Gyorsuló idő

Sorozatszerkesztő
Sík Csaba
Vekerdi László

Magvető Kiadó, Budapest

ANTAL LÁSZLÓ
A tartalomelemzés alapjai
© Antal László, 1976

Felelős kiadó a Magvető Könyvkiadó igazgatója

Felelős szerkesztő Vilmon Gyula
Műszaki vezető Sebestyén Lajos
Tipográfus Tóth Éva
A fedelet Fájó János tervezte
Kiadványszám 2710
Megjelent 6,5 (A5) ív terjedelemben, 1976-ban New Times betűtípusból
MA 2926 76-0991 Dabasi Nyomda, Budapest-Dabas
Felelős vezető: Földes György igazgató
Szedte a Nyomdaipari Fényszedő Üzem (76.9246'R)
ISBN 963 270 403 7
 BEVEZETÉS
Az utóbbi években hazánkban is örvendetesen növekszik az érdeklődés a
társadalomtudományok egy világszerte széleskörűen alkalmazott vizsgáló eljárása, az ún.
tartalomelemzés iránt. Ε bevezető jellegű összefoglalás ezzel a módszerrel akarja
megismertetni az olvasót. A szűkre szabott keretek miatt nem gondolhattam arra, hogy
rendszeres és mindjárt gyakorlati útmutatásul is szolgáló kézikönyvet nyújtsak át, olyat,
amelynek a segítségével menten konkrét kutatási feladatok oldhatók meg. Inkább a módszer
lényegének markáns megrajzolása, a lehetőségek felvillantása, s főleg az érdeklődés és a
kutatási kedv felkeltése volt a célom. Ε kézirat azokon az előadásokon alapszik, amelyeket
hosszú évek óta tartok a bölcsészkaron Λ tartalomelemzés alapjai című kétféléves kollégium
keretében. Ez a kollégium kötelező tantárgy az „általános és alkalmazott nyelvészet” szakos
hallgatóknak, a többi bölcsészhallgató számára pedig ajánlott speciális kollégium. A jelen
kéziratban természetesen messzemenően figyelembe vettem, hogy az sokkal általánosabb
érdeklődési körű olvasók kezébe kerül, ezért tartalomelemzés és nyelvészet számos bonyolult
összefüggését, amelyek a bölcsészkari előadásokban érthetően különös figyelmet kapnak,
egyszerűen mellőztem.
A tartalomelemzés világszerte használt alapvető kézikönyve Ole R. Holsti
Tartalomelemzés a társadalomtudományokban és a humaniórákban című munkája.
Kifejezetten didaktikai célzatú felépítése miatt tankönyv a világ mindazon egyetemein,
amelyeken a tartalomelemzés mint (kötelező vagy fakultatív) tantárgy szerepel. Mivel ez a
példaszerű munka az én egyetemi előadásaimnak is egyik legfontosabb szakirodalmi
vezérfonalát képezi, hatása óhatatlanul tükröződik ebben a kéziratban is. Különösen két
tekintetben. Holsti volt az, aki a korábban meglehetősen rendezetlen és összefolyó
tartalomelemzési vizsgálatok szétválasztásának elméleti alapjául a kommunikációs lánc
különböző állomásait ( forrás, üzenet, vevő stb.) tette meg, s ezzel egy csapásra fogalmi
rendet teremtett. Ugyancsak tőle származik a mintavételi és mérési eljárások eddigi
legátfogóbb és legrendszeresebb felépítése. Ε két tekintetben ez a kézirat Holsti nyomdokain
halad. Ugyanakkor meglepő, hogy Holsti kissé elhanyagolja a kategória-szótárak szerintem
mindennél fontosabb témakörét, e tekintetben éppen ezért nem követtem, hanem a
tartalomelemzés harvardi iskolájának szellemében (Holsti a kanadai iskola vezéralakja) a
bemutatás középpontjába a kategória-szótárakat állítottam.
Szinte sajnálkozva sorolom fel, hogy mi mindenről nem beszélhettem a helyszűke miatt. A
tartalomelemzés talán sehol sem nyer olyan széles körű felhasználást, mint a pszichiátriában
és a nemzetközi válságok meg konfliktusok kutatásában. Ezeknek a területeknek a sok
tekintetben sajátos és egyedi (tartalomelemzési) munkaeljárásait nem részletezhettem, mert
ehhez túl sokat kellett volna mondani általában a pszichiátriáról, illetve a válságkutatásról,
amely ma már a politikatudomány önálló ágának tekinthető.
A kézirat végén az olvasó egy viszonylag rövid szakirodalmi jegyzéket talál. Ebben a
tartalomelemzés általános, összefoglaló munkáin kívül azokat a speciális tanulmányokat
adom meg, amelyek a kéziratban valaminek a kapcsán említést nyertek. Ez a tényleges
irodalomnak természetesen csak egy kis töredéke.
Egyébként itt említem meg, hogy a Tömegkommunikációs Kutatóközpontban e sorok
írójának szakmai irányítása mellett folyik a világ első tartalomelemzési szakkönyvtárának a
felépítése. Reméljük, mintegy két év leforgása alatt sikerül olyan speciális gyűjteményt
kiépíteni, amely minden elméleti és módszertani érdeklődést ki tud elégíteni.
Ha olvasóim e bevezetésben tárgyalt bármely elméleti vagy gyakorlati problémával
kapcsolatban további felvilágosítást, magyarázatot stb. igényelnének, tanáccsal,
szakirodalommal mindenkinek örömmel állok rendelkezésére.
8
 I. MI A TARTALOMELEMZÉS?
a) A TARTALOMELEMZÉS DEFINÍCIÓJA
Az utóbbi években különböző társadalomtudományokban, mindenekelőtt a szociológiában,
a politikatudományban, de a pszichiátriában, a néprajzban, sőt a történelem- és
irodalomtudományban is egyre gyakrabban találkozunk a tartalomelemzés kifejezéssel. A
tartalom elemzéséről – például egy regény vagy egy politikai közlemény tartalmának az
elemzéséről – természetesen régebben is beszéltek. S ma is gyakran esik szó a tartalom
elemzéséről ebben a hagyományos, nem technikai értelemben. Mi azonban most a
tartalomelemzés kifejezésnek mint pontosan körülhatárolt és viszonylag újabb keletű
szakterminusnak a használatára gondolunk. Ez a tartalomelemzés több tudományt átfogó,
pontosabban számos társadalomtudományban egyaránt használt interdiszciplináris módszer.
Hogy miben áll ez a módszer, más szóval, hogy mi is a tartalomelemzés? Nos, erre a kérdésre
több szinten próbálunk majd választ adni. Egy bizonyos értelemben ez a tanulmány teljes
egészében nem más, mint válasz arra a kérdésre, hogy mi a tartalomelemzés. Persze olvasónk
nem várhat az utolsó fejezetig, ezért itt, ebben a fejezetben vesszük szemügyre a
tartalomelemzés legáltalánosabb definícióját. Mielőtt azonban eljutnánk a formális
definícióhoz, legyen szabad kiindulásként annyit mondanunk, hogy a tartalomelemzés a szó
legáltalánosabb értelmében nem más, mint közlemények meghatározott célú elemzése. Sietve
tesszük hozzá: e meglehetősen elnagyolt definíció esetében a „közlemény” szót olyan tágan
értelmezzük, ahogy a köznapi életben általában nemigen fordul elő. Nemcsak szóbeli vagy
írott szövegeket, tehát nyelvi anyag segítségével megformált közleményeket tartunk itt szem
előtt, hanem filmeket, festményeket, karikatúrákat, bélyegeket, jelvényeket, hirdetéseket,
gyermekrajzokat, a lelkileg sérült betegek különféle megnyilatkozásait mind közleménynek
tekintjük. Ezeket a közleményeket vizsgáljuk tehát meghatározott céllal. Pontosabban: abból a
feltevésből indulunk ki, hogy e közlemények módszeres vizsgálata olyan információkat is
feltár, amelyek a közleményekben nyíltan nincsenek kimondva, s amelyekről esetleg a
közlemény forrása, szerzője maga sem tud, amelyek azonban valahol az üzenet, közlemény
kódolásának a módjában el vannak rejtve. Régi igazság, hogy „a sorok között is lehet
olvasni”. Nos, a tartalomelemzés jórészt ilyen sorok közötti olvasás, persze nem szubjektív
feltételezésekre és érzésekre, tehát intuícióra épül, hanem objektív módszerre.
Ha egy fiatalember társaságban túl sokat beszél egy fiatal lányról, minduntalan emlegeti,
szóba hozza, érdeklődik utána stb., akkor a társaság tagjai – esetleg csak magukban – előbb-
utóbb megállapítanak valamit. Egyesek csak az érdeklődés tényét – ez közvetlenül is
„mérhető” az említések számával -, mások esetleg tovább mennek, és a nyilvánvaló, tehát
manifesztálódó érdeklődésen túl egy következtetést, ún. inferenciát is megkockáztatnak. Hogy
ez a következtetés ebben az esetben kb. mi lehet, azt mindannyian sejtjük, ezért ezt az ártatlan
hasonlatot tovább nem folytatjuk. Egy dolog azonban bizonyos: bármilyen jámbor példával
éltünk is, voltaképpen minden megvolt benne, ami a tartalomelemzés lényegének a
megértéséhez kell. A fiatalember volt a forrás, a beszédmegnyilatkozásai képezték a
szövegeket, e szövegek egy sajátsága – egy női név minduntalan visszatérése – képezte a
kódolás sajátos módját, s e törvényszerűen visszatérő szövegtulajdonság alapján a tartalom
elemzői, vagyis a társaság tagjai egy következtetést vontak le. Úgy is mondhatnánk:
„kiolvastak” valamit a fiatalember közleményeiből, ami azokban nyíltan nem volt benne, sőt
amit a kérdéses fiatalember esetleg még önmaga számára sem tudatosított. Ez a körülmény
egy rendkívül fontos lehetőségre utal – nevezetesen arra, hogy egy forrás közleményei,
üzenetei olyan kódolási sajátságokat is tartalmazhatnak, amelyekről esetleg magának a
forrásnak sincsen tudomása. Ezzel a helyzettel kell tipikus módon szembenéznie a
pszichiátriai tartalomelemzésnek, hisz a lelkileg sérült beteg nyilvánvalóan nincs tudatában
üzeneteinek, közleményeinek a jellegzetes kódolási sajátságaival, ugyanakkor a vizsgáló
orvos, a pszichiáter számára ezek a megnyilatkozások sokat vagy mindent elárulnak a
betegség természetéről, előrehaladottsági fokáról, okáról stb.
A második világháború első időszakában a német tengeralattjárók komoly veszteségeket
okoztak a Hitler-ellenes koalíció tengeri erőinek. Ennek megfelelően a hivatalos náci
propaganda tele volt a tengeralattjárók dicsőítésével, a győzelmeiket harsogó beszámolókkal.
A radar megjelenése ebben a tekintetben döntő fordulatot hozott, s rövid idő alatt
megpecsételte a tengeralattjárók sorsát. Ám a radar alkalmazását követő első időszakban
nagyon nehéz volt lemérni, hogy milyen eredményes ez az új felderítő eszköz. A szövetséges
hatalmak hajói ugyanis, ha a radar tengeralattjárót jelzett, szorgalmasan eregették a bombáikat
a vízbe, de sokszor, például éjjel vagy tengeri csata idején, nem lehetett biztosan
megállapítani, hogy volt-e eredménye. Erre vizsgálni kezdték a hivatalos német sajtót. Úgy
találták, hogy a tengeralattjárók említésének a száma a radar megjelenését követő időszakban
a korábbinak egy töredékére esett vissza. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy a radar
eredményes eszköz. Ebben az esetben, csakúgy, mint a fentebbi fiatalember esetében, szintén
a közlemények – nevezetesen újságcikkek – egy ki nem mondott „üzenetéhez” jutottak el a
tartalomelemzők. Ugyanis a hivatalos fasiszta propaganda nyíltan még hosszú ideig nem
ismerte be, hogy a tengeralattjárókhoz fűzött nagy remények szertefoszlottak, ám az a tény,
hogy a propaganda-szimbólumok közül jóformán az egyik napról a másikra eltűnt a korábban
oly fontos „tengeralattjáró” szó, nos ez a tény „beszédesen” árulkodott valamiről, amit a
forrás, a fasiszta német sajtó, el akart hallgatni. Persze ebben az utóbbi esetben a
tartalomelemzést már hivatásos tartalomelemzők végezték, akik újságcikkek százait olvasták
át, gondosan kijegyzetelték a „tengeralattjáró” szó minden előfordulását, megszámolták, hogy
hány sorból, illetve hány szóból állnak a tengeralattjárókkal kapcsolatos közlemények, s
ezeknek a számolásoknak az eredményeit hetek és hónapok viszonylatában összesítették és
összehasonlították. Kiderült, hogy a gyakorisági számításokon alapuló grafikon időben azután
mutatott meredek zuhanást, amikor a radart bevezették. Ennek alapján mondták ki azt a
következtetést, hogy a radar minden valószínűség szerint jól bevált mint a tengeralattjárók
elleni harc eredményes eszköze. Ezt a következtetést később más úton szerzett bizonyítékok is
alátámasztották. A tartalomelemzés következtetéseinek ez a külső, más úton szerzett
adatokkal történő megerősítése, korroborációja egyike a tartalomelemzés legérdekesebb és
legbonyolultabb aspektusainak, amire a későbbiek folyamán még többször visszatérünk. Első
példánk esetében a külső megerősítést pl. az jelentené, ha a fiatalember azt a lányt, akit oly
sokszor emlegetett, eljegyezné. Ez esetben a társaság tagjainak ösztönös és intuitív
tartalomelemzésen alapuló következtetése külső megerősítést, bizonyítékot nyerne.
A második világháború idején az Egyesült Államokban az a gyanú merült fel a The
Galilean című folyóirattal szemben, hogy az ország ellen akkor már hadat viselő
Németországgal szimpatizál. Az amerikai igazságügyi minisztérium a tartalomelemzés egyik,
ma már klasszikusnak számító megalapozóját, Harold Lasswell professzort kérte fel a
bizonyításra. Lasswell természetesen tudta, hogy nyíltan németbarát kijelentéseket a
folyóiratban nem talál. Hisz ha abban olyanok előfordultak volna, akkor már semmi szükség
sem lett volna tartalomelemzésre mint bizonyító eljárásra. Lasswell ehelyett azt vizsgálta,
hogy a The Galilean című kiadványban tárgyalt témák hogyan viszonylanak az akkori német
sajtó témáihoz. Kiderült, hogy feltűnő téma-azonosság áll fenn, jóval nagyobb mértékű annál,
ami véletlennel lenne magyarázható. A bíróság ennek alapján a fasiszta Németországgal való
együttműködés vádját bizonyítottnak tekintette. Egyébként ez volt az első eset a
jogszolgáltatás történetében, hogy egy bíróság a tartalomelemzést bizonyító evidenciaként
fogadta el. Felvillantottunk néhány egyszerű példát annak érdekében, hogy bevezető jelleggel
érzékeltessük, mi is az a tartalomelemzés. Ezek után úgy érezzük, megkockáztathatunk egy
szigorúbb formális definíciót is. Fentebb igen lazán csak annyit mondtunk, a tartalomelemzés
közlemények meghatározott célú elemzése. Ez természetesen igaz, de a téma bízvást egy
pontosabb definíciót is megérdemel. Ezért javaslatunk az alábbi:
 Tartalomelemzésnek nevezünk minden olyan eljárást, amelynek során közlemények,
üzenetek törvényszerűen visszatérő sajátságai alapján módszeres és objektív eljárással olyan
következtetéseket vonunk le, amelyek a közleményekben nyíltan kimondva nincsenek, de az
üzenet megszerkesztettségének, azaz a kódolásnak a módjából kiolvashatók, s esetleg más
eszközökkel, más módon (nem tartalomelemzéssel) nyert adatok segítségével meg-
erősíthetők, igazolhatók.
Nézzük ennek a definíciónak a főbb megállapításait. A definíció elején azt olvashatjuk,
hogy a tartalomelemzés a közlemények törvényszerűen visszatérő sajátságain alapszik. Ez
a kitétel egy nagyon fontos kérdést vet fel, nevezetesen a minőségi és a mennyiségi jelleg,
tehát a kvalitatív és a kvantitatív aspektus problémáját. Kétségtelen, hogy a tartalomelemzési
munkák zöme jórészt mindig mennyiségi, tehát kvantitatív jellegű volt, mint azt hamarosan
látni fogjuk a történelmi visszapillantásból. Ezért korábban a tartalomelemzés definícióiba is
felvették a kvantitatív szót, az egyik korábbi definíció pl. a tartalomelemzést „kvantitatív
szemantikádnak, vagyis „mennyiségi jelentéstannak tekinti. A kvalitatív-kvantitatív problémát
bonyolítja, hogy a „kvantitatív”, tehát „mennyiségi” szónak számos értelmezése lehetséges.
Értelmezhetjük ezt a szót úgy, hogy a legegyszerűbb, mechanikus számolásra gondolunk,
például egy bizonyos szimbólum vagy kategória gyakoriságának egyszerű összeszámlálására
valamely dokumentumban. Kétségtelen, hogy a kvantitatív vizsgálatoknak ez a
legigénytelenebb szintje. Bár mellette szól, hogy az olyan megállapítások, mint „80%-ban”
vagy „30 eset közül 27 alkalommal” pontosabbak, mint az olyan kvalitatív megállapítások,
hogy „sokszor”, „inkább”, „többnyire” stb. Ennek kapcsán elterjedt az a felfogás, hogy
minden kvalitatív megállapítás megfogalmazható kvantitatív módon is, és megfordítva. Sőt
egyesek odáig mentek, hogy kijelentették: ha egy kvalitatív megállapítás nem fogalmazható
meg kvantitatív módon, akkor nem is tudományos megállapítás. Ez bizonyára túlzás. Az
viszont kétségtelen, hogy a modern tartalomelemzési vizsgálatokban a kvantitatív és a
kvalitatív elem rendszerint együtt jelenik meg. Hiába áll pl. egy vizsgálat technikai része
annak a megszámolásából, hogy egy szimbólum vagy egy kategória egy szövegben hányszor
fordul elő, annak eldöntése, hogy mely szimbólumra vagy kategóriára fordítsuk a
figyelmünket, már alapvetően kvalitatív, tehát minőségi feladat, csakúgy, mint a végső
eredmények értékelése, interpretációja is nagyrészt az.
Fontos eleme a definíciónak, hogy a tartalomelemzés módszeres és objektív eljárás. Olyan
követelmény ez, amely korántsem szorítkozik a tartalomelemzésre, hanem minden
tudományos vizsgálat esetében fennáll. Konkrétan a tartalomelemzésben ez azt jelenti, hogy
ha a vizsgálatot egy másik kutató ugyanazokkal a kategóriákkal ismétli meg, akkor alapvetően
azonos eredményekre kell jutnia. Ez viszont feltételezi, hogy minden egyes lépést a vizsgálat
folyamán világos és egyértelműen megfogalmazott szabályok alapján kell végezni. Különösen
fontos ez akkor, ha a kutatást olyan nagy anyagon végzik, hogy az anyagot fel kell osztani
különböző kódolók között. Képzeljünk el például egy vizsgálatot, amely egy napilap,
mondjuk, az angol Times esetében azt akarja kideríteni, hogy egy hosszabb időszak, esetleg
több évtized folyamán milyen álláspontot foglaltak el a lap vezércikkei a különböző európai
országokkal szemben. Tegyük fel, hogy a kutatás tervezője három kategóriát vesz fel, egyet
az ellenséges, egyet a semleges, egyet a baráti megállapítások számára. Mármost ha csak
annyi utasítást adna a kódolóknak, hogy a vezércikkekből írjanak ki minden megállapítást,
amely valamely európai országgal kapcsolatos, s ezeket a megállapításokat – érzésük és
alkalmi megítélésük szerint – sorolják be a három kategória (ellenséges, semleges, baráti)
valamelyikébe, nos ha csak ennyi „utasítást” adna, akkor a vizsgálat eredményeit aligha
tekinthetnénk megbízhatóaknak. Mert könnyen lehetséges, hogy ezt a megállapítást: „az
olaszok nem érdekelnek bennünket” az egyik kutató ellenséges megállapításnak fogná fel, a
másik pedig esetleg semlegesnek. Sőt még az is előfordulhatna, hogy két hasonló vagy azonos
megállapítást ugyanaz a kutató – főleg akkor, ha a vizsgálat elhúzódik, és a két eset között sok
idő telik el – egyszer ilyen, másszor olyan kategóriába sorolna. Hogy ezek a szubjektív
ingadozások kiküszöbölhetők legyenek, korántsem elég csak a három kategóriát felvenni, arra
is elkerülhetetlenül szükség van, hogy pontosan előre meghatározzuk, milyen elemek,
szimbólumok, szavak stb. kerülnek az ellenséges, milyenek a semleges és milyenek a baráti
kategóriába. Csak ennek pontosan meghatározása után kezdhetik el a kódolók a munkát, s
bízhatunk abban, hogy valóban objektív és egyező (vagyis azonos kritériumok alapján
előálló) eredményre vezet a kollektív kódoló munka.
Mint láttuk, definíciónk hangsúlyozza, hogy a tartalomelemzés olyan információk
feltárására törekszik, amelyek a szövegben (közleményben) nyíltan kimondva nincsenek.
Különösen korábban e kérdést illetően is sok vitára került sor. Többen úgy vélték, hogy a
tartalomelemzés csak a megjelenő, tehát manifesztálódó szövegtulajdonságokra lehet
tekintettel, a lappangó, látens mozzanatokra nem. Más szóval: korábban úgy vélték, csak
olyan tartalmakat elemezhetünk, amelyek egy dokumentumban nyíltan ki vannak fejezve.
Definíciónk ennek egy bizonyos értelemben ellentmond, mert a tartalomelemzés értelmének,
raison d’être-jének éppen olyan tartalmak, információk feltárását jelöltük meg, amelyek a
szövegben el vannak rejtve, tehát lappanganak. Hogyan oldható fel ez az ellentmondás?
Minden tartalomelemzés két alapvető munkafázisra bontható. Az első fázist nevezik
durván a kódolás fázisának. Ebben a fázisban a szöveget kódoljuk, tehát szimbólumait,
szavait stb. előre megállapított kategóriákhoz soroljuk. Nyilvánvaló, hogy ebben a konkrét,
technikai jellegű munkafázisban csak a valóban megjelenő, manifesztálódó elemekre lehetünk
tekintettel. Csak olyan szavakat kódolhatunk, azaz sorolhatunk valamilyen kategóriákhoz,
amelyek a szövegben ténylegesen is megjelennek. A semmit, a jelen nem levőt nem lehet sem
megszámolni, sem kódolni.
A tartalomelemzés második, magasabb fázisát az interpretáció szakaszának nevezhetnénk.
Ebben a fázisban már az első szakaszban nyert (mennyiségi) eredmények értelmezésére,
magyarázatára, a mélyebb és így rejtett összefüggések feltárására, ki-következtetésére kerül
sor. Említettük, hogy az első szakaszban csak arra lehetünk tekintettel, ami valóban
megjelenik, manifesztálódik, tekintve hogy az elő nem fordulót nem lehet osztályozni. De itt,
a második szakaszban már fontos tartalmi mutatóvá válhat valaminek a hiánya!!! Illetve azzal
kapcsolatban, hogy egy dokumentumban nem szerepel egy szimbólum vagy egy
szimbólumcsoport, amelyet ott elvárnánk (pl. azért, mert korábban az ilyen jellegű
dokumentumokban a kérdéses szimbólum vagy szimbólumcsoport mindig szerepelt), nos
ezzel kapcsolatban már feltevést mondhatunk ki, valamilyen következtetéshez juthatunk el, s
így egy nem manifesztálódott jelenség, egy rejtett, látens mozzanat „jelenlevővé”, tartalmassá
válhat a számunkra.
Szemügyre vettük a tartalomelemzés definícióját, illetve annak főbb alkotórészeit.
Olvasónk most már nagy vonásokban tudja, hogy célját tekintve mi a tartalomelemzés. De
még alig szóltunk arról, hogy technikáját, konkrét kivitelezését, megvalósítását illetően miből
áll. Nos, egész röviden itt csak annyit mondhatunk: technikáját tekintve a tartalomelemzés a
közlemények (üzenetek, szövegek stb.) elemeinek, szimbólumainak (szövegek esetében a
szöveg szavainak vagy más szövegjellegű tulajdonságainak) az osztályozásából áll. A
szimbólumokat, szavakat stb. ún. kategóriák szerint vagy kategóriákhoz soroljuk be, illetve
osztályozzuk, s az eljárás végén e nagyszámú elemet, szimbólumot, szót stb. tartalmazó
közleményeket mint kevés számú kategória képviselőit vagy megtestesítőit értékeljük.
Fentebb már idéztünk egy lehetséges, bár kétségtelenül elemi kategóriarendszert, nevezetesen
azt a lehetőséget, hogy egy újság külpolitikai megállapításait egy hármas kategóriarendszerbe,
nevezetesen ellenséges, semleges és baráti kategóriába sorolhatjuk. Ha megszámoljuk, hogy
az egyes konkrét országok esetében hány semleges és hány baráti megállapítás fordult elő,
valamint hány ellenséges, akkor ezeknek az adatoknak az egymás mellé állítása és
összehasonlítása alapján már sokat megtudunk a kérdéses újság (s ha a lap a kormánykörök
vagy az uralkodó osztály nézeteit tükrözi, akkor a kérdéses ország) nemzetközi
beállítottságáról, attitűdjéről stb. Például képzeljük el, a fentebbi hipotetikus esetben azt
találnánk, hogy a Times, mondjuk, 1910 és 1914 között az alábbi megoszlást mutatta:

Megállapítások
Ország neve Ellenséges Semleges Baráti
száma
USA 312 12 107 205
Németország 649 400 137 112
Franciaország 711 111 284 395
Oroszország 102 42 38 22
Olaszország 115 23 34 58

Hogyan „olvashatnánk le” ezt a táblázatot? Kb. a következő módon: a Times a kérdéses
időszakban a nagyhatalmak közül Németországnak és Franciaországnak szentelte a
legnagyobb figyelmet. Alapvető beállítottsága azonban e két országgal szemben minőségileg
eltérő volt. Németországgal szemben túlnyomórészt ellenséges, Franciaországgal szemben
túlnyomórészt baráti beállítottságot, attitűdöt mutatott. Franciaország és Németország után az
Egyesült Államokra fordította a legnagyobb figyelmet, de csak mintegy feleannyit, mint az
előző két országra. A beállítottság az USA-val szemben alapvetően baráti volt. Viszonylag
kisebb figyelmet fordított az Angliától távolabb eső két másik európai hatalomra,
Oroszországra és Olaszországra, s a beállítottsága e két országgal szemben jórészt semleges
volt.
De térjünk vissza a kategóriákhoz. A kategóriák kiválasztása minden tartalomelemzési
eljárás lényege, mert – mint már fentebb rámutattunk – voltaképpen minden tartalomelemzés
a közlemények (bizonyos) szimbólumainak a kategorizálásából meg a kategóriák
összesítéséből áll. Ezért a kategóriák kiválasztásának a problémáival, továbbá az ún.
kategória-szótárakkal egy külön fejezetben foglalkozunk, s most csak annyit mondtunk el
róluk, amennyi a továbbhaladáshoz okvetlenül szükséges. Talán még jobban sikerül a
tartalomelemzés fogalmát megvilágítanunk akkor, ha egy pillantást vetünk a történeti
előzményekre.
b) Történeti előzmények
Bizonyára jó párszor került sor tartalomelemzésre (anélkül hogy így nevezték volna) a
cenzúrák történetében az elmúlt századok folyamán. Egy igen érdekes korai esetét ismerjük
például a tartalomelemzésnek az 1600-as évek Svédországából. 1640 táján Svédországban
egy vallási szekta kiadott egy énekeskönyvet, aiftely Sión zsoltárai címmel jelent meg, és
magára vonta a hivatalos luteránus államegyház haragját. A vita során elkezdték vizsgálni a
megtámadott szövegek stílusát, kezdték számolni a bennük előforduló szimbólumokat, és
ezeket összehasonlították a hivatalos egyházi kiadványok stílusával és szimbólumaival.
Kiderült, hogy az „eretnek” zsoltárok eltérnek a hivatalos egyház zsoltáraitól, mivel azokban
a „vérző Krisztus”, a „szenvedő Krisztus”, a „megfeszített Krisztus” stb. kifejezések sokkal
gyakrabban fordulnak elő, mint az egyházi kiadványokban. Ez az eset bizonyára egyike a
tartalomelemzés egyik legkorábbi és már meglehetősen módszeres alkalmazásainak.
Eltekintve e korai kezdettől, a tartalomelemzés jórészt a sajtókutatással kapcsolódott össze,
s jelentékenyebb mértékben a századforduló táján bontakozott ki Amerikában. Az első
jelentős vállalkozás Speed nevéhez fűződik (1893), aki megvizsgálta, hogy milyen változások
mentek végbe a New York-i újságok vasárnapi kiadásaiban 1881 és 1883 között. Speed még
igen egyszerű mérési módszert alkalmazott. A kategóriákat bizonyos fő témakörök (politika,
irodalom, vallás, pletyka stb.) képezték, s egyszerű hosszúságmértékkel, nevezetesen
hüvelykkel mérte, hogy az egyes lapok mekkora figyelmet szenteltek a különböző
témaköröknek. Úgy találta, hogy minél jobban nőtt meg az újságok terjedelme, annál nagyobb
részarányt kaptak azokban a pletykák, botrányok stb., mégpedig az irodalom, a politika és
más komoly témák rovására. Speed nyomán sok jó sajtóelemzés jelent meg a huszadik század
első két évtizedében. Ezek közül mind méreteiben, mind módszertani igényességében
kiemelkedik Willeynek a vidéki újságokról írt monográfiája, ami 1926-ban jelent meg. Azt
vizsgálta, hogy a nagy terjedelmű és olcsó országos lapok megjelenése milyen átalakulásokra
késztette a vidéki hetilapokat, amelyek korábban Amerikaszerte az információ-továbbítás
egyedüli eszközei voltak.
Amint a sajtó mellett megjelent a film és a rádió, ezek elemzése is elkezdődött. Az egyik
mindmáig példaszerű rádió-tartalomelemzés Albig munkája, 1938-ból. Albig különböző
amerikai rádióállomások műsorait elemzi és hasonlítja össze olyan kategóriákban, mint hírek,
rádiójáték, könnyű- és komoly zene, kabaré, sport és egyéb. A kategóriák terheltségét a rádió
sajátságainak megfelelően idővel méri, a műsorközvetítések idejével. A televízió megjelenése
óta virágzik a tévéműsorok tartalomelemzése is, gyakoriak az olyan tematizált vizsgálatok,
mint pl. „erőszak a televízióban”. Egy amerikai felmérés ennek kapcsán számba vette, hogy
átlagosan hány erőszakos cselekmény esik egy tévéjátékra, ebből mennyi a tragikus
(végzetes), menynyi a nem tragikus kimenetelű, kik az elkövetők („eredeti” fehér amerikaiak,
bevándorolt fehérek, néger amerikaiak), mi a büntetésük, továbbá kik az áldozatok, s ezek
szintén hogyan oszlanak meg a fentebbi három etnikai kategória között. Kiderült például,
hogy a tragikus kimenetelű erőszakos cselekményt (tehát gyilkosságot) elkövető fehérek
sokkal kisebb arányban bűnhődnek meg tettükért, mint a hasonló cselekményt elkövető
négerek. Az ilyen eredmények kitűnő alkalmat adnak további szociológiai vizsgálatokhoz.
A tartalomelemzés fejlődésében minőségi ugrást jelentett a második világháború. Míg az
ezt megelőző időszak vállalkozásainak a többsége a kutató személyes kíváncsiságára vagy
tudományos ambíciójára ment vissza, addig a második világháború valós szükségletet
teremtett az ilyen típusú tartalmi vizsgálatok tekintetében.
Az Egyesült Államokban számos szerv vizsgálta rendszeresen a náci Németországnak és
szövetségeseinek, főleg az olaszoknak a propagandáját. A rendszeres elemző munka feltárta,
hogy a német propaganda bizonyos sajátságaiból nagy valószínűséggel lehet következtetni a
németek várható politikai-katonai lépéseire. Ettől kezdve a propagandaelemzők a hangsúlyt az
ellenséges szándékok előre megmondására, megfelelő szóval a predikció-kra helyezték. A
munka olyan átfogó méretű és sajátos volt, hogy az általános tartalomelemzésen belül
bizonyos fokig elkülönültek az ilyen típusú vizsgálatok. Mai nevük propaganda-analízis. A
propaganda-analízis tehát a tartalomelemzés egyik ága, amelynek tárgya a szemben álló fél
propagandájának vizsgálata elsősorban abból a célból, hogy a propaganda törvényszerűen
ismétlődő sajátságaiból, azok alapján a propaganda forrásának, tehát az ellenségnek a jövőben
várható lépéseiről mondhassunk ki feltevéseket, tehessünk prédikciókat. A propaganda-
analízis úttörő összefoglalása, máig is alapvető és legfontosabb kézikönyve A. George
Propaganda-analízis című munkája, amely 1959-ben jelent meg. George részletesen
bemutatja, miként született meg ez a tudományág a német propagandaszervek elhallgatott
szándékainak leleplezésére irányuló harcban, hogyan alakultak ki alapvető kategóriái, miként
finomodtak a módszerei egészen odáig, hogy a háború utolsó időszakában a
propagandaelemző szervek a német rádióadások vizsgálata alapján már feltűnően nagy
biztonsággal mondhattak ki predikciókat az ellenség várható következő lépése tekintetében.
Ugyancsak a második világháború tapasztalatainak az összefoglalását és továbbfejlesztését
képezi A politika nyelve (1949) című kiadvány, amelyet a már említett Lasswell adott ki
munkatársaival közösen.
A második világháború után került sor a tartalomelemzés eddig ismert egyik legnagyobb
vállalkozására, amelynek végeredménye A nemzetköziség szimbólumai címmel 1951-ben
jelent meg először. Ez a vállalkozás azt vizsgálta, hogy 1890 és 1950 között melyek voltak a
nemzetközi politika tipikus szimbólumai Anglia, az Egyesült Államok, Franciaország,
Németország és Oroszország, illetve a Szovjetunió vezető reprezentatív lapjában. A vizsgálat
méreteire mi sem jellemzőbb, mint az a tény, hogy a kutatók 15 553 vezércikket néztek át, s
azokból 416 nemzetköziséggel kapcsolatos szimbólum 105004 előfordulását jegyezték ki.
1955-ben az amerikai tartalomelemzők országos konferenciát tartottak, amelynek anyaga I.
Sola Pool szerkesztésében 1959-ben jelent meg Irányzatok a tartalomelemzésben címmel. Ez
a konferencia jelentős újabb fellendülést hozott a tartalomelemzési vizsgálatokban. Bizonyos
értelemben úgy tekinthetjük, hogy lezárt egy korszakot, amelyet főleg viszonylag egysíkú
gyakorisági számolgatások jellemeztek. Ehelyett az érdeklődés a következő problémakörök
felé tolódott el:
Milyen következtetéseket vonhatunk le a nyelvi anyagból azokra a (közleményekhez
képest előzetes) feltételekre, körülményekre vonatkozóan, amelyek közepette, illetve amelyek
hatására e közlemények létrejöttek. Mint majd később látni fogjuk, a tartalomelemzés
rendszerében ezek az ún. miért kérdések. Ugyanis sokszor csak a forrás szövegeit figyelhetjük
meg, magának a forrásnak a közelebbi körülményei (tervei, nehézségei, félelmei stb.) nem
ismertek. Amikor a forrás közleményeiből, azok sajátságaiból ezekre akarunk
visszakövetkeztetni, akkor a miért kérdésére keresünk választ.
A másik problémakör, amely iránt az említett konferencián nagy érdeklődés nyilvánult
meg, a szimbólumok kontingenciája, azaz összefüggése, együttelőfordulása volt. Ahelyett
hogy csak azt vizsgálnánk, ez vagy az a szimbólum ebben vagy abban a szövegben hányszor
fordul elő, ma rendszerint a szimbólumok kapcsolatára, együttelőfordulására is tekintettel
vagyunk. Ezek az együtt-előfordulások általában többet mondanak, mint a puszta
gyakoriságok.
A kontingencia-elemzés egyik korai példája volt az az analízis, aminek még a háború
idején a hírhedt német propagandaminiszter, Goebbels beszédeit vetették alá. A
tartalomelemzők észrevették, hogy Goebbels beszédeiben az olaszok mindig a nehézségek,
problémák, bajok közelében fordulnak elő. Persze nyíltan Goebbels soha nem mondott rosszat
az olaszokról, hisz Olaszország szövetségese volt a hitleri Németországnak. Esetleg a
megállapítás így jelent meg a szövegben: „Nem tagadjuk, hogy a keleti fronton súlyos
problémákkal állunk szemben, de szövetségeseink, mindenekelőtt Olaszország segítségével
azokon is erőt veszünk majd.” Nos, a propagandaelemzők arra a következtetésre jutottak,
hogy az olaszoknak, illetve Olaszországnak ez a gyakori említése a bajok, kudarcok,
problémák közelében nem lehet véletlen. Feltételezték, ez az együttelőfordulás arra megy
vissza, hogy Goebbels és a német vezetés elégedetlen az olasz segítséggel. A háború után,
amikor előkerültek Goebbels bizalmas naplói, ez a feltevés utólagosan meggyőző bizonyítást
nyert. Mert naplójában Goebbels a legélesebben szidalmazta az olaszokat, amiért „nem veszik
ki részüket a háborúból”, „mindent a németektől várnak” stb.
1967-ben újból országos konferenciát tartottak az amerikai tartalomelemzők. Ennek
anyaga is önálló kötetben jelent meg 1969-ben ezen a címen: A kommunikáció tartalmának
elemzése: eredmények a tudományos elméletben és a számítógép-technikában. Ezen a
konferencián mindenekelőtt a szabványosított kategóriák kérdése került előtérbe. Ennek
jelentőségére később, a kategóriákról, illetve kategória-szótárakról szóló fejezetben még
visszatérünk.
Hogy napjainkban a problémák milyen szerteágazó körét vizsgálják tartalomelemzéssel,
annak érzékeltetésére felsorolunk néhány ismert vizsgálatot (zárójelben mindig a vizsgálat
szerzőjét és a megjelenés, illetve elkészülés évét adjuk meg):
Milyen kulturális különbségek tükröződnek a különböző népek dalaiban és irodalmában?
(Sebald, 1962; Lewin, 1947)
A New Deal (a Roosevelt elnök által bevezetett gazdasági rendszer) szimbólumai milyen
mértékben kerültek át az amerikai konzervatívok propagandájába? (Prothrο , 1956)
 Mi a különbség a szkizofréniás és a normális személyek nyelvi viselkedése között? (Mann,
1944; Fairbanks, 1944)
Ha egy napilap vezércikkei egy bizonyos jelöltet támogatnak, akkor tükröződik-e ez a tény
a hírek ferdítésében is? (Köbre, 1953; Klein és Maccoby, 1954)
Hogyan függ össze az átlagos mondathosszúság az irodalom érthetőségével? (Coleman,
1962)
Milyen sajátságokban különböznek a nagy sikerű regények, az un. bestsellerek, a többi
regénytől? (Harvey, 1953)
Ki volt a szerzője az ún. Szövetségi Iratok 49-58., 62. és 63. számának? (Mosteller és
Wallace, 1964)
Hogyan foglalkozott a magyar sajtó 1973 januárjában az MSZMP KB 1972. november 14-
15-i ülésének határozataival? (Antal, 1973)
A tartalomelemzés különösen alkalmas, illetve ajánlatos vizsgálati mód az alábbi
esetekben:
Hasznos megközelítés akkor, ha az adatok elérése problematikus. Például ha az általunk
tanulmányozni akart személy(ek) már nem él(nek), akkor az egyetlen lehetséges eljárásmód
az, hogy a hátramaradt dokumentumokat tanulmányozzuk. Elképzelhető, hogy a
tanulmányozni akart személyek élnek, de kérdőív, interjú vagy közvetlen megfigyelés
alkalmazása nem jöhet szóba (esetleg azért, mert távoli személyekről vagy magas rangú
politikai döntéshozókról van szó, akikhez a kutató „nem bejáratos”). Ilyen esetekben csak két
lehetőségünk van: vagy egyáltalán nem végezzük el a kutatást, vagy tartalomelemzést
alkalmazunk. Kétségtelen, hogy ilyen esetekben a tartalomelemzés afféle „jobb híján” való
megoldás: érdekesebb lenne egy államférfit közvetlenül, „eredetiben” vizsgálni, mint
nyilvánosság számára készített megnyilatkozásait. De ez is több a semminél.
Esetenként előfordulhat, hogy a kutató ugyan hozzáférhet vizsgálati alanyaihoz, mégis
tanácsosabb tartalomelemzést (is) végezni. Így a közvéleménykutatás minden érdeme és
hasznossága ellenére sem hallgathatjuk el azt az egyébként nyilvánvaló tényt, hogy a kutató
és a vizsgálati alany ilyenkor rendszerint egy mesterséges helyzetben találkozik. Az a tudat,
hogy valakit tanulmányoznak, megváltoztathatja éppen azokat a nézeteket vagy
magatartásmódokat, amelyekre a kutató kíváncsi. A tartalomelemzés ezzel szemben lehetővé
teszi, hogy a kiválasztott személyt – a közleményei, a szövegei segítségével – úgy
tanulmányozzuk, hogy az ne hasson rá vissza. A tartalomelemzésnek ez a „nem reaktív”,
„nem visszaható” jellege – szemben pl. a személyes interjúval – minduntalan mint egyik nagy
pozitívuma nyer említést a nemzetközi szakirodalomban.
Végül a tartalomelemzést kitűnően használhatjuk más megközelítésmódok mellett is mint
azok kiegészítését, illetve független megerősítését vagy elvetését. Gondoljunk például egy
olyan kettős vizsgálatra, amikor egyaránt alkalmazzuk a kérdőívmódszert (tehát bizonyos
személyektől bizonyos dolgokkal kapcsolatban közvetlen véleményt kérünk), másfelől
viszont ugyané személyek megnyilatkozásait tartalomelemzéssel is vizsgáljuk a kérdéses
problémák tekintetében.
Egészében véve alapvető témakörünk, a tartalomelemzés szempontjából az utóbbi
időszakot az alábbi fő tendenciák jellemzik:
1. A tartalomelemzés fokozott alkalmazása. Vonatkozik ez mind a vizsgálatok számára,
mind az alkalmazott területek, ill. problémák sokféleségére.
2. Növekszik az érdeklődés az elméleti és módszertani kérdések iránt; az egyszerű,
lineáris gyakorisági számításokon alapuló vizsgálatokat igényesebb felépítésű és metodikájú
vizsgálatok váltják fel.
3. A figyelem főleg két aspektusra, a kommunikáció előzményeire és hatásaira
összpontosul.
4. Az egyszerű, leíró jellegű tanulmányokat egyre inkább hipotézisigazoló tanulmányok
váltják fel.
5. A tartalomelemzést sok esetben más társadalomtudományi módszerekkel együtt
alkalmazzák.
6. Egyre növekvő mértékben használják fel az elektronikus számítógépeket a
tartalomelemzés elvégzésére.
c) TARTALOMELEMZÉS ÉS A KOMMUNIKÁCIÓS LÁNC
ÁLLOMÁSAI
Valahányszor kommunikációra kerül sor, a következő kérdéseket vethetjük fel, illetve
azokra kereshetünk választ: ki, mit, hogyan, kinek, milyen hatással és miért közöl? A ki
kérdése a kommunikáció forrására vonatkozik, a mit a tartaloméra, a hogyan a kódolási
sajátságokra, a kinek az üzenet célba vett közönségére, a milyen hatással az üzenet
effektusára, eredményére, a miért pedig az üzenetnek (a forrás körülményeiben keresendő)
előzményeire, illetve céljaira. Ε hat kérdést három fő kutatási feladatnak rendelhetjük alá. A
kutató vizsgálhatja az üzeneteket annak érdekében, hogy
a) következtetéseket vonjon le a szöveg sajátságairól;
b) az üzenet okairól vagy előzményeiről; és
c) a kommunikáció hatásairól.
Mielőtt közelebbről szemügyre vennénk a kutatás eme három lehetséges fő irányát,
szólnunk kell néhány szót a kutatási tervről.
Minden valóban tudományos igényű tartalomelemzési vizsgálat elengedhetetlen alapja a
kutató kiinduló hipotézise. Az olyan vizsgálat, amelyik találomra számolgatni kezd, mondván,
hogy majd csak kijön a végén valami, nos az ilyen vizsgálat semmire sem jó. Ezek a
„horgászkirándulások” (vagy fogunk valamit, vagy nem) utólagos, a posteriori
magyarázatokra vezetnek. S jól-rosszul utólag mindent meg lehet magyarázni. A kutató akkor
forduljon tartalomelemzéshez, ha egy lehetőleg világosan körülhatárolt problémája vetődik
fel, s egyszerűbb meg olcsóbb megoldás annak megvalósítására nem mutatkozik. A kutatási
tervnek a kutató alapvető hipotézisére kell épülnie. Ez a kutatási terv hozza összhangba a
kutató hipotézisét és az alkalmazandó módszert, például a kategóriák számát, a kiválasztandó
mintát (erről később szintén külön fejezetben szólunk), s ez a kutatási terv rögzíti, hogy a
vizsgálatból milyen típusú következtetések vonhatók majd le. A kutatónak tehát a kutatás
megkezdése előtt meg kell tudni mondania, hogy mire vár választ; ha erre nem képes, akkor a
vizsgálat végén sem lesz az, illetve kénytelen lesz bármilyen kijövő választ elfogadni. Ezek
után nézzük meg, a tartalomelemzési vizsgálatok három fő típusán belül milyen kérdésekre
keresünk választ:
1. Λ szöveg sajátságainak leírása
Kétségtelen, hogy eddig a legtöbb tartalomelemzés az üzenetek sajátságainak a
vizsgálatában merült ki, anélkül hogy tekintettel lett volna az üzenetek előzményeire, illetve
hatásaira. Az ilyen vizsgálatok alapvetően a mit kérdésével álltak kapcsolatban, és azt
kutatták, hogy valamely forrásnak valamilyen jelenséggel szemben milyen méretű a figyelme,
milyen tendenciák érvényesülnek a kommunikációban, milyen különbségek vannak a
különböző tömegkommunikációs eszközök között stb.
Amikor a tartalomelemzést a szöveg leírására, jellemzésére használjuk, akkor az
összehasonlítás három alapvető típusa válik lehetségessé. Az elemző mindenekelőtt
összehasonlíthatja ugyanazon forrás dokumentumait, mégpedig különféleképpen. Az egyik
lehetőség az, hogy a kérdéses forrás különböző időből származó dokumentumait hasonlítjuk
össze, s ily módon a forrás tendenciáit, illetve beállítottságának, attitűdjeinek a változásait
tárhatjuk fel. Ez a tartalomelemzés talán leggyakoribb formája, ilyen vizsgálatokat végeztek
pl. azzal kapcsolatban, hogy idők folyamán hogyan változtak meg a gyermekek számára
készült könyvekben az eszmei értékek, milyen tendenciák jelentkeztek a vidéki újságokban,
hogyan módosultak a négerek attitűdjei a faji megkülönböztetéssel szemben,
milyeneltolódások következtek be az amerikai pártok politikai programjaiban, miként
módosult a tudományos érdeklődés az utóbbi évtizedek folyamán a pszichológiában, a
szociológiában, a fizikában stb.
A kutató persze ugyanazon forrásnak nemcsak a különböző időpontokban, hanem a
különböző szituációkban létrehozott üzeneteit is összehasonlíthatja. Ilyenkor az derül ki, hogy
a megváltozott körülmények milyen változást idéznek elő az üzenet szövegének
jellegzetességeiben. Vizsgálták például, hogy azok az újságok, amelyeknek konkurrenciával,
rivális lapokkal kell számolniok, jobb hírtájékoztatást nyújtanak-e, mint azok, amelyek a
maguk területén monopolhelyzetet élveznek. Az ilyen típusú (tehát ugyanazon forrás,
különböző szituáció) vizsgálatok egyik sajátos esete az, amikor azt a hatást keressük, amit
eltérő közönség gyakorol ugyanazon forrás üzeneteire. így felmérték, hogy milyen
különbségek jellemezték a volt hidegháborús amerikai külügyminiszter, John F. Dulles
beszédeit attól függően, hogy milyen hallgatóság előtt szónokolt, valamint azt, hogy mi
jellemzi a felső, mi a közép- és mi az alsó rétegek számára írt regényeket, továbbá azt, hogy
miben térnek el a hirdetések a fehérek, s miben a négerek részére készülő újságokban.
A különböző idő, helyzet, illetve hallgatóság tekintetében végzett összehasonlítások
üzenetek között mennek végbe. Azonban vizsgálhatjuk két vagy több kategória összefüggését
ugyanabban a dokumentumban, tehát ugyanazon az üzeneten belül is. Ide tartoznak az olyan
vizsgálatok, mint az optimizmus és pesszimizmus megnyilvánulása az amerikai protestáns
irodalomban vagy a háborús kiadások és a népjóléti kiadások összefüggése az amerikai
politikai irodalomban.
Természetesen összehasonlíthatjuk két vagy több különböző forrás üzeneteit is. Az ilyen
vizsgálatoknak rendszerint az a célja, hogy az üzenetekben megnyilvánuló különbségeket a
források alapvető különbségeire vezessük vissza. Ennek kapcsán került sor olyan vizsgálatra,
amely összehasonlította a normális személyek meg az öngyilkosságot meg-kísérlők nyelvi
különbségeit, valamint különféle szónokok, pártok és nemzetek propagandájának
különbségeit.
Végül a tartalomelemzés a maga adatait, ez esetben a szöveg sajátságait hozzámérheti
valamilyen normához vagy szabványhoz. Például elképzelhető, hogy a pszichiáter sok
szkizofréniás beteg nyelvi megnyilatkozásait összegezi, általánosítja, s ennek az
összegezésnek az eredményét hasonlítja egy konkrét beteg beszédének sajátságaihoz, amikor
azt akarja eldönteni, hogy a kérdéses beteg szkizofréniás-e. Végezetül az összehasonlítás
elképzelhető bizonyos üzenetek és valamely más úton (pl. népszámlálás útján) nyert adatok
között. Egy olyan vizsgálat, amely ebben a műfajban klasszikusnak számít, azt hasonlította
össze, hogy a kisebbségi csoportok (pl. négerek) előfordulása a népszerű regényekben hogyan
felel meg a népszámlálási adatoknak, azaz a valóságos társadalmi előfordulásoknak.
2. Következtetések a kommunikáció okairól és előzményeiről
A vizsgálatok másik nagy típusa esetében a szöveget elsősorban azért akarjuk vallatóra
fogni, hogy az üzenet előzményeiről és (illetve vagy) okairól mondhassunk ki
következtetéseket. Az itt megvalósuló vizsgálatok tehát elsősorban a szerzővel kapcsolatosak,
persze tágabb értelemben, nemcsak a szerző vagy forrás kilétével (bár, mint látni fogjuk,
sokszor azzal is), hanem a miért kérdésével is.
Az alapvető probléma az ilyen vizsgálatoknál abban rejlik, hogy a kapcsolat, az
összefüggés egy személy megállapításai, kijelentései, valamint a szándékai, érzései és céljai
között sohasem egyértelmű. Ugyanazt a dolgot (pl. érzést) nagyon sokféleképpen ki lehet
fejezni, ezért azután azok a következtetések, amelyeket egy üzenet előzményeire vonatkozóan
kizárólag tartalmi adatokból vonunk le, önmagukban sohasem meggyőzőek, hanem mindig
azt a külső megerősítést, korroborációt igénylik, aminek a lehetőségéről és szükségességéről
már korábban is szóltunk, s amire még többször visszatérünk.
 Annak érdekében, hogy megbízható következtetéseket vonhassunk le a forrásról azoknak
az üzeneteknek az alapján, amelyeket kibocsát, a tartalmi adatokat közvetve vagy közvetlenül
össze kell hasonlítanunk valamilyen független bizonyítékkal.
íme néhány példa a közvetlen összehasonlításra: Egy amerikai szerző az ún.
„termékenységi érték”-et vizsgálta a népszerű amerikai regényekben leírt családoknál. Ez a
„termékenységi” érték a gyermekek családonkénti számát jelenti. Úgy találta, hogy a
regényben szereplő családok termékenységi értékei megegyeznek az amerikai népszámlálások
születési adataival. Az írók tehát híven követik a társadalomban érvényesülő valóságos
modellt. Egy másik tanulmányban, amely az 1914-es válsággal foglalkozott, s amelyre még
visszatérünk, az európai államférfiak ellenséges megnyilatkozásait országaik valóságos
katonai akcióival hasonlították össze. Más esetekben írói szövegek tartalomelemzését, az
elemzés eredményeit az írók életrajzi adataival hasonlították össze.
Az indirekt, vagyis közvetett összehasonlítás gyakori a tartalomelemzés irodalmában. Ezek
a közvetett összehasonlításon alapuló vizsgálatok egy nagyon egyszerű logikai összefüggést
használnak fel, illetve fordítanak meg. Tegyük fel, megfigyeltük, hogy χ forrás y helyzetben z
típusú üzeneteket bocsát ki. Ha a későbbiek folyamán azt tapasztaljuk, hogy χ forrás ζ típusú
üzeneteket bocsát ki, akkor – noha esetleg y helyzet fennállásáról nincs módom közvetlenül
meggyőződni – mégis feltételezem, hogy ez az y helyzet bekövetkezett. Persze ezt az eljárást
tovább is vihetjük. Ha csak z típusú üzenetekkel találkozunk, akkor is feltételezhetjük, hogy
ezek χ típusú egyénektől származnak, s y helyzetben jöttek létre. Minderre visszatérünk még
részletesen a III. fejezetben, ahol az érvényesség kérdését tárgyaljuk.
Tipikusan ilyen vizsgálat volt az is, amely az e fejezet első pontjában említett The Galilean
című nácibarát amerikai folyóirat leleplezésére vezetett. A folyóirat cikkei z típusú, azaz
konkréten nemzeti szocialista beállítottságú cikkek voltak. Mivel ilyen típusú üzeneteket
közismerten χ típusú, tehát fasiszta egyének bocsátottak ki, kézenfekvő volt a kutató
hipotézise, hogy a The Galilean szerkesztői is χ típusú egyének, vagyis fasiszták. Ezt a
hipotézist a rendszeres tartalomelemzés igazolta.
3. Következtetések az üzenetek hatásairól
A tartalomelemzéses vizsgálatok harmadik átfogó típusába azok a vállalkozások tartoznak,
amelyek az üzenetek hatásaival kapcsolatos következtetésekre irányulnak. Az a kérdés, hogy
milyen hatással, egy bizonyos értelemben a kommunikációs folyamat legfontosabb kérdése.
Gondoljuk csak el, hány olyan tudományterület van, amelynek voltaképpeni problémája az,
hogy a kommunikáció milyen hatást tesz a célba vett, a befogadó személyekre: a
szociálpszichológus az attitűdök változásait vizsgálja, a politikatudomány művelője a
propaganda, a kampányok hatását, a pszichológus és a nevelő szintén a befolyásolás, az
alakítás, a tudatformálás problémájával néz szembe.
Fentebb már utaltunk arra, hogy az elemző nem tételezhet fel „egy az egyhez” jellegű
megfelelést az üzenetek bizonyos sajátságai és a forrás bizonyos szándékai, motívumai,
célkitűzései között. Hasonlóképpen nem tételezheti fel, hogy egy adott üzenet tartalma azonos
hatást fejt ki minden befogadó személyre. Egyértelmű bizonyítékaink vannak arra nézve,
hogy a különböző személyek az üzeneteket attól függően fogadják be és értékelik, hogy
milyen meggyőződést táplálnak magukban a forrás megbízhatóságáról, hogy milyen
helyzetben találkoznak az üzenettel stb. Ezért az a kutató, aki meg akarja állapítani a
kommunikáció elért hatását, nem korlátozhatja az elemzést csak az üzenetek tartalmára,
hanem valamilyen módon magára a befogadóra is tekintettel kell lennie.
A tartalomelemzés kiinduló adatait a befolyásolni akaró forrás, az adó üzenetei képezik. A
hatás megállapításának egyik módja megint összevetés. Tegyük fel, egy A forrás akar
befolyásolni Β személyt vagy csoportot. A hatás lemérésének egyik legideálisabb módja,
hogy összehasonlítjuk Β azon üzeneteit, amelyeket A hatása előtt hozott létre azokkal,
amelyeket A hatása után produkált. Persze az ilyen vizsgálatnak is vannak veszélyei.
Kérdéses, a szóban forgó időszakban nem hatott-e B-re más, mondjuk, C forrás is, s nem
ennek a hatásnak tulajdonítható-e a Β üzeneteiben észlelt újabb keletű különbség?
Most pedig Holsti nyomán megpróbálunk táblázatos áttekintést adni arról, hogy a
kommunikációs lánc lehetséges hat kérdése hogyan illeszkedik a tartalomelemzési vizsgálatok
fentebb vázolt három fő típusába, pontosabban az egyes vizsgálati típusoknak mi a célja,
milyen összehasonlításokat alkalmaznak, milyen kérdésekre felelnek, és milyen típusú
kutatási problémák megoldására alkalmasak:

Összehasonlítá Kérdé
Cél Kutatási probléma
si típus s
A kommunikáció A forrás Mit? A kommunikáció
jellegzetességeinek üzeneteinek tendenciájának leírása
leírása összehasonlítása A forrás ismert
1. idő szerinti jellegzetességeinek
változók viszonyítása a forrás
alapján; üzeneteihez
2. szituáció A kommunikáció
szerinti változók tartalmának
alapján; összehasonlítása
3. hallgatóság normákkal,
szerinti változók szabványokkal
alapján;
4. ugyanazon
dokumentumban
előforduló
változók alapján
A és Β forrás
üzeneteinek
összehasonlítása

Ho- A meggyőzési technika

gyan elemzése
A stílus elemzése

Üzenetek és Ki- A hallgatóság ismert

normák nek? jellegzetességeinek
összehasonlítása viszonyítása a neki szánt
üzenetekhez. A
kommunikáció
alakzatainak leírása
I. Következtetések Üzenetek és Miért? Politikai, katonai,
levonása a nem gazdasági információk
kommunikáció szimbolikus megszerzése.
előzményeit illetően viselkedés Az egyén
összehasonlítása pszichikumának
1. Közvetlenül vizsgálata
2. Közvetve Kulturális változások
kikövetkeztetése
II. Következtetések Az adó Milye Olvasmányosság mérése
levonása a üzeneteinek és a n Az információ-áramlás
kommunikáció hatásait vevő hatáss elemzése
illetően viselkedésének al? A kommunikációra
összehasonlítása adott válaszok
megállapítása
 d) Összefoglalás
Az I. fejezet mindenekelőtt abból indult ki, hogy a tartalomelemzés olyan
interdiszciplináris módszer, amelynek segítségével a közlemények (gyakorlatilag a
legtöbbször szövegek) rejtett, tehát nyíltan, expressis verbis ki nem fejezett tulajdonságai is
feltárhatók. Ez más szóval azt jelenti, a módszeres tartalomelemzés segítségével a szó
legtágabb értelmében vett dokumentumokból (mikor is az újságcikk, a film, a bélyeg, a
gyermekrajz éppen úgy dokumentum, mint a politikai kommüniké vagy a nemzetközi
szerződés) bizonyos rejtett „többlet”-információt vonhatunk ki.
A közlési lánc hat alapvető állomása – ki, mit, hogyan, kinek, miért és milyen hatással –
mindegyike esetében tehetünk fel kérdést, s e kérdések mindegyikét a szöveg tulajdonsága
alapján próbáljuk megválaszolni. A filológus évszázadok óta küszködik az ismeretlen
szerzőség problémájával – ez a tartalomelemzés nyelvén szólva a ki problémája, pontosabban
az az eset, amikor a szövegek azonosított jellegzetességeiből próbálunk következtetni a
szerzőre oly módon, hogy az ismeretlen szerzőjű szöveg jellegzetességeit próbáljuk
azonosítani több ismert szerzőjű szöveg jellegzetességeivel. Ha az azonosítás sikerül, megvan
a szerző, s a szöveg többé nem ismeretlen szerzőjű. Ugyanúgy, ahogy ismeretlen lehet a ki,
lehet ismeretlen a miért, a kinek, a hogyan és a milyen hatással. Mindezek megállapításához a
szöveg törvényszerű sajátságainak, elsősorban azonban a mit-nek a segítségével juthatunk el.
Hogy ez utóbbi mennyiben lehet ismeretlen, illetve mennyire nem, azt a látens-mani-feszt
probléma tárgyalásakor már érintettük.
A tartalomelemzés tudatos, módszeres formája mellett minden ember végez ösztönös
tartalomelemzést, amikor például újságot olvas, tévét néz vagy rádiót hallgat, levelet olvas
stb. Ez az ösztönös tartalomelemzés több hasonlóságot mutat a tudományos
tartalomelemzéssel. Az ösztönös tartalomelemzés is kategorizálja az üzeneteket például
„kedvező” és „kedvezőtlen” kategóriákra, vagy oly módon, hogy azok tartalmát normákhoz,
szokásokhoz méri. Ha azt halljuk a „Kék fény”-ben, hogy fiatalkorúak bestiálisán megöltek
egy taxisofőrt, akkor ezt a szomorú tartalmat az erkölcsi normáinkhoz mérjük, innét a
felháborodás és az erős elutasítás. Persze az ilyenkor alkalmazott kategóriák általános eszmei-
politikai-erkölcsi felfogásunk intuitív vetületei, nem az illető tartalomelemzés érdekében
elvégzett tudatos mérlegelés és tervezés eredményei.
Ezt az ösztönös tartalomelemzést egyébként nem szabad lebecsülnünk, hisz mindannyian
számtalan tapasztalatunkból tudjuk, hogy elemzésünk az üzenetek egy tekintélyes része
esetében általában helyes, tehát vagy menten, vagy később megerősítést nyer.
Másfelől viszont az is nyilvánvaló, hogy az ösztönös tartalomelemzés alapvetően
szubjektív, egyénenként változó, s így a tudományosság legáltalánosabb követelményeinek,
az objektivitásnak, a rendszerességnek és az ezekből következő megismételhetőségnek nem
tesz eleget.
II. KÓDOLÁS ES KATEGÓRIÁK

a) A KÓDOLÁS HELYE ÉS SZEREPE A TARTALOMELEMZÉS

FOLYAMATÁBAN
A kódolás az a folyamat, melynek során a nyers adatokat módszeresen nagyobb
egységekbe ötvözzük, amelyek azután lehetővé teszik a tartalom valóban lényeges
tulajdonságainak pontos és kvantitatív leírását. Azok a szabályok, amelyek operacio-nális
összefüggést teremtenek a kutató nyers adatai és az elmélete között, nos, azok a szabályok
éppen a kódolási előírások. A kódolási szabályok tehát minden tartalomelemzés központi
részét képezik, s ezek előkészítése egy sor lényeges döntést igényel. Többek között az alábbi
kérdéseket kell megválaszolnunk:
Milyen kategóriákon keresztül definiáljuk a kutatási problémát, más szóval, milyen
kategóriákat vegyünk fel?
A tartalom milyen egységeit osztályozzuk?
A továbbiakban a kódolás problémáit e két fő témakör szerint tárgyaljuk. Mondanunk sem
kell, hogy ezt a szétválasztást a kifejtés egyszerűsége érdekében tesszük csak. A valóságban a
tartalom kategóriái, egységei és az eredmények számbavétele egyetlen szétválaszthatatlan
egészet képez. A kódolásnak, mint majd látni fogjuk, minden kutatási probléma esetében több
alternatív módja van. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden lehetséges kódolási mód
ugyanarra az eredményre vezet. Ugyanis bizonyos kategóriák, egységek kiválasztása eleve
befolyásolja a végeredményt és az azokból levonható következtetéseket. Nem akarunk a
rendszeres kifejtésnek elébe vágni, ezért csak egyetlen lehetőségre utalunk: az eredmények
szempontjából korántsem mindegy, hogy a kódolás alapvető egységéül a szót vagy a
mondatot vagy esetleg (pl. egy regény tartalomelemzésekor) a fejezetet választjuk. Ezek után
fordítsuk figyelmünket a kódolás összetett folyamatának kétségtelenül legfontosabb
aspektusára, nevezetesen a tartalom kategorizálására.
b) KATEGÓRIÁK
Az első fejezetben már említettük, hogy lényegében minden tartalomelemzés abból áll,
hogy „a sokból keveset csinálunk”. Azaz a közlemények (szövegek) rendszerint igen
nagyszámú elemét (szavát) viszonylag kevés számú elemre, kategóriára csökkentjük,
redukáljuk. Mivel a tartalomelemzés lényegében tehát kategorizálás, egyáltalán nem érezzük
túlzásnak a modern tartalomelemzés egyik úttörőjének, Berelsonnak az alábbi, sokat idézett
megállapítását:
„A tartalomelemzés a kategóriákon áll vagy bukik. A konkrét tanulmányok olyan
mértékben voltak eredményesek, amilyen mértékben a kategóriákat világosan fogalmazták
meg, és helyénvalóan alkalmazták azokat a tartalom problémáira. A találomra felépített
tartalomelemzési vizsgálatok, amelyek kategóriái bizonytalanok vagy szegényesen tagoltak,
majdnem biztosan érdektelen vagy alacsony minőségű kutatási eredményekre vezetnek. Noha
az elemzés más szakaszaiban is szakszerű eljárásra van szükség, a megfelelő kategóriák
kialakítása és definíciója központi jelentőségű. Mivel a kategóriák tartalmazzák a vizsgálat
lényegét, egy tartalomelemzés sem lehet jobb, mint a kategóriái. „
A kategória-alkotásnak vannak bizonyos általános szabályai. így elvárható, hogy a
kategóriák tükrözzék a kutatás célját, legyenek kimerítőek, egymást kölcsönösen kizáróak és
származzanak egy és ugyanazon osztályozási elvből.
A kategóriák legfontosabb követelménye, hogy adekvát módon tükrözzék a kutató
problémáját. Ez először is azt jelenti, hogy a kutatásnak világosan definiálnia kell azokat a
változók-at, amelyekkel foglalkozni akar, másodszor pontosan körül kell írnia azokat az
ismérveket, indikátorokat, amelyek eldöntik, hogy egy konkrét tartalmi adat a kérdéses
kategóriához tartozik-e. Voltaképpen két követelményt kell szem előtt tartanunk. Az egyik az
érvényesség, a másik a megbízhatóság. Ε két fogalommal, amelynek a tartalomelemzés
fogalmi apparátusában sajátos és fontos szerepe van, később még részletesen foglalkozunk.
Egyelőre a különbségüket a legegyszerűbben talán egy konkrét vizsgálat felemlítésével
világíthatjuk meg:
Egy külföldi vizsgálat tartalomelemzéssel arra a kérdésre próbált választ adni, hogy miként
növekedett az amerikai nemzeti öntudat a gyarmati időszakban, tehát amikor a későbbi
Egyesült Államok még angol gyarmat volt. A kutató a nemzeti öntudat növekedése mértékéül
az amerikai helység-és személynevek előfordulási gyakoriságát választotta az amerikai
lapokban, szemben az angol helység- és személynevek előfordulási gyakoriságával. Úgy
találta, hogy 1735 és 1775 között az amerikai helység- és személynevek száma jelentékenyen
megnőtt, míg az angliai helység- és személynevek száma csökkent. Ebből levonta azt a
következtetést, hogy az amerikai nemzeti öntudat a kérdéses időszakban növekedett, s így
kiinduló hipotézisét igazolva látta.
Nos, nem vitás, hogy a kategóriákhoz tartozó elemek (a helység- és személynevek)
kiválasztása, kategorizálása igen megbízható módon történt. Elvégre mi sem könnyebb, mint
a helység- és személyneveket megbízhatóan kiválasztani az írott szövegekből, már csak azért
is, mert ezek nagybetűvel vannak írva. S nyilván azt is könnyű volt eldönteni, hogy a kérdéses
név az angol vagy az amerikai kategóriához tartozik-e. Tehát ismételjük, a kategorizálás
megbízhatóságával nem volt baj. Kérdés azonban, hogy az amerikai helység- és
személynevek számszerű növekedése csakugyan érvényes, valós kifejezése-e a nemzeti
öntudat növekedésének. Ezzel kapcsolatban sokan kétkedésüket fejezték ki. íme tehát egy
vizsgálat, amelynek esetében a kategorizálás megbízhatóan történt, csak éppen nem volt
érvényes, releváns a megválaszolandó probléma tekintetében. Könnyen elképzelhetünk egy
fordított esetet is, tehát egy olyat, amikor a kiválasztott kategóriák érvényesek a probléma
szempontjából, de a konkrét tartalmi adatok kiválasztása nem elég megbízható.
Fontos kérdés a kategóriák száma. legyük fel, hogy egy napilapot, mondjuk a New York
Times-t akarjuk vizsgálni. Azt szeretnénk megtudni, hogy ebben a napilapban milyen
viszonyban vannak azok a cikkek, amelyek népjóléti kérdésekkel (közoktatás,
társadalombiztosítás, szociális lakásépítés) foglalkoznak azokkal a cikkekkel, amelyek a
külföldi (katonai és gazdasági) segély kérdéseit taglalják. Egy ilyen vizsgálatot többféle
kutatói hipotézis is szükségessé tehet. így elképzelhető egy olyan hipotézis, mely szerint
„minél intenzívebben ellenzi valaki a külföldi segélyezést, annál intenzívebben szorgalmaz
bizonyos hazai népjóléti programokat”. és természetesen megfordítva. Nos, az első,
meglehetősen durva megközelítés két kategória felvétele lehet:
1. Hazai népjóléti problémák
2. Külföldi segélyezések
Ezt a két nagy kategóriát azonban tovább is feloszthatjuk, mégpedig esetleg így:
HAZAI NÉPJÓLÉTI PROBLÉMÁK:
1. Az oktatás állami segélyezése
2. Társadalombiztosítás
3. Egészségügy
4. Egyéb népjóléti problémák
KÜLFÖLDI SEGÉLYEZÉSÜK:
1. Gazdasági segély
2. Katonai segély
Persze még ezt a sémát is tovább finomíthatnánk, így a gazdasági segélyt felbonthatnánk
világrészek szerint, a katonai segélyt pedig aszerint, hogy csak e célra nyújtott összegekből,
haditechnikai eszközökből, esetleg kiképzőkből vagy csapatokból is áll.
Ha külön kategóriáknak vennénk fel az egyes országokat, amelyek segélyt kapnak, akkor a
kategóriák számát akár több százra is felduzzaszthatnánk. Egyébként a kategóriák száma
tekintetében mindig így kell feltenni a kérdést: Mit nyerünk azzal, ha több kategóriát veszünk
fel? Több kategória természetesen több összehasonlításra ad lehetőséget, s így több hipotézis
igazolására. Ugyanakkor azonban azt sem szabad elfelejtenünk, hogy minél több, tehát minél
finomabb kategóriával dolgozunk, annál problematikusabbá válik az osztályozás, tehát
veszélybe kerül a megbízhatóság a fentebb definiált értelemben. Ha a kategóriák számát
mértéktelenül megnöveljük, akkor előállhat az az eset, hogy minden kategóriát csak egyszer
használunk, azaz a kategóriák valójában azonosak lesznek, illetve maradnak a
kategorizálandó nyers adatokkal. Ez viszont azt jelenti, hogy nem került sor
tartalomelemzésre, tehát a soknak (nyers adatoknak) kevésre (kategóriákra) való
lecsökkentésére.
A kategóriák másik fontos követelménye, hogy legyenek kimerítőek. Ez azt jelenti, hogy a
kiválasztott szövegek minden fontos, releváns eleme elhelyezhető legyen valamilyen
kategóriában. Ha valaki például a magyar sajtónak a nemzetközi gazdasági együttműködéssel
kapcsolatos megállapításait akarja elemezni, akkor nyilván hasznos ilyen kategóriákat
felvennie:
a) Gazdasági együttműködés a KGST országaival
b) Gazdasági együttműködés a Közös Piac országaival
c) Gazdasági együttműködés más országokkal A gazdasági együttműködés azonban
nemcsak országok, hanem országok és nemzetközi szervek (ENSZ, Világbank stb.) között is
lehetséges. A fentebbi kategóriarendszer tehát a téma szempontjából nem kimerítő, mert
azokat a gazdasági együttműködéssel kapcsolatos megállapításokat, amelyek nem országok
közötti együttműködéssel kapcsolatosak, nem „hozza ki”. Tehát be kell illesztenünk egy
negyedik kategóriát is, kb. így:
d) Gazdasági együttműködés nemzetközi gazdasági intézményekkel
A kategóriákról azt mondtuk még, hogy egymással szemben legyenek kölcsönösen
kizáróak. Ez azt jelenti, hogy egyetlen tartalmi adat se legyen egynél több kategóriához
sorolható. Vagyis a kategorizálás operacionális szabályait pontosan és egyértelműen kell
megadnunk. Ezt a célt akarják betölteni az ún. kategória-szótárak, amelyekről a fejezet
következő pontjában majd részletesen szólunk.
A kategóriák függetlensége azt követelné, hogy az egyik tartalmi adatnak valamely
kategóriához való sorolása legyen független a másik tartalmi adat kategorizálásától. Ez főleg
olyankor nem valósítható meg teljesen, amikor a kategorizálás valamilyen skála mentén
történik. Gondoljunk például arra, hogy az „ellenségesség” fogalmához tartozó szavakat
akarjuk egy intenzitásskála mentén elhelyezni oly módon, hogy az ellenségességet
határozottabban, intenzívebben képviselő szó magasabb skálaértéket kap. Skálának kb. így
festene:

Mármost nyilvánvaló, hogy ha az „agresszió” szót, amely kétségtelenül az ellenségesség

egy már végletes fajtája, mondjuk, a skála 8-as pontján helyezzük el, akkor a „gyanakvás”
vagy a „bizalmatlanság” szavakat csak ezektől lejjebb, alacsonyabb skálaértékek mellett
helyezhetjük el, mivel ezek az „ellenséges”-ségnek sokkal kevésbé intenzív válfaját képezik,
mint az „agresszió”.
Végezetül említettük, hogy a kategóriák felállításakor ügyelnünk kell arra, hogy azok egy
egységes osztályozási rendszert tükrözzenek, azon alapuljanak, abból származzanak. Ez
annyit jelent, hogy különböző fogalmi síkokat nem szabad összekevernünk. Nyilván
megsértenénk ezt az elvet, ha
mondjuk, egy olyan vizsgálat esetében, amely azt szeretné tisztázni, miként foglalkozott a
magyar sajtó az új gazdasági mechanizmussal egy bizonyos időszakban ilyen kategóriákat
vennénk fel:
1. Decentralizáció
2. Vállalati önállóság
3. Szabad árképzés
4. Új nyereségrészesedési rendszer a dolgozók részére
Nyilvánvaló, hogy a „decentralizáció” és az „új nyereségrészesedési rendszer a dolgozók
részére” nem azonos fogalmi-fontossági szinten mozgó jelenségek. Egységesebb,
kiegyensúlyozottabb lesz ez a kategóriarendszer, ha így épül fel:
I. SZERVEZÉSI KÉRDÉSEK
1. Decentralizáció
 2. Vállalati önállóság
II. GAZDASÁGI KÉRDÉSEK
1. Vállalatot érintő kérdések
a) A vállalat gazdasági önállóságának növekedése
b) Szabadabb árképzés
c) Nagyobb (kül)kereskedelmi önállóság
2. A dolgozókat érintő gazdasági kérdések
a) Ösztönzőbb, teljesítmény szerinti bérezés
b) A nyereségrészesedés új rendszere
Mivel a tanulmány egyik célja az, hogy olyanok számára, akik esetleg később maguk is
tartalomelemzési vizsgálatokat kívánnak végezni, perspektívákat nyisson meg, az alábbiakban
bemutatjuk néhány nemzetközileg ismert tartalomelemzés kategóriáit. Ezeket Holsti gyűjtötte
ki kifejezetten didaktikai céllal.
Mott (1942) az újságok tartalmát a következő kategóriák szerint osztályozta:
1. Külföldi hírek
2. Hazai hírek
3. Közéleti problémák
4. Vezércikkek
5. Üzlet, pénzügy
6. Sport
7. Társasági hírek
8. Női rovat (pl. divat)
9. Színház, mozi
10. Rádióműsor
11. Karikatúra
12. Egyéb illusztráció
(pl. fénykép)
Ε kategóriarendszerben problematikus a „Vezércikkek” helyzete. Ha pl. a vezércikk
közéleti problémát tárgyal, akkor az mind a 3., mind a 4. kategóriához tartozik, s így megsérti
a kategóriák fentebb tárgyalt egymást kizáró jellegének az elvét.
Prothro (1956) az amerikai elnöki székfoglalókat elemezte és hasonlította össze a
következő kategóriákkal:

1. Állami támogatás 6. Együttműködés helyi

2. Gazdasági hatékonyság szervekkel
7. Kormánybeavatkozás
3. Örvendetes tények
(pl. fellendülés) 8. Haladás
4. Béke 9. Osztály
5. Törvényesség 10. Gazdasági egység
11. Optimizmus 13. Párt
12. Nehézségek 14. A nemzet ereje

Horton (1957) különböző népek, kultúrák szerelmi dalait az alábbi kategóriák szerint
elemezte:
BEZETÉS: ÁLMODOZÁS ÉS VÁGYAKOZÁS
I. RÉSZ: UDVARLÁS
1. Megközelítés
2. Érzelmes felszólítás
3. Kétségbeesés
4. ígérgetés
 II. RÉSZ: MÉZESHETEK IDŐSZAKA
III. RÉSZ: A SZERELEM MÚLÁSA
1. Időleges elválás
2. Ellenséges erők, ármánykodás
3. Az elválás fenyeget
4. Végső búcsú
IV. RÉSZ: ÚRA EGYEDÜL
1. Panasz
2. Reménytelen szerelem
3. Új kezdet
Runion (1936) Woodrow Wilson stílusát a következő kategóriákkal elemezte:
A. MONDATHOSSZÚSÁG
Β. Α MONDATOK OSZTÁLYOZÁSA
1. Használat
a) Kijelentő
b) Felszólító
2. Szerkezet
a) Egyszerű
b) Alárendelt
3. Művésziség
a) Laza
b) Körmondatszerű
c) Kérdő
d) Felkiáltó
c) Mellérendelt
d) Mellérendelt-alárendelt
c) Kiegyensúlyozott
C. SZÓNOKI ALAKZATOK
a) Metafora c) Szónoki kérdés
b) Hasonlat d) Megszemélyesítés
e) Egyéb alakzat
A legelterjedtebben az ún. értékkategóriák használatosak. White az értékek elemzésére az
alábbi sémát dolgozta ki:
Fiziológiai értékek
1. Élelem
2. Fajfenntartás
3. Pihenés
4. Egészség
5. Biztonság
6. Kényelem
Szociális értékek
1. Szex
2. Család
3. Barátság
Egoisztikus értékek
1. Függetlenség
2. Teljesítmény
3. Elismerés
Játékos értékek
1. Új élmény
 2. Izgalom
3. Szépség
Gyakorlati értékek
1. Gyakorlatiasság
2. Birtoklás
3. Munka
Kognitív értékek
Tudás
Különféle értékek
1. Boldogság
2. Érték általában
4. Önbecsülés
5. Uralkodás
6. Agresszió
4. Humor
5. Alkotó önkifejezés
Berelson és Salter (1946) a népszerű amerikai regények tartalmát a következő kategóriák
segítségével elemezte:
A) „SZÍVBÉLI” CÉLOK
1. Romantikus szerelem
2. Kiegyensúlyozott házasság
3. Idealizmus
4. Gyengédség, érzelmi biztonság
5. Hazafiság
6. Kaland 7.Igazság
8. Függetlenség
3. Pénz és anyagi javak
4. Gazdasági és társadalmi biztonság
5. Hatalom és uralkodás

B) „HIDEG” CÉLOK
1. A közvetlen problémák megoldása
2. Előmenetel
c) KATEGÓRIA-SZÓTÁRAK A kódolás tehát az az eljárás, amelynek során az üzenetek,
közlemények, szövegek elemeit előre megállapított kategóriákhoz soroljuk. Láttuk, milyen
fontos az, hogy ezeket a besorolási utasításokat világosan és egyértelműen fogalmazzuk meg.
Ellenkező esetben előfordulhat, hogy különböző kódolók – pl. egy több részre osztott
nagyobb vizsgálat keretein belül – ugyanazt az elemet, szót különféle kategóriákhoz sorolják.
Ennek negatív következményei egészen nyilvánvalóak. A cél tehát az, hogy a különböző
kódolók által meghozandó döntést – X szót A vagy Β kategóriához soroljam – a minimumra
csökkentsük, s így ezt a veszélyes szubjektív hibaforrást kiküszöböljük. Ε kiküszöbölés
bizonyára legeredményesebb eszközei az ún. kategória-szótárak.
Legáltalánosabb formájában a kategória-szótár nem más, mint egy jegyzék, lista. Azt
mondja meg, hogy az egyes szavakat milyen kategóriákhoz soroljuk, illetve mely kategóriák
képviselőinek kell azokat tekintenünk. íme egy rövid illusztráció:
FÉRFI SZEREP: színész, katona, fiú, apa, férj, Jézus, strici, hóhér stb.
Női SZEREP: színésznő, lány, anya, búba, kurva, kisasszony, istennő stb.
Bal oldalon szerepel a kategória neve (férfi szerep, női szerep), jobb oldalon pedig az illető
kategóriához tartozó szavak. Ha a vizsgálat megkezdésekor van egy ilyen vagy hasonló típusú
kategória-szótárunk, akkor a kódolás – elvileg – a következőkből áll: a kódoló sorra veszi a
kódolandó szöveg szavait, megnézi minden egyes szó esetében, szerepel-e az valamelyik
kategória alatt. Ha igen, akkor ezt feljegyzi, és halad tovább. Nagyon sok olyan szó is szerepel
majd a szövegben, amely a szótárban nem fordul elő. Az ilyen szavak esetében a kódoló
minden megjegyzés nélkül halad tovább. A végén, az összehasonlításnál kiderül, hogy a
kérdéses szövegben hány kategória fordult elő, s milyen nagy volt az egyes kategóriák
terhelése, azaz hány olyan szó fordult elő, amely A, hány olyan szó, amely B, hány olyan szó,
amely C stb. kategóriát képviselte. Elképzelhető, hogy egy vezércikk aminek „normális”,
újságban szereplő formáját mindannyian jól ismerjük – a tartalomelemzés eredményeként
ilyen alakot ölt:
ELFOGADÁS: 24
ELUTASÍTÁS: 17
FENNTARTÁS: 10
ELLENTÉT: 7
BIZONYTALANSÁG: 3
De egyelőre maradjunk még a kategória-szótáraknál. A kategória-szótárakon belül
különbséget tehetünk egyedi vagy alkalmi, valamint általános vagy állandó kategória-szótárak
között. Elvileg minden kutatónak, aki valamely vizsgálathoz maga tervezi meg saját
kategória-rendszerét, kellene, illetve kell is kategória-szótárat készítenie. Vagyis el kell
döntenie, meg kell szabnia, hogy a kódolás során ezt vagy azt a szót melyik konkrét kategória
képviselőjének tekinti. Amennyiben ezt valamilyen módon rögzítette, úgy a rögzítés konkrét
formájától függetlenül egy kategória-szótárat készített. Egy ilyen ismert alkalmi szótár pl. a
Davis-féle alkoholszótár. William Davis azért készítette, hogy segítségével tanulmányozza
azoknak a természeti népeknek a folklór-irodalmát, amelyek körében feltűnően gyakori és
általános az iszákosság. Az alkalmi szótárak általában igen szűk profillal rendelkeznek, mivel
egy meghatározott, konkrét vizsgálatra vannak tekintettel, s többször, más vizsgálatokban
sohasem alkalmazzák azokat.
Jóval fontosabbak az ilyen alkalmi szótáraknál az általános vagy állandó kategória-
szótárak, amelyeket nem egyetlen konkrét vizsgálat, hanem sok (persze azonos típusú,
természetű) vizsgálat elvégzése érdekében állítottak össze. Ε szótárak közül kettő érdemel
részletes említést. Az egyik az ún. III. Harvardi Pszichoszociológiai Szótár, a másik a
Stanfordi Politikai Szótár.
1. A III. Harvardi Pszichoszociológiai Szótár A szótárt a Harvard-egyetem kutatói
készítették, mint neve is mutatja, elsősorban pszichológiai és szociológiai szövegek
elemzésére. Jelenleg már a harmadik, átdolgozott változatát használják. A szótár jelenleg 83
kategóriát tartalmaz, és mintegy 3500 szó kategorizálására alkalmas. Egyik érdekessége, hogy
különbséget tesz elsőrendű és másodrendű kategóriák között. Az elsőrendű kategóriák
esetében érvényesült a kategóriák fentebb tárgyalt, egymással szembeni kizárólagosságának
az elve. Tehát egy szó csak egyetlen elsőrendű kategóriához tartozhat, vagy egyhez sem
(akkor, ha nem szerepel a 3500 osztályozott szó között). Másodrendű jelzetet azonban egy szó
többet is kaphat. Pl. a kard szó elsőrendű kategóriája eszköz, másodrendű kategóriái viszont
ezek: katonai, veszély-téma, férfi-téma. Az alábbiakban teljes egészében ismertetjük a 111.
Harvardi Pszichoszociológiai Szótárat, pontosabban annak kategóriáit, mint a
tartalomelemzés legáltalánosabb, legismertebb és kétségtelenül eddig legtöbbet használt
általános kategória-szótárát. A kategóriák nevét nagybetűvel írjuk, az egyes kategóriákhoz
tartozó szavakat (amelyeket teljed egészükben, mivel 3500 osztályozott szó van,
természetesen nem sorolhattunk fel, így csak példákat adunk) pedig kisbetűvel írjuk. Kérjük
olvasónkat, ne akadjon fenn az egyik vagy másik kategória furcsa nevének láttán. A szótár
bemutatása után bizonyos magyarázatokat is adunk, s azok majd érthetővé teszik az első
pillantásra szokatlan, furcsa elnevezéseket.
Ezek lennének tehát a III. Harvardi Szótár kategóriái. Mint előzőleg említettük, e
kategóriák egyike-másika talán kissé furcsán hat. A dolog megértéséhez emlékeztetnünk kell
arra, hogy e kategória-rendszer egy meghatározott pszichológiai irányzat – az amerikai
behaviorizmus – alapján jött létre, s kialakulására a behaviorizmus elfogadott, bevett
kategóriái nyomták rá a bélyegüket. Hasonlóképpen – amint azt a másodlagos kategóriák
utolsó csoportja, a Pszichológiai témák esetében láthattuk a szótár készítői tekintettel voltak a
pszichoanalízisre is, innét az olyan furcsa nevű kategóriák, mint VESZÉLY-TÉMA, JEL-ERŐ,
JEL-GYENGESÉG, ICARUS-TÉMA stb. Egyébként az Icarus-komplexum meghatározott lelki
rendellenességek (zuhanástól, repüléstől, tűztől, víztől való irtózás) neve. Ezek a kategóriák
tehát jórészt egy meghatározott pszichológiai irányzat termékei, s végső fokon elfogadásuk
attól függ, hogy elfogadjuk-e az alapjukat képező elméletet, konkréten a behaviorizmus,
illetve a pszichoanalízis modern formáját. Ez persze már messze túlmutat a tartalomelemzés
módszertani kérdésein, ezért nem is foglalkozunk vele. Egészében véve elmondhatjuk, noha a
III. Harvardi Pszichoszociológiai Szótár azt ígéri (legalábbis a nevében), hogy egyaránt
tekintettel van a szociológiára és a pszichológiára, a szociológiai kategóriák sokkal
elhanyagoltabbak, és számban is szerényebben vannak képviselve.
Itt szeretnénk felvetni egy igen fontos elméleti és módszertani kérdést. Mit jelent az, hogy
a kategória-szótár különböző szavakat (pl. azt, hogy képesség és szépség) ugyanahhoz a
kategóriához sorol? Ez azt jelenti, hogy a tartalomelemzésben a két konkrét szó jelentése
között kétségtelenül fennálló különbségtől eltekintünk, s csak arra vagyunk tekintettel, ami
közös bennük. Azután, hogy ezt a két különböző szót ugyanahhoz a kategóriához soroltuk, a
különbségük menthetetlenül elsikkad, és a további összesítések során sehol nem jut, nem is
juthat kifejezésre, hisz mind a kettő eggyel növeli ugyanazon kategória terhelését – egyébként
azonban a maga konkrétságában elenyészik. Éppen ezért a kategória-szótár készítésének a
legkényesebb fázisa annak eldöntése, mely szavak hasonlítanak egymásra – minden
különbségük ellenére -olyan mértékben, hogy ugyanazon kategória képviselőinek tekinthetők,
s melyek azok, ahol ezt már nem engedhetjük meg. Ez bonyolult és felelősségteljes munka,
amely jól hasznosíthatja a hajdan divatos ún. fogalmi szótárak, thesaurusok tapasz-, talatait,
valamint a modern logika és nyelvészet eredményeit. Sajnos, ennek részletezésébe nem
bocsátkozhatunk.
Ha valaki modern politikai fogalmakat próbálna a III. Harvardi Pszichoszociológiai
Szótárral elemezni, akkor igencsak durva eredményre jutna. Hisz abból a politikai elemzés
nélkülözhetetlen feltételei (pl. az országok, politikai funkciók és politikusok meg pártok
nevei) teljes mértékben hiányoznak. Ezt a mondatot: Gromiko külügyminiszter az Egyesült
Nemzetek közgyűlése elé terjesztette a szovjet kormány javaslatát, a III. Harvardi Szótár
alapján a következő kategóriákkal jellemezhetnénk:
1. Munka-Szerep (külügyminiszter)
2. KISCSOPORT (Egyesült Nemzetek közgyűlése)
3. Közeledés (elé terjesztette)
4. ΡOLITIKAI (szovjet kormány)
5. JEL-ERŐ (javaslatát)
Ezek a kategóriák a politikai elemző számára nem sokat mondanak. Szerencsére van egy
olyan általános kategória-szótárunk, amely kifejezetten a modern politikai tartalomelemzés
céljait hivatott szolgálni. Ez a Stanfordi Politikai Szótár.
2. A Stanfordi Politikai Szótár Ez a politikai tartalomelemző szótár nemcsak kategorizálja
az egyes szavakat, hanem az intenzitásuk szerint még skálázza is azokat. Ez a skálázás az
egyes szavakat három alapvető dimenzió pozitív -negatív; erős-gyenge; aktív-passzív mentén
osztályozza, s minden egyes dimenzión belül egy hétpontos skála valamelyik pontján
helyezkedik el a szó intenzitásától függően, tehát attól függően, hogy a kérdéses dimenziót,
mondjuk, az aktív-passzív dimenziót milyen intenzíven, milyen határozottan képviseli.
Nézzük először a skálát:
 Nézzünk most néhány konkrét esetet. Nyilvánvaló, hogy mind a támad, mind a fenyeget
szó az aktív-passzív dimenzióban a pozitív oldalon helyezkedik el, s nyilvánvaló az is, hogy a
támad az aktivitás nagyobb, intenzívebb fokát képviseli, mint Ά fenyeget. Ezért ez a két szó
kb. így helyezkedne el a skálán:

Amikor a Stanfordi Politikai Szótárral elemzünk, nemcsak azt vizsgáljuk meg, hogy az
egyes dimenziókban hány szó jelenik meg, hanem megnézzük és regisztráljuk az egyes
szavak intenzitását is. Mivel minden dimenzióban három pozitív ( + 3. + 2, +1) meg három
negatív ( – 1, – 2, – 3) és egy semleges értékhely (0) van, a Stanfordi Politikai szótár 3x7 = 21
kategóriára osztja a szavakat. Ez azonban csak az első lehetőség. A szótár emellett azt is
lehetővé teszi, hogy egy szót több, esetleg mindhárom síkon elbíráljunk, s ezáltal az
osztályozásnak már egészen finom lehetőségét kínálja.
Olvasóinkban joggal vetődik fel a kérdés: miért éppen ez a három dimenzió? Nos, Ch.
Osgood neves amerikai pszichológus úgy találta, hogy az emberi megismerés elsődlegesen
három dimenzióban operál, az egyik dimenzió az értékelés (pozitív-negatív sík), a másik a
lehetőségek számbavétele (erős-gyenge sík) s a harmadik az aktivitás (aktív-passzív sík). A
Stanfordi Politikai szótár abból a feltevésből indul ki, hogy a politikai döntéshozók, amikor a
maguk, országuk vagy más országok helyzetét szemlélik, szintén e három tényező (értékelés
lehetőség-cselekvés) által meghatározott síkban mozognak, és ezekre való tekintettel hozzák
meg döntéseiket.
Persze ha csak általános kategóriái lennének a Stanfordi Politikai Szótárnak, akkor a
tartalomelemzés még igen absztrakt szinten mozogna. Ezért a tulajdonképpeni elemző
szótárat kiegészíti egy második szótár, amelyik kizárólag földrajzi nevekből és személyek
neveiből áll. A személy- és helynevek képezik a tulajdonképpeni szócikket, s ezeket az
azonosításhoz szükséges kategóriák jellemzik,
Így:
GROMIKO = SZOVJETUNIÓ + KÜLÜGYMINISZTER + VÉGREHAJTÓ HATALOM +
KOMMUNISTA
WASHINGTON = EGYESÜLT ÁLLAMOK + FŐVÁROS
Valójában tehát ez a kiegészítő szótár arra szolgál, hogy a földrajzi és tulajdonneveket is
lehessen – egy bizonyos elementáris módon – tartalomelemezni, íme még néhány példa:
KENNEDY = EGYESÜLT ÁLLAMOK + SZENÁTUS + VÉGREΗAJTÓ HATALOM ,
DEMOKRATA
KEATING = EGYESÜLT ÁLLAMOK + SZENÁTUS + TÖRVÉNYHOZÓ
HATALOM+REPUBLIKÁNUS
FULBRIGHT= EGYESÜLT ÁLLAMOK + SZENÁTUS + TÖRVÉNYHOZÓ
HATALOM+DEMOKRATA
(1) Az ELEMZÉS EGYSÉGEI
Nem elég meghatározni, hogy milyen kategóriák szerint osztályozzuk, azaz milyen
kategóriákhoz soroljuk a szavakat. Az elemzőnek azt is el kell döntenie, hogy milyen
természetű, illetve terjedelmű egységeket kódol majd a kategóriákba. Ε tekintetben is
különböző lehetőségek állnak fenn:
Kétségtelen, hogy a leggyakrabban használt kódolási egység a magányos szó vagy
szimbólum volt, amely egyben a gyakorlatilag lehetséges legkisebb kódolási egység is. A
múltban, főleg a nagy kiterjedésű vizsgálatok esetében, kerülték, mert igen költséges volt. A
számítógépek megjelenése óta ez a szempont lényegében elesett.
Kedvelt kódolási egység a téma is. A tartalomelemzésben azonban ezt a szót sokkal
szűkebb értelemben használjuk, mint a köznapi életben. A téma egy egyszerű értékelő
megállapítás valamivel kapcsolatban. Szinte nélkülözhetetlen eleme a propagandák
tartalomelemzésének. íme néhány téma:
Az arab országok csökkentik az olajtermelést. Szíria Genfbe nem küld képviselőt.
Ezeket a témákat kell azután kategóriákhoz sorolni, azaz kódolni.
A téma mint kódolási egység bizonyos problémákat képez amiatt, hogy sokszor elég nehéz
azokat a bonyolultabb mondatokból kihámozni.
Részben folklór-anyagok, részben filmek, színdarabok stb. tartalomelemzésénél jól bevált
a szereplő típus. így a népmesékben a tehetséges, szegény fiú, a mostoha, a boszorkány, a jó
tündér, az elvarázsolt királyfi, az intrikus stb. ismert kategóriák, amelyekkel a tartalom egésze
jól jellemezhető. De egy film vagy színdarab szereplőit is kategorizálhatjuk a szereplői
típusok alapján, gondoljunk a közismert „háromszög”-darabokra stb.
A műfaj akkor lehet kódolási egység, ha egész könyvet, színdarabot vagy filmet akarunk
tartalmilag jellemezni. Sok kutatás számára a műfaj természetesen túl durva egység lenne.
Másik baja, hogy sokszor egy könyv vagy egy film két műfaj közé eshet, illetve egyidejűleg
mindkettőbe tartozhat, gondoljunk pl. egy háborús filmvígjátékra. (Babéit háborúba megy.)
Mármost az ilyet hova soroljuk, a „háborús” vagy a „komikus” darabok közé?
A kódolási egység kiválasztása éppen úgy befolyásolhatja a tartalomelemzés
végeredményét, mint a kategóriák megválasztása. Három amerikai tartalomelemző 1942-ben
négy különböző kódolási egységgel dolgozta fel ugyanazokat a dokumentumokat. A négy
módszer egyezést mutatott fel a tartalmi tendenciák irányai tekintetében, de különbségek
mutatkoztak azok terjedelmében.
Markham és Tempel újságok politikai híranyagát 1957-ben három különböző egység
szerint kódolták. Megnézték, hogy mekkora helyet foglaltak el a cikkek térbelileg (ezt
centiméterben mérték), megszámolták az egyes témák említési gyakoriságát, valamint mérték
a címbetűk nagyságát. A három kódolási egység lényegében azonos eredményre vezetett
(tehát a címbetűk nagysága egyenes arányban állt a kérdéses téma említési gyakoriságával,
illetve a téma tárgyalására szánt tér nagyságával), azonban lényeges különbségek mutatkoztak
a kódolás ideje és költségei tekintetében; a tér, vagyis a cikkterjedelem mérése sokkal
gyorsabb és olcsóbb volt, mint a másik két egység szerinti kódolás.
III. MINTAVÉTEL ÉS MEGBÍZHATÓSÁG

a) A MINTA KIVÁLASZTÁSA
A tartalomelemzésnek – mint az előzmények folyamán láttuk – voltaképpen két célja van.
Szűkebb, közvetlenebb, technikaibb célja az, hogy segítségével módszeresen írjuk le a
kommunikáció tartalmának jellegzetességeit. Ezekből a jellegzetességekből azután s ez a
tartalomelemzés második magasabb rendű célja és tulajdonképpeni értelme –
következtetéseket vonunk le a kommunikátorra, tehát a forrásra, a kommunikációra és a
hallgatóságra nézve, mégpedig nem triviális, tehát nem nyilvánvaló következtetéseket.
Bármilyen konkrét célja is van egy bizonyos tartalomelemzési vizsgálatnak, a kutató nem
térhet ki néhány olyan általános kérdés elől, amely minden módszeres tudományos
vizsgálatban felvetődik, s első közelítésben korántsem csak a tartalomelemzés saját
problémája. Valójában három ilyen kérdést tehetünk fel:
Ha a tartalomelemzés célja a szó tágabb értelmében vett közlés, kommunikáció
tartalmának leírása, akkor mekkora lehet a kommunikáció teljes mennyisége, univerzuma, és
milyen meg mekkora mintát válasszunk ki abból?
Ha a dokumentumok ugyanazon halmazára vonatkozóan megismételjük a vizsgálatot,
akkor következetesen azonos eredményt kapunk-e. Más szóval: megismételhető-e a vizsgálat?
A kategóriák valóban azokat a változókat ragadják meg és fejezik ki, amelyeket mérni
akarunk?
A fentebbi három kérdés voltaképpen három kulcsfogalom kérdése, a mintavételé, a
megbízhatóságé és az érvényességé. Ez utóbbi kettőről – az előzetes tárgyaláshoz éppen
szükséges mértékben -említést tettünk már, itt azonban részletesen szemügyre vesszük ezeket.
Előbb azonban a mintavételt kell megtárgyalnunk.
A kommunikáció a társadalom életének minden megnyilvánulását oly tömeges méretben
hatja át, illetve jellemzi, hogy az, aki a kommunikáció bármely aspektusának leírásával
foglalkozik, aligha térhet ki a vizsgálandó anyag kiválasztása, szelektálása, lecsökkentése –
egyszóval – a mintavétel kérdése elől.
A mintaválasztás első indítéka tehát egész egyszerűen egy gyakorlati szükségszerűség
lehet, nevezetesen a releváns forrásanyag iszonyatos mennyisége. Persze a mintavétel igazi
problémája nem az anyag technikai redukciója, hanem az, hogy a minta az esetleg drasztikus
csökkentés ellenére is reprezentatív maradjon a teljes anyag szempontjából.
Többször rámutattunk már arra: a vizsgálat folyamán hozott döntések korántsem
függetlenek egymástól, s a korábban hozott elhatározások nemegyszer kényszerítő erővel
befolyásolják a későbbi döntéseket. Áll ez a mintavételre is. A mintavétellel kapcsolatos első
döntésre voltaképpen akkor kerül sor, amikor a kutató meghatározta a tulajdonképpeni
kutatási feladatot. A feladat ugyanis – legalábbis elméletileg – körülhatárolja azoknak a
dokumentumoknak a körét, amelyekből a mintavételre sor kerülhet. Ebből következően a
mintavétellel kapcsolatos első feladat – miután a kutatási téma körülhatárolást nyert – az,
hogy összeállítsuk a releváns dokumentumok listáját, amelyekből a mintát kiválasztjuk, s
amelyekre vonatkozóan majd a vizsgálat végén a megállapításainkat kimondjuk. Ez a feladat
néha nehezebb, néha könnyebb. Tegyük fel, a kutató azt a feladatot kapja, állapítsa meg,
hogyan foglalkozott a magyar sajtó 1973 januárjában az MSZMP KB 1972. nov. 14-15-i
határozataival. Ebben az esetben viszonylag könnyű a teljes anyagot, a populációt képező
dokumentumok jegyzékét összeállítani, hisz a magyar sajtó 1973. januári kiadványainak a
jegyzékét kell csak megszerezni, amit a dokumentációs szervektől esetleg készen is meg lehet
kapni. A példára még visszatérünk, s látni fogjuk, hogy a feladat még ilyen jól körülhatárolt
megbízás esetén is hallatlanul bonyolult. Előbb azonban vessünk egy pillantást a
kedvezőtlenebb esetre, nevezetesen arra, amikor a kérdéses dokumentumok teljes jegyzékét
megszerezni vagy összeállítani nehezebb vagy akár lehetetlen.
A kommunikáció nemcsak írásból, hanem – és elsődlegesen-élőbeszédből is áll.
Politikusok négyszemközti tárgyalásai sokszor sokkal fontosabb dokumentumai lennének a
tartalomelemzőnek, mint a tanácskozások után kiadott írásos közlemények. Elemezni csak ez
utóbbiakat lehet, mivel a bizalmas tanácskozásokról a releváns „dokumentumok” teljes listáját
lehetetlen összeállítani. Csupán a dokumentumok egy részéből, a közölt anyagokból vehetünk
mintát. A nyugtalanító kérdés ilyenkor mindig az: vajon a közölt dokumentumok alapján elért
következtetések vonatkoztathatók azokra az ismeretlen dokumentumokra is, amelyek a
tartalomelemző előtt rejtve maradtak?
További nehézségek. Közismert és gyakori dolog, hogy a végleges, közölt jegyzőkönyvek
sokszor utólag javított, módosított szövegeket közölnek. Bevett szokás ez pl. a Congressional
Record (Kongresszusi Jegyzőkönyvek) című hivatalos kiadvány esetében, amely az amerikai
szenátus és kongresszus anyagait publikálja. De közlés előtt minden szenátor, illetve
képviselő kézhez kapja elmondott beszéde (gyorsírással rögzített) szövegét, és kedvére
javíthat rajta. Sokszor előfordul azután a dokumentumok tudatos elpusztítása vagy
meghamisítása is. Gondoljunk csak a Watergate-ügyre.
Eltekintve a fentebbi, gyakran valós technikai nehézségektől, a minta kiválasztása
általában három síkon igényel döntést:
Az első döntés a kommunikáció forrásával kapcsolatos. Még akkor is, ha a kutatás
tematikailag és időben jól körülhatárolt – pl. a már említett vizsgálat, az MSZMP KB 1972.
nov. 14-15-i határozatainak 1973. januári sajtóvisszhangjával kapcsolatban -, rendszerint oly
sok forrás képzelhető el, hogy okvetlenül válogatni kényszerülünk. Az pl., hogy „magyar
sajtó”, hallatlanul strukturált és sokrétű egész. Van országos és van vidéki sajtó, van
szaksajtó, vannak hivatalos és vannak bizalmas kiadványok. Nyilvánvaló, hogy a
Népszabadság, a Szabolcs Népe, a Hivatalos Közlöny, a Füles, a Társadalmi Szemle, A kutya
vagy a Magyar Nyelvőr – hogy csak egy töredékét említsük a magyar sajtónak – nem azonos
szinten mozog; s egy meghatározott probléma szempontjából nem egyformán releváns.
Amennyiben kiválasztottuk a dokumentumoknak azt a szűkebb körét, amelyet a téma
szempontjából relevánsnak tartunk, akkor ezek közül esetleg véletlenjelleggel is
választhatunk. Persze viszonylag ritka az olyan eset, amikor különböző dokumentumok
garantáltan egyformán fontosak a kutatás szempontjából.
Előfordul, hogy a tartalomelemző a dokumentumok kiválasztásához szakértők segítségét
kéri, mégpedig esetleges zsűrizés formájában. Több szakértő egymástól függetlenül
fontossági sorrendbe állíthatja valamely szakterület dokumentumait, a tartalomelemző pedig
összesíti a külön-külön elvégzett szakértői értékelés eredményeit. Stemple például ( 1961) azt
vizsgálta, hogy az 1960-as amerikai elnökválasztásról milyen képet adtak az amerikai
újságok. Azt, hogy milyen újságokra legyen tekintettel a vizsgálatban, ismert hivatásos
újságírók „zsűrizése” alapján döntötte el.
Az is előfordul, hogy a minta kiválasztásának ezt az első állomását, tehát a forrás
kiválasztását a feladat feleslegessé teszi, mert egyértelműen meghatározza. A második
világháború idején amerikai tartalomelemzők egy csoportja azt a feladatot kapta, hogy
elemezze a németeknek az amerikai közvélemény számára sugárzott (rövidhullámú) adásait.
A forrás kiválasztása itt nyilván nem képezett problémát, egyértelműen adva volt. Problémát
okozott volna viszont akkor, ha a tartalomelemzők azt a feladatot kapják, hogy általában
elemezzék a németek külföldre sugárzott rádiópropagandáját. Ez esetben a szóba jöhető
dokumentumokat, tehát a külföldre sugárzott adásokat rétegezniök kellett volna – szövetséges
országoknak sugárzott adások, ellenséges országoknak sugárzott adások, semleges
országoknak szánt adások –, s minden egyes rétegen belül külön kellett volna megejteni a
releváns források kiválasztását.
Az első feladat tehát a forrás(ok) kiválasztása. Tegyük fel, a példaként többször felhozott –
az MSZMP KB 1972. nov. 14-15-1 határozataival kapcsolatos – vizsgálat esetében a teljes
populáció, tehát valamennyi 1973. januári sajtókiadvány közül kiválasztottunk öt országos és
négy vidéki lapot. Nyilvánvaló, hogy még ezen a szűkebb csoporton belül is válogathatunk,
azaz a mintát tovább szűkíthetjük. Az első lépés tehát az volt, hogy a forrásokból vettünk
mintát, a második lépés az lehet, hogy a kiválasztott újságok dokumentumaiból veszünk
mintát. Nyilvánvaló ugyanis, hogy még a gondosan kiválasztott újságanyag egy tekintélyes
része is érdektelen. A sport, az apróhirdetés, a természettudományos ismeretterjesztés, az
időjárásjelentés stb. mind irreleváns a téma szempontjából. Elképzelhető például, hogy csak
az elvi jellegű cikkekre vagyunk tekintettel. A forráson belüli mintavétel egyéb formákat is
ölthet. A kiválasztott lapoknak esetleg nem minden egyes számát nézzük át, csak minden
másodikat, hatodikat, tizenkettediket stb. Itt is gyakori a véletlen mintavétel. Harvey, aki
bestsellerek tartalmi jegyeit vizsgálta (1953), találomra minden regényből 30 oldalt választott
ki, s azt kódolta.
De még a dokumentumokon belül is válogathatunk. Tegyük fel, valakit az érdekel, hogy a
vezércikkek egy bizonyos időszakban hogyan foglalkoztak népesedéspolitikai feladatokkal. A
vizsgálat végzője azt találja majd, hogy sok vezércikk egyáltalán nem foglalkozott a témával,
más vezércikkek viszont egy részüket ennek a kérdésnek szentelték. Voltaképpen tehát egy
hármas mintavétel eredménye lehet a minta kiválasztása. Összefoglalásként nézzük át ezt a
három fokozatot:
1. A forrás kiválasztása – egy adott időszakból kiválasztunk néhány lapot.
2. A dokumentumok kiválasztása-a kiválasztott újságokból kiválasztunk bizonyos
cikkeket.
3. A dokumentumok releváns szakaszainak, részeinek kiválasztása – azoké, amelyek a
témák szempontjából tényleges és tárgyhoz vágó megállapításokat tartalmaznak.
Milyen nagy legyen az a minta, amelynek alapján már bizonyos valószínűséggel
mondhatunk ki általánosítást? A minta nagysága függ a megválaszolandó kérdések
természetétől, a válasz pontosságának a fokától s az adatok természetétől. A minta
kiválasztása mindig elkerülhetetlenül magával hozza a tévedés lehetőségét. Ha száz
egyformának tűnő dokumentumból találomra tízet választunk ki, akkor nem várhatjuk el,
hogy pontosan olyan eredményt kapjunk, amilyet másik tíz találomra kiválasztott
dokumentum esetében kapnánk. A mintavétel következtében előálló tévedést csökkenthetjük
a minta térfogatának növelésével és a pontosabb méréssel, tehát egy finomabb
kategóriarendszer alkalmazásával.
A mintavétel kapcsán különbséget teszünk véletlen tévedés és rendszeres tévedés között. A
véletlen tévedések általában kiegyenlítik egymást, mert nem egy irányba hatnak. Képzeljünk
el egy olyan vizsgálatot, hogy egy napilap hosszú idő, esetleg több évtized folyamán hogyan
osztotta meg a figyelmét a bel- és külpolitikai kérdések között. A teljes anyag átvizsgálására
nem gondolhatunk, hisz az ebben az esetben oldalak tízezreire rúgna. Esetleg csak a
vezércikkeket választjuk ki, a vasárnapi vezércikkeket. Ez évenként kb. ötven vezércikket
jelent. Mármost elképzelhető, hogy az egyik évben a vasárnapi vezércikkekben valamivel
nagyobb a belpolitikai témák aránya, mint a teljes évi anyagban, tehát az összes vezércikkben.
A következő években egy kis eltolódás esetleg a külpolitikai cikkek javára következik be a
vasárnapi cikkekben a teljes anyagban képviselt arányhoz képest. Hosszabb időn át ezek a
kisebb éves eltolódások -ha valóban véletlen jellegűek – automatikusan kiegyenlítik egymást,
és így a vizsgálat végeredményét nem hamisítják meg.
Más a helyzet akkor, ha valamilyen oknál fogva az eltolódás mindig egy irányba, mondjuk,
a belpolitika irányába történik. Elképzelhető például, hogy a vasárnapi vezércikkeket esetleg
évtizedeken keresztül a lap nagy tekintélyű főszerkesztője írja, aki esetleg a belpolitika ismert
specialistája. Ez esetben már a mintavétel szempontjából nem véletlen, hanem rendszeres
hibáról van szó, amit tehát a vizsgálat nagysága nemhogy eltüntetne, hanem fokoz, és így az a
végeredménybe is belekerül.
Hogy a fentebbi példa nem is olyan valószínűtlen, azt menten látni fogjuk. Köztudomású
hogy a világ sajtója ősszel foglalkozik a legtöbbet az ENSZ kérdéseivel, mert ilyenkor van a
közgyűlés. Ha valaki az ENSZ-szel kapcsolatos sajtómegnyilatkozásokat akar elemezni,
akkor ezt a tényt elkerülhetetlenül figyelembe kell vennie. Egy másik közismert tény: a
politikai témák jellegét és gyakoriságát Amerikában befolyásolja az a tény, hogy
elnökválasztási esztendőről van-e szó, vagy nem. Ugyanígy érezhető hatással van a szocialista
országok sajtójára pl. a közeledő pártkongresszus.
 Hogy a nem elég körültekintő mintavétel milyen fatális és komikus tévedésekre vezethet,
azt legyen szabad egy megtörtént esettel illusztrálnom, amely ma már megtalálható a
tartalomelemzés minden kézikönyvében. Hatch azt vizsgálta, hogy 1932 és 1942 között a
New York Times milyen házasságkötésekről adott hírt a lap társasági rovatában. A vizsgálat
tekintettel volt a fiatal párok társadalmi helyzetére, foglalkozására és vallására. Persze a teljes
anyag (10 teljes évfolyam) nagyon nagy lett volna, így azután Hatch – ki tudja, miért – esetleg
találomra minden évből a június havi számokat választotta ki mintául. Az egyik meglepő
eredmény az volt, hogy 10 év leforgása alatt a New York Times egyetlen zsidó pár
(zsinagógában kötött) esküvőjéről sem számolt be. Hatch már javában különféle hipotéziseket
akart felállítani arra vonatkozóan, hogy mi lehet ennek a furcsa jelenségnek az oka, amikor
Cahnmann (1948) egy rövid cikke azonnal eloszlatta a rejtélyt: júniusban a zsidó vallás tiltja a
házasságkötést. Ha Hatch egy másik hónapot választ, nem júniust, az egész probléma fel sem
vetődik.
Végezetül előfordul, hogy nagyobb vizsgálat előtt a kutató a mintavétel tekintetében
szakértőkkel, statisztikusokkal konzultál. Persze nem szabad elfelejtenünk, hogy ezek a
szakértők csak akkor adhatnak érdemleges segítséget, ha pontosan meg tud-juk mondani
nekik, milyen kérdésekre várunk feleletet.
b) MEGBÍZHATÓSÁG
A tartalomelemzés tudományos vállalkozás, s így ki kell elégítenie az objektivitás
követelményét. Ennek talán legfőbb bizonyítéka, ha az ismételt vizsgálat – ugyanazon
mértékek és források, de esetleg eltérő kódolók esetében – azonos eredményre vezet. A
megbízhatóság számos dolog függvénye. Így függ attól, hogy a kutató milyen ügyes és
gyakorlott, mennyire világosak a kategóriák és a kódolási szabályok, s végül, hogy mennyire
egyértelműek az adatok.
Ha a kódolást több személy végzi, akkor felvetődik az egyéni megbízhatóság, illetve a
kódolók közötti egyezés kérdése. A tapasztalat azt mutatja, hogy az ilyen kollektív vizsgálat
előtt hasznos közös kódolási gyakorlatot végezni, s az eredményeket összehasonlítani és
megbeszélni. Az ilyen előkódolás vagy gyakorló kódolás nemcsak növeli a kódolók közti
egyezést, hanem arra is módot ad, hogy eltávolítsuk az átlagtól következetesen eltérő
kódolókat.
A kódolók megbízhatósága mellett a kategóriák megbízhatósága is szóba jöhet. Ha az
előkódolás folyamán azt tapasztaljuk, hogy a kódolók közötti egyezés a közös megbeszélések
ellenére változatlanul nagyon alacsony, akkor könnyen meglehet, hogy a kategóriák
megfogalmazása szerencsétlen.
A probléma megoldásának egyik módja, hogy a kategorizálásba több bírálót vonunk be.
Ezek a bírálók külön-külön kategorizálják az egyes elemeket, szavakat a kategória-szótár
számára, amit majd a kódolók használni fognak. Természetes, hogy a bírálók kategorizálása
nem lesz teljesen azonos, de általában tekintélyes egyezések állnak fenn közöttük.
A bírálók közötti egyezést páronként könnyen megállapíthatjuk. Pl. akkor, ha két bíráló
száz elem közül 71-et ugyanazon kategóriákhoz sorol, egy formán osztályoz, akkor a köztük
fennálló egyezés 0,71. Ezeket a páronkénti bírálóközi egyezéseket ún. átlagos bírálóközi
egyezésekké összesíthetjük, s ennek segítségével kiszámíthatjuk az ún. összetett
megbízhatóságot. Ennek képlete (mikor is Ν = a bírálók számával):
Összetett _ Ν (átlagos bírálóközi egyezés)
megbízhatóság 1 + (N – 1 ) (átlagos bírálóköziegyezés)
Nézzük meg egy konkrét példa segítségével, hogy mit jelent ez. Tegyük fel, hogy a
kategorizálás megbízhatóságának a növelésére négy bírálót kértünk fel, legyenek A, B, C és
D. S a köztük páronként fennálló egyezések legyenek az alábbiak:
A-B:0,64 B-C: 0,69
 A-C:0,70 B-D: 0,66
A-D:0,71 C-D: 0,68
Az átlagos bírálóközi egyezés az alábbi módon alakul:
0,64 + 0,70 + 0,71+0,69 + 0,66 + 0,68= 0,68
6
A bírálói csoport összetett megbízhatósága pedig a fentebbi képletnek megfelelően így
alakul:
Összetett megbízhatóság:

____4 (0,68) 4 (0,68) = 0,90

1+(4-1)(0,68) 1+3(0,68)

Ez igen jó összetett megbízhatóság, amit a gyakorlatban sajnos csak nagyon ritkán érünk
el.
Bírálók alkalmazásával tehát lényegesen növelhetjük a megbízhatóságot a tartalomelemzés
egyik döntő szektorában, az elemek előzetes kategorizálásában. S ugyanúgy, ahogy
kiszámíthatjuk a bírálók közötti egyezéseket – páronként és összesítve -, s azután
meghatározhatjuk az egész bírálói csoport megbízhatóságát, nos ugyanúgy vannak képleteink
a kódolók közötti egyezések, illetve a kódolói csoport megbízhatóságának a kiszámítására is.
Persze megeshet az is, hogy túl sok a kategória, és a kódolóban – amikor egy konkrét szót,
szimbólumot kell osztályoznia – nem merül fel egyformán minden kategória mint elhelyezési
lehetőség. Ezt a nehézséget próbálja kiküszöbölni Schutz (1958) javaslata. Hogy a kódoló ne
feledkezhessen el egyetlen kategóriáról sem, Schutz javaslata így hangzik: a kategorizálást
úgy szerkesszük meg, hogy a kódolónak egy sor dichotom (tehát mindig két lehetőség közüli
választást igénylő) döntést kelljen hoznia. Tegyük fel, mondja Schutz, hogy egy szöveg
elemeit az alábbi öt kategória segítségével kell kódolnunk:
1. Kölcsön
2. Gazdasági segély
3. Katonai segély a szövetségeseknek
4. Katonai segély Indonéziának
5. Katonai segély más semleges államoknak
Ennek az osztályozásnak az az egyik nehézsége, hogy a kategóriák különböző szinteken
mozognak. Például a kölcsön és a katonai segély közti különbségtevés logikailag feltételez
egy előzetes döntést kölcsön és segély között. Éppen ezért a kategória szerinti osztályozást
logikailag feloszthatjuk a következő rendezett döntésekre:

Schutz úgy találta, ha az osztályozás ilyen dichotom döntések rendszeréből épül fel, akkor
a kódolók közti egyezés mindig több, mint 90%. Persze hozzá kell tennünk, hogy a kategória-
rendszer a legtöbb esetben nem ilyen egyszerű, és főleg nem olyan egyensúlytalan, mint a
példája.
A megbízhatóság elfogadható szintjére vonatkozóan nem adhatunk általános szabályt. A
tulajdonképpeni problémát az okozza, hogy minél egyszerűbb, primitívebb (egyszerű
gyakoriságon alapuló) formáját választjuk a tartalomelemzésnek, annál könnyebb a
megbízhatóság magas szintjét megvalósítani. Ezzel szemben minél kifinomultabb a kategória-
rendszerünk, s minél differenciáltabbak az általunk megválaszolható kérdések, annál
nehezebben érhető el a megbízhatóság magas szintje. Azt is mondhatnánk, hogy egy
ellentmondásos, paradox tendencia érvényesül: minél jobban fokozzuk a megbízhatóságot,
annál kérdésesebbé válik az érvényesség, és megfordítva. Itt még egyszer szeretnénk Merritt
(1966) már említett vizsgálatára hivatkozni. A kódolás – a személy- és tulajdonnevek
kiválasztása – abszolút megbízhatósággal ment végbe. Azonban semmi nem bizonyította,
hogy az, amit megbízhatóan számoltak, valóban érvényes mutatója volt az amerikai nemzeti
öntudat növekedésének. Ezzel azonban elhagytuk a szűkebb értelemben vett megbízhatóság
kérdését, s eljutottunk az érvényesség kérdéséhez.
c) ÉRVÉNYESSÉG
Az érvényességet úgy határozhatjuk meg, mint azt a fokot, amilyen mértékben egy eszköz
valóban azt méri, aminek a mérésére hivatott. Ahhoz, hogy érvényes következtetésekre
juthassunk, helyes minta választásra és megbízható kódolási eljárásra van szükség, ezek
azonban nem elégséges feltételek.
Az érvényesség megállapítására, igazolására különféle lehetőségeink vannak. Az egyik
legelterjedtebb és legmegbízhatóbb módja ennek az, hogy a kutató a tartalomelemzés
eredményét egybeveti saját, más módon szerzett ismereteivel. Az ilyen érvényességet tartalmi
érvényességnek vagy nyilvánvaló érvényességnek nevezzük. Tegyük fel, a tartalomelemzés
azt mutatja, hogy A és Β ország viszonya rossz, illetve romlik. Az ilyen eredmények
igazolására a kutató megnézheti az alábbi mutatókat:
a) Hogyan alakult a két ország kereskedelme az utóbbi időben?
b) Hogyan alakult a két ország közötti magas szintű látogatások száma?
c) Kötöttek-e szerződéseket egymással és milyeneket?
d) Hogyan alakult a két ország idegenforgalma?
e) Csatlakoztak-e olyan egyezményekhez és szerződésekhez, amilyenekhez a másik nem
csatlakozott?
Ha ezek a mutatók is kedvezőtlenek, akkor a tartalomelemzés kedvezőtlen viszonyra utaló
eredményét igazoltnak tekinthetjük.
Az érvényesség egyik sajátos fajtája a prediktív érvényesség. Ez akkor áll fenn, ha a
tartalomelemzés alapján bizonyos feltevéseket mondunk ki jövőbeni események
bekövetkezéséről, s ezek az események később valóban bekövetkeznek.
A prediktív érvényesség nem korlátozódik okvetlenül a jövőbeni eseményekre. Olyankor is
megvalósulhat, amikor múltbeli eseményekről van szó, de olyanokról, amelyek
bekövetkezésével kapcsolatos közelebbi bizonyítékaink nincsenek. Egy 1966-os
tartalomelemzési vizsgálat öngyilkosok hátrahagyott leveleit kezdte elemezni. Köztudomású,
hogy sok „álöngyilkos” van, olyanok, akik írnak egy színlelt búcsúlevelet, s azután elszöknek,
hogy új életet kezdjenek. A tartalomelemzők két csoportra osztották a hátrahagyott leveleket,
a „színlelt” és a „valódi” öngyilkosok leveleire. Hamarosan felfedezték, hogy az igazi
öngyilkosok leveleiben három jelenség együttesen van jelen, s ez a három a valódi
búcsúleveleket határozottan elkülöníti a színlelt búcsúlevelektől. Ugyanis a valódi
öngyilkosok levelei
a) konkrét személy- és helységneveket tartalmaztak;
b) előfordult bennük a szeretni szó;
c) döntésre, elhatározásra történt bennük utalás. A vizsgálat érvényességének a
megállapítása úgy
történt, hogy a kaliforniai rendőrség öngyilkosok által hátrahagyott leveleket bocsátott a
kutatók rendelkezésére, anélkül hogy közölte volna velük, melyek a színlelt és melyek az
igazi öngyilkosok levelei. 18 valódi öngyilkos levele közül a tartalomelemzők az általuk
kifejlesztett kritériumok alapján 17-et valódinak minősítettek, s így a módszer érvényessége
meggyőző bizonyítékot nyert.
Az érvényesség külső megerősítésének legimponálóbb példáját bizonyára Holsti és North
szolgáltatta. Ε két szerző hatalmas vizsgálatnak vetette alá azt az 1914-es válságot, amely az
első világháborúhoz vezetett. A háború kitörését megelőző időszakból elemezték az érdekelt
államok döntéshozóinak (államfő, miniszterelnök, külügyminiszter, hadügyminiszter) minden
fennmaradt dokumentumát. Ε tartalomelemzés arra irányult, hogy megállapítsák, a
dokumentumokból kiolvasható ellenségességnek mennyiben felelt meg valóságos
ellenségesség a cselekedet és az akciók síkján. A kódolás megbízhatósága kifogástalan volt,
azonban nyugtalanította a szerzőket, hogy tudták, a fennmaradt dokumentumok csak egy
ismeretlen hányadát képezték a teljes anyagnak, amibe természetesen a fel nem jegyzett
egykori szóbeli megállapítások is beleszámítottak.
Éppen ezért elhatározták, hogy a tartalomelemzés érvényességének a megállapítására
nemcsak az elemzés eredményeit és a cselekedeteket (pl. mozgósítással való fenyegetőzés a
dokumentumokban és tényleges mozgósítás a valóságban) vetik egybe, hanem az érvényesség
igazolásának indirekt módját is alkalmazzák. A következőképpen okoskodtak:
Nemcsak a politikusokat érdeklik a nemzetközi események, hanem a pénzarisztokráciát is.
Ezért a pénzügyi elit tagjai nyilván érzékenyek a nemzetközi élet rezdüléseire, mivel azok a
beruházások és nemzetközi tranzakciók minden fajtáját érintik. Ezért a politikai vezetők
beállítottságát a dokumentumok segítségével mérték, a pénzügyi vezetőkét pedig különféle
pénzügyi ismérvekkel, mint menten látni fogjuk. Kimondták: ha a politikai dokumentumok
tartalomelemzésének eredményei megegyeznek az ezen dokumentumoktól független
pénzügyi tendenciák eredményeivel, akkor azt úgy tekintik, mint a tartalomelemzés
érvényességének megerősítését.
Két pénzügyi ismérvet választottak ki:
1. az arany vándorlásának irányát,
2. a részvények árainak alakulását.
Kiderült, hogy a háború kitörését megelőző időszakban arany elsősorban azokba az
országokba áramlott, amelyek belebonyolódtak a válságba, ezeknek az országoknak a nemzeti
bankjai ugyanis mindenáron előre biztosítani akarták magukat. A részvények ára tekintetében
érdekes megoszlás mutatkozott. Míg a hagyományosan semleges államok (pl. Svájc,
Svédország) részvényei az 1914-es háború előtti időszakban állandók maradtak, addig a
válságba bonyolódott s így később hadat viselő országok részvényei feltűnően zuhantak. S e
két tendencia – nevezetesen az arany áramlása és a részvények árának csökkenése – intenzitás
tekintetében teljes összhangban volt a politikusok dokumentumainak tartalomelemzés útján
kapott eredményeivel. Eredeti módon így adta Holsti és North külső igazolását a
tartalomelemzés érvényességének, s egyben azt is bebizonyították, hogy a tartalomelemzés az
egyik legfontosabb eszköze a politikatudomány jelentős, modern ágának, a válságkutatásnak.
Végezetül megemlítjük, hogy a tartalomelemzés elméleti irodalma beszél egy úgynevezett
konstrukciós érvényességről is. Ezt a konstrukciós érvényességet így definiálhatjuk: A
konstrukciós érvényesség esetében nemcsak a mérési eljárás érvényességét akarjuk igazolni,
hanem annak az elméletnek érvényességét is, amely a mérés alapjául szolgál. Más szóval:
nem elég tisztázni, hogy X változó segítségével jól mérhető, prediktálható Y változó. Azt is
meg kell magyarázni, hogy X változó miért jó mércéje, szimptómája Y változónak. Ezzel
azonban a tartalomelemzés elméleti problémáinak olyan absztrakt síkjához érkeztünk el,
amelyet e szerény bevezetés keretei között tovább nem boncolhatunk.
IV. TARTALOMELEMZÉS SZÁMÍTÓGÉPPEL

a) A SZÖVEG „ELOLVASÁSA”; HOMONIMA-RUTINOK.

Az előzmények folyamán láttuk, hogy a tartalomelemzés lényegében a következő
lépéseket foglalja magába:
 1. A kutatónak valamely probléma kapcsán támad egy feltevése, hipotézise, amelynek
igazolásához rendszerint nagyobb mennyiségű szöveg (ritkábban más kommunikációs anyag)
áttekintésére van szüksége.
2. A kutató a megválaszolandó kérdések természetétől függően felállítja a kategória-
rendszerét (vagy kiválaszt egyet a mások által készített kategória-szótárak közül).
3. A teljes anyagnak kiválasztja azt a reprezentatív részét, amely az egész anyag mintájául
szolgál.
4. Előre meghatározott szabályok szerint a minta szövegének jellegzetességeit a
kategóriákhoz sorolja, tehát a szöveget kódolja.
5. Összesíti és interpretálja az eredményeket.
6. Az interpretáció eredményeit azok igazolása céljából egybeveti valami független
tényezővel, hogy így győződjön meg eredményei érvényességéről.
Ezek közül a lépések közül a 4. pontban leírt eljárás, tehát a kódolás képezi az egész
tevékenység leghosszabb és tegyük hozzá –, legunalmasabb részét. A kódolónak vagy a
kódolóknak (s láttuk, ha több kódoló van, abból újabb nehézségek állnak elő) esetleg
nyomtatott oldalak ezreit kell átolvasniok és meghatározott szövegsajátságokat
kijegyzetelniük. Ha a kutató nincs abban a helyzetben, hogy ezt a munkát maga végezze el,
akkor felvetődik a költségek kérdése. Terjedelmesebb munkák esetén órabérek százait,
nemegyszer ezreit kell kifizetni, s ez a körülmény nagyon sok, különben hasznos és szükséges
vizsgálat megvalósulását késlelteti vagy sokszor lehetetlenné teszi.
Ε problémák jelentős részének kiküszöbölése tekintetében kétségtelenül a legtöbbet ígérő
eszköz korunk egyik szimbóluma, az elektronikus számítógép. Az elektronikus
számítógépeket természetesen nem azzal a céllal hozták létre, hogy segítségükkel
tartalomelemzést végezzünk. A számítógépeket már javában sikerrel alkalmazták más
célokra, amikor először vetődött fel az a gondolat, hogy tartalomelemzési feladatok
megoldására használják azokat.
A számítógéppel végzett tartalomelemzés elvileg ugyanazokat a lépéseket foglalja magába,
mint az ember által végzett tartalomelemzés, s amelyeket – 6 pontba csoportosítva – a fejezet
elején soroltunk fel. A különbség – durván szólva – talán az, hogy sok mindent, ami az emberi
tartalomelemző számára magától értetődő, a gép számára külön utasításban kell megadni. De
nézzük kissé részletesebben.
Az első probléma mindjárt a szöveg elolvasásánál adódik. Noha az egész világon intenzív
kutatómunka folyik olyan olvasószerkezet megfelelő szóval „karakter-felismerő szerkezet” –
létrehozására, amelynek segítségével a számítógép a hagyományos (tehát könyv vagy újság
formájú) nyomtatott szövegeket el tudná olvasni, ez idő szerint sehol sem jutottak túl a
kísérleti stádiumon. Ez viszont azt jelenti, hogy minden számítógéppel végzett
tartalomelemzési vizsgálat előfeltétele a szöveg „olvashatóvá” tétele a számítógép számára.
Ennek legelterjedtebben használt módja kétségtelenül a lyukkártya. Durván szólva a
lyukkártya nem más, mint kartonlap, amelynek típusonként eltérő számú rubrikája, oszlopa
van. Attól függően, hogy melyik oszlop melyik pontján (fönt, középen, lent stb.) történik a
lyukasztás, a lyuk más betűt vagy egyéb írásjelet „jelent”. Tekintve, hogy a nagybetűk külön
jelölése a lyukkártyák napjainkban használatos fajtáin általában nem valósítható meg. a
mondatok kezdetét és végét külön jellel kell jelölni.
Gyakorlatilag – a mondat hosszúságától függően – egy mondat 3-4, esetleg 6 7
lyukkártyára kerül. Az összesítések érdekében az ugyanazon mondat különböző részeit
tartalmazó lyukkártyák összetartozását jelölni kell.
A lyukkártyára – ritkábban lyukszalagra – történő szövegátvitel manuális munka,
valójában „író-gépelés”, azzal a különbséggel, hogy ez az írógép nem betűket ír papírlapra,
hanem lyukakat perforál egy lyukkártyára. A munkajellege és díja azonban az egyszerű
írógépes leírással mozog egy szinten. A költségekhez természetesen hozzájárul a lyukkártyák
ára is.
Látjuk tehát, hogy a számítógéppel végzett vizsgálat korántsem jelenti azt, hogy a szöveget
beteszem a gép olvasó részébe, és a végén megkapom a kész tartalomelemzést. A
számítógépes tartalomelemzés esetében is ember végzi az alábbi három munkafolyamatot:
1. a minta kiválasztását;
2. a szöveg átírását lyukkártyára; s
3. az eredmények értékelését.
Ezzel szemben a számítógép végzi el a tartalomelemzés egyik legegyhangúbb, legtöbb időt
és költséget igénylő lépését, a kódolást, vagyis a szövegsajátságok kategóriák szerinti
osztályozását. Hogy a kategória-rendszer hogyan jut szóhoz a számítógép esetében, arról
alább külön szólunk. Egyelőre csak ott tartunk, hogy a szöveg lyukkártyára került, s így a gép
számára olvashatóvá vált. Azonban még akkor is, ha gondos kategória-rendszert építettünk a
számítógépbe, a szöveg ebben a formájában nem alkalmas gépi elemzésre. A sok probléma
közül egyet ragadunk itt ki. a homonimák, vagyis az azonos alakú, de különböző jelentésű
szavak problémáját.
Fentebb részletesen ismertettük a III. Harvardi Pszichoszociológiai Szótárt. Mármost
tegyük fel, hogy egy emberi tartalomelemző ennek a szótárnak a segítségével elemez egy
szöveget, s abban különböző szövegösszefüggésekben, kontextusokban találkozik az ár
szóval. Nézzünk néhány lehetséges szövegösszefüggést:
Kovács János cipész kisiparos ittas állapotban egy árral megölte a vele közös háztartásban
élő 42 éves Scharfer Mátyásné szül. Csizmarek Rozáliát.
A honvédek bátran küzdöttek a jeges árral, s ennek köszönhető, hogy Szeged nem lett a víz
martaléka.
A Gyógynövénykereskedelmi Vállalat ezzel az árral aligha fogja a termelőszövetkezeteket
több ricinus termelésére Ösztönözni.
Mindhárom példamondatunkban szerepel az árral szó. Ha fentebb említett kutatónk a
kódolás során ezekkel az alakokkal találkozik, a külső fizikai azonosság ellenére azokat
ösztönösen három különböző kategóriához sorolja, nevezetesen:
1. az ESZKÖZÖKkategóriához sorolja az árral első előfordulását (egy árral megölte),
mivel ez az ár kulturális (értsd itt: nem természeti) eszköz.
2. TERMÉSZETI VILÁG kategóriához sorolja az árral második mondatbeli
előfordulását (küzdöttek a jeges árral).
3. a GAZDASÁGI jelzetet kapja az árral harmadik mondatbeli előfordulása (árral. . .
termelésre ösztönözni) .
Mindez az emberi kódoló számára magától értetődő, sőt. a szövegösszefüggés az emberi
kódoló figyelmét olyannyira egy irányba tereli, hogy a cipész és a megölte szavak olvasása
után az árral kapcsolatban csak az HSZKÖZÖK értelmezés merülhet fel, s a másik két lehetőség
még csak szóba sem jön.
Nem így a számítógép számára. Annak esetében még külön eljárással kell biztosítani a
homonimák szétválasztását, ellenkező esetben vagy valamennyit egy kategóriához sorolja,
vagy találomra sorolja azokat különféle kategóriákhoz, s így meghamisítja az eljárást.
Azokat az utasításokat, eljárásokat, amelyek alapján a számítógép külön tudja választani a
hasonló alakú, de eltérő jelentésű szavakat, homonima-rutinoknak nevezzük.
A homonima-rutin formális lépésekből áll, amelyek segítségével a számítógép szét tudja
választani a homonimákat. A megkülönböztetés alapja a szövegösszefüggés, a kontextus.
Valahányszor egy homonim alak mondjuk, az ár – fordul elő, a számítógép egy külön utasítás
alapján megnézi a kérdéses alakot megelőző és/vagy követő szavakat, s attól függően, hogy
ezek között milyen elemeket talál, a kérdéses homonimát x, y vagy z kategóriához sorolja.
Konkréten az ár esetében ilyen formájú utasítás képzelhető el:
Ha az ár alak fordul elő. akár ebben a tőformá-ban, akár raggal (pl. árral, árért stb.), akkor
– ugyanazon mondat keretein belül – megnézendő az ár alakot megelőző és követő 5 szó, s ha
a) az áru, kerül, költség stb. szó fordul elő, akkor az ár alak a GAZDASÁGI kategóriához
sorolandó;
b) ha a cipész, szerszám, cipő stb. szó fordul elő, akkor az ár az ESZKÖZÖK kategóriához
sorolandó;
c) ha a víz, folyó, áradás, természeti katasztrófa, olvadás stb. szó fordul elő, akkor az ár
szó a TERMÉSZETI VILÁG kategóriához sorolandó.
Az ilyen homonima-rutin segítségével az esetek döntő többségében minden homonim alak
a megfelelő helyre kerül. Persze előfordulhatnak esetek, amikor a gép, a fentebbi típusú, rutin
ellenére sem képes dönteni. Gondoljunk erre a mondatra:
Túl magas volt az ár.
Ebben a mondatban nincs megkülönböztető elem, s az ár egyaránt lehet áradás és
ellenérték. Nos, a számítógép programját úgy lehet felépíteni, hogy a bizonytalan eseteket
külön kijegyzetelje, s e jegyzék alapján a kutató maga döntheti el a kérdést úgy, hogy egy
vagy több mondatra visszamegy a szövegben.
Ott tartunk tehát, hogy a számítógépünk már tudja olvasni a szöveget, mert azt
lyukkártyára írtuk át, s meg tudja különböztetni a homonimákat is, mert gondoskodtunk
megfelelő homonima-rutinokról. Kérdés: most már elkezdődhet a gépi elemzés? Válaszunk
erre nem egyértelmű. Igen is. meg nem is.
Igen akkor, ha a gépi elemzéssel a tartalomelemzés valamely viszonylag egyszerűbb
formáját akarjuk megvalósítani, például azt, amelynek során szógyakoriságra vagyunk
kíváncsiak, vagy csak arra, hogy bizonyos kategóriák mennyire terheltek a kérdéses
szövegben, de a kategóriák közötti összefüggések (tematikus elemzés) különösebben nem
érdekelnek bennünket. Más esetekben, igényesebb vizsgálatok esetében, a szöveget még
további műveleteknek kell alávetnünk, mielőtt „odaadhatnánk” a gépnek.
b) A SZÖVEG ELŐKÉSZÍTÉSE: SZINTAKTIKAI KÓDOLÁS
Nagyon sok esetben, például a propagandák tartalomelemzése, tehát az ún. propaganda-
analízis során általában nem egyes szavak, nem is egyes kategóriák érdekelnek bennünket
csak. Bizonyos szavaknak, például azoknak, amelyek ellenségességet fejeznek ki, persze
döntő fontosságú lehet a gyakoriságuk. De ne felejtsük el, a gyakoriság, a frekvencia csak az
intenzitását, az erősségét mutatja meg egy forrás beállítottságának, attitűdjének, az irányát
nem. Márpedig, ha propagandát elemzünk, nemcsak egy forrás beállítottsága érdekel
bennünket, hanem az is, hogy kivel szemben érvényesül, kire irányul ez az attitűd, mondjuk,
az ellenségesség.
Vegyünk egy elképzelt „konkrét” példát. íme néhány mondat:
A nyugat-európai országok növekvő elégedetlenséggel szemlélik az Egyesült Államok
Izraellel kapcsolatos politikáját.
Izrael növekvő elégedetlenséggel szemléli a nyugat-európai országok Egyesült Államokkal
kapcsolatos politikáját.
Az Egyesült Államok növekvő elégedetlenséggel szemléli a nyugat-európai országok
Izraellel kapcsolatos politikáját.
Ε három mondatban ugyanazok az országok szerepelnek. Egy olyan elemzés, amely csak a
szavak kategorizálására lenne tekintettel, e három különbözőjelentésű mondatot teljesen
egyformán kategorizálná, s így mindhárom esetében ugyanazt a végeredményt hozná ki. Az
ilyen tartalomelemzés aligha érné meg a ráfordított fáradságot. Emberi kódoló persze azonnal
átlátja a különbséget, és rögtön feljegyzi, hogy ki ellenséges, kivel szemben az, és ki vagy mi
miatt. A számítógép számára ezt külön rutinok segítségével kell megfoghatóvá tennünk. A
legfontosabb e három fogalom különválasztása:
forrás – akció – célpont
 Más szóval: kitől, mitől indul ki az akció, tehát valamilyen cselekvés, attitűd, értékelés
stb., és kire, mire irányul az. vagyis ki vagy mi az akció célpontja. Ez a forrás-akció-célpont
hármasság viszont azonosítható a mondat ismert szerkezeti részeinek a segítségével. A forrás,
az tehát, akitől a cselekvés kiindul, közismerten az alany, az akció, a cselekvés az állítmány, s
a cselekvés célpontja a tárgy. Kissé leegyszerűsítve éppen ezért azt mondhatjuk: ha azt
akarjuk, hogy a számítógép az egyszerűbb gyakorisági feladatokon túl igényesebb
feladatokat, pl. tematikus elemzést is végezhessen, akkor képessé kell tennünk arra, hogy
felismerje legalábbis a mondatok alanyát, állítmányát és tárgyát. Sajnos, a legtöbb nyelv
esetében még nem tudunk olyan automatikus rutint adni, hogy a számítógép közvetlen nyelvi-
formai sajátságok (pl. végződések) segítségével megbízhatóan fel tudná ismerni a mondatok
alanyát, állítmányát és tárgyát. Ennek részleteibe itt nem mehetünk bele. Lényeg az, hogy a
szöveget a gépi vizsgálat megkezdése előtt mondattanilag – vagy a mondattan görög neve, a
szintaxis alapján szintaktikailag – kódolnunk kell. A szintaktikai kódolás azt jelenti, hogy a
mondatból kiemeljük a forrás-akció-célpont, illetve az annak megfelelő alany-állítmány-tárgy
hármasságot. Ha a forrást 1-gyel, az akciót 2-vel, a célpontot pedig 3-mal jelöljük, akkor a
szintaktikailag kódolt mondatok ilyen formát öltenek:
(A nyugat-európai országok 1) (növekvő elégedetlenséggel szemlélik 2) (az Egyesült
Államok Izraellel kapcsolatos politikáját 3)
(Izrael 1) (növekvő elégedetlenséggel szemléli 2) (a nyugat-európai országok Egyesült
Államokkal kapcsolatos politikáját 3)
(Az Egyesült Államok 1) (növekvő elégedetlenséggel szemléli 2) (a nyugat-európai
országok Izraellel kapcsolatos politikáját 3)
Ebben az esetben már nem sikkad el a ki-kit kérdése. Persze a szintaktikai kódolásnak itt
csak a legdurvább formáját ismertettük. A valóságban ennél általában jóval differenciáltabb
kódolási módokat használunk. Fontos lehet pl., hogy egy megállapítás a múltra, a jelenre vagy
a jövőre vonatkozik-e. Ezért kódolni szoktuk az időt e három kategória szerint. Fontos
továbbá, hogy egy mondat megállapít, követel, feltételez vagy kétségbe von valamit. Ez
utóbbiak a mondat úgynevezett modális aspektusai. Az egyik legismertebb gépi
tartalomelemzési módszer, az ún. „General Inquirer” (Általános Vizsgáló) módszer például az
alábbi szintaktikai elemeket kódolja előzetesen:
1. A dokumentum szerzőjét. Egy megállapítás ezt a kódjelet akkor kapja, ha az a szerző
álláspontját fejezi ki. Pl. ha egy KB-dokumentum ezt írja: „A KB jóváhagyta. . . „ stb.
2. Az alanyt vagy forrást külön jellel, ha az nem azonos a dokumentum szerzőjével. Pl.
akkor, ha egy KB-határozat megállapítja: „Az Egyesült Államok makacsul megsérti a
vietnami tűzszüneti egyezményt”, akkor ez esetben az Egyesült Államok nem azonos a
dokumentum szerzőjével (a szerző a KB), viszont az Egyesült Államok a forrás, az alany,
tehát megkapja a külön alanyi kódjelet.
3. Az akciót, cselekvést.
4. A módosító elemeket; durván itt a forrás (alany) és a célpont (tárgy) jelzőiről van szó.
5. A tárgyat, vagyis a cselekvés célját.
6. Az időaspektust; jelen – J; múlt M; jövő – Ő.
7. A módot, mégpedig azon belül az alábbiakat: kijelentő – K; összehasonlító – H;
feltételes – F; valószínűségi – V; kérdő – R.
8. Végezetül a legmodernebb vizsgálatokban jelölni szokták, hogy a megállapítás egy
előzményre vagy következményre vonatkozik-e. Az első az ún. „ha”, a második az „akkor”
viszony. Nézzük most meg, hogy ezek alapján hogyan is kellene előzetes szintaktikai
kódolásban részesítenünk az alábbi mondatot:
Ha Izrael a jövőben is folytatná agresszív politikáját az arab államokkal szemben, úgy
Izraelt egyre több ország sújtaná szankciókkal.
A mondat első felében Izrael a forrás, ezért az l-es jelzetet kapja; folytatná az akció, az a 2-
es jelzetet indokolja, de mert jövőről és feltételes módról van szó, az ige a 2-es jelzet mellett
megkapná a jövő (O) és a feltételes mód (F) jelét is; az arab országok az akció tárgya, ez a
rész kapná tehát a 3-as jelzetet; a mondat második felében az egyre több ország a forrás, ez
tehát az l-es; a sújtaná az akció, vagyis a 2-es. de mert értelemszerűen ez is jövő és feltételes,
ez is megkapja az Ο és F jelzeteket, s Izraelt mint a sújtaná célpontja, tárgya kapja a 3-as
jelzést. Ám a mondat első fele előzmény, a második fele következmény, ezért el kell látnunk a
megfelelő részt a „ha” és „akkor” jelzéssel is. A mondat kódolt formában tehát ilyen képet
nyújtana:
Ha (Izrael 1) (a jövőben is folytatná 2 ÖF) (agresszív politikáját az arab országokkal
szemben 3) „ha”
úgy (Izraelt 3) (egyre több ország 1) (sújtaná szankciókkal 2 ÖF) „akkor”„.
Ezt a szintaktikai szerkesztést vagy kódolást szintén a kódolónak kell elvégeznie, ha
valóban igényes és differenciált vizsgálat a célja. Látjuk tehát, a gépi elemzés nem is olyan
gépi, mint amilyennek az első pillantásra látszik. De most már ideje, hogy magára az
elemzésre fordítsuk figyelmünket.
C) Az AUTOMATIKUS TARTALOMELEMZÉS
Ha a szöveget olvashatóvá tettük, és szintaktikailag kódoltuk, akkor megkezdődhet az
automatikus tartalomelemzés, az eddigi bonyolultnak tűnő eljárások voltaképpeni célja.
Az elemzést a számítógép is kategóriák segítségével végzi. Sorra elolvassa, azaz
letapogatja a lyukkártyákon sorakozó szavakat, s minden egyes szó után „bepillant” a
memóriájában tárolt kategória-szótárba. Egész pontosan nem kategóriákat tárolunk a gép
memóriájában, hanem kategorizált szavakat. Kb. ilyen formában:
alma 2 ár, ha van a közelében víz, jég,
áradás stb., akkor 8
altruista 18 ár, ha van a közelében cipész, szerszám stb., akkor 21
ár, ha van a közelében pénz, áru, költség stb., akkor 48
A szám jelenti a kategóriát. Tegyük fel, a gép azt olvasta ki a betáplált szövegből, hogy
alma. Megnézi, szerepel-e ilyen szó a memóriájában. Ha igen, akkor elolvassa a kategória-
jelzetet (példánk esetében ez 2), s megjegyzi, hogy a 2-es kategória egy eleme egy
alkalommal előfordult. Azután megy tovább. Ha olyan szóra bukkan, ami nem szerepel a
memóriájában, akkor azt is külön feljegyzi, és a végén a nem osztályozott szavak jegyzékében
külön kinyomtatja. Az ország- és személyneveket külön összesítésben „adja ki”, gondosan
feljegyezve – az előzetesen megadott kódjelek segítségével –, hogy hányszor szerepelt a
kérdéses ország mint forrás, tehát alanyi pozícióban, s hányszor volt célpont, tehát hányszor
fordult elő tárgyi pozícióban. Az elemzés végén éppen ezért ilyen kérdéseket tehetünk fel a
számítógépnek:
Melyek voltak azok a mondatok (és hány volt), amelyekben az ELLENSÉGESSÉG és az USA
együtt szerepelt, mikor is az USA volt a forrás (l-es szintaktikai kód), tehát az USA-tól indult
ki ellenségesség valaki vagy valami irányába. Persze kívánságra azonnal megkapjuk azokat a
mondatokat is, amelyekben szintén együtt szerepel az ELLENSÉGESSÉG és az USA, de oly
módon, hogy az USA a célpont (3-as kódjelzés). Mivel a számítógép szabadon és
villámgyorsan kombinálja egymással a kategóriákat meg a kódjeleket, a kutató a
legspeciálisabb kérdést is felteheti, olyanokat is, amelyekre a vizsgálat korábbi szakaszában
nem is gondolt.
Sokszor érdekelhet bennünket bizonyos kategóriák együttes, egy mondaton belüli
előfordulása. Hagyományos kézi kódolás esetén a vizsgálat befejezése után csak azokra az
együttelőfordulásokra kapunk választ, amelyekre előre gondoltunk, amelyeket tehát
kódoltunk. Ha utólag merül fel a szükségessége olyan együttelőfordulások megállapításának,
amelyekre nem gondoltunk, akkor voltaképpen meg kell ismételni az egész vizsgálatot. A
gépi elemzés esetében ilyen helyzetbe nem juthatunk. Mert a számítógép menetközben
feljegyzi, hogy minden egyes mondatban milyen kategóriák fordultak elő, s kívánságra a
legkülönbözőbb együtt-előfordulásokat (azok helyét, számát) azonnal tudatja. Ez a szüntelen
és tetszés szerinti megismételhetőség a gépi tartalomelemzés talán legnagyobb előnye a
hagyományos kézi elemzéssel szemben.
A számítógépes elemzés abszolút megbízhatósága (a kódolók szubjektív bizonytalanságait,
tévedéseit és egyéni eltéréseit teljesen kiküszöböli) még nem garancia a vizsgálat
érvényességére. A hamis hipotézist vagy a nem megfelelő kategóriarendszert a számítógép
pontossága és gyorsasága nemhogy ellensúlyozná, hanem még nyilvánvalóbbá teszi és
elmélyíti. Hogy ez milyen negatív következményekkel járhat, arra vonatkozóan legyen szabad
egy konkrét esetet említenünk:
Morton (1963) tartalomelemzéssel akarta eldönteni azt a régi filológiai vitát, hogy a
bibliának az a tizenhárom levele, amelyet a hagyomány Pálnak tulajdonít, valójában egyetlen
szerzőtől származik-e. Morton azt állította, hogy sikerült hét olyan szövegjellegzetességet
találnia, amelynek segítségével biztosan eldönthető az azonos szerzőség. Ε hét elem Morton
szerint az alábbi volt: mondathossz, valamint a névelő, a harmadik személyű névmás (ő), a
lenni ige, továbbá az és, a de és a -ben elem gyakorisága. Miután a Pálnak tulajdonított
leveleket e kritériumok szerint vizsgálta, Morton arra a megállapításra jutott, hogy a levelek
hat különböző szerzőtől származnak. A vizsgálat számítógéppel történt, így a kódolás
pontosságához, megbízhatóságához nem férhetett kétség.
Ellison (1965) Morton kritériumai alapján ismert írók munkáit elemezte. Kiderült, hogy
Joyce Ulysses-ét öt különböző szerzőnek kellett volna írnia e kritériumok szerint, sőt Morton
tanulmánya maga sem lehet egy szerző munkája! Ellison nem bizonyította be (de ez nem is
volt célja), hogy Pál a szerzője az összes neki tulajdonított levélnek, de azt bebizonyította,
hogy Morton számítógépes vizsgálata nem jutott meggyőző eredményre, nem a számítógép,
hanem a helytelenül kiválasztott kritériumok (stílusjegyek) miatt.
A számítógép alkalmazása tehát nemhogy csökkentené a hipotézis fontosságát, hanem még
növeli azt. A nemzetközi szakirodalom a „szemét be -szemét ki” szállóigével jellemzi azokat
a vizsgálatokat, amelyek esetében hatalmas szövegmennyiségeket elemeztetnek
számítógéppel, anélkül hogy pontosan tudnák, mit is akarnak.
Nem lehet például egy költő szövegeit vizsgálni csak úgy, minden elképzelés nélkül, abban
a reményben, hogy majd csak kijön valami. Ha pl. Ady Endre költeményeit kezdenénk
tartalomelemezni egy előzetes koncepció nélkül, az elemzésből aligha jönne ki több, mint az,
hogy Ady ilyen és ilyen szavakat ilyen és ilyen gyakorisággal használ. Önmagában,
összehasonlítás nélkül ez nagyon keveset mondana. Menten érdekesebb, sokat ígérőbb lenne a
vizsgálat, ha azt néznénk meg, hogy bizonyos kategóriák, például a lírikusnál oly döntő én (ő
MAGGA a III. Harvardi Szótárban) kategória milyen terhelést mutat mondjuk – Aranynál,
Petőfinél és Adynál.
Ha egy ilyen vizsgálatot lefolytatnánk, szakszerű, kvantitatív megerősítést nyerne az az
intuitív érzésünk, hogy Aranynál az e/7-kategória szinte ismeretlen. Petőfinél több. Adynál
viszont elképesztő méreteket ölt. Ezt a fantasztikus én-központúságot azután a tartalomelemző
mint mennyiségi evidenciát nyújthatná át az irodalomtörténésznek, aki ezt egybevetné a maga
kvalitatív eredményeivel, s az egészet további hipotézisek alapjává tehetné vagy más
jelenségek magyarázatát kereshetné benne.
V. PÉLDA A KONKRÉT ELEMZÉSRE: „KÉK FÉNY”

a) A VIZSGÁLAT TÁRGYA ÉS CÉLJA

Vizsgálatunk adatait azok a javaslatok képezték, amelyeket a tévé közönségének
meghatározott közvéleménykutatási szempontok alapján kiválasztott képviselői küldtek be
egy „Kék fény”-típusú televíziós műsor címére vonatkozóan. (A közönséghez intézett kérdés
így hangzott: Milyen címet javasolna Ön egy „Kék fény”-hez hasonló, valóságos
bűnesetekkel foglalkozó televíziós sorozatnak?) A vizsgálat minden beküldött címjavaslatot
figyelembe vett, abból tehát mintavételre nem került sor. Az adatok teljes populációja úgy
fogható fel, mint mintája annak a címanyagnak, amelyet hasonló feltételek közepette a
televízió teljes nézőközönsége szolgáltatott volna, feltéve, hogy az általunk megvizsgált
címeket beküldő személyek valóban reprezentatív módon képviselik a televízió nézőinek
teljes állományát. Ez a feltétel lényegében biztosítottnak látszott.
A vizsgálat célja a beküldött címek rendszeres elemzése alapján annak megállapítása volt,
hogy milyen a közönség beállítottsága egy bűnügyi tárgyú (nem fiktív, nem irodalmi)
televíziós műsorral kapcsolatban, annak mely aspektusait tekinti a legfontosabbaknak és a
legjellegzetesebbeknek, s ezekből következően mit vár egy ilyen típusú műsortól.
A vizsgálat alapját az a hipotézis képezte, hogy a beküldött címek releváns
szociálpszichológiai indikátorok, amelyekből megbízhatóan következtethetünk a közönség
felfogására, mégpedig közvetlenül egy televíziós műsorral kapcsolatban, közvetve pedig a
törvényes renddel, illetve annak megsértésével, az igazságügyi szervek munkájával stb.
kapcsolatban.
A vizsgálat alább ismertetett kategóriáit iparkodtunk úgy megválasztani, hogy azok
„kihozzák” a közönség főbb értelmi-érzelmi dimenzióit, s ezáltal lehetővé tegyék a megfelelő
következtetések levonását.
b) A VIZSGÁLAT MÓDSZERE
Az előzmények során már láttuk, hogy lényegét tekintve minden tartalomelemzés nagy
értelmi-tartalmi (szemantikai) síkok felvételéből és a szimbólumoknak e síkok szerinti
osztályozásából áll. A szövegnek ezeket az értelmi-tartalmi dimenzióit technikai oldalról
nézve kategóriáknak neveztük.
S leszögeztük: az elemzés eredménye alapvetően úgy jelenik meg, mint az egyes
kategóriák terhelése. A jelen vizsgálatban, ahol csak mód nyílott rá, minden dimenzión belül
egy-egy kizáró, tehát egy dichotom kategóriapárt alkalmaztam. Kizáró kategóriák
alkalmazásának módszertani előnye az, hogy viszonylag könnyű, „igen-nem” típusú
döntéseket kíván. A kódoló nem „feledkezhet meg” a kategóriáról, mert minden egyes
tartalmi adatot – esetünkben címet – a kódolás egy pontosan meghatározott (első, második
stb.) lépésében a kérdéses ellentétpár szempontjából el kell bírálnia, ellenkező esetben „üresen
marad az e célra fenntartott kocka”. Hátránya viszont, hogy sokszor maga az elbírálandó
valóság, tehát a tartalom nem egy ellentétes tulajdonságpár (pl. jó-rossz) valamelyik
végpontján helyezkedik el, hanem a kettő között, esetleg éppen középütt. Ez esetben a
módszertani egyszerűség („igen-nem”) önkényes döntést követelhet a kódoló részéről. Mint
majd látni fogjuk, ilyen típusú nehézségektől egynémelyütt a jelen vizsgálat sem maradt ment.

A) A KREATIVITÁS DIMENZIÓJA
1. Gyártott cím
2. Reprodukált cím
Mivel a nézők feladata egy bűnügyi tárgyú műsor címének a javasolása volt, olyan címé,
amely a javaslattevő szerint a legjobban fejezné ki egy ilyen műsor lényegét, indokoltnak
látszott a beküldött címanyag eredetiség szerinti elbírálása. Ezt hivatott megvalósítani a
kreativitás dimenziója, illetve annak egymást kizáró két kategóriája, nevezetesen a gyártott
cím és a reprodukált cím.
Az eredetiség vagy kreativitás szintjét természetesen hallatlanul alacsony mérce szerint
alkalmaztam. Csak két esetben minősítettem egy címet reprodukáltnak: akkor, ha az egészen
pontos, változtatás nélküli visszaadása volt valamely ismert mű (regény, film stb.) címének
(pl. Bűn és bűnhődés), vagy akkor, ha egy konkrét műhöz nem köthető, de a társadalomban
általánosan ismert, minduntalan használt frázis-kliséről, „bemondásról”, „szellemességről”
volt szó. Ide soroltam a többek által is javasolt „S. O. S.” formát, valamint az olyan címeket,
mint „Véres lábnyomok” stb.
Mint említettem, az első csoport esetében csak azt minősítettem reprodukált címnek, ami
egy ismert szerzőjű ismert mű címét változtatás nélkül ismételte meg. Ezért reprodukált cím
lett a „Bűn és bűnhődés”, de már nem a reprodukált, hanem az ad hoc módon kreált címek
közé került „A bűn és a bűnhődés”, valamint ennek több eltérő változata.
Egy bizonyos fokig problematikus volt az unalomig ismétlődő „A bűn útján” javaslat.
Kétségtelen, hogy minimális kreativitás és fantázia van benne. De nem tudok általánosan
ismert konkrét műről, aminek ez lett volna a címe. Nyilván nagyon sok ponyvaregénynek,
régen elfelejtett tucatfilmnek lehetett ez a címe, s elképzelhető, hogy egyik-másik javaslat
ezek valamelyikének a reprodukciója. Fel kell azonban tételeznünk, hogy a javaslattevők
zöme nem visszaemlékezés alapján tette meg javaslatát, hanem iparkodott a műsor lényegét
megragadni – s eközben a legbanálisabb megoldás ötlött fel benne.
Még egy megjegyzés. Van néhány cím, amely „kevert” eset. A cím egyik fele
nyilvánvalóan reprodukció, a másik nem. így van ez az alábbi, egyébként fantasztikus
címjavaslat esetében is: „Kék fény -I- rózsaszín fény = lila fény.” Ha valaki a „Kék fény”-t
javasolta volna, az természetesen egyértelműen reproduktív címnek minősül. A kevert
eseteket viszont – mivel azok úgy is felfoghatók, mint nem pontos reprodukciók – a „kreatív”
címek közé soroltam.
Nyilvánvaló, hogy gyártott és reprodukált címek általam véghezvitt szétválasztása nem
mentes szubjektív bizonytalanságoktól, annak ellenére sem, hogy – mint láttuk – az eredetiség
fogalmát hallatlanul igénytelen mérce szerint alkalmaztam. Nos, e tekintetben csak azzal a
tartalomelemzésből jól ismert és korábban általam is érintett tapasztalattal vigasztalhatjuk
magunkat, hogy feltehetőleg nem egyirányú torzítás következett be, azaz a téves döntések
nem következetesen az egyik pólus irányába estek, s így az ingadozások globálisan
kiegyenlítik egymást.

Β) Α KONKRÉTSÁG DIMENZIÓJA
1. Konkrét cím
2. Közvetett cím

A bűneset s általában a bűnügy a legkülönfélébb szinteken jelenhet meg az ember

képzeletében. Dominálhat maga az aktus, a véres vagy erőszakos jelenet, annak résztvevői
vagy eszközei, s megjelenhet a témakör jóval elvontabb szinten, úgy, mint társadalmi
probléma, mint a magatartás, az életforma kérdése stb. Úgy éreztem, nem volt érdektelen a
beküldött címeket abból a szempontból is megvizsgálni, hogy azok mennyire voltak
konkrétak, illetve közvetettek. Konkrét cím-nek tekintettem minden olyan címet, amelyben
félreérthetetlen, direkt utalás van a bűnözés, illetve bűnüldözés bármely konkrét
vonatkozására, tehát a szereplőire (bűnös, áldozat, rendőr stb.) vagy eszközeire. „A tettes
köztünk van”, „Bilincsbe verve”, „A rendőrség hírei”, „Az alvilág lovagjai” – nos, ezek mind
konkrét, utaló címek. Ezzel szemben a „Hol tartunk?”, „Légy résen”, „Éljünk becsületesen”
stb. címek nem utalnak közvetlenül a bűnügyi komplexumra, s így közvetett cím-eknek
minősültek.
C) A VISZONYULÁS DIMENZIÓJA
1. Elhatároló cím
2. Bennefoglaló cím

Az egyik legérdekesebb kérdés, amely olyan címek esetében vetődhet fel, amelyeket a
közönség egy bűnügyi-dokumentációs műsornak javasol, kétségtelenül az, hogy milyen a
tévénéző személyes viszonya ehhez a sajátos világhoz. Kívülről és távolról szemléli, vagy
közelről és „belülről”? Az „ők” világának tartja-e, vagy a „mi” világunknak. Mindez
indokolttá tette egy olyan dimenzió felvételét, amelyen belül a címeket abból a szempontból
bírálhatjuk el, utalnak-e valamilyen módon arra, hogy a témakör által mi (mármint a
tévénézők) is implikálva vagyunk, vagy pedig nem szerepel ilyen természetű utalás a címben.
Az implikált cím tipikus példája az unos-untig ismételgetett „Nyomozzunk együtt” vagy „A
tettes köztünk van”, a kategória negatív pólusát viszont azok a címek képezik, amelyek ilyen
„mi” vonatkozású utalást nem tartalmaznak. A pozitív, tehát bennefoglaló cím-ek tipikus
formai ismérve a többes szám első személy, rendszerint mint igerag („Nyomozzunk együtt”)
vagy mint birtokos személyrag („Biztonság««/: érdekében”). Hasonlóképpen bennefoglaló
cím-eknek minősítettem azokat a címeket, amelyekben a mindenki, valamennyien, együtt, az
egész társadalom stb. kollektivitásra utaló nyelvi elemek szerepelnek.
Minden cím, amely nem bizonyult bennefoglaló-nak, automatikusan elhatároló c/m-nek
minősül.

D) A MOZGÓSÍTÁS DIMI.NZIÓ.IA
1. Aktivizáló cím
2. Nem aktivizáló cím

Mint láttuk, a fentebbi három (A, B, C) dimenzión belül mindig egy kizáró ellentétpárral
képeztünk kategóriákat. A mozgósítás dimenziójában ezzel szemben eredetileg egy több
értékes (0, 1, 2, 3) intenzitás-skála felvételére gondoltunk, arra tehát, hogy a részvételre való
buzdítás emocionális-felszólító ereje szerint e négy skálaérték valamelyikét utaljuk minden
címhez. A kódolás során azonban hamarosan kiderült, hogy ez megvalósíthatatlan. Ugyanis a
legtöbb cím a felhívó jelleg tekintetében vagy semleges volt (pl. „A rendőrség jelenti”), vagy
felszólító módú igealakot tartalmazott, tehát igen intenzív nyelvi formát. S azon vég nélkül
lehetne vitatkozni, hogy melyik az intenzívebb: a „Nyomozzunk” vagy a „Segíts” alak. Azt
mondhatná valaki, hogy a „Nyomozzunk” egyenrangú cselekvésre, teljes értékű részvételre
hív fel, tehát több, mint az, hogy „Segíts”. Viszont a második személyű, tegező igealak
kétségtelenül személyhez szólóbb, imperatívabb, mint a „Nyomozzunk”, ahol ugyanis a
felszólító személy a „mi”-be érti bele magát, s így a felszólítás éle tompul. Nos, ilyen és
hasonló nehézségek miatt, valamint a vizsgálat egyöntetűsége érdekében végül e dimenzióban
is két ellentétes kategóriát alkalmaztam, az aktivizáló cím és a nem aktivizáló cím kategóriáját.
Felvetődik a kérdés: vajon ez a mozgósító dimenzió, pontosabban ennek pozitív, tehát az
aktivizáló címeket tartalmazó pólusa nem esik egybe az előző, tehát a viszonyító dimenzió
pozitív pólusával, vagyis a bennefoglaló címekkel? Nos, az kétségtelen, hogy sok cím valóban
egyszerre bennefoglaló és aktivizáló (pl. „Nyomozzunk együtt'„), de van aktivizáló nem
bennefoglaló cím is („Fogd meg”), valamint nem aktivizáló és bennefoglaló („A tettes
köztünk van”).
Az eddigieket az alábbiakban foglalhatjuk össze: minden címet négy átfogó dimenzió
szempontjából bíráltunk el. Minden egyes cím minden dimenzióban két érték (1. vagy 2.)
valamelyikét kapta. A könnyebb áttekintés kedvéért még egyszer felsorolom a dimenziókat és
azokon belül a kategóriákat:

A) A KREATIVITÁS DIMENZIÓJA
1. Gyártott cím
2. Reprodukált cím
Β) Α KONKRÉTSÁG DIMENZIÓJA
1. Konkrét cím
2. Közvetett cím
 C) A VISZONYULÁS DIMENZIÓJA
1. Elhatároló cím
2. Bennefoglaló cím
126
D) A MOZGÓSÍTÁS DIMENZIÓJA
1. Aktivizáló cím
2. Nem aktivizáló cím
Mivel a fentebbi rendszerben egy címet négy dimenzióban két-két érték szerint lehet és
kell elbírálni, összesen 2x2x2x2= 16 alcsoport lehetséges. Ez az elméletileg lehetséges
tizenhat alcsoport az alábbi:

1.1.1.1. 2.1.1.1. /. 2.1.1. 1.1.2.1.

Gyártott Reprodukált Gyártott Gyártott
Konkrét Konkrét Közvetett Konkrét
Elhatároló Elhatároló Elhatároló Bennefoglaló
Aktivizáló Aktivizáló Aktivizáló Aktivizáló
2.2.1.1. 2.1.2.1. 1.2.2.1. 2.2.2.1.
Reprodukált Reprodukált Gyártott Reprodukált
Közvetett Konkrét Közvetett Közvetett
E\ határoló Bennefoglaló Bennefoglaló Bennefoglaló
Aktivizáló Aktivizáló Aktivizáló Aktivizáló
1.1.1.2. 2.1.1.2. 1.2.1.2. 2.2.1.2.
Gyártott Reprodukált Gyártott Reprodukált
Konkrét Konkrét Közvetett Közvetett
Elhatároló Elhatároló Elhatároló Elhatároló
Nem Aktivizáló Nem aktivizáló Nem
aktivizáló aktivizáló
1.2.1.2. 2.1.2.2. 1.1.2.2. 2.2.2.2.
Gyártott Reprodukált Gyártott Reprodukált
Közvetett Konkrét Konkrét Közvetett
Elhatároló Bennefoglaló Bennefoglaló Bennefoglaló
Nem Nem Nem aktivizáló Nem
aktivizáló aktivizáló aktivizáló

Tehát minden csoportot egy négyjegyű számmal jellemezhetünk, mikor is minden egyes
értékhelyen 1. vagy 2. áll. Elemzésünk tehát azt mutatja meg, hogy milyen terhelésűek az
egyes csoportok; s ennek következtében meghatározhatjuk, hogy a különböző dimenziók
negatív és pozitív pólusai milyen szignifikáns együttelőfordulásokat mutatnak.

C) AZ FREDMÉNYEK ÁTTFKINTÉSE
A vizsgálat anyaga 930 értékelhető címet tartalmazott. Tekintsük át e 930 cím megoszlását
először a négy dimenzió, majd a pozitív és negatív pólusok kombinációiból előálló 16
alcsoport szerint.

A) A KREATIVITÁS DIMENZIÓJA
A kreativitás dimenziója négyjegyű formai kódunkban az első értékhelyet foglalta el,
mikor is 1. a gyártott, 2. pedig a reprodukált címek kódjele volt. Miként várni lehetett, a
címek e dimenzión belül feltűnő egyensúlytalanságot mutattak az 1. érték, tehát a gyártott
címek javára. A 930 cím ugyanis 930:28 módon oszlott meg az 1. és 2. érték között, tehát 902
gyártott címmel szemben csak 28 nyilvánvalóan reprodukált cím áll szemben. Persze ez az
egyoldalúság következménye annak is, hogy a reproduktív jelleget – mint emlékszünk rá –
igen szűken értelmeztük, s a reproduktív semmi esetre sem volt azonos a sematikussal vagy a
fantáziátlannal. Hisz ha a sematikus vagy a triviális címeket is reproduktív címeknek
nyilvánítjuk, akkor a rengeteg „Rendőrségi híradó”, „Bűnügyi krónika” stb. mind reproduktív
címnek minősült volna, s egészen más megoszlás jött volna létre a dimenzión belül.

Β) Α KONKRÉTSÁG DIMENZIÓJA
Négyjegyű kódunkban a konkrétság dimenziója a második értékhelyen jutott kifejezésre,
mikor is 1. értékjel a konkrét címeket, 2. értékjel pedig a közvetett (átvitt) címeket fejezte ki.
A 930 cím megoszlása ebben a dimenzióban 701:229, vagyis 701 konkrét címmel 229
közvetett, illetve átvitt értelmű cím áll szemben. A konkrét címek részaránya ily módon
csaknem háromszorosa a nem direkt címeknek.
Mint még emlékszünk rá, a konkrét kategóriához soroltuk mindazokat a címeket,
amelyekben direkt utalás történik bűnözésre, bűnüldözésre, igazságszolgáltatásra stb. Azok
között a lexikális elemek között, amelyek alapján valamely cím konkrétnak minősült, az első
helyet a bűn, illetve annak képzett vagy összetett származékai (bűnös, bűnözés, bűnhődés stb.)
foglalják el. Gyakoriság szempontjából ezt a nyomoz ige és származékai követik, azután
következik a tettes meg a rendőr szó, valamint ez utóbbi származékai, de nem ritkák az olyan
elemek sem, mint bilincs, rács, URH, törvény, razzia, csíkos ruha, paragrafus, ítélet stb.

C) A VISZONYULÁS DIMENZIÓJA
Ezt a dimenziót négyjegyű kódunkban a harmadik értékhely fejezte ki, mikor is 1. az
elhatároló címek, 2. a bennefoglaló címek jele volt. A 930 cím megoszlása az 1. érték, tehát
az elhatároló címek javára 803:127 volt, tehát 803 elhatároló címmel csak 127 bennefoglaló
cím állt szemben.

D) MOZGÓSÍTÁS DIMENZIÓJA
Négyjegyű kódunkban ezt a dimenziót az utolsó értékhely fejezte ki. Az 1. érték az
aktivizáló, a 2. érték a nem aktivizáló címek jele volt. Ebben a dimenzióban a 930 cím
786:144 módon oszlott meg, mégpedig a nem aktivizáló címek javára.
Mint láttuk, mind a négy dimenzióban nagyfokú eltérés vagy aránytalanság mutatkozott az
ellentétes pólusokhoz sorolt címek mennyisége tekintetében. Az első dimenzióban a gyártott,
a második dimenzióban a konkrét, a harmadik dimenzióban az elhatároló, a negyedik
dimenzióban pedig a nem aktivizáló címek vannak túlnyomó többségben. Ennek alapján már
előre sejthetjük, hogy az elméletileg lehetséges tizenhat alcsoporton belül azok a címek
képezik majd a legnépesebb tábort, amelyek gyártottak, konkrétak, elhatárolok és nem
aktivizálók. S minél több értékhely tekintetében különbözik valamely csoport ennek a
csoportnak az értékeitől, elméletileg annál kevesebb címet tartalmazhat. Ez azt jelenti, hogy
az 1.1.1.2. csoportnak kell a legnépesebbnek lennie, s a 2.2.2.1. csoportnak a
legnéptelenebbnek. Mint menten látni fogjuk, valóban ez a helyzet, mert az 1.1.1.2. csoport a
többihez képest abszolút számbeli fölényben van, míg a 2.2.2.1. csoport csakugyan „egyike a
legnéptelenebbeknek”, ugyanis állománya zéró. Mielőtt rátérnénk a csoportok részletes
ismertetésére, tekintsük át még egyszer a négy dimenzión belüli megoszlást:
A) 1. = 902; 2. = 28
B) 1. = 701; 2. = 229
C) l. = 803; 2. = 127
D) l. = 144; 2. = 786
Ezek után pedig tekintsük át a konkrét alcsoportokat. 1.1.1.2.
Mint már utaltam rá, a 930 cím nagy többsége a gyártott, konkrét, elhatároló és nem
aktivizáló címekből tevődik össze. Az ilyen, tehát 1.1.1.2. típusú címek száma 573, vagyis
több, mint a teljes címanyag fele. Az idetartozó címek zöme „igazi” cím, tehát igei elemet
nem tartalmazó megnevezés (ún. nominális mondat), többnyire egy jelzős szerkezet. Ez a
megnevező, passzív jelleg összefügg azzal, hogy a negyedik értékhelyen 2. áll, s így a címben
aktivizálásra, felszólításra nem kerül sor. Rengeteg banális és sztereotip cím fordul itt elő, íme
a legtípikusabbak:
„Bűn és bűnözők nyomában”
„A korszerű bűnüldözés”
„A gonosztettek áldozatai”
„Rendőrségi tájékoztató”
„A hónap bűntettei”
„A tettes ismeretlen”
„Bilincs”
Ε címek arra utalnak, hogy a javaslattevők maguk akartak címet „csinálni”, a címben a
műsor jellegére konkrétan akartak utalni, azonban a puszta utaláson vagy megnevezésen túl
közösségi vagy aktivizáló mozzanatot nem akartak kifejezésre juttatni. 1.2.1.2.
A gyártott, közvetett, elhatároló és nem aktivizáló címek száma 146. Az 573 tagot
számláló 1.1.1.2. típusú címcsoport után tehát ez az 1.2.1.2. típus a leggyakoribb. Ε címek
csak abban térnek el az előbbi típustól, hogy a második értékhelyen nem 1., hanem 2. áll. A
bűnözés témakörére való utalás tehát nem közvetlen, hanem indirekt. Az alábbi címek
tipikusaknak tekinthetők ebben a csoportban:
„Sötét árnyak”
„Pellengér”
„Denevérek”
„Veszélyes utak”
„Fekete kéz”
„Az eltévedt ember”
„Zavaros halászat”
Mint látjuk, rendkívül absztrakt és passzív címek tartoznak ide. Következik ez abból, hogy
sem konkrét utalás, sem aktivizálás nem fordul elő bennük. 1.1.2.1.
A gyártott, konkrét, bennefoglaló és aktivizáló címek száma 71, s ily módon ez az 1.1.2.1.
a harmadik legnépesebb típus. Ez a csoport mindkét előző csoporttól eltér a harmadik és
negyedik értékhely tekintetében, ugyanis a harmadik helyen 2., a negyedik helyen 1. érték áll.
Mivel ezekben a címekben mind a közösségi „mi” gondolatkör, mind a konkrét utalás, mind
az aktivizálás megtalálható, e címek voltaképpen buzdítások, amelyekben a javaslattevők
egyfajta közös cselekvésre szólítanak fel bennünket. A csoport legjellegzetesebb címe a
„Nyomozz velünk”, ez teszi ki az előfordulások zömét. Más idetartozó címek:
„Nyomozzunk együtt”
„Vezessünk nyomra”
„Keressük együtt a bűnöst” 1.2.1.1.
Ez a típus a gyártott, közvetett, elhatároló és aktivizáló címeket foglalja magába. Ennek a
nagyságrendben negyedik helyet elfoglaló típusnak csak 31 képviselője van. A csoport
jellegzetes címe az „Emberek, vigyázzatok” típus. Mivel a második értékhelyen 2. áll, vagyis
az idetartozó címek közvetve utalnak, meglehetősen általános felszólítások tartoznak ide:
„Potyalesők, munkára fel”
„Ezt ne tegye”
„Keresd és találsz”
„Segítsen a néző” 1.2.2.2.
A gyártott, közvetett, bennefoglaló és nem aktivizáló címek száma 28. Ez tehát ismét
passzív kategória, hisz a negyedik értékhelyen 2. áll. Ugyanakkor közösségi utalást is
tartalmaz, azt fejezi ki a harmadik értékhelyen álló 2. értékjel. Ε csoport tipikus képviselője
talán a „Mindenkiért” cím lehetne, ez ugyanis nem konkrét, van közösségi implikációja, de
aktivizálást nem tartalmaz. Idetartozó hasonló címek:
„Lakosságunk védelmében”
„Mindnyájunk ügye”
 „Egymás nyugalmáért” 1.1.1.1.
Gyakorisági sorrendben a hatodik helyen az 1.1.1.1. típusú, tehát gyártott, konkrét,
elhatároló és aktivizáló címek állnak. Számuk mindössze 25.
Talán ez a csoport tartalmazza a legnyersebb, a leginkább vezényszavakra emlékeztető
címeket, ami elsősorban annak a következménye, hogy a harmadik és a negyedik értékhelyen
egyaránt 1. áll, tehát ezek aktivizáló, felszólító címek, de ezt a felszólítást nem enyhíti a
közösségi, vagyis benne-foglaló utalás, hanem afféle „kívülről jövő” felszólítások. Tipikus
példa lehetne a „Fogják meg. Bűnös” cím. Van néhány olyan is, amely nemcsak aktivizálni
akar, hanem kifejezett fenyegetést is tartalmaz a bűnös címére. Néhány példa:
„Nyomozz”
„Bűnözők, reszkessetek”
„Keresd a tettest”
„Rács mögé” 2.1.1.2.
Ez az első olyan csoport, amelynek első értékhelyén 2. áll, tehát az idetartozó címek
reproduktívak. A többi értékhely tekintetében egyébként pontosan megegyezik az első,
legnépesebb csoporttal, vagyis az 1.1.1.2. típussal. Egyébként csak 21 olyan cím fordult elő,
amely reprodukált, konkrét, elhatároló és nem aktivizáló. Lényegében egyetlen ismert mű
címének ismétlődései képezik ezt a csoportot, a legtöbb cím ugyanis Dosztojevszkij Bűn és
bűnhődés című regényének a reprodukciója. 1.2.2.1.
A gyártott, közvetett, bennefoglaló és aktivizáló címek száma 17. Közvetett és aktivizáló
jellegük együttesen azt eredményezi, hogy az idetartozó címek meglehetősen általános,
nemegyszer üres és jámbor felszólítások, közösségi felhanggal:
„Éljünk becsületesen”
„Segíts nekünk”
„Tegyük társadalmi üggyé” 1.1.2.2.
A gyártott, konkrét, bennefoglaló és nem aktivizáló címek száma csak 11. Ezek a
gyakoriság szempontjából harmadik helyen álló 1.1.2.1. típustól abban térnek el, hogy nem
tartalmaznak aktivizálást, felhívást, s rendszerint egy, a bűnözésre utaló egyszerű
kijelentésben merülnek ki, közösségi utalás mellett. Tipikus példája e kis létszámú csoportnak
a „Nyomon vagyunk” cím, szemben az aktív „Nyomozz velünk” vagy „Nyomozz” típussal.
2.2.1.2.
Reprodukált, közvetett, elhatároló és nem aktivizáló cím mindössze 7 fordult elő. Ez a
típus csak abban tér el a „Bűn és bűnhődés” típustól, hogy nem tartalmaz konkrét utalást a
bűnözésre. Kevés számú egyede között van reprodukált regénycím („Szürke fény”), valamint
egyéb, nem közvetlenül kriminalisztikai konnotációjú fordulat, pl. „SOS”. 2.1.2.1.
Nincs képviselője. 2.2.1.1.
Nincs képviselője.
2.1.1.1.
Nincs képviselője. 2.2.1.1.
Nincs képviselője. 2.1.2.2.
Nincs képviselője. 2.2.2.2.
Nincs képviselője.
Mint látjuk, az elméletileg lehetséges tizenhat alcsoport közül csak tíz csoportnak volt
képviselője, hat csoport üresnek bizonyult. Az üres csoportok mindegyikének az első helyén
2. értékjel áll, tehát a repfodukált címek hat csoportja bizonyult üresnek. Ha figyelembe
vesszük, hogy a 930 címből csak 28 volt reprodukált, akkor a hat üres csoport megjelenése
teljesen érthetővé válik.
Végezetül, az áttekintés kedvéért, a csökkenő gyakoriság rendjében még egyszer
felsorolom azt a tíz kategóriát, amelynek volt konkrét képviselője:
A kategória Címek Példacím
kódjele száma
 1.1.1.2. 573 „A korszerű bűnüldözés
1.2.1.2. 146 „Sötét árnyak”
1.1.2.1. 71 „Nyomozzunk együtt”
1.2.1.1. 31 „Segítsen a néző”
1.2.2.2. 28 „Lakosságunk
védelmében”
1.1.1.1. 25 „Nyomozz”
2.1.1.2. 21 „Bűn és bűnhődés”
1.2.2.1. 17 „Éljünk becsületesen”
1.1.2.2. 11 „Nyomon vagyunk”
2.2.1.2. 7 „Szürke fény”

d) ÖSSZEFOGLALÁS ÉS KÖVETKEZTETÉSEK
Minden tartalomelemzés célját azok a következtetések képezik, amelyeket a számszerű
eredményekből levonhatunk. Esetünkben a kérdés így vetődik fel: Vajon mivel kapcsolatban,
mire vonatkozóan vonhatunk le következtetéseket azokból a címekből, amelyeket a
televíziónézőknek egy nem túl nagy csoportja küldött be javaslatként egy „Kék fény „-típusú
bűnügyi sorozat címéül? Következtetéseinknek a műsorral kapcsolatos nézői szemléletre kell-
e korlátozódniuk, vagy azon túlmenően vonhatunk-e le következtetéseket a nézőnek mint
állampolgárnak a bűnnel, az igazságszolgáltatással kapcsolatos tágabb felfogására, azaz végső
fokon az egyén és a társadalom viszonyára is? A tartalomelemzés műveletének ez az utolsó,
interpretációs síkja felettébb nagy óvatosságot követel, mivel minden interpretáció okvetlenül
tartalmaz szubjektív mozzanatokat. Bonyolítja a helyzetet, hogy a levonható következtetések
jellegét messzemenően megszabják az alkalmazott kategóriák. Minden kategória-rendszer
mást és mást domborít ki, s így – legalábbis egy bizonyos fokig – eltérő következtetésekre
vezethet.
Ezek előrebocsátása után megkockáztatom azt a feltevést, hogy a vizsgálat adataiból, tehát
a beküldött címekből levonhatók bizonyos következtetések a nézői beállítottságra, tehát arra
nézve, hogy miként viszonylik egy bűnügyi műsorhoz, mit vár tőle, mit tart benne a
legszembetűnőbbnek és a legjellegzetesebbnek, s ezen túl talán levonhatunk néhány indirekt
következtetést a bűnnel, a bűnözéssel, az igazságszolgáltatással kapcsolatos általános
felfogásra. Ugyanakkor komolytalannak tartanám, ha ezekből az indirekt következtetésekből
kiindulva még további, még közvetettebb következtetéseket próbálnánk levonni az egyén és a
társadalom általános viszonyára, az egyén politikai felfogására stb. nézve. Az egyén és a
társadalom viszonya hallatlanul komplex kapcsolat, s arra vonatkozóan egyetlen ismérv, az
egyén és a bűnözés viszonya alapján (mikor is ez a viszony az esetek döntő többségében
közvetett, elképzelt) megbízható általánosítást kimondani nem lehet. Ezek után próbáljuk az
eredményeket konkrétan értelmezni és értékelni.
Láttuk, hogy minden adatot négy síkon bíráltunk el, s egy-egy síkon mindig két lehetséges
ellentétes érték valamelyikét utaltuk ki. A négy dimenzió s azon belül a 4 x 2 = 8 lehetséges
érték elméletileg 16 típust eredményezett. Ezeket a típusokat komplex kategóriáknak is
felfoghatjuk, olyanoknak, amelyek mindegyikét mindig négy tényező határozza meg.
A négy dimenzió nem bizonyult egyformán termékenynek. Mint tudjuk, a kreativitás
dimenziója arra lett volna hivatva, hogy az egyéni vagy „alkotói” címeket elválassza a
reprodukált címektől. A számszerű eredmény (930-ból 902 gyártott és 28 reprodukált címet
választottunk ki) ugyan határozott profilt mutat, s kézenfekvőnek látszana egy olyan
következtetés, hogy a javaslattevők zöme nem egyszerűen reprodukált, hanem maga próbált
címet alkotni. Ám ha arra gondolunk, hogy a gyártott címek elsöprő többsége „A bűn útján”
vagy a „Rendőrségi híradó” formailag és tartalmilag egyaránt banális kliséjét követi, s
korlátozottsága abban is kifejezésre jut, hogy egy rendkívül szűk körű lexikai kört – rendőr,
tettes, nyomozás -variál, akkor valamiféle releváns következtetést a nézők alkotói fantáziájára
vagy ötletességére aligha vonhatunk le. Különben is: egy találó, nem triviális meglevő -tehát
reproduktív cím -javasolása esetenként több spekulációt és tájékozottságot tételezhet fel, mint
egy „Bűnügyi híradó” kiötlése. Persze nem a „Bűn és bűnhődés”-re gondolok, ez az adott
helyzetben túlságosan kézenfekvő volt. Ennél sokkal többre értékelem a „Szürke fény”-t, mert
ez a) utalást tartalmaz az elődműsor – „Kék fény”-címére, tehát egyfajta folytonosságot
garantál, b) a bűnözést metaforikusán nevezi meg, de nem valami elcsépelt metaforával (pl.
lejtő). S tudjuk, hogy a metaforikus megnevezés mindig több szellemi erőfeszítést követel,
mint a direkt megnevezés.
Nézzük tovább a dimenziókat. A harmadik és a negyedik értékhely által kifejezett két
dimenziót tartom a legfontosabbnak, tehát a viszonyulás és a mozgósítás dimenzióját. A
viszonyulás dimenziója durván azt fejezi ki, hogy a néző a bűnözés témakörét implikált,
bennefoglaló módon tekinti (minket érint, a mi ügyünk), fejezi-e ki, vagy sem. A megoszlás,
mint emlékszünk rá, így alakult: 803 úgynevezett elhatároló címmel szemben 127
úgynevezett bennefoglaló címet találtunk. A bennefoglaló címek aránya kevesebb, mint 14%.
Tehát a nézők 86%-a nem tartotta szükségesnek, hogy a címben valamiféle közösségi utalást
tegyen. Az e tényből levonható következtetéssel azonban nagyon kell vigyáznunk. Ez csak
annyit jelent biztosan, hogy a nézők zöme a bűn világát mintegy kívülről szemléli. Ha
belegondolunk a nézők többségének objektív helyzetébe, abba tehát, hogy a magyar
tévénézők zöme a bűnözéssel, illetve bűnüldözéssel – szerencsére – a maga közvetlen
gyakorlatában nem találkozik, akkor ez a „hűvös” vagy „kívülről” való szemlélet teljesen
érthető, s nem jelent közömbösséget.
A negyedik értékhely fejezi ki a mozgósítás vagy aktivitás faktorát. Persze a harmadik
dimenzió „hűvös” többsége bizonyos fokig előreveti, hogy az aktivitás faktora nem lesz
túlságosan terhelt. S azt is előre sejthetjük, hogy nagyfokú egyezés lesz a harmadik értékhely
2. és a negyedik értékhely 1. értékjele között. S valóban. A negyedik dimenzióban 786 nem
aktivizáló címmel szemben 144 aktivizáló címet találunk. S ez a szám nagyon emlékeztet arra
a 127 címre, amelynek a harmadik értékhelyén 2. áll, tehát amelyek bennefoglaló címek. Csak
azt kell megnéznünk, hogy a 144 aktivizáló és a 127 bennefoglaló cím között hány azonos
cím van, tehát olyan, amelynek a kódjelében a két utolsó helyen 2. 1. áll. Nézzük csak:
1. 1. 2. 1. = 71
1. 2. 2. 1. = 17
Összesen tehát 88 olyan cím van, amely egyszerre bennefoglaló és aktivizáló. Ezek a
„Fogjuk meg” típusú esetek.
Természetesen vannak olyan címek is, amelyek aktivizálók és elhatárolok. Ezek kódja 1.1.
végződésű. Nézzük csak:
1. 2. 1. 1. = 31
1. 1. 1. 1.=25
Összesen tehát 56 „Fogd meg” típusú cím van.
Vizsgáltuk az első, a harmadik és a negyedik dimenziót, de még érintenünk kell a
másodikat. A második dimenzió feltehetőleg kifejezi, hogy a bűnözéssel kapcsolatos
képzeletvilág mennyire konkrét, illetve absztrakt. Mint láttuk, 701 konkrét utalást tartalmazó
címmel 229 közvetett cím állt szemben. Persze az itt levonható következtetés általános
érvényét csökkenti az a tény, hogy tévéműsornak, azaz vizuális látványnak a címéről van szó,
s ez a körülmény a fantáziát a látható, a megfogható, a képi elem irányába tereli. Érdekes
lenne megnézni, hogy ha egy hasonló jellegű (tehát bűnügyi tárgyú) rádióműsor címére
vonatkozóan kérnének javaslatot, akkor is ilyen konkrét lenne-e a válaszok zöme.
Ennyit a dimenziók értelmezéséről. Áttérve az egyes csoportok értékelésére, lényegesnek
kell tartanunk, hogy a terhelés szempontjából első helyen álló két típus (az 1. 1. 1. 2. és az 1.
2. 1. 2.) egyaránt 1. 2. kódjellel végződik, tehát elhatároló és nem aktivizáló cím. A két
kategória összesen 719 címet tartalmaz, vagyis a címek 77%-át. Ezért e két kategória közös
jegyei tekinthetők a címek statisztikailag legfontosabb faktorainak. (Még két másik
osztályban találunk 1. 2. kód véget, nevezetesen a 2. 1. 1. 2. és 2. 2. 1.2. osztályban.) Ezek
közül az első 21, a második 7 elemet tartalmaz, s így 719 + 28 = 747 címre mondhatjuk ki a
legfontosabb általánosításokat. Nos, a címek túlnyomó többsége, azáltal, hogy nem tartalmaz
közösségi utalást és cselekvési felhívást, a szemléletben egyfajta tartózkodásra utal. A nézők
többsége láthatólag konkrétan gondol a műsorra, és azon túl, azon keresztül magára a
bűnözésre, de úgy, mint olyasvalamire, ami őt közvetlenül nem érinti. Ez a nézői beállítottság
megfelel a nézők objektív helyzetének. A legtöbb tévénéző nem tettes, nem áldozat, nem
rendőr. Kívül áll a bűnözés, illetve a bűnüldözés világán. Azok a címek, amelyek aktivizálást
és bennefoglalást tartalmaznak (tehát a 2. 1. kódvégű címek), feltehetőleg nem a néző
objektív helyzetéből, hanem inkább általános meggondolásokból indulnak ki, ezért olyan sok
ebben a csoportban az általános frázis, pl.:
„Tegyük társadalmi üggyé.”
„Éljünk becsületesen.”
Hasonlóképpen inkább általános ideológiai meggondolásokból s nem a néző objektív
helyzetéből születhettek meg „A szocialista Magyarországért” típusú általános címek.
A címek döntő többsége alapján a magyar tévénézőről kiegyensúlyozott, túlzásoktól
mentes kép rajzolódik ki. A magyar televíziónéző szemlélete egy bűnügyi műsorral s ezen
keresztül a bűnüldözéssel kapcsolatban egészében véve konkrét, nem azonosuló, tehát
megfelel a nézők nagy többsége objektív helyzetének. Ennek az objektív helyzetnek részét
képezi országunk közismerten jó közbiztonsági helyzete is, ami éppen azáltal nem riadóztat,
mert igen jó, s így csak a lakosság egy töredékének jelent valóságos, tapasztalati problémát.
Hogy ez a tartózkodó szemlélet nem közömbösség, azt jól mutatja egy közismert tény.
Valahányszor a televízió azzal a kéréssel fordul a nézőkhöz, hogy segítsenek egy bűneset
felderítésében, az aktivitás magasra csap. Mert ilyenkor a nézők bevonva érzik magukat egy
olyan jelenségkörbe, amelyen rendes körülmények között kívül állnak. Hisz a bűnüldözéssel
az esetek többségében úgy találkoznak csak, mint passzív nézők. Gondoljunk az ún. krimikre.
Ezeknek a bűnügyi tárgyú sorozatoknak az elemzése szintén érdekes feladat a tartalomelemző
számára, nemcsak a néző, hanem még inkább a televízió szempontjából. (Mit ad, s miért?)
Erre azonban itt nem térhetünk ki.

VI. SZAKIRODALOM
a) ÁLTALÁNOS, ÖSSZEFOGLALÓ MUNKÁK
Berelson, B.: Content analysis in communication research (Tartalomelemzés a
kommunikáció-kutatásban), Glencoe, 1952.
Gerbner, G., O. R. Holsti, K. Krippendorff, W. J. Paisly és P. J. Stone: The analysis of
communication content: developments in scientific theories and computer-techniques (A
kommunikáció tartalmának elemzése: eredmények a tudományos elméletben és a
számítógéptechnikában), New York, 1969.
George, A. L.: Propaganda analysis (Propaganda-analízis), Urbana, 1959.
Holsti, Ole R.: Content analysis for the social sciences and humanities (Tartalomelemzés a
társadalomtudományokban és a humaniórákban), Reading, 1969.
Lasswell, H. D., D. Lerner és I. de S. Pool: The comparative study of symbols (A
szimbólumok összehasonlító vizsgálata), Stanford, 1952.
Lasswell, H. D., Ν. Leits, R. Fadner [és mások]: The language of politics: studies in
quantitative semandes (A politika nyelve: tanulmányok a kvantitatív szemantika köréből),
New York, 1949.
North, R. C, O. R. Holsti, M. G. Zaninovich és Dina A. Zinnes: Content analysis: a
handbook with applications for the study of international crisis (Tartalomelemzés: kézikönyv
a nemzetközi válságok tanulmányozására), Evanston, 1963.
 Pool, I. de S.: Trends in content analysis (Irányzatok a tartalomelemzésben), Urbana, 1959.
Stone, P. J., D. C. Dunphy, M. S. Smith és M. G. Ogilvie: The General Inguirer: a
computer-approach to content analysis in the behavioral sciences (Az Általános Vizsgáló: a
tartalomelemzés számítógépes megközelítése a viselkedés-tudományokban), Cambridge,
1966.
b) IDÉZETT KONKRÉT VIZSGÁLATOK
Albig, W.: The content of radio-programs, 1925-1935 (A rádióműsorok tartalma, 1925-
1935), Social Forces, 1938, 16, 338-349.
Berelson, Β. és Patricia J. Salter: Majority and minority Americans: an analysis of
magazine fictions (Többségi és kisebbségi amerikaiak: a folyóiratokban megjelenő regények
elemzése), Publ. Opin. Quart., 1946, 10, 168-190.
Cahnmann, W. J.: A note of marriage announcements in the New York Times (Megjegyzés
a New York Times házassági híreivel kapcsolatban), Amer. Sociol. Rev., 1948, 13, 96-98.
Coleman, E. Β.: Improving comprehensibility by shortening sentences (A megértés
növelése a mondatok rövidítése útján), J. Appl. Psychol., 1962, 44, 131-134.
Ellison, J. W.: Computers and the Testaments (Számítógépek és az Újtestamentum),
Computers for the Humanities, 1965, 64-74.
Fairbanks, H.: Studies in language behavior (Tanulmányok a nyelvi viselkedés körében),
Psychol. Monogr., 56, 1944, 13-38.
Hatch, D. L. és Mary Hatch: Criteria of social status as derived from marriage
announcements in the New York Times (A szociális státus megállapítása a New York Times
házassági rovatának alapján), Amer. Sociol. Rev., 1947, 12, 364-403.
Harvey, J.: The content characteristics of best-selling novels (A sikerregények tartalmi
jellegzetességei), Publ. Opin. Quart., 1953, 17, 91-114.
Holsti, O. R. és R. C. North: Perception of hostility and economic variables (Az
ellenségesség percepciója és a gazdasági változók). Ebben: Mer-ritt, R. és S. Rokkan:
Comparing nations (A nemzetek összehasonlítása), New Haven, 1966, 169-190.
Horton, R.: The dialogue of courtship in popular songs (Az udvarlás párbeszédei a
népdalokban), Amer. J. Sociol, 1957, 62, 569-578.
Klein, M. W. és Ν. Maccoby: Newspaper objectivity in the 1952 campaign (Az újságok
objektivitása az 1952-eskampányban), Journalism Quart., 1953, 30, 163-169.
Köbre, S.: How Florida dailies handled the 1952 presidential campaign (Hogyan kezelték
a floridai napilapok az 1953-as kampányt?), Journalism Quart., 1954, 31, 285-296.
Korobejnyikov, V. Sz.: A tömegkommunikáció tartalmának elemzése, Voproszi Filozofii,
1969, 100-110.
Lewin, H. S.: Hitler youth and the American Boy Scouts: a comparison of aims (A Hitler-
jugend és az amerikai cserkészek: a célok összehasonlítása), Human. Relat., 1947, 1, 206-227.
Mann, Mary B.: Studies in language behavior (Tanulmányok a nyelvi viselkedés köréből),
Psychol. Monogr., 1944, No. 2, 41-74.
Markham, J. W es G. H. Stempel: Analysis of techniques measuring press performance
(Azon technikák elemzése, amelyek a sajtó teljesítményét mérik), Journalism Quart., 1957,
34, 187 190.
Morton, A. Q.: A computer challenges the church (A számítógép kihívja az egyházat), The
Observer, 1963. november 3.
Mosteller, F. és D. L. Wallace: Inference and disputed authorship (Következtetés és
vitatott szerzőség), Reading, 1964.
Mott, F. L.: Trends in newspaper content (Irányzatok az újságok tartalmában), Annals,
1942, 60-65,219.
Merritt, R. L.: Symbols of American community: 1735-1775 (Az amerikai közösség
szimbólumai, 1735-1775), New Haven, 1966.
 Pool, I. de S.: Symbols of internationalism, Stanford, 1951.
Prothro, J. W.: Verbal shifts in the American presidency: a content analysis (A
szóhasználat változása az amerikai elnökök, körében: tartalomelemzés), Amer. Po. Sei. Rev.,
1956, 50, 726-739.
Sebald, H.: Studying national character through comparative content analysis (A nemzeti
jelleg tanulmányozása összehasonlító tartalomelemzés útján), Social Forces, 1962, 40, 318-
322.
Schutz, W.: Reliability, ambiguity and content analysis (Megbízhatóság, kétértelműség és
tartalomelemzés), Psychol. Rev., 59, 119-129.
Speed, J. G.: Do newspaper now give the news9 (A híreket közlik ma az újságok?), The
Forum, 15, 705-711.
White, R. K.: Value-analysis: the nature and use of the method (Értékelemzés: a módszer
természete és használata), Glen Gardiner, 1951.
Willey, M.: The country newspaper (A vidéki újság) Chapel Hill, 1926.
TARTALOM
BEVEZETÉS
Ι. Μi Α TARTALOMELEMZÉS?
a) A tartalomelemzés definíciója
b) Történeti előzmények
c) Tartalomelemzés és a kommunikációs lánc állomásai
1. A szöveg sajátságainak leírása
2. Következtetések a kommunikáció
okairól és előzményeiről
3. Következtetések az üzenetek hatásairól
d) Összefoglalás
II. KÓDOLÁS ÉS KATEGÓRIÁK
a) A kódolás helye és szerepe
a tartalomelemzés folyamatában
b) Kategóriák
c) Kategória-szótárak
1. A III. Harvardi Pszichoszociológiai Szótár