Abdel lova kapta az első találatot, és nyihogva hanyatlott le.

Kiugorva az állat zuhanó tömege elől, Abdel

a földre vetődött, és karddal a kezében pattant fel. Jaheira hátasa felágaskodott és levetette utasát. A nő
éleset nyikkant amikor földet ért, és egy ideig küszködött a kardjával, de más baja nem esett. Xan
lecsusszant a nyeregből, és a lova farára vert, hogy távol tartsa az állatot a támadóktól.
Abdel nem is tudta, minek nevezze az ocsmány, emberforma teremtményeket. Valamiféle olívazöld
kocsonya borította testüket -vagy talán abból is voltak. Hatan jöttek az állítólagos zarándokok. Abdel
látta a csontvázukat a kocsonya alatt. Zsigereket nem bírt felfedezni bennük. Mintha a húsuk valamiképp
megkocsonyásodott volna, és a csontjaikra tapadt, az élet megcsúfolásaként. Vadkutyákként támadtak a
csapatra, s Abdel úgy sejtette, hogy társai közül lesz, aki elesik. Xan rásuhintott az egyikre, mire a zöld
kocsonya kilövellt az útra. A lény megtántorodott, de folytatta a harcot. A szörnyetegek kitárt karokkal
támadtak, mintha magukhoz akarnák ölelni áldozatukat. Abdel el sem tudta képzelni, milyen hatása lehet
a félfolyós, algaszagú kocsonyának az élő szervezetre, de nem állt szándékában a saját bőrén
megtapasztalni. Mintha felismernék az erőt, a szörnyek közül három is Abdelre rontott, aki vad
elszántsággal védekezett. A vágásoknál jobban vigyázott arra, hogy ne fröccsenjen rá az undok massza,
mint arra, hogy cselesen küzdjön.

Philip Athans
Baldur's Gate

Két lányomnak.
(Továbbra is átlagos fickó vagyok.)

Köszönetnyilvánítás
Abdel figurája az én képzeletem szüleménye, de minden más karakter a könyvben – a kezdetén, a
végén, és szinte mind a közepén is – a BioWare gárdájának, a Baldur's Gate számítógépes játék
briliáns alkotóinak fantáziáját dicséri. Név szerint James Ohlenét, Lukas Kristjansonét, Rob
Bartelét, Ray Muzykaét, John Gallagherét, Scott Greigét és a többiekét. Kösz srácok, igen
élvezetes volt!
És természetesen köszönettel tartozom szerkesztőmnek, Jess Lebownak is. (Látod, beletettem a
neved a könyvbe. Na, hol az az öt ruppó?)

ELSŐ FEJEZET

A pengék olyan erővel csattantak össze, hogy kékesfehér szikraívet húztak Abdel szeme elé. Az
ütés megremegtette egyenes kardját, de ő nem törődött vele, és tovább tolta előre, a támadás
irányába. Elég magas és erős volt ahhoz, hogy ellenfelét kibillenthesse egyensúlyából. A férfi két
lépést hátratántorodott, és maga elé rántotta szabad bal kezét, hogy ne essen el. Abdel észrevette
a lehetőséget és ki is használta. Kardja ellenfele védtelenül maradt törzse felé villant, és
áthasította a láncpáncélt, a csontot és a húst.
Abdel a négy ember közül, akik megtámadták, kettőt felismert. Zsoldosok voltak – fizetett őrök
és gazemberek –, akárcsak Abdel maga. Nyilvánvalóan felbérelte őket valaki, de hogy ki és
miért, arról Abdelnek fogalma sem volt.
A ledöfött embernek tíz vagy tizenöt másodpercig is eltartott, amíg felfogta, hogy halott. Egyre
csak a mély vágást bámulta, mely majdnem kettészelte. Minden csupa vér lett. Szinte komikus
volt a haldokló arckifejezése: meglepett, sápadt és némiképp csalódott. Abdelnek elszorult a
szíve, s nem tudta, az iszonyattól-e, vagy az örömtől. Ez a pillanatnyi szünet azonban elég volt
arra, hogy egy másik bandita ugorjon oda, és kis híján kibelezze a kezében forgatott két apró, éles
fejsze egyikével.
– Kamon – ugrott hátra fél lépést Abdel a csapás elől. – Rég nem láttalak.
Ezzel a fickóval dolgozott együtt, körülbelül egy évvel korábban. Egy raktárat őriztek
Athkatlában, és a holmi tartalma tolvajok változatos és bizarr seregét vonzotta oda. Kamonnak
védjegye volt ez a gyors és vad, bár nem túl pontos kettős fejszetámadás. Kamon maga alacsony,
tömzsi ember, akit sok, kevésbé tapasztalt ellenfele alábecsült. Aki viszont olyan régen volt a
szakmában, mint Abdel, a kristálykék szemek tekintetéből látta, hogy ravasz és rátermett
harcossal van dolga.
– Abdel – felelte Kamon. – Sajnálom az apádat.
Ez régi trükknek számított, még Gorionnál is öregebbnek, pedig Abdel néha azt hitte, hogy
Gorion a legvénebb ember, aki valaha tapodta Faerun utcáit és útjait. Abdel most is látta
nevelőapját a szeme sarkából. Gorion is talpon volt és harcolt, de mint általában, most sem akarta
megölni a banditát, aki viszont nem volt ennyire meggondolt. A sötét arcú, fejkendős alak túl
sietve, túl hevesen támadott az öregre, így Gorion sakkban tudta tartani nehéz tölgyfa botjával, de
vajon meddig?
 Abdel hagyta, hogy Kamon lecsapjon a jobb oldali fejszéjével, és a foka alatt kapta el a pengét,
saját kardjával. A kard éle belevágott a fejszenyélbe, és Abdel felfelé, nem pedig kifelé rántotta.
Így a fejsze olyan gyorsan repült ki Kamon kezéből, hogy vörös horzsolást hagyott a bandita
tenyerén. Kamon átkozódva hátrált. Egyik fegyverének elvesztése jókora meglepetést okozott
neki, de elég tapasztalt volt ahhoz, hogy nyitva tartsa a szemét. A fejsze még mindig rászorult
Abdel pengéjére.
Abdel tudta, hogy nem állhat meg kiszabadítani a kardját, de amikor meghallotta a roppanást a
háta mögött, kénytelen volt mégis megtenni. Remélte, hogy Kamon a kézenfekvő megoldást
választja, és csak-
ugyan így történt. A bandita sietve suhintott a másik fejszével, hogy egy alacsony vágással
derékon kapja áldozatát.
Abdel felrántotta térdét a hasához, kardját védekezőn a mellkasa elé tartva. A lába felemelkedett
a földről és a hátára zuhant, abban a pillanatban, amikor a hatalmas alabárd lecsapott mögüle. A
roppanás, amit hallott, Eagus lépteitől származott – őt ismerte fel először a banditák közül,
amikor összetalálkoztak. Eagus még most is viselte arcán a forradást a fogadás miatt, amit Abdel
ellenében vesztett el Julkounban, nyolc hónappal korábban. Az emlék megmosolyogtatta Abdelt,
pedig hirtelen sűrű, forró vér zúdult rá.
Eagus neki szánt csapása Kamon fejét hasította ketté. Abdel csalódott volt, mert most már nem
kérdezhette meg Kamont, hogy vajon rájött-e valaha is, mi volt az, amit ott, abban a raktárban
őriztek.
Abdel még mindig összegömbölyödve felpattant és visszahúzta kardját, melyre még rá volt
akadva a fejsze. Hátulról akarta elintézni Eagust, amíg az alabárdos a társa fejébe szorult
fegyverével kínlódik. Hirtelen azonban izzó fájdalom állította el Abdel lélegzetét, s ösztönösen
balra vetődött.
Az ötödik bandita, aki eddig hátramaradt, nyílpuskalövedéket eresztett az oldalába. Abdel
kirántotta a nyilat, kiszakítva néhány szemet is láncingéből, és felordított fájdalmában. A
merénylő szemébe nézett, mire az félve hátrálni kezdett. Abdel csak remélhette, hogy a
nyílpuskás eléggé megrémült, és nem lő még egyszer. Neki most más dolga akadt.
Eagus átkozódva feszegette kifelé alabárdját Kamon fejéből. Abdelnek közel kellett maradnia
hozzá, de engedélyezett magának egy pillanatot, hogy apjára tekintsen. Gorion elég jól tartotta
magát. Hagyta, hogy ellenfelét kifárasszák a reménytelen szablyacsapások.
– Ha gondolod, a világ végéig csinálhatjuk ezt, te calishi – szólt az öreg, a támadó öltözetéről és
fegyveréről következtetve származására. – Vagy éppen addig, amíg el nem mondod, ki bérelt fel
és miért.
Abdel lerántotta Kamon fejszéjét a kardjáról, s fél szemmel Eagus sietős ténykedését követte, a
másikkal pedig az apját.
A calishi zsoldos elmosolyodott, kivillantva csorba ezüstfogát, és azt felelte: – Külön
megfizettek azért, hogy ne mondjuk el. Persze, ha rálicitálsz, talán még életben is maradhatsz.
Olyan hang hallatszott, mint amikor érett dinnye ér földet egy magas toronyból, s Eagus
alabárdja kiszabadult. A zsoldos meglendítette fegyverét, s még több vérrel permetezte be Abdelt
és a földet. Abdel elhajította a fejszét, de Eagus könnyedén kikerülte. A dobásnak nem is a találat
volt a célja, hanem az, hogy kicsit kizökkentse egyensúlyából Eagust. Abdel tudta, hogy csak
egyetlen mód, egyetlen pillanat áll rendelkezésére, hogy felmérje akciója sikerét.
Felugrott, szinte úszott a levegőben, lábfeje egy kockázatos pillanatra teljesen elszakadt a
földtől. Eagus felé döfött és érezte, hogy pengéje célba talál a bandita rozsdás páncéljának egy
résén keresztül. Maga alá húzta a lábait. Azt tervezte, hogy feláll és felrántja a pengét, kibelezve
Eagust, de Eagus nem lepődött meg annyira, mint kellett volna. Ügyesen elhúzódott Abdel
pengéjétől. A fegyver véres volt és Eagusnak szemlátomást fájt a sebe, de harcolt tovább.
Az alabárd újra lecsapott, és Abdelnek alig volt lehetősége, hogy felemelje a kardját és hárítson.
A penge mélyen belefúródott az alabárd nyelébe, s ezúttal Abdel maradt fegyvertelen. Eagus
kivillantotta sárga fogait gondozatlan, barnásszürke szakálla közül, és kihasználta a helyzetet.
Mikor kicsavarta a hosszú, nehéz fegyvert Abdel kezéből, nyilvánvalóan fájdalmat okozott neki
megnyíló sebe, és a kard is kikerült a kezéből.
Mikor a kard elrepült, Eagus engedélyezett magának egy ziháló kacajt. Neki nem kellett
megküzdenie a be-
szorult fegyverrel, mint korábban Abdelnek, és ki is használta ezt. Abdel hallotta a
csattanásokat, ami azt jelentette, hogy apja még mindig küzd a calishi kardforgatóval. Egyedül, a
kardja nélkül kellett szembenéznie Eagusszel.
Eagus azonban – talán a fáradtság, talán a vérveszteség miatt – túl lassan, túl nehézkesen jött, és
Abdel szinte csalódott volt, mikor puszta kézzel könnyedén félre tudta ütni az alabárdot. Az
ütéstől majdnem eltört az alkarja, de ügyet sem vetett a fájdalomra és kirúgott a bal lábával,
otromba csizmájának orrával felsértve Eagus sebét.
Eagus felsikoltott és összerogyott, a lábai úgy roppantak össze alatta, mint a száraz gallyacskák.
Abdel előrántotta az ezüstpengéjű tőrt, amit Goriontól kapott, nagykorúsága alkalmából. Eagus
torka felé suhintott, és látta ellenfele szemét, amikor kiszállt belőle az élet. Abdel elmosolyodott a
látványra, bár tudta, hogy Gorion nem helyeselné a dolgot. Ekkor döbbent rá, hogy apja még
mindig harcol, ő pedig...
A nyílpuskás előlépett, sötét szemét összehúzta az erős délelőtti napsütésben, párnázott
bőrpáncélja nyikorgott minden mozdulatra, hosszú vörös haja zsírosan lengedezett a szélben.
Gondosan célba vette Goriont.
Abdel felkiáltott: -A...
A lövedék kiröppent és sziszegve hasította a levegőt.
– ...pá...
Aztán mélyen belefúródott Gorion szemébe.
-...m!
Még mielőtt Gorion rángatózó teste az út porába zuhant volna, Abdel már tudta, hogy az
egyetlen, akit valaha is apjának nevezett, halott.
Vörös köd ereszkedett a szemére, zúgni kezdett a füle, csípős réz ízt érzett a szájában, és
elborult az agya. Először a calishi banditához rohant, egyszerűen azért, mert ő volt közelebb. A
tőrt maga előtt lengette, a calishi pedig hátratáncolt és felemelte szablyáját.
Fémes csattanás hallatszott, s a calishi ajkát egy rég elfeledett istenség nevének első szótagja
hagyta el, amikor Abdel tömzsi pengéje belehasított a finom mívű szablyába. Az íves penge
kétharmada pörögve repült a bokrok közé, s a calishi önkéntelenül is utánanézett, miközben
tovább hátrált a tőr elől.
A calishi lába ekkor megbicsaklott egy keréknyomban, s egyensúlyából kibillenve előrebukott.
Ez mentette meg a következő vágástól, ami a torkát érte volna.
Abdel állati dühében vicsorogva vetődött előre és újra döfött. Karja beleremegett a hirtelen
ellenállásba, amibe a penge ütközött.
A calishi talán még látta, ahogy letört pengéje utoljára megpattan a földön, aztán forogni kezdett
vele a világ, és valami nedves, ragacsos csapódott az arcába. Levágott feje talán még érzékelte
ezt, de már halott volt, s rángatózó törzse a földre hanyatlott.
A nyílpuskás nem várt annyi ideig, hogy átkozódjon, könyörögjön vagy rémüldözzön. Messze
nem tartozott a Kardpart legnagyobb elméi közé, de azt még ő is tudta, hogy mikor kell hátat
fordítani és hanyatt-homlok futni az életéért.
 Abdel féktelen, gyilkos tombolásában üldözőbe vette, utolérte és a felismerhetetlenségig
összekaszabolta. Végül a gyertyavári Gorion nevelt fia leroskadt a véres hús, csont és
agyvelőmassza halmára, és zokogott.

* * *

Abdel hosszú évek óta élt abból, hogy áruba bocsátotta erős kardforgató karját és tapasztalatát a
Kardpart mentén. A legutóbbi tíz napját azzal töltötte, hogy egy kereskedőkaravánt kísért Baldur
Kapujától a gyertyavári könyvtárba. A masszív kolostor gyermekkori otthona volt, az egyetlen
igazi otthon, amit valaha is a magáénak mondhatott. Gorion, ez a kedves, de kemény szerzetes itt
nevelte fel őt Torm, a bátrak és ostobák istenének szeretetében. Itt próbálta beleplántálni Abdelba
az írott szó, a történelem és a faeruni hagyományok szeretetét.
Abdel keményen tanult, de az esze mindig elkalandozott. Hamarosan ő is, nevelőapja is
belátták, hogy sosem fogja a szerzetesek életét élni, magányban, régi szövegeket körmölve,
mások tudását és tapasztalatát raktározva. Saját maga akarta megszerezni a tudást és
tapasztalatot, és meg is találta Gyertyavár védő falain kívül.
Küzdeni– és ölnivágyása némiképp megijesztette Goriont, de valahol mélyen mintha mégis
megértette volna, mintha épp ezt várta volna el nevelt fiától – de ezt sosem vallotta be.
Abdel cseppet sem hasonlított nevelőapjára, és aki jól ismerte őket, azt nem lepte meg, hogy a
gondolkodásuk is egészen más. Míg a pap törékeny alkatú, merev tartású könyvmoly volt, addig
Abdel tökéletesen izmolt, jóvágású ifjú. Tintafekete, hosszú haját épp oly kecsesen viselte, mint
ahogy mozgott. Majdnem egy teljes lábnyival magasabb volt nevelőapjánál, nagyjából hét láb,
súlya viszont a háromszorosa is lehetett a madárcsontú szerzetesének.
Az elmúlt évek során nem sokat beszélgettek, de amikor Abdelnek felajánlották a karaván
melletti munkát, nemcsak azért kapott az alkalmon, mert az erszénye igencsak kezdett ösztövérre
soványodni, hanem azért is, mert őszintén szerette volna újra látni az apját.
Találkozásuk furcsán érzelmes volt attól a perctől kezdve, hogy Abdel belépett Gyertyavár
kapuján. Talán túl sok időt töltött zsoldosok és bérgyilkosok között, de úgy tűnt neki, mintha
Gorion szinte túlságosan is örülne, hogy látja. Sok mindenről beszélgettek azon az első éjszakán.
A szerzetes mindig szívesen hallgatta Abdel történeteit a megvívott és megnyert harcokról, a
mohó kalmárokról és fosztogató orkokról, vagy a tengerparti kocsmákról és a harcosok
bajtársiasságáról. Most azonban valamiképp szórakozottnak tűnt, mintha valami más
foglalkoztatná, ez pedig cseppet sem volt jellemző rá. Az ifjúnak az volt a benyomása, hogy az
apjának fontos mondanivalója van.
Abdel, ahogy ez elvárható volt tőle, egyszerűen megkérdezte apját, mi jár a fejében. Gorion
elmosolyodott, aztán nevetett.
– “És arcát a csillagok karéja mögé rejtette" – idézett valamelyik bárdtól.
– Evereskai Staey?
– Pacys – javította ki a szerzetes. – Ha nem csal az emlékezetem.
Abdel csak rábólintott, és az öreg egyetlen egyszerű kérdést tett fel neki: – Eljönnél velem
valahová?
Abdel mélyet sóhajtott. – Nem maradhatok, apám, és tudod, hogy nem érdekelnek a könyveid
meg a tekercseid...
– Nem, nem – szakította félbe a fiát Gorion nehézkes, aggodalmas nevetéssel. – Szó sincs
ilyesmiről. Én úgy értettem, hogy Gyertyaváron kívülre. Egy Baráti Kebel nevű helyre.
Abdelnek muszáj volt nevetnie. Természetesen nem egyszer járt ebben a legendás út menti
fogadóban. Munkát, bort vagy asszonyt keresett, s a három közül legalább az egyiket mindig meg
is találta. Hogy az apja mit akarhat ott, azt el sem tudta képzelni.
– Van ott két ember... akikkel találkoznom kell – mondta a pap. – És az út veszélyes.
– Van ennek valami köze a szüleimhez... az anyámhoz? – kérdezte Abdel, bár maga sem tudta,
miért, és hiába próbálta visszanyelni a szavakat, melyek kéretlen tolultak ajkára.
Gorion most is úgy reagált, mint mindig, amikor Abdel felhozta ismeretlen apja és anyja ügyét.
Az öreg szerzetesnek fájt már a gondolatuk is.
– Nem – felelte egyszerűen, és hosszú, feszélyezett hallgatás után hozzátette: – Nem a te... nem
a te anyádhoz.
Azért akart a Baráti Kebelbe menni, hogy találkozzon néhány emberrel, akik híreket hoztak a
számára, ez volt minden. Gorion egész élete a másoktól szerzett információk körül forgott, így
Abdelt aligha lephette meg a kérés. Az ifjú természetesen kötélnek is állt, hisz valószínűleg
amúgy is a fogadó felé vette volna útját. Apja társaságában az út csak még kellemesebbnek
ígérkezett.
Így hát együtt indultak el Gyertyavárból másnap reggel, és nem is volt semmi baj a harmadik
napig, amikor a széles, sűrűn járt Parti Úton zsiványokkal találták szembe magukat.

* * *

Abdel az élet első, váratlan jelére, fekvő apjához lépett.

Szaggatott, hörgő lélegzetvétel hallatszott, s Abdel úgy evickélt feléje, mint fuldokló a vízen
lebegő hordóhoz. Sebesült oldalától egészen a nyakáig nyilallt a fájdalom, onnan pedig a szeme
közé. Inkább lerogyott, mint leült. Próbálta azt mondani, “apám", vagy bármi mást, de a szó
bennszakadt a torkában, s fájdalmasan megült ott, míg már-már fojtogatni kezdte.
Apja épen maradt szeme mozgott, vakon kutatott körbe, bal keze pedig az övén lógó erszényben
kotorászott. Jobb keze görcsösen rángatózott, a földet markolászta, mintha el akarná tolni
magától a fájdalmat.
– Enyém... – nyögte ki Gorion ezt az egy tiszta szót.
– Igen – lehelte Abdel, és a torka megfeszült, útját állva a további szavaknak, s a fiú szeme
könnyel telt meg vérző, haldokló apja látásától.
– Állítsd meg! – mondta a pap hihetetlenül tiszta hangon. Aztán mondott valami mást is, de ezt
Abdel nem értette.
Az öreg szerzetes keze felemelkedett, és Abdel homályosan tudta, hogy varázsolni készül.
Gorion durván megérintette: a keze inkább rázuhant a fiúra, mintsem elérte. Melegség hullámzott
át Abdel derekán, s az izzó fájdalom azonnal alábbhagyott. Gorion hosszan, fájdalmasan
felsóhajtott, Abdel pedig – akinek a sebe bezáródott és majdnem meg is gyógyult – azt mondta: –
Most pedig te jössz!
Az öreg azonban nem kezdett újabb varázslatba. – Utolsó – hörögte nehézkesen.
Abdel legszívesebben megrázta volna dühében az apját, amiért egyetlen gyógyító varázslatát rá
pazarolta.
– Meg fogsz halni – csak ennyit tudott mondani.
– Állítsd meg a háborút... Én nem...
Gorion testét ugató köhögés rázta meg, s bal karja hirtelen felcsapódott, mire Abdel
összerezzent. Gorion viharvert papiruszdarabot tartott a kezében, ami hozzáragadt a szeméből
kiálló, libatollas lövedékhez. A papirusz véres is lett egy kicsit. Abdel megfogta apja kezét, és
Gorion eleresztette a papírt.
 – Visszaviszlek Gyertyavárba – próbálta felnyalábolni az öreget.
– Ne – nyögte a szerzetes. – Nincs idő. Hagyj itt... gyere vissza értem...
Gorion testét hirtelen fájdalom-roham rázta meg. Abdel felsóhajtott.
-Az apád... -A szavak köhögésbe fulladtak. Egyetlen könnycsepp gördül le Gorion épen maradt
szeméből, és még kimondta, hogy “Khalid" és “Jahi...", mielőtt végleg kiszállt belőle a szusz, és
felakadt a szeme.
Abdel addig sírt fölötte, amíg Gorion jobb keze abba nem hagyta a rángatózást. A fiatal zsoldos
letörölte a papírdarabot, és szinte gondolkodás nélkül a markába szorította. Sokáig ült még az
úron a hullák és a rikoltozó varjak között, amíg végül képes volt felállni és megásni az apja sírját.

MÁSODIK FEJEZET

Tamoko nem láthatta azt, amit a szeretője látott, mikor az üres keretbe bámult. Talán egy kép,
talán egy ezüsttükör lehetett benne valaha, de most már csak puszta keret volt, mely bronzláncon
függött, Sarevok magánlakosztályának mennyezetéről. A férfi néha órákig képes volt bámulni ezt
a keretet, átkokat vagy tréfákat mormolva magában, vagy éppen ékköves, bőrkötésű
jegyzetfüzetébe írogatva. Tamoko nem tudott olvasni Faerun nyelvén, még kozakura
anyanyelvének bonyolult írásjelei is jobbára idegenek voltak a számára, így fogalma sem volt
róla, mit ír a férfi. Csak azt tudta, hogy Sarevok lát valamit abban a keretben, eseményeket követ
nyomon, szemmel tartja a jobbágyait -márpedig jobbágya volt elég.
A lány keresztbevetett lábbal üldögélt a túlságosan is puha ágyon – egy nyolc láb hosszú, tollal
kitömött selyemzsákon –, és meditálni próbált. Valami azonban csiklandozta a tarkóját, és
elvonta a figyelmét.
Tamoko fekete pizsamájának sima selyme szisszenve súrlódott az ágy selyméhez. A lány
vékony, izmos karja libabőrös lett. Apró termetű volt, egy elkényeztetett kéjnő sima bőrével és
egy berserker erejével. Egy egész élet gyakorlása tette azzá, ami volt: gyilkossá, a szó minden
értelmében.
Nem fáradozott azzal, hogy becsukja a szemét, csak a nyelvét tartotta a szájpadlásánál, és a
légzésére koncentrált, meg az erein átáramló vérre.
A szoba sötét volt, semmi sem mozdult, s ez általában segített neki, de most nem. Ezen a napon
súlyosnak és halottnak érezte a levegőt Sarevok magánlakosztályában, mélyen a termek
labirintusának közepén. Ide kevesen jutottak el valaha is. A gyertya rezzenetlen sárga fényétől
pislognia kellett. A nedvességtől minden mozdulatnál a testéhez tapadt a finom anyag.
Lassan múltak a percek, és ő egyre próbálkozott. Mikor Sarevok ilyen erőteljesen nézett és ilyen
csalódottnak tűnt, ez általában azt jelentette, hogy meg akar öletni valakit, tehát Tamokónak
szüksége volt a koncentrálásra.
– A fivérem – szólalt meg Sarevok olyan hirtelen, hogy egy kevésbé képzett bérgyilkos
összerezzent volna. Nem így Tamoko. – Úton van.
– A fivéred? – kérdezte a lány, túl gyorsan, s Sarevoknak nyugtalanítóan hosszú időbe telt, míg
megfordult.
– Van fivérem, legalább ez az egy – mondta Sarevok olyan hangon, amit a lány sokszor
csábítónak érzett...
Tamoko gerince megborzongott, és haragudni kezdett magára. Volt valami Sarevokban, ami
óvatosságra késztette. Azt biztos volt, hogy nem ember, nem emberi lény. Még Faerun barbárjai
is jobban hasonlítottak a lány fajtájához, mint Sarevok. Tamokónak fogalma sem volt róla,
kicsoda-micsoda a férfi, de tetszett neki. A hatalom érzete parfümfelhőként vette körül, határozott
és magabiztos volt, nem viharzott szeszélyes istenként, nem ragaszkodott vakon holmi gyermekes
célhoz, s nem hajszolta a csillogó kis fémkorongokat. Sarevok hatalmat akart – hatalmat, és még
valami mást. Tamoko néha annyira félt a jelenlétében, hogy csak csodálni tudta. Az is tény, hogy
amikor együtt voltak a sötétben, fizikai korlátok nélkül, a férfi akkor is csak annyit
árult el, amennyit akart, és sohasem akarta, hogy a lány túl sokat tudjon. Mindig ura volt a
helyzetnek.
– A halála módja? – kérdezte a lány, és ezzel két dologra célzott: arra, hogy készen áll ölni, és
arra, hogy elég hűséges, nem feszegeti a miértet.
Sarevok nevetett, és Tamoko elmosolyodott. Nem azért, mert a nevetés különösebben kellemes
lett volna, hanem épp azért, mert egyáltalán nem volt az. Ez az alak csakugyan nem közönséges
ember.
– Akkor éljen? – következtetett a lány.
Sarevok farkasmódra elmosolyodott és előrehajolt, aztán az ágyra kúszott, lassan, a lány felé.
Tamoko egy töredék pillanatig hátrálni akart, hogy elkerülje a kemény, szoros, mesteri ölelést –
mert tudta, hogy ez következik –, de ez az elméje reakciója volt. A teste egészen más ügy.
Könnyedén egymáshoz csúsztak. Az érintés meleg volt, várakozó, telve annak a veszélynek az
ígéretével, ami leginkább vonzotta a lányt, s végül a férfi rabszolgájává tette. Tamoko tízszer,
tizenkétszer, tizenötször ölt érte, aztán megengedte magának azt a luxust, hogy ne számolja
tovább. Még százszor ölt volna, ha a férfi így néz rá, így öleli, így hatol belé és át rajta, csak még
egyszer.
– Ez – lehelte a férfi Tamoko fülébe, és hangja inkább melegség volt, mint zaj – élni fog...
legalábbis egy ideig.
Hirtelen elhúzódott, és Tamoko hallotta saját elakadó lélegzetét. Elég fegyelmezett volt ahhoz,
hogy ne vörösödjön el, de Sarevok szemének villanása elárulta, hogy azért észrevette. Sarevok
mindig mindent észrevett.
– A két zhentari – folytatta a férfi – szintén élhet még, de csak egy kis ideig. Ide hozom őket
Nashkelből.
– Hasznodra voltak – jegyezte meg Tamoko, s hangja erőtlennek tűnt a férfié után. – Tehát
gyorsan fognak meghalni.
Sarevok megint csak nevetett, és Tamokónak jókora erőfeszítésébe került elnyomni
borzongását. De most nem izgalom volt, amit érzett.Ne ragadtassuk magunkat elsietett
következtetésekre, drága kislány – mondta a férfi. – Lehet, hogy cserben hagynak engem – főleg
a kisebbik.

HARMADIK FEJEZET

Az avatárok napjai alatt a Fekete Úr halandó utódokat nemz majd. Az utódok között jók és
gonoszak is lesznek, de a káosz átfolyik mindnyájukon. És mikor a Gyilkos fattyai elérik a
megfelelő kort, zűrzavarba taszítják a Kardpartot. Az egyik ilyen gyermeknek a többi fölé kell
emelkednie, és atyjuk örökébe lép. Ez az örökös fogja meghatározni a Kardpart történetét az
elkövetkező évszázadokra.

Ennek nincs semmi értelme.

Abdel nem tudta elhinni. A merev papírdarab, amit az apja olyan fontosnak tartott, hogy utolsó
erejével is óvta haldokló kezében, és saját vérével kente be, csak összefüggéstelen fecsegést
tartalmazott – de miről? Talán valami halott istenségről, ha az avatárokra történő utalás valóban a
Zűrzavar Korát jelenti. Ekkor az istenek emberként jártak Toril földjén, és meg is haltak, akár az
emberek.
Amikor először elkezdte olvasni, apja mozdulatlan teste fölött, Abdel biztos volt benne, hogy ez
valami személyes üzenet, valami titok, amit az apja eddig elrejtett előle. Amikor először
kibontotta a papírt és könnyes szemét a szürkülő égre emelte, azt hitte, hogy az anyjáról van szó.
Talán ő írta ezt a levelet csecsemő kisfiának, azelőtt hogy meghalt, elküldte őt, eladta őt,
vagy valami hasonlót tett – bármit, ami magyarázatot adhat arra, hogy a fia miért nem
ismerhette őt.
Ehelyett Abdel nagy semmit talált, egy halom szót, ami prófécia-szerűséggé állt össze, ami talán
megvalósul, talán nem, Abdel azonban abban biztos volt, hogy őneki ehhez semmi köze.
– Bármi is fog történni, öreg – mondta az apjának, mielőtt sekély sírjába fektette –, te már nem
fogod látni. De talán én sem.
Mást akart mondani. Kutatott az elméjében és a szívében egy ima után, valami kis vers vagy
történet után, valamilyen emlék után. Küszködve kereste a szavakat, melyekkel jelezhetné a
szélnek, hogy egy ember elmúlt, de nem talált semmit.
Megeredt az eső, miközben Abdel földet hányt apja holttestére, és a fiú hagyta, hogy a zápor
lemossa könnyeit. Mikor elkészült és fölegyenesedett, odakínálta arcát a záporozó cseppeknek.
Egyik kezével végigsimított sűrű fekete sörényén és becsukta a szemét. Hagyta, hogy az eső
lemossa róla Gorion vérét és sírjának földjét.
Apja ellátta a sebet az oldalán. A vágás mély volt, mégis majdnem teljesen meggyógyult. Abdel
nem akarta érezni a lappangó fájdalmat, de ez nem volt könnyű.
Nem akart sebzett szívvel élni. Az apja halott, zsoldos martalócok ölték meg. Valaki fizetett
azért, és nyilván nem is rosszul, hogy megölesse. Egyszerű üzletről, munkáról volt szó, de mivel
Abdelt nem sikerült eltenni láb alól, ez a munka bevégezetlen volt – Abdelra magára maradt.
Abdel, Gorion fia megigazgatta láncingét, a köveken ledörzsölte a sarat a lábáról, és rántott
egyet a vállán, hogy a hátán hordott nehéz kardot kiegyensúlyozza. Keresett egy botot és
függőlegesen beleszúrta a földbe. Az apró ezüstkesztyűt ábrázoló medált, amit vékony
aranyláncon az apja mindig a nyakában viselt, a nedves fára akasztotta, tudván tudva, hogy egy
erre járó névtelen utas úgyis nemsokára elemeli.Visszajövök érted – mondta, aztán sarkon fordult
és elindult.

* * *

Lehetetlen meghatározni, mi keltette azt az iszonytató zajt, ami felriasztotta Abdelt nyugtalan
álmából, és azt is, milyen messze volt a hang forrása. A fiú mégis azonnal talpon termett.
Aznap temette el nevelőapját, és oda ment, ahol az Oroszlán Útja Gyertyavárból találkozott a
hosszú, jól kitaposott Parti Úttal. Jelzőkő mutatta ezt a helyet. A díszesen kifaragott gránittömb
néhány nappal korábban még jóleső látvány volt, amikor Gyertyavár felé tartott. Most csak arra
emlékeztette, amit azóta elveszített. Apja halála után Abdel még abban sem volt biztos, hogy
beengedik-e egyáltalán Gyertyavárba. De most nem volt idő ilyen gondolatokra. A zaj közeledett,
méghozzá gyorsan.
Olyan volt, mintha dühödt kutyák versengenének a közönség figyelméért ezernyi bárddal,
akiknek azonban kivágták a nyelvét, s így csak nyögni, jajongani és morogni tudnak. A hang
megrémítette Abdelt, ami szokatlan jelenség volt nála.
Erővel kellett visszakényszerítenie magát a kőhöz, olyan erős késztetést érzett, hogy kicsapjon
az éjszakába, a félelemre. Azt érezte, harcban áll ezzel a valamivel, ami így zörög. Bármi is volt,
úgy hangzott, mintha nagyon sok minden lenne, és akkor legalább annyi észre, mint erőre lesz
szüksége, másképp nincs esélye.
A kő durván, vizesen nyomta a hátát, és ekkor döbbent rá, hogy alvás előtt lerakta páncélingét.
Az éjszaka sötét volt, az eget még mindig esőfelhők borították be. Abdel résnyire húzott szemmel
kémlelt, és meglátta a zaj forrását – a hangzavar már olyan erős volt, hogy szinte csengett tőle a
füle. Az összefüggéstelen hangok kusza kórusa szinte az őrületbe kergette.
Először csak árnytömegként látta a dolgot, egyetlen hatalmas valaminek, ami az
útkereszteződéstől délre halad. A massza nekiment egy fának – nem óriási, de azért elég nagy
fának –, és habozás nélkül maga alá szippantotta. Ezután kezdtek az alakok kibontakozni, és
Abdel iszonyodva látta, hogy ez a hangosan zajongó valami valójában száz, emberszerűen mozgó
lény együttese.
Abdel lassan beszívta a levegőt, laza szájjal, hogy egy véletlen szisszenés se árulhassa el. Bár a
hold felhőfüggöny mögé rejtőzött s egyetlen csillag sem látszott, Abdel hirtelen örülni kezdett
annak, hogy nincs rajta a páncélja. A legapróbb zaj is felkelthette volna a lehetetlen tömeg egyik
tagjának figyelmét, és akkor az egész horda a nyakába szakad. Még Abdelnek sem volt reménye
arra, hogy megvédhesse magát a sötétbőrű testek hulláma ellen. Ekkor fémes villanást pillantott
meg a massza homályában. Kardjuk is van, gondolta, fel vannak fegyverkezve. Ráébredt, hogy ő
maga is számos áruló fémet visel, s óvatosan a háta mögé csúsztatta a kardot.
Nem hördült fel, amikor kavicszizegést hallott a kő másik oldaláról. Megmarkolta a kardját, és
megpróbált felidézni egy imát Tormhoz. A zaj abbamaradt mögötte, de nem mert hátrafordulni.
Mivel maga mögé koncentrált, nem hallotta a bal oldaláról közeledő valamit, de a szagát érezte.
Mielőtt egyáltalán felfogta volna, mit tesz, maga elé rántotta kardját, csavart egyet a csuklóján, s
alacsonyan kivágott balra. A penge ellenállásba ütközött, s bár Abdel nem láthatta a bestiát a
sötétben, abból a tényből, hogy az áldozat meg se nyekkent, tudta, hogy megölte. Ezután azonban
motyogás, kiabálás, torokhangok serege ütötte meg a fülét, és tudta, hogy amazok sokan vannak,
és meglátták.
Amilyen nehezére esett Abdelnek bármit is megpillantania ellenfele homályos körvonalain
kívül, olyan könnyen ment mindez a hordának. Rozsdás, lyukas, fűrészfogas pengék csaptak
Abdel felé, és fülsiketítő lett a zaj. A fiú egyik támadást a másik után hárította el, egy lényt meg
is ölt, aztán egy másikat is, miközben hátát végig a kőnek vetette.
Kardját maga előtt lengetve igyekezett afféle fémfalat képezni maga előtt, de egy-egy szúrás
azért őt is érte. Az oldalsebe újra sajogni kezdett, de most nem volt szabad ezzel törődnie:
harcolnia kellett tovább. Amikor megint megölt egyet a sivítozó, motyorászó teremtmények
közül, új harcos lépett elesett hordatársa helyére, és minden kezdődött elölről. Abdel kezdett
rájönni, hogy ő itt most meg fog halni.
Finom változás állt be a tömeg neszezésben, s hamarosan egy egészen más, vágyódó vonyítás
következett. A horda egyként észak felé fordult, Abdel felé.
Abdel távol tartotta őket, egyiket a másik után vágta le, végül már tetőtől talpig vér borította,
részben a sajátja. Mintha órák teltek volna már el, mintha ez maga lenne az örökkévalóság, pedig
csak másodpercek múltak el, mikor egy hirtelen fényvillanás elvakította a zsoldost.
Nem hallatszott robajlás, de Abdel biztos volt benne, hogy villám sújtott a kőbe a feje fölött.
Épp nagyra nyitotta a szemét, próbálta a fény apró kis morzsáit magába gyűjteni, amikor a sárga
villám kicsapott a semmiből. Felordított fájdalmában és a szeméhez kapta a kezét. Könnyek
csorogtak le vérmocskos arcán, s védekező csapásainak ritmusa szétesett.
 A horda reakciója a villámra minden képzeletet felülmúlt. Az ezernyi, különböző hangfekvésű
vonyítás hangjába Abdel egész teste belereszketett. Úgy hangzott, mintha egy falu teljes
lakosságát mészárolnák le, egyazon pillanatban. A lények abbahagyták a támadást, és Abdel a
látását elhomályosító vörös és kék szikrákon túl érezte, hogy a horda elvonul. A lények –
ocsmány, mezítelen, emberszabású alakok, csúf, vöröses szőrzettel, tagbaszakadt izomzattal és
torz, vörös drótsörényes oroszlánfejjel – menekültek a fény elől, ami még mindig izzott, de hőt
nem sugárzott Abdel feje fölül.
Kimerülten, de megkönnyebbülten rogyott térdre. A kő felhorzsolta bőrét a vékony ingen
keresztül. Zihált, levegőért kapkodott, és a kardja mintha hirtelen ólommá változott volna.
– Most már jó lesz – hallatszott egy reszelős, komor hang. – Leállíthatod azt az átkozott fényt.
Abdel fel akart pattanni, hogy védekező állásba helyezkedjen az idegennel szemben, de
egyszerűen nem volt képes rá. Úgy döntött, vár, amíg az ismeretlen hang tulajdonosa elég közel
nem jön ahhoz, hogy a földről is megölhesse.
– Úgyis elmúlik magától, nem? – szólt egy másik hang. – Nézzük csak meg új... új barátunkat.
Lépések hallatszottak a kő mögül, és Abdelnek most már sikerült felállnia, hogy fogadja őket,
bár még mindig zihált. Újra behunyta a szemét és két kézre fogta maga előtt a kardját. Amikor
kinyitotta a szemét, lefelé nézett. A táncoló bíbor pontocskákon túl ezúttal széles, mezítelen
lábakat látott, belső rüsztjükön göndör vörös szőrrel borítva. A tappancsok mellett szépmívű,
fényes csizmák feketéllettek.
Az egyik jövevény kuncogni kezdett. – Hogy ityeg a fityeg, fiú?
Abdelnek erre muszáj volt nevetnie. Nem érezte túl jól magát a bőrében.
– Ez már a második eset ma – pislogott könnyezve –, hogy az életemért kell harcolnom.
Akartok egy harmadikat is?
– Hah! – szólt a szőrös tappancsú, akiről Abdel most már látta, hogy félszerzet. – Eszünk
ágában sincs ilyesmi, fiam.
– De még mennyire nem – tódította a másik, egy magas, vékony, fekete köpenyes ember. –
Nyugodj meg, pihenj egy kicsit!
Abdel szemügyre vette valószínűtlen kinézetű meg-mentőit. A félszerzet különös példánya volt
fajtájának. Bár alacsony, zömök és fehér arcú, mint a félszerzetek általában. Viszont volt benne
valami ördögi vonás, amit Abdel nemegyszer látott a zsoldosok, zsiványok, tolvajok és csavargók
között – de félszerzeteknél még nem. A tömzsi kis alak vastag, vörösesbarna bőrt viselt, mely
páncélszerűen védte létfontosságú szerveit, de szabadon hagyta a karját. Mesteri készítésű,
alacsony termetéhez képest óriási kard lógott az oldalán, arannyal kivert hüvelyben. A félszerzet
megmozgatta turcsi orrát, és mosollyal viszonozta Abdel pillantását.
– 'napot, ifiúr – mondta különös akcentussal, amely akár... vízmélyvári is lehet? Valami
városból való, Abdel ebben biztos volt, pedig ez is szokatlannak számított egy félszerzetnél. –
Montaronnak hínak, az útitársam pedig itten Xzar... ő rakta oda fel azt az istenverte fényt, hogy
véget vessen ennek a finom kis partinak.
Abdel biccentett, és az ember felé fordult. A Xzarnak nevezett férfi magas volt, ösztövér és
ideges. Az arcizmai állandóan mozogtak, mintha férgek tekergőznének a bőre alatt. A szája
szintén folyamatosan rángatózott, mintha folyton magában beszélne. Időnként hirtelen oldalra
rándult a feje, mintha egy nem létező legyet akarna elhessegetni.
– Surmogók – szólt az ember. – Egyáltalán nem... -itt rándult egyet a feje – ...szeretik a fényt...
nem.
– Surmogók? – ismételte Abdel a hordalények nevét. Találónak érezte az elnevezést a
kivehetetlen mormogásra.
– 's te ki vagy? – kérdezte a félszerzet.
 – Abdel – felelte a fiú. Áttette kardját a bal kezébe, és kinyújtotta a jobbat. – Abdel vagyok...
Gorion fia.
Montaron megfogta Abdel kezét, és igencsak erős volt a szorítása. Vigyorgott egyet, mintha
valamit viccesnek találna. Xzar idegesen dörzsölgette az arcát, s Szórakozottan simogatta a
szemét körülvevő meglehetősen látványos, tetovált maszkot. Mikor a félszerzet keze
visszahúzódott, Abdel Xzar felé fordította nyitott tenyerét, de az ember elhúzódott, és még egy
negyed fordulatot is tett, mintha el akarna menni.
– Bocsásd meg a barátomnak – biccentett a félszerzet Xzar felé. – Nem a legbarátságosabb, de
varázslatai jól jönnek, ha szorul a kapca.
Abdel nem bánta. Ez a Xzar fura egy bogár volt, de találkozott már ennél furábbal is.
– Meg kéne köszönnöm – mondta Abdel a félszerzetnek.
– Bizony – kuncogott Montaron –, ha van egy kis jó modor benned. Bennem nincs, ezért
hajlamos vagyok másokban keresni. Ez az út nem könnyű. Talán felajánlhatnál egy szívességet
cserébe.
– A Baráti Kebelbe tartok – felelte Abdel, s kérdően felhúzta a szemöldökét.
Xzar felmordult, Montaron viszont csak vigyorgott tovább, rendületlenül.
– Nashkelben több munkát találnál – állította a félszerzet.
– Nashkelben?
– Ja... – kezdte Montaron, és ekkor hirtelen újra sötét lett.
A mágikus fény kialudt, s mintha magával vitte volna a visszavonuló horda hangjait is.
– Hála legyen a Három Korona Urának – fohászkodott Montaron, hangjában meglepően derűs
árnyalattal. -Már azt hittem, sose alszik el. A dolgok tisztábbak sötétben, nem igaz, Abdel?
A zsoldos csak pislogott, s remélte, hogy nem vakult meg a hirtelen fényváltozásoktól.
– Különben is – folytatta Montaron – Nashkelben van munka annak, aki elkapja.
– Nekem a Baráti Kebelben van dolgom.
– Szóval nem akarsz dolgozni?
Abdelnek valójában nagyon kellett volna munka, de ígéretet tett, meg ott volt az a Khalid is,
meg valaki más, akik várták Goriont a Baráti Kebelben. A gnómok által üzemeltetett országúti
fogadó három napi járásra esett észak felé, Nashkel viszont tíz napi útra, ráadásul az ellenkező
irányban.
– Miféle munkáról lenne szó? – kérdezte Abdel.
– Olyasféléről, ami, úgy sejtem, épp megfelelő lenne neked – felelte a félszerzet. – Méghozzá
sok munkáról. Azt beszélik a tábortüzek mellett, hogy gondok vannak a bányákban arrafelé.
– Akkor először a fogadóba megyünk? – kérdezte Xzar tárgyilagosan, de a sötétben Abdel nem
tudta megállapítani, hogy hozzá vagy a félszerzethez szól.
Montaron válaszával egy csapásra megoldotta a problémát. – Igen, először a Baráti Kebelbe
megyünk, aztán Nashkelbe. Amúgy is rám fér már egy kis igazi ágyban alvás.

NEGYEDIK FEJEZET

Miután három napot eltöltött Montaronékkal az úton, Abdelnek be kellett vallania, hogy
némiképp megkedvelte a reszelős modorú embert. Furcsa jószág volt, az már bizonyos. Képes
volt álló nap panaszkodni, hogy a napfény túl erős, pedig az eget szinte mindig felhők borították.
Néha vicces, néha viszont bosszantó volt irtózása a világosságtól. Montaront szórakoztatta társa,
Xzar, és sokszor hajigált tréfából kavicsokat vagy gallyakat a magas mágus fejéhez.
Abdel ennél többre is kész lett volna, ami Xzart illeti. Miközben a félszerzet viccelődött, a
mágus pedig felhúzta az orrát, s az órák végeérhetetlenül vonszolódtak, Abdel bonyolult terveket
dolgozott ki Xzar meggyilkolására, puszta időtöltésből.
Xzarnak volt valami a beszédstílusában, ami összezavarta és ingerelte Abdelt. Látszólag minden
ok nélkül felcserélte a szavak sorrendjét, egyes dolgokat többször megismételt, hallgatott, amikor
beszélnie kellett volna, és beszélt, amikor nem is volt semmi mondanivalója. Szinte állandóan
rángatózott, s bár Abdel kezdetben sajnálta a szemlátomást zavart embert, végül már semmi
másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy legszívesebben pofon vágná.
Gyaloglás közben nem figyelte a rángatózó mágust, de amikor tábort vertek, Xzar olyasmit
mondott, amit Abdel mindig is nagyon szeretett volna hallani.
– Tudom – szólt Xzar. – Tudom, az apád... az apád ki. Adbel fölegyenesedett ültében, és
Montaron, aki eddig halkan nevetgélt, most elcsendesedett.
– Mit mondtál? – kérdezte Abdel, hogy folytatásra bírja a mágust.
– Xzar – kezdte Montaron, aztán megint csak azt mondta: -Xzar...
– Az apád – folytatta a mágus, ügyet sem vetve a félszerzetre. – Az apád a...
– Elég legyen! – csattant fel Montaron, mire a mágus feléje fordult. – Hát nem látod, hogy a fiú
milyen érzékeny erre?
– Honnan tudsz róla? – kérdezte Abdel Xzart, elengedve a füle mellett a félszerzet szavait. –
Hisz még engem sem ismersz. Azt se tudod, én ki vagyok, akkor hogy ismerhetnéd az apámat?
Montaron Xzar karjára tette a kezét. A mágus vadul összerándult.
– Örülnie kellene -jegyezte meg Xzar, mintegy a levegőnek. – Örülnie kéne, hogy egy isten
fia... egy isten fia.
Abdel felsóhajtott. Ez az ember sültbolond.
– Egy isten fia vagyok? – kérdezte Abdel, a dühtől megfeszülő hangon.
– Ó – felelte leereszkedően a mágus. – Igen, igen, nagyon is az vagy.
– Barátom – mondta a félszerzet Abdelnek. – Ez az ember nyilvánvalóan őrült, de tüzet tud lőni
a mutatóujjából, ezért tartom.
– Fogd be a... – kezdte Xzar – a... a... ő Bhaal fia. Abdel újra felsóhajtott és elment lefeküdni.
Xzar egy
darabig még motyogott magában, de a tücsökciripelés csakhamar elnyomta lamentálását.
– Én már eltemettem az apámat – szólt Abdel, inkább csak önmagának, mint a félszerzetnek
vagy a mágusnak.
– Rajta kívül más nem kell, ő pedig nem volt isten, és én sem vagyok az.
– És ha mégis? – kérdezte Montaron halkan, a csendes éjszakai szellőben.
Abdel a félszerzetre pillantott, s még a homályban is látta, hogy Montaron arca komoly és
határozott. Abdelnek nevetnie kellett.
– Akkor kívánnék magamnak ezerszer ezer aranyat, például – felelte. Erre Montaron kacagott
fel. – Beleomlasztanám a Kardpartot a tengerbe, csak hogy lássam, ahogy elsüllyed, és zombit
csinálnék mindenkiből, aki rosszat mond rólam.
– Megtennél Vízmélyvára urának? – viccelődött a félszerzet.
– Meg én – válaszolta Abdel. – Akár a világ királyának is.
Mindketten nevettek, és amikor végül lecsendesedtek, Montaron azt mondta: – Az élet meglepő
dolgokat tud produkálni, fiam.
– Az már igaz – ásított válaszul Abdel.

* * *
 Abdel az elmúlt évek alatt fél tucatszor járt a Baráti Kebelben, mégis mindig meglepte a
látvány. A maga idejében a fogadó meglehetősen jól megépített erődként kezdte, melyet az
immár halott Bhaal isten hívei emeltek. A történet úgy szólt, hogy a gnómoknak, akik a helyet
vezették, elegük lett a szektásokból, s kiűzték a Bhaal-imádókat. Abdel azonban valószínűtlennek
találta ezt a mesét, hisz ő is találkozott már gnómokkal, és nehezen tudta elhinni, hogy ezek a kis
jószágok, akik alig értek a térdéig, bárkit is ki tudnának űzni valahonnan.
Abdel nem sokat tudott Bhaal istenről, de ha igaz, hogy híveit ezek az apró kis lények kiűzték
az erődből... nos, akkor nem csoda, hogy az isten nem élte túl a Zűrzavar Korát.
Xzar zavaros motyogása sem kerülte el Abdel figyelmét. Xzar Bhaalt helyezte Abdel
származását magyarázó fantáziálásai középpontjába. Ez azt is jelenthette, hogy Xzar is hallott a
fogadó eredetének meséjéről. Ha a Völgyvidéken jártak volna éppen, akkor talán Elminstert
emlegeti, mint nemzőapát, Evermeeten viszont talán Corellon Larethiant gyanúsítaná meg.
A Baráti Kebel valóságos kis falu volt. A magas, szürke kőfalak mögött különféle épületek
kuporogtak, melyek mind az utasok ilyen vagy olyan céljait szolgálták.
Abdel és két társa az elülső kapu és a várárok fölé eresztett felvonóhíd felé vette útját. Dél felől
érkezvén láthatták, hogy az árok még nem éri körbe az egész erődöt, és kubikusok lézengenek
körülötte. Az árok tehát új fejlemény volt, de inkább csak látványosságnak, mintsem igazi
védelemnek szánták. A Baráti Kebel sosem zárta be kapuit, s mindenkit szívesen látott, így egy
ostrom esélye aligha lehetett szorító veszedelem.
Átmentek a felvonóhídon, s habozás nélkül a legnagyobb épület oszlopos bejárata felé vették
útjukat. Ha Abdel még sosem járt volna itt, a koraesti levegőbe kiszűrődő duhaj zajongás akkor is
elárulná neki, hogy ez a kocsma. Hosszan kellett menniük a nagy tölgyfaajtóig, s közben egy
csapat gnóm őr mellett haladtak el. Az apró harcosok látványa mosolyra fakasztotta Abdelt. A
három őr – egyikük sem volt magasabb két és fél lábnál – fura, de praktikus láncinget viselt.
Rövidkardjuk kisebb és kétségkívül könnyebb volt Abdelnek még a tőrénél is. Egyikük
lándzsáján a Baráti Kebel lobogója lengedezett, inkább reklámképpen, mint lovagi díszként. A
három kis alak mosolyogva biccentett Abdelnek, aztán egyszer csak a kocsma felé fordították
figyelmüket.
Abdel hirtelen változást vett észre a kocsmai zajban. Montaron is megtorpant, és kezével
megállította Xzart is.
A mágus rángatózva félrepattant. – Ne érj hozzám! – Pszt! – intette le a félszerzet, amikor a
gnóm őrök lassan megindultak a kocsma felé.
Szünet állt be az állandó nevetésben és tréfálkozásban, ez keltette fel az őrök figyelmét. Aztán
zajos éljenzések, csattanás, majd üvegtörés zaja hallatszott, egy hangos mordulástól kísérve.
Montaron nevetett. – Úgy látom, nekem való hely ez! – Követték az őröket az ajtóhoz. Abdel a
gnómok mögött állt, amikor egyikük kinyitotta az ajtót, s először rettentő hangzavar ütötte meg a
fülét, aztán egy elhajított szék a fejét. A szálas zsoldos lehanyatlott, s már nem láthatta a kicsi
gnómokat a tömegbe merülni. Az őröknek aprók voltak az ökleik, de amikor használatba vették
őket a saját szemmagasságukban, a nagy emberek is úgy dőltek el, mint a zsák.
Abdel dühösen, vérző orral állt fel, megragadta a romos széket, és szemügyre vette a kétrét
görnyedő emberekkel teli termet. Nem remélte, hogy megtalálja a merénylőt, de azért jeges
pillantásokat lövellt mindenfelé. Nevetés tört ki, Abdel elvörösödött, de aztán rájött, hogy nem
rajta nevetnek, hanem azon a fickón, akit a három gnóm éppen kifelé cipelt. Inkább vonszolták
mintsem vitték a koszos, olcsó lőrétől bűzlő alakot, és halk hangot hallatott, valahányszor feje a
deszkapadlónak koppant.
Abdel leplezetlen dühvel meredt a kivonszolt alakra. Montaron megfogta a széket, amikor látta
Abdelt előrelendülni.
 – Hagyd! – szólt a félszerzet. – Úgy látom, így is megkapta a magáét, kamatostul.
Abdel mozdulatlanná dermedt és próbálta kiadni magából a dühöt, de nem sikerült. Ölni akart.
Montaron érdeklődve meredt rá.
– Látod? – suttogta Színpadiasan Xzar.
A félszerzet félretolta a mágust, és finoman meghúzta a szék végét. Abdel hagyta, hogy elvegye
tőle.
– Talán jót tenne egy ital – mondta Montaron, és Abdel rábólintott.
Egy gnóm-asszony mászott fel a söntés tetejére és elkiáltotta magát: – Aki még egyszer
székeket mer hajigálni, azt megmogyorózom! Ez itt... – támasztotta alá mondanivalóját egy
kiadós böfögéssel – ...egy osztályon felüli hely!
Hatalmas üdvrivalgás követte a szigorú figyelmeztetést, és a terem visszasüppedt a megszokott,
derűs káoszba.

* * *

A sör jó volt, és három pint után Abdel kezdett ellazulni. A pultnál üldögélt és maga elé nézett,
ügyet sem vetve az egyre sűrűsödő tömeg zajongására. Amióta eltalálta a szék, nem szólt, és nem
törölte le az orrát. Figyelemreméltó látványt nyújtott. Eléggé mogorva és durva volt ahhoz, hogy
Montaron hamarosan magára hagyja, eltűnjön a tömegben. Xzartól még ennél is könnyebb volt
megszabadulni: a mágus talált magának egy sötét zugot a sarokban, ahol lekuporodott és
magában motyogott.
Abdel nem igen gondolkozott, csak ült és iszogatott. Nem volt kenyere az önsajnálat, de az
utóbbi tíz napot valóságos pokolnak érezte. Cseppet sem vonzotta a gondolat, hogy reggel megint
útnak induljon a félszerzettel és azzal az átkozott, mormogó mágussal. Az erszénye azonban
soványka volt, és nem is lett nehezebb. Nashkel messze van. Úgy döntött, hogy hagyja
Montaronékat elmenni, ő pedig itt, a Baráti Kebelben keres valami fizetős munkát, de aztán
eszébe jutott, hogy tulajdonképpen miért is jött ide. Gorion utolsó leheletével ide küldte, hogy
keresse meg... Abdel elfelejtette a nevet.
– Abyss poklára – morogta magában. – Mit számít ez?
Rendelt egy negyedik pintet is a kellemesen mogorva gnóm-asszonytól, aki az ivót vezette.
Mindig egy csomó rézgarassal fizetett.
– Hagyd! – vetette oda neki a gnóm, amikor újabb négy rézpénzt dobott a vizes pultra. – Egy kis
csőröblítő.
Abdel fejbólintással fogadta el az italt, és a nedves rongyot, amit a gnóm feléje nyújtott.
Letörölte a vért az arcáról és engedélyezett magának egy röpke nevetést, amikor látta, hogy a nő
nem ment el, hanem ott áll és őt nézi.
– Rakhatnátok ablakot a bejáratra – jegyezte meg Abdel –, hogy aki jön, lássa, mire számíthat,
mielőtt benyit.
A gnóm elnevette magát. – Majd továbbítom a javaslatot – megvárta, míg a zsoldos eltünteti az
utolsó kortyot is, és készítette a következő pintet. Ezúttal már elfogadta a pénzt.
– Üdvözöllek, jó uram – szólalt meg mellette egy erősen amni akcentusú hang.
Abdel kissé jobbra fordult, s pillantása a sudár amni felé semmi kétséget nem hagyott afelől,
hogy nem örül a társaságnak. Az amni összerezzent a tekintetétől.
– Te vagy Abdel – folytatta az idegen. – Abdel Adrian.
– Szentséges istenek! – lehelte Abdel. Ezzel az emberrel akart volna találkozni Gorion?
– Te vagy az – állította az amni. – Hol van Gorion?
 – Meghalt – felelte egyszerűen Abdel, és összeszorult a torka, de nem sírt. -Ki az az Adrian?
– Hát nem te vagy Abdel Adrian? – kérdezett vissza az amni.
– Én Abdel vagyok, Gorion fia, de nincs másik nevem. Az amni erre csak egy csodálkozó
pillantással felelt.
Látszott rajta, hogy félelf. Hosszú, keskeny arca és már-már hegyes füle is elég bizonyíték lett
volna erre. Szemének ibolyaszíne azonban teljesen biztos jele az
elf vérnek, emberi őse pedig kétségkívül amni lehetett: nagy, hosszú orra volt és olívaszín bőre.
Mintha harchoz öltözött volna: horpadt páncélt viselt, melyben szemmel láthatóan
kényelmetlenül érezte magát. Sisak is volt rajta, ez a környezetre való tekintettel bölcs
elővigyázatosságnak tűnt. A szája enyhén rángatózott. Idegesnek látszott.
– Nyilván azért jöttél, hogy találkozz velem – szólt az amni. – Khalid vagyok.
Ez az. Khalid – apja utolsó szava volt ez, de Abdel emlékezett egy másikra is.
– Jah – mondta. – Khalid és Jah. Velük kell találkoznom.
– Igen, Jaheira – vigyorodott el Khalid, továbbra is idegesen. – A feleségem. Ő is itt van.
Az amni önkéntelenül egy asztal felé fordult a terem másik végében, de a tömegben nem látott
odáig.
– Gyere! – mondta. – Ülj le velünk és mondd el, mi történt apáddal! Nagy ember volt, a maga
módján igazi hős. Hiányozni fog.
– Mit tudhatsz te erről? – kérdezte Abdel elszoruló torokkal. A hangja tele volt fenyegetéssel. –
Mi volt ő neked?
Khalid úgy nézett Abdelre, mintha a zsoldos hirtelen kobrakígyóvá változott volna. Félt
Abdeltől, s ezt nem is tudta palástolni.
– A barátom volt – felelte Khalid. – Ennyi az egész. Nem akartam tiszteletlen lenni.
Abdel szeretett volna valami gorombát mondani az amninak, de nem volt rá képes. Inkább
kotorászni kezdett a zsebében a hatodik pint ára után. Három rezet talált.
– Bhaal! – mordult fel átkozódva, és a tömegbe hajította a pénzérméket.
Egy részeg valami homályosan fenyegetőt morgott, mikor fejbetalálta az egyik kemény
rézdarab. Abdel felkapta a fejét, mire többen jobbnak látták, ha a sarokba iszkolnak. Khalid felső
ajkán jól látható veríték-cseppek ütköztek ki.
– Az istenekre – szólt az amni. – Mit mondott? Abdel csak ránézett, de nem szólt semmit.
– Örömmel meghívnálak egy italra – szólt Khalid. – Kérlek, tarts velem. Nincs szükségünk még
több feltűnésre, nem igaz?
A zsoldos felmordult és hagyta magát átvonszolni a tömegen. Csak egy villanásnyira pillantotta
meg Montaron alakját. A félszerzet selyemerszényt tartott a kezében, s a férfi világosan látta,
hogy a kis alak hunyorít feléje.
Abdel néhány mély lélegzetvétellel próbált lecsillapodni, és amikor Khalid azt mondta, “Itt van
a feleségem", felnézett. Elállt a lélegzete.
Jaheira gyönyörű volt. Fél-elf, akárcsak a párja, szintén amni ember-ősökkel. A két alak furcsán
hasonlított, de Jaheirának jobban kedvezett mind az elf, mind az ember-örökség. Széles és sötét
volt az arca, telt a szája és fényes a szeme – majdnem olyan ibolyakék, mint Khalidé –, és csak
úgy sütött róla az értelem. Arcát sűrű haj keretezte, mely fekete lett volna, ha teljesen ember, az
elf vér azonban rézszín tincsekkel gazdagította sörényét. Bár ült, Abdel látta rajta, hogy erős
izomzatú, mondhatni tagbaszakadt. Kemény bőr mellvértet viselt, melyet pengenyomokra
emlékeztető karcolások tarkítottak. Fel volt fegyverkezve.
Mikor a tekintetük találkozott, Abdel inkább látta, mint hallotta a meghökkent hördülést. A fiú
úgy ült le, hogy nem is nézte, hol a szék. Nem tudta levenni a szemét a nőről, Jaheira pedig
semmit sem tett, hogy meghátrálásra késztesse. Telt ajkai enyhén remegtek. Ő is ideges volt, s
bár Abdel sosem állt volna egy férfi és a felesége közé, mégis elfogta a reménykedés, hogy a nő
nem ugyanazért aggódik, mint Khalid.
– Miért kellett idejönnöm? – kérdezte mindkettejüktől, de továbbra is Jaheirát nézte. – Apám
már nem mondhatta el nekem.
– Hogyan halt meg Gorion? – kérdezte Jaheira.
– Bérelt kardforgatók ölték meg – felelte Abdel. – Olyanok, mint én. Rajtunk ütöttek az
Oroszlán Útján. Végeztem velük, de nem elég gyorsan.
– Bizonyos erők nem akarták, hogy mi találkozzunk – szólt Khalid. – Gorion tudta ezt. Éppen...
– itt az amni tétovázott, s Abdel azt gyanította, hogy talán hazugságra készül – ... éppen ezért
akarta, hogy eljöjj vele.
– Apám szerzetes volt – felelte a zsoldos. – Pap, a könyvek és betűk embere. Mi lehetett ebben,
ami ekkora erőket fordított ellene? És mit akartok ti?
Abdel újra dühös lett. Nem tudta a zsoldosokat hibáztatni Gorion halálért. Csak azt tették, amit
ő is csinált egész felnőtt életében. Valaki megfizette őket, és jókora pénz szükséges ahhoz, hogy
valaki négy tapasztalt gyilkost béreljen fel, egy országúti rajtaütéshez.
– Vannak bizonyos... erők – közölte Jaheira, s hangja alig hallatszott a nyüzsgő teremben –,
akik háborút akarnak.
Egy csinoska szolgálólány két pint sört tett eléjük. Abdel végig Jaheira függesztette a szemét,
miközben egy nyeléssel kihörpintette saját korsóját.
– Mi ebben az új? – kérdezte gúnyosan. – Én mindig az egyik vagy a másik ilyen “erőből"
éltem, aki háborút akart. Ilyenek az emberek.
Jaheirát őszintén zavarba ejtette ez a megjegyzés, de amikor kérdő tekintetét férjére vetette, a
katona tudta, hogy valami mást kérdez, ami sokkal fontosabb és sokkal félelmesebb a számára.
Khalid bólintott és Jaheira visszafordult Abdelhez.
– Ez most más – mondta a nő még halkabban, és Abdel nagyon figyelt, hogy hallja. – A báty...
Üvegpohár zúzódott ripityára Abdel tarkóján, s Jaheirának úgy kellett elhajolnia a szilánkok
elől. A férfi nem fáradozott azzal, hogy a bormaradékot letörölje a nyakáról, vagy kiszedje az
üvegcserepeket a hajából. Felpattant, hátrafordult, a tömeg pedig szétvált előtte,
mintha láthatatlan rudakkal hozzá lennének erősítve. Az ajtónál, jó messze ott volt a férfi, akit
kivonszoltak a gnóm őrök. A székdobó.
A nagydarab, büdös kocsmatöltelék olyan részeg volt, hogy alig állt a lábán. Abdel keményen
rámeredt, és a világ többi része egyszeriben megszűnt létezni körülötte.
Csak a részeget hallotta, aki vakmerően ezt mondta: – Na mi?
A zsoldos tőre úgy villant át a termen, mint a menny-kőcsapás, s Abdelnek a fejébe szaladt a
vér a tompa reccsenésre, ahogy a széles ezüstpenge a részeg mellkasába fúródott. A dobás ereje
ellökte a férfit, s bár még kétszer megrándult, már halott volt, mielőtt a padlóra rogyott volna.
Abdel elmosolyodott, és hagyta, hogy a gyilkos extázis elmossa a dühöt és a beszűkült látást.
Amikor magához tért önkívületéből, mintha a pokol legmélyebb bugyrainak káoszába csöppent
volna.
Khalid meglökte hátulról, és valami olyasmit mondott, hogy “Mit műveltél?"
A vendégek kifelé iszkoltak, a felszolgáló lányok eldobták tálcáikat, sörrel és borral öntözve
meg a menekülő vagy éppen döbbenten ácsorgó embereket. Furcsamód a lányok Abdel felé
tartottak, aki egy pillanatig arra gondolt, hogy talán mégis igaz, amit beszélnek – a pincérlányok
valójában álruhás gólemek. Abdel szélesen vigyorgott. Nem érdekelte az egész.
– Várjatok! – csattant fel egy ismerős hang.
A gnóm-asszony éles füttyöt eresztett meg a pult mögül, mire a lányok megtorpantak. Még
Abdelnek is megállt a kardért nyúló keze. A hang Montaroné volt.
 – Tolvaj volt! – kiáltotta most a félszerzet. Montaron a részeg teste mellé térdelt, és egyik
erszényt a másik után pakolta ki a halott nadrágjából.
– Egész éccaka erszényeket szedegethetett.,, itt van az enyém is! – folytatta Montaron, olyan
hangosan, hogy mindenki hallja a teremben.
– Szerencséd van – súgta oda Khalid a közönyös Abdelnek. – Máskülönben gyilkosság lett
volna.
Adbel karján libabőr kúszott felfelé a szóra: gyilkosság. Megrázta a fejét és odament a
félszerzethez, a fél-elfek szorosan a nyomában.
– Jobb, ha most megyünk – mondta Montaron Abdelnek, amikor elég közel ért, hogy hallja a
suttogást.
– Ja – felelte Abdel. – A tőröm!
Montaron erőtlenül elmosolyodott és átadta a széles pengét. A kés nem volt véres, pedig Abdel
még arra sem emlékezett, hogy látta volna a félszerzetet kihúzni a pengét, nemhogy letörölni!
Abdel még részegen, az öléstől mámorosan is értékelte Montaron ügyességét.
A zsoldos csak most józanodott ki eléggé ahhoz, hogy rádöbbenjen: itt most már aligha talál
munkát, az utolsó pénzét viszont szétszórta a részegek között.
– Nashkel? – tette fel e kérdést.
– Igen – válaszolta Khalid szinte hitetlenkedve. – Igen, Nashkel. Gorion tudta, hogy oda
akarunk menni.
Abdel az amni felé fordult, aztán a félszerzethez, aki merev, maszkszerű arckifejezéssel
méregette Khalidot. Khalid kérdő tekintettel viszonozta a pillantást.
Egyszer csak Xzar bukkant elő a semmiből, és azt mondta: – Akkor már öten vagyunk? Ki ez a
kettő?
A vendégek a halott mellkasára kipakolt erszények felé araszoltak, és Abdel hagyta magát
kituszkoltatni a fogadóból. Mosolygott, pedig sírni szeretett volna. A bűneiért vezekelve hagyni
fogja, hogy akár az egész úton végigrángassák Nashkelig.

ÖTÖDIK FEJEZET

– Nem mi vagyunk az egyetlenek, akik segíteni akarnak – mondta Jaheira Abdelnek, miközben
a látszólag végtelen mérföldeket rótták Nashkel felé.
– Szerintem sem – kottyantott közbe Montaron. Jaheira a félszerzet felé perdült. Szemlátomást
ezt a
közbeszólást sem értékelte többre, mint Montaron és Xzar többi akcióját az elmúlt hét és fél nap
során. Montaron azonban csak mosolygott, és azt mondta:
– Szépen süt ma a nap, nem igaz, kislány?
Abdel úgy tett, mintha nem venné észre a figyelmeztető villanást a félszerzet szemében. Bízott
benne, hogy Montaron elég bölcs, és távol tartja magát Jaheirától.
– A vas szűkössége – folytatta Jaheira, próbálva kizárni Montaront – könnyen háborúhoz
vezethet az én népem és a tiéd között.
Abdel megtorpant, a többiek pedig Jaheira kivételével tétován lépkedtek tovább.
– Az én népem? – kérdezte Abdel. Szembefordult Jaheirával, és az első, kocsmabeli találkozás
óta most először nézett a nő szemébe. Abdel, aki sok tekintetben bizonytalan volt magában,
ideges volt ennek az erős, csodálatos nőnek a társaságában, és ez zavarba hozta. Elvégre a férj is
ott van velük.
– Amn és... -A nő elhallgatott, mert rádöbbent, hogy nem is biztos a férfi hovatartozásában. –
Gorion Gyertyavárban lakott. Téged is ott nevelt fel, igaz?
– Igen – felelte Abdel, és megint zavarba jött, bár maga sem tudta, miért.
– Akkor talán... – kezdte a nő újra – nos, egy háború Amn és Baldur Kapuja között, például...
Gyertyavárral a közepén.
– Gyertyavár tud vigyázni magára -jelentette ki Abdel. Megfordult és elindult, de lassan, hogy
Jaheira mellette tudjon maradni.
Sok lépésnyire le maradtak a többiektől, és Abdel szemügyre vehette a valószínűtlen társaság
tagjait. Xzar állandóan csapkodott valamit, pedig alig volt bogár, rovar a vidéken. A mágus
folyamatosan mormogott magában, bár amióta Jaheira csatlakozott hozzájuk, Abdelnek a nő
kötötte le a figyelmét, és már nem zavarta Xzar. Montaron időnként hátrapillantott, szemlátomást
úgy érezte, hogy kimarad valamiből – vagy talán félt. Khalid céltudatosan menetelt előre, és
keveset szólt. Amikor beszélt az elmúlt hét és fél napban, kizárólag az általa “küldetésnek"
nevezett dologgal foglalkozott.
Abdel, Montaron és Xzar azért mentek Nashkelbe, hogy munkát találjanak az ottani
vasércbányák őrzésénél. Jaheira és Khalid látszólag nemesebb ügyben jártak, de bármennyire is
próbálta a nő errefelé fordítani Abdel szívét, a zsoldos egyszerűen nem értette a sietség okát.
– Az emberek harcolnak – jelentette ki, ügyet sem vetve a nő tiltakozó mozdulatára. – Amn és
Baldur Kapuja, Amn és Tethyr, Tethyr és Tethyr... így mennek a dolgok, és így keresem meg a
kenyerem én.
Jaheira felsóhajtott. – Nem kellene így lennie.
– Minek nem kellene? – mosolygott Abdel. – A dolgok rendjének, vagy az én munkámnak?
Montaron felnevetett előttük, és Abdel rájött, hogy a félszerzet végig hallotta őket.
Elmosolyodott.
– Valaki szándékosan szabotálja a vastermelést Nashkelben és más bányákban is – erősködött
Jaheira, de
volt valami a hangjában, ami arra utalt, hogy most már nem fog sokat mondani, inkább elteszi
holnapra. Még öt napi út állt előttük Nashkelig.
Montaron megállt, és mosolyogva hátrafordult. – És akkor mi van, szép Jaheira? – kérdezte a
félszerzet. – Én azt mondom, hogy szabotálják csak, aztán ha odaérünk, mi majd megtaláljuk a
főkolompost, és szép jutalmat akasztunk le.
Jaheira keresztülnézett a félszerzeten.
– Jutalmat? – kérdezte Abdel.
– Naná, fiam – lapogatta meg a zsoldos hatalmas alkarját a félszerzet. – Mit gondolsz, miért
gyalogolunk tizenhárom fáradságos napot Nashkelig? Az igazságért?
Jaheira erre hátrapördült: – Ugyan mit tudsz te az igazságról, te tolvaj?
Montaron tekintete – épp csak egy töredék pillanatra – megkeményedett, és Jaheira hátrált egy
lépést. Mintha megérezte volna a feszültséget, Khalid megállt és visszafordult, de nem indult el
visszafelé. Abdel a félszerzeten tartotta a szemét.
– Lassan a testtel, kislány – kuncogott Montaron. – Ez csak üzlet, ugyebár...
– Milyen üzlet, Montaron? – érdeklődött a nő.
– Ha a fogadóbeli erszényekre gondolsz – felelte a félszerzet derűsen –, talán inkább meg kéne
köszönnöd, hogy kimentettem a fiút.
– Kimentetted a fiút? – kérdezte Khalid, s hangja szinte beleveszett a szélbe meg a
varjúkárogásba.
Montaron csak mosolygott.
 – Persze – válaszolta –, és mindnyájunkat.
– Alvás villám! – kiáltotta hirtelen Xzar. – Villám alvás.
A többiek odanéztek. Xzar már majdnem ötven yarddal előttük járt, s ügyet sem vetett a
beszélgetésükre. Abdel nevetett először, aztán Montaron, és Khalid is csatlakozott hozzá, Jaheira
viszont némán elindult Xzar után.
– Amúgy köszönöm – mondta Abdel Montaronnak.
– Semmiség, fiú – felelte Montaron. – Biztos vagyok benne, hogy egyszer még úgyis
meghálálod.

Útközben áthaladtak Beregoston, s még igazi ágyban is aludtak. Montaron ragaszkodott hozzá,
hogy fizeti a többiek szállását is. Tartózkodásuk túlságosan is rövidnek tűnt még Abdel számára
is, aki hozzá volt szokva, hogy a csillagos ég alatt hajtsa álomra a fejét. Mindnyájan
megkönnyebbültek, amikor beértek Nashkel bányavárosába.
Abdel nem tudta, hogy szerencséjükre-e vagy sem, de valamiféle ünneplés folyt a mezőn a
városon kívül. Útközben csak rossz híreket hallott Khalidéktól – de még Montarontól is –, ami
miatt az a hiedelem alakult ki benne, hogy Nashkel már csak afféle szellemváros lesz, mire
odaérnek. Elképzelte a kétségbeesett bányászokat, amint az utcán koldulnak, a bezárt boltokat, a
felpakolt szekerekkel költözködő családokat, s a kardparti kocsmákban oly sokszor látható
morózus részegeket.
Ehelyett a kisváros csupa szín és elevenség. Mozgós árusok kínálgatták portékáikat. Három férfi
tarka ruhában fáklyákkal zsonglőrködött, egy gnóm pedig lelkesítő nótákat fújt hangszerén, mely
leginkább egy duda és egy ekhós szekér keresztezésére emlékeztetett. Makkegészséges gyerekek
szaladgáltak mindenfelé, rendes ruhában. Katonákat is lehetett látni, Amn színeiben.
Montaron megbökte Abdelt, és sikerült is a zsoldos figyelmét felhívnia egy csapat fiatal lányra,
akiket szemlátomást vonzónak talált.
– Ezeknek szívesen dolgoznál a bányájukban, nem igaz, fiú? – tréfálkozott a félszerzet, és szinte
kétrét görnyedt a kacagástól.
Abdel nagyjából sejtette, mire gondol, de nem felelt.
Jaheira felmordult: – Ha a város tele lesz katonákkal, az ilyen nőknek sok a dolguk.
– Az ilyen nőknek – felelte Montaron – mindig sok dolguk van. Különben pedig ennél nem
sokkal több amni katona akarja itt vesztegetni az idejét.
– Úgy beszélsz, mintha örülnél, hogy észak felé menetelnek – szólt Jaheira. – Talán máris
tudod, mi a baj itt.
Montaron nevetett, de hangjának olyan éle volt, amelyet Abdel egyre gyakrabban hallott az
elmúlt tizenhárom napban.
– Semmit sem tudok, kislány – felelte Montaron. -Még nálad is kevesebbet, ha igaz ez a
szóbeszéd a háborúról.
– Valaki vért akar ontani Baldur Kapujában és Amnban – állította Jaheira. – Ennyit tudok.
– És mi van, ha egy amni akarja ezt, kislány? – kérdezte Montaron ravaszkás mosollyal. –
Akkor is annyira igyekeznél megakadályozni?
Jaheira élesen beszívta a levegőt és majdnem mondott valamit, de aztán inkább Abdelhez
fordult. A fiú próbálta visszafojtani a nevetést, de ez meg is látszott rajta.
– Ez nagyon komoly dolog – mondta a nő. Abdel mosolyogva bólintott.
– Keresnünk kéne egy fogadót -jegyezte meg Khalid, hogy elterelje a beszélgetés irányát. –
Éjszaka jól kialusszuk magunkat, és reggel megyünk a bányákba.
Jaheira bólintott és követte férjét a mulatozók közé. Abdel nézte, ahogy elmennek. A félszerzet
is letűnt a tömegben.
 – Menjünk, Bhaal fia – szólalt meg Xzar, alaposan meglepve Abdelt.
A zsoldos a mágushoz fordult: – Menj Khaliddal! Xzar tétovázott, és Abdel a karja felé nyúlt.
– Ne érj hozzám! – sipította Xzar.
Legalább kéttucat ember hagyta abba, amit csinált, és fordult Abdel felé, pedig szemmel
láthatóan Xzar
volt a bolond. Abdel felsóhajtott, próbálta legyűrni magában a vágyat, hogy legyilkolja a
rángatózó mágust, és elsétált.

* * *

Abdel tudta, hová mennek a többiek, mégsem tartott velük a fogadóba. Dolgozott és utazott már
másokkal is korábban, olyanokkal, akiket kedvelt, és olyanokkal is, akiket nem. Utazott már
együtt nőkkel is, de egyikük sem kavarta fel úgy, mint Jaheira. Olyannal, mint Khalid, már
sokszor találkozott – nyugodt, komoly típus. A Montaron-félékből, akár félszerzetek, akár nem,
tizenkettő egy tucat a Kardparton: csavaros eszű túlélő, aki tudja, mi van a zsebekben és a zárt
ajtók mögött – vagy legalábbis egy idő után biztosan kideríti. Xzar viszont rejtély maradt. Abdel
találkozott már őrültekkel, de ez az alak őrültsége mellett roppant intelligens is volt –
megtévesztő és mágia-tudó.
Abdel az ünneplők között kószált és azon tűnődött, hogy mit is keres itt. Két véletlenül elébe
került vadidegent követ – vagyis négyet –, egy olyan küldetésben, amit nem ért, és amiért
biztosan nem kap fizetséget. Montaron szemlátomást eleget tud lopni ahhoz, hogy elszállásolja
őket és fizessen nekik egy-két sört, Abdel azonban nem így nézte a világot. Képes munkával
eltartani magát, és ez is a célja. Ott van az a baj a bányákban – de csakugyan van?
Az ünnepi forgatag eleinte jól elleplezte a problémákat, melyek azonban kezdtek egyre
nyilvánvalóbbá válni Abdel számára, amint tovább sétált. Voltak kereskedőszekerek, és Nashkel
népe meg is állt nézelődni, de szinte senki sem vásárolt. A férfiak idegesnek, az asszonyok
komolynak tűntek.
– Sört osztanak – szólalt meg Montaron Abdel mögött. – Jössz?
Abdel hátrafordult. Csodálta a félszerzetnek ezt a képességét, ahogy tetszés szerint eltűnik és
megjelenik a tömegben. Abdel nem tudta elképzelni, milyen érzés lehet két lábnyival
alacsonyabbnak lenni szinte mindenkinél – őt éppen az ellenkező probléma foglalkoztatta.
– Valami baj van itt, ugye? – kérdezte Abdel.
– Ha a bányákra gondolsz – felelte Montaron –, akkor igen.
– És hol a megbízónk? Ki fog fizetni, hogy megvédjük azokat a bányákat?
Montaron mosolyogva vállat vont.
– Holnap elmegyünk a bányákba és kiderítjük. Addig is – szedett elő egy ütött-kopott
bőrerszényt az ingéből – itt egy kis aprópénz. Ha kiszórakoztad magad, gyere velem a fogadóba,
egy sörre.
– Nem fogadhatom el azt a pénzt.
– Ebből etetlek a Baráti Kebel óta – emlékeztette Montaron, nem mintha elvárta volna Abdeltől,
hogy bűntudatot érezzen. – Vedd csak el és nézz körül – a közjó érdekében.
A félszerzet egy kereskedő kocsija felé biccentett, és újra eltűnt a sokadalomban. Abdel
szemügyre vette a szekeret és tulajdonosát. A férfi calishi módra öltözött, de határozottan
északias arcvonásai voltak. Vízmélyvári vagy luskani lehetett, és üveg meg ezüst fiolákat árult –
talán parfümöket.
A kereskedő észrevette Abdel tekintetét, és jól begyakorolt, foghíjas mosoly ömlött el az arcán.
 – Varázsitalokat tessék! – kiáltotta, és kiejtése igazolta Abdel gyanúját az északi származással
kapcsolatban. – Elixíreket, kivonatokat és kenőcsöket minden bajra és eshetőségre!
Abdel közelebb lépett, kezében csak úgy csörgött a teli erszény.
– Á, jó uram – szólt a kereskedő. – Úgy látom, szüksége van valamire!
Abdel ettől teljesen megzavarodott. – Csakugyan? És vajon mire?
A kereskedő nevetett. – Te harcolsz, – mérte végig elismerősen Abdelt – méghozzá nem is
rosszul. Vigyázol magadra, de azért itt-ott becsúszik egy-egy szúrás vagy vágás, ebben biztos
vagyok. De elég egy kortyintás ebből... – emelt ki egy egyszerű ezüstfiolát a készletből -...és nem
fogsz fájdalmat érezni.
– Négy rézgaras meg egy sör ugyanúgy megteszi.
– ó – szólt a kereskedő, s a vevőfogó mosoly egy pillanatra sem hervadt le az arcáról. –
Csakugyan, uram, de ha csak sörrel kezeled, reggel még mindig meglesz az a vágás, ez a kis
csoda viszont teljesen eltünteti. Ez a titok nem merült feledésbe az idők során, és a tiéd lehet.
– A titok vagy a főzet?
– A főzet, természetesen – szólt a kalmár, s Abdel erszényére pillantott. – Hacsak nincs még
egy ennél is nagyobb erszényed, valahol másutt.
Abdel nevetett, és közelebb húzódott. Kérdezősködött a többi üvegcséről is, és hihetetlen
meséket hallgatott végig. Volt ebben az alkudozásban valami, ami megnyugtatta. Olyan feszült
volt az elmúlt napokban, mint korábban még soha. Minden hirtelen változott meg, és mégis
lassan mozgott.
– Sav? – kérdezte, mert nem értette a szót, amit az árus mondott.
– Az, zsoldos uram, az – felelte a kereskedő. – Roppant veszedelmes keverék, valóságos
tűzláng, Netheril őrült géniuszainak alkotása, és ma megszámítom annyiért, amennyit egy
magadfajta becsületes úriember megengedhet magának.
Az, hogy pontosan mennyit is engedhet meg magának egy becsületes úriember, némi vitára
adott okot. Majdnem egy óra telt el, mire Abdel újra elvegyült a tömegben, erszényében immár
egy kis ezüstfiolával, egy alig nagyobb üvegcsével, és négy rézgarassal.

HATODIK FEJEZET

– Jaj, kislány! – siránkozott Montaron. – Nem akarlak megmérgezni, Urogalan nevére!

Jaheira csak mordult valamit feleletképpen, de Khalid a félszerzet által felkínált borostömlő
után nyúlt. Szinte félve emelte az orrához, mintha attól tartana, hogy felrobban.
Az amni szimatolt egy kicsit, vállat vont, és azt mondta: – Sörszaga van.
– Mert az is, barátom – felelte Montaron. – Húzd csak meg... a szerencsére!
Khalid elmosolyodott és Xzarra meg Abdelre pillantott. A mágus és a zsoldos már jókora
adagot felhajtottak Montaron különleges söréből, és még talpon voltak.
– Khalid... – kezdte Jaheira, de elhallgatott, amikor Khalid a szájához emelte a tömlőt, és
kortyolt belőle. Egy pillanatig a szájában tartotta az italt, mielőtt lenyelte volna, aztán lehunyta a
szemét, ahogy a lé lefolyt a torkán.
Amikor újra kinyitotta a szemét, azt mondta: – Gyere, Jaheira, okozz egy kis örömet a
félszerzetnek! Talán mégiscsak van valami ezekben a szertartásokban.
– Oghma tudja, milyen a hely, ahová megyünk, kislány – tette hozzá Montaron. – És egy kis sör
amúgy sem árthat.
– Szerencsesör – dohogott Jaheira, de elvette a tömlőt, és gyorsan húzott belőle, mint aki hamar
túl akar lenni a dolgon.
– Most már mehetünk? – kérdezte Abdel a nyakát vakarászva.
Egész délelőtt gyalogoltak Nashkelből, és még mindig nem értek el a bányákig. Montaron
megállította őket ott, ahol egy keskeny földcsík ágazott ki a főútból. Azt állította, hogy erre
rövidebb, és pillanatok alatt a bányákhoz érnek. A szerencsesör-ivás afféle ostoba szertartás volt,
melyet állítólag mindig megtartott, ha úgy gondolta, hogy útja veszélyes. Abdel közvetlenül Xzar
után ivott, és nem sokat gondolkodott a dolgon. Ennél furább szerencse-babonákat is látott már.
Most csak azt várta, mikor érnek végre a bányákhoz.
Jaheira visszaadta a félszerzetnek a bőrtömlőt, és mind az öten elindultak a gyanús ösvényen. A
főutat szegélyező fű fekete vadvirágos rétbe ment át. 'Tele volt velük a mező, és bár Abdel sosem
foglalkozott olyasmikkel, mint a virágok, ezekben itt volt valami furcsa. Túlságosan egyformák
voltak, és mintha lett volna bennük valami különös, oda nem illő.
– Szorosan maradjatok mellettem, barátaim – mondta Montaron halkan, de komolyan.
– Hogy szerencsénk legyen? – gúnyolódott Jaheira. -Vagy attól félsz, hogy kárt teszünk a szép
kis virágokban?
Abdel lehajolt, hogy felszedjen egy szálat. Úgy gondolta, hogy Jaheirának adja, még el is
képzelte, ahogy a nő az egyik hegyes füle mögé dugja, hátrasimítva hollófekete haját, és...
– Ez a te kerted – törte meg Abdel gondolatmenetét Khalid. – Nem igaz, Montaron?
Abdel elvörösödött és zavartan kihúzta magát, de senki sem vette észre.
– Mindenhol veszedelem leselkedik, amni barátom -felelte Montaron. – Még ezen a szép fekete
virágos réten is, bár a sötétben jóval kevésbé vonzóak.
A félszerzet ezután egy darabig hallgatott, s tekintetét a földre szegezte. Kanyargós, sehova sem
vezető ösvényen vitte őket a vadvirágok között. A virágfoltok egy-formasága, a szín és a szellő
susogása mindnyájukra nyugtató hatással volt. Abdel megfeledkezett zavaráról, Xzar nem
csapkodott láthatatlan rovarokat, de még Jaheiráék is szótlanul követték a félszerzetet.
– Átkozott napsütés – törte meg a csendet végül Montaron.
Abdel felpillantott, és csak most vette észre, hogy egy régi, roskatag parasztház áll a fekete rét
közepén. Egyszerű épületnek tűnt, fagerendáin még látszott az egykori élénkszínű meszelés
szürke maradéka. A tető besüppedt, benőtte a moha. A spaletták már sok éve leváltak az
ablakokról, s csak a meszelés eltérő színe jelezte, hogy valaha ott voltak. Az ablakok sötét
kockaként feketéllettek.
Abdel felsóhajtott a ház láttán. Egy család háza, gondolta, egy családé, amely valaha itt élt.
– Az istenekre! – kiáltott fel Montaron és megtorpant. A többiek is megálltak. Jaheira hátulról
beleütközött Abdelbe, s a fiú összerezzent az érintésre. Amikor hátrafordult, hogy mondjon
valamit Jaheirának, az asszony helyett a férj tekintetével találkozott. Khalid vigyorgott, aztán
elfordult, és Abdel megint elvörösödött.
– Mi az? – kérdezte a zsoldos Montaront, hogy leplezze zavarát.
– Egy test – felelte nemes egyszerűséggel Xzar. – Egy holttest.
Abdel hunyorogva előrelépett, letaposva néhány virágot. Montaron összerezzent, amikor ezt
látta, de Abdel ügyet sem vetett a félszerzetre, aki még hosszú pillanatokig úgy meredt rá, mintha
valami átváltozást várna a zsoldoson. Abdel lepillantott a Montaron lábánál heverő testre. A férfi
már napok óta halott lehetett, mégis alig mutatkoztak rajta az oszlás jelei. Nem dongták körül a
legyek, amit Abdel felettébb különösnek talált. Egy szabad ég alatt heverésző hulla általában
vonzza a rovarokat. A halott alak ember volt, a tapasztalatlan zsoldosok és a talpas közkatonák
által előszeretettel viselt egyszerű láncingben. A szemei szürkészöldbe hajló fehérek, a nyelve
feldagadva és megfeketedve lógott ki a szájából. Nem volt rajta vér vagy látható seb.
– Mi ölte meg? – kérdezte Abdel, bár nem igazán számított válaszra.
 – Méreg, nem? – szólt Xzar, és kerülte Abdel tekintetét, mint mindig.
Abdel egy bólintással nyugtázta a vélemény igazát. Montaron letérdelt, és a halott övét kezdte
babrálni.
– Montaron! – hüledezett Jaheira. – Nem hagynád békében nyugodni?
– Igaza van, Montaron – szólt Abdel is. – Hagyd! Montaron ügyet sem vetett rájuk, s csak akkor
állt
fel, amikor talált valamit.
– Kulcsok? – kérdezte Abdel, amikor meglátta, mit szorongat a félszerzet. Egy egész készlet
volt, fél tucat nagy bronzkulcs, egyszerű vaskarikán.
– Ha rájössz, hol volt a lakása – vicsorgott Khalid –, gazdag leszel, tolvaj.
Montaron elmosolyodott, és válla fölött a düledező házra pillantott.
– Ez elég közel van? – kérdezte.
Abdelnek beleborzongott a gerince a gondolatba, hogy a tolvaj felforgathatja ennek a tökéletes
háznak az emlékeit, ezt a házat, ahol akár ő, Abdel is felnőhetett volna. A zsoldos megrázta a
fejét, hogy elűzze ezeket a különös, elgyengítő, szomorú gondolatokat. Elkapta Xzar pillantását,
és egy fintorral viszonozta a mágus sokatmondó vigyorát.
Abdel erőszakosan kitépte Montaron kezéből a kulcsokat, és úgy szorította hatalmas tenyerébe
őket, hogy majdnem kiszúrták a bőrét.
– Hagyd békén ezt a házat – mondta. – És a halottat is. A bányákhoz indultunk, és oda is
megyünk.
Abdel megfordult, elindult, Montaron pedig hagyta addig menni, hogy a háta mögött hosszú,
cinkos pillantást válthasson Xzarral. A mágus bólintott és követte a zsoldost.

* * *

Abdel még sosem járt bányában, de a hely nagyjából olyannak bizonyult, mint amilyennek
elképzelte. Egyszerű, alacsony, szögletes alagút, tizenkét-tizenöt lábnyi távonként hatalmas
fagerendákkal megtámasztva. A falakat durván vájták bele a tömör sziklába, a bejárattól egy
mély bányaakna oldalába. A bányarendszer alig néhány órai járásra volt a fekete mezőtől.
Amikor elérték Montaron rövidítő ösvényének végét, fáradt kinézetű bányászokba botlottak,
akik ásókkal és csákányokkal felszerelkezve, de ércrögök nélkül indultak vissza, Nashkel felé. A
bányászok csak egy futó pillantásra méltatták a jövevényeket, akik folytatták útjukat a mocskos,
szemmel láthatóan rosszkedvű munkások folyamával szemben, a gödör széléig. Egy nagydarab,
kormos, sötétbőrű férfi látszott a hely főnökének. Látható bosszúsággal vette szemügyre a
katonákat, a fiatal amni tiszt pedig próbálta ezt nem észrevenni.
– Hát itt tényleg nincs rendben valami – mondta később Abdel, s hangja visszaverődött az
alagút falairól.
– De nincs ám, fiam – felelte Montaron hasonlóképp visszhangozva a homályból. – És az az
Emerson nevű nagy melák örömmel fizet azért, hogy ennek vége szakadjon.
Emerson, a bánya vezetője belenyúlt az egyik csillébe, kiszedett belőle egy jókora szürkésbarna
követ, és alaposan megszorongatta. A kő porrá omlott. A főnök hangosan káromkodott, és a
hasznavehetetlen vasport a földre szórta a többihez, majd hátat fordított és távozott. A közelben
álldogáló bányászok sem tűntek derűsebbnek vezetőjüknél, de az ő arcukon még
félreismerhetetlen pánik is tükröződött. Ez a por volt valaha az egyetlen megélhetésük.
– Nem kell fizetnie nekünk, Montaron – szólt Jaheira. – Ez a bánya az életet jelenti az itteni
embereknek.
 – Persze, kislány – kuncogott Montaron. – De hisz kevés drágább dolog van, mint az élet!
Emerson alaposan megnézte őket, felmérte arcukat, ruházatukat, mielőtt bement velük az egyik
alagútba. A munkások elmentek, s Emerson már nem nagyon remélte, hogy ez a földalatti üreg,
ami valaha Nashkel ütőere volt, valaha is újra működő bánya lesz.
– Igazi emberbarát vagy, Montaron -jegyezte meg gúnyosan Khalid. Csak Montaron nevetett.
– Meg fognak maradni – szólt a félszerzet épp oly magabiztosan, mint csalódottan.
– Erre – mondta Xzar, hangosabban, mint ahogy Abdel valaha is hallotta őt beszélni. – Erre, jó?
Erre.
Montaron bólintott, és követte Xzart. Abdel is utánuk indult, de Jaheira könnyed érintése
megállította. Abdel titokban örült, hogy nem rezzent össze.
– Miért erre? – kérdezte a nő, s jelentőségteljesen a másik út felé pillantott.
– Semmiért – vont vállat Montaron. – Az egyik út éppen olyan jó, mint a másik, nem igaz?
– Erre – ismételte Xzar. – Biztos. Montaron sóhajtott és a barátjára pillantott.
A mágus vadul bólogatott. – Erre, Montaron, jó?
– Épp olyan jó, mint a másik? – kérdezte Jaheira gúnytól csöpögő hangon.
– Honnan ismered te ezeket a járatokat? – érdeklődött Khalid, s fenyegetően előrelépett. Abdel
Montaronra pillantott: kíváncsi volt a válaszra.
– A barátom mágus – szólt a félszerzet. – És mint ilyen... érzékeny az ilyesmire, ugye.
– Miféle ilyesmire? – kérdezte Jaheira. -A vasbányamérgezésre?
– Megmérgezni egy vasbányát? – szaladt ki Abdel száján. – Azt meg hogyan lehet?
– Ha mindenáron azon a másik úton akarsz menni, te amni – szólt Montaron, szemlátomást
nehezen uralkodva magán –, akkor engedj el minket, de előbb hadd kérdezzük meg, hogy miért
ragaszkodsz annyira ahhoz az irányhoz.
– Vádaskodj csak – mondta keményen Jaheira. – Vádold csak Amnt. Ez a bánya látja el – azaz
látta el -Amnt, akárcsak Baldur Kapuját, de szerintem mindnyájan tudjuk, hogy itt ki hol áll,
félszerzet.
Montaron elmosolyodott és bólintott. – Értem én, kislány.
– Engem ez nem érdekel – közölte Abdel. – És biztosan nem érdekelte Goriont sem, aki nem
volt se bányász, se kovács. Miért vagyunk itt egyáltalán?
– Azért, hogy megállítsunk egy háborút – mondta Jaheira Abdelnek, de a félszerzetre nézett.
Montaron megfordult és elindult a sötétedő alagútban, a nyomában Xzarral.
– Ha meglesz a bizonyíték – visszhangzottak szavai nagy erővel a zárt térben –, busás jutalom
vár Baldur Kapujában, és Amnban is.
Xzar erre morgott valamit, s apró sárga fényfolt jelent meg a feje fölött, követve lépteit. Abdel
felsóhajtott, ahogy nézte a távolodó, fényben derengő alakokat. Megvárta, amíg Montaron
hátranéz, hogy követik-e, s csak aztán indult utánuk. Jaheira és Khalid nem rejtette véka alá, hogy
csak az erőszaknak engedve tartanak a többiekkel.
Abdel alig egy perc alatt utolérte a félszerzetet és barátját. Már majdnem mellettük volt, amikor
Xzar hirtelen megtorpant. A mágus derékból előrehajolt, s a fény követte feje mozgását. Egy
apró, ezüstös fiolát világított meg a járat padlóján. Xzar óvatosan hüvelykés mutatóujja közé
csippentette és finoman felemelte, mintha döglött egeret szedne ki az egérfogóból.
– Amni – mutatta oda a fiolát Xzar Abdelnek. – Ugye?
– Hát itt van a bizonyíték – szólt Montaron. – Itt hever a padlón, ahol bármilyen ostoba –
elnézést kérek Xzartól – megtalálhatja. Amni gyártmány.
– Mi az? – kérdezte Jaheira élesen.
– Amni – dadogta Xzar remegve, és felemelte a kezét.
– “Nithrik glah..." – kezdte mormolni.
 Abdel elkapta a mágus kezét. – Hagyd abba, Xzar! -Olyan hangosan kiáltott, hogy Montaronnak
és Jaheirának be kellett fognia a fülét.
A mágus lángoló dühvel pillantott Abdelre, és felvisított: – Ne érj hozzám!
Montaron előrántotta rövidkardját, erre Abdel elengedte Xzar kezét, és maga is kard után nyúlt.
Mire azonban a hatalmas penge előkerült, Abdel látta, hogy a félszerzet nem ellene fordul, hanem
Jaheiráék felé. Mielőtt Abdel teljesen átláthatta volna a helyzetet, már mind a négyen fegyverben
voltak, és Xzar is késznek tűnt arra, hogy újra varázsoljon egyet.
-Amni árulás – fröcsögte Montaron, és még Abdel is látta, hogy a félszerzet teljesen ki van
kelve magából.
– Te is láttad a fiolát, Abdel, éppen olyan, mint amilyet te vettél attól az árustól Nash... – A
félszerzet hirtelen elhallgatott és Abdelre meredt.
– Miféle fiolát vettem én Nashkelben? – feszült meg Abdel keze a kardmarkolaton.
Xzar megrándult, és a keze felemelkedett. Abdel gyorsan reagált, de talán a természetellenes
varázsfény, vagy az alagút lejtése tette, hogy nem volt elég fürge. Khalid bevágott a kardjával, s
Abdel ösztönösen félre csapta a pengét és támadott. Érezte, hogy kardja az amni húsába hatol, és
visszhangos kiáltás csendült, Khalidtól, Jaheirától vagy mindkettejüktől. Xzar morgott valamit, és
Abdel határozottan hallotta, hogy Montaron azt mondja, “Ne!"
Vér fröccsent Abdel arcába, és a zsoldos egy pillanatra becsukta a szemét. Szerencsésen
időzített, mert
éppen ebben a pillanatban izzott fel Xzar mágikus fénye, és Jaheiráék átkozódni kezdtek. Abdel
érezte, hogy Khalid lehanyatlik. Kardja még mindig be volt akadva az amni oldalába. Abdel
hagyta lehanyatlani a pengét is, de bal kezét rajta tartotta. Jobbjával a tőréért nyúlt, de mielőtt
teljesen kihúzhatta volna tokjából, valami kicsi, kemény és gyors a lába közé vágott. A levegő
kiszaladt a tüdejéből, hátratántorodott. Keze levált a tőrről, és hallotta a fém koppanását a kövön.
Meg sem várta, hogy a visszhang elhaljon, hanem fogta és kirántotta kardját a fekvő amniból.
– Utána! – sipította Montaron Jaheira után vetődve, és Abdel pislogva, fájó ágyékkal követte.
Ahogy a félszerzet és a zsoldos léptei elhaltak a távolban, Xzar lehajolt, és felvette a nehéz
ezüst-tőrt. Egy pillanatig megcsodálta a díszes markolatot, és nem csatlakozott az üldözőkhöz. A
bejárat felé fordult és tágas bőriszákjába süllyesztette a pengét.
– Jó – motyogta magában. – Jó. Eddig jó.

HETEDIK FEJEZET

Abdel látta, hogy a fáklyafény zavarja Montaront. A félszerzet tiltakozott is, mikor a zsoldos
meggyújtotta, de alig távolodtak el a fényadó mágustól, s Abdel már semmit sem látott. Abból a
fürgeségből, ahogy Jaheira elmenekült, Abdel úgy sejtette, hogy a nőben elég elf vér csörgedezik
ahhoz, hogy a sötétben is lásson. Montaron pedig nemcsak hogy látott a sötétben, de
nyomatékosan ki is fejezte, hogy ezt előnyben részesíti a fénynyel szemben.
Több, méghozzá sokkal több oldaljárat volt, mint amire Abdel számított, és kezdett rájönni,
hogy már az is jó, ha a bejárathoz visszajut, nemhogy még Jaheirát is megtalálja. Alaposan
lehagyta Montaront, de aztán rádöbbent, hogy még rosszabb helyzetbe kerül, ha a félszerzetet is
elveszíti. Lihegve lassított, aztán teljesen megállt.
– Hagyd... kölyök... – zihálta Montaron kétrét görnyedve, mikor megérkezett. – A nő... eltűnt.
Abdel megtörölte verítékes homlokát és bólintott, bár gyűlölte bevallani, ha veszít. A fáklya
lángja meglobbant egy hirtelen fuvallattól, és Abdel olyan szagot érzett, amit eddig nem. Olyan
szag volt, mint az ázott kutyáé, nedves bőré... meg talán verítéké.
 – Érzed ezt? – suttogta.
Montaron felpillantott, bólintott, és a sötétségbe bámult. Feltételezve, hogy Abdel majd követi,
a félszerzet
kúszni kezdett egy oldaljárat felé. Abdel csakugyan utána is eredt, karddal a jobbjában, s
rongyból, fadarabból rögtönzött fáklyával a bal kezében. Mikor a legközelebbi fordulóhoz értek,
Montaron kikukkantott a sarok mögül, és azonnal intett Abdelnek, hogy álljon meg.
– Koboldok – suttogta a félszerzet, s valóban, kőhöz koppanó kő zaja hallatszott az
oldaljáratból. Gondolván, hogy a koboldok megneszelték őket, Abdel kiugrott a sarok mögül, és
rájuk rontott.
Hárman voltak a nyavalyás kis teremtmények. Az egyik szemlátomást őrködött, de mégsem ő
látta meg először Abdelt. A zsoldos azzal nézett össze elsőnek, amelyik egy kis vaskocsi mellett
állt. A harmadik kobold ennek a vállán ült és valamit beleöntött a csillébe halmozott vasércbe. Az
alsó kobold sikkantott – úgy, mint egy gazdag hölgy elkényeztetett kis ölebe –, és térdei
megroggyantak egy kissé a félelemtől, vagy a menekülés vágyától. Az őrszem megpördült, de
nem Abdel felé. Inkább a társára pillantott, aki újra felvisított, amikor Abdel lenyisszantotta az
őrszem fejét.
Az alul álló kobold most már tényleg megindult, mire a vállán ülő arccal a csillébe bukott.
Kutyaforma hangok hallatszottak, melyeket Abdel nem óhajtott hallgatni, s a kobold kezéből
kihulló palack darabokra tört. Az, amelyik először észrevette Abdelt, hanyatt-homlok rohant
végig az alagúton, a Abdel is csak annyi időre állt meg, amíg elvágta a csillébe esett kobold
nyakát.
Montaron ekkor már ott volt mellette, és visszatartotta Abdelt attól, hogy ész nélkül üldözőbe
vegye a menekülő koboldot.
– Mit csináltak ezek? – kérdezte Montaron.
Abdel egy darabig nem válaszolt. A vér újra elöntötte az agyát, és szinte érezte a szájában a
hajsza ellenállhatatlan zamatát.
– Nem tudom – felelte végül. – Valamit ráöntöztek ezekre a kövekre.
Abdel a csille felé intett, de tekintete a sötétséget fürkészte, a távolodó apró lépteket.
– Mocskos kis bestiák ezek – morogta Montaron, s jókorát rúgott a levágott koboldfejbe, mely a
menekülő után gurult. A koboldoknak aránytalanul nagy, hosszú ujjú kezük volt, hegyes
denevérfülük és kurta, hegyes szarvuk. Ráncos bőrük narancsszínűnek tűnt a fáklyafényben, de
inkább barna lehetett. Ócska mellényt, ágyékkötőt, koszos rongyokat viseltek, és rettentően
bűzlőttek.
Montaron leguggolt a fejnélküli kobold mellé, és ujja hegyével megpiszkálta a törött üveget.
– Mi az? – érdeklődött Abdel, átnézve a félszerzet válla fölött.
– Mi mi?
– Az az üveg – felelte Abdel. – Mit öntöttek a kövekre?
– Az érc -javította ki Montaron. – Nem kő... vasérc. Feltételezem, hogy bármi is volt az a
folyadék, az okozza ezt az egész ércbajt.
– A koboldok csinálták az egészet? – kérdezte hitetlenkedve Abdel. Hallott már a koboldokról,
és bele is szaladt néhányba, amint éppen utat akartak vájni maguknak egy kocsma pincéjébe,
Liam Erődjében. Nem olyan lényeknek látszottak, akik birodalmakat felforgató összeesküvéseket
agyaltak volna ki, hogy tönkretegyék a vasércet, és ezzel háborút robbantsanak ki. A koboldok,
amennyire Abdel tudta, gyáva, földalatti kis nyomorultak, akik a kihalás szélén vegetálnak, s
akiknél az értelem hiánya határozott etikátlansággal párosul.
– Nem valószínű – nevetett Montaron. – De megfizethették őket. Megfizethették az amniak,
hogy ártsanak Baldur Kapujának.
 – Úgy látom, biztos vagy benne, hogy nem fordítva van – biccentett Abdel a törött palack felé.
– A fiola, amit Nashkelben vettem – neked meg se mutattam –, ezüst volt, és finom kidolgozású.
Ha azt mondod, hogy
a fiola amni, akkor ez a palack nem származhat ugyanonnan.
Montaron vállat vont, de nem fordult hátra. Abdel még mindig azt várta, hogy a félszerzet
válaszoljon, amikor félreismerhetetlen kavicszörgés hallatszott a sötét járatból, és Abdel hosszú
léptekkel megindult. A fáklyafény először a kobold szemét mutatta meg: két narancsszín folt
izzott fel, kitágulva a meglepetéstől és a félelemtől. Pudli-vakkantás hallatszott, és a goblin
futásnak eredt. Abdel ezúttal nem habozott: rohant, mintha íjból lőtték volna ki.
Főként a zaj alapján próbálta követni a koboldot, és kezdetben jól is boldogult. Ahogy azonban
a kis alak egyik rejtett járat után a másikba fordult, Abdel kezdett ráérezni a rohanásra a durva,
kavicsos lejtőn, a táncoló fáklyafénynél. Végül megpillantotta az életéért futó kobold hátát. Abdel
remélte, hogy Montaron lépést tudott tartani vele, mert kezdett aggódni, hogy nem talál vissza a
csilléhez a félszerzet nélkül.
Hirtelen koboldok kerültek elő minden irányból, berobbanva a fáklya szűk fénykörébe az
áthatolhatatlan sötétségből. Abdel nem volt annyira ostoba, hogy megszámolja őket, inkább
elkezdett harcolni az életéért. A jobb kezében tartott karddal, és baljában a fáklyával egyforma
hevességgel és hatékonysággal működött. A koboldok vagy égve, vagy vérezve hullottak, de ez a
megkülönböztetés most nem foglalkoztatta Abdelt. Néha becsúszott egy karcolás egy-egy rozsdás
tőrtől, pattintott kőbaltától vagy primitív, botra kötözött, kőből eszkábált lándzsától. Abdel talán
tucatnyi apró sebet kapott, de egyik sem volt súlyos, és rengeteg koboldot ölt meg. Végül az
életben maradottak soványka bátorsága elfogyott, és elhúzódtak a fáklyafénytől.
Koppanások, mordulások, vakkantások torz szimfóniája volt ez a harc, Abdelnek csengett belé a
füle, mégis biztos volt benne, hogy a hang, amit visszaverődni hall az alagútban, Jaheiráé. A
szavakat nem tudta kivenni, de a hangszín félreismerhetetlen volt, A nő segítségért kiáltott.
A fáklya kezdett kialudni, de Abdel csak ment Jaheira könyörgő hangja után – érzése szerint
órákig, pedig nyilván csak percek teltek el. Időnként hallotta a kobold-lábak surranását a
sötétben, és érezte maga körül az ázottkutya-bűzt, de csak ment tovább. Meg kellett találnia a nőt,
közben arra gondolt, hogy Jaheira talán nem akarja, hogy éppen ő találja meg – bárki más igen,
de nem ő. Hiába, a nők sokszor éreznek így férjük gyilkosával szemben. Abdel igyekezett nem
gondolni arra, hogy már jó ideje nem látta Montaront.
Széles kereszteződéshez érkezett, ahol öt járat futott össze egy tágas, majdnem kerek teremben.
A mennyezet épp csak olyan magas volt, hogy Abdelnek ne kelljen összegörnyednie. A terem
közepén valami olyasmi volt, amit Abdel természetes víznyelőnek nézett. A padló meredeken
leszakadt. Abdel most már tisztán hallotta Jaheira "Valaki!" kiáltását, és semmi kétsége nem volt
afelől, hogy valahonnan a víznyelőből jön.
A peremhez sietett és Jaheira nevét kiáltotta olyan hangosan, hogy meg sem hallotta a hátulról
rárontó féltucatnyi koboldot.
A lények nem voltak magasabbak három lábnál, és súlyuk is csak ötöde-hatoda volt Abdelének,
együtt mégis képesek voltak arra, hogy előrelökjék épp csak egy arasszal, oda, ahonnan a
lezuhanást már nem lehet elkerülni.
Abdel esés közben a saját ostobaságát átkozta. Két kobold vakkantott és egy harmadik
vinnyogott. Ezek hárman vagy túl ostobák, vagy túl lassúak voltak, és szintén lezuhantak
Abdellel együtt. Abdelnek valahogy sikerült ráesnie az egyikre. Amikor – mintegy húsz lábnyi
mélységben – a padlóra érkeztek, Abdel alaposan megérezte a landolást, akárcsak a kobold – már
amennyire csontjai reccsenéséből meg lehetett ítélni.
Abdel nem állt fel azonnal, és nem akarta kinyitni a szemét. A haldokló kobold hangja tisztán
hallatszott. A fent maradt három túlélő magában búgott és makogott, saját primitív nyelvén.
Abdel csalódott és dühös volt, de ettől még nem tudott könnyebben levegőt venni. A zuhanás
utáni első pillanatokban úgy érezte, hogy csak kilégzésre képes. A levegőt a tüdejébe szívni – ez
valami elveszett tudomány volt számára.
– Abdel!
Jaheira hangja sokkal közelebbről hallatszott, és Abdel jó nagy adag levegőt nyelt be a hallatán.
Nem kezdett el azonnal normálisan lélegezni, de legalább érezte, hogy egyszer még így lesz.
Ekkor döbbent rá arra is, hogy zuhanás közben eltűnt és ki aludt a fáklyája. Levegőért kapkodva
úszkált körbe a földön a sötétben, amíg meg nem találta. Olyan sokáig tartott amíg meggyújtotta,
hogy Jaheira abbahagyta a kiabálást, bár Abdelnek nem is lett volna ereje, hogy feleljen.
Mikor a fáklya végre fellobbant, Abdel látta, hogy a terem, ahol van, még a fentinél is nagyobb
– és nincs egyedül benne.
A szag szinte ugyanakkor csapta meg, amikor meglátta az alakot. A támadó vastag faágból
kialakított husánggal rontott rá. Arca nem volt teljesen emberi, s a jellegzetes, disznószerű orr,
meg a korcs agyarkezdemények félork fajzatra utaltak.
A husáng lecsapott, és a félork dühödten felordított. Abdel felrántotta a kardját, és könnyedén
hárította a támadást. Közben áthelyezte a testsúlyát és maga alá húzta a lábait, hogy fel tudjon
állni. A félork olyan lassan tért magához, hogy Abdelnek volt ideje összeszedni magát. Bízva
abban, hogy ellenfele túl lassú még egy vágás elhárításához, Abdel a félork nyaka felé suhintott.
A félork azonban elég erős volt, a husáng elég szívós, s az áldozat fürgébbnek bizonyult, mint
Abdel gondolta.
Abdel óvatosan hátrált egy lépést, a félork pedig ötöt. Tompa disznószemeiben néma rettegés
tükröződött.
Erre Abdel kénytelen volt megkérdezni: – Ki vagy te?
– Tazok küldött, téged megölni! – bökte ki a félork. – Hát jó, megtaláltad Mulahey-t!
A félork hangja gyilkos ösztönöket ébresztett Abdelben. Sipító és sűrű is volt egyszerre, s tele
pánikkal. A félork felpillantott a mennyezeten tátongó lyukra, és néhány koboldszerű vakkantást
eresztett meg. Szavaiban a parancs félreérthetetlen hangsúlya.
Aztán a félork újabb hangot bocsátott ki magából, ami kis híján nevetésre fakasztotta Abdelt,
nem úgy a szag, ami kísérte.
Mulahey körülnézett, s Abdel rájött, hogy a félork a koboldok erősítésére vár. A zsoldos úgy
döntött, hogy ő viszont nem várja meg. Lecsapott, és Mulahey rémülten védekezett. A félork erős
volt, Abdel viszont ravaszabb. Mulahey hamarosan nekihátrált egy kőfalnak, és ekkor Abdel
módszeresen fárasztani kezdte. Mulahey mondott valamit, de Abdel nem is hallotta. Éppen ölte a
félorkot, és nem illett bele a képbe semmi, amit a bűzhödt, gonosz gazember esetleg mondani
akart. Megcsapta Mulahey vizeletének szaga, melyet az félelmében a nadrágjába eresztett. A
hirtelen feltámadó undor csak még jobban feltüzelte, és a félork hamarosan tucatnyi sebből
vérezve, holtan hevert a földön.

NYOLCADIK FEJEZET
– Nyisd ki! – kiáltotta szinte sikoltva Jaheira. A hangjában pánik vibrált, és még annyi más,
egymásnak ellentmondó érzelem, hogy Abdelt kis híján maga alá gyűrte ez a zűrzavar.
– Nem is tudom... – nézett körül, hogy vajon mivel tudná felfeszíteni a szilárd tölgyfa ajtót. A
vastag fát erős vasba ágyazták, és Abdel láthatta Jaheirát az apró, alig egy lábnyi széles, rácsos
ablakocskán keresztül, mely magasan nyílott, az ajtó tetején, és fémzárat tettek rá. Nem kellett
lakatosnak lenni ahhoz, hogy Abdel megállapítsa:
– Sosem nyitja ki, uram – szólt egy sima férfihang.
Abdel megmerevedett, és benézett az ablakon. A cellában sötét volt, s ő csak Jaheira fejének
homályos körvonalát látta az ajtó közelében.
– Ki az ott bent veled? – kérdezte Abdel.
– Egy elf– felelte a nő, szemlátomást bosszankodva.
– De ne törődj vele, Abdel, csak nyisd már ki azt az átkozott ajtót!
– Remélem, itt marad, hogy hozzon nekünk egy kis enni innivalót – szólt a másik elf szárazon.
– Ha megölte a rabtartóinkat, viszont nem tudja kinyitni az ajtót, akkor szomjan halunk, mielőtt
éhen halnánk.
– Ki fogja nyitni – mondta Jaheira, de hangjában kevés bizalom csengett. – Abdel, keresd meg a
kulcsot! Kell lennie egy kulcsnak ott kint valahol.
Abdel átkutatta a környéket, de csak további ajtókat talált, üres cellákat, és egy szintén vasalt,
zárral ellátott, hatalmas ládát. A bánya vizenyős talaját éles törmelék és vékony vízréteg borította.
– Nincs kulcs -jelentette ki Abdel.
– És mi van Mulahey-vel? – kérdezte az elf.
– Kivel?!
– A foglárral – szólt Jaheira. – A félorkkal. Ő hol van?
– Megöltem azt a bűzös zsiványt – jelentette ki Abdel. – El sem hinnéd, mit csinált a szemem
láttára...
– Hol a holtteste? – szakította félbe Jaheira. – Nála kell lennie a kulcsnak.
Abdel fájdalmasan erőltette az agyát, aztán azt mondta: – Nem biztos, hogy emlékszem, merre
van... nem hinném, hogy meg tudom találni.
– Csöbörből vödörbe kerültünk – szólt az elf. – Jó kis megmentőt szereztél, te félvér.
– Fogd be a szád! – reccsent rá Jaheira, növekvő pánikban. – A tolvaj! Hol van Montaron?
– Nem tudom – felelte Abdel, miközben az ablak rácsait feszegette. – Nem tudott lépést tartani
velem.
– Ez nem lep meg – vicsorogta a nő. – Mit tudtál meg Mulahey-től?
– Hogyhogy? – kérdezte Abdel, és feladta a hiábavaló erőlködést. Kevéske holmija között
keresett valamit, ami segíthetne.
– Amikor kikérdezted a félorkot – folytatta türelmetlenül Jaheira. – Mit mondott?
– Nem kérdeztem ki azt a nyomorult bűztömlőt – felelte Abdel. Valamit még akart mondani, de
valami fémesen koccant az iszákjában.
– Megölted Khalidot, ugye? – kérdezte a nő, nehezebb, fojtottabb hangon. – Meghalt?
Abdelnek fogalma sem volt róla, hogyan válaszoljon. Egészen eddig próbált nem gondolni erre.
Nem akarta megölni Khalidot, véletlen baleset volt, de tudta: nem várhatja Jaheirától, hogy ezt
megértse. Abdel felsóhajtott. Most először kellett szembenéznie valakinek a feleségével, akit
megölt. Különös érzés volt, ahogy hirtelen belegondolt, hogy arctalan áldozatai némelyikének
lehetett valakije otthon, aki...
– Úgy hallom, sikerült úrrá lenned a helyzeten – szakította félbe az elf Abdel gondolatait.
Abdel ügyet sem vetett rá. Előszedte a kulcskarikát, amit a virágmezőn heverő halottól vett el.
Fogalma sem volt, miért támadt a sugallata, hogy megpróbálkozzon vele. Talán csak az
elkeseredettség, a vakszerencsével párosulva. A harmadik kulcs, amit kipróbált, elfordult a
zárban, hangos kattanás hallatszott, s a kinyíló ajtó úgy képen vágta, hogy elejtette a kulcsokat és
majdnem a fáklyát is.
Jaheira kinyomta az ajtót, és gyorsan kiszaladt a cellából. Egészen elgémberedtek a lábai. Abdel
gyerekeket látott így pók elől futni.
 – Montaron és Xzar eltűntek? – kérdezte a nő, leplezve félelmét.
– Bárhol is vannak, jól teszik – felelte az elf. – A nevem Xan.
Egy hüvelyknyivel alacsonyabb lehetett Jaheiránál, és nem túl erős testalkatú. Úgy festett, mint
aki éhezik. Beesett arca megerősítette kifejezetten hegyes, még elfekhez képest is túlhegyezett
füleinek idegenszerű hatását. Büdös volt, de fegyvertelen, sovány alakján házilag eszkábált
térdnadrág és rövid ujjú, könyöknél lelógó anyagcsíkban végződő kabátféle lötyögött.
Jaheira is fegyvertelen és elgyötört volt. A nyakán és az alkarján horzsolás vöröslött, de amúgy
sértetlennek tűnt.
-Vigyél vissza Khalidhoz – mondta kissé lágyabb hangon, nyugodtabban, de hallhatóan
remegve. – Vigyél a férjemhez!
Abdel bólintott. Mondani akart valamit, de aztán meggondolta magát. A láda mellé térdelt, és
négy kulcsot is belepróbált, mire kinyitotta. Jaheira felismerte a saját
holmiját, és Abdel oldalra lépett, hogy a nő magához vehesse a dolgait.
– Hol voltak a kulcsok? – kérdezte Xan.
– Egy megmérgezett halott mellett, egy düledező parasztháznál, egy vadvirágos mező közepén
– felelte Abdel.
Az elf füstölögve elfordult, de volt valami a tekintetében...
– Micsoda? – hitetlenkedett Jaheira az övét igazgatva.
– A kulcsok, amiket Montaron a halottnál talált, jók itt – mesélte neki Abdel.
– A mindenségit – suttogta a nő. – Montaron... Merre? Abdel találomra kiválasztott egy járatot.
– Erre, azt
hiszem.
– Honnan pottyant ide a barátod? – kérdezte Xan. Abdel és Jaheira lehetőség szerint igyekeztek
leírni
a bánya bejáratát, Xan bólogatva hallgatta őket, aztán egy másik alagút felé intett, ami
homlokegyenest az ellenkező irányba nyílt.
Jaheira gyanakodott kissé, de már nagyon ki akart jutni, ezért követte az elfet. Abdel zavartan és
megszégyenülve indult utánuk.

* * *

Útközben egyetlen kobolddal sem találkoztak, de néha nyomokban érezték a jellegzetes

ázottkutya-szagot. Körülbelül egy órába tellett, míg megtalálták Khalidot. Jaheira, megpillantva
férje mozdulatlanul heverő alakját a padlóra roskadt, és egyetlenegyszer felzokogott, mire kardja
és gyűrűi megcsörrentek. Abdel elfordult, Xan sóhajtott, és hallatszott egy negyedik hang is –
valami szaggatott lélegzetvétel –, s Abdel először arra gondolt, hogy Jaheirának valami baja van.
– Khalid! – kiáltott fel a nő a remény, félelem és meglepetés furcsa keverékével. – Khalid?
Odarohant a testhez, és ráborult. Khalid megmozdult. Abdel hallhatóan felhördült – ilyen nem
sokszor fordult elő életében –, és csatlakozott Jaheirához. Némi csalódást érzett, hogy a félelf,
még ha ártatlan is, életben maradt. Abdel sosem első vérig harcolt.
A fekvő alak nem tudott beszélni, mozogni is alig, mégis összerezzent Abdel látására. A zsoldos
megugrott, amikor Jaheira eltolta, és azt mondta: – Drágám...
Abdel először azt hitte, hogy a nő neki szólt, aztán fülig vörösödve döbbent rá, hogy Khalid a
címzett.
– Élj! – folytatta a nő. – Bármi is áll közénk, azt akarom, hogy élj!
– Végre – nyögte ki Khalid.
 – Halálán van – mondta Xan, és Abdel legszívesebben kivágta a volna a nyelvét.
– Nem – szólt a zsoldos. – Add oda neki ezt! – Elővette az ezüst fiolát, amit Nashkelben
vásárolt. Amikor a keze súrolta a kisebbik fegyvertokját rájött, hogy hiányzik a tőre. A szíve
nagyot dobbant, és veríték ütközött ki a homlokán.
– Méreg? – kérdezte Jaheira, de aztán megbánta. – Bocsáss meg! Nem tehetsz a természetedről.
Abdelnek fogalma sem volt, mire céloz a nő. A kezébe nyomta a fiolát, aztán keresgélni kezdte
a tőrét. A nő keze meleg volt és remegő, a férfi csak kelletlenül tudta elengedni.
– Megbízom abban, akitől vettem – szólt Abdel. – De amúgy sincs sok választási lehetőség... az
az átkozott Xzar!
Jaheira bólintott, és Khalidra nézett, aki elveszítette az eszméletét. Lélegzett, de csak nagyon
lassan és felszínesen. Jaheira gyengéden kifeszítette a száját egyik ujjával, s a fiola tartalmát –
valami sűrű, édeskés szagú folyadékot – a szájába öntötte. Néhány másodperc múlva az amni
szeme felpattant, és kipréselt magából egy mosolyt.
– Édes mézem – mondta. – Narancsvirágom...
Abdel csúnyákat gondolt magában, Xan pedig halk, türelmetlen neszt hallatott. Jaheira
elfordult, és Abdel könnycseppet látott az arcán. Khalid szemei lecsukódtak. – Ne haragudj...
megmondtam... – motyogta, aztán mély álomba merült. Szabályosan lélegzett, s az Abdel kardja
által okozott seb vérzése elállt.
– Meg tudjuk mozdítani? – kérdezte Xan Abdelt.
A zsoldos vállat vont. – Gondolom, aludnia kell, de tudom vinni. Már nem vérzik – Még mindig
nézelődött, kereste a tőrét. – Úgy látszik, az a bolond mágus ellopta a tőrömet... mintha kellene
még ürügy, hogy megöljem.
– Menjünk – mondta Jaheira. – Menjünk vissza Nashkelbe és fektessük Khalidot igazi ágyba.

* * *

– Ugye nem akarsz arra átmenni? – kérdezte Xan. Abdel megtorpant a vállán lógó Khaliddal. –
Miért ne
akarjak?
– Idefelé is erre jöttünk – szólt közbe Jaheira.
A hajnali derengésben a fekete virágok mezejének széle mintha lágy szürke fénnyel izzott
volna. Xanon látszott, hogy mindenképp tartani akarja a tisztes távolságot, és már el is indult a
szélesebb, kitaposott úton Nashkel felé.
– Hát, nem tudom, hogy éltétek túl – állította Xan. -Maga a halál bemenni azok közé a virágok
közé. Fekete lótuszvirágok – erősen mérgezőek. A zhentariak ültették őket.
Abdel az elf felé fordult és fenyegetően feléje lépett. Xan szeme elkerekedett, és hátrálni
kezdett.
– Zhentariak? – visszhangozta a zsoldos.
– Montaron! – lehelte Jaheira. – Hogy is lehettem ilyen vak? Csak a zhentariak művelhetnek
ilyesmit.
Abdel felsóhajtott.
– Ha elveszett barátotok zhent volt – szólt Xan –, akkor nyilván volt neki valamiféle...
– Szerencsesöre – fejezte be Jaheira.
Abdel legszívesebben kiköpött volna. Meg akarta ölni a félszerzetet. Valakit képen akart vágni,
de nem volt kit.
– Zhentekkel nem dolgozom – sziszegte végül összeszorított fogai közül, bár tudta, hogy az
elmúlt napokban mégis ezt tette.
– Azért ültették a virágokat, hogy elzárják az utat a bányákhoz – magyarázta Xan. – Próbáltak
útadót szedni, de a bányafőnökség hamar talált valakiket... azt hiszem, “kalandozóknak" nevezték
magukat... akik elkergették a zhentariakat. Ez megoldotta az útvám kérdését, de az átkozott
virágoktól így sem lehetett megszabadulni.
– Montaron... – suttogta Jaheira.
– Megölöm -jelentette ki Abdel, és nem nézett a nőre. – A félszerzet meg fog halni, és nem lesz
kellemes a látvány.
Abdel akkor pillantott Jaheirára, amikor a nő látszólag értelmetlen szótagokat kezdett
mormogni. A nő az arca elé tartotta kezeit, az ujjhegyei összeértek, a szemét lehunyta. Abdel
felismerni vélt egy szót, talán valami név volt, amit hallott már? Jaheira maga mellé eresztette a
kezeit és kinyitotta a szemét.
– Vissza kell juttatnunk Khalidot Nashkelbe – közölte a nő, és magához intette társait. –
Maradjatok szorosan mellettem, akkor a virágok nem árthatnak nektek.
– Khalid elég jól lélegzik – szólt Abdel. – Nehéz lesz cipelni, de azért inkább nem mennék bele
a méregbe...
– Kit szolgálsz? – kérdezte Xan Jaheirát, ügyet sem vetve Abdel megjegyzésére.
– Mielikkit – felelte a nő. Ez volt a név, amit Abdel ismerősnek talált a kántálasban. Mielikki
valami természetistennő volt, aki nem nagyon érdekelte Abdelt... egészen mostanáig.
Xan bólintott, megvonta a vállát, és gyorsan a nő mellé lépett. Jaheira Abdel szemébe nézett, és
úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit.
Pillantása megbizsergette Abdelt, a zsoldos mégis elfordult és Xan mellé lépett. – Még egy fél
hónap és kiderül, hogy druida vagy. Van még valami, amit el akarsz mondani?
Nem várt választ, és nem is kapott. Elindultak a gyilkos mezőn, Jaheira mágiájának védelme
alatt.

KILENCEDIK FEJEZET

Montaron összerándult, amikor az első és a második csepp vér az arcára fröccsent. A harmadik
után viszont már látta, hogy még csak most jön a java, így inkább összeszedte magát. A lány
meglepően erős volt, és bár Montaron ellenállt a fogva tartó erőnek, megtörni nem tudta.
– Xzar – szólt a félszerzet, és undorral vegyes iszonyattal pillantott fel.
A mágus fejjel lefelé lógott egy hosszú láncon, melynek felső vége a terem tetejének homályába
veszett. A fél tucat magas kandeláber fénye halovány és bizonytalan volt, de Montaron így is jól
látta Xzar tetovált arcát. A mágus élettelen szemei kidülledtek, s a Montaron arcára hulló vér az ő
szájából csöpögött. Az egyik füle hiányzott, karjai és egyik lába pedig más láncokról lógott, a
terem távolabbi sarkaiban. Egy közeli asztalon üvegedény állt
– Montaron majdnem elhányta magát, amikor rájött, mi van benne. Nagy fémhorog állt ki Xzar
köldökéből, a másik lába pedig sehol sem volt látható.
– Gratulálok a jól végzett munkához, zömök barátom.
– Sarevok – szólt Montaron rémülten-derűs hangon.
– Kk... köszönöm, uram.
Sarevok fekete-ezüst páncélt viselt, tele funkciótlan, ám csúf és ijesztő tüskékkel. A hatalmas
termetű alak szemei természetellenes sárgán izzottak. Hangja meg-
borzongatta Montaron gerincét, s a félszerzet erejéből csak arra futotta, hogy uralkodjon a
hólyagján.
 – Csak gúnyolódtam – folytatta Sarevok, és Tamoko kirúgta Montaron alól a lábait. Hangos
reccsenés hallatszott, és Montaron reszelős, kislányos sikkantást hallott, majd a földre rogyva
nyugtázta, hogy ő sipított.
– Megtettem, amit kértél! – kiáltotta Montaron, abban az ostoba hitben, hogy talán még lehet
irgalom a számára.
Nem hallotta vagy látta Sarevokot közeledni, a hatalmas páncélos alak mégis ott termett
mellette. Ismerős fegyvert tartott a kezében – egy széles, rovátkolt ezüst pengét –, amivel Abdel
megölte a részeget a Baráti Kebelben.
– Nála vannak a kulcsok – vinnyogta Montaron. – Nála vannak a kulcsok, és Mulahey felé...
irányítottam. Jó felé ment, ur...
Az utolsó szó Montaron utolsó, gurgulázó lélegzetvételébe fulladt, amivel elhagyta ezt a
létsíkot. Sarevok vörös csíkot metszett Abdel tőrével a félszerzet nyakán, aztán ujjával játékosan
elhárította a vért, ami kifröccsent a sérült verőérből.

* * *

– Mindenkinek, aki valaha elismételte ezt a nevet, egészen más volt az elképzelése arról, hogy
mit is akar valójában – mondta Xan, miközben Nashkel felé lépkedtek. Az elf fáradtnak tűnt, s
különös kabátja nyakának csipkéit babrálta.
Abdel is nehezebben lélegzett, bár ő cipelte az alvó Khalidot.
– Pihenhetnénk – szólt Jaheira.
A többieknek nem kellett kétszer mondani. A zsoldos egy útszéli fához támasztotta az alvó
félelfet, és kinyújtózkodott. Bármilyen védelmet adott is Mielikki Jaheira imájára, a lényeg az,
hogy a fekete mezőn a félelemnél nagyobb bajuk nem esett. Xan nehézkesen
huppant le a durva, megbarnult fűbe, a széles út mellett. Jaheira a férje mellé térdelt, és
óvatosan megérintette az arcát. Nem annyira aggodalmasnak, mint inkább bűntudatosnak látszott.
Észrevette, hogy Abdel nézi, így inkább Xan felé fordult.
– A Vas...? – kérdezte.
– Trón – felelte az elf. – A Vastrón.
– Szóval ők a zhentariak egy csoportja – vélte Jaheira. – Megpróbálják uralmuk alá hajtani a
bányákat, mint korábban a mérgező virágokkal.
Xan vállat vont. – Meglehet. Nem állna távol a gazfickóktól, de ez az ügy valahogy... más. A
vasbányák irányítása, és az érc tönkretétele, hogy megpattanjon, megrozsdásodjon,
meggyengüljön... és ott van az amni probléma is.
– Háború lesz – mondta Jaheira. – Baldur Kapujával.
– Mi hasznuk lenne ebből a zhentariaknak? – kérdezte Xan.
– Nekik minden háború jól jön – vélte Abdel. – Én is elég jól megéltem belőle a...
Elhallgatott, amikor Xan hirtelen kiegyenesedett, és bal felé pillantott. Abdelnek volt annyi
esze, hogy ne kérdezze meg, mi a baj, egyszerűen csak kardot rántott és fülelt. Egy madár
rikoltott, valami dongó zümmögött, s szellő zizegett a ritkás fák levelei közt. Magas bozót takarta
el a kilátást Abdel elől déli irányban, épp arra, amerre Xan nézett.
Az elf lassan, halkan felállt és azt suttogta: – Követnek minket.
Xan határozott irányba biccentett az állával, és Abdel arrafelé figyelt, de még mindig nem
hallott semmit. Az elf két zajtalan lépéssel visszahátrált, és letérdelt Jaheiráék mellé. Abdel
sugdolózást hallott. Látta, ahogy Xan ajka a “kard" szót formálja, mire Jaheira odaadta neki
Khalid fegyverét. Xan átlépett az alvó félelfen és felmászott a fára.
 Ekkor már Abdel is hallott valamit a bozótból, de az lehetett madár vagy apró állat is. Xan elért
a legalsó vastag ágakig, és ment feljebb. Abdel látta, ahogy a láb-
izmai rángatóznak a fáradtságtól. Mulahey fogsága nyilván nem tett jót neki.
Abdel megugrott a bozót zajos zizzenésére, és a kardjához kapott. A hang meglepte Xant, és
Jaheirának elállt a lélegzete, amikor az elf leesett a fáról.
Xan azonban nem ért földet. Egy alak lépett elő a bozótból és elkapta, mint a pelyhet, ezzel
talán az életét is megmentve. A megmentő megjelenését dögletes bűz kísérte. Jaheira a szája elé
kapta a kezét, és meglehetősen szalonképtelenül öklendezett egyet.
Abdel felmordult és elfordította az arcát. Xan hangosan kiáltott valamit elf nyelven, és kiugrott
megmentője karjából.
Abdel visszafordult, és azt látta, hogy Xan megkönnyebbülten okádik az út szélén.
– Nos – szólt egy csikorgó, zengő hang – örülök, hogy m... mmegismer... hogy találkoztunk.
Az ember – ha egyáltalán annak lehet nevezni –, aki megmentette Xan életét, alacsony, zömök,
rongyokba burkolózott alak volt. Arcbőre hamuszürke, apró fekete foltokkal. Gyér ősz hajzat
tapadt ritkás foltokban a koponyájára. Beesett szemei halványsárgák, s szinte eltűntek a temérdek
vékony szarkaláb között. Szemhéjai feldagadtak, és fekete, fertőző vért nedveztek.
– Szentséges istenek – tartotta maga elé a kardját Abdel. – Ez rosszabb, mint az a félork.
– Korak – szólt az idegen. – Korak a nevem. Ennyire megváltoztam volna?
– Korak? – ismételte Abdel, és kis híján megszédült. Ismerte ezt az ...embert. -Az istenekre, hisz
ott voltam a temetéseden!
– Nem egészen sikerült a dolog – felelte az alak, és vigyorgó szájában nyüzsgő férgek villantak
fel.
Xan még jobban hátrált, és láthatóan remegtek a lábai.
– Hagyj békén minket! – mondta. – Menj innen, vagy megöllek! – Xan itt segélykérően nézett
Abdelre, de a zsoldos csak zavartan vonogatta a vállát.
– Veletek tartok – szólt Korak. – Veletek tartok az úton!
– Én nem... – kezdte Jaheira, aztán megint öklendezni kezdett. Látszott rajta, hogy szívesen
húzódna távolabb, de nem akarta otthagyni a férjét.
– Nem hinném, Korak – felelte helyette Abdel. – Nem vagy egészen... -Abdel nem fejezte be a
mondatot, mert semmilyen diplomatikus megoldás sem jutott eszébe.
– Segítek nektek – erősködött Korak, és előrelépett. – Mint amikor gyerekek voltunk.
Xan összerezzent, kihúzta magát és kardot rántott.
– Ne gyere közelebb, te ghoul! – kiáltotta az elf.
– Ghoul? – kérdezte Abdel meglepetten.
– Ismered őt? – faggatta Xan.
– Már rég volt – felelte Abdel. – Gyertyavárban, amikor még gyerekek voltunk. Három éve halt
meg.
– A ghoulok nem... – kezdte Jaheira, de belefagyott a szó, amikor Korak hosszú, vékony,
cseppet sem emberi nyelve előkígyózott a szájából, hogy megnyalja nedvedző szemét.
– Szentséges istenek – lehelte a nő.
Abdel inkább szánalmat érzett a lény iránt, mintsem megvetést, ahogy Xanék.
– Menj el, Korak – mondta a zsoldos. – Vissza a bokrodba.
– Segítek nektek – ismételte Korak, de nem ment közelebb. – Segítek az úton... a veszélyes
úton.
– Abdel – szólt Xan. – Segíts megölni!
– Ne – felelte Abdel. – Korak most már elmegy, ugye, Korak?
– Segítek... Abdel előre lendült, és a ghoul elhátrált, aztán visszabújt a bozótba.
 – Maradj csak ott, Korak – folytatta a zsoldos. – Te nem jöhetsz oda, ahová mi.
– Megölünk, ha utánunk jössz – tette hozzá Xan, félelemtől és kimerültségtől remegő hangon.
A ghoul visszahúzódott, de nem túl messzire.

TIZEDIK FEJEZET

A fickó igazából túl alacsony volt ahhoz, hogy lefejelje Abdelt, így a zsoldos az állára kapta az
ütést. A kőművesnek kemény volt a koponyája, és erős a nyaka, úgyhogy a találat igencsak fájt.
Abdel átkozódva állon vágta a téglarakót. Jókora roppanás hallatszott, és Abdel mintha látta
volna összerogyni ellenfelét, de nem várhatott tovább, hogy megbizonyosodjon róla. Azt a
zsámolyt kellett kikerülnie, amit valaki a feje felé hajított. Előrelépett, megvetette lábát a fekvő
kőműves hasán, és a merénylő után nyúlt. Az alacsony, tömzsi alak azt hitte, hogy ki tud térni,
sőt, olyannyira biztos volt a dolgában, hogy még mosolygott is. Abdel bal kézzel megmarkolt
vagy fél yardnyit a fickó ingének kifakult anyagából, jobb kézzel pedig a nyakába csapott. A
székdobó hörögve bukott el.
– Szállj le rólam! – nyögte a kőműves a földről. Szeretett volna még valami mást is mondani, de
amikor Abdel fejbe rúgta, elcsendesedett.
– Abdel! – kiáltotta Jaheira, amikor a zsoldos épp egy újabb szék elől bukott le. Abdel
felpillantott, és még éppen látta, amint Jaheira térddel az egyik keményfiú lába közé rúg. A
kocsmatölteléknek elállt a lélegzete, és nőstény kutyaként emlegette Jaheirát, midőn felettébb
dicstelenül a földre rogyott.
Abdelt a látvány nevetésre késztette, de hirtelen elhallgatott, amikor egy szék tarkón találta.
– Már megint egy szék – hördült fel, és megpördült. A támadó a gazfickók legfiatalabbika és
legmagasabbika volt, bár Adbel mellett ő is eltörpült. Nem volt félelem a fiatalember szemében,
és Abdel ezen meg is sértődött egy kicsit.
A kölyök próbálta megütni, de Abdel elkapta az öklét. A szőke fiú határozottan lányos hangon
sikoltott fel, amikor Abdel elroppantotta a kézcsontjait.
– Még egy szék, és fejeket fogok levagdosni!
Az utolsó szavak olyan erővel zengtek, hogy az üvegnemű összecsörrent a polcokon. A kölyök
szemében végre megvillant a félelem, amit Abdel látni akart.
Jaheira felkiáltott: – Ne öld meg, Abdel! Most nincs velünk senki, aki hamis bizonyítékokat
gyárthatna!
A fiatal zsivány sírva fakadt, és azt mondta: – Zsoldosokat... zsoldosokat toboroz a Vastrónnak.
– Tazok? – kérdezte Abdel. Nashkelbe visszatérvén egyetlen értesülés volt a birtokukban: egy
név. Amikor érdeklődtek a fogadóban – Khalid és a kimerült Xan ágyba dugása után –,
kimondottan ellenséges fogadtatásban részesültek.
– T... Tazok – felelte a fiú. Abdel még szorongatta egy kicsit a kezét, és a fiú felvinnyogott az
újabb recsegő neszekre. – Nemcsak embereket bérel fel... orkokat, és isten tudja még, micsoda
fajzatokat. Neki mindegy, kiféle-miféle, csak dolgozzon.
– És hol találjuk meg ezt az embert? – kérdezte Jaheira, átlépve előző áldozatán.
– Beregost – vinnyogta a fiú. – Tazok... egy ogre, aki Beregost környékén működik...

* * *
 – Azok a nyavalyás zhent disznók – morogta Abdel. Gyűlölöm azokat a háromszor
átkozottakat...
– De hát miért csinálják? – szólt közbe Khalid. Abdel Szórakozottan meredt rá.
– Hogy irányítsák az embereket – felelte. – Ahogy engem is fel-le rángatnak a Kardparton, és
megölték az apámat is...
Abdel ezúttal úgy csillapította le magát, hogy ököllel belevágott Jaheiráék szobájának vékony
falába, átlyukasztva azt. Hallotta, hogy valaki a szomszéd szobában felhördül, “Hé!", de ő nem
felelt. Visszahúzta az öklét, és a többiekre nézett. Amazok úgy bámultak rá, mintha azt várnák,
hogy most azonnal lángra lobban, vagy ott helyben megöli mindnyájukat. Végül a zsoldos
elfordult, és Khalid idegesen megköszörülte a torkát.
– Ez a Vastrón nyilvánvalóan egy zhentari szakadár csoport, melyet a vaskereskedelem
megakasztására és Amn meg Baldur Kapuja összeugrasztására állítottak fel. A dolog miértje
kevésbé izgat, mint az, hogy véget vessek neki – magyarázta a félelf.
– Hisz ezért küldtek minket... – kezdte Jaheira, de Khalid gyors, figyelmeztető pillantása
beléfojtotta a szót. Abdel ennyiben hagyta a dolgot, de Xan nem.
– Ki küldött? – érdeklődött. – És hová?
Xan kezdett kicsit jobban kinézni. Visszatért a szín az arcába, bár még mindig lassan, mereven
mozgott, és néha nyikorogtak az ízületei. Sokat aludt, és úgy tűnt, hogy még fog is, de
megmarad. Khalid jobban összeszedte magát. A varázsitaltól és a hosszú pihenéstől valósággal
újjászületett. Abdel ránézett, és azon gondolkodott, hogyan kérhetne tőle bocsánatot, amiért
majdnem megölte.
– Az apám tudott valamit, igaz? – kérdezte Jaheirát. – Veletek akart találkozni...
– Igen – felelte Jaheira –, de nem tudjuk, mi az, amit tudott. Volt valakije vagy valamije, aki
vagy ami segíthet nekünk...
A nő hazudott. Abdel elég hazugságot látott már életében ahhoz, hogy felismerje. Ennek a
kettőnek is megvan a maga titka, akárcsak Montaronnak és Xzarnak.
– Kinek dolgoztok? – faggatózott Xan. Khalid és Jaheira azonban olyan ügyesen kikerülték ezt
a kérdést is, hogy az elf végül nem faggatózott tovább.
– Mindnyájunkra ráférne egy jó kis alvás – szólt Jaheira, és Xanra nézett. – Aztán indulunk
Beregostba. Ha ez a Tazok ott van, akkor beszélnünk kell vele.

* * *

A nashkeli fogadó ócska és dohos szagú volt, de Abdelnek, aki aludt már ennél sokkal rosszabb
helyeken is, megfelelt. Nem emlékezett pontosan a nevére – a Véres Tyúk vagy a Véres Zűr?
Véres valami. A fogadó kényelmének egyik fogyatékosságát a sok közül az olajozatlan zsanérok
jelentették. Abdel azonban örült a karbantartás eme hiányosságának, mert az ajtó hosszas
csikorgása legalább felébresztette. Valaki bejött a szobájába.
Nem nyitotta ki a szemét, és nem is mozdult. Nem várt éjszakai látogatót, és azt akarta, hogy
bárki is az, jöjjön közelebb. Abdel a lépéseket számolta, és próbálta felbecsülni a behatoló
helyzetét. Hirtelen remélni kezdte, hogy Montaron az. Szerette volna, ha a ravasz kis zhent jön
vissza, hogy megpróbálja kirabolni vagy megölni. Szerette volna újra látni a nyavalyást.
Kardja az ágy alatt volt. Magához vehette volna, de akkor nyilvánvalóvá válik, hogy ébren van.
Ha Montaron az, akkor rég leszúrja őt, mielőtt elérhetné a kardot.
Abdel átizzadt, hosszú alsóingében aludt, láncinge az ágy alatt hevert, a kard mellett. A tőr
könnyedén áthatol a vékony anyagon.
A zsoldos ökölbe szorította a kezét. Még mindig nem akarta elárulni a betolakodónak, hogy
felébredt. Még két lépés, gondolta. Számolta is: egy, kettő – és fölpattant. Meglendített keze puha
anyagot fogott – magához rántotta a testet. Próbálta megfogadni Jaheira tanácsát az úgynevezett
“kikérdezéssel" kapcsolatban, ami teljesen új volt a számára: kérdezősködni az áldozattól, mielőtt
megöljük.
Meglepően puha bőrt tapintott. Nem érzett forradásokat, és Abdel rájött, hogy az idegen – nő.
Egy kicsit ellazult, és a nő próbált elhúzódni, de Abdel nem engedte. Látott már sok asszonyt, aki
épp olyan könnyen meg tudta volna ölni, mint bármelyik férfi. Szeme lassan alkalmazkodott a
fényviszonyokhoz, és meglátta a behatoló arcát. Erős állkapcsok, széles arc, és az orr -Jaheira.
– Abdel – suttogta fojtottan a félelf nő. – Hagyd abba!
– Jaheira? – szólt Abdel, önkéntelenül is súgva. Elengedte a nőt, és hirtelen izzadni kezdett a
keze.
Jaheira inge lágy, drága selyemből készült. Abdel remegő lábakkal a sarokban álló asztalkához
lépett, és meggyújtotta a rozsdás kis lámpást, a szoba egyetlen kényelmi felszerelését. A helyiség
narancsszín derengésbe borult, és a zsoldos látta Jaheirát, amint az becsukja az ajtót, háttal neki.
A nő az arcára szorította a kezét, és lassan visszafordult, kerülve a tekintetét. Abdel látta, hogy
vérzik az orra.
– Jaheira – mondta, és saját maga is meglepődött hangja szelíd zavarától. Megköszörülte a
torkát, és hirtelen nevetségesnek érezte magát.
– Minden rendben – motyogta a nő. – Jól vagyok.
– Mit keresel itt?
Ekkor néztek össze, és a nő úgy nézett, mintha Abdelnek tudnia kéne a választ erre a kérdésre.
– Khalid és én... – kezdte Jaheira, de aztán visszafordult az ajtó felé. – Ne haragudj! Megyek
aludni.
Abdel nézte az izmok mozgását a selyem hálóing alatt, és a látványtól kis híján elállt a
lélegzete. A nő kilibbent az ajtón, és ő hagyta elmenni. Kioltotta a lámpást és visszamászott az
ágyba, de nem tudott elaludni.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

A reggel szürkén és párásan virradt Nashkel halódó városára. A fogadó még a kora hajnali
órákban is népes volt. Vendégek egyenlítették ki számlájukat, hozták elő lovaikat az istállóból, s
indultak el a hirtelen forgalmassá vált Parti Úton. Kelet felé a szörnyek-lakta vadon, a másik
oldalon – a Felhőcsúcsokon túl – a Kardpart sziklás, vigasztalan hullámverése. Csak két
választása volt azoknak, akik nem óhajtották sokáig szerencséltetni Nashkelt. Volt, aki Amn felé
ment, abban a reményben, hogy talál valamit ott, mielőtt továbbhalad délre, Tethyr és Calimshan
felé. Mások, mint Abdelék is, észak felé mentek Cragmyr mellett, Beregost felé. Abdel úgy
sejtette, hogy a menekültek java továbbmegy északnak, Baldur Kapuja felé, vagy talán még
Vízmélyéig is elhatol.
Abdel elunta a gyaloglást, ezért megpróbált lovakat szerezni, még a többiek ébredése előtt, de
nem járt sikerrel. Voltak eladó lovak, de azokat az elkeseredett bányászok vásárolták fel. Ki
akartak vándorolni. Egy rendes hátas tízszer annyiba került, mint amennyit négyen össze tudtak
volna kaparni. Neki semmije sem maradt, bár gondolt rá, hogy áruba bocsátja a savat, amit még
nem használt fel. Xannak sem volt pénze, még kardja sem. Arról pedig, hogy Jaheiráéknak
mennyi pénzük van, Abdelnek fogalma sem volt. Csak annyit sejtett, hogy bizonyára nem elég.
 Gyalogosan tért hát vissza a fogadóba, máris fáradtan az úttól, mely most már céltalannak tűnt.
Először Xannal találkozott. Az elf még sántított, de máskülönben útrakésznek tűnt.
Abdel viszonozta az üdvözlő mosolyt. – A többiek?
– Itt vagyunk – hallatszott Khalid hangja a háta mögül. Xan bekukkantott Abdel vállas alakja
mögé, s helytelenítő kifejezés telepedett az arcára. Abdel megfordult, és a páncélba öltözött
Khalidékat pillantotta meg. A nő gyönyörű arcát biborszín véraláfutás csúfította el, és az orra is
szemlátomást feldagadt. Megmosakodott, mégis alvadt vércsík látszott az egyik orrlyukánál.
Xan felsóhajtott, és azt mondta Abdelnek: – Nem vagyok hajlandó olyan férfival utazni, aki
megüt egy nőt.
Abdel elvörösödött. Nem tudta, mit gondol az eseményekről Xan, és szégyellte magát.
– Nem erről van szó, Xan – szólt Jaheira, épp oly zavarban, mint Abdel. – Ez nem...
– De az – vágott közbe Xan, és Khalidra pillantott. – Nem igaz, félvér?
Abdel a fejét csóválta, és felemelte a kezét. Hallott már félelfeket “félvérnek" szólítani, és
azután mindig harc következett – kivétel nélkül.
Khalid azonban csak elmosolyodott. – Nyugalom, barátom. Tévedsz.
Xan kihúzta magát. – Nem vagyok hajlandó együtt menni ezzel az amni félvérrel.
– Különben is, miért vagy velünk? – vágott vissza Khalid.
– Elég legyen! – csattant fel Jaheira. – Xan, Khalid nem ütött meg. Sosem tett ilyet, és több esze
van annál, mint hogy valaha is megpróbálja – nézett össze értően a párjával. – Az orrom pedig,
akárcsak a testem többi része, csakis az én dolgom, és rám tartozik.
Xan végighallgatta, és meg is értett annyit, amennyit képes volt. – Ahogy gondolod – adta be a
derekát. – Lóra!
– Ami azt illeti – szólt Abdel –, gyalog megyünk.
– Beregostig? – kérdezte az elf. – Megőrültél? Az legalább tíz nap!
– Talán egy kicsit kevesebb – vélte Khalid. – De talán lehetne...
– Nem – szakította félbe Abdel. – Gyalog megyünk -Jaheirára pillantott és bólintott, remélve,
hogy gesztusa egyszerre fogja üzenni a nőnek azt, hogy “Jó reggel!", “Ne haragudj!" és
“Tulajdonképpen mit is kerestél a szobámban éjnek évadján?" A válaszpillantásból úgy látta,
hogy sikerrel járt.
– Akkor hát induljunk – szólt a nő, és rátértek az észak felé vezető Parti Útra.
– Miért is tartasz velünk? – kérdezte Abdel Xant, ahogy ők is elindultak Jaheiráék mögött.
Abdel csak a kínos csendet akarta megtörni, miközben a házaspárocska gyűlölködve vívta
suttogó párbaját.
– Ez a Tazok – felelte az elf. – Ez az ogre... bárki is, ő tartott fogva abban a barlangban,
bezárva, mint egy szarvasmarhát, hogy rabszolgaként dolgozzak, azért az ő Vastrónjáért. Miért is
ne tartanék veletek, hogy segítsek elpusztítani?
– Én egy szóval sem mondtam, hogy meg akarom ölni. Xan csak nevetett. – Ahogy gondolod,
barátom, de...
– Nekem ne mondd, hogy nem érdekel! – rivallt rá Jaheira Khalidra fennhangon, és előrerohant.
Khalid megállt, hagyta elmenni. Nem fordult hátra, de a nyaka töve is elvörösödött. Mikor a nő
megállt, nem messze előtte, Khalid megindult utána.
– Nos – morogta Xan olyan halkan, hogy csak Abdel hallja –, ez az út még annál is hosszabb
lesz, mint gondoltam!

* * *
 – Beregost – mondta Abdel kilenc nappal később, amikor már a poros, zsúfolt, rossz szagú
város utcáját rótták. – Micsoda koszfészek!
– Csakugyan – helyeselt Xan. – Pontosan az a fajta hely ahol vasbánya-szabotáló koboldokat
felbérelő ogrékat lehet találni.
Abdel viszonozta az elf mosolyát. – Két nap, Xan, nem több!
– Értelek, Abdel – felelte Xan. – Legalább egy nap kell, hogy elég pénzt szerezzek egy rendes
kardra, és talán még több, hogy tényleg rendes kardot találjak. Az emberi kardok...
– Ennyi idő alatt mi is megtaláljuk Tazokot – tette hozzá Jaheira. Szomorúnak, szinte
rémültnek tűnt a hangja, hogy Abdel elhagyja őket, de nem próbálta őt visszatartani.
– Ne öld meg – mondta neki Abdel, és a két férfire nézett. – Amíg vissza nem jövök.

* * *

A szélespengéjű kard fémes pendüléssel került elő Abdel hátitokjából. A hang

végigvisszhangzott az Oroszlán Útjától északra eső sík pusztán. Visszajött Gorion sírjához, hogy
visszavigye a holttestet Gyertyavárba, ahol újra életet lehelhetnek belé Oghma kegyéből, vagy
örök nyugalomra lelhet. Amit talált, az hányásra késztette volna, ha nem olyan dühös. Talán a
düh nem is a megfelelő szó. Mérges volt – teljesen magával ragadta a gyűlölet.
Arra számított, hogy Gorion szent szimbólumát már nem fogja itt találni. Átkozta is magát,
amiért olyan gondatlan volt, hogy itt hagyta. Ehelyett a sírt nem pusztán megszentségtelenítve, de
teljesen kiásva találta. Gorion teste már nem volt sehol. Vérnyomok, kocsonyás csíkok –
húsdarabok vagy inak – maradtak a helyszínen, és egy bőrdadarab lett volna az ott, a ghoulok
egyike mellett?
Abdelnek teljesen elborult az agya, és mint oly sokszor, most is úrrá lett rajta a vörös, gyilkos
tombolás. Bárki más legalábbis tétovázott volna, mielőtt beugrik egy nyitott sírba két bűzhödt,
rothadó, hullazabáló ghoul mellé. Abdel azonban nemcsak hogy nem habozott, de még kevésnek
is találta a lefelé húzó erőt.
Az egyik ghoul kislányosan felsikkantott az elszánt, szép szál, izmos fiatalember láttán, aki
rájuk esett, egy hatalmas karddal a kezében.
Az egyik ghoul elveszítette fél karját. A kar elrepült, neki a sír peremének, aztán vissza. Abdel
kettébe vágta, és embertelen ordításba tört ki. Újra rácsapott a gyorsan hátráló ghoulra. A penge
az élőhalott mellkasába hatolt, s a ghoul véres karmaival Abdel felé kapdosott. Abdel érezte apja
rothadt húsának bűzét a ghoul leheletében, és ordítása sivítássá változott. A ghoul visszhangozta
a kiáltást, de olyan gyáva és félő felhangokkal, melyeknek nyoma sem volt Abdelnél. A lénynek
sikerült egy szerencséset csapnia az egyik karmával, és Abdel bal kézzel elengedte a kardot, bár a
jobbjával továbbra is fogta. A ghoul – a halálos rettegés szülte fürgeséggel – kapta el Abdel bal
csuklóját. Semmi kedve nem volt újra meghalni.
Abdel az ujjai között a háta mögé pördítette a kardot. Túl közel volt, és ezt tudta is. A ghoul a
szájához rántotta a bal kezét, és jókorát harapott bele. Abdel érezte a harapás fájdalmát és
hidegét, és felhördült dühében. Keményen maga elé csapott a pengével, és felhasította a ghoul
gyomrát. Gorion egyik szeme omlott elő, hússal és belsőségekkel együtt. Abdel őrjöngve ordított
gyűlöletében és halott apja testrészeinek látványától. A ghoul nyikkanás nélkül hanyatlott le, torz
arcán komolysággal, mintha olyan irgalomért könyörögne, melyet nem fog megkapni semmiféle
pokolban, bárhová kerül.
Abdel izmai kezdtek megmerevedni. Bár csak néhány pillanatig tartott, amíg kimászott a sírból,
úgy érezte,
mintha órák teltek volna el. A másik ghoul elmenekült, s mikor Abdel szeme egyvonalba került
a gödör peremével, látta a távolodó szörnyhátat. A ghoul észak felé szaladt, el az úttól, egy
facsoport felé, mely csápként nyúlt ki Gorion sírja felé, a távoli Köntöserdőből.
Abdel a nyomába eredt, de minden egyes lépés egyre nehezebb volt, és kétszer meg is botlott,
de csak ment tovább, erőltetve görcsös izmait. Még mindig vakon a dühtől, nem gondolkozott el
különös merevségén. Egyik fájdalmas lépést a másik után tette a menekülő ghoul után. Újra
megtántorodott és elesett, állát keményen beleütötte a nedves, füves talajba. Egy légy vagy darázs
zümmögött a fülébe, és ő nyögve próbálta maga alá húzni a karját. Kicsit megvágta magát a saját
kardjával, amikor megpróbált felállni. A fájdalom új erőt adott, mintha hideg vízzel öntötték
volna nyakon. Felállt, és lépésről lépésre folytatta az üldözést.
Még fél tucat lépést sem tett meg, mikor újra elbukott. Ezúttal már kénytelen volt megállni és
elgondolkodni, ugyanis nem bírt megmozdulni.
Mintha egy örökkévalóságig feküdt volna ott, a kínzó vággyal, hogy a bűzös élőhalott után
rohanjon. Az a borzadály megette Gorion holttestét. Goriont –, aki egész életében Tormot
szolgálta Gyertyavár kolostorában. Aki felnevelt egy árvát, pusztán azért, mert így látta
helyesnek – haszontalan hullazabálók martaléka lett, dögevőké, akiket le kellene söpörni Toril
felszínéről.
Abdel bénult, izzó düh-masszaként hevert, és úgy ordított, hogy három mérföldes távolságban
elriasztotta a környék madarait. Egy kisgyermek Gyertyavárban sírni kezdett, és a szülei nem
tudták, miért. Egy cet -a Kardpart közelében úszva – érzékelte a hangot, és robajló válasza holtra
rémítette a környékbeli sahuagin közösségeket. Egy isten, aztán még egy másik is lepillantott,
mégis a puszta akaraterő volt az, ami segített Abdelnek, hogy felálljon.
Egy sikoly – erőtlenebb, rémültebb, gyengébb – hallatszott a sűrű fák közül. Abdel ólommá
merevedett lábain az erdőbe vonszolta magát, a hang után. Odabent sötét volt, és a zsoldos
hunyorogva próbált látni, de a szeme, akárcsak a lába, nehezen engedelmeskedett. Fogta a kardját
– nem túl erősen, és nem volt képes ellazulni. Kételkedett benne, hogy bírna harcolni, de ölni
talán tud, és abban a pillanatban ez meg is felelt neki.
Megbotlott valami nedvesben és nehézben, ami olyan büdös volt, hogy már hányt is, mielőtt
arccal a földre bukott volna. Arrébb gördült, de a folyamat elég lassú volt ahhoz, hogy reggelije
maradványai visszafröccsenjenek az arcába. Felmordult undorral vegyes dühében. A ghoulban
botlott meg, és csalódottság öntötte el. A szörnyeteg már halott volt.
– Megmondtam nekik – szólt fentről egy furcsán ismerős, nem-emberi hang. – Megmondtam
nekik, hogy azt az egyet ne egyék meg... azt az egyet ne.
– Korak – Abdel inkább hördült, mintsem beszélt. Sikerült újra feltápászkodnia, s amikor
letörölte a hányást az arcáról, megérezte a ghoul szagát, s azonnal megbánta az elhamarkodott
tisztálkodást.
– Korak, igen, az vagyok – szólt a ghoul. Egy fán ült Abdel felett, s a zsoldos felfelé tartotta a
kardját, nehogy a rém a nyakába ugorjon.
– Gazember – lehelte Abdel. – Te gazember...
– Én nem – felelte a ghoul sértődötten. – Én nem! Én tudtam! Én tudtam, hogy nem szabad
megenni. Mondtam nekik is, hogy ne egyék meg. Meg is öltem az egyiket neked.
– Micsoda? – motyogta Abdel. – Ki ölte meg...? – Mereven a fejéhez emelte a kezét, és
megtántorodott. Legszívesebben elterült és aludt volna – elterült és meghalt volna –, de tudta,
hogy állva kell maradnia. Mint mindig, mint mostanában szinte élete minden napján, bosszút kell
állnia. Egyenlítenie kell. Ölnie kell. Abdel fáradt volt.
– Megöltem ezt itt, aki megette öreg tanáromat, az apádat, bár nem emlékszem a nevére, az
apádéra -magyarázta a ghoul.
Abdel megrázta a fejét, és elindult.
– Így volt – erősködött Korak.
– Tudom, tudom – felelte Abdel.
– Veled megyek, jó? – fecsegett Korak. – Köntöserdőbe mész. Én ismerem Köntöserdőt.
– Nem – szólt Abdel. – Nem, ghoul. Megöllek, ha követsz. Szerencséd van, és most nem
intézlek el, akár te ölted meg ezt itt, akár nem. Mindegyikőtöket el kéne pusztítsalak. Ez lesz az
életcélom.
– Csak eszünk – próbált érvelni Korak. – Ahogy te is eszel, meg a tehenek, meg a malacok.
Eszünk.
Abdel nevetni szeretett volna, pedig sírhatnékja támadt. Mégsem tette egyiket sem.
– Ha követsz – ismételte –, megöllek.
Korak egy darabig még ült a fán, és nézte a távozó Abdelt. A zsoldos nem fordult hátra, s
amikor Korak alkalmasnak ítélte az időt, gyorsan előhúzta a fa odvából a kart, amit félretett.
Jóízűen beleharapott a rothadó húsba, és szélesen elvigyorodott.Csak eszünk – motyogta, ahogy
Abdel eltűnt a szeme elől, és derűsen lakmározott tovább, Gorion karján.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Az a tény, hogy Tazok küzd, végtelenül mulattatta Sarevokot. Az ogre fújtatott és vergődött a
bőrkötelékekben, és megpróbálta kikerülni a leereszkedő pengéket. Sarevoknak órákba tellett
megölni az ogrét, és Tazok érzett minden döfést és vágást. A szélesre nyitott fém “körte", ami
eltörte az ogre állkapcsát, egyben lehetetlenné is tette, hogy beszéljen. Sarevok persze nem
törődött vele, hogy mi mondanivalója lehetett volna Tazoknak. Nem vallatni akarta az ogrét, csak
megölni, tiszta célratöréssel, Sarevok apjának nevében, és a Vastrón ügyéért.
– Nagyon jó – pillantott fel Sarevok áldozatáról egy másik ogréra, aki – a vágott és a nedvedző
sebektől eltekintve – épp olyan volt, mint Tazok.
Az ogre elvigyorodott, aztán mintha elmosódni látszott volna az alakja. Sarevok nem érzett
késztetést arra, hogy pislogjon, mint a legtöbb ember, ha alakváltót lát működés közben.
Visszatért az igazi Tazok elpusztításának megkezdett foglalatosságához, s csak akkor pillantott
fel ismét, amikor az alakváltó már teljesen visszanyerte eredeti, sima szürke bőrű, nagy szemű,
ösztövér alakját. Sarevok nem emlékezett a lény nevére, de felismert egy kis forradást a
homlokán, és tudta, hogy ez a figura valaha már hasznára volt. A többi alakváltók, akik a
kínzókamra homályos zugaiból figyeltek, előléptek az izzó szövétnek meleg narancsszín fényébe.
Sarevok szeme sárgán, elismerően villant, ahogy végignézett titkos seregén.
– Jó munkát végeztetek – szólt Bhaal fia. – Beregost felbolydult. Most már nincs szükségem
ennyi katonára. Mindnyájan kaptok majd új küldetést, új megformálható személyiséget, közelebb
az otthonotokhoz. De most menjetek, érezzétek jól magatokat az éjszaka, aztán gyertek vissza...
Sarevok elhallgatott, és lenézett. Tazok tágra nyílt szemmel bocsátotta útjára utolsó véres
leheletét, a nyitott vaspecken keresztül.
Sarevok elmosolyodott és folytatta: – ...az utasításaitokért reggel. Jutalmatok az ajtónál vár
benneteket.
Az alakváltók egyszerre hajoltak meg és indultak el. Némelyik már járás közben kezdett
átalakulni. Ma éjszaka a város köznépével együtt kocsmáznak majd. Ez
gondolat szórakoztatta Sarevokot, bár korántsem annyira, mint a halott ogre látványa.
 Az az alakváltó, aki Tazok helyét vette át, szintén távozni készült, de Sarevok felemelt kézzel
megállította.
– Te nem – jelentette ki.
Az alakváltó visszafordult, kissé meghajolt, és nem szólt semmit.
– Te visszamész Beregostba, abban a másik alakban, amit ma tanultál meg.
Az alakváltó ismét meghajolt, és bőre elkezdett szőrt növeszteni – bár ez valójában nem szőr
volt, csak a fény furcsa törése mágikusan átváltozó testén. De Sarevok felkacagott a groteszk
látványra. Kis idő múlva egy alacsony, de erőteljes alkatú ember állt az asztal
túlsó végén, Sarevokkal szemben. Egészen jóképű volt
a maga durva, gondozatlan módján. Forradások szabdalták az arcát, ruházata kardparti zsoldosra
vallott -megkeményedett bőrök, fémpáncél-lapok. A férfi el-
mosolyodott, kimutatva csorba sárga fogait, s szemében rosszindulatú fény csillant. Vörös sörte
fedte máskülönben sima koponyáját.
– Kitűnő – szólt elismerően Sarevok. – Tamoko!
Az alakváltó megugrott, amikor a karcsú lány előtűnt a homályból. Tamoko végig jelen volt,
figyelte Sarevok hátát és az ogre gyomorforgató halálát, mégsem vette észre egyik alakváltó sem.
Sarevok látta, hogy a zsoldossá változott lény is felfigyel erre a tényre.
Tamoko mélyen meghajolt, de nem nézett sem az alakváltóra, sem a halott ogréra.
– Hozd ide Tranzigot a cellájából – mondta neki Sarevok. – Hadd találkozzon a hasonmásával,
mielőtt megölöm.

* * *

– Ha vége van, akkor vége van – szólt Khalid. – De ha nem, akkor miért...
– Hagyd már abba, Khalid! – szólt közbe Jaheira.
– Nincs semmi... Abdel...
– Kímélj meg ettől, Jaheira – vágott vissza a félelf.
– Mindnyájunk előtt nyilvánvalóvá tetted az érzéseidet. Jaheira szeme dühösen villant a
csaknem néptelen
ivó halovány derengésében. Majdnem három napja tartózkodtak már Beregostban, és vajmi
keveset tudtak meg a Vastrónról, viszont mindkettejüknek volt ideje gondolkodni.
– Én nem... – kezdte a nő, de elhallgatott, mert fogalma sem volt, hogyan fejezze be a mondatot.
– Szereted őt?
– És te szeretted Caressát? – fröcsögte. Khalid felsóhajtott, lehunyta a szemét, és megcsóválta a
fejét.
– Az már régen volt.
– Három hónappal ezelőtt volt, Khalid – válaszolt Jaheira. – És volt más is.
– Én... – most Khalidon volt a sor, hogy ne tudja befejezni a megkezdett mondatot.
– Ő Hárfás, Khalid – mondta Jaheira, noha a férfi is tisztában volt ezzel. – Még a nőidet sem
tudod rendesen megválogatni...
– Úgy gondolod?
Jaheira tántoríthatatlan volt. – Együtt dolgoztunk vele.
– Nem vagyok büszke rá, feleség... – kezdte Khalid.
– Ne nevezz így!
– Talán nem vagy a felségem? – kérdezte Khalid. – Legalábbis egyelőre.
– Hát egyelőre, talán.
 Khalid arca elkomorult. Áthajolt az asztalon, és az asszony szemébe nézett.
– Abdel egy szörnyszülött, Jaheira – mondta halkan. – A Gyilkosság Urának fia.
– Tudom – suttogta a nő, és elfordította a tekintetét. A poharára meredt. Inni akart, de a keze
remegett, és nem akarta, hogy Khalid lássa ezt. A férje hátradőlt, és az arckifejezése kicsit
engedett keménységéből.
– Hibáztassam a Hárfásokat? – kérdezte. Jaheira válaszul a fejét rázta. – Mielőtt csatlakoztunk
hozzájuk, boldogok voltunk.
– Amíg hűséges voltál, boldogok voltunk – felelte Jaheira, és újra szembenézett a férjével.
– Nos, jól van – szólt Khalid, s hangjában véglegesség csengett.
– Talán... – súgta Jaheira. Khalid megint előredőlt, hogy hallja. – Talán a Hárfások tették.
Tudod, hogy kihasználjuk Abdelt? Hogy is ne sajnálnám?
– Nem a sajnálat húz hozzá, Jaheira – vádaskodott Khalid.
– Nem, talán nem – helyeselt a nő. – De hát jobbak vagyunk a zhentariaknál? Hiszen az isten
tudja, mibe visszük bele ezt az egyszerű embert...
– Mindnyájunknak megvan a sorsunk – vont vállat Khalid. – Abdel egyszerűen csak...
intenzívebb, mint a legtöbb ember.
Jaheira megengedett magának egy kis nevetést erre a megjegyzésre. – Nem is tud róla.
– Segítene valamit is, ha tudná?
– Joga van hozzá, nem igaz? – kérdezte a nő, választ várva.
– De – mondta Khalid. – Van is meg nem is. Újra felteszem a kérdést: segítene ez rajta? Segített
Bhaal bármelyik gyermekén?
– A többiekről semmit sem tudok – felelte Jaheira. – De Abdelben megvan a jó. Talán az
anyjától – bárki is volt, vagy Goriontól, tőle biztosan... de van benne valami... valami tusakodás.
Könnyen öl, az igaz... ott a Baráti Kebelben... de könnyen bízik is. Hogyan tudnánk másképp
befolyásolni...?
Szavai zokogásba fulladtak, de hamar összeszedte magát. Szipogott egyet és elfordította a
tekintetét.Gyerekek kellettek volna nekünk – szólt Khalid. -Neked és nekem. Az sok mindent
megváltoztatott volna. Jó anya lennél. És az is vagy – Abdelnek.

* * *

Xan megdörgölte sajgó alkarját. Hagyta, hogy az ork legyőzze szkanderben, de ez épp olyan
fájdalmasnak bizonyult, mint amilyen hasznosnak. Éppen rendelni akart egy italt az orknak, de az
ocsmány alak, aki Foriknak nevezte magát, már ontotta is a szót.
– Tazok egy szemét – morogta Forik. – Még most is tartozik tizenhét rézgarasommal.
– Akkor talán segíthetnél megkeresni – szólt Xan. Az ork felhorkant. – Ha tudnám, hol
tanyázik, már
rég kivertem vón' belőle a rezem, elf.
– Embereket, embersz... orkokat és más... harcosokat toboroz. Kell hogy legyen valamilyen...
– Nem, nem – vágott közbe az ork. – Mindig csak rövid időre gyön a városba. De van egy
embere odaát a Vörös Bokrétába'.
– A fogadóban? – kérdezte Xan.
– Hol másutt? – mordult fel az ork. Tetőtől talpig végigmérte Xant. – Rühellöm az elfeket.
– Hogy mi? – rázta a fejét Xan.
– Rühellöm az elfeket – ismételte Forik, aztán elmosolyodva hozzátette: – De te jó vagy nálam.
– Rendes tőled – viszonozta az elf az ork csúf vigyorát. – Szóval Tazok a Vörös Bokrétában
van?
– Nem – felelte az ork. – Van egy embere Beregostban, valami Tranzing vagy Tazing. Ez a
Tanzanzig van a Bokrétába'.
– És próbáltad már kiszedni a pénzed ebből a...Tranzingból? – érdeklődött Xan.
Az ork vállat vont, és próbálta leplezni félelmét. -Nem ő tartozik nekem...

* * *

– Meddig fogunk ölbe tett kézzel ücsörögni? – kiáltotta a zömök öreg bányász a lassan
gyülekező sokaságnak, Beregost csöndes vásárterén. – Meddig hagyjuk, hogy Amn kedvére
játszadozzon velünk? Meddig tűrjük, hogy a testvéreinket kidobják az állásukból, hogy a bányák
tönkremenjenek, a megélhetésünk megszűnjön? Én nem költözöm Vízmélyére! Vízmélye nekem
semmi! Nekem ez az otthonom, én vasat bányászok, és ezt Amn nem veheti el tőlem, sem a
fiaimtól!
Xan könnyedén megérintette Khalid vállát, mire a félelf és felesége hátrafordultak és
üdvözölték.
– Tapogatózik? – biccentett az elf a szónok felé.
– Nemsokára háborúért fog kiáltani – jósolta Jaheira, és a bányász csakugyan errefelé
kanyarodott a beszédben.
– Ha amni fejek ellen kell fordítanom a csákányom a vasérctelérek helyett, akkor legyen úgy!
Elszórt tapsok hallatszottak a szaporodó tömegből, és valaki felordított: – Induljunk a harcba!
Egy amni ruhát viselő ember lassan kihátrált a térről. Tudta, hogy most jobb lesz tágulnia innen.
– Tazoknak van egy társa – jelentette Xan. – Valami Tranzing vagy Tanzing, aki a Vörös
Bokrétában lakik.
– Ez elég logikus – bólintott Khalid.
– Hallottunk már olyasmit, hogy Tazok korábban abban a fogadóban működött – szólt Jaheira. –
És hogy emberek keresték ott, idegenek délről, őt meg a jobb kezét. A Tanzig nevet viszont nem
hallottuk.
– Hagyjuk, hogy Amn megfojtson minket? – rikoltotta a szónok, s a tömeg, mely immár
meghaladta a száz embert, felhördült. Öklök emelkedtek a levegőbe.
– El kéne mennünk innen – mondta Xan a tömeget, és társai amni arcvonásait méregetve.
Khalid bólintott. Karon fogta a borzongó Jaheirát, és követte Xant, vissza a fogadóba. Amikor
beléptek az ajtón, a fogadós vad integetéssel próbálta magára vonni a figyelmüket.
– Uraim, asszonyom! – kiáltotta. Kopasz, szőrtelen és fogatlan emberke volt. – Nagy barátotok
visszatért, és megkért, hogy kérjelek meg titeket, hogy... hogy kérjelek meg...
– Nyugalom – tette kezét Xan a kis ember vállára, leereszkedő modorban.
– A szobájában vár benneteket.
Xan elmosolyodott, és a fogadós folytatta: – Mindenki elmegy! – panaszkodott, mintha ez afféle
magyarázat volna.
– Tartok tőle, hogy mi is ezt tesszük – felelte Xan. Az elanyátlanodott fogadós bólintott, és
elfordult.

* * *

– Gyere be – mondta Abdel a halk kopogásra. Az ócska ajtó csak annyira nyílt ki, hogy Jaheira
becsusszanhasson rajta. A zsoldos biccentett, és a az asztalon álló mosdólavórra pillantott. A nő
már átöltözött. Lágy
zöld selyemblúza és egyszerű vászonszoknyája kevésbé katonásnak mutatta, mint amilyen
valójában volt. Abdel nem akarta Jaheirát, a nőt – Jaheirát, a feleséget látni. A nő lassan elindult
feléje, de nem ment túl közel.
– Megtudtunk néhány dolgot – mesélte Jaheira halkan. – Te jól vagy?
Abdel mosolyogni próbált, de képtelen volt rá. Órák óta próbálta lecsutakolni magáról az út és a
ghoulok mocskát, egy lavórba mártogatott rongydarab segítségével. Levette az ingét, és érezte
magán Jaheira pillantását. A nő tekintetétől átforrósodott a bőre.
– Tazoknak van egy embere Beregostban – folytatta Jaheira, mert látta, hogy Abdel nem óhajt a
Gorion sírjánál tett látogatásról beszélni. – Van egy Tranzig nevű alak az egyik fogadóban, aki
segít Tazoknak harcosokat felbérelni a vastrón számára. Xan elment megkeresni, hogy szemmel
tarthassa. Khalid jön és szól, ha az ember elhagyja a Vörös Bokrétát.
Abdel bólintott, bár alig hallotta a nő szavait.
– Én... – kezdte a zsoldos.
A nő válaszul közelebb lépett. Abdel kinyújtotta a kezét, és megérintette Jaheira szoknyájának
finom anyagát. Érezte a nő combjának kemény melegét. Jaheira odalépett hozzá, mire Abdel
szinte önkéntelenül csókolgatni kezdte az asszony feszes hasát, a blúz selymén keresztül. A
zsoldosnak bizsergett a bőre. Élesen vette a levegőt, és hallotta, hogy Jaheira is ugyanígy tesz.
Volt valami tökéletes ebben az érintésben – és valami tökéletesen rossz.
Abdel szelíden eltolta magától a nőt, és Jaheira felsóhajtott.
– Khalid és én... – kezdte, de elhallgatott, amikor a zsoldos megrázta a fejét.
– Érzem... – mondta halkan Abdel. Megköszörülte a torkát és folytatta: – Két hang szól a
fejemben, azt hiszem. Az egyik ölni akar, imád ölni, a másik pedig... a
másik nem is tudom, mit akar, olyan ritkán hallom. Az a hang, amelyik ölni szeret, az akar
téged.
Jaheira napbarnított arcán könnycsepp gördült le, s a nő Abdel hajába túrt. A zsoldos az asszony
kezére tette a kezét, megfogta, és elhúzta a fejétől. Amikor elengedte, Jaheira elment.

TIZENHARMADIK FEJEZET

– Lettek lovaink – szólt Khalid. – Hála Abdelnek.

– Szkander – mondta a zsoldos. – Micsoda fura szórakozás!
Khalid elmosolyodott, és célzatosan Jaheirára pillantott, aki Abdel hatalmas karját csodálta. A
nő elkapta a férje tekintetét, és elvörösödött. “Ne szólj semmit!", mondta a tekintete.
– Remek – felelte Xan. – Szükségünk is lesz rájuk. Az elf egy alacsony, zömök férfira mutatott,
akinek vörös sörtehaja csillámlott a halovány reggeli napfényben. Tranzig volt, s éppen egy
gyorsnak tűnő lóra szállt fel az utcán, a még szunyókáló Vörös Bokréta fogadó előtt.
A négy útitárs látszólag céltalanul álldogált. Feltételezték, hogy Tranzig nem tudja: szemmel
tartják. A vörös ember poroszkálva indult lován a városból kivezető úton északra, Baldur Kapuja
felé.
– Gyerünk – szólt Abdel, miközben felmászott új lovára, a zömök barna csődörre.
Tranzig elég korán indult ahhoz, hogy ne kelljen a menekülők közé zsúfolódniuk, s hagyták őt
eltűnni szem elől, mielőtt a nyomába eredtek volna. Xan és Abdel könnyedén követni tudták a
patanyomokat a sáros úton. Abdel több okból is örült, hogy végre maguk mögött hagyják
Beregostot. Nézte az utat, a lovát, a fákat, a fejük felett köröző sast – nézett mindenhová, csak
Jaheirára nem. A nő sem pillantott őrá. Némán lovagoltak vagy egy órán keresztül, és senkivel
sem találkoztak.
Xan vette észre először a hat gyalogos alakot, akik még csak apró pontoknak látszottak a
távolban. Lassan haladtak a fűben, az út felé.
– Találkozni fogunk az úton -jegyezte meg Abdel, és nyugtalansággal töltötte el a randevú
lehetősége.
Xan vállat vont. – Egyszerű utazók.
– Talán – felelte Abdel. – De láttam én már karón varjút... jobb, ha résen vagyunk.
– Én azt mondom, hogy afelé az épület felé tartanak, ott – vélte Khalid. Egy roskatag építmény
felé mutatott a távolban. A fehér kőházat ellepte a gyom, a vadszőlő, a folyondár. Vékony sárcsík
jelezte a hajdani utat, mely a templom-maradványnak tűnő alkotmány felé vezetett.
– Ha el tudjuk kerülni őket – szólt Jaheira –, akkor jobb, ha megtesszük. Nem hagyhatjuk, hogy
Tranzig túlságosan eltávolodjon. Ne feledjétek, hogy meg kell találnunk ezt a Vastrónt, és, ha
szerencsénk van Tranzig odavezethet. Ha ezek valami zarándokok, akik imádkozni jöttek a
templomhoz, csak csinálják.
Abdel rábólintott Jaheira egyszerű, biztonságos okfejtésére, de nem táplált vérmes reményeket a
dolgok békés kimenetelével kapcsolatban.

* * *

Abdel lova kapta az első találatot, és nyihogva hanyatlott le. Elugorva az állat zuhanó tömege
elől, Abdel a földre vetődött, és karddal a kezében pattant fel. Jaheira hátasa felágaskodott és
levetette utasát. A nő éleset nyikkant amikor földet ért, és egy ideig küszködött a kardjával, de
más baja nem esett. Xan lecsusszant a nyeregből, és a lova farára vert, hogy távol tartsa az állatot
a támadóktól.
Abdel nem is tudta, minek nevezze az ocsmány, emberforma teremtményeket. Valamiféle
olívazöld kocsonya borította testüket – vagy talán abból is voltak. Hatan jöttek az állítólagos
zarándokok. Abdel látta a csontvázukat a kocsonya alatt. Zsigereket nem bírt felfedezni bennük.
Mintha a húsuk valamiképp megkocsonyásodott volna, és a csontjaikra tapadt, az élet
megcsúfolásaként. Vadkutyákként támadtak a csapatra, s Abdel úgy sejtette, hogy társai közül
lesz, aki elesik. Xan rásuhintott az egyikre, mire a zöld kocsonya kilövellt az útra. A lény
megtántorodott, de folytatta a harcot. A szörnyetegek kitárt karokkal támadtak, mintha magukhoz
akarnák ölelni áldozatukat. Abdel el sem tudta képzelni, milyen hatása lehet a félfolyós,
algaszagú kocsonyának az élő szervezetre, de nem állt szándékában a saját bőrén megtapasztalni.
Mintha felismernék az erőt, a szörnyek közül három is Abdelre rontott, aki vad elszántsággal
védekezett. A vágásoknál jobban vigyázott arra, hogy ne fröccsenjen rá az undok massza, mint
arra, hogy cselesen küzdjön.
Jaheira sakkban tudta tartani ellenfelét, akárcsak Xan, Khalid azonban szorongatott helyzetbe
került. Saját rémült lovának hátrált.
Abdel lefejezte az egyik rémet, mire az összerogyott. Nem olyan volt, mint egy összeeső ember:
szinte le-toccsant a földre, mintha elenyésztek volna a csontjai. Abdel nem is látta már a csontváz
sötétszürke körvonalait. A másik kettőből az egyiknek mégis sikerült megérintenie a zsoldost.
Abdel összerándult és kicsapott. A ragacsos anyag a láncinge ujját érte, s a zsoldos hátrálva
próbálta lerázni a masszát. A ragacs a földre csattant, s Abdel esküdni mert volna rá, hogy
elindult volt gazdája felé. A páncéling ujján csak egy fénylő folt maradt, és Abdel nézte, hogy
nem akarja-e átégetni a bőrét.
 Csak egy pillanatig figyelte, aztán úgy döntött, hogy a lények anyaga nem maró hatású.
Amazok mégis nagyon igyekeztek őt összeragacsozni, de Abdelnek fogalma sem volt róla, miért.
Jaheira felsikoltott, inkább dühösen, mint rémülten, de Abdel nem fordulhatott hátra. El volt
foglalva a két rémmel, akik elkeseredetten kapkodtak feléje. Egy másikat is levágott, és rájött,
hogy a kardját vastagon borítja a nyúlós, undok anyag. Határozottan nehezebbnek is érezte a
kardot. Fogást váltott, hogy alkalmazkodjon a tehernövekedéshez, és utolsó ellenfele felé fordult.
Ez mintha tanult volna társai pusztulásából: elhátrált Abdel csapásai elől, és lentről próbálta
elkapni Abdel lábát.
– Khalid! – sikoltotta Jaheira. Abdel lépteket hallott – nehéz, gyors, és szabálytalan lépteket,
jobb felől a fűből, de a lába után kapkodó lényen kellett tartania a szemét. Zajos toccsanást
hallott, és tudta, hogy valaki végzett egy kocsonyalénnyel.
– Khalid! – kiáltotta most Xan. Kétségbeesés volt a hangjában, ami egyáltalán nem tetszett
Abdelnek.
A zsoldos tudta, hogy Khaliddal valami baj van. Megpörgette a kardját a feje fölött, hogy
fentről csapjon le ellenfele fejére. A szörnyeteg meglátta a lehetőséget, a földre vetette magát, és
Abdel sípcsontja felé rúgott. Abdel azonban számított a támadásra, és ügyesen átugrott a nyálkás
lábak fölött. Megpördült a levegőben, és hátraesett. Maga mögé csúsztatta kardját, és közvetlenül
a lény mellett ért földet. Akkor látta, hogy túlságosan is közel, amikor már késő volt. A kard
felhasította a lény “bőrét", s annak csontjai eltűntek. Abdel kipördült az útból, kardját a
nyálkahalomban hagyva. Felállt, és azonnal keresni kezdte testén a kocsonya nyomait.
– Khalid! – kiáltotta újra Jaheira. – Abdel...
A zsoldos megugrott, de nem Jaheira kiáltására. A nyálkatömeg megindult feléje. Kocsonyás
csápok emelkedtek ki belőle, kígyónyelvként csapkodva. Abdel felemelte a kezét, hátralépett, de
még tétovázott. A kardja
még mindig a masszában volt, és bár jobban érezte volna magát felfegyverkezve, nem volt
biztos benne, hogy a penge segítene. Úgy tűnt, hogy ha levágja a szörnyeket, azzal csak
kizökkenti őket emberi alakjukból, de nem fosztja meg a támadás képességétől. Egyáltalán, el
lehet pusztítani őket ebben az eredeti formájukban? Jaheira kántálni kezdett, és mind Abdel, mind
Xan hátráltak. Az Abdel felé araszoló kocsonya vastag csápot növesztett, és visszahúzta, mintha
lecsapni készülne. Abdel felemelte az öklét. Még mindig nem tudta, hogyan védekezzen a valami
ellen, de aztán Jaheira befejezte a kántálást, és ugyanakkor a kocsonya is megállt.
– Ezek növények – állította a nő. – Legalábbis olyan a szaguk.
– Mit csináltál velük? – érdeklődött Abdel.
– Mielikki kegyéből – felelte a nő – most néhány percig mozgásképtelenek lesznek.
Abdel lehajolt és a kardja után nyúlt, de csak jókora erőfeszítéssel tudta kihúzni a
mozdulatlanná dermedt nyálka ragacsos fogságából.
– Khalid! – szólt Jaheira. – Hol van Khalid? Abdel körülnézett, de csak Xan távolodó hátát
látta.
– Erre! – kiáltotta az elf.

* * *

– Ezt elfek csinálták – mondta Xan, az omladozó templom köveinek elmosódott véseteit
tanulmányozva. – Valamikor nagyon-nagyon régen.
– Khalid! – jajdult fel újra Jaheira. Sírt, és bár először szégyellte magát emiatt, most már nem
törődött a látszattal.
 Abdel levélzizegést hallott a falrész másik oldaláról. Abbahagyta a kardja tisztogatását, de
csakhamar megállapította, hogy mindössze egy mókus matat odaát.
A kis jószág felrohant egy oszlop oldalán, aztán eltűnt a növényzet között.
– Miért futott el? – kérdezte Xan, de nem várt választ.
– Rámászott – felelte remegő hangon Jaheira. – Rámászott az a... ragacs. Mi volt az? Mik voltak
azok a lények?
Abdel megrázta a fejét. Nem tudta, mit mondjon. Most, hogy ilyen érzelmi pánikban látta
Jaheirát, úgy érezte, helyesen cselekedett, amikor eltolta magától, de ez persze nem tette a dolgot
kevésbé fájdalmassá.
– Khalid! – kurjantotta Abdel, hogy a kínálkozó feladattal palástolja érzelmeit.
Ismét levélzizegés hallatszott, és Abdel felsóhajtott. -Átkozott mókusok – morogta, és rálépett
egy csorba padlólapra. A lap abban a pillanatban omlott be alatta, amikor Khalid kitört a
növényzetből, és rávetette magát.
Abdel derékból meghajolt, ösztönösen elhúzódva a támadás elől, és ez elég volt ahhoz, hogy
hátrabukjon, el Khalidtól, és hatujjnyit lefelé a többi roskatag kőhöz. Jaheira felsikoltott.
Fájdalmas, kétségbeesett, jellegzetesen női hang volt ez, ami összeszorította Abdel szívét.
Khalid átváltozáson ment keresztül. Kezdett olyan lenni, mint a ragacsos lények. Abdel máris
átlátott a bőrén. Látta a csontok homályos árnyait. A belső szervek gyorsan zsugorodtak, de
Abdel még tudta követni az eltűnésüket. Khalid bal szeme eltűnt, a jobb pedig gyorsan
feloldódott, miután belesüppedt a kocsonyás masszába, ami valaha a feje volt. Az agynak már a
nyoma sem látszott, és Abdel tudta, hogy a félelf halott.
Xan valami ősi elf szitkot mormolt. Jaheira a “nem" szócskát ismételgette újra és újra.
A Khalid-lény újra Abdelre vetette magát, nyálkalába émelyítően cuppogott az egyenetlen
kövezeten. Abdel nem gondolkodott, csak reagált: maga elé emelte a kardját. A penge lassan, de
könnyen csusszant át Khalid karján, s a kar Abdel mellett kenődött szét a földön. A zsoldosnak
hátra kellett szökkennie, hogy ne érjen hozzá a kocsonyához.
-Abdel... – köhécselte Jaheira könyörgőn, de Abdel el sem tudta képzelni, mit akarhat tőle a nő.
Khalid egyre csak ment feléje, Abdel pedig hátrált. Kivédte a lény támadásait és próbálta nem
megölni, pedig ez már úgysem Khalid volt. Apró vágásokat ejtett a lényen, hátha meghátrálásra
készteti, de a kocsonya nem érzett fájdalmat.
– Abdel, az isten szerelmére... – szólt Xan.
Abdel lehunyta a szemét, és előredöfött Khalid testébe. Érezte, ahogy a massza összeomlik, és
újra kinyitotta a szemét.
Jaheira fojtottan jajdult fel: – Nem!
Khalid szétomló csonthalommá hullott. Egyik kezének ujjízületei még mozogtak a reszkető
kocsonyatömegen, mintha valamit ki akarnának szedni belőle.
-Az égre... – kezdte Xan, de aztán elfordult, néhány lépést arrébb botorkált, aztán lehuppant a
földre. Abdel Jaheirára nézett. A nő arca a fájdalom maszkja volt. Gyönyörű, finom vonásai
eltorzultak. Abdel tudta, hogy soha többet nem akarja látni ezt a kifejezést Jaheira arcán. A nő
visszanézett arra, ami a férjéből maradt, és a felhős égboltra kiáltott.
Abdel reszkető kézzel kotorászni kezdett a zsebében és elővette a másik fiolát, amit Nashkelben
vásárolt. Eldobta a kardját, és kihúzta az üvegcse dugóját. Viasz hullt hangtalanul az ölébe. A
fiola tartalmát a remegő nyálkára öntötte, ami éppen be akarta kebelezni. Elfordította a fejét, és
visszatartotta a lélegzetét.
– Ó -jajdult fel Jaheira. – Ó ne, Khalid...
A kocsonya sisteregve, csípős füsttel oszlásnak indult. Abdel lehunyt szemmel állt, és hallgatta
Jaheira sírását.
 – Honnan tudtad, hogy ez működni fog? – kérdezte Xan egy idő után. – Már a sav, úgy értem.
Abdel vállat vont, és nem nézett az elf szemébe. – Tudom, hogyan kell embereket megölni.
Mindig tudom, hogyan kell.

* * *

Tranzig lovának nyomai a templomtól alig egy mérföldnyire északra letértek az útról. Abdel
hiábavalóan keresgélte saját lovát, de aztán eszébe jutott, hogy a hátast is megfertőzte az
olívaszín ragacs, ezért Khalid lovára pattant fel. Néma csendben lovagoltak. A hűvös szél zizegve
borzolta a száraz füvet. Madarak, méhek és szúnyogok neszei, ennyi volt csupán az élet a
környéken. Jaheira abbahagyta a sírást. Abdel néha rápillantott, zavartan az erős érzések
látványától. A nő szemei kivörösödtek, arca megduzzadt. Abdel attól tartott, hogy egyszercsak
kirobban. Nagyon úgy nézett ki.
Gyorsan és keményen vágtattak, mert tudták, hogy sok időt elvesztegettek a harccal. Tranzig
már mérföldekkel előttük járhatott, és kezdett sötétedni. Messze nyugaton a nap éppen érintette a
távoli Köntöserdőt jelentő fekete vonalat.
Tranzig nyomai egy keskeny, sáros állatcsapást követtek, a dombok alját kerülgetve. Ez eléggé
nehézzé tette az elöl lovagló Abdel számára, hogy belássa a terepet, mégsem lassítottak.
Mindhárman szerették volna végre maguk mögött hagyni ennek a délutánnak az iszonyatát.
Abdel remélte, hogy soha többé nem kell ilyen beteges, ocsmány, lehetetlen halállal találkoznia.
Így nem szabad senkinek elpusztulnia, kocsonyává omolva, hogy
aztán leöntse savval a feleségének a ... kicsodája is? Nem szeretője, de valamije. Mert jelent
valamit Jaheirának. Az ilyesfajta kapcsolatnak Vízmélye civilizált udvaraiban talán volt neve, de
Abdel tapasztalata erre nem terjedt ki...
Gondolatai egymásra halmozódtak, aztán szétrebbentek, amikor a lova hirtelen megtorpant. A
többiek követték példáját, de Jaheira, aki valahol egészen máshol járt, csak Abdelen túl tudta
megfékezni hátasát. Az egyik ló – talán Xané – hangosan felhorkant, de Abdel lecsillapította.
Lecsusszant a nyeregből, szájára szorította mutatóujját, és elkezdett felfelé mászni egy alacsony,
lavórforma dombra.
Xan mintha mondani akart volna valamit, de inkább engedelmeskedett Abdel néma
parancsának, és csendben maradt. Az elf és Jaheira leszálltak lovaikról, és követték Abdelt, fel a
dombra. Odafent lekuporodtak egy apró, tüskés bokor mögé, s Abdel egy magányos alakra és
pihent lovára mutatott, a kis ösvény mellett. Tranzig a kezében tartotta az állat egyik patáját, és
mintha kipiszkált volna valamit a patkóból.
– Majdnem nekimentünk – suttogta Xan. Abdel bólintott, Jaheira pedig szinte némán sóhajtott
fel. Olyan gyűlölettel tekintett le Tranzigra, mely szinte maszkként fagyott az arcára, mégsem
rejthette el a fájdalmat.
Néhány percig figyelték Tranzigot, aztán meghallották, hogy az egyik lovuk mozgolódik.
Tranzig élesen felpillantott, és Xan halkan elkáromkodta magát elfül.
A vörös ember egy darabig figyelt, aztán visszaszállt lovára, és nyugodt tempóban folytatta útját
a csapáson. Abdel körülnézett, hogy a magaslatot kihasználva megpróbálja felmérni, merre tart
Tranzig. Három füstcsíkot látott felszállni négy magasabb, kerek tetejű domb mögül.
– Vacsoratüzek – mondta halkan.
Magányos csillag tűnt elő a felhők mögül. Rohamosan közeledett az éjszaka, ezért Abdel
emlékezetébe
véste a tüzek helyét, aztán mindannyian lementek, hogy tábort verjenek odalent.
 * * *

Jaheira reszketett, és Abdel legszívesebben átölelte volna. Arra gondolt, hogy milyen érzés
lenne, és felsóhajtott, mikor gondolatai zavarba ejtő területekre kanyarodtak. Hagyta a nőt
egyedül kuporogni és remegni. A férj nemrég halt meg, s a gondolat, hogy akár Jaheira, akár az
éles szemű Xan arra számít, hogy közeledik a nőhöz, undorral töltötte el. Az éjszaka egyre
hidegebb lett, és nedves szél fújt. Csillagok pislogtak a rohanó felhők foltjai között. Xan
javaslatára nem gyújtottak tüzet. Az elf tartott tőle, hogy a Vastrón táborának, ahová Tranzig
igyekezett, felderítői is lehetnek, akik könnyen észrevehetik a tüzet ilyen közel a tanyájukhoz.
– Szóval zhentek – szűrte a szót Abdel összeszorított, remegő fogai közül.
– Valószínű – felelte Xan. – De biztosat kell tudnom.
– Nem csak neked – szólt Jaheira a sírástól fátyolos hangon. Igyekezett elfojtani a zokogást.
– Mindnyájan mehetünk – mondta Abdel. – Hárman, a meglepetés erejével...
– ...csúfos vereséget szenvednénk a több száz zhentari fegyverestől – fejezte be helyette Xan. –
Nem, köszönöm, ebből nem kérek.
– Honnan tudod? – kérdezte Abdel. – Lehet, hogy csak ez a Tranzig, meg négy vagy öt büdös
ork van ott. Elég sokat elintéztünk ezekből a vastrónosokból.
– Xan csak azt akarja mondani, hogy nem lehet előre tudni – szólt Jaheira. – Lehetnek több
százan is – a bányák ellen gyülekező banditasereg... nem lehet tudni.
– Háborút akarnak kirobbantani – szólt Abdel. – Ha van seregük, miért öntözgetnének
mindenféle löttyöket a vasércre?
– Én oda tudok menni – ajánlkozott Xan. – A sötétben odalopózok és körülnézek.
– És megöleted magad -jegyezte meg halkan Jaheira. – Vagy még rosszabbul is járhatsz.
– Voltam már a Vastrón fogságában – felelte az elf.
– Ettől tartok – mondta Abdel. – Ne vedd sértésnek, Xan, kitűnően bánsz a karddal, de...
– De mi?
– Szükségünk van rád – állította Abdel helyett Jaheira. – Sokkal inkább, mint bármikor.
Xan együttérzően elmosolyodott, és elkapta Jaheira elcsigázott, kivörösödött pillantását.
– Elf vagyok – felelte Xan egyszerűen.
Abdel felsóhajtott, aztán vállat vont. – Őrült vagy.
Jaheira lassan, mereven mozdult, s egy arany karkötőt húzott le a jobb kezéről. Xannak
nyújtotta az ékszert.
– Szerencsét hoz – mondta.
– Neked hozott? – kérdezte az elf fanyar mosollyal.
– Egy darabig igen – válaszolta fojtottan a nő.
Xan elmosolyodott, és elvette a karkötőt. Látható csodálattal vizsgálgatta. Csavarodó inda-
mintás véset kanyargott a széles aranypánton. Xan Abdelre pillantott, tisztelgésképpen a
homlokához érintette a karkötőt, aztán eltűnt a sötétben. Abdel csak az első három lépését
hallotta.
– Ügyes – szólt. – Eleget láttam már ahhoz, hogy tudjam. Minden rendben lesz.
Jaheira bólintott. Nem hitt a dologban, de abban sem, hogy van más választás.
– Fázom – mondta néhány hosszú, néma perc után.
– Nem készültünk fel rendesen az útra – Abdel hangja harsánynak és esetlennek tűnt.
Megköszörülte a torkát, és halkabban folytatta: – De Xannak igaza van, nem rakhatunk tüzet.
– Ölelj át! – kérte hirtelen a nő, mintha gyorsan ki akarná bökni. – Ülj mellém, Abdel! Ülj ide!
– sírni kezdett, és a férfi melléje húzódott. Az asszony szinte aprónak tűnt hatalmas karjai közt.
Jaheira nem sírt sokáig, és a zsoldos csak ült ott az ölelésben, meglepetten, hogy mindez olyan
ismerősnek tűnik, mintha így lenne rendjén.
– Hazudtunk neked – suttogta a nő.
– Tudom – felelte Abdel, pedig soha nem gondolt erre.
– Mindnyájan.
– Tudom – súgta vissza Abdel, és Jaheira sírt még egy kicsit.

* * *

Abdel olyan kék égre nyitotta a szemét, amilyet már jó ideje nem látott. Azonnal tudatára ébredt
Jaheira meleg testének a sajátja mellett. A nő feje az ő karján nyugodott, s bár cseppet sem volt
nehéz, súlya és melege olyan érzés volt a férfi számára, mintha az egész világ ölelné. Jaheira
könnyei Abdel vállára száradtak, a durva takaró pedig, amit a zsoldos ráterített, lecsúszott már,
felfedve a nő jobb vállának szelíd, sima ívét. Mélyen, egyenletesen lélegzett, ellazulva és
ellazítóan. Abdel lehunyta a szemét és csak feküdt, sütkérezve az asszony közelségében és meleg
lélegzetében.
Jaheira megmozdult alvás közben, és jobb térdét úgy húzta fel, hogy az végigsúrolta Abdel
lábát. A zsoldos teste reagált, a szemei kinyíltak. Megköszörülte a torkát és megmozdult,
felébresztve a nőt. Jaheirát mintha meglepte volna a testközelség: szelíden elhúzódott. Elpirult, és
gyönyörű volt.
– Hol van Xan? – kérdezte, és hangja épp oly lágy volt, mint a bőre.
– Én... – Abdel azt akarta mondani, hogy nem tudja, de hirtelen libabőrös lett az egész teste, és a
hűvös hajnalban is veríték ütött ki rajta. – Tormra – lehelte. -Hát még nem jött vissza?
Jaheira, aki még nem ébredt fel teljesen, megrázta a fejét, és azt mondta: – Én azt hittem, hogy...
– Ekkor ő is észbekapott. – ...soha nem jön vissza?
-Az istenekre! – átkozódott Abdel, a kardja után kotorászva. – Elaludtam. Nem tudom elhinni,
hogy elaludtam, amíg ő odakint volt.
– Mindketten elaludtunk – felelte Jaheira, bár ez egyiküket sem vigasztalta túlságosan. – Már
rég vissza kellett volna jönnie.
Abdel megtalálta a kardját, és túl gyorsan bújt bele a láncingébe, aminek az lett a
következménye, hogy sok láncszem összeakadt.
– A nyavalya törje ki! – kiáltotta nagyon is hangosan ahhoz képest, hogy olyan közel voltak a
Vastrón táborához.
– Abdel – suttogta fojtottan Jaheira. – Hadd segítsek! A férfi érezte a nő hűvös, lágy kezét,
amint eligazgatja rajta a láncinget.
– Megtalálom – mondta Abdel. – Megtalálom, még ha...
– ...egész Torilt kell is kiirtanod? – fejezte be helyette Xan.
Abdel és Jaheira egyként ugrottak fel a hangra. Abdel megkönnyebbült és bosszúsan kifújt
levegője hurrikánként zúgott a csendes reggelben. A madarak válaszul csicsergésbe kezdtek. –
Vagy megcsókolnom Umberlee...
– Xan! – vágott közbe Jaheira. – Hol jártál?
– Békésen alukáltam egy gyönyörű nővel az oldalamon – tréfálkozott az elf. – Vagyis nem, az
nem én voltam...
– Xan! – szólt közbe Abdel. – Mit találtál?
Az elf nevetett, Jaheira pedig elfordult, hogy összeszedje a holmiját. Halkan füttyentett a
lovaknak, s az egyik állat halk nyihogással felelt.
– Tényleg, mit is találtam? – szólt Xan, s elővette az apró bőr hátizsákot, amit még Khalid
vásárolt neki Beregostban. Először belenézett, mintha nem lenne ínyére, hogy belekotorjon. –
Nem hiszem, hogy zhentariak.
Inkább banditáknak látszanak – orgyilkosok, zsiványok, mindenféle kis senkik –, de
szervezettek, és tényleg túl sokan vannak ahhoz, hogy mi hárman lekaszaboljuk őket... sajnálom,
barátom. Abdel enyhén elvörösödött Xan vigyorára.
– De azért sikerült bejutnom, és egy kicsit körülnéznem – folytatta az elf. – És ezeket találtam. –
Két dolgot szedett elő a zsákjából: egy takarosan összehajtogatott iratot, és egy komoly kinézetű
könyvet. Abdel tekintetét elsősorban a könyv vonzotta. Kinyújtotta hatalmas kezét, s az elf
óvatosan átadta neki a kötetet. Furcsa volt a tapintása – olyan, mint a bőr, de simább, és valahogy
szárazabb. Különös, szürkészöld színű, és az érintése hasonló érzéseket váltott ki Abdelből, mint
Jaheira bőre. Eszébe jutott a nő lábának súlya a sajátján, és mélyen beszívta a levegőt. A könyv
fedelén egy szimbólumot látott, amit ismert, de nem egészen tudott hová tenni. Faragott
dombormű volt, úgy nézett ki, mint egy kettéhasított emberi koponya egy kör közepén, amely
könnycseppekkel – vagy vércseppekkel -van teliszórva. A rögzítést két hosszú, meglepően
finommívű fémcsat biztosította. Abdel kinyitotta a könyvet, s gondosan elrendezett, ügyesen
illusztrált szöveget talált benne, számára elsőre ismeretlen nyelven. Lapozott egyet, s egy
fagyűrűhöz kötözött nőt ábrázoló rajzot pillantott meg...
Abdel hangos csattanással összecsapta a könyvet, és megfeszítette a könyökét, mintha el akarná
dobni, de a keze nem nyílt szét. Valójában nem akart tőle megszabadulni, de nem is akarta látni
többet.
– Jól vagy? – érdeklődött Jaheira. – Abdel! – szólt rá a zsoldosra, amikor az nem válaszolt.
– Jól vagyok – felelte Abdel. – Hol találtad ezt a könyvet?
Xan zavartnak tűnt, meglepte a kérdés. – Egy állványon volt, az egyik sátorban. Fontosnak és
drágának
látszott. Nem volt a közelben senki, így hát magamhoz vettem. Mi az?
– Gonosz dolog – mondta Abdel egyszerűen. Jaheira és Xan értetlenül néztek össze. –
Valahová... biztos helyre kell rejteni. El kéne vinnem Gyerryavárba.
– Remek – helyeselt sietve Xan. – Biztos, hogy...
– Igen – vágta rá Abdel, és a hátizsákjába süllyesztette a kötetet.
– Nos – szólt az elf –, rossz híreim is vannak. A karkötő, amit adtál, Jaheira, lecsúszott a
kezemről. Elvesztettem.
Xan felmutatta vékony csuklóját, mintha bemutatná, hogy még nem sokat hízott.
Jaheira elmosolyodott. – Sebaj, amúgy sem hiszem, hogy...
Abdel hirtelen nekilódult, s ugyanebben a pillanatban a tábor melletti sűrű bozótos zörögni
kezdett. Valami nagy távolodott tőlük a növényzetben, s Abdel villámgyorsan a nyomába eredt,
kezében karddal.
A zsoldos hamar elérte a tüskés ágat, s egykettőre meglelte a menekülő nyomát. Nagy, szinte
lezser léptekkel haladt, és három szívdobbanásnyi idő alatt rajta volt áldozatán. Nem is állt meg
megnézni, ki az, hanem beledöfött a visszahúzódó alak tarkójába, s a penge vége a menekülő
száján jött ki. A sebesültnek nem volt ideje felsikoltani. Utolsó lehelete véresen buggyant fel a
tüdejéből. Abdel odalépett mellé, és fél lépéssel a feje mellett állt meg.
Jaheira és Xan rontottak ki a sűrűből, s Jaheira egy lépést visszahátrált a véres jelenet láttán.
Abdel várta, hogy jöjjön az lázas érzés, ami mindig elfogta, mikor ilyen gyorsan ölt, tétovázás
és irgalom nélkül. Úgy fogta fel ezt az érzést, mint egyfajta jutalmat, amiért követi gyilkos
ösztöneit. Bűntudatos öröm volt ez, de az egyetlen öröme hosszú időn át. Most azonban nem jött
el. Abdel felpillantott, és Jaheira tekintetével találta szembe magát.
– A tábor felé tartott – mondta Abdel, és maga sem tudta, miért érez kényszert a
magyarázkodásra.
Xan leguggolt a hulla mellé, és morogva fordította meg a testet.
– Az egyik bandita – jelentette ki.
– Mennünk kéne – szólt Jaheira. – Jöhetnek többen is.
– Azt hiszem, a térkép mutatja a következő lépésünket – jegyezte meg Xan.
– Térkép? – kérdezte Abdel.
– Míg te azt a könyvet böngészted – szólt Jaheira –, Xan megmutatta nekem a térképet, amit
talált... az a papirusz az.
Abdel bólintott.
– Az egyik bányásztábor helyét is jelzi – mesélte Xan.
– A Vastrón egyik bányásztáboráét, mélyen a Köntöserdőben.
– Szóval maguk bányásszák ki a saját vasukat – jegyezte meg Abdel. – És magas áron
eladhatják majd, ha a nashkeli bányák tönkremennek. Ez a zhentariak-ra vall.
– Itt, a táborban halmozzák fel az ércet – állította Xan.
– Több csillét is láttam.
– És mindez az aranyért – vélte Jaheira.
– Ennél kevesebbért is csináltak már sokkal rosszabbat is – felelte Xan.
Abdel bólintott.
– Nem szívesen mennék a Köntöserdőbe – szólt Jaheira. – Hallottam egyet-mást...
– Én is – tódította Abdel. – De ha van vezetőnk...
– Vezető? – kérdezte zavartan Xan.
– Segíts felemelni a testet – mondta Abdel. – Ő is velünk jön.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

-Annyi minden bűzlik ebben a dologban, hogy azt sem tudom, hol kezdjem... – mondta Jaheira.
Elhallgatott, amikor Abdel a szájához emelte az ujját, és oldalra billentette a fejét. A nő tudta,
hogy csendben kell lenniük, elvégre lopózkodnak, vagy mi. Két napja hagyták maguk mögött a
dombokat és a banditatábort, s Jaheirának nem sikerült lebeszélnie Abdelt őrült tervéről. Xan
még erőteljesebben adott kifejezést nemtetszésének. Állandóan panaszkodott, s nem volt hajlandó
húzni a rögtönzött hordágyféleséget, mellyel a halott zsiványt cipelték el a Köntöserdő kis
nyúlványáig.
A halott bűzölögve lógott egy fán, ahol Abdel hagyta, s a három útitárs egy hasonlóképpen
rothadófélben lévő fatönk mögött lapult.
– Abdel – próbálkozott újra, suttogva Jaheira. – Egyszerűen temessük el...
Elhallgatott, amikor Abdel hirtelen oldalra kapta a fejét, s tágra nyílt szemmel kutatott az erdei
homályban. Hallotta a lépteket is: bárki közeledett, nem ügyelt rá, hogy ne csapjon zajt. Xan
beharapta a száját, s amikor összekapcsolódott a tekintete Jaheiráéval, lassan megcsóválta a fejét.
A nő lehunyta a szemét, felsóhajtott, s remélte, hogy az elf rádöbben: meg kell értenie.
– Igen, igen – bukkant elő az aljnövényzetből Korak, és éhesen méregetni kezdte a halott
banditát. – Igen, ez jó lesz.
Jaheira látta, hogy Abdel hangtalanul kifújja a levegőt. A nő igyekezett nem az orrán keresztül
lélegezni. A ghoul felé fújt a szél, Jaheira mégis érezni vélte a rothadás bűzét. A szája elé kapta a
kezét, hogy elfojtsa önkéntelen öklendezését.
– Hogy kerültél oda fel? – kérdezte a ghoul a néma hullától.
– Én segítettem neki – mondta Abdel. Korak nyikkant egyet, ügyetlenül hátraszökkent, és egy
tüskés bokorba esett. – Gyere csak elő, Korak, meggondoltam magam.
– Te vagy az? – kérdezte a ghoul, s csak halott, szürke fejének teteje látszott ki a növényzet
mögül.
– Gyere csak elő – hívta Abdel felállva, karddal a kezében, a kidőlt fa mögül. Xan valami elf
átkot lehelt, de amúgy nem ártotta bele magát az eseményekbe. Jaheirának sem állt érdekében,
hogy megmutassa magát. Még mindig tartott a ghoul bűzének erejétől, és a külseje sem igazán
vonzotta.
– Nem ölsz meg? – kérdezte a ghoul reménykedve. -Veled mehetek?
– Vezetőre van szükségünk – mondta Abdel. – Vezetőre, a Köntöserdőben.
– Tudtam – felelte Korak. – Kövess!

* * *

A pók barna volt, szabálytalan fekete és fehér foltokkal gömbszerű testén, és nyolc páncélos
lábán. Körülbelül akkora lehetett az átmérője, mint Jaheira hüvelykje. Nem ez Faerun legnagyobb
pókja, Jaheira mégis annak érezte. A nő felsikoltott, amikor az ijesztő rovar a vállára esett. Ugrott
egyet, ez kissé meglepte a pókot, és igyekezni kezdett a legsötétebb zug felé
– Jaheira nem túl hivalkodó, mégis kerekded dekoltázsa irányába.
Jaheira megveregette megkeményedett bőr mellvértjét. – Mielikki szerelmére! – sipította
rémülten. – A pokolba...
Abdel megfordult, és elrántotta a fejét egy visszacsapó ág elől, ami majdnem kiverte a szemét.
A bozót sűrű volt. Nem látta Jaheira arcát, de azt igen, hogy csapkod valamit. A félelf nő
hátralépett egyet, és megint felsikkantott.
Abdel vállal utat tört hozzá a buja növényzeten keresztül. – Mi az? – kérdezte.
Jaheira először nem válaszolt. Csak a bőrpáncélt próbálta lehámozni magáról.
– Mit csinálsz? – érdeklődött meglepetten Abdel. Jaheira végre kinyögött annyit, hogy “pók", és
végre
lerántotta magáról a mellvértet. Alsóinge lazán hullott alá. Azt is rázni kezdte. Egészen
meggyőző lett volna így calishi táncosnőként. Abdel minden aggodalma ellenére elmosolyodott.
Még mindig nem tudta biztosan, mi történik.
– Jól vagytok odaát? – kérdezte Xan valahonnan a sűrűből.
– Azt hiszem, Jaheirának elvette az eszét a... – kezdte Abdel, de beléfojtotta a szót Jaheira
fájdalmas kiáltása.
– Ó, istenem – nyöszörögte a nő. – Megcsípett!
Könny csordult ki a szeméből, és Abdel arcáról lefagyott a mosoly. A nő próbálta lerángatni
magáról a blúzát, és a zsoldos a segítségére sietett. Az anyag visszhangos reccsenéssel szakadt
szét, s Abdel lesöpörte a pókot Jaheira mezítelen mellei közül, még mielőtt bármelyikük is
felfogta volna, hogy mit tesznek. A pók ügyesen átugrott Abdel jobb kezére, mire a zsoldos
határozottan rácsapott a ballal, s a rovarból csak egy barna folt maradt, merev lábakkal.
– Éppen a... – kezdte Jaheira. Abdel a deréktól fölfele meztelen nőre meredt, és tátva maradt a
szája. Még sosem látott ilyen...
Jaheira a melle elé kapta a kezét, és elfordult. Abdel még a haja mögött is látta, hogy elpirul a
nyaka.
– Ne haragudj – mondta.
– Ez...
– Mi történik ott? – kérdezte Xan. Abdel hallotta, hogy az elf közeledik. Még Xan sem tudott
zajtalanul közlekedni ebben a kusza rengetegben.
– Minden rendben! – kiáltotta Jaheira, és a léptek megtorpantak. Abdel rádöbbent, hogy még
mindig a kezében szorongatja Jaheira letépett blúzát. Szégyenkezve nyújtotta a nő felé. Jaheira
kicsit feléje fordult, de a zsoldos nem látta a szemét.
– Ne maradjatok le – jegyezte meg kajánul Xan, s bár Abdel még mindig nem látta az elfet,
hallotta, hogy Xan megfordult, és elindul arra, amerre a ghoul vezeti őket.
Jaheira várt néhány pillanatig, szintén Xan távolodó lépteit hallgatva, aztán a blúz után nyúlt.
Keze eltávolodott a testétől, és tekintete találkozott Abdeléval. Szinte egy örökkévalóságig álltak
így, kezük összefonódva a viharvert blúz selymén. Jaheira törte meg a varázst, kelletlenül, s
Abdel, ha lehet még kelletlenebbül megfordult és elment, hogy Jaheira nyugodtan felöltözhessen,
egyedül.
– Xan! – kiáltotta. – Vigyázz a pókokkal!
– Igen – szólt Korak hangosan, túl közel Abdelhez. -Pókok, az már igaz.
Abdel megfordult, és a ghoul ott állt. Nem is volt olyan vészes. Abdel sosem gondolta volna,
hogy képes lesz megszokni, de talán mégis. A ghoul Jaheira irányába fordult, és hosszú, villás
nyelvével megnyalt egy gennyedző kelést beesett arcán. Abdel előrelépett, és megragadta a ghoul
foszlott ingét.
– Vezetőnek vagy itt, ghoul – mondta fenyegetően. – Úgyhogy menj elöl, különben a pókokkal
lesz a legkevesebb gondod.
Korak felmordult, és előreiszkolt a sűrűben. Abdel csiklandozást érzett a tarkóján, és
bogárféleséget söpört le a nyakából. – Torm – dohogta, s a sötét lomboktól takart égre pillantott.
Pókhálók szövevényét látta megcsillanni maga fölött.
Visszanézett Jaheirára, aki már követte is a többieket, miután eligazította mellvértjét. Abdel
nem szólt semmit, de hirtelen égető vágyat érzett, hogy kiszaggassa Korak halott zsigereit.
Mennyit láthatott az ocsmány fajzat? Azok a halott szemek nem érdemlik meg azt, amit ő látott, s
Abdel maga is meglepődött a következő gondolatán: senki emberfia nem érdemli meg. Csak két
napja ölte meg a nő férjét, és máris úgy érezte, mintha ő meg Jaheira...
Elűzte fejéből a bűnös gondolatokat, és csalódott dühét az utat elálló fatörzsek ellen fordította.
Még több mint egy órát gyalogoltak a szinte áthatolhatatlan aljnövényzetben, s Xan végül Abdel
mellé került, Jaheira pedig néhány lépésnyire haladt mögöttük. Abdel lesöpörte az arcára tapadó,
szakállá sűrűsödő hálószálakat. Szokva volt a szabadtéri, nomád élethez, most mégis azon kapta
magát, hogy kényelmes fogadóról, meleg kandallóról, hideg sörről fantáziál, és Jaheiráról...
– Beismerni, hogy a tervünk kudarcot vallott – törte meg Xan hangja Abdel álmodozását –
kisebb bűn, mint továbbhaladni az úton, ami csakis katasztrófához vezethet.
– Torm nevére, Xan – vágott vissza Abdel. – Egy legyintéssel megölöm ezt a nyomorultat, ha
ezzel befoghatom a szád, de attól még nem jutunk ki hamarabb ebből az átokverte erdőből.
– Ez a te Korakod – szólt Xan – egy élőhalott tárgy, Abdel. Hogyan vagy képes megbízni
benne?
– Nem bízok meg – felelte a zsoldos. – Már akkor sem bíztam, amikor még élt, de nincs túl sok
választási le... a mindenségit! – torpant meg Abdel. A pók majdnem akkora volt, mint Jaheira
keze, s egy bonyolult, szép háló közepén csücsült, alig egy ujjnyira Abdel orrától. A pók nem
moccant, miközben Abdel hátralépett, és előrántotta hatalmas kardját. A penge nekisúrlódott egy
fának a háta mögött, és Abdel hallotta, amint Xan azt kiáltja, “Ne!", mégis habozás nélkül
kettészelte a roppant rovart. A pók kitinteste felhasadt, s többszáz, talán ezernyi apró kis pók
fröccsent ki a máskülönben üres héjból, szétszóródva az aljnövényzetben.
– Torm nevére... – lehelte Abdel.
Jaheira látványosan megborzongott. – Menjünk innen! Csak minél messzebb.
– Már nincs sok – motyogta Korak, akinek épp csak a feje volt látható, egy kidőlt fa mögül.
Jaheira a ghoul felé perdült. – Engem nem fogsz megzabálni, te ghoul, mert nem fogod
megérni, hogy megkóstolj... – pöccintett el magától egy pókapróságot. Dühében, tehetetlen
iszonyatában felsikoltott. Vadul a hajába túrt, fürtjei ragacsosan kócolódtak össze. Legalább egy
pók biztosan kiesett a hajából, s a férfinak elállt a lélegzete, amikor Jaheira ránézett kócos hajjal,
dúlt arccal. Abdel teste azonnal reagált, és a zsoldos gyorsan elfordult, mikor látta, hogy ezt
Jaheira is észrevette. Egy pók landolt Abdel bal arcán, és a zsoldos olyan erővel söpörte le, hogy
a jövevény szétkenődött a bőrén.
– Mielikki elfordult ettől az erdőtől – jelentette ki Jaheira, legalább annyira saját magának, mint
a többieknek.
– A pókok... csak pókok – vélte határozatlanul Abdel.
– Igen, azok – felelte Jaheira. – Épp annyira részei a természet rendjének, mint bármi más, de én
jobban szeretem, ha nem... ők uralkodnak a... természetemen.
Abdel elmosolyodott, és egy kicsit Jaheira is.
– Ha csapdába vezetsz minket – mondta Xan Koraknak, szemlátomást ügyet sem vetve a társai
közt lejátszódó villanásnyi jelenetre –, én szívesen elpusztulok, de csak azután, hogy
megszenvedtetek veled egy második halált.
– Állandóan csak fenyegettek – mérte végig ellenszenvvel az elfet Korak. – Pedig attól még
nem értek el hamarabb a bányába.
– Hát ez az – rántott kardot Xan. – Majd én... Abdel keményen visszalökte Xant, és az elf
majdnem fenékre esett.
– Megyünk – mondta a zsoldos Xannak, majd a ghoulhoz fordult. – Vigyél oda minket! Most
azonnal.
A ghoul bólintott, és folytatta útját. Xan zihálva meredt Abdelre és Jaheirára, akik kikerülték a
nyüzsgő hálót, és követték a ghoult. Az elf álldogált egy darabig, csapkodva az időnként alászálló
pókokat, aztán a többiek nyomába eredt.

* * *

– Bizony – mondta Abdel határozottan. – Visszamegyünk.

Korak megtorpant, és a zsoldosra nézett. – Vissza?
– Igen – felelte egyszerűen Abdel.
– Te valami pók... pók... – hebegte Xan, a megfelelő szót keresve. – ...pók-pokolba viszel
minket!
– Menjünk csak – szólt Jaheira erőtlen, reszkető hangon. Remegett, s Abdelnek önkéntelenül is
a zhentari mágus jutott eszébe, amikor rápillantott. Ez az érzés nagyban közrejátszott abban, hogy
miért akarta kivinni Jaheirát és mindnyájukat s Köntöserdőből. Attól a pillanattól fogva, hogy a
pók bemászott Jaheira páncéljába és megcsípte a melle között, a felbukkanó újabb pókok mérete
és mennyisége ugrásszerűen növekedett. Eddig is sötét volt a sűrű rengetegben, de most
nyilvánvalónak tűnt, hogy megy le a nap. Az árnyak mélyebbek és titokzatosabbak lettek, s egyre
nagyobb pókokat rejthettek el. Jaheira a csípés helyét vakargatta, és újra a hajába túrt. Állandóan
piszkált valamit a tarkóján.
 – Menjünk csak – ismételte.
– Már nincs messze – ellenkezett a ghoul. – Én vezetlek titeket! Én vezetek!
– Pókok tengerén viszel át minket – vitatkozott Xan.
– De mi felé? Hová viszel minket?
– A bányához – erősködött Korak. – A bányához viszlek, gyertek... gyertek...
A ghoul fürge kézmozdulatokkal hívogatta őket. Abdelnak azonban elege lett. Nem mozdult.
Köpött egyet
– ez az elmúlt órák alatt szokásává vált, hogy megszabaduljon az ajkára tapadt pókszálaktól.
– Ne tovább, Korak – szólt. – Vigyél ki minket innen, különben megöllek, és megpróbáljuk
egyedül.
– Ahogy kívánod – hajolt meg Színpadiasan a ghoul.
– Ahogy kívánod, jó uram – Korak megfordult, és ment tovább, ugyanarra, mint eddig.
Xan hangosan felsóhajtott. – Kérlek, Abdel! Hadd öljem meg!
Jaheira elindult a ghoul után. – Menjünk csak!
Xan megint sóhajtani akart, de aztán egyszerűen, lassan kiengedte magából a levegőt.
– Van itt valami – suttogta alig hallhatóan.
Abdel már megindult Korakék nyomában, akik zajosan csörtettek előre a pókerdőben. A
zsoldos lassan hátrafordult, és a kardjára tette a kezét.
– Hol? – súgta vissza Xannak.
– Mögöttünk – szólt az elf. – És oldalt, mindkét oldalon.
– Hányan vannak?
– Elegen – felelte az elf, gyorsan felzárkózva Jaheira mögé. – Menjünk.
Abdel tétovázott: meg akart állni harcolni.
-Abdel – mondta fennhangon Xan. Úgy sejtette, hogy akik követik őket, azok pontosan tudják,
hol vannak. Abdel követte, de aztán visszahátrált.
– Látod őket? – kérdezet halkan Xant.
– Mi az? – kérdezte Jaheira. – Vadásznak...
– ...ránk? – fejezte be Xan. – Igen. Menjünk.
– Szét kéne válnunk – súgta Abdel az elfnek. – Hogy megpróbáljunk hátulról visszakanyarodni
rájuk.
– Rossz szaguk van – felelte az elf, és a zsoldos rádöbbent, hogy az elf nagyon fél. – Nem
tudom, micsodák, Abdel, de nem emberek vagy elfek. Nem akarok különválni.
– Terelnek minket? – kérdezte Jaheira.
– Igen – felelte Xan. – Követnek oda, ahová a ghoul vezet, bármi legyen is az a hely.
– Ezt a hibát hamar alkalmam lesz bevallani, Xan -mondta Abdel erőltetett, komor mosollyal.
– Nehéz lehet mindig... – kezdte az elf, majd felkiáltott: – Hé, ott!
Abdel megtorpant, és követte az elf mutatóujjának irányát. Csak egy szeletkéjét látta a lény
rozsdabarna oldalának. Szőrös volt, de a szőr durva szálú, szinte Sörteszerű.
– Mint egy pók – mondta ki Jaheira Abdel gondolatát.
– A pókok is meghalnak – felelte Abdel, hogy megnyugtassa. – Mint mindenki más.
– Menjünk – szólt Xan. Az elf kezdett bőségesen verítékezni, és előhúzta a kardját. – Legyünk
mindig mozgásban. Ha elbízzák magukat...
– Elég közel fognak jönni, hogy... phű! – köpte ki Abdel a pókot a szájából, és kezével lesöpörte
a hálót az arcáról.
– Egyenesen belesétáltál – jegyezte meg Jaheira, mintha Abdel magától nem tudta volna.
Hangos zörej hallatszott mögöttük a növényzetben, Jaheira elkapta Abdel karját és felsikoltott:
– Gyere már!
 Abdel nem fáradozott azzal, hogy ellenálljon. Eltávolította az utolsó ragacsos szálakat is, és
követte Jaheirát, aki hanyatt-homlok rohant Xan és Korak után. A zizegés megszűnt mögöttük. A
lény, bármi is volt, letett a támadásról.
Abdel épp időben tisztította le az arcát ahhoz, hogy észrevegye a hátra maradó Xant, akinek
majdnem nekiütközött.
– Mi a baj? – kérdezte Abdel, aztán felnézett. Hallotta Jaheira elfojtott sikolyát, s kis híján maga
is felvisított.
A fák egy tisztást öleltek körül, egy tisztást, ami tele volt mindenféle alakú, méretű és
bonyolultságú hálókkal, az egyszerű lecsüngő szálaktól kezdve egészen a hatalmas
alkotmányokig. Ezek Abdelt az Evermeet városáról hallott történetekre emlékeztették.
Fészekforma valamikben apró pókok nyüzsögtek, s egy hatalmas hálóban – melynek szálai
vastagabbak voltak a legerősebb kötélnél is, amit Abdel valaha látott – egy tehén nagyságú pók
trónolt. Püffedt, fekete testét vörös foltok tarkították. Füstölgő, zöld méreg szivárgott rángatózó
csáprágóiról.
Jaheira csak állt tátott szájjal, kimeredt szemekkel. Már túl volt a pánikon, egy hang sem jött ki
a torkán. Xan motyogott valamit elf nyelven, ami talán ima lehetett. Egyetlen magányos
könnycsepp gördült le jobb arcán.
Korak határozatlanul toporgott, nem tudta, merre fusson. – Hoppá...
A tisztás közepén állt valami, amit Abdel csak építménynek tudott elképzelni.

TIZENHATODIK FEJEZET

A hatalmas pók felpillantott, és sipított egyet. Hangját Jaheira fülszaggató, eszelős sikolya
visszhangozta. Abdel maga is majdnem felsikoltott, ahogy karja, válla, ágyéka, minden izma
görcsbe rándult. Jaheirára pillantott és kishíján újra felordított. A nő kezdte eszét veszteni.
Az etterkapok – a durva szőrű, emberforma lények – ezt a pillanatot választották a támadásra.
Lehet, hogy a pókóriás sikolya volt a jel. Mikor előbukkantak a póklepte aljnövényzetből, Abdel
gyorsan előkapta kardját a hátitokból, s szokásos komor elszántságával várta a rohamot. Ez kissé
elbizonytalanította az etterkapokat, s az elöl állónak egyedül kellett megtenni a kezdő lépést.
A lények alacsonyabbak voltak Abdelnél, de magasabbak Jaheiránál és Xannál. Nem mozogtak
gyorsabban egy átlagos embernél, de vékony – határozottan pókláb-forma – végtagjaikkal vadul
kaszáltak. Az első, amelyik Abdelre rontott, kivicsorította agyarait, s Abdel majdnem öklendezni
kezdett a méreg maró szagától. Csapott egyet a kardjával, de a lendítés túl magas volt, így csak a
teremtmény egyik hosszú, hegyes fülének végéből szelt le egy darabot.
Az etterkap felhördült, de folytatta a támadást. Abdel hallotta, ahogy Xan előrejön, hogy
nekimenjen egy másik lénynek, amelyik az aljnövényzetből robbant elő. Egy hosszú ujjú, karmos
kéz megkarmolta Abdel bal karját, vért és szitkokat fakasztva a zsoldosból. Abdel ebben a
pillanatban hagyott fel a gondolkodással. Még Jaheiráról is megfeledkezett, akit utoljára a rémült
bénaság állapotában látott. Most már csak harcolt.
Leszelte az etterkap karját, mire a lény hosszú, füttyszerű visítást hallatott, és visszahátrált két
gyors lépést, hogy két másik társa lépjen a helyébe. Abdel szemen döfte az egyiket, de közben a
másik beletépett a lábába iszonytató, tűszerű karmaival. A férfi felmordult, és belerúgott
támadójába, telibe találva a mellkasát. A durva szőr megzizzent, a lényből pedig bűzös lehelet
szakadt fel, és térdre rogyott. Abdel a feje fölé emelte kardját, és keményen lesújtott a térdelő
szörnyeteg jobb vállára. Csattanás nem hallatszott, de a zsoldos csapása eret talált. Vér fröccsent
elő a lény gyors, de rohamosan csillapodó szívverésének ütemére. A pókfajzat a sebhez kapott,
élettelen szürke szemei kifordultak.
Ismét maró fájdalom csapott le Abdel bal vállára, s a zsoldos hátraugrott – még épp időben. Az
egyetlen, még sértetlen etterkap újra feléje kapott, de Abdel elkerülte a mérgezett harapást. Két
kézzel, keményen döfött, s véres pengéjének hegye húsba, csontba hatolt, majd határozott,
pukkanó hanggal bukkant ki az etterkap hátából.
Abdelnek úgy kellett lerúgnia áldozatát a kardjáról. Mielőtt az etterkap lerogyott volna, Abdel
egy sikolyt hallott.
Jaheira kiáltotta, hogy “Khalid", és Abdel beleborzongott a névbe is, és a nő szorongatott
helyzetébe is. Jaheira egy erős, vastag pókselyem hálóban vergődött. Két etterkap vonszolta
durván az aljnövényzeten, és kisebb pókfészkeken keresztül. Jaheira levegőért kapkodott, újra és
újra felsikoltott.
Abdel előre lépett, ügyet sem vetve az életéért küzdő Xanra – aztán megbotlott. A bokája
vastag, ragacsos szálba gabalyodott. Egy etterkap indult meg felé, a hátsójára huppant, és
vagdosni kezdte a szálakat. Igyekezve nem megvágni saját lábát, Abdel messzire kinyúlt, de
kardja az etterkap védtelen hasa felé sújtott a kötél helyett. A selyemszál az etterkap hasából jött,
s a vérrel keveredett háló szétmállott, mikor az etterkap egy utolsó sipítással elpusztult. Meleg
vér és megfolyósodott pókselyem fröccsent Abdel lábára, s a zsoldos már majdnem lerázta
magáról, mikor újabb, erősebb, ragadósabb szálak hullottak le rá fentről. A kardot tartó kezét
nem tudta használni, ezért megkockáztatta, hogy a fegyvert átvegye a másik kezébe. Miután
sikeresen végrehajtotta ezt a műveletet, megint fenékre ereszkedett, és a pengét maga elé emelve
védte az arcát.
A hatalmas pók, amit először megpillantottak a tisztáson, ereszkedni kezdett lefelé, egy kérgétől
megfosztott fa törzsén. Abdel felé tartott, s csáprágóiból méreg-cseppek szivárogtak.
– Ments meg, Torm! – rikkantotta Abdel, és kaszálni kezdett a kardjával. A pók megállt, és
Abdel oldalra vetődött, hogy kikeveredjen a hálóból. A karjából fájdalmasan szakadt ki a szőr, és
egy szál a nyakára tapadt. Roppant légy volt csupán, hatalmas nyolclábú ellenfele hálójában
vergődve, légy, akit csapkodása csak még jobban a hálóba gabalyít.
– Maradj nyugton – szólt a pók, és Abdel beleborzongott a hangba. Olyan volt, mintha fém
csikordulna üvegen, de a zsoldosnak nemcsak ettől meredt föl a szőre, hanem attól is, hogy a lény
egyáltalán rendelkezik a beszéd képességével.
Maradj nyugton, emberfajzat, és hagyd, hogy Kriiya kiszívjon. Hagyd, hogy Kriiya mindent
kiszippantson belőled.
Abdel felordított és fölfelé szökkent. Csinált egy támadócselt, a pók pedig bedőlt neki. Abdel a
pók szájába döfött, s a penge legalább egy lábnyit haladt befelé, mielőtt ellenállásba ütközött
volna. Vér és méreg fakadt fel a haldokló szörnyeteg torkából, aki olyan görcsösen rándult össze,
hogy Abdel majdnem elengedte a kardját. A póklény lábai zajos zizegéssel begörbültek, így
Abdel nem hallhatta tisztán, hogy Jaheira mit kiált – “apa", vagy ilyesmi.
A póklény feléje hanyatlott, és a férfi – szemét és száját szorosan összezárva a méreg ellen –
minden erejével próbálta arrébb tolni a csaknem tonnás testet. A pók végre az aljnövényzetbe
zuhant, páncélja széthasadt, s nyálka, méreg, sistergő gyomorsav folyt a földre.
– Jaheira! – rikoltotta Abdel, de nem kapott választ. A földön heverészve nem sokat látott, ezért
megpróbált felállni, de nem volt rá képes. Még mindig bele volt ragadva a pókhálóba, s nem
tudott mozogni. Még mindig a baljában szorongatta nyálkával borított kardját, s némi csapkodás
után sikerült felülnie. Hallotta Xan neszeit. Az elf súlyosan, de egyenletesen lélegzett, és a sűrű
növényzet miatt lépteit is jól lehetett hallani. Mikor Abdel végül megpillantotta, lenyűgözte őt
Xan vívóstílusa. Jó ideje voltak már együtt, a zsoldos azonban még nem igazán látta Xant
harcolni, főleg azért, mert ha Xan harcolt, akkor azt tette Abdel is. Közben pedig nem igen figyelt
senki másra. Az elf kardja szinte összefüggő, elmosódott fátylat alkotott, mintha nem is kard
lenne, hanem mágikus pajzs. Pedig nem volt ebben semmi mágia, csak az elf ügyessége. Két
etterkap hevert a földön előtte, s éppen egy harmadik letérítésével foglalatoskodott. A lény máris
tucatnyi vágástól vérzett, s szürke szemében nyilvánvaló elkeseredés tükröződött, mégsem hátrált
meg. Abdel, aki nem akarta biztató kiáltásokkal megzavarni az elfet, csak figyelt és remélt. Nem
telt el sok idő, és Xan bevitt egy újabb találatot, majd még egyet, míg az etterkap vért hörögve
össze nem rogyott.
– Xan! – kiáltotta Abdel. Az elf élesen meredt rá, még benne volt a harci láz. Abdel egy
pénzérme-nagyságú pókot vett észre a mellkasán, de ugyanabban a pillanatban a saját lábán is
érzett valamit. – Xan, szedj ki innen! Segítenünk kell...
A hatalmas pók Xan hátára ugrott. Csak úgy ott termett a semmiből, s Abdel az elffel együtt
hördült fel meglepetésében. Xan előrebukott és térdre esett. Közben Abdelre nézett, és zavartnak
tűnt. Abdel rángatni kezdte a bokájára tekeredett fonalat, és a bőre már szakadni is kezdett. A
zsoldos ordítva folytatta szabadulási kísérletet, hátrahagyva bőrének darabjait. A pók Xan vállán
kitátotta ocsmány pofáját – az elf nyaka mellett – és Xan, aki még mindig Abdelre meredt,
sejtette, mi következik.
– Xan! – ordította Abdel vergődve. – Neeee!
A pók állkapcsai összezárultak, s az elf feje zajos roppanással vált le.
– Nem! – rikoltotta újra a zsoldos, és a jobb karja valahogy kiszabadult, véresen, pókszálasan.
Újra felordított, és sikerült felállnia.
A pók rávetette magát, de Abdel már a levegőben kettészelte. A pók vére olyan forró volt, hogy
valósággal égette a férfi bőrét, ahol ráfröccsent. A póktest rángatózva terült el, és Abdel elfordult
tőle.
– Jaheira – lehelte. – Jövök!
– Odabent van – szólt Korak. Abdel meghökkenve pillantott fel. Teljesen meg is feledkezett a
ghoulról. – Oda vonszolták be a hölgyet! – mutatta Korak, és Abdel rárontott. A ghoul
elmenekült, és Abdel zihálva, véresen és méreggel borítva, reszketve és égve megállt. Arra
fordult, amerre a ghoul mutatott, a pokoli tisztás közepe felé.
Csakugyan épület volt, ami ott állt.
Olyan, mint egy túlméretezett kupolás kunyhó. Vakító fehér és tompaszürke massza, helyenként
sima, de szabálytalan. Pókfonálból készült, de volt benne valami
más is, amit Abdel nem ismert fel, amíg közelebb nem ment. Az építmény holttestekből –
leginkább emberekből – készült, melyekből kiszívták a vért, a belsőségeket, melyeket
kiszikkasztottak és pókselyembe bugyoláltak, hogy az iszonyatos építmény téglái legyenek.
Abdelnek nem volt ideje sem rosszul lenni, sem elképedni. Jaheirát oda vitték be, Xan halott, a
ghoul pedig elszaladt. Az asszonynak szüksége van rá, ő, Abdel pedig nem tud tovább menni
nélküle. Bármely más körülmények között megállt volna, hogy átgondolja ezt a megvilágosodást,
talán még harcba is szállt volna az érzéssel. Szerelmes. Jaheira odabent van, és csak az Őrült
Cyric tudja, mit művelhetnek vele. Ha nem is bírja megmenteni, legalább úgy haljon meg, hogy
megpróbálta. Abdel tudta, hogy nem akar Jaheira nélkül élni.

* * *

Pókok és etterkap-gyerekeknek tűnő valamik rebbentek szét, amikor Abdel berontott a terembe.
A két felnőtt etterkap, akik idevonszolták Jaheirát, megfordultak, és gondolkodás nélkül
támadtak. Abdel vadállatként esett nekik, és még nevetett is, amikor a másodikat lecsapta.
Mindkét etterkap ott hevert előtte, s mikor már nem mozdultak többé, Abdel felpillantott.
Két lépést visszahőkölt attól, amit látott. Megroggyantak a térdei, aztán ki is szaladtak alóla. Ott
térdelt a kísérteties terem egyenetlen padlóján, és csak most vette észre, hogy a padló is halott
emberek kiszáradt “bőrtokjaiból" van. Belehányt egy mumifikálódott nő tátott szájú, sikolyba
meredt arcába. A haja égnek állt, és Torm nevét ismételgetve elhúzódott.
Jaheira felnyögött és Abdel olyan hirtelen állt fel, hogy majdnem fenékre esett. A nő élt. Abdel
csak most vette észre őt: szorosan befonták ugyanabba a ragacsos hálóba, mint amiben
bevonszolták. Csak a háta látszott. Lélegzett, és remegett a háta, oldala.
Közvetlenül Jaheira bebugyolált, tehetetlen teste fölött ott trónolt valami, amire Abdel csak
“királynőként" tudott gondolni. Pókszálak lógtak lazán a hullafalak felől. A nyílt tér közepén ott
volt az a valami, ami valaha talán nő volt, talán ember. Elképzelhetetlenül hájas, püffedt és
bíborszínű. A hús vastag redőkben fodrozódott rajta. Szerencsére elég sötét volt ahhoz, hogy
Abdel ne lássa pontosan, mi minden mozog ki-be a redők között – nyilván pókok, de voltak ott
apró, szőrös, emberforma valamik is. Abdel rádöbbent, hogy a pókok és humanoid rokonaik,
szaporodásra használják ezt a nőt, afféle keltetőnek. Megint hányt egy jó kiadósat.
– Ilyen visszataszító lennék? – kérdezte a nő olyan hangon, mint egy dagonyázó disznó. – Igen,
gondolom, az vagyok.
Jaheira felsikoltott: – Ne! Jaj, ne!
A nő sápadt, püffedt húsa helyenként hiányzott, felfalta az ezernyi nyüzsgő kis védenc. Az arca
véraláfutásos, méreggel telített torzképe volt csupán az emberi ábrázatnak. Egy darab hús
belógott a homloka elé, eltakarva az egyik szemét. A lények életben tartották, élve, de
mozdulatlanságra kárhoztatva, megbénítva őt mérgeikkel, hogy szaporodó fészeknek használják.
Abdel gyomrában már nem maradt semmi, amit kihányhatott volna. Úgy érezte, most már csak a
zsigerei maradnak. Ennél maga Abyss sem lehetett rosszabb, és Abdel arra gondolt, Korak talán
kivitte őket Torilból, át egy másik, lidércnyomásos dimenzióba. Mit is mondott Xan? Pók-pokol.
– Jaheira – szólt Abdel, és próbálta megtisztítani az elméjét az iszonyattól.
– Abdel – zihálta a nő. – Abdel, segíts...
A zsoldos odament, néha rápillantva a felpüffedt nőalakra, akinek apró disznószeme követte a
férfi mozgását.
– Itt vagyok – mondta Abdel Jaheirának, és ez a két szó mintha megnyugtatta volna a foglyot.
Szorosan bevonták a ragacsos szálak, és Abdelnek fogalma sem volt, hogyan fogja kiszabadítani.
– Tűz – szólt a püffedt asszony. – Gyújtsd meg a hálót, úgy ki tudod szabadítani.
– Ki vagy te? – kérdezte Abdel, nem nézve a torzalak szemébe.
– Áldozat – felelte amaz. – Centeol a nevem.
– És mit tettél? – kérdezte Abdel. – Mit követtél el, hogy ez lett a sorsod?
– Szerelmes lettem – válaszolta a szerencsétlen nő –, és ez elég volt.
Abdelből kitört a zokogás. Talán életében először.
– Hát könyörögnöm kell? – kérdezte Centeol. -Mi?
– Ölj meg!
Abdel kipislogta a könnyeket a szeméből. Jaheira elájult. Légzése zajosan visszhangzott a
teremben. Abdel kétkézre fogta a kardját, s egyetlen erőteljes szúrással beledöfte az elátkozott
asszony hasába. Vér, méreg, ezernyi különféle pók, és még meg nem született etterkapok
záporoztak Abdelre. Annyian voltak, hogy leverték a lábáról. Abdel becsukta a szemét és a
száját, de az orrába így is jutott belőle. A ragacsos tömegen átgázolva, Abdel inkább csúszott,
mint ment Jaheiráig. A nő nehéz volt, holt súly, s Abdelnek erőlködnie kellett kimerültségében,
hogy felemelje. A pókszálak azonban hozzáragadtak, és így segítettek is tartani a testet.
Kibotorkált a rettenetes teremből, és amikor a fák közé ért, futásnak eredt. Ágak, tövisek téptek
beléjük, de Abdel nem törődött vele. Rohant, amíg egy gyorsfolyású patakhoz nem értek. Már
mérföldekre jártak a pókerdőtől. Sötét volt és hideg.
Letette Jaheirát, és fájdalmasan leszakította magáról a szálakat. Tépett egy csíkot a nadrágjából,
és egy vastagabb ágra tekerte. Fáklyát eszkábált. Elég nehéz
volt pusztán tapintása segítségével megtalálnia a kovakövét és acélját, de végül sikerült
fellobbantani a fáklyát. Azok alatt az órák alatt, amíg az eszméletlen Jaheiráról égette le óvatosan
a szálakat, nem gondolkodott. Munka közben vért és száradó mérget törölgetett ki a szeméből.
Már feljövőben volt a nap, amikor végzett. Jaheira kinyitotta a szemét, ránézett, aztán újra
becsukta és sírni kezdett. Abdel lassan, óvatosan lehámozta a ruhát a nőről, aztán ő maga is
levetkőzött, és bevitte Jaheirát a patak meglepően meleg vizébe. Lefeküdt a nő mellé, és hagyta,
hogy a víz tisztára mossa mindkettőjüket. Jaheira sokáig sírt, Abdel pedig átölelte, és szintén sírt.
Egy idő után kimásztak a vízből, és Abdel próbált nem nézni a nőre, miközben mosni kezdte a
ruháit. Jaheira nem nyúlt a saját mocskos ruháihoz, csak állt, és nézte Abdel hátát. Tudta,
akárcsak Abdel, hogy többé sosem válnak el egymástól.

TIZENHETEDIK FEJEZET

– Egyetlen eltűnt őr nem rémít meg, ostoba – morogta bele Sarevok az üres képkeretbe, aztán
elhallgatott. Várt, vagy a választ hallgatta, amit persze Tamoko nem hallhatott.
A lány szeretője derekára meredt, de nem volt képes koncentrálni. Itt volt megint, Sarevok
ágyában, s figyelte, ahogy a férfi belebeszél, beleordibál, bele fenyegetőzik az üres keretbe.
Tamoko látta, hogy ideges. A dolgok kezdtek ellene fordulni, márpedig Sarvok nem az a fajta
volt, aki képes ezt elviselni. Ha a terve valamelyik eleme félresiklott, inkább személyesen ment ki
eligazítani, semmint távolról osztogassa a parancsokat. Senkiben sem bízott, még Tamokóban
sem, s a türelemnek csak halovány mázával viselte el az ostobákat és szolgalelkűeket. Most is
foglalkoztatta valami. Valami eszébe jutott, és Tamoko ugyan nem tudhatta, mi az, de érezte
odakint a szelekből.
Végigsimított saját sima, erős karján, és az érzésre koncentrált. Sarevok is érintette így
régebben, de mostanában nem. Mivel a kinti események felgyorsultak, Sarevok érdeklődése
elhalványult a lány iránt. Tamokónak hiányzott a férfi, az érintése, és napról napra jobban félt.
Nem Sarevoktól tartott, pedig láthatta, hogy elképesztő kegyetlenségekre képes. Féltette őt. Látta
a lehetőséget parancsoló egyéniségében, és csak
arra tudott gondolni, hogy a férfi elvesztegeti tehetségét. Sarevok, akit a természetfeletti erő
levegője vett körül – testi és szellemi értelemben egyaránt –, valami szörnyeteget szolgált, még
ha közben saját hatalma felé tört is. Tehetségét arra pazarolta, hogy megszerezzen valamit... de
mit is? Hatalmat? Aranyat? Ott volt neki Tamoko, a bérgyilkos, aki azelőtt senkinek sem adta oda
magát ingyen. A természettől elrugaszkodott lényeknek parancsolt – alakváltóknak és
hasonlóknak. Az emberek reszkettek már a hangjától is, nemhogy a perzselő tekintetétől. Tamoko
tudta, hogy ez a férfi a világ királya lehetne, mégis bányák, ércek, banditák foglalkoztatták.
Banditákkal dolgozott.
Tamoko szeretett volna mondani valamit, hogy meggyőzze: ennél többet is elérhetne, több is
lehetne, de inkább tartotta a száját. Még végiggondolni is félt mindezt a férfi mellett. Biztos volt
benne, hogy Sarevok olvas a gondolataiban, és csak azt az időt várja, amikor a lány többé már
nem hajt hasznot a számára.
És akkor meg fog ölni, gondolta Tamoko, lassan fog megölni, mint a többieket. Képes lehet így
megérinteni, így csókolni, hogy aztán úgy pusztítson el, mint egy árulót?
Tamoko tudta, hogy a válasz igen, és megborzongott.
– Hogyhogy nem találod a könyvet? – kérdezte Sarevok súlyosan. – Nem lett volna szabad
látnia.

* * *

– Emberek, elfek és sok törpe -jelentette Jaheira. -Láncokban.

– Rabszolgák – felelte Abdel.
Jaheira összerándult, lesöpört magáról egy nem létező pókot, és megborzongott a hűvös
levegőben. Nem érezte jól magát a fán. Úgy nézett az ágakra, mintha azok bármikor életre
kelhetnének, hogy lerántsák. Abdel már másfél napja szemmel tartotta a nőt. Először
úgy érezte, hogy kellemetlenül kezd hasonlítani Xzarra, de a rángások, a rémült nyakseprések
és a hajborzolások lassan elmaradtak. Abdel nem kárhoztatta Jaheirát. Hosszú időnek kell majd
eltelnie, amíg újra iszonyat nélkül tud pókra nézni. Jaheira úgy gondolta, hogy a kis pók, ami
megcsípte a melle között, valami tudatmódosító mérget hordozott, s annak az utóhatását érzi.
– Túl sokan vannak – biccentett Jaheira az őrök felé. Szemlátomást bérelt zsoldosok voltak,
fémlapkákból készült páncélban. Nem volt semmilyen észrevehető egyenruha vagy címer,
legalábbis azon a részen, amit Abdelék beláthattak.
Majdnem teljesen véletlenül bukkantak a bányásztáborra. A pókoktól való megmenekülés után
némán botorkáltak tovább a Köntöserdőben, s próbálták feldolgozni a szörnyű élményt. Először a
hangokat hallották meg, a rabszolgákét és az őrökét, aztán a korbácsok csattogását és a
lánccsörgést. A tábor egy legalább akkora tisztáson állt, mint amekkora a pókoké volt. Ennek a
rétnek a közepén azonban egy dombocska emelkedett. Az oldalában deszkákkal beállványozott
széles, szögletes nyílás tátongott. Vassínek vezettek le a bányába, és a csillék is látszottak,
némelyik tele azokkal a jellegtelen kövekkel, amelyekről Abdel most már tudta, hogy vasércet
tartalmaznak.
– Mit csináljunk? – kérdezte Abdel, gyilkos tekintettel méregetve az őröket.
– Nem ronthatunk be csak úgy oda, Abdel – felelte a nő. – Ezek az emberek számítanak arra,
hogy valaki idetéved, még a Köntöserdő kellős közepén is. Kell lennie valamilyen útvonaluknak,
amin kiviszik az ércet a banditatáborhoz. Xan... – a nő elhallgatott, de nem sírta el magát. – Xan
azt mondta, hogy ott halmozzák fel a vasat.
– És ha a nashkeli bányákat bezárják – szólt Abdel –, akkor jó pénzt kapnak érte Baldur
Kapujában.
– De még nem fogják piacra dobni. Megvárják, hogy kitörjön a háború, vagy talán még azt is,
hogy véget érjen.
Abdel szemügyre vette a nőt. – Még mindig meg vagy győződve róla, hogy valaki háborút akar,
egymásnak akarja ugrasztani Amnt és Baldur Kapuját?
Jaheira szomorúan nézett vissza rá. – Már magam sem tudom, mit hiszek, Abdel. Tényleg nem.
Azért küldtek... azért jöttem ide, hogy kiderítsem...
Abdel meghagyta abban a hitében, hogy hallani akarja a folytatást. Jaheirának persze megvoltak
a maga titkai, de Abdel nem tudta, hogyan mondja meg neki: őt nem érdeklik. Abdelt egyszerűen
nem foglalkoztatta, hogy mit akar és mit tesz a nő – meg akar előzni egy háborút, ki akar
robbantani egyet, valami gazdag amni érdekeit védi...
 – Nem ülhetünk örökké ezen a fán – harapta be a száját Jaheira.
– Hét, fiúk, ti ott! – harsant fel egy mogorva hang. Abdel azt hitte, hogy felfedezték őket, és
minden eshetőségre felkészülve megfogta a kardját. – Pakoljátok ki azt a csillét a szekérre, ahogy
megáll! Délre indulnia kell Beregostba.
A beszélő kerekded, ám izmos, borotvált koponyájú alak volt. Abdel először őt is félorknak
vélte, de egyszerűen csak csúnya volt. Paraszti ruhát viselt, de parancsoláshoz szokottan mozgott
és beszélt. Az őrök hátrafordultak, miközben beszélt, de nem feléje. Egy csapat – vagy fél tucat –
törpére néztek, akik össze voltak láncolva. A törpék visszanéztek, aztán kelletlenül a kövér
emberhez slattyogtak. Az egyik törpe mondott valamit, de Abdel túl messze volt ahhoz, hogy
hallja.
Ezután újra a nagydarab alak szólt, de harsány hangja beleveszett a közeledő szekér hangos
zörgésébe. Zömök, erős építésű jármű volt, izmos lovakkal és lánc-inges kocsissal. A kocsis
megállította a lovakat, és fürgén lepattant a helyéről. Sántikálva lépett a vezetőhöz, a
törpék pedig lassan elkezdték pakolni a vasérc jókora rögeit a csilléről a szekérre. A vezető egy
kézmozdulattal belefojtotta a szót a kocsisba, és intett az egyik őrnek. A zsoldos odalépett, és
korbácsát az egyik rabszolgára emelte. Jaheira elfordította a fejét. A korbácsolásnak
mindazonáltal megvolt a maga jótékony hatása, mert a törpék mindjárt jobban igyekeztek. .
– Úgy tűnik, a tábornak erre az oldalára összpontosítják az őrzést – szólt Abdel.
– Ez az egyetlen út – az egyetlen bejárat – vélte Jaheira.
– Nem számítanak rá, hogy bárki is átjut a pókokon – mondta Abdel. – Meg minden máson,
amit ez az átkozott erdő még tartogathat.
– Tehát?
– Tehát körbe megyünk – felelte Abdel.

* * *

A rabszolgák, akiket Abdel kiszabadított, először nem voltak hajlandóak elmenekülni.

Gyanakodva méregették a zsoldost, még szóba sem akartak vele állni.
– Menjetek már! – suttogta sürgetően Abdel.
Egy koszos, legyengült, verítékező és köhécselő ember zihálni kezdett: – Én tudom... hol a
helyem, gazdám. Kérlek... ne tégy próbára.
Abdel élesen kifújta a levegőt, és elfordult. Hátát a bánya durva falának döntötte. Visszanézett a
levert láncok fölött álló öt emberre. Kettő közülük összenézett, aztán Abdelra pillantottak, s
egyikük elmosolyodott. Abdel biccentett nekik, és eltűnt az egyik oldaljáratban.
– Abdel – súgta Jaheira, és tett három hosszú, zajtalan lépést a sötét alagútba, amíg a válluk
összeért. -Nem fognak mind elmenekülni, ugye?
– Azt hiszik, hogy én is őr vagyok, aki próbára teszi a hűségüket.
– Majd rájönnek az igazságra – felelte Jaheira. – Nem vihetjük ki őket a vállunkon.
– Erre – mutatta Abdel. Nem várt helyeslést, csak elindult a járatban.
A bányát helyenként olajlámpások világították meg, melyek kampókra akasztva lógtak a
kőmennyezetről. A legtöbb rabszolga elf vagy törpe volt, azok pedig láttak a sötétben. Az
emberek inkább csak a csilléket tologatták a síneken, ehhez viszont nem kellett fény. Abdelnek
eléggé nehezére esett tájékozódni az alagutakban, ezért lemondott a vezetésről, és Jaheira
szemére, megfigyelőképességére bízta magát.
– Erre – súgta a nő, és olyan gyorsan siklott be egy oldaljáratba, hogy Abdel szinte nem is látta,
merre megy.
 Rövid alagútba jutottak. Jaheira suttogni kezdett egy csapat törpének, akik a földön ültek.
Csákányaikat a falnak támasztva rágcsáltak éppen valamit, és egyiküknél nagy kanna volt.
– Ezt nem montot komolyán – szólt az egyik törpe, csúnyán törve a közös nyelvet.
– Le tudjuk szedni a láncaitokat – mondta neki Jaheira –, de magtokkal kell vigyétek.
– Hányat szapatítottatok ki? – kérdezte a törpe, akinek szokatlanul hosszú szakálla helyenként
már szürkült.
– Eddig vagy tucatnyit – felelte halkan Abdel. – Beleértve titeket is.
– Hány törpét, fiú – faggatta nyomatékosan a törpe.
– Veletek együtt tizenkettőt – felelte Jaheira.
A törpe elvigyorodott, kimutatva sárga, szürke és csorba fogait. Lassú és tompa volt a beszéde,
mintha kikorbácsolták volna belőle az életerőt. Megkapargálta a bal bokájára erősített béklyót,
amely össze volt kötve a következő törpe bokabilincsével, és így tovább. Így voltak mind az öten
összeláncolva.
– Ety tucat törpe kitesz annyit, mint esz a fehércseléd itten – szólt a törpe, mire a többiek
elvigyorodtak. – A nefem Yeslick. Úty látszik, itt lászadás lesz.

* * *

A Vastrón rabszolgahajcsára sikoltozva halt meg, és Abdel szánalmasnak találta. Yeslickre

pillantott, aki még mindig azzal volt elfoglalva, hogy agyonüssön egy őrt a láncaival. – Úgy
tűnik, szabadok vagytok, barátom.
A törpe vigyorgott, aztán felszisszent. Jókora vöröslő seb éktelenkedett a homlokán, ami
fájdalmassá tett mindenféle arcmozdulatot.
– Hála nektek – mondta Yeslick fojtott hangon. Abdel először azt hitte, hogy a törpének az esze
is
olyan lomha, mint a beszéde. Néhány órával később, amikor a Vastrón emberei már holtan
hevertek vagy szétszéledtek az erdőben, rájött, hogy Yeslick cseppet sem ostoba. A törpe
előrelátással és tapasztaltan küzdött, azzal a higgadt bizonyossággal, hogy ravaszabb az
ellenfeleinél. A Vastrón bérencei közül azonban ide már csak a legalja söpredék jutott. Abdel már
nem is számolta, hány tapasztalatlan zsoldost kaszabol le, és még csak bele sem izzadt. Bár azért
kapott egy csúnya vágást a bal alkarjára az egyik ügyetlen alak szerencsés rövidkardjától.
– Hogy kerültél ide, Yeslick? – kérdezte, és remélte, hogy a törpe nem veszi sértésnek a kérdést.
– Hogyan voltak képesek ezek az ostoba alakok láncra verni olyasvalakit, mint te?
Yeslick nevetett, és lehuppant egy kőre. – Méghoty eszek, láncra verni, engem! – dobta a földre
a véres láncot. – Én végesztem volna magammal szétyenemben. Reiltar maga kapott el.
– Reiltar?
A törpe hunyorogva méregette Abdelt a homályban.
– Menjünk csak fel a felszínre, fiam – mondta a törpe.
– Ott majt elmesélem a történetem.

* * *

– Ez nem hangzik valami jól, ugye, Yeslick? – kérdezte az Orothiar-klánból való Turmod, s
csikorgó hangja visszaverődött a szűk aknában. – Hallod?
Trumod fogta súlyos vascsákányát, újra megütötte a falat, és a pendülés észrevehetően más volt
– legalábbis a törpék fülének. Yeslick volt ennek a fejtőbrigádnak a vezetője, harminc lábnyit
kellett haladnia minden nap, és ő tartani is akarta a tervet. A mérnökök ideküldték, elindították a
megfelelő irányba, aztán elmentek máshová kutatni. A törpe-mérnökök máskor tévedtek néha, az
Orothiarok azonban sohasem. Ha ők eldöntötték, hogy egy alagútnak merre kell mennie, akkor az
mindig egyenesen oda vezetett, ahová akarták. Most vasat kerestek, és hiába volt a fal furcsa
csengése, Yeslick biztos volt benne, hogy vasérc van arra, amerre ásnak.
– Menjünk tovább – mondta a többieknek Yeslick.
– Hallottad... – kezdte Turmod. Yeslick felemelte a kezét.
– Legalább küldess el valamelyik mérnökért, Yeslick – könyörgött Turmod.
Yeslicken végigsöpört a megkönnyebbülés. Ha mérnököt hív, akkor óvatos, nem pedig gyáva.
Nem kell igazából döntést hoznia, tehát később nem is kell mentegetőznie. Yeslick tudta, hogy
túl fiatal brigádvezetőnek, és ezzel tisztában voltak a többiek is. Szakmáját tekintve kovácsnak
tanult, de az Orothiar-klán minden tagja kipróbálta a bányászkodást is, és most éppen Yeslicken
volt a sor. A vezetői posztot úgy érte el, hogy az egyik bányafőnöknél bevágódott – persze a
kovácsművészetével, és nem a bányászati tudásával –, de ez
az illető bányafőnököt cseppet sem zavarta. A mérnökök majd kijelölik a megfelelő irányt, és
Yeslicknek csak annyit kell tennie, hogy kihirdeti az ebédidőt. A törpék szerettek dolgozni,
szerettek ásni, ezért nem kellett őket nógatni. Néha megálltak méréseket végezni, de ez sem volt
túl bonyolult.
– Jomer – szólt Yeslick, mire egy fiatal törpe, akivel együtt tanultak olvasni, letette a csákányát
és ránézett. – Menj, keresd meg a mérnököket! A harminchármas aknában kell lenniük. Mondd
meg nekik, hogy találtunk valamit...
Jomer bólintott, és elsietett a sötétben.
Yeslick a vigyorgó Turmodra pillantott, és azt mondta: – Ne álldogálj ott! Addig is áshatunk,
amíg ideérnek. Bármi is van abban a sziklában, még jó messze lehet.
Turmod, aki szemlátomást megelégedett azzal, hogy a mérnök nemsokára megérkezik,
megfordult, és csapkodni kezdte a kemény követ a járat végében. Mit sem sejtett a néhány
lábnyira tőle, a falon túl leselkedő veszélyről.
Évek, évtizedek múltak el azóta, de Yeslick újra és újra visszagondolt erre a pillanatra. Mindig
nehezen hitte el, hogy csákány csengésének hangja lenne az egyetlen jel. Nem tudta elhinni, hogy
nincs egy kis vízér, egy kis nedvesség, vagy ilyesmi. A kő nem volt nedves, nem szívott magába
semmit sem a vízből, ami mögötte volt. Jó kovács volt, rossz bányász, de mégiscsak törpe, s neki
is tudnia kellett volna a jelekből, hogy alig néhány ujjnyira a fal mögött, fagyos vizű tó rejtőzik.
Önmagát hibáztatta azért, ami történt, de ahogy az évek múltak, lassan kezdte elfogadni az
igazságot. A mérnökök – a tévedhetetlen Ortohiar mérnökök – vezették őket a rossz irányba.
Nem az ő hibája volt.
A víz hirtelen tört elő. Mindnyájan dolgoztak, verték a követ, aztán egyszeriben víz alá kerültek.
Hirtelen erős zaj támadt, aztán kísérteties csend. Yeslick visszatartotta a lélegzetét, behunyta a
szemét, és Moradinhoz imádkozott. Úgy érezte, hogy az örökkévalóságig hánykolódik, mint dugó
a hurrikánban. Később megpróbált utánagondolni az eltelt időnek, és sosem számolt ötven vagy
száz szívdobbanásnál többet. Mégis esküdni mert volna, hogy órákig tartotta vissza a lélegzetét.
Csukott szemmel, az orrára és a szájára szorított jobb kezével csapódott neki hol egy sziklának,
hol társai testének. A víz felfelé vitte, bele egy természetes barlangrendszerbe, melynek azelőtt a
létezéséről sem tudott. Néhányszor a felszínre bukkant, és ösztönösen levegőt szippantott, de nem
voltak tiszta, tudatos gondolatai az életéről. Talán fél tucatszor merült fel, mielőtt elveszítette
volna az eszméletét.
Köhögve tért magához, lehetetlenül hosszúnak tűnő idő – talán napok – múltán. Életben maradt,
mint csapatának két tagja, akik közül az egyik Turmod volt, valamint maroknyi más törpével
együtt, akik szerencsésen megmenekültek. Azok, akik megmaradtak az Orothiar klánból, hallani
sem akartak róluk. Rossz helyen ástak, mondták az öregek. Turmod Önkezével vetett véget
életének. Hisz az ő csákánya tette meg azt a végzetes csapást, ami vízzel árasztotta el a bányát.
Yeslick elbujdosott, csak ment az orra után, és végül Sembiában kötött ki. Hamarosan munkát is
kapott: azt csinálhatta, amit tud és szeret. Jó kovács volt, és ahogy múltak az évek, lassan
rátelepedett a feledés.
És aztán találkozott Reiltarral.

* * *

– Reiltar érdeklődött a munkám iránt – mondta Yeslick Abdelnek. – Jó kofács vagyok, és

Urmlaspyrban, de egész Sembiában is sokan ismerték a nefem. Csináltam neki néhány munkát,
különleges tolgokat, amik íty utólag már... szófal a hátam is beleporszong, aszt monthatom.
Abdel bólintott.
– Most már tudom, hoty ostoba fráter voltam – folytatta a törpe –, de barátomnak gontoltam aszt
a langaléta, gőgös gaszembert. Néha el is szegődtem neki, és csináltam eszt-aszt, fetyvereket is, a
kalmárbandájának. Sosem matyaraszta el nekem, mi asz a Vastrón, én pedig sosem kértesztem.
Őszintén mondom, etyáltalán nem értekelt.
– Itt éltem, ezsekben az alagutakban – azaz errefelé, mert eszek már újak. Mielőtt kifúrtuk azt a
tavat, mások vasat találtak itt, méghosszá sokat. Reiltar leitatott, kifaggatott a réki időkről.
Mintent kifecsektem neki. Láncokban hozott ide vissza, hoty neki dolgozzak, mert talán félt, hoty
a magaménak, vaty talán a régi klánénak igényelem a helyet, pedig ők már rég elmentek a Vérkő
Földjére. Pedik tőlem asztán az övé lehetett volna minden vas a környéken. Bár Sembiában sem
éresztem olyan natyon jól magam, asz bisztos, hoty ide semmiképp nem akartam volna
visszajönni.
– És ez a Reiltar – kérdezte végül Abdel. – Ő a Vastrón vezére?
– Mit keresel itt, fiam, ha még eszt sem tudod?
– Sembiából irányítja a bandáját? A törpe nem felelt, csak somolygott.
-Abdel! – kiáltotta Jaheira. A zsoldos felpillantott és látta, hogy a nő feléjük rohan, a folyosó
fényes vége felől. – Megvan.
– Jaheira – mondta Abdel mosolyogva, örömmel. Szétváltak, amikor kemény lett a harc, és
Abdel néhány törpére bízta Jaheirát, akik szemlátomást jobban vigyáztak rá, mint ő az elmúlt tíz
napban.
– Lehet, hogy találtam valamit – folytatta a nő. – Láttam egy jelet a ládákon, a szerszámokon, és
az egyik szekéren is. Minden a Hét Naptól jön, egy mozgóárus szervezettől, amire mi már régen
gyanakodtunk.
– Ki asz a “mi"? – kérdezte Yeslick. Abdel csak mosolygott, amikor Jaheira elvörösödött.
– Baldur Kapujából jönnek – tette hozzá Jaheira. Abdel felsóhajtott. – Érdemes utánanézni, de
Yeslick
barátunk azt mondja, hogy egy Reiltar nevű embert kell keresnünk – ő pedig Sembiában van,
nem Baldur Kapujában. Ó, tehogy – mondta Yeslick. – Reiltar sosem ment ki oda. Volt ety
embere Baltur Kapujában, a nefét nem tudom.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET
 Baldur Kapuja.
Abdel és Jaheira felszállt egy rozoga kompra a Chionthar folyó déli partján. Abdel sosem
kérdezte még, hogy Jaheira járt-e ennyire északon, de mikor a nő megpillantotta a mérföldnyi
széles folyó túloldalán elterülő várost, nem szólt semmit, csak áhítattal bámulta. Volt valami a
gyönyörűséges félelf arcban, ami megmelengette Abdel szívét. Meglátta Jaheirában a kislányt.
Négy és fél napja voltak úton, s ezalatt sosem kerültek egymáshoz olyan közel, mint a vízen,
amikor összebújtak azért, hogy elűzzék a hideget és az őrületet. Jaheira a férjét gyászolta, és
meglepően hasonló intenzitással Xant is. Abdel még sosem utazott senkivel hosszabb ideig.
Jaheirát máris jobban ismerte, mint szinte bárki mást életében. Harcolt már együtt másokkal, akik
meghaltak – még a vérük is ráfröccsent –, de sosem érzett gyászt. Gorion halála megváltoztatta
ezt. Abdel régen élvezte a halált, a gyilkolást, jobban, mint a győzelmet vagy az élet kerekének
elfordítását. Most azonban meglátta a fájdalmat. Azt remélte, ezután is könnyen fog ölni, ha kell,
viszont nem fog olyan könnyen ölni, ha nem muszáj.
Mikor Abdel végül a szürke vízen túli városra vetette tekintetét, a csodálat új érzése töltötte el.
Nem mint-
ha ez lett volna a világ legszebb varosa. Még sosem járt Vízmélyén, de tudta, hogy ez nem a
Csodák Városa. Nem Myth Drannor vagy Karsus, de még csak nem is Suzail vagy Calimport. De
miután csaknem két hónapot töltött el a Kardpart isten háta mögötti városkáiban... Baldur Kapuja
nem Vízmélye, de Nashkelt fölényesen veri.
A komp hirtelen megrázkódott a hideg hullámokban, s Abdel felmordult az émelygő érzéstől,
mely kezdett gyökeret verni amúgy acélos gyomrában. A billegést inkább a révész ügyetlensége,
mintsem a víz vagy a szél okozta.
– Révész! – kiáltott oda Abdel a kormánynál álló törékeny öregembernek.
Hat fiatalabb férfi ügyködött az evezőknél, ezek semmivel sem törődtek. Volt még néhány utas
is, köztük egy meglehetősen rossz szagú ökör. A révész semmi jelét nem mutatta, hogy hallotta
volna Abdelt, ezért a zsoldos odaegyensúlyozott a billegő fedélzeten.
– Révész – ismételte, mire az öreg bosszankodva meredt rá.
– Mindjárt ott vagyunk, mindjárt – recsegte a vénség.
– Mit gondolsz, mik vagyunk, gólemek?
– Kell segítség, öreg? – kérdezte Abdel.
– Boldogulok magam is, kölyök – fröcsögte a révész.
– Csak öreg vagyok, fáj a térdem, és már nem törődöm semmivel.
Abdel nevetett, és az öreg pár pillanatig sértett arcot vágott, de aztán együtt nevetett Abdellel.
Néhány görcsös köhintés után félreállt, és átadta a kormányt Abdelnek.
– Kormányozz csak fiam, ha akarsz – telepedett le mereven a révész egy, a fedélzethez
szegezett ócska hordóra. – Én majd figyelek.
Abdel még sosem kormányozott kompot, és meglepve tapasztalta, mekkora erő kell pusztán az
irány tartásához is, hogy a dülöngélés kiküszöböléséről már
szó se essék. A zsoldos el sem tudta képzelni, hogyan volt képes erre az öreg egyáltalán. Jaheira
odaállt mellé, és végigsimított a haján, hogy fürtjei szabadon röpködjenek a csípős szélben.
– Elképesztő... – mondta a nő, és Abdel már bólintott, mielőtt folytathatta volna... – hogy valaki
képes lehet egy ilyen koszfészekben élni.
Ez megdöbbentette Abdelt. – Hát nem...
– Csodálatos? – fejezte be a nő. – Nézd csak meg azt a kikötőt! Umberlee nevére, mit hisznek
ezek? Hogyan akarják megvédeni a városukat?
 – Ez a folyó elég jó védőfal – felelte Abdel erőtlenül. Még sosem nézte Baldur Kapuját
hadmérnöki szemmel.
A város azon a helyen állt, ahol a széles folyó hirtelen, élesen északnak kanyarodott, mielőtt
folytatta volna útját a Kardok Tengere felé. Miután nagyjából széltében átvágtak a folyón, az
öreg nyaggatni kezdte Abdelt, hogy tartsa a hajót közel a köves parthoz, de azért ne túl közel,
miközben közelednek a forgalmas kikötőhöz. A folyó kanyarulata afféle öblöt képezett, s a város
patkó alakban fogta körül a kikötőt. A várost szinte végig magas fal vette körül, melyet Abdel
sosem szűnt meg csodálni. Mennyi kőműves, mennyi idő, mennyi erőforrás kellett ehhez, a város
urainak hatalmáról nem is beszélve. Abdel tudta, hogy ezek az urak valaha zsoldosok voltak,
akárcsak ő.
A város épületei javarészt kétszintesek, alul boltokkal, felül lakásokkal. Voltak magányosan
álló, és sorokba összezsúfolódó épületek. A város fölötti levegő számtalan tűzhely füstjétől
sötétlett. Hosszú évek füstje színezte a fehér falakat piszkosszürkére. A zömök házacskák
tengeréből helyenként kiemelkedett egy-egy figyelemreméltó épület. Habár távol, a város
legészakibb részében állt, Abdel innen is látta a Fenséges Csarnoknak, a város hercegi
székhelyének hét tornyát. A Gond templomának – az úgynevezett Csodák Házának – meredeken
ívelő kupolája eltakarta a másik négy tornyot.
Nyugat felé, egy téglákkal körberakott szigeten, a városhoz erős kőhíddal kapcsolódva, ott
magasodott Bal-duran Vízivára, öt magas, kerek toronnyal, melyeket erős, mellvédes falak
kötöttek össze. A város őrei, a Tüzes Ököl nevű zsoldoskompánia tagjai innen tartották szemmel
a forgalmas kikötőt.
Csakugyan nagy volt a nyüzsgés. Abdel harminc kereskedelmi hajót számolt meg a mólónál és
a mélyebb vizeken horgonyozva, aztán abbahagyta. Két hajó indult éppen méltóságteljes siklással
az apróbb dereglyék között, egy pedig befelé tartott.
A komp elhagyta a legdélebbi tornyot, és Jaheira végigmérte az épületet, ahogy elhaladtak
mellette. Két katona meredt le rájuk, arcuk sápadt folt a szürke ég előtt. Abdel a lándzsák
hajszálvékony vonalát is ki tudta venni.
Az első, vízhez közeli épületek látványa megdobogtatta a szívét. Azok után, amin
keresztülmentek – s ami még gazdag zsoldos-tapasztalatait is felülmúlta –, Abdel már vágyódott
a rendezettségnek és kiszámíthatóságnak arra az érzésére, amit egy város nyújthat. Itt lesz fürdő,
ágy, sör, zöldség és sült hús. A férfinak majdnem kicsordult a nyála már a gondolatra is.
– Melyik a Hét Nap? – kérdezte Jaheira az öreg révészt. Abdel szinte már el is felejtette, miért
jöttek egyáltalán Baldur Kapujába.
– A Hét Nap? – elmélkedett a vénség. – Ja, hallottam már felőlük.
– Van raktáruk? – kérdezte Jaheira. – Esetleg saját mólójuk?
– Asszem, van – felelte csikorgósan az öreg. – Nézze csak azt az első, nagy mólót ott – amiből
kisebb mólók állnak ki.
Jaheira bólintott, hogy nézi.
– Na, az nem az.
Jaheira visszafordult az öreghez, s mosolya ezúttal minden derűt nélkülözött. – Azt hiszem,
érthető volt a kérdésem, révész.
– Én nem vagyok idegenvezető, kisasszony – fröcsögte a révész, aztán Abdelhez fordult: –
Kormányozz minket oda az első mólóhoz fiam, aztán hadd vegyem szemügyre az asszonynépet.
Jaheira sóhajtott, és a következő fél órában némán méregette a várost, miközben Abdel segített
az öregnek a móló széléhez manőverezni a széles alkotmányt. Omladozó kőlépcsők vezettek fel a
móló tetejére, s amikor Abdel ki akart szállni, az öreg felemelte a kezét, hogy visszatartsa – ez
már önmagában is komikus látvány volt.
 – Csak lassan, fiam – mondta. – Először az a fing-szagú tehén kászálódjon ki.
Jaheira gyilkosan meredt az öregre, aztán elvörösödött, mikor rájött, hogy a révész az ökörre
gondol.

* * *

Valaki Jaheira felé köpött, miközben a zsúfolt utcán haladtak, az Elfek Dala nevezetű kocsma
felé. A merénylő elég gyors volt és elég jól ismerte az utcákat ahhoz, hogy eliszkoljon, mielőtt
Abdel megöli – mert megölte volna, annyi bizonyos. Jaheira azonban nem sokat foglalkozott az
üggyel, ami meglepte a férfit, és némiképp csalódást is okozott neki.
– Csak ezért van, mert amni vagyok – próbálta megmagyarázni Jaheira. – A Vastrón keze lassan
ide is elér.
A járókelők pillantása elárulta, hogy ha kenyértörésre kerülne a sor, a legtöbben a köpő mellett
foglalnának állást. Abdel megfogta a nő sima könyökét, és gyorsabb tempót diktált.
Megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor végre átlépték a jól ismert, patinás kocsma küszöbét.
Az Elfek Dala valóságos intézmény volt Baldur Kapujában. Olyan hely, ahol az Abdelhez
hasonlók munkát találhattak. Az olyanok pedig, akik Abdelhez hasonló alakokat akartak
felbérelni, itt találhattak
Abdelhez hasonló alakokat. Kalandozók és kincskeresők jártak ide ezt-azt megtudni.
Értesülések cseréltek gazdát, megállapodások köttettek, szívek törtek össze, orrok verődtek be. A
zsoldos megállt a bejáratnál, és magába szívta a szagokat, a közösség és az ismerősség szinte
kézzelfogható érzését. Aztán észrevette, hogy Jaheira furcsán néz rá.
– Jó itt lenni – mondta Abdel a nőnek. – Majd meglátod.
Jaheira vállat vont, nem nagyon akart hinni neki. Abdel észrevette a sötét karikákat a szeme
alatt. Rég nem aludtak, s bár a kimerültség nem csúfította el az asszonyt, Abdel attól tartott, hogy
Jaheira ott helyben elájul.
– Ennünk kell valamit – folytatta. – Elküldetek a barátomért, és amíg várjuk, ehetünk gulyást,
frissen sült cipót, és ihatjuk a Kardpart legjobb sörét – azzal a második legjobbat. Elvégre ott volt
a Baráti Kebel is.
Jaheira kisajtolt magából egy mosolyt, s olyan természetes mozdulattal szorította meg a zsoldos
kezét, hogy Abdel szíve meg is dobbant, és meg is sajdult egyszerre. Visszamosolygott a nőre,
egy asztalhoz vezette őt, aztán átvágott a zsúfolt, de nem túl zajos termen, a hosszú pultig. Egy
aranyat vetett a csaposnak – szkanderozással szerezte –, hogy az üzenete eljusson a címzetthez,
és ételt, italt kapjanak. Ezután visszament Jaheirához.
– Az a te barátod – szólt Jaheira – ismeri a Hét Napot?
– Ha jártak valaha is a Kapuban, akkor Sebhelyes ismeri őket.
– Kapu? – kérdezte a nő.
Abdel nevetett. – A helybéliek így hívják a városukat. Te is átvehetnéd ezt, és valamit a
ruháiddal is kéne csinálni, ha már az amniakat leköpdösik az utcán.
– Én nem rejtegetem, hogy ki vagyok – felelte Jaheira, de nem sikerült a sértettség érzetét
keltenie.
Abdel elvigyorodott. – Nem?
-Abdel, én... – Jaheira elvörösödött, s mikor a férfi gyengéden megérintette az arcát, előrehajolt
és elmosolyodott. – Khalid meg én, mi...
Elhallgatott, mert Abdel a szájára tette a kezét. Inkább meglepetésében állt el a szava, mint
bármi mástól, de aztán érzékelte, hogy a terem hangulata megváltozott. Szinte halotti csend
támadt, csak egy spaletta nyikorgott a szélben, és egy nő énekelt. Jaheira elhúzta Abdel kezét a
szájától, és a kezébe fogta. Keresni kezdte a teremben az éteri énekhang forrását, de egyetlen nő
sem állt a néma, egyszeriben magukba forduló vendégek között.
– Ki...? – kezdte volna kérdezni, de Abdel keze megint a szájára tapadt. Jaheira most már
összeráncolt szemöldökkel meredt a zsoldosra, de amikor az szelíden elmosolyodott, és
felpillantott a fagerendás mennyezetre, a nő megértette, mi a helyzet.
A hang a legcsodálatosabb volt, amit Jaheira életében hallott. Egy magányos nő énekelt, s dala
nemcsak a hangokkal, de a szív és a lélek ritmusaival is játszott. Elf nyelven szólt, de a
nyelvjárást Jaheira akkor sem tudta volna azonosítani, ha akarja – de nem is akarta. Úgy érezte,
hogy szavakat adni ennek a dalnak, lerántani a hétköznapi nyelv brutális, darabos szintjére, bűn
lenne.
A láthatatlan asszony – akár szellem is lehetett volna – nem ismerhette Jaheirát. Mégis ott volt a
dalában Khalid, az, ahogyan nézett, amikor először találkoztak, a szavak, amiket mondott a
nászéjszakájukon, és benne voltak a nehéz idők is, a viszonyok és hazugságok, az apró
megaláztatások. Jaheira arcán könnycsepp csordult le, aztán egy másik, és Abdel egyiket a másik
után törölte le gyengéden, kérges ujjaival.
Aztán a dal elenyészett a semmibe, ahonnan jött, és Jaheira összeroskadt ültében. Lassan
újraindult a beszélgetés a teremben, s mire az élet visszatért a rendes kerékvágásba, a csapos már
ott is állt az asztaluknál
egy finommívű, ezüst boroskehellyel. – Egy pohár elf-kviszt, a ház ajándéka.
Abdel biccentett a csaposnak, Jaheira pedig elvette a poharat. Nézte, és hagyta, hogy
csorogjanak a könnyei.
– Ez hagyomány – szólt Abdel. – Mikor egy elf először hallja a hölgyet énekelni.
– Én csak... – kezdte Jaheira, aztán szipogott egyet.
– Az nem számít – felelte Abdel, miközben a nő szürcsölni kezdte az édes elf bort.

* * *

Abdel őszintén el volt képedve azon, hogy a Sebhelyes milyen gyorsan odaért az Elfek Dalába.
Mintha a barátja már várta volna.
Nem kellett tapasztalt harcosnak lenni ahhoz, hogy valaki lássa: a Sebhelyes aztán igazán az.
Egész megjelenése arra vallott, hogy sok csata, sok parancs van a háta mögött. Összeölelkezett
Abdellel, s bár érkezésekor Jaheira hatalmasnak látta, Abdel mellett átlagosnak tűnt csupán.
Sebhelyes szemlátomást örült, hogy látja Abdelt, és mintha megkönnyebbülés is látszott volna
rajta.
-Abdel, vén kalóz – mondta a Sebhelyes. – Merre jártál?
Abdel arcáról egyszeriben lehervadt a mosoly. – Eltemettem Goriont.
Sebhelyes is elkomorult. – Ezt szomorúan hallom, barátom. Gorion... nos... – Jaheira elképedve
látta, hogy Sebhelyes egyetlen vállrándítással jobb kedvre tudja hangolni Abdelt.
– Ülj le – intett Abdel a barátjának. Sebhelyes odahúzott egy széket az asztalhoz, melyen már
üres tányérok és poharak álltak.
– Régóta úton vagy? – kérdezte Sebhelyes, a romokat méregetve.
– Egy örökkévalóság óta – felelte Abdel. – Jaheira, ez itt az én jó barátom, aki Sebhelyes néven
fut. Ha meg akarja mutatni neked azt a testrészét, amiről a nevét kapta, akkor ne hagyd, különben
soha többé nem a barátom – Abdel a maga nehézkes módján így tudatta Sebhelyessel, hogy
Jaheira több egyszerű útitársnál.
 – Sebhelyes – ismételte Jaheira. Fel akart állni, mert tudta, hogy udvariatlanság lenne, ha nem
tenné, de egyszerűen nem volt képes rá. Teljesen kimerült. – Kérlek, csatlakozz hozzánk!
– Én valójában arra gondoltam, hogy fölmehetnénk – fordult Sebhelyes Abdelhez.
– Egy gyertya elég lesz? – kérdezte Abdel, utalva a kocsma azon szokására, hogy a fenti
szobákat annyi időre adják ki, amíg egy szál gyertya elég.
– Már elintéztem – felelte Sebhelyes, és odaintette őket az egyik sötét, csavaros lépcsőhöz, amit
Jaheira eddig oszlopnak vélt. Abdel felsegítette a székről, s követték Sebhelyest a szűk, alattomos
lépcsősoron. Egy kis asztalnál telepedtek le, melyet gazdagon hímzett függöny kerített körbe. Kis
olajlámpás pislákolt az asztal közepén, vöröses derengésénél Jaheira arca sem látszott olyan
sápadtnak. Sebhelyes elkomorodott, amint helyet foglalt.
– Az üzeneted úgy szólt, hogy értesülésekre és a segítségemre van szükséged.
Abdel tudta, hogy elérkezett az egyenes, komoly beszéd ideje. – Ki kell nyomoznunk egy
vándorkereskedő-szervezetet, amelyik valószínűleg a Kapun kívül működik. Hét Napnak nevezik
magukat.
Sebhelyes a barátjára meredt, és sokáig nem szólt semmit. Mikor Abdel kezdte a szemöldökét
ráncolni, Sebhelyes felsóhajtott: – Miért?
– Úgy gondoljuk, hogy közük van egy bizonyos csoporthoz, ami vagy zhentari, vagy sembiai
kereskedőszövetség, és Vastrónnak nevezi magát – szólt Jaheira.
– És ez a Vastrón – vette föl a fonalat Abdel, szabotálja a vaskitermelést Nashkelben, meg más
helyeken is. Jaheira és a Hárfások pedig úgy gondolják, hogy háborút akarnak kirobbantani.
Jaheira élesen meredt a zsoldosra, aki magabiztos vigyorral állta tekintetét. Abdel nem most jött
le a falvédőről, és megismert egy Hárfást, ha már beleszeretett.
– Torm szőrös... – kezdett szitkozódni Sebhelyes. Megdörzsölte az állát, s törődött arcot vágott.
– A Hét Nap nem csak egyszerű kereskedőcsoport, ami a Kapun kívül működik. Komoly erőt
képviselnek a helyi hatalmi szerkezetben. Erről a vastrónról most hallok először, de az elmúlt tíz
napban a Hét Nap jókora aggodalomra adott okot.
– Mit hallottál? – érdeklődött Abdel.
– A Hét Nap ugyanolyan kereskedőtársaság, mint amilyenekhez el szoktunk szegődni, barátom.
Mindenben benne vannak egy kis aranyért. Ebből kifolyólag cseppet sem önzetlenek, de legalább
kiszámíthatóak. Mostanában azonban, pontosan nem is tudom mióta, kezdik elhanyagolni a
megszokott vállalkozásaikat, azokat az útvonalakat, amelyek mindig is biztos nyereséget hoztak.
Megkérdeztük őket, a megfelelő csatornákon és nyíltan is, hogy nincs-e valami baj. Jhasso – ő áll
a Hét Nap mögött, és közismert helybéli alak – nyíltan megmondta, hogy törődjünk a saját
dolgunkkal.
– De hát a Kapu dolga a te dolgod is, nem? – kérdezte Abdel.
– Bizony – helyeselt Sebhelyes. – De Jhassónak hiába beszélek. Úgy néz ki, mint aki
elveszítette azt a képességét, hogy játsszon – tudod, melyik az a játék, amit úgy gyűlölünk?
– A politika – felelte Abdel sóhajtva.
– Nos – folytatta Sebhelyes –, én megtanultam, hogy ennek a rettegett “p" betűs szónak is
megvan a maga helye, de ebben az esetben csak az utunkba áll. Sem-
mi olyat nem találtam Jhasso tevékenységében, ami nyíltan ellentétes lenne a hercegek, a Tüzes
Ököl, vagy a városiak érdekeivel. Nekem meg van kötve a kezem. Nem indíthatok hivatalos
kivizsgálást... hacsak ti nem szolgáltattak bizonyítékot arra, hogy benne van a bányák
szabotálásában.
A harcos reménykedő pillantást vetett rájuk. Jaheira kénytelen volt elfordítani a tekintetét.
Abdel sóhajtott, aztán súlyos öklét az asztalra helyezte.
– Nos – szólt Sebhelyes, megértve a néma választ -mindig vannak egyéb lehetőségek is.
 – Csak mondd meg, hol vannak – mondta Abdel, s arcán ravaszkás mosoly futott végig.
– Várj, várj – tartotta fel a kezét erőtlenül Jaheira. -Én nem azért jöttem ide, hogy valakinek a
börtönében végezzem. Ha ez a Jhasso olyan kapcsolatokkal rendelkezik, akkor ha valaki elkezd
utána szimatolni... bármit is keresünk, egyelőre még nem tudjuk bizonyítani, és akkor könnyen
rács mögött találhatjuk magunkat.
Abdel nevetett, Sebhelyes pedig zavarba jött.
– A Tüzes Ököl – mondta Abdel Jaheirának – hosszú és tisztes múltra visszatekintő zsoldos
kompánia. Ők vettek át a Kaoubba gyakorlatilag mindent: a városi őrséget, a hadsereg szerepét...
a börtönőrséget.
– És? – kérdezte Jaheira.
– És – intett Abdel Sebhelyes felé – ez itt az alvezérük.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

– Ez az – állította Jaheira. – A jel, amit láttam a ládákon és a szekereken.

Abdel bólintott, és a gyorsan sötétedő alkonyban szemügyre vette a jókora raktárépületet.
Sebhelyes megmondta nekik, hol találják a raktárat, ők pedig az utca túloldalán vártak, miközben
a lenyugvó nappal a tömeg ritkulni kezdett. Beszélgetésük és tervezgetésük jobbára abban merült
ki, hogy Jaheira megpróbálta lebeszélni Abdelt arról, hogy egyszerűen berontson.
– Sebhelyes barátod bizonyítékokat akar – mondta a nő. – Bizonyítékokat, amelyek segítségével
legyűrheti a Vastrónt. Nem hinném, hogy hullahegyeket szeretne itt, a városa közepén.
Abdel felmordult és megfogta a nő karját, aztán a raktár egyik oldalbejáratára mutatott.
Munkások kis csapata lépett ki az épületből izzadtan, nevetgélve, beszélgetve. Együtt maradtak,
nyilván valamelyik tengerparti kocsmába tartottak, s lassan eltűntek szem elől.
A Hét Nap raktára egy hosszú, széles kőmólóra épült, s szinte beleolvadt a tucatnyi hasonló
építmény sorába, bár a legnagyobb volt köztük. A Jaheira által felismert jel vörössel volt ráfestve
a nagyjából téglalap alakú épület rövidebbik oldalára. A jel nyolc lábnyi lehetett, s Abdel kissé
szégyellte magát, mert meg kellett kérdeznie Sebhelyest, hol találja a helyet. A Vastrón talán
titkos szervezetként működött, a Hét Nap azonban távolról sem.
Az egyetlen vetemedett faajtón kívül néhány nagyobbacska ablakot láttak, melyeket nehéz
vasrács védett.
– Nem lesz könnyű – vélte Jaheira.
Abdel morogva bólintott. Már szeretett volna a tettek mezejére lépni, de meg kellett várniuk a
naplementét.
– Még sosem csináltam ilyet – mondta Jaheira. A zsoldos zavartan a nőre pillantott. – Úgy
értem, még sosem törtem be sehová. Mert ez betörés, nem igaz? Tolvajok lettünk.
A férfi mosolyogva vállat vont. – Kémek vagyunk – felelte.
– Mit gondolsz, mit fogunk találni odabent? – kérdezte a nő.
– Kocsikat és ládákat, tele vasérccel – felelte a zsoldos. – Esetleg egy keveset abból a vas-rontó
folyadékból...
Jaheira napok óta az első igazi nevetést engedte meg magának. – Na persze, hatalmas
címkékkel, hogy ,Vas-rontó Folyadék, gyártó: Vastrón, Baldur Kapuja..."
– ...felhasználási javaslat: általános vasrontás – fejezte be Abdel, és összenevettek.
– Honnan tudtad, hogy Hárfás vagyok? – kérdezte a nő, egy pillanatra megtörve a jókedvet, de
aztán a férfi megint felnevetett.
– Na, komolyan! – bosszankodott Jaheira. – Bajba is kerülhettem volna, ha... szóval nem lett
volna szabad tudnod.
– Ugyan már, Jaheira – felelte Abdel. – Nem te vagy az első Hárfás, akivel életemben
találkoztam, és a te néped körülbelül annyira tud titokzatoskodni, mint... szóval, mondjuk úgy,
hogy nem vagytok annyira titkosak, mint a Vastrón.
A nő élesen pillantott rá, s a meglepettség, a sértettség, a rémület, majd a derű egyetlen pillanat
alatt futott át az arcán. Jaheira elmosolyodott: – Én... én azt hittem, hogy olyan ravaszul csináljuk.
– Azt mondtad, küldetésben jártok – magyarázta Abdel. – Mi többiek csak munkát kerestünk.
Jaheirának elállt a lélegzete erre az utolsó kijelentésre, és apró öklével rávert a zsoldos hatalmas
karjára. – Az a féleszű mágus, meg a félszerzet zhentari ügynökök voltak – emlékeztette Abdelt.
– Biztosíthatlak, hogy ők is küldetésben jártak.
– Igaz – helyeselt Abdel. – A mágusnál még mindig ott van a tőröm. Goriontól kaptam, és
megölöm azt a két nyavalyást.
– Ebben egy percig sem kételkedem – felelte a nő. -Nem is fogok az utadba állni, ha erre
gondolsz.
Abdel erőltetetten elmosolyodott. Csalódottság vett erőt rajta. Már kezdte azt hinni, hogy
Jaheira vissza akarja tartani.

* * *

Leszállt az éjszaka Baldur Kapujára, s a nagy épület rácsos ablakaiból nem szűrődött ki fény.
– Senki sincs már odabent – vélte Abdel. – Minden üresnek látszik.
– Menjünk.
A férfi követte Jaheirát át az utcán. Egymásba karolva mentek, hogy eltereljék magukról a
gyanút – sétálgató fiatal szerelmespár. Odaértek az oldalajtóhoz, és Jaheira lenyomta a
rozsdásodó vaskilincset.
– Zárva van – suttogta.
Abdel egy kicsit félretolta a nőt, és megragadta a kilincset. Nekifeszült az ajtónak, amely
ijesztően hangos reccsenéssel megnyílt. Rámosolygott Jaheirára, fehér fogai megvillantak a
sötétben.
– Abdel Adrian, mestertolvaj – szólt a nő.
Abdel nevetni akart, de hirtelen megdermedt. Jaheira “Abdel Adrian"-nak szólította. Ezt a nevet
Abdel csak egyszer hallotta ezelőtt, amikor először találkozott Khaliddal, a Baráti Kebelben –
egy örökkévalóssággal
ezelőtt. Akkor nem nagyon foglalkozott vele, de most, hogy újra hallotta, azok után, amiken
keresztülmentek, valamilyen oknál fogva megnevezhetetlen, azonosíthatatlan iszonyat lett úrrá
rajta, és a szíve mintha besározódott volna.
Jaheira a sötétben nem látta tisztán Abdel arcát, mégis ránézett. Lassan megcsóválta a fejét, és
feszülten elmosolyodott. Abdel épp most nyitott ajtót oda, ami talán nem más, mint a Vastrón
titkos székhelye. Nem most volt itt a beszélgetés ideje. Abdel elhatározta, hogy amint lehet
kifaggatja Jaheirát a névről, aztán óvatosan benyomta az ajtót.
Odabent áthatolhatatlan sötétség uralkodott. Jaheira megfogta a férfi vállát. Érintése meleg volt
és ismerős. Abdel lehajolt, hogy a nő szája közel kerülhessen a füléhez. – Én látok – súgta
Jaheira.
Abdel bólintott. Jaheira félelf volt, és örökölte elf őseinek különleges éjszakai látását. Abdel
kissé jobban érezte magát a tudattól, hogy legalább egyikük tud tájékozódni, ugyanakkor
tudatában volt saját hátrányos helyzetének. A sötétben vakoskodva könnyen megsebezheti, vagy
meg is ölheti Jaheirát egy rossz mozdulattal, épp úgy, mint a Vastrón embereit. Szorosan
becsukta a szemét, aztán pislogott, hátha alkalmazkodik a szeme. A módszer segített is
valamelyest, de Abdel azért még aggódott.
Jaheira elsuhant mellette, és óvatosan kiosont a hatalmas térbe. Az egész épület egyetlen óriási
helyiségnek tűnt. Abdel szorosan követte, és Jaheira hátranyúlva megfogta a kezét. Abdelnek
nem tetszett, hogy ilyen közel vannak egymáshoz, és nem szabad a kezük. Próbált elhúzódni, de a
nő szorosan fogta a kezét. Abdel ideges lett, de kényszerítette magát, hogy bízzon Jaheirában.
Az asszony lassan vezetni kezdte, kerülgetve a faládákat, melyek hatalmas fekete foltok voltak
csupán Abdel szemének. A zsoldos arra gondolt, hogy lehet itt
akár száz nyílpuskás is, aki csak a megfelelő alkalomra vár. A sarokban álló ládahalom olyan,
mint az áldozatára leső mantikor. Abdel legszívesebben hadonászni kezdett volna a kardjával.
Tudatosan kellett távol tartania saját kezét a markolattól, és segélykérően megszorította Jaheiráét.
A nő visszaszorította.
Jaheira hirtelen megtorpant, és alig hallhatóan pisszent egyet. Abdel semmiféle zajt nem csinált,
ezért tudta, hogy a nő nem őt akarja csendre inteni. Figyelmezteti valamire! Abdel a lehető
legnagyobbra nyitotta a szemét, hogy magába szívja a legapróbb derengést is, és lásson valamit.
Jaheira nem mozdult, és Abdel csalódottan lehunyta a szemét. Meghallotta a neszt. Először olyan
halk volt, hogy azt hitte, Odakintről jön, a csaknem üres utcáról. Mély és zengő férfihangok
hallatszottak visszhangosan, fojtottan a sötétből.
Abdel odahajolt Jaheira füléhez, orra súrolta a nő illatos haját.
– Merre? – suttogta.
Jaheira nem válaszolt, csak elindult megint. Egy fal felé vezette Abdelt. A zsoldos először azt
hitte, hogy fényre éhező szeme megcsalja, de csakugyan ott volt: egy keskeny, villódzó sárga
fénypászma. A hangok erősebbek lettek, de továbbra is elmosódottak, meghatározhatatlanok
maradtak. A beszélők próbáltak halkan szólni. Jaheira kicsit változtatott a testhelyzetén, s újabb
halovány fénypászma vált láthatóvá. A méretéből és a padlóval bezárt szögéből Abdel azt
feltételezte, hogy kulcslyuk. Jaheira szelíden lefelé rángatta, és Abdel rájött, hogy a nő azt akarja:
nézzen be. Engedelmeskedett, másik kezével a kardhüvelyét tartva, nehogy megzörrenjen a
láncingén vagy a földön.
Pislogott egyet, és hunyorogva a kulcslyukba meredt. Meglehetősen korlátozott látóterében a
terem egészen nagy részét ki tudta venni. Itt is ugyanolyan deszkapadló volt, mint a raktárház
többi részében. Valami mozdult, és ez megijesztette Abdelt. Ember volt, talán
elf, de mindenképpen emberforma lény. Az alaknak csak a körvonala látszott. Abdel két hangot
vélt hallani. A fényt fáklya vagy kandalló árasztotta. Abdel érezte a hőt a szemén.
A két alak tovább beszélgetett, de Abdel még mindig nem tudta, miről. A látómezejében lévő
alak oldala elmosódott, és Abdel pislogni kezdett. Megerőltette a szemét. Mikor elhúzódott,
lépteket hallott. Jaheira a vállára tette a kezét, és Abdel érezte, hogy a teste megfeszül. A léptek
folytatódtak, s volt valami a ritmusukban, amit Abdel nem tudott azonosítani.
– Lépések – súgta a fülébe Jaheira. A léptek zaja elhalt. Abdel most már csak a fapadlót és a
narancsszín tűzfényt látta.
Lassan fölegyenesedett, és Jaheira hátára tette a kezét. Magához húzta a nőt, hogy a fülébe
suttogjon, de Jaheira feje nem előre nézett, ahogy gondolta, hanem oldalra. Az orruk összeért. A
nő meglepődött, egy kicsit a zsoldos felé dőlt, Abdel egy csapásra megfeledkezett róla, hol
vannak és miért: megcsókolta Jaheirát.
A nő ajka meleg volt, lágy és készséges, s Abdel csukott szemhéjai mögött fények kezdtek
táncolni. Érezte a nő kezét a mellkasán, még jobban magához szorította, a nő ajka még jobban
szétnyílt...
 ...és éles fény hasított a sötétségbe. Egy mogorva hang szólalt meg: – Na, szép!
Abdel eltolta Jaheirát és előrántotta a kardját, annyi idő alatt, amíg a félelf nő egyet pislantott,
és becsukta a száját. Abdelnek égett a szeme, és csak találgatni tudta, hogy mit érez Jaheira
érzékeny látószerve.
– Élve! – parancsolta a hang, és hirtelen dobogó lábak indultak el feléjük. Abdel még mindig
vakon, könnyezve, lehunyt szemmel állt a fényben, és a hangok irányába csapkodott.
Valaki puffanva elesett, és Abdel próbálta kinyitni a szemét. A fény még mindig túl erősnek
bizonyult, de Abdel már látta egy kis ember alakját maga előtt – túlságosan is közel. A zsoldos
már nem tudott lecsapni, mielőtt a figura megtaszajtotta.
– Mozogj! – kiáltotta Jaheira, és Abdel rájött, hogy a nő lökte meg. Abdel három gyors lépést
tett hátrafelé, és érezte, hogy kipattan mögötte a gyenge faajtó. Abdel látása már eléggé kitisztult:
két férfit pillantott meg -kikötői patkányokat, rongyos ingben, kalózkendőben, tetoválásokkal,
furkósbotokkal. Jaheirát az ajtó másik oldalára lökte, s emelte a kardját, hogy egyetlen csapással
leszelje mindkét támadó fejét.
Ehelyett az ajtó az arcába csapódott, oldalra csapva a kardját. Jaheira az ajtónak vetette a hátát,
és megvetette a lábát. A két férfi odakint dörömbölni kezdett.
Jaheira könnyező, véreres tekintettel mondta: – Ékeld ki, és megyünk lefelé.
Abdel csak a vállát vonogatta. A szobában mindössze egy hevenyészett kőkandalló látszott,
lassan hamvadó tüzével, meg egy keskeny, lefelé vezető falépcső. Abdel nem látott semmit,
amivel kiékelhette volna az ajtót.
Jaheira felsóhajtott, aztán mormoló imába fogott. Abdel rámeredt, s a feszült másodpercek
csigalassúsággal teltek. Odakintről lankadatlanul dörömböltek, aztán nekifeszültek az ajtónak,
hogy benyomják. Jaheira aggódni látszott, de folytatta a kántálást, aztán lehunyta a szemét. Abdel
nyikordulást hallott, először halkan, majd egyre hangosabb recsegéssel együtt.
– Benyomják! – figyelmeztette a nőt. – Állj félre!
– Várj – mondta Jaheira. – Az én voltam...
A kikötői patkányok egyike tisztán hallhatóan nyílpuskát emlegetett, mire Jaheira elugrott az
ajtótól, Abdel karjaiba. Két nyílpuska-lövedék hegye bukkant elő az ajtóból ott, ahol az előbb
még Jaheira háta volt. A két nyilat egy harmadik is követte, s Jaheira nem várta meg a
negyediket. Megragadta Abdel kezét, és lerohant vele a lépcsőn.
-Megbűvöltem az ajtót, de... – kezdte Jaheira, de hirtelen belefutottak egy különös, emberforma
teremtménybe. Természetellenesen jellegtelen volt, sima szürke bőrrel és nagy, élettelen
szemekkel. A nő felsikoltott A lény felszisszent, s amikor Abdel felemelte a kardját egyszeriben
elmosódott a formája, és átalakult. Fémvér jelent meg a semmiből, s a dülledt szemek emberi
méretűre zsugorodtak össze. A szürke bőr villámgyorsai kifehéredett, és középen kissé bekékült.
Abdel kardja lecsapott, és szikrázva fémpáncélba ütközött. A lény fel mordult, és hátrébb
húzódott.
Abdel körbeforgatta kardját, Jaheira pedig kitért, hogy helyet hagyjon a zsoldosnak. De nem
volt elég gyors így Abdelnek várnia kellett. A lény közben visszanyer te egyensúlyát, befejezte az
átalakulást – ember lett, lappáncélban, a Tüzes Ököl jelével –, és elrohant a sötétben. Abdel utána
lépett, de megtorpant, mikor hallotta a zsanérjaiból kiszakadó fenti ajtó reccsenését. Lábak
dobogtak a fejük fölött.
– Menjünk! – mondta Jaheira, s az átalakult lény után vetette magát.
Abdel megint tétovázott. A zsiványok már a lépcsőn jártak, s Abdel hátrafordult, az alsó fokra
helyezve lábát. Tekintete találkozott az első zsivány pillantásával. A fickó megtorpant,
meglepetten, hogy Abdelt ilyen közel látja, előreszegezett karddal. A társa nem tudott ilyen
hirtelen megállni, mivel nem vette észre Abdelt. Hátulról akaratlanul is meglökte a cimboráját.
Az első zsivány Abdel kardjába tántorodott, s vékony, gurgulázó nyikkanást hallatott, ahogy
végigcsúszott a pengén, nem állva meg, csak a kézvédőnél. Vér zuhogott Abdel kezére, s a
zsoldos előrelépett, hogy megpróbálja megtisztítani pengéjét.
– Abdel! – kiáltotta Jaheira a folyosóból. – Túl sokan vannak!
Abdelt nem érdekelte, mennyien vannak, egyszerűen csak ezt az egyet akarta lerázni a
kardjáról. Próbálta visszatolni áldozatát, de a lépcsőn lefelé igyekvő kikötői alakok nyomása
mindig visszalökte a testet. Abdel egyik irányba sem tudott elhúzódni oldalra, ezért inkább a
hátrálást választotta. Alig másfél lépést tett, mikor a háta kőfalnak ütközött.
– Abdel! – rikoltotta élesen Jaheira. A zsoldos még mindig nem volt képes kiszabadítani a
kardját.
Az egyik zsivány nyílpuskával támadott, de Abdelnek szerencséje volt. Az acéllövedék a jobb
füle mellett koppant a falhoz.
– Azt mondtam, élve! – mordult fel a mogorva hang dühösen.
Abdel még mindig a kardjával bajlódott, amikor egy újabb, vonások nélküli, szürkebőrű alak
bukkant fel a sötétből, a jobb oldalán. Ez a lény felemelte vékony, szürke kezét, és Abdel arany
csillanását látta – a teremtmény gyűrűt viselt. A jövevény hideg ujjaival megérintette Abdel
halántékát. A zsoldos határozottan hallotta, ahogy a lény elsuttog egy szót: – Sistergés.
Abdelnek sosem tapasztalt, iszonyú fájdalom robbant a fejében, de még tudatában volt, hogy
könyöke akkora erővel rándul fel, lerázza a halott zsiványt a pengéjéről. Aztán már csak a
sötétség volt, lábak csosszanása, távoli hangok, és a testéhez érő kezek.

* * *

Már a szemei puszta használata is olyan fájdalmat okozott Abdelnek, hogy megbánta a
felébredést. Gyorsan újra becsukta a szemét. Ezt a mozdulatot is fájdalomhullám követte, aztán
Jaheira hangjának hatására még egy. – Mielikki szerelmére, ébredj fel, Abdel! -szóltak fojtottan a
szavak.
A zsoldos válaszolni próbált, de kínzó fájdalom kísérte a szája kinyitását, s csak egy reszketeg
nyögésre volt képes.
– Abdel! – kiáltotta valahonnan Jaheira. – Hát élsz? – Nyilvánvaló volt a megkönnyebbülés a
hangjában.
– Kik vagytok ti? – kérdezte egy különös hang, épp oly távolian, mint Jaheiráé.
– És te ki vagy? – kérdezett vissza válasz helyett Jaheira.
Abdel kinyitotta a szemét, s most nem volt olyan erős a fájdalom. Érezte már hasonlóan magát
áttivornyázott éjszakák után, de ez sokkal rosszabb volt. Sokkal, de sokkal rosszabb. Fény áradt
be egy apró ablakon, így Abdelnek módja nyílt rá, hogy szemügyre vegye környezetét.
– Franc – lehelte, amikor felfogta, hogy egy cellában van. Leláncolták, mint holmi állatot.
– Én kérdeztem először – felelte a különös ember gyanakodva.
Abdel nem tudta, mióta hever a cella földjén. A kardja nincs, és a láncinge sem volt rajta. Látott
egy vödröt, gyanús rendeltetéssel. Víz nem volt, csak egy kevés szalma, meg egy nehéz faajtó
vaspántokkal megerősítve. A kis ablakot is vasrudak védték.
-Abdel! – kiáltotta Jaheira, nyilván egy másik cellából. – Mondj már valamit!
– Szomjas vagyok – szólt hangosan a zsoldos, és a különös ember felnevetett.
– Nekem mondod? – felelte. – Ezek az alakváltók nagyon hanyag házigazdák.
– Alakváltók? – kérdezte Jaheira.
Abdel hallott már ezekről a különös lényekről. Tudomása szerint Vízmélye városában szinte ők
uralkodtak. Sokan meg voltak róla győződve, hogy Faerun birodalmának majdnem minden
városában van legalább egy alakváltó a politikai elitben. Abdel mindig csak nevetett az ilyesmin.
Tudta jól, hogy az emberek maguk is épp elég komiszak tudnak lenni a saját fajtájukkal, nem kell
szörnyetegekkel helyettesíteni őket.
– Ha alakváltók vagytok – folytatta az idegen –, akkor úgysem mondok újat nektek. Ha viszont
nem, akkor talán segíthettek kijutni innen.
– Ki vagy? – kérdezte Abdel.
– Jhasso a nevem. Valaha én vezettem ezt a helyet.

HUSZADIK FEJEZET
A Nyíllövés-béli Harold Loggerson kilencéves korában vágta meg magát az apja legjobb
fejszéjével. Addig a három hétig, amíg a seb begyógyult, nem tudott leülni. Hosszú, cikkcakkos
heg maradt utána, amelyet kevesen láttak, de ami jobb nevet biztosított egy zsoldosvezérnek,
mint amilyen a Harold lett volna.
A baleset után – meg a kemény szavak után, amiket az apjától kapott, még azalatt is, amíg az
anyja összeöltötte a sebet – a Sebhelyes kerülte a fejszéket. Nem annyira félt tőlük, mint inkább
zavarba ejtette a látványuk. Egyszer megölt egy zhentari katonát egy almát -és a gyümölcsök alá
rejtve a Kígyóhegyekből származó nyers aranyat – szállító karavánt védelmezve, Soubar és
Baldur Kapuja között. A zhent zömök, nehéz, aranyozott mithril fejszével támadt rá. Ha
elhajították, távolabbra, gyorsabban és egyenesebben repült, mint bármilyen más fegyver, amit a
Sebhelyes valaha is látott. Sokáig tusakodott a zhentarival, és kis híján ott is hagyta a fogát, végül
azonban sikerült megszereznie a fejszét.
A zsákmányt csak egyetlen egy embernek mutatta meg, és sosem használta harcban, vagy
hordta magával Baldur Kapujának utcáin. Ritkán gyakorolt vele, és kizárólag egyedül, éjszaka.
Máskülönben elzárva tartotta az ágya alatt, egy törpe gyártmányú vasdobozban.
A Sebhelyes a kezében méregette a fejszét, megpörgette, s bal keze a fémnyélre kulcsolódott.
Mikor a penge a levegőt hasította, szinte énekelt, vagy talán a megsebzett levegő sikoltott?
Sebhelyes elmosolyodott a hangra, de mosolyába némi szomorkás íz vegyült. Az apja meghalt,
megállt a szíve, jóval előbb, semmint hogy láthatta volna ezt a csodálatos szerszámot a fia
kezében. Az apa inkább zavart volt, mint csalódott, mikor az ifjú Harold úgy döntött, hogy
katonának áll, s csak egyszer beszélgettek igazán életének utolsó nyolc évében. A Sebhelyes apja
jó ember volt, de egyszerű lélek, egyszerű szükségletekkel és egyszerű vágyakkal. Majdnem
ötven évet ért meg, de sosem távolodott el félnapi járásnál messzebbre Nyíllövés kicsiny
falujától. Harold viszont – azaz Sebhelyes, hisz már rég nem ugyanaz az ember volt -járt
Vízmélyén, heverészett egy elf leánnyal a Fenséges Erdőben, megmászta a Csillaghegységet,
elvitorlázott a Moonshae-szigetekig, farkasokat nyúzott az Éles Agyarak Vadonjában, s égette
Anauroch perzselő homokja.
– El kéne mennem Nyíllövésbe – suttogta magában, aztán kinevette hirtelen támadt, ostoba
érzelgősségét. – Helyedre – mondta a fejszének, és vigyázva a bársonnyal bélelt dobozba fektette.
Kopogás hallatszott az ajtón, keményen és sürgetően. Sebhelyes összerezzent. Gyorsan lecsukta
a doboz fedelét, s összecsattintotta a törpe-lakatot.
– Ki az? – kérdezte mogorván, nem mintha szokatlan eset lett volna, hogy a nap bármely
órájában felverik sürgős hírekkel és feladatokkal.
– Abdel – hallatszott egy ismerős hang az ajtó túlsó oldaláról. – Itt van Jaheira is. Beszélnünk
kell!
– Megyek már – felelte Sebhelyes, és az ágya alá csúsztatta a vasládikát. Eligazgatta az anyjától
kapott ágytakaró lelógó szélét, aztán felállt. Gyorsan az ajtóhoz lépett, és elhúzta a súlyos
vasreteszt. Abdelt pillantotta meg, akinek az arcán várakozás, már-már idegesség tükröződött.
– Gyere be, fiú – hívta a Sebhelyes. – Nem gondoltam, hogy még reggel előtt látlak.
Abdel bólintott és belépett. Jaheira követte, s alaposan szemügyre vette a szobát. Egyszerű
helyiség volt, egy olyan ember lakhelye, akinek igényei majdnem olyan egyszerűek lettek, mint
az apjáé voltak. Pattogó tűz adott fényt és meleget. Volt egy széles ágy, egy alacsony asztal
három székkel – a negyedik odaveszett egy parázs kockajáték során. A kandalló felett pajzs
függött, a Tüzes Ököl címerével. A pajzs horpatag és karcos lett a hosszú évek szorgos
használatában.
Sebhelyes a székek felé intett, de a jövevények állva maradtak.
– Voltunk a Hét Napnál – mesélte Abdel.
– Nocsak – felelte a Sebhelyes. – Találkoztatok Jhassóval?
– Igen – szólt Jaheira hangja a háta mögül. Észrevétlenül kerülte meg a férfit. – Igen,
találkoztunk.
A Sebhelyes összehúzta szemét, és fordulva követte Jaheirát, aki merev léptekkel lassan járkált
a szobában. – És?
– Nem gonoszak a szándékai – szólt a háta mögül Abdel. Sebhelyes most Abdel felé fordult,
Jaheira pedig megállt, éppen a látómezeje szélén. Sebhelyes önkéntelenül is hátralépett.
– Mit találtatok? – érdeklődött.
Jaheira is hátralépett, ismét kívül kerülve Sebhelyes látóterén. Abdel elmosolyodott.
– Vasmérgező folyadékot – tréfálkozott Abdel. – Gondolom, erre számítottál.
Sebhelyes újra hátralépett, kissé oldalra, és Jaheira engedelmesen a látóterébe került, miközben
Abdel három hosszú, lassú lépést tett Sebhelyes mellé.
– Mit vártál, öreg? – kérdezte Jaheira baljós színezettel.
Sebhelyes homlokán kiütött a veríték. Fegyvertelen volt, csak vékony gyapjúpantalló és
szöveting védte a testét. Hirtelen meztelennek érezte magát.
– Mi ez az egész, Abdel? – kérdezte, s hirtelen csapott le rá a felismerés: – De hisz te nem is
vagy Abdel!
A zsoldos megtorpant, és a Sebhelyes szembefordult vele. Jaheira mögéje lépett.
– Már hogyne lennék Abdel! – felelte a nagydarab harcos, s lassan, szinte incselkedően a hátán
lógó kard felé nyúlt. – Legalábbis most, ebben a pillanatban.
Acélcsikorgás hallatszott, és a Sebhelyes tudta, hogy Jaheira húzta elő a kardját.
– A nyavalyába – átkozódott a Sebhelyes, és korához, termetéhez képest váratlan fürgeséggel
szökkent oldalra. – A Kilenc Pokolba meg vissza!
Abdel kardja és Jaheira pengéje ott találkozott, ahol egy pillanattal korábban még a Sebhelyes
feje volt. Abdel felmordult, a nő pedig káromkodott, mikor a kardja takarosan felébe törött.
Mindketten Sebhelyes felé pördültek. Jaheira kardja tőr rövidségű, és a végén tompa lett, de a
penge éle és törött eleje így is gyilkos fegyver volt.
– Mit műveltetek velük? – kérdezte a Sebhelyes hátrálva. – Beleköltöztetek a testükbe?
– Hogy beleköltöztünk-e? – villant gonoszul Jaheira szeme.
– Ha így van – tette hozzá Abdel –, akkor ha megölsz minket, a barátaid lelke...
Sebhelyes előrelendült, de ellenfelei hamar magukhoz tértek, s Abdel egy gyors döféssel újra
visszaszorította. A zsoldosvezér körözni kezdett az ajtó felé. Abdel az ajtó elé állt, Jaheira pedig
az ellenkező irányba indult. Sebhelyes a falhoz hátrált, s tekintete ide-oda villant. Mindkét
ellenfele próbálta követni a pillantását, de hamar feladták.
Abdel ravaszul elmosolyodott. – Pánikolsz, öreg?
Sebhelyes zajosan nyelt egyet. – Öljetek meg, ha ezért jöttetek.
– Hát persze, hogy ezért jöttünk – sziszegte Jaheira. – De először meg kell tudnunk valamit.
– És azt hiszitek, hogy bármit is mondani fogok? -kérdezte Sebhelyes hitetlenkedve, továbbra is
cikázó tekintettel. Semmin sem állapodott meg a pillantása hosszabb időre, főleg nem Jaheira
csorba kardján:
– Megölhetünk ezer vágással is, öreg – szólt Abdel –, de egyetlen eggyel is.
– Szóval ha megmondom, amit tudni akartok, gyorsan öltök meg?
– Igen – felelte Jaheira, tartva a távolságot, de igyekezvén továbbra is Sebhelyes látókörének
peremén maradni.
– Ha annyi aranyam lenne, ahányszor már hallottam ezt az ajánlatot – szólt Sebhelyes
könnyedén –, már rég felbéreltem volna Elminstert testőrömnek.
Sem Abdel, sem Jaheira nem találta ezt különösebben tréfásnak.
– Ahogy gondolod – mondta Abdel, és Jaheira felé hunyorított.
A nő lecsapott, és Sebhelyes próbált hátraszökkenni, de máris a falnál találta magát. Tarkója a
kőkockáknak ütődött, és a feje visszapattant Jaheira pengéje elé. A törött kardvég mély sebet
ejtett Sebhelyes bal szeme fölött, s a férfi felszisszent fájdalmában. Jaheira hátraugrott három
lépést, lerázva a vért a pengéről. Sebhelyes a homlokához kapott. Bőven ömlött a vér a sebből, és
csípte a szemét.
– Te szuka – mordult fel. – Ezért megöllek. Jaheira ügyet sem vetett rá. – Miért küldtél minket
a Hét Naphoz?
– Megöltétek Abdelt meg a nőt? – kérdezte válaszul Sebhelyes.
Jaheira újra támadott, de most Sebhelyes belelépett a támadásba. Jaheira túl magasra emelte a
karját, túl
sokat hagyott védtelenül a testéből, és Sebhelyes bevágott. Alulról elkapta a nő karját, s a
támadás lendületét kihasználva átpörgette a testet a vállán. Jaheira keményen csattant a fapadlóra.
Sebhelyes látta, hogy jön Abdel, és Jaheira letört kardhegye felé vetődött, ami ott feküdt a földön,
nem messze tőle.
Jaheira vad, nem-emberi hördülést hallatott, és próbált felállni. Abdel megbotlott a nő lábaiban,
és elterült a Sebhelyes mellett. Súlyos kardja kiesett a kezéből, és a kandalló pereméhez csúszott.
Sebhelyes felkapta a törött pengehegyet, s ügyet sem vetett rá, hogy a csupasz élek felsértik a
kezét. Az ágyhoz ugrott, és a doboza után nyúlt.
Abdel felállt, és gyorsan visszaszerezte a kardját.
– Csak öld meg – fröcsögte Jaheira. – A pokolba a Vastrónnal!
Sebhelyes nehéz lépteket hallott, és gyorsan megragadta a ládika bőrfogantyúját. Abdel
lecsapott, a Sebhelyes fenékre huppant, hogy elkerülje a lefelé irányuló vágást. A penge mélyen a
deszkákba fúródott, de nem tört el. Sebhelyes az álla alá húzta a lábát, és kirúgott. Abdel
számított a rúgásra és elugrott előle, pedig nem is neki szánták. Sebhelyes mezítelen lába a
vasdobozt érte, s a láda csikorogva kicsúszott az ágy alól. A Sebhelyes már nem látta megállni.
Jaheira homlokon rúgta, s a zsoldosvezér csillagokat látott. Saját fejének koppanása a padlón ott
visszhangzott a fejében, és küzdenie kellett, hogy ne veszítse el az eszméletét. Érezte a nő térdét a
mellkasán, és felhúzta a kezét, hogy védje az arcát. Jaheira véres csíkot húzott a Sebhelyes
tenyerébe, aki újra felszisszent, de aztán visszatámadott. A törött pengeheggyel beleszúrt Jaheira
lábába. Most a nőn volt a felszisszenés sora, s a Sebhelyes, kihasználva a pillanatnyi megingást,
azonnal lelökte magáról.
 – Kivéreztetlek! – sipította a nő, de Sebhelyes elengedte a füle mellett a fenyegetést, felpattant,
és előrevetődött. Látta Abdel lábát, s a nagydarab alak el is hátrált, pedig most sem ő volt a
célpont. Fém csikordult fémen, mikor Sebhelyes nekifeszítette a kardhegyet a vaslakatnak.
Sebhelyes arrébb gördült, mert tudta, hogy túl sokáig tartott egy irányba, s ösztönei nem is
csapták be. Abdel pengéje ismét lesújtott, de megint csak a viharvert padlóból szakított fel újabb
forgácsokat. Sebhelyes feltépte a láda fedelét és felmordult, amikor a penge, amit a kezében
szorongatott, mélyebben vágott a tenyerébe.
Abdel kardja újra lecsapott, s ezúttal megszúrta Sebhelyes izmos combját. A zsoldosvezér a
földre bukott, de ugyanezzel a mozdulattal ki tudta emelni a fejszét a dobozból. Széles ívben
meglendítette a fegyvert, és ágyékon csapta az ál-Abdelt. Vér fröccsent, s az ifjú lehanyatlott. A
fejsze beleragadt a máris halott testbe, és kicsúszott Sebhelyes gyengülő szorításából. A
zsoldosvezér felsóhajtott: elégedett volt, hogy legalább az egyiket leszedte.
Abdel reszketve rogyott össze, s mikor oldalra nyaklott a feje, az arca hirtelen kezdte elveszíteni
emberi jellegét. Széles, ovális lett a feje, hihetetlenül nagy, lélektelen szemekkel, hamuszürke
bőrszínnel. Sebhelyes látta, hogy a fejsze kifordul a holttestből, és megpróbált felülni.
Mondani akart valamit, de nem volt rá ideje. A levegő kiszaladt a tüdejéből, és hátraesett. Az ál-
Jaheira belevágta a fejszét a Sebhelyes mellkasába, először hátulról, aztán elölről, a földhöz
szegezve őt. Sebhelyes érezte, ahogy a vér felbugyborékol a torkán, s látta a nő szemében a
démoni csillogást, ahogy az arca kezdett átalakulni az ő arcává. Aztán pedig már csak a sötétség
és az örökkévalóság következett.

* * *

Julius egyenesen előre bámult és a “káplár" szót ízlelgette a szájában, aztán önelégült mosollyal
nézett az üres folyosóba.
– Hagyja abba a vigyorgást, káplár – mordult rá Maerik őrmester. Julius összerezzent és
elvörösödött. Nem hallotta, hogy jön az őrmester. Maerik Julius elé állt, és lábujjhegyre
ágaskodva farkasszemet nézett a nálánál fiatalabb és magasabb káplárral. Az orruk majdnem
összeért.
– Hol vagy, fiam? – kérdezte halkan az őrmester.
– Uram – kezdte Julius, aztán nyelt egyet. – A hercegi palotában, uram.
– És a hercegi palotában hol, káplár?
– A lakószárnyban, uram.
– Azaz ott, ahol a felséges hercegek laknak?
– Igen, uram.
– Ahol Eltan nagyherceg lakik?
– Igen, uram.
– Eltan nagyherceg, aki hercegi választásra készül?
– Igen, uram.
– Eltan nagyherceg, akinek több ellensége van, mint bárki másnak a Kapuban?
– Igen, u...
– Akkor ébredj már fel, te idióta! – rivallt rá az őrmester.
Julius megfeszítette a hasizmát, és koncentrált, hogy uralkodjon a hólyagja feltett. – I... igen,
uu... uram -hebegte.
– Éppen itt az ideje – morogta Maerik, aztán befordult egy oldalfolyosóra. Csizmája nem ütött
zajt a hideg márványpadlón.
 Julius megkönnyebbülten felsóhajtott. Alig egy hete helyezték ide, a hercegi palotába, és bár
részt vett már harcban, még vérpatkányokkal is csatázott a kikötő legsötétebb zugában, ez volt a
legidegfeszítőbb feladat, amit eddig kapott. Nem amiatt aggódott, hogy bérgyilkos juthat be ide, a
palota belsejébe, hanem attól tartott, hogy ami most történt, az megtörténhet megint, és akkor
lőttek a friss rangnak.
Átvette az alabárdot a bal kezébe, és letörölte a verítéket a homlokáról. Késő volt – azaz nagyon
is korán –, és száraz, ólomnehéz volt a szeme. Egy apró zajra összerezzent, s kicsi egeret látott
eliszkolni a sötétben. Felsóhajtott, aztán újra megrándult, amikor súlyos kéz nehezedett a vállára.
– Fel a fejjel, katona.
A beszélő azonnal ismerős volt Juliusnak. A Sebhelyes vezette a vérpatkányok elleni támadást,
s Julius ott volt az eligazításnál, aztán a vezér mellett küzdött néhány dicső pillanatig, a
csatornákban.
– Sebhelyes k... kapitány – húzta ki magát Julius. -Én... nekem nem mondták...
Sebhelyes a szemöldökét ráncolta. – Miért kellett volna mondaniuk?
– Én... – kezdte Julius. Sebhelyes egy kézmozdulattal elhallgattatta.
– Menj az istállóba és készítsd a nagyherceg lovait! – rendelkezett Sebhelyes. – Még hajnal előtt
el kell indulnia.
Julius annyira meglepődött, hogy csak állt, tátott szájjal. Itt valami nagy dolog van készülőben.
De miért épp az én őrségem alatt, gondolta Julius.
– Valami nem világos, káplár?
– Nnem, uram, én csak...
– Mozogj, kölyök – szólt Sebhelyes, és úgy nézett, hogy Julius igyekezett, ahogy csak
rogyadozó térde bírta.
Egy darabig szaladt, mielőtt rájött volna, hogy eltévedt a labirintus-szerű palotában. Imádkozni
kezdett Tymorához, aki meg is hallgatta imáját, a szerencse istennőjére jellemző humorérzékkel.
– Umberlee hullámzó keblére, fiam – fakadt ki Maerik őrmester. – Mi a fenét keresel itt, te
ebadta...
– Eltévedtem – felelte Julius, mielőtt belegondolt volna, hogy ennél rosszabbat nem is
mondhatna.
Maerik behúzott neki egyet.
– Sajnálom – sipította Julius, miközben hátraesett. Ömlött a vér bizsergő orrából, s alabárdja a
földre csattant.
– Aligha van itt az ideje, hogy elhagyd a posztodat, te félkegyelmű! – ordította az őrmester. –
Sebhelyes kapitányt meggyilkolták, és általános riadó van!
– Pedig én épp most láttam – bökte ki Julius.
– Kit láttál, te eszetlen?
– Sebhelyest – tápászkodott fel Julius. – Sebhelyes kapitány mondta nekem, hogy menjek az
istállóba, és készítsem elő a nagyherceg lovait...
– Sebhelyes itt volt? – meredt rá Maerik. – Ma éjjel?
– Nem egészen fél órája, uram – igazgatta el az egyenruháját Julius, és keresni kezdte fegyverét.
– A nagyherceg rezidenciája felé ment.
Maeirk elsápadt és megrázta Juliust, aztán rohanvást maga után vonszolta a fiút.Miért pont az
én őrségem alatt? – átkozódott az őrmester futtában.

* * *
 Julius és Maerik lihegve torpantak meg a nagyherceg lakosztályába vezető kétszárnyú ajtó előtt.
Juliusnak igencsak nehezére esett lépést tartani az őrmesterrel, és most, hogy megálltak, a fiú
levegőért kapkodott.
A nagyherceg lépett ki a lakosztályból, a kezében egy hatalmas harci fejszével, melyhez
foghatót Julius még sosem látott. A herceg hosszú éjjeli köntöst viselt, melyet vér szennyezett be.
Nyugodt volt az arca és a keze. Széles, komoly arcán, és a bajusza végén is vér vöröslött. Sűrű
szürke szemöldöke alól kivillant jegeskék szeme. Rövidre nyírt haja még zilált volt az alvástól.
Maerik fél térdre ereszkedett, s Julius követte példáját, de képtelen volt levenni a szemét az
arany-mithril fejszéről.
– Nagyuram – szólt Maerik – én...
– Sebhelyes kapitányt meggyilkolták – szólt egyszerűen a nagyherceg. Maerik felállt, Eltan
pedig belökte maga mögött az ajtót. Odabent a vastag szőnyegen valami nem emberi lény szürke
teste hevert, a drága kárpitra folyatva vérét.
– Igen, uram – lehelte Maerik. – A szobájában találták meg.
Juliusnak a hideg futkározott a hátán a halott lény szemétől.
Eltan erős, korosodó arca komoly kifejezést öltött. -Vitesse a kapitány testét a Csodák Házába –
mondta jelentőségteljesen. – Felöltözöm, és ott találkozunk.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

– Úgy tűnik, itt vannak a barátaitok – próbált kikukkantani Jhasso a cella apró ablakán.
– Vagy a tieid – szólt Jaheira.
Nyilvánvalóan harc zaját hallották, bár távolról és fojtottan, legalább egy emeletnyi
messzeségből. Abdel fémes csattanást hallott, egy zuhanó test puffanásai, aztán még egyet.
Karizmai megfeszültek, s újra megpróbálta kifeszíteni az ablak rácsait. A vas meg is mozdult, de
csak kicsit. Abdel úgy érezte magát, mint a csapdába esett patkány, és mindenáron szeretett volna
kiszabadulni.
– Nem – felelte Jhasso Jaheirának. – Nekem nincsenek barátaim.
– Hát nem is, ha egy alakváltó másolatod járkál a városban, és szerez neked ellenségeket azóta.,
hogy állítólag idebent vagy.
– A pokolba velük – mondta Jhasso. – Azt hittem, hogy mind Vízmélyén vannak.
A három fogoly kimerülten, fázva, szinte félőrülten a bezártságtól állt, és csak hallgatták a
csatazajt.
Egy ajtó csapódott hirtelen, méghozzá közel. Abdel a rácshoz nyomta az arcát, hogy lásson
valamit. A folyosó végén sárga fény derengett, s Abdel torz, táncoló árnyékokat látott a kövön,
melyek a csattogó acél, a lábdobogás, és az elkeseredett mordulások ütemére
mozogtak. Egy izzadt, véres, a Tüzes Ököl jelét viselő fiatalember épp Abdel cellája előtt állt
meg. Alabárdjáról vér csöpögött.
– Te vagy J... Jhasso? – lihegte a katona.
– Ott van abban a cellában, mögötted – felelte Abdel, Jhasso pedig rászólt: – Eressz ki innen,
kölyök!
A fiú zavartnak és rémültnek tűnt. – Kerítenem kell valakit – motyogta.
– Itt ne hagyj minket! – kiáltotta Jaheira, és a fiú azonnal felkapta a fejét a női hangra.
– Ne féljen, asszonyom – ígérte a katona. – Visszajövök önért!
Ezután – a három fogoly gyalázkodó megjegyzéseitől kísérve – az ifjú távozott. Abdelék
hangokat és lépteket hallottak felfelé haladni a lépcsőn távolodott a csillapuló harci zajtól.
 – Ugye visszajön értünk? – kérdezte Jhasso.
– Ajánlom, hogy visszajöjjön – felelte Abdel. – Különben olyan mélyre nyomom az öklöm a...
– Csend! – szisszent fel Jaheira, és a férfiak elhallgattak. A harc vélhetőleg véget ért. Abdel
fojtott férfi-hangokat és közeledő, súlyos lépteket hallott. Egy ajtó nyílt, és a nehéz páncélba
öltözött, lépcsőn lefelé haladó ember jellegzetes zaja hallatszott.
– Ide, Gond – csattant fel egy határozott, parancsoló hang. Abdel egy zömök, idősebb embert
pillantott meg, fényes, vérfoltos lemezpáncélban. Az arca idegen volt, az öltözéke viszont
félreismerhetetlen. A nagyherceg volt az, a Tüzes Ököl jelével. Lehet, hogy...
– Eltan nagyherceg – szólt a fiatal katona, aki ígéretéhez híven visszatért. – Megtaláltam a
kulcsot, nagyuram.
– Szép munka volt, Julius – felelte Eltan. – Ha a pap végzett, ereszd ki ezeket az embereket.
– Most engedj ki minket, Gond nevére! – vinnyogta Jhasso.
Abdel egy sáfrányszín köpönyeges férfit pillantott meg, aki megállt Jhasso cellája előtt, és
bepillantott. A pap
sorban odalépett mindegyik ablakhoz. Furcsán nézett, mintha valahová Abdel elé vagy mögé
meredne.
– A férfiak emberek – mondta végül a pap Eltannak.
– A nő félelf.
– Ereszd ki őket – utasította Eltan, és néhány pillanat múlva szabadok voltak.
Mikor Abdel kilépett a cellájából, Julius felnézett rá, nyelt egyet, és azt mondta: – E... elnézést...
– Ne mentegetőzz, tizedes – mosolygott Abdel. – Elvégre alakváltók járnak köztünk.
– Csakugyan – méregette gyanakvóan a nagyherceg Abdelt. – Ketten közülük megölték
Sebhelyest.
– Ne... – lehelte Jaheira.
– És az egyik az én helyemet vette át – szólt Jhasso.
– Remélem, maradt még valami az üzletemből.
A nagyherceg türelmetlenül pillantott Jhassóra. – Csak azért fogsz felelni, amiért felelős vagy,
Jhasso. De most inkább húzd meg magad!
Jhasso bólintott, s szemlátomást örült, hogy kimarad abból, ami történni fog, bármi is legyen az.
– Herceg... úr... – hebegte Abdel, zavartan a kimerültségtől és gyásztól.
– Eltan a nevem – szólt a nagyherceg keményen. – Te pedig biztosan Abdel vagy.
– Az vagyok – felelte Abdel. – Sebhelyes a barátom volt. Szeretnék lehetőséget kapni arra, hogy
megöljem azokat, akik kioltották az életét.
– Sebhelyes megfosztott az egyiktől – szólt Eltan –, a másikat pedig magam beleztem ki, de
valami azt súgja, hogy lesz itt még elég ölnivaló, ha ehhez van kedved.
Abdel bólintott. Ehhez volt kedve.

* * *

Abdelék nagyon kevés időt kaptak, hogy rendbe szedjék magukat, s a zsoldos ennek az időnek a
java részét evéssel töltötte. Visszakapta a kardját és láncingét, kifogástalan állapotban. A
nagyherceg lakosztályának előcsarnokában találkoztak. Abdel rámosolygott Jaheirára, aki
egyszerű, de előnyös fekete köntöst viselt, amit magától Liia Jannath nagyhercegnétől kapott
kölcsön. Abdel hirtelen kínosan érezte magát, amiért nem öltözött át. Remélte, hogy legalább
nem feltűnően rossz a külseje vagy a szaga.
Álmatag inas vezette be a nagyherceg dolgozószobájába, és Abdel tudta, hogy itt aztán senki
sem fog törődni a szagával. A szobában olyan hangulat uralkodott, mint egy tábornok sátrában, a
csata előestéjén.
– Abdel – intette be őket Eltan a gazdagon berendezett terembe. – Jaheira...
Eltan az íróasztalánál ült, kezét a széles mahagóni lapon nyugtatta. Egy ösztövér, őszülő üstökű
alak különös, drótkeretes, orrára csúszó szemüveggel, épp a nagyherceg karja fölött görnyedt, és
óvatosan varrt egy csúf sebet. Eltan felszisszent, mikor a gyógyító meghúzta a szálat, és levágta a
végét.
– Ön megsebesült? – kérdezte Abdel, teljességgel feleslegesen.
– Igen – mosolygott Eltan. – A kétszázadik harci sebem. Talán fogadást kéne rendeznem a
tiszteletére.
Abdel elmosolyodott, és szorosan Jaheira mellé állt. Közben Eltan fojtott hangon parancsokat
adott három Tüzes Ököl tisztnek, akik a jókora asztal másik oldalán várakoztak. Végül elküldte
őket Gond templomába, hogy kérjék a papok segítségét, akik bizonyítottan rendelkeznek az
alakváltók felismerésének képességével.
Miután a tisztek kisorjáztak, s a gyógyító is összeszedte holmiját, a nagyherceg magához intette
Abdeléket.
– Tudomásom szerint nem egyszer harcoltál a barátom, Harold Loggerson oldalán – szólt a
nagyherceg.
Abdel zavartan meredt rá. – Tessék, nagyuram?
– A Sebhelyes – mondta Eltan érzelemmel teli hangon. – Nem is ismerted az igazi nevét?
– Nem – felelte Abdel. Jaheirára pillantott, és zavarban volt, de maga sem tudta, miért. – Nem,
nagyuram. Talán nem voltunk olyan...
Eltan felemelte a kezét. – Nem, nem. Egy kézen meg lehetne számolni azokat, akik tudták ezt a
nevet. Üljetek le, sok megbeszélnivalónk van.
Eltan törődöttnek tűnt. A szemeit bíborba hajló szürke karikák keretezték. Az arca beesett, a
szeme véreres. Még mindig rajta volt a páncélja, mintha túl fáradt lenne ahhoz, hogy levesse,
vagy mintha tudná, hogy hamarosan újra szüksége lesz rá. Jaheira foglalt helyet először, aztán
Abdel, s mindketten megcsodálták kezükkel a hatalmas székek puha bőrhuzatát.
– Nem éppen tábornoki sátor, ugye? – kacsintott Eltan Jaheirára.
– Hát... – kezdte Abdel, de aztán észbekapott, hogy a nagyherceg nem vár választ.
– A város meg van áldva néhány kiváló templommal – szólt Eltan –, és meg van átkozva
néhány kevésbé jóval. Mikor értesültem Sebhelyes haláláról, elvitettem a Csodák Házába, abban
a reményben, hogy jó barátom, Thalamond talán képes lesz újra életet lehelni a vén harcosba.
Abdel hallott már ilyesmiről, ezt a lehetőséget azonban a papi rendek a legsúlyosabb esetekre
tartogatták. Jaheira Abdelre pillantott, és a zsoldos látta, hogy a nőt nemcsak Abdel baráti
körének gazdagsága nyűgözi le, hanem a helyzet hordereje is, amibe belecsöppentek.
– De tartok tőle, hogy nem sikerült a dolog – szólt Eltan. – A lelke már elszállt... vagy ki tudja...
– A Nagyherceg összeszedte magát, aztán folytatta: – Beszélni viszont tudtam vele, már ha
elhiszitek, hogy ez egyáltalán lehetséges. Sebhelyes jótáll érted. Azt mondta, hogy ő küldött
titeket szaglászni a Hét Nap raktárához, mert kapcsolat van köztük és azok között, akik a bajokat
okozzák a vasbányáknál.
– Igen, uram – felelte Jaheira. – Engem a Hárfások küldtek, hogy körülnézzek – Abdelre
pillantott, aki elmosolyodott és bólintott. – A Vastrón háborút akar kirobbantani az Ön népe és az
enyém között.
– Háborút Amnnal? – kérdezte Eltan. – De miért? Jaheira a fejét rázta. – Nem tudom. Ezért
küldött ki
minket a Sebhelyes.
 – A városomban nyüzsögnek az alakváltók – szólt Eltan. – Háborúba taszítanak minket
Amnnal, az erőforrásainkat tönkreteszik, és senki sem tudja, miért.
Jaheira elvörösödött, érezte Eltan csalódottságát.
– Én tudom, hol gyülekezik a Vastrón – folytatta Eltan, s mintegy válaszképpen fémes koppanás
hallatszott a márványpadlón. Mindnyájan a gyógyítóra pillantottak, aki félénken elmosolyodott.
– Elmehetsz, Kendal – mondta neki Eltan. – Most már rendben leszek.
– Ki kell majd cserélnem a kötést – felelte a gyógyító – holnap reggel.
– Rendben – intett türelmetlenül Eltan. – Távozz! Az ajtó becsukódott a gyógyító mögött, és
Abdel
megkérdezte: – Hol van az a hely?
– Itt a városban – felelte Eltan. – Jöhettek, ha gondoljátok. Amúgy is jól jönne egy ember, aki a
Kapun kívül működne. Sebhelyes megbízott bennetek, és ez nekem elég – Jaheirára pillantott. –
Találkoztam már Hárfásokkal korábban, és nem váltak szégyenedre...
Jaheira elvörösödött. Felálltak és elindultak.

* * *

– Újra szerzetesek leszünk egy darabig – olvasta Julius a szamárfüles jegyzetfüzetből. –

Térjetek vissza a Bölcs Isten árkádjai alatti gyülekezőhelyre.
A fiatal káplár felpillantott a nagyhercegre, Maerik őrmesterre, Abdelre és Jaheirára. Julius a
magas, sovány, fekete bőrbe öltözött alak mellett térdelt, akit
Abdel az imént ölt meg. Úgy látszott, hogy csak két ember maradt a Vastrón földalatti tanyáján.
Eltan és katonái lépéshátrányban voltak.
– Gyertyavár – mondta Abdel csendesen.
– Be tudnak férkőzni oda? – kérdezte Eltan. – Én úgy tudom, hogy Gyertyavár nagyon ritkán
nyitja meg kapuit. Hogyan tudná egy egész csapat összeesküvő éppen Gyertyavárt használni
találkozóhelyül?
– Gorion talán tudta erre a választ – pillantott Jaheira szomorúan Abdelre.
A zsoldos lassan bólintott. – Az apám szerzetes volt – mondta Eltannak. – Gyertyavár falai
között nevelt fel engem, és ő állított rá arra az útra, amin járok. Ő vezetett el Jaheirához – a nőhöz
fordult. – A Hárfásoknak dolgozott?
Jaheira a fejét rázta. – Csak barátunk volt.
– Előbb keverednék háborúba Amnnal, mint hogy nekimenjek Gyertyavárnak – sóhajtotta
Eltan. Nem veszítette el a reményt, csak elmélkedett.
– Éppen kapóra jön nekik ez a dolog – kottyantott közbe Maerik, mire Eltan élesen az
őrmesterre pillantott. Maerik hátrahőkölt. – Elnézést, én nem...
– Ne kérj elnézést – szólt Eltan. – Ez a jegyzet nagyon is fontos ahhoz, hogy csak úgy
hátrahagyják.
– A Vastrón csinált ennél ostobább dolgokat is, nagyuram – vélte Abdel. – Miért akarhatták a
tudtunkra adni, hogy Gyertyavárba mennek?
– Ha igaz, amit... – kezdte Julius, aztán Maerik intő pillantására elhallgatott.
Eltan felemelte a kezét. – Folytasd, káplár!
Julius erőtlenül elmosolyodott. – Nagyuram, ha nem juthatunk be Gyertyavárba, akkor talán épp
azt akarják... hogy tudjuk: nem érhetjük el őket.
– Incselkednek velem? – kérdezte Eltan. Julius megborzongott. – Én csak...
– Lehetséges – szólt Jaheira. – Mi, a Hárfások úgy gondoljuk, hogy egyetlen ember áll az egész
dolog mögött. Egy törpe, aki a Vastrón foglya volt, megmondta ennek az embernek a nevét.
Alapos okunk van azt hinni, hogy ez a Reiltar nevű alak – Bhaal fia.
Abdel elkerekedett szemmel meredt a nőre. Már megint itt van a gyilkosság istenének neve, és
az a gondolat, hogy fiakat hagyott hátra. Talán jobban ki kellett volna faggatnom erről Jaheirát,
gondolta Abdel. Jaheira vörös, szinte ijedt arccal pillantott Abdelre.
– Bhaal fia? – kérdezte hitetlenkedve Eltan. – A halott Bhaal istené?
Jaheira bólintott, Julius pedig remegő lábakkal felállt.
– Ez őrület – jegyezte meg Maerik. – Nagyuram, kik ezek az emberek?
Eltan Maerikre pillantott, aztán Jaheirára. – Honnan tudod ezt?
– Vannak mások is – válaszolta Jaheira. – Bhaal többi gyermekei. A Hárfások néhányat
szemmel tartanak, néhánynak elveszítették a nyomát. Senki sem tudja, hányan maradtak még.
– És egyikük háborút akar kezdeni Amnnal? – kérdezte Julius, megfeledkezve alantas
helyzetéről.
– A háború az ideális gyilkolás – felelte Jaheira. – Nagy méretekben.
Abdel nyelt egyet. Libabőrös lett, és egész teste megreszketett. Gyilkosság, gondolta, és nagy
erőfeszítéssel tudta csak visszafojtani mosolyát.
Nagy méretekben.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

– Gyilkosság – mondta Tamoko. – Nagy méretekben.

Sarevok rámosolygott – azzal a démoni mosolyával –, de Tamoko nem hátrált meg. A lány
legnagyobb meglepetésére ez mintha elégedettségére szolgált volna Sarevoknak.
– Gyilkosság, igen – felelte a férfi. Hangja visszhangzott a földalatti teremben, s nyugtalanító
csikorgás hallatszott, ahogy Szórakozottan végighúzta hosszú, vékony tőrét fekete fém
mellvértjén. Szikra pattant, de a páncélon nem maradt nyom.
– Ez nem... – Tamoko elhallgatott, aztán csalódottan felsóhajtott. Nem beszélni félt, csak még
nem uralta tökéletesen Faerun közös nyelvét. – Ez nem... elfogadható.
Sarevok sárga szeme felizzott, s a férfi visszafordult az üres kerethez. Csak úgy mellékesen
figyelte, mintha a látvány csupán múló érdeklődést keltene benne.
– Tamoko, drága kislány – mondta végül. – Mikor rád találtam, mindennap öltél, pénzért.
Úgyszólván életforma volt számodra a gyilkolás.
A lány feldühödött az összehasonlításon, s a harag bátorságot öntött belé. – Nincs semmi
szégyenletes a bérgyilkos-életben.
– Ártatlan embereket öltél meg – erősködött Sarevok. – Ez gyilkosság.
– Az ártatlan embereknek nincs okuk félni a bérgyilkosok pengéitől – felelte a lány. – Ártatlan
emberek nem közösködnek olyanokkal, akik bérgyilkost bérelhetnek fel. Ha engem elküldenek
valakihez, akkor az illető rá is szolgált, így vagy úgy.
– Vagy úgy – fordult a lány felé Sarevok önelégült mosollyal. – Te csak korrupt embereket
öltél meg.
– Igen – szegte föl az állát Tamoko, belesétálva a csapdába.
– Korrupt emberek parancsára.
A lány elvörösödött és elfordult. Sarevok kacagott, és visszanézett a keretre.
– Bejöhetsz – mondta a férfi nyugodtan.
Tamoko hátrafordult az ajtónyílás zajára., és egy alakváltó lépett be lassan, kelletlenül a
szobába. Óriási, élettelen szemei cikázva mérték fel a szobát, a spártai berendezést és Tamokót,
aki mereven állt Sarevok mellett.
A lány egyszerű öltözéket viselt, bő nadrágot és hozzáillő fekete blúzt. Keskenypengéjű, görbe
katanája az oldalán függött. Hidegen végigmérte az alakváltót -nem kedvelte ezeket az
önazonosság nélküli lényeket.
– Idióta – mondta Sarevok az alakváltónak, mire az térdre hullt előtte.
– Kérlek, uram – könyörgött a lény anyagtalan, jellegtelen, nem nélküli hangján. – Kíméld meg
az életem, hogy megint szolgálhassalak. Bármit megteszek... felveszek bármilyen alakot, amit
csak kívánsz!
– Annak a puhány vén Eltannak papjai vannak. -PAPJAI! – dörögte Sarevok. Az alakváltó
hátrahőkölt, de nem tudott kitérni a hanghullámok elől. Tamoko velejéig belebizsergett
szeretőjének hatalmába. Sarevok hosszan hallgatott, hogy az alakváltónak legyen elég ideje
reszketni és nyüszíteni. – A kontár Gond isten papjai, és ki tudja, még ki mindenki járkál Baldur
Kapujának városában, állandóan igazlátó képességért imádkozva. És tudod, miért?
– El tudunk rejtőzni, uram – vinnyogta az alakváltó. – Kérlek, csak...
– Tudod, miért? – ismételte Sarevok higgadt, határozott hangon.
– Kérlek, uram...
– Ha már harmadszor kell neked feltennem egy kérdést, alakváltó, akkor jobb, ha a válasz ott
van az agyadra írva, mert csalódott lennék, ha ok nélkül kellene letépnem a fejedet... nagyon
csalódott lennék.
Tamoko lassan előhúzta a kardját, kihasználva a hang és a visszaverődő gyertyafény félelmetes
hatását. Szerette Sarevokot teljes lelkével, még ha kárhozottan is. Bár kezdett megingani a
bizalma a férfiben és abban, hogy Sarevok méltó az imádatára, szíves-örömest hajlandó volt
leölni egy ilyen lélektelen fertelmet a kedvéért.
Ezt az alakváltó is látta a tekintetéből.
– Minket keresnek – szólt a lény. – Minket keresnek az igazlátásukkal. De nem fognak...
– Pssszt... – sziszegte halkan Sarevok, szája elé tartva hosszú mutatóujját. Gonosz farkasmosoly
ült ki az arcára, s közelebb lépett a meghunyászkodó alakhoz. Tamoko egy könnycseppet látott
legördülni az alakváltó sima, szürke arcán.
– Dehogynem fognak, alakváltó, és én ezt előre tudtam. De reméltem, hogy nem kezdik el ilyen
hamar, és emiatt okoztál csalódást nekem.
– Ó – zokogta az alakváltó remegő, cérnavékony ajkakkal. – Ne...
Sarevok egy futó pillanatig Tamokóra nézett, mire a bérgyilkosnő előrelendült, és felemelte a
kardját.
Keményen és határozottan támadott, ahogy mindig. Villámgyorsan megpörgette feje fölött a
kardot, hogy elvonja az áldozat – az ellenfél – figyelmét, aztán lecsapott, a gyakorlat és a tehetség
ösztönösségével. Nem tudatosan döntött. Pengéje szikrázva, csattanva fémnek ütközött, s a lány
karja beleremegett a találkozásba.
Az alakváltónak a támadás kezdetétől eltelt egyetlen pillanat alatt sikerült átváltoznia. A lány
könnyedén, fürgén hátraugrott, épp oly ösztönösen, mint ahogy támadott. Időre volt szüksége,
hogy felmérje a helyzetet. Áldozata ezúttal igazi ellenféllé változott.
Tamoko megborzongott az átalakult alakváltó látványától. Ő maga volt az. A lány oldalra
biccentette a fejét, s a mozdulatot sokan tiszteletadásnak érthették volna, pedig valójában
fogadalom volt – a lassú és kínos halál fogadalma.
– Kiváló – mondta Sarevok kedvtelve.
Tamoko ügyet sem vetett rá, csak ellenfelére figyelt. Az alakváltó terpeszállásba helyezkedett.
Mélyen Tamoko szemébe nézett, és minden múló pillanattal egyre tökéletesebben hasonlított a
lányra. Tamoko kifújta a levegőt és támadott.
 A saját nyelvén kiáltott valamit minden vágásnál, s szinte öntudatlanul, hagyományos
vívóstílusra váltott. Tudatos, kreatív gondolkodását háttérbe szorította a kiképzés, a tapasztalat, s
a szabálykészlet, mely ősibb volt még Sarevok képzeleténél is. A csapások sziszegtek, sisteregtek
a levegőben, mintha a penge önálló életet élne. Az alakváltó egyik csapást a másik után hárította,
és hamarosan úgy táncolt lábujjhegyen, mint maga Tamoko. De továbbra is védekezett, s
Tamoko sejtette, hogy a lény nem tudja: valójában nem támad, csak kitapogatja ellenfele
képességeit és gyengeségeit. Csak adatot gyűjt a kivégzés legjobb módjához.
Alig egy perc alatt Tamoko rájött, hogy az alakváltó gyors időrendi sorrendben halad át az ő
saját tapasztalatain. Érezte, ahogy a lény megteszi azt a lépést, amihez neki egy egész nyár
kellett, sensei Torotóval az Ököl és Fény Templomában. De érzett még valamit. Az alakváltó félt
Sarevoktól – erre nem volt nehéz rájönni –, és félt a madaraktól is, mélyen és érthetetlen okból.
Tamoko elmosolyodott, és fütyörészni kezdett, mint egy vörösbegy. A lény megdöbbent, s
Tamoko a torka
felé vágott. A lény viszont éppen az élete következő őszénél tartott, amikor megtanulta a
hátrafelé járást – ellépett a veszély elől. Még merészen vissza is támadott, hogy Tamoko alig
tudta hárítani.
A lány kardja egyre gyorsabban villogott, és Tamoko hamarosan elérte legjobb formáját. A kard
markolata elvált a kezétől és energiarétegbe burkolózott, mely tiszta, makulátlan harci erőbe
vonta a lányt. Az alakváltó bal keze is elvált a saját kardja markolatától, de ő nem állt készen,
nem rendelkezett olyan erővel, mely képessé tette volna arra, hogy megközelítse ellenfele
állapotát.
Tamoko félrecsapta az alakváltó kardját és egyetlen cikkcakkos, szemmel követhetetlen
vágással lecsapta a lény fejét. A fej nélküli törzs görcsösen megrándult átalakultában, de Tamoko
nem nézte. Lehunyta a szemét, és igyekezett újra egyesíteni magában az elmét és szellemet,
visszakényszerítve magát az élet és idő síkjára.
Megfordult, és Sarevok már jött is. A derekánál babrált valamit, és a lány lassan kifújta a
levegőt. Sarevok ledobta a mellvértjét, és már ott is volt. A lány is elejtette a kardját, és mielőtt
hallotta volna megcsörrenni a földön, már érezte is a férfi kezét a testén. Átölelte, találkozott a
nyelvük, és Tamoko hagyta, hogy Sarevok elragadja, bár most mintha úgy érezte volna, hogy
hiányzik valami.

* * *

Abdel hallotta Jaheira pancsolását a sekély tóban, a táboruk mellett. Még két nap járóföldnyire
Gyertyavártól, a nő kihasználta a ritka lehetőséget, hogy lemossa magáról az út mocskát. A nap
már lebukott a nyugati láthatár mögé, az ég mélykékre sötétült, csak a szerény kis tűz adott némi
fényt. Abdel a tó felé pillantott, melyet sűrű facsoport takart el a szeme elől, aztán kinyitotta a
zsákját, és belenyúlt.
Nem látta Jaheirát, de tudta, hogy amíg hallja, addig biztonságban van. Előszedte a könyvet és
felsóhajtott, mikor végre két kezébe foghatta. A fedél kötése emberi bőrből készült. Abdel nem
tudta pontosan, mikor jött rá erre, de most már olyan nyilvánvalónak érezte, hogy nem is tudta
elképzelni korábbi bizonytalanságát.
Felnyitotta a fedelet, s az első oldalt üresen találta. Megdobbant a szíve. Fölpillantott. Még
mindig egyedül volt, csak ezért engedhette meg magának, hogy a kezébe vegye a könyvet, arról
nem is beszélve, hogy kinyissa. Izzadt a tenyere a félelemmel vegyes izgalomtól. Lapozott egyet.
Koponya festett képét látta, lángokkal vagy vízcseppekkel körülvéve. Az írás díszes volt, és
Abdel számára érthetetlen, mégis valahogy ismerős. A zsoldos arra gondolt, hogy ugyanígy
érezhet az olvasni még nem tudó gyerek, aki minden nap látja maga körül az írott nyelvet, de nem
képes kihüvelyezni.
Száraz volt a szája, s lapozott még egyet. A rajz, amit látott, megdobogtatta a szívét. Lehunyta a
szemét iszonyatában, de a bőre bizsergett a megmagyarázhatatlan izgalomtól...
– Mi az? – kérdezte Jaheira, s Abdel összerezzent. Halk, meglepett hang hagyta el a száját. A
könyv megbillent a kezében, de elkapta, s hangos csattanással lecsapta a fedelet.
– Jól vagy? – kérdezte a nő. Abdel felpillantott. Jaheira a tűz mellett állt, és az ő viharvert
utazópokrócát viselte ruha helyett. Nedves volt a haja. A tűz fényénél nagyon selymesnek tűnt az
arca. Abdelre mosolygott, de a zsoldos csak a szemöldökét ráncolta.
Abdel lepillantott, s könnycsepp hullt a könyv hátborzongató borítójára. Jaheira nagy levegőt
vett, odament hozzá, odatérdelt az ölébe és az arcára tette hűvös, puha kezét. A zsoldos félrerakta
a könyvet, és a karjába vette a nőt.
– Mi történik velem? – kérdezte Abdel, szinte maga sem értve a kérdést.
– Kezdesz Abdellé változni – felelte a nő rejtélyesen. Ajkuk egy rövid pillanatra találkozott,
aztán Abdel
szelíden eltolta a nőt. Jaheira értő pillantással viszonozta tekintetét, felsóhajtott, és lassan
elhúzódott a férfitól. Letelepedett a tűz mellé, és várakozón a lángokba meredt.
– Miért neveztél Abdel Adriannak? – kérdezte a zsoldos. – Sosem hallottam ezt a nevet azelőtt,
hogy Khalid említette. Gorion mondta nektek, hogy ez a nevem?
– Ez a neved – felelte a nő tompán. – Ezzel születtél. Abdel hosszan felsóhajtott, és megfogta a
könyvet.
Legszívesebben a tűzbe hajította volna, de épp ugyanennyire szerette volna örökre magánál
tartani és tanulmányozni is. Furcsa grimasszal visszatette a hátizsákjába.
– Itt az ideje, hogy elmondj mindent, Jaheira – szólt Abdel, és a tüzet bámuló asszonyra meredt.
– Te nem az vagy, akinek születtél, Abdel – mondta a nő szomorúan, mégis reménykedő
mosollyal. – Élheted a saját életed ebben a világban, és sem az apád, sem a fivéreid, sem a
nővéreid nem kell, hogy eltérítsenek ettől.
– Mit tudsz az apámról?
– Azt, amit a Hárfások mindig is tudtak – felelte a nő. – Amit Oghma papjai és Torm lovagjai
mindig is tudtak. Amikor azt mondtam Eltannak, hogy Reiltar Bhaal fia, nem voltam biztos a
dolgomban... nem voltam olyan biztos, mint abban, hogy... te viszont tényleg Bhaal fia vagy.
Abdel megvakarta a fejét, s Jaheirát mintha meglepte volna a mozdulat.
– Xzar is ezt mondta – tűnődött Abdel. – De neki nem hittem akkor.
– És most?
– Zsoldos vagyok, Jaheira, bérenc gyilkos. Karavánokat őrzök, raktárakat és hájas kereskedőket.
Jó kardforgató vagyok, és elég magas is, de nem vagyok isten!
– Nem is – felelte a nő. – De apád az volt. Az anyádat nem tudom, de apád a gyilkosság istene
volt.
– És a testvérem – vagy legalábbis féltestvérem –, ez a Reiltar, a Vastrón főnöke?
– Meglehet – szólt Jaheira. – Azt gyanítottuk, hogy Bhaal egy másik fia áll a háborús uszítás
mögött, de nem tudtuk a nevét. Az is lehet, hogy nem fiú, hanem lány. Tudod, félnővéreid is
vannak.
Abdel nevetett, de üres volt a tekintete.
– És ez az Abdel Adrian? – kérdezte.
– Azt hiszem, netheriül van – felelte a nő. – Az Abdel azt jelenti, hogy “fia", az Adrian pedig
azt, hogy “sötét".
 – A sötét fia – mormolta Abdel. – Azt hiszem találó, ha nem is túl hízelgő elnevezés.
– Ezután is élvezni fogod a gyilkolást, Abdel? – szegezte neki a kérdést Jaheira.
– Nem – vágta rá Abdel gondolkodás nélkül, de aztán észbe kapott.
Jaheira ránézett, de Abdel nem volt képes visszatekinteni rá. Elvörösödött, és feszengve
fészkelődött a hideg földön.
– Régen élveztem – mondta végül. – Mindig ott volt az az érzés, mintha... szóval ott volt. De
amióta Gorion meghalt, amióta veled találkoztam, elvesztettem ezt az érzést.
– Változol – mondta a nő. – Máris sokat változtál.
– Talán, de nem vagyok isten.
– Nagyon biztos vagy a dolgodban...
– Önmagáért élveztem az ölést, és jól is csináltam -szólt Abdel. – Az én szakmámban ez sok
emberről elmondható. Még egy istennek sem lehet ennyi gyereke. Nekem nincsenek... különleges
képességeim, nincs hatalmam. Ha egy isten vére csörgedezne az ereimben, nem kéne tudnom
repülni, láthatatlanná válni, vagy ilyesmi?
Jaheira kuncogott, de minden derű nélkül. – Talán olyan a szemed, mint neki – mondta. – Vagy
az orrod.
– Jó nagy orra lehetett – viccelődött Abdel.
– Az anyád ember volt, Abdel – mondta lágyan, szinte suttogva Jaheira.
– Méghozzá jó ember – vélekedett Abdel, nem annyira a tényekre, mint inkább saját
vágyképeire alapozva.
Jaheira hosszan meredt rá a homályban. – Biztosan az volt.

HUSZONHARMADIK FEJEZET

– Beuros, te mocskos kis... – kezdte Abdel, de Jaheira csillapítóan a karjára tette a kezét.
– Jó uram – szólt a nő, és Abdelre pillantott, aki viharosat sóhajtott, és elfordult a kaputól. –
Nyilván ismered a társamat, tudod, hogy ennek a szép városnak a lakója, közületek való. Kérlek,
értsd meg, hogy sürgős dolgunk van itt, és...
– Táguljatok innen – parancsolta keményen Beuros, a kapuőr. – Táguljatok, különben kénytelen
leszek...
– Mire leszel kénytelen, te ezerszer átkozott... – dörögte Abdel.
– Takarodjatok! – rikoltotta az őr, és becsapta a hatalmas tölgyfakapu apró kémlelőablakát.
– Hát ez elképesztő – mondta Jaheira, csak úgy magának. – Miféle város ez?
Abdel elrúgott egy kavicsot az úton, mely Gyertyavárba vezetett. Arra a helyre, ami otthona
volt, élete nagyobbik részében. Felsóhajtott és az égre tekintett. Szürkülő felhőtömeget látott,
mely esőt ígért.
– Még soha nem zártak ki Gyertyavárból – morogta. – Soha életemben.
– De akkor Gorion még élt – szólt Jaheira gondolkodás nélkül. – Ott volt, hogy beengedjen.
Abdel a nőre nézett és kicsikart magából egy mosolyt. Jaheira nem vette észre a pillantást: a
kaput vizsgálgatta, egy taktikus szemével.
– Ez nem város – mondta Abdel.
A nő szemöldökráncolva meredt rá.
– Ez nem város – ismételte a zsoldos. – Ez kolostor. Könyvtár.
A nő bólintott, aztán vallat vont, mintha a megkülönböztetés nem is számítana. – A Vastrón itt
gyülekezik, bármi is legyen ez a hely. Be kell jutnunk.
-Adjatok egy könyvet! – hallatszott váratlanul Beuros hangja. Jaheira összerezzent.
Felpillantottak a kicsiny ablakra, mely tízlábnyi magasan nyílt a kapun. Beurosból csak ragyás
arcát, csorba fogait, borostáját, és hajthatatlan arckifejezését látták. Abdel még régről ismerte az
őrt.
– Beuros... – kezdte Abdel.
– Ó – szakította félbe Beuros – egy könyvet, tekercset, táblát, vagy... bármit, amin írás van.
Adjatok valamit, aminek Gyertyavár hasznát veheti, és akkor bejöhettek.
Most Abdelen volt a sor, hogy zavartan összevonja a szemöldökét. Hidegen méregette az
őrszemet.
– Mi a fene ez, Beuros? Mi folyik itt?
– Gyertyavár feladata – felelte az őr nagyképűen – a tudás gyarapítása.
Jaheira elmosolyodott. – Ugyan mit tudsz te erről, te kis...
– Könyvet! – meredt dühösen Beuros a félelf nőre.
– Nekem nincs... – kezdte Abdel, aztán elhallgatott, amikor rádöbbent, hogy igenis van nála egy
könyv, egy könyv, ami megrémíti, mégsem képes megválni tőle.
– Pár perc, Buzgó Kapitány – intett Beuros felé gúnyosan Jaheira. Az őr felmordult, és
visszahúzódott ablaka mögé.
– Abdel – lépett a zsoldoshoz a nő. Lassan szemerkélni kezdett az eső. – Ugye még nálad van az
a könyv?
Abdel félve, feszülten fordította el a fejét, bár nem tudta volna megmondani, miért.
– Abdel! Ugye még megvan? Az a könyv, amit Xan talált a banditák táborában!
Abdel bólintott, de kerülte a nő tekintetét.
– Akkor add csak oda ennek az alaknak itt, és menjünk be. Tíz napot jöttünk idáig, és lehet,
hogy akiket keresünk, azok most is odabent vannak, és jót nevetnek rajtunk.
Abdel sípolva fújta ki a levegőt az orrán át, aztán végre Jaheirára pillantott. Nem szólt semmit,
csak lekanyarította a válláról a hátizsákot, és kotorászni kezdett benne. Még csak rá sem nézett a
könyvre, amikor elővette.
– Beuros! – kiáltotta Jaheira az ajtó felé. Eltartott egy darabig, mire Beuros újra előkerült, és
mikor megjelent, Jaheira úgy látta, hogy őszintén csodálkozik. Úgy tűnt, hogy mások nem ilyen
kitartóak.
– Könyv? – kérdezte az őr, s szélesen elvigyorodott, mikor meglátta a régi kötetet Abdel
kinyújtott kezében. – Nos...
– Előbb engedj be minket – kérte Jaheira, látva a mohó fényt Beuros szemében.
Beuros nevetett, s ez nem volt túl kellemes jelenség. -Azt már nem, hölgyem. Előbb mondd
meg neki, hogy adja be a résen.
Abdel tökéletesen jól hallotta Beurost Jaheira közvetítése nélkül is. Szemügyre vette a
kémlelőnyílást.
– Ha lenne egy ablak egy kicsit... – kezdte Jaheira, aztán elhallgatott. Újabb nyílás keletkezett
lejjebb, Abdel derékmagasságában. A zsoldos is, Jaheira is pislogni kezdett: egyikük sem látta
korábban ezt az ablakocskát.
– Csúsztasd be itt, Abdel – mondta Beuros halkan, először szólítva Abdelt a nevén.
– Tudtam, hogy ismersz, te fattyú – morogta Abdel, s odalépett a kapuhoz, kezében a könyvvel.
Jaheira szemei összeszűkültek, és már éppen meg akarta kérdezni Abdelt, hogy jól érzi-e magát.
A zsoldos azonban hirtelen megtorpant, amint a könyv pereme a nyílásba ért. Szemlátomást nem
volt kedve elengedni.
– De hát nem is tudod elolvasni, Mielikki szerelmére! – mondta Jaheira. – Add csak oda neki, és
menjünk be!
– Bizony, Abdel – tódította Beuros. – Hallgass a hölgyre, és add ide a könyvet! Valamivel
tanúsítsd a jó szándékodat!
Abdel azonban képtelen volt elengedni a kötetet. Mintha az ujjai megmerevednének, mintha az
ökle halálos szorításba dermedt volna, s a könyv lenne az utolsó, mentő szalmaszál – vagy éppen
ellenkezőleg?
– Abdel? – szólt kérdőn, kissé félve Jaheira, látva a zsoldos hirtelen támadt kelletlenségét.
Abdel felsóhajtott, és elengedte a könyvet. Hagyta behullani a nyíláson. Beuros arca eltűnt a
kémlelőből, és hosszú ideig nem is jelent meg újra.

* * *

– Beuros, te mocskos kis... – kezdte Abdel, de a különös nő csillapítóan a karjára tette a kezét.
– Jó uram – kérlelte a nő Abdelra pillantva. – Nyilván ismered a társamat, tudod, hogy ennek a
szép városnak a lakója, közületek való. Kérlek, értsd meg, hogy sürgős dolgunk van itt, és...
– Táguljatok innen – szólt Beuros keményen. – Táguljatok, különben kénytelen leszek...
– Mire leszel kénytelen, te ezerszer átkozott... – dörögte Abdel.
– Takarodjatok! – csapta be Beuros a kis kémlelőablakot.
Beuros egyike volt Gyertyavár kapuvédőinek, s a kolostorban lakott egész életében. Régóta
ismerte Abdelt, de sosem kedvelte. Abdel fogadott fia volt Gorionnak, a papnak és tudósnak,
Beuros egyik kedvenc tanárának. A fiatal Abdel állandóan piszkálta Beurost, sok más gyerekkel
egyetemben. Mikor Abdel sok évvel ezelőtt elhagyta Gyertyavárt, hogy zsoldosként keresse meg
a kenyerét – vagy bármi másként, amire lassú agya és
erős karja alkalmassá teszi – Beuros, és még jó pár helybéli, cseppet sem szomorkodott. A
zsoldos néhányszor visszatért később, hogy meglátogassa Goriont. Legutóbb az öreg szerzetessel
együtt távozott, körülbelül tucatszor tíz nappal ezelőtt, bár Beuros rövidebbnek érezte az időt.
Számára Abdel visszatérése bármikor túlságosan korai lett volna. Most pedig visszajött valami
nővel
– aki félelf, és harci öltözéket visel. Beuros bármit el tudod képzelni Abdelről, egészen odáig,
hogy ez a vadember elcserélte Goriont, ezt a tanult és feddhetetlen embert, egy trampli félelf-
zsoldosra.
Beuros megkeseredett ember volt, kicsi testben és lélekben egyaránt, de Gyertyavárban ő is
tartozott valahová. Tanult, olvasott és másolt – néha meg is értett
– mindenféle szöveget, Toril legnagyobb könyvtárában. Ő itt volt otthon, Abdel viszont – s ezt
Gorion is tudta
– soha nem volt igazán ide való.
Beuros most – egyik legkellemetlenebb feladatának teljesítése közben – feltekintett az esőt
ígérő, egyre szürkébb felhőkre. A kapu őrzése gyakorlatilag teljes mértékben az utazók
elzavarását jelentette. Valójában senki nem volt szívesen látott vendég Gyertyavárban, és az itteni
szerzetesekhez, írástudókhoz, papokhoz hasonlóan, ez Beurosnak is kedvére való volt.
– Még soha nem zártak ki Gyertyavárból – hallotta Beuros Abdel hangját a rendelkezésére álló
mágia révén. Ez segítette Gyertyavárt a sokszor ellenséges külvilággal szemben. – Soha
életemben.
– De akkor Gorion még élt – szólt a félelf nő, és Beurosnak elállt a szívverése. – Ott volt, hogy
beengedjen.
Tehát Gorion meghalt. Beuros legszívesebben sírva fakadt volna, de egy köhögéssel
visszafojtotta zokogását, és megköszörülte a torkát. Beuros eltűnődött azon, hogy talán igaz, amit
Abdelről gyerekkorában beszéltek: Gorion afféle váltott gyermekként fogadta örökbe. A
szóbeszéd szerint Abdel valami démon, pokolfajzat, gonosz varázsló ivadéka, esetleg a netheri
főmágusok
hosszú sorának leszármazottja. Beuros és a többiek számára nehéz volt elhinni ezt, hisz tanultak
démonológiát, s Abdelen nem mutatkozott semmiféle olyan képesség, melyet általában a
gonosszal hoznak kapcsolatba. De mégis. Abdel hatalmas termetűre nőtt. Mind az ereje, mind a
hajlandósága megvolt az erőszakra, ami nem tűnt teljesen emberinek, legalábbis Gyertyavár
szelíd papjai számára. Átfutott Beuros agyán, hogy Abdel esetleg saját maga ölte meg Goriont,
ennél nagyobb vétséget pedig el sem tudott volna képzelni Gyertyavár törvénye és szelleme ellen.
Tethoril neve jutott azonnal az eszébe, s gyorsan számba vette a rendelkezésére álló kisebb
mágikus eszközöket. Belemondta Tethoril nevét egy aranyozott tölcsérbe, s bízott benne, hogy az
eszköz eljuttatja üzenetét a korosodó szerzeteshez. Persze, addig ott kellett tartania Abdelt, bár
sejtette, ha akarna, sem tudna egyhamar megszabadulni tőle. Abdel és a nő a kapu előtt
álldogáltak, és halkan beszélgettek. Beuros kinyitotta a kémlelőlyukat.
– Adjatok egy könyvet – mondta, szemlátomást meglepve a nőt, aki összerezzent. Azok ketten
felnéztek a kis ablakra.
– Beuros... – kezdte Abdel.
– Ó – szólt közbe Beuros – egy könyvet, egy tekercset, egy táblát, vagy... bármit, amin írás van.
Adjatok valamit, aminek Gyertyavár hasznát veheti, és akkor bejöhettek.
A zsoldos zavartan vonta össze a szemöldökét. Beuros cseppet sem volt meglepve, hogy
Abdelnél nincsen semmiféle írásos anyag. Az sem lepte volna meg, ha Abdel teljesen elfelejtett
volna olvasni.
– Mi a fene ez, Beuros? Mi folyik itt? – kérdezte a zsoldos.
– Gyertyavár feladata a tudás gyarapítása – felelte Beuros.
A nő gonoszul elmosolyodott. – Ugyan mit tudsz te
erről, te kis...
– Könyvet! – erősködött Beuros sértetten, hogy ez a félelf megkérdőjelezi tanultságát.
– Nekem nincs... – kezdte Abdel, de aztán elhallgatott, és ostoba megvilágosodás ült ki az
arcára.
– Pár perc, Buzgó Kapitány – szólt a nő gúnyosan, s elutasítóan intett Beuros felé. Az őrszem
becsukta a kémlelőablakot.
Beuros letörölte homlokáról a verítéket, és azon tűnődött, hogy mit művel, és mi késlelteti ennyi
ideig Tethorilt. Abdel és a nő megint beszélgettek, és Beurosnak kezdett összeszorulni a gyomra.
Mi van, ha Abdel blöfföl? Hallotta, hogy a nő a nevén szólítja őt, s újra kinyitotta az ablakot.
– Könyv? – érdeklődött Beuros.
Ekkor látta meg, hogy mit tart Abdel hatalmas, durva kezében. Csakugyan egy könyv volt, és a
látványa megdobogtatta Beuros szívét. Semmi kétség: emberbőrbe volt kötve, s egy jel volt rajta,
amit már rég nem látott: egy emberi koponya képe. A kötet legalábbis különösnek volt
nevezhető, nyilván gonosz is, viszont bizonyosan tanulmányozásra érdemes. Ha valami sötét
szöveg, Faerun biztosan jobban jár, ha biztonságban tudhatja, Gyertyavár falai között.
– Nos... – kezdte Beuros.
– Előbb engedj be minket – szólt közbe a nő. Beuros nevetett. – Azt már nem, hölgyem. Előbb
mondd meg neki, hogy adja be a résen.
Beuros megnyomta a titkos panel nyitógombját, hogy hozzáférhetőbb nyílást teremtsen,
miközben a zsoldos a kémlelőablak magasságát méregette.
A nő megszólalt: – Ha lenne egy ablak egy kicsit... -de elhallgatott, amikor végre észrevette a
nyílást, melybe könnyedén belefért a könyv.
– Csúsztasd be itt, Abdel – utasította Beuros halkan, s észre sem vette, hogy hosszú évek óta
most először mondja ki Abdel nevét.
– Tudtam, hogy ismersz, te fattyú – morogta Abdel, és odament a kapuhoz, de aztán hirtelen
megtorpant, mikor a könyv beleért a nyílásba. Szemlátomás nem akaródzott neki bedobni.
– De hát nem is tudod elolvasni, Mielikki szerelmére! – szólt a nő, mosolyra késztetve Beurost.
– Add csak oda neki, és menjünk be!
– Bizony, Abdel – tódította Beuros. – Hallgass a hölgyre és add ide a könyvet! Valamivel
tanúsítsd a jó szándékod!
Abdel azonban nem mozdult.
– Abdel? – kérdezte a nő aggódva.
A zsoldos felsóhajtott, és elengedte a könyvet, ami beesett a résen. Beuros lemászott, és felvette
a kötetet. Nehéz volt, s a borító tapintása egyszerre hátborzongató és csodálatos.
– Mi az, Beuros? – kérdezte Tethoril a háta mögül, mire az őrszemnek elállt a lélegzete.

* * *

Alig egy órával később Abdel és Jaheira már Tethoril magánszobájában üldögéltek, és nézték,
ahogy az öreg teát készít. Gyertyavár belsejének látványa olyan emlékáradatot indított meg
Abdelben, amit a zsoldos kénytelen volt visszafojtani. Tethoril reakciója Gorion halálhírének
hallatán azonban újra felfakasztotta az érzéseket. Jaheira, aki érezte, hogy mit indít el ez a
látogatás Abdelben, megfogta a zsoldos karját. Türelmetlennek látszott, de Abdel nem
gondolkodott rajta, miért. Egyet sem gondolt már a Vastrónnal.
– Nem kérdem, hol szerezted ezt a könyvet, Abdel -nyújtotta a csészét Jaheirának Tethoril. – De
örülök, hogy ide hoztad. Ennél helyesebben nem is cselekedhettél volna.
Abdel elhárította a felkínált teát, így a szerzetes maga kezdte kortyolgatni.
– Azt sem tudom, mi fán terem – vallotta be Abdel. – Nem tudtam elolvasni.
Ez mintha meglepte volna Tethorilt. – Megpróbáltad? – kérdezte.
Abdel rejtélyesen nézett rá, aztán vállat vont.
– Ez a te könyved, fiam – szólt a szerzetes – egyike annak az igen kevés példánynak, ami
megmaradt Bhaalnak, a Gyilkosság Urának szentségtelen ereklyéi közül.
Abdel elvörösödött, a feje szinte megszédült. Eddig vonzotta ez a könyv, mindenáron meg
akarta érteni és magáévá akarta tenni, de most hirtelen elszégyellte magát, és titokban akarta
tartani vonzalmát. Még mindig kételkedett abban, hogy csakugyan a halott isten fia, de Bhaal
befolyása kétségkívül jelen lehetett az életében – még Gorion előtt.
– Akkor örülök, hogy megszabadulunk tőle – nézett Abdelre Jaheira. -Amit mondtam neked, az
igaz, Abdel.
Abdel felsóhajtott, és mosolyogni próbált.
– Az apád – szólt Tethoril gyorsan, mert látszott rajta, hogy kellemetlen az, amit mondani akar
– hagyott nálam valamit. Azt mondta, hogy ha idő előtt... ha úgy hal meg, hogy nincs alkalma...
A szerzetes visszafojtotta zokogását, de nem tudta folytatni.
– Mi az, testvér? – nézett fel Tethorilra Abdel.
– Egy levél – köszörülte meg a torkát a szerzetes. – Egy levél és egy menetkő – egy kő, ami
szabad járást biztosít neked Gyertyavárban.
– Levél? – kérdezte Abdel, és hirtelen felrémlett benne a papiruszdarab, amit Gorion még
halálában is magához szorított. – Láttam – mondta. – Ott volt Gorionnál, amikor meghalt.
– Az lehetetlen – felelte Tethoril. – Hisz itt van nálam.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Abdel fennhangon elolvasta a levelet, és Jaheira egyszer sem nézett rá olvasás közben.
“Szervusz, Fiam,
ha most ezt olvasod, az azt jelenti, hogy engem idő előtt elért a halál. Nem mondom neked,
hogy gyászolj, de jó érzés azt hinni, hogy talán megteszed. Ha képes vagy rá, ez azt jelenti, hogy
elértem a legtöbbet, amit egy apa remélhet..."
Abdel egy pillanatra abbahagyta az olvasást. Ha Jaheira most rápillant, láthatta volna, hogy az
izmok kidagadnak a nyakán, annyira elszorult a torka. Gorion elvégezte feladatát, méghozzá jól.
A gyilkosság istenének fia – még ha csak egy pillanatra is – megnémult a gyásztól.
– Vannak bizonyos dolgok, amiket ebben a levélben kell közölnöm veled, és amiket korábban el
kellett volna mondanom. De ha a halál túl korán ért is, s nem volt alkalmam beszélni veled, akkor
is tudnod kell mindezt, és tőlem kell tudnod. El kell hinned amit itt leírok, abban a tudatban, hogy
bár talán akadtak olyan dolgok, amiket nem mondtam el, sosem hazudtam neked
– ebben semmiképpen."
Abdel újra elhallgatott és Jaheirára pillantott, aki azonban nem fordult feléje. – Azt fogja írni,
amit te meséltél
– mondta a zsoldos, szinte suttogva. – Ugye?
Jaheira bólintott, Abdel pedig sóhajtva olvasott tovább.
– “Ahogy azt mindig is tudtad, én nem vagyok az igazi apád, de a nemződ nevét sosem
ismerted. Olyan név ez, melyet csak rettegő suttogással mernek kiejteni. Akkora iszonyatot
hordozott, hogy bár hatalma már elhagyta a multiverzumot, még mindig jelentéssel bír. A te
apád..."
Abdel megint sóhajtott, s arca mosolyszerű maszkba merevedett. Egyetlen könnycsepp csordult
le az arcán, és Jaheira még most sem tekintett rá.
– “A te apád az az entitás, akit Bhaal, a Gyilkosság Ura néven ismernek. Egy olyan gonosz,
féktelen valami, hogy szinte el sem lehet képzelni, hogyan viselte el gyűlöletes jelenlétét a
multiverzum."
– “Te persze nem emlékezhetsz a Zűrzavar Korára, amikor az istenek Faerun földjét tapodták.
Más hatalmakhoz hasonlóan Bhaal is halandó porhüvelybe kényszerült. Ahogy ez tudtommal
isteni lényeknél nem ritkaság, Bhaal is valahogy előre tudomást szerzett a reá váró pusztulásról.
Ekkor asszonyokat kezdett keresni, mindenféle fajtából, és erőszakkal vagy csábítással magáévá
tette őket. A te anyád is egyike volt ezeknek az asszonyoknak, egy halandó..."
A hirtelen csend nyomasztóan telepedett rájuk, és a néhány pillanatot hosszú óráknak érezték.
Abdel könnyes szemmel meredt Jaheirára, és látta, hogy a nő a kezébe temeti arcát. Jaheira a
rozoga vaságy szélén ült, mely Abdel ágya volt kiskorától kezdve. Az iskola első évében Abdel
által készített írás tekercse úgy lógott a nő fölött a falon, mint valami gonosz emlékeztetés arra,
hogy hazugság volt egész emberi élete. Abdel folytatta az olvasást, bár sejtette, mi következik, és
ami még rosszabb, tudta, hogy semmit sem tehet ellene.
– “A te anyád is egyike volt ezeknek az asszonyoknak, egy halandó, akit elragadott a testet
öltött pusztítás."
Abdel most csak annyi időre állt meg, hogy ökölbe szorítsa a kezét. Körmei alól vér fakadt.
Feszülten olvasott tovább:
– “Anyád belehalt a szülésbe. Én a barátja voltam, és ismertem azt a lovagot is, aki elhozott
téged hozzám. Először csak kötelességemnek éreztem, hogy a sajátomként neveljelek fel. De
ahogy múltak az évek, és megláttam benned – minden egyes nap – az isteni sorson túlmutató élet
ígéretét, épp úgy megszerettelek, ahogy az igaz apa szereti saját fiát. Most már csak egy
reményem van: hogy te is mindig apádként fogsz rám gondolni."
Igen, gondolta Abdel, és remélte, hogy Gorion talán hallja.
– “Az istenek vére folyik ereidben. Ha kicsit belemélyedsz a könyvtár anyagába, látni fogod,
hogy alapítónk, Alaunda sok próféciával rendelkezett Bhaal ivadékának eljöveteléről. Ezek a
próféciák talán segítenek, hogy megtaláld az utad."
– “Sokan vannak, akik a saját céljukra akarnak felhasználni téged. Sok fél-fivéred van, és
majdnem ugyanilyen sok fél-nővéred is. Az évek hosszú során át Torm lovagjai – akik közt
akadnak barátaim –, a Hárfások, és még sokan mások, nem is tudom, ki mindenki, tartottak
szemmel téged, és amennyire lehetett, féltestvéreidet is. Némelyiknek elvesztették a nyomát,
egyesek meghaltak, és felfedeztünk egy újat is. Ez az új valaki talán a fél-fivéred, és esetleg
szeretnéd is hinni, hogy rokonod, jó testvéred lehet, de kérlek, ne tedd ezt! Ő csak rosszat akar
neked, és nem Gyertyavár nyugalmas, tudós légkörében nevelkedett, hanem arctalan
kultuszimádók között, akik még mindig ragaszkodnak egy halott isten reménytelen
szolgálatához."
“Ez a valaki Sarevoknak nevezi magát." Jaheira halkan felhördült, és Abdel rámeredt. A nő
most végre ránézett. Vörös volt a szeme, égett a könnyektől. Zavar és meglepetés tükröződött
benne.
– Nem Reiltar? – suttogta elfúlón.
– “Sarevok" – ismételte Abdel, és a levélre pillantott, aztán újra Jaheirára. – Ismered ezt a
nevet?
A nő megrázta a fejét, így Abdel olvasott tovább.
– “Ő a legnagyobb veszedelem. Tanult itt Gyertyavárban is, ezért sokat tud a történetedről és
arról, hogy ki vagy. Hagytam neked egy jel-követ, ami megnyitja előtted a belső könyvtárakat is.
A titkos bejáratot a földszint egyik olvasótermében találod. Ne szólj egy szerzetesnek sem a
kőről, mert elvennék tőled. A belső könyvtárakban van egy titkos út, ami kivezet Gyertyavárból,
de csak végszükség esetére."
– Aláírás: “Szeretett apád, Gorion"
– Abdel... – Jaheira képtelen volt befejezni a mondatot. Az ajtó kicsapódott, és emberek
özönlöttek be rajta. Abdel azonnal reagált, mint mindig, s felemelte a kezét, hogy védje a fejét.
Az első csapás olyan kemény volt, hogy majdnem eltörte Abdel bal alkarját. A zsoldos felállt,
és a mozdulat lendületével felnyomta a támadó husángját a mennyezetre. A bot kettétört, újabb
fájdalmas nyomást gyakorolva Abdel karjára. A zsoldos ügyet sem vetett erre, csak megfogta a
visszaesni készülő, törött borvéget, és gondolkodás nélkül visszatámadott. Elolvasott egy levelet,
mely a reménytelenség mély kútjába taszította, egy levelet, mely több rejtélyt vetett fel, mint
amennyit megoldott. Gorion halálának sebe megint felszakadt, de Abdel nem akart visszaesni.
Mikor fejbe vágta támadóját a saját husángja törött felével, csak elkábította, de nem ölte meg.
Jaheira is talpon termett, de neki nem volt fegyvere. Abdel kardja egy régi fa komódon hevert.
Ezt a komódot a zsoldos Goriontól kapta még gyerekkorában, és ebben tartotta a ruháit. Abdel
látta, hogy valaki felkapja a pengét, és összeszorította a fogait. A támadók – talán féltucatnyi
ember – Gyertyavár őrségének jól ismert láncingét és jelét viselték.
Az, akit leütött, a lába elé esett, és Abdel a törött bottal másik két őr további támadásait
hárította.
– Add meg magad! – hallatszott egy parancsoló hang valahonnan az ajtó elől, ahonnan újabb
őrök özönlöttek a szobába. – Vesd alá magad Gyertyavár igazságszolgáltatásának, és akkor...
Abdel újabb őrt szedett le egy jólirányzott botütéssel.
– ...mindketten jobban jártok!
 Abdel hallotta Jaheira hördülését, és oldalra pillantva látta, hogy a nő kétrét görnyed. Az őr, aki
hasba vágta, vigyorgott, s Abdelnek cseppet sem tetszett ez a vigyor. Jaheira előrelendült, és a
husángot a vidám őr hasába nyomta. A férfi köhintett egyet, és hátralépett. Abdel kapott egy ütést
a karjára, és az egész teste beleremegett. Lecsapott az őrre, aki Abdel öklétől még megmenekült a
hátrálással, de a törött husángtól már nem, ami a térdére vágott oldalról. Reccsenés hallatszott, s
az őr a földre rogyott.
Jaheira visszahúzta az oldalához szorított botot, és az őr elengedte. A nő fél lépést
visszatántorodott, mire az őr állon vágta. Kemény, gátlástalan ütés volt, amit férfiak ritkán, vagy
talán soha nem használnak nőkkel szemben, s a látvány épp úgy felforralta Abdel vérét, mint az,
ahogy Jaheira döbbenten, pislogva a padlóra rogy, s kezdi elveszíteni az eszméletét.
Abdel nem gondolkodott, csak döfött. Fogást váltva a husángvégen, a hegyes, szálkás
törésfelületet fordította ellenfele felé, és felmordult. Az őr, aki megütötte Jaheirát, továbbra is
vigyorgott, aztán hátrafordulva megpillantotta a közeledő Abdelt. Még annyi ideje sem volt, hogy
arcáról lehervadjon a mosoly, s máris felnyársalta a törött bot. Az éles favég áthatolt a láncingen,
s a meggyengült rostok forgácsolódva, hasadozva fúródtak az őr zsigereibe, aztán ki a hátán,
felpúposítva az ép láncinget.
Az egyik katona felordított döbbent iszonyatában, Jaheira pedig elájult. Szomorúság suhant át
az arcán, mi-
előtt elveszítette az eszméletét. Két ember ugrott Abdelre hátulról, s láncingeik hideg érintése
megborzongatta a zsoldost. Sikerült elcsapnia az egyiket a könyökével: eltörte a fogait. A támadó
hátraesett a fenekére, és selypegősen sírva fakadt. A másik, női őr azonban erősebb volt, s Abdel
nem tudta azonnal lerázni.
– Ez most már gyilkosság – morogta a katonanő Abdel fülébe, mintha igazolni akarná saját
maga előtt, hogy meg kell ölnie azt az embert, akit egész életében ismert.
– Pilten! – lehelte Abdel. – Mi a...
– Aludj! – kiáltotta a hang a folyosóról, és Abdel feje arrafelé fordult.
Éppen azt akarta mondani, hogy “nem", amikor lehanyatlott, és csak egy hördülés jött ki a
száján. Azt még érezte, amikor valami horkolásféle tör elő a torkából, de azt már nem, amikor
feje a padlónak koppant.

* * *

Percekig volt eszméletlen – elég sokáig ahhoz, hogy csuklóit és bokáit biztonságosan
összeláncolják. Akkor tért magához, amikor a folyosón vonszolták, s az őrök egy-egy utólagos
husángcsapással vettek maguknak elégtételt a sikertelen rajtaütésért. Abdel rádöbbent, hogy
megölte az egyik őrt, és elernyedtek a nyakizmai. Valami a lelke mélyén várta a büntetést, amit
az őrök kiszabnak rá, de ez a valami nagyon új volt számára.

* * *

– ...és az őr, az összesen kilenc – mondta Tethoril az ajtón túl. Abdel és Jaheira megint be
voltak zárva, mint a vadállatok. Ezúttal együtt lehettek – ami szokatlan volt még Gyertyavár
humánusabb börtönében is –, és le sem láncolták őket. A véraláfutás Jaheira arcán már kezdett
halványulni. Tethoril Oghma gyógyító erejéhez fohászkodott. A nő magánál volt, rémülten és
kiábrándultan.
 – Mi nem öltük meg ezeket az embereket – szólalt meg, és hangja elárulta növekvő dühét. – Mi
azért jöttünk ide, hogy megakadályozzuk...
– Ez a tiéd? – szakította félbe Tethoril. A nőnek elállt a szava, amikor meglátta a karkötőt a
szerzetes kezében. Ha hagyott volna időt magának a gondolkodásra, akkor talán nem mondta
volna azt, amit mondott.
– Igen. Hol volt?
Ez volt az a karkötő, amit Xan veszített el a banditák táborában, ugyanott, ahol Bhaal istentelen
könyvét találta. Tethoril arckifejezésétől Abdelnek elállt a szívverése. A szerzetes csalódott
benne. Abdel egész életében csodálta Tethorilt. Bár fogalma sem volt róla, ki az a másik nyolc,
akinek a meggyilkolásával vádolják, kétségtelenül megölte azt az egyet, aki bántotta Jaheirát.
Ettől még Tethoril sem mentheti meg.
– Az őr... – kérdezte Abdel erőtlenül, éppen csak egy szikrányi reménnyel. – Van valamennyi
esély?
Tethoril a homlokára tette a kezét, és úgy tett, mint aki a kérdésen tűnődik. Nyilvánvalóan nem
akarta, hogy az őrök sírni lássák. Mikor összeszedte magát, ugyanabból a bőriszákból, amiből
elővette Jaheira karkötőjét, kiszedett egy szélespengéjű tőrt. A fém megcsillant a lámpások
fényénél, s a rászáradt vér vörösen csillámlott a szélein.
– Mielőtt ezt megmutatták – meredt a szerzetes megbántottan, helytelenítően Abdelre –, még
azt hittem, van.
– Tethoril – szólt Abdel. – Nem hiheted, hogy... Abdel nem fejezte be a mondatot, mert rájött,
hogy
Tethoril természetesen nagyon is képesnek tartja bármiféle gyilkosságra. Tudta, hogy Tethoril
felismerte a tőrt – ott volt, amikor Gorion nagy ceremónia közepette átadta neki. Abdel most jött
rá, hogy a hang, amely elaltatta, Tethorilé volt. Az öreg szerzetes látta, amint kibelez egy őrt a
Jaheirát ért kemény, de cseppet sem
gyilkos ütés miatt. Hát persze, hogy képesnek tartja rá. Hisz képes is.
– Pilten – hívta Tethoril a katonanőt, akit Abdel még gyerekkorából ismert. – Fogd ezt... az
egészet... és helyezd biztonságba!
Pilten bólintott, csalódott pillantást vetett Abdelre, és átvette a batyut, amiben Abdel kardja volt,
Gorion levele, a jel-kő – Tethoril látványosan a bőriszákba tette –, meg a többi bizonyíték, majd
távozott vele.
– Menjetek vele – mondta a többieknek Tethoril. -Mindnyájan.
A többi őr habozott magára hagyni az öreget.
– Minden rendben lesz – szegte fel fejét a szerzetes parancsolón. Az őrök kicsoszogtak, és
ajtócsukódások zaja hallatszott.
– Megteszem, amit tudok – igérte Tethoril Abdelnek, futólag Jaheirára pillantva. – De nem sok
lehetőséget hagytál nekem.
– Talán üzenhetnél Baldur Kapujába – szólt Abdel. – Eltannak.
Tethoril bólintott, bár a zsoldos nem sok reménykedést látott a szerzetes arcán.
– Csalódást okoztam neked – jegyezte meg Abdel csendesen.
Tethoril halovány mosolyt erőltetett az arcára, és bólintott.

HÜSZONÖTÖDIK FEJEZET
 Abdel megérintette az orrát, ami – akárcsak a többi testrésze – üveg lett. Sima és hideg volt a
felszíne, és határozott csilingelő hang hallatszott, amikor kinyitotta a szemét. Először forgott vele
a világ. Nem szokott hozzá, hogy ilyen magasan legyen. A láthatár szélesebb és mélyebb volt.
Hatalmas, sötétzöld erdőtakaró nyúlt el alatta, mérföldeken keresztül.
Az erdő tele volt feketeruhás emberekkel. Először úgy tűnt, mintha zümmögnének, de aztán
Abdel rájött, hogy kántálnak – az ő nevét kántálják.
– Ab-del, Ab-del, Ab-del – újra és újra, ritmusosan, s a hangok egyetlen hatalmas hanggá
olvadtak össze, egy hanggá, ami velejéig taszította Abdelt.
A zsoldos hátrált egy lépést, és meglepve tapasztalta, hogy az a valami, amin áll, vele együtt
húzódik vissza. Ettől csak még jobban zúgni kezdett a feje, sóhaj hagyta el kristály-ajkát.
Előretette az egyik lábát, hogy kiegyensúlyozza magát, de nem tudta. Csak ekkor döbbent rá,
hogy nem egy tornyon áll, hanem – ő maga a torony.
Előrezuhant, mivel sem gyorsan, sem kecsesen nem tudta mozdítani metszett üveg testét, ami
több ezer tonnát nyomhatott. Legalább száz lábnyi magas lehetett, és sokáig dőlt. A fák rohantak
feléje. Mikor a súlypontja eléggé eltolódott, a sípcsontja repedni kezdett.
Zajos ropogás hallatszott, ami még akkor is zavaró lett volna, ha nem a saját lábáról van szó.
Ahogy arca a föld felé rohant, és egyre közelebb került, megpillantotta Jaheirát.
Az asszony felnézett rá, s szemei kidülledtek rémületében. Abdel rázuhant. A széthulló
üvegtitán agyonnyomhatta, és szét is téphette egyszerre. Abdel nem tudta visszafogni dőlését, a
nő pedig nem volt képes elmenekülni. Felemelte a kezét, és Abdel próbálta a nevét kiáltani, de
hangja megrekedt üvegtorkában, és szétvetette azt. Feje lehullott, és ráesett Jaheirára, miközben
ezernyi csikorgó szilánkra hullott szét.

* * *

Abdel hirtelen ébredt. Jaheira fogta a vállát, és arca ott volt az ő arca előtt. A nő dühösnek
látszott, és kellemetlenül szaglott.
Abdelt hullámokban árasztották el az emlékképek, és eszébe jutott, hogy Tethoril elaltatta –
vagy nem is Tethoril volt? –, aztán levonszolták Gyertyavár börtönébe, és egy cellába vetették,
Jaheirával együtt. Emlékezett arra, hogy Tethoril segítséget ígért, és hogy ő, Abdel türelemre
intette Jaheirát. Emlékezett arra, ahogy összegömbölyödik a meglepően kényelmes priccsen és
nézi, ahogy Jaheira ugyanezt teszi a maga helyén. Emlékezett arra, ahogy az őr elfújja a kis
olajmécsest, aztán arra, hogy elalszik és azt álmodja, hogy száz láb magas üvegtorony, ami rádől
az asszonyra, akit szeret.
– Nincs valami jó szagod – mondta Abdel erőtlen mosollyal.
Jaheira türelmetlenül felsóhajtott. – Nem tőlem van... A nő a rácsok felé fordult, ahol ott állt a
ghoul, Korak.
– Abdel – szólt a hang, a kántálás hangja Abdel álmában. – Abdel, én segítek neked.
A bűzhödt élőhalott vaskarikát mutatott fel, tucatnyi nagy kulccsal. A kulcskarikához egy
levágott kéz is tartozott, ami már szürkült, de halálában is makacsul ragaszkodott a
kulcscsomóhoz.
– Követett minket – húzódott el Jaheira, hogy Abdel fel tudjon állni. A zsoldos lesöpörte
magáról a szalmát, és megmozgatta a vállait, melyek pattogó hangot hallattak a hideg éjszaka, és
a kemény fekhely után.
– Megölted az őrt? – kérdezte a ghoult.
Korak elvigyorodott, újra meglengette a karikát, és azt mondta: – Én segítek neked. Segíteni
akarok.
– Menj el – szólt Abdel, de a ghoul már próbálgatta is a kulcsokat a jókora zárba.
– Én sem találom túl vonzónak a gondolatot, Abdel
– jegyezte meg Jaheira –, de nem tudom, hogy van-e más választásunk. A gyilkosokat itt is
kivégzik, mint bárhol másutt, nem?
Hangos kattanás és nyikorgás hallatszott. Korak kitárta az ajtót.
A ghoul felvillantotta fekete mosolyát. – Gyertek.
– Ha beteszed ide a lábad, Korak – szólt Abdel –, a puszta kezemmel öllek meg.
– Abdel – mondta Jaheira, levegőnek tekintve a ghoult.
– Ha hozzá tudtak férni a Sebhelyeshez alakváltókkal, ha be tudtak jutni a hercegi palotába
Baldur Kapujában... akkor ide is bejuthattak.
– Tethoril majd segít – ellenkezett Abdel. – Ismerem, amióta az eszemet tudom. Jó ember, és ő
nem fog minket bitófára küldeni.
– Ha ugyan már nem halott – szólt Jaheira sötéten. Korak az ajtóban ácsingózott. – Jöttök már?
– Tethoril zárt be minket ide tegnap éjszaka – nyugtatta meg a nőt Abdel. – Ha alakváltó lett
volna, miért nem öl meg bennünket egyszerűen?
– Tethoril ezt tenné? – kérdezte Jaheira. Abdel erre csak zavartan pislogott, ezért a nő folytatta:
– Ha alakváltó volt, akkor úgy kellett viselkednie, ahogy Tethoril viselkedne. Lehet, hogy most is
itt van, és hamis bizonyítékokat gyűjt ellenünk – olyan bűntények bizonyítékait, amelyeket a mi
alakunkban járó alakváltók követtek el. Olyan bizonyítékokat, melyek alapján el lehet ítélni és ki
lehet végezni bennünket. Mindenért minket fognak hibáztatni... és akkor a Vastrón, Reiltar vagy
Sarevok, vagy bárki, aki az egész mögött áll, győz.
Abdel nem akarta elhinni ezt az eshetőséget, de legalábbis fontolóra kellett vennie. Elfordult, és
mélyet szívott a rothadó élőhalott által immár megmérgezett levegőből. Köhintett, és még éppen
idejében pillantott fel, hogy lássa: Korak feltartja az egyik ujját, aztán eloson, kezében az
olajlámpással. A cella sötétbe borult, és a fény hiánya segített Abdelnek tisztába tenni a
gondolatait.
– Tehát nem bízhatunk senkiben – vonta le a tanulságot.
– Szerintem nem – felelte a nő. – Gorion levelének viszont hihetünk. Van egy Sarevok nevű
féltestvéred, aki érzésem szerint Reiltar – a Vastrón – embere Baldur Kapujában.
A fény hamarosan visszatért Korakkal együtt, s a ghoul letette értékes terhét a földre. Ott volt a
páncéljuk, Abdel kardja, és a jel-kő. Abdel örült, amikor arra gondolt, hogy Korak kulccsal
nyitotta ki a cellaajtót, tehát nem ismeri a kő hatalmát. Talán ez lesz a menekülésük záloga.
Az utolsó dolog, amit Abdel kiszedett a batyuból, a tőr volt, a szélespengéjű ezüstfegyver, amit
valamikor régen Goriontól kapott. Jó érzés volt kézbe venni, és nemcsak azért, mert bárkit
könnyen kibelezhetett vele, hanem azért is, mert olyan valakitől kapta, akinek fontos volt, és akit
ő is szeretett.
– Elvesztetted a kardot – mondta Jaheirának. A nő felnézett és bólintott. Abdel megforgatta a
tőrt a kezében, és markolattal a nőnek nyújtotta.
– Köszönöm – suttogta Jaheira, és elfogadta az értékes fegyvert. – Vigyázni fogok rá.
Abdel könnyedén megfogta a nő könyökét, és belesúgta a fülébe: – Hát nem úgy döntöttünk,
hogy a ghoul a Vastrónnak dolgozik?
Jaheira vállat vont, és visszasúgta: – Fogalmam sincs, de később még mindig megölhetjük.
Abdel szomorkásan elmosolyodott és kivezette társát a cellaajtón.

* * *
 Abdel még ifjúságának legkülönösebb nyári délutánjain sem látta soha Gyertyavárnak ezt a
részét. A kolostor alatt végtelennek tűnő katakombák és csatornák alkottak zavarba ejtő
labirintust. Abdel, akinek nem volt túl sok érzéke a földalatti tájékozódáshoz, hamar elvesztette a
fonalat. Hamarosan olyan helyzetben találták magukat, amibe fogadalmuk szerint soha többet
nem akartak kerülni. Vakon követték a bűzös Korakot.
– Ez valami fontos ember lehetett – suttogta Jaheira. Halk szavai úgy visszhangoztak a szűk
járatban, mint a kígyósziszegés. A nő a katakomba egyik fülkéje felé bökött tőrével, ahol
díszesen faragott mahagóni láda pihent. Az oldalára bronztáblát erősítettek, de a rárakódott
pókháló és patina olvashatatlanná tette a feliratot. A fülke felett bonyolult címer függött, amit
Abdel nem ismert.
– Valahová a tengerhez fogunk kijutni – szólt Abdel, ügyet sem vetve a nő megjegyzésére.
Jaheira a zsoldosra mosolygott a táncoló fáklyafényben, s már éppen mondani akart valamit,
amikor a ghoul megszólalt: – Nincs idő megállni – Korak hangja idegesnek tűnt. – Egyáltalán
nincs!
A zombik minden oldalról egyszerre vetették rá magukat.
Jaheira élesen beszívta a levegőt, mintha Sikoltani akarna, Abdelnek pedig kihagyott a
szívverése, mikor látta, hogyan tépi szét Korakot jó fél tucat járkáló hulla. Még a rothadó
ghoulnál is ocsmányabbul festettek. Korak szánalmasan, vékonyan felvinnyogott, aztán csak
recsegés és csattogás hallatszott. A zombik épp olyan csendesek voltak, mint amilyen holtak.
Az egyik lassan megfordult, és a félistenre meg a félelfre pillantott. Hamuszín ábrázata semmi
életjelet nem mutatott, hogy érzelemről már szó se essék, de felismerte a két élő jelenlétét, és
feléjük indult. Mikor Korak darabjai már nem rángatóztak többé, a zombik követték társuk
példáját, és a betolakodók felé lépkedtek.
– Mennünk kéne -jegyezte meg Jaheira.
Abdel sokáig gondolkozott – a zombik két lépést tettek –, aztán azt mondta: – Igen, azt hiszem.
További zombik tűntek fel az oldaljáratokból. Abdel nyolcnál felhagyott a számolással,
egyszerűen megfordult és futásnak eredt, nyomában Jaheirával. Mikor befordultak egy saroknál a
sötét, nedves, dohos folyosón, rozsdás vaskapu állta útjukat. Abdel hangosan szitkozódott, s a
káromkodás visszhangjai egy időre elnyomták a csontlábaikat vonszoló zombik hangos
sziszegését.
– Törd be – javasolta Jaheira erőtlenül. Abdel megragadta a rácsokat, és érezte, ahogy a jókora
rozsdadarabok leválnak a tenyere alatt. Erősen megrántotta a kaput, és az engedett is egy kicsit,
változatos visszhangokat keltve a járatban. Az első zombi feltűnt a sarok mögül.
Jaheira rémülten suttogta: – Abdel...
A zsoldos hátrafordult és kardot rántott, szorosan a teste mellett tartva pengéjét, nehogy
megvágja Jaheirát. A zombi lassan közeledett, minduntalan belegabalyodva hosszú, málladozó
köntösébe. Valaha, talán évszázadokkal ezelőtt nő lehetett, mielőtt zizegő élőhalottá változott
volna.
Jaheira feléje döfött ezüst tőrével, mire a zombi középső része egyszerűen szétesett. A lény
hátratántorodott, de aztán újra nekiindult. Mikor karnyújtásnyi távolságra ért, felemelte rothadó
karmait, és lassan, otrombán, de erőteljesen Jaheira felé kapott. Abdel könnyedén lecsapta a
kezét, Jaheirának azonban el kellett ugrania, nehogy őt is érje a vágás, s egyenesen a soron
következő zombi karjaiban találta magát.
Az élőhalott a nő alkarja után nyúlt, mintha bele akarna kapaszkodni, de természetesen aligha
lehetett képes ilyen magas szintű döntéshozatalra. Csak meg akarta karmolni ellenfelét. Halott
karja ereje mellett testsúlyát is bevetve, három mély marást ejtett Jaheira vállán. A félelf
felsikoltott és visszaugrott, neki a vaskapunak, hogy elkerülje a zombi következő próbálkozását.
A zombi lemaradt. Jaheira nekiütközött a kapunak, majd folytatta útját, mikor a vasrudak –
melyek jócskán megrozsdásodtak az évszázadok óta elhanyagolt karbantartás
következményeként – egyszerűen bedőltek mögötte.
Jaheira arra számított, hogy a kapu majd megtartja, így eléggé meglepődött, amikor a kapun túli
nedves földön találta magát. Nem láthatta, hogy Abdel kettészeli a zombit, amelyik megkarmolta.
Abdel a jobb kezével a kardját tartotta, a ballal az övtáskájában kotorászott. Előszedte a jel-követ,
és elindult a fekvő Jaheira mellett. Újabb zombi tűnt fel a forduló mögül. Jaheira felpattant és
futásnak eredt.
– Utánam! – rikkantotta Abdel, de nem nézett hátra. Hallotta, hogy a nő szorosan a nyomában
jár. A zsoldos a kezében szorongatta a követ, és mindig közel tartotta a falhoz.
– Tudod... – zihálta Jaheira – ...merre megyünk?
– Nem, de Gyertyavárt ismerem – felelte Abdel. Tudta, hogy Jaheirának ez úgysem fog sokat
mondani.
– Az egész hely tele van titkos ajtókkal – magyarázta Abdel futás közben. – Gyakorlatilag csak
ilyenekből áll. Még sosem jártam idelent, de semmi okom azt...
Megtorpant a csikorgó kő hangjára, Jaheira pedig keményen beleütközött hátulról. Egy ajtó
tárult fel a kőfalban, a bal oldalukon. Abdel hunyorított, és belépett a lágy, nedves fuvallatba,
mely a tenger illatát hordozta.

HUSZONHATODIK FEJEZET

– Gyertyavár majd elintézi őket helyetted – mondta Angelo herceg, s átnyújtotta a félkör alakú
üveget Sarevoknak. – Soha többet nem fognak felbukkanni.
Sarevok elmosolyodott, és Angelo elfordította a tekintetét. Angelo, Baldur Kapujának egyik
hercege tapasztalt zsoldosparancsnok, és sokat megélt ember volt. Sokféle alakkal találkozott
már, de olyannal nem, mint Sarevok. Ez a parancsoló külsejű ember hozott valamit a hercegi
palota levegőjébe... de mit? Angelo nem is tudta pontosan megfogalmazni. Rosszindulatot?
Végzetet? Alattomosságot?
– Mi ez? – kérdezte Sarevok, s hangja még a kötetlen társalgás közben is mély, zengő és
parancsoló maradt.
– Brandy – felelte Angelo. – Egészen új. Gondoltam, elnyeri majd a tetszésed.
Sarevok elmosolyodott, s Angelónak sikerült úgy tennie, mintha nem rémítené halálra a vigyor.
Átment a termen a kandallóhoz, léptei susogtak a szőnyegen, melyet Shou Lungból hozatott oly
drágán, hogy mágikus úton kellett ideszállítani. A szoba berendezésének, díszeinek értékén egy
kisebbfajta várost is meg lehetett volna vásárolni, s Angelo büszke is volt Toril legtávolabbi
sarkaiból származó ritkaságainak gyűjteményére. Megragadta a tűzpiszkálóvasat – mely a Nagy
Hasadék törpe-bányáinak nehéz mithriljéből készült –, s Szórakozottan kapirgálni kezdte vele a
parazsat.
– Érdekes – mondta Sarevok, s Angelo üres poharat látott a kezében. – Cseresznye?
– Azt hiszem – felelte Angelo, aztán hirtelen témát váltott, hogy siettesse Sarevok távozását
otthonából. – Biztosan kézben tartom a Tüzes Öklöt. Ezt a te Abdeledet, meg a nőjét ismerik és
keresik a városban. Gondolom, nem fogod megmondani, honnan szerezted ezt az értesülést.
– Ó – nevetett Sarevok. – Hát persze hogy nem, de biztosíthatlak, hogy csakugyan az
Árnytolvajoknak dolgoznak.
– És az... milyen szervezet?
 – Valójában céh – felelte Sarevok.
– Ez a tolvajcéh amni eredetű – tanulmányozta Angelo a tüzet. – Biztos, hogy Amnban is
törvényenkívüliek.
Sarevok tompa csendüléssel tette le poharát. – Gondolj rájuk kalózokként – felelte. –
Törvényenkívüliek Amn szolgálatában.
– Ezt nem lehet eltűrni – jegyezte meg Angelo, mintha Sarevok helyeslésére várna.
– Csakugyan nem – felelte a félelmetes alak.
– És ez mit jelent? – kérdezte Angelo. – Háborút Amnnal?
– Talán félsz a háborútól?
Angelo éles pillantást vetett Sarevokra, és hideg veríték ütött ki finom ruhái alatt. Egy pillanatra
átfutott az agyán, hogy Sarevok szeme milyen embertelenül sárgán villan, mintha belülről izzana,
aztán vendége újra elmosolyodott.
– Igen, félek a szükségtelen háborútól – felelte Angelo. Elfordult és szemügyre vette saját
portréját a kandalló felett. A művész csodát művelt Angelo hosszú, ösztövér, függőleges
vonásaival. A herceg a képnek megfelelő formában hordta gondosan nyírt kecskeszakállát, még
ha a divat túl is haladt ezen a viseleten. A festmény – az élő modelltől eltérően – még őrizte
annak a harcosnak a vonásait, aki valaha volt. A herceg farkasszemet nézett önmagával, és épp
úgy borzongott a képtől, mint Sarevoktól.
– Ha harcba küldjük az embereket, de alapos megokolás nélkül, nem küzdenek szívből.
– Engem nem érdekel a szívük, Angelo. Nekem karokra és lábakra van szükségem.
Angelo nehézkesen egy kanapéra huppant a tűz mellett. Megsimogatta a borjúbőr huzatot.
Olyan puha a tapintása, mint a kisbabák bőre, és annyiba került, mint száz kisbaba. Hirtelen már
nem is volt olyan figyelemreméltó, mint annakidején, amikor megvásárolta Vízmélyén.
– Fognak harcolni az embereid? – kérdezte Sarevok, s hangja épp olyan súlyos volt, mint a
kérdés.
Angelo bólintott, hogy erőt öntsön magába.
– Akkor mondd meg nekik, hogy azért van az egész, mert Amn akarja ezt a háborút – felelte
higgadtan Sarevok. – Megmérgezik vasbányáinkat, szorongatják szomszédainkat délen, meg
akarják kaparintani Baldur Kapuját, a folyót, a bányákat... mindent. Ez nem elég?
Angelo elmosolyodott. – Több, mint elég, barátom. És ehhez még adjuk hozzá, hogy az
Árnytolvajok itt, a Kapuban is garázdálkodnak...
– Ha nagyherceg leszek – szólt Sarevok –, nem lesz többé amni zsivány nagyszerű
városunkban... még ha minden férfit, asszonyt és gyereket ki is kell irtani abban az átkozott
birodalomban.
Angelo nyelt egyet. Hirtelen kiszáradt a torka.

* * *

Nem is egy egész árnyék volt az, ami felkeltette Abdel figyelmét, hanem egy árnyék széle.
Harmadízben pillantotta meg, mióta visszatértek Baldur Kapujába.
Éjszaka lopóztak be a városba, mert nem tudták, milyen lenne a fogadtatásuk itt, vagy a
Kardpart bármely más településén. Gyertyavárban gyilkosként tartják számon őket, most pedig a
nyomukban vannak.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Jaheira halkan. Észrevette, hogy a zsoldos megfeszül az árnyék
láttán.
Abdel bólintott. – Csak menj tovább! Találkoznunk kell Eltannal.
 – Lehet, hogy éppen ő követ minket – szólt Jaheira. – Vagy az ő emberei.
Abdel erre nem mondott semmit. Ő is átgondolta a lehetőségeket, és gyorsan meghozta a
döntést. Jaheira tiltakozóan felmordult, amikor a zsoldos berántotta egy szűk, homályos
sikátorba.
– Rövidítesz? – kajánkodott a nő.
Abdel válaszul kardot rántott, s erre Jaheira is megkomolyodott.
– Ha meg kell ölnünk azt, aki – vagy ami – követ minket, legalább ne a nyílt utcán csináljuk.
Több mint egy órájukba tellett, amíg elértek a hercegi palotához, végig a homályos
sikátorokban haladva. Egyszer hallottak lépteket, láttak egy árnyat, aztán még egyet, mielőtt a
céljukhoz értek. Legtöbbször Abdel volt az, aki észrevette követőjüket. Magának sem tudta
megmagyarázni, de mintha érezte volna a nő szagát. Hogy nő lenne? Abdel kirázta fejéből a
gondolatot, eltette a kardját, s Jaheirával az oldalán odament a palota őreihez.
– Megállni! – kiáltotta az egyik katona, s hangjában ott vibrált a feszültség, amit Abdelék már
éreztek a város levegőjében. – Ki jár ott?
Abdel előrenyújtotta a kezét, és lassan felment a kapuhoz. – Kihallgatást szeretnék kérni Eltan
nagyhercegtől – jelentette ki egyszerűen.
Az előlépő őr zömök fiatalembernek bizonyult, aki jól kitöltötte láncingét. Csillogó alabárdot
szorongatott, s Abdel látta, hogy tud is bánni vele. Fáklyák világították meg a kapu körüli
területet, s Abdel még legalább öt őrt pillantott meg.
– Ki vagy? – kérdezte a katona.
– Jó barát – felelte Abdel.
– Eltan... – szólt Jaheira – ...Eltan nagyherceg ismer minket. Az ő küldetésében jártunk, és most
jelentést kell tennünk neki.
– A nagyherceg halálán van – szólt az őr. – A jelentéseteket megtehetitek az őrség
kapitányának, reggel.
Jaheira Abdelre pillantott, aki lehunyta a szemét és felsóhajtott, aztán ökölbe szorította a kezét.
Egy őr húzódott elő félénken a homályból, s lépteinek csikordulására Abdel felpillantott.
– Abdel? – kérdezte a közeledő katona. – Jaheira? Ti vagytok azok?
Az első őr láthatóan megfeszült, s fogást váltott alabárdján.
– Julius? – kérdezte Jaheira, aki félelf szemével látta az arcot a homályban.
– Torm nevére! – kiáltott fel az első őr. – Az Árnytolvajok!
– Nem... – kezdte mondani Jaheira, de Julius nekirontott az alabárdjával. Most már Abdel is
látta a dühös, rémült arcot. Az első őr Abdelre támadt, de a zsoldos könnyedén oldalra lépett, és
elkapta az alabárd nyelét. Az őr eleresztette a fegyvert, és olyan gyorsan rántott kardot, hogy
Abdel tudta: ez csakis begyakorolt mozdulat lehet. Abdelt csak a láncing védte meg a gyors
kibelezéstől.
A zsoldos megfordította az alabárdot, és őt magát is meglepte a gondolat, ami mintha
szétrobbant volna az agyában. Ezek az őrök azt hiszik, hogy ők Árnytolvajok – azaz amniak.
Bármilyen történetet terjesztett is el a Vastrón róluk Gyertyavárban, a szóbeszéd különös utakon
már Baldur Kapujába is eljutott. Gyertyavárban a Vastrónnak szállított bizonyítékot, amikor
megölte az őrt. Miközben az őr felé suhintott az alabárddal, úgy
döntött, hogy ezúttal nem fogja megkönnyíteni a Vastrón dolgát.
Jaheira készen fogadta Julius ügyetlen rohamát, és ellépett az alabárd feje mellett. Orrba vágta
Juliust, lendületével támasztva alá az ütést. Éles roppanás hallatszott, folyékony melegség
árasztotta el Jaheira kezét, és Julius lehanyatlott.
Abdel elkerült egy kardvágást, és hallotta, hogy a többi négy katona rohanvást közeledik, aztán
kürtszó hasít a csendes éjszakába. Nemsokára az egész város a nyakukon lesz. Abdel újra
megfordította az alabárdot, és támadást színlelt az őr feje ellen. Az őr elkerülte a döfést, de
közben a feje egyvonalba került az oldalról érkező suhintással, ami koppanva csapta le. Abdel a
közeledő őrökhöz vágta az alabárdot, és látta, hogy Jaheira már szalad is a sötét sikátorok
biztonsága felé. Az őrök csak tessék-lássék vették őket üldözőbe, és Abdel azon tűnődött, hogy
vajon a kaput nem akarják őrizetlenül hagyni, vagy félnek a saját városuk sötét sikátoraiban.
Talán egy kicsit mind a kettő.

* * *

Abdel patkányok, szeméthalmok, alvó házak és bezárt üzletek mellett haladt el. Néha
belesuttogta Jaheira nevét az éjszakába. Néha mintha hallani vélte volna a nő lépteit, s mintha
látta volna futó alakját. Végigszaladt egy utcácskán, két elegánsnak tűnő ház között. A földön egy
koldus aludt: horkoló rongycsomó. Abdel visszafojtotta a lélegzetét, ahogy tanulta, ha koldus
mellett halad el. Egy pillanatig mégis beszívta a levegőt útközben. Nem volt valami jó a szag.
Nem koldusszag volt, és Abdel azonnal felismerte. Mégis ment tovább, kényszerítve magát, hogy
ne tétovázzon. Mikor elért a sikátor végére, befordult és megállt, hátát a falnak vetve, s bal felé, a
sikátor felé
figyelve. Mivel nem akart zajt csapni, nem húzta elő a kardját.
A sarok mögül felbukkant annak a valakinek az arca, aki eddig követte, szemei mint fényes
hasadékok a sötétben. Abdel megpördült, és az idegen után kapott. Keze sima, hűvös szövetet
markolt, aztán félrecsapták a karját. Az ütés megbizsergette a csuklóját, de olyan gyorsan jött,
hogy nem is látta. Érzett valamit a vállán, és látása egy pillanatra elsötétült. Hátralépett, és
megpördült a feje fölött megszólaló hangra:
– Nem vagyok az ellenséged.
A hang nyugodt volt, precíz, akcentusa azonosíthatatlan.
– Abdel – suttogta Jaheira a zsoldos mögött, mire a zsoldos a kardjához kapott és megfordult.
Jaheira hördült egyet meglepetésében, és hátraszökkent.
– Ne csináld! – mondta a nő, túlságosan is hangosan, és újra összerezzent, amikor Abdel
felemelte a kezét, hogy elhallgattassa. A zsoldos megfordult, és felnézett az erkélyre. A beszélő
fellépett a kőpárkányra, és leszökkent. Úgy állt fel a tizenöt lábnyi zuhanás után, mintha csak egy
pocsolyát ugrott volna át. Nő volt, alacsony és vékony, különös, testhez simuló fekete
öltözékben. Arcát maszk takarta, ami fölött csak a szeme látszott ki, melyet a zsoldos keleties
vágásúnak látott -Shou, vagy kozakurai.
– Ki vagy? – kérdezte Jaheira. Az idegen visszahúzódott a sikátor sötétjébe, és intett Abdelnek,
hogy kövesse. A zsoldos félrebillentette fejét, de nem indult el.
– Tamoko a nevem – szólt a jövevény a homályból.
– Miért követsz minket? – kérdezte Abdel. Jaheira előhúzta a kardját, de nem lépett előbbre.
– Én tudom, hogy nem vagytok Árnytolvajok – felelte Tamoko csendesen. – Tudom, hogy nem
kirobbantani akarjátok a háborút, hanem megakadályozni.
– Miféle háborút? – kérdezte Jaheira. – Háborút Amnnel?
– Eltan nagyherceg haldoklik – folytatta Tamoko, ügyet sem vetve Jaheirára. – A gyógyító nem
az, akinek látszik.
Ezzel Tamoko visszahúzódott az árnyak közé. Abdel és Jaheira egyszerre vetették magukat
előre, de hiába voltak egy pillanat alatt a sikátor elejénél, a fekete asszony már eltűnt.

HUSZONHETEDIK FEJEZET
 Ha nem töltöttek volna el annyi időt az oszlófélben lévő Korakkal, Abdelék nem bírták volna ki
a sikátorban addig, amíg az őrök felhagynak a kereséssel. A halpaprikás, mely megtöltötte a
búvóhelyük szomszédságában rozsdálló szemetesedényt, már akkor sem lehetett túl jó, amikor
még nem dobták ki. Abdel Jaheira arcára pillantott, és a hajnal előtti homályban látta, hogy a nő
majdnem minden lélegzetvételnél öklendezik.
– Mi tart ilyen sokáig? – kérdezte dühödt türelmetlenséggel Jaheira.
– Nagy ez a hely – felelte Abdel. – A Pirulós Sellő óriási... egyik szárny a másikhoz tapasztva.
Ha tényleg azt hiszik, hogy odabent vagyunk, el fog tartani egy darabig.
Jaheira a szája elé kapta a kezét, de Abdel így is hallotta: – Szerintem minél tovább vannak
odabent, minél alaposabban átkutatják a helyet, annál kisebb a valószínűsége, hogy visszajönnek.
Különben már csak ez a bűz tart ébren.
Abdel bólintott, s felpillantott az égre, mely a hajnal közeledtével kezdett sötétkékbe fordulni.
Már nem kellett sokáig várniuk, s nehéz lett volna nem észrevenni, amikor az őrök kijöttek.
Csörtetésük, harsányságuk arra utalt, hogy több időt töltöttek a Sellőben iszogatással, mint
keresgéléssel. Abdelék türelmet erőltettek magukra, amíg az őrök hangja elhalt a girbegurba
utcácskák mélyén.
Ekkor beosontak egy oldalbejáraton, s a félszerzet szakács, aki alacsony fazsámolyon állva
főzte a gyanús halpaprikást, épp csak futó, érdektelen pillantásra méltatta őket. A konyhából az
ivóba jutottak. Abdel a zsíros függöny mögött maradt, s hagyta, hogy Jaheira egyedül osonjon be
a közös helyiségbe. Szemmel tartotta őt a sötét, alacsony teremben, ahol már csak a kései
duhajok kornyadoztak. Néhányan az asztalok alatt hevertek, mámoros önkívületben. Az egyik
asztalnál tucatnyi tengerész mulatozott – matróznótát énekeltek, és tapsoltak, miközben egy nő,
aki olyan fáradtnak tűnt, hogy akár a Kimerültség Istennője is lehetett volna, odavetett ezüstökért
táncolt nekik.
Még a tengerészek sem vették észre, amikor Jaheira megjelent a teremben, így Abdel követte a
nőt egy asztalhoz, jó távol a hangoskodó csoporttól. Mikor átvágott az ivón, egy laza láncinget
viselő fiatalember pillantott rá zavaros tekintettel.
– Julius – torpant meg Abdel, mire a tengerészek felfigyeltek. Abdel rájuk nézett, és azok
elfordultak acélos tekintete elől. A zsoldos vállon ragadta a fiatal katonát.
– Hé – hebegte erőtlenül Julius. Állott sörtől és izzadságtól bűzlött.
Abdel az asztalhoz vonszolta Juliust, ahol Jaheira már várta őket. Julius nehézkesen zöttyent le
az egyik székre, s feje ernyedten oldalra billent.
– Ölj csak meg – motyogta, s futólag összetalálkozott a tekintete Jaheiráéval. Az orra vörösben
játszott és fel volt dagadva, a szeme alatt véraláfutások éktelenkedtek. Véres zsebkendővel
törölgette az orrát, amitől csak még komikusabb lett a hangja.
– Julius – mondta Abdel komolyan. – Időre van szükségünk. Ugye, nem adsz fel minket?
Julius csak imbolygott a széken, és megpróbálta az egyiket kiválasztani a két Abdel közül,
akiket látott. Abdel oldalra pillantott, hogy lássa, mit nézhet Julius.
– Az Abyssra mindnyájukkal, hatalmas barátom. Lefokoztak, el tudod ezt képzelni? Lefokoztak
talpassá -morogta a fiatal őr.
– Julius – szólt Jaheira, és csak remélhette, hogy a fiú felfogja a szavait. – A palotaőr azt
mondta, hogy Eltan haldoklik. Mi történt itt?
– Eltan Schmeltan... – dadogta Julius. – Megcsókolhatja a...
– Julius – dörrent rá Abdel, mire a fiú részegen kuncogni kezdett, s játékosan meg akarta csípni
a zsoldos karját, de eltévesztette a mozdulatot.
 – Igen... igen... Eltan – mondta Julius hirtelen, vad csuklások közepette. – Valami... valami...
– Valami ártott neki? – kérdezte Jaheira.
– Igen – vakaródzott Július.
– Julius – szólt hozzá Abdel, de a fiú nem nézett fel, csak hortyintott egyet. – Julius! – kiáltotta
Abdel, mire a tengerészek egy emberként meredtek rá. A táncoló nő sóhajtva rogyott le.
– Hé, izom! – kiáltotta az egyik tengerész. – Halkabban!
Abdel ügyet sem vetett rá, csak Juliust rázogatta.
A fiú elvigyorodott. – Lefokoztak, ezért kell hordanom ezt a vacak láncinget. Utálom a
láncinget...
Az utcáról nyíló ajtó hirtelen kicsapódott, s egy elképesztően kövér asszony esett be rajta
zihálva.
– Hűha – lehelte Julius, és majdnem lefordult a székről. Az asszony a csaposhoz sietett, és
mondott neki valamit. Abdel nem hallhatta a szavait, de a nő arckifejezése elárulta, hogy sürgős
és komoly dologról van szó. Még a tengerészek is várakozóan meredtek a párosra.
– Hé! – rikkantotta a csapos, és a pult közepére helyezkedett. – Hé, mindenki!
Erre még némelyik fetrengő részeg is magához tért, s kábán meredtek a kocsmárosra.
– Szomorú hajnal virradt ma városunkra – mondta a csapos komor fennköltséggel. – Eltan
nagyherceg meghalt!
A tengerészek táncosnője sírva fakadt. A tengerészek egy darabig bámulták, némi
aggodalommal, aztán rántottak egyet a vállukon, és arról kezdtek el beszélni, hogy micsoda
gazember az elsőtiszt.
Abdel Jaheirára pillantott. A nő arca olyan volt, mint egy kőmaszk – merev és mélységesen
reménytelen.
– Angelo – mormogta Julius. – Fel kell vennem a parancsokat Angelótól.
– Angelo? – kérdezte Abdel. – A félelf?
Julius bólintott. – Az, uram. Ő vette át a Tüzes Öklöt. Mostantól senki sem akadályozhatja meg,
hogy nagyherceggé válasszák azt a hogyishívjákot.
– Kit? – faggatta Jaheira.
– Sarevokot – felelte Julius. – Sarevok lesz a nagyherceg.

* * *

Abdel habozva követte Julius zavaros, motyogó iránymutatását, de nem volt más választása.
Újabb hajnal virradt Baldur Kapujára. Abdelék leloptak néhány köpenyt egy szárítókötélről, s
arcukba húzott csuklyával haladtak tovább. Az utca két ellentétes oldalán mentek, hisz az őrök
nyilván egy párost keresnek, de a szemük sarkából végig ügyeltek egymásra.
Julius eligazítása alapján elértek a hercegi palota háta mögé. A sikátor a hátsó kapuhoz vezetett,
ahol -Julius szerint – a hercegi orvos kijön majd. Volt valami ebben a gyógyítóban – Kendal volt
a neve –, ami Abdelnek már az első találkozásukkor sem tetszett. Aztán itt volt a keleti nő, aki azt
mondta, hogy valami baj van a gyógyító körül, és ráadásul épp aznap, ami-
kor a nagyherceg meghalt Kendal keze alatt. Abdel csak remélte, hogy Julius, akit félájultan
hagytak a Sellőben, nem fog emlékezni arra, hogy hová irányította őket, vagy arra, hogy
egyáltalán találkozott velük.
Abdel igyekezett nem gondolni arra, hogy mi mindent mondhatott volna még Julius. Ha igaz,
hogy a féltestvére, Sarevok – aki itt van Baldur Kapujában, és Reiltar embere a Kardparton – a
felelős az egész zűrzavarért, akkor mit tegyen? Ha Sarevok nagyherceg lesz, ha Eltan halott, és
még Tethoril is ellene fordult, mit tehet kettejük ellen...
A kapu kinyílt, s Abdelék csendesen visszahúzódtak a homályos sikátorba. Kendal gyors
léptekkel, nyugodtan indult el az utcán. A zsoldos és a félelf összenéztek, s a gyógyító nyomába
szegődtek. Kendal olyan kacskaringós útvonalon haladt, ami csakis szándékos lehetett. Bár nem
volt nehéz követni őt, Abdelék mindig attól féltek, hogy a nyílt terepen lebuknak.
Megkönnyebbülésükre Kendal egyszer csak beért egy sötét, keskeny utcácskába. Követték a
homályba, és megtorpantak, amikor elkezdett átváltozni.
Mire Kendal elérte a sikátor végét – legfeljebb tizenkét yardnyi út lehetett –, elmosódtak a
körvonalai, és teljesen más alakot öltött. Az utca másik végén már egy fiatal lány lépkedett,
kezében nem orvosi táskával, hanem egy kosár friss virággal.
Jaheira az orrán át szedte a levegőt, Abdel pedig szelíden előretuszkolta a nőt. Az alakváltó
folytatta útját – kétszer megállt, hogy virágot adjon el az arra járóknak –, majd befordult egy
másik sikátorba, anélkül, hogy egyszer is hátranézne. Abdelék gyorsan körbekerültek, és már az
utca másik végén voltak, mire az alakváltó megérkezett, ezúttal sárosruhás munkásember
formájában.
Jaheiráék elrejtőztek egy almáskocsi mögött, és nézték, ahogy az alakváltó eltűnik egy újabb
utcácskában. Gyorsan megkerülték a következő tömböt, hogy elvágják
az alakváltó útját, de amikor kiértek a sikátorhoz, nyomát sem látták a munkásnak. Az utca
teljesen üres volt.
– A pokolba velük – suttogta Abdel.
– Gyűlölöm ezeket az átkozott alakváltókat – felelte Jaheira.
– Akárcsak én – hallatszott egy hang a hátuk mögül.
Megfordultak, és akit láttak, az csakis a karcsú keleti nő lehetett, akivel előző éjszaka
találkoztak. Fényes fekete selymet viselt, ami egy vagyonba kerülhetett. A nyakában, vékony
zsinóron lógó kard karcsú volt és kecses ívben hajlított. A kézvédő egyszerű ovális, kétkezes,
aranyozott markolattal. Abdel még sosem látott ehhez fogható kardot.
– Katana – szólt Tamoko, látva Abdel pillantását. Abdel bólintott. – Te pedig alakváltó vagy.
Tamoko szomorúan elmosolyodott. – Érthető, hogy fenntartod ezt a lehetőséget. De nem vagyok
az.
– Akkor ki vagy? – kérdezte Jaheira összevont szemöldökkel.
Tamoko egy sikátor felé biccentett, és elindult. Ezúttal nem próbált a homályban maradni.
Abdelék vonakodva követték. Jaheira előhúzta az ezüst tőrt, ami apró, értő mosolyt váltott ki
Tamokóból. Abdel kis híján visszamosolygott a lányra. Ennek a különös nőnek egészen más volt
az arca, mint Jaheiráé. A fülén nem látszott, hogy elf-vér lenne, vonásai mégis furcsamód
erdőlakóra vallottak.
– Én elvezethetlek titeket a Vastrónhoz – felelte egyszerűen Tamoko.
Jaheira nevetett. – Csakugyan? Ők meg csak várják, hogy odaérjünk, vagy itt helyben csapnak
le ránk?
– Senkit sem várnak e felől a bejárat felől. Mindet megölhetitek és...
– Hát ez nevetséges – szólt közbe Jaheira. – Abdel... A zsoldos feltartotta a kezét, s Jaheira
pillantása
szinte égette a bőrét.
– A barátomnak igaza van – mondta Abdel. – Nincs okunk rá, hogy megbízzunk benned... vagy
bárki másban ebben az alakváltó-fészekben.
– A fivéred szeretője vagyok – meredt rá a lány. Abdel érezte, hogy ebből a tekintetből az
igazság sugárzik. A lány egyszerűen, határozottan beszélt. Abdelnek nem volt rá különösebb oka,
mégis hitt neki.
 – Sarevoké? – kérdezte Abdel, s a név majdnem megakadt a nyelvén.
Tamoko bólintott. – Segíthetek nektek, de őt nem ölhetitek meg.
– Hát ez őrület – füstölgött Jaheira. – Ez a te szeretőd háborút akar kirobbantani. Ezrek fognak
meghalni. Máris megölte Baldur Kapujának két legbefolyásosabb emberét, és másokat is...
– Jaheira előrelépett és alig észrevehetően behajlította kardforgató könyökét. Tamoko Jaheira
pengéjére szegezte tekintetét. Abdel sejtette, hogy mi készül, és cseppet sem érezte jól magát.
– Senki sem hisz nekünk – bukott ki hirtelen Abdelből. – Gyilkossággal vádolnak minket, meg
hogy Árnytolvajok vagyunk, amni kémek, és még az istenek tudják, mi minden. Megölték a
barátainkat, a kapcsolatainkat. Egyedül vagyunk ellene – a bátyám ellen, ha csakugyan az –, aki
alkonyaira az új nagyherceg lesz. Talán még maradtak emberek, akik segíthetnek, de nekik
bizonyíték kell – Abdel hosszú, sokatmondó pillantást vetett Jaheirára. – Írásos bizonyíték.
Jaheira sóhajtott. Nem tudta, hogy azért dühös a zsoldosra, mert az leáll ezzel a különös
nőszeméllyel, aki alakváltó vagy még rosszabb, vagy azért, mert rájött: Abdel valamiféle
bizonyítékkal akar visszamenni Gyertyavárba, hogy elnyerje Tethoril bocsánatát. Abdel
ostobának és gyengének érezte magát az utóbbi gondolat miatt, de örült, amiért így érez.
– Ha a Vastrón napvilágra kerül – szólt Tamoko, és tekintete Jaheira kardjáról Abdel szemére
vándorolt -,
Sarevoknak menekülnie kell a városból. Én vele tartok. Mi ketten...
– Abdel... – mondta Jaheira. A zsoldos nem tudott olvasni a hangjából.
– A háborús fenyegetés véget fog érni – folytatta Tamoko.
– Te pedig meg fogod javítani a fivéremet? – kérdezte Abdel. – Elfordítod őt... az apánk...
– Igen – felelte tompán Tamoko.
– Abdel – szólt Jaheira. – Sarevok nem te vagy.
A zsoldos elmosolyodott. – Nem – felelte. – Sarevok nem én vagyok. Nekem volt lehetőségem.
Nekem ott voltál te.
Jaheira felsóhajtott, és elfordult. Nem volt képes vitatkozni, pedig tudta, hogy Abdel talán
végzetes hibát követ el.
– Én nem vagyok Sarevok – mondta Abdel Tamokónak.
A bérgyilkosnő mélyen meghajolt, törzse majdnem tökéletes derékszöget zárt be a lábával.
– Megkapjátok a bizonyítékot – egyenesedett fel.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Abdel ott állt a frissen megölt alakváltó mellett, és figyelte, hogyan harcol Tamoko. Elámult a
lány gyorsaságán, ügyességén, mozgékonyságán, hideg nyugalmán. Nem tudta elképzelni, hogy
szembeszáll vele. Abdel tudta magáról, hogy jó – főleg amióta azt is megtudta, hogy isteni vér
folyik az ereiben –, mégis csak csetlő-botló kezdőnek érezte magát a nő mellett.
Tamoko elvágta a városi őr nyakát, s a sebből sötét vér fröccsent. A test visszavette eredeti,
szürke színét, ahogy lehanyatlott. A másik alakváltó elkeseredetten küzdött, menteni próbálta a
saját nyomorult életét. A lány szemét, aztán a térdét akarta eltalálni, s teljesen sportszerűtlenül,
minden eszközt megragadva harcolt. Tamoko, a maga csiszolt stílusában a legalattomosabb,
legolcsóbb próbálkozásokat is hidegvérrel visszaverte.
Akkorát vágott az alakváltó rövidkardjára, hogy a fegyver kirepült a lény kezéből.
Az alakváltó erre megállt, leeresztette a kezét és azt mondta katona-hangján: – Megadom
magam.
Tamoko olyan gyorsan szelte le a fejét, hogy az alakváltónak még volt ideje egyszer vagy
kétszer rápislantani saját fej nélküli testére.
– Itt csak ennyi volt – szólt Tamoko, a legkevesebb érzést sem pazarolva a halódó alakváltóra. –
A többiek máshol vannak a városban.
– Hol? – kérdezte Jaheira, törölgetve a vért kardjáról.
– Bizonyítékot akartál – felelte Tamoko.
– Egyetlen egyet sem akarok közülük élve meghagyni Baldur Kapujában – felelte Abdel, és
várta, hogy megtudja a többi alakváltó tartózkodási helyét.
Tamoko kihúzta magát. – Ebben a városban mindig lesznek alakváltók – ez a kijelentés
szemlátomást nem okozott örömet neki. – Mint minden más városban. Nekik ez az életük.
– Hát ez remek – morogta Jaheira.
Abdel a vállára tette a kezét, és Jaheira felsóhajtott.
– Igaza van – szólt a zsoldos. – Bizonyítékért jöttünk ide.
Jaheira felpillantott Tamokóra, és felhúzta a szemöldökét. A bérgyilkosnő meghajolt, és a pince
sarka felé intett. Ez az alakváltó-banda – mind a Vastrón és Sarevok bérencei – a Szélvarázs utca
egyik elhagyatott házának pincéjében tanyázott. A pince sötét és dohos helyiség volt, tele rozzant
ládákkal és megpenészedett tűzifa-halmokkal. Hat ágy és négy halott alakváltó alkotta a
berendezést. Abdel a Tamoko által jelzett sarokba nézett, és zömök faládát pillantott meg. Jaheira
rendületlenül Tamokót bámulta, amíg Abdel az alakváltók pislákoló olajlámpájának fénykörébe
vonszolta a ládát.
Tamoko letérdelt az egyik halott alak mellé, s Jaheira megborzongott, amikor a bérgyilkosnő
bedugta ujját az alakváltó véres szájába. Szemlátomást nem találta meg amit keresett, ezért
átment egy másik hullához.
– Mit csinálsz? – kérdezte tőle Jaheira.
Tamoko turkált egy kicsit az alakváltó szájában, aztán egy nyálkás kulcsot húzott elő. Jaheira
elképedve csóválta a fejét, Tamoko pedig szinte észrevehetetlenül elmosolyodott.
– Mi az? – érdeklődött Jaheira, le nem véve a szemét Tamokóról. – Mi van benne?
– Tekercsek – felelte Abdel.
Jaheira a zsoldosra meredt. Abdel a láda elé térdelt, háttal a nőnek.
– Tekercsek? – kérdezett vissza Jaheira.
– Bizonyíték – fordult vele szembe Abdel, és elmosolyodott, de hirtelen elkomorult, amikor a
nő mögé pillantott, és körülnézett a szobában. Jaheira követte a tekintetét, de nem látott semmit.
Tamoko eltűnt.

* * *

A láda nehéz volt, és Abdel fáradt. Sokáig cipelte Baldur Kapujának utcáin, s mindig
elutasította Jaheira segítségét. A pincében terveitek ki a következő lépésüket, s mindketten eléggé
idegesek voltak. Abdelnek az az érzése támadt, hogy Jaheira mondani akar neki valamit, és ő is
úgy érezte, mintha mondania kellene valamit Jaheirának. Végül a felszínes csevegésnél maradtak.
– Az a nő, az aztán tud -jegyezte meg társalgási modorban Jaheira, a déli sokadalmat fürkészve.
– Tamoko? – kérdezte Abdel, teljességgel szükségtelenül.
Jaheira bólintott. – Sosem láttam még ilyen harci stílust. Egyszerűen... gyönyörű.
– Szerintem kozakurai – vélte Abdel.
– Ő maga is gyönyörű – mondta Jaheira, és a hangja épp csak egy leheletnyire remegett.
Abdel megérezte a néma üzenetet, és megállt. Óvatosan letette a ládát egy édes illatú pékség
mellett. Egy öregasszony totyogott el morogva, amiért ki kellett kerülnie az akadályt.
 – Lehet, hogy képes... – kezdte Abdel, de Jaheira csak oldalra billentette a fejét. Tudta, mit akar
mondani Abdel.
– Remélem, Abdel – felelte. – Tényleg remélem, de nehezen tudom elképzelni.
– Nincs remény? – kérdezte a zsoldos, csak hogy valamit kihúzzon Jaheirából, bár azt maga
sem tudta, hogy mit.
Jaheira elmosolyodott, és a férfi mellkasára tette a kezét. Abdel izzadt a cipekedéstől, de a nőt
ez nem zavarta. – Lehet, hogy szereti őt – szólt Jaheira. – És ha igen, akkor talán...
Elhallgatott, és csak állt, nézte Abdelt.
– Szeretlek – mondta Abdel, és nem tudta, miért kellett ezt épp most kimondania, de érezte,
hogy kell.
Jaheira furcsán, szomorkásan nézett, de a szeme csillogott. – Szeretlek – felelte.
Abdel elmosolyodott. Mosolyra késztette az érzés, ami átfutott rajta. Olyan volt, mint
annakidején egy különösen veszedelmes csata előtt, vagy közvetlenül a gyilkolás pillanatában.
Nem volt ez olyan régen, mint amilyennek tűnt, de valaha Abdel attól félt, hogy Jaheira iránti
érzései az apai oldalról jönnek, a gyilkos-részből. Most már látta: ez az érzés nem ugyanaz, a
szerelem kiszorítja belőle a Bhaal-részt, s a gyilkolás szükségletét felváltja az, hogy szüksége van
arra, akit szeret.
Jaheira arckifejezése megváltozott, és halkan elnevette magát az elmélkedő Abdel látványán. A
férfi nem is sejtette, hogy az arca túlságosan is tükrözi belső állapotait.
– Fogd azt a ládát – szólt Jaheira játékosan. – Dolgunk van.
– Igenis, asszonyom – felelte Abdel. – Fogjunk hozzá.

* * *

– Jaj, ne – lehelte Julius. – Távozzatok tőlem!

A fiatal katona erőtlenül lengetni kezdte alabárdját Abdelék felé. A véraláfutás még
bíborszínben virított a szeme alatt, de a zsebkendőt már kivette az orrából. Vörös volt a szeme,
sápadt az arca. Nem nézett ki valami jól, és a tetejébe még félt is.
– Miért az én őrségem alatt? – függesztette tekintetét az egekre.
– Julius – mondta Abdel, ahogy lerakta a ládát a hercegi palota kapujához vezető útra. – Azért
jöttünk, hogy feladjuk magunkat.
Jaheira elővette a kardját, és higgadtan Julius lába elé dobta a földre. A különös találkozás láttán
a többi őr is kezdett odagyűlni.
– Ugye, most már megöltök? – kérdezte Julius erőtlen, de komoly hangon.
Abdel is elővette hatalmas kardját, és Jaheira pengéje mellé dobta. A fiatal katona hátrahőkölt.
Az egyik őr megkérdezte: – Ismered ezeket az embereket?
Julius ügyet sem vetett bajtársára, hanem Jaheirához fordult: – Akár meg is ölhetsz. Ennél
mélyebbre már nem kerülhetek... – aztán Abdelre pillantott – ...talán csak a pincebörtönbe.
Abdel az őr fejére tette a kezét, elmosolyodott, és térdre ereszkedett.
– Julius közlegény! – kiáltotta a zsoldos, olyan hangosan, hogy még a palotában is hallja
mindenki. – Én, a törvényen kívüli Abdel, megadom magam neked.
Jaheira követte példáját: – És én, Jaheira törvényen kívüli, ugyanezt teszem.Miért mindig az én
őrségem alatt? – kérdezte Julius elkeseredetten.

* * *
 Julius egy sereg másik őr díszkíséretével végigvezette Abdeléket a hercegi palota széles, magas
folyosóján. Megálltak egy kétszárnyú ajtó előtt, ahol két ideges alabárdos feszengett.
Julius biccentett nekik. – Angelo herceg vár bennünket.
Az ajtónállók utat engedtek, s Jaheirának elállt a lélegzete attól, amit bent megpillantott.
Hatalmas terembe léptek, tele finom bútorokkal és dísztárgyakkal, amelyekből csak úgy sütött a
gazdagság. Olyan volt, mint valami egzotikus múzeum. Abdel látott már hasonló kincseket
Gyertyavárban, de nem egyetlen helyiségbe zsúfolva.
Már voltak hatan a teremben, de csak egyikük – aki valójában félelf volt – állt, mikor Abdeléket
bevezették. Abdel hallott már Angelo hercegről, de csak futólag. Állítólag jó ember. Talán nem
annyira jó, mint Sebhelyes, de ha nem lépett a helyére egy alakváltó, akkor olyan, aki hallgat az
okos szóra. Két palotaőr lerakta a súlyos ládát a terem közepére. Abdelék követték Juliust meg a
többieket, és meghajoltak a herceg előtt.
– Ők azok a... – mondta Julius – ...szóval ők. Angelo rámosolygott Juliusra. – Közlegény...
– Julius, uram.
– Julius – biccentett Angelo. – Ezért tizedes leszel. Julius megkönnyebbültnek látszott, de nem
mosolygott. – K... k... köszönöm, uram – hebegte.
– Abdel Adrian – szólt Angelo. – Már sokat hallottam rólad.
– Angelo herceg... – biccentett Abdel.
Eközben a két őr kinyitotta a ládát, s Abdel végignézett a jelenlévőkön. Volt két nő is, magasak,
sötéthajúak, kifogástalan öltözékben, tele arannyal és szikrázó ékkövekkel. Mindketten úgy
méregették Abdelt, mint egy tanulmányozásra váró mintapéldányt. A férfiak közül kettő
középkorú hivatalnoknak – politikusnak -látszott, abból a fajtából, ami oly gyakori még a Baldur
Kapujához hasonló városokban is. Ők is úgy néztek Abdelre, mint egy idegen faj képviselőjére.
A harmadik férfi szemlátomást egyike volt a Baldur Kapujában megtelepedett zsoldosoknak.
Egyszerű, kényelmes ruhát viselt, és semmi ékszert. Komoly, várakozó és markáns arca volt. Bár
ült, Abdel látta, hogy magas, legalább olyan magas, mint ő, és izmos is. Sötét
szemei furcsán csillogtak az ablakon beömlő napfényben. Ez a férfi nem nézett semmi mást,
csak Abdelt.
– Úgy hallottam, hogy magatokkal hozattátok azt, ami miatt jelentkeztetek – mondta Angelo,
némi kíváncsisággal. – Megbízható forrásból értesültem... – pillantott az ülő zsoldosvezérre –
...hogy mindketten az Árnytolvaj okhoz tartoztok, s Amn kémei vagytok, akik szabotázzsal
háborút akarnak kirobbantani, és...
– Nem vagyunk egyik sem – felelte Abdel. – És ennek a ládának a tartalma a bizonyíték.
A magas zsoldos felállt, és lassan közelebb lépett, le nem véve szemét Abdelről. Abdel mintha
úgy látta volna, hogy a férfi szeme sárgán felizzik, de...
– A ládában iratok vannak? – kérdezte Angelo.
– Igen, uram – felelte Abdel.
Jaheira megköszörülte a torkát. – Uram, ezek az papírok olyan bánya-tervrajzokat tartalmaznak,
amelyek részint ismertek, részint ismeretlenek előtted. Találni fogsz egy vegyi receptet is, ami
tönkreteszi a vasércet. Aztán...
– ...egy egész Faerunra kiterjedő összeesküvés bizonyítékait – fejezte be helyette Angelo. –
Amelyről csak ti ketten, amni ügynökök tudtok, igaz? Jól értettem?
– Mi feladtuk magunkat – igyekezett megőrizni a hidegvérét Abdel. – A kezedben van az
életünk, amíg áttanulmányozod a láda tartalmát. Van egy ember Baldur Kapujában, aki egy
Vastrón nevű szervezetnek dolgozik – Abdel előrelépett, Jaheira elé. – A Vastrón a felelős a
vasellátás zavaraiért, nem Amn. Ezek az emberek, már ha egyáltalán emberek, alakváltókat
alkalmaznak, hogy legyilkolják legjobbjainkat, többek közt Sebhelyes kapitányt és Eltan
nagyherceget.
Angelón látszott, hogy készen állna egy újabb éles visszavágásra, de a tekintetét mégsem tudta
levenni Abdelről.
– És ki ez az ember itt Baldur Kapujában? – kérdezte.
– Sarevok a neve – felelte Abdel.
Ami ekkor történt, az túl gyors volt ahhoz, hogy a két érintetten kívül bárki is értse a teremben.
Angelo élesen hátrapillantott a válla fölött a zsoldosvezérre, akinek ezúttal bizonyosan sárgán
villant a szeme. “Sarevok!", mondta Angelo herceg, s ebben a pillanatban a zsoldos keze
előrelendült, s vékony, kékesfehér energiavillám csapott ki belőle. Pattogva szikrázott a
levegőben, s Abdel fürgébben szökkent oldalra, mint amire valaha is képesnek tartotta magát. A
villám mellette sistergett el. A divathölgyek és a hivatalnokok szeme kidülledt, s egyikük az italát
is kiöntötte.
Sikoly hallatszott Abdel háta mögül, majd egy puffanás, és Angelo hangja: – Sarevok?
Abdel a kardjához kapott, de persze nem találta a helyén. A támadó behajlította az ujjait, és
mormolni kezdett valamit. Abdel két dologra is rájött egyszerre: arra, hogy ez az alak Sarevok, és
arra, hogy varázsolni készül.
Abdel előrevetődött, elsodorta Sarevok kezét, és féltestvére nyaka után kapott. A varázslat
meghiúsult, Sarevok dühösen felmordult, s próbálta megtörni a szorítást. Abdel fejbevágta, és
Sarevok tarkója a falnak koppant. Hátraesett, és Abdel már rajta is volt.
A zsoldosnak eszébe jutott Jaheira, aztán az ígéret, amit Tamokónak tett, s ujjai épp eléggé
meglazultak ahhoz, hogy Sarevok le tudja lökni. Majdnem kitörte Abdel nyakát. A hátára
hengeredve Abdel két őrt látott – Juliust és még valakit –, akik sietve oltottak egy tüzet. A tűz
Jaheira mellkasán égett.
– Jaheira! – ordította Abdel, és egyszeriben nem érdekelte semmi más, csak a padlón heverő,
égő asszony. Sarevok felpattant, és a nagy ablak felé tartott. Abdel hagyta.
– Sarevok! – kiáltotta Angelo.
Abdel odacsúszott a fényes padlón Jaheira mellé. Angelo herceg is odalépett a nőhöz.
– Gyorsan, papot! – kiáltotta, de Abdel nem is hallotta, csak kiabált a szeretett nő élettelen
arcába.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Abdel olyan erővel döfte le az alakváltót, hogy a kardja után a keze is beleszaladt a lény testébe.
Belülről érezte, ahogy a teremtmény átváltozik, de még ez a jelenség sem volt elég sokkoló
ahhoz, hogy eltérítse attól, amiért jött. Hála Sarevok saját, szinte megszállott nyilvántartásának,
elég hamar megtalálták a régi csatornákból, katakombákból álló földalatti labirintus bejáratát,
ahonnan az alakváltók beszivárogtak a városba. Minden alagút egyfelé vezetett. Miközben Abdel
félrelökte a halott alakváltót, belebámult a homályba, és érezte, hogy már közel járnak, csak
éppen azt nem tudta pontosan, hogy mihez.
– Erre? – kérdezte Angelo herceg Abdelt hűvös, hivatalos hangon. A Tüzes Ököl katonái, akik
bosszút akartak állni Sebhelyesért és Eltanért, majdnem előrelökték a herceget nagy
igyekezetükben.
– Hogy erre-e? Igen, azt hiszem, de nem vagyok biztos benne – felelte Abdel.
– Maerik! – kiáltotta Angelo.
 Az őrmester előrenyomakodott társai között, és várakozóan bólintott.
– Fogd a saját embereidet és Ferran embereit – rendelkezett Angelo. – Menjetek vissza az utolsó
oldalfolyosóhoz! Menjetek balra!
– Igen, uram – vágta rá Mareik, és elsietett. A katonák most az otthonukért harcoltak.
– Temil – mondta Angelo egy alacsony, sovány, őszes hajú asszonynak, aki bő szaténköntöst
viselt. – Te és az embereid menjetek itt el balra, és próbáljatok meg körbekerülni! Én Abdellel
megyek, és magammal viszem Julius embereit.
A mágus elmosolyodott, és megpördült lebegő köpenyében. Az emberek tétovázva követték,
szemlátomást furcsa volt nekik, hogy egy varázslónőnek engedelmeskedjenek, de tudták, mi a
kötelességük.
Abdel nem várta meg, hogy Angelo utolérje. Már ment is tovább, ruganyos léptekkel, szinte
lábujjhegyen, készen bármire. Angelo óvatosabban követte, és az emberei is lassítottak. Abdel
egyre távolabbról hallotta a katonák hangját, lépteit, de nem várhatott rájuk.
Mikor Tamoko kilépett eléje, hirtelen megtorpant, de még időben felismerte a lányt, mielőtt
megölte volna.
– Tamoko – szólt Abdel. – Hol a...
A lány olyan gyorsasággal kapta elő íves pengéjét, amilyet Abdel még életében nem látott. Izzó
tekintete Abdelre meredt, de a zsoldos nem tudta kitalálni, mit érezhet. Megsebesült. Fekete
selyemruháján sötét folt éktelenkedett. Abdel még a szagán is érezte, hogy vérzik, méghozzá
erősen. Vércsík futott le a jobb arcán, a csuklyája alól. Zihálva szedte a levegőt, és uralkodnia
kellett magát, hogy ne tántorogjon.
– Tamoko... – szólt Abdel, és megcsóválta a fejét. A lány arcán könnycsepp futott le.
– Orokashii... voltam – mondta a lány. – Hűtlen... hűtlen voltam.
Abdel felemelte a kardját, készen a védekezésre, de nem a gyilkolásra.
– Megölte Jaheirát – mondta Abdel, maga sem tudta pontosan, miért.
– Tudom – suttogta Tamoko. – Hát persze, hogy megölte.
– Rád szüksége van – mondta neki Abdel –, de nem érdemel meg téged.
– Én nem érdemlem meg őt – felelte a lány, és támadásba lendült.
Abdel csodálkozott, hogy képes hárítani a Z-alakzatú vágást. A mozdulat gyors volt – egy
átlagos kardforgatótól, de nem Tamokótól. A lány meg is tántorodott a végén. Évek óta, vagy
talán egész életében először elveszítette az egyensúlyát.
– Nem akarlak megölni – mondta Abdel.
– Én viszont meg kell hogy öljelek – felelte a lány, és újra támadott, ezúttal megvágva Abdel
oldalát. A zsoldos felordított, inkább csalódottságában, mint fájdalmában. A lány gyorsan
hátralépett, de térdei felmondták a szolgálatot. Álla a kőpadlónak koppant, s Abdel hallotta a
fogai csattanását. Mire a lány kitette a kezét, hogy tompítsa a zuhanást, már rég feküdt.
– Téged is ő ölt meg, ugye? – kérdezte Abdel a lányt, aki először mozogni, aztán már csak
levegőt venni próbált. – Amiért segítettél nekünk.
Angelo bukkant fel Abdel mögött. – Mi ez a... Abdel egy kézmozdulattal elhallgattatta.
– Tamoko! – szólongatta Abdel a haldoklót.
A lány erőtlenül megszólalt: – Felmentelek... a fogadalmad alól. Én nem tudom... meg kell...
shiizumaru... meg kell halnia.
– Tamoko – ismételte Abdel, de mire kimondta, a lány már halott volt.

* * *
 A szertartás végrehajtásához nem lett volna feltétlenül szükség arra, hogy a másik tizenhat pap
is kántáljon a Csodák Házának belső szentélyében. Mégis segített az összpontosításban
Thalamond Albaier nagymesternek, s lehetővé tette az alacsonyabb rangú papok számára is, hogy
tanúi legyenek Gond legnagyobb csodájának.
Az a tény, hogy a márványoltáron kiterített élettelen nőben elf vér is volt, mit sem segített, de a
nagymestert a Tüzes Ököl új vezére személyesen kérte fel a feladatra, így ő mindent elkövetett,
ami hatalmában állt. A teremben lángoló gyertyákon Gond-áldás volt, a levegő a helyben termelt
füvek illatától terhes. Az összegyűlt mesterek és kispapok elképedve figyelték a szertartást,
amely immár harmadszor játszódott le, tíz napon belül. Az első két alkalommal az eredmény
Gond akarata volt, de ellentétes a nagymester és hittársai kívánságával.
Ezúttal talán éppen a nagymester hitének apró megingása okozta a változást. Gond talán úgy
vélte, itt az ideje megmutatni a hatalmát.
A nagymester élesen, szaggatottan szívta be a levegőt, aztán olyan hangot hallatott, amibe
mindenki beleborzongott a teremben.
– Abdel! – sikította Jaheira, újraszületve Toril színén.

* * *

Abdelnek fogalma sem volt, milyen mélyen van. Tovább követte a járatot, maga mögött hagyva
Tamoko holttestét, valamint Angelót, és a Tüzes Ököl egyre izgatottabb csapatát. A katonák jó
emberek voltak, de a helyzet egyre súlyosabb lett. Abdel csak Angelo vezéri képességeiben
bízhatott, akárcsak Baldur Kapujának lakói.
A járat alacsony helyiségben ért véget, melynek csak egyetlen másik kijárata volt. Széles árkád
vezetett egy jóval nagyobb terembe, ahonnan narancsszín fáklyafény szűrődött ki.
Abdel nagy levegőt vett. Tudta, hogy az árkád másik végén ott lesz a fivére, akit egyszer már
látott, és aki megölte a nőt, akit szeret. Abdel nem akart többet gyilkolni, naivan azt remélte,
hogy Tamoko jó útra tudja téríteni Sarevokot. Most azonban már csak egyetlen céllal jött ide.
Karddal a kezében belépett az árkádok alá, s hideg vibrálás futott át rajta a túloldali terem
látványától.
Hatalmas csarnok volt, s bár Abdel nem volt se mérnök, se bányász, nem tudta elképzelni, mi
tartja a mennyezetet – meg a fölötte lévő legalább kétszáz lábnyi földréteget. A négyszögletes
helyiség két hosszabb oldala mentén végigfutó kőoszlop-sorok inkább díszítésnek, mint igazi
tartóelemeknek tűntek. Az oszlopokba és a falakba az elképzelhetetlen iszonyat képei voltak
belefaragva. Sikoltozó férfiak, nők, gyerekek, állatok arcai meredtek Abdelre, tekintetük a
színtiszta kín pillanatában megmerevedve – a kegyetlen halál pillanatában. Csak olyan művész
véshette ezeket a képeket, aki megjárta Abyss legmélyebb bugyrait is.
A terem szemközti végét egy lépcsős, mintegy húsz lábnyi magas emelvény uralta, a tetején
hasonlóan szenvedő arcokkal kifaragott áldozati oltárral. A falon ocsmány szörnyalakokat
formázó tartókban fáklyák lobogtak, s halovány, bizonytalan derengésbe vonták a termet.
Gyertyák hullatták vérvörös viaszukat az emelvény tetején, haldokló nőket ábrázoló
gyertyatartókból.
Sarevok már várta őt. Ott állt az ocsmány oltár mögött, körülötte félkörben feketeköpenyes
alakok, kezüket furcsa helyzetben tartva maguk előtt, mintha imádkoznának.
Sarevok páncélzata magába sűrítette apjuk minden gonoszságát. Talán vasból készülhetett – éj
fekete vasból –, melynek lemezei teljesen befedték a magas alakot. Csillámló szélű, éles pengék
meredtek ki a hangsúlyos váll-lemezből, mint holmi csökött szárnyak, és a karjából is, mint egy
gép-ragadozó karmai.
A gyilkos öltözék közepén ott volt a jel, amit Abdel felismert az átkozott könyv borítójáról: a
vércseppekkel szegélyezett koponya. Sarevok egészében úgy festett, mint egy roppant acélbogár.
Abdel ezúttal már nem tulajdoníthatta a fényjátékának testvére szemének különös izzását.
Sarevok tekintete sárgán derengett elő az agyarszerűen előrenyúló vascsíkos arcrostély mögül.
Két szarv – melyeket nyilván egy démon fejéről szakítottak le – ékeskedett az amúgy
áthatolhatatlan sisak két oldalán.
– Abdel Adrian – hullámzott végig Sarevok hangja a termen.
Abdel egy kicsit többet várt, de Sarevok csak nevetett. A hangra a köpenyes alakok
szétrebbentek, s egyenesen a terembe érkező városi zsoldosok felé vették útjukat.
– Fegyverbe! – rikoltotta Angelo, mire vad, önkéntelen harci kiáltás szakadt fel a zsoldosok
ajkáról.
A feketeköpenyes szektások kántáltak, mormogtak. Sötét hullámok, kéken izzó lövedékek és
lángcsóvák szórták szét a Tüzes Ököl első osztagait.
Az emberek azonban hamar rendezték soraikat, és a szektások egy része hagyományos
fegyverektől esett el, aztán kitört a teljes zűrzavar. Abdel szinte lubickolt benne, hagyta, hogy
úrrá legyen rajta a jó érzés – még egyszer utoljára. Sarevok még mindig a helyén állt, és a
szektások közül egyik sem merészkedett Abdel közelébe. A fivérek tekintete összekapcsolódott, s
Abdel tisztelgésre emelte kardját, bár nem gondolta, hogy a testvére megérdemli. A tisztelgés
inkább azoknak szólt, akiket Sarevok eltüntetett az életéből: Gorionnak az igazi apának,
Jaheirának az egyetlen szerelemnek, és Khalidnak, Xannak, Sebhelyesnek, a barátoknak.
Sarevok gonosz farkasmosolyt villantott rá, aztán egymásnak rontottak.
Abdel gyorsan közeledett, és majdnem félúton járt, mikor levágta az első köpönyeges alakot,
aki elébe került. Sarevok kettesével vette lefelé az emelvény lépcsőfokait, és feje fölé emelte
hatalmas fekete kétkezes kardját, amikor Abdel átugrott a lehanyatló szektáson.
Abdelnek belecsengett a füle, amikor a két penge összecsattant. Sarevok szemében mintha futó
elismerés villant volna, amikor a fivére kardja felfogta a csapás teljes erejét. A csattanás
végigvisszhangzott az egész termen. Férfiak, nők sikoltottak fel, tucatnyian hullottak el. Tompa,
morajló hang támadt, és perzselő, vöröses fény húzott el Abdelék mellett – egy tűzgömb, ami
azonban nem tudta elvonni Bhaal két fiának figyelmét.
Sarevok alul, bal felé vágott, és Abdel éppen időben hárított, mielőtt a fekete penge kettészelte
volna. Félrecsapta fivére kardját, s az volt a benyomása, hogy Sarevok éppen ezt várja. Nem tudta
megállni, hogy közelebb ne lépjen, de időben rájött, hogy belecsalták ebbe a mozdulatba, és
gyorsan leguggolt. Fáradt térde csak úgy nyikorgott a megerőltetéstől. Sarevok fél kézzel
elengedte a kardját, és tüskés alkarja elsüvített Abdel feje fölött.
Abdelnek le kellett ülnie, hogy eliszkoljon az útból. Sarevok próbált utána lépni, amíg testvére a
földön van, de Abdel a lefelé induló páncélos lábra suhintott. Kardja szikrázva, fogborzongató
csikorgással pattant le Sarevok vasfekete lábikrájáról. Abdel akkora erővel csapott le, hogy rá
kellett jönnie: a vaslemezek mágikusak. Máskülönben levágta volna a lábát.
Kiszolgáltatva kuporgott a földön, Sarevok mégis hátrált három lépést, s védekező állásban
maga elé emelte kardját.
Nem tud lehajolni, gondolta Abdel. Lehet, hogy az a páncél még kapóra jön.
Felpattant, hördült egyet, és újra nekilendült. Arra gondolt, hogy odarohan, felfelé csalja
Sarevok védekezését, aztán becsúszik a lába közé, és lentről támad, ahonnan ellenfele sebezhető.
A harc hevében azonban nem hallotta meg testvére gyorsan elmormolt varázsigéit. Sarevok kezei
elengedték a kardot, a penge azonban függve maradt előtte a levegőben, mintha valami tartaná, s
bonyolult mozgást írt le Abdel előtt.
 Abdel ösztönösen lebukott, és az arca elé kapta a kezét, a másikkal a kardot szorítva. Elvetődött
a földön, amikor közte és a testvére között élénk, színes szivárvány ragyogott fel. A mágikus
jelenség kiterjedt Sarevok előtt, és háromszögletű, majdnem kétdimenziós alakzatba rendeződött,
mely épp Abdel feje fölött szelte át a levegőt. Sikolyok hallatszottak és pattogó neszek, majd
égett hús bűze érzett, mely időben túlságosan hirtelen következett a varázslat után ahhoz, hogy ne
annak kelljen tulajdonítani. A szektások és a katonák egyaránt hullottak. Fájdalom hasított Abdel
hátába, aztán az oldalába is, amikor felállt és futásnak eredt, széles félkörben megkerülve fivérét
bal felé. Kísérteties sistergés keletkezett a láncingében, de tudta, hogy meghal, ha nem
kényszeríti magát, hogy figyelmen kívül hagyja a neszt, a fájdalmat, és a sérülést, bármilyen
súlyos is.
Abdel nem tudott varázsolni, és trükkök sem voltak a tarsolyában. Ha meg akarja ölni
Sarevokot – márpedig ez volt a célja –, akkor le kell vágnia. Amikor újra rárontott Sarevokra úgy
érezte, hogy testvére meglepődik, mert túlélte az égető varászt. Abdel kihasználta a pillanatnyi
bizonytalanságot, és keményen Sarevok nyakára sújtott, hogy gyorsan és tisztán véget vessen a
küzdelemnek.
Sarevok ujjai rákulcsolódtak lebegő kardjára, és ráfordult Abdel támadására. A zsoldos
megvetette lábát, hogy felkészüljön a két penge összecsapására, s meglepetten, fájdalmasan
jajdult fel, amikor nem a kardjuk, hanem a kezük találkozott. A lendülettől Sarevok egyik
páncéltüskéje Abdel bal kézfejébe fúródott, és bőrt-csontot tépve hatolt még mélyebbre.
Mindkettejük kardja felrepült a terem tusakodástól sűrű levegőjébe. Sarevok átkozódott és
hátralépett, pörögve távolodó kardja után pillantva. Kinyújtott kézzel várta, hogy visszaessen, és
Abdel már majdnem követte példáját, amikor hirtelen ösztöntől vezérelve rávetette magát a
testvérére. Puszta kézzel megütötte, olyan erővel, amivel egy bivalyt is le lehetett volna teríteni.
Abdel hallotta, ahogy Sarevokból kiszalad a szusz, és együtt zuhantak a padlóra. Sarevok
mintha szándékosan akart volna a hátára esni. Egy gyors mozdulattal megforgatta maga fölött
Abdelt, aztán fellökte a levegőbe. Sarevok kardja jó néhány lépésnyire jobbra ért földet, egy
katona lába előtt, aki elkerekedett szemmel figyelte a testvérek tusáját.
Abdel röptében elkapta a saját kardja markolatát, miután a fegyver riasztó koppanással egyszer
már visszapattant a kőpadlóról. A zsoldos a térdére érkezett, és még idejében rántotta maga elé a
kardját, hogy háríthassa a vetődő Sarevok csapását.
Abdel felállt, és mindenre készen, feltartott karddal két lépést hátrált Sarevoktól, aki ugyanezt
tette.
Sarevok oldalra pillantott, nekirontott a katonának, aki dermedt, döbbent tekintettel fogadta a
rohamot. Abdel ráordított, hogy meneküljön, de ő csak állt, mint aki kővé meredt. Sarevok
felkapta a kardját a földről, és egyetlen mozdulattal kiontotta a katona beleit, aztán már ott is volt
Abdelnél, mielőtt a holttest földet ért volna.
Abdel sok ismerős vonást fedezett fel Sarevok harcmodorában. Az a gondolat, hogy mindketten
közös tulajdonságokat örököltek ördögi nemzőjüktől, eléggé elbizonytalanította Abdelt ahhoz,
hogy Sarevok leszelhessen egy darabot a jobb füléből. A fájdalom hideg zuhanyként érte Abdelt,
és hatásosan visszazökkentette a harcba. Villámgyors vágások sorozatával válaszolt Sarevok
akciójára, kereszt, vissza, fel, le, kereszt, vissza –, s Sarevok védekezően hátralépett. Ez jó
darabig így ment, és Abdel már azt hitte, hogy a világ végéig így is fog tartani. Nem érzett
fáradtságot, már túl volt azon, hogy kimerült legyen – az életéért küzdött, így egy pillanatra sem
inoghatott meg. Ez épp oly idegen lett volna tőle, mint az a gondolat, hogy életben hagyja
Sarevokot. Újra előrenyomult, és Sarevok kétségbeesetten támadott vissza, de nem tudta elérni
Abdelt. Végül mégis sikerült bevinnie egy szerencsés vágást, de az is inkább karcolás volt, Abdel
láncinge elvette az erejét.
 A csatazaj alábbhagyott körülöttük, de egyikük sem vette észre. Valahonnan kékesfehér villám
csapott fel nagy robajjal, majd ózonszag kezdett terjengeni, és fájdalmas ordítások hallatszottak.
Abdel egy gyors oldallépéssel kikerülte a levágott fejet, ami eléje gurult.
– Ölj meg! – rikoltotta Sarevok. – Ölj meg, ha tudsz, testvér! Ez csak újabb halál apánk
dicsőségére, aki fel fog támadni a meggyilkoltak véréből!
– Ne! – harsant fel egy hang Abdel mögött. Angelo volt az. Abdel egy férfit látott a Tüzes Ököl
egyenruhájában, amint tétovázva, Angelóra tekingetve elindul feléjük. A herceg átlátta a
helyzetet. Tudta, hogy ez a két testvér ügye.
Abdel sejtette, hogy a Vastrón elbukott, a háborút megakadályozták, s a harcot – ami nem is
egészen tűnt harcnak – megnyerték. Ez erőt adott neki, s éppen ennyire volt szüksége. A
következő csapása túl erős volt Sarevoknak – de túl erős a pengéjének is.
Sarevok kardja milliónyi csillámló acélszilánkra hullott szét, és Abdel egy percig sem habozott.
Felemelte a lábát, és egy rúgással ledöntötte Sarevokot. Sarevok csattanva zuhant el. Abdel
rávetette magát ellenfelére, fogást váltott a kardján, és lefelé döfött vele. A penge hegye átszúrta
Sarevok páncélját. Abdel úgy fordította, hogy a nyak felé nézzen, s majdnem felhasította Sarevok
bőrét, de aztán megállt, zihálva, izzadva, vérezve. Minden düh, minden érzés, minden szánalom,
minden bizonytalanság egyszerre rohanta meg.
– Te talán nem fogadtad el apánk ajándékát, testvér, de vannak mások – mint én –, akik
hajlottak rá.
– Őket is fel fogom kutatni, “testvér" – fröcsögte Abdel, mintegy fogadalomként, Jaheira
emlékére.
– És meggyilkolod őket? – kérdezte Sarevok. A sárga izzás máris halványulni kezdett a
szemében, mintha a halált érezné. – Ahogy most engem? Ha elég sok lesz már a halál, Bhaal
újraszületik. Én nem hoztam vissza a háborúmmal, de te visszahozhatod a tiéddel. Nem tagadtad
meg apánk vérét.
– Csak most az egyszer, még utoljára – felelte csendesen Abdel.
Teljes súlyával a pengére nehezedett, és nyomta, amíg Sarevok nem lélegzett többé.

Vége