Maeve Binchy

Galagonyaerdő

ALEXANDRA
 Fordította Lakatos Anna
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Maeve Binchy: Whitethorn Woods
Orion Publishing Group Ltd, 2006
Orion House, 5 Upper St Martin's Lane,
London, WC2H 9EA

Copyright © Maeve Binchy,

2006 Hungarian translation © Lakatos Anna, 2008

Minden jog fenntartva. Tilos ezen kiadvány bármely részét

sokszorosítani, információs rendszerben tárolni vagy sugározni
bármely formában vagy módon a kiadóval történt előzetes
megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben,
borítással és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra
került.

Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója,

2008 7630 Pécs, Üszögi-kiserdő utca 1.
Telefon: (72) 777-000
e-mail: info@alexandra.hu
www.alexandra.hu

Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója

Felelős szerkesztő Keresztesi József
A kiadványt Bocz József tördelte
A borítót Müller Péter tervezte

ISBN 978 963 370 909 2

 A drága jó Gordonnak.
Köszönöm az együtt eltöltött csodálatos, boldog életet!
 1. fejezet

Az út, az erdő és a forrás – 1

Brian Flynn atya, a rossmore-i Szent Ágoston-templom

káplánja katolikus papra egyáltalán nem jellemző szenvedéllyel
utálta Szent Anna ünnepét. Mentségére szolgáljon, hogy
ismeretei szerint az egész világon ő volt az egyetlen pap, akinek
bővizű Szent Anna-forrás bugyogott a körzetében, ami
homályos eredetű, szentséges búcsújáró hellyé nőtte ki magát.
A gyülekezet tagjai azzal a szándékkal keresték föl, hogy Szűz
Mária közbenjárását kérjék a legkülönbözőbb, főképpen
bizalmas, személyes jellegű kérdésekben. Olyan ügyekben,
amilyenekhez egy félszeg pap képtelen hozzászólni. Például
vőlegényt vagy férjet találni, majd pedig a házasságot
gyermekáldással megpecsételni.
Róma, mint mindig, a forrással kapcsolatban is
értékelhetetlen hallgatásba burkolózott.
Róma talán kétkulacsos politikát folytat, gondolta Flynn atya
elkeseredetten, arrafelé bizonyára jó szemmel nézik, hogy az
egyre világiasabb ír földön egyáltalán fennmaradt még
bármiféle vallásos cselekedet, és nem óhajtják útját állni. De
hiszen nem sietett Róma kijelenteni, hogy a pogány
szertartásoknak és babonáknak nincs helyük a Hit Testében?
Jimmy, a néhány mérföldnyire fekvő Doon falu kedves fiatal
orvosa szerint ez a tanácstalanság jele volt. Azt mondta,
pontosan ugyanez a helyzet a gyógyítás terén is: amikor az
embernek szüksége van rá, akkor soha nincs szabály, amikor
azonban egyáltalán nem kellene, akkor bezzeg akad.
Minden év július 26-án szertartást végeztek, amire messze
földről érkeztek a népek, hogy imádkozzanak, és girlandokba,
virágokba öltöztessék a forrást. Flynn atyát minden alkalommal
fölkérték, hogy mondjon néhány szót, ő pedig évről évre
kínlódva tett eleget az elvárásnak. Azt mégsem mondhatta a
jelenlévőknek, hogy az őrültséggel határos dolog száz meg száz
embernek elzarándokolni a galagonyaerdőben fakadó régi
forrás melletti barlang mélyén álló ütött-kopott szoborhoz.
Olvasmányaiból és tanulmányaiból annyit tudott, hogy Szent
Anna és férje, Szent Joakim homályos alak volt, Annát nagy
valószínűséggel összekeverték az Ótestamentum Hannájával,
akit meddőnek véltek, ám végül megszülte Sámuelt. Bármit tett
is Szent Anna az élete során, kétezer évvel azelőtt, az bizonyos,
hogy nem látogatott el az írországi Rossmore-ba, nem keresett
helyet az erdőben, és nem fakasztott soha ki nem száradó szent
forrást.
Ennyi tökéletesen bizonyos volt.
De próbálná csak ezt mondani néhány rossmore-inak, máris
bajban volna. Így aztán minden áldott esztendőben kiállt,
elmotyogott tíz kört a rózsafüzérből, ezzel senkit sem sértett
meg, és elmondott egy unalmas prédikációt a szomszédok iránti
jóindulatról, türelemről és kedvességről, ami leginkább süket
fülekre talált.
Flynn atya gyakran úgy érezte, éppen elég baja van anélkül
is, hogy Szent Annával és hitelességével gyarapítaná a sort. Az
egész családot egyre jobban aggasztotta anyja egészségi
állapota, sebesen közeledett a nap, amikor már nem tud egyedül
élni. Judy, a nővére írásban tudatta vele, hogy bár Brian
magányos, nőtlen életet választott, ő azonban egyáltalán nem
ezen az úton jár. A munkahelyén mindenki vagy házas, vagy
homoszexuális. A házasságközvetítők tele vannak
pszichopatákkal, az esti tanfolyamokon pedig csupa lehangolt
lúzerrel lehet találkozni; úgy határozott, fölkeresi a Rossmore
közelében lévő forrást, és megkéri Szent Annát, vegye kézbe az
ügyét.
Bátyja, Eddie elhagyta Kittyt, a feleségét és négy gyereküket
azért, hogy megtalálja önmagát. Brian elment, hogy a
segítségére legyen Eddie-nek – aki otthonosan berendezkedett
Naomivel, az elhagyott feleségnél húsz évvel fiatalabb lánnyal
–, és nem sok köszönetben volt része az aggodalmáért.
– Pusztán azért, mert te egy csöppet sem hasonlítasz a
normális emberekre, még nem várhatod el tőlünk, hogy mi,
többiek is letegyük a nőtlenségi fogadalmat – vágta a fejéhez
Eddie, és az arcába nevetett.
Brian Flynn mérhetetlenül kimerült volt. Azt gondolta,
valójában igenis normális férfi. Természetesen kívánta a nőket,
de alkut kötött. A szabályok pillanatnyilag úgy szólnak, hogy ha
pap akar lenni, akkor nem házasodhat, nem lehetnek gyerekei,
és nem élhet rendes, normális családi életet.
Flynn atya mindig azt mondta magában, hogy egy napon
megváltozik ez a szabály. Még a Vatikán sem támogathatja és
nézheti tétlenül, hogy oly sokan felhagynak a papi szolgálattal
egy olyan szabály miatt, amelyet nem Isten, hanem az ember
vezetett be. Jézus korában valamennyi apostol nős férfi volt, a
tilalomfákat sokkal később állították föl.
Egy napon az egyház botrányai bizonyosan arra késztetik
majd a nehézkes bíborosokat, hogy fölismerjék, a
huszonegyedik században elkerülhetetlenek bizonyos
átalakítások.
Az emberek már nem tisztelik magától értetődően az
egyházat és az egyházi embereket.
Távolról sem.
Manapság egyre kevesebben választják a papi hivatást. Az
elmúlt nyolc évben mindössze Brian Flynnt és James O'Connort
szentelték föl az egyházkerületben. És James O'Connor
kiugrott, mert mélyen sértette az, ahogy a védelmükbe vettek
egy idősebb, zaklató papot, és a falazásukkal lehetővé tették,
hogy elkerülje a gyógykezelést vagy a büntetést.
Brian Flynn még állta a sarat, de már nehezen.
 Az anyja elfelejtette, a bátyja megvetette, és most a nővére
leutazik Londonból, hogy fölkeresse azt az elhíresült pogány
forrást, és azon töpreng, vajon hatásosabb lenne-e, ha a szent
ünnepnapján tenné ezt.
Flynn atya feljebbvalója, Cassidy kanonok nyájas, idősödő
férfi volt, aki állandóan dicsérte szorgos ifjú káplánját.
– Maradok, amíg tudok, Brian, azután elég idősnek fogják
tartani ahhoz, hogy magára bízzák a plébániát – mondogatta
gyakran. Nagy jóindulattal volt a káplán iránt, és szerette volna
megkímélni attól a szégyentől, hogy valami öntelt, nehéz
természetű falusi papot neveznek ki a háta mögött. De Brian
Flynn néha azon tűnődött, nem lenne-e jobb szabad folyást
engedni a természetnek, meggyorsítani, hogy Cassidy kanonok
beköltözzön az idősödő szerzetesek otthonába, és keríteni
valakit, bárkit, aki ellátja a plébánosi teendőket.
A templomi szolgálat becsülete kétségkívül jelentős
mértékben megkopott a fiatalkora óta. Ám az embereket még
mindig meg kellett keresztelni, részesülniük kellett az
elsőáldozás szentségében, és valakinek meg kellett hallgatnia a
gyónásukat; össze kellett őket esketni és el kellett őket temetni.
És néha, például azon a nyáron is, amikor a lengyel pap
érkezett a segítségére, Brian Flynn azt gondolta, egyedül jobban
boldogulna. Kollégája heteken át díszeket készített Szent
Annának és a forrásának.
Nem is olyan régen a Szent Ita elemi iskolában járt, ahol
érdeklődött, akad-e a diákok között valaki, aki felnőttkorában
apáca akar lenni. Katolikus iskolában nem éppen oktalanság ezt
a kérdést föltenni a kislányoknak. Ők azonban zavarba jöttek.
Láthatóan senki sem értette, mire gondol a pap.
Azután az egyikük rájött.
– Mint az Apácashow című filmben?
Flynn atya úgy érezte, a világ határozottan megindult a
lejtőn.
 Időnként előfordult, hogy reggel, ébredés után, amikor új nap
várt rá, elbizonytalanodott és megrémült. Ám el kellett látnia a
teendőit, ezért aztán lezuhanyozott, és igyekezett lelapítani
vörös haját, amely állandóan égnek meredt a fején. Azután
készített egy csésze tejes teát meg egy szelet mézes pirítóst
Cassidy kanonoknak.
Az idős férfi mindig nagy hálával mondott neki köszönetet,
amit Flynn atya jutalomnak tekintett. Elhúzta a függönyöket,
fölrázta a párnákat, és tett néhány derűs megjegyzést az
időjárásra. Azután elment a templomba, és elmondta a reggeli
misét az állandóan fogyatkozó híveknek. Majd elindult az anyja
házába, és közben a torkában dobogott a szíve az aggodalomtól,
hogy vajon milyen állapotban találja az asszonyt.
A nő állandóan a konyhaasztalnál ült, elveszettnek és
céltalannak tűnt. A férfi, mint mindig, elmagyarázta neki, hogy
ő a fia, plébános az egyházkerületben; és kását meg kemény
tojást készített neki reggelire. Azután nehéz szívvel lement
Skunk Slattery újságárushoz a Castle Streetre, és két újságot
vett tőle: egyet a kanonoknak, egyet pedig magának. Ehhez
általában hozzá tartozott némi szellemi párbaj Skunkkal a
szabad akaratról, az eleve elrendelésről vagy arról, hogyan
engedheti meg a szerető Isten a cunamit és az éhezést. Mire
visszaért a papi szállásra, megérkezett Josef, a lett gondnok,
segített Cassidy kanonoknak fölkelni, megmosakodni és
felöltözni, majd bevetette az ágyát. A kanonok ott ült, és az
újságját várta. Később az idős férfi Josef kíséretében elsétált a
közeli Szent Ágoston-templomba, ahol csukott szemmel
imádkozott.
Cassidy kanonok szerette ebédre a levest, és Josef néha
elvitte egy kávéházba, de legtöbbször a saját otthonába vezette
a törékeny kis alakot, ahol Anna, a felesége készített neki
valami finom hazait; a kanonok pedig viszonzásképpen új angol
szavakat és kifejezéseket tanított az asszonynak.
 Rendkívül érdekelte őt a házaspár szülőföldje, kérésére
mutattak neki képeket Rigáról, és azok alapján gyönyörűnek
találta a várost. Josefnek három másik állása is volt: Skunk
Slattery újságos boltját takarította, a Fabian fodrászatból a
Százszorszép Mosodába hordta és kimosta a piszkos
törülközőket, azonkívül hetente háromszor kibuszozott
Nolanékhez, és segített Neddy Nolannek az édesapja
gondozásában.
Annának is több munkája volt: a bank és néhány más
tekintélyes külsejű épület ajtóinak rézkilincseit tisztította,
reggeli időben a hotel konyháján mosogatott, a virágárusnál
pedig kibontotta és vízzel teli nagy vödrökbe rakta a
virágpiacról érkező árut. Josefet és Annát ámulatba ejtette az
Írországban tapasztalt gazdagság és a sok lehetőség. Egy
házaspár még féke is tud tenni a keresetéből.
Elmondták Cassidy kanonoknak, hogy öt évre szóló tervet
dolgoztak ki. Arra gyűjtöttek, hogy kisebb üzletet vehessenek
Riga környékén.
– Egyszer talán eljön, és meglátogat minket – jegyezte meg
Josef.
– Majd lenézek önökre, és megáldom a munkájukat –
válaszolta a kanonok tárgyilagos hangon, mint aki a legjobbra
számít a másvilágon.
Flynn atya néha irigyelte.
Az idős ember még mindig a bizonyosságok világában élt,
ott, ahol a pap fontos volt és tiszteletnek örvendett, olyan
világban, amelyben minden feltett kérdésre volt válasz. Cassidy
kanonok idejében a papnak tengernyi teendője akadt. A nap
huszonnégy órája kevés volt az elvégzésükre. A papra szükség
volt, a papra számítottak, és az egyházközség hívei életük
mindenféle eseményében igényelték a közreműködését.
Manapság várni kell a felkérésre. Cassidy kanonok hívatlanul és
bejelentés nélkül ellátogathatott az egyházközség bármelyik
otthonába. Flynn atya megtanult tartózkodóbban viselkedni. A
modern Írországban még egy Rossmore-hoz hasonló
kisvárosban is sokan voltak, akik nem örültek, ha a római gallér
föltűnt az ajtajukban.
Miután Brian Flynn elindult a Castle Streeten, vagy fél tucat
elintéznivalót kellett sorra vennie. Találkoznia kellett egy
lengyel családdal, hogy előkészítse ikreik következő szombaton
esedékes keresztelőjét. Azt kérdezték tőle, megtarthatnák-e a
szertartást a forrásnál. Flynn atya igyekezett leplezni a
bosszúságát. Nem, az esemény helyszíne a Szent Ágoston-
templom keresztelőmedencéje lesz.
Azután a börtönbe ment, hogy meglátogassa az elítéltet, aki
hívatta. Aidan Rian erőszakos ember volt, a felesége egyszer
csak véget vetett sokéves hallgatásának, és bevallotta, hogy az
ura veri. A férfi nem mutatott sajnálatot vagy megbánást,
valami zavaros történetet akart előadni arról, hogy az egész az
asszony hibája, mivel évekkel azelőtt a nő eladta a
csecsemőjüket egy járókelőnek.
Flynn atya úrvacsorát adott a Rossmore határában álló idősek
otthonában, amely a Páfrányok és hangák képtelen nevet
viselte. A tulajdonos azzal magyarázta a névválasztást, hogy a
vegyes kultúrájú Írországban barátságosabb dolog, ha nem
szentekről neveznek el mindent. A lakók szemmel láthatóan
örültek Flynn atya jövetelének, és megmutatták neki különféle
kertészeti ötleteiket. Ezeket az otthonokat valamikor apácák
tartották fenn, ám ez az asszony, Poppy kétségtelenül jól megélt
belőle.
Flynn atyának volt egy öreg, ütött-kopott járgánya. Magában
Rossmore városában ritkán használta, mivel szörnyű volt a
forgalom, és szinte lehetetlennek bizonyult parkolóhelyet
találni. Azt beszélték, hogy valami nagy kerülő utat építenek,
soksávosat, amely elterelné a súlyos teherautókat. Az emberek
vegyes érzelmekkel fogadták a hírt. Némelyek azt állították, ez
a helység halálát jelentené, mások kijelentették, hogy Rossmore
visszanyerne valamit régi jellegéből.
Flynn atya következő útja Nolanék házához vezetett.
Nagyon kedvelte a Nolan családot. Az öreg Marty eleven
természetű férfi volt, tele jó kis múltbeli történetekkel; utolsó
feleségéről úgy beszélt, mintha még mindig élne, és gyakran
elmesélte Flynn atyának az asszony csodálatos gyógyulásának
történetét, amikor is a Szent Anna-forrás további huszonnégy
szép évvel ajándékozta meg. A fia tartózkodó ember volt, és
Clare-rel, a feleségével együtt mindig örömmel látta a káplánt.
Pár évvel korábban Flynn atya segédkezett a kanonoknak az
esküvőjükön.
Clare tanárnőként dolgozott a Szent Itában, és elmondta a
papnak, hogy az iskolában széltében-hosszában az új rossmore-i
útról beszélnek. Megkérte a diákjait, írjanak róla dolgozatot. A
legkülönösebb az volt, hogy a szóbeszéd, illetve a számítások
alapján úgy tűnt, az út pontosan itt, az ő birtokukon vezetne
keresztül.
– És jelentős kártérítést kapnának, ha tényleg ez volna a
helyzet? – érdeklődött Flynn atya csodálkozva. Örömmel
töltötte el, hogy a jó emberek jutalomban részesülnek ebben az
életben.
– De atyám, soha nem engednénk át a saját földünkön! –
tiltakozott Marty Nolan. – Akár millió évig is kitartanánk.
Flynn atya meglepődött. A szegényebb farmerek általában
imádkoztak az ehhez hasonló váratlan szerencséért. A
véletlenül ölükbe pottyanó kisebb vagyonért.
– Tudja, ha erre hoznák, az azt jelentené, hogy ki kellene
irtaniuk a galagonyaerdőt – magyarázta Neddy Nolan.
– És ez együtt járna a Szent Anna-forrás felszámolásával is –
tette hozzá Clare. Szükségtelen volt említenie, hogy ez a forrás
hosszabbította meg negyedszázaddal néhai anyósa életét. A
tény kimondatlanul is ott lógott a levegőben.
 Flynn atya nehéz szívvel ment vissza az autójához. Ez az
átkozott forrás ismét megosztja a várost. Még többet fognak
róla tárgyalni, még jobban kivesézik majd a jelentőségét, érvek
és ellenérvek csapnak össze. Nagyot sóhajtott, és azt kívánta,
bárcsak éjszaka megjelennének a buldózerek, és elpucolnák a
forrást. Egész sor nehézséget megoldanának.
Elindult Kittyhez, a sógornőjéhez. Igyekezett hetente
legalább egy alkalommal meglátogatni, hogy éreztesse vele,
nem az egész család hagyta el. Csak Eddie hagyta el.
Kitty nem volt valami jó formában.
– Gondolom, kérsz valamit enni – jegyezte meg
barátságtalanul.
Brian Flynn körülnézett a rendetlen konyhában, ahol
mosatlanul álltak a reggeli tányérok, a székeken ott hevertek a
gyerekek ruhái, és óriási volt a felfordulás. Senkit sem láttak itt
szívesen.
– Köszönöm, épp elég terjedelmes vagyok már – bökte ki,
miközben széket keresett, amire leülhetne.
– Jobban is teszed, ha nem eszel, úgy vélem, ahová csak
ellátogatsz, mindenütt úgy jóllakatnak, mint a díjnyertes disznót
– nem csoda, ha fölszedsz pár kilót.
Brian Flynn azon tűnődött, vajon Kitty mindig ilyen keserű
volt-e. Nem emlékezett rá. Talán csak az változtatta meg a nőt,
hogy Eddie eltűnt azzal a fiatal, szexi Naomivel.
– Anyámnál voltam – mondta puhatolódzásképpen.
– Mondott valamit?
– Nem sokat, és attól tartok, értelme sem volt – válaszolta
csüggedten.
De Kittytől nem kapott együttérzést.
– Nos, arra ne számíts, hogy könnyekre fakadok miatta,
Brian. Amikor még eszénél volt, soha nem tartott elég jónak az
ő drágalátos Eddie fiához, hadd üljön hát, és töprengjen rajta.
Ez az én nézőpontom. – Kittynek merev volt az arca. Foltos
kardigánt viselt, a haja kócos volt.
Flynn atya egy múló pillanatig mélységesen együtt érzett a
bátyjával. Akinek módjában áll válogatni a körülötte lévő nők
között, amint az Eddie-nek láthatóan megadatott, annak Naomi
kényelmesebb és élvezetesebb lehetőséget jelentett. Azután
emlékeztette magát a kötelességre, a gyerekekre meg az esküre,
és elhessegette a gondolatot.
– A mama már nem sokáig tud gondoskodni magáról, Kitty,
azt fontolgatom, hogy eladom a házát, és beköltöztetem egy
otthonba.
– Nézd, én soha nem számítottam semmire abból a házból,
úgyhogy tőlem aztán csinálj, amit akarsz.
– Megbeszélem Eddie-vel és Judyval, tudni szeretném, ők
mit gondolnak.
– Judyval? Ó, őméltósága fölveszi a telefont odaát
Londonban?
– Néhány hét múlva Rossmore-ba jön – válaszolta Flynn atya
– Remélem, nem gondolja, hogy itt fog aludni! – Kitty
tulajdonosi pillantással nézett körül. – Ez az én házam, ez
mindenem, és nem hagyom, hogy Eddie családja erőszakkal
rátegye a kezét.
– Nem, egy pillanatig sem gondolom, hogy ki akar… izé…
khm… téged rakni. – Abban bízott, hangja nem árulkodott
arról, hogy Judy soha nem szállna meg ilyen helyen.
– Akkor hol fog lakni? Nálad és a kanonoknál nem teheti.
– Nem, szerintem az egyik hotelben száll meg.
– Nos, Judy kisasszony meg tudja fizetni, nem úgy, mint mi,
többiek – mondta Kitty fintorogva.
– A Páfrányok és hangák nevű otthonra gondoltam a
mamának. Ma ott jártam, és úgy tűnt, a lakók mind nagyon
elégedettek.
 – Az protestáns otthon, Brian, egy pap nem küldheti
protestáns helyre a saját anyját. Mit szólnának az emberek?
– Nem protestáns otthon, Kitty. – Flynn atya szelíden
válaszolt. – Vallásos és nem vallásos emberek egyaránt
lakhatnak benne.
– Az ugyanaz – förmedt rá Kitty.
– Történetesen egyáltalán nem. Tegnap azért voltam ott,
hogy úrvacsorát adjak. A jövő héten megnyitnak egy szárnyat
Alzheimer-kóros betegeknek. Gondoltam, talán valamelyikőtök
szeretné megnézni… – A hangja pont olyan megviselt volt,
mint ő maga.
Kitty megenyhült.
– Nem vagy te rossz ember, Brian, te nem. Az élet ilyen
kemény, hogy senki sem tiszteli többé a papokat vagy bármi
egyebet.
A férfi tudta, hogy Kitty valamiképp az együttérzését akarja
kifejezni.
– Azért vannak néhányan, akikben él még némi tisztelet –
mondta bágyadt mosoly kíséretében, miközben fölállt, hogy
induljon.
– Miért csinálod még mindig? – kérdezte a nő az ajtóban.
– Mert akárhogy is nézzük, odaadtam magam, szövetséget
kötöttem, és nagy ritkán előfordul, hogy segítek. – Flynn atya
szomorúan válaszolt.
– Mindig szívesen látlak. – Kitty Flynn nem volt valami
bájos teremtés, szavaival burkoltan azt jelezte, talán ő az
egyetlen ember Rossmore-ban, aki némileg örül annak, ha a
férfi megjelenik nála.

Odatelefonált Lilly Ryannek, hogy fölkeresi, és beszámol

róla, hogy van a börtönben Aidan, a férje. A nő még mindig
szerette az urát, és gyakran megbánta, hogy ellene vallott. De
nem látszott más kiút, az ütlegelés ezúttal olyan erős volt, hogy
a háromgyerekes asszony kórházban kötött ki.
Nem érzett túl nagy kedvet a beszélgetéshez a nővel. De
mikor is szólt ez az egész a jókedvről? Behajtott a kis utcába.
Donal, a legfiatalabb fiú az utolsó évet járja a katolikus
iskolában. Ő nem lesz otthon.
– Maga aztán szavatartó ember, atyám!
Lilly örült, hogy látja. S ha nem is hozott jó híreket az
asszonynak, legalább vigaszt nyújtott számára, hogy Lilly
megbízhatónak tartja. Ez a konyha egészen más volt, mint az,
ahonnan érkezett. Az ablakpárkányokon virágok díszlettek,
csak úgy ragyogtak a rézedények; a sarokban íróasztal állt, ahol
a nő a csekély jövedelmet biztosító keresztrejtvényeket
készítette: minden tökéletes rendben volt.
A házigazda az asztalon lévő tákol omlós süteménnyel
kínálta a vendéget.
– Jobban teszem, ha nem élek vele – utasította vissza a férfi.
– Az előző helyen azt mondták, olyan kövér vagyok, mint a
malac.
– Lefogadom, hogy téved. – A nő egy pillantást sem vetett a
férfira. – Mellesleg nem tudja lejárni az erdőben? Mondja, hogy
van ma az uram?
Flynn atya minden tapintatát összeszedve megpróbált olyan
beszélgetést kanyarítani az Aidan Ryannel való reggeli
találkozásából, ami legalább halvány vigaszt nyújthat a
feleségnek, akit valamikor ütött-vert, most pedig eltaszít
magától a férje. Azt az asszonyt, akiről komolyan azt gondolta,
hogy eladta a legidősebb csecsemőjüket egy arra járó
idegennek.
Flynn atya kikereste a több mint húsz évvel korábbi
újsághíreket, amelyek beszámoltak az esetről. A Ryan kislány
eltűnt egy városi bolt előtt álló babakocsiból.
Soha nem bukkantak a nyomára. Sem élve, sem halva.
 Flynn atya valahogy derűlátást vitt a beszélgetésbe azzal,
hogy közhelyeket idézett: Az Úr jó, senki sem tudhatja a jövőt,
a napi tennivalókra kell összpontosítani.
– Ön hisz Szent Annában? – kérdezte tőle Lilly, és ezzel
hirtelen megváltoztatta a légkört.
– Tulajdonképpen igen, hogyne, hiszek a létezésében meg a
többiben… – kezdte Brian magabiztosan, és közben azon
tűnődött, vajon hol fognak kikötni.
– És abban is hisz, hogy ott van a forrásnál, és meghallgat
minket? – kíváncsiskodott tovább Lilly.
– Minden viszonylagos, Lilly, úgy értem, a forrás évszázadok
óta rendkívüli kegyelet helyszíne, és már önmagában ez
bizonyos töltéssel bír. És természetesen Szent Anna a
mennyországban tartózkodik, mint valamennyi szent, aki
közbenjár értünk…
– Tudom, atyám, én sem hiszek a forrásban – szakította félbe
Lilly. – De a múlt héten odafönt jártam, és őszintén mondom,
megdöbbentő volt. Csodálkozna rajta, ki mindenki elmegy oda
a mai világban.
Flynn atya igyekezett örömteli meglepetést mutatni. Nem járt
valami nagy sikerrel.
– Tudom, atyám, valamikor én is úgy éreztem, mint ön.
Minden évben fölmegyek oda, tudja, Teresa születésnapján. Ő
volt a kislányom, aki évekkel korábban eltűnt, mielőtt ön az
egyházközségbe került. Általában semmitmondó a látogatás, de
a múlt héten másképpen hatott rám. Mintha Szent Anna valóban
meghallgatott volna. Elmondtam neki mindazt a bajt, ami az
egész dologból kisült, és hogy szegény Aidan soha nem volt
rendben azóta. De leginkább arra kértem, mondja meg nekem,
jól van-e Teresa, bárhol is legyen. Valahogy jobban viselném,
ha tudhatnám, hogy boldog valahol.
Flynn atya szótlanul nézte a nőt, képtelen volt valami biztató
mondatot fölidézni.
 – Nézze, atyám, ismerek embereket, akik állandóan mozgó
szobrokat és beszélő szentképeket látnak, és ez mind
képtelenség, atyám, de ott tényleg történt valami.
A férfi továbbra is csöndben maradt, de bólintott a nőnek,
hogy folytassa.
– Körülbelül húszan voltak ott, mindenki elmondta a maga
történetét. Egy asszony fennhangon beszélt, hogy mindenki
hallja: „Ó, Szent Anna, kérlek, segíts, hogy ne távolodjon és
hidegüljön el tőlem, engedd, hogy többé ne forduljon el
tőlem…” Bárki hallhatta a szavait, és tudhatta, miről van szó.
De egyikünk sem figyelt rá igazán. Mindannyian magunkról
gondolkodtunk. És hirtelen rám tört az érzés, hogy Teresa jól
van, hogy pár évvel ezelőtt nagy murit rendezett a
huszonegyedik születésnapján, hogy egészséges és boldog.
Mintha Szent Anna azt mondta volna, többé ne aggódjam. Nos,
atyám, tudom, hogy mindez nevetséges, de olyan jó hatással
volt rám, és mi ebben a rossz?
– Bárcsak ez a szegény Aidan is ott lehetett volna, amikor a
szent mindezt elmondta nekem, vagy gondolta, vagy belerakta a
fejembe, vagy akármi! Igazi megbékélés lett volna neki.
Flynn atya kivágta magát egy csomó ünnepélyes kijelentéssel
arról, hogy az Úrnak titokzatos útjai vannak, sőt még egy kis
Shakespeare-t is bedobott, miszerint „több dolgok vannak
földön és egen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni
képes”.1 Azután elhagyta a kis házat, és a galagonyaerdő
széléhez hajtott.
A fák között kutyát sétáltató emberek üdvözölték, és
melegítős kocogok, akik olyan gyakorlatokat végeztek,
amilyenekre a sógornője szerint nyilvánvalóan neki is szüksége
volna. Nők babakocsikat toltak, ő pedig megállt, hogy
megcsodálja a csecsemőket. A kanonok azt mondogatta, hogy a
1
Shakespeare: Hamlet. Fordította Arany Já nos.
játékos na, ki van itt? Üdvözlés nagyszerű fordulat, amikor
babakocsiban tolt gyerekkel találkoznak. Mindkét nembeli
csecsemőre passzol, és nem tűnik föl, hogy elfelejtették a nevét.
A többiek majd elszólják magukat, és tőlük meg lehet tudni,
vajon az illető baba remek kis fickó, vagy kedves kicsi lány.
Találkozott Cathal Chambersszel, a helyi bankigazgatóval,
aki elárulta: azért sétál az erdőben, hogy kiszellőztesse a fejét.
Olyanok rohanták meg, akik kölcsönt akartak fölvenni
környékbeli földek megvásárlásához, amelyeket majd jelentős
haszonnal adhatnak el, amikor rábólintanak az új útra. Nehéz
volt kitalálni, mit tegyen. A központi irodában úgy vélték, hogy
gyakorlatias ember, ezért tudnia kell, mi várható. De hogy a
csudába tudhatna ilyesmit?
Azt mondta, Myles Barry, az ügyvéd ugyanebben a cipőben
jár. Három különböző ember ment el az irodájába, és arra
kérték, tegyen ajánlatot Nolanéknek a tulajdonukban lévő
kisbirtokra. Puszta pénzsóvárság volt, spekuláció és
nyereségvágy, semmi más.
Flynn atya megjegyezte, hogy üdítő alkalom efféle
szemléletű bankárral találkozni, ám Cathal azt állította, a
központi irodában egyáltalán nem így nézik a dolgokat.
Skunk Slattery a két agarát sétáltatta, és gúnyosan
mosolyogva közeledett Flynn atyához.
– Lám csak, Flynn atya a pogány forrás felé tart abban a
reményben, hogy a régi idők istenei megteszik, amire a mai
egyház nem képes – kötekedett a pappal, miközben két csontos
agara mintha ugyancsak bosszantásképpen reszketett volna.
– Ez vagyok én, Skunk, aki mindig a gondtalan életre hajt –
válaszolta Flynn atya csikorgó fogakkal. Arcára szögezte a
mosolyt arra a pár pillanatra, amíg Skunk ki nem adta a mérgét,
és odébb nem állt a két remegő kutyával.
Flynn atya is továbbsétált, mogorva ábrázattal haladt a Szent
Anna-forrás felé, amelyet első alkalommal keresett föl
önszántából. Eddig a plébánia ügyei miatt járt itt, mindig
nehezteléssel eltelve jött, és zavarban volt, de sohasem adott
hangot a saját véleményének.
Az évek során istenfélő helyi lakosok jelzéseket faragtak
fából, amelyek a nagy, sziklás, üreges barlangban bugyogó
forrás felé mutattak. A hely nedves volt és hideg; a forrás
mögött és körülötte vékony ér futott le a dombon, minden sáros
volt, és mindent összefröcskölt a sok hívő, aki odalépett, hogy a
régi vas merőkanállal vizet merjen.
Hétköznap délelőtt volt, az atya azt hitte, kevesen lesznek
arrafelé.
A barlang előtti galagonyabokrokat girlandok koszorúzták,
igen, Flynn atya ezt az egyetlen kifejezést találta megfelelőnek,
szó szerint, textilből, fecnikből és szalagokból álló girlandok
koszorúzták. Voltak ott érmék és megszentelt tárgyak, némelyik
műanyagból vagy celofánból készült tartóban.
A szentnek címzett kérvények voltak ezek, könyörgések
óhajok teljesítéséért; néha köszönetnyilvánítások valamely
segítségért.
– Három hete nem iszik, Szent Anna, köszönöm, és kérve
kérlek, adj neki erőt, hogy így folytassa… vagy:
– A lányom férje a házasság felbontásán gondolkodik, ha
hamarosan nem jön a gyerek…
vagy:
– Nem merek orvoshoz menni, de köhögéskor vért köpök,
könyörgöm, Szent Anna, kérd meg a Mi Urunkat, gyógyítson
meg! Hadd legyen ez csak valami múló fertőzés…
Flynn atya valamennyit elolvasta, és egyre vörösebb lett az
arca.
A huszonegyedik században, abban az országban, amely
szélsebesen haladt a világiasodás útján! Honnan fakad mindez a
babona? Csak öregek járnak ide? Vagy visszaléptek a
hiszékenység korába? Csakhogy a legtöbb ember, akivel akár
aznap délelőtt is találkozott, fiatal volt, és úgy érezte, a
forrásnak van valami ereje. A saját nővére is visszatér
Angliából, hogy férjért könyörögjön, az ifjú lengyel pár itt
akarja megkereszteltetni a gyerekeit. Lilly Rian, aki hallani
vélte, amint a szobor azt mondja neki, hogy rég eltűnt lánya jól
van, még csak a negyvenes évei elején jár.
Az egész érthetetlen volt.
Bement a barlangba, ahol az emberek otthagyták a
mankójukat meg a botjukat, sőt még a szemüvegüket is, így
fejezték ki a gyógyulásukba vetett hitüket és abbéli reményüket,
hogy többé nem lesz szükségük a segédeszközökre. Volt ott
gyerekcipő és pici zokni – ki tudja, mit jelentettek. Gyermek
utáni vágyat? Egy beteg csecsemő meggyógyulásának óhaját?
A háttérben pedig ott állt Szent Anna óriási szobra.
Az évek során átfestették és fényesre csiszolták, még
rózsaszínűbb lett az orcája, még dúsabban redőzött a barna
köpeny, még szőkébbek a krémszínű fátyol alatti hajfürtök.
Ha Szent Anna létezett, akkor Palesztina földjéről való,
izraeli származású alacsony, sötét hajú asszony volt. Nem úgy
nézett ki, mint valami ír krémsajtreklám.
A forrás előtt térdeplő emberek mégis tökéletesen normálisak
voltak. Többször megfordultak itt, mint ahányszor a rossmore-i
Szent Ágoston-templomban.
Kijózanító és lehangoló gondolat volt.
A szobor kifejezéstelen tekintettel bámult lefelé – ez
valamelyest megnyugtatta Flynn atyát. Ha képzelődni kezdett
volna arról, hogy az alak személyesen őt nézi, akkor valóban
föladta volna.
A szent ugyan nem beszélt hozzá, Flynn atya különös módon
mégis ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy megszólítsa.
Elnézte Myles Barry lányának szomorú arcát, azét a lányét, aki
apja legnagyobb bánatára nem jutott be a jogi egyetemre. Miért
imádkozhat vajon csukott szemmel, ilyen figyelmes arccal?
 Látta Jane-t, az öregek otthonát vezető Poppy rendkívül
elegáns nővérét. Jane, akin még Flynn atya tapasztalatlan
tekintete is észrevette a legdivatosabb ruhát, valamit motyogott
a szobornál. Ott volt az a fiatalember is, aki biozöldségeket
árusít a piacon, hangtalanul mozgott az ajka.
Amint egy utolsó pillantást vetett Jézus nagyanyjának általa
tökéletesen alkalmatlannak tartott ábrázolására, azt kívánta,
bárcsak a szobron keresztül megkérdezhetné a szenttől, vajon
ezen imák bármelyike valaha is meghallgattatott és
megválaszoltatott-e. És mit tett a szent abban az esetben,
amikor két ember egymással ellentétes kéréssel fordult hozzá?
Mindez azonban képzelgés és őrültség volt. Ő pedig nem
akart belekeveredni.
A barlangot elhagyván végigsimította a falat, a nedves falat,
amelybe üzeneteket véstek. A bejárat előtt sűrűn növő
galagonyabokrok mellett haladt el, amelyeket soha senki nem
metszett meg a könnyebb bejutás érdekében, mert úgy vélték,
az emberek reménye, imája, könyörgése mind azokba
kapaszkodik.
Még a vénséges fakapuba is belevéstek valamit: Halld meg a
hangom, Szent Anna! Flynn atya szinte hallotta maga körül a
hangokat. Az évek során elhangzott hívó, fohászkodó és
esdeklő hangokat. Hallotta saját magát, amint elmond egy rövid
imát.
– Kérlek, engedd, hogy halljam a hangokat, amelyek hozzád
szóltak, és megismerjem ezeket az embereket. Ha bármi jót kell
itt cselekednem, hadd tudjam, mit mondanak, mit akarnak
velünk tudatni, és mit várnak tőlünk…

2. fejezet

Akinek jól vág az esze

 Első rész – Neddy

Hallottam, mit beszélnek rólam:

– Ja, a Neddy Nolan? Hát annak bizony nem valami jól vág
az esze…
Csakhogy, tudja, én sohasem akartam, hogy jól vágjon az
eszem. Évekkel ezelőtt volt egy éles késünk a konyhában, és
mindenki félelemmel beszélt róla.
– Légy szíves, tedd föl az éles kést a polcra, még mielőtt az
egyik gyerek megvágná vele a kezét – mondogatta a mamám.
Vagy:
– Biztos vagy benne, hogy a kés pengéje a fal felé néz, és a
nyele van kívül? Nehogy valaki összekaszabolja magát –
ellenőrizte a papám. Valami borzalmas szerencsétlenségtől való
félelemben éltek, attól tartottak, vérben fog úszni a konyha.
Az igazat megvallva sajnáltam az éles kést. Nem az ő hibája
volt. Nem arra volt hivatott, hogy megrémissze az embereket,
egyszerűen ilyennek készítették. De nem mondtam el az
embereknek, mit érzek, újból csak azt válaszolták volna, hogy
hibbant vagyok.
Hibbant Neddy, így hívtak.
Mert nem bírtam hallgatni, ahogy a kis egér visít a
csapdában, és kiabáltam, amikor a vadászat a közelünkbe ért, és
láttam a menekülő róka szemét, és bezavartam a galagonya-
erdőbe. Igen, azt hiszem, a többiek hibbantnak tartottak,
csakhogy én úgy néztem ezt, hogy az egér nem akart a
mosókonyhába születni a mező helyett, ahol békében és
boldogságban élhetett volna öregkoráig. És a kedves, vörös
róka bizonyára semmit sem tett, amivel bosszantotta volna
azokat a kutyákat meg lovakat meg a vörösbe öltözött
embereket, akik olyan dühösen vágtattak a nyomában.
Én azonban nem tudom gyorsan és érthetően elmagyarázni
az efféle dolgokat, ezért gyakran inkább nem is vesződöm vele.
És senki sem vár túl sokat a Hibbant Neddytől, így többé-
kevésbé elnézik nekem, hogy így gondolkodom.
Azt hittem, más lesz, ha felnövök. A felnőttek egyáltalán
nem zavartatják magukat, nem sajnálkoznak. Biztosra vettem,
hogy velem is ez lesz. De mintha nagyon sokáig tartana.
Tizenhét éves koromban páran – én, Kit, a bátyám meg a
haverjai – elmentünk egy furgonnal Rossmore-ból, táncolni
mentünk, ó, mérföldekkel túl a tavakon, és ott volt ez a lány.
Nagyon más volt, mint a többiek, például azok vállpántos ruhát
viseltek, ő pedig vastag, magas nyakú blúzt meg szoknyát,
szemüveg volt rajta, a haja bodros, és senki sem akart vele
táncolni.
Így hát én fölkértem, és amikor véget ért a tánc, vállat vont,
és megjegyezte:
– Legalább én is pörögtem egyet ma este.
Ezért aztán megint fölkértem, és aztán megint, majd a végén
ezt mondtam:
– Ma este tizennégyszer pörögtél, Nora.
Akkor így szólt:
– Feltételezem, most el akarsz menni.
– Elmenni?
– Le akarsz dönteni egy menetre – válaszolta fásult hangon.
Ezzel akart fizetni azért, hogy tizennégyszer fölkérték táncolni.
Elmagyaráztam neki, hogy a tó túlpartjáról jöttünk,
Rossmore mellől, és együtt fogunk elmenni. Egy furgonban.
Nem tudtam eldönteni, vajon megkönnyebbült, vagy
csalódott-e.
A többiek betuszkoltak a kocsiba.
– Neddy szerelmes – énekelték egész úton hazafelé. Négy
hónappal később senki sem fakadt dalra, amikor Nora és az apja
megjelent nálunk, és azt állították, én vagyok a gyerek apja,
akivel terhes.
Jobban meg se döbbenhettem volna.
 Nora nem nézett rám, csak a padlót leste. Csak a feje búbját
láttam. Azt a szomorú, bodros dauerját. Mélységes szánalmat
éreztem iránta. Még inkább akkor, amikor Kit és a többi bátyám
nekitámadt Nórának és az apjának.
Kizárt, mondták, hogy Neddy akár tíz másodpercet is
kettesben töltött volna Norával. Száz tanújuk van rá El akartak
menni Cassidy kanonokért, mint talpig becsületes tanúért.
Kivörösödött arccal álltak Nora apja előtt, és megesküdtek rá,
hogy még búcsúcsókot sem váltottam a lányával, amikor
bepréseltek a furgonba. Ez a legnagyobb átejtés, amit valaha
hallottak.
– Soha senkivel nem szeretkeztem – mondtam Nora apjának.
– De ha megtenném, és az lenne az eredménye, hogy gyermek
fogan, akkor kétségtelenül eleget tennék a kötelességemnek, és
megtisztelő volna számomra elvenni az ön lányát, de tudja…
nem ez történt.
És valami miatt mindenki hitt nekem. Mindenki. És ezzel
vége volt.
A szegény Nora meg fölemelte a fejét, könnyáztatta arccal
nézett rám a vastag szemüvegén keresztül.
– Sajnálom, Neddy – mondta.
Soha nem tudtam meg, mi történt vele.
Egyszer valaki azt mondta, hogy a nagyapja hibája volt, de ő
tartotta el a családot, ezért aztán semmit nem csináltak vele.
Nem tudom, megszületett-e a gyereke, és a lány fölnevelte-e. A
családja messze élt Rossmore-tól, senkitől sem tudtam
megkérdezni. A mi családunk pedig nem biztatott rá, hogy
érdeklődjem.
Az egész nagyon bántotta őket.
– Arcátlan kis rossmore-i – jegyezte meg a mamám.
– Rásózni a mi Neddynkre más fattyat! – méltatlankodott a
nagyanyám.
 – Még a Hibbant Neddy sem habarodna bele abba a kőszáli
kecskébe – állította a papám.
Én pedig gombócot éreztem a torkomban a szegény fiatal
lány miatt, aki oly büszke volt rá, hogy végre áttáncolta az
éjszakát, és nyomorúságos köszönetképpen fölkínálkozott
nekem a tizennégy fordulónyi fényűzésért cserébe.
Az egész végtelenül szomorú volt.
Kevéssel ezután elhagytam Rossmore-t, idősebb bátyámmal,
Kittel Angliába mentem, Londonba, hogy építkezéseken
dolgozzam. A bátyám harmadmagával lakott egy üzlet fölötti
lakásban, betársultam melléjük negyediknek. Nem volt valami
tiszta vagy takaros, vagy efféle, de közel volt a londoni
földalatti-állomáshoz, más pedig nem számított.
Először csak teát készítettem, meg mindenfélét hurcolásztam
az embereknek a telken, és olyan repedt, törött bögréik voltak,
hogy az első fizetésemmel a zsebemben elmentem a piacra, és
vettem egy tucat szép újat. És kicsit mindannyian csodálkoztak
rajta, milyen rendesen elmostam a bögréket, és szereztem egy
kancsót a tejnek meg tálat a cukornak.
– Ez a Neddy igazi úriember – mondogatták rólam. Soha
nem tudom biztosan, vajon megdicsérnek-e vagy sem. Azt
hiszem, nem. De egyébként ez nem is lényeges.
A telken furán intézték a dolgokat, például minden hatodik
szemetesládát egyáltalán nem szeméttel töltöttek meg –
cementes zsákokat, téglákat és tartalék szerszámokat raktak
bele. Ez láthatóan bevett rendszer volt, mindenki tudta, de
nekem nem szóltak, így aztán természetesen megmutattam a
művezetőnek, hogy tök jó cuccokat dobnak el, és azt
gondoltam, ennek mindenki örül.
De nem örültek.
Egyáltalán nem.
És mind közül Kit volt a legmérgesebb. Rám parancsolt,
hogy másnap maradjak otthon.
 – De ki fognak rúgni, ha nem megyek be dolgozni –
könyörögtem neki.
– Ha viszont bemész, elevenen megnyúznak a többiek. – Kit
nagyon szűkszavú volt. Jobb volt nem vitatkozni vele.
– Mit csináljak itt egész álló nap? – kérdeztem.
Kit máskor mindig tudta, mit kell másnak tennie. Ezúttal
nem.
– Jézusom, hát mit tudom én, Neddy, csinálj valami
istenverte dolgot, takaríts ki egy kicsit! Csinálj bármit. Csak a
közelébe se gyere a teleknek.
A többi haver egyáltalán nem állt szóba velem, ebből
rájöttem, milyen komoly volt ez az egész szemetesügy. Leültem
gondolkodni. A dolog nem pont úgy alakult, ahogy
számítottam.
Úgy terveztem, Londonban sok pénzt teszek félre. Hogy
befizethessem a mamát egy jó nyaralásra, a papának pedig
vehessek egy szép, bőrszegélyes felöltőt. És tessék, azt az
utasítást kaptam, hogy ne menjek be dolgozni.
Azt mondták, takarítsak ki egy kicsit. Igen ám, de mivel?
Semmink sem volt hozzá. Nem volt fertőtlenítő a mosogatóhoz
és a fürdőkádhoz. Nem volt fényező a bútorokhoz. Nem volt
mosószer az ágyneműhöz. És már csak kilenc angol fontom
maradt.
Támadt egy ötletem, és lementem a boltba, ahol éjjel-nappal
keményen dolgoztak Patelék.2
Tíz font értékben összeszedtem mindenféle tisztítószert meg
egy kanna fehér festéket, és berámoltam őket egy dobozba.
Azután beszédbe elegyedtem Mr. Patellel.

2
Patel: a leggyakoribb (kaszt)nevek egyike az északnyugat-indiai
Gudzsará tban és Londonban. Angliá ban is boltosok voltak, alig akad olyan
belvá rosi utcasarok, ahol ne á rulna egy Patel ú jsá got, cigarettá t vagy fű szerá rut,
mégpedig a hét minden napjá n.
 – Tegyük fel, ki akarnám takarítani a raktárát, felsöpörném,
rendbe raknám a dobozait meg a ládáit. Fizetségképpen
odaadná nekem ezeket a holmikat?
Elgondolkodva nézett rám, mintha összeadást végezne, és az
árat meg az általam elvégzendő munka mennyiségét latolgatná.
– Na és a bolt ablakát is megpucolnád? – alkudozott.
– Hogyne, Mr. Patel! – helyeseltem széles vigyorral.
És Mr. Patel is elmosolyodott. Csöndesen, váratlanul.
Azután a mosószalonba mentem, és megkérdeztem,
lefesthetném-e az ajtójukat, ami kissé lerobbant állapotban volt.
– Mennyiért? – Mrs. Price, a hely vezetője, akiről azt
beszélték, sok elegáns barátja van, bölcsen kiigazodott a világ
dolgaiban.
– Két adag mosásért és extra szárításért – válaszoltam. A
dolgot ezzel el is intéztük.
Amikor Kit és a fiúk visszajöttek a telekről, nem akarták
elhinni az átalakulást.
Tiszta volt az ágyuk, csak úgy csillogott a kopott
linóleumpadló, ragyogott az acélból készült mosogató. A
konyhában és a fürdőszobában átfestettem a szekrényeket.
Pateléknél másnapra is akad munka, mondtam a srácoknak,
cserébe adnak nekem valamit, ami rendbe hozza a fürdőkád
zománcát. A mosodában is volt még festenivaló, ez pedig azt
jelentette, hogy több adag ruhát – ingeket, farmereket, bármit –
kimoshatunk náluk, és odavinném a ruhászsákokat, aztán
elhoznám őket, hiszen úgysem mehetek a telekre, meg minden.
És mivel mind megnyugodtak, és elbűvölte őket a szép, tiszta
lakás, úgy éreztem, megkérdezhetem őket a másik dologról is.
Vajon lehiggadt valamennyire a művezető?
– Úgy tűnik, igen – mondta Kit. – El sem tudja képzelni,
hogy beköpnél, a saját bátyádat! Közöltem vele, hogy ilyet
senki sem tenne, a haverok sem, akikkel lakom. Hogy másutt
kell keresgélnie a tetteseket. Így aztán most máshol keresgél.
 – És mit gondolsz, megtalálja őket? – érdeklődtem
izgatottan.
Mintha krimibe csöppentünk volna. Zavartan néztek
egymásra. Csönd volt.
– Talán nem – bökte ki egy idő után Kit.
– És a jövő héten visszamehetek dolgozni? – tudakoltam.
Megint csönd lett.
– Tudod, Neddy, olyan remek munkát végzel itt, igazán
helyes otthont fabrikálsz nekünk, lehet, hogy inkább ezt kellene
csinálnod. Érted?
Nagyon elkeseredtem. Úgy gondoltam, mindennap úgy járok
majd velük dolgozni, mint a társuk.
– De hogyan keresem meg a kenyeremet, egy házra való
előleget, ha egyáltalán nincs állásom? – kérdeztem csöndesen.
Kit odahajolt hozzám, és úgy beszélt velem, mint férfi a
férfival.
– Szerintem cégtársaknak kell tekintenünk egymást, Neddy,
és te lehetnél a menedzserünk.
– Menedzser? – Egészen elhűltem.
– Aha, feltéve, ha hajlandó vagy elkészíteni a reggelinket,
meg tízórait is csomagolni, és rendben tartani a lakást. És
természetesen kézbe veszed a pénzügyeinket, elviszed
helyettünk a keresetünket a postára. Ezzel nagy terhet vennél le
a vállunkról, mi pedig összeadnánk a fizetésedet. Mit
gondoltok, srácok? Szép tiszta lakásban lakhatnánk, még
vendégeket is hívhatnánk, ha Neddy kézbe veszi a dolgokat.
És mindannyian remek ötletnek tartották, Kit elszaladt halért
meg chipsért az egész bandának, hogy megünnepeljük a napot,
amikor a menedzserük lettem.
Mindent összevéve remek állás volt, és valójában sokkal
egyszerűbbnek bizonyult, mint a telken dolgozni, mert én
állítottam össze a saját dolgomat, és tudtam, mit csinálok.
 Mindezt megírtam a heti levelemben az otthoniaknak, és azt
hittem, a papa meg a mama örülni fog. De a válaszlevélben
figyelmeztettek, ügyeljek rá, nehogy Kit meg a többiek túl
keményen dolgoztassanak és kihasználjanak.
Olyan jóravaló, kedves fiú vagy, Neddy, írta a mama,
vigyáznod kell magadra ebben az életben. Megígéred nekem,
ugye?
Valójában egyáltalán nem volt megerőltető, mert mindenki
nagyon kedves volt, és mindent be tudtam osztani. A bőséges
meleg reggeli fölszolgálása után elvittem a Patel gyerekeket az
iskolába. Azután kinyitottam a mosodát, mert Mrs. Price,
akinek sok férfi barátja volt, reggelente nehezen tért magához.
Onnan visszamentem Patelékhez, és segítettem nekik
feltölteni a polcokat, meg elvittem a szemetet a telepre. Azután
a lakásban kellett dolgoznom, kitakarítottam, és mindennap
igyekeztem valami újdonságot kitalálni, például fölszereltem
egy polcot, vagy egy használt készülékért cserébe
kitakarítottam a tévészerelő-üzletben. Egyik nap Kit talált egy
videót, ami leesett egy teherautóról, de nem tört össze, ettől
kezdve olyan volt, mintha saját mozink lenne az étkezőben.
Délután hazavittem a Patel gyerekeket az iskolából;
bevásároltam Krisztinának, egy idős görög hölgynek, aki
viszonzásképpen függönyöket készített nekünk.
És minden évben megvettem a jegyeket vissza Írországba.
Kit és én hazamentünk a Rossmore melletti kis tanyára, hogy
találkozzunk a családdal.
A hely minden alkalommal változott, a város gyarapodott, és
nagyon messzire terjeszkedett. Már busz is járt, egészen a mi
utcánk sarkáig eljött. Soha nem hallottam egyetlen szót sem
arról a Nora nevű szegény lányról meg a gondjairól. Kit szerint
okosabb volt nem kérdezősködni.
Mindig végeztem valami munkát a házban, amikor
hazamentünk két hétre. Kit eljárt táncolni, és egyáltalán nem
vett észre semmi hibát, például azt, hogy a hely egyre
kopottabb, és festeni kéne itt, néhány polcot fölszerelni ott.
Papa kint volt a jószággal, neki sem ereje, sem ideje nem volt
ilyesmire.
Javasoltam Kitnek, vegyünk nekik egy jó televíziót, vagy
esetleg még mosógépet is, de Kit azt mondta, nincs pénz a
bőrünk alatt, és többé ne csináljunk úgy, mintha milliomosként
térnénk vissza, ami mindenkit fölbosszant.
Aggódtam a mama miatt. Mindig is törékeny volt, de azt
mondogatta, Szent Anna ajándékul adta neki ezeket az éveket,
hogy láthassa felnőni a családját, és ő nagyon hálás ezért. Egyik
nyáron nagyon gyöngének láttam, de megnyugtatott, hogy
miatta nem kell aggódnom, mert minden rendben van, és már
kényelmesebb az életük, mióta eladtak egy darab földet, és
kevesebb a marha is, ezért papa gyakrabban van otthon, hogy
megteáztassa. A mama semmi miatt nem nyugtalankodott, csak
az érdekelte, hogy a papa rendben legyen, amikor ő végül
eltávozik.
Egyszer aztán Kit és én mama temetésére mentünk haza. És
az összes londoni barátunk virágot küldött, mert meséltem
nekik mamáról. Az emberek úgy vélték, egész Londonban jól
ismerik Kitet, ha ilyen sok barátja van. Valójában az én
barátaim voltak, de ez egyáltalán nem számított.
Szegény papa úgy nézett ki, mint valami véreb. Az egész
arcát behálózták a szomorúság árkai, amikor búcsút intett
nekünk.
– Most már neked kell gondoskodni a kis Neddyről –
utasította Kitet a pályaudvaron. Ami igazán különös volt, mert
éppen én gondoskodtam mindenről.
– Nem számítottál rá, hogy kifizeti az útiköltséget? –
morgolódott Kit. Nekem azonban megvolt rá a pénzem, ezért
nem érdekelt a dolog.
 És aztán, mivel rendbe szedtem Mr. Patelék gazdasági
épületeit, hogy nagyobb helyen tudjanak raktározni, ugyanazért
a bérért adtak nekünk még egy teljes szobát, és az egyik haver
is kiköltözött, lett egy barátnője, egy igazi együttélős
kapcsolata, így már csak hárman maradtunk a lakásban,
mindegyikünknek külön szobája lett.
A többiek néha lányokat hoztak, csupa kedves lányt, akik
megreggeliztek, és barátságosan viselkedtek velem.
És őszintén szólva olyan sok volt a tennivaló, hogy az idő
csak úgy repült, és én harminchét éves voltam, de csaknem húsz
évre valót megspóroltam, vagyis szerencsém volt az
építőbrigáddal. Úgy értem, ha valaki hetente félretesz eleinte
húsz fontot, azután ez fölmegy harmincra, majd ötvenre, az
végül óriási summa lesz.
Minden évben elintéztem, hogy Kit hazajöjjön velem, ami
nem mindig ment könnyen. Azt mondta, Rossmore-ban lenni
olyan, mintha egy élőhalottal töltené az idejét. Mindenesetre
abban a bizonyos évben a papa nem érezte valami jól magát,
amikor ott voltunk. Nem javította meg a csirkék kifutójának a
kerítését, és a rókák mind elkapták a tojókat. Már nem tudott
eljárni a piacra, és azokra az emberekre szorult, akik
fölkeresték, és ajánlatot tettek a szarvasmarha-állományra, ez
pedig összetörte a szívét.
Nagyon magába fordult, és egyáltalán nem viselte gondját a
helynek. Mondtam Kitnek, hogy sokáig már nem élhet így
egyedül. Kit azt válaszolta, utálná, ha a megyei otthonba
küldenék. Mintha én a megyei otthonba akarnám küldeni a
papánkat!
Nem, magyaráztam, úgy gondoltam, hogy haza kell mennem,
és gondoskodnom kell róla. Meg kell próbálnom helyette
irányítani a dolgokat.
– És az egész örökséget megtartanád magadnak? – támadt
rám Kit szörnyű hangon.
 – Nem, Kit, megfogadnék valakit a hely fölértékelésére, talán
Myles Barryt, a városi ügyvédet, azután odaadnám neked meg a
többieknek a részeteket. Ez így tisztességes, nem?
– Itt élnél a papával? – Kitnek leesett az álla.
– Valakinek muszáj – magyaráztam –, egyébként pedig
hamarosan megnősülnék, ha találnék egy kedves lányt.
– Megvennéd a házat? Kiadnád a részünket? Álmodban! –
nevetett Kit.
De meg tudtam venni, és meg is vettem, rögtön másnap, és a
papám boldog volt, de Kit egyáltalán nem örült.
Neki nincs félretett pénze, mondta, én pedig, aki soha
életemben nem végeztem rendes mindennapi munkát, képes
vagyok a zsebembe nyúlni, és előhúzni annyit, amennyiből meg
lehet vásárolni egy kisebb gazdaságot és egy udvarházat. Fura
egy helyzet.
– De mit értesz az alatt, hogy soha életemben nem végeztem
rendes munkát, hát nem gondoskodtam rólatok? – kiáltottam
feldúltan a hamis vád miatt.
Láthatóan nem fogadta el a magyarázatomat.
– Igenis mindent elintéztem körülöttetek – bizonygattam.
Mert ezt tettem. Kiváló gazda voltam, pazar lakást varázsoltam
mindannyi-uknak. Az ő pénzüket is félretettem volna hétről
hétre, ahogy a magamét, ha rám bízták volna. Egy csomó
különböző címen postafiókszámlákra kellett befizetni, nyilván a
könyvelés miatt. De nem szedhettem el tőlük a pénzt
péntekenként, amikor fölmentek a nyugati klubokba, vagy
lányokkal járkáltak, vagy príma cuccokat vettek.
Én azért tudtam spórolni, mert nem ittam. A ruháimat az
Oxfamnél3 vásároltam, és mivel nagyon sokat dolgoztam, nem

3
Oxfam a szervezet 1942-ben alakult a német megszá llá s alatt lévő , brit
kereskedelmi embargó á ltal sú jtott orszá gok megsegítésére. A legnagyobb brit
segélyszervezet a harmadik vilá gban tevékenykedik, kiadá sait részint a fő leg
haszná lt ruhanemű t á rusító Oxfam shopok forgalmá bó l fedezi.
volt időm szórakozni járni meg pénzt költeni – így aztán
összegyűjtöttem egy házra valót.
Mindezt türelmesen elmondtam és részletesen
megmagyaráztam Kitnek, hogy biztosan megértse. Figyeltem az
arcát, és láttam rajta, hogy már nem dühös. Egészen
elérzékenyült, és olyan kedves lett, mint azon az estén, amikor
kinevezett menedzsernek. Azon az estén, amikor halat és
chipset hozott. És kinyújtotta nagy kezét, és rátette az enyémre.
– Sajnálom, Neddy, pimaszul beszéltem veled.
Természetesen a menedzserünk voltál, és nagyon jól csináltad.
És nem tudom, hogyan fogunk pótolni, ha visszaköltözöl ide.
De egy kerek összeghez jutunk a részünkből, és tudni fogjuk,
hogy gondoskodsz a papáról, és ez önmagában is óriási
megnyugvás lesz.
Megkönnyebbülten elmosolyodtam. Megint minden rendben
lesz.
– Tudod, Neddy, a nősülés egy kicsit nehezebb lesz, ne
haragudj, de neked ez nem megy olyan könnyen, mint más
dolgok. A nőket nehéz megérteni. Kemény munka. Remek
fickó vagy, de az eszed nem valami éles, és nem vagy tájékozott
abban, mi kell mostanában az asszonyoknak.
Kedves volt, megköszöntem hát neki, ahogy mindenkinek
megköszöntem a tanácsot, akár értettem, akár nem. És
nekiláttam, hogy lányt keressek, akit elvehetek feleségül.
Hét hónapig tartott. Akkor ismerkedtem meg Clare-rel.
Tanárnő volt. Akkor találkoztam vele, amikor hazajött a
Rossmore melletti egyházközségünkbe az apja temetésére.
Igazán nagyon csinosnak találtam.
– Túlságosan okos hozzád – mondták mindannyian. Hát, a
papám nem mondta, mert örült, hogy együtt élünk, és semmi
olyasmit nem akart mondani, amivel megbántana. Minden
reggel zabkását készítettem neki, és fölvettem egy embert a
teheneink mellé. A csirkékkel és a kacsákkal én foglalkoztam.
Fölsétáltam a papámmal az erdőbe, hogy jó erőben legyen a
lába. Néha elmentünk a forráshoz, hogy köszönetet mondjunk
Szent Annának azokért az ajándékba kapott évekért, amelyeket
a mamámmal tölthettünk. És mindennap elvittem a kocsmába,
hogy találkozzon a barátaival, igyon egy korsó sört, és egyen
egy tál meleg ételt. A papa ezt mondogatta rólam:
– Neddy nem olyan hibbant, mint gondoljátok… És papa úgy
vélte, Clare illene hozzám. Azt javasolta, költsék valamennyit
néhány szép ingre, és vágassam le rendesen a hajamat a
rossmore-i fodrászszalonban. Képzeljék, a papa ismert ilyen
szavakat, mint a „fodrászszalon”.
Clare törekvő volt, ezt már a legelején közölte velem. Sokra
akarja vinni a tanításban, és talán egyszer igazgató is szeretne
lenni, én pedig azt mondtam, rendben van, mert úgy véltem, én
intézhetem majd a ház ügyeit, és mindent elvégzek, mire
hazajön. És tegyük föl, csak tegyük föl, ha lesz egy
kisgyerekünk, én gondozhatom a babát, amíg Clare dolgozik.
És legnagyobb örömömre tetszett neki az ötlet, nagyon jónak és
megnyugtatónak találta, és azt mondta, megtisztelő a számára,
ha a feleségem lehet.
Kit nem tudott eljönni az esküvőre, mert börtönben volt
valahol Angliában valami félreértés miatt. Az igazi bűnösöket
nem találták meg.
És papa sokkal erősebb meg egészségesebb lett. Igazából
csak a magány és az elhanyagoltság miatt volt olyan gyönge.
Így hát szereztünk egy nagyszerű építészt, megállapodtunk
az árban, ő pedig remek munkát végzett, úgy alakította ki a
helyiségeket, hogy amikor az esküvő után Clare hozzánk
költözik, a saját közös otthonunknak tekinthesse, ne pedig azt
érezze, hogy papához és hozzám jött élni. És így mindenki
boldog lett.
 Biztattam papa barátait, hogy jöjjenek és látogassák meg
esténként. És vettem neki egy remek televíziót, amiben
mindannyian örömmel nézték a sportműsorokat.
Igazán nagyszerű volt az esküvőnk napja Rossmore-ban.
Magát a házasságkötést Cassidy kanonok végezte, de Flynn
atya, az új segédlelkész is sokat segített. És a szállodában
kibérelt teremben beszédeket mondtak az emberek.
A papám azt mondta, meggyőződése, hogy szeretett felesége,
akit Szent Anna meggyógyított, szintén ott van a helyiségben,
és velünk ünnepel, és én vagyok a legjobb fiú a világon, és a
legjobb férj leszek, és a legjobb apa is, amikor eljön az ideje.
Szóltam pár szót, elmondtam, hogy nem nekem van a
legélesebb eszem. Közölni akartam az emberekkel, hogy
tudom, mit beszélnek. Viszont én vagyok a legszerencsésebb
fickó. Egész életemben megkaptam mindent, amit akartam, és
nem is kérhetnék ennél többet.
És Clare bejelentette, hogy ő is szeretne felszólalni. Tudja,
hogy a menyasszony nem szokott beszélni, de mondani akar
valamit.
Fogalmam sem volt, mi fog történni.
Fölállt abban a gyönyörű ruhájában, és kijelentette a
helyiségben jelen lévő összes ember előtt, hogy a világ tele van
éles eszű, borzasztóan unalmas emberekkel. Olyan sok van
belőlük, hogy ő már csaknem lemondott arról, hogy tovább
keressen. És akkor találkozott velem, és az egész élete
megváltozott. És amint körbenéztem a szálloda nagy termében,
láttam, hogy mindenki kis híján sír, miközben tapsol és éljenez,
és egyszerűen ez volt életem legboldogabb napja…

Második rész – Aranycsillagos Clare

 Amikor a Szent Itába jártam iskolába, minden héten az
enyém lett az aranycsillag.
Amikor beteg voltam, egy másik lány, Harriet Lynch, a
barátnőm kapta, de egyébként mindig hozzám került.
Minden hétfő reggel levettem az iskolaköpenyemről, és
visszatettem az igazgató asztalára, azután egy órával később,
amikor valamennyi osztályban fölolvasták az
aranycsillagosokat, újból megkaptam.
Elismerésképpen adták a jó jegyek, a jó magaviselet és az
iskolai hozzáállás összesítése alapján. Nem lehetett csak azzal
kiérdemelni, ha valaki keményen tanult. Nem, sokoldalúnak
kellett hozzá lenni, kiegyensúlyozott személyiségnek, ahogy
mondták.
És igazán könnyű volt nekik megfelelni. Mert szerettem
iskolába járni. Korán bent voltam, későig maradtam. Vagyis
rengeteg idejük volt, hogy ott lássanak maguk körül a jó
hozzáállásommal együtt. Úgy értem, ha valaki az én
otthonomból jött, annak bármilyen környezet tökéletes volt. Ki
ne lenne szívesebben az iskolában, mint otthon? Nem teljesen
az anyám hibája volt. Nem teljesen. Akkoriban mások voltak a
nők, szó szerint mindent megtettek, hogy ne járjanak pórul, nem
számított, bármilyen veszélyes vagy kellemetlen volt is.
Akármilyen házasság jobb volt, mint a semmilyen házasság,
bármilyen megaláztatás is enyhébb volt az elhagyott feleségnek
kijáró megszégyenülésnél. Följártak a Szent Anna-forráshoz
imádkozni, hogy jobbra forduljanak a dolgok, de ők maguk nem
próbálták jobbá tenni őket.
És nem én voltam az egyetlen gyerek az iskolában, akinek
hasonló gondjai voltak otthon. Ott volt az a szegény lány –
valamilyen Nora –, akinek kissé nehézkes volt a felfogása. Őt a
nagypapája zaklatta. És terhes lett, és azt mondta, valamelyik
kölyök volt, akivel tánc közben találkozott, de a kölyök odavitte
az összes bátyját, akik igazolták, hogy a fiú soha nem maradt
kettesben a lánnyal. És az a szegény Nora elment az apácákhoz,
megszülte a babáját, és odaadta örökbefogadásra, a nagyapja
meg továbbra is velük élt. És mindannyian tudták. Egész idő
alatt. És egy szót sem szóltak.
Ahogy nálunk tudtak az én Niall bácsikámról is. És egy szót
sem szóltak.
Zárat szereltem a hálószobám ajtajára, és senki sem kérdezte,
miért. Nagyon is jól tudták, hogy az apám testvére szemet vetett
rám. De az övé volt a birtok nagy része, mit tehettek hát?
Számtalanszor kértem Istent, állítsa le Niall bácsit, hogy ne
próbálkozzon effélékkel. De Isten feltételezhetően túlságosan
elfoglalt volt akkoriban, vagy rengeteg eset még az enyémnél is
súlyosabb lehetett. A legrosszabb az volt, hogy mindenki tudta,
és semmit sem csináltak. Tudták, miért írom a házi feladatomat
fent az iskolában, attól való félelmemben, hogy közeledik
hozzám, ha üres a ház, és miért csak akkor megyek haza,
amikor már biztosan tudom, hogy anyám hazaért a
tejcsarnokból, ahol dolgozott, apám meg a földről, és lesz, aki
megvéd. Úgy-ahogy.
Iskoláskoromban büszke is voltam meg szégyenlős is.
Büszke voltam rá, hogy képes vagyok elkerülni a bácsikám
mocskos karmát. És szégyelltem magam, mert a családom nem
vigyázott rám, hanem hagyta, hogy egyedül harcoljak olyan
dolgok ellen, amelyeket nem értek.
És azt hiszem, emiatt gyorsan nőttem föl. A vizsgáim után
pedig határozottan kijelentettem, hogy mérföldekkel távolabbi
egyetemre megyek.
Egy kicsit morgolódtak emiatt. Honnan vegyék rá a pénzt,
tanakodott az apám. Egész életében a pénz miatt aggódott, ez
volt a legnagyobb átok rajta.
Miért nem maradok inkább otthon, miért nem végzek el egy
titkárnői tanfolyamot és vigyázok a húgomra, kérdezte az
anyám, mi mást is mondhatott volna.
 Geraldine-nak, a húgomnak tényleg szüksége volt
gondoskodásra, és nyomatékosan figyelmeztettem is rá, mielőtt
elmentem. Lehet, hogy rossz útra térek a nagyvárosban? Niall
bácsi ezt mondta, bár ő tudta, és én tudtam, és a szüleim is
tudták. Itt sokkal hamarabb lezüllöttem volna, ha nem teszek
zárat a hálószobám ajtajára.
De jóval makacsabb voltam, mintsem gondolták. A
koromhoz képest tényleg egészen felnőtt lettem. Túlélem,
mondtam nekik, szerzek munkát, a keresetből kifizetem a lakást
meg a tandíjat. Aranycsillagos lány voltam. Sokoldalú
személyiség. Bármi lehet belőlem.
És megcsináltam. Két héttel a félév kezdete előtt elmentem
Dublinba, három másik lánnyal együtt beköltöztünk egy
lakásba, egy hajnali büfében szereztem állást, ami rettenetes
volt, mert mire bementem a tízkor kezdődő órámra, addigra túl
voltam majdnem egy egész napi munkán és egy hatalmas adag
reggelin, azután minden este hattól tízig lehúztam egy műszakot
egy kocsmában, így viszont nem volt módom pénzt költeni, és
én rendelkeztem a teljes napommal.
Niall bácsi meg az effélék miatt egyáltalán nem voltam úgy
oda a fiúzásért, mint a lakótársaim, ezért a figyelmemet is a
tanulmányaim kötötték le. Az első év végén bekerültem az
egész csapat legjobb öt diákja közé, és ez igazi teljesítménynek
számított.
Soha nem beszéltem nekik ezekről, amikor hazamentem
Rossmore-ba. Kivéve a húgomat, Geraldine-t, mert azt akartam,
hogy tudja, bármit megtehetünk, bármit, amit csak akarunk.
Geraldine csodálattal tekintett rám, és azt is elmondta, azzal
tartja vissza Niall bácsit, hogy éktelenül rikácsoló hangon azt
kiabálja, ó, hát itt van, Niall bácsi, segíthetek valamit?, ezzel az
egész házat fölveri, a bácsi pedig eloldalog. És egyik nap
mindenki jelenlétében bejelentette, hogy óriási lakatot szerel az
ajtajára.
 És akkor, a második egyetemi évem közepén sok minden
elromlott. Anyám rákos lett, azt mondták, nem lehet műteni.
Apám úgy oldotta meg a kérdést, hogy minden éjjel az
eszméletlenségig leitta magát.
A húgom a barátnőm, Harriet Lynch húgához költözött, hogy
tanulhasson, és hogy elkerüljön Niall bácsi közeléből, hiszen
senki nem volt már, aki megvédte volna.
Időközben Dublinban fölemelték a lakbért. Jó alaposan. És
éppen akkor találkoztam Kenóval, akinek éjszakai mulatója volt
egy kis macskaköves utcában, és felkért, hogy táncoljak nála.
Én azt válaszoltam, ez lehetetlen, nem tudok táncolni, ő pedig
azzal biztatott, hogy az nem számít. Veszélyesnek is tartottam a
dolgot, mintha kikezdenék az emberekkel, azután pedig nem
engedném, hogy hozzám nyúljanak.
Kenónak azonban voltak kidobóemberei, akik szemmel
tartották az efféle dolgokat. És akkor meghalt az anyám.
Igen, szörnyű volt, megpróbáltam illendően gyászolni, de
soha nem tudtam elfelejteni, hogy elfordult tőlünk, és
Geraldine-t meg engem az apánkra hagyott. És nem sokkal a
temetés után Niall bácsi az apám háta mögött eladta a birtokot,
Geraldine pedig semmit sem tanult az iskolában, mert annyira
fölzaklatták az események, és ha mégis elvállalom azt a
nyavalyás táncolást, akkor egyedül is kivehetek egy lakást
Dublinban, befejezhetem az egyetemet, és beírathatom
Geraldine-t egy olyan iskolába, ahol leérettségizhet, és szemmel
tarthatom. Így hát igent mondtam Kenónak, és fogtam azt a
nevetséges ostort, és minden éjjel egy medence körül táncoltam.
Őrültség volt. Főképpen őrültség, és valójában egy kicsit
szomorú.
És a zene néha kellőképpen kimosta az agyamat.
Viszont rengeteg borravalót kaptam, a kidobólegények
kitűnőek voltak, és hajnali háromkor mindig taxi vitt haza, hát
Istenem, miért ne?
 Geraldine-nak azt mondtam, van egy játékterem, ahol én
vagyok a krupié, aki kezeli a pénzt, és a törvény szerint ő a
fiatal kora miatt nem jöhet oda, és ez így rendben volt. Aztán
természetesen egyik éjjel, naná, hogy Harriet Lynch apja meg
pár barátja jött be, és megismertek. Kis híján elájultak.
Odamentem az asztalukhoz egy itallal, és nagyon kedvesen
azt mondtam, mindenki teljesen egyéni módon keresi a pénzét
meg az örömét, és semmi szükségét nem látom annak, hogy
tájékoztassam Harriet Lynch anyját vagy lányait Rossmore-ban
ezeknek a dublini üzleti utaknak a természetéről. Megértették az
üzenetet, és Keno később megjegyezte, hogy én vagyok a
legokosabb lány, aki valaha is megfordult az istállójában. Nem
tetszett az „istálló” szó. Azt éreztem, mintha mindannyian
táncoló lovakat vagy valami ilyesmit játszanánk. Kenót viszont
kedveltem Mindenkivel nagyon tisztelettudóan viselkedett, és
az egész üzletet azért csinálta, mert támogatásra szorult a
Marokkóban élő, nélkülöző családja. Igazából költő akart lenni,
de a költészetben nem volt pénz. Húgai és öccsei nem
tanulhattak volna, ha ő versírással tölti az idejét, ezért inkább
megvette ezt a klubot. Nagyon is megértettem.
Néha megittunk egy kávét, Keno meg én – az egyetemi
barátaim káprázatosnak tartották. Mindig a költészetről beszélt,
ezért azt hitték, tanul. Megfigyeltem, hogy ténylegesen soha
nem hazudik, de a teljes igazságot sem mondja el.
De nem akartam ezt a szemére hányni, nem akartam, hogy
elmesélje a kitüntetéssel végzett művészeti diplomás
barátaimnak, hogy a bárjából ismer, ahol hetente öt éjszakán át
jóformán meztelenül táncolok.
Ugyanígy viselkedett Geraldine-nal is, aki ekkor már
ugyancsak egyetemre járt, és szerencsére túl jól érezte magát
ahhoz, hogy utánajárjon az én úgynevezett kaszinóbeli
krupiéságomnak. Nem estem bele Kenóba, és ő sem vonzódott
hozzám, de gyakran beszélgettünk szerelemről és házasságról,
meg arról, milyen lehet az. Ő nem hitte, hogy létezik hosszan
tartó románc. Üzleti tapasztalatai sokkal inkább az
ellenkezőjére tanították.
Azt mondta, szeretne gyerekeket, és tulajdonképpen volt is
neki, egy kislány Marra-keshben. De a nagymamája nevelte. Az
anyja egzotikus táncos volt Keno egyik ottani bárjában. Ez
alkalommal hallottam először arról, hogy más intézményei is
vannak azon kívül, amelyikben én dolgozom.
De hallgattam, és többször nem hoztam szóba.
– Nagyszerű lány vagy, Clare – mondogatta gyakran. – Igazi
csillag.
– Az iskolában aranycsillagos voltam – magyaráztam neki, és
ezt nagyon kedvesnek találta.
– Kicsi Aranycsillagos Clare! Tegyél le erről a lehetetlen
tervről, hogy tanár leszel, és irányítsd inkább helyettem a bárt –
könyörgött.
De megmondtam neki, hogy amikor már tényleg tanár
leszek, akkor bizony a bárt fogom befejezni.
– Túlságosan veszélyes lenne, ha a tanítványaim apjai
meglátnának!
– Nos, amint te magad mondtad, nem kellene itt lenniük –
nevetett.
Eljött az avatásomra, és ott ült a diplomaátadási ünnepségen
Geraldine-nal. Mosolyogva fogtam a kezemben a bőrkötéses
oklevelet. Ha tudnák, hogy a vörösdiplomás lány topless-
táncos… Csak Keno tudta, és mindenkinél hangosabban tapsolt.
Egy évvel később végzett, diplomás tanár lettem, és pontosan
olyan iskolába kerültem, amilyenbe vágytam. Meghívtam
Kenót ebédelni, hogy elköszönjek tőle. Nem hitte el, amikor
elmondtam, mennyit fogok keresni. Nekem elég volt.
Geraldine ösztöndíjat kapott. Nekem volt megtakarításom, és
alig költöttem.
 Szívem mélyéből megköszöntem neki, hogy mindezt
lehetővé tette. Komor volt és barátságtalannak tűnt, hálátlannak
tartott.
– Ha bármivel is segíthetek neked az évek során, Keno,
megteszem – ígértem, és komolyan is gondoltam.
Három évig nem hallottam felőle. És mire ismét előkerült,
sok minden megváltozott.
Sokévi ivás után az apám végül meghalt, és a temetésen
találkoztam egy tolószékes öregemberrel, Marty Nolannel, aki
valamikor ismerte az apámat. Akkoriban, amikor még lehetett
vele beszélgetni. Réges-rég. Kedves öreg volt. A fia, aki a
széket tolta, igazán jó természetű alak volt, Neddynek hívták.
Neddy elmondta, hogy Angliában dolgozott építkezéseken,
többnyire mint a testvérének és a barátainak a menedzsere, most
pedig hazajött, és az apját gondozza.
Kivételesen megnyugtató személyiség volt, szívesen
beszélgettem vele.
Harriet Lynch szerint meg kellene ismernem Kitet, a bátyját,
aki igazán szemrevaló férfi. Biztosan elkápráztatna. Kérdeztem,
most hol van. Jelenleg éppen börtönbe csukták valamiért,
Neddy az egyetlen rendes ember az egész családban.
Nem egy lángész, kicsit nehéz felfogású, kicsit lassú, mondta
Harriet. Utóbb mindig is sajnálta, hogy kéretlenül elmesélte
mindezt.
Nagyon sajnálta.
Később megint találkoztam Neddyvel, mert újból és újból
visszatértem Rossmore-ba, hogy megszerezzem, ami szerintem
nekem és Geraldine-nak járt az apám vagyonából. Már ha
egyáltalán megfelelő kifejezés a „vagyon” mindarra, ami egy
részeges alak tulajdonában állt, aki a szegényházban halt meg.
A Keno klubjában megkeresett pénzemből évekig igyekeztem
hozzájárulni apám ellátásához, de az orvos azt mondta, kár a
gőzért. Apám nem tudja, hol van, és minden pénzt, amit kap,
csak almaborra költene.
A temetés után odaálltam Niall bácsikám elé, amikor a
szerencsétlenül járt szegény testvér fölötti
részvétnyilvánításokat fogadta. Akinek nehézségei támadtak az
ivással, mondták az emberek, és szomorúan csóválták a fejüket.
Egy pillanatra félrevontam.
Megsemmisítő pillantással mért végig.
– Mit tehetek önért ezen a szomorú napon, Clare kisasszony?
– kérdezte.
– Csak a harmadát kérem annak, amit a családi gazdaság után
kapott – adtam tudtára kedvesen.
Úgy nézett rám, mintha megőrültem volna.
– A harmada megfelel. Fölírtam a bankszámlaszámomat. ,
– És miből gondolod, hogy egyetlen fikarcnyi eurót is adok
neked? – kérdezte.
– Lássuk csak: úgy vélem, nem szeretné, hogy Geraldine és
én elmondjuk a helyi orvosnak, a papnak, fél Rossmore-nak, és
ami még fontosabb, egy híres ügyvédnek, miért kellett olyan
fiatalon elmennünk otthonról – válaszoltam.
Hitetlenkedve nézett rám, de álltam a pillantását, és végül ő
fordította el a tekintetét.
– Nem lesz gond, van itt egy fiatal, új segédlelkész, aki
biztatni fogja Cassidy kanonokot, hogy prédikálja ki. Mr. Barry
szerez nekünk egy menő angol ügyvédet Dublinből, a doktor
pedig megerősíti majd, hogy segítséget kértem tőle ahhoz, hogy
kimenekítse Geraldine-t a maga karmai közül. A világ
megváltozott, tudja. Elmúltak azok a régi idők, Niall, amikor a
pénzes nagybácsi bármit megszerezhetett, amit csak akart.
Felém köpött. Azt hiszem, az tette be nála a kiskaput, hogy
Niallnek szólítottam.
– Ha egyetlen pillanatig is azt hiszed… – kezdte.
 – Egy hét múlva illendő sírkő legyen az apám sírján! –
szakítottam félbe.
Meglepően könnyen ment. Megcsinálta. Természetesen
zsarolás volt, de nem érdekelt. Én nem annak láttam.
Azután elkezdtem járni Neddyvel. Hetente egyszer
fölkeresett Dublinban. És hetente egyszer én látogattam meg.
És nem aludtunk együtt, mert Neddy nem olyan volt.
És az események kellős közepén, Dublinban, ahol minden
kissé túlhajtott volt, mindez igazából nagyon megnyugtatónak
bizonyult.
És azután hírt kaptam Kenótól.
Tényleg szükségük van rám a klubban, nem kérné, ha nem
lenne annyira elkeseredett. Bajba keveredett holmi külföldi
lányokkal. Vízumok, bürokrácia és nyomtatványok. Szüksége
van rá, hogy ott legyen egy megbízható ember, igen, táncolni,
és szemmel tartani helyette a dolgokat.
Elmagyaráztam, hogy ez lehetetlen, legalábbis igyekeztem
elmagyarázni. Még Neddyről is beszéltem neki, meg arról,
miféle ember. Valójában nem kellett volna Neddyről beszélnem
Kenónak.
Amikor letette az asztalra a képeket, megemlítette Neddyt.
Nem tudtam, hogy fényképeztek, és kétségtelenül én voltam
a felvételeken, és a helyzetek valójában nagyon is sokat –
mondóak voltak. Émelyegve néztem őket.
Kibírhatatlan volt a gondolat, mit kezdene velük az iskola
igazgatója vagy a szegény, ártatlan Neddy.
– Ez zsarolás! – tiltakoztam.
– Én nem annak látom – vonta meg a vállát Keno.
– Adj egy hetet – kértem. – Ennyivel tartozol nekem.
– Rendben. – Kenóval mindig meg lehetett egyezni. – De te
is tartozol nekem. Azért, hogy elkezdhettél élni.
A hét során, ha nem tudnád, Neddy megkérte a kezem.
– Nem tehetem – mondtam neki. – Súlyos terheket cipelek.
 – Nem érdekel a múlt – jelentette ki Neddy.
– Nem csak a múltról van szó. A jövőről is.
És akkor beszéltem. Mindenről. Minden egyes dologról –
például a szörnyű Niall bácsikámról és Geraldine-ról, meg hogy
milyen unalmas és fárasztó volt a táncolás. Az asztalon
hagytam a képeket tartalmazó borítékot, ő pedig bedobta a
tűzbe, anélkül hogy kinyitotta volna.
– Biztos vagyok benne, hogy gyönyörű vagy a felvételeken –
jegyezte meg. – És miért ne fizetnének az emberek azért, hogy
láthassanak?
– Van neki több is. – Reménytelenül csengett a hangom.
– Hát persze, de nem számít.
– Ugyan, Neddy, a tanítványaim kedves, tiszteletre méltó
lányok – azt hiszed, a közelükbe engednek, ha meglátják azokat
a képeket?
– Nézd, én bíztam benne, hogy ha hozzám jössz, akkor
visszaköltözöl Rossmore-ba, és a környéken vállalsz tanítást.
– De attól még ott is megmutathatja őket – vetettem ellen.
Már-már azt gondoltam, Neddynek valóban baj van a fejével.
– Csakhogy szólhatsz nekik előre. Megmondhatod a
jelentkezéskor, hogy neked kellett fizetned a költségeket, amíg
egyetemre jártál, ezért különféle munkákat vállaltál, többek
között egzotikus táncot is – javasolta.
– Ez nem fog működni, Neddy, ettől nem szabadulunk.
– Működni fog, mert igaz. – Azzal az őszinte, kék szemével
nézett rám.
– Bárcsak máshogy alakultak volna a dolgok! – sóhajtottam.
– Igent mondanál és hozzám jönnél, ha nem lenne ez a kis
akadály? – kérdezte.
– Ez nagy baj, Neddy – mondtam kimerülten.
– Igent mondanál, Clare?
– Igen, Neddy, hozzád mennék.
– Akkor rendben van. Meg fogjuk oldani – jelentette ki.
 És aznap éjjel eljött velem Kenóhoz. A táncosok és a
vendégek között egyenesen a hátsó irodába mentünk. Keno
enyhén szólva meglepődött.
Szabályszerűen bemutattam őket egymásnak, azután Neddy
beszélt.
Elmondta Kenónak, hogy megérti a helyzetet, és hogy
milyen bajos lehet az üzlet vezetése ezekkel a nehézségekkel
együtt, meg minden, de nem tisztességes dolog ellopni az
álmomat, ugyanis iskoláskorom kezdete óta mindig is tanár
akartam lenni.
– Clare aranycsillagos volt az iskolában – jegyezte meg
Keno, szerintem leginkább csak azért, hogy mondjon valamit.
– Ez csöppet sem lep meg. – Neddy büszkeségtől ragyogva
nézett rám. – így nyilván nem várhatunk mást Clare-től, mint
hogy a tanítói munkájára összpontosítson. Egyikünk sem.
Keno elővett az íróasztalfiókból egy nagy barna borítékot.
– Akarja látni a képeket? – kérdezte Neddytől.
– Csodálatosak, Clare ma este megmutatta őket.
– Valóban? – Keno megdöbbent.
– Természetesen, nem lehetnek titkaink, ha össze akarunk
házasodni. Beszéltem Clare-nek Kitről, a bátyámról, aki
börtönben ült, és még most is ül. Az ember nem hallgathat
azokról a dolgokról, amik hozzá tartoznak. És azt is tudom,
hogy Clare nagyon, nagyon hálás az öntől kapott kezdeti
lehetőségért. Ezért vagyunk tehát itt.
– Pontosan miért is? – Keno teljesen zavarba jött.
– Hogy megtudjuk, van-e bármi más, amivel a segítségére
lehetünk. – Neddy olyan egyszerűen beszélt, mintha mindez a
napnál világosabb volna.
– Az isten szerelmére, például mivel?
– Nos, van nekem egy kitűnő barátom, aki kovácsolt vassal
dolgozik, szép ablakokat készíthetne önnek, ami jól is nézne ki,
meg elég erős lenne a nemkívánatos vendégekkel szemben. És
nézzük csak, mi mást tehetnénk még? Ha a táncos lányok
kimerülnének, és szívesen elmennének valahová, nálunk igazán
békés helyet találnának az erdő mellett… Egyik-másik
táncosának esetleg szüksége lehet a pihentető szabadságra.
Meglátogathatnának minket, Rossmore-ban sok a látnivaló.
Még egy gyönyörű forrás is fakad az erdőben. Az ember
kívánhat valamit, és az valóra válik.
Szelíd arca egészen megfeszült attól, hogy jó ötleteket adjon
Kenónak.
Istenhez fohászkodtam, hogy Keno ne kezdjen gúnyolódni
Neddyvel, és ne mondja, hogy ostoba fajankóhoz készülök
hozzámenni. Gondolatban így beszéltem Hozzá:
– Soha nem háborgattalak különféle dolgok miatt, ugye,
Istenem? Nem mentem föl ahhoz a forráshoz, hogy
nyavalyogjak Szent Annának, a nagymamádnak, igaz? Nem, én
magam oldottam meg a gondjaimat, és vigyáztam a
kishúgomra. Nem vétkeztem túl sokat, már ha a táncolás nem
bűn. De ez őrültség, hiszen az már csak nem lehet bűn, ugye?
Most pedig el akarok menekülni mindettől, és hozzá akarok
menni egy jó emberhez. Hát nem az effélék miatt vagy,
Istenem?
És Isten meghallgatott. Ezúttal meg.
Keno az iratmegsemmisítőhöz fordult, és belerakta a képeket.
– Nincs több – jelentette ki. – Hozza ide a kovácsolóját, hogy
készítsen nekem egy gyűrűt, Neddy. Most pedig eredjenek
haza, mindketten, és tervezzék meg az esküvőjüket. Nekem
dolgom van ezzel a csőd szélén álló kócerájjal.
Mi pedig kéz a kézben kisétáltunk a bárból, elindultunk a
macskaköves utcán.

3. fejezet
Nyaralás egyedülállóknak
 Első rész – Vera

Attól a pillanattól kezdve teljesen világos volt, amikor

megláttam a hirdetést:

Nyaralás egyedülállóknak.
Szórakozás, napsütés, tenger és pihenés.

Pontosan ezt akartam.

A Tevékeny Nyugdíjasok Egyletének tagjai rém unalmasak
voltak, a szívbetegek tornacsoportjának a résztvevői pedig
végtelenül lenézőek. Az Idősek Kertészköre határozottan
ellenséges. A rossmore-i unokatestvéreim voltak mind között a
legelutasítóbbak. Azt mondták, az efféle nyaralásokat csakis
fiataloknak szervezik. Ellenszenves fiataloknak, akik odafelé
talán szexelnek a repülőn, ott pedig két hétig részegek.
De hol lehetett erről egy árva szót is olvasni a hirdetésben?
Sehol.
Kifizettem a kétszáz eurós előleget, a maradékot pedig akkor,
amikor kiküldték a számlát. Soha senki nem kérdezte, hány
éves vagyok. És vice versa. Én sem kérdeztem az ő korukat.
Megjelentem a repülőtéren a kis lila és sárga táblámmal,
amelyre ezt írták: Nyaralás egyedülállóknak.
Mert ez voltam, egyedülálló.
Könnyedén hozzámehettem volna Gerald-hoz, és nagy
valószínűséggel Kevin is elvett volna. Gerald azonban nagyon,
nagyon buta volt. Ezért nem mentem hozzá. És az a nő, aki
viszont hozzáment, úgyszólván megőrült az unalomtól. És nem
akartam, hogy Kevin belém bolonduljon, mert valójában
megbízhatatlan volt. Egy perc nyugtom sem lett volna mellette.
Én soha nem bántam, hogy egyedül vagyok. Soha egy
pillanatra sem – kivéve néha a nyaralásokon.
 Mindig egyszemélyes szobát kellett fizetni. Gyakran nagyon
kicsi, vacak asztalt adtak, távol a többiek tekintetétől. Kissé
magányos érzés volt, hogy senkivel sem lehetett beszélgetni
úgy, mint másoknak, és egész nap nem volt kivel nevetni. Ezért
villanyozott föl az a nyaralás, amelynek során gondoskodnak
mindarról, ami nekem kell.
A repülőtéren rengeteg lila és sárga táblát láttam, és az
utastársak valóban nagyon fiataloknak tűntek, mondjuk nálam
úgy negyven évvel fiatalabbaknak, de arra gondoltam, hogy ez
csak a pillanatnyi helyzet. Az idősebbek majd később
bukkannak föl.
De valahogy nem ez történt. És miközben sorban álltam a
jegyellenőrzésnél, furán méricskéltek. De akkoriban mindig
furán néztek rám. Egy farmerben, nagy, lecsüngő
szalmakalapban megjelenő hatvan-valahány éves nőt sokszor
kétszer is megnéznek. Az emberek gyakran utánam fordultak,
hogy meggyőződjenek róla, nem képzelődnek, amikor ráncokat
látnak a virágos vászonkalap alatt és a jó farmernadrág fölött.
A jegykezelő lány megkérdezte, biztos vagyok-e benne, hogy
a megfelelő nyaralásra fizettem be, én pedig megnyugtattam:
igen, tényleg egyedülálló vagyok, és nagy várakozással tekintek
az út elé. A repülőn mindenki bemutatkozott a többieknek, ebbe
én is bekapcsolódtam.
– Vera vagyok – mondtam, és szívélyesen kezet nyújtottam a
hozzám legközelebb lévőknek. Helyes fiatalok voltak,
Glenn és Sharon, meg Todd és Alma. Egyikük sem volt még
egyedülállóknak szervezett nyaraláson, ahogy én sem, ebben
legalább osztoztunk.
– Tavaly hol járt, Vera? – érdeklődött Glenn.
Beszéltem nekik a Tevékeny Nyugdíjasok Egylete által
szervezett walesi gyalogtúráról, és az előző évi autóbuszútról
Skóciába, amelyre a szívbetegek tornaklubjával mentem el.
Idén eredetileg azt terveztem, hogy csatlakozom az Idősek
Kertészköréhez, az ő csoportjuk Cornwallba készült, az ottani
Éden Terv nevű létesítménybe, 4 de azután észrevettem ezt a
hirdetést, és úgy döntöttem, ebben minden benne van, amit
igazából akarok.
Sharon, aki igen csinos, kedves mosolyú lány volt,
megkérdezte, van-e családom, én pedig azt mondtam, nincs,
egyetlen gyerek voltam, és soha nem mentem férjhez, de
rengeteg jó barátom van. És amióta nyugdíjba mentem, azóta
tengernyi időm van emberekkel találkozni.
Toddot az érdekelte, hová valósi vagyok. Elmagyaráztam,
hogy mostanában Dublinban élek, de eredetileg rossmore-i
vagyok – valószínűleg nem hallottak róla. Ám kiderült, hogy
mind ismerik.
Ment róla valami dokumentumfilm a tévében. Volt ott valami
hűs kívánságforrás, amely mindent teljesített, amit csak az
ember akart. Alma szerint talán mindannyiunknak oda kellene
menni nyaralni Olaszország helyett, képzeljük csak el, hogy
minden kívánságunk teljesül egy szent forrásnál. Gondoltam,
megmondom nekik, hogy a forrás igazából nem szent, évekkel
korábban ott volt már akkor is, mielőtt Szent Patrik 5 egyáltalán
megjelent Írországban. De hiba lett volna a fiatalokat túl sok
ismerettel traktálni.
Glenn megkérdezte, jártam-e már Olaszországban, és
meséltem nekik egy keveset Rómáról, Firenzéről meg
Velencéről, de azt is elmondtam, hogy Bella Aurorában, ahová
megyünk, még soha nem voltam Valójában nem is hallottam
róla, mielőtt meg nem kaptam a füzetet, amelyből megtudtam,
mennyi érdekesség van ott. Alig várom, hogy lássam őket.

4
É den Terv: kö rnyezetvédelmi létesítmény az angliai Cornwallban. Az
elhagyott kaolinbá nyá ban fö lépített ü vegkupolá s épü letekben a vilá g minden
tá já ró l szá rmazó nö vények gyű jteménye lá tható .
5
Szent Patrik: a nyolcadik szá zad ó ta Írorszá g védő szentje, keresztény
misszioná rius.
 – Azt hiszem, főleg klubokra gondoltak – tájékoztatott Alma.
A barátnője tavaly járt ott, és azt mondta, remek hely, éjjel-
nappal ölelgették.
Ölelgették? Csodálkoztam, de nem szóltam egy szót sem. A
fiatalokat nagyon bosszantja, ha az ember meghökken.
– Jól hangzik – lelkendeztem széles vigyorral, és lehet, hogy
képzelődtem, de mintha még nagyobb érdeklődéssel méregettek
volna.
Miután leszálltunk és megkaptuk a csomagjainkat, két lila és
sárga bikinibe öltözött, félig pucér lány fölírta a nevünket a
jegyzetfüzetébe, azután buszra raktak minket. Több nagy
fürdőhelyen keresztül végül eljutottunk Bella Aurorába.
Mindenfelé óriási fehér szállodák álltak, az összes a tengerre
nézett, egymást érték a kávézók, a pizzériák, a fagylaltozók, a
bárok. Bella Aurora nagyon unalmas volt.
El sem tudtam képzelni, hol vannak az érdekességek. De
soha nem kezdem panaszkodással. Azt sem tudtam, mitől lenne
ez olyan pihentető – mindenütt hangos zene üvöltött –, de nincs
értelme hibákat keresni, mielőtt az ember elhelyezkedik.
Éppenséggel még szórakoztató is lehet, bár túl sok esély nem
volt rá, a part nagyon zsúfoltnak látszott. De szórakozást
ígértek, és kétségtelenül úgy is lesz.
A szállodánál három újabb félpucér lány várt minket
jegyzetfüzetekkel, kijelölték a szobáinkat, és azt mondták, fél
óránk van kicsomagolni, azután fogadás lesz a medencénél.
Fölakasztottam hát a ruháimat, lezuhanyoztam, csinos, tiszta
pólót vettem a farmeremhez, és lementem.
Legnagyobb meglepetésemre a repülőn utazó emberek
legtöbbje az idegenvezető lányokhoz hasonlóan szintén fél
pucéran jelent meg. Sokuknak nagyon fehér volt a bőre, de
páran, köztük Alma és Sharon is, előzőleg szoláriumban
barnultak. Sharon nagyon szép volt, mintha Hawaiiról érkezett
volna. Úgy néztek ki, mint akik már hetek óta itt vannak.
 Valami gyümölcspuncsot, finom, üdítő italt szolgáltak föl;
mindannyian nagyon megszomjaztunk, meleg is volt, ugyebár,
meg a hosszú utazás, meg minden. És a félpucér idegenvezető
lányok az érdekességekről beszéltek, ami jóformán csak az
éjfélkor nyitó, nyüzsgő, eleven hangulatú, eseménydús műsorú
bárok felsorolásából állt. Azután kissé furcsán éreztem magam,
amikor az úszómedence kezdett odébb csúszni, így hát egy
időre lefeküdtem, és becsuktam a szememet.
Amikor fölébredtem, sokkal sötétebb volt, a többiek a
medence mellett táncoltak. Nagyon hangos zene szólt. Todd az
enyémmel szomszédos fa nyugágyon feküdt.
– Jókora adag vodkát raktak abba a puncsba – jegyezte meg
elismerően.
Vodkát? Vodkát ittam délután, ebben a hőségben?
– Maga nagyszerű öreg versenyző, Vera, én mondom, jól
állja a sarat – mondta Glenn, aki a férfi fejét fogta. – Kedvelem
azokat a nőket, akik bírják az italt. Én a magam részéről járok
egyet. Viszlát vacsoránál…
Vacsoránál? Azt hittem, átaludtam. Úgy éreztem, éjszaka
van. De valami étel talán jól jönne.
Az éttermet papírvirágok díszítették, mindenki oda ült, ahová
akart. Én Sharon mellé telepedtem le, aki lehangolt volt, nem
akart enni. Elmondta, hogy beleszeretett Glennbe. De a dolgok
jelen állása szerint úgy tűnik, a férfi észre sem veszi őt. Csak ez
a zajos Todd ment oda hozzá, azután kiájult a koktéloktól. Hát
nem szörnyű az élet?
Én helyeseltem ugyan, de azt is hozzátettem, hogy még
egészen az elején vagyunk, és talán jobb neki, ha nem szeretnek
bele túl hamar. Ettől felvidult, és rengeteget evett.
Rögtön éjfél után mindenki elindult az út mentén sorakozó
érdekes klubok egyikébe, én pedig lefeküdtem, és megint
elaludtam.
 Másnap reggel lementem, úsztam három hosszt, és sokkal
jobban éreztem magam. Azután körülnéztem, új barátaimat
kerestem, de egyikük sem mutatkozott. Így hát visszamentem a
medencéhez, és olvastam. Inkább sétáltam volna, hogy
fölfedezzek egy régi templomot vagy múzeumot, de nem
akartam, hogy az egyedülállók zárkózottnak tartsanak. Ezért
vártam, csak vártam, és az égvilágon senki nem bukkant föl.
Azután arra gondoltam, bizonyára szerveztek valami érdekes
eseményt, én meg kimaradtam belőle, amikor előző éjjel
úgymond kiájultam a vodkás gyümölcspuncstól. Az egyik
félpucér idegenvezető bármilyen gond esetére megadta a
telefonszámát, ezért fölhívtam, és érdeklődtem, vajon
elmulasztottam-e valami érdekeset.
A félpucér lány ingerültnek tűnt, szinte mérgesnek, amiért
ilyen korán fölébresztették. Korán? Dél múlt, én már nyolc óta
fenn voltam. Nem, természetesen semmit sem terveztek
délelőttre, mondta. Az emberek semmit sem kértek reggelre.
Tengeri csemegékből összeállított büféebéd lesz valamikor fél
három után, ezt követően vízilabdázni fognak. Mindezt
elolvashatom a szálloda programlistáján. És most, ha
megbocsátok, folytatná az alvást.
Tehát olvastam, és vártam a tengeri csemegékből
összeállított büféebédet. Három körül szállingózni kezdtek az
emberek, egytől egyig nagyon fáradtak és másnaposak voltak.
Mindenki megivott vagy három csésze feketét, esetleg egy
narancslét, ami valószínűleg a reggelit jelentette, majd
rávetették magukat a hideg sörökre meg a rengeteg garnélára,
tintahalra és kagylóra. És azután bámulatos módon mindenki
erőre kapott a vízilabdázáshoz. Nem hinném, hogy lettek volna
igazi szabályok, leginkább abból állt a játék, hogy levegyék
mások bikini felsőjét.
Én csak néztem őket, és azt mondtam, evés után két órán
belül nem szoktam tornázni. Régen ezt így csinálták.
Meghallgatták, és olyan érdekesnek találták, mintha új
felfedezést közöltem volna a Marsról.
És Sharon elújságolta, hogy Glenn kissé már szereti őt, ami
fantasztikus, és igazam volt, amikor azt tanácsoltam neki,
tartson ki. Todd pedig azt mondta, hogy Sharon igazi kis ribanc.
És Alma szerint Todd isteni. És Glenn úgy vélte, fantasztikus ez
a nyaralás, és tudni akarta, nekem vajon tetszik-e. És mivel
udvariasságra neveltek, és mi mindenre azt mondtuk, hogy
nagyszerű, még arra is, ami nem volt az, ezért azt válaszoltam,
imádom ezt az utat.
Igazság szerint azonban úgy gondoltam, egyáltalán nincs
valami sok érdekes program, és kissé öreg vagyok az ő
szórakozásaikhoz. De itt a tenger meg a napfény, és kedves
emberekkel lehet étkezni, ezért aztán amíg ők úgynevezett
vízipólót játszottak, én elmentem képeslapokért, amelyeket
hazaküldtem a barátaimnak a Tevékeny Nyugdíjasok Egyletébe,
az Idősek Kertészkörébe meg a szívtorna csoportba, és
megírtam nekik, milyen pompás az út. Alapjában véve az volt.
A második este óvatosan méricskéltem a gyümölcspuncsot,
és a vacsoránál Sharon bizalmasan megsúgta, hogy Glenn akkor
is vele akar maradni, amikor már otthon lesznek. Todd szerint
Sharon bosszantó alak, Alma pedig azt állította Toddról, hogy
csak azért hangoskodik, mert senki sem érti meg. Ezúttal
mindannyian egy másik klubba mentek, én pedig lefeküdtem.
Természetesen rájöttem, hogy egész délelőttre magamnak
kell gondoskodnom az engem érdeklő programokról. Senkinek
sem hiányoztam, amíg vissza nem tértem a tengeri csemegékből
álló büféebédre. Bementem az óvárosban található múzeumba,
csodálatos volt, és láttam egy igazán régimódi szállodát, amely
egy csöppet sem hasonlított Bella Aurora többi részére. Annyira
elütött a tengerparti, zajos, fél pucér emberektől hemzsegő
helyektől, hogy úgy döntöttem, betérek egy kávéra.
 Nagy, árnyas kertben szolgálták föl. Ez sokkal inkább nekem
való hely volt, csak éppen nagyon elhagyatott. És nem volt
senki, aki bevont volna az életébe, ahogy az én magányos
útitársaim tették.
A szálloda kertjében szalmakalapot viselő, idősebb férfi
rajzolt. Jóindulatúan felém biccentett, én pedig, remélhetőleg
hasonlóképpen, visszabiccentettem. A féktelen fiatalokkal
eltöltött negyvennyolc óra után valahogy másképpen beszéltem,
szinte másképpen gondolkodtam is. Végül odajött hozzám,
megmutatta a rajzát.
– Mit szól hozzá? – kérdezte.
Mondtam, hogy kitűnő, és remek érzéke van a részletekhez.
Bemutatkozott, Nicknek hívják, és két napja van itt. A hotel
jó, de csöndes, és ezért természetesen párok laknak benne.
Együttérzőn sóhajtottam, és kijelentettem, hogy ez állandó
nehézség. Megtudtam, hogy gyermektelen özvegy, beéri a maga
társaságával, de nyugdíjasként nem maradéktalanul boldog. Én
elmondtam neki, hogy sosem voltam férjnél, és mivel a
magányos utasokat mindig kiközösítik, ezért befizettem az
egyedülállók számára hirdetett nyaralásra.
Megdöbbent.
– Ezek nem nálunk sokkal fiatalabbaknak valók? –
érdeklődött.
– Erről nem volt szó a hirdetésben – magyaráztam, és ez
mintha tetszett volna neki. Nevetve jelentette ki, hogy kellemes
ember vagyok.
Még hozzátettem, hogy természetesen délután háromig föl
sem kelnek.
– És mit csinálnak? – tudakolta Nick.
Azt válaszoltam, őszintén szólva nem tudom. Azt nem
hiszem, hogy egész délelőtt mindannyian szexelnek,
feltételezésem szerint bizonyára olyan sokáig fenn vannak
ezekben a klubokban, hogy teljesen kimerülnek.
 Nick ismét megjegyezte, hogy érdekes ember vagyok, és
érdeklődött, vajon elköltenék-e vele egy késői ebédet.
Mondtam, hogy háromra vissza kell érnem a tenger
gyümölcseiből készült ebédre.
Úgy paskolgatta a kezemet, mintha régi barátok lennénk.
– Akkor legyen szíves, ígérje meg, hogy holnap reggel újból
láthatom, és fölfedezünk valamit, amíg az egyedülállók
alszanak – kérte.
Azt válaszoltam, ez remek ötlet.
A büféebédnél Alma elmondta, hogy éjjel összejött Toddal,
és remek volt. Nem kérdeztem meg, pontosan mit ért az alatt,
hogy „összejöttek”. Csak lelkesen bólogattam. Sharon nem
tudta eldönteni, vajon könnyen vagy nehezen álljon-e kötélnek
Glenn-nel. Nem egyszerű kérdés. Tőlem telhetően igyekeztem
tanácsot adni nekik. A vízilabda helyett vizes trikóharc alakult
ki, de a kettő majdnem ugyanolyan volt. Vacsoránál Todd
lotyónak nevezte Almát, Glenn pedig mintha szemet vetett
volna az egyik félpucér idegenvezetőre. Ők elmentek egy másik
klubba, én meg lefeküdtem, és a Bella Aurora különböző
pontjairól áradó zenéket hallgattam.
Már vártam a másnapi találkozót Nickkel. Attól kezdve
kellemes, fesztelen ritmusban teltek a napok.
Mindennap elmentünk együtt valahova. Néha busszal jártuk
be a beljebb fekvő falvakat, és két alkalommal kihagytam a
háromórás büféebédet, a vacsorát viszont sohasem
mulasztottam el.
– Odamehetnék egyik este vacsorára? – kérdezte Nick. Soha
senki nem hozott vendéget, ezért azt feleltem, előbb meg kell
kérdeznem.
– Természetesen kifizetném, és vinnék bort is.
– Megmondom – ígértem meg neki.
 Az egyik félpucér idegenvezető lány a tudomásomra hozta,
hogy általában nem engedik meg az ilyesmit, de az én
esetemben nincs akadálya. Így hát meghívtam Nicket.
– Kissé feszült vagyok, mintha a családjával ismerkednék
meg – ismerte be. Meséltem neki Toddról, Glennről, Sharonról
és Almáról, meg a bonyolult életükről. Nekik semmit sem
mondtam Nickről.
A közös vacsora estéjén Glenn a félpucér idegenvezetőt
csókolgatta evés helyett, Sharon bőgött, Alma pedig
mindenkinek elpanaszolta, hogy Todd mekkora kapcabetyár.
– Mit jelent ez pontosan? – érdeklődtem.
– Nagy farok – magyarázta Alma, de ez semmivel sem
mondott többet nekem.
Nick azonban mindent értett.
– Az időjárás és az ital teszi – mondta Sharonnak. – Tartsa
távol Glennt az italtól meg a nap hevétől, vigye el egy szép,
árnyas faluba, ahol ezektől a nőcskéktől távol beszélgethetnek.
Majd rendbe jönnek.
Toddnak pedig azt tanácsolta, ne viselkedjen ilyen otrombán,
különben rajtaveszt, mire hazaérnek, és az a kedves lány csak
azért nevezi őt kapcabetyárnak, mert tetszik neki. És Nick
minden este eljött vacsorázni, kivéve az utolsó napot, amelyet
kettesben töltöttünk, és mindenféle általános témáról
beszélgettünk.
Volt egy kis autója, de autópályán félt vezetni, csak
mellékutakon közlekedett. Talán Rossmore-ba is elvihetne,
megmutathatnám neki azokat a híres erdőket, amelyek
mindenkit lázba hoznak.
– És találkozhatnék az unokatestvéreivel – tette hozzá
puhatolózva.
– Nem fog nekik tetszeni, mindenkiben és mindenben hibát
keresnek – mondtam.
Ezt nagyszerűnek találta.
 – Miről beszélgessek velük? – kérdezte.
– Majd alaposan kifaggatják. És amikor már eleget tudnak,
akkor teletömik a fejét azzal a nézetükkel, hogy micsoda
nemzeti szégyen az új kerülő út, és megkérik rá, hogy írjon róla
leveleket az újságba.
– És valóban nemzeti szégyen?
– Nem, nagyon is szükséges, Rossmore autótelephez
hasonlít, amelyet se megközelíteni, se elhagyni nem lehet. Már
évekkel ezelőtt meg kellett volna építeni.
– És mi a helyzet azzal a szent forrással?
– Pogány búcsújáró hely. Valami varázslatos erőt
tulajdonítanak a galagonyának – a farmerek nem hajlandók
kivágni. Az egész nem más, mint a legmagasabb szintű beteges
ostobaság.
Nick nagyon szórakoztatónak talált. És nem nagyszerű, hogy
mindössze egy rövid dublini autóbuszút választja el tőlem, és
mindig is mennyire szeretett volna kertészkedéssel foglalkozni,
de úgy vélte, már túl késő, én pedig mennyire szerettem volna
rajzolni, csak nem tudtam, hogyan fogjak hozzá, és milyen jó az
embernek a saját társasága, de mennyivel jobb valaki másét
kedvelni.
Másnap induláskor Glenn és Sharon karonfogva sétált, Todd
pedig Alma bőröndjét cipelte.
Amikor a félpucér idegenvezető lány visszaterelt minket a
buszba, megkérdezte, eljövök-e ismét az egyedülállók számára
szervezett újabb nyaralásra. Ránéztem virágos szalmakalapom
alól, és azt válaszoltam, hogy a következő évben valószínűleg
egyáltalán nem fogok megfelelni a feltételeknek.

Második rész – Sharonéknál

Mit mondjak, nagyon utáltam hazajönni arról a nyaralásról.

Én mondom, utáltam. Amikor áttoltuk a poggyászkocsikat a
dublini repülőtéren, görcsbe rándult a gyomrom. Halálosan
biztos voltam benne, hogy addigra elmúlik, mint afféle nyári
kaland. Azt mondja, majd találkozunk, vagy fölhív, és azzal
vége. Itt nincsenek olyan jó helyek, mint Bella Aurorán. Csak
kétségbeejtő munka van és eső, és egész életemben soha senkit
nem szerettem annyira, mint Glennt, és most huszonhárom
vagyok, vagyis ez már jócskán az öregkor.
Mindenesetre mindenki üvöltözve búcsúzkodott,
megcsókolták egymást és esküdöztek, hogy ebben vagy abban a
klubban majd találkoznak, Glenn pedig csak állt ott és engem
nézett. Istenem, add, hogy eszembe jusson pár szó ahelyett, ami
őrülten kavarog a fejemben, mint például, hogy kérlek, Glenn,
ne passzolj le, vagy: otthon is jól kijönnénk egymással, még
akkor is, amikor dolgoznunk kell, meg minden… kizárólag
rémesen ragaszkodó szövegek jutottak eszembe – amilyeneket
hallani sem akarnak a pasik.
Végül ezt mondtam: „Hát akkor itt volnánk”, ami nem volt
valami okos megállapítás. Úgy értem, hát persze, hogy ott
vagyunk. Hol másutt lehetnénk?
Glenn csak mosolygott.
– Valóban itt vagyunk – bökte ki.
– Jó mulatság volt.
Reméltem, ez nem hangzik rémesen komolyan, nem túl
nyomulós.
– Ja, de most már véget ért, igaz? – kérdezte Glenn
aggodalmas hangon.
– Szó sincs róla! – mondtam, és tudtam, hogy kiült az
arcomra az az ostoba, széles vigyor.
Épp akkor jött oda Vera elköszönni.
– Nick a jövő héten jön vissza, egy héttel tovább marad, mint
mi, én pedig meghívok pár embert – afféle összejövetelt
rendezek. Eljöttök? Todd és Alma ott lesz. Tudjátok a címemet,
tehát jövő pénteken irány Horány, rendben? Nyolc körül?
 – Irány micsoda? – kérdeztem értetlenül.
Vera halálian kedves, soha nem csinál bolondot az emberből.
– Ez csak egy mondás. Azt jelenti… szóval azt jelenti, hogy
gyertek el hozzám. Száz éve így mondják mifelénk, ne is törődj
vele!
Nevetséges kalapjával a fején, kifakult farmerjában állva
mentegetőzött.
Integetve indult el a buszához. Vicces kis teremtés, mégis
mindenki bolondult érte – és ő is fölszedett valakit a nyaraláson.
Glenn közölte, hogy egy órán belül megérkezik a testvére
meg néhány haver Santa Ponsából, és a bárban találkozik velük.
Hazaviszik kocsival. Megvárom őket, hogy engem is
hazavigyenek?
Nagyon is szerettem volna megvárni, hogy nyári kalandunk
valamiféle biztosítékot kapjon Írországban éppúgy, mint a kék
ég alatt. De nem állt módomban őt otthon fogadni. Nem arról
volt szó, hogy Glenn ficsúr lenne, de úgy egyhavi munkámba
került volna, hogy kicsinosítsam a házunkat, mielőtt
megengedhetem, hogy lássa. Ez nem megjátszás, ez túlélés.
A kert tele van pitypanggal és régi fémtárgyakkal, amelyeket
nem lehet kidobni. A konyhaablakot bedeszkázták, mióta apa
legutóbb különféle dolgokat kezdett kihajigálni, és nem
valószínű, hogy a távozásom óta valaki beüvegezte volna.
Mindenütt pereg a festék. Ha van is bármi esélyem Glenn-nél,
azonnal szertefoszlana, ha meglátná, mi a helyzet Sharonéknál.
Ezért nemet mondtam, mert rohannom kell, és hamarosan
jelentkezzen, és fölszálltam a buszra, és végigbőgtem az utat
hazáig.
A mamám éppen vacsorát készített. Fáradtnak tűnt, ahogy
mindig is, amióta az eszemet tudom.
– Ne izgasd föl a papát ma este. – Ezzel fogadott.
– Már megint rohama van? – kérdeztem.
 – Valami balul ütött ki neki, Sharon, légy jó kislány, ne élezd
a dolgokat, te most éppen kellemesen nyaraltál, nekünk meg mi
maradt?
Erre nem lehetett válaszolni.
A mamámnak nem volt része másban, csak durva
bánásmódban, és hajnali négytől nyolcig tartó kilátástalan
irodai takarításban, azután nyomás mosogatni egy olyan helyre,
ahol egész nap lehet reggelizni. Nekem épp most jutott ki
kétheti napfény meg sangria, önfeledt nevetés, és találkoztam
egy mesés pasassal. Nem állt szándékomban élezni a dolgokat.
Mosolyt erőltettem az arcomra, amikor a papa bejött, és
valami ló meg a hamis barátok miatt átkozódott, akik
félrevezették a lóval kapcsolatban.
– Jó sorod van, Sharon, csak utazgatsz – mondta neheztelő
pillantás kíséretében.
– Igen, papa, szerencsém volt – válaszoltam, és megnyugvást
láttam a mama arcán. Tulajdonképpen egyáltalán nem
szerencsém volt, hanem keményen dolgoztam. Harminchét
teljes héten át heti húsz eurót félretettem a száraztisztítóban
megkeresett fizetésemből! Az egészet erre a nyaralásra
szántam, meg pár rendesebb ruhára, amit elvihetek magammal.
Papa soha semmit nem tett félre. Mama spórolt, aztán
mindent ránk meg a házra költött, és megfelelő ingeket vett a
papának arra az esetre, ha interjúra menne, és esetleg ismét
lenne állása.
Bejöttek az öcséim teázni, odaadtam nekik az egész nagy
doboz olasz teasüteményt, amit hazahoztam, a papa
bemártogatta őket a teájába, mert nem voltak jók a fogai, és
utált rágni.
Mi lett volna, ha idehozom Glennt? A székek támláján
száradó ruhákkal, a padlóra hajított, a lóversenyoldalnál nyitott
újságokkal teli szobába. Mit szólt volna a terítő nélküli
asztalhoz? Már a gondolatára is kirázott a hideg.
 Másnap folytatódott a munka a száraztisztítóban,
egyenruhában, mintha soha nem nyaraltam volna. Az ott
dolgozó lányok megjegyezték, milyen szépen lebarnultam, de a
vevők észre sem vették. Csak az érdekelte őket, hogyan lehet
maradéktalanul eltávolítani a vörösbor foltját a fehér
csipkeblúzból, vagy mi tünteti el a kivehetetlen kátrányfoltot a
nagyon drága szoknyából, miután valaki ráült valamire.
Azután egyszer csak fölnéztem, és a pultnál ott állt Glenn. –
Gyönyörű vagy sárgában – bókolt, és hirtelen úgy éreztem,
minden rendben van. Nem felejtett el, nem akart dobni.
A házépítő nagybátyjának dolgozott, egészen közel volt a
munkahelye. Azt mondta, mindennap találkozhatunk. Az
éjszakai találkozások kérdésének a megválaszolása későbbre
maradt. Öt testvére volt, ezért náluk nem volt hely, az pedig
szóba sem jöhetett, hogy egymérföldes körzeten belül
megközelítse Sharonékat.
Azután még a vásárlók is kezdtek felfigyelni rám – azt
mondták, folyton mosolygok és jókedvű vagyok. A
munkatársaim, a lányok mondták nekik, hogy szerelmes
vagyok, ők pedig örültek ennek. A zsírfoltok, a vízfoltok és a
ránézéstől gyűrődő textilek világában kellemes és őrjítő volt
akár csak egy-két percig is a szerelemre gondolni.
A következő pénteken Verához mentünk. A város elegáns
részében lakott, a szomszédok valószínűleg soha nem láttak
még arrafelé olyan alakokat, mint Glenn, én, Todd és Alma.
Verának kétemeletes háza volt, túl nagy egymagának és a vele
élő Rotarynek, a vörös macskának. A dolgok állása szerint
természetesen elképzelhető volt, hogy Nick is odaköltözik
hozzá. Nagyszerűen kijöttek egymással, a férfi láthatóan
mindennap meglátogatta, amióta visszajött. Nagyokat nevetett
Vera viccein, és kijelentette, hogy csodálatos asszony. A
csodálatost csukott szemmel mondta.
 Úgy tűnt, Nick bérelt lakásban él pár buszmegállónyi
távolságban. Bizonyára szívesen beköltözne egy ekkora
otthonba. Jó társaság lennének egymás számára, akár még össze
is házasodhatnának.
Vera jókora adag bolognai spagettit készített nekünk, Nick
pedig remek epres, habcsókos pavlovát sütött, és mindenki
kitűnően érezte magát, kivéve Almát, aki megsúgta, hogy Todd
azt javasolta, tartsanak egy kis szünetet, ez pedig rossz hír volt.
Amikor aztán Todd bejelentette, hogy korán el kell mennie,
Alma azt mondta, csatlakozik hozzá, ami szerintem nem volt jó
ötlet, úgy hatott, mintha ráakaszkodna. Látszott, hogy a fiú
bosszankodik, a szegény Alma pedig idegesebb volt, mint
valaha.
Mindenesetre Vera meg én elmosogattunk, Glenn pedig
segített Nicknek megmetszeni a vadrózsákat és a szedreket,
amelyek vészesen ránőttek a hátsó bejáratra.
– Ti ketten jól illetek egymáshoz – jegyeztem meg törölgetés
közben.
– Igen, nagyon jó ember. – Vera elégedettnek tűnt.
– Összeköltöztök? – kérdeztem. Verától nyugodtan meg
lehetett kérdezni ilyesmit, annak ellenére, hogy már majdnem
kilencvenéves, vagy akörül járhat.
– Nem, nem, az egyáltalán nem volna jó.
Nem ilyen válaszra számítottam. Már sajnáltam, hogy
megkérdeztem.
– Nem a szexre gondoltam – magyarázkodtam, próbáltam
elvenni a dolog élét. – A társaságra gondoltam.
– Ó, semmi gond a szexszel, lehet, hogy újból szeretkezünk
majd, amikor elmentek – mondta Vera tárgyilagosan.
Kíváncsi voltam, mi a hiba. Lehet, hogy felesége van,
valahol rejteget egy asszonyt? Vagy egy rakás gyereke, akik
nem engedik, hogy összeköltözzön Verával?
 Szemmel láthatólag nem ez volt a helyzet. Csak a megszokás
lehetett az oka. Úgy tűnik, amikor az ember megöregszik, nem
szívesen változtat az életén, vagyis inkább nem tud változtatni,
bármennyire szeretne is. Fontos a hely, meg hogy a saját
dolgaink ott maradjanak, ahol mindig is voltak.
– Engem nem érdekelne, hol van a holmim, ha olyan pasim
lenne, akiért bolondulok – jegyeztem meg.
– Csakhogy neked valószínűleg nincs olyan sok holmid, és
nem voltak olyan sokáig egy helyen, mint az enyémek.
– Miféle holmik?
– Ó, Sharon, csupa bolondság, csak egyszerűen nem tudnám
elviselni, hogy Nick hozzájuk nyúljon, például a préselt
virágaimhoz meg a dobozhoz, amelyben az egyszer majd
albumba ragasztandó gyűjteményemet tartom. Ő pedig nagyon
kényes a festéktubusaira, amelyeket annyira elhasznált már,
hogy alig egy hangyányi maradt bennük, meg a szakadt
rajzmappáira, a leveleket és kivágásokat tartalmazó dobozokra,
amiket egyszer majd kidob, de nem most. Egyáltalán nem
tudnánk mindezt összehangolni, Sharon, egy hét alatt
összevesznénk. Ennél sokkal fontosabb, ami köztünk van. Nem
tehetjük kockára azzal, hogy egy fedél alá költözünk.
Távozásunk után beszélgettem erről Glenn-nel. Valahogy
pazarlásnak tűnt, hogy két kedves ember nem tölti együtt a még
hátralévő idejét. Felsóhajtottunk. Semmi sem tökéletes. Mi
majd' meghaltunk azért, hogy együtt élhessünk, és nem jelentett
nehézséget, hogy ragaszkodnánk a szokásainkhoz. Csakhogy
nekünk nem volt pénzünk, és sohasem lesz otthonunk.
– Nem költözhetnék oda hozzátok, Sharon? A szobádba?
Neked legalább van saját szobád. Én az öcséimmel osztozom –
állt elő Glenn a javaslattal.
– Nem, Glenn, hidd el, nem. Nem működne. Az apám iszik
és kártyázik.
 – Az enyém pedig vallási őrült, hiszen mondtam, hidd el,
nem számít.
– De számítana, ha velünk élnél.
– Egy kis pénzt is hoznék a konyhára.
– Nem, Glenn, az csak azt eredményezné, hogy még többet
inna.
– Akkor mi lesz velünk? – Glenn egészen maga alatt volt.
– Majd kitalálunk valamit – mondtam sokkal
magabiztosabban annál, mint amilyen voltam. Láttam a mamám
életét, és eltökéltem magamban, hogy soha nem fogom beérni
azzal, amit ő elért. Amikor nem az irodák padlóját vagy a zsíros
tányérokat mosta, akkor az apámra meg a fiúkra főzött, mosott,
takarított.
– Én elégedett vagyok, Sharon – mondta, amikor erről
kérdeztem. – Úgy értem, szeretem, és nem szabad elfelejtenünk,
hogy nem lépett le, amikor téged vártalak.
Egész életében hálás volt az apámnak azért, hogy tudomásul
vette, ezek az ő gyerekei is. Szeretetnek tartott huszonnégy évi
köszönetnyilvánítást.
Időről időre találkoztam Almával. Elmondta, hogy Todd
nyilvánvalóan mással fut, de ő szereti, és bármit megtenne,
hogy visszaszerezze. A pasi egy másik nőhöz járt, Alma tudta
ezt, és bármi volt is, amit a fiú iránt érzett, szeretetnek hívta.
Azután Verával is beszéltem, ő a Nick iránti szeretetéről
mesélt, meg arról, milyen csodálatos emberrel találkozott élete
alkonyán, ugyanakkor képes volt mindezt föláldozni a préselt
virágok albumáért meg a férfi festéktubusaiért. Számomra a
szeretet egészen sajátságos meghatározása volt ez. És ott
voltunk mi, Glenn meg én, akik tényleg szerettük egymást, és a
legjobbat kívántuk egymásnak, nekünk pedig nem volt
lehetőségünk közös otthonhoz jutni.
Ez valahogy tisztességtelennek tűnt. De a rádióban egy idős
nő arról beszélt, hogy nekünk kell megcsinálnunk a saját
szerencsénket, azt nem valami csoda folytán kapjuk, és ismer
embereket, akiknek jóra fordult az életük – megkapták, amit
csak akartak. Azt mondtam hát Glenn-nek, ezt kell tennünk.
Valamit valóra kell váltanunk.
Bárcsak azt mondhatnám, hogy tele volt ötletekkel –
csakhogy én sem dúskáltam bennük.
Megkérdeztem Verát, szerinte működik-e az a szent forrás
Rossmore-ban. Azt mondta, nem valószínű. Ha Szent Anna
létezik, és ha Szent Anna figyel ránk, ami még kétségesebb,
akkor feltehetően vonakodhat olyan helyzetet előidézni,
amelynek során egy pár bűnben él és házasságon kívüli nemi
életet gyakorol. Úgy éreztem, elkeseredésemben próbát teszek,
Vera megígérte, hogy velem jön és elirányít a galagonyaerdőbe,
közben meglátogatja markáns arcú unokatestvéreit.
Kellemes sétát tettünk a forrásig, de amikor odaértem,
valahogy elszégyelltem magam. Nem mintha tudtam volna, ki
ez a Szent Anna, vagy jártam volna misére, vagy ilyesmi.
És nagyjából százan voltak ott. Egyesek a tolókocsis vagy
mankós gyerekükkel érkeztek, mások ugyancsak rossz bőrben
voltak. És mindannyian kétségbeesetten fohászkodtak
pártfogásért. Úgy éreztem, nem könyöröghetek egy helyért,
ahol Glenn meg én… nos… helytelennek tűnt. Ezért valami
ilyesmit mondtam:
– Ha adsz egy esélyt, és a dolog megvalósul, akkor jó. De
igazából előbb ezekkel az emberekkel kellene foglalkoznod…
Hazafelé elmondtam ezt Verának, ő pedig úgy vélte, talán
megkaphatom, amit akarok, mert sokkal tisztességesebb voltam
egy csomó embernél, őt is beleértve.
Érdeklődtem az unokatestvérei iránt, akiket menyétekhez
hasonlított. A menyéteknek kicsi az agyuk, hegyes a foguk és
borzalmas a hangjuk. Csak a föld áráról tudtak beszélni, meg
arról, milyen ellenszolgáltatást kapnak az emberek, ha
szétdúlják az otthonukat. Glenn és Nick várt ránk, amikor
leszálltunk a buszról. Glenn motorbiciklivel jött, Nick pedig a
kis autójával.
– Hiányoztatok, lányok – üdvözölt Glenn, én pedig
reméltem, hogy Szent Anna hallja. Glenn nagyon elegáns volt,
akármelyik öreg szent azt akarná, hogy az ember vele éljen.
Utána kell néznem, ki volt ez a Szent Anna, és milyen volt
vajon az ő magánélete.
Amikor négyesben beültünk inni egyet, megkérdeztem
Glenntől, miről beszélgetett Nickkel. Egész idő alatt Vera
házának alagsoráról tárgyaltak.
Nick szerint hiába lakik ott Rotary, a fenyegető külsejű vörös
macska, p-a-t-k-á-n-y is élhet odalent, Glenn pedig hozzátette,
hogy akár többtucatnyian is lehetnek. Nick kíváncsi volt, vajon
valaha is élhetővé lehet-e tenni a helyet, mire Glenn megígérte,
hogy megkéri a nagybátyját, nézzen körül, és mérje föl a
költségeket.
Ebből aztán rájöttem, hogy még mindig a lehetőségeken
tanakodnak. De végül az egész kérdés lekerült a napirendről,
mert kisebb vagyon kellett volna a rendbehozatalhoz, Vera
pedig nem igazán örült annak az elképzelésnek, hogy Nick a
lépcső alatt lakjon, és mindketten azt motyogták, a koruk miatt
talán szükségük lesz valakire, aki gondjukat viseli a későbbiek
során. Amikor még öregebbek lesznek.
Istenem, ebbe belebetegszik az ember. Mindkettejükben
kétszer annyi életerő van, mint másokban feleannyi idős
korukban, most pedig hirtelen úgy kezdenek beszélni, mint az
aggok. A változás gondolata váltotta ki ezt, jól elvoltak a
helyzetükkel, a régi festéktubusokkal meg a préselt virágok
albumával.
Csak a szoros együttlét gondolata zavarta meg a párosukat.
Pontosabban a föláldozása, a teljes lemondás róla.
És amint jobban belegondoltunk, rájöttünk, hogy adott egy
jó, patkányos alagsor, amit Glenn és a bácsikája három hét alatt
rendbe szedhet nekünk. Nem lennénk finnyásak – időben
kitakarítanánk.
Nem volt könnyű a vegytisztítóban a munkára
összpontosítani, amikor oly sok minden kavargott a fejemben.
Rájöttem, hogy az a nő csak mondja és mondja, én pedig
egyáltalán nem figyelek rá. A nővérétől kölcsönkért ruháról
beszélt, amit egy esküvőn viselt, és valami idióta alak ír kávét
loccsantott rá. Van egyáltalán valami módja annak, hogy
tökéletesen kiszedjük a foltot? A nővére a legtöbb dologgal
kapcsolatban olyan, mint a veszett ördög, különösen abban az
esetben, ha ruháról van szó, amely nagyjából-egészéből
tönkrement.
– Nem fogja megbánni, én ugyanis azzal keresem a
kenyeremet, hogy problémákat oldok meg, lelki tanácsadó
rovatot vezetek egy újságban, és azt sem tudom, hogyan nézzek
a nővérem szemébe.
Azon nyomban üzletet kötöttem vele, megbeszéltem a dolgot
a főnökömmel, kiszedjük a foltot, ha meg tudja oldani az én
problémámat. Meséltem neki Veráról és Nickről, akik szeretik
egymást, de utálják egymás szenvedélyeit,
Glennről meg rólam pedig elmondtam, hogy be akarunk
költözni a patkányoktól hemzsegő alagsorba.
Megkérdezte, hány hálószoba van a házban. Mondtam, hogy
négy.
– Az bőven elég nekik, az ő korukban már nem hallják az
apró lábdobogást. Mindegyiknek legyen dolgozószobája, a
pasid szereljen föl polcokat meg mindenfélét az egyikben a
festéktubusoknak, a másikban a préselt virágoknak. Hozzátok
rendbe az alagsort, mondjátok meg, hogy ti majd takarítjátok a
házat, távol tartjátok a betörőket, ételt meg friss vizet adtok
annak a Rotary nevű macskának, amikor nyaralni mennek, és
gondoskodtok róluk, amikor megöregednek. Ez kézenfekvő,
nem?
 Istenemre, ez tényleg magától értetődő volt. És ami még
bámulatosabb, akadt valami borzasztó oldószer, amely kivette a
foltot a kölcsönkért ruhából.
Glenn és a bácsikája pillanatok alatt bepolcozta a két
dolgozószobát, és ahogy a bölcs lelki tanácsadónő fölismerte,
Vera és Nick nem tiltakozott a közös háló, fürdőszoba, nappali
és konyha ellen, ha biztonságban tudják különleges holmijukat.
Azután megrohamozták az alagsort Rotaryval, aki gőgösen
végignézte, hogy eltávolítanak pár rágcsálót. Rotary az a fajta
macska volt, aki nem fáradozott fölöslegesen. Miért essen neki
valami nagy és veszélyes állatnak, amikor ott van két emberi
lény, aki megteheti helyette? És érdeklődtem Veránál Szent
Anna magánélete felől, azt válaszolta, hogy egy Joakim nevű
fickó felesége volt. Megkérdeztem, boldogok voltak-e. –
Véleményem szerint a házasságuk nem volt se jobb, se rosszabb
a többinél – tájékoztatott Vera, aki soha nem volt férjnél.
Azt hiszem, látta rajtam, hogy ez elkeserít. Jobb befejezést
akartam.
– Nos, nézzük csak – folytatta kelletlenül. – Úgy értem,
boldogan éltek. Ha lett volna valami gyermekáldozat vagy
pestis, arról hallottunk volna.
Az alagsorban rengeteg helyünk lett. Káprázatos volt,
nagyszerű kis fészket csináltunk magunknak. A mama adott
nekünk néhány régi lábost otthonról, meg tisztítószereket,
amelyekhez véletlenül jutott hozzá, amikor kora reggel az
irodákat takarította. Glenn anyjától függönyöket kaptunk. A
papám fűnyírót adott, hogy neki soha többet ne kelljen
használnia, nem mintha valaha is túl sokat dolgozott volna vele.
Glenn apja tippet adott az agárversenyre, ami öt az egyhez
nyert.
Nick nekünk ajándékozta az ágyát, hiszen ő már Veráéban
aludt. Almától virágcsokrot kaptunk, meg egy előadást arról,
hogy az emberekből kiveszett a jóság. Todd lelépett.
 Glenn fantasztikus, amikor eljön a szüleimhez, a házba,
amelyet valaha Sharonék házának hívtunk. Segít a papámnak
elvégezni mindazt, amit az öreg egész héten elmulasztott. Glenn
és én jövőre összeházasodunk, amikor elég megtakarításunk
gyűlik össze a szép esküvő megrendezéséhez. Vera szerint ha
nyáron lesz, akkor a kertben tarthatjuk a mulatságot, és ő
lehetne a koszorúslányom Azt mondta, csak viccnek szánta, de
én nagyszerű ötletnek tartom, örülnék neki. Fölvetettem, hogy
én is lehetnék az ő koszorúslánya, esetleg a Szent Anna-
forrásnál, amikor ő és Nick végül egybekel. Ő azonban már
magát az ötletet is viccesnek találta
Úgy tűnik, ő és Nick egyáltalán nem szándékoznak
összeházasodni. Az öregek már csak ilyenek. Az emberek pedig
nevetnek, amikor elmeséljük, hogy Verával és Nickkel az
egyedülállók nyaralásán találkoztunk.
– Igazán mulatságosak vagytok, ti meg a légből kapott
meséitek – mondják.
Mintha az ember ki tudna találni ilyesmit.

4. fejezet
Barátság

Első rész – Malka

Rivka Fine-nal, nézzük csak, évekkel ezelőtt, a hatvanas

években találkoztam. Nyáron ugyanabban a kibucban voltunk a
Negev-sivatagban. Én voltam az első rossmore-i, aki ilyen
kalandos vállalkozásba kezdett, hogy narancsot szed és
csirkéket kopaszt a Közép-Keleten. Emlékszem rá, amikor a
szegény Cassidy kanonok azt mondta, hogy bár nagyszerű
dolog a Szentföldre menni és ott járni, ahol a Mi Urunk járt,
azonban óvatosnak kell lennem, hogy ne veszítsem el a hitemet,
amikor más vallású emberekkel találkozom.
Nem tudtam, hogy Rivka és én rögtön barátok leszünk –
kissé fagyosnak, sőt mogorvának tűnt –, miközben lenyűgöztek
az emberek, és mindenkivel szóba álltam. Sokfelől jöttek:
Marokkóból, Romániából, Törökországból, Németországból.
Mindenkinek meg kellett tanulni héberül. Csak néhányan
beszéltünk angolul, így hát kénytelenek voltunk megjegyezni,
hogy a tapossim narancsot jelent, a toda raba pedig azt, hogy
köszönöm. Igyekeztem napi tíz szót elsajátítani, de a hőség és a
kemény konyhai munka miatt ez túl soknak bizonyult, ezért
leszállítottam hatra.
Rivkával közös kunyhóban laktunk, így jól megismertük
egymást. Ő azért jött ide, mert a szülei otthon, New Yorkban
lelkifurdalást éreztek amiatt, hogy nem emigráltak Izraelbe, és
így azt mondhatták, ó, a lányunk ott van, önkéntes a sivatagban.
Én azért voltam ott, mert Rossmore-ban latint tanítottam két
zsidó kisfiúnak, és a szüleik, Mr. és Mrs. Jacobs
köszönetképpen megajándékoztak egy izraeli úttal. Ilyen
nyaralás egyszer adódik az életben, és még kibucot is kerestek,
ahol dolgozhatom, mert Mr. Jacobs unokatestvére egyszer ott
töltötte a nyarat, és nagyon élvezte.
Szerintem igazán nagyszerű volt. Beleszerettem Shimonba,
aki Olaszországból jött, és ő is szeretett engem, és arra
készültünk, hogy amikor letelik a katonai szolgálata, akkor saját
vállalkozásba kezdünk, kardvirágot fogunk termeszteni.
Azt hiszem, Rivka kissé féltékeny volt, amiért Shimon
folyton meglátogatott, a kunyhónkban lógott. Nem mintha
együtt aludtunk volna, vagy ilyesmi. Tudom, tudom, de
akkoriban ez nem fordulhatott elő. Azt hiszem, féltünk tőle.
Mindenesetre így volt.
Rivka megkérdezte, tényleg kardvirággazdaságban akarok-e
dolgozni. Mire azt feleltem, hogy remélem, úgy lesz, de előbb
vissza kell mennem Rossmore-ba, és úgymond meg kell
puhítanom a családomat az egész terv elfogadásához, ez pedig
nem lesz könnyű. Bizonyára számítani lehet Cassidy kanonok
ellenvetésére a nem keresztény személlyel kötendő házasság
miatt. Azután következik az ő családja – ami újabb egynapi
munka lesz, mivel a zsidók úgy vélik, a származási vonal
úgymond az asszonyon keresztül vezet, és eszünkbe sem jut,
hogy a fiuk nem zsidó lányt visz haza.
Azután Rivka beleszeretett Dovba, Shimon barátjába, ez
pedig még vidámabbá tette a helyzetet, mehettünk négyesben
autókázni. Rivka akkortájt nem tervezte, hogy Dovval éljen
Izraelben. Azt mondta, vissza kell térnie New Yorkba, és
fogorvoshoz vagy orvoshoz kell feleségül mennie. Ennyire
egyszerű volt a helyzet. Nem, nem viheti magával Dovot,
miután a fiú leszerel. Dov Algériából jött. A rokonai kunyhóban
éltek. Nem, Rivkát ez nem zavarta – de az anyját annál inkább.
Méghozzá nem is kicsit.
Csodálatos nyár volt. Folyton narancsot szedtünk a fákról,
tollat téptünk a csirkékről és szőrt a szemöldökünkből.
Citromlével öblítettük a hajunkat, mindketten tonnányi súlyokat
fogytunk, mert utáltuk az általánosan használt margarint, ezért
csak narancsot meg darabolt grillcsirkét ettünk. Azon
gondolkodtam, mit szólnának a rossmore-iak, ha látnának.
Azután, gyorsabban, mint azt képzelhettük volna, az egész
véget ért, elérkezett a hazautazásom ideje, ismét taníthatok a
rossmore-i Szent Itában, Rivka pedig mehet megint New
Yorkba, munkába állhat az utazási irodában. Addigra már
szoros barátságot kötöttünk, és utálatos dolog volt elbúcsúzni
egymástól. Senki sem fogja megérteni, micsoda nyarunk volt,
és mennyire élveztük a péntek esti táncot meg a sivatag vörös
szikláit. Mindketten tudtuk, hogy a Shimonról és Dovról szóló
mesék őrült nyári kalandnak fognak tűnni a barátaink
szemében, a szüleinkre pedig olyan hatással lesznek, mintha a
vörös posztót húznánk el a bika előtt.
Megfogadtuk, hogy tartjuk a kapcsolatot, és úgy is tettünk.
Könnyáztatta levelet írtam Rivkának, amikor Shimontól
megtudtam, hogy a kardvirágnak nincs jövője. Sem másnak.
Rivka dühöngve számolt be róla, hogy Dov testvére közölte
vele, Dov nem olvas angolul, és legyen szíves abbahagyni a
zaklatását. Én elmeséltem neki, hogy anyám golf órákat ajánlott
föl abban a reményben, hogy egy golfpartin megismerkedhetek
valami ügyvéddel vagy bankárral. Rivka megírta, hogy az ő
anyja egy hétre elvitte a hegyekbe, a hely olyan volt, mint
valami esküvői kiárusítás. A legjobb formáját kellett mutatnia,
vagy megszoksz, vagy megszöksz alapon. Valószínűleg szökés
lett belőle. Az biztos, hogy nem jött be. Rivkát előléptették
irodavezetővé, de a házasság terén semmi sem mozdult. Ez
nyilvánvalóan súlyos feszültségforrást jelentett odahaza. A
mamámmal is nehéz volt. Több komoly vita során
meglehetősen megbocsáthatatlan dolgok hangzottak el:
– Maureen, én a te korodban már férjnél voltam, és gyereket
vártam.
Vagy:
– Ugye nem gondolod, hogy huszonöt után jobban fogsz
kinézni?
Erre én azt válaszoltam, inkább belehalok a kíváncsiságba,
mintsem hogy kitegyem magam annak, hogy az ő ízlésének
megfelelő, hótt műveletlen, diplomásnak nevezett alakok
válasszanak ki maguknak, akik jobban kedvelik az italt és a
golfot, mint a női társaságot. Papa mindössze békét kért az ő
idejében, semmi mást.6
Visszatérve Rivkára, állítása szerint igazán komolyra
fordultak a dolgok.
6
Utalá s a bibliai idézetre: „Mindent szépen csiná lt az ő idejében…"
(Prédiká tor kö nyve 3:11)
 Az anyja hirdetést adott föl valami alkalmas magazinban,
amelyben férjet keresett neki. Tudtam, ha abban az évben
otthon kell töltenem a nyári szünetet, abba beleőrülök.
A mama fölküldene a galagonyaerdőbe a Szent Anna-
forráshoz, hogy férfiért imádkozzak, én pedig talán puszta
kézzel megölném a saját anyámat, és börtönbe zárnának, ez
pedig nem jelentene békét az ő idejében – vagy bárki máséban –
az én csöndes, szelíd papámnak. Ezért nyári munkaként tanítást
vállaltam egy amerikai gyerektáborban.
Először is Rivkával akartam eltölteni egy hetet New
Yorkban.
– Miféle név ez? Rivka! – kérdezte a mamám.
– Ez a neve. – Olyan dacosnak hallottam magamat, mintha
hatéves lennék.
– De honnan származik? Úgy értem, Rivkának keresztelték?
– A mamám hozta a formáját. Én pedig túlságosan fáradt
voltam ahhoz, hogy elmagyarázzam, Rivkát valószínűleg
egyáltalán nem keresztelték meg.
– Nem is tudom – mondtam barátságtalanul. Elkalandoztak a
gondolataim, miközben a mamám tovább folytatta ama
tényállás kifejtésével, miszerint kitűnő képzettségem ellenére
tulajdonképpen soha semmit nem tudtam igazán. A férfiak a
felkészült, figyelmes, életteli nőket kedvelik – nem pedig az
álmodozókat és a sodródókat, amilyen én vagyok.
Úgy véltem, kisebbfajta csoda, hogy a mamám nem tudja,
milyen felkészült és életteli voltam Shimonnal a Negev-
sivatagban. Nem mintha ez olyan nagyon a hasznomra vált
volna. Mindegy, hamarosan New Yorkban leszek Rivkával.
A repülőtéren várt, boldogan öleltük meg egymást. Útközben
az otthona felé elmondta, mennyire sajnálja, amit rám fogott, de
a mamája előtt zsidónak tüntetett föl, és megtenném-e, hogy
úgy csinálok? Csak egy hétre?
 Ez őrültség, mondtam. Mintha Rivka hozzám akarna
feleségül menni!
– Csak azért, hogy egyszerűbb legyen az élet, eggyel
kevesebb a veszekedés – könyörgött. Hoppá! Ugyanez volt
velem otthon. Sajnos mindkettőnknek flúgos volt az anyja.
– Ezért azt mondtam, Malkának hívnak – vallotta be.
– Malkának? – kiáltottam.
– Így mondják héberül a királynőt – magyarázta Rivka,
mintha ez valamit is változtatott volna a dolgon.
– Rendben van – egyeztem bele.
A hatvanas éveket a változások, az örömteli várakozás
évtizedének tartották. Nekem és Rivkának nem ezt jelentették.
Én nem lehettem Maureen az ő anyjának, neki pedig meg kellett
volna keresztelkednie az enyém kedvéért.
Jaj!
Sokat segített a Mr. és Mrs. Jacobsnél végzett munka és az
izraeli tartózkodás. Legalább tudtam a szederről, a pészahról és
a jeles ünnepekről. Tudtam, hogy nem karácsony van, hanem
hanuka, tudtam a tejes és a húsos ételek elkülönítéséről, még a
tányéron is, és arról, hogy nem esznek hasadt körmű állatokat.
Mrs. Fine gyönyörű ruhát viselt, nagyon csinos volt.
Szüntelenül sürgött-forgott, amire Rivka előre figyelmeztetett.
De egyvalamit nem tudtam. Azt, hogy imádja a lányát.
Meg is mondtam Rivkának, amikor kettesben maradtunk a
hihetetlenül fodros hálószobában.
– Lehet, de mi haszna, ha fullasztó a szeretete. Inkább
egyáltalán ne szeretne!
Az első napot minden különösebb baj nélkül megúsztuk.
Mrs. Fine azt tudakolta, vajon kóser konyhát vezet-e a mamám.
Azt mondtam, igen, és még azon is rajtakaptam magam, ahogy
elmesélem, milyen a zsinagóga, ahová Jacobsék jártak, amikor
Dublinban voltak, nem mintha valaha is láttam volna belülről.
A társalgásból ki kellett hagynom, hogy apácáknál tanultam a
Szent Ita-kolostorban, és a kicsi, ámde tevékeny, kitalált
rossmore-i zsidó közösség középiskolájává kellett változtatnom
az intézményt. Valójában három zsidó család élt Rossmore-ban,
de szükségtelen volt ezzel terhelni Mrs. Fine-t.
Örültek nekem, és boldoggá tette őket, hogy Rivkához
hasonlóan én is a szüleimmel lakom. Véleményük szerint ledér
dolog, hogy a fiatal lányok önálló lakásban éljenek.
– Fiatal lányok! – Amikor magunkra maradtunk Rivkával,
mindketten fölsóhajtottunk. Még hogy fiatalok! Érzelgős
aggszüzek voltunk, majdnem negyedszázada éltünk ezen a
földön, és semmi jele nem mutatkozott férjnek vagy akár csak
jegyesnek.
Mindig attól tartottam, hogy nem válaszolok elég gyorsan,
amikor Malkának szólítanak vagy ezt a nevet kiáltják, de Rivka
megnyugtatott, hogy jól csinálom, és ismét mentegetőzött
mindazért, ami még azokban a napokban is nevetséges
komédiának tűnt.
Azután elérkezett az indulás ideje, és hosszú, fárasztó utat
tettem meg a nyári táborba, ahol ismét Maureennak hívtak, nem
pedig Malkának, amihez kezdtem hozzászokni. Az egész sokkal
sportosabb volt, mint gondoltam, csomó túrára meg tanulmányi
kirándulásra került sor a gyerekekkel, meg baseballra, és a
lányok vég nélküli vigasztalására, akik azt gondolták, az anyjuk
utálja őket, ezért szabadult meg tőlük a nyárra.
– Az anyák nem utálnak minket – magyaráztam nekik újból
és újból. – Meg vannak győződve arról, hogy a legjobbat teszik
értünk. Ez sosincs így, de ők igazából nem tudják ezt.
Úgy vélem, rendbe hoztam pár sérült kapcsolatot, és
megnyugtattam a fölkavart szíveket, de hát a tanárok egyébként
is mindig azt hiszik, hogy ezt csinálják. Talán ők sem veszik
észre, hogy tévednek.
Én pedig levélben is ezt tettem.
 Rivka állandóan arról írt, mennyire csodál az anyja, és
amióta eljöttem, azóta csak azt hallja, hogy Malka így, meg
Malka úgy. Malkának micsoda derűs természete van, és Malka
soha nem nassol az étkezések között, és érdeklik őt a
környezetében élő emberek, nem úgy, mint Rivkát, aki
elutasítja őket.
Azt válaszoltam, hogy szerintem az élet leginkább színjáték.
Itt vagyok én, a teljes koholmány, aki az ő közösségük tagjának
adtam ki magam. Ők ezt bevették. Ebben van valami tanítás.
Előadást kell bemutatnunk az embereknek, úgy kell tennünk,
mintha nyugodtabbak, boldogabbak, fegyelmezettebbek
lennénk annál, mint amilyenek ténylegesen vagyunk.
Rivka azt írta a válaszában, hogy rengeteget gondolkodott
ezen, és tulajdonképpen megfejtettem a világegyetem titkát.
Azután körülbelül egy hét múlva, amikor a táborban éppen a
másik tábor csapata elleni mérkőzéseket vívtuk,
megismerkedtem Declannel, egy Rossmore-tól pár
mérföldnyire fekvő kis falu tanítójával, és őrülten egymásba
szerettünk.
Annyira, hogy miután hazatértünk Írországba, azonnal
találkozni akart a szüleimmel. És bár nem volt sem orvos, sem
ügyvéd, hanem hozzám hasonlóan csak tanár, de ezenkívül
minden passzolt rá, amit a mamám kívánt: katolikus, rendes
családból való és igazán megnyerő modorú volt. Karácsonykor
bejelentette, hogy feleségül akar venni. Én nem voltam egészen
biztos abban, hogy az isten háta mögött akarok élni, és be
akarok ágyazódni a hatalmas családi szövevénybe. Ők azonban
mind nagyon kedvesen fogadtak, és akkoriban az önmagára
valamit is adó férfi nem változtatott az életvitelén sem feleség,
sem más dolog kedvéért.
Így hát hozzámentem, és az isten háta mögé költöztem.
Minden fejleményről folyamatosan tájékoztattam Rivkát, és
amilyen a véletlen, ő találkozott Maxszel, aki nem volt éppen
fogorvos, de igen sikeres üzletemberként utazási irodái voltak,
és Rivka anyja teljesen el volt tőle ragadtatva, és Rivka is
férjhez ment. Előbb ő jött el az én esküvőmre Írországba, és jó
volt vele találkozni, és az anyám rendkívül izgatott volt az
esküvői viselete meg Declannek a ceremóniára érkező bíró
bácsikája miatt, ezért nem kezdte faggatni Rivkát a fura neve
felől, és észre sem vette, hogy Rivka anyja a „kedves
Malkának” küldött nászajándékot.
Rivka mindent elrontott Rossmore-ban. A templomi szobrot
állandóan szent szívnek hívta megszentelt szív helyett.
Megdöbbentette a nászszertartás hosszúsága és a papi áldás,
meg az, hogy sok asszony fejkendőt és vállkendőt visel a
ceremónia alatt, nem pedig kalapokra szórja a pénzét.
Érthetetlen volt neki az esküvőn felszolgált ital mennyisége,
illetve hogy milyen sok ember ragaszkodott az énekléshez…
De nagyszerű esemény volt, Declan egész idő alatt a kezemet
szorongatta, és soha nem hittem volna, hogy ilyen boldog
lehetek.
Két hétre Spanyolországba mentünk nászútra, azután
hazajöttünk, hogy az ő kis világában éljünk, amely afféle
dimbes-dombos vidék volt, ahol alig történt valami. Mivel
férjezett asszony voltam, ezért többé nem taníthattam, így
súlyosan rám telepedett az idő. A napok nagyon egyformán
teltek, csak a vasárnap volt más, amikor az anyjához mentünk
ebédre, és minden héten beugrottak a nővérei érdeklődni, nem
vagyok-e terhes.
Rivka levelei életmentő szerepet játszottak ebben a
sajátságos elszigeteltségben. Megírta, milyen könyveket
olvassak, azt javasolta, hozzak létre egy afféle amatőr
mozgókönyvtárat, és járjam sorra vele az otthonukhoz kötött
embereket. És mindenki örült annak, hogy ezt csinálom. Declan
egészen odáig elment, hogy kijelentette, sugallat hatására
cselekszem.
 Rivka esküvőjére azonban nem jött el velem. Túlságosan
messze volt, túlságosan sokba került, nem tudta, mit kezdjen a
zsidó emberekkel és a viseletükkel. Igazából meg akarta úszni.
Nos, az ember tudja, mikor áll vesztésre. Azzal vigasztaltam
magam, hogy ha megint Malka leszek nekik, akkor könnyebb
dolgom lesz Declan nélkül. És így is volt.
Az egész olyan más volt – a baldachin Fine-ék óriási
kertjében, a héber nyelvű éneklés és kántálás, meg a pohártörés,
aminek a templom vagy valami efféle lerombolásához volt
köze, de Malkaként nem kérdezhettem rá, hiszen mindezt már
tudnom kellett.
Max nagyon vidám és barátságos volt, és megsúgta, hogy
ismeri a titkomat. Fogalmam sem volt róla, miről beszél. Tudta,
hogy fölkerestem egy dublini orvost, akitől fogamzásgátlót
kértem, mert nem akartam teherbe esni addig, amíg össze nem
szedem a könyveket és be nem indítom a könyvtárat? Tudta,
hogy Declan anyját és három erőszakos természetű nővérét
háromszor olyan elviselhetetlennek tartottam, mint a saját
anyámat, és hogy nagy ívben kerültem a velük való találkozást?
Nem, végül kiderült, tudja, hogy Malkának hívnak, és hogy
egy csöppet sem vagyok zsidó.
– Rivkának és nekem nincsenek titkaink, és soha nem is
lesznek – mondta.
Valami okból kifolyólag kényelmetlenül éreztem magam. Ez
természetesen nevetséges volt. Mi is zavarna Maxben?
Udvarias volt és kedves, szerette Rivkát. Tulajdonképpen
édes pofa volt.
Rivka és én továbbra is leveleztünk. Egy ideig. Azután időről
időre a hivatalból telefonált. Állítása szerint ez egyszerűbb volt,
közvetlenebb, személyesebb. Ami természetesen igaz,
ugyanakkor jóval többe került. Úgy értem, nekem nem állt
módomban tengerentúli hívásokat lebonyolítani. De Rivka azt
mondta, nem számít, ingyen telefonál az irodájából, ahol
igazgató. Nem bánta, hogy én nem tudom visszahívni.
Hiányoztak a hosszú, szerteágazó témájú leveleink, de nem
akart előlem eltitkolni semmit, meglehetősen kimerítőnek tűnő
élete minden szívdobbanásáról beszámolt. Mintha állandóan
valami kínkeserves diétán lett volna. Mindig távolsági
hívásokra pazarolta a pénzét, hogy valami közelgő jelentős
jótékonysági estről adjon hírt, amihez két hét alatt öt és fél kilót
kell fogynia, hogy beleférjen egy ruhába. Azt is elmondta, hogy
azokon a napokon mindig fáradt.
Én pedig elmeséltem Rivkának, milyen rémesek Declan
nővérei, és hogy már életemben megérdemlem a szentté avatást,
amiért nem mondom el a férjemnek, hogy őrült bányarémek
micsoda triumvirátusát alkotják.
– Tényleg? – kérdezte kíváncsian.
– Tényleg mi?
– Szentté fognak avatni életedben? – Rivka bizonyára
nagyon fáradt volt. Még a zsidóknak is tudniuk kell, hogy ez
vicc, és senki nem lehet szentté, amíg meg nem hal.
És azután mindketten egyszerre kerültünk válságba.
Rivkáé történetesen nem volt valami súlyos válság, csak
iszonyúan fáradt volt valami utazási konferencián Mexikóban,
és elaludt, amikor mindenki azt hitte, átöltözik a díszebédhez,
ahol Max kitüntetésben részesült az életműve jutalmaként, és
föl kellett őt ébreszteni, és zavartan érkezett, és borzalmasan
nézett ki. És ez valamiért sértésnek számított Max meg az
utazási ipar és Mexikó felé. Istenem, az ember azt hinné, kitört
a harmadik világháború.
A velem történtekhez képest mindez semmiség volt. Zilch,
nada,7 ahogy azt Mexikóban mondják.
Az egyik gyönyörűséges sógornőm úgy érezte, el kell
mondania Declannek, mit talált a fürdőszobai gyógyszeres
7
Zilch, nada: mindkét kifejezést a nulla, semmi, zéró értelemben haszná ljá k.
szekrényünkben, ahová véletlenül bekukkantott. Szegény
Declan nem tudta, hogy a pirulák, amiket szedek,
magzatelhajtó szerek. Ezt a szót használta: megakadályozzák a
fogantatást, és megölik a fejlődő csecsemőt. Nem mondja el az
anyjuknak – túlságosan megviselné, talán nem is élné túl, ha
ilyesmit hallana. Declan nagyon zaklatott lett, és azzal vádolt,
hogy titkolózom előle. Azt válaszoltam, hogy a
termékenységem az én dolgom, ő pedig erre azt felelte, hogy
nem, az a mi dolgunk, és meg kellett volna beszélnem vele, és
miféle nyíltságot meg egyenlőséget várhatunk a házasságunktól
és a jövőtől, ha így titkolózunk egymás előtt?
Valahol részben igazat adtam neki, de ezt sajnos nem
mondtam ki. Helyette kijelentettem, hogy a nővérei olyanok,
mint egy falka okvetetlenkedő hiéna, és csaknem olyan
szenvedélyesen utálom őket, mint amilyen ellenséges
érzelmeket táplálok az anyjával szemben. Nem volt valami okos
és helyes dolog, hogy ezt mondtam, és hosszú ideig hűvös
maradt a viszonyunk. A nővérek önelégült vigyorral körbejárták
az egész lakást. A tablettákat tűzbe dobtam, Declan azonban azt
mondta, hogy nem akarja rám erőltetni a gyereket, ezért hát
nem éltünk nemi életet, amit a nővérek láthatóan kitaláltak, és
még jobban vigyorogtak.
Így aztán mind több időt töltöttem azzal, hogy a hegyeket
jártam a mozgókönyvtárral, és Declan mind több időt töltött a
jéghokival meg a sörözéssel Callaghanéknél azzal a rémes
Skunk Slatteryvel, és őszintén szólva ez egyáltalán nem volt
valami jó időszak.
Próbáltam Rivkának beszélni minderről, de valami miatt azt
gondolta, hogy Declan nővéreit a tébolydából menesztették, és
bár igyekezett, mégsem tudta megérteni a helyzetet.
Én pedig igyekeztem azt megérteni, miért kell Rivkának
ezekre az eseményekre eljárni, amikor olyan fáradt. A
szabálygyűjteménynek e pontja fölött valahogy átsiklottam, és
tudtam, hogy meg akarja magyarázni, de nem voltak rá szavai.
Amikor telefonon beszéltünk, egyre csak tanácsokat
osztogattam neki.
– Értesd meg vele, hogy igazán fáradt vagy. Ő pedig
tanácsokat osztogatott nekem.
– Értesd meg vele, hogy igazán sajnálod.
Végül Declan visszabújt az ágyunkba. A helyzet nem lett
ugyanolyan, mint előtte, de kevésbé voltunk magányosak, és
többé nem telepedett rá az egész házra az a légkör. Időközben
Rivka talált valami csodás vitaminos kiegészítőt, amitől több
energiája lett, és bámulatos módon mindketten ugyanakkor
estünk teherbe.
Nekik lányuk született, aki Max anyja után a Lida nevet
kapta, én meg reménykedtem benne, hogy nekünk is lányunk
lesz, Ruthnak fogjuk hívni, és ő meg Lida örökre barátok
lesznek. Declan szerint ez kissé túlzó elgondolás volt,
egyébként ő inkább fiút szeretne, aki hokizni fog a megye
színeiben.
A Declan apja után elnevezett Brendan két héttel Lida után
született, és ekkor, mivel Rivka már nem dolgozott az irodában,
ismét elkezdtünk levelezni a szülési fájdalmakról, a
szoptatásról, a zűrös éjszakákról, az apró kéz-és lábujjakról.
Valami burkolt módon mintha azt jeleztük volna egymásnak,
hogy az élet nem egészen olyan jó, mint amilyennek reméltünk.
De soha nem mondtuk ki. Miért is mondtunk volna ilyesmit?
Gyerekeink voltak.
Azt hiszem, észre kellett volna vennem, milyen későn jár
haza Declan éjszakánként, és hogy nem részeg, amilyennek
lennie kellett volna, ha négy órát töltött Callaghanéknél, és
észre kellett volna vennem, hogy Skunk Slattery gyakran
érdeklődik Declan hogyléte felől, ami azért volt különös, mert
ugyebár minden éjjel együtt ittak, de nem vettem észre, mert
teljesen lekötött a kicsi Brendan, aki valóságos angyal volt.
Zsúfolt napokat éltem, beraktam a totyogó Brendant a
mozgókönyvtár furgonjába, majd körbejártam vele a kis
városkákban az olvasókat, hogy megcsodálják őt. Arra is
nagyon figyeltem, hogy kellő távolságban tartsam szörnyű
nénikéitől.
Teltek-múltak a hónapok. Vasárnaponként továbbra is
meglátogattuk Declan anyját, mindannyian vittünk valamit
enni, amikor már egyre gyöngébb lett. Boldoggá tette őt a
gyerekei látványa, így aztán belementem. Rivka gyakran
küldött nekem recepteket Amerikából. Declan anyja végül
nagyon békésen halt meg, valahogy csak elillant.
A temetés utáni este Declan rendkívül nyugodtan
bejelentette, természetesen nyilván tudom, hogy van valakije. A
neve Eileen, titkárnő az iskolában, és a tanévvégén Angliába
költöznek. Brendan hétéves volt ekkor. Declan mellékesen
megjegyezte, hogy az ilyen korú gyerek már rendszeresen
fölkeresheti az apját. És megnyugtatólag hozzátette: Eileen
második anyja lesz Brendannek.
Úgy néztem Declanre, mintha akkor látnám először. Egészen
valószerűtlenül éreztem magam, mint aki elájult vagy sokkot
kapott, miután hirtelen beverte a fejét. Azt mondtam, másnap
Brendannel el kell utaznunk Dublinba vonattal, és amikor
visszajövök, megbeszélhetjük a láthatásokat meg a többit. Két
évvel korábban fölvetettem Brendant az útlevelembe, akkor azt
hittem, talán meglátogatjuk Rivkát és Lindát Amerikában, de
Maxnek volt valami elfoglaltsága akkortájt, ezért nem
mehettünk.
Levelet hagytam Declannek, amiben megírtam, hogy
kivettem a bankszámlánkról annyit, amennyiből elutazhatunk
New Yorkba, és még valamennyi költőpénzt is. Ő elrendezheti
a ház ügyeit, és megmagyarázhatja a helyzetet az embereknek.
Nem kell azt gondolnia, hogy örökre elviszem tőle a gyerekét,
vissza fogok jönni. Nem kell fölhívnia az Interpoolt.
Azt nem említettem, micsoda patkány volt, mennyire
kiborultam, és egy szót sem írtam a drága Eileenról. Rivka azt
mondta, örül, hogy lát.
– Mi van Maxszel? – kérdeztem félve.
– Alig van itthon, észre sem veszi, hogy itt vagy-e vagy sem
– mesélte.
Egymás karjában bőgtünk, mélyen, áradon zokogtunk.
Declan színvallása óta most sírtam először. Mindent elsirattam.
De most már nem fogadnám őt vissza, még akkor se, ha
könyörögne. Talán igaza volt, elmúlt, rég elmúlt.
A két hétéves boldogan játszott Lida játékaival. Az én szőke
fiam és Rivka gyönyörű, göndör fekete hajú kislánya. Szokás
szerint ismét elláttuk egymást tanácsokkal: Rivka azt mondta,
bírjam rá Declant a ház eladására, és költözzek el. Apám már
meghalt, Rivka azt javasolta, költözzek össze az anyámmal.
– De nem mehetek vissza a házába, hosszú időmbe telt, hogy
elkerüljek onnan – hallottam saját mekegő hangomat.
– Hiszen ott sem maradhatsz, távol Rossmore-tól, a
nővéreivel, azzal a szörnyű Eileennal, meg a rólad szóló
pletykákkal. Most bátorságra van szükség, Malka, lépni kell!
Menj vissza Írországba, akár Dublinba is elköltözhetsz, vidd
magaddal az anyádat, keress magadnak egy helyet. Kezdd
elölről!
Igen, ez mind szép és jó volt a számára, az amerikaiak
megszokták, hogy ezt tegyék, új vidékek meg ekhós szekerek,
de Írországban ez nem megy. Éljek együtt az anyámmal és az
összes nem-megmondtam-nekeddel? Na nem!
Én azt tanácsoltam neki, adja föl az irodai állását, egyúttal a
zsúfolt társasági életét is, és szálljon be az idegenforgalomba,
mint Max, építsen föl egy olyan nyaraltatási üzletágat,
amilyennel a férje még nem próbálkozott. Vonja be az anyját
Lida nevelésébe. A házassága még nem ment tönkre, de
könnyen az következhet, ahogy a dolgok kinéznek.
Ő természetesen ugyancsak elutasította ezt, és jót nevettünk.
Ahogy teltek a napok, erősebbnek és jobbkedvűnek éreztem
magam, mint addig éveken át. Brendan is szeretett ott lenni.
– Miért hív ott téged mindenki Malkának, mama? – kérdezte
hazafelé a repülőn.
– Amerikában ezt mondják Maureen helyett – magyaráztam.
Brendan tökéletesen elégedett volt. Akkor is, amikor
Dublinba költöztünk, és amikor a mamámról is kiderült, hogy
ezerszer jobban van, mint mindannyian hittük, és soha többet
nem jött elő a megmondtamokkal.
Tanítói állást kaptam egy iskolában, ahol igazi könyvtárat
rendeztem be, Brendan pedig nagy lett és erős. Gondoskodtam
róla, hogy időnként meglátogassa a papáját Angliában, és némi
örömmel hallottam, hogy Eileen heves természetű nő, és
megmondta Declannek, hogy túl sokat iszik, és az
iskolaigazgató is megmondta neki, hogy túl sokat iszik.
Minden héten írtam Rivkának, azután szerzett egy faxgépet,
azzal még gyorsabb volt.
És végül jött az e-mail.
Rivka évente négy alkalommal Európába jött, mert elindított
egy művészeti túra-programot Max üzletében, aminek a
keretein belül galériákba és kiállításokra vitte az embereket.
Írországot is fölvették az útitervbe, hogy Rivka
meglátogathasson. Azt hiszem, valóban akadtak mifelénk szép
művészeti látnivalók.
Rivka egyre kevesebbet beszélt Maxről, és egyre többet
Lidáról. Max rengeteg üzleti megbeszélésen vett részt, és ritkán
ment haza. Azt nem gondoltuk, hogy nője lenne, de abban
egyetértettünk, hogy Rivka iránt veszített az érdeklődéséből.
Valahogy az egész nem számított túl sokat, amint Eileen sem a
határozott fellépésével, vagy az a tény, hogy Declant kidobták
angliai állásából, és visszaköltözött korábbi, Rossmore-hoz
közeli otthonába, ahol besegített a sógorainak, amivel olyan
keveset keresett, hogy Eileentől kellett kölcsönkérnie, ha
esténként Callaghannél inni akart. De Lida számított, és
Brendan számított.
Ők jelentették számunkra a jövőt.
Amikor Lida betöltötte a tizenhetedik évét, eljött hozzám
Dublinba nyaralni. Egy időre el akart távolodni az anyjától, és
ezt Rivka is, én is értettük. Egész tankönyvet írhattunk volna az
effélékről.
Elmondta, hogy az apja és az anyja külön szobában alszik,
amióta az eszét tudja; kíváncsi volt rá, vajon ez természetes-e.
Normális?
Azt válaszoltam, hogy nem ismerem az amerikai szokásokat,
ott talán más a helyzet. És lehet, hogy végeredményben így a
legjobb. Én évekig egy ágyban aludtam a férjemmel, és ez
egyáltalán nem jelentett semmit, hiszen elhagyott egy másik
nőért.
Lida nagyon együtt érzett velem. Ott ült mellettem, és a
kezemet simogatta. Azt mondta, a férfiakat nehéz megérteni.
Hogy egy férfi először frigidnek nevezte, amikor nem akart
lefeküdni vele, azután azt állította, ő is homokos, mint az apja.
Lida senkinek sem beszélt erről.
Megnyugtattam, hogy igaza van, a legjobb, ha elfelejti, a
fickó nyilvánvalóan csak a szexre hajtott, és azért vádaskodott,
mert Lida nem állt kötélnek.
Éveken át kapcsolatban maradtam Lidával, de ezt nem
említettük többször: sem ő, sem én.
A húszas éveire akaratos, titokzatos és gyönyörű nő lett.
Jogot tanult. És azon a nyáron bejelentette, hogy két hónapra
Görögországba utazik, mielőtt elhelyezkedik egy nagy ügyvédi
irodánál. Az anyja semmivel sem tudta őt rávenni arra, hogy
Izraelbe menjen. A hely és a körülmények ellen volt kifogása.
 Rivka is, én is nagyot csalódtunk. Az én Brendanom
ugyancsak huszonéves volt: világos hajú, higgadt, és szerintem
nagyon jóképű fiatalember lett.
Már a mérnöki képzés vége felé közeledett, de a pályafutása
megkezdése előtt hosszú vakációra készült Olaszországba.
Rivka és én azt szerettük volna, ha mindketten a Negev-
sivatagba, a „mi” kibucunkba mennek. Megnézhették volna,
lett-e valami a kardvirágültetvényből, és végül milyen feleséget
talált magának Shimon és Dov. A vörös sziklák és a völgyek
regényes háttere előtt Lida és Brendan beleszerethetett volna
egymásba. Összeházasodhattak volna, és megajándékozhattak
volna minket három unokával, akiken osztozhattunk volna
Rivkával. Az ifjú pár és családja az év hat hónapját Amerikában
töltötte volna, hatot pedig Írországban.
Azért, tudod, ennél különösebb dolgok is történtek. Például
az, hogy az anyáink egészen értelmesek lettek a középkorú
éveik végére, lehetett velük beszélgetni, és nem kellett nekik
ösztönösen hazudni. Ez soha nem volt benne a pakliban.
És bár mindketten vágyakozva sóhajtottunk föl, amikor a
rádióban olyan párokról hallottunk, akik a harmincadik
házassági évfordulójukat ülték, vagy amikor nagy ünnepséget
láttunk egy szállodában, azért alapvetően mégiscsak többé-
kevésbé elégedettek voltunk azzal, ahogy a dolgok alakultak.
Ötvenesek lettünk, fodrászhoz jártunk, jobban öltözködtünk,
mint huszonöt éves korunkban, és egész jól néztünk ki. Ha
ismét meg akartunk volna jelenni a házasságkötési piacon,
feltehetően nem végeztük volna túl rosszul. De nem volt rá
szükségünk, mindketten élveztük a munkánkat, csodáltuk a
gyerekünket, évtizedes kapcsolatunkban nem voltak titkok,
színlelések, és azzal is tisztában voltunk, milyen ritka az efféle
barátság.
Emlékszem, valahol azt olvastam, egy-egy esemény
fölértékelődik attól, ha az ember megérti, milyen szerencsés,
hogy a részese lehet. Ha mindenkinek óriási gyémánt volna az
ujján, vagy a naplemente rendszeresen vörös és arany színekben
pompázna, akkor egyáltalán nem volna nagy szám. Így volt ez
velünk is.

Második rész – Rivka

Néha rövid előadásokat tartok, nem túl jelentőseket, akár

jótékonyságból, akár azért, hogy népszerűsítsem Max
vállalkozását. Vagy mindkettő miatt. Mindenesetre az évek
során megtanultam, hogy két téma biztosan számot tarthat a
hallgatóság érdeklődésére. Az egyik az, hogy nyaralás előtt
hogyan adjunk le két-három kilót fájdalommentesen, a másik
pedig a barátság építő ereje.
A kétkilós téma egyszerű, mindössze egzotikus
gyümölcsöket kell fogyasztani reggelire meg vacsorára, például
mangót, papayát meg ilyesmit. Ebédre pedig kevés grillezett
halat vagy csirkét. Mindezt meghintem azokból az időkből
származó mulatságos történetekkel, amikor rosszul mentek a
dolgok, és dobozszámra ettem a csokoládés kekszet meg a
fagylaltot. Ezt nagyon szeretik.
De még ennél is jobban kedvelik a nagyszerű barátomról,
Malkáról szóló történeteket. Így hívom annak ellenére, hogy
valójában Maureen a neve. Elmesélem, hogyan találkoztunk
egy kibucban, hogy életre szóló barátok lettünk, és hogy a
szerelem jöhet-mehet, de a barátság fennmarad. Hogy a
barátság bizonyos értelemben több a szerelemnél, mélyebb,
tartalmasabb. Az ember nem kifogásolja, ha a barátjának más
barátai vannak, sőt inkább támogatja. Azt viszont nagyon is
sérelmezzük, ha a kedvesünk beleszeret másba, és minden
lehetséges eszközt bevetünk a megakadályozása érdekében.
Láttam a hallgatóság helyeslő bólogatását. Mindig
mosolyogva beszéltem Malkáról.
 A kibucban történt szerencsés találkozásunk óta csodálatos
időket éltünk át. A mamám azt hitte, Malka kedves zsidó lány,
nem tűnt föl neki, hogy megrögzött katolikusok lakta városból
való, ahol mindenki valami forrást imád az erdő közepén. Azt
látnod kellene. A barátság ápolását tanácsoltam nekik, azután
azzal a durva ötlettel álltam elő, hogy inkább a barátjukkal,
mintsem a hitvesükkel menjenek nyaralni.
Amikor a házastársunk nem akar kiállítást nézni vagy
vásárolni menni, hanem csak ül az erkélyen vagy a téren, az
idegeneket figyeli és történeteket gyárt róluk – ilyenkor a
barátnő bizony velünk tart.
Amikor a családi vállalkozásában kezdtem dolgozni, Max
mindig csodálta, ahogy az üzletnek ezt a területét fölépítem: a
művészeti kirándulásokat, a festőtanfolyamokat és a női
bridzsklubokat vagy olvasóköröket. De ezt és valójában az én
személyiségemet is nagyon távolról és tárgyilagosan értékelte.
Visszatekintve látszik, hogy Max soha nem szeretett igazán,
nem úgy szeretett, ahogy arról írnak, énekelnek vagy álmodnak
az emberek. Soha nem gondoltam, hogy mást szeret. Arra
tippeltem, talán nem kedveli a szexet, ellentétben Malka
férjével, aki viszont nagyon is gyakorolta Írországban. Igen,
abban biztos vagyok, hogy soha nem szeretett mást, egyszerűen
csak egyfajta üzleti viszonynak tekintette a kapcsolatunkat, ő
már csak ilyen volt.
Egy ideig úgy véltem, ha jobban igyekszem, szebben
öltözködöm, ha lefogyok, ha érdekesebb vagyok, akkor belém
szeret. De különös módon a barátnőm, Malka győzött meg
arról, hogy ez igazából nem így működik. Különben az összes
sovány, ápolt, csillogó ember mind nagyon boldog volna, mi
pedig tudjuk – hiszen látjuk őket mindenfelé –, hogy a
legtöbbjük szomorú.
És Malka azt mondta, rém jópofa vagyok, vág az eszem, mint
a beretva, és olyan gyors a felfogásom, mint az expresszvonat,
meg tucatnyi más őrült ír hasonlatot vett elő, és kezdtem
mindent elhinni, és megmagyarázhatatlanul magabiztos lettem
szinte minden téren. És ha belegondolok, a legtöbbször boldog
voltam.
Nem úgy, mint amikor a mamám agyongyötört a férjhez
menésről szóló rikácsolásával. És volt idő, amikor teljesen
kikészítettem magam, nem ettem, és tíz órát dolgoztam az
irodában, utána pedig társadalmi feladatokat végeztem: akkor
egyáltalán nem voltam boldog.
De megszületett Lida, az én gyönyörűséges lányom, és ez
boldogságot hozott az életemben, ami azóta sem múlt el. Volt
egy naplóm, amelyben lejegyeztem, mi mindennel idegesített
engem a mamám, mikkel törte össze a szívemet, és arra
törekedtem, hogy én egyiket se tegyem.
De a világ megváltozott.
Képzeld el, milyen lenne, ha azt mondanám Lidának, mérje
föl a férjhez menés lehetőségeit, mielőtt még megcsúnyul.
Képzeld csak el! Mintha másik bolygón élnék.
És furcsa mód akkoriban a mamám is megváltozott, normális
lett, és valahogy bölcsebb is. Amikor fiatal voltam, és
szükségem volt erre, akkor egész biztosan nem volt se normális,
se bölcs, de jó, hogy erre később rátalált.
Malka ugyanezt mondta a saját anyjáról, hogy ő is
megnyugodott, amióta unokája van. Azt azonban soha nem
gondoltam, hogy Mrs. O'Brien is ilyen kellemetlen. Nyilván
nagyon babonás, állandóan azzal foglalkozik, mit gondolnak
vagy mondanak mások Rossmore-ban, mint mindenki az ő
korában. De alapvetően rendes ember.
Malka viszont azt mondta, Mrs. O'Brien egészen szörnyű
volt fiatalabb korában, ezért azt gondolom, ez a nemzedék sokat
fejlődik az életkor előrehaladtával.
Malka kisfia, Brendan igazi tündér volt, ami ugyancsak
azután mutatkozott meg, hogy Malka férje jóval alulmúlta azt,
amit mindannyian reméltünk tőle. Örültem neki, amikor Malka
elhozta hozzánk Brendant, néhány hétig nálam maradtak akkor,
amikor Declan, a kalandozó férj elkószált Eileen-nal, az iskola
titkárnőjével. Malka rendkívül lehangolt volt, amikor először
megérkeztek, rengeteget sírt. Otthon nem sírt – nem akarta sem
a sógornőinek, sem a saját anyjának megszerezni azt az örömet,
hogy összeomolva látják őt. De a konyhámban zokogott, és a
kertben is, miközben a medencében játszó gyerekeket néztük,
és sírt, amikor egyik este elmentünk kettesben egy csöndes
bárba, ahol a zongorista a Blue Moont játszotta, ami az ő daluk
volt, az övé és Declané.
– Soha nem gondoltam, hogy szerelmes lesz egy másik nőbe
– pityeregte Malka. – Mindig azt mondta, én vagyok az
egyetlen. Azt hittem, ha valaha is elveszítem, az az ital miatt
lesz, úgy véltem, Callaghan hatóságilag engedélyezett helyisége
harcban áll velem Declan figyelméért.
Megpaskoltam a kezét a bárban, és elláttam zsebkendőkkel.
Az időpont nem volt kimondottan alkalmas elárulni neki, hogy
három nappal az esküvőjük előtt a jövendőbelije
megkörnyékezett.
Ha nem mondtam el neki akkor, az esküvője napján, amikor
még segítő, hasznos, bölcs dolog lett volna, akkor utólag
semmikor sem volt értelme erről beszélni.
Azzal nyugtattam magam, hogy bizonyára csak a pillanatnyi
jókedvből fakadt. Végül is nem ismertem ezeket az embereket
és a szokásaikat. Lehet, hogy neki meg a barátainak semmit
sem jelentett engem, a menyasszony legjobb barátnőjét egy
falhoz nyomva úgy szorongatni, hogy ne tudjak kiszabadulni, és
megcsókolni. Szóval vagy beszélek akkor, és romba döntöm
Malka esküvőjét meg a barátságunkat, vagy befogom a számat.
Egyesek talán másképpen cselekedtek volna, én azonban így
döntöttem, és ez megkötötte a kezemet.
 Azután mindig azt mondtam magamnak, ha szóltam volna,
akkor Brendan talán nem élne, és Malka élete sokkal sivárabb
lett volna.
Brendan jó fia volt – természetesen nem hallgatott a jó szóra,
de melyik fiatalról nem mondható el ugyanez? Soha nem
okozott gondot Malkának, amikor Dublinban nevelkedett, az
apja pedig távol volt otthonról. Mindig szerzett magának
szünidei munkát, hogy hozzájárulhasson az oktatási
költségeihez. Egyik nyáron Max alkalmazta az egyik utazási
irodájában, és a fiú olyan keményen dolgozott, hogy
fölajánlottak neki egy teljes munkaidejű állást. Én azonban azt
mondtam, ez szóba sem jöhet, hiszen akkor a barátnőm, Malka
sosem jelenthetné ki: „A fiam mérnök!”
Sajnos azon a nyáron nem ismerkedett meg a lányommal,
Lidával, aki Írországban volt. Miért pont ott? Ő és Malka
kezdettől fogva nagyon szerették egymást, ám ezt tudtam, így
kicsit sem lepett meg. És én is nagyon kedveltem Brendant,
amikor a hétvégeken meglátogatott. Könnyed volt és laza, nem
mutatott gátlásokat az apjával kapcsolatban.
– A papát mindig is túlságosan érdekelték a nők, soha nem
volt neki elég egy – mondta Brendan. – Azt hiszem, ki akarta
próbálni mindenkivel, hogy igazolja az állóképességét.
Egyetértőleg bólogattam, igaza volt. Pontosan ezt tette
Declan, valamit bizonygatott.
– És te hasonlítasz hozzá? – kérdeztem. Viccnek szántam.
Nyilvánvaló volt, hogy nem, akár a részeges ember fia, aki egy
kortyot sem iszik. A társai azt mondták Brendannek, hogy
valakinek tüzet kellene gyújtania alatta, hogy beinduljon.
– Úgy sejtem, az apám ki akart kezdeni veled, ugye, Rivka?
– Utólag nézve nem volt jelentősége – hallottam a saját
hangomat.
– Elmondtad a mamának? Úgy értem, később, amikor
elváltak?
 – Nem – válaszoltam. – Ahogy mondtam, nem tűnt
fontosnak.
Jóváhagyólag bólintott.
Tény, hogy ez volt az egyetlen titok köztem és Malka között.
Mindent megosztottunk egymással. Nem hiszem, hogy valamit
is titkolt volna előttem. Így hiszem, de ha megkérdezték volna
tőle, vajon én rejtegettem-e előle valamit, ő is nemmel válaszolt
volna.
És mit is tudhatott vagy tapasztalhatott volna, amiről nem
számolhatott be nekem? Max bizonyára nem hajtott rá Malkára,
ahogy az ő jövendőbeli férje rám rontott. Maxnek gyönge a
libidója, a mamám ezzel magyarázza a hosszú szüneteket.
Lehet, hogy így van. Azt mondja, ezért hálásnak kellene
lennem. Ez többet elárul nekem az ő életéről apával, mint
amennyit tudni akarok. Véleményem szerint Maxszel soha nem
éltünk fergeteges nemi életet, de értem, ha ő meg úgy érezte,
hogy soha nem volt fergeteges velem.
Malka állítása szerint neki jó volt Declannel, de mindig
nyugtalanította a teherbe esés lehetősége. A férje nővéreinek
egyenként öt-öt gyereke volt, és kis családnak tekintették őket.
Én csak Malkával beszélgettem szexről, és vele sem
túlságosan gyakran. Igazán nehéz megérteni, hogy emberek
háborúkat indítanak a szex miatt, gyilkosságokat követnek el,
fölbontják a házasságukat és nyilvánosan megszégyenülnek.
Úgy vélem, Lidának épp elég szexben volt része
fiatalkorában. Régebben elmondta, hogy női klinikán járt
kaparáson. Ha elképzelem magam, amint ilyesmiről beszélek a
mamámmal, bizony kis híján elájulok. Változnak az idők.
És ki a csuda hitte volna, hogy nekem, Rivka Fine-Levy-nek
saját művészeti utazási irodám lesz, és elismeréssel emlegetnek,
mint a nagyszerű Max Levy feleségét? Sok ismerős nőtől
eltérően bennem soha nem merült föl Max hűségének a
megkérdőjelezése, egyszerűen biztos voltam benne. Ő ilyen
volt, nem érdekelték a nők, nem úgy, mint Declant, aki mindig
készen állt a cselekvésre, ahogy azt még a saját fia is
megállapította.
Ki hitte volna, hogy a bennem végbemenő változás
eredményeképpen nem utálni, hanem szeretni fogom az
anyámat, és őszintén élvezem, ha vásárolni megyek vele? Hogy
az életemnél is jobban fogom szeretni a lányomat; hogy ilyen
szoros barátságban maradok Malkával, akivel annyi évvel
azelőtt csirkék kopasztása közben találkoztam, amikor át akart
térni a zsidó hitre, hozzá akart menni Shimonhoz, és be akart
indítani egy kardvirágültetvényt? Akkor, amikor túl szégyenlős
voltam ahhoz, hogy megengedjem Dovnak, az algíri fiúnak,
hogy elcsábítson.
Nagyon szerettem volna, hogy Lida elmenjen Izraelbe, de
természetesen nem volt értelme ezt emlegetni.
Megmagyarázta, hogy ő büszke Izraelre, de elítél ezt-azt,
amit ma ott csinálnak, és a látogatással nem segítene a
helyzeten.
Lida ilyen volt, állást foglalt, tájékozódott és értékelt, kiállt
ügyekért, és lehetett rá számítani.
És dicséretre, csodálatra méltó volt. Ez azonban nem jelentett
könnyű életet.
Max alig volt otthon, nem beszélhettem meg vele. Amikor
megpróbáltam, mindig csak azt ismételgette, őt bámulatba ejti,
hogy egyáltalán van egy lánya, ami nem volt nagy segítség, és
kissé untam is.
Csaknem negyed évszázad után az ember azt hinné, addigra
már megszokta a tényt.
Ezen a nyáron aztán kisebb utat terveztem Malkának és
magamnak. Egy hétre elmegyünk Firenzébe, egy hétre
Szicíliába a tengerpartra, hogy fölépüljek a sok városnézésből
meg a művészeti galériák sorra járásából. Különös érzés volt
tudni, hogy mindkettőnk gyereke ugyancsak a Földközi-tenger
mentén jár, ugyanabban a tengerben úszik. De pontosan tudtuk,
nem szabad terveket kovácsolnunk a találkozásra, semmivel
sem szabad elijeszteni őket magunktól. Épp elég alkalommal
volt részünk benne a régi időkben, amikor a mi anyáink
bizonyultak kellemetlen, fullasztó embereknek. Mindent
tudtunk a hosszú pórázról, és arról, hogyan engedjük szabadon
őket. Arról, hogy ne éreztessük velük, mennyire hiányoznak.
Annyira lekötött a készülődés az útra, hogy valójában nem is
hiányzott Lida. Immár gyorsan és tudományos módon be tudok
csomagolni két bőröndöt. A reggelin és a hölgyek ebédjén kívül
van még egy témám, ez pedig az „értelmes csomagolás”. Az
emberek odavannak érte.
Beszélek nekik a gépelt alaplistáról, meg arról, hogy
vegyenek föl bele olyan holmikat, mint a kis elemlámpa, a
kedvenc párnahuzat meg egy kis faék, amivel ki lehet
támasztani az ajtót – el sem hiszik, milyen hasznos.
Miközben épp selyempapírba hajtogattam a ruhákat, egyszer
csak váratlanul bekiáltott a házba ez a harminc év körüli
fiatalember. Azt gondoltam, Lidát szólítja. De nem, Maxet
kereste.
Max nincs itthon, éjjel érkezik, mondtam. Másnap Európába
indulok, és azon ritka alkalmak egyike lesz, amikor együtt
vacsorázunk otthon – átadhatom neki az üzenetét. Mit mondjak,
ki kereste?
A férfi azt kérte, mondjam, hogy Alexander kereste, és
nagyon sajnálja, azt gondolta, aznap megyek Firenzébe, nem
másnap. Ő tudta, hogy azon a héten elutazom Firenzébe, én
pedig még a nevét sem hallottam. Valahogy megrémültem.
Nem fogadta el a teát, nem mondott semmit arról, mi dolga van
Maxszel, hanem sietve távozott.
– Alexander járt itt ma – mondtam Maxnek aznap este. – Azt
hitte, már elutaztam Firenzébe.
Max nyílt tekintettel nézett rám.
 – Igazán sajnálom, hogy így kellett rájönnöd – válaszolta.
Fogalmam sem volt róla, mire jöttem rá. Teljes sötétség, ahogy
Malka mondaná. Üveges szemmel meredtem rá.
– Alexanderre – magyarázta.
És akkor hirtelen minden világos lett. Mindent megértettem.
A hosszú szüneteket, a tartózkodást, a külön hálószobákat, és
hogy miért kellett belekarolnom a nyilvános alkalmakon.
Malka később megkérdezte, jól viselkedtem-e, azt
válaszoltam-e, amit szerettem volna.
A válasz igen, tökéletesen viselkedtem, tökéletesen
megrendültem. Egész éjjel tágra nyitott szemmel ültem, és
összerakosgattam a darabokat. Hát persze, hogy ez volt a
magyarázat! Hogy is lehettem ilyen vak? De az ember nem
számít ilyesmire.
Attól tartok, rögtön utána az izgatott, vajon mindenki más
tudja-e. Én voltam az egyetlen bolond, aki nem jöttem rá arra,
hogy a férjem a másik oldalra játszik? Majd ahogy teltek a
percek és hajnalodott, úgy döntöttem, nem általánosan ismert
tény, nem vagyok nevetség tárgya. Ez segített. Talán
indokolatlanul, de működött. Legalább nem kiáltanak ki
bolondnak.
Körültekintően öltöztem föl, és kifestettem magam. A kocsi
tíz órakor jön értem.
Max szörnyen nézett ki, az arca falfehér volt, a haja borzas.
Ő sem aludt. Úgy nézett rám, mint a büntetésre számító
kisgyerek.
– Mit akarsz tenni? – kérdezte félve.
– Majd elmondom a terveimet, Max, ha hazajövök. – Kimért
voltam, udvarias és kissé távolságtartó.
Minden mást: pityergést, panaszkodást, kérdezősködést,
dühöt elhalasztottam a Firenzébe érkezésig és a Malkával
folytatott beszélgetésig.
 Malka azonnal tudta. Malkát nem lehet átejteni. Töltött
valami vámmentes italt, én pedig mindent elmondtam neki,
semmit sem hagytam ki. Semmire nem emlékszem abból a
nyaralásból, csak kettőnk rikoltozására, sírására, a Max
megölésére tett fogadalmainkra, a per tervezgetésére, a
büntetése mérlegelésére. Vagy ki akartuk ütni őt, hogy
nevetségessé tegyük, vagy nemesen akartunk viselkedni, és azt
mondani: nem számít.
Mire Szicíliába értünk, teljesen kimerültünk. Autót béreltünk,
és körbejártuk a szigetet. Úsztunk a ragyogó kék ég alatt, és
több bort ittunk, mint amennyit valaha is lehetségesnek
tartottam.
– A visszatérésemet a valódi életbe elvonókúrával kell
kezdenem – állapítottam meg, miközben nem igazán akartam a
visszatérésre gondolni a valódi életbe.
– Nem kellene fölhívnod az irodádat? – jutott eszébe
Malkának.
Általában mindig magamnál tartom a mobiltelefonomat, és
mindenhol megnézem az e-mailjeimet. Az iroda természetesen
és bosszantó módon remekül megvolt nélkülem.
Lidától érkezett levél:
„A papa azt mondja, nem tudja, hol vagy Olaszországban, az
irodában azt mondják, majd betelefonálsz, de nem teszed,
vagyis nem az én hibám. Mindenhol kerestelek, hogy
elmondjam, változott a tervem, és végül mégis Izraelbe
megyek. Rómában találkoztam Brendannel. Régi tervünk, hogy
együtt menjünk oda, az elmúlt két évben tartottuk a kapcsolatot,
és sokszor találkoztunk. Nem mondtuk el neked és Malkának,
mert olyan sokat okvetetlenkedtetek volna, és meg akartunk
bizonyosodni, mielőtt szólunk. Most már biztosak vagyunk.
Nagyon biztosak.
Brendan arra kér, értesítsd a mamáját, aki technikai téren
reménytelen eset, és arra vár, hogy a galamb hozza a levelet. És
semmi nem igaz azokból a kultúráról és hagyományokról,
történelemről és különbségekről szóló képtelenségekből, meg a
többi ostobaságról. Erről föl kell világosítanod a nagymamát és
a papát. Megteszed, ugye? Mindig is csuda klassz voltál
mindenben. Brendan ugyanezt mondja az anyjáról. Ha
megmondanátok nekünk, hol a csudában van az a
kardvirágültetvény, akkor megkeresnénk, és megvizsgálnánk
azokat a fickókat, akik az apáink lehettek volna, ha másként
alakulnak a dolgok.”
Malka és én kívülről fújjuk a levelet. Mindenki megtanulta
volna, nem igaz? Azt a levelet, amely mindent megfordított, és
az egésznek értelmet adott.
 5. fejezet

A terv

Első rész – Becca

Anyám mindig ezt mondta:

– Ha volna megfelelő terved, Becca, akkor a világon mindent
egyszerűvé tehetnél.
Ezt hajtogatta, amikor vásárolni mentünk a Castle Streetre,
amikor a törülközők és a lepedők száradására Vártunk a
Százszorszép Mosodában, vagy amikor a Mexikói ugróbabban
kávéztunk.
A mamának rengeteg terve volt az élete során. Amikor
például huszonegy éves lettem, és az apám hallani sem akart
arról, hogy egy nagy bulit fizessen, anya kidolgozott egy tervet.
Elment az új szállodába, amelyik éppen akkor nyitott meg
Rossmore-ban, és megmutatta nekik a vendéglistánkat, amelyen
rengeteg fontos ember is szerepelt. Rábeszélte az igazgatót,
hogy egyezzen ki fél árban, és cserébe népszerűsíti őket azáltal,
hogy náluk tartja Becca lánya partiját. És hol ennyi, hol annyi
pénzt ki tudott szedni apából.
És meglett. A pompás huszonegy éves buli, amin mindenki
ott volt! Csak azért, mert volt terve.
A drága mamának sok mindenben igaza volt. Jó, apával
kapcsolatban természetesen nem volt teljesen igaza. De honnan
tudta volna bárki is, mire készül apa? Arihoz valami
varázslónak kellett volna lenni. Apa elment írisszel, ezzel a
tökéletesen rémes, közönséges nővel, amikor huszonöt éves
voltam, anya pedig nagyon közel járt az ötvenhez. Az a
rettenetes nő, Iris még csak fiatal sem volt. Kardigánt viselt, és
egy korcs kutyával járta a galagonyaerdőt. Anya azt mondta,
nem lett volna olyan szörnyű, ha az illető óriási fenekű fiatal
lány lett volna. Csakhogy ez velük egyidős volt. Ez megalázó.
Ostoba módon azt javasoltam anyának, menjen el a Szent
Anna-forráshoz, sok ember kapott már ott választ a
kívánságára. Már a gondolatától is elborzadt. Nevetséges hely,
pogány babona, csak hajadonok és kunyhókban lakó asszonyok
járnak oda. Többször nem is említettem.
Anya azt mondta, ha lenne hozzá ereje, megölné Irist.
Könyörögtem, ne tegye.
– Kérlek, anya, ne öld meg Irist! Elfognak, letartóztatnak, és
börtönbe kerülsz.
– Ha jól csinálom, akkor nem – ellenkezett anya.
– De nem csinálnád jól, anya, és egy pillanatra tegyük fel,
hogy mégis: képzeld el, milyen szörnyű volna, ha apa ez után az
Iris után epekedne. Gondold csak meg, milyen borzalmas lenne.
Anya kelletlenül igazat adott nekem.
– Ha fiatalabb volnék, és lenne megfelelő tervem, akkor
egyszerűen megölhetném Irist – jegyezte meg nyugodtan.
– Csakhogy, Becca, kedvesem, ehhez sokkal korábban kellett
volna hozzálátnom, és akkor minden rendben lenne. Azt
hiszem, igazad van, és talán okosabban teszem, ha most
eltekintek tőle.
Szerencsére így lett.
Apa nem nagyon tartotta velünk a kapcsolatot. Időnként
megírta, hogy anya kiszipolyozta. Anya szerint apa meg az a
rettenetes Iris minden fillért elszedett, amire ő volt jogosult –
nem maradt egyebe, csak a düledező ház Rossmore-ban. Egyre
csak sóhajtozott, és azt mondogatta, hogy másik ügyvédet
fogadni Myles Barry helyett annyi, mint vesztes vállalkozásba
fektetni a pénzt.
– Ha majd idősebb leszel, Becca, kedvesem, könyörgöm,
készíts tervet. Semmit ne tégy terv nélkül, és inkább előbb, mint
később cselekedj!
 Ez mindig jó ötletnek tűnt, mert minden, amit anya későn tett
meg, amire sokáig várt, az zátonyra futott, míg azok a dolgok,
amelyeket hamarabb elintézett, jól alakultak. Bizonyára igaza
volt abban, hogy addig üssük a vasat, amíg meleg.
Így hát a legtöbb esetben igyekeztem tervet kovácsolni.
Abban a rossmore-i divatüzletben dolgoztam, amelyik a gazdag
vásárlókat látja el, és elterveztem, hogy társadalmi érintkezésbe
lépek ezekkel az emberekkel. Ez néha működött, néha nem
Barátságot kötöttem Kevinnel is, a teherautó-sofőrrel, aki
ráadásul taxizott is, és elvitt különböző helyekre – ami kedves
volt tőle, mert meglehetősen lerobbantam, és nem lett volna
pénzem taxira.
Kevin rendes volt. Szörnyen köhögött, állandó rettegésben
tartotta a hipochondriája, mindig azt gondolta,
agyhártyagyulladás vagy mi okozza a fejfájását, de bolondult
értem, és biztosított róla, hogy akármikor megkérhetném rá,
jöjjön és szedjen föl egy esős éjszakán, ő megtenné. Soha nem
éltem vissza ezzel, de néha elfogadtam.
Anya sokszor rossz formában volt, de őszintén szólva nem
foglalkoztam anyával meg a bajaival, mert annyi minden történt
a saját életemben. Tudják, épp akkor találkoztam Franklinnel,
és ettől minden megváltozott.
Mindenki ismeri azt a helyzetet, amikor képtelenek vagyunk
beszámolni valami óriási jelentőségű eseményről, például ha
találkozunk egy filmcsillaggal, az angol királynővel, a pápával
vagy az Egyesült Államok elnökével, vagy ha földrengést
látunk. Minden lényegtelen részletre emlékszünk, de magára a
dologra nem. Mintha túl sok lenne befogadni. Éppen ilyen volt
az is, amikor Franklinnel találkoztam.
Emlékszem, mi volt rajtam: nyakpántos vörös selyemruha,
amit használtruha-boltban szereztem. Emlékszem a
parfümömre: Obsession volt Calvin Kleintől. Én nem tudtam
volna megvenni, de csodálatos módon egy vevő ottfelejtette a
boltban.
Arra nem emlékszem, miért mentem el abba a bizonyos
buliba. Egy új rossmore-i étterem megnyitója volt. Akkor már
terjeszkedett a város, és sokban különbözött attól, amilyen anya
fiatalkorában volt. Állandóan új éttermek, szállodák, művészeti
galériák nyíltak. Engem nem hívtak meg, de tudtam, ha az
ember jól öltözötten jelenik meg, mindig beengedik, így aztán
havonta két-három alkalommal fölbukkantam egy-egy
mulatságon, és elvegyültem az emberek között. Ilyenkor
fölszabadultam anya hatása alól, és az ember sohasem tudhatta,
kivel találkozik.
Mostanáig igazából csak egy csomó békával futottam össze,
és már éppen kezdtem lemondani arról, hogy hercegre találjak
ezeken a bulikon, ám aznap megismertem Franklint. Az óriási,
rózsaszínű, neonvilágítású óra este 7:43-at mutatott. Arra
gondoltam, nyolckor hazamegyek. Nem hívtam Kevint, az ajtó
előtt volt a buszmegálló, és akkor Franklin rám köszönt.
Szőkén, kék szeműn, kócosan, tökéletes fogakkal.
Elképesztően jól nézett ki. És nagyon kedves meg laza volt.
Jóformán azonnal elkezdődött. Rájöttünk, hogy szó szerint
mindenben egyezünk, tényleg mindenben. Mindketten imádtuk
Görögországot és Olaszországot, szerettük a thaiföldi konyhát,
a síelést és a régi tévéfilmeket. Kedveltük a nagytestű kutyákat,
a dzsiggelést meg a vasárnapi hosszú villásreggeliket.
Anya akkoriban depressziós szakaszban volt, kételyeket
táplált az új kapcsolatom alakulásával kapcsolatban.
– Az efféléket mindenki szereti, Becca, te csacsi lány! Ne
fűzz hozzá túlzott reményeket, kedvesem, csupa kézenfekvő
dolgot mond. El tudsz képzelni valakit, aki nem szereti
Olaszországot, a síelést, Bilko őrmestert vagy a Dad's Armyt?8
Kérlek, légy már józan!
Azután találkozott Franklinnel, és mindenki máshoz
hasonlóan ő is hanyatt esett.
Franklin elbűvölően viselkedett anyával. Anya itta minden
szavát.
– Már látom, kitől örökölte Becca a gyönyörű arccsontját…
Ön bizonyára félelmetesen okos, ha ilyen remekül bridzsel…
Meg kell engednie, hogy Gabrielle-nek szólítsam, túlságosan
fiatal ahhoz, hogy Mrs. Kingnek nevezzem…
Ha cinikus lennék, azt mondtam volna, jó érzéke van ahhoz,
hogyan kell idősödő hölgyekkel társalogni. De nem vagyok
cinikus – derűs vagyok és bizakodó, és nem mondtam semmit.
Csak mosolyogtam.
És mivel Franklinnek, ennek a szegény báránynak
pillanatnyilag nem volt hol laknia, ezért odaköltözött hozzánk.
Egy ideig úgy volt, hogy a vendégszobában kap helyet, de
tulajdonképpen hamar el kellett helyeznünk az összes holmiját
is, ezért az én szobámon osztoztunk.
Franklinnek nem volt állása, legalábbis épp akkor nem, de az
egyik barátjával, Wilfreddel közösen gondolkodtak valamin,
volt egy elképzelésük. Együtt akartak belefogni valami üzletbe.
Mobiltelefonokkal kapcsolatos dolog volt, amit nagyon nehéz
lett volna elmagyarázni, és valójában megérteni is. De Franklin
és Wilfred két okos iskolásként állt a kérdéshez. A lelkesedésük
hajtotta őket.

8
Sergeant Bilko: az amerikai CBS televízió csatorná n 1955 és 1959 kö zö tt
já tszott, ö sszesen 143 adá sbó l á lló sorozat fő hő se. Az eredetileg You Will Never
Get Rich című sorozatot idő rő l idő re megismétlik. Dad's Army, az 1909-tő l 1940-
ig angol szá razfö ldi haderő nek, késő bb nemzető rségnek nevezett alakulat
má sodik vilá ghá ború s megmozdulá sairó l szó ló , 1968 és 1977 kö zö tt já tszott
nyolcvanrészes, népszerű sége miatt idő nként ú jbó l adá sra kerü lő filmsorozat az
angol BBC televízió ban.
 Anya sokszor mondta nekem, hogy meg kellene terveznem
az ellátását, mert nem mindennap hull az ember ölébe olyan
kincs, mint Franklin. Háziasabbnak kellene lennem, főznöm
kellene rá. És jobban kellene öltözködnöm is, kölcsönözhetnék
ruhákat a butikból, azután vegytisztítást követően
visszavihetném őket. Mutassam meg Franklinnek, milyen
értékes vagyok és lehetnék az életben.
Boldogan éltünk együtt mind. Anya bridzselni tanított
minket, Franklint, Wilfredet és engem, azután elkészítettem a
vacsorát. Csodálatos négy hónap volt.
Franklin és én félelmetes összhangban működtünk.
Mindketten huszonkilenc évesek voltunk, ezért természetesen
rendelkeztünk már némi előélettel, de soha senkit nem
szerettünk még tizedannyira sem, mint egymást. És ha valami
okból kifolyólag a szerelmünk lanyhulni kezdene, vagy
találkoznánk valaki mással, akkor nem volna sumákolás, nem
volna hazugság. Mindent elmondanánk egymásnak. Már a
gondolat is megnevettetett minket! Annyira valószínűtlen volt,
hogy valaha is megtörténhet.
Azután egyik este Franklin elmondta, hogy megismerkedett
azzal a lánnyal, Janice-szel, és hogy valami van köztük, ezért az
ígéretünkhöz és a megállapodásunkhoz híven azonnal szól
nekem Rám mosolygott azzal a szívtipró mosolyával.
Olyan kifejezés ült az arcán, mintha dicséret illetné amiatt,
hogy elmondta ezt az átkozott Janice-t. Mintha az őszintesége
és a becsületessége valahogyan igazolta volna őt.
Összeszorítottam a fogamat, és mosolyt erőltettem a képemre.
Fájt az arccsontom, amely szemmel láthatóan az anyáméra
ütött.
– Talán csak gondolod, hogy valamit érzel iránta – böktem
ki. – Amikor megismered, esetleg rájössz, hogy ez valami egész
más.
Csodáltam, hogy olyan sokáig nyugodt tudok maradni.
 De azután elmagyarázta, hogy már tudja. Hogy egészen
biztos benne.
– Nem kellene előbb lefeküdnöd vele, hogy megbizonyosodj
róla? – Nagyon büszke voltam rá, milyen remekül kezelem a
dolgot.
– Ó, már megtettem – jelentette ki.
– Nem egészen tartozott hozzá a megállapodásunkhoz, hogy
lefekszünk valakivel, mielőtt megbeszéltük volna, igaz? –
Reméltem, a hangom kifelé nem olyan hideg, mint amilyennek
belülről hallatszott.
– De hiszen nem voltál ott, nem kérdezhettem meg tőled –
védekezett, mintha ez volna a legkézenfekvőbb dolog a világon.
– Pontosan hol nem voltam? – érdeklődtem.
– A szállodában. Wilfreddel voltam ott, hogy találkozzunk
néhány befektetővel, és éppen bridzseltek páran, mi is
csatlakoztunk hozzájuk, és akkor találkoztam Janice-szel.
Rájöttem, hogy a saját anyám szolgáltatta a rombolás
fegyverét. Miért nem hagyta meg Franklint a bridzs iránti
tudatlanságban? Abban az esetben Franklin soha nem ismerte
volna meg ezt a Janice-t. Tökéletes lett volna az életünk.
De tudtam, hogy tervet kell kovácsolnom. És hogy amíg az
nincs meg, addig nyugodtnak kell maradnom.
– Nézd, Franklin, ha ez van, akkor ez van – mondtam széles
mosoly kíséretében. – És őszintén remélem, hogy te meg Janice
nagyon boldogok lesztek együtt.
– Csodálatos vagy! – kiáltott fel. – Tudod, beszéltem Janice-
nek a köztünk lévő egyezségről, de ő nem hitte, hogy nálad ez
működik. Én tudtam, hogy igen, hogy mindketten ezt tennénk.
Tehát igazam volt.
Ott állt, sugárzó arccal, boldog volt, hogy beigazolódott a
hite.
Megőrült? Lehet, hogy nem vette észre, mi történt velem –
hogy az életemből kiveszett a fény? Nem hallotta a fejemben
kattogó hangot, nem érezte a körülöttem tomboló szélvihart?
Talán sokkot kaptam. Vagy összeomlottam. Vagy kezdtem
megőrülni. Soha nem éreztem még így magam, olyan volt,
mintha mindjárt elájulnék. Mintha rám lépett, rám dőlt volna a
világ.
De nem ájulhattam el, nem mutathattam a gyöngeség
szikrányi jelét sem. Fordulóponthoz ért az életem. Továbbra is
ki kell dolgoznom a tervet, hogyan szerezzem őt vissza, meg
sem fordulhat a fejében, hogy összeomlóban van az életem.
Azt mondtam Franklinnek, rohannom kell, éjszakai válság
van a butikban, és egyszerűen muszáj bemennem. Sok
boldogságot kívántam neki Janice-szel, és eliszkoltam. Akkor
már öt éve nem dohányoztam, de ezúttal vettem egy doboz
cigarettát. Azután bementem a boltba, leültem az asztalhoz, és
sírtam, sírtam.
Kevin is ott volt. Erős dohányos lévén csatlakozott hozzám,
és a kezemet paskolta.
Mielőtt elkezdhettem volna panaszkodni, belefogott a saját
bajai taglalásába.
– Én magam sem vagyok valami nagy formában, Becca –
mondta, és láttam, hogy nyúzott és meggyötört az arca.
– Mi a baj, Kevin? – érdeklődtem udvariasan, bár fütyültem
rá, mi van vele.
Biztosan a furgonnal történt valami, kevés a taxismunka,
csak két számát húzták ki a lottón – kit érdekel? Kinek fontos
ez egy csöppet is, amikor Franklin épp elhagyott Janice miatt,
és hamarosan véget ér a világ?
– Súlyos rákom van, Becca. Azt mondják, nem érdemes
operálni. Legfeljebb két hónapom lehet hátra.
– Jézusom, Kevin… – nyögtem ki. Harminc teljes percre
elfeledkeztem Franklinről, Janice-ről és a tervről.
– Manapság nagyon jók a kórházak – biztattam. – Rengeteg
fájdalomcsillapítót adnak majd neked.
 – Nem fogom megvárni, Becca. Nem ébredhetek föl minden
reggel azzal a gondolattal, hogy aznap fog bekövetkezni.
– Mit akarsz hát tenni?
– Jó gyorsan nekivezetem a furgont egy falnak. Loccs!
Sokkal gyorsabb lesz, nem kell várni, nem kell aggódni, nem
fog a levegőben lógni a vége.
És ekkor megszületett a tervem.
Hirtelen túlórázni kezdett az agyam – úgy éreztem, akár száz
dologgal is megbirkóznék egyszerre. Vakmerő, őrült terv volt.
De megérte véghezvinni. Egy csapásra megoldana mindent.
Ha Kevin meg akarja ölni magát, akkor Janice-t is magával
viheti.
Ha egyébként is meg fog halni, és fél a várakozástól, akkor
miért is ne hagyhatnák itt az életet együtt?
Nagyon, nagyon okosnak kell lennem, soha nem tudhatja
meg. Még csak nem is sejtheti, mire gondolok.
– Azt hiszem, tökéletesen igazad van, Kevin, én is pont ezt
tenném a helyedben. Vagyis hát rám is ez vár egy napon. És én
is ezt fogom csinálni. Én fogok dönteni a távozásom
időpontjáról, nem más.
Teljesen meglepődött. Arra számított, könyörögni fogok,
hogy ne tegye.
– De tudod, mit gondolok, Kevin? Azt hiszem, inkább
taxiban kellene megtenned, nem pedig a saját furgonodban. A
taxik állandóan karamboloznak. Természetesebb hatása lenne,
amikor vizsgálódnak, jobb lenne az életbiztosításod miatt is.
Anyádnak, vagy bárki másnak.
– Értem – válaszolta vontatottan. – Vagyis nem fizetnének,
ha úgy vélnék, hogy öngyilkosság történt?
– Nyilvánvalóan nem fizetnének.
– Olyan jó, Becca, hogy így érdeklődsz felőlem, de téged mi
bánt?
 – Ó, Kevin, semmi, a te bajodhoz képest igazán semmiség,
buta veszekedés az anyámmal, majd elmúlik.
– Minden rendben van közted és Franklin között? –
érdeklődött.
Azt hiszem, Kevin egy kicsit mindig is szerelmes volt belém
Persze semmi jelét nem mutattam, hogy észrevettem. De
sohasem tudhatja meg, mit tett velem Franklin.
– Franklin és én rendben vagyunk, felhőtlen a dolog –
nyugtattam meg. Ennek már a gondolatától is elmúlt a
bőghetnékem. Kevin zsebkendőt adott, megtörültem a
szememet. Minden rendbe fog jönni.
Volt elég időm, hogy Kevin kedvében járjak.
– Gyere, Kevin, meghívlak egy kínai vacsorára – ajánlottam
neki, ő pedig megrendítően hálás pillantást vetett rám.
– Franklin mit fog szólni hozzá? – kérdezte.
– Franklin nem szól bele abba, mit csinálok – mondtam.
– Ha velem járnál, én is ezt tenném – válaszolta.
Elmentünk hát, és hosszú, szörnyen lehangoló esténk volt,
mesélt a diagnózisáról, meg arról a vágyáról, hogy véget vessen
az egésznek. Együttérzően bólogattam, és mindenben igazat
adtam neki. Egyetlen szavára sem figyeltem. A tervemen
gondolkodtam. Kevin megteszi értem. Kevin meg fogja érteni.
Megjátszott lelkesedést fogok mutatni az iránt a lehetetlen
Janice iránt, a barátnője leszek.
Azután megadom neki Kevin számát, megbízható taxisként
fogom ajánlani. Kevin természetesen nyilván nem akar magával
vinni, magyarán megölni egy tökéletesen ártatlan utast. Ezért el
kell neki mesélnem ezt-azt arról, hogy a lány is szörnyű,
gyógyíthatatlan betegségben szenved, és megkért, hogy
szervezzem meg számára a világ gyors elhagyását. Ez erőt
próbáló szerep lesz. Mintha nekem kellene megírnom és
eljátszanom is. De meg kell tennem. Tökéletes terv volt. Soha
senki nem fog rám gyanakodni, mert én leszek a Kedves Lány,
aki csupa emberség.
– Nem tudom, mihez kezdenék nélküled, Becca –
ismételgette Kevin tucatszor a kínai étteremben.
– Én sem tudom, mi lenne velem nélküled, Kevin –
viszonoztam őszintén.
Franklin barátja és üzlettársa, Wilfred csodálkozott rajtam.
– Te aztán csupa meglepetés vagy! Azt hittem, most majd
elővezeted a visszautasított nő jelenetét; de alaposan tévedtem. 9
Csilingelve kacagtam.
– Franklin és én mindig jól megértettük egymást, Wilfred –
jelentettem ki, és mivel láttam, milyen tisztelettel néz,
rámosolyogtam. Reméltem, ez ugyanúgy megolvasztja a szívét,
mint Franklinét.
Az anyám megdöbbent, amikor előadtam neki, hogy ha
Franklin menni akar, akkor nincs értelme őt visszatartani.
Csodálkozva csóválta a fejét, és megjegyezte, hogy még nála is
kiegyensúlyozatlanabb voltam mindig is, ezért meglepő, hogy
most ilyen ésszerűen viselkedem. Azt mondtam Franklinnek,
nem kell sietnie az elköltözéssel. De természetesen mostantól,
hogy már megváltoztak a dolgok, a vendégszobában kell
aludnia. Sokszor eljártam egyedül. Gyakran Kevinnel. Ez
tisztességesnek tűnt. De a terv lényeges eleme volt, hogy
megismerkedjek Janice-szel.
Az első csapást az jelentette, hogy még csak tizenkilenc éves.
Azután kiderült, hogy nem törődik az öltözködéssel, ezért
nem ajánlhattam föl neki olcsó holmikat a boltból. Nem
érdekelte a főzés, tehát nem adhattam neki recepteket. Hogyan
fogok vele összebarátkozni?

9
A megjegyzés a 17-18. szá zadban élt drá maíró , William Congreve The
Mourning Bride (A gyá szoló menyasszony) című darabjá ra utal. A tragédiá ban
elhangzó mondat így szó l: „Senki sem dü hö sebb a szerelemben visszautasított
nő nél.”
 És mint az életben oly gyakran, a megoldás a bridzsben
rejlett. Megkértem azt az utálatos Janice-t, tegyen meg nekem
egy szívességet, és legyen a partnerem a hölgyek jótékonysági
összejövetelén. Mivel olyan kedves voltam hozzá, és olyan
veszettül tisztességesen viselkedtem, hogy zúgolódás nélkül
átengedtem neki Franklint, ezért tulajdonképpen nem
utasíthatott vissza.
Az első esténk jól alakult, és sokszor elmondta, mennyire
csodál engem meg a kortársaimat a szerelemhez való
hozzáállásunk miatt. Remélte, hogy egy napon majd ő is ilyen
érett lesz.
Sikerült megállnom, hogy ne fojtsam meg saját kezemmel a
bridzsasztalnál. Ezek után sokkal jobb tervem született.
Megnyertük a versenyt, és megegyeztünk abban, hogy a
következő héten is együtt játszunk a Rossmore Hotelben
rendezendő újabb jótékonysági összejövetelen. Sok tekintetben
meglehetősen kellemes társaságnak bizonyult. Egyetemi
hallgató létére rengeteg pénzt és időt fordított saját magára, de
kedves modora volt, és meg kell mondanom, jól játszott.
Természetesen nagyon fiatal és bolondos volt, mintha az
unokahúgom vagy a szomszédunk gyereke volna.
És persze kínzott a dolog, kissé furdalt a lelkiismeretem,
nyugtalanított, hogy a halálba küldök egy tizenkilenc éves lányt
– azt hiszem, így mondják. Úgy értem, én is emberből vagyok.
Ki ne érezne hasonlóképp? De hiszen közém és az egyetlen igaz
szerelmem közé állt, és egyiküket sem lehetett lebeszélni a
másikról.
Vagy így, vagy sehogy.
Egyre csak játszottunk, Janice meg én. Sokszor eljártunk
együtt, mielőtt kiválasztottam volna az estéjét.
Franklin az elköltözését emlegette, én azonban könyörögtem
neki, hogy maradjon még pár napot.
 – Bármikor elmehetsz és Janice-szel töltheted az éjszakát –
doromboltam neki. – De a holmidat még ne vidd el.
A terv csak akkor működik, ha Franklin még nálunk lakik,
amikor Janice meghal.
Kevin nagyon fárasztó volt ezekben a napokban.
Másféle gondolatai támadtak. Kezdte nyomasztani, hogy
még valakit magával vigyen. Azt gondolta, előbb beszélnie
kellene a lánnyal, hogy megtudja, mit szeretne. Esetleg
nyugtatót venne be az ütközés előtt, fontolgatta.
Azt mondtam, szerintem biztosan nem változtatja meg a
szándékát. Amikor újból és újból végigmentünk a részleteken,
Kevin mindig ebbe akaszkodott bele. Mi van, ha – tegyük föl –
az utolsó pillanatban másképpen dönt? Nem fog tudni megállni.
Túl késő lenne.
Nem, biztos, hogy ez nem fog bekövetkezni, bátorítottam.
Többször is elmagyaráztam, hogy Janice borzalmas betegsége
már kezd nagyon elfajulni, és elviselhetetlen fájdalmakat okoz
neki. A pusztító kór tetejébe még a személyisége is torzulni
látszik. Hogy gondolkodnia vagy beszélnie se kelljen róla,
megkért, hogy én intézzem el.
Csak a legjobbat akarja, mondta Kevin. Valójában nagyon
kedves és figyelmes férfi volt. Néha eljátszottam a gondolattal,
mennyivel könnyebb volna az élet, ha ilyen embert szeretnék.
De nem pazaroltam sok időt ennek a feltevésnek a
végiggondolására. Nagyon eltökélt voltam, amióta Franklin
beszélt Janice-ről.
Kevin néha megkérdőjelezte, vajon jól teszi-e, ha véget vet
az életének. Vajon megteheti?
Ez engem is foglalkoztatott. Mindenki a szerető Istenről
prédikált, aki mindent megért. Ha ez a helyzet, akkor ez az Isten
tudni fogja, hogy Kevin nem várhatja tétlenül a nyilvánvaló
véget. Hogy csak fölgyorsítja az eseményeket. Mindenki
számára. Ez az érvelés úgy tíz-tizenöt perc után általában már
hatott, de teljesen kimerített.
Eközben anya, Franklin, Wilfred, a munkatársaim, sőt még a
szegény Kevin is azt állapították meg, hogy megváltoztam.
Valahogy vad lettem. Anya szerint zilált. Még jobban
kifestettem magam, és lidérces mosolyt erőltettem az arcomra.
Végül eljött a nevezetes este, a baleset napja. Már hamarabb
találkoztam Kevinnel, biztosítottam róla, hogy helyesen jár el
önmagával, és mindketten jót teszünk Janice-nek is. Pont a terv
szerint bukkant föl a hotel bejáratánál, ahol a jótékonysági
bridzsösszejövetelt tartották.
– Nézd csak, itt egy taxi neked, Janice! – mondtam kedvesen
– Bámulatos vagy, Becca, mindenki vadássza őket, te meg
azonnal találsz egyet! – felelt őszinte csodálattal.
Kevin kiszállt, és kinyitotta az utasülés ajtaját. Kezet
szorítottunk.
Janice a lakásába igyekezett, ahová később fölmegy utána
Franklin, aki akkor még üzleti találkozón volt Wilfreddel.
Rohannom kell, mondtam, mert éppen jön a buszom, és amúgy
is ellenkező irányba tartunk.
– Szia, kedves Becca! – köszönt el Kevin.
– Látod, Becca, mindenki odavan érted – jegyezte meg
Janice irigykedve, miközben búcsút intett.
Én meg hazamentem, és sokáig beszélgettem az anyámmal,
azután lefeküdtem. Franklin telefonált, hogy megtudja, hánykor
jöttünk el a bridzsösszejövetelről, mert Janice még nem érkezett
meg. Azt feleltem, nem értem, mert egy csomó ember látta,
hogy órákkal korábban taxiba ült. Reggel újból fölhívott,
közölte, hogy a lány egész éjjel nem ment haza.
Nagyon együtt érző voltam, de elképzelésem sem volt róla,
hol lehet Janice.
Délután azért telefonált, hogy elmondja, a szegény, szeretetre
méltó Janice meghalt, a taxisofőr is, belerohantak egy falba.
Mindenki megdöbbent. Franklin nem mozdult ki otthonról,
annyira megrázta a hír, és hirtelen ismét belém szeretett. Az
egész dolognak tökéletesnek kellett volna lennie, és tökéletes is
lett volna, ha nem szól közbe Kevin.
Igazam volt.
Tényleg szeretett.
És a javamra kötött életbiztosítást. Hamarosan kisebbfajta
vagyonhoz jutok. Ez természetesen az egész tervet tönkretette.
Soha senki nem hozta volna összefüggésbe velem, ha nincs ez a
kötvény.
Ez meg a hátrahagyott levele, amelyben köszönetet mondott
mindenért, amit érte tettem.
Most mindenki ezt vizsgálja. A biztosító emberei, a
rendőrség, mindenki. És egész Rossmore rólam beszél. Azt
állítják, Janice anyja meg a húgai fölmentek ahhoz a nevetséges
forráshoz az erdőbe, és valóságos menet követte őket. Mintha
ez visszahozná őt!
Az emberek azt mondják, kemény vagyok, mint a kő. Ez
soha nem volt így, mindig olyan lágy voltam, mint egy kiscica.
Természetesen semmivel sem tudtak megvádolni. De
Franklin fél tőlem Nem mondta ki, de a múlt héten kezdte
elhordani a holmiját.
Milyen tökéletes terv lett volna – ha Kevin nem akar olyan
nagyvonalú lenni. Élete végén adni akart nekem valamit.
Helyette az egész életemet elintézte.

Második rész – Gabrielle

A bridzsklubban valamennyi barátom nagyon kedves volt.

Igazán nagyon kedves.
Összenéznek, ha valaki véletlenül börtönt, gyilkosságot,
áldozatokat vagy bármi ilyesmit emleget. Azt mondják, igazán
bátor vagyok, hogy minden héten meglátogatom Beccát a
börtönben, és emelt fővel járok-kelek Rossmore-ban.
Tulajdonképpen nem annyira nehéz bizalmat kelteni. Az egész
azon múlik, hogy néz ki az ember. Mindig is tudtam ezt, de
soha nem volt pénzem jól öltözködni.
A volt férjem, az a hitvány Eamon egyetlen fillér nélkül
hagyott, amikor elment azzal a visszataszító, közönséges nővel,
Irisszel. A ház fenntartása rengetegbe került, emiatt állandóan
pénzszűkében voltam. Természetesen ezért voltam olyan hálás
a bulvárlapoknak.
Most már tudom, úgy kell tennünk, mintha szörnyűnek
tartanánk mindet, és csak a cselédfélék számára engedjük be
őket a házba, de annyira érdeklődtek szegény Becca dolgai
iránt, és igazából titokban én is élveztem. Az egyikben
leközölték a Becca gyerekkoráról szóló történetet, és a Mi tette
őt azzá, akivé vált? című írást. Egy másikban a divatüzletbeli
életéről írtak
Jutalékot kellett volna kérnem a hely fontoskodó
tulajdonosnőjétől – lefogadom, hogy megdupláztam a
forgalmát.
Aztán ott volt az a cikk arról, hogyan változott meg Becca
élete, miután az apja, az a hitvány Eamon lelépett. Kész
örömmel segédkeztem a megírásánál. Sehol nem említették a
közreműködésemet, de én adtam nekik az összes tájékoztatást
meg a képeket. Csodás cikksorozat lett belőle.
Természetesen nem örültem az olyan címeknek, mint például
A gyilkos nő gondolatai, másrészt viszont ezek miatt jól
fogytak a lapok, és sokan pont ilyennek képzelték azt a
szegény, ostoba Beccát.
Ahányszor csak meglátogattam, megkérdezte, hogyan
jutottak hozzá az újságírók ezekhez a részletekhez.
Biztosítottam afelől, hogy én semmi újat nem mondtam nekik,
már mindent tudtak. Amit mégsem, azt kitalálták. Mint azt a
butaságot is, hogy Becca följárt a galagonyaerdőbe ahhoz a
forráshoz, hogy Szent Annához imádkozzon Franklin
szerelméért.
– Tudod jól, anya, hogy soha nem tettem ilyet – zokogta a
vállamra borulva.
Nyugtatgattam, paskolgattam. Természetesen mindenki
tudja, micsoda képtelenség az egész. Csak úgy kipattant a
fejükből…
Ezért a cikkért különösen jól fizettek. Így szabadon
fényképezhettek annál a szörnyű kegyhelynél. És megugrott az
újság iránti kereslet is! Becca nyilvánvalóan mit sem tudott
minderről, én pedig megnyugtattam, és emlékeztettem rá, hogy
elintéztem Franklin kihagyását a történetből, amiért
természetesen nagyon hálás volt. Amikor kiszabadul, hozzá fog
menni, ezért nem akarja, hogy addig kellemetlen rivaldafénybe
és a figyelem középpontjába kerüljön.
Addig könyörgött, hogy Franklin látogassa meg, míg azt nem
mondtam neki, hogy a riporterek állandóan a börtön előtt
lebzselnek, biztosan megismernék, és azonnal kitudódna a
féltve őrzött titkunk. Ezzel egyetértett.
A börtönben nagyon rendesek. Alapvetően a foglyok
érdekében – ami valószínűleg nehéz lehet, tekintve mindazokat,
akik általában odakerülnek. Becca természetesen más, és ezt
értik is, persze, hogy értik. Elsősorban hölgy, másodsorban
pedig nem bűnöző természet. Messze felülmúl ott mindenkit, és
mindenkivel végtelenül figyelmes, ami pedig a jó nevelés biztos
jele.
Pihenőidőben hímezni tanul az egyik őrtől, egy Kate nevű
kedves nőtől. Becca szerint megnyugtató, gyógyhatású
elfoglaltság. Adott nekem egy saját készítésű, elviselhetetlenül
ronda kis párnahuzatot, azt mondtam, fő helyre tettem a
nappaliban. Szegény kis Becca! Azt hiszi, valaha is hazatérhet
és láthatja majd. Úgy emelkedik fölébe az egész szörnyű
helyzetnek, hogy kizárja a tudatából. Beccánál jól működik a
dolgok efféle kezelése.
Elkezdett egy óriási ágytakarót, amelyen egybefonódnak a
Franklin és a Rebecca szavak.
Ügyelnem kell rá, hogy ne a legjobb, márkás ruháimban
menjek be hozzá, mert Becca mérföldekről fölismeri a minőségi
viseletet, hiszen évek óta abban a butikban dolgozott. Azonnal
tudná, hogy rendes körülmények között nem engedhetek meg
magamnak Prada vagy Joseph kosztümkabátot. Van egy
úgynevezett börtönlátogató öltözékem, így Becca nem hozza
összefüggésbe a bulvárlapokban közölt történeteket az anyja új
ruhatárával.
Ahogy telnek a hetek, a hónapok, Becca egyre jobban néz ki.
Egyenesebben jár, nem csinál nagy ügyet a hajából, nem
csavargatja, ahogy szokta, most rendben van, és klasszul néz ki.
Gwen, az egyik őr, a kedves Kate barátnője, aki képzett fodrász,
és részmunkaidőben szépségszalonban dolgozik, rendszeresen
nyírja őket. A rabok természetesen nem tarthatnak maguknál
ollót. Ami Becca esetében ostobaság, úgy értem, hogyan is
tudna bárkinek ártani egy ollóval?
Mostanában kevésbé tűnik gondterheltnek, mint amikor
odakint volt, valahogy sokkal nyugodtabb. Nagyon érdeklik a
fonalak színárnyalatai és az összeválogatásuk, és szeretne
bekerülni a necclabdacsapatba. Még hogy Becca! A sport meg a
hímzés érdekli! Ki gondolta volna? Tényleg, ki gondolt volna
erre egyáltalán?
A bulvárlapok újságírói néha megkérdezik, sajnálom-e
valamennyire azt a szegény Janice-t, aki Becca miatt mit sem
sejtve a halálába futott, de emlékeztetem őket arra, hogy rólam
nem írhatnak; az én véleményem és az én természetes,
mélységes-mély sajnálatom nem kerülhet be az újságba. És még
mielőtt nekem esnének, újabb képet adok nekik Beccá-ról, vagy
érdekes részleteket mesélek a partikról, ahová eljárt, a hajókról
és a fogadásokról, ahová meg sem hívták őt. Megjelentettek egy
újabb cikket, amelyben a szórakozásnak élő, bulikra járó
lánynak tüntették föl.
Képtelenség!
Tudják, hogyan festik le azokat, akik teljes mértékben
hozzászoknak a börtönélethez? Azt hiszem, ez pontosan így
működik. Beccát alig érdekli valami, ami nem tartozik ahhoz a
szörnyű helyhez, ahol él. A foglyok – és néha a foglyok meg az
őrök – között zajló undorító leszbikus ügyekről mesél. Egyedül
a Franklinnel közös jövő köti őt a külvilághoz.
Persze csodálatos, hogy annyira elfogadó az egésszel, de
mintha elveszített volna minden kapcsolatot a valósággal,
hiszen nem fogja föl, milyen sokáig lesz bent. És soha nem utal
az általa elkövetett borzalomra. Valahogy elhessegeti.
Pedig szörnyű dolog volt. Megölni Franklin jegyesét – vagy
megöletni, ami épp olyan rossz. Előre megfontolt és hidegvérű
gyilkosság, ahogy a bíró mondta, amikor ítéletet hirdetett fölötte
az esküdtszék egyhangú döntése után. Becca soha többet nem
beszélt Janice-ről, sem arról a szerencsétlen fickóról, Kevinről,
aki az autót vezette, sem bármi másról, ami aznap éjjel történt.
Én meg nem akartam elszomorítani. Szegény bárány, az élete
egyáltalán nem úgy alakult, ahogy elképzelte.
Szóval, amikor Franklinról és a jövőről beszélt, semmit nem
mondtam, ami kedvét szegné. Amikor rájött, hogy a fiú nem
látogathatja meg, többé nem kérdezősködött felőle. Próbáltam a
bridzsklubról mesélni neki, de nem érdekelte – szinte nem is
figyelt, amikor a grand slamről beszéltem, amelyet
megnyertem. Azt hiszem, föl sem fogja, hogy Wilfred, Franklin
és én rendszeresen együtt játszunk, ha lehet, kerítünk valakit
negyediknek. Meg aztán úgy vélem, a bridzs fájó téma lehet,
mivel Janice ott találkozott Franklinnel, párban játszottak, meg
minden.
 Talán jobb nem említeni a bridzset. Az a baj, hogy túl sok
dolog van, amit jobb nem említeni. Arról beszélek, hogy vajon
ez a fonal cseresznyepiros vagy fukszia piros-e, és hogy milyen
nehéz Kate-nek, az őrnek két gyereket eltartani a fizetéséből, és
történeteket hallgatok arról, hogy Gloriának véget ért a románca
Ailisszel, és színtiszta politika bekerülni a necclabdacsapatba.
És történeteket hallgatok prostituáltakról, drogdílerekről
vagy olyan nőkről, akik önvédelemből megölték a férjüket.
Hátborzongató létforma ez. Az az átkozott Eamon, a volt férjem
megkérdezte, vajon örülne-e Becca, ha meglátogatná, én pedig
azt válaszoltam, biztos, hogy nem. Eddig sem segített neki
semmiben, most meg csak még inkább fölizgatná. Ettől
megnyugodott.
Kate időről időre félrevon a látogatásaim alkalmával, és
elmondja, hogy Becca nagyon jól alkalmazkodik, igen népszerű
a többi elítélt körében. Mintha nekem olyan nagy örömömre
szolgálna, hogy ezek a szörnyű nők szeretik-e az én Beccámat
vagy sem! De Kate jót akart, nem tehetett róla, hogy rossz
körülmények között nőtt fel, és Becca elbeszéléséből úgy
tudom, hozzám hasonlóan ő is áldozat volt, elhagyta a férje. Ha
belegondolok, tényleg szemét alakok, egytől egyig mind.
Szokásommá vált, hogy kisebb ajándékokat vigyek Kate-nek.
Semmi különöset, csak egy finom szappant, egy jobb
képeslapot vagy egy kis üveg olajbogyós-kapris provence-i
szószt. Azt hiszem, szegénykém nem tudta, mi az, de azért örült
neki. És ahogy mondom, nem az ő hibája, hogy nem kapott
megfelelő nevelést. És nagyon kedves az én Beccámhoz.
Franklint megnyugtatta, hogy nekem köszönhetően nem
kellett bejönnie a börtönbe. Feltehetőleg nagyon
megkönnyebbült. De Wilfred, aki mindig udvarias volt és
megpróbált helyesen cselekedni, megkérdezte, nem kellene-e
meglátogatnia Beccát. Kicsit gondolkodtam rajta, azután azt
feleltem, hogy nem igazán, mit is mondhatna neki. És ő is
borzasztóan megkönnyebbült. Láttam rajta. Egyáltalán nem
akartam őt bevonni, hogy összevissza fecsegjen és butaságokat
mondjon. Mindez csak udvarias ajánlat volt a részéről.
Továbbra is Franklin társa volt abban a titokzatos
mobiltelefon-szervizben, amit együtt csináltak, valami feltöltés
meg letöltés meg kitöltés az emberek készülékeiben,
képtelenség megérteni.
Azután annak a szegény Janice-nek az anyja érdeklődött,
bejöhetne-e Beccához, én azonban azt tanácsoltam Kate-nek,
mondja meg a vezetőségnek, hogy ez nem volna jó. Az a
szegény asszony újjászületett, vagy valami nagyon gyanús
dolog történt vele, és úgy vélte, Becca megbékélne, ha azt
hallaná tőle, hogy megbocsátott neki. Szerintem viszont Becca
őszintén szólva tulajdonképpen megfeledkezett Janice-ről, ezért
aztán elleneztem a találkozást, és Kate minden bizonnyal átadta
az üzenetemet, mert az a nő soha nem látogatott el a börtönbe.
Az élet pedig ment tovább olyan furcsán, ahogy szokott,
minden megváltozott, valahogy mégis ugyanaz maradt. Hetente
kétszer továbbra is bridzseltünk. Becca apja, a nyavalyás
Eamon minden alkalommal fölhívott, amikor valami újdonság
jelent meg a bulvárlapokban – az a rettenetes felesége semmi
mást nem olvasott.
– Honnan tudnak ezekről a dolgokról? – ordította a telefonba
Vállat vontam, mit tudom én, mondtam neki. Soha nem
találkoztunk, így nem tudhatta, hogy milyen jó ruhákban járok,
és hogy vettem egy sportautót. Vagy, hogy mindennap
takarítónő jár hozzám, és hetente egyszer kertész. Mindez
egyáltalán nem tartozott rá. Nem sokat izgatta magát, amikor
elhagyta a feleségét és a lányát.
Minden héten taxival mentem a börtönbe, megkértem, hogy a
sarkon túli buszmegállóban várjon, azután csatlakoztam a többi
látogatóhoz, a bejáratnál megmutattam a táskámat, és
alávetettem magam a motozásnak, mielőtt a lányommal
találkoztam. Nem akartam, hogy valaki elárulja Beccának, hogy
egész idő alatt taxit várakoztatok. Csodálkozott volna, honnan
van rá pénzem. Végül is minden érte volt, a lelki békéjéért meg
azért, hogy stressz és feszültség nélkül mehessek be hozzá
minden héten.
– Kate nagyon jó hozzám, mama – jelentette ki egyik nap.
– Valóban. – Kíváncsi voltam, hová akar kilyukadni.
– Azon gondolkodtam, mama, meghívhatnád-e néha teára a
szabadnapján.
– Nem, kedvesem, ez nem volna helyes – válaszoltam.
– Kérlek, mama!
Beccának nem volt kapcsolata a való világgal. Hogy is
hívhatnék a házamba egy efféle szegény, szomorú nőt, aki
tanácsi lakásban lakik és börtönőrként dolgozik?
– Sajnálom, Becca, erről nincs mit beszélni – jelentettem ki
gyorsan.
Becca nagyon elkeseredett. Láttam rajta. De az egész
teljességgel lehetetlen volt. Többször nem említette, csak lázas
sebességgel folytatta a hímzést. Amikor beszálltam a taximba,
azon töprengtem, mi a csudának töröm magam ezekkel az
utakkal. Egyáltalán nem volt hálás mindazért, amit tettem. Hát
nem volt elég azokat az apró ajándékokat megvenni Kate-nek?
Becca egy szóval sem köszönte meg. Az asszony talán soha
nem mondta el neki.
Az egész olyan nehéz volt! Úgy értem, Kate csak egy
börtönőr. Hogy is képzelhette Becca, hogy megvendégelhetem
az otthonomban? Nem láthatja, hogyan élünk.
Amikor a taxi elhúzott, mintha Kate-et láttam volna, amint
ott áll és elgondolkodva néz, de bizonyára csak képzelődtem.
Ha észrevett volna, odajön és megszólít, nem csak áll és néz.
Reméltem, nem árulja el Beccának a taximat. Azután
megráztam magam, hogy ne képzelődjek. Abban a szörnyű
börtönben tényleg mindenkit elragad a képzelet.
 Amikor hazaértem, a kuncsaftok whiskyvel meg gyömbérrel
vártak. Igazán kedves fiúk. Mindig Beccáról faggatnak, én
pedig rendszerint azt mondom, hogy szörnyű erről beszélni, és
muszáj beülnöm egy kád forró vízbe. Az ember piszkosnak érzi
magát már pusztán attól, hogy ilyen helyen van. A meleg,
illatos vízben feküdtem, és a gyömbéres whiskymet ittam.
Azokban a napokban sokkal jobb volt az élet, mint korábban.
Igazán megdöbbentő, mennyire elveszi a dolgok élét, ha az
embernek elég pénze van.
Akkoriban egyáltalán nem aggódtam a tetőpala miatt, vagy
azért, hogy az új ruhámhoz színben illő táskát vegyek, vagy jó
bort igyak, amikor elmegyünk vacsorázni. Kezdtem jogosnak
tartani, hogy selyem öltözködő köpenyem és frissen festett
hálószobám legyen. Aznap este azt az igazán csinos ruhámat
nettem föl, ami annyiba került, mint az első autónk.
Kétségtelenül jól nézett ki, de jobb cipő kellett hozzá. Esetleg
előállhatok valami új kis történettel azoknak a rémes
újságoknak. Mondjuk ezzel a címmel: Hímzett út a jövőbe, és
leírhatnám, milyen ágytakarót készít Becca. Igen, ez jó lesz,
valaki másra tereli a gyanút a börtönben. Például arra a tenyérbe
mászó arcú Kate-re. Belenéztem a tükörbe.
Egyáltalán nem rossz az én koromban. Az új cipővel
tökéletes lesz.
Franklin a lépcső alján állt. Wilfred előrement, hogy az
asztalnál üdvözöljön minket. Különleges vacsora egy új
étteremben. Az én kontómra. Mindig az én kontómra. Ne légy
túl keserű, Gabrielle, figyelmeztettem magam. A fiúk üzlete
jelenleg gyerekcipőben jár, még nem emelkedett nagy
magasságokba. Szegénykéimnek valójában semmi pénzük sincs
még.
– Jól nézel ki – állapította meg Franklin. Igazi élvezet
olyanoknak kiöltözni, akik értékelik. A nyavalyás Eamon észre
sem vette, mi van rajtam.
 – Köszönöm – búgtam neki.
– Egyáltalán nem kérdezősködik felőlem? – kérdezte
váratlanul.
– Nem, nézd, tudod, mindannyian egyetértettünk abban, hogy
jobb neki, ha nem kerültök kapcsolatba, amíg… tudod… amíg
ki nem jön.
– De Gabrielle… – Döbbenten nézett rám. – Hosszú évekig
nem fog szabadulni.
– Tudom. De Becca bámulatosan erős. Mindketten
tönkremennénk egy ilyen helyen, de Becca nem, ő bátor, mint
az oroszlán.
Gyöngéd pillantást vetett rám.
– Nagyon megkönnyíted a dolgomat – mondta hálatelt
tekintet kíséretében.
– Gyerünk, Franklin, ne késsünk el! – mondtam, és
lesétáltunk a lakásunk lépcsőjén, elhaladtunk az új kovácsoltvas
kerítés mellett, amelyen egymásba fonódtak a lonc-és a
szagosbükköny-indák. Épp mielőtt beszálltunk az autóba, Kate-
et véltem látni az utcánkban.
Csakis képzelgés lehetett.
Mit is kereshetne a szomszédunknál?
Másnap megint azt hittem, őt látom. Ez természetesen
lehetetlen volt. De valamiért kellemetlenül éreztem magam, és
úgy határoztam, a következő látogatás alkalmával viszek neki
valami kis ajándékot, és elbeszélgetek vele. Az az ostoba Becca
talán már meg is hívta teára az otthonomba. Most pedig
bosszankodik, mert a meghívás nem valósult meg.
Nevetséges, de ki tudja, hogyan gondolkodnak a hozzá
hasonló emberek.
Beccának rózsát vittem a kertből, Kate-nek pedig bükkönyt.
És még egy bolondos, csipkézett szélű kis zsebkendőt is,
amelyen K betű volt látható. Csöndesen vette át a virágot és a
zsebkendőt, biccentett, és egyetlen szó nélkül, szinte azonnal
indult.
– Minden rendben, Kate?
– Soha jobban, köszönöm – válaszolta, miközben az irodája
ajtajához lépett a kabátjáért, és máris távozott. Az egész nagyon
rejtélyes volt.
Becca úgy viselkedett, mint máskor, de valami óvatosságot,
gyanakvást éreztem rajta. Mintha vizsgálgatna.
– Mindig rólam beszélünk – szólalt meg. – Pedig itt tényleg
alig van valami változás. Mesélj nekem a napjaidról, az
estéidről, mama! – kérte.
Kissé meglepődtem. Erre nem számítottam. Egészen addig
homályosan beszéltem, ő pedig soha nem érdeklődött.
– Ó, Becca, kedvesem, ismersz, ide-oda kapkodok, hol egy
kis bridzs, hol egy kis emlékeztető annak a nyavalyás apádnak,
hogy adjon valami pénzt. Telnek-múlnak a napok.
Megfogta a kezemet és fölemelte, hogy megcsodálja a
körmömet.
– Ezek biztosan a szépségszalonból valók – állapította meg.
– Ó, bárcsak úgy lenne, drágám, ez csak olcsó lakk, magam
kentem föl.
– Értem. Mint a frizurád. A konyhai ollóval vágtad le, igaz?
Nagyon mérges lettem. Ezeket a dolgokat nem rejthettem el
előle, minden ötödik héten Fabianhez mentem drága hajvágásra,
fésülésre. Hetente jártam manikűröztetni a Pompa-dours-ba.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdeztem.
– Nem túl sokat, anyám. Az ember itt megtanulja, hogy
semmit se mondjon, amíg nem teljesen biztos abban, amit
mondani akar.
– Ez nagyon csöndes hellyé tenné a világot – csicseregtem.
– Valójában nem, csak biztosabbá. Próbáltam témát váltani.
– Kate mintha sietett volna ma, csaknem elsodort.
– Szabadnapja van – válaszolta Becca.
 – Igen, és tudom, kedvesem, hogy szeretted volna, ha
meghívom teára, de egy kicsit tájékozatlan vagy. Nem lett volna
helyénvaló. Remélem, nem bánod.
– Nem, megértettem, és ő is.
– Akkor rendben van – mondtam bizonytalanul.
– Te egészen magányos vagy, anyám? Apa elhagyott, én itt
vagyok, ez minden?
El sem tudtam képzelni, miért kérdezi ezt.
– A magány nem éppen helyes kifejezés. Manapság soha
nem gondolok arra a szemét Eamonre. Te hiányzol, drágám,
bárcsak otthon lennél! Majd hazajössz. Egy szép napon.
– Hosszú évekig nem, anyám – felelte tényszerűen.
– Várni foglak – jelentettem ki határozottan.
– Ebben erősen kételkedem, anyám, de tényleg.
Még mindig egészen nyugodt volt, de nem úgy beszélt,
ahogy máskor. Kis csönd ereszkedett közénk. Azután
hosszúnak tűnő idő elteltével Becca megszólalt.
– Miért csináltad, anyám?
– Nem tudom, miről beszélsz – kezdtem. És tényleg nem
tudtam. Annyi mindenre vonatkozhatott. A taxi? Vagy valóban
Kate volt ott az utcán, és elmondta neki, hogy az egész házat
átfestették? Hogy határozott jelei vannak a jómódnak, a nem
egyenes úton szerzett pénznek? Vagy valami mást mondott
neki?
Fölálltam, mint aki indulni készül, de ő kinyújtotta a kezét, és
a közöttünk álló asztalhoz vonta a csuklómat. Az egyik őr
felénk lépett, de Becca rámosolygott, és biztosította afelől, hogy
minden rendben van.
– Az anyám éppen el akar mondani nekem valamit, ami kissé
nehezére esik, de hamarosan megtalálja a szavakat.
Megdörzsöltem a csuklómat.
– Nézd, tudod… – kezdtem.
 – Nem, nem tudom, anyám. Úgy hallom, Franklinnel élsz.
Ezt beszélik.
Kicsit hepciáskodni kezdtem.
– Csak hogy érted teszem, Becca, drágám! Wilfrednek és
Franklinnek laknia kell valahol, én egy nagy, düledező házban
élek – miért ne kaphatnának benne helyet?
– Úgy hallom, nem annyira düledező – jegyezte meg Becca.
– De kedvesem, csak helyet adok nekik… ne légy ostoba.
– Lefekszel Franklinnel? – kérdezte nyugodtan.
– Hogy mondhatsz ilyet?
– Mert Kate ezt mondta, és Gwen is ezt mondta.
– Gwen?
– Az egyik őr, minden héten hozzá jársz manikűrözésre. És
egészen másképpen öltözöl, mint ahogy ma idejöttél…
Ettől elállt a szavam. Becca azonban folytatta.
– Ez undorító, harminc évvel fiatalabb nálad.
– Tizenkilenccel – igazítottam ki szellemesen.
– Ott fog hagyni – mondta.
– Lehet. Igen, egy napon lehet.
– Hamarabb, mint gondolnád – jósolta a lányom.
És Becca elmondta a tervét. Emlékeztetett arra, amit
mondtam, hogy mindenkinek föl kell állítania a tervét. Becca
azt tervezte, hogy Kate fölveszi a kapcsolatot a bulvárlapokkal.
Kate és Gwen szerint nem tisztességes, ahogy Beccával bántak,
és figyelmeztették a fényképészeket, hogy lessenek meg engem
és Franklint.
Saját anyja árulta el a gyilkos nőt – ez sokkal, sokkal jobb
történet lesz, mint bármi, amit eddig eladtam nekik. Tényleg jól
fizetnek majd érte Kate-nek.
Nagyon nyugodt és fegyelmezett volt, miközben beszélt.
Hirtelen kíváncsi lettem rá, vajon ha félreteszem az összes
elvemet, és meghívom teára azt a nyavalyás nőt, akkor
bekövetkezik-e ez az egész. De ez soha nem fog kiderülni…
 6. fejezet
Hétvégi buli

Első rész – Barbara

Tudod, mindig vidám voltam, és az irodai élet

középpontjában álltam, nyilvánvalóan feltételeztem, hogy
benne leszek a háromnapos munkaszünetre tervezett buliban.
Soha nem fordult elő, hogy mindenki ment, csak én nem. Én,
Barbara, a buli lelke. Úgy értem, én voltam az, aki először
beszéltem nekik arról a rossmore-i szállodáról, mérföldekkel
odébb vidéken, aminek úszómedencéje van egy zárt belső
udvaron, és ahol mindenki megsütheti a maga rostélyosát vagy
csirkéjét. Én találtam a honlapot, kinyomtattam minden
tudnivalót, és megmutattam nekik.
Így természetesen azt gondoltam, én is benne vagyok az
egészben.
Azután hallottam, hogy beszélnek róla, meg arról, hogy ki
kivel lesz egy szobában, és hánykor találkoznak mindannyian
egy italra, mielőtt elindulnak a vonathoz. És volt ott valami
csodatévő forrás az erdőben, ahol egy szent meg szokott jelenni,
és arra készültek, hogy fölkeresik és megnézik, láthatják-e őt a
jelenés közben.
És aztán hirtelen kezdtem sejteni, hogy én kimaradok belőle.
Eleinte úgy gondoltam, tévedés történt, tudod, hogy mennek
a dolgok. Mindenki azt hiszi, valaki más már szólt nekem.
Egyszerűen nem mehetnek el nélkülem. De később elfogja az
embert az a szörnyű érzés, hogy kihagyták, és én is így jártam.
Nos, először rém dühös lettem. Hogy merik elszedni az
ötletemet úgy, hogy közben kifelejtenek belőle? Azután
elkeseredtem. Miért nem szeretnek? Mi lehet az oka annak,
hogy nem vontak be? Vissza kellett tartanom az önsajnálat
könnyeit. Később utálni kezdtem őket. Azokat az embereket,
akiket a barátaimnak tartottam. Akik nevetnek a hátam mögött.
Szívből reméltem, hogy a bulijuk szörnyen sikerül, és a szálloda
igazán borzalmas lesz. Azt kívántam, szakadjon rájuk az eső, és
a belső udvar hemzsegjen az undorító bogaraktól, amelyek
belemásznak a hajukba meg a ruhájukba.
Pénteken ebédidőben akartak indulni, hogy elérjék a kétórás
vonatot. Aznap reggel mindannyian behozták az irodába a
csomagjaikat. Az volt a legdöbbenetesebb, amilyen nyíltan
tárgyaltak róla a jelenlétemben. Még csak nem is zavarta őket,
hogy ellopták a nyaralásomat, azután kihagytak belőle. Nem
beszéltek halkan, nem fordultak félre, úgy tettek, mintha én
akartam volna kimaradni belőle.
Péntek reggel Rosie, az egyik legkedvesebb lány bizalmasan
közölte velem, hogy reményei szerint a hétvégén összejön az
értékesítési osztályon dolgozó Martinnal.
– Mit gondolsz, Bar, lehet nála esélyem? – fordult hozzám.
– Nem értem, miért engem kérdezel – válaszoltam hűvösen.
Rosie mintha meglepődött volna.
– Mert te olyan higgadt vagy, és mindent tudsz, Bar –
magyarázta. Amennyire meg tudtam állapítani, nem
gúnyolódott. Ez pedig még különösebbé tette azt, hogy nem
akart velem együtt utazni.
– Úgy vélem, minden esélyed megvan rá, hogy elnyerd
Martin figyelmét – biztattam. – De jobb, ha távol tartod
Sandrától, ő amolyan férfifaló típus.
– Ó, Bar, olyan csodálatos vagy, bárcsak te is eljönnél, és
mindvégig elláthatnál a tanácsaiddal! Miért nem tartasz velünk?
Csak most az egyszer?
– Mert nem hívtak. – Vállat vontam, és igyekeztem nem
mutatni, mennyire bánt a dolog.
Rosie nevetésben tört ki.
 – Mintha hívni kellett volna! – mondta. – Egyszerűen nem
akartál jönni, ezt kezdettől fogva tudtuk abból, ahogy beszéltél
a helyről, ahogy leszóltad.
– Én soha nem fitymáltam Rossmore-t, hiszen én javasoltam!
– kiáltottam felháborodottan.
– Nem, Bar, éppenséggel nem fitymáltad, de mindannyian
tudtuk, hogy nem neked való hely. Méltóságodon aluli. Nem
olyan sznobos, ez a helyzet.
– Nem hiszek neked – mondtam.
– Jó, akkor kérdezd meg akárkitől – javasolta Rosie. És úgy
is tettem.
Megkérdeztem a férfifaló Sandrát.
– Nem hiszem, hogy a te műfajod lenne – magyarázta
Sandra. – Nekünk, közönséges halandóknak megfelel, de neked,
Bar, nem.
– Nekem miért nem? – szögeztem neki élesen a kérdést.
– Mert te előkelőbb vagy, mint mi, hiszen tudod. Rólad senki
sem tudja elképzelni, hogy farmerben, grillezéssel töltesz egy
hétvégét.
Elképedtem.
Nos, tényleg jól öltözködöm. Törődöm a kinézetemmel.
Ápoltnak tartom magam. Vettem néhány órát
beszédművészetből, hogy javítsam a kiejtésemet. De hogy túl
előkelő lennék egy irodai kiruccanáshoz? Ugyan! Nem
viselkedhetnek mindannyian ilyen megalázóan, és nem
tarthatnak tőlem annyira, hogy nem hívnak meg! Ugye?
De nem óhajtottam mutatni nekik, mennyire megdöbbentett
és fölzaklatott a történet. Semmiképpen sem.
– Mindegy, Sandra, érezzétek jól magatokat – mondtam
derűsen. – Kinéztél magadnak valakit a hétvégére?
– Nem igazán. Ez a Martin fiú az értékesítési osztályról egész
jóképű. Meglátjuk.
 Sandra bárkit megszerezhetett magának, akit csak akart,
Rosie nem volt ilyen szerencsés. Még saját elkeseredésem
közepette is úgy döntöttem, elsimítom a dolgokat.
– Én nem vesztegetném rá az időmet, úgy hallottam,
közelebbi ismeretség után halálosan unalmas – jegyeztem meg.
– Kösz, Bar – nyugtázta Sandra, miközben ajakfényt kent a
szájára. – Jó tudni, mire számítson az ember. Egyébként mit
tervezel a hétvégi buli idejére?
– Én? Ó, nem túl sok mindent – mondtam kissé zavartan.
– Lefogadom, hogy csinálsz valamit – erősködött Sandra.
– Ebédre hívtam pár embert – bukott ki belőlem
önkéntelenül.
– Mi a csuda! Hányan lesznek?
– Velem együtt tizenketten.
Megőrültem? Nem is ismerek tizenkét embert. És még ha
ismernék is, akkor sem tudnék főzni rájuk.
– Tizenkét ember! Bar, te mesés vagy, készítesz fényképeket
a jövő hétre?
– Könnyen lehet – hagytam rá szerencsétlenül. Akármikor
mondhatom, hogy elromlott a gép. Nemcsak szánalmas és
népszerűtlen voltam, hanem… őrült és hazug is. Remek kezdet
egy háromnapos hétvégéhez.
Integettem nekik, amikor elindultak az irodából a kétórás
vonathoz. Azoknak az embereknek, akiket a barátaimnak hittem
– a szexi Sandrának, a naiv Rosie-nak, a kedves, udvarias
Martinnak az értékesítési osztályról, és fél tucat további
embernek, aki mind azt gondolta, hogy beképzelt és gőgös
vagyok. A női mosdóban megnéztem magam a tükörben.
Sápadt arcot láttam, amelyet drágán vágott haj keretezett, jó
szabású dzsekit, amelyet minden este áttöröltem szivaccsal és
kikeféltem. Alatta olcsó pólót viseltem, minden nap más színűt.
Semmi sem volt rajtam osztályon felüli vagy sznob. Vagy
mégis?
 Két takarítónő jött be vödrökkel és felmosókkal. Kedvesen,
széles mosoly kíséretében üdvözöltek, kivillantak az
aranyfogaik. Nem írek voltak, mostanában rengeteg
tengerentúli ember dolgozik Írországban, nem tudtam, hová
valósiak. Feltűnően jó kedvük volt ahhoz képest, hogy még
háromórányi sikálás és suvickolás várt rájuk.
És én még magamat merészeltem sajnálni, akinek jó
marketinges állása, nagy, kertes háza, plazmatévéje és
iparművész által készített dzsekije van!
– Várják már a háromnapos hétvégét? – szólítottam meg
őket.
– Nem túlzottan – válaszolta az egyikük.
– A vasárnap gyakran szomorú, magányos nap a
nagyvárosban – tette hozzá a másik.
Pontosan tudtam, mit érez.
– Volna kedvük velem ebédelni? – hallottam a hangomat.
Tátott szájjal néztek rám.
– Magával ebédelni? – ismételték meg döbbenten.
– Igen. Vasárnap egykor nálam. Fölírom maguknak a
címemet.
Elővettem kicsi, bőrborítású jegyzetfüzetemet. A sárga
munkaruhába öltözött két nő úgy mért végig, mintha
holdutazásra szóló meghívót írtam volna nekik.
– Ja, és jobb lenne, ha tudnám a nevüket, hogy
bemutathassam magukat a többieknek – mondtam.
– Mások is lesznek? – Rémülten néztek rám.
– Ó, hogyne, összesen vagy tizenketten leszünk – feleltem
vidáman.
Elmondták, hogy Ciprusról jöttek, testvérek, görög nevük
van: Magda és Eleni.
Még soha senki nem hívta meg őket az otthonába, árulta el
Eleni izgatottan.
Magda aggodalmaskodott.
 – Talán azt szeretné, hogy kitakarítsuk a házát? Annyira
szégyelltem magam, hogy alig tudtam megszólalni.
– Nem, nem, vendégségbe hívom magukat – motyogtam.
– Készítünk majd baklavát… csodálatos görög édesség –
ígérte Magda most, hogy minden tisztázódott. Amikor
kimentem, izgatott görög társalgásba fogtak, új hazájukban soha
nem történt még velük ilyen csodálatos dolog.
Visszafelé igyekeztem az irodámba, és még mielőtt lett volna
időm eltöprengeni azon, mit is tettem az imént, találkoztam
Alannel, a főnökömmel, egy feszült, ideges munkamániással,
aki becslésem szerint úgy negyvenöt körül járhatott. Semmit
nem tudtunk a magánéletéről, csak a kirohanásait hallottuk,
amikor is kijelentette, hogy szenvedélyesen gyűlöli a volt
feleségét. Most is egy ilyen kirohanás volt soron:
– Undorítóan romlott némber – vetette felém a folyosón.
– Közönséges, züllött nőszemély.
– Mit csinált már megint? – érdeklődtem. Alan egész jóképű
férfi volt, kellemes társaság lehet attól függetlenül, hogy így
szidja a volt nejét.
– Elment, és egész hétvégére itthagyta nekem Harryt a két
tizenéves barátjával, és azt az utasítást adta, hogy nem
mehetünk gyorsétterembe. Ezek szerint rendes ételt kell főznöm
nekik.
– Ó, hozza el őket hozzám vasárnap… úgy egy körül –
mondtam, és mellékesen fölírtam neki a címemet.
– Nem tehetem, Bar – tiltakozott, holott napnál is világosabb
volt, hogy szívesen megtenné.
– És miért nem? – Vállat vontam. – Tizenketten leszünk, és
rengeteg házi készítésű eledel lesz.
Azon töprengtem, vajon elment-e az eszem.
– Akkor viszek bort – ajánlotta Alan, és szinte kirobbant
belőle a hála.
 Visszaértem az irodámba, összeszedtem a holmimat, és egy
utolsó pillantást vetettem a naptáramra. Keddig nem látom, jobb
hát, ha megnézem, mire kell emlékeznem. Vasárnap van
Dorothy nénikémnek, apám nővérének a születésnapja.
Mindenkiről rossz véleménnyel bírt, alig fordult elő, hogy
valakiről kedvezően nyilatkozott volna.
Volt még rá idő, hogy föladjak egy üdvözlőlapot, hogy ne
vádolhasson a mellőzésével, amikor legközelebb találkozik a
szüleimmel. Azután arra gondoltam, még jobb, ha meghívom
ebédre. Nem pont az ő megjelenése fogja még komikusabbá
tenni az egészet annál, mint ahogy jelenleg kinéz.
Dorothy nénit meglehetősen csípős hangulatban találtam,
amikor fölhívtam. Három bridzspartnere megfeledkezett a
születésnapjáról, ő persze mindig emlékezett az övékre, de nem,
egy szót sem szóltak a megünnepléséről.
– Mi lenne, ha jóval viszonoznád a rosszat, Dorothy néni, és
meghívnád őket hozzám ebédre? – javasoltam. Rájöttem, hogy
ekkorra már teljesen megőrültem. Dorothy néninek nagyon
megtetszett az ötlet. Kellemetlen helyzetbe hozza, sőt
megszégyeníti őket, restellhetik majd magukat.
– Mit vigyek magammal az ebédhez, kedvesem? – kérdezte
már-már udvariasnak tűnő hangon. Egy pillanatra
elgondolkodtam. Még ki sem találtam, mit fogunk enni, de
salátára szükségünk van. Ezt javasoltam.
– Öt személyre? – érdeklődött Dorothy néni.
– Nem, tulajdonképpen tizenkettőre – mentegetőztem.
– Ennyi embert le sem tudsz ültetni – figyelmeztetett éles
hangon.
– A kertben fogunk enni – mondtam, azzal letettem a
telefont.
Számoltam, eddig tizenegynél tartunk. Már csak egy kell.
Bejött Larry, a biztonsági őr. Arra készült, hogy hétvégére
bezárja az irodákat. Így aztán természetesen őt is meghívtam
ebédre, és természetesen boldogan beleegyezett, és azt mondta,
korábban fog jönni, mert a furgonjával hoz pár deszkát, és
fölállít egy asztalt a kertben.
A partim tehát összeállt.
Hazafelé elmentem egy könyvesbolt mellett, betértem, és
kerestem egy könyvet a pofonegyszerű vendéglátásról.
Szombaton bevásároltam, vettem három olcsó terítőt, pár
csomag sült krumplit meg mártást, néhány világos színű lufit, és
minden hozzávalót a könnyű csirkepástétomhoz meg a könnyű
zöldséges tálhoz. Mindez a görög édességgel, Dorothy néni
salátájával meg Alan borával mindannyiunk-nak elég lesz.
Szombat éjjel jól aludtam, és egyáltalán nem gondoltam a
munkatársaimra a rossmore-i udvaron, amint bárányt és
kolbászt grilleznek a szúnyogok között, és sétáló szobrokkal
találkoznak az erdőben.
Larry, ahogy ígérte, megjelent a deszkákkal, és a furgonja
mélyéről előszedett fél tucat összecsukható széket, amelyeket
az irodai raktárból kölcsönzött ki. Nem volt ültetési rendem:
üljenek oda, ahová akarnak.
Fél tizenkettőkor azt latolgattam, vajon eljön-e egyáltalán
valaki. Pontban egy órakor mindannyian megjelentek, és Alan
annyi bort hozott, hogy az a fél szomszédságnak elég lett volna.
Első pillanattól kezdve harsány beszélgetés vette kezdetét.
Magda és Eleni olívabogyót is hozott desszert gyanánt. Alan
fiáról, Harryről és két barátjáról kiderült, hogy rendkívüli
módon érdekli őket a pénz.
– Mennyit fizetsz azért, hogy pincérked-jünk? – kérdezték
rögtön, amikor megérkeztek.
Kétségbeesetten néztem Alanre.
– Megérnek fejenként két eurót, többet nem – segített ki.
– Ötöt adok – mondtam, azután kényelmesen hátradőltem, ők
pedig elvégeztek minden munkát.
Dorothy néni rendkívül boldogan fölényeskedett a barátaival
 – Ó, Barbarának széles ismeretségi köre van – büszkélkedett,
és kicsit megkönnyezte, amikor elénekeltettem neki a
társasággal a Happy Birthdayt.
Magda bejelentette, hogy Eleninek mindig is szüksége volt
egy olyan erős és segítőkész férfira, mint amilyen Larry, és
mindent megtett azért, hogy összehozza őket. Harry a barátaival
befejezte a mosogatást, és azon töprengtek, vajon kapnának-e
fizetséget azért, hogy kigyomlálják a virágágyást.
– Fejenként öt euró – mondta Alan.
– Három – mondtam én.
Magda és Eleni megtanította Larrynek a Zorba-táncot;
Dorothy néni és barátai együtt énekelték a Just a Song at
Twilight című dalt.
Alan kijelentette:
– Tudod, némileg mindig is kedveltelek, de azt hittem, fenn
hordod az orrod. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy
ilyen vagy. Tökéletesen csodálatos.
Elfeledkeztem hát mindazokról, akik nem hívtak el az udvari
grillezésre, arra a bulira, amelyet többé-kevésbé én szerveztem
meg nekik, Alan pedig elfeledkezett a volt feleségéről.
És azt hiszem, valaki készített néhány képet, de nem igazán
érdekelt. Mert soha senki nem fogja elfelejteni azt a napot.

Második rész – Valaki a papa irodájából

Az iskolában sokaknak elváltak a szülei. Ez magától

értetődik, hiszen az ember nem akarja örökre ugyanazt, igaz?
Úgy értem, most, tízévesen nem azokat a dolgokat szeretem,
amiket hétéves koromban szerettem. Azok a szörnyű
Playstation-ök, amelyeken régebben játszottam, akkoriban
persze jók voltak, most azonban végtelenül unalmasak.
Ezért aztán tökéletesen értem, hogy mama és papa
belefáradtak egymásba, és más dolgokat akartak. Ez nem
személyes kérdés. Vagy legalábbis nem kellene annak lennie.
De ebben a családban ez másképpen van. Mama megállás
nélkül hajtogatja, milyen középszerű a papa, és milyen
szegénységben tart minket.
Én nem gondolom, hogy szegények lennénk, de nem okos
dolog ilyet mondani, ezért aztán inkább semmit sem mondok.
Papa mindig azt mondja, a mama hamarosan mindannyiunkat
a szegényházba juttat, és ez sem lehet igaz, mert pápának nagy
autója van, és igen sokra vitte a hivatalban, de nem jó ötlet azt
mondani, hogy nem úgy nézünk ki, mint a dologház lakói,
akiket a Charles Dickens idejéből származó fényképeken látni.
Vagyis erről sem beszélek.
Mindketten állandóan azzal jönnek, hogy szeretnek. Tényleg
túlzásba viszik.
A mama ezt mondja:
– …az egyetlen jó dolog, amit az önzésnek erről az
emlékművéről elmondhatok, az, hogy neki köszönhetlek, Harry.
A papa ezt mondja:
– …ha van valami, amit ennek a szédült, önhitt nőnek a
javára írhatok, az az, hogy adott nekem egy jó fiút.
Nem tudom, miért gondolják ezt, hiszen mindig velem van a
baj, vagy miattam kell aggódni, és én vagyok az, akit le kell
rakni itt, vagy föl kell szedni ott.
George egyáltalán nem találkozik az apjával, ezért azt
mondja, hozzá képest szerencsés vagyok. Wes azt mondja, az ő
családjában állandóan veszekednek, és hozzá képest mindketten
szerencsések vagyunk. Vagyis ez az egész családi dolog
nyilvánvalóan nem igazán működik.
Mindenesetre a mamának új pasija van. Természetesen
szörnyű alak, igyekszik kedves lenni velem, és úgy tesz, mintha
érdekelném, közben egy csöppet sem. Kentnek hívják, de nem
az angliai Kentből való, vagy ilyesmi. Kent a neve.
 George szerint Kentnek nagyon drága autója van, ezért
nyilván tele van lével, és nekünk annyi pénzt kellene kihúznunk
belőle, amíg kitart, amennyit csak lehet. Azt tanácsolta,
mondjam azt, hogy új ipodra gyűjtök, vagy mobiltelefonra,
vagy a számítógépprogram frissítésére. Úgy kellene intéznem,
mintha békén akarnám hagyni, és ő akarna segíteni egy tízessel
vagy valamennyivel.
Először ideges voltam, de álomszerűen működött. Mindent
megtettem az üzlet érdekében: nem álltam az útjába, udvarias
voltam a társaságában. A mama megkérdezte, kedvelem-e, én
pedig kimeresztettem a szememet, ami jól jön, ha olyasmit
akarsz mondani, ami nem teljesen igaz, és azt válaszoltam,
szerintem Kent rendes fickó, mama pedig azt mondta, jó fiú
vagyok, igazából nagyon jó fiú, és könnyes lett a szeme, ezért
leléptem.
George szerint az anyák önfejűén ezt csinálják, hozzámennek
az efféle alakokhoz, akár kedveljük őket, akár nem, az ő anyja
is ezt tette. Ezért George azt mondja, könnyítsük meg magunk
számára az életet, mondjuk a palinak, hogy ő a csúcs, a világ
közepe, és érjük el, hogy támogassa a különböző terveinket.
Wes meg azt mondja, ő éppenséggel azt szeretné, ha elválnának
a szülei, és lenne neki valakije, aki ad neki MP3-lejátszót.
Mindenesetre ezen a hosszú hétvégén rá akartuk venni
Kentet, hogy mindhármunkat elvigyen a vidámparkba. Csomó
dolgot tudnak ott csinálni az öregek is, például éttermekbe
mehetnek, mi pedig fölülhetnénk mindenre. Már kitaláltam a
szöveget, amikor hirtelen nagyon komoly hangon azt mondta,
hogy a hosszú hétvégére el akar utazni a mamával egy hatalmas
erdő közelében fekvő, gyönyörű szállodába. Én nem akartam
erdő közelében fekvő, gyönyörű szállodába menni. Csöppet
sem. De eszembe jutott, hogy nagyon udvarias legyek. Szinte
hallottam George hangját, olyan tisztán, mintha mellettem állna,
és figyelmeztetőleg suttogná a fülembe:
 – Nem kerülne túl sokba, ha mindannyian mennénk… Wes,
George és én? – kérdeztem.
Kissé megrándult az arca attól a gondolattól, hogy
mindannyiunkat elvigyen a folyó mellett és a galagonyaerdő
közelében fekvő, gyönyörű szállodába.
– Nézd, Harry, az a helyzet, hogy csak az anyádat akarom
elvinni; tudod, meg akarok tőle kérdezni valamit.
Elmagyaráztam, hogy a mama a konyhában van, és kimehet
hozzá, hogy megkérdezze most, de nem, ez olyan kérdés volt,
amit megfelelő körülmények között kellett föltenni. Láttam,
hogy a vidámpark eltűnik a messzeségben: a vidámparkok
nyilvánvalóan nem olyan helyek, ahol kérdéseket lehet föltenni.
Viszont meghívtam West és George-ot. Ezt el kell rendezni.
Vajon megengedik-e, hogy magunk maradjunk? Nem, erre
láthatóan nincs remény. El kell mennünk a papához.
– De ezen a hétvégén nem ő a soros – próbálkoztam.
– Most ő lesz – zárta le röviden Kent.
Hallottam, hogy a mama a konyhából ordít a telefonba.
– Mindig is önző voltál, Alan, ez soha nem volt kérdéses, de
hogy képtelen vagy elvinni a saját fiadat egy soron kívüli
hétvégére… a legtöbb férfi boldog lenne, te bezzeg nem vagy
az. Nem az számít, hová megyek vagy kivel. Nem vagyok a
feleséged, Alan Black, és ezért életem minden napján
köszönetet mondok az Élő Istennek. A házasság igazából
teljesen hidegen hagy. Jól figyelj! Pénteken letesszük a
házadnál Harryt és a barátait. Mindegy, van-e elég ágy, vannak
hálózsákjaik, és rendes ételt kell kapniuk, nem valami vacak
csomagoltat, hallasz engem…?
Bizonyára a fél szomszédság hallotta. Kent idegesen föl és
alá járkálva várta, hogy a mama befejezze. Kellemetlenül érezte
magát.
– Minden rendben, Kent, ők már csak ilyenek, nem számít –
magyaráztam neki.
 – Nem tetszik ez nekem. Anyád azt mondja, hidegen hagyja
a házasság. Csöppet sem tetszik – mondta gondterhelten. Ekkor
megértettem a Rossmore nevű jelentéktelen városkában
töltendő hosszú hétvégét.
Egy darabig gondolkodtam rajta. Kent jobb volt, mint bárki a
többiek közül.
– Ó, szerintem ezt csak a papával való házasságra mondja.
Nem hiszem, hogy általában ellenezné. – Bölcsen bólogattam,
mint aki érti a világ bajait.
– Csak arról van szó, hogy ilyen időben Rossmore tökéletes
hely lenne… semmi oda nem illő dolgot nem akarok mondani.
– Az ajkát harapdálta.
– Rossmore? Ez az a hely, ahol sokat vitatkoznak valami út
miatt, amely az erdőn át vezetne? Az iskolában a tanár
megvitatta velünk a kérdést: páran az út mellett voltak,
néhányan ellenezték… – Csak azért mondtam ezt, hogy
eltereljem a figyelmét, de úgy tűnt, örül neki.
– Igen, a tévében is ment róla egy dokumentumműsor. Anyád
szerint regényes hely, és azt reméltem…
– Rendben, Kent, reménykedj csak továbbra is, biztos
vagyok benne, hogy minden jól alakul – biztattam vidáman. –
Élvezzétek a szállodát meg az erdőt, a kérdést meg mindent.
Hozzánk képest remekül töltitek majd az időt. Nekem marad az
apám, aki mostantól egész keddig siránkozni meg panaszkodni
fog – mondtam igazán sunyi módon.
Kent a bűntudattól vezérelve adott húsz eurót, amit arra
költhetek, amire akarok.
Amikor megérkeztünk papa házához, Kenthez képest nagyon
szürkének, öregnek és fáradtnak láttam az öregemet. Kent
mindig napbarnított, a papa pedig úgy nézett ki, mint akin
átment az úthenger. Csirkét főzött, mirelit borsó volt hozzá.
 – Azt írják a dobozon, friss fagyasztott borsó – jegyezte meg
védekezőn, és mindannyian megnyugtattuk, hogy minden
rendben van.
Almatorta is volt, amiről azt állította, házilag készült a helyi
pékségben, valamint fagylalt.
Másnap beleegyezett, hogy elvigyen minket a vidámparkba.
– Van valami érvényben lévő csaja, Mr. Black, akit elhozhat
a maga szórakozására? – kérdezte Wes udvariasan.
– Érvényben lévő mim? – tudakolta a papa zavartan.
– Csaja. Wes női társaságra gondol – magyarázta George.
– Nem, igazából nincs – vallotta be a papa feszélyezetten.
– Ne is törődjön vele, majd ott talál egyet – vigasztalta Wes.
A papából nem szedtünk ki annyit, mint amennyit Kent-ből
kiszedtünk volna, de meglehetősen nagylelkű volt, és nekem
persze megvolt a Kenttől soron kívül kapott pénzem, így aztán
csodás napunk volt.
Vasárnap azután kiderült, hogy el kell mennünk ebédre
valakihez a papa irodájából. Megkérdeztem, nagy háza van-e,
mármint annak a férfinak, és papa azt felelte, hogy az illető nő.
Wes és George sokatmondó pillantást váltott. Én azonban
tudtam, hogy hamis nyomon járnak. Papa elmegy dolgozni,
azután hazatér, és telefonon veszekszik meg akadékoskodik a
mamával. A papának nincsenek hölgyismerősei. Biztos valami
hivatalos ügyről van szó.
Kíváncsiak voltunk rá, kimaradhatunk-e az ebédből, de úgy
tűnt, nem. Megtudakoltuk, vannak-e ennek a nőnek gyerekei,
lesznek-e ott csecsemők, a papa erre azt válaszolta, nem tudja,
kik lesznek ott, de erősen kétli, hogy csecsemőkről szó lenne.
Így aztán túlzott remények nélkül indultunk el.
Papa vitte az összes bort, több kartonnal. Meglehetősen ivós
társaság lehet, gondoltuk. Nem tűnt jó előjelnek, hogy
érkezésünkkor egy Dorothy nevű, borzalmasan öreg nőt láttunk
a székben ülni. Olyan arca volt, mint a kézitáskának, amely
folyamatosan kinyílik és becsukódik, és más öregek is ültek
mellette, mind csupa rosszallással. És ott volt két külföldi, akik
olívástányérokat tettek az asztalra, meg egy Larry nevű férfi,
aki székeket rakott ki, és ezt ismételgette:
– Ó, istenem, itt van Mr. Black, látni fogja a székeket! Nem
értettem, miért ne láthatná a papám is a székeket úgy, ahogy
mindenki más. Ugyan mire akarna ülni? Ennél hibbantabb
társaságot el sem tudtam volna képzelni.
Papa azon igyekezett, hogy bárpultot rendezzen be Larry-vel
egy kisebb asztalon, miközben Larry csak mondta, újból és
újból hajtogatta, micsoda meglepetés neki, hogy Mr. Blacket
láthatja.
– Hogyan legyünk itt egész nap udvariasak? – kérdezte
George, aki igen bölcsen tudta, miként kell menniük a
dolgoknak.
– Legjobb, ha megkeressük a háziasszonyt, és vele kezdjük –
javasolta George.
A nő a konyhában volt. Sokkal fiatalabbnak látszott, mint a
többiek, akiket láttunk, de azért idős, ha érted, mire gondolok.
Mintha aggódott volna. Barbarának hívták.
– Szeretnénk segíteni – jelentette ki George.
– Nem kérünk sokat – tette hozzá Wes.
– Azt hittem, vendégek vagytok. – Barbara zavarban volt.
– A barátaim arra céloztak, hogy természetesen vendégek
vagyunk, és örülünk, hogy itt lehetünk, de azon tanakodtunk,
szüksége volna-e némi segítségre a felszolgálásnál meg a
tálalásnál, és igazából meglehetősen drágák vagyunk.
Láttam, hogy George rémes arcot vág, de nem értettem: azt
hittem, biztat.
– Elég sokféle tevékenységet végeztünk már… – folytattam.
És akkor rájöttem, hogy a szobában van az apám.
– Úgy vélem, törvénytelenül – jelentette ki.
– Nem szabályszerűen, Mr. Black – igazította ki George.
 – Akkor két eurónál nem több fejenként, és rendesen kell
dolgozniuk – szögezte le papa. Barbara öteurós árat ajánlott, és
azt mondta, rabszolgaként kell dolgoznunk. Papa kiment, hogy
bort töltsön a népeknek, mi pedig megkaptuk az utasításokat.
Óriási felhajtást kellett rendeznünk a székben merev háttal
ülő nő körül. Azt kellett mondanunk neki, hogy a bulit az ő
tiszteletére rendezték, és Dorothy néninek kellett őt szólítanunk.
– De hiszen ő nem a nénikénk – jegyezte meg George
okosan.
– Tudom, George, de ez afféle udvarias megszólítás –
magyarázta Barbara. Mindezzel azonban semmit nem
magyarázott meg.
– De azt nem kívánhatja, hogy Wes a nénikéjének szólítsa,
ugyebár? – Ezt mindenképpen tisztázni akartam, Wes ugyanis
fekete volt.
Barbara mintha nem vette volna észre, vagy nem tartotta
lényegesnek.
– Nem igazán látszom az unokaöccsének – erősködött Wes.
– Egyikőtök sem az unokaöccse. Mondtam, hogy ez egy
udvarias megszólítási forma. Na, mi lesz, mindenen a végsőkig
akartok vitatkozni, vagy hajlandók vagytok segíteni?
Dorothy néni azt mondta, hogy rendkívül kedves, segítőkész
fiúk vagyunk, és a mai fiatalok között örömteli kivételnek
számítunk. Erre azt válaszoltuk, megtiszteltetés számunkra,
hogy részt vehetünk a bulin, meg hogy megismerhettük a
tiszteletbeli vendéget, és Dorothy néni összes borzalmas barátja
valahogy irigykedve és dühöngve csicsergett erről.
Visszamentem a konyhába, és mindezt jelentettem Barbarának,
azután megkérdeztem, van-e más megoldanivaló feladat, ő
pedig kíváncsi volt rá, meg tudnám-e mondani Magdának és
Eleninek, hogy mi vagyunk a fizetett segítők, nem ők.
– Miért gondolják, hogy nekik kell csinálni? – kérdeztem
bosszúsan.
 – Azért, Harry, mert az emberek bolondok, a legtöbben
teljesen őrültek. Majd rájössz, ha idősebb leszel.
– Már tudom – mondtam, ő pedig úgy nevetett rám, mint a
barátjára.
Kimentem, hogy kezelésbe vegyem azt a két őrült görög
vagy milyen nőt, leültettem őket, és megtöltöttem a poharukat.
– Maguk nem dolgozni ma, mi dolgozni! – ismételtem el
többször is, amíg úgy nem gondoltam, hogy megértették.
George talált egy atlaszt, és megkérte őket, mutassák meg,
hol éltek Cipruson, és nyilván soha senki nem kérte ezt tőlük
korábban, és nagyon boldogok voltak. Kiderült, hogy mindenki
eszik húst, amitől Barbara elkeseredett, mert feltételezte, hogy a
vendégek fele vegetáriánus lesz, de azt tanácsoltam, hogy
minden tányérra tegyünk egy kanállal ebből is meg abból is,
ezáltal mindenkinek rengeteg jut, és ő ettől nagyon
megkönnyebbült.
– Igazi kincs vagy! – dicsért meg. – Mi történt, hogy ezen a
hétvégén nem lehettél a mamáddal? Egyébként nagyon örülök
neki, csak kíváncsi vagyok.
– Elment egy Rossmore nevű helyre, hogy Kent föltegyen
neki egy kérdést – magyaráztam. – Nem tudom, mi az a kérdés,
de úgy tűnik, folyó és erdő mellett kell elhangoznia.
Bólintott, mint aki mindent ért.
– Kent valószínűleg megkéri a kezét – vélekedett Barbara. –
Az efféle kérdéseket szokták folyó mellett megbeszélni.
– Nekem is megfordult a fejemben, de ha így van, nem
kérdezhette volna meg tőle otthon a konyhában? – töprengtem.
Arra gondoltam, hogy Barbarának tökéletesen igaza van,
mindenki egyre őrültebb.
– Megtennél nekem még valamit, Harry? Megmondanád Mr.
Blacknek, mármint a papádnak, hogy ne vegye észre azokat a
székeket, ha közelednek hozzá és arcul ütik: mondd meg neki,
hogy ne fontoskodjon.
 – Egy felnőttnek bajos azt mondani, hogy ne fontoskodjon –
érveltem. – Éveken át igyekeztem meggyőzni róla, hogy ne
tegye, és csak csinálta, és azt mondja, ilyet még mondani is
pimaszság a részemről.
– Rendben, folytasd a petrezselyemaprítást, és hintsd meg
vele ezeket a tányérokat, én pedig beszélek Larryvel, miközben
leültetem őket.
Wes és George bejött a konyhába.
– Mindannyian bolondok – állapította meg Wes.
– Igen, őrülteknek számítanak, ő is tudja, beszéltünk róla. Ne
edd azt a petrezselymet! – szóltam rá.
– Talán egy otthonból jöttek – gondolkodott el George.
– De akkor mit keresünk itt mi és a papád? – tudakolta Wes.
Erre nem volt válasz.
A csirkepástétom igazából nagyon finom volt, mindenki
dicsérte, és kijelentették, hogy a mártás felséges, és Barbara
szabadkozott, hogy igazán semmiség. Én tudtam, hogy konzerv
gombalevesből, fél üveg borból és fagyasztott tésztából készült,
mert én segítettem neki bekötözni a szemeteszsákot. De egy
szót sem szóltam. Papa körbe-körbe futkosott, hogy megtöltse
az emberek poharát, és azt javasolta, ő meg Harry vegye le a
zakóját, ha a hölgyek nem bánják. Larry abbahagyta a
fontoskodást, és udvarolni kezdett az egyik ciprusi hölgynek.
Dorothy néni nagyon ellazult, és mindenkinek azt hajtogatta,
hogy semmi sem fogható a régi dalokhoz. És amikor leszedtük
a pudingos tányérokat, George, akinek mindig igaza van, azt
mondta Barbarának, hogy az egész nagyon jól sikerült, és
elégedett lehet magával.
Elmondta, hogy Barbara megragadta a hajtókájánál fogva, és
egy szörnyű, utálatos pillanatig azt hitte, meg akarja őt
csókolni, ezért azt kiabálta, hogy a virágágyások szörnyű
állapotban vannak, és pár extra euróért kigyomlálnánk neki. És
akkor Barbara elengedte őt, és a dolog el volt intézve.
 Wes szerint biztos, hogy ezek az emberek mind egy
otthonból jöttek, beleértve Barbarát is, és nagyon derék dolog
volt az apámtól azzal tölteni a napját, hogy vigyáz rájuk. Én
azonban láttam, hogy a papám az asztalnál ül a rövid ujjú
ingében, a Mad Dogs and Englishmen Go Out in the Midday
Sun kezdetű dalt énekli, és valahogy nem gondoltam, hogy az
egész dolog fáradságos jótékonysági cselekedet volt a részéről.
Azután az őrült nők görög táncot kezdtek lejteni, és Dorothy
néni régi dalokat énekelt, a barátai csatlakoztak a refrénekhez,
mi pedig mindannyian a virágágyásokban ástunk kerti
lapátokkal meg kapákkal, amelyeket Barbara keresett nekünk.
Őszintén szólva mindez meglehetősen borzalmas volt.
De jó ebédet ettünk, és megittuk az emberek poharából a
maradék fehérbort, mielőtt vörössel folytatták, és az egész
napból tisztességes bevételre tettünk szert. Papa egy időre
abbahagyta a fontoskodást, és ez a nő, akit úgy látszik, Barnek,
nem pedig Barbarának hívtak, nagyon kedves volt.
Tudod, láttam, hogy megfogja a papa kezét, miközben a Bye
Bye, Miss American Pie kezdetű új dalba fog, és mindenki
együtt énekelte a refrént.
Azt mondtam Wesnek, hogy a mama soha nem fogja ezt
elhinni.
– Nem is fogja érdekelni – vélte Wes. Ez különös volt, mert a
mamát mindig érdekelte, mit csinál vagy mond a papa, vagy az
a nyavalyás Alan, ahogy emlegette.
– De nem most, amikor föltették neki a kérdést – magyarázta
George. És valami miatt szörnyen éreztem magam. Biztos a
fehérbor maradéka miatt, amit megittunk. Vagy azért, mert
igazán jól elmosogattunk, patyolat tisztán hagytuk a konyhát és
rendbe raktuk a virágágyásokat. De azt hiszem, a többieknek
talán igazuk lehetett abban, hogy Bar a papa csaja lett.
És ez nekem tökéletesen megfelelt.
 7. fejezet
Az utolsó szó

Első rész – Dr. Dermot

Nem túlzás, ha azt állítom, mindenkit ismerek a városban. A

harmincöt éveseket és az annál fiatalabbakat én segítettem
világra, az idősebbeknek a mellkasát, a köhögését hallgattam, a
kanyaróját meg a mumpszát gyógyítottam, fölvarrtam a letépett
fülüket, kiszedtem az üveget a megvágott térdükből.
Doon csak egy kis falu, húszmérföldnyire fekszik Rossmore-
tól egy keskeny, hepehupás út mentén, de nem kell túl gyakran
bemennünk a nagyvárosba. Mindenünk megvan itt, amit
akarunk, és ez csak egy kis vidéki hely, ahol ismerem minden
férfi, nő és gyerek történetét.
Lefogtam az anyjuk, az apjuk és a nagyszüleik szemét, jó és
rossz híreket mondtam nekik, megtaláltam a szavakat,
amelyeket mások nem Az isten szerelmére, ezek az emberek
tartoztak nekem. Ezért éreztem akkora árulásnak és
cserbenhagyásnak, hogy mind átpártoltak ehhez az új, fiatal
orvoshoz.
Dr. Jimmy White-hoz.
Egy fiatal hátulgombolóshoz, aki Dermotnak hívott attól a
perctől kezdve, hogy találkoztunk. Mindenki dr. Dermotnak
nevez, de hohó, dr. Jimmy White-nak ez nem elég jó. O,
nagyon buzgón ég a vágytól, hogy örömet szerezzen, ide-oda
futkos. Természetesen a nap és az éj bármely időszakában
házhoz megy, és természetesen mobiltelefonja van, így bárhol
föl lehet hívni. És alapos, jó messzire küldi az embereket
vizsgálatokra, mindenhez vérképet és röntgent csináltat. Ezek
egyszerű emberek, mindezt már önmagában is afféle
varázslatnak tartják.
 Még a rossmore-i kórház sem elég jó dr. Jimmy White-nak.
Nem bizony, specialistákhoz küldözgeti őket, nem adja alább a
dublini egyetemi klinikáknál. Inkább bízik ebben, mint a
sokévnyi tapasztalatban és olyasvalakiben, aki nemzedékek óta
kívül-belül ismeri őket.
Mármint bennem.
Nem mintha hagytam volna, hogy zaklatottnak vagy
hasonlónak lássanak. Tényleg nem. Mindig jól nyilatkoztam dr.
Jimmy White-ról. Rendkívül okos fiatalember, mondtam,
szabályosan jár el, és csakugyan utánanéz mindennek az orvosi
könyveiben, idősebb és tapasztaltabb korában már nem kell ezt
tennie, de természetesen nagyon alapos, mindig ellenőrzi azt,
amiben nem biztos.
Az emberek azt hitték, kedvelem és csodálom, miközben
igyekeztem bennük elvetni a kétely magvait, például hogy
vajon miért nézegeti a könyveket, miért kér további
véleményeket, vérvizsgálatokat, miért küldözgeti röntgenre
őket.
Volt egy szószátyár amerikai férfi, Chester Kovac – a
szállodában lakott, nyilván tele volt pénzzel. A nagyapját
O'Neill-nek hívták, valamikor idevalósi volt, nem mintha valaki
is emlékezett volna rá, vagy ilyesmi. Kétségtelen, hogy a
környéken megjelentek az O'Neillek. Többször is mondtam
neki, hogy a fiatal orvosnak valahol meg kell tanulnia a
mesterséget, de valahogy rossz látni, hogy ebben az
egyházközségben lakó embereken követ el hibákat. Chester
szerint bizonyára képzett orvosdoktor, igen, mondtam én,
csakhogy van már itt valaki, aki képzett és tapasztalt. Chester
bólogatott, mintha a gondolat leülepedett volna benne.
Azután bejelentette, hogy földet akar venni Doonban, és
építkezni fog. Kikérte a tanácsomat arról, hogy milyen
szolgáltatásokra van szüksége ennek a kis városkának. Miben
szenvedünk hiányt, hol vannak hézagok… Tényleg túlságosan
gondterhelt kifejezés ült az arcán. Torkig lesz vele az ember. Itt
nincs helye az efféle kényeskedésnek. Érdeklődést színleltem,
tudják, úgy, ahogy az efféle kis közösségekben kell. Zavaros
fecsegésbe merültünk szociális szállásról meg menhelyről.
Csupa olyasmiről, amiről általában beszélnek, siránkoznak a
múlt miatt, bezzeg ha szegény nagypapájának saját háza lett
volna, akkor nem kellett volna emigrálnia.
Bólogattam, és a korsómat szopogattam. És közben arra
gondoltam, ha a nagyapja nem szedte volna a sátorfáját, és nem
ment volna el máshová, hogy megélhetést keressen, akkor
Chester nem viselhetne méretre szabott öltönyöket meg kézzel
készített cipőket. De jobb erről nem beszélni. Hadd
álmodozzanak. Ja, és egy csarnokot meg valamilyen központot
is föl akart építeni. Nem máshol, mint itt, Doonban!
Fantasztikus, mondogattam neki, mielőtt visszakanyarodtunk
volna dr. White-hoz és a tanulmányi hiányosságaihoz.
Az együttműködés a versenytársammal egy ideig rendben
ment, elegendő üzlet volt mindkettőnk számára. Számomra
legalábbis. Ám a dolgok rossz irányt vettek.
Az egésznek az az ostoba Maggie Kiernan volt az oka, aki
gyermeket várt, és engedtessék meg nekem ezt mondani, soha
senkinek nem született még gyereke, csak Maggie-nek.
Végtelen ideig tartott a terhessége, egy mamutnak sem lehetett
volna hosszabb a viselős ideje. Hetente kétszer bejött,
émelygett, azután nem émelygett, a baba mocorgott –
természetes dolog ez?, vagy nem mozgott – azt jelenti, hogy
meghalt? Egyéni csapatra volt szüksége, nőgyógyászokra,
szülészekre, mindannyian a házában lévő várószobában
legyenek.
Három héttel a várható idő előtt hajnali kettőkor fölhívott,
hogy bejelentse, érkezik a baba. Azt mondtam hát neki, igyon
egy csésze finom teát, és reggel majd beszélünk. Csak mondta
tovább, hogy a gyerek határozottan elindult, és nem mennék-e
ki hozzá. Mérföldekre lakott tőlem, félúton a domb oldalában!
Megőrült? Nyugalomra intettem, mire egyszerűen lecsapta a
telefont.
Még meg sem pirkadt egészen, amikor eljutott hozzám a
történet. Fölhívta dr. Jimmy White-ot, aki természetesen kiment
hozzá. És tudják, mi történt? A gyerek félig már megszületett,
és komplikációk léptek föl, a doktor kihívta a mentőt, föl azon a
hegyi úton, és ha nem kísérte volna be a nőt a rossmore-i
baleseti és sürgősségi kórházba, akkor a gyerek meghalt volna,
és Maggie meghalt volna, és a környék lakosságának a fele
meghalt volna az együttérzéstől.
Legalább tizenötször hallottam mindezt aznap reggel,
szegény Maggie Kiernan, és mennyire megrémülhetett, és nem
isteni kegyelem volt-e, hogy az ifjú dr. White el tudta őt látni.
És mindenütt a ki nem mondott szavak, hogy én magára
hagytam Maggie-t.
Természetesen ideges voltam, de nem mutattam; helyette
dicséretáradatot zúdítottam dr. Jimmy White-ra, és aggódtam
Maggie-ért, és többször is elmondtam, hogy a babák a saját
fejük után mennek, és mennyivel könnyebb lenne az élet, ha
szólnának nekünk. Soha nem magyarázkodtam, nem kértem
bocsánatot. És azt hittem, az üzenet végül eljut hozzájuk. Még
mindig az ő bölcs, jó dr. Dermotjuk vagyok.
Minden szombaton ebédidőben eljön hozzám Hannah Harty,
egy hajadon hölgy, hogy megcsinálja a könyvelésemet. Képzett
könyvelő, a diszkréció mintapéldája, és sokaknak könyvel a
városban. Pontosan öt héttel Maggie Kiernan gyanús ügye után
Hannah a torkát köszörülte, és nyíltan kimondta, hogy
meglehetősen sok betegemet elveszítettem az új, fiatal dr.
White javára. És ennélfogva jókora bevételt is.
Először nem hittem neki. Hannah mindig is kissé mélabús
kereskedőre emlékeztetett. Beszélték, hogy réges-rég kivetette
rám a hálóját. De én nem hiszem, hogy ez igaz lehetett.
 Az bizonyos, hogy soha nem bátorítottam. Évekig kezeltem
idős édesanyját. Tulajdonképpen Hannah gondoskodott róla, de
sokszor fölhívtam és támogattam őket, és mindig megosztották
velem a vacsorájukat.
Soha nem nősültem meg. Egyszer erősen vágyakoztam egy
nőre, de azt mondta, hogy túlságosan komótos vagyok, és hogy
soha nem tudna kikötni egy kisvárosi orvos mellett. Nos,
vagyok, aki vagyok. Senki miatt nem fogok megváltozni, ezért
alig-alig gondoltam rá és arra, amit mondott.
Figyelmesen meghallgattam Hannah-t, és tulajdonképpen
alig fél órával a tájékoztatás után akcióba léptem.
Fölkerestem a Foley családot egy kis csevegésre. Idős apjuk
a végét járta; már nem sokáig húzza. Én azonban bátran
biztattam, azt mondtam, olyan állapotban van a szíve, mint az
oroszláné, és pompás erőben van. Amikor eljöttem tőlük,
mindannyian mérhetetlenül vidámak voltak. És mint oly
gyakran, azt mondtam magamban, hogy erre való az orvos,
jókedvre deríteni az embereket, gyámolítani, magával ragadni
őket. Nem arra, hogy halálra rémítse őket statisztikákkal,
vizsgálatokkal meg tesztekkel.
Hazafelé találkoztam az ifjú dr. White-tal.
– Ez az egész ügy Maggie Kiernannel… – kezdte zavartan.
– Igen? – Távolságtartó volt a hangom.
– Nos, nem akarom, hogy azt higgye, befurakodtam az ön
körzetébe, vagy ilyesmi… – bökte ki, és közben egyik lábáról a
másikra állt.
– Úgy érzi, ezt tette? – Továbbra is jeges maradtam.
– Nézze, természetesen a hölgy gyakorlatilag továbbra is az
ön betege, nekem azonban el kellett döntenem, vészhelyzetről
van-e szó, vagy sem. És hát úgy véltem, az volt.
– Vagyis úgy véli, dr. White, hogy helyesen cselekedett?
– Bárcsak Jimnek hívna, hiszen én Dermotnak szólítom.
 – Tudom, észrevettem – jegyeztem meg jellegzetes
mosolyom kíséretében.
– Rengeteg munka van mindkettőnk számára, Dermot –
állította, és a már látott sokatmondó pillantással nézett rám. –
Egyikünk sem marad itt éhen.
– Ebben tökéletesen biztos vagyok, dr. White – mondtam, és
folytattam utamat.
Otthon leültem, és mélyen elgondolkodtam. Hannah Harty
telefonált, azt ajánlotta, áthoz egy szelet sültet meg házi
készítésű, tésztában sült húsos batyut. Az édesanyja halála óta
nem hívott a házába vacsorára, és ez hiányzott is nekem,
különösen a dologtalan, magányos hétvégeken.
Persze van háziasszonyom, egy nyúzott kinézetű nő, de ő
csak takarít, mos meg vasal. És persze bevásárol és elkészíti a
zöldségeket, de soha semminek nincs olyan jó íze, mint Hannah
főztjének. Azt válaszoltam, megtisztelő volna számomra a
batyut vele elkölteni, és elővennék egy üveg bordóit. Amikor az
ételeket cipelő Hannah megjelent, azonnal láttam, hogy a
reggeli találkozónk óta fodrásznál volt. Csinos fehér blúzt
viselt, rajta kámea melltűvel. Még ki is festette magát, ami
egészen szokatlan volt tőle.
Létezik, hogy még mindig tervei vannak kettőnkkel
kapcsolatban?
Talán az a legjobb, ha nem veszek tudomást a cicomázásról,
attól függetlenül, hogy mi van a hátterében. Nincs értelme
bókolni neki, vagy ilyesmi. Az csak bajjal járna. A híres
rossmore-i elkerülő útról beszélgettünk, meg arról, megvalósul-
e egyáltalán. Évek óta szó van róla. Vajon jelentene valami
változást a mi kis csöndes állóvizünkben, vagy egyszerűen csak
a Rossmore-ba vezető hepehupás, keskeny utat helyettesítenék
vele? Senki sem tudta.
Kellemes vacsorát költöttünk el, és mivel Hannah hozott egy
tál igen kitűnő sajtot, kinyitottam a második üveg bort is.
 – Az isten szerelmére, mit akar kezdeni ezzel az ifjú dr.
White-tal, Dermot? – szögezte nekem a kérdést. Arca
aggodalmat tükrözött. Valóban érdekelte, mi történik velem,
holott a város többsége cserbenhagyott és átállt az ellenfélhez.
Megpaskoltam a kezét.
– Csöppet sem izgat, Hannah, kedvesem – nyugtattam meg. –
Hasonló helyzetekben mindig fontos megőrizni a nyugalmat, és
megvárni, amíg elsimulnak a dolgok.
– Igen ám, de lehet, hogy ez nem simul el, Dermot. Én
számos különböző intézménynek dolgozom városszerte, tudja,
és sok közülük átáll. Mr. Brown a bankból dr. White-tól akar
tanácsot kérni az apja tüdőgyulladása miatt. Mr. Kenny, a
jogtanácsos amiatt aggódik, hogy az anyja nehézkesen jár, és
úgy véli, a fiatal dr. White jobb orvosságokat, újabb, korszerűbb
dolgokat írhat föl neki. Nem ülhet itt, Dermot, és nem nézheti
tétlenül, hogy semmivé foszlik eddigi kemény munkája, a
praxis fölépítése.
Látszott rajta, hogy valóban izgatja a helyzetem. Vagy talán a
saját helyzete, ha tényleg velem képzelte el a jövőt.
– Nem, igazából nem ülök itt és nézek, Hannah. Éppen azon
gondolkodtam, rövid nyaralásra kellene mennem.
– Nyaralásra? Most? Ennek a válságnak a kellős közepén?
Dermot, magának minden bizonnyal elment a józan esze –
mondta levegőért kapkodva.
Én azonban semmit sem válaszoltam. Csak rámosolyogtam.
– Tudom, mit csinálok, Hannah – ismételgettem újra meg
újra.
A következő héten sok családot meglátogattam. Úgy láttam,
az öreg Foley papának körülbelül két hete van hátra; Mr. Kenny
anyjának meg kell engedni, hogy békésen töltse hátralévő
hónapjait, bármiféle új orvosi beavatkozás nélkül, ami csak
megzavarná a nyugalmát; Mr. Brown apja belépett a
tüdőgyulladás utolsó szakaszába, ami békésen kisegíti őt ebből
a világból.
Azután bejelentettem, hogy rövid szabadságra indulok.
Biztattam Brownékat, Foley-ékat és Kennyéket, hogy amíg
távol vagyok, keressék azt a kedves, fiatal dr. White-ot. Nem,
természetesen nem bánom, és mi másról szól az élet, mint hogy
adunk meg kapunk, és a fiatalember rendkívül jól képzett.
Tökéletesen fog róluk gondoskodni.
Azután beraktam az autó csomagtartójába a golfütőimet, és
elmentem egy százötven mérfölddel távolabb, a tengerparton
fekvő szép, csöndes szállodába. Könnyen találtam partnereket
páros játékhoz, így napi tizennyolc lyukat játszottam.
Esténként bridzseltem a szálloda társalgójában, és reggelente
a második csésze teám mellett átfutottam az elhalálozásokról
szóló hasábot.
Először az én öreg Foley papám haláláról olvastam, azután
Mrs. Kennyéről, végül pedig Mr. Brownéról. Fürgén
elbúcsúztam új golf partnereimtől meg bridzselős barátaimtól,
és egyenesen hazavezettem Doonba.
Telefonáltam a gyászoló hozzátartozóknak, és
megrökönyödve csóváltam a fejemet mérhetetlen veszteségük
fölött. Azt mondtam, nem értem – öreg Foley papa remek
formában volt, amikor elmentem, még tele volt élettel; és Mrs.
Kenny meg Mr. Brown is. Milyen szomorú és ugyanakkor
ironikus, hogy mindannyiuk-nak pont akkor kellett meghalniuk,
amikor én, aki életük java részében ismertem őket, távol
voltam. Azután ismét megcsóváltam bölcs, öreg fejemet, és
kijelentettem, hogy az egész nagyon rejtélyes.
Nem tartott sokáig. Valójában sokkal gyorsabban zajlott,
mint vártam. Az emberek között megindult a találgatás.
Azt mondták, nagyon különös, hogy három tökéletesen
egészséges ember meghal az alatt a tíz nap alatt, amíg dr.
Dermot szabadságra megy. Meg hogy kár volt kapkodni, és az
újhoz fordulni, ahelyett hogy megmaradtak volna a ki-
próbáltnál és beváltnál. Annál az embernél, aki fiatalként és
öregként, egészségesen és betegen ismerte őket egész életük
során. Apródonként visszatértek hozzám, még azok is, akik
átkérték az orvosi papírjaikat dr. White-hoz. Néhányukat
bosszantotta a leletek szedett-vedett természete, és nem
fogadták el, hogy az egész a fejemben van. Az istenért, hiszen
tudtam, melyiküknek volt mumpsza, melyiküknek kanyarója.
Az én esetemben nem volt szükség számítógépekre meg
nyomtatókra.
Igen nagylelkűen beszéltem velük. Nem mutattam
sértettséget, a mogorvaság nyoma sem látszott az arcomon.
Mindannyian nagyon megkönnyebbültek, hogy visszavettem
őket, és föl akarták jelenteni dr. White-ot. De ekkor ismét
nemeslelkűnek bizonyultam. Egyetlen szót sem akartam hallani
a fiú ellen. Fiúnak hívtam, miközben megbocsátón
mosolyogtam, és azt mondtam, hogy nagyon fiatal, valahol neki
is el kell követnie a hibáit. Csodálták mérhetetlen
nagylelkűségemet.
Fölkeresett, mielőtt elhagyta a várost, merthogy dr. White ezt
tette. Udvariassági látogatásnak nevezte, hogy értesítsen a
távozásáról. Tudtam már róla, de meglepetést színleltem.
Minden jót kívántam neki, és azt mondtam, sajnálom, hogy
elveszítem, mint kollégát.
– Majd talál alkalmasabb helyet – vigasztaltam.
– Igen, ebben biztos vagyok – válaszolta.
– És jó modora van, márpedig az egész erről szól – tettem
hozzá dicséretképpen.
– Hogyne, erről is szól, dr. Dermot – igazított ki.
Összerezzentem, mint minden alkalommal, amikor ilyen
szemtelen volt. De azt hiszem, nem látszott rajtam. Itallal
kínáltam, ám visszautasította.
 – Természetesen nem lesz tartós helyzet, Dermot, nem lehet
az. Elfogad tőlem egy tanácsot, mielőtt távozom?
Igent mondtam, hogy a kedvében járjak. Azok után, hogy
elüldöztem a városból, igazán megengedhettem, hogy nagylelkű
legyek.
– Amikor idejön a következő fiatal fickó, Dermot, kezelje
partnereként, adja el ezt a házat, rendezzen be egy szobát
Chester klinikáján, vonuljon félig nyugdíjba, vegye el Hannah
Hartyt, és költözzön az ő nagy házába. Ez jobb, mint egy
komoly műhibaper, vagy az, ha valamelyik öreg barátja azt
gondolja magáról, hogy felületes.
Azzal fölállt, az arcátlan fiatal kölyök, és anélkül távozott,
hogy visszanézett volna.
Egy kicsit elgondolkodtam azon, amit mondott. Nem volt
benne bölcsesség. Egy csöpp sem. És mit fecsegett Chester
klinikájáról? Chester valamiféle orvosi központot szervezett,
nevetséges helyet drága gépekkel, ahol az emberek az idejüket
és a pénzüket vesztegethetik. Még aromaterápiának meg valami
new age-lehetetlenségnek is szobákat akart berendezni. És
milyen őrült időpontot választott ki rá! Épp akkor, amikor az új
út egyenesen Rossmore-ba viszi majd innen a betegeket. A terv
már azt megelőzően megbukott, mielőtt kezdetét vette volna.
Emiatt aztán nem kellett aggódnom.
Az idevalósiak két lábbal állnak a földön, nem dőlnek be az
efféle képtelenségnek pusztán Danny O'Neill, holmi lúzer
nevében, akire senki sem emlékszik. Egy dolog azonban
egészen világos volt, és ez sokkal fontosabb: a nevemet
határozottan együtt kezdték emlegetni Hannah Hartyéval. Ezt
csírájában el kellett fojtani. Arra készült, hogy jóféle, tésztában
sült lazacot készít nekem másnapra. Legjobb, ha most fölhívom,
és megmondom neki, hogy más elfoglaltságom akadt.
Minden olyan jól ment, kár lett volna bonyolítani a dolgokat.
 Második rész – Chester terve

Mindig megígértem ír nagyapámnak, Danny O'Neillnek,

hogy elmegyek Írországba, de életében nem tettem meg. Sokat
mesélt a Doonban lévő otthonáról, amely néhány mérföldnyire
volt Rossmore-tól. És az óriási galagonyaerdőről meg az ottani
szent forrásról, amelynél csodák történtek. De valahogy soha
nem jutottam el Írországba, amíg élt. Túl sok egyéb tennivalóm
akadt, például szakmát tanulni, megélhetést szerezni.
Apám, Mark Kovac, aki Lengyelországból származott,
ácsként dolgozott, de tüdőbajos volt, mindig gyöngélkedett,
ezért nekem, lévén a legidősebb fiú, támogatnom kellett a
családot. Azt szoktam mondani a mamámnak, hogy az élet
valamivel könnyebb lenne, ha nem érezték volna feltétlenül
szükségesnek, hogy kilenc gyerekük legyen. Ő azonban csak
nevetett ezen, és megkérdezte, melyiket küldenem vissza.
Keményen dolgoztunk, az iskolában jó osztályzatokat kaptunk,
és mindannyiunknak attól a perctől kezdve volt munkája,
amikor már elég magasak lettünk a szupermarket polcainak
feltöltéséhez vagy a kartonpapír összegyűjtéséhez és rendezett
halomba hajtogatásához.
Nekem szerencsém volt, találkoztam egy bankos fickóval,
aki pénzt ajánlott, amiből beindíthattam a saját építési
vállalkozásomat, azután munkát adhattam a fiú-meg a
lánytestvéreimnek, én pedig fölfesthettem az apám nevét a
hirdetőtáblára. Igazi örömet okozott neki, amikor meglátta a
teherautókon a Mark Kovac & Family Building Contractors
feliratot.
A saját nevemet nem kellett feltüntetnem a társaságéban,
tudtam, hogy az enyém, és egyébként is valahogy elfogadottabb
volt az apa nevét kiírni. Hitelt kölcsönzött nekünk, jó ómen
volt.
 Apám rokonai mind elhagyták a lengyelországi falut, amely
már nem létezett, de az anyai nagyapám ide-oda költözött ezen
a gyönyörű helyen Írországban. Így aztán amikor ötvenéves
lettem, úgy döntöttem, megjutalmazom magam egy három
hónapos nyaralással.
Soha nem nősültem meg. Nem volt rá idő. Lehet, hogy ez
kissé reményvesztetten hangzik, de én soha nem így gondoltam
rá. Túlságosan elfoglalt, hogy mindent előkészítsek és
működtessek az üzletben, és most, amikor mindezzel végeztem,
már későinek tartottam. A testvéreim mind házasok voltak,
gyerekeik születtek, így aztán gazdag családi életben volt
részem, amikor csak igényeltem.
Azután az orvosom azt mondta, magas a vérnyomásom, ezért
lazítanom kell. Nagypapa halála után, amikor a temetésen ír
zene szólt, és Rossmore-ról, az erdőről meg egyebekről
beszélgettek, gondolkodni kezdtem a hazájáról, és úgy
döntöttem, alkalmas lehet az idő arra, hogy elmenjek
Írországba, és távol az üzlettől megpihenjek ott.
Ugyanakkor, mivel nem voltam hozzászokva a
semmittevéshez, fontolóra vettem azt az ötletemet, hogy építek
valamit O'Neill nagypapa tiszteletére. Valamit, ami megmutatná
a szülőhelyén élő embereknek, hogy értékes volt az élete, és
megérte Amerikába vándorolnia.
Mindenki jó ötletnek tartotta, és biztosítottak afelől, a Mark
Kovac & Family Building Contractors valahogy majd csak
elboldogul nélkülem is.
– És még egy ír leánykát is találhatsz arrafelé – jegyezte meg
anyám. Úgy gondoltam, annak a lánynak meglehetősen
korosnak kell lennie ahhoz, hogy kedvemre való legyen, de nem
szóltam semmit. Az évek során megtanultam mosolyogni az
emberekre, és inkább egyetérteni velük, mintsem elvárni, hogy
enyém legyen az utolsó szó. Az utolsó szó valójában nem is
olyan fontos.
 Így eljöttem hát ide, Danny O'Neill nagypapa földjére.
Kitűnő hely a lazításra. Doonban senki sem emlékezett a
nagyapámra, és ez csalódottá tett.
Tudtak a kis kunyhósorról, ahol lakott, de azokat az
épületeket mind lebontották már, mert egészen tönkrementek.
Régen volt, és az O'Neill egyébként is nagyon elterjedt név volt
Írországban.
Úgy döntöttem, megörökítem az emlékét. Gondoskodom
róla. Emlékművet állítok neki, de nem valami haszontalant,
hanem olyat, aminek nagy hasznát veszik a falujában.
Mindenfelé kérdezősködtem, mit javasolnak. Sok különböző
ötletet kaptam. Az emberek kis színházra gondoltak. Vagy
képtárra. Vagy parkra, ahol a gyerekek játszhatnak, az öregek
pedig üldögélhetnek esténként. Vagy egyházi internátusra,
múzeumra. Ahány emberrel beszéltem, mind mást mondott.
Egy idős hölgy azt tanácsolta, menjek el a Rossmore
határában lévő erdőben fakadó forráshoz imádkozni, és akkor a
napnál is világosabban fogom látni, mit kell tennem. Így hát
odaautóztam, a kocsit az erdő szélén hagytam, és besétáltam.
Kíséretül szegődött mellém egy barátságos, nagy termetű kutya,
aki mintha ismerte volna a forráshoz vezető utat, minden kis
fából készült jelzőtáblánál pontosan befordult. Azután
tisztelettudóan leült, míg én bementem a sötét, nedves
barlangba.
A forrás rendkívüli volt. Nem találtam rá más szót. Semmivel
sem vagyok kevésbé vallásos másoknál, úgy értem, egy ír
katolikus anyával és egy lengyel katolikus apával nem lehetett
túl sok esélyem arra, hogy megússzam, nem igaz? Ez azonban
fölülmúlt mindent, amit addig láttam.
Az emberek fölragasztották a kéréseiket a barlang falára,
hogy mindenki lássa, magyarázó cédulával ellátott parányi
gyerekcipőket meg zoknikat hagytak ott, felgyógyulásért
könyörögtek a reumás lázból, vagy rózsafüzérekre tűzött
cédulákon szeretett anyjuk fölépüléséért fohászkodtak.
Sok szempontból nevetséges volt, más szempontból azonban
megrendítő. A törékeny reményeknek ez a bőséges
gyűjteménye ilyen kis helyen összegyűjtve! Egyáltalán nem
éreztem megnyugvást vagy szentséget. Semmiféle bölcsesség
nem áradt felém abból a szoborból Inkább feszengtem, és
távozni akartam. Ám amint kiértem, ismét belebotlottam a nagy
kutyába – azt hiszem, valami juhászkutya vagy collie volt; rám
várt, mintha rég elveszett barátja volnék. Megvakartam a fülét,
és gondolataimba merülve visszasétáltam az erdőn át.
Azután megszületett a fejemben egy ötlet.
Egészségügyi központot fogok építeni, hogy a környék
lakóinak ne kelljen ezen a nedves, hideg helyen térden állva
imádkozniuk egy kétezer éve halott szenthez a szeretteik
gyógyulásáért. Talán, gondoltam, így működik a forrás; amikor
távozol, megoldod a gondodat.
A kutya boldogan poroszkált mellettem. Soha többé nem
akart elhagyni.
Elvittem őt a legközelebbi rendőrőrsre. Elgondolkodva
nézegették. Nem viselt nyakörvet, és nem volt valami jó
bőrben. Valaki azért vitte oda, hogy faképnél hagyja az
erdőben.
Megrendültem.
Egy ilyen szeretetre méltó, barátságos kutyát!
– Mi lenne, ha befogadná? – javasolta a fiatal rendőr.
– Rendben, gyere! – mondtam a kutyának, ő pedig buzgón
beugrott az autóba.
Elhatároztam, hogy Zlotynak nevezem. Így hívták a régi
lengyel pénzt. Olyan készségesen hallgatott rá, hogy az ember
azt is hihette, ez az eredeti neve.
Doonba visszatérve eldöntöttem, hogy a hely egészségügyi
központot fog kapni. Amikor valakinek különleges kezelésre,
vizsgálatra vagy röntgenre volt szüksége, be kellett zötyögnie
Rossmore-ba. Igen, hallottam arról az elkerülő útról, aminek a
megépítését tervezték. De az elkövetkező évtizedekben talán
nem lesz más, csak álom. És egyébként még Rossmore-ban sem
volt meg minden felszerelés, amire a betegeknek szükségük volt
– a feszültséget és a megpróbáltatásokat tetézve néha még
hosszú útra is kellett indulniuk Dublinba.
Hát nem volna nagyszerű, ha karnyújtásnyi közelségbe
kerülnének hozzájuk ezek a lehetőségek?
Az emberek mind nagyon kedvesek és beszédesek voltak. A
helyi szállodában laktam, Zloty pedig egy nagy
melléképületben aludt. Találkoztam Ciaran Brownnal a
bankból, Sean Kennyvel, a helybéli ügyvéddel, a Foley
családdal és Maggie Kiernannel, aki mindenkinek elmondta,
milyen kétségbeesetten akart gyereket, és végül meg is kapta.
Ott volt egy nagyon elegáns nő, Hannah Harty, a könyvelő, egy
tartózkodó teremtés a fecsegésre hajlamosak között. Amikor
Sean Kenny közreműködésével megvettem egy darab földet, azt
tanácsolta, bízzam Hannah-ra a papírmunkát, és senki sem fog
értesülni az üzleti ügyeimről.
Két orvos volt a faluban, a mogorva Dermot és a sokkal
fiatalabb, kedvesebb fickó, Jimmy White. Sajnos Jimmy White
megérkezése előtt bejelentkeztem dr. Dermothoz, ezért aztán
nála kellett maradnom. Lassú, lusta alak volt, csak ránézett a
fölírt orvosságomra, és azt mondta, folytassam. Azután
szabadságra ment. Nem sokkal később fulladni kezdtem.
Fölkerestem Jimmy White-ot, aki stressz-és ultrahangos
vizsgálatra küldött. A szívgyógyász kicserélte a
vérnyomáscsökkentő gyógyszeremet, és ismét jól éreztem
magam.
Mindenkire rossz idők jártak. Az öreg Foley papa meghalt,
azután Sean Kenny anyja, végül Ciaran Brown apja is elment,
mindez tíz nap alatt. A temetőbe vezető ösvényt állandóan
gyászmenet járta.
Szegény Jimmy White nagyon zaklatott volt.
– Mind az én felügyeletem alatt történt – vallotta meg nekem
aggályait. – Az itteniek azt gondolják, hogy a nap is Dermot
ülepéből ragyog fel, és ezek az öregek nem haltak volna meg,
ha ő itt lett volna.
– De ez lehetetlen! – tiltakoztam. – Hiszen idősek és betegek
voltak, eljött az idejük.
– Mondja ezt Foley-éknak, Brownéknak és Kennyéknek –
válaszolta komoran.
– Bizonyára szerencsétlen egybeesés volt – biztattam együtt
érzőn.
– Ó, vagy talán, ahogy paranoiásabb pillanataimban
gondolom, megtervezték – vetette föl.
Rámeredtem, mire Jimmy White sietve azt mondta, nem, ez
természetesen lehetetlen, még dr. Dermot sem tudta volna
varázslattal megölni őket a szabadsága idején. Egy darabig
elgondolkodtam ezen. Az a minden hájjal megkent kis orvos
talán tényleg kivárta, amíg azok az öregek az utolsó útjukra
készülnek.
Nekem is kialakulóban volt az üldöztetési mániám, mint
Jimmynek?
Mindenesetre elég dolgom akadt. Volt egy építkezési cégem
Írországban, amely meglehetősen lomha volt. Nagyon lomha.
Finn Ferguson gyakran mondogatta, hogy amikor Isten az időt
teremtette, bőséges mennyiségről gondoskodott. Az építési
engedélyek beszerzése rémálom volt; a csapat fölállítása
nagyon különbözött az otthoni rendszertől. Mindenkinek mintha
számos állása lett volna egyszerre, s néha sóhajtozva
panaszkodtam annak a kedves Hannah Hartynak, aki mindig
mellettem állt, és ellátott gyakorlati tanácsokkal.
 Talán meg kellene mondanom Finn Fergusonnak, az
építésvezetőnek, hogy ha a felesége szeretne amerikai
bevásárló-kőrútra utazni, a nővéreim gondoskodnának róla, és
elvinnék a jó üzletekbe. Álomszerűen működött, az asszony
nemcsak hárombőröndnyi portékával érkezett vissza, de azzal a
hírrel is, hogy a Mark Kovac & Family Building Contractors
óriási cég Amerikában. Finn, a művezető többé nem kezelt
kétbalkezes öreg Chesterként, és attól kezdve „uramnak”
szólított. Időnként továbbra is megivott velem egy-egy sört, és
gyakran hozott csontot Zlotynak. Megosztotta velem a
Rossmore köré tervezett, bizonytalan jövőjű új úttal kapcsolatos
aggodalmait.
Ha az egyik ilyen óriásvállalat szerződést köt a kerülő út
megépítésére, és letelepedik Rossmore-ban, akkor a Finn
Fergusonéhoz hasonló kis társulások kiszorulnak a munkából.
Az embereket elvarázsolják az óriási munkagépekkel meg
darukkal fölszerelt nagy cégek, az ő megélhetése pedig
elszivárog a lefolyóba. Azzal nyugtattam, hogy a
szakosodásban rejlik a megoldás. Hogy nagyon jó nevet
szerezzen egyfajta építési ágban.
Amikor megnyílik a Danny O'Neill Központ, gyönyörű,
csillogó füzetet fogunk kiadni, amit Finn természetesen
fölhasználhat arra, hogy új megbízókat találjon.
Ettől Finn felvillanyozódott, kevésbé komótosan folytatta az
építést, én pedig ennek láttán megkönnyebbültem.
– Tudja, Chester, maga igazán rendes fazon, mármint uram –
mondta. – Egy csomóan ezt gondolják magáról. Hallottam,
amikor Miss Harty Cannon Cassidyvel beszélgetett, amikor a
kanonok a múlt héten erre járt, a hölgy azt mondta neki, maga
az angyal, akire mindig is várt ez a hely.
Kedveltem Hannah-t, és fájó szívvel láttam, hogy mintha
vonzódna dr. Dermothoz. Egyszer megkérdeztem tőle, volt-e
valaha szerelmes, ő azt válaszolta, nem, de közel az
ötvenkettőhöz nem tartja lehetetlennek, hogy megtörténjen vele.
Az anyja mindig azt mondogatta, Dermot jó parti lenne, ő pedig
rengeteg időt fordított ennek a megalapozására. Csakhogy
Dermot független férfi, akinek megvannak a maga szokásai.
– Vagy esetleg kissé önző? – vetettem föl. Rossz nyomon
jársz, Chester.
Hannah Harty megvédte a férfit. Fáradhatatlanul dolgozik
ezért a közösségért. Senki nem tarthatja önzőnek.
Én csak kívülálló vagyok, mondtam; nem igazán ismerem.
Pedig nagyon is ismertem. Önző volt. Egyre inkább láttam.
A szállodában elfogadta az italt, amire meghívtam, de soha
nem viszonozta. Hannah-tól tudtam, hogy sült húst meg házi
készítésű, tésztában sült húsos batyut készít neki, vagy sült
csirkét, mert a férfiak olyan elhagyatottak. De a szállodának
tökéletes étterme volt, ahol Dermot vendégül láthatta volna
Hannah-t, mégsem tette soha. Bizonyára nagyon dölyfösen
viselkedett az ifjú Jimmy White-tal, annyira, hogy a fiatalember
közölte velem, szedi a sátorfáját, és odébbáll. Itt nincs számára
megélhetés.
Eközben a saját tervem szépen alakult. Finn, az építésvezető
már testvéreként szeretett, és mindenfelől toborozta az
embereket Doonba, a Danny O'Neill Egészségügyi Központ
építéséhez. Az intézmény nap mint nap gombamód növekedett
a szemünk láttára.
Az emberek alig hitték, hogy lesz röntgenkészülék,
szívvizsgáló gép és terápiás célú medence, minden
karnyújtásnyi távolságban, tucatnyi vagy még több
kezelőhelyiséggel azok számára, akik ki akarják őket bérelni.
Az újságok szerint ez a jövő orvoslása. Már kérdezősködtek
fogorvos, Pilates-mozgáskurzus és jógatanfolyam iránt éppúgy,
mint ahogy a különböző specialisták érdeklődtek heti két
rendelési lehetőség felől. Az egész arról szólt, hogy helybe
hozzuk az embereknek az egészségügyi ellátást, ahelyett hogy
nagy távolságokba kelljen utazniuk, ami fokozza a
kényelmetlenségeket. Reméltem, hogy Jimmy White is részt
vesz benne, de nem, elment, mielőtt a központ fölépült és
megnyitott volna.
Hannah Harty természetesen átadta már a velem kapcsolatos
munka nagyobbik részét egy könyvelőcégnek, de a személyes
könyvelésemet továbbra is ő végezte. Élveztem a
találkozóinkat.
Finn hat óra körül átjött a szállodába egy péntek esti italra, és
napra készen beszámolt a héten történtekről, azután Hannah is
csatlakozott hozzánk, ellenjegyzett pár csekket Finn számára,
végül kettesben megvacsoráztunk.
A találkozóink előtt mindig megcsináltatta a haját a
szépségszalonban. Szívesen beszélt dr. Dermotról, és mivel
általában alkalmazkodó természetű vagyok, hagytam fecsegni.
Szombatonként szokott a férfival találkozni, ezért azt hiszem, a
csinos frizura valójában az ő tiszteletére készült. De
észrevettem, hogy dr. Dermot egyre több alkalommal mondja le
a szombati találkozókat.
Esetmegbeszélése volt egy beteg ügyében. Golfmeccse volt,
amelyen számítottak rá. Tengerentúli barátai érkeztek
átutazóban. Barátok, akiket soha nem nevezett meg, nem
mutatott be.
Hannah-nak szöget ütött a fejében a gondolat, hogy dr.
Dermot talán kerüli őt. Ugyan, dehogy, biztosan nem erről van
szó, mondtam én, hiszen épp ezt akarta hallani.
– Természetesen még mindig ön készíti a könyvelését?
– Igen, de mostanában csak ott hagyja az anyagot egy
kosárban, ő maga nincs jelen – mondta nagyon zaklatott
hangon.
– Talán elfoglalt a sürgős esetekkel.
 – Ó, Chester, maga ismeri Dermotot! – válaszolta. – Soha
semmi sem sürgős. Szerintem attól fél, hogy összekapcsolják a
nevünket.
– De hiszen erre büszkének kellene lennie.
Az ajkába harapott, a szeme megtelt könnyel, és szomorúan
csóválta a fejét. Legszívesebben lementem volna, hogy vállon
ragadjam ezt a kellemetlen dr. Dermotot, és kirázzam belőle a
szuszt. Miért kell kiborítania egy ilyen finom hölgyet, mint
Hannah Harty? Azt a nőt, akit minden normális férfi büszkén
kísérgetne a városban. És talán megosztaná vele az életét.
És ahogy ez a gondolat átsuhant az agyamon, követte egy
másik. Hannah Harty túlságosan jó ehhez a simlis kis alakhoz.
Az a fajta nő, akivel én személy szerint boldogan töltenék
sokkal több időt. Nem értettem, miért nem láttam ezt korábban.
Reméltem, nem érzi úgy, hogy túlságosan bizalmas volt
hozzám, és ennélfogva soha nem volna képes személyesebb
kapcsolatba kerülni velem. Nos, soha nem fogom megtudni,
hacsak nem mozdítok egy kicsit a dolgokon. Ezért azt
javasoltam, hogy másnap, miután elhozza dr. Dermot papírjait,
menjünk el autókázni.
– Persze csak akkor, ha ő nem lesz ott – válaszolta.
Nem volt ott, így aztán elmentünk egy régi kastélyhoz,
amelynek vízesés van a parkjában. A következő héten egy
művészeti kiállítást néztünk meg, azután pedig együtt mentünk
Finn Ferguson lányának az esküvőjére. Addigra már sokkal
kevesebbet beszélt Dermotról, és a nevét a leghatározottabban
kapcsolatba hozták az enyémmel, illetve együtt emlegettek
minket, vagy, hogy a csudába mondják ezt errefelé.
A három hónapos látogatásból hat hónapos lett. És Finn, az
építésvezető minden erőfeszítése ellenére úgy tűnt, az építkezés
soha nem ér véget. Egyre kevesebbet gondoltam arra, hogy
visszamegyek Kovacékhoz Amerikába. Egész sor dolog tartott
itt. A szándék, hogy nagyapánk nevét összekössem a kiváló
minőség központjával, azzal a hellyel, amely az általa hőn
szeretett és Amerikában oly hosszasan siratott közösség szíve
lesz.
Közöltem a bátyáimmal, hogy a helyzetet talán véglegesnek
tekintem. Együtt örültek velem, és megnyugtattak, hogy
boldogulnak nélkülem, és már régóta megértették, hogy olyan
életet találtam, ami mélyen Írországhoz köt. Nem is tudták,
mennyire mélyen. És nem hallottak Hannah Hartyról. Rengeteg
dologban óriási segítséget jelentett: tervezőt talált a Danny
O'Neill Egészségügyi Központ megnyugtató hatású
berendezéséhez, megegyezett Finn új vejével a kert
kialakításáról, kisebb vacsora partikat adott, és meghívta a
bankból Ciaran Brownt meg a feleségét, és Sean Kenny
ügyvédet meg a feleségét. És Maggie Kiernant a férjével,
amikor kaptak gyerekvigyázót.
Időről időre dr. Dermotot is hívta, de ő soha nem ért rá
eljönni. És azután többször nem hívta.
Dr. Dermot egy napon az új központról faggatott. Csöppet
sem változott, még mindig nagyon elégedett volt magával. Úgy
hallotta, egy miniszter fogja megnyitni. Kacagott az ötleten.
Nem tudnak mit kezdeni az idejükkel?
Emlékeztettem, hányszor ajánlottam neki, hogy nyisson
benne rendelőt. Azt gondoltam, ha helyben megvan minden
szakellátás lehetősége, végül csak elküldi majd az embereket a
szükséges vizsgálatokra. De meg sem hallgatott.
Még ki is nevette az elgondolást, köszöni szépen, mondta,
neki megvan a saját tökéletesen megfelelő rendelője.
Elmagyaráztam, hogy akkor más orvosoknak fogom
átengedni a rendelőket, ő pedig sok szerencsét kívánt nekem
ahhoz, hogy pénzt szedjek ki bolondokból meg bénákból. De
természetesen nem ezt tettem. A Danny O'Neill Egészségügyi
Központ biztosítani akarta az embereknek a megfelelő orvosi
ellátást, nem úgy, ahogy az nagypapával és rengeteg fivérével
meg nővérével történt, akik minden égtáj felé szétszóródtak, és
mindegyikük megromlott egészséggel indult az új élet felé az új
földön.
Dr. Dermot azonban csak akkor mutatott némi érdeklődést az
intézmény iránt, amikor rájött, hogy igazi, élő miniszter fogja
megnyitni.
– Feltételezem, ez a hely följogosítja majd pénznyomtatásra,
Chester – vetette felém szokásos gunyoros hangsúlyával.
Nem volt érdemes vitatkozni vele. Nem az a fajta volt, aki
megérti, hogy a saját pénzemet fektettem be, másokat is
felkértem a hozzájárulásra, és csapatot gyűjtöttem. A gondolat,
hogy nem a haszon miatt csináltam, meghaladta volna a
felfogóképességét.
– Ó, tudja, hogy megy ez… – Vállat vontam. Amióta erre a
vidékre jöttem, megtanultam pár ilyen jelentés nélküli
mondatot.
– Egyáltalán nem tudom, hogy megy ez, én vagyok itt az
utolsó, aki tud valamit! – csattant föl. – Az egyik beteg azt
mondta ma reggel, hogy maga szemet vetett Hannah Hartyra, és
nekem ez is újdonság volt.
– Őszinte csodálója vagyok Hannah Hartynak, ez igaz, a
betege jól tájékozott – vágtam vissza nagyképűen.
– Nos, amíg ez csak távoli csodálat, addig senki sem
kifogásolhatja.
Tulajdonképpen távolságtartásra szólított föl, bejelentette,
hogy igényt formál arra a nőre, akit semmibe vett és
megszégyenített. Éreztem, hogy elönti az epe a torkomat. De
életem során azzal jutottam oda, ahol tartok, hogy megőriztem a
hidegvéremet. Ezúttal semmit nem kockáztattam. És rájöttem,
hogy igenis eredendő dühöt érzek e férfi iránt – mint vetélytárs
iránt.
De sokszor láttam már, hogy valaki a haragja miatt veszített
el dolgokat. Nem adtam szabad folyást a mérgemnek.
 – Most mennem kell, dr. Dermot – búcsúztam, és tudtam,
hogy a hangom elfullad.
Azzal a fölényes és mérhetetlenül ingerlő mosolyával nézett
rám.
– Minden bizonnyal – mondta, és felém emelte a
szemüvegét. – Minden bizonnyal.
Remegve mentem át a túloldalra. Zloty velem tartott, vagy
társaságképpen, vagy, hogy bátorságot öntsön belém – nem
tudtam, melyik miatt. Soha nem éreztem még ilyen
ellenségesen ember iránt. Soha. Ez tehát azt jelentette, hogy
egyetlen nőhöz sem vonzódtam még ilyen erősen. De fogalmam
sem volt róla, vajon ő érez-e bármi ilyesmit. A csöndes, szelíd,
nőies Hannah talán csak kellemes ismerősként gondol rám.
Micsoda szerencsétlen emberpéldány vagyok! Nem tudom,
vajon szeret-e ez a nő, legalább egy kicsit.
Rádöbbentem, hogy a felé az elegáns, repkénnyel befuttatott
ház felé sétálok, ahol lakik. A nagyszülei ebben az épületben
éltek, amikor az én szegény nagyapám összepakolta kevéske
holmiját, és elhagyta a nyomorúságos szállodát, amelyik ma
egy kis részt foglal el a Danny O'Neill Egészségügyi
Központban.
Meglepődött az érkezésemen. Soha nem kerestem még föl
bejelentés nélkül. De azért üdvözölt, és töltött egy pohár bort.
Inkább örült a jövetelemnek, mintsem zavarta volna. Eddig jó
volt.
– Azon gondolkodtam, Hannah… – kezdtem.
– Min gondolkodott? – Félrebillentette a fejét.
Én teljesen reménytelen vagyok az efféle dolgokban. Sok
férfi egyszerűen tudja, mit mondjon, vannak rá szavai. De
Hannah nem ilyen férfiakhoz szokott, ahhoz az utálatos
doktorhoz vonzódott. Őszintének, egyenesnek kell lennem.
– Azon gondolkodtam, vajon el tudja-e képzelni a jövőjét
olyasvalakivel, mint én – mondtam ki nyíltan.
 – Olyasvalakivel, mint ön, Chester – vagy önnel? –
kötekedett.
– Velem – böktem ki egyszerűen.
Odébb sétált mellőlem az elegáns nappalin keresztül.
– Túlságosan öreg vagyok önhöz – jelentette ki szomorúan.
– Két és fél évvel idősebb nálam – pontosítottam.
Úgy mosolygott, mintha hátulgombolós kisgyerek lennék,
aki kedveskedő megjegyzést tett.
– Ó, igen, de mielőtt ön megszületett, én már itt totyogtam
körbe-körbe, és fölfedezéseket tettem.
– Esetleg rám várt, hogy eljöjjek és csatlakozzam önhöz? –
kérdeztem reménykedve.
– Hát, ha önre vártam, Chester, akkor jó hosszú ideig tettem.
És akkor tudtam, hogy minden rendben lesz. A dr. Dermot
kiváltotta harag elpárolgott belőlem Min is dühöngtem
egyáltalán?
Ha nem bőszített volna fel, talán soha nem megyek át az
utcán, és nem beszélek Hannah-val, és hagyom, hogy elillanjon,
ahogy más lehetséges kapcsolatok is elszálltak a múltban.
– Amerikában kell majd élnem? – kérdezte.
– Nem, szívesebben laknék itt. Látni akarom, ahogy a
központ fölépül és működik, tudni akarom, megépül-e valaha a
széles út Rossmore körül, hogy fölszámolják-e a Szent Anna-
forrást. Ámulatba ejt ez a hely, és itt élni veled… nos, szebb
volna, mint amiről valaha is álmodtam.
Úgy tűnt, nagyon boldog.
– De remélem, eljössz, és találkozol a családommal.
– El fognak borzadni tőlem – mondta, miközben idegesen
babrálta a haját.
– Imádni fognak, és a mamám nagyon boldog lesz. Azt
mondta, errefelé talán rábukkanok egy leányra – vallottam be.
– Ó, egy kissé öregedő leányra.
 – Kérlek, Hannah… – kezdtem, mire ő odament a térre néző
nagy erkélyablakhoz, és behúzta a függönyöket.
Mielőtt összeértek, megláttam dr. Dermot-t, aki épp a
szállodából lépett ki. Megállt, fölnézett Hannah házára, azután
megfordult, és visszament saját magányos otthonába. Már csak
rövid ideig fog dolgozni. Amikor megnyílik Doonban a Danny
O'Neill Egészségügyi Központ, nem sok igény lesz dr. Dermot
ódivatú, ügyetlen orvoslására. Most pedig elveszítette a nőt, aki
elviselhetővé tehette volna az utolsó éveit.
Tudom, hogy mindenki azt mondogatta rólam, túlságosan
jólelkű vagyok, és mindig a legjobbat gondolom mindenkiről.
De hát tényleg sajnáltam a szegény fickót.

8. fejezet
Az út, az erdő és a forrás – 2

Brian Flynn atya elment az állomásra, hogy találkozzon

Judyval, a nővérével. A nő tíz éve nem volt otthon, és arcán
határozottan látszott az évek nyoma. A férfi megdöbbent a
sápadtságán, a nyúzottságán. Judy nem lehet több
harminckilenc-negyvennél. Ránézésre akár az ötvenes évek
végét is taposhatná.
A nő észrevette, és integetett neki.
– Milyen rendes tőled, hogy eljöttél elém! – Megölelte a
testvérét.
– Sajnálom, hogy nem tudok szállást adni. Szörnyű érzés
lehet szállodáért fizetni, miközben az anyád és a két fivéred
Rossmore-ban él.
– Meg fog egyáltalán ismerni a mama, Brian?
– A maga módján igen – mondta a férfi.
– Mit jelent ez pontosan?
Flynn atya már elfelejtette, milyen egyenes tud lenni Judy.
– Nem tudom, Judy, mit jelent, azt hiszem, csak úgy
mondtam, hogy mondjak valamit.
A nő gyöngéden megszorította Flynn atya kezét.
– Mindig is a kedvence voltál. Sajnálom, hogy oly sokáig
távol maradtam. Folyton akadt valami buta dolog, ami
megakadályozott.
– De rendszeresen írtál, és nagyon jó voltál az anyánkhoz –
nyugtatta meg Brian.
Judy földerült.
– Most pedig vezess körbe Rossmore-ban, mutass meg
minden változást, és nevezd meg a legjobb fodrászt!
– Van egy nagyon divatos hely, a Fabian, bár a tulajdonost
nem így hívják; együtt jártam vele iskolába, és valami egészen
más volt a neve. Mostanában szemmel láthatóan mindenki
hozzá jár közelről s távolról.
– Jó, ezt megjegyzem. Látod, azzal együtt, hogy bízom Szent
Annában, azt hiszem, elő kell állnom egy második vonalbeli
támadással, vennem kell pár új ruhát, és új frizurát kell
csináltatnom. Karbantartás, ahogy mondják.
– Itt keresel férjet magadnak? – hökkent meg Brian.
 – Igen. Miért ne? Tíz év alatt nem vittem túl sokra
Londonban.
– Fölépítetted a karrieredet. Judy gyerekkönyveket illusztrált.
– Igen, de nem karriert kérek Szent Annától – felelt Judy
élénken. – Istenem, micsoda forgalom: mintha a Hyde Parknál
járnánk!
– Talán már nem tart sokáig. Sokat beszélnek egy új útról,
amelyik elvezetné a teherautó-forgalmat a várostól. Így az
átmenő járművek nem dugítanák el a szűk utcáinkat.
– És meg is építik, vagy csak beszélnek róla?
– Szerintem megépítik. Már amennyiben csak félig is hinni
lehet annak, amit az újságok írnak. Sokat vitatkoznak róla: az
emberek határozottan vagy az egyik, vagy a másik oldalon
állnak.
– És szerinted ez jó dolog lenne, vagy rossz?
– Nem tudom, Judy, tényleg nem. A galagonyaerdőn át
akarják vezetni, talán még Szent Anna-forrását is érintené.
– Vagyis épp jókor érkeztem – nyugtázta Judy Flynn olyan
hátborzongató elszántsággal, amitől testvére, Brian igencsak
kényelmetlenül érezte magát.
Judyt meglepte, hogy szinte minden második ember
üdvözölte Briant, miután leállították az autót, és átsétáltak a
zsúfolt Castle Streeten a Rossmore Hotel felé.
Egy nő jött lefelé a helyi újság szerkesztőségének lépcsőjén,
arca mosolyra derült.
– Lám csak, Lilly! – üdvözölte Flynn atya.
– Ő bizonyára a nővére, atyám – válaszolta a nő örömmel.
– Jobb is, hogy nincs kedvese – jegyezte meg Judy. – Tíz
másodpercen belül lelepleznék.
– Ettől nem kell tartani, Flynn atya két lábon járó szent –
mondta Lilly Rian megbotránkozva.
Azután Judy megismerte. Ő az a nő, akinek évekkel azelőtt
eltűnt a gyereke. Judy emlékezett rá, hogy több száz ember
ment a galagonyaerdőbe, ki a holttestet kereste, ki a forrásnál
imádkozott. Egyiknek sem lett eredménye. Judy zavarban volt,
és feltételezte, hogy az arca elárulja. De Lilly Rian húsz év alatt
hozzászokott ehhez. Két évtized telt el úgy, hogy az emberek
mellébeszéltek, képtelenek voltak a mérhetetlen veszteségről
szót ejteni félelmükben, hogy valami helytelent mondanak.
– Igyekszem bátorságot gyűjteni az anyám meglátogatásához
– közölte Judy bizalmasan. – Attól tartok, a családunk Brianre
hagyja a munka nehezét.
– Tegye meg, mielőtt bármi mást csinálna – tanácsolta Lilly.
– Ha elsőként szembenéz a nehézséggel, akkor könnyebb.
– Valószínűleg igaza van – helyeselt Judy. – Leadnád a
bőröndömet a szállodában, Brian? Fölkeresem őt most.
– Elkísérlek – ajánlotta a férfi.
– Nem, egyedül megyek. Minden jót, Lilly!
Nézték, ahogy Judy befordul a keskeny mellékutcába, ahol
az anyja él magányosan.
– Jobb, ha utánamegyek… – kezdte az atya.
De Lilly emlékeztette rá, hogy Judy egyedül akarta megtenni.
A férfi vállat vont, és bevitte a nővére bőröndjét a szállodába.
Megvárja őt az egyik kényelmes fotelben, azután megveszi neki
azt az erős italt, amelyre kétségtelenül szüksége lesz.
Mrs. Flynnek valójában fogalma sem volt Judy kilétéről, és
semennyi emlékeztető sem érte el a kívánt hatást. Azt hitte,
hogy Judy egészségügyi látogatásra érkezett, és türelmetlenül
várta, hogy távozzon.
Judy kétségbeesetten nézett körül, de sem a falon nem lógott
fénykép, sem az íróasztalon nem állt keretben. Szegény Brian
minden tőle telhetőt megtett azért, hogy valamiféle rendet
tartson, az anyja szennyesét pedig hetente egyszer elvitte a
Százszorszép Mosodába, de Judy így is kellemetlen szagot
érzett, és elhanyagoltnak látta a mamáját. Évek óta minden
hónapban föladott egy csekket a testvérének, Brian-nek, és
tudta, hogy a mamára költi. De használatlanul állt a vasaló, a
könnyű széket félig elborította az újságok kupaca. Mrs. Flynn
nem gondolt a kényelemre.
– Emlékezned kell rám, mama, Judy vagyok. A középső.
Fiatalabb vagyok, mint Eddie, és idősebb, mint Brian.
– Brian? – Az anyja üres tekintettel nézett rá.
– Biztosan emlékszel Brianre, mindennap idejön, és reggelit
ad neked.
– Nem, nem jön, azt a Meals on Wheels10 hozza – szögezte le
az anyja határozottan.
– Nem, mama, ők ebédidőben jönnek. Reggelente Brian jön,
és tojást ad neked.
– Ezt mondja ő.
Nem győzte meg az anyját.
– Emlékszel Eddie-re?
– Természetesen emlékszem, mit gondol, ütődött vagyok,
vagy mi? Hiába, elvette azt a Kittyt, nem volt jó asszony, sem a
családja. Nem csoda, ami történt.
– Az történt, hogy Eddie hagyta el őt egy fiatalabbért.
– Isten bocsásson meg magának, akárki is! Ilyet állítani a
családomról! Kitty dobta ki a fiamat, és megtartotta a házát, ezt
jól jegyezze meg! – Az anyja keskeny vonallá szorította az
ajkát.
– És mit mond erről Brian?
– Nem ismerek semmiféle Briant.
– Lányod nincs?
– De van, fiatal, Angliában él, rajzokat készít, soha nem
keres.

10
Meals on Wheels: program, amely keretén belü l há zhoz szá llítjá k az ételt
azoknak az embereknek, tö bbnyire idő seknek, akik nem tudnak magukró l
gondoskodni.
 Ez volt hát a köszönet a hetente írott levelekért vagy
képeslapokért, a havi küldeményekért Briannek. Soha nem
keresi!
– Én vagyok a lányod, mama, Judy vagyok, ismerned kell.
– Abbahagyná ezt? A lányom fiatal teremtés – maga
középkorú, mint én magam.
Miközben Judy visszasétált a szállodába, úgy döntött, nagyon
is esedékes fölkeresni azt a Fabian nevű divatos fodrászt. Még a
Pompadours névre keresztelt új szépségszalon előtt is megállt.
Arcmasszázs meg manikűr sem ártana. Szép összeget félretett
erre az útra, és Szent Annának talán szüksége van némi
segítségre ahhoz, hogy sikeresen elhelyezze őt a házassági
piacon.
Brian kitűnő idegenvezető volt. Fabianhez meg a
Pompadours-hoz menet mutatott neki egy jó kis butikot.
– Nem itt dolgozott Becca King? – kérdezte Judy.
– Az isten szerelmére, ne emlegesd Becca Kinget! – mondta
Flynn atya jobbra-balra tekintgetve.
– Mi a csudáért ne?
– Börtönben van. Rávette az üzlet egyik szállítóját, hogy ölje
meg a barátja új nőjét.
– Istenem! És még azt mondják, Londonban veszélyes az
élet! – mondta Judy döbbenten.
Brian visszakísérte a nővérét, hogy találkozzon a
kanonokkal. Josef és Anna kis szendvicseket készített a vendég
tiszteletére. A papi otthonban minden ragyogott a kezük
nyomán, maga az öregúr rózsás volt és tiszta. Judy anyjától
eltérően a férfi jól emlékezett rá. Ott volt az elsőáldozásán,
végignézte, amikor a püspök eljött a Szent Ita lányainak
bérmálására, és bár már rég elfeledte gyermeke bűneit,
meghallgatta a gyónását.
 – Nem volt még részem abban az örömben, hogy
segédkezzek az esküvődön – jegyezte meg Cassidy kanonok,
miközben teát ivott és ízletes szendvicset evett.
– Nem, de már nem késik soká – válaszolta Judy. – Novénát
szándékozom végezni Szent Annához. Kilenc napig akarok
imádkozni a kegyhelyénél azért, hogy jó férjet találjon nekem.
– Erre nincs alkalmasabb asszony Szent Annánál – helyeselt
a kanonok, akinek sértetlen volt egyszerű hite és bizonyossága.
Flynn atya tiszta szívből irigyelte.
– Jobb, ha megyek, és fölkeresem a sógornőmet – sóhajtott
föl Judy.
– Ne remélj túl sokat! – figyelmeztette Flynn atya.
– Mit gondolsz, milyen ajándék sértené a legkevésbé? –
tudakolta Judy.
– Nézzük csak, a virág fölösleges pénzkidobás lenne, az
édesség elrontja a gyerekek fogát. Az újságok tele vannak
szeméttel, könyvet a könyvtárban is be lehet szerezni. Vigyél
egy vekni kenyeret meg fél font sonkát, talán készít neked
szendvicset.
– Ilyen rossz a helyzet? – csodálkozott Judy.
– Még ennél is rosszabb.
Flynn atya nem volt jó hangulatban. Eszébe jutott, hogy tíz
nap múlva nyilvános találkozó lesz, nagy tiltakozó gyűlés, és őt
akarják felkérni a beszéd megtartására. Sok lakos tudatta vele,
mennyire várják a szavait. Neki pedig szó szerint nem volt mit
mondania.
Egyszerűen nem érzett indítékot a szívében arra, hogy
kiálljon, és csak azért elutasítson egy lehetséges tervet, amely
sokak számára javítaná a közlekedést és az életminőséget, mert
azzal járna, hogy ledöntenek egy rettenetesen ronda szobrot,
amely vészesen bálványimádó indulatokat kezd ébreszteni a
hívek körében.
 Könnyebb volt az élet Cassidy kanonok idejében, amikor ő
volt a segédlelkész? Vagy mindig így mentek a dolgok? A pap
számára talán mindez hozzá tartozott a körzethez.
Általános derűlátását bevetve azzal nyugtatta magát, hogy az
útról még mindig csak fecsegnek. Hivatalosan nem jelentették
be. És még tíz napja van a találkozóig. Rengeteg ideje van
kitalálni, mit mondjon. Addig is akad elég megoldandó gond a
háza táján.
Például az, hogy mit kezdjen Judyval, ha Szent Anna nem áll
elő férjjel. Vagy hogyan nézzenek szembe anyjuk romló
egészségével. Vagy ésszerű számítások szerint vajon mennyi
ideig maradhat Cassidy kanonok a paplakban a község
papjaként. Vagy hogyan keresheti föl másnap ismét Aidan
Ryant a börtönben, hogy megpróbálja megértetni vele, a
felesége nem gonosz ember, aki eladta a csecsemőjüket.
A legsürgetőbb gond az volt, mi történik a délutáni
találkozón a dühös Kitty és a merev, feszült Judy között.
Nagyot sóhajtott, végigsimította vörös, tüskés haját, míg úgy
nem meredezett az egész fején, mint valami őrült huligán
dicsfénye.

Kitty és Judy történetesen remekül kijött egymással. Végül.

Judy úgy döntött, ajándékképpen meghívja a sógornőjét
Fabianhez. Kitty először gúnyosan fölnevetett, és azt mondta,
Fabian nem való a maguk fajta szegényeknek. Azután Judy
elmagyarázta, hogy az összetartás érdekében hívja.
– Mármint azért, hogy támogass – csipkelődött Kitty.
– Egyáltalán nem. Eddie gyalázatosan bánt veled, ám ez nem
jelenti azt, hogy Brian és én is ezt tesszük. Évek óta nem voltam
itt, és egy nagy doboz csokoládét akartam hozni neked, de aztán
eszembe jutott, talán attól tartanál, hogy árt a gyerekek fogának,
ezért úgy döntöttem, valami olyat adok, amit nem vennél meg
magadnak.
 – Bizonyára tele vagy pénzzel. – Kitty még mindig
vonakodott.
– Nem, nem vagyok, de igenis keményen dolgozom, és
erősen spóroltam erre a hazautazásra.
– És végül mi hozott haza? – Kitty még nem adta meg magát.
– Férjhez akarok menni, Kitty. Ilyen egyszerű. Londonban
csak nős férfiakat találok, és neked igazán nem kell
magyaráznom, hogy az milyen esztelen lejtőre visz. Te
megtapasztaltad a másik oldalról. Ezért azt reméltem, ha kilenc
napra elmegyek a Szent Anna-forráshoz… – Nem folytatta.
– Te a bolondját járatod velem; csak gúnyt űzöl belőlünk, te
meg a te londoni módszereid.
– Történetesen nincs így, de őszintén, az élet túl rövid. Ha te
így akarod látni, akkor semmit sem tehetek.
Valami oknál fogva ez működött. Kitty olyan hangszínen
válaszolt, ahogy már évek óta nem beszélt.
– Ha még áll az ajánlat, szeretnék fodrászhoz menni.
Naominek, annak a fiatal lotyónak, akivel a bátyád elment,
olyan haja volt, mint a patkányfarok. Az nagyot dobna rajtam…
Flynn atyára újabb küldöttség várt, amikor visszaért a
paplakba. Támogatási kérelemmel fordultak hozzá a
vízválasztóvá dagadó kérdés másik oldalának képviselői.
Aggódó polgárok csoportja gyertyás felvonulást tervezett a
városon át, az emlegetett új útért kampányoltak, amely véget
vetne a Rossmore-on keresztüldübörgő veszélyes forgalomnak.
Ez a forgalom már sok balesetet okozott, és egy ötéves gyerek
meg is halt. Azt akarták, hogy Flynn atya álljon a menet élére.
Nagyszerű, gondolta magában, igazán remek, és a másik
társaságnak még nem is válaszoltam
Azután kisimult a homloka. Talán ez adja meg a választ. Azt
fogja mondani, hogy az egyház nem avatkozhat bele helyi
politikai kérdésekbe. Vajon ez salamoni bölcsesség, vagy
valójában egy gyönge ember kibúvója? Soha nem tudhatja.
 Bizonyos szempontból azt kívánta, bárcsak eldöntenék végre
az egész dolgot. Ezek a megfoghatatlan híresztelések és
ellenhíresztelések nagyon nyugtalanítóak voltak. Mindennap
újabb olajat öntöttek a különböző elméletek tüzére. Azt
beszélték, nagy építési vállalkozókat láttak a Rossmore
Hotelban ebédelni. Ez azt jelentette, hogy az utat jóváhagyták,
már csak az a kérdés, ki fogja megépíteni.
Az erdővel határos földek tulajdonosai föllélegeztek. A föld,
amelyből valamikor összekaparták a megélhetésükre valót,
végül érni fog valamit. A trükk az, hogy most adják el valami
spekulánsnak. Különösen azok, akiknek pár holdjuk van, ami
nem tartozna a kisajátítási körbe, amikor arra sor kerül, de
rendkívül értékes lesz a megközelítés szempontjából. Szinte
mindenütt csak véleményeket lehetett hallani. Ilyen-olyan
véleményeket.
Az a férfi, aki garázst üzemeltetett, nagyon szomorú volt. Ha
megépül az út, az ő üzletének vége. Már így is elég nehezen
parkoltak nála, és az útra visszatérni olyan volt, mint az orosz
rulett.
A város szélén kis vendégházat fenntartó nőnek azt mondták,
hogy ha az új útnak kiadják az engedélyt, szereljen be még több
fürdőszobát, és bővítse ki az ebédlőjét. Végtelen sorokban
mennek majd hozzá a mérnökök, a tanácsadók és a szakértők,
akik a közelben keresnek szállást.
A televízióban vitákat rendeztek az ír utak szörnyű
állapotáról; az újonnan meggazdagodott ország nem sokáig
marad jómódú, ha az európai exportőrök csak a Harmadik
Világra jellemző zsúfolt úthálózatot találnak, és szüntelenül
akadályokkal kell megküzdeniük a javaik rendeltetési helyre
juttatása során. A turizmus is kárát látja, ha a látogatók nem
tudnak eljutni egyik helyről a másikra, anélkül hogy ne
totyognának a bérelt autójukban egy traktor vagy egy óriási,
lomha mezőgazdasági gép mögött.
 Az olyan helyek, mint a Százszorszép Mosoda, alig várták az
út megépítését. Soha nem kaptak még munkát látogatóktól. És
Fabian, a fodrász úgy vélte, föllendül az üzlete, ha a kuncsaftok
találnak parkolóhelyet az autójuk számára.
Hanem a városszéli kertészeti központ tulajdonosa nem
támogatta az új út gondolatát. Jó kis üzletet vezetett, ahol a
keletről és a nyugatról érkezők is tudtak vásárolni,
kinyújtóztatták a lábukat, ittak egy kávét, és talán megpakolták
az autót dísznövényekkel vagy ajándékhoz illően csomagolt
azáleákkal valaki számára, akihez látogatóba készültek. Ha
megépül az új út, többé senkinek sem kell arra mennie.
És ott volt még például a Rossmore Hotel tulajdonosa vagy
Skunk Slattery újságárus és Miss Gwen a Pompadoursnál, akik
bizonytalankodtak.
Természetesen akadtak érvek és ellenérvek.
Elveszítenék az átmenő kereskedelmet, mert többé senki sem
kerülne arrafelé. De az is lehet, hogy a változás több
kimozdulásra, vásárlásra, szépítkezésre ösztönözné a
helybélieket, vagy a szállodában ebédelnének, ha tudnák, hogy
van bőven hely, és nem szorítják le őket az útról a türelmetlen
teherautó-vezetők.
És több százan voltak azok, akiken Szent Anna segített
Képtelenek voltak elhinni, hogy földijeik egyszerűen hátat
fordítanak a szentnek, és megengedik a kegyhely lerombolását.
Azt beszélték, hogy akadnak olyanok, akik lefeküdnének a
buldózerek elé, ha az erdőbe érkeznének, és útját állnak minden
földmunkát végző gépnek.
Ez a legkevesebb, amit megtehetnek azért, hogy köszönetet
mondjanak a szentnek a csodákért, amelyek a forráson keresztül
megvalósultak. Valójában nem számít, hogy Róma nem ismeri
el ezeket a csodákat, mint Fatimát és Lourdes-ot. Az itt élők
tudták. És a távolról, nagyon távolról érkezők is tudták.
 Vagy talán nem jöttek rengetegen mérföldeken túlról, a
tengeren át?
És kapzsi, pénzéhes alakok mégis arra készültek, hogy
semmibe vegyék ezt a nagyszerű áldást, amely számos
embernek oly sokat jelentett, csak azért, hogy fölgyorsítsák a
közlekedést és még több pénzt keressenek, mit azelőtt.
A kanonok semmit sem tudott a kérdésről, és csak annyit
fűzött hozzá, hogy ez ügyben is, mint másban, imádkoznunk
kell az irányításért. Josef és Anna bízott Flynn atyában, és azt
mondták, szerintük az idős embernek egész napos gondozásra
van szüksége.
– Nem azért, hogy több munkaórám legyen, atyám –
magyarázta Josef. – Csak azért, mert ezt önnek tudnia kell. És
természetesen tartok tőle, hogy egy napon majd azt közli velem,
otthonba kell vonulnia, és többé nem lesz állásom. Remélem,
nem vagyok önző, de föl akarok készülni rá.
Flynn atya azt mondta, nagyon is megérti, és ez igazán nehéz
kérdés. A kanonok láthatóan nagyon boldog ott, ahol van, és kár
volna őt kimozdítani onnan. Értelmetlenné válik az élete, ha
nem a paplakban tölti. Ám ha valóban szakszerűbb
gondoskodásra lenne szüksége, természetesen meg fogja kapni.
– Épp csak arra gondoltam, hogy munkát szerzek az
útépítésen – mondta Josef.
– Úgy érti, tényleg belevágnak? – Flynn atya megdöbbent.
– A lengyel barátaim szerint igen. Nálunk akarnak lakni, és
el sem hinné, Flynn atya, milyen rengeteget fognak keresni az
építkezésen. – Josef arca reményekről és álmokról árulkodott.
– Igen, Josef, de az csak pénz.
– Pénz, amin egy kis üzletet vehetek a testvéreimnek
Lettországban. Mi itt mindent elő tudunk teremteni, amire
szükségünk lehet, de nekik alig van valamijük.
Flynn atya minden ok nélkül barátjára, James O'Connorra
gondolt, akit ugyanazon a napon szenteltek föl, mint őt. James
kiugrott, elvette Rosie-t, és két fia született. James valami
számítástechnikai területen dolgozott, azt mondta, nagyszerű,
könnyű munka, és az ember maga mögött tudhatja, amikor
hazamegy az irodából.
Nem úgy, mint a parókiái munkát. Befejezni a kiállást a
védhetetlenért, vagy a hallgatást azokban az ügyekben, amelyek
nyomasztják. Flynn atya arra gondolt, mennyire jó volna.
Egyszerűen mennyire jó volna.

Skunk Slattery fölnézett, amikor Kitty Flynn belépett az

üzletbe egy csinos asszonnyal, akit még sohasem látott.
– Hogy van, Skunk? – érdeklődött Kitty. – Vennénk pár
színes lapot, azután elmegyünk Fabianhez átalakításra.
– Sok szerencsét, Kitty. Azt mondom, soha sincs túl késő –
válaszolt Skunk nem túl udvariasan.
– A férfiak mindig hízelegnek – állapította meg Kitty.
– Bemutat a barátnőjének, Kitty? – kérdezte Skunk.
– Ő nem a barátnőm, Skunk, ő a sógornőm. Nem emlékszik
rá?
– Kitty is azok közé tartozik, akik mindig hízelegnek! – vette
át a szót Judy. – Egyébként Judy Flynn vagyok. Brian és Eddie
testvére.
– Örülök, hogy megismerhetem, Sebastian Slattery vagyok –
mutatkozott be Skunk.
– Nem is igaz! – Kitty a saját árnyékába is belekötne.
– Maga Skunk: az volt mindig, és az is marad.
Skunk és Judy kétségbeesett pillantást váltott egymással,
amíg Kitty eltemetkezett a divatos lapokban.
– Csodálom, hogy még nem találkoztunk. Hosszú ideig lesz
itt? – tudakolta Skunk.
– Majd meglátom – válaszolta rejtélyesen Judy Flynn.
 Naomi odament Flynn atyához. Normális esetben nagy ívben
kerülte. Naomi általában kerülte az embereket, jó páran voltak
azok, akiktől tartózkodott. Például Eddie felesége, Kitty,
például Eddie gyerekei, például a férfi anyja, és elsősorban a
testvére, Brian, a helybéli pap.
– Megbocsát, Brian? – kezdte.
Flynn atya kis híján elájult a döbbenettől.
– Igen… izé… Naomi… Mi a csudát akarhat a lány?
– Azon gondolkodtam, Brian, meg tudná-e mondani nekem,
hogyan érvényteleníthetnék Eddie házasságát.
– Nagy-nagy nehézségek árán, Naomi – válaszolta Flynn
atya.
– Nyilvánvalóan meg lehet csinálni, a kérdés az, hogyan. –
Naomi hatalmas, tizenkilenc éves szemével kíváncsian nézte a
férfit.
– Nem lehet megtenni – mondta Flynn atya. – Az
érvénytelenítés kimondja, hogy a házasság nem létezett,
márpedig meg kell neked mondanom, hogy Eddie és Kitty
között igenis megköttetett, és ennek eredményeképpen négy
gyermekük született.
– Az nem volt igazi házasság – kezdte a lány.
– De igen, Naomi, az volt. Te még nem éltél akkor. Én ott
voltam. Megtörtént, nem lehet azt mondani, hogy nem történt
meg. Szóltam én egy szót is az együttélésedről Eddie-vel? Nem,
nem szóltam. Ez a te dolgod, meg az övé, de ne akarjátok
belekeverni a kánonjog alapelveit és az egyházat. Kérlek!
– Eddie akkor nem tudta, mit csinál, csak húszéves volt, az
isten szerelmére, mit tud egy húszéves fiatal legény nősülésről,
gyerekekről? Nem lett volna szabad megengedni neki.
– Miért hozod ezt most szóba, Naomi? – kérdezte Flynn atya
emelt hangon. Ez sem volt sokkal rosszabb, mint mindaz a sok
esemény, ami az elmúlt napokban zajlott körülötte. De jó lenne
legalább azt tudni, miért akarja a lány két év után megszerezni a
jó hírét meg az állam és az egyház jóváhagyását.
– Egyszerűen azt akarom, hogy tisztességesen és nyíltan
intéződjenek a dolgok… – kezdte Naomi.
– Valóban? – Flynn atya kételkedett ebben.
– És tudja, a szüleim rájöttek, hogy már nem vagyok diák,
azt gondolták, főiskolára megyek, és most nyugtalankodnak…
– Igen, ebben biztos vagyok.
– És ezért, tudja, azt mondtam nekik, hogy hozzá fogok
menni Eddie-hez, és most ismét örülnek, készülődnek az
esküvőre, most ezt kell megszerveznünk, tudja.
Flynn atya vad tekintettel nézett rá. Azt hitte, mesteri szinten
alkalmazza az értelmetlen, vigasztaló közhelyeket. Ez
alkalommal azonban egyetlen odaillő szót sem tudott fölidézni
magában.

Neddy Nolan hetente egyszer elvitte az apját, hogy

találkozzon a kanonokkal.
A két öregember sakkozott, Josef kávét és süteményt szolgált
föl nekik.
– Mondja, kanonok, mindannyian tiltakozzunk ez ellen az út
ellen, ha van rá lehetőségünk? – kérdezte Marty Nolan.
– Nem hiszem, hogy lenne esélyünk.
Homályos volt, mit ért ebből az egészből Cassidy kanonok.
– Tudja, mire gondolok, kanonok, hogy a lábunkkal
szavazzunk. Hogy kimenjünk a térre a gyűlésre, meg effélék,
esetleg vigyünk magunkkal zászlót is. Nem tartozunk ezzel
Szent Annának?
– Miért nem Flynn atyát kérdezi erről, ő az egyházközség
esze – vetette föl az öregember.
– Meg is kérdeztem őt, de csak annyit mondott, tegyük, amit
a lelkiismeretünk diktál. – Marty Nolan csalódottan csóválta a
fejét. – Ez teljesen hasznavehetetlen tanács, mert tegyük föl,
hogy mindenkinek mást mond a lelkiismerete. Akkor hol
lennénk? Szükségünk van vezetésre.
– Tudja, Mr. Nolan, a vezetés napjai rég lejártak. Soha nem
gondoltam, hogy valaha is ezt fogom hallani a saját számból, de
most igaznak tűnik.
– Ez nagyon aggaszt bennünket – magyarázta Marty Nolan. –
Tudja, az emberek ajánlatokat tesznek a földünkre. Kegyetlen
összegekkel. És tudom, Neddy éjszakánként nem alszik, azon
töpreng, mit tegyen.
– De semmiféle megegyezés sem született még. Miért
tesznek az emberek ajánlatot a földjükre? – A kanonok
meghökkent.
– Nem értem, kanonok, talán többet tudnak, mint mi. De
most láthatja, mi a baja Neddynek. A saját anyja is a forrásnál
gyógyult meg. Ezt semennyi pénzzel sem lehet megfizetni.
– Hol van most Neddy? – érdeklődött a kanonok, talán azért,
hogy témát váltson. Ez bejött.
– Ó, ismeri Neddyt, kanonok, mindig is álmodozó volt,
Rossmore környékét járja zsebre dugott kézzel, minden érdekli,
semmit sem ért.
– Nos, akkor jobb, ha folytatjuk a sakkot – javasolta a
kanonok. – Én lépek vagy maga?

Neddy Nolan valójában Myles Barry ügyvédi irodájában ült.

– Kissé nehéz felfogású voltam mindig is, Myles – kezdte.
– Ezt egyáltalán nem mondanám. Hát nem ragyogóan
intézted a saját életedet, nem vettél el egy kiváló lányt? Nem
vagy mindenkinek a barátja Rossmore-ban?
– Igen, Myles, csakhogy talán már nem sokáig. Mindenféle
emberek jönnek, és rá akarnak beszélni, hogy adjuk el nekik a
földet.
– És ez nem jó?
 – Nem igazán. Nyilván bizalmas értesüléseik vannak, vagy
minek hívják ezt. Bizonyára tudják, hogy tényleg megépítik az
utat, és hogy a mi földünkön keresztül fog vezetni. – Neddy
nagyon zaklatott volt.
– Tudom, de ez nem a sors ajándéka? A tiédnél jobb
családdal nem is történhetne. – Myles nem látta, hol itt a baj.
– De hát nem adhatom el a birtokunkat spekulánsoknak,
olyanoknak, akik megvesznek egy darab földet itt, egy darabot
ott, és nincs más céljuk, mint hatalmi helyzetbe kerülni a
megváltáskor azáltal, hogy összevásárolnak minden
hozzáférhető holdat. Azután amikor eljön az ideje, kitarthatnak,
és végül óriási nyereséggel továbbadják a kormánynak meg az
építtetőknek. Ezekben az ügyletekben mi nem akarunk részt
venni.
– Hát, nem… nem… – Myles Barry kíváncsi volt, hová
fognak kilyukadni.
– Páran épp az imént mondták, hogy hozzád fognak fordulni
ez ügyben – folytatta Neddy nyugtalanul.
Myles Barry időt akart nyerni.
– Ez a helyzet, Neddy. De, tudod, nem törvénytelen dolog
ajánlatot tenni valaki földjére. Megnevezel egy összeget, ők
kifizetik, te beteszed a pénzt a bankba, ők később drágábban
adják tovább a földet, mert itt is, ott is sok kis darabot tudnak
felkínálni. Vagy elutasítod őket, és kevesebbet kapsz a
kormánytól, amikor eljön az idő, és kész. Ez így működik. Hol
itt a baj?
– A baj az, hogy ez az egész csak a pénzcsinálásról szól –
magyarázta Neddy.
Myles fölsóhajtott, és úgy döntött, egyenesen fog beszélni.
– Igen, igaz, néhány ügyfél megkért, tegyek neked ajánlatot,
de azt válaszoltam, hogy neked saját ügyvédre lesz szükséged,
és talán ingatlanügynökre is, aki tanácsot ad, én pedig nem
léphetek föl afféle közvetítőként, nem kényszeríthetem mindezt
rád.
– Lehetnél te az ügyvédünk, Myles? Ezer éve ismerlek, egy
osztályba jártál a bátyámmal, Kittel. – Neddy arca nem
árulkodott ravaszságról.
– Tulajdonképpen lehetnék az ügyvéded, Neddy, de azt
tanácsolom, fordulj nálam befolyásosabbhoz. Talán egy nagy
céghez Dublinből. Komoly pénz van ebben. Talán jobb, ha
igazán profi csapat dolgozik neked.
– Vagy nem akarod átejteni az embereket azzal, hogy átallsz
a másik oldalra, és engem képviselsz? – Neddy tisztán akart
látni.
– Nem, ez nem volna összeférhetetlen. Senki sem említett
összeget. Nem láttam sem papírokat, sem ajánlatokat. Csak
annyit mondtam, hogy semmit sem teszek, amíg nem fogadsz
magadnak képviseletet – mondta Myles.
– Tehát ha akarnád, megtehetnéd? – Neddy fájdalmasan nyílt
volt.
Myles Barry természetesen megtehette volna. De sokkal több
pénzhez jut, ha a helyi üzletemberek társulását képviseli. Neddy
Nolantől és az apjától nem kérhet megfelelő tiszteletdíjat.
Különösen a dolgok jelenlegi állása szerint, amikor úgy tűnik,
Nolanék kitartanak. A birtokot meg fogják venni, ha megindul
az útépítés, márpedig ez nagyon valószínűnek látszik. Azok a
bizonyos üzletemberek, akik megkeresték, nem érdeklődnének
a Nolan-birtok iránt, ha nem rendelkeznének értesülésekkel a
tanácstól. Myles Barrynek értésére adták, hogy minden ésszerű
ajánlatot elfogadnak Nolanéktől.
Persze, hogy spekuláció volt. De így működik a gazdaság.
Az emberek kockáztatnak: nyernek, vagy veszítenek. Csak
Neddy Nolan látta gyanúsnak az egész rendszert.
Myles csak ült, és az asztal túloldalán helyet foglaló szelíd,
barátságos férfit nézte. Azt az embert, aki nagyon keményen
megdolgozott azért, amije van. Nagyszerű volna látni, hogy egy
ilyen ember végre jól jár.
Csakhogy Myles Barry nagyon is tudatában volt annak, hogy
a szóbeszédből valóság lesz, és hamarosan rákapcsolnak. A
bankos Cathal Chambers beszélt neki két helyi tanácstagról,
olyan fickókról, akiknek annyi pénzük sem volt, hogy csontot
vegyenek a kutyának, de a közelmúltban mégis egy halom
készpénzzel állítottak be a bankba, amit megtakarítási számlán
akartak elhelyezni. Cathal elképedt ettől a nyilvánvaló
szavazatvásárlástól.
Mégis mit tehetett azon kívül, hogy idézte a törvényt,
miszerint a banknak tudnia kell, honnan származik az
elhelyezendő pénz. A szemébe nézve közölték, hogy pókeren
nyerték. Az út ügyében először a helyi tanács szintjén, azután
országos szinten szavaznak. Úgy tűnt, mindez előre eldöntött
ügy.
Myles Barry Neddyt nézte. Szüksége van valakire, aki
megvédi az érdekeit. Veszélyes vizekre evezett. Csakhogy
Neddy nem kért a dublini nagymenőkből, a cégekből, amelyek
mindenkit elijesztenének, aki megpróbálja őt átejteni. Nem, ő
azt a férfit akarta, aki egy osztályba járt a bátyjával, Kittel – aki
pedig jelenleg Őfelsége kívánságának megfelelően egy angol
börtönben tölti a büntetését.
– Hogyne, Neddy – sóhajtotta. – Megtisztelő számomra, ha
az ügyvéded lehetek.

Judy Flynn egyedül sétált föl a galagonyaerdőbe. A legjobb

ruhájába öltözött, sötétkék selyemruhába kék-fehér mintás
sállal. Frissen melírozott haja elegánsan csillogott. Kérése mellé
meg akarta mutatni Szent Annának a nyersanyagot.
A barlangban fél tucat ember dünnyögött és imádkozott a
szobor közelében. Judy letérdelt, és rögtön a lényegre tért.
 – Egészen őszinte leszek hozzád, Szent Anna. Nem tudom,
valóban létezel-e vagy sem, és ha igen, foglalkozol-e ilyen
ügyekkel vagy sem. De annyit megér, hogy kipróbáljam.
Egymást követő kilenc reggelen el fogok jönni ide, hogy
imádkozzam a földi békéért vagy bármiért, amit te magad
szükségesnek tartasz. Egész kis imabankot építünk itt. Te pedig
viszonzásképpen elvezeted a lépteimet ahhoz a férfihoz, akihez
feleségül mehetek, és akivel gyerekeink lehetnek. Tudod,
folyton gyerekkönyvekbe készítek rajzokat, nekem magamnak
még sincs gyerekem. És ezek miatt a rajzok miatt valahogy
hiszek a csodában, egy csodálatos világban, ahol bámulatos
dolgok történnek. Miért ne találhatnék itt férjet magamnak?
– Ó, és esetleg tudni szeretnéd, hogy eddig miért nem
sikerült. Egyszerű. Rossz helyen kerestem. Ügynökségekre
jártam, a hirdetéseket néztem, az újságokat bújtam, meg effélék.
Nem volt megfelelő alap. Én talán ebből a városból szeretnék
valakit, akkor nem érezném úgy, hogy eltávolodtam innen, és
nem lenne bűntudatom amiatt, hogy nem vagyok itt. Akkor az
öcsémnek is segíthetnék a mama gondozásában, segíthetnék
Kittynek; biztosan járt idefönt, és megkért rá, hogy hozd vissza
neki Eddie-t. Ne tedd, nem működne.
– Nem hiszem, hogy a házasság csupán a megjelenésről és a
jól öltözöttségről szól, de úgy tisztességes, ha szólok neked,
ennél jobban nem tudok kinézni. Hajlamos vagyok a
türelmetlenségre, és kissé heves a természetem, de úgy vélem,
kellőképpen kordában tartom. Ez van most. Elmondok egy
rózsafüzért a közbenjárásodért, és holnap ismét eljövök. Ennél
tárgyilagosabban nem beszélhetek.

Eddie Flynn kijött a Rossmore Hotel bárjából. Nyugtalan

idők járták. Remek üzleti megállapodást kötött, ami
valószínűleg jól bejön majd, közösen pár emberrel, akik tudják,
mit csinálnak. Ez hozzájuttathatja őt ahhoz a pénzhez, amelyre
oly nagy szüksége van. Mert most aztán igazán szüksége volt
pénzre!
Az ifjú Naomi egy sereg hazugságot tálalt a szüleinek, azt
mondta, másodéves hallgató odafent Dublinban. Most még
nagyobbat tódított, bejelentette nekik, hogy Eddie házasságát
hamarosan érvénytelenítik, és a férfi el fogja őt venni. Márpedig
ez soha nem fog bekövetkezni, egymillió év múlva sem. A lány
ütődött volt.
Sok szempontból egyszerűbb lett volna Kittyvel maradni.
Legalább mindig volt étel az asztalon, amikor este hazaért, és
ott voltak a gyerekek, hogy szórakoztassák. Az utóbbi időben az
egész kínos és mesterkélt volt, mintha valamiféle patkánynak
tartanák, aki elhagyta őket. Azután a hét közepén Kitty elvitette
őket vele moziba, a fiatal Naomi pedig ki akart ruccanni a
hétvégeken. És mindenki azért nyúzta, hogy nem látogatja elég
gyakran a mamát.
Belefáradt. Ha most hazamenne, Naomi esküvői ruhákról
készült fényképekkel és a meghívandók listájával várná. A lány
igencsak eredménytelen beszélgetést folytatott róla Briannel,
ami után úgy gondolta, hogy közvetlenül a kanonokhoz kell
fordulniuk, aki biztosan segítőkészebb hozzáállást mutat majd.
Egyébként is, hivatalosan nem főnöke ő Briannek?
Az utca túloldalán észrevette Kittyt. Vagyis ő volt az? Kitty
anorákját viselte, de a haja egészen másképp nézett ki, és
kifestette az arcát. Eddie behúzódott az árnyékba, és figyelt.
Igen, Kitty az. De valamit csinált magával. Talán befestette a
haját?
Sokkal fiatalabbnak látszott.
Eddie Nézte, hogy a felesége elmélyülten tárgyal azzal a
szegény Lilly Ryannel, akinek évekkel korábban ellopták a
csecsemőjét, azután erőszakossá vált a férje. Eddie figyelte,
ahogy Kitty továbbmegy az utcán. Be nem vallaná magának, de
sokkal könnyebb volna az élet, ha Kittynél teázna.
 Az új út ellen tiltakozók keresztülvonultak a városon, majd
elindultak fölfelé a galagonyaerdőbe. Néhányan plakátot vittek
Mentsük meg a szentünket!, illetve Nem kérünk az új útból!
fölirattal. Tévétársaságok és az országos lapok újságírói
érkeztek tudósítani.
Brian Flynn atya tudta, hogy valakiknek mondania kell majd
valamit. Nem ülhet ott kirakati bábuként. De az országos
televízióban való megjelenésnek még a gondolatától is irtózott.
– Borzalmas a hajam, úgy nézek ki, mint a vécékefe –
közölte a nővérével.
– Menj el ahhoz a Fabianhez, kiváló! – tanácsolta neki Judy.
– Elment az eszed! Egy hétig etethetsz egy egész családot
abból a pénzből, amit elkér.
– Ugyan, Brian, neked nincs családod, akit etetned kellene, a
vendégem vagy – mondta a nő, és úgy is lett.
Brian elment a szalonba, és közben olyan nevetségesnek
érezte magát, mint még soha. Nem értette, tulajdonképpen mit
csinált vele a magát Fabiannek nevező fickó, de utána sokkal
normálisabban nézett ki.
Riportot készítettek vele, amelynek során elmondta, hogy
Szent Anna forrása itteni kegyhely, és szomorúan látja a hívek
zaklatottságát meg az érzékenységük elleni támadást.
Majd egy héttel később ismét megkérdezték őt azon a
gyertyás gyűlésen, amelyet olyasvalaminek a bevezetéséért
rendeztek, ami elterelné a nagy forgalmat Rossmore-ból.
Ezúttal Flynn atya elmondta a riportereknek, hogy egy gyermek
halálát meg kell siratni, és a hatóságoknak kötelességük
mindent megtenniük annak érdekében, hogy soha többet ne
veszítsenek el így egy fiatal életet.
– Biztos vagyok benne, hogy aki mindkét beszélgetést
hallotta, tökéletesen hibbantnak fog tartani – mondta a
nővérének.
 – Nem, azt fogják gondolni, hogy amikor valaki gödörben
áll, annak joga van abbahagyni az ásást – vélte Judy.
Sokkal megnyugtatóbb társaságnak bizonyult, mint Brian
gondolta volna. Azt mondta, tudja, hogy színtiszta őrültség, de
igazi vigaszt kapott annál a szedett-vedett öreg forrásnál.
Kifestette az anyja konyháját is, amitől az idős asszony
fölvidult – de annyira azért mégsem, hogy beismerte volna,
emlékszik Judyra.
A testvérek minden délután elfogyasztottak egy italt a
Rossmore Hotelban. Egy alkalommal megpillantották Eddie-t,
és intettek neki, hogy csatlakozzon hozzájuk. Senki nem
említette Naomit, Kittyt vagy a mamát.
Kifogástalanul kellemes csevegés volt.
– Azt hiszem, errefelé mindannyian kezdünk komolyan
öregedni – állapította meg utóbb Judy Flynn.
– Ó, még ha csak erről lenne szó! – sóhajtotta Flynn atya.
Igazán súlyos bajok bekövetkeztétől tartott, ha bejelentik a
tanács határozatát, ami már csak napok kérdése.
Az utat támogató és ellenző vélemények, az erdőből jövő
hangok csak erőt gyűjtöttek – a java még csak eztán jön.

9. fejezet
Beszélgetés Mercedesszel

Első rész – Helen

Ó, Mercedes! Egy kicsit elaludtam. Álmomban

visszamentem Rossmore-ba, a zsúfolt főutcán sétáltam.
Gyakran álmodtam ezt. Te azonban nem tudod, hol van,
Írországban van, túl a tengeren. Írország csak ötvenpercnyire
van repülővel Londontól. Egyszer el kell oda menned. Tetszene
neked, te vallásos vagy, márpedig Rossmore nagyon katolikus.
Igen, legalábbis az volt.
Mindig is szerettelek, Mercedes, sokkal jobban, mint a
nappalos nővéreket – neked több időd van az emberekre,
készítesz egy csésze teát. Meghallgatsz. Ők nem figyelnek, csak
ülj föl, ébredj föl, kelj föl és fel a fejjel. Te soha nem mondod
ezt.
Kellemes, hűvös a kezed, levendulaillatod van, nem valami
fertőtlenítőszeres. Érdekes vagy.
Azt mondod, Mercedesnek hívnak, és orvoshoz akarsz
férjhez menni. Szeretnél több pénzt küldeni az anyádnak. De
hetekig eltartott az is, hogy ennyit megtudjak rólad, Mercedes,
mert te csak rólam akarsz beszélni, meg arról, hogy érzem
magam.
Bárcsak Helennek szólítanál, nem pedig asszonyomnak!
Kérlek, ne hívj Mrs. Harrisnek! Olyan szívélyes vagy, annyira
érdekelnek a családtagjaim, akik meglátogatnak. James, a
magas, jóképű férjem és Grace, a gyönyörű lányom.
Mindenféléket kérdezel róluk, én pedig mesélek, igazi öröm
veled megosztani a dolgokat. Sokat mosolyogsz. És nem vagy
tapintatlan, nem nyomozol, nem kérdezősködsz folyton. Nem
vagy olyan, mint amilyennek David tűnik. Ismered Davidét,
Grace udvarlója. Azt hiszem, te is érzed ezt rajta, gyakran
előfordul, hogy finoman odébb tereled, amikor itt van. Tudod,
hogy kifáraszt.
Hozzád azonban vég nélkül lehet beszélni.
Élvezed a történetet arról az estéről, amikor megismerkedtem
a jóképű James Harrisszel, huszonhét évvel ezelőtt, amikor a
szobatársamtól kölcsönkért ruhában mentem el a bulira. Azt
mondta, a ruhának olyan színe van, mint a szememnek, és
bizonyára művészi alkat vagyok. Valójában ez az egy ruhánk
volt hármunknak, amely elég divatos volt ahhoz, hogy
megjelenjünk benne.
 Elmondtam neked az igazat erről, meg arról, mennyire féltem
az első találkozástól Natashá-val, az anyjával. Olyan nagy és
lenyűgöző otthonuk volt, és kutakodó kérdéseket tett föl.
Azelőtt soha nem ettem osztrigát – igazi megrázkódtatásban
volt részem. És egy csomó dologról elmondtam neked az igazat,
hogy milyen kedvesek voltak hozzám mindig az árvaházban,
ahol felnőttem, és hogy ragaszkodtak az esküvői tortám
elkészítéséhez. Natasha először tiltakozott, azt mondta, amatőr
munka lesz, de még ő is kellemesen csalódott.
Gyakran meglátogattam őket az árvaházban. Azt mondták, én
voltam az egyetlen gyerek az otthonban, aki nem
kérdezősködött a családja felől. A többieket mind izgatták a
részletek, és tudni akarták, megtörténhet-e valaha, hogy az
anyjuk odamegy értük.
Én azonban semmit sem akartam tudni. Ez volt az otthonom.
Valaki beadott engem, Helent, és akkor bizonyára jó oka volt
rá. Mit kellett volna még kérdezni? Megtudni?
A nővéreknek nem mondtam meg, hogy ilyen beteg vagyok,
Mercedes. Nem tudták volna elviselni. Inkább azt mondtam,
külföldre utazom Jamesszel, és majd később jelentkezem.
Hagytam rájuk valamit a végrendeletemben, és írtam egy
köszönőlevelet. Nagyon fontos, hogy az emberek köszönetet
kapjanak azért, amit tesznek. Tényleg fontos. Máskülönben
talán sohasem tudják meg, milyen nagyra értékelik őket. Mint
például én is téged. Rengeteget köszönhetek neked, mert
őszintén hálás vagyok azért, hogy találkoztam valakivel, aki
ilyen figyelmesen meghallgat, és akit ennyire érdekel a
történetem.
Te, aki olyan keményen dolgoztál és olyan sokat spóroltál,
megérted, milyen komoly erőfeszítéseket tettem én is, amikor a
titkárnői tanfolyamot végeztem Londonban. A többiek a
csoportból órákat töltöttek kávézással meg kirakatnézéssel, én
azonban rengeteget tanultam és gyakoroltam
 Két lánnyal laktam egy lakásban, akik imádtak főzni, és
engem is megtanítottak az élvezetére.
Szombatonként egy nagy üzletben lévő kozmetika
pénztárában dolgoztam, és a munkabérem mellett átalakított
ruhákat meg ingyen árumintákat is kaptam; vasárnaponként
kertészeti központban dolgoztam, ahol rengeteget tanultam,
virágot kötöttem és virágládákat ültettem be a környékbeliek
számára. Mire megfelelő fizetéssel járó jó állást találtam a
Cityben, sokkal műveltebb voltam, mint a többi lány, akik
velem együtt hagyták el az árvaházat. Amikor visszamentem
hozzájuk, mindig azt mondták, igazi hölgynek nézek ki,
büszkék rám, és ha a fejembe veszem, nyugodtan férjhez
mehetek egy herceghez.
Én azonban úgy döntöttem, James Harrishez megyek.
Regényekben olvastam ugyan olyan emberekről, mint James,
de nem hittem, hogy valóban léteznek.
Minden tekintetben igazi úriember volt. Soha nem emelte föl
a hangját, mindig udvariasan viselkedett, a mosolyától az egész
arca ragyogott. Eldöntött tény volt, hogy hozzámegyek, és
olyan keményen dolgoztam ezen, mint minden máson. Semmit
nem titkoltam a múltammal kapcsolatban.
Nem akartam, hogy Natasha, az anyja kutakodjon, és
megtudjon dolgokat az árvaházi kis Helenről, ezért mindennel
nyíltan kirukkoltam. És ez kifizetődött. Végül beleegyezett az
esküvőbe, és azt hiszem, a maga módján tisztelt.
Gyönyörű menyasszony voltam. Mutattam már a képeket?
Persze, hogy mutattam. Csak még egyszer látni akartam őket.
Már csak a gyerekre vártunk.
Valakire, aki megörökli Natasha óriási vagyonát. A gazdagok
nem pénznek hívják, Mercedes, hanem vagyonnak. Tehát már
három éve házasok voltunk, és semmi jele nem volt, hogy
terhes lennék. Én izgultam, James aggódott, Natasha pedig
dühöngött.
 London távoli részébe mentem orvoshoz, aki megvizsgált.
Kiderült, hogy nincs peteérésem, ezért termékenységi
kezelést kell kapnom.
Pontosan tudtam, James mennyire ellenezné ezt. Ha
kiderülne, hogy ő képes gyermeket nemzeni, de a felesége nem
esik teherbe, akkor minden megváltozna közöttünk. Ha Natasha
megtudná, összedőlne a világ.
Rájöttem tehát, hogy James és én nem élhetünk úgy, mint a
fogamzási nehézségekkel küzdő átlagos párok, akik
lombikbébiprogramon vesznek részt. Arra sem volt lehetőség,
hogy egyedül intézzem, és titokban mesterséges
megtermékenyítésnek vessem alá magam. Ez nyilvánvalóan
nem működött volna.
James hallani sem akarna helyettes anyaságról, ezért nem
volt értelme beszélni róla. Sem az örökbefogadásról, még ha lett
is volna örökbe fogadható gyerek. Arra pedig gondolni sem
akartam, milyen arcot vágna Natasha arra a felvetésre, hogy
tengerentúli csecsemőt vigyünk az otthonunkba. Egy kis afrikai
Harrist! Ázsiai Harrist! Ne nevettess!
Nem, Mercedes, nagyon kedves vagy, de nem izgatom fel
magam, egyáltalán nem. Tudom, téged mindig aggaszt, hogy
felizgatom magam, főleg akkor, amikor Grace Davidje faggat
mindenféléről. De ez nem olyan. Csak próbálom az egészet
megmagyarázni. El akarom neked mondani, muszáj
elmondanom. Tudod úgy tekinteni, mintha levelet írnék neked?
Levél Helentől Mercedesnek.
Igen, kérek egy korty teát, köszönöm szépen, kedvesem, te
mindig itt vagy, ha az embernek szüksége van rád.
Tehát, ahogy mondtam, ki kellett gondolnom, mit tegyek.
Ez az egész huszonhárom évvel ezelőtt történt, amikor te
még tipegő kisgyerek voltál, és ide-oda futkostál a napsütötte
Fülöp-szigete-ken. Ott süt a nap, ugye? Én viszont Londonban
voltam, és nagyon aggódtam.
 Mindig találtam jó megoldásokat: nem adom meg magam.
Az egyik kolléganőm Dublinban nyaralt, odaát Írországban, és
onnan elmentek erre a helyre, Rossmore-ba. Kisváros, de
gyönyörű, áll benne egy öreg kastély, meg van egy erdő,
galagonyaerdőnek hívják, és ott fakad egy csodatévő forrás.
Tulajdonképpen egy szent forrása. Katolikus lévén te biztosan
tudsz róla, Mercedes. Az emberek oda jártak a szenthez
imádkozni, és kívánságaik válaszra találtak. Köszönetképpen
ott hagytak dolgokat.
Kíváncsi voltam, miket kívántak.
Tulajdonképpen mindenfélét, a szentnek jó sok dolga akadt.
Az emberek férjet és gyógyulást kértek. És sokan gyereket.
Rengeteg gyerekcipő volt ott, és a tüskés bokrokra mindenfélét
felkötöztek azok az emberek, akik gyereket akartak. Képzeld
csak el!
Nos, én elképzeltem. Éjjel-nappal képzelődtem. Ez az a hely,
ahol megtalálom a gyerekünket.
Ezek az emberek nem jártak volna oda imádkozni, ha annak
nem lett volna valami eredménye. Így aztán amikor James
legközelebb üzleti útra ment, kivettem pár nap szabadságot,
átsurrantam Írországba, és fölszálltam egy rossmore-i buszra.
Az egész dolog rendkívüli volt. Igazán nagyon különös.
Egész modern város szép üzletekkel meg jó éttermekkel, egy
kis szalonban még a hajamat is megcsináltattam. És mindössze
egymérföldnyi távolságban ott volt a harmadik világbeli
babonának ez az igazi színtere. Bocsáss meg, Mercedes, nem
akarlak megsérteni, tudod, mire gondolok.
Tucatnyi ember volt ott, mindegyik a maga történetével. Ott
volt az az öreg nő, Szent Annához imádkozott. Ő az, Szent
Anna, Jézus anyjának, Máriának az anyja, de te ezt mind tudod.
Az otthonban volt róla szobrunk.
Mindenesetre ez a nő azt kérte, hogy a kábítószeres fia
meggyógyuljon, és volt ott egy lány, aki azért imádkozott, hogy
a barátjának ne jusson a fülébe az ostoba kiruccanása egy másik
férfival. Egy fiú azt mondta, muszáj átmennie a vizsgán, mert
az egész családja rá támaszkodik. Egy tizennégy éves lány azt
kérte, hogy az apja szokjon le az ivásról.
Becsuktam hát a szememet, és beszéltem ehhez a szenthez,
azt mondtam neki, ha elintézi, hogy teherbe essek, akkor
azonnal visszatérek a vallásomhoz, amelyről úgymond
elfeledkeztem, amióta megismertem Jamest és Natashát.
Nagyon békés hely volt, minden lehetségesnek tűnt. Én pedig
egészen biztos voltam a sikerben. A délutáni busz érkezéséig
körülnéztem Rossmore-ban. Akkor még nem volt nagy
forgalom, simán lehetett sétálni. Azt hiszem, mostanra ez
teljesen megváltozott. Úgy tűnt, mindenki ismer mindenkit, a
járókelők fele üdvözölte egymást a Castle Streeten, a főutcán.
Olyannak láttam őket, mint egy nagy családot. És arra
gondoltam, ha egy szép napon visszatérek ide a gyerekemmel,
én is a család tagja leszek. Vissza fogok jönni Rossmore-ba, és
köszönetet mondok Szent Annának a segítségéért.
Az emberek közül sokan az üzletek előtt hagyták a
gyereküket, mivel a babakocsik túl nagyok és súlyosak voltak
ahhoz, hogy bevigyék őket magukkal. A járókelők megálltak,
hogy megcsodálják a kocsikban fekvő gyerekeket. Tucatnyian
voltak. Hamarosan nekem is lesz gyerekem babakocsiban, a mi
babánk Jamesszel. Natasha unokája. És amikor meglesz, soha
nem fogjuk szem elől téveszteni a gyerekünket.
De csak teltek-múltak a hónapok, és semmi jele nem volt
Szent Anna közbenjárásának. Dühösen gondoltam vissza
haszontalan utamra a forrásához, és nagyon bosszankodtam.
Egyre csak azon a városon járt az eszem, ahol az asszonyok
mindenki szeme láttára a főutcán hagyják a csecsemőjüket, és
senki nem törődik velük. Csak úgy mellékesen ott hagyják a
gyereküket az utcán, miközben mi, többiek gyerekre áhítozunk.
Ekkor támadt az ötletem.
 Elmegyek Írországba, keresek egy babakocsit, és hazahozom
a babánkat. Mindegy, hogy fiú vagy lány. Ha a mi saját
gyerekünk lenne, akkor sem tudnánk megválasztani, s ettől az
egész valahogy természetesebb lett.
Mindent jól el kellett terveznem.
Írországba nem kell útlevél vagy bármi más, de a repülőn
vagy a reptéren könnyebben kiszúrhatnak, mint a kompon.
Ezért aztán a tengert választottam.
Azt mondtam Jamesnek, hogy állapotos vagyok, és nem az ő
családi orvosukhoz megyek, hanem egy női klinikára, mert ez
jobb nekem. Tökéletesen megértett, és kedves volt hozzám. És
természetesen végtelenül örült a csodálatos hírnek.
Könyörögtem neki, hogy még ne mondja el az anyjának. Azt
mondtam, időre van szükségem. Egyetértett velem abban, hogy
a mi titkunknak kell lennie, amíg meg nem bizonyosodunk
afelől, minden rendben megy. Három hónap után bejelentettem,
hogy egyedül szeretnék aludni. Vonakodva beleegyezett.
Elolvastam a terhesség valamennyi tünetét, és annak
megfelelően cselekedtem. Elmentem egy színházi
jelmeztervezőhöz, és különleges szabású formát csináltattam,
amely a terhességi pocakot utánozza. Elmagyaráztam, hogy a
színpadi szerepem szerint a hálóing alatt is jól kell mutatnia.
Érdekelte őket a feladat, nekem pedig egyre homályosabban
kellett beszélnem az egész dologról, hátha meg szeretnék nézni
a színházban az alakításomat!
Natasha el volt ragadtatva. A vasárnapi ebédek után még
mosogatni is segített, ahelyett hogy ült volna, mint a kőszikla.
– Helen, drágám, kedves lányom, el sem tudod képzelni,
milyen boldoggá tesz a hír – mondta, és a hasamra tette a kezét.
– Mit gondolsz, mikor fogjuk érezni a rúgását?
Azt válaszoltam, majd megkérdezem a klinikán.
Rájöttem, hogy a baba állítólagos születésének idején el kell
mennem valahová. Ez bizony nehézséget jelentett, de
megoldottam. Azt mondtam Jamesnek és Natashának, hogy az
anyasághoz közeledvén nosztalgiát érzek az árvaház iránt,
hiszen az az egyetlen otthon, amire emlékszem James el akart
kísérni, de elmagyaráztam neki, hogy ezt az utat egyedül
akarom megtenni. A régiségkereskedelemben ez amúgy is
zsúfolt időszak, Londonban kell tartózkodnia. Egy héten belül
megjövök, jóval a születés várható ideje előtt. Sokáig kellett
győzködnöm, de végül elengedett.
A munkahelyemen már megkezdtem az anyasági
szabadságot. Én voltam a felelős vezető, azt csináltam, amit
akartam
Valóban elmentem az árvaotthonba, ahol örömmel látták az
állapotomat. Különösen boldoggá tette őket az időzítés, mert a
vér szerinti anyám kórházban feküdt, haldoklott, és mindenáron
azonnal látni akart. Hogy magyarázattal szolgáljon.
Azt mondtam, nem kérek magyarázatot.
Életet adott nekem, ez szép dolog volt. Másra nincs
szükségem. Ezzel kell boldogulnom.
A nővérek és a személyzet megdöbbent. Itt vagyok én, jó
állással, gazdag férjjel, gyönyörű otthonnal, és most a saját
gyerekemet várom. Miért nem tudom megnyitni a szívemet az
előtt a szegény asszony előtt, aki nem volt ilyen szerencsés az
életben?
Engem ez nem hatott meg. Túl sok mindenre kellett
gondolnom. Éppen arra készültem, hogy külföldre utazom,
ellopok magamnak egy csecsemőt, gyereket James, örököst
Natasha Harris számára. Miért kellene holmi idegen
kalandozásaival és túlságosan későn fölébredt bűntudatával
foglalkoznom?
Azután továbbindultam, a kocsit a komp végállomásánál
hagytam. Parókát vettem föl, lerántottam magamról az ál-hasat,
és betettem a csomagtartóba. Vásároltam egy olcsó esőkabátot,
egy pokrócot meg egy élethű babát, és már kész is voltam.
Akkoriban még nem működött olyan sok zárt láncú tévéhálózat,
de biztosítani akartam, hogy ha körözést rendelnek el, senki se
hívhassa föl a figyelmet egy nőre, aki az Egyesült Királyság
irányába hajóra szállt egy csecsemővel – valaki viszont
mindenképpen említse meg, hogy az ellenkező irányban látta őt.
A szabadban üldögéltem, és a babát ringattam.
Egy-két anya odajött hozzám, vetettek egy pillantást a
babára, de mentegetőzve megmagyaráztam nekik, hogy a
kislány nem szereti az idegeneket. Látod, már akkor úgy
gondoltam rá, mint a lányomra.
Azután fölszálltam a rossmore-i buszra, egészen szorosan
öleltem a babát. Forgalmas szombat volt a városban – addig
mentem a Castle Streeten, amíg már sajgott a lábam.
Valamit vásároltam is, hintőport, pelenkát, bőrápoló krémet.
Ezúttal is sok babakocsi állt az üzletek előtt. Ártatlanul a
biztonságos városban, bízva az emberekben, mondhatná valaki.
Én nem így láttam. Bűnösen gondatlan, nemtörődöm szülők,
akik nem érdemelnek gyereket, én ezt gondoltam.
Óvatosnak kellett lennem.
A háromkor induló buszt feltétlenül el kell érnem. Két óra út
lesz a kompig. Közvetlenül a busz indulása előtt kell elvinnem a
gyereket, nem korábban, nincs értelme időt adni a hatóságoknak
a keresésre.
Különös. Szinte lerajzolhatnám az embereket azon a zsúfolt
utcán aznap. Ott volt egy öreg pap, tudod, reverendában, abban
a fajta fekete ruhában, amit általában hordanak, egészen a földig
ér. Mindenkivel kezet fogott. A lakosságnak jóformán a fele
vásárolni ment, és köszöntgették egymást. A Rossmore Hotel
lépcsőjén álltam, amikor megpillantottam egy kisbabát a
kocsijában. Ott feküdt, aludt, egy kicsi yorkshire terriert
kötöttek a kocsi fogantyújához. Átmentem az úttesten,
másodpercek alatt megtörtént, a játékbaba a gyékénykosárban
volt, a csecsemő pedig a karomban, a pokrócban. Szorosan
csukva volt a szeme, de a szívemhez közel hallottam a gyönge
szívdobogást. Az egész teljesen rendben valónak tűnt, mintha
így kellett volna történnie. Mintha valami különös módon Szent
Anna vezetett volna ehhez a gyerekhez.
Fölszálltam a buszra, és utolsó alkalommal visszanéztem
Rossmore-ra. A busz végigdöcögött a vidéken a komphoz, és
fölszálltam a lányommal a hajóra. Bizonyára jó messze jártam
már, amikor leadták a riasztást. És egyébként is ki gondolt
volna arra, hogy azonnal átkutassák a kompokat? Mire
észrevették, hogy tökéletes gyerekrablás történt, én már
elhelyezkedtem az autómban.
Véghezvittem, amit kiterveltem: megszereztem a
gyerekemet.
Egy kislányt, akit Grace Natashának fognak hívni. Kettő-
négyhetes lehetett. Alávaló dolog egy ilyen korú gyereket
magára hagyni. Vitathatatlanul jobban járt azzal, hogy
odamentem érte, jobb életet adtam neki. Most már senki sem
találhat meg, mondtam magamban, miközben a kocsi hátuljában
lévő spirituszfőzőn elkészítettem az első üveg tápszerét.
És az volt a csodálatos, Mercedes, hogy soha senki nem
tudta.
Látod, nagyon jól kitaláltam.
Visszaraktam az álhasamat, a babát pedig az autóban
hagytam, amíg bejelentkeztem egy kopott vendégházban. Az
éjszaka közepén eljátszottam, hogy szülési fájdalmaim vannak,
és ragaszkodtam hozzá, hogy magam vezessek a kórházba.
Valójában visszamentem az árvaházba.
Azt mondtam nekik, hogy egyedül szültem meg a babát, és
szükségem van pár napnyi gondozásra, amíg fölépülök a
megrázkódtatásból.
A személyzet egyik tagja lehetetlennek találta, hogy ezt a
babát azóta szültem, amióta pár napja náluk jártam. Ez a
csecsemő kéthetes, nem pedig háromnapos. Másik orvost akart
hívni hozzám. De ezekkel az emberekkel tizenhét évig együtt
éltem. Tudtam velük bánni. És azt se feledjük, hogy szerettek.
Semmi baj nem volt velem azokban az években. Emlékeztem
rájuk, és visszamentem, hogy meglátogassam őket. Még
adományt is küldtem az alapítványuknak. Nem akarták kérdőre
vonni a szegény, árva kis Helent, akinek haldoklott az anyja.
Tudták – persze, hogy tudták. Ezek az asszonyok egész nap
és egész éjjel gyerekek közt éltek. Talán jelenteniük kellett
volna, mondhatnád. De talán azt gondolták, megvettem a babát.
És azt is tudták, hogy titokban akarom tartani a meglehetősen
híres férjem és anyósom előtt. Így hát belementek a játékba.
A szeméthamvasztó gépben elégettem az álhasat, a parókát
és az olcsó esőkabátot, amikor senki sem látta. Fölhívták
Jamest, hogy értesítsék róla, lánya született, ő pedig telefonált
Natashának, hogy megmondja neki, nagymama lett. Még be is
jegyezték a születést. James sírt a telefonban. Azt mondta,
jobban szeret, mint valaha, és élete végéig gondoskodni fog
mindkettőnkről. Grace pedig aludt, örömét lelte önmagában és
mindenkiben, és huszonhárom évig soha senkinek nem okozott
semmi bajt.
Annyira hasonlít rám, persze nem testileg, hanem a
viselkedésében. Te magad is láttad. A szó valamennyi
értelmében a lányom.
Erős lány, erőteljes egyéniséggel. Mint az anyja. Mint én.
Nem, Mercedes, nem érdeklődtem a család iránt, amelyik
elveszítette őt Írországban. Tudod, mások az újságjaik, meg
mindenük arrafelé, nem kellett tehát olvasnom róla.
Különben is, azoknak ott annyi gyerekük van. Egyáltalán
nem gondolkodom a dolognak azon az oldalán.
Nem, természetesen soha nem mondanám el Grace-nek, soha
az életben.
Most van udvarlója, David, hiszen tudod. James nincs oda a
fiúért, nem mondja ugyan, de tudom. Én sem kedvelem
túlzottan, de Grace őt választotta, én pedig semmit se mondok,
csak mosolygok.
David történetesen ír származású. Rendkívüli, nem? És
Grace soha nem járt ott. Azóta. Legalábbis még nem. Én
azonban igazán megrémültem tegnap, amikor az a szórakozott
David mondogatni kezdte, hogy valami nagy dráma zajlik
Írországban egy autóút miatt, amelyik ki akarja kerülni
Rossmore-t. Mindenféle tiltakozásokat szerveznek.
– Rossmore? – kérdeztem, és megfagyott a vérem.
– Igen, egy jelentéktelen kisváros a világ végén. Sokkal jobb
elkerülni. Minek menne oda bárki is? – szólta le a helyet.
Az arcát kutattam, vajon tudja-e. Tegyük fel, véletlenül
rossmore-i. Egy szörnyű pillanatra tételezzük fel, hogy az ő
húga tűnt el a babakocsiból. Lehetséges volna, hogy ő és Grace
testvérek?
Nagyon elgyöngültem. Emlékszem, ott voltál velem, ahogy
mindig. Nem ájultam el, ahogy számítottam rá. Éreztem, hogy
visszatérek a valóságba. Azt kérdeztem magamtól, vajon miért
pont ezt a várost említette a sok közül, csak nincs valami
összefüggés? Lehet, hogy évek óta nyomoz utánam. Tudnom
kellett.
– Te jártál már ott, David? – kérdeztem, és előre féltem a
válaszától.
Nem, mondta, egyszer talán keresztülhajtott rajta, amikor
Írország nyugati részébe utazott, de soha nem állt meg ott. Ő
meg Grace azért beszéltek róla, mert van ott valami, ami talán
érdekes, talán nem. A hangja elhalkult. Csak megpróbált
társalogni.
Grace csodálattal nézte.
– Megmondom, miről beszélgettünk, mama. David azt
mondta, van ott valamiféle kegyhely, egy csodaforrás, vagy mi.
És tudod, az emberek meggyógyulnak ott… – Reménykedve
nézett rám.
 – Nem, Grace, David, köszönöm, de tényleg jól vagyok –
mondtam. – Pont jól. Tudjátok, az efféle helyek nem igazán
működnek.
– De azt mondják, bizonyos módon működnek, mama, tudod,
az emberek megerősödnek, bizakodóvá válnak, jobban érzik
magukat. Akik elmennek oda, megkapják, amit ott
megkaphatnak.
– Én megkaptam, amit kaphattam… – kezdtem, azután
láttam, hogy mindenki rám mered. – Megkaptam mindenből,
amit kaphattam, és ettől nagyon erős lettem. Tökéletesen jól
érzem magam – szögeztem le határozottan.
Grace fölemelte vékony kezemet, és megcsókolta.
A nagyanyja az összes pénzét ráruházza két éven belül,
amikor huszonöt éves lesz. Az övé lesz az egész Harris-vagyon.
Milyen lehetne, ha ott hagyom abban a babakocsiban, a
kutyával a fogantyúhoz kötve? Akkor természetesen nem
lennék itt, hogy lássam, amint mindent ő örököl, de ez nem
számít. Nagyon jól elindítottam az életben. Mindent megtettem
érte: mindent, amire egy anya képes. Érte, az apjáért, a
nagyanyjáért.
Nincs miért vádolnom magam. Ezt leszámítva soha nem
hazudtam Jamesnek, és ezt is szeretetből tettem. Igazán
csodálatos házasságunk volt, a szívem mélyén tudom, hogy
soha nem hazudott nekem. Soha. De amint mondom, nincs
miért szemrehányást tenni magamnak.
Ne sírj, Mercedes, kérlek, hagyd abba. Neked az a dolgod,
hogy erősödni segíts minket, nem az ellenkezője. Az élet
anélkül is elég keserves, hogy a nővérek mind pityeregnének
miattunk.
Így már jobb.
Szeretem ezt a mosolyt.
És talán maradt még egy kis tea, mit gondolsz?
 Második rész – James

Anya mindig fölhív reggel kilenckor. Sokan azt gondolják,

ez kissé különös, de én teljesen megnyugtatónak érzem. Így
nekem nem kell észben tartanom, hogy fölhívjam, és
folyamatosan értesülök a világ eseményeiről, ami mindig
érdekes. Csupa íróról, ügyvédről, bankárról meg politikusról.
Helen meg én mindig csöndesen éltünk, ezért igazán
szórakoztató első kézből hallani olyanokról, akikről az újságban
is olvashatok. Ilyenkor Helen soha nem veszi föl a telefont,
mert mindketten tudjuk, hogy anya az. Nem mintha Helen nem
szeretne anyával beszélni, igazán jól kijönnek, és Helen
végképp bűbájos vele. Eleinte ő döntött úgy, hogy vonjuk be
anyát az életünkbe, hetente egyszer hívjuk meg ebédre vagy
vacsorára. Természetesen olyankor mindig pontosan tudta,
hogyan bánjon vele. Ha anyának van egyáltalán hibája, akkor
az, hogy kissé sznob, de istenem, hogy túllépett ezen Helen!
Nagy, kínai-kék szemével anyára néz:
– Sajnálom, Mrs. Harris, de segítenie kell. Az árvaházban
soha nem ettünk osztrigát…
Vagy nem volt asztali mosdótálunk, vagy soha nem kaptunk
kis előétel-falatkákat, vagy legyen szó bármi képtelenségről,
amit anya akkoriban megengedett magának. Ez tökéletesen
lefegyverző volt, anya nagyon gyorsan elfogadta őt; mondjuk
így, némi kezdeti kétely után. Őszintén csodálta Helenben a
közvetlenségét és a természetességét.
Azt is tudta, hogy azelőtt senkit sem szerettem, és nem is
szeretnék újra. Az első találkozásunk után rögtön leszögeztem,
hogy Helen hamarosan a feleségem lesz, és pontosan olyan kék
ruhát fog viselni, amilyen kék a szeme. Gyakran hord ilyen
színű holmit, selyemsálat, tunikát. És a köntösein meg a
hálóköntösein is megjelenik ez az árnyalat. Amiben mostanában
látni lehet őt.
 A család, a bácsikáim és az unokatestvéreim mindig azt
akarták, hogy a Cityben dolgozzak, mint az apám. De nekem
nem volt hozzá gyomrom. Utáltam az egész ötletet. Helyette
ragaszkodtam hozzá, hogy régiségkereskedelemmel tölthessem
az időmet. Elvégeztem a művészettörténeti kurzusokat, és nem
sokkal az esküvőnk után az egész beindult, mint a rakéta. Helen
leszoktatott a kissé régimódi ruhákról, amelyeket azelőtt
viseltem, megtanított divatosan öltözködni, energikusabban
megjelenni. Rövid tárgyalásokat folytatni a tizennyolcadik
századi bútorokról. Biztatott, hogy tudassam az újságokkal, ha
valami érdekes árum van. A többi, ahogy mondják, történelem.
Az egész országban vannak régiségboltjaim, rendszeresen
szerepelek a televízióban, szakértői véleményeket kérnek tőlem.
A saját utamat jártam, és nagyon büszke vagyok rá. Ahogy
arra is büszke voltam, hogy elvettem Helent. Pár napja tartottuk
a huszonhatodik házassági évfordulónkat. Előző este Helen még
azt is eljátszotta a kórházban, hogy iszik egy kis pezsgőt.
Bevittünk pár kristály pezsgőspoharat. Pont olyan gyönyörű
volt, mint az esküvőnk napján.
Azután elmentünk vacsorázni: anya, Grace meg én.
Szerencsére Grace nem erőltette, hogy az a faragatlan David
velünk jöjjön. Abba a kis francia étterembe ültünk be, ahová
sokszor jártunk Helen betegsége előtt.
Anya pohárköszöntőt mondott:
– Az egyik legboldogabb házasságra, amit valaha is láttam –
jelentette ki csilingelő hangján. Udvariasan, cinkosan
mosolyogtam.
Ugyanaz a nő volt, aki több mint negyedszázaddal azelőtt
szitkozódott és pityergett, azért könyörgött, hogy ne vegyek el
olyan lányt, akiről semmit sem tudunk, olyan nőt, akinek nincs
története, nincs múltja azon túl, hogy árvaházba adták.
Grace nagyra értékeli a házasságunkat. Azt mondta, arról
álmodik, hogy akár csak fele olyan jó házassága legyen
Daviddel. Valamennyi barátja azt mesélte neki, hogy az ő
szüleik veszekednek meg szidják egymást. Az ő életében soha
nem volt ilyen. Nem emlékezett rá, hogy akár csak egyszer is
vitáztunk volna.
– Én sem emlékszem – jelentettem ki egyszerűen.
Az étel nem ízlett, akár aprított kartonpapír is lehetett volna.
Ismét feltört bennem a méltánytalanság érzése. Miért kell véget
érnie ennek a házasságnak? A következő évben, vagy akár már
a következő hónapban a néhai feleségemről fogunk beszélni. Mi
lehet az oka annak, hogy Helen, aki soha nem ártott a légynek
sem, haldoklik, míg mások, akiknek az élete tele van
rosszindulattal és kapzsisággal, sokáig élhetnek? Miért ülök itt,
ennél az asztalnál, közhelyekkel traktálva az anyámat meg a
lányomat, miközben Helen ágya mellett akarok lenni, fogni
akarom a kezét, elmondani neki, milyen csodálatos időt
töltöttünk együtt, és hogy nem volt előtte múltam, és nem
tudom elképzelni a jövőt azt követően, hogy eltávozik.
És jelentéktelen dolgokról beszélgetnénk, például a muskátli
ültetésről virágládába, meg arról, hogy minden héten
száraztisztítóba küldtem a dzsekimet, az ingeimet pedig a kínai
mosodába, és hogy drága mandzsettagombokat hordtam annak
ellenére, hogy három percig is eltartott föltenni őket. Annyira
szerettem őt, és soha nem gondoltam arra, hogy valaki mással
legyek. Ez igaz – soha még csak nem is gondoltam rá.
De Mercedes, a nagy és szomorú szemű Fülöp-szigeteki nő
biztosított róla, hogy Helen boldog volt aznap. Sokat beszélt a
családjáról, fényképeket mutatott az esküvőnkről és Grace-ről
kislánykorából. Helen azt akarta, próbáljak meg úgymond
normális életet élni. Járjak el otthonról, költsék el egy jó ízű
vacsorát az anyámmal és a lányommal. Mintha az olyan
egyszerű volna. Láttam, ahogy rám néznek, sokatmondó
pillantást váltanak, ami figyelmeztető jel volt. Vidámabbnak
kell lennem. Belefáradtam abba, hogy vidám legyek mások
kedvéért.
Helen mégis ezt akarta a leginkább. Azt mondta, ezzel az
egyetlen dologgal segíthetek neki, folytatnom kell a műsort. Ne
felejtsem el rendszeresen meghívni az anyámat, legyek udvarias
Daviddel, Grace idegesítő udvarlójával, és még akkor se
mondjam a lányomnak, hogy többre is tarthatná magát, ha ezt
gondolom. Erőt vettem hát magamon, leeresztettem a vállamat,
rábírtam magam, hogy megállapítsam, mit eszem, és újból
hozzáláttam, hogy folytassam a műsort.
Mindketten olyan csinos nők voltak. Az anyámon nem
látszott a hetvenvalahány év, még akkor sem, ha nem is tudtam,
pontosan mennyi. Igen, az anyám, Natasha Harris becsületére
vált a fodrászának, a szépségszalonjának és a saját jó ízlésének
az öltözködés terén. Orgonalila ruhát és dzsekit viselt, amelyet
nála negyvenvalahány évvel fiatalabbra terveztek, mégis
tökéletesen illett rá.
A szőke hajú, fekete szemű Grace mindig feltűnő jelenség
volt. De aznap káprázatosan nézett ki skarlátvörös ruhájában
azokkal a kis pántokkal. Túlságosan is jó ahhoz a David nevű
fickóhoz, túl szép és túl okos, de nem ezt a műsort kellett
előadnom.
Még mindig Davidról beszélt. Mikor nem? A fickó is a
Cityben dolgozott.
Sokak szerint okos volt. Okos a született ravaszság
értelmében. Mint a bukméker a lóversenypályán, nem mint
azok a könyvelők, bankárok és pénzügyi szakértők, akikkel oly
könnyedén szót értett Grace.
Nem, az ifjú David más fajta volt.
De az kétségtelen, hogy Grace szereti. Azelőtt soha nem vitt
haza senkit, most pedig pont ebbe a fiatal bugrisba kell
beleesnie.
 – David ma meglátogatta a mamát. – Grace úgy forgatta a
nevét, mintha élvezné a kiejtését. – Azt mondta, egészen
rendkívüli, hogy egyikőtökre sem hasonlítok, hogy nem ülhetek
két percig a napon anélkül, hogy le ne égnék, ti pedig
mindketten hónapokig bírjátok, és csak szép aranybarnára
sültök, ő természetesen az apjára ütött, olyanok, mint az ikrek,
ugyanaz az orr és száj, ugyanazzal a mozdulattal söprik félre a
hajukat a szemük elől.
Türtőztettem magam, és nem mondtam ki, hogy ez elég nagy
szerencsétlenség mindkettejük számára. Valahogy kipréseltem
magamból az érdeklődés szikrányi jelét, hogy Grace-t a
szerelme tárgyában tartott beszéd folytatására biztassam.
– Igen, megkérdezte a mamától, nem tartja-e különösnek,
hogy ennyire nem hasonlítok egyikőtökre sem.
– És mit mondott az anyád? – kérdeztem, igyekezve némi
melegséget és érdeklődést csempészni a hangomba. Alig tudtam
beszélni. Hogy merészel ez a nyavalyás egy haldokló asszonyt
vallatni? Hogy meri az utolsó heteit, vagy talán napjait
megzavarni ezzel az értelmetlen kérdéssel?
– Ó, ismered a mamát, azt mondta, ő is furcsállja, azután nem
érezte jól magát, és szólt Mercedesnek.
– Nem a fiú hibája volt, megmondták, hogy Helennél jönnek-
mennek a fájdalmak – szólt közbe az anyám. Natasha
elképesztő módon mindig kiállt a kölyökért.
– És később jobban lett, papa, a kis évfordulós ünnepségre,
nem igaz? – Grace kérdőn nézett rám nagy, gyönyörű fekete
szemével.
– Igen, jól volt – sikerült kinyögnöm.
A következő órában egész sor dolgot megoldottam. Például
mosolyogtam az anyámra meg a lányomra, és a boldogabb
időkről szóló anekdotákat meséltem nekik. Majd sikerült azt a
látszatot keltenem, mintha érdekelne, hogy Armagnacot vagy
konyakot iszunk-e vacsora után. Végül az anyám hazament a
magas városi házába, a lányom a lakásába, ahol nyilván vele
alszik az ágyában az a David, aki annyira hasonlít az apjára.
És szabad voltam.
Végre szabad, hogy meglátogassam Helent. Bármikor
beengednek.
Ez a nagyszerű abban, ha az embernek elég pénze van
magánkórházra. Belöktem az inkább Grand Hotelra, mint
kórházra emlékeztető előtérbe nyíló nagy, csöndes ajtót. Az
éjszakai portás kedvesen üdvözölt.
– Ígérem, nem zavarom, ha alszik – mondtam jól
begyakorolt, kevéssé őszinte mosolyommal.
Helen és én gyakran beszélgettünk arról, hogy az élet
alapvetően színdarab. Milyen sokszor kell színlelnünk.
Fölsóhajtottunk, és azt mondtuk, hogy mi legalább soha nem
alakoskodtunk egymás előtt. Pedig azt tettük. Természetesen azt
tettük. A legnagyobb színjáték zajlott kettőnk között.
Soha nem beszélt nekem Grace-ről, én pedig soha nem
mondtam neki, hogy tudom. Hogy mindig is tudtam.
Attól a naptól kezdve tudtam, amikor bementem a szobájába
az úgynevezett terhessége idején, amikor úgy döntött, hogy
külön alszik. Ide-oda hánykolódott egy másik rossz álom
közepette, a homlokára tettem a kezemet, hogy
megnyugtassam, és megláttam a fehér ruhadarabot, amit a
hálóinge alatt viselt. Fölemeltem a takarót, a gyönyörű, krém-és
aranyszínű hálóing félrecsúszott, és kilátszott alóla a hozzá
rögzített, habszivacsból készült mesterséges has.
Megsemmisültem a döbbenettől. Helen, a feleségem hazudik
nekem. De újabb döbbenet következett, az együttérzésé és a
szereteté. Mennyire retteghet ez a szegény, szegény lány az
anyámtól, és tulajdonképpen tőlem is, hogy ilyen szélsőségre
vetemedik! És mit akar csinálni, amikor eljön az ideje, vagyis
amikorra azt mondta, hogy eljön az ideje?
 Talán elintézte, hogy vehessen valahol egy gyereket. De
miért nem mondta meg nekem? Én bármit, mindent
megosztottam vele. Miért nem tudta megmondani?
Aznap éjjel mélységes riadalommal mentem vissza a
szobámba. Mit akar csinálni anélkül, hogy mellette állnék?
Tudtam, hogy nélkülem nem képes megoldani, nem tudja
valóra váltani félig-meddig tébolyult tervét, amelyet
megálmodott.
De azt is tudtam, várnom kell. Hagynom kell, hogy
továbbcsinálja. Semmi sem lehet rosszabb annál a megalázás-
tatásnál, hogy a tudomására hozom, fölfedeztem a csalást.
Az idő haladt: Helen sápadt volt és nyugtalan, amit anya a
terhességnek tulajdonított. Csak én tudtam, hogy jelentősebb
oka van. Nagyon megkönnyebbültem a végén, amikor
bejelentette, hogy föl akarja keresni az árvaházat, azt a helyet,
ahol felnőtt. Ott fog csecsemőt találni, és azt mondja majd,
hogy a miénk.
Ez meglepett, és meg is rendített, hogy egy ilyen hely, egy
igazán tiszteletre méltó intézmény közreműködést vállal egy
efféle fortélyban. Törvénytelen volt, mindennel
ellentmondásban állt, amiért kiálltak. Mindig is kínosan
lelkiismeretesen bántak a gondjaikra bízott gyerekekkel
Bizonyára találtak törvényes megoldást Helennek, hogy inkább
örökbe fogadjon egy gyereket, mint hogy társak legyenek ebben
az egész csalásban. De azt tudtam, hogy mindig is vigyázni
fognak Helenre.
Voltak még ott asszonyok abból az időből, amikor ő maga is
csecsemő volt.
Csak részvétet és sajnálatot érezhetnek iránta.
Amikor tehát meghallottam a hírt, hogy hirtelen megszületett
a babánk, egy kislány, erős és bájos, és hogy mindenki nagyon
segítőkész volt, föllélegeztem. Végigcsináltam az egész
anyakönyvezési cécót, lazán kitöltöttem dokumentumokat itt,
aláírtam ott, semmit sem kérdeztem, nem vetettem föl
gondolatokat.
Valaki másnak a kislányát tartottam a karomban, és még én
is láttam, az egyszerű férfi, ahogy mondják, hogy Grace
idősebb annál a zsenge kornál, amit Helen állított. Segítettem
távol tartani az embereket az anyától és a gyerektől addig, amíg
később már kevésbé volt megállapítható a különbség.
Mindenkit emlékeztettem rá, hogy én magam is nagy
csecsemőnek születtem, és bámulatos módon az anyám, aki
hajlamos volt vitatkozni velem az efféle kérdésekben,
egyetértett, és azt mondta, óriási voltam.
Helen nem mesélt semmit a szülésről, még az anyámnak
vagy a közeli barátainak sem, akik a részletekért nyúzták. Az
egész egyetlen tolással megvolt, mondta, de most, hogy
magához szorítja a kis Grace-t, nem is tűnik lényegesnek, és
ugye, milyen szerencse, hogy olyanok voltak a közelében, akik
tudták, hogyan segítsenek? Senki sem tartotta különösnek.
Senki.
Miért is tartották volna annak?
Látták Helent az utolsó hat hónapban kissé meghízni,
hallották, hogy a gyermeke születését tervezgeti. Csak én
tudtam, és én soha nem árultam el.
Végigsétáltam a szőnyeggel fedett folyosón Helen szobájáig.
Már csak egy dolgot kell neki elmondanom, mégpedig azt, hogy
a titka biztonságban lesz nálam élete végéig. Hogy egy csöppet
sem számít, mit mond az a bolond, érzéketlen David, soha senki
nem fogja tudni, hogy Grace nem a mi lányunk. De nem
mondhattam meg neki nyíltan. Azzal értésére adtam volna,
hogy tudom.
Majd ott ülök, nézem őt, és rá fogok jönni.
Tudni fogom, mit mondjak.
 A szoba sötét volt, csak egy kis fényt láttam és Mercedest, a
Fülöp-szigeteki nőt, aki mellette ült. Mercedes Helen kezét
fogta. Helennek csukva volt a szeme.
– Mr. Harris! – Mercedest meglepte, hogy ott lát.
– Ébren van? – kérdeztem.
Akkor éppen aludt; pont az imént kapta meg az
altatókeverékét. A fájdalomcsillapítással foglalkozó nővér fél
órája ment el.
– Azt hiszem, David fölizgatta ma – tapogatóztam.
– Ő nem mondta, Mr. Harris.
Én azonban a szívem mélyén tudtam, hogy David
kellemetlenséget okozott neki, az arca nagy riadalomról
árulkodott, amikor a fickó valami helyről motyogott odaát
Írországban, ahol csodatévő erdő van, vagy csodálatos forrás,
vagy valami efféle. Úgy olvasom Helen arcát, mint a könyvet.
A nővér közömbös volt.
Mindent látott és hallott, de alig szólt.
Tudnom kellett.
– Mondott valamit? Bármit egyáltalán? – Tudtam, hogy
hibbantnak tűnök, de a végére kellett járnom, vajon fölizgatta-e
az a fiú. Most, a legeslegvégén.
– Nem, nem, csak arról beszélt, hogy ön pezsgőt hozott neki
a házassági évfordulóra.
Mercedes Helent nézte az ágyban, mintha a gyógyszerek
ellenére még mindig hallana.
Nem omlott hát össze az egész világ abbéli félelmében, hogy
fölfedezték régi titkát. Ismét tudtam lélegezni.
Megkérdeztem, egyedül maradhatok-e vele. Nem. Egész éjjel
figyelni kell. A mellkasa miatt aggódtak.
– Kérem, Mercedes, beszélni akarok vele, amikor fölébred! –
könyörögtem.
– Mr. Harris, amikor fölébred, átmegyek a szoba túlsó felébe,
és beszélhet vele úgy, hogy én ne halljam – ígérte.
 Két órán keresztül ültem az ágya mellett, és a fehér kezét
simogattam.
Valószínűleg arra számítanak, hogy ma vagy holnap meghal,
ha huszonnégy órás felügyeletet rendeltek el. Azután kinyitotta
a szemét, és rám mosolygott.
– Azt hittem, elmentetek vacsorázni. – Nehezen beszélt.
– Elmentünk, nagyszerű volt.
Elmondtam neki, mennyi mindenről beszélgettünk: hogy
mindenki boldog volt, és én voltam a legboldogabb.
Beszámoltam arról, amit Grace mondott Davidről, hogy nem
különös az ő fekete szeme, holott mindkettőnké világos, én
pedig azt válaszoltam neki, hogy az én apámnak is sötét szeme
volt. Koromfekete, és mondtam is Grace-nek, hogy bizonyára
tőle örökölte a szemét. És anya is egyetértett, sőt még azt is
hozzátette, hogy Grace fekete szeme Helen családjától is
öröklődhetett. Ezt nem tudjuk. Ezt David is aláírta. És vállat
vont, és másról kezdett beszélni. Helen hosszan, mélyen nézett.
– Még mindig nem kedveled őt – zsémbelt velem.
– De igen – hazudtam.
– Ne nézz bolondnak, James, soha nem hazudtunk
egymásnak, egyszer sem, emlékszel?
– Tudom.
És akkor utoljára hazudtam neki.
– Az nem igaz, hogy nem kedvelem, drágám. Csak arról van
szó, hogy annyira szeretem az én kislányomat, hogy az én
szememben soha senki sem lesz elég jó neki. A lányom, az én
húsom és vérem: nem tudom elhinni, hogy bármilyen férfi
képes lenne boldogabbá tenni, mint mi tettük.
Helen mosolya gyönyörű volt. Örökké el tudtam volna nézni,
de valami megváltozott az arcán, és Mercedes elindult, hogy
szóljon a nővérnek.
Mielőtt kiment, ezt mondta:
 – Maga csodálatos férfi, Mr. Harris, nagyon boldoggá tette őt
azzal, amit mondott. – És bár teljesen nevetséges volt, ami
eszembe jutott, egy pillanatig úgy éreztem, hogy a nő ismeri a
titkunkat. Hogy mindent tud Grace-ről.
De ez természetesen lehetetlen. Helen soha nem mondta el
neki. Soha életében.

10. fejezet
June születésnapja

Első rész – June

Kezdettől fogva nyilvánvaló volt, nem igaz? Június 16-án

lesz a tizenhatodik születésnapom, és June-nak hívnak. 11 Hová
is mennénk, ha nem Dublinba a Bloomsday-re. 12 Azt mondta,
csodálatos nap lesz.
Tulajdonképpen nem hittem a csodálatos napokban, de olyan
izgatottan várt rá, hogy mindenkivel közölte: „A lányom azon a
napon tölti be a tizenhatot, amikor Leopold Bloom találkozott
Mollyval.”13 A legtöbb embernek fogalma sem volt róla, miről
beszél, de mikor állította ez meg a mamát?
A tervezgetés csaknem egy évvel korábban megkezdődött,
órákat kellett az interneten tölteni, olcsó jegyeket és szállást

11
June angolul jú niust jelent.
12
Bloomsday: ezen a vidá m ír ü nnepnapon James Joyce író ró l emlékeznek
meg. A kü lö nféle mulatsá gokon, utcabá lokon kívü l felolvasá sokat is tartanak
Joyce mű veibő l, és eljá tsszá k Ulysses című regényének eseményeit, amelyek
1904-ben ezen a napon já tszó dnak Dublinban. Az elnevezés a címszereplő
Leopold Bloom nevébő l szü letett. Joyce ezen a napon kirá ndult elő szö r
jö vendő belijével Dublin Ringsend nevű kü lvá rosá ba.
13
Az Egyesü lt Á llamokban a tizenhatodik szü letésnap kiemelt jelentő ségű ,
mert a legtö bb á llamban a fiatalok ettő l az életkortó l kezdő dő en szerezhetnek
vezető i engedélyt. Hagyomá nyosan eredetileg a lányok tizenhatodik
szü letésnapjá ró l szó lt, amikor is a szü zességü ket ü nnepelték.
kerestünk. Esküszöm, mi vagyunk az egyetlen ír-amerikai
család, amelyiknek egy szál rokona sincs Írországban. Igazán
nem tudom, mit csinált a mama az egész családjával. Talán
átruházta őket. Túlságosan színesen beszélt nekik arról, milyen
remekül élünk az Atlanti-óceán túlsó partján, ami távolról sem
volt igaz.
Ezen a Rossmore nevű helyen született, amely mérföldekre
van mindentől De a család legtöbb tagja beköltözött Dublinba.
Az évek során mindössze ennyit tudtunk kiszedni belőle.
Gyerekkorában az erdőben játszott, és mindannyian eljártak egy
szent forráshoz, ahol férjért imádkoztak.
– Igazi csodatévő forrás volt? – kérdeztem.
Ez hozta meg a papát a mamának, így ő nyilvánvalóan nem
sokat gondolkodott ezen. Az emberek odamentek ezen a napon.
Mama tizenegy éves koráig Írországban élt, az isten
szerelmére, muszáj, hogy legyen ott valami unokatestvére,
barátja, nénikéje, bácsikája. Azóta nem volt éhínség, mint 1845
és 1849 között, ami gyökerestül kiirtotta volna őket, vagy
efféle. Miért nem tudunk mi normálisak lenni, odamenni és
találkozni velük?
Ó, mamát nincs értelme kérdezni! Vállat vonna, a pilláit
rebegtetné, és azt mondaná, minden olyan nehéz volt akkoriban,
ezért mindenki szétszóródott onnan különböző helyekre. De
soha nem volt világos, ki ment el és hová és miért. Nekem
mindig úgy tűnt, egyedül mi mentünk el, mindenki más maradt.
Haszontalan volna sarokba szorítani a mamát, és komoly
kérdéseket tenni föl neki. Semmit sem tudott Rossmore-ról, és
alig emlékezett a dublini évekre. Az egészet félresöpörte, és
még ködösebb, nyugtalanabb, izgatottabb lett.
Mint attól, ha dátumokat, életkorokat és eseményeket
emlegettünk. Az mindig szorongóvá tette a mamát, és végül
nem igazán érte meg. Mama negyvennégy éves. Errefelé
mindenkinek harmincötöt mond, ami azt jelenti, tizennyolcnak
kellett lennie, amikor én születtem, és mindössze tizenhét volt,
amikor teherbe esett. Nem tudom, hogy maradt így idő arra az
egyetemre, amit állítása szerint távoli helyeken végzett el, ahol
valamikor a diáktársai és a diákegyesületi társai laktak. Jobb
nem kérdezni.
Évente kétszer látom a papát, amikor keletre jön. Ő olasz,
igen lobbanékony, újból megnősült, és két kisfia van.
Fényképeket mutogat róluk, és a féltestvéreimnek hívja őket. A
mamával nem találkozik, amikor eljön értem, és elvisz a
szállodába, ahol lakik. Ha a mama otthon van, az emeleti
ablakból figyel. De olyankor általában dolgozik. Úgy tűnik,
azok az emberek, akik vízi dolgokat meg kerti medencéket
árusítanak, állandóan dolgoznak.
A papa nem segít, amikor az írországi időkről kérdezem.
– Ne kérdezz, Junie, ne kérdezz, minden alkalommal más
választ kapsz – könyörög nekem.
– De papa, muszáj valamit tudnod, úgy értem, az
esküvőtökön nem voltak írországi vendégek?
– Voltak páran, de ismétlem, Junie, ne akarj a múltban
keresgélni, a jövőt nézd!
Ismét meg akarta mutatni a féltestvéreimről készült képeket,
ezért a múltra tereltem a témát.
– Rendben, ezt a születésnapot Dublinban fogom tölteni.
Találkoztál mama valamelyik rokonával, amikor Dublinban
voltál?
– Dehogy!
– De miért nem? Ő megismerte a te összes rokonodat, amikor
Olaszországba mentetek, nem?
– Én soha nem jártam Dublinban, édesem – mondta a papa. –
Mindig szerettem volna elmenni, de soha nem jutottunk el oda.
Úgy tudom, egyszer a mama nagyapja és apja
összeszólalkozott. Csúnyán veszekedtek, az apja büszke
fiatalember volt, ezért aztán elvitte a családját az Egyesült
Államokba, és soha senkinek nem engedte meg, hogy a múltban
vájkáljon.
– De ez nem nagyon régen történt, papa? – Megrémített,
hogy egy összeveszés ilyen tartós lehet.
– Ó, tudod, milyen, amikor egyre dagad a lavina – mondta a
papa megbocsátón, mint általában.
– De amikor a mama apja meghalt, és amikor a nagyapa
elment, akkor nem lehetett volna rendbe hozni?
– Talán úgy érezte, azzal hűtlen volna az apja emlékéhez.
Mindenesetre én soha nem jutottam el arrafelé, Rossmore-ba
vagy Dublinba. Ezért nem tudok neked segíteni. – Papa vállat
vont.
– Én majd mindent elmesélek neked, papa – ígértem.
– Gina meg én fényképezőgépet adunk a születésnapodra,
June. Fényképezz le mindent, amit látsz, és a legközelebbi
találkozásunkkor mutasd meg a képeket. Nagyszerű utad lesz.
Édesem, a mamád nagyon büszke lesz rád, akárkivel
találkoztok. Remek napokat fogtok ott tölteni.
A papa olyan jó, azt akarja, hogy mindenki szeressen
mindenkit.
Hirtelen könnyes lett a szemem.
– Soha nem mondtad meg nekem, miért váltatok el, te meg a
mama – kezdtem, és nem nagyon bíztam benne, hogy bármit is
megtudok.
– Hát, tudod, ezek a dolgok csak úgy megtörténnek, senki
sem hibás – mondta, és közben mosolygott. – És tudod, Junie,
soha semmivel sem visz előbbre az, ha a múltat vizsgáljuk.
Előrenézünk, a csodálatos utadra Írországba, és azután egy szép
napon eljössz majd Amerikába, hogy megismerd a
féltestvéreidet, és…
Tartoztam neki némi biztatással.
 – Szívesen találkoznék Gittával, papa, és jó lenne
megismerni a kis Marcót meg Carlót – mondtam, és láttam,
hogy földerült az arca, amikor kimondtam a nevüket.
– Mi van az apáddal? – A mama hangja erőltetett volt és
szigorú. Nyilvánvalóan nem volt valami jó napja a kerti
medencék eladását illetően. Hőn szerettem volna elmondani
neki, milyen kedves és nagylelkű volt a papa, mennyire
kíváncsi mindenféle új hírre. De nem volt értelme, hogy ezzel
nyugtalanítsam és zaklassam. Így hát, ahogy a papa is föladta
évekkel azelőtt a dublini látogatást, én is föladtam, és alig
mondtam valamit.
– Kedvesen viselkedett. – Vállat vontam. – Nem volt sok
mondanivalója.
– Soha nem volt – mondta a mama örömmel. És halkan
motyogott valamit, miközben elment, hogy elővegye a vaskos
információs aktát az utunkról. Az aktát, amelyre nagy, zöld
filctollal a June tizenhat címet írta.
– Mit fogsz ott csinálni? – kérdezték az iskolában. Nem
tudtam, mit válaszoljak erre, egyszerűen azért nem, mert én sem
tudtam, mit fogunk ott csinálni. De a mamával ellentétben
engem nem érdekelt, mit gondolnak erről mások.
– Rendeznek ott neked valami bulit? – kérdezte Suzi, a
barátnőm.
Nem tudom, válaszoltam, talán igen, meglepetésképpen; és
talán nem.
Úgyis lesz bulim, amikor visszajövünk. Reméltem, hogy
elmegyünk Rossmore-ban ahhoz a csodatévő forráshoz, de nem
említettem a mamának, amíg oda nem értünk. A június
tizenhatodikai programunkról csak annyit tudtam, hogy el
fogunk menni erre a James Joyce-gyalogtúrára. A mama
mindkettőnket fölíratott a csoportba.
A parton fogunk kezdeni a toronynál, onnan elsétálunk a
múzeumba, azután óriási reggelit eszünk, vesét meg májat meg
mindent, majd egy kisvonaton beutazunk Dublin Citybe. Furán
hangzott, de a mama régóta nem volt ilyen boldog, és ez jó volt.
Végül az összes sürgés-forgás, a bőröndök becsomagolása,
kicsomagolása és átcsomagolása után eljött a nap, és elutaztunk
Dublinba.
A repülő dugig volt, és a költséghatékony szálloda úgy-
ahogy elment – nem volt nagyszerű, csak megfelelt. Az üzletek
mind nagyon kicsik voltak az otthoniakhoz képest, és más volt a
pénz, és folyton azt kérdezgettem a mamától, emlékszik-e
mindenre, vagy egyáltalán valamire, ő pedig azt mondta, nem is
tudja, olyan rég volt.
– Nem volt olyan rég, mama, ne feledd, még csak harmincöt
vagy – jegyeztem meg, és most az egyszer nem vágott vissza.
– Százharmincötnek érzem magam azokhoz a fiatal arcokhoz
képest, akiket itt látok, ez a tinédzserek országa lett –
morgolódott. Arca fáradt és gondterhelt volt. Úgy döntöttem,
többé nem bosszantom.
– Pont olyan jól nézel ki, mint bármelyik fiatal, tényleg,
mama.
– Jó kislány vagy, June, meg kell mondjam, sok van benned
az apád olasz derűlátásából.
– És mi a helyzet a család O'Leary-ágával? Van bennem
valami belőle? – kérdeztem. Tojáshéjon táncoltam, de ha a saját
szülővárosukban nem említhetem őket, akkor hol és mikor
mondhatom ki agyonhallgatott nevüket?
– Szerencsére nincs – nyugtatott meg mama. – Mindent
elfelejtenek, kivéve a neheztelést.
– Ezért nem fogunk velük találkozni? – Bátor voltam, mint
az oroszlán.
– Furcsa emberek ők, azok az O'Learyk. Eredetileg
mindannyian abból a jelentéktelen városkából, Rossmore-ból
származunk, és Dublinban telepedtünk le. Azután, attól tartok,
az egyik házból megindult a híresztelés az északi körgyűrűről. –
A mama elharapta a szót. – Térjünk vissza Joyce-hoz!
Elintézte, hogy megnézzük az Eccles Street 7. számú
kapuját,14 ami szerinte az angol irodalom leghíresebb lakcíme,
és elmehettünk a Davy Byrne Pubba;15 útközben
megismerkedhettünk néhány joyce-i adalékkal, és
fölkészülhettünk magára a nagyszerű Bloomsday-túrára.
– Tudod, miről szól ez az egész, June? – kérdezte a mama.
Tudtam.
1904 júniusának egyik csütörtöki napján számtalan dublini
indult sétálni, és folyton találkoztak egymással, és keresztezték
egymás útját, és bár ez kitalált történet volt, valahogy mégis
mindenki megbolondult tőle, és most minden évben beöltöznek,
és újból ezt teszik. Én magam jobban örültem volna egy olyan
dublini túrának, amikor a rokonainkat keressük meg, az eleven
O'Learyket. De ez nem szerepelt az ajánlatok között.
Bloomsday napján, a születésnapomon a város cifra viseletbe
öltözött. Mindenkin VII. Edward korabeli ruha volt
zsirardikalappal, és ide-oda dülöngéltek a fura, régimódi
bicikliken – ostoba is volt, meg vicces is. Igyekeztem az apámra
hasonlítani, és mindennek a jó oldalát látni. Igyekeztem olyan
lenni, mint Suzi, a barátnőm, aki minden csoportosulást a
pompás, ám föl nem ismert udvarlók forrásának tekint.
Szégyenkező pillantásomat próbáltam levenni a mamámról, aki
mélységesen nevetséges módon mindenki előtt fitogtatta
igencsak korlátozott tudását Joyce-ról. Ide-oda járkáltunk, és
14
Az Eccles Street 7. szá mú há zá ban lakott James Joyce Ulysses című
regényének két fő szereplő je, Leopold és Molly Bloom. Az épü letet néhá ny évvel
ezelő tt leromboltá k, a helyén épü lt meg a Mater Misericordiae Kó rhá z. A kaput és
kö zvetlen kö rnyezetét épségben megő rizték, és a dublini James Joyce
Kö zpontban á llítottá k fö l.
15
A Davy Byrne Pub ugyancsak az Ulysses című regénybő l ismert. Leopold
Bloom sajtos szendvicsért és egy pohá r burgundiért tér be ide dublini
csavargá sai sorá n. A hely való ban létezik, és kedvelt zará ndokhelye a szerző
rajongó inak, akik ugyancsak szendvicset és bort fogyasztanak itt.
mindenütt ott voltak a sajtó munkatársai, akik fényképeztek
meg filmeztek. Végül odajött hozzám a mikrofonjával egy lány,
aki riportokat készített egy rádióműsor számára, és föltett
néhány kérdést.
Mondtam neki, hogy aznap van a tizenhatodik
születésnapom, June Arpinónak hívnak, félig olasz, félig ír
vagyok, igen, tudok egy keveset James Joyce-ról, és
meglehetősen kíváncsi vagyok a túrára, de hogy valójában
jobban örülnék, ha megtalálnám az unokatestvéreimet,
O'Learyéket.
A riporter nagy fekete szemű, kedves lány volt, megnyerő
modorú, és láthatóan érdekelte a történetem. Miért nem tudom,
hol vannak az unokatestvéreim?
Elmondtam neki, hogy eredetileg egy Rossmore nevű, távoli
vidéki városkából mentek Dublinba. Elmagyaráztam, hogy egy
harminchárom évvel azelőtti esküvőn híresztelés kelt lábra egy
házban az északi körgyűrűről. Röviddel ezután a mamám
Amerikába ment a szüleivel. Még az is lehet, hogy emiatt.
A lányt, ezt a riportert igazán elbűvölte minden, amit
mondtam, ezért elárultam neki, hogy éppenséggel érdekel, mi
történt száz évvel azelőtt Stephen Dedalusszal 16 meg Leopold
Bloommal és Mollyval, de őszintén szólva sokkal kíváncsibb
vagyok arra, mi történt harminchárom éve az O'Learykkel, és
emlékeztetem-e valamelyikükre a mamát, és van-e esély arra,
hogy az akkori szóbeszédet mostanra talán elfelejtették.
Láthatóan nagyon élvezte a társalgást, és később elkérte a
költséghatékony szálloda címét. Azt mondta, öröm volt velem
beszélgetni, és sok szerencsét kíván, és nagyszerű dolog
tizenhat évesnek lenni, és ki tudja, mi minden történik, mielőtt
véget ér a nap. Nem, tulajdonképpen ennyire sem számítottam,
csak még több túrára, ám a mama kellemesen töltötte az időt, és
mindenkinek elújságolta a születésnapomat.
16
Stephen Dedalus James Joyce irodalmi alteregó ja.
 De azért jó nap volt. Kedves emberek vettek részt a túrán –
svédek, németek és amerikai társaink. Meghívtak fagylaltra,
fényképeket készítettek velem. A mama egész nap mosolygott.
Amikor megálltunk a Joyce Központnál, és képeslapokat
vásároltunk, elküldtem kettőt a féltestvéreimnek, Marconák és
Carlónak. Ez senkit sem sért, egy csöppet sem, viszont
megörvendezteti őket és papát meg Ginát.
Azután az egész véget ért, és visszamentünk a
költséghatékony szállodába. A mamának elfáradt a lába, azt
mondta, beáztatja kölnibe, mielőtt elmegyünk valahová a
születésnapi pizzám ügyében. Amikor beléptünk az ajtón, a
pultnál mindenki nagyon izgatott volt.
Egész nap telefonhívásokat meg üzeneteket kaptak. Soha
nem fordítottak ennyi figyelmet erre a költséghatékony
szállodára. Tucatnyi O'Leary nevű ember telefonált, közölték,
hogy Rossmore-ból valók, mostanában úgy mondják, az északi
körgyűrűtől, órák óta minket kerestek, és tucatnyi számot kellett
felhívnunk. Néhányan már a bárban voltak, összegyűltek, és
olyan tizenhatodik születésnapot akartak adni June Arpinónak,
amit soha nem fog elfelejteni.
Rémülten néztem a mamára. Elkövettem a
megbocsáthatatlant. Kapcsolatba kerültem a híresztelések
terjesztőivel.
Mivel elmondtam, hogy a mama harminchárom évvel ezelőtt
hagyta el Írországot, elárultam a korát az ír rádiónak. Ez a
lehető legrosszabb volt.
Bámulatos módon azonban igenis csodálatos napok voltak.
– Egész nap a szóbeszéden gondolkodtam – jelentette ki a
mama. – Ha jól meggondolom, Joyce is a szavakról szól.
Bizonyos szavakra száz évig is érdemes emlékezni, másokat jó
sokkal hamarabb elfelejteni. Gyere, June, ismerkedjünk meg az
unokatestvéreiddel! – mondta, és bevezetett a bárba.
 Második rész – Lucky O'Leary

Nos, tudom, nevetséges név, de áruld el, hogyan szabaduljak

meg tőle. Úgy értem, az ember nem rázhat meg egy csöngőt, és
nem jelentheti ki, hogy mostantól kezdve Clare, vagy Anna,
vagy Shelley, vagy valami más, amilyen nevet csak szeretne.
Nem. Mindig Lucky volt, és mindig is Lucky O'Leary lesz. Ez
az én átkom.17
A szüleim Lucretiának hívtak egy idős nagynéni után, akinek
volt pénze. Semmit nem hagyott rájuk, szóval a dolognak nem
lett semmi haszna, de a papa mindig az ő kis Luckyjának
nevezett, mert a Lucretiát a várható örökség mértékétől
függetlenül túl nagy tehernek tartotta egy gyerek számára.
Hallanod kellett volna, hogy kínoztak miatta az iskolában.
Ha rossz jegyet kaptam egy dolgozatra, ha nem tudtam a
választ, amikor a matektanár lecsapott rám, vagy ha kihagytam
egy átadást a hokiban, valaki mindig megszólalt: „Ez nem volt
szerencsés, Lucky!” Mintha akkor hallottam volna életemben
először.
Egyébként messze nem volt szerencsém abbéli
reményemben, hogy egy New York-i vendéglőben nyári
munkát kapjak. Azt hihetnéd, örültek. Én nem akartam
odamenni és berúgni, mindenkivel szexelni egy mediterrán
nyaralóhelyen, mint a fél osztály, miután letettük a vizsgáinkat.
Nem akartam nagy és drága egyetemi karriert, ami csődbe
juttatná őket. Nem kértem pénzt útiköltségre egy olyan helyre,
amit vadnak és veszélyesnek tartanak.
Mindössze fehér zoknit és kényelmes sportcipőt, meg
rózsaszínű pamutruhát akartam viselni Manhattanben.
Palacsintát meg juharszirupot akartam felszolgálni; a vendégek
előtt akartam elkészíteni a serpenyőben megforgatott tükörtojást

17
Lucky angolul annyit tesz: szerencsés.
barnára sült, kerekre lapított reszelt krumplival. És hallani
akartam tőlük: „Szia, Lucky!”
Vagy akár új nevet is használhatok ott, valami rendes ír
nevet, amilyen például a Deirdre vagy az Orla.
Ez nem volt eltúlzott álom, ugye? Megkeresni a
megélhetésemet, valami tiszteletre méltót, akár értékeset
csinálni, mondjuk reggelit adni az embereknek. Nem
meztelenül akartam táncolni az asztalon. De talán azt gondolod,
egyedül akartam a holdra repülni. Hogy is gondolhatom, hogy
olyan veszélyes helyen éljek, mint New York City? Szóba sem
lehetett hozni a témát. Nem értettem, miért nincsenek rokonaink
Amerikában – valami csodálatos unokatestvér, akit
meglátogathatnék a hétvégéken, és grillezhetnék náluk, meg
kagylót sütnénk, és elmennénk baseballmeccsre, meg minden
egyebet is csinálnánk, amit imádtam az amerikai filmekből.
De nem. Írországban egyedül az O'Learyk családjának nem
volt emigráns ága. Nekünk soha nem jöttek csomagok
bámulatos amerikai ruhákkal. Nem voltak vicces kiejtéssel
beszélő és állandóan krémszínű esőkabátot viselő bácsikák és
nénikék. És a mamám meg a papám még csak nem is
kapiskálták, milyen kincsük van a személyemben. Azt akarták,
hogy arra a Rossmore nevű helyre menjek velük.
Térden állva kellett volna hálát adniuk Istennek, hogy
tizenhét évesen szűz voltam, nem dohányoztam, és csak
rendkívüli alkalmakkor ittam. Merthogy ez meglehetősen ritka
volt a társaságom tagjai közt. Letettem a vizsgáimat, és nem
sikítoztam otthon. Még az utálatos húgomhoz, Catrionához is
meglehetősen kedves voltam, akkor is, amikor egy késsel
fölfeszítette az asztalfiókomat, hogy megszerezze a
sminkkészletemet. És Justinhoz, a rendkívül kellemetlen
öcsémhez is, aki csipsszel jött be a szobámba, és
összebüdösítette, mert azt gondolta, ott kevésbé kapják el.
 Tulajdonképpen mit akartak, milyen legyen a legidősebb
lányuk? Mint Kalkuttai Teréz anya?
Akárhogy is, ebben a bizonyos júniusban mindent egybevéve
meglehetősen gyászos volt az élet az O'Leary-házban. Nagyon
udvariasan azt mondtam, nem, köszönöm, nem akarok elmenni
mindannyiukkal a csodálatos családi nyaralásra Rossmore-ba.
Még udvariasabban azt is mondtam, egyáltalán nem gondolom,
hogy ezzel az arcukba vágnám a nagylelkűségüket, csak éppen
nem vágyom rá, hogy egy folyó partján sétáljak, vagy tüskés
erdőkön vágjak át, vagy biztosítsam, hogy Catriona és Justin
nem töri ki a nyakát a vidámparkban. És nem, nem gondolom,
hogy kedves barátokat szereznék az ott töltött két hét alatt. És
ha igent mondanának, akkor azonnal leszállnék róluk, és
könyékig bevetném magam egy helyes New York-i
vendéglőben a palacsintába és a bagelbe. 18
És akkor megkértek rá, hogy legyek szíves, ne beszéljek erről
többet, mert egyszerűen nem lesz úgy.
Fölmentem hát a szobámba, bezárkóztam Catriona meg
Justin ellen. És megvizsgáltam az arcomat a tükörben. Nem
néztem ki rosszul, nem voltam kövér vagy szőrös, nem voltam
tele pattanással vagy bármi. Kimondottan csinos sem voltam, de
barátságos arcom volt – olyan, amilyennek örülnének a
vendégek, főleg, hogy jó memóriám is van, és emlékeznék az
emberekre, és azonnal tudnám, hogy kapucsínót kértek vagy
extra dzsemet a pirítósukra.
Általában nem hallgatom a rádiót, cédéket teszek föl
magamnak. Nagyon szeretnék egy olcsó tévét a szobámba, de a
papa azt mondja, nem vagyunk tele pénzzel, és ne legyek
nevetséges. Azért csak bekapcsoltam a rádiót, és egy öregember
éppen problémákat oldott meg benne. Tudod, úgy tesznek,
mintha fiatalok, dörzsöltek és jól tájékozottak lennének, és
18
Bagel: hajdan a zsidó konyha specialitá sa volt. Tojá sos tésztá bó l készü lt,
karika vagy kifli formá jú sü temény, népszerű gyorsreggeli New Yorkban.
minden szót félreértenek. Valami ütődött lány beírta, hogy az
anyja őrülten bizalmatlan öreg denevér, és ő soha nem mehet
sehová, nem csinálhat semmit. Ásítottam, és azt mondtam: Na,
beszélj erről, de közben azon csodálkoztam, miért gondolja a
lány, hogy a rádióban az az öreg majd olyasmit mond neki, ami
a legkevésbé is hasznos lehet.
Az öreg azt mondta, igen, elkeserítő, hogy az idősek és a
fiatalok nem értik egymást, de van megoldás. Ó, igen,
gondoltam, persze, hogy van megoldás. Add be a derekad,
mondj le róla, hagyj föl a vitával, add föl a reményt.
Arra számítottam, ezzel fog jönni, de helyette azt mondta:
– Az anyád magányos, kedvesem, magányos, és össze van
zavarodva, bízz benne, tedd a szövetségeseddé!
Hogyne, ez igazán nagyszerű ötlet. Hozzálátok, hogy a
szövetségesemmé tegyem a mamát, és két percen belül így fog
szólni: „Nem fogsz kicselezni, hallod?”
– Beszélj az anyádnak a gondjaidról, a világgal kapcsolatos
bajaidról, érdeklődj az övéiről. Talán nem válaszol azonnal,
kedvesem, de idővel igen. A kamaszlányok anyái
magabiztosnak tűnnek, de valójában gyakran szorongó és
zátonyra futott teremtmények. Légy érdeklődő, először játszd
el, ezt majd valódi érdeklődés követi. Karnyújtásnyira vagy
attól, hogy nagyszerű barátot csinálj az anyádból. Először játszd
meg a barátságot, idővel majd igazivá válik…
Miféle világban élnek ezek az öregek? Képzeld csak el –
súlyos pénzt kap azért, hogy a rádióban szerepeljen, és
elmondja ezt a képtelenséget. Inkább tartsatok szünetet.
Azután az öreg tovább beszélt két jó barátról, akik
összevesztek, és azt mondta annak, amelyik beírt, hogy tegye
meg az első mozdulatot, nyújtson kezet, és mondja: Nézd, én
nem akarok harcolni… Ami persze helyes tanács volt, de talán
olvasta valahol. Szorongó és zátonyra futott anyák. Huh.
 Civakodtak, a mama meg a papa, mindannyian tudtuk, abból
is látszott, hogy túlságosan udvariasak voltak egymással a
vacsoránál. Nem tudtam, mi volt az oka, és nem is nagyon
érdekelt.
– Vedd le a könyöködet az asztalról, Catriona, és mutass
valami tiszteletet a kitűnő étel iránt, amelyet anyád készített
mindannyiunknak…
– Ne beszéljetek egyszerre, gyerekek! Apátoknak hosszú és
nagyon fárasztó napja volt…
Nem tudtam, min veszekedtek, őszintén mondom, és nem is
érdekelt. Néha ilyen hidegek voltak egymással. De el fog múlni.
Úgy tettem, mint aki nem veszi észre. Catriona és Justin,
akiknek közösen volt annyi eszük, mint a bolhának, persze
igenis észrevették, és meg is jegyezték.
– Vitatkozol a papával? – érdeklődött Catriona.
– Nem, kedvesem, természetesen nem – válaszolta a mama
szörnyen rekedt hangon.
– El akarsz válni, papa? – csodálkozott Justin.
– Nem, Justin, edd meg a vacsorádat – válaszolta a papa.
– Melyikőtökkel leszek majd? – folytatta Justin, és
nyugtalanul nézett egyikről a másikra.
– Ez képtelenség, Justin, hogyan is válhatna el egy házaspár,
amelynek ilyen csodálatos fia van? – jegyeztem meg.
Csúfolódni akartam, de Justin nem érti a gúnyt.
– Akkor minden rendben – állapította meg boldogan, és
rávetette magát a vacsorája maradékára.
Segítettem a mamának megrakni a mosogatógépet.
– Ez szép volt tőled, Lucky! – dicsért meg.
– Ó, hiszen tudod. Férfiak! – sóhajtottam.
Hirtelen rám nézett, és azt hittem, könnyeket látok a
szemében. De nem akartam, hogy meglágyuljon az agyam, és
nem akartam a legjobb barátommá tenni, ahogy azt az öreg
mondta a rádióban.
 Másnap reggel a papa azt mondta, rettenetes lánya vagyok, és
mivel azt is mondta, hogy az utóbbi hetekben valóságos
istencsapása vagyok, nyugtalan lettem, és azt gondoltam, talán
mégis el akarnak válni.
Nem szóltam. Egész jól kezd menni a vállvonogatás.
Másnap a papa nem volt otthon vacsorára, a mama pedig
bezárkózott a húgával az ebédlőbe. Hallgatózni akartam, de
amikor láttam, hogy Catriona is ezt teszi, elrendeltem, hogy
menjen föl, és ne legyen olyan visszataszító, hogy mások
magánbeszélgetését hallgatja.
Papa nagyon későn jött haza. Próbáltam kivenni valamit a
hálószobájuk ajtajánál, de semmi sem hallatszott. Tökéletes volt
a csönd.
Következő nap úgy döntöttem, valami mást csinálok.
Unalmasak voltak a napok, mert egyfajta kimért
zárkózottságban éltünk.
A mama munkája abból állt, hogy egy gyerekruhabutikban
dolgozott. Csak délelőttönként, hogy haza tudjon jönni, és egész
délután minket rendszabályozhasson. Nekem semmi dolgom
nem volt, elmentem hát a butikba (soha nem hívhattuk
üzletnek). Megrémült, ahogy az öregek, amikor az otthoniak
közül pillantanak meg valakit. Azt hitte, valami baj van.
Mondtam, hogy semmi baj nincs, csak a közelben megnyitott
egy új tésztabár, és esetleg örülne, ha ott ebédelnénk együtt.
Ettől felderült az arca, mint a Kish világítótorony. 19
Ebéd közben a mama így szólt:
– Igazságtalan dolog, Lucky, hogy idén velünk kell jönnöd
Rossmore-ba.
Még nem mondtam neki, hogy semmi esélye nincs annak,
hogy elmenjek velük egy ilyen sivár nyaralásra. De valami
miatt eszembe jutott az öreg, aki a magányos és zátonyra futott
19
A Kish vilá gító torony Dublin kö zelében a tengeren helyezkedik el.
Kü lö nleges formá ja egyedü lá lló vá teszi.
anyákról beszélt a rádióban. Megérte kipróbálni, elérem-e, amit
akarok.
– Talán neked sem olyan könnyű, mama – kezdtem.
Hosszasan nézett.
– Nem, néha nem könnyű, Lucky – válaszolta. Elhallgatott,
mint aki valami fontosat akar mondani. Így hát vártam.
Kíváncsi voltam, vajon azt mondja-e, hogy halálra untatja a
papa, vagy, hogy van egy fiatal barátja, vagy, hogy elmehetek
New Yorkba, de tulajdonképpen egyiket sem mondta.
– A dolgoknak megvan a maguk menete – jelentette ki végül.
Ez olyan semmitmondó és haszontalan volt, hogy nem tudtam,
mit válaszoljak rá.
Végül ezt mondtam:
– Igazad lehet, mama.
Ő pedig rám mosolygott, megveregette a kezemet, és az
összes tésztát lerázta a villámról. Úgy éreztem, összedől a világ,
ha csak ennyit tud közölni, és egész úton hazafelé egy követ
rugdostam, ami ostobaság volt, mert teljesen lehorzsoltam vele
a majdnem vadonatúj cipőm orrát.
Mama vásárolni készült, én azonban azt mondtam, dolgom
van, mert attól tartottam, hogy megölöm a szupermarketben, ha
vele tartok. Inkább hazamentem, lefeküdtem az ágyamra, és azt
kívántam, bárcsak harminchárom éves lennék, vagy hasonló
korú, és az egész élet mögöttem állna. Bekapcsoltam a rádiót,
valami szörnyűség ment James Joyce-ról meg a bolond
külföldiekről, akik idejöttek.
Az a lány riportot készített valami amcsi lánnyal, aki azzal
töltötte a tizenhatodik születésnapját, hogy az anyjával
kóválygott, végigjárták az egész utat, amelyet az Ulyssesben
megtettek. Nos, gondoltam, akármilyen rossz is az anyám –
totál őrült –, de azért ilyet soha nem tenne velem.
Ez pedig, ez a June, valami olasz névvel – Arpino, vagy
ilyesmi – azt mondta, hogy O'Leary nevű ír rokonai vannak, és
eredetileg a kietlen Rossmore-ból származnak, ahonnan mi is,
az északi körgyűrűtől, ahová a papa családja valósi. És hirtelen
eszembe jutott. Lehet, hogy az unokatestvérem?
June Arpino és a családja kivihetne engem New Yorkba,
hogy vendéglőben dolgozhassak?
Őrülten hallgattam, mit mondanak még. A lány abban az
olcsó szállodában lakott, amelyik úgy nézett ki, mint egy kelet-
európai börtön. Fölhívtam a rádióállomást, ahol közölték, hogy
ez a lány, June Arpino nincs ott, a beszélgetést korábban vették
föl; de megadták a szálloda telefonszámát, és elmondták, hogy
az ország fele betelefonált, és mindannyian a szállodába
igyekeznek.
Képzeld el! Talán mindenki munkát akart tőlük egy
vendéglőben. Az emberek olyan furcsák.
Nekem is oda kell mennem, igazán mulatságos lehet.
A mama kopogott a hálószoba ajtaján. Azt mondta, szoknyát
keresett magának, de valami miatt egyik sem állt jól neki, ezért
inkább nekem vett egyet. Tulajdonképpen csinos volt,
rózsaszínű bársonyból készült – nem olyan, amilyeneket
általában beszerez, amiket a tizenkilencedik századi
árvaotthonok lakói is szégyellnének fölvenni.
– Volt a papának valakije, aki Amerikába ment, valaki az
északi körgyűrűtől? – kérdeztem.
– Igen, a bácsikája belebonyolódott valami sértegetésbe,
vagy valami ostoba ügybe, senki sem emlékszik rá, mi volt az.
És senki sem tudja, hol vannak, szóval attól tartok, drágám,
hogy hasznavehetetlenek számodra, mármint a vendéglős
terveidhez.
Úgy tűnt, őszintén sajnálja.
– Azt hiszem, megtaláltam őket – jelentettem ki. Bámulatos
módon úgy tűnt, érdekli a dolog, és örül neki. Még izgalomba is
jött.
– Gyerünk oda! – javasolta.
 A szálloda belül éppen olyan ronda volt, mint kívül. Telis-
tele volt emberekkel, és ki hinné, a papa szörnyű unokatestvérei
közül is ott voltak páran, mindannyian izgatottan ordítoztak
egymással, és az egész közepén ott állt két amerikai, bizonyára
June meg az anyja.
June úgy nézett ki, mint én, mintha testvérek lennénk. És
rózsaszínű bársonyszoknya volt rajta. A mama meg a többiek
visítoztak, a mama mindenféle borzalmas személyes részleteket
mesélt el arról, hogyan harcolt a papával, aki soha nem kért
bocsánatot, és ő, mármint a mama rosszul volt attól, hogy végül
mindig ő mentegetőzik.
Azután June anyja hirtelen azzal rukkolt elő, hogy ha újból
kezdhetné az életét, inkább elnézést kérne June apjától,
mintsem hagyná őt elmenni egy hitvány fiatal nővel, hogy két
újabb gyereket csináljon…
June meg én egymással beszélgettünk, így nem kellett
végighallgatnunk ezt az egész történelmi zagyvaságot.
Természetesen egy egész évvel fiatalabb volt nálam, de lévén
amerikai, ez kiegyenlítődött – arrafelé gyorsabban érnek. És azt
gondoltuk, milyen rendkívüli, hogy rokonok vagyunk, és hogy
soha nem tudtunk a másik létezéséről.
A mama fölhívta a papát a mobilján, fél óra múlva megjelent,
és legelőször is azt mondta a mamának, sajnálja, hogy olyan
nehéz természetű, és a mama mindenki előtt megcsókolta. És a
papa pillanatokon belül kezet fogott az összes unokatestvérével,
és kijelentette, hogy a mama a legjobb feleség az egész világon.
June egyszerűen nagyszerű volt.
Mondtam neki, hogy két ágy van a szobámban, ha esetleg
nálam akarna aludni. Még erre a szerencsétlen Rossmore nevű
helyre is elmehetünk, ahol ez a csodatévő forrás van, amiről
úgy tudják, soha nem tévedett. A mama kijelentette, szeretne
beszélni a szenttel a forrásnál, mert az első férj, akit küldött
neki, nem bizonyult olyan remeknek. Talán az csak a főpróba
volt, és az igazi férj még mindig ott vár. Ez természetesen
nagyon kínos az ő korában, de June és én megértettük.
June anyja azt mondta, hogy természetesen ki tudják cserélni
a repülőjegyet, és a nálunk töltött nyaralás meg a rossmore-i
látogatás után elmehetek velük, és náluk lakhatok New
Yorkban. Ismernek egy csuda klassz vendéglőt, ahol munkába
állhatok. Egy igazán tiszteletre méltó családi helyet.
A mama és a papa először nem tűnt meggyőzöttnek, de June
a fülembe súgta, hogy emlékeztessem őket a másik lehetőségre,
Ciprusra vagy Mallorcára, és mondjam, hogy elhajítom a
bugyogómat a repülőtéren. Így valahogy összpontosulnak a
gondolataik. A dolog még nem dőlt el. Még hátra volt az utazás.
De éreztem, hogy új unokatestvéremmel, June-nal meg tudom
csinálni.
Észrevettem, hogy a mama kissé érzelgősen néz.
– Nem vagy részeg, mama? – kérdeztem aggódva.
– Nem, egyáltalán nem. Emlékszel, mit mondtam neked ma
reggel, Lucky? – kérdezte borzalmas Mary Poppins-hangon.
June-nal arról beszéltünk, milyen könnyű boldoggá tenni az
anyánkat akkor, ha az ő nyelvét használjuk. Nem tudják, hogy
őket szajkózzuk.
– Azt mondtad, a dolgoknak megvan a maguk menete –
válaszoltam.
A mama arca csillogott az örömtől.
– Látod, emlékszel! Tényleg a legjobb barátom vagy, Lucky!
– áradozott. – Nagyon fogsz hiányozni, ha elmész Amerikába.
Én pedig visszamosolyogtam. Bonyolult mosoly volt, több
rétegből épült föl.
Először is az óriási megkönnyebbülés mosolya volt.
Megnyertem a csatát, elmegyek New Yorkba, hogy egy
vendéglőben dolgozzam. Ezt elárulta a mama.
Azután baráti mosoly volt, ahogy az öreg nő a rádióban
tanácsolta. Azt mondta, csodákra képes. Azt mondta a
szónoklatában, hogy először színjáték, de egy idő után
rájövünk, hogy tényleg úgy gondoljuk. Bámulatos dolog a
felnőttségben, hogy milyen gyorsan telik az idő.
Kezdtem úgy érezni, hogy már nem színlelés.
Amikor kijelentettem a mamának, hogy ő is a legjobb
barátom, úgy is gondoltam. Már nem alakoskodtam. Igazán így
éreztem.
Talán tényleg nagyon szerencsés voltam, és ezek után nem is
kell megváltoztatni a nevemet.

11. fejezet
Mondd, miért?

Első rész – Emer

Mondd, miért kellett nekem megvennem ezt az óriási

digitális állóórát, amelyiknek a Rossmore Hotellal átellenben is
látszanak a számai? Miért nem vettem egy kicsi, hordozható
órát, mint a normális emberek, e helyett a hatalmas dolog
helyett, amely akkora itt az ágyam mellett, mint egy tányér, és
percenként változnak rajta a vörös számok?
Már négy és fél perce figyeltem, miközben 9:08-ról 9:13-ra
váltott. Halványan emlékszem rá, hogy 9:30-ra beállítottam az
ébresztőt. Az ilyen dolgokban kissé bizonytalan az
emlékezetem. Az volt az elképzelésem, hogy ha fél tízkor
fölkelek, akkor tízre lezuhanyozok, felöltözöm, iszom egy kávét
és elindulok.
Nagyon fontos, hogy ma tízkor jó formában induljak el.
Állásinterjúra megyek, olyan állás ügyében, amelyre évek óta
vágyom: a Heartfelt Képtár20 igazgatói állása, egy bámulatos

20
A Heartfelt csoportosulá s mű vészei hagyomá nyos iparmű vészeti
eljá rá sokkal dolgoznak. Az angol szó jelentése: ő szinte, szívbő l jö vő .
intézményé, ahol évezredekig szeretnék dolgozni. Megvoltak a
jó képesítéseim, de mindig valaki más került az állásba. Most az
a fickó, aki az utóbbi három évben vezette, Ausztráliába készül.
Ma lesz az interjú.
Mondd meg hát, miért nem feküdtem le korán, józanul és
egyedül?
Meg sem mozdulhatok, látod, mert fölébreszteném.
És akkor azt hinné, ez annak a jele, hogy elölről akarom
kezdeni. Mozdulatlanul kell itt feküdnöm, amíg azt nem érzem,
hogy a csöngő meg fog szólalni, és akkor a borzalmas ricsaj
egyetlen gyors rohama után lecsapom, ugyanazzal a
mozdulattal kiugrom az ágyból, és berohanok a fürdőszobába.
Nyilván semmi sincs rajtam, gyorsnak kell tehát lennem.
Nem lesz csodás, bőséges időm arra, hogy a pezsgőtablettás ital
elűzze a fejfájásomat, illetve a kávéfőző megnyugtató hangokat
és illatokat küldjön felém. Nem, az egésznek nagyon fürgén és
gyakorlatiasan kell történnie. Mintha a világ legtermészetesebb
dolga volna behívni a taxisofőrt, és ágyba bújni vele!
Mondd, miért nem hagytam bent a kocsijában, ahogy a
népesség kilencvenkilenc százaléka tette volna? Miért nem
tudtam én is ezt tenni?
Úgy sejtem, a fogadásnak köszönhetem, amelyiken részt
vettem. Valami bélrothasztó lőrét szolgáltak föl – szinte hallani
lehetett, ahogy lement az ember torkán, nagyon durva volt. És
persze étel nem volt. Még egy darab keksz vagy sütemény se,
ami fölszívta volna. Egyszerűen lement a gyomromba, ahol
elvégezte pokoli munkáját, eláztatta az ereimet, a belemet meg
kissé az izomszöveteket, fokozatosan, könyörtelenül fölkúszott
az agyamba, és tökéletesen megbénította. Ezenkívül
természetesen ott volt még az a tényező, hogy igazán utáltam
Monicát, akinek a festményeit kiállították.
Mindig is utáltam, már a művészeti egyetemen is, sokkal
korábban annál, hogy a születésnapomon bódult, izgatott,
csábos pillantásokat váltott Kennel az étel fölött, amiért én
fizettem. Holott tudta, hogy szeretem.
Most utálom, ahogy a szájával mosolyog, nem pedig a
szemével. És utálom, hogy észreveszik és ünneplik, csodálják,
és mindenki sorban áll, hogy megvegye a képeit. Mindegyiken
rajta volt a piros kör, ami azt jelzi, hogy eladták.
Olyanok azokon a szörnyű, giccses festményein, mint a
kanyarófoltok.
Nos, megkérdezheted, hogy miért mentem el. Miért nem
maradtam otthon, és készültem az interjúra? Tulajdonképpen
miért?
De akkor értelmes döntésnek tűnt elmenni. Meg akartam
mutatni Monicának, hogy nem tud elijeszteni, hadd higgye,
hogy irigykedem, hadd gondolja, hogy érdekel a kettőjük
barátsága. Vagy talán több mint barátsága. Vagy bármi.
Az interjúra új frizurával is készültem, meg egy lenvászon
dzsekivel, amelyet fölvehettem a jó szarvasbőr kabátom alá.
Azt gondoltam, meg kell őket levegőztetnem. Nem fog ártani,
ha Ken mesésnek lát.
Milyen rossz ötletnek bizonyult! Ha Ken bármit is érez
irántam ma reggel, az csak óriási megkönnyebbülés lehet,
amiért körültekintő kanadai gyakorlati érzéke
győzedelmeskedett minden azon késztetésen, hogy esetleg
belém szeret. Ken ma reggel megkönnyebbülésbe burkolódzik.
Nem úgy, mint én. Én egy taxisofőrbe burkolódzom a saját
ágyamban.
Az ágy széléről, ahol fekszem, látom a vászondzsekit,
valamivel az elején, ami úgy néz ki, mint egy fél üveg vörösbor.
És a drága hajvágás – nos, ma reggel még nem néztem tükörbe,
de nyilvánvalóan olyan a hajam, mint a gondozatlan bozót.
A borzalmas bortól eltekintve összességében unalmasra
sikerült a megnyitó. Mármint a képek szörnyűek voltak, ezt
mindenki láthatta. Amikor megkapom az állást a Heartfelt
Képtárban (vagyis most már ha megkapom azt az állást), nem
engedek ilyen kiállítást rendezni. A művek senkinek sem
tetszettek – azért zsongtak és helyeseltek, és azért vették meg a
képeket, mert be akartak vágódni Tonynál, a képtár
igazgatójánál. Tonynál, aki nekik is adhat kiállítási lehetőséget,
ha jól játszanak a kártyáikkal.
És Monica szörnyű volt velem, olyan közönségesen goromba
és sértő, nem csoda, hogy sokat ittam. Mintha nem emlékezett
volna a nevemre. Nem nehéz megjegyezni, még a lassú
felfogásúak is megbirkóznak az Emer 21 névvel. Szó sincs róla,
hogy különösebb megerőltetést jelentene vagy nehéz volna
kiejteni.
De Monicának valahogy nem ment. Meg kellett erőltetnie az
agyát, amikor bemutatott az embereknek.
– Ezzel a hölggyel együtt jártam a művészeti egyetemre, akár
hiszik, akár nem – turbékolta. Mintha én öreg és rozoga lennék,
ő pedig fiatal, és senki nem feltételezné rólunk, hogy kortársak
vagyunk.
Ugyan, Monica, mindannyian harmincegy évesek vagyunk,
te, Ken meg én. Egyikünk sem házas.
Ken művészetet oktat egy iskolában, te borzalmas giccses és
csiricsáré pasztelleket festesz, én művészeti igazgatóként
dolgozom. Pont ma reggel megkaphatok egy fantasztikus állást
az ország egyik legjobb hálózatának a képtárában. Igazgatónak
fognak hívni, de a munkakör alapján kurátort is mondhatnánk.
Nagyon akarom ezt az állást. Mondd meg, miért keveredtem
ilyen zűrbe.
Látod, megmozdulni sem tudok, hogy fölkeljek és rendbe
hozzam magam, hogy megpróbáljam enyhíteni a károkat. Hogy
keressek valami más ruhát. Ó, istenem! Most látom, hogy
nemcsak bor, de spagetti is van azon a dzsekin!

21
Emer az ír mitoló gia egyik ismert alakja is.
 Igen, később természetesen el kellett mennünk egy
tésztabárba. Ahelyett, hogy hazajöttem volna a busszal, ahogy
minden normális emberi lény, örömmel föl kellett kiáltanom,
amikor Ken azt javasolta párunknak, hogy menjünk el erre e
helyre. És persze Monica is jött, azt mondta, mókás dolog lesz,
és magunkkal vittük Tonyt a galériából, meg mindenféle
szörnyen visítozó embert. Nos, kiderült, hogy én mindenkit
túlvisítottam És az egyik pincér odajött hozzám, adott egy üveg
bort, mert én festettem a plakátot az apja biciklijavító
műhelyére. Monica pedig mulatságosnak találta ezt. Képzeld el
– Emer táblákat készít javítóműhelyekre, milyen csodálatos, de
ő nem valami mással foglalkozik?
Egy ponton Ken mintha azt súgta volna, hogy ne tegyek
semmi megjegyzést, a lány csak bosszantani akar.
– Miért? – kérdeztem.
– Azért, mert féltékeny rád.
Vagyis azt hiszem, ezt mondta. Az is lehet, hogy mondta, de
az is lehet, hogy képzelődtem. Őszintén szólva nem teljesen
tiszta, mi történt az este. Meglehetősen súlyos homály fedi azt a
részt, amikor a pincérek sorba álltak, és a By The Rivers of
Babylon kezdetű dalt énekelték, én pedig csatlakoztam
hozzájuk. És azt hittem, mindenki nagyszerűnek tart. De lehet,
hogy egyáltalán nem így gondolták.
És hogyan fizettünk? Fizettünk egyáltalán? Ó, istenem,
mondd, hogy fizettünk!
Igen, emlékszem. Ken azt mondta, mindenkitől kér egy
tízest, és mindenki úgy gondolta, ez pompás, kivéve engem, aki
mintha kissé kijózanodtam volna, és azt javasoltam, tizenötöt
szedjen, hogy elég legyen a számlára, és azt hiszem, azt mondta,
de ez ostobaság, hogy az egész megéri azért az örömért, hogy
ismét láthatott. És Monica hallotta, és egy csöppet sem örült, és
azon a hányingert keltő csecsemős hangján, ami van neki,
megjegyezte, hogy bizonyára senki nem várja, hogy ő fizessen,
mert ő egész éjjel itatta őket azzal a jó borral a galériában. Ettől
Tony kissé rosszkedvű lett, és kijelentette, hogy egész éjjel ő
adta a bort a galériában. És attól tartok, azt mondtam nekik, ne
vesszenek össze a bor miatti felelősségen, mert borzalmas volt.
Ken sietve fizetett a Visa kártyájával, és mindannyiunkat
kiterelt az utcára.
A friss levegőn elszédültem, és annyira szerettem volna, ha
Ken velem tart, nem volt semmi különös oka, csak hogy
vigyázzon rám, tejet vagy vizet, vagy bármit itasson velem,
amit innom kellene. De természetesen nem így lett, Madame
Monica ragaszkodott hozzá, hogy őt kísérje haza, és
mindannyian más-más irányban lakunk. Ken taxit fogott nekem,
begombolta helyettem a szép szarvasbőr kabátomat, és
megkérte a sofőrt, hogy vigyázzon rám, mert nagyon
különleges személy vagyok.
Mondhatom, a taxisofőr egész éjjel nagyon vigyázott rám.
De nem hibáztatom Kent, bármennyire szeretném is. Arra
nem kérte meg a taxisofőrt, hogy feljöjjön hozzám, és ágyba
bújjon velem. Nem, sajnos nem mondhatom, hogy az ő hibája
volt. Bizonyos értelemben csak én tehettem róla.
De miért? Mondd meg, miért? Általában nem fekszem le
idegenekkel, tulajdonképpen egész életemben soha nem tettem
ilyet. Volt valami köze a Ken miatt érzett csalódásomhoz?
Elcsábított? Beleestem?
Gondolkodj, Emer! Gondolkodj, és próbáld meg összerakni a
hazafelé vezető utat! Gondolkodj csöndben. Ne ébreszd föl.
Fiatal volt, a húszas évei elején járhatott. Keskeny, hegyes
arc, kissé olyan, mint a róka. Pokolian ravasz róka, aki a
lehetőségre vár.
– Úgy néz ki, mint akinek jól sikerült az estéje – kezdte,
amikor beestem a kocsijába, és gyorsan összeszedtem magam,
hogy búcsút intsek Kennek, és a valóságosnál józanabbnak
látsszam.
 – Tulajdonképpen förtelmes estém volt, ha mindenáron tudni
akarja – mondtam kimérten.
– Mit szeretett volna inkább?
– El sem menni. Nem inni azt az olcsó bort, nem beszélni
azzal a fárasztó nővel, nem megnézni az iszonytatóan rossz
festményeit.
– Ez valóban szörnyen hangzik – jegyezte meg. Nem örültem
neki, hogy sajnál.
– És magának milyen estéje volt? – kérdeztem fennhéjázón.
Azt hiszem, azt mondta, hogy olyan, mint az összes többi –
közönyös és fásult volt. Azt mondtam, rossz a hozzáállása az
estékhez.
Istenem, miért mondtam ezt, miért nem hagytam, hogy
meglegyen a szokásos estéje, ahelyett hogy lefekszik egy
utassal? Bár lehet, hogy minden este ezt csinálta. Mit tudok én?
Alig valamit.
Mondott valamit arról, hogy pénzt kell keresni a
megélhetéshez, és megkérdeztem, van-e barátnője. Talán azt
mondta, igen, valami Hissie vagy Missie, vagy valami más
rémes nevű lány. Mindenesetre nem szeretheti túlságosan, ha
nálam végezte.
Azt állította, modern nő, sokat tud a kapcsolatokról, mert
virágüzletben dolgozik, és az egész a bűntudatról, a
szorongásról meg a hazugságokról szól. Nem akarja lekötni
magát, a pasas is élheti az életét, és ő is szabadon hagyja a nőt.
Mindketten nyitva tartják a szemüket, vagy valami hasonló
ostobaságot mondott.
Azt válaszoltam, hogy ez az egész egy rakás hazugság –
hogy Hissie megőrül azért, hogy lehorgonyozzon mellette, de
alakoskodnia kell, ez manapság így működik. Azt is
megmondtam, hogy én azért tudom mindezt, mert hűvösnek
mutatkozom Kennel szemben, de szeretem, és ha tudnám, hogy
működik a dolog, akkor bármilyen állást föladnék. De mindent
nem lehet megkapni.
– Volt valami jó az estéjében? – kérdezte. Megpróbált
fölvidítani.
– Igen, volt, elénekeltem egy dalt a pincérekkel.
És megint elénekeltem a By the Rivers of Babylont, hogy
lássa, milyen jó vagyok, és a refrénnél belépett. Azután
megkérdezte, ismerem-e a Stand by Your Mant. Igen, ismerem,
mondtam, de nem túlzottan kedvelem a mondanivalóját. Ám
sportszerűségből vele énekeltem, azután a Hey Judeot
javasoltam, és akkor hazaértünk.
És miért, ó, mondd, miért nem tudtam elbúcsúzni tőle, és az
egészet egy jó dalolásnak tekinteni a pocsék este után?
Nem, én mindig mindent megnehezítek. Inkább meg kellett
őt hívnom, és szégyellem, de nem emlékszem rá, mi történt
azután.
Én vettem elő a cédéket? Lehetséges, hogy még ittam?
Tudod, ő biztosan józan volt, úgy értem, taxit vezetett, nyilván
józan volt. Azonnal lefeküdtünk?
Ó, bárcsak emlékeznék rá, hogy miért tettem! Akkor talán a
szükségesnél valamivel kevesebb szégyennel találnék
mentséget mindkettőnk számára.
Pont akkor nyúltam a hatalmas digitális órához, mielőtt
rákezdte volna. Hála istennek nem ébresztettem föl. Ott feküdt,
élettelen súly az ágy túloldalán. Legalább nem horkolt vagy
hánykolódott.
Hol állította le a kocsiját? Errefelé mindenütt parkolást tiltó
kettős sárga záróvonalat festettek föl – megdöbbentő a
forgalom. Kerülő utat akarnak építeni, minél előbb, annál jobb.
De még nem építették meg, mérföldeket kellett megtennie
ahhoz, hogy parkolóhelyet találjon. Vagy a szenvedély fehér
izzásában talán az ajtó előtt hagyta.
Akárhogy is, ez az ő gondja.
 Megmondta egyáltalán a nevét? Adott pontnál valószínűleg
igen. Többé egyáltalán nem gondoltam rá, túlságosan
elborzasztó volt. Inkább azon töprengtem, mit vegyek föl az
interjúra. Tegyük föl, csak begombolom a szarvasbőr
kabátomat, és fölteszek egy sálat.
Istenem, a kabátom!
Lehet, hogy a taxiban hagytam? Nem volt az ajtó belső
oldalán lévő fogason, ahol máskor. Ó, nem – istenem, tudom,
nem nagyon örülhetsz nekem. Tudom, helytelen volt ágyba
bújni a taxisofőrrel, ostoba és rossz dolog volt, de nem
vétkezem túl sokat, a jelentős dolgokban nem. És elmentem
imádkozni Szent Anna forrásához. Azt kértem a szenttől,
intézze el, hogy Ken szeressen, amit eddig még nem teljesített,
és nem hiszem, hogy most megteszi. De figyelj, Isten, hulla
vagyok, ezt az interjút megette a fene, tönkretettem az új
vászondzsekimet, és most, most azt mondod nekem, hogy a
szarvasbőr kabátomat is elvesztettem?!
Annyira kiborultam a kabátom miatt, hogy elfeledkeztem a
taxisofőrről meg arról, hogy ne ébresszem föl.
Egyenesen ültem az ágyamban, és felé fordítottam elkínzott,
másnapos arcomat.
Senki nem volt ott.
Mellettem az ágyon ott hevert föltekerve a nagy szarvasbőr
kabátom. Súlyos volt és terjedelmes, rendkívül nagy helyet
foglalt el az ágyban. Úgy tett, mintha taxisofőr lenne, és halálra
rémisztett.
Örömmel ugrottam ki az ágyból. Van jövőm, egy csomót
tudok zuhanyozni meg öblögetni, és kitalálhatom, milyen tiszta
holmim van még, amit fölvehetek. Azután meg kell szereznem
azt az állást a Heartfelt Képtárban, onnan az összes tönkrement
ruhámmal elmegyek a száraztisztítóba, azután telefonálok
Kennek, elhívom valahová ünnepelni, és hazaviszem.
 Az az olcsó bor tényleg szörnyű dolgokat művel az emberrel.
Még látomásokat is előidéz.
Mintha én ágyba vinnék egy ismeretlen taxisofőrt!

Második rész – Hugo

Nincs semmi baj azzal, ha valaki taxit vezet. Úgy értem, sok
szempontból nagyszerű munka, és az ember maga dönti el, hány
órát dolgozik.
Amikor fáradt, hamarabb kiáll, ha meg nyaralásra gyűjt,
akkor három órát is ráhúzhat éjjel, hogy összejöjjön az ára.
Minden megállásnál másfajta utas ül be, de az embernek elég
zsémbesnek kellene lennie ahhoz, hogy ne találkozzon néhány
rokonszenvessel.
Volt egy utasom, egy nő, aki a londoni Buckingham-palotába
igyekezett Garden partira, és olyan ideges volt, hogy kétszer is
ki kellett szállnia hányni. Vittem egy színészt, akinek nehezen
ment a szövegtanulás, és negyven percen át együtt
ismételgettük a mondatokat, miközben ketyegett az óra.
Egyszer beült hozzám egy pár, éppen akkor jegyezték el
egymást, és négyszer is föl kellett próbálnom a gyűrűt, és
mondhatom, még soha nem láttam akkora gyémántot.
Mi az tehát, ami nem annyira jó a taxisofőri munkában?
Sidney bácsikám, aki úgymond bevezetett az üzletbe, azt
mondta, mindig igyekezett minden fuvarból fölszedni egy
csipetnyi ismeretet; így az ember pompás, szerteágazó
képzésben részesül, miközben a napi munkáját végzi. Híreket
hozott haza az időjárás-előjelzésről, arról, hogy hol árusítanak
olcsó zöldséget, amikor a piaci bódék zárni készülnek, vagy,
hogy miképp lehet hölgytársakat találni az interneten
bridzseléshez és más tevékenységekhez.
Chrissie, aki virágüzletben dolgozik, helyes lány, időről időre
találkozom vele, és azt mondja, nagyon különös vagyok ezzel
az egész taxisofőri dologgal kapcsolatban, és könyvet kellene
írnom róla. Még hogy én könyvet írjak? Én, Hugo? Nem, csöpp
kedvem sem volt hozzá.
Az igazat megvallva szívesebben lettem volna énekes,
elképzeltem magam a színpadon, a tömeg előtt. Nem félek az
emberektől, nem vagyok szégyenlős vagy ilyesmi, ez a munka
egyébként is edzi az idegeket. Ismerem a kottát, gitározom, de
soha nem volt lehetőségem, soha nem csináltam.
Megjegyzem, próbáltam Jelentkeztem tehetségkutató
versenyekre, bemutató kazettákat küldtem, azután cédéket. De
senki sem foglalkozott velük. Semmivel sem vagyok rosszabb
annál a sok embernél, aki igenis kapott esélyt. Saját dalokat
írtam, és átiratokat készítettem mások dalaiból Semmi sem jött
be.
Nem léptem be zenekarba. Tudom, ez különösen hangzik.
Végül is, ha az ember érdeklődik valami iránt, akkor miért
nincsenek barátai, akikkel osztozhat ugyanabban az
érdeklődésben? De én valahogy azokkal a fickókkal maradtam
haverságban, akikkel együtt jártam iskolába.
Persze szerettek klubokban lógni, és szerettek jó zenére
csajokkal táncolni, de nem igazán volt zenei érzékük. Soha nem
akartak játszani, részt venni benne, alkotni. Nem nagyon merült
hát föl a téma.
Különféle munkákat végeznek itt-ott, páran ugyancsak
taxiznak. Amikor összejövünk, beszélgetünk róla, meg a
nyaralásokról, meg a kedvenc csapatunkról, és néha
mindannyian megígérjük, hogy kocogni fogunk vagy
tornázunk, mert az egész napos üléstől nagy az ülepünk meg a
hasunk. És vasárnap reggel focizunk, azután elmegyünk pár
korsóra. De egymás után társat találtak, megházasodtak, és
most, amikor mindannyian huszonöt-huszonhat évesek
vagyunk, én maradtam közöttük az egyetlen facér.
 Már nem sok mindenről tudok velük beszélgetni. Ők arról
társalognak, hogy egyre többe kerül a ház fenntartása, újra kell
cserepezni a tetőt, vagy szigetelni kell, vagy deszkaburkolatot
felrakni. Bizonyos értelemben irigykedem rájuk, mert annyira
lefoglalja őket, minden szombatot azzal töltenek, hogy az
otthonukat javítgatják. Párnak közülük gyerekei is vannak, akik
mind ugyanúgy néznek ki.
Egy napon majd megnősülök, gyerekeim is lesznek, de még
nem, addig nem, amíg meg nem találom az igazit – valakit,
akiért mindent megteszek.
Remélem, az a valaki érdeklődni fog a zeneipar iránt, mert
még nem adtam föl egészen az álmomat. Őszintén szólva már
majdnem, de nem egészen. Amikor az ember a sztárokkal
készített interjúkat hallgatja, kiderül, hogy a pályájuk alakulása
során mindig közrejátszott egy kis szerencse, hogy találkoztak
valakivel, aki ismert valakit, aki lehetőséget adott nekik.
Még a szüleimmel élek, de ez nem annyira reménytelen és
tutyimutyi dolog, mint amilyennek egy huszonhat éves férfi
esetében hangzik.
Otthon élni jó is lehet, rossz is lehet, nem igaz? Nálunk van
mikrohullámú sütő, meg egy nagy hűtő három külön polccal,
egyiken Papa, másikon Mama, harmadikon Hugo felirattal.
A nővérem, aki külön lakik két feministával, azt mondta,
szerinte a mi otthonunk a legeslegszomorúbb dolog, amit valaha
látott, még szomorúbb, mint a nyomorékokról szóló
dokumentumfilmek, mert nekik a testük rokkant, nekünk pedig
az agyunk. Mi egy szánalmas életvitel csapdájában vergődő,
szomorú, hibásan működő hármas vagyunk.
Nos, igazából soha nem értettem pontosan, miről beszél. Az
életünk nagyon is jól működött. Minden hónapban betettem
nekik egy helyes kis összeget a bankba, ez volt a nehéz időkre
szóló tartalékuk. A papa kisállatkórház-ban dolgozott
asszisztensként. Mindig is ezt csinálta, nem képzett gondozó –
nem szerzett képesítést –, de tökéletesen bíztak benne. Tarthatta
a cicákat az injekcióhoz, vagy megnyugtathatta a kutyákat,
kitakaríthatott, amikor a hörcsögök mindent összepiszkítottak.
Csodálta az állatokat, de a mama sajnos allergiás volt,
pattanásos kiütéseket kapott, tüsszögött és könnyezett a szeme.
Ezért a papa a munkaidőre tartogatta az állatokat, a legtöbb este
mások kutyáit sétáltatta a parkban.
A mama utazási irodában dolgozott, az egész napot azzal
töltötte, hogy olcsó nyaralásokat keresett az embereknek, már
egész jól csinálta. Jelentős kedvezményeket talált mindenféle
utakhoz. Rövid határidőre fél semmiért Nyugat-Indiába, hosszú
hétvégére a szezonon kívül Velencébe… De a papa nem
repülhetett, egyszer kipróbálta, és a füle nagyon furán
viselkedett, ezért soha többé nem csinálta. A mamának el kellett
mennie bizonyos utakra a kollégáival, de az nem volt ugyanaz.
Mindenesetre boldogok voltak, a többséghez képest tényleg
egész boldogok voltak.
A papa vegetáriánus volt, a mama pedig állandóan valami
őrült kúrát tartott, ezért volt értelme mindannyiunknak külön
polcot kinevezni a hűtőben. És minden mást nagyon jól
elrendeztünk a házban.
Két televíziókészülékünk volt, egy a konyhában és egy a
nappaliban, így nem folytattunk heves vitákat arról, hogy mit
nézzünk. Minden harmadik héten mosott valamelyikünk;
vasalni nem szoktunk, mindenünk műszálas volt. Bella, a
nővérem ezt is szomorúnak tartotta. Mintha az ő élete kevésbé
lett volna sivár azzal a két unalmas nővel, akik mind organikus
ruhákat hordtak, organikus ételt ettek és organikus
beszélgetéseket folytattak.
A mama és a papa jól van, én pedig elég régóta taxizom már
ahhoz, hogy tudjam, jobban élnek, mint sokan az ő korukban.
Aznap reggel egyébként a mama azt mondta, hogy a
következő héten nyolc napra Dubaiba megy, a papa erre azt
válaszolta, ez nagyszerű, a mama élvezni fogja, ő pedig elmehet
a sebesült állatok menhelyébe – mindig is időt akart szánni a
szegény szamarakra, akiknek átszúrja a csontjuk a bőrüket, meg
a rémült kutyákra, akiknek gyakran három lábuk volt és riadt
tekintetük. Mindketten megkérdezték, jó-e ez így nekem, és én
biztosítottam őket, hogy rendben lesz. Azon a héten egyébként
is én mosok, így nyugodtan rám hagyhatnak mindent.
– Nagyon jó fiú vagy, Hugo – mondta a mamám.
– Igazi férfi – tette hozzá a papám.
– Talán megnősülsz és elköltözöl, mire visszajövünk –
jegyezte meg a mamám.
Viccnek szánta, de tudtam, hogy komolyan gondolja. Boldog
lett volna, ha nősülni lát. Valahogy kudarcnak éreztem előttük.
Amikor ők voltak ennyi idősek, Bella ötéves volt, én pedig
négy. Én semmi mást nem tudok felmutatni, csak egy
meglehetősen jó banki mérleget.
– Nem, azt hiszem, itt leszek, amíg meg nem öregedtek és
meg nem őszültök – válaszoltam.
– Remélem, nem, fiam, jobb lenne, ha találkoznál valakivel,
akit te választasz, nem pedig velünk élnél, akiket egyáltalán
nem te választottál – mondta a papa.
Hirtelen az a hátborzongató érzésem támadt, hogy soha nem
fogok olyan nővel találkozni, akit megfelelőnek tartok, mert
rájöttem, hogy soha nem tudok határozni.
Én csak úgy elvoltam dolgokkal, amik az ölembe pottyantak.
Például Sidney bácsi avatott be a taxi vezetésbe, meg ezzel a
lánnyal is ő hozott össze, mert a lány a kollégája volt valami
cimbora barátnőjének. Vasárnap fociztam, mért valaki más
fölállította a csapatot, és lefoglalta a helyet, ott vásároltam a
ruháimat, ahol Gerry, a barátom dolgozott. Leárazáskor mindig
félretett nekem pár cuccot.
 – Igazán jól nézhetnél ki, Hugo, ha igyekeznél – mondta pár
alkalommal. – Vékony, hegyes arcod van, amire buknak a
lányok. Jó bőrdzsekiket kellene hordanod.
De ez a Gerry nagyon vidám, kövér fickó, aki folyton hízeleg
mindenkinek.
Nem tudhatta, hogy jól nézek-e ki, vagy olyan vagyok, mint
a Rossmore-ból Dublinba közlekedő busz hátsó fele. Így aztán
nem gyakran járok el az úgynevezett jó kinézetemet ellenőrizni.
Különös, hogy Chrissie-t leszámítva soha nem találkoztam
senkivel, akit még jobban meg akartam volna ismerni. És még
őt sem. Hát, nem voltam benne biztos.
Mindkettőnk részéről őrültség volna túlzott reményeket
táplálni, ha nem vagyunk igazán meggyőződve. Úgy értem,
Chrissie vidám volt, és lenyűgözően bánt a virágokkal, meg
mindennel, de hogy örökre? Egész nap és egész éjjel? Nem
tudom.
És igazából Chrissie sem tudta. Mindketten elmondtuk
egymásnak, hogy semmi sem rosszabb annál, mint ha az
emberek a szerelem nélküli kapcsolat csapdájába esnek.
Chrissie állandóan ezt látta. Azt mondta, hogy a
menyasszonyoknak, akikkel az esküvői virágok miatt dolga
volt, a hatvan százaléka boldogtalan.
Tudtam, hogy akiket szállítok, azok között is rengeteg a
szerencsétlen ember, és láthatóan állandóan harcban állnak.
Különösen azok, akik nyaralni mennek. Gyakran
éppenséggel úgy tűnik, hogy utálják egymást.
Mindenesetre akkor este, amikor a mamám elment a
Mexikói-öbölbe barnulni és arany karkötőt vásárolni, a papám
pedig elment üvegből meleg tejjel etetni a sérült kis őzborja-kat
és bekötözni a sérült szamarak hátát, én ráhúztam még egy
menetet. Arra gondoltam, milyen jó lenne, ha volna valaki, aki
imád, és aki jóban-rosszban kitart mellettem, ahogy a filmekben
látni.
 És akkor elhajtottam a mellett az olasz tésztás hely mellett,
ahonnan éppen kifelé jöttek a vendégek, a legtöbben
történetesen meglehetősen ittasan. Az ember óvatos az ilyen
fuvarral. Sidney bácsi mindig azt mondta, kapcsoljam ki a
számlálót, de lassítsak, hogy lássam, ki tudják-e majd fizetni,
amivel tartoznak, és főleg jól tartsam szemmel azokat, akik
esetleg hányni akarnak a kocsiban.
Kedves fiatal fickó jött elő, és leintett, egyébként józan volt,
talán amerikai vagy kanadai. Nagyon udvariasan beszélt.
– Érdeklődöm, megkérhetem-e, hogy hazavigye ezt az ifjú
hölgyet.
Adott egy tízest, ami jóval több volt a nő címéhez képest
számított viteldíjnál.
Az ifjú hölgy imbolygott, de nem tűnt hányósnak – az ember
megérzi, ha hányni készülnek –, nem volt olyan lehelete, ha
érted, mire gondolok. Mindenesetre a térdén érkezett a taxiba,
ami szerencsétlen kezdet volt.
A férfi bemászott, és nagyon gyöngéden fölültette.
Megkérdeztem, talán ő is velünk jön-e. Arra gondoltam, a
végén hasznos lehetne, hogy ki is húzza.
– Nem, bárcsak mehetnék, de látja, Monica…itt van… és ez
igazából Monica estéje, és mind ugyanarra lakunk. Jól vagy,
Emer? Ébredj, kedvesem, ébredj föl, és beszélgess ezzel a
kedves sofőrrel.
– Nem akarok beszélgetni, Ken, énekelni akarok a sofőrnek!
– tiltakozott a nő.
– Rendben van? – kérdezte tőlem a férfi aggódva.
– Hogyne, Ken – nyugtattam meg. – Én is énekelni fogok.
– Utálom Monicát, Ken, túl jó vagy hozzá, olyan az arca,
mint a mályvacukor, és úgy fest, mint aki rózsaszínbe, kékbe,
sárgába mártott egy másik mályvacukrot. Igazán szörnyű,
otromba személy, Ken, csak te ezt nem látod.
 Úgy tűnt, Ken nem akarja, hogy Monica meghallja ezt a
jellemzést, és riadtan nézett rám. Sokszor azt gondolom, ez a
munka kissé olyan, mintha összegyúrnánk a diplomatát és a
házassági tanácsadót.
– Most megyek – jelentettem ki.
– Vigyázzon rá, nagyon különleges személy – mondta a férfi.
És elmentünk. A nő morgolódva ült a hátsó ülésen, azt kérdezte,
ha ő olyan különleges, akkor a férfi miért Monicát kíséri haza,
akinek olyan az arca, mint a mandulás muffin.
– Igazából jobban hasonlít a mályvacukorra – javítottam ki.
El volt tőlem ragadtatva.
– Pontosan olyan! Pontosan! Milyen okos maga, hogy
észrevette! – Boldogan kuncogott magában, és többször
elismételte:
– Mint a mályvacukor… – Mintha nem ő maga mondta
volna. – Hé, Ken megkért, hogy énekeljek magának, mit
szeretne? – kérdezte végül.
– Miért nem választ maga? – Udvariasan viselkedtem, mint
mindig.
Kedves lány volt, talán a húszas évei végén járhatott, hosszú,
egyenes, szőke hajjal. A kelleténél jóval több bort ivott, de
elégedettnek tűnt mindennel, kivéve a lapos arcú Monicát.
– Ken igazán kedves, tudja, hogy a taxizás unalmas munka,
és hogy hazafelé talán magára férne egy kis szórakozás, ezért
javasolta. A By the Rivers of Babylont fogom elénekelni.
És meg is tette, történetesen egész jól.
Azt ajánlottam, énekeljük el a Stand by Your Man kezdetű
dalt.22 Erre azt mondta, hogy a férfiak bolondok, és nincs
szükségük rá, hogy valaki melléjük álljon, a férfiaknak
ébresztőre van szükségük.

22
A Stand by Your Man (Á llj az embered mellé) című , 1968-ban megjelentetett
dalt Tammy Winette énekelte.
 Azután attól féltem, hogy netán elalszik, és nehezen fogjuk
majd megtalálni a házát, vagy, hogy melyik az ő lakása. Ezért
mindent elkövettem annak érdekében, hogy folytassam a
beszélgetést, és megkérdeztem, mire van szükségük a
férfiaknak ahhoz, hogy fölébredjenek.
– A helyzet az, hogy általában tökéletesen jó nők vannak
karnyújtásnyi távolságon belül, és mintha sohasem vennék
észre őket – magyarázta dühösen. Egy ideig erről a fickóról,
Kenről beszélt, meg arról, hogy Monica tökéletes butasága
tőrbe csalta, és tévesen azt hitte, hogy annak az ostoba nőnek
szüksége van gondoskodásra. Nem gondolja, hogy együtt
aludnának, de a férfiaknál soha nem lehet tudni. És ez az este
talán az az este. Aznap este pont az az este lehet, amikor
megteszik. Monica borzalmas házában, az Orange Crescent 35-
ben. Meglehetősen mogorva volt emiatt.
– Talán túlságosan részeg ahhoz, hogy ma megtegye –
vetettem föl, azt gondoltam, ez majd segít.
– Nem, alig iszik. Ő volt az a józan alak, aki túl sokat fizetett
a vacsoráért a többiek helyett.
Ezen aztán erősen eltöprengett. Azt mondta, imádkozott
Szent Anna forrásánál, és Szent Anna egy csöppet sem
zavartatta magát. Szent Anna hagyta, hogy az az igazán ronda
Monica itt mászkáljon, és tönkretegye az embereket. Hogy
hazavigye, és útközben megerőszakolja őket.
– Nos, szerintem a pasas csak hazakísérte a nőt, azután ő
maga is hazament. – Igyekeztem megnyugtatni, amennyire csak
tudtam.
– De engem nem kísér haza, ez a bökkenő. Egyébként hogy
hívják?
Mondtam, hogy Hugo vagyok.
– Hugo: ez egy kicsit vicces, ugye?
 – Igen? Nem tudom. Mindig is azt gondoltam, jól nézne ki
egy cédén vagy egy kis hely fölött, ahol játszom. Álmodozom,
tudja.
Általában nem szoktam magamról beszélni. Meglepődtem.
De a csudába, ez egy részeg nő, akár a KRESZ szabályait is
sorolhatnám neki.
Emer készen állt rá, hogy akár az árnyékával is megküzdjön.
– És akkor miért nem tesz valamit az álmáért? – Olyan volt
ott a hátsó ülésen, mint egy dühös kis terrier. – A családom azt
akarta, hogy tanár vagy nővér legyek, nem akarták, hogy
művészettel foglalkozzam, de én harcoltam érte, és holnap lesz
az interjúm egy rendkívüli állásért, és azt reméltem, Ken eljön
velem ma este, és megsimogat, ahelyett hogy az Orange
Crescent 35-be menne és azt az ostoba mályvacukrot
simogatná, ahogy maga helyesen nevezte.
Ekkor már majdnem sírt. Mindenáron le kellett állítanom.
– Figyeljen! – kezdtem. – Azt hiszem, a férfiak egy kicsit
tutyimutyik, óvatosak… akármi. Csak arról van szó, hogy nem
akarunk olyasmibe keveredni, ami rosszra fordulhat, és amiből
egy csomó bánat és keserűség sülhet ki. Valójában ez a helyzet.
– Micsoda ostobaság! – jelentette ki. – Lefogadom, Hugo,
hogy egy kedves lány bízik magában, valami ostoba, hibbant
lány, aki elhiszi magáról, hogy énekes lehetne, ha nem volna
olyan megfontolt, aki hisz benne, hogy boldoggá tehetné magát,
ha megengedné neki. A világ tele van ilyen nőkkel. Nem
tudom, meddig érnénk, ha sorba állítana minket. Tényleg nem
tudom
Csak csóválta a fejét ezen az egész tragédián. A
visszapillantó tükörből úgy láttam, lassanként lecsukódik a
szeme.
– Igenis van barátnőm, mégpedig Chrissie – kiabáltam,
próbáltam ébren tartani –, de nem vagyok benne biztos, hogy ő
az igazi, és szerintem ő sem biztos ebben, és őrültség lenne
belekeveredni valamibe, amiből azután esetleg ki kell
szabadulnunk.
– Ó, az isten szerelmére, Hugo, maga egy ostoba bolond. Ki
lehet biztos bármiben is ezen a földön? Kérdezem én magát.
Soha nem láttam még ilyen bizonytalan alakot. Körülbelül
negyven év múlva ismét találkozunk, és maga pontosan
ugyanolyan lesz, mint most, persze öregebb meg kopaszabb, és
nem lesz ilyen keskeny, hegyes arca, ami olyan jól nézne ki a
cédén: kövér, megfontolt arca lesz, és zsíros kockás kalapot fog
viselni. De alapvetően ugyanaz marad.
Nem akartam fölbosszantani magam miatta. Megkérdeztem,
szerinte mit kellene csinálnom. Hohó, ezt is tudta.
Aznap éjjel el kell mennem Chrissie-hez, azt kell mondanom,
hogy készen állok próbát tenni, hogy az élet rövid és a szerelem
jó, és hogy mindketten tegyünk meg minden tőlünk telhetőt.
– Talán megteszem – mondtam.
– Nem fogja – jelentette ki.
– Miért nem mondja el mindezt Kennek? – kérdeztem némi
együttérzéssel.
– Azért, mert egyszerűen nem tudnám elviselni, ha nem
működne – mondta nagyon őszintén.
Azután kiszállt a kocsiból, és egy darabig dülöngélt. Én is
kiszálltam, hogy egyensúlyba hozzam, és fölkísértem az ajtó
előtti pár lépcsőn. Egy kicsit ügyetlenkedett a kulcsokkal, de
végül betereltem a lakásba.
– Maga egész jó énekes – szólt vissza búcsúzóul. – Igen,
egész jó. Még össze kell állítania a műsorát, de határozottan
tisztán énekel – mondta, mielőtt bezuhant az ajtón.
Csöndes éjszaka volt, elhajtottam, és egyszer csak azt látom,
hogy az Orange Crescenten járok. Eszembe jutott, mit mondott
a határozatlanságomról. Majd én megmutatom neki!
Megnyomtam a csöngőt.
 Mályvacukor Monica nyitott ajtót. Cipőt nem viselt, de az
összes ruhája rajta volt. Talán időben érkeztem.
– Kenért jöttem – jelentettem ki.
Ken meghökkenve jött elő.
– Taxit rendelt – mondtam.
Nagyon udvarias, de zavart volt, valószínűleg valami
félreértés lehet, mondta. Hajthatatlan voltam. Máskülönben
honnan tudnám a nevet és a címet, hosszú utat tettem meg csak
azért, hogy elvigyem.
– Hát, Monica, mivel a sofőr értem jött, talán… valóban el
kell vele mennem.
Mályvacukor bemutatott egy undok ajakbiggyesztést, de
beraktam a férfit az autóba. És hazavittem.
– Emer szereti magát – böktem ki.
– Nem, nem engem szeret, a karrierjét szereti – mondta Ken
szomorúan.
– Téved. Súlyosan téved. Amikor nem énekelt, csak arról
beszélt, mennyire szereti magát.
– Természetesen részeg, mint a csacsi.
– Azt hiszem, ez részegen és józanul is ugyanúgy van. És
holnap másnapos lesz, talán oda kellene mennie, hogy rendbe
hozza ahhoz az interjúhoz, amire készül.
Ken figyelmesen nézett rám.
– Maga terápiás vagy válságkezelési munkát végez a szabad
idejében?
– Nem, énekelek. Véletlenül nem tud valahol egy kis helyet,
ahol bemutatkozhatnék?
Az élet mókás dolgokat hoz. Kiderült, hogy Ken tanítványai
diszkót tartanak másnap este a művészeti egyetemen. A fickó,
aki élőben gitározik nekik, faképnél hagyta őket. Meghallgatást
tartottunk a kocsiban. Elénekeltem neki három számot, és Ken
azt mondta, rendben van, fölvesz, és megadta a címet, ahol
jelentkeznem kell. Megkérdezte, van-e barátnőm, mert utána
kellemes összejövetelt rendeznek.
Igen, mondtam, van barátnőm, Chrissie-nek hívják, ő pedig
elhozhatná Emert, hogy megünnepeljék az állását a képtárban.
Úgy nézett rám, mint aki soha nem gondolt még arra, hogy ilyet
tegyen.
Tudod, Emernek igaza volt.
A férfiaknak nincs szükségük rá, hogy a nők melléjük
álljanak, egyáltalán nem erre van szükségük. Mindent
összevéve olyasvalaki kell nekik, aki időnként fenékbe rúgja
őket.
És csodatévő forrás ide, csodatévő forrás oda, nem valószínű,
hogy ezt Szent Annától megkaptam volna.

12. fejezet
Az évforduló

Első rész – Pearl

Mindig is szerettem dolgoknak, egyszerű tényeknek,

haszontalan ismereteknek utánanézni. Ha lenne számítógépem,
egész nap ott ülnék előtte. Ha olyan ember volnék, aki kocsmai
vetélkedőkre jár, lefogadom, jól csinálnám, még díjakat is
nyernék. Bárcsak lenne bátorságom kipróbálni, és jelentkeznék
a Legyen ön is milliomos játékra! Azt hiszem, egész jól
csinálnám. Isten bizony jól csinálom. Gyakran előfordult, hogy
az összes kérdést jól megválaszoltam, amikor az igazi
versenyző nem tudta.
Agyas Pearl, így hívtak az iskolában, de ez csak az iskolában
volt így. Az utcabeli lányokat nem érdekelte az úgynevezett
továbbtanulás. A családom Írországból jött át Angliába, hogy
megcsinálja a szerencséjét, mint oly sok ír az ötvenes-hatvanas
években. Eredetileg egy Rossmore nevű városból származunk,
ami akkoriban nagyon szegényes hely volt. De mostanra
teljesen megváltozott. El sem hinnék, hogyan éltek akkoriban
az unokatestvéreim. Az én Bobom Galway-ből származik, egy
kelta táncházban találkoztunk.
A papám útépítéseken dolgozott, mi mindannyian gyárakban
meg üzletekben kaptunk munkát, és szerencsétleneknek
tartottak minket, amiért nem kerültünk házakhoz, mint az
anyáink annak idején a régi időkben, ahogy ők
mondták. Mindannyian tizenkilenc évesen mentünk férjhez.
Legkésőbb. Az ember egyszerűen ezt tette.
Mire huszonegy évesek lettünk, mindenki máshoz hasonlóan
nekünk is két gyerekünk lett. Mind automatikusan munkába
álltunk, egyikünk férje sem keresett annyit, amennyiből fent
lehetett volna tartani a háztartást. Senki sem panaszkodott.
Sokkal inkább voltunk angolok, mint írek. Angol
focicsapatoknak szurkoltunk, mármint Bob meg én. Évente
egyszer vonatra meg hajóra, azután még egy vonatra szálltunk,
és visszamentünk Rossmore-ba. Lilly, az első unokatestvérem
pont annyi idős volt, mint én. Akkoriban nagyon szegények
voltak, és mindig irigyelte a szerinte csinos ruháimat.
Csinos ruhák! A mamámnak utcai katalógusa volt, onnan
öltözködtünk. Rossmore-ban mindig nevettek az angolos
kiejtésünkön, de nem bántuk. A nagyi kedves volt, mindig elvitt
minket Lillyvel ahhoz a forráshoz az erdőbe, ahol egy Szent
Anna-szobor állt, és ahol azért imádkoztunk, hogy jó férjet
kapjunk. Nekem még fontosabb volt erősen imádkozni, mert
Angliában éltünk, ahol még valami hitetlennel találkozhatok.
És biztos, hogy ez a szent forrás működött, mert én
természetesen találkoztam Bobbal, ami csodás volt, Lilly pedig
Aidannel, ami szintén nagyszerű volt. Akkoriban nem volt
pénzünk rá, hogy elmenjünk egymás esküvőjére, de mindketten
boldogok voltunk, és rengeteg levelet váltottunk az életünkről.
 Én körülbelül akkorra vártam Amyt, amikorra Lilly várta az
első babáját, Teresát, ezért jó sok írnivalónk volt. Azután a
lehető legszörnyűbb dolog történt.
Úgy értem, olyasvalami, ami másokkal szokott megtörténni,
nem ismerőssel. Valaki ellopta a babakocsiból Teresát, és soha
nem találták meg, és soha nem vitték vissza. A szegény
kiskutya ugatott, és százan voltak az utcán, de senki nem látott
semmit.
Attól kezdve semmi sem volt ugyanaz. Úgy értem, azok után,
amin keresztülment, nem tudtam vele beszélni, nem tudtam
neki Amyről mesélni. Nagyi halála után többször nem mentünk
vissza Írországba. Nagyon boldogan élünk itt Észak-Angliában,
és amikor John megszületett, minden teljessé vált.
Minden héten először totóztunk, azután lottóztunk, és
elterveztük, mire költjük a pénzt, ha nyerünk. Elsőként
természetesen tengeri körutat teszünk, azután villát veszünk a
Földközi-tenger partján, és nagy házat itt, a város elegáns
negyedében; lesz ott egy szép kis kertes ház is a szüleinknek. És
a gyerekeknek! Minden tervünk róluk szólt!
A legdrágább iskolákba fognak járni, zenét tanulnak,
táncórákat vesznek, lovagolnak, teniszeznek. Mindent meg
fognak kapni, amiben nekünk nem volt részünk. Sőt még
többet!
Igazat szólva nem csak álmodoztunk a gyerekeinkért, Bob
meg én. Tudtuk, hogy a nagy nyeremény esetleg elmarad, és
elszántan akartuk, hogy több esélyük legyen, mint nekünk volt.
Ezért számlát nyitottunk, és minden héten félretettünk nekik.
Attól kezdve, hogy megszülettek. Egész helyes kis összeg
gyarapodott a postán Amynek és Johnnak.
Egy könyvben azt olvastam, hogy egyszerű, klasszikus nevet
adjunk a gyerekeinknek, ha azt akarjuk, hogy boldoguljanak.
Azok a nevek, amelyeket szerettünk, később esetleg divatjamúlt
munkásnevekké válhatnak. Ezért Amynek és Johnnak hívtuk
őket. Két pompás gyerek, de hiszen mindenki ezt gondolja a
sajátjáról.
Amikor eljött az ideje, mindkettő vadonatúj biciklit kapott,
nem használt javítottat. Vidámparkba vittük őket, és a
születésnapjukon elhívhatták a barátaikat, kaptak hamburgert,
és megnéztek egy videofilmet. Johnnak számítógépet adtunk,
amit a szobájában tartott. Én is szívesen használtam volna, de
John jó eszű, tizenöt éves fiú volt, és nem akartam neki
elrontani.
Amyt nagyon drága titkárnői iskolába írattuk. Ez a két dolog
jó alaposan igénybe vette a számlát, mert én egy szupermarket
pénztárában dolgoztam, Bob pedig teherautó-sofőr volt, és
ezekben az állásokban nem adnak óriási fizetést. De nagyszerű
befektetés volt a gyerekek számára.
John rendkívül tehetségesnek bizonyult műszaki téren, és
kitűnő munkát kapott, amit IT-nek hívnak, 23 tehát nagyon is
érdemes volt korán megvenni neki azt a gépet. Amy drága
titkárnői iskolája ugyancsak jó befektetés volt, különleges
recepciós állást töltött be egy nagy cégnél, azután még följebb
lépett, valakinek a személyi asszisztense lett.
Mindketten Londonban! Képzeljék el!
Különleges alkalmakkor fölkerestek minket, de a barátaikat
természetesen már nem hozták el hozzánk. A maguk életét
élték, függetlenek, sikeresek voltak, ezért küzdöttünk olyan
keményen. Úgy értem, persze, hogy nem hozhattak vendégeket
a mi kis teraszunkra. És mire Amy huszonnégy, John pedig
huszonhárom éves lett, mindketten más fiatalokkal laktak
együtt, és ennek így is kell lennie.
Néhány barátunk megkérdezett minket, Bobot meg engem,
mit fogunk csinálni a huszonötödik évfordulónkon, az
ezüstlakodalmunkon. Azt mondtuk, nem tudjuk, mert biztosak
vagyunk benne, hogy a gyerekek kitaláltak nekünk valamit.
23
IT: Information Technology, szá mítá stechnikai informatikus rendszer.
Tudták, hogy április elseje a napja, mert mindig
megünnepeltük, amikor kicsik voltak.
A bolondok napja!
Képzeljétek, életünk legjelentősebb fogadalmát tettük aznap,
hát nem jellemző?, nevettünk. Nagy jégkrémtortát vettünk,
akkorát, hogy mindenkinek jusson belőle másodszor is. A
szomszédos barátaink, Bob nővérei meg az unokatestvéreim
mind nagy ezüstlakodalmi partikat szerveztek az
évfordulójukon. Ezek remek találkozók voltak, ilyenkor azokat
a dalokat hallgattuk, amelyek az esküvőnk idejében voltak
népszerűek.
Kíváncsi voltam, hová visz minket John és Amy.
A család és a barátok már tudták, és rájöttem, hogy csak azért
kérdezgetik tőlünk, hogy még nagyobb legyen a meglepetés,
amikor bekövetkezik. Mivel korábban amúgy is megszoktuk,
hogy a gyerekeknek gyűjtünk, ezért félretettünk egy keveset, és
vettem Bobnak egy új, sötétszürke öltönyt meg egy elegáns
fehér inget, magamnak pedig egy tengerészkék kreppruhát és
hozzá illő retikült. Biztosan elég csinosak leszünk, bármivel
rukkolnak is elő.
Közeledett az idő, és semmi jele nem mutatkozott annak, mit
terveznek. Ráadásul Amy még tovább fokozta a várakozást
azzal, hogy bejelentette, azon a hétvégén Párizsba készül
Timmel, akinek a személyi asszisztense volt, ha értik, mire
gondolok. Eljátszottam, hogy komolyan veszem Amint azt is,
hogy John mélytengeri búvárkodásra megy néhány
munkatársával, azt mondta, új búvárruhát és egyéb felszerelést
vett magának.
Két nappal előtte aggódni kezdtem. Két ismerős házaspár
meghívott, hogy vacsorázzunk velük, az egyik indiai étterembe,
a másik olaszba hívott minket.
Azt mondták, nevezetessé kell tenni a napot. És amikor azt
válaszoltam, már megtörtént, olyan pillantással néztek rám, ami
nem tetszett. Úgy döntöttem, így vagy úgy a végére járok,
mielőtt Bob túlságosan nagyot csalódna. Kétnaponta fölpróbálta
az új öltönyét, és a hálószoba tükrében csodálta magát.
Fölhívtam Amyt a munkahelyén.
– Ó, anya! – szólt bele. Egyébként mamának hív, de most
anyát mondott.
– A hétvégéddel kapcsolatban kereslek. Tényleg elutazol,
drágám? Mármint ezen a hétvégén?
Azonnal fölényes hangot kezdett megütni.
– Ne, anya! Kérlek! Egész mostanáig soha nem avatkoztál
bele, mindig hagytad, hogy a magam életét éljem, ne mondd
nekem, hogy most csatlakozol az általános méltatlankodókhoz
Timmel kapcsolatban. A házasságának vége, anya, semmi
gyanús nincs a párizsi utunkban. Kérlek, ne lépj be az ellenzők
egyetemes kórusába…
Mondtam neki, hogy nem állt szándékomban a párizsi útját
kifogásolni, még azt sem tudtam, hogy Tim nős-e vagy sem.
Nem ezért hívtam föl, egyáltalán nem ezért.
– Akkor tehát miért hívtál föl, anya? – A lányom nagyon
csípős tud lenni. Nagyon bántó.
Kifakadtam.
– Azért, mert kíváncsi voltam rá, vajon elfeledkeztél-e a
szombati ezüstlakodalmunkról – mondtam, mielőtt észbe
kaptam volna.
– A mitekről?
– A papa meg én huszonöt évvel ezelőtt házasodtunk össze.
Azt hittük, te meg John talán akartok… nos, hogy talán akartok
rendezni nekünk valamit, egy partit. Állandóan ezt kérdezgetik
a szomszédok, és tudod…
Hallottam, hogy hirtelen eláll a lélegzete.
– Ó, anya, tényleg. A bolondok napján. Ó, istenem, igen… –
nyögte.
 És akkor már tudtam, hogy tényleg elfelejtette. És John is
elfelejtette. És hogy nem lesz parti.
Csütörtök volt, túl késő ahhoz, hogy bárkit is meghívjunk és
megünnepeljük. Bobnak meg fog szakadni a szíve, neki mindig
nehezebb volt, hogy a kicsi lánya újabban nem látogatja olyan
gyakran a szüleit. Annyira várta, hogy fölvehesse az új öltönyét,
és el akarta énekelni a You Make Me Feel So Young kezdetű
dalt. Azt találgatta, vajon a The Yellow Bird nevű helyen
foglaltak-e asztalt, mert hallotta, hogy a következő szombaton
nagy összejövetel lesz ott.
Bob nővérére gondoltam, aki mindig hajlamos volt a
gyerekeinket bírálni, meg a jószívű unokatestvéremre és a
fergeteges partikra, amelyeket ő meg a családja rendezett. És a
tengerészkék kreppruhámra meg a hozzá illő retikülre. A
sokévnyi ücsörgésre a szupermarket huzatos pénztárában, hogy
még több pénz kerülhessen a számlára. Arra gondoltam, hogyan
fizettük ki a számláról azt a jó dzsekit, amikor Amy az első
állásinterjúra készült, és hogyan hívtuk meg állandóan a
barátaikat Amy és John születésnapi bulijára. A hosszú órákra
gondoltam, amelyeket Bob az úton töltött, a szeme
kivörösödött, a válla elmerevedett, csak azért, hogy
megvehessük a biciklit, azután a rádiókat meg a cédé-lejátszót.
A Legolandbe és a vadasparkokba tett kirándulásokra
gondoltam. Eszembe jutottak az egynapos utak a csatornán át
Franciaországba.
És egy veszedelmes pillanatig úgy éreztem, hogy nem
érdekel, beszélek-e még valaha Amyvel vagy Johnnal.
Azután határozottan összeszedtem magam. Mivégre volt az
egész negyed évszázadnyi spórolás, a munka, az otthon ápolása
azért, hogy többet adjunk nekik annál, mint amennyiről mi
valaha is tudtunk? Nem végződhet ilyen ingerült duzzogással.
Mentesítenem kell őket a súlyos mulasztás terhe alól, meg kell
nyugtatnom őket, hogy nem számít. Gyorsan kell beszélnem,
mielőtt Amy mentegetőzni kezdene.
Pont akkor szólaltam meg, amikor épp belekezdett volna a
mondandójába.
– A papa meg én elmegyünk együtt a hétvégén, ezért meg
akartunk győződni róla, hogy nem terveztetek semmi mást…
– Sajnálom, anya… – szakított félbe. De nem hagyhattam,
hogy szabadkozzon.
Minden megváltozna, ha azt tenné.
– Vagyis minden tökéletesen rendben van, és ha virágot
küldenél, apád nővéréhez küldd, mert mi nem leszünk otthon.
Amynek elszorult a torka.
– Igen, anya, persze.
– Az igazi ünneplést meghagyjuk a gyöngylakodalomra.
– A gyöngyre?
– Igen, mindig is arra gondoltunk, apád meg én, hogy az
ezüst nem annyira fontos nekünk. De mivel engem Pearl-nek
hívnak,24 meg minden, a nagyszabású partit a
gyöngylakodalmunkon tartjuk…
Jóindulatot és várakozást sugároztam a telefonba.
– Ami… izé… – hebegte a lányom.
– Ami természetesen a harmincadik – mondtam derűsen. –
Már csak öt év, jobban teszitek hát, ha hozzáláttok a
tervezéshez. Te meg John. Minden idők partija lesz.
A hangja tele volt hálával.
– Köszönöm, mama – mondta. Észrevettem, hogy nem anyát
mond.
Azután azon gondolkodtam, hová vigyem Bobot kirándulni,
és lefoglaltam magunknak egy hétvégét Blackpool-ban. 25 Bob
nővére el lesz ragadtatva a virágoktól. Tudtam, hogy a csokor

24
Pearl magyarul annyit tesz: gyö ngy, gyö ngyszem.
25
Blackpool az ír-tenger partjá n fekvő vá ros a nyugat-angliai Lancashire
tartomá nyban
bűntudatos módon óriási lesz. Összességében minden sokkal
jobb volt így, mintha elmerültem volna az önsajnálat
pocsolyájában.
Nem ok nélkül hívtak Agyas Pearlnek az iskolában.

Második rész – Bőkezű John

Az irodában Bőkezű Johnnak hívtak.

Az az ostoba hagyomány volt az oka, amit meghonosítottam:
péntekenként mindenkit meghívtam egy pohár pezsgőre meg
lazacos kétszersültre az íróasztalomnál. Ezzel jól indult a
hétvége. Akiknek nem volt hová menniük, élvezték; akik
készültek valahová, egy időre megálltak, és sokkal jobb volt,
mint bezsúfolódni egy kocsmába, ahogy más irodák dolgozói
tették. A két vagy legfeljebb három üveg ital nem került túl
sokba. Ezzel meg egy csomag Marks and Spencer-féle füstölt
lazaccal, némi diétás kétszersülttel és szeletelt citrommal
elnyertem az igazán bőkezű fickó jó hírét.
Egyébként is jó csapat vagyunk. Nem éppen eget rengető
hely – a legtöbben úgy gondoljuk, mire harmincévesek leszünk,
talán valamivel többre visszük.
De ugyan már, ez jó állás, a cégnek neve van az üzleti
életben, mit akarunk?
Én szeretem, és egy nagy, világos lakásban együtt lakom két
munkatársammal.
Egyik nap betelefonált a nővérem az irodába, és azt mondta,
Johnnal akar beszélni.
– Bőkezű Johnra gondol, vagy a másikra? – kérdezték tőle.
Azt felelte, hogy valószínűleg a másikra gondol, de tévedett.
Amy meglepődött.
– Nem vagy te bőkezű – mondta szemrehányón.
– Nem, de szűkmarkú sem – vetettem ellen. Beismerte, hogy
ez igaz, és könnyed hangon társalogtunk.
 Hogy közeli testvérek vagyunk-e? Nem igazán.
Természetesen összeköt minket, hogy túléltük a
neveltetésünket. És rengeteg közös emlékünk van. De nagyon
különböző életet éltünk.
Amy az egyik divatos titkárnői iskolába járt, ahol
öltözködésre, a társadalmi érintkezés szabályaira és az irodai
munkafolyamatokra tanítják a lányokat. Szorgalmasan tanul,
vékony, mint a ceruza, és csinos szabású dzsekiket visel.
Nagyon ápolt és jó kinézetű. Egyetlen szépséghibája van – ez a
Tim nevű fickó.
Timnek gazdag felesége, hatalmas háza és néhány,
veszedelmesen drága iskolába járó gyereke van. Vezető
beosztású, megerőltető állást tölt be a cégénél, és ezt a
programtervet nem óhajtja kockáztatni azzal, hogy a
naplementét nézi a nővéremmel, aki kétségtelenül elbűvölő és
dicső feleségjelölt. Amy azonban vagy nem tudja, vagy nem
akarja ezt látni, és mire mégis megérti, addigra túl késő lesz.
Egyik este, amikor együtt vacsoráztunk, megpróbáltam ezt
elmagyarázni neki, de öregem, terméketlen, szikes talajra
hullott a tanácsom. Meglehetősen éles hangnemben a fejemhez
vágta, hogy ez egyáltalán nem az én dolgom, és hogy a lényegét
nem értem.
Még határozottabban arra is emlékeztetett, hogy amikor
tükörbe nézek, rájöhetek, hogy nem vagyok a valódi és
halhatatlan szerelem nagyszerű reklámja. Soha nem volt igazi
barátnőm.
Szigorú értelemben véve ez nem állta meg a helyét, és
mélyen sértett, amit mondott. De Amy és én látszatmegoldást
választottunk, és soha többet nem beszéltünk egymásnak a
magánéletünkről.
Majd találkoztam Lindával. Azután természetesen
mindenkivel a magánéletemről akartam beszélni.
 Linda fantasztikus kinézetű lány volt, aki hat hónapra került
hozzánk a központi hivatalból. Tulajdonképpen soha nem ment
vissza. Igazából ír volt, de nagyon összeszedett – nem volt
benne semmi a csöpögős ír lány típusából. Vágott az esze, és
nagy népszerűségnek örvendett.
És az összes pasi közül, akit megkaphatott volna, vagyis
majdnem mind közül éppenséggel engem kedvelt meg. Ami
igen kellemes volt.
Egyik pénteken a füstölt hering után köntörfalazás nélkül
megkérdezte, hol tölti Bőkezű John a péntek este hátralévő
részét, én pedig hallottam magam, amint azon a szörnyű hangon
azt válaszolom, hogy Bőkezű Johnnak bármi megfelel, amit
Drága Linda javasol, és elmentünk egy olasz étterembe. És
azután rengeteget láttunk egymásból.
Elvitt magukhoz, hogy bemutasson a szüleinek. Az apja ír
bankár volt valami óriási állásban, nagy, kertes házban laktak
gyümölcsfákkal meg labradorokkal körülvéve.
Nem kérdezősködtek a családomról – Linda viszont igen.
– Mikor fogok velük találkozni? Soha? Még ebben az
évszázadban? – faggatott állandóan.
Nem voltam olyan ostoba, hogy eljátsszam, az én rokonaim
is olyan előkelőek, mint az övéi, vagy ilyesmi, az efféle dolgok
később csak szívfájdalmakat okoznak.
Nem, valójában megmondtam neki, hogy egy kicsi, teraszos
házban születtem, és a szüleim a munkásosztályhoz tartoznak.
De képtelen voltam őt hazavinni és megismertetni az anyámmal
meg az apámmal. Még nem.
A papa szörnyű nővére, Dervla is be akarna jönni, hogy
szemügyre vegye. Az anyám lármás unokatestvére is találna
valami ürügyet, hogy átugorjon. A régi vidéki életről szóló
történetekkel traktálnák, és igyekeznének valami kapcsolatot
találni a családjával. Az egész borzalmas lenne.
Csak magyarázkodnék miattuk, és utálnám magam érte.
 Nem, a lehető leghosszabb ideig távol kellett őket tartanom
egymástól. Ez a legjobb.
Más dolog volt a nővéremmel, Amyvel való találkozás.
Meghívtam Amyt egy szusi bárba, hogy ott találkozzon
Lindával, és magával hozta azt a rémületes Timet. A fickó
állandóan a haját simogatta, és folyton azt mondogatta, már a
következő helyen kellene lennie. Amy úgy nézett rá, mintha a
rendkívül rátermett személyi asszisztensből, ami volt, hirtelen
spániellé alakult volna át.
A távozásuk után vállat vontam, és mentegetőztem.
– Nem tudom, miért jár Amy ezzel a pasassal.
– Én tudom – mondta Linda.
Megdöbbentem.
– Azért, mert szereti – magyarázta, mintha ez olyan
kézenfekvő lett volna.
És legnagyobb sajnálatomra Linda nem maradt velem a mi
nagy, világos lakásunkban lévő szobámban. A lányok gyakran
nálam töltötték az éjszakát; olyan büszke lettem volna a
lakótársaim előtt, ha látják, hogy Linda frissen facsart
narancslét iszik reggelire az én fürdőköpenyemben.
De nem, hajthatatlan volt, és én sem maradhattam abban a
lakásban, amelyen egy másik nővel osztozott. Egy-egy éjszakát
szállodában tölthettünk, amikor valahol úton voltunk, tehát nem
a szex volt az, amit elutasított. Az általa „házias életmódnak”
nevezett életformát utasította el, amitől rettegett.
Várnunk kell, amíg meg nem bizonyosodunk, mondta, azután
meg kell szereznünk a saját helyünket.
Váltig mondogattam, hogy én biztos vagyok a dologban, de
szerinte ez kizárt volt, még nem lehettem az, és egyébként is,
találkozhat-e a szüleimmel? Azon töprengtem, vajon otthon
lenne-e rosszabb, vagy ha őket hozom ide, Londonba. Fogas
kérdés volt. Londonban legalább az a szörnyű Dervla néni nem
lenne a közelben, és nem bámulna, méricskélne bennünket a fél
utca. De ők itt nagyon elveszettek lennének.
Egyre csak halogattam.
Egy napon Linda fölhívott egy üzleti útról, és közölte, hogy
mindössze tizenöt mérföldnyire van a szülővárosomtól, és
szeretné fölhívni a szüleimet, és fölkeresni őket. Hazudtam
neki, azt mondtam, elutaztak. Amikor visszajött, hőzöngeni
kezdtem, milyen kár, hogy elkerülték egymást, de
félbeszakított.
– Nem kerültük el egymást, John, elmentem hozzájuk –
közölte.
– De hiszen elutaztak – hüledeztem.
– Bizonyára visszaértek.
– És? – kérdeztem.
– És teát ittunk meg sajtos pirítóst ettünk, és meséltem nekik
egy keveset a közös munkánkról, és bejött a nénikéd, Dervla, és
azt mondta, hogy valamikor esetleg találkozunk az Ezüstnél. Mi
az az Ezüst, John? Szálloda vagy vendéglő, vagy ilyesmi?
– Az a gyanúm, nem tudom – motyogtam.
Linda találkozott a szüleimmel, elment az otthonomba,
megismerkedett Dervla nénivel, és túlélte. Ez biztosan
szerelem.
Próbáltam elmondani Amynek, de túlságosan lázban tartotta
őt a párizsi látogatás Timmel, és nem igazán figyelt rám. Azt
latolgattam, meg kellene-e hívnom valamikor a szüleimet
Londonba. Végül is Lindával már találkoztak, a legrosszabbon
túl voltunk. Már nem feszengenének annyira, mint ha teljesen
idegen volna számukra. De soha nem volt rá alkalmas időpont,
és egy csomó minden történt.
Hosszú órákat dolgoztunk, a hétvégéken pedig egész nyáron
hullám lovagolni jártunk. Páran mélytengeri búvárkodást
terveztek őszre. Igen, néha kissé rosszul éreztem magam amiatt,
hogy nekik olyan kevés, nekem pedig ilyen sok jut. De,
őszintén szólva, így van ez. Nézzük csak az afrikaiakat, nekik
semmijük sincs. És ezen nem tudunk segíteni. Mi értelme tehát
annak, hogy állandóan rosszul érezzük magunkat?
Linda folyton hazament meglátogatni a szüleit, de ez neki
más volt. És nem laktak olyan messze. Állandóan fölhívta őket,
és értelmetlen dolgokról beszélgetett velük. Én nem hívtam őket
otthonról, mert Bob és Pearl igazán olyan emberek voltak, akik
megrémülnek, ha megszólal a telefon. Mindig azt hitték, rossz
hírt kapnak, és figyelmeztettek, hogy ne költsem a pénzt, még
akkor is, ha az irodából telefonáltam nekik. Tényleg arra
gondoltam, hogy befizetném őket valami műsorra, valami
zenésre, tudják, ami tetszene nekik, és egy éjszakára szobát
foglalnék nekik egy szállodában. De ahogy mondom, csak telt-
múlt az idő.
És akkor kaptam ezt a telefonhívást Amytől, teljesen
váratlanul, azt mondta, meg kellett volna rendeznünk nekik
valami ezüst házassági évfordulót. Erre utaltak hát, amikor
Lindával beszéltek, hogy esetleg találkoznak vele az ezüstön.
Egyáltalán nem vendéglő volt. Az istenverte huszonötödik
házassági évforduló volt.
– A fenébe! – mondtam többször is Amynek, aki tökéletesen
egyetértett.
– Bárcsak szóltak volna! – ismételtem újból és újból. – Soha
nem mondtak semmit, és soha nem várták el, hogy minden iránt
lelkesedjünk
Egy pillanatig a nagy születésnapi képeslapra gondoltam,
amit minden évben küldtek, benne egy vászonzsebkendővel
vagy könyvjelzővel, vagy valami más haszontalan dologgal.
De persze az emberek emlékeznek a gyerekük
születésnapjára – amikor nekem gyerekeim lesznek, amikor
Lindának és nekem fiunk és lányunk lesz, mi is emlékezni
fogunk a születésnapokra. Bár meg kell mondanom, ő mindig
rendez valamit otthon az ismerősök évfordulóira vagy
születésnapjaira. De a lányok mások.
Ez az, ami annyira bosszantó Amyvel kapcsolatban, neki
emlékeznie kellett volna erre az istenverte ezüstlakodalomra.
Oké, rendben, mondtam, enyhítsük akarókat, csináljunk nekik
valamit Londonban, menjünk el vacsorázni, pezsgőzzünk vagy
ilyesmi, küldjünk értük limuzint. De nem jó. Amy nem lesz itt.
Hétvégére Párizsba megy Timmel, és nem lehet lemondani.
Időnként olyan önző, mármint Amy, és ostoba. Nagyon ostoba.
Volt valami lelki maszlag arról, hogy tegyük a
gyöngylakodalmat mama nagy ünnepévé, a neve miatt, meg
minden. A gyöngylakodalom tulajdonképpen harminc évet
jelent.
Isten tudja, hol leszünk akkor mindannyian. Linda meg én
összeházasodunk, ez biztos, Tim pedig a nővéremnél újabb,
fiatalabb típusra fog hajtani, ez is biztos.
Ezért azt javasoltam, mindketten küldjünk csokrot ahhoz a
szörnyű Dervla nénihez, és azt mondtam, talán jobban érzik
magukat kettesben Blackpoolban, és nagy felhajtást rendezünk
majd a gyöngylakodalomra, de valahogy nem teljesen bíztam
sem Amyben, sem magamban.
Aznap este mindent elmondtam Lindának. Nagyon
figyelmesen hallgatott. Úgy nézett rám, mintha életében először
látna.
Nem igazán tetszett a tekintete. Mintha a fejemre olvasott
volna valamit.
– Mi a baj? – kérdeztem nyugtalanul.
– Semmi, semmi az égvilágon – mondta – Folytasd, mondd
tovább.
Tovább beszéltem hát, elmondtam neki, hogy természetesen
anyám és apám – amint tudja, hiszen találkozott velük – a két
legjobb ember a földön. De túl könnyen megelégedtek azzal,
amit elértek. Szánalmas, hogy milyen nagy súlyt helyeznek
apróságokra. És az anyám szeretett jól kinézni, mindenekelőtt
az unokatestvére, az előtt a szörnyű nő előtt, akiben nincs
semmi báj, akinek nincs stílusa, színvonala. És rettegtek Dervla
nénitől, az apám parancsolgató természetű nővérétől, aki azt
hitte, mindent tud, holott mindössze kétszer járt Watford déli
részén.
Tökéletesen boldogok voltak az ő kis házukkal odafönt, nem
akartak megfelelőbb otthont keresni valahol. Változtak az idők,
az emberek továbbléptek, amit ők egyszerűen nem fogtak föl.
Ha a világ tele volna olyanokkal, mint ők, akkor még mindig
barlangokban laknánk.
Linda arca semmit sem árult el. Általában eleven volt, vagy
egyetértett, vagy ellenkezett. De akkor rezzenéstelenül ült ott,
és tudják, hogy van az, minél kevesebbet beszél a másik, annál
többet beszélünk mi. Hallottam, amint azt taglalom, hogy
micsoda rendkívüli, ritka élvezetnek tartották a szüleim a
csirkét meg a sült krumplit, és karácsonykor úgy teleaggatták az
egész lakást nagy, színes papírfüzérekkel, hogy alig tudtunk
mozdulni.
És Linda még mindig nem szólt semmit, ezért meséltem neki
arról, hogy a mama túlórázott, hogy biciklit vehessen nekünk,
és a szörnyű Dervla néni tejet meg kekszet hozott. Láttam, hogy
Linda lassan leteszi a lábát a díványról, és becsúsztatja a
cipőjébe, ami különös volt, hiszen magunk voltunk a lakásban,
és egyáltalán nem volt még ideje a távozásának.
És azután bejelentette, hogy mennie kell.

13. fejezet
A vendéglő

Első rész – Poppy

 Amikor fiatal voltam, velünk élt a nagyi, és mi csodáltuk őt.
Sokkal szórakoztatóbb volt, mint a szüleink, és értette a
dolgokat. Sokkal érdekesebb volt őt hallgatni, sokáig nála
maradni, és sok mindent látni. Hosszú sétákra vitt minket Jane-
nel a galagonyaerdőbe, mindig mutatott nekünk valami érdekes
dolgot. Például a bátyja által évekkel azelőtt épített faházat,
vagy a virágpréselés mikéntjét könyvben, vagy mind közül a
legjobbat, Szent Anna forrását. Azt mondta, soha nem szabad
nevetnünk az imádkozó embereken, mert egy napon mi magunk
is bizonyosan elmegyünk oda imádkozni.
Vele is ez történt. Amikor fiatal volt, azt hitte, mindannyian
bolondok, hogy motyognak meg dünnyögnek, és emlékeket
hagynak ott, de amikor idősebb az ember, mindez különös
módon vigasztalóvá válik. Megtanított minket arra, hogy
figyeljünk az emberekre. Egyébként is tanított minket. Talán ez
adta az ötletet, hogy idős emberekkel dolgozzam.
Otthon nem fogadták túl nagy lelkesedéssel.
– Először valami képesítést kell szerezned – mondta az
apám.
– Az öregek nagyon igénybe veszik az embert – magyarázta
a mamám.
– Soha nem lesz társad, ha elveszel az idősgondozásban –
jegyezte meg Jane, a nővérem.
Kiderült, hogy Jane nagyon különbözik tőlem – szakszerűen
alkalmazta a púdert és a szemfestéket, és gőzölős vasalója volt a
saját ruháihoz. Nagyon vigyázott a cipőire, mindig kitömte
újságpapírral, és cipőkrémmel fényesítette őket. A barátaim
Elegáns Jane-nek hívták.
Bármennyire ellenezték is otthon a tervemet, nem vettem
figyelembe, mert őszintén szólva mindennel kapcsolatban
meglehetősen elutasítóak voltak. Itt helyben, a rossmore-i Szent
Anna Kórházban végeztem el a nővérképzőt, és azt kértem,
hogy idősekkel dolgozhassam a kórtermekben.
 Csodálatos emberekkel találkoztam ott, és mindegyiküktől
nagyszerű tanácsokat kaptam az életről.
Az egyik férfi az értékpapírok és a részvények felől okított
ki, a másik mindent elmondott a virágládába ültetésről, egy idős
hölgy, aki hét házassági ajánlatot kapott, arról beszélt, hogyan
lehet meghódítani a férfiakat, a másik arról, hogyan kell a rezet
fényesíteni, így aztán mire megláttam a Páfrányok és hangák
nevű, Rossmore-tól ötmérföldnyire fekvő hely főnővéri
állásáról szóló hirdetést, már tájékozott voltam a világ
dolgaiban.
Régi ház volt, két csodálatos, kótyagos kis öregé, akik
szenvedélyesen kertészkedtek. Amikor meghaltak, szanatórium
lett belőle. Harminchét éves voltam, és nagyon jó hasznát
vettem minden jó tanácsnak. Kicsi, de kielégítő hozamú
értékpapír-állományom volt. A férfiak természetesen belém
szerettek, én azonban sajnos egy Oliver nevű emberhez mentem
feleségül, aki túl könnyen és túl gyakran lett szerelmes, ezért
egy évvel az esküvőnk után elhagytam.
Ékszerként csillogó rézedényeim voltak. Bármit tudtam
termeszteni virágládában, és egész évben ragyogó színem volt.
Igazából ezen ismereteim egyike sem bizonyította azt, hogy
alkalmas vagyok a Páfrányok és hangák főnővéri állására, de a
megfelelő képesítésem és a lelkesedésem miatt a négy igazgató
megkedvelt az interjú során, és megkaptam az állást. Egy kis
nyaraló is járt hozzá. Teljesen elhanyagolt volt a kertje, ám ezen
hamar segítettem.
Amint kineveztek, találkozót szerveztem a személyzettel meg
a Páfrányok és hangák lakóinak családjaival. Meglehetősen
vidám csoport volt. Szerették az előző főnővért, aki azért
távozott, hogy a televízióhoz menjen dolgozni.
– Remélhetőleg nem ugródeszkának óhajtja használni ezt a
helyet a médiakarrierjéhez, ahogy ő – morgolódott Garry, akiről
tíz másodperc alatt megállapítottam, hogy mindenféle
elégedetlenség szószólója lesz.
– Nem, ha azt akartam volna, akkor ott helyezkedtem volna
el – válaszoltam derűsen.
– Vagy fogja magát, és férjhez megy nekünk? – kérdezte
bosszúsan egy törékeny nő, Eve. Őt gondolatban az
aggályoskodók közé soroltam.
– Férjhez menni? Ó, nem, volt már benne részem,
leszámoltam vele – nyugtattam meg.
Tátott szájjal bámultak. Talán finomkodóbb megközelítéshez
szoktak.
Megkérdeztem, nem bánnák-e, ha az első három nap során
névkártyákat viselnének, és ha addigra még nem ismerem őket,
nos, akkor ez azt jelenti, hogy alkalmatlan vagyok az állásra.
Elmondtam, hogy Poppynak hívnak.26 Egyetértettem vele, hogy
rendkívül ostoba név, de a születési anyakönyvi kivonatomban
még ennél is rosszabb szerepel, ezért ha meg tudják szokni,
akkor ez marad. Azt is elmondtam, hogy szeretek figyelni és
tanulni, így örömmel töltene el, ha bárki új ötletekkel
gyarapítaná a készletemet.
Ez szemmel láthatóan tetszett nekik. Miközben kimentek
teázni, hallottam, hogy megjegyzéseket tesznek a szokatlan
stílusomra. Boldogan néztem körül a helyen, amely, az új
otthonom lesz. Rájöttem, hogy igazi otthonra találtam. Az
otthon, ahol felnőttem, kezdett véglegesen eltávolodni tőlem.
Erre akkor döbbentem rá, amikor semmi szükségét nem
éreztem annak, hogy az új állás miatt fölhívjam a papát meg a
mamát. Nem volt kedvem végighallgatni a sok elutasító
megjegyzésüket. Elmondanák, milyen óriási felelősséggel jár
mindez, és ha ezek közül az emberek közül valaki eltöri a
csípőjét, az csakis az én hibám lesz.

26
Poppy magyarul annyit tesz: má k, pipacs.
 Viszont telefonáltam a nővéremnek, Jane-nek, aki ismét
közölte, hogy semmi baj nem volt a jóképű és gazdag Oliverrel,
és ostoba voltam, amikor kidobtam, és tudomásul kellene
vennem a tényt, hogy minden férfi kalandozik egy kicsit. Ez
benne van a természetükben.
Olivert nem hívtam föl, mert soha nem telefonáltam neki.
Graniának, a legjobb barátnőmnek elújságoltam, hogy a hely
kellemes, és feltétlenül meg kell látogatnia. Grania volt az
ügyvédem is, aki segített a szerződést megkötni.
– Lehet, hogy hamarabb jövök, mint gondolnád – mondta. –
A papámnak azt mondták, nem maradhat egyedül.
Grania apját, Dan Greent csodálatos embernek tartottam.
Mindig élveztem a náluk töltött időt. Nagy, pirospozsgás arca
végtelenül vidám volt, és hangosakat nevetett.
– Örülnék, ha a Páfrányok és hangák lakója lenne –
nyugtattam meg Graniát. – Előkészítek neki egy szobát, amikor
csak akarod.
– Épp ez a bökkenő – sóhajtotta. – Azt mondja, esze ágában
sincs bevonulni semmiféle otthonba, marad, ahol van, és
minden este elmegy a vendéglőbe egy korsó sörre. A baj az,
hogy nem tudom tovább csinálni. Ez a baj, Poppy.
Nagyon el volt keseredve.
– Kell lennie megoldásnak – töprengtem fennhangon. Grania
apját nem szabad magára hagyni, de zaklatni sem lehetett. –
Hívd meg egyszer ide teára; nem fogom ráerőltetni – ígértem
– Megpróbálom. – Grania nem reménykedett túlzottan. A
Páfrányok és hangák otthonban végzett első teendőim egyike a
kert rendbehozatala volt. Nagyon elhanyagolták.
– A boldog főnővér jó főnővér – mondogattam nekik. –
Márpedig én nagyon boldogtalan vagyok a kert miatt. Pár
kiemelt virágágyásra gondolok, de segítségre van szükségem az
ültetéshez.
 Gerry azt mondta, ők tisztességes összeget fizettek ezért a
helyért, és nem áll szándékában a földet túrni, bepiszkítani a
kezét. Mire azt válaszoltam, rendben van, természetesen azt kell
tennie, amiben örömét leli. De amikor meghallotta a nevetgélést
meg a tasakok szövegének fölolvasását, és látta a dísznövények
szemrevételezését, no meg a kertészek számára készített jeges
teát, más húrokat kezdett pengetni.
Köszönetképpen mindegyiküknek adtam egy-egy virágládát,
és irányítottam a beültetésüket. Igazi versengés lett belőle,
mindannyian azt kérték a látogatóiktól, hogy vigyenek valami
különlegességet a kertészetből. Mire a vezetőség először
meglátogatott minket, már komoly tárgyalásokat folytattunk
egy kis szökőkútról, amelyet vízi attrakciónak neveztünk.
Minden a legnagyobb rendben volt.
Azután Grania elhozta látogatóba az apját. Dan Green még
mindig jó kedélyű, boldog ember volt.
De a betegség legyöngítette, és nem volt ostoba. Megértette,
hogy már nem élhet sokáig egyedül, és nem élhet Graniával
meg a nagy családjával. Közös sétákat tettünk, ő meg én.
Megmutattam neki az összes ültetvényt, és elmondtam, hogy
télire festőtanfolyamot indítunk, és talán kiállítást is rendezünk
a műveinkből.
– Azt akarja, Poppy, hogy költözzek ide, ugye? – kérdezte.
– Nem, ezt nem tudnám elintézni önnek; valójában nagyon
nehéz ide bekerülni, Dan – jelentettem ki sajnálkozva.
– Számomra ön nyitott könyv, tízéves kora óta Grania
barátnője. Ha bárhová is be akarnék költözni, akkor ide jönnék,
de nem tehetem. Tényleg képtelen vagyok föladni, amit a
legjobban szeretek az életben: minden este betérni a vendéglőbe
egy sörre.
– Itt is ihat, Dan. Higgye el, én is megteszem, ideköltözhet,
és minden este megihat egy pohár bort.
 – Nem, az nem ugyanaz – mondta igazán zsémbesen, mintha
ezt a vitát már sokszor megvívta volna. – A nők soha nem értik,
miért jó vendéglőbe járni. A sör, a csapolt sör meg az egésznek
a szertartása, ez a lényeg.
És tudják, igaza volt. Én nem értem ezt. Én nem kedvelem
ezt a dolgot, eljárni egy helyre, ahol minden bizonnyal halálra
untatnak a tréfamesterek, vagy kifárasztanak a pultos fellengzős
közhelyei, vagy a végtelen anekdotákat mesélő katonák, ahol
részegek molesztálhatnak, vagy magány és elidegenedés érzése
törhet rám, mert mindenkinek van társasága, én pedig egyedül
vagyok. Miért ne igyak pár pohárkával, és menjek el egy
barátomhoz, vagy hívjam meg őket magamhoz? De a pillanat
nem volt alkalmas rá, hogy érvekkel rohanjam le Grania apját.
Veszélytelenebb vizekre eveztem. Beszéltem neki a nagy, új
plazmatévéről, amit vettünk, és hogy a szobát igazi ódivatú
mozinak akarjuk berendezni, pattogatott kukoricával, és az
egyik alkalmazott elemlámpával vezeti majd az embereket az
ülésükhöz. Elmeséltem, hogyan rendeztük be a könyvtárat,
hogy óriási táblára fölfestettük a Csöndet kérünk feliratot, és
hogy ott fekszenek a napilapok, amelyeket bárki elolvashat. A
rokonok és a barátok mindenféle könyveket hoztak, amelyeket
megfelelően katalogizáltunk.
Elmagyaráztam, hogy minden héten jön egy kisbusz, elvisz
minket a galagonyaerdőbe, ahol elmondom az embereknek a
nagyanyám meséit, az idevalósiak is fölidézik a saját
emlékeiket, és fakérget, leveleket meg virágokat gyűjtünk.
Bemutattam neki Maturityt,27 a bámulatos, bozontos kutyát, akit
Skunk Slattery adott nekünk, mert otthont kellett találnia az
állat számára. Maturity igazi öregek otthonába való kutya volt,
mindenkinek egyformán megengedte, hogy simogassa, és a
fejét paskolgassa, senkivel nem tett kivételt mások rovására.

27
A Maturity jelentése: érettség, kiforrottsá g.
 A hátsó kertben megmutattam Dannek a tyúkokat, akik igazi
büszkeségem és boldogságom voltak; hét fehér livornói,
mindegyiknek volt saját neve, és nyilvántartást vezettünk a
tojásaikról, ők pedig vidáman kotyogtak a ketrecben. Dant
igazán érdekelte mindez, de továbbra is biztosított afelől,
semmiféle érvelés nem működik; a Páfrányok és hangák
túlságosan messze van a vendéglőtől. Ettől eltekintve semmi baj
nincs a hellyel. Öt mérföldre fekszik Rossmore-tól és a
civilizációtól.
– Grania elviheti valahová, amikor meglátogatja –
könyörögtem.
Nagyon szerettem volna, ha odaköltözik az apja. De
láthatóan Grania sem értette a vendéglők lélektanát. És a
férfiaknak szükségük van rá, hogy csavaroghassanak, amikor
kedvük tartja, hogy megtalálják a saját társaságukat. Dan szinte
sajnálkozott, amikor távoztak. A konyha felől valami érdekes
illat csapta őt meg.
Csütörtökönként főzőtanfolyamot tartottunk, és minden héten
más-más csoport készített vacsorát. Az aznap délutáni
indonéziai lecke után nasi goreng28 készült.
Nagyon sok elfoglaltságom volt. Pár hétig nem gondoltam
Danre, míg Grania föl nem hívott, és el nem mondta, hogy az
apja elesett, súlyosan megsérült, és amikor kijön a kórházból,
ápolásra lesz szüksége. Kérlek, Poppy, könyörgött, befogadnád
őt? Csak pár hétre, amíg meglátjuk, mit tehetünk.
Volt egy nagy sarokszobánk. Zeneszobává akartam
átalakítani. Mire Dan megérkezett, berendeztem neki. Nagyon
lehangolt volt, és egyáltalán nem érdekelte, hogy találkozzon a
lakótársaival. Eltűnt a hangos nevetése, pirospozsgás arca
kisebbnek és szürkébbnek látszott. De ahogy az már lenni
szokott, nem tudtam túl sok külön figyelmet fordítani rá, nem
28
A nasi goreng indonéziai fű szeres, sü lt rizs, amelyet gyakran sü lt tojá ssal,
csirkével, zö ldséggel fogyasztanak.
volt időm barátom egykor vidám arcának megváltozásán
töprengeni. Túl sok egyéb dolog történt.
Garry, minden ellenkező vélemény képviselője tiltakozást
kezdeményezett azért, mert Dan mindenki másnál nagyobb
szobát kapott. Eve, akit minden aggasztott, azt mondta,
némelyik új könyvtári könyv igazi kemény pornográfiát
tartalmaz. Oliver, a volt férjem kijelentette, hogy hosszú
tapasztalat és mérlegelés után rájött, a nők nem értik, mit jelent
a szabad lélek, és boldogan készen áll visszatérni hozzám
szigorúan monogám, egyszemélyes alapon. A nővérem, a
nagyon elegáns Jane azt mondta, természetesen őrült vagyok,
ha nem fogadom vissza. De egyébként teljesen világos, hogy
soha nem hoztam bölcs döntéseket. A Páfrányok és hangák
vezetősége bejelentette, hogy egyikük el akarja adni a
részvényeit, emiatt részletes vizsgálatot kell tartaniuk az
otthonban, hogy megállapítsák az értékét.
Ezért beküldtem Gerryt Danhez, hogy személyesen beszéljék
meg a dolgot. Tudtam, Dan határozottan el fogja magyarázni,
hogy nem áll szándékában véglegesen itt maradni, és ez meg
fogja nyugtatni Gerryt.
Bementem Eve-vel a könyvtárba, megvizsgáltam a kemény
pornográfiát, és kiderült, hogy néhány fűzött kötésű, ártalmatlan
szerelmes regényről van szó. Levelet küldtem Olivérnek,
amelyben megírtam, hogy minden jót kívánok neki a belső,
szellemi utazásaihoz, de nem szándékozom összejönni vele.
Udvariasan emlékeztettem az otthon különféle tiltó
rendelkezéseire, amelyek megakadályozták abban, hogy
fölkeressen, és még tovább taglalja a kérdést.
Jeleztem a főnökségnek, hogy boldogan teszek ajánlatot a
Páfrányok és hangák otthon negyedrészére, amikor elkészülnek
az értékbecsléssel. Azt is tudattam velük, hogy bármikor
jöhetnek és körülnézhetnek, egészen addig, amíg nem zavarják
a lakókat. És hogy elfogadható képet fognak találni.
Tulajdonképpen azt akartam, hogy a hely kopottnak látsszon,
hogy olcsóbban tudjam megvenni a részemet, ugyanakkor jól is
kellett kinéznie, máskülönben nem tarthatom meg főnővéri
állásomat.
Minden remekül működött. Dan és Garry gyorsan
összebarátkozott. Eve feminista csoportot indított a Páfrányok
és hangák otthonban, hogy kiderítse, érti-e valaki a férfiak
lelkületét, hiszen alapvetően tartózkodóak, pontosabban
zavarosak.
Oliver gyakran fölkereste a nővéremet, és minden
alkalommal hosszasan motyogott neki és sírt a vállán, ennek
következtében Jane már nem tartott idiótának, amiért kidobtam
Olivert, hanem meglehetősen szótlanná vált a helyzettel
kapcsolatban.
A főnökség pedig meglepetésszerű vizsgálatra jött a
Páfrányok és hangák otthonba azon a napon, amikor az erdőben
voltunk, azután bejelentették, hogy nagyon elégedettek, és
óriási összeget kértek tőlem az üzlet huszonöt százalékáért.
Én azonban készültem.
Megmagyaráztam nekik, hogy a vásárlásom révén biztosítom
a tartós ottlétemet. Fölsoroltam az általam elvégzett javításokat,
és utaltam a további tervezett fejlesztésekre. Megkértem őket
arra, hogy beszélgessenek a lakókkal, érdeklődjenek náluk,
hogyan látják az ittmaradásukat, ha én elmennék. Meglehetősen
mogorván egyetértettek azzal, hogy mivel már addig is rengeteg
dologgal gyarapítottam az egész ügyletet, a pénzügyi
hozzájárulásom legyen jelentősen kevesebb annál, mint
amennyit eredetileg javasoltak.
– Maga eléggé liberális gondolkodású ember, Poppy –
állapították meg. – Nyugtasson meg minket afelől, hogy a
Páfrányok és hangák otthonnak megmarad az engedélye, hogy
nem hág át semmiféle szabályt.
 Nem hiszem, hogy bármiféle szabályt megsértettünk volna.
A tyúkok nagyon tiszták voltak, és nem volt pornográfia a
könyvtárban. De az agyam legmélyén motoszkált valami.
Grania apjával volt kapcsolatos.
Dan valahogy túlságosan jókedvű volt.
Rajta fogom tartani a szememet.
Nem volt rá mód, hogy vendéglőbe járjon. A legközelebbi
négy mérföld távolságban volt, és ha taxit fogadna, azt tíz
másodpercen belül megtudnám. Mégis visszanyerte korábbi jó
formáját, virágos arcszínét.
Amikor eldöntötte, hogy nálunk marad, visszament a
lakásába a tárgyaiért.
Fölajánlottuk neki, hogy segítünk a szállításban, de
elutasította. Ha azt akarjuk, hogy megőrizze a méltóságát, meg
kell neki engednünk, hogy saját maga szedje össze az apró-
cseprő holmiját.
Új barátja, Garry segít majd neki, mondta.
Tulajdonképpen erősen hittünk abban, hogy a lakóinknak
valóban a lehető legtöbb méltósággal és függetlenségben kell
élniük, ezért természetesen egyetértettünk a tervével. Rendeztek
némi kopácsolást, de nem tűnt úgy, hogy szétszednék a falakat.
Volt egy pohárszéke, a hátuljában tükörrel, néhány
vadászfestménye, falitáblája, az ajtaja belső oldalán pedig egy
darts-tábla.29 Valami meghatározhatatlan formájú bútort
pokrócokkal és bársonydarabokkal takart le. Talán szekrényt,
komódot?
De olyan nagy volt a szobája, hogy elég hely jutott
mindezeknek. És azt mondta, hozott pár összecsukható széket
arra az esetre, ha vendégeket fogadna, és két magas széket,
amelyekre virágvázákat fog tenni. Észrevettem, hogy ebéd előtt
többen is beugranak hozzá fél órára, majd este újból.

29
Darts: célbadobó s já ték, amelyet gyakran já tszanak a vendéglő kben.
 A nők valamivel csinosabban kezdtek öltözni.
Rendszeresebben csináltatták meg a hajukat a bejáró
fodrászunkkal. Sőt, még ékszert is föltettek, és illatszert is
használtak. A férfiak időnként nyakkendőt viseltek, és
hátrafésülték a hajukat.
Valami történt.
A kelleténél tovább tartott, mire rájöttem, hogy Dan
vendéglőt rendezett be a szobájában.
Italos mércéket rakott a pohárszékbe. A pokrócokkal
leborított bútorról kiderült, hogy pult. A vázákat levette a magas
székekről, a foteleket összetolták az alkalmi asztalok körül.
Eve kis adag száraz martinit ivott, néhány hölgy gyűszűnyi
pohár sherryt, a férfiak pedig főleg sört, amelyet a nyitvatartási
időn kívül újságtartónak álcázott fémhordóból csapoltak.
Hogy jöttem rá?
Leskelődtem utánuk.
És amit láttam, nagyon boldog jelenetnek tűnt. Soha nem
rúgtak be, és senkinek nem lett semmi baja. De természetesen
megszegték a szabályt. Alkoholos ital árusítása nem
engedélyezett. Sehol. És főleg nem szanatóriumban, ahol
mindenféle szabályok és rendeletek vannak életben, és ezek
egyike sem tartalmazza, hogy a lakók fizetős bárt nyithatnak.
Ám annyira élvezték! Szégyen lett volna berekeszteni. Úgy
döntöttem, a világért sem szabad tudnom róla.
Amikor tehát a személyzet valamelyik tagja belekezdett,
hogy talán tudnom kellene valamiről, valahogy megoldottam,
hogy ne kelljen meghallgatnom. Isten tudja, mi más fölött
hunytam még szemet gondatlanul! Mindenesetre a főnökség
továbbra is látogatott minket, és valahogy mindig sikerült
időben értesítenem Dant az érkezésük napjáról, mivel néha
benéztek a lakókhoz is, hogy érdeklődjenek a hogylétükről, és
nem akartam, hogy akkor érkezzenek, amikor teljes gőzzel
működik a bár. Végül még egy vezetőségi tag kilépett, így a
hely fele az én tulajdonomba került.
Jane, a nővérem szörnyen barátságtalan volt, és csöppet sem
örült, amikor ezt elmondtam neki. El akartam őt hívni valahová
vacsorázni, hogy megünnepeljük. Jane azonban csak a vállát
vonogatta, és azt mondta, milyen érdekes, hogy egy nővér, akit
többé-kevésbé az állam taníttatott, ilyen magasra jusson.
Túlságosan elfoglalt voltam ahhoz, hogy különösebben
izgasson, mert biztosítanom kellett, hogy ne tartsunk
festőtanfolyamot olyankor, amikor az keresztezné Dan nyitva
tartását, és a kiállítás megnyitó napján sokan betértek hozzá,
hogy alkoholból merítsenek bátorságot.
Közvetlenül másnap magányos sétát tettem az erdőben, csak
a kutya jött velem.
Maturity szerette az erdőt, és minden fordulónál talált valami
érdekeset. Közel jártunk a forráshoz, ezért odamentem, hogy
szemügyre vegyem.
Mindenfelé feliratokat láttam a tervezett úttal kapcsolatban.
Nem hagyjuk, hogy elvigyenek innen, Szent Anna, közölte
az egyik. A másikhoz ceruzát kötöztek, és arra kérték az
embereket, hogy az aláírásukkal tiltakozzanak az óriási autóút
megépítése ellen. Föl akartam iratkozni. A legtöbb lakónk
ellenezte a változást. Azután arra gondoltam, hogy mindez
valójában azt is jelentheti, hogy néhányukat többen is meg
tudnák látogatni, ha enyhül a nagy forgalom.
Pontosan ebben a pillanatban megcsörrent a telefonom.
Valami sóhajt hallottam, ami mintha azt jelentette volna, hogy
újabban nincsenek már szent helyek.
Az otthonból hívtak. Váratlanul három ellenőr érkezett az
egészségügyi központból.
Gyorsan kellett gondolkodnom.
Tanácsot kérőn néztem a szoborra.
 – Nézd, Szent Anna, a férjszerzés érdekében nem tettél értem
túl sokat – mondtam. – Akárhogy is, de ebből ments ki.
Azután azt kértem, kapcsolják nekem Dan szobáját.
– Mr. Green? – szóltam bele olyan tekintélyes hangon,
amilyet csak elő tudtam szedni. – Mr. Green, kissé változott a
terv. Nem fogok tudni önökhöz csatlakozni, és a művészi
munkájukról társalogni, ahogy terveztük. Megkérném
mindannyiukat, hogy jóformán azonnal menjenek az ebédlőbe.
Tudja, néhány egészségügyi ellenőr érkezett az épületbe, és én
nem vagyok ott. Hamarosan megjövök, és körül akarom őket
vezetni. Nagy könnyebbség volna a számomra, ha tudnám,
hogy mindenki ebédelni megy. Távozásuk előtt természetesen
minden művészi munkájukat el kell rámolniuk, ha érti, mire
gondolok. Köszönöm, Mr. Green, hogy ilyen együtt-működőek.
Azzal letettem.
Dan megcsinálta. Visszarohantam Maturity-vel az autóhoz,
és szélsebesen hajtottam a Páfrányok és hangák felé. Az
ellenőrök a nappaliban kávéztak és süteményeztek. A helyi
növényekből készült kiállítást nézegették az
üvegszekrényekben. Tanulmányoztak a falon lévő feliratokat a
közelgő szakácsbemutatókról, a matinéról, amelyen a Brief
Encounter30 című, nagy népszerűségnek örvendő filmet vetítjük,
illetve az új útról folytatott vitáról.
Mentegetőztem a távollétem miatt, és azt javasoltam,
nézzenek körül az épületben. Amint a földszinten
végigvezettem őket, az ebédidőben italozók kis sorát
pillantottam meg, akik kuncogva tartottak az ebédlő felé. A
szesztilalom idején házi készítésű italt fogyasztó csitri lányok
sem mulathattak volna náluk jobban.

30
A Brief Encounter című film 1945-ben készü lt, magyarul Késői találkozás
címmel kerü lt forgalomba.
 Már csak azt kellett biztosítanom, hogy Dan ne fejezze ki a
köszönetét azért, amit tettem. Megmentettem az ő kis vendéglős
vállalkozását és az én otthonomat.
– Jó napot, Poppy! – szólt oda derűsen. Azután odabiccentett
az egészségügyi központ ellenőreinek. – Csodálatos hely ez, de
istenemre, ez a nő akkurátusan ragaszkodik az előírásokhoz
meg a szabályokhoz, minden csip-csup rendeletet be kell
tartani, a tűzriadókat, a higiéniai előírásokat, el sem hinnék. Ám
azért mindannyian szeretünk itt lakni. És ez jelent valamit,
nemde?
Nagy hatást gyakorolt az ellenőrökre, a kuncogok elvonultak
ebédelni, én pedig tudtam, hogy minden így maradhat örökre.

Második rész – Elegáns Jane

Fiatalabb koromban azt mondták rám, maximalista vagyok.

Tulajdonképpen szerettem ezt a jellemzést, azt fejezte ki, hogy
mindent tökéletesnek akarok, és ez igaz is volt. De ahogy
idősödtem, leszoktak róla. Talán azt gondolták, hogy
kényeskedőt, szőrszálhasogatót jelent, akinek nehéz örömet
szerezni. És végső fokon vénlányt.
Poppyra soha senki nem mondta, hogy maximalista.
Istenemre, nem bizony. Mindig elvágta és lehorzsolta a térdét.
Állandóan az arcába hullott a haja, a ruhája gyűrött és szakadt
volt a fára mászástól a galagonyaerdőben, meg a sok
csúszkálástól. És bámulatos módon az emberek mégis szerették
Poppyt. Valójában indokolatlanul.
A ház tele volt a barátaival, az isten szerelmére, az a zajos
Grania gyakorlatilag nálunk lakott. Ó, egy egész csapat. És
amikor elérkezett az ideje – mégpedig igazából nagyon korán –,
ugyanez volt a helyzet a fiúkkal, tucatnyian jöttek hozzá.
Amikor elvégezte Rossmore-ban a Szent Ita Gimnáziumot,
hozzám hasonlóan ő is elmehetett volna egyetemre. Én
levizsgáztam és könyvtáros lettem, de Poppy, aki mindig tudta,
mit akar, ragaszkodott ahhoz, hogy ápolónő legyen.
Azt hiszem, anya és apa megkönnyebbült, hogy ez semmibe
sem kerül nekik, de azért mégis: miért dolgoztak és miért
spóroltak, ha nem szerzünk megfelelő végzettséget? Poppy a
kórházi életről szóló hajmeresztő mesékkel jött haza. De
tényleg, mit kellett csinálnia egész nap! Nem értettem, hogy
bízhatnak emberi életeket az én félig hibbant húgomra.
Amikor végzett (minden számítás ellenére; az igazat
megvallva soha nem gondoltam, hogy végigcsinálja), öregek
számára fenntartott osztályra ment, a legtöbben bolondok
voltak, szegény kedveskék. tökéletesen szórakozottak. Poppy
elragadónak és vidámnak találta őket. Az ember fogadott volna,
hogy Einsteinnel és Peter Ustinovval 31 dolgozik, nem pedig egy
csomó öregemberrel, akik teljesen zavarodottak, és jóformán
azt sem tudják, milyen nap van.
A láthatóan végtelen számú fiatalember közül, akik mind
Poppyval akartak lenni, az egyiket Olivérnek hívták. A
családjának óriási birtokai voltak egész Rossmore-ban. Nagyon,
nagyon jóképű, kissé szívtipró típus volt, azt hiszem. Nemigen
dolgozott, mert nem igazán volt rá szüksége. A családja
egyfelől megkönnyebbült, hogy végre megállapodik, másfelől
aggódott amiatt, hogy egy háttér nélküli, Poppy nevű ápolónőt
választott jegyeséül. Én figyelmeztettem Poppyt, hogy a fiú
talán nem az a kimondottan és végérvényesen hűséges típus, ő
erre azt válaszolta, hogy az élet csupa kockázat, és végül
rájöhet, hogy egy másik vonzó férfihoz húz a szíve, vagyis a
házasság csak egy óriási, derűlátó lépés.
Nem láttam még ehhez fogható házasságot. Számomra a
házasság olyasmi, amit alaposan átgondol az ember, és biztos

31
Sir Péter Alexander Ustinov (1921-2004) kétszeres Oscar-díjas, Emmy-
díjas, Golden Globe-díjas angol színész, író , humorista, színmű író , francia, olasz,
svá jci, orosz és etió p eredetmondá k mesélő je volt.
benne, hogy helyesen cselekszik. Különös módon soha nem
éreztem magam elég közel senkihez annyira, hogy komolyan
házasságra gondoltam volna, kivéve, amikor Keith-szel jártam,
aki ugyancsak könyvtáros volt, és tényleg igazán passzoltunk
egymáshoz, de volt közöttünk valami súlyos félreértés. Nem is
értem, mi történt.
Pont az eljegyzésünkről beszélgettünk, és elmagyaráztam,
milyen szögletes smaragdot szeretnék a gyűrűmbe. Nem volt
rendkívül drága, vagy ilyesmi, de őt fölbosszantotta, hogy már
kiválasztottam és felpróbáltam. Amikor azt ecseteltem, hogy
feltétlenül kell a házunkba gardróbszoba, máskülönben a
ruháink hihetetlenül összezsúfolódnak, úgy érezte… nos, nem
tudom, valójában mit érzett. De azt mondta, hogy több időre
van szüksége, és azután úgymond elpárolgott.
Oliver és Poppy esküvője pontosan megfelelt a
várakozásoknak. Ötletszerű és szervezetlen volt, mindenki
nevetgélt alatta. Sok pezsgőt tálaltak föl meg kis csirkés
szendvicseket. És esküvői tortát. Ez minden. Semmi illő
fogadás ülésrenddel vagy bármivel.
Anya és apa élvezte. Én nem.
Az a harsány Grania végigordította az egészet, magával hozta
azt a borzasztó, vörös arcú apját is. Anya és apa azt mondta,
Poppy egész életében egyetlen napig sem okozott nekik gondot.
Szerintem ez rendkívül mulatságos volt.
Hogy Poppy? Nem okozott gondot?
Milyen gondot okoztam én, ha szabad kérdeznem? A saját
lakásomban éltem, és igenis meglátogattam őket. Nem olyan
gyakran, ahogy azt a szülők szeretik, de elégszer. Időről időre.
Poppynak és Olivernek csodálatos háza volt, legalábbis az én
kis lakásomhoz képest csodálatos, de természetesen
reménytelenül elhanyagolt, abból kifolyólag, hogy Poppy
továbbra is az öregek osztályán robotolt.
 Állítom, ha én mentem volna feleségül Oliverhez meg az
összes pénzéhez, bizony otthon maradtam volna, rendbe hoztam
volna azt a házat, és vendégeket hívtam volna. Akkor talán nem
kalandozott volna olyan sokat.
Tulajdonképpen egész hamar értesültem a kalandozásairól.
Láttam egy lányhoz simulni a borozóban. Természetesen ő is
észrevett engem, és elhúzódott tőle. Rendkívül kedvesen jött
oda hozzám.
– Felnőttek vagyunk, Jane, te meg én – kezdte.
– Hát hogyne, Oliver – válaszoltam fagyosan.
– A felnőttek pedig nem rohannak haza ostoba mesékkel,
ugye?
– Hacsak nem láttak egy másik felnőttet, aki ostobaságokat
csinál a bozótban – vágtam ki magam büszkén.
Egy darabig csak nézett.
– Úgy hiszem, végül is ez a te dolgod, Jane – mondta, és
visszament a lányhoz.
Fizettem és távoztam.
Természetesen nem szóltam Poppynak.
Én próbáltam őt figyelmeztetni az esküvője előtt, ő pedig
csak vállat vont és elhessegetett. Jöjjön rá ő maga.
Körülbelül hat hónappal később tudta meg, amikor váratlanul
hazatért, kinyitotta a hálószobája ajtaját, és ott találta Olivert
valami öreg nővel, amint valami érzelgős ügybe bonyolódtak.
Megkérte Olivert, hogy menjen el. Még azon a napon.
Oliver természetesen cirkuszolt.
Poppy életidegen, mondta, ami sok szempontból igaz volt.
Nem akart magyarázatot, bocsánatkérést, a további feddhetetlen
életre vonatkozó ígéreteket. Csak annyit mondott, hogy
mindössze a házat akarja, tartásdíjat nem kér, és hogy Oliver
tulajdonképpen jó üzletet csinált, amit a pasas csak akkor fogott
fel, amikor megbeszélte a dolgot az ügyvédeivel meg az elvált
barátaival.
 És aztán, mintha nem volna épp elég rossz ezt a remek fogást
elveszíteni, Poppy föladta unalmas, ám biztos állását a
kórházban, és a Páfrányok és hangák nevű őrült
nyugdíjasházban helyezkedett el.
Micsoda név! De Poppy, lévén Poppy, azt mondta, neki
tetszik. Jobbnak tartotta, mintha Szent Valaminek hívnák,
ahogy ezeknek a helyeknek a többségét nevezik, és úgy vélte,
ettől az ott lakók nem érzik azt, hogy nagy sebességgel lökdösik
őket a másvilág felé. Néhány ilyen öregotthonnak könyörtelenül
vidám nevet adnak, mondta, ezért ő elégedett a Páfrányok és
hangák névvel, és folyton négykézláb kúszva ültette mindkét
növényt, hogy értelmet adjon ennek az ostoba elnevezésnek.
Poppy tényleg fölülír minden formulát.
Valamennyi furcsasága ellenére az istenverte öregek otthona
föllendült és nagyon sikeres lett, anya és apa azt mondta,
Poppynak már tetemes tulajdonrésze van benne. És hogy ők is
szeretnének ott élni, amikor megöregszenek. És Poppy azt
tanácsolta, idejekorán menjenek, amikor még van erejük
azokhoz a csodálatos dolgokhoz, amiket a lakók csinálnak.
Én igazából utáltam odamenni.
Időről időre természetesen megjelentem együttérzésből, de
mindig az öregek áttetsző bőrét figyeltem, meg a
pingpongmérkőzéseikre gondoltam, és ettől kiborultam.
Poppy néha így szólt azon az idióta, tizenegy éves hangján:
– Mit csinálsz te tulajdonképpen, Jane, ami ehhez képest
olyan izgalmas?
És persze az ilyen kérdésre senki sem tud válaszolni.
Anya és apa szerint Poppyt semmi sem állítja meg. Nem
tudom, miért, de mintha valamiféle csodálattal mondanák ezt.
Sok öreg az otthonban nagyon határozottan gondolkodott a
kerülő útról, amelyet Rossmore körül akarnak megépíteni.
Néhányan üdvözölték, fejlődést jelent, mondták, amikor alkalmi
látogatásra bemennek a városba. Könnyebb lesz átmenni az
úton, ha kisebb a forgalom. Mások ellenezték és arra
számítottak, a rokonok elsuhannak mellettük, és egyáltalán nem
látogatják majd őket. Poppy vitákat szervezett róla az
otthonban, és mindkét véleményt bevitték Rossmore-ba, hadd
tiltakozhassanak különböző nézőpontokból. Hát nem őrültség
ez? És Oliver, aki néha meglátogatott, még ő is azt mondta,
hogy Poppy átkozottul nagyszerű.
Rendszeresen tartottam a hűtőmben nagy, szaftos
olívabogyót meg vékonyra szeletelt szalámit arra az esetre, ha
Oliver feljön hozzám. Egyébként is mindig jól öltöztem, így
soha nem látott slamposan. Az a szegény Poppy gyakran úgy
nézett ki, mint aki egész nap kemény fizikai munkát végzett…
ami tulajdonképpen úgy is volt abba a kórházban. Mielőtt abba
az otthonba ment volna. Szerettem, ha Oliver feljött, igen,
szerettem.
És természetesen együtt aludtunk. Úgy értem, Oliver az a
típus. Vagyis semmi komoly nem volt benne. Végül is a
sógornője voltam, a volt sógornője, hogy egészen pontosak
legyünk. És nem igazán láttam őt férjjelöltnek. Nem, ha Szent
Anna válaszolna az imáimra, nem hiszem, hogy az Poppy volt
férjét jelentené.
Jó sokat beszélt Poppyról, ami kissé idegesítő volt. Egyszer
kijelentettem, hogy már túlhaladtuk Poppyt mint beszédtémát,
de erre tanácstalanná vált. Mindig tudni akarta, vajon Poppy
találkozik-e valakivel, én meg azt mondtam, ismered Poppyt,
mindenkivel találkozik, senkivel se találkozik. Ettől még
zaklatottabb lett, és megkérdezte, Poppy érdeklődik-e felőle.
Az volt az igazság, hogy amikor Olivert említettem, Poppy
fölnézett az égre, és sóhajtott. De ezt nem mondtam el. Oliver
azt hitte, hogy mi ketten sokkal közelebb vagyunk egymáshoz,
és érdekességeket akart hallani abból az időből, amikor még
kislányok voltunk. Mintha emlékeznék rá!
 Úgy döntöttem, elmegyek erre az ostoba helyre, a Páfrányok
és hangák otthonba, hogy meglátogassam Poppyt, vagyis
igazából azért, hogy mondhassak róla valamit Olivérnek. El
akartam vele hitetni, hogy a valóságosnál jobban szeretjük
egymást és jobban kötődünk egymáshoz.
Amint megérkeztem, legelőször Poppy égnek meredő
hátsóját pillantottam meg, mivel valami gödröt ásott a földbe.
Mellette különféle öregek ácsorogtak, közöttük volt Dan is,
annak a harsány Graniának a vörös képű apja. Mit keres ez itt?
Mindannyian hisztérikusan nevettek valamin. Úgy éreztem,
hogy amikor rájuk vetült az árnyékom, abbahagyták a nevetést.
– Hiszen ez Elegáns Jane! – kiáltotta az a szörnyű Dan.
A többiek különösebb öröm nélkül néztek rám. Poppy
kimászott a gödörből, mocskos volt a keze, és sárcsíkok
látszottak az arcán.
– Nahát, Jane, mi baj van? – kérdezte. Mintha valami bajnak
kellett volna lennie ahhoz, hogy meglátogassam az egyetlen
húgomat.
– Miért lenne bármi baj is? – csaptam le rá. Mindannyian
értették, az egész öreg banda, és Dan mindenkinél jobban
értette.
– Kapcsolják be a biztonsági öveket! – jelentette ki. Ezen jót
nevettek.
– Gyújtsák meg a gyújtózsinórt, és húzódjanak hátra! –
mondta egy másik öregember, akinek alig volt foga. Legalább
harminc éve vonult nyugdíjba.
Utáltam, hogy tanúi a ridegségünknek, és annak tudják be,
ami. Utáltam Poppyt, amiért hagyta, hogy a tanúi legyenek.
– Jól van, emberek, egy időre el kell mennem. Az isten
szerelmére, kérem, maradjanak kellő távolságban a gödörtől,
senkit sem akarok törött csípővel kiásni – utasította őket Poppy,
és a birtokon álló kis házába vezetett. Kezet mosott, sherryt
töltött nekem, és leült, hogy beszéljünk.
 – Még sáros az arcod – jegyeztem meg. Teljes egészében
figyelmen kívül hagyott.
– Valami baj van a papával? – kérdezte.
– Nem, természetesen nincs, miért, lennie kellene?
– A múlt héten magas volt a vérnyomása – tájékoztatott
Poppy.
– Honnan a pokolból tudod?
– Minden héten találkozom vele, amikor a fél
szabadnapomon fölkeresem őket.
Poppy minden héten elmegy anyához meg apához a fél
szabadnapján? Milyen rendkívüli!
– Akkor mi van? – kérdezte Poppy, miközben csöndes
vágyódással nézett ki a kertbe, ahol lenni szeretett volna,
ahelyett hogy idebenn beszélget az egyetlen nővérével.
– Beszéltem Oliverrel – kezdtem.
– Oliverrel? – A hangja meglepetésről árulkodott.
– Igen, Oliverrel. A férjeddel, a férfival, akinek a felesége
voltál.
– De már nem vagyok a felesége, Jane – válaszolta Poppy,
mintha valami fogyatékossal beszélne. Azokkal az öreg
denevérekkel odakint egyenrangúbb félként beszélt, mint
velem.
– Igaz, de érdeklődött felőled – mondtam, és közben azon
töprengtem, hogyan csúszott ki a kezemből az irányítás.
– Például mi érdekli? – Poppy tökéletesen közömbös volt.
Bárcsak ne jöttem volna ide!
– Ó, nem is tudom. Mindenféle. Például hogy jó voltál-e az
iskolai játékokban, vagy mit csináltunk a születésnapodon
otthon.
– Ezt mind tudni akarja Oliver? Ó, istenem, őrültebb, mint
gondoltuk – vélekedett Poppy vidáman, és úgy nézett ki az
ablakon, mint aki majd' meghal azért, hogy visszamehessen
gödröket ásni.
 – Én egyáltalán nem gondolom, hogy őrült lenne, azt hiszem,
nagyon is értelmes. Tudod, igazán úgy vélem, szerette volna, ha
ez az egész működik, amikor házasok voltatok.
– Igen, persze, szerette volna, ezért vitte az öreg barátnőjét az
ágyamba – állapította meg Poppy tárgyilagosan.
– Az ő ágya is volt – csúszott ki a számon ez az ostobaság.
– Ó, igen, hát persze, akkor minden rendben is van – jegyezte
meg Poppy.
Csönd telepedett közénk. Próbáltam valahogy kitölteni.
Igyekeztem némi érdeklődést mutatni ez iránt az őrült hely
iránt, ahol dolgozik.
– Miért ástad a gödröt?
– Tömegsírnak, az olcsóbb, mint a temetések – mondta
Poppy.
Egy pillanatig hittem neki. A könyvtárban nem terjesztünk
ilyen idióta vicceket.
– Bocsánat, egy óriási pálmafának ásom. Ma délután érkezik,
addigra el akartuk készíteni a helyét.
– Akkor ne hagyd, hogy föltartsalak – álltam föl dühösen.
– Ne menj még… idd meg a sherrydet!
Kócosan és piszkosan ült ott. Csöndesen kortyolgattam
Kétszer is úgy tűnt, mintha valami bizalmasat akarna velem
közölni, azután az utolsó pillanatban meggondolta magát.
– Mondd! – biztattam végül.
– Rendben, egyes pont: távolról sem kedvelem Olivert, bökd
hát ki egyenesen, ha neked tetszik. Senkinek sem lépsz a
tyúkszemére. De a kettes pont: ő tényleg rendkívül unalmas,
kapaszkodó és unalmas. Majd meglátod. Gazdag és jóképű, de
ez hosszú távon tulajdonképpen nem fontos. A gazdagok
gyakran fösvények a pénzköltésben, a jóképűek meg gyakran
beképzeltek. Te pedig bűntudatot érzel, mert biztattad. Neki
viszont a legcsekélyebb hajlandósága sincs hűségesnek lenni.
Te mondtad, hogy évekkel ezelőtt nem hittem neked. Miért
hallgatnál te most rám?
Poppy csak ült ott, nyugodtan és sártól koszosan, sherry-vel a
kezében, és egy csomó őrülttel az ablakon túl, akik azt várják,
hogy kimenjen, és folytathassák a gödörásást.
– És ez jobb? – kérdeztem, és a kert, a lakók meg az egész
mindenség felé böktem a fejemmel,
– Összehasonlíthatatlanul.
Akkor rájöttem, hogy soha nem értettem őt, és nem is fogom.
A barátság és a közeledés terén tett kétségkívül eléggé kései
erőfeszítéseim visszahullottak az arcomba.
Miközben beszálltam az autómba, hallottam, mennyire
örülnek Poppy megjelenésének. Nos, ezt akarta. És azt mondta,
szabad a pálya.
Megcsináltattam a hajamat, és vettem füstölt lazacot – hátha
feljön Oliver.
Véletlenül nem jött. De másnap este igen.
Soha nem hozott ajándékot, és egy csomószor megnézte
magát a tükörben. És mindig jó lett volna, ha valamivel
hamarabb indul haza, mert másnap korán kellett kelnem, hogy
dolgozni menjek. Néha ott maradt éjszakára, de ez ugyancsak
inkább terhes volt.
Soha nem ajánlotta, hogy menjünk el valahová. És valóban
volt benne némi tapadósság. De mi nem voltunk házasok, így
hát nem tudtam elválni tőle, és nem alkalmazhattam tiltó
rendelkezéseket vele szemben. Még akkor sem, ha időnként
szívesen megtettem volna. Csak egy kis nyugalom kedvéért.
A könyvtárban és otthon alig nevettünk. A napok gyakran
hosszúnak tűntek. Szemben azzal a bolondokházával a
Páfrányok és hangák otthonban, ahol egyetlen perc üresjárat
sem volt a nap során, és a lakók állandóan nevettek.
Létezhet egyáltalán, hogy Poppynak igaza volt? Poppy-nak,
akinek soha nem ápolták a bőrét, akinek soha nem csinálták
meg a haját, és akinek a ruhatára vicc volt, rossz vicc. Biztos,
hogy Poppy nem fedezte föl az élet titkát? Az kimondhatatlanul
igazságtalan lett volna.

14. fejezet
A tizenegy órás hölgy

Első rész – Pandora

Remélem, ma sokan lesznek a szalonban. Amikor csak

lötyögünk a kuncsaftok között, olyankor mintha vánszorogna az
idő. Nincs szükségem üresjáratra, hogy a reggelinél folytatott
beszélgetésen gondolkodjam.
8:45-kor bent voltam, mint általában. Fabian, aki nemcsak
Rossmore-ban, hanem négy környező megyében valóságos élő
legenda, szeret úgynevezett tisztasági ellenőrzést tartani, mielőtt
kinyitja az ajtót. A szalonja vagy virágzik, vagy tönkremegy,
szokta mondogatni, attól függően, ahogy az alkalmazottak
kinéznek. Nincs koszos köröm, nincs letaposott sarkú cipő, és a
frizuránknak tökéletesnek kell lennie. Erre minden egyes
nyitáskor figyelmeztetett bennünket. Fabian elvárta, hogy
minden reggel csillogó, jól ápolt hajjal jelenjünk meg, és
minden nyisszantást vagy vágást ő csinált. Ez volt az egyik
borravaló.
A munkaruhánkat ott helyben mosták, vasalták, ezért mindig
úgy nézett ki, mintha frissen húzták volna elő a skatulyából. Ez
vicces szó, a skatulya. Kíváncsi vagyok rá, mit jelent. Fabian
ragaszkodott hozzá, hogy sokat nevessünk, és kedvesen
nézzünk a kuncsaftra. Nem jó a szalonban lenni, ha ott savanyú
arcot vágnak. A gondokat a szalonon kívül kellett hagyni. Ez
alól nem volt kivétel.
 Fabian azt mondta, csak akkor kérheti el azt a magas árat,
amennyit kér, ha az emberek úgy érzik, hogy különleges helyen
vannak. Senki nem lehet másnapos, nem fájhat a fejünk, a zűrös
gyerekeknek vagy a boldogtalan szerelmi életnek nincs helye a
munkában.
Valószerűtlen, mondhatják. És ezzel Fabian is egyetértene.
De azt mondta, hogy a drága fodrászszalon menekülést jelent
a vendégeknek, akik nem akarnak a közönséges emberek
unalmas vagy gondokkal teli életéről hallani. Nem beszéltünk
hát közlekedésről, betegségekről vagy arról, hogy valakit
megtámadtak. Közvetlenül nyitás előtt és napközben is több
alkalommal drága parfümöt fújtak szét. Ez megalapozta a hely
hangulatát. Ragyogás, béke, elegancia, ez volt jellemző a
palotára, ahol átalakulhatott az, aki odajött és sokat fizetett.
A borravaló is jó volt, és bárhol dolgozhattunk, ahol
akartunk, ha pár éve már nála voltunk. De általában mindenki
megállapodott a saját helyén. Aki azt mondta, régóta van
Fabiannél, ahhoz a világ minden tájáról özönlöttek az emberek.
Nem mintha én olyan helyzetben lennék, hogy saját szalont
nyissak. Valamikor azt gondoltam, talán… és Ian végig
mellettem volt, biztatott, hogy vezetői alkat vagyok.
De az előző reggel mindent megváltoztatott.
Állj, Pandora! Mosolyogj. Fogak és szem, Pandora, mindjárt
kezdődik az előadás.
Pandora a szalonban használt nevem, és így gondolok
magamra, miközben itt dolgozom. Otthon Vi vagyok. Ne
gondolj az otthonra. Mosolyogj, Pandora, kezdődik a nap.
A kilencórás hölgyem úgy állt az ajtóban, mint az agár a
csapóajtó előtt. Minden csütörtökön megjelent, egyszer sem
hiányzott, és szinte elválaszthatatlanul rátapadt a
mobiltelefonjára. Fabian nagyon szigorú volt ezzel
kapcsolatban. Fabian csak a rezgőre állított telefonok
használatát engedte meg. Csöngés zaja nem zavarhatta a többi
kuncsaftot.
Az arcomra szögeztem a mosolyt. A nő beszélgetése
gyorstüzelésű és egyoldalú volt, egyetértést akart, jóváhagyó és
elismerő bólogatást, mindent a megfelelő helyen.
Az ember nem hagyhatta, hogy elkalandozzon a figyelme,
így kirekesztettem az agyamból a gondolatokat, amelyek Iannel
foglalkoztak, meg a bűnös, körmönfont meséjével arról, hol
töltötte az előző éjszakát.
A kilencórás hölgy mindig rendkívül ideges volt a munkája
ilyen-olyan vonatkozásai miatt. Valamelyik bolond ezt csinálta,
valami átkozott futár elkésett, egy istenverte támogató túl korán
jött. Rossmore volt a világ távoli, természetes szigete. Csupán
mérhetetlen együttérzésre, megnyugtató hangokra – és
gyorsaságra volt szükség. A kilencórás hölgynek kilenc-
negyvenötre odakint kellett lennie, hogy taxiért kiabáljon.
A kilenc-harmincas hölgyemnek megmosták a haját, és egy
képeslap Diana hercegnőről szóló történetét bújta.
– Szégyen, hogy nem hagyják nyugton, nem igaz? – jegyezte
meg. – Mit gondol, van róla még valamijük, amit
elolvashatnék?
Ő is rendszeresen jött, minden héten más stílust próbát ki,
míg végül rátalált a tökéletes kinézetre a lánya esküvőjéhez,
ami óriási esemény lesz. A kilenc-harmincas hölgyet egyáltalán
nem vonták be a tervezésbe. Esküvőszervezőjük volt. Soha
életében nem sértették még meg ennyire. Az egyetlen lánya
hátat fordított neki élete legfontosabb napján. Neki is mélységes
megnyugtatásra volt szüksége. Alapos meggyőzésre arról, hogy
mindez inkább figyelmesség volt a lánya részéről, nem pedig
elutasítás. Haszontalan fecsegésre arról, hogy így sokkal több
ideje marad a saját hajára, a saját kinézetére, a saját örömére
összpontosítani. A kilenc-harmincas hölgy az egésznek a
középpontja akart lenni, fontoskodni, irányítani akart, és
mindenkit az őrületbe akart kergetni.
– Ne menjen férjhez, Pandora! – figyelmeztetett távozás
közben. – Soha nem éri meg, higgyen nekem, én csak tudom
Számtalanszor válaszoltam már a szórakozottan föltett
kérdésére, hogy férjnél vagyok, a páromat Iannek hívják.
Semmire sem emlékezett, és Fabian azt mondta, nem várhatjuk
el, hogy bármit is megjegyezzenek velünk kapcsolatban.
Amikor idejönnek, akkor ők állnak a középpontban. Mi csak
ápolt, elbűvölő díszletek vagyunk. És nem ez volt a megfelelő
alkalom elmondani neki, hogy a házasságot illetően teljesen
igaza van. Ha abból indulok ki, ami aznap reggel történt, hát
tényleg távol áll attól, hogy megérje.
A tízórás nem rossmore-i volt, dicsérő cikket olvasott
Fabianról egy képeslapban. Azért jött a városba, hogy
bútorszövetet vegyen. Úgy döntött, egyúttal a haját is
megcsináltatja. Nem, köszöni, semmi újat nem kér, tudja, mi áll
jól neki, ahogy azt is tudja, milyen textilre van szüksége. Élete
unalmassága és egyhangúsága ott keringett körülöttem. Azon
töprengtem: ha az Iannel való életem pillanatnyilag aggasztó és
nyugtalanító is, talán még mindig jobb annál az élő halálnál,
amiben a tízórás hölgy él.
A tíz-harmincasom modell volt. Tulajdonképpen csáb-modell
egy fehérnemű-katalógus számára, de modellnek nevezte
magát. Hathetente jött festésre.
– Kissé nyúzott ma – jegyezte meg.
Úgy véltem, már az is jó, hogy egyáltalán rám nézett. A
legtöbben meg sem látnak. De hogy észrevette és megjegyezte a
nyúzottságomat, az nem volt jó. Tréfás mondat volt, az angol
szappanoperákban mondanak ilyet valakinek, aki meghalni
készül, vagy terhes, vagy hízni kezd.
Nyúzott.
 Nem valami jó látvány. Reméltem, Fabian nem hallotta meg.
Még ragyogóbban mosolyogtam, mint valaha, bíztam benne,
hogy elkergetek minden gyászos, halott kisugárzást.
– Tudom, tudom. Minden este így kell mosolyognom –
vigasztalt együtt érzőn a tíz-harmincas. – Néha úgy érzem,
hangosan ordítanék, és ilyenkor kell a legjobban mosolyognom.
Nagyon kedves volt, érdeklődő, és elhitette, hogy törődik
velem. Biztos vagyok benne, hogy nagyon jól dolgozik, eléri,
hogy a hölgyek megvegyék a fehérneműt – lefogadom, hogy a
munkahelyén a bizalmukba fogadják az emberek, mert
érdeklődőnek tűnik mások iránt. Körülnéztem, hogy lássam,
Fabian hallótávolságon belül van-e. Szigorú szabály volt
érvényben arról, hogy ne terheljük a kuncsaftot a saját
személyes problémáinkkal.
– Csak azt hiszem, a férjem valaki mással találkozik.
– Azt teszi, higgye el – mondta, miközben a száját rúzsozta.
– Micsoda? – kiáltottam föl.
– Édesem, olyan helyen dolgozom, amely minden éjjel
színültig tele van férjekkel, akik csak azért veszik meg a
katalógust, hogy meresszék a szemüket. Ilyenek a férjek. Ez
nem baj, hacsak az ember nem teszi azzá.
– Mire gondol?
– Idefigyeljen, ismerem ezt, szeretik a képeket nézegetni, és
társalogni a csajokkal. Nem akarják elhagyni a feleségüket.
Nem bánják, hogy elvették őket, csak éppen utálnak arra
gondolni, hogy mindennek vége, és hogy bármi akad is az
útjukba, ki kell hagyniuk. Néha úgy érzik, azzal rázzák le őket,
hogy ők „Nős Férfiak”. Ez az „Unalmas Férfi” szinonimája. Az
értelmes feleség nem csinál belőle ügyet; a baj az, hogy sokan
hatalmas, értelmetlen vitát nyitnak róla – aminek az
eredményeképpen minden meggyöngül.
 Döbbenten néztem rá. Hogyan tett szert ilyen bölcsességre?
Ez a nő, akinek Katerina volt a modellneve, de otthon talán
Vinek hívták, mint engem.
– Úgy érti, ügyet se vessek a hűtlenségre és a megcsalatásra,
és tegyek úgy, mintha mi sem történt volna? Komolyan ezt
gondolja? – kérdeztem
– Igen, bizonyos fokig tényleg így értem. Legalábbis egy
darabig, amíg meg nem győződik róla, hogy igaz. És még ha
úgy is van, pontosan tudnia kell, hogy vajon eljön-e a világ
vége, ha a férje pörög egy kicsit. Hamarosan nem lesz más,
csak zavaros emlék.
– De tegyük fel, hogy nem csak egy kis pörgésről van szó.
Tegyük fel, hogy tényleg őt szereti, és engem nem. Akkor mi
történik?
– Nos, akkor lelép – mondta Katerina. – És egyikünk sem
tehet semmit. Csak azt akarom mondani, hogy a legrosszabb
fellépés a veszekedés. Érti?
Úgy nézett rám, mint aki befejezte, ezért ismét robotpilótára
kapcsoltam, leöblítettem a haját, és tökéletesre szárítottam.
Távozáskor jókora borravalót adott.
– Túl fogja élni, Pandora, viszlát, hat hét múlva! – mondta, és
úgy siklott ki a szalonból, mint a karcsú párduc.
– A tizenegy órás hölgyed nincs még itt, Pandora? – Fabian
olyan ellenőrzés alatt tartotta a szalont, hogy azt bármelyik
katonai vezető is megirigyelhette volna a parancsnoki
szobájában. Minden szegletről tudta, mi történik, vagy mi nem
történik benne. Megnéztük az előjegyzési füzetet. Új kuncsaft.
Bizonyos Miss Desmond. Egyikünk számára sem mondott
semmit a név.
– Tudd meg, Pandora, hol hallott rólunk, jó? – mondta.
Fabian napi huszonnégy órán keresztül a hivatása magaslatán
állt.
 – Igen, Fabian, természetesen – vágtam rá gépiesen. Akkor
éppen azzal töltöttem az időt, hogy megpróbáltam rájönni,
hogyan történt mindez, hogyan bomlott fel az ötéves
házasságom Iannel.
Először véletlenül láttam meg a karkötőt a fiókjában. „Az én
drágámnak, az újhold ünnepére, szerelemmel: Ian”. Fogalmam
sem volt róla, mit jelent ez. Semmiféle újholdat nem láttunk
együtt mostanában vagy bármikor, amennyire emlékszem.
De talán utal valamire, ami meg fog történni. Megnéztem a
naptárt: jövő szombaton újhold lesz. Talán el akar vinni
valahová, hogy megünnepeljük. Nem rontom el a meglepetést.
De nem említette, hogy elmennénk szombaton, helyette azt a
lehangoló bejelentést tette, hogy egy konferencia miatt nem lesz
otthon a hétvégén. Még mindig nem derengett semmi.
Bizonyára nagyon ostoba vagyok. Nehéz felfogású?
Bizalommal teli? Mindenki válassza azt, amelyik tetszik.
De az elmúlt este Ian nagyon későn jött haza az irodából, én
tizenegykor lefeküdtem, mert fáradt voltam. Négykor
fölébredtem, és még nem érkezett meg. Ez már aggasztott. Van
mobiltelefonja, fölhívhatott volna. Megpróbáltam én hívni, de a
hangposta felelt. És éppen abban a pillanatban hallottam, hogy
megcsörren a kulcs a zárban. Olyan dühös voltam rá, hogy úgy
döntöttem, alvást színlelek, és így elkerülöm a vitát.
Évezredekig tartott, mire lefeküdt, de nem néztem föl. Egyszer
odament a zokni tároló fiókjához, és elővette a karkötőt. Épp
csak annyira nyitottam ki a szememet, hogy láttam, amint a
vésésre mosolyog, azután elteszi. Az aktatáskája mélyére.
Ian mindig korábban ment el otthonról, mint én. Órákig
tartott, mire az autóval beért, de szüksége volt rá a munkához.
És ki tudja, még mihez? Mindössze három órát aludhatott.
Megkérdezte, mikor feküdtem le.
– Attól tartok, tizenegykor kiájultam. Te mikor jöttél meg? –
kérdeztem.
 – Ó, hajnalban, olyan békésen aludtál, hogy nem akartalak
fölébreszteni. Olyan istenverte hajtás van az irodában…
– Nyugi, gondolj a túlórára! – nyugtattam, próbáltam kiverni
a fejemből a gyanút.
– Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy kifizetik, és
figyelj, szerelmem, el kell mennem a hétvégére, lesz egy
konferencia, igazából afféle megtiszteltetés; azt hiszem,
örülnöm kellene neki, de tudom, hogy ez a szabad hétvégéd, és
sajnálom. – Felöltötte azt a kisfiús ábrázatát, amit mindig is
olyan megnyerőnek találtam Egészen aznap reggelig, amikor is
émelyítőnek láttam.
Van valakije.
Egy csomó dolog hirtelen a helyére került. Miután elment,
listát készítettem róluk.
Egy órám volt még indulás előtt, de nem volt kedvem
elmosogatni a reggelije után, kitakarítani a házát, elkészíteni a
vacsoráját. Amint meghallottam az autó távozását, azonnal
fölvettem a kabátomat, és elindultam. Fölszálltam az első
buszra, amelyik jött. Rossmore-nak nem abba a negyedébe
tartott, ahol Fabian üzlete volt, de nem érdekelt. Egyszerűen el
akartam menni abból a házból, amelyikben valaha oly boldog
voltam. Valaha. Most azonban börtönnek éreztem.
A busz a galagonyaerdő túlsó szélénél állt meg, azután
megfordult és visszaindult oda, ahonnan jött. Úgy mentem
fölfelé a fák között, mint a zombi. Azt beszélték, mindent föl
akarnak ásni, hogy új utat építsenek. De lehet, hogy ez az egész
csak rémhír. Mindenesetre, ha a fákat tényleg eltüntetik,
érdemes még most megnézni őket.
A mellkasomat szorító, émelyítő félelemmel küszködve
sétáltam, gyötört az érzés, hogy mindennek vége, Ian mást
szeret. Valami szörnyű, ármánykodó lányt.
A nő behálózta, ő karkötőt vett neki, és arra készül, hogy
együtt nézik meg az újholdat.
 Követtem a forráshoz vezető fatáblácskák jelzéseit.
Gyerekkorunkban rendszeresen jártunk ide, de azóta nem
voltam itt. Még ebben a korai órában is imádkozó embereket
láttam. Idős hölgyet csukott szemmel. Két gyereket valakinek,
talán az anyjuknak a fényképével, a gyógyulását kérhették.
Valószerűtlen volt, és valahogy szomorú.
Igen, gondoltam, most, hogy itt vagyok, nem árthatok
senkinek. Elmondtam a helyzetet Szent Annának. Egészen
egyszerűen. Igazából meglepően rövid történet volt. A fiú
szereti a lányt, a fiú másik lányt talál, az első lány szíve
összetörik. Ezer meg ezer hasonló történetet mondhattak már el
itt.
Semmi reményt vagy egyebet nem éreztem. Tulajdonképpen
kissé bolondnak tartottam magamat. Nem tudtam, mit kérjek
tőle.
Talán azt, hogy verje meg azt az új nőt valami borzasztó
betegséggel? Szent Anna nem tenne ilyet.
Azt hiszem, igazából csak azt akartam, hogy változtassa meg
Ian elhatározását.
Azután sietve visszamentem az erdő bejáratához, és
elcsíptem egy buszt, amivel munkába mehettem.
Gyászos ábrázattal értem be Rossmore-ba, és egész délelőtt
az ügy még nyilvánvalóbb bizonyítékait vettem számba. Ahogy
múlt héten visszautasította a bowlingozást, holott általában ki
nem maradhatott belőle. Ahogy kétszer is témát változtatott,
amikor azt kértem, készítsünk üzleti tervet a külvárosunk
közelében lévő, eladó sarki újságárudának a megvételére, és
alakítsuk át szalonná.
– Ne legyünk meggondolatlanok – mondta. – Ki tudja, hol
leszünk egy év múlva?
Hirtelen félbeszakították a gondolatmenetemet.
 – Itt van a tizenegy órás hölgyed – szólított az egyik segéd.
Miss Desmond a pultnál várt. Kellemes mosolya volt, és arra
kért, szólítsam Brendának.
– Pandora! Milyen kedves név! – jegyezte meg sóvárogva.
– Örülnék neki, ha így hívnának.
Fabian nem javasolja, hogy eláruljuk a kuncsaftoknak, hogy
ezek felvett nevek, valójában nagyon is ellenzi.
– Azt hiszem, az anyám különlegesen fantáziadús könyvet
olvasott akkoriban – mondtam, megnyugtatókig halványítva a
név ragyogását.
Tetszett nekem ez a nő. Brenda Desmond átadta a kabátját a
segédnek, leült, és belenéztünk a tükörbe.
– Csuda klasszul akarok kinézni a hétvégére – kezdte.
– Igazán pazar helyre megyek vidékre, hogy megnézzem az
újholdat egy új pasival.
A képmását néztem a tükörben, és azt mondtam magamnak,
hogy városszerte vannak olyanok, akik új pasikkal utaznak el a
hétvégére. Ennek a pasinak nem kell feltétlenül Iannek lennie.
Továbbra is kedvesen mosolyogtam.
– Ez igazán kellemes – hallottam a saját hangomat. – És
komoly tervei vannak vele?
– Hát, amennyire lehet, ugyanis sajnos nem teljesen szabad,
azt mondja, ez nem akadály, de tudja, mégiscsak beleköp a
levesbe. Vicces mondás, kíváncsi vagyok, honnan származik.
– Talán egészen szó szerint kell venni, például, tudja, ha egy
légy beköpi az ételt, akkor az egész tönkremegy, ki kell dobni –
okoskodtam.
Érdeklődve hallgatott.
– Igaza van. Ez teljesen lényegre törő magyarázat lehet.
Érdeklik a szólásmondások és az eredetük?
Valódi személyként kezelt, akinek önálló véleménye van,
nem pedig olyasvalakiként, aki csak begöndöríti a haját. De
meg kellett bizonyosodnom arról, hogy ő az, mielőtt
csomókban tépem ki gyökerestül az összes lelapult, zsíros haját.
– Igen, érdekelnek a szavak, ma reggel éppen a kalapdoboz
szón gondolkodtam. Tudja, honnan származik?
– Furcsa mód tudom, egyszer megnéztem: a kalapdoboz
könnyű doboz volt, amelyben szalagokat, zsinórokat tartottak,
úgy hiszem, például hajpántokat, főkötőket, kalapokat, efféle
dolgokat.
– Most is így van?
Tényleg érdekelt. Képzeljék, tudta! És miért kell a
kalapdoboznak olyan üdének és tisztának lennie? De elég a
töprengésből. Vissza a munkához.
– Milyen frizurát szeretne?
– Nem igazán tudom, Pandora, nem vagyok járatos a
hajügyekben, tudja, nagyon keményen dolgozom. Állandóan
nyúzottak vagyunk. Valódi kaland ez nekem, mára beteget
jelentettem, nem mehetek be holnap az új frizurával, különben
gyanút fognak, aztán pénteken meg szabadságon vagyok a
görbe hétvége miatt a kollégámmal.
– Hol dolgozik? – kérdeztem. A szavak csak úgy dübörögtek,
visszhangoztak, harsogtak a fejemben.
Kérem, ne Ian cégét mondja! Ian cégét mondta.
A vállán volt a kezem. Fölemelhettem, a nyaka köré
fonhattam és halálra szoríthattam volna. Nem számított volna
rá, tudják, ezért bevált volna. Most már holtan heverne a
székben.
De türtőztettem magam. Túl sok a kellemetlen
következménye.
Inkább a hajról beszéltem.
– Nagyon lelapítva hordja – mondtam, és azon csodálkoztam,
hogy egyáltalán működöm.
– Igen, mit gondol, lazábban kellene viselnem, és legyen
valami formája? Mit javasol?
 Nem akarhatta tudni, mit javasolnék neki.
Az én Ianemre gondoltam, amint végigsimítja ennek a nőnek
a szörnyű, petyhüdt haját, és azt mondja Brendának, hogy
gyönyörű, ahogy oly gyakran mondta Vinek, hogy gyönyörű.
Alig tudtam elviselni.
– Így egészen divatos, de kérdezzük meg Fabiant, ő mindig
tudja.
Rogyadozó lábbal Fabianhez tántorogtam.
– Az új hölgynek tetszik a frizurája, úgy vélem, törzsvendég
lehetne, megmondanád neki, hogy jól néz ki?
Fabian átlesett a szalonon.
– Nevetségesen néz ki.
– Azt kérted tőlünk, Fabian, hogy a másodosztályú
vendégeknél használjuk a kezdeményezőképességünket,
jelenleg épp ezt teszem, most meg hirtelen nem jó – néztem rá
sértetten.
– Igazad van.
Átsiklott a helyiségen, és a rá jellemző mozdulattal megfogta
a nő haját.
– Miss Desmond, Pandora, az egyik legkiválóbb alkotónk a
véleményemre kíváncsi. Úgy vélem, a klasszikus stílus, amit ön
választott, tökéletes az arcához, kiemeli a vonásait, és úgy
érzem, mindössze egy kicsi, egy egészen apró vágásra van
szüksége.
– Úgy gondolja, jó így? – kérdezte ostobán, és a nagyszerű
Fabian lehunyta a szemét, mintha azt mondta volna, olyan szép,
hogy azt nem is lehet szavakkal kifejezni. Így attól is
megmenekült, hogy a nő képébe hazudjon.
– Lucinda! – kiáltottam az egyik segédnek. – Vezesd el a
hölgyet, és adj neki egy jó alapos mosást – kértem.
Azután Lucinda – igazi nevén Brid – fülébe sziszegtem, hogy
üsse be a nő fejét a mosdóba, és fröcsköljön egy csomó habot a
szemébe. A lány érthető módon csodálkozva nézett rám.
 – Mert nyavalyás ribanc, és a legjobb barátnőm férjével hál!
– sziszegtem.
Brid-Lucinda eleget tett a kérésnek. Brenda Desmondot
sántán, félig vakon és sajgó tagokkal kísérték vissza a
székemhez. Brid-Lucinda jó alaposan belerúgott, úgy tett, mint
aki megbotlott a lábában. A legzsírosabb zselét kentem az
amúgy is zsíros hajára, amit csak találtam, és addig szárítottam,
míg végül úgy nézett ki, mintha patkányfarkak nőttek volna a
feje mindkét oldalán. Úgy vágtam, hogy ritka és egyenetlen
legyen. Amikor a többiek odanéztek, vállat vontam, mintha azt
kérdezném, mit tehetek, ha ilyen utasításokat kaptam.
Amikor végeztem, és a lehető legrondább kinézetet állítottam
elő, amit csak tudtam, kételkedve nézegette magát a tükörben.
– Azt mondja, ez klasszikus?
– Ó, nagyon is, Brenda, tetszeni fog a fiúnak!
– Azt bizony remélem, tudja, ő nagyon igényes, jó ízlésű.
Lévén, hogy francia, meg minden.
– Francia?
– Igen, ezt nem mondtam magának, a párizsi irodából
küldték ide! Képzelje! És mégis megkedvelt…
Gyermeki módon örült.
Rémülten néztem rá.
– Ismeri lant az irodájából? – kérdeztem hirtelen.
– lant? Ian Bensont? Persze, hogy ismerem. Ian remek fickó.
Honnan ismeri?
– Ismerem – mondtam mogorván.
– A feleségét Vinek hívják, mindig róla beszél.
– És mit mond róla?
Olyan nyomorultul éreztem magam, hogy kis híján a földre
vetettem magam, hogy átkaroljam a térdét, és elzokogjam a
bocsánatkérésemet, amiért elmebajos külsőt kölcsönöztem neki.
– Ó, rengeteget, azt remélte, hogy elviheti őt a hétvégére,
azután elküldték egy konferenciára. Ez afféle megtiszteltetés,
meg minden, de azt mondta, inkább Vit vitte volna el arra a
tóparti helyre, és nézhették volna az újholdat. És kívánhattak
volna valamit.
– Mit gondol, mit kívánna?
– Nem mondta, de szerintem arra gondolt, hogy hamarosan
lehetne gyerekük. És hogy az otthonukhoz sokkal közelebb
vehetne Vinek egy szalont. Vég nélkül túlórázott mostanában.
Biztos, hogy gyűjt valamire…
És aztán elment, kilépett az utcára azzal a borzalmas hajával,
hogy mindent elrontson a hétvégéjén azzal a mesterkélt párizsi
férfival.
Azt hiszem, azután szóltak, hogy megérkezett a tizenegy-
harmincas vendégem, de nem hallottam. És később sem
hallottam túl sok mindent.
Az embernek illik valamit adományoznia, ha Szent Anna
teljesíti a kérését. De nem pont ez történt, ugye? Úgy értem, Ian
mindig is szeretett, olyasmiért imádkoztam hát, ami már
megadatott. Másrészt viszont minden úgy alakult, ahogy
akartam.
Ugyan már!
Ez csak pénz a sérült gyerekek javára.
Nem a világ vége, ami öt perccel korábban még volt.

Második rész – Bokszoló üzlete

Az igazi nevem George. Nem mintha bárki is tudná. Kétéves

korom óta Bokszolónak hívnak. A szalonban pedig Fabian-nek
szólítanak.
Amikor valaki azt kiáltja, George Brewster, például a
repülőtéren, amikor félreállítanak, és az útlevelemet vizsgálják,
évezredekig tart, mire észbe kapok. Azután bűnbánóan talpra
ugrom, mintha hamis iratokkal utaznék.
 Az iskolában, a rossmore-i Brothersben mindenkinek volt
beceneve, és sajnos meghallották, hogy a mamám Bokszolónak
hív, így történt. Nem voltam valami óriás méretű, vagy ilyesmi,
de azt hiszem, izmos, köpcös fiú voltam, ezért rajtam maradt.
Bizonyos értelemben nem volt rossz, hogy így hívtak. Akikkel
újonnan ismerkedtem meg, azt gondolták, rémes hírneve van az
öklömnek, ezért távol maradtak tőlem, ami megnyugtató volt.
Tízéves voltam, amikor Hobbit, a pajtásom azt mondta, hogy
az apám szédeleg. Olyan ostoba voltam, hogy azt hittem,
tényleg arra gondol, hogy szédül, tudják, hogy bizonytalanul
inog jobbra-balra. De nem erre célzott, hanem arra, hogy
hölgyek után jár. Azt mondta, látta a papámat egy autóban azzal
a szőkével, aki sokkal, sokkal fiatalabb nála, és úgy egymásnak
estek, hogy csak na.
Nem hittem Hobbitnak, és megütöttem. Hobbit
fölháborodott.
– Csak azért szóltam, hogy tudd – panaszkodott, miközben a
vállát dörzsölgette, ahol rávágtam. – Engem igazából nem
érdekel az sem, ha az apád elfut innen Timbuktuba.
Vigasztalásképpen adtam neki két KitKatet az uzsonnás-
dobozomból, és minden el volt intézve.
Mindig hatalmas uzsonnás dobozom volt, mert a mamám
tudta, hogy imádom a csokoládét meg a mogyoróvajas
szendvicset. A szegény Hobbitnak szörnyű dolgai voltak, alma,
zeller, sajt meg ízetlen csirkedarabok.
Nem sokkal ezután a mamám rájött, hogy a papám szédeleg,
vagy minek mondták ezt akkoriban, és minden megváltozott.
– Az egész a mi hibánk, Bokszoló – mondta nekem – Nem
vagyunk vonzó emberek, nem voltunk képesek lekötni az apád
figyelmét és érdeklődését. Mindennek meg kell változnia.
És úgy is lett.
Először is fölvonszolt a Szent Anna-forráshoz, hogy
megbeszéljük a helyzetet a szoborral.
 Azután borzalmas tartalmú uzsonnásdobo-zokat kaptam,
rosszabbakat, mint Hobbit, és minden reggel négy
buszmegállónyit kellett futnom, mielőtt felszálltam. Tanítás
után edzőterembe mentem a mamámmal. Nagyon drága volt,
ezért mindkettőnknek ott kellett dolgozni, hogy használhassuk a
gépeket. Ő két órára beállt a portán, én pedig két órán keresztül
a törülközőket szedegettem össze.
Tulajdonképpen szerettem ezt, szívesen beszélgettem az
emberekkel, elmondták a történeteiket, meg hogy miért vannak
ott. Járt oda egy fickó, aki abban bízott, hogy majd csajokkal
találkozik, de nem sokan jöttek, aztán volt egy férfi, akinek
szívbaja volt, egy nő, aki jól akart kinézni egy esküvőre, meg
egy énekesnő, aki látott magáról egy videót, és megállapította,
hogy olyan széles a háta, mint a hegy, ami többé-kevésbé igaz
is volt.
Engem tényleg érdekeltek a történeteik, ezért még többet
meséltek, és azt mondták a hely üzemeltetőinek, hogy telitalálat
vagyok. És bár egyáltalán nem lehetett volna itt dolgoznom,
hiszen még fiatalkorú voltam, még több időre alkalmaztak. A
törvény miatt nem mertek fizetést adni, de szép holmikat vettek
nekem a boltban, például jó, vadonatúj iskolai sportkabátot meg
fényképezőgépet, ami nagyszerű volt.
A mama jó sokat fogyott, a papa pedig abbahagyta a
szédelgést, és azt mondta, soha senki ne becsülje alá Szent
Anna és az egészséges diéta hatalmát. És megint minden
rendben volt otthon.
Az iskolában is jó volt, mert sokkal sportosabb lettem, és
tizenhárom éves koromban elmentem a diszkóba, és Hobbit
kijelentette, hogy a legtöbb nőci szerint pompás darab vagyok.
Ami számomra csuda klasszul hangzott ugyan, de Hobbitnak
nem.
Sem Hobbit, sem én nem tudtuk, milyen munkát keressünk,
milyen pályát vagy micsodát válasszunk. A papám elektromos
cikkek eladásával foglalkozott, és halálbiztos voltam benne,
hogy azt nem akarom csinálni. Hobbit papája és mamája
vegyesboltot vezetett, és ő még a gondolatát is utálta annak,
hogy ott robotoljon. A mamám már teljes munkaidőben
dolgozott a konditeremben, elvégzett egy tanfolyamot, és
aerobikot oktatott. De ezek egyike sem könnyítette meg nekünk
a döntést. Úgy tűnt, hogy még Miss King, a pályaválasztási
tanácsadó sem tud egykönnyen tanácsot adni.
Nekem azt fejtegette, figyelembe kellene vennem, hogy
érdekelnek az emberek. Egyenesen megmondtam neki, hogy
nem leszek szociális munkás, utálnám. Nem, azt mondta, nem
erre gondolt, sem arra, hogy tanítsak. Ki nem állnám a tanítást.
Együtt érzőn bólogatott. Miss King mindig kedves volt,
tényleg.
– Olyan állásra gondolok, ahol elbeszélgethetnél az
emberekkel, és segítenél nekik, hogy jól érezzék magukat –
javasolta.
– Parkett-táncos? – találgattam Azt akartam mondani
Hobbitnak, hogy én jöttem rá.
– Igen, valami ilyesmi, feltétlenül ezen a területen kell
keresgélnünk – helyeselt Miss King.
Így hát ezek után nem szóltam Hobbitnak. Azután bámulatos
módon azzal állt elő, hogy fodrászok is lehetnénk, azokba az
osztályokba rengeteg csaj jár, és nők fejét simogatnánk, meg
minden effélét csinálnánk egész nap a szalonban.
– Fodrász? – ismételtem meg döbbenten.
– Valamit csak csinálnunk kell – jelentette ki Hobbit
tárgyilagosan.
Hobbiton és rajtam kívül senkinek sem tetszett az ötlet. A
mamám azt mondta, valami értelmesebb dologba is foghatnék,
a papa szerint pedig ez nem igazán férfiaknak való. Hobbit
szülei azt mondták, többé nem tudnának emelt fővel járni a
vegyesboltjukban.
 Később kiderült, hogy egyáltalán nem olyan rossz. Hobbit
egy előkelő szalonban kapott munkát, ahol Merlinnek hívták.
Merlin!
Mindig eszembe kellett idéznem, amikor meglátogattam
vagy fölhívtam telefonon.
Én egy családias stílusú szalonban kaptam helyet Rossmore
külvárosában, úgy hívták: Hölgy Szalon. Kedveltem a
tulajdonost, Mr. Dixont. Mindannyian Mr. Dixonnek
szólítottuk, még azok is, akik már húsz éve ott voltak.
Nagyon középkorú, középosztálybeli, hetente-mosatunk-és-
beszárítunk brigád volt, hathetente egyszer módjával vágattak
(nyírásnak nevezték), évente kétszer visszafogott festést kértek.
Semmi újítás, semmi kísérletezés, semmi esély fölmutatni
valami stílust. De alapvetően rendes emberek voltak, akik
jobban akartak kinézni.
A szemük tágra meredt az izgatottságtól, amikor a tükörbe
néztek. Minden fodrászolás fölért egy álommal. Egy nő
vacsoravendégeket várt, egy másik jégrevüre, a harmadik
öreglányok találkozójára készült. A legtöbbnek nem volt semmi
önbizalma, ezért soha semmi újat nem próbáltak ki. Néha
észrevettem, hogy távozáskor alig valamivel néznek csak ki
jobban, de jobban érezték magukat, ezért emeltebb fővel és
céltudatosabban jártak, és zavart mosollyal nézegették magukat
a kirakatban, ahelyett hogy elsiettek volna mellette, ahogy
érkezéskor tették.
Kicsit úgy, mint a saját mamám.
A konditeremben leadott első kilók után nem látszott rajta
óriási változás. Csak több lett az önbizalma, ennyi volt az egész.
Jobban érezte magát a bőrében, és nem harapta le a papa fejét
mérgében, és nem kérdezte, hol járt, és nem vádolta azzal, hogy
elhanyagolja. Kellemesebb volt vele élni, így a papa is
kedvesebb lett hozzá. Ilyen egyszerű volt.
Pont így éreztek ezek a nők is a szalonban.
 Azt hiszem, kedveltek, jó borravalókat adtak, szerették a
Bokszoló nevet. Érdeklődtek a családom, a kötöttségeim felől,
meg hogy van-e barátnőm. A társaság fele azt mondta, meg
kellene már állapodnom, a másik fele azt tanácsolta, várjak.
Néhányan úgy vélték, jól tenném, ha fölkeresném Szent Annát,
mert szívügyekben övé az utolsó szó.
Éppenséggel ráértem még. Hobbit meg én eljártunk
klubokba, de csak borzalmasan visítozó lányokkal találkoztunk,
egyáltalán nem letelepednivalókkal. Hobbit most, hogy Mer-
linnek hívták, tele volt önbizalommal és becsvággyal. Azt
mondta, ha nem lépek, öregemberként fogom végezni, aki csak
ahhoz ért, hogyan kell csinosan dauerolt frizurákat csinálni.
Nyitnunk kellett, elmenni valahová, ahol történhet valami, ahol
beszállhatunk a versenybe.
Valójában tudtam, hogy igaza van, de nem esett jól faképnél
hagyni Mr. Dixont meg a Hölgy Szalont. Árulásnak tűnt. Mr.
Dixon azt mondta, öt igazán nehéz kuncsaftja van, akik csak
engem kedvelnek. Nem esne-e nehezemre havonta egyszer
bemenni? Merlin szerint színtiszta őrültség ilyen
elkötelezettséget venni a nyakamba, de nem tehettem mást. Mr.
Dixon mindenre megtanított, és rendesen fizetett, és nem
gondolom, hogy helyes volna átlépni azokon az embereken,
akik segítettek.
Mindenesetre Merlin és én összeraktuk a spórolt pénzünket,
és megnyitottuk a saját szalonunkat. Rossmore határozottan
megváltozott az évek során. Az új gazdagsággal együtt járt,
hogy az emberek a legjobbat akarták megkapni. Megjelent a
pénzes kuncsaftok ifjú és láthatóan vég nélküli sora. Lányok
tigrisszerű sörénnyel, tüskésen rövidre nyírt, szilvaszínűre
festett hajjal, hölgyek olyan sűrűn melírozott frizurával, hogy
senki sem tudta megállapítani az eredeti színt.
Hosszú, formás lábuk volt, unalmasak voltak, és hetente
kétszer jöttek. Csodáltam a gazdagságukat, és hogy milyen
fontosságot tulajdonítanak a hajuknak. A Hölgy Szalon mintha
fényévnyi távolságba került volna.
Természetesen én is nevet változtattam. Most Fabian lettem.
És bár Merlin kinevetett, amiért minden hónap utolsó péntekén
visszamentem a Hölgy Szalonba, azért úgy vélem, félig-meddig
csodált is érte. Mr. Dixon úgy mosolygott rám, mintha a rég
elveszett fia volnék, aki hazatért a családi birtokra.
Ott továbbra is Bokszolónak hívtak, és megcsodálták a saját
új hajviseletemet meg a csinos mellényeimet. Elmeséltem
nekik, hogy a rossmore-i bohócszalonban teljesen őrültek az
emberek, és szeretik, ha mindenki beöltözik. Szívesen
hallgatták ezeket a történeteket, és biztonságban érezték
magukat a saját helyükön. Újabban nagyobb volt az
önbizalmam, ezért néhányuknak javasoltam némi újítást. Mr.
Dixon még a valamivel korszerűbb díszítésre vonatkozó néhány
ötletemet is elfogadta.
Kikérdeztek a szerelmi életemről is, én pedig őszintén
bevallottam nekik, hogy túlságosan sokat dolgozom ahhoz,
hogy bárkibe is beleszerethessek. Azt tanácsolták, ne várjak túl
hosszú ideig, és közben megfontoltan bólogattak.
Azt viszont nem mondtam el nekik, hogy a bohócok
városában Merlint kivéve mindenki azt hiszi, meleg vagyok.
Ma már nincs ezzel bajom, sok szempontból tulajdonképpen a
javamra vált. A nők jobban megbíznak a meleg férfiakban,
mintha ők valahogy mindkét világ legjobbjai volnának. A
meleg pasik nem vetik rá magukat a zsákmányra, nem lassú a
felfogásuk, nem macsók és nem szótlanok; olyanok, mint egy
barátnő, de nem vetélytársak.
Semmi bajom nem származott belőle; sőt valójában nagy
hasznomra volt. Úgy tűnt, a kuncsaftok örülnek neki: bízhattak
bennem. És bíztak. Öregem, de még hogy! Mint az a bámulatos
lány, Hazel, aki mindent elmesélt az egyéjszakás kalandjairól
meg az utánuk érzett magányáról. Soha nem mondta volna el,
ha heteroszexuális férfinak tartott volna, aki esetleg beszáll a
versenybe.
Minden tőlem telhetőt megtettem érte azzal, hogy
visszavettem szélsőségesen utcalányos kinézetéből, és
valamivel méltóságosabb külsőt adtam neki. Kicsivel ízlésesebb
öltözködést javasoltam, és kevésbé kihívó, a derekát nem
csupaszon hagyó, nem testhez simuló viseletet. Azt mondta, ez
fölér a gyógykezeléssel.
És ott volt Mary Lou, aki nem tudta elérni, hogy a barátja
bízzon benne. A férfi nagyon boldog volt vele, de nem engedte,
hogy a lány beköltözzön hozzá. Gyűrűről vagy ilyesmiről
természetesen ne is beszéljünk. Azt mondtam, szerintem
függetlenebbnek kellene lennie, és el kéne utaznia nyaralni a
barátnőivel. Nem, egyáltalán nem napsütéses, szexes, pincérrel-
alvós nyaralásra, hanem épp ellenkezőleg, inkább műveltebb
módon. Erősen kételkedett benne, de persze kifizetődött. A
férfit nagyon aggasztotta, hogy Mary Lou nélküle is tud élni.
Vagyis boldog voltam ott. Megtetszett egy gyönyörű lány,
Lara, egy tervező, aki rendszeresen fölkeresett. Állandóan
visszajártam a Hölgy Szalonba Mr. Dixonhöz, aki végül is
elindított a pályán. Néha szép tükröt, turbó hajszárítót vagy egy
köteg új törülközőt vittem neki ajándékba, de mindig
elfogadtam tőle a munkabért, bár nem volt rá szükségem.
Mr. Dixon a régi iskolát képviselte. Nem lehetett őt
megbántani.
Egy alkalommal meglátogatott a szalonunkban, és az egész
színjátékot megértette. Később azt mondta, jó fiú vagyok, a
legjobb, akit valaha ismert, és nem érdeklik a személyes
szokásaim: ez az én dolgom. Mármint a magánéletem.
És egyszerűen nem tudtam neki megmagyarázni. Túlságosan
bonyolult volt. Mr. Dixon nem sokkal később meghalt, és rám
hagyta a szalont.
 Nem mertem elhinni. De nem voltak közeli rokonai, és nem
akarta, hogy egész élete munkáját fölszámolják és kiárusítsák
valakinek, aki gyorséttermet nyit a helyszínen.
Fogalmam sem volt róla, mit kezdjek vele, nevetségesen
ódivatú és ráfizetéses üzlet volt, de tudtam, hogy meg kell
tartani szalonnak. És nem akartam kisemmizni az évek óta oda
járó idős hölgyeket azáltal, hogy jellegzetes Fabian-szalonná
alakítom annak minden kellékével együtt. Mindenesetre
akkoriban nem gondolkodtam rajta sokat. Más dolgokon
töprengtem.
Addigra már teljes mértékben beleszerettem Larába, de ő azt
hitte, meleg vagyok, és nem tudtam meggyőzni az
ellenkezőjéről.
– Lehetetlen, Fabian, nem szerethet, édesem, maga olyan
meleg, mint a nap! – nevetett. – Mi ketten barátok vagyunk,
csakis valami ostoba összetűzés állhat a háttérben, amit egy
pompás fickóval folytatott, és el akarja neki mondani: el fogok
menni egy lánnyal, figyelj hát rám!
– Lara, én nem vagyok meleg – mondtam neki emelt hangon.
– Száz százalékban heteroszexuális vagyok.
– Feltehetőleg Gerry, Henri meg Basil is a szalonban –
gúnyolódott.
– Nem, természetesen ők nem. De én igen.
Hasztalan próbálkozás volt. Elárultam neki, hogy
Bokszolónak hívnak, és ezen még jobban nevetett. Vagy
George-nak, idéztem föl kétségbeesetten, ő pedig azt mondta,
döntsem el.
Az ideges nő, aki a Hölgy Szalont vezette, állandóan
fölhívott, és tudni akarta, hogy mit csináljon az áramszámlával,
vagy, hogy rendeljen-e még több kondicionálót. Most pedig
mindennek tetejébe az egyik legjobb fodrászom éppen cirkuszt
rendezett a személyzeti szobában, ordítozott, üvöltözött, és
teljesen összefüggéstelenül arról beszélt, hogy tönkretette
valakinek a haját, és nem tudta, hogy a férje mindenáron
gyerekeket akar, meg hogy az emberek nem bíznak egymásban.
Már csak ez hiányzott a zsúfolt délelőttön!
Gerry és Basil, akik általában remekül kezelték a hisztériás
kitöréseket és az idegösszeomlásokat meg az üvöltözést, sem
szép szóval, sem erővel nem tudták leállítani. Henri azt
javasolta, hívjuk ki az ápolókat.
Bementem, és leültem mellé.
– Pandora!… – szólítottam meg kedvesen.
– Vi, Vinek hívnak! – kiabálta. Elfelejtettem. A szalonban
mindig Pandorának szólítottuk.
– Én Bokszoló vagyok: ez az igazi nevem – mondtam. Azt
gondoltam, ez talán segít. De nem segített.
– Bokszoló? – kérdezte hitetlenkedve.
– Attól tartok, igen – ismertem be.
– Ó, istenem – mondta. – Más sem hiányzik: Bokszolónak
hívják!
Úgy döntöttem, kiderítem, mi a baj. Ismét zokogni kezdett,
ezért körülbelül minden negyedik szót értettem csak meg. Volt
Ian, a férje, volt a tizenegy órás hölgy, volt az a szegény Brenda
Desmond meg a francia férfi, és volt az újhold.
Azon töprengtem, Henrinek talán igaza van. Pandora talán
megőrült, el kell különíteni és be kell zárni. Adtam neki egy
pohár vizet, és a kezét paskoltam.
Szóltak, hogy Lara a szalonban van. Azt üzentem, várnia
kell. És tovább paskolgattam a mellettem ülő, pityergő nőt.
– Nem bosszanthatjuk föl Larát – bőgte nekem Pandora-Vi.
– Nem érdekel, ha fölbosszantjuk Larát. Lara bosszantott föl
engem, ragaszkodik ahhoz a gondolathoz, hogy meleg vagyok,
gúnyt űz belőlem és kifiguráz. Hadd várjon csak az istenverte
hajegyenesítés, amíg el nem készülök.
Vi könnyáztatta arccal nézett rám.
 – De hát ez nevetséges, már ránézésre látszik magán, hogy
mindkét oldalra játszik!
Az arca vörös volt és komoly.
Gondoltam, megpofozom, de ez nem a megfelelő pillanat
volt ahhoz, hogy késhegyre menő vitát folytassak vele a
szexualitásomról. Mindenesetre látta az arckifejezésemet.
– Ha jól belegondol, a biszexualitásnak megvan a maga
értelme – hebegte. – Kevesebb az esélye, hogy elrontsa a
dolgokat, mindig marad egy nyitott lehetőség.
– Nem vagyok biszexuális, Vi. Nőkkel élek szexuális életet,
érti? Nőkkel, lányokkal, csajokkal, nőcikkel, spinékkel, bárhogy
is nevezi. Nem eléggel, azt meg kell hagyni, és nem kezdtem
elég korán. Mostantól kezdve minden nővel lefekszem, akinek
csak dobog a szíve. Ez majd bebizonyítja azoknak a
mindentudó Laráknak odakint. Ez majd megmutatja nekik…
Vi szája rémülten elkerekedett. Nem rám bámult, hanem a
vállam mögé. Tudtam, mielőtt megfordultam volna. Ott állt
Lara, minden szót hallott. Tulajdonképpen nagyon rosszallón
nézett.
– Hogy meri megríkatni Pandorát? – kezdte. – Durva fráter!
Szegény Pandora, mit mondott magának?
Az együttérzés hatására Pandorából természetesen megint
patakzani kezdett a könny. Ismét elcsíptem pár kulcsszót:
csecsemők, újhold, Ian, tizenegy órás hölgy, francia férfi,
karkötő. Tökéletesen összefüggéstelenül, teljesen idiótán
hangzott. Ám Lara azonnal megértette. Nincs semmi baj,
mondta, mindannyi-unknak úgy kell tennünk, mintha semmiről
sem tudnánk.
Nos, ez nekem nem lesz nehéz. Úgy értem, én tényleg nem
tudtam semmit.
A tizenegy órás hölgynek adhatunk kárpótlást, Vinek abba
kell hagynia a fogamzásgátló szedését, Ian szereti őt, a karkötő
Vié, nem a tizenegy órás hölgyé; minden rendben van, nincs
miért sírni. A legfontosabb dolog a feszültség elkerülése.
Az egész összefüggéstelen zagyvaság volt.
Vi mégis letörölte a könnyeit, kifújta az orrát, és
tulajdonképpen mosolygott.
– Egy ilyen szalonban meglehetősen nehéz elkerülni a
feszültséget – mondta bánatosan Larának.
– Menjen valami nyugodtabb helyre, közelebb az otthonához
– javasolta Lara.
– Hová? – kérdezte Vi.
– Ó, biztos vagyok benne, hogy Tigrisnek vagy Bokszolónak,
vagy minek hívják, kitűnő terve van a maga számára – jegyezte
meg Lara, de mosolyogva nézett rám. Valahogy másképpen,
mint eddig, mintha most látna először igazán.
Ott és akkor tényleg született egy tervem.
Vi történetesen egész közel lakott a Hölgy Szalonhoz,
Rossmore legtávolabbi külvárosában, nem messze a
galagonyaerdőtől. Vezethetné az üzletet. Lehetnének gyerekei
meg karkötői, meg újholdja, bármi, amit szeretne, és akkor a
tizenegy órás hölgy távol maradna innen. Amit csak akarnak.
Akkor tehát minden rendben van, visszamehetünk dolgozni?
Lehet róla szó?
És visszamentünk, és én mélyen Lara szemébe néztem a
tükörben, és azt mondtam, nincs szüksége hajegyenesítésre, az
ő haja úgy gyönyörű, ahogy van.
Azt felelte, kíváncsi rá, nincs-e valami szakszerűtlen abban,
ahogy a nyakát simogatom. Talán inkább orvos-beteg
viszonyhoz illik, és visszavonhatják-e az engedélyemet a
szabálytalan viselkedés miatt?
Nem gondolom, mondtam, azt hiszem, egy szalonban
egészen másfajta előírások érvényesek, ő pedig gyöngéden,
szenvedélyesen fölnevetett és azt mondta, nem kell arról
álmodoznom, hogy minden nővel lefeküdjek, akinek dobog a
szíve.
Neki erősen dobogott…

15. fejezet
Az intelligenciateszt

Első rész – Melanie

Tudják, hogy van ez: az emberek azt hiszik, aki siket, az buta
is. Valójában semmi nem áll ennél távolabb az igazságtól. Aki
siket, annak gyakran vág az esze, mint a beretva, mert sokat kell
befogadnia a többi érzékszervvel. Állandóan az emberek arcát
nézem, azt figyelem, érzékelem-e, milyen hangulatban vannak.
Úgy értem, ha az ember látja, hogyan szorítják ökölbe a kezüket
vagy harapdálják az ajkukat, vagy csak fészkelődnek, akkor
pontosan tudja, mi történik. Végigjárhatnám Rossmore-ban az
egész Castle Streetet meg a Market Streetet, és
megmondhatnám, milyen hangulatban van a város.
Amikor tehát mindannyian az intelligenciatesztről kezdtek
beszélni, természetesen rögtön tudtam, milyen fontos. És minél
többször mondták, hogy nem kell miatta izgulni, annál jobban
tudtam. Nem vagyok bolond, tökéletesen siket vagyok, ez igaz,
de egyáltalán nem vagyok ostoba. Az egész erről a hozzám
hasonló lányoknak való iskoláról szólt, a Szent Martinról.
– Örülnél, ha ott lehetnél, ha lenne hely számodra, Melanie –
mondta újból és újból a mamám. – Afféle legenda az
oktatásban, a lányaik remekül boldogulnak az életben. De ha
nincs helyük, az se baj, majd találunk másik iskolát. Rengeteg
van.
Én azonban tudtam, hogy az egésznek semmi köze sincs
ahhoz, van-e hely a Szent Martinban, és azt is tudtam, hogy
nincs rengeteg iskola. Ha jól megválaszolom a kérdéseket az
intelligenciateszten, akkor bejutok, ilyen egyszerű.
Találkoztam már lányokkal, akik oda járnak, ezért mindent
tudtam róla, nagyszerű helynek tűnt. Ez a Kim nevű lány azt
mondta, pompás a koszt, aki akar, az kérhet húsmenteset, és bár
lányiskola, de azért táncolhatnak a pajtásaikkal. Még helyesen
táncolni is megtanítják őket úgy, hogy megfigyeltetik a padlóról
visszaverődő rezgéseket. Művészeti órák is vannak, és minden
évben kiállítást rendeznek, és egész sereg játékot lehet játszani
a hallók iskolái meg más siketiskolák ellen, necclabdát, hokit,
métát. Mindenkinek afféle egyenruhája van, valamilyen
krémszínű blúzt és tengerészkék szoknyát vagy farmert
viselnek.
Csöngő helyett fények villognak, és sminkórákat éppúgy
tartanak, mint szájról olvasást és a megszokott dolgokat.
Iszonyúan szerettem volna bekerülni a Szent Martinba.
De a mamám és a papám még jobban odavolt érte. Ráadásul,
tudják, ingyenes lenne. Valami gazdag siket egész vagyont
hagyott örökül a halláskárosult lányok oktatására. Most már
főleg a pénz miatt lelkesedtek érte. Meg azért, mert a Szent
Martinban végzett lányok mindenhová bejutottak. Egyetemre
mentek és kitűnő állást kaptak. De nagy segítség volna azért is,
mert a mamának és a papának nincs sok pénze, és Fergalról
meg Cormacről is gondoskodniuk kell. Tudom, ők nem siketek.
De őket is iskoláztatni kell.
A papa üzlete mindig azzal fenyeget, hogy bezárják. A
mamának fáj a háta, és hosszú órákat kell eltöltenie a
szupermarketben, hogy rendben menjenek a dolgok. Tudtam,
hogy a mama följár a forráshoz az erdőbe, és imádkozik érte,
hogy visszakapjam a hallásomat, ami valójában nevetséges.
Hogyan tudnának valamit megfordítani, ami már megtörtént?
És ha képesek rá, akkor ott vannak egy csomóan, akik
rosszabbul állnak, mint én.
 Egyszóval, noha minden tőlük telhetőt megtettek azért, hogy
ne rakjanak terheket a vállamra, mégis rosszul voltak az
aggodalomtól, hátha nem megyek át a vizsgán.
Maga a teszt nem igazán nyugtalanított. Nem gondoltam,
hogy nagyon nehéz lesz. Általános ismeretekről és formáknak a
helyükre illesztéséről fog szólni. Ez nem nehéz. És tárgyakat
kell azonosítani fényképekről vagy rajzokról. Kim, az a lány,
aki már a Szent Martinba jár, azt mondta, nem vészes. Neki
nehezen ment a papírsárkány, mert a való életben soha nem
látott olyat, ugyanis nem engedték őt sárkányok után futkosni,
hátha nem hallja a közlekedési zajokat, és meghal, ezért nem
tudta, hogy néznek ki. De minden mást tudott, ezért rendben
bejutott.
A mama és a papa minden addiginál jobban izgult a vizsga
napján. A mama folyton átöltözött: a kosztüm túlságosan
hivatalos, mondta, a fodros ruhában úgy néz ki, mint a pudli, a
farmer azt sugallja, hogy közönyös. Mi a helyes öltözék?
Nem hittem, hogy ilyen sokat számítana, mit vesz föl akár ő,
akár én. De halálosan ideges volt, és a hálószobájuk padlója úgy
tele volt ruhákkal, ahogy még soha. Ezért nem mondtam ki,
amit gondoltam, hogy tőlem akár egy fekete nejlonszatyrot is
fölvehetne; azt mondtam, a kosztüm a legjobb, és felköthetne
hozzá egy rózsaszín kendőt, hogy vidámabb legyen. A mama
abbahagyta a dühöngést, csókolgatni kezdett, és azt mondta,
kincs vagyok, és kétségtelenül fölvesznek az iskolába, mindegy,
ki milyen ruhában lesz.
A papa borotválkozás közben háromszor is megvágta az
arcát, én erre kijelentettem, hogy mintha olyasvalaki kísérne el,
aki vérfürdőben vett részt. Hirtelen elfutotta a könny a szemét.
– Olyan okos vagy, Mel! Olyan csodálatos, fontos szavakat
ismersz, mint például a „vérfürdő”. Ostobák lennének nem
fölvenni abba az iskolába.
Idegroncsok voltunk, amikor elindultunk.
 Vonattal utaztunk Rossmore-ból a városba, ahol az iskola
van, azután busszal mentünk a kapuig, és fölsétáltunk a hosszú
felhajtón. Minden pompásan nézett ki. Ahogy mondtam, óriási
sportpályái voltak, meg az a fallal körülzárt kert, amiről Kim
mesélt, ahol minden diáknak van virágágyása, és mindenki azt
ültet, amit akar, és az ablakon át láttam egy csodálatos
műtermet: freskót festő lányokat pillantottam meg odabenn, és
arra vágytam, bárcsak én is csatlakozhatnék hozzájuk. Az
akkori iskolám unalmasnak tűnt ehhez képest, a tanárokat
állandóan emlékeztetni kellett rá, hogy siket vagyok, és ez arra
csábított, hogy ne figyeljek. De ha itt lennék a Szent Martinban,
akkor keményen dolgoznék, tényleg nagyon keményen. Ezt
nem szabad elmondanom nekik. Védekezésnek vagy
könyörgésnek hangzana. Minden a vizsgán múlik.
Amikor bementünk, mindkét szülőmnek azonnal vécére
kellett mennie, én pedig a nagy előcsarnokban álltam, és
körülnéztem. Lelki szememmel láttam magam a következő
években. Elképzeltem, hogy meglátogatnak otthon a barátaim,
és én is elmegyek hozzájuk. Természetesen utálnák a
testvéreimet, Fergalt és Cormacet, de talán én is utálnám az ő
testvéreiket. A tanév során fölkeresnének a szüleim, megnéznék
a virágágyásomat és a kiállításomat a műteremben.
Egy nő jött oda, hogy beszéljen velem. Nyilvánvaló volt,
hogy hozzászokott a siketekkel való foglalkozáshoz. Nem
szólalt meg addig, amíg egymásra nem néztünk.
Elragadóan nézett ki, hosszú, sötét, göndör haja volt, és
szélesen mosolygott. Nagyon elegánsan nézett ki a szűk fekete
szoknyában meg a sárga blúzban, amelyen fekete és sárga
melltű díszlett. Hátizsák lógott a vállán, és mindkét keze szabad
volt, így a beszéd mellett jelekkel is érintkezett velem.
Erre nem számítottam.
Azt gondoltam, ebben az iskolában nem jelelnek. Azt hittem,
helytelenítik, és úgy vélik, hátráltat minket. Amikor hetente
háromszor szájról olvasást tanultam, ott újból és újból azt
ismételgették, hogy ha a valódi világban akarok élni, akkor nem
jelelhetek.
Ő azonban jelelt, és úgy nézett ki, mint egy tanár. Lehet,
hogy ez valami vizsga. Vagy csapda? Nehéz volt eldönteni, mit
tegyek.
De az is lehet, hogy ő maga is siket. Az udvariasság azt
diktálta, hogy én is jelbeszéddel válaszoljak, ám úgy döntöttem,
meg is szólalok, hogy lássa, tudok beszélni.
Megkérdezte, eltévedtem-e.
Mindkét közlési módot használva azt feleltem, köszönöm,
nem, a szüleimre várok, akik mindketten a mosdóba mentek,
azután pedig egy értékelésre megyünk. Azt mondta, jól van, és
később még találkozunk, mert ő is részt fog venni rajta.
Körülnézett a nagy előcsarnokban, és röviden fölsóhajtott.
– Bizonyára szeret itt lenni – mondtam.
– Igen, szeretek. Nagyon szeretek – válaszolta, és valami
szomorúság érződött rajta, mintha hamarosan elmenne onnan. A
siketeknek annyira igyekezniük kell elcsípni a szavakat, hogy
azzal együtt egy csomó egyebet is fölszednek.
A mamám és a papám nagyon ideges volt, állandóan
összezavarodtak, miközben a föltett kérdésekre feleltek,
amelyek közönséges, általános témákra vonatkoztak. Közbe
akartam kiáltani, hogy engem kell vizsgáztatni, nekem vannak
nyelvi nehézségeim, és bárcsak látnák a mamámat a
szupermarket pénztárában, olyan gyors, mint a varázsló, és a
papám annyira megbízható a cégénél, hogy mindenhová van
kulcsa, és ha a többiek kizárják magukat, akkor őt kell hívniuk.
Azok az emberek nem tűntek megbízhatóknak: mintha nem
emlékeznének arra, hogy a ház a sajátjuk-e vagy bérlik, és
láthatóan azt is elfelejtik, hány éves Fergal meg Cormac.
 Bejött hozzánk a göndör fekete hajú nő, bemutatkozott, a
neve Caroline, mondta, és néhány dolgot átvesz velem. Föltesz
pár kérdést.
Először azt hittem, ez vicc. Olyan dolgokat kérdezett, amiket
az ötévesek is tudnak: hogy milyen színűek a közlekedési
lámpák, ki Írország kormányfője, Anglia miniszterelnöke és az
Egyesült Államok elnöke, és hogy milyen állat kapcsolódik
Szent Györgyhöz. Azután valamivel nehezebb kérdéseket tett
fel, például hogy melyik testrészünkön van hámszövet vagy
retina. És még néhány fejtörő kérdést, hogy mekkora
sebességgel közlekednek a vonatok, vagy, hogy milyen hosszú
a peron.
Megkértek, hogy meséljek Rossmore-ról, ezért részleteztem
a huzavonát az elkerülő útról, amely a galagonyaerdőn keresztül
vezetne. Mondtam, hogy én támogatom, mert jelenleg ott
nagyon nehéz átmenni az úton a rengeteg óriási teherautó miatt,
meg azért is, mert a helyeknek fejlődniük kell, nem pedig
megrekedni. Úgy tűnt, mintha érdeklődve figyeltek volna, de
ezt nehéz megállapítani.
Caroline megkérdezte, van-e valami kérdésem, ezért a
jelelésről meg az azzal kapcsolatos állásfoglalásukról
tudakozódtam, ő pedig azt válaszolta, hogy sok siket ember
szeret jelelni, mert az megnyugtató a számukra, ezért a Szent
Martin iskola nem helyteleníti, egyszerűen második nyelvként
használják. Ez tetszett nekem.
Azután bejelentette, hogy nehéz kérdés következik: ha egy
épületfestő számokat akar fölfesteni egy lakótelepen egytől
százig, hányszor kell fölírnia a kilences számot? Ránéztem, az
igazi kérdést vártam. Pedig ez volt az.
Továbbra is csak néztem és vártam
– Ennyi a kérdés. Nincs benne turpisság – mondta. De
biztosan van benne valami csel. Erre mindenki tudja a választ.
Egy ilyen nagyszerű iskolába a bejutás vagy az elutasítás felől
nem dönthetnek így.
Arra kért, írjam le a választ egy papírra, és leírtam. Amikor
megnézte, bólintott, összehajtotta, és a teremben lévőkhöz
fordult.
– Ön szerint? – kérdezte az igazgatótól.
Az igazgató kilencet mondott. Az igazgatóhelyettes tizet. Az
anyám tizenegyet. Az apám azt mondta, csakis tizenegy lehet,
mert a kilencvenkilencben két kilences van.
Caroline rájuk mosolygott.
– Tudják, mennyit mondott Melanie?
Mindenki rám nézett, és éreztem, hogy skarlátvörös lesz az
arcom.
– Sajnálom – böktem ki –, azt hittem, minden egyes
alkalomra gondolt, amikor a festő leírja a kilences számot…
– Pont erre gondoltam – mondta Caroline. – És tökéletesen
igazad van, te vagy az egyetlen ebben a szobában, aki eltaláltad.
Mindenki számolni kezdett az ujjával:
– Kilenc, tizenkilenc, huszonkilenc… Caroline véget vetett a
szenvedéseiknek.
– Melanie húszat válaszolt, önök mind elfeledkeztek a
kilencvenegyről, a kilencvenkettőről, a kilencvenháromról és
így tovább. Jól van, Melanie!
A mamám és a papám sugárzó arccal nézett rám, és
fölmutatták a hüvelykujjukat. Az igazgató és az
igazgatóhelyettes nevetett, váljék dicséretükre, és kissé
szégyenkeztek.
Azután következett a tárgyak azonosítása.
Kártyákon voltak, és őszintén szólva eleinte nagyon könnyen
ment: nyulak, házak, napraforgók, buszok meg ilyesmik.
Azután valamivel nehezebbekre tértünk át. Nem akartam
nagyon elbízni magam, de ezek sem voltak túl bonyolultak.
Targonca, konyhagép, hegedű vagy szaxofon.
 De volt egy, amit egyáltalán nem tudtam megfejteni.
Háromszög alakú volt. Kissé elfordítottam a kártyát, hogy
jobban lássam. Nem, még így sem tudtam, mi lehet, a rajz
nagyon egyszerű volt, túl egyszerű: nem voltak rajta igazi
nyomravezető jelek.
– Attól tartok, nincs ötletem – szabadkoztam. Caroline
csalódottnak tűnt. Láttam a szemén.
– Ne siess! – biztatott.
De minél tovább néztem, annál jobban összezavarodtam. Ki
tudhatná, mi ez? A szüleimre pillantottam, és legnagyobb
megdöbbenésemre azt láttam, hogy erősen szorítják a kezüket.
A papának csukva volt a szeme, a mama olyan dühös arcot
vágott, mint amilyet akkor szokott a pénztárban, amikor az
emberek ostobák vagy a táskájukban kotorásznak pénz után.
Rájöttem, hogy tudják, mi van a képen. Nem akartam elhinni:
honnan tudják? Csak valamiféle ihlet segíthetett.
– Nem kell sietned – ismételte meg Caroline. Nagy
szemekkel nézett, és azt akarta, találjam ki, mi az a dolog.
Láttam, hogy a többieket meglepi a hallgatásom
Egy kicsit úgy fészkelődtek, mintha azt mondanák, hogy az
addigi jó szereplésem a puszta szerencsének köszönhető, vagy
annak, hogy ismerős kérdéseket kaptam. Képtelenek voltak
megoldani azt az egyszerű feladványt, hogy hány kilencest
festett a pasas, azt mégis tudták, mi ez a dolog.
Addig bámultam a háromszöget, míg meg nem fájdult a
szemem. Ez lesz az, ami kizár engem ebből a nagyszerű
iskolából? Ez áll közém és a pompás képzés közé?
Visszakerülök a régi iskolámba, ahol csak bámulok, erőlködöm,
és a dolgok nagy részét úgysem értem? Visszamegyek arra a
betonozott iskolaudvarra, és nem hokizom itt hetente
háromszor, és nem foglalkozom a saját virágágyásommal? Már
elterveztem, mit fogok bele ültetni, a fal elé paradicsomot, előre
pedig sok törpe méretű tűlevelű fát meg téli árvácskát, hogy
egész évben színes legyen.
– Nem, sajnálom, ez tényleg kifogott rajtam – ismertem be
Caroline-nak.
– Találgass! – könyörgött.
– Hát, ez csak találgatás – figyelmeztettem.
– Jó lesz az! – mondta.
– Lehet chester sajt – mondtam bizonytalanul. – Egy szelet
csomagolt chester sajt, vagy talán cheddar. A kettő között
ingadozom.
És minden megváltozott. Mindannyian könnyekre fakadtak,
egymás kezét rázták, és ölelgettek. Caroline arcán ugyanannyi
könny csurgott, mint a mamáén és a papáén. Én kis híján halálra
gyötörtem magam azzal, hogy igyekeztem kitalálni, melyik
fajtáról van szó, ők pedig mindössze a „sajt” szót akarták tőlem
hallani. Képzeljék csak el! Még azt sem tudták, melyik fajta
sajt, csak a szóra voltak kíváncsiak. És a tény, hogy túl
könnyűnek találtam a kérdést, mindent eldöntött.
Megmutatták nekünk a hálótermeket és az ebédlőt, anya és
apa már nem volt ideges, és ismét normális emberekként
viselkedtek.
Caroline így szólt:
– Akkor viszontlátásra a következő tanévkezdéskor! Én
pedig megkérdeztem:
– Tehát visszajön?
Döbbenten nézett rám, amiért tudtam, hogy ez kétséges volt,
de hiszen az egész arca erről árulkodott, és azt mondta, igen,
visszajön, pont ma döntötte el. Tíz perccel korábban. És
valahogy sokkal kevésbé látszott szomorúnak.
Hazafelé a mama és a papa ceruzát meg papírt vett elő a
vonaton, hogy kiszámolják, miért festett húsz darab kilencest a
festő, én pedig a kártyát néztem a beugratós sajt ostoba,
háromszögletű ábrájával, amit Caroline nekem adott, hogy
emlékeztessen erre a napra.

Második rész – Caroline pályafutása

Fiatalkorunkban állandóan eljött hozzánk ez a nagynénink. A

mamám nővére volt, de soha nem hívtuk őt néninek vagy
nénikének, mert azt mondta, attól öregnek érzi magát. Mindig
Shellnek szólítottuk.
Shell nagyon jópofa alak volt, és mindig olyan dolgokat
mondott nekem meg Nancynek, a húgomnak, amiket a mamánk
soha nem mondott volna, például azt, hogy a férfiak csak azt
szeretik, ha a lányok magas sarkú fekete cipőt viselnek, és ha
hosszú, fényes a hajuk, és csillogó vörös rúzst használnak. Be is
tartotta ezeket a szabályokat, káprázatos volt, és mindig
körülvették a férfiak. De semeddig se tartott ugyanaz a férfi,
ahogy a mamám mondta, mert Shell kétségtelenül kissé
állhatatlan volt. Gyakran elcsatangolt valahová egy időre,
azután mindig visszatért. Állhatatlan volt vagy sem, mindig
rendkívüli módon érdeklődött irántunk, kiszedte a
szemöldökünket és szerzett nekünk melltartót. Azt mondta
Nancynek meg nekem, hogy a világ teli van lehetőségekkel, és
mindet meg kell ragadnunk, ez pedig nagyon különbözött attól,
amit mások mondtak nekünk. A mamánk meg a papánk folyton
csak a kemény tanulásról regélt, meg arról, hogy tartsuk
leszegve a fejünket, és a nagyik is ezt szajkózták meg az
iskolában is ezt tanácsolták.
Shell azonban a maga ura volt. Az élet csupa ígéret, mondta,
és készen kell állnunk arra, hogy megszerezzük, ami az utunkba
kerül. A hatására nagyszerűnek és lelkesnek éreztük magunkat,
egy dolog azonban aggasztott.
Amikor négyszemközt voltunk, gyakran mondogatta, hogy
ne törődjek a pályafutásommal meg az effélékkel. Nagyon jól
nézek ki, mondta, férjhez megyek, mire húszéves leszek, csak
feltétlenül rendes fiút válasszak, akinek sok pénze van. Ez az
egész nem tetszett nekem, tizenkét éves korában az ember,
ugyebár, nem szereti az ilyesmit. Mármint azt, hogy nekem nem
kell tanulnom, mert csinosabb az arcom, mint Nancyé, neki
pedig muszáj… ez egy kicsit… nem is tudom… mintha a
kinézet mindent eldöntene.
De Shell-lel nem lehet vitázni, ezért semmit sem mondtam,
csak bólogattam, és egyetértettem vele.
Az iskola elvégzése után fölvettek egy tanárképző főiskolára,
ahol megtanultam, hogyan kell siketeket tanítani. Nancy
egyetemre ment, közgazdaságtant és politikát tanult. Shell
akkoriban egy nagyon gazdag pasassal futott, és mindkettőnket
befizetett egy nyaralásra: Nancy művészeti tanulmányútra ment
Olaszországba, én pedig síelni egy flancos helyre, ahol
találkoztam Laurence-szel.
Laurence egy jól ismert ügyvédi irodában dolgozott. Magas,
jóképű, kedves férfi volt göndör fekete hajjal és széles
mosollyal. Esténként mindenkit megnevettetett a vacsoraasztal
körül. Olyan tréfás volt, hogy a helyet vezető lányok azt
mondták, bármikor ingyen mehet hozzájuk nyaralni.
Legelső este olyan sokszor nevezett elbűvölőnek – ezt a szót
használta –, hogy már-már elhittem…
Shell mindig mondogatta, hogy vannak férfiak, akik
túlságosan tökéletesek ahhoz, hogy igaz legyen, és az a
legbölcsebb, ha mindjárt az elején számba vesszük a hibáikat,
akkor később nem csalódunk bennük.
Rendben, nézzük a hibáit, mondtam. Nagyon jóképű, és azt
mondják, a jóképű férfiak beképzeltek. Ő nem tűnt annak, de
észben kellett ezt tartanom, mint esetleges hibát. Kissé
türelmetlen volt a lassan lesikló síelőkkel meg azokkal, akik az
esti beszélgetésnél nem vették a lapot. Tőlem azonban
semennyi időt nem sajnált, és velem kapcsolatban minden
érdekelte, a tanulmányaim, a családom, a reményeim és az
álmaim – és nagyon érdekelte, hogy lefeküdjön velem.
Mondtam neki, hogy nem szokásom a nyaralások során ezt
tenni.
– Akkor miért utazott ide? – kérdezte ingerülten.
– Síelni jöttem – válaszoltam egyszerűen.
Legnagyobb csodálkozásomra elfogadta ezt, és nem
háborgatott többször a szex miatt. Feltételeztem, hogy nem
fogok róla újból hallani, ezért igencsak meglepett, amikor a
hazatérésünket követően két hét múlva telefonált.
Egy Rossmore nevű, tőlem mindössze tizenöt mérföldnyire
fekvő helyen lakott, így néhányszor együtt vacsoráztunk, azután
előhozakodott a kérdéssel, hogy elmennék-e vele az egyik
hétvégén egy szállodába az angliai Lake Districtbe.
Nagyszerű volna, mondtam, köszönöm, örülnék neki.
Nagyszerű volt, és örültem neki.
Elvitt a családjához látogatóba, flancosak voltak ugyan, de
nem nyomasztóan.
Én is bemutattam a családomnak, és természetesen beállított
Shell, hogy szemügyre vegye. Az ajkához emelte a tenyerét, és
puszit dobott a levegőbe.
– Pompás, Caroline, pompás darab! Hát nem megmondtam
neked, hogy a huszonegyedik születésnapod előtt férjhez mész,
és nem kell törődnöd a pályafutásoddal?
Tátott szájjal néztem rá. Nekem volt pályám. Siketeket fogok
tanítani, a következő szeptembertől próbaidős leszek. Mit értett
az alatt, hogy nem fogok törődni a pályafutásommal?
De ahogy az Shell-lel lenni szokott, az ember nem szól egy
szót sem. Így hát nem mondtam semmit.
A dolgok történetesen másképpen alakultak. Laurence és én
szeptemberben összeházasodtunk, és olyan kapkodás volt házat
szerezni meg rendbe hozni, hogy mindenki azt mondta, jobb, ha
nem futok neki azonnal a próbaévemnek. A következő évben
állapotos lettem, ezért akkor sem tudtam elkezdeni.
Azután Alistairt gondoztam, ostobaság lett volna, ha
megkísérlem ezzel összeegyeztetni a tanítást. Majd amikor első
osztályba ment, és tanítói munkát kerestem a délelőtti órákra,
semmit nem találtam a környéken. Még Rossmore környékén
sem.
Nehogy azt higgyék, hogy majd' meghaltam azért, hogy
eljárjak dolgozni, vagy, hogy unatkoztam, mert tényleg nem ez
volt a helyzet. Nem volt elég óra a napban. Laurence gyakran
fölhívott, és megkérdezte, el tudok-e szökni, hogy vele
ebédeljek; mindig azt mondta, elbűvölő vagyok, és szüntelenül
csodál. Szerettem vele lenni és kényelmessé tenni az életét.
Anyagilag soha nem szűkölködtünk. Egész napos segítőm
volt a háztartásban és a kertben. Rendszeresen eljártam
tornázni, és Fabiannél csináltattam a hajamat meg a körmömet;
péntekenként pedig vacsoravendégeket hívtunk.
Mindig nyolc személyt – például Laurence idősebb
munkatársait, üzletembereket, és néha, amikor eggyel több volt
a férfi, elhívtuk Shellt, aki Laurence szerint nagyon jól alakított
a vacsorán. Megtanultam okosan főzni: ismertem tíz különféle
előételt és tíz különböző fő fogást, és följegyeztem, hogy mit
adtam a vendégeknek, hogy ne ismételjem újból és újból
ugyanazt a menüt. És a gyertyafényes asztal fölött Laurence
rám emelte a poharát.
– Nagyon köszönöm, drága Caroline! – mondta, és az
asztalnál ülő nők irigykedve néztek rám.
Már az elején eldöntöttük, hogy egy gyerekünk lesz, de azt
követően, hogy a karomba vettem Alistairt, azon töprengtem,
hogy még több baba kellene. Laurence ellenezte, és kedvesen
megindokolta. Mindig is azt mondtuk, hogy egy gyerek rendben
van. Alistair nagyon boldog, és sok barátja van – nem tűnik
úgy, hogy húg vagy öcs után epekedik. Tudunk magunkra időt
szakítani, és ezt akartuk a leginkább. Egyetértettem vele,
mindez ésszerűen hangzott. Nem gondoltam, hogy lebeszélt
volna, vagy ilyesmi.
Észre sem vettem, hogy Alistair tizenegy éves lett, és
elérkezett az ideje, hogy kollégiumba menjen. Ezt nem akartam,
igazán embertelennek tűnt. Laurence-t azonban lelkesítette,
hogy a fia ugyanabba az intézménybe kerül, ahová ő és az apja
is járt. Többször is elvitt az iskolába, és megnéztük, hol szívta
el az első cigarettát, hol játszott először rögbit, és megmutatta a
könyvtárat, ahol keményen tanult ahhoz, hogy letegye az A
szintű vizsgáit.32 Azt mondta, nagyon boldog volt ott, felnőtté
érett, és ott szerezte a legtöbb barátját, olyan embereket, akikkel
ma is tartja a kapcsolatot. Minden második hétvégén
elmehetnénk oda, kivennénk egy szállodai szobát, és
elvihetnénk Alistairt meg a barátait egy remek ebédre.
Megkérdeztem Alistairt, ő valójában mit szeretne. Akkor
beszéltem vele, amikor kettesben voltunk a kertben. Arra
biztattam, mondja el nekem a teljes és őszinte igazságot, hiszen
az ő életéről van szó.
Rám nézett óriási barna szemével, és azt mondta, nagyon
szeretne elmenni abba az iskolába.
Így is lett.
Ekkor fogtam hozzá, hogy tanítói állást keressek.
Örültem volna, ha a Szent Martinba mehetek. Az intézmény
a semmi kellős közepén működött. Csodát vittek ott véghez,
nagyobb csodát, mint ami Szent Anna forrásánál valaha is
bekövetkezett az erdőben, ahová játszani vittem Alistairt, és
ahol a kutyákat sétáltattam. De nem volt üres állásuk.
Itt, Rossmore-ban nem működött iskola siketek részére, de a
Szent Itában és a Brothersben voltak különböző lehetőségek. A
32
Az angol oktatá si rendszerben az ú gynevezett A Levél, vagyis Advanced
Levél vizsga megfelel a ná lunk haszná latos emelt szintű vizsgá nak. Az
iskolatípustó l fü ggő en 17-18 évesen esedékes, rendszerint két vagy há rom
tantá rgybó l, és elő feltétele a tová bbtanulá snak.
gyerekek fantasztikusak voltak, és mint minden kezdő tanár,
úgy én is sok hibát követtem el velük, és rengeteget tanultam az
első évben.
Megtanultam, hogyan adjam át az otthoni dolgokat úgy, hogy
a ház és a kert nélkülem is rendben legyen, péntekenként
intéztem a bevásárlást, és továbbra is megrendeztük a
vacsorákat.
Amikor az anyósom megjegyezte, milyen csodálatos vagyok,
hogy munkába álltam – a hangsúlya arról árulkodott, hogy
mindennek tart, csak éppen csodálatosnak nem –, akkor teljesen
félreértettem őt, és köszönetet mondtam neki a dicséretért.
Ebédidőben Fabiannél csináltattam meg a hajamat, és egy
raktárnak használt sötét, kicsi helyiséget berendeztem
dolgozószobának, hogy ne szórjam szét a házban a papírjaimat
meg a laptopot. Ez azt jelentette, hogy megszűntek a kis olasz
éttermekben Laurence-szel rögtönzött ebédek, és nem mentem
hosszú bevásárló körutakra az autómmal. Mint minden dolgozó
feleség, úgy én is megtanultam, hogy ha esténként sokáig
fennmaradok, és nem rakom el a romokat, akkor reggelente
reménytelenül nehéz munkába rohanás előtt mindent rendbe
szedni.
Minden második hétvégén meglátogattuk Alistairt, aki
rengeteg barátot szerzett, sakk-klubba és madármegfigyelő
csoportba járt, így hát megbékéltem a gondolattal, hogy
helyesen cselekedtünk. Otthon nem találtunk volna ilyen
elfoglaltságokat a számára.
Gyakran hallottam a kolléganőimet, amint a férjükről és a
társukról beszélnek, vagy a barátjukról, akivel éppen járnak.
Minden szavuk arra a felismerésre vezetett, micsoda kincset
találtam Laurence személyében. Kedves, lelkes férfi, aki
mindent elmond nekem a munkájáról, aki mindenbe beavat, aki
mindenkinek áradozik arról, milyen bájos, sőt elbűvölő vagyok
– továbbra is ezt a szót használta velem kapcsolatban –, és ezzel
bizony zavarba is hoz, amikor mások jelenlétében jelenti ki.
Nem is tudom, miért kellett a történeteiket hallanom ahhoz,
hogy meggyőzzem magam a csodálatosságáról.
Hallgattam a példáikat arról, milyen hűtleneknek tartják a
férfiakat. Sokan közülük, még a tanultabbak is elmentek a Szent
Anna-forráshoz, ahol valamiféle varázslatban reménykedtek,
ami rendbe hozná a házasságukat. Én egyszerűen tudtam, hogy
Laurence nem hűtlen. És ugyanolyan szeretetet és sóvárgást
érez irántam, mint akkor, amikor évekkel azelőtt síelni voltunk,
és távolságtartóan viselkedtem vele. Néha, amikor fáradt
voltam, vagy amikor a jegyzeteimet kellett tanulmányoznom,
vagy korán keltem, nem voltam igazán vevő a kedveskedésére,
és úgymond reméltem, hogy talán fáradt, álmos, vagy egy időre
lanyhul az érdeklődése. De amikor a kolléganőim történeteit
hallgattam, rájöttem, hogy veszélyes ösvényen járok.
Nancy, a húgom gyakran mondogatta, hogy én vagyok a
legszerencsésebb nő a világon. És Shell, a nénikém is így
vélekedett. Meg az anyám és Laurence anyja is.
És én is.
Még csupán annyit kívántam, bárcsak valamivel jobban
érdeklődne a munkám iránt. Engem nagyon érdekelt az övé.
Kérdezgettem őt az ügyei felől, és segítettem utánanézni a
dolgoknak a törvénytárban. Minden társát ismertem az
irodában, a lehetséges partnereit is, a vetélytársakat meg a
szövetségeseket is. Folyton a saját irodája megnyitását
emlegettük, ami az elkövetkező másfél éven belül volt
esedékes.
Meggyőztem őt arról, hogy ne szóljon Alistairnek a szobáról,
amelyiknek ajtajára fölíratta a nevét az irodában. Ő úgy
gondolta, hogy ez biztonságérzetet kölcsönözne a fiúnak, én
úgy véltem, ettől akár azt is érezheti, hogy tőrbe csalták.
Mindezt egy üveg bor mellett beszéltük meg Laurence-szel;
beszélgetés volt, nem vita. Mindig nagyon ésszerűen érvelt, és
igyekezett az én álláspontomat is megérteni. Talán igazam van,
és a fiunknak nagyobb szabadságra van szüksége, több
eshetőségre, hogy hozzánk hasonlóan neki is lehessenek
reményei, álmai. Amikor Laurence így beszélt, megkérdeztem
magamtól, mi a csudáért ébredek föl majdnem minden éjjel
háromkor, és mi nyugtalanít.
Biztos, hogy nincs semmi okom az aggodalomra?
De hirtelen, miközben a Szent Martin iskolán gondolkodtam,
rájöttem, mi zavar. Laurence nem tekintette tanításnak az ottani
munkát. Nem tudott azokról a csodálatos dolgokról, amiket a
siket lányokért tesznek ott. Igyekezett érdeklődni, amikor az
iskolai eredményekről beszéltem, meg arról, hogy milyen sok
diákjukat helyezték olyan állásokba, amelyekkel a halló
gyerekek is boldogok lettek volna.
Igyekezett. Tudtam, hogy igyekszik, mert tisztában van vele,
milyen sokat jelent nekem az iskola, és részese akar lenni a
lelkesedésemnek. Ha nem mondta el százszor, akkor egyszer
sem, hogy minél többet hall a munkámról, annál hálásabb az
Úrnak, amiért a mi Alistairünk nem siket. Én nem ezt mondtam,
nem erre céloztam, sőt még csak nem is erre gondoltam.
Én tudtam, hogy ha Alistair siket lenne, akkor a mai
módszerek mellett úgy is képes volna nagyszerű életet élni.
Laurence nem tudta ezt. Ő azt gondolta, ilyen esetben nincs
más, csak a fejcsóválás, az ugyan-ugyanozás és önmagunk
megbecsülése. Ez pedig megőrjített engem.
Lehetőségem adódott továbblépni. Gyakorlati munkát is
kellett végeznem, és a Szent Martin, a siketekkel foglalkozó
intézmények legjobbika hajlandó volt heti hat órában
alkalmazni. Tegyük fel, csak tegyük fel, hogy beválok…, akkor
szinte biztos, hogy teljes állást kínálnak föl nekem.
Nem lehettem volna izgatottabb, és türelmetlenül vártam
Laurence hazaérkezését, hogy elmondhassam neki. Rengeteg
dolga akadt az irodában, az egyik legfontosabb partner
lemondott. Váratlanul tette, és tulajdonképpen nem volt
összeegyeztethető a jellemével sem. Arizonába készült, ahol
önmagára akart találni. Egész valószínűen hangzó történet. A
pasasnak elment az esze.
Emlékeztem rá. Kissé unalmas illető, hasonlóan unalmas
feleséggel, aki talán nem készült vele Arizonába menni erre a
kutatásra. Nyugtalanul figyeltem az ügy hozadékait, emberek
előléptetését, lemondatását, valakit áthelyeznek, valaki előkerül
a süllyesztőből.
Végül kezdtem rájönni, hogy Laurence számára elérkezett a
régóta vágyott előrelépés lehetősége. Végre partner lehet.
Igyekeztem vele együtt örülni, megnyugtattam, hogy ez nem
olyan, mintha kifúrna valakit, mert az az unalmas alak
Arizonába készül, hogy megtalálja önmagát, és szinte biztos,
hogy a feleségénél húsz évvel fiatalabb nővel megy, a saját
szabad akaratából.
– Ez rengeteg változást hoz majd az életünkbe – jelentette ki
Laurence hangzatosan. – Egyrészt sokkal több vendégséget kell
majd rendeznünk, de te olyan ragyogóan csinálod ezt, Caroline,
és örülni fogsz neki, bizonyára magányos vagy mostanában,
hogy Alistair távol van az iskolában.
Nem tudom, más mit tett volna, de én valami miatt úgy
döntöttem, nem beszélek neki az előlépésemről és a Szent
Martinban végzendő gyakorlati munkámról. Aznap este nem.
Hadd legyen ez az ő estéje. Inkább készítettem neki
egy kellemes fürdőt, amelybe szantálolajat tettem, és vittem
neki egy martinit, miközben a vízben ázott. Azután elővettem a
mélyhűtőből pár szelet vesepecsenyét, kinyitottam egy üveg
bort, fölvettem egy kis fekete ruhát és gyertyákat gyújtottam.
Vagy hússzor elmondta, hogy elbűvölő vagyok, és csodál, és
nincs nála boldogabb férfi a szakmában, sőt igazából az egész
világon.
 Ez négy nappal azelőtt történt, hogy elmondhattam neki, és
akkor nagyon megdöbbent.
– De hát nem mehetsz el a Szent Martinba, Caroline,
hatvanmérföldnyire van innen! – mondta.
– Van autóm, és hamarosan új utat építenek, vagyis hamar
odaérek – válaszoltam könnyedén, miközben elfojtottam a
válasza fölötti mérhetetlen csalódottságomat.
– De kedvesem, ez a távolság! Úgy értem, azt hittem… azt
gondoltam volna…
– Meg fogom tudni csinálni – szögeztem le, és erősen
igyekeztem, hogy ne sírjak.
– De miért, angyali Caroline-om, miért akarod ezt mind
vállalni, amikor annyi közös dolgunk van itt?
Nagy nehezen kinyögtem valamit, ami szép teljesítmény volt
a részemről. Ugyan mit is csinálunk itt együtt? Semmit.
A házban egyedül intéztem a díszítés kialakítását, a festést,
az új kárpitozást. Az üvegház építését, a kövezett belső udvar
kibővítését a vendégek számára, akik hajnali egykor Kim
Royalt33 ittak a nyári vacsoráinkon.
– Miért nem szólalsz meg, Caroline? – kérdezte ámulattal.
– Kissé szédülök, Laurence, lefekszem – válaszoltam, és úgy
tettem, mint aki alszik, ő pedig aggodalommal telve jött
utánam, és az arcomat meg a karomat simogatta.
Másnap a reggelinél újból előhozta a témát. De hét álmatlan
órát töltöttem azzal, hogy gondolkodjam ezen és minden
máson, úgyhogy készen álltam a válasszal.
– Meg akarom szerezni a képesítésemet, Laurence, és el
fogok menni a Szent Martinba a hatórás munkára, és az év
végén majd megbeszéljük, hogy teljes időben ott dolgozzam-e
vagy sem. Még az is kiderülhet, hogy nem kellek nekik. Vagy,
hogy valóban túl messze van. De ezt a tanulóévet nem
hagyhatom ki, és nem is fogom kihagyni.
33
Kim Royal: pezsgő bő l és feketeribizli-likő rbő l á lló ital.
 Azután látszólag könnyedén témát váltottam, a következő
hétvégén esedékes barbecue-ről beszéltem, amikor Alistair
hazajön az iskolából.
Úgy véltem, Laurence csodálattal néz rám, ahogyan
valamelyik ügyvéd kollégájára nézne, aki jó megoldással áll elő
egy eset megtárgyalása során.
De talán tévedtem. Mindig is reménytelenül derűlátó voltam.
Az év kétségtelenül keménynek bizonyult. Meg kell
mondanom, hogy éjszakákat töltöttem vezetéssel esőben, ide-
oda csapkodott az ablaktörlőm, én pedig mobiltelefonon adtam
utasításokat a személyzetnek az étkezéssel kapcsolatban.
Laurence valóban betársult a cégbe, és a férfi, aki
Arizonában kereste önmagát, tényleg nem a feleségével
távozott, hanem egy nagyon fiatal, ideiglenesen alkalmazott
kolléganővel az irodából.
Az iskolai munkám nagyszerű volt, beszélni tanítottuk az
embereket. Tulajdonképpen újból és újból szótárat és életet
adtunk a szótlanoknak, és ez volt életem legizgalmasabb
tevékenysége. Imádtam a Szent Martinban lenni, láthatóan ők is
kedveltek, és a kimerítő évvégén azt mondták, határozott
ajánlatuk van számomra egy teljes állás betöltésére.
Tudni akarták, vajon sok tanárhoz hasonlóan én is kérek-e
lakhatási lehetőséget arra az esetre, ha rossz az időjárás, ha
nagynak bizonyul a távolság, ha rossz a közlekedés, ha
zsúfoltak az utak, ha túl sokba kerül az autópálya
Azt mondtam, majd értesítem őket. Hamarosan.
Afféle csillogó-villogó vacsorát adtunk a partnereknek meg a
feleségeiknek, és az első vendégek érkezése előtt mindössze
húsz perccel léptem be az ajtón. Annyi időm volt, hogy
átöltözzek, letegyem a konyhában az útközben vásárolt plusz
tejszínt, elrendezzem a névtáblákat, és a Szent Martin kertjéből
származó virágokkal díszített nagy, ovális tálakra kirakjam a
bolti szendvicseket, amelyeket meghintettem petrezselyemmel.
 – Hát nem zseniális a feleséged? – fordult az egyik partner
Laurence-hez.
– A bájos, kedves Caroline-ra! – emelte felém Laurence a
poharát.
– És még valamirevaló állása is van – tette hozzá repedt
hangon az egyik feleség.
– Igen, föl nem foghatom, miért csinálja – mondta Laurence.
Döbbenten néztem rá.
– Úgy értem, ez igazán sokat ront az adóhelyzetemen.
Ugyanis amikor azt látják, hogy a feleségnek van bevétele,
akkor lázas izgalomba jönnek, és kegyetlenül megbüntetnek. És
kérdem én, végül miért is? De ezt fogja csinálni. Ugye, drágám?
– pillantott rám elnézően.
Visszamosolyogtam rá.
Nem utáltam. Persze, hogy nem. Laurence-t nem lehet utálni.
És bizonyos értelemben igaza volt. Talán csak azt akartam neki
megmutatni, hogy van önálló életem. Talán az egész csak
időpocsékolás.
Sokan tanítottak siketeket. Talán a siketek jobban örülnek
annak, ha siketnémáknak hívják őket; ha nem akarják nekik
megtanítani a helyes légzést, és nem akarnak hangokat
kicsikarni belőlük.
Ki tudja?
Majd a következő héten eldöntöm. Egyelőre kivertem a
fejemből.
Az új útról beszélgettünk. Különböző vélemények
hangzottak el. Egyesek azt mondták, ez az egész embertelen,
mások nélkülözhetetlennek tartották. Megemlítettem az öreg
forrást a galagonyaerdőben. Ezzel kapcsolatban még
hevesebben nyilatkoztak.
Volt, aki azt mondta, nevetséges és veszélyes babona, mások
úgy vélték, lényeges része a helyi hagyománynak. Ezért
észrevétlenül olyan téma felé tereltem a beszélgetést, amiben
mindannyian egyetértettünk, például az ingatlanárakra.
Elővettem az ebédidőben vásárolt szarvasgombát is, amelyet
kissé megütögettem, hogy szabálytalan kinézete legyen, azután
kakaóba és aprított dióba hengergettem. Mindenki azt hitte,
házilag készült.
– Caroline, édesem! – emelte rám Laurence a poharát.
– Laurence! – köszöntöttem őt én a magaméval. Úgy
éreztem, ólomsúly nehezedik a szívemre.
Lehet, hogy a semmit kergettem, amikor azt hittem,
nagyszerű életpályát választottam. Valahogy elérem, hogy ne
epekedjek olyan álom után, amelyet nem valósítok meg. A világ
tele van azokkal az emberekkel, akik nem valósították meg az
álmukat.
Aznap este nem raktam rendet. Másnap nem lesz túl sok
dolgom.
Miután másnap csillogó-villogóvá varázsoltam a házat,
lassan elhajtottam a Szent Martinba. Megkértek, hogy vegyek
részt egy ösztöndíjas diák felvételi vizsgáján. A gyereket
Melanie-nak hívták, és nagyon okosnak tűnt.
Nem kerül nagy erőfeszítésbe, és ráadásul élvezném is.
Végül is talán ez az utolsó vizsgák egyike, amelyen valaha is
részt veszek.
Hát nem vicces, hogy az ember sohasem tudhatja, mikor
történik valami? Amikor láttam, hol tart ez a Melanie nevű
lány, és milyen sokat tehetünk még érte, egyszerűen nem volt
miről dönteni.
Fölvesszük a Szent Martinba. Olyan világosan tudtam ezt,
mint ahogy azt is, hogy ott maradok, hogy lássam az önbizalma
gyarapodását. Ezt akartam, és ezt is fogom tenni.
Mint ahogy Laurence ügyvédi tevékenységet akart folytatni.
Nincs több bizonytalanság. Nem fog véget érni a világ. Nem
lesz vitatkozás, nézeteltérés. Az emberek az egész országban
mindenütt az álmukat kergetik, és házasságot kötnek. Nem kell,
hogy vagy így, vagy úgy legyen. Majd megoldjuk. Hát persze,
hogy meg.
Az okos kislány furcsa mód mintha megértette volna, mintha
látná, hogy a helyére kattan a gépezet az agyamban.
– Tehát visszajön? – kérdezte mellékesen, pont egy
pillanattal az után, hogy eldöntöttem.
És hetek óta akkor mosolyogtam először őszintén. Mert
tudtam, hogy eldőlt.

16. fejezet
Az út, az erdő és a forrás – 3

Eddie Flynn a templom előtt várt mise után, amíg meg nem
pillantotta távozó bátyját.
– Ráérsz egy szóra, Brian? – kezdte.
– Ha az a szó az érvénytelenítés, akkor nem – válaszolta a
pap, anélkül hogy megszakította volna sietős útját Skunk
Slattery boltja felé, hogy megvegye az újságot, és utána
visszatérjen az otthonába.
– Tudod, hogy nem erről akarok beszélni. – Eddie-nek szinte
futnia kellett, hogy lépést tartson vele. – Várj már egy kicsit,
nem kell rekordot döntened!
– Éhes vagyok, reggelizni megyek, rengeteg dolgom van ma,
beszélj, ha akarsz… – Flynn atya céltudatosan folytatta útját,
minden sarkon híveket üdvözölt.
– Olyan jól ismernek, politikával kellene foglalkoznod –
morogta Eddie, miközben meg-megálltak, hogy Flynn atya sok
szerencsét kívánjon a vizsgálathoz emennek, jókívánságait
fejezze ki az új agaráért amannak.
– Rendben. Mit szólsz egy csésze kávéhoz? – kérdezte az
atya, amikor odaértek a lakásához.
 – Azt hittem, van, aki készítsen neked reggelit. Nincs valami
orosz vagy másmilyen alkalmazottad? – Eddie csalódottnak
tűnt.
Az öccse három szelet szalonnát és egy paradicsomot tett a
serpenyőbe, és nagy szakértelemmel forgatta őket.
– Josef, aki véletlenül történetesen litván, nem pedig orosz, a
kanonokot gondozza, nem pedig engem.
– A kanonoknak elmeotthonban kellene laknia – jegyezte
meg Eddie.
– Naomi sem járt valami nagy szerencsével nála, ugye? –
kérdezte mosolyogva Brian Flynn.
– Hagyjuk ezt, Brian. A forrásról akartam veled beszélni.
– A forrásról?
– Igen, öregem, a forrásról, az isten szerelmére, a te
területeden van, a szent forrás, a megszentelt forrás, vagy mi.
Az a kérdésem, lemondanak-e róla?
– Ki mondana le róla? – Flynn atya teljesen zavarba jött.
– Istenem, Brian, egyre nehezebb a felfogásod, lemondanak
róla a társaid, az egyház, a vallás, a pápa, szóval mindezek?
– Ó, a társaim, már értem – mondta Flynn atya. – Legjobb
tudomásom szerint a pápa soha nem tett róla említést, vagy ha
mégis, a mondása lényege nem szivárgott le ide hozzánk.
Biztos, hogy nem kérsz egy szelet szalonnát?
– Nem, nem kérek szalonnát, és neked sem kellene enned,
elzárja az ereidet. – Eddie Flynn rendkívül elutasító volt.
– Hát, legfeljebb nem támasztanak annyi társadalmi elvárást
felém, nem kell oly sok hölgyet gyámolítanom.
– Komolyan beszélek, Brian.
– Én is, Eddie. Gyakran az a napom legjobb része, amikor
békésen ülök itt a reggelimmel, és újságot olvasok. És erre
idejössz a konyhámba, és belekötsz mindenbe, amit mondok
vagy teszek…
 – Néhányan azt kérték, csatlakozzak hozzájuk egy
szindikátusba. – Eddie nagyon ünnepélyesen beszélt. Mintha
valami elismerő megjegyzésre számítana.
– De hát nem ezt csinálod, Eddie? Üzletember vagy, mindig
összeállsz emberekkel erre vagy arra.
– Ez olyan lehetőség, amivel igazán nagy pénzt szakíthatnék,
Brian. És, öregem, szükségem is lesz nagy pénzre. Tudod,
mennyibe fog kerülni ez az esküvő? – Eddie izgatottnak tűnt.
– Egy egyszerű polgári házasság? Biztosan nem sokba.
– Ó, nem, lesz valami szakadár papunk, és van valaki, aki
kölcsönadja neki a templomát az áldáshoz, lesznek
koszorúslányok, vőfélyek, óriási fogadás, az egész mindenség.
És Kitty egész idő alatt megjegyzéseket tesz az iskolai
kiadásokra. Istenem, szükségem van erre az eshetőségre, ezért
kell tudnom a forrásról.
– Idehallgass, Eddie, könnyen lehet, hogy, amint mondod,
nehéz a felfogásom, de mit kell tudnod a forrásról?
– Rendben van. Elmondom neked, de csak neked, a gyónási
titoktartás meg minden efféle mellett. Az új út megépítése már
nem kérdéses, és fölvásároltunk egy csomó földet, egy kis
darabot itt, egy kis darabot ott. Mindenkinek velünk kell
tárgyalnia, amikor kijön a kisajátítási rendelet, így hát kihúztuk
a főnyereményt. Egyetlen bökkenő van csak: az egyik fickó
attól tart, hogy az a nyavalyás forrás bezavarhat a képbe.
– Neked talán semmit nem jelent a forrás, de azért a
helyedben én nem beszélnék róla így – intette meg Flynn atya
rosszallóan.
– Jó, rendben. De érted, mire gondolok. És biztos tudomásom
van róla, hogy te sem vagy meggyőződve a forrás erejéről. De
vajon vitatéma lesz-e? Ezt kell tudnunk. Senki sem akar magára
szabadítani egy csomó vallási tébolyultat.
– Semmit sem tudok róla – Brian Flynn mosogatni kezdett.
– Még szép, hogy tudod, Brian.
 – Nem, nem tudom, valahogy sikerült úgy intéznem, hogy
mindenből kimaradjak. Szándékosan. Egyik oldalt sem
támogattam az ügyben. Egyáltalán nem foglalkoztam a témával,
úgyhogy az egyetlen embert kérdezed Rossmore-ban, akinek
nincs rálátása.
– De tudod, hogy vajon nagy robbanás lesz-e belőle, és be
fog-e zavarni, vagy egyszerűen elcsitul az ügy. Neked van
érzéked az efféle dolgokhoz, és nekünk tudnunk kell. Most…
– A nekünk a szindikátust jelenti, amelyik pénzt akar fektetni
a földekbe?
– Ne gúnyolódj, Flynn atya. Rengeteg pénzt költöttek a papi
taníttatásodra, nem igaz? És ha én anyagi biztonságban élek, az
a te válladról is leveszi a terhet, nem?
– Te nem vagy teher a vállamon, Eddie – Flynn atya
rendkívül bosszús volt, de erősen igyekezett ezt nem kimutatni.
– Most pedig, ha ez minden, mennem kell dolgozni.
– Dolgozni? Miféle munka a tiéd? – gúnyolódott Eddie.
– Mostanában senkit sem érdekel az Isten, nincs semmi
dolgod. Egész életedben soha nem végeztél tisztességes,
mindennapi munkát.
– Jól van, Eddie, bizonyára igazad van – Flynn atya fáradtan
sóhajtott, és pakolni kezdett az aktatáskájába.
Az anyját készült meglátogatni az otthonában egy sorozat
fényképpel, amelyek a Judy által fölkeresett tanácsadó szerint
talán felfrissíthetik az emlékeit.
El akarta vinni Lilly Riant meg az egyik fiát a börtönbe, hogy
meglátogassák Aidant. Aidan Ryan egy nyugodt pillanatában
annyira megenyhült, hogy beleegyezett a feleségével való
találkozásba.
Úrvacsorát akart adni Marty Nolannek és útközben egy
másik öregembernek; meg akart nyitni egy soknemzetiségű, a
világ éhezőinek támogatása céljából, az élelmezési világnap
alkalmából rendezett eseményt a Szent Itában; be akarta dobni a
labdát a Brothers és a Szent Mihály iskola közötti meccsen; el
akart menni a Páfrányok és hangák nevű otthonba, hogy
megcsodálja az új ima-és meditációs helyiségüket. Nem hívták
kápolnának, de egyik vasárnap ott mondott nekik misét.
Eddie-nek talán igaza van, ez a szó szoros értelmében nem
igazán mindennapi munka. De mindenképpen annak érződött.

Judy Flynn nyolc napja imádkozott Szent Anna

kegyhelyénél. Már csak egy alkalom volt hátra.
Sokkal jobban élvezte a rossmore-i látogatást, mint azt
valaha is remélte. Öröm volt ismét találkozni Briannel, épp
olyan jó természetű fiatal fickónak bizonyult, mint amilyen
mindig is volt, és a helybéliek szerették. Az anyja elveszett egy
furcsa, félig alvó, félig éber világban, de jóval kevésbé volt
ellenséges. A szegény Eddie jól volt, és igazi büntetésben volt
része azért, hogy elbitangolt otthonról – Judy és Kitty sokat
nevetett a bámulatos nehézségeken, amelyeket Naomivel az
oldalán el kellett viselnie. Kitty azt mondta, akkor sem fogadná
őt vissza, ha végigkúszna az utat a galagonyaerdőben azért,
hogy erre kérje.
Judy azzal próbált Szent Annának segíteni a férfikeresésben,
hogy eljárt a helyi bridzsklubba a Rossmore Hotelba.
Találkozott két jóképű férfival, Franklinnel és Wilfreddel. Nagy
hóhányó volt mind a kettő, egy mobiltelefon-szervizről
álmodoztak, amelyet beindítani készültek.
Majd egyszer.
Egy idősebb hölggyel éltek, aki valami botrány miatt soha
nem távozott el hazulról, az ügyet túl bonyolult volt megfejteni,
és a pasasok egyébként is túl sekélyesek voltak számára, ezért
rájuk hagyta a terveiket.
Judy kidolgozott egy sikeres napirendet. Meglátogatta a
mamáját, majd három órát a szállodaszobában töltött, ahol
zavartalan körülmények között rajzolt. Megivott egy csésze
kávét Kittyvel, azután átöltözött, és elment a forráshoz.
Útközben vett egy újságot, majd késő délután ivott egy italt
Briannel, és elmesélte neki a nap eseményeit. Nyugalmas élet
volt. Nem is tudta, miért menekült előle oly sok évig.
A divatos Fabiannél mosatta a haját. A fiatalember, akié a
hely volt, elmondta neki, hogy szerelmes, és reméli, hogy
megnősülhet, mielőtt eljár az idő fölötte. Ez meglepte Judyt.
Biztos volt benne, hogy a férfi meleg, de amióta Rossmore-ba
érkezett, megtanulta, hogy soha semmi nem az, aminek látszik.
– Remélem, én is férjhez megyek – közölte bizalmasan a
férfival. – Fölfogadtam Szent Annát a forrásnál, hogy segítsen
férjet találni.
– Szerintem önnek ez nem lesz nehéz – hízelgett Fabian.
– Inkább az ajánlatok kivédésével kell majd megküzdenie.
Judy mosolygott, miközben az összes ajánlat kivédésére
gondolt. Elvett egy újságot Skunknál, és a pénztárhoz vitte.
– A szokásos, Sebastian – mondta.
– Ön gyönyörű, amikor mosolyog.
– Köszönöm – válaszolta meglepetten.
A férfi, akit mindenki Skunk Slatterynek hívott, nem az
efféle bókokról volt ismert.
– Komolyan mondom. Azon töprengtem, vajon ráér-e
valamelyik este, hogy… vagyis hogy… elmenjünk… esetleg
ehetnénk valamit együtt?
– Az nagyon jó volna, Sebastian – mondta Judy, és
igyekezett kitalálni, mi lehet a férfi családi állapota. Nem
emlékezett rá, hogy Kitty mesélt volna bármit is Mrs. Skunkról,
de az ember sohasem tudhatja.
– Ha nem unja még a Rossmore Hotel kosztját, nagyon finom
vacsorájuk van – lelkesült föl Skunk. Nem lehet a képben Mrs.
Skunk, ha ennyire nyilvános helyre akarja őt vinni.
– Na és melyik estére gondol, Sebastian?
 – Üssük a vasat, amíg meleg? Talán ma este nyolckor? –
javasolta a férfi izgatottan. – Nehogy meggondolja magát, vagy
ilyesmi.
Judy könnyed léptekkel sétált föl a síremlékhez. Minden
nagyon jól alakul. Meg kell kérdeznie, miért hívják Skunk-
nak.34

Neddy Nolan azt mondta Clare-nek, hogy a birtok miatt

kapcsolatba kell lépnie a testvéreivel Angliában, és
gondoskodnia kell róla, hogy kapjanak belőle valamit.
– Nem értem, miért. Kit börtönben van, neki így se, úgy se
számít. A másik kettő sem volt itt évek óta: még azt sem tudjuk,
hol vannak.
– De joguk van részesülni abból, ami osztozkodásra kerül, ha
tényleg eladjuk – érvelt Neddy.
– Miféle joguk, Neddy? Most őszintén, miféle joguk? Soha
nem adtak semmit, nem érintkeztek veled, soha nem tudták
vagy nem érdekelte őket, mi történik az apáddal! – Clare
nagyon határozottan gondolkodott ez ügyben.
– De nekik nem jöttek be olyan jól a dolgok, ahogy nekem.
Mint mindig, Neddy a legjobbat látta mindenkiben.
– Az egészet te szerezted magadnak, Neddy, és soha nem
feledkeztél meg az apádról. És az apád olyan ember, aki soha
nem volt érzelgős a család többi tagjával kapcsolatban –
ellenkezett Clare. – Nem keltek föl azért, hogy a rókákat
elkergessék a tyúkketrectől, vagy mert egy viselős marha
borjadzott a túlsó mezőn, nem javították a kerítéseket és a
falakat. Soha nem vették ki a részüket abból, hogy enni adjanak
az apádnak, takarítsanak utána és elvigyék, hogy találkozhasson
a barátaival.

34
A skunk szó jelentése: bű zö s borz.
 A nő arca csak úgy ragyogott a férfi iránti hűségtől, és
Neddy, mint oly gyakran, ezúttal ismét azon töprengett, hogyan
is szeretheti őt Clare ennyire.
– Úgysem lesz semmi az egészből, ebből az útügyletből –
mondta meglehetősen kétségbeesetten.
– Én nem bíznék ebben, Neddy – figyelmeztette Clare, aki
sok mindent hallott a Szent Ita személyzeti szobájában, a
rossmore-i bridzsklubban, meg amikor a szennyest beadta a
Százszorszép Mosodába. Újabban senki sem azt mondta, hogy
ha megépül az út, hanem azt mondták, amikor megépül az út.
Az utóbbi hetekben finom változás ment végbe.
Egyik nap az ő Neddyje át akarta gondolni a dolgot. Clare
nem kívánta befolyásolni. Olyasmi volt ez, amiben neki
magának kell döntenie. Eladja-e az apja birtokát egy kis
haszonnal annak a gengszterekből álló szindikátusnak,
amelynek olyanok tartoznak a tagjai közé, mint Eddie Flynn?
Vagy tartson ki, mintha ő egyedül útját állhatná a fejlődés
menetének, és megvédhetné az erdőt meg a forrást, amelyről
ártatlan szívvel úgy vélte, oly sok évre meggyógyította az
anyját?

– Nem fogsz elmenni Skunkkal vacsorázni? – Brian Flynn

atya megdöbbent.
– Hajlandó vagy megmondani, hogy van-e felesége és
vannak-e gyerekei? – Judy hangja kissé ridegen csengett.
– Istenem, ki menne hozzá Skunkhoz? – Azután rögtön azt
kívánta, bárcsak ne mondta volna ezt. – Úgy értem, soha nem
volt házas, ezért mindig is egyedülállóként gondol rá az ember
– hebegte.
Judy röviden, élesen válaszolt.
– Miért hívja mindenki Skunknak?
– Nem tudom – mondta az öccse őszintén. – Mindig is Skunk
volt, amióta az eszemet tudom. Valójában azt hittem, ez a neve.
 Lilly Ryan alig hitte el a férjében, Aidanben az utolsó
tizenegy hónapban végbement változást. Ösztövér kinézete lett,
beesett az arca, szeme alatt nagy, sötét karikák éktelenkedtek.
Donal, a fiuk, aki nem akarta meglátogatni, szinte megriadt a
vad tekintetű férfitól.
– Kérlek, Donal! – könyörgött suttogva az anyja. Erre a fiú
kelletlenül kezet nyújtott.
– Remélem, megfelelően gondoskodsz az anyádról! –
mondta Aidan nagyon ridegen.
– Igen, igyekszem – válaszolta Donal.
Tizennyolc éves volt, és legszívesebben millió mérföldnyire
lett volna onnan. Korábban látta, hogyan verte az apja az anyját.
Nem tudta elviselni, hogy az anyja olyan szánalmasan hálás
azért, hogy meglátogathatták.
– Nálam rosszabb munkát nem végezhetsz – mondta Aidan.
– Flynn atya előtt és előtted, Donal, bocsánatot akarok kérni
azért, ahogy Lillyvel bántam a múltban. Egyszerűen nincs
mentségem, ezért nem is óhajtok effélét keresni. Az alkohol és
az elvesztett gyermekünk fölötti bánat egyfajta magyarázat, de
nem mentség.
Egyik arcról a másikra nézett. Flynn atya semmit sem szólt,
mert ez családi ügy volt. Lilly nem talált szavakat. Ezért Donal
válaszolt. Nagyon felnőttes hangon ezt mondta:
– Köszönöm, hogy ilyen nyilvánosan jelentetted ezt ki. Nem
lehetett könnyű. Ha csak hozzám fordulnál, és csak az én
megbocsátásomat kérnéd, soha nem kapnád meg, száz évig
sem. Láttam, hogy letörted a szék lábát, hogy azzal üsd az
ártatlan anyámat. De az élet megy tovább, és ha az anyám arra
kérne, hogy bocsássak meg neked, azt megfontolnám. Most
elmegyünk, a mama meg én, itt hagyunk téged Flynn atyával, és
meglátjuk, hogy a jövő héten is így érzel-e a látogatási időben.
Fölállt, hogy induljon. Aidan Ryan esedezett hozzá:
 – Persze, hogy ugyanígy érzek majd, nem fogom
meggondolni magamat.
– Mielőtt bezártak ide, félóránként gondoltad meg magad. –
Donal határozottan, érzelemmentesen beszélt. Azután elindult.
– Ne menjetek! – kiáltotta Aidan Ryan. – Nem menjetek el
így, ne hagyjatok itt egy hétre úgy, hogy nem tudom, mi lesz
velem, hogy nem tudom, megbocsátasz-e nekem!
– Te hagytad, hogy a mama éveken keresztül ne tudja mit
tett, ami miatt ilyen erőszakos lettél vele. Egy hetet tudsz várni.
Kitessékelte az anyját, mielőtt az megszólalhatott volna, már
majdnem az ajtónál voltak.
Flynn atya annyira csodálta a fiút, hogy a legszívesebben
hangosan éljenzett volna, de rezzenéstelen arccal nézett.
– A gyász miatt volt, Donal – mondta Aidan Ryan. –
Mindenki máshogy viseli. Annyira bánkódtam az eltűnt húgod
után.
Donal csöndes hangon válaszolt.
– Igen, mindenkit máshogyan érint. Én például nem is
ismertem Teresát, de irigyeltem, mert bárki vitte is el,
megszabadította őt tőled meg a dühödt, részeg tombolásodtól…
Azzal kimentek.
Odakint a folyosón Lilly megszólalt:
– Miért nem hagytad, hogy beszéljek vele? Annyira
sajnálja…
– Beszélj vele a jövő héten, mama, ha még akkor is sajnálja.
– De gondolj bele, itt ül egész idő alatt… – Lilly szeme telve
volt szánalommal.
– Te is ott ültél egész idő alatt, mama – szakította félbe a fiú.
A látogatóhelyiségben, két őrtől felügyelve Flynn atya a
könnyező Aidan Ryan mellé ült.
– Mit gondol, atyám, megbocsát nekem Lilly?
– Biztos vagyok benne.
– Miért nem szólt hát egy szót sem?
 – Meg volt rendülve, Aidan. Időre van szüksége, hogy
gondolkodjon. Nézze, honnan tudhatja, hogy megbocsáthat-e
magának vagy sem? Egy évvel ezelőtt a körzeti kórházba
juttatta őt, azután nem engedte neki, hogy meglátogassa. Úgy
vélem, ezen el kell kissé töprengeni, nem gondolja?
Flynn atya örömmel látta, hogy a férfi rémült. Ez jó jel.
Flynn atya tudta, hogy a következő kedden Lilly megbocsát a
férjének. Feltehetőleg Donal Ryan is tudta.
Hadd izzadjon meg egy kicsit Aidan.

Myles Barry, az ügyvéd kiment Nolanék gazdaságába.

Mogorva arcot vágott.
Értesítést kapott Őfelsége egyik börtönéből Nagy-
Britanniából. Bizonyos Christopher Nolan (akit másképpen Kit
néven ismernek) olvasott a kárpótlásról, amelyet a Rossmore
közelében élő gazdáknak ajánlottak, akiknek a földjét
megvásárolhatják az új út miatt. Mr. Christopher Nolan meg
kívánta jegyezni, hogy az apja, Martin Nolan idős, és képtelen
bármilyen érdemi döntést meghozni az ügyben. Ezenkívül az
öccse, Edward Nolan (másképpen Neddy néven ismert)
tulajdonképpen szellemileg sérült. Soha nem volt képes
semmilyen állást betölteni, vagy felelősséget, kötelezettséget
vállalni. Voltaképpen még egy londoni építkezésen is
alkalmatlannak bizonyult a munkára. Ennélfogva tehát jogilag
nem lehet jelentősége annak, ha a két férfi valamelyike a Nolan
családot érintő döntést nyújt be. ő, Christopher Nolan le kívánja
fektetni és el óhajtja ismertetni a birtokban való érdekeltségét.
Myles Barry soha nem volt még ilyen dühös.
Kit, ez a semmirekellő bűnöző, akit gyilkosságért ültettek le,
azt olvasta a sitten egy bulvárlapban, hogy pénzt lehet csinálni
az otthonból és a családból, amelyet rég elhagyott, és ezt most
be akarja zsebelni.
 Myles Barry kénytelen volt megmutatni nekik a levelet, vagy
ismertetnie kellett a tartalmát. Nem túl szívesen tette.
Találkozott Flynn atyával, aki épp akkor jött a Nolan-
birtokról.
– Csak nincs valami baj náluk? – kérdezte Myles.
A pap fölnevetett.
– Nincs, nem az utolsó kenetet adtam föl, semmi ilyesmiről
nincs szó. Marty szereti, ha időnként helyben kapja az
úrvacsorát, nem tud templomba menni a misére, ahogy szokott.
– Nem kellene gondoskodni róla?
– Hát nincs itt a legjobb kezekben Neddyvel és Clare-rel? –
válaszolta a pap, nem tudva, hogy Neddy kilépett az ajtón
mögötte. – Ha én öregember lennék Rossmore-ban, sokkal
szívesebben választanám ezt a házaspárt gondozómul, mint
bárki mást. Kétségbeejtő lenne, ha magamra hagynának, mint
szegény apámat és anyámat, meg a szegény öreg kanonokot, aki
úgy döntött, hogy önálló marad, de aki valójában csak azért
küzd, hogy életben maradjon…
Neddy, aki azért ment ki, hogy az ügyvédet üdvözölje,
könnyedén bekapcsolódott a beszélgetésbe.
– Nincs jól a kanonok, atyám? Josef azt mondta, szeret a
város központjához közel, a dolgok szívében lenni.
– Igen, de Josef el akar menni, hogy teljes munkaidőben
dolgozzon az új út építésén, amikor elkezdik.
– Ha elkezdik! – jegyezte meg Neddy.
– Nem, Neddy, én amondó vagyok, amikor elkezdik –
mondta Myles Barry. – Azért jöttem, hogy erről beszéljünk.
– Nos, lőttek az abbéli reményeimnek, hogy semmiféle
döntést nem kell meghoznunk – Neddy jót nevetett önmagán.
A pap autóba ült és elhajtott, az ügyvéd pedig bement a
konyhába. Neddy keze munkája nyomán csillogott a ház. Myles
Barry megnézte a ragyogó felületeket, a tisztára sikált asztalt
meg a nyitott polcokon takarosan elhelyezett kék és sárga
porcelánt.
Neddy azt mondta, az apja a saját szobájában pihen, töltött az
ügyvédnek egy nagy bögre kávét, és megkínálta házi készítésű
keksszel. A múlt héten a televízióban látta, hogyan készíti egy
cukrászmester, és úgy gondolta, elég könnyű megsütni.
Kétségtelenül gyermeteg volt, az igaz, de nem bolond.
Myles Barry hirtelen úgy döntött, megmutatja Neddynek a
fájdalmas, pénzsóvár levelet, amelyet Kim, a bátyja írt egy
angliai börtönből. Neddy lassan olvasta.
– Nem sokra tart minket, igaz? – mondta végül.
– Hiszen együtt jártam vele iskolába. Kissé mindig is
elutasító volt az emberekkel, de tudod, hogy folytatta, ez igazán
nem jelent semmit… – kezdte Myles Barry.
– Volt egyáltalán valamilyen kapcsolata veled, amióta
végeztetek? – kérdezte Neddy szelíden.
– Nem, de tudod, hogy van ez, az emberek különbözőek. Az
egyik erre megy, a másik arra… – Myles Barry nem értette,
miért tűnik úgy, mintha mentegetné Kim Nolant, holott
valójában a legszívesebben fölpofozta volna.
– Nekem sem ír soha. Minden hónapban küldtem neki
levelet, mindig beszámoltam, mi történik Rossmore-ban, hogy
van a papa, és minden másról, ami érdekelheti. Természetesen
az útról is írtam neki. De soha nem kaptam választ.
– Talán nincs mit közölnie – vélte Myles Barry.
Ekkor már forrt benne a düh Kim ellen. Ez a jóravaló Neddy
éveken keresztül minden hónapban írt annak a hálátlan
bátyjának, és mi lett az eredmény? Kit levelet küld egy
ügyvédnek, hogy elhíresztelje, Neddy féleszű.
– Ez igaz. Odabent minden nap olyan lehet, mint az előző. –
Neddy szomorúan csóválta a fejét.
– Ugye, hallottál Eddie Flynn szindikátusáról? Úgy vélem,
fölkerestek.
 – Természetesen, elég zűrös látogatás volt.
– És mit mondtál nekik, Neddy? – Myles Barry
lélegzetvisszafojtva várt.
– Azt mondtam, hogy feltehetőleg nem tudnék üzletet kötni
velük, és hogy soha nem kapnánk meg azt az óriási összeget, az
egész felháborító volt.
– És mit válaszoltak erre? – Myles csak suttogni tudott.
– Nem fogod elhinni, Myles, de még több pénzt kínáltak!
Mintha nem is hallottak volna.
Myles megdörzsölte a szemöldökét. Soha életében nem lesz
még egy ilyen kuncsaftja. Szerencsére.
– Akkor most mi történik, Neddy?
– Majd kitaláljuk, amikor eljön az ideje; amikor kijön a
kisajátítási rendelet. – Neddy nem nyugtalankodott a dolog
miatt.
– Tudom, hogy érted, már elmagyaráztam neked, hogy a
kormány megközelítőleg sem fog annyit fizetni, amennyit
Eddie Flynn cimborái. Azok a szindikátusbeliek az erejükre
építenek; mindenfelé fölvásároltak kisebb földdarabokat.
– Igen, mindent tudok, de ha eladom nekik, akkor az övék
lesz, és nincs beleszólásom az eseményekbe.
Myles Barry azon tűnődött, el kellene-e árulnia, hogy Neddy
Nolannek soha nem lesz beleszólása a dolgokba, miután eladja
a földjét. De nem érte volna meg.
– Mit mondjunk hát Kitnek? – kérdezte kétségbeesetten.
– Semmit sem kell Kitnek mondani; semmihez sincs joga
innen, csak ahhoz, amit én magam adok neki. – Neddy büszkén
nézett körül a frissen rendbe hozott konyhában, amely
valamikor apja megrongálódott tanyaháza volt.
– Nos, Neddy, ezzel egyetértek, elég nehéz volna neki
bizonyítani bármiféle jogos követelést, de az apja fiaként képes
volna…
 – Nem, Myles. – Neddy ismét nagyon nyugodt volt. – Nem,
amikor második alkalommal fizettem érte óvadékot, át kellett
oda mennem. És találtam egy angol ügyvédet, egy szintén
nagyon kedves idős embert. A lényeg az, hogy aláíratott Kittel
egy iratot, amely kimondja, hogy az óvadék összege fejében Kit
lemond a családi birtokra vonatkozó minden jogáról. Tudod,
megmondtam az ügyvédnek, hogy ez csak pár hold értéktelen
föld, de jogilag mégis birtok.
Mosolyogva gondolt vissza az esetre.
– És még megvan neked ez az irat, Neddy?
– Ó, hogyne. Nézd, Kit akkoriban kivonta magát az
igazságszolgáltatás alól, így soha nem láttam viszont a
pénzünket, és amikor ismét bekerült, még óvadékra sem adtak
lehetőséget, ezért nem volt értelme kérnie.
– Mit gondolsz, megnézhetném ezt az írást?
Neddy odament a sarokban álló kis tölgyfa szekrénykéhez.
Takaros irattár volt benne, amely bármelyik cégnek a
dicsőségére vált volna. Pillanatok alatt elővette a megfelelő
papírt. Myles Barry belenézett a kartotékos fiókba. Ilyen
feliratokat látott: Biztosítás, Nyugdíj, Szent Ita iskola, Orvos,
Háztartási kiadások, Birtok… Mindez attól az embertől, akiről a
bátyja azt állította, hogy nincs-ki mind a négy kereke.

Sebastian Slattery kitűnő társaságnak bizonyult. Judy

könnyedén tudott vele beszélgetni, és a férfi kíváncsian
érdeklődött a munkája iránt. Hogyan lát hozzá egy gyerekkönyv
illusztrálásához? Voltak-e történetek, amelyeket nem szeretett,
és azokkal nehezebben boldogult-e?
Megkérdezte, utazott-e Judy valaha is Eurostar
vonattal35Franciaországba? Ő már régóta ígérgeti magának,
hogy a legközelebbi londoni útján kipróbálja. Elmondta, hogy
35
A Eurostar vonatok 1994 ó ta kö zlekednek a Csatorna-alagú ton keresztü l
Anglia és Franciaorszá g kö zö tt. A há ló zat Belgiumot is érinti.
alig vannak rokonai. Egy szem gyerek volt, a szülei meghaltak.
Pár mérföldnyire, egy Doon nevű szép kisvárosban vannak
unokatestvérei. Hivatalos volt ott egy épület megnyitójára,
amelyet egy Amerikába vándorolt ír ember emlékére Danny
O'Neill Egészségügyi Központnak neveztek el, a férfi félig
lengyel származású unokája így tisztelgett előtte. Egyszer talán
Judy elmehetne vele a vendégeként.
– Miért hívják magát Skunknak? – kérdezte Judy hirtelen.
– Őszintén szólva nem tudom, Judy. Az iskolában kezdték,
és rajtam ragadt. Talán akkoriban szörnyű szagom volt. Ugye,
most nem vagyok büdös?
– Nem, Sebastian, nem büdös, kedvelem az illatát – nyugtatta
meg Judy.
Ebben a pillanatban odalépett hozzájuk Cathal Chambers, a
bank igazgatója.
– Jó estét, Skunk, jó estét, Judy! – köszöntötte őket
udvariasan.
– Ó, Cathal, épp erről beszéltünk. Sebastian mostantól fogva
az igazi nevét fogja használni – jelentette be Judy, mintha egy
osztálynyi rakoncátlan tízéves gyerekkel beszélne.
– Hogyne, bocsánat, Skunk, vagyis Sebastian, soha nem állt
szándékomban megsérteni.
És Skunk Slattery, akit több mint harminc évig így hívtak,
kegyesen megbocsátott neki.

Másnap Judyt hosszasan faggatta Kitty, a sógornője,

miközben elrendezték Mrs. Flynn ágyát, és elhelyezték őt a
fotelban. Már jól belejöttek. Mrs. Flynn végül nagy kelletlenül
fölismerte a lányát, és ugyanolyan kelletlenül túllépett a menye
iránti indokolatlan ellenszenvén, ami jelentős javulásnak
számított.
Természetesen a megszokott módon panaszkodott arról, hogy
valaki ellopta az összes ruháját, és egyáltalán nem vigasztalta
meg, amikor Judy fürgén kicsomagolta a Százszorszép
Mosodából hozott tiszta holmikat.
– Na, mi van? Megfogta Skunk a kezedet? – kérdezte Kitty.
– A neve Sebastian, és igazán elbűvölően viselkedett –
válaszolta Judy kimérten.
– Skunk? Elbűvölően? – Ez meghaladta Kitty
felfogóképességét.
– Mondtam már, többé nem hallgat erre az ostoba kisfiús
névre.
– Egy ideig el fog tartani, Judy, mire ez a hír elterjed.
– Ma reggel kezdi, új táblát fest az üzlete fölé – közölte Judy.
Mrs. Flynn hol az egyikre, hol a másikra nézett.
– Rosszabbat is találhattál volna Skunknál, tudod, jó sok
megtakarítása van.
– Az ember nem aszerint választ magának férfit, hogy
mennyi a megtakarítása – vágott vissza Judy rosszallóan.
– Hát akkor miért választasz valakit? Azért, mert jó sztepp-
táncos? – kérdezte a mamája, és ezt valami számukra is
érthetetlen okból nagyon mulatságosnak találták.

Cathal Chambers bankigazgatót nagyon aggasztotta, hogy

Neddy Nolan olyan sok kölcsönt vett f el. Természetesen a
birtokot megtette biztosítéknak, mégis óriási összeg volt. És
mindez attól az embertől, aki kétszer is meggondolja, hogy
megvegyen-e egy pár cipőt a jótékonysági használtruha-
boltban.
– Megmondaná nekem, mire kell ez, Neddy? – érdeklődött
Cathal.
– A tanácsadóimnak – magyarázta Neddy.
– Mennyei atyám, kitől és miféle tanácsokat kap maga, ami
ennyi pénzt emészt föl? – képedt el Cathal.
 – Szakértőktől, akik a legmagasabb áron dolgoznak a saját
területükön – mondta Neddy, mintha ez bármit is
megmagyarázott volna.
– Csak azért kérdezem, nehogy pénzéhes tanácsadókra
találjon, akik mindenéből kiforgatják, vagy ilyesmi.
Cathal őszinte volt. Neddyre éppúgy gondolt, mint a bankra.
– Nem, Cathal, tényleg magasan képzett profik – nyugtatta
meg Neddy, és csöndesen mosolygott.
Cathal fölkereste Myles Barryt, az ügyvédet.
– Myles, nem szeretnék belekavarni az ügyvéd-megbízó
viszonyba, de kik ezek a tanácsadók, akikkel Neddy
foglalkozik?
– Tanácsadók? – Myles Barry zavarban volt.
– Igen, olyanok, akiknek éppenséggel óriási tiszteletdíjat
fizet.
Myles megvakarta a fejét.
– Nem tudom, ki a csuda lehet: én még egy számlát sem
küldtem neki, alig hiszem, hogy másik céget bízott volna meg,
anélkül hogy szólt volna róla. Nem tudom, miről beszél, Cathal,
tényleg nem tudom.

A látogatási napon Lilly Ryan és fia, Donal bement a

börtönbe. Ez alkalommal a pap nélkül akarták lebonyolítani a
látogatást.
– Ha szükségük lenne rám, ott leszek egy másik elítéltnél –
biztosította őket az atya.
Flynn atya tökéletesen hiábavaló beszélgetést folytatott a
szegény Becca Kinggel, aki minden alkalommal mintha egyre
zavarodottabb lett volna. Nagyon hosszú büntetést szabtak ki rá,
amiért része volt a szerelmi vetélytársa meggyilkolásában.
Semmi megbánást nem mutatott, egyre csak azt ismételgette,
hogy ennek meg kellett történnie. A pap remélte, nem kéri őt
ismét arra, hogy összeadja a börtönben azzal a fiatalemberrel,
akiért odavan. Azért a fiatalemberért, aki még meg sem
látogatta, nemhogy elvenné őt a börtönben. De nem, aznap
valahogy más volt. Kérelmet írt Szent Annának, és azt akarta, a
lapot tűzzék föl a síremlékre, hogy mindenki lássa.
Megmutatta a papnak. Az anyja, Gabrielle King fényképe
volt, alatta az írás: „Kérlek, Szent Anna, súlyosan büntesd meg
ezt az asszonyt, amiért tönkretette a lánya életét. És ha a
hűséges híveid közül bárki látja őt Rossmore utcáin, köpje le a
nevemben.”
Flynn atya öregnek és fáradtnak érezte magát. Ünnepélyesen
kijelentette, hogy minden mást félretéve aznap délután elmegy a
forráshoz, és eleget tesz a kérésnek.
– Olyan helyen legyen, ahol mindenki láthatja – szólt utána
Becca, amikor távozott.
– A tetejére tűzöm, Becca! – ígérte.
Amikor elindult, az egyik őr, Kate a karjára tette a kezét.
– Kedves öntől, atyám, hogy nem akarja fölizgatni.
– Ugye, pontosan tudja, hogy el fogom dobni? – kérdezte
tőle Flynn atya.
– Természetesen tudom, de inkább menjen haza, és égesse el,
ne hagyja itt valahol, hogy valaki megtalálhassa – kérte Kate.
Flynn atya betette a lapot a tárcájába egy utalvány mellé,
amely aznap érkezett Londonból. Egy elhunyt hölgy, Helen
Harris hagyatéka volt. Meg akarta köszönni Szent Anna
síremlékének, hogy huszonhárom hosszú évvel azelőtt válaszolt
az imáira, amelyekben egy csecsemő biztonságos szállításáért
fohászkodott.36 A pap talán a szent számára leginkább
megtisztelőnek vélt módon tudja felhasználni az összeget.
Miközben a fapadon ücsörgött arra az esetre, ha Lilly
Riannek később szüksége volna rá, Flynn atya a papnak a mai
társadalomban betöltött szerepéről morfondírozott magában.
36
Az eredeti megfogalmazá s nagyon talá ló . Az angol szó , a delivery szü lést is
és szá llítá st, á tadá st is jelent.
Semmiféle kielégítő következtetésre sem jutott, mire Lilly és
Donal kiléptek.
– Minden rendben van? – kérdezte aggódva, és haragudott
magára a kérdésért. Hogyan is lehetne minden rendben abban a
családban, amelyikben az apa börtönben ül családi erőszak
miatt, és amelyik majdnem negyed évszázaddal azelőtt
elveszített egy gyereket?
Meglepő módon azonban Lilly bólintott, mintha semmi gond
nem volna a kérdéssel.
– Igen, atyám, rendben. Most értettem csak meg, milyen
gyönge ember a férjem. Látja, ezt eddig nem tudtam, mivel
olyan nagydarab és erős, és azért vert engem, mert ostoba
vagyok. De most már tudom, hogy tulajdonképpen gyönge és
rémült.
– És a mamám azt is érti, hogy pusztán azért, mert megérti
őt, és megbocsát neki, az állam nem fog neki megbocsátani, és
nem fogja hazaengedni. Le kell töltenie a büntetését – tette
hozzá a fia.
– Igen, és Donal nagyon rendes volt, nem teljesen a szívéből
jött, de a kedvemért kezet fogott a papájával, és kitartást kívánt
neki.
Lilly fáradt arca a korábbinál kevésbé tűnt feszültnek.
– Azt mondhatjuk tehát, hogy eredményesek voltunk?
– kérdezte az atya.
– A körülményekhez képest ez a legjobb eredmény –
helyeselt Donal.
– Mindannyian csak ebben reménykedhettünk – mondta
Flynn atya.

Clare a Heartfelt Képtárba vitte a tanítványait. Emer, az

igazgatónő a barátja volt. Megengedték, hogy a lányok
körülnézzenek a képtárban, és próbáljanak válaszolni a
feladatlapon megadott kérdésekre. A két nő közben kávézott.
 Emer hamarosan férjhez megy egy kanadai férfihoz, Kenhez,
aki mindig is tetszett neki, de azt hitte, hogy kudarcot vallott
vele. Azután a derült égből hirtelen megjelent a férfi,
virágcsokrot hozott neki, és azóta minden tökéletes.
Flynn atya kellemesen gyors szertartást fog végezni. Emer
úgy vélte, a pap olyan boldog, ha az újabb időkben valaki
templomba megy, vagy ellenkező neművel köt házasságot,
hogy mindenbe beleegyezik.
– A maga ura – mondta Claire.
– Igen, az – erősítette meg Emer. – Téged és Neddyt is ő
adott össze?
– Nem, a kanonok, de ő is ott volt a kanonok
megmentőjeként, és visszaterelte, amikor túl messzire kezdett
kalandozni…
– Mostanában gyakran látom a te Neddydet, valami üzleti
ügye van egy irodában idefönt, Kené mellett, az átalakított régi
gabonamalomban – mondta Emer.
– Neddynek? Üzleti ügye?
– Feltételezhetően igen, ma is láttam, amikor ebédet vittem
Kennek az irodába. És tegnap…
Clare nem válaszolt. Neddy semmiféle üzletet nem említett
neki. Jeges szorítást érzett a szívében. De Neddy nem teheti.
Nem, soha.
Emer rájött, mi megy végbe a barátnőjében.
– Tévedhetek is – próbálta menteni a helyzetet. Clare nem
szólt.
– Tudod, ott csak irodák vannak, kis helyiségek, amelyeket
irodáknak bérelnek ki. Nem hiszem, hogy lakások vagy kiadó
szobák lennének. Nem, Clare, Neddy nem olyan. Az isten
szerelmére, imád téged!
– Azt hiszem, elég idejük volt a lányoknak, mit gondolsz? –
Clare hangja egészen vékony volt, csöppet sem hasonlított a
sajátjára.
 – Kérlek, ne vonj le elhamarkodott következtetéseket…
ismered a férfiakat – könyörgött Emer.
Clare jobban ismerte a férfiakat, mint bárki más Rossmore-
ban.
– Gyerünk, lányok, nem maradunk itt egész nap! – mondta
ellentmondást nem tűrő hangon.
Épp az autójába készült beszállni, amikor összefutott Cathal
Chambersszel, a bankigazgatóval. A férfi szívélyesen
üdvözölte.
– Maga meg Neddy bizonyára nagy terveket szőnek odafönt
a birtokukon – jegyezte meg.
– Aligha, Cathal, még mindig teljesen bizonytalan, hogy
megépítik-e az utat a kellős közepén, vagy sem.
– Akkor mi ez a sok tanácsadó, akik olyan sokba kerülnek?
– Nem tudok semmiféle tanácsadókról, akik sokba
kerülnének.
– Talán félreértettem valamit. De azt tudja, milyen óriási
adósságuk van? – Cathal kerek arca nyugtalanságot tükrözött.
– Óriási adósságunk? Ó, igen, tudom már… – Clare
hangjából bárki rájöhetett, hogy fogalma sincs róla.
Volt idő, amikor azt hitte, Neddy túlságosan jó ahhoz, hogy
igaz legyen. Talán nem tévedett.

Amikor hazaért, az apósa éppen a pihenőidejét töltötte a

verandán, amelyet együtt építettek. A nő emlékezett rá, hogyan
adogatta Neddynek egyenként a szögeket. Marty könnyű, meleg
pokróccal a térdén a nagy nádfotelben aludt. Ez a hely békét és
menedéket jelentett Clare-nek, és ennek most vége. Neddy a
konyhaasztalnál ült, papírok vették körül. – Valami fontosat
akarok kérdezni, Neddy – kezdte a nő.
– Nekem pedig nagyon fontos mondanivalóm van számodra,
Clare – válaszolta a férfi.
 Judy Flynn hátralépett, hogy teljes egészében befogadja a
Slattery újságosboltja fölött díszlő új tábla hatását. Nagyszerűen
nézett ki.
– Egy ideig el fog nekik tartani, hogy leszokjanak a Skunk-
ról – mondta a férfi izgatottan.
– Nos, ráérünk – nyugtatta meg Judy.
– Egy ideig most nem kell visszamennie, ugye? – kérdezte
Sebastian Slattery a létra tetejéről.
– Nem, a saját főnököm vagyok, de nincs pénz a bőröm alatt,
nem maradhatok sokáig a Rossmore Hotelban.
– Mi van az anyja házával? – vetette föl az újonnan keresztelt
Sebastian.
– Nem, konyhakéssel halálra szúrva találnának rá, ha
odaköltöznék.
Judy nagyon jól ismerte önmagát.
– És Kittyével?
– Valami hasonló lenne a helyzet. Olyan emberek ők, akikkel
csak rövid időkre tudok találkozni.
– No és mi a helyzet az én otthonommal? Egy darabig itt
maradhatna a bolt fölött, amíg… amíg…
– Meddig, Sebastian?
– Amíg össze nem házasodunk, és nem keresünk valami
szebb helyet magának meg nekem, úgy értem, nekünk …
– Össze fogunk házasodni? Alig ismerjük egymást –
csodálkozott Judy.
– Remélem, igen – mondta Sebastian, és lemászott a létráról.
– Rendben van. Ma este beköltözöm – közölte Judy.
– Nos… egy kis helyet kell csinálnom önnek… neked…
– Úgy érted, nem fogunk együtt aludni? A te szobádban? –
kiáltotta át Judy az utca túloldaláról a járókelők legnagyobb
mulatságára.
 – Aztán majd üldözőbe vesz az a szörnyű druida bátyád,
megfenyeget, hogy elnyerem a méltó büntetésemet, meg
minden efféle.
– Ne légy nevetséges, Sebastian! Brian nagyon örül majd, ha
boldognak lát minket. Nem fog előhozakodni ezekkel a
dolgokkal. Túlságosan régen jártál templomban…

Brian Flynn meglepődött, amikor meglátta Chester Kovacot,

a testes amerikait, aki a Danny O'Neill Egészségügyi Központ
építésének a költségeit állta Doonban.
– Azon töprengtem, vajon rávehetem-e arra, hogy egészen
csöndben összeadjon minket Hannah Hartyval, tudja, nem kell
nagy felhajtás…
– Hát persze, hogy megteszem, fogadja őszinte
jókívánságaimat! De miért nem Doonban kötnek házasságot,
ahol élnek? Murphy atya van ott szolgálatban.
– Nem, ha Doonban tartanánk, akkor mindenkit meg kellene
hívnunk, és kissé már élemedett korúak vagyunk ahhoz, hogy
nagy parádét rendezzünk belőle. És különben is ott van dr.
Dermot; nem akarunk, úgymond, fölvágni előtte. Túlságosan
komplikált ügy lenne.
Flynn atya ismerte Dermotot: kicsinyes, mogorva ember.
Nagyon is könnyen elhitte, hogy komplikált ügy lenne.
– Csak nem akarom, hogy elmulasszanak valamit a nagy
napon, ez minden – nyugtatta meg Chestert.
– Emiatt ne aggódjon, atyám, semmit sem fogunk
elmulasztani. Rengeteg vendég lesz jelen egy nagy murin,
amikor visszamegyek nászútra az Államokba. És a mamámat
elhozzuk majd magunkkal nyaralni. Őt is Ann-nek hívják, ezért
nagyon izgatottan készül az itteni forrás fölkeresésére.
Flynn atya azt gondolta, jobban teszi, ha meglehetősen hamar
jön, ha látni akarja a forrást, azután megnézte a naptárát, hogy
alkalmas napot keressen az esküvőre.
 Eddie Flynnt sehol sem lehetett föllelni, amikor bejelentették
az új út megépítéséről szóló döntést. A tanácsban lefolytatott
szavazás eredményes volt a kerülő út megépítésére nézve.
Eddie szindikátusa minden egyes, az út szempontjából
feltehetően központi fekvésű földet fölvásárolt, kivéve a Nolan-
birtokot. A terv szerint az út pont ezen a területen vezet majd
keresztül, és a forrás meg a kegyhely érintésével egyenes
vonalban megy föl az erdőbe.
Eddie biztosította a többieket, hogy Neddy Nolantől olyan
könnyű lesz megszerezni a birtokot, mint egy kisgyerektől
elvenni a cukrot. Való igaz, Neddy vesztes helyzetben volt. A
kisajátítási rendelet alapján várható ár meg sem közelíti majd
azt az ajánlatot, amelyet a szindikátus tesz. De Neddy mindig is
ütődött volt. Az igazi baj az volt, hogy Eddie Flynn nem
mutatkozott. Vagyis eltűnt.
Kitty és a gyerekek szinte észre sem vették, hogy elment.
Naomi azonban nagyon elcsüggedt. Már megvette az anyagot a
menyasszonyi ruhához meg a koszorúslányok öltözetéhez, és
meg akarta vele beszélni. Miért csinálja most ezt? És nem
hagyott neki pénzt megélhetésre, és a lakást csak a következő
két hónapra fizették ki. Mindez végtelenül bosszantó volt…

Lilly Rian hírt kapott Pearltől, az unokatestvérétől, aki odaát,

Észak-Angliában lakott. Pearlnek az a kedves fickó, Bob a
férje, és két felnőtt gyerekük van. Kiderült, hogy valami szép
dolog történt az életükben. A gyerekeik, akik egyébként mindig
hűvösek és távolságtartók, és egy kicsit talán szégyellik is a
szüleiket, újabban sokkal kedvesebbek. Pearl mindig nagyon
őszintén írt, nem színlelt, nem játszotta meg magát. Az iránt
érdeklődött, eltölthetne-e Bobbal egy hosszú hétvégét
Rossmore-ban. Lilly nyugodtan mondja meg, ha ez túlságosan
nagy teher neki, és ő tökéletesen meg fogja érteni.
 Így aztán Lilly leült, és mindent megírt Aidanről meg a vád
alá helyezéséről, és hogy mennyire nem tudott megbirkózni a
helyzettel, és hogy minden erőszakossága ellenére gyönge
ember, és további tizennyolc hónapig még börtönben lesz, és
hogy mennyire örülne ő, Lilly a látogatásuknak. A levél
föladása után sokkal jobban érezte magát; mintha az egész
történetet ki kellett volna írnia magából ahhoz, hogy valami
értelmet kapjon. Azt mondta, ha megérkeznek, ő meg Pearl a
régi idők emlékére fölmehetnének a Szent Anna-forráshoz.

Clare és Neddy szemben ültek az asztalnál. Clare rá sem

nézett a mindenfelé szétteregetett papírokra. Első és egyben
utolsó civakodására készült Neddy Nolannel azon a napon,
amikor meg akarta neki mondani, hogy három hónapot késik a
vérzése, és valószínűleg rájuk köszöntött a mindkettejük által
régóta vágyott terhesség. Immár túl későn. Neddy nagyon
nyugodt hangon beszélt.
– Ma kiadták az útra az engedélyt, Clare. Ahogy gondoltuk,
egyenesen itt megy keresztül, majd föl a forráshoz.
– Tudtuk, hogy így lesz, de te nem adtad el a birtokot Eddie
Flynnek akkor, amikor igazából nagyobb szükséged volt a
pénzre, mint eddig bármikor! – Clare-nek barátságtalan volt a
hangja.
– De nem adhattam el nekik, hiszen akkor nem lett volna
beleszólásunk – Neddy úgy magyarázott, mint aki egy
kisgyerekkel beszél.
– És most mibe tudsz beleszólni? Kevesebb pénzt kapsz, ez
minden…
– Nem, Clare, ez nem igaz, ez mind a miénk… – simította
végig a konyhaasztalon heverő papírokat.
– Ez?
– Tanácsot kértem, szakértőket fogadtam föl, hogy
készítsenek másik tervet, másik nyomvonalat az útnak, hogy ne
kelljen lebontani Szent Anna síremlékét. Bevontak építészeket,
mérnököket, költségvetési szakembereket, és mindez egy
vagyonba került. Clare, kölcsönt kellett fölvennem
Cathal Chamberstől, és most azt hiszi, heroinfüggő lettem,
szerencsejátékba keveredtem, vagy ilyesmi.
Clare hirtelen megértette, hogy valójában erre költötte a
pénzt, nem pedig arra, hogy kis szerelmi fészket tartson fenn
magának az átalakított malomban. Megkönnyebbülését a
sértődés hulláma mosta el.
– Az isten szerelmére, miért nem mondtad el neki, és miért
nem mondtad el nekem?
– Nagy titokban kellett tartanom, ott kellett a találkozókat
megszerveznem, ahol senki sem láthatott.
– A régi malomban? – vetette föl Clare. Neddy szégyenlősen
nevetett.
– És én még azt hittem, senki sem tudja! Megpaskolta Clare
kezét, és megcsókolta az ujjait, ahogy gyakran tette. A
sértődöttség elmúlt. Clare csak a megkönnyebbülést érezte,
amiért Neddy még mindig szereti. Egészen addig nem is tudta,
mennyire rettegett a gondolattól, hogy elveszíti a férfit.
– Menni fog, Neddy? – kérdezte bizonytalanul.
Neddy Nolan fölfogadta ezt a sok embert, hogy térképeket és
tanulmányokat készítsenek. Ez hihetetlen volt.
– Azt hiszem, igen – mondta Neddy nyugodtan. – Még
tájékoztatási szakembert is fogadtam, hogy megmondja, miként
lehet elnyerni a nagyközönség támogatását. És televíziós
beszélgetést szervezett velem.
– A televízióban?
– Ha egyetértesz, a hírekbe is fölvetethetjük, és
megvitathatjuk a fejlesztőkkel.
– Tényleg? – suttogta Clare.
– Igen, el tudjuk magyarázni, milyen sok ember hálás itt
Szent Annának, és hogy meg akarják őrizni a forrást meg a
síremléket. Most már nem lesz értelme, hogy bárki is
szembeszálljon velünk.
– De Neddy, nem tudtuk volna ezt megcsinálni anélkül, hogy
fölfogadod ezeket a szakértőket?
– Nem, pont ez a lényeg! – kiáltott föl Neddy. – Akkor csak
istenfélő, ódivatú, babonás emberek lennénk, akik a fejlődés
útjában állnak. Akkor csak úgy néznénk ki, mintha a
történelemben és a hagyományokban gyökerező jó öreg
Írország szembeszállna a modern Írországgal, amely mindenki
számára jobbá akarja tenni az életet…
– És most?
– Most van egy másik, tökéletesen megvalósítható tervünk.
Egy tervünk, amit te meg én a saját pénzünkből fizettünk,
miközben visszautasítottuk a szindikátustól meg a többiektől
érkező óriási ajánlatokat. – A kis tölgyfa szekrény felé bökött a
fejével. – Ott őrzök minden részletes följegyzést. Tudni fogják,
hogy igazat beszélünk, és nemcsak a szánk járt, hanem fizettünk
is érte.
– És merre fog menni az út?
Clare a térkép fölé hajolt Neddyvel, aki egyik kezével Clare
haját simogatta, a másikkal pedig mutogatott. Az új út is
keresztülmegy a Nolan-birtokon, de azután olyan nyomvonalon
halad, amely érintetlenül hagyja az erdő jelentős részét, azt a
részt, ahol a síremlék is áll. Nagy autóparkolót építenek oda, és
leágazást az új útról, amelyiken közvetlenül a síremlékhez
mehetnek a látogatók, és nem kell keresztülhajtaniuk
Rossmore-on. A helyiek pedig továbbra is fölsétálhatnak az
erdőnek azon a részén, amelyik úgy marad, ahogy mindig is
volt.
Clare csodálattal nézte Neddyt. Ez jól működhet. Az
általános választások elé néző kormány, vagy a helyi tanács,
amely attól fél, hogy vesztegetéssel vádolják, biztosan ki akarja
majd használni az alkalmat, hogy elkerülhesse a felszín alatt
fortyogó nagymérvű ellenállást. Neddy megoldása mindenki
számára tökéletesnek tűnt.
– Bárcsak elmondtad volna! – sóhajtotta.
– Igen, el akartam, de fáradtnak tűntél, és mindennap be
kellett menned az osztályba. Én itthon maradok. Az én életem
sokkal könnyebb.
Clare körülnézett a ragyogó házban, amelyet Neddy akkora
rendben tartott hármójuk számára. Tudta jól, hogy ez egyáltalán
nem könnyű élet. De Neddy sohasem panaszkodott.
– Hé, arról volt szó, hogy valamit mondani akarsz nekem. Mi
az? – kérdezte Neddy.
Clare elmondta, hogy ha egy kis szerencséjük van, talán
állapotos. Neddy fölpattant és megölelte.
– Odafönt voltam ma a síremléknél, és tudom, hogy ez
lehetetlen, de épp azt mondtam, hogy mindketten mérhetetlenül
vágyunk erre – suttogta Clare hajába.
– Hát, valamit csak kellett tennie azért a férfiért, aki
megmentette a forrását – jegyezte meg Clare.
Még akkor is egymást ölelve álltak ott, amikor Marty Nolan
belépett.
– Flynn atya érkezett, és nem kapott választ, ezért idejöttem,
hogy megnézzem, jól vagytok-e.
Ingerült volt, amiért föl kellett kelnie a foteljából.
Miközben teát és házi kekszet fogyasztottak, a madarak
gyülekezni kezdtek éjjelre a fákon. És a nap süllyedni kezdett
az erdő mögött, amelyet Neddy Nolan szinte bizonyosan
megmentett.
És a pap tudta, hogy Judy, a nővére odafönt van a forrásnál,
köszönetet mond Szent Annának, és megvallja, arra nem
számított, hogy mindez ilyen gyorsan fog bekövetkezni.
És Flynn atya Neddy terveit hallgatta a szürkületben.
Házat akar venni, sokkal közelebb Rossmore-hoz, és akkor
talán ott lakhatna Flynn atya édesanyja meg a kanonok, így nem
kerülnének túl messze a várostól, látott is egy nagy épületet
kerttel, aminek a kanonok örülne. Ő pedig mindannyiukról
gondoskodna.
És ha véletlenül kisbabájuk születne, akkor őrá is vigyázna.
Az öregeknek jó lenne, ha új, fiatal élet venné őket körül.
Most az egyszer Flynn atya nem tudott megszólalni. A
tartalom nélküli vigasztaló közhelyeknek tekintett készlete
elapadt.
Csak nézte az előtte álló jóságos, őszinte férfit, és hosszú idő
óta először látott valami célt abban az életben, amely az utóbbi
időben minden téren kuszává és ellentmondásossá vált.
Visszanézett az egyre sötétedő erdőre.
Már nem is volt furcsa úgy gondolni rá, mint valami
különleges helyre, ahol oly sok kérés elhangzott, és ahol oly sok
álom meghallgatásra talált.