatókról. (Kósa László: Magyar
művelődéstörténet, Osiris, Budapest, 1998, 272-275.old.)

5.3.4.3. A modern város – Budapest - Az urbanizáció feltételei és a city-képződés

„A polgárosodás és a modern urbanizáció közti összefüggést kiindulási evidenciának

tekinthetjük, hiszen aligha szorul bizonyításra, hogy a bővülő árutermelés, a kibontakozó
tőkés gazdálkodás a középkoritól eltérő, modern városfejlődés és urbanizáció alapfeltétele és
elsőrendű ösztönzője. A modern urbanizációt a fallal, privilégiumokkal, limitációkkal
körülbástyázott középkori és kora újkori város lassú gyarapodásától, gyakori stagnálásától a
teljes nyitottság, a dinamikus terjeszkedés és a gyors növekedés különbözteti meg. ... A 19.
századi nagyváros már nem csupán iparos település és piacközpont, hanem igazgatási,
törvényhozási, kulturális centrum is, és egyre inkább az egész társadalom élet- és
gondolkodásmódjának formálója és mintaképe.

A modern városoknak a polgárosodás folyamán új funkcionális tagolódásuk és új gazdasági-

társadalmi topográfiájuk alakul ki. A polgárosodás ütemének és mélységének megfelelő
fokozatosságban szétválik egymástól a munkahely és a lakóhely, a közélet és a magánélet
színtere, elkülönül az üzleti központ, a city s a hivatali negyed a bevásárló-kereskedelmi
körzetektől, az ipari kerületektől, ezek pedig az egyre homogénabban elhatárolódó
lakónegyedektől, amelyek ugyancsak különböző szociális arculatot öltenek, és mind
városképi, mind szociális szempontból pontos topográfiai orientációt nyújtanak a város vagy a
negyed jellegéről, összetételéről, kultúrájáról.

Pest-Buda tényleges fővárossá válása a 18. század végén indult meg, urbanizációjának üteme
is akkor gyorsult fel, és csak a 19. század első felében, a reformkorban teljesedett ki. ... Pest-
Buda lakossága (hozzávéve Óbudát is) az 1787. évi népszámlálástól 1848-ig
megháromszorozódik, kereken 50 ezerről 150 ezerre nő. Ebből Buda növekedése csupán
63%-os, Pesté csaknem ötszörös. A budai kerületek fejlődése – az egy Krisztinaváros két és
félszeres gyarapodásától eltekintve – roppant lassú, csaknem stagnáló. A pestieké gyors, de
egyenetlen. A hajdani városközpont, a Belváros lakossága fél évszázad alatt csupán
megkétszereződik, a Józsefvárosé két és félszeresére, a Terézvárosé három és félszeresére, a
Lipótvárosé több mint ötszörösére nőtt. Ám nemcsak mennyiségi, hanem minőségi mutatók is
egyértelműen súlyponteltolódásról tanúskodnak. Amíg az összehasonlítási alapul vett fél
évszázadban a polgári elem arányát és súlyát tekintve a Belváros és a Józsefváros visszaesett,
addig a Terézváros és különösen a Lipótváros részesedése jelentősen megnőtt. A különbség az

58
utóbbi kettő között abban állt, hogy a Terézvárosban inkább az iparos és kiskereskedő elem, a
frissen beáramló zsidó kis- és középpolgárság települt meg, addig a Lipótvárosban a gazdag
kereskedők, a tisztviselők és értelmiségiek tömörültek. ... az első ház- és telektulajdonosok
listája, majd a későbbi háztulajdonosok vizsgálata is azt mutatja, hogy a Lipótváros jellegadó
rétege a gazdag görög és német kereskedőkből, a magas rangú tisztviselőkből,
értelmiségiekből került ki, utóbb ide költözött (a Nádor utcába) az arisztokrácia egy része és a
meggazdagodott zsidó nagypolgárság legmozgékonyabb elemei is.

A Lipótváros tehát alapítását és jellegét tekintve jelentősen eltért mind a hajdani belvárosi
centrumtól, mind a többi új városrésztől. Alapításával kezdődött meg a városfalak lebontása –
a Váci kapué 1789-ben, a Kecskemétié 1794-ben, a Hatvanié 1808-ban. Ez után érvényesültek
azok az új funkciók, amelyek betöltésére a Belváros már alkalmatlannak bizonyult: új
vásártér, rakpart és rakpiac létesült, új üzletházak, szállodák, fogadók épültek – színház és
redout a mai Vörösmarty téren. Természetes, hogy az új kerületben kapott helyet a
Kereskedelmi Csarnok, a későbbi tőzsde, ez lett a hitelszervezet s az üzleti élet központja, a
pesti city.

A Színház (Vörösmarty) téren és környékén, a Nádor téren a Fürdő (József Attila) utcában, a
Rakpiacon és a Feldunasoron (Roosevelt téren) néhány évtizede alatt nagyvárosi jellegű, két-
három emeletes paloták sora emelkedett fel. A tervszerű, esztétikus fejlesztésben szerepe volt
a józsef nádor által 1808-ban létesített Szépítési Bizottmánynak, még inkább Hild János
ugyanabban az évben kidolgozott szépítési tervének, nem kevésbé pedig Pollack Mihálynak
és Kasselik Ferencnek, kiváló építészek sorának, akik az új városcentrumot megtervezték.”
(Hanák: A kert és a műhely, 19-21.old.)

5.3.4.4.Budapest az alapító korszakban

„A főváros lakossága 1869 és 1910 között 270 ezerről 880 ezerre, ... a házaké 9300-ról 17
ezerre, a lakásoké 50 ezerről 170 ezerre nőtt. A kiegyezés idején a házak jó háromnegyede
még földszintes volt, csupán 6%-ot tett ki a kétemeletes, 2%-ot a három- és négyemeletes
házak száma, 1914-ben viszont a házaknak már csak a fele földszintes, 35%-a egy-
kétemeletes, 15%-a három-négy vagy többemeletes. ... Lényeges változás az is, hogy a múlt
század első felének a Lipótvárosra koncentrálódó urbanizációja keletre, a Teréz- és
Erzsébetváros felé tolódott el, határát a második szakasz végén, a század utolsó évtizedében a
Nagykörút és környéke, tengelyét a Sugárút alkotta.

A Sugárútnak tervezésekor és megépítésekor elsődlegesen reprezentatív jelentősége volt,

széles, tágas promenád, amely Budapest nagyvárosiasságát jelképezte. ...
Az ugyancsak 1871-ben elindított, de a hatalmas gazdasági nehézségek miatt jó
negyedszázadig épített Nagykörút kezdettől gazdasági, közlekedési funkciót töltött be.
(Semmiképpen nem véletlen, hogy Reitter Ferenc főépítész 1862-ben hajózható csatornát
tervezett a Nagykörút helyére.) A Millennium évében, 1896-ban teljes hosszában, a Boráros
tértől a Margit hídig megnyitott 4,5 km hosszú Nagykörút a főváros belső kerületeit és
városrészeit kötötte össze. ... A pesti körút ... egyesítő és kiegyenlítő jellegű: összeköti az
akkori belterületet a gyorsan integrálódó külterületekkel, hiszen ... valamennyi sugárútja
túlhalad a Körúton Zuglóig, Kőbányáig, Kispestig. A ... Körút reprezentatívnak alig
nevezhető, a Nemzetin és utóbb a Vígszínházon kívül jelesebb középület nem ékesíti, annál
inkább zsúfolja pályaudvara, közlekedési csomópontjai, elágazásai. Épületei 2-4 – átlagosan
és többségükben 3 – emeletesek, nem pompázatosak, ... egyszerű bérházak sűrű
üzlethálózattal, műhelyekkel, zsúfolt lakásokkal.

59
A magyar főváros eme két ütőerére erősen rányomta a bélyegét, hogy a kormány és a
Közmunkatanács szorgalmazták a kiépítésüket, az ő városfejlesztő koncepciójuk határozta
meg arculatukat. Az alapító korszak uralkodó stílusán, a historizmuson belül ezért
neoreneszánsz volt az uralkodó irányzat.” (Hanák Péter: A kert és a műhely, 27-29.old.)

60
6. A mindennapok kultúrája
6.1. A gasztronómia
6.1.1. Élelmiszerek

6.1.1.1. A kukorica küzdelmes felemelkedése

Az előzőekben már szóltunk róla, hogy a kukorica igen korán közvetlenül az amerikai
„felfedeztetését" követő évtizedekben megjelent az európai falvakban. Pályafutását - a
parasztok kezdeményezésére, minden külső befolyás nélkül - kimondottan „konyhakerti"
növényként kezdte, s hosszú ideig egyáltalán nem termesztették szántóföldön. Arról is
szóltunk, hogy a parasztok szempontjából ez a helyzet igen kedvező volt, hiszen így a
kukorica nem szerepelt azon termények sorában, amelyek a földesúr járandóságának alapját
adták: a konyhakert hagyományosan úgyszólván a birtok „vámszabad területe" volt, amely
után nem kellett bérleti díjat fizetni, s a telek többi részétől elkülönítve, a parasztcsalád
személyes fennhatósága alá tartozott. Túl azon az érthető óvatosságon, amellyel bármiféle
újdonságot fogadtak, mindenekelőtt ez volt az oka annak, hogy a kukorica az első európai
tapasztalatait (a füvészkertektől eltekintve) a paraszti konyhakertekbe száműzve és
rejtőzködve szerezte. De „minden új élelmiszer új termelést, az új termelés pedig újfajta
gazdasági viszonyokat, vagyis a fennálló viszonyok körüli társadalmi harcot jelent". Ez ment
végbe Közép- és Dél-Európában, az új növény termőterületein a XVII. és a XVIII. században.
Az első, szinte semmilyen visszhangot nem keltő próbálkozások után a kukorica lassacskán
mégis elterjedt, s néhány térségben, például Északkelet-Itáliában már a XVI. század végén a
földművelés számottevő ágává fejlődött. Fokozatosan - hol előbb, hol utóbb - a birtokosok is
rájöttek, hogy érdemes a kukoricát szántóföldön termeszteni, s ezzel együtt beilleszteni a
földbérleti szerződésekbe, vagyis a terményjáradék fizetése szempontjából egyenrangúvá
tenni a hagyományos gabonákkal. A parasztok lelkesedése erre igencsak lelohadt, s olykor fel
is hagytak a kukorica termesztésével. Az ebből kerekedett vitában már felcserélődtek a
szerepek: a birtokosok ösztönzik a kukoricatermesztést, míg a parasztok elzárkóznak előle. Az
előbbiek a maguk hasznára fordították a dolgot: a kukoricának a többi gabonához viszonyítva
rendkívül magas terméshozama hatalmas jövedelmet jelentett, nemcsak azért, mert ebből is
megkapták a nekik járó hányadot, hanem mert az olcsó terménnyel elláthatták a parasztokat,
míg - többé vagy kevésbé erőszakos módon - megemelték a beszolgáltatandó értékesebb
gabonafélék mennyiségét. A búza és (a kukorica által egyre nagyobb mértékben felváltott)
gyengébb minőségű gabonafajták közötti „olló" még tágabbra nyílt, mint korábban.
Lassacskán két egymástól határozottan és végérvényesen elkülönülő fogyasztási szint alakult
ki: a paraszti népességet - ha földesúri birtokon élt, közvetlenül, ha pedig napszámosokról és
mezőgazdasági bérmunkásokról volt szó, közvetetten, a piacon keresztül - arra ösztönözték,
valójában pedig kényszerítették, hogy kukoricát fogyasszon, míg a búza magas áron a
piacokra került. Többek között ez a mechanizmus, amelynek nemcsak a szerződéses
szabályozások, hanem a szegénységükben kiszolgáltatott parasztokat sanyargató
kölcsönügyletek is további lendületet adtak, tette lehetővé, hogy a XVIII. században sok
földbirtokos egyre nagyobb jövedelmet halmozzon fel. Ebben az értelemben a korábbinál is
egysíkúbbá váló paraszti táplálkozás tehát hozzájárult az agrárkapitalizmus fejlődéséhez. Az
európai parasztság többé-kevésbé tudatosan érzékelte, hogy az átalakulás saját
életkörülményeire nézve milyen súlyos következményekkel jár; ezért is tiltakoznak - paradox
ellentétben az új növény iránt több évszázada tanúsított érdeklődéssel - az ellen, hogy a
földjeiken kukoricát termesszenek. Természetesen nem az újdonsággal szembeni előítéletről
volt szó: „amikor a kukoricatermesztők a XVIII. században vagy később fellázadnak, céljuk a

61
nemesi rendszer és a nagybirtokosok elleni tiltakozás, akik a kukoricát szántóföldi növénnyé
és a gabonatermesztést monokultúrává akarják tenni".
A földesurak által gyakorolt nyomáshoz az éhség kényszerítő ereje is járult, ezért az
átalakulás fordulópontja a XVIII. század közepén következik be, amikor - mint láttuk - egyik
éhínség a másikat éri. A Balkánon elsősorban az 1740-41-es válság után válik számottevővé
kukorica jelenléte a földeken a hagyományos köles és árpa mellett, amelyeket hamarosan
kiszorít. „A köles- és árpalepény és -kása kukoricalepénnyé és puliszkává változik:"
valóságos metamorfózis megy végbe. A puliszka - még inkább, mint azelőtt - a falusi
népesség táplálkozásának talpköve lesz.
Itáliában is ekkor jött el a fordulat ideje. „Még tán negyven éve sincs - írja 1778-ban
Giovanni Battarra rimini mezőgazdász a kukoricáról szólva -, hogy a parasztok a kert szélén
ültettek el egy vagy két csövet… De ahogy lassacskán növekedett az ültetvény, az történt,
hogy bőséges lett a termés, és jókora zsákokat töltött meg", s ekkor - folytatja szerzőnk,
egészen egyértelműen megfogalmazva az imént vázolt gazdasági-társadalmi mechanizmust „a
földesurak, akik korábban ügyet sem vetettek arra a kevés kukoricára, egyszer csak követelni
kezdték a maguk részét, és legföljebb ha 25-30 esztendeje van, hogy ez a termény fontos
jövedelemforrás lett itt a mi vidékünkön". A birtokosok haszna mellett ebben az éhezésnek is
megvolt a maga szerepe: „Fiaim, ha ott lettetek volna az 1715. esztendőben, melyet az öregek
csak az ínség éveként emlegetnek, amikor még nem volt szokásban ez az abrak, láthattátok
volna, hogyan halnak éhen a szerencsétlenek", de végre „Istennek úgy tetszett, hogy eljusson
hozzánk ez a gabona, és mifelénk és mindenütt máshol is ha rossz a búzatermés, mégiscsak
van mit enni, s végeredményben jó és tápláló étel ez".
A családapa, akinek Battarra a szájába adja a maga tanításait, azt mondja, a kukorica jó és
tápláló. Hozzá kell tennünk, hogy ez csak akkor igaz, ha valami mással kiegészítik. A
kukoricakása ugyanis önmagában egyáltalán nem elégséges táplálék: túl kevés niacint - a
szervezet számára elengedhetetlenül szükséges vitamint - tartalmaz. Míg bármilyen kevés hús
vagy friss zöldség már biztosítja a napi niacinszükségletet, a csakis kukoricából álló étrend
igencsak veszélyes lehet, mert szörnyű hiánybetegséget, pellagrát okoz. Ez a kezdeti
stádiumban az egész testet elborító gennyes sebekkel jár, később őrülethez, végül pedig
halálhoz vezet. A betegséget első ízben 1730 táján Spanyolországban, Asturia vidékén
említik, kevéssel később Franciaországban és Észak-Itáliában üti fel fejét, majd a század
második felében, a kukoricafogyasztással párhuzamosan elterjed Dél-Franciaországban, a Pó-
síkságon, a Balkánon, s egészen a XIX. század közepéig, sőt bizonyos vidékeken (például
Itáliában) még századunkban is szedi áldozatait. Hogy a kór az étkezéssel van
összefüggésben, az kezdettől fogva világos mindenki számára; de parázs vita kerekedik azok
között, akik a kukoricát vagy a romlott lisztet, azaz végső soron az ezt fogyasztókat teszik érte
felelőssé, és azok között, akik azt állítják, hogy a betegséget önmagában az egyoldalú étrend,
vagyis állandó és súlyos alultápláltság okozza. Ez utóbbi probléma csak a XX. század első
évtizedeiben oldódik meg végleg, s az emberben felmerül a kérdés, vajon hányaknak állt
közvetlenül vagy közvetetten érdekében, hogy az első vélekedést pártolják, magyarán szemet
hunyjanak a jelenség társadalmi súlyossága felett. A parasztok egyébként tökéletesen
ráéreztek a kérdés lényegére: 1824-ben egy olasz orvos arról panaszkodik, hogy nehéz a
pellagrásokon segíteni, „mert sokan nem fordulnak orvoshoz, azt gondolván, hogy a
gyógymód bor, hús és búzakenyér fogyasztásából áll, ezeknek pedig a legtöbbje híján van".
A pellagra a kukorica terjedésének nyomában járt: pusztítása követte a növény 1730-1740-
es években kezdődött sikerét és az 1816-17-es éhínség utáni további térhódítását. A kór egy-
két évszázadon át sok közép- és dél-európai vidék lakói számára újra és újra bekövetkező
csapás, a minden korábbinál mostohább táplálkozási viszonyok jele és jelképe volt.
(Montanari 159-163)

62
6.1.1.2. A burgonya mint mezőgazdasági és politikai tényező

A burgonya - nagyrészt a kukorica esetében látottakhoz hasonló módon - ugyancsak ínséges

idők táplálékaként terjed el az éhség kényszerítő és a földbirtokosok ösztönző hatására.
Mindehhez hozzájárult az a kedvező körülmény, hogy a burgonya a föld alatt nő, ezért
biztonságban van a háborús pusztításoktól, e „mesterséges ínségektől", amelyek rendszeresen
sújtották a vidéki lakosságot: „a burgonya - olvassuk egy elzászi szövegben soha nincs kitéve
a háború dúlásának". Leginkább Európa északi és középső részén váltja fel a „fehér
szarvasgomba" a hagyományos gabonákat; elterjedési területe szinte pontosan tükörképe a
kukoricáénak. E két kultúrnövény együttesen az egész kontinenst lefedi, s a kulturális és
éghajlati szempontból átmeneti területeken - mint Dél-Franciaországban vagy Észak-Itáliában
gyakran egyszerre van jelen.
A közhatalom már a XVIII. század első felében igyekszik ösztönözni a
burgonyatermesztést a fennhatósága alá tartozó területeken, miközben tudományos művek
sokasága hirdeti a növény előnyös tulajdonságait és tápláló voltát. I. (Porosz) Frigyes Vilmos
(1713-1740) és fia, II. (Nagy) Frigyes (1740-1785) is hozott ezt célzó intézkedéseket. Mégis
elsősorban a hétéves háborút (1756-63) követő élelmezési válság és az 1770-72-es éhínség
gyorsította meg az új növény elterjedését német földön. Állítólag Poroszországban, ahol
éppen a hétéves háború idején volt hadifogoly, fedezte fel a burgonyát Augustin Parmentier,
aki később lelkes terjesztője lett Franciaországban (korábban említettük az 1772-ben a
Besanconi Akadémia által díjazott tanulmányát). Időközben a burgonya meghódította Elzászt
és Lotharingiát, Flandriát, Angliát; Irországban különösen nagy sikert aratott a parasztok
körében, és táplálkozásuk meghatározó elemévé vált. A kontinens legnagyobb részén, így
Németországban is az 1770-72-es éhínség hozta el a döntő fordulatot az új növény
elterjedésében. Bizonyos vidékeken, például Auvergne-ben ekkor jelenik meg először; ott,
ahol már régebben ismerték, nagyobb mennyiségben kezdték termelni, s a parasztok, maradék
bizalmatlanságukat is legyőzve, végleg befogadták étrendjükbe. Lotharingiában például
megfigyelhető, hogy 1760-ban még bírálatok, ellenséges vélemények célpontja a burgonya,
míg 1787-ben már mint a parasztok „szokásos és egészséges" ételéről szólnak róla. A század
végén terjedt el Svédországban, Norvégiában, Lengyelországban és Oroszországban, az
osztrák katonák pedig a hatalom erejével próbálták meghonosítani termesztését - nem kis
ellenállásba ütközve - a Balkán-félszigeten: 1802-ben a határőrség parancsnoksága rendeletet
adott ki, amely negyven botütést helyezett kilátásba azoknak a szerb és horvát parasztoknak,
akik nem volnának hajlandóak burgonyát ültetni a földjükön. De a rendeleteknél többet értek
el az éhínségek: ezek azok az alkalmak, amikor a kukoricához hasonlóan a burgonya gyors
„előléptetésben" részesül. Nivernais-ben például csak az 1812-13-as válság után vált
számottevő tényezővé a táplálkozásban. Friuliban, akárcsak Északkelet-Itália nagy részén az
1816-17-es éhínség tette meg „azt, amit az akadémikusok szenvedélyes szónoklatai nem
tudtak elérni".
Döntő fontosságú mindebben a termelési viszonyok szerepe. A burgonya esetében is,
akárcsak a kukoricáéban, elindul a fogyasztás társadalmi differenciálódásának folyamata,
amelyben a burgonya - a paraszti tömegeket és a városi proletariátust jóllakató étel - a piacra
juttatott minőségi élelmiszerek ellenpontját képezi. A burgonyának a velencei
tartományokban való meghonosítását sürgető Pietro Zorzi 1817-ben siet tisztázni, hogy a
gabonakereskedők érdekeit ez nem sérti, merthogy csak annyit termelnének belőle, „amennyi
rövid időre elég lehet azoknak, akik egyébként sem fogyasztanak kenyeret"; azaz csak
önellátásra termesztenék. A kukorica talán megsínylené ezt, mindenesetre „a dolog hasznára
volna a szegényeknek, s a gazdagok sem látnák szemernyi kárát".
A tervezet mögött táplálkozásuk színvonalának további romlását sejtő parasztok
ellenállását csak növelte az ajánlott növények rossz minősége és kevéssé étvágygerjesztő

63
külseje: az első generáció nem megfelelően megválogatott gumói gyakran savanyúak és
vizenyősek, olykor mérgezőek voltak. Ezenkívül azt is szem előtt kell tartanunk, hogy a
burgonyát sokáig kenyérkészítésre alkalmas növényként ajánlották a parasztoknak.
Parmentier is ezt állította értekezésében, s ezt tanította a XVIII. század végének és a XIX.
század elejének megannyi kézikönyve és ismertető füzete. A megtévesztő tanácsok, s a
Felismerés, hogy a burgonya valójában alkalmatlan arra, hogy kenyeret süssenek belőle,
bizonyára sokak kedvét elvették termesztésétől. Meggyőzésükre minden eszközt bevetettek:
Itáliában még a papokat - „a falusiak bizalmának letéteményeseit" - is megnyerték az
együttműködésre, akiket a közhatalom „hatékony eszköznek" tartott arra, hogy „elhintsék és
elterjesszék a nép közt a hasznos igazságokat és a társadalom s az állam számára
legelőnyösebb eljárásokat". Ez szerepel Friuli tartomány királyi megbízottjának 1816-os
körlevelében, amelyet a burgonya termesztéséről szóló, a hívek körében ismertetendő és
népszerűsítendő Útmutatással együtt juttatott el az összes plébánoshoz. Nem volt ismeretlen a
jog kényszerítő erejének ilyen célú bevetése sem, így például az agrárszerződésekbe bekerült
az a záradék, amely a birtok új használóját kötelezte, hogy a terület meghatározott részén
burgonyát termeljen.
A mindennapi tapasztalat hamarosan megmutatta, milyen sokféle konyhaművészeti
remeket lehet elkészíteni az új terményből: már a XVIII. század eleji receptkönyvek a
„magas" kultúra érdeklődéséről tanúskodnak a burgonya felhasználása iránt (s ez talán
elkerülhetetlen is volt azután, hogy gondolkodók és tudósok oly sok energiájukat szentelték
dicsőítésének). A burgonya tehát igen korán a kultúra társadalmilag heterogén és differenciált
elemévé vált, szemben a kukoricával, amely a táplálkozás szegényesebb vonulatába
száműzetett. Ne felejtsük el azonban, hogyan fogadták a „fehér szarvasgombát", már ha
egyáltalán találkoztak vele a két évszázaddal azelőtti európai parasztok. Jószág elé valónak,
de egyben (talán azt kellene mondanunk: ezért egyben) parasztnak valónak tartották. „A
burgonya magyarázza Giovanni Battarra a Pratica agrariában - nem kevésbé kitűnő étke az
embernek, mint az állatnak".
„A szegény parasztok azon a vidéken - írja a német területekről 1767-ben a burgonya egy
másik olasz híve - az esztendőnek jó hat hónapjában csak burgonyán élnek, és nagyon szépek
az emberek, erősek és makkegészségesek". „Makkegészségesek" talán mégsem, bár a csak
burgonyára alapuló étrend nem okoz olyan súlyos fiziológiai elváltozásokat, mint a kukorica-
monofágia. Mindazonáltal az egyoldalú táplálkozás mindig rontja az egyén túlélési esélyeit;
nemcsak azért, mert csakis a változatos étrend biztosítja a szervezet kiegyensúlyozott
fejlődését, hanem azért is, mert maga a mindennapi élelemhez jutás is annál inkább
biztosított, minél szélesebb a rendelkezésre álló táplálékforrások skálája. Ha a XVIII-XIX.
századi monokultúrák és a hozzájuk kapcsolódó monofágia a tömegek étrendjének
„egyszerűsödését" hozó több évszázados tendencia szélsőséges megnyilvánulása, az 1845-
46-os írországi tragédia mindennek makroszkopikus következménye volt. Két egymást követő
év rossz burgonyatermése elég volt ahhoz, hogy megsemmisítő csapást mérjen arra a paraszti
társadalomra, amely szerencsétlen módon erre (és csakis erre) a terményre alapozta túlélését.
Ez tette lehetővé a paraszti családoknak, hogy - a burgonya magas terméshozamának kö-
szönhetően - egyre kisebb földeken termeljék meg a maguknak szükséges élelmet, míg az
angol földbirtokosok a tengeren túli piacokra szállították a jobb minőségű termékeket (búzát,
sertést, baromfit, vajat). Ám két burgonyahiányos év és a brit kormány bűnösen hanyag
politikája következtében a lakosság egyharmada, bizonyos vidékeken ennél is nagyobb része
pusztult el az éhezésben és a fertőző betegségekben, vagy kényszerült hazájának elhagyására.
A sziget elnéptelenedése (1814-ben lakóinak száma több mint 8 millió volt, s még hatvan
évvel később sem érte el az 5 milliót) jó alkalom volt a kisbirtokok nagy részének
felszámolására és állattartásra berendezkedő nagybirtokok létrehozására, amelyek hússal és
gyapjúval látták el az angol piacot.

64
 Ezen események ismeretében tragikus iróniával cseng az olasz paraszt fohásza Giovanni
Battarra írásában: „Az lesz csak a jó világ, ha jól termő burgonyaföldjeink lesznek; mert soha
nem fogunk többé éhínségektől szenvedni". (Montanari 163-167.old.)

6.1.2. Étkezés kultúrája

6.1.2.1. Élvezet, egészség, szépség

„Ha én király lennék, mást sem innék, csak zsírt. " Ez a velős kijelentés, amely egy XVII,
századi francia szövegben szereplő paraszt szájából hangzik el, a régi idők „szegényes"
étrendjének alapvető, talán legfőbb hiányosságára világít rá. Az előzőekben hosszasan
szóltunk az olajról, a vajról, a szalonnáról; láttuk, milyen mélyen gyökerező kulturális, s
persze gazdasági és táplálkozási értékek rejlenek a „zsírozás" és ízesítés e különféle módjai
hátterében. Ám zsiradékhoz jutni gyakran nehézkes volt. Mivel a vaj és az olívaolaj igen
sokba került, a paraszti konyha elsősorban a sertés feldolgozásából származó zsiradékokat
(háj, zsír, szalonna), néhány vidéken pedig dióolajat használt; ezek hiányában más állatok
(szarvasmarha, kecske, juh) zsírját vagy rossz minőségű növényi olajakat (repce, len, kender
stb.). Ez utóbbiakat azonban vásárolni kellett, amiért a parasztok sohasem lelkesedtek
túlságosan. Az állati zsiradékok egyre inkább kiszorultak a paraszti étkezésből, amikor a
gabonafélék váltak annak vitathatatlan és gyakran egyedüli főszereplőjévé. Így aztán az étel
alá sokszor csak víz került a fazékba.
A zsiradék - időszakonként és vidékenként hol többé, hol kevésbé jellemző és állandósult -
nélkülözése fizikai és lelki zavarokat idézett elő. Ha például meggondoljuk, hogy az
elsősorban az állati és növényi zsírokban jelen lévő D-vitamin hiánya angolkórt és születési
rendellenességeket okozhat, talán közelebb jutunk annak megmagyarázásához, hogy miért
szerepel annyi nyomorék és sánta alak a korabeli ikonográfiában. A zsíros ételek utáni
vággyal - a latinban kettős értelmű, egyszerre „hiányt" és „vágyakozást" jelentő
desideriummal - kapcsolatban mai kultúránkkal kirívó ellentétben rengeteg utalást találunk az
írásos emlékekben. Egy francia püspök „fehér és zsíros" sajttal kínálja Nagy Károlyt, hogy
kegyeit elnyerje. Egy VIII. századi itáliai végrendelet szerint hetente háromszor „sűrű és jó
zsíros és olajos" bab- és köleslevest kell osztani a szegényeknek. Boldogfalvában száz szekér
zsírt húz egy kecske a Grimm fivérek által lejegyzett német mesében. Akinek az asztalát
„zsírosnak" mondják, az annyit tesz: gazdag. Matteo Bandello azt írja Milánóról, hogy „a
leggazdagabb és mindenben leginkább bővelkedő városa Itáliának, ahol a legjobban ügyelnek
arra, hogy az asztal zsíros és dúsan megrakott legyen"; s Bolognára sem gúnyból ragasztották
a „zsíros" jelzőt.
Hűen tükrözte ezt a vágyat a korabeli szépségideál: a kövérség szép, a gazdagság és a jólét
jele, mind általános, mennyiségi (sokat enni), mind pedig konkrét, minőségi (sok zsiradékot
enni) értelemben. Különösen jelentőségteljesnek tartom azt a XV. századi olasz novellát,
amelyben a szomszédja kövérségét megirigylő paraszttal elhitetik, hogy csakis az tud ilyen
szépen meghízni, aki kasztráltatja magát, s a paraszt így is tesz. A „kövérség" tehát
egyértelműen pozitív jelentés hordozója - ezért is válhat a társadalmi és politikai
felemelkedésének időszakában a firenzei polgárság felső rétegének jelzőjévé (popolo grasso).
„Reá ütött, kövér volt, szépséges angyalarccal" - írja Franco Sacchetti egyik szereplőjérő1;
ami pedig a női ízlést illeti, lássuk, hogyan vélekedik Goldoni egyik vígjátékának hősnője:
„Ha az enyém akar lenni, legyen szép, kövér és erős".
Ettől eltérő felfogással is találkozhatunk. A soványság, a karcsúság is lehet erény, s a
lovagregények nagyevő hősei sem szükségképpen kövérek - éppen ellenkezőleg: vitézségük,
erejük abban mutatkozik meg, hogy el tudják égetni az elfogyasztott kalóriákat. Sőt még

65
olyan fogyókúrás étrendről is olvashatunk, amelyet nem egészségi (erről már Galenus is szólt,
külön értekezést szentelve a témának), hanem kifejezetten szépészeti célzattal állítottak össze.
Ám ezek elszigetelt és kulturálisan elítélt jelenségek. Példa erre J. Olivier 1617-ben
napvilágot látott értekezése „a nők hibáiról és helytelenkedéseiről", amelyben a női nemre
jellemző rossz szokások között sorolja fel a torkosság ama sajátos válfaját, amikor valaki nem
túl sokat eszik, hanem túlságosan válogatós; amikor nem a vezeklés szándékától vezérelve,
hanem testének szépsége érdekében koplal: „amikor a zsírtól túlzottan teltek lesznek, örülnek
az Adventnek meg a Nagyböjtnek, mert koplalhatnak, de nem Isten dicsőségére vagy
egészségük megőrzése érdekében teszik, hanem hogy lefogyjanak, s visszanyerjék korábbi
helyes arányaikat". A festmények és szobrok láttán pedig könnyen meggyőződhetünk róla,
mennyire másként vélekedtek akkoriban a „helyes arányokról", mint manapság.
A soványság mint a gyorsaság, a szorgalom, a hatékonyság fogalmához kötődő érték csak a
XVIII. század folyamán válik új esztétikai és kulturális modellé, s e folyamatnak azok a
társadalmi csoportok - leginkább, de nem kizárólag a polgárság - az előmozdítói, amelyek új
ideológiák és új politikai elgondolások nevében szembehelyezkednek a „régi renddel". Láttuk,
milyen provokatív jelentéssel bírt ebben a tekintetben a kávé, a gondolkodó és cselekvő
ember itala, szemben a hagyományos arisztokrácia henyélésével és korlátoltságával. Hasonló
ellentét feszül a sovány és zsíros táplálékok között, s nem véletlen, hogy a „felforgató" italt a
korabeli orvosok - Galenus osztályozása nyomán - „száraznak", vagyis szárító hatásúnak
minősítették. Amikor a kávé olyan „meleg" és (ahogyan mi mondanánk) kalóriadús italokat
vált fel, mint a bor vagy a sör, egyben a legközkeletűbb esztétikai értékrendet borítja fel. A
XIX. századi puritanizmus a sovány, karcsú, agilis test - a termelés és a gazdagság oltárán
önmagát „feláldozó" polgári test - eszményét hirdeti.
A kérdésnek azonban van egy másik oldala is. A XIX. század folyamán - mint mondottuk - a
fogyasztásnak az ipar logikája által diktált fokozatos „demokratizálódásával" párhuzamosan
lassacskán szertefoszlanak a táplálkozási kiváltságok. Ez persze nem jelenti azt, hogy a - régi
és új - gazdagok ezentúl ne rendeznének nagy evészeteket. Thomas Mann-nak a XIX. század
vége németországi „zsíros" polgárságát bemutató képei rendkívüli kifejező erővel ábrázolják
az új - a hatalom és hivalkodás leghagyományosabb külsőségeit átvevő - uralkodó osztály
életmódjában érvényesülő revans-szellemet. Valamilyen változás mégiscsak küszöbön áll,
hiszen, ahogy Braudeltől megtanultuk, a túlságosan széles kör számára elérhető örömök
hamar elveszítik vonzerejüket. Nincs mit csodálkoznunk tehát azon, hogy a fogyasztási
forradalom új magatartásminták felvételére készteti a társadalmi elitet, míg a lakmározásnak
és a hivalkodásnak hagyományosan a felső rétegekre jellemző szokása inkább „népi" (eleinte
közép-i és kispolgári, később a proletariátus és a parasztság körében is elterjedő) gyakorlattá
válik. A XIX. század kellős közepén jelenik meg a milánói Giovanni Rajberti értekezése a „jó
modorról", amelyet - Itáliában először - nem a nemeseknek, hanem a középosztálynak szánt.
A népnek van szüksége tanításokra - fejti ki a szerző -, hiszen az urak maguktól is tudják,
hogyan kell viselkedni: rendszeres lakomavendégek lévén ezt alaposan megtanulták. A
„népet" viszont nevelni kell, legfőképpen józanságra és mértékletességre:
„a népi lakomák fő hibája, hogy nem tisztelik az aranyszabályt: ne quid nimis, mely a jó
dolgok terén is igencsak megfontolandó. Annyira rettegnek, hogy esetleg nem tesznek ki
kellőképpen magukért, hogy a végén túlzásba esnek, s megfeledkeznek a józan és bölcs
mértéktartásról, ami pedig minden művészetben a szépség legelső alkotóeleme. Ezért aztán a
túl zsíros és fűszeres fogások özönét szolgálják fel, s ráadásul túlnyomórészt forró és izgató
ételeket."
Túl sokszor esik meg ezen lakomák alkalmával, hogy „az asztalhoz hívogató fogásbeajánló
beszéd olyan nyomasztóan hosszú, annyi minden van benne, mintha elefántoknak és
bálnáknak kellene jóllakniuk."

66
 Mindennek a középpontjában természetesen a hús áll: sok, rengeteg hús kell az ősi éhség
csillapításához, az évezredes vágy kielégítéséhez. A XX. században egyre több jut belőle
mindenki, elsősorban (1950 után) a szegényebb rétegek asztalaira; leginkább csak népi
formáikban élnek tovább a nagyevők és csillapíthatatlan étvágyú hősök benépesítette
elbeszélések, amelyek korábban a felsőbb körök kultúrájának is részei voltak. Eközben az új
elit az elkülönülés új formáit dolgozza ki: keveset és elsősorban zöldségeket eszik. Ezt a
témakört korábban is érintettük, amikor a húsfogyasztásról, annak rendkívüli felfutásáról és
ezzel párhuzamos presztízsvesztéséről szóltunk. A két jelenség között nyilvánvaló, konkrét és
jelképes összefüggés áll fenn: a bőséges táplálkozás kiváltsága rendszerint együtt járt a
húsevés előjogával; míg a zsiradék iránti vágyakozás leginkább hús utáni áhítozást jelentett. A
kettő összekapcsolása furcsának tűnhet azok szemében, akik - mint mi magunk is - a húst
inkább fehérjeforrásként és bizonyos értelemben a „hizlaló" ételek alternatívájaként tartják
számon. Ám ha visszatekintünk a korábbi századok kultúrájára és nyelvezetére, azt látjuk,
hogy a két fogalom között szinte azonossággal felérő hasonlóság van: a hús lényeges szerepe
volt, hogy zsiradékot juttatott a szervezetbe, s a zsíros hús (gazdasági és kulturális értelemben
egyaránt) sokkal értékesebb volt, mint a „sovány", amelyet manapság olyan nagy becsben
tartunk. Így volt ez már a III. században, amikor Diocletianus ediktumában ezt a jellemzőt is
figyelembe véve szabta meg a húsféleségek árát; így volt a későbbiekben is, amikor az
egyházi nyelvezet „zsírosnak" keresztelte a húsos és „soványnak" a böjti étrendet, amely
utóbbi legfőbb jellemzője éppen a hústól való tartózkodás volt. E megfeleltetés korántsem
pusztán metaforikus helytállóságát számos miniatúra és festmény (gondoljunk csak a XVI-
XVII. századi csendéletekre) igazolja, amelyek például olyan sonkadarabokat ábrázolnak,
melyeknek a felénél nagyobb részét zsír teszi ki. Egyébként a hús izomszövete (ahogy
mondani szokás, a „sovány" része) is bőven tartalmaz zsírt, s többek között ez a magyarázata
annak, hogy a hagyományos - elsősorban a „népi" - konyha szívesebben főzi a húst vízben,
mert így - a roston vagy nyárson sütéssel szemben - az értékes zsírtartalom nem vész kárba,
hanem kiolvad és összegyűlik az elismerten energiadús húslevesben, amelyet vagy ebben a
formájában fogyasztanak el, vagy egyéb készítmények (mártások stb.) alapanyagául
használnak fel.
A soványság táplálkozási és esztétikai modellje, amelyet az egészséges életmódra való régi
keletű törekvés is tovább erősít, a XX. század első felében terjed el széles körben Európában,
de még az ötvenes évek reklámplakátjainak női alakjai is inkább a dús és „telt" női idomok
hagyományos eszményét testesítik meg. A soványság ideológiája csak az utóbbi két-három
évtizedben aratott végső, bár némileg ellentmondásos győzelmet: a „diéta", a fogyókúra a
mindennapoknak inkább - lehetőleg fehér asztalnál előhozott - beszédtémája, mintsem
gyakorlata. Mégis tagadhatatlan, hogy kulturális téren gyökeresen megváltozott az ételhez
való viszonyulás: az emberek többé nem az éhezés, hanem a túlzott fogyasztás veszélyétől
tartanak. Gondoljunk csak arra, milyen jelentésváltozáson ment át a „diéta" szó: a görögök
által alkotott fogalom, amely eredetileg az egyén által a saját személyes szükségletei és
tulajdonságai szerint kialakított mindennapi étrendet (de általánosságban az életmódot is)
jelölte, az élelem korlátozását, megvonását jelentő szóként került be a mindennapos
szóhasználatba. Pozitívból negatív fogalommá változott, melyet a fogyasztói társadalom nem
azon erkölcsi és penitenciális tartalmakkal való azonosulása miatt igyekszik életmódjában
érvényesíteni, amelyekkel az egyház a történelem során az ilyen típusú magatartásformákat
felruházta, hanem döntően esztétikai, higiéniai vagy gyakorlati megfontolásokból (ahogyan
Barthes rámutatott, a visszafogott táplálkozás a hatékonyság, vagyis a hatalom jele és
eszköze). Mindennek ellenére az embernek az a benyomása, hogy a „diétáknak" a
tömegtársadalomban aratott fergeteges sikere mögött egyfajta elfojtott vezeklési szándék és az
önmegtagadás, mondhatni önbüntetés iránti vágy is rejlik, ami egyenes következménye a
bőséges - sőt túlzott - élelmiszerkínálatnak és annak a nyíltan hedonisztikus képnek, amelyet a

67
reklámok és a tömegtájékoztatási eszközök a (nemcsak élelmiszer-) fogyasztásról festenek.
Az öröm mindennek ellenére még mindig elrettentő hatású: túlságosan nagy a vallási
hagyomány ereje, amely azt tanította, hogy az élvezet mindig a bűnhöz kapcsolódik, s ezt az
önmagát „világinak" tartó kultúra frivol szózatai önmagukban nem tudják elhessegetni. Egy
franciaországi közvélemény-kutatás még a hatvanas években is azt mutatta ki, hogy a
leplezetlenül a gyomor örömeit hangsúlyozó ételreklám kudarcra van ítélve, mert a
potenciális fogyasztókban bűntudatot kelt. Ma már nem ugyanaz a helyzet, de mégsem
mondhatjuk, hogy ne volna továbbra is tetten érhető az emberek azon igyekezete, hogy másutt
- ne az örömökben - keressenek igazolást gasztronómiai és dietetikai választásaikra: a
legnagyobb lelkesedéssel kétségtelenül az „egészséges" ételeket fogadják.
Nyilvánvaló, hogy az élelembőség - amint állandóvá és társadalmilag elterjedtté válik - új
és nem egykönnyen megoldható feladatok elé állítja azt a kultúrát, melyen, mint láthattuk,
mély nyomot hagyott az éhezéstől való félelem. A hozzáállást és a viselkedést továbbra is ez
határozza meg, de a nélkülözés és a tékozlás, az óvatos mértéktartás és a gátlástalan
szabadosság közötti tudathasadásos állapot nyilvánvalóan összeegyeztethetetlen az új
helyzettel. A mindennapos bőség közepette kezdünk áldozataivá válni a túlzott fogyasztás
ellenállhatatlan vonzerejének, amelyet az éhezés évezredes történelme vésett be az agyakba: a
gazdag országokban a hiánybetegségeket fokozatosan a túlzott fogyasztás okozta betegségek
váltják fel. És máris utat tör magának az a teljesen új keletű félelem (az amerikaiak úgy
nevezik: félelem az elhízástól), amely elfoglalja az éhezéstől való ősi rettegés helyét, ésé
akárcsak emez, erőteljesen befolyásolja az egyén gondolkodását – jobban, mint az objektív
körülmények: a felmérések kimutatták, hogy a magukat túlsúlyosnak tartó és ezért
fogyókúrába kezdő személyek több mint a fele egyáltalán nem rendelkezik súlyfölösleggel.
Az egyik végletből a másikba estünk: az étellel való szívélyes és tudatos viszony nyitját még
nem sikerült megtalálnunk. Korunk bősége lehetőséget ad rá, hogy nyugodtabban és
higgadtabban próbáljunk rátalálni mint a múltban.” (Montanari: 195-202)

6.1.2.2. Az asztal mint látványosság

A felsőbb osztályok társadalmi szertartásai leginkább az uralmon levők és uraltak közti

ellentétet fejezik ki – mégpedig előnyös színben tüntetve föl azt. Mind az étel elfogyasztása,
mind pedig a hátteréül szolgáló környezet elsősorban a hatalom kifejezésének és
nyomatékosításának az eszköze.
A XIV-XVI. század európai társadalmában azonban a hatalom fogalma egészen mást takar,
mint fél évezreddel azelőtt. Immár nem annyira a fizikai erő és a fegyverforgatásban való
jártasság számít a vezető legfontosabb tulajdonságának, hanem az igazgatáshoz és a
diplomáciához való érzék. Ennek megfelelően alakult át az, ahogyan a hatalmat az étkezésen
keresztül kifejezésre juttatták: az igazi úr már nem abban mutatkozik meg, hogy mennyit
képes enni, hanem abban, hogyan képes megszervezni, összehangolni a konyhájában és
asztala körül serénykedők munkáját, a megfelelő társasággal körülvenni magát, örömét lelni
annak a nagy műgonddal elkészített sok ételnek a látványában - talán még inkább, mint
elfogyasztásukban -, amelyet pénzének, nomeg a szakácsok és ceremóniamesterek
fantáziájának hála az asztalára halmozhatott. A tehetősek étkezési szertartásaiban egyre
inkább eluralkodik a hivalkodás, amely korántsem új keletű jelenség, most azonban a legfőbb
sajátossággá lép elő, mintegy megpecsételve a végbement mélyreható társadalmi, politikai és
kulturális átalakulást. Az uralkodó osztályok egyre inkább önmagukba fordulnak; a vezér
elszakad „népétől"; az új hatalom távolról mutatkozik meg, távolról mutatja fel kiváltságait.
Az asztal immáron nem a vezető körüli társadalmi kohézió formálódásának, hanem az
elkülönülésnek, a kirekesztésnek a színtere: kevesen foglalhatnak helyet körülötte, míg a
többség csak messziről nézheti. „Mielőtt felszolgálták volna [az ételeket], ünnepélyesen

68
körbehordozták azokat a palota előtti téren, megmutatván őket a népnek, hogy láthassák azt a
pazar fényűzést", - írja krónikájában Cherubino Ghirardacci arról a nagyszerű lakomáról,
amelyet 1487-ben II. Giovanni Bentivoglio adott fiának, Annibalénak Lucrezia d'Esté-vel
kötött házassága alkalmából. A lakoma, amelyhez hasonlót bőven említenek a krónikák és a
szakácsművészeti tárgyú könyvek, hét órán át, este nyolctól hajnali háromig tartott, mely idő
alatt a következő ételeket szolgálták fel: kisebb előételeket és édes ostyát különféle fajtájú
édes borokkal; sült galambot, pirított májat, fenyőmadarat, foglyot „cukrozott, olajbogyóval
és szőlővel" és kenyérrel; egy cukorból készült, „az összes bástyáival és tornyaival remekül
megmintázott" várat tele élő madarakkal, melyek, amint a remekművet bevitték a terembe,
kirepültek belőle, „a vendégek nagy tetszésére és örömére". Aztán egy őz és egy strucc
következett, körberakva különféle „pástétomokkal", borjúfejekkel, főtt kappanokkal,
borjúmellel és vesepecsenyével, gödölyékkel, kolbászokkal, galambokkal, „levessel és
ízekkel", vagyis mártásokkal; majd pávákat hoztak, minden meghívott vendégnek egyet,
melyeket „saját tollaikkal díszítettek fel úgy, mintha farktollaikat széttárva illegnének"; utána
disznósajtot, bő lében párolt vadnyulakat és őzeket, melyeket oly ügyesen borítottak be saját
bőrükkel, hogy „élőnek látszottak"; ezekre vadgalambok és fácánok következtek, „melyeknek
csőréből lángnyelvek csaptak elő", citrusfélékkel és különféle mártásokkal körítve. Majd
mandulás cukortortákat, édes túrót és piskótát hoztak; azután újabb sült gödölyefejeket,
galambokat és egy várat „teli nyulakkal", melyek szanaszét szaladtak a vendégek nagy
derültségére; utána „nyúlpástétomot" és „bundában sült kappanokat". Ekkor egy „mesteri
várkastély" következett - megfigyelhető, hogy az ebédlőtermi „építészet" leginkább a hatalom
e fő jelképét használja fel -, benne „egy kövér disznóval", amely, minthogy nem fért ki, ott
visított és röfögött a bástyák között; eközben a szolgák „egyben sült ropogós malacokat",
különféle sülteket, vadkacsákat „és hasonlókat" hoztak. Végül tejes édességek és
gyümölcskocsonya, körte, sütemények, cukorkák, marcipán „és más hasonló finomságok"
következtek. És mielőtt elbúcsúztak volna a vendégektől - akik mellesleg másnap ismét
hivatalosak voltak ebédre -, fűszerezett cukorkákkal és „igen nemes borokkal" kínálták őket.
Mindez, amint említettük, mielőtt az asztalokra került volna, körbejárt a téren, hogy a nép
„láthassa azt a pazar fényűzést". De sok mindent maguk a meghívottak is csak néztek, hiszen
mégoly pantagrueli étvággyal sem lehetett volna az összes fogást végigkóstolni. Egyébként
ezt nem is várta el senki: az ételeket nem sorban egymás után szolgálták fel, hanem -
csoportosítva - kitették mindet együtt. Mindenki saját ízlése szerint választott belőlük, de
mindenekelőtt (ugyanúgy, mint a „népnek") meg kellett csodálnia az ételek bőségét és
minőségét, meg kellett lepődnie tálalásuk leleményes módján és az előadás „színrevitelének"
újszerűségén, akár a színházban. Az új jelszó: megmutatni.
Innen ered az a nagyszerű kép is, amelyet a XV-XVI. századi uralkodó osztályok
alakítottak ki s hagyományoztak az utókorra önmagukról, hiszen energiájuk nagy részét a
látványra, a külsőségekre, a színpadiasságra összpontosították. Magukat a XV-XVI.
században megjelenő, merész fantáziáról és művészi szakértelemről árulkodó gasztronómiai
újításokat is erős esztétikai és formai igények diktálták vagy legalábbis tették lehetővé. A
szem - joggal - mindig is megkövetelte a magáét. Volt azonban egy korszak, amikor ez a
szempont vált egyeduralkodóvá, amikor a forma szabott törvényt. A konyhaművészeti
formák: az ételek megformálása, küllemük, színük; a környezeti formák: a lakoma díszlete, az
étel feltálalásának módja, a felszolgálás mozdulatai; viselkedési formák: a „jó modor", az
evőeszközök helyes használata, a rágás szabályai... Mindez és még sok más azt a célt, hogy a
lakomák színtere elkülönített, mondhatni „védett", sajátos, előkelő, elszigetelt világ legyen. A
kiváltságok és a politikai hatalom világa, mely leplezetlenül - és egyre élesebben -
szembekerült az éhezés és a félelem világával.” (Massimo Montanari: Éhség és bőség,
Atlantisz Könyvkiadó, Budapest 1996, 111-114.old.)

69
6.1.3. A vendéglátás művészei – „A” Gundel”

Mindegy, mondtam magamnak, mindent lehet jól csinálni, és csak jól szabad, érdemes bármit
is.
A húsbontásnak, a csontozásnak, a halak kifilézésének is megvannak a szépségei. Ahogy
a beretvaéles késpenge nyomán elválik a rossz a jótól, csont, bőrke, in a szépséges, bársonyos
javahústól. Öröm volt nézni, ahogy tanítómesterem, Mujzer bácsi előbb feldarabolta a fél
borjút, aztán a combból úgy vette ki néhány ügyes, gyors mozdulattal a csontot, hogy azon
fikarcnyi hús sem veszett kárba. Aztán szétfejtette darabokra; mindig hajszálpontosan a
hártyák mentén, s végül például a dióról a deklit is lefejtette, ami megmaradt, mosolygott,
tejillatával úgy kellette magát, mint egy álomszép alma.
S közben magyarázott, mit mire használ majd fel. Ebből borjúszelet lesz, abból lehet csak
igazi steaket (borjújavát) vágni, ez megy pörköltbe, paprikásba, amaz vagdaltnak.
Óriás harcsát is bontottam, ketten is nehezen forgattuk át gyakran a másik oldalára. És ha
nagy ritkán egy tok vagy viza került hozzánk, micsoda izgalommal vágtuk fel hasát, van-e
benne vajon kaviár? Azt azután Rehberger bácsi vette tüstént kezelésbe, mindig saját kezűleg
mosta ki, rostálta, sózta le.
Később a hidegkonyhára kerültem, ott is ellestem minden fogást Parák János mestertől,
bár velem inkább a fiatal Proháczik János foglalkozott, együtt főztük nagy üstben
borjúcsontból az aszpikot, hogy azután derítés, szűrés után kristálytiszta „ásványként"
ragyogjon különböző nagyságú, alakú darabokra vágva vagy tükörsima mázként valamilyen
terméken: A halak, különféle saláták, mousse-ok, mártások fűszerezése, formázása,
adagolása, tálalása, díszítése mind, mind izgalmas, kézügyességet és ízlést fejlesztő munka
volt.
Közben lestem a cukrász munkáját is, de ez külön szakma, annak elsajátítására nem került
sor. Előbb a melegkonyhát kellett végigjárnom. Úgy gondolom, a Nagyközönséget is érdekli,
hogy nézett ki 1940 körül a híres Gundel.
Eleve korszerűtlen üzemet vett át apám elődjétől, és a forgalom növekedése miatt
esedékessé vált bővítések lényegében mind szükségmegoldások voltak.
Így alakult ki a bemutatott állapot, és én bátran állítom, ha kiment volna akkoriban nyáron
egy mai köjálos, azonnal leállíttatja az üzemet. Mégsem volt soha ételmérgezés!
A ligeti alaprajzon az alábbi szarvas hibák derülnek ki. Ahhoz, hogy a pincér cukrászárut
kaphasson, először kereszteznie kellett a feketeedények útját, azután át kellett mennie a
mészárszéken, miközben keresztezte a halbontó asztal és a haltároló közötti utat is!
Soroljam még? A hidegkonyha és a cukrász közös tálalóasztala! A cukrászműhely -
tálalóvonal, vagyis a cukrászsütemények részben szabad ég alatt, WC-k előtt elvezető útja is
keresztezte a nyers halakét, sőt a tisztított zöldségekét is. Az amerikai frizsiderben, a
mészárszék légterében tárolták a nyers rétestartalékot is.
Egy ekkora konyhát szerintem ma maximum (!) 500 személyre engedélyeznének. Holott
konkrét adatom van arra, hogy például 1943. május 2-án 1150 levest és 1050 húsételt adtunk
el a többi között, de nyilvánvalóan többet főztünk, mert kizárt dolog, hogy minden elfogyott
volna. És a levesplatzon, mintegy 20 m2-nyi területen elkészítettek és kitálaltak még legalább
500 adag meleg tésztát is, réteseket, palacsintákat, máglyarakásokat.
De még itt sincs vége! A nagykonyha tálalója mindössze 25 m2-t tett ki. Volt olyan nap,
amikor itt 52 pincér (éthordó) fordult meg egy időben. Bonyolította a kérdést, hogy aki
hidegkonyhai vagy cukrászárut vitt, végig kellett magát verekednie ezen a zsúfolt tálalón. És
ne felejtsük el azt sem, hogy akkor nálunk egy hatszemélyes asztalnál egyszerre és nem
részletekben kellett lerakni a hat ételt, ha mind más volt is. És aki például a teraszon
dolgozott, minden fordulónál nyolcvan métert gyalogolt oda, s ugyanannyit vissza!

70
 Iszonyat, borzalom! Hiszen egyetlen adag borjúpörkölt körettel és salátával: három alpakka
tálat, három tálpapírt, két kőtálat és egy üvegtálat jelentett, nem beszélve a meleg tányérról,
kenyérről, tálalóeszközökről.
És hogy mindennek a leírása talán tekintély- és illúziórombolás lenne, bálványszobrok
döntögetése, apám emlékének sárba tiprása? Ellenkezőleg! Ő bizonyos meglévő helyiségeket
bérelt, a fejlesztés, bővítés, korszerűsítés a főváros dolga lett volna. ;,Ez van" - mondanák ma,
pedig ezzel szemben állt a vendégek áradata meg a munka nélküli vendéglátó-ipari dolgozók
tömege.
Amit leírtam, azt bizonyítja, a múltban is voltak hősei nemcsak a bányászatnak,
nehéziparnak. A kiválók közül is kiváló szakácsok, kézilányok, felszolgálók, mosogatók a
legmostohább körülmények között is csodákat produkáltak, megküzdöttek a nehézségekkel,
és kiharcolták egy márkanév kialakulását.
Mai szemmel mindegyikük előtt, minden keserves, izzadságos szenvedésükért meghajtom
legmélyebb elismerésem, alázatos köszönetem és zászlaját. Mást nem tehetek már sajnos! És
együttérzésemet fejezem ki a kisegítőknek is, akik vasárnap reggel ötvenen-hatvanan
gyülekeztek, de tíz órakor - az időjárástól függően - sokukat elküldött a főpincér. És akik
maradhattak, azokat sem a sor elejéről választották, hanem már ismert tehetségük alapján.
Embervásár???
Napjainkban a specializálódás korát éljük. Különös módon a konyhai munka a 30-as
években, és korábban sokkal élesebben szakosodott, mint ma.
Skrabán Matyi bácsi volt például a sütőmester, nemcsak ez a munkakör, még a neve is
kihalt. Semmi egyebet nem tett, mint a kisebb-nagyobb, vékonyabb-vastagabb, fiatalabb-
idősebb szárnyasokat, gerinceket, hátszíneket sütötte puhára, ropogósra. Brillat-Savarin írja,
hogy a szakácsmesterséget meg lehet tanulni, de a sütés művészetének gyakorlására születni
kell. Hogyan készítsük elő a húst, milyen hőfokú sütőbe tegyük, mikor mennyi zsír és víz kell
alá, mikor szabad először kinyitni a sütő ajtaját. Ő a zárt ajtón át is tudván tudta, mi folyik
odabent, aztán egyetlen szempillantással vagy érintéssel tisztában volt azzal, növelni vagy
csökkenteni kell-e a lángot, az alsót vagy a felsőt, víz kell-e még hozzá, megfordítani vagy
locsolgatni szükséges-e. Pontosan meg tudta határozni a sütési művelet optimális befejezési
időpontját, amely után csak keményszik, szárad, kérget kap a hús.
Mindezt én sem tudom. Függ az állat korától, zsírosságától, a hőfoktól és sok egyébtől,
amit érezni kell, nem tudni. Megfogalmazhatatlan. Ha születik majd ebben az országban még
egy sütőmester, aki egy életen át csak süt, mindig csak süt, őt talán kikérdezik utódaim. De
lehet, hogy nem tudja vagy nem akarja majd megfogalmazni, elárulni titkát. A ropogós
malacok és kacsák, a rózsaszínű angolos húsok, a szaftos sertéskarajok, a hófehér borjúdiók, a
véres, vajpuha nyúl- és őzgerincek, a porhanyó pulykák, az illatos töltött csirkék sütésének
titkát.
Matyi bácsi mellett Németh Margit séf-kézilány és Pék Mariska ebéd- és vacsoraidőben a
frissensülteket készítette, előzőleg a kitűnő főzelékeket és köreteket. Bürger Vili bácsi volt a
mártásszakács, krémlevesek, rákételek, különleges halak, finom raguk és egyes erdélyi
specialitások nagymestere: Jung Marci szinte kizárólag magyaros fogásokkal foglalkozott,
pörköltekkel, tokányokkal, rostélyosokkal, Zolnai Laci volt a francia platzon, sok-sok párizsi
körítés került ki a keze alól. Liebl Józsefné és Cseri Mária kormányozta a levesek, sült és főtt
tészták birodalmát, Kékesi Józsefné és Gerlits Gyuláné pedig a savanyúságok, befőttek,
gyümölcsök, sajtok készítését; tálalását végezte. Télén ők főzték a kávét is, nyáron levették
vállukról a gyümölcsök gondját, viszont egy-egy szép vasárnap délután több száz körözöttet
adtak ki.
Rehberger séf úr meg csak irányított, kóstolt, kritizált, kizárólag a legkényesebb
műveleteket végezte személyesen, és persze a rumlik óráiban ott segített, tálalt, ahol éppen a
legnagyobb „úszást" tapasztalta. Nota bene, fizetése a harmincas évek végén nyolcszáz pengő

71
körül volt, amikor az a nóta járta, hogy „Havi kétszáz pengő fixszel az ember könnyen
viccel."
Éjjel azután leült kis hideg vacsorája mellé, közben megírta az étlapírónak a
„menükönyvet". Ennek alapján a várható forgalomtól, bankettektől függően kitöltötte a
„piaccédula" rubrikáit is, mit kell másnap a csarnokban vásárolni, szállítóktól megrendelni.
Ez persze nem volt szentírás, ha apám vagy bátyám különlegesen szép, friss árut, primőrt,
ritkaságot látott, megvette azt is pluszként vagy valami helyett. És ha egy szállító telefonált,
hogy álomszép libamája, fogolymadara, vadmalaca vagy pulykái érkeztek, bizony ezek is
többletként jelentkeztek.
A hentes, mészáros, baromfis (Fischnek hívták, helyesebben Barom-fischnek) és a pék
váratlanul szép idő esetén vasárnap reggel is szállított. Az is előfordult, hogy kedvünkért
vasárnap délutánra még egy kemence zsömlét sütöttek!
A befőzés már a gazdasszonyok dolga volt. Nem mintha konzerviparunk nem lett volna
elég fejlett, de azért amit mi otthon a legkiválóbb nyersanyagokból eltettünk, ízletesebb,
illatosabb, zamatosabb, jobb állagú, szebb színű, olcsóbb is volt.
Ki tudja már, mi mindent tettünk el!? Feri bátyám tizenegy mázsa rétescseresznyére
emlékszik, Jung Marci barátom tíz-tizenöt mázsa paradicsomra, meg lecsóra, házilag gyalult
tökre, zöldbabra, tejeskukoricára, petrezselyemre, kaporra, azután sárga- és őszibarack-, eper-,
körte- és fügebefőttre, zöld dióra, áfonyára, dzsemekre, fagylaltvelőkre. A tököt ruhába
csavarva tették a mosodai, kézi hajtású centrifugába, azzal csapatták ki a fölösleges
víztartalmat. A lekvárok, csipkeíz hatalmas kőtégelyekben sorakoztak. De büszkék is voltunk
a mi kis „spájzunkra"!
Talán öndicséretnek tűnik, de tény, hogy kényes, sokféle anyagból álló ételek esetében
nemegyszer hívott Rehberger bácsi:
- Gyere, te kis kritikus, kóstold meg, mit tennél még hozzá?
És ez nem a.„fiatalúr"-nak szóló gesztus volt, hanem elsősorban azt jelentette, hogy a
nagymester nem csupán elfogadta, hanem igényelte a kritikát, mások véleménye nemhogy
kisebbítette, hanem növelte rangját, a „több íny többet érez" alapján.
Egyszer mellette álltam, amikor egy halas palacsinta töltelékét készítette. Megkóstolta,
körülnézett és pillanatnyi elhatározással az egyik lábasból három-négy kanálnyi lecsót, a
másikból zöldborsót tett hozzá. „Ez is kell bele?" - kérdeztem. „Máskor nem szoktuk, de ez
így most biztosan jobb lesz!" - felelte magabiztosan. Hogy igaza volt, nem kétséges,
legfeljebb az, napjainkban van-e ilyen bátorság, ilyen lelemény? Aligha.

Most pedig körsétára hívom meg Önöket ...

1. Asztalosműhely, Csányi Sándor bácsi birodalma, a nagyüzem egyetlen „műszaki
bázisa". Itt székelt Sebestyén Feri bácsi, a festő-'és mázolómester is, hiszen mindig akadt
javítani, szépíteni való.
Székhely, állandó műhely nélkül más mesterek is működtek a cégnél. Így ír erről Tóbiás
Áron Jenei Ferencet idézve:
„Úgy került Móricz Zsigmond Tiszaladányba, hogy felment az én Béla bátyám Budapestre.
Ott munkát talált magának, kőművesként, a városligeti Gundelnél. A Gundel-vendéglőben
munkás-sorstársa volt Somogyi Imre. Somogyi Imre kíváncsi lett a mi iparkodó falunkra.
Eljött... azután visszament Pestre. Legközelebb magával hozta Darvas Józsefet. Megint
legközelebb Somogyi Imre és Darvas József elhozták magukkal Móricz Zsigmondot. . ."
És itt persze nem fűzhetem tovább a kérdés politikai és irodalomtörténeti fonalát. A mi
szempontunkból az a lényeges, hogy a szegényparaszti származású Imre bácsi, akit az
Életrajzi Lexikon „gazdasági szervező, népnevelő, szakíró, Kossuth-díjas"-ként jellemez,
kiváló festő és szobrász is volt. Mintegy évtizeden át, 1932 és 1942 között fizetést, ellátást,
hálóhelyet is kapott nálunk. Csak alkalmi feladatokat kellett ellátnia, de munkaviszonya

72
folyamatos volt, közben „műtermében" rendszeresen találkozott vele egyívású politikai és
művészegyéniségekkel, látogatásaik során ők is kaptak ingyen ebédet, vacsorát. Imre bácsinak
pedig szerény elfoglaltsága mellett maradt ideje, hogy könyvein dolgozzék, utazzék, agitáljon,
szervezkedjék.
Engem különösen szeretett, csak druszájának szólított, de én is úgy imádtam, mintha
nagybácsim lett volna, kedves, mindig jókedélyű emberként emlékszem rá szeretettel.
Művei? Bennem legélénkebben persze gyerekszobánk négy falsíkját díszítő freskójának
emléke él, a tavasz-nyár-ősz-tél színes növényvilágával, állat- és mesefiguráival, törpékkel,
nyuszikkal, sünikkel, őzikékkel...
Egy-egy gipsz mellszobrot készített anyámról, illetve elhunyt Mária nővéremről. A kertben ő
alkotta a szép díszkutat; és sok-sok kecsesen ívelő beton virágtartót, még csak nem is
hasonlítottak mai, koporsó alakú utódaikra.
2. A Bagolyvár ragadványnév, soha nem volt baglyok vára. Az állatkert felújítása során
valószínűleg Kós Károly és (vagy) Zrumetzky Dezső tervei szerint épült, a mi időnkben az
emeleten személyzeti lakások voltak, alul viszont egyrészt az ún. „Muskátli-terem", másrészt
egy nagy konyha és söntés mosogatókkal.
Utóbbi az állatkerti „belső" vendéglő ellátását szolgálta. Nagy hangversenyek, operaestek
során vacsorát is nyújtottunk, egyébként rendszerint csak a tízórai- és uzsonnaforgalom volt
számottevő.
3. Szárítóhelyiség a kimosott ruháknak.
4. Varroda, itt szabta, szegte, foltozta Juhász Irma néni és Stofferné Biri az abroszokat,
szalvétákat, konyharuhákat.
5. Személyzeti szoba
6. Garázs, előzőleg istálló. Itt emlékezem meg Nagy Józsi bácsiról, aki mint kocsis kezdte
nálunk pályafutását, s aztán, amikor a lovakat a Mercedes váltotta fel, a féltonnás GUGE,
sofőrként évtizedeken át dolgozott nagy szorgalommal és hűséggel. Szinte családtagnak
számított különösen azután, hogy asszonyát, Rózsikát elhozta szobalánynak.
A jó kapcsolatra jellemző, hogy még harminc évvel az államosítás után is meghívta a családot
Rózsi néni József-napkor finom töltött tojásra, rántott csirkére, vegyes rétesre, jófajta
szeghalmi borocskára...
Váltótársa később Pálinkás bácsi lett, az ő felesége a varrodában dolgozott. Józsi bácsi a volán
mellett halt meg, már mint nyugdíjas, Pálinkás a Fradi-pályán, a lelátón, egy izgalmas meccs
közben...
7. Vasalóhelyiség egy mángorlógéppel.
8. Mosókonyha, amelyben két széntüzelésű üst, három stander, három teknő és egy centrifuga
mellett görnyedtek a mosónők a párás, gőzös, szellőzetlen helyiségben.
9. Itt volt a textilraktár, vagy ahogy mi hívtuk, a ruhaszoba. Mellette a lépcső személyzeti
szobákhoz vezetett.
10. Az élelmiszerraktárban tároltunk minden olyan árut, amely nem került érkezése után
azonnal a konyhára, hűtőszekrényekbe, vagyis húsokon, tejtermékeken, zöldségen,
gyümölcsön kívül mindent.
11. A kutyaólban hatalmas bernáthegyik laktak. Ősüket apám az első világháborúban hozta
Oroszországból, az utolsót 1945-ben egy szovjet katona kísérte vissza hazájába. A remek
mosléktól és az egész napi fogság miatt olyanok voltak, akár az oroszlánok.
12. A szabad ég alatt egy hatalmas üst állt, abban főzték a szappant, meg vizet melegítettek
benne disznóöléskor, szőnyeg- és asztalmosáskor.
13. ,Zöldségraktár és -előkészítő, burgonyahámozó géppel. Szegény Toronyi Erzsébetre
emlékszem itt tisztelettel, aki egy sámlin ülve, egy életen át nem győzött szakadatlanul
hagymát pucolni; zöldségféléket a gép után tisztítani.

73
 De itt is volt egy csemege a Köjálnak. A földesáru-raktárban állt egy nagy húsdaráló gép!
Egyszer rájött valaki, mennyivel gyorsabb, könnyebb, ha a hagymát nem késsel aprítja fel,
hanem ledarálja. Amikor ezt meglátta Rehberger séf úr, azonnal letiltotta, mondván: értékes
levek folynak ki, az ételnek más íze lesz. Hiszen az sem mindegy, milyen ételhez milyenre
vágják a hagymát: cikkekre, karikára, félfőre, apróra, finomra vagy reszelve.
14. Rehberger bácsi kis pihenőszobája, itt dőlt le ebéd és vacsora között néhány órára, ha
nem volt erős uzsonna.
15. A szobalányok szobája. Később télen itt volt az iroda.
16. A gazdasági bejáratnál folyt az ingyenebédosztás. Ezt írja erről egy újságcikk a 30-as
években:
„...az udvar falánál... hosszú embercsapat ácsorog. A nyomor hosszú kígyója, Pudovkin
orosz filmjeire emlékeztető kép... Rongy, rongy, rongy... Minden férfinak van szakálla,
bajsza. Ebből az osztályból nem telik senkinek beretválkozásra... Rendőr vigyáz a tömegre..."
Aznap zöldbableves volt rizzsel és metélt tésztával. Nap nap után gyülekeztek itt a
szegények, hogy fél 12 tájban egy-egy tányér forró, tartalmas levest kapjanak teljes értékű, de
a vendégek számára esetleg már nem alkalmas anyagokból. A cikk szerint „leves az
alapanyaga, de akad benne más is". Egy darab kenyeret is kaptak hozzá, ezt Heim pék ingyen
adta.
A létszám eleinte nyolcvan-száz, később kétszáz körül mozgott, számuk gyarapodott,
ahogy gyűltek a bajok... Volt, aki hajnalban indult el Óbudáról, hogy erőtlenül, lassan
gyalogolva, a sor elején foglalhasson helyet. Mert az elsők ismét beálltak a sor végére, mire
újra rájuk került a sor, az első adagot csoszogva behabzsolták már. Csajkájuk csak a
„gazdagabbaknak" volt, zömük konzervdobozból evett...
17. Szeméttároló. Hiába volt betonból, hiába volt fedett, éjjel nyüzsögtek itt a patkányok. Az
egész környék paradicsomot jelentett számukra, a Széchenyi fürdő jóvoltából hideg-meleg
folyóvizes csatornákkal, amelyekből hol az állatkertben, hol nálunk másztak ki kosztolni,
alukálni. Nálunk a disznóól és a tüzelőtároló is remek szállást biztosított.
Minden erőfeszítés hiábavalónak bizonyult ellenük. Ahol lyuk volt, megtömtük
üvegtörmelékkel és erős betonnal, másnap új lyukat rágtak ki mellette. Minden csatornarácsot
olyan sűrűre cseréltettem, amelynek nyílásain nem fértek fel, akkor az esőcsatornán, a tetőn
keresztül jutottak be. A csapdákat fantasztikus érzékkel kerülték ki, mérget nem volt szabad
kihelyezni. … Aztán jött a görényes patkányirtó: néha kétszázat is fogott, jött helyükbe
kétannyi. Ez a mester mindig vitt magával élő patkányokat, hogy kis görényeit ezekkel
nevelje.
18. Amolyan „nyári konyha". Egy főzőüst, egy gázzsámoly és egy háztartási tűzhely nagy
forgalmú napokon főleg levesfőzésre szolgált, máskor a hidegkonyha itt főzte az aszpikot, a
halakat, itt főtt vajpuhára az ökörpofa, meg a kemény tojás, francia salátának való zöldség és
a többi. Végül, ebben a helyiségben főzték a fagylaltot is!
Amikor ezt leírtam, nem voltam biztos a dolgomban, Szabados Jenő indignálódva felelt:
- Hát csak ugyanott főztük, de nem mindig egy időben! És a fagylaltnál csak az a lényeges,
hogy gyorsan lehűljön, én erre mindig nagyon vigyáztam.
19. Halfeldolgozó asztal.
20. Ebben a jégszekrényben tároltuk a tejtermékeket és a salátaféléket, szinte az udvaron állt,
csak egy tető védte az esőtől, hótól. Néhány méternyire volt a szeméttároló, a halfeldolgozó, a
WC és az
21. áruátvevő mázsa...
22. A csöppnyi cukrászműhelyben egy univerzális habverő, keverő, dagasztógép, 1 darab
kétajtós sütő, egy kis gázrezsó, állvány, munkaasztal segítségével sokféle sütemény, fagylalt,
parfé került ki Szabados Jenő barátom, és „titkárnője", Németh Mariska kezei alól.

74
 Én leginkább arra a csokoládéval bevont, törökmézes csemegére emlékszem szívesen,
amelyben negyed-nyolcad dióbelek ropogtak. Apám kedvence az angol eperlepény és a
mandulás szilváslepény volt. Muráti-minyonnak neveztük azt a fajtát, amelyet a művésznő
mindig keresett: finom csokoládédarába hempergették
Csak egy cikk nem készült soha az én időmben: citromfagylalt. Mert hogy korábban nem
egyszer-kétszer, véletlenül, hanem következetesen mindig akkor fordult váratlanul hidegre,
esősre az idő, amikor a fagyik között citrom is szerepelt. Házi babona lett belőle: nem szabad
főzni!
23. Személyzeti WC
24. Tálaló- és (részben) munkaasztal, egyik oldala a hidegkonyhai, a másik a cukrászáruk
részére. Közepén egy gyorsmérleg állt a súlyra adagolt készítményeknek, strasbourgi
libamájpástétomból például hat dekagramm járt.
25. Egy márványmozsár állt a földön, hatalmas fadoronggal zúztuk ebben össze a főtt
ráktesteket, hogy azután levest vagy rákvajat készítsünk ebből az illatos, piros masszából.
Ennél sokkal jobban utáltuk, ha nyers májat, darált halat vagy húst kellett addig törni-zúzni,
hogy azután - még mindig nyersen - drótszitán, nagy keservesen át lehessen passzírozni.
26. Hennefeld gyártmányú fagylaltfagyasztó és -tároló mélyhűtővel, utóbbiban a parfé fagyott
ki. Végre egy korszerű cukrászgép, az is hidegkonyhán. . .
27. Ez a frigidaire is modern volt, mégis haragudtam rá. Ebben hűtötte a cukrász a nyers,
félkész és készárut, utóbbit esetenként innen emelve ki, tálalta a pincérnek.
Szabados Jenő a legkiválóbb anyagokból, a leggazdagabb receptúrákkal a legfinomabb
süteményeket készítette, drága anyám mégis hozott neki valamit innen-onnan, ezt kóstolja
meg! Nem érték el a mi minőségünket, valahogy mégis jobban ízlett. Későn jöttem rá: a
cukrászdák polcain a krém teljesen felengedett, lágy, szaftos volt, nálunk a hűtőben fagyos,
kemény. És sem a vendég, sem anyám nem várhatta ki, míg tányérján a torta felengedett.
Hiába, a Gundelnél is voltak hibák.
28. Munkaasztal.
29. Jégszekrény négy ajtóval, hidegkonyhai áruknak. Főtt halak, hentesáruk, hideg sültek,
zöldségfélék, töltött tojások, aszpik, pástétomok, kocsonyák, mousse-ok sorakoztak polcain.
Egy ételt itt is kiemelek. Ma a paradicsomot kettévágják, meg sem sózzák, megtöltik és kész.
Nálunk előbb leforrázták, lehúzták a héját, felvágás után kinyomkodták a magokat, azután egy
sós-ecetes-cukros-olajos-petrezselymes-borsos lében pácolták huszonnégy órán át. Csak
ezután töltötték meg salátával, ezt bevonták kemény majonézzel, rátették „kalapját".
Mosolygott, kellette magát, és volt sava-borsa...
30. A szeletelőgépen az éppen megkívánt vastagságot be lehetett állítani. Szalámi, sonka,
ökörszáj, disznósajt hullott a borotvaéles körkés alól porcelántényérjára.
31. Egy jégládában tégelyekben, jégbe ágyazva sorakozott itt sokféle finomság. Majonéz és
tartár, rémoulade és vinaigrette, Cumberland és metélőhagyma-mártás. Francia-, hús-,
svédgomba- és ökörszájsaláta. Halmajonéz és aszpikkockák, vajrózsák és salátalevelek.
32. Egy átjárón a tulajdonképpeni mészárszékbe értünk. Balra hatalmas állvány foglalta el a
teljes falfelületet konyhaedények, készételmaradványok (!) céljaira. Ide tettek egyszer
harminc-negyven liternyi, vajjal, tejszínnel készült spárgakrémlevest, amikor az még drága
primőr volt. Áttörés után nem forralták fel, estére megbuggyant, a moslékba került.
Máskor vagy egy mázsa pacalt halmoztak itt fel. Látványától, „illatától" egy életre
megundorodtam, csigát, békát, rákot szívesen eszem, ha nem is jutok hozzá gyakran, de a
pacalt meghagyom a szerződéses üzletek vezetőinek...
33. Beépített amerikai hűtőszekrény: elöl rekeszes, egyik oldalán 32 tepsi nyers rétes fért el
(a). Másik oldalán be lehetett menni egy térbe, ahol horgokon tőkehúsok függtek, polcokon
kicsontozott húsrészek dideregtek, " jó kis forró zsírról álmodva.
34. Húsvágó tőke.

75
35. Húsfeldolgozó asztal.
36. Közvetlenül mellette egy jégládában tört jég és tiszta konyharuhák közé ágyazva várták a
rendelést a halak.
Ezután lépünk át a mészárszékből a nagykonyhába.
37. A „salamander" roston és csőben sütésre szolgált, felső gázlángsorokkal.
38. Egy átadóasztal állt itt. Ha a pincér frissensültet rendelt, azt a séf fennhangon ismételte,
mire a mészáros egy „Ja"-hoz hasonló kurjantással jelezte, hogy hallotta a rendelést. A halat,
húst azután egy beadóablakon nyújtotta itt át.
39. Egy háromajtós sütő elsősorban Matyi bácsi, a sütőmester rendelkezésére állt.
40. A gázzsámolyt többen is használták, akinek éppen szüksége volt rá, itt főtt rendesen, szép
lassan bugyogva az aranyszínű erőleves. Ez volt a konyha legmelegebb pontja, fölül egy kis
ventilátor nem sok levegőt zavart. 40 °C-on felüli hőmérsékletet is mértünk.
Egy kánikulai napon itt egyszer egy körülbelül ötven literes lábasban vese készült, olyan
átható pisiszag terjengett, hogy azután évekig ránézni sem tudtam erre a csemegére.
41. Munkaasztal.
42. Közepén zárt lapú gáztűzhely állt itt. Egyik végén (a) három nyílt lángon készültek a
főzelékek, köretek, majd üzletmenet közben a frissensültek. Másik oldala a mártásszakács, a
harmadik a franciaszakács munkaterülete volt.
Itt is felötlik bennem egy kép. Hatalmas lábasban zöldségeket, fűszereket pároltak vajon, s
amikor már szép piros színt kaptak, rátették az élő rákokat, leöntötték konyakkal és
meggyújtották: nincs ennél pokolibb látvány a konyhán, amint kétségbeesetten kapálódzva, a
kékes lángban a rákok szörnyű haláltusájukban egyre pirosabbá válnak!
43. Gázzal fűtött tálalópult tányérmelegítővel.
44. Ezen a gáztűzhelyen elsősorban a magyaros ételeket készítették, de persze mások is
igénybe vették. A három sütő közül a legfelsőben szokta a séf úr a libamájpástétomot párolni.
Azt hinné az ember, ehhez ócska máj is jó, hiszen végül egyetlen tömbbé áll össze, nem
látszik, mekkora májak alkották. Pedig csak az első osztályú májnak van olyan
zsiradéktartalma, amely nélkül a pástétom tálaláskor töredezik.
A májakat először meghámozták, jó vastagon, mint egy öreg burgonyát, majd sóval,
pástétomfűszer-keverékkel, konyakkal pácolták, s az után szarvasgombával tűzdelték. A
lehámozott részt szitán áttörték, s azt a bársonyos masszát is befűszerezték. Kisebb fazekakat
ezután vékony füstölt szalonnaszeletekkel béleltek, ebbe került a máj, a nagyobb darabok
közötti hézagokat a massza töltötte ki, mint habarcs a kövek között. Így tették sütőbe,
vízfürdőbe állítva, s a gőzben órák hosszat párolódott, majd lepréselve fagyasztották ki, hogy
forró vízbe mártogatott kanállal levélszerű darabokat vájva belőle, tálalják.
A magyar platzcal kapcsolatban még: ha tudtuk, hogy a cirkuszban sokan vannak, és úgy
látszott kilenc óra tájban, nem marad elég készétel, nekiálltak még gyakran száz adag
borjúpörköltet és ötven paprikás csirkét utánfőzni!
45. A napi leveseknek és tésztáknak egy gázzsámoly és 46. egy gáztűzhely állt rendelkezésre.
47. Munka- és tálalóasztal, amelyen gyakran még húzták az utolsó rétestésztát, amikor fölötte
átnyúlva adták már ki a személyzeti ebédet, de, gyakran már az első vendégleveseket is.
48. Saláták, befőttek, sajtok céljaira itt egy munkaasztal és 49. egy jégszekrény állt.
50. Az ételfelíró pultban, a „kasszában" ült a felírónő. A legügyesebb közülük Hübner
Ferencné „Margit kisasszony volt. Boszorkányos gyorsasággal strigulázta a hatalmas felíróív
rovataiba az előtte megálló pincér által kivitt ételeket.
51. Egy állványon tálalóedények sorakoztak itt. Akkoriban még hal- és rákevőeszközt,
valamint egyéb, különleges rendeltetésű felszerelési tárgyakat is használtunk még...
52. Mosogató. Állt itt egy mosogató- „gép": az edényt hatalmas kosarakba helyezték, és egy
csigán átvetett kötél, valamint sín segítségével merítették a forró, szódás vízbe, abban fel-le
mozgatva, forgatva mosogatták el, mindezt persze kézi erővel. Amikor apám 1910 körül

76
megvette ezt a masinát, elődjének, Wampetics bácsinak bizony nem tetszett: minek ilyesre
pénzt költeni - mondta. Mikor azután egy nagy rumliban működésben látta, mégis
megbarátkozott vele, s aztán vagy 40 évig működött.
53. Szennyes edény lerakására szolgáló asztalok. Nyáron egy személyt teljesen lekötött
csupán az, hogy az evőeszközöket egy ládába, a moslékot vödörbe gyűjtötte, a többit
stószolta. Ezenkívül volt még a ládákban összegyűlt szennyes: hogy a pincérnek ne kelljen
távolból is üresjáratot végeznie, a kert különböző helyein ládákba rakhatták az edényt, ezeket
egy gumikerekű kocsival egy fehér köpenyes segédmunkás tolta be.
54. Nyáron itt volt a "fehérmosogató", két nagy, alulról-fűtött medence zsíros gőze fölé
hajolva egy időben négy asszony mosta el a tányérokat és tette az öblítődézsába.
55. Itt pörzsölték, tisztították, belezték a tollas, szőrös állatokat, talán a szabad ég vagy egy
kis előtető alatt.
56. Ez volt az „office", az ezüstözött evőeszközöket, tálakat tisztították itt, emiatt hívták
nálunk a segédmunkást „pucer"-nek, vezetőjüket főpucernek, ha bármilyen munkát végeztek
is.
Köztük dolgozott Gaston Plovie és társa, akik egy ausztriai német fogolytáborból a Fertő-
tavon át szöktek Magyarországra, és kaptak itt menedékjogot. Plovie NB I-es labdarúgó volt.
57. Az „Ököritó"-nak csúfolt helyiség (Feri bátyám szerint 1912-ben, az állatkert
rekonstrukciója során éttermi célokra épült, de erre eleve alkalmatlan volt, magasan
elhelyezett ablakai semmiféle kilátást nem nyújtottak) favázas szerkezete miatt rendkívül
tűzveszélyes volt, ezért kapta nevét arról a faluról, ahol az emlékezetes tűzkatasztrófa történt.
Amolyan rumpelkammer volt elsősorban, fölösleges, selejtes bútorok tárolóhelye, nyáron a
kisegítő pucerek egy része aludt itt emeletes ágyakon.
58. Az állatkerti terasz és konyha alatt többszáz-személyes légoltalmi pincét képeztek ki.
Ezzel megoldódott a vendégsereg védelme, mert a főépület alatti borospincében csak a kevés
téli vendéget lehetett riadó esetén elhelyezni.
59. Ez volt a poharazó, a Gundel-emblémás kelyhek, stucnik, vizes- és likőröspoharak
hatalmas tömegének tárolóhelye, nyáron mosogatója, házon kívüli rendezvények esetében
csomagolóhelye is. Fölötte a tetőn a kert minden részéből látható táblán egytől húszig
sorszámozott, kivilágítható négyzetek sorakoztak. Az étlapon a legfontosabb ételek is
sorszámot kaptak és ha például kifogyott a rakott káposzta, a konyhán lévő kapcsoló
segítségével kigyulladt a megfelelő szám. Ebből a vendég is, a pincér is látta, mit nem lehet
rendelni. Voltak vendégek, akik fogadásokat kötöttek, milyen ételek milyen sorrendben
fognak elfogy. Ha egyáltalán egy szám is kigyulladt, jó játék volt... Étellottó.
60. Az irodában a személyzet összlétszámához viszonyítva kevesen, mindössze ketten-hárman
dolgoztak, a mai nyolc-tíz üzletvezető munkáját pedig szüleim, bátyám és nővérem végezték
el.
Sélley bácsi és Balogh úr ellenőrizte a felíróívet, ez képezte a főpincér befizetési
kötelezettségét, aki a fizetőpincérekkel már tőlünk függetlenül számolt el. A tisztviselők
számszakilag kontrollálták a főpincér által produkált számlákat is, amivel elismertük őt.
Bevétel-kiadás, egyszerű, de nagyszerű.
A bizonylatok azután a Gellértbe kerültek, ahol a főkönyvelő vezette a pénztárkönyvet,
naplót, készítette a mérleget, intézte az adóügyeket. A raktárt ellenőriztük, de hogy a
kivételezett áruval mi lett, vagyis a konyhai anyagfelhasználást senki nem vizsgálta. Mert
apám azt vallotta: ha lopni akarnak, mindenképpen lopni fognak, ha ellenőrzést gyakorolok,
nem engem, hanem a vendéget fogják megrövidíteni, és ezt feltétlenül el akarom kerülni.
61. Grillkonyha volt egykor, a sok toldaléképítkezés egyik tipikus példája. Amikor azután
apám vásárolt egy állóhengeres olasz eszpresszógépet, ez lett a kávéskonyha. Cégünk másik
alapvető hibája volt, hogy kávénk minőségére nem fordítottunk elég gondot. Ez szorosan
összefüggött azzal, hogy apám nem volt kávéivó. A következménye viszont az lett, hogy sok

77
vendég a desszert után nemcsak a mi gépkávénkra, vagy az asztalnál készült lombikkávéra
nem tartott igényt, hanem konyakját, likőrjét, esetleg tokajiját, pezsgőjét is ott fogyasztotta el,
ahol ízlésének megfelelő kávét kapott! Pedig a legkiválóbb „Fiumei" kávékeverékből 1 dkg-ot
adtunk egy lombikkávéhoz, ma 6 gramm kerül egy duplába.
Az ital mindig, azóta is nagyobb hasznot hajt, mint az étel, különösen a mi színvonalunkon,
száz százalékos bruttó haszonkulccsal. És nálunk az étel-ital arány nagyon-nagyon
kedvezőtlenül alakult.
62. Egy kivilágított akváriumban mindenféle hal úszkált, rákok mászkáltak. Étvágygerjesztő
látvány; ha a vendég választott magának, azt készítették el neki.
63. Italfelíró pult, legemlékezetesebb „kisasszonya" Kukla Mártonné, L. Z. is emlegeti. Ha
valami nem ment rendjén, úgy tudott balhézni a kisegítő pincérekkel, hogy zengett tőle a
söntés.
64. Egy asztal állt a kassza mellett kenyér szeletelésére, péksütemény tárolására.
65. Egy állvány fogyóeszközöknek.
66. Primitív szükségmegoldás nyaranta: két bakon hatalmas vastepsi állt bejegelt palackos
italokkal. Itt persze figyelembe kell venni, hogy ha tartottunk is palacksört, ennek forgalma
elenyésző volt. Akkoriban csak a három-négyéves „palackérett" borokat fejtették üvegekbe, s
ezek a különlegességek nem voltak olcsók. Viszont három-négyféle olyan kiváló bort
mértünk ki, amelyekhez hasonló minőségű napjainkban palackban is talán csak exportra
készül, s így a borforgalom zömét is a kimért áru adta.
67. A borkimérő pult télen a 68. helyén állt.
68. A lerakodóasztalra csak az került, amire itt volt szükség: caraffe-ok és sörösstucnik,
-korsók. A caraffe-okból háromféle típus volt, különböző alakúak, mindegyikből 1-2-3-5-10
deciliteres. Egy-egy fajtába mindig csak a meghatározott bor kerülhetett, s így a fizetőpincér
egy pillantásra tudta, milyen bort fogyasztottak, de ez a rendszer utánrendelésnél is
fölöslegessé tette a magyarázkodást.
69. Sörkimérő pult. A pincében egy beton-„bunkerben" álltak a hordók; 25-től kétszáz literig,
akkorát csapolták, amekkora éppen kellett! A szállított mennyiségnek megfelelő, bizonyos
számú tábla jeget a sörgyár ingyen bocsátott rendelkezésünkre (!), de a sok jégszekrényhez,
jégládához szükséges tartalék jeget is itt tároltuk. Így aztán a söröcske már hordójába zárva is
lehűlt, de még mielőtt a kimérőcsaphoz ért, egy csőrendszeren át folyt, amelynek kígyója
mindig gondosan be volt jegelve. A hosszú vezetéket a lerakódott nyálkás anyagtól a sörgyár
ingyen tisztította egy üvegsöréttel (!) működő készülék segítségével.
Egyik hajnalon egyedül voltam már, a mély csöndet az írógép csattogása törte csak meg,
számlát vagy árajánlatot írtam. S akkor megcsörrentek a poharak. Nézem, mi az, hát a pulton
egy patkányapó szürcsölgeti ám a hanzlit. Nem rohant el ész nélkül, rám nézett keresztbe álló
két szép szemével, és azt mondta: Ez Dreher!
70. Egy állvány és
71, egy ital-kéziraktár tartozott még a söntéshez.
72. Pincelejárat.
73. Egy nagy jégszekrény és tálalóasztal mérleggel csak a nyári szezonban szolgálta itt az
eprek, cseresznyék, meggyek, málnák, barackok, dinnyék, szőlők, friss fügék és társaik
hűtőtárolását, zöld levelekre tálalását.
74. Az emeletre, a család lakásába vezető lépcsővel zárjuk sétánkat, az ott fent már egy
csendesebb, más világ volt...

Ami végül a vendégek rendelkezésére álló helyiségeket, területeket illeti, télen csak a
száznyolcvan négyzetméternyi kis- és nagyterem volt fűthető. Zártkörű rendezvények esetén
kivételesen terítettünk az emeleten, lakásunk ebédlőjében és szalonjában, csak a Köjál meg ne
tudja ezt is.

78
Minden évben gondot okozott, hogy a nyári pincérek közül ki kerül télire a Gellértbe, ki
maradjon a kis ligeti étteremben és kinek kell kényszerű pihenőre vonulnia. Ebben később
nagy segítséget nyújtott az ÜB, akkor többen maradtak, mert mindenkinek 1-2 hónapi
kényszerszabadságra kellett mennie. .
A hosszú tél megrövidítésére sokan vállaltak kisegítést a pincérek közül nemcsak nagyobb
házon kívüli rendezvényekre, gellérti bálokra, hanem ősszel a kerti bútorok fedél alá
rendezésekor, tavasszal pedig a friss murva szétterítésében, amelyet azután négy ember által
húzott hatalmas hengerrel lapítottak olyan keményre, hogy teniszezni lehetett volna rajta. Így
alapozták meg nyári kenyerüket. Aztán egy hosszú spárga segítségével rendezték egy vonalba
az asztalokat, úgy sorakoztak, mint a gasztronómia tankjai egy békés díszszemlén.
A számomra mindig kedves pincérhadból csak egy tábornokot emelek ki. Deák Lajosnak
hívták, nálunk tanult, és lett az államosítás után üzletvezető. Míg kollégái terítettek, ő az
étlapot gépelte, két ujjal ugyan, de németül, franciául is kifogástalanul, az ő gondja volt a
sokszorosítás is stencilgépen. Nemcsak elsőrendű felszolgáló, hanem kiváló szervező, irányító
volt, a nagy bankettek, fogadások előkészítésében, lebonyolításában szinte pótolhatatlan volt..
Nagyon jól megértettük egymást. Amikor halála előtt már nem volt szellemi képességeinek
teljes birtokában, az a rögeszméje támadt, hogy a kórházban én vagyok szobatársa... Pedig
akkor már vagy húsz éve nem dolgoztunk együtt!
Ami a kertet illeti, az bármilyen intézkedés nélkül is pontosan tükrözte a régi társadalom
osztálytagozódását. Megfordult itt mindenféle réteg, de mindenki tudta, hol a helye.
A sörkertben olcsóbb árak voltak. Egy jéghideg, gazdag szénsavtartalmától szinte csípős,
kellemesen kesernyés, szép szőke korsó sörre, ropogós sóskiflire, illatos borjúpörköltre beült
ide, friss levegőre, zenét hallgatva a baka cselédszerelmével, a villamoskalauz, a kétkezi
munkás is, persze ünneplőben. Apám egyszer azonnal elbocsátott egy pincért, amiért az
primőr uborkasalátát ajánlott egy szerencsétlen csórónak, többe került, mint a húsétel, persze
nem kellett megfizetnie. Olcsó „slágercikk" volt itt a velős csont és a virsli lében, meg a
kemény tojás-pörköltszafttal, néhány szem burgonyával, volt amikor ez utóbbiból háromszáz
adag is elfogyott!
A teraszon ültek a születési és pénzarisztokrácia tagjai, és a politikai élet kiválóságai, ők
inkább rákpörköltet fogyasztottak, mint marhapörköltet, inkább tokajit vagy pezsgőt, mint
sört. A cigányt közelebbről hallották, de nem túl közelről.
E két véglet között, a kertben volt a polgárság, kereskedők, iparosok, ügyvédek, orvosok,
mérnökök, katonatisztecskék birodalma. És a művészeti, irodalmi, tudományos élet
képviselői, színészek, írók, költők, publicisták, egyetemi tanárok. Sokan voltak, de nem volt
állandó helyük. Ők oda ültek, ahol éppen kedvükre való asztalt vagy társaságot találtak.
A szökőkút körüli asztalokat rendszerint csak szombat este terítettük, és általában jó
pincéreket osztottak be ide. Az a vendég ugyanis, akinek „csak itt" jutott hely, eleve meg volt
sértve, pedig a kert egyik legszebb részének számíthatott volna. De a kedves vendég innen
nem látott elég embert, és őt sem látták elegen, hogy lám, ide jár vacsorázni...

79
6.1.4. A történelem nyomai a magyar konyhában

A magyar konyhaművészet komoly nemzetközi hírnévnek örvend, amit nemigen csorbít az a

tény, hogy jelentős része fittyet hány a jelenleg divatos táplálkozási szabályoknak és
előírásoknak.
„A magyarok mindent megesznek, amit nem kellene, úgy elkészítve, ahogyan nem szabadna,
mégpedig halálos adagokban: még szép, hogy rettentően élvezik a dolgot.” 1 Ardó Zsuzsanna a
magyarokról magyaroknak és nem csak magyaroknak szóló erősen önironikus soraiban van
némi igazság. De hogy konyhánkat illetően az elfogultság hibájába ne essünk, idézzük
bizonyítékul a Nouveau Larousse gastronomique Cuisine de l,Europe centrale et des Balkans
(ami Magyarország, Csehszlovákia, Románia, Bulgária, Jugoszlávia és Görögország)
címszavát is: "Par l,importance et la personnalité de sa cuisine, il faut citer en téte la
Hongrie"2
Igaz Ardó Zsuzsa megállapításában az is, hogy az evés számunkra nem pusztán alapvető
életszükséglet, hanem öröm és élvezet forrása is.

De milyen az a magyar konyha ami nem csak mindennapjaink, ünnepeink, hanem

művészetünk, irodalmunk, kultúránk, nemzeti büszkeségünknek is tárgya?
Ismét a Larousshoz fordulva rövid, viszonylag pontos választ kapunk - "Pour nous, elle se
symbolise par la goulache et le paprika....La caractéristique de la cuisine hongroise est la
graisse de porc (ou d, oie) et l,abondance d,oignon." (J) A Larousse cikkírója feltehetően a
magyar gasztronómia Escoffier-jának is nevezett vendéglős Gundel Károly könyvéből
merített, aki így ír: "Besides lard, onion and paprika a characteristic ingredient of the modern
Hungarian cuisine is sour cream". (J Gundels Hungarian Cookbook, Corvina, 195.) Az
idézetben említett „pulverized red paprika” mellett nagyon kedvelt ételízesítőként és önálló
nyers illetve főtt ételként is a zöldpaprika. Mindkét paprikafajta, a megőrölt piros és a nyersen
ill. főzve fogyasztott zöldpaprika különböző erősségű lehet: a kellemes édeskéstől a
méregerősig. Konyhánk másik sajátossága a technológia, melyek között a rántással való
sűrítés és a "pörkölés" (ahonnan a pörkölt szavunk is származik, és ami rövid lében való, lassú
párolást jelent) a legfontosabbak. Ilyen "pörkölős" eljárással készül a Larouss-ban már
említett gulyás is, konyhánk egyik fő büszkesége. A paprikás csirke, a töltött káposzta, a
halászlé, a lecsó nemzeti konyhánk reprezentáns és tradicionális fogásai - csak a
legfontosabbakat említve. És ezen a ponton vetődik fel a kérdés: hogyan lehetséges, hogy
ezeket tekintjük nemzeti ételeinknek - olyan alapanyagokkal, amik nemhogy nem magyarok,
de még csak nem is európaiak?
Erre a kérdésre, mint oly sok más, látszólag érthetetlen, illogikus dologra Magyarországon, a
történelmünkben kell keresni a választ.

A magyar konyha - mint minden más nép konyhája - természeti adottságok, klimatikus,
történelmi, gazdasági, társadalmi, kulturális viszonyok által meghatározott és magán viseli az
e téren végbement változások nyomait. Árulkodik az azt létrehozó nép lelkiségéről,
kreativitásáról, fantáziájáról.
Egyes nemzetek ételei között bizonyos hasonlóságok vannak. Ennek oka abban rejlik, hogy
amikor ezek az ételek kialakultak, a népek még keveset érintkeztek egymással és ezért
bizonyos ételeket több nemzet is a sajátjának vall.
Bárczay Oszkár történész a 19. század végén írt, de azóta is a témában klasszikusnak számító
cikkében "...az összes európai főzésmódok anyjának az olaszt, ősanyjának pedig a görögöt..."

1
Ardó Zsuzsanna: Európai akarsz lenni? Csináld magyarul!, Biográf, Budapest, 1994, 94. old.
2
Larousse Gastronomique

80
tartja.3 A nemzeti konyhák pedig az előbb említett feltételek mellett és későbbi, egymással
való kölcsönhatásban alakultak ki.
Ha az előzőekben feltett kérdésre - mitől magyar az első pillanatra nem magyarnak tűnő
gasztronómiánk - meg akarjuk találni a választ, akkor a problémát történetiségében és más
kultúrákkal való kölcsönhatásában kell vizsgálnunk. Ez az az mód ugyanis, ahogy a magyar
nemzeti konyha kialakult: a magyarság hosszú, hányattatott történelme folyamán és más
népek, kultúrák befolyása hatására.

A mi gasztronómiai múltunk nem Hellászba és Rómába vezet. Ezek a hatások már csak
regionális, nemzeti jellegűvé átalakulva, áttételesen értek minket. Gyökereink visszavezetnek
a mai Oroszország területére, az Ural hegység környékére, a Káma folyó mellé, amit mi
őshazának hívunk, a Krisztus előtt a 6-5. évszázadba. A magyar őstörténet kutatása az írásos
források szűkös és közvetett volta miatt a társtudományok segítségére van utalva. Ezek
segítenek az ősmagyarok táplálkozási szokásainak felderítésében is: a régészet, a néprajz, a
nyelvtudomány, az összehasonlító nyelvtudomány, a kulturális antropológia. Ezen kutatások
alapján vannak feltételezéseink arról, milyenek lehettek elődeink életkörülményei, étkezési
szokásai.
A nyelvészek szerint az ősmagyarok vadászó-halászó életmódot folytattak. Hal, vad, nyúl, lúd
szavaink utalnak erre. A szén, süt, lé és kozmás(!) szavak az elkészítési módra utalnak. Az
őshaza elhagyása után az évszázadokig tartó vándorlások során a török népekkel való
együttélésünkre utalnak jövevényszavaink. Ezek már az élelemmegszerzés magasabb
színvonalára - állattenyésztés, földművelés - utalnak: csikó, bika, kecske, teve, tyúk, vaj, túró,
köles, bors, árpa.
A témakör egyik kimagasló kutatója Ballai Károly a források szűkösségét látva közvetett
kutatással próbálkozott.4 Elemzésének alapja egy 1895-96-ban a Kaukázusban folytatott
kulturális antropológiai, néprajzi, nyelvészeti kutatás anyaga volt. Olyan törzseket keresett fel
az expedició, akik még a 19. század végén is hagyományos törzsi, állattenyésztő-pásztorkodó
életmódot folytattak és őseikkel nagy valószínűség szerint a magyar törzsek is együtt éltek.
Az így összegyűlt igen bőséges anyagból Ballai átvette a táplálkozásra, annak tárgyi
feltételeire vonatkozó részeket és hasonlította össze a pusztán élő pásztoraink táplálkozási
szokásaival. A teljesen nyilvánvaló különbségek mellett meglepő volt a hasonlóságok sora: a
fő táplálékok - hús, tej, köles, erjesztett lótej (kumisz) ismerete és fogyasztása. A húst a sütés
mellett még olyan leves formában is készítették és fogyasztották bőségesen, ami a mai
pörköltünkre vagy inkább gulyásunkra hasonlíthatott. A lében párolt, főzött hús egytál-étel
volt. Kihajló szélű, tűz fölé akasztható edényben, bográcsban (bakradz, török eredetű szó)
főzték, amit a magyar konyha ma is használ szabadtéri főzésnél, kicsinyített változatát pedig
étteremben, csárdában gulyás, halászlé tálalásakor. A napi levesfogyasztás mindmáig jellemzi
a magyar konyhát. Nem egy levesünk - gulyás, bableves, palócleves - olyan tápláló, hogy
csak könnyű második fogást tálalnak utána. A laktató egytál-étel fogyasztás szokása még ma
is őrzi a pusztai, pásztorélet étkezési szokását. 5 Legszembetűnőbb hasonlóság a magyar és a
vizsgált kaukázusi népek étkezési szokásai között a hús tartósításának technológiája, ami az
Európában ismeretlen - és ezért nehezen kivédhető - gyors könnyűlovas haditechnika mellett
hozzájárult a magyarok rettegett hadviselő hírének kialakulásához. Bölcs Leó bizánci császár
a IX. században leírja, hogy a háborúba vonuló magyarok megszárított majd porrá tört húst
vittek magukkal a csatába fürge lovaikon. Az így előkészített húsport forró vízben feloldották
tápláláló és laktató (az élvezeti értékét ne firtassuk) ételhez jutottak, ami egyrészt megfelelő
3
Bárczay Oszkár: A régi magyar konyháról, Századok, a Magyar Történelmi Társulat közlönye, Budapest, 1893
4
Ballai Károly: A magyar vendéglátóipar története a honfoglalás századától napjainkig, Kultúra és propaganda,
Budapest, 1943
5
Bátky Zsigmond – Győrffy István – Visky Károly: A magyarság néprajza, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda
Budapest

81
fizikai kondíciót biztosított nekik úgy, hogy az élelem megszerzése nem vont el tőlük
energiát, szemben a bizánci csapatokkal, akik ellátásul nagy számú szarvasmarhát hurcoltak
magukkal megnehezítve ezzel mozgásukat. A Ballai elemzés szerint közös elem még a
kaukázusi törzsek és a magyarok között a többi tartósítási mód, a sózás, füstölés is.
Szárítással, napon való szikkasztással nem csak húst, hanem halat, zöldséget, tésztát is
tartósítottak. A ma is igen kedvelt és tipikusan magyarnak tekintett szárítással tartósított
tésztaféléink közül a tarhonya és lebbencs őse más kaukázusi népeknél is megtalálható. A
gabonafélék feldolgozása is hasonlított a kaukázusi népekéhez. Sok kását ettek, az őrölt
gabonát vízzel gyúrták össze és kifőzték. A török eredetű "gyúr" szavunk is ősi rétege
nyelvünknek. Vitatott viszont, hogy az őrölt gabonából készült, mártásos húsételeink ma is
kedvelt kísérője ill. bizonyos elkészítési módokban főételünk, a galuska, ismert volt-e már a
vándorlások során. A szó eredete ugyanis szláv, ami arra enged következtetni, hogy csak a
Kárpát-medencében ismerték meg őseink és vették át az itt élő letelepedett szlávoktól. A
legelterjedtebben használt gabonaféle a köles volt, igénytelensége és bő termése már a
neolitikus forradalom egyik kedvelt növényévé tette. A kölesből erjesztett italt is készítettek.
Ismerték a zabot, majd később a búzát is. Kenyerük kovásztalan lepény volt, amit kezdetben
kövön sütöttek meg. A zöldségfélék közül ismert volt a káposzta, a hagyma. Fűszerük a són
kívül a bors volt. Állattenyésztő népek lévén természetesen fogyasztottak tejtermékeket is.
Kedvelt italuk volt a lótejből erjesztéssel készült kumisz, de ismerték és szerették sört, a bort.
A bodza és a megcsapolt nyírfa levét is fogyasztották, utóbbit erjesztve is.

A honfoglalás - és az azt követő évszázadok kutatása valamivel könnyebb, mint a megelőző

koroké. Régészeti, jogi, egyháztörténeti forrásokból, krónikákból rajzolódik ki az
államalapítás és kora. Az étkezés történetet tekintve viszont még ezek a források sem
elegendők ahhoz, hogy pontos ismereteink legyenek a kor gasztronómiai kultúrájáról.
A 12. században keletkezett krónika, a Gesta Hungarorum, a IX. századra visszatekintve
mutatja be, hogy viszonyultak a Kárpát-medencébe bejövő magyarok az étkezéshez.
"Anonymus többször említ alkalmi, győzelmi ünnepeket. Az ünneplés középpontjában a
közös lakoma elfogyasztása, az áldomás áll:" vagy más helyen: "Árpád vezér és főemberei a
vígságnak ilyen okáér egy egész héten át ünnepet ülve úgy lakmároztak, s majdnem minden
nap megittasodtak"6 Az ünneplés, az öröm és az étkezés már akkor összekapcsolódott
egymással. Az étkezést zene, tánc és versenyek is kísérték. Ami a bor élvezetét illeti: az
államalapítás és a politikai viszonyok konszolidációja után megindult még a rómaiak által
telepített de már elvadult szőlők művelése a Dunántúlon.
Az élelemtermelés bővüléséhez, főként a búza- és gyümölcstermesztés fejlődéséhez
hozzájárultak a már a térségben élő és földműveléssel foglalkozó szláv népek, és a
kereszténység felvétele után megalapított kolostorok. Egyre nagyobb számban tenyésztették a
domesztikált vaddisznót, amit a térség hatalmas tölgyfáinak makkjával tápláltak. A fiatal
királyság politikai házasságokkal is igyekezett megerősíteni hatalmát és nyitott volt a Nyugat-
és Kelet-Európa felé egyaránt. Nem tudjuk pontosan kimutatni, hogy ezek kapcsolatok ebben
a korban milyen mély hatással voltak a főzési szokásainkra, a technológiára. Ennek
feltehetően az az oka, hogy a Nyugat-európai gasztronómia sem állt még olyan fejlettségi
szinten, hogy minőségben átütőt tudott volna produkálni. Ez még a "mennyiségi" és nem a
"minőségi" evés korszaka volt. A 12-13. században kezd az éhínségek gyakorisága csökkenni
Európában. Arról viszont oklevéllel dokumentált adataink vannak, hogy Magyarországon a
13-14. századra már kialakult a privilegizált szakácsmesterség. A szakácsok külön falvakban
laktak, adókedvezményben részesültek. Ezek a falvak ma is nevükben viselik a "szakács"
szót, jelezve, hogy az évszázadokkal ezelőtti lakosaik milyen fontos funkciót viseltek. 1414-

6
Gesta Hungarorum, 22. fejezet

82
ben Eresztvény Ferenc Luxemburgi Zsigmond király szakácsa nemesi rangot kapott. Arról
sajnos nincsenek feljegyzéseink, hogy főztjük milyen lehetett.

A nagy áttörést a gasztronómiában a reneszánsz kora hozza meg. Az étkezés messze túlmutat
önmagán; a hatalom, a gazdagság, a stílus megnyilvánulásának eszköze lett. A bőség mellett a
minőség és az esztétikum egyenrangú szerepet kapott. Ebben a korban születik újjá a
gasztronómia művészete. "Az igazi úr már nem abban mutatkozik meg, hogy mennyit képes
enni, hanem abban, hogyan képes megszervezni, összehangolni a konyhájában és asztala
körül serénykedők munkáját, a megfelelő társasággal körülvenni magát, örömét lelni annak a
nagy műgonddal elkészített sok ételnek a látványában." 7 - írja Massimo Montanari az Éhség
és bőség című könyvében. A konyhai munka nagy létszámot, komoly szervezettséget és
természetesen sok pénzt kívánt. A reneszánsz lakoma, ez a speciális "Gesamtkunstwerk"
egyszerre jelentette az étkezés, a társalgás, a zene, a tánc örömét. Az ételek esztétikája
legalább oly fontos volt, mint az íze. Itáliában a kimeríthetetlen fantáziával (sok esetben
túlzással) és szakmai bravúrral elkészített fogásokat a lakoma előtt a köznépnek is
megmutatták az utcán körbehordozva. A tálalás módja is különbözött a maitól. Egyszerre
tették ki az összes fogást, - mai büfé őse? - hogy mindenki kedvére megcsodálhassa a
gasztronómiai műremekeket. "Az új jelszó: megmutatni".
Ez az új étkezési irányzat jelentős átalakulást hozott a magyar gasztronómiában is. Galeotto
Marzio feljegyzéseiből megismerjük az akkori magyar konyhát és étkezési szokásokat.
Mátyás konyháján "mindent lében tálalnak, minden állatot a saját levében főznek Aut
merguntur, aut condiuntur" (rövid vagy hosszú lében - a mai gulyás és a pörkölt jutva
eszünkbe.8 A mártást kenyérrel sűrítik. A kenyérrel való sűrítés az ókori Rómáig nyúlik vissza
és marad így Magyarországon a 19. századig. Az olasz humanista nem kis megütközéssel
látta, hogy lakomákon közös edényekből, kézzel szedtek maguknak, a lét kenyérhéjjal
kanalazták ki. Hozzáteszi, Mátyás olyan szépen evett az ujjaival, hogy nem csöpögött a
ruhájára a sáfrányos lé. Az olasz kapcsolatok a király házassága révén mélyültek el. Második
felesége, a szintén művelt Beatrix, "...az étkezésben és az egész életmódban kifinomult
szokásokat honosított meg...megkedveltette az itáliai étkezést. " írja Mátyás történetírója,
Bonfini. A "nagy költséggel Itáliából érkező mesterek" között voltak szakácsok és cukrászok
is. A kor leghíresebb olasz szakácsai Frascatiból származtak, onnan hívta Beatrix is a híres
Aldobrandi szakácsdinasztia egyik tagját udvari főszakácsnak. Mint a fenti idézetből is
kitűnik, a reneszánsz étkezési szokások, a különleges ételek sorát felvonultató lakomák
munkamegosztást és nagy számú szakembergárdát feltételeztek a konyhában. Minden
valószínűség szerint olasz és magyar szakácsok együtt dolgoztak, így közvetlenül és
pontosan, szakemberek közvetlen részvételével került be Magyarországra az olasz
gasztronómia tudománya. Vannak feltételezések, melyek szerint a világ első nyomtatott
szakácskönyve Bartolomeo De Sacchi De Honesta Voluptate kb. 1474 körül írt műve a
Beatrixé lett volna. Az olasz befolyás erősen kihatott a király és főúri konyhaművészetre és
megindította a magyar konyha átalakulását. Olyan alapanyagok váltak ismertté és honossá
hazánkban, amelyeket ma már teljes mértékben a sajátunknak érzünk és nem is képzelhető el
nélkülük a magyar konyha. Mint említettem, van adatunk arról, hogy a hagyma ismerete még
a letelepedés előttre nyúlik vissza, de általános és rendszeres használata Mátyás idejében
kezdődik. Feltehetően másik fajtáról van szó, mint amit mi ismerhettünk, mert Beatrix a
Ferrarából kapott hagymaküldeményt lelkes szavakkal köszöni meg: "ha gyöngyökből lettek
volna, sem örülhetett volna a király jobban." Ekkor került a konyhánkba a fokhagyma, az
ánizs, a gesztenye (ami más feltevések szerint Magyarország egyes vidékein őshonos), újfajta
sajtok, különböző sütemények (pl. a piskóta, mely olasz jövevényszó a magyar nyelvben), és
7
Montanari, Massimo: Éhség és bőség, Atlantisz Kiadó, Budapest, 1996 111.old.
8
Galeotto Marzio: Mátyás a kortársak között, Budapest, 1957

83
a fagylalt. Különleges csemegének számított a pávasült. Még egy ételre fordítottak különös
gondot Mátyás udvarában. Ez pedig a kovászolt kenyér elkészítés volt.
Mátyás halála után ijesztő hanyatlás következett. A válságot jól jellemzi - különösen témánkat
tekintve - az a szomorú eset, hogy a király még az udvartartás mészáros számláját sem tudta
kifizetni. Ilyen állapotok nem feltétlenül segítik elő a gasztronómia fejlődését.

A török hódítás évszázadokkal vetette vissza az országot a fejlődésben, gasztonómiánkat

viszont új színnel gazdagította. Itt nem csak kedvenc italunkra, a kávéra kell gondolnunk,
hanem olyan alapanyagokra és elkészítési módokra, amelyek nélkül a mai magyar konyha
már elképzelhetetlen. A padlizsán népi neve ma is törökparadicsom. A gulyás mellé szívesen
fogyasztott lángosunk őse a pitah. Van olyan feltevés, mely szerint egyik legendás
süteményünk, a rétes is török eredetű lenne. A rétest gyümölccsel, káposztával, túróval,
zöldséggel, rákkal stb. lehet tölteni. Az 1695-ben kiadott Csáktornyai szakácskönyv
ismeretlen írójának tökéletesen igaza van, amikor azt írja, hogy "a rétes sütését látni kell
valamely mestertől". Török közvetítéssel került hazánkba a cseresznye, a paradicsom (bár ez
vitatott), a paprika és a kukorica. Török hatást mutatnak töltött zöldségféléink: a tök, a
padlizsán, szőlőlevél, majd a paprika, terjed a rizs fogyasztása is.

A magyar kultúra fellegvára a török kiűzéséig az Erdélyi fejedelemség volt. Nyugattól

viszonylag elszigetelve, a töröktől laza függésben megőrződtek a magyar konyha sajátosságai
is. A ránk maradt legrégebbi szakácskönyv is Erdély egyik fejedelmének szakácsmesteréé
volt. A legrégibb magyar receptek, szám szerint négy darab, a 15.sz. végéből maradtak ránk
egy müncheni kódexben német nyelven.
Ezzel megérkeztünk a gasztronómiai írásbeliség - a szakácskönyvek korszakába. Ez
felmérhetetlen segítséget jelent a kutatóknak, de a múlt étkeinek rekonstruálása még így sem
könnyű feladat. Számos váratlan kellemetlenség nehezíti a régi ételeinek rekonstruálását: a
ma már ismeretlen, vagy azonosíthatatlan főzési technológia; az évszázadok során a nyelvből
már kihalt szavak melyek ismerete nélkül nem azonosítható a receptekben előforduló minden
alapanyag, fűszer, ízesítő. További gondot okoz a mennyiségek, anyaghányadok hiánya.
Találomra főztek volna? Ez - az egyes ételek, ételsorok költségeit, az ünnepi alkalmak
jelentőségét, a lakoma, vendéglátás fontosságát tekintve aligha valószínű. A
szakácskönyveket általában "főmesterek" írták - tehát a szakma legkiválóbbjai. Ismerve a
mesterré válás hosszú és munkás folyamatát, feltehető, hogy a mértékek megadására azért
nem volt szükség, mert azt a szakácsok inas és legénykorukban már a gyakorlatban
elsajátították és fejben megjegyezték a mennyiségeket. Az ízesítés, fűszerek adagolása pedig
történhetett intuitív úton, egyéni ízlésre.
Még két, látszólag össze nem függő jelenséget érdemes megvizsgálni. Az egyik, hogy a
szakácskönyvek írói gyakran hivatkoznak a kor más híres szakácsaira, akik szakmai
tudásukon alapuló tekintélye évszázadok távolából is vitathatatlannak tűnik. A másik, aminek
a jelentőségét ma, amikor úgy tűnik, hogy a könyvet háttérbe szorítja az eletronikus
információáramlás, hirtelen fel sem fogjuk: egy-egy nagyobb háztartásban több
szakácskönyvet is használtak. Vannak adataink kéziratos és nyomtatott példányokról
egyaránt. A gasztronómia történetével foglalkozó történészt sajnos nem feszélyezi a bőség
zavara. A szakácskönyvek közül rengeteg elpusztult. Van adatunk róla, hogy egy
konyhatűznél 8 könyv semmisült meg. (Azt most figyelmen kívül hagyhatjuk, hogy némely
szakácskönyvben a rossz szerkesztés vagy éppen a szerkesztés hiánya miatt -legalább is
nekünk - elég nehéz eligazodni.)
A híres, idézésre érdemes- szakácsok és a háztartásokban használt szakácskönyvek viszonylag
nagy száma, a változatos ételek igénye (főleg ha belegondolunk, hogy a 17. században egy

84
főúr "szimpla" vacsorája 6 fogásból is állhatott) minőségi konyhára, a gasztronómia fejlett
voltára enged következtetni.

Vizsgáljuk meg, mit árul el egy adott történelmi korról, annak étkezési szokásairól és
gasztronómiájáról, az erdélyi fejedelem udvari főszakácsmestere a Szakácstudomány című
16.sz. vége felé írt (a keletkezés pontos dátumát nem ismerjük), jól szerkesztett, áttekinthető
könyvében.

A főmester szerző legelőkelőbb udvaroknál tanulhatta ki a mesterségét: "Ezután szólok az

borsóról is, miként kelljen az fejedelmeknek megfőzni" vagy "Ha olajjal akarsz káposztát
főzni fejedelmeknek vagy valamint nagy úrnak". Jól ismeri az étkezéssel kapcsolatos
illemszabályokat is: az egyes étkek tálalási módjait társadalmi státusz szerint, (tojásrántotta a
fejedelemnek ezüst tálon), az ételek díszítését (a fejedelem vagy a felesége címerével), az
egyes fogások tálalási sorrendjét (már nem egyszerre történik, mint Mátyás idejében), amit
neki kell levezetnie. Ezzel feladatkörébe is betekintést nyerünk éppúgy, mint a konyhai
munkafelosztásba: - a fejedelem konyháján több főmester is volt, specializálódva meleg,
hideg ételekre, pástétomokra, vadakra.
Mit tudunk meg a szakácskönyvet olvasva? Amit az előzőekben már más összefüggésben is
láttunk: magas volt az étkezési kultúra színvonala. Nagy gondossággal fűz külön utasítást az
egyes ételekhez elkészítéséhez, ha azokat idős emberek, ha betegek, ha rangos személyek
kapják. Szempont az egyes étkek élettani hatása is: "Mert ez az étek nemcsak az gyomornak
használ, hanem az agyvelőnek is" írja a kender kásáról. Az egészség és étkezés
összefüggésének komolyan vételét bizonyítja a könyv második fejezetének 103 receptje, amik
Wecker János Jakab orvos a diétáskönyvéből valók. A 683 egyéb receptből 266 recept hús,
210 hal, mindössze 13 tojás, 27 zöldség, 27 gomba, 94 tészta. Kb. 31 féle fűszert és ízesítőt
említ a könyv, jóval többet, mint amit ma használ a konyhánk. Az előkelő háztartásokban
tehát dominált az állati fehérje fogyasztása.
A könyv konyhatechnológiai része számunkra már kissé zavaros. Nem mindig egyértelmű a
sütés és a főzés szétválasztása, pl. a "Tyukfi töltve, sütni" címszó alatt a receptleírásban főzés
van megadva. A borban való főzés gyakoribb, a hagyma szerepe sokkal kisebb, mint a mai
konyhában. A főzéshez még nem sertészsírt, hanem vajat és olajat haszálnak. A receptek
között sok a szószos, leveses, bőven és sok fantáziával fűszerezett húsétel.
A szakácskönyvben többször visszatér egy gondolat, aminek kis figyelmet kell szentelnünk. A
főmester a bevezetőben határozottan kijelenti, hogy "a régi jámbor mesterek" tanítását követi.
Számos receptben pedig hangsúlyozza: "Mi erdélyiek nem igen élünk vele", vagy "de mi
azokból nem szoktunk élni, dicsteleneknek is tetszik az nekünk, mert eleinktűl sem láttuk,
hogy éltek volna vele", vagy bizonyos ételek "egyéb nemzetnél igen kedvesek", vagy "láttam
más nemzetnél" vagy "ezzel nem igen élünk mi magyarok". Az ilyen és ehhez hasonló
kijelentések nagy száma arra utal, hogy a főmester egyértelműen a gasztronómiai
hagyományok elkötelezett híve. Az is nyilvánvaló, hogy nagyon jól ismeri a korabeli Európa
nemzeti konyháit, főzési szokásait, és a régi mesterek követése számára szabad választás
kérdése volt, nem pedig szakmai hiányosság. Nem azért nem főz külföldi módi szerint, mert
nem tud, hanem mert nem akar. (és feltehetően nem akarta a munkaadója a fejedelem sem).
Ha a szerző kiemeli, hogy régi mesterek szokásai szerint főzött, akkor ott kell lenni az újnak
is, ami ellen szakácsunk nagyon védekezik. Ez pedig ismét a külföldi hatás. Bárczay Oszkár
elemezte és összehasonlította a szakácskönyv receptjeit görög, francia, olasz, török népek
ételeivel és sok hasonlóságot vélt felfedezni köztük. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy
a magyar konyha - a "régi mesterek" konyhája a 16. században sokkal több idegen elemet
tartalmazott, mint azt a Szakácskönyvecske szerzője gondolta. De így kevertségében is

85
megfelelt a korabeli európai színvonalnak. Bárczay összehasonlító receptelemzése érdekes és
indokolt, bár következtetésében főleg a francia párhuzamokat tekintve kissé túlzónak tűnik.

A 17. században azonban változik a helyzet és a Bécs által közvetített francia konyha hatása a
magyar gasztronómiára erőteljesebb lesz. Tanúskodnak erről a szakácskönyvek, de akár a
magánlevelezés is. Eszterházy Pál dúsgazdag magyar főúr 1684-ben így ír levélében a
feleségének: "Édesem,...szakácsot fogadtam...Francia ember ugyan, de németül is tud, két
szakácsot kíván és két kuktát maga mellé otthon....Még más szakács is van itten,
olcsóbbszerű, a ki is jó magyar módon főző szakács, talán azt is megfogadom..."
Elgondolkodtató, hogy a magyar szakács "olcsóbbszerű", vagy ha úgy tetszik a francia
alkalmazása drágább.
Nagy gasztronómusaink tényként állapítják meg, hogy a meglevő ősi magyar örökség, az
olasz és török valamint a lassan megjelenő francia hatás együtteséből Erdélyben létrejönnek a
leendő klasszikus magyar konyha csírái.
A 17. század véres történelmében ott vannak a fényűző, barokk pompájú lakomák.
Megrendezésükre számtalan alkalom adódott. Ezek közül a vallási, családi ünnepek
élelmiszerszükségletét a törvény szerint a jobbágyoknak kellett beszolgáltatni. Vegyünk
példának egy több napig tartó, sok száz embert vendégül látó főúri esküvő beszolgáltatási
listáját: 36 ökör, 11 ború, 103 öreg, 58 fiatal bárány, 119 malac, 33 őz, 185 nyúl, 526
császármadár, 381 kappan, 785 tyúk, 420 lúd, 130 apró madár 5333 tojás, 1600 pisztráng,
"rák száma nélkül". Fűszert Bécsből hozattak egy mázsa borsot, ötven font gyömbért". A
bőség adta gasztronómia élvezete természetesen csak egy szűk kis csoportnak volt lehetséges.
Mellette létezett a széles néptömegek egyszerű, szűkös, sokszor a nyomor szintjén lévő
mindennapi konyhája. Erről kevesebbet mondanak forrásaink. A gasztronómiát, annak
művelőit és élvezőit a bőség mindig jobban érdekelte. Így ezért különösen érdekes egy
mondat, amit a híres Misztótfalusi Kis Miklós által Kolozsváron 1698-ban kiadott
szakácskönyv előszavában olvashatunk: a "betsületes közrendek számára íródott", tehát nem a
leggazdagabbak számára.
A 17. században kiadott szakácskönyvekből9 kitűnik, hogy Erdély, a fejedelmi udvar,
valamint a királyi Magyarország főnemeseinek udvarában virágzott a magyar gasztronómiai
kultúra. De a század végén megjelenik egy olyan anyagi erővel és gasztronómiai igénnyel
rendelkező új réteg, akiknek már szintén érdemes szakácskönyvet összeállítani és kiadni, ez
pedig a középréteg, a még kisszámú polgárság.

A 17. századi szakácskönyveknek van egy feltűnő közös vonásuk: a paradicsom, a burgonya,
paprika még említve sincs bennük. Ez azt jelenti, hogy az ún. "magyar konyha" még nem az,
amit ma annak tekintünk. A kolozsvári szakácskönyv10 két, ma is híres magyaros ételünkkel
kezdődik ugyan: a kolozsvári káposztával és a töltött káposztával. De ez a töltött káposzta
inkább csak névrokona mai híres utódjának. Nem savanyú káposztából készül (holott a
káposztát a 15. század óta savanyítjuk), fűszerezése is különbözik a maitól: nincs benne
paprika, van benne viszont gyömbér.
A török közvetítéssel megismert növények elterjedése még várat magára. Még egy 1793-ban
kiadott szakácskönyv sem említ közülük egyet sem. Vannak adataink arról, hogy a kukorica
már 1590-ben megjelenik Magyarországon, de még húsz év múlva is csak dísznövény.
Rendszeres termesztésére feltehetően csak a 18. sz. folyamán kerül sor, akkor is csak
éhínségek hatására. A burgonya a 19. század közepe táján terjed el széleskörűen. A
paradicsom karrierje nagyon rosszul indult. Szép piros gyümölcsét mérgezőnek tartották.

9
Szakácsmesterségnek könyvecskéje a csáktornyai Zrinyi-udvar XVII. Századi kéziratos könyvecskéje,
Magvető, Budapest, 1981
10
Tótfalusi Kis Miklós által kiadott kolozsvári szakácskönyv, Magvető Budapest, 1981

86
1775-ben Csapó József orvos az Új füves és virágos magyar kert c. művében azt írja, hogy
"nem tanácsos az gyümölcsöket enni, mert az ember eszét megcsonkítják." 1792-ben
bizonyos Mátyus doktor szerint a paradicsomfogyasztókat betegségek egész sora fenyegeti:
fejfájás, melanchólia, máj- és lépbetegség, rákfene és bélpoklosság. De hasznosságát is
kiemeli: olajban megfőzve hatásos kenőcs a rühek ellen. A 18. század végén a Balkán-
félszigetről Budára települt szerbek kezdték el termeszteni, akik feltehetően nem olvasták a
doktorok idézett műveit, viszont régi hazájukból jól ismerték a paradicsomot.
A paprikának ennél szerencsésebben alakult a sorsa. Először egy 1604-ben kiadott szótár
említi, török bors néven. Csapó doktor fent említett könyvében "paprika kerti borsnak"
nevezi. "Parasztemberek porrá törik, s azzal borsozzák ételeiket. igen erős eszköz ez, s az
ember vérét igen meghevíti" írja felhasználásáról. A magyarok valóban hamar megkedvelték
a paprikát. Hogy miért, annak nem tudjuk az okát. Gaetano Forni azt feltételezi, hogy a
magyarok azért szerették volna a paprikát, mert nagyon szegények lévén voltak és az erősség
összehúzta volna a gyomrokat, ami az éhségérzetüket csökkentette. A paprika csípőssége sok
külföldi utazót viszont kétségbeejtett: A 1794-ben Magyarországot felkereső német
Hoffmannsegg gróf szerint "borzalmasan csíp, de csak rövid ideig, és aztán kellemesen
melegíti a gyomrot." Szegény szintén ez idő tájt itt járt kapucinus szerzetes, Ubaldis, kevésbé
békült meg a paprikával: "Condimentum Ciborum est una Rubra Bestia, vocant Bobriga; sed
mordet sicuti jobulus" - "ételüket valamiféle paprika nevű veres állattal fűszerezik - úgy mar
mint az ördög". August Ellrich írja 1831-ben a Die Ungarn wie sie sind című munkájában. "A
spanyol borsot Magyarországon paprikának nevezik s a magyaroknak legkedvesebb
fűszerszáma. Hihetetlen mennyiséget tesznek nemzeti ételeikbe amilyen a gulyás-hús... az
arra nem szokott ínyre ...úgy hat, mint az izzó parázs, vagy még rosszabbul." 1831-ben a
gulyás és a paprika már összetartozva nemzeti étel rangjára emelkedett.

Mint látjuk a 18. században sincs meg még "a magyar konyha", mai jellegzetes hozzávalói
ekkor kezdik áttörni az idegenkedés falát.
Ebből a századból már jóval több szakácskönyv maradt ránk. Akadt köztük két változatlan
utánnyomást is megért: talán nem véletlenül a "gyakorta szakács nélkül szűkölködő
becsületes közrendeknek", szóló már említett kolozsvári szakácskönyv. Ez a kétszeri kiadás
azt jelzi, hogy a társadalom szélesebb rétegeiben van igény - és vásárlóképes kereslet -
minőségileg magasabb szintű étkezésre. (Bár óvakodni kell a túlzó következtetésektől,
tekintve az akkori példányszámokat). Szintén szélesebb társadalmi rétegeknek szól az 1795-
ben kiadott vékony szakácskönyv. Ismeretlen szerzője azoknak ajánlja receptjeit, akik
szívesen tanulnak főzni és sütni. A Komáromban megjelent könyvben nagyon sok az osztrák
hatásra utaló német szakkifejezés, sokszor hibásan vagy fonetikusan leírva. Mint több más 18.
századi szakácskönyv már pontos, mennyiségeket is közöl. Új alapanyagokat említ, cukrot,
vaníliát, tejszínt, kapribogyót. Sok leves receptjét is közli, rántással sűrítetteket is, elhagyva
viszont sok 17. századi szakácskönyvben még szereplő lében főtt, mártásos ételt. A
paradicsomot, paprikát még mindig nem említi. Más forrásokból tudjuk, hogy sütéshez,
főzéshez az eddig szokásos olajjal és vajjal szemben sertészsírt kezdenek használni. a század
végén megjelenik a magyar konyha jellegzetes technológiája, a zsírban, olvasztott
szalonnában való hagymapirítás. Arra nincs adatunk, hogy a paprika mikor került bele!

13. A 18. században alakult ki Magyarországon a nyilvános vendéglátás intézményrendszere;

ismét elterjedtek a török korban elpusztult fogadók és a csárdák. A vendégfogadók a községek
és városok látogatóinak nyújtottak szállást és ételt, az utak mentén, a falvak szélén, a pusztán
a csárda. A csárda - cardak - pusztában lévő vendégház - perzsa eredetű szó, négy oszlopon
álló tetőt, fészert jelent. A 18. sz. csárdáit 1720 táján kezdik el építtetni a földbirtokosok,
akiknek kötelességük volt az utazóknak fedelet biztosítani. A csárda egyszerre volt hír- és

87
munkaszervező központ, de vegyes közönsége, - pusztáról belátogató pásztorok, a falu
parasztjai, betyárok, utazók - közönsége számára étkezési, ivási, szórakozási és megszállási
lehetőséget is nyújtott. Olyan ételválasztékot kellett tehát kínálnia, ami vendégei ízlésének,
igényének és pénztárcájának megfelelt. Ezek pedig a hagyományos pusztai ételek, gulyás,
pörkölt, tarhonya, vizek mellett a halászlé voltak. (Maga a gulyás elnevezés is utal az
eredetére. A szó foglalkozást jelent, a éjjel, nappal pusztán élő marhacsordák pásztorait
nevezték így.) A csárda ezeket a népi ételeket szélesebb közönséggel, más társadalmi
csoportokkal is megismertette egyúttal népszerűsítve azokat.

A 18. századi konyaművészetben magas társadalmi körökben francia gasztronómia hatása

érvényesült.
A 18. század étkezési szokásai, gasztronómiája az előzőekben vázolt hármas vonulatával - a
francia dominancia nemesi körökben, az egyre ismertebbé váló, tradicionális népi étkek és a
szolid, kicsit német/osztrák hatást és magyar újítást is felvonultató polgári - érkezik a 19.
század küszöbéhez. A kérdés, hogy melyik irányzat kerekedik felül, merre fejlődik a magyar
gasztronómia: az osztrák - francia vonal diadalmaskodik vagy lesz új magyar konyha. A 19.
század egyre-másra nyíló éttermei, elegáns szállodáinak éttermei, a Nemzeti Kaszinó chefjei -
vendégkörük ízléséhez is idomulva - a francia vonalat követték. Az étlapok tele vannak
francia ételekkel. A másik irány a hagyományos népi konyhát, az előző századi technológiai
újításokkal - sertészsíron pirított hagyma, a hozzá felfedezett paprika és a tejföl - ötvöző
ételeket képviselte. Végül ennek a két fő irányzatnak a közös nevezőre hozása teremtette meg
azt a klasszikus magyar konyhát, amiről a bevezetőben szó volt. Társadalmilag vizsgálva, a
jómódú polgárság igényét és lehetőségét tükrözi. Földönjáróvá tette az arisztokrácia "haut
cauture" gasztronómiáját és tompította a népi ételek vaskosságát. "fő figyelmemet a jó polgári
konyhára irányoztam, melynek számára a gazdasszony itthon, és könnyű szerrel szerezheti be
a szükséges kellékeket. Izletesen, sőt finoman főzni aránylag kevés költséggel" - írja Dobos
József Magyar-francia szakácskönyvében 1881-ben.
Ezt a munkát a francia származású Marchal József, III. Napoleon egykori szakácsa, majd
Pesten a Nemzeti kaszinó chefje kezdte el. A francia ételek könnyű emészthetőségét sikerült
összhangba hoznia a magyar ízvilággal. Csökkentette a túlzott mennyiségű zsírt és hagymát,
enyhítette a fűszerezést. Ez utóbbiban nagy segítséget nyújtott 1859-ben a Pálffy testvérek
találmánya. Rájöttek, hogy a paprika gyilkos erősségét szabályozni lehet azáltal, hogy mennyi
eret vesznek ki belőle. Ha mind kiveszik, nem marad benne semmi kapszaicin és csak
édeskés, lágy íze, kellemes illata és gyönyörű színe ízesíti az ételt. Ha mind benne hagyják,
marad az égető csípősség. Az így szabályozott erősségű, finom porrá őrölt paprika nélkül
nagyon nehezen képzelhető el a magyar konyha.
A "reform" a 19. sz. folyamán sőt még e század harmincas éveiben is folyt. Nagyfokú
technológiai fegyelem, az anyagminőség, a receptek előírásainak betartása meghozta a
gyümölcsét. A Gundel dinasztia, de főként Gundel Károly, szakmájának kimagasló mestere,
szakács- és vendéglátóipari szakkönyvek írója világhírűvé tette a magyar konyhát. Receptjeik
a magyar gasztronómia, vendéglőjük, szakirodalmi munkásságuk a magyar kultúrtörténet
részévé vált.

14. A klasszikus magyar konyha rövid múltra tekint vissza, de kialakulásának folyamata
egyidős a magyar történelemmel. Bonyolult és ellentmondásos ez a folyamat. Történelmünk
legsötétebb eseményei közvetve vagy közvetlenül éppúgy hatottak rá, mint dicső napjaink.
Megőrizve-megváltoztatva átörökítette hagyományt, de átvette, magába olvasztotta más
kultúrák szokásait is. Felejtett, újat talált fel, majd az újra felfedezte, amit egyszer már
elfelejtett. A klasszikus magyar konyha szintézis. A távolságok szintézise. A földrajzi,
kulturális és társadalmi távolságoké. A sokféleségből kialakult egység.

88
Végigkövettük a klasszikus magyar konyha kialakulását. De mi a jelene és felsejlik-e a jövő
útja? Milyen tényezők alakítják napjainkban az étkezési kultúrát és gasztronómiát?
Elsőként egy olyan tendenciát említenék, ami nem csak Magyarországot érinti, hanem
világjelenség: a globalizácó. Az étkezés és a gasztronómia területén ez több szinten is jelen
van. Az egyik, a nagy és ismert gyorséttermek terjedése világszerte, így Magyarországon is. A
másik az alapanyagok hozzáférhetősége. A szállítás gyorsasága lehetősé tette, hogy a világ
távoli csücskeiből is órák alatt kuriózumnak számított zöldségek, halak, tenger gyümölcsei
juthassanak el hobby-és mesterszakácsokhoz egyaránt. Sok ezekből az alapanyagokból már
úgy beépült a magyar konyhába, hogy ma már nem is érezzük az egzotikusnak. Ez analóg
azzal a folyamattal, aminek a magyar konyha évszázadokon keresztül ki volt téve, azzal a
különbséggel, hogy az előbb említett időtényezőből adódóan feltűnőbb a gyorsan bővülő
kínálat.
Másodszorra mint új trendet kell említeni az egészséges táplálkozás iránti egyre növekvő
igényt.
Ezzel kapcsolatban harmadsorban egy szomorú tényt kell említenem. A magyar konyha az
utolsó évtizedekben megkopott, egysíkúvá vált, nagyanyáink ételei közül is sok feledésbe
merült. Vaskossága dominált, aligha felel meg a modern étkezés kívánalmainak.
Hogyan reagál a magyar gasztronómia ezekre a jelenségekre? Egyéni kezdeményezésekben és
team-munkában, ösztönösen és tudatosan válaszolnak gasztronómusaink és vendéglátóipari
szakembereink a kihívásokra.
Az egyik irányzat a régi magyar történelmi múltat eleveníti fel. A csárda, a népi ételek, az
archaikus ízek hagyományát. Ételeik alapanyagukban és elkészítési módjukban autentikus
népi ételek. A "szomszédasszony pitéjének" receptje valóban egy idős szomszédasszonytól
származik egy kicsi eldugott faluból. Modern üdítőitalokat nem forgalmaznak, de ezt nem is
bánja az a vendég, aki egyszer megkóstolta saját készítésű, máshol nem kapható
bodzaszörpjüket. Ételeikben a régi népi ízvilágot, berendezésükben a hagyományos falusi
környezet hangulatát teremtették újjá.
Egy másik, szakmai és gourmet körökben nagy figyelemmel kísért gasztronómiai iskola az
elszürkülés ellen vette fel a harcot. Egyik reprezentáns étterme a hely szelleme által is
sugallva (már a 14. században is fogadó állt a mai étterem helyén -) a klasszikus magyar
konyha előtti gasztronómiai tradíciókhoz nyúl vissza, a 9-10. századig. Azt az előzőekben már
láttuk, hogy sajnálatosan kevés forrásunk maradt fent ezekből a korai időkből, így ők sem
tudnak ételeket száz százalékos történelmi hitelességgel rekonstruálni. Céljuk viszont, hogy a
források alapján ismert, már akkor is használt és mai is fellelhető alapanyagokból, fűszerekből
kreáljanak ételeket. Virtuális, "akár ilyen is lehetett volna" étkek, menüsorok jöttek így létre.
Ezen ételek megalkotásánál másik fontos szempont, hogy azok a modern táplálkozás
követelményeinek is megfeleljenek. Különösen, ha – későbbi korokból - valós régi receptek
újraalkotásáról van szó. Reneszánsz-ihletésűnek nevezhetnénk azt a törekvésüket, hogy
vendégeinknek tematikus vacsoraestjeiken komplex élményt nyújtanak. Ilyenkor vagy egy
adott kort idéznek fel, mint pl. egy honfoglalás kori lakoma, melyet a honfoglalásunk 1100.
évfordulójára rendeztek, vagy a magyar gasztronómiatörténet fő korszakait tekintik át:
minden fogás más kort idéz fel. A korabeli ételeken túl a vacsorát kísérő táncok, zene stb. a
kor hangulatát idézi.
A magyar gasztronómia legnemesebb tradícióit folytatja - talán nem véletlen - a Gundel
étterem team-je. Tevékenységük szerteágazó. A nagy elődök nyomdokain haladva képviselik
a legmagasabb szintű vendéglátást: vendégeik között volt II. Erzsébet angol királynő és II.
János Pál őszentsége is. De ugyanakkor folytatják azt a hagyományt is, amit a klasszikus
magyar konyha kialakításában Gundel Károly végzett: a jó polgári konyha propagálását.
Kutatómunkájuk eredményeként a közeljövőben eddig még publikálatlan Gundel recepteket

89
adnak ki. Fő céljuk, hogy a klasszikus magyar konyhát a mai kor elvárásaihoz igazítsák.
Legújabb programjukban a Magyar Egészségügyi Minisztériummal együtt dolgozva, az
egészséges táplálkozás propagálását vállalták: receptjeikkel egy egész ország lakosságát
szólítva meg.

Ezen a három irányzaton keresztül kíséreltem meg bemutatni a mai tendenciákat, a válaszokat
a ma gasztronómiai kérdéseire. Mind a háromnak megtalálhatók a múltbéli előzményei. A
magyar konyha más oldalát emelik ki, különböző irányt képviselnek, különböző vendégkört
vonzanak. Mindegyikük más módon reagál napjaink pozitív és negatív kihívásaira. A
legfontosabb viszont az, ami közös bennük az elkötelezettség a hagyomány, és a minőség
mellett. És ez a biztosítéka annak, hogy a magyar konyhának ne csak múltja, hanem jövője is
legyen. (Jusztin Márta)

6.2. A turizmus

6.2.1. Emlékek a kezdetekről

A magyar turista-mozgalom kezdetei a Turisták Lapja tükrében

110 évvel ezelőtt, 1889. februárjában jelent meg először a Turisták Lapja, Folyóirat a
turistaság és honismeret terjesztésére.
Az első évfolyamot részletes áttekintése nem csak azzal a céllal tekintettem át, hogy képet
nyerjek a lapról és kicsit betekintsek abba a társadalmi közegbe, ami létrehozta, illetve amiért
létrehozták azt. E vizsgálódás értékes vázlatrajzot adott a korabeli turista-mozgalomról is.

Az előzmények
A lapot, évi 6 alkalommal a Magyarországi Kárpát-Egyesület Budapesti Osztálya adta ki.
Az új folyóirat egyik célja, "... az általános rendszerezett turistaságról, valamint arról írni, mi
minden haszna lehetne belőle az embernek, hogy megismertetve a turistaságot a maga
valójában, híveket szerezzünk neki s kedvet, érdeklődést élesszünk iránta."11
De ez a kedv és érdeklődés már évtizedek óta létezett és egyre erősödött. A lelki késztetés a
természet felfedezésére Rousseau óta nem újdonság, a természet csodálata, szépségének
megörökítése nélkül a romantikát elég nehéz elképzelni. Mindehhez kapcsolódik a század
második felében az "egészségtudatosabb" életszemlélet nyomán megváltozó életmód, a
testmozgás jelentőségének felismerése. Ennek pedig egyik színtere a természet, formája az
egyre szélesebb körben terjedő turistáskodás volt.

Az elsőszámú vonzerő és kihívás a hegyek voltak. Főként az Alpok. A 19. században angol
vendégek olyan nagy számban keresték fel elsődlegesen Svájc hegyeit, hogy 1857-ben
Londonban megalapították az első hegymászó egyesületet az Alpine club-ot. Ez a társaság
három évvel később már turistakönyvet adott ki Peaks and glaciers címmel, 1863-tól pedig
rendszeresen megjelenő turistafolyóiratot..
A következő évtizedekben növekedett a hegymászás népszerűsége. Európa országaiban sorra
alakultak a klubok és egyesületek.
1862. Bécsben megalapították az Oesterreicher Alpenvereint. 1863-ban két klub is létrejött, a
svájci Alpenclub Zürichben és a Club Alpino Italiano Torinoban. 6 évvel később 1869-ben
Münchenben német természetbarátok hozták létre a Deutscher Alpenvereint. A Tátra
11
Turisták Lapja, 1. évf. 1.sz.

90
felfedezése sem váratott magára sokáig: 1873-ban két egyesületet is alapítottak: Krakkóban a
Tátra - Egyletet és ugyanez év augusztus 10-én Ótátrafüreden létrejött a Magyarországi
Kárpát-Egyesület. A rákövetkező évben a németek és osztrákok alapítottak közös klubot,
(Deutscher und Oesterreicher Alpenverein) és a franciák is létrehozták Párizsban a francia
Alpok-klubot. (Club alpine français). "Azóta a világ összes földrészeiben alakultak
turistaegyesületek, jelezve azt, hogy a turistáskodás általános emberi lelki szükségletet van
hivatva kielégíteni" - írta Jász Géza a Magyart Turista Egyesület elnöke 1922-ben.12
A kirándulással, hegymászással, turizmussal foglalkozó lapokat először ezek az egyesületek
adták ki.
A Turisták Lapja a Magyarországi Kárpát-Egyesülethez kapcsolódik.
Az Egyesület célja a Kárpátok, főként a Magas-Tátra megismertetése volt, és az a törekvés,
hogy minél szélesebb körben tegyék elérhetővé. Jelentős sikert könyvelhettek el, a tagok
létszáma pár év alatt elérte a 8 ezret. A taglétszám emelkedésével párhuzamosan alakultak
újabb és újabb osztályok az Egyesületen belül.
A Budapesti Osztály megalakulása 1876-ra nyúlik vissza, amikor a turistamozgalom első
csírájaként létrehoztak egy bizottságot, aminek a helyébe 1879-ben a Budapesti Osztály
lépett, ami - mivel autonómiája nem volt - feloszlott.
1888 szeptemberében egy kiránduló társaság határozta el az osztály megalakítását, 13 ami
december 28-án megtörtént.
A Budapesti Osztály tevékenysége igen szerteágazó volt.
Felolvasások rendezése, turistatérképek, kirándulási kalauz kiadása, kirándulások szervezése
távolabbi vidékekre is, mint pl. a Vág völgye, Selmecbánya, útjelzések kidolgozása (a 2.
évben már 25 km jelzett turistaút volt), menedékházak építése (Dobogókő, Öttó katlan
-Tátra), segédkezés új osztályok alapításában, "iskolai karavánok, diákszállók szervezése" és
egyéb alkalmi feladatok lebonyolítása, mint pl. 1890-ben az amatőr turistafotósok
kiállításának szervezése. Számunkra a legjelentősebb feladatuk a Turisták Lapja kiadás volt.
De kinek is szólt a lap?

Az olvasók
Úgy tűnik, hogy a lapot elsősorban a Budapesti Osztály tagjainak írták. Többet tudunk meg a
lapról, ha megvizsgáljuk, kik voltak az Osztály tagjai. Milyen társadalmi rétegbe tartoztak, mi
lehetett az érdeklődési körük, mi kötötte össze őket.

Már az alapításkor 273 fő lépett be a Budapesti Osztályba és ez a szám nagyon gyorsan

növekedett. 1890-ben már ezren voltak, 1891-ben 1357-re emelkedett a számuk.
Az Osztály elnökévé báró Eötvös Lórándot, alelnökévé dr. Lóczy Lajost, ügyvívő alelnöknek
dr. Téry Ödönt, titkárrá dr. Thirring Gusztávot választották.
A tagság módozatairól az 1. szám Különfélék rovatának "vegyes" címszava tudósít. Két
idevágó paragrafust idéznek az Osztály ügyrendjéből, mely szerint az Osztály örökítő tagja
lehetett, aki 50,- forintot befizetett. Alapító tag, aki már az anyaegyesületnek alapító tagként
20, -forintot befizetett, vagy ha nem alapító tag, akkor az visszamenőleg befizette az
anyaegyesület alapítványi összegét, ami 30 ft és még további 20 ft-ot osztályalapítványi
pótlékként. Pártoló tag lehetett az, aki az Osztályt évi több, mint 3,- forinttal támogatta. Évi 3
forint befizetése (ebből 2 Ft. anyaegyesületi 1 Ft osztálypótlék) után rendes tagsági státusz
járt. Hogy a különböző tagságok milyen szolgáltatást vagy előjogot biztosítottak, vagy

12
Turisták Lapja XXXIX. Évf. 1-2- sz. 13.old.
13
Dr. Ballagi Aladár, egy tanár, Budaváry János pilisszentkerszti lelkész, Matyók Bence főszolgabíró, Prokop
Zoltán erdész, Dr. Téry Ödön, Dr. Thirring Gusztáv … alapításkor 273 tag lépett be

91
egyszerűen csak címet kaptak érte a tagok, nem szól az idézet.14 Ezt feltehetően az Osztály
ügyrendjéből lehet megtudni.
A tagsági díj megfizetését az egyes számok "Nyilvános nyugtató" közleménye hozta és
közölte azon tagok nevét, akik az adott időpontig a tagdíjat befizették

Mit tudunk meg a tagokról (az olvasókról), társadalmi hovatartozásukról, az 1. évfolyam

6.száma alapján?15

A 6 Örökítő tag16 névsora meglepően heterogén képet mutat. A szellem, a pénz embere, az
arisztokrata, a hivatalnok, a tanuló és a magánzó került egy csoportba.
Az "örökítőknél" egy gondolattal homogénabb az Alapító tagok17 szintén 6 főt számláló
csoportja: bankigazgató, egyetemi tanár, szállodás, miniszteri tanácsos, országgyűlési
képviselő tartozott ide.
7 főt számlált a főként értelmiségiekből, alkalmazottakból álló Pártoló tagok18 névsora.
A Rendes tagok száma 874 volt az első év végén. Ebből 736 budapesti, vidéki 158 fő, férfi
859, nő mindössze 35.
A férfi tagok foglalkozása alig elképzelhetően változatos. Volt köztük fametsző, bányaesküdt,
mérnök és tanárjelölt, ügyvéd, malomhivatalnok, orvos és szobafestő, bankigazgató,
könyvtáros, cserépfedő és vegyész, vendéglős és uradalmi ispán, cukrász, kéményseprőmester
és zenetanár. Némi fantáziával talán ki lehet találni, hogy milyen munkát végezhetett egy
tanácstollnok. De már a fantázia sem sokat segít Dollinger Bertalan - Üllői út 11. - ,
foglalkozásának megfejtésében, aki "testegyenészeti gépgyáros" volt.
A nők közül 8 tanítónő volt,19 kivétel nélkül mindegyik még hajadon. Rajtuk kívül még ketten
jelölték meg a foglalkozásukat: Özv. Böhler Vilmosné magánzó és Holtzspach Nándorné
vendéglős.

A Budapesti Osztály tagjai a lapot a befizetett tagdíj fejében kapták. A Magyaroszági Kárpát-
Egyesület tagjaitól évi két forintot kértek az előfizetési díjként. Azon érdeklődőknek, akik
nem voltak egyik egyesület tagja sem, de szívesen járatták volna a Turisták Lapját, 3 forint
volt az előfizetési díj. Azt sajnos nem sikerült megállapítani, hogy milyen példányszámban
jelentették meg, sem pedig azt, hogy milyen intézmények, szervezetek kaptak vagy rendeltek
belőle példányt. Nem tudjuk tehát, hogy hány embert ért el a lap.
A Budapesti Osztály tagnévsora alapján ellenben megállapítható, hogy a társadalom
legszélesebb rétegeit megérintette a turistáskodás. 1888-ban is igaz volt, amit Jász Géza a
Magyar Turista-Egyesület alelnöke írt a Turisták Lapja XXXIV. évfolyam 1. számában 1922-
ben: " Az Egyesület ledönti a nagy válaszfalakat, melyeket a születési kasztok és foglalkozási
czéhek emeltek...". Ez viszont azt is jelentette, hogy olyan lapot kellett szerkeszteni, ami
egyszerre szólt az egyetemi tanárhoz és a kéményseprőmesterhez és mindenki megtalálta
benne a neki szóló információt, szórakozást.
14
Turisták Lapja 1. évf. 1. sz. 32.old.
15
Uo. 289-304.old.
16
Örökítő tagok: báró Eötvös Lóránd egyetemi tanár, gróf Eszterházy Miklós, Gillming Ferenc magánzó, Röser
Edvin tanuló, Schwimmer Pál, a városi menetjegyiroda főnöke, Törley József pezsgőgyáros és Szent Endre
városa
17
Alalpító tagok: Dr. Forster Gyula, a magyar Földhitelintézet igazgatója, Dr. Ilosvai Lajos műegyetemi tanár,
Kammer Ernő szállodás (Vadászkürt), Dr. Kézmárszky Tivadar, egyetemi tanár, Dr. Markusovszky Lajos,
miniszteri tanácsos, Dr. Pap Samu, országgyűlési képviselő
18
Pártoló tagok: Bánhegyi Árpád, kereskedő, Fischer József, miniszteri fogalmazó, Frivaldszki János, királyi
tanácsos, múzeum igazgató, Jellinek Henrik, a közúti vasutak igazgatója, báró Lipthay Béla, Majerszky Béla
földbirtokos, Dr. Wartha Vince, műegyetemi tanár
19
Berta Ilona, Hoffmann Jolán, Polereczky Jolán, Radanay Bella, Thuránszky Irén, Tocsek Helén, Zirzen Janka,
Zöllner Erzsi

92
A szerkesztők

A Turisták Lapját A M.K.E. Budapesti Osztályának ügyvivő elnöke dr. Téry Ödön és titkára
dr. Thirring Gusztáv szerkesztette. Az első évfolyamnak összesen 40 fő volt a munkatársa.
Ebből 19 budapesti, 21 pedig Magyarország egész területéről került be a
szerkesztőbizottságba. Zömükben a Felvidékről és a Tátrából, tehát turisztikailag már ismert
és kedvelt területről (Késmárk, Lőcse, Liptószentmiklós), néhányan Budapest közeléből
(Esztergom, Csobánka), mások olyan területekről, ahol akkor még inkább csak reménykedtek
a turizmus fellendülésében vagy még jobban népszerüsíteni akarták azt (Békés, Gyöngyös,
Kecskemét). A szerkesztők közül nem is egy a helyi idegenforgalom szervezője volt és így
elsőkézből tudta ellátni az olvasókat a legfrissebb és legpontosabb információkkal, ami a
lapnak amúgy is a célkitűzései között szerepelt.

A tartalom

Az első szám Bevezetőjében a szerkesztőség megismertette olvasóit a lap célkitűzéseivel,

aminek megfelelően szándékoztak a lapot szerkeszteni. E szerint 3 fő kérdéskörrel akartak
foglalkozni.
Az első, a turistáskodás propagálása, szépségeinek a bemutatása. A turistáskodás, ami Jász
Géza szavaival "nemcsak béklyóitól szabadítja meg lelkünket...de meg is ifjít", edzi a testet,
nemesíti a lelket.
A második, a turistáskodás, az idegenforgalom gyakorlati vonatkozásának figyelemmel
kísérése, mint például a közlekedés, kedvezmények, szálláslehetőségek stb. valamint az
olvasók tájékoztatása egyéb eseményekről, a bel- és külföldi turistaéletről.
A harmadik célkitűzés az ismeretterjesztés: hazánk bemutatása "leírásokban, esetleg
képekben, hogy ne menjünk külföldre egészséges és szép tájékok felkeresése végett." De
éppígy e szellemnek megfelelően kapnak helyet egyes tájak egész kultúrájának leírásai és a
"turistasággal bármiképpen összeköttetésbe hozott tudományszakok" bemutatása.20
A lapnak állandó rovata volt az egyesületi hírek és az adminisztrációs ügyek számára is.

Az első évfolyam a következő fő egységekből épült fel: nagyobb cikkek, hangok a közönség
köréből, levelezés, kirándulók kalauza, hivatalos közlemények, irodalom, különfélék,
egyesületi hírek. Ez a tagolás az elkövetkezendő években csak némileg módosult.
Mit tartalmaztak az egyes részek egy kicsit közelebbről megnézve?

A Nagyobb czikkek között főként ismeretterjesztő írásokat és beszámolókat találunk. Szerzőik

egy-egy tudományág jeles képviselői közül kerültek ki, de írhatták őket "civilek" is.
Útleírások de egyúttal az adott táj, helység népszerűsítését is szolgálták a Dömötörkapu,
Selmeczbánya környéke, A Magas-Tátra fenyvesei, Liptó megye szépségei, Képek a Vág
völgyéről, Rajecz-Teplicz és környéke című cikkek. Megjelentetett útleírást a helyi
idegenforgalom képviselője ís, mint például a Felkát bemutató írás. Különösen érdekes két
cikk, az egyik a dobniki opálbányát mutatja be, a másik - A föld gyomrában. Geológiai
kéjutazás Selmeczbányán. - egyben ismeretterjesztés is.
Minden szám közöl beszámolót lelkes tagok túráiról. Ezek egyszerre tájleírások és
beszámolók főleg magasabb csúcsok megmászásának nehézségeiről és szépségéről.
„Kirándulás a Gerlachfalvi csúcsra”, „Kirándulás a jabkubnai havasra”, vagy „A kopasz
Detunáta” (Erdély, Bihar, Érchegység).

20
Turisták Lapja, 1. évf. 1.sz. 3.old.

93
Ebben a rovatban kaptak helyet az egyes vidékekhez, helyekhez kapcsolódó néprajzi
érdekességeket közlő cikkek. Szerzőik egyaránt lehettek szakemberek és érdeklődők. A
cikkek között van vallási tárgyú, pl. a budakeszi Mária-képmondája, a nemzetiségiek
kultúrájával foglalkozó, mint az Adatok a pomázi szerbek néprajzához, ünnepekkel
kapcsolatosak, Pomázi vőfélyköszöntő, de közöltek a csobánkai cigányok között gyűjtött 2
négysorost is cigány és magyar nyelven („Csobánkai czigány dana”).

A szerkesztőség nagyon lényegesnek tartotta, hogy minél több olvasót bevonjon az újság
munkájába. Hangok a közönség köréből címmel indított rovatot számukra. A levelek tartalma
igen vegyes volt és a javaslatok is túlzók. Az első szám 19. oldalán megjelent egy
könyvismertetés - "Kirándulók zsebkönyve". Útmutató ásvány-és földtani gyűjtésekre,
magasságmérésekre, állat - és növénytani megfigyelésekre és gyűjtésekre, Bp. 1888. - amely
inspirációjára egy olvasó javaslatot tett a kiadvány bővítésére, hogy az képes legyen "a
kirándulók encyclopédiájául" szolgálni, hogy "a természeti tünemények megfigyelésével
bővebben foglalkozni kívánók is teljes és kimerítő útbaigazítást meríthessenek belőle". A
lelkes levélíró 13 pontban sorolja, hogy mi minden kaphatna helyet a zsebkönyvben (ami
persze már rég túllépné a zsebkönyv kereteit) a szelek "cyclonok" tárgyalásától a jégeső és
elméletén, "az úgynevezett <sziklák búgása> tünemény megfigyelésén", a vándorkövek és
gleccseriszap, a levegő ózon és szénsavtartalmának mérésén keresztül a barlangok
kivilágításának eszközei és módjainak tárgyalásáig. A kiadó válaszában mérsékletre intette
lelkes olvasóját, de nem vállalta fel ezt a széleskörű ismeretterjesztő tevékenységet,
elismerve, hogy a turistaságnak nagy szerepe van a tudományok szolgálatában".21
A rovatban az M.K.E. Budapesti Osztályának üléseiről szóló beszámolók is jelentek meg. Az
olvasói levelek és a beszámolók sokszor tartalmilag egy irányba mutattak: a turizmus
jelentőségéről, fontosságáról szólnak. Dr. Oláh Gusztáv levelében, ötleteket adott a turizmus
népszerűsítéséhez. Azt javasolta, hogy az amatőr természetfotóknak az Osztály béreljen
kirakatokat Budapest forgalmas útjain lévő kirakatokban. A szerkesztőség a felvetést jónak
találta, azzal a sajnálatos megjegyzéssel, hogy mivel az egyesület szegény, finanszírozza ezt
az "idegenek forgalma emelésére kiküldött fővárosi bizottság".22
A Budapesti Osztály üléséről szóló beszámoló a saját maga és a falusi turizmus hasznosságára
hívta fel a figyelmet. Ezeket a sorokat - a problémát sajnos tetszés szerint behelyettesítve -
ma is írhatnánk.
"Mindama vidékek lakossága, melyekre az Osztály működését első sorban kiterjeszteni
óhajtja, eddig túlnyomóan szőlőtermeléssel kereste kenyerét: most a phylloxera pusztításai
folytán fő keresetforrását elvesztette s alig képes szegény életét fenntartani. Erre a lakosságra
valóságos áldás lesz, ha vidéken az idegenforgalom nagyobb lendületet fog venni s új
keresetforrások fognak számára nyílni. Vendéglősökre, fuvarosokra s mindenféle
szolgálattevő népségre lesz szükség, de mindenekelőtt sok élelmi czikk fog elkelni, sok
termelvénynek lesz jó piacza. Hiszen tudjuk, hogy a Tátravidék, hogy a szabad Svájcz
jóformán csakis a turistákból s az ott nyaraló közönségtől él....Erre a lakosságra nézve nagy
közgazdasági fontossága lehet a Budapesti Osztály működésének....de nemcsak ezen vidéknek
fog anyagi tekintetben nagy hasznára válni, hanem fővárosunknak is és vele együtt az egész
országnak.... közönségünk idebenn fog maradni hazánkban s itt fogja pénzét elkölteni, sőt az
idegen is, ha hozzánk eljön, szívesen fog körünkben időzni s tőkéjét itt elfogyasztani." 23
De felvetnek ezek a tudósítások olyan problémákat is, amik a fejlődést nehezítették és a fent
megrajzolt fényes kilátásokat beárnyékolták. Ismét nem érdektelen a szó szerinti idézés. "Ha
egy országról, egy nemzetről ítéletet mondanak, a nép jelleme, szokásai, foglalkozásai szerint

21
Uo. 58.old.
22
Uo. 18.old.
23
Uo. 58.old.

94
ítélnek: de ítélnek azon helyi s közlekedési viszonyok szerint is, melyek ott uralkodnak. S
ezen helyi viszonyok közé tartozik az is, hogy vajjon azon ország szép vidékei, kivált
fővárosának közlében, oly állapotban vannak-e, hogy azokhoz bárki könnyen hozzáférhessen,
ott kellemesen mulathasson s a vidék szépségeit kényelmesen élvezhesse....Sok üggyel bajjal
jár e vidék felkeresése: nincsenek ott útmutatók, vezetők, nincsenek jó, árnyas utak, nincsenek
közlekedési eszközök, nincsenek messzelátók, idő viszontagságai ellen óvó gunyhók, ételt,
nyugvó helyet alig találunk... az idegen mielőbb itthagyja fővárosunkat s másokat is lebeszél
róla, hogy ide ellátogassanak."24

Az olvasók aktivitása meglephette a szerkesztőket. A Turisták Lapja 3., nyári számában indult
el a Levelezés rovat. A szerkesztők célja az volt, hogy minél több információt gyűjtsenek
össze és jutassanak el az olvasókhoz. Ezért felkérték a tagtársakat és a lap olvasóit, hogy "a
kirándulásaikon, utazásaikon, hazai fürdőkben vagy nyaralótelepeken szerzett
tapasztalataikat" vagy a főváros környékén fedeztek fel kirándulóhelyeket, azokat írják meg,
"hogy ezáltal is hozzájáruljanak hazánk kevésbbé látogatott szép vidékeinek
ismertetéséhez."25 Az ország felfedezése, a "turisztikai kínálat" spontán bővítése és
propagálása volt a cél.
A 3. számba két levél érkezett. Az egyikben Selmecbányáról id. Tirst Tamás számolt be a
Szittnya megmászásáról (méghozzá az időjárással dacolva, mint ezt a levelében büszkén
kiemeli).
A másik levélben Weber Samu, a szerkesztőbizottság szepes-bélai tagja tudósított az évadot
előkészítő munkákról a Magas-Tátrában. A rövid levél sok információt tartalmaz és sok
munkát sejtet. Bővítették a szálláshely lehetőségeket. Turistaszállókhoz építettek szobákat, új
vendéglőt építettek, ami 500 (!) ember befogadására alkalmas. Egy tejgazdaságot kapcsoltak
össze egy panzióval. Vállalkozók nyaralókat építettek, hogy eladhassák azokat. A meglévő
épületeket felújították. Ez a mindössze 10 sornyi beszámoló nagyon sok és különböző
háttérinformációt hordoz.
A leírt fejlesztés komoly gazdasági erőt, részben magánszemélyek, részben vállalkozók
anyagi erejét mutatják. E levél tanúsága szerint van miből beruházni, fejleszteni. De bíznak
abban is, hogy a befektetett pénz megtérül, feltételezhető a fizetőképes kereslet megléte is,
tehát van kinek beruházni. Úgy ítélték, hogy a tátrai kirándulás, üdülés (és általában a
kirándulás és üdülés) egy anyagilag kiegyensúlyozott életforma szerves része. De nem csak az
anyagi oldalról van szó, hanem a mentalitásról is. Aki sok pénzt ruház be, - akár vállalkozó,
akár fizetővendéglátásra berendezkedett magánszemély, - abban is bízik, hogy az
egészségtudatos, a sportot és természetet kedvelő életszemlélet nem múló divat csupán,
hanem hosszú távú érték, amire - szó szerint is - építeni lehet.
A levél második része ékesen szól ennek az értéknek az átörökítésének szükségességéről és
hogyanjáról. "Tény, hogy a turistikai kirándulásoknak az ember fejlődésére csak üdvös
befolyása van. Testi életét edzik, szellemi látkörét tágítják, a természet iránti szeretetét
növelik és oly élvezeteket nyújtanak, mely semmi által nem pótolható...kívánatos, hogy e
nemes sporthoz minél többen hozzászokjanak" 26, írja Weber Samu. Majd beszámol arról,
hogy a helyi iskolaszék anyagilag is támogatta 40 gyerek kétszeri kirándulását, melyek nagy
sikerrel zárultak..."és ajánlom ezeket másutt is megkisérleni" zárta levelét.

A Kirándulók kalauza gyakorlati segítséget ad a kezdő turistáknak. Az első évfolyam

rovataiban 4 útvonalat ismertet: hajóval, vonattal és természetesen gyalog. Ebből három
Dunakanyar: Budapest-Szentendre, a Duna jobb partja (Budapest- Esztergom és

24
Uo. 17.old.
25
Uo. 57.old.
26
Uo. 1. évf. 3. sz. 101.old.

95
túrázóhelyei), és a Duna bal partja (Budapest- Esztergom-Nána és túrázóhelyei). A negyedik a
Mátra kirándulási lehetőségeit ismerteti. A dunakanyari utak leírása tárgyszerűbb, rövidebb,
kevesebb mellékinformációt ad. Az utakat tartalmazza, a turistajeleket, a dombok, hegyek
magasságát stb. A mátrai rész rövid földrajzi bevezetővel kezdődik. A lényeges turista
információkon túl (utak, jelzések, egyes utak távolsága, időtartama, stb.) ismerteti a városok,
falvak kulturális értékeit, műemlékeit. Tájékoztatja az olvasót a szállás és étkezési
lehetőségekről, néhol még az árakat is feltüntetve. Kurzívval emeli ki Birnbaumné mozgó
"party-szervizét". "Birnbaumné assszony elvállalja nagyobb társaságnak kényelmes ellátását
a Mátra bármely pontján is. Legalább 12 egyénnél gulyás, csusza, sült, saláta és kenyérből
álló ebéd és kényelmes felszolgálás személyenként 1 frt." 27 De ugyanígy tájékozódhat az
érdeklődő a bérkocsik árairól, a hegyi források vizének hőmérsékletéről, a kilátókról és a
panorámáról is.

A Hivatalos közlemények híreit érdemes volt figyelemmel elolvasni. Itt értesülhetett a tagság a
számukra létrehozott kedvezményekről.
A vasút igen nagyvonalú volt a menetjegyek árának csökkentésében. A Budapesti Helyi
érdekű vasut kedvezményes tagsági jegyeket bocsátott ki főleg a Budapest - Szentendre,
Budapest - Haraszti vonalra. A csoportjegy kedvezménybe beletartoztak az egyesületi tagok
családtagjai is. A Magyar Királyi Államvasutak összes vonalaira adott kedvezményt, 25 fő
után 50%-ot személyenként. A Svábhegyi fogaskerekű vasút társas kirándulásokra 50%-ot
adott, de az igényt legalább 3 órával előtte be kellett jelenteni. Lehetett telefonon is. A
Dunagőzhajózási társulat 33%-os kedvezményt adott tagoknak, 25 fős csoport esetén ez 60%
volt. Az Egyesületi hírekből kiderül, hogy a vezetőség nagyon sokat tett azért, hogy ezeket a
kedvezményeket a tagok számára kijárja.
Ez a rovat tudósít új területek megnyitásáról a turisták számára. A 4. szám teljes
terjedelemben közli például pl. Gróf Csáky Albin vallás és közoktatási miniszter levelét báró
Eötvös Lórándnak, melyben hozzájárul ahhoz, hogy a pilismaróti vallásalapítványi uradalom
területén menedékkunyhó felállítható, utak jelezhetők és mindezt az uradalom fizeti. Az 5.
számban közölték, hogy a Visegrád környéki koronabirtok korlátozottan és előzetes bejelentés
alapján ugyan, de látogatható lesz.
Ezek az egymástól távol eső hírek és információk az mutatják, hogy a turizmus ügyét
intézményi és vállalkozási szinten is felkarolták és támogatták. Ez részben betudható annak,
hogy jelentőségét felismerték és köszönhető az egyesület fáradhatatlan "lobbyzásának."

Az Irodalom rovatban az első évfolyam valamennyi száma közölt könyvismertetéseket,

recenziókat. Turistatérképek ismertetése, balatonvidéki kalauz, Magyarország megyéinek kézi
atlasza éppúgy az érdeklődés központjában állt, mint Magyarország vasúti térképe, vagy a
német nyelvű Illustirerter Führer durch die Karpathen, vagy a németül és franciául kiadott
Von Wien, Oderberg und Budapest in die Hohe Tatra, Á travers la Hongrie, Les Carpathes
orientales Karl Siegmeth könyve.
Bár van egy külön Egyesületi hírek rovat, az Irodalom rovatban is helyet kapott néhány
magyar és külföldi egyesületi rövid hír is. Megtudjuk például, hogy a Deutscher und
Oesterreichischer Alpenverein elnöke, alelnöke, titkárai magyarok (Adamek Károly lovag,
Dr. Penck Albert egyetemi tanár, dr. Emmer János és Fischer Ottó), az 1888-as év bevétele
151.832 márkára rúgott. Az Oesterreichischer Alpen-Club viszont csak 6.833 frt. bevételt
könyvelhetett el, de mégis sikerült három menedékházat építenie, ebből az egyiket a Gross-
Glockneren, amit 1888-ban a vezetőkkel együtt 453 személy látogatott meg, köztük 9 hölgy.
Azt sajnos nem közlik, hogy mennyibe került egy éjszaka, mint ahogy azt sem, hogy mennyi
volt a Budapesti Osztály bevétele az első évben. Bár a tagnévsor alapján ki lehetett volna
27
Uo. 101.old.

96
számolni a bevételt, de ez nem jelentett volna sokat, mert a bevételi struktúráról nincs
adatunk: mennyi pénz folyt be szponzorálásból, egyéb támogatásokról.

A Különfélék rovat hírei 6 csoportba foglalhatók.

Az első a Személyi hírek, ami az első számtól kezdve röviden közli a halálozásokat (Hunfalvy
Károly,"Osztályunk barátja és pártfogója, a magyar földrajzi tudományok úttörője")
kitüntetéseket (Eötvös Lóránd megválasztása a Magyar Tudományos Akadémia elnökévé, Dr.
Ballagi Aladár a budapesti tudomány-egyetem újkori történelem rendes tanárává neveztetett
ki).
Részletesek és lelkes hangvételűek a protokoll hírek: a beszámoló Ferenc József visegrádi
vadászatáról - természetesen hosszan méltatva, hogy a fenség felmászott a Prédikálószékre -,
Károly Lajos és Mária Terézia főhercegi pár 4 napos látogatása a Tátrában.
A második csoport a Hírek a turistaság köréből. Itt főként külföldi "kis szineseket" közöltek
néhány sorban, osztrák, német turistalapokból átvéve. Decemberi hegymászásokról
tudósítanak az osztrák és német Alpokban. December 5. az Ortler 3905 m. magas csúcsát
mászták meg, többen jártak karácsonykor a 2960 méter magas Zugspitzén. Punz János
december 26-án egy vezető kíséretében a 2996 méter magas Dachsteint, Fischer Ottó, Naffee
Ottó és Wimmer Ignácz a Grosse Scheiblingstein 2209 méteres csúcsára jutottak fel 6 óra
alatt. A visszaút "nyílsebességgel alácsúszva" mindössze 3 óráig tartott.
Ennél is több helyet szentel a rovat a Club Alpin Francais 1887. évkönyvében megjelent
cikknek, mely a Mont Blanc női meghódítóiról közöl statisztikát. A 71 hölgy közül 35 angol,
22 francia, 3 orosz, 2 amerikai, 2 osztrák, 2 spanyol, 2 svájci, 1 német, 1 olasz és 1 dán nő
volt. A Mittheilungen des Deutschen u. Oesterreichischen Alpenvereins ezt a listát kiegészíti
1 német és egy "osztrák" hölggyel Pozsonyból, bizonyos Tauscherné Geduly Hermina
teljesítményével. A Turisták Lapja természetesen azonnal helyesbít és helyreigazít:
"Tauscherné Geduly Hermina, a jelenekor legkiválóbb hegymászónője, nem osztrák, hanem
szivvel-lélekkel magyar nő, a kinek ezelőtt nehány évvel Budapesten (a magy. földrajzi
társaság ülésein) magyar nyelven tartott szép előadásaira t. olvasóink közül bizonyára még
sokan élvezettel emlékeznek" (19)
Ebből a rovatból tudjuk meg, hogy bécsi turisták kirándultak Vasvármegyébe és "Mi a
sógorokat" szívesen fogadtuk.
A Tudományos hírek a turistaságot és a tudományt propagálja. Legkedvesebb témája a
fényképezés és több cikk is szól arról, miként lehetne a hegycsúcsokon felvett fényképeket a
tudomány szolgálatába állítani. Egy olvasói javaslat a "jegesek" (gleccserek) mozgásainak
megfigyeléséről szól a hegymászók fényképeinek alapján.
Közlekedés és idegenek forgalma útvonalajánlatok, vasúti információkat tartalmaz,
látogatottsági statisztikákat közöl a szepes-bélai cseppkőbarlangtól kezdve a fogaskerekű
forgalmán át a budapesti szállodák telítettségig. Óriási tehát az érdekelődés az
idegenforgalom volumene és fejlődési iránya iránt. Ezt bizonyítja a Brinxben rendezett
konferenciáról szóló néhány soros tudósítás is, melynek témája az idegenforgalom emelése
volt. Idézik a konferencia javaslatát, hogy "a belügyminisztériumban mindazon ügyeket,
melyek az idegenek forgalmát érintik, egy külön hivatalnok intézze".28
A Vegyes című csoportnak nincs fő vonala: ahogy a neve is jelzi, minden megtalálható benne:
tudósítás felolvasási estről, szerkesztői üzenetek, tagsági módozatok, az Écho des Alpes cikke
a szeszes italok élvezetéről hegymászások alkalmával ("... a tudományos észlelések is
megerősítik: a szesz nem idéz elő állati meleget, hanem a test hőmérsékletét apasztja" írja Dr.
Marcet és igen elítéli azt). A sarkutazók is teát ittak és nem alkoholt 29

28
Uo. 1. évf. 6.sz. 29.old.
29
Uo. 1. évf. 6. sz. 287.old.

97
Az egyik legélvezetesebb olvasmány a Kérdések, feleletek rovat. Olvasói levelekre válaszol a
szerkesztő, figyelemre méltó komolysággal és alapossággal. Rendszerezni éppúgy nem lehet a
kérdéseket, mint a Vegyes csoportot. Néhány ízelítő:
Gyaloglást jól győző olvasó kérdezi, hogy 10 nap alatt mit lát egy Tátra-Fátra-Mátra
kiránduláson. A szerkesztőség napokra lebontott túratervet állított össze a vállalkozó kedvű
turistának, megadva a szálláshelyeket, de még a vonatok indulási idejét is. Hasonló
komolysággal válaszolt K.A. olvasó levelére, aki az iránt érdeklődött, hogy "nem volna-e
talán czélszerű az Angliában divó sisak alaku kirándulókalapot, melyet az angol hadsereg
keleti expediczióiban általában használni szokott, nálunk is divatba hozni? Miben áll
tulajdonképpen ezen kalap előnye?" "Nem lehet eléggé ajánlani és nálunk meghonosodását
örömmel üdvözölnénk" írja az olvasószerkesztő. Válaszából megtudjuk még, hogy a
szóbanforgó fejvédő alig nehezebb 20-30 dkg-nál.
"Minő ruhát csináltassak" túrázáshoz, kérdezi J.G.: nagyon hosszú, pontos választ kap
fazonra, anyagra, árra kitérve, szabócímet adva, sőt még cipőt is javasolnak neki.
Dr. H.L. a Magas-Tátra menedékházainak építési költségei felől érdeklődött. A tarpataki
Rózsa menedékház 1.500 ft-ba, a József menedékház a Csorba tónál 1.330 ft-ba került 1875-
ben, de épült ház 1880-ban a Menguszfalvi völgyben 110 - ft-ért is. Nekünk így ezek a
számok nem mondanak semmit, mert az újságból nem derült ki, hogy az említett turistaházak
milyen férőhellyel rendelkeznek és milyen konfortosak.

Az Egyesületi hírek rovat a Magyarországi Kárpát-Egyesület Budapesti Osztálya híreivel

foglalkozik. Tudósít az alakuló ülésről, 1888. december 8-án, majd a 6 választmányi ülésről
1889-ben. Beszámol az amatőrfotó-kiállításról és kirándulásokról. Hírt ad a Kárpát-Egyesület
különböző osztályainak programjairól, üléseinek főbb pontjairól, főleg azokról, amik a
tagtársakat is érdekelhetik. Pl. a kései "messzelátó" június végi felavatása, vagy a Balaton-
Egylet határozatáról, hogy Balatonvidéki kalauzt fognak szerkeszteni.
A Szittnya-Osztály értesíti leendő vendégeit, hogy "Rovnán erős asztalokat és lóczák
csináltattak, hogy az ottani nyaralók a gyönyörű vörösfenyők árnyékában pihenhessenek" .

A Turisták Lapja, bár kiadását 1892-től átvette a Magyar Turisztikai Egyesület, 1944-ig
létezett.
Az első évfolyam felületes áttekintésével egy év került emberközelbe. Egy speciális
látószögből figyelhetjük meg a 110 évvel ezelőtti élet egy darabkáját, a szabadidő egyik
kedvelt eltöltési formáját, a természetjárást, a turizmust.

Miről is szól ez a 6 füzet. Természetről, a test és lélek egészségéről, mentalitásról, életmódról,

turistáskodásról. És mindarról, ami mögötte van. Hogy a természetjárás szépségeit minél
szélesebb körben ismertté kell tenni, hogy fejlődésének feltételeit meg kell teremteni, hogy
ezt a munkát valakinek el kell végezni - és innen kezdve ez a látszólag szűk világ kitágul.
Megjelenik a háttérben a finanszírozás, a szervezés, az informálás kérdése is. De ez nem lesz
mindent háttérbe szorító, az összkép megfelel a Beköszöntőben megfogalmazott céloknak: a
turistáskodás megismertetése és megszerettetése az emberekkel, informálásuk, a turizmus
fejlődés figyelemmel kísérése és elősegítése a lap eszközeivel. Stílusában tette ezt úgy, hogy
olvasótáborát 55 éven keresztül megőrizte.
Az olvasás során egyes gondolatok, kérdések kiléptek az időből és a máig szólnak. (Jusztin
Márta)

6.2.2. Fürdő és nyaralás

98
"A felvilágosodás természettisztelete", a romantika vágyódása a tiszta, érintetlen természetbe,
annak csodálata még élt és hatott a 19. sz. második felében is. Az iparosodás, a tömegtermelés
kiszélesedésének nyomán, talán még inkább a nosztalgia tárgyává vált.
Ezzel a vonzódással párhuzamosan tűnt fel korszakunkban két jellemző vonás: az egyik az
egészség felfedezése, az "egészségtudatosabb" életvezetés, a másik a szabadidő új,
előzőekben vázolt felfogása. Ehhez járult még gyarapodó polgárság megnövekedett anyagi
lehetősége: minden együtt volt tehát, amit a modern turizmus diszkrecionálisan eltölthető
időnek, diszkrecionálisan elkölthető jövedelemnek és motivációnak nevez és a turizmus egyik
feltételének tekint. A vízben és a hegyekben kezdődött... és egyre szélesedő rétegek éves
szokása lett a fürdőzés és a nyaralás.
"1903. július 27-én ... senki sem volt Budapesten, mindenki elutazott. ...Bandukolva a
belváros uccáin, megállapíthattam, hogy egész uccasorokon végig nincsen egyetlen ablak,
melynek ne volna lebocsátva a redőnye és mindenütt ...szinte ásított a boldog békeévek
holtszezónja. Ha ebben az időben azt mondtam volna valakinek, hogy Budapesten is el lehet
tölteni a nyarat, sőt vidéki embernek vagy külfödinek érdemes eljönni Budapestre, a szemem
közé nevettek volna. Városban tölteni a nyarat képtelen gondolatnak tetszett, mert a városban
lakás városi életet is jelentette" - írta az Utazás lapjain egy névtelen levélíró.30
Nem csak Budapest tűnt üresnek. A vidéki városi polgárok is kiköltöztek a "természetbe",
fürdőre, fürdőzni. Ennek a szónak a 19. századi tartalma sokkal összetettebb, mint amit ma
értünk alatta. "...magában foglalta a fölfrissülést, a testedzést, az arra rászorulók gyógyulását
és nem utolsó sorban a szabadidő kellemes eltöltését, a pihenést, szórakozást, sőt a nyaralást
is."31 És nem csak a vizet jelentette, hanem a magashegyi levegőn való rekreációt, gyógyulást
is. Svájcban lett elsőként divat a "Luftkurort" rendszeres évi látogatása. A korszakban Alpok
látogatása mellett nálunk tátrai nyaralás jött divatba. "...nevetségesnek tetszett volna, ha mint
orvos azt javasoltam volna valakinek, hogy menjen üdülni, erősödni, szórakozni az Alföld
vagy a Dunántúl valamely kedves városába, menjen nyaralni a Dunapartra, a Tisza mellé,
vagy valamely sziksós alföldi tóhoz. A hűvös hegyvidékek keresése volt a jelszó, és valóban,
a magas hegyvidékeken eleven fürdőélet folyt s alig néhány önálló utakat járó embernek jutott
eszébe Alföldön vagy alacsony hegyvidékeken keresni üdülést, nyári szórakozást. Az
emberek ...kerülték a meleget ... és keresve keresték a hűvös időjárású magaslati helyeket."32
A választást megszabta az illető hely vonzereje, gyógytényezői, híre, elérhetősége, a
szolgáltatás színvonala és természetesen a család igényei és anyagi helyzete.
Nagy hagyománya a szűk értelemben vett gyógyfürdőzésnek, a gyógyulás keresésének volt.
Gyors fejlődéséhez a kor természettudományos eredményei nagyban hozzájárultak. Már a
múlt század negyvenes éveitől folytak vegyelemző kutatások (Tognio Lajos, Török József),
ami a gyógyvízkincs számbavételét is jelentette. 1886-ban Trefort Ágoston állíttatta fel a
budapesti ásványvíz-elemző állomást. Zsigmondy és Than Károly geológiai kutatásaikkal
járultak hozzá a fürdőügy fejlődéséhez.
Az orvostudomány számára is új utakat nyitott a gyógyvíz nyújtotta terápiás - fürdés, ivókúra
- lehetőség, és nyitott szellemű orvosok elkötelezett hívei és egyben kutatói lettek a
fürdőügynek: Russay Gábor, Boleman István, Chyzer Kornél és a klimatikus gyógyhelyen
dolgozó Szontágh Miklós, hogy a legismertebbek nevét említsük. Munkásságuk nagyban
hozzájárult a balneológia tudományos elismertetéséhez. Az 1876-os közegészségügyi törvény
szerint a fürdőhelyeknek kötelező volt orvost alkalmazniuk. Ez azonban nem valósult meg,
így 17 évvel később miniszteri rendelt mondta ki, hogy idényben helyben lakó fürdőorvosnak
kell a vendégek rendelkezésére állnia. 1891-ben megalakult a Balneológiai Egyesület, amely
még a két világháború között is a magyar fürdőügy szorgalmazója volt.

30
Az Utazás, 1936. jún-szept. 2.old.
31
Kósa LászlÓ: Fördőélet a Monarchiában, Budapest, 1999 5.old.
32
Az Utazás, 1936. június 2.old.

99
A korszak leghíresebb magyar fürdői Pöstyén, Trencsénteplic, Bártfa, Buziás, Szliács
Herkulesfürdő, Tusnád, Borszék, Parád és Harkány voltak.
A magyar fürdőknek komoly konkurenciát jelentettek a Monarchia híres és felkapott
fürdőhelyei: főleg Karlsbad (Arany János kedvelt üdülőhelye), Marienbad (ahol Goethe is
gyógyulást keresett), Bad-Ischl, a császári fürdőhely vagy Rohitsch Szlovéniában. A magyar
fürdőügy és a magyar orvosok egyik feladatává vált a hazai vizek propagálása. Boleman
István "Magyar Fürdők és Ásványvizek" c. könyvét ingyen juttatták el a háziorvosoknak és
lefordították németre és franciára, hogy a külföldet is megismertessék a magyar gyógyulási
lehetőségekkel. A vasúthálózat kiépülése nagyban elősegítette a gyógyhelyek ismertté válását
és főleg kényelmes megközelítését.
A szolgáltatás színvonala az egyes fürdőkön különböző volt, de általánosan megállapítható,
hogy a Monarchia híres fürdői mögött sajnos elmaradt.
A fürdőtelepen szállodákban lehetett lakni, a tehetősebb polgárok "..egy csoportja nyári lakot
épített itt vagy szobát bérelt az egérszagú, nyirokgombával vastagon benőtt falu fogadóban."
emlékszik vissza Márai az "Egy polgár vallomásai"-ban gyerekkora nyaralásaira a Tátrában. 33
A fürdő és a fürdőtelep fejlesztéséhez viszont egyértelmű tulajdonviszonyokra és tőkére lett
volna szükség.

A gyógyvizek és gyógyforrások egy városban különösen nagy számban voltak jelen: a

fővárosban, ami a 19. sz. második felében hazánkban is lassan kibontakozó turizmus fő
vonzereje volt. A 117 gyógyforrás 24 és 72 C hőmérsékletű vízhozama elérte a napi 68.000
litert.
A fürdőkultúra Budán és Pesten a rómaiakig, ha nem a keltákig nyúlik vissza. A ma is
működő fürdők közül a Gellért elődje, a Sáros fürdő, és a Rudas már a török kor előtt is
működött.
A 19. sz. közepétől kezdődő fúrások nyomán új fürdőket alapítottak, mint pl. a fürdésre és
ivásra egyaránt alkalmas vizű Erzsébet, illetve Margit fürdőt, vagy a legnagyobbat, a
Széchenyi fürdőt.
A főváros fürdőit alapvetően a budapestiek és a vidékiek látogatták. A főváros a 19. század
vége felé kezdte felismerni, hogy gyógyvizei milyen egyedülálló jelentőséggel bírnak a
vendégforgalom növelése szempontjából. Kezdetben a nagyváros nyújtotta szórakozási,
kikapcsolódási lehetőségek és a fürdőzés kombinálását tekintették egyedülálló kínálatnak. A
két világháború közötti koncepció már Budapestről már mint fürdővilágvárosról beszél, és
komoly szerepet szánt a balneológiának, melyet a turizmuson belül "húzóágazatnak"
tekintettek.

A nyaralás másik kedvelt és a korszakban népszerűvé váló - ha nem is olyan intenzíven, mint
a hegyek és a klimatikus gyógyhelyek - helyszíne a Balaton volt.
A Balatont a reformkor hozta divatba, Füred központtal. Rajta kívül az északi parton csak
Balatonalmádiban alakult ki fürdőélet. A vendégkört a közeli Veszprém köztisztviselői,
középpolgársága jelentette. Balatonalmádi vendégforgalmi infrastruktúrája fejletlen volt,
amint azt Márai fent idézett sorai jellemezhették. Az 1882-ben alakult Almádi Fürdő
Részvénytársaságnak nem volt elegendő tőkéje a fejlesztésre.
A déli part településeinek kiépülésére ösztönzően hatott a déli vasút megépítése, annak
ellenére, hogy a zavartalan vendégforgalom feltételeinek hiányát tetézték a mezőgazdasági
termelésből fakadó gondok. A déli part legkedveltebb célpontja a kényelmesen elérhető
Siófok lett, Füred vetélytársát látták benne. Holott a századfordulóra kifejlődött balatoni
településeknek megvolt a maguk vendégköre. Füredet az arisztokrácia látogatta, Siófok a

33
Márai Sándor: Egy polgár vallomásai, Budapest, 58.old.

100
budapesti zsidó polgárok kedvelt nyaralóhelyévé vált, Földvárt a keresztény középosztály
vallotta magáénak.
A balatoni nyaralásnál kezdetben nem a fürdés dominált, hanem a nap, a levegő, a táj
szépsége és természetesen a társaság. A víz - kezdetben gyógyítónak kikiáltott - hatására a
fürdés is megjelent a programban.
A Balaton turizmusa a 19.sz. utolsó évtizedében élénkült fel, részben a vasút megjelenésének
(bár az már 1861-ben készen volt), részben pedig néhány Balaton-barát lelkes támogatásának
köszönhetően.
1893-tól a déli parton megindult a parcellázás és fürdőtelepeket hoztak létre. Ezek a
fejlesztések indukálták a civil kezdeményezéseket, a fürdőegyletek majd a Balatoni Szövetség
megalakulását. Célkitűzéseikben a Balaton turizmusának fejlesztése és propagálása szerepelt
az első helyen.

A teljesség igénye okán meg kell említenem a korszakban a tengeri fürdőre utazást. A híres
tengeri fürdőhelyek, a Riviéra, Ostende felkeresése csak az arisztokrácia és a nagypolgárság
körében dívott. A tehetősebb polgárok a századfordulón az Adriára utaztak az akkor kiépülő
Abbáziába és Crikvenicába.

Összegzésül megállapíthatjuk, hogy az ország természeti adottságai rendkívül kedvezőek

voltak a balneológia és a fürdőélet szempontjából, a híres Monarchia-beli fürdőknek mégsem
jelentettek konkurenciát. Nemhogy a külföldiek nem igyekeztek a magyar fürdőkre, hanem
még a magyarok itthon tartásáért is harcolni kellett. Érdekes ötlet vetődött fel 1909-ben egy
fürdőügyi konferencián Franzensbadban. Marienbad polgármesterének a javaslatára
elhatározták, hogy "...zur Wahrung der gemeinsamen Interessen des österreichisch-
ungarischen Kurorte" szövetséget alapítanak.i Megvalósulásának nem maradt nyoma a
magyar fürdőügyben. A balneológia intenzívebb fejlődése a két világháború közötti időszakra
esett, annak ellenére, hogy az első világháború után híres és kiépült fürdőink 80%-át
elveszítettük. (Jusztin Márta)

6.2.3. A "nagyrendezvények" kezdetei

6.2.3.1. Az 1885. évi Országos Általános Kiállítás

A 19. sz. "találmánya" a világkiállítás. A fejlődésére, annak ütemére és eredményeire büszke

ember tartott seregszemlét az általa létrehozott javak fölött. A tudomány, az ipar, a
képzőművészet kiállított tárgyainak, a meghódított népek kincseinek és a nagyközönségnek
első ilyen modernül ünnepélyes találkozója 1851. május 1-én nyílt meg Londonban, az e célra
épített Kristálypalotában. "Mr. Paxton's monstrous greenhouse", ahogy a gúnyolódó London
Times az 563 méter hosszú és 124 méter széles a kizárólag öntöttvasból és üvegből emelt
épületet nevezte már önmagában is mérföldkő az építészet történetében és hűen tükrözi a
kiállítás célját. "...to present a living picture of the point of development at which the whole
of mankind had arrived ... and a new starting point from which all nations will be able to
direct their further exertions."34 hangzott el az esemény legfőbb támogatójának és
szervezőbizottsági elnökének, Albert hercegnek megnyitó szavaiban. A siker olyan óriási volt,
hogy új divat született, a világkiállítások divatja. Négy évvel később Párizs, 1862-ben ismét
London, kiegyezésünk évében újra a francia főváros, majd 1873-ban Bécs adott otthont
világkiállításnak. Először 1876-ban rendezték meg az eseményt Európán kívül,
Philadelphiában. Utána ismét két alkalommal Párizs, majd Chichago következett.
34
Fleming, William: Arst and ideas, Harcourt Brace College Publishers, 1995 Philadelphia 560.old.

101
A 19. sz. második felének két nagy magyar kiállításának koncepciójában - az aktualitáson túl
- benne rejlett az 1851-es kiállítás eszméje is.

Az Első Iparműkiállítást Magyarországon 1842-ben rendezték Pesten, a redout-ban 213

kiállító részvételével. Célja a magyar ipar pártolása és propagálása volt. A siker - talán
Kossuth lelkes Pesti Hírlapban megjelent beszámolóinak is köszönhetően - nem maradt el,
olyannyira, hogy a kiállítást egy évvel később újra megrendezték ugyanazon a helyszínen, de
most már 244 kiállítóval. Ezt követően az 516 résztvevőt felvonultató kiállításra 1846-ban
került sor. A levert szabadságharc utáni korszak légkörében alig volt elképzelhető egy ilyen
-akár demonstratívnak is tűnő, de mindenképpen tömegeket vonzó - nemzeti seregszemle. A
forradalom után először 1865-ben rendeztek Pesten juh-, sertés, gazdasági eszköz és
gépkiállítást. 1868- ban "az országos magyar ipartestület kebelében ... pendíttetvén meg"
szóba került egy országos iparkiállítás igénye, de akkor ez évekig nem került megvalósításra.
Részben az anyagi feltételei hiányoztak, részben pedig túl közel volt a bécsi kiállítás - 1873-
ban -, ami az érdekelteket is megosztotta. 1872-ben rendezetek a magyar iparosok egy
országos "iparműtárlatot" 575 kiállítóval. Ezt követte 1876-ban, több mint négyszeres
létszámmal (2.227 kiállító) a szegedi vásár.
1881-ben merült fel újra az országos kiállítás gondolata.
1882. szeptember 18-án és október 7-én is hosszas megbeszéléseket folytattak a
szakminisztériumok, a főváros és az országos iparegyesület képviselői egy esetleges országos
kiállítás megrendezésének a lehetőségéről. Ennek eredménye képpen az 1883. XII. törvény
kimondta, hogy a ország 1885-ben kiállítást rendez.
Célja már nem csak a hazai ipar - mint a 40-es években - és nem csak a mezőgazdaság - mint
1865-ben - felkészültségének és eredményeinek, hanem az ország átfogó bemutatása volt.
Részben ezzel a széles skálájú tematikával, részben a kapcsolódó programokkal
Magyarország is megszervezte a modern kor első "nagyrendezvényét", ha nem is
világméretekben, de mindenképpen országos szinten, az 1885. évi Országos Kiállítást.
A Kiállítás valóban átfogó volt. 32 szekció - a mezőgazdaságon, iparon, tudományon,
oktatáson, egészség- és közlekedésügyön túl a honvédelem bemutatkozásának éppúgy tere
nyílott, mint a képző- és iparművészeteknek. A három pótkiállítás (műipar és régiségek,
munka) egyike a külföldi tárgyak bemutatkozását szolgálta.
A korszak gazdasági fellendülése ugyan lehetővé tette egy ilyen méretű esemény
megrendezését, megszervezésére példa az előzőekből még nem állt rendelkezésre. A rendezés
feladatait bizottságok felállításával oldották meg.
A rendezvény fővédnöke Rudolf trónörökös lett, a munkálatokat pedig szakértői bizottságok
végezték, a földmívelési-, ipar- és kereskedelmi miniszter gróf Széchenyi Pál vezetésével.
1883. márc. 12-én országos bizottságot (Matlekovics Sándor, Zichy Jenő - országos
iparegyesület elnöke, Schnierer Gyula min. tanácsos, Balogh Vilmos min. titkár, Róth Károly
Bp. főpolgármestere, Dr.Keleti Károly, Országos Statisztikai Hivatal főnöke, Thaisz Elek
főv. állami rendőrség főnöke részvételével) hoztak létre, mint legfőbb koordináló szervet. A
rendezés óriási munkája pedig további albizottságokra hárult, piramisszerűen szélesedve
lefelé.
Az egyik legfontosabb feladat - a bemutatandó témakörök meghatározása után - a megfelelő
terület kijelölése volt.
A kiállítás megrendezésének tetemes költségeit az állam állta, de számottevő volt a főváros
támogatása is. Ez jelentett egyrészt 50.000 frt. pénzbeli segítséget. Lényegesebb volt viszont,
hogy a területet a főváros bocsátotta rendelkezésre, és a Városliget 300.000 m2-ét jelölték ki
helyszínéül.
A kiállítás külön e célra emelt csarnokai részben állami pénzből, részben a bemutatkozó
cégek anyagi erejéből épültek. A félmillió kg vasból épült Iparcsarnok állami beruházásban

102
készült, az ú.n. királycsarnokot a budapesti iparosok emelték a királyi család számára
pihenőhelyül, ill. fogadások szinteréül. Több iparvállalat a saját csarnokában mutatkozott be,
mint pl. az akkor már világhíres Ganz cég, vagy a Gázművek is.
A kiállítás 1885. május 2-án nyílt meg és november 4-én zárta kapuit. Mindkét esemény nagy
pompával és a királyi család részvételével zajlott le. A kiállításról szóló Hivatalos Jelentés és
a korabeli sajtó részletesen, érkezési sorrendben megnevezi a megnyitóra érkező királyi
családtagokat: Rudolf trónörököst és feleségét, a diplomáciai testület tagjait, a meghívott
vendégeket, majd legvégül Ferenc Józsefet. (A királyné nem jelent meg a megnyitón, hiába
lengette a szél az Iparcsarnok bejárata fölött a Ferenc József és Erzsébet feliratú üdvözlő
transzparenst.)
A vásár látogatói között több európai uralkodó is megjelent. A Habsburg család többször is
ellátogatott a kiállításra, (Erzsébet királyné is több alkalommal), de rajtuk kivül feljegyezték
még Milán szerb király, Lipót bajor herceg és neje, Mária Terézia, Sándor bolgár fejedelem,
Vilmos porosz herceg nevét.
Az igazi feladatot nem a protokoll vendégek fogadása, hanem a Budapestre özönlő
vendégsereg elszállásolásának megszervezése jelentette.
A Hivatalos Jelentésből tudjuk, hogy már augusztus 17-én üdvözölték - az eladott
belépőjegyek szerinti milliomodik látogatót.
A Kiállítást összesen 1.759.368 fő tekintette meg.
Az elszállásolást a Székesfővárosi Lakásközvetítő Irodával közösen a Székesfővárosi
Kiállítási Bizottság szervezte a szállodák, panziótulajdonosok és a vendéglátó szakma
közreműködésével. A bizottság egyik célkitűzése az volt, hogy a nagy kereslet miatt ne
szökjenek magasba az árak. A szakma dicséretes önmérsékletet tanúsított és a megnövekedett
vendéglétszám ellenére sem emelte árait.
A másik feladat a szálláshelyek bővítése volt. Ezt főleg olcsó tömegszállások, nyári szünetben
iskolák bevonásával érték el. Több állami intézmény, intézetek is bocsátottak az bizottság
rendelkezésére helyiséget, ahol ideiglenes szállásokat lehetett berendezni.
Még egy lényeges feladat várt megoldásra: a vendégek informálása a lakhatási lehetőségekről.
Ennek megoldását a Központi Lakásiroda vállalta magára. A pályadvarok és a
Dunagőzhajózási Társaság mellett, ahol a bécsi hajók kikötnek, fiókirodákat nyitottak. Itt a
szálláshelyekről valóságos "adatbázis" állt rendelkezésre: szállodai szobák, kiadandó
magánlakások, a főváros átengedett helyiségei, állami intézmények felszabadított helyiségei,
Budapest környéki lakások és szobák. Foglalást személyesen, de akár levélben is lehetett
biztosítani. A "fekete" lakáskiadást viszont keményen büntették.
A látogatói kedvet vasúti kedvezményekkel is igyekeztek növelni. Az Országos Bizottság
ennek érdekében a Budapestre befutó összes vasúttársasághoz fordult, akik egy vasúti
kiállítási bizottságot megalakítva közösen állapították meg a kedvezményeket.

Ennél sokkal lényegesebb volt a Kiállítást beharangozó propaganda bel- és külföldön

egyaránt. Ezt a nagy felelősséggel járó feladatot több intézmény is magáénak érezte és a maga
területén aktívan tett is a kiállítás megismertetése érdekében: így a Külügyminisztérium a
követségeken keresztül, a szakmai szervezetek saját berkein belül, a Menetjegyiroda: az
oroszlánrészt természetszerűleg a sajtó vállalta magára. Ezen kívül még egy "profi"
hirdetésszervező céget is bevontak a munkálatokba. Ennek a feladatnak a megoldására a kor
valamennyi propagandaeszközét igénybe vették. A propaganda koncepciójának kidolgozását
és koordinálását az ún. Hírlapbizottság végezte. Ez a testület a legfontosabb hazai lapok
főszerkesztőiből, jeles munkatársaiból állt fel - pártkülönbség nélkül támogatva a kiállítás
ügyét. "...élénk érdeklődéssel kísérte s nagy nemzeti ügynek tekintette az Országos Kiállítást

103
és lelkes támogatásának nagy része van az elért sikerben" - emlékezett meg munkájukról a
Hivatalos jelentésben Schnierer Gyula.35
A bizottság vezetője - Halász Imre osztálytanácsos miniszterelnökségi sajtótitkár tartotta a
kapcsolatot az újságírókkal itthon, de a nyitás előtt 3 hónappal ellátogatott Bécsbe is, hogy a
nemzetközi sajtó képviselőit személyesen informálja a kiállításról.
A bizottság hetente kiadta a kőnyomatos Budapester Correspondenz című lapot, ami csak a
kiállításról tartalmazott híreket, de ezen kívül alkalmi röpiratokkal is ellátta a
szerkesztőségeket.
"Az 1885. évi Budapesti Országos Általános Kiállítás közleményei"-nek, az előkészület
hivatalos lapjának 15 száma, összesen 400 oldalon, 1000 példányban jelent meg, amit minden
bizottság is automatikusan megkapott, de éppígy megkapták a könyvesboltokban is
megvásárolható "Kiállítási útmutató az 1885. évi Budapesti Országos Általános Kiállítás
bizottság tagjainak, a kiállítóknak és a kiállítás iránt érdeklődőknek" című lapot is. Ezeken
kívül az országos napilapok is élénk érdeklődéssl kísérték az előkészületeket.
A külföld informálásában a sajtó mellett aktív szerepet játszott a Külügyminisztérium
sajtóosztálya is. Márciustól októberig hetente küldte szét tárcáit az eseményről, de sokat tett a
külföldi újságírók látogatásáért a helyszínen is. Ennek eredményeként olasz lapok több, mint
80 cikket közöltek, nagyon kedvező tudósításokat olvashattak a svédek, németek is. Majdnem
valamennyi patinás angol lap is akkreditált újságírót: a Times, Standard, Daily Chronicle,
Daily Telegraph, Economist, Morning Post és "rokonszenvesen írtak", nyilatkoztak
elégedetten a szervezők.
A kiállítás hirdetésével a berlini székhelyű Mosse Rudolf céget bízták meg, akik a fentieken
túl Európa és az USA legolvasottabb lapjaiban hetenként, ill. havonkét jelentetett meg írást. A
végső összesítés igen szép eredményt mutatott: Svájcban 9 lapban, Olaszországban 7,
Németországban 45, Belgiumban 3, Hollandiában 4, Svédországban 2 Dániában 2,
Angolországban 7, Franciaországban 7, Spanyolországban 4, Oroszországban 9, az Egyesült
Államokban 2 , Ausztriában 32 lapban jelent meg hirdetés a budapesti eseményről.
A kiállításnak az említetteken kívül külön katalógusa is volt, ami a főváros nevezetességeit,
színházait és a programokat is tartalmazta.

A kiállítás szervezői kapcsolatba léptek két nagy utazási irodával is: a leghíresebbel - a
Thomas Cook és az olasz Agencia Chiari utazási vállalattal.
Előbbi jelentette meg a "Cook‘s Excursionist and Hoke and Foreign Tourist Advertiser-t",
amiben a vásárról is jelentek meg cikkek, megjelenve ezzel angol és amerikai "utazási piacon"
A milánói utazási vállalattal szerződést kötöttek ..."mely szerint a vállalat kéjutazásokat
rendezett Budapestre, a kiállítást prospectusaiban folytonosan felemlítette és saját , valamint
40 egyéb olasz lapban ...folyton hirdette, mely összes teljesítményekért csak 300 forintnyi
fizetést nyert."

A szöveg, a nyomtatott betű mellett megjelent egy nem kevésbé hatásos propaganda-eszköz
is, a kép. Sőt az "óriásplakát" őse, az akkori szóhasználat szerint a "nagy falragasz". A
gondosságot jellemzi, hogy megrajzolásával Benczúr Gyulát bízták meg. Ez a plakát hirdette
a kiállítást hazánk minden városában és külföldön is. "...Mosse Rudolf berlini jóhirű hirdetési-
czég közvetítése mellett terjesztetett és kifüggesztetett. Ezen nagy falragasz 10700 szines
példányban készült és pedig 2700 magyar, 5.000 német, 1.200 horvát, 600 szerb, 400 francia,
350 olasz és 450 angol szöveggel" írta a Hivatalos jelentés. 36 Ugyanezek a plakátok kisebb
formátumú, fénynyomatú változata a vasutat célozta meg: az indóházakat, vasúti kocsikat -
német és magyar nyelven készítettek belőle 3000 darabnál is többet az előzőkben, 7000
35
Hivatalos jelentés 1. kötet 105.old.
36
Uo. 110-111.old.

104
példány magyar, német francia nyelven jutott a kocsikba. A kiállítás térképével "Prospect-
eket" is adtak ki a Budapester Allgemeine Landesausstellung címen, ami viszont Budapest
főbb látványosságait is tartalmazta. Ezekből jutott német és francia vendéglőkbe, vasúti
kocsikba, indóházakba ingyen. Sokat osztott még szét az osztrák vendéglősök egyesülete is.
Ráth Károly Budapester Ausstellungs-zeitung fényes képekkel teli 36 számot megélt újsága
200 példányban, nagyobb külföldi szállodákban, kávéházakban került terjesztésre.

Ezt az átfogó "marketing-munkát" végigtekintve jogosnak érezzük a kortársak büszkeségét:

"A budapesti 1885. évi általános kiállítás minden irányban sikerült. Ilyennek tudjuk és
érezzük mi magunk, ilyennek ismerte el az összes külföld"37

6.2.3.2. A Millennium

Az évszázad végét a honfoglalás megünneplése tette feledhetetlenné. Az ezer éves évforduló

megemlékezésének szükségességére Botka Tivadar a Századok hasábjain már 1878-ban
felhívta a figyelmet.38 1891. okt. 31-én Baross Gábor törvényjavaslatot nyújtott be egy, a
Millennium méltó megünneplését célzó kiállítás megrendezéséről. Az erről szóló
törvényjavaslatot 1892. II. cikkelyben törvénybe iktatták, és megvalósítására létrehozták a
Millenniumi Bizottságot, mint az eseménysorozat legfőbb felelős szervét.
A rendezvény tematikája adott volt: méltó megemlékezés a honfoglalás ezredik évéről, így az
egy évig tartó ünnepségsorozat központjában az Ezredéves Országos Kiállítás került. Ennek
megszervezése jelentette a legnagyobb kihívást a rendezők számára. Megrendezésével a
Kereskedelmi Minisztériumot bízták meg.
A kiállítás megszervezésére külön bizottságot hoztak létre, az Ezredéves Országos Kiállítás
Székesfőváros Bizottságot, de a teljes ünnepi program kialakítása több szakbizottságot kívánt.
A legfőbb operatív szervezet az Országos Kiállítási Igazgatóság volt. A szervezés munkája
tehát az 1885. évi Országos Általános Kiállítás sémájára történt.
A költségek fedezésére külön állami pénzalap létesült, melybe Budapest 100.000 Ft-ot fizetett
be. Ezen felül a kiállítás területét, a Városligetet, átengedte a kormánynak, mint 1885-ben.
270.000 Ft-ért pedig felépítette és berendezte saját külön pavilonját, "oly czélból, hogy abban
a közigazgatás minden ágát és az ezekben saját erejéből elért eredményeket a nagy
közönségnek bemutassa."39
A propaganda megszervezése és a látogatók toborzása is a már bevált módszer szerint történt.
Ez alkalommal a fővárosnak több volt a pénze. Sok, főleg külföldre szánt propagandaanyagot
készíttetett el az Országos Kiállítási Igazgatóság, közel 300.000,- Ft értékben.
A vendégek elszállásolásának megszervezéséről a nagy múltú Wagon Lits budapesti irodája
és a Millennium évére létrehozott Millenniumi Utazási és Ellátási Vállalat gondoskodott.. Ez
a részvénytársaság nem csak házakat, lakásokat vett bérbe a vidéki és külföldi látogatók
számára, hanem egyéb információs szolgáltatásokat is nyújtott: mint pl. tolmács - és tudakozó
szolgálat, kedvezményes jegyfüzetek árusítása. Az Rt. csak a kiállítás előmunkálatainak
idején és nyitvatartása alatt működött, holott ezt tekinthetjük egyik első idegenforgalmi
vállaltunknak is, amennyiben komplex szolgáltatást is tudott igény szerint nyújtani.
Az elvégzett feladat óriási volt: az Országos Kiállítás és az egyéb rendezvényei összesen
5 736 000 látogatót vonzottak külföldről, belföldről és a fővárosból.

37
Uo. 28.old.
38
Botka Tivadar: Millenárium a magyar nemzet államiságának ezer éves évfordulójára In: Századok, 1878. I-IV.
füzet 46, 149, 245, 326, 533.old.
39
Matlekovics Sándor: Magyarország a Millennium idején, 9. kötet 1048.old.

105
A millenniumi ünnepségeknek, és benne az Ezredévi Kiállításnak, volt egy sajátossága, ami
az Országos Kiállításon még kevésbé volt megfigyelhető. Ez a tudatos "országkép-alakítás", a
bel- és a külföld számára egyaránt.

Az Ezredévi Országos Kiállítás

A Ferenc József fővédnöksége alatt megrendezett kiállítás célját így foglalja össze a korabeli
sajtó:
- "emlékezteti a nemzetet az ezredéves múlt nagy eseményeire és alkotásaira és megmutatja a
külföldnek is, hogy a magyar nemzet hasznos tagja volt az európai népcsaládnak, a haladás
együttes munkájában
- megismerjük a magyar államot alkotó összes erőket: megismertessük önmagunkkal és az
idegenekkel a szellemi, anyagi és erkölcsi téren való munkálkodásnak összes vívmányait.
Része jutott az ország minden polgárának a munkában, valamint részes lesz a sikerben is. Az
ezredéves kiállítás feltárja a magyar nemzet szorgalmának és ügyességének műveit, ezer éves
életünk és tevékenységünk gyümölcse van ama pompás városrésznek nevezhető helyen
felhalmozva, melynek neve: ezredéves országos kiállítás"
A megnyitón ágyúdörgés, harangzúgás, királyi beszéd közepette ott forgatott az első magyar
filmhíradó is. Volt is mit filmezni.
A kiállítás 510.000 négyzetméteren terült el, ebből 200.000 négyzetméter volt a beépített
terület. A 240 épületben 16.500 kiállító kapott helyet. Ebből kb. 7.000 az ipart képviselte. A
10 millió koronába került épületek fele nagy kiállítási csarnok volt, másik fele kisebb pavilon.
A kiállítot tárgyak értéke meghaladta a 200 millió koronát. A költségek közel 5 millió forintra
rúgtak, mikor egy szakmunkás napi fizetése 1 és 3 forint között mozgott.
A puszta számok alapján azonban sejtelmünk sem lehet a látványosságokról, bár a
dekorativitás mögött felsejlettek a hibák. Az épületek nagy része nem csak a kor
stílusirányzatainak, hanem a kiállítás sietős előkészítésének jegyeit is magán viselte. A neo-
izmusok, az eklektika éppúgy rányomta bélyegét, mint a korszak technikai fejlődése
biztosította új építészeti megoldások, a vas és az üveg kombinációja. Néhány épület még az
1885-ös kiállításról maradt, de a többségét újonnan építették. Sokat közülük ideiglenesen,
nem időt álló anyagból.

*A látnivalók
A kiállítás két főcsoportból és az ideiglenes kiállításokból állt.
Az I. Főcsoport az aktualitást, a múlt felidézését szolgálta. A történeti kiállítás a szigeten, a
ma is álló történeti épületcsoportban 5000 négyszögméteren kapott helyet. A kiállítás
Magyarország történelmének fő mozzanatait mutatta be történeti okmányokban, régi
eszközökben, iparművészetben, művészeti alkotásokban. Az egyház és művészet bemutatása
éppúgy jelen volt, mint a közszellem és magánélet megnyilvánulásai vagy a hadviselés.
A II. Főcsoport a jelenkort mutatta be. Pavilonjait a városok, falvak, gyárak, illetékes
minisztériumok és intézmények rendezték be. Témái az 1885. évi Országos Kiállításról már
ismertek. Óriási sikert aratott az egész ország néprajzát bemutató kiállítás. Nem csak a
kiállított tárgyak, hanem a bemutatás módja is nagy visszhangot váltott ki. Svéd mintára egy
élő falut, Skanzent, alakítottak ki. Új volt ez a forma, 1891-ben hozták létre először a svédek
ezt a típusú falumúzeumot, amit azóta is skanzennek neveznek. A falu középen modern falusi
kórház, tűzőrség, községháza, iskola és tornaterem, falusi templom "típusépületei" álltak,
megjelenítve a modern falu kívánt képét. Az egyes tájegységek népviseletét viaszbábukon
mutatták be, de élő lakók, élő háziállatok tették hitelesebbé a falusi életet bemutató utcákat.
Nem hiányzott a falu végét lezáró cigánysor sem a putrival. Erről még a külföldi sajtó is
megemlékezett

106
Különösenen népszerűvé váltak az falusi ünnepeket bemutató rendezvények: a kun,
ormánsági, szerb, teregovai, bossáni román, kalotaszegi, szász, csángó, rutén lakodalom, a
sváb és a szerb búcsú, a szüreti ünnepségek, amit Tolcsva, Hegyalja, Tokaj, Erdőbénye és a
többi híres bortermelő falvak lakosai mutattak be. Ekkor indult diadalútjára a matyó
népművészet is.40
Budapestnek szintén külön 1.500 négyzetméteres pavilonja volt. Bemutatták a város
történelmét, fejlődését, de fő hangsúly a jövő volt: a városrendezés, a műszaki fejlesztés, a
kommunális szolgáltatások.
A nyitvatartás alatt minden hónapban ideiglenes kiállításokat is rendeztek, az adott hónapnak
megfelelő tematikával: virág-, zöldség-, gyümölcs- és állatkiállítások váltogatták egymást, és
egy hónap jutott a munkának, a tanoncok és segédek bemutatkozásának is.

* A rendezvények
A Millenniumi Kiállítás több volt egy kiállításnál, nagyrendezvény volt ez is.
Az "ünnepélyek csarnokát" kongresszusok, országos és nemzetközi öszejövetelek,
felolvasások, szakelőadások, hangversenyek, ünnepi ülések részére emelték.
Nemzetközi kongresszust szerveztek a művészettörténészek, a nemzetközi távirda, de volt
egyetemes tanügyi kongresszus is. Ünnepi ülést tartottak az Ezredéves Országos Kiállítás
kongresszusi csarnokában a cukorgyárosok, a molnárok, a papírgyárosok, gyógyszerészek és
a turisták képviselői, az országos tűzoltó-egyesületek, a középiskolai tanárok. Vándorgyűlésre
jöttek össze a méhészek, nemzetközi kongresszust és versenyt rendeztek magyar gyorsírók.
Volt fürdőügyi kongresszus, országos erdészeti gyűlés, nemzetközi bányakongresszus
éppúgy, mint ahogy külföldi sakkegyletek látogatására is sor került, Budapesten a
millenniumi nemzetközi sakkverseny alkalmából.
A kiállítás este bezárt, de a bőséges szórakozási lehetőségeket nyújtó park nem. A sétányokon
ív - és izzólámpák világítottak, a korzón a zenepavilonok, a négy kőbányai sörgyár éttermei,
kávéházak, világító szökőkút nyújtottak hangulatos kikapcsolódást és szórakozást a
többmillió látogatónak.
A kiállítás mellett Ősbudavára volt a kiállítás a legkedveltebb látványosság, valóságos
"szórakoztatóközpont, témapark". Egy darab középkor és török világ Magyarországon, ami
még évekig tovább működött. Ha ma építenék fel, azt mondanák, hogy a posztmodern
életérzés hozta létre ezt a szórakozás céljára épített középkori Budát. Holott "... maga az
eszme, hogy régmúlt idő egy korhű képet újból felépitsék, alig néhány év előtt született. - Az
antwerpeni kiállitáson a régi Anves egy része volt látható, Chichagóban Kairó egy része,
Bécsben Alt-Wien és tavaly ugyanott Venedig in Wien czimmel Velencze egy részét építették
fel."
"Mintha csak a XVII-ik század elejét varázsolták volna ide bűvös kézzel, úgy áll itt a régi
budai vár és hogy a látogató még inkább visszaringathassa magát a múltba ott látja maga
körül az akkori eleven életet.... E nagy alkotásnak minden része korhű és megfelel a
valóságnak....
És ezt a ragyogó, színdús pompával felépített, megelevenített hőskölteményt ragyogó fénnyel
árasztja el este a mai kor jelképe: a villamos fény. Ahol nappal a múlt kegyeletének hódolt a
látogató, ott este kellemes szórakozást talál. A régi stilben épült vendéglők, régi török
kávéházak, bormérések 30-40 ezer embert fogadhatnak be vendégül, a hol azok vidám
zeneszó mellett fejezik be a napot. Csodálattal nézi ezt a mai kor fia és a káprázatban
összefolyik előtte a mult és a jelen - amabból, hogy lelkesedést, ebből, hogy erőt merítsen a
jövőhöz",41 amit a kiállítás főbejáratával szemben kikötött léghajó szimbolizált.

40
Fügedi Márta: Mítosz és valóság: a matyó népművészet, Miskolc, 1997
41
Boros-Izsák: Milleniumi kalauz, kiállítási útmutató, 1896 11. old.

107
A propaganda

Ha az Országos Általános Kiállítást összevetjük az Ezredéves Kiállítással és annak

kísérőrendezvényeivel, feltűnnek a már említett szervezési, tematikus hasonlóságok és a
különbségek: a millenniumi ünnepségek propaganda-értéke, az "arculatformálás" igénye
ekkor erősebb volt.
A propaganda kettős célt szolgált: egyrészt minél több vendéget vonzani az ünnepségekre,
másrészt pedig az országot és a nemzetet a tragédiákkal sújtott, de mégis dicső múlt méltó
örökösének bemutatni, amely elért eredményei okán joggal kér helyet az európai népek
között, és erősíteni ezt a tudatot külföldiben és belföldiben egyaránt.
Budapesten ismét megjelentek a külföldi tudósítók. Az ünnepről beszámoló újságok között a
legjelentősebbek éppúgy szerepeltek, mint jelentéktelen lapocskák. j. Ennek a résznek a
forrása a Központi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteményében őrzött, a dolgozatban
felsorolt újságokból kivágott, a Millenniummal foglalkozó cikkek gyűjteménye. Egy-két
példa, mindkettőre: The Morning Post, The Daily News, Le Petit Parisien, Le Petit Monitor
universel, Le Petit National de Paris, Le Petit Caporal de Paris, La Paix de Paris, La Cocarde
de Paris, La Gasette Européenne de Paris, , Le Grande Journal de Paris, Le Figaro de Paris.
Pester Llyod, Münchener Allgemeine Zeitung, Courrier de Genéve, Kölnischer Zeitung.) Az
előkészületekről alig akad tudósítás, számuk azonban megugrik a kiállítás megnyitásával.
A komoly francia és német újságok szentelnek hosszú méltató cikkeket az ünnepenek, a
magyar történelemnek. Hangvételük a megbecsülésé, az elismerésé. A Le Figaro de Paris ad
méltató hangú cikkében áttekintést Magyarország történelméről, beszélve az 1000 évvel
azelőtti Keletről történő honfoglalásunkról, megemlékezve a jelentős sorsfordulókról,
kiemelve Széchenyi, Kossuth és Deák nevét.
Szintén az ország sikertörténetét rajzolta meg a Neue freie Presse de Vienne-ben Siegmund
Singer. Nagyon hosszú cikkben méltatja Magyarország történelmét, kiemelve védőbástya
szerepét. Az újságra - nem meglepő módon - az események nyomon követése és a róluk
készült részletes beszámolók közlése jellemző.
A legtöbb lap részletesen az Ezredévi Kiállításról számol be. Sok a képekkel illusztrált cikk, a
leggyakrabban a történelmi kiállítást, a falut és a kalotaszegi és nemzetiségi népviseleteket
mutatták be.
A II. Főcsoportból az ipari kultúrát említették a legtöbbször - főleg a közlekedési, a
kereskedelmi, az oktatási és az iparcsarnokot. Több "kis színes" hír is megjelent a kiállításról.
A Daily Graphic tudósítása turistacsalogató hangvételű: a kiállításból azt emeli ki, ami az
angoloknak tetszhet. Némi piacorientáltsággal praktikus tanácsokat is ad utazóknak. Ismerteti
a vonatkedvezményeket - "A friendly co-operation and combination of the British railways
with those on the Continent will, it is expected, much facilitate the journeys of visitors and
travellers from England to Buda-Pesth, and lead to a material reduction in the cost of
travelling thither"
A Figaro a kiállításról szóló beszámolóját így fejezi be: "les fětes du Millénaire hongrois,
l'Exposition Nationale de Budapest sont des fětes de Paix et de Fraternité!" Nagyon hízelgő
vélemény és értékelés ez rólunk. A béke és a testvériség ünnepe! A baj csak az volt, hogy ezt
a véleményt nem mindenki osztotta. Az újságok pedig erről is írtak. Arról, amiről a magyar
propaganda esetleg nem beszélt, vagy legalább is nem szívesen beszélt. Ez pedig a
nemzetiségi kérdés volt.
L‘ Epoque egyik júliusi cikke - Une Manisfetation anti-hongroise - román, szerb és cseh
diákok magyarellenes tüntetéséről tudósított. A Patriot hasonló témájú cikkének - Les
Hongrois et la liberté - az alcíme is több, mint gyanútkeltő: Un mot de vérité sur les Magyars.
A magyarokat olyan népnek állítja be, akik a szabadságot csak a maguk számára szeretik,
önző politikájukkal ellenséges gyűrűt alakítottak ki Ferenc József birodalma körül:

108
ellenségnek tekintik a szlávokat, a "latinokat", és előbb vagy utóbb a magyarokat elpusztítja
majd egy megrázkódtatás - "de a humanitás ezzel semmit nem fog veszteni". A jóslat száz év
távlatából több mint hátborzongató.
A német nyelvű sajtó is beszámolt a nemzetiségi problémákról. A müncheni Allgemeine
Zeitung "Das Millennium und die Nationalitäten" címmel átvette egy szlovák lap tudósítását
a Budapesten megrendezett nemzetiségi kongresszus végrehajtó bizottságának határozatáról,
melyben a nemzetiségiek a millenniumi ünnepségek ellen tiltakoznak. A kongresszus
résztvevői a magyarokat olyan hódítóknak állítja be, akik a nemzetiségieket leigázták és
megsemmisüléssel fenyegetik. Az ezeréves ünnepségeket pedig merényletnek tartják a puszta
létük ellen.
Miron Roman pátriárka a Kölnische Zeitungban is megjelentette ezt a cikket. Itt még
részletesebben közlik, "Die Rumänen und die Millenniumsfeier" címmel. Sérelmezi a
magyarok beolvasztó politikáját, szót emel az anyanyelv használata, az anyanyelvi oktatás
mellett. A Millennium nem más, - állítja - mint a nemzetiségek rabszolgaságának dicsőítése
és, mint ilyen, számukra megünnepelhetetlen.
Az ilyen hangvételű cikkek nem emelték az ünnep hangulatát és nem öregbítették a nemzet
jóhírét sem. Romboló hatásuk más történelmi tényezőkkel együtt hatva Trianonban
mutatkozott meg katasztrofális mélységében.
A magyar sajtó által megjelentetett cikkek, kiállítási brosúrák, útmutatók mindezekről a
problémákról hallgattak. Mint ahogy a többiről is. Egy volt csak a fontos: az ünnep.
"Magyarország ünnepel! ... teljes kegyelettel, kiváló fénnyel..." írta bevezetőjében a
Millenniumi kalauz. Ünnepli létét, azt, hogy "nyelvében, szokásaiban és erkölcseiben ma is
rendíthetetlenül áll a magyar." Ezt nem ajándékba kaptuk, ezért egy nép keservesen
megküzdött és kiérdemelte. Méltán, joggal lehet büszke rá! ... "És most, az elmúlt ezer
esztendő határkövénél, az új ezredév küszöbén életképességének tanújául ünnepre hívja az
egész művelt világot."42
Az egész ünnepségsorozat elsősorban ennek bizonyítására és bemutatására épült fel: ahogy
egy szalagcím megfogalmazta: "A múlt és jövő ad egymásnak randevút ". A múlt és
dicsőséges jelen találkozása egy még szebb és még dicsőségesebb jövőt sugallt.
Ha viszont az ünnepi eseményekre távolról és elfogulatlanul tekintünk, akkor meglehetősen
sajátos képet rajzol fel ez a randevú. A továbbélő feudális klisék és az 1867 utáni új világ
találkozott egymással. Gondoljunk csak a díszfelvonulásra. Évszázados pompa, történelmi
családok történelmi díszmagyarjaikban és köztük - szintén díszmagyarban - egy
Haggenmacher és Krausz Izidor, egy Oettl és Röck, az új ipari és pénzarisztokrácia képviselői
- a kor magyar fejlődésének sajátosságát látványosan érzekeltető kép ez.
Ugyanez az eklektika a kiállításon: az egyik, legtöbbek által felkeresett történelmi csarnok
kiállítása - dicső nemzeti történelmünk objektiválódva (még ha több tárgynál csak kölcsön is
Bécs, Párizs, Moszkva, Isztambul múzeumainak trezorjaiból) -, a sok historizáló stílusú
kiállító csarnok és az akkori legmodernebb technika: világító szökőkút, ívlámpa, nem is
beszélve a kiállított, világ élvonalba tartozó magyar iparcikkekről. Itt elég talán csak a
malomipart említeni.
A Millennium alkalmat adott az ország népének számvetés készítésre: innen jöttünk, ide
jutottunk és erre tartunk. A kép, amit bemutatott természetesen tendenciózus, de nem
nélkülözte a valóság alapját. A kor sikereit nem vitatta senki, (sőt!), legfeljebb az árnyoldalak
kerültek elhallgatásra. Tényleg büszkeséggel tölthetett el minden magyar és elismeréssel
minden külföldi látogatót a kiállítás. A sikert valóban magának köszönhette az ország. Az
egyes ember munkájának, szorgalmának, munkaethoszának. A polgár jogos büszkesége
húzódik meg az eredmények számbavétele mögött. Ezzel a teljesítménnyel ki lehet állni a
világ elé és meghívni a többi nemzetet ezredéves számadásunkra. " -Jőjj, - kiáltja emelt fővel
42
Millenniumi kalauz 7. old.

109
az idegen nemzetek felé - jőjj és nézd meg, ama csekély békés idő daczára, mely az ezer
esztendőből csöndes munkálkodásunkra fennmaradt, saját erőnkből mit alkottunk! A mit
Magyarországon és szívében, Budapest székes-fővárosunkban, az ezredéves ünnep
alkalmával látsz, az mind a mienk, az mind a saját erőnkből eredett. Nézzétek meg, vegyetek
részt a mi örömünnepünkben és mondjátok el otthon, századok óta virágzó és dúsgazdag
országaitokban: mondjátok meg itt nálunk szemtől - szembe nekünk: tehetetlen korcs népek
vagyunk-e, kikben csak múltak álmodozó emléke tartja még az utolsó lélegzetet? Vagy a
magyar életképes és dolgos nemzet-e, mely a haladás és a munka dicsőségének biztos
reményével néz egy új ezredév elé?"43 Minden ezt a büszkeséget támasztja alá. A kiállítás, az
új hidak és épületek, a múzeumok, a Vaskapu, az Emlékalbum képei, az ideiglenes
kiállítások, az önképzőköri előadásokra írt (férc)művek.
Új ethosz rajzolódik ki a szemünk előtt. A szuverén polgár tevékeny életet alakító öntudata,
büszkesége. Megfogalmazták ezt ők maguk is, fő büszkeségükkel, Budapesttel kapcsolatban.
"Budapest székesfőváros csaknem egyedül saját polgársága lelkes törekvésének köszönheti
naggyá lételét. A századok zivatarai közt el kellett volna pusztulnia e városnak a föld szinéről,
ha polgárságában nem lett volna erős akarat, buzgó törekvés a csapások, a szenvedések
okozta sebek bekötözésére és gyógyítására...." írja az Idegenek vezetője.
De a Millennium nem csak a polgárokról szólt. Egy egész ország egész népét szólította meg.
Az arisztokratát, aki évszázadokra vezette vissza a családját és az ünnepi felvonuláson viselt
díszmagyarja annyit ért, mint egy munkás éves bére, a gyárost, az értelmiséget, a munkást és
a parasztot. Emlékezzünk vissza a kongresszusokra, ülésekre. Valóságos társadalmi tabló
rajzolódik ki előttünk. Ünnepelt a művészettörténész, a gyorsíró, a méhész, a gyermeküdülő-
telepek vezetői, a tűzoltók ... Az ezer év sikerében mindenki munkája benne van. A források
alapján nem derült ki számomra, látták-e, hogy ez a gazdagság, a fellendülés az 1867 utáni
korszak gazdasági fejlődésének köszönhető. Itt minden az 1.000 év bűvöletében zajlott.
"Nemzetünk apraja-nagyja szívrepeső örömmel várta e nagy ünnepet, midőn Budapesten
rendezett országos kiállítás alkalmával ország-világnak bemutatjuk: mire haladtunk ezer
esztendő leforgása alatt?" - írja a kiállítási útmutató bevezetője.44
Ezek voltak a belföldre szánt propaganda alapelemei: egység, siker a megpróbáltatások
leküzdése, a munka teremtő és megtartó ereje által.
Tudjuk azonban, hogy ez a sugallt kép sok tekintetben messze elmaradt a valóságtól. Nem
csak a már említett nemzetiségi problémák okán. A politikai pártok viszálykodásai, a vallási
ellentétek, a munkások, az agrárszocialisták mozgolódásai, a kivándorlás, az európai
harmadik hely a tüdőbaj és csecsemőhalandóság terén... Az ünnep mindezekről nem szólt.
Tendenciózusan csak a pozitívumot sulykolta, a nemzeti egységet propagálta csaknem
didaktikusan.
A Millenniumra írt „Budapest története” című könyvének bevezetőjében írta Göőz József:
"Ifjú barátim! Ha ezredéves ünneplésünk örömmámorától pihent agygyal, a honszerelem
lázától csillapult szivvel, remek példáját akarjátok keresni annak a nehéz kérdés
megoldásának, hogy miként lehet egységessé egy nagy város nyelvre, szokásokra nézve
folytán keveredő polgársága: forgassátok érdeklődéssel Budapest története lapjait."45 Vagy
idézzük fel példaként az ünnepségsorozat május 10-i programjából az országos
istentiszteletet. Minden felekezet templomban ünnepelt és a falvak, községek, városok
előljárói minden felekezet hálaadására elmentek. A nemzeti egység millenniumi programját
hirdette meg a politika is: Apponyi Albert 1895. karácsonyán egy modern "treuga dei"-re
szólította fel az ország lakosait: . "Némuljon el minden párttusa, faj-, vallás- és nemzetiségi
harcz, Magyarország népeinek szivét e korszakalkotó nagy nemzeti ünnep alkalmával csak az

43
Boros-Izsák: i.m. 18. old.
44
U.o. 7. old.
45
Göőz József: Budapest története, 3. kiadás, Budapest, 1896 Kiemelés nem tőlem!

110
egyetértés, a béke és szeretet magasztos érzete töltse be." Úgy tűnt, az ünnepségek - hacsak
időlegesen is - elérték ezt a célt.

A korszak e két "nagyrendezvényét", főképp a Millenniumot, óriási lelkesedéssel fogadta a

közvélemény: látványosak voltak a kiállítások, vonzóak a programok. A szervezők előtt
hatalmas munkát végeztek: tömegeket szállásoltak el, gondoskodtak az étkeztetésükről,
megszervezték a propagandát. A szervezőbizottságok minden olyan feladatot megoldottak,
amelyeket a jövőben túlnyomó részben az idegenforgalmi szakma, szakmák sora, vesz majd
át.
A Millennium tiszta idegenforgalmi szempontú értékelése mégsem tűnt egyértelműen
pozitívnak. A leginkább a távoli országokból érkező vendég csekély száma váltott ki
elégedetlenséget. Németországból 5-6.000, Franciaországból 1.300, Angliából 800,
Oroszországból 3-400 látogatót regisztráltak, amiből az utólagos elemzők nem kellő mértékű
külföldi ismertségre következtettek.ii A Millennium gyenge pontjaként értékelték még a
vendégekkel foglalkozó személyzet hiányos képzettségét, a főváros éjszakai életének
veszélyeit, és az ország rossz higiénés viszonyait.
Az eltérő szempontú megítéléseken továbblépve megállapíthatjuk. A két nagyrendezvény, de
főleg a Millennium ráirányította a figyelmet a rendezvények és a vendégforgalom
szervezésének, annak propagandájának, lebonyolításának kérdéseire, vagyis a turizmus
jelenségére. A hogyan tovább kigondolása elkerülhetetlen volt, hiszen - mint 1917-ben Dr.
Lendl Adolf írta - "az új idők küszöbét régi módon át nem léphetjük."46
A világháború előtt Budapest még egy alkalommal állt az érdeklődés középpontjában. 1909-
ben a nemzetközi orvoskongresszusra és az ugyanakkor megrendezett első nagy
repülőverseny hatására 232.930 belföldi látogatója volt a fővárosnak. Belföldi forgalomban
ezt a látogatottságot csak 1933-ig nem érték el újra. (Jusztin Márta)

46
Dr. Lendl Adolf: Jövőbetekintés, A magyar főváros érdekében, az idegenforgalom jegyében, Budapest, 1917
5.old.

111
 Ajánlott irodalom

Benevolo, Leonardo: A város Európa történetében, Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1994

Clark, Kenneth: Nézeteim a civilizációról, Gondolat Kiadó, Budapest, 1985
Glasenapp, Helmut von: Az öt világvallás, Gondolat Kiadó Budapest, 1975
Goldziher Ignác: Az iszlám, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1980
Gundel Imre: Gasztronómiáról és Gundelekről, Mezőgazdasági Kiadó, 1987
Hahn István: Istenek és népek, Minerva, Budapest, 1980

112
Hamvas Béla: Az öt géniusz
Hanák: A kert és a műhely,
Johnson, Paul: A kereszténység története, Európa Kiadó Budapest, 2001
Kósa László: Magyar művelődéstörténet, Osiris, Budapest, 1998
Kósa: A magyar nép táj-történeti tagolódása, Akadémia Kiadó, Budapest, 1975
Maller Sándor: Az Európa eszme, Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 2000
Montanari, Massimo: Éhség és bőség, Atlantisz Könyvkiadó, Budapest 1996

113
i
Joseph Stradner: Der Fremdenverkehr in Österreich, in Jahrbuch des Fremdenverkehrs, Hgg. H. Schäfer,
E. Roether Verlag, 1909 Darmstadt, 83.old.
ii
Serege 37-39.old.