Losoncz Márk

Az Óceán könyörtelen gyengédsége

(Slobodan Tišma: Bernardi szobája. FISZ – Jelenkor, Budapest, 2017)

Csak az Óceán, a mindenhonnan áramló, végül mindent elöntő Óceán. Az

Óceán, amelynek illata van, amelytől mintha sós lenne az ajtófélfa is, amelynek áradása
miatt a Mount Everestből a végére már csak egy szigetecske marad. Az Óceán, amely
egyszerre tűz és jég, maga a fény, azonos a Semmivel, és amolyan love–hate viszony
jegyében egyszerre könyörtelen és gyengéd kozmosz. Nem eső, nem hó, partján
Nárcisz áll. „Úsztam, fürödtem ... Arra gondoltam, ha ez a halál, tartson örökké“ (103).

Az elemek egy közeget képeznek, nem dolgokból tevődnek össze. Közös,

birtokolhatatlan háttér, amely senkihez sem tartozik. Belőle hullanak ki a dolgok, és belé
térnek vissza. Dimenziója a mélységben bontakozik ki. Amint Emmanuel Lévinas írja,
„az életelemhez képest mindig belső vagyok. Az ember csak azáltal győzte le az
életelemet, hogy a lakhely révén, amely többletterülettel ruházza fel, felülemelkedett e
kijárat nélküli belsőn. ... Az ember belül van az azon, amit birtokol, úgy is
fogalmazhatunk, hogy a lakhely, minden tulajdon feltétele, teszi lehetővé az életet“
(Emmanuel Lévinas: Teljesség és végtelen, Jelenkor, Pécs, 1999, 105–106.). Ha innen
tekintjük, máris érthetőbbé lesz a belső terekkel való viaskodás. Egyfelől a szobával (és
a bútorral), amely egy sajátos csavart hoz magával, hiszen birtokolható, de mindig a
másiké, az azonosíthatatlan Bernardié. Másfelől a Mercedes-szel, amelyben úgyszintén
nem a tulajdon kizárólagossága testesül meg, vagyis ugyancsak valaki máshoz tartozik,
a fekete nőhöz, Bernardi lányához vagy a macskához. Vagyis belső térben lenni is
annyit tesz, mint otthontalannak lenni, kitéve lenni az Óceán túlbősége számára, benne
való megmerítkezni, e kiváltságban részesedni. Azt hittük, biztonságra és nyugalomra
leltünk, holott még inkább kitaszíttattunk.

Mint Gaston Bachelard-tól tudjuk, a víz mindenekelőtt az objektumok

felszámolásának médiuma. Egyfajta ellenpontozásként és egy mágikus realizmus
szellemében a tárgyak kiemelkednek a hátterükből. Kiderül róluk, hogy történetük és
sorsuk van, de ugyanakkor az is, hogy egy felfoghatatlan eszmét jelenítenek meg,
amely körül voltaképpen csak körözünk. Ő az objet petit a, s ennyiben, a
megragadhatatlanságában, mégiscsak rokon az Óceánnal. A bútorok énekelni
kezdenek, én magam is bútorrá leszek. Másrészt itt van az autó, ez a kényelmes fotel,
amely pedig objet trouvé, véletlenül telepedhet csak bele Pišta Petrović.

Pištika tehát a főhős, a helyszín Đurvidek avagy Újvidék (s nem mellesleg

megjelenik Ligeti György is). A regény, a térbeliség decentrálása mellett, végig
megfosztja önnön maguktól a szereplőket, újra és újra. Joggal írja Maja Solar a könyv
szerb nyelvű kiadásának utószavában, hogy mindez arra a Freudra emlékeztet, aki
szerint „az én nem úr a saját házában”, de arra a Lacanra is, aki szerint az én
voltaképpen üresség, „ott vagyok, ahol nem”. Szögezzük le, hogy mindez már a
kasztrációval kezdetét veszi, hiszen „lábközöm kiürült, üres” (13.). Ha egykoron
lehetséges is volt tulajdonosként lenni, most már nem én vagyok a birtokos, nem
vagyok tekintély, mint velem ellentében apám, és egyébként is szüntelenül
önprostitúcióra kényszerülök. Az Apa Neve a hiánytapasztalatra utal. „Egyéniség
voltam? Tisztelt bárki is? Ugyan, sokkal fontosabb dolgok is léteznek” (56.) A viselkedés
is mindössze az önmagunkhoz való viszonyulás, amint a gondolatban is voltaképpen
önmagunkkal beszélgetünk, de eközben nem lehet kikecmeregni az őrület magába
szívó örvényétől. Kettős nehézségről van szó: egyrészt hiába is igyekszek őrültnek
tetszeni, azt hiszik, csak megjátszom. Másrészt hiába állítom váltig, hogy nem vagyok
őrült, ha éppen ezzel vélik bizonyítottnak, hogy pedig igen. Az őrület egyfajta politika,
annak ellenére, hogy a politika alapvetően a normálisoké. „Bernarda: Bernardo. A/O!”
(99.)

„Ez nem valami nagy filozófia”, olvashatjuk, holott a szerző nyilatkozatai,

amelyek erőteljes elméleti megpatkoltságról árulkodnak, rácáfolnak erre. A háttérben
végig érezni a fogalmak mozgását. A fogalom munkáját, ha úgy tetszik.

„És a válaszok: Igen! Nem! Nem tudok” (105.). Nem gondoljuk, hogy itt
valamiféle dialektika lenne működésben. Sokkal inkább két alternatív opció különböző
tereinek, horizontjainak a felmutatása. Így is lehet, de miért is ne lehetne amúgy is. S
végül az opciók közepette elszenvedett tehetetlenség.

Fontos szerepet játszik az alkímia (s itt eszünkbe juthat a taoista belső alkímia,
amint részben az ősi tudomány, a boszorkányság és a varázslás visszatérő
emlegetésekor is), de mintha elsősorban a testies alkímiára utalna, a korporeális
határtapasztalatok sorára. „Befostam”, „ritkán fürödtem, büdös voltam”, „friss
szarommal meglepem önt”, „gondtalanul ürítettem”, „állandóan fossak”, „éhség a hús
iránt, a halott, rohadt hús iránt”, „hugyozás”, „végtelenül ürültem”. A legplasztikusabban
akkor, amikor közvetlen az átmenet a bemenetről a kimenetre, ez esetben a bélsárról a
csokoládéra. Mint Bataille-nál, ahol az ürítés szuverén tékozlás, vagy mint Prigogine-
nál, ahol az entrópiában gazdag hulladék leadása a rendszer lehetőségfeltétele.

Terítékre kerül a nemi szerepek lebontása (az egyik fejezet címe: „Nem és
politika”). Pištika nőként szereti a nőket, és ezzel keresztülhúzza a nemiséggel
kapcsolatos kliséket. Ez nyilvánvalóan nem leszbikus viszonyulás. „Más vagyok”.
Hasonló történik a szűlő–gyermek viszonnyal is. Ábrahám nem nemzé Izsákot, a
gyerekek mindig további gyerekek gyerekei, egyfajta körkörösségben. A lányról kiderül,
hogy senki lánya, senki felesége. Ha fel is idéződik a szülői pozíció lehetősége, az csak
a hiány jegyében történhet. Ezért az „Eli, eli, lama sabachtani?” megelevenítése, amikor
azt olvassuk, hogy „Mama miért hagytál el minket?”, majd hogy „Atyám, miért hagytál el
minket?” (25., 80.)

Szimptomatikus hogy Pištika a börtönben is elvárja, hogy az ajtók nyitva

legyenek. Hiszen ennek „szubsztanciális többlete van, a végtelenbe ömlik“. Ha az ajtók
nyitva állnak, talán az Óceán is beömölhet.