Fordította

Lakatos Anna
 Maeve Binchy
Esős és csillagos
éjszakák

ALEXANDRA
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Maeve Binchy: Nights of Rain and Stars
Orion Publishing Group Ltd, 2004
Orion House, 5 Upper St Martin's Lane,
London, WC2H 9EA

Copyright © Maeve Binchy

2004 Hungarian translation © Lakatos Anna, 2010

Minden jog fenntartva.

Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani,
információs rendszerben tárolni vagy sugározni bármely formában
vagy módon a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül;
tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borítással és tördelésben,
mint amilyen formában kiadásra került.

Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 2010

7630 Pécs, Üszögi-kiserdő utca 1.
Telefon: (72) 777-000
e-mail: info@alexandra.hu
www.alexandra.hu

Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója

Felelős szerkesztő Keresztesi József
A kiadványt Bocz József tördelte
A borítót Müller Péter tervezte

ISBN 978 963 297 311 1

 A drága jó Gordonnak, akiről – ha egy könyvben
akarnám megírni – senki sem hinné, milyen segítőkész
és kedves ember. Teljes szívemből köszönöm.
 Első fejezet

Andreasz úgy vélte, mindenki másnál korábban látta meg a

kikötői tüzet. Hitetlenkedve, fejcsóválva nézte. Ilyesmi nem
szokott történni. Legalábbis nem itt, Aghia Annán, nem az Olgán,
a vörös-fehér kis hajón, amely sétahajózásra vitte a látogatókat.
Nem Manosszal, a bolond, csökönyös Manosszal, akit kisfiú kora
óta ismert. Ez csakis álom lehet, valami fényjáték. Az Olga nem
füstölhet, nem lángolhat.
Talán neki magának van valami baja.
Az idősebb falusiak közül néhányan azt állították, időnként
képzelődnek. Forró napokon, vagy ha előző éjjel túl sok rákit ittak.
Ő azonban korán tért aludni. Domboldali éttermében nem volt sem
raki, sem tánc, sem éneklés.
Andreasz árnyékot vetett a kezével a szeme elé, és ugyanabban
a pillanatban felhő úszott át a feje fölött. Nem látott olyan tisztán,
mint előzőleg. Bizonyára tévedett. Most azonban össze kell
szednie magát. Ha az emberek megmásszak a hegyi ösvényt, nem
kíváncsiak egy őrültre, akinek annyira elvette az eszét a napsütés,
hogy szerencsétlenséget vél látni a békés görög faluban.
Visszatért a vörös-zöld viaszosvásznakhoz, amelyeket kis
csipeszekkel rögzített a tavernája előtti teraszon álló hosszú fa-
asztalhoz. Forró nap lesz, rengeteg vendég jön majd ebédidőben.
Nagy gonddal fölírta a táblára a menüt. Gyakran tűnődött rajta,
miért teszi… Mindennap ugyanaz volt a kínálat.
De a vendégek szerették; és hat nyelven írta ki az üdvözlést.
Azt is szerették.
Az ételek nem voltak különlegesek. Semmi olyasmi, amit ne
kapnának meg két tucat másik kis tavernában is. Volt szuflaki
bárány-kebab. Jó, valójában kecske-kebab, de a vendégek szívesen
hitték, hogy bárány. És volt nagy tortaformában meleg, ragadós
muszaka. Volt jókora tálakban saláta meg fehér kockákra vágott,
sós fetasajt és lédús, piros paradicsom. A rácson grillezésre vártak
a vörösmárnák, a barbouni meg a kardhalszeletek. A hűtőben nagy
acéltálcákon sorakoztak a dióból, mézből meg édes tésztából
készült desszertek, a sok kataúf meg baklava. Hűtött ládákban állt
a retszina és mindenféle helyi bor. Mi másért jönnének az emberek
Görögországba? A világ valamennyi tájáról érkeztek, és imádták
mindazt, amivel Andreasz és tucatnyi hozzá hasonló vendéglős
kínálta őket.
Mindig fölismerte az Aghia Annát fölkereső látogatók
nemzetiségét, és néhány szó erejéig a saját nyelvükön üdvözölte
őket. Mostanra már játék lett számára, miután évekig
tanulmányozta az emberek járását, olvasta a testbeszédüket.
Az angolok nem örültek neki, ha Speisekartét kaptak étlap
helyett, a kanadaiak kikérték maguknak, ha azt feltételezték róluk,
hogy az Egyesült Államokból jöttek. Az olaszok nem fogadták
szívesen a bonjourt, és még a saját népéből valók is azt akarták,
hogy fontos athéniaknak nézzék őket, ne pedig külföldi
turistáknak. Andreasz megtanulta, hogy alaposan szemlélődjön,
mielőtt megszólal.
Amint lenézett az ösvényre, észrevette aznapi első, közelgő
vendégeit.
Automata irányításra kapcsolt a gondolkodása.
Nyugodt férfit látott olyan rövidnadrágban, amilyet csak az
amerikaiak viselnek, amely nem emeli ki a láb és a fenék jó
formáját, csak az emberi alak nevetséges természetét
hangsúlyozza. A férfi egyedül volt, és megállt, hogy a tüzet
kémlelje a látcsövével.
Gyönyörű német nő, magas, napbarnított, a haját kiszívta a nap
vagy méregdrága fodrász melírozta. Csöndesen állt, hitetlenkedve
bámulta az Aghia Anna kikötőjében horgonyzó hajót nyaldosó
skarlátvörös és narancs lángokat.
Húszas éveiben járó, alacsony, gondterheltnek tűnő fiú
szemüvegben, amelyet állandóan levett és megtörölgetett.
Rémületében tátott szájjal állt, és az alant elterülő kikötőben álló
hajót nézte.
Ugyancsak húsz év körüli, a hegymászástól kimerült pár:
skótok vagy írek lehetnek, gondolta Andreasz, nem hallotta
pontosan a kiejtésüket. A fiú kissé fontoskodva beszélt, mintha
képzeletbeli hallgatóságnak bizonygatná, hogy a séta csöppet sem
volt megerőltető.
A kanyarban észrevettek egy magas, enyhén görnyedt férfit,
akinek ősz haja és dús szemöldöke volt.
– Azon a hajón voltunk tegnap! – A lány rémületében a szája
elé kapta a kezét. – Ó, Istenem, velünk is megtörténhetett volna!
– Nos, nem velünk történt, tehát nincs értelme ezt kijelenteni –
szögezte le határozottan a barátja. Megvetően bámulta Andreasz
befűzött, magas szárú cipőjét.
Azután egyszer csak robbanás hangja hallatszott odalentről, a
kikötőből, és Andreasz első ízben döbbent rá, hogy mindez igaz.
Valóban tűz van. Ez nem csak fényjáték. A többiek is látták. Nem
tulajdoníthatta egy öregember gyöngülő szemének. Reszketni
kezdett, és egy szék támlájába kapaszkodott, hogy el ne essen.
– Föl kell hívnom Jorgiszt, az öcsémet, a rendőrőrsön van…
Lehet, hogy nem tudnak róla, lentről talán nem látják a tüzet.
A magas amerikai kedvesen válaszolt:
– Látják, nézze, már úton vannak a mentőcsónakok. Andreasz
azonban ettől függetlenül tárcsázott.
A kikötői kis rendőrőrsön természetesen senki nem válaszolt a
domboldali hívásra.
Az ifjú lány az ártatlan kinézetű óceán kék vizét kémlelte, ahol
a csipkés szegélyű, vörös lángtenger meg a füst groteszk pacának
tűnt egy festmény közepén.
– Nem tudom elhinni! – ismételgette újból és újból. – Tegnap
pont azon a hajón, az Olgán tanított minket táncolni, a
nagymamája után nevezte el.
– Manosz hajója az, ugye? – kérdezte a szemüveges fiú. –Én is
ott voltam azon a hajón.
– Igen, Manoszé – válaszolta gyászos hangon Andreasz. Azé a
bolond Manoszé, aki mint mindig, most is túl sok embert engedett
föl a hajóra, amelyet nem látott el megfelelő berendezésekkel,
viszont mindenáron döntötte a vendégekbe az italt, és valami lejárt
gázpalackkal sütötte a kebabot. De soha egyetlen falubeli sem
beszélt erről. Manosznak családja van. Most mindannyian
összegyűltek odalent a kikötőben, várják a híreket.
 – Ismeri? – kérdezte a látcsöves amerikai.
– Igen, tudja, itt mindannyian ismerjük egymást. – Andreasz
szalvétával törölgette a szemét.
Csak álltak ott kővé meredten, az érkező, majd a lángokat
vízzel fecskendező hajókat nézték a távolban, meg a vízben
küszködő testeket, és remélték, hogy a kisebb bárkák kimentik
őket.
Az amerikai megengedte, hogy aki akarja, használja a látcsövét.
Mindenki elnémult: túl messze voltak ahhoz, hogy segítsenek,
semmit sem tehettek, mégsem tudták megállni, hogy ne nézzék az
alant, azon az ártatlan, gyönyörű kék óceánon kibontakozó
tragédiát.
Andreasz tudta, hogy meg kellene mozdulnia, ki kellene őket
szolgálnia, de valahogy túlságosan illetlennek, durvának érezte.
Nem akart elszakadni Manosz és hajója maradványaitól, meg a mit
sem sejtő turistáktól, akik boldog tengeri körutazásra indultak a
szabadságuk idején. Túlságosan rámenős viselkedés lett volna, ha
töltött szőlőlevelekről kezd beszélni ezeknek a vendégeknek, és
hellyel kínálja őket a terített asztaloknál.
Kéz érintését érezte a karján. A szőke német lány volt az.
– Önnek még rosszabb: önnek ez az otthona – mondta.
Andreasz érezte, hogy ismét könnyezni kezd. A lánynak igaza van.
Valóban ez az otthona. Itt született, mindenkit ismert Aghia
Annán, ismerte Olgát, Manosz nagyanyját, ismerte a fiatal
férfiakat, akik kivitték a csónakjaikat a dagályba, hogy mentsék az
áldozatokat. Ismerte a családokat, akik mind a kikötőben állnak és
várnak. Igen, neki rosszabb volt. Összetörten nézett a lányra.
A lány nemcsak együtt érzőnek, de gyakorlatiasnak is
bizonyult.
– Miért nem ül le? Kérem, üljön le – javasolta kedvesen. –
Semmit sem tehetünk az érdekükben.
A férfinak pont erre a lökésre volt szüksége.
– Andreasz vagyok. Igaza van, nekem ez az otthonom, és
szörnyű dolog történt. Hadd ajánljak fel önöknek egy Metaxát a
megrázkódtatásra, és imádkozni fogunk a kikötőben lévőkért.
 – Tényleg semmit, semmit sem tehetünk? – kérdezte a
szemüveges angol fiú.
– Körülbelül három óránkba telt, míg fölmásztunk ide. Mire
visszaérnénk, valószínűleg csak útban volnánk – magyarázta a
magas amerikai. – Egyébként Thomas vagyok, és úgy vélem, jobb,
ha nem gyarapítjuk a tömeget a kikötőben. Nézze, már tucatnyian
odaértek! – Körbeadta a látcsövét, hogy mindenki láthassa.
– Engem Elsának hívnak – mutatkozott be a német nő –, hozom
a poharakat.
Tüzes folyadékkal töltött apró poharakkal a kezükben álltak, és
különleges pohárköszöntőt mondtak a napsütésben. Fiona, a vörös
hajú, szeplős orrú ír lány kezdte:
– Nyugodjon békében a lelkük és minden hívő elhunyt lelke. A
barátja mintha kissé összerezzent volna a kifejezés hallatán.
– Mién il ne, Shane? – fordult hozzá a lány támadólag. – Ez egy
áldás.
– Nyugodjanak békében mondta Thomas, és a hajóroncs felé
emelte poharát, A lángok már kialudtak, számba vették az élőket
meg a halottakat.
–  L’chaim – szólt Havid, a szemüveges angol fiú. – Ez azt
jelenti, hogy az életre – tette hozzá magyarázólag.
– Ruhet in Frieden – folytatta a könnyes szemű Elsa.
– O Theos n’anapafsi tin psyhi tou – fejezte be Andreasz, és
gyászos főhajtás kíséretében nézte Aghia Anna történelmének
feltehetőleg legszörnyűbb tragédiáját.

Andreasz rendelés nélkül szolgálta föl nekik az ebédet. Salátát

vitt kecskesajttal, bárányt töltött paradicsommal, végül egy tál
gyümölcsöt. Mindenki mondott valamit önmagáról meg arról,
merre járt. Egyikük sem tartozott a két hétre csomagoló turisták
közé. Mindannyian hosszú távra, legalábbis hónapokra érkeztek.
Thomas, az amerikai utazgatott, és cikkeket írt egy képes
magazinnak. Egy év szabadságot, igazi tanulmányi évet kapott az
egyetemétől. Azt mondta, sokan pályáznak ilyen lehetőség-re…
Egy teljes évig abban az áldásban van része, hogy világot lásson,
és tágítsa a látókörét. Minden tanárnak szüksége van rá, hogy
utazzon, és idegen országok népével ismerkedjen, ellenkező
esetben a saját intézménye belpolitikájának csapdájába esik.
Andreasznak úgy tűnt, beszéd közben mintha elkalandozna a férfi,
mintha valami hiányozna neki Kaliforniából.
Elsával, a német nővel más volt a helyzet. Neki láthatóan
semmi sem hiányzott abból, amit maga mögött hagyott. Azt
mondta, beleunt a munkájába, rájött, hogy amit valamikor
fontosnak vélt, az valójában sekélyes és banális. Elegendő
megtakarított pénzzel rendelkezett ahhoz, hogy egy évig
utazgathasson. Három hete indult útnak, és soha nem akar elmenni
Görögországból.
Fiona, a kis ír lány határozatlanabb volt. Mogorva barátjától
várt némi megerősítést, miközben arról beszélt, mennyire szerettek
volna világot látni, és találni egy letelepedésre alkalmas helyet,
ahol nem ítélkeznek fölöttük, nem akarják megjavítani vagy
megváltoztatni őket. A fiújának nem volt sem egyetértő, sem
cáfoló hozzáfűznivalója, csak a vállát vonogatta, mintha az egész
rendkívül unalmas volna.
David elmesélte, mennyire vágyott arra, hogy addig nézhessen
körül a világban, amíg még elég fiatal annak fölismeréséhez, hogy
mit akar és mihez csatlakozzon. Nincs szomorúbb annál az idős
embernél, aki túl későn találja meg azt, amit évtizedeken át
keresett. Annál, akinek azért nem volt bátorsága változtatni, mert
nem tudta, milyen lehetőségek közül választhat. David mindössze
egy hónapja indult el a felfedezőútjára. A fejében csak úgy
kavarogtak a látottak.
Andreasznak feltűnt, hogy bár egy ideje már társalognak, és
mindannyian beszéltek egy keveset a düsseldorfi, a dublini, a
kaliforniai és a manchesteri életükről, semmit sem mondtak a
családjukról, amelyet maguk mögött hagytak.
Ő mesélt nekik az életről Aghia Annán, a mostani gazdagságról
a gyerekkorához képest, amikor soha nem vetődtek arra turisták, és
ők az olaj ültetvényekkel meg a domboldalakon végzett
kecskepásztorkodással keresték meg a kenyérrevalót. Beszélt
testvérekről, akik rég elmentek Amerikába, meg a saját fiáról, aki
kilenc évvel azelőtt egy veszekedést követően távozott az
étteremből, és soha többet nem tért vissza.
– És min vesztek össze? – érdeklődött csodálkozva a zöld
szemű kis Fiona.
– Ó, éjszakai mulatót akart itt nyitni, én meg elleneztem: a
szokásos történet idősek és fiatalok között, a változás meg az
állandóság között. – Andreasz szomorúan vállat vont.
– És beleegyezett volna a mulatóba, ha azon az áron itthon
maradt volna a fia? – kérdezte Elsa.
– Igen, most már belemennék. Ha tudtam volna, mennyire
magányos leszek, amikor az egyetlen fiam Chicagóban él, a világ
túlsó végén, és soha nem ír egy sort sem… Igen, akkor
belementem volna a mulatóba. Csakhogy, látja, nem tudtam.
– Hát a felesége? – tudakolta Fiona. – Nem könyörög önnek,
hogy hívja vissza a fiút, és nyissa meg a mulatót?
– Meghalt. Senki sem maradt, aki békét teremthetne köztünk.
Mindenki hallgatott. A férfiak mintha bólintottak volna, mintha
tökéletesen értenék, a nők pedig mintha nem tudnák, miről beszél.
A délutáni árnyékok egyre hosszabbak lettek. Andreasz kávét
szolgált föl, és úgy tűnt, egyikük sem akar távozni. A domboldal
magasából, a tavernából tisztán látták a kikötőben zajló pokoli
jelenetet. A derűs nap halálba és szerencsétlenségbe fordult. A
látcsövön keresztül testeket láttak hordágyakon, meg gyülekező'
tömeget, lökdösődő embereket, akik látni akarták, hogy életben
vannak-e vagy meghaltak-e a szeretteik. Odafönt a dombon
nagyobb biztonságban érezték magukat, és bár semmit sem tudtak
egymásról, így összeverődve is régi barátokként beszélgettek
egymással.

Még akkor is társalogtak, amikor az égen megjelentek az első

csillagok. Fényképezőgépek villanását látták a kikötőben, meg a
tragédiát közvetítő televíziós hírstábokat. Nem tartott sokáig, hogy
a média tudomást szerezzen a katasztrófáról.
– Értem én, hogy ezt kell tenniük – jegyezte meg csüggedten
David. – De olyan kísértetiesnek, olyan gyalázatosnak tűnik, hogy
a tragikus esemény kapcsán kilesik az emberek életét.
 – Gyalázatos bizony, én csak tudom, ez a munkám. Vagyis ez
volt, de mindegy – szólalt meg Elsa váratlanul.
– Újságíró? – fordult felé érdeklődve David. –Televíziós
hírműsorban dolgoztam. Most ott ül valaki a stúdióban az
íróasztalomnál, mint valamikor én, és kérdéseket intéz a messzi
távolból valakihez ott a kikötőben: hány holttestet találtak?
Hogyan történt? Akadnak-e a halottak között németek? Úgy van,
ahogy mondja: mindez gyalázatos. Örülök, hogy nem veszek részt
benne.
– De az embereknek mégiscsak tudniuk kell az éhínségekről
meg a háborúkról, máskülönben hogyan tudunk véget vetni nekik?
– vetette föl Thomas.
– Soha nem fogunk véget vetni nekik – vélte Shane. –Mindez
pénzkérdés. Az efféle dolgokban nagy pénz van, ezért történnek
meg, és ezért nem tesz semmit sem a világ.
Shane más, mint a többiek, gondolta Andreasz. Elutasító,
nyugtalan, szeretne máshol lenni. De hiszen fiatal, természetes,
hogy inkább kettesben maradna bájos kis barátnőjével, Fionával,
ahelyett, hogy egy forró napon idegenekkel társalog fent a
dombon.
– Nem mindenkit érdekel a pénz – jegyezte meg David
szelíden.
– Nem állítom, hogy ez önre is vonatkozik, csak azt mondom,
hogy ez mozgatja a dolgokat, ennyi az egész.
Fiona metszőn nézett föl, mint aki járt már ebben a cipőben,
mint akinek máskor is meg kellett már védenie Shane-t a nézetei
miatt.
– Shane csak arra céloz, hogy ilyen a rendszer; sem az ő
életében, sem az enyémben nem ez az Isten. Bizonyára nem
volnék ápolónő, ha a pénzre hajtanék – magyarázta, miközben
mosolyogva nézett végig rajtuk.
– Ápolónő? – kérdezte Elsa.
– Igen, azon töprengtem, látnák-e hasznomat odalent, de nem
hiszem…
– Nem sebész vagy, Fiona, nem fogsz lábat amputálni a kikötői
kávéházban – tiltakozott Shane. Gúnyosan nézett a lányra.
 – Csak tudod, legalább valamit tehetnék – mondta a lány.
– Az isten szerelmére, Fiona, légy józan! Mit tehetnél, görögül
nyugtatgatnád őket? Válság idején nem túl keresettek a külföldi
nővérek.
Fiona fülig pirult.
Elsa a megmentésére sietett.
– Ha odalent volnánk, azt mondanám, fölbecsülhetetlen volna a
segítsége, de szerintem nagyon soká érne oda, jobban tesszük, ha
itt maradunk, és nem vagyunk útban.
Thomas egyetértett. Ismét belenézett a látcsövébe.
– Azt hiszem, ha ott volna, akkor sem jutna a sérültek közelébe
– állapította meg vigasztalón. – Nézze, milyen fejetlenség
uralkodik!
Átadta a látcsövet a lánynak, aki reszkető kézzel nézte a távoli
kikötőt és a lökdösődő embereket.
– Igen, látom, igaza van – ismerte be Fiona halkan.
– Csodálatos dolog lehet ápolónőnek lenni, azt hiszem, ez
annyit jelent, hogy sohasem fél. – Thomas igyekezett jobb kedvre
deríteni a lányt. – Milyen nagyszerű pálya! Az anyám is ápolónő,
de rengeteget dolgozik, és nem fizetik meg eléggé.
– Az ön gyerekkorában is dolgozott?
– Igen, és még most is. Egyetemre járatott minket, a bátyámat
is, meg engem is, és erre alapoztuk a pályánkat. Igyekszünk
mindezt meghálálni neki, és nyugalmat, jó életkörülményeket
biztosítani számára, de azt mondja, kitartásra tervezték.
– Milyen pályára léptek az egyetem után? – érdeklődött David.
– Én üzleti tárgyú diplomát szereztem, de soha nem nyújtott
nekem semmi olyasmit, amit tenni akartam.
Thomas megfontolt hangon válaszolt.
– Tizenkilencedik századi irodalmat tanítok egy egyetemen. –
Vállat vont, mintha valami jelentéktelen dologról beszélne.
– Hát ön mivel foglalkozik, Shane? – kérdezte Elsa.
– Miért érdekli? – A fiú metszőn nézett vissza rá.
– Nem is tudom, talán azért, mert nehéz abbahagyni a
kérdezősködést. Már mindannyian elmondtuk, mit csinálunk.
 Talán nem akartam, hogy kimaradjon. – Elsa ragyogóan
mosolygott.
A fiú lecsillapodott.
– Persze, nos, igen, ezt is, azt is csinálok.
– Értem. – Elsa bólintott, mintha értelmes választ kapott volna.
A többiek is bólogattak. Ők is értették. És ekkor Andreasz
nagyon lassan megszólalt: – Azt hiszem, haza kellene
telefonálniuk, hogy jelezzék, életben vannak.
Elképedten néztek rá. Megmagyarázta, mire gondol.
– Ahogy Elsa mondja, mindez benne lesz a ma esti híradókban.
Azok is látni fogják, akik tudják önökről, hogy itt vannak Aghia
Annán, és megfordul majd a fejükben, hátha önök is ott
tartózkodtak Manosz hajóján.
Körbenézett. Öt fiatalt látott különböző családokból, különböző
otthonokból, különböző országokból.
– Az én mobiltelefonom nem működik itt – válaszolta Elsa
derűsen. – Amikor pár napja megpróbáltam, azt gondoltam, jobb is
így, legalább teljes a szökésem.
– Kaliforniában még túl korán van – folytatta Thomas.
– Én csak üzenetet hagyhatnék, ilyenkor üzleti ügyeket intéznek
– tette hozzá David.
– Én megint csak azt hallgatnám, hogy „látod, kedvesem, mi
történik, amikor otthagyod a biztos, jó állásodat, és világkörüli útra
indulsz” – jósolta Fiona.
Shane hallgatott. Még egyszer sem nem gondolt arra, hogy
hazatelefonáljon.
Andreasz fölállt az asztaltól, úgy szólt hozzájuk.
– Higgyék el, amikor chicagói lövöldözésről vagy árvízről,
katasztrófáról hallok, mindig azon töprengek, vajon Adoni
fiamnak nem történt-e baja. Olyan jó volna, ha fölhívna… Ha
akár csak rövid üzenetben értesítene arról, hogy jól van. Ennyi
az egész.
– Adoninak hívták? – csodálkozott Fiona. – Mint Adoniszt, a
szépség istenét?
– Adoninak hívják – igazította ki Elsa.
 – És tényleg Adonisz, úgy értem, női szemmel nézve? –
kérdezte Shane vigyorogva.
– Nem tudom, nem mesél róla – felelt Andreasz szomorúan.
– Tudja, Andreasz, maga az a fajta apa, aki igazán szereti a
gyerekét. Nem minden apa ilyen – közölte David.
– Minden szülő szeret, csak más-más módon fejezi ki.
– És persze néhányunknak nincsenek szülei – jegyezte meg Elsa
halkan. – Nekem például rég eltűnt az apám, és fiatalon meghalt az
anyám.
– De bizonyára van valaki Németországban, aki szereti önt,
Elsa – erősködött Andreasz, azután arra gondolt, talán túl messzire
ment. – Mindenesetre a bárpulton van a telefonom. Most pedig
kinyitok egy üveg bort, hogy megünnepeljük a ma esti
együttlétünket, ahogy itt ülünk a maradék reményeinkkel és
álmainkkal arról, hogy lesz még csillagos éjszakánk.
Azzal bement, és onnan hallgatta a teraszon folytatódó
beszélgetést.
– Szerintem tényleg azt akarja, hogy használjuk a telefonját –
vélte Fiona.
– Hisz épp az imént mesélted el, mire szántad el magad –
emlékeztette Shane.
– Talán nincs is akkora jelentősége – tűnődött Elsa. Újból a
lenti eseményeket figyelték. Ezúttal nem vitatkoztak.
– Én kezdem a sort – jelentette be Thomas.
Andreasz a poharakat fényesítette, közben a
telefonbeszélgetéseiket hallgatta. Különös kis csoport gyűlt össze
aznap a tavernájában. Úgy tűnt, egyikük sincs túl jóban azzal, akit
fölhívott. Mintha mind futna valami elől. Mindegyikük úgy
beszélt, mint aki valami rossz helyzet elől menekül. Thomas
kapkodva magyarázott.
– Tudom, hogy napköziben van. Csak arra gondoltam…
Mindegy, nem számít… Hidd el, nem állt össze a menetrendem.
Kérlek, Shirley, nem akarok bajt keverni, csak… Rendben van,
Shirley, gondolj, amit akarsz. Nem, még nincs semmi tervem.
David nyugtalannak tűnt.
 – Ó, papa, otthon vagy, igen, hát persze, hol is lennél. Csak
erről a balesetről akartam veled beszélni… Nem, nem sérültem
meg… Nem, nem voltam ott a hajón.
Hosszú szünet következett.
– Rendben, papa, add át üdvözletemet a mamának, jó? Nem,
mondd meg neki, hogy még nem alakult ki, mikor megyek vissza.
Fiona egyáltalán nem részletezte a hajószerencsétlenséget. Ügy
tűnt, nem kíváncsiak rá. Amint azt Shane megjósolta, arról
győzködték, hogy menjen haza.
– Nem tudok időpontot mondani, mama, ezt már ezerszer
megbeszéltük. Oda megyek, ahová ő megy, mama, ezt el kell
fogadnod; úgy sokkal jobb volna.
Elsa titokzatosan viselkedett. Andreasz beszélt németül, és
mindent megértett. A nő két rögzítőn hagyott üzenetet. Az első
szívélyes hangvételű volt:
– Szervusz, Hanna, itt Elsa. Görögországban vagyok ezen az
Aghia Anna nevű ragyogó helyen, ahol szörnyű baleset történt ma.
Többen meghaltak hajószerencsétlenségben. Mindenki szeme
láttára. El sem tudom mondani, milyen szomorú eset. Ha netán
azon töprengenél, vajon engem is érintett-e, értesítelek, hogy a
szerencsések közé tartozom… Ó, Hanna, annyira hiányzol te is,
meg a vállad is, amelyen kibőghetném magamat. De már sokkal
kevesebbet sírok, talán jól tettem, hogy eljöttem. Szokásomhoz
híven ezúttal is azt kérem, ne említsd, hogy hallottál felőlem. Igaz
barát vagy, meg sem érdemellek. Ígérem, hamarosan jelentkezem.
Azután még egy hívást bonyolított, ezúttal jéghideg hangon
beszélt:
– Nem haltam meg azon a hajón. De tudod, időnként nem
bánnám, ha meghaltam volna. Ne pazarold az energiádat, nem
nézem meg az e-mailjeimet. Nincs mit mondanod, nincs mit
tenned. Mindent elmondtál és megtettél. Csak azért hívtalak, mert
feltételezésem szerint az egész stúdió azt reméli, hogy vagy
megégtem abban a sétahajótűzben, vagy a kikötőben állok, és arra
várok, hogy beszámolót adjak mint szemtanú. De kilométerekre
vagyok a helyszíntől, és még messzebb vagyok tőled, és hidd el,
kizárólag ez érdekel.
 Andreasz látta a könnyeket Elsa arcán, miközben helyére tette a
kagylót.
 Második fejezet

Adreasz tudta, hogy egyiküknek sem akaródzik elindulni.

Biztonságban érezték magukat a teraszán, távol az odalent
kibontakozó tragédiától. És távol saját boldogtalan otthoni
életüktől.
Ahogy sok korábbi estén, ezúttal is a családján töprengett. Csak
a mulató körül kialakult vita űzte el Adonit? Szabadságra volt
szüksége, arra, hogy eltávolodjon a megszokásoktól? Ha
újrakezdhetné az egészet, vajon nyitottabb és adakozóbb volna,
támogatná-e, hogy a fia körülnézzen a világban, mielőtt
letelepedik valahol?
De lám, ezek a fiatalok mind ezt teszik, mégis nehézségeik
vannak otthon. Mindegyikük beszélgetéséből kihallotta. Letette a
bort az asztalra, ő maga pedig az árnyékba húzódott a görögök
jellegzetes gyöngyfüzérével,1 azt morzsolgatta, miközben a
többiek társalogtak. Közeledett az este, egyre több bor fogyott,
mindannyian megnyugodtak, és úgy tűnt, beszédesebbek lettek.
Már nem titkolóztak az otthoni életükkel kapcsolatban.
Valamennyiük között a szegény Fiona aggodalmaskodott a
leginkább.
– Igazad volt, Shane… Nem kellett volna telefonálnom, csak
újabb lehetőséget kaptak arra, hogy megmondják, mennyire
elfuserálom az életemet, és hogy addig nem tervezhetik meg az
ezüstlakodalmukat, amíg nem tudják, hol akarok kikötni. Öt hónap
telt el, és az anyám, aki élvezetesnek találja a kínai készételt, most
egy összejövetel miatt aggódik! Nyíltan közöltem vele, hogy
fogalmam sincs róla, hol leszünk akkor, erre sírni kezdett. Valóban
sírt egy vendégség miatt, mi meg itt vagyunk ezekkel az
emberekkel a kikötőben, akiknek tényleg van okuk sírni.
Elkeserítő.

1
Komboloi: a modern görög kultúra jellegzetes kelléke, a rózsafüzérre hasonlít,
azonban nem vallásos célból, hanem puszta játékként, esetleg a feszültséget levezető'
időtöltésként használják. (A szerk.)
 – Megmondtam.
Shane nagyot sóhajtott. Ö és Fiona marihuánás cigarettát
szívott; a többiek nem csatlakoztak hozzájuk. Andreasz nem
helyeselte ugyan, de ez nem a szigorú rendszabályok ideje volt.
Thomas szólalt meg.
– Én sem jártam szerencsével. Bill, a kisfiam, akinek igazán
számítok valamit, napköziben van. A volt feleségem, aki bízott
benne, hogy odavesztem Manosz hajóján, csöppet sem örült a
hívásnak. De legalább a fiú nem nézi meg a híreket, és nem
aggódik értem – mesélte higgadtan.
– Honnan tudhatná a fiú, hogy pont ezen a környéken
tartózkodik? – Shane nyilvánvalóan úgy vélte, az otthoniak
értesítése mindenki számára időpocsékolást jelent.
– Elfaxoltam a telefonszámaimat. Ügy volt, hogy Shirley
kirakja a konyhai üzenőtáblára.
– És kitette?
– Azt mondja, igen.
– És fölhívta a fia?
– Nem.
– Akkor a nő mégsem tette ki a számokat, igaz? – Shane
mindent kitalált.
– Azt hiszem, nem, és arra sem számítok, hogy értesíti az
anyámat. – Thomas a homlokát ráncolta. – Bárcsak inkább a
mamát hívtam volna föl! De hallani akartam Bill hangját, azután
pedig Shirley fölzaklatott…
Utolsónak David következett, csöndesen beszélt.
– Én kedves, higgadt üzenetet akartam hagyni a rögzítőn; de
otthon voltak, az apám vette föl… Azt mondta… Azt kérdezte,
miért telefonálok, ha nem történt bajom.
– Nyilván ön is tudja, hogy az apja nem így gondolta –
vigasztalta Thomas.
– Az emberek mindig rosszul fogalmaznak, amikor
megkönnyebbülnek – tette hozzá Elsa.
David a fejét csóválta.
 – Csakhogy ő tényleg így gondolta, valóban nem látta értelmét,
és hallottam, amikor a mamám átszólt a nappaliból: „Kérdezd meg
tőle, Harold, hazajön-e a díjátadásra!”
– Díjátadásra? – kérdezték kórusban a többiek.
– Ez afféle vállveregetés azért, amiért annyi pénzt kerestek,
úgymond a legmagasabb angol kitüntetés az üzleti életben elért
sikerekért. Ilyesmi. Nagy fogadás lesz, meg ceremónia. Ezen kívül
az égvilágon semmi más nem érdekli őket.
– Van otthon valaki, aki el tud menni az ünnepségre ön helyett?
– kérdezte Elsa.
– Ott lesz mindenki apa munkahelyéről, a barátai a Rotary-meg
a golfklubból, és anya unokatestvérei…
– Szóval nincs testvére? – kérdezte Elsa.
– Épp ez a baj. Ez mindennek a gyökere – válaszolta David
szomorúan.
– A maga élete, tegye, amit akar – javasolta Shane, és vállat
vont. Nem értette, mi a gond.
– Szerintem csak meg akarták önnel osztani a megtiszteltetést –
vélte Thomas.
– Igen, de én a tragédiáról akartam velük beszélni, az
emberekről, akik meghaltak, ők pedig mindössze erről a
fogadásról kezdtek mesélni, és azt akarták tudni, időben hazaérek-
e. Ez szörnyű.
– Nem lehet, hogy ezzel talán csak azt akarták mondani: „Gyere
haza”? – vetette föl Elsa.
– Minden arról szól, hogy „Gyere haza”, de így: „Gyere haza,
szerezz állást, és segíts az apádnak az üzletben”, én pedig nem
akarom ezt tenni, sem most, sem máskor. – David levette és
megtörölte a szemüvegét.
Elsa semmit nem árult el magáról. A távoli tengert kémlelve ült,
az olajfák fölött a kis szigetek partját nézte, ahol az a sok ember
napfényes délutánt remélt eltölteni a szabadsága idején. Úgy
érezte, mindenki őt nézi, arra várnak, hogy az ő telefonhívásáról
beszéljen.
– Hogy milyen választ kaptam én? Nos, azt hiszem,
Németországban senki sincs otthon! Két barátomat hívtam föl, két
üzenetrögzítő válaszolt, és mi mást gondolhatnának rólam
mindketten, mint azt, hogy őrült vagyok?
Elsa fölkacagott. Említést sem tett arról, hogy az egyik rögzítőn
homályos, derűs üzenetet hagyott, a másikra pedig feszülten, szinte
gyűlölettel eltelve beszélt.
Andreasz az árnyékból figyelte. A gyönyörű Elsa, aki otthagyta
az állását a tévénél, hogy békére leljen a görög szigeteken, még
egyáltalán nem talált rá, gondolta magában.
Ismét elcsöndesedtek a teraszon, a telefonhívásaikra gondoltak,
és azon töprengtek, hogyan játszanák el a jelenetet, ha meg kellene
ismételniük.
Fiona talán elmondaná az anyjának, mennyi aggódó anya és
lánya keresi egymást odalent a kikötőben, s hogy ezért érezte
szükségesnek az otthoniak értesítését, és sajnálja, hogy fölzaklatta
őket, de pusztán az, hogy felnőtt nő, és a saját életét kell élnie, nem
zárja ki, hogy közben szeresse az anyját meg az apját. Nem dúlta
volna fel őket annyira, ha ezt mondta volna, meg ha szóba hozza
az anyja terveit, és többször elismétli, hogy igenis törődik velük, és
megpróbál hazamenni az ezüstlakodalomra. Majd meglátják.
David arra gondolt, mondhatta volna, hogy számtalan helyet
fölkeres, ismerkedik a világgal. Elmesélhette volna nekik, hogy
aznap szomorú tragédia történt egy csodálatos görög szigeten,
amelynek hatására feltétlenül meg kell állnia, és el kell
gondolkodnia az élet rövidségén és a váratlan vég eshetőségén.
Az apja szerette a közmondásokat és a szólásokat. David
idézhette volna azt a mondást, amely szerint „Ha szereted a
gyerekedet, küldd el utazni”, és elmondhatta volna, hogy
nincsenek végleges tervei, de úgy érzi, minden egyes nap új
tapasztalással gazdagítja, amitől egyre jobb emberré válik. Ez talán
működött volna; nem lett volna rosszabb, mint a tátongó szakadék,
amelyet létrehozott.
Thomas rájött, hogy az anyját kellett volna fölhívnia, nem pedig
Shirley-t. Egyszerűen csak mindennél jobban remélte, hogy
beszélhet Bill-lel, és képtelen volt ellenállni a lehetőségnek, hogy
otthon találja a fiút. A mamának kellett volna telefonálnia.
Értesítette volna, hogy őt nem érintette a tragédia, és megkérte
volna, hogy szóljon Billnek. Elmesélhette volna az anyjának, hogy
idegenekkel tölti a napot, akiknek elmondta, milyen nagyszerű
asszony, és milyen hálás neki, amiért késő estig tartó
különmunkával előteremtette a taníttatása költségeit. A mama örült
volna ennek.
Egyedül Elsa gondolta úgy, hogy jól intézte a hívásait.
Mindketten tudtak a görögországi útjáról, de a pontos helyszínt
nem ismerték, ő pedig nem adott nekik módot arra, hogy
kapcsolatba lépjenek vele. Mindkettőjüknek épp azt mondta, amit
akart. Az egyikhez homályosan és kedvesen szólt; a másikkal
kurtán és hűvösen beszélt. Egyetlen szót sem változtatna.
Megcsörrent a telefon, Andreasz fölállt. Talán Jorgisz az, a
testvére, a rendőrőrsről hívja. Lehet, hogy a halottakról meg a
veszteségekről akarja tájékoztatni.
De nem Jorgisz volt, egy német férfi beszélt. Dieter néven
mutatkozott be, és Elsát kereste.
– Nincs itt – mondta neki Andreasz. – Nemrég mindannyian
visszamentek a faluba. Miért gondolja, hogy itt van?
– Nem mehetett el – tiltakozott a férfi –, mindössze tíz perccel
ezelőtt telefonált. Kinyomoztam, milyen számról hívott… Mondja
meg, kérem, hol tartózkodik. Bocsásson meg, amiért sürgetem, de
tényleg tudnom kell.
– Sejtelmem sincs, Herr Dieter, egyáltalán nem tudom.
– És kivel volt?
– Egy csoporttal; azt hiszem, holnap hagyják el a falut.
– Muszáj megtalálnom!
– Őszintén sajnálom, hogy nem tudok segíteni önnek, Herr
Dieter.
Andreasz letette a kagylót, megfordult, és Elsával találta
szemközt magát, aki mögötte állt és őt nézte. Akkor ment be a
teraszról, amikor meghallotta a német beszédet.
– Miért tette ezt, Andreasz? – kérdezte komolyan.
– Úgy gondoltam, talán ezt várja tőlem, de ha tévedtem, ott a
telefon, kérem, tárcsázzon újból.
– Nem tévedett. Tökéletesen igaza volt. Nagyon köszönöm,
nagyon szépen köszönöm. Nagyon is jól tette, hogy elutasította
Dietert. Általában erős vagyok, de ma este nem viseltem volna el
ezt a beszélgetést.
– Tudom – válaszolta Andreasz kedvesen. – Az ember időnként
vagy túl keveset, vagy túl sokat mond. Ilyenkor legjobb semmit
sem mondani.
Ismét megszólalt a telefon.
– Továbbra sem tudja, hol vagyok – figyelmeztette Andreaszt a
nő.
– Természetesen – válaszolta a férfi, és bólintott. Ezúttal
Jorgisz, az öccse hívta. Huszonnégyen haltak meg.
Húszan a fedélzeten tartózkodók közül, négyen Aghia Annáról:
nemcsak Manosz, hanem az unokaöccse is, aki büszkén szállt vízre
aznap, hogy a bácsikájának segítsen. Nyolcéves fiú. És a hajón
dolgozó két helyi fiatal, akik előtt ott állt még az egész élet.
– Nagyon szomorú nap ez önnek, Andreasz – mondta őszinte
aggodalommal Elsa.
– Önöknek sem túl fényes – válaszolta a férfi. Mindketten a
saját gondolataikba mélyedve ültek. Mintha régóta ismerték volna
egymást. Csak akkor beszéltek, amikor szükséges volt.
– Andreasz! – szólalt meg végül Elsa, miközben kinézett; a
többiek társalogtak, nem hallották őket.
– Tessék.
– Megtenne nekem még valamit?
– Igen, természetesen, ha módomban áll.
– Írjon Adoninak. Kérje meg, hogy jöjjön haza Aghia Annára.
Hogy most jöjjön haza. Mondja meg neki, hogy a falu elveszített
három fiatalembert meg egy fiút, és hogy önöknek mind arra van
szükségük, hogy lássák valakinek az arcát, aki elment, és aki
visszajöhet.
A férfi a fejét csóválta.
– Nem, drága barátom, Elsa, ez nem működne.
– Úgy érti, meg sem kísérli, hogy működtesse. Mi történhet a
legrosszabb esetben? A fia megírja, hogy köszöni szépen, nem jön.
Ettől még nem dől össze a világ ahhoz képest, ami ma délután
történt odalent.
 – Miért akarja megváltoztatni azoknak az életét, akiket nem is
ismer?
A nő hátravetett fejjel nevetett.
– Ó, Andreasz, ha tudná, hogy az igazi életemben szüntelenül
ezt csinálom, harcos újságíró vagyok, ezt állítják rólam a tévéadók,
a barátaim pedig azt mondják, állandóan közbelépek,
beleavatkozom a dolgokba. Állandóan össze akarom tartani a
családokat, le akarom szoktatni a gyerekeket a kábítószerről, meg
akarom tisztítani az utcákat, tisztességessé akarom tenni a
sportokat… A véremben van, hogy megváltoztassam számomra
ismeretlen emberek életét.
– És működik? – tudakolta a férfi.
– Néha igen. Elég sokszor működik ahhoz, hogy továbbra is ezt
akarjam tenni.
– De hiszen eljött onnan, nem?
– Nem a munka miatt. Andreasz a telefonra nézett. Elsa
bólintott.
– Igaza van, Dieter miatt. Hosszú történet. Egy szép napon majd
visszajövök, és mindent elmesélek magának.
– Nem muszáj.
– De, furcsamód szükségem van rá, ugyanakkor azt is tudni
szeretném, ír-e Adoninak Chicagóba. Ígérje meg.
– Soha nem voltam túl jó levélíró.
– Segítek – ajánlotta föl a nő.
– Tényleg?
– Megpróbálom eltalálni a hangvételét, bár lehetséges, hogy
nem ismerem önt eléggé.
– Talán én magam sem.–Andreasz bánatosan nézett. –Néha azt
hiszem, ismerem a megfelelő mondatokat, és szinte látom, ahogy
átölelem, ő pedig azt mondja: „Papa!” Máskor nagyon merevnek
és szigorúnak képzelem, miközben közli, hogy a kimondott
szavakat nem lehet ki nem mondottakká tenni.
– Ha levelet akarunk írni, akkor annak olyannak kell lennie,
amelyre azt válaszolja: „Papa!” – vélte Elsa.
– De rá fog jönni, hogy nem tőlem származik, tudja, hogy idős
apja nincs tisztában a szavak hatalmával.
 – Gyakran az időzítés a legfontosabb. A fia még Chicagóban is
olvasni fog az újságban a tragédiáról, az otthon, Aghia Annán
bekövetkezett szerencsétlenségről. Tudni akar majd önről. A
dolgok néha meghaladnak bennünket, fontosabbak, mint a mi kis
csatáink.
– Lehet, hogy ugyanez a helyzet önnel és Herr Dieterrel
kapcsolatban is?
– Nem. – A nő a fejét csóválta. – Nem, az más. Ígérem, egyszer
majd elmesélem önnek.
– Nem kell, hogy beszámoljon a dolgairól, Elsa.
– Maga a barátom, el akarom mondani. Ekkor meghallották,
hogy közelednek a többiek.
Thomas volt a szószólójuk:
– Nem zavarjuk tovább, Andreasz, hadd térjen nyugovóra,
hosszú lesz a holnapi nap – jelentette ki.
– Úgy véljük, vissza kell mennünk a szálláshelyeinkre – kezdte
David.
– Jorgisz, az öcsém hamarosan felküld önökért egy teherautót.
Szóltam neki, hogy a barátaimnak szükségük volna fuvarra: hosszú
az út.
– Kifizethetjük most az ételt, amelyet az egész hosszú nap és az
este során elfogyasztottunk önnel? – érdeklődött Thomas.
– Amint Jorgisznak is mondtam, önök a barátaim, márpedig a
barátok nem fizetnek az ételért – válaszolta Andreasz méltósággal.
Döbbenten néztek rá: itt ez az öreg, kissé hajlott hátú, szegény
ember, aki keményen dolgozik az étteremben, ahol aznap nem volt
más vendég rajtuk kívül. Muszáj neki fizetniük, de nem sérthetik
meg.
– Tudja, Andreasz, bár bizonyos értelemben mindannyian
barátokká váltunk, mégis rosszul éreznénk magunkat, ha úgy
távoznánk, hogy nem fizetjük ki önnek közösen az ételek árát –
kezdte Fiona.
Shane másképpen vélekedett:
– Hallottad, azt mondta, nem kér pénzt.
Végignézett a társaságon, azokon az embereken, akik nem
vették észre, hogy egész napos ingyen étel-ital hullhat az ölükbe.
 Elsa lassan formálta meg a szavakat. Valahogy magára vonta a
figyelmüket. A többiek mind elhallgattak. A nőnek mintha
könnyes lett volna a szeme.
– Mit szól hozzá, ha összeadunk valamennyi pénzt Manosz meg
a kis unokaöccse családjának és a többiekének, akik a szemünk
láttára haltak meg ma? Bizonyára gyűjtenek majd nekik. Borítékba
teszünk annyit, amennyibe szerintünk egy másik tavernában került
volna az ételünk meg az italunk, és ráírjuk: „Andreasz barátaitól”.
Fiona válltáskájában volt egy boríték, elővette, és szó nélkül
egy tálcára borították az euróikat. Ekkor már hallatszott a dombon
fölfelé közeledő rendőrségi teherautó hangja.
– Írja meg nekik az üzenetet, Elsa – javasolta Fiona.
Elsa biztos kézzel írt.
– Bárcsak görögül írhatnám! – mondta Andreasznak, és úgy
nézett rá, mint akivel közös titkon osztozik.
– Ez nagyon kedves, bármilyen nyelven nagyon kedves
mindannyiuk nagylelkűsége – válaszolta Andreasz elfúló hangon.
– Nekem soha nem ment semmiféle levélírás.
– Mindig az első szavak a legnehezebbek, Andreasz –
erősködött Elsa.
– Így kezdeném: Adoni mou – mondta Andreasz akadozva.
– Lám, már félúton jár! – biztatta Elsa, és egy pillanatra
megölelte, mielőtt beszálltak az autóba, hogy leereszkedjenek a
dombról a kis faluba, amely annyit változott az előző este óta,
annak ellenére, hogy a csillagok most is ugyanúgy néztek ki.
 Harmadik fejezet

Csöndben zötykölődtek lefelé a kis teherautóban.

Mindannyian tudták, hogy soha nem feledik azt az estét. Hosszú és
érzelmekben gazdag nap állt mögöttük. Bizonyos értelemben véve
túl sok mindent megtudtak egymásról ahhoz, hogy fesztelenül és
kellemesen érezzék magukat egymás társaságában. De
mindannyian reménykedtek benne, hogy tényleg találkoznak még
az öreg Andreasszal. Elmondta nekik, hogy az oldalkocsis
motorjával mindennap lemegy vásárolni „a városba”, ahogy ő
emlegette.
Aznap éjjel egyikük sem aludt túl jól. Mindössze az kötötte
össze őket, hogy a meleg, sötét mediterrán ég alatt fekve nem jött
álom a szemükre. Csak hánykolódtak, forgolódtak, a csillagok
valahogy túl élesen világítottak, fényük beszűrődött a
hálószobáikba. Odafentről milliónyi apró gombostűfej
akadályozta, hogy átadják magukat a szükséges alvásnak.
Elsa az apartmanszálló parányi erkélyén álldogált, és a fekete
tengert nézte. A műteremlakásokat egy fiatal görög adta ki, aki
Floridában tanulmányozta az ingatlanüzletágat, és azzal az
elképzeléssel jött vissza, hogy hat kis független lakóegységet nyit:
egyszerűen berendezett apartmanokat, amelyekben görög szőnyeg
van a padlón és színes görög cserépáru a polcokon. Egyik erkély
sem nézett a másikra. A férfi jóval többet kért az Aghia Annán
szokásos árnál, de az apartmanjai mindig tele voltak.
Elsa egy utazási magazinban látta a hirdetést, és nem csalódott.
Az erkélyről biztonságosnak és megnyugtatónak tűnt a sötét
tenger annak ellenére, hogy ugyanabban a kikötőben huszonnégy
ember halt meg aznap, és ugyanaz a víz képtelen volt fölcsapni és
eloltani a lángokat.
Életében először megértette azokat a szomorú és magányos
embereket, akik a tenger karjában akarnak véget vetni az
életüknek. Mindez természetesen őrültség, a vízbe fúlás csöppet
sem romantikus dolog. Nem abból áll, hogy az ember csukott
szemmel kényelmesen elsodródik az élet nehézségei elől, gondolta
Elsa. Az illető hánykolódik, levegőért küzd, megrémül. Azon
töprengett, vajon igaz-e, amit Dieter üzenetrögzítőjére mondott…
Hogy azt kívánja, bárcsak ő is meghalt volna aznap.
Nem, igazából nem gondolta komolyan. Nem akart teljes erőből
küzdeni a víz ellenállhatatlan áradatával.
Bizonyos értelemben, egy bizonyos értelemben azonban
mindent megoldott volna. Megszüntette volna azt a borzalmas
helyzetet, amely elől szélsebesen elfutott, és amely mindenhová
követte. Érezte, hogy órákig nem tudna elaludni. Nem volt értelme
lefeküdni. Fogott egy széket, és a kis kovácsoltvas erkélyre
könyökölve üldögélt, a vízen tükröződő holdfény játékát nézte.

David szobácskája meleg volt és fülledt. Egészen odáig

kellemesnek bizonyult, de az az este más volt. A háziak hangosan
jajveszékeltek, senki sem tudott aludni. Aznap Manosz hajóján
meghalt a fiuk.
David mélyen megrendült, amikor belépett a házba, és
észrevette az egymást vigasztaló családtagokat meg barátokat.
Zavartan kezet szorított velük, és akadozva keresgélt szavakkal
igyekezett kifejezni az elmondhatatlant. Nem nagyon értettek
angolul, és eszelős tekintettel néztek rá, mintha akkor látnák
először. Szinte észre sem vették, amikor ismét lement, hogy
sétáljon egyet az esti levegőn. Mérhetetlen volt a gyász.
David azon töprengett, mi történt volna, ha meghal a hajón.
Könnyen előfordulhatott volna. Mindössze azon múlt, hogy melyik
napot jelöli ki a sétahajókázásra. Az ehhez hasonló véletlen
döntéseken múlik emberéletek megváltozása vagy összeomlása.
Otthon is így siránkoznának? Vajon az apja előre-hátra
dülöngélne kínjában? Vagy mogorván kijelentené, hogy a fiú
magaválasztotta az útját, és aszerint kellett élnie és meghalnia?
A gyászoló városban tett séta közben hirtelen nyugtalanság
kerítette hatalmába Davidet. Azt latolgatta, vajon találkozhat-e
valakivel azok közül, akikkel együtt töltötte azt a napot.
Természetesen nem Fiona szörnyű barátjával, hanem valaki
mással.
 Arra gondolt, elmegy valamelyik kis tavernába, ahol még
mindig a nap szörnyű eseményeiről beszélgetnek az ott ücsörgő
emberek. Akár Fionával is összefuthat, beszélgethetnének
Írországról, ahová mindig is szeretett volna eljutni.
Érdeklődhetne a lánytól az ápolónői munka felől, meg arról,
vajon tényleg olyan jól megbecsülik-e, mint ahogy hírlik. Vajon
igazi örömet okoz neki a betegek gyógyulása? Emlékeznek rá az
emberek, és írnak köszönő leveleket? Szívesen látják az angol
turistákat vagy munkásokat Írországban, elcsitult az
ellenségeskedés? Vannak szakmai képzések a nyugati
országrészben? Davidnek gyakran eszébe jutott, milyen nagy
kedve volna a fazekassághoz. Szívesen dolgozna a kezével, bármit
elvégezne, ami távol áll a pénzcsinálás világától.
Vagy megkérdezhetné Thomastól, milyen jellegű munkán
dolgozik, miért akar olyan hosszú időt eltölteni az egyetemtől
távol, milyen gyakran látja a kisfiát.
David szívesen hallgatta az emberek történeteit. Ezért bizonyult
oly haszontalannak az apja befektetésekkel és hitelekkel
foglalkozó üzletében.
Mindenki azt várta tőle, hogy a kiadások mennyiségéről és
mikéntjéről beszéljen. Davidet sokkal inkább érdekelte a házuk és
az otthonuk, mint a befektetéseik. Zavarba hozta őket, amikor arról
érdeklődött, szeretnének-e kutyát vagy gyümölcsöst, holott ők a
gyors megtérülésről akartak tárgyalni.
Séta közben észrevette Elsát az erkélyen, de nem szólt neki. A
nő nagyon csöndesnek és összeszedettnek tűnt, akinek a
legkevésbé sincs szüksége egy hozzá, Davidhez hasonló
ügyefogyott bolondra az éjszaka közepén.

Thomas két hétre foglalta le a kis apartmant egy kézműves

árukat kínáló üzlet fölött. A lakás tulajdonosa egy Vonni nevű,
körülbelül a negyvenes évei végét taposó furcsa nő volt, aki
mindig valamilyen virágos szoknyát és fekete blúzt viselt. Thomas
szerint úgy nézett ki, mint akinek az ember legszívesebben pénzt
adna élelemre, holott valójában az övé volt ez az igazán pompás
luxus apartman, amelyet kiadott. Drága bútorokkal rendezte be, és
értékes kis dísztárgyakkal meg képekkel csinosította.
Vonni ír származású volt, amint arra Thomas rájött, bár a nő
nem szívesen beszélt magáról. Tökéletes tulajdonosnőként nem
zavarta a vendégét. Fölajánlotta, hogy elviszi a szennyesét a helyi
mosodába, és időnként ott hagyott a küszöbön egy kosárka szőlőt
vagy egy tál olajbogyót.
– Hol lakik, amíg itt vagyok? – kérdezte Thomas az elején.
– Egy melléképületben alszom – válaszolta a nő. Thomas nem
tudta, viccel-e, vagy tényleg ilyen egyszerűen gondolkodik. Mást
nem kérdezett tőle; jól érezte magát Vonni otthonában.
Tizedannyiba kerülő helyen is jól érezte volna magát, de
szüksége volt telefonra, hátha Bill föl akarja hívni.
Thomas az Államokban ellenezte a mobiltelefont. Rengetegen
váltak a rabszolgájává. Úgy érezte, túlságosan betolakodna az
utazásaiba, és amúgy is állandóan arra panaszkodtak, hogy távoli
országokban nem működik. Különben is, mit számít, mennyit költ
telefonos apartmanra? Semmi mást nem vett a professzori
fizetéséből, ráadásul még a versei is kezdtek pénzt hozni a
konyhára.
Egy tekintélyes képes magazin megbízta, hogy utazgasson, és
ahonnan csak jónak látja, írjon cikkeket a saját stílusában.
Tökéletes megbízatásnak tűnt, amikor rájött, hogy el kell utaznia.
Márpedig feltétlenül el kellett utaznia. Aghia Annáról akart írni, de
másnap megérkezik a világsajtó, és egy csapásra közismertté teszi
Aghia Annát.
Volt idő, amikor úgy vélte, egyszerű lesz továbbra is egyazon
városban élni a volt feleségével, a lehető leggyakrabban láthatja
majd a fiát, és kulturált, veszekedésektől mentes kapcsolatot
tarthat fenn Shirley-vel. Végül is már nem szerette a nőt, nem esett
nehezére udvariasan viselkedni vele.
Az emberek még csodálták is őket, amiért nem ítélik el
egymást, mint a többi megkeseredett és elvált pár, amely újra meg
újra eljátssza a sértettsége jeleneteit.
Csakhogy jelenleg más a helyzet.
 Shirley a tornacsarnokban találkozott új barátjával, Andyvel,
aki eladóként dolgozott egy autószalonban. Minden megváltozott,
amikor közölte, hogy hozzámegy a férfihoz.
Mindez azt jelentette, hogy könnyebb lesz a helyzet, ha Thomas
nincs a közelben.
A nő elmagyarázta, hogy igazi és tartós szerelemre talált.
Remélte, hogy hamarosan Thomas is újból megnősül.
Thomas emlékezett rá, mennyire elöntötte az epe a nő
leereszkedő modorától. Mintha a lakás átrendezéséről beszélt
volna.
Meglepetten tapasztalta, milyen mélyen sértette mindez. Andy
nem volt rossz fiú, csak túl könnyen költözött be a házba, amelyet
Thomas magának, Shirley-nek meg Billnek vett.
Így minden sokkal egyszerűbb, magyarázta Shirley.
Bill azt mondta, Andy rendben van, és ő is rendben van. De a
pasast inkább a sportok érdekelték, nem az, hogy esténként
könyvet nézegessen Bill-lel, és így szóljon: na, válassz, mit
szeretnél, elolvassuk együtt.
Azt meg kell hagyni, Andy is érezte a dolog kínos voltát. Azt
javasolta, hogy Thomas öt és hét között menjen föl Billhez, amikor
ő a tornacsarnokban van.
Ez ésszerű, értelmes ötlet volt ugyan, de csak még jobban
fölbosszantotta Thomast. Mintha olyan helyre száműznék, ahol
nem érintkezik az életükkel. Minden látogatás alkalmával egyre
jobban utálta a házat: a vitaminokkal és egészséges
táplálékkiegészítők-kel teli bögréket szerte a konyhában meg a
fürdőszobában, az evezőpadot a garázsban, az egészségről meg a
fitneszről szóló képeslapokat a dohányzóasztalokon.
Amikor fölmerült az utazás lehetősége, Thomas biztosan tudta,
hogy jól teszi, ha elfogadja. Telefonon, levélben, e-mailben
tarthatja a kapcsolatot a fiával. Kevesebb alkalom adódik a
bosszankodásra meg a neheztelésre.
Meggyőzte magát arról, hogy mindenkinek jobb lesz. Az első
néhány héten be is vált a dolog. Már nem ébredt dühösen, nem
kergette magát őrületbe azzal, hogy a fia új családjára gondolt. Jót
tett a változás.
 De az aznapi események mindent megváltoztattak. Meghalt az a
sok ember, a falu gyászba borult. Hallotta a kikötőből felé sodródó
jajveszékelés hangjait.
Sehogyan sem tudott aludni, dühös rovarokként zümmögtek
körbe-körbe a gondolatai.
Thomas egész éjjel föl-alá járkált Vonni apartmanjában. Néha
lenézett a gondozatlan, szőlővel benőtt kert végében álló tyúkólra.
Egyszer-kétszer úgy vélte, a nő zilált fejét látja a régi ablakban, de
talán csak egy vénebb tyúk volt az.

Fiona is ébren volt a város szélén álló kényelmetlen kis házban

lévő szobájukban.
A ház egy Eleni nevű vékony, gondterhelt nőé volt, aki három
kisfiút nevelt. Férjnek nyoma sem volt. A nő általában nem
fogadott vendégeket. Fiona és Shane úgy bukkant rá a helyre, hogy
mindenhová bekopogtak, és kis marékra való eurót ajánlottak
szállásért egy éjszakára. Shane hajthatatlan volt. Nem dobhatnak
ki komolyabb összeget olyan luxusra, mint az ágy. A legolcsóbb
ajánlatot kell elfogadniuk.
Közel s távol Eleni egyszerű háza bizonyult a legolcsóbbnak.
Shane a fotelban terpeszkedve aludt, kettejük közül neki
sikerült nyugovóra hajtania a fejét. Fionának nem jött álom a
szemére, mert Shane váratlanul kijelentette, hogy másnap odébb
kell állniuk.
Fiona megdöbbent.
Aghia Annát mindketten olyasféle helynek tartották, ahol
maradhatnak egy ideig. Erre Shane meggondolta magát.
– Nem, nem maradhatunk. Ezek után hátborzongató lesz ez a
hely – jelentette ki Shane. – Lépjünk le, holnap elhajózunk
Athénba.
– De Athén óriási város… Rettenetesen meleg lesz – tiltakozott
a lány.
Shane azonban azt mondta, találkoznia kell egy sráccal,
egyszerűen muszáj összefutnia vele.
Egyetlen szó sem hangzott el erről a fickóról, amikor Fiona és
Shane egy hónappal korábban elindult. Fiona azonban
tapasztalatból már tudta, hogy nem túl bölcs dolog ilyen apróság
miatt fölbosszantani Shane-t.
Végtére is lényegtelen volt, hogy ott vannak, vagy Athénban.
Csak el akart menni Manosz, a jóképű, szexi görög temetésére,
aki megcsipkedte a fenekét, és azt mondta rá, hogy orea, ami azt
jelenti: csodálatos, gyönyörű.
Bolond egy alak volt, de szívélyes és derűs, minden hölgyre azt
mondta: orea, üvegből itta a bort, és Zorba-szerű táncokat lejtett
nekik, szerte a világon fotóalbumok őrizték a dorbézolását
ábrázoló felvételeket.
Nem volt benne rosszindulat, nem azt érdemelte, hogy
meghaljon az unokaöccsével és a munkatársaival, meg azokkal a
turistákkal, akik oly remekül érezték magukat.
Fiona szívesen találkozott volna újból az előző nap megismert
emberekkel is. Andreasszal, az öreggel, aki oly kedves, oly
nagylelkű volt. Thomasszal, az egyetemi professzorral, a bölcs, jó
emberrel, és talán még Davidet is arra biztatta volna, hogy legyen
nyitottabb.
Ami pedig Elsát illeti…
Fiona mindenkinél jobban csodálta azért, hogy pontosan tudja,
mit mondjon és mikor. Nem hordott jegygyűrűt, de annyi szent,
hogy huszonnyolc éves is megvolt már. Fiona azon töprengett,
vajon kinek telefonált Németországba.
Shane még mindig a fotelban aludt.
Fiona azt kívánta, bárcsak a fiú ne borította volna ki aznap a
Billt Andreasz meg a többiek előtt, és legalább valamivel
kedvesebb lett volna velük. Időnként olyan tüskésen, olyan
fárasztón tud viselkedni. De hiszen szeretet nélküli, zűrzavaros
életet élt.
Egészen addig, amíg nem találkozott Fionával. Egyedül a lány
tudta, hogyan lehet közel férkőzni az igazi Shane-hez. Fülledt
meleg volt a szobában.
A lány szívesen lakott volna valamivel jobb helyen. Akkor
Shane nem akarna olyan hamar, már másnap elutazni.
 Éjjel, amikor a csillagok beragyogták a kikötőt, Andreasz
levelet írt. Több változatot megfogalmazott, és úgy vélte, az utolsó
a legjobb. Reggelre készen állt rá, hogy föladja az első és egyetlen
levelet, amelyet kilenc év után írt a Chicagóban élő fiának.
Amikor fölkelt a nap, felült a kis motorjára, és elindult a
városba.
Amikor fölkelt a nap Aghia Annán, a kézműves üzlet fölötti
ízléses apartmanban megszólalt a telefon. Thomas fia, Bill hívta az
apját.
– Jól vagy, apa?
– Remekül, fiam, minden rendben. Köszönöm, hogy fölhívtál.
Anyád megadta a számomat?
– Kint van az üzenőtáblán, apa. De anya szerint ott éjszaka van.
Andy azt mondta, akkor is meg kell próbálnom.
– Add át Andynek a köszönetemet.
– Meglesz, apa. Amikor láttuk a tüzet a tévében, elővett egy
világtérképet, hogy körülbelül megmutassa, hol jársz. Ijesztő
lehetett.
– Igen, szomorú volt.
– Nagyon messze vagy, apa.
Thomas vágyott rá, hogy a fia mellett lehessen. Igazi fájdalmat
érzett. De vidámnak kell maradnia, hiszen különben mi értelme
van az egésznek?
– Manapság már semmi sincs messze, Bill, mindenütt működik
telefon. Lám, most is téged hallgatlak. Akár a szomszéd szobában
is lehetnél.
– Aha, tudom, te pedig mindig szerettél utazgatni.
– Igen, egy napon majd te is így leszel vele.
– Persze. Fölhívtam a nagyit, értesítettem, hogy jól vagy, azt
üzeni, vigyázz magadra.
– Vigyázok, Bill, hidd el, vigyázok.
– Most mennem kell. Szia, apa.
A gyerek elment, de fölkelt a nap, csodálatos volt a reggel.
Fölhívta a fia! Thomas felvidult, és hosszú idő óta először érezte,
milyen szép az élet.
 Amikor fölkelt a nap Aghia Annán, Fiona kiment a
fürdőszobába, és hirtelen rádöbbent, hogy hat napja késik a
vérzése.
Amikor fölkelt a nap Aghia Annán, Elsa elindult a kikötő felé.
Elment a templom mellett, amely átmeneti hullaházzá alakult át;
azután amint befordult a sarkon, az Athénból érkezők között
rémülten vette észre egy német tévétársaság embereit, akik pont az
ő adójától jöttek, hogy felvételeket készítsenek a kikötőbe
vontatott, még mindig parázsló roncsról.
Ismerte az operatőrt és a hangmérnököt. Ők is megismerik, ha
meglátják. Akkor pedig Dieter megtudja, hol tartózkodik, és egy
óra múlva megjelenik.
Észrevétlenül besurrant egy kis kávéházba, és kutatva kémlelt
körül.
Odabent idős férfiak triktrakot játszottak – ez reménytelen.
Azután az egyik asztalnál megpillantotta Davidet, a gondterhelt
Davidet, akit előző este ismert meg, a kedves angol fiút, aki azt
mondta, az apjának nem lehet örömet szerezni.
– David! – suttogta Elsa.
A fiú megörült a találkozásnak.
– David, kerítene egy taxit, és idehozná nekem? Nem mehetek
ki. Van ott pár ember, akikkel nem akarok összefutni, megtenné
nekem ezt a szívességet, kérem…
A fiút láthatóan megrémítette, hogy az előző naphoz képest
annyira másként, viszonylag tétován viselkedik. De szerencsére
úgy tűnt, megérti.
– Mit mondjak, hová megy? – érdeklődött David.
– Maga hová készült ma? – kérdezte a nő tanácstalanul.
– Körülbelül ötven kilométernyire innen van egy hely, egy kis
templom meg egy művésztelep. Valami Tri… Trivalami a neve.
Kisebb öböl. Autóbusszal akartam odautazni.
– Akkor taxival megyünk – jelentette ki a nő határozottan.
– Nem, Elsa, kimegyünk, és fölszállunk a buszra, higgye el, a
taxi egy vagyonba kerülne – tiltakozott David.
– Biztosíthatom róla, nekem van rá pénzem – mondta a nő,
azzal átadott a fiúnak egy köteg bankjegyet. – Kérem, David,
cselekedjen bátran, mégpedig azonnal, és most az egyszer
kockáztasson… – Elsa látta, hogy a fiúnak leesik az álla. Miért is
ütött meg ilyen kegyetlen és nyers hangot, hiszen ezzel
gyakorlatilag az értésére adta, hogy milyen nyápicnak tartja.
– Úgy értem, őrültség ilyesmit kérni valakitől, akit alig ismerek,
de szükségem van a segítségére, könyörgöm önnek. Mindent
elmondok, amikor megérkezünk arra a helyre. Nem követtem el
bűntényt, semmi ilyesmiről nincs szó, de bajban vagyok, és ha
nem segít, akkor őszintén szólva nem tudom, mit tegyek.
Nyíltan beszélt, nem alakoskodott, de ugyanazzal a hévvel,
amelyet a kamera előtt is bevetett.
– A téren sorakoznak a taxik. Öt percen belül itt leszek –
mondta David.
Elsa pedig leült a sötét kávézóban, és nem törődött vele, hogy
minden szem a magas, szőke istennőre szegeződik, aki besétál egy
ilyen jelentéktelen helyre, egy ideges, szemüveges fiatalembernek
fölajánl egy éves fizetésnek látszó összeget, majd a tenyerébe
temetett arccal ül és vár.
 Negyedik fejezet

Fionának meglehetősen sokáig kellett várnia arra, hogy Shane

fölébredjen. A fiú nyitott szájjal és nedves, homlokára tapadó
hajjal hevert a fotelban. Alvás közben nagyon sebezhetőnek
látszott. A lány legszívesebben megsimogatta volna az arcát, de
nem akarta idő előtt fölkelteni.
A szoba forró volt és levegőtlen, a ház lakói ott hagyták a
ruháikat, ettől olyan szag volt, mint a használtruha-boltokban.
Fiona hallotta, hogy a tragédia miatt vörösre sírt szemű Eleni a
három kisfiát hívja odalent. Szomszédok is be-beszóltak, nyilván
újból és újból fölidézték egymásnak a történteket, mindegyiküket
megdöbbentette az eset.
Fiona nem akarta megzavarni őket azzal, hogy lemegy, amíg
Shane föl nem ébred, és készen nem áll az indulásra.
A fiú nem kelt túl jó hangulatban.
– Miért hagytad, hogy elaludjak a fotelban? – kérdezte a nyakát
dörzsölgetve. – Olyan merev lettem, mint egy darab deszka.
– Ússzunk egyet, attól majd jobban érzed magad – biztatta a
lány.
– Könnyen beszélsz, te egész éjjel ágyban aludtál – morgott a
fiú.
Az időpont nem volt alkalmas arra, hogy elmondja, jószerivel
semmit sem aludt, a szegény Manoszra gondolt, akinek a helyi
templomban fekszik a teste az unokaöccséé mellett, meg a többiek
teste mellett, akik ugyancsak meghaltak a hajón. És semmiképpen
sem volt megfelelő pillanat ahhoz, hogy tudassa vele, nagy
valószínűséggel terhes. Ezzel feltétlenül meg kell várnia, amíg a
fiú egészen fölébred, magához tér, és nem panaszkodik a válla
fájdalmáról.
Mindenesetre aznap elmennek Athénba, ezt mondta.
Találkoznia kell egy férfival, valami dolga van vele.
– Reggeli előtt csomagolunk? – kérdezte Fiona.
– Csomagolunk? – Shane értetlenül nézett rá.
 Lehet, hogy az egészet elfelejtette.
– Ne is törődj velem, jobbára azt sem tudom, hol vagyok –
magyarázkodott Fiona nevetve.
– Majd elmondhatod újból… Nézd, egy időre ágyba bújok, te
pedig menj, és hozz nekünk kávét. Rendben?
– Messze van a kávéház, kihűl a kávé, mire visszaérek.
– Ugyan, Fiona, kérj tőlük odalent. Végül is csak egy kis
kávéról van szó, tudsz te úgy kérni és megköszönni, ahogy
szeretik.
A legtöbb ember szereti, ha udvariasan beszélnek vele, gondolta
Fiona, de nem mondta ki.
– Aludj pár órát – mondta a fiúnak, aki ezt már nem hallotta,
ugyanis azonnal mély álomba zuhant.
Fiona a város felé sétált a parton, mezítelen talpával a meleg
homokot rugdosta a víz szélén, és hagyta, hogy a Földközi-tenger
csiklandozza a lábujjait. Nem tudta elhinni a történteket. Fiona
Ryan, az egész család legjózanabb tagja, az egész osztály
legmegbízhatóbb nővére otthagyja az állását azért, hogy lelépjen
Shane-nel, azzal a férfival, akitől mindenki óvta.
És most nagy valószínűséggel még teherbe is esett.
Nemcsak az anyja tiltakozott az ellen, hogy Shane-hez kösse az
életét, hanem az összes barátja, köztük Barbara is, aki tizenhat
éves koruk óta a legjobb barátnője volt. És a húgai meg a
nővértársai is.
De ugyan mit tudtak ezek az emberek?
És különben is, a szerelem soha nem tartozott a bonyodalmaktól
mentes dolgok közé, gondoljunk csak a nagy szerelmi történetekre,
az ember tisztában van ezzel. A szerelem nem azt jelenti, hogy
kedves, megfelelő emberrel találkozunk, olyasvalakivel, aki a
közelben lakik, akinek jó állása van, aki hosszú jegyességet akar,
és egy ház foglalójára gyűjtöget.
Ez nem szerelem, ez egyezség.
Fiona a lehetséges terhességre gondolt, és megdobbant a szíve.
Volt néhány alkalom, különösen az utóbbi időben, amikor nem
vigyáztak. De régebben is előfordult ilyesmi, és semmi sem
történt.
 Lapos hasára tette a kezét. Elképzelhető, hogy ott növekedik
egy csöpp kis kupac, amelyből gyerek fejlődhet, valaki, aki félig
Shane, félig ő? Milyen izgalmas elképzelés!
Ekkor megpillantotta a parton Thomas fura, lötyögős sortját és
túlságosan hosszú trikóját, a kedves amerikaiét, akivel együtt
töltötték az előző napot.
A férfi is megismerte, és odakiáltott neki:
– Milyen boldognak tűnik!
– Az is vagyok.
Nem árulta el az okát, sem azt, hogy csupa merész, csodálatos
tervet forgat a fejében arról, hogy Aghia Annán él, ott neveli a
gyerekét ezek között az emberek között, Shane halászhajókon
vagy éttermekben dolgozik, ő pedig a helybéli orvosnak segít,
talán még szülésznői teendőket is ellát. Mindezek ábrándok voltak
a jövőről, álmok, amelyekről később kell beszélni, miután Shane
megitta a kávéját, majd akkor mondja el neki.
– Fölhívott a fiam az Államokból. Jót beszélgettünk. – Thomas
nem tudta megállni, hogy meg ne ossza vele a saját jó hírét.
– Őszintén örülök.
Úgy tűnt, ennek az embernek egyetlen dolog számít: a Bill nevű
kisfiú, akinek a fényképét megmutatta nekik az együtt töltött
hosszú nap során. A kisfiúét, aki a többi gyerekhez hasonlóan
szőke volt, és teli szájjal vigyorgott, de ennek ellenére valamennyi
szülőhöz hasonlóan Thomas számára is ő volt a legkülönlegesebb
gyerek a világon.
Fiona elszakadt ettől a gondolatmenettől.
– Tudja, tegnap este gondoltam, hogy vissza fogja hívni önt;
éreztem, amikor mesélt nekünk róla.
– Ünneplésképpen hadd hívjam meg egy kávéra – javasolta a
férfi, és együtt mentek tovább egy part menti kis tavernába.
Oldottan beszélgettek, akárcsak előző nap, a tragédiáról, az
álmatlanságról és arról, hogy azok az emberek valószínűleg mind
úgy kezdték az előző napot, hogy valamelyik tavernában kávéztak,
most pedig holtan fekszenek a templomban.
 Fiona elmondta, hogy a reggelihez való kenyérért meg mézért
indult a faluba, és vinne a háziaknak is, hogy cserébe kérhessen
egy csésze kávét Shane-nek, mire a fiú fölébred.
– Athénba kellett volna mennünk ma, de azt hiszem, túlságosan
fáradt – magyarázta. – Tulajdonképpen bizonyos értelemben véve
örülök a fáradtságának. Kedvelem ezt a helyet. Szívesen
maradnék.
– Ezzel magam is így vagyok. Föl akarok sétálni a dombokra,
és magam sem tudom, miért, el akarok menni a temetésre.
Fiona érdeklődve nézte a férfit.
– Én is erre gondoltam, és nem azért, hogy hátborzongató
módon kíváncsiskodjak, hanem mert részt szerettem volna venni
benne.
– Szeretett volna? Ez azt jelenti, hogy nem marad itt? – Nem
tudjuk, melyik napon lesz, és amint mondtam,
Shane Athénba akar menni.
– De hiszen ha ön úgy dönt… – A férfi nem fejezte be a
mondatot.
Fiona látta az arckifejezését. Ugyanazt, ami végül mindazok
arcára kiütközött, akik találkoztak Shane-nel. Fölállt.
– Köszönöm a kávét. Indulok.
A férfi csalódottnak tűnt, mintha örült volna, ha a lány nem
megy még el. Fiona is szívesen maradt volna, hogy beszélgessen
ezzel a kedves, fesztelen emberrel, de nem kockáztathatta, hogy
Shane fölébred, és nem találja őt.
– Mit szólna, Thomas, ha adnék önnek valamennyi pénzt
virágra arra az esetre, ha… Tudja, ha közösen vennének virágot
mindannyiunk nevében?
A férfi hárító mozdulatot tett a kezével. Tudta, hogy a lánynak
nincs sok pénze.
– Boldogan veszek virágot, és ráíratom majd: „Nyugodjanak
békében – az ír Fionától”.
– Köszönöm, Thomas, és ha látja a többieket, Davidet meg
Elsát…
– Megmondom nekik, hogy el kellett menniük Athénba, és
üdvözletüket küldik – fejezte be a férfi nagyon szelíden.
 – Olyan kedvesek voltak, mindannyiukkal nagyszerű volt
együtt lenni… Kíváncsi vagyok, vajon most hol vannak.
– Reggel láttam őket, épp a városból kifelé tartottak egy taxiban
– mondta Thomas. – Kicsi hely ez. Találkozom még velük.
Fölsóhajtott, miközben a távozó lányt figyelte, aki csodás,
meleg kenyeret vett és kis korsó helyi mézet, hogy elvigye annak
az önző fiatalembernek. Lám, professzorként, költőként, íróként a
legapróbb dolgokat sem érti az életről, a szerelemről.
Például azt sem, hogy Shirley szerint ő hűvös és távolságtartó,
az üres fejű Andy pedig elbűvölő társaság. Fölidézte az előző
szürkületkor folytatott beszélgetésüket: az abból fölsejlő életeket
sem értette. Például hogy David apja, akit büszkévé és boldoggá
tehetne az, hogy ilyen gyereke van, miért tartja a fiát rövid
pórázon, és miért csak a rossz és bántó dolgokat mondja ki.
Thomas elképzelni sem tudta, mi történhetett az Elsa nevű
bámulatos német lánnyal, ami miatt üldözött tekintettel, futva
kellett menekülnie a szülőföldjéről.
Már nem is fogja megérteni az efféle dolgokat, állapította meg.
Jobb, ha meg sem kíséreli.
Fölnézett, és észrevette Vonnit, aki épp átkelt az útesten.
– Yassu, Thomas! – köszöntötte a nő.
– Yassu – hát nem szörnyű? Úgy sejtem, ismerte őt, Manoszt.
– Igen, kisfiú kora óta ismertem, már iskolás korában is
zabolátlan volt, mindig féktelenül viselkedett. Lopni járt a
kertembe, ezért megbíztam, hogy dolgozzon benne. Ettől
megjavult.
A nőt földerítette az emlék.
Thomas ellenállhatatlan vágyat érzett rá, hogy beszélgessen
vele, hogy megkérdezze, miért kellett a szigetre jönnie, de volt
valami Vonniban, ami gátat szabott a bizalmaskodásnak.
Állandóan tréfás megjegyzésekkel hozakodott elő, ami
megbénította az embert.
– Mindenesetre ma este Istennel lesz dolga, és Manoszt ismerve
szerencsésen megússza. – Vonni vállat vont, és már ment is
tovább.
 Thomas tudta, hogy a beszélgetés véget ért. Figyelte, amint a nő
folytatja útját a kézművesbolt felé. Nem sok vevője lesz aznap. A
férfi azt találgatta, vajon kinyitja-e egyáltalán a kis üzletet.
Látta, hogy a nő fesztelenül, otthonosan nyújt kezet az arra
járóknak.

Elsa lebújt a taxiban, sállal takarta az arcát, amíg el nem

hagyták a várost. Csak akkor egyenesedett föl. Vonásai
feszültségről és nyugtalanságról árulkodtak.
– Mit szólna hozzá, ha elmondanám, mit tudok a helyről, ahová
igyekszünk? – ajánlotta David.
– Köszönöm. Az csodás volna.
Elsa hátradőlt, behunyta a szemét, és átadta magát a fiú
szavainak. Kisebb templomról mesélt, amelynél valami feltárást
végeztek, de egy idő után elfogyott a pénz, ezért félbehagyták a
munkát. Senki sem tudott túl sokat a templomról, a korai
szakaszban kevés eredményt hozott az ásatás. De voltak, akik azt
állították, megér egy utat.
Évekkel azelőtt művésztelepet nyitottak ott, amely továbbra is
jól működik. Még újabban is érkeznek ezüstművesek és fazekasok
a világ minden tájáról. Csöppet sem uralkodott el a kereskedelmi
szemlélet, a művészek a városban kínálják eladásra a portékájukat.
Beszéd közben David időről időre a nőt fürkészte.
Elsának egyre jobban kisimult az arca. Nyilvánvalóan nem
akarta elmondani a riadalma okát, ezért David nem kérdezte. Jobb,
ha az úti céljukról csevegnek.
– Nem untatom? – kérdezte hirtelen
– Nem, az isten szerelmére, miért gondolja? Megnyugtat és
pihentet, amit mesél – válaszolta Elsa halvány mosoly kíséretében.
David örült.
– Gyakran előfordul, hogy untatom az embereket – vallotta be
őszintén. Nem fejezett ki önsajnálatot, és nem várt tiltakozást.
Egyszerű tényként jelentette ki.
– Ezen csodálkozom – vágta rá Elsa sietve. – Szerintem jó ilyen
békés természetű emberrel együtt lenni. Ez a jó kifejezés, vagy a
„nyugodt” megfelelőbb?
 – Nekem tetszik a békés – válaszolta David.
Elsa megpaskolta a fiú kezét, és barátságosan ücsörögve
folytatták útjukat a taxiban, miközben az egyik oldalon a
göröngyös domboldalon fölfelé kapaszkodó kecskéket, a másikon
pedig az alant csillogó kék tengert nézték. A tengert, amely ezúttal
oly barátságos és hívogató volt, ám előző nap sokak életét
kioltotta.
– Mikor tartják a temetést? – kérdezte Elsa hirtelen a sofőrtől.
A férfi értette a kérdést, de nem tudta, hogyan válaszoljon.
– Avrio – mondta.
– Avrio? – ismételte meg a nő.
– Holnap – tolmácsolta David. – Épp csak ötven szót ismerek –
tette hozzá szabadkozva.
– Ez negyvenöttel több annál, mint amennyit én tudok – ismerte
be Elsa, és már-már a szokott mosoly suhant át az arcán. –
Efharisto, David barátom, efharistopoli.
Egyenletesen haladtak tovább a poros úton. Igazából
barátokként.

A kávé, a kenyér és a méz után Fiona sokkal jobban érezte

magát. Shane azt mondta, még egy utolsó napot eltöltenek azon a
kopott helyen, másnap pedig Athénba mennek. Pár óránként
indulnak oda hajók, nem nagy ügy.
A fiú azon tanakodott, hová volna érdemes elmenni.
– Nem hiszem, hogy ma túl sok minden történne, az egész város
tele van újságírókkal, nyomozókkal meg hivatalos emberekkel. A
háziak mondták, hogy holnap lesz a temetés.
Fiona a legszívesebben megkérdezte volna, nem indulhatnának-
e a temetés után. De annyi mondanivalója volt aznapra, hogy úgy
döntött, ez a kérdés várhat egy ideig.
– Láttam egy szép kis helyet egy földnyelven, a tengerből
frissen kifogott halat grilleznek, mit gondolsz, elmehetnénk oda?
A fiú vállat vont. Miért is ne? A bor feltehetőleg olcsóbb, mint
a kikötőbeli flancos helyeken.
 – Rendben, menjünk oda, Fiona, és ne tölts el órákat azzal,
hogy megpróbálod elmagyarázni ezeknek az embereknek odalent:
„Én menni, te maradni”.
Fiona kedélyesen kacagott saját magán.
– Nem hinném, hogy ennyire rossz volnék, csak igyekszem
köszönetet mondani Eleninek, amiért olyan kedves hozzánk, és
megpróbálom értésére adni, mennyire sajnálom, ami a barátaikkal
történt.
– Nem a te hibád. Az isten szerelmére! – Shane olyan
hangulatban volt, amikor bármi miatt képes veszekedésbe kezdeni.
– Persze, hogy nem az én hibám, de senkinek sem árt, ha
udvarias vagyok.
– Rendesen megfizetjük őket azért, hogy itt lakunk – morogta a
fiú.
Fiona tudta, hogy alig fizetnek valamit. Ha a család nem lett
volna olyan szegény, nem költöztek volna ki a saját
hálószobájukból. Az időpont azonban nem volt alkalmas arra,
hogy megvitassa a kérdést Shane-nel.
– Igazad van, jobb, ha most rögtön indulunk, mielőtt túl meleg
lesz – válaszolta, azzal lementek a kopott lépcsőn, át a zsúfolt
konyhán a családtagok mellett, akik a tragédia súlyától
összeroskadva ücsörögtek. Fiona szeretett volna megállni, leülni
közéjük, vigasztaló szavakat suttogni nekik, rövid görög
mondatokat, amelyeket mindenfelé hallott: Tipota, Dhen pirazi.
De tudta, hogy Shane türelmetlenül várja az aznapi első hideg
sörét. Fiona annyi mindent akart neki elmondani, nem volt idő
késlekedni. Hamarosan dél lesz, és már most nagyon meleg van.
Rögtön indulniuk kell a part menti tavernába.

Valóban egyre melegebb lett.

Thomas letett róla, hogy megmássza a dombot, efféle túrára
sokkal korábban kellett volna elindulnia. Benézett a kézműves-
üzletbe. Jól sejtette. Vonni nem nyitott ki. Görög nyelvű üzenetet
rakott a kirakatba. Fekete keretbe foglalt pár szót, a férfi másutt is
látott már ilyet. Kegyeleti okból zárva, így fordították le neki.
 Vonni a karosszékben bóbiskolt. Fáradtnak és öregnek tűnt.
Lehet, hogy tényleg a tyúkólban alszik? Miközben az apartmanban
van egy üres hálószoba? Nyugodtan ott alhatna, de Thomas
óvakodott attól, hogy rákérdezzen.
Az üzletek zárva maradtak, de látnivaló bőven akadt. És az
igazat megvallva nem is akart messzire távolodni a gyászba borult
városkától. Elsétált a part mentén egy egyszerű kis helyhez egy
földnyelven, amelyet az előző héten vett észre. Csodálatosan
illatozott a grillezett hal, amikor néhány nappal korábban arra járt,
és kitűnő helynek kínálkozott üldögélni, a tengert kémlelni és
gondolkodni. Thomas örült, hogy eszébe jutott.
Néhány rongyos napernyő nyújtott menedéket a nap ellen, meg
a tenger felől fújdogáló hűvös szellő. Pont ilyen helyre vágyott.

Elsa és David taxija megérkezett a Kalatriada központjául

szolgáló régi térre.
A sofőr megkérdezte, hol tegye ki őket.
– Itt jó lesz – mondta Elsa, miközben gavallérosan kifizette a
viteldíjat. David szeretett volna hozzájárulni az útiköltséghez, de a
nő ragaszkodott hozzá, hogy ő rendezze az egészet. Ott álltak
tehát, és körülnéztek a faluban, ahová kanyargós, veszélyes utakon
érkeztek. Nem valami népszerű turistaparadicsom volt. Olyan hely
volt, amelyre egyáltalán nem figyeltek föl a befektetők.
Messze alattuk, egy másik kanyargós út alján terült el a tenger.
A teret körülvevő épületek fele parányi étteremnek vagy
kávézónak tűnt, és volt köztük pár fazekasműhely is.
– Nyilván meg akarja keresni a templomát – mondta a nő
Davidnek. – Biztonságos helyre hozott, itt elrejtőzhetek.
– Nem kell azonnal a templomhoz rohannom – válaszolta a fiú.
– Leülhetek magával egy időre.
– Ezek után a kanyarok után feltétlenül szükségem van egy
kávéra – jelentette ki Elsa. – Hanem ez aztán igazán kellemes hely,
itt föllélegezhetek. Maga az én hős megmentőm!
– Még hogy hős! – David jót nevetett a felvetésen. – Attól
tartok, ez nem éppen a szokásos szerepem.
 – Ne akarja nekem bemesélni, hogy általában gazemberként lép
föl. – Elsa ismét derűsen viselkedett.
– Szó sincs róla, hogy ennyire rámenős volnék. Gyakrabban
játszom a bohóc szerepét – vallotta be a fiú.
– Ezt egy pillanatig sem hiszem el – nyugtatta meg Elsa.
– Csak azért, mert nem ismer, nem látott az igazi életemben,
ahol mindent elfuserálok.
– Ez nem igaz. Azt mondta, nem ért egyet az apjával. Ez nem
halálos bűn, a férfiak fele az egész világon így van ezzel.
– Mindenben cserbenhagytam, minden egyes dologban, Elsa.
Őszintén mondom, ha akármilyen más fiút kapott volna, minden
működne. Adott a kész üzlet, a megbecsült rang a közösségben. A
szép otthon; de engem fojtogatott mindez, úgy éreztem, csapdába
estem. Nem csoda, hogy az apám megvet.
– Jó lesz, ha ide ülünk? – javasolta Elsa, és a legközelebbi
helyre mutatva elhelyezkedett egy végtelenül egyszerű kávézó
töröttnek látszó székén.
Megjelent a pincér, és viaszosvásznat terített egy másik székre.
– Ez a szék jobb lesz a hölgynek – mondta.
– Hiszen ugyanolyan kellemes mind! – álmélkodott a nő.
– Mindenütt olyan figyelmesek önnel, Elsa, csak úgy sugárzik
önből a napfény.
David két metrioszt, közepesen édesített kávét rendelt.
Barátságosan szürcsölgették.
– Én nem ismertem az apámat, David, korán elhagyott
bennünket, de az anyámmal nagyon sokat veszekedtem.
– Lehet, hogy az egészségesebb. Nálunk egyáltalán nincsenek
valódi viták, mindössze sóhajtozás van, meg vállvonogatás –
mondta David.
– Higgye el, én rengeteg dolgot vágtam az anyám fejéhez, túl
sokat bíráltam, ha újrakezdhetném, nem mondanék neki
ilyesmiket. De a nők meg az anyjuk állítólag mindig ilyenek!
– Min veszekedtek?
– Nem is tudom, David. Mindenen. Én mindig azt állítottam,
hogy nekem van igazam, ő pedig téved. Szörnyűek voltak a ruhái,
a barátai, tudja, a szokásos gyilkos lemez.
 – Látja, én ezt nem ismerem. Mert mi egyáltalán nem
beszélünk.
– Mit tenne, ha újrakezdhetné? – kérdezte Elsa.
– Azt hiszem, ugyanezt, elrontanám.
– Ez meglehetősen kishitű vélekedés. Maga fiatal. Sokkal
fiatalabb, mint én, a szülei élnek, magának van ideje.
– Kérem, Elsa, ne akarja, hogy még rosszabbul érezzem
magam.
– Természetesen nem akarom, csak úgy vélem, van bennünk
valami közös, de nekem nincs lehetőségem rendbe hozni a
történteket. Az én anyám meghalt.
– Hogyan halt meg?
– Autóbalesetben az egyik hozzá nem illő barátjával. David
előrehajolt, és megpaskolta Elsa kezét.
– Gyorsan történt, és biztos vagyok benne, hogy nem szenvedett
– vélte.
– Maga nagyon kedves fiú, David – szólt a nő reszkető hangon.
– Igya meg a kávéját, azután induljunk, derítsük föl Kalatriadát.
Ebéd közben majd én sorolom a gondjaimat, és maga ad tanácsot
nekem.
– Ugye tudja, hogy nem szükséges megtennie – szabadkozott a
fiú.
– David, a békeszerető… – mondta Elsa mosolyogva.

– Hol van az az állítólagosán príma hely? – morgott Shane.

Fölfigyelt a zajos bárra, amely mellett elhaladtak. – Ez talán
megfelelne – javasolta.
Távolról sem látszott afféle helynek, ahol közölhetné a fiúval az
újságot, ezért Fiona pillantásra sem méltatta.
– Túlságosan drága, itt megkopasztják a turistákat – jegyezte
meg. Ez megtette a magáét. Továbbmentek a földnyelven található
halcsárda felé.

Andreasz a testvérénél üldögélt a rendőrségen. Jorgisz

íróasztalán hegyekben álltak a balesetről szóló jelentések.
Megállás nélkül csöngött a telefonja. Aztán egy pillanatra
elhallgatott.
– Ma írtam Adoninak – jelentette be Andreasz lassan.
– Helyes, helyes – válaszolta Jorgisz egy idő után.
– Nem kértem bocsánatot, vagy ilyesmi.
– Még szép, hogy nem – helyeselt Jorgisz.
– Merthogy nem bántam meg. Hiszen tudod.
– Tudom, tudom. – Jorgisznak nem kellett megkérdeznie, miért
írt a bátyja a rég Chicagóba távozott, elhidegült fiúnak. Ismerte az
okát.
Manosz meg a többiek halála a hajón megmutatta nekik, milyen
nagyon rövid az élet. Ennyi az egész.

Thomas elhaladt a tévéstábok meg a fényképészek mellett a

kikötői téren. Ezt is csak olyan munkának tartotta, mint a többit, de
ezek valahogy úgy rajzanak, mint a bogarak. Ahol minden rendben
megy, ahol simán zajlik az élet, ott nem jelennek meg, csak ott
bukkannak föl, ahol valami szörnyűség történik.
Elsára gondolt, az aranyszőke, csinos német nőre.
Meglehetősen elutasító volt a saját szerepével kapcsolatban. Azon
töprengett, vajon hová ment aznap a taxival. Talán még a
kikötőben gyülekező német tévéseket is ismeri. Görögország a
németek kedvenc úti célja, azt mondják, Manosz hajóján is
meghaltak ketten. De akármerre nézett, sehol nem látta a nőt.
Bizonyára nem jött még vissza. Thomas a földnyelven lévő
étterem felé sétált.

David és Elsa körüljárta a templom romjait. Rajtuk kívül nem

volt más látogató.
Az idős idegenvezető fél eurót kért tőlük, és cserébe
ruhatárjegyet adott nekik, meg egy hibásan írt, jóformán
érthetetlen leírást a templom egykori rendeltetéséről.
– Egész vagyont lehetne keresni megfelelő német nyelvű
prospektussal – vélte Elsa.
– Vagy akár angollal – tette hozzá David nevetve.
Visszasétáltak a térre.
 – Nézzük meg azt a remek ebédet, amelyre meg akarom hívni –
indítványozta Elsa.
– Miattam nem szükséges, Elsa… Nézze, a korábbi pincérünk
integet, én szívesen visszamegyek oda, ha önnek megfelel.
– Persze, hogy megfelel, történetesen örülnék is neki. Csakhogy
valami rendesebb helyre gondoltam, mert még egy szívességet kell
kérnem öntől.
– Nem kell drága ebéddel kifizetnie, és egyébként sem hiszem,
hogy Kalatriadán találnánk valami flancos helyet.
A pincér eléjük futott, örült, hogy viszontlátja őket.
– Tudtam, hogy visszatér, hölgyem! – mondta, és csak úgy
ragyogott az arca. Tányéron olajbogyót meg kis sajtdarabokat vitt
nekik, és a konyha felé bökdösött, ahol megnézhetik a nagy, fűtött
tárolókban melegen tartott ételeket. Büszkén nyitogatta az
edényeket, hogy kiválaszthassák, mit ennének.
Olyan meghitten üldögéltek és beszélgettek, mintha régi
barátok volnának.
Azon tűnődtek, milyen lehet ilyen kis faluban felnőni, nem
pedig azokban a nagy városokban, amelyekben ők nevelkedtek.
Csodálták a magas, szőke skandinávokat, akik annak idején a
hideg északról érkeztek oda, hogy ékszerészként és fazekasként
dolgozzanak. Elsa csak akkor vágott bele a történetébe, amikor a
sötét, édes kávét szürcsölték.
– Elmondom, miről szól ez az egész.
– Nem muszáj, igazán szép napunk van.
– De, el kell önnek mondanom, mert azt akarom, hogy ma este
ne menjünk vissza Aghia Annába. Azt akarom, hogy maradjunk itt
holnapig, amíg véget nem ér a temetés.
Davidnek leesett az álla.
– Hogy maradjunk itt?
– Nem mehetek vissza a városba, David, ott vannak a tévés
munkatársaim, akik megismernek, elmondják Dieternek, az otthoni
főnökünknek, ő meg idejön, és megkeres. Nem tudnám elviselni.
– Miért?
– Mert annyira szeretem.
 – És mi abban a rossz, hogy a férfi, akit szeret, idejön, és
megkeresi önt?
– Bárcsak ilyen egyszerű volna! – sóhajtotta Elsa, és az arcához
szorította a fiú két kezét. David érezte, hogy az ujjai között
könnycseppek peregnek az asztalra.
– Persze, értem, ma éjjelre itt kell maradnunk Kalatriadán –
mondta, és közben úgy érezte, a nap minden egyes órájával
tényleg közelebb kerül ahhoz, hogy hőssé váljon.
Korán volt. Fionán és Shane-en kívül senki sem volt az
étteremben. A pincér magukra hagyta őket a hallal meg a borral a
sötétkék tenger és a fehér homok mellett. Shane elég gyorsan
megivott két sört meg egy pohár retszinát. Fiona figyelte, a
megfelelő pillanatra várt, amikor elmondhatja az újságot. Végül,
amikor már nem győzött tovább várni, a fiú karjára tette a kezét, és
elárulta neki, hogy hat napja késik a vérzése. Elmondta, hogy
tizenkét éves kora óta soha egyetlen napot sem késett. És hogy a
nővérként szerzett orvosi ismeretei alapján egészen biztos benne,
hogy nem téved, márpedig ez tényleg azt jelenti, hogy állapotos.
Azután reménykedve leste a fiú arcát. Hitetlenséget látott rajta.
Shane fölhajtott még egy pohár bort, mielőtt megszólalt.
– Ezt nem hiszem el. Védekeztünk.
– Nem… Nem mindig. Ha visszaemlékszel… – Fiona föl akart
idézni egy bizonyos hétvégét.
– Hogy lehettél ennyire ostoba? – kérdezte Shane.
– Nézd, nem csak rajtam múlt – jegyezte meg Fiona
megbántottan.
– Istenem, Fiona, te aztán tényleg értesz hozzá, hogy mindent
elronts, és mindenki életét tönkretedd! – támadt rá a fiú.
– De igenis akartunk gyereket, azt mondtuk, azt mondtad. .. –
Fiona könnyekre fakadt.
– Majd egyszer, nem most, micsoda bolond vagy, nem most,
amikor mindössze egy hónapja vagyunk úton!
– Arra gondoltam… Arra gondoltam… – A lány a könnyeivel
küzdve kereste a szavakat.
– Mire gondoltál?
 – Arra gondoltam, itt maradhatnánk, tudod, ebben a városban,
és fölnevelhetnénk a babát itt.
– Ez nem baba, ez egy hat napot késő vérzés.
– De baba lehetne, a mi babánk, te dolgozhatnál esetleg
étteremben, és én is dolgoznék…
A fiú fölállt, áthajolt az asztalon, úgy ordított vele. Fiona alig
hallotta, mit mond, annyira kegyetlen és fájdalmas dolgokat vágott
hozzá. Hogy szajha, mint minden nő. Mesterkedik és
összeesküvést sző azért, hogy magához láncolja egy rakás
gyerekkel, és pincérként dolgoztassa. Pincérként egy efféle
istenverte helyen!
Meg kell szabadulnia a gyerektől, és soha többet nem állhat elő
efféle tündérmesével. Soha. Ostoba, eszetlen bolond.
Valószínűleg ellenkezett Shane-nel, semmi sem volt világos, de
azután érezte az arcát érő éles ütést, amelynek olyan ereje volt,
hogy hátratántorodott tőle, miközben a fiú ismét ökölbe szorított
kézzel közeledett felé.
Egyre közelebb került hozzá a talaj, hányingere volt, és minden
porcikája remegett. Azután futó lépések hangját hallotta hátulról,
meg kiabálást, két pincér lefogta Shane-t, Thomas pedig, aki
egyszer csak ott termett előtte a semmiből, félrevonta, egy székhez
segítette.
Fiona behunyta a szemét, miközben a férfi hűs vízzel borogatta
az arcát.
– Semmi baja sem történt, Fiona – nyugtatta a lányt Thomas, és
közben a haját simogatta. – Higgyen nekem, már rendben van.
 Ötödik fejezet

Az étteremben megadták Thomasnak a rendőrség

telefonszámát. Fiona hallotta, hogy Shane nevetve veszi
tudomásul, mire készül a férfi.
– Csak az időt vesztegeti, Thomas, Fiona nem fog ellenem
vallani, ha pedig mégis ezt tenné, hát családi ügy. Ezt fogják
mondani. Sőt még ennél is rosszabb, külföldiek családi ügye,
semmi esélye sincs annak, hogy elmarasztaljanak.
A fiú a borospohárért nyúlt.
A két pincér Thomasra nézett, tőle vártak tanácsot. Hagyják
Shane-t inni, vagy akadályozzák meg?
Thomas azonban épp csak bólintott. Minél részegebb lesz
Shane, annál rosszabb benyomást fog kelteni, amikor Andreasz
öccse, Jorgisz megjelenik, hogy fölvegye az ügyet.
A hátsó szobába ment, hogy bizalmasan tárgyalhasson, és
bemutatkozott a telefont fölvevő rendőrnek, aki rögtön tudta, kivel
beszél.
– Maga is azok közül a nagylelkű emberek közül való, akik
olyan bőkezűen adakoztak Manosz családjának.
– Igazából a bátyja tette, nem kért tőlünk pénzt a
vendéglátásért.
– Azt mondta, a barátai. – Andreasz öccse nyilván tudta, miről
van szó.
– Büszkén valljuk magunkat a barátjának, de most bajban
vagyunk, uram.
Thomas elmagyarázta a történteket Jorgisznak, aki rögtön
megértette a helyzetet. Hivatalosnak távolról sem nevezhető
beszélgetést folytattak. Azután Thomas halkan megkérte a
pincéreket, hogy kísérjék Shane-t a hátsó szobába, és zárják be.
Shane meg sem próbált ellenkezni.
– Csak az időt vesztegetik, a rendőrség idejét, higgyenek
nekem, majd szabadkozni fognak, amikor kiszállnak és dolguk
végezetlenül elmennek. Mindentudó Thomas, maga azért bőgött
tegnap, mert nem tudott a fiával beszélni. Egy macskával sem
tudna társalogni, Thomas, magának nincs stílusa.
– Magának persze van, mégpedig az öklével – válaszolta
Thomas.
– Nagyon vicces, tényleg nagyon vicces.
– Errefelé nem nézik jó szemmel, ha valaki nőket ver, erre
hamarosan rá fog jönni.
– Kézen fogva fogok innen kisétálni ezzel a lánnyal, volt már
ilyen, és lesz is még. – Shane fölényesen, magabiztosan beszélt.
Thomas érezte, hogy elönti az epe, és észrevette, hogy
akaratlanul is ökölbe szorul a keze. Shane is látta, és nevetett:
– Nézzenek oda, még a végén férfiként viselkedik! –
gúnyolódott.
De Thomas haragja olyan hamar elpárolgott, amilyen hamar
támadt. Ismét nyugodt volt.
– Adjanak neki bort, kifizetem – szólt oda a pincéreknek, azzal
kiment, és leült Fiona mellé, akinek könnyáztatta arca még mindig
rémületet tükrözött.
– Minden rendben lesz – vigasztalta Thomas, miközben a kezét
simogatta.
– Soha semmi sem lesz rendben – válaszolta Fiona rettenetes
visszavonhatatlansággal.
– Mindent túlélünk, tudja, ezért bolyongunk mindannyian itt a
földön ahelyett, hogy kihalnánk.
Thomas azután nem szólt többet, míg a rendőrségi kocsi
érkezésére vártak. Az étterem alatti szikláknak csapódó
hullámokat hallgatva ültek. Fiona arca szomorú és üres volt, de
Thomas tudta, hogy a puszta jelenlétével némi erőt és társaságot
nyújt a lánynak.
Amikor Jorgisz megérkezett, közölte Shane-nel, hogy három
egymástól független szemtanú testi sértés elkövetését látta, és
huszonnégy órára bezárják a rendőrségre.
– De ő nem bánta – magyarázta Shane akadozva és idegesen. –
Kérdezzék meg tőle. Szeretem, összetartozunk, talán még
gyerekünk is lesz… Igaz, Fiona? Mondd meg nekik.
A lány csukott szemmel ült.
 – Ez nem lényeges – válaszolta Jorgisz. – Nem a hölggyel
kapcsolatban tettek panaszt, nincs jelentősége, hogy mit mond.
Azután megbilincselte és a rendőrautóhoz kísérte Shane-t.
A kocsi eltűnt a napsütésben, mire megérkeztek az első
ebédvendégek. A pincérek megkönnyebbültek. Fiatalok és
tapasztalatlanok lévén zavarba hozta őket a perpatvar, a rendőrautó
érkezése, a letartóztatás, de helyreállt a rend, immár semmi sem
akadályozta az üzletmenetet. Mindenesetre mozgalmasan
kezdődött a reggel.
Fiona egész idő alatt hallgatott, de ekkor elsírta magát.
– Bárcsak volna egy barátom, Thomas! – tört ki belőle.
– Én a barátja vagyok.
– Igen, tudom, de én barátnőre gondoltam, mint otthon Barbara,
ő megmondaná, mit tegyek, tanácsot adna.
– Föl akarja hívni? Az apartmanomban van telefon – javasolta
Thomas.
– Ez már nem ugyanaz. Az egész a múlté, rengetegszer
ajánlotta föl a segítségét, nem hallgattam rá, és nem értené,
mennyire megváltoztak a dolgok. Hogy mennyi minden történt.
– Bizonyára messziről kellene kezdenie – mondta a férfi együtt
érzőn.
– Elsával is szívesen beszélgetnék, de nem tudjuk, hol van, és
különben is, lehet, hogy nem volna kíváncsi a panaszkodásomra –
kesergett Fiona szomorúan, miközben szalvétával törülgette a
szemét.
– Kideríthetjük, hol lehet, reggel láttam, hogy taxiba ült
Daviddel. Sejtelmem sincs, hová mentek. De miért nem eszünk
előbb valamit, hogy kissé rendbe jöjjön?
– Úgy beszél, mint az anyám. – Fiona halványan elmosolyodott.
– Járatos vagyok az anyai mesterségben – válaszolta Thomas. –
Amikor elég erősnek érzi magát a sétához, elmegyünk a
taxisokhoz, és megkérdezzük őket. Az Elsához hasonló jelenséget
nem lehet csak úgy elfelejteni.
– Mindez valójában elég rossz fényt vet rám.
– Elsa nagyon meleg szívű és együtt érző teremtés… Pont ilyen
illetővel kell beszélnie – győzködte a férfi Fionát.
 – Azt hiszi?
– Igen, azt hiszem. Ja, Fiona, van még valami.
– Micsoda?
– Igaz, amit Shane mondott, lehet, hogy állapotos?
– Ezt mondta? Észre sem vettem. – Fiona arcán ismét szívet
tépő remény tükröződött.
– Csak azért jegyezte meg, mert abban bízott, hogy ezzel
kimászik a bajból.
– Azt hittem, örült neki.
– Nem. Igazán nem akarok kegyetlen lenni, de nem látszott
rajta öröm. Igaz lehet a hír?
– Igen – válaszolta a lány gyászosan.
– Eszünk egy omlettet, azután kifaggatjuk a sofőröket. Ha nem
emlékeznek Elsára, akkor csöppet sem érdemlik meg, hogy
férfinak tartsák őket.
Thomasnak igaza volt. Mindannyian emlékeztek a szőke német
nőre és az alacsony, szemüveges férfira. Csodás fuvar volt, mondta
a taxis, aki elvitte őket Kalatriadába.
– Gyerünk oda! – indítványozta Thomas, és a nap második
jelentős fuvardíját kínálta a meglepődött sofőrnek.

Nem akármilyen kanyargós út vezetett át a hegyeken. Amikor

végre megérkeztek Kalatriada kis városkájába, könnyen
megtalálták Elsát és Davidet. Jóformán nem állt másból, mint egy
kávéházakkal meg kis kézműves boltokkal határolt nagy térből.
Messziről is jól látszott Elsa szőke haja, amint épp cseréptálak fölé
hajolt egy kis üzletben. Nem kellett sokat magyarázkodniuk.
Nyilvánvalóan nem véletlenről volt szó. Elsa megrémült.
– Valaki keres? – kérdezte azonnal. Zilált, riadt tekintettel
nézett rájuk.
Thomas rögtön a tárgyra tért.
– Tulajdonképpen igen, Elsa. Abban bíztunk, elbeszélgetne
Fionával. Tudja, kissé zaklatott.
– Ez tisztán látszik – jegyezte meg David, miközben a Fiona
arcán éktelenkedő élénkvörös foltot nézte.
– A következő betörte volna az orrát – morogta Thomas.
 – Persze, hogy beszélhetünk. – Elsa karon fogta a lányt. –
Elnézést kérek, amiért rögtön magamra gondoltam, de támadtak
bizonyos gondjaim, amelyek miatt itt töltjük a mai estét Daviddel.
– Itt maradnak éjszakára? – kérdezte egyszerre Fiona és
Thomas döbbenten.
– Igen, végtére is szép hely, és a tér túloldalán van egy helyes
kis szálloda. Két szobát vettünk ki. Fiona alhat az enyémben,
maguk pedig, férfiak, osztozhatnak a másikon. Mit gondolnak,
megfelel ez így?
Elsa ismét magabiztosan mosolygott, és úgy tűnt, a
legtermészetesebb dolog négy embernek, akik előző nap
találkoztak először, hogy mindannyiuk számára váratlan
kiruccanást tesznek egy Kalatriada nevű parányi faluban. Azon a
helyen, amelyről David kivételével egyikük sem hallott soha.
Egyetértettek abban, hogy ez valóban jó megoldás.
Előző nap ebben az órában még jóformán nem is ismerték
egymást. Most pedig részt vesznek egymás életében.
Könnyedén csevegtek mindenféléről. Mint régi barátok, akik
egymás szomszédságában nőttek föl, nem pedig mint négy
különböző országból származó idegenek.
A helyzet nem hasonlított az előző estére, amikor
mindannyiukat mélyen megrázta a baleset és a
telefonbeszélgetések hatása. Előző este azonnal meghitt
társalgásba kezdtek, mihelyt az éjjeli égbolton megjelentek a
csillagok. Ez az este más volt. Vihar közelgett.
A szállodát működtető család nem mutatott meglepődést az
össze nem illő emberek láttán, akiknek nem volt csomagjuk, és
akik oly váratlanul bukkantak föl. Mindannyian kedves, jó
természetű embereknek tűntek, kissé zaklatottak voltak ugyan, de
végtére is Aghia Annáról jöttek, ahol az a szörnyű tragédia történt.
Talán ismertek pár embert a hajóról, amelyik odaveszett.
A szálloda tulajdonosnőjét Irininek hívták. Fáradtnak és
feszültnek tűnt, miközben törülközőt meg kis darab szappant
nyújtott át nekik. Kedves, de kimerült mosolya alapján sejthető
volt, hogy rá hárult a takarítás meg a főzés, miközben a sarokban
három férfi társasjátékozott: egyikük sem segített neki.
 – A mozgásukból ítélve azt hiszem, rengeteget dolgoznak itt a
nők – suttogta Elsa Fionának, amikor fölmentek, hogy elfoglalják
a szobájukat.
– Akár velem is kezdheti, Elsa – szégyenkezett Fiona. – Nem
kell messzire mennie, elég rám néznie, ha áldozatot akar látni.
Elsa mélységes együttérzéssel nézett rá. –Aludjon egy kicsit –
javasolta. – Pár óra alvás után minden jobb fényben tűnik föl.
– Beszélni akarok önnek Shane-ről, meg arról, hogy miért teszi,
amit tesz – kezdte Fiona.
– Nem, nem ezt akarja. Azt akarja tőlem hallani, hogy igaza
van, ha vissza akar menni hozzá, és hogy Shane nem gondolta
komolyan.
Fiona döbbenten nézett Elsára.
– Lehet, hogy ezt fogom mondani, Fiona, de nem most, amikor
túlságosan fáradt és zaklatott ahhoz, hogy bármit is
meghallgasson. Pihenjen egyet. Majd később beszélünk, bőven
van időnk.
– És ön mit csinál?
– Üldögélek, és nézem a hegyeket – válaszolta Elsa.
Fiona hirtelen nehéznek érezte a szemhéját, és hamarosan
mélyen szuszogott.
Elsa a kis nádszékben ült, és a völgyre telepedő árnyékokat
figyelte.
Eleredt az eső, elfedte a csillagtakarót.

– Tud sakkozni, Thomas? – érdeklődött David.

– Nem játszom túl jól – vallotta be Thomas.
– Én sem, de van egy kis készletem, ha nincs ellenére…
Mindenféle elvárás nélkül.
A fiú kimerültnek tűnt ugyan, de láthatóan nem akart bizalmas
beszélgetésbe bonyolódni. A sakkozást jó kibúvónak vélte.
Fölállították a kis táblát az ablak mellett, és boldogan merültek
bele a játékba, miközben egyre sötétebb lett, majd eleredt az eső.

Irini mindkét szobába bekopogott.

 Az eső miatt nem ehetnek a szabadban, odabent
vacsorázhatnak, ahonnan láthatják Kalatriada terét, mondta. Nem
tett észrevételt a Fiona arcán egyre jobban kiütköző zúzódásra.
Lementek a kék-sárga terítővel borított asztalhoz. A sarokban
öregemberek csörögtek kockákkal meg kövekkel, triktrakot
játszottak, ők pedig hozzáláttak a kebabhoz és a salátához, amelyet
Irini büszkén tett eléjük.
– Orea – dicsérte David. – Poli poli kala!
Irini fáradt arcán széles, fogatlan mosoly terült szét. Elsa úgy
vélte, a nő nem lehet több negyvennél, talán még annyi sincs. Nem
sok újdonságot tartogatott számára az élet, de ismert és szeretett
emberek vették körül, most pedig négy vendég megdicséri az
egyszerű ételt, és azt mondják, csodálatos.
Elsa egykor mindent határozottan és magabiztosan látott. Tudta
volna, mi a baj Irini életével. Most elbizonytalanodott. Talán jobb
a nőnek, hogy itt él, ebben a gyönyörű faluban a hegyek és a
tenger között, a triktrakozó férfiak egyike a férje, egy másik pedig
az apja. Gyerekruhák lengedeznek a kötélen. Irini-nek talán
családja van, kicsi gyerekei, akik minden helybélit ismernek.
Feltételezhetően sokkal jobb élete van itt, mintha Andreasz
fiához hasonlóan elment volna, hogy fényesebb életet keressen
Chicagóban.
Elsa fölsóhajtott. Lényegesen könnyebb volt akkor, amikor
minden egyértelműnek bizonyult. Akkor Elsa arra biztatta volna
Fionát, hogy alaposan vizsgálja meg Shane-t, lássa be, hogy a fiú
soha nem szerette őt, és valószínűleg senki mást sem képes
szeretni. Azt mondta volna, hogy bár egyik nő sem tanácsolhatja a
másiknak, hogy vessen véget a terhességének, Fionának mégis
minden szempontból meg kellene fontolnia, kihordja-e Shane
gyerekét. Újabban azonban Elsa egyáltalán nem volt biztos abban,
mi a helyes lépés bárkinek is.
Rájött, hogy elkalandozott, és erőt véve magán visszatért az
asztal mellett folyó beszélgetéshez. Azért jött el, hogy rendbe
szedje a gondolatait, nem pedig azért, hogy összezavarodva és
borongva üldögéljen, ahogy pár héttel korábban a lakásán, míg
meg nem vette az Athénba szóló jegyet.
 Oda kell figyelnie, nem engedheti meg magának, hogy újból
ábrándozni kezdjen. Thomas éppen a háziasszonyáról mesélt.
– Vonni nagyon eredeti személyiség, nyilván évek óta él itt,
soha nem mesél magáról, de született görögként beszéli a nyelvet.
Azt mondta, jól ismeri ezt a helyet, Kalatriadát, néhány hetente
eljön fazekasárut venni, amelyet azután elad a kézműves boltjában.
– Andreasz tegnap azt mondta, a hölgy Írországból jött –
jegyezte meg Fiona. – Épp ma gondoltam rá… Tudják, ha ő itt
tudott maradni, talán én is képes volnék rá.
Sápadt volt, és nagyon szomorú.
– Mit gondol, valakivel együtt jött ide? – Elsa kissé
valóságosabb mederbe akarta terelni a beszélgetést, mielőtt Fiona
belemerülne valami elképzelt világba, amelyben ő meg Shane
családot alapít itt, a bíborszínű görög hegyek között.
Thomas nem tudta. Azt mondta, hogy bár Vonni nyitott és
barátságos, az ember mégsem tesz föl neki kérdéseket.
David járt Vonni boltjában, beszélgetett a hölggyel, és úgy
vélte, jó árukészletet válogatott össze… Kényes egyensúlyt kell
tartania a látogatóknak kínált tucatáru és az igényesebb darabok
között.
– Nekem tetszik, hogy láthatóan nem a pénz megszállottja, és
nem állítanám, hogy túl jól megy neki – tette hozzá David.
– Én is azt hiszem, hogy meglehetősen nehezen él – értett egyet
vele Thomas. – Angolt tanít, és amolyan kunyhófélében lakik a
hátsó kertben, hogy kiadhassa nekem a lakását.
– Hány éves? – tudakolta Elsa.
– Ötven-hatvan – válaszolta David.
– Negyven-ötven – mondta ugyanabban a pillanatban Thomas.
Ezen jót nevettek.
– Ennyi idősen már ki kell csípni magunkat ahhoz, hogy
tetsszünk a férfiaknak – jegyezte meg Elsa kényszeredett mosoly
kíséretében.
– Vonni nem szokott kiöltözni, egyszerű pólót hord színes
szoknyával meg nyitott szandállal. Nem feltételezem róla, hogy
valaha is kifestette magát – mondta Thomas elgondolkodva. –
Mindenestül valahogy különösen megnyugtató jelenség.
 Úgy tűnt, mint aki kilométerekre van onnan, mintha egy másik
nőre gondolna, aki viszont kiöltözött, és rendszeresen festette
magát.
– Szóval tetszik önnek ez a bizonytalan életkorú, megnyugtató
nő? – incselkedett vele Elsa.
– Nem, távolról sem, de igenis érdekel. Tegnap este vacsora
előtt fölhívtam, nehogy azt higgye, amikor nem lát fényt az
otthonában, hogy leléptem.
– Milyen figyelmes! – csodálkozott Fiona. – Shane nem gondolt
volna ilyesmire.
– Azt mondta, meg ne forduljon a fejünkben, hogy ismét taxiba
ülünk, szálljunk föl a téren a buszra, kétóránként indul.
Fölvetettem neki, hogy holnap talán mindannyian visszamegyünk
a temetésre, tudni akartam, nem lennénk-e láb alatt.
Megnyugtatott, hogy igazán nagyra értékelnék. Egyetértenek
velem?
– Részemről rendben van – felelte David.
– Igen, én pedig elmehetek a rendőrőrsre, és beszélhetek Shane-
nel – tette hozzá Fiona buzgón. – Most, hogy volt ideje mindent
végiggondolni, bizonyára bánja már a történteket, és nem hagyja
nyugodni a dolog.
A többiek kerülték a tekintetét. Elsa volt az egyetlen, aki addig
még nem szólalt meg.
– És ön, Elsa? – fordult hozzá Thomas kedvesen.
– Én pár napig talán itt maradok, tudja, később majd
csatlakozhatom önökhöz.
Úgy tűnt, ez a kijelentés magyarázatra szorul. A nő rövid
habozás után úgy döntött, kiegészíti a mondottakat.
– Tudják, mindez kissé kellemetlen, megpróbálok elkerülni
valakit, és egy darabig inkább rejtőzködnék, amíg el nem megy.
Három értetlen arc nézett rá.
– Tisztában vagyok vele, hogy ostobán hangzik, de ez van.
Otthagytam Németországot, a barátaimat, a jó állásomat, amelyet
szerettem… Csak azért, hogy megszabaduljak tőle. Őrültség volna,
ha egy ilyen kis helyen találkoznék vele ismét, mint amilyen Aghia
Anna.
 – És bizonyos benne, hogy itt van? – kérdezte Thomas szelíden.
– Igen, ő már csak ilyen. Senki sem érdeklődik nála jobban az
emberek iránt. Ezért menekültem ide Daviddel. – Elsa hálás
pillantást vetett a fiúra.
– Távol tarthatnánk öntől – javasolta David, aki igyekezett
megfelelni a rá szabott hősi szerepnek.
– Megmondhatnánk Jorgisznak, tudja, Andreasz öccsének…
Fölszólíthatná, hogy távozzon, ha megpróbálná követni vagy
zaklatni önt – bátorította Elsát Thomas.
A nő hol egyikükre, hol másikukra nézett.
– Nem, nem erről van szó. Nem tőle, hanem magamtól félek,
attól, hogy vissza találok menni hozzá, és akkor ez az egész,
mármint az ideutazásom csak időpocsékolás lett volna. – Elsának
beszéd közben remegett az ajka. A hűvös, magabiztos Elsának.
Mindannyian meghökkentek.
– Én itt maradnék önnel, Elsa – kezdte Fiona. – Csakhogy el
kell mennem a rendőrségre, hogy megnézzem Shane-t.
– Nem kell elmennie, csak el akar menni – javította ki Elsa.
Fionának fájt a megjegyzés.
– Szeretem őt, ezt ön bizonyára megérti. Legyen őszinte, Elsa.
Biztosan szerelmes ebbe a férfiba, máskülönben nem félne annyira
attól, hogy találkozik vele.
Thomas közbelépett. A nők között kezdett komolyra fordulni a
dolog.
– Mindannyiunk mögött hosszú nap áll… Találkozzunk,
mondjuk, nyolckor a reggelinél. Elérhetjük a kilencórás buszt…
Mármint azok, akik akarják. Rendben van?
Thomas kedvesen beszélt, de a sokévi tanítás következtében
volt valami tekintély a hangjában.
Rájöttek, hogy igaza van, és szedelőzködni kezdtek.
– Csak még egy pillanat! – szólalt meg Elsa. – Nagyon
sajnálom, Fiona, udvariatlan voltam önnel, jogában áll elmenni és
találkozni a férfival, akit szeret. És elnézést kérek, amiért mások
tragédiája elé soroltam a saját önös ügyemet. Természetesen ott
leszek önökkel a temetésen, és örülnék, ha olyan kedves barátok
védelmét élvezném, mint önök.
 Túlságosan is csillogó szemmel nézett végig rajtuk, mintha a
mosoly könnyek özönét takarná.
 Hatodik fejezet

Shane a tenyerébe temetett arccal ült a rendőrőrs hátsó

traktusában lévő cellában. Égető szüksége volt egy hideg sörre, de
eléggé valószínűtlennek tűnt, hogy kapna attól a műveletlen görög
rendőrtől, a tavernában megismert unalmas Andreasz öccsétől.
Hol van Fiona? Azt hitte, mostanra megérkezik. Leküldhetné
három hideg doboz sörért a kikötőbeli halmérésbe. Persze el
kellene játszania a sajnálkozós részt, meg kellene magyaráznia,
hogy annyira fölzaklatta az, ahogy a lány rázúdította a dolgokat,
hogy nem tudott uralkodni magán.
Az ajtóhoz csapkodta a tányért, amelyen kemény kenyeret
kapott.
Jorgisz félrehúzta a kémlelőnyílást, és bekukucskált.
– Mit akar?
– Biztos vagyok benne, hogy a barátnőm járt már itt, hogy
találkozzon velem, elküldték? Ezt nem úszhatja meg, tudja, az
őrizetesnek joga van találkozni a családjával meg a
hozzátartozóival.
Jorgisz vállat vont.
– Senki sem volt itt.
– Nem hiszek magának.
– Senki sem volt itt – ismételte meg Jorgisz, és távozni készült.
– Nézze… Elnézést kérek, nem pont úgy értettem, hogy nem
hiszek magának, csak, tudja, szoros a kapcsolatunk, és arra
számítottam… – kezdte Shane, de nem fejezte be.
– Tegnap nem úgy tűnt, hogy olyan nagyon szoros kapcsolatban
volnának – jegyezte meg Jorgisz.
– Nézze, ezt maga nem érti, rendkívül szenvedélyes a
viszonyunk, időnként természetesen kitöréseink is vannak.
– Endaxi – mondta erre Jorgisz.
– Az meg mit jelent?
– Azt jelenti, rendben van, oké, vagy bánom is én, mit
mondanak maguk.
 Azzal Jorgisz odébbállt.
– Hol van a barátnőm? – kiáltotta Shane.
– Úgy hallottam, tegnap elhagyta Aghia Annát – vetette oda
Jorgisz a válla fölött.
– Nem hiszek magának! – ordította Shane.
– Higgyen, amit akar, nekem azt mondták, taxiba szállt, és
elment.
Shane hitetlenkedve ült le. Ez nem lehet igaz. Fiona soha nem
menne el nélküle.

– Kalimera sas, Jorgisz, gondterheltnek tűnik.

Vonni megállt, és nekidőlt a rendőrőrs falának.
– Itt van ez a csomó operatőr, mindenkit a temetés miatt
zaklatnak, az őrs tele van a baleset körülményeit vizsgáló
nyomozókkal meg a biztosítók embereivel, tizenegy különböző
jelentést kell még megírnom, és a zárkában csücsül az a fiatal
fickó. Nem tudom, mit csináljak vele.
– A fiúval, aki megütötte az ír lányt? – kérdezte Vonni. Semmi
sem történhetett az ő tudta nélkül.
– Igen. Bárcsak több száz kilométernyire volna innen!
– Hát akkor exportálja.
– Micsoda?
– Évekkel ezelőtt mi ezt tettük Írországban: ha valami
idegenből szakadt ember bajt kevert, a bíró vagy a rendőrfőnök
fölajánlotta neki, hogy ha még aznap éjjel fölszáll az Angliába
tartó postahajóra, akkor nem folytatják az eljárást.
Jorgisz hitetlenkedve nézett a nőre.
– Igen, igaz, rémes dolog volt Angliával szemben odaküldeni a
söpredéket, de úgy gondoltuk, nagyobb ország, megbirkózik vele.
– Értem.
– Mi volna, ha föltenné a tizenegy órás athéni hajóra?
Komolyan mondom, Jorgisz, eltűnne innen, mire elkezdődik a
temetés, mindenki megkönnyebbülne.
– Tényleg, Athén elég nagy ahhoz, hogy boldoguljon vele. –
Jorgisz elgondolkodva dörzsölgette a homlokát.
Vonni ráncos, napbarnított arcára széles mosoly ült ki.
 – Így igaz, Jorgisz, Athén elég nagy – bólintott rá.
– Nem utasíthat ki a szigetről! – tiltakozott Shane.
– Ez van, ha tetszik, ha nem. Nincs most időnk magával
foglalkozni. Vagy itt marad bezárva a jövő hétig, akkor perbe
fogjuk, talán börtönbe is kerül. Ez az egyik lehetőség. A másik az,
hogy ingyenjegyet kap Athénba. Maga dönt. Tíz perce van.
– És mi lesz a holmimmal? – kérdezte Shane.
– Az egyik alkalmazottam elviszi Eleni házához. Bepakolhat a
hátizsákjába, és fölszállhat a tizenegy órás kompra.
– Még nem állok készen a távozásra.
– Tegyen, amit akar – hagyta rá Jorgisz, azzal megfordult, hogy
távozzon.
– Ne… Várjon egy percet, jöjjön vissza! Azt hiszem, elmegyek.
Jorgisz kitessékelte Shane-t a rendőrautóhoz. A férfi mogorván
beszállt.
– Átkozottul különös módon vezetik ezt az országot –
állapította meg.
Eleni házában észrevette, hogy még mindig a szobában van
Fiona holmija.
– Mintha azt mondták volna, hogy elment.
Eleni görögül elmagyarázta, hogy a lány aznap visszajön. A
fiatal rendőrnek több esze volt annál, semhogy lefordította volna.
A főnöke azt akarta, hogy ez az erőszakos fickó fölszálljon a
tizenegy órakor induló kompra, és eltűnjön az ő illetékességi
területéről. Semmi értelme a késlekedésnek, mert az az ostoba lány
még a végén visszaér, és a fickó mintha egyébként sem érdeklődne
iránta túlságosan.
Figyelte, hogyan tömi bele Shane a ruháit a zsákjába. Nem állt
szándékában kifizetni Eleninek a szoba árát. Még csak el sem
köszönt, amikor beszállt a rendőrautóba.

A busz végigkanyargott a kis falvakon, lassan közeledett Kalat-

riadából Aghia Anna felé.
Feketébe öltözött idős asszonyok szálltak föl meg le,
mindenkinek integettek: némelyikük zöldséget cipelt, amelyet
valószínűleg a piacon akart eladni, egy asszony két tyúkot vitt.
Egy fiatalember buzukin játszott.
Útközben megálltak egy útmenti kegyhelynél, ahol a Máriának,
az isteni anyának a szobra állt. Virágcsokrok hevertek körülötte.
– Ez bámulatos! – jegyezte meg Thomas. – Úgy néz ki, mintha
az egészet valami ügynökség állította volna föl.
– Igen, vagy a görög turisztikai hivatal – tette hozzá Elsa. Ettől
eltekintve nem sokat beszéltek. Mindannyian a saját gondolataikba
merültek, az előttük álló nap eseményei foglalkoztatták őket.
Elsa azon töprengett, mennyi esélye lehet annak, hogy Dieter és
televíziós stábja ne bukkanjon föl ebben a kicsiny faluban, ahová
elmenekült előle.
Fiona remélte, hogy Shane időközben lehiggadt. Talán
rábírhatja azt a kedves öregembert, Andreaszt, hogy szóljon pár
szót a fiú érdekében, talán kiengedik a temetésre.
Thomas kitalálta, hogyan kérhetné meg Vonnit, hogy a helyett a
rémes kunyhó helyett a saját lakása vendégszobájában aludjon.
Nem akarta megbántani a nőt, csak segíteni akart neki, hogy
ésszerű megoldást találjon.
David a busz felé integető gyerekcsapatokat nézte. Bárcsak
volnának testvérei, gondolta, akik megosztanák vele a terheket! Ha
volna egy könyvelésben jártas bátyja vagy jogot végzett nővére, és
még egy fiútestvére, aki nem elvont dolgokkal foglalkozna, hanem
tizenhat éves korában beszállt volna apa üzletébe, és beletanult
volna a többiektől… Akkor ő, David elég szabad volna ahhoz,
hogy fazekasságot tanuljon valami Kalatriadához hasonló helyen.
Sóhajtva nézte az olajfaligetek borította dombokat. Ehelyett itt
van, és bűntudat gyötri. Előző este Fiona a katolikus bűntudatot
említette. Sejtelme sem volt róla, milyen a zsidó bűntudat!

Vonni angolórákat tartott a gyerekeknek a bolt mögötti tágas

szobában. Fölajánlotta, hogy megtanítja nekik egy angol
zsolozsma egyik versszakát, amelyet elénekelhetnek a temetésen.
Ez némi vigaszt nyújtana az angol rokonoknak, akik az elmúlt
három napon folyamatosan érkeztek a hajókon, hogy fölkeressék a
tragédia színhelyét. Lehet, hogy a németek számára is talál
valamit. Majd kérdezősködik. Mindenki jó ötletnek tartotta.
És a gyerekek figyelmét is elterelné, egy időre távol tartaná őket
a síró-rívó otthonoktól. A családok hálásak voltak Vonni-nak,
ahogy évek óta mindig is, amióta fiatal lányként először megjelent
Aghia Annán. Velük együtt öregedett, beszélte a nyelvüket,
tanította a gyerekeiket, osztozott velük jóban, rosszban. Sokan már
arra sem emlékeztek, hogy annak idején miért is érkezett oda.

Thomas fölment a fehérre meszelt lépcsőn az emeleti

apartmanba, belépett, majd megtorpant. Nem hitt a fülének.
Kicsi gyerekeket hallott énekelni: „Az Úr az én pásztorom; nem
szűkölködöm…”
Régóta nem járt templomban. Utoljára talán az apja temetése
alkalmával. Azóta nem hallotta ezt a dalt. Meglepetten állt a
napsütésben. Ez a temetés még a vártnál is szomorúbb lesz.

Andreasz a komp mellett állt az öccsével. Shane kerülte a

tekintetüket.
– Szeretne még valamit csinálni indulás előtt? – kérdezte
Andreasz.
– Mire gondol? Gratuláljak például a híres görög
vendéglátáshoz? – gúnyolódott Shane.
– Írhatna pár sort a barátnőjének – válaszolta kurtán Andreasz.
– Nincs se tollam, se papírom.
– Nekem van – mondta Andreasz, azzal mindkettőt átnyújtotta.
– Mit kellene mondanom neki? Hogy maga meg a gestapós
öccse kihajított? Ez nem dobná fel túlságosan, igaz? – Shane
harciasan nézett a férfira.
– Talán örülne, ha tudná, hogy biztonságban van, jól érzi magát,
szabad… És hogy jelentkezik nála, amikor megállapodott valahol.
– Ezt amúgy is tudja.
A toll meg a papír továbbra is Andreasz kezében volt.
– Esetleg pár rövid szót? – javasolta az öregember.
– Ó, az isten szerelmére! – Shane hátat fordított.
 Megfújták a kürtöt, hogy jelezzék a hajó indulását. A fiatal
rendőr fölkísérte Shane-t a fedélzetre, azután visszament And-
reaszhoz meg Jorgiszhoz.
– Jobb, hogy nem írt neki – mondta az idősebb férfinak.
– Lehet – bólintott rá Andreasz. – Hosszabb távon
mindenképpen, de rövid távon össze fogja törni a lány szegény kis
szívét.

David és Fiona visszakísérte Elsát a szállására.

– Nézze, sehol senki – mondta David.
Így is volt. A korábban újságírókkal és hivatalnokokkal zsúfolt
utcák ezúttal csöndesek voltak.
– Bárcsak tovább maradhatnék, de meg kell győződnöm róla,
hogy Shane jól van-e – mentegetőzött Fiona, azzal elindult a
domboldalon a rendőrőrs felé. Mindannyian hallották a kikötőből
az Athén felé tartó tizenegy órás komp indulásátjelző kürtöt.
Délben újabb hajó érkezik majd, amely még több embert hoz a
temetésre.
– Szeretné, Elsa, ha itt maradnék önnel? – kérdezte David.
– Csak öt percig, nehogy megint elfussak – válaszolta a nő
nevetve.
– Nem fog – nyugtatta meg a fiú, és megpaskolta a nő kezét.
– Remélem, David, nem fogok. Mondja, szeretett valaha is
bárkit szenvedélyesen, őrülten?
– Nem. Soha senkit nem szerettem – felelete a fiú.
– Biztos vagyok benne, hogy ez nem igaz.
– Attól tartok, igaz, huszonnyolc évesen az ember nem
büszkélkedik ilyesmivel – mentegetőzött David.
– Pont annyi idős, mint én! – kiáltott fel a nő meglepetten.
– Ön jobban hasznosította az idejét, mint én – vélte a fiú.
– Ha ismerne, nem mondaná ezt. Azt akartam, hogy soha senki
ne szeressen. Talán visszatérhetek oda, ahol mindezek előtt
voltam. Ez az, amit mindennél jobban szeretnék. – Elsának a
távolba révedt a tekintete.
David azt kívánta, bárcsak tudná, mit feleljen. Milyen
csodálatos volna frappánsan válaszolni, mosolyra fakasztani ezt a
szomorú nőt! Bár ismerne egy viccet vagy vidám történetet,
amivel földeríthetné a hangulatot! Erősen törte a fejét. Csak golffal
kapcsolatos viccek jutottak eszébe, amelyeket az apja mesélt.
– Tud golfozni, Elsa? – kérdezte hirtelen.
A nő meghökkent.
– Egy kicsit – válaszolta. – Szeretne játszani?
– Nem, én nem golfozok, csak eszembe jutott egy golfos vicc,
hogy megpróbáljam kissé jobb kedvre deríteni.
A nő elérzékenyült.
– Akkor mondja csak el.
David fölidézte a viccet, és úgy-ahogy elmondta. Egy férfiról
szólt, akinek a felesége a golfpályán halt meg. A barátai
együttérzésükről biztosították, ám a férfi megnyugtatta őket,
mondván, ez nem viselte meg, a legrosszabb az volt, hogy a
további ütéseinél mindig el kellett cipelnie a holttestet a következő
lukhoz.
Elsa várakozón nézett rá.
– Attól tartok, nincs tovább. – David szörnyen érezte magát. –
Látja, ilyen megszállottaknak tekintik a golfozókat … Hogy
inkább cipelte a holttestet, mintsem föladja a játékot…
Saját magától megrémülve elhallgatott.
– Sajnálom, Elsa, hogy ilyen ostoba történettel traktálom a
temetés napján… Micsoda bolond vagyok!
A nő megsimította a fiú arcát.
– Nem, nem bolond, igazán kedves ember, és nagyon örülök,
hogy itt van. Készítsünk együtt valami ebédet?
– Meg is hívhatnám valahová egy omleta tria-avgára…
Imádják, ha így mondja valaki… Tudja, amikor azt hangsúlyozza,
hogy három tojást kér. – Davidet már a gondolat is lázba hozta.
– Ha nem bánja, David, nem szívesen mennék ki. Idebent
nagyobb biztonságban érzem magam. Ehetnénk a teraszon, és
nézelődhetnénk, miközben minket nem látnak. Nagyon utálná?
– Természetesen nem, szívesen maradok itt – mondta David.
Azzal boldogan odalépett Elsa hűtőszekrényéhez, hogy kivegye
a fetasajtot meg a paradicsomot, és ebédet készítsen belőlük.
 – Jó napot kívánok, a rendőrfőnökkel szeretnék beszélni, kérem.
Jorgisz fáradtan állt föl.
Fiona kis kék pamutruhában, vállára vetett fehér
gyapjútarisznyával állt ott. Az arcába hulló haj nem takarta el a
zúzódást. Törékenynek látszott, mint aki képtelen megbirkózni a
lapokkal, amelyeket az élet osztott neki.
– Jöjjön be, Kyria, üljön le – üdvözölte a férfi, és hellyel
kínálta.
– A barátom önöknél töltötte az elmúlt éjszakát – kezdte a lány,
mintha Jorgisz holmi elegáns félpanziós szállodát vezetett volna,
nem pedig fogdát,
Jorgisz széttárta a kezét. Ez a lány annyira szerette volna látni
azt a fiút, mindent megbocsátott neki, amit tett. Hogyan érik el az
efféle goromba alakok, hogy jóságos nők beléjük szeressenek?
Most pedig meg kell mondania ennek a lánynak, hogy a fickó úgy
ment el a komppal egy órával azelőtt, hogy hátra sem nézett.
– Shane nagyon sajnálja a történteket, lehet, hogy ön nem így
látja, de tényleg sajnálja – kezdte a lány. – És bizonyos értelemben
javarészt én tehetek róla, valamit egészen rosszul közöltem vele
ahelyett, hogy rendesen megmagyaráztam volna…
– Elment Athénba – közölte Jorgisz minden teketóriázás nélkül.
– Nem mehetett el, nélkülem nem, anélkül, hogy szólt volna.
Nem, nem. Lehetetlen! – Fiona arcán zavar tükröződött.
– A tizenegy órás komppal.
– Nem hagyott nekem levelet? Amiben tudatja, hová megy?
Hogy hol találkozzam vele? Nem mehetett el csak úgy.
– Biztos vagyok benne, hogy megkeresi, amint berendezkedett
valahol.
– De hol? Hová fog nekem írni?
– Akár ide is írhat önnek levelet – mondta Jorgisz bizonytalan
hangon.
– Ön is tudja, hogy ezt nem tenné!
– Vagy talán oda, ahol megszálltak.
– Biztosan nem emlékszik Eleni házára vagy a címére. El kell
mennem a következő hajóval, meg fogom találni.
 – Nem, kedves leányom, Athén óriási hely. Maradjon itt. Itt jó
barátai vannak, maradjon, amíg össze nem szedi magát.
Fiona ekkor már pityergett.
– De vele kell lennem…
– A temetés miatt ma már nem indul több hajó. Kérem, kérem,
nyugodjon meg. Jobb, hogy elment.
– Ugyan miért volna jobb?
– Mert máskülönben fogdában volna, be lenne zárva. Így
legalább szabad.
– Hagyott nekem valami üzenetet?
– Minden nagyon gyorsan történt – magyarázta Jorgisz.
– Egyáltalán semmit sem?
– Igazából érdeklődött maga felől, nem tudta, hol lehet.
– Ó, miért is mentem el? Életem végéig sem fogom
megbocsátani magamnak…
Jorgisz zavartan paskolgatta a zokogó lány vállát. Fél szemmel
észrevette a domb lábánál Vonnit egy csapat gyerekkel, és hirtelen
támadt egy ötlete.
– Andreasz azt mondta, ön ápolónő… Volna kedve segíteni
valamiben? Látja odalent Vonnit? A temetés alatt ő vigyáz a
gyerekekre, biztos vagyok benne, hogy örülne, ha segítene neki.
– Nem hiszem, hogy bárkinek is a segítségére lehetnék pont
most… – kezdte Fiona.
– Gyakran épp ilyenkor segítünk a legtöbbet – biztatta Jorgisz.
Valamit lekiabált görögül. Vonni visszaszólt neki. Fiona
vágyakozva nézte.
– Élhettünk volna itt, lehettek volna gyerekeink, megtanultunk
volna görögül, és beilleszkedtünk volna, ahogy ő.
Jóformán magában beszélt, de Jorgisz hallotta, és gombócot
érzett a torkában.

Thomas nyugtalan volt; azt kívánta, bárcsak hamar elkezdődne

és gyorsan véget érne a temetés. Az egész városkában várakozástól
volt terhes a levegő. Addig nem tud megbékélni, amíg nyugovóra
nem helyezik azokat az embereket. Tulajdonképpen arra várt, hogy
elmenjenek a tévéstábok meg az újságírók. És ismét úgy menjenek
a dolgok, mint azelőtt.
Na persze nem pont úgy, mint azelőtt.
Nem Manosz családjában, meg a többi fiúéban, akik meghaltak.
Néhány látogatót is ott akarnak eltemetni, másokat koporsóba
raknak és visszavisznek Angliába vagy Németországba.
De mindenkinek jobb lesz, ha elmúlnak ezek a napok.
Megígérte Elsának, hogy érte megy a szállására, és elsétál vele
a kis templomhoz. Remélte, hogy a nő nem fog találkozni azzal a
férfival, aki elől menekül, és akitől láthatóan annyira fél. Heves
fájdalom látszott az arcán, amikor róla beszélt.
Rengetegen lesznek. Akárki is az, nem fogja észrevenni Elsát.

– Fiona vagyok – mutatkozott be a lány a ráncos, napbarnított

nőnek.
– Dublini? – kérdezte Vonni.
– Igen, hát maga? Azt mondták, ön is ír.
– Én nyugaton éltem – mondta Vonni. – De nagyon-nagyon rég.
– Mit csinál a gyerekekkel?
– A rokonaik mind Manoszéknál vannak. – Vonni ír
akcentussal beszélt angolul, de némi idegen felhanggal, mintha
csak a második nyelve volna. Talán már így is volt. – Arra
gondoltam, elsétálhatnánk a városon kívülre, és a dombon
szedhetnénk virágot, volna kedve segíteni?
– Persze, de nem sok hasznomat veszik… Mit mondjak nekik?
– Meg kell tanulniuk angolul. Mondogassa csak nekik: very
good, meg thank you. Ennyit szerintem már tudnak.
Vonni ráncos arcán széles mosoly áradt szét, amely mindent
fénybe öltöztetett.
– Rendben van – egyezett bele Fiona, miközben egy pillanatra
földerült az arca, és a kezét nyújtotta két ötéves gyereknek. Együtt
masíroztak lefelé a poros úton, ki a városból, hogy virágot
szedjenek a templomba.

Thomas látta a párosával sétáló papokat. A magas férfiak

hosszú öltözetet viseltek, őszes hajukat kis kontyba kötötték a
fekete kalap alatt. Sápadtak és ünnepélyesek voltak, Thomas pedig
azon töprengett, mi késztet egy görög fiatalembert arra, hogy ezen
a napfényes szigeten vallásos életet válasszon. Azután eszébe
jutott, hogy Kaliforniában is ismert férfiakat, még az egyetemi
karon is, akik beléptek a papi rendbe; például az a fiatal lelkész,
aki misztikus költészetet tanított, vagy a metodista prédikátor, aki
ugyancsak Erzsébet-kori irodalmat oktatott. Ezeknek az
embereknek erőt adott a hit. Ugyanez lehet a helyzet az itteni
görög ortodox méltóságok esetében is.
Thomas tudta, hogy ideje elindulni a templomba. Ígérete szerint
Elsa szállásához ment, és igencsak meglepődött, amikor hangokat
hallott odabentről. Elképzelhető, hogy a nő végül mégis találkozott
a barátjával.
Csalódott volt, de földerült, amikor rájött, hogy a fickó
természetesen nem lehet itt, hiszen a temetésen kell forgatnia.
Bekopogott, és elcsodálkozott, amikor David nyitott ajtót.
– Csak Thomas az – kiáltotta be a fiú. Ez nem volt túlságosan
lelkes fogadtatás.
– Megbeszéltem Elsával, hogy együtt megyünk a templomba –
magyarázta Thomas bosszúsan.
– Ó, istenem, bocsásson meg, Thomas, nem tudom, mi van
velem ma, sehogy sem tudom úgy kifejezni magam, hogy ne
kerülnék bajba. Csak azt gondoltuk… Attól tartottunk…
Elsa csatlakozott hozzájuk. Elegáns csontszínű pamutruhát
viselt tengerészkék kiskabáttal. Az elvárásoknak megfelelően
öltözött a szertartáshoz.
Thomas zsebében volt egy nyakkendő szükség esetére, s most
rájött, hogy föl kell kötnie.
– Megkértem Davidet, hogy nyisson ajtót helyettem, mert
annyira paranoiás vagyok… Még mindig azt hiszem, hogy Dieter
egyszer csak megjelenik. Bocsásson meg, kérem.
– Nincs miért – nyugtatta meg Thomas, miközben az előszobai
kis tükör előtt felkötötte a nyakkendőjét.
– Nekem is haza kellett volna mennem nyakkendőért –
aggodalmaskodott David.
 – Semmi baj, David, így is rendben van – nyugtatta meg
Thomas, azzal elindultak, hogy kövessék a tömeget a templomba.
A kikötőből induló kanyargós utca mindkét oldalán emberek
sorakoztak. Lehajtott fejjel, halkan beszélgettek.
– Kíváncsi vagyok rá, hol lehet Fiona – suttogta David.
– Odafönt a sitten, pogácsával eteti a szerelmét a rácson át –
jegyezte meg Thomas.
– Tényleg szereti azt a fiút – vette védelmébe a lányt Elsa.
– Látnia kellett volna, amikor a kölyök megütötte – morogta
Thomas.
– Ha fölment az őrsre, akkor egyedül van, ugyanis minden
rendőrt itt látok – mondta David.
Azután felzúgott a tömeg, majd csöndben hallgatták a
gyászbeszédet. Férfiak és nők kis menetben sorakoztak fel a
koporsók mögött. Könnyáztatta arcuk és fekete öltözékük éles
ellentétben állt a ragyogó napsütéssel, a kék tengerrel és a fehérre
meszelt épületekkel.
Mögöttük mentek az angol és német családtagok, akik egészen
váratlanul érkeztek ebbe a görög faluba, hogy eltemessék a
szeretteiket. Zavartan, rémülten néztek körül, mint akik úgy
vesznek részt egy előadáson, hogy nem tanulták meg a szerepüket.
Aghia Anna valamennyi üzlete, tavernája és irodája bezárt. A
halászhajók félig leeresztett zászlókkal, tétlenül horgonyoztak. A
völgyben álló kolostorokban zúgtak a harangok. Fél tucat ország
tévékamerái vették az eseményeket. Az együttérzésüket kifejező
embereknek csak a tizede fért el a kis templomban. Recsegő
hangszórók közvetítették a szertartást az odakint rekedt tömegnek.
Azután hirtelen, a görög imák és énekek közepette a gyerekek
hangján fölcsendült Az Úr az én pásztorom kezdetű zsoltár. A
templomból kihallatszott az angol rokonok zokogása. Thomas
letörölt egy könnycseppet az arcáról.
Majd elénekeltek egy versszakot a német templomi énekből, a
Tannenbaumból, és ekkor Elsa is leplezetlenül elsírta magát.
– A barátom, Vonni tanította meg nekik ezeket a dalokat –
suttogta Thomas.
 – Mondja meg neki, hogy igazán szívet tépő eredménnyel
végezte a munkáját – súgta vissza David.
Amikor a gyülekezet elhagyta a templomot, és az emberek
elindultak a temetőhöz vezető rövid úton, Elsa észrevette Fionát.
Együtt volt Vonnival meg a gyerekekkel, akik egész csokorra való
vadvirágot szorongattak. Fiona erősen markolta két kisfiú kezét.
– Új nap, új meglepetés – jegyezte meg Thomas. – Ki hitte
volna, hogy együttműködésre bírja a lányt.
– Talán azért, hogy elterelje a figyelmét – vélte Elsa.
Jorgisz bejelentést tett. A családok egyedül szeretnének a
temetőkertbe vonulni az elhantolási szertartásra. Köszönetet
mondanak az embereknek, amiért együttérzésüket fejezték ki a
templomban, de most már szeretnének magukra maradni.
Megkérik a kávéház- és az étteremtulajdonosokat, hogy újból
nyissanak ki, és a rendes kerékvágásban folytatódjon az élet.
Biztosak benne, hogy mindenki megérti őket.
A tévétársaságok vonakodva ugyan, de beleegyeztek. Az adott
helyzetben nem volna szerencsés dolog ellenkezni. A gyerekek
Vonnival meg Fionával elindultak a kis temetőkert felé. Az öreg
sírkövek és a porladó falak között nyitott sírok várakoztak.
– Egészen valószerűtlen ez a nap, mégsem veszítettünk el senkit
– mondta Thomas.
– Nem igazán szeretnék pont most egyedül maradni – vallotta
meg Elsa.
– Meghívom önöket a kikötőbe egy pohár retszinára meg egy
tányér kalamarira. és olajbogyóra – ajánlotta Thomas. –Nézzék,
már rakják is ki a székeket.
– Szerintem Elsa szívesen mellőzné a nyilvánosságot –
ellenkezett David.
– Ó, persze, elfelejtettem. Ide figyeljenek, nálam van kellemes,
hűvös retszina, tudják, a kézművesbolt fölötti lakásban.
Nem szívesen szakadtak volna el egymástól, így hát jónak
találták az ötletet.
– Volna valami módja annak, hogy értesítsük Fionát a
hollétünkről? – jutott Elsa eszébe.
 – Ez azt jelenthetné, hogy Thomas kifejezésével élve a
„szerelme” is megjelenik vele – vetette föl David.
– Nem hiszem, szerintem még mindig lakat alatt van – vélte
Thomas. – Akkor tehát megegyeztünk?
– Nagyon is – mondta Elsa mosolyogva. – Előbb hazamegyek
egy kendőért az esti szellő miatt, visszafelé veszek némi
olajbogyót Janninál, azután önnél találkozunk.
Úgy tűnt, örül a dolgok alakulásának. Thomas hamar rendet
rakott a nappalijában, és poharakat vett elő. David körbesétált,
megnézte a könyveket.
– Ezt mind Kaliforniából hozta? – kérdezte döbbenten.
– Nem, egy csomó Vonnié. Bárcsak itt aludna!
– Hogyhogy?
– Odalent alszik a kert végében, egy kunyhóban, amelyben
tyúkok vannak, meg isten tudja, még mi minden.
– Ezt el sem tudom hinni. – David meglepetten nézte a
düledező építményt. Egy darabig oldottan beszélgettek, miközben
papírszalvétát meg kis tányérokat vettek elő.
Végül David kimondta, amire mindketten gondoltak:
– Elsának meglehetősen sokáig tart az olajbogyó-vásárlás, nem
igaz?
Egy ideig csönd volt.
– Az a gyanúm, összefutottak – mondta azután Thomas.
– És elment vele – vélte David.

Elsa azon nyomban észrevette Dietert, amint kilépett Janni

csemegeüzletéből. Clausszal beszélgetett, az első operatőrrel, és az
órájára nézett. Elsa tudta, hogy helikoptert bérelnének, ha úgy
ítélnék meg, hogy nem várhatnak a lassú kompokra, amelyek
visszaviszik őket Athénba.
A felvételeket és a kommentárokat elektronikus úton már
továbbították Németországba.
Elsa visszalépett Janni boltjának ajtaja mögé, de nem volt elég
gyors.
Dieter megpillantotta.
A nő látta, hogy futni kezd felé.
 – Elsa! Elsa! – kiáltotta a férfi, miközben az emberek között
furakodott a keskeny utcán. Kipirult az arca, csillogott a szeme. A
nő már elfelejtette, milyen jóképű, akárcsak Robert Redford
fiatalkorában.
Nem volt hová szökni: már ott is volt mellette.
– Dieter! – hebegte bizonytalanul.
– Elsa, kedvesem, mit keresel itt, mit akartál ezzel a szökéssel?
Dieter átfogta Elsa vállát, csodálta, magába itta a nőt. Meg sem
kísérelték leplezni a helyzetet. Claus feltehetőleg amúgy is
mindent tudott. Amint valószínűleg a tévés csapat fele is tudta.
Elsa nem szólt, csak bámulta a férfi sötétkék szemét.
– Claus hallotta, hogy itt vagy valahol, tegnap látott valaki a
másik stábtól, de nem hittem nekik. Ó, legdrágább Elsám…
Milyen jó, hogy megtaláltalak!
Elsa tagadólag rázta a fejét.
– Nem találtál meg, csak véletlenül találkoztál velem. Most
pedig mennem kell.
Észrevette, hogy Claus tapintatosan hátrébb húzódik: nem akart
tanúja lenni a szerelmesek veszekedésének.
– Ne légy nevetséges, Elsa, otthagytad az állásodat, elhagytál
engem, egyikre sem adtál magyarázatot… Úgy véled, nincs miről
beszélni?
A férfi arcán látszott, hogy viaskodik az érzelmekkel; Elsa soha
nem látta még ilyen feldúltnak. Odaszólt az operatőrnek:
– Itt maradok estére, Claus, menj vissza a többiekkel, holnap
fölhívlak.
– Könyörgöm, Dieter, miattam ne maradj itt! És ha erősködni
vagy fenyegetőzni próbálsz, esküszöm, hívom a rendőrséget.
Tegnap lecsuktak valakit, aki durván viselkedett egy nővel,
bizonyára van hely a cellájában még egy személynek.
– Fenyegetni téged, Elsa? – A férfit megdöbbentette a
feltételezés. – Mintha valaha is előfordult volna! Szeretlek, Elsa,
olyan követelődzés, olyan őrültség, ha azt kérem, hogy mondd
meg, miért hagytál el? Minden magyarázat nélkül?
– Megírtam – mondta a nő.
 – Tizenkét sorban. – Dieter a kabátzsebébe nyúlt. –
Mindenhová magammal viszem, kívülről tudom, mindig abban
reménykedem, hogy egy szép napon újból elolvasom, és meg is
értem.
Annyira zavarodottnak tűnt, hogy Elsa megenyhült iránta.
– Minden benne van – magyarázta.
– Semmi sincs benne, Elsa. Esküszöm, hogy elmegyek,
magadra hagylak, ha megmagyarázod. Mondd meg, miért dobtál
így el két évet. Te tudod, miért… Én nem tudom. Mindig
tisztességesek voltunk egymáshoz. Légy most is az. Megérdemlem
tőled.
Elsa hallgatott. Dieter talán valóban többet érdemelt tőle egy
tizenkét soros levélnél.
– Hol van a szállásod? Hadd kísérjelek el – kérte gyorsan a
férfi, látván a nő tétovázását.
– Nem, nem hozzám megyünk… Te hol laksz? Az Anna
Beachben?
Nem kifejezetten turistáknak hirdetett, kényelmes hely volt.
Elsa biztosra vette, hogy Dieter ott szállt meg.
– Igen, ott – igazolta a férfi a gyanúját.
– Jól van, odamegyek veled, beszélhetünk a kávézó sarkában, a
tengerre néző verandán.
A férfi megkönnyebbülten sóhajtott föl.
– Köszönöm – mondta.
– Előbb azonban üzennem kell valakinek – tette hozzá Elsa.
Dieter elővette a mobiltelefonját.
– Nem, nem tudom a számot – hárította Elsa. Odament a
pulthoz, és visszaadta Janninak az olajbogyót. Valamit tárgyaltak,
majd megegyeztek. Janni öccse egy levél kíséretében elviszi az
olajbogyót a Vonni üzlete fölötti lakásba. Elsa ráfirkantott valamit
egy cédulára.
– Ennek a fickónak még tizenkét sort sem írtál, ez hízelgő rám
nézve – állapította meg Dieter.
Elsa mosolyogva válaszolt:
– Nem, nem egy pasasról van szó, tulajdonképpen kettőről, de
tudod, hogy értem.
 – Szeretlek, Elsa – vallotta meg a férfi őszinte átéléssel.

– Rengeteget segített ma, Fiona, a szülők őszintén köszönik.

– Semmiség volt, szeretem a gyerekeket – válaszolta Fiona
szomorúan.
– Egy nap majd önnek is lesz gyereke.
– Nem tudom, Vonni, igazán nem tudom. Önnek vannak
gyerekei?
– Egy – mondta Vonni. – Egy fiam van, de önök úgy
mondanák, balkézről jött.
Vonni a hanghordozásával jelezte, hogy lezárta ezt a témát. De
nem utasította el Fionát. Szívesen beszélgetett vele, csak nem a
saját fiáról.
– Úgy láttam, ön valóban ért a gyerekekhez, az sem számít,
hogy nem beszéli a nyelvüket – dicsérte a lányt Vonni.
– Lehet, hogy terhes vagyok, Vonni – tört ki Fionából a
vallomás. – Tulajdonképpen biztos vagyok benne, és… erre is azt
mondanák, balkézről jött.
– És a fiatalember, aki elment Athénba… Tudja ezt?
– Tulajdonképpen tudja, de meglehetősen szerencsétlenül
hoztam a tudomására.
– Most nem volna szabad egyedül maradnia – mondta Vonni. –
Elhívnám magamhoz, de a szállásom, ahogy Thomas nevezi,
tyúkól.
– Elmegyek Elsához – nyugtatta meg Fiona.
Csakhogy ott nem nyitottak ajtót.
David szállásadói azt mondták, ő sem ment haza. Vonni
elkísérte a lányt a kézművesbolthoz.
– Megvárom, amíg kiderül, lesz-e társasága – mondta, és az
utcán maradt, miközben Fiona fölment a lakáshoz.
Vonni látta, hogy Thomas ajtót nyit, és behívja a lányt, azután
visszatért a kikötőbe. Manosz családjánál készült segíteni a
konyhán, ahol rengeteget főztek, de nem volt, aki felszolgáljon és
evés után elmosogasson. Vonni úgy tervezte, addig marad, amíg
szükség van rá.
 – Athénba küldték, mielőtt találkozhattam volna vele – sírdogált
Fiona.
– Talán így a legjobb – vigasztalta David. Azután észrevette a
lány arckifejezését. – Úgy értem, ez mindenkinek lehetőséget ad
lehiggadni, azután majd visszajön, vagy valami – fejezte be
ügyetlenül.
– Vagy írni fog – tette hozzá Thomas kétkedve.
– Elsa hol van? – kérdezte hirtelen Fiona. Ő talán mondana
valami hasznosat, nem úgy, mint ezek a jó szándékú férfiak.
Csönd lett.
Azután Thomas szólalt meg.
– Épp errefelé tartott, de találkozott valakivel… – kezdte.
– A német fickóval – toldotta meg David.
– És elment vele? – Fiona arcán leplezetlen irigység
tükröződött.
– Úgy tűnik – válaszolta Thomas és David hajszálpontosan
egyszerre.
 Hetedik fejezet

Az Anna Beachben sorban álltak az újságírók, a

kijelentkezésre vártak. Ez a munka is véget ért, újabb
szerencsétlenségről tudósítottak, most pedig már a következő vár
rájuk. A történetet ismét fölkapják majd, miután a nyomozók
levonták a hivatalos következtetéseiket, és kiadták a jelentésüket.
Dieter és Elsa továbbment az üvegház nagy rattanszékeihez és
alacsony asztalaihoz. Alattuk ártatlanul nyaldosta a sziklákat a
sötétkék tenger. Hihetetlen volt, hogy ugyanez a tenger sok ember
életét kioltotta azon a héten az öbölben.
Dieter mindkettőjüknek kávét rendelt.
– Legyen szíves! – Elsa visszahívta a pincért. – Az úr kávét
iszik, én nem, tévedésből rendelt nekem is… Én ouzót és vizet
kérek.
– Kérlek, ne nehezítsd meg! – könyörgött a férfi.
– Megnehezíteni? Azzal, hogy eldöntöm, mit akarok inni? –
kérdezte a nő döbbenten.
– Nem, azzal, hogy pontokat gyűjtesz.
– Ó, azon már túl vagyok. Mindegy, Dieter, beszélgetni akartál,
itt vagyok. Beszélgess velem.
– Nem, azt akartam, hogy te beszélj, azt akartam, hogy
elmondd, miért tűntél el, miért hagytál faképnél mindent… Hogy
azután egy ilyen porfészekben bujkálj.
– Nem bujkálok – igazította ki Elsa dühösen. – Szabályosan
mondtam föl a munkahelyemen, a saját nevemen élek itt, és
eljöttem veled, amikor beszélgetni hívtál, hol van hát ebben
titkolózás? És miért nevezed porfészeknek? Nézz csak oda, a
pulthoz… Itt van a fél világ médiája… Szerintem épp elég dolog
történik.
– Utálom, amikor komolytalan vagy, Elsa, ez a szerep nem áll
jól neked.
Megérkezett a pincér. Elsa vizet töltött az ánizsos italba, és
figyelte, amint opálossá válik. Azután egy hajtásra megitta.
 – Ez aztán gyorsan ment! – A férfi elképedve és derűsen
kortyolt bele a kávéba.
– Nos, miért nem végzel te is gyorsan… Azután már mehetnénk
is a szobádba.
– Hová? – Dieter megdöbbenve bámult Elsára.
– A szobádba – ismételte meg a nő, mintha a férfi
nagyothallana.
Dieter értetlenül nézett rá.
– Hát nem erről van szó, Dieter? Azt mondtad, beszéljünk, de
nem arra gondoltál, ugye? Dugni akarsz.
A férfi tátott szájjal meredt rá.
– Nézd… Én… Ugyan, Elsa, nem szükséges ilyen durva hangot
megütnöd. Köztünk nem erről volt szó.
– Bocsánat, azt hittem, ezt csináltuk minden éjjel, amikor
feljöttél a lakásomra, és ebédidőben is, amikor csak meg lehetett
oldani.
– Szeretlek, Elsa, te is szeretsz engem, mi a csudának használsz
ilyen méltatlan, közönséges szavakat?
– Szóval nem akarod, hogy lefeküdjek veled? – kérdezte Elsa
ártatlanul.
– Tudod, hogy akarom.
– Akkor idd meg a kávét, és kérd el a kulcsodat.

– Köszönöm, Vonni, egyedül ön gondolt rá, hogy eljöjjön ma

éjjel mosogatni.
Maria, Manosz özvegye a konyhában állt, és a tiszta edényeket,
a csillogó poharakat nézte.
– Hogy boldogul odabent? Támaszt nyújtanak a rokonok? –A
legtöbben igen, de némelyek azt mondják, a férjem felelőtlen volt,
ez pedig nem segít.
– Ó, mindig akadnak, akik rém okosakat tudnak mondani, afféle
szakértők benne – vigasztalta Vonni.
– Ez úgy hangzik, mintha önnek is lett volna része ilyesmiben.
– Könyvet írhatnék róla. Ki zaklatta föl a legjobban?
 – Azt hiszem, a nővérem. Azt tanácsolta, hamar nézzek új férj
után, mielőtt megcsúnyulok. Manosz még ki sem hűlt a sírjában, és
ezt mondja nekem.
– Ő az a testvére, aki ahhoz a zsugori alakhoz ment nőül a
sziget túloldalán?
– Igen.
– Nos, ő aligha nevezhető világhírű szakértőnek szerelmi téren,
ne is törődjön vele. Még valaki?
– Az apósom; azt mondja, itt soha nem fogom tudni fölnevelni
az unokáit, Athénba kellene költöznünk, hogy vele éljünk.
Utálnám, Vonni, tényleg utálnám. Nem tudnék elmenni.
– Persze, hogy nem. Mondja meg neki, hogy egy év múlva
eldönti. Mondja, hogy azt hallotta, a gyászév alatt nem szabad
elhatározásra jutni, mondja, hogy ez régi szokás.
– Tényleg? – kérdezte Maria.
– Írországban igen, de nem kell az orrára kötnie, honnan
származik a hagyomány, csak mondja, hogy így van.
– Azonnal elkezd majd tervezgetni, ha azt hiszi, hogy
odamegyek.
– Legyen nagyon határozott, mondja meg, hogy a mostantól
számított egy évig nem lehet tervezni. Egy év múlva azután majd
azt mondhatja, hogy a gyerekek nem hagyhatják ott az iskolát,
vagy kitalálhat bármi mást.
– Valóban érték önt is ilyen bosszúságok, volt része
temetésekben, amikor kellemetlen dolgokat mondtak önnek?
Mindig olyan nyugodtnak látszik.
– Az anyám temetése után a nővérem azt írta, hogy valóságos
istenverése voltam, ostorcsapás anyám hátán, hogy soha nem
tudott nyugodtan aludni miattam.
– Ó, Vonni, ez nem lehet igaz!
– Kislány koromban vadóc voltam, sokkal felelőtlenebb, mint
az ön Manosza bármikor is. Nagyon fájt, hosszú ideig azt
gondoltam, hogy mindez valóban igaz, de azután eszembe jutott,
hogy meg is nevettettem anyámat, amit az unalmas, komoly
nővérem soha nem tett, és akkor megvigasztalódtam.
 – És tartja a kapcsolatot a nővérével? Én most legszívesebben
visszamennék a szobába, és pofon vágnám az én nővéremet –
vallotta meg Maria.
– Igen, sokáig én is ezt akartam, de az élet sokkal egyszerűbb,
ha nem vágjuk őket pofon. Higgyen nekem. Minden évben küldök
neki születésnapi meg karácsonyi képeslapot.
– És válaszol rájuk?
– Ír egy lapot, amikor elmegy Olaszországban az operába, vagy
klasszikus körutat tesz Spanyolországban, csak hogy megmutassa,
milyen művelt. De magányos, nincsenek igazi barátai. Én
milliószor jobban érzem magam ezen a barátságos, vendégszerető
helyen. Megengedhetem magamnak, hogy udvarias üdvözleteket
küldjek neki. Ön is, Maria, olyan szerencsés, hogy nem ahhoz a
fösvényhez ment férjhez, akit a nővére választott, mindennap
örüljön neki, és tartson ki odabent. Két nap múlva a testvére
visszamegy a férjével érméket számolgatni. Ezúttal ne pofozza
meg.
Maria jót kacagott.
– Máris sokkal jobban érzem magam; nem hittem volna, hogy
valaha még nevetni fogok – mondta, és megfogta a másik nő
karját.
– Pedig úgy lesz – ígérte neki Vonni. – Sír majd rengeteget, de
nevetni is fog. Így éljük túl.

David nem akart visszatérni a házba, ahol megszállt. Úgy

érezte, a család teljesen összeomlott a fiuk halála fölötti gyászban.
Fiona nem akart elmenni Elenihez, hogy egyedül aludjon, tudva,
hogy Shane minden magyarázat, levél, üzenet nélkül hagyta ott őt.
– Miért nem maradnak itt mind a ketten? – javasolta hirtelen
Thomas. – Fiona megkaphatja a hátsó szobát, David elalhat a
rekamién.
Látta rajtuk, hogy mindketten nagyon hálásak és
megkönnyebbültek.
Bólintással jelezték a beleegyezésüket, jó ötlet, mondták. Ezt az
éjszakát nem jó egyedül tölteni.
 – Itt maradhatok az őrsön? – kérdezte Andreasz az öccsétől,
Jorgisztól.
– Épp ezt akartam tanácsolni.
– Ma éjjel olyan hosszú volna az út föl a hegyre, nem is tudom,
miért.
– Senki sem akar egyedül maradni egy ilyen szomorú temetés
estéjén – vigasztalta Jorgisz, és megpaskolta a bátyja kezét. – Én
sem akarok magamban lenni. Örülök, hogy itt maradsz.
Egyikük sem hozta szóba, hogy miért vannak egyedül.
Az emberekről beszélgettek, akik aznap érkeztek leróni a
kegyeletüket. Fölemlegették Christina húgukat is, hogy mennyire
szeretett volna részt venni a temetésen, de jó messzire onnan
gondoskodnia kellett a családjáról. Szót sem ejtettek Andreasz
fiáról, Adoniról, aki Chicagóban él, és sem a szülőfalujával, sem
az apjával nem tartja a kapcsolatot. Adoniról, aki Manosszal együtt
járt iskolába azokon az utcákon.
Nem szóltak Jorgisz feleségéről, aki sok évvel azelőtt egy kínos
ügy után elhagyta a férfit. A nő határozottan állította, hogy
egyszerűen csak udvariasan viselkedik az egyik turistával. Jorgisz
úgy látta, udvariasságnál sokkal többről van szó.
Visszavonhatatlan szavak hangzottak el. A nő réges-rég hazament
Krétára a családjához.
Jorgisz az egyik iratszekrényhez lépett, elővett belőle egy üveg
Metaxát, azután tiszta ágyneműt és párnákat hozott.
– Kiutalsz nekem egy cellát? – kérdezte Andreasz.
– Nem, testvér, kisfiúként épp elegendő évig osztoztunk közös
szobán, semmi bajunk nem lesz, ha ismét így teszünk: két
magányos öregember egy szomorú éjszakán.

Vonni fölszolgálta a kávét és a baklavát Maria és Manosz

családjának, azután épp csöndben indulni készült, amikor Maria
visszatért a konyhába.
– Kérhetnék öntől egy szívességet, Vonni?
– Bármit, Maria.
– Itt maradna éjszakára, csak egyetlen éjszakára? Azt hiszem,
ma nem boldogulnék egyedül.
 – Természetesen maradok.
– Maga igazi barát, számomra túl nagy, túl üres most az ágy.
– Jobb, ha tudja, kissé horkolok – mentegetőzött Vonni előre.
– Manosz is horkolt, minden éjjel, bár határozottan tagadta.
– A kedves Manosz – mondta Vonni szeretettel. – Biztosan
örülne neki, ha egy-két este horkolnék helyette.

Az Anna Beach Szálloda kis bungalói a tengerre néztek. Dieter

kinyitotta a kulccsal a házikója ajtaját, azután félreállt, hogy
előreengedje Elsát.
A nő nem ült le, a képeket nézegette a falakon, az Aghia Anna
tengerpartját ábrázoló, fölnagyított fényképeket.
– Igazán kellemes – jegyezte meg elismerőn.
– Nem pont erre számítottam – mondta a férfi.
– De hiszen megegyeztünk abban, hogy ezt szeretnéd –
mosolygott a nő.
– Ez nem őszinte mosoly, Elsa – kezdte Dieter.
– Te tanítottál rá, hogyan mosolyogjak a tévében. A fog meg a
szem számít, ezt mondtad. Fog és szem. Pontosan emlékszem.
– Kérlek, szerelmem, a szerelmem vagy. Ne légy ilyen rideg.
– A világért sem, és ne vesztegessük az időt! – Elsa addigra már
levette a tengerészkék kabátkát. Kibújt a krémszínű pamutruhából,
és gondosan a szék támlájára fektette.
A férfi továbbra sem tudta, mi ez az egész.
Elsa levette a csipkés melltartóját meg az alsóneműjét, rárakta a
ruha tetejére, végül kilépett csinos, tengerészkék szandáljából.
– Gyönyörű vagy, és ha belegondolok, hogy azt hittem, soha
többé nem látlak! – Dieter leplezetlen csodálattal nézte.
– Nem, Dieter, te mindent megkapsz, amit csak akarsz. Elsa
átkarolta a férfi nyakát, és megcsókolta. Hirtelen olyan volt,
mintha soha nem is váltak volna el egymástól.

A kézművesüzlet fölötti lakásban Fiona a kis fehér szobában

feküdt le, amelyet Vonni török ágyterítővel és világoskék székkel
színesített. A fehér komódon kagylókat meg kerámiatárgyakat
helyezett el, és kék keretbe foglalt tükröt állított rá. Igazán kedves,
hívogató hangulatot teremtett. Fiona kimerült volt és szomorú.
Az egész nap olyan volt, mint egy rémálom, és további
megpróbáltatások vártak még rá. Nem hitte, hogy képes volna
aludni. Túl sok minden történt, és ijesztőnek tűnt a jövő. Milyen
nagyszerű volna, ha Shane még mindig itt lenne, és pár napig
mindketten itt maradhatnának Thomasnál ebben a gyönyörű
lakásban! De bár erre gondolt, Fiona tudta, hogy áltatja magát.
Shane valamin hajba kapna Thomasszal. Ahogy mindig is tette
mindenkivel. A saját bizonytalansága miatt. Fiona elsírta magát.
Valóságos tragédia, hogy az emberek félreismerték Shane-t, és
a legrosszabbat hozták ki belőle.
Lefeküdt a kék terítővel letakart ágyra, és álomba sírta magát.
A szomszédos szobában Thomas és David sakkozott. A fal
túloldaláról átszüremlett a pityergés hangja.
– Amiatt a gazember miatt zokog! – suttogta David
meglepetten.
– Ez fölfoghatatlan – suttogta vissza Thomas.
Ott ültek és vártak, amíg abbamaradt a sírdogálás.
Megkönnyebbülten mosolyogtak egymásra.
– Tudja, milyenek vagyunk? – törte meg a csöndet David. –
Mint a szülők, akiknek a kisgyereke nem akar elaludni.
Thomas fölsóhajtott.
– Igen, ismerős a helyzet, amikor az ember nem megy ki a
szobából, amíg meg nem győződik róla, hogy a fia elaludt, majd
amikor az ajtóhoz lopódzik, akkor visszahívják. Ezek tényleg
csodás idők voltak. – Thomas elszomorodott, miközben a fiára
gondolt.
David erősen töprengett, mit is mondhatna. Gyakran elhibázta a
dolgot.
– Nem könnyű a nőket megérteni, igaz? – kérdezte végül.
Thomas elgondolkodva nézett rá.
– Így van, David, pontosan ezen gondolkodtam én is. Fiona
emiatt a részeg vadállat miatt sír, aki érzéketlenül megütötte, Elsa
elmegy azzal a férfival, aki elől ezer mérföldnyire szökött, a
feleségem, aki azt mondogatta nekem, hogy szereti a költészetet,
az irodalmat meg a művészetet, most egy ostoba pasassal él, aki
edzőgépeket helyezett el a házam minden helyiségében.
Nagyon keserűen csengett a hangja.
David döbbenten nézte. Végül is nem bizonyult túl
szerencsésnek a megjegyzése. Thomas vállat vont.
– Magának is bizonyára megvan a saját története „a
kifürkészhetetlen nők” témakörében, David.
– Épp ez a bökkenő. Pont az imént mondtam Elsának, hogy
soha senkit nem szerettem igazán. Ettől aztán felületes,
távolságtartó és sekélyes vagyok.
Thomas rámosolygott.
– Dehogy, maga rendes srác, és örülök, hogy együtt töltjük a
ma estét. A sakkban viszont nem valami gyakorlott. Nem tette
szabaddá a királya körüli mezőket. A szegény fickónak nincs hová
lépnie, ez bizony sakk-matt, David, az bizony.
Ezt valami rejtélyes okból kifolyólag mindketten rendkívül
mulatságosnak találták, és olyan hangosan nevettek, ahogy csak
tehették, miközben kellőképpen visszafogták a hangerőt, nehogy
fölébresszék a szomszéd szobában alvó Fionát.

Dieter Elsa arcát simogatta.

– Őrült voltam, amikor azt hittem, elveszítettelek – mondta. A
nő nem válaszolt.
– Megint minden rendben lesz – vélte Dieter.
Elsa ezúttal sem szólt.
– Nem lehet, hogy így szerelmeskedsz velem, miközben nem
akarod folytatni. – A férfi hangjában ezúttal már némi
nyugtalanság érződött.
Csönd.
– Szólj már valamit, mondd, hogy mindez képtelenség volt;
hogy visszajössz hozzám, és megint minden rendben lesz…
Továbbra is csönd. –Kérlek, Elsa… Kérlek!
Elsa lassan fölkelt, és belebújt a fürdőszobaajtóra akasztott
nagy, fehér, bolyhos köntösbe. Kivett egy szál cigarettát Dieter
dobozából, és rágyújtott.
– Föladtad! – fakadt ki a férfi szemrehányón.
 Elsa mélyen beszívta a füstöt, leült a terjedelmes
bambuszfotelba, és csak nézte Dietert.
– Hazajössz velem, Elsa?
– Nem, természetesen nem megyek. Ez búcsú, te is tudod, én is
tudom, ne légy ostoba, Dieter.
– Búcsú?
– Igen, az. Te hazamész, én is elmegyek… valahová. Még nem
döntöttem el, hová.
– Hiszen ez őrültség, mi egymásnak vagyunk teremtve, te is
tudod, én is tudom. Mindenki tudja.
– Nem. Senki sem tudja. Néhány kolléga látja, de hallgatnak,
mert függnek tőled. És mert nem akarod a nyilvánosság elé tárni,
hogy két éve titkos életet élünk. Vagyis a legkevésbé sem tudja
mindenki, hogy egymásnak teremtettünk.
A férfi rémülten nézett rá.
– Mindketten belementünk, őszintén megbeszéltük – tiltakozott.
– Most pedig én őszintén kilépek belőle – jelentette ki Elsa
nyugodtan.
– Nem vagy az a fajta nő, aki jegygyűrűre pályázik – mondta
Dieter lenézéssel a hangjában.
– Persze. Nem is nyújtogattam kifejezetten az ujjamat, igaz? A
harmadik találkozásunk alkalmával lefeküdtem veled. Ez nem
igazán alakoskodás, se nem szerelmi zsarolás.
– Akkor tulajdonképpen miről beszélünk? – A férfi őszintén
zavarba jött.
– Megmondtam. Mindent leírtam, mielőtt eljöttem.
– Semmit sem írtál le, odafirkantottál tizenkét kusza sort,
amelynek még mindig nem sikerült megfejtenem az értelmét. Az
élet nem barkochba, Elsa, mindketten túlságosan öregek vagyunk
az efféle dolgokhoz. Mit akarsz? Mondd meg! Ha pisztolyt fogsz a
halántékomhoz, és közlöd, hogy össze kell házasodnunk, rendben.
Ha erről van szó, legyen, ezt fogjuk tenni.
– Szebb lánykérésről is hallottam már – mondta Elsa
mosolyogva.
 – Ne játszd az ostobát. Ha ez az egyetlen módja annak, hogy
megtarthassalak, akkor elveszlek. Légy büszke arra, hogy
elveszlek – tette még hozzá kis szünet után.
– Köszönöm, Dieter, nem akarok hozzád menni.
– Akkor mit akarsz? – kiáltotta a férfi kétségbeesetten.
– Túl akarok lenni rajtad, el akarlak felejteni, azt akarom, hogy
többé ne tartozz hozzá az életemhez.
– Különös módot választottál mindennek a kifejezésére. –Dieter
az ágyra pillantott, ahonnan Elsa épp az imént kelt föl.
Elsa vállat vont.
– Megmondtam. Többé nem bízom benned, többé nem
csodállak, nem tisztellek. A szexnek semmi köze mindehhez. A
szex csak szex, mindössze némi öröm, izgalom. Te magad
mondtad ezt nekem, emlékszel?
– Igen, emlékszem, de az egészen más helyzet volt. Nem
magunkról beszéltem, nem rólad és rólam.
– Attól még az elv ugyanaz, nem? – kérdezte Elsa fagyos
nyugalommal.
– Nem, az én esetemben nem, amiről beszéltünk, az értelmetlen,
részeg találkozás volt egy filmfesztiválon valami nagyon lökött
lánnyal, akinek a nevére sem emlékszem.
– Birgitnek hívják. Ő emlékszik rád.
– Csak annyira, hogy elmondja neked az esetet, és fölzaklasson
olyasvalami miatt, ami egyáltalán nem számít.
– Tudom, felfogtam.
– Ha felfogtad, Elsa, akkor az isten szerelmére kérlek, áruld el,
hogy miről szól ez az egész dráma. Miért hagytál el?
– Megírtam a levelemben.
– Nem írtad meg, a felelősségről meg a fölállítandó határokról
zagyváltál valamit. Esküszöm, nem tudtam, mire gondolsz. És még
most sem tudom.
A jóképű férfi arcán látszott, hogy az érzelmeivel viaskodik,
sűrű haja kuszán állt.
– Birgit beszélt Monikáról – jegyezte meg Elsa.
 – Monikáról? Monikáról? De hiszen ő évezredekkel azelőtt
volt, hogy veled találkoztam. Megegyeztünk benne, hogy a múlt az
múlt. Nem igaz?
– De igaz.
– Akkor miért jössz elő ezzel? Esküszöm, soha nem találkoztam
vele azóta, hogy téged megismertelek. Egyetlenegyszer sem.
– Tudom.
– Akkor miről beszélsz? Könyörgöm, magyarázd meg! Ha
tudod, hogy évekig nem találkoztam Mónikával, és nem is
gondoltam rá, akkor… Mit akarsz ezzel?
– A lányoddal sem találkoztál, rá sem gondoltál.
– Ó! Birgit tényleg alapos munkát végzett, igaz?
Elsa nem válaszolt.
– Soha nem terveztük. Megmondtam Monikának, hogy nem
állok készen az apaságra, arra, hogy horgonyt vessek. Kezdettől
fogva tisztában volt vele. Nem voltak rendezetlen kérdések. –
Dieter most már kezdett dühbe gurulni.
– Hány éves, Dieter? – kérdezte Elsa emelt hangon.
A férfi teljesen összezavarodott.
– Monika?
– Gerda, a lányod.
– Nem tudom, mondtam már, hogy semmi közöm sincs
hozzájuk.
– Tudnod kell.
– Azt hiszem, hét-nyolc éves lehet. De miért vájkálsz ebben az
ügyben, Elsa? Mindennek semmi köze sincs kettőnkhöz.
– Gyereket nemzettél. Ennek csak van valami köze hozzád, nem
gondolod?
– Nem, nincs. Kellemetlen régi eset volt az életemben, nem az
én hibám. Monikának kellett volna védekeznie. Semmi dolgom
sincs a gyerekével, nem volt, és nem is lesz. Mindannyian új életet
kezdtünk.
– Csakhogy Gerda apa nélkül kezdte.
– Ne nevezd a nevén, nem is ismered, csak a nyomorult
Birgittől hallott pletykákat szajkózod!
– El kellett volna mondanod.
 – Nem, az sem lett volna jobb. Azt mondtad volna, hogy mindig
az előző kapcsolatomból származó gyerekkel fogok lógni. Légy
őszinte, Elsa, annak sem örültél volna.
– Összehasonlíthatatlanul jobban örültem volna, mint egy
apának, aki lelépett, elhagyott egy reménykedő és csodálkozó
gyereket.
– Ez csak humbug, semmit sem tudsz arról a gyerekről.
– Én pontosan így jártam. Az apám elhagyott minket, én pedig
éveken át vártam, reménykedtem, képzelődtem. Minden
születésnapon, minden karácsonykor, minden nyáron. Egészen
biztos voltam benne, hogy írni fog, vagy fölhív, vagy meglátogat.
– A te eseted más volt: egy darabig veled élt az apád. Joggal
gondoltad, hogy mindig melletted lesz. Nekem semmi közöm sem
volt Mónika gyerekéhez. Soha. Nem voltak elvárások.
Elsa hosszasan nézte a férfit.
– Mit akarsz, mit tegyek? – kérdezte végül Dieter.
– Semmit sem akarok.
– Visszajönnél hozzám, ha fölvenném a kapcsolatot ezzel a
vadidegen gyerekkel?
– Nem, Dieter, soha nem fogok visszamenni hozzád.
– De ez az egész… – kezdte a férfi, és ismét az ágyra pillantott,
ahol az imént szeretkeztek. – Ez semmit sem jelentett neked?
– Tudod, hogy volt jelentősége. Ez volt a búcsú – válaszolta
Elsa, és fölvette a ruháját meg a szandálját. Az alsóneműjét a
táskájába csúsztatta, és kisétált az ajtón.
– Nem teheted ezt! – kiáltott utána a férfi.
– Viszontlátásra, Dieter – köszönt el a nő, és tengerészkék
kabátkáját a vállára vetve a kapu felé indult az Anna Beach tip-top
kis sziklakertjei között.
Dieter még egyszer utána szólt a bungalójából:
– Kérlek, Elsa, ne menj el! Mindennél jobban szeretlek! Ne
hagyj el…
Elsa csak ment tovább.

Vonni rájött, hogy Mariánál nincs otthon tej, márpedig

mindenkinek szüksége lesz rá a reggelihez. Amint Maria légzése
egyenletessé vált, Vonni kicsusszant a nagy dupla ágyból, és
keresett egy agyagkorsót. Elment az Anna Beachbe, ahol egész
éjjel nyitva tartott a konyha.
Visszafelé tartott a korsóval, amelyet készségesen megtöltöttek,
amikor észrevette a gyönyörű német lányt, aki egyedül sétált.
Könnyes volt az arca. Vonni megbújt egy terjedelmes
bougainvillea mögött, hogy ne találkozzanak.
Azután egy férfi kiáltozását hallotta. Vonni nem sokat tudott
németül, de megértette a férfi szavait. És amennyire meg tudta
ítélni, bárki volt is az, komolyan beszélt.
Elsa azonban nem fordult vissza.
 Nyolcadik fejezet

Thomas friss kenyeret meg fügét vásárolt a reggelihez. Nagy

adag kávét készített, és a csészékkel csörömpölt.
Fiona sápadtan kelt föl, és kimerültnek tűnt ugyan, de szélesen
mosolygott. David összehajtogatta a Thomastól kapott könnyű
plédet, és fölrázta a párnákat.
Sóvárogva lépett az étkezőasztalhoz.
– Ez az ember elront minket, Fiona, micsoda szerencsénk van,
hogy ilyen jótevőre bukkantunk!
– Ó, igen! – Fiona is lelkesen válaszolt. – Sokkal, sokkal
erősebb vagyok ma, rengeteg terv motoszkál bennem, tényleg.
Thomas rámosolygott.
– Mesélje el a terveit – kérte.
– Elmegyek a rendőrségre, hogy immár nyugodtan, higgadtan
beszéljek a rendőrfőnökkel. Megkérem, hogy segítsen megtalálni
Shane-t, talán tudja, merre indulhatott. Idefelé csak egy napot
töltöttünk Athénban, de a Szintagma tér tetszett neki, Jorgisz
esetleg ismer ottani rendőröket, akik átadhatnának neki egy
üzenetet. Azután visszamegyek Elenihez, és átöltözöm. Napok óta
ezt a ruhát viselem. Majd megkeresem Vonnit, és megkérdezem,
nincs-e szüksége segítségre a gyerekek mellé.
Lelkesen csillogott a szeme, eltűnt az élettelen, megsemmisült
tekintet.
David is mintha feltöltődött volna.
– Én pedig ismét elmegyek abba a tavernába, fölkeresem
Andreaszt. Igazi úriemberként viselkedett, már amennyiben nem
ostobaság ezt a kifejezés használni.
– Pontosan illik rá, nagyon boldog lesz, hogy ismét találkozhat
önnel. Kérem, adja át neki a jókívánságainkat.
– Úgy lesz – ígérte David.
– Nekem is rengeteg dolgom van ma. Később, amikor
fölébrednek Kaliforniában, fölhívom a fiamat. Előbb azonban
megkeresem Vonnit. Éjjel nem jött haza a kunyhójába.
 – Hát ezt meg honnan a csudából tudja? – kérdezte David
meglepetten.
– Onnan, hogy általában az elemlámpája fényénél tapogatózik
odabent, és ma éjjel nem tette. De ha rátalálok, ezúttal ragaszkodni
fogok ahhoz, hogy a saját hálószobájában aludjon. Egyre
nyugtalanabb és hangyásabb vagyok, amióta tudom, hogy miattam
lakik ott, a kert végében.
– Hangyásabb? – kérdezte csodálkozva Fiona.
– Jó kifejezés, igaz? Olyasmit jelent, hogy az embert bosszantja
valami, amitől olyan érzése van, mintha hangyák mászkálnának a
nadrágjában.
– Ez tetszeni fog Shane-nek – ujjongott Fiona.
Erre egyik férfi sem tudott mit mondani.

Elsa visszatért a szállására. Sejtette, hogy nem tudna aludni,

ezért kiült az erkélyre, és a napkeltét nézte Aghia Anna fölött.
Figyelte a kisváros ébredezését. Azután, mintha végül belátta
volna, hogy véget ért a félelmekkel és rémálmokkal teli éjszaka,
bement, hosszasan zuhanyozott, és megmosta a haját. Tiszta, sárga
pamutruhát húzott, és egy csésze kávé mellett üldögélve figyelte
az induláshoz készülődő kompot.
A férfi nyolckor indul Athénba. Ebben teljesen biztos volt.
Dieter tudja, hogy nem tart vele, miért várjon hát a tizenegyesre?
Nem az a lófrálós fajta. Előző nap előreküldte Claust meg a
többieket a bérelt helikopterrel. Tudja, hogy értelmetlen volna
átkutatni utána a városkát. Nem láthatja meg Elsát az erkélyen, ő
azonban észreveheti, és meggyőződhet róla, hogy elutazott.
Az élénk színű hajóhíd előtt sorban álló tömegben nem lehetett
kivenni Dietert. Elsa mégis tudta, hogy ott van. Mindenek ellenére
nagyon jól ismerték egymást.
Azután egyszer csak megpillantotta: a kócos férfi nyitott nyakú
inget viselt, és azt a bőrtáskát szorongatta, amelyet Elsa oly
gyakran látott.
A körülötte ácsorgó embereket pásztázta a tekintetével, mintha
ki akarta volna szúrni közöttük Elsát. De semmit sem látott, senkit,
akit fölismert volna, ahhoz viszont elég jól ismerte a nőt, hogy
feltételezze, figyeli őt. Letette a táskáját, és mindkét kezét égnek
emelte.
– Szeretlek, Elsa! – kiáltotta. – Bárhol légy is, mindig szeretni
foglak.
A mellette álló férfiak némelyike elismerőleg paskolgatta a
hátát. A szerelem kikürtölése érdemnek számított.
Elsa szobormereven ült, miközben a komp kihúzott a tengerre
az athéni kikötő, Pireusz irányába. A könnyek lassan csorogtak
lefelé az arcán, ahonnan a kávéjába meg az ölébe pottyantak.

– David, barátom, üdvözlöm, üdvözlöm! – köszöntötte

Andreasz a fiút boldogan, hogy ismét láthatja.
David azt kívánta, bárcsak ilyen apja volna, akinek földerül az
arca a közeledtére, nem pedig olyan ember, akinek a vonásai
David emlékezete szerint mindig is csalódottságról és
elégedetlenségről árulkodtak a fia láttán. Oldott beszélgetésbe
kezdtek az előző napi temetésről meg arról, hogy Aghia Anna soha
többé nem lesz ugyanaz, ami volt.
– Jól ismerte Manoszt? – érdeklődött David.
– Igen, errefelé mind ismerjük egymást, nincsenek titkaink,
mindenkinek tudjuk a történetét. Gyerekkorában Manosz följárt
ide Adonival meg egy másik fiúval játszani. Hintát szereltek arra a
fára ott, ide szökdösött a családja elől: nyolcan voltak. Adoni
egyke volt, így aztán örültünk, hogy idejárnak és játszanak vele. A
feleségem, aki már elköltözött Istenhez, főzés közben kinézett a
konyhaablakon, és látta az öreg kutyával játszó, hintázó fiúkat, és
tudta, hogy biztonságban van a gyerek. Kíváncsi vagyok, David,
vajon látja-e a mennyből… a szegény Manoszt eltemetve… Látja-
e Chicagóban Adonit, aki teljesen elszakadt innen. Ha a mennyben
is elnehezülhet a szív, akkor az ő szegény szíve olyan súlyos lesz,
mint az ólom.
David azt kívánta, bárcsak ő is rendelkezne olyan szelíd
éleslátással, amilyennel Thomas. Thomas komoly, hasznos
megjegyzést tenne, talán még az alkalomhoz illő verssorokat is
idézne.
 Davidnek még a helyzethez távolról kapcsolódó vers sem jutott
eszébe.
– Én csak a zsidók mennyországát ismerem, és minderről
tulajdonképpen nem sokat tudok – mentegetőzött.
– Mit gondol, a zsidók mennyországában látják az emberek, mi
történik idelent? – tudakolta Andreasz.
– Azt hiszem, igen, de szerintem nekik nagyobb rálátásuk van a
dolgokra, ők mintha a teljes képet látnák. Legalábbis ezt hallottam.
Különös mód ez valahogy megvigasztalta Andreaszt. Többször
is bólintott.
– Jöjjön, David, ebédeljen meg velem, ma nem lesz sok
vendégünk.
David látta a nyitott szekrényeket az öregember által
előkészített ételekkel, és gombócot érzett a torkában. Így
elrendezni mindent, hogy azután senki se jöjjön!
– Azt a tésztás ételt még soha nem kóstoltam, amelyből olyan
sok van – mondta.
– Ha nem bánja, David, azt lefagyasztom. Csak ma reggel
készítettem. Megkínálhatom muszakával vagy kalamarival
Nem vall túlzott vendégszeretetre, ha arra kérem, hogy olyasmit
egyen, ami holnapra már nem volna jó. – Andreas szégyenkezve
nevetett magán.
– A muszakát jobban szeretem, csak azért mondtam a tésztát,
mert olyan rengeteg van belőle. Nem szívesen látnám, hogy kárba
vész fáradságos munkája eredménye – nyugtatta meg David.
– Milyen kedves ember maga! Üljön le itt a napon, kihozom a
poharakat meg a tányérokat…
És David azon töprengett várakozás közben, hogy mit keres az
az ostoba fiatalember Chicagóban, holott itt is lehetne.

Eleni örömmel üdvözölte a visszatérő Fionát. Megrázó volt

látni, hogy Shane valamennyi holmija eltűnt, a gyűrött ingei és
farmerjai, a vitorlavászon hátizsákja, a doboz, amelyben egyebek
mellett a dohányt meg a cigaretta sodrásához szükséges papírt is
tartotta. A lány kétségbeesetten remélte, hogy a fiú hagyott
számára valami üzenetet a családnál. De csalódnia kellett.
 Hirtelen megszédült. Talán a fülledt szoba miatt, vagy mert
rájött, hogy Shane valóban kilépett az életéből.
Igazán egyszerű lett volna, ha odafirkant neki valamit, és itt
hagyja, ha nem akarta a rendőrségre bízni. Zúgott a feje, mintha
ájulás kerülgetné. De erőt vett magán a kedves Eleni társaságában,
aki együtt érzőn és sajnálkozva nézett rá.
Azután valami forró, nedves dolgot érzett a combján.
Bizonyára izzad.
Rekkenő hőség van.
De amint lenézett a szandáljára, már nagyon is jól tudta, mi az.
És Eleni is tudta, amikor meglátta a vért. A görög asszony
odatámogatta a székhez.
– Ela, ela, ela – ismételgette, miközben törülközőért futott.
– Kérem, Eleni, megkeresné nekem Vonnit, ugye ismeri? –
kérte Fiona, és ujjával ráncokat rajzolt az arcára, hogy fölidézze
Vonni külsejét.
– Xero Vonni, igen, ismerem Vonnit – mondta a nő, azzal
lekiáltott a konyhába a gyerekeknek.
Fiona lehunyta a szemét.
Rögtön itt lesz Vonni, majd ő tudja, mit kell tenni.

Vonni Thomasszal szemben ült a kézművesüzlet fölötti

lakásban.
– Mondtam már, és megismétlem, ön hatalmas összeget fizet
nekem euróban, ezért ez az ön szállása. Gazdag nővé tesz engem,
nem fogadom el a szánakozását, nem alszom az ön házában.
– Nem hisz a barátságban, Vonni? – kérdezte a férfi.
– Úgy vélem, hiszek benne, de hát mindannyian ezt gondoljuk.
– Akkor alkalmazza erre az esetre. Nem a szállásadómként,
hanem a barátomként kérem, aludjon abban a kis szobában,
amelyet olyan gyönyörűen földíszített, aludjon ott, ne pedig azon a
helyen, ahol minden csupa csirketrágya.
Vonni kacagásban tört ki.
– Ó, Thomas, maga annyira kaliforniai, annyira higiénikus, nem
piszkítanak össze a csirkék. Néhány tyúk az épület különálló
részében bizonyára…
 – Kérem, Vonni, aludjon abban a szobában. Utálok egymagam
lenni. Magányos vagyok, szükségem van itt valakire.
– Ugyan, Thomas, ön kedveli a nyugalmat, örül, ha van ideje
önmagára. Érzékeny férfi létére ne kínáljon nekem alamizsnát.
Kérem!
– Ön pedig érzékeny nő létére ne vágja vissza az arcomba a
fölkínált barátságot. Kérem!
Pont ebben a pillanatban hallották meg, hogy a gyerekek
izgatottan kiáltanak föl valamit a lépcsőről.
– Mennem kell – mondta a nő, és fölállt.
A férfi megragadta a csuklóját.
– Sehová sem megy, Vonni, amíg el nem fogadja az
ajánlatomat. Hall engem?
– Hallom, elfogadom – jelentette ki a nő Thomas legnagyobb
meglepetésére.
– Akkor rendben, jól van, most mehet.
– Jöjjön velem, ha akar, segíthet, hozzon taxit a sarokról.
Thomas még az előbbinél is jobban meglepődött azon, hogy a nő
kirángatott pár törülközőt a fürdőszobából, és lefutott a lépcsőn,
hogy görögül tárgyaljon a két kisfiúval.
– Mi történik? – kérdezte Thomas, amikor utolérte Vonnit.
– Az történik, hogy… Fiona némi szerencsével elveszíti annak
a kis szarházinak a gyerekét, aki fölcsinálta, de mindezt nem pont
így fogjuk szavakba önteni, amikor odaérünk.
Thomas elrohant taxiért, Vonni pedig berámolta Eleni két
kisfiát a hátsó ülésre, és gratulált nekik, amiért rátaláltak. A taxizás
ritka élvezet volt, a gyerekek csak úgy ragyogtak az örömtől.
Thomas már épp azon volt, hogy megkérdezi, valóban szükség
van-e rá ezen a rendkívüli felfedezőúton, de rájött, hogy ellenkező
esetben Vonni nem hívta volna el. Így azután a nőre mosolygott, és
bemászott utána a kocsiba.
– Úgy látom, új szobatársammal soha nem lesz eseménytelen az
élet – jegyezte meg.
– Maga jó ember, Thomas – válaszolta Vonni széles mosoly
kíséretében.
 Meghagyták a sofőrnek, hogy várjon, hátha szükségük lesz rá,
ha orvoshoz kell sietni. Thomas odalent maradt, a játszadozó
kisfiúkat figyelte, akik időnként odamentek a kocsihoz, amelyben
utaztak, és végigsimítottak rajta.
Nem sokkal voltak fiatalabbak Billnél, a fiánál, aki azóta
autókázott, amióta az eszét tudta. Milyen különbözőképpen élnek
az emberek!
Vonni fölsietett, Thomas hallotta az angolul meg görögül
beszélgető nők hangját. Amennyire ki tudta hámozni, Fiona rendbe
fog jönni.
Azután Vonni lement hozzá, és megerősítette a sejtését.
– Rendben lesz, vesztett ugyan némi vért, de végül is ápolónő,
és attól a bolondtól eltekintve minden vonatkozásban okos kis
teremtés. Úgy véli, a pasast föl fogja dúlni, ha értesül a dologról.
Isten óvjon bennünket! Mindenesetre megkérem az orvost, hogy
nézze meg, és adjon neki valami nyugtatót.
– Jó helyen van itt?
– Nem hiszem, a háziak alig beszélnek angolul… Arra
gondoltam.. . – kezdte Vonni.
– Hogy eljöhetne velünk, odaköltözhetne hozzánk – szakította
félbe Thomas.
– Nem, egyáltalán nem. Azt akartam javasolni, hogy menjen
pár napra Elsához, a német nőhöz.
Thomas a fejét csóválta.
– Azt hiszem, Elsát épp elfoglalja kissé a saját ügye, jobb, ha
hozzánk jön a lány – vélte.
– Majd maga is rájön, hogy már egyáltalán nem elfoglalt –
jegyezte meg Vonni.
– De hiszen…
– Úgy hallottam, a német barátja elment a nyolcórás komppal.
– Akkor valószínűleg nagyon zaklatott lehet – szögezte le
Thomas borúlátón.
– Nem, azt hiszem, ő intézte így, de talán nem feltétlenül kell
tudnunk minderről – javasolta Vonni.
– Ha jól sejtem, tudja, hol lakik, igaz? – kérdezte Thomas
mosolyogva.
 – Tudom, melyik épületben szállt meg, talán odamehetne a kint
várakozó taxival, és megkérdezhetné tőle a dolgot, nem gondolja?
– Alkalmas személy vagyok én erre? – kérdezte Thomas
kételkedve.
– A legalkalmasabb. Itt várok, amíg vissza nem jön.
Egy pillanattal később a férfi megfordult és hátranézett. Azt
látta, hogy Vonni lepedőket meg törülközőket cipel kifelé; ott
helyben ki akarta őket mosni. Micsoda rendkívüli asszony!
Thomas azt kívánta, bárcsak többet tudhatna róla, de tisztában volt
vele, hogy a nő nagyon kevéssé fog kitárulkozni, és csak akkor,
amikor ő akarja.

– Vonni?
– Jól van?
Fiona kinyújtotta a kezét.
– Szeretnék bocsánatot kérni az okozott nehézségekért, a vér, a
fölfordulás meg minden miatt.
– Csöppet sem számít, ugye tudja? Nővérként mindenkinél
jobban ismeri a tisztaság jelentőségét, ne is beszéljünk róla.
Egyedül az számít, hogy jól legyen, hogy fölépüljön és ismét
megerősödjön.
– Nem érdekel, mi lesz velem.
– Hiszen ez borzasztó! – hökkent meg Vonni.
– Micsoda?
– Ez az egész. Elenivel együtt mindketten betegre aggódjuk
magunkat ön miatt, elküldte értem a fiát, Thomas mindannyiunkat
idehozott taxival, elment, hogy megkeresse Elsát, és megkérdezze
tőle, befogadná-e önt éjszakára, üzentünk Dr. Lerosznak, aki úton
van, hogy megvizsgálja, mindenki aggódik önért, aki csak
találkozott önnel, sőt még azok is, akik nem ismerik, ön pedig, ön
azt mondja, nem érdekli, mi lesz magával. Ez aztán nagyszerű!
– Nem úgy értem, azt akarom mondani, hogy igazából nem
fontos, mi történik most velem. Mindennek vége, mindent
elveszítettem, erről van szó…
Fiona nagyon szerencsétlenül nézett ki. Vonni odahúzott mellé
egy széket.
 – Dr. Lerosz azonnal megérkezik, kedves ember, afféle régi
vágású családi orvos. De nem a legjobb formájában fogja őt
megismerni, Fiona. A baleset összetörte a szívét, neki kellett
megállapítania a halál beálltát azoknál a fiatalembereknél, akiket ő
segített világra. Órákon keresztül kellett a legjobb tudása szerint
foglalkoznia az elhunyt idegenek német és angol családtagjaival,
tudatnia kellett velük, hogy szeretteik nem szenvedtek sokat. Nem
óhajt arról hallani, hogy egy tökéletesen egészséges fiatal nőt, aki
korai stádiumban elvetélt, nem érdekel, hogy életben marad-e vagy
meghal. Higgyen nekem, Fiona, ez most nem alkalmas időpont
arra, hogy erről beszéljen neki. Az eset természetesen szomorú,
érthető, ha ön emiatt feldúlt, de gondoljon másokra, ahogy
nővérként eddig is ezt tette, ahogy arra az illetőre gondol, akiről
azt állítja, szereti. Mindig itt leszek, velem megoszthatja, mennyire
szeretne meghalni, de Dr. Lerosznak ne mondja, ma ne. Ő is
ugyanannyi megpróbáltatáson ment keresztül, mint ön.
Fiona szipogva válaszolt.
– Sajnálom, csak tudja, mindenki azt hangoztatja, hogy Shane
rémes alak, és hogy így a legjobb. De őszintén mondom, Vonni,
nem így a legjobb. Boldogan megszültem volna ezt a gyereket,
boldog lettem volna, ha fiam vagy lányom van tőle, és ennek most
vége.
Vonni a lány karját simogatta.
– Tudom, tudom – ismételgette gépiesen újból és újból.
– Ön nem gondolja azt, hogy így a legjobb?
– Természetesen nem. Szörnyű dolog elveszíteni azt, aki
elindult az emberi élet útján. Mélyen együtt érzek önnel. De ha a
gyerek meghalt is, önnek erősnek kell maradnia. Mindössze azt
akarom mondani, hogy továbbra is erősnek kell maradnia. Barátai
is vannak itt, nincs egyedül. Elsa hamarosan itt lesz.
– Ó, de hát miért is fogadna be, megvan a maga élete, a maga
partnere, szerinte a gyöngeségemet bizonyítja, hogy mindennek
ellenére szerettem Shane-t. Bizonyára nem szívesen foglalkozik
velem.
– Majd meglátja – biztatta Vonni. – Úgy hallom, megérkezett
Dr. Lerosz.
 – Észben tartom, amit mondott – ígérte Fiona.
– Jó kislány – dicsérte meg Vonni.
Eleni kisfiainak soha nem volt még ilyen napjuk.
Taxizás, jövő-menő emberek, a kötélre akasztott rengeteg
lepedő meg törülköző, amely a napsütésben lengedezik… A vicces
nadrágot viselő magas amerikai férfi óriási dinnyét vitt nekik,
amikor másodszorra visszatért.
– Karpouzi! – mondta büszkén, mint akit boldoggá tesz, hogy
ismeri egy olyan közönséges dolog nevét, mint a dinnye. A ház
mögé kerültek, és mind megették, azután elültették a magokat.
Az amerikai, aki addig várt a taxinál, amíg le nem jött a nő,
örömteli arckifejezéssel nézte őket. Azután a beteg nő lejött
Vonnival meg az anyjukkal, meg a sárga ruhás, kedves asszonnyal,
aki úgy néz ki, mint egy filmsztár. Velük volt Dr. Lerosz is, és azt
mondogatta, hogy a beteg nő jól van, de pihennie kell.
A beteg nőnek összecsomagolták a holmiját, tehát biztos, hogy
végleg elutazik.
Egyfolytában a pénzről beszélt, az anyjuk meg csak a fejét
rázta. Végül az őrült nadrágos férfi, aki nyilván milliomos, hiszen
egész nap csak taxizgat, ragaszkodott hozzá, hogy az anyjuk
elfogadjon pár bankjegyet, azután mindannyian elmentek.
Kivéve Vonnit, aki leült kávézni az anyjukkal, de volt valami az
arcukon, amitől nyilvánvalóvá vált, hogy kisfiúknak nincs
keresnivalójuk a konyhaasztalnál.

– Csak pár napig maradok, amíg össze nem szedem magam –

ígérte Fiona, amikor látta Elsa gyönyörű szállását.
– Boldoggá tesz a társasága – nyugtatta meg Elsa, miközben
elővette a lány ruháit a hátizsákból, azután kirázta és fölakasztotta
őket. – Vasaló is van, majd később elvégezzük a házimunkát.
Fiona látta, hogy az erkélyre akasztott fogasokon szárad Elsa
krémszínű pamutruhája és tengerészkék kabátkája.
– Ön nagyon fegyelmezett, Elsa, ezeket tegnap viselte a
temetésen, és lám, már ki is mosta őket.
– Egyiket sem fogom többször fölvenni, oda akarom adni őket
valakinek, ezért előbb kimostam – válaszolta Elsa csöndesen.
 – De Elsa, ez a legszebb ruhája! Egész vagyonba kerülhetett.
Nem ajándékozhatja el! – Fiona egészen megdöbbent.
– Később próbálja fel, ha jó önre, és tetszik, akkor kész
örömmel önnek adom, én egyszerűen soha többé nem fogom
fölvenni.
Fiona hanyatt dőlt a párnára, és behunyta a szemét. Túl sok volt
mindezt megemészteni.
– Leülök olvasni. Odakint nagyon meleg van, ezért itt maradok
önnel a szobában. Próbáljon meg aludni, ha tud, de szóljon
nyugodtan, ha beszélgetni akar – mondta Elsa.
– Őszintén szólva most nincs miről beszélni, igaz? – jegyezte
meg halkan Fiona.
– Később meggondolhatja magát. – Elsa kedvesen
rámosolygott, azután behúzta a sötétítő függönyt.
– Tud ebben a sötétben olvasni? – kérdezte Fiona.
– Persze. Itt beszűrődik egy kellemes fénysugár.
Elsa elhelyezkedett az ablak melletti székben.
– Találkozott vele? – tudakolta Fiona.
– Igen. Igen, találkoztam vele.
– És örül neki?
– Igazából csak elbúcsúztam tőle. Meg kellett mondanom, nem
volt könnyű, de már vége. Hogy is mondják…? Ugorjunk?
– Ezt nagyon könnyű kimondani, de nem könnyű megtenni –
felelte Fiona álmos hangon.
Kezdett hatni a nyugtató. Hamarosan már aludt is, egyenletessé
vált a légzése. Elsa elnézte a szunnyadó lányt. Huszonhárom-
huszonnégy éves lehet, de még annál is fiatalabbnak látszik. Hát
nem mérhetetlen kegyelem volt ez az egész? Ám Elsa nagyon
ügyelt arra, amit Vonni suttogva tanácsolt neki, hogy bármiről
beszélhet, de még csak célzást sem tehet arra, hogy így a legjobb.

Thomas átgondolta, milyen időpontban hívja föl a- fiát, Billt.

Akkor lesz a legjobb, amikor a gyerek reggelizik. Tárcsázta a
számot, és azon töprengett, mennyi esélye van annak, hogy Bill
vegye föl a kagylót. Talán egy a háromhoz, gondolta, de lehet,
hogy ennél is rosszabb az arány, mert kevés a valószínűsége
annak, hogy két felnőtt jelenlétében a gyerek válaszol a hívásra.
Ezúttal történetesen Andy szólt bele.
– Á, üdv, Thomas, jól tette, hogy a minap telefonált, pokoli egy
előadás mehetett ott végbe.
– Igen, nagyon gyászos eset volt. – Thomas érezte, hogy kurtán
és kelletlenül beszél. Mindketten hallgattak.
– Ettől eltekintve minden rendben van? – érdeklődött Andy.
A pasas kibírhatatlan volt, hogy lehet pokoli előadásnak
nevezni a szerencsétlenséget, amely kitépte egy kisváros lelkét!
– Pompásan – válaszolta Thomas csípősen. – Bill ott van?
– Segít az anyjának mosogatni – tájékoztatta Andy, mintha
ezzel el is intézte volna.
– Az jó, és esetleg megmondaná neki, hogy törülje meg a kezét,
és jöjjön a telefonhoz, hogy beszéljen az apjával, aki a világ túlsó
végéből hívja?
– Megnézem, készen van-e.
Andy igazán szívélyesen állt hozzá a dologhoz.
– Talán az anyja megkockáztathatja, hogy elengedi akkor is, ha
még nem fejezte be teljesen.
Thomas rájött, hogy dühében ökölbe szorult a keze. Még
távolabbról is érzékelte, hogy Vonni a konyhaajtóból figyeli. Ez
nem használt a hangulatának.
– Szia, apa! – Bill mindig örült, hogy hallja az apját.
– Hogy mennek a dolgok, fiam? Jól?
– Igen, elég jól. A Dodekániszosz-szigetek egyikén vagy, apa?
– Nem, de ha kéznél van a nagy atlaszod, elmagyarázom, hol
találod…
– Nem, apa, nincs itt az atlasz, a könyvek fölkerültek a
lépcsőfordulóra – magyarázta Bill.
– De az atlasz meg a szótár csak lent maradt!? Szükséged van
rájuk, Bill, amikor tévézel, nem tűrheted, hogy eltakarítsa az
életedből a kultúra minden tartozékát azért, hogy helyet csináljon
még egy evezőpadnak vagy akárminek! – Thomas hangjában igazi
fájdalom érződött.
 A vonal túlsó végén néma csönd támadt, miközben a gyerek
igyekezett kitalálni, mit is mondhatna.
– Add nekem a mamát, Bill, hívd ide Shirley-t a telefonhoz.
– Nem, apa, ti ketten csak veszekednétek, mindig ez történik.
Kérlek, apa, nem számít, hol van az atlasz, fölszaladok érte, és
lehozom, ha vársz egy kicsit.
– Nem érdekes, igazad van, nem lényeges, hol az atlasz. Küldök
neked egy e-mailt, amelyhez csatolom a rajzot, és az alapján majd
megkeresheted. Persze csak akkor, ha a számítógépet nem
távolították el oda, ahol senki sem tudja használni.
– Nem, apa, az természetesen kéznél van. – A fiú hangjában
némi szemrehányás érződött.
– Na és mit fogsz ma csinálni? Ott még reggel van, igaz?
– Igen, először is elmegyünk a bevásárlóközpontba, új
sportcipőt kapok, azután Andy elvisz futni, hogy kipróbáljam.
– Ez remekül hangzik. –Thomas hangja meglehetősen
gyászosnak tűnhetett a közöttük lévő több ezer kilométer túlsó
végén.
– Hiányzol, fiam – tette még hozzá végül, mivel Bill semmit
sem szólt.
– Értem, apa, te is hiányzol nekem, de te mentél el – válaszolta
a gyerek.
– Ki mondta ezt neked? Az anyád? Vagy Andy? Ide figyelj,
Bill, ezerszer megbeszéltük már, hogy jobb, ha elmegyek, és
átadom a helyet nektek mint családnak…
– Nem, apa, nem anya mondja ezt – szakította félbe Bill. –És
Andy sem, csak azt mondtam, hogy hiányzol, és én továbbra is itt
vagyok, te vagy az, aki elment.
– Sajnálom, Bill, mindannyiunkat nagyon fölzaklattak az itteni
események. Rengetegen meghaltak. Bocsáss meg, kérlek.
Nemsokára újból hívlak – fejezte be Thomas, és ugyanolyan
rosszkedvűen tette le a kagylót, ahogy évek óta mindig is.
Vonni brandyt vitt neki.
– Jó kis kavarodást csinált ezzel – jegyezte meg.
– Maga nem érti, mit jelent, ha az embernek van egy fia –
mondta Thomas, miközben igyekezett visszafojtani a könnyeit.
 – Honnan veszi, hogy nekem nincs fiam? – kérdezte a nő, és
közben lángolt a tekintete.
– Van fia?
– Képzelje, nem ön az egyetlen szülő a Földön.
– És hol van? Miért nincs önnel?
– Azért, mert önhöz hasonlóan én is elfuseráltam a dolgokat.
A férfi tudta, hogy ennél többet nem fog hallani. És bár a nő
letorkolta, valahogy mégis vigasztaló volt a társasága. Sokkal
inkább, mintha a csupasz falaknak sírt volna, és azon dühöng, mi
történik az ő szeretett Billjével.

Jorgisz fölautózott a tavernába. Valakitől kapott egy jókora

báránycombot. Arra gondolt, Andreasz talán megfőzhetné a
vendégeinek. De a bátyja elmagyarázta, hogy Daviden kívül senki
sem járt aznap a tavernában, és előreláthatóan estére sem változik
a helyzet. Azután Andreasznak támadt egy ötlete. Mi volna, ha a
rendőrőrszobán készítenék el, és igazi vacsorát adnának belőle a
fiataloknak, akik oly keményen dolgoztak a temetésen?
Meghívják Davidet is a barátaival, és Vonnit. Andreasz nagy
tálba halmozta a salátát. Örömmel és izgalommal töltötte el a
gondolat, hogy sok embernek fog főzni ahelyett, hogy egyedül
ücsörögne az üres tavernájában.
– A rendőrőrs nem valami kényelmes hely – mondta Jorgisz
bizonytalanul. – Nem túl barátságos.
– Elvisszük azokat a hosszú, piros párnákat. Rátesszük őket a
padokra. – Andreasz nem adta föl a tervét. – Kérem, David, legyen
szíves, menjen föl Adoni szobájába, és hozza le őket.
David meglepődve nézett rá. Adoni évekkel azelőtt elment
Chicagóba, és még mindig fenntartják a házban a szobáját.
– A lépcső tetején balra – igazította el Jorgisz, és David
fölsietett a keskeny lépcsőn.
A szobában az athéni Panathinaikosz futballcsapat fényképei
függtek, meg egy görög tánccsoport plakátjai; ezen kívül Panayiát,
a Szűz Máriát ábrázoló képek. Ez az elveszett Adoni meglehetősen
vegyes ízlésű fiú volt.
 Az ágya úgy állt ott, mintha aznap este hazaérkezne a gazdája, a
végében összehajtogatott, élénkvörös takaró feküdt. Az
ablakmélyedés ülőkéin hosszú, keskeny, piros párnák hevertek.
David kinézett az ablakon. Az olaj ültetvényeken túl egészen
Aghia Anna kék kikötőjéig beragyogta a völgyet a délutáni nap.
Mit láthat vajon a fiú Chicagóban, Illinois-ban, ami akár csak
tizedennyire gyönyörű, mint ez? Fölkapta a párnákat, azután
lement, hogy segítsen berámolni Jorgisz autójába.
– Ettől mindannyian jobb kedvre derülünk, Jorgisz öcsém –
örvendezett Andreasz boldogan mosolyogva.
David vágyakozva nézte a férfit. Elképzelte, milyen lehet, ha
valakinek ilyen apja van, akit ennyire egyszerű dolgok is
elégedettséggel töltenek el.
Először Thomashoz mentek, és ott hagyták Davidet.
Thomasnak nagyon tetszett az ünnepség ötlete. Fölajánlotta, hogy
majd ő visz bort. Vonni azt mondta, fölméri, mi a helyzet Elsával
és Fionával. Bámulatosan egyszerűen vázolta David-nek a
történteket, és azt mondta, lehet, hogy a lány nem fog csatlakozni
hozzájuk.
– Ez rémes – sajnálkozott David. – De ha belegondolunk, talán
így a leg…
– David, ugye ismeri azt a kifejezést, hogy ne szólj szám, nem
fáj fejem… Na, ezt pont erre a helyzetre találták ki. Ön is így
vélheti, én is így vélhetem, de Fiona a leghatározottabban nem így
véli. Gondoltam, jobb, ha szólok.
– Bölcsen tette – helyeselt David. – Egyébként is állandóan oda
nem illő megjegyzéseket teszek. És mi a helyzet Elsával? Azt
hittem, elment a német barátjával.
– Tudom, hogy úgy tűnhet, én vagyok a megtestesült szfinx, de
őszintén szólva erről sem beszélnék – intette a fiút Vonni.

A fiatal rendőrök élvezettel szimatolták a fokhagymás és

oregánós zsírral locsolgatott, készülőfélben lévő étel illatát.
Kimerítő, fárasztó időszak állt mögöttük. Jólesett nekik, hogy
megpihenhetnek a főnökükkel, a bátyjával, Vonnival meg a négy
turistával. Az egyik lány olyan gyönyörű volt, mint egy királynő, a
másik gyöngének tűnt, mintha beteg lett volna.
A két férfi nagyon különbözött egymástól: az egyik magas,
szikár alak volt nevetséges, lötyögős, zsebes bermudában, a másik
alacsony és komoly, szemüveggel az orrán.
Mindegyik vendég megkísérelt pár szót mondani görögül.
Tudták, hogy a bor krassi, ezért a fiatal rendőrök megtanították
nekik az asprót és a kokkinót, vagyis a fehéret és a vöröset, meg
yassu pontos kiejtését.
Viszonzásképpen ők az angol cheers és prosit, valamint a héber
l'chaim meg az ír sláinte kifejezéseket gyakorolták.
Andreasz büszkén darabolta a húst, és a holdfény kirajzolta a
tengerre az égen átvonuló felhők mintáját.
– Úgy tűnik, mintha nagyon rég jártunk volna Kalatriadán –
jegyezte meg Fiona.
– Amikor egész éjjel dobolt az eső a tetőn meg a járdán. Csak
két napja – idézte föl Elsa. – Mennyi minden történt azóta! – tette
hozzá, és az együttérzés jeleként megfogta Fiona kezét.
Fionának könny szökött a szemébe, David pedig gyors
pillantást vetett Vonnira. Milyen bölcs volt a nő, hogy előre
figyelmeztette!
Odalent, a kikötő közelében fiatal férfiakat láttak gyülekezni
Maria és Manosz kis háza előtt. Azután mások is elhagyták a
kávéházakat meg az éttermeket, és csatlakoztak hozzájuk.
– Mi történik ott? – kérdezte Thomas azon aggódva, hátha
valami baj van.
Jorgisz lefelé pislogott.
– Nem látom, hé, fiú, menj oda, és nézd meg, minden rendben
van-e! – mondta, és rámutatott az egyik fiatal rendőrre. Nem tűnt
valószínűnek, de előfordulhatott, hogy valaki Manoszt vádolja az
egész tragédiáért. Jobb, ha fölkészülnek.
Vonni szelíden megszólalt:
– Semmi baj. Az egyik fiatalember azt mondta, szeretnének ma
este táncolni Manosz és a barátai tiszteletére a háza előtt, annak
emlékére, ahogy ő táncolta a szirtakit és a többi táncot.
 – Errefelé nem szokás temetés után táncolni – jegyezte meg
Jorgisz.
– Ez nem olyan temetés, mint a többi – magyarázta sietve
Vonni.
És látták, hogy tizenkét fekete nadrágba és fehér ingbe öltözött
férfi egymás vállára fektetett karral felsorakozik. A buzu-
kijátékosok megpengettek néhány akkordot, azután rákezdtek.
Hajladoztak, dobbantgattak, ugráltak az éjszakában, ahogy röpke
néhány nappal azelőtt Manosz és barátai tették.
Maria a gyerekeivel leült a kis ház elé kirakott székekre.
Amikor mindez már távoli emlékké válik, a gyerekek talán
fölidézik az estét, amikor Aghia Anna táncra perdült az apjukért.
Egyre nagyobb lett a tömeg, és még bizonyos távolságból is
látszott, hogy az emberek a könnyeiket törölgetik.
Azután a nézők tapsolni kezdtek a zene ritmusára, és szép
lassan mindenki csatlakozott a táncolókhoz.
A rendőrőrs verandájára kitóduló emberek szótlanul figyelték
az eseményeket. Soha nem láttak még ilyesmit.
Kis idő után Elsa is tapsolni kezdte a zene ütemét, és Thomas
azonnal követte. David összenézett Fionával, azután ők is
bekapcsolódtak, majd Vonni, a fiatal rendőrök és Andreasz meg
Jorgisz is. Az ő arcukon is könny csurgott, miközben a
fiatalemberek tiszteletadó táncát biztatták.
Elsa papírszalvétát nyújtott Fionának, aki nem is leplezte a
sírását.
– Milyen csodálatos! – mondta a lány végül, amikor már szóhoz
jutott. – Egész életemben emlékezni fogok erre az estére.
– Én is – tette hozzá Thomas. – Milyen megtisztelő, hogy
részesei lehettünk!
A többiek nem bíztak magukban annyira, hogy beszélni
merjenek.
Azután váratlanul tiszta hangon megszólalt Fiona:
– Ugyanezek a csillagok ragyognak Athén és mindannyiunk
otthona fölött is. Azon töprengek, vajon mit csinálnak mások, és
sejtik-e, mit csinálunk mi most itt.
 Kilencedik fejezet

Fiona otthonában róla folyt a beszélgetés, ahogy szinte

minden este. Az anyja az Aghia Annáról készült fényképeket
nézegette az Evening Heraldben.
– Képzeld csak el, hogy Fiona ott van, pont ezen a helyen! –
mondta meglepetten.
– Képzeljem el! – morogta a férje.
– De Sean, milyen jól tette, hogy fölhívott minket, nehogy
izguljunk érte. Végtére is azt gondolta, hogy esetleg aggódunk.
– Miért aggódtunk volna? Nem is sejtettük, hol a pokolban van,
csak azt tudtuk, hogy összeállt azzal a bugrissal.
Fiona apja nem sok jót látott az egész helyzetben, szerinte
nemigen volt miért lelkesedni. Fölkapta a távirányítót, és
bekapcsolta a tévét, hogy véget vessen a beszélgetésnek.
A felesége odament a készülékhez, és kikapcsolta.
– Maureen! Miért csináltad ez? Meg akartam nézni.
– Ugyan, semmit sem akartál megnézni, csak nem akartál
Fionáról beszélgetni.
– Halálosan elegem van Fionából – vágta rá Sean. – És a
legkevésbé sem érdekel, hogy hazajön-e az ezüstlakodalomra.
– Sean! Hogy mondhatsz egyáltalán ilyet?
– Úgy, hogy így is gondolom. Mi értelme van, hogy itt legyen
az ünnepen, búslakodjon, és annak a belőtt bolondnak a karjába
csimpaszkodjon, miközben azt ismételgeti, hogy mi nem értjük az
illetőt?
– Neked épp annyira a gyereked, mint nekem. –Szerinted nem
gyerek…, hanem huszonnégy éves nő.
Joga van saját döntéseket hozni, ezt mondtad, amikor kiálltál
mellette.
– Nézd, Sean, azt mondtam, hogy csak elidegenítjük azzal, ha
Shane-t támadjuk, meg hogy Fiona elég idős ahhoz, hogy tisztában
legyen a választásaival. Azt nem mondtam, hogy bármelyiküknek
igaza volna.
 – Húha!
– Azt akarom, hogy meghallgass. Ma estére meghívtam
Barbarát, hogy mindent elmondjak neki. Tizenöt évig, az
elsőáldozásuk óta barátnők voltak, ő is épp annyira el van
keseredve, mint mi.
– Ez nem igaz. Éppolyan erkölcstelen, mint Fiona. Ugyanúgy
lelépne, ha egy Shane-hez hasonló kábítószerőrült lúzer ráhajtana.
Manapság mind ilyenek.
– Nem szabad így beszélnünk, nyitva kell hagynunk a
visszatérés lehetőségét Fiona számára, tudatnunk kell vele, hogy
ha akar, számíthat ránk.
– Én a magam részéről nem vagyok biztos benne, hogy
számíthat rám. Emlékezz csak, milyen fájdalmas dolgokat vágott
mindkettőnkhöz.
– Azért, mert mi pedig olyasmiket mondtunk neki Shane-ről,
amiket sértőnek talált.
Maureen kétségbeesetten igyekezett tárgyilagos lenni.
– Föladta a családját, az otthonát, a jó állását… És miért? Egy
trágár kábítószerfüggőért!
– Senki sem tehet arról, Sean, hogy kibe szeret bele.
– De igen, tehetünk róla. Nem mindannyian keresünk olyan
eszelősöket, mint Fiona. – A férfi hajthatatlan volt.
– Soha nem akart beleesni egy eszelősbe, nem lett volna sokkal
egyszerűbb neki is, ha talál egy kedves bankárt vagy orvost, vagy
valakit, akinek saját üzleti vállalkozása van? De nem ez történt.
– Milyen megbocsátó lettél hirtelen! – jegyezte meg a férfi
elbizonytalanodva.
– Mondok én neked valamit, nagyon meghatódtam attól, hogy
eszébe jutott fölhívni minket, amikor ez a szörnyűség történt, akár
tudtuk, hogy ott van, akár nem.
Ekkor megszólalt a csöngő.
– Ez Barbara lesz, kérlek, Sean, légy kedves, értelmes, talán ó'
az egyetlen kapcsolatunk Fionához, az egyetlen reményünk.
– Ő sem tud semmit a kisasszonyról – gúnyolódott a férfi.
– Sean!
– Rendben van.
 David otthonában, Manchester takaros kertvárosában az Aghia
Annán történteket nézték a tévéhíradóban, és a fiukról
beszélgettek.
– Szörnyű lehetett mindezt látni – állapította meg David anyja.
– Valóban szörnyű lehetett, ha fölhívott minket – helyeselt az
apja.
– Hat hete ment el, Harold, tíz levelet kaptunk tőle. Igenis tartja
velünk a kapcsolatot.
– Egyik-másik csak képeslap volt – kötözködött David apja.
– De elindult, hogy bélyeget és postaládát keressen – védte a
fiút az anyja.
– Nézd, Miriam, a huszonegyedik században élünk, a fiú
kereshetne egy internetkávézót, hogy e-mailt küldjön, működhetne
normális emberként is.
– Tudom, tudom.
Egy darabig csöndben ültek.
– Mondd, Miriam, másképpen kellett volna viselkednem? –
kérdezte a férfi, és igazolásért könyörgő tekintettel nézett a
feleségére.
A nő megfogta a férje kezét, és megsimogatta.
– Csodálatos férj és nagyszerű apa voltál – nyugtatta meg a
férfit.
– Ha olyan nagyszerű voltam, akkor miért van a fiunk egy
poros kisvárosban Görögországban? Ezt mondd meg!
– Talán az én hibám, Harold, talán én üldöztem el.
– Nem, ez természetesen nem igaz, mindketten tudjuk, hogy
csodál téged. Az üzlet ellen tiltakozik. Azt kellett volna
mondanom, hogy legyen művész, legyen költő, legyen bármi, ami
akar? Ezt kellett volna tennem? Erre volt szüksége? Mondd meg!
– Nem hiszem, mindig is tudta, hogy azt akarod, ő vezesse a
céget, a barmicvója óta tudta.
– És miért akkora bűn ez? Én az apám miatt építettem föl ezt az
üzletet. Semmije sem volt, amikor Angliába érkezett. Éjjel-nappal
dolgoztam, igyekeztem megmutatni neki, hogy végül is érdemes
volt annyit szenvednie. Mi volt ebben a rossz? Megpróbálok egy
sikeres üzletet átadni az egyetlen fiamnak, olyan nagy baj ez?
 – Tudom, Harold, mindent tudok. – A nő igyekezett
megnyugtatni a férjét.
– Ha te érted, ő miért nem érti?
– Hadd magyarázzam meg neki, Harold, kérlek, engedd, hogy
megmagyarázzam neki.
– Nem, ezredszer is nem! Nincs szükségem szánalomra. Ha
nincs részem a szeretetében és a tiszteletében, sem a társaságában,
akkor nem fogom beérni a szánalmával.

Shirley és Bill megérkezett a vásárlásból.

Andy fölment az egyetemre, ahol ő meg a közösség más
sportolói összegyűltek, hogy néhány diákot edzésre biztassanak a
maratoni futáshoz. Úgy gondolták, remek dolog, ha az öregfiúk,
akik valószínűleg már a harmincas éveiket tapossák, még mindig
szívesen futnak.
Bill segített az anyjának kirámolni és elrakni, amit vásároltak.
– Nagyszerű gyerek vagy – dicsérte meg váratlanul az anyja.
– Tényleg?
– Igen, az vagy. Soha senkit nem szerettem nálad jobban.
– Ugyan, anya… – A fiú zavarba jött.
– De igen, komolyan így gondolom. Őszintén mondom.
– És a mamád meg a papád? Velük mi van?
– Nem volt velük semmi baj, de őket nem szerettem olyan
nagyon, mint téged.
– És amikor még a papát szeretted? Most pedig, hogy Andyt?
– Hidd el, Bill, az más. Van valami eget rengető abban, ahogy
az ember a gyerekét szereti, az feltétel nélküli szeretet.
– Az mit jelent?
– Azt jelenti, hogy nincs benne semmi ha, semmi de. Semmi
sem változtathat azon, hogy a másik különleges személy. Bárcsak
rendesen el tudnám magyarázni! Tudod, amikor egy férfit vagy
egy nőt szeretünk, az el tud múlni. Az ember nem akarja, mégis
megtörténik, de a gyerekkel soha…
– És a papa ugyanúgy érez irántam, mint te?
– Tökéletesen ugyanúgy, Bill, az apád meg én pár dologban
nem értettünk egyet, ezt te is tudod, de mindketten úgy gondoltuk
és gondoljuk, hogy te vagy a legjobb, ami megadatott nekünk.
Veled kapcsolatban soha nincs vitánk. Soha. A legjobbat akarjuk
neked.
– A papa még most is szeret téged, mama?
– Nem, drágám, azt hiszem, még mindig tisztel és kedvel, de
nem szerelmes belém. De mindketten nagyon szeretünk téged. –
Az asszony bátorítón mosolygott Billre, bízott benne, hogy a
gyerek érti.
Bill egy ideig elgondolkodott mindezen.
– Akkor miért nem úgy viselkedik? – kérdezte azután.
– Szerintem úgy viselkedik – válaszolta Shirley meglepetten.
– Nem hiszem – mondta Bill. – Szerintem azt akarja, hogy
hiányozzon nekem, és sajnáljam, hogy nincs itt, márpedig ez nem
rendes dolog. Ő ment el. Nem én. Én itt maradtam.

Birgit látta, hogy Claus belép a hírolvasó-stúdióba.

– Megjöttél Görögországból? – üdvözölte szívélyesen.
– Szia, Birgit.
Claus, a vezető operatőr nem ringatta magát abban a tévhitben,
hogy Birgit neki örül. Ha ő megjött, akkor Dieter is meg fog jönni.
Ez érdekelte a nőt. Ahogy a tévécsatorna legtöbb női munkatársát.
Claus fölsóhajtott.
Dieternek semmit sem kellett tennie, a nők elájultak tőle.
Megvárta, hogy Birgit érdeklődjön Dieter felől. Arra számított,
ez harminc másodperc múlva bekövetkezik. Tévedett: még
hamarabb megtörtént.
Birgit nem vesztegette az időt afféle bevezető körökre, hogy
például milyen szomorú lehetett mindez.
– Dieter is megjött? – kérdezte csak úgy mellékesen.
– Nem.
Birgit kemény teremtés volt. Claus magában ízlelgette, hogyan
mondja meg neki a rossz hírt.
– Nem, egy darabig ott marad. Találkozott egy régi barátjával.
Bámulatos véletlen, nem igaz?
– Régi barátjával? Valakivel, akit a sajtótól ismer?
– Nem, igazából egy nővel, aki itt dolgozott. Elsával találkozott.
 Élvezetes pillanat volt látni a nő arcát.
– De hiszen köztük mindennek vége – jelentette ki Birgit.
– Erre nem vennék mérget, Birgit – vetette oda Claus, azzal
távozott.

Adoni a képeket nézte az újságban a faluról, ahol felnőtt. Látta

a barátja, Manosz arcát, akit egész életében ismert. Mariáról is
betettek egy felvételt. Adoni táncolt az esküvőjükön.
Milyen rendkívüli dolog, hogy egész Amerikában tele vannak
az újságok a szülővárosa képeivel és történeteivel! De minderről
senkinek sem szólt Chicagóban. Azért ment oda oly sok évvel
azelőtt, mert Aghia Annán Eleni megadott neki egy címet. Az ott
dolgozó unokatestvére munkát adott a fiúnak, aki személyes
ajánlólevéllel érkezett.
Az unokatestvér elköltözött már, de Adoni ott maradt. Szeretett
ott lenni, bár néha magányos volt. Egy szót sem szólt azonban a
tragédiáról, amely a szülővárosában történt. Miért hozza
összefüggésbe magát a szerencsétlenséggel?
A zöldségesnél, ahol dolgozott, keveset tudtak róla meg a
származásáról. Ha elmondaná nekik, akkor azt is meg kellene
tudniuk, hogy miért nem tartja a kapcsolatot az otthoniakkal,
kiderülne a vitája az apjával, az évekig tartó hallgatás. Soha nem
értenék meg. A munkatársai csak a családjuknak éltek, az apáik
rendszeresen meglátogatták őket az otthonaikban. Mit
gondolnának arról az apáról meg fiúról, akik kilenc éve nem
beszéltek egymással?
Természetesen fölhívhatná az apját, hogy kifejezze az
együttérzését az Aghia Annán történtek miatt. De az apja a
gyöngeség jelének tekintené ezt, megadásnak, beismerésnek, hogy
Adoni volt a hibás. Az apja tudja, hol él. Ha mondani akar valamit,
hadd mondjon.

Shane nem ismerte ki magát az athéni metró használatában.

Amikor előzőleg ott jártak, Fiona intézett mindent. Ilektrikosznak
vagy minek hívják. Vajon az utcai elárusító bódéban vett jegyet?
Vagy azt a trolihoz vásárolta? Nem emlékezett rá.
 Shane tudta, hogy az Exarchia negyedbe akar eljutni, a kompon
hallotta, hogy tele van ouzót árusító üzletekkel és tavernákkal.
Még mindig rengeteg fű lapul a táskájában, ott el tudná adni.
Azután leülne, és kigondolná, mit tegyen. Most aztán szabad,
szabad, mint a madár. Senki nem nyúzza olyan agyament
megjegyzésekkel, hogy egész életében pincérkednie kellene
valami isten háta mögötti helyen. Fionának elment az esze, hogy
ezt javasolta.
Végül, persze, ahogy mindenki, Fiona is elfordult tőle. Shane
azonban megtanulta már, hogy ne várjon mást az emberektől. Na
és valójában nem is volt terhes. Ő csak tudja. Ha az lett volna,
akkor nem lépett volna le, nem hagyta volna cserben, amikor
bevitték a rendőrségre. Valószínűleg már hazafelé tart a rémes
családjához Dublinba. Nyilván nagy lakomát csapnak a
tiszteletére, amikor rájönnek, hogy Shane nincs többé a közelében.
Rájött, hogy az Omonia nevű megállóig kell elmennie. Úristen,
igazán nevetségesek ezek a nevek, és az írásukat sem tudja senki
elolvasni.

– Szervusz, Barbara! – üdvözölte Fiona anyja a vendéget, és

betessékelte.
– Ilyen késő este is kimozdulsz! – Fiona apja nem volt
túlságosan szívélyes.
– Tudja, hogy van ez, Mr. Ryan, reggel nyolctól este nyolcig
dolgozom, és egyórányira van a kórház – magyarázta Barbara
vidáman; nem engedett a piszkálódásnak. Elhelyezkedett egy
fotelban, ahogy éveken át tette ugyanott, vörös haja kócos volt,
arca fáradtságot tükrözött a hosszú munkanap végén.
– Teát innál, Barbara, vagy valami erősebb italt?
– Ó, ölni tudnék egy ginért, Mrs. Ryan, főleg, ha Shane-ről
akarunk beszélni – vallotta be Barbara szabadkozva.
– És te, Sean?
– Nos, ha ő lesz a téma, akkor nekem érzéstelenítőre is
szükségem van – válaszolta a férfi.
– Azon töprengtem, mi volna, ha megírnánk Fionának, hogy
úgymond félreértettük a helyzetet – vetette föl Fiona anyja,
miközben fölszolgálta a gint meg a tonikot, azután leült, és
felváltva hol egyikükre, hol másikukra nézett. A férje morcosan
pillantott rá.
– Szerintem túlságosan is jól értettük a helyzetet. A lányunk
belehabarodott egy hót műveletlen bűnözőbe. Mi mást kellene
ezen megérteni?
– De lássuk be, ez nem működött. Több száz mérföldnyire van
tőlünk. És nekem a nap minden percében hiányzik, Sean. Boldog
lennék, ha ő is bejönne, ahogy az imént Barbara, és arról mesélne,
hogyan telt a napja. A hozzáállásunkkal üldöztük el itthonról. Te
mit gondolsz, Barbara?
– Tulajdonképpen én is úgy látom, ahogy Mr. Ryan, semmit
sem értettünk félre. Shane valóban hétpróbás gazfickó, mert az
orránál fogva vezeti Fionát, úgy tünteti föl, mintha mindenről
Fiona tehetne, nem pedig ő. Az áldozat szerepét játssza, akire az
egész világ pikkel, ez a legnehezebb a dologban.
– Szerintem az a legnehezebb, hogy mindenki azt hiszi, szeretik
egymást – jegyezte meg Maureen Ryan kétségbeesetten.
– Ez az alak soha senkit nem szeretett saját magán kívül. Csak
addig marad Fionával, amíg passzol neki, azután megalázottan, a
barátaitól kilométerekre faképnél hagyja. Fiona nem fog hazajönni.
Amint már mondtam, tudni fogja, hogy mindannyian átlátunk a
szitán, még akkor is, ha egy szót sem szólunk – vélte Barbara.
– Neked is épp annyira hiányzik, mint nekünk? – csodálkozott
Fiona apja.
– Természetesen, mindennap hiányolom a munkahelyen is, és
hiányoznak az esti közös programok is. Tucatnyi dologról jut
eszembe, hogy elmondjam neki, azután rájövök, hogy elment…
Mit gondolnak, nem próbálhatnánk valamiféle hidat építeni?
– Miféle hidat? – Sean Ryan hangjából nem sok remény
érződött.
– Nem írhatnák meg neki valami burkolt formában, hogy
mindannyian tisztában vagyunk a kapcsolatuk tartósságával? Én is
jelezhetném ezt neki, például azzal, hogy megkérdezhetném,
hazajön-e Shane-nel az ezüstlakodalomra vagy karácsonyra, vagy
valami hasonlóval.
 – De Barbara, nem feltételezhetjük, hogy örökre együtt marad
ezzel a férfival! Miféle üzenetet küldenénk a többi gyerekünk felé
azzal, ha elhitetjük velük, hogy elfogadjuk Shane-t mint a húguk
életének részét?
– Ide figyeljen, Mrs. Ryan, Shane valóban része Fiona életének,
az isten szerelmére, hiszen elmentek, hogy együtt éljenek, de
valahol mélyen úgy érzem, nem fog sokáig tartani, és ha
eljátsszuk, hogy ezt normálisnak tekintjük, akkor kilépünk a
Csúnya, Kegyetlen Világból, amely űzi, hajszolja a Szegény,
Félreértett Shane-t.
Beszéd közben Barbara hol egyikükre, hol másikukra pillantott.
Fiona apja csak vonogatta a vállát, mintha azt akarná mondani,
hogy mindez nem tartozik rá. Az anya arcán látszott, hogy a
könnyeivel küzd.
Barbara még egyszer nekilendült:
– Higgyék el, nekem sem tetszik ez az egész, és az sem túl
szívderítő, hogy itt ülök önöknél, és Fionáról, a barátnőmről
beszélgetek önökkel a háta mögött, de úgy vélem, tennünk kell
valamit, máskülönben teljesen elveszítjük őt.

A levelet bedobták az ajtó nyílásán, leesett a földre. Miriam

Fine odament, hogy megnézze, ki lehet az, aki saját kezűleg
kézbesít valamit az éjszaka közepén.
Nagy, vastag boríték volt, mindkettejüknek címezték. Valami
nehéz kartonlap volt benne. Odavitte a férjéhez, együtt nyitották
ki.
Megerősítették benne, hogy Harold Fine elnyerte az Év
Üzletembere hőn áhított díját, és leírták az ünnepség menetét.
Novemberben tartják a Városházán, meghívott hallgatóság
jelenlétében. Remélik, hogy értesíti a családját és a barátait, hogy
először tartsanak vele egy italra a polgármesterrel, azután
csatlakozzanak a vacsorához.
– Ó, Harold, annyira örülök, hogy feketén-fehéren leírva látom
mindezt! – lelkendezett Miriam, és könny szökött a szemébe.
– Hihetetlen. – A férfi úgy bámulta az értesítőt, mintha az
eltűnhetne vagy szétmállhatna a kezében.
 – Milyen büszke lesz David, hogy fog örülni, ha elmondjuk
neki, hogy megérkezett a hivatalos meghívó! Ettől majd az ő
számára is kézzelfoghatóvá válik. Tudom, hogy haza fog jönni az
eseményre – jelentette ki Miriam.
– Ne légy olyan biztos benne, Miriam, David szemében az
üzletemberek meglehetősen kedvezőtlen megítélés alá esnek. Az
Év Üzletembere cím a legrosszabb dolog, amelyet valaki
kiérdemelhet.

– Szia, Bill!
– Szia, Andy!
Andy leült a fiú mellé a ház előtt álló nyugágyba.
– Van kedved valamihez, kölyök? Akarsz egyet futni?
– Nem, a futás semmit sem old meg – válaszolta a fiú, és
közben még csak föl sem nézett.
– Ebben tökéletesen igazad van, kölyök, de némileg távol tartja
a rossz dolgokat.
– Veled nem történnek rossz dolgok, Andy.
– Valóban? Akkor igazán jól művelem a leplezés tudományát! –
A férfi szeretetteljesen megpaskolta a fiú karját, ezúttal azonban
Bill összerándult, és elhúzódott mellőle.
– Bocs, kölyök. – Andy zavartan nézett rá.
– Semmi baj, nem a te hibád.
– Akkor kinek a hibája? – kérdezte Andy.
– Nem tudom, talán az enyém. Nem voltam elég nekik. A
mamának meg a papának. Nem tettem őket elég boldoggá.
– Mind a ketten odavannak érted, kölyök, ez az egyetlen dolog,
amivel kapcsolatban megegyezik a véleményük.
– A mama is ezt mondja, de talán csak azt akarja, hogy ezt
higgyem.
– A papád is ezt mondja, még azelőtt mondta, mielőtt elment.
– De elment, Andy.
– Miattad tette, kölyök, hogy teret adjon neked, hogy
megszokhasd a jelenlétemet, és osztozhass a mamáddal való közös
életünkben. Jól tette, hogy így döntött.
– Nem akarok teret – jelentette ki a fiú.
 – Hát mit akarsz, Bill?
– Azt hiszem, azt akarom, hogy a papa és a mama továbbra is
szeresse egymást, de ezt nem kaphatom meg, ezért talán azt
akarom, hogy a papa itt éljen a közelben. Te meg a mama nem
bánnátok, ha gyakran találkoznék vele, igaz? – A fiú nyugtalanul
nézett Andyre.
– Persze, hogy nem, tudod jól.
– És ő is tudja, a papa tudja ezt?
– Ó, Bill, tudod, hogy tudja.
– És ha tudja, akkor miért ment el olyan messzire? – kérdezte
Bill egyszerűen.

Hannah, a tévéközpont titkárnője hallotta a Claus és Birgit

között lezajlott beszélgetést. Alig hitt a fülének. Elsa jó messzire
távozott, hogy otthagyja élete szerelmét, és ez a szerencsétlenség
újból összehozta őket.
– Bocsáss meg, Claus, válthatnánk pár szót?
– Persze!
Hannah-t, az okos, segítőkész, magabiztos fiatal nőt mindenki
kedvelte. Elsa barátnője volt.
– Csak azt akarom kérdezni: Elsa visszajön? – tudakolta.
Nem fecsérelte az időt mellébeszélésre.
– Szeretnéd, ha visszajönne? – kérdezte Claus kedvesen.
– Magam miatt igen, szeretném. Szeretném, ha ismét itthon
volna a barátnőm. De azt hiszem, neki jobb volna, ha ott maradna.
– Hannah őszintén beszélt.
– Bárcsak elmondhatnám, mi történt, de valóban nem tudom –
válaszolta Claus. – Dieter előreküldött minket. Ezért természetesen
eljöttünk. Mindenesetre Elsa megváltozott. Nem ugyanaz az Elsa
volt, akit ismerünk. Valami történt vele, mintha valamiben döntött
volna.
– Értem. – Hannah nem tudta, mire vélje a hallottakat.
– Valószínűleg azt hiszed, a férfiak reménytelenül elveszettek a
jelek értelmezése terén, de hidd el, te sem igazodnál ki
egykönnyen a történtekben.
 – Ó, Claus, tudom, hogy ez nem könnyű. Köszönöm, hogy
elmondtad. Nem tehetünk mást, mint hogy várunk és
reménykedünk.
– És te miben bízol, Hannah?
– Nálad is sokkal tanácstalanabb vagyok. Tulajdonképpen azt
sem tudom, miben bizakodom. Valószínűleg abban, hogy a
legjobb irányt veszik a dolgok – vallotta be Hannah őszintén.

Adoni úgy döntött, fölhívja az apját. Méghozzá hamar, még

mielőtt meggondolja magát. Görögországban esteledik, az apja a
tavernában van. Zsúfolt időszak, így az öreg nem fog tudni
hosszasan beszélni, ez épp kapóra is jön. Megmondja neki,
mennyire lesújtotta a tragédia, és együttérzését fejezi ki. Nem
fognak arról társalogni, hogy mi történt közöttük. Hallotta a
berregést.
Csöngött, csöngött, és nem vették föl. Biztosan rossz számot
hívott. Újból tárcsázott. De az üres tavernában hiába szólt a
telefon, senki nem vette föl.
Mielőtt eljött Aghia Annáról, beszerelt az apjának egy
üzenetrögzítőt. Az öregember nyilván soha nem tanulta meg,
hogyan kell bekapcsolni.
Adoni végül letette a kagylót. Sok tekintetben talán így a
legjobb.

Shane pontosan olyan helyre bukkant, amilyet keresett. Ez az ő

vevőköre. Éppen ilyen helyre menne, ha be akarna vásárolni. Nem
számít, hogy nem beszéli a nyelvet. Az efféle dolgokat nemzetközi
nyelveken intézik. Megszólított egy fickót, aki elég tökkelütöttnek
bizonyult, semmit nem értett, azután egy másikat, aki a vállát
vonogatta.
A harmadik már ígéretesebbnek tűnt.
– Mennyi? – tudakolta. Alacsony, kerek arcú pasas volt éles,
fekete szemmel.
– Mennyit akarsz? – kérdezett vissza Shane.
– Nos, mennyid van? – firtatta a férfi.
– Van nálam elég – nyugtatta meg Shane.
 Abban a pillanatban polaroid fényképezőgép villant, majd még
egyszer. Közvetlenül az arcába.
– Mi a franc… – kezdte Shane, azután érezte, hogy valaki
galléron ragadja, kis híján megfojtja. A kerek képű, éles, fekete
szemű pasas pár centire volt az arcától.
– Jól figyelj rám! Két képünk van rólad, az egyik itt marad a
bárban, a másikat pedig bemutatjuk a rendőrségen. Ha még
egyszer kábítószerrel próbálkozol, az nagyon, nagyon kellemetlen
lesz számodra!
– Azt mondtad, vásárolni akarsz. – Shane nehezen nyögte ki a
szavakat.
– Ez az apám bárja, a családom üzemelteti a helyet. Ha neked
volnék, nagyon gyorsan jó messzire kotródnék innen. A
nagybátyám fogja a gallérodat. Elvárja, hogy bocsánatot kérj,
azután pedig eltűnj. Húsz másodpercen belül.
– Nem tudom, hogyan kell görögül bocsánatot kérni.
– A signomi megfelel.
– Hogy mondod? Signomi? – hebegte Shane.
– Signomi… Tanuld meg, te kis mocsok, és örülj neki, hogy
ilyen könnyen megúszod.
– Vissza is jöhetek – fenyegetőzött Shane.
A két férfi jót nevetett.
– Persze, visszajöhetsz. Tíz másodperced van.
– Signomi! – kiáltotta hátra Shane a válla fölött a gallérját tartó
idősebb embernek. Ekkor lazult a szorítás, ő pedig kitámolygott az
ajtón a meleg athéni éjszakába.
 Tizedik fejezet

Thomas enyhe fejfájással ébredt. Hamar eszébe jutott az oka.

Az előző este a rendőrőrsön ivott vörös bor egyáltalán nem volt
tekintettel a korra. Jorgisz szerint valószínűleg egy hónapja
fejtették le.
Néhány csésze jó kávé majd rendbe hozza. Talán elmegy friss
narancsért meg forró, ropogós zsömléért a reggelihez. Lehet, hogy
Vonni is másnapos. Akkor összefoghatnának a kúra érdekében.
Ám amikor fölkelt, látta, hogy a vendégszoba ajtaja nyitva van.
Az ágyat pedánsan bevetették. Nyoma sem volt személyes
holminak. Vonni valóban csak arra az éjszakára vette igénybe a
fekhelyet. Thomas azon töprengett, vajon hol lehet a nő. Visszatért
a tyúkólba? Vagy a kikötőben van egy csapat gyerekkel, mint a
hamelni furulyás?
Önálló asszony volt, a haját kontyba fonva viselte a feje körül,
napsütötte, ráncos arca, széles mosolya lehetetlenné tette korának
megbecslését. Negyven? Ötven? Hatvan? Senkitől sem lehetett
megtudni, mióta él Aghia Annán. Ö maga semmit vagy szinte alig
valamit beszélt önmagáról, az embernek sokáig kellett találgatnia
vele kapcsolatban.
Thomas ásított, és kiment a konyhába. A nő megelőzte. Négy
jókora narancs feküdt az asztalon, és néhány friss zsömle,
amelyeket kis pepita kendőbe csomagoltak, hogy ne hűljenek ki.
Thomas fölsóhajtott örömében, és leült reggelizni.
Fiona még aludt.
Elsa üzenetet hagyott neki:

Lementem a kikötőbe. Nem akartam fölébreszteni. Jöjjön oda,

találkozzunk délben. Ha akar, hozzon magával fürdőruhát, és
ehetünk valamit azon a kedves helyen, ahol kék-fehér mintás
térítőket használnak. Nem emlékszem a nevére. Örülnék neki.
Szeretettel:
Elsa
 Úgy tekintett Fionára, mintha a még nála is őrültebb húga
volna. Ha jobban meggondolja, az igazi világban képesített
nővérként dolgozott a lány, most pedig van olyan ostoba, hogy azt
higgye, Shane miatta aggódik és nyugtalankodik valahol
Athénban.
Elsa lassan végigsétált a keskeny utcákon, és a hétköznapi életet
figyelte. Az emberek a kis üzleteik előtti járdát mosták, és
kirakodták a portékáikat. A kávéházakban és az éttermekben
szorgosan körmölték a napi menüt a nagy táblákra.
A baleset előtti gondtalanság és jókedv elpárolgott. De legalább
valahogy megbirkóztak vele. Vagy úgy tettek. Mint maga Elsa is.
Úgy vélte, elég jó eredménnyel fáradozott azon, hogy eltitkolja
fásultságát és ürességét. Érzése szerint mindent figyelembe véve
egész jól megoldotta. Előző este kellemesen elbeszélgetett a
többiekkel, erős sziklaként állt Fiona mellett, aki a vállán zokogott,
amikor hazamentek.
Most már képes volt útközben rámosolyogni az emberekre,
odabólintani nekik, itt-ott kalimerával köszönni.
De közben szédelgett, és mindent valószerűtlennek látott.
Azt kívánta, bárcsak tartozna valahová, bárcsak volnának
emberek, akik törődnek vele. Soha nem érezte magát ennyire
elszigeteltnek. Nincs családja, nincs szerelme, nincs állása, és
amióta elhagyta Németországot… nincs hazája. Az apja
cserbenhagyta, az anyja csak a lánya előmenetelével törődött,
szeretet nem nyújtott neki, a szeretője hazudott, és örökké hazudni
is akart.
Valaki odahúzott mellé egy kopott, sérültnek látszó furgonnal.
Elsa árnyékot vetett a kezével a szemére, hogy lássa, ki az. Vonni
volt egy csapat gyerekkel.
– Úszni megyünk egy igazán csodálatos partszakaszra, talán
ismeri is. Van kedve velünk tartani?
– Nagyszerű ötlet, azt mondtam Fionának, találkozzunk délben
a kikötőben, addig visszaérünk, ugye?
Elsa örült, hogy a kosarában vele van a fürdőruhája meg a
szalmakalapja. Bárhová elmehet. Vonni helyesőn bólogatott.
 – Persze, addig megjövünk. Nem akarom kitenni a gyerekeket a
déli napsütésnek.
Mondott valamit görögül a furgon hátuljában ülő öt-hat
éveseknek, akik mindannyian mosolyogva kiáltották kórusban:
– Yassu, Elsa!
Elsának hirtelen elszorult a torka, úgy tűnt, mintha váratlanul
teljesült volna a kívánsága. Mintha valami vékonyka szálon
keresztül tartozna valahová. Csak egy kis időre.

David biciklit bérelt, és eltekert arra az öt kilométernyire lévő

csodálatos partszakaszra, amelyről a szállásadói beszéltek neki.
Szeretett volna találkozni a többiekkel, akikkel együtt töltötte az
előző estét, szívesen beszélgetett volna róla, a táncról, arról, ahogy
az emberek kifejezték a tiszteletüket. De senki sem vetette föl,
hogy találkozzanak, ő pedig nem akart rájuk akaszkodni.
Fölkerekezett pár dombra, és túloldalt leereszkedett a
völgyekbe. Gyönyörű volt a vidék. Miért akar mindenki zsúfolt
városban élni? Órákon át ingázni, kipufogógázt belélegezni, holott
ezt is tehetnék?
Odaért a part feltételezett helyszínére, és legnagyobb
csalódására megpillantott egy parkoló furgont. Azután észrevette
Elsát meg a különös, idősödő nőt, Vonnit, akik már a fövenyen
jártak nyolc-kilenc gyerekkel.
Figyelte, ahogy Vonni a víz szélén fölsorakoztatta a gyerekeket.
Széles mozdulatokat tett a karjával. A gyerekek bólogatva
helyeseltek. Bizonyára azt magyarázza, hogy előbb ő megy be
Elsával, és senki sem mehet a felnőtteken túlra.
David lehevert egy füves dombocskán, onnan nézte őket. Elsa
gyönyörű volt az elegáns türkizkék fürdőruhájában, rövid szőke
haján csillogott a nap; kissé már lebarnult, és kecsesen mozgott a
vízben, miközben a gyerekekkel játszott.
Az alacsony, sötét bőrű Vonni copfba fogta a haját, és hivatalos
fekete úszódresszt viselt, amely már húsz évvel azelőtt kiment a
divatból. Ő is ki-be futkosott az alacsony hullámok közt, hívogatta,
biztatta a fiatalokat, hogy csatlakozzanak hozzá, a még
kisebbeknek pedig úgy segített, hogy az álluknál föltartotta a
fejüket.
David szeretett volna odamenni hozzájuk, de úgy érezte,
elrontaná a hangulatot. Azután Elsa megpillantotta.
– Ela, ela, David, jöjjön úszni, hihetetlen a víz!
A fiú vonakodva ballagott oda hozzájuk. A sortja alatt rajta volt
az úszónadrág. Levette a szemüveget, és rátette a gondosan
összehajtogatott ruhájára.
Üdvözölte a gyerekeket.
– Yassa, ime anglos.
– Mintha egyetlen percig is kételkednének benne, hogy angol! –
jegyezte meg csipkelődve Vonni.
– Ezt el is hiszem – felelte David bánatosan.
– Ugyan, David, maga jobb, mint a turisták kilencven
százaléka, hiszen gondot fordít arra, hogy megtanuljon pár szót
görögül. El sem tudja képzelni, mennyire örülnek ennek.
– Tényleg? – csodálkozott a fiú gyermeki örömmel.
Az egyik apróság lefröcskölte egy marék vízzel.
– Nagyon jó, poli kala – dicsérte meg David a kicsit.
– Remélem, David, lesz vagy hat gyereke, mert nagyszerű apa
lesz – jegyezte meg Vonni váratlanul.

Thomas lesétált a kikötőbe. Majdnem a szokásos rendben

zajlott az élet. Számos halász kievezett már a tengerre, mások a
hálóikat javítgatták.
Odabólintott nekik. Napok óta itt tanyázott már, nem számított
idegennek, járókelő volt.
Az egyik férfi mondott valamit, amit Thomas nem értett. Azt
kívánta, bárcsak tanulmányozott volna egy kifejezés gyűjteményt,
mint David, akkor most legalább volna némi fogalma arról, miről
beszélnek.
– Sajnálom, signomi – mentegetőzött.
Sűrűn tetovált, halász kinézetű férfi válaszolt neki: – A társaim
azt mondták, maga meg a barátai jó emberek, hogy osztoztak a
szerencsétlenségünkben. Thomas zavartan nézte.
 – Mindannyiunkat elszomorítanak a történtek, és nagyon
meghatódtunk a tegnap esti tánc láttán. Soha nem fogjuk
elfelejteni.
– Mesélnek majd róla, maga meg a barátai, amikor
hazamennek? – A halász nyilván ismerte őket, és készen állt
tolmácsolni a többieknek.
Thomas megfontoltan válaszolt.
– Négy különböző országból jöttünk: Németországból,
Angliából, Írországból és az Egyesült Államokból. De
mindannyian elvisszük magunkkal az emlékét a hazánkba, amikor
elutazunk – mondta végül.
– Azt hittük, régi barátok – jegyezte meg a tetovált férfi.

Fiona fölébredt, és elolvasta az üzenetet. Hát nem különös az

élet, hogy véletlenül kell találkoznia egy ilyen kedves és nemes
lelkű nővel? Elsa csaknem olyan jó barátja volt, mint Barbara.
Milyen bámulatos lehetőség! Shane boldog lesz, ha elmeséli neki.
Igenis hamarosan jelentkezni fog, mindegy, mit gondolnak a
többiek. Fiona hajat mosott, és kölcsönvette Elsa hajszárítóját.
Nem nézett ki túl rosszul. Sápadt volt, kissé színtelen, de nem
fognak tőle megriadni a fákon a madarak, ahogy az apja
mondogatta azokra, akikkel nem stimmelt valami.
Fiona egy ideje egyre többet gondolt az apjára. Mindaddig
szeretetteljes, csodás apa volt, amíg a lánya be nem állított Shane-
nel. Fiona sok tekintetben vágyott rá, hogy részt vehessen a szülei
ezüstlakodalmán.
Erről a dologról azonban az apja tehet.
Kérlelhetetlen volt Shane-nel kapcsolatban. Nincs min
gondolkodnia. Valahogy boldogulnia kell addig, amíg Shane érte
nem küld. A lehetőségeihez képest csinosan felöltözött, azután
lesétált a kikötőbe. Nem akarta, hogy Elsa valami szánalmas
lúzernek higgye.
A legjobb arcát fogja mutatni.
 Ott hagyták Davidet a parton üldögélni, hogy megtanulja a napi
tíz kifejezését, ők pedig visszamentek, és kevéssel tizenegy után
Vonni kitette a gyerekeket a téren, Elsát pedig a kikötőben.
– Köszönöm a társaságot – búcsúzott Vonni.
– Hogy bízzák önre az emberek a gyerekeiket itt Aghia Annán,
Vonni? – érdeklődött Elsa.
– Nem tudom, hosszú ideje ismernek, és azt hiszem,
kellőképpen megbízhatónak tartanak. – Vonni válasza egyáltalán
nem tűnt magabiztosnak.
– Mióta van itt, Vonni?
– Több mint harminc éve jöttem.
– Micsoda?! – Elsa teljesen megdöbbent.
– Maga kérdezett. Én válaszoltam – mondta Vonni nyugodtan.
– Igaz. Bocsásson meg. Biztos vagyok benne, hogy nem örül a
tolakodásnak – mentegetőzött Elsa.
– Történetesen egyáltalán nem zavar, ha értelmes kérdéseket
tesznek föl nekem. Tizenhét éves koromban jöttem Aghia Annára,
hogy együtt lehessek a szerelmemmel.
– És vele volt?
– Igen és nem. Majd máskor elmesélem.
Vonni beindította a motort, és elhúzott a furgonnal.

– Thomas!
A férfi régi faládikán üldögélt, a kikötő bejáratát figyelte, ahol a
szél fölkorbácsolta a hullámokat. Fölnézett.
– Jó, hogy látom, Elsa, elfogad egy szép, kényelmes széket? –
kérdezte, azzal odahúzott a nőnek egy másik dobozt.
Elsa olyan elegánsan ült le, mintha valóban társalgóban volna.
A férfi hirtelen rájött, milyen remek tévébemondó lehet a nő.
Vagy lehetett. Soha nem fontoskodott, soha nem jött zavarba,
mindig ura volt a helyzetnek.
– Vizes a haja. Úszott?
– Igen, körülbelül öt kilométernyire innen csodás strand van
egy lagúnában. Fölfelé a parton – magyarázta, és közben mutatta
az irányt.
 – Ne mondja, hogy tíz kilométert megtett ma! – Thomas
meghökkent.
– Nem, szégyellem bár, de oda-vissza Vonnival utaztam. Ott
találkoztunk Daviddel, aki valóban jó erőben van, biciklit bérelt.
Képzelődöm, Thomas, vagy tényleg sokkal szebb itt a tenger, mint
bárhol másutt?
– Az én kaliforniai partomat mindenesetre kétséget kizáróan
felülmúlja, ott minden nagyon egyhangú. Szépek a napnyugták, de
nincs ilyen hullámtörés, nem változnak úgy a színek, mint itt.
– A német tengerre jobb nem is gondolni, Hollandia és Dánia
magasságában jéghideg a víz. Távolról sem olyan, mint ez.
Nem csoda, ha itt ihletet merítenek az emberek. Persze tudom,
hogy mindez az ég visszatükröződése, de senki ne mondja nekem,
hogy nem sötétkék a víz.
– „Dörögj, sötétkék, mély Tenger, dörögj!…” – idézte Thomas.
Legnagyobb megdöbbenésére Elsa folytatta:
– „… Flották tízezre hasztalan hasít;
Az embertől merő rom lesz a föld,
De partodon nem úr…”2
A férfi tátott szájjal nézte a nőt.
– Angol költőt idéz! Hogy merészel ilyen művelt lenni!
Elsa jót nevetett, örült a dicséretnek.
– Az egyik angoltanárunk imádta Byront. Azt hiszem, igazából
szerelmes volt bele. Ha másik költőt idéz, nem teljesítettem volna
ilyen jól!
– A dicséret ettől függetlenül is megilleti. Én egyetlen verset
sem tudnék önnek idézni a német költészetből, még egy sort sem.
Mit is beszélek a német költészetről? Egy szót sem értek németül.
– De igen, tegnap este például azt mondta: Wunderbar, meg azt,
hogy Prosit – vigasztalta a nő.
– Történetesen az a gyanúm, kissé túlságosan gyakran
mondogattam tegnap este azt, hogy Prosit… Na, most eszembe
jutott még egy német szó: Reisefieber.

2
Az idézet Lord Byron Childe Harold zarándokútja című művéből való, a Negyedik
ének CLXXIX. versszakának kezdősorait Deme Gyula fordította.
 Elsa kacagva válaszolt:
– Micsoda bámulatos szavakat ismer… Honnan a csudából
tanulta?
– Azt jelenti, utazási láz, ugye? Arra mondják, amikor valaki
elveszti a fejét a repülőtéren vagy a vasútállomáson, igaz?
– Pontosan ezt jelenti, Thomas. Soha nem hittem volna, hogy
ismeri ezt a szót! – Elsa egészen föllelkesült.
– Járt a karra egy fickó, aki rendszeresen ilyen remek szavakkal
hozakodott elő, mindannyian fölszedtük őket.
Olyan barátságosan üldögéltek, mintha egész életükben
ismerték volna egymást.
Nem csoda, ha a halászok azt hitték róluk, réges-régi barátok.

Vonni visszament a furgonnal Mariához.

Maria üres kávéscsésze társaságában ült az asztalnál.
– Egyre csak nehezebb, csöppet sem lesz könnyebb – mondta. –
Azt hittem, Manosz jön haza a kocsival.
– Persze, hogy egyre rosszabb, az egész mind mélyebbre
süllyed, és ez fáj olyan nagyon – válaszolta Vonni, miközben
fölakasztotta a kulcsot egy kampóra, azután letette a forró kávét
meg a leveles tésztából készült baklavát, amelyet az utca
túloldalán lévő tavernában vett.
Maria könnyáztatta arccal fordult felé:
– Mindig tudja, mire van szüksége az embernek – hálálkodott.
– Valójában nem tudom. Mindent elrontottam, és többet
hibáztam, mint egész Aghia Anna együttvéve – tiltakozott Vonni.
– Egyre sem emlékszem.
– Azért, mert túl fiatal. A leglátványosabb hibákat a születése
előtt követtem el.
Vonni körbesétált a konyhában, összeszedett ezt-azt, elöblítette
a csészéket, észrevétlenül rendet rakott. Azután leült.
– Csodálatos volt a tegnap esti tánc. Igazán örült volna neki –
jegyezte meg.
– Tudom. – Maria ismét elsírta magát. – Tegnap este erős
voltam, és úgy éreztem, továbbra is itt van velem a szelleme. Mára
elmúlt ez az érzés.
 – Nos, talán visszatér, ha elárulom a tervemet – biztatta Vonni,
és odanyújtott Mariának egy papírtörlőt, hogy fölitassa vele a
könnyeit.
– A tervét?
– Igen: megtanítom vezetni.
Maria könnyáztatta arca halvány mosolyra derült.
– Vezetni? Még hogy én vezessek!? Ne vicceljen, Vonni,
Manosz azt sem engedte, hogy kézbe vegyem a kocsi kulcsát.
– Most viszont azt akarná, hogy vezessen, ebben biztos vagyok.
– Téved, Vonni, attól félne, megölöm magam és mindenkit
Aghia Annán.
– Nos, akkor megmutatjuk neki, hogy téved – szögezte le
Vonni. – Mert az új állásában vezetnie is kell.
– Miféle állásban?
– Ja igen, segíteni fog nekem az üzletben, ugye? És a munkája
nagy részét az fogja kitenni, hogy elmegy olyan helyekre, mint
Kalatriada, és mindenfélét bevásárol. Megment attól, hogy
mérföldeket autóbuszozzak.
– De használhatja a furgont, Vonni, hiszen csak itt áll…
– Nem, nem használhatom. Manosz nagyon utálná, sokáig
keményen spórolt erre a kocsira, nem örülne neki, ha csak úgy
átengedné valakinek. Sőt büszke volna magára, ha a munkáját
végezné vele.
És csodák csodájára Maria ismét mosolygott. Ezúttal igazán
mosolygott. Mintha látná, hogy férje lelke visszatér az otthonába,
és ugyanolyan harciasan állt a férfi elé, mint oly sokszor tette
Manosz életében.
– Rendben van, Manosz, ettől fogsz csak igazán elámulni! –
vágta ki.

David beléjük botlott, amikor a város tetején fekvő óriási

szabad térségen gyakoroltak.
– Siga, siga? – kiáltotta Vonni, miközben a furgon előre-hátra
ugrált, rángatózott.
– Mit jelent ez? Gyakran hallom ezt a szót – kérdezte David
érdeklődve.
 – Nyilván soha nem hallotta még ilyen szenvedélyesen, mint
ezúttal – mondta Vonni, azzal kiszállt a kocsiból, közben a
homlokát törölgette, és mélyeket lélegzett. Maria odabent ült, és
úgy szorongatta a kormányt, mintha hozzá volna ragasztva a keze.
– Azt jelenti: lassíts, de a hölgy nem ismeri ezt a fogalmat.
– Ó Manosz felesége, ugye? – David a nőt leste, aki még
mindig a kormányt markolta.
– Isten a tudója, soha nem tartottam magam összeszedettnek, de
hozzá képest Forma l-es versenyző lehetnék – magyarázta Vonni
sűrűn pislogva.
– Meg kell tanulnia vezetni? – tudakolta David.
– Ma reggel azt hittem, de most már nem vagyok benne olyan
biztos. De nekem persze hőzöngenem kellett, és mivel ezt
javasoltam, most aztán ehhez kell tartanunk magunkat – sóhajtotta
Vonni.
– Én megtanítottam az anyámat, akivel mindenki kudarcot
vallott. Három autósiskola mondott le róla – kezdte David lassan.
– Lehet, hogy sínre tehetném…
– Hogy csinálta? – érdeklődött Vonni, és szemében
reménykedés fénye csillant.
– Nagyon türelmes voltam, soha nem emeltem föl a hangomat,
és hosszú órákon át foglalkoztam a kuplunggal.
– Megtenné, David? Ó, édes, kedves David, tényleg megtenné?
– Szívesen. Ha ez segít. De előbb tanítsa meg nekem, hogy
mondják a féket, a gázpedált meg az öt sebességet.
A fiú fölírta a szavakat a jegyzetfüzetébe, és odament a
furgonhoz. Maria kételkedve nézett rá, miközben beült mellé.
– Kalimera – köszöntötte David szertartásosan, és kezet fogott
vele.
– Hogy mondják azt, hogy gyerünk? – kérdezte a fiú Vonnitól.
– Pame, de még ne mondja neki, mert autóstul fölkeni a falra.
– Pame, Maria – szólt David kedvesen, és zötykölődve
elindultak.
Vonni csak bámult. Figyelte, ahogy a fiú megállni tanítja
Mariát. Tényleg jó érzékkel csinálta. Maria arcáról lassanként
eltűnt a rémület.
 – Legyen szíves, vigye haza, ha végeztek – kérte Vonni.
– És mi lesz a biciklimmel?
– Legurulok vele, és ott hagyom Mariánál.
Mielőtt a fiú válaszolhatott volna, Vonni átlendítette a lábát a
váz fölött, és megindult lefelé a faluba. David visszafordult a
tanítványához.
– Pame ismét, Maria – biztatta a nőt, aki ezúttal
zökkenőmentesen indította el a furgont.

Fiona a kis kávéház előtt álló asztalnál üldögélt, és igencsak

meglepődött a biciklin száguldó Vonni láttán. A nő is észrevette,
és csikorogva megfordult, hogy vissza tekerjen hozzá.
– Egyedül? – kérdezte a lánytól.
– Délben találkozom Elsával.
– Ja, persze, Elsa mondta. Segített úszni vinni a gyerekeket.
– Tényleg? – kérdezte Fiona irigykedve.
– Igen, David pedig biciklivel jött, és kölcsönadta, épp
Mariához igyekszem, ott hagyom neki. David veszedelmes dologra
vállalkozott, vezetni tanítja Mariát.
– Uramisten, szép lassan mindenki berendezkedik itt! –
állapította meg Fiona vágyakozom
Vonni egy üres asztalhoz támasztotta a biciklit.
– Itt maradok önnel, amíg Elsa meg nem érkezik.
– Kér egy ouzót? – kérdezte Fiona boldogan.
– Nem, csak egy metrio kafethakit, kicsi kávét – válaszolta
Vonni.
Ücsörögtek, békésen szemlélték a kikötő körülöttük zajló életét.
Fiona érdekes tulajdonságot fedezett föl Vonniban. Egészen
különleges képessége volt a nyugalomra. Tudta, hogy nem kell
mindig beszélni. Ez pedig nagyon pihentető volt.
– Vonni!
– Tessék, Fiona.
– Azon töprengtem, vajon találhatnék-e magamnak valamilyen
munkát itt, Aghia Annán. Megtanulhatnék görögül. Segíthetnék
Dr. Lerosznak. Mit gondol?
– Miért akar itt maradni? – kérdezte Vonni kedvesen.
 – Gyönyörű a hely, és úgymond le akarok telepedni, mire Shane
visszajön értem.
Vonni nem válaszolt.
– Ugye azt hiszi, nem fog visszajönni értem! – kiáltotta Fiona. –
Ahogy mindenki más, maga is a borítója alapján ítéli meg a
könyvet, nem ismeri őt annyira, mint én.
– Ez igaz.
– Higgyen nekem, Vonni, egész életében soha senki nem értette
őt egészen addig, amíg nem találkozott velem.
Vonni előrehajolt, és óvatosan félresimította Fiona arcából a
haját, hogy előtűnjön a zúzódás.
– Egész szép módot választott annak kifejezésére, hogy milyen
nagyra értékeli az ön megértését – jelentette ki.
Fiona dühösen hátradőlt.
– Egyáltalán nem erről van szó, tudom, hogy mélységes
elkeseredettségében emelt rám kezet.
– Persze.
– Ne legyen olyan büszke és leereszkedő, épp elég részem volt
ebben mindenkitől otthon is.
– Feltehetőleg mindenkitől, aki szereti önt.
– Ez nem igazi szeretet, hanem fullasztó klausztrofóbia,
mindenkitől azt várják, hogy megállapodjon, hozzámenjen egy jól
nevelt szolgához vagy banktisztviselőhöz, jelzálogkölcsönt vegyen
föl, és szüljön két gyereket.
– Tudom – helyeselt Vonni együtt érzőn.
– Ha tudja, akkor miért nem hiszi el, hogy Shane visszajön
értem?
– Tényleg azt gondolja, hogy megteszi?
– Hát persze, hogy ezt gondolom. Szeretjük egymást, azért
jöttünk el, hogy örökre együtt maradjunk. Miért ne jönne vissza?
Vonni nagyot nyelt, és elfordította a fejét.
– Ugyan, kérem, mondja meg! Sajnálom, hogy kiabáltam önnel,
Vonni, de annyira kihoz a sodromból, amikor Shane-t szidják.
Most is úgy gondolom, hogy mindörökre együtt maradunk, míg
végül szép idős pár nem leszünk. Ön talán tud valamit, amit én
nem.
 Nagyon gondterheltnek látszott, megfogta Vonni napbarnított
karját, és tágra nyílt szemmel nézett rá, választ akart kapni.
Vonni hallgatott.
Végtére is felelős azért, hogy Shane elment Athénba, ő
tanácsolta Jorgisznak, a rendőrfőnöknek, hogy küldje el a hajóval
Aghia Annáról, ennélfogva igenis tartozik némi magyarázattal
Fionának. De rossz híreken kívül mi mást tud neki mondani?
Jorgisz adott Shane-nek egy cédulát, amelyre fölírta a rendőrőrs
címét és telefonszámát.
Eleni azt mondta, hogy papírt meg ceruzát ajánlott föl a fiúnak,
miközben csomagolt, ám ő visszautasította. Egyik tény sem
derítené jobb kedvre Fionát.
– Nem hinném, hogy bármit is tudnék, amit ön nem tud –
mondta vontatottan. – De az a gyanúm, Shane talán nem számít
arra, hogy nélküle itt marad. Ha mégis keresné…
– Természetesen keresni fog.
– Ha mégis keresné, akkor talán Dublinban fogja keresni. Nem
lehetséges?
– Nem, ő tudja, hogy soha nem megyek vissza oda, hozzájuk,
nem fogok igazat adni nekik. Shane nagyon is jól ismer, eszébe
sem fog jutni, hogy odatelefonáljon. Egy szép napon majd kiszáll
itt az egyik kompból. Itt akarok lenni, le akarok telepedni, mire
megjön.
– Ez nem túl életszerű, Fiona, ez itt üdülőfalu. Nem olyan hely,
ahol le szoktak telepedni.
– Maga is ezt tette – szögezte le Fiona egyszerűen.
– Akkoriban minden más volt.
– Miért volt akkor más?
– Egyszerűen csak más volt, és én nem egyedül voltam itt,
ahogy ön, azért jöttem, hogy együtt éljek egy helybéli férfival.
– Komolyan?
– Igen, így volt, hosszú évekkel ezelőtt, amikor még alig voltak
errefelé turisták, az én esetem egészen szokatlannak számított,
természetesen szajhának tartottak. Abban az időben az itteniek
ugyanúgy jegyesek lettek, összeházasodtak, meg minden, ahogy
otthon is.
 Vonni a tengert nézte, miközben visszaemlékezett arra a nagyon
más, régi időre.
– Akkor tehát ön tudja, hogy lehetséges otthagyni Írországot,
eljönni egy ilyen gyönyörű helyre, és boldognak lenni. –Fiona
kétségbeesetten igyekezett párhuzamot vonni kettőjük között.
– Bizonyos értelemben igen – mondta Vonni.
– Ugye nem akarja azt mondani, hogy megbánta? Ide tartozik,
nyilván helyes döntést hozott.
– Nem, az ég szerelmére, micsoda időpocsékolás valamit
megbánni, feltehetőleg ez a leghaszontalanabb érzelem mind
közül! – tiltakozott Vonni, azután ismét elhallgatott.
– És mi történt a… nos… a férfival… Azzal a helybéli férfival?
– Fiona nekibátorodott, és egyenes kérdést tett föl a nőnek.
Vonni a lány szemébe nézve válaszolt:
– Sztavrosszal? Nem igazán tudom – mondta, és ezzel le is
zárta a beszélgetést.
Azt állította, ezer tennivalója van, és hálával tartozik Istennek
azért, amiért nem szerepel közöttük az, hogy vezetni tanítsa
Mariát.
– Nem bánja, ha magára hagyom? – kérdezte Fionától.
– Nem, jól vagyok, és köszönöm, hogy olyan kedves hozzám –
válaszolta Fiona udvariasan.
Örült, hogy az idősödő nő menni készül. Nem lett volna szabad
megkérdeznie Vonnitól, hogy mi történt a férfival. Észrevette a
közeledő Elsát, és integetett neki.
– Lám, jó kezekben hagyom – jelentette ki Vonni, majd
távozott.
Elsa leült, és a délelőtti tengerparti kirándulásról mesélt. Salátát
rendeltek, és gondtalanul társalogtak a szigeten zajló életről. Épp
végeztek, amikor észrevették, hogy öreg furgon prüszköl el
mellettük. Maria vezette, kissé szeszélyesen, az anyósülésen pedig
David ült. Látták, hogy a fiú kinyitja Maria előtt az ajtót,
bátorítólag megpaskolja a nő hátát, végül lehajol, és kezet csókol
neki.
– Istenem, micsoda remek férj lesz belőle! – jegyezte meg Elsa
csodálattal.
 – Aha, valóságos tragédia, hogy egymillió év alatt sem tudunk
beleszeretni az ilyen emberekbe – sóhajtotta Fiona.
Ezt bizonyos értelemben mindketten viccesnek találták, és még
akkor is nevettek rajta, amikor David melléjük ért a biciklijével.
Leszállt a nyeregből, és csatlakozott hozzájuk.
– Rettenetes volt? Vonni szerint Maria valóságos rémálom.
– Vonni túloz. Nincs vele baj, csak ideges, és természetesen
nagyon izgul mindentől. Vonni munkához akarja juttatni, mihelyt
megtanul vezetni. Elbűvölő asszony.
Fiona már épp azon volt, hogy mesél nekik Sztavroszról, arról a
sok évvel azelőtti férfiról. De azután letett róla. Vonni rendkívül
zárkózott természet.

Lenyugvóban volt a nap, vörös-arany fény borult a kikötőre.

Thomas látta, hogy Vonni még mindig az üzletben dolgozik. Azon
töprengett, fölhívja-e magához egy esti italra. De azután eszébe
jutott, mennyire szeret a nő egymaga lenni.
Csak azt követően volt hajlandó a vendégszobában aludni,
miután előzőleg leszögezték, hogy nem tolakodnak egymás
életébe. Mindazonáltal Thomasnak nem akaródzott egyedül tölteni
az estét a lakásban.
Föl akarta hívni Billt. Az utolsó alkalommal olyan ügyetlenül,
befejezetlenül búcsúztak el egymástól. Még mindig benne sajgott,
hogy Vonni hallotta a beszélgetést, és utána azt mondta, jó kis
kavarodást csinált. Ezúttal helyes hangot fog megütni.
Leült egy kis utcai kávézóban, és fölírta, mi mindent akar
elmondani. Például azt, hogy börtöncellák szomszédságában
vacsorázott a rendőrőrsön, hogy a temetés után táncoltak a férfiak,
meg hogy a németek angol költészetet tanulnak, ők pedig egyetlen
német verset sem ismernek.
A címszavakat nézte. Micsoda unalmas, fura témákat talált. A
gyerekeket nem érdeklik az efféle dolgok. Azt talán különösnek
tartaná Bill, hogy az apja börtöncellák közelében evett. Esetleg
megdöbbenti, hogy férfiak együtt táncolnak, különösen hogy
temetés alkalmával. Mit érdekli Billt az angol vagy a német
költészet?
 Thomas a tenyerébe temetett arccal ült, arra gondolt, milyen
szánalmas, hogy képtelen kitalálni, mit mondjon a fiúnak, akit
teljes szívével szeret.

– Jó napot, Vonni!

– Jöjjön be, Jorgisz, üljön le.
– Szép dolgokat tart itt – mondta a rendőr, miközben
körülnézett.
– Igen, némelyik szép. Még egyszer köszönet illeti a tegnap esti
vendéglátásért, Jorgisz, mindenki nagyon örült neki.
– Ilyenkor nem jó egyedül lenni. Úgy hallom, letett róla, hogy
megtanítja vezetni az özvegyet.
– Átadtam annak a kedves angol fiúnak, de titokban akartam
tartani! – mondta Vonni nevetve.
– Ebben a faluban?
– Tudom, tudom! – Vonni elhallgatott.
Végül csak kiböki a férfi, mi szél hozta.
– Hívást kaptunk Athénból, az a fiú, akit exportáltunk, tudja, az
ír…
– Valóban?
Szóval végül mégis telefonált. Fionának igaza volt. Vonni nem
tudta eldönteni, örüljön-e vagy keseregjen.
– Mit mondott?
– Ó semmit. Az athéni rendőrségtől telefonáltak. Lecsukták,
mert kábítószert akart eladni egy bárban. Megtalálták nála a
cédulámat, és kíváncsiak voltak rá, mit tudok.
– És mit tudott, Jorgisz?
– Mind ez idáig semmit. Nem voltam ott, amikor érdeklődtek.
Meg akartam önnel beszélni. Ez a kislány nagyon kedves.
– Tudom, olyannyira kedves, hogy akár felülne a következő
kompra, és kiállna az embere mellett.
– Én is erre gondoltam – mondta Jorgisz.
– Ismeri a történetet, amely arról szól, hogy valakit bezárnak,
azután eldobják a kulcsot? – kérdezte Vonni.
 – Ismerem a történetet, és gyakran kísértésbe esem. Azt hiszem,
csak annyit mondok nekik, hogy valami zűrbe keveredett itt a
barátnőjével, és berúgott. Nem beszélek semmiféle Fionáról, jó?
– Szerintem igaza van, és Fionának sem mondunk semmit.
Egyetért?
– Nem avatkozunk ezzel Isten dolgába? – töprengett Jorgisz.
– Még ha úgy van is, ezt kell tennünk. Isten nem volt itt, amikor
az a patkány pépesre zúzta Fiona arcát. A Mindenhatónak időnként
talán szüksége van segítségre – szögezte le Vonni elégedett
somolygás kíséretében.

Aznap este, sokkal később, amikor Vonni fölment a lépcsőn,

észrevette, hogy Thomas egyedül üldögél a sötétben.
– Szentséges Szent József, a szívbajt hozza rám? –Jó estét,
Vonni!
A férfi nagyon maga alatt volt.
– Megint fölhívta a fiát, és ismét alaposan fölzaklatta?
– Nem, órák óta itt ülök, azon töprengek, mit mondjak, és
semmi sem jutott az eszembe, így aztán föl sem hívtam – vallotta
be Thomas.
– Hosszú távon talán bölcsen tette – helyeselt Vonni.
– Mi a fene van velem, hogy nem tudom kitalálni, mit mondjak
egy kilencéves gyereknek? – fakadt ki a férfi.
– Szerintem semmi különös nincs ebben, a világon minden apa
és fia így jár, képtelenek egymással szót érteni – állapította meg
Vonni. A hangja nem volt annyira ellenszenves, mint a
mondandója.
– Nem az én fiam – jelentette ki Thomas határozottan.
– Ezt hogy érti?
– Ahogy mondom. Csaknem tíz évvel ezelőtt, amikor Shirley
meg én gyereket akartunk, elmentem egy orvoshoz. Nyilvánvalóvá
vált, hogy a gyerekkori mumpsztól magtalan lettem. Egész nap föl
és alá járkáltam, nem tudtam, hogyan mondjam meg Shirley-nek.
Ám amikor hazaértem, azzal fogadott, hogy neki van valami
mondanivalója. Hát nem csodás: állapotos, közölte.
– Megmondta neki?
 – Nem. Időre volt szükségem, hogy átgondoljam. Nem is
sejtettem, hogy félrelép. Halvány fogalmam sem volt róla. És
mivel akkor hallgattam, ezért később már nem tehettem mást.
– Vagyis soha nem beszélt róla?
– Ugyanannyira szeretem a fiút, mintha az enyém volna.
– Minden valódi értelemben véve a magáé – mondta Vonni.
– Igen, ez igaz. Együtt neveltük föl, éjjelente én készítettem el a
tápszerét, én tanítottam meg olvasni, úszni. Pont annyira az enyém,
mint bárkinek a saját gyereke. A természetes apja valószínűleg
eltűnt a föld színéről. Nem Andy az, ő csak az utóbbi években
bukkant föl. Andy az én fiamnak hiszi Billt.
– A válás alatt előhozakodott vele?
– Hogy minden jogomat elveszítsem a kapcsolattartásra Bill-
lel?
– Ez igaz – ismerte be a nő.
– Bill csodálatos fiú, Vonni.
– Ebben biztos vagyok. Ebben egészen biztos vagyok. Hosszú
csend következett.
– Menjen vissza hozzá, Thomas. Megszakad a szíve, amiért
ilyen messze van tőle.
– Nem tehetem. Megegyeztünk, hogy így a legjobb.
– Az egyezségeken lehet változtatni, a terveket újra lehet írni –
mondta Vonni.
– Ott még rosszabb volna, mint itt. Mindennap látnom kellene
azt a bolondot, komédiáznom kellene, úgy tennem, mintha az apja
volnék.
– De hiszen minden értelemben, ami csak számít, maga az apja.
– Vonni lesütött szemmel beszélt.
– Bárcsak elhihetném!
– El kell hinnie, Thomas! – jelentette ki Vonni olyan nyugodt
bizonyossággal, mint aki tudja, miről beszél.
Ekkor találkozott a tekintetük, és Thomas számára hirtelen
kristálytisztává vált, hogy Vonni tényleg tudja, miről beszél.
Előző este azt mondta neki, hogy alaposan összezavarta a fiút a
telefonban, és azt is elmondta, hogy neki is van gyereke. Fia, akit
örökre elveszített azzal, hogy rosszul döntött.
 Thomas behunyta a szemét. Hosszú ideje nem imádkozott már,
de aznap éjjel őszinte szívvel fohászkodott azért, hogy helyes
döntést hozzon. Azért, hogy ne veszítse el azt a kisfiút.
 Tizenegyedik fejedet

Vonni és David a kockás terítős presszóban kávézott. Maria

hamarosan jön, hogy megkezdje az aznapi vezetői leckéjét.
– Azt mondja, maga nagyon jó ember, nem kiabál vele –
dicsérte Vonni Davidet.
– Szegény Maria, ahhoz szokott, hogy veszekednek vele? –
kérdezte David.
– Én egyszer kiabáltam vele, és Manosz is, sokszor, úgyhogy
azt hiszem, igen, valóban arra számított.
– De hiszen ordibálással semmire sem lehet menni! – tiltakozott
David.
– Elmondtam Mariának, hogy az édesanyját is maga tanította
vezetni. Azt válaszolta, hogy szerencsés az anyja, amiért ilyen fia
van.
– Ő nem így gondolja.
– Miért mondja ezt? – kérdezte Vonni.
– Azért, mert így van. Mindenben az apámat támogatja.
Állandóan őt ismételgeti: készen kapok egy üzletet, amelybe
beszállhatok, az apám jobbkeze lehetek, a szeme meg a füle.
Rettenetesen szerencsés vagyok, a legtöbb férfi boldog volna, ha
besétálhatna egy üzleti vállalkozásba, egy cégbe, amelyet kemény
munkával épített föl az apja.
– És nem tudja nekik megmondani, hogy szereti őket, de nem
érdekli az a munka?
– Ezerszer próbáltam, de minden egyes alkalom vádaskodásba
torkollik, veszekedéssel végződik. Mondtam nekik, hogy azonnal
szorongani kezdek, mintha pánikroham vagy ilyesmi törne rám,
mihelyt belépek az iroda ajtaján… De ezzel az erővel a falnak is
beszélhetnék.
– Meglátja, megenyhülnek, ha visszamegy – kezdte a nő.
– Nem megyek vissza – jelentette ki a fiú.
– Nem menekülhet el, nem maradhat itt örökre.
– Ön is ezt tette – jelentette ki David.
 – Nagyon unom már, hogy állandóan meg kell értetnem az
emberekkel, hogy azok nagyon más idők voltak – sóhajtotta
Vonni.
– Ma fölviszem Mariát azokra a hegyi utakra – váltott hirtelen
témát David.
– Istenem, maga aztán bátor, mint az oroszlán! – dicsérte meg
Vonni ámuldozva.
– Jól boldogul egyedül, amikor nincs nagy forgalom, olyankor
nem izgul.
– Csakhogy, David, ott vannak azok a szörnyű hajtűkanyarok,
meg azok a szakaszok, ahol jóformán elporlad az út…
– Tudom, de hát nem pont ezeken az utakon kell vezetnie, ha
magának fog dolgozni?
– De igen, csakhogy hónapok vagy hetek, nem pedig napok
múlva.
– Jobb neki, ha nem a városban gyakorol, ahol nekitolatnak az
óriási teherutók, amikor elhagyják azt a nagy, ronda benzinkutat.
– Szépen beszéljen arról a benzinkútnál, mert az álmomról
beszél! – figyelmeztette Vonni.
– Ezt meg hogy érti?
– Az én benzinkutam volt, éveken át éjjel-nappal ott dolgoztam.
– Ezt nem hiszem el!
– Márpedig így igaz.
– És eladta, vagy mi történt?
– Nem, úgymond elvették tőlem, hosszú és bonyolult történet,
nem kezdek most bele. Merre viszi Mariát? Csak hogy tudjam,
merre ne induljak el.
– Arra gondoltam, fölmegyünk, meglátogatjuk Andreaszt, az
meglehetősen rázós út.
– Kedveli őt, igaz? – Vonni jó megfigyelő volt.
– Ki ne kedvelné? Olyan kedves, barátságos férfi. Nem erőlteti
rá az emberekre, hogy olyasmit tegyenek, amihez nincs kedvük.
– Természetesen neki is megvannak a maga elképzelései –
jegyezte meg Vonni.
 – De azok jó elképzelések – tiltakozott David. – A fia bizonyára
nagyon ostoba, hogy nem jön vissza Chicagóból, és nem segít
neki.
– Talán. – Vonni kételkedve vonogatta a vállát.
– Hogyhogy talán? Andreasz azt mondja, a fiú valami
zöldségüzletben dolgozik sok-sok mérföldre innen, egy óriási,
zajos környék közepén, holott itt lehetne ezen a gyönyörű helyen,
és segíthetne az apjának.
Vonni csak állt ott, és félrebillentett fejjel, kihívón nézett
Davidre.
– Most meg mit gondol? – kérdezte végül a fiú.
– Tudja azt maga, David! Pontosan ugyanezt el lehetne
mondani önről is: van apja, sőt önnek még anyja is, akiknek
hiányzik, és akik azon töprengenek, mit keres maga sok-sok
mérföldre tőlük.
– Ez más – tiltakozott David hevesen.
– Valóban?
– Igen, egész más. Az apámban nincs belátás, ő tévedhetetlen.
Senki sem tudna vele élni.
– Bizonyos dolgokban Adoni ugyanígy vélekedett az apjáról.
Andreasz nem szerelt lámpákat a taverna tetejére, nem engedte,
hogy esténként élő buzukival csábítsák föl a dombra az embereket.
Adoni semmiféle javaslatot sem tehetett, semmin sem
változtathatott. Mindig Andreasznak volt igaza.
– Én egyáltalán nem ilyennek látom – ellenkezett David kissé
hűvösen.
– Nem? Önnel szemben természetesen udvarias és tisztelettudó,
a saját fiukkal azonban nem mindig szívélyesek az emberek –
vélekedett Vonni.
– Önnek van fia, Vonni?
– Igen, Sztavrosznak hívják, akárcsak az apját.
– És ön szívélyesen és udvariasan viselkedik vele?
– Nem találkozunk, nincs mód rá, hogy szívélyes vagy
udvariatlan legyek vele.
– Néha csak találkoznak! – David megdöbbent.
 – Nem, egyáltalán nem találkozunk. De akkoriban, amikor még
láttuk egymást, elég rendkívüli időszakon mentem keresztül,
senkivel sem voltam udvarias, legkevésbé vele. Tehát nem
tudhatja, mennyire hiányzik, és milyen tisztelettudó és
szeretetteljes tudnék lenni vele most.
A nő kihúzta magát, és ismét határozott hangon beszélt.
– Rendben van. Magammal viszem a gyerekeket, maga pedig
fölmehet az anyjukkal a Halál útjára vagy bárhová, ahová csak
akar.
Fölállt, odakiáltott valamit görögül a gyerekeknek, akik
láthatóan földerültek.
– Mit mondott nekik? – tudakolta David.
– Megemlítettem a fagylaltot, amelynek láthatóan nagy
vonzereje van.
– Lefogadom, hogy ön mindig szívélyes volt mindenkivel –
jegyezte meg David mosolyogva.
– Nem, David, téved, ha így gondolja, de ne kezdjen
kérdezősködni felőlem, semmit sem fognak mondani. Én vagyok
az egyetlen, aki magyarázatot tudok adni a zűrzavaros életemre.
Ebben a pillanatban Maria indulásra készen kilépett az ajtón.
Üdvözölte Vonnit, azután Davidhez fordult.
– Pame, David! – köszöntötte a fiút.
– Pame, Maria! – válaszolta David.
Vonni elképedten nézte, hogy a nő beszáll a vezetőülésre,
belenéz a visszapillantó tükörbe, és könnyedén elindul a Harbour
Roadon.
Ha ez a fiú itt maradna Aghia Annán, oktatóként talán szép jövő
várna rá.

Andreasz és öccse, Jorgisz triktrakot játszott a rendőrőrs

közelében lévő kávézóban. Egyszer csak észrevették Manosz
ismerős furgonját, amely sebesen száguldott végig Aghia Annán.
– Hiszen ez Maria! Valaki vezetni tanítja – állapította meg
Jorgisz.
– Valószínűleg Vonni az – vélte Andreasz.
– Nem, férfinak tűnik.
 – Akkor az a fiú, David Fine. Igen rendes fiatalember – mondta
elégedetten Andreasz.
– Igen, tényleg az – helyeselt Jorgisz. Egy darabig csöndben
ültek.
– Jött valami hír…? – kezdte aztán Jorgisz.
– Nem, semmi – válaszolta gyorsan Andreasz.
– Arrafelé nyilván nem is hallottak a szerencsétlenségről.
– Bizonyára – kopogtatta Andreasz a kövekkel a táblát. Több
szó nem esett a távoli Chicagóban élő Adoniról.
Christináról, a húgukról beszélgettek, aki fiatalkorában
meglehetősen sok fejfájást okozott, most azonban egy kedves
emberrel él a sziget túlsó felén. Újabban már nem emlegették a
múltját. Ahogy Jorgisz hajdani feleségéről sem beszéltek, aki
gyerekkoruk idején ismerte Manoszt meg a barátait. Vele is
megszakadt a kapcsolat.

Thomas megtalálta a könyvesboltot.

– Vivliopolio – magyarázta neki előzőleg Vonni.
– Nahát! – hüledezett a férfi. – Úgy hangzik, mint valami
vitaminos ital.
– Tudja, a görög V úgy néz ki, mint valami idióta B, amelyből
afféle lábak lógnak ki. Amikor idejöttem, az egyik első dolgom
volt könyvesboltot keresni, és amikor rábukkantam, azt hittem,
biblionwakyo vagy valami ilyesmi, mint a francia bibliothèque.
– Maga igazán vicces ember – jegyezte meg Thomas szeretettel.
– Igen, rettentően. Mit keres? – kérdezte Vonni.
– Történetesen német költők verseit. Mit gondol, van rá esély?
– Elképzelhető, sohasem lehet tudni – biztatta Vonni.
És igaza volt. Akadt némi választék, például Goethe egyik
könyve, németül az egyik, angolul a másik oldalon. Thomas
megvette, kivitte, és leült vele egy padra a part közelében.
Gondosan végiglapozta, míg rá nem bukkant valami
alkalomhoz illő versre. Elővette a jegyzetfüzetét, és leírta.

Kennst du das Land, wo die Zitronen blühn,

Im dunkeln Laub die Gold-Orangen glühn…
 Mellé írta a fordítást:
Tudod, hol a hon, citrom hona,
Lomb-sűrűn ég a narancs aranya…3

Megtanulja kívülről, és elmondja Elsának. Nem engedheti,

hogy a nő azt higgye, nem ismer német szerzőket.
Épp a következő sort kezdte másolni, amely szelíd szélről,
csöndbe dőlő mirtuszról meg babérról szólt, amikor árnyék vetült a
lapra. Elsa kukucskált át a válla fölött, hogy lássa, mit olvas.
Azután hátrébb lépett, és folytatta a verset:

Kennst du es wohl? Dahin! Dahin

Möcht ich mit dir, o mein Geliebter, ziehn.

– Rendben, megadom magam – mondta Thomas. – Nem

olvastam még el a fordítást. Mit jelent?
– Nézzük csak… Azt jelenti: „Talán ismered? Oda, oda
szeretnék elmenni veled, kedvesem.”4
Miközben Elsa beszélt, egymást nézték, kissé zavartan, mintha
véletlenül valami túlságosan bizalmas dolgot fedtek volna föl.
– Goethe járt Görögországban? Ez az a föld, ahol a citromfák
virágoznak? – kérdezte Thomas, hogy biztonságosabb mederbe
terelje a beszélgetést.
– Az biztos, hogy a Földközi-tenger vidékéről szól, de azt
hiszem, elsősorban talán Olaszországban utazgatott, őrülten
rajongott érte. De természetesen Görögországba is eljuthatott. E
téren tudatlan vagyok – szabadkozott Elsa.
3
A Wilhelm Meister tanulóévei című kötetben található költemény Goethe egyik
legtöbbször megzenésített verse, címe Mignon. Tandori Dezső fordítása
4
Tandori Dezső fordításában: „Ismered? / Oda, oda vágyom én, / Kedvesem, véled
legyen ez enyém!”
 – Mit szóljak akkor én? Egészen mostanáig semmilyen nyelven
nem olvastam egyetlen sorát sem – ismerte be Thomas.
– Most miért olvassa?
– Hogy levegyem a lábáról – mondta Thomas egyszerűen.
– Nincs rá szükség, már megtörtént – válaszolta Elsa.

Andreaszt Írországból keresték telefonon.

– Halló, az ott egy taverna Aghia Annán? – tudakolta a hang.
– Igen, az, miben segíthetek?
– A szörnyű tragédiájuk napján Fiona Ryan az ön tavernájából
telefonált a családjának.
– Igen, igen, emlékszem.
– Barbara vagyok, Fiona legjobb itthoni barátnője. Fiona
megadta az ön számát arra az esetre, ha megszakadna a vonal, és
azért telefonálok… mert tudni szeretném, ott van-e még Aghia
Annán.
– Igen. Valami baj van?
– Nem, igazából nincs baj… Bocsásson meg, kivel beszélek?
– Andreasz vagyok, a taverna tulajdonosa.
– Ó, remek, és látta őt azóta?
– Ez egy nagyon kis város, úgyhogy mindennap szinte
mindenkivel találkozunk.
– És Fiona jól van, ugye?
Andreasz elhallgatott. Hogy jól van-e?
A lány nagyon szerencsétlennek tűnt, megütötte a barátja, aki
azután elhagyta, és elment Athénba, ahol most éppen börtönben ül
kábítószer-kereskedés miatt. Fiona elvetélt; még mindig azt hiszi,
hogy Shane vissza fog jönni érte.
Hogy jól van-e? Aligha.
A férfi ösztöne azt súgta, mindent mondjon el ennek a kedves
nőnek, Barbarának, de tudta, hogy ezt a történetet nem mesélheti
el.
– Láthatóan mindenki szívesen van itt.
– Mindenki? Úgy érti, Shane társaságában is képes volt
barátságokat kötni? Az emberek általában kerülik őket, mint a
pestist.
 – Nagyon kedves népek, németek, amerikaiak, angolok –
nyugtatta meg Andreasz a nőt.
– Nos, ez meglepő. Figyeljen, Andreasz! Mit gondol,
küldhetnek neki valahová e-mailt vagy faxot?
– Természetesen.
A férfi megadta a rendőrőrs levélcímét.
– Még valami. Mindannyian nagyon sajnáljuk a történteket.
Valóságos rémálom lehetett.
– Köszönöm. Ön nagyon kedves, együtt érző hölgy – búcsúzott
Andreasz.
A nő valóban kedves volt és együtt érző, nem úgy, mint az ő
szívtelen fia Chicagóban.
Andreasz újból és újból azt kívánta, bárcsak ne írta volna meg
azt a levelet Adoninak.
De megígérte Elsának. Most pedig már túl késő, a levél
hamarosan megérkezik.

Fiona ígéretéhez híven felülvizsgálatra ment Dr. Leroszhoz.

– Minden rendben van – állapította meg az orvos. – Maga
egészséges, fiatal nő. Rengeteg babája lehet még.
– Remélem, eljön a napja – mondta Fiona.
– Hazautazik?
– Nem. Meg kell várnom, hogy Shane visszajöjjön értem, azt
reméltem, találok valami munkát. Képzett ápolónő vagyok.
Segíthetnék például itt, az ön praxisában?
– Nem igazán, kedves leányom, először is, tudja, a betegeim
csak görögül beszélnek.
– Szeretném megtanulni a nyelvet – ígérte Fiona. – Nagyszerű
volna, ha Shane azt látná, amikor megérkezik, hogy nem a
levegőben lógok.
– El lesz keseredve a vetélése miatt? – Dr. Lerosz hallott
valamit arról, hogyan viselkedett Shane azt megelőzően, hogy
távozott Aghia Annáról. Azt is tudta, hogy az általános vélemény
szerint a férfi nem fog visszatérni.
Szegény, érző szívű, önáltató lány! Csakhogy valóban nem
adhat neki munkát.
 – Bizonyos értelemben el lesz keseredve, de talán jobb lesz úgy,
hogy előre megtervezzük. Nagyon fog örülni a jó hírnek, hogy
egészséges vagyok.
– Rendben. Rendben, kislány.
– És a munka ügyében?
– Higgye el, lehetetlen. Próbálta a szállodában? Az Anna
Beachben?
– Igen, de télire bezárnak.
– Egész évben itt akar maradni? – kérdezte csodálkozva a férfi.
– Vonni is ezt tette – védekezett Fiona.
– Ó, az más volt.
– Miért volt az más? – kiáltotta Fiona.
– Maga nem ismerte Sztavroszt – válaszolta Dr. Lerosz.
– Ön ismerte?
– Igen, a legjobb barátom volt.
– És most hol van?
– Nem tudom, elment a szigetről – mondta az orvos mogorván.
Fiona égett a vágytól, hogy megtudja, mi történt.
– És mit gondol, vissza fog jönni?
– Nem, túlságosan sok minden történt.
– És miért nem beszél róla senki? – kérdezte a lány.
– Régen volt. Rengeteg dolog történt azóta. – A férfi fölállt,
kezet fogott Fionával, és értésére adta, hogy véget ért a vizit.

Jorgisz végigjárta a kocsival Aghia Annát, tudta, hogy útközben

találkozni fog valahol Fionával vagy valamelyik barátjával. Észre
is vette, amint kosárral a kezében éppen zöldséget vásárolt.
– Ó, Jorgisz, milyen nagyszerű, pont magára van szükségem!
Hogy mondják görögül a dinnyét?
– Karpouzi.
– Köszönöm! Karpouzi, karpouzi – ismételgette a lány
boldogan.
– Levelet hoztam önnek – közölte Jorgisz.
– Shane! Tudtam, hogy meg fog keresni. – Fionának
fölragyogott az arca.
 – Nem, az írországi barátnőjétől, Barbarától jött. – Jorgisz
átadta a kinyomtatott elektronikus levelet.
A lány csalódottságában jóformán meg sem nézte. Betette a
kosarába.
– Bármikor eljöhet az őrsre, ha válaszolni akar neki – ajánlotta
Jorgisz.
– Köszönöm, Jorgisz, nem szükséges, de mondja, nem
tudhatnánk meg valahogy, mi történt Shane-nel Athénban?
A férfi az ajkát harapdálva nézte a lányt.
Semmiképpen sem helyes, ha nem értesítik a letartóztatásról
meg arról, hogy a barátja nem fog érte visszajönni. Habár
Athénban is van toll, papír, telefon, a fiú jelentkezhetett volna, ha
akar, csakhogy nem akart.
Ne bolygassuk a dolgokat.
– Karpouzi – ismételte meg távozóban.
– Így búcsúznak görögül? – kérdezte Fiona barátságtalanul.
– Nem, így hívják a dinnyét – mondta Jorgisz nevetve. – Jobban
kell igyekeznie.

Fiona leült egy kávézóban, és elővette a levelet.

Bizonyára csodálkozol azon, hogy a te Sherlock Holmes

Barbarád felkutatott, csakhogy nem volt nehéz: anyád fölírta a
telefonszámot, ahonnan hívtad őket, Andreasz pedig elárulta, hogy
a testvére vezeti a rendőrőrsöt. Azt mondta, mindenféle
nemzetiségű barátaitok vannak. Ez nagyszerű hír.
Hiányzol a kórházban, Fiona, tényleg hiányzol. Carmel ki-
bírhatatlan osztályos nővér. Ijesztgeti a betegeket, halálra rémíti a
nővéreket, zaklatja a látogatókat, belőtt őrültként járkál föl és alá.
Érkezett két új kollegina a Fülöp-szigetekről, kedves teremtések,
kis híján visszarepültek miatta Manilába, de megmondtuk nekik,
hogy mi is ugyanannyira rettegünk tőle.
Új személyzetet kerestek az ortopédiára, gondoltam,
jelentkezem. Remek dolog az új térdekkel meg csípőkkel dolgozni.
Van valami elképzelésetek arról, mikor jöttök vissza Shane-nel?
Csak azért kérdezem, mert ha a nyár vége felé jönnétek, akkor
könnyen hozzájuthatnátok a piacra kerülő olcsó lakásokhoz,
mindössze tízpercnyi sétára vannak a kórháztól. Én is boldogan
beköltöznék az egyikbe, de egyedül nem győzném fizetni.
Egyébként a mamádnak meg a papádnak is meséltem róluk,
mondtam nekik, hogy talán ilyen helyen szeretnétek lakni, amikor
visszajöttök. A szemük sem rebbent. Emlékszel, hogy ki sem
lehetett ejteni előttük a nevét? Bizonyára határozottan
körvonalaztad az alapvető szabályokat.
Nagyon örültek, hogy tájékoztattad őket arról a rémes
szerencsétlenségről. Szörnyű lehetett!
Most, hogy már tudod az e-mail címemet, írd meg, hogy
vagytok, milyennek találjátok Görögországot. Mindig is szívesen
elmentem volna oda, de soha nem jutottam messzebb
Spanyolországnál. Emlékszel, amikor Marbellába mentünk, ahol
találkoztunk azzal a két angol sráccal, akik pecsenye-vörösre
sültek, és odaadták az autójuk kulcsát? Meglehetősen vakmerők
voltunk, igaz? Te persze még most is az vagy!
Szeretettel üdvözöllek mindkettőtöket:
Barbara

Elsa megállt Vonni boltjánál, és meghívta a nőt egy közös

vacsorára.
– Fiona fog főzni, csaphatunk egy lánypartit – javasolta.
– Köszönöm, Elsa, igazán kedvesek mindketten, de dolgoznom
kell.
– Dolgoznia? Mi a csudát csinál?
– Minden héten elmegyek egy csoport vak emberhez, akik
rongyszőnyegeket készítenek. Szétválogatom nekik a színes
gyapjúfonalakat. Azután megpróbálom eladni a szőnyegeket. –
Vonni vállat vont, mintha csak valami hétköznapi dologról
beszélne, amit bárki megtenne.
– Korábban is foglalkozott már ilyesmivel? – érdeklődött Elsa.
– Egyáltalán nem.
– Akkor miért kezdett bele, és miért pont vakokkal?
 – Törleszteni akartam, és rájöttem, hogy a vakok kitűnően
szőhetnének, de szükségük van valakire, aki megjelöli, melyik a
rózsaszínű, melyik a narancssárga fonal.
– Mit ért az alatt, hogy törleszteni akart? – csodálkozott Elsa.
– Nagyon jók voltak itt hozzám. Éveken át csak kolonc voltam,
zavartam őket, ordibáltam a gyerekeikkel, ijesztgettem őket.
Elviseltek, míg föl nem épültem.
– Ezt nem tudom elhinni… Maga ordibált az emberekkel, és
ijesztgette őket? – Elsa nevetett, mintha viccet hallott volna.
Vonni komoly maradt.
– Higgye el, így történt. De volt mentségem. Tudja, a férjem
megcsalt. Tavlit5 játszott az éttermekben meg a tavernákban, de ezt
nem bántam. Ilyen az élet. Hanem azután meglátta a gyönyörű
Magdát, és mindent elfelejtett, ami köztünk volt. Az a nő teljesen
megbabonázta. Nem jött haza. Volt egy kisfiam, a szomszédok
vigyáztak rá, amíg a benzinkúton dolgoztam. Soha nem felejtem el
nekik… Nem volt könnyű számukra az én oldalamra állni. Idegen
voltam, sokkal inkább az ő pártját kellett volna fogniuk, semmint
az enyémet.
– És azután mi történt?
– Rengeteg dolog történt. Az egyik jelentős lépés az volt, hogy
Sztavrosz elköltözött ahhoz a nőhöz.
– Micsoda? Egy ilyen kis helyen! – döbbent meg Elsa.
– Mit sem számított a hely mérete. Ugyanilyen szörnyű lett
volna valami nagy, személytelen városban is. Egész egyszerűen
nem jött vissza. Rengeteg ostobaságot elkövettem… amelyeket
türelemmel és jósággal kezeltek a helybéliek.
– Miféle ostobaságok voltak azok? – Elsa mindent tudni akart.
– Talán majd máskor elmesélem. – Vonni elzárkózott a további
magyarázattól.
– Csak azért kérdezem, mert én is nagyon ostobán viselkedtem
mostanában. Megnyugtató tudni, hogy mások is így jártak, és
túlélték – mondta Elsa.

5
A tavli a triktrak egyik változata. (Aford.)
 – Arról a férfiról van szó, aki az Anna Beachben szállt meg, és
kikiáltotta a csillagoknak, hogy szereti magát?
– Ön mindent tud! – Elsa meglepődött. – Igen, természetesen
róla van szó. Az a baj, hogy még mindig nagyon szeretem.
– Miért baj az?
– Meglehetősen bonyolult a helyzet.
– Mindig az – állapította meg Vonni együtt érzőn.
– Igen, azt hiszem, erről megfeledkezünk. Dieternek hívják, ő
vezeti a tévécsatornát, amelynél dolgozom… dolgoztam. Mindent
tőle tanultam, amolyan felkapott sztár lettem, én tálaltam az esti
híreket. Ráadásul beleszerettünk egymásba, összejöttünk, ahogy
mondják, több mint két évig jártunk.
– Együtt is élnek?
– Nem, a helyzet nem ilyen egyszerű.
– Nős?
– Nem, nem erről van szó. Kínos volna, ha megtudnák a
munkatársaink.
Vonni a homlokát ráncolva várt magyarázatot. Ez kissé
nyugtalanította és védekezésre késztette Elsát.
– Nem tudja, mi van ott, Vonni, nagyon kínos a helyzet. Az
emberek azt hinnék, csak azért kaptam jó munkát, mert vele élek.
Könnyebb, ha neki is megvan az otthona, és nekem is a magamé.
– Persze – vágta rá Vonni. – Akkor mit keres itt?
– Rájöttem valami rideg, kegyetlen dologra vele kapcsolatban.
– Annál is súlyosabbra, hogy nem vállalja önt nyilvánosan?
Elsa bosszús lett.
– Ezt ön nem érti, kölcsönös döntés volt.
– Igen, természetesen – csitította Vonni. – Mi volt tehát az a
rideg, kegyetlen dolog?
– Megtudtam, hogy gyereke van egy korábbi barátnőjétől.
– Na és?
– Mi az, hogy na és? Gyereke van, akit soha nem ismert el, nem
vesz részt a lánya életében. Nem gondolja, hogy ez rossz?
– Szerintem az egész világon hetente történik ilyesmi. Mindenki
túléli.
 – Velem is ez történt – mondta Elsa. – Az apám lelépett, fütyült
rám.
– És lám, nézzen magára! Nem túlélte, Elsa? Gyönyörű,
magabiztos, sikeres meg minden. Ez is csak engem igazol.
– Semmit sem igazol. Nem tudja, mit érzek, mit éreztem mindig
is. Azt gondoltam, olyan tökéletesen hitvány vagyok, hogy még a
saját apám sem hagyta, hogy háborgassam.
– Viselkedjen felnőtt módra, Elsa. Végül mindannyian csak
magunkra számíthatunk. Magunkra és a barátainkra, ha elég
szerencsések vagyunk ahhoz, hogy legyenek barátaink. Nem
vagyunk a gyerekeinkhez láncolva, és ők sincsenek hozzánk nőve.
Nincs olyan ősi törvény, amely kimondja: Szeresd tennen
gyerekedet, és viszonzásképpen A gyermek szeressen téged. A
Boldog Család nevű kártyajátéknak semmi köze sincs a
valósághoz.
– Nem tudom, mitől lett ilyen kiábrándult és hitevesztett, én
azonban boldog vagyok, hogy nem így érzek – jelentette ki Elsa.
– Azt kívánja tőle, hogy vasárnapi apukát játsszon egy
gyerekkel, akinek talán soha nem kívánta a létezését.
– De a lány igenis létezik, és az apjának pontosan ezt kellene
tennie.
– Csakhogy maga nem emiatt szakít vele – szögezte le Vonni.
– Tessék?
– Azért szakít vele, mert nem bízik benne. Azt gondolta, a férfi
végül beismerné, hogy szüksége van önre mint az élete részére.
Maga olyan gyönyörű, fiatal nő, megszokta, hogy a saját útját
járja. Ha valóban szeretné ezt a férfit, akkor képes volna kiverni a
gyereket a fejéből. De nem ez a helyzet, szemernyit nem bízhat
benne, hogy egyáltalán szereti önt. Ezért kapaszkodik a férfi
életének ebbe a mellékes részletébe, amely jóval azelőtt történt,
hogy önnel találkozott. Kifogásként használja, nem igaz?
Elsának lángolt a tekintete a támadás igazságtalansága miatt.
– Nagyon téved, Dieter igenis szeret. A saját fülével hallotta,
amikor világgá kürtölte. Másnap reggel ismét ezt kiáltotta, amikor
fölszállt a kompra. És nélküle mérhetetlen, magányos űr van a
szívemben. Úgy döntöttem, a lehető leghamarabb visszamegyek
Németországba, hogy megmondjam neki, én is szeretem.
Vonni közelebb hajolt Elsához.
– Egész életében nem fog ilyen jó tanácsot kapni, mint most. Ne
menjen oda, maradjon nyugton, hagyja békén. Legyen számára
mindig is gyönyörű, aranyló emlék. Soha nem fog tőle olyan
szeretetet kapni, amilyenre vágyik.
Elsa fölállt, nem mert megszólalni. Mintha Thomast látta volna
az oldalsó lépcsőn abban a bolondos, lötyögős sortban. Nem akart
beszélgetni vele. Mással sem. Vissza akart menni a szállására.
Mégpedig gyorsan.

– Nagyon csöndes ma, Elsa – állapította meg Fiona. – Nem ízlik

ez a finom, egészséges leves, amelyet készítettem?
– Nagyon ízletes. Bocsásson meg, csak éppen ma este nem
vagyok túl vidám. Ne aggódjon, ki fogom heverni, utálom a
mélabús embereket – magyarázta Elsa ragyogó mosoly
kíséretében.
– Történt valami? – kérdezte Fiona.
– Igen, történetesen ostobaságokon vitáztunk Vonnival.
– Vitázott Vonnival?
– Tudom, milyen képtelenül hangzik, de ez történt.
– És mégis miről? – Fiona teljesen megdöbbent.
– Tud rólam meg Dieterről, és azt akarja, hagyjam békén, ne
találkozzam vele.
Elsa egészen addig nem tett említést Fionának a helyzetről. A
lánynak elállt a szava.
– Vagyis kissé másként látjuk a dolgokat, ha érti, mire
gondolok – magyarázta Elsa.
– De ön még mindig szereti Dietert, nem igaz?
– Igen, a leghatározottabban, és ő is így érez irántam –
válaszolta Elsa.
– Akkor ez nem kérdés – jelentette ki Fiona tárgyilagos,
hivatalos hangon. – Vonni ide vagy oda, vissza kell mennie
Dieterhez.
 Megegyeztek benne, hogy vacsora után találkoznak a
kikötőben, és mind a négyen elmesélik, hogyan telt a napjuk.
– Van önök között olyan, aki úgy érzi, hogy csak vesztegetjük
itt az időnket, hogy valami mást kellene csinálnunk? – kérdezte
Thomas.
– Én boldog vagyok. Jól érzem itt magam – válaszolta David.
– Én is – helyeselt Fiona. – Egyébként is itt kell maradnom,
amíg Shane meg nem jön.
– Lehet, hogy a jövő héten hazautazom Németországba –
mondta Elsa. – Még nem gondoltam végig. Hát önnel mi a helyzet,
Thomas?
– Nos, Vonni úgy véli, vissza kellene mennem Kaliforniába,
hogy találkozzam a fiammal. Még én sem döntöttem – felelte a
férfi.
– Vonninak más dolga sincs, mint mindannyiunkat
hazaküldeni! Azt akarja, hogy mihelyt Maria megtanult vezetni, én
is menjek vissza, béküljek ki a szüleimmel, és dolgozzak az
apámmal – jegyezte meg David komoran.
– Úgy véli, Shane nem fog visszajönni, azt állítja, itt nincs
munka, és jobban tenném, ha visszamennék Dublinba.
– Valójában nagyobb rendőr, mint Jorgisz. Nekem azt
tanácsolta, hogy véget kell vetnem a kapcsolatnak azzal a férfival,
aki nem szeret igazán – Elsa jót kuncogott.
– Vele is ez történt? – kérdezte David.
– Majdnem pontosan ez. Mindenesetre velem más a helyzet,
mint önökkel, nekem azt tanácsolja, hogy tartsak ki, és ne menjek
haza.
Összerakták, mit tudnak Vonniról: Írország nyugati részéről
érkezett több mint harminc évvel azelőtt, mert beleszeretett egy
Sztavrosz nevű férfiba. Valahogy megvett magának egy
benzinkutat, és éjjel-nappal ott dolgozott. Van egy fia, Sztavrosz,
akivel nem szokott találkozni. Idősebb Sztavrosz távozott a
szigetről, talán Vonni kisfiával. Vonni nehéz időket élt át, de
Aghia Anna népe gondoskodott róla, ő pedig úgy érzi, cserébe
tartozik nekik.
 – Miféle nehézségei lehettek? – töprengett Fiona. – Talán
összetört a szíve, amikor Sztavrosz elment?
– Szerintem alkoholista volt – jegyezte meg tapintatosan David.
A többiek meghökkentek. Még hogy ez a csöndes, tehetséges,
összeszedett nő az ital rabjává vált volna? Az lehetetlen.
– Miért gondolja? – tudakolta Elsa.
– Észrevették már, hogy soha nem iszik sem bort, sem ouzót,
sem egyebet? – kérdezett vissza David.
Elismerőn néztek rá. Többször is ültek már egy asztalnál
Vonnival. És csak a kedves, érzékeny David figyelte meg azt, ami
most már mindenki számára nyilvánvaló volt.
 Tizenkettedik fejezet

Vonninak igaza volt, amikor azt mondta, hogy Aghia Annán

nem fogják őt kiadni. Egyikük sem tudott meg róla semmit.
– Úgy hallom, valamikor Vonnié volt az a benzinkút –
tapogatózott Thomas Jorgisznál.
Jorgisz kitérő választ adott.
– Nehezen viselte, hogy meg kellett válnia tőle? – folytatta a
kérdezősködést Thomas.
– Nem igazán tudom – válaszolta Jorgisz.
– De az is lehet, hogy megkönnyebbült.
– Maga Vonni házában lakik, bizonyára megkérdezheti tőle –
zárta le Jorgisz udvariasan a témát.
David sem jutott semmire Andeasszal.
– Biztosan ismerte Vonni férjét, Sztavroszt, igaz?
– Itt mindenki ismer mindenkit.
– Gyanítom, hogy Magdát is ismerte, ugye?
– Ahogy mondom, ez egy nagyon kicsi hely.
– A fiuk jó barátságban volt az ön fiával meg Manoszéval?
– Egy kis faluban minden gyerek ismeri a többieket.
– Túl sokat kérdezősködöm, igaz, Andreasz?
– Magát érdekli ez a hely, meg az itteni emberek, és ez jó –
válaszolta a férfi, de mást nem mondott.
Elsa a csemegeboltban megpróbált szóba elegyedni Jannival,
amikor olajbogyót meg sajtot vásárolt. A férfi hatvan körül
járhatott; tehát az egész dráma idején itt élt.
– Bámulatos, mennyire beilleszkedett Vonni a helyi életbe,
igaz? – kezdte Elsa.
– Igen, Vonni nagyon jóságos asszony – mondta Janni.
– Feltételezem, ismerte, amikor hozzáment Sztavroszhoz –
folytatta Elsa.
– Beszélt önnek Sztavroszról? – csodálkozott Janni.
– Igen, egy keveset.
 – Akkor nyilván mindent elmond önnek, amit tudni akar róla –
zárta le a témát Janni széles mosoly kíséretében, számos
aranyfogát kivillantva, de semmit el nem árulva.
És Elsa, aki politikusokat, hatalmas üzletembereket, írókat és
színészeket faggatott a német televízióban, és aki mindent
kiszedett belőlük az életükről, kénytelen volt bevallani, hogy
felsült.
Fiona elsétált Elenihez, édességet vitt a gyerekeknek.
– Szeretném megköszönni, hogy olyan kedves volt hozzám a
betegségem idején – köszöntötte a nőt.
– Már jól van? – kérdezte Eleni aggódva.
– Igen, jól érzem magam, de szomorú vagyok, mert Shane-re
várok. Ha visszajön, ugye megmondja neki, hol lakom?
– Ja persze, Shane. Igen, megmondom neki. Ha visszajön.
– Vissza fog jönni, Eleni. Hiszen szeret.
– Értem.
Kínos csönd következett.
Fiona már nem akart tiltakozni. Témát váltott.
– Ismerte annak idején Sztavroszt, Vonni férjét?
– Nem sokat beszélek angolul, megmondom ennek a Shane-
nek, hol találja önt, ha visszajön. A gyerekek nevében köszönöm a
karamelest. Maga kedves, rendes lány.

– Jöjjön fel egy portokolathára, Vonni, amikor végzett,

rendben?
– Szóval észrevette, hogy csak alkoholmentes italokat iszom –
válaszolta a nő nevetve Thomasnak.
– Nem én, David jött rá, ő az egyetlen, aki fölfigyel dolgokra.
Egyébként nem számít, mit iszik, szükségem van a tanácsára.
– Szó sincs róla, azt akarja hallani tőlem, hogy minden jóra
fordul anélkül, hogy a kisujját kellene mozdítania érte. Igazam
van?
– Ha meg tud győzni róla, annak feltétlenül örülnék.
– Tíz perc múlva jövök – ígérte a nő.
Thomas észrevette, hogy tiszta, friss sárga blúzt visel, amelyet
kis hímzett rózsák díszítenek. Bizonyára a boltban tartja a ruháit.
 – Csinos a blúza – mutatott rá a hímzésre. – Ön készítette?
– Nem, valaki más varrta. Harmincéves.
– Valóban? Ki csinálta?
– Nem számít már, Thomas, az illető úgy varrt, mint az angyal.
Thomas nagyot nyelt. Tolakodóan viselkedett. –Azt hiszem,
Vonni, túl sokat kérdezősködöm, bocsásson meg, nem kell róla
beszélnie.
– Semmi baj. Maguk négyen sokat akarnak tudni rólam…
Mindenkit felőlem faggatnak Aghia Annán. – A nő ártatlanul
mosolygott Thomasra.
A férfi lesütött szemmel, gyászos hangon kérdezte:
– Szóval elmondták önnek?
– Persze, hogy elmondták! – Vonni számára ez kézenfekvő volt.
– Bocsánat, hogy ilyen kíváncsiak vagyunk, Vonni, de őszintén
szólva ön nagyon különleges személy. Mindannyiunkat elbűvölt.
– Ez igazán hízelgő és megdöbbentő. Egyébként mindent
elmondok önnek, amit csak tudni akar. – Vonni bátorítólag
mosolygott a férfira.
– Nem is tudom… Most, hogy megtehetem, őszintén
megmondom, nem is tudom, mit kérdezzek. Például érdekel, hogy
boldog-e.
– Igen, történetesen azt hiszem, elég boldog vagyok. És ön
boldog, Thomas?
– Nem, én nem vagyok boldog, hiszen tudja, pont maga mondta
nekem, hogy mindent elrontottam Bill-lel kapcsolatban. De
magáról akartunk beszélni.
– És miről beszéljünk?
– Azt hiszem, azt akartuk tudni, hogy milyen volt a férje, és mi
történt vele – bökte ki Thomas kelletlenül.
Szörnyen érezte magát a nyílt kérdezősködés miatt, Vonnit
azonban nem zavarta.
– Egyik kérdésre sem könnyű válaszolni. Sztavrosznak hívták,
nagyon sötét, nagy, barna, majdnem fekete szeme volt, fekete haja,
amelyet a divattól függetlenül mindig megnövesztett. Az apja volt
a helybéli borbély, mindig azt mondogatta, hogy mennyire
szégyelli a torzonborz fiát, és hogy Sztavrosz nem jó reklámja az
apja szakértelmének. Nem volt kifejezetten magas, azt hiszem,
maga zömöknek mondaná. Amikor megláttam, abban a pillanatban
tudtam, hogy soha nem akartam senki mást.
– Hol ismerkedett meg vele? Itt, Aghia Annán?
– Nem, egész máshol találkoztunk. A legvalószínűtlenebb
helyen – válaszolta Vonni ábrándosan.
– Azt akarja, hogy könyörögjek, vagy elárulja? – kérdezte
Thomas.
– Ardeevinben ismertem meg Sztavroszt, egy nyugat-írországi
kis faluban, 1966-ban, vélhetően a maga születése előtt, Thomas.
– Ezt eltalálta, de négy évvel később már éltem, tehát épp hogy
csak igaz.
– A főutcán dolgozott egy autójavító műhelyben. Soha nem
láttunk hozzá foghatóan egzotikus embert. Igazi élő görög a mi
főutcánkon, vagyis az egyetlen utcánkon! Ardeevin egyetlen
utcából állt. Azt mondta, angolul tanul, és meg akarja ismerni az
autóipart, világot akar látni… – Vonni sóhajtva idézte föl az
emléket. – Nem hittük, hogy Ardeevin volna az a hely, ahol
érdemes elkezdeni a világlátást. Mi a helyzet Párizzsal?
Londonnal? Vagy akár Dublinnal? Ő azonban azt mondta, tetszik
neki ott, a szülővárosára, Aghia Annára emlékezteti. Ismerősnek,
kellemesnek találta.
Vonni a gondolataiba merülve hallgatott.
Thomas nem akarta tovább faggatni. Vagy folytatja Vonni,
vagy sem, ő nem erőlteti.
– Még iskolába jártam, az utolsó évet végeztem. A szüleim azt
remélték, elnyerek egy ösztöndíjat az egyetemre, ahol általános
iskolai tanárokat képeznek. Ez fölért volna a lottóötössel, ingyenes
belépőt jelentett egy nagyszerű pályára folyamatos
álláslehetőséggel és nyugdíjjal.
– De nem hívták meg, igaz? – kérdezte Thomas kedvesen.
– Nem tudom, hívtak-e vagy sem. Soha nem tudtam meg,
ugyanis annyira szerelmes lettem Sztavroszba, hogy semmi más
nem érdekelt. Nem jártam iskolába, fölhagytam a tanulással,
semmit nem jelentettek számomra a vizsgák. Minden áldott nap az
volt az egyetlen célom, hogy elbújjak a húgom elől, és belógjak az
ardeevini autójavító hátsó szögletébe. Semmi más nem érdekelt,
csak az, hogy vele lehessek.
Thomas elbűvölten hallgatta a nő higgadt beszámolóját az első
szerelme történetéről.
– Jimmy Keane, a műhely tulajdonosa kezdte úgy látni, hogy
Sztavrosz nem összpontosít teljes mértékben a munkájára, és
mondogatni kezdte, hogy kirúgja. Sem enni, sem aludni nem
tudtam az aggodalomtól. Mit tegyek, ha Sztavrosznak mennie
kell? Amikor eljött az ideje, hogy letegyem a vizsgáimat, még a
kérdést is alig értettem, nemhogy válaszolni tudtam volna.
– És milyen eredménnyel végezte? – kérdezte Thomas, az örök
tanár.
– Fogalmam sincs róla. Tudja, azon a nyáron bekövetkezett
Írország történetének legcsodálatosabb eseménye. Sztrájkba
kezdtek a bankok! – Vonni csillogó szemmel emlékezett a
történtekre.
– Sztrájkoltak a bankok? Ilyen nincs!
– De igen, így volt – mesélte a nő boldogan.
– És mit csináltak az emberek?
– Letétekkel, adóslevelekkel ügyeskedtek, még üres
csekkfüzeteket is nyomtattak, hogy minél hihetőbbnek tüntessék
föl a dolgot.
– És?
– És csoda történt, nem más. Az élelmiszerüzletekben rengeteg
készpénz halmozódott fel, és nem volt bank, ahol elhelyezhették
volna, ezért ismerősöknek beváltották ezeket a „csekkeket”. A
tőlünk tízmérföldnyire lévő nagyvárosban volt egy élelmiszerüzlet,
ahol ismertek, mert az anyám unokatestvére vezette. Így aztán
beváltottam egy két és félezer fontról szóló csekket. Aznap Jimmy
Keane bejelentette, hogy el kell bocsátania Sztavroszt.
Ennél a pontnál Vonni föl és alá kezdett járkálni, de tovább
mesélte a történetet.
– Azt mondta, hiányozni fogok neki, én vagyok az igazi
szerelme, és egy napon újból találkozunk, visszamegy Aghia
Annába, benzinkutat nyit, és elküld majd értem, hogy menjek
utána. Megkérdeztem, miért nem jó, ha rögtön vele megyek,
elárultam, hogy van pénzem, amiből talpra állhat. Azt hazudtam,
hogy spóroltam.
– Gondolom, örült.
– Ó, igen, a szüleim viszont nem örültek. Rögtön aznap
közöltem velük, hogy tizenhét és fél éves vagyok, hat hónap múlva
az engedélyük nélkül is hozzámehetek. Mit tehettek volna?
Zárjanak be? Rengeteget sírtak és kiabáltak, a veszteségről
magyaráztak, meg arról, hogy rossz példát mutatok a húgomnak,
és hogy képtelenek lesznek emelt fővel élni Ardeevinben. Az
apám tanár volt, jelentős szerepet játszott a közösség életében, az
anyám rokonainak pedig nagy üzleteik voltak a környéken.
Micsoda szégyen!
– De nyilván fütyült rájuk.
– Bejelentettem, hogy még aznap este indulok, és úgy is lett, a
hét harmincas busszal eljöttünk.
– És mi lett a pénzzel?
– Ja igen, a pénz. Mire a banksztrájk véget ért, mi már rég
Aghia Annában voltunk. Csodálatos utazásban volt részünk
vonaton és hajón, a nagy pénzhez nem nyúltunk, érintetlenül
maradt, míg ide nem értünk. Svájcon és Olaszországon keresztül
utaztunk, kenyeret meg sajtot ettünk. Egész életemben nem voltam
olyan boldog. Senki nem volt olyan boldog, mint én akkor.
– És megérkeztek?
– Igen, és az már nem volt valami fergeteges. Tudja, volt itt egy
lány, aki előrehaladott terhes volt Sztavrosz gyerekével. Azt hitte,
Sztavrosz azért jött vissza, hogy feleségül vegye. Christina volt az,
Andreasz és Jorgisz húga. Amikor rájött, hogy Sztavrosz nem
miatta utazott haza, akkor véget akart vetni az életének. Kiderült,
hogy nem magával, hanem a gyerekkel végzett. Szörnyűséges
időszak volt mindenkinek.
– És mi történt Christinával?
– Kórházba került, tudja, a dombra, a Kalatriadába vezető út
mentén.
– Igen, emlékszem. És önnel mi történt, Vonni?
– Velem? Megtanultam görögül, és megvettem a benzinkutat.
Megtanultam kereket cserélni, gumit pumpálni. Minden héten
meglátogattam Christinát. Negyvenöt héten át nem beszélt velem,
majd egy szép napon megszólalt. Azután hamarosan jobban lett, és
hozzáment egy jóságos férfihoz. Gyerekei és unokái születtek. A
sziget túlsó felén laknak. Gyakran fölkeresem.
– És maga összeházasodott Sztavrosszal?
– Polgári szertartás volt Athénban. Senki sem tartotta igazi
házasságnak – sem az én családom Ardeevinben, sem az övé itt,
Aghia Annán.
Vonninak egyre fáradtabb és elcsigázottabb lett a hangja.
Thomas tudta, hogy nem erőltetheti.
– És 1970-ben, pont abban az évben, amikor ön megszületett
Kaliforniában, világra jött Sztavrosz, a fiunk. Addigra már
megszoktak az emberek. Templomi keresztelőt tartottunk, és még
Sztavrosz apja is belenyugodott, énekelt. Christina is eljött,
odaadta az összes gyerekruhát, amelyeket akkor készített, amikor
azt hitte, hogy ő fog gyereket szülni Sztavrosznak.
– Ez döbbenetes! – hüledezett Thomas.
– Tudom. Írországból természetesen nem érkezett hír. Megírtam
nekik, hogy unokájuk született. Semmi választ nem kaptam.
– Bizonyára nagyon elkeseredtek.
– A pénz volt az utolsó csöpp a pohárban.
– Na igen, a pénz – mondta Thomas mosolyogva.
– Mindet vissza akartam fizetni.
– Persze – hagyta rá Thomas.
– És úgy is lett – fejezte be Vonni, mintha ez lett volna a világ
legtermészetesebb dolga.

David fölbontotta a levelet. Első alkalommal írtak neki a szülei.

Csak ült, és hitetlenkedve olvasta a büszke és örömteli meghívást
az apja díjátadó ünnepségére. Fénymásolatot küldtek neki, de
elárulták, hogy a szöveget dombornyomással írták a vastag
kartonra.
David ismerte ezeket a díjakat; az üzletemberek minden évben
megveregették egymás vállát. Semmi mást nem értékeltek vele,
csak a pénzcsinálást. Nem a teljesítményt, a jótékonyságot, a
kutatást, a nagylelkű adakozást ismerték el. Nem, csak a
mérhetetlen, istenített nyereséget imádták.
Az anyja hosszasan írt: a tanácsházáról, az öltözékükről, az
ültetési rendről az asztalnál. Tudni akarta, David mikor érkezik
haza az ünnepségre.
A fiú megvárta, amíg lehiggad, azután rövid levélben
elmagyarázta, miért nem lesz ott. A levélírás bölcsebb, mint a
telefonálás. Nem áll fenn a veszélye annak, hogy bárki is kijön a
sodrából.

Fiona elment az Anna Beach Szállodába, és e-mailt küldött

dublini barátnőjének, Barbarának.

Örülök, hogy hírt kaptam felőled, őszintén örülök. Istenem,

Barb, gyönyörű ez a hely, boldog vagyok, hogy ezt választottuk. A
baleset szörnyű volt, de az emberek bátrak, ez pedig
megörvendezteti a szívet. Shane munkaügyben Athénba ment pár
napra. Bármikor megjöhet. Állandóan a kompokat lesem.
Köszönöm, hogy írtál a kórházról. Elképzelem Carmel tehenet
mint osztályos nővért!
Írok ismét, amint kialakulnak a terveink.
Szeretettel:
Fiona

– Van itt egy levél a barátnőjének, a német hölgynek – mondta

a recepciós Fionának, aki épp távozóban volt a szállodából. Fiona
elámult azon, hogy mindenki ismeri őket.
– Elviszem neki a nyaralóba – ígérte.
Jól ismerte már Aghia Annát, azt is tudta, hogyan lehet
rövidíteni az útvonalat. Letette a levelet Elsa elé az asztalra.
– Elolvastam volna, de németül írták – tréfálkozott.
– Értem.
– Nem akarja megnézni? Nem kell lefordítania nekem.
– Tudom, mi van benne.
– Maga valóságos gondolatolvasó! – jegyezte meg Fiona
meglepetten.
 – Arról szól, hogy szedjem össze magam, és menjek vissza oda,
ahová tartozom, vagyis hetente kétszer az ágyába, és hagyjak föl a
függetlenségi törekvésekkel.
– Lehet, hogy másról szól – biztatta Fiona.
– Rendben van… Lefordítom. Elsa fölkapta a papírlapot.
– Egyébként meglehetősen rövid.

Drága Elsa!
Tiéd a döntés joga. Gyere vissza hozzám, összeköltözünk,
nyíltan, hogy bárki tudhasson róla. Össze is házasodunk. Ha ezt
akarod. Írok annak a gyereknek, és ajándékokat is küldök neki, ha
ettől jobban érzed magad. Mi egymásnak teremtettünk, ezt te is
tudod, én is tudom. Mi értelme játszmákat folytatni? Faxolj
mielőbb igenlő választ. Szeretlek, amíg világ a világ:
Dieter

Chicagóban Adoni átvette a görög bélyeggel érkezett levelet.

Lehet, hogy a kedves olasz család, amelyik alkalmazta,
különösnek tartja, hogy soha nem kap híreket Görögországból, de
nem tették szóvá. Bevitte a levelet a mosdóba, és leült, hogy
elolvassa apja pókhálószerű írását.
Adoni mou, így kezdte, és egyszerű szavakkal írt a hajóról,
amely az egész falu szeme láttára égett le, miközben az emberek
nem tudtak időben följutni a fedélzetére.
Ehhez képest minden más tökéletesen jelentéktelennek tűnik,
folytatta.

A taverna körüli veszekedések egészen eltörpülnek az élet és a

halál kérdése mellett. Nagy örömet jelentene számomra, fiam, ha
visszajönnél Aghia Annába, és meglátogatnál, mielőtt meghalok.
Biztosítalak afelől, hogy nem fogok olyan hangon beszélni veled,
mint ahogy annak idején tettem. A szobád mindig készen áll,
akármikor jönnél is, és természetesen bárkit magaddal hozhatsz,
akit csak akarsz. Remélem, van kit hoznod!
 Adoni elővette nagy, kék zsebkendőjét, hogy megtörölje a
szemét. Azután újra sírva fakadt, mert senki sem volt, akit magával
vihetne.

Shane nem tudott óvadékot fölmutatni Athénban, így az első

kihallgatás után visszavitték a cellába.
– Meg kell engedniük, hogy telefonáljak! – kiabálta. – Maguk
be akarnak lépni abba a rohadt Európai Unióba, többek között az
efféle dolgok miatt vesszük föl magukat, úgyhogy fordítsanak
némi figyelmet az emberi jogok betartására!
Szó nélkül adtak neki telefont.
Aghia Anna rendőrőrsét tárcsázta. Bárcsak emlékezne annak az
öregembernek a nevére, gondolta. De nem érdekes.
– Szeretnék érintkezésbe lépni Fiona Ryannel – közölte.
– Tessék? – csodálkozott Jorgisz.
– Egy rendőrőrsről beszélek, vagy börtönből, vagy valami
istenverte helyről Athénban – kezdte.
– Mondtuk már önnek, hogy a hölgy nincs itt – hazudta Jorgisz
a legtermészetesebb módon.
– Ott kell lennie, terhes a gyerekemmel, óvadékot kell hoznia…
– Shane rémülten beszélt.
– Amint mondtam, sajnos nem tudunk önnek segíteni-fejezte be
Jorgisz, és letette a kagylót.
Shane könyörögve kért még egy lehetőséget. Olyan zaklatott
volt, hogy a rendőrök vállat vontak.
– Ne tartson túl sokáig, ha Írországot hívja – figyelmeztették.
– Barbara! Shane vagyok. Pokoli nehezen találtalak meg.
– Az osztályon voltam, Shane, tudod, ezt munkának nevezik –
hűtötte le a lány.
– Nagyon vicces. Mondd csak, Fiona visszament Dublinba?
– Micsoda? Szakítottatok? – Barbara nem tudta leplezni az
örömét.
– Ne légy nevetséges, Athénba kellett mennem…
– Dolgozni? – kérdezte Barbara unottan.
– Mondjuk. És azok a féleszűek Aghia Annán azt állítják, hogy
elment onnan, szóval úgymond megszakadt a kapcsolatunk.
 – Ó, kedves Shane, végtelenül sajnálom.
– Nem sajnálod, madarat lehetne fogatni veled.
– Na és pontosan hogyan tudnék neked segíteni, Shane?
– Megmondhatnád neki, hogy keressen meg a… Nem, ne is
törődj vele, majd én megtalálom.
– Biztos vagy benne, Shane? Kész örömmel segítenék – búgta
Barbara. Ennél jobb hírt nem hallott az óta a nap óta, amikor a
barátnője, Fiona fölszedte ezt a rettenetes alakot.
Thomas Vonnit nézte, aki halkan mesélte élete történetét.
Elmondta, hogy visszafizette az óriási tartozást. Hány titka lehet
még?
– Mindent visszaadott az élelmiszerboltnak? – kérdezte.
– Eltartott egy ideig, majdnem harminc évig – ismerte be a nő.
– De minden fillért megkaptak. Évi száz fonttal kezdtem.
– Megköszönték? Megbocsátottak?
– Nem, még véletlenül sem.
– És az anyja unokatestvére el sem mondta nekik, hogy
visszakapták a pénzt?
– Nem. Mintha mi sem történt volna.
– És tartja a kapcsolatot a családjával?
– Egy ideig a keresztényi irgalmasság jegyében íródott,
semleges karácsonyi üdvözleteket küldözgettek. Azt bizonygatták
maguknak, hogy nemes szívűek, képesek a megbocsátásra. Én
hosszú leveleket írtam nekik, fényképeket küldtem a kis
Sztavroszról. De kissé egyoldalú volt a dolog. Azután persze
minden megváltozott.
– Megváltozott? Ők változtak meg?
– Nem, én változtam meg. Tudja, megőrültem.
– Nem, Vonni, ez nem lehet igaz. Ezt nem hiszem el.
Vonni fáradtnak tűnt.
– Évezredek óta nem beszéltem ilyen sokat magamról, kissé
kimerültem.
– Feküdjön le, itt, a saját szobájában – javasolta Thomas
nagyon kedvesen.
– Nem, Thomas, meg kell etetnem a csirkéket.
– Majd én megteszem.
 – Köszönöm, nem. Még valamit, Thomas: elmondhatja a
többieknek is, amit hallott. Nem akarom, hogy a faggatózásukkal
háborgassák az embereket.
A férfi zavarba jött.
– Nem kell megtudniuk, egyikünkre sem tartoznak a dolgai.
– A többit majd legközelebb mesélem el… Tudja, ahogy a
folytatásos regényekben szokás.
Vonni mosolya ragályos volt.
Thomas azon kapta magát, hogy neki is fülig ér a szája. Vonni
aznap este nem ment vissza a házba. Amikor Thomas később
kinézett az ablakon, látta a tyúkketrecben mozgó elemlámpa
fényét.

Thomas másnap a kikötőben elmondta a történetet a

többieknek. Szokásukká vált dél körül találkozni a kék kockás
asztal-terítős helyen.
David beszámolt az utolsó vezetői leckéről: megálltak, és
fölvették Maria egyik szomszédját. David nem volt biztos a
fogadtatás értelmezésében, de mintha elismerő kiáltásokkal
nyugtázták volna a hírt.
Elsa és Fiona egy szót sem szólt az otthonról kapott
üzenetekről, de elújságolták, hogy délelőtt egy öregembernek
segítettek faszékeket festeni. A férfi eredetileg mindet fehérre
akarta mázolni, de Elsa azt javasolta, az egyik legyen kék, a másik
sárga. Az öregnek nagyon tetszett a végeredmény. Legalábbis ők
úgy vélték, tetszett neki.
Thomas pedig elmesélte Vonni történetét.
– Azt kívánta, hogy önök is megtudják, mintha így egy csapásra
le akarná tudni mindhármukat.
Csodálkoztak rajta, hogy létezik ország, ahol sztrájkolnak a
bankok.
– Emlékszem, az apám mesélt róla, azt mondta, nagyon jól
boldogultak nélkülük. Akadt néhány Vonnihoz hasonló elvetemült
alak, aki meglépett egy kisebb vagyonnal, de nem voltak túl sokan
– magyarázta Fiona.
 – Kíváncsi vagyok, vajon kinek meséli el a következő részt –
töprengett Elsa.

Még aznap délután kiderült, hogy David az.

Thomas és Elsa sétára indult a parton, Fiona pedig Jorgiszhoz
ment, hogy érdeklődjön, érkezett-e újabb hír Athénból. David a
kikötő falán üldögélt a görög nyelvkönyvével. Vonni csatlakozott
hozzá. Megtanította neki a szavak helyes kiejtését.
– Hamarosan úgy beszél, mintha idevalósi volna – biztatta a
fiút.
– Kötve hiszem. De jól érzem itt magam, mindenki valódi
értékeket követ, nem a pénzt hajszolják.
– Ha megkapargatja őket, rájön, hogy jó néhányan arra hajtanak
– világosította föl Vonni.
David beszélt a nőnek az apja díjátadó ünnepségére szóló
meghívóról, meg hogy milyen nevetséges az egész. Elővette a
meghívót a kis kottatokból, amelyet mindig magánál hordott,
odaadta Vonninak, aki gondosan elolvasta. Azután az anyja levelét
is megmutatta neki. Legnagyobb meglepetésére a nőnek könnybe
lábadt a szeme.
– Ugye hazamegy? – kérdezte Vonni.
– Nem, nem tehetem. Fél év múlva valami mással jönnének elő.
Soha nem tudnék elmenekülni, megint beszipkáznának. Nem,
Vonni, ha valaki, hát ön igazán érti, milyen fontos elmenni. Ön
sosem tért vissza Írországba, igaz?
– Nem, de akartam, ezerszer is vissza akartam menni, hogy
találkozzam velük. Például a húgom esküvőjére, az apám
nyugdíjazási ünnepségére, akkor, amikor kórházba került az
anyám, ezen alkalmakkor, meg még máskor is. De soha nem
akartak látni, ezért nem mehettem.
– Honnan tudja, hogy nem akarták látni? – kérdezte David. –
Voltak barátai, akikkel kapcsolatban maradt?
– Nem, a barátaim mind nagyon haragudtak rám, ugyanis én
megtettem mindazt, amit ők szerettek volna megtenni: szexuális
kapcsolatom volt egy felnőtt férfival, otthagytam az iskolát,
beváltottam egy érvénytelen csekket a banksztrájk idején, leléptem
egy görög szigetre. Nem, ők nem tartják velem a kapcsolatot. De
furcsa mód Jimmy Keane kivétel volt. Azt hiszem, furdalta a
lelkiismeret. Ha nem rúgja ki Sztavroszt, mindebből semmi sem
történt volna meg. Ő válaszolt a leveleimre, rajta kívül senki más.
Megírtam neki, mennyire örülök, hogy elküldte Sztavroszt, azt
hiszem, ettől jobban érezte magát. Mindenről beszámolt, ami
történt, néhány dolgot megtudtam Ardeevinről. Nem sokat, de
valamit.
– És azóta is ír önnek?
– Igen, de tudja, egyszer csak megőrültem, és ez mindent
megváltoztatott. – Vonni olyan mellékesen közölte ezt, mintha
arról beszélne, hogy elment valahová busszal, nem pedig arról,
hogy elment az esze.
– Nem igazán őrült meg, ugye? – kérdezte David.
– De igen. Tudja, Magda miatt. Szörnyű férje volt,
semmiségeken is dühöngött, állandóan azt képzelte, hogy Magda
férfiakkal flörtöl. Valójában Magda takarította a házukat, főzött a
férjének, lesütött szemmel járkált, és állandóan a hímzése fölé
görnyedt. Legalábbis azt hittük, ez az igazság. És valószínűleg így
is volt. Talán egészen addig föl sem nézett a kézimunkájáról, amíg
Sztavrosz kedvesen nem kezdett viselkedni vele. Most már soha
senki nem fogja megtudni.
– És eleinte szerette őt?
– Igen, nagyon szeretetreméltó, kedves nő volt, gyönyörűen
mosolygott. Kemény életet élt; nem született gyereke, és
állhatatlan férjet kapott. Néha zúzódások, vágások látszottak rajta,
de azt mondta, ügyetlenségében, fáradtságában elesett. Sztavrosz a
többi férfihoz hasonlóan tavlit játszott a férjével a kávéházban.
Nemigen volt kíváncsi a történetekre, amelyek abban a házban
megestek. Az ő életük, Vonni, az ő házasságuk, nem
avatkozhatunk bele, ezt mondogatta. Azt hiszem, hogy mivel
rengeteget dolgoztam, meg a kis Sztavroszra ügyeltem… Nos,
mindez eléggé elfoglalt. Egészen addig, míg egy szép napon le
akartam szedni az asztalterítőt, Magda pedig ott ült, és vér
csöpögött a fehér anyagra. Elrohantam Dr. Leroszért, a mostani
Dr. Lerosz apjáért. Ellátta a sebet, és azt mondta, ez így nem
mehet tovább, szükségünk van egy erős férfira, olyanra, mint
Sztavrosz, hogy tegyen valamit. Elmondtam Sztavrosznak, amit az
orvostól hallottam. És akkor egyszer hallgatott rám, és magával
vitte két barátját. Nem tudom, mi történt, de gyanítom, hogy
leteperték a pasast, és elmagyarázták neki, mi történik, ha
legközelebb ilyesmit csinál.
– És komolyan vette?
– Határozottan, és Magda többször nem volt ügyetlen, ahogy ő
állította, és emelt fővel járkált, és életében először nyíltan nézett az
emberek szemébe. Ekkor döbbentek rá, milyen gyönyörű. Addig
csak úgy gondoltuk, szép a haja – magyarázta Vonni halkan,
szomorúan.
– És sejtette, hogy Sztavrosz… nos… hogy érdeklődik Magda
iránt? – kérdezte David csöndesen.
– Nem, egyáltalán nem. Én tudtam meg utoljára,
legeslegutoljára egész Aghia Annán. Hallottam, hogy gyakran
történik ilyesmi, de nem hittem el. Vagy ha mégis így van,
gondoltam, akkor a feleség bizonyára kötözni való bolond.
Mindenesetre végül rájöttem.
– Hogyan?
– Valójában nem a legszerencsésebb módon. Velem volt a
benzinkúton a kis Sztavrosz, aki elmúlt már négyéves.
Megkérdezte, miért olyan fáradt mindig Magda. Azt válaszoltam,
hogy szerintem nem az, de ő úgy vélte, biztosan az, mert mindig le
kell feküdnie, amikor eljön hozzánk, és a papának le kell ülnie
mellé. Úgy emlékszem arra a pillanatra, mintha ma reggel történt
volna. Elszédültem, majdnem elájultam. Magda és Sztavrosz? Az
otthonunkban? Az ágyamban? Ez bizonyára valami félreértés.
Csakis tévedés lehet.
– És mit tett?
– Másnap korán bezártam az állomást, és hazamentem. A kis
Sztavrosz a kertben játszott. A mi házunk Mariáé mögött állt.
Kézen fogtam a gyereket, átvezettem a szomszédhoz, és
visszamentem. Egész halkan nyitottam ki az ajtót, és beléptem.
Nagy csönd volt, azután meghallottam a nevetésüket. Sztavrosz az
ő szőrös kis nyulának nevezte Magdát, ahogy engem hívott
szeretkezés közben. Kinyitottam az ajtót, ott álltam, és néztem
őket. Magda gyönyörű volt a hosszú, göndör, fekete fürtjeivel meg
az olajosan fénylő bőrével. Észrevettem a tükörben a képemet.
Nem jó. Nem kellett volna ezt tenni.
Egy darabig hallgattak, majd Vonni ismét megszólalt.
– Azután arra gondoltam, hogy miért mentem haza, miért
zavartam meg őket. Most minden kiderült. Ha nem mentem volna
vissza, örökre folytathattuk volna, úgy tehettünk volna, mintha
minden rendben lenne. Mindannyian. De amikor láttam, milyen
gyönyörű, tudtam, hogy veszítettem. Sztavrosz természetesen őt
választja, nem engem. Nem szóltam semmit, nagyon hosszúnak
tűnő ideig csak néztem egyikről a másikra. Azután Sztavrosz
megszólalt: kérlek, Vonni, ne csinálj jelenetet, fölizgatod a
gyereket. Ez volt az első gondolata, hogy ne izgassam föl a kis
Sztavroszt! Kit érdekel, hogy velem mi van! Elhagytam a
családomat és a hazámat azért, hogy vele legyek. Nem számít,
hogy Vonni kiborul, aki pénzt lopott azért, hogy műhelyt vegyen
neki, és hajnaltól napestig dolgozott benne, hogy beindítsa…
Hirtelen úgy éreztem, minden fölfordult, mint amikor félrebillen a
kép a falon. Többé semmi sem volt rendben…
David borzongva hallgatta Vonni mély átéléssel fölidézett
történetét.
– Azután elmentem. Kiléptem a hálószobánk ajtaján, ki a
házból. Elhaladtam a szomszéd mellett, akinél a kis Sztavrosz
játszott a többi gyerekkel. Fölsétáltam a falu legmagasabb
pontjára, benyitottam egy kis ivóba. Rendszerint csak öregek ültek
és ittak ott. Rakit rendeltem, tudja, azt a rendkívül erős röviditalt;
olyan, mint otthon a poitín. Addig ittam, míg el nem felejtettem,
hogyan bújt Sztavrosz mellkasához az a gyönyörű, kerekded válla.
Addig ittam, míg le nem estem a székről.
– Hazavittek, de egyáltalán nem emlékszem rá. Másnap reggel
az ágyunkban ébredtem föl. Sztavrosznak nyoma sem volt.
Eszembe jutott Magda az ágyban, fölkeltem, és nagyon rosszul
éreztem magam. Kis Sztavrosznak is hűlt helye volt. Elmentem
dolgozni, de a benzin szagától meg a kipufogógáztól ismét
hánynom kellett. Fölbotorkáltam az ivóba, amelyikben előző nap
voltam, bocsánatot kértem a viselkedésemért, és megkérdeztem,
mennyivel tartozom nekik. A fejüket rázták, nem akartak pénzt
elfogadni azért, hogy eszméletlen állapotba kerültem a szörnyű és
talán házilag készített likőrjüktől. Idegesen érdeklődtem tőlük,
hogyan fogadtak otthon, amikor hazavittek.
– Magda elvitte a gyerekemet, az én gyerekemet a nagyapjához,
a borbélyhoz. Sztavrosz az ágyra mutatott, azután távozott. Ennél
többet nem tudtak segíteni. Ezúttal konyakot kaptam, jó Metaxát,
hogy magamhoz térjek a megrázkódtatásból, azután valahogy
visszavánszorogtam a benzinkútra, de nem tudtam megszólalni,
ezért hazamentem. Haza! Istenem! Senki nem volt ott. Négy napon
és éjszakán át ittam, azután rájöttem, hogy elvették tőlem a
gyerekemet. Azt hallottam, mint valami álomban, hogy Magda
férje egy halászhajón elment egy másik szigetre. Azután a
Kalatriadába vezető út mentén álló kórházban ébredtem föl.
Meglátogatott Christina, Sztavrosz első szerelme. Játszd el, hogy
megnyugodtál, játszd el, hogy jobban vagy, akkor kiengednek,
tanácsolta. És ezt tettem, színleltem.
– Bevált? – kérdezte David.
– Csak egy darabig. Sztavrosz nem szólt hozzám, nem mondta
el, mit csinált a fiammal, én pedig tudtam, hogy nem kiabálhatok
megint, mert visszadugnak abba a kórházba, ahol mindenkire
rázárják az ajtót.
– És mi lett Sztavrosszal?
– Átköltözött az út túloldalára, Magdához. Tudtam, hogy
figyelnek, ezért nem ihattam a dombtetőn álló ivóban. Hol itt, hol
ott vettem egy-egy üveg italt, addig ittam, amíg el nem fogyott.
Leszámítva azt az éjszakát, amikor hazavittek, soha többé nem
aludtam abban az ágyban, csak a kanapén. Nem tudom, meddig
tartott.
– Azután Christina eljött, és segített, hogy összeszedjem
magam. Így, sokkal tisztábban, rendezettebben és viszonylag
józanul fölkerestem Sztavroszt. Udvariasan megkért rá, hogy
menjek el, hagyjam őt békén. Ott maradhattam a házban. Minden
zárat lecserélt a benzinkúton, mindenütt, törölte a nevemet a
számlákról, a csekkfüzetekből. Közölte, hogy a fiunk Athénban él
az ő nagynénjénél, és soha többé nem láthatom. Mintha szellemi
fogyatékossal beszélne, úgy magyarázta el, hogy hamarosan eladja
a műhelyt, az ő műhelyét, Magdával elmennek a kis Sztavroszért,
másutt fognak letelepedni, és úgymond új életet építenek föl a
gyerek számára.
– És hirtelen rádöbbentem, hogy pontosan ez fog történni. Ott
maradok egyedül, a fiam nélkül, a szerelmem nélkül, a műhelyem
nélkül. Nem mehetek haza, tartozom kétezer fonttal… Elintéztem
a részletfizetést, évi száz fontot öt alkalomra elosztva, ami elég
megterhelő volt akkor is, amikor napi kilenc órát dolgoztam.
Hogyan fogom most megkeresni ezt a pénzt?
– De Sztavrosz nyilván tudott a kölcsönről, bizonyára volt
annyira tisztességes, hogy segítsen. – David egészen megdöbbent.
– Nem, nem tudott róla. Soha nem mondtam el neki. Azt hitte,
az én pénzem volt, az örökségem, a spórolt pénzem – mondta
Vonni.
Azután fölállt és elment, otthagyta Davidet a kikötői falon ülve
a csukott görög szótárával, miközben a fiú az imént hallottakon
gondolkodott.

– Tudják, mit nem értek? – kérdezte Fiona aznap, amikor

összerakták Vonni történetének mozaikdarabkáit.
– Hogy miért nem fordult ügyvédhez? – találgatta Thomas.
– Nem tehette. Lopott pénz volt a háta mögött, a férfi átadta
neki a házat, és nem ismerte az idegen ország szokásait, rendjét –
emlékeztette őket Elsa.
– Várjon csak, nem értem, Andreasz miért mondta, hogy a kis
Sztavrosz följárt a dombra a tavernába, hogy a fiával, Adonival
játsszon, fára másszon. Négyévesen nem tehette.
– Talán Magda és Sztavrosz valamivel tovább maradt itt, akár
jóval tovább – vetette föl David. – Sokkal nehezebb lett volna
Vonninak elviselni azt, hogy az út túloldalán él a fia.
– Egyikünknek majd elmondja, megígérte – emlékeztette őket
Thomas.
– Én nem akarom többször faggatni – szabadkozott David.
 – Önnel könnyű beszélgetni, David, egyáltalán nem lepődnék
meg, ha önnél folytatná – jegyezte meg Elsa gyönyörű mosoly
kíséretében.

Vonni a vártnál hamarabb kereste föl Davidet.

– Megtenne nekem egy szívességet?
– Kész örömmel – válaszolta David.
– Fazekasagyagot meg kerti földet kell szállítanom a kórház
rehabilitációs osztályának. Eljönne velem? Tudja, utálok egyedül
menni oda. Mindig arra gondolok, hogy rám zárják az ajtót, mint
annak idején.
– De hiszen nem sokáig volt ott, ugye? – kérdezte David. –Nem
juttatta ki Christina azzal, hogy színlelésre buzdította?
– De igen, első alkalommal így történt. Csakhogy azután
visszakerültem, valójában három évet töltöttem ott – jegyezte meg
Vonni csak úgy mellékesen. – Elmehetünk most rögtön Maria
autójáért, hogy indulhassunk?
– Persze, persze – biztatta David mosolyogva.
– Mondja csak, fiatal barátom, utánozza az akcentusomat?
– Utánozni önt, Vonni? Eszembe sem jutna! – tiltakozott a fiú.
– Van a kertnek egy gyönyörű része, megmutatom – mondta a
nő, miután átadták az árut.
Leültek hát, és együtt nézelődtek az Aghia Annát körülvevő
számos domb egyikén, miközben Vonni ott folytatta a történetét,
ahol korábban abbahagyta.
Ezúttal kitért néhány fájdalmas részletre.
– Amikor megtudtam, hogy mindent elveszítettem, nem láttam
értelmét a színlelésnek. Mindent eladtam a házból, az ő házából,
ahogy mindig is tekintettem, és italt vettem a pénzen. Ide-oda
járkáltam hát a kórház meg az otthonom között, mint a jojó.
Sztavrosz mindenkinek elmagyarázta, hogy alkalmatlan anya
vagyok. Akkoriban nem voltak bíróságaink, sem szociális
munkások… Vagy ha voltak is, nem voltam annyira józan vagy
bölcs, hogy megértsem őket. Hetente egyszer, vasárnap három
órára találkozhattam a kis Sztavrosszal. Mindig volt ott valaki,
nem Sztavrosz, nem Magda, hanem hol Sztavrosz apja vagy húga,
hol Andreasz, akiben megbíztak.
– Andreaszban mindenki megbízna. Maga is bízott benne?
– Természetesen. De a látogatások nem sikerültek jól.
Állandóan csak bőgtem, sirattam a veszteségeimet. Mindazt, ami
nem valósulhat meg. Megragadtam a kis Sztavroszt, elmondtam
neki, mennyire hiányzik, milyen nagy szükségem van rá.
Megrémült tőlem.
– Nem hiszem – mormolta David.
– De, valóban megijedt, utálta ezeket a látogatásokat. Andreasz
fölvitte magához a dombra, hogy fára másszon, hogy fölviduljon,
miután velem kellett találkoznia, én meg leittam magam, hogy
elviseljem mindezt. Ez így ment évekig. Tizenkét éves volt,
amikor elvitték innen.
– Kik?
– Sztavrosz és Magda. Idebent voltam akkor, és különös módon
amikor elmentek, úgy döntöttem, van miért élnem. Abban az
évben öngyilkos lett egy férfi, mindannyian nagyon
megrendültünk, főleg az alkoholisták. Tudja, neki is akadt ezzel
némi problémája. Szóval abbahagytam. Mindez egyszerűen
hangzik. De távolról sem volt az, mégis megcsináltam. Csakhogy
túl késő volt.
– A kamasz fiam elment. Nem volt értelme találgatni, hol lehet.
A nagyapja, az öreg borbély végül is kedves volt hozzám. De nem
árulta el, hol él a gyerek. A nagyapján, később a nagynénjein
keresztül minden évben levelet küldtem neki, a kis Sztavrosznak a
születésnapjára. Még idén is, amikor betöltötte a harmincnegyedik
évét.
– És soha nem kapott választ? – kérdezte David.
– Nem, soha.
– Andreasznak nincs tudomása felőle? Olyan kedves ember,
elmondhatná önnek, vagy mesélhetne önről a fiának.
– Nem, Andreasz nem tud róla.
– Ő bizonyára megérti, hiszen a saját önző fia nem jön vissza
Chicagóból. Andreasz tudja, milyen érzés ez.
– Figyeljen rám, David.
 – Hallgatom.
– Mindennek két oldala van. Pocsék anya voltam, amikor
Sztavrosz felnövekedett, honnan tudhatná, milyen higgadt és jó
természetű vagyok most? Ha valaha is megkeresne, csak
szánalomból tenné.
– Valaki elmondhatná neki – vélte David.
Vonni csak legyintett.
– Nézze, David, Andreasz mindent tudott arról, hogyan kell
tavernát vezetni, amikor Adoni felnövekedett, honnan tudná
Adoni, hogy az apja magányos és szomorú, és szeretné, ha
visszajönne a fia?
– Ahogy mondtam, Vonni, valaki szólhatna neki. Például ön.
– Ne legyen nevetséges, David, miért hallgatna Adoni egy
bolond, öreg trotlira, aki csaknem annyi idős, mint az apja? Neki
magának kell rájönnie, hogy talán érdemes volna.
– Ezek a fiatal férfiak olyan ostobák, Adoni Chicagóban,
Sztavrosz akárhol, nem értem, miért nem fogják fel és jönnek
vissza magukhoz – fakadt ki David.
– Lehet, hogy Angliában is sokan vannak, akik ugyanezt
gondolják önről – jegyezte meg Vonni.
– Ez egészen más.
– Megőrizte azt a levelet?
– Igen, de semmit sem jelent.
– David, maga olyan ostoba, mérhetetlenül kedvelem magát, de
azt gondolom, hogy ostoba. Abban a levélben az anyja könyörögve
kéri, hogy menjen haza.
– Hol áll ez benne?
– Minden sorában. Az apja beteg. Még az is lehet, hogy
haldoklik.
– Ugyan, Vonni!
– Komolyan gondolom, David – mondta a nő, és a tengert
kémlelte, ahogy oly sokszor tette ezen a helyen, amikor elborult az
elméje.
 Tizenharmadik fejezet

Elsa nem válaszolt Dieternek. Időre volt szüksége, hogy

átgondolja.
Dieter szándékához nem fér kétség. Ha azt állítja, hogy elveszi
őt feleségül, akkor készen áll rá. Nem volna könnyű neki azok
után, hogy évekig egyedül élt. Jó sok piszkálódást kellene
elviselnie a barátaitól. Utálná a beismerésből fakadó bűntudatot,
amiért cserbenhagyta a saját gyerekét. Amivel szembe kellene
néznie, ha fölvenné a kapcsolatot a kis Gerdával. Erre is készen áll
Elsáért, megmondta.
Egészen odáig őszintén azt hitte, hogy jól megvannak együtt, és
semmin sem kell változtatnia. De amikor választás elé állították,
döntött. Elsára bízta, hogy megmondja, mikor megy haza, és ő ott
lesz, vár rá.
Mi tartja hát vissza?
Elsa egyedül sétált a városból kivezető szeles utak egyikén.
Nem járt még arra, és mivel hamarosan elutazik, az egész helyet be
akarta vésni az emlékezetébe.
Arrafelé nem voltak elegáns éttermek, sem hagyományos
tavernák vagy kézművesüzletek. Itt-ott szegényes kis házikók
bukkantak föl, előttük egy-két kecske, gyerekek játszottak a
tyúkok meg a csirkék között.
Elsa megállt, és csak nézte őket.
Lesznek-e neki meg Dieternek gyerekeik? Egy kis szőke fiú és
lány, akik a mosolyukat leszámítva annyira különböznek ezektől a
fekete szemű görög apróságoktól?
Enyhítené ez a fájdalmat? Úgy nőnének föl a gyerekei, hogy
tudnak Gerdáról, a féltestvérükről, aki nem él velük?
Magában mosolyogva fantáziált, amikor az egyik házból
váratlanul kilépett Vonni.
– Nahát, Vonni, maga mindenütt ott van! – kiáltotta Elsa.
 – Én is elmondhatnám ugyanezt mindannyiukról! Meg sem
mozdulok, és mindenütt magukba botlom – szögezte le Vonni
vidáman.
– Hová vezet ez az út? Fölfedező túrára indultam.
– Igazából sehová sem vezet, elég egyhangú, de valamit el kell
vinnem arrafelé, jöjjön, sétáljon velem, örülnék a társaságnak.
Vonni szokatlanul kedvetlennek tűnt.
– Valami baj van? – érdeklődött Elsa.
– A házban, amelyikben épp az imént jártam, állapotos az
asszony. Az apa egyike volt azoknak, akik vízbe fúltak Manosz
hajóján. Nem akarja megszülni a gyereket. Szörnyű a helyzet. Dr.
Lerosz hallani sem akar az abortuszról, ezért a nő el akar menni
ahhoz az asszonyhoz, aki „megoldja a dolgokat”, ahogy ő
fogalmaz, egy körülbelül ötven kilométernyire lévő faluba.
Meghalhat, nagy valószínűséggel vérmérgezést kaphat. Nem
világos, miért ne szülhetné meg és szerethetné ezt a gyereket. Egy
órát töltöttem nála, elmondtam neki, hogy mindannyian segítünk
neki a babáról gondoskodni. No és vajon hallgatni fog rám? Nem.
– Szokatlan önnek ez a helyzet, igaz, Vonni? Hogy nem
hallgatnak önre – tréfálkozott Elsa.
– Miért mondja ezt?
– Csak azért, mert mi mindannyian nagyon odafigyelünk arra,
amit mond, higgyen nekem. Órákon át beszélgettünk Daviddel a
maga elméletéről, miszerint lehetséges, hogy David apja beteg.
– Nem lehetséges, az az ember valóban beteg – mondta Vonni.
– És hogyan határozott David? Mondhatom, nem túlságosan örült
nekem.
– Úgy véli, csapdát állítottak neki, így akarják hazacsalni,
azután nehezebb lesz újból otthagynia őket. De ön fölzaklatta.
– Nem állt szándékomban.
– De igen, bizonyos értelemben ezt akarta, föl akarta őt rázni,
azt akarta, hogy elgondolkozzon a helyzeten. És sikerült: arra
készül, hogy ma hazatelefonál.
– Az jó. – Vonni egyetértőleg bólintott. Megállt egy elhanyagolt
külsejű háznál. – Bemegyek ebbe a házba. Velem tart?
Csodagyógyszert kell adnom Nikolasznak – mondta, azzal tömött
válltáskájából elővett egy agyagedényt.
– Csodagyógyszert is készít? – hüledezett Elsa.
– Nem, ez tulajdonképpen antibiotikumos krém, de Nikolasz
nem bízik az orvosokban meg a mai orvoslásban, ezért Dr.
Lerosszal közösen kieszeltük ezt a kis cselt.
Elsa figyelte, ahogy Vonni körbejár az öregember egyszerű
házában, itt fölvesz valamit, amott leteszi, és könnyedén beszélget
görögül. Azután előveszi a csodatévő kenőcsöt, és ünnepélyesen
bekeni vele a fájó lábat.
Az öregember mosolyogva búcsúzott tőlük, amikor távoztak.
Elsa és Vonni barátságosan ballagott lefelé a szeles úton. Vonni
hol ide, hol oda mutatott, elmondta Elsának az útközben érintett
helyek nevét és az angol jelentésüket.
– Szeret itt élni, ugye? – kérdezte Elsa.
– Szerencsés voltam, hogy rátaláltam erre a helyre. Talán mást
is találhattam volna, másmilyen helyet, de Aghia Anna megfelelt,
nem kívánkozom máshová.
– Sajnálni fogom, hogy el kell mennem, igazán sajnálni fogom
– vallotta be Elsa.
– Tehát elmegy? Visszatér Németországba? – Vonni mintha
egyáltalán nem örült volna a hírnek.
– Igen, természetesen, tovább kell lépnem – magyarázta Elsa.
– Vagy sokkal inkább visszalép ahhoz, amitől elfutott.
– Nem tudhatja… – kezdte Elsa.
– Tudom, amit elmondott: hogyan szánta rá magát, hogy kilép
egy rossz helyzetből, hogyan jött a ide férfi, aki találkozott önnel,
és hogyan változtatta meg a véleményét.
– Nem, nem ő változtatta meg a véleményemet. Én gondoltam
meg magam – helyesbített Elsa csípősen.
– Valóban?
– Igen, Vonni, ha valakinek, hát önnek tudnia kell, mit jelent
valakit szeretni, és átszelni vele a szárazföldet. Az isten
szerelmére, ön is ezt tette! Meg kell értenie.
 – Gyerek voltam, amikor tettem, amit tettem, iskolába jártam,
ön pedig felnőtt, tapasztalt nő, akinek karrierje van, kialakult élete,
kiszámítható jövője. A kettőnk esete nem hasonlítható össze.
– De igen, pontosan egyformák vagyunk, maga szerelmes volt
Sztavroszba, és mindent föladott, hogy vele lehessen, mert
szerette, én pedig ugyanezt teszem Dieterért.
Vonni megállt, és döbbenten nézte Elsát.
– Nem gondolhatja, hogy a két eset a leghalványabban is
hasonlít egymáshoz! Mi az, amit ön felad? Semmi. Mindent
visszakap, a munkáját, az emberét, akiben továbbra sem bízik.
Visszatér mindahhoz, ami elől elszökött, és azt hiszi, ez
győzelem…
Elsa dühös volt.
– Ez nem igaz, Dieter el akar venni. Ezentúl mindent vállalunk.
Összeköltözünk, mint férj és feleség, nem bujkálunk többé, és
azután, idővel valóban férj és feleség leszünk. – Elsának villogott a
szeme.
– És a legfőbb ok, ami miatt elfutott… Csak arra volt jó, hogy
rávegye a lánykérésre, igaz? Úgy emlékszem, azt mondta, hogy
szégyelli magát, mert a férfi cserbenhagyta a gyerekét, és ezt a
tettét nem is tartotta lényegesnek. Már nem érez vele szemben
ellenszenvet emiatt?
– Csak egyetlen életünk van, Vonni, ki kell nyújtanunk a
kezünket, és el kell vennünk, amit akarunk.
– Nem számít, kit fosztunk meg tőle?
– Ön is elvette, amit akart, nem igaz?
– Sztavrosz nem kötelezte el magát más iránt, szabad volt.
– És mi a helyzet Christinával?
– Nem tudtam Christináról, amíg ide nem jöttem, Sztavrosz
elhagyta őt, a baba meghalt, ez más helyzet volt.
– És mi van a pénzzel? Hiszen elvette azt a pénzt. Nem
állíthatja, hogy patyolattiszt volna! – vetette a szemére Elsa.
– Az csak pénz volt, amelyet az utolsó fillérig visszafizettem!
– Nem tehette, Vonni, ezt maga csak képzeli, hiszen nem volt
keresete. Hol bekerült abba a kórházba, hol kijött onnan. Hogyan
is tudta volna előteremteni azt a pénzt?
 – Megmondom, hogyan. Padlót pucoltam a rendőrőrsön,
konyhákat takarítottam a csemegeboltokban, angolt tanítottam az
iskolában… Amikor már eléggé kijózanodtam ahhoz, hogy rám
bízzák a gyerekeiket.
– Valóban ilyen munkákat végzett? Padlót pucolt? –Nekem
nincs olyan végzettségem, mint önnek, Elsa…
Sem olyan önbizalommal vagy külsővel nem rendelkezem, mint
ön. Mi más módon gyűjthettem volna össze azt az összeget?
– De végül aztán kiheverte Sztavroszt, igaz? Igaz?
– Miért kérdezi?
– Nem is tudom. Talán azért, hogy másképpen döntsek.
– Ó, Elsa, maga már döntött: menjen vissza, nyújtsa ki a kezét,
és vegye el, amit akar.
– Miért ilyen könyörtelen és kiábrándító? – kiáltotta Elsa.
– Könyörtelen és kiábrándító volnék? Én? Ugyan, Elsa, az isten
szerelmére, ne áltassa magát! Hallgassa csak a saját szavait.
Mondtam már önnek, hogy túlságosan hozzászokott ahhoz, hogy a
maga útját járja. Továbbra is így gondolom. A szépség
nemtörődöm önzést vált ki az emberből. Magdánál is, magánál is
ez történt. Halálos dolog, mert egy időre túl sok hatalmat ad. Egy
időre.
– Magda talán megcsúnyult? Ezért mondja ezt nekem?
– Honnan tudjam?
– Tudhatja, valaki szólhatott róla – válaszolta Elsa dühösen.
– Vicces ugyan, de valaki tényleg elmondta… Tulajdonképpen
többen is szóltak. És valóban sokat veszített a szépségéből, és
meglehetősen sokat veszített Sztavroszból is. Jelenleg egy
fiatalabb nő dolgozik náluk, és Sztavrosz gyakran találkozik vele.
– Vonnit mosolyogásra késztette a gondolat.
– Miféle emberek mesélik magának ezeket a történeteket?
Bosszúálló pletykafészkek?
– Nézzük csak, miféle emberek… Azt hiszem, olyanok, akik
szerint megérdemlek némi jutalmat cserébe azért, hogy mindent
elveszítettem, és ismét kiküzdöttem magamnak a tiszteletet.
– Hiszen maga fittyet hány a tiszteletre – gúnyolódott Elsa.
 – Ez egyáltalán nem igaz, mindenkinek szüksége van a
megbecsülésre ahhoz, hogy békében éljen magával, és értelmet
lásson az egészben.
– Maga szabad lélek, nem érdekli, mit gondolnak mások –
erősködött Elsa.
– Az érdekel, mit gondolok én magamról, és egyébként… Igen,
kihevertem Sztavroszt, bár időnként eszembe jut. Tudom, hogy
megőszült, de örülnék, ha megjelenne a March Street 25. szám
alatt, és normális emberek módjára tudnánk beszélgetni. De ennek
semmi esélye sincs.
– Rendben van, térjünk vissza az én esetemre. – Elsa hivatalos
hangnemre váltott. – Miért ne kellene visszamennem Dieterhez?
Mondja meg nekem higgadtan, ne bocsátkozzunk vitába. Kérem.
– Nem számít, Elsa – sóhajtott föl Vonni. – Magát egyáltalán
nem érdekli, mit gondolok. A saját feje után megy. Felejtse el,
amit mondtam.
Kínos csöndben mentek tovább, míg a kikötőbe nem értek.

– Halló, Shirley!
– Szervusz, Thomas.
– Andy ott van?
– Ugye nem Andyvel akarsz beszélni?
– Nem, csak szeretnék úgy beszélni a fiammal, hogy közben az
atléta Andy nem pattogtat labdát, és nem hívja őt újabb edzésre,
tréningre.
– Veszekedni akarsz, Thomas?
– Nem, természetesen nem, csak nyíltan megmondom: a
fiammal akarok beszélni. Rendben van?
– Várj egy kicsit, szólok neki.
– És ha lehet, Izom Andy ne lihegjen a nyakába, kérlek.
– Otromba és igazságtalan vagy, mint máskor is. Andy mindig
lelép, amikor telefonálsz, azután pedig megkérdezi Billtől, jót
beszélgetett-e veled. Rajtad kívül senki nem csinál ebből ügyet.
– Kérlek, Shirley, szólj neki, sokba fog kerülni – válaszolta
Thomas.
– És ki tehet róla?
 A férfi szinte hallotta, hogy a nő vállat von.
– Szia, apa!
– Hogy telik a napod, Bill? – kérdezte, és fél füllel hallgatta,
ahogy a fiú az egyetemi családi atlétikarendezvényről mesél.
Andyvel megnyerték a háromlábú versenyfutást, amelyben két-két
futó egy-egy lábát egymáshoz kötik.
– Régebben apa-fiú versenynek hívták, ugye? – kérdezte
Thomas keserűen.
– Már nem így hívják, apa. Tudod, sok család úgymond
átalakul.
– Átalakul? – hüledezett Thomas.
– Így mondja a tanárunk, arra céloz vele, hogy sokan elválnak,
meg minden.
Nem volt rossz kifejezés, de távolról sem utalt az egész
történetre.
– Persze, és hogy hívják most?
– Senior-junior versenynek.
– Ez nagyszerű.
– Bánt valami, apa?
– Egyedül vagy? Hall minket valaki?
– Senki nincs itt, Andy mindig kimegy a kertbe, amikor
telefonálsz, a mama pedig a konyhában van. Miért kérdezed?
– Azt akartam neked mondani, hogy szeretlek.
– Papa!
– Rendben van, most megmondtam. Ezúttal nem mondom
többször. Ma vettem neked egy csodálatos könyvet, találtam egy
parányi könyvesboltot ebben a kicsi faluban. A görög mitológia
történeteit írták meg mai stílusban. Egész délután ezt olvastam.
Ismersz közülük néhányat?
– Az is görög történet, amelyikben a gyerekek egy aranyszőrű
bárányon röpülnek, hogy megmeneküljenek?
– Persze, meséld el nekem – kérte Thomas örömmel.
– Két testvérről szól, egy fiúról meg egy lányról, akik egy
bárány hátán utaznak…
– Az iskolában olvastátok?
 – Igen, papa, új történelemtanárt kaptunk, és állandóan
történeteket olvastat velünk.
– Ez nagyszerű, Bill!
– Az lesz majd nagyszerű, amikor jövőre megszületik az öcsém
vagy a húgom.
Thomasnak ólom nehezedett a szívére. Shirley ismét állapotos.
És természetesen nem volt elég udvarias vagy bátor ahhoz, hogy
elmondja neki. Új családot alapít Andyvel, és meg sem említi.
Thomas soha nem érezte még ilyen magányosnak magát. De
minden ajtót és utat nyitva kell hagynia Bill számára.
– Ez aztán a remek hír! – hallotta saját, összeszorított foggal
kipréselt szavait.
– Andy kifesti neki a gyerekszobát. Elmeséltem, hogyan
készítetted te az enyémet, már a születésem előtt könyvespolcokat
raktál bele.
Thomas érezte, hogy könnyezni kezd, miközben két nagyra nőtt
lábával belegázol a hangulatba és porrá zúzza.
– Úgy vélem, Andy inkább sporteszközök, trófeák meg
edzőcuccok számára fog polcokat készíteni annak a szegény
gyereknek. Ezúttal pokolba a könyvekkel.
Hallotta, hogy Billnek elakad a lélegzete.
– Ez nem tisztességes, papa.
– Az élet az, ami nem tisztességes, Bill – jegyezte meg Thomas,
azzal letette a kagylót.

– Na, halljam, mi történt! – kérte Vonni, amikor pár órával

később meglátta Thomas arckifejezését.
Thomas nem mozdult a székből, ahol egész nap ült.
– Ugyan, Thomas, már megint elrontott valamit azzal a
gyerekkel, igaz?
– Békén hagytam, teret adtam neki, mindent megtettem, amit
tenni kell, maga mit csinálna?
– Visszamennék, igényt tartanék a saját területemre, jelen
lennék számára.
– Shirley terhes – bökte ki Thomas barátságtalanul.
 – Annál inkább szüksége lesz a fiúnak önre, ha állapotos az
anyja. De nem, magának emelkedettnek és távolságtartónak kell
lennie, és össze kell törnie a gyerek szívét azzal, hogy teret ad
neki, amit ő egyáltalán nem akar.
– Vonni, ön mindenkinél jobban tudja, milyen nehéz helyesen
lépni a gyerek érdekében. Egész életében ezt fájlalja. Meg kell
értenie.
– Tudja, kifejezetten utálom, amikor ezt mondják: ön
mindenkinél jobban tudja ezt vagy azt. Miért kellene nekem
mindenkinél jobban tudnom bármit is?
– Mert magától elvették a gyerekét, ismeri ennek a fájdalmát,
míg mások csak találgatják.
– Rosszul viselem az önhöz hasonló embereket, Thomas.
Nagyon rosszul. Tudom, másik nemzedékhez tartozom, a fiam
egyidős magával, de önnel ellentétben soha nem engedtem meg
magamnak az önsajnálatot. Annál is indokolatlanabb a
viselkedése, mert az ön kezében van a megoldás. Szereti ezt a
gyereket, egyes-egyedül maga hoz létre távolságot kettejük között.
– Nem érti ezt, a kutatóévemet töltöm itt.
– Nem fog az FBI kezére kerülni, ha visszamegy a
szülővárosába, hogy meglátogassa a saját fiát.
– Bárcsak ilyen egyszerű volna! – sóhajtotta a férfi. Vonni az
ajtó felé indult, mint aki távozni készül.
– Arra van a hálószobája- szólt utána Thomas, és a vendégszoba
felé intett a fejével.
– Ma éjjel a tyúkokkal alszom – válaszolta Vonni. – Bizonyos
értelemben nagyon megnyugtató társaság, csak kotkodácsolnak
meg kotyognak. Fölöslegesen nem bonyolítják az életüket.
Azzal távozott.

Fiona munkaügyben tárgyalt Mr. Leftidesszel, az Anna Beach

Szálloda vezetőjével.
– Gondoskodhatnék a vendégek gyerekeiről,
tehermentesíthetném a szüleiket. Képzett ápolónő vagyok, tudja,
mellettem biztonságban volnának.
– Egy szót sem beszél görögül – szögezte le a főnök.
 – Ez igaz, de a legtöbb látogató angolul beszél, még a svédek
meg a németek is értenek angolul.
A lány észrevette Vonnit az előcsarnok túloldalán, ahol épp
feltöltötte a szálloda kis kézművesboltjának a polcait.
– Vonni ismer, kérdezze meg őt – jutott eszébe.–Majd ő
igazolja, hogy bízhat bennem. Vonni! – kiáltotta. – Megmondaná
Mr. Leftidesznek, hogy jó munkaerő volnék?
– Mint mi? – kérdezte Vonni kurtán.
– Valami lakhatási lehetőséget kell kerítenem, mire Elsa
hazamegy, azt kérdeztem Mr. Leftidesztől, dolgozhatnék-e itt
élelemért, szállásért meg kevéske pénzért cserébe. – Fiona
könyörgőn nézett az idősebb nőre.
– Miért van szüksége munkára? Nem megy vissza? – Vonni
nagyon szűkszavú volt.
– Nem, tudja nem mehetek el addig, amíg Shane vissza nem
jön.
– Shane nem jön vissza.
– Ez nem igaz. Természetesen visszajön. Kérem, mondja meg
Mr. Leftidesznek, hogy megbízható vagyok.
– Maga nem megbízható, Fiona, azzal áltatja magát, hogy az a
fiú visszajön önhöz!
Mr. Leftidesz, aki hol az egyikre, hol a másikra nézett, mintha
teniszmérkőzésen volna, úgy döntött, elege van. Vállat vont, és
távozott.
– Miért tette ezt, Vonni? – Fionának könnybe lábadt a szeme
haragjában.
– Nevetségesen viselkedik, Fiona. Mindenki sajnálta és
jóságosan ápolta, amikor elvetélt és olyan zaklatott volt. De
mostanra kétségtelenül talpra állt. Tudhatná, hogy nincs itt jövője,
nem várhat ostoba módon a férfira, aki soha nem tér vissza.
Menjen haza Dublinba, és élje az életét.
– Maga könyörtelen és rideg… Eddig barátnak véltem. –
Fionának elcsuklott a hangja.
– Nincs nálam jobb barátja, ha elég értelmes ahhoz, hogy
fölfogja. Miért kellene egy barátnak azon igyekeznie, hogy
beajánlja egy nem létező szállodai állásba, miért kellene
meghosszabbítania a gyötrelmeit? Mit csinálna egyedül?
– Nem leszek egyedül. Barátaim vannak: Elsa, Thomas, David.
– Mindannyian hazamennek. Jegyezze meg, amit mondok,
magára maradna.
– És mit számít, ha egyedül leszek? Gondoljon, amit akar,
tudom, hogy Shane visszajön értem. Munkát kell találnom, hogy
megélhessek – válaszolta Fiona, és elfordult, hogy elrejtse a
könnyeit.

– Kér egy fagylaltot, Vonni? – Andreasz gyakran benézett a

kézművesüzletbe, és megvendégelte Vonnit egy kis fémtálkányi,
háromszínű fagylalttal, amelyet az utca túloldalán, Janni boltjában
vett.
– Jobban örülnék egy üveg vodkának sok jéggel – felelte Vonni.
Andreasz megdöbbent. Vonni soha nem tréfálkozott az ivással
kapcsolatban, nem célozgatott alkoholista múltjára.
– Valami baj van? – kérdezte a férfi.
– Igen, baj van. Az összes idegen kölyökkel összevesztem,
kivétel nélkül mindegyikkel.
– Azt hittem, kedveli őket, valamennyien a szívükbe zárták. –
Andreasz nagyon meglepődött.
– Nem tudom, mi van velem, Andreasz, savanyú vagyok, mint
az ecet, újabban semminek sem tudok örülni. Minden bosszant,
bármit mondanak.
– Ez nem jellemző önre, mindig békés, mindig elsimítja a
dolgokat…
– Mostanában nem, Andreasz, úgy érzem, mindent fölkavarok.
Azt hiszem, a hajószerencsétlenség, a rengeteg szükségtelenül
kárba veszett élet miatt lehet, hogy minden értelmetlennek tűnik.
Vonni föl és alá járkált kis boltjában.
– Rengeteg értelme van az életének – mondta Andreasz.
– Igen? Valóban? Ma egyet sem látok. Úgy vélem, egy bolond
nő vagyok, aki élete végéig itt gubbaszt ezen a távoli helyen.
– Mindannyian itt gubbasztunk, amíg meg nem halunk, Vonni.
– Andreasz meghökkent.
 – Nem, nem érti, az egész valahogy olyan haszontalannak tűnik.
Idén gyakran éreztem ezt, azután fölmentem a város legfölső
pontjára, és addig ittam a rakit, amíg érzéketlenné nem váltam. Ne
hagyja, hogy megint arra az útra lépjek, Andreasz, drága barátom!
A férfi átfogta Vonni kezét.
– Természetesen nem hagyom. Nagyon keményen harcolt azért,
hogy kikeveredjen a gödörből, amelybe beleesett, senki sem
engedi, hogy ismét visszazuhanjon.
– Miféle ostoba életet élek? Másoknak kell gondoskodniuk
rólam, vigyázniuk rám, megóvniuk. Azt hiszem, az döbbentett rá
az ostobaságomra, az önzésemre, hogy az elmúlt napokban az
egészet elmeséltem ezeknek a fiataloknak. Ezért akarok hirtelen
inni, és mindent elfelejteni.
– Rendes körülmények között attól felejti el a nehézségeket,
hogy másoknak segít, ez élteti, ezért szereti itt mindenki.
– Ha ez igaz, akkor számomra most nem működik, és tudja,
többé senkinek sem akarok segíteni, el akarom felejteni a dolgokat.
És az emberek egyáltalán nem szeretnek. Az az érzésem, e
pillanatban mindenki száz kilométernyire rohan előlem.
Andreasz hirtelen elhatározásra jutott.
– Szükségem van a segítségére, Vonni, merev a kezem, eljönne,
és segítene dolmadheszt készíteni? Öreg ujjaimat nem tudom
behajlítani, hogy megtöltsem a szőlőleveleket. Kérem, zárja be a
boltot, és jöjjön föl velem a tavernába. Megteszi a kedvemért?
– És természetesen rengeteg kávéval meg fagylalttal fogja
elterelni a figyelmemet az ördögi italtól. – Vonni halványan
elmosolyodott.
– Még szép! Pont ezt terveztem – vallotta be Andreasz, azután
együtt távoztak.
Thomas lefutott a fehérre meszelt külső lépcsőn, de nem látta
őket, miközben köszönés nélkül elszáguldott mellettük.

Délben a kikötőben ültek, és Vonniról beszélgettek.

– Megértem, hogy rám rontott, mert őszintén szólva sokaknak
van bajuk Shane-nel – mondta Fiona. – De mi a helyzet önökkel?
Ezt föl nem foghatom.
 Egy darabig mindannyian ezen töprengtek.
– Nem nehéz rájönni, hogy velem kapcsolatban honnan közelít
– szólalt meg Elsa. – Az ő szemében csavargó vagyok, aki
zsarolással szedett rá egy ártatlan pasast arra, hogy megkérje a
kezét.
– És megkérte? – érdeklődött Thomas.
– Igen, de mindez ennél sokkal bonyolultabb. Önt mivel
támadta le? – terelte Elsa másra a szót.
Thomas elgondolkodva dörzsölgette az állát.
– Igazán nem tudom, az én esetemben mi bosszantotta föl
annyira, de azt hajtogatta, hogy nekem volt esélyem a fiammal
kapcsolatban, neki pedig nem. Erős kísértést éreztem arra, hogy
megmondjam neki, vele ellentétben én nem úsztattam el az
eszemet egy dézsa alkoholban. De nem akartam megbántani, csak
azt szerettem volna, ha elfogadja, hogy igyekeztem felelősen
viselkedni, és helyesen cselekedni.
David megpróbálta védelmébe venni Vonnit.
– Mindazonáltal érthető, miért irigyli önöket. Ha engedték
volna, hogy a fia közelében lehessen, akkor ott lett volna. Tudja,
hogy önmagának köszönheti, ezért olyan dühös.
– Igazán elnéző, David, holott önt is kíméletlenül lerohanta –
jegyezte meg Fiona.
– Igen, de egyáltalán nem volt igaza, nem tudja, milyenek a
szüleim, egyáltalán nem érti. Újból és újból elolvastam a levelet,
semmi sem utal benne arra, hogy az apám nem érzi jól magát…
– Mondja, David, igazából miért is lett dühös önre? – kérdezte
Elsa.
– Azért, mert jó embernek neveztem Andreaszt, és önzőnek
ítéltem a fiát, amiért nem jön haza, és nem segít az apjának. Vonni
azt állította, piedesztálra emelem Andreaszt, és sokan azt
mondanák, Adonihoz hasonlóan én is inkább kivonulok ahelyett,
hogy segítenék az apámnak. De ez természetesen egészen más
helyzet.
David körülnézett, és az asztalnál ülők arcáról azt vélte
leolvasni, hogy valójában talán nincs is különbség a két dolog
között.
 – Mennem kell, hogy órát tartsak Mariának – jelentette be kissé
hűvösen, és elindult a ház felé, amelynek ajtajában integetve várta
a feketébe burkolózott özvegy.
Addigra David már tudott pár görög szót váltani Mariával.
Akadozva, botladozva beszélt, de valahogy megértette, hogy a nő
azt hiszi, hamarosan elhagyja a szigetet. Vonnitól tudja, hogy az
apja betegeskedik Angliában.
– Nem! – kiáltotta David. – Az apám jól van! Nagyon jól van!
– Vonni azt mondani, ön telefonálni haza – folytatta Maria. A
helyzetet meglehetősen nehéznek bizonyult elmagyarázni még
azoknak is, akik értenek angolul. Mariának lehetetlen volt.
– Nem telefonálni haza – hebegte David görögül.
– Yiati? – kérdezte a nő, ami görögül azt jelenti: miért.
Davidnek nem volt válasza.

Vonni gondosan föltekerte a szőlőleveleket a kis kupac rizs és

fenyőmag köré. Feltűnően csöndes volt.
Andreasz a nagy, bozontos szemöldöke alól figyelte. A nő
jogosan aggódott. Ugyanaz a szorongás, nyugtalanság lengte
körül, mint amely évekkel azelőtt azokhoz a rémületes
ivászatokhoz vezetett.
A férfi azon töprengett, értesítse-e a húgát, Christinát, aki jó
barátságba került Vonnival, és kölcsönösen sokat segítettek
egymásnak. Végül úgy döntött, semmit sem tesz anélkül, hogy
meg ne beszélné Vonnival.
A nő arcát ráncok barázdálták, mint mindig, de aznap igazán
aggasztóan nézett ki. Összehúzta a szemöldökét, beharapta az
ajkát.
A városra néző nyitott teraszon dolgoztak. Vonni kétszer is
fölkelt, és minden ok nélkül bement a férfi konyhájába. Andreasz
észrevétlenül figyelte. A nő először a polchoz nyúlt, amelyen a
konyakos és az olívásüvegek sorakoztak.
Azután leeresztette a kezét.
Másodszor csak bement, és odanézett. Semmit nem érintett
meg. Kapkodva lélegzett, mint aki versenyt futott.
 – Mit tehetek önért, Vonni? Mondja meg! – könyörgött
Andreasz.
– Egész életemben nem csináltam semmi hasznosat, Andreasz.
Mit tehetne értem bárki is? Ugyan mit?
– Jó barátja a húgomnak, nekem, mindenkinek Aghia Annán.
Megérte, nem igaz?
– Nem különösebben. Nincs szükségem sajnálatra, utálom, ha
valaki elvárja, mindössze arról van szó, hogy igazából semmi
értelmét nem látom sem a múltnak, sem a jelennek, sem a jövőnek.
– Vonni színtelen hangon beszélt.
– Nos, akkor jobban teszi, ha kinyitja azt a konyakot – biztatta
Andreasz.
– Konyakot?
– A Metaxát. Odabent van a polcon, egész délelőtt azzal
szemezett. Vegye le, igya meg, azután egyikünk sem fog
nyugtalankodni amiatt, hogy mikor teszi meg, el lesz intézve.
– Miért mondja ezt?
– Azért, mert ez az egyik megoldás. Hozzávetőleg egy óra alatt
félredobhatja a sokévi munkát, fegyelmet, megtartóztatást. Mert az
ital meghozza az áhított feledést. Talán egészen hamar, mivel
nincs hozzászokva.
– És ön, barátom, itt áll, amíg be nem fejezem?
– Ha ez a szándéka, akkor jobb, ha itt fent teszi, távol Aghia
Anna tekintetétől – nyugtatta meg a férfi higgadtan.
– Nem akarom – hangzott a szánalmas válasz.
– Tudom. De ha semmit sem lát a múltban, a jelenben vagy a
jövőben, akkor azt hiszem, ezt kell tennie.
– És ön lát értelmet bármiben is? – kérdezte Vonni.
– Időnként nehezebb, máskor könnyebb – vallotta be Andreasz.
– Önnek mindenütt vannak barátai, Vonni.
– Nem, végül elűzöm őket.
– Kire gondol?
– Arra az ostoba kis Fionára, megmondtam neki, hogy a barátja
nem fog visszajönni. Bőgött. Csakhogy én tudom, hol van a fickó.
Ő pedig nem tudja.
– Nyugalom, nyugalom, ne izgassa magát.
 – Nem volt jogom ezt tenni, Andreasz. Nem vagyok isten. – A
legjobb szándékkal tette – csitította a férfi.
– Meg kell neki mondanom, hol van a fiúja – jelentette ki
hirtelen Vonni.
– Nem tudom, bölcsen tenné-e.
– Használhatom a telefonját, Andreasz?
– Tessék csak…
Andreasz hallotta, hogy a nő tárcsáz, azután Fionával beszél.
– Azért hívom, hogy beismerjem, nem állt jogomban önnel
kiabálni. Hogy bocsánatot kérjek. Nagyon sajnálom.
Andreasz odébb lépett, hogy ne zavarja Vonnit. Tudta, milyen
nehezére esik a nőnek beismerni a tévedését.
Fiona hüledezve bámulta a kezében tartott telefonkagylót Elsa
otthonában. Mindenre számított, csak erre nem. Zavarában azt sem
tudta, mit mondjon.
– Rendben van, Vonni – bökte ki ügyetlenül.
– Nem, történetesen nincs rendben. A barátja azért nem lépett
önnel kapcsolatba, mert börtönben van Athénban.
– Shane börtönben! Ó, istenem, miért?
– Valami kábítószeres ügy miatt.
– Nem csoda, hogy nem hallottam felőle. Szegény Shane… És
nem engedték, hogy megkeressen és elmondja?
– Végül mégis megpróbált önnek üzenni, de csak azért, hogy
letegye érte az óvadékot, mi pedig azt mondtuk…
– Természetesen kifizettem volna. Miért nem szólt nekem
senki?
– Mert azt gondoltuk, jobb önnek nélküle – hebegte Vonni.
Fiona méregbe gurult.
– Azt gondoltok Ki gondolta ezt?
– Jorgisz meg én, de főleg én – ismerte be Vonni.
– Hogy merészeli, Vonni? Hogy mer beleavatkozni az
életembe? Shane most azt hiszi, nem törődöm azzal, hogy
kapcsolatba lépjek vele. És mindezt magának köszönhetem.
– Ezért telefonálok most – mondta Vonni. – Elviszem hozzá.
– Micsoda?
 – Tartozom ezzel önnek. A reggeli komppal elmegyek önnel
Athénba, elkísérem a börtönhöz, és megtudjuk, mi a helyzet.
– Miért teszi ezt? – kérdezte Fiona gyanakodva.
– Talán azért, mert rájöttem, hogy ez az ön élete – válaszolta
Vonni. – Találkozzunk holnap reggel a nyolcórás kompnál –
fejezte be a beszélgetést, azzal visszament, és leült Andreasz
mellé.
– Sikerült? – érdeklődött a férfi.
– Nem tudom, majd holnap elmondom. De valahogy erősebb
lettem. Az imént azt mondta, tudja, hogy van ez, vannak jobb és
rosszabb napok. Önnek milyen napja van?
– Nem túl nagyszerű. Írtam Chicagóba Adoninak, mostanra már
biztosan megkapta a levelet. Nehéz volt írni, és még nehezebb
elviselni, hogy nem érkezik válasz. De azt hiszem, Vonni, tovább
kell küzdenünk. Manosznak és azoknak a fiúknak a hajón nem volt
erre esélyük, ezért én egész végig ki fogok tartani.
– Irt Adoninak? – kérdezte Vonni, és tekintetében érdeklődés
csillogott.
– Igen. Senki nem tudja, csak maga meg Jorgisz.
– Nagyon örülök; nagyszerű, hogy megtette. Jelentkezni fog.
Higgyen nekem.
– Miért higgyek magának? Komolyan kérdezem, hiszen ön sem
bízik saját magában. Miért kellene bárkinek is figyelembe vennie,
amit mond?
– Tudom, hogy telefonálni fog. Bekapcsolta az
üzenetrögzítőjét? Mindig elfelejti. Adoni haza fog jönni, tudom,
hogy hazajön. Tegyük föl, hamarosan megérkezik. Készen áll a
szobája?
– Úgy van, ahogy hagyta. – Andreasz vállat vont.
– Ki kellene festenie, otthonossá kellene tennie számára.
– Lehet, hogy soha nem jön vissza, csak még több szívfájdalmat
raktározunk el.
– Nem lehetünk kishitűek, az a legnagyobb bűn, csináljuk meg
ma. Végeztem a nyavalyás dolmadhesszel, rakja be a hűtőbe, és
vegyen elő festéket. Vannak ecsetei?
 – Igen, hátul a fészerben. Lehet, hogy kissé kemények és
merevek, megnézem, van-e hígítóm.
– Rendben, de tartsa rajtam a gombszemét, egy korty, és máris
csúszom lefelé a lejtőn.
Andreasz elképedten nézte Vonnit. A nő túljutott a holtponton.
Élettől és lelkesedéstől csillogott a szeme. Már pusztán azért is
megéri kifesteni vele a hálószobát, hogy ez fennmaradjon.
Megéri, még ha az a fiú soha nem is jön meg.
 Tizennegyedik fejezet

A
–  nya?
– David!
Elviselhetetlen volt az anyja hangjából sugárzó öröm.
– Megkaptam a leveledet, anya. A díjátadásról.
– Ó, David, tudtam, hogy föl fogsz hívni. Tudtam. Igazán jó fiú
vagy, hogy ilyen hamar telefonálsz.
– Tudod, még nem látom pontosan, hogyan alakulnak a
dolgok… – David nem akart elhamarkodottan belemenni a
hazatérés időpontja, a repülőjáratok, a tervezgetések és az
alkalomhoz illő öltözék részletezésébe.
– Apád nagyon boldog lesz, ha meghallja, hogy jelentkeztél.
Megszépíti a napját.
David máris érezte a nyomásgyakorlásukkal állandóan
előidézett ismerős, súlyos terhet, amely rátelepedett a mellkasára
meg a vállára.
Az anyja továbbra is izgatottan beszélt:
– Körülbelül egy óra múlva itthon lesz, és igazán örülni fog.
– Csak nem ment be szombaton is az irodába?
– Nem, nem, csak… khm… szóval…
David meglepődött.
Az apja nem járt hetente zsinagógába, csak a nagy ünnepeken
ment el. A szombatot mindig otthon töltötte.
– Mit csinál? – kérdezte.
– Ó, tudod… ezt meg azt… – köntörfalazott az anyja.
David hirtelen megborzongott.
– Apa beteg? – kérdezte váratlanul.
– Miért gondolod?
Hallotta anyja hangjában a félelmet.
– Nem is tudom, anya, valahogy az az érzésem támadt, hogy
talán beteg, és nem szólt róla, és te sem mondtad meg.
– Egyszer csak ez az érzésed támadt ott, a távoli
Görögországban? – kérdezte az anyja csodálkozva.
 – Úgy valahogy – köntörfalazott David. – De mondd, anya, ez
az igazság?
Mintha megállt volna az idő, míg az anyja válaszára várt. Csak
másodpercek telhettek el, de örökkévalóságnak tűntek. Várakozás
közben a hétköznapi életet figyelte a kikötőbeli telefonfülkéből, a
ládák rakodását hajókra föl és hajókról le, meg az ügyeiket a
megszokott rendben intéző embereket.
– Apádnak vastagbélrákja van, David, nem operálható. Hat
hónapot adtak neki.
A telefon elnémult, miközben Davidnek elakadt a lélegzete.
– Tudja, anya? Megmondták neki?
– Igen, manapság ezt teszik, megmondják. Nagyon nyugodtan
fogadta.
– Vannak fájdalmai?
– Bámulatos módon nem szenved, sokféle gyógyszert kap.
David hangosan nyelt, igyekezett elfojtani a zokogását.
– Ó, David, ne izgasd magad, apád beletörődött, nem fél.
– Miért nem mondtad meg?
– Ismered az apádat, tudod, milyen büszke, nem akarta, hogy
csak szánalomból gyere haza, nem engedte, hogy szóljak.
– Értem – motyogta David szerencsétlenül.
– Arra viszont nem számított, hogy telepátia révén szerzel róla
tudomást. Hihetetlen, hogy olyan nagy messzeségből megérezted!
Titokzatos, de te mindig is érzékeny voltál.
David ritkán szégyenkezett annyira, mint akkor.
– Hétfőn ismét jelentkezem.
– A terveiddel? – kérdezte sóvárogva az anyja.
– Igen, a terveimmel – válaszolta a fiú szerencsétlenül.

Thomas fölhívta az anyját.

– Ne telefonálgass olyan messziről, fiam, ne pazarold rám azt a
sok pénzt.
– Nem gond, mama, mondtam, hogy megkapom a teljes
fizetésemet, amiből úgy élek itt, mint Marci Hevesen, és Bill
gyerektartását is tudom fizetni.
 – Meg az én szórakoztatásomról is tudsz gondoskodni. Jó fiú
vagy, imádom a képeslapokat, amelyeket havonta küldesz. Soha
nem venném meg őket magamnak.
– Tudom, mama, mindent nekünk, semmit magadnak. Mindig
ezt a szabályt követted.
– A legtöbben ezt teszik, amikor gyerekeik születnek, nem
mintha mindig működne. Nekem áldást jelentettetek, te meg a
bátyád, de nem minden esetben van így.
– Nem könnyű a szülői mesterség, igaz, mama?
– Én nem találtam túlságosan nehéznek, de az én párom fogta
magát és meghalt, nem pedig mással kezdett, mint a tiéd.
– A házasság fölbomlása kettőn múlik, mama, nem csak Shirley
hibája volt.
– Nem hát, de te mikor keresel magadnak új párt?
– Biztosíthatlak, hogy eljön az ideje, és elsőként fogsz értesülni
róla. Azért hívtalak, mama, hogy Bill felől érdeklődjem. Szoktál
vele beszélni?
– Tudod, fiam, hogy szoktam, minden vasárnap fölhívom.
Ügyes az iskolában, sokat sportol; odavan érte.
– Persze, most, amikor unalmas, öreg apja nincs a közelben,
hogy könyvekkel, költészettel meg effélékkel bosszantsa.
– Pokolian hiányzol neki, Thomas, ezt te is tudod.
– Hát nincs ott neki az Aranyifjú Andy, meg a születendő öcs
vagy húg? Mire kellek neki én?
– Azt mondta, nem örültél, amikor a kistestvért említette.
– Valószínűleg táncra kellett volna perdülnöm a boldogságtól –
vélte Thomas keserűen.
– Úgy gondolta, kedvelni fogod az új babát, ahogy Andy szereti
őt annak ellenére, hogy semmi köze nincs hozzá.
– Őszintén azt hitte, hogy szeretni fogom az új gyereket? –
Thomas megdöbbent.
– Bill gyerek, Thomas. Még csak kilencéves, az apja elhagyta,
és elhagyta Amerikát is. Szalmaszálakba kapaszkodik. Azt hitte,
visszajössz, ha nevelőapja lehetsz a kicsinek, ahogy Andy neki.
– Andy utálatos fráter, mama.
– Lehet, fiam, mindazonáltal kedves.
 – Én vagyok kedves, mama.
– Bizonyára az vagy, igazából tudom, hogy az vagy, de nem
vagyok meggyőződve arról, hogy ezt Bill is tudja.
– Ugyan, mama, helyesen cselekedtem, szabadságot adtam
neki, nem telepedtem rá. Hagytam, hogy alkalmazkodjon az új
életéhez.
– Aha, és gondolod, hogy egy kilencéves gyerek megérti
mindezt?
– Szerinted mit kellene tennem?
– Nem tudom, talán mellette kéne lenned, nem pedig több ezer
kilométernyi távolságban.
– Azt hiszed, ezzel megoldódna a helyzet?
– Nem tudom, de legalább Bill nem gondolná, hogy a saját hús-
vér apja elhagyta.
– Hogyne, mama, értem, mit mondasz.

Elsa Dieter második levelét olvasta, mely faxon érkezett.

Tudom, hogy olvastad, amit a múlt héten írtam. Azt mondták a

szállodában, hogy átadták az üzenetet. Kérlek, Elsa, ne játssz
tovább: mondd meg, mikor jössz haza. Nem te vagy az egyetlen
szereplő a színpadon, nekem is ki kell alakítanom az életemet.
Miért is kellene bárkinek bármit mondanom kettőnkről addig,
amíg nem tudom, hogy visszajössz-e és mikor?
Kérlek, még ma válaszolj.
Mindörökké szeretlek:
Dieter

Elsa újból és újból elolvasta a levelet, igyekezett fölidézni a

férfi hangját, mintha tőle hallaná a szavakat. Élethűen elképzelte.
Dieter gyorsan beszélt, határozottan és sürgetőleg. Kérlek, még ma
válaszolj.
Épp a férfi az, aki a főszerepet játssza. Elfelejtette, hogy ez az
egész Elsa életéről szól, a jövőjéről? Hogy mer ilyen gyors választ
kérni tőle? Elsa elment a kis irodába az Anna Beachbe, ahonnan e-
mailt lehetett küldeni.
 Ez jelentős elhatározás. Időre van szükségem, hogy
átgondoljam. Ne sürgess. Pár nap múlva írok.
Én is mindörökre szeretlek, de nem ez az egyetlen szempont.
Elsa

Fiona korán ébredt, látta a hajnal beköszöntét Aghia Anna

fölött. Alig hitte, hogy igaz volt az előző este Vonnival folytatott
beszélgetés.
Még mindig haragudott a nőre meg Jorgiszra, amiért hazudtak
neki. Hogy merészelték azt állítani, hogy Shane nem kereste őt?
Hogy merték azt a rossz érzését táplálni, hogy Shane feltehetőleg
cserbenhagyta, elhagyta csak azért, mert ostoba és értetlen? De a
fiú igenis megpróbált kapcsolatba lépni vele, és ezek a minden
lében kanál alakok közbeléptek.
Azt mondták, Shane-t egyedül az vezérelte, hogy rávegye az
óvadék kifizetésére. Természetesen először szüksége van az
óvadékra ahhoz, hogy kiszabaduljon, hogy egyenesbe hozza az
életét. Mi mást vártak?
Boldoggá tette, hogy aznap találkozhat vele.
Nem kimondottan örült annak, hogy Vonnival együtt teszi meg
az utat a kompon. Bárcsak előző este ne mesélte volna el az
egészet Elsának is! A nő a legkevésbé sem fogta a pártját.
Fiona hőn vágyott rá, hogy visszaforgathassa az idő kerekét.
Miért kérte meg Elsát arra, hogy segítsen neki az óvadék
előteremtésében? Hogy adjon kölcsön neki ezer eurót, csak pár
napra, amíg Barbara el nem küldheti neki Dublinből.
– Kölcsönadjak a kiszabadításához, hogy bevégezhesse a
munkát az arcán? – gúnyolódott Elsa.
– Az más volt –kezdte Fiona. – Akkor megrémült, tudja, rosszul
vezettem elő a hírt.
Elsa félresimította a lány haját.
– Még most is látszik az elszíneződés meg a zúzódás –
állapította meg csöndesen. – Fiona, az égvilágon senki nem fog
magának kölcsönadni azért, hogy kihozza azt a fickót onnan, ahol
folyamatosan tartózkodnia kellene.
 Fiona bizonyára lesújtottnak látszott, ugyanis Elsa azonnal
visszakozott.
– Nézze, Vonnihoz hasonlóan én is rosszul teszem, hogy
kioktatom, tudom, milyen nehéz ez, tényleg tudom. De
megmondom, én mire törekszem: megpróbálom kívülről, úgy
értem, tárgyilagosan nézni a dolgokat, a saját helyzetemet.
Igyekszem inkább szemlélni, mint a részesévé válni. Ez talán
önnek is segíthet.
Fiona a fejét rázta.
– Nem hiszem, hogy ez bármit is változtatna, csak éppen
kívülről látnám szegény Shane-t, aki szeret, és egy görög
börtönben senyvedve megpróbált kapcsolatba lépni velem.
Mindössze azt látom, Elsa, hogy Shane azt hiszi, sorsára hagytam.
Ez pedig egyáltalán nem jelent segítséget számomra.
Elsa úgy nézte a lányt, ahogy az éhező árvát ábrázoló képet
nézzük az éhínség csillapításáról szóló hirdetésen. Szánakozó,
aggódó és rémült tekintettel szemlélte, hogy ilyen dolgok
történhetnek a világon.

Miután Vonni és Fiona találkozott a kikötőben, Vonni megvette

a jegyeket. Két retúrt váltott aznapra. Fiona szóra nyitotta a száját,
hogy megmondja, ő nem tér vissza aznap. De azután becsukta.
– Ekkora csomagot hozott magával? – kérdezte Vonni
csodálkozva.
– Az ember sohasem tudhatja – válaszolt Fiona sejtelmesen.
A komp kihúzott a kikötőből, Fiona visszanézett Aghia Annára.
Mennyi minden történt, amióta rövid idővel ezelőtt megérkezett!
Vonni lement oda, ahol kávét és italt árultak. Mi van, ha
hirtelen újból inni kezd? Itt, a hajón. Megeshet. Andreasz azt
mondta Davidnek, hogy Vonni nagyon rosszkedvű volt, és évek
óta először szóba hozta az ivás lehetőségét. Isten adja, hogy ne
akkor következzen be, amikor odakint vannak a nyílt tengeren!
Legnagyobb megkönnyebbülésére meglátta a kávéval és két
ragadós kinézetű gombóccal visszatérő Vonnit.
– Loukouma – magyarázta Vonni. – Mézes, fahéjas, sült kelt
tészta. Egész napra erőt ad.
 Fiona hálásan pillantott rá. A nő minden mozdulata
bocsánatkérést fejezett ki. Fiona tudta, hogy elnézőnek kell lennie.
– Ön maga a megtestesült kedvesség – mondta, miközben
Vonni kezét paskolgatta.
Legnagyobb meglepetésére könnyeket látott Vonni szemében.
Barátságosan üldögéltek, és a mézes süteményeket eszegették.

– Szervusz, Jorgisz!
– Andreasz! Épp rád gondoltam, gyere be, gyere csak be! – A
rendőrfőnök előhúzott egy széket a bátyjának.
– Valami történt, Jorgisz…
– Jó vagy rossz dolog? – kérdezte Jorgisz.
– Nem tudom.
– Ugyan, biztosan tudod.
– Nem, nem tudom. Angol nyelvű üzenetet hagytak a
rögzítőmön. Az üzletből telefonáltak, amelyikben Adoni dolgozik.
Azt mondták, amint találkozom vele, kérjem meg, hogy hívja fel
őket a raktárkulcs miatt, amelyet nem találnak. Bonyolult üzenet
volt, de mintha azt hinnék… Mintha azt hinnék, hogy talán…
Jorgisz megragadta a bátyja kezét.
– Mit gondolsz, ez azt jelenti, hazajön? – kérdezte, és szinte
félve ejtette ki a szavakat.
– Ezt is jelentheti, Jorgisz, talán – mondta Andreasz a
reménytől elevenné váló arccal.

Elsa barátnője, Hannah belépett a hírolvasó stúdióba, ahol

Dieter egymagában üldögélt. Odament hozzá. Az emberek
általában nem közeledtek a nagy Dieter felé, hacsak nem volt
feltétlenül fontos és szükséges. Hannah azonban meglehetősen
sürgősnek ítélte az ügyet. Épp az imént kapott elektronikus levelet.
Rövidet, lényegre törőt.

Biztonságot és békét érzek ebben a kis városkában. Jó hely a

döntéshozatalhoz. De itt minden lassan mozdul, még a
gondolkodásom is. Ha Dieter érdeklődik felőlem, mondd neki,
kérlek, hogy nem játszom szerepeket. Átgondolom a dolgokat, és
majd jelentkezem. Az is lehet, hogy nem kérdez meg, de azt
akartam, hogy ne érjen váratlanul.
Szeretettel:
Elsa

Hannah lerakta a levelet Dieter asztalára.

– Tudom, nem igazán kérdeztél… – kezdte bizonytalanul.
– De nagyon örülök, hogy megmutattad. Köszönöm, Hannah.
A férfi emlékezett a nevére, márpedig ez nem voltjellemző rá.

Vonni a helyeket mutogatta, amelyek mellett elhaladt a komp.

Ezen a szigeten valamikor lepratelep volt; azon a helyen
földrengés pusztított; emitt fesztivált rendeznek tavasszal; arról a
földnyelvről egy éjszaka leforgása alatt elmentek a falu lakói,
Kanadába utaztak, senki nem tudja, miért keltek útra.
– Micsoda szerencséje volt, Vonni, hogy erre a szigetre
vetődött! Mennyire szereti!
– Szerencsém? – töprengett Vonni. – Néha elgondolkodom
azon, mi is a szerencse.
– Min gondolkodik?
– Valójában nem hiszem, hogy létezik ilyesmi. Nézze meg az
embereket, mindannyian a szerencsében bíznak, lottószelvényeket
vásárolnak, ezrek mennek Las Vegasba, milliónyian nézegetik a
horoszkópjukat, négylevelű lóherét keresgélnek vagy nem mennek
át a létra alatt. Mindez meglehetősen értelmetlen, nem igaz?
– De az embereknek szükségük van reményre – ellenkezett
Fiona.
– Persze, de mi csináljuk meg a saját szerencsénket, mi hozunk
döntéseket, amelyek jónak vagy rossznak bizonyulnak, nem létezik
rajtunk kívül semmi olyan, mint az úton áthaladó fekete macska
vagy a Skorpió jegyének hatása.
– Vagy az ima Szent Júdáshoz? – tette hozzá Fiona
mosolyogva.
– Ön bizonyára túl fiatal ahhoz, hogy Szent Júdásról hallott
volna! – kételkedett Vonni.
 – A nagyanyám komolyan tőle várta, hogy megtalálja a
szemüvegét, hogy kihúzza a számait a bingón, hogy enyhítse a kis
csaholó Jack Russel-terrierje görcseit. Mindenért Szent Júdást
hívta. És ő mindig szíveskedett cselekedni.
– Mindig? – Vonni kételkedett.
– Nos, a legidősebb unoka esetében talán nem! A nagyi
ráállította Szent Júdást arra, hogy találjon nekem férjül egy kedves,
gazdag orvost. Ezt nem teljesítette.
Fiona büszkén vigyorgott, mint aki fél kézzel legyőzte Szent
Júdást, a reménytelen esetek híres védőszentjét, és meghiúsította a
terveit azáltal, hogy elszántan ragaszkodott Shane-hez.
– Várja már, hogy találkozzanak? – kérdezte Vonni.
– Alig várom, és remélem, nem fog haragudni, amiért ilyen
sokat késlekedtem. – Fiona hangjában még mindig érezhető volt a
vád.
– Ahogy ígértem, meg fogom magyarázni neki, hogy nem ön
tehet róla.
– Tudom, Vonni, köszönöm… Csak… Tudja… – Fiona
zavartan tördelte a kezét, valamit meg akart értetni vele.
– Mondja csak – biztatta Vonni.
– Nos, ön találkozott Shane-nel, néha nehéz vele, olyasmiket
mond, amik bántóbban hangzanak annál, mint amilyenek.
Egyszerűen ezt váltják ki belőle a dolgok. Nem szeretném, ha azt
hinné…
– Ne aggódjon, Fiona, semmit sem fogok hinni – ígérte Vonni
összeszorított foggal.

– Nahát, Elsa, örülök, hogy látom! – kiáltotta Thomas.

– Valószínűleg maga az egyetlen az egész szigeten, aki így érez
– vélte Elsa.
– Ezt nem mondhatja komolyan! Épp csónakot bérelni
indultam, hogy pár órára kievezzek, bízik bennem eléggé ahhoz,
hogy velem tartson?
– Boldogan. Máris indulunk?
– Persze. David nem jön a kávéházba, Vonninak igaza volt,
beteg az apja. Jegyet intéz a hazautazáshoz.
 – Szegény David! – mondta Elsa őszinte együttérzéssel. –Fiona
pedig elment Vonnival. Ma reggel indult, dühös volt rám, mert
nem adtam neki kölcsön az óvadékhoz, amivel kihozhatná Shane-t
a börtönből.
– Akkor kettesben kirándulunk – állapította meg Thomas.
– Szívesen megyek búcsúhajókázásra, ha akarja, segítek evezni.
– Nincs rá szükség, dőljön hátra, és élvezze. Búcsúhajókázást
mondott? Szóval visszamegy Németországba?
– Igen, még nem tudom, melyik nap, de hazamegyek.
– Dieter örül a hírnek?
– Még nem tudja.
Thomas meglepődött.
– Miért nem mondta meg neki? – kérdezte.
– Nem is tudom, van pár dolog, amit még nem rendeztem el
magamban – válaszolta Elsa.
– Értem – mondta Thomas olyan hangon, mint aki nem érti.
– És ön, Thomas, ön mikor tér haza?
– Az még függőben van.
– Min múlik?
– Azon, vajon igazán elhiszem-e, hogy Billnek szüksége van
rám. – A férfi őszintén beszélt.
– Ez nem kérdés, nyilván így van – jelentette ki Elsa.
– Miért olyan nyilvánvaló ez önnek? – csodálkozott Thomas.
– Azért, mert az én apám elhagyott minket, amikor kicsi
voltam. Bármit odaadtam volna azért, hogy fölhívjon, és
elújságolja, hogy hazafelé tart, hogy a közelünkbe költözik, és
hogy mindennap találkozhatom vele. Ennél jobb dolog nem is
történhetett volna. De soha nem következett be.
Thomas döbbenten nézett Elsára. Olyan egyszerűvé, olyan
könnyűvé tette a dolgot. Átfogta a nő vállát, és megindultak lefelé,
oda, ahol bérbe adták a csillogó színekben pompázó csónakokat.

Pireusz zsúfolt kikötőjében Fiona a súlyos csomagját cipelve

követte Vonnit, aki az Athén és Pireusz között ingázó, ilektrikosz
nevű kisvonat pénztárához igyekezett, és megvette a jegyeket.
 – Jó kis hely ez itt, annak ellenére, hogy Athén közelében van –
magyarázta Vonni. – Sok csodálatos halvendéglője van, és jókora
bronzszobrot állítottak Apollónak, de most egyikre sincs időnk.
– Kicsit tartok a viszontlátástól – vallotta be Fiona, miközben
beszálltak az Athénba tartó szerelvénybe.
– De hiszen szereti magát, örülni fog önnek, nem igaz? –
kérdezte Vonni kétkedő hangon.
– Igen, igen, természetesen. Csak hát nem tudjuk, mennyi lesz
az óvadék, és igazán nem sejtem, hogyan teremtem elő, ha meg is
mondják. Ebben a dologban nem számíthatok segítségre
Dublinből. Talán azt kellene mondanom az otthoniaknak, hogy
valami másra kell a pénz.
Vonni nem válaszolt.
– De természetesen nagyon fog örülni, hogy baráti arcot láthat.
– Ugye nem tart komolyan a találkozástól? – kérdezte Vonni.
– Nos, azt hiszem, az ember mindig fél egy kicsit attól, akit
szeret – bökte ki Fiona. – Valahogy a territóriummal függ össze,
nem igaz?

Jorgisz előre odaszólt telefonon, hogy értesítse az athéniakat

Vonni és Fiona várható érkezéséről. Rövid személyleírást adott
róluk. Az athéni őrsön végighallgatta a rendőr.
– Mi fogunk a legjobban örülni, ha ez az ostoba lány valahogy
elő tudja teremteni az óvadékot, és eltünteti a fickót a szemünk
elől – mondta vigyorogva. – Legszívesebben mi magunk adnánk
neki pénzt, csak hogy megszabadítson tőle.
Mielőtt beléptek a rendőrségre, Fiona megállt, és elővette a
púdertartóját meg a fésűjét. Vonni meglepődve nézte, hogy a lány
bepúderezi a sárga zúzódást a homlokán, és úgy fésüli a haját,
hogy még jobban takarja az ütés helyét. Kirúzsozta a száját, és
kölnit spriccelt a csuklójára meg a füle mögé.
Rámosolygott a saját tükörképére, ezzel öntött magába
önbizalmat.
– Készen vagyok – jelentette ki Vonninak reszkető hangon.
Mindössze a látogatás előtt tíz perccel közölték Shane-nel, hogy
Fiona úton van.
 – Hozza a pénzt? – tudakolta a fiú.
– Miféle pénzt? – kérdezte Dimitri, a fiatal rendőr.
– A pénzt, amit maguk, piócák kérnek azért, hogy visszaadják
az emberi szabadságomat! – kiabálta Shane, miközben a cellája
falát rugdosta.
– Kér tiszta inget a hölgy érkezésére? – kérdezte Dimitri
higgadtan.
– Azt akarják, hogy rendesnek és csillogóan tisztának tűnjek…
Hát nem, nem akarok istenverte tiszta inget, azt akarom, hogy
olyannak lássa a dolgokat, amilyenek.
– Hamarosan itt lesznek – közölte a rendőr kurtán.
– Lesznek?
– Egy másik hölgy is jön vele Aghia Annáról.
– Még egy mihaszna senkiházi, ez jellemző Fionára, jó sokáig
húzza, hogy idejöjjön, azután pedig magával vonszol még valakit a
jelenethez.
Miközben becsukta és bezárta az ajtót, Dimitri elgondolkodott a
szeretet természetén. Ő maga vőlegény volt. Megbízható, komoly
férfinak számított, és néha aggasztotta, hogy túlságosan unalmas
az ő feltűnően szép menyasszonyának. Azt beszélik, a lányok
kedvelik a veszély fuvallatát. Az öreg rendőr Aghia Annáról azt
mondta, hogy a fiatal nő, aki Shane-t meglátogatja, ápolónő, szelíd
lélek, vonzó lány… Majd kiderül. Nem általánosíthat.

– Mondja, Andreasz, maga hány éves?

– Hatvannyolc – válaszolta a férfi.
– Az apám hatvanhat, és haldoklik – mondta David.
– Ó, David, őszintén sajnálom, hogy ezt hallom, teljes
szívemből sajnálom.
– Köszönöm, Andreasz barátom, tudom, hogy így érez.
– Hazamegy, hogy mellette lehessen?
– Igen, természetesen hazamegyek.
– Mennyire fog örülni, hogy magával lehet! Higgyen nekem.
Adhatok önnek egy tanácsot? Legyen nagyon kedves hozzá.
Tudom, hogy mindannyian szörnyen megharagudtak, amikor
Vonni megpróbált tanácsot adni önöknek… – Andreasz kissé
elbizonytalanodott.
– Igen, én megharagudtam, de kiderült, hogy igaza van, és
kerestem, hogy megmondjam neki, de nincs itt…
– Athénba ment, de ma este megjön.
– Tegyük föl, Andreasz, hogy beteg volna: mit szeretne hallani
a fiától?
– Azt hiszem, annak örülnék, ha azt mondaná, hogy jó apa
voltam – válaszolta Andreasz.
– Ezt fogom mondani, amikor hazaérek – ígérte David.
– Örömmel fogja hallani, David.

Vonnit és Fionát bevezették a beszélőbe, hogy találkozzanak

Shane-nel.
Dimitri kinyitotta az ajtót.
– Itt vannak a barátai – közölte röviden.
– Shane! – kiáltotta Fiona.
– Jó sokáig tartott.
– Egész tegnapig nem tudtam, hol vagy – magyarázta Fiona,
miközben a fiú felé lépett.
– Húha! – vetette oda Shane, és nem fogta meg a lány kinyújtott
karját.
– Az egészért én felelek, nem továbbítottam, hogy kereste a
hölgyet – szólt közbe Vonni.
– Ki a fene maga? – tudakolta Shane.
– Vonni vagyok, eredetileg Írországból származom, de több
mint harminc éve Aghia Annán élek. Most már úgymond
helybélinek számítok.
– És mit keres itt? – faggatta Shane.
– Eljöttem Fionával, hogy segítsek neki magával találkozni.
– Rendben, köszönöm. Lelépne most, és magamra hagyna a
barátnőmmel? – kérdezte a fiú komoran.
– Öntől függ, Fiona – fordult Vonni a lányhoz kedvesen.
– Igazából nem tőle függ. Tőlem függ – mondta Shane.
– Esetleg várna… egy kicsit… odakint, Vonni? – könyörgött
Fiona.
 – Itt leszek, ha szüksége volna rám, Fiona – biztosította a lányt
Vonni, majd távozott.
Dimitri az ajtó előtt várt.
– Dhen pirazi – mondta neki a nő.
– Micsoda? – A férfi megdöbbent.
– Évek óta itt élek – folytatta Vonni a rendőr anyanyelvén. –
Görög a férjem, van egy görög fiam, idősebb magánál, azt
mondtam, dhen pirazi, nem számít, semmi sem számít, az az
ostoba lány mindent meg fog bocsátani ennek a visszataszító
fickónak.
– Lehet, hogy a nők szeretik az ilyen férfiakat. – Dimitri egész
arca gyötrődésről árulkodott.
– Ne gondolja. Nem szeretik, de még csak nem is kedvelik az
efféle embereket. Egy időre talán azt hiszik, szerelmesek. De
elmúlik. Lehet, hogy a nők ostobák, de nem bolondok. Fiona
hamarosan rá fog jönni, milyen rémes ez a fiú odabent a maga
zárkájában. Csak az a kérdés, mikor.
Dimitri láthatóan örömmel fogadta, hogy Vonni ilyen
magabiztos ebben a kérdésben.

– Ki ez az öreg denevér, akit magaddal hoztál? – kérdezte

Shane.
– Nagyon kedves volt.
– Persze – horkantotta Shane.
Fiona a fiú felé lépett, meg akarta csókolni, magához akarta
ölelni, de az nem mutatott érdeklődést.
– Olyan jó, Shane, hogy újból láthatlak!
– Elhoztad a pénzt?
– Tessék?
– A pénzt, hogy kivigyél innen! – magyarázta a fiú.
– De Shane, nekem nincs pénzem. Te is tudod.
Fionának hatalmasra kerekedett a szeme. Miért nem nyúl felé
Shane?
– Csak nem úgy jöttél ide végül, hogy nincs mit mondanod? –
kérdezte a fiú.
– Rengeteg mondanivalóm van, Shane…
 – Akkor mondd.
Fiona azon töprengett, miért nem ölelték még meg egymást, de
érezte, hogy tovább kell beszélnie. Nem tudta, a jó hírrel kezdje-e,
vagy a rosszal.
– A jó hír az, hogy Barbara írt. Szép lakások épültek a kórház
közvetlen közelében, egyet könnyedén megszerezhetnénk, és
beköltözhetnénk.
A fiú értetlenül nézett rá. Fiona gyorsan folytatta.
– A rossz hír az, hogy elveszítettük a babánkat. Szörnyű volt, de
vége. Dr. Lerosz szerint nincs semmi baj… Mihelyt újból meg
akarjuk kísérelni…
– Mit?
– Tudom, hogy zaklatott vagy, Shane, én is az voltam,
elkeseredtem, de Dr. Lerosz azt mondja…
– Ne dumálj tovább erről a Dr. izéről, Fiona. Nálad van a pénz,
vagy nincs nálad?
– Ne haragudj, Shane, miről beszélsz?
– Nálad van a pénz, hogy kivigyél innen?
– Természetesen nincs nálam a pénz, Shane, mondtam neked,
azért jöttem, hogy találkozzunk, hogy beszéljünk, hogy
elmondjam, mennyire szeretlek, és minden rendbe fog jönni…
– Hogyan fog minden rendbe jönni?
– Kölcsönkérek, Shane, és megvesszük azt a lakást Dublinban,
és visszafizetjük a pénzt…
– Ugyan, Fiona, az isten szerelmére, hagyd abba a fecsegést!
Honnan szerezzük meg az óvadékot?
Még mindig nem érintette meg, nem ölelte át, nem beszélt a
halott babájukról.
– Mondd, Shane, nem vagy szomorú a baba miatt?
– Fogd be, és mondd meg, honnan a pokolból szerzünk pénzű –
förmedt rá Shane.
– Feküdtem az ágyban, és elúszott a babánk – mondta Fiona.
– Az nem gyerek volt, hanem a vérzésed. Te is tudod, Fiona,
úgyhogy azt mondd meg, honnan jutunk pénzhez.
 – Megkérdezzük őket, Vonni meg én, hogy mennyit akarnak,
azután megpróbálom előteremteni… De nem ez a legfontosabb
dolog, Shane…
– Hát mi a legfontosabb dolog?
– Az, hogy megtaláltalak, és hogy örökké szeretlek. – Fiona
várakozásteljesen nézett a fiúra.
Csönd volt.
– Imádlak, Shane… – kezdte Fiona.
– Persze.
– Miért nem csókolsz meg?
– Istenem, Fiona, leszállnál a szerelemről, és gondolkodnál
azon, hogy ki adhat nekünk pénzt?
– Ha kölcsön tudunk kérni, akkor munkát kell kerítenünk, hogy
vissza tudjuk fizetni – mondta Fiona idegesen.
– Te elmehetsz dolgozni, ha akarsz, nekem emberekkel kell
találkoznom, kapcsolatokat kell építenem, mihelyt kikerülök
innen. Akkor rengeteg pénzem lesz.
– Nem jössz vissza Aghia Annára?
– Abba a posványba? Szó sincs róla.
– Akkor hová mész, Shane?
– Egy darabig Athénban lógok, azután talán odébbállok
Isztambulba. Attól függ.
– Mitől függ?
– Attól, hogy kikkel találkozom, és mit mondanak.
Fiona kérdőn nézett rá.
– És én veled megyek, amikor emberekkel találkozol, meg
Isztambulba, meg mindenhová?
A fiú vállat vont.
– Ha akarsz, de nem szekálhatsz a letelepedéssel, a munkával,
meg azzal, hogy visszahúzol abba a jelentéktelen kisvárosba. Azért
jöttünk el Írországból, hogy leépítsük az efféle nyavalyákat.
– Nem, azért jöttünk el Írországból, mert szerettük egymást, és
ezt senki sem értette meg, állandóan nehézségeket gördítettek az
utunkba.
– Mindegy – zárta le Shane.
 Fiona ismerte ezt a hangszínt. Ez volt a lerázós hangja. Akkor
beszélt így, amikor szörnyen untatta valaki. Amikor végre
megszabadultak az illetőtől, Shane megkönnyebbülten fölsóhajtott,
és azt mondta, hogy rengeteg törvény meg korlátozás van életben,
nem érti, miért nem hoznak törvényt a tolakodóan unalmas alakok
ellen.
Fiona már tudta, hogy untatja Shane-t. Kezdte megérteni, hogy
a fiú soha nem szerette.
Egyáltalán soha.
Megdöbbentő felismerés volt, jóformán lehetetlennek érezte az
elfogadását, de tudta, hogy igaza van. Azt jelentette, hogy ez az
egész, valamennyi reménye és álma mind a semmiért volt. És az
elmúlt napok összes félelme, aggodalma is, amikor álmatlanul
forgolódott amiatt, hogy a fiú nem keresi. Soha nem kereste volna,
ha nincs szüksége az óvadékra.
Tudta, hogy kinyílt a szája és elkerekedett a szeme. Abból
tudta, ahogy a fiú ránézett.
– Mit bámulsz? – kérdezte Shane.
– Te nem szeretsz engem – jelentette ki Fiona reszkető hangon.
– Ó, isten az égben, hányszor kell lejátszanom a lemezt?
Megmondtam, hogy ha akarsz, eljöhetsz velem. Csak arra az egyre
kérlek, ne nyaggass. Olyan nagy bűn ez? Válaszolj.
A sarokban szék állt. Fiona leült, és a tenyerébe temette az
arcát.
– Ne, Fiona, ne most. Ne akkor, amikor ki kell találnunk, mit
tegyünk. Most nincs idő arra, hogy pityeregve érzelegj velem.
Hagyd ezt, volnál szíves…
Fiona fölnézett Shane-re, a haja hátrahullott az arcából. A
horzsolás a púder ellenére is jól látszott. A fiú rábámult.
– Mi történt az arcoddal? – kérdezte, mintha valahogy
undorodna tőle.
– Te csináltad, Shane. Az étteremben, a hegyen.
Fiona korábban soha nem célzott arra, hogy a fiú megütötte. Ez
volt az első alkalom. Shane dühöngve vágta rá:
– Én aztán nem!
Fiona nyugodt maradt.
 – Talán elfelejtetted. Már nincs jelentősége. Fölállt, mint aki
indulni készül.
– Most hová mész? Épp hogy csak megjöttél, ki kell találnunk,
mi legyen.
– Nem, Shane, ezt neked kell kitalálnod.
– Te ne fenyegess engem!
– Nem fenyegetlek, és nem nyaggatlak. Találkoztam veled,
most pedig elmegyek.
– És a pénz? Az óvadék? – Shane-nek eltorzult az arca. –Nézd,
ha akarod, beszélhetünk erről az egész szerelem-dologról… Ne
menj el, Fiona!
A lány kopogott az ajtón, Dimitri kinyitotta előtte. Úgy tűnt, érti
a helyzetet. Mosolygott.
Ez felbőszítette Shane-t. Fiona felé ugrott, és a hajánál fogva
megragadta a lányt.
– Nem azért jöttél ide, hogy játszadozz velem! – ordította.
Csakhogy Dimitri gyorsabb volt annál, mint gondolni lehetett
volna. Shane torkának szegezte a karját, fölfeszítette az állát.
Ennek következtében a fiú kénytelen volt elengedni Fionát, hogy
birokra kelhessen az őrrel.
Nem került sor harcra.
Dimitri nagy volt és erős. Shane nem jelentett számára kihívást.
Fiona egy pillanatig az ajtóban állt, figyelt, azután kilépett a
folyosóra, és a bejáratnál lévő irodához ment. Vonni egy idősebb
rendőr társaságában üldögélt.
– Kétezer eurót emlegetnek – kezdte.
– Hadd emlegessék, tőlem nem kapja meg-jelentette ki Fiona. A
fejét magasan tartotta, a szeme csillogott.
Vonni csak nézte, alig mert hinni a szemének. Valóban vége
volna? Fiona szabad lenne? Valóban, nagyon úgy tűnt…
 Tizenötödik fejezet

Thomas visszaevezett a kis csónakkal a kikötőbe. Mintha

hazaértek volna.
Fölnéztek a hegyekre, és az ismerős helyeket mutogatták. Ott a
kórház a kalatriadai út mentén. Amott pedig az Andreasz
tavernájához vezető ösvény.
Végezetül az öböl, meg a kávéház a kockás abroszokkal.
Minden egészen más volt, mint Kaliforniában vagy
Németországban. Sóhajtva fordultak be a kikötő ölelő karjába.
Mintha véget ért volna a légvárépítés.
Thomas és Elsa visszavitte a csónakot.
– Jól utaztak? – kérdezte az öregember.
– Nagyon jól – válaszolta Elsa mosolyogva.
– Avrio? Holnap is eljönnek csónakért?
Gyéren ment az üzlet, az öreg igyekezett minél több előjegyzést
biztosítani.
– Talán, de nem biztos – hűtötte le Thomas.
Nem akart olyasmit ígérni, amit nem tud teljesíteni. Tudta, hogy
Elsa másnap délelőtt a hazautazásra készülődik. Nem beszéltek
róla, de mindketten tisztában voltak vele, hogy a kellemes, part
menti csónakázás afféle búcsúzás volt.
A kikötőből induló úton fölsétáltak a város felé.
– Kíváncsi vagyok, idővel vajon elfelejtjük-e ezt a helyet –
mondta Thomas.
Ugyanabban a pillanatban Elsa is megszólalt:
– Képzelje el, hogy ez a nyüzsgő élet nélkülünk zajlik tovább!
Jót nevettek azon, hogy mindketten szinte ugyanarra gondoltak,
és miközben elhaladtak a kávéház mellett, Thomas jelezte, hogy
leülhetnének.
– Miért ne? – egyezett bele Elsa örömmel. – A jövő héten
ilyenkor igencsak kevés esélye lesz annak, hogy beugorjunk egy
kávéházba, használjuk ki.
 – Ó, csak a maga nevében beszéljen – figyelmeztette Thomas. –
Én még itt leszek, hogy kávéházakban üldögéljek, csónakázzak,
olvasgassak a napfényben.
– Nem, hazafelé tart majd Kaliforniába – szögezte le Elsa
határozott meggyőződéssel.
– Elsa! Maga épp olyan elvetemült, mint Vonni. Mondtam
önnek, hogy még csak három hónap telt el a tanulmányi évemből,
nem megyek vissza hamarabb. Még ha megtehetném is, minden
csak rosszabb lenne.
A férfit zavarba ejtette Elsa határozott bizonyossága.
– Küldök önnek képeslapot, és maga már ott lesz, mire
megérkezik – válaszolta a nő nevetve.
– Nagyon téved. Miért mennék haza?
– Mert a sziget nagyszerű istennője, Vonni azt mondta, mennie
kell, és amit ő kijelent, az úgy lesz. Nézze, David is elutazik
holnap…
– Csakhogy ő az egyetlen, és az apja valóban haldoklik, neki
mennie kell, vele kapcsolatban igaza volt Vonninak. De mi,
többiek egyáltalán nem törődünk vele. Fiona Athénba ment, hogy
megkeresse az őrültjét, ön elmegy, én maradok. Négyből egy… Ez
nem túl fényes arány.
– A játszma még nem ért véget, szerintem végül sokkal jobb
aránnyal zárja majd.
Andreasz lépett oda az asztalukhoz.
– Csatlakozhatom önökhöz? Jó hírt kaptam.
– Adoniról? – Elsa alig kapott levegőt az izgatottságtól.
Andreasz a fejét rázta.
– Nem, sajnos nem ennyire jót, de azért mégiscsak örömtelit. A
kis Fiona hátat fordított Shane-nek, sorsára hagyta, emelt fővel
távozott a rendőrségről. Az utolsó komppal érkezik Vonnival
együtt, napnyugtára itt lesznek.
– Honnan tudja? – kérdezte Thomas.
– Az egyik rendőr telefonon mondta el a jó hírt Jorgisznak. Meg
sem próbálta előteremteni az óvadékot, egyszerűen elsétált. –
Andreasz széttárt karral érzékeltette az egész ügy gyötrelmeit.
 – És vajon miért? Mi a csudának vállalkozott erre az egész
tortúrára azért, hogy a végén faképnél hagyja a fiút? – Elsa teljesen
értetlenül állt a dolog előtt.
– Az az alak valószínűleg megütötte vagy bántotta – vélte
Andreasz tétován.
– Korábban is megtette már, az nem izgatta Fionát –jegyezte
meg Thomas mogorván.
– Ez bizonyára más volt. Valami történhetett köztük, amitől a
lány megértette, hogy milyen ember a barátja – találgatta Elsa.
– Mindenesetre így a legjobb – szögezte le Andreasz. – David
feljön a tavernába vacsorázni, elköszön, holnap délután elutazik
Aghia Annáról. Örülnék, ha önök is csatlakoznának hozzánk.
Jorgisz fölszedi Fionát a kompnál, és odahozza. Eljönnek?
– Vonni is ott lesz a vacsorán? – kérdezte Thomas.
– Nagyon remélem! – Andreasz mosolyogva gondolt arra,
milyen jó lesz a sok barátnak főzni.
Thomas azonban hirtelen hozzátette:
– Igazán kedves, Andreasz, de Elsának meg nekem találkozónk
van valakivel, együtt vacsorázunk. Milyen kár, szívesebben
mentünk volna önhöz.
Elsa rögtön megértette.
– Igen, sajnos rossz az időzítés – mondta. – Megmondaná
Davidnek, hogy éjfélkor várjuk a kikötőben?
Andreasz is értette.
Jobban értette, mintsem gondolták volna. Természetesen semmi
baj, biztosította őket, hiszen a legutolsó pillanatban szólt. De ő is
épp olyan jól olvasott a jelekből, mint bárki más. Ezek kettesben
akarnak maradni.
Mindazonáltal nem mondta ki, hanem udvariasan magukra
hagyta őket.
Nézték, ahogy elköszön a pincérektől meg a sok vendégtől.
– Bámulatos dolog ennyire a középpontban lenni, ennyire
gyökeret ereszteni egy ilyen helyen – jegyezte meg Thomas
ámulattal, miközben az öregember távozását figyelte.
– Miért mondta, hogy együtt fogunk vacsorázni? – kérdezte
Elsa.
 Thomas egy pillanatig hallgatott.
– Nem is tudom, Elsa, de biztos voltam benne, hogy nem
vágyik újabb összetűzésre Vonnival, és történetesen egyetértek
önnel. Én sem örülnék neki. Ezen kívül ma este hallani sem akarok
Shane-ről. És… és…
– És mi?
– És hiányozni fog, miután elmegy. Szerettem volna még egy
kis időt együtt tölteni önnel, mielőtt elutazik, csak kettesben.
Elsa rávillantotta bámulatos mosolyát.
– Ezek kitűnő indokok, Thomas, és az ön szóhasználatával élve
történetesen valamennyivel egyetértek!

Fiona és Vonni ismét Pireuszban, ebben a nyüzsgő, egészen

sajátságos, öntörvényű városrészben járt. Útközben a tömegben
lökdösődtek, Fiona a jókora bőröndjét húzta-vonta. De rendkívül
jó kedve kerekedett.
– Igaza volt, Vonni, azokkal a haléttermekkel kapcsolatban.
Meghívhatom? Nem tudom, minek nevezzük, késői ebédnek vagy
délutáni teának?
– Ó, nagyon örülnék egy adag barbouninak – válaszolta Vonni,
és közben tapsikolt, mint a gyerek, akinek fagylaltot kínálnak.
– Vörös márnának? Azt jól ismerem. Mit gondol, ez itt jó hely?
– Annak tűnik. Kérhetek a pincértől barbounit és sült krumplit
két személyre? – kérdezte Vonni.
– Igen, nagyszerű lesz, és ölni tudnék egy üveg retszináért.
– Hogyne – hagyta helyben Vonni kurtán.
Fiona az ajkába harapott. Micsoda figyelmetlenség ilyesmit
mondani annak a nőnek, aki soha nem nyúlhat alkoholhoz.
– Vagy ásványvízért – helyesbített ügyetlenül.
– Ó, az isten szerelmére, Fiona, igyon retszinát, jogában áll, és
ha megszegem a szabályt, annak nem az lesz az oka, hogy az
asztaltársam beleszimatol abba a borutánzatba. Még a legrosszabb
napjaimban sem tudtam lenyelni. Szóval semmiféle kísértésnek
nem tesz ki.
Barátságosan beszélgettek a Pireuszhoz hasonló nagy kikötők
életéről, a jövő-menő tengerészekről, a fogásukat kirámoló
halászokról. A hajókról leszálló, hátizsákos diákokról, meg a
gazdag jachttulajdonosokról, akik indulóban voltak távolabbi
horgonyzóhelyük felé.
Mozgalmas színtér volt.
Vonni egyszer sem utalt a rendőrségen történtekre. Sem Fiona
Shane nélküli jövőjére. Fiona bármikor előhozhatja a témát, ha
akarja, egyiküket sem feszélyezné.
Amikor indulniuk kellett a komphoz, amely visszavitte őket
Aghia Annára, Fiona a számlát kérte.
– Ó logariaszmosz! – mondta a pincér, miközben letette elé a
papírt.
– Erről a szóról az iskolai logaritmus jut eszembe…
– Még mindig tanítják? Engedje meg, hogy a felét kifizessem –
kérte Vonni.
– Az én időm óta talán már nem – mondta Fiona. – Nem, tegye
csak el a pénzét, ön vásárolta a kompjegyeket.
– Nekem van munkám, önnek pedig nincs – tiltakozott Vonni.
– Szemlélje így a dolgot: a mai események következtében
valójában kétezer eurónyi nyereségre tettem szert. Ez ugyanolyan
örvendetes dolog, mint a lottón nyerni.
A két nő egymásra mosolygott. A helyzet sok tekintetben jobb
volt, mint a lottón nyerni.
Az Aghia Annába tartó kompon Vonni észrevette, hogy Fiona a
korlátot szorongatja, és a tengert nézi.
Mozgott az ajka. Talán imádkozik. Vagy sír. Vagy csak
megbeszél magával valamit. Bármit is tett, Vonni nem gondolta,
hogy segítségre vagy akár társalgásra volna szüksége.

David segített Andreasznak a konyhában.

– Nagyon fog hiányozni mindez – ismerte be.
– Lehet, hogy egy ideig főzhet majd az apjának.
– Az nem ugyanaz.
– Nem hát, de hamar meg fogja szeretni. Vegye elő a
jegyzetfüzetét, és írja le. Elmondom, hogyan kell muszakát
készíteni. Angliában van melitzane?
– Padlizsán? Igen, van.
 – Akkor megmutatom, örömet fog neki okozni, ha látja, hogy
főz neki.
– Úgy gondolja? – David erősen kételkedett.
Jorgisz telefonált a kikötőből. Úton van Fionával meg
Vonnival, tizenöt perc múlva megérkeznek a tavernába.
– Jorgisz azt mondja, Fiona remek formában van – újságolta
Andreasz.
– Akkor bizonyára kiszabadította azt az alakot a börtönből –
vélte David gyászosan.
– Nem, épp ellenkezőleg, most akartam elmesélni önnek. Hátat
fordított neki. Otthagyta.
– Most. Azután majd visszamegy érte.
– Nem hiszem, de azt javaslom, várjuk meg, mit mond erről ő
maga. Egyetért?
– Persze, én is mindig ezen az állásponton vagyok. És még
szóba áll Vonnival?
– Jorgisz szerint láthatóan a legnagyobb barátságban vannak.
David fölnevetett.
– Milyen csodálatos pletykafészkek maguk!
– Ugyan kivel tudna az ember pletykálni, kérdem én, ha nem a
saját testvérével? Hol van a notesze? Nézzük: egy kiló apróra
vágott bárányhús, azután…

– Volna kedve az Anna Beachbe menni? – vetette föl Thomas

Elsának.
– Nem, túlságosan… Nem is tudom… Túl sok benne a króm
meg a fényűzés. Ráadásul nem őriznek túl jó emlékeket rólam. Mit
szól ahhoz a kis helyhez a dombtetőn, ahol megtörnek a hullámok?
Thomas nem vágyott oda.
– Erősen fölidézi bennem azt a napot, amikor az a vadállat
megütötte Fionát. Nekiment az öklével… Akár az összes
arccsontját is összetörhette volna…
– De nem ez történt, mostanra pedig a lány már elhagyta –
csillapította a férfit Elsa. – Nos, akkor hová menjünk? Nem
választhatunk népszerű helyet, hiszen azt füllentettük, találkánk
van valakivel …
 – Mi volna, ha vennénk kebabot meg bort, és visszamennénk
hozzám? – javasolta Thomas.
– Na, ez remek ötlet. És ha Vonni észrevesz minket, majd
kitalálunk valamit…
– Most éppen a tyúkok körül van dolga, nem fog keresni. De ha
mégis, majd azt mondjuk neki, hogy a barátunk, az a
megbízhatatlan német nem jött el.
– Nem! Ezt soha nem hinné el. Még hogy egy német
megbízhatatlan volna? Egymillió év alatt sem fordulna elő –
mondta Elsa nevetve. – Csináljunk belőle megbízhatatlan
amerikait…
– Hogy maga milyen otrombán tisztességtelen és rasszista!
Nem, nem ejtek ilyen szégyenfoltot a népemen. Legyen talán
megbízhatatlan ír?
– Nem jó, Vonni ír, ismerné az illetőt… Akár megbízható, akár
megbízhatatlan. Jobb, ha valami más nációt keresünk. Mondjuk
angolt.
– Az nem illendő a szegény David miatt, aki négyünk közül
messze a legmegbízhatóbb. De válságos időkben válságos
intézkedéseket kell hozni. Legyen tehát angol az a rossz ember, aki
cserbenhagyott minket.
– Írok pár sort Fionának, tudatom vele, hogy később jövök,
azután induljunk vacsorát venni.

Fiona határozottan megváltozott, ezt mindannyian érzékelték.

Kihúzta magát, és szívesebben mosolygott. Elhagyta azt a
megalázkodó, kissé védekező hangszínt. Hirtelen előbukkant
belőle az a kedves lány, aki korábban volt.
Ide-oda futkosott, hogy segítsen elrendezni az esti vacsorához
szükséges dolgokat.
Háromasztalnyi vendég volt, valamennyien angolul beszéltek.
Fiona lefordította nekik a menüt, és azt tanácsolta, kezdjenek
dolmadhesszel, ami, magyarázta, kicsi, duci töltött szőlőleveleket
jelent. Biztosította őket afelől, hogy helyben készültek és kitűnőek.
A ház drága és jó borát ajánlotta a figyelmükbe. Hamarosan olyan
remekül eligazította őket, hogy a kis Rina, a konyhai kisegítő lány
hozzáláthatott a kiszolgálásukhoz.
Mindennek eredményeképpen Andreasz leülhetett hozzájuk, és
figyelhette az Aghia Anna szívében fölgyúló fényeket.
– Kár, hogy Elsa és Thomas nem tudott eljönni – jegyezte meg
David.
– Na igen, tudja, hogy van ez – mondta Andreasz
vállvonogatva.
A többiek nem tudták, de ezen nem kellett vitát nyitni.
– Soha nem felejtem el ezt a helyet, soha. – Davidnek kissé
remegett a hangja.
– Majd gyakran visszatér, és meglátogat minket – szólt közbe
gyorsan Andreasz, még mielőtt Davidet elragadták volna az
érzelmek.
– Igen, bár az nem lesz ugyanaz, de vissza fogok jönni – ígérte
a fiú.
– És maga, Fiona, ön olyan kedves az emberekhez, olyan
remekül gondoskodik róluk, volna kedve itt dolgozni? – kérdezte
váratlanul Andreasz.
– Dolgozni? Itt? – a lány nem hitt a fülének.
– Figyeltem, ahogy a vendégekkel bánik; pont ilyen segítségre
volna szükségem. Akár itt is lakhatna, Adoni szobájában. Valahol
meg kell szállnia, miután Elsa elmegy.
Fiona megfogta az öreg kezét.
– Ha tegnap este kérdezte volna ezt, vagy akár ma reggel, akkor
sírva hálálkodtam volna. Most azonban azt mondom: szívemből
köszönöm, de nem tudok önnél dolgozni.
– Túlságosan messze van a falutól? – kérdezte Andreasz.
– Nem, Andreasz, nincs túl messze. Csak épp hazamegyek.
Vissza Dublinba.
Fiona végignézett az asztalnál ülők döbbent arcán.
– Igen, Athénból idefelé jövet egész úton ezen gondolkodtam a
kompon. Azért jöttem, hogy elbúcsúzzam.

Hannah e-mailt írt:

 Kedves Elsa!
Nem igazán tudom, mit szeretnél hallani. Mindenesetre
megmutattam Dieternek az utolsó leveledet. Gondosan elolvasta és
megköszönte. Nagyon udvariasan. Ez nem jellemző rá. Úgy
gondoltam, tudnod kell erről. Azt is tudnod kell, hogy Birgit
mindent megtett, épp csak le nem vetkőzött az íróasztala előtt,
hogy fölhívja magára a figyelmét, és mindezzel csak alaposan
fölbosszantotta Dietert.
Azért írom meg ezeket, Elsa, hogy ismerd a tényeket, mielőtt
bármilyen döntést hozol.
Természetesen örülnék, ha hazajönnél. De bárhol is légy,
mindig barátok maradunk.
Szeretettel:
Hannah

Thomas és Elsa végzett az étkezéssel, az erkélyen ültek,

átnéztek a háztetők fölött.
– Az ön szállásáról szebb a kilátás – állapította meg Thomas.
– A csillagokat innen is látni, más nem számít – válaszolta Elsa.
– Mik hát a csillagok, Joxer?6 – idézte Thomas erős ír
hanghordozással.
– Azt állítja majd, hogy hencegek, ha azt mondom, tudom,
miből való ez a sor?
– Gyerünk, mondja csak meg, szégyenítsen csak meg,
semmisítsen meg! – biztatta a férfi nevetve.
– Sean O'Casey írta – bökte ki Elsa.
– Ön az osztályelső, Elsa. Ezt is egy elkötelezett tanártól
hallotta?
– Nem, Londonba mentem Dieterrel, titokban utaztunk, ott
láttuk. Nagyszerű előadás volt.
– Várja már, hogy ismét vele lehessen? – kérdezte Thomas.
6
Az idézett sor Sean O'Casey Juno and the Paycock (Júnó és a páva) című művéből
való, amely a Dublin Trilogy második részeként született meg 1924-ben, és az egyik
legelismertebb és leggyakrabban játszott színdarab Írországban. (A ford.)
 – Van egy bökkenő.
– Ez mindig így van, nem igaz?
– De, azt hiszem. Ezúttal elég szokatlan: megígérte, hogy nem
lesz több alakoskodás, rejtőzködés, lapítás. Minden nyilvánosságra
kerül. – Elsa hangja kételkedésről árulkodott.
– Úgy sokkal jobb, nem igaz? – kérdezte Thomas meglepetten.
– Én is úgy gondolom, de bizonyos értelemben nem lesz jobb. –
Elsa az ajkába harapott.
– Úgy érti, hogy élvezi a titkolózást, a rejtőzködést?
– Nem, egyáltalán nem így értem. Arra gondolok, hogy van
valami más, amit soha nem vallott be. Például azt a tényt, hogy
neki meg egy másik nőnek gyereke született.
– Azóta, hogy önök ketten együtt vannak?
– Nem, évekkel korábban történt, de az a helyzet, hogy soha
nem ismerte el azt a kislányt.
– Ez elől futott el?
– Nem futottam el, otthagytam az állásomat, és elmentem, hogy
világot lássak. De ezek után kevésbé voltam jó véleménnyel róla.
Akinek gyereke van, akár szándékosan, akár véletlenül, annak
jelen kell lennie a gyerek számára.
– És ő nem így gondolta?
– Nem, engem pedig valahogy fölháborított. Úgy éreztem, soha
többé nem bízhatok benne. Szégyelltem, hogy szeretem. Mindezt
elmondtam neki.
– És mi változott? Miért gondolja most azt, hogy helyesen teszi,
ha visszamegy hozzá?
– Azért, mert találkoztunk, mert tudom, hogy szeret, és bármit
megtesz értem.
Elsa tekintete reménykedést fejezett ki, hogy a férfi megérti.
Thomas bólintott.
– Igen, én is hittem volna neki. Amikor az ember szeret valakit,
bármit megjátszik azért, hogy ne veszítse el az illetőt. Tudom,
hiszen én is ezt tettem.
– Ön mit színlelt? – kérdezte Elsa óvatosan.
 – Úgy tettem, mintha elhittem volna, hogy Bill az én fiam;
akkor annyira szerettem Shirley-t, hogy képtelen voltam
szembesíteni a megkérdőjelezhetetlen cáfolattal.
– Bill nem az ön fia? – Elsa megdöbbent.
Thomas röviden, érzelemmentesen elmesélte a történetet.
Beszélt a vizsgálatokról, amelyek kimutatták a sterilitását, beszélt
Shirley terhességének örömteli bejelentéséről, majd arról a
tökéletesen váratlan ajándékról, hogy amikor Bill megérkezett,
Thomas rájött, mennyire imádja a fiúcskát, és már egyáltalán nem
fontos a biológiai apaság kérdése.
Nem foglalkozott azzal, hogy megtudja, ki az igazi apa, semmi
jelentősége sem volt.
Visszatekintve beigazolódott, hogy jól döntött, amikor nem
cirkuszolt. Ha Thomas vitatta volna Bill apjának kilétét, akkor a
válás után megtagadták volna tőle a kapcsolattartást a gyerekkel.
– Még mindig szereti? Mármint Shirley-t.
– Nem, elmúlt, ahogy az influenza vagy a nyári vihar. Nem is
utálom. Bosszant, most pedig gyereket vár Andytől, és ez is
ingerel. Mélységesen. Egyfelől azért, hogy nekik lehet, másfelől
pedig azért, mert Bill olyan izgatottan várja… az öccsét, vagy a
húgát.
– Gondolt valaha is arra, hogy Shirley félrelép?
– Nem, távolról sem. Viszont pont Bill létezése jelentette azt,
hogy Shirley nem kimondottan hűséges típus. Úgy vélem, csak
egyetlen alkalomra gyanakodtam.
– Talán igaz is – vélte Elsa.
– Igen, szerintem is, mindenesetre valami okból kifolyólag
egyre kevesebb mondanivalónk maradt egymás számára. Azután
elváltunk – mondta Thomas szomorúan.
– És ön talált valaki mást?
– Nem, azt hiszem, nem is igazán kerestem. Tudja, nagyon
sokat foglalkoztam Bill-lel. És őszintén meglepődtem, amikor
Shirley elhozta Andyt, hogy megismerjen, és beavathassanak a
tervükbe. Shirley azt mondta, „kulturáltan” akarja intézni a
dolgokat. Meg azt is, hogy utálja a titkokat és az alakoskodást.
Esküszöm, kifejezetten heves volt e téren. Azt akarta, hogy nyíltan
tisztázzunk mindent. – Thomas gúnyosan beszélt.
– És mi volt ezzel a baj? – kérdezte Elsa.
– Hónapokig tartott a titkolózás meg az átejtés! A szerelmes
ember annyira mafla tud lenni, és elvárja, hogy mindenki
beleilleszkedjen a tervébe.
Elsa hallgatott. Erősen gondolkodott, valamin töprengett.
– Bocsásson meg, ha fárasztottam – mentegetőzött Thomas.
– Egyáltalán nem fárasztott, épp hogy megvilágított valamit
számomra.
– Valóban?
– Igen, ha Dieter egy csöppet is értékes ember, akkor el kell
fogadnia a tényt, hogy van egy lánya, és el kell ismernie.
– Még akkor is, ha ezzel együtt elveszíti önt?
– Nem veszítene el amiatt, ha valóban elhiszi, hogy annak a
lánynak szüksége van apára. Az a baj, hogy talán csak megjátssza.
Azt hiszi, hogy gyémántgyűrűt, rangot, elköteleződést akarok.
Meg minden effélét.
– Akkor nem túlzottan ismeri önt, igaz?
– Ezt meg hogy érti?
– Úgy értem, hogy több mint két éven át együtt voltak, és nem
látja az ön értékeit.
– Ez tökéletesen igaz, egyáltalán nem ismer, de ez sohasem
számított. Az egészet a szőnyeg alá söpörte a szerelem. És amit
épp az imént mondott arról, hogy a szerelmes ember mafla, és nem
törődik másokkal… Ez annyira igaz! Soha nem jutott még
eszembe.
– Mire valók a barátok, ha nem arra, hogy időnként
előhozakodjanak egy-egy elgondolással? – Thomas nevetett.
– De maga úgy véli, hogy ott kellene őt hagynom, igaz?
– Mindegy, mit gondolok.
– Nekem számít.
– Nos rendben, azt hiszem, olyasvalakivel kellene együtt lennie,
aki minden egyéb mellett igenis megérti önt.
– Miféle egyebekre céloz? – kérdezte Elsa kacagva.
 – Nagyon is jól tudja, mire célzok, a szexre, a szerelemre, a
vonzódásra. Mindez nagyon szép, de ha a megértés mellett is kitart
az ember, akkor igazán boldog lehet.
– És hol találjam én meg mindezt egy kupacban, Thomas?
– Ó, ha tudnám a választ, akkor én irányítanám a világot –
mondta Thomas, miközben Elsára emelte a borospoharát.
Andreasz tavernájában még mindig kábán ültek Fiona
bejelentése hallatán. Rina leszedte az asztalt, a kis kávéscsészék
mellett ücsörögtek.
– A szülei már tudják? – érdeklődött David.
– Nem, én magam is csak most tudtam meg, önökön, itteni
barátaimon kívül senki más nem tudja – válaszolta Fiona.
Helyeslőn dünnyögtek, egyetértettek azzal, hogy a lánynak
vissza kell mennie a valódi életbe, és ápolónőként kell dolgoznia.
Senki nem említette Shane-t. Andreasz azt mondta, biztos benne,
hogy a lány szülei odalesznek az örömtől. Jorgisz megkérdezte,
visszakapja-e a kórházi munkáját. David azt tudakolta, ezentúl is
otthon fog-e lakni.
Shane-ről továbbra sem esett szó.
Egyedül Vonni nem kapcsolódott be a beszélgetésbe. Ez
meglehetősen szokatlan volt tőle, csak ült, és bámult maga elé.
Végül Fiona megszólította:
– Önnek tökéletesen igaza volt, Vonni, ezt elsőként kell
beismernem. Nem örül, hogy ilyen jól látta a dolgokat?
– Ez nem valami játék, amelyben az ember pontokat nyer vagy
veszít, ez az egész életéről, a jövőjéről szól.
– Akkor még indokoltabb az öröm – állapította meg Fiona. –
Azt is mondhatná: lám, én figyelmeztettem. Megérdemli, hogy
kimondja ezt.
– Nem akarom kimondani, épp eleget mondtam már
mindannyiuknak. És sikerült valamennyiüket fölbosszantanom.
Mindig is ez volt a bajom, tudtam, kinek mi a jó, kivéve magamat.
Andreasz és Jorgisz alátámaszthatja ezt. Az ostoba, főnökösdit
játszó Vonni, aki az egész világot irányítani tudná, de a saját életét
képtelen.
 Csönd állt be. Azután Jorgisz szólalt meg. –Azt kétségtelenül
tudta, hogyan igazítsa el a húgunk, Christina életét, ön nélkül soha
nem állt volna talpra.
– És az év minden napján tesz valamit, amitől jobb lesz
valakinek az élete, rábeszéli Mariát a vezetésre, foglalkozik a
gyerekekkel, látogatja a betegeket. Számomra mindez nem tűnik
ostobának és főnökösködésnek – tette hozzá Andreasz.
– Soha nem tudtam volna meg, hogy haldoklik az apám, ha ön
nem figyelmeztet, Vonni – vette át a szót David. – Egész életem
végéig gyötört volna a bűntudat, ha nem jártam volna a végére.
– Ma pedig eljött velem, és egyetlenegyszer sem próbált
befolyásolni. Egyáltalán nem gondolom, hogy beavatkozott az
eseményekbe. Mindössze történetesen igaza volt – állapította meg
Fiona. – Hagyta, hogy elgondolkodjam. Soha nem fogom
elfelejteni.
Vonni tekintete körbejárt rajtuk. Annyira megtelt a szíve, hogy
nem mert megszólalni. Végül valahogy kinyögött két szót ír
nyelven:
– Slan abhaile, Fiona – hebegte.
– Mit jelent ez? – tudakolta David.
– Azt jelenti: jó utat! – válaszolta Fiona.

Thomas és Elsa az erkélyen társalgott, mint két régi barát.

Hihetetlen volt, hogy nem évek óta, hanem nagyjából mindössze
egy tucatnyi napja ismerik egymást. Tudták egymás szívének
titkait.
– Ezek szerint jóval az egy év letelte előtt visszamegy, mielőtt
megszületik Shirley gyereke? – kérdezte Elsa.
– Úgy gondolja, ezt kellene tennem? – Thomas kérdőn nézett a
nőre.
– Hé, senkinek sem óhajtom megmondani, mit csináljon,
emlékezzen csak, milyen dühösek voltunk mindannyian Vonnira,
amikor kijelentette, hogy mit tegyünk és mit ne. Ön sem mondta
meg nekem, hogy mitévő legyek.
– Az más – magyarázta Thomas. – Én megkérdezem magát, és
valóban tudni szeretném, mit gondol.
 – Rendben van… Azt gondolom, hogy szereti Billt, ő is szereti
magát, és olyan nehéz az életünkben ehhez hasonló jó, nemes
szeretetet találni, ezért azt hiszem, óriási pazarlás az ön részéről,
ha nincs a fiú közelében. Nem úgy tűnik, mintha kizárná a
gondolataiból, és a saját életét élné. Egész idő alatt miatta aggódik.
Akkor pedig miért ne élne a közelében, miért ne lenne otthona,
ahol szívesen fölkeresi a gyerek? Az új baba érkezésekor
féltékenység gyötri majd, szüksége lesz egy helyre, ahol ő a király.
Thomas nagy figyelemmel hallgatta Elsát.
– Igen, valamikor jó, nemes szeretet volt, de galádul
viszonyultam Andyhez. Csorbát ejtettem ezen a szereteten. – A
férfi nagyon szomorúan beszélt.
– Akkor talán meg kellene próbálnia újból helyreállítani,
megerősíteni, mielőtt egészen elapad – javasolta Elsa.
– Az eszem azt súgja, igaza van, de a szívemben attól félek,
annyira elrontanám, hogy jobban teszem, ha félreállok az
útjából.. . az ő érdekében éppannyira, mint a magaméban.
– Nos, Thomas, rá fog találni a helyes döntésre. Elég jól
ismerem magát. Most pedig, mielőtt távozik, márpedig távozni
fog, megmondaná nekem, mit kezdjek a zűrzavaros életemmel?
– Talán azt mondhatom: képesek vagyunk kiheverni, hogy
szeretünk valakit, és túl tudjuk tenni magunkat rajta, és remélem,
fontolóra veszi, hogy kiheverje őt.
– De miért, miért akarja, hogy vége legyen? Maga a barátom,
minden erejével a javamat akarja, ahogy én is a magáét. Tudja,
hogy Dieter egész egyszerűen az életem nagy szerelme. – Elsa
elbizonytalanodott.
– Megkérdezte, mit gondolok, megmondtam. – Thomas
egyszerűen beszélt.
– De el sem tudom képzelni, miért akarja, hogy kiverjem a
fejemből, hogy végezzek vele…
– Azért, mert megvigasztalhatnám.
úElsának leesett az álla a megdöbbenéstől.
– Thomas, ez nem igaz! – hebegte. – Maga meg én cimborák
vagyunk, barátok. Maga nem vonzódik hozzám, ahogy mondta,
csak a bor teszi, meg a csillagok.
 – Egyáltalán nem gondolt így rám? – kérdezte a férfi
félrebillentett fejjel.
– Igenis gondoltam rá, milyen könnyű volna szeretni egy önhöz
hasonló kedves, figyelmes embert a nyughatatlan, állandóan
sürgető Dieter helyett. De gyakran előfordult, hogy hiábavalón
vágyakoztam dolgokra, amelyek nem következtek be. Nem
következhettek be.
– Rendben van, akkor úgy vélem, holnap vissza kell mennie
hozzá. Minek lófrálna?
– Elég könnyen föladja – jegyezte meg a nő incselkedve.
– Ugyan, Elsa, semmi sem jó, bármit mondok. Megtettem
önnek azt a szívességet, hogy fontolóra vettem, amit mond. Maga
nem teszi ugyanezt.
– Csak játszom magával.
– Ne tegye – szögezte le Thomas.
Elsa összetört.
– Tudom, olyan vagyok, mint azok a feministák, akiket
bosszant, ha egy férfi fölpattan, és átadja a helyét, ugyanakkor
dühbe gurulnak, ha nem teszi. Csak azért játszom szerepeket, mert
nem tudom, mi mást tegyek. Azt tudom, hogy önnek mit kellene
tennie. Kézenfekvő és egyszerű. Azt is tudom, mit kell tenniük a
többieknek – Dieternek, Davidnek, Fionának, Andreasznak,
Vonninak, mindannyiuknak. Csak az én saját elhatározásomat nem
látom tisztán.
– Vonninak mit kellene tennie? – kérdezte Thomas érdeklődve.
– Rá kellene vennie Andreaszt meg Jorgiszt, hogy keressék meg
a fiát, és meséljék el neki, milyen ember most az anyja. Az ifjú
Sztavrosz hazajönne, ha elmondanák neki.
Thomas mosolyogva nézte a nőt.
– Elsa, a keresztes lovag! – jelentette ki szeretettel, és
megpaskolta a nő kezét.

A tavernában Fiona hazautazásáról meg az indulás időpontjáról

beszélgettek.
 – Esetleg eljöhetne velem holnap az utolsó komppal – vetette
föl David. – Jó társaság volnánk egymás számára, akár még
Londonba is elrepülhetne velem.
– Nem rossz ötlet, nagyban megkönnyítené a búcsúzást is.
– Átmenetileg – figyelmeztette Vonni. – Máskor is eljönnek
majd, mindkettőjüknek sok barátja van itt.
– Holnap elbúcsúzom Elenitől, mindent megköszönök neki, és
Dr. Leroszt is fölkeresem.
– Én pedig adok egy utolsó autóvezető-leckét Mariának, és
megmondom neki, hogy ezentúl Vonni fogja tanítani. Rendben
van, Vonni?
– Észrevehető nála újabban némi összerendezettség? –
érdeklődött Vonni.
– Sokat fejlődött – nyugtatta meg David. – Meglátja, milyen
remekül csinálja, ha valahogy meg tudja oldani, hogy nem kiabál
vele, hanem erősíti az önbizalmát.
– Nem vagyunk mindannyian nagyszerűek, ha nem ordibálnak
velünk, és erősítik az önbizalmunkat? – zsörtölődött Vonni.
– Értesítette már az otthoniakat a hazautazásáról? – kérdezte
Andreasz Fionától.
– Még nem, majd holnap telefonálok az Anna Beachből.
– Menjen be, használja az én telefonomat – ajánlotta Andreasz,
ahogy akkor, azon a napon, amikor Manosz elveszett a hajójával
együtt.
– Rövid leszek, Barbarát, a barátnőmet hívom. Köszönöm,
Andreasz – hálálkodott Fiona, azzal befutott a konyhába.
– Nem szokatlan, hogy önöknek, fiataloknak nincs
mobiltelefonjuk? – csodálkozott Andreasz.
– Igen, különös. Négyünk közül senkinek sincs olyan
készüléke, amelyik működne itt – válaszolta David.
– Egyáltalán nem szokatlan – ellenkezett Vonni. – Mindannyian
menekülnek valami elől. Miért volna telefonjuk, azért, hogy
kinyomozható legyen a hollétük?

– Halló, Barbara?
– Te jó isten, Fiona!
 – Hazamegyek, Barbara!
– Micsoda remek hír, mikor érkeztek?
– Nem érkezünk. Csak én megyek. A vonal túlsó végén csönd
lett.
– Shane ott marad? – bökte ki végül Barbara.
– Igen, így is mondhatjuk.
– Sajnálom – jegyezte meg Barbara közömbösen.
– Ne légy olyan képmutató, Barbara, tudom, hogy örülsz.
– Ez nem tisztességes… Miért kellene örülnöm annak, hogy a
barátnőm feldúlt?
– Nem vagyok feldúlt, Barbara. Mit gondolsz, össze tudnánk
költözni mi ketten?
– Persze, azonnal elkezdek keresgélni.
– Nagyszerű, és Barbara, fölhívnád a mamát meg a papát?
– Természetesen, és pontosan mit mondjak nekik? –Azt, hogy
hazamegyek – válaszolta Fiona csodálkozva, hogy mi lehet ebben
kérdéses.
– Jó, csak tudod, az idősebbek állandóan kérdezősködni
kezdenek… – magyarázkodott Barbara.
– Ó, tereld el a figyelmüket erről a kérdésről – javasolta
mintegy mellékesen Fiona.

Thomas hazakísérte Elsát a villájához, és arcon csókolta.

– Schlaf gut – mondta neki.
– Csak azért tanul németül, hogy levegyen a lábamról? –
kérdezte Elsa mosolyogva.
– Nem, azt hiszem, Elsa, ahhoz sokkal többet kellene tennem,
mint hogy jó éjszakát kívánjak. – Thomas hangja szomorúan
csengett.
– Például mit? – kíváncsiskodott Elsa.
– Nyughatatlannak és unszolónak kellene lennem.
Megpróbálhatnám, de lehet, hogy sokáig tartana.
– Higgyen nekem, Thomas, jobb úgy, ahogy van. Viszontlátásra
holnap délben a kikötőben.
– Nem lesz addigra már Németországban?
– És ön sem Kaliforniában?
 – Jó éjszakát, gyönyörű Elsa! – búcsúzott a férfi, majd elindult.

Fiona már csomagolt Elsa villájában.

– Mielőtt bármit is mondana, elnézését akarom kérni, teljesen
magamon kívül voltam, amikor kölcsönkérni igyekeztem, meg
minden – mondta Fiona.
– Nem tesz semmit, én pedig kimérten és ridegen bántam önnel,
nekem kell bocsánatot kérnem.
– Már nem érdekes. Szakítottam Shane-nel. Visszamegyek
Dublinba. Ahogy elnéztem őt, hirtelen megláttam, milyen volna
vele a jövő, és nem érte meg. Lehet, hogy most azt akarja
mondani, vagy azt gondolja, hogy nem lehetett igazi szerelem, ha
ilyen gyorsan elenyészett.
– Nem gondolom ezt, valódi szerelem volt – vigasztalta Elsa. –
De ahogy mondja, véget ért, és ez megkönnyíti az ön számára az
életet.
– Nem azért szakítottam vele, hogy könnyű életem legyen –
magyarázta Fiona. – Mindössze hirtelen más megvilágításban
láttam őt, ahogy feltételezésem szerint önök mindannyian látták, s
ezután már egészen egyszerű volt kisétálni. Természetesen
sajnálom, hogy nem az volt, akinek gondoltam. Ez nem hasonlít az
ön helyzetéhez.
– Miért mondja ezt?
– Shane csak elviselte az én ragaszkodásomat. Dieter azonban
könyörög önnek a levelében, hogy menjen vissza hozzá, és
megígéri, hogy megváltozik az ön kedvéért. Ez igazi szerelem.
Elsa nem ment bele ebbe a témába.
– Végül mi volt az, ami miatt úgy döntött, hogy otthagyja
Shane-t? – kérdezte.
– Azt hiszem, volt valami érzéketlen közöny a hangjában, nem
érdekeltem.
– Értem, mire gondol. – Elsa lassan bólogatott.
– Nem értheti! A maga fiúja térden állva esdekel önnek azért,
hogy visszamenjen hozzá. Ez teljesen más helyzet!
 – Amit a hanghordozásáról mondott, az meglehetősen
sokatmondó számomra. Kimegyek az erkélyre, hogy lássam a
tengert, velem tart?
– Nem, Elsa, fáradt vagyok. Egy nap alatt oda-vissza megjártam
Athént, és az eddigitől tökéletesen eltérő irányt adtam az
életemnek. Aludnom kell.
Elsa sokáig üldögélt, a holdfényt nézte a tengeren, azután
visszatért a nappaliba. Papírt vett elő, és belekezdett egy levélbe,
amelyet másnap szándékozott elküldeni faxon.

Drága Hannah!

Micsoda önzetlen barát vagy! Semmit sem kérdezel, és mindig

készen állsz meghallgatni. Amint kiderült, igazán remek döntés
volt részemről, hogy idejöttem. És még ennél is jobb volt, hogy
ismét találkoztam Dieterrel, mivel most a valódi tények, nem pedig
holmi képzelgés alapján dönthetek. Továbbra sem tudom, mit
fogok tenni. De még pár nap ezen a békés szigeten, és minden
világos lesz számomra. Két dolgot hallottam ma este, az egyiket
egy amerikai férfi mondta, mégpedig azt, hogy igenis ki tudunk
heverni embereket. Csak úgy mellékesen jelentette ki, mint például
azt, hogy az ember kigyógyul a szamárköhögésből. Nem tudom,
igaza van-e. Azután egy ír lány azt mondta, szerencsés vagyok,
mert Dieter megígérte, hogy megváltozik a kedvemért. Én pedig
eltöprengtem azon, miért is kellene azt akarnunk, hogy az emberek
megváltozzanak. Vagy szeressük őket olyanoknak, amilyenek, vagy
lépjünk tovább.
Késő este van, holdfénynél írok. Úgy gondolkodtam a Dieterrel
közös életemen, ahogy azelőtt soha. Belemenekültem. Elég sok
minden elől megfutamodtam. Az apám elhagyott minket, amikor
gyerek voltam, és állandóan abban bíztam, hogy majd megkeres,
ha lát a tévében, de nem tette. Anyámmal soha nem kerültünk
közeli kapcsolatba, talán túlságosan hasonlítunk egymásra,
mindig a tökéletességet hajszoljuk.
 De az utazásom hetei alatt megtanultam, hogy valójában nincs
tökéletes élet, ezért aztán föl kell hagynunk a hajszolásával. Sok
emberrel találkoztam útközben, akiknek sokkal nagyobb
nehézségeik vannak, mint nekem. Ez furcsamód megnyugtatott.
Sokat gondoltam rád, Hannah, meg a boldog házasságodra
Johann-nal. Azon a napon, amikor öt évvel ezelőtt
összeházasodtatok, azt mondtad, semmit sem akarsz benne
megváltoztatni.
Irigyellek ezért, drága, drága barátnőm.
Szeretettel:
Elsa
 Tizenhatodik fejezet

Miriam Fine előkészítette David szobáját: új, orgonalila

düftin ágytakarót meg hozzá illő függönyöket vett, és sötétvörös
törülközőt rakott ki.
– Jól néz ki, és valahogy férfias. Remélem, tetszeni fog neki –
mondta.
– Ne csapj nagy hűhót körülötte, Miriam, utálja a fontoskodást
– figyelmeztette David apja.
– Még te mondod, hogy ne nyüzsögjek? Te mit fogsz csinálni,
tessék, mondd meg nekem, mit fogsz csinálni abban a pillanatban,
amikor belép az ajtón?
– Semmi olyat, ami fölzaklatná.
– Elkezdesz majd a felelősségről papolni. Ha van valami, ami
holtbiztosán fölzaklatja, hát ez az!
– Nem, nem fogok a felelősségről beszélni, legalábbis ha azt
látom, hogy jobb belátásra tért, és úgy döntött, fölhagy ezekkel az
őrült ötletekkel.
– Azért jön haza, Harold, mert beteg vagy. Ő maga jött rá,
láttad a levelet, amelyet küldtem neki. Soha nem említettem.
Egyetlenegyszer sem.
– Nem kérek az együttérzéséből, nem akarok részesülni a
sajnálatából. – A férfinak könnybe lábadt a szeme.
– De a szeretetét elfogadhatod, Harold, azért jön haza, mert
szeret téged.

Fiona apja elfordította a zárban a kulcsot. Hosszú, fárasztó

napja volt az irodában. Egy hét múlva ünnepli az ötvenedik
születésnapját. Nyolcvanötnek érezte magát. Merev és görcsös volt
a válla. Az irodában a sarkában lihegnek a fiatal fickók. A
következő előléptetésből valószínűleg kimarad.
Megpróbálták rávenni, hogy menjen el a közeli vendéglőbe, és
igyon meg három korsó sört, de rájött, hogy Maureen már
elkészítette a vacsoráját. Nem érte meg a veszekedést.
 Amint kinyitotta az ajtót, azonnal eléfutott a felesége.
– Nem fogod elhinni, Sean! Fiona hazajön. Ezen a héten! –
Maureen Ryan végtelenül boldog volt.
– Honnan tudod?
– Barbara telefonált, amikor nem voltál itthon.
– Az a faragatlan fickó nem tudta odakint fölvenni a segélyét?
Erről van szó? – morgott Sean.
– Nem, ezt hallgasd meg: a lányunk egyedül jön haza! Sean
letette az aktatáskáját meg az esti újságot, és leült.
A tenyerébe temette az arcát.
– Valaki megkérdezte ebédnél, mit gondolok, van-e Isten –
mesélte. – Azt válaszoltam a fickónak, legyen esze, természetesen
nincs. Miféle Isten hagyná végbemenni ezt a fölfordulást és
zűrzavart? Most azonban lehet, hogy át kell gondolnom a
válaszomat. Valaminek lennie kell odafönt. Tényleg hazajön?
– Holnap vagy holnapután, megkérte Barbarát, hogy szóljon
nekünk, szeretne visszamenni a régi állásába.
– Hát nem nagyszerű? A lányok tudják már?
– Nem, neked akartam először megmondani – válaszolta
Maureen Ryan.
– Jól sejtem, hogy már megcsináltad a szobáját? – A férfi
fáradtan mosolygott.
– Nem, és elárulom, miért nem: össze akar költözni Barbarával.
– Ez rendben van, igaz?
– Azt hiszem, így a legjobb, Sean – mondta Fiona anyja
könnyes szemmel.

– Nagy meglepetést készítek, Bill, egy kis kirándulásra viszlek

téged a mamáddal! – jelentette be Andy.
– Hiszen ez nagyszerű, hová megyünk?
– Emlékszel, hogy a nagymamád azt mondta, társasútra megy a
Grand Canyonhoz?
– Aha, és? – Bill nagyon izgatott lett. A papa gyakran beszélt
neki a Grand Canyonról, képeket is mutatott róla. Azt ígérte,
egyszer elmennek oda. – Úgy érted, mi is elmehetünk? – kérdezte
a lelkesedéstől ragyogó arccal.
 – Fölvetettem Shirley-nek, hogy mindig is el akartunk oda jutni,
miért ne akkor tegyük, amikor a nagyiddal is találkozhatsz?
– És mit szólt a mama?
– Azt mondta, kedves vagyok, és ennek örültem, de nem azért
teszem, hogy kedves legyek, azért javasoltam, mert úgy véltem,
mindannyiunknak jó lesz.
– Kedves vagy, Andy – állapította meg Bill.
– Odavagyok érted, Bill, hiszen tudod, és amikor megérkezik az
új baba, akkor ugyanolyan szerencsés leszek, mint te. Két gyereket
szerethetek.
– Miért leszel ettől olyan szerencsés, mint én?
– Neked két papád van, igaz? És ha már erről beszélünk, föl
kellene hívnod a papádat Görögországban, hogy értesítsd az
utazásról.
Bill tárcsázta a számot, de csak az üzenetrögzítő kapcsolt be.
Üzenetet hagyott:
– Papa, Andy elvisz minket Arizonába, hogy megnézzük a
Grand Canyont, áthajtunk a Sierra Nevadán, és találkozunk majd a
nagyival, ő a könyvklubos társaival megy. Andy azt mondja,
fölhívhatlak, amikor odaérünk, így a nagyival mindketten
üdvözölhetünk.
Ezután Andy átvette a telefont.
– Thomas, ha esetleg nem kapná meg az üzenetet, mielőtt
indulunk, és szeretne Bill-lel beszélni, megadom a mobiltelefonom
számát. Igyekszem gondosan megmutatni a dolgokat a fiának:
elővettük a térképet, végignézzük az útvonalat, de azt hiszem, sok
mindent ki fogok hagyni. Egyszer talán magával is elmehet,
amikor hazajön.
– Vagyis ha egyáltalán hazajön – jegyezte meg Bill, mielőtt
Andy letette a kagylót.
Mivel Andy még nem tette le a telefont, amikor Bill ezt mondta,
ez is fölkerült a rögzítőre. Amikor Thomas hazaért Elsától,
bekapcsolta a masinát.
Sokáig csak ült, és a világon töprengett. Látta, hogy a tyúkólban
ég az elemlámpa. Igaza volt, amikor azt feltételezte, hogy Vonni
aznap este nem fog a vendégszobában aludni. A különös,
gyötrelmes életre gondolt, amelyet a nő ezek között az emberek
között él Aghia Annán.
A gyönyörű, okos Elsára gondolt, aki visszamegy ahhoz az
önző némethez, aki csak trófeának tekinti. Az egyszerű, jóravaló
Andyre gondolt, a férfira, akit mindig ördögi színben tüntetett föl.
Aki csak a tőle telhető legjobbat tette.
Billre gondolt, aki azt hiszi, hogy talán soha nem megy haza az
apja. Elgondolkodva üldögélt, amíg el nem halványult az égen a
csillagok fénye, és a hegyek fölött meg nem jelent a kora reggeli
világosság.

Az utolsó közös ebédjüket a kék kockás terítőjű étteremben

fogyasztották el.
– Gondolják csak el, milyen gyakran jöttünk ide, és még a nevét
sem tudjuk – jegyezte meg Fiona elgondolkodva.
– Éjfélnek hívják – mondta David. – Nézzék csak a feliratot.
És lassan kiejtette a szót: Meszanihta.
– Ezt meg hogy a csudába találta ki? – kérdezte Elsa.
A fiú nagy gonddal újból végigbetűzte a görög írást: az a
valami, ami V-nek néz ki, az valójában N.
– Ön kiváló tanár lenne, David – állapította meg Elsa
komolyan.
– Nem is tudom, nincs meg bennem a kellő magabiztosság –
felelte David.
– Az csak a javára válik egy tanárnak – szólt hozzá Thomas.
– Mindannyian hiányozni fognak, otthon nincs túl sok barátom
– ismerte be David.
– Nekem sincs, de igencsak meglepődnék, ha sokáig barát
nélkül maradna – vélekedett Thomas. – És ne feledje, az
autóvezető-leckéivel egészen új területre lép!
– Itt könnyű, az angol autópályákon valamivel nehezebb. Nem
hiszem, hogy saját iskolát nyitok.
– Sok barátja van Németországban, Elsa? – érdeklődött Fiona.
– Nem, úgyszólván nincsenek barátaim, sok az ismerősöm, de
csak egyetlen jó barátnőm van, Hannah. Amikor az ember
szélsebesen száguld a célja felé, vagy azt hiszi, hogy ezt teszi, és
állandó készenlétben kell állnia, mindig elérhetőnek kell lennie,
akkor igazából nem marad idő barátokra – mondta Elsa
sajnálkozva.
Mindannyian bólogattak, a helyzet érthető volt.
Fiona bejelentette: vonaton fog utazni Daviddel, hogy
megismerje a szüleit, segítsen elsimítani a hazaérkezés
nehézségeit, és megpróbáljon átadni valamit a csodálatos sziget
életéből, meg a rájuk gyakorolt vonzerejéből.
– Mint a Lótuszevőkben7 – jegyezte meg Elsa.
– Elsa azzal dicsekszik, milyen jól ismeri az angol irodalmat. –
Thomas szeretettel nézte a nőt.
– Tennyson írta – folytatta Elsa mosolyogva, figyelmen kívül
hagyva a férfi megjegyzését. – Amikor megérkeztek oda, ahol a
lótuszevők laktak, és nektárt ettek, arra a földre, ahol láthatóan
örökösen délután volt, az egyikük így szólt: „Hajós társak,
nyugodjatok, nem bujdosunk tovább!”8 Azt hiszem, ez a hely
mindannyiunkra egyformán hat.
– Attól eltekintve, hogy mi ketten Fionával távozunk – mondta
David szomorúan.
– De egy szép napon majd visszatérnek. A mai idők
különböznek Tennysonétól, aki a tizenkilencedik században élt,
amikor nem voltak olcsó repülőjegyek, sőt valójában semmilyen
repülőjegy sem volt – vidította fel őket Thomas.
– Szeretném, ha Barbara, a barátnőm egyszer eljönne ide velem,
de önök nélkül nem lesz ugyanaz – vélte Fiona.
– Vonni mindig itt lesz, és Andreasz, Jorgisz meg Eleni is…
Egy csomóan. – Thomas továbbra is a dolgok derűsebb oldalát
nézte.
– Ön sokáig marad még, Thomas? – kérdezte Fiona.
7
A Lotos-eaters (Lótuszevők) Alfréd, Lord Tennyson (1809-1892) költeménye,
amelyben lótuszt rágcsáló tengerészekről ír, akik megváltozott tudatállapotba kerülnek a
növény nedvének hatóanyagától (az ópiumtól), és ennek következtében elszakadnak a
külső valóságtól. Ez a téma már Homérosznál (Odüsszeia) és Vergiliusnál (Aeneis) is
megjelent. (A ford.)
8
Az idézett sor a mű Karének című második részének utolsó sora Babits Mihály
fordításában. (A ford.)
 – Nem, nem hiszem. Úgy vélem, meglehetősen hamar
visszamegyek Kaliforniába – válaszolta Thomas. A távolba révedt
a tekintete.
Nem akarták tovább faggatni. Nyilvánvaló volt, hogy még nem
született végleges döntés.
– És ön mikor tér haza Németországba, Elsa? – tudakolta David
kedvesen, hogy témát váltson.
– Nem megyek vissza – hangzott az egyszerű válasz.
– Itt marad? – hüledezett Fiona.
– Nem biztos, de Dieterhez nem megyek vissza.
– Mikor határozott így? – Thomas előrehajolt, és rendkívül
feszülten nézte Elsát.
– Tegnap este, az erkélyemen, miközben a tengert néztem.
– És közölte valakivel, például Dieterrel?
– Megírtam neki. Ma délelőtt föladtam a levelet, amikor
idejöttem, hogy önökkel találkozzam. Négy-öt nap múlva meg kell
kapnia.
Elsa Thomasra mosolygott azzal a lassú, meleg mosollyal,
amely a tévénézők kedvencévé tette egész Németországban.

– Nem megy le a Meszanihtába, hogy elköszönjön tőlük,

Vonni? – kérdezte Andreasz, amikor benézett a kézművesüzletbe.
– Nem, épp eleget bosszantottam őket, amíg itt voltak. Hagyom,
hogy békében távozzanak – válaszolta a nő, és föl sem nézett.
– Nem könnyű nő maga, Vonni, szúrós, mint a tüskebokor.
David és Fiona is megmondta tegnap este, hogy nagyon hálásak
önnek. – Andreasz értetlenkedve csóválta a fejét.
– Igen, valóban, igazán udvariasak voltak, amint ön és Jorgisz
is, köszönöm. Egyébként úgy tűnik, az ivás iránti heves vágy
szertefoszlott, akárcsak a nyári felhő. De a másik kettőt, Thomast
és Elsát valóban idegesítem, nem akarok ott ülni és prédikálni,
mint valami öreg denevér. Maga meg én, Andreasz, épp elég
tanácsot hallottunk évekkel ezelőtt, de megfogadtuk őket valaha
is? A válasz: nem.
– És min változtatna, ha újrakezdhetné az életét? – kérdezte a
férfi.
 Andreasz ismeretlen területre tévedt. Általában hagyta a
dolgokat, ahogy azok voltak, minden kérdés vagy elemzés nélkül.
– Harcolnék Magdával Sztavroszért. Akkor talán nem nyernék,
de később esetleg igen. Visszajönne, amikor belefáradt. És
természetesen harcolnom kellett volna Sztavrosszal a benzinkútért.
Itt tisztességesek az emberek, tudták, hogy én vettem neki.
Fölnevelhettem volna a fiamat. De nem, azt gondoltam, valahol a
rakisüveg alján van a megoldás. Így aztán nem történt meg. –
Vonni csüggedten nézett körül.
– Adott önnek bárki is ilyen tanácsot akkoriban? – kérdezte
Andreasz kedvesen.
– Igen, Dr. Lerosz apja, és az ön húga, Christina, de olyan
mélyen beletemettem az arcomat az italba, hogy nem hallgattam
rájuk.
– Nem is kérdezi, hogy én mit változtatnék, ha lehetőségem
volna rá.
– Valószínűleg elintézné valahogy, hogy Adoni itt maradjon.
Igazam van?
– Igen, természetesen ezt kellett volna tennem. De hallgattam
azokra, akik ezt tanácsolták? Nem, nem hallgattam rájuk. –
Andreasz szeme szomorúságról árulkodott. – És huszonöt évvel
ezelőtt önt is meg kellett volna kérnem, hogy jöjjön hozzám
feleségül.
Vonni döbbenten nézett a férfira.
– Andreasz! Ezt nem mondhatja komolyan. Mi még csak
távolról sem voltunk szerelmesek egymásba.
– Én a feleségembe sem voltam szerelmes a szó valódi
értelmében. Nem úgy, ahogy olvasni vagy énekelni szokás róla.
Jól kijöttünk egymással, és társaságot jelentettünk egymásnak.
Maga meg én jó társak lettünk volna.
– Mi jó társak vagyunk, Andreasz – mondta Vonni erőtlenül.
– Igen, de tudja… – motyogta Andreasz.
– Nem, soha nem működött volna, még öt percig sem. Higgyen
nekem. Helyesen cselekedett. Tudja, én pontosan úgy szerettem
Sztavroszt, ahogy megírják, ahogy megéneklik és ahogy álmodnak
róla. Soha nem tudtam volna beérni semmiféle más szerelemmel.
 Vonni tárgyilagosan jelentette ki mindezt, és ezzel ismét a
szokásos mederbe terelte a beszélgetésüket.
– Akkor tehát így volt a legjobb – állapította meg Andreasz.
– Határozottan. És figyeljen ide, Andreasz, én komolyan
gondoltam, amikor azt mondtam, Adoni haza fog jönni, hogy
meglátogassa. Tudom.
A férfi a nagy fejét csóválta.
– Nem, ez csak vágy, csak tündérmese.
– Harmincnégy éves férfi, maga írt neki, természetes, hogy
hazajön.
– Akkor miért nem telefonált vagy írt?
Nem akart beszámolni a nőnek arról a titokzatos
telefonhívásról, amely azt tűnt megerősíteni, hogy a fiú már ott
van. Tévedés is lehetett, félreértés, nem akarta fölcsigázni a nő
reményeit, ahogy a magáét meg Jorgiszét sem. De bár Vonni mit
sem tudott a telefonhívásról, rendületlen maradt a bizodalma.
– Időre van szüksége, Andreasz. Chicago messze van. Előbb
meg kell értenie. De jönni fog.
– Köszönöm, Vonni, maga valóban jó társ – mondta Andreasz,
és jó hangosan kifújta az orrát.

– Hé, Dimitri!
– Tessék.
Dimitri hűvösen válaszolt. Soha nem látott ilyen heves támadást
egy ilyen kedves lánnyal szemben, mint aki a szerelemtől és a
hűségtől vezérelve meglátogatta Shane-t.
– Irhatok levelet?
– Hozok papírt.
Időnként benézett, Shane írt, gondolkodott, majd megint írt.
Végül elkészült, és borítékot kért.
– Majd mi betesszük a borítékba. Csak mondja meg, hová
küldjük. – Dimitri nem sok időt vesztegetett a fiúra.
– A fenét teszik maguk borítékba, nem hagyom, hogy
elolvassák a levelemet! – tiltakozott Shane.
Dimitri vállat vont.
– Ahogy tetszik – vetette oda, azzal távozott.
 Pár óra múlva Shane újból szólította.
Dimitri fölírta a címet: Andreasz tavernája, Aghia Anna.
– Ez különös! – jegyezte meg Dimitri.
– Elkérte azt a nyavalyás címet, ne kezdje most kifogásolni! –
támadt neki Shane.
– Szó sincs róla, csak ismerem ennek a férfinak a fiát, Adonit,
barátok vagyunk.
– Komolyan? Húha! Az apja nem sokra tartja – mondta Shane.
– Nézeteltérésük volt, ilyesmi megesik apa és fiú között –
válaszolta Dimitri méltóságteljesen.

Megegyeztek benne, hogy indulás előtt fél órával találkoznak a

kompnál. Azután különböző irányokban mindannyian távoztak a
kávéházból, amelyről immár tudták, hogy Éjfélnek hívják.
Fiona és David búcsúzkodni indult, és összegyűjteni az
ajándékokat, amelyekkel elhalmozták őket.
Maria tortát sütött Davidnek, hogy hazavigye a szüleinek. Eleni
csipkenyakláncot horgolt Fionának.
Jorgisz borostyánszínű üvegből készült imafüzért adott nekik.
Andreasz az őt és Davidet ábrázoló fényképpel lepte meg a fiút,
amelyet kis, faragott fakeretbe foglalt.
Dr. Lerosz színes csempéket ajándékozott Fionának, amelyeket
fölrakhat a falára, hogy Görögországra emlékeztessék.
Vonnit nem találták. Nem volt otthon.
– Majd eljön, hogy integessen nekünk – vélte David.
– Mostanában nagyon szomorú, valahogy kialudt benne a tűz –
állapította meg Fiona.
– Talán haragszik, amiért ön visszamegy Írországba… Amit ő
képtelen volt megtenni – találgatta David.
– Lehet, bár ő maga azt mondja, hogy így volt jó, mert
meglehetősen sokáig tartott a szerelmük, és mert van egy fia, akit
fölmutathat, ami jóval több, mint amivel sokan elszámolhatnak.
– És hol van most a fiú? – kérdezte David.
– Azt állítja, nem tudja, de lefogadom, hogy ez nem igaz –
szögezte le Fiona.
 – Hát nem volna csodálatos, ha visszajönne? Ha valahol
Chicagóban találkozna Adonival, és elhatároznák, hogy
hazajönnek, és megint hintáznának az öreg fán odafönt a
tavernánál?
– Ó, David, és még az írekről mondják, hogy érzelgősek, és
hisznek a tündérmesékben!
Fiona nevetésben tört ki, és a fiú karját paskolta, hogy jelezze:
vele, nem pedig rajta nevet.

– Milyen titokzatos, Elsa, hogy nem beszélt nekem a terveiről!

– Thomas rosszallón ejnye-bejnyézett, miközben a kis városkában
sétáltak.
– Igenis beszéltem.
– De akkor, amikor mindenki ott volt.
– Hát így adódott, hogy akkor merült föl a kérdés, amikor
mindenki más is ott volt. – Elsa egyáltalán nem szabadkozott.
– De én azt gondoltam, hogy mi ketten meglehetősen
bizalmasan beszélgettünk a dolgokról… – Thomas tétovázott.
– Ez igaz, és örültem is neki.
– És most hová készül? Én arra gondoltam, lepihenek.
Elsa jót nevetett.
– Hogy hová megyek? Megkeresem Vonnit.
Vonni nem volt sem a tyúkólban, sem a kézművesüzletben, sem
a rendőrségen.
Elsa úgy döntött, elmegy az öregemberhez, aki nem hisz a
korszerű orvoslásban. Hátha ott megtalálja Vonnit.
A nap magasan járt az égen, Elsa fehér kartonból készült, széles
karimájú kalapot viselt a fején a hőség ellen. Az út poros volt.
Gyerekek jöttek elő a düledező építményekből, üdvözölték őt,
széttárták és összecsukták kicsiny ujjaikat.
– Yassas! – kiáltották neki, amint elment mellettük.
Elsa azt kívánta, bárcsak volna nála cukorka, karamele, ahogy
ők hívták. De nem gondolta, hogy ilyen fogadóbizottsággal
találkozik.
Megismerte az öregember házát, és fölidézett pár akadozó
görög mondatot, hogy meg tudja mondani, Vonnit keresi. De nem
kellett őket használnia. Vonni ott volt, az öreg ágyánál ült, a kezét
fogta.
Egyáltalán nem tűnt meglepettnek, amikor megpillantotta Elsát.
– Haldoklik – közölte tényszerűen.
– Elmenjek az orvosért? – Elsa gyakorlatisán gondolkodott.
– Dehogy, nem engedné, hogy orvos lépje át a küszöbét, de azt
mondom majd, hogy ön gyógyfűárus, és be fogja venni, amit ad
neki.
– Ezt nem teheti, Vonni. – Elsa megrémült.
– Annak jobban örülne, ha fájdalmak közepette halna meg?
– Nem, de nem játszadozhatunk valakinek az életével…
– Hat-hét órája van hátra, vagy annyi sem. Ha segíteni akar,
menjen el Dr. Leroszhoz, Fiona esete óta biztosan emlékszik rá,
hol lakik. Mondja el neki, mi a helyzet, és kérjen tőle morfiumot.
– De nem lesz szükségem…
– Nem, semmire se lesz szüksége, menjen be a boltomba, és
hozzon egy cserépkorsót is. Siessen!
A poros úton visszafelé Elsa egy régi furgonnal találkozott.
Megállította, és elmondta, hogy orvosságért kell mennie a
doktorhoz. A két férfi csodálkozva nézett rá, és készségesen elvitte
az orvoshoz. Ahogy Vonni megjósolta, valóban gond nélkül
megkapta a szert, a furgon vezetője megvárta, amíg magához veszi
a korsót, azután visszavitte.
– Ezt gyorsan megjárta – dicsérte meg Vonni, Elsa pedig
megfogta a férfi vékony kezét, és ezt ismételgette neki: Dhen ine
szovaro, dhen ine szovaro. Semmi baj, semmi baj.
Vonni összetörte a morfiumtablettákat, a cserépkorsóban
elkeverte a port mézzel, és bekanalazta az öregember szájába.
– Jobb lett volna injekció formájában, hamarabb hozott volna
enyhülést, de hallani sem akart volna róla – mondta Vonni
mogorván.
– Menyi idő múlva fogja érezni?
– Percek kérdése. Ez a szer valóban csodálatos – válaszolta
Vonni.
Az öregember motyogott valamit.
– Mit mondott?
 – Éppenséggel azt, hogy a gyógyfűárus gyönyörű – mondta
Vonni kényszeredett mosoly kíséretében.
– Bárcsak ne mondta volna ezt! – Elsa szomorúan beszélt.
– Ugyan, ezt fogja utoljára látni: az ön arcát és az enyémet. Hát
nem jó, hogy az önére figyel?
– Kérem, Vonni! – Elsának könnyes volt a szeme.
– Ha segíteni akar, Elsa, akkor mosolyogjon rá, hamarosan
kevesebb fájdalmat fog érezni.
A férfi valóban kezdett kissé elernyedni, már nem szorongatta
olyan kétségbeesetten a nő kezét.
– Gondolja azt, hogy az apja, csaljon szeretetet és melegséget a
tekintetébe – tanította Vonni.
Elsa úgy érezte, az idő nem alkalmas arra, hogy fölidézze
Vonninak: alig emlékszik az apjára, aki elhagyta őt. Inkább a
szegény görög férfit nézte, és rajta töprengett, meg a különös,
magányos életén, amely egy ír meg egy német nő mellett ér véget,
akik jókora adag morfiumot adtak neki…

– Halló, Jorgisz, Dimitri vagyok Athénból, emlékszik rám?

Párszor beszéltünk…
– Persze, hogy emlékszem rád! Hogy vagy, fiú, örülök, hogy
hallom a hangodat! Készülődsz az esküvődre?
– Igen, hogy micsoda felfordulást képesek rendezni a nők
egyetlen nap miatt! Úgy értem, az utána következő élet számít,
nem igaz?
– Nekünk igen, de nekik maga a nap a jelentős.
– Ismeri ezt az ír kábítószer-kereskedőt?
– Shane-t? Tulajdonképpen ismerem, de az a legfontosabb,
hogy a lány otthagyta. A szemed láttára szakított vele, igaz?
– Igaz, honnan tudta?
– Vonni mesélte el, az idevalósi nő, aki elkísérte. Azt mondta,
valóságos hősként viselkedtél.
– Ó, hát ismeri azt az idős asszonyt? Nem, attól tartok,
egyáltalán nem voltam hősies. Hanem a srác levelet írt a
bátyjának, elküldte a tavernába. Angolul írta, jól értem a nyelvet,
és elcsodálkoztam a levél tartalmán.
 – Talán a fiú azt gondolja, hogy Andreasz hiszékeny, könnyen
meggyőzhető ember, de ez nem fog működni. A kis Fiona
hazautazik Írországba, Andreasz meg én a kikötőben búcsúzunk el
tőle ma este. Bármit ír is az a fickó Andreasznak, elkésett vele.
– Az jó – nyugodott meg Dimitri. – És ha már beszélünk,
mondja, Adoni visszament valaha is Aghia Annára? Tudja,
Athénból ismerem, és ma valahogy eszembe jutott.
– Nem, soha nem tért vissza.
– Gondolom, jó sokat keres odaát.
– Én nem hallottam róla, márpedig tudnánk, ha idevalósi ember
jól gyarapodna az Államokban. Nézzenek oda! Milyen vicces,
pont a napokban gondoltam rá, hogy talán visszajön, de téves
riasztás volt.
– Ezt meg hogy érti?
– Ó, valami kurta üzenet érkezett Chicagóból, azt akarták tudni,
hová tett egy bizonyos kulcscsomót. Arra gondoltam… Reméltem,
hogy már útban van idefelé, de sajnos tévedtem.
– Azt hiszem, végül mindannyian azt tesszük, amit tenni
akarunk – sóhajtotta Dimitri.
– Igazi filozófus vagy, Dimitri fiam. Az öregek pedig kitartóan
remélik, hogy egyre könnyebb lesz az élet, és hogy az emberek
nem feledkeznek meg a rövidségéről meg arról, hogy a vitákat
nem érdemes hosszasan fönntartani.

Az emberek hosszú sorban várakoztak a beszállásra az Aghia

Annából induló utolsó kompnál.
Fiona és David a jókívánságokkal érkező csoport közepén állt.
Ott volt Maria a gyerekeivel, és Eleni a gyerekekkel, akinél Fiona
meg Shane lakott. Vonni és Elsa fáradtnak és rosszkedvűnek tűnt,
de nyilvánvalóan ismét jó barátságban voltak. Thomas a
nevetséges nadrágját viselte. Mind a négyüknek vitt egy-egy
könyvecskét a szigetről, és másolatot a négyüket ábrázoló
fényképről, amelyet a kávéházban készített.
A képekre ráírta: „Délben az Éjfélben”. Andreasz és Jorgisz
megígérte nekik, hogy a legközelebbi látogatásuk alkalmával ismét
sütnek bárányt.
 Vonni látta, hogy a távozni készülők erősen elérzékenyültek.
Ellentmondást nem tűrő hangon szólalt meg:
– Nem távozhatnak úgy, hogy itt hagynak minket, akik
ragaszkodunk ehhez a földközi-tengeri sziklához, és nem tudatják
velünk, mi történt, miután hazaértek – mondta szigorúan. –Nekem
megírhatják, én pedig majd lejövök a Meszanihtába, és fölolvasom
a többieknek.
Hűségesen fogadkoztak, hogy feltétlenül írni fognak.
– Ne feledjék, huszonnégy órával a hazaérkezésük után! –
erősködött Vonni. – Tudni akarjuk, mi történik.
– Önöknek könnyű lesz írni, nem kell hazudnunk – jegyezte
meg David.
– Sem szerepet játszanunk – tette hozzá Fiona.
Ekkor mintegy végszóra megszólalt a komp erőszakos kürtje, és
a két fiatal a kosarakat meg a szennyesnek kinéző rengeteg holmit
cipelő sokaság között fölment a hajóhídra. Páran tyúkokat és
libákat vittek dobozokban, amelyekre szellőzőlukakat vágtak.
A fiatalok integettek, míg a hajó el nem hagyta a kikötőt, azután
elkanyarodott a part mentén, és szem elől tévesztették a barátaikat.
– Szörnyen magányosnak érzem magam – jelentette ki Fiona.
– Én is. Életem végéig boldogan éltem volna itt – válaszolta
David.
– Valóban? Vagy csak becsapjuk magunkat? Mit gondol? –
töprengett Fiona.
– Az ön helyzete más, Fiona, tényleg más, szereti a munkáját,
vannak barátai, a családja nem akar magára erőltetni semmit, nem
akarja megfojtani.
– Nem igazán tudom, hogyan fognak viselkedni, én vagyok a
családban a legidősebb gyerek, nem mutattam túl jó példát a
húgaimnak azzal, hogy megszöktem egy diliflepnissel.
– De legalább vannak húgai, én viszont egyke vagyok.
Mindenért nekem kell tartanom a hátamat. És az apám haldoklik.
Mindennap meg kell látogatnom, és azt kell mondanom, hogy
büszkén fogok dolgozni a vállalatánál.
– Talán nem lesz annyira szörnyű, mint ahogy gondolja. –
vigasztalta Fiona bizakodón.
 – De igen, sőt még annál is szörnyűbb lesz, mivel elengedtem a
gyeplőt, ahogy ő fogalmaz. Igazán kedves, hogy eljön velem, és
segít megtörni a jeget.
– Azt hiszik majd, hogy a barátnője vagyok, egy rémes
katolikus, aki jön, és lerombolja a hagyományaikat?
– Már most ezt gondolják – mondta David komoran.
– Majd jócskán fölvidítom őket, amikor másnap eliszkolok
Írországba – derült Fiona. – Annyira megkönnyebbülnek majd,
hogy a keblükre ölelik.
– Abban soha nem volt hiány, ez is hozzátartozik a
nehézségekhez – búslakodott David.
És valami miatt ezt mindketten hihetetlenül viccesnek találták.

Elsa és Thomas addig nézték a kompot, amíg el nem tűnt a

szemük elől. Azután lassan visszasétáltak a városba.
– Hol volt délután? – tudakolta a férfi. – Kerestem, gondoltam,
megint kievezhetnénk.
– Holnap csodás volna – javasolta Elsa. – Persze csak akkor, ha
ráér.
– Ráérek.
– Érdekel, hogy valóban visszamegy-e Kaliforniába.
– Engem is nagyon érdekel, hogy valóban nem megy-e vissza
Németországba.
– Használjuk ki hát a legjobban az időt, amíg itt vagyunk –
mondta Elsa.
– Pontosan mire gondol? – érdeklődött Thomas.
– Arra, hogy holnap béreljünk csónakot, vigyünk magunkkal
uzsonnát, egy másik napon pedig menjünk el autóbusszal
Kalatriadába, szeretném újból fölkeresni azt a helyet, ahol nem
vagyok annyira feszült. Erre gondoltam.
– Rendben, megbeszéltük – egyezett bele Thomas.
Mindketten cinkosán mosolyogtak.
Thomas témát váltott.
– Még nem mesélte el, hol járt délután.
– Egy düledező kis házikóban voltam Vonnival, végignéztem
egy öregember haldoklását. Egy öregemberét, akinek nincs
családja, nincsenek rokonai, csak Vonni volt ott meg én. Még soha
senkit nem láttam meghalni.
– Ó, szegény Elsa! – Thomas a nőhöz hajolt, és megsimogatta a
haját. – Szegény Elsa!
– Semmi szegény Elsa, én fiatal vagyok, előttem az élet, ő
pedig öreg volt, magányos és rémült. Szegény öreg Nikolasz!
Szegény öregember!
– Ön kedves volt hozzá, megtette, amit tudott.
Elsa elhúzódott a férfitól.
– Ó, Thomas, ha látta volna Vonnit! Csodálatosan viselkedett,
mindent visszavonok, amit korábban mondtam róla. Mézzel etette
kanálból, és a kezembe tette a kezét. Olyan volt, mint valami
angyal.
Visszasétáltak Elsa szállásához.
– Holnap bérelünk egy kis kék csónakot, és kievezünk a
tengerre – ígérte búcsúzóul Thomas, Elsa pedig távozás előtt
megölelte a férfit.

– Halló, Andy, jókor telefonálok?

– Persze, Thomas, nekem jó, de Bill és az édesanyja sajnos
nincs itt az autóban, felfedezőútra indultak.
– Felfedezőútra?
– Igazából azt akartam mondani, hogy vásárolnak, ők felfe-
dezőútnak hívják. Tudna fél vagy inkább háromnegyed óra múlva
telefonálni? Tudja, mivé fajulhat a vásárlás, nem akarom, hogy
rám pazarolja az ötcenteseit.
– Örülök, hogy önnel beszélek, Andy, mert kérdezni akarok
valamit.
– Tessék, Thomas, kérdezzen bármit. – Thomas hallotta Andy
hangjában az enyhe gyanakvást.
– Azon töprengtem, mi volna, ha valamivel hamarabb mennék
haza annál, mint ahogy várják, mit gondol, jó ötlet?
– Hazajönne? Bocsásson meg, Thomas nem teljesen értem. Úgy
érti, visszajön ide, a városba?
– Igen, így értem. – Thomas megborzongott. A fickó azt akarja
közölni, hogy rossz ötletnek tartja. Tudta, hogy így lesz.
 – De egy évre kiadta a lakását, nem igaz?
– Igaz, de arra gondoltam, kivennék valamit, egy nagyobb
helyet kerttel, ahol Bill eljátszhat.
– Azt akarja, hogy Bill visszamenjen magához? – Andy fojtott
hangon beszélt.
– Nem úgy értem, hogy velem éljen, természetesen nem erre
gondolok, csak egy olyan helyre, ahol meglátogathat. –Thomas
igyekezett palástolni a türelmetlenségét.
– Ó, értem.
Istenem, Andy nehéz felfogású. Egy örökkévalóságig tart, míg
megért egy gondolatot, és újabb évezredbe, mire válaszol.
– Szóval mit gondol? Lehetséges, hogy Bill örülne, ha… ha a
közelben laknék? Vagy csak összezavarná? Maga él vele. Mondja
meg. Csak tudni akarom, mi volna a legjobb.
Több ezer mérföld távolságból Thomas szinte hallotta az Andy
csinos, üres vonásain átfutó mosoly suhanását.
– A fiú imádná, Thomas, olyan volna, mintha egyszerre
köszöntene be a Mikulás meg az összes születésnapja!
Nem fért hozzá kétség, hogy tökéletesen őszintén beszél.
Thomas alig tudta kinyögni a szavakat.
– Nem szólnék még neki, ha egyetért velem, előbb szeretnék
berendezkedni, és csak akkor akarom megbeszélni vele, amikor
határozott időpontot tudok mondani. Ugye megérti, Andy?
– Persze, egy szót sem szólok neki, amíg nem jelentkezik.
– Köszönöm a megértését – motyogta Thomas.
– A megértésemet? Hogy egy férfi közel akar lenni a saját
húsához és véréhez? Mit kell ezen megérteni?
Thomas letette a kagylót, és sokáig üldögélt a sötétben.
Mindenki azt hiszi, hogy Bill az ő húsa és vére. Mindenki, kivéve
Shirley-t. És valójában, amennyire ő tudja, még Shirley is azt
hiheti. Végső soron soha nem beszélt neki az orvosi jelentésről.
Túl késő volt elmondani neki.
Shirley valószínűleg nem tudja.

Vonni elhelyezkedett a pajtában, amelyet Thomas a tyúkóljának

hívott. Látta, hogy a férfi telefonál. Korábban pedig látta, hogy
Elsa kezét fogja. Mennyi minden vár erre a két emberre! Irigyen
sóhajtott föl.
Csodálatos volna, ha még sok-sok év állna előtte. Volna ideje
döntéseket hozni, elmenni ide-oda, új dolgokat tanulni. Ismét
szerelmesnek lenni. Azon töprengett, mit csinálnának. Arra
gondolt, hogy Fiona és David aznap este a késői géppel elrepül
Athénból Londonba.
Vajon viharos, kínos lesz a hazaérkezésük, vagy érzelmes?
Remélte, hogy értesítik. Kierőszakolta, hogy írjanak neki, amikor
megérkeznek!
Végiggondolta a hosszú, forró napot, hogy miként zárta le
Nikolasz szemét, hogyan törölte le a mézet az álláról, mielőtt
elküldött Dr. Leroszért, hogy megállapítsa, amit Vonni már tudott.
Jorgiszra gondolt, aki odafönt volt a rendőrségen. Jorgiszra, akinek
a feleségéről soha nem beszéltek.
Megpróbálta elképzelni, hogyan néz ki Magda, és vajon sír-e a
nagy szemével amiatt, hogy Sztavrosz kikezdett egy másik nővel.
Elgondolkodott Andreasz kijelentésén, miszerint már rég össze
kellett volna házasodniuk. A férfi természetesen téved. De ha
megesküdnek, ő hazahozta volna Adonit. Igazán könnyű lett volna.
A fiú alig várta, hogy megkérjék rá. Nem úgy, mint az ő fia, aki
soha nem fog visszajönni.
Az a fiú, aki egyszer azt üzente, hogy Vonni ellopta a
gyerekkorát, és hogy soha többé nem akarja őt látni. A
vallomástétele és a története fölidézése során egyiküknek sem
beszélt erről. És ahogy harminc éve minden este tette, ezúttal is
imát mondott Sztavroszért, a fiáért. Hátha van Isten, és hátha lehet
valami haszna az imának.
 Tizenhetedik fejezet

Elsa elkészítette az uzsonnát, mire másnap délelőtt Thomas

érte ment. Ruhával letakart kosárba tette, hogy óvja az elemózsiát.
– Azon töprengtem… – kezdte Thomas.
– Na, kedves Thomas, mint töprengett?
– Ne gúnyoljon, én csak egy szegény, gyarló lény vagyok? –
kérte a férfi.
– Esküszöm, hogy nem gúnyolódtam.
– Azon töprengtem, mi volna, ha föleveznénk a part mentén
Kalatriadába, és ott maradnánk. Éjszakára. Ezen töprengtem.
– Azt hiszem, nem kell tovább töprengenie, nagyszerű ötlet –
válaszolta Elsa, és visszaindult a ház felé.
– Most meg hová megy? – kérdezte a férfi nyugtalanul.
– Fogkeféért, tiszta alsóneműért és törülközőért. Rendben van?
– Nagyon is rendben van.
Thomas némi ellenállásra számított. Elsa fél percen belül újból
megjelent.
– Meg fogja engedni a kölcsönzős, hogy ilyen hosszú időre
elvigyük a csónakját? – tudakolta.
– Már megkérdeztem, persze feltételesen, csak arra az esetre, ha
beleegyezne, és azt mondta, nincs ellene kifogása – felelt Thomas
kissé zavartan.
– Ugyan, Thomas, mit mondott valójában? – Elsa
szeretetteljesen nevetett a férfin.
– Úgy beszélt önről, mint… mint a szizighoszomról, vagy
ilyesmiről…
– Az meg mi a csuda?
– Megnéztem, attól tartok, partner vagy házastárs, vagy valami
ilyesmi.
– Rendben van, szizighosz, vágjunk neki a nyílt tengernek! –
biztatta Elsa vidáman.
Beszálltak a csónakba, és kieveztek a kikötőből. Az öregember,
aki vízre bocsátotta őket, azt magyarázta, hogy amennyiben
útközben rosszra fordulna az idő, térjenek vissza a partra, és
kössék ki a csónakot. Nagyon sokan megjárták már.
A kikötőn túl nyugodt volt tenger, a part mentén fölfelé haladva
egymásnak mutogatták az ismerős helyeket. Ott volt a kórház,
amelyben oly sok időt töltött Vonni, ott volt a fürdőhely, ahová
Elsa elvitte a gyerekeket. Amaz ott bizonyára az út menti
kegyhely, amelynél megállt a busz aznap reggel, amikor
mindannyian visszatértek a temetésre. Milyen régvolt, milyen
nagyon rég!
Körülbelül félúton, hozzávetőleg százméternyire a parttól nagy,
fából készült stégre bukkantak. Olyasféle helyre, ahová ki lehet
úszni. Thomas kikötötte a csónakot az egyik oszlophoz. Eszményi
alkalom volt a falatozáshoz. Elsa kikászálódott a csónakból, és
leterítette a ruhát, amellyel a kosarat betakarta.
Füstölt halikrából, paradicsomból, citromléből, ecetből és
olívaolajból készült salátát meg csicseriborsókrémet kent pi-tába,
és fügét meg sárgadinnyét rakott tányérra. Azután bort töltött egy
pohárba, és odanyújtotta a férfinak.
– Tudja, maga igazán káprázatosan gyönyörű – állapította meg
Thomas.
– Köszönöm, nagyon kedves, de ez nem fontos – hárította Elsa
tárgyilagos hangon. Nem letorkolni akarta a férfit, egyszerűen csak
kijelentett egy tényt.
– Rendben van, nem annyira fontos, de igaz – válaszolta
Thomas, és nem beszélt róla többet.

Kalatriadának nem volt igazi kikötője, ezért egy mólóhoz

kötötték a csónakot, és a meredek úton fölsétáltak a városkába.
Irini nem felejtette el őket az utolsó látogatásuk óta. Kezet
fogott velük, melegen üdvözölte őket. Úgy tűnt, egy percig sem
akad fönn azon, hogy a boldog, csinos pár két szobát kér.
– Csak egy szabad szobánk van, de az kétágyas, mindenkinek
külön ággyal – tájékoztatta őket.
– Azt hiszem, túl fogjuk élni, igaz, Elsa?
– Természetesen – helyeselt a nő.
 Irini talán még soha nem járt távol a falujától, de bölcsességre
tett szert a világ dolgaiban. Tudta, hogy soha semmin sem szabad
meglepődni.

– Egyáltalán semmit sem közölt a lányról, akit magával hoz? –

kérdezte Harold Fine harmadszor is.
– Csak azt, amit már mondtam neked, hogy ők meg két másik
nyaraló összebarátkoztak azon a szigeten, és együtt utaznak vissza.
– Hm… – dünnyögte David apja.
– Nem hiszem, hogy valami románc volna közöttük – vélte
David anyja.
– Soha nem hozott még haza lányt, Miriam.
– Tudom, de akkor sem gondolom. Először is, ír lányról van
szó.
– Miért akadályozná ez Davidet? Hiszen Görögország leg-
félreesőbb vadonjában töltötte a nyarat.
– A lány csak egy éjszakára marad, Harold.
– Ezt mondják most – dörmögte David apja komoran.

– És az isten szerelmére, ugyan mi a csudának szakítja meg az

útját Manchesterben? – kérdezte Sean Ryan Barbarától.
– Igazából nem volt túl sok idő magyarázkodásra, de azt
hiszem, találkozott valakivel, akinek haldoklik az apja, és Fiona a
családdal akar tölteni egy estét, hogy megkönnyítse a helyzetet –
válaszolta Barbara.
– Újabb senkiházi! – zsörtölődött Fiona apja.
– Fiona csak kedves hozzá – védte a barátnőjét Barbara.
– Nézd csak meg, hová juttatta őt korábban a kedvessége –
morogta a férfi.
– De annak már vége, Mr. Ryan.
Barbara néha azt érezte, az élet másról se szól, csak arról, hogy
a kórteremben és azon kívül is hajthatatlanul derűsnek kell
maradni.
– Holnap hatkor érkezik, Shane nélkül. Nem ezt akartuk mindig
is?
 – És valóban azt akarja, hogy ne menjünk ki elé a repülőtérre? –
kérdezte Maureen Ryan tanácstalanul.
– Igen, azt mondja, utálja a nyilvánosság előtt zajló érzelmes
jeleneteket. A repülője négykor száll le, hat előtt itthon lesz.
– Azon töprengek, Barbara, hogy ha ráérsz, nem tudnál-e… –
kezdte Fiona anyja.
– Idejönni, mire megérkezik – fejezte be helyette a mondatot
Fiona apja.
– Hogy megkönnyítsem a helyzetet? – kérdezte Barbara.
– Megakadályozni, hogy valami helytelen dolgot mondjak –
vallott színt Sean Ryan.
– Szívesen, majd elintézem, hogy más műszakba tegyenek –
nyugtatta meg Barbara.
– Csak azért, mert sok minden elhangzott, amikor elment –
magyarázta Maureen.
– Ó, higgyék el, mindig összevissza beszélünk.
Barbara azon tűnődött, hogy be kellene nyújtania a
felmondását, és hivatásszerűen kellene foglalkoznia a világ
igazgatásával. Úgy tűnt, szabad idejében ezt teszi.
– És mit gondolsz, itt kellene maradnia éjszakára, vagy inkább
nálad aludjon?
– Tudja, Mrs. Ryan, azt hiszem, nagyszerű volna, ha
elköltenénk önökkel egy kellemes vacsorát a hazatérése örömére,
azután eljönne velem… így Rosemarynek nem kellene átadnia
Fiona régi szobáját, ahol most lakik, és nem fenyegetne újabb
kínos dolgok elhangzásának a veszélye.
Miközben Barbara a buszhoz szaladt, azon töprengett, vajon
már abban a hónapban átvegye-e az ENSZ irányítását, vagy várjon
még egy kicsit.

– Dimitri!
– Tessék.
– Elküldte azt a levelet? – kérdezte Shane.
– Igen, elküldtem.
– És miért nem válaszol az az ostoba öregember?
– Fogalmam sincs róla – felelte Dimitri, és vállat vont.
 – Talán nem is tud olvasni, a bolond öreg fickó befűzött
bakancsot hord a nyár közepén.
Dimitri indulni készült. Shane megfogta a karját.
– Kérem, ne menjen el… Én… Nos… Őszintén szólva kissé
félek, és egyedül érzem itt magam.
Dimitri csak nézte. Eszébe jutott, mennyire eltorzult Shane arca,
amikor megragadta annak a lánynak a haját, és föl akarta kenni őt
a zárka falára.
– Időnként mindannyian félünk, és mindannyian egyedül
érezzük magunkat, Shane. Intézkedtünk, hogy ügyvéd képviselje a
bíróságon – mondta, miközben lerázta magáról a fiú kezét, és
bezárta maga mögött a cella ajtaját.
Megszólalt Dimitri telefonja.
Andreasz hívta, aki Jorgisztól, a rendőrségen dolgozó öccsétől
kapta a számot.
– Arról a fiatal ír férfiról van szó.
– Igazán? – sóhajtott föl Dimitri.
– Levélben érdeklődött tőlem Fiona felől, azt mondta, nagyon
sajnálja a történteket, és azt kérdezte, meg tudnám-e magyarázni a
lánynak, hogy nem akarta őt bántani.
– Bántani akarta – mondta Dimitri.
– Igen, ön tudja, és én is tudom, de azt akarja, hogy mondjam
meg a lánynak. Azt üzenném a fiúnak, hogy nem tudom megtenni,
amit kért, mert a lány elment. Hazament.
– Az jó – állapította meg Dimitri.
– Átadná neki az üzenetet?
– Tudna levelet, faxot vagy e-mailt küldeni? Valamit? Nekem
nem fogja elhinni.
– Csakhogy nem beszélek túl jól angolul.
– Akad ott valaki, aki megtehetné ön helyett?
– Igen, köszönöm, tudom, kit kérjek meg.
– Mielőtt letenné, mondja csak, hogy van a fia, Adoni? Együtt
töltöttük a katonai szolgálatot, azóta ismerem.
– Azt hiszem, jól van, most Chicagóban él.
– És hazajön?
– Nem valószínű, miért kérdezi?
 – Mert szeretnék újból találkozni vele. És mert megnősülök, és
szeretném meghívni az esküvőmre.
– Ha hallok felőle, szólok neki, hogy keresse meg magát –
ígérte Andreasz nehéz szívvel.
Dimitri hosszú ideig csak ült, és a telefont nézte. Micsoda
váratlan dolgokat visznek végbe emberek! Adoni remek fickó volt,
amikor együtt szolgáltak, szeretettel beszélt az apjáról meg a
dombon álló tavernáról. Dimitri fölsóhajtott. Nehéz a dolgokat
megérteni.

A második éjszakát töltötték Kalatriadában, és ellentétben

azzal, amikor Daviddel és Fionával jártak ott, ezúttal tiszta,
csillagos ég borult rájuk.
Irini a szabadban terített meg Thomasnak és Elsának egy kis
asztalt, ahonnan láthatták a teret meg a föl-alá sétáló embereket.
Az asztalukat fehér porcelánvázába tett kis bougainvilleaággal
díszítette.
Thomas Elsa kezét simogatta.
– Nagyon boldog vagyok itt, valami nyugalmat érzek, mintha
elült volna a vihar.
– Én is ezt érzem – válaszolta Elsa.
– Ami természetesen nevetséges – szögezte le Thomas. – A
viharok persze egyáltalán nem vonultak el. A sarkon túl
leselkednek mindkettőnkre, hogy előbb-utóbb foglalkozzunk
velük.
– Talán azért vagyunk nyugodtak, mert úgy gondoljuk, most
meg tudunk velük birkózni – vetette föl Elsa.
– Ezt hogy érted?
– Te visszamész Billhez, az egyetlen kérdés csupán az, hogy
mikor. Én pedig hazautazom Németországba, az egyetlen kérdés
csak az, hogy hová.
– Gyorsan, élesen gondolkodsz, Elsa. Kitűnően össze tudod
foglalni a dolgokat.
– Egyáltalán nem vagyok gyors, ezt már rég tudnom kellett
volna.
 – Mindazonáltal nem vesztegetjük majd az időnket megbánásra,
igaz? – érdeklődött a férfi.
– Nem hát, egyetértek, a megbánás haszontalan. Sőt ártalmas.
– Kérsz kávét? – kérdezte Thomas.
– Talán… Tulajdonképpen kissé feszült vagyok, Thomas – tette
hozzá Elsa.
– Én is, de nem hiszem, hogy a kávé bárkit is megnyugtatott
volna. Mit gondolsz, menjünk?
Elsa kézen fogta Thomast, miközben fölsétáltak a falépcsőn.
Irini mosolyogva nézte őket, és mintha megértette volna az
aznap éjszaka jelentőségét.
A hálószobában mindketten zavarban voltak. Elsa a
hegycsúcsokra mutatott, megnevezte őket.
– Csodálatos ez a hely, jó itt lenni – jegyezte meg szelíden.
Thomas odament hozzá, magához szorította, és lágyan
megcsókolta a nyakát. Elsa kissé megborzongott. Thomas
elhúzódott.
– Tolakodó voltam? – kérdezte tétován.
– Nem, izgalmas voltál és finom. Gyere ide – mondta Elsa.
Először megsimogatta a férfi arcát, azután megcsókolta, szorosan
magához ölelte. A keze föl-alá sétált a férfi hátán, aki gyöngéden
kigombolta a blúzát.
– Elsa, én nem tudom… Remélem… – kezdte Thomas.
– Én sem tudom, és én is remélem – motyogta Elsa. – De
emlékezz, nem nézünk vissza, nem bánunk meg semmit, nem
teszünk összehasonlításokat.
– Gyönyörű vagy, Elsa.
– Szoríts magadhoz! – kérte Elsa. – Kérlek, Thomas, szeress
engem. Szeress engem ezen a csodálatos szigeten, és ma este ne
gondoljunk semmi másra…

Vonni leült Andreasszal, és ezt írta Shane-nek:

Ezúton válaszolok a Fiona Ryannel kapcsolatban írt levelére. A

hölgy két napja elhagyta a szigetet, visszament Írországba, ahol
reményei szerint folytathatja ápolónői munkáját. Ezért nem tudom
átadni neki az ön bocsánatkérő üzenetét, de feltételezem, tudja,
hogyan vegye föl vele a kapcsolatot Dublinban.
Remélem, együttműködik az athéni hatóságokkal a
letartóztatása ügyében. Minden kábítószerrel kapcsolatos
visszaélést nagyon szigorúan kezelnek.
Üdvözlettel:
Andreasz

Vonni lefordította az írást Andreasznak.

– Nem gondolja, hogy kissé rideg? – tűnődött a férfi.
– Nagyon rideg – helyeselt Vonni. – Inkább kifizetné az
óvadékot, és meghívná fél évre?
– Nem, nem erről van szó. Csak hát börtönben van, és igenis
bocsánatot kért.
– Andreasz, maga túlságosan megértő mindennel
kapcsolatban… Mindennel, kivéve a fiát.
– Már őt is megértem, Vonni, de sajnos elkéstem. Ne mondja,
kérem, hogy van egy érzése, már nem hiszek az érzésekben.
– Rendben van. Esküszöm, nem beszélek róla többet. Mit
gondol, postán adjuk föl a levelet, vagy megkérjük Jorgiszt, hogy
faxolja el?
– Így akarja elküldeni, változatlan formában, annak ellenére,
hogy ön is barátságtalannak tartja? – kérdezte Andreasz.
– Szerintem, és természetesen tévedhetek, vannak az életben
pillanatok, amikor helyénvaló a barátságtalanság, és ez egyike
azon pillanatoknak.
– Még hogy maga tévedhet, Vonni? Soha! – A férfi mosolygott.
– Faxoljuk el, és vessünk véget a szegény fickó szenvedéseinek.
– Hazafelé menet beadom a rendőrőrsre – ajánlotta föl Vonni.
– Hová megy ma haza? A lakásába vagy a tyúkólba? – kérdezte
Andreasz.
– Na, most rosszabb, mint Thomas! Éppúgy tréfát űz a
házirendemből! De mivel ennyire kíváncsi, hát megmondom: a kis
vendégszobában fogok aludni. Thomas és Elsa elment
Kalatriadába, egyedül leszek a házban.
 – Szóval együtt mentek el… – Andreas az állát dörzsölgette. –
Értem…
– Tudom. Elképzelem.
– És mikor jönnek vissza?
– Thomas üzenetet hagyott, amelyben azt írta, hogy ha minden
jól alakul, akkor talán pár nap múlva.
– Reméljük, úgy lesz! – jegyezte meg Andreasz.
– Maga igazán kedves ember – állapította meg Vonni.
– Ezt még soha nem mondta.
– Nem, de az évek során rengeteg szamárságot hordtam össze.
Maga mindig elég bölcs volt ahhoz, hogy tudja, mire gondolok, és
mire nem. Őszintén mondom, hogy maga kedves, jó ember.
Remélem, ezt tudja.
– Tudom, Vonni, és boldoggá tesz, hogy így vélekedik rólam –
vallotta meg Andreasz.

David a Fionával közösen begyakorolt szabályokat betartva

beszélgetett az apjával. Egy szót sem ejtett a férfi életének véget
vető betegségről, viszont nagy érdeklődést mutatott az iroda meg a
kitüntetés iránt.
– Nem hittem, hogy foglalkoztatnak az efféle kérdések –
csodálkozott Harold Fine.
– De hiszen kitüntetnek, apa, miért ne foglalkoznék vele, és
miért ne volnék nagyon büszke?
Az apja mosolyogva bólogatott.
– Nos, őszintén szólva, fiam, nem lett volna az igazi, ha nem
jössz haza, és nem veszel részt rajta. Mi értelme az efféle
dolgoknak, ha az ember húsa és vére nem osztozik bennük?
A szomszédos szobában Fiona David anyjával beszélgetett.
– Ön nagyon kedves, Mrs. Fine, hogy befogad éjszakára. Igazán
nagyra értékelem.
– Ez csak természetes, David minden barátját szívesen látjuk.
– Mesélt a szép otthonukról, de nem mondott igazat, mert ez
valósággal káprázatos!
Miriam Fine épp annyira örült, mint amennyire zavarba is jött.
– Davidtól úgy tudom, ön Dublinban él.
 – Igen, most hetekig távol voltam, és már nagyon várom, hogy
ismét találkozzam a családommal – mosolygott Fiona töretlenül.
– És szép hely az a sziget, ahol voltak?
– Ó, egyszerűen csodálatos, Mrs. Fine, csupa egyszerű, kedves
ember él ott. Szeretnék máskor is visszamenni, és tudom, hogy úgy
is lesz.
– És pontosan mit csinált ott, kedvesem?
– Kipihentem magam – válaszolta Fiona vidáman. Megegyezett
Daviddel, hogy nem említi Shane-t, a vetélést és a kábítószer
miatti letartóztatást. Semmit, ami megzavarná a Fine-család
nyugodt életét.
– És nővérként dolgozik Dublinban? – Miriam Fine egyre
oldottabb lett. Ez a lány nem akarja behálózni az ő egyetlen
fiacskáját.
– Az utazásom előtt fél évig az onkológiai osztályon dolgoztam,
és engedje meg, Mrs. Fine, hogy megnyugtassam, mert manapság
minden sokkal jobb.
– Tessék?
– Az ember csak ámul és bámul, ha látja, hogy újabban milyen
sokat tudnak segíteni a betegeknek. Hadd mondjam el…
És legnagyobb meglepetésére Miriam Fine rádöbbent, milyen
jól eltársalog ezzel az ír hanghordozással beszélő lánnyal, aki sok
tekintetben igazán hasznos segítségnek bizonyult. Nála jobb
vendéget nem is kívánhatott volna.

Az Anna Beach Szálloda pultján számos fax várt Elsára. Egyre

sürgetőbben kérték, hogy válaszoljon az e-mailjeire. De Elsa nem
volt sehol.
A fogadóportás észrevette Vonnit a kézművesüzlet folyosóján.
– Kíváncsi vagyok, mit tanácsolna ezekkel az üzenetekkel
kapcsolatban. A német nő egy ideje nem jön haza…
Vonni érdeklődve nézegette a papírokat.
– Nem beszélek németül. Mi van bennük?
– Egy férfi Németországból azt állítja, a hölgy nem játszhat
ilyen játékot, nem hagyhatja el őt. Efféle dolgok.
– Értem. – Vonni örült.
 – Mit gondol, visszaküldjük neki azzal a megjegyzéssel, hogy a
hölgy nincs itt? – kérdezte a portás, akit aggasztott, hogy az Anna
Beachet esetleg szakszerűtlenséggel vádolják.
– Én nem foglalkoznék vele. Jobb nem belekeveredni. Ha a
férfi telefonál, akkor természetesen megmondhatja neki, hogy úgy
hallotta, a hölgy elment.
– Miért, hát elment?
– Igen, néhány napra, és nem akarja, hogy zavarják.

Dublin
Kedves Vonnim!
Megígértem, hogy a hazaérkezésem utáni napon írok önnek,
íme!
Az utazás kellemesen telt, a repülő tele volt turistákkal,
nyaralókkal. David meg én kivételezettnek éreztük magunkat, mert
mi az igazi Görögországot ismertük meg, nem csak a
tengerpartokat és a diszkókat. Vonattal mentünk Davidék-hez.
Mellesleg szólva rettenetesen gazdag, a családja hatalmas
házában rengeteg az antik holmi és az értékes dísztárgy. Az anyja
nagyon nyíltszívű, csinos asszony, és láthatóan a férjének szentelte
az egész életét. Mr. Fine bizony rosszul néz ki, alig pár hónapja
lehet hátra. Legfeljebb. Meglehetősen riadtnak láttam, de
tulajdonképpen képes volt a palliatív, fájdalomcsillapító
gondozásról beszélgetni velem. Nem tudta, pontosan miben áll ez,
és nem akarta megkérdezni. Daviddel mindketten sírtunk a
manchesteri repülőtéren, az emberek azt hitték, búcsúzkodó
szerelmesek vagyunk.
Barbara otthon volt, amikor megérkeztem, ez tompította a
feszültségeket. A papa mellébeszélt, került minden sértő szót. A
mama a kereskedelmi csatornák mártásokról meg házias kosztról
szóló műsorait idézte föl, mintha a Gulagon vagy valami ahhoz
hasonló helyen jártam volna, nem pedig egy csodálatos illatokban
és ízekben gazdag szigeten. Még most is vágyakozom a faszén
illatára az Éjfél kávézóban, vagy a sült bárány és a fenyőmag
szagára odafönt Andreasznál.
 Adja át neki a jókívánságaimat, majd írok is, miután munkába
álltam, és Barbarával beköltözünk az új otthonunkba.
Pillanatnyilag a kanapéján alszom, és minden másnap
meglátogatom a mamát meg a papát. Tulajdonképpen jól vannak,
és jóformán egyáltalán nem emlegetik azt a nyavalyás
ezüstlakodalmat. A két húgom rémes lett. Úgy döntöttem, legjobb
nem túlzottan belemenni a részletekbe, már ami a vetélést meg
Shane letartóztatását illeti. Nos, nemhogy nem részleteztem, de
igazából egyáltalán nem beszéltem ezekről.
Kedves Vonni!
Soha nem tudok elég köszönetet mondani önnek, főleg az
Athénban töltött napért. Azt remélem, arról álmodom, hogy ismét
megtalálja a férjét és a fiát. Megérdemli.
Szeretettel:
Fiona

Manchester
Kedves Vonni!
A nap minden órájában hiányzik ön is és Aghia Anna is. Milyen
csodálatos is volt a ragyogó ég alatt ébredni, és gondtalanul
tölteni a napot, míg fel nem jöttek a csillagok! Feltehetőleg itt is
vannak csillagok, de mivel felhős volt az ég, így nem láttam őket.
Az apám szörnyen néz ki. Mellesleg Fiona csodálatosan
viselkedett vele. Úgy beszélt hozzá, mintha egész életében ismerte
volna, és elmondta, milyen jó fájdalomcsillapító gyógyszerek
vannak. Még az anyám is megszerette, és miután libabőrös lett a
gondolattól, hogy keresztény lányt viszek a házba, utóbb
meglehetős sajnálkozással vette tudomásul hogy csak barátok
vagyunk. Megígértették vele, hogy a vég közeledtére visszajön, és
tudom, hogy így is lesz. A repülőtéren sírtunk. Minden véget ért: a
nyár, Görögország, a barátság, a remény.
Hogy örülök-e a hazatérésemnek? Nos, az egyszerűség kedvéért
mondjuk azt, hogy haza kellett jönnöm. Rosszul érzem magam, ha
arra gondolok, hogy ön nélkül nem tettem volna meg. Olyan
tisztán látta a helyzetet, és olyan erővel segített látnom a
történéseket! Szörnyű, hogy továbbra is agyondicsérnek a
bácsikáim, a nénikéim meg a barátaim, amiért ilyen csodálatos
módon „megéreztem” a bajt. Még hogy megérzés, Vonni! Önnek
köszönhetem! De tartom magam a megállapodásunkhoz, és nem
mondom el nekik.
A napok örömtelenül telnek, hamarosan elkezdem az irodai
munkát. Nagyon kell figyelnem, mert az apám minden este meg
akarja beszélni a napot. A korábbi főnök természetesen utál, és
rendkívül tartózkodó. Állandóan azt tudakolja, mikor fogok
kezdeni. Annyira szeretném neki elmondani, mit érzek ezzel
kapcsolatban! De persze nem tehetem. A jövő héten rendezik a
díjátadást. Nagyobb a felhajtás és több az előkészület, mint a
holdra szálláskor. Majd mindenről beszámolok önnek. Jó volna,
ha írna, égek a vágytól, hogy halljak Maria vezetői tudományáról,
az Éjfél közönségéről, arról, hogy vajon Elsa és Thomas ott
maradt-e, vagy elutazott, vagy esetleg összejöttek, amit
valószínűnek tartok.
Tegnap éjjel azt álmodtam, hogy hazatért a fia. Pont befutott a
kikötőbe egy farmotoros csónakon. Megeshet, nem igaz?
Szeretettel üdvözlöm:
David

– Mikor térjünk vissza a való világba? – kérdezte Elsa, miután

napokat töltöttek csavargással Kalatriada dombjain és
barlangjaiban.
– Úgy érted, Aghia Annába, vagy nyugatabbra gondolsz?
Thomas vadvirágokat szedett Elsának, és azzal foglalkozott,
hogy füzért készítsen belőlük.
– Úgy vélem, Aghia Anna az alaptábor – mondta Elsa.
Az igazitól tökéletesen elszigetelt, különös életet éltek ott. A
piacra jártak vásárolni, sajtot vettek a domboldalon elköltött
ebédjükhöz. Egy könyvesboltban találtak néhány angol könyvet.
Thomas megkérte az egyik fazekast, hogy készítsen neki tálat,
amelyre fölírja az anyja nevét.
Mivel nem készültek ilyen hosszú látogatásra, a vasárnapon
vettek pár ruhadarabot a bódékban. Thomas pompásan festett a
színes görög ingében. Elsa vett neki egy elegáns, krémszínű
nadrágot, ugyanis elszántan igyekezett rávenni a férfit arra, hogy
hanyagolja a háromnegyedes hosszúságú, sokzsebes
rövidnadrágot, amelyet láthatóan nagyon kedvelt.
– Orea – dicsérte meg Irini, amikor meglátta a férfit az új
öltözékben.
– Igen, valóban gyönyörű – helyeselt Elsa.
– Hiányzik a másik nadrágom – morogta Thomas.
– Rajtad kívül senki sem hiányolja, ugyanis borzalmas!
– Ó, Elsa, bocsáss meg, hadd vegyem föl, olyan kedves
számomra, mint a kényelmes takaró. Kérlek! – könyörgött
Thomas.
– A takaró csinosabb volna – vélekedett Elsa. – Hé, úgy
beszélek, mint a feleségek. Ezt sürgősen abba kell hagynom. Azt
veszel föl, amit csak akarsz – mondta nevetve.
– Visszamenjünk holnap Aghia Annába? – kérdezte Thomas.
– Igen, attól még nem kell búcsút vennünk egymástól, ott is
együtt maradhatunk – vigasztalta magát Elsa.
– Természetesen, hiszen sehová sem kell sietnünk – helyeselt
Thomas.

Maria és Vonni tudta, hogy megjöttek Kalatriadából, ugyanis

látták, amikor visszavitték a csónakot a kikötőbe.
– Az amerikai remekül néz ki, már nem hordja azt a bolondos
nadrágot – állapította meg elismerőn Maria.
– Hála érte az Úristennek! – fohászkodott Vonni áhítatosan. –
Véleményem szerint az Úristennek egy rendkívül okos, fiatal
német nő segített nagy szakértelemmel.
Vonni látta, amint búcsúzásképpen megcsókolták egymást,
azután Elsa elindult az Anna Beach felé, Thomas pedig a város
irányába. Kipihentnek tűntek, és fesztelenül viselkedtek. A
kirándulás minden kétséget kizáróan jól sikerült.
– Rajta, Maria, pame, menjünk! Egy csomó ipszilon-fordulót
kell ma gyakorolnunk, legjobb lesz, ha fölmegyünk a térre. Azt az
üzenetet kaptam, hogy keressem föl Takiszt, az ügyvédet, úgy
tűnik, valami híre van számomra.
– Mivel kapcsolatban?
 – Fogalmam sincs róla. Bírósági idézés nem lehet, évtizedek óta
jól viselkedem.
Vonni közömbös maradt. Maria nem is sejtette, hogy Vonni fél
éjszaka nem aludt, azon töprengett, kapcsolatban lehet-e a hír
Sztavrosszal. Bármelyik Sztavrosszal: akár a férjével, akár a fiával.

Elsa az Anna Beachben ült, mellette nagy előjegyzési naptár.

Hónapok óta első alkalommal került kapcsolatba a németországi
sajtónál dolgozó emberekkel.
A fogadóportás nagy halom faxot adott át neki, és további négy
telefonüzenet följegyzését. Az utolsó arról szólt, hogy Dieter két
héten belül odamegy, hogy megkeresse.
Elsa olvasatlanul, nyugodtan tépte félbe a faxlapokat, és a
telefonüzenetekkel együtt bedobta őket a papírkosárba. Azután a
számítógépközpontba ment, ahol beléphetett a
levelezőprogramjába; munkához látott.
Először Dieternek írt.

Hosszú levélben magyaráztam el, miért nem megyek vissza. Ha

akarsz, gyere ide Görögországba, Dieter, de nem leszek itt.
Hiábavaló utazás lesz.
Elsa.

– Halló, Andy, nem zavarok? Thomas vagyok.

– Egyáltalán nem zavar. Ma Sedonában vagyunk, egy másik
kanyonban, nagyon szép hely, Thomas.
Thomas hallotta Bill izgatott kiáltását:
– A papa az? Beszélhetek vele?
– Persze, Bill, azért hívott, hogy veled beszéljen. Vidd a
telefont, és eredj, társalogj vele egy jót.
– Papa? Tényleg te vagy az?
– Senki más, Bill, csakis én.
– Papa, bárcsak látnád ezt a helyet! Nagyon jó itt, folyton
változnak a színek. És a nagyinak egy csomó barátnője van, igen
idősek, és lányoknak hívja őket. Azt mondtam, ráncos arcú lányok,
és mindannyian nevettek.
 – Meghiszem azt!
– Mit csináltál mostanában, papa?
– Elmentem egy kis faluba, egy aprócska, igazán ódivatú
helyre. Egyszer elviszlek oda.
– Tényleg, papa?
– Soha nem mondok olyasmit, amit nem gondolok komolyan.
Egy szép napon együtt nyaralunk majd ezen a szigeten.
– Nem voltál magányos abban a kis faluban egészen egyedül? –
kérdezte Bill.
– Hát, nem, nem voltam magányos…
– Szóval nem hiányzunk neked? – kérdezte a fiú csalódottan.
– De igen, Bill, mindennap hiányzol, és tudod-e, hogyan akarok
ezen segíteni?
– Nem tudom.
– Tíz nap múlva hazamegyek, és remekül fogjuk érezni
magunkat.
– Ez nagyszerű, papa! És mennyi időre jössz?
– Örökre – válaszolta Thomas.
És hallotta, ahogy a fiú, aki mindig is a fia volt, fölkiált:
– Mama, Andy, a papa hazajön! Tíz nap múlva, és örökre itt
marad!
Thomas érezte, hogy könny csorog az arcán.

– Hogy van, Takisz?

– Köszönöm, Vonni, jól vagyok. És ön?
– Fél szememet Marián tartom, nehogy átgázoljon rajtunk, és
romba döntse az irodáját.
– Figyeljük odabentről, akkor nem leszünk közvetlenül a
tűzvonalban – javasolta az ügyvéd, és bevezette Vonnit. – Tudja,
miről akarok önnel beszélni? – kérdezte.
– Nem, fogalmam sincs róla.
– Kitalálja?
– Sztavroszról van szó? – kérdezte a nő bizonytalanul.
– Nem, egyáltalán nem. – Takisz meghökkent.
– Akkor önnek kell elárulnia, Takisz – mondta Vonni, és
arcáról eltűnt a fény.
 A férfi gyorsan beszélt.
– Nikolasz Jannilakiszról van szó. Amint tudja, Nikolasz a múlt
héten meghalt.
– Szegény Nikolasz! – Vonni kissé nyugtalankodni kezdett.
Nem lehet semmi baj, csak nem fognak vizsgálódni a morfium
miatt! Dr. Lerosz mindent tudott, és végig egyetértett.
– Mindenét önre hagyta.
– De hiszen nem is volt mit hátrahagynia! – Vonninak tágra
nyílt a szeme.
– Elegendő vagyona volt. Fél éve jött el hozzám, és hivatalos
végrendeletet írt. Mindent magára hagyott. A kis házát, a bútorát, a
megtakarítását…
– Elképzelem, ahogy ezt kiagyalta! – Vonni megdöbbent. –
Gondolom, a házat oda kellene adnunk a szomszédainak, rengeteg
gyerekük van, nagyobb helyük volna. Valahogy majd kitakarítom
nekik.
– Nem is kérdezett a megtakarítás felől – mondta Takisz
komolyan.
– Persze, hiszen a szegény Nikolasznak nem volt szóra érdemes
megtakarítása.
– Több mint ezer eurót hagyott önre.
Vonni elképedve nézett a férfira.
– Ez nem lehet, Takisz, annak az embernek semmije sem volt,
viskóban élt…
– Az egészet bankban tartotta, egy részét részvényekben, a
többit készpénzben, meg kellett várnom, amíg összesítették,
mielőtt értesítem.
– De honnan a csudából szerezte ezt a rengeteg pénzt?
– Úgy tűnik, családi ügy.
– De az isten szerelmére, miért nem fordította arra, hogy
kényelmesen éljen?
Vonni dühös volt a halottra, amiért megvonta magától azt, amit
használhatott volna.
– Ó, Vonni, ne is említse nekem a családot, a legkülönösebb
intézményt, amelyet valaha is feltaláltak. Valaki megsértett valakit
a rokonok közül. Ne kérdezze, mert nem tudom. De azt
eredményezte, hogy Nikolasz nem nyúlt a pénzhez. Most tehát
mindez az öné.
Vonni hallgatott.
– Mégpedig jogosan, Vonni. Senki nem érdemli meg jobban,
mint ön, úgy gondoskodott róla, ahogy senki más nem tudott.
Vonni mozdulatlanul ült, maga elé nézett.
– Mihez kezd vele? Utazni fog? Visszamegy Írországba,
meglátogatja őket?
Vonni továbbra is döbbent csöndben ült. Takisz nem ilyen
Vonnihoz szokott.
– Természetesen semmit sem kell még eldöntenie. Akkor
intézem el az átutalásokat, amikor már átgondolta a dolgokat, és
készen áll rá, hogy megbízásokat adjon.
– Most is készen állok rá, Takisz, ha van rá mód.
– Természetesen megteheti.
Az ügyvéd leült Vonnival szemben, arccal a térre néző ablak
felé.
– Először is mondja meg nekem, hogy az a bolond Maria
akadályozza-e a forgalmat vagy bármi mást – kezdte Vonni.
– Nem, jól boldogul, inkább nagy hurkokat ír le, de nincs
semmi baj, mindenki ügyesen kitér előle – jelentette Takisz,
miközben írótömböt húzott maga elé, hogy följegyezze az
utasításokat.
– Nem áll szándékomban hozzányúlni a pénzhez. Hagyja ott,
ahol van. Amint mondtam, a kis házat a szomszédos családnak
adom, de azt akarom, hogy úgy gondolják, közvetlenül Nikolasztól
kapják. És végrendelkezni akarok…
– Nagyon ésszerű, Vonni – mondta Takisz halkan. Egyáltalán
nem tartotta annak, de nem tartozott rá.
– Mindent: az üzletemet, a lakásomat és ezt a Nikolasztól
származó örökséget Sztavroszra, a fiamra hagyom.
– Hogy mondja?
– Jól hallotta.
– De hiszen évek óta nem is látta. Minden kérése ellenére a fiú
soha nem jött vissza önhöz.
 – Elkészíti nekem ezt a végrendeletet, Takisz, vagy másik
ügyvédet kell keresnem?
– Holnap ilyenkorra megszerkesztem. Szükségem lesz két
emberre, akik jelen vannak az aláírás során.
– Köszönöm… És feltételezem, mindez köztünk marad.
– Igen, Vonni. Csak kettőnk között.
– Rendben, akkor megyek, megvédem Aghia Annát Mariától –
búcsúzott Vonni.
Takisz észrevette, hogy bizonytalan járással távozik. Az ajtóban
állva figyelte, miközben Maria sebesen körözött.
– Már értem, pontosan ellenkezőleg kell forgatni a kormányt,
mint ahogy az ember gondolja! Pont fordítva! – kiáltotta Maria
győzelmesen.
– Ahogy gondolja, Maria…
– Hát Takisz mit akart?
– Segít megírni a végrendeletemet.

– Hiányoztál – vallotta be Thomas Elsának, miután a nő

fölment a szállásához vezető meszelt lépcsőn.
– Te is nekem. Véget értek a ráérős kalatriadai napok.
A nő megcsókolta, és belépett a nappaliba.
– Milyen gyönyörűek! – tette hozzá, és a kis vázában lévő
vadvirágokra mutatott.
– Szívesen mondanám, hogy én szedtem a dombokon, de
valójában Vonni hagyta itt. Pár soros üzenetben üdvözli a
visszatérésünket. – Thomas átadta Elsának a kis papírlapot.
– Vagyis tudja? – kérdezte Elsa.
– Szerintem előbb tudta, mint mi – ismerte be Thomas gyászos
hangon.
– Kíváncsi vagyok rá, mit gondol.
– Nézd a virágot! Ez a helyeslés pecsétje, nem igaz?
– Valóban, és természetesen azt is jelenti, hogy csatlakoztunk a
saját, amolyan rendezetlen, bonyolult életmódjához.
– Rendezetlen?
 – Nézz csak ránk! Azt mondják, a világegyetem titka az
időzítés. Látványosan rosszul időzítettük a dolgokat, nem igaz? Te
erre mész, én pedig arra!
Thomas megfogta a nő kezét.
– Ki fogjuk találni – ígérte.
– Tudom – hagyta rá Elsa kétellyel a hangjában.
– Komolyan mondom, együtt kitaláljuk – biztatta Thomas.
– Igen – válaszolta Elsa valamivel nagyobb meggyőződéssel.

Dublin
Kedves Vonnim!
Nagyon köszönöm a levelét. Olvasás közben erős honvágyat
éreztem Aghia Anna iránt. Jól tettem, hogy hazajöttem, de ez nem
jelenti azt, hogy ne vágynék a napfényre, a citromfákra és a
csodálatos emberekre, akikkel ott találkoztam.
Carmel, az osztályos nővér rémes alak; korábban a társunk
volt, de a hatalom megrontja az embert… Úgy gondolja, büntetést
érdemlek, amiért elhagytam a kórházat, és ennek különféle módjait
eszeli ki. Pompás otthonunk van Barbarával, szombaton
lakásavatót rendezünk, kívánjon nekünk sok szerencsét!
Mama és papa nagyszerűen viselkedett, Shane nevét ki sem
ejtették, mintha családi titokká vált volna, amelyről soha nem lehet
beszélni. Talán így a legjobb. Úgy döntöttek, sokkal egyszerűbb
ezüstlakodalmat rendeznek, nem készítenek ülésrendet meg éjféle
ostobaságokat. Ez óriási megkönnyebbülést jelent. Fölhívtam
Davidet, kissé mogorva volt. Aznap tüntették ki az apját. Utálja,
hogy vissza kellett jönnie. De marad, amíg az apja él.
Milyen nagy szám, hogy Thomas és Elsa szerelmesek! Erre nem
számítottam. De tökéletes!
Végtelen szeretetem minden cimborának,
Fiona
Manchester
Kedves Vonni!
Csodálatos, hogy csupa olyasmit mond, amit hallani akarok!
Nagyon örülök Maria előmenetelének. Elképzelem, amint végig
egyedül vezet Kalatriadába!
 Remek, amit Thomas hazautazásáról ír, de mi lesz vele meg
Elsával? Hogy fogják elrendezni a dolgokat?
Apám kitüntetése túlságosan közel van még ahhoz, hogy
elfogulatlanul írhatnék róla. Igazán szörnyű nap volt. Rosszabb,
mint amitől tartottam, mert az apám végtelenül törékenynek tűnt,
az anyám pedig nevetségesen büszkén viselkedett, és mindenki, aki
csak ott volt, a különféle üzletemberek csak a pénz és a haszon
istenét imádták.
Majd akkor írok róla, amikor már kevésbé fáj, mindenesetre
szörnyű volt. Az apám beszédet mondott, amelyben bejelentette,
hogy januártól én veszem át a cég vezetését. Mindenki tapsolt,
nekem pedig rettenetesen kellett örülnöm. Én azonban nagyon
utáltam az egészet, Vonni, és tudom, hogy ez csak a felsőbb
társadalmi osztályok önsajnálata, de úgy érzem, huszonnyolc
évesen véget ért az életem. Biztos vagyok benne, hogy lesz valami
építő észrevétele, amellyel tartja bennem a lelket. Gyakran
gondolok önre, és az álombeli életemben azt kívánom, bárcsak ön
volna az anyám, Andreasz pedig az apám! Soha nem hagynám el
egyiküket sem. Mindez nagyon nehéz a saját családomban.
Fogadja egy visszataszítóan mogorva ember szeretetét:
David

Teltek-múltak a napok. Elsa sok időt töltött elektronikus

levelezéssel az Anna Beachben.
– Ki a csudának írsz? – kérdezte Thomas.
– Föltérképezem az álláshelyzetet – válaszolta határozottan
Elsa.
– Azt hittem, nem mész vissza Németországba.
– Tudom, hogy nehéz elfogadni, de más országok is léteznek. –
Elsa jót nevetett.
Thomas órákon át ült mellette egy másik számítógépnél. Az
egyetemmel levelezett. Birtokba veheti a szobáját, ha korábban
megy haza? Mindezt el kellett intézni.

Két nap volt hátra Thomas indulásáig Athénba.

 – Szeretném, ha ma este feljönnél Andreaszhoz vacsorára –
kérte Elsa. – Egy csomó dolgot meg kell beszélnünk.
– És az a legjobb hely erre? – csodálkozott Thomas. – Mindig
óriási sokadalomba csöppenünk odafönt.
– Majd elintézem, hogy kapjunk egy csöndes asztalt – ígérte
Elsa.
Aznap este Elsa egyszerű, fehér pamutruhát vett föl, és virágot
tűzött a hajába.
– Gyönyörű vagy és csinos. Nagyon örülök, hogy a divatos, új
kalatriadai nadrágot vettem föl – jegyezte meg Thomas, amikor
meglátta.
– Ma szereztem ezt a ruhát, hogy kellőképpen tetsszem neked,
és taxit rendeltem, hogy fölvigyen minket az étterembe. Elég
stílusos?
Fölmentek a szeles úton Andreasz tavernájába, egymásnak
mutogatták a helyeket, és a tenger fölött megszokott csillagos eget
kémlelték.
Valóban kaptak egy kétszemélyes kis asztalt, közvetlenül a
terasz szélén, ahol zavartalan kilátásban volt részük.
A kis Rina szolgálta föl nekik a vacsorát. Andreasz odabent volt
Jorgisz, Vonni és Dr. Lerosz társaságában. Mindannyian
integettek. Majd később társalognak. Amikor eljön a második kávé
ideje.
– Beszélnem kell veled az álláskeresésemről – mondta Elsa.
– Igaz, nem érdeklődtem túlságosan.
– Miért nem?
– Azért, mert bár azt mondtad, vannak más országok is, attól
tartottam, hogy Németországban fölkínálnak neked valami zsíros
állást. És őszintén szólva azt hiszem, attól tartottam, hogy megint
találkozol Dieterrel, és… és… – gyorsan folytatta, mielőtt Elsa
megszólalhatott volna. – Azon gondolkodtam, milyen hamar tudsz
majd eljönni hozzám, azután pedig én hozzád. Nem tudom
elviselni, hogy elengedjelek most, amikor végre megtaláltalak.
Talán őrültség, de azt gondolom, az elvesztésedet kockáztatom
azzal, hogy visszamegyek Billhez.
– Találtam munkát, Thomas.
 – Hol? – kérdezte a férfi remegő hangon.
– Szinte félek megmondani.
– Akkor az csakis Németországban lehet. – Thomas
megsemmisült.
– Nem ott van.
– Akkor hol, Elsa? Könyörgöm, ne játssz velem!
– Alapvetően Los Angelesben, de az egész nyugati partot be
kell járni. Rovatot kaptam egy nagy folyóiratnál, interjúk, politika,
hírességek. Igazából bármi belefér, amit találok.
Elsa aggódva figyelte a hatást.
– Hol? – bökte ki Thomas hüledezve.
– Kaliforniában – válaszolt Elsa feszülten. – Túl gyorsan, túl
sokat akarok? Úgy értem, egyszerűen nem bírnám ki, hogy
elveszítselek…
Thomasnak lassan földerült az arca.
– Ó, Elsa, kedvesem, hát nem csodálatos… – kezdte.
– Nem szükséges nálad laknom, vagy ilyesmi, nem akarlak
kitúrni, de úgy gondoltam, sokszor találkozhatnánk… Tudom,
hogy nem régóta vagyunk együtt, de már nem tudnék nélküled
élni…
Thomas fölállt, megkerülte az asztalt, fölsegítette Elsát, és
megcsókolta. Nem törődött a többi vendéggel. Valaki fényképet
készített róluk, de ez sem zavarta őket, egymás karjaiba zárva
álltak, mintha soha többé nem akarnának szétválni. Azután
természetesen csatlakozott hozzájuk a csoport a konyhából, és
számos pohárköszöntő hangzott el. A párra.
– A fényképező férfi német, fölismerte önt a tévéből, Elsa. Elsát
ez csöppet sem izgatta.
– Thomas felől érdeklődött – mondta Vonni. – Elmagyaráztam,
hogy befolyásos amerikai tudós, és Elsa vőlegénye.
– Micsoda?! – hüledezett Thomas és Elsa egyszerre.
– Semmit sem mondtam volna nekik, Thomas, ha azt a rémes
sortot viselné azzal a rengeteg zsebbel. De amikor megláttam
ebben a szolid nadrágban, akkor azt gondoltam, Elsa nem bánja, ha
a rajongója eladja a képet a német sajtónak!
 A szokásos közvetlenséggel társalogtak, miközben az alattuk
elterülő kikötőt nézték. Az utolsó komp egy órával azelőtt érkezett,
de Andreasz tavernájában már nem számítottak több vendégre a
járatról. Túl késő volt, és túl sokat kellett gyalogolni, így azután
meglepődtek, amikor észrevették, hogy valaki fölfelé vánszorog a
szeles ösvényen.
Körülbelül harmincéves férfi volt. Nyilván jó erőben lehetett,
ugyanis a hátizsákon kívül mindkét kezében bőröndöt cipelt.
– Ez aztán az elszánt vacsoravendég! – jegyezte meg Elsa
ámulva.
– Talán hallott Vonni töltött szőlőleveléről – vélte Thomas
mosolyogva. Tetszett neki, hogy Vonni Elsa vőlegényének
nevezte, bár meglepődött rajta, hogy bárki is ellenszenvesnek
találhatta az ő pompás, zsebes sortját.
– Ki a csuda jöhet ilyen későn? – találgatta Dr. Lerosz.
– Csakis olyasvalaki, aki igazán eltökélt – tanakodott Jorgisz
különös hangon, miközben a kaput kémlelte.
Vonni fölállt, hogy szemügyre vegye a bejáratnál tétovázó
férfit.
– Andreasz! – hebegte elfúló hangon. – Andreasz, barátom, ő
az, tényleg ő az!
Elsa és Thomas összenézett, fogalmuk sem volt róla, mi
történik. Andreasz fölállt, és kitárt karral tántorgott a kapu felé.
Mindenki azt figyelte, ahogy a fűzős bakancsában végigbotladozik
a teraszon.
– Adoni!… – kiáltotta – Adoni mou! Hát hazajöttél! Adoni ghie
mou! Fiam, eljöttél, hogy meglátogass!
– Azért jöttem, apám, hogy itt maradjak, ha befogadsz.
A két férfi olyan szorosan átölelte egymást, mintha soha nem
akarnának kibontakozni az ölelésből. Azután szétváltak, és
ámulattal simogatták egymás arcát. Mindketten egyszerre szólaltak
meg.
– Adoni mou! – ismételgette Andreasz.
– Patera! – mondogatta Adoni az apjának.
 Azután elindult feléjük Jorgisz, majd Vonni és Dr. Lerosz is. A
kis csoport ölelések közepette, izgatottan társalgott görögül.
Thomas és Elsa egymás kezét szorongatta.
– Soha nem feledjük ezt az estét – jegyezte meg Thomas.
Elsa pedig ezt mondta:
– Túlságosan tolakodó voltam, túl messzire mentem? Mondd
meg, Thomas!
Mielőtt a férfi válaszolhatott volna, odalépett hozzájuk
Andreasz meg a fia.
– Adoni, ő az a csodálatos fiatal nő, aki azt tanácsolta, hogy
írjak neked, amikor azon tanakodtam, vajon számítana-e valamit
is. Azt mondta, mindenki szeret levelet kapni…
Adoni magas volt és jóképű. Látszott, hogy bozontos fekete
haja egy napon majd szürkésfehér lesz, mint az apjáé, de az még
odébb van, és feltehetőleg Aghia Annán fogja megérni. Elsának,
aki bármit el tudott mondani a tévében milliók előtt, ezúttal elakadt
a szava. Beszéd helyett fölállt, és olyan erősen ölelte magához
Adonit, mintha régi barátok lettek volna.
– Ön egyszerűen gyönyörű! – ámuldozott Adoni a fehér ruhába
öltözött, szőke hajában virágot viselő nő láttán.
– Thomas pedig Elsa párja – mutatta be a férfit Andreasz sietve,
nehogy félreértés támadjon.
Adoni kezet rázott Thomasszal.
– Ön szerencsés ember – ismerte el Adoni őszintén.
Thomas helyeselt:
– Nagyon szerencsés vagyok.
Azután fölállt, hogy a baráti csoporthoz szóljon. Elsa szemébe
nézett, mintegy válaszképpen a nő tolakodásra vonatkozó
kérdésére.
– Szeretném, ha mindannyian tudnák, hogy Elsa velem fog
elutazni. Együtt megyünk Kaliforniába.
– Újabb ok a ma esti ünneplésre! – kiáltotta a könnytől csillogó
szemű Andreasz.
Thomas ismét megcsókolta Elsát, azután egymás vállát
átkarolva üldögéltek, miközben az Adoni hazatérését követő
eseményeket figyelték.
 Andreasz, Jorgisz és a kis Rina ételért meg borért futott a
tékozló fiú számára. Az embernek az az érzése támadt, hogy a
chicagói évek alatt soha nem volt része megfelelő ellátásban.
Vonni Adoni mellé ült, csak úgy csillogott a szeme.
– És mi van az ön fiával, Sztavrosszal? – kérdezte Adoni.
– Valahol éli az életét… – sietett a válasszal Vonni.
– De miért nem ismeri föl a szívében, hogy…
– Hagyjuk ezt most, az a lényeg, Adoni, hogy te hazajöttél!
Egyébként az apád sokat változott: már nem olyan, mint azelőtt. ..
– Én sem az vagyok, mint annak idején voltam, Vonni.
Ezután jókívánságokkal árasztották el Adonit. Vonni a barátai,
Andreasz és Jorgisz között ült, ahogy azelőtt is oly sokszor.
– Egy este Sztavrosz meg fog jelenni a kikötőben – mondta
Andreasz.
– És az is olyan este lesz, mint ez a mai – tette hozzá Jorgisz
bátorítom
– Igen, igen, biztos vagyok benne – helyeselt Vonni, és
csillogott a szeme, reménytől sugárzott az arca.
Tudták, hogy derűt színlel. Ugyanabban a pillanatban mindkét
férfi a keze felé nyúlt. Ekkor Vonni őszintén elmosolyodott.
– Persze, hogy egy szép napon majd hazajön – jelentette ki,
miközben megszorította a férfiak kezét. – Elég, ha csak a ma estét
nézzük, és tudhatjuk, hogy vannak csodák. És nincs értelme
folytatni, ha az ember nem hisz ebben.
Dr. Lerosz izgatottan jött ki a konyhából.
– Itt van két buzukijátékos, szeretnének üdvözölni a hazatérésed
alkalmából, Adoni – fordult könyörgő hangon a fiúhoz.
– Boldogan állok elébe! – válaszolta Adoni nevetve.
És miközben az éjszakában fölcsendült a zene, és az étteremben
tartózkodók tapsolni kezdték a ritmust, Adoni fölállt, és a terasz
közepére sétált. És mindenki szeme láttára táncolni kezdett.
Negyven ember előtt ropta, némelyik vendég azt sem tudta, mi
folyik, mások, mint Elsa és Thomas, részben ismerték a történetet,
megint mások, köztük az apja, a nagybátyja, az orvos és Vonni
mindent tudtak.
 Fölemelt karját lengette, hajladozott, táncolt, átadta magát
afölötti örömének, hogy visszatért oda, ahová tartozik.
Könnyű eső permetezett, de senkit sem zavart.
Nem állt a csillagok útjába.
Nyomta a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető Bördös János igazgató
Megjelent 17,43 (A/5) ív terjedelemben