Mint kard, kiröppen hüvelyéből Vajda János: Hosszú éjjel
Én nagy rokonom, ó zokon ne vedd,
Ha Rád vetem ma borús szememet A hullámok a nagy hajóhoz tolnak, Futok feléd ma, én magános csolnak.
Költő voltál, de ah, hideg e szó,
Takarni annyi kínt, tövist, sebet, Elfedezni a megmérgezett forrást, Ahonnan mégis áldott dal eredt Magadnak pillanatnyi vigaszul, Mint mikor egy parányi fénysugár A feneketlen sötétségbe hull.
Költő voltál, de mily szelíd e szó,
Mint zengése halk Ave-Máriának; - Ahol Te jártál, feketék a tájak S a völgyet gomolygó köd fekszi meg. Költő voltál, de átkozott kezek A mosolyodat is torzzá facsarták.
Költő voltál, és én is az vagyok,
A mi sorsunkon egy átok ragyog, Te nagy hajó bár, én csak pici csolnak: A habok egy örvény felé sodornak.
A szót, mely másnak oly csengőn, símán jő,
Mi törjük, mint a búzát a malomkő. Más kifele csatáz, de jaj, nekünk Magunkba szúr égő tekintetünk. Mást megvigasztal pénz, asszony: talált kincs, Nekünk az fáj, amire orvosság nincs. Néz melegen más lepkére, virágra, Mi ketten tudjuk, hogy minden hiába. Nekünk az élet ketrec, fülledt, fojtó, Benn hitek, csókok, nyugodt álmodások: Mi tépjük véres ököllel a rácsot.
Mi érezzük: ez így mindvégig tart,
Míg "hüvelyéből kiröppen a kard"! Én nagy rokonom, oh zokon ne vedd, Ha Rád vetem ma borús szememet, Volt sok testvérnek szép szava is hozzám, De a szívem fölé csak Te hajoltál. A költészet nagy erdejébe jártam, S a napsugaras széltől messze, benn, Egy sötét úton én Hozzád találtam.