1

Az olasz fasizmus

I. Előzmények
1919 Itáliája csalódott volt: a háború után a győztes oldalon foglaltak helyet, de amit a békeszerződésektől reméltek, azt
nem kapták meg maradéktalanul. Fiume birtoklása miatt a Szerb-Horvát-Szlovén királysággal, míg Dél-Tirol bekebelezése miatt
Ausztriával volt feszült a viszony.
A háború romba döntötte a nemzetgazdaság jelentős részét, tovább mélyítette az Észak és Dél közötti történelmi ellentétet.
A gazdasági bajok kiélezték a politikai helyzetet: kormányok jöttek-mentek, erősödtek a szélsőséges politikai irányzatok.
A szélsőjobboldal egyik prominens szerveződése volt a fasiszta mozgalom. Alapítója: Benito Mussolini (1883-1945)1. A
frontharcosok közötti agitálás, a kilátástalanság és a nemzeti sérelmek emlegetése állította mellé az olasz társadalmi
berendezkedésből kiábrándult tömegeket és tette lehetővé, hogy új típusú mozgalommá szervezze őket.
1919-ben Milánóban alapította meg a volt frontharcosok támogatására számító Fascio di Combattimentót (Hadviseltek
Szövetsége). A párt programja: a parlamentet, a polgári liberalizmust és a baloldalt támadó. A romantikus kalandvágyat, a
hatalom sóvárgását, a zord, hősi életet és az ember totális átalakítását propagálta, de idegen volt tőle a nácizmus faji jellege. A párt
vezérelven működött, tehát a párttagoktól feltétlen hűséget várt el.
Létrejött a párt magánhadserege is: a feketeingesek. Ezek a különítmények politikai demonstrációikkal és kommunistaellenes
akcióikkal hamar felhívták magukra a figyelmet. Vezérük – a Duce – szerint a hanyatló liberális állam nem képes a „vörös
veszély” (kommunizmus) elhárítására, ezért az állam védelmében megelőző forradalomra van szükség.
Ezt az ideológiát a sztrájkok, zűrzavar által érintett körök egyre kedvesebbnek találták, a mozgalmat elkezdték pénzelni.
II. A hatalom megszerzése és kiépítése
Olcsó államot és közvetett adózást ígérő propagandájának köszönhetően a fasiszta párt az 1921-es választások után már 34
képviselővel rendelkezett a parlamentben, s hogy súlyát tovább növelje, látványos menetelésekkel, középületek megszállásával
mutatta meg elszántságát. Mussolini helyesen ismerte fel, hogy ha tömegmozgalmat indít, képes késleltetni a kormányalakítást, s a
zűrzavarban esetleg megszerzi a hatalmat. 1922 októberében az akkor még alacsony taglétszámú párt nagyszabású római
menetelésre készült, hogy demonstrálja a Duce iránti hűségét és rávegye III. Viktor Emánuel királyt Mussolini bevonására a
kormányba. Ez volt a Marcia su Roma. A király a rendkívüli állapot kihirdetése helyett úgy döntött, hogy meneszti az eddigi
miniszterelnököt, Factát, s helyére Mussolinit nevezi ki. Október 31-én a fasiszta egységek diadalmenetben vonulhattak be
Rómába.
Mussolini vezetésével ekkor még koalíciós kormány alakult, tehát a totális hatalom kiépítéséhez meg kellett szabadulnia koalíciós
társaitól. Ez kb. négy év alatt sikerült neki.
1923 januárjában létrehozta a parlamenttel párhuzamosan működő Fasiszta Nagytanácsot, valamint a katonailag szervezett
fasiszta alakulatokból a Milíciát. Ezután a megfélemlített parlamenttel elfogadtatta azt a törvényt, hogy a listás választásokon
25%-ot szerző párt megkapja a mandátumok 2/3-át. Miután a feketeinges csoportok erőszakos cselekményei miatt feszültté vált
légkörben tartott választásokon a fasiszták győzedelmeskedtek, megkezdődött a parlamenti ellenzék megsemmisítése. 1924
júniusában fasiszták elrabolták a szocialista párt főtitkárát, Matteotit. Mikor megtalálták holttestét, a szocialista frakció az ún.
Aventino elhagyta a törvényhozást. Az „aventinusi kivonulás” látványos gesztus volt ugyan, de megszüntette azt a lehetőséget,
hogy a baloldal legalább részben befolyásolni tudja az eseményeket.
1925/26-ban a nem fasiszta szervezeteket feloszlatták, a cenzúrát bevezették.
Mussolini szövetséget kötött a tőkés körökkel. Cserébe az anyagi támogatásért, az üzemekben feloszlatták a nem fasiszta
szakszervezeteket, s a tőke képviselői helyet kaptak a kormányban.
A rendszer jellegzetessége az lett, hogy az intézkedéseket nem a korábbi alkotmány totális átalakításával, hanem kiegészítő
törvényekkel és rendeleti kormányzással hozták meg. Pl. soha nem írta elő törvény az egypártrendszert, de az ellenzék üldözése
lehetetlenné tette a pártok működését. A munkaadók és a munkavállalók szembenállását azzal próbálták oldani, hogy közös
érdekképviseleti egységekbe, ún. korporációkba szervezték őket, ahol vitáikat állami közvetítéssel oldhatták meg. Ez a
munkáltatóknak kedvezett, gyakorlatilag felszámolták a szakszervezeteket. A gazdaság ágazatai alkottak egy-egy korporációs
testületet, élükön a korporációs miniszterrel
A politikai jogok korlátozásának ellentételezéseként a kormány szociális programot és közmunkákat (pl. mocsárlecsapolás,
útépítés) szervezett.
Az 1930-as években Mussolini az olasz társadalom egészét mindinkább a hódítás szolgálatába állította. A korporációs szervezet
helyébe az állami irányítás lépett; a gazdaságpolitika fókuszába a nehézipar, főleg a gépipar fejlesztése került.
A háborúra felkészülés jegyében Mussolini meghirdette a „szülések csatáját”. Egy nemzedéken belül meg akarta kétszerezni a
lakosság lélekszámát. Elrendelték, hogy a foglalkoztatottak legfeljebb 10%-a lehet nő. Az átmenetileg valóban kissé növekvő
születésszám nyomán súlyosbodtak a lakásviszonyok, és csökkent az egy főre jutó kereset.
Mindezek ellenére a lakosság jelentős hányada az 1930-as évek második feléig lojális volt a rendszerhez. Ebben a nemzeti
nagyság erőteljes propagálása mellett szerepet játszott, hogy a kormány nagy összegeket fordított a szabadidő eltöltésének fasiszta
megszervezésére alakított mozgalom üdültetési és sportprogramjaira. Az 1936-os berlini olimpián Olaszország nagy csapattal volt
jelen. Ellentmondásos hatása volt az iskolaépítésnek: az oktatás a rendszert szolgálta, de növelte az általános alapműveltséget. A

1
Egy romagnai kovács fia volt. Anyja tanítónő. Nehéz gyerek volt: eleinte nem beszélt, aztán sokat csavargott, randalírozott.
Kisebb botrányok után végül 1901-ben tanítói diplomát kapott A háború előtt tanítóskodik egy rövid ideig, állását azonban
nőügyei miatt elveszíti. 17 évesen anarchistának tartotta magát és részt vett a helyi munkások szervezkedésében. Az sem meglepő,
hogy nehezen talált állást: első tanítóskodása után inkább Svájcba ment (1902), ahol a helyi olasz marxisták örömmel fogadták a
tehetséges, fiatal újságírót. 1904-ben tér vissza Olaszországba. Katonáskodik, majd ismét tanító. Aktívan vesz részt a baloldali
mozgalomban, a párt lapját, az Avanti-t (Előre!) szerkeszti a háború kitörése előtt. 1914-ben lelkesen üdvözli a háborút.
Szembekerül pártjával, otthagyja az Avantit és saját lapot alapít Il Popolo d’Italia Itália népe) néven.
 2
nagyszámú tisztségviselő a rendszer szerény haszonélvezője volt, a vállalkozók pedig a munkavállalói ellenállás megszűnésének
előnyeit élvezték.
III. A rendszer általános jellemzői
1. Nem rendelkezik különösebb szellemi mondanivalóval2;
2. A kényelmes élet megvetése, kedélyesség, a vidéki életmód propagálása;
3. A kommunizmus merev elutasítása;
4. Az állam mindenhatóságába vetett hit;
5. Nagy hangsúly a propagandára; a rádió felhasználása
6. Vezérkultusz (személyi kultusz) (Duce)
IV. Külpolitika
Az olasz fasizmus külpolitikai téren egyetlen tartós dolgot alkotott: a lateráni egyezményeket (1929). A XI. Pius pápával
megkötött egyezmény a katolikus egyház és az olasz állam viszonyát rögzítette. Az egyezmények értelmében szuverén állam lett
Vatikánváros, a pápa az ezen kívüli területeiről lemondott, megfelelő kárpótlás fejében. Olaszországban államvallás lett a
katolicizmus, és állami esküért cserébe állami fizetést biztosított a papságnak. Ezzel Mussolini elnyerte az egyház jóindulatát, s
számos katolikus ország bizalmát.
A fasiszta külpolitika az egykori Római Birodalomhoz mérhető rangot akart Olaszországnak. Ez hódító törekvéseket jelentett
három irányban:
1. A Duna-medence felé: cél a keletkezett hatalmi űr kitöltése (az olaszok partnerként Magyarországot találják meg a 20-
as évek végétől).
2. A Balkán felé: Albánia, Görögország (ellentétek Jugoszláviával is3).
3. Afrikai térhódítás (Etiópia megszerzése): angol, francia érdekekkel való ütközés.
Hitler hatalomra jutása után – különösen a franciák szemében – Olaszország jelentősége megnövekedett. Arra számítottak, hogy
megfelelő ellensúlyt tud majd képezni Németország ellenében.
1935-ben Olaszország megtámadja Abesszíniát. Mussolini 1936 febr.-jában szakít a nyugati hatalmakkal. Vejét, Ciano grófot
nevezte ki külügyminiszterré és azt a feladatot adta neki, hogy alapozza meg a kapcsolatokat Németországgal. 1936: a Berlin-
Róma tengely létrejötte. 1937-ben Olaszország is csatlakozik az Antikomintern paktumhoz. Az önmagát a külpolitikában
csalhatatlannak tartó, de lehetőségeit végzetesen túlbecsülő Duce országa másodrangú szövetségesként sodródott a világháború
felé.
V. Értékelés
Mussolini a korszak másik két diktátorával összehasonlítva csak szerény utánzatnak tűnik. A rendszer természetesen diktatúra
volt, hiszen lényegében egypártrendszer volt, az egyén alárendelődött az államnak. Itt is jellemző volt a vezérelv érvényesülése, a
propaganda kiemelt szerepe.
Ugyanakkor hiányzik a faji vagy osztályalapú megkülönböztetés. Azaz itt nincsenek koncentrációs vagy Gulag-táborok.
Természetesen a rendszer az ellenségeit itt is kíméletlenül üldözte.
A második világháború kitöréséig az olaszok többsége lojális, elnéző volt a rendszerrel szemben. A háború azonban olaszok
millióinak is szenvedést, halált hozott és hogy ez megtörténhetett, az az olasz fasizmus bűne volt.
Az olasz fasizmus
Olaszországban az első világháború után gazdasági válság alakul ki, ami politikai válságot is eredményez. Az ország azonban
gazdaságilag nem egységes, északi része sokkal fejlettebb, itt munkásmozgalmak vannak, délen pedig a parasztok földfoglaló
mozgalmai. 1919-től 1928-ig bal- és jobboldali mozgalmak léteznek, amelyek az elszegényedő kis- és középrétegekre
támaszkodnak. Ezek a csoportok erőteljesen bírálják a hivatalos politikát egészen 1914-ig visszamenőleg. 1919-ben Benito
Mussolini és katonatisztek megalapítják a Fascio di Combattimentót, a Hadviseltek Szövetségét, és még ugyanebben az évben
megkezdődik a csoport fegyveres alakulatának a szevezése (feketeingesek). 1921- ben Mussolini létrehozza a különböző fasiszta
csoportokból az Olasz Nemzeti Fasiszta Pártot, aminek célja a kormányra kerülés. Szintén 1921-ben alakul meg az Olasz
Kommunista Párt, ami a szélsőbal irányvonalat képviseli. 1920-tól a bal- és a jobboldal összetűzései állandósulnak. Mivel ekkor
az Olasz Kommunista Párt és az Olasz Szociáldemokrata Párt tűnik veszélyesebbnek, Mussolini többször tárgyal a kormány
politikusaival, ennek eredményeként 1921-ben megígérik Mussolininek, hogy ha felszámolja a baloldalt, akkor pártját bevonják a
kormányzásba. A baloldal felszámolása révén Mussoliniék tömegbázisa annyira megnő, hogy a választásokon az Olasz Nemzeti
Fasiszta párt éri el a legnagyobb szavazati arányt. 1922. október 28-án a fasiszták bevonulnak Rómába, ami tulajdonképpen
hatalomátvételt jelent. Október 29- én III. Viktor Emánuel Mussolinit nevezi ki miniszterelnökké és bízza meg
kormányalakítással. 1922-től 1925-ig koalíciós kormányzás folyik. 1924- ben meggyilkolják Matteotti szocialista képviselőt, ami
újabb politikai nyugtalanságot okoz, ez adja a lehetőséget Mussolininek, hogy felfüggessze a kormánynak a parlamenttel
szembeni felelősségét. 1925- ben Mussolini felfüggeszti a parlament működését, helyette létrejön a Fasiszta Nagytanács, a
végrehajtó hatalom Mussolini kezében összpontosul. 1926-ra Mussolini felszámolja a pártokat és a szakszervezeteket. Az
utóbbiak helyett, a munkásság megnyerésére korporációk jönnek létre a Munka Törvénykönyve alapján. A korporáció a
munkaadók és a munkavállalók közös érdekvédelmi szervezete, amelyben a munkavállaló elméletileg beleszólhat a
vállalatvezetésbe. 1928-ban Mussolini feloszlatja a parlamentet, a fasiszta diktatúra totálissá válik, fasiszta egypárturalom van, az
összes többi párt felszámolása megtörténik, nincs parlament, az országot rendeletekkel kormányozzák. 1929-ben a pápa és

2
A rendszer igyekezett jelentős szellemi teljesítmények forrásaként megjeleníteni magát. Támogatta a heroikus eszmeiséget
hordozó naturalista szobrászatot, monumentális épületek megalkotását; fejlesztette a később híressé vált olasz filmipart. Miközben
a hivatalos kultúrpolitika az antik Róma folytatójának mezét öltötte fel, számos nagy művész és tudós hagyta el az országot (pl.
Enrico Fermi, az atombomba egyik megalkotója; Arturo Toscanini, a világhírű karnagy).
3
1934-ben Marseille-ben meggyilkolják Karadjordjevic Sándor jugoszláv királyt. A merénylet a horvát usztasa mozgalom műve
volt, de az olaszoknak is jócskán benne volt a kezük.
 3
Mussolini megkötik a lateráni egyezményt, amely a mai értelemben vett önálló vatikáni állam létrejöttét ismeri el.
Külpolikájában Mussolini a Római Birodalom visszaállítását tűzi ki célul, ez a Földközitenger környékét, Délkelet-Európa és
Észak-Afrika meghódítását jelenti. Ennek jegyében 1923-ban az olaszok elfoglalják Fiúmét, 1932-ben Albániát; 1934-ben
megakadályozzák az Anschluß-t, amennyiben az olaszok felvonulnak az olasz-osztrák határra, így az osztrák náciknak el kell
állniuk tervüktől. 1935-36-ban Abesszína ellen kezdenek háborút, ami Etiópia gyarmatosításával végződik. Mussolini a Római
Birodalom visszaállításának ígéretével maga mellé állítja a katonatiszteket és a városi kispolgárságot, valamint rendet teremt az
országban, ami mindenkinek érdeke volt. A rendszer népszerűsítése érdekében nagyszabású propaganda- hadjáratot indít, ami
még a sport és a művészetek területére is kiterjed.
Locarno
1925. október 16-án
A német, belga, brit, francia, olasz, lengyel és csehszlovák kormányok képviselői, (Dr. Luther, Austen Chamberlain, Stresemann,
Benito Mussolini, Emile Vandervelde, Al. Skrzynski, Aristide Briand, Dr. Eduard Beneš) akik 1925. október 5-től 16-ig
Locarnóban összeültek, hogy közös egyetértéssel keressék az eszközöket népeiknek a háború csapásaitól való megóvására, és
hogy az esetleg közülük egyesek között keletkezhető bármilyen természetű viszályok békés rendezéséről gondoskodjanak,
jóváhagyták az őket érintő szerződéseknek és egyezményeknek a jelen konferencián kidolgozott tervezeteit, amelyek kölcsönösen
az alábbiakra vonatkoznak: Szerződés Németország, Belgium, Franciaország, Nagy-Britannia és Olaszország között (A
melléklet). Választott bírósági egyezmény Németország és Belgium között (B melléklet). Választott bírósági egyezmény
Németország és Franciaország között (C melléklet). Választott bírósági szerződés Németország és Lengyelország között (D
melléklet). Választott bírósági szerződés Németország és Csehszlovákia között (E melléklet).
Benito Amilcare Andrea Mussolini (1883. július 29. – 1945. április 28.) olasz fasiszta politikus, Olaszország diktátori hatalmú
miniszterelnöke 1922 és 1943 között, 1943 és 1945 között a nemzetiszocialista Németország által fenntartott bábállam, az inkább
Salói Köztársaság néven ismert Olasz Szociális Köztársaság miniszterelnöke. Szövetségese volt többek között Adolf Hitlernek és
Gömbös Gyulának. Partizánok végezték ki szeretőjével együtt. Unokája, Alessandra Mussolini a mai olasz parlament tagja a
Popolo della Libertà jobbközép kormánypárt színeiben.
Mussolini apja elkötelezett és szűkebb környezetében elismert szocialista volt. Gyakran megfordultak nála olasz anarchista
marxisták, otthonában pedig több ilyen szellemiségű művet tartott – nem csoda, hogy Benito már 17 évesen anarchistának tartotta
magát és részt vett a helyi munkások szervezkedésében.
1918 végére körvonalazódott Mussolini programja: nemzeti egység, igazságosabb elosztáson alapuló nemzeti „szocializmus”,
produktivitás, dinamikus tőkés fejlődés. A tőkés csoportok felismerték mindennek jelentőségét, és azonnal a Popolo d'Italia mögé
álltak. Pénzügyi háttere biztosított volt, azonban hiányzott a hatalomátvételt szolgáló „élcsapat”. Kialakításához azonban igen
kedvező feltételek adódtak Mussolini számára, ugyanis Olaszország helyzete – hiába volt győztes hatalom – katasztrofálisra
fordult a háborút követő években. A gyenge gazdaság megsínylette a hadakozást, a parasztok földosztást vártak, a munkásság
javítani akart az életkörülményein, a frontról hazatérő katonák pedig munkát követeltek: megszaporodtak a sztrájkok és a
földfoglalások. Az 1919-es választásokat megnyerő liberális illetve kereszténydemokrata és szocialista többség képtelen volt
bármit is tenni, helyette a párizsi békekonferencián igyekezett minél nagyobb jutalmat kicsikarni – ez végül is „csak” Dél-Tirol
bekebelezését jelentette. A széthúzó pártok nem tudtak konszenzusra jutni egy kérdésben sem.
1921-ben Mussolini a fenyegető szocializmusra és a fasiszták fontos rendfenntartó szerepére hivatkozva belépett a többségében
polgári pártokat tömörítő Nemzeti Blokkba.
Mussolini október 29-én Rómába sietett, és kiharcolta, hogy kormányt alakíthasson. Mindehhez nem volt szükség erőszakra – a
„Marcia su Roma” („római menetelés”) mégis megvalósult október 31-én egy demonstratív fasiszta díszfelvonulás formájában.
Mussolini így különösebb erőszak nélkül, törvényes úton lett Olaszország miniszterelnöke (hiszen pártja rendelkezett parlamenti
képviselettel, és az uralkodó nevezte ki).
A fasiszta diktatúra. A totális diktatúra kiépítése
Mussolini már miniszterelnöksége első évében létrehozta a Fasiszta Nagytanácsot, amelynek tagjai a fasiszta miniszterek és
pártvezetők lettek. Ezzel lerakta a pártállam alapjait. 1923-ban ügyes manőverezéssel új választójogi törvényt fogadtatott el, ami a
legtöbb szavazatot elnyerő párt számára a parlamenti helyek abszolút többségét (2/3-át) biztosította. Az 1924-es választásokon
rendkívül erőszakosan, példátlan csalásokkal kiharcolták a Fasiszta Párt győzelmét, noha a látszat kedvéért koalíciós kormányt
alakítottak. A csalásokat szóvá tevő Giacomo Matteotti szocialista képviselőt meggyilkolták. Bár Mussolini személyes felelőssége
vitatott az ügyben, a gyilkosság megingatta a pozícióját: a többi párt kivonult a kormányból és a parlamentből, a király katonai
diktatúra felállítását fontolgatta, a fasiszták egy része pedig vezére ellen akart fordulni. Mivel a polgárháború kitöréséhez közeli
helyzetben a hadsereg nem vállalkozott az erőszakos rendteremtésre, III. Viktor Emánuel Mussolini kezébe adta a helyzet kulcsát.
A miniszterelnök 1925. január 3-án feloszlatta a parlamentet, megkezdve a fasiszta diktatúra kiépítését. (A szigorú rendelkezések
bevezetéséhez kedvező légkört teremtett, hogy ebben az időszakban négy sikertelen merényletkísérletet követtek el a
miniszterelnök ellen.)
Mussolini rendeleteivel megregulázta a fasisztákat (a milíciát például egységes irányítás alá vonta MVSN néven), betiltotta a
„felforgató” ellenzéki szervezeteket és sajtót, bevezette a rendőri internálást (erre a célra szigeteket alkalmaztak), megtiltotta a
disszidálást, 1926-ban pedig a meggyengített parlamenttel elfogadtatta, hogy rendeleti úton kormányozhasson, és csak a királynak
legyen felelős. Ezzel az országgyűlés teljesen elvesztette a jelentőségét. A diktatúra kiépülésének végjátékaként, 1928-ban a
testület feloszlatta magát. A parlamentáris rendszert felszámolták, új törvényeket hoztak.
Mussolini hosszú kormányfősége alatt több tárcát is vezetett személyesen: volt bel-, had-, gyarmatügyi- és külügyminiszter, felelt
a korporációkért és a közmunkákért. Előfordult, hogy egyszerre hét minisztériumot vezetett. Ő volt a Nemzeti Fasiszta Párt feje,
és ő irányította a regionális pártmilíciát, a hírhedt „feketeingeseket”, ami az ellenzékieket terrorizálta. Később megalakult egy
államilag fenntartott, intézményesített alakulat is, az OVRA (titkosrendőrség). Ily módon Mussolini biztosította maga számára a
teljes irányítást, és nem hagyott lehetőséget esetleges ellenfeleinek a kiemelkedésre. Mussolini volt az első, aki rendszerére a
„totális” jelzőt alkalmazta, bár a Szovjetunióval és a később kialakuló náci Németországgal összehasonlítva ez a jelző kevéssé
 4
állta meg a helyét, Mussolinit ugyanis több erő korlátozta. A királynak hatalmában állt bármikor leváltani őt. A hadsereget sem
sikerült fasiszta irányítás alá vonni, így az mindvégig III. Viktor Emánuelhez maradt lojális, hiába vette át Mussolini a legfelsőbb
hadparancsnoki rangot. A harmadik ilyen tényező az egyház volt, amellyel a miniszterelnök 1925-ben kezdett tárgyalni, és 1929.
február 11-én megkötötte a lateráni egyezményt XI. Piusz pápával. Ebben a római katolikus vallást államvallásnak ismerte el,
Róma területén belül létrehozta a független Vatikánt és kártérítést adott az olasz egység megteremtése közben egyháznak okozott
károkért. Ezzel együtt járt, hogy az egyházi szervezetek megőrizhették függetlenségüket – így például nem sikerülhetett az ifjúság
totális fasizálása sem, amit egyébként az Opera Nazionale Balilla (gyermekmozgalom), az Avanguardia (ifjúsági mozgalom) és a
Gruppi Universitari Fascisti (Egyetemi Fasiszta Csoportok) voltak hivatottak végrehajtani.
Propaganda
Mussolini idejének nagy részét – külföldi útjait is beleértve – a propaganda töltötte ki. Szorgosan munkálkodva építette ki magáról
a gondoskodó, tévedhetetlen, népe javán fáradhatatlanul munkálkodó Duce (Vezér) képét. Olyan kiterjedt és hatékony
propagandát folytatott, hogy az egyszemélyi diktatúra kiépítésében nem akadt számottevő ellenzékre. Ezen a téren
felbecsülhetetlenül hasznos volt számára újságírói munkássága. A sajtót, a rádiót, a filmeket, az oktatást szigorúan ellenőrizték,
hogy azt sugallják az olasz lakosságnak, hogy a fasizmus a 20. század legjelentősebb ideológiája, amely győzedelmeskedik a
demokrácia, a liberalizmus és a bolsevizmus felett. Az oktatásügyben dolgozóknak fel kellett esküdniük a fasizmus építésére,
védelmére. A sajtót teljesen a párt ellenőrzése alá vonták (1925): minden lapszerkesztőt a kormányzat nevezett ki, és a Fasiszta
Nagytanács jóváhagyása nélkül senki sem lehetett újságíró.
Rengeteg pénzt öltek látványos közmunkákra és nemzetközi presztízst hozó eredményekbe (például a Rex nevezetű kékszalagos
óceánjáró).

3.1 A fasiszta ideológia fő tételei:

Nacionalizmus, rasszizmus
A fasizmus ideológiájának egyik alaptétele a nacionalizmus.[92] A fasiszta szemlélet a nemzetet egyetlen szerves egységnek
tekinti, amely a származás alapján köti össze az embereket és a társadalom természetes összefogó ereje. A fasizmus az aktuális
gazdasági, politikai, szociális problémákat a nemzeti újjászületés révén kívánja megoldani, ápolja az egység, az erő, a „faji”
tisztaság kultuszát. Az európai fasiszta mozgalmak tipikusan nyílt rasszisták, amennyiben a nem-európai embercsoportokat
alsóbbrendűeknek tekintik.[93] Ezen túl azonban az európai fasiszták nem alakítottak ki közösen elfogadott fajelméletet, annál is
inkább, mivel ennek kidolgozása során óhatatlanul összeütközésbe kerültek volna egymással.
Totalitarizmus
A fasizmus alapvető fontosságúnak tartja a totális állam megteremtését.[94] A „Fasizmus doktrínája” kifejti, hogy a fasiszta állam
koncepciója mindent átfogó: rajta kívül nem létezhetnek emberi és szellemi értékek. „A totális állam jogi alapja” című művében
Carl Schmitt nemzetiszocialista ideológus megfogalmazta, hogy a céljuk az erős állam, amely garantálja a társadalom minden
különbözősége felett átívelő totális politikai egységet, annak érdekében, hogy megszüntessék a „német népet széttépő
katasztrofális pluralizmust”.[95]
A fasiszta államok a társadalmi indoktrináció, azaz az államilag fontosnak tartott elveknek a propaganda és az oktatás révén
történő sulykolása révén igyekeztek egységesíteni a tömegek gondolkodását. Az közoktatás minden fokán dicsőítették a fasiszta
mozgalmat és a nemzetet, az állam iránti engedelmességre nevelték a fiatalokat. A fasiszta elvektől eltérő álláspontokat szigorúan
üldözték.[96]
Fasiszta gazdaságpolitika
A fasiszta gazdaságpolitika kifejezés azokat a gazdaságpolitikai intézkedéseket takarja, amelyeket a tekintélyuralmi
berendezkedésű, fasiszta ideológiát követő országok (többek között Olaszország, Németország, Spanyolország) vezettek be a 20.
század első felében. A gyűjtőfogalom használata ellenére a történészek és gazdaságtörténészek vitatják a specifikusan fasiszta
jellegű gazdaságpolitika létezését. Baker[1] például megerősíti, hogy létezik egy olyan jól körülírható gazdaságpolitikai-
gazdaságirányítási rendszer, amely a fasizmusra jellemző és amely lényeges jellemzőit tekintve eltér a más ideológiai
berendezkedésű országok gazdaságpolitikájától. Ezzel szemben Payne, Paxton, Sternhell, et al. úgy találta, hogy bár a fasiszta
országok gazdaságpolitikája bizonyos vonásokban hasonlóságot mutatott, de lényegében nem létezik fasiszta gazdaságpolitika.[2]
Ezen túlmenően Feldman és Mason azt állítja, hogy a fasizmust a koherens gazdaságpolitika és a komoly gazdaságpolitikai
döntések hiánya jellemzi. Véleményük szerint a fasiszta vezetők által hozott gazdaságpolitikai döntéseket semmilyen
közgazdasági modell alapján nem lehet megmagyarázni, illetve azokba beilleszteni.
A fasiszta országok gazdaságának általános jellemzői
A fasiszta országok gazdaságának egyik alapvető jellemzője a dirigizmus,[4] azaz egy olyan gazdasági rendszer, amelyben az
állam igen erős irányító szerepet játszik és lényegében a felügyelete alá vonja a termelést és az erőforrások elosztását.
Általánosságban véve a fasiszta országok gazdasága, kivéve egyes államosított iparágakat, a magántulajdonon alapult és
kapitalista vonásokat mutatott, de még a magántulajdonú vállalatok is nagymértékben függtek az államtól.
A fasizmus eszme alapját lényegében a szociáldarwinizmus adta, vagyis az emberi csoportok, nemzetek vagy eszmék közötti
versengés, az erősek támogatása és a gyengék kiszelektálása.[6] A gazdaságpolitika terén ez úgy csapódott le, hogy a sikeres, a
kormányzattal jó viszonyt ápoló üzletembereket támogatták, míg a munkásosztályt és képviselőit (szakszervezetek) elnyomták.[7]
Gaetano Salvemini olasz történész 1936-ban leírta, hogy a fasizmus az adófizetőket teszi felelőssé a magánvállalkozások
sikeréért, mivel "az állam fizet a magáncégek baklövéseiért... a profit magánügy, a veszteség közügy."[8] A fasiszta
kormányzatok mindenesetre bátortották a profitorientált magánvállalkozásokat és kiemelten támogatták a nagyvállalatokat,
azonban cserébe azt követelték ezektől, hogy tevékenységük során mindig tartsák szem előtt a nemzet érdekeit.[9]
A fasiszta gazdaságirányítás egyik központi tétele volt, hogy a gazdasági jólét automatikusan követi majd a nemzet kulturális-
spirituális újjáéledését.[10] A másik jellemzője a koherencia hiánya volt: a faiszta pártok tagjai gyakran is egymásnak
ellentmondó kijelentéseket tettek az általuk támogatott gazdaságpolitikai lépésekről.[11] Hatalomrajutásuk után a fasiszta
politikusok a politikai céloknak teljesen alárendelt gazdaságpolitikai programot követtek. A hosszabb ideig faiszta
 5
berendezkedésú országok (mint például az Olasz Királyság 1922-től 1943-ig Benito Mussolini alatt) időnként radikális
változásokat eszközöltek a gazdaságpolitikában. Bár a fasiszta mozgalmak védelmükbe vették a magántulajdont, amely "az egyén
szabadságának és spontaneitásának" elidegeníthetetlen része, lényegében mégis az egyén önrendelkezési képessége, vagy egyes
esetekben akár a kapitalista gazdasági berendezkedés eliminálását tűzték ki célul hatalomra kerülésük után.
A fasiszták ideológiai alapon szemben álltak mind a nemzetközi szocializmussal, mind a liberális (szabadelvű) kapitalizmussal,
amelyekkel szemben ők a "harmadik utas megoldást" kínálták. Állításuk szerint olyan realista gazdasági alternatívát ajánlottak,
amelyik nem kommunista és nem is laissez-faire kapitalista.[13] Az osztályharccal szemben a korporativizmust és a gazdasági
érdekcsoportok együttműködését favorizálták, mivel nézeteik szerint az egyenlőtlenségek és a társadalmi osztályok közötti
különbségek természetesek és jó hatással vannak a társadalomra (a szocialistákkal ellentétben).[14] A fasiszták az állam szerepét
az érdekcsoportok közötti közvetítésben látták (a szabadelvű kapitalistákkal ellentétben).
Általánosságban a fasiszta kormányzatok gátolták vagy egyenesen betiltották a külkereskedelmet, mivel úgy tartották, hogy a
kiterjedt külkereskedelmi kapcsolatok függővé teszik a nemzetet a külföldi tőkésektől és sebezhetővé teszik az ország ellen
bevezetett gazdasági szankciókkal szemben. A fasiszta gazdaságpolitika egyik jellemző célkitűzése az autarkia, az önállóság
elérése vagy az arra való törekvés.
A fasizmus másik jellemzője, hogy agresszív külpolitikájuk, militarista nézeteik miatt jelentősen megnövelték a katonai
kiadásokat és kiterjedten támogatták a hadiipart.
Közvetlen akció
A fasizmus alapvető fontosságúnak tartja a társadalmi-politikai közvetlen akciót, beleértve a politikai erőszak alkalmazását is.[] A
fasizmus a közvetlen akciót a folyamatos politikai harc szükségszerű formájának tekinti. A közvetlen akció támogatása a fasizmus
által szorosan összefügg a szociáldarwinizmus alkalmazásával. A fasiszta teoretikusok szerint az egészséges nemzeteknek és
fajoknak folyamatosan meg kell tisztítaniuk magukat a társadalmilag vagy biológiailag leromlott, degenerált tagjaiktól, és
támogatniuk kell az erőseket, hogy még erősebbek legyenek a nemzet és a faj érdekében folytatott világméretű küzdelemben.[]

Életkor és társadalmi nemi szerepek

A fasizmus az ifjúság társadalmi szerepét hangsúlyozza, mind biológiai, mind szellemi értelemben. Az olasz fasiszták himnusza
az „Ifjúság” (Giovenezza) című dal volt.
Az olasz fasiszták nagy súlyt helyeztek az ifjúság általuk „erkölcsi higiéniának” nevezett kötelességeire, különösen ami a
szexuális erkölcsöt illeti. A fasizmus elítélte a pornográfiát, a születésszabályozást, a homoszexualitást és a prostitúciót, bár az
ezeket büntető törvények alkalmazása nem volt igazán szigorú vagy következetes
Mussolini a nők szerepét elsősorban a gyermekszülésben látta, míg a férfiakat harcosoknak tekintette. Kijelentette, hogy a háború
azt jelenti a férfiak számára, mint az anyaság a nőknek. A születési arány növelése érdekében az olasz fasiszta kormány anyagilag
ösztönözte a nagy családokat nevelő anyákat, és foglalkoztatáspolitikájában igyekezett csökkenteni a női munkavállalás arányát,
és ezzel a munkanélküliséget. Az olasz fasiszták szerint a nőket az olasz nemzet újjátermelőiként kell tisztelni.
A német nemzetiszocialista kormányzat is erősen szorgalmazta, hogy a nők maradjanak otthon és szüljenek. A négynél több
gyermeket szülő asszonyok számára kitüntetést adományoztak. A haditermelés mellett a nők „hazaküldése” is hozzájárult a
munkanélküliség jelentős csökkentéséhez. A náci propaganda gyakran még a házasságon kívüli szülést is támogatta. A náci
hatalom a háború előtti és alatti években hozzájárult a tradicionális szexuális erkölcsök leépüléséhez és a szabadosság
terjedéséhez.
Az abortusz szigorúan tilos volt, ezt csak súlyos örökletes betegség vagy „fajtisztasági” okok miatt oldották fel A nem-árják
számára viszont gyakran kötelezővé tették az abortuszt az eugenika jegyében.
A nácik – a kezdeti engedékenység után, ami összefüggött az SA köreiben a hosszú kések éjszakájáig dívó homoszexualitással –
keményen tiltották az azonos neműek közötti nemi vonzalmat, amit degeneráltnak, de gyógyíthatónak tartottak. A nyílt
homoszexuálisokat a koncentrációs táborokba zárták.
Újjászületés és modernizmus
A fasizmus nagy jelentőséget tulajdonított a modernizmusnak és a társadalmi újjászületés, a palingenézis elméletének. A fasiszták
nemzetük újjászületését szerették volna elérni az általuk dekadensnek értékelt részei eltávolítása révén. A modernizmusnak azokat
az elemeit fogadták el, amelyek a nemzeti újjászületés javára szolgálnak, míg az ezzel ellentétesnek értékelt tendenciákat
szigorúan elvetették. Nagyra értékelték a modern technológiákat, különösen az erő, a sebesség és az erőszak összefüggéseit.
Csodálták a 20. század elejének gazdasági vívmányait, Henry Ford és Frederick Taylor termelésirányítási módszereit. A fasiszta
modernizmus hívei és képviselői között olyan különböző személyiségek is voltak, mint Filippo Tommaso Marinetti, Ernst Jünger,
Gottfried Benn, Louis-Ferdinand Céline, Knut Hamsun, Ezra Pound és Wyndham Lewis.
A fasiszta modernizmus jellegzetes olaszországi alakja volt Marinetti, aki dicsőítette az újjászülető, palingenetikus modernista
társadalmat és elítélte az olyan liberális-polgári értékeket, mint a hagyomány és a pszichologizálás. A nemzeti újjászületést
harcias-technológiai alapon képzelte el. Németországban hasonló úton járt Jünger, akire nagy hatást gyakoroltak első világháborús
tapasztalatai a technológiai hadviselésről, és aki szerint egy új társadalmi osztály jött létre a „munkás-harcosok”
alakjában.Szerinte a jövő társadalma ilyen, a totális mozgósításra és harcra kész munkásokból áll majd.