Ugyanakkor hangsúlyozzuk, hogy ez az elképzelés inkább az egyetlen megközelítése a

határok átalakulása bonyolult kérdései megvilágításának az új történelmi és földrajzi,

geopolitikai térben. A határok különválasztják az állam funkcióit is: a korlátozások listáját
minden rendszer és alrendszer részére. Megjegyzendő, hogy ezek a funkciók általánosan
elfogadottak az EU-ban és az összes EU-szövegben; többek között a határt fizikai fogalomként,
műszaki szempontból, pénzügyi értelemben szemlélik. Így a határok tudományos kutatásának
szempontjából fontos az Európai Unió új keleti határainak rendszerként való elemzése. Fontos a
prognosztikai módszerek egyik legfontosabbikának az alkalmazása – a rendszer alapú
megközelítésé. Ebben a tekintetben meg kell jegyezni, hogy a rendszer fogalmát széleskörűen
alkalmazzák a tudomány legkülönbözőbb elméleti irányzatainak képviselői. Általánosan elismert
előnye, hogy lehetőséget ad a vizsgálat tárgyának bemutatására annak egységében és
integritásában, és így, hozzájárulva a kölcsönható elemek közötti korreláció felleléséhez, segíti
az ilyen együttműködés „szabályainak” felfedezését. Ebben az esetben az elméleti indoklások
összefüggésében, véleményünk szerint, a lényeg az Európai Unió új keleti határainak dinamikus
elemzése egységes szervezetként, amely állandó kölcsönhatásban áll a környezettel, és
folyamatosan „ellenőrzi” a „válaszait” saját elemeinek állapotáról és a reakciójáról.
Az általános rendszer módszertanának egyik megalapítója, Ludwig von Bertalanffy
konceptuális rendelkezései szerint a rendszerelmélet alapfogalma, a „rendszer” fogalma elemek
összessége – a rendszer legegyszerűbb alkotórészei, amelyek kölcsönhatásban vannak
egymással. „A bonyolult rendszerek fejlődését tanulmányozva, mint például, a társadalmat, a
szervezetet, a tudományos és filozófiai elméletet, a kozmikus testet, folyamatosan szem előtt kell
tartani ezek elemei belső folyamatainak kiválasztását, és ha sikerül szétrakni az elemeket tovább,
másodrendű elemekre, és ezeket is még szűkebb környezetben stb., amennyire engedi az elért
elemzési eljárás szintje.” Ebben az értelemben a rendszer minden eleme „alrendszerként” léphet
fel, amely saját elemeinek összességével rendelkezik. A „környezet” (külső környezet mint a
rendszer környezete és belső környezet mint kontextus) az, ami befolyásolja a rendszert és
amivel kölcsönhatásban van. A „szerkezet” fogalom tartalmának több aspektusa van, amelyek
több szempontból is tükrözik a rendszer bonyolultságának különböző fokát: a) a rendszer
elemeinek kölcsönhatását; b) az elemek rendszerbe való szervezésének módszerét; c) a kényszer
és a korlátozások összességét, amelyek a rendszer létezéséből erednek. A rendszer „funkciói” –
annak reakciója a környezeti hatásokra, bizonyos típusú kapcsolat megőrzésére irányul a
rendszer elemei között, azaz a „stabilitására”. Az EU új keleti határai funkcióját elméletileg
legalább két tulajdonság jellemzi – a lényeg és a konkrét tartalom. Bár a lényeg és a tartalom
közvetlenül össze is vannak kapcsolódva a jelenségben, ugyanakkor mintha egymáson kívül
lennének, mivel különböző rendszerek közötti kapcsolatok határozzák meg azokat. Ez a felosztás
feltételes, de az egyik tulajdonság elvonatkoztatása a másiktól lehetőséget ad tanulmányozásukra
viszonylag függetlenül egymástól és mélyebben megismerni a jelenséget. Az új keleti határ
lényege, bár kifejezi a jelenség legfontosabb tulajdonságát, de „tiszta” formában soha nem
jelenik meg: mindig konkrét tartalom által nyilvánul meg. A lényeg kategóriája nem egyetlen
külön jelenség belső alapját tárja fel, hanem több hasonló jelenségét. A lényeg olyan általánosat
fejez ki, amely meghatározza a természetet is és az adott jelenségek általános jellegét is. De
ugyanakkor ezek közül a jelenségek közül mindegyiknek van saját tartalma, amely
meghatározott úgy a számukra általános lényeg által, mint a különböző és sokféle körülmények
által, amelyek mindegyike mellett működik és fejlődik.
A határ lényege és tartalma annak két legfontosabb megbonthatatlan tulajdonsága.
Kettősségükön belül végül is a meghatározó szerep a lényegé. A lényeg, szemmel láthatóan,
stabilabb, összehasonlítva a konkrét tartalommal: változása az állam őshonos gazdasági
változásaitól függ vagy a befolyásos csoportok változásától, a konkrét tartalomban való
változások pedig úgy a lényegben fellépő változások következtében jönnek létre, mint az
államok közötti kapcsolatok rendszerében létrejövő változások következtében és az állam
helyének benne. Mivel a jelenség lényegében változások viszonylag ritkán történnek, a konkrét
tartalomban pedig ellenkezőleg – sokkal többször, ezért éppen a tartalom és meghatározói váltják
ki a speciális kutatási érdeklődést. A határnak a térséggel való bonyolult kölcsönhatásának
folyamatában az első bizonyos formát ölt, amely már rendelkezik a tartalomtól való bizonyos
függetlenséggel, saját mozgási formával, törvényekkel, amelyeket nem kis mértékben a
szisztéma és szerkezeti viszonyok generáltak. Az adott esetben a szisztéma és a strukturális
jellegű kapcsolatok alatt a szerkezeti kapcsolatok, a nemzetközi kapcsolatok alanyainak jellege
értendő, majd a határoké ebben a szerkezetben, és végül a rendszer egyensúlyi állapota.
Mellesleg megjegyezzük, hogy többek között az EU új keleti határainak optimális típusa
egy „egyensúly határ” kialakulása lenne, amely a jövőben is fenn tudná tartani a rendszer
viszonylagos stabilitását.
Véleményünk szerint a határ lényegi jellemzésének ilyen tipologizálása megteremti a
határ objektív tudományos kutatásának lehetőségét az európai integrációs folyamatok
dinamikájának viszonyai között, a határ hatása mérséklésének lehetőségeit, a különféle
akadályok semlegesítését, amit el lehet érni a határ egyik vagy másik funkciójának dominálása
által: jogi, gazdasági és ellenőrzési, valamint katonai és ideológiai funkciók. Ma, a XXI.
században az Európai Unión belül a határok funkciói megváltoztak, átláthatóbbakká váltak az
emberek, az áruk, a szolgáltatások és a tőke szabad mozgása számára, ami végül is növeli a
határokon átnyúló/régiók közötti együttműködést. Nincs jó vagy rossz határ, hiszen a különböző
politikai rendszerek töltik meg érzelmi tartalommal a határ fogalmát. Minden határ
„mesterséges”, mert tükrözi a konkrét erők kölcsönös viszonyát egy adott időpontban. Sőt,
nincsenek örök határok. Véleményünk szerint az új európai határ mint térszerkezet átfogó
tanulmányozást igényel. Nyilvánvaló, hogy a határok és a határ menti területek tanulmányozása
nem azonosítható közvetlenül a határok lineáris jellegével. Bár logikus, hogy a határok, amelyek
megszabják egy állam területi integritását, ugyanakkor a szuverén államok érintkezési és
elválasztó vonala is. Többek között a határok interdiszciplináris megközelítésének elemzése és
az úgynevezett határ „áthatolhatósága” lehetővé teszi a határ vizsgálatát nemcsak lineáris
térségként a szomszédos országok között, hanem figyelembe veszi a kultúra, a világnézet
sajátságait is a civilizációs és vallási kritériumok alkalmazásának viszonyai között.

Az euro-regionális együttműködés indoklásának konceptuális alapjai

A mai viszonyok között, amikor Ukrajna sokoldalú és kétoldalú együttműködése a
szomszédos országokkal – az új EU-tagországokkal sokban függ Brüsszeltől, és nem a közép-
európai országok, Ukrajna partnereinek kezdeményezésétől, célszerű jelentősen fokozni Ukrajna
régióinak nemzetközi euro-regionális és a határokon átnyúló együttműködését. Persze ezek a
kezdeményezések nem képesek teljes mértékben ellensúlyozni Ukrajna kormányközi
együttműködésének a hiányosságait a közép-európai országokkal – az új EU-tagokkal az EU
kibővülése után, de legalább csökkentenék a negatívumokat és kiegészítenék az együttműködés
új irányzataival, formáival és fajtáival. Európában ma az euro-regionális együttműködés
fejlesztésének és a nemzetközi regionális integrációnak négy fő fogalmi-elméleti megközelítése
van:
Az első – az integráció mint az akadályok elhárításának folyamata, amelyek akadályozzák
a piac, az áru, a szolgáltatások, a tőke és a munkaerő integrációját. Módszertani alapja – a
neoliberális elmélet (egyes kutatók szerint piaci alapú megközelítés).
A második – mind a régióközi, mind az európai integrációt úgy tekintik, mint a nemzeti
hatóságok hatáskörének fokozatos átadását a nemzetek feletti struktúrák hatóságainak. Ez a
neokeynesiánus és az intézményi elmélet szintézisének kísérlete (más néven – intézményi
megközelítés).
A harmadik – az úgynevezett „hálózati” megközelítés a társadalmi-gazdasági térséget
mint a transznacionális makrorégiók rendszerét vizsgálja, amelyek átfedik egymást.
A negyedik – Európa területfejlesztési forgatókönyve a következő 50 évre, amely a
„Vörös nyolckarú polip” nevet kapta. Kilátásba helyezi, hogy 2026-ig Európában továbbra is a
legfejlettebb terület a központi mag lesz, amelyet még „kék banánnak” is neveznek. De
hamarosan egyfajta „fejlesztési folyosók” („csápok”) nyúlnak majd ki tőle, amelyek elérik
Európa összes távoli pontját. Ezek mentén hatalmas, határokon átnyúló agglomerációk
keletkeznek majd („vörös banán”).
A továbbiakban a határokon átnyúló európai együttműködés új területei elmozdulnak a
„kék banán” területéről a „vörösön” keresztül a „zöld banánig” Közép- és Kelet-Európa határán,
ami elősegíti egy új geopolitikai konfiguráció kialakulását. A neoklasszikus és keynesiánus
megközelítés nagyon hasonló a regionális fejlesztési politikai kérdésben, különösen elméleti
alapjaiban társadalompolitikai célból. A régió fejlesztését a fenti átlagadatok szerint mindkét
iskola egyetlen helyes választásnak tartja a regionális politika számára. Ezek módszertani
különbségei a segítő és követelő stratégiát érintik, bár a növekedés tartalma érvényesül mindkét
iskolában. Többek között ezeknek a koncepcióknak a főbb paradoxonját az alábbiak szerint lehet
meghatározni: a regionális fejlődés segítő megközelítése az akadályozó modellekhez vezethet,
ugyanakkor a követelő megközelítés azokhoz a modellekhez vezethet, amelyek gazdasági
„impulzusokon” alapulnak. A segítő modellek azon a feltételezésen alapulnak, hogy a régió a
termeléshez szükséges körülmények hiányától szenved (a legtágabb értelemben vett
infrastruktúra: tőke, munkaerő, menedzsment-fejlesztés stb.). Az ösztönző modellek azon
elgondoláson alapulnak, hogy a növekedésnek egyidejűnek kell lennie, ez az impulzus felléphet
külső követelmények, műszaki innováció vagy a vállalatok elhelyezésének formájában, amelyek
megteremtik az áruk és szolgáltatások szükségességét a régióban. Ha a segítő modelleknél
elsősorban regionális növekedés elméletét alkalmazták, az ösztönző modell általában elérte a
domináns pozíciót a regionális vizsgálatokban. Ennek a két megközelítésnek a további
fejlesztése több fejlődési koncepció kialakulását segítette elő, amelyeket ma is alkalmaznak a
regionális politika alakításában.
A legfontosabb megközelítés a regionális kezdeményezések közreműködése volt a
„pólusok” növekedésével kapcsolatban. Az 1970-es évek közepének gazdasági válságához
számos országban sikeresen alkalmazták a „pólusok” növekedésének koncepcióját, amelyek
jelenleg az EU tagországai. Azonban ennek a koncepciónak a gyengesége gyorsan nyilvánvalóvá
vált az elhúzódó gazdasági válság körülményei közepette. A központok növekedése elszigetelt
maradt a regionális gazdaságokban. Sőt, a kezdeményezések, amelyek ösztönözve voltak
ezekben a régiókban a strukturális politika céljából, különösen érzékenyek a válság tekintetében.
Így a hagyományos regionális politika koncepcióinak hiányosságait három dimenzióban
lehet összpontosítani:
– régiók, amelyek lemaradtak a fejlődésben, képtelenek megszilárdítani a regionális
struktúrák versenyképességét, még a mennyiségi növekedés rovására sem, másrészt, a
„kívülről” jött struktúrák létrehozása elősegíti a régiók nagyobb mértékű függőségét a
támogatástól;
– a régiók iparosításának prioritása végül elvesztette relevanciáját a regionális
problémák fejlesztési koncepciójával kapcsolatban;
– a fenntartható fejlődés célja ellenére a hagyományos regionális politika többnyire
figyelmen kívül hagyja a régiók hiányosságait, hiszen a gazdasági növekedés a siker
egyetlen dimenziója volt a kemény verseny feltételei között.
Az 1970-es években kezdett kialakulni a regionális politika új koncepciója, amely főleg a
megfelelő régió „természetes potenciálja” alkalmazkodásának szükségleteire volt fókuszálva. Ezt
a koncepciót arra használták, hogy támogassák a régiók önellátását, valamint olyan stratégiai
irány meghatározására, amelynek értelmében a helyi és regionális közösségeknek saját
kapacitásukat a saját természetes előnyeikre kell összpontosítaniuk, ipari hagyományaikra és
egyedi kézművességükre, a kultúra menedzsmentjére, valamint a politikai célkitűzések
végrehajtására a régióban, annak érdekében, hogy kidolgozzák a versenyelőnyt szembesítve más
régiókkal ezeknek a „tehetségeknek” az alapján.
Ez a koncepció széles körben elfogadott azon elvek miatt, amelyeken alapulnak, és amik
egybeestek a regionális fejlesztés különböző megközelítéseivel. A neoliberalisták, centralisták és
regionalisták mind az „endogén potenciálra” hivatkoznak mint a régiók fejlesztési lehetőségeire,
így ezt a koncepciót fel lehetett használni a régió stratégiájának fő fejlesztéseként.
 A figyelem összpontosítása a régió endogén potenciáljának fejlesztésére meghatározta az
újraelosztás szükségességét a régiók között. Így e stratégia szerint a strukturálisan gyenge régiók,
amelyek kiegészítő forrásoktól és alapoktól függnek, lehetőséget kaptak, hogy önállóan
döntsenek az újraelosztás kérdésében. Az endogén fejlesztés stratégiájának pozitívumaként
tekinthetjük az érdekelt résztvevők nagyobb számát is – a régiók szubjektumait. Már az 1980-as
években az ádáz régióközi verseny körülményei között a beruházások vonzása és ösztönzése
céljából a Közösség regionális politikája nemcsak kohéziós politikaként alakul ki, hanem inkább
„regionális versenypolitikaként.” A regionális részvétel már kilátásba helyezte a
versenyképesség erősödését az európai régiókban, és ezért az integráció belső kapcsolatainak
biztosítására irányult. Az 1980-as évek folyamán olyan koncepciók terjedtek el és váltak
aktuálissá, amelyek a fő hangsúlyt a technológiai fejlődésre, innovatív környezet létrehozására
fektették a regionális gazdaságban. Következésképpen a regionális fejlesztést (kiemelt szerep
jutott a régiók szociális és strukturális fejlődésének a „felcsatlakoztatásuk” helyett) már kevésbé
tekintik kizárólagosnak a növekedés ötletének megvalósításával. A régiók támogatása koncepció
fejlesztése paradigmájának változása az 1980-as években jelzi az eltérést a „késleltetett fejlődés”
fogalmától, mely szerint a legkevésbé fejlett országok vagy régiók történelmileg depressziósak
és megkésettek a magasan fejlett civilizációkhoz képest. Alternatív megközelítések a
Massachusetts-i Műszaki Főiskola tudósainak kutatásain alapultak „A növekedés határai” néven,
amelyben kritikusan elemezték az iparosítás fejlődésének katasztrofális következményeit,
valamint ez a kritika hozzájárult a Brundtland Bizottság a „támogatás fejlesztése” alternatív
koncepciójának fejlesztéséhez, ami úgy határozható meg, mint a gazdasági fejlesztés szintézise a
környezetvédelmem kontextusában. A Brundtland koncepció szerint a fejlesztés – támogatás, ha
szembesül a jelenlegi generáció igényeivel a nélkül a feltevés nélkül, hogy a jövendő generációk
szembenézzenek a saját igényeikkel és megválasszák a saját életmódjukat. A fejlesztés
támogatásának igénye lehetetlenné tette a nehézipar fejlesztésének folytatását, ami károsítja a
környezetet. Nyilvánvaló, hogy a „fejlesztési támogatás” nem csak technikai koncepció, kiterjed
egy sor társadalmi megítélésre, sőt, a „fejlesztési támogatás” koncepciója a „felcsatlakoztatási”
modell ellentéteként tekinthető. Azonban ebben az értelemben ki kell emelni, hogy a fejlesztési
támogatás elsősorban a globális kapcsolatokat érinti, mint például az észak-déli felosztás
kizárólag a vizsgált régiókra vonatkozik. Bár egyes kutatók hangsúlyozzák, hogy a gazdasági
támogatás modellje csak decentralizált módon hajtható végre, összhangban a szubszidiaritás
elvével.
Így elmondható, hogy a minőségi konvergencia a hatékony regionális fejlesztéshez nem
elegendő. Az EU regionális politikája hangsúlyozza az egyesítés szükségességét a
társadalombiztosítás alapján. A természetes potenciál fontossága a „fejlesztési támogatásban”
nagy lehetőséget kínál a strukturálisan gyenge uniós régióknak, amelyek jelentős természeti
erőforrásokkal rendelkeznek. A perifériás hátrány vagy a földrajzi elszigeteltség ma valódi
természetvédő ütőkártyája ezeknek a régióknak. A gazdaságilag gyenge, de erőforrásokban
gazdag régiók valójában már a természeti erőforrások kivégzőivé váltak, mivel reálisan
enyhíthetik a feszültséget a virágzó városi agglomerációkban, például a turizmus fejlesztése és a
rekreációs rendezvények által. Az Európai Bizottság meghatározta a „fejlesztési támogatás” új
modelljének követelményeit az Európai Unió új fejlesztési modellje szerint. Az Európai Unió
regionális politikája jelenlegi modelljének elemzése lehetőséget ad meghatározni a
kulcsfontosságú fejlesztési kihívásokat, nevezetesen – a természeti erőforrások
kiegyensúlyozatlan értékesítését, a munkaerő nem effektív kihasználását és a természeti
erőforrások nagymértékű felhasználását. E dokumentum szerint a Bizottság úgy ítéli meg, hogy a
környezeti és a foglalkoztatás problémája megoldásának az EU-ban egyetlen módja az alternatív
stratégia alkalmazása, amely a munkaerő intenzitásának növelésén alapul – mint a munkaerőnek
a tőkéhez való viszonyának növelése, valamint az energia mennyiségének és a természeti
erőforrásoknak a csökkentése. Ennek az új stratégiának a fő eleme a „tiszta” technológiák
támogatása, így növelve az európai termelés versenyképességét és csökkentve a termelés
függőségét az energiától és a természeti erőforrásoktól. Az új fejlődési modellre való áttérés,
amely elfogadható a környezetre nézve, a piaci ösztönzők révén érhető el, különösen adók
kivetésével a negatív természeti tényezőkre és támogatva az innovatív technológiai
megoldásokat. A Bizottság stratégiáját „ökológiai modernizációként” kell értelmezni, amelynek
fő célja, hogy megteremtse a környezetvédelem ellenőrzésének lehetőségét.
A Bizottság által ajánlott ezen új fejlesztési modell már hozott bizonyos eredményeket az
EU regionális strukturális politikájában. Először is, ez a Strukturális Alapok kifejtéséhez való
álláspont, amely megfelel az uniós politikának, beleértve a környezetet is. A modern kor
támogatása szabályozásának szerkezetében (1994–1999) ez az alapvető elv (7. cikkely) különös
hangsúlyt fektet a „Közösség közös politikájával való összehangolásra a környezetről”, amely
kötelezettségeket is tartalmaz. A környezet növekvő súlya a társulás strukturális politikájában
tapasztalható az új Egyesületi Alap koncepciójában is, hiszen a régiók támogatására szánt
források és természeti kincsek a strukturálisan gyenge tagállamokban specifikus feladatokkal
vannak kapcsolatban, ezért az Egyesületi Alap a kommunikáció, a közlekedési hálózatok és a
környezetvédelem fejlődését szolgálja. A regionális politikai tendenciák intézményesítésének
szükségessége hozzájárult a regionális fejlesztés politizálásához, minek következtében
megnövekedett a konfliktus a központ és a régiók között, valamint a régiókban új társadalmi
erők jöttek létre, amelyek hajlamosak a modernizációra regionális alapon, megváltoztatva a
regionalizmus imázsát a réginek „archaikus” védelméről a változások dinamikus erejére. A helyi
regionalizmus és a regionalizmus mint állami politika közötti feszültség kritikussá vált az 1970-
es évek végén, mivel a központi kormányzatok, nagyobb prioritást adva a versenynek a
világpiacon, fokozatosan csökkenteni kezdték költségeiket a regionális fejlesztésre. Így a régió a
politikai párbeszéd és cselekvés kulcsfontosságú szintje lett, ahol a nemzeti és a globális erők
szembekerültek a helyi követelményekkel és a szociális rendszerekkel, ami végső soron a
kényszerű kölcsönös alkalmazkodáshoz és engedményekhez vezetett. Az euro-regionális
politika modern koncepcióinak alakulása az EU régiói közötti jelentős különbségek közepette
zajlott.
Az Egyesült Királyság csatlakozása 1973-ban az EU-hoz tulajdonképpen új lendületet
adott az Európai Közösség regionális politikájának kialakulásához, amely már külön ágazatként
alakul, és a költségvetés szerint a közösség agrárpolitikája után a második helyet foglalja el. Az
1975-1988-as évek folyamán az EU már koordinálta a regionális politikáját, mégpedig az
Európai Regionális Fejlesztési Alap által (ERFA).
Sőt, őszintén szólva, a Közösség regionális politikája valójában nem létezett az Egyesült
Királyság belépéséig, és a regionális politika koncepciója kidolgozása szükségességének fő
motivációját gazdasági, elsősorban anyagi okok határozták meg – mint a brit állampolgárok
politikai hajlamainak megerősödése az EU-tagsághoz, a járulékok visszatérítése a regionális
politika révén. Fontos volt továbbá Olaszország támogatása ebben az időszakban, amely szintén
érdekelt volt a Közösség regionális politikájának kialakulásában, amelynek többévi erőfeszítése
az észak-déli egyenlőtlenség leküzdésére nem ért el valódi eredményeket. A globális gazdasági
fejlődés külső tényezőinek hatása (a 70-es évek gazdasági válsága, a stagnálás, a termelés és a
termékek értékesítésének problémái, a növekvő infláció, a munkanélküliek számának
növekedése az EU-ban, a kereskedelmi deficit növekedése) is tulajdonképpen hozzájárult a
Közösség euro-regionális politikája koncepciója kialakulásának gyorsulásához, egyértelműen
meghatározva a régiók két típusát, amelyek segítségnyújtásra szorulnak: először is, azok a
régiók, amelyek lemaradtak a fejlődésben (mindenekelőtt Olaszország és Írország régiói),
másrészt azok a régiók, amelyek az ipar hanyatlásától szenvednek (főleg Nagy-Britannia régiói).
Új „szegény”, elsősorban mezőgazdasági országok belépésével az EU-ba – Görögország (1981)
– Görögország GDP-je nagyjából az EU átlagának kevesebb, mint a fele, és a munkaképes
lakosság 1/3-ának hozzájárulása a GDP-hez, akik a mezőgazdaságban vannak foglalkoztatva, a
GDP 15-ét teszi ki, a 10 leggazdagabb és a 10 legszegényebb régió GDP-jének egy főre jutó
aránya szerint 4:1-ről 5,1:1-re növekedett. Portugália és Spanyolország (1986) csatlakozása, ahol
már a 70-es évektől kezdve az EU ezen országok export-import műveletei terén alapvető helyet
foglalt el – a Közösségnek inkább mezőgazdasági jelleget adott, az eszközök magasabb
költségeihez és a közösség javára fizetett adókhoz vezetett, mert Görögország és Portugália új
mezőgazdasági régiói termelték az EU-átlag egy főre jutó GDP 40%-át, míg a „legszegényebb”
régió – a Calabria félsziget az 1973–1981-es években a GDP 59%-át termelte. A tagországoknak
a Közösség főbb szabályainak való alárendelése szükségessége, a halászat, a mezőgazdaság, a
munkaerő bevándorlásának, az európai monetáris rendszer problémáinak rendezése mellett a
Mezőgazdasági Alap, az Európai Regionális Fejlesztési Alap, az Európai Szociális Alap
költségei is megnőttek, amelynek eredményeként növelni kellett a Közösség költségvetési
forrásait is, ami a közösség javára fizetett adók növekedéséhez vezetett – az ÁFA 1,4%-kal
emelkedett.
Így az EU régiói közötti különbségek növekedése, a régiók erőfeszítései jelentőségük
fokozására az EU központi intézkedéseivel szemben, az EU alkalmatlansága gyorsan adaptálni
gazdasági térségébe az új „szegényebb” államokat – mindez a regionális fejlesztés új
stratégiájának kialakulását igényelte. A XX. század 80-as évei folyamán egy új „filozófiát”
fejlesztettek ki, az EU új regionális politikájának stratégiáját, amelynek fő meghatározói az
alábbiak voltak:
– a gazdasági fejlődés érdekeinek prioritása, ellentétben a szociális tényezők korábbi
dominanciájával;
– a magánvállalkozások, a kis- és középvállalkozások ösztönzése;
– a nem nagy regionális projektek kidolgozása fejlesztésének előmozdítása és
megvalósítása, viszont a regionális tervezés átruházása „alsóbb” területi-közigazgatási
egységeknek;
– a régiók innovatív adottságának erősítése;
– új mechanizmusok kidolgozása az elmaradott területek gazdasági szabályozására, a
periférikus határ menti területek pozitív diszkriminációja, mint a feltételek megteremtése a már
meglévő vállalkozások fejlesztése számára.
Az EU 1983-ban az elmaradott régiók nagyobb céltudatosságának és finanszírozása
átláthatóságának elősegítése érdekében meghatározta a „problémás” EU-régiók számára az
egységes kritériumokat:
– a GDP egy főre jutó uniós átlaga alatti szintjével,
– a lakosság minimum 20% foglalkoztatásával a gazdaság depressziós ágazataiban,
– a lakosság foglalkoztatásának nagyobb rátájával a mezőgazdaságban, mint a többi EU-
tagországok régióiban,
– a munkanélküliség magas szintjével (minimum 3,5%), és nem kevesebb, mint az
országos átlag 20% felett,
– tartós negatív egyenlegű migrációval.
Ezen osztályozás szerint 1983-ban az „elmaradott” régiók rátája elérte Írországban a
lakosság 100%-át, Olaszországban – 51%, Nagy-Britanniában – 36%, Franciaországban – 33%,
Dániában – 32%, Belgiumban – 17%, Hollandiában – 15%, az NSZK-ban – 12% és
Luxemburgban – 11%. Összesen ezen elmaradott vagy problémás régiók területein az Európai
Közösség lakosságának a 40% élt.
Az európai integráció fejlődésének kontextusában a maastrichti szerződés elősegítette a
strukturális politika erőfeszítéseinek fokozását. Elemezték a gazdasági és társadalmi kapcsolatok
két fő hiányosságát és célját, amely egyértelműen meg volt fogalmazva a szerződésben. A
Közösség 130A cikkelyében először volt meghatározva a különbségek csökkentése a regionális
fejlesztésben. Az Egyesületi Alap a 4 leggyengébb tagország részére lett létrehozva:
Görögország, Írország, Portugália és Spanyolország. 1993-ban ez az alap 1,5 milliárd ECU volt
és 1999-ig 2,5 billió ECU-ra nőtt (az infrastrukturális intézkedésekre és a környezet védelmére
irányuló beruházásokra lett tervezve). Egyértelmű, hogy a regionális szintű aránytalanság
nyilvánvaló volt még hat országban – az EU utalásaiban – Németország, Franciaország,
Olaszország, Belgium, Hollandia és Luxemburg, azonban ezek a szerkezeti összehangolás
problémái megoldhatók voltak minden ország nemzeti politikájának keretein belül. Bár a
kidomborodó regionális különbségek nemcsak nyilvánvalóak voltak, de nehezen nivellálódtak
éppen Olaszországban. Az EU további terjeszkedésének folyamatában – Írország csatlakozása
1973-ban, az egy főre jutó GDP a közösség GDP-átlagának 60% volt. A regionális különbségek
kiegyenlítésének fő mechanizmusa, ami már gyakorlatilag elősegítette az elmaradott régiók
támogatását, az Európai Regionális Fejlesztési Alap megalapítása volt 1975-ben – ami a
költségvetés 5%-át tette ki. Azonban mai szemmel nézve, stratégiai értelemben az alakulás, a
reformok és a Strukturális Alapok megvalósításának elemzése okot ad azt hinni, hogy éppen
ennek az alapnak a létrehozásával de facto lett meghatározva az EU regionális politikája
pénzügyi támogatásának szükségessége. Összefoglalva a Strukturális Alap reformjait, a
koncepcionális változások legalább három szempontját lehet kijelölni: kiterjesztették a régiók
részvételi jogát az Európai Parlamentben, a partnerség elvét kiterjesztették a szociális partnerség
részvételéig, monitoring bizottságok jöttek létre – mint a partnerség elvének létrehozói és
nagyobb hatáskört kaptak – mindenekelőtt a Közösség pénzügyi részvétele modalitása
szabályozásának lehetőségét.
Ebben az összefüggésben figyelemre méltó a Strukturális Alapok reformja a 2000–2006
közötti időszakra. Tehát, 1999. május 24-25-én az Európai Bizottság Berlinben megállapodásra
jutott az „Agenda-2000” csomaggal kapcsolatban, amely meghatározott pénzügyi
perspektívákból állt a 2000-2006 közötti időszakra és a Strukturális Alapok, az Általános
Mezőgazdasági Politika szabályozásának kezelési tervéből. Az Európai Unió hatékony regionális
politikája megvalósításának lényeges része az „Agenda-2000” komplex csomag (2000-2006)
programjának megvalósítása is, amely a fontos események részletes listáját tartalmazza: a
pénzügyi reform végrehajtását, az agrár- és adópolitika reformját, az EU bővítésével
kapcsolatos kérdések megoldását.
E dokumentum szerint előrelátható a Strukturális Alapok célirányos kategóriáinak
csökkentése háromra:
I. kategória – a legmagasabb szintű támogatás azon területeknek, ahol az egy főre jutó
GDP nem éri el az EU 75%-os átlagát;
II. kategória – a magas munkanélküliségi szinttel rendelkező régiók alkotják (a cél – a
strukturálisan gyengébb régiók támogatása);
III. kategória – az oktatás, átképzés kezdeményezésének támogatása (a cél – az emberi
erőforrások fejlesztése).
Így elmondható, hogy az euro-regionális politika utolsó módosítása az „Agenda-2000”
projekt szerkezetében nem lépi túl a „Régiók Európája” eredeti ötletét. Sőt, a huszadik század
végén ez a dokumentum csak igazolja a régiók szerepének megerősödését Európában, a
hatékonyabb regionális politika megvalósításának aktualitását.
A régiók státusa és jelentősége Európában, valamint az Európai Unió szerkezetében és
politikájában ma arról tanúskodik, hogy az euro-régiók fokozatosan kialakulnak mint a
nemzetközi kapcsolatok reális szubjektumai. Ahogy helyesen mondta az egyik ismert
regionalista, M. Kiting: „éppen most a régiók a meglehetősen naiv imitáció időszaka után
képesek igazán tanulni és alkalmazni egymás tapasztalatait a saját intézményeikhez,
hagyományaikhoz, kultúrájukhoz és problémáikhoz.” Különösen fontosak ebben a tekintetben a
regionális együttműködés tapasztalatai – mint lehetőség az európai régióknak, hogy kihasználják
a közös gazdasági régiók kialakulásának előnyeit a régiók közötti verseny viszonyai között a
tőke befektetéséért.
Elemezve az európai államok integrációs folyamatának fejlődését, azzal is lehetne
érvelni, hogy az Európai Unió régiói ma jelentősen megerősítették a gazdasági és politikai
helyzetüket, és már nem tekinthetők csak egyszerű közigazgatási-területi társulásoknak. Pozitív
példának tekinthető a „Régiók Európájának” kialakulását illetően már a közeljövőben két olyan
ország, mint Spanyolország (kihirdette 1978-ban az alkotmányt, ami egy „autonóm közösségek
(régiók) állama” és „az állam szervezetét különböző, lényegileg egyenlő területi hatóságok, vagy
akár nemzetiségek kölcsönhatásában határozza meg”) és Franciaország, olyan állam, amely
valójában a legerősebb centralista hagyományokat szemlélteti, 1982-ben törvényt fogadott el a
régiók függetlenségéről. Még az olyan kis EU-ország is, mint Belgium, ma elkezdett „hűséget
vallani” a föderalizmus elvéhez, vagy Ausztria, ahol az alkotmányos föderalizmusnak nagy
hagyományai vannak, elég hatékonyan honosítja meg a szubszidiaritás és a decentralizáció elvét.
11 német régió (Lander) státusát szerepük megerősödése és bizonyos előnyök elérése határozza
meg az Európai Unióban, összehasonlítva az 50-60-as évekkel, amikor ezek a lander-régiók még
csak gyökeret kezdtek ereszteni az Alaptörvénynek – az 1949-es Alkotmánynak – megfelelően.
Vagy például a régiók megalakulásának igénye Olaszországban a decentralizáció elvének
megfelelően (ami meg van határozva Olaszország Alkotmányának 5. cikkelyében) csak 1970-
ben lett megvalósítva, mert a régiók függetlenségének ténye saját alkotmányos státussal
elősegítette volna a regionális autonómiát az Európai Közösségben általában és megerősítette
volna a régiók pozícióját az államon belül egyebek között. Intézményi szinten első alkalommal a
Maastrichti Szerződés tette lehetővé a regionális minisztériumok számára előterjeszteni
érdekeiket a Minisztertanácsban, de hangsúlyozni kell, hogy a regionális képviselőknek be kell
mutatniuk az egész államot, nem csak a régiókat, és az elfogadott határozatokat először országos
szinten kell elérni, mielőtt az ügy átkerül a Minisztertanácsba. Mindazonáltal a Minisztertanács
(bemutatva a tagállamok érdekeit), mint a nemzeti kormányok is, ugyanolyan felelősséget vállal,
ezért a lobbizás főként az állandó küldöttek Bizottságában van koncentrálva, beleértve a régiókat
is.
Ma a kormányközi együttműködés Európában egyre inkább hajlik a végrehajtó hatalom
szerepének erősítésére, amit többek között a régiók bevonásának eljárása is tanúsít a Közösség
döntéshozatalába a kormányközi kapcsolatok hármas rendszerének részeként. A régióknak
szubjektumként való megerősítése és aktivizálása szempontjából, a Maastrichti Szerződés
értelmében létrehozták a Régiók Bizottságát, amit első kísérletként lehet tekinteni arra
vonatkozóan, hogy figyelembe veszik a regionális tényezőket az európai jogi gazdasági és
politikai térségben. Azonban ténylegesen a régiót az Európai Unióban nem mindig tekintik a
társadalommal vagy az állammal való azonosság alapvető és fő meghatározójaként, és csak az
állam eszközeként használják bizonyos célok elérésének érdekében. Miről is tanúskodik többek
között a szubszidiaritás elvének aktív alkalmazása taktikai szempontból csak a tagállamok és az
Európai Unió síkjában, és néha figyelmen kívül hagyva ezt az elvet, éppen az EU-államok belső
politikájában. Bár a Régiók Bizottsága európai intézményként tanácsadó jellegű (198. a-c
cikkely), de tevékenysége elősegíti a helyi aktuális kérdések bevonását elbírálásra, amely
hozzájárul a regionális és helyi közösségek képviseletének biztosításához az Európai Unióban
való döntéshozatal folyamatában. A Régiók Bizottságának 222 tagja van. Az EU Tanács vagy a
Bizottság a Régiók Bizottságához fordul tanácsért az oktatás (126. cikkely), a kultúra (128.
cikkely), az egészségügy (129. cikkely), a Regionális Fejlesztési Alap (130. S cikkely), a
transzeurópai hálózatok tervezésének (129. B cikkely), a strukturális alapok projektjei
szerződéseinek kérdéseiben (130. B cikkely). A régiók közötti együttműködés és új közép-
európai államoknak az Európai Unióba való belépésének (így egy közös ukrán határ létrehozása
az EU-val) tekintetében nagy jelentőséget nyernek az Európai Unió Régiók Bizottságának
szakbizottságai: 1. sz. bizottság – regionális politika, gazdasági fejlődés, helyi és regionális
pénzügy; 2. sz. bizottság – a vidék szabályozása, mezőgazdaság, halászat, erdő, tenger,
hegyvidék; 3. sz. bizottság – közlekedési és hírközlési hálózatok; 4. sz. bizottság – várospolitika;
5. sz. bizottság – területrendezés, környezetvédelem, energetika; 6. sz. bizottság – oktatás; 7. sz.
bizottság – Európa állampolgárai, tudományos kutatás, kultúra, ifjúság, fogyasztói érdekek, 8. sz.
bizottság – gazdasági és társadalmi egyesületek. 1995 óta a Strukturális és Kohéziós Alapokat a
DG XVI főigazgatóság – Regionális politika biztosa kezeli, Wolf-Mathis (aki egyike az Európai
Bizottság 20 tagjának) az európai érdekek képviseletében, többek között a regionális és a
strukturális politikai érdekek képviseletében általában. A kreativitás, kezdeményezőkészség, a
szakmai készségek tökéletesítése, a problémák rugalmas és differenciált megközelítése – ma (az
Európai Bizottság szakértői szerint) az Európai Unió régióiban a strukturális problémák
leküzdésének eszközeiként szolgálnak. A Bizottság kezeli az Unió költségvetését is és a
Speciális Alapokat (beleértve az Európai Szociális Alapot, az Európai Regionális Fejlesztési
Alapot, az Európai Mezőgazdasági Orientációs Garanciaalapot). A Régiók Bizottságának
létrehozása hozzájárult a hosszú viták befejezéséhez a „régió” fogalmára vonatkozóan, mert a
meghatározás, amit a Parlament az EU Regionalizációs Chartájában közöl, meglehetősen
általános, bár a „regionális tényező” hatáskörét és felelősségét egyértelműen megkülönbözteti az
Európai Unióban, sőt, még meghatározza az implementáció várható esélyeit is. Itt helyénvaló
felidézni a régió meghatározását, amit az Európai Régiók Gyűlése fogalmazott meg: „a régió –
területi egyesülés egy szuverén állam közvetlen joghatósága alatt önkormányzati rendszerrel. A
régiónak saját alkotmánnyal, autonómiai státussal vagy más törvénnyel kell rendelkeznie, amely
az állam törvényhozásának alkotórésze, és amely meghatározza a régió szervezetét és
hatáskörét."
Így elmondható, hogy a regionalizáció nem vezet egyszerű közigazgatási decentralizációs
folyamathoz. Sok érv van úgy a regionális képviselet legitim szerveinek demokratikus
választásaira, mint az alapvető kompetencia vis-a-vis átadására az ilyen szervezetek részére a
lokális régiók, tartományok, megyék és önkormányzatok helyi hatóságai által. Ha más szavakkal
fejezzük ki Ernest Renan nyilatkozatát, akkor a régióknak „mindennapi végtelen népszavazás”
szükséges, ha igazán a politikai és gazdasági kapcsolatok alanyai akarnak lenni. Pragmatikusan
azt mondhatjuk, hogy a régiók valós hatáskörének elnyerése feltételei mellett a jövőben a régiók
érzékelési szintje dinamikusan fog változni, összpontosulva a régiók pozícióinak központi
aspektusai körül a strukturális válság felszámolása céljából.
Hatékonyabb regionális politika megvalósításának összefüggésében az Európai Unió
államainak határain belül figyelemre méltó a Regionális Fejlesztési Ügynökségek (RDA)
tevékenysége. Például az RDA fejlesztése Angliában az EU Strukturális Alapokkal való
együttműködésében jelentős mértékben hozzájárult a regionális közigazgatás módosításához az
országban. Többek között ezek a változások egyértelműen definiáltak két szinten:
– nemzetközi szinten, amikor az Európai Bizottság elvégezte Anglia regionális
fejlesztésének szabványosítását és ellenőrzését általában véve a saját pénzügyi forrásait
használva – a Strukturális és a Kohéziós Alapokét;
– országos szinten Angliában a regionális szintű irányítás hiánya végül a megfigyelt régió
kisebb hatását határozta meg a költségvetés terén, ezzel is növelve az ellenőrzési intézkedés
mértékét nemzeti és európai szinten.
Ennek eredményeként a kormány minisztériumai úgy működtek, mint a regionális
tervezés szervei, miközben a regionális kapcsolatok valódi szereplői (helyi közösségek,
vállalkozók tanácsa stb.) és a társadalmi kezdeményezések kénytelenek voltak összehangolni
céljaikat a regionális alternatívákkal, amelyeket állami szinten kínáltak. Azonban két erős
tényező tevékenysége a XX. század 90-es éveinek végén jelentősen kibővítette az angol régiók
lehetőségeit a regionális politika feletti ellenőrzés egyensúlyának helyreállítása kontextusában a
helyi, nemzeti szervek hatóságai és az uniós intézmények között.
1988-ban, annak érdekében, hogy az EU uniós pénzügyi forrásokat juttasson különösen a
legelmaradottabb térségeknek, kidolgoztak egy egységes osztályozási rendszert – NUTS
(Nomenclature of Territorial Units for Statistical Purposes), amely megkönnyíti az elmaradott
régiók a statisztikai elemzését, beleértve az Európai Unió régióit is általában, és elősegíti a
különböző fejlődési szintű régiók pontos meghatározását, osztályozva azokat területi
egységekként. A NUTS 5 szintre osztható (ebből a NUTS 1–3 regionális, a NUTS 4–5 az EU
regionális statisztikájának helyi egységei). Meg kell jegyezni, hogy a NUTS 1-et 77 régió alkotja
(az EU tagállamok struktúrájában a legnagyobb régiók a szerkezet vagy a mint már egyesült
területi-közigazgatási egységek, mint például Németország, Franciaország, Nagy-Britannia). A
NUTS 2 szint – amely valójában a „legalkalmasabb térség” az EU regionális politikájának és a
Strukturális Alapok megvalósítására, 211 régiót egyesített; a NUTS 3 (1031 régió) a
legoptimálisabb a regionális együttműködés komplex társadalmi-gazdasági, speciális
programjainak a megvalósítására. Ezek a szintek a NUTS rendszerében nem minden esetben
azonosak az EU tagállamok területi-közigazgatási rendszerével. Persze, hogy az EU tagállamok
gazdasági tényezői és a gazdasági fejlődés problémái megkövetelik a hatékony regionális
politikát, hogy megszüntessék az EU államaiban a területi aránytalanságokat. Hiszen a régiók
közötti különbségek, amelyek dinamikusan növekednek és az Európai Unió depressziós régiói
között rendkívüli benyomást keltenek. Elemezve az európai régiók társadalmi-gazdasági
helyzetét, kitűnnek az alapvető különbségek az EU dinamikus központja és peremterületei
között. Az EU 10 legerősebb régióiban az egy főre jutó GDP háromszorosa a 10 leggyengébb
régiókénál. Hasonló különbségek állnak fenn a regionális munkanélküliségi rátákban is. A
statisztikai elemzések adatai szerint (EUROSTAT) 2000. február 10-től az EU 211 régiója a
NUTS-II (Nomenclature of Territorial Units for Statistical Purposes) szint osztályozási rendszere
szerint az EU 10 „leggazdagabb” és 10 depressziós „legszegényebb” régiói korrelációja
összehasonlító elemzésének tanulmányozása azt tanúsítja, hogy:
– Például, London (229%) 1994-tól tartja vezető pozícióját a leggazdagabb európai
régiók között.
– Az olyan országok régiói, mint az Egyesült Királyság (London), Németország
(Hamburg – 198%, Darmstadt – 167%, Oberbayern – 165%, Bremen – 146%), Luxembourg
(Luxemburg – 172%), Belgium (Brüsszel – 170%, Antwerpen – 138%), Ausztria (Bécs – 166%)
és Franciaország (Île-de-France – 156%) jóval meghaladják Európa régióinak fejlődési átlagát.
– A NUTS-II rendszer 50 régiójának GDP szintje 75% kisebb az EU-átlagénál.
A „legszegényebb” 10, amelyek között Görögország vezet (négy régió 51%),
Spanyolország három régiója (Ekstermadura – 54%, Andalúzia – 58%, Sout – 59%) és
Portugália régiója (Madeira – 55%), meg kell jegyezni, hogy Görögország (Ipeiros – 43%) és
Portugália régiói (Azori-szigetek – 49%) még az 50% szintet sem érik el.
Alapvetően fontos az a tény, hogy ehhez a szinthez eltérő, rendkívül differenciált
gazdasági fejlettségű szinttel rendelkező régiók tartoznak.
Például ebbe a territoriális egységbe tartoznak a görög Ipeirostól, melynek átlaga csak a
43% éri el, London központi területeiig 222% mutatóval. Van némi specifikum a társadalmi-
gazdasági fejlődés meghatározásában az EU tagországokban. Így 15 EU-országból 10 túllépi az
uniós átlagot, és öt ország (azaz a régióik egészében) nem éri el az EU átlagos szintjét –
Finnország, Írország, Spanyolország, Portugália és Görögország. Ennek a ténynek a bizonyítéka
ezen régiók fejlődésének statisztikája is, ahol az egy főre jutó GDP nem éri el a 75%-os átlagot,
nevezetesen Görögország 13 régiója, 10 Spanyolország 18 régiójából, 9 Németország „keleti”
régióiból, 6 Portugália 7 régiójából, 6 olasz régió, 4 – Nagy-Britanniáé, 1 – Ausztriáé, 1 –
Finnországé. A statisztikai adatok szerint az EU lakosságának több mint 20%-a él ezekben a
régiókban.
Éppen a NUTS 2 szint követeli meg a legtöbb esetben az EU tagországok területi
közigazgatási felosztásának egységesítését – a lehető legteljesebb összhangban az EU regionális
felosztása (NUTS 2) kritériumaival. Mivel ennek a feltételnek a teljesítésétől függ lényegében a
finanszírozás és a juttatások az EU Alapjaiból, így a NUTS 2 megfelelése elengedhetetlenül
szükséges feltétel. A NUTS 3 (1031 régió) szintje a legoptimálisabb (valójában ezek
adminisztratív önkormányzati egységek) a régiók közötti együttműködés komplex társadalmi-
gazdasági, speciális programok végrehajtására. Ezek a szintek a NUTS rendszerében nem
minden esetben azonosak az EU tagországok területi-közigazgatási szerkezetével. A NUTS 4
szint az úgynevezett kis területek szintje. Az Európai Unióban a NUTS IV szint területi egységét
Görögországon, Írországon és Portugálián kívül csak Luxemburgban hozták létre és az Egyesült
Királyságban. Jelentős különbségek is vannak az egyes NUTS szinteken egyes régiók között a
terület nagyságát vagy az emberek számát illetően. Például a NUTS I szinthez tartozik Észak-
Rajna-Vesztfália (17 millió fő) és Aland, ami Finnországban található (25 ezer fő). A NUTS II
szintjén van Île-de-France és Lombardia (10 és 9 millió lakos), de olyan régiók is, ahol a
lakosság száma mintegy 300 ezer. (Például: Burgenland, Luxemburg, Korzika, az Azori-szigetek
stb.). Az EU 15 tagállamának összehasonlító elemzése alapján a bővülés előtt, nem nézve azokat
az államokat, amelyek jelen vannak az első két kategóriában önálló egységként,
meghatározhatjuk, hogy a tagállamok lakossága teljes számának különbsége bizonyos
kategóriákban a NUTS I szinten 3,4-szeres, a NUTS II szinten 3,6-szeres és a NUTS III szinten
5,1-szeres.
 Így elmondható, hogy a regionális reformok európai politikája válasz volt a regionális
egyenlőtlenségek és a strukturális változások problémáira és magába foglalta a speciális
programokat a depressziós ipari régiók részére, így a gazdasági körülmények determinálták a
Közösség regionális politikájának kialakulását és aktivizálását. A regionális kiegyenlítés az EU-
tagországok nemzeti politikájának a célja és a regionális politika eszközeinek diverzifikációja
ellenére, az EU regionális szövetségének politikája, amelyet a Bizottság folytatott, éppen a
regionális kiegyenlítés volt. Azonban a felosztás országos szinten virágzó régiókra és
strukturálisan gyengékre, amelyek segítségre szorulnak, némi pontosítást igényel, amikor az
összeurópai perspektíváról van szó, mert a „gazdag” olasz régiók még mindig Nagy-Britannia
„legszegényebb” régiói mögött vannak, Németország keleti földjei pedig Európa depressziós
régiói.
Ugyanakkor mai szempontból, azaz a kibővült Európai Unió viszonyai között, a
„depressziós” régiók száma természetesen növekedett, így a „szegény” és „gazdag” régiók
kölcsönös viszonya strukturálisan változik. Így a „legszegényebb” régiókhoz már új EU-tagok
tartoznak – Lengyelország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Szlovákia, vagyis főként Közép-
Európa országai.
A régiók közötti és a határokon átnyúló együttműködés Európában az Európai Unió
kibővülése után a 2004-es és 2007-es években minőségileg megváltozott. A vezető páneurópai
hatóságok következetesen alkalmazzák a regionális politika új elveit az Európai Unióban. Az EU
2007–2013 évi regionális politikájának három elsőbbségi irányzata között prioritást kapott a
határokon átnyúló együttműködés is a versenyképesség növelésével és a régiók
konvergenciájával együtt. Ami a szomszédos országokat illeti, mindenekelőtt az EU új keleti
határán az integrált európai szomszédságpolitika (ENP) valósul meg, melynek összetevője a
szomszédsági program, célja elsősorban a határokon átnyúló és a régiók közötti együttműködés
fejlesztése a szomszédos országokkal.
Ukrajna régiók közötti és határokon átnyúló együttműködésének elveit a közép-európai
országokkal az új szomszédsági politikával kapcsolatban az EU kibővülése után az Európai Unió
alapvető dokumentumai határozzák meg, mindenekelőtt az Európai Bizottság nyílt levele „A
kibővült Európa – Szomszédos országok: A viszonyok új struktúrája a keleti és déli
szomszédjainkkal” 2003. március 11-i keltezéssel és az Európai Bizottság nyílt levele
„Megnyitva az utat egy új eszköz bevezetésére” 2003. július 1-i keltezéssel. Az első
dokumentum jószomszédi közeg és felvirágzási, biztonsági, béke és együttműködési sáv
kialakítását irányozza elő a kibővített EU új külső határai mellett. Az Európai Bizottság másik
nyílt levele meghatározza az EU határokon átnyúló együttműködésének kulcsfontosságú
feladatait az új szomszédokkal, többek között Ukrajnával és a pénzügyi és egyéb eszközök
támogatásának két szakaszát.
A kapcsolatok és az együttműködés bővítését régióközi/határokon átnyúló szinten az új
EU-tagországokkal a lehetőségek és kihívások által, amelyek felmerülnek az Európai Unió
bővítésével kapcsolatban, előirányozza a 2005. február 20-ki keltezésű Ukrajna–EU cselekvési
tervének – „Határokon átnyúló regionális együttműködés” – egyik speciális pontja is. Ennek a
célnak a megvalósításához mindkét fél szükségesnek tartja: „Biztosítani a régiók támogatását és
részvételét a „Szomszédsági program” előkészítésében és végrehajtásában Ukrajna részvételével;
biztosítani a hatályos jogszabályok fejlesztését és bevezetését a határokon átnyúló és a regionális
együttműködés terén; növelni a határokon átnyúló és a regionális projektek és programok
hatékonyságát a helyi és regionális szintű aktív támogatás révén”. Ugyanakkor a régiók közötti
együttműködés a szomszédos országokkal – új EU-tagokkal Ukrajna részére az egyik
leghatékonyabb részvételi út lesz az európai integrációba. Ez összhangban van a „Régiók
Európája” koncepcióval és a régióközi integráció legújabb elméleteivel. A határokon átnyúló
euró-régiók az EU új keleti határain fokozatosan csatlakoznak mind Közép-, mind Kelet-
Európához, ami kifejezi Kelet és Nyugat civilizációjának érintkezését. A megújult euro-régiók,
beleértve a Kárpáti Eurorégiót is, fontos eszközei lehetnek az állami regionális politikának és az
egységes államközi határokon átnyúló régiók és régióközi civil közösségek kialakulása
platformjának, természetesen, megőrizve a szuverenitást és a nemzetállami joghatóságot minden
határvidéken. Az Európai Uniónak szándékában áll az Ukrajnával, Moldovával, Belarusszal és
Oroszországgal szomszédos keleti határ menti régióknak speciális szomszédi státuszt adni és
vízummentes utazást a határ 50 kilométeres sávjában lakók részére. A szomszédságpolitika
területén fontosak az olyan tényezők, mint például a határ működése, visszafogadás; a határ
menti együttműködés – mint az érintett lakosság szintje; a határokon átnyúló együttműködés – a
közösségek, valamint a területi és közigazgatási szervek együttműködése; kormányközi
együttműködés a határ menti területeken; a határ menti területek állandó fejlesztésére való
törekvés erőfeszítései – az EU szerint – közvetlen hatással lesznek a határ biztonságos
működésére.
Az új geopolitikai realitásokban – az EU-val való objektív közvetlen szomszédság
objektív feltételei között változások történnek Ukrajna régiók közötti és a határokon átnyúló
kapcsolataiban a nyugati szomszédokkal – országokkal – új EU-tagokkal. A határokon átnyúló
és régiók közötti együttműködés fontos alkotórésze lesz Ukrajna európai integrációja
stratégiájának és az európai integrációban való hatékony kiegészítő szintű részvételének. A
komplex politikai tényezők egymásnak ellentmondó romboló hatása ellenére, kezdve a belső
politikai helyzet súlyosbodásával a szomszédos országokban – az előrehozott parlamenti
választások 2007-ben Lengyelországban és Ukrajnában, zavargások 2006 őszén Magyarországon
az államközi kapcsolatok bonyolulttá válásáig a 2006-2007 évek etnikai és politikai okokból
kifolyólag, valamint Ukrajna szomszédjainak csatlakozása 2007. december 21-én a schengeni
térséghez, elkerülhetetlenül megnövelik a közös határ gát jellegét, van egy sor pozitív tendencia,
amelyek hozzájárulnak Közép- és Kelet-Európa országainak a határon átnyúló és régióközi
együttműködésének elmélyüléséhez. Különösen pozitív a régió országainak stabil társadalmi-
gazdasági növekedése az utóbbi években, ami kedvező feltételeket teremt mindenekelőtt a
határokon átnyúló és a régiók közötti gazdasági együttműködés intenzivitásához. A régióközi,
határokon átnyúló kapcsolatok és a határokon átnyúló együttműködés szerves része – szintalatti
alrendszere a jelenlegi nemzetközi kapcsolatok egységes rendszerének. Ugyanakkor a határokon
átnyúló együttműködési kapcsolatok a nemzetközi és államközi kapcsolatok speciális szférája,
amely egyértelmű kritériumok és elvek alapján valósul meg és fejlődik.
Az euro-regionális régiók közötti együttműködés szerves része – szintalatti alrendszere a
jelenlegi nemzetközi kapcsolatok egységes rendszerének. Ugyanakkor a határokon átnyúló
együttműködési kapcsolatok a nemzetközi és államközi kapcsolatok speciális szférája, amely
egyértelmű kritériumok és elvek alapján valósul meg és fejlődik. A régiók közötti kapcsolatok
integrációs folyamatai elmélyítésének elvégzett elemzése alapján megállapíthatjuk, hogy a
régiók közötti, a határokon átnyúló együttműködés Európában és Ukrajnában ma rendszeres
minőségi változásokon megy át. A kibővült Európai Unió keretein belül a fejlett határokon
átnyúló együttműködés az aktív végrehajtás stádiumába lépett az EU részére a belső állami
határok akadály jellegének lényeges csökkenése alapján és a közös regionális politika, a
szubszidiaritás elve, a hatalom decentralizációja stb. sikeres megvalósításának eszközévé válik,
tágabb értelemben – integrált „Régiók Európa” építésének. Az Európai Közösség érdekelt a saját
kerületén belül kialakítani az állandó gazdasági fejlődés határsávjait, politikai és társadalmi
stabilitást és jószomszédi kapcsolatot, azt javasolja, hogy a kapcsolatokat a jövőben a határos
kelet-európai országokkal a kölcsönös kapcsolatok új stratégiája alapján építsék. Az EU új külső
határain a régiók közötti együttműködés átalakul a kibővült EU által kialakított jószomszédi sáv
és az európai közösség kapcsolatai intenzív fejlődésének hathatós eszközévé valamennyi
szomszédos államokkal.
Az EU kibővülése eredményeként Ukrajna határaihoz jelentősen megváltozott Ukrajna
régióközi/határokon átnyúló együttműködésének a státusa. Ukrajna régióinak gyakorlati
csatlakozása az európai integrációs folyamatokhoz hazánk részére a régiók közötti
együttműködés nagyon fontos lépése.
Ma Ukrajna euro-regionális politikájának megvalósítása mint az EU regionális politikája
fő elveinek implikációja és Ukrajna „elsőrendű szomszédjai” politikája pozitív tapasztalatainak
alkalmazása, úgy mint Lengyelországé, Magyarországé, Szlovákiáé, nagyon is valóságos
objektív szükségszerűség Ukrajna részvételének az európai regionális együttműködés további
aktivizálása szempontjából, többek között Ukrajna továbblépésének az összeurópai integrációhoz
általában. Az euro-regionális integráció kérdése fontosságot és sürgősséget az EU keleti
bővülésének kontextusában nyer. Meg kell jegyezni, hogy Ukrajna „elsőrendű” szomszédjai –
Lengyelország, Szlovákia, Magyarország 2004-től EU-tagként közvetlenül regionális és
határokon átnyúló politikát folytatnak Ukrajnával összeurópai szabványok szerint. Ukrajna
határokon átnyúló együttműködésének geopolitikai státusa a közép-európai országokkal a XX.
század elején magasabb szintre emelkedett. Ukrajna hatékonyabban tudná orvosolni a határokon
átnyúló kapcsolatok megerősítésének problémáját nemcsak mindegyik közép-európai országgal
vagy azok regionális csoportosulásaival (Visegrád, Közép-Európai Kezdeményezés stb.), hanem
közvetlenül Brüsszellel és Strasbourggal is – a közép-összeurópai intézmények szintjén.
A határokon átnyúló régióközi együttműködés stratégiai célja az állam egésze
megerősödésének tendenciájában rejlik a régiók összehangolt komplex fejlesztése és részvételük
elmélyítése által a nemzetközi integrációs folyamatokban. Az ukrán-lengyel, ukrán-magyar,
ukrán-szlovák régióközi/határokon átnyúló euro-regionális korszerű együttműködés fejlődésében
fontos szerepet kell játszaniuk a regionális önkormányzatok szerveinek és ezen országok határ
menti közigazgatási egységei területi közösségeinek. Így Ukrajnának el kell utasítania az
önkormányzatok szervei hatásköre korlátozásának hibás gyakorlatát a nemzetközi kapcsolatok
szférájában való önálló tevékenység megvalósításában a decentralizáció és a szubszidiaritás
általánosan elfogadott elveinek megfelelően. A régióközi együttműködés rendszere
kialakulásának problémája az európai szabványok szerint Ukrajnában az ország európai
integrációja elméletének és gyakorlatának égető kérdése. Alapvetően fontos először is rendszer
alapú megközelítése Ukrajna euro-régiós együttműködése reális kiépítésének és az euro-régiós
együttműködési nyilatkozatok és utánzások elutasítása. Másodszor, ma Ukrajna euro-
integrációja „elcsúszásának” körülményei között, nevezetesen Ukrajna európai szintű régióközi
együttműködésének kiépítése Ukrajna európai szándékának komoly konkrét bemutatásává
válhat. Azt is fontos hangsúlyozni, hogy bár a régiók közötti együttműködés nem része az acquis
communautaire-nak, de alkotórésze az EU regionális politikájának, melynek szabályai és elvei
általánosan elfogadottak az Európai Közösségben. A nemzetközi kapcsolatok új alrendszereinek
kialakulása Ukrajna és a közép-európai országok között (az EU teljes jogú tagjai), valamint az
Európai Unió határainak közeledése szorosan Ukrajna nyugati határaihoz meghatározza az
európai régiók új státusa rendszer alapú vizsgálatának objektív szükségességét az Európai Unió
új keleti határain. Az euro-régiók lényeges jellemzői transzformációjának ez a folyamata
Ukrajna részére különös aktualitást az Európai Unió keleti bővülése után nyer. Tény, hogy
Ukrajna határokon átnyúló euro-regionális együttműködése hatékony rendszerének
kialakulásában kulcsfontosságú szerep az euro-régióknak jut.
Az euro-régiók fejlődése innovatív megközelítéseinek kidolgozása és bevezetése,
beleértve Ukrajna régiók közötti, határokon átnyúló együttműködését általánosságban az EU
bővülésének viszonyai között, radikális elmozdulást igényel az európai kontinens geopolitikai
helyzetében és Ukrajna nyugati közép-európai szomszédjai státusának megváltozása az európai
közösséghez való csatlakozást követően. Az európai régiók szerepe és helye a jelenlegi
nemzetközi kapcsolatok rendszerében, amely dinamikusan változik, mély tudományos
tanulmányozást igényel új módszertani megközelítések alapján, figyelembe véve a mai
realitásokat és Ukrajna stratégiai perspektíváit, a globális és regionális fejlődés meghatározó
tendenciái különböző aspektusainak szintézisét. Bizonyos reakció Ukrajna öt kvázisikeres euro-
régiója tevékenységének „bemutatására” általában idealizálta és mitologizálta betöltött
szerepüket és fontosságukat és különösen a feladatokat. Ukrajna euro-régiói létrehozása
dokumentumainak alapos elemzése, ahol meg vannak határozva a célok és feladatok, fényesen,
sajnos, mára már igazolják a korábban meghatározott célok és feladatok realitásának eltéréseit.
Persze, nem beszélhetünk tevékenységük teljes null-hatásáról, mivel rendszertelen jellegű
epizodikus sikereket elértek, elsősorban a kultúra terén, hangsúlyozzuk, többnyire uniós források
pénzügyi támogatásból, átfogó társadalmi és gazdasági projektek, programok bevezetésének
szükségességére csak a határozatokban mutattak rá. Epizodikus sikerek korlátozott pénzügyi
feltételek mellett, az euro-régiók évfordulóinak megünneplése, vagy terjedelmes szerkezeti
munkák összetevői utánzatának kiemelése mára nem vezettek Ukrajna euro-régiói hatékonyan
működő modelljeinek a létrehozásához.
Meghatározzuk ebben az összefüggésben a következő alapvető rendelkezéseket.
1. A határon átnyúló együttműködési projektek erőteljes állami finanszírozásának, az
európai régiók fejlődésének hiánya (mellesleg nagyon pragmatikusan van kidolgozva
a Miniszteri Kabinet 2002. április 29-én hozott 587-es számú Határozata, amely
magában foglalta az európai régiók fejlődésének programját, ma valóban null-hatása
van)
2. A meglévő intézmények hatékonyságának hiánya (ügynökségek, központok, melyek
fő célja a mindenre elegendő saját fejlesztés) nincs hatással sem az európai
támogatások menedzserei rétegének kialakítására, sem Ukrajna euro-régióinak
dinamikus fejlődésére.
3. Ukrajna meglévő nem hatékony euro-régiós átalakítása reális programjának hiánya,
annak eltérése az euro szabványoktól. Megjegyezzük, hogy Ukrajna euro-régiói
tevékenységére vonatkozó minden kritikai megjegyzések 2004–2007 folyamán nem
lettek alapjai, szakaszai intézményi vagy funkcionális változásoknak. Még Közép-
Európa keleti régióiban is ebben az időszakban a terjedelmes és nem hatékony
európai régiók egyértelmű szegmentálása ment végbe.
4. Ukrajna nyugati határ menti régiói lakossága euro-régiós identitásának hiánya. Ez
alatt az euro-régiók népszerűsítésének hiányát értjük Ukrajnában olyan körülmények
között, amikor ez az identitás nem válik Ukrajna határ menti régiói lakosságának
immanens lényegévé (összehasonlítva Közép-Európa szintén periférikus és
gazdaságilag gyengén fejlett keleti régióival).
Alapvetően fontos annak a ténynek a tudatosítása, hogy az európai régiók rendszere,
egyebek között a határokon átnyúló együttműködés nem oldja meg teljes mértékben a határ
mente problémáit. Így alakult ki a holland–német euro-régió mintájára 1990-től négy euro-régió:
Pomeránia, Pro Europa Viadrina, Spree-Neisse-Bober, Neisse, amelyek teljesen „lefedték” a
lengyel–német, részben a német–cseh határ mentét (az EU „régi” keleti határát), ma már
megváltozott a jellegük, ami tevékenységükben nyilvánul meg. A mai jellegű munka gyakorlati
és elméleti vizsgálata a szerző által, Európa euro-régiói tevékenységének vizsgálata lehetővé
teszi, hogy meghatározza a következő általánosításokat. Megjegyezzük, hogy éppen ezen euro-
régiók vizsgálatának aktualitását az a tény határozta meg, hogy éppen itt ment végbe az EU
külső határainak dinamikus átalakulása belső határokra. A rendszer alapú humanitárius,
kulturális jellegű együttműködés prioritása, beleértve az oktatási jellegűt is, dominál a gazdasági
összetevők mellett; a territoriális fejlesztési magas szakmai tudású ügynökségek, központok nem
csak az euro-uniós projektek monitoringját valósítják meg, hanem a határokon átnyúló európai
régiók társadalmi-gazdasági jellegű programjait dolgozzák ki az infrastruktúra, a turizmus, a
vállalkozások fejlesztésére. Egy másik fontos momentum, amely annyira nyilvánvaló, hogy nem
veszik figyelembe – a határ menti régiók lakosai hogyan győzték le a történelmi sérelmeket,
amelyek a második világháború következtében új kemény határokkal lettek felosztva, vagy
deportálták, kiutasították őket (mint tudjuk, Lengyelország elgermánosított területet kapott –
Pomerániát, Mark-Brandenburgot, Alsó és Felső Sziléziát, minek következtében 4 millió német
lakos került nyugatra, még 2 milliót a lengyelek deportáltak az 1946–1947-es években, a
Szovjetunióhoz csatolt keleti lengyel területekről pedig 4 millió lengyel költözött nyugatra). A
történelmi emlékezetre gondolunk, amely sokáig „él” és „túlél” több generációt is. Így az euro-
regionális együttműködés elősegíti a történelmi sérelmek nivellációját, amelyeket annyira nehéz
leküzdeni a multikulturális határ menti környezetben.
Ausztria teljes jogú EU-tagságának megszerzését 1995-től az EU új keleti határaként
azonosították, és következésképpen az INTERREG II. – PHARE CBC program működésének
kezdete, amikor 1998. október 7-én Burgenland (Ausztria) és Der-Sopron, Vas megye
(Magyarország) régiók megállapodást írtak alá az euro-regionális együttműködésről (a régió
1995-ben 7 millió, 1996-ban 11,3 millió ECU-t kapott a PHARE programból). Az
együttműködés főbb irányának a határ menti régióban való együttműködés lett megállapítva a
területi fejlesztésben, a gazdaságban és turizmusban, a kulturális cserében és a kulturális örökség
megőrzésében, a katasztrófák megelőzésében, a humanitárius és szociális szférában, az
oktatásban, a képzésben. A továbbiakban az euro-regionális együttműködésbe bevonták
Szlovákia nyugati régióit, mint az arany háromszög újjászületését: Bécs–Budapest–Pozsony.
Ukrajna európai régióinak problémája, véleményünk szerint, nem annyira a mennyiségi
paramétereiben van, nem beszélve hatalmas méreteikről, mint elsősorban a minőségi, a rendszer
alapú jellegükről. Ukrajna euro-régióinak rendszer alapú megközelítése elsősorban a gazdasági,
szervezési és intézményi összesség ösztönző erejének fejlesztését igényli. Rendkívül fontos
ebben az összefüggésben Ukrajna euro-régiói speciális komplex programjainak kidolgozása a
rendszer alapú megközelítések és euro-régiós szabványok alkalmazásával az Európai Unió keleti
bővülése után. Alapvetően logikusnak tartjuk a hatékonyan működő euro-régiók összetevői
meghatározásának vizsgálatát mint a nemzetközi kapcsolatok (határokon átnyúló
együttműködés) fontos alrendszerét, ami szintén logikus megvalósítása Ukrajna euro-integrációs
útirányának. Az integrációs problémák nagyrészt konkrétan megoldódnak és megvalósulnak,
mégpedig regionális, helyi szinten. A régióközi együttműködés képes létrehozni Ukrajna régiói
tartós kapcsolatainak szerteágazó rendszerét a közép-európai EU-tagállamok adminisztratív-
területi egységeivel, amely nem fog nagymértékben függni a politikai és gazdasági konjunktúra
ingadozásaitól az általános szintű ukrán–euro-uniós kapcsolatokban. A regionális és helyi
integráció a régiók közötti együttműködés révén kibővíti Ukrajna csatlakozásának bázisát az
összeurópai integrációs folyamatokhoz.
Az új geopolitikai viszonyok között újszerűen kell értelmezni Ukrajna euro-régiónak
státusát és új szerepét. Hisz Ukrajna euro-régiói először is már 2004 óta megvalósítják az euro-
regionális együttműködést közvetlenül az EU-val és az EU új keleti határain, amelyeknek barrier
funkciója erősödik; másodszor, az EU euro-regionális együttműködés alkotórésze lett az EU
Ukrajna új keleti politikájának, tehát dinamikus fejlődése éppen regionális szinten válik céljává
az EU-nak is; harmadszor, tekintve az Ukrajna és a közép-európai államok között meglévő
különbségekre a határokon átnyúló együttműködés minőségében, pozitívumnak számít Ukrajna
éppen elsőrendű szomszédjainak kezdeményezése, mindenekelőtt Lengyelország és
Magyarország részéről a határokon átnyúló közös fejlesztési programok és koncepciók
kidolgozásában.
Az euro-regionális együttműködés konceptuális megközelítése a magyar és a lengyel fél
által, Lengyelország, Magyarország és Ukrajna határ menti régiói társadalmi és gazdasági
fejlődése stratégiájának koordinációja, ukrán–magyar, ukrán–lengyel határokon átnyúló
kapcsolatok fejlesztése közös hosszú távú koncepcióinak kidolgozása és más pozitív aspektusok
lehetővé teszik átgondoltan és összehangoltan tervezni és megvalósítani a határokon átnyúló
tevékenységeket az együttműködés minden területén. Ukrajna és Közép-Európa államai közötti
régióközi együttműködés jogalapjának kialakulását és fejlődését számos kétoldalú dokumentum,
nemzetközi megállapodás határozza meg, amelyekben az együttműködést regionális szinten vagy
a régiók között az együttműködés fontos irányaként különböztetik meg. Ezek teljes mértékben az
Európa Tanács elvein és ajánlásain alapszanak, mindenekelőtt a 1980. évi Madridi Egyezmény
határozatain és annak két jegyzőkönyvén. A régióközi/határokon átnyúló együttműködés
intézményes formái az euro-régiók – két- és többoldalú nemzetközi szervezetek és a határ menti
államok közigazgatási-területi egységeinek az egyesületei. Fontos ebben az összefüggésben
Ukrajna euro-régiói rendszerének európai szintű kialakulása mint Ukrajna és az Európai Unió
régióközi együttműködésének hatékonyan működő alkotórésze. Éppen az euro-regionális
együttműködés mechanizmusai révén eléggé hatékonyan valósul meg a szomszédos
közigazgatási egységek, területi önkormányzati társulások és regionális-gazdasági komplexusok
integrációja.
 Az európai régiók kialakításának egyfajta határokon átnyúló együttműködésnek a célja –
a jószomszédi, kulturális és gazdasági kapcsolatok megerősítése, az összehangolt cselekmények
koordinációja és megvalósítása az élet különböző területein a határ menti régiók két vagy több
állama területi közösségeinek vagy helyi hatóságainak nemzeti jogszabályaival és a nemzetközi
joggal összhangban.
Az tény, hogy Ukrajna euro-régióinak tevékenysége előzetesen nem volt előkészítve az
EU bővítésének folyamatához és az EU határainak közvetlen közeledéséhez Ukrajnához.
Ukrajna euro-régiói nem tudtak alkalmazkodni az új munkafeltételekhez a közép-európai
államok csatlakozása szempontjából az EU-hoz. Sőt, túllépni alapjában véve a deklaratív és
politikai együttműködés keretein a már meglévő európai régiók keretein belül nem sikerült. Ezért
Ukrajna euro-régiós együttműködési rendszerének, akárcsak a határokon átnyúló
együttműködésnek teljes egészében, minőségi átalakulásra van szüksége.
Kiemeljük azokat a konceptuális rendelkezéseket, amelyekről úgy véljük, hogy elősegítik
Ukrajna euro-régiós együttműködési rendszerének effektív fejlesztését.
1. A régiók mint a határokon átnyúló kapcsolatok alapvető szubjektumai, jogosultak
kizárólag a részükre delegált kompetenciák keretei között, a nemzetközi színtéren való önálló
cselekvésekre, összhangban az állami központ nemzetközi-szerződési megállapodásaival és
döntéseivel. A jelenlegi szakaszban világos a páneurópai decentralizációs tendencia, amely a
helyi hatóságok és territoriális közösségek hatáskörei kiszélesítésére irányul, a hatáskörök egy
részének átadására az állami központnak, pozitívan járul hozzá a határokon átnyúló
együttműködés további terjesztéséhez. Ukrajna euro-régiós rendszerének, a határokon átnyúló
együttműködés fejlesztésének és az eredményesen működő euro-régióinak strukturálisan
meghatározó tényezője az európai összehasonlító kontextusban a decentralizáció, ami
lényegében azt jelenti, hogy „alulról” kell létrehozni az euro-régiókat az önkormányzatok
kezdeményezésére; a régiók együttműködését maximálisan be kell vonni; valódi, nem deklaratív
hatásköröket, kompetenciákat kell adni Ukrajna önkormányzati szerveinek.
2. Az európai tapasztalatok alapján az euro-régiók határokon átnyúló, régióközi
együttműködésnek leghatékonyabb formája arról tanúskodik, hogy az euro-régiók kialakításának
célja és ennek megfelelően a tevékenység irányának meghatározása Németország, Lengyelország
és Csehország határain céltudatosan lett kijelölve, és ami a legfontosabb – ezek a programok
életképesek az EU Keletre való bővítésének körülményei között. Például, a multikulturális
Spree-Neisse-Bober euro-régió, melynek keretein belül a turizmus fejlődése és ebben az
összefüggésben a lusatian szerbek hagyományainak, kultúrájának a bevonása végső soron
egységes turisztikai „termékként” mutatja be a világszerte ismert „Vidéki Velencét” (Spreewald)
– szállodák szolgáltatásait, turista vízi útvonalakat, az ételek speciális elkészítési módját és
szabadalmaztatását. Mindenekelőtt az infrastruktúra és a turizmus optimális kombinációja új
munkahelyeket teremt, bemutatja az etnikák közötti toleranciának magas színvonalát, a más
nemzetiségek képviselői etnokulturális öröksége civilizált mozaikjainak megőrzését.
3. A határ menti területek az EU és Ukrajna új keleti határainak mindkét oldalán
hagyományosan viszonylag elmaradottak a társadalmi-gazdasági fejlődésben országuk ipari
központjaihoz viszonyítva. Önállóan, csak a belső regionális erőforrásai által nem képesek
megoldani a komplex gazdasági problémákat. Az ukrán állam egyelőre nem rendelkezik
hatalmas regionális politikával, melynek eszközeivel felgyorsulna a periféria fejlődése. Ezért
kívánatos a regionális problémák megoldásához bevonni a külső erőforrásokat is. Ezek a régiók
közötti együttműködés csatornáin is érkezhetnek. Így a dinamikus euro-regionális fejlesztés
fontos szempontja a finanszírozás kérdése. A kérdés az, hogy az ukrán euro-régiók mennyire
tudják maximálisan kihasználni az EU bővülésének előnyeit és csatlakozni a régióközi
nemzetközi programok megvalósításához.
Az európai integráció jelenlegi dinamikus fejlődése az EU keletre való terjeszkedésének
viszonyai között Ukrajna és a szomszédos államok határokon átnyúló együttműködése
fejlesztése új prioritásainak kijelölését igényli. Ráadásul a geopolitikai változások, többek között
a közép- és kelet-európai régiókban, az EU keleti bővülésének következtében, szintén
megkövetelik a határokon átnyúló kapcsolatok kialakulását az európai szabványok szerint.
Az EU keleti bővülése után a 2004–2007-es években és a közép-európai országok
belépése után az EU-ba, Ukrajna és a közép-európai országok határokon átnyúló
együttműködése minőségileg új fejlődési szakaszába lépett. Minden résztvevő félnek feltétlenül
van politikai akarata és törekvése szoros határokon átnyúló együttműködésre és
mechanizmusának korszerűsítésére. Az utóbbi években jelentősen gazdagodott és tökéletesedett
Ukrajna határokon átnyúló együttműködése nemzetközi kapcsolatai szabályozásának normatív
alapja a közép-európai országokkal – az új EU-tagokkal. Rendkívül fontos szerepe van a
határokon átnyúló kapcsolatok nemzetközi jogi, különösen a nemzeti szabályozási rendszer
fejlesztésében „A határokon átnyúló együttműködési” Törvény jóváhagyásának és
hatálybalépésének Ukrajnában 2004-ben. Az euro-regionális határokon átnyúló együttműködés
európai tapasztalatát alapul kell venni Ukrajnában, de természetesen nem annak másolása révén,
hiszen ez gyakorlatilag lehetetlen, legalább is a lényeges sajátosságok miatt még Európa
általános euro-regionális kooperációja törvényszerűségei megnyilatkozásaiban is
Először is, ha korábban Ukrajna régiók közötti együttműködése Lengyelországgal,
Szlovákiával nagyrészt Közép- és Kelet-Európa államainak két- vagy többoldalú kapcsolatainak
ügye volt, most ez túljutott ezen a némileg mesterségesen szűkített regionális szinten. Azaz
átváltozott Ukrajna az EU egyes tagállamaival való kapcsolatok formájává egészében.
Másodszor, a közép-európai államok együttműködése Ukrajnával szerves részévé vált az
EU új keleti politikájának, többek között a „Kibővült Európa – Szomszéd államok. A
kapcsolatok új szerkezete a keleti és déli szomszédjainkkal” koncepciónak.
Így Ukrajna régiók közötti és a határokon átnyúló együttműködésének geopolitikai
státusa a közép-európai országokkal minőségileg magasabb szintre nőtt. Ez vitathatatlanul
pozitívum. Ukrajna hatékonyabban tudja orvosolni a régiók közötti kapcsolatok megerősítésének
kérdéseit nem csak az egyes közép-európai országokkal vagy azok regionális csoportosulásaival
(Visegrád, a Közép-Európai Kezdeményezés stb.), hanem közvetlenül Brüsszellel és
Strasbourggal a központi közép-európai intézmények szintjén. Viszont Ukrajna egyeztetheti és
koordinálhatja közös lépéseit az EU-struktúrákban minden egyes állammal – nyugati
szomszéddal és az együttműködés szintjén a velük határos határ menti közigazgatási
egységekkel, például, az adott pénzügyi támogatás megszerzésére vonatkozó közös, határokon
átnyúló projektek esetében.
Az európai régiók státusa, beleértve Ukrajna határokon átnyúló együttműködését
általában a közép-európai országokkal, minőségileg magasabb szintre emelkedett, amit
fenntartásnélküli pozitívumnak kell tekinteni. A határokon átnyúló, régióközi szinten Ukrajna
kapcsolatai az EU-val szinte alig terheltek úgy politikai, mint gazdasági jellegű problémákkal és
igényekkel. Ezért Ukrajna és az EU-tagállamok euro-regionális, határokon átnyúló
együttműködése még dinamikusabb és hatékonyabb lehet, mint államközi szinten. Az euro-
régiók létrehozhatják Ukrajna határ menti régiói kapcsolatainak állandó szerteágazó
koordinációs rendszerét a szomszédos közép-európai EU-tagállamok adminisztratív és területi
egységeivel. Természetesen a hatékony euro-regionális integráció a határokon átnyúló
együttműködés révén jelentősen kiterjesztheti Ukrajna csatlakozásának bázisát az európai
integrációs folyamatokhoz. Ukrajna új euro-régiós státusának fejlesztésében a közép-európai
államokkal az EU kibővülése után egyesülnek mind a külső – az európai integrációs, mind a
belső (beleértve a határ menti területek komplex fejlesztését) nemzeti és állami érdekek. Mára a
hatékonyan működő európai régiók rendszerének fejlesztése egyre fontosabbá válik Ukrajna
számára.
Fontos elvi következtetés Ukrajna európai régiói fejlesztésének jövője szempontjából az
új geopolitikai viszonyok között Ukrajna határ menti régiói közös koncepciói kidolgozásának
szükségessége az Ukrajnával határos közép-európai országokkal, teljes jogú EU-tagokkal.
Sürgető feladat Ukrajna határ menti területei részvételének aktivizálása pragmatikusabb európai
régiók létrehozásában a szomszédos államok határ menti régióiban, ami megteremti a
nemzetközi pénzügyi támogatás felhasználásának lehetőségeit a régiók territoriális társadalmi-
gazdasági fejlődése projektjeinek megvalósításában. Alapvetően fontos momentum az, hogy
Ukrajna euro-régiói minőségileg új fejlesztésének új szakasza Közép-Európa államaival az EU
bővülése gazdasági és monetáris uniója kialakulásának befejező szakaszán történik, a politikai
unió kialakulása jelentős előrelépésének, az együttműködés elmélyítésének útján a biztonság
szférájában. Ez viszont szintén jelentős változást hoz létre a határokon átnyúló együttműködés
szerkezetében és mechanizmusában Európában általában, valamint az európai régiókban.
Gazdaságilag versenyképes európai régiók kialakulása Ukrajna nyugati határán, közös
egyesületek az európai partnerekkel, projektek létrehozása, új szerződések aláírása az
együttműködés jogi keretének megújítására, általában a határ menti régiók társadalmi-gazdasági
és ökológiai fejlődésének koordinációja Ukrajna euro-régiós együttműködésének prioritásává
kell hogy váljanak a közeljövőben. Természetesen ebben a cikkben több kérdés csak fel van téve
és további kutatást igényelnek, melyek közül véleményünk szerint elsőbbség illeti Ukrajna
rendszer alapú transzformációjának elemzését az EU keleti bővülésének kontextusában, valamint
Ukrajna határokon átnyúló együttműködése hatékony rendszere kialakításának problematikus
kérdéseit.
Összegzés
A publikálatlan és még kiadatlan dokumentált anyagok feldolgozása a Közép-európai
országok modern fejlődésével kapcsolatban, és azok tevékenysége a Visegrádi társulás
formájában, szolgált alapul ezen kérdés historiográfiai kutatásának, amely segített a problémák
tudományos megértésének folyamatában a Közép-európai régióban, az ukrán és a külföldi
történetírás alapján. A különböző Visegrádi országok kutatóinak munkáit összehasonlítva a
következő összegzést lehet levonni. A lengyel tudósok Visegrádi témában írt munkáinak
túlnyomó részében észrevehető egy úgy nevezett keleti vonatkoztatás. Nagy számban jelen
vannak politológiai, történelmi és közgazdaságtani feljegyzések történelmi, kereskedelmi és
gazdasági kapcsolatokat érintően Lengyelország és Ukrajna közt, valamint a modern problémák
az Európai Unió új határvonalai körül. A magyar kutatók a történelmi-filozofikus, történelmi-
kulturális és közgazdaságtani aspektusból prezentálják a Visegrádi együttműködést, és a Közép-
európai irányelvek kialakulásáról szóló tudományos kutatást. A szlovák történetírás a Visegrádi
országok együttműködésének problémás kérdéseit prezentálja a keleti dimenzióban. A cseh
tudományos társaságok a Közép-európai témát érintően, létszám szerint ezen 4 ország közül a
legkisebbek, viszont vannak monográfiai kiadványaik a Közép-európát és a Visegrádi
együttműködést érintően. A külföldi történetírás, beleszámítva az orosz kutatók munkáit is,
különböző Közép-európai országok történelmi munkáinak jelentős halmazával rendelkezik. A
legjobb esetben fellelhetők a kétoldalú országok közti együttműködési analízise vagy a Közép-
európai országok problémáinak a megfigyelése, tanulmányozása. Hiányzik azonban egy ukrajnai
átfogó és összetett akadémikus szintű monográfiai munka – individuális vagy kollektív formában
– a Közép-európai országoknak a Visegrádi kapocsban való történelméről, fejlődéséről,
tulajdonságairól valamint a jövőbeli perspektíváiról. A Visegrádi Négyek, mint regionális
nemzetközi egyesülés, eme négy országnak és ennek tanulmányozása Ukrajnában felületesen és
szakaszosan történik, amely munkáknak több mint kevésbé informatív jellege van, valamint a
Közép-európai térség országainak csak a társadalmi-ökonómiai szintjét analizálják. A megjelent
munkák jellege a Közép-európai országokról inkább földrajzi, és a belpolitikai jellegű, mintsem
társadalom-ökonómiai helyzetről szólnak. Komolyabb összehasonlító tudományos munkák
nincsenek. Máig nincsenek monografikus munkák vagy összefoglaló tudományos kutatások ezen
Visegrádi országok, elsősorban négy ország Lengyel ország, Magyarország, Csehország
valamint Szlovákia együttműködésének komplex analízisét illetően.
A kutatás elméleti és módszertani alapjai az interdiszciplináris megközelítésen alapszik,
amely megadta a lehetőséget átfogóan beszámítani a gazdasági, intézeti és politikai tényezők
hatását, és analizálni minden összetevőjét Közép-Európa országainak az euro-integrációs
folyamatában. Ezen szisztematikus megközelítés, mely lényegében az alapja ennek a kutatási
módszernek, segített egyértelműen felismerni a meglévő problémákat és logikusan jellemezni a
megoldásaikhoz vezető utat. Fontos összetevője az integrációs elmélet új kutatásának, a szerepek
variációjának és nemzetközi kapcsolatok lényegének megértése, amelyek hozzáértően
jellemeznék az európai integráció modern folyamatait, vagy konkrét útmutatást adnának az EU
keleti határvonalának a kiszélesítésére, vagy egyszerűen a Közép-európai régió fejlődése
kapcsán. A geopolitikai helyzet radikális változásai miatt az európai kontinensen, a XX-XXI
században, és az EU szemszögéből vett nemzetközi kapcsolatok lényegének dinamikus változása
miatt, a XXI. század elején fontos az integrációk teoretikus modelljeinek az általánosítása.
Magától érthető, hogy ez rendkívül nehéz feladat, mivel az európai integráció modern
teóriájának a kidolgozása nem csak komplex megközelítést, módszertani értelemben, vár el, de
figyelembe kell venni az ökonómiai, intézeti és politikai tényezők hatását, analizálva az EU
fejlődését, valamint a külső tényezők hatását, amelyek úgyszintén dinamikusan változnak a
nemzetközi kapcsolatok rendszerében.
Az EU új keleti határvonalának módszertani kutatása, a meglévő tapasztalatok alapján,
(figyelembe véve az előző EU határvonalak kiszélesítését és átalakulását) fontos az új térbeli
környezet szempontjából, hiszen egy egyedi, geopolitikailag, kulturálisan és földrajzilag változó
körbe kerül, ami magával vonzza ezen összetevők komplex feltárását. Érthető, hogy minden
alegység egy nagyobb kapcsolatrendszer alkotója és összeköttetésben van az utóbbival úgy
funkcionálisan, mint genetikailag. Viszont érdemes megjegyezni, hogy minden alrendszer egy
viszonylag független, teljes kapcsolatrendszer, amely a saját törvényeinek megfelelően működik
és fejlődik. Az EU terjeszkedéseinek következményei Ukrajnára nem csak a Közép-európai
országok modern kapcsolatával határozódnak meg, ami a határ menti menedzsmentet, a
vízumrendszer implementálását vagy a kereskedelmi és gazdasági változásokat illeti, hanem
mindenek előtt, a következmények az EU belső szervezeti, strukturális változásai miatt
fokozódnak, az EU új keleti politikájával egyben, amire mára már rá férne egy megreformálás.
Igaz ami igaz, az Európai Komisszió új stratégiákat és mechanizmusokat keres, amelyek az „új
vagy közvetlen szomszédság” ötletére hivatottak az EU és Ukrajna között, ( mármint ezt
koncepciónak nehéz nevezni), amelyek nem felelnek meg a realitásnak, és ezen felül gyorsan is
változnak. Amit meg lehet érteni, mert ezen ötletek módszertani szemmel nézve úgynevezett
egyoldalú jelleggel bírnak – A EU részéről – az elég nagy palettájú érdeklődési körük védelme,
ahol az ökonómiai biztonság és az új keleti határvonal kérdései a legnagyobb prioritást élvezik.
Megjegyezzük, hogy a régiók közti fejlődés kérdése, határokon átnyúló együttműködés
vagy új kapcsolati formák megadása Ukrajnával csak deklaratív szándékúak, ami az Ukrajnával
és új szomszédokkal való együttműködés fontosságát és szükségességét illeti. Természetesen,
egy új formájú kétoldalú kapcsolat hiánya, fogalmilag meghatározott tudományosan
alátámasztott együttműködési stratégia és a nemzetközi kapcsolatok érdekeinek mechanizmusa
az EU és Ukrajna között, lehetetlenné teszi a mai napig az európai integrációs együttműködést.
A nyugati határ menti régiók egy ökonómiai, ökológiai és biztonsági, az EU által érdekelt zóna
részét képezik, és mint szomszédsági és együttműködési próbamodellek, amelyeknek nagy
szerepe volt és van is az európai egyesülésben és szolidaritásban. A nemzetközi
együttműködésnek szerepe az EU, a Közép-európai országok és Ukrajna között egyre növekszik,
Ukrajna tranzit lehetőségeinek köszönhetően. Ebben a kontextusban az együttműködés a
forgalmi hibák kiküszöböléséről kell, hogy szóljon. Mára az Euro-regionális együttműködés a
szisztematikus minőségi változások útján van. A határokon átnyúló együttműködés és az EU
belső határain fellépő hibák aktív kiküszöbölésének stádiumába lépett és eszközzé vált egy közös
sikeres regionális politika létrehozására, emellett a szubszidiaritás elve, és a hatalom
decentralizálója kapcsán, stb. Bővebben – építője egy egységes „régiók Európájának”.
Másrészről – az EU új külső határain – átalakítja az EU az összes határ menti állammal való
kapcsolatát intenzíven fejlesztő szerszámává.
Mindezzel egyben, a nem EU tagállamok számára, amelyekhez tartozik Ukrajna is, a
régióközi, határokon átnyúló együttműködés a szomszédos EU tagállamokkal és magával az EU-
val egy rendkívül fontos útja a praktikai implementációjának az összeurópai integrációs
folyamatokba. Közép- és Kelet-Európa geopolitikai szegmentációjának köszönhetően a XXI.
század elején befejeződött az új Közép-Európa formálódása, pontosabban a megújult Közép
Európáé, a „visszatérés” folyamata, amely valójában most kezdődött. Az új Közép-Európa
szerepe, amelynek mára már pontosan hosszútávra megadottak a keleti határai az új geopolitikai
konfigurációban a kontinensen, nem kétséges. Az egyeztetések és gondolatok Közép-Európa
létezését illetően, a történelem relikviái lettek. Mára aktuális kérdés a dinamikus kapcsolatok
kiépítése az „elsőbbrendű” szomszédokkal az egységesen működő euro-integrációs tér
kontinensén, amely közvetlen megközelítette Ukrajna határait.
A XX – XXI évszázadok fordulóján a Közép - európai országok euro-atlanti integrációja
- Ukrajna „elsőrangú” szomszédjai létrehozza egy elég hosszú időre az EU új keleti határ
vonalát, mint lineáris tér, és mint egy új, „stabil” magasabb besorolású status quo, mint „elég
erős” szimbóluma az új geopolitikai helyzetnek Európa keleti részében. A történelem a tanúja,
hogy semmi sem jön létre egyből és nem is tart örökké, esetünkben, az EU új keleti határ
vonalainak a létezése és fenntarthatósága térben és időben sok ténytől függ, elsősorban – ez
Ukrajna belpolitikai demokratikus fejlődése, az EU tagállamainak az „adaptációja”, valamint új
tagállamok hozzákapcsolásának pénzügyi problémái a belső reformok sikeressége esetében.
Mára a Közép - európai országok kapcsolata Ukrajnával a határokat illetően, szerintünk, az új
keleti határvonal hibáinak a minimalizálására kell, hogy összpontosuljon. Teoretikus alapon a
határok, amelyek nemzeteket választanak el, új koncepcióinak az összefoglalását, lehetséges,
hogy mint szisztematikus jelenséget kellene vizsgálni. Egy olyan legnagyobb tiszteletre méltó
szervezet, mint az Európai Tanács elvi rendelkezési szerint, a határok lényege (meghatározása,
mint fizikai fogalom, technikai és pénzügyi aspektusban való kiemelése), létezése térben és
időben, mint akármely más élő organizmusnak, csak akkor marad meg, amikor nyitva van mások
számára is, és lépésenként lesz egyre összetettebb az autonómia útján.
Európa régióinak kutatása, amelyek egy új érdeklődési kört alkottak, elég új és kevésbé
felkutatott. Lényegében a kérdés nehézsége abban rejlik, hogy maguknak a régióknak a pozíciója
Európa különböző országaiban elég eltérő. Az ő státuszuk még mindig sérthetőnek tűnik és
kétséget tárgyát képezi az európai integrációs folyamatban. A végső stádiumban ez elvezethet
úgy a régiók státuszának a megerősödéséhez, ahogy a megszerzett pozíciójuk elvesztéséhez,
emellett az euro-integrációs folyamat folyamatosan követelni fogja a magas kritériumoknak való
elégtételt, vagy egy a régiók közös érdekeinek és az EU nemzet-feletti politikájának
összehangolását, ami ugyan úgy egy átalakuláson megy keresztül.
A XX. század 80-90-es évei folyamán az EU regionális politikája lépésről lépésre
kiemelkedik, mint egy fontos és elsőbbrendű irányzat az EU politikájában. Ezért, teljesen logikus
a kérdés – milyen módon magyarázzák meg a euro - regionális politika fontosságát és
szükségességét (ami diskurzusi síkban, a tömeg és az elit szintjén pont úgy érzékelhető mint
juttatások, preferenciák politikája, támogatás nyújtás stb.) a piacgazdaság fejlődésének feltételei
mellett, egy kemény konkurenciával a világpiacon?
Elvileg, a régiósítás nemzeti szinten megy végbe és segít a nemzetközi kapcsolatok
megerősítésében, míg az euro-integráció egy nemzet feletti szinten megy végbe, emellett ez a
két folyamat kapcsolatban van egymással és többé-kevésbé mára állandósultak, például, a
konszenzus elérésének érdekében, ami megadja egyes résztvevők érdekeinek a kompenzációját,
és észrevehető a szerződések konvergenciájában az egységes ökonómikai monetár egyesség
formálásának folyamatában, mivel az újrafelosztás szükségletei is regionális politikával adódnak
meg.
A megalapozás, és ami még nagyon fontos, a konceptuális alapok teoretikus és praktikai
integrációja az ukrajnai euro-integrációs szövetségnek, köztük:
- Könnyebben felfoghatóvá teszi Ukrajna és az EU együttműködésének régiók közti
és határon keresztüli perspektíváit (kizárólagosan, hogy Ukrajna, a Közép-európai
országok EU-hoz csatlakozása esetében, közös határvonallal rendelkezzen
- Az EU politikájának főbb aspektusainak integrációja az ukrán nemzeti
törvényhozásban közre fog játszani Ukrajna külpolitikájának legfőbb céljának az
 elérésében - felgyorsítja a EU oldaláról a pontos kritériumok megszabását Ukrajna
számára a célból, hogy megkapja az utolsó státuszt mint asszociatív EU tag
- Megfelelő infrasturktúra létrehozása - mint intézmények és szervezetek rendszere
az euro-integrációs politika szabályozására Ukrajnában
A regionális faktor stratégia jentősége az EU politikájában feltételek sokaságával
magyarázódik, amelyeket a modern európai integrációs folyamat köt össze, beleértbe az EU
terjeszkedését a keleti országok irányába. Ugyancsak objektívan figyelembe kell venni az EU
regionális politikájának a fejlődését két összefüggő globális jelenség, folyamat kontextusában - a
vilá gazdaság intenzív egyesülése, globalizációja, és az EU befolyásának bővítése és
transzformációja, mint egy formálódó témát a külgazdasági és a közeljövőben már külpolitikai
nemzetközi kapcsolatokban.
Az európai integráció modern fenoménjét szerintünk kézenfekvőbb a jövőben analizálni
az EU fejlődésének prizmáján keresztül - mint egy a nemzetközi kapcsolatok valóban működő
tárgyát, ami a végkifejletben világosan azonosítja az egyesült Európa globális geopolitikai
helyzetének erősítését. Az eset összetettségét, amely az Európai érdekek kiterjesztése miatt
keletkezik az európai erőelosztás kérdésének a kontextusában, az érdekek mérlege észrevehető
abban is, hogy elnyerve, pontosabban „meghódítva” az új geopolitikai teret, az EU közvetlenül
közelít egy kiváló geopolitikai térig Kelet-Európában, minek tárgyaival nolens volens együtt
kell működnie, de ez eddig még nem hatásosan történik. Miszerintünk, a geopolitikai szerep
mély átgondolása ennek a nem túl nagy, de annál fontosabb régiónak Európa szívében, minden
realitás és tényező beszámításával, sőt mi több a Közép-európai államok történelmi fejlődésének
ellentmondó alternatíváinak kizárásával, új távlatokat jelentethetnek meg Közép-Európa
tanulmányozásában az euro-integrációs folyamatban.