Megfáradt arcát béke-lobogó: Hófehér szakáll lobogja körül. Nem igen búsul s nem igen örül. Barátságban él éggel és tengerrel, Változó széllel, ingatag emberrel. Amint evez, a mozdulatában Nincs semmi komor, halálos erő, Szelíd ívben lendül előre, hátra, S gyémánt esőt perget ezüst hullámra A holdvilágban a két evező.
És mégis, ahogy szemben ülök véle
S hosszan nézem, oly különös a képe. Tán az teszi, hogy egyedül vagyunk, És mindíg beljebb, beljebb haladunk. A rév-lámpákra finom pára száll, Már összefolyik élet és halál.
Túl egy más part, - ködös körvonalak,
S itt velem ez a misztikus alak... Merre haladunk, hol kötünk ki hát? Vajjon nem feledték el számba tenni Az obulust, a holtak rév-díját?