G. M.

Gilbert
NÜRNBERGI NAPLÓ

A mű eredeti címe: Nuremberg Diary

Copyright © 1967 by G. M. Gilbert
A fordítás a Signet Book 1967. évi kiadás alapján készült
Fordította: Halász Zoltán
Ellenőrző szerkesztő: Imre Katalin
Műszaki szerkesztő: Jámbor Mariann
Az I. kiadás 1967-ben jelent meg Borítóterv: Dr. Bera Károly
A nyomás a debreceni Kinizsi Nyomdában
készült 1995. évben
Felelős vezető: Bördős János
Felelős kiadó: LAP-ICS Könyvkiadó

Tartalomjegyzék
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS.....................................................................................................3
ELŐSZÓ AZ 1967-ES KIADÁSHOZ........................................................................................4
BEVEZETŐ - A VÁDLOTTAK...............................................................................................12
HOGYAN REAGÁLTAK A VÁDAKRA?..........................................................................13
ROBERT LEY ÖNGYILKOSSÁGA...................................................................................15
STREICHER........................................................................................................................16
HESS....................................................................................................................................17
GÖRING...............................................................................................................................17
VON RIBBENTROP............................................................................................................20
SCHACHT...........................................................................................................................21
FRANK.................................................................................................................................22
VON SCHIRACH................................................................................................................23
SPEER..................................................................................................................................25
KEITEL................................................................................................................................25
JODL....................................................................................................................................27
VON PAPEN........................................................................................................................28
A PSZICHOLÓGIAI TESZTEK..........................................................................................28
NAPLÓ A TÁRGYALÁSRÓL......................................................................................................30
1. A VÁD KÉPVISELŐJE MEGNYITJA A TÁRGYALÁST..................................................30
A VÁDIRAT FELOLVASÁSA............................................................................................30
JACKSON ÜGYÉSZ MEGNYITÓBESZÉDE...................................................................31
AZ AGRESSZÍV HÁBORÚ TERVE...................................................................................34
A RÉMTETTEKRŐL SZÓLÓ FILM VETÍTÉSE...............................................................36
 LAHOUSEN TANÚVALLOMÁSA ÉS HESS EMLÉKEZŐTEHETSÉGE.......................38
KÍSÉRLETEK A HÁBORÚ ELHÁRÍTÁSÁRA.................................................................42
A SZOVJETUNIÓ ELLENI AGRESSZIÓ..........................................................................46
NÁCI FILMEK VETÍTÉSE.................................................................................................48
A LENGYELORSZÁGI TÖMEGGYILKOSSÁGOK........................................................50
2. A KARÁCSONYI TÁRGYALÁSI SZÜNET ALATT, A BÖRTÖNBEN............................58
FRANK LELKIISMERET-FURDALÁSAI.........................................................................58
HATALMI POLITIKA.........................................................................................................59
UTÓGONDOLATOK AZ AGRESSZIÓRÓL.....................................................................63
HESS ELMEÁLLAPOTA....................................................................................................65
„FÜHRERPRINZIP”............................................................................................................67
A DACHAUI HÁBORÚS BŰNÖSÖK................................................................................67
3. AZ ANGOL-AMERIKAI VÁDIRAT ISMERTETÉSE BEFEJEZŐDIK............................69
SPEER MEGBONTJA GÖRING EGYSÉGFRONTJÁT....................................................69
A PARTIZÁN-HADVISELÉS.............................................................................................75
A MEIN KAMPFTÓL AUSCHWITZIG.............................................................................76
FRANK ÉS STREICHER....................................................................................................77
4. A FRANCIA ÜGYÉSZEK VÁDBESZÉDE.........................................................................81
A BEVEZETŐ PERBESZÉD..............................................................................................81
GÖRING A „KOMMUNISTÁKRÓL”................................................................................86
IDEOLÓGIA ÉS FOSZTOGATÁS HESS KÜLDETÉSE...................................................86
5. A SZOVJET ÜGYÉSZEK VÁDBESZÉDE.........................................................................88
A BEVEZETŐ PERBESZÉD..............................................................................................88
PAULUS TÁBORNOK TANÚVALLOMÁST TESZ.........................................................94
AZ OROSZORSZÁG ELLENI TÁMADÁS.......................................................................95
GÖRING ELVESZÍTI HALLGATÓSÁGÁT....................................................................101
SZOVJET FILM AZ ATROCITÁSOKRÓL......................................................................103
FRITZSCHE ÖSSZEROPPAN..........................................................................................104
ERŐSÖDIK AZ ELLENÁLLÁS GÖRINGGEL SZEMBEN...........................................105
ÉLETBEN MARADOTTAK VALLANAK A TÖMEGGYILKOSSÁGOKRÓL.............110
CHURCHILL BESZÉDE...................................................................................................115
6. GÖRING VÉDEKEZÉSE...................................................................................................116
A VÉDELEM ELSŐ TANÚJA..........................................................................................116
GÖRINGÉ A SZÓ..............................................................................................................121
GÖRING KITART - HESS ÉS RIBBENTROP LANKAD...............................................123
GÖRING KORONATANÚJA............................................................................................127
GÖRING KERESZTKÉRDÉSEK ALATT........................................................................128
ÖNZÉS, LOJALITÁS, BIGOTTSÁG...............................................................................129
GÖRINGNÉ.......................................................................................................................132
LOVAGIASSÁG................................................................................................................134
7. HESS VÉDEKEZÉSE.........................................................................................................135
HESS ÚGY DÖNT, HOGY NEM TESZ VALLOMÁST..................................................135
HESS VALLOMÁSA.........................................................................................................135
8. RIBBENTROP VÉDELME................................................................................................137
A KÜLÜGYMINISZTÉRIUM..........................................................................................137
A TITKOS PAKTUM.........................................................................................................138
 RIBBENTROP VALLOMÁSA..........................................................................................139
RIBBENTROPNAK KERESZTKÉRDÉSEKET TESZNEK FEL...................................143
9. KEITEL VÉDELME...........................................................................................................146
KEITEL VALLOMÁSA.....................................................................................................146
EGY BECSÜLETBELI ÜGY............................................................................................148
KEITELT KERESZTKÉRDÉSEK ALÁ VONJÁK...........................................................150
BŰNÖS PARANCSOK......................................................................................................153
HÖSS EZREDES, AUSCHWITZ PARANCSNOKA.......................................................153
10. KALTENBRUNNER VÉDEKEZÉSE..............................................................................156
KALTENBRUNNER VALLOMÁSA................................................................................156
HÖSS EZREDES TANÚVALLOMÁSA...........................................................................162
11. ROSENBERG VÉDEKEZÉSE.........................................................................................163
ROSENBERG VALLOMÁSA...........................................................................................163
A PROPAGANDA.............................................................................................................163
A FELSŐBBRENDŰ FAJ: ELMÉLET ÉS GYAKORLAT...............................................166
12. FRANK VÉDEKEZÉSE...................................................................................................168
FRANK „GYÓNÁSA”......................................................................................................168
HÚSVÉTI SZÜNET IDEJÉN A BÖRTÖNBEN...............................................................170
13. FRICK VÉDEKEZÉSE.....................................................................................................177
GISEVIUS LELEPLEZI GÖRINGET...............................................................................177
NÁCI CSELSZÖVÉNYEK ÉS BOTRÁNYOK................................................................180
14. STREICHER VÉDEKEZÉSE...........................................................................................183
STREICHER VALLOMÁSA.............................................................................................183
DER STÜRMER................................................................................................................185
15. SCHACHT VÉDEKEZÉSE..............................................................................................186
SCHACHT VALLOMÁSA................................................................................................186
SCHACHT KIHALLGATÁSA..........................................................................................189
SCHACHT PÉNZÜGYEI ÉS GÖRING AJAKRÚZSA....................................................191
16. DÖNITZ VÉDEKEZÉSE.................................................................................................196
DÖNITZ VALLOMÁSA....................................................................................................196
MÉG EGYSZER A PARANCS ÉS ENGEDELMESSÉG KÉRDÉSE..............................198
DÖNITZ PUHATOLÓZÁSAI...........................................................................................200
17. RAEDER VÉDEKEZÉSE................................................................................................201
ARANYFOGAK A REICHSBANKBAN..........................................................................201
RAEDER VALLOMÁSA...................................................................................................202
RAEDER KATONAI ERKÖLCSKÓDEXE......................................................................204
RAEDER MOSZKVAI NYILATKOZATA.......................................................................205
A TENGERNAGYOK.......................................................................................................208
18. VON SCHIRACH VÉDEKEZÉSE..................................................................................209
VON SCHIRACHÉ A SZÓ................................................................................................209
VON SCHIRACH MEGBÉLYEGZI HITLERT................................................................210
19. JODL VÉDEKEZÉSE.......................................................................................................216
JODLÉ A SZÓ....................................................................................................................216
RÖGTÖNZÖTT AGRESSZIÓ ÉS BLÖFF.......................................................................218
„STRATÉGIAI SZÜKSÉGSZERŰSÉG” -ÉS HÁBORÚS BŰNÖSSÉG.........................219
POLITIKA, MILITARIZMUS, BECSÜLET.....................................................................221
 HARC A VÉGSŐKIG........................................................................................................224
A HITLER-LEGENDA KÉTSÉGESSÉ VÁLIK...............................................................226
20. VON PAPEN VÉDEKEZÉSE..........................................................................................228
EGY RÉGI VÁGÁSÚ ÚRIEMBER..................................................................................228
RIBBENTROP, AZ ÁLLAMFÉRFI..................................................................................228
A NÁCI RENDSZER ÉS A VALLÁSI FANATIZMUS....................................................229
VON PAPEN ZAVARBA JÖN...........................................................................................232
21. SPEER VÉDEKEZÉSE....................................................................................................236
SPEER HITLERT TÁMADJA...........................................................................................236
SPEER KIHALLGATÁSA................................................................................................238
22. A PERBESZÉDEK............................................................................................................242
A FAJTUDOMÁNY...........................................................................................................242
KULTURÁLIS ANTROPOLÓGIA...................................................................................243
TOVÁBBI ADALÉKOK A „FAJTUDOMÁNYRÓL”......................................................245
AMERIKA ÉS OROSZORSZÁG......................................................................................246
AZ ÜGYÉSZEK PERBESZÉDEI.....................................................................................248
EPILÓGUS - AZ ELITÉLTEK...............................................................................................255
AZ UTOLSÓ NAPLÓBEJEGYZÉS..................................................................................256
Vége....................................................................................................................................259

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Hálámat fejezem ki B. C. Andrus ezredes börtönparancsnoknak és dr. Douglas M. Kelleynek, aki
az első két hónapban a börtön elmeorvosa volt, amiért lehetővé tették, hogy a nürnbergi
börtönben tevékenykedhessem, s otttartózkodásom kezdetétől fogva szabadon érintkezhessem a
foglyokkal. Köszönetemet nyilvánítom dr. Leon N. Goldensohnnak is, aki a tárgyalás
legnagyobb része alatt a börtön elmeorvosaként működött, az együttes munkánk során adott
ösztönzésért, a sok gondolatébresztő beszélgetésért.
John Farrar szakszerű segítséget nyújtott a Napló kiadásra való előkészítéséhez: nagy szerkesztői
tapasztalatával, meleg érdeklődésével nagyban megkönnyítette a könyv végleges formába
öntését. A történelmi adatokat Robert Katz ellenőrizte; ugyanő készítette a kronológiát, s értékes
segítséget nyújtott a könyv szerkesztéséhez is. A jogi részleteket William Jackson, az Egyesült
Államok volt helyettes főügyésze ellenőrizte.
Végül szeretném köszönetemet kifejezni Robert M. Jackson bírónak, aki a nürnbergi perben az
Egyesült Államok főügyésze volt, amiért engedélyezte Naplóm kiadását: úgy vélte, hogy
közzététele hasznára válik a történetírásnak és a tudománynak.
A Szerző

ELŐSZÓ AZ 1967-ES KIADÁSHOZ

NÜRNBERG FIGYELMEZTET
A Münchenben megjelenő Quick című képeslap 1966. október 23-i számának fedőlapján a
következő nagybetűs felirat hívja fel az olvasó figyelmét: „Én, Emmy Göring elmondom, hogy
mi is történt valójában.” Ezzel a felirattal jelzi ez a haladónak egyáltalán nem tekinthető
nyugatnémet képeslap, hogy Hermann Göring, egykori német birodalmi marsallnak, a náci párt
második emberének özvegye feladja húszévi hallgatását, és a lap számára közreadja
visszaemlékezéseit. A Quick-nek ez a száma Emmy Göring emlékeinek első részét közli. Ebben
férjével való utolsó találkozását írja le a nürnbergi börtönben, és rögtön meg is ragadja az
alkalmat, hogy értékelje az egykori birodalmi marsall „életművét”: „Hermann egész életét
Németországnak szentelte; mindig mindent másokért tett.”
Ennek a cikksorozatnak a megkezdése több szempontból figyelemre méltó.
1966. október l-jén elhagyta a berlin-spandaui börtönt az utolsó előtti két háborús főbűnös:
Baldur von Schirach és Albert Speer. A hatalmas börtönerődben ma már csak egy ember
raboskodik: Rudolf Hess, a hajdani führer helyettese. Húsz év telt el szabadulásukig, s ez alatt az
idő alatt sok minden történt Nyugat-Németországban, sok minden olyasmi, ami nagyon
indokolttá teszi a visszatekintést Nürnbergre s mindarra, ami Nürnberghez vezetett.
Emmy Göring természetesen hazudik, amikor visszaemlékezéseinek azt a címet adja, hogy azt
mondja el, ami valóban történt.
Az igazságot vagy legalábbis annak igen fontos részeit Gilbert könyve hűen tartalmazza. Ez a
könyv Amerikában 1948-ban jelent meg, amikor még frissen éltek az emberekben a háború
borzalmai, ismertek voltak gaztetteik révén a náci kormány bűnös vezetői. A mai olvasónak már
itt-ott nehéz az emlékezetébe idéznie mindazt, ami Göring, Hess, Ribbentrop, Keitel és a többiek
személyéhez fűződik.
Mi is történt valójában?
A második világháború ötödik esztendejében, 1943. október 30-án Moszkvában a Szovjetunió,
Anglia, az Egyesült Államok és Kína kormányainak képviselői közös nyilatkozatot adtak ki,
amelyben a fasiszta Németországgal és szövetségeseivel harcban álló, valamennyi nemzet
nevében ünnepélyesen kijelentették, hogy a Németországban megalakuló bármely kormánnyal
megkötendő fegyverszüneti egyezménnyel egy időben azokat a személyeket, akik háborús
bűncselekményekért közvetlenül felelősek, azokba az országokba küldik, amelyekben a náci
megszállás idején bűntetteiket elkövették, hogy ott vonják őket felelősségre. A nyilatkozat
ugyanakkor azt is leszögezte, hogy a Német Birodalom és a náci párt azon vezetőinek a
felelősségre vonása, akiknek bűncselekményei nem csak egy bizonyos megszállt területtel
függnek össze, a szövetséges kormányok közös döntése alapján fog megtörténni.
A moszkvai nyilatkozatban kifejezett elv végrehajtásaként Anglia, Franciaország, Szovjetunió és
az Egyesült Államok 1945. augusztus 8-án Londonban egyezményt kötött az európai
tengelyhatalmak háborús főbűnöseinek megbüntetésére. A londoni egyezmény 6. cikke három
csoportba sorolja azokat a bűncselekményeket, amelyek miatt a háborús főbűnösöket az
egyezmény által létrehozott Nemzetközi Katonai Törvényszék elé kell állítani:
a) béke elleni bűncselekmények, s ezalatt agresszív terv előkészítésében s annak végrehajtásában
való összeesküvésben való részvétel is értendő;
b) háborús bűncselekmények, amelyek alatt azok a kegyetlenségek értendők, amelyeket a
hadműveletek s a katonai megszállás alatt a nácik a polgári lakossággal, hadifoglyokkal szemben
elkövettek, továbbá csaknem egész Európa kirablása, esztelen rombolások, pusztítások;
c) az emberiesség elleni bűncselekmények, nevezetesen a háború kitörése előtt vagy után a
polgári lakosság ellen elkövetett gyilkosságok, elhurcolások, száműzetések, akár politikai, faji
vagy vallási okokból történtek.
A német háborús főbűnösöket felelősségre vonó Nemzetközi Katonai Törvényszék székhelyéül
Nürnberget választotta. A per színhelyének kiválasztásakor nyilván szerepet játszott, hogy a
nemzetiszocialista Németország „fénykorában” a náci párt évről évre ebben a bajor városban
tartotta pártgyűléseit, fáklyásmenetekkel és dörgedelmes Hitler-szónoklatokkal egybekötve.
Azokban a napokban SA- és SS-csizmáktól döngött a nürnbergi utcák kövezete, rohamosztagos
legények üvöltözéseitől voltak hangosak a sörpincék.
A Nemzetközi Katonai Törvényszék az Igazságügyi Palotában tartotta tárgyalásait. A háborús
főbűnösök a palotával közvetlen összeköttetésben épült börtönépületben, magánzárkákban voltak
fogva tartva. A per 1945. október 18-tól 1946. október 1-jéig tartott. Ez utóbbi napon hirdették ki
az ítéletet. A törvényszék hatalmas munkát végzett: a vádlottak alapos kihallgatásán kívül
személyesen meghallgatott száztizenhat tanút, megvizsgált kb. kétezer írásbeli tanúvallomást,
meghallgatta a vád- és védőbeszédet. Összesen négyszázhárom nyilvános ülést tartott, amelyen a
hallgatóság soraiban jogászok, újságírók, tudósok, sőt még egyes vádlottaknak a hozzátartozói is
jelen voltak. Ezek az adatok különösen azért érdekesek, mert hiszen ezek a vádlottak uralmuk
egész időszaka alatt a nürnbergi bizonyítási eljárásnak még a töredékét sem tartották
szükségesnek akkor, amikor vérbíróságaik a náci birodalom vélt vagy valódi ellenségeit vonták
felelősségre.
A. Poltorak, ismert szovjet jogász és kitűnő történész, aki a szovjet főügyésznek, Rugyenkónak
munkatársaként volt jelen és vett részt a törvényszék munkájában, két könyvet is írt a perről és
ennek összefüggéseiről. Az egyik Münchentől Nürnbergig címmel 1963-ban jelent meg
magyarul, a másik e könyvvel egy időben jelenik meg. Poltorak - egyébként több haladó nyugati
történésszel egybehangzóan - a nürnbergi pert a dokumentumok perének nevezi. Ez az elnevezés
nagyon indokolt. A törvényszék birtokába került a német vezérkarnak, az OKW-nek irattára,
melyet Flensburgban találtak meg. Marburg várából előkerült Ribbentropnak és a náci
külügyminisztériumnak teljes bizalmas iratanyaga, egy bajor vár pincéjéből pedig Alfred
Rosenberg irattára, továbbá Hans Franknak tíz hatalmas bőrkötésű naplója, amely házi
gyorsírójának jegyzetei alapján készült. A per jól dokumentáltságára való hivatkozás azért
lényeges, mert különösen az utóbbi két-három esztendőben a neonácik a Német Szövetségi
Köztársaságban a nürnbergi pernek valamifajta revízióját sürgetik, Göringből, Keitelből és a
többiekből mitikus hősöket akarnak faragni, Hess szabadon bocsátásáért is felháborító cikkek
sorozatát írják a rendelkezésükre álló sajtóban. Arra éppen csak utalni szeretnék, hogy a
nürnbergi vádlottak közül ki mindenkinek a tollából vagy hátrahagyott írásaiból jelentek meg
könyvek Nyugat-Németországban. Szeretnék hivatkozni Papen, Fritzsche, Schacht, Ribbentrop
könyveire, de egyáltalán nem érdektelenek Ribbentrop özvegyének és a már említett Emmy
Göringnek visszaemlékezései sem. Ismeretesek Goebbels kiadott naplói, Hössnek, Auschwitz
hóhérának visszaemlékezései stb. Ez a könyvkiadási és sajtópolitika a többi között arra is
irányul, hogy a német olvasók előtt kétségbe vonja a nürnbergi ítéletek hitelességét,
megbízhatóságát és igazságosságát.
Poltorak érdekes statisztikát közöl: a vádlók harminchét, a védők százkét tanút idéztek be. A
bizonyítási eljárás a vád részéről négy napot, a védelem részéről százharminchárom napot vett
igénybe. Mindehhez még tegyük azt is hozzá, hogy védőjét mindegyik vádlott saját maga, illetve
hozzátartozói választották. Dr. Dix, Schacht ügyvédje például maga mondta saját magáról
védőbeszédében, hogy védencét 1944-ben a hírhedt náci vérbíró, Freisler elnökletével működő,
ún. népbíróság előtt már védte egyszer. Jodl ügyvédje pedig utalt a köztük levő húszéves
ismeretségre. Az ügyvédek közül itt szeretném még dr. Servatius nevét, Sauckel védőjéét
megemlíteni, aki néhány évvel ezelőtt Eichmann-nak, több millió zsidó gyilkosának a védelmét
látta el az izraeli bíróság előtt.
Az ügyvédekre és a védelem lehetőségeire való hivatkozást is azért tartom szükségesnek, mert
mindez bizonyítja, hogy a Lord Lawrence elnökletével működő törvényszék a büntetőeljárás
nemzetközi szabályait magára nézve messzemenően kötelezőnek fogadta el, és minden egyes
kérdésben nemcsak lehetővé, de szükségessé is tette a széles körű bizonyítást.
Ezek után vessünk egy pillantást a vádlottak padjára. Az első tárgyalási napon, 1945. november
20-án huszonegyen ülnek ott. Az első padban egymás mellett a következők: Hermann Göring
birodalmi marsall, a német légierő főparancsnoka, a birodalmi gyűlés elnöke, a nácik négyéves
tervének teljhatalmú irányítója, birodalmi fővadászmester, és még ki tudná összes funkcióit
felsorolni. Hitler 1941-ben őt nevezte ki utódjának.
Rudolf Hess, 1923 óta Hitler személyi titkára, nótáriusa, a párt kancelláriájának vezetője és a
Führer állandó helyettese egészen 1941-ig, amikor Angliába repült, hogy Hitler hallgatólagos
megbízásából tárgyaljon a németbarát angol politikusokkal, mindazokkal a személyiségekkel,
akik segíthettek volna - szerinte - Németország szovjetellenes tervének végrehajtásában. Hesst
Angliából hozták Nürnbergbe.
Joachim von Ribbentrop, az egykori pezsgőügynök és borkereskedő, régi náci, 1938 februárjától
a Német Birodalom külügyminisztere. Szerette „szuperdiplomatá”-nak neveztetni magát azért,
mert fenyegetésekkel, zsarolásokkal sikerült kis országokat a náci csizmák alá kényszerítenie.
Wilhelm Keitel vezértábornagy, az OKW főnöke, régi császári tiszt, meglehetősen korlátolt
valaki. Gilberttel való személyes beszélgetéseiben is meggyőződéses nácinak, Hitler
csodálójának mondja magát.
Dr. Ernst Kaltenbrunner, Heinrich Himmlernek, a „véreskezű Heinrich”-nek a jobbkeze, az ún.
birodalmi biztonsági főhivatalnak és a Gestapónak a vezetője.
Alfred Rosenberg, a náci párt főideológusa. A Szovjetunió megtámadása után a megszállt keleti
területek birodalmi biztosa.
Dr. Hans Frank, a nácik hatalomra jutása előtt Hitler állandó ügyvédje, később birodalmi
miniszter, a Jogtudományi Akadémia elnöke, Lengyelország lerohanása után pedig főkormányzó.
Dr. Wilhelm Frick, 1933 és 1943 között birodalmi belügyminiszter.
Julius Streicher, aki együtt menetelt Hitlerrel 1923 novemberében, az ún. sörpuccs idején,
Nürnbergben, a fajelmélet egyik „teoretikusa”, propagálója, a Stürmer című antiszemita,
pornográf szennylapnak a főszerkesztője.
Dr. Walter Funk, 1938-tól kezdve gazdaságügyi miniszter.
Dr. Hjalmar Schacht, a „pártonkívüliségére” büszke pénzügyi szakember, a német és a
nemzetközi monopoltőke hű kiszolgálója, Hitler egyik uralomra segítője, 1934 és 1937 között
gazdaságügyi miniszter, akit 1944-ben a Hitler elleni összeesküvésben való részvétele miatt
börtönbüntetésre ítéltek.
A második sorban az első Karl Dönitz vezértengernagy. 1943 januárjától a haditengerészet
főparancsnoka, Hitlernek végrendeletében kijelölt utóda. Hitler halála után húsz napig „führer”
Flensburgban.
Erich Raeder vezértengernagy, 1936 és 1943 között a haditengerészet főparancsnoka.
Baldur von Schirach birodalmi ifjúsági vezér, 1940 augusztusától birodalmi helytartó Bécsben.
Fritz Sauckel, a kényszermunkatáborok megszervezője, Thüringia birodalmi helytartója.
Alfred Jodl tábornok, az OKW hadműveleti osztályának főnöke.
Franz von Papen, Hitler egyik elődje a kancellári székben, majd Hitler uralomra jutásának egyik
„kereszténydemokrata” segítője, alkancellár, később bécsi, majd az általuk előkészített Anschluss
után ankarai nagykövet.
Dr. Arthur Seyss-Inquart, régi osztrák náci, akit az Anschluss előtti napon Ausztria
kancellárjának neveznek ki, majd Ausztria, később pedig Hollandia birodalmi helytartója.
Albert Speer haditermelési miniszter, eredeti foglalkozása építészmérnök, de szaktudását és
szervezőkészségét nem az építés, hanem a háborús rombolás szolgálatába állította.
Konstantin von Neurath báró, 1933 és 1938 között külügyminiszter, Csehszlovákia lerohanása
után az ún. Cseh-Morva Protektorátus protektora.
Hans Fritzsche, Goebbels egyik legközvetlenebb munkatársa, a német rádió tulajdonképpeni
főnöke, a nácik egyik főpropagandistája.
Ez a névsor még annak számára is problémát okoz, aki jól ismeri a náci Németország történetét.
Az első impresszió az, hogy sokan hiányoznak azok közül, akik a Német Birodalom vezetői
közül a legismertebbek voltak. Hol van Hitler, akire minden vádlott hivatkozik? Hol van dr.
Joseph Goebbels, az első számú háborús uszító náci? Hol van dr. Robert Ley, a nácik egyik
vezető gazdasági szakembere? Hol van Martin Bormann, Hitler közvetlen munkatársa? És hol
van a többi tábornok, a náci vezérkar száztizenhárom tagja? De nem sorolom tovább. Azok,
akiket nevén neveztem, sok gauleiterrel, egykori birodalmi helytartóval, magasabb és alsóbb náci
funkcionáriussal együtt öngyilkosok lettek führerüknek 1945. április 30-án, a Birodalmi
Kancellária bunkerjében elkövetett öngyilkossága után. Volt közöttük olyan, mint pl. Himmler,
aki fogságba esése után, vagy mint Ley, aki a nürnbergi börtönben, közvetlenül a főtárgyalás
előtt vetett véget önkezével életének. A tábornokok közül voltak olyanok, akik a háború vége felé
elvesztették Hitler bizalmát, sőt volt olyan, mint Blomberg vagy Fritsch, aki már korábban is.
Voltak, akik az 1944. július 20-i Hitler-ellenes merénylet és összeesküvés részeseként, mint pl.
Witzleben, Halder, Olbricht, a vérbíró Freisler ítéletére a berlin-plötzenseei börtönben
henteskampóra felakasztva fejezték be életüket.
De hiányoztak a vádlottak padjáról azok is, akiket a Nemzetközi Törvényszék más összetételű
bírósága vagy valamelyik felszabadult ország népbírósága ítélt el bűneikért.
A nürnbergi vádlottak padja névsorának olvasásakor a másik dolog, ami önkéntelenül felvetődik
az emberben, hogy hogyan kerülnek egymás mellé pl. Göring és Hess; vagy Kaltenbrunner és
Papen; vagy Streicher és Fritzsche stb. Amikor a szövetségesek meghatározták azoknak a
vádlottaknak a sorát, akiket elsőként állítanak a törvényszék elé, nyilván abból a szempontból
indultak ki, hogy a birodalom legfőbb vezetőit és a különböző típusú bűncselekményekért a
legfőbb felelősöket állítsák bíróság elé. A meghaltak már természetesen nem lehettek ott, és nem
volt ott Martin Bormann sem, aki Hess utódaként a pártkancellária vezetője volt, de akinek
halálhírét a törvényszék nem vette bizonyítottnak, és távollétében őt is halálra ítélte. A könyv
végén közölt ítéletek és azok indoklása - ha ezek mindegyikével nem is lehet egyetértenünk -
mindenképpen bizonyítják a vádlottak padján ülő személyek bűnösségének mértékét az egész
náci rendszer által elkövetett háborús és népellenes bűncselekmények sorozatában.
Még mielőtt rátérnénk a per jelentőségének és tanulságainak, valamint következményeinek
ismertetésére és értékelésére, vessünk egy pillantást arra az útra, amelyet a náci párt és annak
vezetői és egész rendszerük 1945. május 9-ig megtett.
1919. január 5-én Deutsche Arbeiterpartei (Német Munkáspárt) néven egy kis bajor párt alakul
Münchenben, amelybe 7. számú tagként belépett Adolf Hitler is. 1920-ban felveszi a National-
sozialistische Deutsche Arbeiterpartei (Nemzetiszocialista Német Munkáspárt), rövidítve
NSDAP nevet, amelynek első elnöke 1921-ben Hitler lesz, és a párt ezen a néven válik hírhedtté
az egész világon.
1923. november 8-án - ez a nap egyébként az 1918. novemberi, német polgári demokratikus
forradalom előestéjének évfordulója - az egyik müncheni sörcsarnokban Hitler szónoklatot tart
egy náci gyűlésen, majd puccsszerűen magához akarja ragadni a hatalmat Bajorországban.
Ebben segíti őt Ludendorff tábornagy, az első világháború háborús főbűnöse; a német vezérkar
egyik vezetője és segítőtársai mellett ott találjuk későbbi nürnbergi ismerőseink közül Göringet,
Hesst, Streichert, Frankot és Rosenberget. A puccsot a bajor rendőrség szétveri, Hitlert, Hesst,
Streichert és másokat elítélik, és a landsbergi várbörtönbe zárják. Hitler itt diktálja le Hessnek a
Mein Kampf-ot, a náci rendszer bibliáját. Hitlert 1924 végén társaival együtt szabadon bocsátják,
és ekkor megkezdik az egész birodalomban a párt szervezeteinek kiépítését. A 20-as évek végétől
kezdve a birodalom csaknem valamennyi tartományának parlamentjébe, sőt kormányaiba is
bekerülnek a náci párt képviselői. Az 1928. májusi választások alkalmával magába a
Reichstagba, a birodalmi gyűlésbe is sikerül a náciknak tizenkét képviselőt beküldeniük. Az
1930-as szeptemberi választások alkalmával pedig már százhét SA-egyenruhás képviselő ül az
újonnan választott Reichstagban. Közben évek óta folyik a hírhedt rohamosztagosoknak, az SA
embereinek garázdálkodása az utcán, egymást követik a pogromok és zsidóverések, titokzatos
gyilkosságok, a még hatalmon nem levő párt terrorja. Sokan vannak ezekben az években
Németországban, akik felhívják a figyelmet a náci veszélyre. Elsősorban a kommunisták, Ernst
Thälmann-nal az élen, akik rámutatnak arra, hogy Hitlert és fegyvereseit a német monopoltőke, a
Ruhr-vidék és a pénzintézetek mágnásai pénzelik. Hitlert segítik a kancellárság felé vezető úton
dr. Alfred Hugenberg, a Német Nemzeti Párt vezére, Franz von Papen, aki ugyanennek a pártnak
a tagja már a 30-as években; az iparmágnások közül Krupp, Thyssen és a többiek. 1932-ben Paul
von Hindenburg tábornagynak, aki 1925 óta köztársasági elnök, mandátuma lejár. Az áprilisi
elnökválasztáson Hitler is indulni akar, de kiderül, hogy akkor még nem német állampolgár,
tekintettel arra, hogy Ausztriában született. Párthívei sürgősen kineveztetik braunschweigi
államtanácsossá, amivel automatikusan együtt jár a birodalmi állampolgárság. Az
elnökválasztáson a szavazatok 37%-át kapja. A két-menetes választás eredményeképpen
Hindenburg marad a birodalmi elnök. A novemberi Reichstag-választások alkalmával a nácik
megkapják a szavazatok több mint egyharmad részét, és százkilencvenhat képviselőt küldenek
be. Ebben az évben a náci pártnak már külön ifjúsági szervezete van, a hírhedt Hitlerjugend,
amelynek első vezére Baldur von Schirach.
Az 1932-es évben egymást váltják a kormányok. Brüning után Papen, majd Schleicher tábornok
a kancellár. A nagyburzsoázia elérkezettnek látja az időt, hogy Hitler útját tovább egyengesse.
Közvetítőik révén elérik, hogy Hindenburg 1933. január 30-án Hitlert birodalmi kancellárrá
nevezi ki.
Jelenleg nincs lehetőség arra, hogy elemezzük azokat a körülményeket és valamennyi összetevőt
annak a megállapításában, hogy a német társadalom egésze, a weimari köztársaság rendszere és
az egyes politikai pártok mennyiben felelősek azért, hogy a nácizmus uralomra jutott
Németországban. Azt azonban ez alkalommal is meg kell állapítanunk, hogy egyedül a
munkásosztály egységén alapuló antifasiszta összefogás tudta volna megakadályozni a német
finánctőke eme sakkhúzását, ami a fasiszta diktatúrát eredményezte. A német munkásosztály
egysége pedig hiányzott. A szociáldemokrata párt vezetői kisebbik rossznak vélték Hitlert és a
nácizmust, jobban féltek a kommunista párttal való szövetségtől, az esetleges
proletárdiktatúrától. A német kommunista pártnak azonban módja lett volna a szociáldemokrata
vezetők ellenére is megkísérelni az egységfrontot a szociáldemokrata párthoz tartozó és
pártonkívüli munkásokkal és más antifasisztákkal.
1933. január 30-a után mind a szociáldemokraták, mind azok számára, akik azt hitték, hogy
Hitlert és a náci pártot kézben tarthatják vagy megbuktathatják, hamarosan világossá vált, hogy
súlyosan tévedtek. Februárban leég a Reichstag épülete, a gyújtogatással a kommunistákat
vádolják, megkezdődik a terror. A márciusi választás eredményeképpen - amelynek költségeire a
német finánctőke milliókat áldoz - a náci párt kétszáznyolcvannyolc képviselője kerül be a
Reichstagba, de a pártnak még mindig nincs meg az abszolút többsége. Ezen úgy segítenek, hogy
először a kommunista pártot, később a szociáldemokrata pártot, de még ebben az évben az
NSDAP-n kívül valamennyi többi pártot is feloszlatják. A Ley vezette ún. Német Munkafront
bekebelezi a szakszervezetet.
A Reichstag felhatalmazása alapján Hitler március óta rendeleti úton kormányoz. De
kormányában egyelőre még ott vannak a más párthoz tartozó politikusok közül Papen,
Hugenberg, Schwerin von Krosigk és mások is. Még ebben az évben Németország kilép a
Népszövetségből, és a náci rendszerrel szemben állók ellen létrehozzák az első
kényszermunkatáborokat.
1934. június 30-án, az ún. „hosszú kések éjszakáján” a párton belüli ellentétek „tisztázása”
érdekében Göring és Himmler, Hitler messzemenő támogatásával, legyilkolják az SA egész
vezérkarát, élükön Ernst Röhmmel, az egyik legrégebbi párttaggal. Ebből az alkalomból Göring
elbánik az SA-hoz egyáltalán nem tartozó, más személyiségekkel is, így pl. von Schleicher
tábornokkal és másokkal. 1934. augusztus 2-án meghal Hindenburg. Hitler két sorban tudatja a
német néppel, hogy mint a birodalom führere, saját személyében egyesíti az elnöki és kancellári
funkciót.
1935 és 1938 között Hitler nyíltan készül az agressziókra, amelyet olyan tények jeleznek, mint a
hadsereg átszervezése, a légierő megszervezése, kötelező katonai szolgálat bevezetése és a
versailles-i szerződés többoldalú megsértése. 1935 szeptemberében hozza meg a Reichstag
éppen Nürnbergben a „nürnbergi törvényeket”, amelyek a „törvényes” zsidóüldöztetés
megkezdését jelentik Németországban. Ettől kezdve törvényesen is szabad a pogrom a
birodalomban.
1936-ban Hitler felrúgja a locarnói egyezményt, és a Wehrmacht bevonul a Rajna-vidékre.
Ugyanebben az évben „önkénteseket” küldenek a spanyol polgárháborúba, Franco fasisztáinak a
támogatására. Spanyolországban bevetik a légierőt is. 1936-37-ben Japánnal és Olaszországgal
együtt megkötik az antikomintern paktumot, amelynek világos célja a Szovjetunió elleni támadás
előkészítése és a kommunisták elleni terror rendszerének kiépítése.
1938-ban már Funk is, Ribbentrop is tagjai Hitler kormányának. Schacht távozik a gazdaságügyi
miniszteri székből, de a Birodalmi Bank elnöke és a kormány tagja marad. Ez az év egyébként az
Anschluss és a müncheni egyezmény éve. Ebben az évben válik világossá, hogy a nyugati
hatalmak, akik eddig is szemet hunytak a náci Németország szerződésszegései felett,
hallgatásukkal, sőt a müncheni egyezmény aláírásával támogatták Hitler további agressziós
terveit. Némán szemlélik az 1938. november 9-i zsidó pogromokat, és szemet hunynak
Csehszlovákiának 1939. március 15-i elfoglalása felett is. Létrejön a Cseh-Morva Protektorátus,
von Neurath az első protektor, helyettese Heydrich, akit később a cseh ellenállók meggyilkolnak.
Német „védnökség” alatt Tiso létrehozza az „önálló” Szlovákiát.
1939-ben Hitler folytatja sorozatos szerződésszegéseit, szeptember l-jén megtámadja
Lengyelországot. Ezt megelőzően, az angol-francia-szovjet tárgyalások meghiúsulása után német
kezdeményezésre augusztus 23-án Molotov szovjet külügyminiszter és Ribbentrop szovjet-német
megnemtámadási szerződést ír alá Moszkvában.
Szeptember 3-án Anglia és Franciaország hadat üzen Németországnak, szeptember 28-án Varsó
elestével befejeződik Lengyelország megszállása, ezt megelőzően szovjet csapatok
felszabadítják az eddig Lengyelországhoz tartozó Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia
területét.
Lengyelország lerohanása után soron követik egymást a hitleri agressziók. Most már nyugaton és
délkeleten villámháborús sikerek egész sorozatát érik el a németek. Egymás után támadják meg
és szállják meg Norvégiát, Dániát, Hollandiát, Belgiumot, Luxemburgot és Franciaországot.
Közben Olaszország is beavatkozik a háborúba, megtámadja Görögországot. Németország segít
neki, és megtámadja Jugoszláviát is.
1941. június 22-én a németek a megnemtámadási szerződés ellenére megtámadják a
Szovjetuniót. Ez év végén már az Egyesült Államok is hadban áll Japánnal és a tengeren
Németországgal és Olaszországgal is. Háború folyik Észak-Afrikában is, ahol Rommel tábornok
parancsnoksága alatt a németek egész 1942 végéig sikereket érnek el. De attól kezdve vereségek
következnek, és 1943 májusáig az utolsó német egységek is megadják magukat az angolszász
erőknek.
1943-ban a sztálingrádi csata hatalmas szovjet győzelemmel ér véget, ugyanebben az évben az
angol-amerikai csapatok partra szállnak Szicíliában; közben Mussolini lemond, a németek
ingatag szövetségeseikkel lényegében egyedül maradnak. November végén Roosevelt, Churchill
és Sztálin teheráni konferenciája az antifasiszta koalíció megalakulását jelenti.
Az 1944-es év a német vereségek éve, de ez nem enyhíti, sőt fokozza a terrort a hátországban. Ez
az az év, amikor német tábornokok és politikusok egy csoportja július 20-án merénylet
szervezésével próbál Hitlertől megszabadulni, főként abból a célból, hogy a nyugatiakkal
fegyverszünetet kötve, azok segítségével, minden erővel harcoljon a szovjet hadsereg előretörése
ellen. Augusztusban megtörténik a szövetségesek normandiai partraszállása. A német fasizmus
napjai meg vannak számlálva.
1945 februárjában Roosevelt, Churchill és Sztálin Jaltában találkozik, ahol többek között
megállapodnak abban is, hogy valamennyi háborús bűnöst bíróság elé állítják. Május 9-én Keitel
tábornok Berlin-Karlshorstban aláírja Németország feltétel nélküli kapitulációját. Hitler,
Goebbels és mások már közben öngyilkosságot követnek el.
Ez volt a rövid összefoglalója mindannak, ami Németország vereségét megelőzően történt, és
amiért a nürnbergi vádlottak padján ülőknek azokkal együtt, akik már nem lehettek ott,
vállalniuk kellett a felelősséget.
Természetesen ez a rövid vázlat nem tartalmazhatja a háborús és népellenes bűncselekmények
teljes felsorolását, hisz mindenre még utalás sem történhetett. Nem tartalmazta, mert nem is
tartalmazhatja a koncentrációs táborok hosszú sorát, nem tud számot adni a fronton és a
hátországokban elkövetett kegyetlenkedésekről és mindarról, amit ez a gyilkos rendszer és az
általa kirobbantott háború a világ népeinek jelentett. Gilbert könyve és azok a beszélgetések,
amelyekről ő Napló-jában számot ad, azt világítják meg, hogyan vélekedtek minderről azok, akik
mindezért felelősek voltak.
Poltorak egy helyen azt írja könyvében, hogy a nürnbergi per kitűnő példája volt a fasiszta
Németország elleni háborúban győztes négy szövetséges hatalom gyümölcsöző és lojális
együttműködésének. Ezt a megállapítást bizonyítják a bíróság elé terjesztett vádiratok is. De
bizonyítja a csaknem egy évig tartó tárgyalássorozat egész menete. Ennek kiemelése nem
utolsósorban azért fontos, mert Gilbert könyvének azok a részei, amelyek az egyes vádlottakkal
folytatott beszélgetéseket tartalmazzák, bizonyítják, hogy a háborús főbűnösök erre nem
számítottak. Nem gondolták ugyanis azt, hogy a Szovjetunió és a három nyugati hatalom bírói és
ügyészei ilyen jól együtt tudnak működni, és kölcsönösen komolyan veszik a fasizmus teljes
megsemmisítésére vonatkozó elhatározásukat.
Gilbert könyvében többféleképpen csoportosítja a vádlottakat. Az egyik ilyen csoportosítása a
„politikusok” és a „katonák”. Az utóbbiak közé sorolja Keitelt, Jodlt, Dönitzet és Raedert.
Göringet azonban, a birodalmi marsallt, tehát a legmagasabb rendfokozatú egyént a
birodalomban, a „politikusok” közé. De maga a Napló bizonyítja, hogy ilyen megkülönböztetést
lehet ugyan tenni a vádlottak egykori beosztása miatt, de ezek a katonák is éppolyan részesei a
politikai bűncselekményeknek, mint a többiek.
A vádemelés, a kihallgatások és az ítéletek meghozatala is személyenként és egyenként történt. A
bizonyítási eljárás is személyre szólóan ment végbe. Természetesen egy-egy tanúvallomás
sokszor több vádlott bűnösségének megállapításához is nyújtott segítséget. De az egész
eljárásból világosan kitetszik, hogy a törvényszék még a látszatát is igyekezett elkerülni annak,
hogy a vádlottak padjára került háborús főbűnösök csoportját kollektívan akarná - mint az
egykori német kormány volt tisztségviselőit - felelősségre vonni.
Miben egyeztek meg a vádlottak? A tárgyalás elején kivétel nélkül azon a véleményen voltak,
hogy nem tekinthetők bűnösöknek. A Gilberttel való beszélgetésekből pedig az is kiderül, hogy a
törvényszék illetékességét sem ismerik el. Göring pl. a vádiratra a következő írásos megjegyzést
tette: „Mindig a győztes lesz a bíró, és a vesztes a vádlott.” A legsúlyosabb bűnökkel terhelt
személyek mind ebből a meggondolásból indultak ki. Ezt a hangot egyébként a nyugatnémet
történettudomány és publicisztika számos képviselője is átvette azóta, és nyíltan kimondva, vagy
csak utalva rá, az egész pert a győztesek bosszújaként igyekeznek elkönyvelni.
A vádlottak a tárgyalás elején természetesen nem tudták, hogy a vádlók milyen konkrét bizonyító
anyag alapján tették meg vádindítványukat. A Napló bizonyítja, hogy egy-egy tanúnak - mint pl.
von Paulus tábornoknak, a Sztálingrádnál bekerített hadseregcsoport egykori parancsnokának,
vagy Lahousen ezredesnek, a katonai elhárítás egyik főnökének, vagy Hössnek, Auschwitz
egykori parancsnokának - a megjelenése milyen rémületet okozott a vádlottak körében.
Hasonlóan kellemetlen volt, amikor a kihallgatást végző ügyész megunva pl. Kaltenbrunner
konok tagadását, saját aláírásával ellátott okmányt mutatott be, amely az illető bűncselekményt
bizonyította.
Göring a tárgyalás első szakaszában megpróbálkozott azzal, hogy mintegy führerként irányítsa a
vádlottak magatartását. Kezdetben abban a szerepben tetszelgett magának, hogy „halált megvető
bátorsággal” fog bírái szemébe nézni, és megvédi a Harmadik Birodalom „becsületét”. Nem
reflektált azonban valamennyi vádlotttársa bizalmára. Így pl. szóba sem állt Streicherrel és
Kaltenbrunnerrel, igaz, hogy ezektől a többiek is igyekeztek távol tartani magukat. De a többiek
előtt sem tudott sokáig vezérkedni. Az első Speer volt, aki ellene fellázadt, de hamarosan
csatlakozott hozzá Fritzsche és Schirach is. A Gilbert által „öregek”-nek nevezett csoport: Papen,
Neurath és Schacht pedig igyekezett elszigetelni magát tőle. E tény ellenére Göring a Gilberttel
való beszélgetéseiben igyekezett az egész náci vezetést, beleértve tehát valamennyi vádlotttársát
is, fehérre mosni a vádak alól. Ebben a vonatkozásban ő, valamint Keitel és Jodl képviselték a
legerőteljesebben azt a vonalat, hogy parancsot hajtottak végre, és mindenért Hitler a felelős.
Göring több esetben tesz rá célzást Gilbertnek, hogy ha valaki ellentmondott volna a Führernek,
nem élte volna túl.
A kötelező engedelmességgel mások is takaróznak. Így pl. Kaltenbrunner mindenért Himmlert
okolja, aki éppúgy halott már, mint Hitler. De a bizonyítékok őt is megtörik.
E bizonyítékok külön és nagy hatású csoportját alkotják azok a fényképek, híradófilmek,
dokumentumok és tárgyi bizonyítékok, amelyek a Gestapo és az SS kegyetlenkedéseit
bizonyítják a haláltáborokban és a megszállt területeken.
Gilbert csaknem minden vádlottal beszélt a filmek levetítése után. Egytől egyig mindegyik
tagadja azt, hogy ezekről tudott volna. Hitlert, Himmlert, Eichmannt, esetleg Bormannt okolják
ezekért a szörnyűségekért. De a tárgyalás második szakaszában, amikor már mindegyikük előtt
világos, hogy a bíróság milyen megdönthetetlen bizonyítékokkal rendelkezik, egymásra is
árulkodnak, Így derül ki, hogy tagadásuk ellenére Kaltenbrunner többször is járt Mauthausenban
és más táborokban. Frank, a lengyelországi főkormányzó bejárta valamennyi lengyelországi
haláltábort.
Amikor egykori alárendeltjeik tanúvallomása valamifajta terhelő adatot tartalmazott rájuk
vonatkozóan, nem fukarkodtak az „áruló” jelzővel. De ezt a jelzőt megkapta Göringtől Papen is,
Speer is, sőt még Schirach is. Igaza van Poltoraknak, amikor megállapítja, hogy a vádlottak csak
akkor mondtak igazat, amikor a bizonyítékok segítségével a vádlók sarokba szorították őket,
illetve, amikor egymást jellemezték.
A vádlottak többségére vonatkoztatva megállapítható, hogy háborús bűncselekményeket nem
ismertek el, ezt a megfogalmazást a győztesek frazeológiájának tartották, a népellenes
bűncselekményekről viszont azt vallották, hogy ezekről nem volt tudomásuk. Így akarták
mindenáron magukat a vesztes háború áldozatainak feltüntetni, akik ezt az áldozatot
Németország jövőjéért hozzák.
Hogyan képzelték el ezt a jövőt? Az erre a kérdésre vonatkozó válaszok benne vannak szinte
valamennyi vádlottnak Gilberttel folytatott beszélgetéseiben. Állandóan hangoztatják, hogy a
négy szövetséges hatalom szövetsége nem lesz tartós életű, és elkerülhetetlen egy újabb háború a
Szovjetunió és a nyugatiak között. Mikor ezekről a kérdésekről beszéltek, szavaikból csak úgy
áradt a szovjetellenesség és a Szovjetunió rágalmazása. Ma már az olvasók számára szinte
hihetetlen, hogy ezek a nácik mi mindent hordtak össze a Szovjetunió ellen a vallásos emberek
üldözésével és más, ehhez hasonló rágalmazásokkal kapcsolatban. Göring felhozza a katyni
tömegmészárlás példáját is, amelyet a nácik a Szovjetunióra akartak fogni, de amelyről már
akkor bebizonyosodott, hogy a lengyel tisztek kivégzése az SS műve volt.
Közismert, hogy a háború utolsó hónapjaiban Himmler is, Ribbentrop is, Dönitz, sőt még
Kaltenbrunner is igyekezett kapcsolatokat keresni a nyugati szövetségesekkel különbéke vagy
legalábbis fegyverszünet megkötése céljából, és segítségül megnyerni őket a Szovjetunió elleni
háború folytatása érdekében. És voltak, akik szóba álltak velük. Ezekkel a tárgyalásokkal
kapcsolatban került szóba Allan Dullesnak, az amerikai hírszerzés akkori svájci rezidensének
neve, aki még magával a többezerszeres gyilkos Kaltenbrunnerrel is leült tárgyalni.
A nyugati hatalmak képviselőinek rokonszenvét akarta megszerezni Jodl is akkor, amikor arról
beszélt, hogy miután Reimsben aláírta az angol és amerikai erőkkel szemben álló német csapatok
fegyverletételéről szóló okmányt, 48 órát kapott a nyugatiaktól arra, hogy 700000 Wehrmacht- és
SS-katonát keletről nyugatra irányítson, hogy azok ne a szovjet hadsereg, hanem az angolszászok
előtt tegyék le a fegyvert. Ezt nem a legkellemesebb volt hallgatniok a nyugati bíráknak és
ügyészeknek.
A Napló tartalmazza azt az értékelést, amelyet részben Ribbentrop, részben Göring adott
Gilbertnek az 1939 augusztusában aláírt szovjet-német megnemtámadási egyezményről.
Tekintettel arra, hogy az egyezmény teljes szövege a melléklettel együtt azóta nyilvánosságra
került, erről a kérdésről nagyon egyértelműen beszélhetünk. (Az esetleges kételyeket azonban
Majszkijnak, a Szovjetunió 1932 és 1943 közötti londoni nagykövetének Ki segített Hitlernek?
című könyve feltétlenül eloszlatja.) A helyzet az volt, hogy 1939-ben a Szovjetunió csak az
angolokkal és a franciákkal együtt - velük szoros szövetségben és bírva az akkori burzsoá
Lengyelország urainak bizalmát -vehette volna fel a harcot az állig felfegyverzett fasiszta német
hadigépezettel. A moszkvai szovjet-angol-francia tárgyalások azonban, nem kevésbé a lengyel
kormány irányába megtett kezdeményezések, kudarccal végződtek. A megnemtámadási
egyezményt a németek ajánlották fel, és mivel a Szovjetuniónak akkor ennek visszautasítása nem
kedvezett volna, az egyezményt Moszkvában alá is írták. Hiábavalónak bizonyult azonban
Ribbentropnak az a próbálkozása, hogy a szerződés a megnemtámadási egyezményen túlmenő
megállapodásokat is tartalmazzon. Az olvasót megtévesztheti a Gilbert által egyáltalán nem
kommentált, ama göringi kitétel, hogy Németország és a Szovjetunió az egyezménnyel egy
időben megállapodtak Lengyelország „felosztásában”. Az igazság az, hogy a szerződés
függelékében elismerték a Szovjetuniónak azt a jogát, hogy az egykori Curzon-vonaltól keletre
eső területeket, tehát Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia földjét a Szovjetunió területéhez
visszacsatolja. A szovjet kormány ezzel a lépéssel e területek lakosságát megmentette a náci
barbarizmustól egészen a náci Németország 1941. június 22-i hitszegő támadásáig.
Az igazság kedvéért meg kell állapítanunk, hogy a vádlott háborús főbűnösöknek „jól jött”
Churchill, volt angol miniszterelnöknek 1946. március elején mondott fultoni beszéde. Ez a
beszéd tele volt szovjetellenes kirohanásokkal és rágalmakkal, és azóta is a hidegháborús időszak
kiindulópontjának tartják. Gilbert jól adja vissza - de sajnos megint csak kommentár nélkül -,
hogy a nemrégen még a Szovjetunióval szövetséges angol kormány miniszterelnökének szavai
hogyan hatnak a náci Németország vezetőire. Ebből az alkalomból újra csak azt hangoztatják,
hogy nekik volt igazuk, amikor 1945 elején az angolok és amerikaiak szövetségét keresték a
Szovjetunióval szemben.
A vádlottak legnagyobb fájdalmára és nem kis meglepődésére azonban a törvényszék
munkájában nem érződött a fultoni beszéd hatása, az ítélettel megkapták mindazt, amit
megérdemeltek.
Az ítéletből kiderült, hogy három vádlottat - Papent, Schachtot és Fritzschét - a bíróság
felmentett, Hesst pedig nem ítélte halálra. Ezeknél a személyeknél a bíróság szovjet tagja
különvéleményt jelentett be. Ettől eltekintve a büntetések kiszabásánál érvényesült a náci
Németország vezető klikkje egyes tagjainak egyéni felelőssége az okozott bűncselekményekben.
Gilbert, a Napló írója nem politikus, hanem pszichológus. Azonnali benyomásait vetette papírra,
és adta közre csaknem húsz évvel ezelőtt. Ezért bizonyos szempontból érthető, hogy egyes
vádlottakat, mint pl. Frankot, Speert, Fritzschét, Schirachot, az öregek közül Papent és Schachtot
időnként indokolatlanul kedvező színben tünteti fel, és késői megbánásukat hajlandó a javukra
írni. De nekünk nem szabad elfelejtenünk, hogy a Schacht által szerzett milliók, a Speer által
gyártatott bombák százezrei, Papen hazug és álszent diplomáciája, Fritzsche uszító
rádióbeszédei, a Schirach által más népek gyűlöletére nevelt német ifjúság, nem is beszélve
Frank lengyelországi rémuralmáról - mind-mind hozzájárultak ahhoz a pusztításhoz, amelyet a
nácik uralmukkal népüknek és a háborúval a világ népeinek okoztak.
A nácizmust és a nácikat nem mentheti fel bűneik alól soha, senki, és nekünk fel kell figyelnünk
mindenkire, aki ezzel próbálkozik, akár Nyugat-Németországban, akár Amerikában, akár más
helyén a világnak.
Nürnberg ma is erre figyelmeztet!
Almási János

BEVEZETŐ - A VÁDLOTTAK
Egy fogolyszállítmány kíséretében érkeztem Nürnbergbe 1945. október 20-án: éppen azon a
napon, amikor a Nemzetközi Katonai Törvényszék megkapta a vádindítványt a már őrizetben
levő huszonhárom náci háborús bűnös ügyében. Mint a katonai felderítő szolgálat németül is
beszélő tisztje, az európai hadszíntéren bekövetkezett végső győzelem előtti időben, szemtanúja
voltam a náci hadigépezet összeomlásának, s olyan helyeken láttam a náci barbarizmus
megnyilvánulásait, mint a dachaui koncentrációs tábor. Mint hivatásos pszichológust,
természetesen nagyon érdekelt: mi ösztönözhetett emberi lényeket arra, hogy csatlakozzanak a
náci mozgalomhoz, és elkövessék mindazt, amit véghezvittek.
A hadifoglyokat és a német polgári személyeket eredménytelenül kérdeztem meg. A
„kisemberek” azt hangoztatták, hogy nem terheli őket felelősség, csak engedelmeskedtek
vezetőiknek, akik félrevezették őket. Ezek a vezetők most a nürnbergi börtönben voltak: így hát
arra törekedtem, hogy ide jussak én is. Szerencsémre alkalmasnak találtak arra, hogy
helyettesítsem a börtönparancsnok tolmácsát, majd a tárgyalás tartamára börtönpszichológusnak
neveztek ki.
Fő feladatom az volt, hogy a foglyokkal napról napra érintkezzem, tájékoztassam B. C. Andrus
ezredest, a börtön parancsnokát állapotukról és hangulatukról, s minden lehető módon
igyekezzem biztosítani normális, fegyelmezett részvételüket a tárgyaláson. Ezenkívül
együttműködtem a pszichiátriai bizottságokkal és a börtön elmeorvosával minden szükségesnek
látszó elme- és ideggyógyászati vizsgálatnál.
Mindenkor szabad bejárásom volt a foglyokhoz: a vád alá helyezésüktől kezdve egészen
kivégzésükig. Ez a körülmény lehetővé tette, hogy egy egész esztendőn át általam meghatározott
körülmények között tanulmányozzam reakcióikat. Módszerem egyszerű volt: esetről esetre
börtönpszichológusi minőségemben beszélgettem velük. Ily módon - a náci rendszert s a
rendszert létrehozó embereket vizsgálva - kiegészítettem a bírósági eljárást. A
beszélgetőpartnerek jelenlétében sohasem jegyezgettem, azonban a mondottakról és
megfigyeléseimről, mihelyt távoztam a cellából, a tárgyalóteremből vagy az étkezőhelyiségből, s
egyedül maradtam, nyomban pontos feljegyzéseket készítettem. Ezután szövegeztem meg aznapi
naplóbejegyzésemet, a jegyzetek alapján. Ez a Napló jelen tanulmányom nyersanyaga:
történelmi és pszichológiai jelentőségére tekintettel bocsátom olvasóközönség elé.
A beszélgetések jelentős hányada - érthetően - a náci vádlottak magyarázkodásából,
önigazolásából és vádaskodásaiból állott, mégis, miközben tiltakoztak, s másokról őszintébb
véleményt nyilvánítottak, mint saját magukról, óhatatlanul feltárták saját jellemüket és tetteik
indítékait. Valójában nagyon is vágytak arra, hogy megnyilatkozzanak a pszichológus előtt, aki
(a lelkészek kivételével) a börtön személyzetének egyetlen, németül beszélő amerikai tagja volt.
A gyűjtött adatokat nem óhajtottam túlságosan sok pszichológiai fejtegetéssel terhelni: ezt a
feladatot a későbbi tanulmányok szerzőkollektívái fogják majd teljesíteni: műveik bizonyára
átfogóbbak és tárgyilagosabbak lesznek, mint amilyenek az én frissiben készült jegyzeteim
egyáltalán lehetnek.
A vádemelés és a tárgyalás kezdete közt eltelt hónapok alatt a náci vezetőket magánzárkában
őrizték. Ezt az időszakot használtam fel arra, hogy személyes kapcsolatot teremtsek a
foglyokkal, megtudjam, hogyan reagálnak az ellenük emelt vádakra, s hogy pszichológiai
tesztvizsgálatokat végezzek velük. Számukra ez némi változatosságot jelentett teljes
elzártságukban, számomra pedig módot nyújtott, hogy egyénileg megismerkedjem a náci
vezetőkkel. Időrendi sorrend helyett ezért a szóban forgó időszak alatt szerzett észleleteimet
inkább kötetlen formában ismertetem az alábbi bevezető fejezetben.

HOGYAN REAGÁLTAK A VÁDAKRA?

A vádlottak reakciója az ellenük felhozott vádakra hamarosan kialakult. Mindegyiküket arra
kértem, hogy a birtokomban levő vádiratot saját kezűleg írják alá, s egyben vezessék rá röviden a
vádra vonatkozó véleményüket is. Első, spontán véleményeik, melyeket alább idézek, utalnak a
vádlottak egyéniségére is.
Hermann Göring birodalmi marsall, a német légierő főparancsnoka, a Birodalmi Gyűlés elnöke,
a négyéves terv teljhatalmú irányítója stb. stb., kedvenc cinikus mondását jegyezte az irat alá:
„Mindig a győztes lesz a bíró, és a vesztes a vádlott.”
Joachim von Ribbentrop külügyminiszter kitérően nyilatkozott: „A vád rosszul kiválasztott
személyek ellen irányul.” Hozzá akarta fűzni, hogy „mindnyájan Hitler árnyékában éltünk”, de
végül óvatosságból lemondott arról, hogy ezt is leírja.
Rudolf Hess, aki Angliából való érkezése óta a teljes emlékezethiány (amnézia) állapotában volt,
csak ennyit tudott feljegyezni (angol nyelven): „Nem emlékezem.”
Ernst Kaltenbrunner, Himmler Állambiztonsági Központjának vezetője (ehhez tartozott a
Gestapo és a SD is) ártatlanságát bizonygatta: „Nem érzem magam bűnösnek semmiféle háborús
bűncselekményben. Csupán kötelességemet teljesítettem mint hírszerző, és nem vagyok hajlandó
Himmler helyett pótszerként szolgálni.”
Alfred Rosenberg, a nácik főfilozófusa, a megszállt keleti területek birodalmi minisztere,
ugyancsak szándékainak ártatlanságát hangoztatta: „Visszautasítom az összeesküvés vádját. Az
antiszemita mozgalom védekező jellegű volt.”
Hans Frank, Hitler ügyvédje s később a megszállt Lengyelország főkormányzója, nemrég
bekövetkezett vallási megtérés hangulatában írt: „Ezt a pert úgy tekintem, mint Isten akaratából
összeült világbíróságot, amelynek az a rendeltetése, hogy megvizsgálja és lezárja Adolf Hitler
szenvedést hozó, rettenetes korszakát.”
Wilhelm Frick belügyminiszter jogi alapra helyezkedett: „A vád - írta - teljes egészében egy
fiktív összeesküvés feltételezésén alapszik.”
Fritz Sauckel, a rabszolgamunka fő szervezője úgy vélte, hogy a vád összeegyeztethetetlen azzal
a szeretettel, amit a munkások iránt érez: „Nagyon megrázott engem, hogy oly mérhetetlen
szakadék tátong a koncentrációs táborokban történt szörnyűségek és az eszményi társadalmi
közösség közt, melyet mint hajdani tengerész és munkás elképzeltem és létrehozni akartam.”
Albert Speer, a fegyver- és lőszergyártás birodalmi minisztere, nyíltan beismerte a náci rendszer
bűnösségét. „A tárgyalást szükségesnek tartom - írta. - Ilyen borzalmas bűncselekményekért még
egy önkényuralmi rendszer esetében is létezik kollektív felelősség.”
Hjalmar Schacht, a Birodalmi Bank elnöke és a háború előtti idők gazdasági minisztere,
leszögezte: „Egyáltalán nem értem, hogy miért helyeztek vád alá!”
Walter Funk, Schacht utóda a gazdasági miniszteri székben, bőbeszédűbb és indulatosabb
formában hangoztatta ártatlanságát: „Soha életemben nem követtem el tudatosan olyasmit, ami
indokot szolgáltathatna egy ilyen vádhoz. Amennyiben tévedés vagy a tények nem ismerése
révén bűnössé váltam olyan cselekmények elkövetésében, amelyekkel vádolnak, akkor nem bűn,
hanem emberi tragédia súlya nehezedik vállamra.”
Franz von Papen, Hitler előtt a Német Birodalom kancellárja, majd Hitler uralma idején ausztriai
és törökországi német nagykövet, még nagyobb bőbeszédűséggel határolta el magát a náci
bűnöktől: „A vádat olvasva elszörnyedtem: 1. a felelőtlenség miatt, amellyel Németországot
belehajszolták a háborúba és a világméretű katasztrófába; 2. a bűnhalmazat miatt, amelyet egyes
honfitársaim elkövettek. Ez az utóbbi lélektanilag megmagyarázhatatlan. Úgy hiszem, hogy
elsősorban a vallástalanság és az önkényuralmi rendszer évei a bűnösek. Hitler az évek folyamán
e két tényező révén lett kóros hazudozová.”
Von Neurath báró, a náci rendszer első éveinek külügyminisztere, később Cseh- és Morvaország
protektora, a náci törvénytiprás egyetlen részletét pécézte ki: „Mindig elleneztem, hogy valakire
büntetést szabjanak ki anélkül, hogy lehetősége lett volna a védekezésre.”
Baldur von Schirach, a Hitlerjugend vezetője, Bécs gauleitere, későn bár, de látható
őszinteséggel ébredt a valóság tudatára. „Az egész szerencsétlenséget a fajüldöző politika
okozta.”
Arthur Seyss-Inquart osztrák kancellár, majd Hollandia birodalmi biztosa, nem vette a
fáradságot, hogy ártatlanságát bizonygassa, hanem hűvös fatalizmussal ezt írta: „A második
világháború tragédiájának utolsó felvonása ez, remélem.”
Julius Streicher, a náci Németország 1. számú zsidóüldözője (mint a Stürmer főszerkesztője),
majd Frankónia tartomány gauleitere, még a bűnvádi eljárásra vonatkozó megjegyzésével is
fanatizmusának adott hangot: „Ez a tárgyalás - írta - a világ zsidóságának győzelme.”
Keitel tábornagy, a Wehrmacht főparancsnokságának főnöke, olyan választ adott, mint amilyet
egy porosz katonatiszttől vártunk: „A katona számára a parancs - az parancs.”
Jodl tábornok, a főparancsnokság hadműveleti főnöke, vegyes érzelmekkel fogadta a vádat:
„Sajnálom, hogy a jogos vádak politikai propagandával vegyülnek.”
Dönitz tengernagy, a német hadiflotta nagyadmirálisa és -Hitler öngyilkossága után - utóda az
államfői tisztségben, gúnyolódással akarta elütni az egész dolgot, mint ami nem őreá tartozik: „A
vádak egyike sem vonatkozik rám, a legkisebb mértékben sem. Jellegzetes amerikai humor!” -
írta.
Hans Fritzsche, Goebbels propagandaminisztériumának rádiópropaganda főnöke, szükségesnek
érezte, hogy a német nép nevében szóljon. „Minden idők legborzalmasabb vádjai ezek. Csupán
egyvalami lesz még borzalmasabb: az a vád, amelyet a német nép fog emelni azok ellen, akik
visszaéltek idealizmusával.”
Raeder tengernagytól és Robert Leytől nem kaptam írásbeli nyilatkozatot. Raeder tengernagy,
akit éppen ez idő tájt szállítottak át Nürnbergbe az orosz hadifogságból, nem volt hajlandó
elkötelezni magát sem írásbeli, sem szóbeli nyilatkozattal. A szélsőséges hangulatú, érzelmileg
ingatag Robert Ley munkaügyi vezető pedig gyors és végleges választ adott a vádra, amely
háborús bűnösnek deklarálta: öngyilkosságot követett el.

ROBERT LEY ÖNGYILKOSSÁGA

A börtön ideggyógyászával együtt felkerestem Robert Leyt, az öngyilkosságát közvetlenül
megelőző napon. Nagyon izgatott állapotban találtam: fel-alá sétált zárkájában. Nemezcsizmát és
amerikai katonazubbonyt viselt, mint sokan mások rabtársai közül. Mikor megkérdeztem,
hogyan halad védekezésének kidolgozásával azután, hogy megismerte az ellene emelt vádakat,
valóságos szónoklatba kezdett:

Október 23. (Ley zárkájában)

„Ho... hogyan készíthetném elő a v... védelmemet? Azt k... kívánják, hogy olyan b... bűnökkel
kapcsolatban ti... tisztázzam magamat, amelyekről n... nem is tudtam? Ha ennek a há...
háborúnak a t... tömérdek vérontása után még több áldozatra van sz... szükség, hogy kielégülést
nyerjen a gy... győztesek b... bosszúszomja, akkor hát jól van...” (A fal mellé állt, feszületszerűen
kitárta a két karját, majd drámai hangon folytatta.) „... állítsanak bennünket a falhoz, és lőjenek
agyon! Jól van... maguk a győztesek. De miért állítanak a bíróság elé, mint valami b... bű... mint
egy b... b...?” Annyira dadogott, hogy teljesen elfulladt, mielőtt kimondta volna a „bűnös” szót.
Amikor helyette befejeztem a mondatot, hozzátette: „Látja... még a szót sem tudom kimondani!”
Az előbbi gondolatmenetet több ízben elismételte, miközben gesztikulálva, izgalmában fel-alá
sétált zárkájában.
Másnap éjjel holtan találták cellájában Leyt: egy törülközőt széthasított, darabjait összecsomózta,
egyik végére hurkot kötött, másik végét a vízvezeték csövéhez erősítette. Búcsúlevelében azt
írta, hogy nem bírta a szégyent tovább elviselni.
Ley öngyilkossága nagy izgalmat keltett a börtönben: az őrséget megnégyszerezték- ily módon
minden egyes zárka előtt éjjel-nappal külön őrszem állott. Andrus ezredes - a börtön parancsnoka
- attól tartott, hogy példáját követve más vádlottak is öngyilkosságra gondolhatnak, ezért nem
hozta azon nyomban nyilvánosságra a történteket: csupán néhány nap múlva tett közzé egy
homályosan megszövegezett jelentést Ley haláláról.
Éppen Göring zárkájában ültem, amikor október 29-én behozták az említett közleményt. Göring
minden érzelmi megnyilvánulás nélkül olvasta végig. Amikor a jelentés kézbesítője távozott a
cellából, hozzám fordult:

Október 29. (Göring zárkájában)

- Nagyon jó, hogy meghalt - mondta -, mert kételyeim voltak afelől, hogy helyesen fog-e
viselkedni a tárgyaláson. Mindig kelekótya volt: fantasztikus, pufogó beszédeket tartott. Biztosra
veszem, hogy a feltűnést hajhászta volna a tárgyaláson is. Nem lepett meg, hogy meghalt, mivel
amúgy is halálra itta magát...
A többi vádlott magatartása is hasonló volt Göringéhez. Egyetlen volt közülük, aki láthatóan
fájdalmat érzett Robert Ley halála miatt: a bárdolatlan, fanatikus Julius Streicher. Ley, az
excentrikus munkaügyi vezető, aki arra kényszerítette a német munkásokat, hogy fizessenek elő
Streicher lapjára, a Stürmer-re, letartóztatásuk korábbi színhelyén, a mondorfi fogolytáborban a
letartóztatottak közül egyedül volt hajlandó Streicherrel barátkozni. Ennek ellenére Streicher úgy
vélte: Ley gyávának bizonyult azáltal, hogy öngyilkos lett, sőt „politikai végrendeletet” készített
halála előtt, amelyben a nácik antiszemita politikáját „súlyos hibának” minősítette.

STREICHER
Streicher élete mélypontjára jutott: még a többi háborús bűnös is méltatlannak tartotta arra, hogy
érintkezzék vele. A pszichológiai vizsgálatok során a legrosszabb teszteredményeket érte el
gyenge és pervertált agyával, s még saját védőügyvédje is felvetette a kérdést: vajon nem
elmeháborodottságból származott-e antiszemitizmusa. Streichert a fentiek alapján elmeorvosi
bizottság vizsgálta meg, amelynek tagja volt: dr. Krasznuskin (Moszkva), Schroeder ezredes
(Chicago) és dr. Delay (Párizs). Az orvosi vizsgálatot Streicher antiszemita kirohanásra használta
fel: előadást tartott az antiszemitizmusról az orvosoknak, ismertette a zsidókérdés
tanulmányozásának szentelt huszonöt évi munkáját, s közölte velük, hogy mindenki másnál
többet tud erről a problémáról. Amikor az orvosok felszólították, hogy vetkőzzék le a fizikai
vizsgálat céljából, a jelenlevő orosz tolmácsnő az ajtóhoz lépett, elfordulva a vizsgálatot végző
csoporttól. Streicher a tolmácsnő felé sandított, s így szólt: - Mi baja, fél, hogy valami szépet lát?
- A tolmácsnő undorodva fordított hátat.
Az elmeorvosok a vizsgálat alapján megállapították, hogy bár Streicher neurotikus és rögeszmés,
nem tekinthető őrültnek.
Rögeszméje egyébként a tárgyalás megkezdése előtt, zárkájában folytatott beszélgetések során is
gyakran megnyilvánult. Bárki lépett cellájába, Streicher nyomban előadást tartott neki az
antiszemitizmus tárgykörébe tartozó „tudományos ismereteiről”.
Beszélgetés közben azonban mindig kiderült, hogy csak aljas és embertelen perverzitása keresett
kielégülést a témában. Egy naplójegyzet dokumentálja gondolatmenetét:

November 1. (Streicher zárkájában)

- Én vagyok az egyetlen ember a világon, aki tisztán felismerte, hogy a zsidóveszély történelmi
probléma. Nem valami személyes igazságtalanság vagy bántalom miatt lettem antiszemita - szó
sincs róla -, nekem küldetésem ez! A zsidóság részéről fennálló fenyegetést magából a
Talmudból elemeztem ki: abból az úgynevezett Szent Könyvből, amelyet a zsidók elálcáztak a
keresztények elől; ezért is nevezik Szent Könyvnek. Tudja, kérem, valójában marhaság az, amit
összehordanak arról, hogy a keresztények és a zsidók egyazon Istenben hisznek. Maga a Talmud
mondja ki, hogy a zsidók faji törvények szerint élnek. Ez a fődolog, kérem... csak figyeljen ide!
Hát nem ördögi dolog, hogy a Talmud szerint Isten azt mondotta a zsidóknak: „Metéltessétek
körül magatokat, s csak zsidó nőkkel nemzzetek zsidó gyermekeket!” És hát kérem, így őrizték
meg a fajtisztaságukat, és maradtak fent évszázadokon át. Hát ha meg akarják őrizni a
fajtisztaságukat, csak rajta, őrizzék... mondom én. De a német fajtól, ettől az északi fajtól tartsák
távol magukat. Nekünk is meg kell őriznünk a fajtisztaságunkat. Hát igen... - tette hozzá bölcsen
pislogva a szemével, s tanító bácsisan felemelve mutatóujját - a Talmudból sokat lehet tanulni. A
zsidók sokat tudtak. Azonban mi legyünk az okosabbak, ne ők!
- Göring és a többiek - vetettem közbe - elismerik, hogy szörnyű hiba volt... többi között...
- Ach, der Göring! O még normálisan házaséletet sem tudott élni a feleségével. Igen...
határozottan tudom, hogy 1940-ben Göring rúgatott ki a gauleiteri állásomból, a tőlem eredő
történet miatt, amely arról szól, hogy a gyermeke mesterséges megtermékenyítés útján született.
De nem tehettem egyebet: meg kellett mondanom az igazat.
- Hallottam arról, hogy sokan igyekeztek megszüntetni a Stürmer megjelenését, de Hitler mindig
támogatta önt. Mi volt a titka annak, hogy a Führer ennyire kedvelte?
- Nos hát... tudja, kérem, a müncheni puccs idején az első sorban meneteltem mellette, s ezt
sohasem felejtette el. Még a börtönben is hangoztatta, hogy sohasem fogja elfelejteni, és valóban
megtartotta a szavát. Én is hűséges maradtam hozzá. Azután, hogy kirúgtak az állásomból,
elküldte hozzám Goebbelst és Leyt. Néhány esztendeje ennek: eljöttek s megkérdezték, van-e
valami kívánságom? Azt feleltem nekik (Streicher drámai mozdulattal kísérte szavait):
Mondjátok meg az én Führeremnek, hogy csak azt kívánom, ha katasztrófa érné hazánkat:
mellette halhassak meg. - Streicher egy pillanatig megmaradt a drámai pózban, aztán hozzátette:
- Mély hatással volt rá ez a kijelentésem.

HESS
Az elmeorvosi vizsgálatok legfontosabbik alanya Rudolf Hess volt, Hitler helyettese a náci párt
vezéri tisztségében, akinek titokzatos angliai útja 1941-ben világszenzációt keltett. Nemrégen
szállították át Angliából a nürnbergi börtönbe; teljes emlékezetkiesésben szenvedett. Személyi
ingóságai közt, amiket magával hozott, számos apró élelmiszer-csomagocska volt. Ezeket
Angliában készítette: a csomagokat zárópecséttel és kis cédulákkal látta el, amikor paranoiás
képzelődésében attól tartott, hogy élelmét megmérgezik. Naphosszat közönyösen, érdektelenül
ült cellájában, semmi érdeklődést nem tanúsított, amikor múltjának mozzanatait említették... még
arra sem reagált, amikor angliai repülőútját említették. Néha úgy tűnt, mintha szándékosan
elnyomta volna a ködös agyában felbukkanó emlékfoszlányokat, azonban kétségtelennek
tartottuk, hogy valóban a teljes amnézia állapotában van.
Amikor Göringgel és Papennel szembesítették, egyiküket sem ismerte meg. Náci filmet pergettek
le előtte, amelyen ő maga is szerepelt - azonban semmiféle reakciót nem tanúsított.
A séták során kezét meg kellett bilincselni, mert Angliában öngyilkosságot kísérelt meg.
A pszichológiai vizsgálatok, amelyeket zárkájában végeztem vele, súlyosan korlátozott
intellektusra vallottak, habár értelmi képességei némileg felette voltak az átlagnak. Reakciói egy
hisztérikus alkat jellegzetes megnyilvánulásai voltak.
A tárgyalás megkezdése előtt néhány nappal amerikai elmeorvosokból álló bizottság vizsgálta
meg; tagjai voltak: dr. Nolan D. C. Lewis (Columbia Egyetem), dr. Donale E. Cameron (McGill
Egyetem) és Paul Schroeder ezredes (Chicago). A vizsgálat során tolmácsként működtem közre.
A kérdések során semmi jel nem mutatott arra, hogy színlelne: amnéziája valódinak látszott, bár
az elmeorvosok arra a végkövetkeztetésre jutottak, hogy jogilag nem tekinthető
beszámíthatatlannak.
GÖRING
Robert Ley öngyilkosságán, valamint Julius Streicher és Rudolf Hess elmeorvosi vizsgálatán
kívül egyéb probléma nem merült fel a börtönben őrzött vádlottak épelméjűsége tárgyában.
Göringet a kábítószerek használatáról Miller és Kelley doktor már leszoktatta oly módon, hogy
fokozatosan csökkenő dózisban kapott parakodein tablettákat. Andrus ezredes, a börtön
parancsnoka szívesen hangoztatta: „Amikor Göring hozzám került Mon-dorfba, félhülye roncs
volt, aki két parakodeinnel telt bőröndöt cipelt. Azt hittem, hogy gyógyszerügynök. Mi azonban
leszoktattuk a kábítószerről, és embert faragtunk belőle.”
A zárkájában folytatott beszélgetések során Göring az életet kedélyesen és reálisan szemlélő
embernek igyekezett látszani, aki nagy tétben játszott, vesztett, és most sportszerűen fogadja a
következményeket. Ennek megfelelően minden bűnösségére vonatkozó kérdést cinikusan
fogadott: magatartása azt tükrözte, hogy a felelősségre vonást „a győztesek
igazságszolgáltatásá”-nak tekinti. Bőségesen talált okokat a német hadviselés igazolására, azt
állította, hogy nem tudott a vérengzésekről, ismételten hangoztatta a szövetségesek „bűneit”,
szándékosan folyton kedélyeskedett, mintegy azt a gondolatot szuggerálva, hogy egy ilyen
szeretetreméltó ember nem akarhatott rosszat senkinek. Mindezek ellenére sem tudta elleplezni
kóros egoizmusát s azt, hogy csak hízelgést és csodálatot volt képes elviselni... ugyanakkor
azonban gátlástalanul kifejezésre juttatta megvetését más náci vezetők irányában.

Október 29. (Göring zárkájában)

(Ley öngyilkosságára vonatkozó megjegyzései után így folytatta:) - ...Remélem, hogy
Ribbentrop nem omlik össze. Ami a katonákat illeti, azoknál nem tartok semmi bajtól: bizonyára
állják majd a sarat. Hess azonban bolond. Már régóta az: tudtuk róla már akkor, amikor Angliába
repült. Elképzeli ön, hogy Hitler a Birodalom harmadik emberét minden előkészítés nélkül
elküldte volna Angliába, hogy egyedül teljesítsen egy ilyen megbízatást? Hitler szinte őrjöngött
dühében, amikor tudomást szerzett a dologról. Talán azt hiszi, hogy számunkra kellemes volt
nyilvánosan megvallani: egyik vezető emberünk bolond? Amennyiben Hitler valóban
tárgyalásokat akart volna kezdeni az angolokkal, akkor erre a célra lettek volna másodlagos
diplomáciai kapcsolatai a semleges országok révén. Nekem olyan jó nexusaim voltak Angliában,
hogy negyvennyolc órán belül létrehozhattam volna effajta érintkezést. Nem... Hess szó nélkül,
iratok nélkül - üres kézzel nekivágott az útnak. Csak egy badar üzenetet hagyott hátra.
Hitler személyéről beszélgetve, megjegyeztem:
- Most sokan azt mondják, nagy kár, hogy tavaly július 20-án nem sikerült az ellene elkövetett
merénylet. Az emberek, úgy látszik, alaposan kiábrándultak a náci uralomból.
A német népre vonatkozó kijelentésem rosszul esett neki.
- Sohase törődjék azzal, hogy mit mondanak az emberek most. Cseppet sem érdekel! Én nagyon
jól tudom, hogy mit mondtak akkor! Nem felejtettem el, hogyan éljeneztek és tömjéneztek
bennünket, amikor jól mentek a dolgok. Túlságosan jól ismerem én az embereket!

November 11. (Göring zárkájában)

- Ami a tárgyalást illeti - mondta Göring -, az egész eljárás előre kitervelt politikai ügy, s
tisztában vagyok azzal, ami rám vár. Semmi kétségem sincs aziránt, hogy a döntések
meghozatalában a sajtónak nagyobb szerepe lesz, mint a bíráknak. Biztos vagyok abban, hogy
legalábbis a francia és az orosz bírák pontos utasításokat kaptak. Mindenért vállalhatom a
felelősséget, amit én tettem, de nem felelhetek azért, amit nem követtem el. A bírák azonban a
győztesek... s tudom, hogy mit tartogatnak számomra. Már a búcsúlevelemet is megírom ma a
feleségemnek...
- Nagyon bánt, hogy Ribbentrop szemmel láthatólag összeomlott. Ha én lettem volna a
külügyminiszter, akkor egyszerűen kijelenteném: „Ez volt a külpolitikám, s én kitartottam
mellette. Mint a szuverén német állam külügyminiszterének ez volt a feladatom - s jogom volt
hozzá. Ha emiatt bíróság elé akarnak állítani, ám tegyék. Hatalmuk van hozzá, mert önök a
győztesek.” Azonban ragaszkodnék az álláspontomhoz, s utálom, hogy ő ingadozik, hosszú
feljegyzésekben és szószátyár magyarázkodásokban mentegetőzik.
- Ami engem illet, egyénileg nincs ellene semmi kifogásom, de sohasem tartottam nagyra mint
külügyminisztert. Von Neurath jelentékeny, éles elméjű ember volt. Előadódhattak esetek,
amikor ellentmondott Hitlernek, vitatkozott vele... Ribbentrop azonban féktelen egoista: az üzleti
életben sikeres borkereskedő, akinek azonban sem tudása, sem taktikai érzéke nem volt a
diplomáciához. Megpróbáltam Hitlert rávenni arra, hogy elmozdítsa állásából, két okból is.
Mindenekelőtt azért, mert a britek persona non gratá-nak tekintették, pedig velük még Hitler is
jó viszonyt szeretett volna fenntartani. Az angolok ostoba tapintatlanságáért nem szívlelték
Ribbentropot. Londoni látogatása alkalmával alighogy leszállt a vonatról, máris szakszerű
tanácsokat kezdett adni a briteknek, hogy miképpen őrizzék meg a hatalmi egyensúlyt
Oroszország ellenében - mit sem törődve azzal, hogy az angolok a nagyhatalmi politika
szakembereinek tartották magukat, s inkább ők szerettek volna nekünk tanácsokat adni, hogy
miként védekezzünk a Kelet ellenében. Aztán meg - amikor a király fogadta, Heil Hitler-rel
üdvözölte az uralkodót. Magától értetődik, hogy az angolok ezt úgy fogták föl, mint sértést az
uralkodó méltósága ellen. Ebben a kérdésben egyébként még Hitlert is sikerült helyes belátásra
bírnom. „Képzeljük csak el - mondtam neki -, hogy Oroszország a kapcsolatok javítása
érdekében követet küldene hozzánk, s a diplomata azzal üdvözölné Hitlert, hogy »Éljen a
kommunista forradalom!«” Hahaha - Göring kommunista üdvözlésre emelte öklét és hatalmasat
nevetett.
- A második ok az volt, hogy Ribbentrop nem rendelkezett a nemzetközi diplomáciai életben
szükséges tudással. Hitler nem ismerhette fel ezt a körülményt, mert sohasem járt külföldön.
Mivel Ribbentrop borkereskedő korában véletlenül néhány angol gróffal is kapcsolatba került,
Hitler azt hitte, hogy „jó összeköttetésekkel rendelkezik”. Megmondtam Hitlernek, hogy
-amennyiben tárgyalásokat akar folytatni Angliával - sokkal eredményesebben tehetné az én
kapcsolataim révén... például Lord Halifax igénybevételével. Ribbentrop azonban, tudatlansága
ellenére, olyan gőgös és féltékeny volt a pozíciójára, mint egy páva. Képzelje el, kérem - amikor
Japánnal és Olaszországgal aláírtuk a tengelyszerződést, s az eseményt filmhíradóra vették, azt
kívánta tőlem, aki a Német Birodalom rangban második embere voltam, hogy elismerésem jeléül
álljak mögé. Gondolja csak meg, micsoda szemtelenség! Azt mondtam neki, hogy amennyiben
egyáltalán hajlandó volnék társaságában a felvevőgépek lencséi előtt megjelenni, akkor én
leülnék, s ő állhatna mögöttem. Azonban valójában nem is akartam részt venni a dologban, mert
még nem olvastam a tengelyszerződés szövegét, s előfordulhatott volna, hogy valamivel nem
értek egyet... az aláírási ünnepségen való szereplésem viszont fenntartás nélküli elfogadást
jelentett volna.
- Akkoriban nagyon hetyke volt... most korántsem az! Mondorfban 85 oldalas iratot készített, s
mindenkit megkért, hogy olvassa el. Néhányan azt felelték, hogy ha régebben túlságosan
magasan hordta az orrát ahhoz, hogy tanácsukat kérje - akkor viszont most ők orrolnak, és süsse
meg az irományát. - Göring ezen is jót nevetett. - Egyébként semmi kifogásom nincs ellene
személyileg - mondta ismét.
November 12. (Göring zárkájában)
Göring biztosra veszi, hogy Hitler valóban öngyilkosságot követett el. Tudomása szerint Eva
Braun már április 22-én azt mondta Speernek, hogy Hitlerrel együtt véget kívánnak vetni
életüknek. Hitler utódjának Göring volt kiszemelve, azonban a Führer megváltoztatta korábbi
elhatározását, s elrendelte, hogy Göringet tartóztassák le és lőjék agyon. Egyébként úgy véli,
hogy Hitler nem viselkedett gyáván azáltal, hogy öngyilkos lett.
- Végül is ő volt a német államfő. Teljesen elképzelhetetlen volna számomra, hogy Hitler egy
ilyen zárkában üljön, s háborús bűnösként várja ügyének tárgyalását egy külföldiekből álló
bíróság előtt. - Még ha a végén gyűlölt is... Mégiscsak Németország szimbóluma volt. - Pontosan
az történt volna, mintha az első világháború után a császárt bíróság elé állítják. Vajon miért
erősködtek a japánok oly nagyon, hogy császárukat ne állítsák bíróság elé? - Bármennyivel
súlyosabb az én helyzetem így, szívesen elviselek bármilyen konzekvenciát is annak fejében,
hogy Hitler nem került élve, fogolyként, idegen bíróság elé. Nem... ez teljesen elképzelhetetlen
volna!
- Himmlerrel azonban egészen más a helyzet! Legalább annyit meg kellett volna tennie, hogy
helytálljon saját maga és beosztottjai viselt dolgaiért. A mostani vádlottak közül sokról
kiderülhetett volna például, hogy nem is tudott Himmler tömeggyilkosságra vonatkozó
utasításairól. Sohasem fogom megérteni, hogyan oldhatott kereket azok után, amiket elkövetett.
- Ön nem is hallott azokról a gonosztettekről, amelyekről az egész világ tudott? - kérdeztem.
- Hát... az ember sokféle kósza hírt hallott, de természetesen nem hitte el. Azonban némelyik
SS-tábornoknak, aki végrehajtotta a parancsokat, mindenről tudnia kellett. Nem értem, hogyan
egyeztethették össze a lelkiismeretükkel!

November 15. (Göring zárkájában)

Intelligenciavizsgálatokat végeztem vele, zárkájában. Amikor beléptem, hangulata kissé nyomott
volt, de néhány perc beszélgetés után felélénkült. Nagy érdeklődéssel fogadta az
intelligenciateszt-kísérletekben rejlő kihívást, s az első vizsgálati fázis végén (emlékezőtehetség
szférája) már úgy viselkedett, mint egy jó eszű, stréber diák, aki igyekszik a legjobb színben
feltűnni tanára előtt. Boldogan kuncogott, amikor szemmel látható meglepetéssel figyeltem az
egyre nehezebbé váló digitális sorozatban elért jó eredményét. Türelmetlenül dobolt, ágyát
csapkodta idegességében, amikor nem sikerült a 9 előre és 7 vissza, majd kérte, hogy
harmadszor, negyedszer is próbálkozhassék:
- Kérem, engedje meg, hogy még egyszer megkíséreljem, biztos, hogy megcsinálom!
Amikor végül valóban sikerült - s kifejezést adtam csodálatomnak -, alig fért a bőrébe örömében,
csak úgy dagadt a büszkeségtől. Kapcsolatunk az egész vizsgálat során úgy festett, hogy én
biztattam, megjegyzéseket tettem, hogy milyen kevés ember tudja elvégezni a soron következő
feladatot, Göring pedig igyekvő diák módjára reagált a biztatásra. Közöltük vele, hogy az eddig
megvizsgáltak közül ő érte el a legmagasabb értékelést. Erre kijelentette, hogy mégiscsak lehet
valami az amerikai pszichológiai módszerben: - Jó módszer... sokkal jobb, mint amivel a mi
pszichológusaink idétlenkedtek...
- Talán jobb lett volna, ha tudósnak megy és nem politikusnak? - jegyeztem meg.
- Nincs kizárva. Biztosra veszem, hogy bármihez fogtam volna, jobb eredményt értem volna el
az átlagembereknél. De hát senki sem ismerheti előre a sorsát. Minden egészen jelentéktelen
apróságoktól függ. Milyen apróság gátolt meg például abban, hogy szabadkőműves legyek.
1919-ben találkozóm lett volna néhány barátommal avégből, hogy belépjek a szabadkőművesek
sorába. Miközben vártam rájuk, arra jött egy csinos, szőke nő, akit azon nyomban felszedtem...
Nos hát... nem jutottam el a szabadkőművesekhez, nem léptem be. Ha akkor nem ismerkedem
meg azzal a nővel, akkor lehetetlenné vált volna belépésem a pártba, s ma nem lennék itt.

VON RIBBENTROP
Mint Göring megjegyzéseiből sejthető volt, a 7-es számú zárkában őrzött von Ribbentrop már
nem sokban hasonlított a Német Birodalom arrogáns angliai nagykövetéhez, sem pedig ahhoz a
külügyminiszterhez, aki Hitler korbácsát suhogtatta Európa külügyminisztériumai fölött, s
összekovácsolta a Róma-Berlin-Tokió-tengelyt. Miután összeomlott a rendszer, amely
diplomáciáját fegyverek hatalmával támasztotta alá, egyszeriben semmivé lett a műgerinc, amely
eddig leplezte gyenge egyéniségét. A régi Ribbentropból csak egy zavaros fejű, demoralizált,
kudarcot vallott opportunista maradt, aki még csak egy összefüggő gondolatmenetet sem tudott
összeeszkábálni, hogy valamiféle elfogadható álláspontot alakítson ki.
Testileg-lelkileg olyan német üzletembernek látszott, aki erkölcsileg és anyagilag csődbe jutott,
és semmije sincs a világon, amit magáénak mondhatna... még a gondolatai sem azok. Ha
tevékenységének egyáltalán volt is valaha valami elfogadható célja, von Ribbentrop, úgy látszik,
már teljesen megfeledkezett róla, s csak abban reménykedett, hogy valaki más majd megmondja
neki. Az előzetes eljárás során feltett ügyészi kérdésekre válaszolva Ribbentrop sűrűn hivatkozott
hiányos emlékezetére; esetleg megkérdezte a kérdés feltevőjét, hogy mi az ő véleménye a szóban
forgó ügyről. Zárkájában végtelen hosszúságú feljegyzések írásával töltötte idejét, s mindenkitől,
aki csak a közelébe került, tanácsot kért védelmét illetően: az orvosoktól csakúgy, mint az
őröktől, az étkezőhelyiség felszolgálóitól, a borbélytól stb. Mint a német börtönorvos
megjegyezte, ha a börtönnek lett volna portása, akkor Ribbentrop tőle is tanácsot kért volna,
hogy milyen érveket hozzon fel a náci külpolitika védelmében.
Ilyen körülmények között eleve kudarcra volt ítélve minden olyan kísérlet, amelyet kezdeti
beszélgetéseink során tettem, hogy megismerjem nézeteit, mert von Ribbentropnak, úgy látszik,
egyáltalán nem volt határozott álláspontja. Még akkor is elárulta jellemének kétszínűségét és az
erkölcsi érzék hiányát, amikor azzal próbált mentegetőzni, hogy voltaképpen csak Hitlernek
engedelmeskedett. Egyrészt arra hivatkozott, hogy csupán kötelességét teljesítette, amikor Hitlert
támogatta - másrészt azt állította, hogy szakadatlanul óvatosságra intette az angolokat és a
franciákat Hitlerrel szemben. Egyébként pedig Hitler egy ízben, 1940-ben, ráordított - és attól
fogva sohasem mert neki ellentmondani...
A bírósági eljárással kapcsolatban tele volt panasszal. Kifogásolta, hogy nem adtak elegendő időt
számára védelmének előkészítésére, és remélte, hogy a tárgyalást bizonytalan időre elhalasztják.
Láthatólag iszonyodott attól a pillanattól, amikor viselt dolgait nyilvános tárgyalás során feltárják
majd, s neki a bíróság elé kell állania, és meg kell védenie a náci rendszer idején folytatott
tevékenységét. Sejtette, hogy számos vádlott-társa - különösen az olyan régi államférfiak, mint
von Papen és von Neurath, akiket karrierjével túlszárnyalt - elítéli őt és Hitlert a
következményekkel nem számoló külpolitikájukért, amellyel háborúba és vereségbe sodorták
Németországot. Folyvást azt mondogatta, hogy „ez a bűnper súlyos tévedés... Nem lesz szép
látvány, amikor németek hoznak fel vádakat németek ellen.” Még azzal a gondolattal is
foglalkozott, hogy elébe vág a nyilvános vizsgálatnak: felszínen mozgó beismerő vallomást tesz,
s az amerikai szervek irgalmára hagyatkozik. Ebből a tervből azonban semmi sem lett; von
Ribbentrop továbbra is feljegyzések tengerébe és altatókba fojtotta aggodalmait.

SCHACHT
Schacht - akárcsak Göring - megvetette von Ribbentropot, továbbá pontosan úgy utálta Göringet,
mint az őt - s ugyanúgy el volt telve önnön csodálatától, mint amaz. A Harmadik Birodalom
önző, hatalomért versengő vezetői közt kétségkívül nem dúlt a barátság. Göring kielégíthetetlen
hatalomvágya minden területre kiterjedt - s így a gazdasági élet területén óhatatlanul kereszteznie
kellett Schacht érdekeit. De még olyan apró ügyekben is megnyilvánult ellentétük, mint amilyen
a tárgyalás előtti időben, a börtönben végzett intelligenciatesztek kérdése volt.
Göring, nagy bánatára, végül is nem került az élvonalba az intelligencia-ranglistán, miután a
vizsgálatsorozat befejeződött. (Lásd a 63. oldalon levő táblázatot!) Az első helyen régi
vetélytársa és ellenfele, Hjalmar Schacht, „a pénzügyek varázslója” végzett. Lehet, hogy ez
meglepetésszerűen érte Göringet, de korántsem volt meglepő Schacht számára, aki pillanatra
sem titkolta abbéli felfogását, hogy ő a legártatlanabb és a legzseniálisabb ember az egész
börtönben. Afölötti felháborodása, hogy Hitler támogatójaként börtönözték be, nem volt teljesen
alaptalan, mert német koncentrációs táborba zárták azzal a váddal, hogy összeesküvést szőtt
Hitler ellen, és éppen tíz hónapot töltött fogságban, amikor - a fegyverszünetet követően - az
amerikaiak ismét bebörtönözték. Mindenkivel, aki meglátogatta, nyomban közölte, hogy ami az
ő személyét illeti, a bűnvádi eljárás tévedésen alapszik, reméli, hogy a tárgyalás rövid ideig tart
majd - s ily módon a többieket - a bűnösöket - hamarosan felakasztják, ő pedig hazamehet.

Október 23. (Schacht zárkájában)

- Teljes mértékben bízom a bírákban, és nem félek a tárgyalás eredményétől. A vádlottak közül
néhány nem vétkes, a legtöbbjük azonban közönséges bűnöző. Még Ribbentropot is fel kell
akasztani az ostobasága miatt; nincs súlyosabb bűn az ostobaságnál.

November 1. (Schacht zárkájában)

Még mindig méltatlankodik, hogy bűnözőként börtönbe vetették, akárcsak a többieket, de reméli,
hogy a tárgyalás nem tart majd hosszú ideig. Megmondtam neki, hogy ez bizonyos mértékben
attól is függ, milyen hosszan szólalnak fel a vádlottak.
- Ami engem illet, nekem csak fél órára van szükségem, hiszen Hitler agresszív politikájával
szemben tanúsított ellenzéki magatartásom köztudott. Végtére is koncentrációs táborba záratott
emiatt, s 10 hónapig voltam lecsukva - hogy végezetül háborús bűnösként ide hurcoljanak. Ezért
vagyok súlyosan megbántva.
- Mégiscsak el kell ismernie - feleltem -, hogy a német kormánynak sok mindenért felelnie kell.
Azokat, akik ártatlanok, nem fogják megbüntetni.
- Eziránt nincs kétségem. Higgye el, ezért tudok mindent nyugodt lelkiismerettel elviselni, amit
nem mindegyik vádlott mondhat el magáról. Mindenki tudja, hogy elleneztem a háborút. Még
Davies nagykövet is említést tesz erről Moszkvai jelentés című könyvében. Az én törekvésem
csak arra irányult, hogy ipari téren erősítsem Németországot. Az, amit „pénzügyi varázslatnak”
neveztek, csupán Németország pénzügyi és anyagi erőforrásainak hatékony egybehangolása és
kiaknázása volt. Egyetlen vádat emelhetnek csak ellenem: a versailles-i békeszerződés
megsértését. Ám ha ez bűn, akkor eljárást kell indítani bíráim ellen is. Anglia nem csupán
hallgatólag járult hozzá a német újrafelfegyverzéshez, hanem 1935-ben egyezményt is kötött
velünk, amely flottánk nagyságát az angol hajóhad 1/3-ában állapította meg. Amikor újra
bevezettük az általános hadkötelezettséget és a sorozást, egyetlen nagyhatalom sem nyikkant
meg. Katonai attaséik vendégek gyanánt részt vettek katonai díszszemléinken. Még az
agressziókat is elnézték. Először szankciókkal próbálkoztak Olaszországgal szemben, de aztán
elismerték Etiópia meghódítását. Senki sem lépett fel, amikor Oroszország hadat viselt
Finnország ellen. Nem... nagyon nehéz dió volna számukra a versailles-i kérdés felvetése. Még
az amerikai bankárok is kölcsönöket folyósítottak, holott nem kértem tőlük - csak azért, hogy
zsebre vágják a jutalékaikat, és fenntartsanak egy tarthatatlan fikciót.
- Elismerem, hogy naivitás volt részemről, amikor kezdetben hittem Hitler békeszándékában. A
fegyverkezést én csak addig a pontig támogattam, ameddig Németország biztonságát szolgálta.
Később azonban egyre inkább gyanút fogtam, amikor arra törekedett, hogy az ország minden
anyagi erőforrását a fegyverkezésre fordítsa. A fordulópont akkor következett el, amikor
elmozdította állásából Fritsch tábornokot, a vezérkar főnökét, aki nem akarta az agresszív
háborút, s helyébe hűséges lakáját, Keitelt nevezte ki. Ettől fogva visszafogtam a további
fegyverkezésre igényelt összegeket - és következésképpen ki is rúgtak az állásomból. Minél
agresszívabbá vált Hitler, én annál inkább defetista lettem. Végül is 1944-ben koncentrációs
táborba záratott.
- Ami az antiszemitizmust illeti, már 1934-ben kicsikartam Hitlertől egy oly értelmű
nyilatkozatot, hogy az ipar terén nem lesz semmiféle megkülönböztetés, s valóban, amíg
megmaradtam pozíciómban, nem is volt semmiféle diszkrimináció ezen a területen. Az igazi ok
egyébként sem faji jellegű volt - ez badarság. Arról volt szó, hogy csökkentsék a zsidók túlzott
számarányát a különböző szakterületeken. A vérengzésekről flossenburgi internálásom során
szereztem tudomást első ízben. Itt hallottam, hogy az embereket arra kényszerítették,
vetkőzzenek le, és menjenek a halálba... Iszonyatos volt hallani az erdei kivégzések
fegyverdördüléseit. Elborzadtam arra a gondolatra, hogy ebből a táborból senki sem távozott
élve. Az egyetlen elképzelhető ok, amiért engem életben hagytak, az lehetett, hogy mint túsz
vagy közvetítő jöhettem számításba.

FRANK
Nem mindegyik vádlott osztotta Göring cinizmusát, vagy Schacht sértett ártatlanságát fitogtató
pózát. Két-három vádlott a megbánás jeleit kezdte mutatni. Egyikük Hans Frank, Lengyelország
korábbi főkormányzója volt, aki a közelmúltban tért át a katolikus hitre. Zárkájában ülve a
Bibliát tanulmányozta, vagy német irodalmat olvasott, bal kezének kisujjával forgatva a lapokat,
mert elfogatásakor öngyilkossági kísérletet követett el, felvágta csuklóin az ereket. (Ujjait nem
tudta jól mozgatni, s néha kesztyűt viselt a bal kezén.) Torkán ugyancsak forradás látszott:
ugyanazon öngyilkossági kísérlet maradványa. Azok, akik kihallgatását végezték, úgy találták,
hogy a kérdésekre bárdolatlan, kitérő módon válaszol; egy ízben káromkodva rohant ki a
szobából, s azt kiáltozta: „Disznóság!”
Ezek után roppant meglepett, hogy amikor zárkájában elbeszélgettünk, csupa kedveskedés és
finomság volt, telve feneketlen megbánással. Ráadásul bámulatos hévvel és szóbőséggel tudta
szidni Hitlert.

November 7. (Frank zárkájában)

- Igen... zárkám magányában nagyon sok dolog megvilágosodott előttem. Nem a tárgyalás a
lényeges - hanem a tanulság, amelyet a bosszúálló végzet, az isteni igazságszolgáltatás nyújt.
Mert tudja meg: van isteni igazságszolgáltatás, amely sokkal iszonyatosabb minden ember
kiagyalta megtorlásnál. Hitler a gonoszság szellemét testesítette meg a Földön, s nem ismert a
magáénál nagyobb hatalmat. Isten figyelte ezeket a pogányokat, akik pöffeszkedtek hitványka
hatalmuk tudatában - aztán megvető gúnnyal lesöpörte őket. - Frank is lesöpörte őket kesztyűs
kezével, majd így folytatta: - Én mondom önnek, hogy Isten megvető kacaja borzalmasabb
minden emberi bosszúvágynál. Elnézem Göringet, amint egyenruhájából kivetkőztetve,
érdemjeleitől megfosztva engedelmesen végzi tízperces sétáját az amerikai őrök kíváncsi,
gúnyos tekintetének kereszttüzében, s arra gondolok, miként sütkérezett a dicsőség fényében
mint a Birodalmi Gyűlés elnöke. Groteszk ellentét! Azok az emberek, akik Németország felett
akartak uralkodni, mind itt ülnek - ugyanolyan zárkákban, mint az enyém. Négy fal között, egy
kübli társaságában, közönséges bűnözők módjára várják ügyük tárgyalását. Hát nem a fenséges
gúny megnyilvánulása ez, amelyet Isten a szentségtörő emberi hatalomvágy láttán érez? - Frank
mosolya fokozatosan megfagyott, szeme összeszűkült. - De vajon hálásak-e ezek az emberek a
néhány utolsó hétért, amely megadatott nekik, hogy megbánják önzésből és közönyből származó
bűneiket, hogy felismerjék: magával az ördöggel kötöttek szövetséget? Vajon térdre esnek-e és
imádkoznak-e Istenhez, bocsánatáért esdekelve? Szó sincs róla! Csak saját hitvány nyakukért
reszketnek, és mindenféle apró-cseprő kifogást próbálnak összeeszkábálni, hogy kibújjanak a
felelősség alól. Hát nem tudják megérteni, hogy az emberiség történetének egyik iszonyatos
tragédiáját éljük, s mi jelképei vagyunk a Gonosznak, amit Isten elsöpör? - Haragjában már
kiabált; amikor az őr kíváncsian benézett a zárkába, bocsánatot kért.
Nyugodtabban, hangjában hideg haraggal folytatta: - Ha legalább csak egynek lett volna
közülünk bátorsága, hogy agyonlője Hitlert! Ezért az egy dologért teszek szemrehányást
magamnak. Mennyi nyomorúságot, halált, pusztulást elkerülhettünk volna! Én 1942-ben
kezdtem észhez térni, akkor kezdtem felismerni, hogy mennyi gonoszság testesült meg
Hitlerben. Amikor nyilvánosan szót emeltem a terror ellen, megfosztott katonai rangomtól és
politikai hatalmamtól, de úgy intézkedett, hogy Lengyelország főkormányzója legyek, s ezáltal
úgy vonuljak be a történelembe, mint azoknak a bűnöknek a szimbóluma, amelyeket ebben a
szerencsétlen országban elkövettek. Ilyen ördögi gonoszság lakozott Hitlerben. Azért ülök most
itt - amit egyébként megérdemlek -, mert a kezdet kezdetén szövetségre léptem az ördöggel. A
későbbi évek során felismertem, hogy milyen hidegvérű, kemény, érzéketlen pszichopata. Az a
bizonyos magával ragadó tekintet valójában az érzéketlen idegbeteg meredt pillantása volt.
Hitlert a brutális, primitív, eszelős önzés mozgatta, amit sem a társadalmi formák, sem a
szokások nem korlátoztak. Ezért gyűlölt minden jogi, diplomáciai, egyházi intézményt, minden
társadalmi képződményt, ami korlátozhatta énjének impulzív kifejtésében. Művészet- és
zenekedvelőnek játszotta meg magát, holott fogalma sem volt a művészetről. Wagnert
természetesen kedvelte, mert önmagát képzelte műveibe, drámai pompa közepette megjelenő
Istennek. No meg rajongása az aktokért! A meztelenség szép lehet a művészetben, az emberi
szépség, forma, érzés kifejezője gyanánt, de Hitler képtelen volt ezt értékelni benne. Szemében a
meztelenség a számára felfoghatatlan társadalmi konvenció elleni tiltakozás kifejezése volt
csupán.
- A formák és konvenciók beteges gyűlölete volt Hitler személyiségének fő vonása. Ezért
fogadott bizalmába a „tett emberei gyanánt” olyan ördögi egyéniségeket, mint Himmler vagy
Bormann. Valójában Bormann volt az ő Wurm-titkára; ez a megvetésre méltó talpnyaló és
brutális intrikus egyébként Hitler egyéniségének hű mása. Meggyőződésem, hogy az összes
gonosztetteket titokban ez a három ember agyalta ki, aki egyformán megvetette az emberiesség,
az emberi tisztesség valamennyi normáját.
Arról beszélgettünk ezután, hogy a német nép milyen magatartást tanúsított Hitler iránt.
Figyelmeztetően emelte fel mutatóujját:
- Óvakodjanak azoktól, doktor úr, akik legendát próbálnak költeni Hitler köré! Himmler nem
merészelte volna végrehajtani tömeggyilkosságokra irányuló terveit, ha Hitler nem járult volna
kifejezetten hozzá, vagy éppen nem ő adott volna utasítást reá!
November 15. (Frank zárkájában)
Frank azt állítja, hogy soha életében nem érezte magát lelkileg annyira felszabadultnak, mint
jelenleg. Álmában messze elszáll zárkájából: végtelen tengereket, magas hegységeket lát, az
égbolt tárul fel előtte... s testileg-lelkileg megkönnyebbülten ébred. (Nemrég Hitlerről álmodott,
s ettől még jobban megszilárdult elhatározása, hogy őszinte magatartást tanúsítson és elismerje a
kollektív bűnösségüket.) Ezek az álmok rendkívül reálisak: nemrégiben álmában a tengerparton
állott, a hullámokat figyelte, s akkor egy leányalak jelent meg - azt hiszi, hogy a saját lánya
lehetett -, majd hegyeket látott, jódlizást hallott, hatalmas térségek tűntek fel... Hihetetlenül
megkönnyebbülten ébredt. (Feltehetően szexuális jellegű álom volt.)
Ezután arról beszélt, hogy az ember nagymértékben függetlenítheti magát a körülmények
korlátaitól, ha lelkileg erős.

VON SCHIRACH
A jóképű Baldur von Schirach, a Hitlerjugend hajdani vezetője, kevésbé hisztérikusan vádolta
önmagát - de Frankhoz hasonlóan el volt szánva a halálra. Amikor zárkájában kihallgatták,
komoly volt, kissé ijedt; egyébként „művészi hajlandóságról” tett tanúbizonyságot, mert verset
írt A halálhoz címmel. A német nemesi osztály sarjának, a német kultúra örökösének vallva
magát, védőügyvédjének első találkozásuk során azt mondotta: „Amíg a fejem a helyén lesz,
emelt fővel élek!” A beszélgetés, amelyet egy héttel azután folytattam vele, hogy kézhez kapta a
vádiratot, bepillantást nyújtott gondolatvilágába és bűntudatába.

Október 27. (Von Schirach zárkájában)

Miután befejeztük a tintafolttesztet, megvitattuk a vádiratot s bűnösségének kérdését. Mivel az
ellene szóló vádakban szó volt az antiszemita hangulatkeltésről, meg akarta magyarázni, hogy
miképpen lett antiszemitává:
- Fiatal koromban arisztokrata körökben mozogtam, s még ismeretségbe se kerültem soha
zsidókkal. Semmi okom nem volt az antiszemitizmusra, de megéreztem a zsidókkal szemben „a
legjobb körökben” táplált felszín alatti, csendes előítéletet. Mindez nem volt rám hatással, amíg
valaki nem olvastatta el velem A nemzetközi zsidó című amerikai könyvet; nagyon
befolyásolható korban voltam akkor, tizenhét éves voltam. El sem képzelheti ön, hogy milyen
nagy hatással volt ez a könyv a német ifjúság gondolkodásmódjára - azokéra, akik még nem
voltak eléggé érettek ahhoz, hogy önállóan gondolkodjanak. Körülbelül ugyanebben az időben
Julius Streicher hatása alá kerültem, aki az antiszemitizmust ügyesen áltudományos mezbe
öltöztette. Minthogy társadalmi összejöveteleken sok meglett ember is hasonló magatartást
tanúsított, egészen természetes volt, hogy egy fiatalember hitelesnek fogadja el véleményüket.
Ezt követően, tizennyolc éves koromban, találkoztam Adolf Hitlerrel. Be kell vallanom, hogy
nagy hatással volt rám; Münchenbe mentem tanulni, mert Hitler ott tartózkodott - s
leghűségesebb híveinek egyike lettem. Ettől kezdve meggyőződéses antiszemita voltam
mindaddig, amíg a legutóbbi idők súlyos tragédiája nem győzött meg ennek helytelenségéről. De
hát miért csaptak be minket a felnőttek? Miért nem mondta meg nekünk senki, hogy Ford
megtagadta A nemzetközi zsidó-t, s Cion bölcseinek jegyzőkönyve hamisítványnak bizonyult?
Miért e sok történelmi és tudományos hazugság, amely csak arra alkalmas, hogy gyűlöletet
keltsen a befolyásolható fiatal agyakban? Nem kívánom tagadni bűnösségemet. Elkövettem azt a
hibát, hogy helyeseltem a zsidók eltávolítását Bécsből, s hajlandó vagyok ezért elszenvedni a
halálbüntetést. Azonban a német ifjúságot nem szabad örök időre szólóan megbüntetni azért,
amiért megtévesztették. A német ifjúságot át kell - és át is lehet - nevelni. Egyébként nem tudom
elképzelni, hogy a mostani iszonyú példa után egyáltalán lehetséges lesz-e antiszemitizmus a
világon. Azonban küzdeni kell a hangtalan, felszín alatti társadalmi megbélyegzés ellen, amely a
kór táptalaja volt.
A Führerhez fűződő viszonyáról szólva, Baldur von Schirach elmondta, hogy az évek során
határozott változást észlelt Hitler magatartásában. „1934 előtt menschlich (emberi), 1934-től
1938-ig übermenschlich (emberfölötti), 1938-tól kezdve unmenschlich (embertelen) zsarnok
volt. Azt hiszem, hogy 1934-ben, amikor Hindenburg meghalt, s ő birodalmi vezető lett, a
hatalom a fejébe szállott. Ezt követően, amikor a törvényhozás és az igazságszolgáltatás addigi
rendszerét felszámolták, s a háború előtti időben világhódító terveket kovácsolgató diktátor lett,
az őrületig jutott. Először akkor csalódtam benne, amikor megszegte a müncheni egyezményt:
felismertem ugyanis, hogy ez ártott Németország megbecsülésének a világban. Ekkor azonban
még sikerült meggyőznie arról, hogy végül minden jóra fordul. 1942 táján kezdtem először
észrevenni, hogy az elmeháborodottság felé sodródik. Beszélgetés közben tekintete egyszerre
üressé vált s elkalandozott. Az ember kénytelen volt hátrapillantani, abban a hiszemben, hogy
talán odatekint... Ebben az időben kezdte nem meghallani azt, amiről nem óhajtott tudomást
venni. 1943-ban súlyos nézeteltérés volt köztünk: a feleségem látta, hogyan hurcolják el a
zsidókat otthonaikból, s mivel szókimondó idealista volt, megkérdezte a Führert, vajon tud-e
ezekről a helytelen akciókról? Hitler nem felelt. Én is feltettem néhány kérdést arra vonatkozóan,
hogy miképpen bánnak a deportált zsidókkal. Hitler olyan őrjöngő dühvel támadt rám, hogy azt
hittem, bizonyára letartóztatnak. Ettől kezdve kegyvesztett lettem.
A zárka ablakában beszűrődő alkonyi fény lassacskán kialudt, s alig láttuk egymást az
ajtónyíláson át behatoló gyér börtönvilágításban. A félhomályban, érezhető felindultsággal
folytatta, miközben hangja időnként elcsuklott a felindultságtól:
- Amikor a háború befejezése után napvilágra került valamennyi gonosztett, legrosszabb
sejtelmeim váltak valóra, s tudtam, hogy meg kell halnom. Azonban nem akartam gyáván
öngyilkosságot elkövetni. Nem próbáltam kivonni magamat a letartóztatás alól sem. Sőt: azt
javasoltam az amerikai hatóságoknak, hogy hívják össze az összes ifjúsági vezetőt
Buchenwaldba, újjánevelés céljából. Felajánlottam: kész vagyok minden következményt
elviselni vezeklésül a bűnökért, amelyeket vakságunkban elkövettünk. Azt reméltem, hogy ily
módon jóvátehetek valamicskét abból, amit elkövettem... - Hangja elcsuklott, csend borult a
zárkára.

SPEER
Hitler hadigépezetének magas, borzas szemöldökű hadianyaggyártási minisztere eleinte nem sok
figyelmet keltett. Később azonban kitűnt, hogy őszintébben és kevesebb hátsó gondolattal beszél
a náci rendszer bűneiről, mint bárki más.

Október 23. (Speer zárkájában)

Valamennyi vádlott közül Speer ítéli meg leginkább realisztikusan a helyzetet. Azt mondta, hogy
korábban sem táplált illúziókat saját sorsát illetően, így a vádirat nem rendítette meg túlságosan.
Elismeri, hogy az elkövetett bűnök iszonyatos mérete miatt történelmi szükségesség a bírósági
tárgyalás megtartása, amelyet általánosságban véve jó dolognak tart. Nem látja sok értelmét
annak, hogy túlságosan sok szót vesztegessen egyéni sorsára, habár saját bűnösségét legalább
annyira kétségbe vonja, mint a többiekét. Azt állítja, hogy fogalma sem volt a vádiratban
felsorolt bűncselekményekről, mert 1942-ben minden előzmény nélkül nevezték ki a
haditermelés főnökévé. Nem tudott többet a koncentrációs táborokról, mint amennyit a többi
miniszter a V-2 fegyverről tudott. Hitlerrel márciusban közölte, hogy a háború elveszett, és hogy
Németországot - tekintet nélkül az egyéni következményekre - meg kell menteni a
végpusztulástól. Hitler azt válaszolta, hogy amennyiben Németország nem tudja megnyerni a
háborút, akkor nem érdemli meg, hogy továbbra is fennmaradjon.
Speernek, az építészmérnöknek, úgy látszik, minden illúziója romba dőlt, amikor felismerte,
hogy Hitler egyszerűen a rombolás megszállottja volt, és nem német hazafi, aki más országok
lerombolásával is csak Németországot akarja naggyá tenni. A Harmadik Birodalom
megszületésétől eltelt idő során első ízben most, zárkájában tette vizsgálat tárgyává a náci
uralmat, s az általa kialakított értékrendszert - és most, elkésve jutott annak felismerésére, hogy
az egész rendszer gyökeréig rothadt volt. Elfogadta a vád jogosságát, amely az egész náci
vezetőségre kollektív felelősséget hárított „a szörnyű bűnökért”; elismerte: nem szolgálhat
mentségül az, hogy „csak parancsnak engedelmeskedtek”. Ezzel kezdettől fogva jelét adta a
katonai kaszt magatartásától gyökeresen különböző felfogásának.
Habár a tárgyalás megkezdése előtt nem sok mondanivalója volt, időnként hangot adott
Németország katonai vezetői iránt táplált véleményének. Egy ízben csendes keserűséggel
hangjában így szólt: - Hát igen... jól tudom, hogy hősiesen csengő beszédeket mondtak arról,
hogy a hazáért harcolni és meghalni kell... anélkül, hogy kockáztatták volna a saját nyakukat.
Most, amikor saját életük forog kockán, reszketnek, és mindenféle kifogást keresnek. Ilyenek
voltak hát a mi hőseink, akik a pusztulásba vezették Németországot!

KEITEL
Speer kijelentései főként a nagyhangú Göring ellen irányultak, de nem kevésbé vonatkoztak a
porosz militarizmus fő képviselőjére, Wilhelm Keitel tábornagyra is, aki jelenleg reszketve ült
zárkájában.
Keitel a porosz militarizmus hagyományain nevelkedett, ennek ellenére most, amikor zárkájában
kihallgatták, szinte alázatos módon viselkedett. A német Wehrmacht főparancsnokságának
vezérkari főnöke, akinek serege letiporta Európa legnagyobb részét, s csak egy világméretű
koalíció csapásai alatt omlott össze - akármelyik hadnagyocska előtt, aki zárkájába lépett,
hajlongott, siránkozott, s nem győzte hajtogatni, hogy valójában milyen jelentéktelen kisember ő.
Habár megfosztották katonai méltóságának jelvényeitől, még mindig „régi vágású”, jellegzetes
porosz katonatisztnek látszott - rangja és hatalma nélkül azonban annyi tartása sem volt, mint
egy gilisztának. Nyilvánvalóan soha nem is gondolt arra, hogy egy tábornagyot bűnvádi
felelősség terhelhet azokért a parancsokért, amelyeket kiadott vagy végrehajtott. Első
beszélgetéseink során ez a felfogása volt érezhető.

Október 26. (Keitel zárkájában)

Megkérdeztem Keitelt, hogyan vélekedik a vádról, most, hogy már alkalma volt alaposabban
áttanulmányozni a vádiratot. Keitel a vádiratnak azt a megállapítását emelte ki, amely leszögezte,
hogy a náci összeesküvés valamennyi tagja felelős az összes résztvevő cselekményeiért, s a
„parancsteljesítés” nem szolgálhat mentség gyanánt.
- Az ég szerelmére, hogyan vádolhatnak engem azzal, hogy agresszív háború kirobbantására
irányuló összeesküvésben vettem részt, amikor csupán a Führer elhatározásainak megvalósítója
voltam, semmi más? Mint a vezérkar főnökének nem volt hatásköröm, parancsnoki funkcióm,
egyáltalán. Semmi egyebet nem tehettem, mint azt, hogy továbbítottam parancsait a vezérkar
tagjaihoz, s gondoskodtam, hogy végre is hajtsák őket. Fogalmam sem volt szélesebb körű
terveiről, s világosan meg is mondta, hogy maradjak a szigorúan katonai dolgok mellett. Most
már látom, hogy valószínűleg mindegyik miniszterét és katonai vezető emberét arra szorította,
hogy csak a saját feladatkörével foglalkozzék: így kívánta elérni, hogy senki se láthassa át Hitler
terveit.
- Ma már egész sor dolgot megértek, amit annak idején nem voltam képes felfogni. Itt van
például a fegyveres erők főparancs-noki tisztségének betöltése 1940-ben. Amikor von Blomberg
tábornok lehetetlenné tette magát azzal a szerelmi históriával (kérem, kíméljen meg attól, hogy
felidézzem a részleteket), akkor Hitler megkért, javasoljak helyébe utódot. Göringet ajánlottam,
de Hitler azt felelte, hogy ő nem alkalmas a főparancsnoki tisztségre. Ezek után úgy döntött,
hogy ő maga lesz a főparancsnok. Akkoriban nem értettem meg, miért határozott így, mert úgy
vélekedtem, hogy éppen elég munkát ad neki az államügyek intézése. Azóta rájöttem azonban
arra, hogy olyan tervei voltak, amelyekbe nem akart senkit sem beavatni.
- A vádiratban felhozott dolgok borzalmasak; de, higgye el, kérem, nagyon sok keserves
pillanatot éltem meg, amikor láttam, hogy merre haladnak az események. De hát mit tehettem?
Mindössze három lehetőség állott előttem: a) a parancsteljesítés megtagadása, ami természetesen
egyértelmű volt a halállal, b) állásomról való lemondás, vagy c) öngyilkosság. Már három ízben
ott tartottam, hogy felajánlom lemondásomat, de Hitler félreérthetetlenül kijelentette: háború
idején a lemondást árulásnak tekinti. Mit tehettem mást?
- Ami a zsidóüldözést illeti, én mindössze annyit tehettem, hogy igyekeztem megvédeni a
hadsereget a zsidóellenes intézkedésektől. Amikor a nürnbergi törvények alapján a zsidókat
kezdték vagyonuktól és állampolgári jogaiktól megfosztani, a hadsereg moráljának megvédésére
hivatkozva követeltem, hogy a világháború kitüntetett veteránjait ne bocsássák el a hadsereg
kötelékéből, s ne fosszák meg rendfokozatuktól. Hitler beleegyezett. Az, ami a hadseregen kívül
történt, nem tartozott rám. Igaz - később hallottam, hogy a világháborúban kitüntetett katonákat
is meghurcolták; de hát mit tehettem?

November 7. (Keitel zárkájában)

Keitel kijelentette, hogy ma reggel „üde, mint a harmat”. Mielőtt nekiláttunk volna az
intelligenciatesztnek, leszedte az asztalt, szépen rendbe hozta a zárkáját, s néhány megjegyzést
tett a kihallgatásról, amelyen előzőleg részt vett. - Teljesen ostoba feltevés alapján faggattak -
mondta. - Azt kérdezték: „Vajon ellenvéleményt jelentett volna-e be a vezérkari főnökség ama
bizonyos ülésen, ha tudta volna, hogy a határozat háborút jelent?” Szó sem lehetett
„ellenvéleményről”. Hogyan mondhat egy tiszt ellent? Természetesen „nem”-mel kellett
felelnem a kérdésre. Egy katonatiszt nem állhat a Führer - saját főparancsnoka - elé, s nem
mondhatja azt, hogy ellenvéleménye van. Mi csak parancsokat kaptunk - és
engedelmeskedhettünk. Nos... tudom, ez nem érdekli önt, mert nem vesz részt a vizsgálatban, de
gondolom, talán pszichológiai szempontból érdekli. Egy amerikai nagyon nehezen értheti meg a
porosz fegyelem szabályait.
Közölte, hogy készen áll a vizsgálatra, s ekkor megkezdtük a teszteket. Segítőkészséget
tanúsított, s amikor jó teljesítményét megdicsértem, még inkább igyekezett. A teljesítmény
teszteknél céltudatosan igyekezett megoldani a feladatokat. A rajztesztnél például a használt
papírlapokat szép rendesen összerakta, a lerajzolt mintákat minden egyes rajz elkészítése után
félretette, helyet csinálva a következő feladat megoldásához. Egyre jobban értékelte a teszt
tárgyilagosságát, és kijelentette, hogy sokkal többet ér, mint az „ostoba értelmetlenség”, amit a
német pszichológusok végeztek a hadsereg vizsgálati laboratóriumaiban. - Odáig mentek, hogy
az én fiamat rosszul minősítették egy tisztjelölti vizsgálat során - egy sötét szobában végzett
ostobaság miatt s amiatt, hogy nem volt elég erős a hangja ahhoz, hogy beszédet tartson egy nem
létező közönség számára. Egyszerűen kidobtam ezt a marhaságot!
A teszt elvégzése után Keitel megint a katonatisztek és a politika viszonyára tért vissza. -
Véleményem szerint - mondta - a tengerésztisztek sokkal jobbak politikai téren a szárazföldi
hadsereg tisztjeinél, mert sokat utaznak. Elkerülnek Angliába, Valparaisóba és más helyekre - ily
módon megismerik más népek gondolkodásmódját, mi viszont nem jutunk hozzá. Súlyos hiba
volt részünkről, hogy hadseregünk tisztjeit a hazai környezetben töltött, provinciális katonaéletre
szorítottuk.

JODL
Jodl, a bajor tábornok, viselkedésében még Keitelnél is poroszabb-nak bizonyult. Eleinte nagyon
merev és szófukar volt, később azonban felülkerekedett benne a vágy, hogy véleményt
nyilvánítson a vádirat ügyében.

November 1. (Jodl zárkájában)

- A vádirat fejbe vágott. Elsősorban a benne foglalt vádak kilencven százalékáról fogalmam sem
volt. Azok a bűnök, amelyekről szó van benne, szörnyűek - ha igazak. Másodszor: érthetetlen
számomra, miért nem vették figyelembe azt, hogy a katona a parancsnak engedelmeskedni
köteles. Én egész életemben ennek a szabálynak a jegyében éltem. Harmadszor: a Keleten
elkövetett gonosztettekért most hirtelenjében ránk hárítják a felelősséget. De hát hogyan
vehetnek részt az oroszok egy olyan bírósági eljárásban, amelynek során a kelet-európai
népekkel szemben elkövetett barbár cselekményekért vonnak felelősségre bennünket? Ráadásul
a vádirat még azt is állítja, hogy meggazdagodtunk áldozataink kirablása révén. Ettől aztán
végleg elakad a szavam. Vádoljanak, ha úgy tetszik, azzal, hogy parancsot adtam a Hollandia,
Belgium, Norvégia, Lengyelország elleni hadjáratokra, de ne fogják rám, hogy bármelyik
akcióból akár csak egyetlen fillér hasznot is húztam volna. A magam részéről egyszerűen
elképedtem, amikor azt hallottam, hogy a pártfunkcionáriusok meggazdagodnak azáltal, hogy
győzelmeinket saját egyéni hasznukra kiaknázzák. Én tábornok voltam - tábornok és semmi más.
Beszélgetésünk később ismét a tömeggyilkosságokra terelődött. Kitárta a karját:
- Ezek a borzalmak - mondotta - teljességgel felfoghatatlanok számomra. Nem tudom
megérteni, milyen fenevadak lehettek ezeknek a táboroknak a vezetői, és hogyan követhették el
azokat a dolgokat!
- Németek voltak, természetesen - mondtam -, akik kétségkívül parancsokat hajtottak végre!
- Hát igen, németek... de... Mondja meg nekem őszintén, igaz hitére: hallott-e valaha arról, hogy
a németek ily vérszomjasak és kegyetlenek? Nem tudom megérteni. Nem német vonás ez, ázsiai.
- A német nép elfogadta az aktív antiszemitizmus megnyilvánulásait, például a nürnbergi
törvényeket és Streicher Stürmer-jét - jegyeztem meg.
- Biztosíthatom önt, hogy senki még csak nem is álmodott arról, hogy milyen lépésekre
készülnek. Nagyon sok ember utálta Streichert, a pornográf, szenzációhajhászó újságírót. Mint
tudja, Göring végül is félreállította. Az egyetlen dolog, amit az emberek maradéktalanul
elfogadtak, az a zsidóságnak a kommunizmussal való összekapcsolása volt - s ennek volt is
részbeni alapja a mi 1918. évi forradalmunk idején. De hát ki sejthette volna, hogy ilyen
következményei lesznek mindennek? Iszonyatos!
VON PAPEN
Von Papen maga volt a megtestesült udvariasság és jó modor -kivéve, ha valami kisebb-nagyobb
izgalom következtében kitűnt, hogy hetvenéves korára meglehetősen ingerlékeny.
Beszélgetéseink során elárulta: tökéletesen tisztában volt azzal, hogy Hitler hazug, és becsapja a
világot. Nem tudott elfogadható magyarázatot adni, hogy ennek ellenére miért vett részt továbbra
is Hitler kormányzatában.

Október 30. (Von Papen zárkájában)

A tesztek elvégzése után Hitlerről beszélgettünk.
- Nyilvánvalóan kóros hazudozó volt - mondta Papen. - Nem értem teljesen az egyéniségét. Azt
hiszem, hogy eleinte jót akart Németországnak, később azonban, az őt körülvevők - Himmler,
Göring, Ribbentrop stb. - tömjénezése közepette a józan megfontolásokat félredobva, csak
gonosz szándékaira hallgatott.
- Sokszor próbáltam meggyőzni arról, hogy zsidóellenes politikája helytelen. Az első időkben
mintha hallgatott volna rám, de később már nem volt rá hatásom. - Papen a továbbiakban
elmondotta, hogy a négy esztendő során, amit 1934-től 1938-ig Ausztriában töltött, hogyan vette
rá Hitlert a Goebbels által a salzburgi ünnepi játékok ellen tervezett bojkott megakadályozására.
(Goebbels azért akarta bojkottálni az ünnepi játékokat, mert rendezőjük, Reinhardt, zsidó volt.)
A náci politikában viselt saját szerepére vonatkozólag leszögezte: - Azzal természetesen tisztában
voltam, hogy Hitler a müncheni szerződést rosszhiszeműen szegte meg. De hát mit tehettem?
Távoztam volna az országból? Arra gondoltam, hogy talán valami jó is származhat abból, ha
maradok... Cselszövő ördögnek mondtak: ilyennek ábrázolt például a Cilinderes ördög című
könyv. Én azonban be tudom bizonyítani, hogy mindig a béke érdekében fáradoztam. Bízom az
amerikai igazságszolgáltatásban, és örülök annak, hogy a mostani tárgyalás során napfényre kell
kerülnie az igazságnak. Kevésbé fontos az, ami velem történik, én már életem vége felé járok. A
bíróságnak azonban magasabb rendű feladata van: a nemzetközi jogrend és az igazság
helyreállítása.

A PSZICHOLÓGIAI TESZTEK
A pszichológiai teszteket lényegileg még a tárgyalás megkezdése előtt sikerült elvégezni: a
vádlottakat ebben a szakaszban magánzárkában őrizték, s ezáltal a vizsgálati eredmények teljes
értékűeknek voltak tekinthetők. A különböző tesztek közül, amelyeket alkalmaztunk
(intelligenciateszt, a Rorschach-féle, valamint a tematikus appercepciós személyiségvizsgálatok),
legkönnyebben az intelligenciateszt ismertethető röviden, habár nem ez volt a legfontosabbik.
Az amerikai Wechsler-Bellevue-féle felnőttek részére szolgáló intelligenciateszt magam
kidolgozta német verzióját alkalmaztam: azokat a részeket, amelyeket a két kultúra közötti
különbségek befolyásolnak, kihagytam, illetve pótoltam (például a szókincsre és az általános
tájékozottságra vonatkozó részeket). A teszt a következő elemekből állott:
A) Az emlékezőtehetség és a fogalmak alkalmazásának vizsgálata (szóbeli tesztek):
1. Növekvő hosszúságú számsorok megjegyzése.
2. Fokozatosan nehezebbé váló számtani feladatok.
3. Ítélőképességre vonatkozó kérdések.
4. Hasonló hangzású szavak jelentésének fogalmi tisztázása.
B) A megfigyelőképesség és az appercepció, valamint a motorikus idegrendszer
együttműködésének vizsgálata:
 5. Helyettesítési teszt (különböző szimbólumok számokkal való helyettesítése).
6. Tárgyak összerakása (a gyerekjáték mintájára, amelynél egy színes ábrát darabjaiból kell
összerakni).
7. Előrajzolt minták színes kockákból való kirakása.
8. Képek hiányzó részeinek felismerése.
Az említett tesztekből megfelelő standardsorozatot dolgoztak ki felnőttek számára, amelynek
révén kellőképpen minősíthetők a magasabb fokú intellektuális, valamint az ezekkel rendszerint
együtt járó egyéb képességek is. Az értelmi teszteket a Wechsler-Bellevue-rendszer alapján
számítottuk, amely (a Stanford-Binet-módszertől eltérően) figyelembe veszi az általános értelmi
színvonal csökkenését az öregedés során, s nem tételezi fel az értelmi képességek állandó és
változatlan színvonalát az egész felnőttkor tartama alatt. Ilyen módon helyesebb összehasonlítási
alap kínálkozott a rendkívül eltérő életkorú emberek értelmi színvonala között. Meg kell
jegyeznünk, hogy az olyan idős személyek, mint Papen, Raeder, Schacht vagy Streicher, az alább
közöltnél 15-20 ponttal alacsonyabb eredményt értek el az intelligenciateszt során; a listán
elfoglalt helyük pontosan kifejezésre juttatja azonban saját korcsoportjukban elért relatív
szintjüket.
Hjalmar Schacht: 143 pont
Arthur Seyss-Inquart: 141 pont
Hermann Göring: 138 pont
Karl Dönitz: 138 pont
Franz von Papen: 134 pont
Erich Raeder: 134 pont
Dr. Hans Frank: 130 pont
Hans Fritzsche: 130 pont
Baldur von Schirach: 130 pont
Joachim von Ribbentrop: 129 pont
Wilhelm Keitel: 129 pont
Albert Speer: 128 pont
Alfred Jodl: 127 pont
Alfred Rosenberg: 127 pont
Constantin von Neurath: 125 pont
Walter Funk: 124 pont
Wilhelm Frick: 124 pont
Rudolf Hess (becslés): 120 pont
Fritz Sauckel: 118 pont
Ernst Kaltenbrunner: 113 pont
Julius Streicher: 106 pont
Streicher kivételével az intelligenciatesztek azt mutatják, hogy a náci vezetők értelmi színvonala
meghaladta az átlagos (90-110) színvonalat, ami egyébként csak újólag megerősíti azt a
tapasztalatot, hogy az emberi tevékenység minden területén - legyen az politikai, ipar, katonaság
vagy bűnözés - a legtöbb sikert elérő személyek többnyire az átlagnál magasabb értelmi
színvonalat képviselnek. Figyelembe kell venni azonban, hogy az intelligenciateszt csupán az
illető személy mechanikus értelmi teljesítőképességét jelzi, és nem foglalkozik az egyén
jellemével, erkölcsi felfogásával, nem veszi tekintetbe az egyéb szempontokat sem, amelyek
súlyosan esnek a latba a személyiség értékelésénél. Egy ember jellemét teljes valójában
mindenekelőtt az általa alkotott értékítéletek világítják meg, valamint a tettei mögött rejlő
alapvető indítékok. A „kivetítő teszt”-ek, mint például a tintafoltteszt, adnak némi támpontot a
vizsgált személy reagálási mechanizmusát illetően, azonban egy ember jellemének,
egyéniségének beható vizsgálata hosszú ideig tartó, alapos megfigyelést igényel, amelynek során
értékítéletei és cselekvéseinek rugói is feltárhatók.
Mindezen felül kétségtelen az is, hogy egy olyan, széles körű következményekkel járó és
katasztrofális hatású társadalmi mozgalmat, mint a nácizmus, nem lehet csupán vezetőinek
egyéni jellemvonásain keresztül elemezni és megérteni. Amennyiben a pszichológus reális
módon akarja megközelíteni a problémát, a személyeket társadalmi és történelmi környezetükkel
való kölcsönhatásukban kell vizsgálnia. A nürnbergi per a lehető legjobb alkalmat kínálta egy
effajta tanulmányhoz. Minden tesztnél leleplezőbbeknek bizonyultak azok a feljegyzések,
amelyek a náci vezetőkkel folytatott beszélgetésekről s különféle reagálásaikról készültek egy év
alatt, amíg a bíróság elkövetett tetteikért jogilag felelősségre vonta őket, ezalatt az emberiség
pszichológiai szempontból megvizsgálta és elmarasztalta a nácik egész értékrendszerét. Ezért
most a történelmi és pszichológiai feljegyzések együttesével - a Naplóval folytatjuk.

NAPLÓ A TÁRGYALÁSRÓL
1945-1946

1. A VÁD KÉPVISELŐJE MEGNYITJA A TÁRGYALÁST

November 20.

A VÁDIRAT FELOLVASÁSA
Délelőtti ülés: Jegyzőkönyvbe vétel céljából felolvasták a náci bűnök borzalmas listáját. A
vádiratból: „Első pont: A Közös akcióterv - illetve Összeesküvés: ...a Németország feletti totális
hatalom megszerzésére... a náci hatalom felhasználása idegen országok elleni agressziókra...
Második pont: Bűncselekmények a béke ellen... nemzetközi szerződések, egyezmények és
biztosítékok megsértése...” (A vádlottak közt uralkodó feszültség enyhült, amikor rájöttek, hogy
a megnyitó ülés során csupán a vádiratot ismertetik, amelyet korábban már olvastak. Csendben
ültek, lankadó érdeklődéssel, miközben egyesek közülük a különböző nyelvű fordításokra
kapcsolták át fejhallgatóikat, mások körbebámészkodtak a teremben, szemügyre véve a bírákat,
az ügyészeket, az újságírókat, a hallgatóság tagjait.)
Déli szünetben: Általános megenyhülés: a vádlottak letartóztatásuk óta most találkoztak először;
első ízben szorítottak kezet, beszélgettek (néhányan most találkoztak először életükben).
Magában a tárgyalóteremben ebédeltek, miután a helyiség kiürült. A megenyhült feszültség
jegyében élénken társalogtak a legkülönbözőbb témákról - világpolitikai kérdésektől az elemi,
fizikai szükségletekig.
Ribbentrop Hess-szel vitatkozott, de sehová sem tudtak kilyukadni, mert Hess egyáltalán nem
emlékezik a vádiratban említett világeseményekre. Ribbentrop ezek után hozzám fordulva
jegyezte meg: - Miért ez a sok hűhó a szerződések megszegése miatt? Olvasta-e valaha a Brit
Birodalom történetét? Nos hát, a britek története hemzseg a szerződésszegésektől, a kisebbségek
elnyomásától, a tömeggyilkosságoktól, az agresszív háborúktól és hasonló dolgoktól.
Megkérdeztem tőle, hogy vajon a múlt bűneit fogadjuk-e el a nemzetközi jog normái gyanánt?
- No... nem... De úgy gondolom, hogy amíg az atombomba túlságosan veszélyessé teszi a
háborút, a nemzetek mindenképpen békés úton fogják megoldani a vitás kérdéseket a jövőben.
Hess hegyezni kezdte a fülét.
- Atombomba? Mi az?
- Az atomhasításból származó bomba - próbálta megmagyarázni Ribbentrop.
- És az mit jelent?
Ribbentrop ismét belekezdett az atombomba magyarázatába, majd megkérdezte Hesst, hogy
tényleg nem emlékszik-e semmire abból, amiről ma beszéltünk?
Miközben figyeltem, hogyan fogyasztják ebédjüket, többen megjegyezték, hogy javul az
élelmezés minősége. - Azt hiszem, hogy azon a napon, amikor felakasztanak bennünket,
marhasültet kapunk - mondta Schirach torz mosollyal.
Streicher egyedül ült; a többiek még mindig levegőnek nézték. Amikor mellette haladtam el,
felállott, hogy magára vonja a figyelmemet.
- Tudja-e, doktor úr- szólított meg, igyekezve kellemessé formálni szavait -, hogy pontosan
ebben a helyiségben egyszer már elítéltek engem?
- Valóban? Hát hányszor ítélték már el életében?
- Ó... tizenkét vagy tizenhárom ízben. Számtalanszor álltam bíróság előtt. De ez már régi
história...
Kevéssel ezután megint Ribbentrop állított meg. - Meg fogja látni... néhány év után a világ
jogászai el fogják ítélni ezt a tárgyalást. Nem lehet bírósági eljárást lefolytatni megfelelő
törvények híján. Emellett egyáltalán nem szép dolog, hogy németeket más németekkel
mocskoltatnak be, ami ennek a tárgyalásnak a folyamán meg fog történni. Egyáltalán nem tesz
majd jó benyomást ez, jegyezze meg a szavamat!
Az ezredes jelezte, hogy küldjem vissza a vádlottakat a tárgyalóterem elkerített részébe. Amikor
Schirach elhaladt mellettem, így szólt:
- Rossz nap ez... nem az önök számára, hanem a mi részünkre!
A délutáni tárgyalás: Folytatták a vádirat felolvasását:
„Harmadik pont: Háborús bűnök... a polgári lakosság... és hadifoglyok elleni gyilkosságok,
gonosztettek... Deportálások kényszermunkára... Túszok meggyilkolása...
Negyedik pont: az emberiség elleni bűntettek: ...gyilkosságok, népirtás, rabszolgasorsra vetés...
Politikai és faji alapon való üldözés...”
Miután a vádirat negyedik pontjában foglalt vádak ismertetése is megtörtént, felolvasták az
egyes vádlottak és szervezetek elleni vádakat.
(Ribbentropot szédüléssel és fülzúgással járó rosszullét fogta el, s ki kellett vezetni a
tárgyalóteremből. Később Göring azt mondta nekem, most már egészen biztos abban, hogy Hess
valóban őrült, mert az ülés során azt mondta neki: „Meglátja, ez az egész lázálom szét fog
oszlani, s egy hónapon belül ő (ti. Göring) Németország führerje lesz.”

November 21.

JACKSON ÜGYÉSZ MEGNYITÓBESZÉDE

Délelőtti ülés: A vádlottak mindannyian tagadták bűnösségüket; néhányan azzal a megszorító
kitétellel egészítették ki nyilatkozatukat, hogy „...a vádirat értelmében”.
Ezután Jackson bíró tartotta meg perindító beszédét, a vád képviselői nevében. Ismertette a náci
párt hatalomra jutását az S A-rohamosztagok terrorlegényei segítségével, akik „terrorizálták és
elhallgattatták a demokratikus ellenzéket, s tartós együttműködést tudtak létrehozni a politikai
opportunistákkal, militaristákkal, nagyiparosokkal, monarchistákkal és a politikai reakció
képviselőivel. Egy hónappal Hitler hatalomra jutása után, a Birodalmi Gyűlés palotájának
felgyújtását ürügynek használták fel ahhoz, hogy Hindenburggal felfüggesztessék a weimari
alkotmány legfontosabb biztosítékait, és diktátori hatalmat juttassanak Hitlernek. Néhány hónap
leforgása alatt a szakszervezeteket feloszlatták, és Robert Ley teljhatalmú diktátor lett
munkaügyi téren. A nácik keresztényellenes ideológiájukat az egyházak - elsősorban a katolikus
egyház - üldözésével valósították meg, a Szentszékkel kötött konkordátum ellenére. Niemöller
lelkészt koncentrációs táborba vetették, hogy letörjék az evangélikus egyházon belül mutatkozó
ellenzéket.
Ebédszünetben: A beszélgetés fő témája a kereszténység ellen elkövetett náci bűnök kérdése volt
a vádlottak között.
- „Bűnök a kereszténység ellen! - jegyezte meg Rosenberg cinikus hangon. - Foglalkoztak-e
önök valaha azzal, hogy mit követtek el az oroszok a kereszténységgel szemben?”
Megkérdeztem Ribbentroptól, hogy nyilatkozata, amelyben elismerte, hogy tudott az
egyházellenes náci hajszáról, de nem tehetett semmit ellene, megfelelt-e az idézett szövegnek.
- Igen - mondta -, figyelmeztettem őket, hogy ennek rossz hatása lesz. A Vatikán több ízben
tiltakozott, de Hitler végül is figyelmen kívül hagyta a tiltakozásokat. Semmit sem lehetett tenni
ebben az ügyben.
- De hát jogunk volt hozzá! - csattant fel Göring, teli szájjal. - Szuverén állam voltunk, a dolog
csak miránk tartozott.
Később hallották, amint Göring így szólt Funkhoz:
- Ne aggódjék, maga csak parancsokat kapott tőlem. Vállalom a teljes felelősséget a négyéves
tervért. - Funk az alázatos hála mosolyával nyugtázta Göring szavait.
Délutáni tárgyalás: Jackson bíró ismertette a zsidók elleni bűncselekményeket. „A nácik óriási
számban agyalták ki és hajtották végre a legiszonyatosabb bűncselekményeket. A gettó kegyetlen
elnyomó rendszabályaik kísérleti laboratóriuma volt. Elsőnek a zsidóvagyont kobozták el, de a
kör később mindinkább bővült, s hasonló módon jártak el antifasiszta németekkel, valamint
lengyelekkel, csehekkel, franciákkal és belgákkal is. A zsidók tömeges lemészárlása biztosította a
»kellő gyakorlatot« a nácik számára, hogy hasonló módon járjanak el lengyelekkel, szerbekkel,
görögökkel is. A sors, amelyet a zsidóknak juttattak osztályrészül, egyszersmind állandó
fenyegetést is jelentett Európa lakosságának valamennyi olyan rétege számára, amely ellenzéki
magatartást tanúsított, vagy elégedetlenségének adott hangot: a pacifisták, a konzervatívok, a
kommunisták, katolikusok, protestánsok, a szocialisták terrorizálására is. Tényleges fenyegetés
volt minden ellenvélemény hordozójával szemben, s fenyegette minden nem náci életét. A
diszkriminációs politika, majd a gettók, a koncentrációs táborok, a tömeggyilkosságok révén a
náci uralom alá került Európa zsidóságának 60 százalékát elpusztították... A történelem nem
ismer olyan bűncselekményt, amelyet ehhez mérhető számú áldozattal szemben, s ehhez fogható,
tervszerű kegyetlenséggel hajtottak volna végre.” Jackson Streicher szavait idézte, aki
panaszkodott amiatt, hogy a kereszténység elvei hátráltatják a zsidókérdésnek a Führer által
szándékolt radikális megoldását Európában, s ugyanakkor helyeselte Hitler tömegpusztító
terveit. Hans Frank hasonló kijelentéseket tett naplójában és beszédeiben.
Jackson bíró a továbbiakban ismertette a tömeggyilkosságokra irányuló program megvalósítása
során végrehajtott egyes akciókat: az 1935-ben hozott hírhedt „nürnbergi törvényeket”, az 1938.
november 9-10. közötti - alaposan kitervelt - „spontán megmozdulás” lefolyását; az 1941-től
kezdődőleg a keleti területeken rendezett pogromokat és tömegkivégzéseket; a koncentrációs
táborokban végbement szadista kegyetlenkedéseket, kínzásokat, az emberek halálra éheztetését
és tömeges legyilkolását, nem is szólva az olyan „tudományos kísérletekről”, mint amelyek során
például férfiakat csaknem halálra fagyasztottak, majd meztelen cigány nők „állati melegével”
magukhoz térítették, s utána nemi közösülésre kényszerítették őket. „A náci elaljasodás itt érte el
mélypontját. Nem szívesen terhelem meg a bíróság jegyzőkönyveit ilyen borzalmas históriákkal,
de itt az a keserves feladat vár ránk, hogy bűnözők felett mondjunk ítéletet... A bizonyítási anyag
undorító lesz, s önök alighanem azt fogják mondani, hogy elraboltam az álmukat. Azonban ezek
a tények háborították fel a világot, s mozdítottak meg minden civilizált embert a náci
Németországgal szemben.”
A tárgyalás szünetében hallottam, amikor Schirach megkérdezte Göringtől: - Ki adott parancsot a
varsói gettó brutális felszámolására s hasonló intézkedésekre?
- Azt hiszem, Himmler - felelte Göring, feszengve. Schirach megcsóválta a fejét:
- Rettenetes! - mormolta, aztán keserű arccal dőlt hátra ülőhelyén.
- Ezek bizony iszonyú dolgok - mondtam, amikor Göring felém fordult.
- Igen, tudom - felelte, idegesen pillantgatva a tárgyalóterem felé. - A német népet
előreláthatólag örökre megbélyegzik majd e kegyetlenségek miatt. Azonban ezek a rémtettek
annyira hihetetlennek tűntek - még az a kevés eset is, amiről hallottunk -, hogy bennünket
könnyű volt meggyőzni arról: csak propagandacélból kiagyalt történetekről van szó. Himmler
saját, gondosan kiválogatott kóros idegzetű pribékjeivel hajtatta végre a dolgokat, s egyébként
valamennyiünk előtt titokban tartotta. Én azonban sohasem gyanúsítottam volna Himmlert
ilyesmivel. Egyáltalán nem tűnt gyilkostípusnak. Ön a pszichológus, önnek kell magyarázatot
találnia. Én nem tudok erre mit mondani.
Jackson bíró ezután a hadviselés kapcsán elkövetett bűncselekményeket ismertette: beszélt a
hadifoglyok és a túszok meggyilkolásáról, a megszállt országok műkincseinek elrablásáról, a
rabszolgamunka bevezetéséről, a halálra éheztetésekről, a polgári lakosság ellen „a felsőbbrendű
faj” ideológiája jegyében elkövetett háborús bűncselekményekről.
Végül, a bűnper erkölcsi és jogi szempontjait összegezve, kijelentette: „A bíróság előtt valójában
az emberi kultúra emel vádat. Valójában a társadalom még minden országban problémákkal
küzd, s fogyatékosságokkal terhelt. Senki sem állítja, hogy az Egyesült Államokban vagy a többi
országban nyoma sem lenne azoknak a tényezőknek, amelyek a német népet könnyen
megkaparintható áldozattá tették a náci összeesküvők hazugságai és fenyegetései számára. A vád
azonban rámutat az agressziók és bűnök borzalmas sorozatára, amelyeket ismertettem, a
pusztulásra, az anyagi erőforrások kiapadására, oly sok szépség és érték megsemmisítésére a
világban, s a pusztítás még sokkalta nagyobb lehetőségeire az eljövendő idők során... A vádlottak
csak akkor reménykedhetnek, ha feltételezik, hogy a nemzetközi jog nagymértékben lemaradt az
emberiség erkölcsi felfogásának fejlődése mögött, s az erkölcsi szempontból bűnösnek minősülő
magatartás a törvény értelmében ártatlannak mondható. Mi azonban szembeszállunk ezzel a
felfogással.”
ESTE A BÖRTÖNBEN
Fritzsche zárkájában: (A délutáni tárgyalás vége felé Fritzsche annyira sápadt volt, hogy Andrus
ezredes megkérdezte, nincs-e valami baja. Fritzsche azt felelte, hogy nincs.)
Amikor este felkerestem, fel-alá járkált cellájában; szemmel láthatóan a haragtól volt sápadt.
- Fel vagyok háborodva! - kiáltotta. - Elviselhetetlen ez a Szkülla és Kharübdisz közötti lebegés.
Egyfelől az agresszív háború kérdése - másrészt a szerencsétlen atrocitások ügye! Hogyan
merészelnek azzal vádolni bennünket, hogy előre kitervelt, gonosz szándékkal összeesküvést
szerveztünk, miközben azt kiáltoztuk: „Ébredj, Németország, pusztulj, zsidó!” Higgye el nekem,
hogy nem az életemért harcolok, egy fabatkát sem adok már érte. De kérem, ne használják ezt a
hatalmas jogi gépezetet merő propagandára! A vádakra - abban a formában, ahogyan itt
elhangzottak - azt feleltem, hogy „nem vagyok bűnös”. De hajlandó vagyok beismerni, hogy
hibákat követtem el, hogy a Himmler-féle gyil-kológépezet becsapott, és kelepcéjébe ejtett -
annak ellenére, hogy megpróbáltam utánanézni... Nem adok egy fityinget sem az életemért, de
hát ez borzasztó... kétségbeejtő.
- Azt akarja ezzel mondani, hogy kész volna meghalni a hibákért, amiket Németország
elkövetett, de nem bűnözőként, aki tudatosan tervelt ki és hajtott végre tömeggyilkosságokat?
- Igen... pontosan így gondolom. És ugyanígy vélekedik az egész német nép, amelyet az én
szerény személyem is jelképez. Valakinek természetesen felelnie kell. De tegyék lehetővé, hogy
megmagyarázhassuk álláspontunkat a világ előtt, hogy legalább ne kelljen a szégyen iszonyú
terhével vállunkon meghalnunk.
Biztosítottam, hogy bőségesen jut majd ideje álláspontjának kifejtésére. Meglepve és
megkönnyebbülve hallotta, hogy a vád ismertetése és a védelem előterjesztése között tárgyalási
szünetet tartanak, s mindenkinek megfelelő lehetőséget adnak, hogy előadja, amit akar.
Fritzschének az volt a benyomása, hogy „gőzhenger taktikát” akarnak alkalmazni; minden
felelősséget rájuk hárítani mint felbujtókra, aztán egyszerűen kivégzőosztag elé állítják őket,
szinte lehetőséget sem nyújtva arra, hogy előadják védelmüket. Biztosítottam afelől, hogy a
szövetséges országok közvéleménye nem engedné meg effajta módszerek alkalmazását, és hogy
sem a bírák, sem a vád képviselői nem óhajtanak ilyen eljárásért felelősséget vállalni a
közvéleménnyel és a történelemmel szemben. Őszintén megkönnyebbült. Azt gondolta, hogy
karácsonyig már ki is végzik őket.
Streicher zárkájában: Megkérdeztem Streichert - emberi érdeklődésből -, nincsenek-e rossz
érzései amiatt, hogy uszító propagandájával előkészítette a délutáni tárgyalás során ismertetett
emberhajszát és tömeggyilkosságokat.
- Nem készítettem elő semmi ilyesmit - tiltakozott. - Miért, nem történtek gyilkosságok 1919 és
1934 között is, ha már erről van szó? Mindent Himmler csinált. Én helytelenítem az emberölést.
Ezért nem tudtam megölni a feleségemet s utána magamat, amikor a háború végén Tirolban
időztünk. Akkor úgy döntöttem, hogy vállalom a keresztemet.
- De vajon miért kellett kinyomtatnia azt a tömérdek szexuális mocskolódást a zsidókról?
- Én... mocskolódást? - kérdezte tágra nyitott szemekkel. -De hát az mind benne foglaltatik a
Talmudban. A zsidók a körülmetélt faj tagjai. Nem követett-e el József fajgyalázást a fáraó
leányával? És mi az igazság Lót és a lányai körül? A Talmud tele van ilyen dolgokkal. Most
engem feszítenek keresztre - tette hozzá sokat sejtetően -, a bírák közt három zsidó van.
- Honnan veszi ezt?
- Én megismerem, hogy kiben milyen vér kering. Hárman közülük nagyon nyugtalanul
viselkednek, ha erősen rájuk nézek. Jól tudom én ezt: húsz esztendeig foglalkoztam faji
tanulmányokkal. A test felépítése utal a jellemre. Ebben a kérdésben én szaktekintély vagyok.
Himmler azt tartotta magáról, hogy ért hozzá - de semmit sem tudott valójában. Néger vér folyt
az ereiben!
- Valóban?
- Hát persze... - vigyorgott diadalmasan. - A fejformájáról és a hajáról láttam. Én felismerem,
hogy kiben milyen vér kering.
Habár Streicher látszólag normális volt, ezúttal első ízben támadt az a benyomásom, hogy
elvakult fanatizmusa már a paranoiával határos.

November 22.
Délelőtti tárgyalás: Wallis őrnagy arról beszélt, hogy Hitler és Goebbels, miután sikerrel
alkalmazta a propagandát „a tömegek megnyerésére”, a későbbiekben arra használta
propagandagépezetét, hogy a politikai akciókhoz és katonai agressziókhoz pszichológiailag
előkészítse a talajt. Az oktatást, a tájékoztatást és általában minden kulturális tevékenységet
ellenőrzésük alá vontak és megrendszabályoztak. Goebbels volt a hivatalos és a pártpropaganda
irányítója, Rosenberg volt a faji és ideológiai kérdések specialistája, Schirach pedig náci
eszmékkel fertőzte a német ifjúságot.
Ebédszünetben: Frank néhány társának elmondta, hogy felesége levelében panaszkodott: el
kellett küldenie a gyerekeket, hogy kenyeret kolduljanak. Hirtelen Rosenberg felé fordult:
- Mondd meg nekem, Rosenberg, szükség volt erre a pusztításra, nyomorúságra? Mi volt az
értelme az egész faji politikánknak, egyáltalán?
Rosenberg hallgatott; Frank, Fritzsche és von Schirach kétségbeesett megjegyzéseket tettek a
német nemzet összeomlásáról, s arra céloztak, hogy a faji politika az oka mindennek. Végül
Rosenberg is megszólalt:
- Mi természetesen nem gondoltunk arra, hogy végül olyan borzalmas következményekkel jár,
hogy tömeggyilkosságokba és háborúba torkollik. Én békés megoldást kerestem a faji
problémákra.

November 26.

AZ AGRESSZÍV HÁBORÚ TERVE

Délelőtti tárgyalás: Mr. Alderman felolvasta a végzetes „Hossbach-féle feljegyzést”, amely Hitler
egy titkos beszédének szövegét tartalmazta. A beszédben Hitler Göring, von Blomberg, von
Fritsch, Raeder és von Neurath előtt 1937. november 5-én körvonalazta agresszív terveit. A
tervezett agressziókkal kapcsolatos különféle lehetőségeket mérlegelve, Hitler (Hossbach
feljegyzése szerint) többi között a következőket mondotta:
- A német politikának részben számolnia kell két gyűlöletes ellenségével - Angliával és
Franciaországgal; ezek számára tűrhetetlen volna egy erős német kolosszus létezése Európa
közepén.
- Katonapolitikai helyzetünk javítása céljából, bármilyen háborús bonyodalom esetén, először
Csehszlovákiát és Ausztriát kell egyidejűleg meghódítanunk. Ezáltal mindennemű veszélyt
kiküszöbölhetünk, amely a szárnyak felől fenyegetne egy feltételezett nyugati előnyomulás
esetén... Mihelyt Csehszlovákiát meghódítottuk, s közös német-magyar határt hoztunk létre,
inkább számíthatunk Lengyelország semleges magatartására német-francia konfliktus esetén.
Lengyelországgal kötött egyezményeink csak addig hatályosak, amíg Németország hatalma
megingathatatlan...
A Führer személy szerint azt hiszi, hogy Anglia és valószínűleg Franciaország is alighanem már
csendben „leírták” Csehszlovákiát... Természetesen mindenesetre biztosítanunk kell határainkat a
Csehszlovákia és Ausztria elleni támadások lebonyolításának idején... Ha Németország arra
használja fel ezt a háborút, hogy megoldja a csehszlovák- és az osztrákkérdést, feltételezhető,
hogy Anglia, háborúban állván Olaszországgal, nem szánja rá magát Németország elleni
hadműveletekre... A Führer által adott felvilágosítások alapján Göring vezérezredes feltétlenül
szükségesnek tartotta spanyolországi katonai elkötelezettségünk csökkentését vagy
felszámolását.
Ebédszünetben: Sokan meglepetésüknek adtak kifejezést az erőpolitikáról megfogalmazott hitleri
elképzeléseket tartalmazó feljegyzés hallatára. Jodl kijelentette, hogy sejtelme sem volt róla
annak idején. Az irattal kapcsolatban jelenleg érdekesnek tartotta Olaszország jelentőségének
túlértékelését.
Seyss-Inquart ugyancsak arról beszélt, hogy sohasem értette, miért volt ilyen véleménye
Hitlernek Olaszországról. Ő a maga részéről az olaszokat mindig „kiskorúaknak” tartotta. A
Hossbach-féle feljegyzéssel kapcsolatban kijelentette: - Ha 1937-ben tudtam volna, hogy ilyen
kijelentéseket tett, kétszer is meggondoltam volna, hogy folytassam-e a játszmát.
Von Schirach szerint a feljegyzés „tömény politikai hülyeség”.
Frank azt mondta:
- Csak figyeljék meg, mit szól majd a német nép, ha elolvassa a feljegyzés szövegét, és tudomást
szerez arról, hogy milyen dilettáns módon pecsételte meg a Führer a nemzet sorsát.
Göringnek nem volt ínyére a beszélgetés, s félbe is szakította:
- Badarság az egész! És amikor az amerikaiak megszerezték Kaliforniát és Texast? Az is nyílt
agresszió volt: területszerzésre irányuló háború!
Ribbentrop, aki ezúttal feltűnően gondozatlan külsővel jelent meg a tárgyaláson, amikor
megkérdeztem tőle, hallott-e a német politikát körvonalazó beszédről, szomorúan fejét csóválta:
- Nem... Hitler sohasem szólt nekem róla. Megint csak azt mondhatom önnek, doktor úr, hogy -
amennyiben a szövetségesek csak egy icipici lehetőséget adtak volna számunkra a versailles-i
szerződés kérdésében, akkor soha nem is hallottak volna Hitlerről!
Fritzsche elismerte, hogy a Hossbach-féle feljegyzés más világításba helyezi az egész ügyet.
- Most már értem, hogy miért merült fel az összeesküvés vádja; meg kell változtatnom a váddal
kapcsolatos álláspontomat.
Délutáni tárgyalás: Mr. Alderman ismertette a gondosan kitervelt náci agresszió következő
szakaszát, miután Ausztriával és Csehszlovákiával végeztek. Hitler Schmundt nevű
segédtisztjének feljegyzése egy másik, 1939. május 23-án Göring, Keitel és Raeder jelenlétében
tartott titkos értekezletről, Hitler agresszív háborúra irányuló egyértelmű elhatározásáról
tanúskodik. A Le-bensraumról szóló fejtegetés után a feljegyzés a következőkben idézi Hitler
szavait: „A németek nemzeti-politikai egysége - bizonyos jelentéktelen kivételektől eltekintve -
megvalósult.” (Ennél a kitételnél Mr. Alderman megjegyezte: „Feltételezem, a kivételt a
koncentrációs táborokban levők alkották.”) ...„További eredményeket vérontás nélkül nem
érhetünk el... Ezért nem jöhet szóba, hogy megkíméljük Lengyelországot, s csak azt
határozhatjuk, hogy meg kell támadnunk Lengyelországot az első kedvező alkalommal...
Amennyiben szövetség állna fent Franciaország, Anglia és Oroszország között Németország,
Olaszország és Japán ellen, kénytelen volnék Angliát és Franciaországot megtámadni és néhány
megsemmisítő csapással sújtani... Belgium és Hollandia, ha tiltakozva is, de engedni fog a
nyomásnak...”
A háborús előkészületek végrehajtása után Hitler 1939. augusztus 22-én Berchtesgadenbe hívta
össze a katonai vezetőket, akik előtt kifejtette, hogy a háborúnak még az ő életében ki kell
robbannia, s ezért ő kész már most lesújtani. Egy másik okmány szövege szerint: „Olyan
indokokat fogok szolgáltatni a háború megkezdéséhez, mely propagandisztikusan megfelel, ne
törődjenek azzal, hogy plauzíbilis-e vagy sem. A győztest később úgysem kérdezi meg senki,
hogy igazat mondott-e vagy sem. Amikor háborút kezdünk és viselünk, nem a jog számít, hanem
a győzelem.”
A nap vége felé Frank egy írást adott át nekem, amelyben „apolitikus látomását” írta le, amelyet
a vádlottak padján látott, miközben az utóbb említett okmány felolvasását hallgatta. Frank
irománya így kezdődött: „Hitler 1939. augusztus 22-én”, majd a következőképpen folytatódott:
„A bírósággal szemközt ülünk. -A halottak menete némán vonul tova. - A sor végtelen: sápadtan,
szó nélkül özönlik az emberi nyomorúság folyama az örökkévalóság sárgásszürke
félhomályában. Mindnyájan... mindnyájan felkelnek, s vonulnak szünet nélkül, előttünk:
gomolygó ködbe burkolózva, lángoktól - az emberiség végvonaglásának lángjaitól - övezve
mennek mind tovább... sohase lesz vége ennek a menetnek... Azok az emberi lények, akiket a
háborúban szakítottak ki az életből, a Halál legiszonyúbb áldozatai: fiatalok és öregek, büszkék
és alázatosak, az őrjöngő gyűlölet, a pusztulás örvényében... Ott haladnak mind: lengyelek,
zsidók, németek, oroszok, amerikaiak, olaszok... valamennyi nép fiai, vérezve s tovatűnve. S egy
hang azt ordítja: »Ennek a háborúnak el kell jönnie, mert csak az én életemben jöhet el!« Ó, mit
szenvedhettél, míg ezt megengedted, Mindenható Isten.”

November 29.

A RÉMTETTEKRŐL SZÓLÓ FILM VETÍTÉSE

Délutáni tárgyalás: Göring, Ribbentrop és Hess jóízűen nevettek, amikor felolvasták annak a
telefonbeszélgetésnek a szövegét, amelyet Göring folytatott Ribbentroppal Hitler diadalmas
bécsi bevonulásának napján: a beszélgetés során Göring madárcsicser-géses vidám
népünnepélynek írta le a bevonulást. A vidámság azonban hirtelen elült, amikor Donovan
alezredes bejelentette, hogy bemutatják a dokumentumfilmet, amely abban az állapotban mutatja
be a náci táborokat, ahogyan az amerikai csapatok találták őket.
(Kelley és jómagam a vádlottak részére elkerített páholyszerű teremrész két végében foglaltunk
helyet, s onnan figyeltük magatartásukat a film vetítése alatt. A jegyzetekben, amelyeket egy-két
perces időközökben vetettem papírra, mialatt a film pergett, a következők olvashatók):
Schacht, amikor megkérem, hogy forduljon a vászon felé, tiltakozik azellen, hogy effajta film
megnézésére kényszerítik; összefonja karját, s elfordul - a nézőtér széksorai felé... (A film
elkezdődik.) Frank a bevezető résznél helyeslően bólint... Fritzsche (aki eddig még nem látta a
film egyetlen részletét sem) sápadt arccal, rémülten mered a vászonra, a képsor egy pajtában élve
elégetett foglyokat mutat... Keitel a homlokát törölgeti, leveszi füléről a hallgatót... Hess mélyen
ülő szeméből eszelős izzás csap ki, amint a filmet nézi: az alulról jövő fényben olyan az arca,
mint egy vámpíré... Keitel most megint a fülére teszi a hallgatót, s a szeme sarkából figyeli a
vásznon pergő jeleneteket... Von Neurath mélyen meggörnyed, nem néz a vászonra... Funk elfödi
a szemét, szinte magán kívül van, fejét rázza. Ribbentrop behunyja a szemét, majd másfelé néz.
Sauckel a szemét törölgeti... Frank nagyokat nyel, s a sírással küzd... Fritzsche összevont
szemöldökkel feszülten figyel: görcsösen markolja széke peremét, mint akit belső szenvedés
gyötör... Göring kényelmesen elterpeszkedik ülőhelyén, a korlátra könyököl, amely a vádlottakat
elválasztja a terem többi részétől. Általában nem néz a vászon felé, szemmel láthatóan
unatkozik... Funk alig hallhatóan mormol valamit... Streicher figyelmesen követi a film
eseményeit; mozdulatlanul ül, csak egyszer-egyszer fordítja el tekintetét. Funk most könnyezni
kezd, orrát fújja, szemét törölgeti, földre horgasztja a tekintetét... Frick a fejét rázza, amikor a
film a különféle „erőszakos halálnemeket” mutatja be. Frank magában motyogja:
„Szörnyűség!” ... Rosenberg nyugtalanul mozgolódik, a vászonra tekint, majd lehajtja a fejét, s
azt lesi, hogyan reagálnak a látottakra a többiek... Seyss-Inquart az egész vetítés alatt sztoikus
nyugalmat tanúsít... Speer szomorúnak látszik, nagyokat nyel... A védőügyvédek: „Az istenért...
Szörnyű!...” Raeder mozdulatlanul nézi a filmet... Von Papen kezével eltakarja a szemét, lehajtja
a fejét, még egyáltalán nem nézett a vászonra. Hess magából kikeltnek látszik... A film most a
táborokban talált hullahegyeket mutatja: von Schirach feszült, ziháló lélegzettel figyeli a filmet,
majd Sauckelnek mond valamit. Funk már leplezetlenül sír. Göring a párkányra könyököl,
szomorúnak látszik... Dönitz lehorgasztott fejjel ül, már nem nézi a filmet... Sauckel viszolyog,
amikor a buchenwaldi krematóriu-mot és az emberi bőrből készült lámpaernyőket mutatja a film.
Streicher megszólal: „Ezt nem hiszem el!” ... Göring köhög... az ügyvédek egymás közt
sugdolóznak... Most Dachau következik... Schacht még mindig nem nézi a filmet... Frank
lehajtja a fejét, s csak annyit mormol: „Iszonyú!” Rosenberg izeg-mozog: előrehajlik,
körültekinget, hátradől a székén, lehorgasztja a fejét. Fritzsche sápadt: az ajkát harapdálja, úgy
tűnik, hogy valóban szenved a látottak miatt... Dönitz kezébe temeti az arcát... Most már Keitel is
lehorgasztja a fejét... Ribbentrop felnéz, s a vászonra pillant, amikor egy brit katonatiszt kezd
beszélni: arról szól, hogy már 17 ezer holttestet temettetett el... Frank a körmét rágja... Frick
hitetlenkedve rázza a fejét, amikor egy orvosnő elmondja, miféle beavatkozásokat és kísérleteket
hajtottak végre a belseni tábor nőfoglyain. Amikor Kramer megjelenik a vásznon, Funk elcsukló
hangon mondja: „Mocskos disznó!” Ribbentrop összeszorított ajakkal, hunyorgó szemmel ül,
nem néz a vászonra... Funk keservesen sír, amikor a filmen meztelen női hullákat dobálnak egy
gödörbe... Keitel és Ribbentrop egy másodpercre felpillant, amikor a narrátor arról beszél, hogy
traktorokkal takarították el a hullákat. Megnézik a jelenetet, aztán ismét lehor-gasztják a
fejüket... Streicheren most látni először a nyugtalanság jeleit.
A film véget ér.
A vetítés után Hess megjegyezte:
- Nem hiszem el az egészet! - Göring odasúgta, hogy maradjon nyugton; hetykesége szinte
teljesen szétfoszlott. Streicher arról motyogott valamit, hogy „talán a legutolsó napokban...”,
amire Fritzsche dühösen felelte: „Milliókat... az utolsó napokban? Lehetetlen!” Egyébként
nyomasztó csend volt, miközben a vádlottak kivonultak a tárgyalóteremből.
ESTE A BÖRTÖNBEN
Nyomban ezután a cellákhoz mentünk, hogy egyenként beszéljünk a vádlottakkal, zárkáikban.
Elsőnek Fritzschét kerestük fel. Alighogy becsuktuk az ajtót magunk mögött, s szóltunk hozzá,
máris könnyekben tört ki, és keservesen zokogni kezdett:
- Nincs hatalom égen vagy földön, ami ezt a szégyent letörölhetné Németország arcáról! -
mondotta. - Nemzedékek egész sora, évszázadok sem lesznek elegendők hozzá! - Teste rázkódott
a sírástól, öklével verte a homlokát, alig jutott levegőhöz. Nehezen zihálva mondta: -
Bocsássanak meg, hogy elveszítettem az önuralmamat, de mialatt ott ültem, egy egész órán át
kellett uralkodnom magamon.
Megkérdeztük, nem kívánna-e altatót.
- Nem, kérem... mire volna jó? - felelte. - Gyávaság volna, ha kábítószerekkel akarnám kiiktatni
mindezt a tudatomból!
Von Schirach nyugodtabbnak látszott, de kijelentette:
- Nem értem, hogyan követhettek el németek ilyen dolgokat! Frick megpróbált indokokat
keresni:
- Talán a kapcsolatok felbomlása a legutóbbi hónapokban... a bombázások... a zűrzavar... nem
tudom. - Aztán elejtette a témát és megkérdezte: vajon sétálhatnak-e aznap?
Funk nyomott hangulatban volt. Könnyekre fakadt, amikor megkérdeztük, hogy hatott rá a film.
- Szörnyű... szörnyű... - ismételgette elcsukló hangon. Amikor megkérdeztük, nem kér-e altatót,
zokogva felelte: - Mi haszna volna? Ugyan mire volna jó?
Streicher elismerte, hogy a film „borzalmas” volt, azonban semmiféle érzelmi hatás nem volt
rajta észlelhető. Később megkérdezte, hogy az őrök nem viselkedhetnének-e csendesebben az
éjszakai órákban, hogy aludni tudjon...
Frankot nyomott és izgatott kedélyállapotban találtuk. Mihelyt a filmet említettük, sírni kezdett a
szégyentől és a dühtől. - Ha arra gondolok - mondta -, hogy mi úgy éltünk, mint a kiskirályok, s
hittünk ebben a fenevadban. Ne higgyen senkinek sem, ha azt állítja, hogy neki fogalma sem volt
a dologról! Mindenki sejtette, hogy valami iszonyatosan gonosz van ebben a rendszerben.
Éreztük ezt, ha nem is tudtuk az összes részleteket. Mert senki sem akarta tudni! Nagyon
kényelmes dolog volt jól élni a rendszer kegyéből, pazar életet teremteni a családunk számára, s
elhitetni magunkkal, hogy minden a legnagyobb rendben van. Maguk túlságosan jól bánnak
velünk - mondta, az asztalon levő, érintetlen ételek felé mutatva -, a maguk hadifogságba esett
katonái és a mi saját népünk fiai halálra éheztek a koncentrációs táborainkban. Isten legyen
irgalmas a lelkünkhöz!... Igen, doktor úr, teljesen igazam volt abban, amit önnek mondtam: Isten
akarta, hogy ez a tárgyalás végbemenjen. Próbáltam megértetni a többiekkel is, amikor együtt
voltunk, de most már túl vagyunk rajta... most már tudom, hogy mi a teendőm!
Az utolsó mondatnál hangja ünnepélyessé vált. Megkérdeztük, hogy nem akarna-e altatót. Fejét
rázta: - Köszönöm, nem kérek. Ha nem alszom, imádkozhatom. (Őszintesége kétségtelen volt.)
Seyss-Inquart elismerte: - Hát... ez hatott. De kibírom.
Dönitz - még mindig reszketve a látottaktól - félig angolul, félig németül ezt mondta:
- Hogyan vádolhatnak engem azzal, hogy ilyen dolgokról tudomásom volt? Azt kérdik tőlem,
hogy miért nem fordultam Himmlerhez és néztem utána a koncentrációs táborok ügyének. Hát ez
orcátlanság. Himmler egyszerűen kirúgott volna - amint én is kirúgtam volna, ha hozzám jön,
hogy a hadiflotta ügyében vizsgálódjék. Az Isten szerelméért: mi közöm volt nekem ehhez?
Tisztára a véletlennek köszönhető, hogy ilyen magas állásba kerültem, soha semmi közöm nem
volt a párthoz. Megkérdeztük Papent, miért nem nézte a filmet.
- Nem akartam látni Németország szégyenét - mondta beismerőn.
Sauckel idegei felmondták a szolgálatot: arca rángatózott, egész testében reszketett. Vadul
gesztikulálva, vérben forgó szemekkel kiáltozta: - Saját kezemmel fojtanám meg magamat, ha
úgy érezném, hogy a legcsekélyebb közöm is volt ezekhez a gyilkosságokhoz! Szégyenletes!
Gyalázat a mi számunkra, gyermekeinkre - és gyermekeink gyermekei számára!
Schacht izzott a méltatlankodástól:
- Hogyan mernek engem összeültetni ezekkel a gonosztevőkkel, és arra kényszeríteni, hogy
végignézzem a koncentrációs táborokban elkövetett gonosztettekről szóló filmet. Jól tudják,
hogy szemben álltam Hitlerrel, és végül magam is koncentrációs táborba kerültem.
Megbocsáthatatlan dolog ez!
Von Neurath fel volt dúlva, de nem volt különösebb mondanivalója. Csak arra utalt, hogy nem
volt részese a hatalomnak, amikor mindez történt.
Raeder azt mondta, hogy ezt megelőzően jóformán nem is hallott a koncentrációs táborokról.
Három táborról tudott, azon a réven, hogy barátait próbálta kiszabadítani belőlük.
Jodl nyugodt volt, de szemmel láthatóan megrendült.
- Felháborító. Higgye el, kérem, hogy azért a legszégyenlete-sebb, mert oly sok fiatal lépett be a
pártba idealizmusból!
Keitel, miután védőügyvédjével folytatott megbeszéléséről cellájába visszatért, éppen evett. Úgy
tűnt, már el is felejtette a filmet, de amikor megemlítettük, abbahagyta az evést, és félig telt
szájjal így szólt:
- Borzalmas! Amikor ezeket a dolgokat látom, szégyellem, hogy német vagyok. De hát a
mocskos SS-disznók követték el!
Ha tudtam volna róla, azt mondtam volna a fiamnak: - Inkább agyonlőlek, de nem engedem,
hogy belépj az SS-be. Csakhogy nem tudtam róla. Ezentúl soha többé nem leszek képes az
emberek szemébe nézni! Hess zavartnak látszott, egyre csak azt hajtogatta:
- Nem értem... nem értem.
Ribbentrop keze szemmel láthatóan reszketett, teljesen feldúlt-nak látszott.
- Maga Hitler sem tudott volna egy ilyen filmet végignézni -mondta végül. - Nem értem... Még
azt sem tudom elhinni, hogy Himmler ilyesmire adott volna parancsot. Nem értem.
Rosenberg a szokottnál is idegesebb volt.
- Borzalmas dolog ez - mondta -, még akkor is, ha az oroszok is véghezvittek hasonló dolgokat.
Iszonyatos... iszonyatos... iszonyatos...
Utaltam arra, hogy személy szerint felelősség terheli a náci Rassenpolitik (faji politika)
megfogalmazásáért.
- Hát kérem... ezt nem lehet a faji politika alapján magyarázni - mondta védekezően -, hiszen
igen sok németet is meggyilkoltak. Ez csak gyengíti a védelmünk esélyeit.
Ami Göringet illeti, őt szemmel láthatóan az zavarta, hogy a látottak kedvezőtlenül befolyásolták
a bíróság előtti szereplését.
- Egészen jól telt a délután, amíg nem kezdték meg azt a filmbemutatót - mondta. - Amikor az
osztrák ügyre vonatkozó telefonbeszélgetésemet olvasták fel, mindenki velem nevetett. De aztán
az a borzasztó film következett, és mindent elrontott.

November 30.

LAHOUSEN TANÚVALLOMÁSA ÉS HESS EMLÉKEZŐTEHETSÉGE

Délelőtti tárgyalás: Lahousen tábornok, az Abwehr (kémelhárítás) legmagasabb rangú élő tisztje
tett ma tanúvallomást, alaposan megizzasztva Ribbentropot, Keitelt, Jodlt és másokat. (A bíróság
előtti megjelenése és tanúvallomása láthatóan meglepte az összes vádlottakat, akik ezúttal
szereztek első ízben tudomást arról, hogy az Abwehren belül ellenállási tevékenység is folyt, és
most hallották először egy saját tábornokuk szájából Hitler agresszív háborúinak
megbélyegzését.) Amen ezredes kérdéseire válaszolva Lahousen tábornok beszámolt a
részvételéről a német kémelhárításban folyt földalatti mozgalomban, amelyet főnöke, Canaris
tengernagy vezetett. Céljuk az volt, hogy - amennyiben lehetséges - megakadályozzák Hitler
agresszív háborúk kirobbantására irányuló terveinek megvalósítását, s ha ez a tervük nem
sikerül, megakadályozzák a háború végső sikerét, illetve hogy végezzenek Hitlerrel. A
továbbiakban ismertette Göring, Keitel és Jodl szerepét a Varsó bombázására, a lengyel
értelmiség, a nemesi osztály, a papság, a zsidóság kiirtására irányuló terveknek Hitlerrel együtt
történt kidolgozásában. Himmler, abból a célból, hogy megfelelő „incidenst” provokáljon
Lengyelország megtámadásához, lengyel egyenruhákat szerzett; koncentrációs táborok foglyait
öltöztette be ezekbe az egyenruhákba, majd agyonlövette a szerencsétleneket a gleiwitzi
rádióállomás elleni „támadás” során - amit ezen a módon lengyel agressziónak tüntetett fel.
Ebédszünetben: Göring tajtékzott a dühtől: - Az áruló! Ez a fickó egyike azoknak, akikről
megfeledkeztünk július 20-án. Hitlernek igaza volt: az Abwehr árulók bandája volt! Nos hát: mit
szólnak hozzá: nem csoda, hogy elveszítettük a háborút, hiszen saját kémelhárításunk az ellenség
zsoldjában állott! - Göring meglehetősen hangosan beszélt, szavait félig-meddig hozzám intézte,
de nyilvánvalóan a „pártvonalat” akarta közölni a Lahou-sen-féle tanúvallomás tekintetében.
- A vélemények különbözhetnek e tárgyban - mondtam -, szerintem azonban az egyetlen szóba
jöhető kérdés itt az, hogy tanúvallomása megfelelt-e a valóságnak, vagy nem?
- Mit ér egy áruló vallomása? Azon kellett volna fáradoznia, hogy pontos jelentéseket
szolgáltasson nekem a bombázásaink eredményéről, ahelyett hogy a háborús erőfeszítéseinket
szabotálja! Most már értem, miért nem számíthattam soha arra, hogy megbízható adatokat kapjak
tőle. Csak figyelje, amikor majd felteszek neki egyetlen kérdést: - Miért nem mondott le az
állásáról, ha az volt a meggyőződése, hogy a német győzelem tragikus következményekkel
járna? Csak várja meg, amíg alkalmam lesz, hogy megkérdezzem!
Jodl sokkal filozofikusabb módon fogta fel a dolgot.
- Ha ez volt a meggyőződése - rendben van. De ha így állt a helyzet, akkor valamiképpen
nyilatkoznia kellett volna, nem pedig elárulnia tiszti becsületét. Tudom: tőlem is mindig azt
kérdezik, mit tettem volna, ha tudtam volna Hitler terveiről. Én szóltam volna valamit, de nem
cselekedtem volna becstelenül.
- Én úgy látom - mondtam -, hogy lelkiismerete ütközött össze a kötelességtudással, és ez az
ember lelkiismeretének parancsát követte.
- De hát... ilyen dolgokat nem lehet megtenni. Egy katonatiszt vagy teljesíti a parancsot - vagy
lemond.
Keitel egyetértett Jodllal, őt azonban szemmel láthatóan nagyon felkavarta a súlyos
tanúvallomás.
- Az az ember előre elkészített szöveget olvasott fel! Közölni fogom ezt az ügyvédemmel!
Azt feleltem, hogy nem hiszem, hogy bármiféle előre megfogalmazott szöveget olvasott volna
fel Lahousen - s különben is, a tanúvallomás igaz volta a fő kérdés. Ekkor megint visszatért „a
tiszti becsület” kérdésére, de nem mondott semmi érdemlegeset.
Később alkalmam volt Lahousennel beszélni, s ő megjegyezte:
- Most beszélnek becsületről - miután milliókat gyilkoltak meg! Kétségtelenül roppant
kellemetlen lehet számukra, hogy van valaki, aki a bíróság elé tud állni, s az arcukba tudja vágni
ezeket a kényelmetlen igazságokat. Azok nevében kellett beszélnem, akiket meggyilkoltak: én
vagyok az egyetlen közülük, aki életben maradt!
Délutáni tárgyalás: A délutáni tárgyalás során Lahousen ismét a bíróság elé állt - s ezúttal a feltett
kérdésekre válaszolt, drámai erővel. Elmondta, hogyan adták ki és hajtották végre az
Oroszország elleni háború során a kommunisták és a zsidók meggyilkolására szóló parancsokat.
Beletartozott ebbe a hadifoglyok és polgári személyek kivégzése is, az SS, a Gestapo és speciális
alakulatok által. A foglyokkal szemben alkalmazott kegyetlen bánásmód következtében
járványok léptek fel, az emberek éhen haltak, kannibalizmus jelentkezett. Keitelhez panaszok
érkeztek a hadifogolytáborokban uralkodó állapotok miatt, de a kivégzések Himmler RSHA-
jának hatáskörébe tartoztak, amelynek főnöke Kaltenbrunner volt. Egy másik, kisebb incidens
abból származott, hogy Keitel Hitler kívánságára parancsot adott: fogják el és öljék meg Giraud-
t, az elmenekült francia tábornokot. Lahousen és Canaris szabotálták a parancs végrehajtását, és
csak nagy nehezen úszták meg ép bőrrel az ügyet oly módon, hogy saját személyük leplezésére
ügyes csellel kihasználták a Heydrich megöletését követő zűrzavart.
(A délutáni tárgyalás szünetében Ribbentrop néhány kérdést adott át ügyvédjének, az utóbbi
azonban kijelentette:
- Ne tegyünk fel olyan sok kérdést, csak visszavágja az arcunkba, és még több terhelő adatot hoz
fel!
- Jó... hát akkor hagyjon ki mindent, amit hátrányosnak vél! -felelte Ribbentrop idegesen.)
A délutáni ülés kezdetén a bíróság zárt tárgyalást rendelt el, hogy ennek keretében vizsgálja meg,
vajon Hess képes-e ellátni saját védelmét? Miközben a többi vádlott kivonult a tárgyalóteremből,
beszélgetést kezdtem Hess-szel. Közöltem vele, hogy véleményem szerint a bíróság
alkalmatlannak fogja minősíteni arra, hogy ellássa saját védelmét, s hogy ennek következtében
valószínűleg már nem jelenik meg többé a tárgyaláson. Én azonban - tettem hozzá - időről időre
felkeresem majd zárkájában. Meglehetősen felindult a hallottakra, és azt felelte, hogy véleménye
szerint alkalmas arra, hogy védekezzék a bíróság előtt.
Hess védőügyvédje, dr. Rorscheidt azzal kezdett érvelni a bíróság előtt, hogy Hess amnéziája -
emlékezethiánya - miatt nem alkalmas arra, hogy ellássa védelmét. Hess ekkor hirtelen néhány
sort vetett papírra, és az írást átadta az őrnek azzal, hogy továbbítsa védőügyvédjéhez. Az
ügyvéd nem vette figyelembe az írásbeli üzenetet. A vád azzal érvelt, hogy Hess
megfelelőképpen tud védekezni, mert az elmeorvosok nem találták elmebetegnek. Körülbelül
másfél órával ezután Hess bombarobbanásszerű meglepetést keltett a tárgyaláson azzal a
bejelentéssel, hogy „Emlékezőtehetségem megint rendben van. Csupán taktikai okokból
színleltem az emlékezethiányt. Valójában csak koncentrációs képességem csökkent némileg... A
védőügyvédemmel folytatott megbeszéléseim során eddig úgy viselkedtem, mintha fennállana az
emlékezethiány - így hát ügyvédem jóhiszeműen járt el, amikor azt állította a bíróság előtt, hogy
elvesztettem az emlékezetemet.” A bíróság teljes zűrzavar közepette napolta el ülését.
Amikor később találkoztam az előcsarnokban dr. Rorscheidttal, az ügyvéd mérhetetlen zavarban
volt: nem tudta, hogy ügyfele valójában mikor blöffölt: korábban-e, vagy most, a bíróság előtt?
Később, amikor Kelley, majd én is felkerestük zárkájában Hesst, úgy találtuk, hogy
emlékezőtehetsége teljesen rendben van. Kielégítő válaszokat tudott adni minden kérdésre,
amely bebörtönzésére, Angliába történt menekülésére, a pártban betöltött szerepére vagy
éppenséggel ifjúkorára vonatkozott.

December 1.
A tárgyalás megkezdése előtt Kelleyvel együtt felkerestünk néhány foglyot zárkájában, hogy
tájékoztassuk őket Hess emlékezőtehetségének váratlan visszatértéről. Göring eleinte
hitetlenkedett, de aztán harsogott örömében: nagyszerű csínynek tekintette a dolgot, amelyet
Hess a bíróság és az elmeszakértők rovására követett el. Persze, azt sem tarthatta kizártnak, hogy
Hess valóban visszanyerte emlékezőtehetségét - mindenesetre szeretett volna ott lenni, hogy
végigélvezhesse a jelenetet, s láthassa, milyen arcot vágnak a bírák és az ügyészek. Von Schirach
szeme kidülledt a meglepetéstől; majd így szólt:
- Hát... Szóval... ez a pszichológia tudományának teljes csőd-
je!
- Várja meg a végét - mondtuk neki -, senki sem tudhatja, milyen meglepetéseket okoz Hess
hisztériája a későbbiekben!
Ribbentrop teljesen kikelt magából:
- Azt akarja mondani, hogy Rudolf Hess... a mi Hessünk? Hihetetlen!
Göring a tárgyalóteremben - a vádlottak padján - megkérdezte Hesstől, hogy tényleg színlelt-e,
és vajon emlékezik-e Angliába való repülésének részleteire? Hess szemmel látható élvezettel
mesélte el a repülés részleteit: eldicsekedett azzal, hogy milyen ügyesen startolt, kerülte el az
akadályokat, tájékozódott műszerek alapján, s szállt le ejtőernyő segítségével.
- Igen... igen, én is tudok műszerek alapján navigálni - mondta Göring. - Milyen magasságból
ugrottál ki? - Hess büszkén hivatkozott arra, hogy nagyon alacsonyról - körülbelül 200 méterről -
ugrott ki. Göring egyre kevésbé élvezte Hess „színlelt emlékezethiányának” históriáját: tekintete
körbesiklott a teremben, s rájött arra, hogy most Hess került a figyelem középpontjába. Hess
viszont mérhetetlenül élvezte a helyzetet.

December 1-2.
HÉT VÉGE A BÖRTÖNBEN
Hess zárkájában: Hess meglehetősen vidám hangulatban van, nagyon elégedett önmagával, hogy
„mindenkit lóvá tett”. Azt mondja, hogy jobb eredményt is elérhetett volna a pszichológiai
tesztek során, ha jobban megerőltette volna magát - legalábbis valamivel gyorsabban oldhatta
volna meg a feladatokat. Az újból elvégzett intelligenciateszt szerint emlékezőtehetsége valóban
javult, s az egyéb vizsgálati eredmények is némi javulást mutattak. A jobb eredmény részben a
koncentráltabb figyelemnek és nagyobb erőfeszítésnek volt tulajdonítható, részben azonban
annak is, hogy az ismételt vizsgálatok révén bizonyos gyakorlatot szerzett már. Mindazonáltal a
korábbi hibák egy részét ezúttal is elkövette, s ugyanolyan tökéletlen válaszokat is adott - így hát
az a kijelentése, hogy a tényleges eredménynél sokkal jobbat is elérhetett volna, nem volt
megalapozott.
A vizsgálat során érintettem azt a kérdést is, hogy mit szólt Hitler, amikor Angliába repült. Az
volt a célom ezzel, hogy megfigyeljem: miként reagál Hitler azon kijelentésére, hogy Hess
bolond. Hess fortyogott:
- Nem tudom, mit mondott, és nem is akarom tudni! Nem érdekel! - Azután bocsánatkérően
nevetett, amiért ilyen visszautasító módon válaszolt kérdésemre. Folytattuk a vizsgálatokat, s
később futólag megemlítettem, hogy értesülésem szerint néhány utcát neveztek el róla. - Igen -
felelte -, azonban az utcaneveket megváltoztatták. Még a kórházat is átkeresztelték, amelyet
korábban rólam neveztek el. - Megkérdeztem: honnan tudja ezt, s erre igyekezett gyorsan
elködösíteni a dolgot. - Hát... nem tudom biztosan, csak feltételezem, mert az adott körülmények
között logikus lépés lett volna.
Később emlékeztettem a tárgyalás előtt tett megjegyzésemre (hogy ti. többé már valószínűleg
nem jelenik meg a bíróság előtt). - Igen - felelte -, ezért határoztam úgy, hogy már ideje
abbahagyni az alakoskodást. (Az előbbiek egyértelműen arra utalnak, hogy Hess valójában
hisztérikusan reagált egy olyan gondolatra, amely katasztrofálisnak bizonyult énje számára: a
Führer bolondnak nyilvánította, és kirekesztette köréből, mire az amnéziában keresett
menedéket; később azért tört ki az emlékezethiányból, hogy elkerülje az újabb elutasítást, ezúttal
a régi barátok részéről.)
Megkérdeztem, mi a véleménye a német városok pusztulásáról. A részletekről - úgy látszik - nem
voltak értesülései, de jellegzetes módon indokolva-elutasítva reagált: - Ó... azok a régi épületek...
legfőbb ideje volt, hogy lerombolják őket. Hamarosan úgyis ledőltek volna!
Fritzsche zárkájában: Fritzsche azt mondotta, hogy kissé magához tért a film okozta sokkból.
Pénteken és szombaton még annyira zilált állapotban volt, hogy egyáltalán nem tudott
foglalkozni saját védelmének ügyével. Bizalmasan elárulta, hogy ezek voltak életének első
napjai, amikor nem tudott imádkozni. Még most is nyomott hangulatban volt, s fejét szomorúan
lehorgasztotta, amikor a filmről esett szó: - Felülmúlta legrosszabb elképzeléseimet is! -
Továbbra is érdeklődött az intelligenciatesztek iránt; közöltem vele a listavezető hat vagy nyolc
ember nevét, és tájékoztattam a szellemi képességek kibontakozását és hanyatlását ábrázoló
grafikon vonaláról. Ezután a „Göring-féle fronttal” szemben tanúsított ellenállásról
beszélgettünk. Azt mondta, hogy még Ribbentrop támogatása sem olyan bizonyos Göring
számára, mint Göring gondolná. Von Schirach még ingadozik, de Fritzsche szerint a filmnek
kétségkívül elsöprő hatása volt a cinikusokra.
- Azon tűnődöm, hogy milyen taktikára gondolhat most Göring? Mit felelhet egy ilyen filmre? -
kérdezte Fritzsche.
- Úgy gondolom - feleltem -, hogy a film egy napra elrontotta a játszmáját, de éppen most tett
olyan nyilatkozatot, hogy továbbra is kitart a Führer mellett. Nyilvánvalóan a mártír szerepében
tetszeleg, s egyszersmind cinikus is. - Szavaimra Fritzsche csak a fejét csóválta.
Keitel zárkájában: Keitel nyilvánvalóan morális csapást szenvedett Lahousen terhelő vallomása
miatt. Nagyon meghunyászkodó hangon, dadogva magyarázkodott - habár én nem is említettem
a dolgot:
- Nem is tudom, mit mondjak... a Giraud-ügyet illetően. Nos hát... tudtam, hogy fel fog
merülni... de mit is mondhatnék? Megértem, hogy önben, aki katonatiszt és gentleman, ezzel
kapcsolatban különféle gondolatok támadnak (macht sich Gedan-ken). Ezek az ügyek tiszti
becsületembe vágnak. Nem bánom, ha azzal vádolnak, hogy háborút kezdtem: csak a
kötelességemet teljesítettem, a parancsot hajtottam végre. De a gyilkosságok... Nem is értem,
hogyan keveredhettem ilyen ügyekbe? - Nem cáfolta egyik vádat sem; nyilvánvalóan sokkal
jobban bántotta a hivatásos katonatiszti kaszt tagjának megölésére irányuló akció kérdése - mint
a világháború irányításában betöltött szerepe. Az előbbi ugyanis felfogása szerint nagyobb
veszélyt jelentett egyéni szerepének megítélése szempontjából.
Frank zárkájában: Frank elmélkedésbe mélyedt - de azért örült látogatásunknak. Emlékeztetett
„látomására”, amelyet korábban lejegyzett, s a róla szóló írást átadta nekem a tárgyalóteremben.
- És tudja, kérem, hogy mi következett utána? - kérdezte, misztikus felhangoltság állapotában. -
Túlságosan borzalmas volt ahhoz, hogy leírjam, Hitler jelent meg, látomás formájában - ott, a
tárgyalóteremben -, és így szólt: „Halálig tartó hűséget fogadtál nekem... gyere!” - Hát nem
fantasztikus?
Olyan drámai erővel és rejtélyeskedő bizalmassággal mondta el mindezt, hogy már-már
hallucinációra gondoltam.
- Úgy érti... hogy ilyen gondolatai voltak, a tárgyalás során? -kérdeztem, hogy ellenőrizzem a
dolgot.
- Igen... ilyen elképzelés jelent meg a tudatomban azon a napon, s oly erővel jelentkezett, hogy
le is írtam. Arra gondoltam, hogy pszichológiai szempontból érdekelni fogja. (Válaszának hangja
eloszlatta elmeállapotának normális volta iránt felmerült kétségeimet.)
A tárgyalásra vonatkozó megjegyzésekkel folytatódott beszélgetésünk.
- Tudja-e, kérem - mondta -, hogy ezek még mindig nem tudják, valójában mi megy itt végbe?
Vegyük például Göringet. A múltkor együtt kellett volna sétálnunk. Megállt, s rám nézett: várta,
hogy kerüljem meg hátulról, és foglaljam el az engemet megillető helyet balján, mivel ő a
magasabb rangú tiszt. Hát fel tudja ezt fogni... még most, itt, a börtönben is? Ezentúl már nem is
hederítek rá!
Speer zárkájában: Speer hűvös nyugalommal, összeszedetten fogadott. Belenyugodott abba,
hogy halálával kell fizetnie a kollektív bűnért. Még csak deprimáltnak sem látszott... inkább úgy
tűnt, hogy megveti a katonai vezetőket, akik mindent elkövetnek, hogy megmentsék a saját
életüket... s eközben egyre inkább csak arról győzik meg őt, hogy bűnrészesek.

December 6.

KÍSÉRLETEK A HÁBORÚ ELHÁRÍTÁSÁRA

Délelőtti tárgyalás: Mr. Griffith-Jones, a brit vádképviselet tagja, először arról számolt be,
hogyan beszélt Hitler és Ribbentrop állandóan békéről, miközben a háború kirobbantását
tervezte. Ezután felolvasta az üzeneteket, amelyeket Anglia és Franciaország 1939-ben, az utolsó
pillanatban küldött, kérve és intve Hitlert, hogy ne támadja meg Lengyelországot.
1939. augusztus 22-én, miközben Hitler megkötötte Oroszországgal a megnemtámadási
paktumot, és titokban kiadta a parancsot a katonai vezetőknek, hogy támadják meg
Lengyelországot, Chamberlain ezt írta: „Bármi legyen is a német-szovjet egyezmény tartalma,
nem változtathatja meg azt a kötelezettséget, amelyet Nagy-Britannia Lengyelország irányában
vállalt, amelyet Őfelsége kormánya ismételten és nyíltan leszögezett, s amelyet szilárd
elhatározása betartani. Korábban elhangzott az az állítás, hogy -amennyiben Őfelsége kormánya
világosan közölte volna álláspontját 1914-ben, akkor a világkatasztrófa elhárítható lett volna.
Akár van, akár nincs alapja ennek az állításnak, Őfelsége kormánya elhatározta, hogy ezúttal
nem szabad ilyen tragikus félreértésnek felmerülnie. Nagy-Britannia eltökélte magát, hogy
amennyiben a helyzet úgy kívánja, kész haladéktalanul latba vetni minden erejét, nem lehet
tudni, hol fognak végződni a dolgok, ha az ellenségeskedések egyszer elkezdődtek.”
Chamberlain újból felajánlotta, hogy a háború elkerülése céljából tárgyalásokkal oldják meg a
lengyelnémet ellentéteket, Hitler még hevesebb kardcsörtetéssel válaszolt.
Daladier, Franciaország miniszterelnöke, 1939. augusztus 26-án ezt írta: „...Ebben a súlyos
órában őszintén hiszem: egyetlen tiszta gondolkodású ember sem tudná megérteni, ha pusztító
háborút kezdenénk anélkül, hogy végső kísérlet történnék a Németország és Lengyelország
közötti probléma békés megoldására... A magam részéről, harmonikus viszonyt kívánva a francia
és a német nép között - másrészt kötelezve is a Lengyelországhoz fűződő barátság s neki tett
ígéretek szálai által, mint a francia kormány feje, hajlandó vagyok mindent megtenni, amit csak
egy becsületes ember megtehet, hogy sikerre juttassam ezt a kísérletet.” Daladier felajánlotta,
hogy kész közvetíteni, majd hozzátette: „Ön is, én is a lövészárkokban feküdtünk a múlt háború
során. Ön is tudja, mint én, hogy a háború pusztításai milyen borzalmat és elutasítást keltettek a
népek lelkében... Ha ismét francia és német vért kell kiontani - mint huszonöt évvel ezelőtt - egy
még hosszabb és még pusztítóbb háború során,
akkor mindkét nemzet harcolni fog, saját győzelmébe vetett hittel. A háború legbiztosabb
győztese azonban a pusztítás és a barbárság lesz...”
Ebédszünetben: Miközben a vádlottak felfelé haladtak a lépcsőn, hogy megebédeljenek, Frank
remegő hangon így szól hozzám:
- Micsoda két levél volt!
Göring az ebédnél semmi jelét nem mutatta, mintha hatott volna rá a terhelő bizonyíték, amely
kétségtelenné tette, hogy Hitler minden figyelmeztetés ellenére eltökélte a háború kirobbantását.
Göring még mindig azt bizonygatta, hogy a védelem lehetőségét minden elképzelhető módon
megnyirbálják.
- Várjon csak... majd meglátja, hogy még az utolsó szó jogán való felszólalást sem engedik meg
nekünk - tette hozzá.
Dönitz megkérdezte tőlem, hogy vajon Donovan tábornok miért vált ki Jackson ügyész
munkatársai közül.
- Igen... igen - szólt bele Göring, maliciózus hunyorgatással. - Vajon miért? - Azt feleltem, hogy
nem tudom az okát. Dönitz újabb kérdést akart feltenni - valamire vonatkozólag, amit az
újságban olvasott, de Göring félbeszakította. Nyilvánvalóan a Stars and Stripes című lap
kommentárjára gondoltak, amelyben az Army and Navy Journal cikkére válaszolt. Az utóbbi
megtámadta Jacksont, amiért vádat emelt „a tiszteletre méltó katonai hivatás” ellen. A
kommentár ezzel indokolta Donovan távozását.
A teremben Göring folytatta cinikus mocskolódásait - ezúttal az amerikai társadalmi szokásokat
támadta. Megjegyzéseket tett arra vonatkozólag, hogy néger tiszteket látott a terem karzatán, s
azon tűnődött, hogy vajon néger tisztek vezényelhetnek-e fehér csapatokat. Kíváncsi volt arra is,
hogy vajon néger tiszteknek megengedik-e, hogy fehér polgári utasokkal együtt utazzanak a
trolibuszon.
Délutáni tárgyalás: Mr. Griffith-Jones felolvasta Roosevelt elnök 1939. augusztus 24-i táviratát
Hitlerhez, amelyben ismételten felajánlotta közvetítését a háború elhárítása céljából.
„Üzenetemre, amelyet áprilisban küldtem önnek, nem kaptam választ, mivel azonban őszintén
hiszek abban, hogy a béke ügye - amely egy az emberiség ügyével - minden egyéb szempontnál
fontosabb, ismét írok önnek, abban a reményben, hogy a fenyegető háborút és a háború nyomán
minden népet sújtó szörnyűségeket még el lehet hárítani.” Ezúttal is tárgyalások kezdését
javasolta - ezúttal sem kapott választ Hitlertől.
Roosevelt elnök 1939. augusztus 25-én újból írt: „Lengyelország elnöke üzenetemre küldött
válaszában világosan kifejezésre juttatta, hogy a lengyel kormány hajlandó - az üzenetemben
körvonalazott alapokon - hozzájárulását adni a Lengyel Köztársaság és a Német Birodalom közt
felmerült ellentét megoldásához, akár közvetlen tárgyalások útján, akár békéltető eljárás
keretében. Még számtalan emberéletet lehetne ily módon megmenteni, s helyre lehetne állítani a
reménységet, hogy a modern világban élő nemzetek még mindig megteremthetnék a békés és
boldogabb kapcsolatok alapjait, ha ön és a Német Birodalom kormánya hozzájárulnának a
megoldás békés módozataihoz, amelyeket a lengyel kormány már elfogadott. Az egész világ
imádkozik azért, hogy Németország is fogadja el, hasonlóképpen.”
Griffith-Jones a bírósághoz intézett szavaival folytatta:
„Németország azonban nem volt hajlandó elfogadni a javaslatot, amint nem volt hajlandó
tudomásul venni a pápa felhívásait sem, amelyek szövege a következő okmányban szerepel.”
A pápa augusztus 31-én írta ezt: „A pápa nem hajlandó lemondani a reményről, hogy a
tárgyalások igazságos és békés megoldáshoz vezetnének - olyan megoldáshoz, amelyért az egész
világ imádkozik.”
A felszólításoknak azonban nem volt foganatjuk. Hitler elhatározta, hogy a háborúnak még az ő
életében ki kell törnie. Mialatt Hitler, Ribbentrop és Göring folytatták a látszólagos tárgyalások
komédiáját - a Wehrmacht támadásra indult.
ESTE A BÖRTÖNBEN
Jodl zárkájában: Az ebédnél észrevettem, hogy Jodl már nem étkezik Keitellel együtt - ezért az
este felkerestem zárkájában Jodlt. Beszélgetésünk először a mai tárgyalás során lefolyt
bizonyítási eljárás körül forgott.
- A vereségnél is rosszabb azt látni, hogy miképpen árultak el bennünket - mondta. - Én abban a
hitben harcoltam, hogy a háború elkerülhetetlen volt, s hogy a harc során hazámat védem.
Borzalmas arra gondolni, hogy Hitler valósággal kitervelte a háborút, s elutasította a
békejavaslatokat. Nem tudom, mit cselekedtem volna, ha már akkor ismerem ezeket a tényeket -
könnyű az események után beszélni, de annyi bizonyos, hogy szörnyű konfliktus támadt volna a
lelkiismeretem és a kötelességérzetem között. Talán jobb is így, hogy akkor nem tudtam mindezt.
Így legalább meggyőződéssel, becsülettel harcoltam. Vannak dolgok, amiket nem lehet
összeegyeztetni a tiszti becsülettel...
- Így például a gyilkosságokat - vetettem közbe. Habozott kissé, majd nagyon nyugodt hangon
felelte:
- Igen: ezt természetesen nem lehet összeegyeztetni a tiszti becsülettel. Keitel közölte velem,
hogy Giraud megfigyelés alatt áll, s hogy ügyét később átadták az RSHA-nak, de soha egyetlen
szót sem ejtett a gyilkosságról. Nem - ez nem becsületes dolog. Persze... ilyen esetek előadódtak
a hadtörténelem során. Elintéztük például, hogy a bolgár királyt megmérgezzék, mint tudja. De
arra soha nem is gondoltam, hogy saját tábornokaink egyike... - Mereven a padlót nézte.
- Megfigyeltem, hogy már nem étkezik a „parancsnoki asztalnál” -jegyeztem meg közbevetőleg
-, Göring és Keitel asztalára gondolok: azt nevezem magamban „parancsnoki asztalnak”.
- Nos... észrevette? - Tekintetével megint csak elkerülte az enyémet.
- Véletlenül vettem észre, ma.
- Hát... nem akarok senkit sem még jobban a víz alá nyomni, amikor amúgy is benne van...
különösen, amikor közös a sorsunk... még Streicherrel sem tenném meg.
(A beszélgetésből félreérthetetlenül kiviláglott, hogy Keitel még a katonai klikk tagjai szemében
is elveszítette becsületét, s Jodl odáig ment, hogy csendben szakított vele.)

December 8-9.
HÉT VÉGE A BÖRTÖNBEN
Göring zárkájában: Göring McNarney tábornoknak, az USFET új parancsnokának személye iránt
érdeklődött: nyilván szeretett volna információkat szerezni felfogásáról, mivel úgy érezte, hogy
Donovan tábornok távozásával romlottak az esélyei (különösen azóta, hogy a „tisztes katonai
hivatás” oly buzgó védelemben részesült az Army and Navy Journal hasábjain, amely Donovan
távozása kapcsán jelentette meg ominózus cikkét). Azt mondtam, hogy semmit sem tudok
McNarney tábornokról. Göring kijelentette:
- McNarney tábornok súlyos hibát követett el, amikor azt mondta, hogy minden nácit és minden
náciszimpatizánst a legdurvább fizikai munkára kellene fogni. Ezzel csak kommunizmusba
hajszolnák az országot.
Azt feleltem, hogy nem tudok erről semmit, azonban kétségtelen, hogy ki kell irtanunk a náci
szemléletet, amely pusztulást hozott Németország és egész Európa számára, s meg kell
kísérelnünk, hogy megtanítsuk a német népet békében, a demokratikus eszmék jegyében együtt
élni más népekkel.
- De a demokrácia egyszerűen nem alkalmas létforma a német nép számára - mondta
nyomatékosan. - Még most is ölik egymást gyűlöletükben - a képmutatók. Örülök, hogy már
nem kell többé köztük, kint élnem. Mindenki azzal próbálkozik, hogy a nyakát és a becsületét a
párt becsmérlésével mentse meg - most, hogy alulmaradtunk. Nézze meg például Hoffmannt, a
fényképészt. Láttam egy fotót, amelyen képeket szortíroz avégből, hogy ellenünk használják fel
felvételeit, bizonyítékok gyanánt. Ha elgondolom, hogy mennyi pénzt keresett az az ember a
rólam készített fényképeivel! Nem akarok túlozni - de legalább 1 millió márkát, ha 5 pfenniget
számítok képenként. Most pedig fotókat szortíroz, hogy terhelő bizonyítékokat szolgáltasson
ellenem. Nem... hiába... a demokrácia nem lesz életképes Németországban. Az emberek
túlságosan önzők és gyűlölködők... nem tudnak megegyezésre jutni. Hogyan létezhet, lehet
hatékony egy demokrácia hetvenöt párttal? Később Göring megjegyezte:
- Tudja, kérem, Hess nem normális. Lehet, hogy visszanyerte az emlékezőképességét - de
továbbra is üldözési mániában szenved. Például olyan megjegyzéseket tesz, hogy valami gépet
helyeztek a zárkája alá, abból a célból, hogy a motorzakatolással őrületbe kergessék.
Megmondtam neki, hogy én is hallom ugyanazt a motort a zárkám alatt. Hess folyton ilyesfajta
megjegyzéseket tesz. Nem emlékezem mindegyikre, de körülbelül ilyesfélék: ha a kávé
túlságosan forró, akkor meg akarják égetni; ha túlságosan hideg, akkor kétségbe akarják ejteni.
Nem állítom, hogy éppen ezeket a kijelentéseket tette - de ilyen jellegűek megjegyzései.
- Nehéz feladat lehet az ön számára, hogy fegyelmezze gárdáját! -jegyeztem meg.
- Hát igen... legalább annyit el kell érnem, hogy egyik ne támadja a másikat.
- Hm... a bizonyítási anyag meglehetősen terhelő. Ön is így látja?
Elkerülte a közvetlen válaszadást. - Az, persze nem az ügyészek dolga, hogy mentségeket
keressenek számunkra. Ez a mi feladatunk. Azonban vannak olyan körülmények, amelyeket
szándékosan figyelmen kívül hagynak: például azt, hogy egy utasítás milyen mértékben
módosul, miközben lefelé halad az alárendelt parancsnokságok láncolatán keresztül. Én például,
mint a négyéves terv főnöke, esetleg elrendeltem, hogy a külföldről hozott munkások
ugyanolyan fizetést kapjanak, mint a német munkások, de az adójuk magasabb legyen. A
pénzügyminisztérium kiad ezek után egy utasítást, majd az ügy a munkaügyi minisztériumba
kerül... s végül az sül ki a dologból, hogy a külföldi munkások sok esetben bérük négyötödét
adóba kell hogy fizessék. Ez korántsem jelenti azt, mintha én a külföldi munkások éheztetését
írtam volna elő...
Hallgattam. Göring jól tudta, hogy kitért kérdésem elől, s válaszra várok. Végül így szólt: - Még
most sem tudom felfogni az egészet. Hát feltételezi ön, hogy elhittem volna, ha valaki hozzám
jön és azt mondja, hogy embereken mint kísérleti nyulakon fagyasztási kísérleteket végeznek,
vagy arra kényszerítenek embereket, hogy ássák meg a saját sírjukat, s aztán ezrével lövik bele a
sírokba őket? Azt feleltem volna: menjen a fenébe ezzel a fantasztikus badarsággal!
Olyan meggyőződéssel játszotta el a képzeletbeli párbeszédet, hogy eltűnődtem: nem ment-e
végbe valójában is?
- Mindez túlságosan képtelen volt ahhoz, hogy az ember elhiggye. Ha a külföldi rádiók néhány
nullát elhagytak volna a számok mögül, talán hihetőnek tartottam volna az adataikat. De így -
Istenem - az a borzasztó a dologban, hogy egyszerűen lehetetlennek látszott, üres, ellenséges
propagandaszólamnak tekintettem. - Amikor idáig értünk a beszélgetésben, Göringet szólították,
hogy védőügyvédje várja.
Az este Gerecke börtönlelkész közölte velem, hogy Göring kijelentette: az ő kedvéért részt vesz
majd a börtönkápolnában rendezett istentiszteleteken. - Mivel én vagyok a csoportban a rangidős
személy, ha én részt veszek az istentiszteleteken, a többiek követni fogják példámat.
Frank zárkájában: Frank újabb monologizálásaiból: - Hát. igen... milyen öregek is vagyunk mi -
milyen öreg Európa, milyen öreg Németország... rég tovatűnt az ifjúságunk. Tudja, kérem, a
barbárság roppant erős faji jellemvonása lehet a németségnek. Egyébként hogyan tudott volna
Himmler embereket szerezni gyilkos rendelkezéseinek végrehajtásához? Néha elborzaszt a
gondolat, hogy Hitler talán csak az első megjelenési formája volt egy kifejlődőben levő új
embertípusnak, amely végül el fogja pusztítani önmagát. Európának vége van. Hitler pedig
kijelentette: „A háborúnak be kell következnie még az én életemben.” Egy ember megőrül - és
millió embernek kell meghalnia!... A halál az élet legszelídebb formája. Én teljesen megbékéltem
a sorsommal.
Később a legutóbbi napok során ismertetett bizonyítékokról beszélt, amelyek arról szóltak,
hogyan kérlelte és intette Chamberlain, Daladier, Roosevelt és a pápa Hitlert, hogy ne támadja
meg Lengyelországot.
- Minden emberi lényt lelke mélyéig felkavartak volna ezek az intelmek. Hogyan magyarázza
ön pszichológiailag ezt az érzéketlenséget? Elmondhatja-e egy ilyen ember magáról, hogy érez?
Milyen csapás Németországra! Milyen csapás az egész világra! És ezt az embert művészléleknek
mondották. Badarság! Egy művészlélek elolvadt volna ezektől a szívszakasztó könyörgésektől.
Oswald Spengler azt mondta nekem 1933-ban: „Tíz évbe fog telni, s ugyanúgy felsorakoznak
majd ellenünk. Akkor Németország, amely a Nyugat felemelkedését vezette -pusztulásának
okává válik.” - Ezután arról beszélt Frank, hogy Oswald Spengler, Richard Strauss, Max Weber
és más német értelmiségiek jó barátai voltak. - Emléküket magammal viszem a sírba!
Saját bűnösségük kérdésére visszatérve, végső megjegyzése ez volt:
- Az érvényesülési vágy hajtott bennünket - mindnyájunkat -, engemet is. Ne mondja meg a
többieknek, hogy ezt mondtam. A tárgyaláson másképpen fogom elmondani.
Ribbentrop zárkájában: Visszatért arra a kérdésre, amely elsősorban foglalkoztatta mostanában: a
legutóbbi két hét során elhangzott bizonyítékokra, amelyek ellene szóltak. Aggasztotta Lahousen
vallomása a kegyetlen antiszemita kijelentésekről, amelyeket Hitler politikájának
alátámasztására tett. - Ami a zsidókérdést illeti, én soha nem mondhattam azt, amit szerinte
mondottam volna, hiszen az első évek során még külföldi zsidókat is bemutattam Hitlernek. A
magam részéről én mindig azt gondoltam, hogy az antiszemita politika őrültség. A nyilvánosság
előtt természetesen minden módon támogatnom kellett Hitlert. De hogy ilyen kijelentéseket
tettem volna, az - ausgeschlossen (az - ki van zárva). Természetesen Hitler leghűségesebb
követőinek egyike voltam. Ezt ön nehezen értheti meg. A Führernek valósággal mágikus
egyénisége volt: senki sem értheti meg, hogy mit jelent ez, aki nem érezte saját maga. Gondolja
meg, kérem: még most, hat hónappal halála után sem tudok teljesen megszabadulni a hatásától!
Mindenkit magával ragadott. Még olyan esetekben is, amikor kiváló intellektusok vettek részt
egy-egy kérdés megvitatásában... néhány perc múlva szinte megszűntek létezni, mert Hitler
egyénisége mindenkit túlragyogott. Még a müncheni paktum létrehozását megelőző viták során
is ez volt a helyzet: Daladier-t és Chamberlaint egyszerűen lenyűgözte az egyéniségével.
- Valóban?
- Hát igen, persze... magamon is tapasztaltam ezt.
Arról beszélt ezután, hogy valószínűleg Himmler és Goebbels befolyásolhatták abban az
irányban Hitlert, hogy egyre kegyetlenebb antiszemita intézkedéseket rendeljen el. - A legutóbbi
pár esztendőben pedig, tudja, egyáltalán nem is lehetett ebben a kérdésben vitába szállni
Hitlerrel. Elmeséltem önnek, hogyan érdeklődtem 1944-ben a majdaneki ügyben... s erre ő
egyszerűen azt felelte, hogy ez nem rám tartozik: csak őrá és Himmlerre.
- Ez sem volt elég annak bizonyítására, hogy tudatos gyilkos volt?
Ribbentrop fejét rázta, s olyan mozdulatot tett a kezével, ami reménytelenségét és
zavarodottságát fejezte ki. Elgondolkodva hallgatott, majd olyasmit motyogott, hogy „mindenki
tömegpszichózisban szenvedett... ezt mondja a védőügyvédem!”

December 10.

A SZOVJETUNIÓ ELLENI AGRESSZIÓ

A délelőtti ülésen: Mr. Alderman bizonyítékokat ismertetett, amelyek szerint Hitler már 1940.
december 8-án szövögette az Oroszország elleni támadó háború terveit: a terv fedőneve
„Barbarossa-akció” volt. Hitler direktívája leszögezte: „A német hadseregnek fel kell készülnie,
hogy gyors hadjáratban szétzúzza Szovjet-Oroszországot még az Anglia elleni háború befejezése
előtt... A hosszabb időt igénylő előkészületeket - amennyiben még nem történt volna meg -
nyomban meg kell kezdeni, és 1941. május 15-ig be kell fejezni... Nagy elővigyázatosságot kell
tanúsítani, hogy a támadó szándékot ne vegyék észre.” Az utasítást Hitler írta alá, Keitel és Jodl
pedig szignálta. Más okmányok arról tanúskodtak, hogy Raeder és Göring is részt vettek a
következő hónapok során a háború terveinek kidolgozásában. Még Rosen-berg, a filozófus is új
lehetőségeket talált benne a maga számára: filozófiáját a gyakorlatba kívánta átültetni oly
módon, hogy meghódítandó orosz területeken hozzon létre „Lebensraum”-ot... ezért már két
hónappal a támadás megkezdése előtt kineveztette magát a Keleti Területek Központi Vezető
Kormánybiztosává.
Ebédszünetben: Miközben a vádlottak arra készültek, hogy felvonuljanak az ebédlőhelyre,
Rosenberg így szólt hozzám:
- Csak várjanak, kérem, húsz év múlva ugyanezt kell majd tenniök önöknek is. Nem tudnak a
problémák elől kitérni!
Fritzsche, miközben beállt a sorba, a keleti területen végrehajtott lakosságáttelepítésekről beszélt:
- Az embernek égnek áll a haja, amikor arra gondol, hogy ezek a dilettáns filozófusok olyan
gyerekes módon játszottak embertömegek sorsával, mintha sakkoztak volna...
Fent az étkezőben Rosenberg, mihelyt befejezte az ebédet, hozzám lépett, hogy folytassuk az
eszmecserét. Alig kezdtünk azonban beszélni, amikor Göring, aki saját ellenőrzése alatt akarta
tartani a beszélgetést, a terem túlsó végéből átkiáltott hozzánk:
- Persze hogy szét akartuk zúzni az orosz óriást. Ez most önökre vár!
Közelebb mentünk hozzá, s így szóltam:
- Talán éppen itt tévedtek a legnagyobbat!
Amikor Fritzsche és mások jelezték, hogy nem úgy ítélik meg a dolgokat, mint Göring,
visszavonult szokásos utolsó védekezési vonalába - a gúnyos cinizmusba.
- Nos, egy napon... nemsokára önök kerülnek össze az oroszokkal, s én nagy élvezettel fogom
figyelni, hogy jönnek ki velük. Számomra persze teljesen mindegy, hogy a mennyországból
szemléljem majd, vagy a másik oldalról - onnan, ahol sokkal érdekesebb! - Szokásos, joviális
nevetésével kísérte szavait. Göring klikkjének néhány tagja vele nevetett, de csak félszívvel.
Később Fritzsche így szólt:
- Én mindig azt mondtam, hogy a nyugati hatalmak viszonylatában a háború kitöréséért fennálló
bűnrészességünk körülbelül 50 százalékos, mert a versailles-i szerződésnek nagy része volt a
dologban. A keleti háború kitörésében azonban 100 százalékban mi vagyunk a bűnösek.
Felelőtlen és indokolatlan lépés volt.
Miután ismét összegyűltek a vádlottak, Kelley, első ízben, behozatta Kaltenbrunnert is. Hideg
áramlat söpört végig a vádlottak között, mintha fagyos léghuzat áradt volna be a nyitott ajtón.
Kal-tenbrunner nyilvánvalóan azt hitte, hogy nagyszerű fogadtatásban részesül, és üdvözölgetni
kezdte fogolytársait. Jodlt, aki legközelebb ült az ajtóhoz, valósággal rákényszerítette, hogy
kezet szorítson vele. Azonban mindenki másfelé nézett. Azt mondtam neki, hogy üljön le az első
sorba, Keitel és Rosenberg közé. Mindkét szomszédja gondterheltnek, deprimáltnak látszott.
Kaltenbrunner megpróbált beszélgetést kezdeni velük, de úgy tettek, mintha nem hallották volna
szavait. Keitel felém hajolt és megkért, hogy adjam át üdvözletét Kelley őrnagynak -
nyilvánvalóan csak azért szólt, hogy beszélgetést kezdeményezzen, s ily módon elkerülje, hogy
Kaltenbrunnerrel kelljen szót váltania. Frank könyvébe temetkezett, fogát csikorgatta. Amikor
egy ízben közel álltam hozzá, fejével Kaltenbrunner felé intett, s így szólt:
- Figyelje a fejét. Érdekes, ugye?
Nem sokkal e hideg fogadtatás után Kaltenbrunner nagyokat kezdett nyelni, kezével törölgette a
szemét. Amikor védőügyvédje visszaérkezett az ebédről, Kaltenbrunner kezet nyújtott neki -de
az ügyvéd a háta mögött összefonta a sajátját. Nyájasan szólt védencéhez - de kezet nem fogott
vele.
Göring nyugtalanul figyelte, hogy Kaltenbrunner került a fotóriporterek és újságírók
figyelmének középpontjába. A színész úgy érezte, hogy a reflektorfény az ő joviális cinizmusáról
átsiklott a koncentrációs táborokban végbement szörnyűségekre -márpedig ez kevésbé kellemes
téma volt.
- Miért kellett idehozniok őt ma? - kérdezte.
- Ma van rá először lehetőség, hogy betegsége után a bíróság elé álljon - feleltem.
- Az orvosok egészségesnek tartják ezt az embert?
- Ahhoz elég egészséges, hogy részt vegyen a tárgyaláson.
- Hát ha Kaltenbrunner egészséges, akkor én valóságos Atlasz vagyok. Nem értem, miért kellett
idehozni.
Göring továbbra is a fotóriportereket figyelte, akik felvételeket készítettek az újonnan érkezett
vádlottról; aztán körülnézett - azt fürkészte, milyen hatást tett a dolog a közönségre.
A délutáni tárgyaláson: Mr. Alderman újabb adatokat ismertetett arra vonatkozólag, hogyan
igyekezett rávenni Ribbentrop a többi „tengely”-államot, hogy kapaszkodjék fel az „Új
Rendszer” szekerére, és támadja meg a szövetségeseket. Így következett be Franciaország olasz
„hátba döfése”, majd Japán támadása az Egyesült Államok ellen. Ribbentrop igyekezett rávenni
Japánt, hogy támadja meg Oroszországot is, azonban a japánok nyilvánvalóan másképpen
vélekedtek...

December 11.

NÁCI FILMEK VETÍTÉSE

A délelőtti tárgyaláson: Amikor levetítették a náci filmeket a horogkeresztesek hatalomra
jutásáról, a régi jelvények ismét a hajdani érzelmi reakciókat váltották ki a foglyokból.
Felhangzottak Hitler, Goebbels, Hess, Rosenberg beszédei; a növekvő Wehrmachtot idéző képek
jelentek meg a vetítővásznon; a munkanélküliség megoldása, a feszes díszmenetek, Sieg Heil!
kiáltozások idézték a múltat...
Még Schacht szeme is könnybe lábadt, miközben azokat a jeleneteket figyelte, amelyek
Németország újjáépítését mutatták Hitler hatalomra jutása után. Később így szólt hozzám:
- Ön szerint van-e valami rossz abban, hogy megoldást nyert a munkanélküliség problémája?
Fritzsche így szólt:
- Legalább az a tudat ad némi elégtételt nekem, hogy egy ideig - 1938-ig - létezett egy olyan
Németország is, amelyért érdemes volt dolgozni.
Frank nagyon meg volt indulva - de gyötrődött is ugyanakkor. A szünetben szeretett volna
valamit közölni velem úgy, hogy a többiek ne vegyék észre.
- Hitler már-már istennek képzelte magát? - kérdeztem.
- Ja, ja... És a német nép valóban maga fölé állította ezt az embert, hamis istenség gyanánt!
A film következő részében azt dokumentálta, hogy Hitler hogyan építette fel hadigépezetét.
Megjelentek a hadsereg kiépítésének alapjául szolgáló különféle szolgálati ágak. Amikor az első
repülőgépek feltűntek, Dönitz gúnyosan nevetett:
- Nocsak... repülők! Göring hátrafordult:
- Pszt! Csend legyen!
Később, amikor díszszemlén menetelő matrózok tűntek fel, Dönitz így szólt:
- Mindenki láthatja, hogy ezek voltak a legderekabbak. Nem rossz... nem rossz!
Göring elismerőn bólintott. A vetítés további folyamán a film bemutatta a Birodalmi Gyűlést is:
amikor a Reichstag hatalmasat kacagott, miközben Hitler felolvasta Roosevelt békét kérő levelét,
Göring a vádlottak padján ismét nevetett...
Az ebédszünetben: Ribbentrop teljesen a Führer hangjának, személyének hatása alatt állott. Úgy
sírt, mint egy kisgyermek... úgy viselkedett, mintha halott apja kelt volna életre. - Nem érzi
személyiségének hallatlan erejét? Nem látja, hogyan ragadott magával mindenkit? Nem tudom,
hogy ön érzi-e mindezt, de mi érezzük. Megrázó!
Megjegyeztem Hessnek, hogy lelkesnek látszott a hajdani napokban - s az egész nép lelkesültnek
tűnt.
- Hát igen... ezt senki sem tagadja - felelte Hess, kényszeredett mosollyal.
- Azóta a helyzet nagyot változott, ugye?
- Ó... ez csak ideiglenes állapot most. Várjon csak húsz esztendőt... (Göring ezt megelőzően azt
mondta Hessnek, hogy meggyőződése szerint a német nép újra talpra fog állni; nem lehet az
alávetettség állapotában tartani.)
Göring ismét régi, kakaskodó önbizalmának jeleit mutatta. Azt mondta, hogy a film annyira
meggyőző volt, hogy most már bizonyos abban, hogy ezek után Jackson bíró belép a pártba. Azt
feleltem neki, hogy a Birodalmi Gyűlés dühös és arcátlan reagálása Roosevelt azon kérésére,
hogy juttassa kifejezésre békés szándékait - meglehetősen költséges nevetés volt, mert
Németország pusztulását eredményezte. - De hát olyan mulatságos volt - mondta Göring. - Mi
érdekünk lett volna nekünk Palesztina meghódításában? - Jómagam is kénytelen voltam nevetni.
Ezután megszokott taktikájához folyamodott, s a beszélgetést a győztes hatalmak agressziójának
kérdésére terelte. - Miután az Egyesült Államok bekebelezte Kaliforniát és Mexikó felét, s
miután bennünket mindentől megfosztottak, egyszerre bűnnek nyilvánítják a területi
terjeszkedést. Évszázadokon keresztül folyt, s folytatódni fog a jövőben is. A fegyverek
változhatnak - de az emberi természet nem változik. A kőkorszakban egyszerűen szétverték
egymás fejét dorongokkal, s aztán, aki életben maradt, megette azt, aki meghalt. Ez lényegesen
egyszerűsítette az élelmezés kérdését. Nem kellett lőszer, élelmiszer-adagolás és a többi. - Jóízűt
nevetett, majd hozzátette: - Úgy gondolom, hogy én két személy számára is kiadós ebéd lettem
volna, nem igaz?
A délutáni tárgyaláson: Folytatták a náci filmek vetítését. Ezúttal a háborút, a kezdeti
győzelmeket idéző dokumentumok voltak soron. (A tábornokok és a tengernagyok ragyogtak a
boldogságtól, amikor dicsőség fényétől övezve látták viszont önmagukat. Amikor arra a jelenetre
került sor, amely az 1944. július 20-án megkísérelt merénylet résztvevőinek bírósági tárgyalását
idézte fel, Göring és Ribbentrop szakadatlanul azt suttogták Hess fülébe, hogy most nagyon
figyeljen, mert ezek az árulók, akik meg akarták gyilkolni a Führert.)
ESTE A BÖRTÖNBEN
Göring zárkájában: Göring még ragyogó hangulatban volt, amikor ezen az estén Kelley
társaságában felkerestem zárkájában.
- Egy csomó fáradságtól megkímélhettem volna a vád képviselőit - mondotta. - Semmi szükség
arra, hogy filmeket vetítsenek, és okmányokat olvassanak fel avégből, hogy bebizonyítsák:
háborúra fegyverkeztünk! Persze hogy újból felfegyverkeztünk! Igenis: én addig fegyvereztem
fel Németországot, amíg készen nem állott a küzdelemre. Csak azt sajnálom, hogy nem
fegyverkeztünk fel még jobban. Az önök szerződéseit - magunk közt szólva - természetesen csak
klozetpapírnak tekintettem. Németországot természetesen naggyá akartam tenni. Ha megy a
dolog békésen - akkor legyen úgy; ha nem megy - akkor másképpen csináljuk. Azok a tervek,
amelyeket Nagy-Britannia ellen én kidolgoztam, sokkal nagyvonalúbbak voltak, mint akár ma is
gyanítanák. Csak várja meg, amíg szóhoz jutok majd, s mindent elmondok nekik: szeretném látni
az arcukat abban a pillanatban. Én nem akartam 1939-ben háborút Oroszországgal, de annyi
biztos, hogy meg akartam támadni őket, mielőtt ők támadnának, ami be is következett volna,
1943-ban vagy 1944-ben, mindenképpen.
Felszabadultan, erőteljesen beszélt: láthatóan roppantul élvezte a dolgot.
- Amikor azt mondták nekem, hogy háborús veszéllyel játszom, miközben kifejlesztem a
Luftwaffét, azt feleltem nekik, hogy nyilván nem valami leánynevelő intézet igazgatója vagyok.
Épp azért léptem be a pártba, mert forradalmi jellegűnek éreztem... nem pedig valamiféle
ideológia miatt. Más pártok is létrehoztak már forradalmat - hát azt képzeltem, hogy én is részt
vehetek egyben. Különösen az tetszett nekem, hogy a náci párt volt az egyetlen, amelyik ki merte
mondani: „Pokolba a versailles-i szerződéssel!” A többi párt csak csúszott-mászott, megalkudott.
Ez ragadott meg engem! Hitler természetesen örült, hogy csatlakoztam, mert nagy tekintélyem
volt az első világháborúban részt vett fiatal tisztek közt. Végül is: én voltam a híres háborús
„Repülő Cirkusz” utolsó parancsnoka, jó ütőkártya voltam a párt kezében. Én bizony ki fogom
jelenteni a bíróság előtt, hogy hajlandó voltam háborúskodni Németország hatalmának
visszaszerzése céljából. Egyetlen kérdésben kívánok csupán védekezni, amely a becsületembe
vág: soha nem adtam parancsot kivégzésre vagy más gonosztettekre.
Ribbentrop zárkájában: Ribbentrop, még mindig szinte könnyekig megindulva, azt kérdezte: nem
éreztem-e, amint a vászonról Hitler személyiségének lenyűgöző ereje sugárzott felénk?
Megvallottam, hogy nem éreztem. Ribbentrop úgy beszélt, mintha a Führer személye újból
hipnotizálta volna:
- Tudja, kérem, mindazok után is, amiket megtudtam - ha Hitler most belépne ide a cellámba, és
azt mondaná: „Tedd meg ezt!” Mégis megtenném. Nem elképesztő ez? Csakugyan nem érezte az
egyéniségéből áradó delejes kisugárzást?

December 14.

A LENGYELORSZÁGI TÖMEGGYILKOSSÁGOK
A náci lelkesedést, ami egy időre fellángolt a náci filmek vetítése nyomán - maradéktalanul
elsöpörte az előre megtervezett tömeggyilkosságokra vonatkozó iszonyatos bizonyító anyag,
amelyet a tegnapi és a mai tárgyalási napon ismertettek.
Mielőtt a mai ülés reggel megkezdődött volna, Baldur von Schirach megpróbálta elsütni a
tárgyalást becsmérlő - Göring inspirálta - kétkedő cinizmus utolsó sziporkáit:
- Nagyon kétlem - mondotta -, hogy egy német nő emberi bőrből valóban lámpaernyőket
készíttetett volna - mondta.
- Akkor hát egy német férfi készítette a lámpaernyőket, s a hölgy magától értetődő ajándék
gyanánt fogadta el - feleltem. -Mi a különbség a kettő között?
Schirach csüggedten ült le.
Keitel elkapta a tekintetemet, és azt suttogta:
- Furchtbar, furchtbar! (Borzalmas.)
Lesütötte a szemét, s kezével olyan mozdulatot tett, mintha jelezné, hogy iszonyodva határolja el
magát az egész ügytől.
A délelőtti tárgyaláson: Walsh őrnagy részleteket olvasott fel a zsidók lengyelországi halálra
éheztetésével és legyilkolásá-val kapcsolatos okmányokból.
Frank naplójának egy részlete: „Csak mellékesen jegyzem meg, hogy 1200000 zsidót ítélünk
éhhalálra. Magától értetődő dolog ugyanis, hogy amennyiben a zsidók nem halnak szépszerével
éhen, akkor előreláthatólag radikálisabb intézkedések történnek majd felszámolásukra.”
Stroop SS-tábornok jelentéséből a varsói gettó lerombolásáról: „...Ezért elhatároztam, hogy az
egész zsidónegyedet elpusztíttatom oly módon, hogy minden háztömböt felgyújtatok... A zsidók
elég sok esetben bent maradtak a lángoló épületekben; végül is, a forróságtól hajtva s attól félve,
hogy elevenen megégnek, inkább leugráltak az emeletekről... Törött csonttal is megpróbáltak
átvergődni olyan épületekbe, amelyeket még nem gyújtottunk fel, vagy amelyek még csak
részben égtek... Az első hét után már a csatornában való tartózkodás sem lehetett kellemes
számukra... Nagyon sok zsidót - számukat nem lehetett ellenőrizni - a csatornák és árkok
felrobbantása révén semmisítettünk meg... Csak valamennyi résztvevő szakadatlan, fáradhatatlan
munkája által sikerült összesen 56065 zsidót összefogdosnunk: ennyinek a kivégzését sikerült
szám szerint megállapítani. Hozzászámítandó azonban azoknak a zsidóknak a száma is, akik
robbanásoknál vagy lángok közt veszítették életüket.”
A tárgyalás szünetében Jodl hangosan, indulatosan kiáltozott:
- A mocskos, arrogáns SS-disznó! Gondolják csak meg: 75 oldalas, dicsekvő jelentést írt egy kis
emberirtó expedícióról ugyanakkor, amikor egy jelentős hadműveletről, amelyet a katonák jól
felfegyverzett ellenséggel szemben vívtak, csupán néhány oldalas jelentés adott számot.
Megemlítettem Franknak, hogy milyen hidegvérű kijelentéseket tett a zsidók millióinak halálra
éheztetéséről a számukra engedélyezett élelmiszeradagokon. Elismerte, hogy vak náci
fanatizmusának időszakában tett ilyen kijelentéseket, de hozzátette, hogy valamennyi naplóját és
feljegyzését elfogatásakor az amerikai katonai kormányzat rendelkezésére bocsátotta, hogy
ezáltal fény derülhessen az egész iszonyatos históriára - sújtson a nehéz kő bárkit is!
Walsh őrnagy a zsidók Treblinkában és Auschwitzban végbement legyilkolásáról szóló
okmányok ismertetésével folytatta. Egy lengyel feljegyzés így szólt: „Valamennyi áldozatnak le
kellett vetnie ruháját és cipőjét; a levetett öltözéket utólag összegyűjtötték. Ezután az áldozatokat
a kivégzőkamrákba hajtották: elöl a nőket és gyermekeket... A csecsemőket egyszerűen
behajították.”
Mialatt mindez végbement, Frank kormányzó szorgalmasan vezette naplóját. 1941. december 16-
án például ezt írta: „A zsidók számunkra olyanok, mint a leggonoszabb, falánk ragadozók - s
megközelítőleg 2500000 van belőlük a Főkormányzóságban.” 1944 januárjában ezt írta:
„Jelenleg még mindig van mintegy 100000 zsidó a Főkormányzóságban.”
Ebédszünetben: Frank asztalánál is, Göring asztalánál is Hitler volt a beszélgetés tárgya. Az
előbbi asztalnál Hess, majd Ribbentrop is felvetette a kérdést, hogy vajon Hitler tudott-e
minderről. Frank dühösen azt felelte, hogy lehetetlen másképpen elképzelni. Azt állította, hogy
közvetlenül Hitler parancsára történtek a dolgok.
Időközben Göring asztalánál Keitel nyilván felvetette azt a kérdést, hogy vajon a Führernek nem
lett volna-e kötelessége együtt maradni híveivel és vállalni a felelősséget saját utasításaiért.
- De hát végül is vegyük figyelembe a pozícióját - mondta Göring, kétségbeesett kísérletet téve,
hogy megakadályozza a nyílt pártütést.
- Mármint a legfőbb háborús bűnös pozícióját - szóltam, a két asztal közt álldogálva.
- Akárhogy is van, ő volt a mi államunk feje. Elviselhetetlen volna számomra, hogy idegen
bíróság elé kelljen állnia. Maguk, emberek, ismerték a Führert. Ő volna az első, aki előállna, és
azt mondaná: „Én adtam az utasításokat, vállalom a teljes felelősséget.” De szívesebben halnék
tízszeres halált, mintsem hogy a német állam fejét ilyen megaláztatásnak lássam kiszolgáltatva.
Göring drámai hűségnyilatkozata látszólag igen kevéssé hatott a többiekre. Frank az asztalok
felett ordított át:
- Más államfők is álltak már bíróság előtt! - A tárgyalás megkezdése óta első ízben most fordult
elő, hogy nyíltan szembefordult Göringgel. Arca vörös volt előtörő dühétől. - Hitler juttatott
bennünket ide, s most nincs más hátra, mint hogy megmondjuk az igazat!
Keitel, Dönitz, Funk és Schirach hirtelen felkelt, s az eddigi szokástól eltérően távozott az
asztaltól; Göring egyszerre azon vette észre magát, hogy egyedül ül az asztalnál. Hogy leplezze a
helyzetet, felállt és hozzám lépett, mintha csak velem akarná folytatni a megkezdett beszélgetést.
- Tudja, kérem - mondta bizalmas hangon -, korántsem áll szándékomban, hogy eltúlozzam a
Führer iránti szeretetemet, hiszen tudja, hogyan bánt velem a végén. De... nem is tudom, hogyan
mondjam - azt hiszem, tán a legutolsó másfél esztendőben mindent Himmlerre hagyott...
- Kettőjük közt azonban egyetértésnek kellett uralkodnia, mert különben nem lett volna
lehetséges ilyen óriási méretű borzalmak bekövetkezése.
- Feltételezem, hogy Himmler jelentést tett arról, hogy ennyi meg annyi elkerülhetetlen haláleset
történt - és egy háborúban, ahol mindegyik fél olyan sok halottat veszít... nem tudom...
Arrébb mentem.
Schirach csatlakozott Fritzsche, Speer és Seyss-Inquart csoportjához. Néhány arra vonatkozó
csípős megjegyzés után, hogy a Hitlerjugend tagjai megöregedtek, megőszültek - és
megokosodtak, elkomolyodott: - Azonban mi már nem élünk elegendő ideig ahhoz, hogy
hasznosíthassuk a most szerzett bölcsességet. A ma elhangzottak után mindennek vége. Nem
volnék meglepve, ha a bíróság egyszerűen kijelentené: „Üssék le mindannyiuk fejét!” Még ha
volna is néhány ártatlan a húsz vádlott között, mit számítana az a meggyilkolt milliókhoz képest?
- Úgy tudom, tegnap felolvasták az ön bécsi beszédét.
- Igen... erről a beszédről vitatkoztunk éppen első hosszabb eszmecserénk során. - Vállat von,
reménytelenül. - Már túl késő...
A beszélgetések ezután ismét Hitlerre terelődtek.
- Megmondtam neked, hogy az volt a benyomásom: 1943-ban megőrült - mondta Schirach
Fritzschének.
- Nekem már 1942-ben ez volt az érzésem - felelte Fritzsche. Itt volt az ideje, hogy visszatérjünk
a tárgyalóterembe. Miközben lefelé haladtunk a lépcsőn, Frank nyíltan arról beszélt
a többieknek, hogy okvetlenül el kell mondaniok a teljes igazságot, hogy tudomást szerezzen
róla az egész világ. Rosenberg megpróbálta a régi taktikával leszerelni: a szövetségesek
agresszióiról beszélt, s arról, hogy Amerika ugyanolyan faji problémákkal találja majd magát
szemben. Speer felé nézett, erkölcsi támogatást remélve tőle, de Speer arcába nevetett, és
kezével gúnyosan legyintett.
A délutáni tárgyaláson: Harris kapitány további részleteket olvasott fel Frank naplójából:
„Lengyelországot gyarmatként fogjuk kezelni; a lengyelek a Nagy Német Világbirodalomban a
rabszolgamunkások szerepét töltik majd be.” „Meg kell semmisítenünk a zsidókat, bárhol
találjuk őket, s bárhol nyílik rá módunk.”

December 15-16.
HÉT VÉGE A BÖRTÖNBEN
Ismét végigjártam a zárkákat, hogy tanulmányozzam: miképpen reagálnak a foglyok a
mindinkább gyarapodó terhelő bizonyítékokra, s miként ítélik meg Hitlert és a pártot a legutóbbi
leleplezések után.
Rosenberg zárkájában: Rosenberg ezúttal is meghökkent, amikor Kelleyvel együtt
megkérdeztük, hogy mit akar hozzáfűzni a dolgokhoz.
- Természetesen az egész ügy borzalmas, érthetetlen. Soha nem is álmodtam volna, hogy ilyen
fordulatot vesznek az események. Nem tudom... Borzalmas! És ilyen tömegesen... Bizonyára
Hitler adta ki az utasításokat... vagy tán Himmler rendelkezett, a Führer hozzájárulásával.
- Hogyan vélekedik Hitlerről jelenleg? - kérdeztük. - Mi a véleménye a párt programjáról most,
amikor már pontosan láthatók az eredményei?
Rosenberg kis ideig hallgatott. Összekulcsolta az ujjait, lenézett a földre, vállát vonogatta. Végül
megszólalt:
- Nem tudom... Az a sejtelmem, hogy a dolgok magukkal ragadták Hitlert. Eleinte nem is
gondoltunk arra, hogy bárkit is megöljünk: biztosíthatom önöket, ez az igazság. Én mindig a
békés megoldások híve voltam. Egy ízben beszédet tartottam 10000 néző előtt - a beszédem
szövegét később kinyomtatták, és széles körben terjesztették -, s ebben a beszédben a békés
megoldás mellett emeltem szót. Csak azt akartam, hogy a zsidókat távolítsák el a fontos
pozíciókból: ez volt minden. Például Berlinben az orvosok 90 százaléka zsidó volt - s én arra
gondoltam, hogy számukat csökkentsék 30 százalékra, vagy valami ilyesmit. Még ez is
méltányos arányszám lett volna. Arra nem is gondoltam, hogy mindez ilyen borzalmas dolgokat -
tömeggyilkosságokat eredményez. Mi kizárólag békésen akartuk megoldani a zsidókérdést.
Hiszen 50000 zsidó értelmiségit ki is engedtünk az országból. Amint azt kívántam, hogy
Németország megfelelő életteret kapjon - arra gondoltam, hogy a zsidóknak is legyen életterük...
Németországon kívül. Nem látszott célravezetőnek, hogy megpróbáljuk őket Palesztinába
küldeni, mert ehhez 800000 arabot kellett volna lakóhelyéről brit szuronyokkal kimozdítani.
- Elképzelésük szerint hol lehetett volna Lebensraumot találni számukra, s letelepíteni őket?
- Hát... tudtam, hogy Keletre szállítják őket, s azt hittem, hogy táborokban helyezik el, ahol saját
önkormányzattal rendelkeznek, majd később valahol Keleten megtelepednek. Nem tudom.
Fogalmam sem volt arról, hogy mindez tényleges megsemmisítésükkel fog végződni. Mi csupán
ki akartuk kapcsolni őket a német politikai életből. Sok zsidó arra számított, hogy kemény
intézkedések következnek be nyomban kezdetben - de amikor látták, hogy semmi sem történik,
azok közül is visszatértek néhányan, akik korábban távoztak az országból. Arra gondoltak: „Nos,
ha nem is vehetünk részt a politikai életben, megélhetünk.” A párt kezdetben nem foganatosított
kemény intézkedéseket. Később azonban olyan helyzet alakult ki, amelyben az események
kicsúsztak a kezemből. A külföldi demokratikus zsidó sajtó elkezdte támadni a pártot - s ezzel
kényszerűen napirendre tűzte a problémát. Aztán következett Rath meggyilkolása. Felhozhatnák,
persze, ezzel szemben, hogy „Miért nem tekintették egyéni bűncselekménynek?” Nem tudom.
Lehet, hogy indokolt az ellenvetés. Akkor azonban ez a gyilkosság úgy tűnt, mintha a zsidók
válasza volna a zsidókérdés németországi alakulására. És akkor megkezdődtek a megtorlások...
Nekem személy szerint nem volt közöm a nürnbergi törvényekhez. Csupán elolvastam a tervezett
szöveget, amikor a Reichstag elé terjesztették. Természetesen nem állhattam fel a Birodalmi
Gyűlésben, és nem mondhattam, hogy „ellenzem”. Ez szóba sem jöhetett.
Streicher zárkájában: Streicher változatlanul fanatikusnak mutatkozott: egyáltalán nem hatott rá a
mindinkább gyülekező terhelő bizonyítékok halmaza, amelynek súlya alatt a többiek
szégyenkeztek, vagy legalább zavarba jöttek, és védekezni próbáltak.
- Hát... tudja, kérem, én kénytelen vagyok kimondani a véleményemet - mondotta, amikor
megkérdeztük, hogy vajon megváltoztatta volna magatartását, ha előre látta volna annak
következményeit. - Végül is maga a Talmud írta elő a zsidók számára, hogy őrizzék meg faji
tisztaságukat. Theodor Herzl, a cionizmus vezetője, odáig ment, hogy kijelentette: amíg zsidók
lesznek, lesz antiszemitizmus is. A zsidók súlyos hibát követnek el, ha mártírt csinálnak belőlem,
majd meglátja. Nem én teremtettem ezt a problémát: évszázadok óta fennáll az! Láttam, hogyan
hatolnak be a zsidók a német élet valamennyi területére, s azt mondottam, hogy ki kell őket
szorítani onnan. Végül is, ha elolvassa a Talmudot, látni fogja.
És így tovább... és így tovább: akárcsak egy kényszerneurózis vagy egy organikus pszichózis
rögeszmés betege. Magatartásán sem szadizmus, sem szégyenérzet nem látszik: csupán a hűvös,
apatikus megszállottság észlelhető.
Speer zárkájában: Speer, mint rendesen, nyugodt és logikus. Amikor megkérdeztük, hogy mit
gondol Hitlerről most, így válaszolt:
- Ugyanazt, amit a háború utolsó hónapjaiban gondoltam, csak fokozott mértékben: azt, hogy
önző, romboló erő, amely nincs tekintettel a német népre. Mint már mondtam önnek, nekem már
akkor elegem volt belőle, amikor elrendelte minden német érték elpusztítását, és kijelentette,
hogy a német nép nem érdemli meg, hogy tovább éljen, ha ő nem nyerheti meg a háborút. A
tárgyalás során azonban akadt néhány tény, amely meglepett. Először is az 1937-ben tartott
beszéd, amelyben Hitler kijelentette, hogy „a háborúnak még az én időmben kell
bekövetkeznie”. Másodszor: az arra vonatkozó bizonyítékok, hogy a lengyelekkel kirobbant
„incidenst” valójában az SS provokálta úgy, ahogyan Lahousen tanúvallomásában elmondotta.
Harmadszor: Himmler gyilkolási mechanizmusának céltudatossága és titkossága.
Ezután a német fegyverkezésről beszélgettünk; Speer rámutatott a termelés roppant méretű
emelkedésére azután, hogy ő került irányító pozícióba. Megemlítette, hogy Németország
veresége után tanácsokat szolgáltatott az Egyesült Államok stratégiai bombázó hírszerzésének
arra vonatkozólag, hogy hol vannak Japán érzékeny pontjai. Elismerte, hogy a háború során
stratégiai bombatámadásaink gondokat okoztak minisztériumának - különösen az amerikaiak
nappali, konkrét célokra irányuló bombázásai. Az atombomba témájára rátérve kijelentette:
tudott arról, hogy dolgozunk az atombomba létrehozásán, mivel néhány német atomfizikus
hozzánk került, s birtokunkban vannak bizonyos alapanyagok is. Arról azonban, hogy mennyire
jutottunk, nem volt tájékozva. A németek is dolgoztak az atombomba létrehozásán, „de mi még
több esztendei távolságra voltunk a céltól”. Megemlítettem, hogy Göring azt mondotta nekem:
csupán néhány hónap kellett volna. - Ó... Göring... ő fikarcnyit sem ért a tudományos dolgokhoz.
Csak fecsegni szeret róluk, sokat. Alighogy én megtárgyaltam az első lökhajtásos repülőgép
kísérleti modelljét, máris Hitlerhez rohant, és azt mondta neki, hogy három hónapon belül 500
ilyen repülőgéppel rendelkezik majd: ami persze teljes badarság volt.
Speer elismerte, hogy az effajta felelőtlen ígérgetés erősíthette Hitler vakhitét valamiféle
„csodában”, amelynek révén végül is megnyeri a háborút...
Funk zárkájában: Funk szokás szerint depressziós volt, és nyöszörgött.
- Alig lehet ezt elviselni. Németország örök időkre lehetetlenné tette önmagát. Higgye el, kérem,
hogy ez sokkal rosszabb, mint a jelenlegi bűnper minden egyéb következménye. (Zokogás.) Azt
gondolja, hogy a leghalványabb tudomásom lett volna a gázkocsikról és más hasonló
borzalmakról? Esküszöm önnek, hogy először Mondorfban hallottam ilyesfajta dolgokról. Én
mindent elkövettem, hogy megelőzzem a törvénytelenségeket. Megakadályoztam a francia
megőrzés alatt levő belga aranykincs átadását Németországnak, mert nem volt tisztázott az arany
tulajdonjoga. Megakadályoztam továbbá a frank leértékelését is a megszállás idején. Ezzel az
egyetlen intézkedésemmel több pénzt mentettem meg Franciaország számára, mint amennyi az
elkobzott javak összes értéke volt.
- Csupán azzal az eggyel vádolhatom magamat - mint már említettem is önnek -, hogy 1938-
ban, amikor láttam, hogy a zsidójavakat elrabolják és megsemmisítik, le kellett volna
mondanom. Azonban én akkor is azt hittem, hogy a zsidók majd elpusztított javaikért megfelelő,
törvényes kártérítésben részesülnek.
Schacht zárkájában: Még mindig bizakodó és jókedvű.
- Az az érzésem - mondta -, hogy a többiek most már kezdik felfogni, mi vár rájuk. Nekem nincs
miért aggódnom: csak azt kívánom, hogy gyorsan haladjon az ügy előre, s essünk át rajta
mielőbb.
Sauckel zárkájában: Sauckel úgy reszketett, mintha azért jöttem volna, hogy megkínozzam.
Nyomban, remegő hangon védekezni kezdett, miközben kezét tördelte:
- Meg akarom mondani önnek, hogy abszolúte semmit nem tudtam ezekről a dolgokról, és
egyáltalán semmi közöm nem volt hozzájuk! Éppen ellenkezőleg: arra törekedtem, hogy a
külföldi munkások életkörülményeit a lehető legjobbá tegyem!
- Mi a véleménye Hitlerről most?
- Hát... nehéz ezt elmondani. Eltér a véleményünk arra vonatkozólag, hogy tudott-e Hitler
ezekről a dolgokról. Én nem tudom, mi volt a helyzet. Az mindazonáltal kétségtelen, hogy
Himmler követte el ezeket a dolgokat, amelyek aligha tekinthetők indokoltnak. Egyszerűen nem
tudom felfogni, hogyan volt lehetséges mindez? Az idegen munkások sanyargatása - ezért én
egyáltalán nem vagyok felelős. Az én szerepem körülbelül olyan volt, mint egy tengerésztoborzó
ügynökségé: ha matrózokat szerződtetek egy hajó számára, nem lehetek felelős azokért a
kegyetlenkedésekért, amelyek a hajó fedélzetén, tudtom nélkül történnek. Én csak munkásokat
szereztem - Hitler parancsára - olyan üzemek számára, mint a Krupp Művek. Engem nem lehet
felelőssé tenni azért, hogy később rosszul bántak velük. Érti az álláspontomat? Abban
természetesen egyetértek önnel, hogy azok a dolgok iszonyatosak voltak.
Von Neurath zárkájában: - Hitler hazudott - ez persze egyre nyilvánvalóbbá lett -, egyszerűen
nem törődött az igazsággal. De eleinte senki sem vette ezt észre. Hitler - hogy is mondják csak -
magával ragadó demagóg volt. Hát igen: nagyon sok embert megtévesztett. Pribékjeinek kis
csoportjával alighanem késő éjszakánként szőtte az összeesküvés hálóját... én pedig nem tudtam
olyan sokáig fent maradni. Néha hajnali 1, 2 vagy 3 órakor telefonált. Valószínűleg ilyenkor
tartották Himmlerrel és Bormann-nal titkos megbeszéléseiket.
Keitel zárkájában: Keitel azt mondta, hogy nagyon rossz lelkiállapotban van. - Majd meghalok
szégyenemben. Kétségbeejtő - iszonyatos! Abban bíztam, hogy legalább a Wehrmacht története
makulátlan, de most már a Wehrmacht is elvesztette a jó hírét. Túlságosan sok kapcsolata volt a
pártszervezetekkel... például az iszonyatos varsói gettóügyben. Gondolja csak el: Stroop azt
jelentette, hogy „a Wehrmacht műszaki alakulatai, az őszinte, bajtársias fegyverbarátság
jegyében odaadóan támogatták ebben a vállalkozásban az SS-t”. Nos hát - meg mernék esküdni
arra, hogy annak a katonai parancsnoknak, aki átvezényelte a műszaki alakulatokat, fogalma sem
volt arról, hogy milyen mocskos munkát kell elvégezniük. Csak azt bánom, hogy nem töltöttem
több időt az arcvonalon. Túlságosan sokat időztem Hitler főhadiszállásán, és amikor kiszálltam
az arcvonalra, mindig a tábornokokkal tanácskoztam. Meg kellett volna győződnöm arról, hogy
mi történik a gyakorlatban, alacsonyabb szinteken. De hát... most már mi haszna? Hiába, már
késő...
- Mi a véleménye Hitlerről most? Kételkedik abban, hogy tudott az embertelenségekről - vagy
hogy éppen ő adott rájuk parancsot?
- Neki kellett kiadnia. Semmi kétségem nincs ebben a tekintetben. Most már látom világosan,
miért mondotta nekem mindig azt, hogy ne avatkozzam bele a rendőri ügyekbe. Bármi merült is
fel, mindig azt mondta: „Ez nem a maga dolga - maga katona.” Én természetesen nem tudtam,
hogy ilyen iszonyú dolgokat tervez, s hogy a Wehrmacht tagjai is részt vesznek bennük. Ha
tudtam volna, azt mondtam volna: ,Mein Führer, ez az a pont, amelyen túl nem mehetek. Nem
vagyok hajlandó közösséget vállalni ilyen dolgokkal. Kérem, mentsen fel állásomból. Ha nem
teljesíti kérésemet - holnap már nem talál életben.” De sohasem avatott bizalmába... Valójában
Hitler három, egymástól gyökeresen különböző nyelven beszélt: az egyik a Wehrmachtnak szólt,
a másik a párt vezetőinek, akikkel tényleges terveit megvitatta. Megint másként beszélt a
Reichstagban, ahol nagyközönséghez szóló beszédeit mondta el.
- Hitler programjának három olyan fő része volt, amely végül is pusztulásba és
szerencsétlenségbe sodorta Németországot: az egyház elnyomása annak az álszent elvnek a
jegyében, hogy „minden ember saját módján üdvözüljön”; másodszor a zsidók kegyetlen
üldözése, végül a Gestapo részére biztosított korlátlan hatalom. Ma már ez világosan látható...
Keitel olyan mozdulatot tett a kezével, mint aki fátylat von el a szeme elől, majd reménytelenül
vállat vont. - Azonban most már késő...
Amikor távozni készültem, szokása szerint vigyázzállásba merevedett, de panaszos hangon
megszólalt:
- Kérem, beszélgessen el velem időnként, amíg még nem vagyok elítélt bűnös. Kérem, ne
vessen meg. Jöjjön el időnként -erkölcsi támaszt nyújt a megpróbáltatás elviseléséhez, hogy
beszélhetek valakivel.
Göring zárkájában: Két és fél órás beszélgetést folytattam Göringgel a legkülönbözőbb témákról
- skálájuk a személyes ügyektől az 1934. évi véres Röhm-féle puccsig terjedt. A mostani hét vége
során Göringben roppant erős volt a vágy, hogy elzártságában valaki előtt megnyilatkozzék.
Érvekkel akarta alátámasztani, amit korábban mondott arról, hogy az utolsó pillanatban
erőfeszítéseket tett az Angliával szembeni háború elhárítására.
- Figyeljen csak ide: Ribbentropnak meg fog pattanni egy véredénye, ha meglátja, hogyan
kerültem meg diplomáciai csatornáit.
Egy könyvet mutatott, amelyet Dahlerus, svéd közvetítője írt: részletesen leírta benne titkos
erőfeszítéseit, amelyek arra irányultak, hogy tárgyalásokat hozzon létre Göring és a britek között.
Göring utalt arra, hogy a tárgyaláson erre hivatkozni fog.
A továbbiakban Németország Nagy-Britanniával szemben követett hatalmi politikáját taglalta;
utalt arra, hogy Németország nem akarta Japánt Nagy-Britannia rovására erősíteni.
- Valójában nem nagyon örültünk annak, hogy a japánok elfoglalták Szingapúrt, mert tudtuk,
hogy előbb vagy utóbb sor kerül majd az Európa és az Ázsia közötti leszámolásra. Nem
dühöngött köztünk és a japánok közt a szerelem, annyi bizonyos. De hát háború idején az ember
ott szerzi a szövetségeseit, ahol éppen akadnak. Ajándék lónak ne nézd a fogát.
Nem sokkal később az elmúlt hét során előterjesztett bizonyítékok hatásáról kezdtünk
beszélgetni. - Igen... tudom: egyre rosszabb és rosszabb lesz a helyzet. Ez így fog folytatódni
mindaddig, amíg szóhoz jutok, és ismertetem a dolgokat a mi megvilágításunkban is! Tudja,
kérem, hogy mi bántott még a koncentrációs táborokról szóló filmnél is jobban... holott az is elég
bántó volt? A Volksgericht (Népbíróság) tárgyalásáról szóló felvétel azok ügyében, akik a július
20-i (Hitler meggyilkolására irányuló) merényletben részt vettek... a nagyszájú Freisler elnökölt -
s én úgy éreztem, hogy meg tudnék halni szégyenletemben. Hallottam arról, hogy a Volksgericht
kemény dolog volt - de összerázkódtam, amikor a bíró ráordított a vádlottakra, akik végül is
német tábornokok voltak, s bűnösségük nem volt bizonyított.
Úgy tűnt nekem, hogy a filmtől való borzadályát nemcsak a katonai hivatás megbecsülését ért
sérelem vagy az okozta, hogy könnyen beleképzelhette magát a tárgyaláson részt vevő vádlott
szerepébe. Eltűnődtem: nem a Hitler-ellenes merénylet megtorlásával kapcsolatos bűntudata
okozza-e borzadályát... s éppen ezért beszélgetésünknek ebben a szakaszában tettem fel neki a
kérdést, hogyan ítéli meg jelenleg Hitlert:
- A tömérdek bizonyíték után, ami mind arról tanúskodik, hogy a Führer mennyi pusztulást
idézett elő, és milyen töméntelen gyilkosság lelkiismereti felelősségének terhét zúdította a
németség fejére, nem értem, hogy miért kívánja még mindig támogatni. Azt hiszem, hogy a nép
aligha ért majd egyet ezzel.
- Hát akkor ön nem ismeri a német népet annyira, mint én. Ha most - azok után, ahogyan
támogattam Hitlert - megváltoztatnám az álláspontomat, csak megvetnének érte. Ki tudja,
hogyan alakulnak az események 50-100 év múlva?
- Valószínűleg úgy tartja majd nyilván az utókor, mint a 20. század legkegyetlenebb és
leggyűlöletesebb szörnyalakját.
- Igen... valóban tudott kegyetlen és gyűlöletes lenni... de másféleképpen. Még mindig nem
tudom felfogni, hogy valóban elkövette mindazt. A legutóbbi két esztendő során kegyetlennek és
gyűlöletesnek láttam, mint már említettem önnek. Olyan megvetően és rosszindulatúan tudott
ordítozni a Luftwaffe tehetetlenségéről és haszontalanságáról, hogy belepirultam és reszketni
kezdtem; szívesebben kimentem volna az arcvonalba, csakhogy elkerüljem ezeket a jeleneteket.
Tudja, kérem: én már nem sokat tehettem azután, hogy önök megszerezték a légi fölényt. Ő
azonban megparancsolta, hogy vegyek részt a főparancsnokságon tartott megbeszélésein -
mintha csak azt mondta volna: „A fenébe is - állj ide közénk, és nyeld le a békát.” Ilyen
rosszindulatú volt.
Göring olyan szenvedélyesen mondta el mindezt, hogy nem volt kétségem aziránt: súlyosan
megsebezte mindez a büszkeségét. Egyre inkább kételkedtem viszont a Führer iránti
lojalitásában. - Végül is - mint ön is tudja - elrendelte, hogy tartóztassanak le, és öljenek meg -
tette hozzá keserűen.
- Valószínűleg azzal gyanúsította, hogy részt vett a július 20-i merényletben -jegyeztem meg -,
talán Bormann mondott valamit.
Furcsa pillantást vetett rám, miközben gyorsan - talán túlságosan is gyorsan - átsiklott
megjegyzésemen. - Igen, biztosra veszem, hogy a végén már meg volt győződve erről. De még
mindig nem értem, hogyan volt képes elrendelni azokat a tömeggyilkosságokat. Egyre ezen
gondolkodom - az egész dolog valóságos rejtély!
Fel-alá kezdett sétálni a zárkában. Öklét homlokára szorította, mintha egy gondolatot akarna
belesajtolni. Kissé túlságosan is drámai a gesztusa - gondoltam magamban.
- Hitler azonban nyilvánvalóan képes volt a könyörtelen kegyetlenkedésre -jó példa erre a
Röhm-ügyben végrehajtott véres tisztogatás, 1934-ben-mondtam.
Röhm nevének hallatára Göring csaknem explodált.
- Röhm! Ne is említse nekem annak a mocskos homoszexuális disznónak a nevét! Véreskezű,
perverz lázadók klikkje volt az! Mindenekelőtt nekik tulajdonítható, hogy a párt az első időben
útonállók bandájának tűnt: ők okozták azzal, hogy vad orgiákat rendeztek az utcákon,
megtámadták és megverték a zsidókat, kővel bedobálták az ablakokat. A kezdet kezdetén
nyomban nekiláttak annak, ami később, a háború kényszerítő körülményei között realizálódott
igazán. Ezek aztán valóban megmutatták volna önöknek, hogy milyen egy véres forradalom! Az
volt a szándékuk, hogy megsemmisítsék a teljes tábornoki kart, az egész pártvezetőséget, persze
az összes zsidót is - mindenkit megsemmisítenek egyetlen vérfürdő során. Micsoda perverz
banditák voltak azok az SA-legények! Nagyon jó dolog, hogy kiirtottam őket - mert különben ők
irtottak volna ki bennünket. - Göring egyéniségének könyörtelen, gengszter vonásai most
leplezetlenül megmutatkoztak, miközben a joviális álarc lehullott róla. Csizmanadrágban,
ingujjra vetkőzve, papucsban járkált fel-alá a cellában, vadul gesztikulálva - miközben szeméből
gyűlölet parázslott.
- Nem sokat teketóriáztam: odamentem ahhoz az SA-kapitány-hoz, és azt mondtam neki: „Van
fegyvere?” „Nincs, rendőrfőnök úr - felelte a disznó -, kivéve a pisztolyt, amelyet
engedélyezett!” Erre egész fegyverraktárt találtunk a pincében: több fegyver volt ott, mint az
egész porosz rendőrség fegyverkészlete! Csak annyit mondtam az embereimnek, hogy vigyék ki
a fickót, és lőjék agyon. Közönséges útonálló gyilkosok bandája volt az! Elképzeli, hogy
Hindenburg másnap gratulált volna nekem, ha villámgyorsan rá nem jön, hogy súlyos
katasztrófát sikerült elhárítanom?
- Különös dolog, hogy Hitler ilyen csirkefogók segítségével hozta létre apparátusát -
amennyiben tényleg törvényességre és rendre törekedett!
- Azt hiszem, nem ismerte fel a helyzetet mindjárt. Meg kellett szabadulnunk tőlük, hogy erőssé
tehessük a pártot és az államot.
A börtönőr most beszólt: kérte, hogy Göring adja ki a csajkáját, mert jön a vacsora. Távozni
készültem.
- Nos hát... még jócskán lesz időnk ítélethozatal előtt, hogy alaposabban megtárgyaljuk a
dolgokat - mondottam.
- Úgy érti, hogy a halálos ítélet kimondása előtt - mondta Göring, visszaesve szokott cinikus
hangvételébe. - Nem sokat számít nekem - de az, hogy a történelembe miképpen vonulok be,
nagyon is fontos számomra. - Sokatmondón nevetett: - Ezért örülök nagyon, hogy Dönitznek
kellett aláírni a fegyverletételi okmányt. Nem szerettem volna, ha a történetírók majdan az én
nevemhez fűzik ezt az eseményt. Egy ország sohasem gondol jó szívvel az olyan vezetőkre, akik
tudomásul vették a vereséget. Ami viszont a halált illeti - egye meg a fene -, tizenkét vagy
tizennégy esztendős korom óta sohasem féltem tőle!
Hess zárkájában: Hess nem élt a délutáni séta lehetőségével, s kijelentette, hogy inkább
„lefekszik és gondolkodik” helyette. Ennek ellenére szívesen fogadta látogatásomat.
Mindenekelőtt azt kérte, hogy a számmemóriatesztet ismételjük meg: teljesítménye előre 8,
visszafelé 7 volt, ami még jobb koncentrációs képességre vallott, mint a memória-visszatérés
után végzett vizsgálaté.
- Jobban tudja most követni a tárgyalás menetét?
- Igen, pontosan követni tudom az egészet. Az első időben, miután emlékezőtehetségem
visszanyertem, nem tudtam teljesen kifogástalanul tájékozódni, de most világosan értek mindent.
Szemmel láthatóan nem is törekedett már arra, hogy az eredeti verzióhoz ragaszkodjék, amely
szerint „egész idő alatt színlelt”. Úgy látszott, hogy elfogadja azt a véleményt, amely szerint
magatartása nem volt teljes egészében színlelés - viszont még most sem volt hajlandó semmiféle
elmezavar fennforgását említeni. Mikor megkérdeztem, hogy mi a véleménye a felgyülemlő
terhelő bizonyítékokról, így szólt:
- Teljesen megfoghatatlan, hogy miképpen történhetett meg mindez?
- Mi a véleménye Hitlerről jelenleg?
- Nem tudom... azt hiszem, minden lángelmében egy démon rejtőzik. Nem lehet érte hibáztatni -
benne van! - Tovább elmélkedett ezen az ötleten, de szemmel láthatóan nem volt hajlandó többet
elárulni; csupán annyit mondott: - Mindez nagyon tragikus. Nekem azonban legalább annyi
elégtételem van, hogy tudom: tettem valamit a háború befejezése érdekében.
Érdeklődést tanúsított az amerikai államforma iránt. Röviden elmondtam neki, hogyan működik
a törvényhozás, az igazságszolgáltatás és a végrehajtó hatalom apparátusa, hogyan érvényesül a
hatalmi ellensúlyok rendszere. Megkérdezte, hogy az elnök bármikor feloszlathatja-e a
kongresszust. Azt feleltem neki, hogy nem. A kongresszus a választójoggal rendelkező
állampolgárok állandó ellenőrzése alatt áll: egyrészt a választások, másrészt a közvélemény
megnyilvánulásai révén. Elmondtam, hogy a kongresszus minden tekintetben felelős a népnek,
amelyet képvisel.
- A nemzetiszocializmus alapeszméje is jó volt - mondta -, az osztálykülönbségek
megszüntetése, a nép egyesítése.
- Lehet, hogy ez volt a kiinduló eszme, de önök aztán a faji megkülönböztetés bűnös rendszerét
iktatták be helyébe, ami sokkal rosszabb volt.
Helyeselt: passzív engedékenységgel fogadta el az éppen felvetett gondolatokat.
- Igen, így van. Ez a körülmény éppen az ellenkező irányban hatott.
Ezután „fajpszichológiai” kérdésekről beszélgettünk, s ennek során elmondtam neki, hogy az
amerikai pszichológusok és antropológusok behatóan tanulmányozták a faji különbségek
kérdését, s arra a megállapításra jutottak, hogy az úgynevezett „fajpszichológiai különbségek”-
ről rendszerint kiderült, hogy valójában a környezetben rejlő különbségek, és hogy a
„felsőbbrendű fajra” vonatkozó elmélet egyszerűen nevetséges. Elismerte, hogy a nácik
valószínűleg „hibát követtek el” faji politikájukban. Legalábbis ez volt Hess véleménye
december 16-án, vasárnap.
Amikor elérkezett a templomba menés ideje, Hess kijelentette, hogy nem megy. Azelőtt sem volt
köze a valláshoz - mondta -, most sem tanúsít gyengeséget csak azért, mert életre-halálra menő
pöre folyik.
December 17.
A délutáni tárgyaláson: Storey ezredes ismertette a náci párt erőfeszítéseit a kereszténység
elnyomására. Hess utóda, Bormann, a gauleiterekhez szóló titkos utasításban leszögezte a
kereszténységre vonatkozó pártvonalat, s többi között megállapította: „A nemzetiszocialista
felfogás összeegyeztethetetlen a kereszténységgel. A mi nemzetiszocialista ideológiánk sokkal
magasztosabb, mint a kereszténység eszmevilága, amelynek lényeges elemeit a zsidóságtól
vették át... Minden olyan befolyást ki kell küszöbölni, amely veszélyeztethetné vagy csorbíthatná
az NSDAP által támogatott Führer vezető szerepét népünk irányításában...” Minden
vallásfelekezetet üldöztek, papok ezreit vetették koncentrációs táborokba. XI. Pius pápa 1937-
ben megbélyegezte a nácizmust mint „Jézus Krisztussal szembeforduló kérkedő istentelenséget,
Jézus tanának és megváltásának tagadását, az erőszak felmagasztalását, a faj és a vér
bálványozását, az emberi szabadság és méltóság semmibe vevését”.

2. A KARÁCSONYI TÁRGYALÁSI SZÜNET ALATT, A BÖRTÖNBEN

December 22.

FRANK LELKIISMERET-FURDALÁSAI
Frank zárkájában: Frank nyugodtan pipázott, és barátságosan rám mosolygott, amikor beléptem
cellájába.
- Éppen Ribbentroppal vitatkoztam az imént - fogadott -, de minden eredmény nélkül. Ezek az
emberek egyszerűen nem fogják fel ennek a tárgyalásnak a jelentőségét. Ribbentrop arról
igyekszik meggyőzni, hogy a háború szükséges és elkerülhetetlen volt. Hát nem elképesztő ez:
miután oly sok bizonyítéka van annak, hogy Hitler volt az, aki szívósan dolgozott a háború
kirobbantá-sán? A Kövér mégis dühös, hogy átadtam a naplómat - mind a 40 kötetet.
- Mi történt veled? Miért nem égetted el a papírokat? - kérdezte tőlem. De hát mit tud ő az
igazságról, a magasabb szempontokról? Jól emlékszem, hogyan töprengtem, mitévő legyek,
miközben az ellenség gyűrűje kezdett bezárulni körülöttem. Mindenki könyörgött, hogy égessem
el a papírokat, mielőtt elfognak. Zenét hallgattam, miközben töprengtem a dolgon: Bach Máté
passióját. Amikor Krisztus hangja szólalt meg, úgy éreztem, mintha egy belső hang azt mondta
volna: „Hogyan? Te álorcával akarod fogadni az ellenséget? Az igazságot nem rejtheted el Isten
elől!” Igen, az igazságnak egyszer és mindenkorra ki kell derülnie. Ön tudja, hogy nemrégiben
ebéd közben vitám támadt a Kövérrel arról, hogy vajon Hitlernek a bíróság elé kellett volna-e
állnia, hogy feleljen tetteiért. (L. december 14.) Úgy látszik, senki sem fogja fel, hogy nem
maradt más hátra, mint megmondani az igazat- kivéve Seyss-Inquartot.
- Es Fritzsche meg Speer?
- Igen, Fritzsche és Speer is így vélekedik. Borzalmas dolog végigülni ezt a tárgyalást: hűvös
tárgyilagossággal iszonyú dolgokat tárnak elénk és a világ elé - olyan dolgokat, amelyeket
ismertünk, de olyan tényeket is, amelyekről nem tudtunk, illetve nem akartunk tudni. Az ember
majd elsüllyed szégyenében. -Kérdő pillantással a szemébe néztem; miközben folytatta -
fokozatosabban megvilágosodott, hogy mit ért a szégyen alatt. -Hát igen... a szégyen
megsemmisítő hatású. Milyen finom emberek a bírák és az ügyészek: milyen nemes jelenségek
az angol meg az amerikai tagok - különösen az a magas, finom angol úr! S ezek az emberek a
túlsó oldalon foglalnak helyet - én meg itt ülök, olyan visszataszító jellemű emberek közt, mint
Streicher, Göring vagy Ribbentrop. Bizony, bizony - sóhajtott -, most már ezen nem lehet
változtatni... Örülök, hogy legalább ön és Sixtus atya idejön és elbeszélget velem. Tudja, kérem,
Sixtus atya csodálatra méltó ember. Ha férfira azt lehetne mondani, hogy „szűzies”, akkor
ráillene ez a jelző: annyira gyengéd, megértő, lányos... érti, hogy gondolom. A vallás
megvigasztal: jelenleg ez az egyetlen vigaszom. Úgy várom a karácsonyt, mint egy kisgyerek.
Tudja, kérem, lehet, hogy néha a legmélyebb tudat alatti szféráimban felmerül a kérdés: vajon a
halálon túli életbe vetett hit nem kép-zelődés-e csupán, vajon az élet nem fejeződik-e be a hideg
sírban, s azzal puff... vége? De mégis oly jó, hogy az ember mindvégig ragaszkodik ehhez az
ábrándhoz. Ki tudja?
(Ez volt az első alkalom az eltelt két hónap alatt, hogy némi bepillantást engedett vallásos
megtérésének valódi hátterébe; a tárgyalás előtt, amikor teljes izoláltságban élt, úgy festett,
mintha megtérése teljesen őszinte megbánásból és lelkiismeret-furdalásból fakadt volna.)
- Nagyon élénken álmodom - folytatta -, olykor zenét hallok. Az elmúlt éjjel Bach
hegedűversenyének néhány részletéről álmodtam. Oly világosan, erőteljesen szólt. Csodálatos
volt!
- Vannak még szexuális álmai?
- Nem... azóta, hogy elmondtam önnek álmomat a hegyről és a tengerről - nincsenek. Azt
hiszem, hogy a beteljesülés lehetetlensége miatt szűntek meg.
Visszatértem a bűntudat kérdésére.
- Azon tűnődtem, hogy miképpen mondhatta el azokat a beszédeket, s jegyezhette naplójába
azokat a tényeket, miközben tudta, hogy mindez gonoszság?
- Nem tudom... alig értem önmagamat. Valami alapvető gonoszságnak kell bennem - és minden
emberben - laknia. Később talán majd jobban meg tudom magyarázni önnek, várjunk ezzel még
egy kis ideig. Majd írok róla, hogy megértse... Tömeghipnózis? Ez aligha lehetne kielégítő
magyarázat. Inkább az ambíciónak, az „Ehrgeiznek” volt benne szerepe. Képzelje csak:
harmincéves koromban már miniszter voltam. Azt hiszem, a vezető SS-emberek-kel akartam
felvenni a versenyt. Hitler még bujtogatta is a gonosz hajlamot az emberben. Hát igen... valóban
különös jelenség volt! Amikor megjelent a tárgyalás során vetített filmen, amikor láttam, hogyan
fejlődött naggyá a párt, egy pillanatra nem tudtam uralkodni magamon: engem is magával
ragadott... Én roppant fogékony ember vagyok. Furcsa! Az ember ül a tárgyaláson, bűntudat és
szégyen gyötri, agyát kínozza, hogy magyarázatot keressen... legalább egy mentő szalmaszálat
találjon, aztán megjelenik Hitler a vásznon, s az ember magasba lendíti a karját.
Frank kinyújtotta a karját, zihálva behunyta a szemét, mint a fuldokló, aki szalmaszál után
kapkod.
- Egy pillanatra megint felülkerekedik a régi bűvölet. Az ember azt hiszi: talán... Aztán elmúlik a
pillanat, az ember kinyitja a markát - s üres, teljesen üres. A tárgyalóterem szenvedélytől mentes
légkörében a nagyon is reális szégyen növekszik csak napról napra. Istenem, milyen együgyűek
is vagyunk!
- És így áll a dolog mindnyájunkkal. Most láthatjuk, mennyire csinált dolog volt a hajdani
lelkesedés, amikor az ésszerűség, a világszerte érvényes erkölcsi normák hűvös fényénél
vizsgáljuk meg a dolgokat. De annak idején nem láttuk a részleteket, mert amikor a lelkesedés
egyik forrása kiapadt, jött valami más - egy beszéd vagy egy győzelem -, s megint felszította az
illúziókat. Hát bizony... most már késő. Már csak ajándék minden nap, amit megélek: de legalább
felhasználhatom arra, hogy megtisztítsam a lelkiismeretemet Isten előtt. Az a lengyel nő
megkérdezte, hogy mit tennék, ha nem ítélnének halálra. Neki nem akartam megmondani, de
önnek elárulom: végeznék magammal. Így nem lehet tovább élni. Mondtam már önnek, hogy
egy cigányasszony 1934-ben megjósolta nekem, hogy nem érem meg az 1950-es évet? Látja ezt
a vonalat a tenyeremen? Hirtelen ér véget, ugye? A cigányasszony azt mondta, hogy egy nagy
bűnpert lát - ez egyébként nem volt meglepő, hiszen ügyvéd voltam. Aztán megjósolta, hogy
nem érem meg az 1950-es évet. Érdekes, ugye?
- Apropó... miért kísérelt meg öngyilkosságot, miután elfogták?
- Ó... igen... Felvágtam itt meg itt... látja? Kezdetben nagyon rosszul bántak velem... hozzá meg
a teljes katasztrófa: Hitler cserbenhagyott bennünket, minden összeomlott. Nem bírtam ki...

December 23.

HATALMI POLITIKA
Göring zárkájában: Göring filozofikus hangulatban volt, Németország és Európa jövőjéről
kezdett elmélkedni. Újból elmondta azt a felfogását, hogy a nemzetközi hatalmi politikában
elkerülhetetlen az ellentétes érdekek örökös küzdelme. Utalt arra, hogy Amerikának, felfogása
szerint, nincsenek érdekei Európában, ezért esetleg ki fog vonulni a kontinensről, amelyért
Nagy-Britannia és Oroszország közt fog kirobbanni a küzdelem.
- Miért szükségesek az örökös összeütközések és gyűlölködések? - kérdeztem. - Nem gondolja,
hogy a nemzetek és a népek végül is együttműködésre juthatnak... ha csak az emberiség
fennmaradását célzó puszta érdekből is?
- Nem... egyszerűen túl sok az ember - felelte nyomban, majd félig tréfásan hozzátette: - Persze
lehet, hogy a tudomány majd kitalálja, hogyan lehet a világ népességét tápláléktablettákkal vagy
hasonlókkal élelmezni. - Majd megint komolyra fordította a szót: - Nem lehet kitérni az elől a
tény elől, hogy Angliának fent kell tartania a hatalmi egyensúlyt a kontinensen, vagy pedig
közvetlenül kell uralmát biztosítania. Angliának azonban csak 45 millió lakosa van, s ezzel a
népességgel kell fenntartania uralmát egy 500 milliós birodalom felett. Biztosítania kell
életfontosságú összekötő vonalát a Földközi-tengeren, s meg kell akadályoznia, hogy bármelyik
más ország annyira megerősödjék, hogy veszélyeztetni tudja. Próbáltam meggyőzni Angliát: az
volna az érdeke, hogy mi legyünk a kontinens vezető hatalma. Ebben az esetben mi szabad kezet
biztosítanánk számára birodalmi politikájához. Nekünk viszont érdekünkben állott, hogy Anglia
az orosz és a japán fenyegetést ellensúlyozza. Mondtam már önnek, hogy mi nem voltunk
túlságosan boldogok, amiért a japánok elfoglalták Szingapúrt. Anglia azonban semmiképpen
nem akarta, hogy a kontinens a mi befolyásunk alá kerüljön. Most aztán harcolhatnak az orosz
óriással. Márpedig attól tartok, hogy Nagy-Britannia hanyatlóban van, s Oroszország csak most
kezd az euroázsiai birodalomra vonatkozó elképzelések megvalósításához. Anglia sorsa
rendkívül érzékeny utánpótlási vonalaktól függ, amelyeket -időközben meggyengült - hajóhada
biztosít; Oroszország viszont kizárólag egyre erősbödő embertartalékára támaszkodik. A döntő
erőtényező immár nem a tengeren, hanem a levegőben érvényesül. Azt hiszi, hogy Oroszország
törődik azzal, hogy a brit hajóhad itt-ott szétbombázhat néhány tengeri kikötőt? Korántsem
akadályozhatja meg ezzel Oroszországot, hogy Franciaországtól Kínáig terjedő eurázsiai
birodalmat kerítsen uralma alá. Gondolja csak meg: 1 milliárd ember, körülbelül az egész
emberiség fele!
- Oroszországnak még csak forradalmakat sem kell szítania, hogy ilyen hatalmi pozícióhoz
jusson. Németország most annyira elszegényedett, hogy a következő logikus lépés számára csak
a szocializmus lehet. Sztálin mérséklő tényező volt a kommunista forradalomban. Ezt még a
Führer is felismerte. De, ahogyan Hitler szokta mondani, ki tudja, milyen szélsőséges egyén
kerül hatalomra, ha Sztálin hirtelen meghal? Nem tudom... esetleg békésen is alakulhatnak a
dolgok. Már most is van egy felső réteg, amely hatalommal és befolyással rendelkezik - s közüle
kerülnek ki az utódjelöltek. Molotov és a többi fickó... tudja! - Nevetve tette hozzá: - Mindig lesz
egy felső réteg, bármi legyen is a kormányforma -akár kommunizmus, akár valami más. A
legokosabbak és a legerősebbek óhatatlanul az élre törnek: ennek az ellenkezőjéről senki sem tud
meggyőzni! - Szemmel látható élvezettel fejtette ki véleményét, s tetszett neki a saját érvelése.
Megjegyzést tettem arra vonatkozólag, hogy kívánatos volna valamiféle megegyezés
Oroszországgal. Göring elgondolkodott. A kölcsönös megértés eszméje nem nagyon tetszett
neki.
- Ne feledkezzék meg arról, hogy Oroszországban jelenleg ugyancsak diktatúra van, mint
Németországban volt - s ezenfelül még mindig ott van a hatalmi politika örök problémája. Ezt
nem lehet semmiképpen megkerülni.
- Talán mégis sikerül megkerülnünk, ha józan gondolkodású politikai vezetők békésen
törekednek megoldani a kérdéseket, ahelyett hogy Hitler módjára erőszakolnák a dolgokat.
Láthatja az utóbbi eredményét.
- De hát a Führert, mihelyst egyszer valamit elhatározott, teljességgel lehetetlen volt meggyőzni.
Felhozhatta bár valaki a leg-cáfolhatatlanabb bizonyítékot - ő tapodtat sem engedett. Ez volt a
helyzet az oroszkérdésben is. Attól fogva, hogy elhatározta a támadást, egyszerűen nem lehetett
szándékától eltéríteni...
- Azt kérdezik tőlem, hogy miért nem fordultam szembe Hitlerrel, ha már nem tudtam rávenni,
hogy ésszerűbb politikát folytasson. Nos hát: nyomban, a helyszínen kivégeztek volna. De ettől
eltekintve is: a német nép sohasem bocsátaná meg nekem, ha így cselekedtem volna. Mint már
említettem önnek: nem arról van szó, hogy meg kell halnom, hanem arról, hogy megbecsüljön a
történelem. Ha már meg kell halnom, szívesebben halok meg vértanúként, mint árulóként. Senki
sem becsül meg egy olyan embert, aki saját államfőjével szembefordul. Azt hiszi tán, hogy az
oroszok fikarcnyit is becsülték Paulust? Azt hiszi, hogy én becsültem azokat az orosz
tábornokokat, akik velünk együttműködtek? Nem... a történelem másképpen ítéli meg ezeket a
dolgokat. Ne feledje el, hogy a történelem nagy hódítóit - Dzsingisz kánt, Nagy Pétert, Nagy
Frigyest - nem tekintjük gyilkosoknak. Ne aggódjék: eljön majd az idő, amikor a világ
másképpen gondolkodik majd minderről, és a német nép is másként ítéli majd meg a dolgokat.
Most persze széttépik egymást. Az is előfordulhat, hogy kétségbeesésükben megbélyegeznek
bennünket. De mindez megváltozik majd. Csak élvezzék még egy ideig az önök katonai
kormányzatát: a rossz bánásmódot, a szegénységet, a fosztogatást, a munkanélküliséget. Végül is
be fogják látni, hogy kik az igazi ellenségeik. Gondolja végig öt esztendő múlva ismét, amit most
mondtam. Olyan gyűlölet kovácsolja majd őket össze önökkel szemben, hogy csak győzzék! S
ez akkor erőt ad nekik ahhoz, hogy talpra álljanak.
- Tudja, kérem - az amerikaiak csak amatőrök ebben a játszmában. Annyira kihívók és olyan
naivak! Mi, németek is elkövettük ugyanezeket a hibákat. Az angolok sokkal okosabbak ezekben
a dolgokban: régebbi játékosok. Van egy közmondás arról, hogy „a németnek lágy a szíve, és
kemény a keze; az angolnak kemény a szíve, és lágy a keze”. Így sikerült biztosítaniuk a
hatalmukat. Legyőzték a búrokat, aztán elővették a lágy kéz politikáját, s 10 évvel később a
búrok már az ő oldalukon harcoltak. Most ugyanezt csinálják. Azt mondják: „Nos hát - legyenek
csak az amerikaiak a börtönőrök és az ügyészek. Mi egyszerűen csak előadjuk az álláspontunkat,
kinevezünk egy főbírót, aki pártatlan, sőt időnként még a vádlottak jogainak megóvása
érdekében is szót emel. Vállalják csak az amerikaiak az agresszív szerepet, s nyerjék el érte a
németek gyűlöletét.”
- Úgy veszem ki a szavaiból, hogy nem bánná, ha angol volna, és újból élhetné az életét.
- A saját népemen kívül a legtöbb rokonszenvet az angolok iránt érzem. Az angolokban van
valami, ami hiányzik az amerikaiakból. Például tisztelik az ember társadalmi állását. Sohasem
szólítanának egy tábornokot vagy egy tábornagyot Mister ennek meg annak, ahogyan önök
teszik. A tábornok - az tábornok; a cím, az kijár. Az amerikaiak nem értik ezeket a dolgokat. A
britek viszont igen. Egy másik példa: az angolok nem rontanának be egy országba, amelyet csak
az imént hódítottak meg, s próbálnának egyik napról a másikra demokráciát teremteni benne. Az
angolok azt mondanák: „Hát... az egyik országban beválik... a másik országban nem.” Önöknek
azonban csak egyetlenegy elgondolásuk van. Mi is ugyanezt a hibát követtük el: megpróbáltuk a
nemzetiszocializmust egyik napról a másikra elfogadtatni az elfoglalt területeken.
- Egy tény mindenesetre világos: Németországnak vagy az angolok, vagy az oroszok oldalán
kell talpra állnia, s úgy látszik, hogy az oroszok vannak fölényben. Az oroszok nagyon okosak.
Fritzsche elmondta, hogy folyton kérdezősködnek utánam. Nem tudtam, hogy ennyire
érdeklődnek irántam. Talán jobb volna a helyzetem, ha az ő kezükben lennék.
- Valóban ezt gondolja?
- Ki tudja? Fej vagy írás dolog ez: az is lehet, hogy nyomban likvidáltak volna. Másrészt
viszont... Azonban semmiképpen sem fogadhattam volna el a kommunizmust: túlságosan hosszú
ideig harcoltam ellene. Azt hiszem, minden attól függött volna, hogy létrehozhattunk volna-e egy
kompromisszumot.
Ribbentrop zárkájában: Ribbentrop idegesen dolgozott, asztalán nagy halom papír hevert.
Amikor beléptem, védekező szóáradatba kezdett. Sietve beszélt, mint aki versenyt fut az idővel,
hogy mentse az életét:
- Igazán azt hiszi, Herr Doktor, hogy én támadó háborút terveztem? A vád roppant egyoldalú
képet fest rólam. Olyan tömérdek okmány van: biztosra veszem, hogy a vád képviselőinek annyi
dokumentum van a kezükben, hogy akár az ellenkezőjét is bizonyítani tudnák annak, amit
jelenleg állítanak. Sokszor hangoztatták, hogy Hitlernek én mondottam volna: Anglia nem fog
harcolni. Most éppen az ellenkezőjét állítják. A kérdést oly sok szempontból lehet vizsgálni.
Tudja, kérem, én ténylegesen feltartóztattam a Lengyelország elleni akciót, amikor Anglia
szavatosságot vállalt az ország szuverenitásáért. Aztán itt van az antiszemitizmusra vonatkozó
vád: ez teljesen ellentmond a természetemnek. Egy szót se higgyen el abból, amit Lahousen
mondott. A világ mostani, zavart és gyűlölködő állapotában önök bármiféle nyilatkozatot
megkaphatnak, amit csak óhajtanak. Kezükben a hatalom - mi nem tehetünk semmit sem ennek
ellenében, de nem valami bölcs dolog, ha a háborús pszichózis közepette ítélnek felettünk. A
zsidók szempontjából sem éppen ésszerű, ha ennyire kimutatják a gyűlöletüket irántunk. Nem
teszek nekik szemrehányást egyáltalán - érti, ugye -, de hát nem bölcs dolog ez!
- Mi közük van a zsidóknak ehhez a tárgyaláshoz?
- Hát kérem... én tudom, hogy bizonyos hatalommal és befolyással rendelkeznek. Olyan sok
zsidó bankár van New Yorkban. Nem hallott még Kuhn-Loebről vagy Felix Warburgról? De hát
én nem vagyok antiszemita, egyáltalán nem. Ne vegye figyelembe Lahousen szavait. Nos hát...
én egész idő alatt tárgyalásokat folytattam zsidó üzletemberekkel... Képzelje csak el: egy ember,
aki hat esztendeig dolgozott - Lahousenre gondolok -, hat esztendeig megtartotta a hivatalát, s azt
állítja, hogy eközben szünet nélkül a nácizmus ellen tevékenykedett. Nos hát, egy ilyen ember,
aki valahogyan bizonyára ki tudott volna szállni a dologból, amennyiben csakugyan úgy
gondolkodott, mint ahogyan most állítja... szóval ez az ember most emlékezetből szóbeli
tanúvallomást tesz, a háborús pszichózis közepette. Ön pszichológus, bizonyára ismeri
Lombroso kísérletét a tanúvallomások megbízhatóságára vonatkozólag. Egy bizonyos balesetről
12 tanútól 12-féle leírást kapott.
Ribbentrop hangja most elcsuklott, és síróssá vált.
- Miért nem vesznek tudomást a győztesek minderről, mint egy elkerülhetetlen történelmi
tragédiáról? Miért nem törekednek békés megoldásra? - panaszolta. - Nincs értelme, hogy a
gyűlöletet újabb gyűlölettel tetézzék. Végül önöknek is bajuk lesz belőle, megjósolhatom.
- De hát miért nem gondolt Hitler és ön erre korábban? Isten a tanúja, hogy a szövetségesek nem
akarták a háborút. Hitler korbácsolta fel a népekben lappangó gyűlöletet és agressziót, miközben
felrúgta a szerződéseket, megsértette az országok semlegességét, visszautasított és kijátszott
minden kísérletet, amely békés megoldásra irányult.
- Elhiszi, hogy sohasem tájékoztatott engem minden körülményről? Ez az igazság! A legtöbb
dologról, amire önök hivatkoznak, most a tárgyaláson hallok először. És még abban sem vagyok
bizonyos, hogy az az 1937. évi okmány hiteles. Nem tudom. Akárhogyan is - én nem voltam
jelen. Neurath és Fritzsche ott volt. Azonban biztosíthatom önt, hogy az üldözések és rémtettek
felháborítottak. Egyszerűen nem német dolog ez. El tudná képzelni, hogy én valakit megöljek?
Ön pszichológus... mondja meg őszintén: gyilkosnak látszik bármelyikünk? Nem tudom
elképzelni, hogy Hitler ilyesmire adott volna utasítást. Nem hihetem, hogy tudott volna ezekről a
dolgokról. Egyéniségében volt keménység is, jól tudom, de én hittem benne, teljes szívvel. Olyan
gyöngéd tudott lenni. Bármit megtettem volna érte. Bizonyára Himmler rendelte el ezeket a
dolgokat. Azonban kétkedem abban, hogy Himmler valóban német volt-e. Különös arca volt.
Nem értettük meg egymást.
- Elképzelhetőnek tartja-e - kérdeztem -, hogy Himmler mindezt megtehette volna Hitler tudta
és beleegyezése vagy éppen személyes utasítása nélkül?
- Nem tudom... igazán nem tudom. De ne feledje el, hogy milyen kétségbeejtő helyzetben
voltunk az előző háború után. Olyan nagy volt a nyomorúság, a munkanélküliség.
Németországnak Lebensraumra volt szüksége. Ha önök akár csak egyetlen gyarmatot adtak
volna nekünk, soha nem is hallottak volna Hitlerről.
A beszélgetés később az atombombára és az ellenőrzését célzó konferenciára terelődött, amely az
idő tájt folyt éppen Moszkvában. Beszéltem a bomba pusztító hatásáról, a nukleáris energia
felszabadítása révén kínálkozó ipari lehetőségekről, arról, hogy az atomerő elpusztíthatja - vagy
terhei alól felszabadíthatja civilizációnkat.
- Az ég szerelmére - mondta izgatottan -, akkor hát ez civilizációnk teljes forradalmát jelenti,
ugye? Minden eddigi fogalmunk forradalmi átalakulását!
- Igen. Minden elképzelésünket, amely az iparra, a nemzetközi gazdasági életre, a hatalmi
politikára vonatkozik, túlhaladottá teszi. Gondolja csak el: ha Hitler nem lett volna annyira
türelmetlen, akkor fokozatosan ki lehetett volna fejleszteni az atomerő ipari alkalmazását
anélkül, hogy először borzalmas pusztító fegyverként kellett volna bevetni. Németország is
birtokába vehette volna -ugyanakkor, amikor bárki más. Ilyen lehetőségekkel szemben a
Lebensraum-kérdés megszűnt volna számottevő problémaként szerepelni.
- Ez a véleménye? Szavamra mondom! Lenyűgöző gondolat - szinte felfoghatatlan. Elképesztő
dolog, amit elmondott, Herr Doktor! Elképesztő! Nem hiszem, hogy ma aludni tudnék...

December 24.
Streicher zárkájában: Streichert karácsonyeste éppen olyan kevéssé hatja át a kereszténység
szelleme, mint máskor.
- A káplán néhány brosúrát hagyott itt, hogy elolvassam őket, de nem sokat hederítek én az
effajta irományokra. Tudja, kérem - én magam is voltaképpen filozófus vagyok. Sokszor
gondolkodtam arról a históriáról, hogy Isten teremtette a világot. Mindig azt kérdeztem
magamban: ha Isten teremtett mindent, akkor ki teremtette Istent? Ebből is láthatja, hogy az
ember akár bele is bolondulhat, ha elkezd gondolkodni a dolgon. Aztán meg a sok duma
Krisztusról - arról a bizonyos zsidóról, aki Isten fia volt. Hát tudom is én... Nagyon
propagandaízű az egész.
Kért, hogy számoljak be a legújabb világeseményekről. Elmondtam neki, hogy háromhatalmi
értekezlet folyik Moszkvában az atombomba ellenőrzése tárgyában. Elmeséltem neki azt is, hogy
az atomenergia felhasználása milyen mélyreható, forradalmi változást hozhatna az iparban, a
politikában - sőt még a filozófiában is azáltal, hogy a nacionalizmust és az egész Lebensraum-
kérdést időszerűtlenné teheti.
- Ne mondja... - ismételgette, miközben szeme kitágult a csodálkozástól. - És hogyan csinálják
önök ezeket az atomokat?
Megmagyaráztam neki, hogy nem „csinálunk” atomokat, csupán az atomerő felszabadításáról
van szó, ami általános érvényű fizikai folyamat. Ez azonban nyilvánvalóan meghaladta értelmi
képességét. Megkérdezte, nem hoznék-e számára erről a témáról illusztrált ismertetőt.

December 25.

UTÓGONDOLATOK AZ AGRESSZIÓRÓL
Göring zárkájában: Göring gondolatai ma a lehető legmesszebbre kalandoztak a karácsonyi
hangulattól. Azt erősítgette, hogy mind az egyének, mind a nemzetek kapcsolatában az önérdek
az egyetlen mozgatóerő. Ezzel kapcsolatban került szóba a müncheni egyezmény.
- Valójában eleve eldöntött kérdés volt az egész ügy - kezdte -, sem Chamberlaint, sem Daladier-t
nem érdekelte a legkevésbé sem, hogy akár a legkisebb áldozatot vagy kockázatot vállalja
Csehszlovákia megmentése érdekében. Olyan világos volt ez a számomra, mint a nap.
Csehszlovákia sorsa lényegében három óra alatt megpecsételődött; ezt követően további négy
óra hosszat vitatkoztak a „garancia” szó jelentőségéről. Chamberlain óvatoskodott, Daladier
azonban alig figyelt a vitára, körülbelül ilyenformán ült a tárgyalóasztalnál - Göring kinyújtotta a
lábát, hátracsúszott a priccsén, és unott kifejezéssel félrebillentette a fejét. - Egész tevékenysége
abban merült ki, hogy időnként beleegyezően bólintott. A legkisebb ellenvetést sem tette,
egyetlen kérdésben sem. Én a magam részéről egyszerűen elképedtem, hogy Hitler milyen
könnyedén bonyolította le az egész ügyet. Végtére is tudhatták, hogy a Skoda-műveknek stb. a
Szudéta-vi-déken hadiüzemei voltak, s hogy egész Csehszlovákia kényre-kedvre ki lesz
szolgáltatva nekünk. Amikor Hitler azt követelte, hogy bizonyos hadianyaggyárakat, amelyek a
szudéta területeken kívül voltak elhelyezve, telepítsék át a Szudéta-vidékre, mihelyt a terület
birtokunkba kerül, heves ellenállásra számítottam. De semmi sem történt. A szemük sem rebbent.
Mindent megkaptunk, amit csak akartunk, ilyen könnyen! - Göring csettintett az ujjával.
- Még ahhoz sem ragaszkodtak, hogy a cseheket merő formalitásból megkérdezzék - szó sem
esett róla. A tanácskozás végén a Csehszlovákiához delegált francia összekötő így szólt: „Akkor
hát most közölnöm kell a vádlottal az ítéletet.” Ennyi volt az egész. A biztosítékok kérdését azzal
intézték el, hogy Hitlerre bízták Csehszlovákia megmaradt területének garantálását. Persze
tisztában voltak azzal, hogy ez mit jelent.
Keitel zárkájában: Keitel hálás volt, hogy karácsony napján felkerestem, s bizalmasan kiöntötte a
szívét.
- Kérem, ne mondja el senkinek, amíg ez az ügy be nem fejeződik - mondotta -, de nekem az a
meggyőződésem, hogy amikor Hitler elhatározta Oroszország megtámadását, valójában
elismerte gyengeségét. A lengyelországi háború pedig felesleges volt.
- Valóban?
- Teljesen így van. Szilárd meggyőződésem ez, és sem Göring, sem Ribbentrop nem tud
meggyőzni az ellenkezőjéről. De kérem, ne beszéljen róla a többieknek, mert akkor inkább én is
hallgatok. Amikor nem tudtunk átjutni Angliába, ami azért volt lehetetlen, mert nem
rendelkeztünk elegendő hajóval, akkor valamit tennünk kellett. De hát mit tehetett Hitler?
Foglalja el Gibraltárt? Szívesen megtettük volna, de Franco nem merte megkockáztatni. Üljünk
tétlenül? Lehetetlen! Hiszen Angliának éppen csak ez kellett volna ahhoz, hogy előbb vagy utóbb
kiéheztessen bennünket. Eközben egész idő alatt hadseregünk éltető eleme a román
kőolajmezőkről érkezett. Gondolja meg, professzor úr: az olaj! A román kőolaj nélkül egy hétig
sem bírtuk volna ki. Oroszország viszont ott volt a szomszédban, bármikor elvághatott volna
tőle. Azt hiszem, Hitlernek látnia kellett, hogy valójában kétségbeejtő helyzetben voltunk.
Körülbelül 125 ezer tonna olajat kaptunk havonta Romániából, de nekünk minimálisan havi 300-
350 ezer tonnára volt szükségünk ahhoz, hogy a háborút folytatni tudjuk. Az a kb. 1000 tonna,
amit a hazai termelésből nyertünk - beleértve a szintetikus olajgyártást is -, csak egy csepp volt
ehhez képest... hiszen magának a Luftwaffénak 100 ezer tonnára volt szüksége havonta. Ha
elveszítjük a román kőolajmezőket, végünk van! Hitler jól tudta, hogy nem ülhetünk tétlenül, a
jó szerencsére várva. Amikor stratégiai kérdésekről volt szó, sokkal eszesebb volt Göringnél
vagy Ribbentropnál - rólam nem is beszélve. Az Oroszország elleni támadás valójában a
kétségbeesés cselekedete volt, mert Hitler látta, hogy győzelmünk csak időleges, és hogy
Rommel észak-afrikai kis lövöldöző expedíciójának nincs jelentősége. Hitler persze úgy beszélt,
mintha az oroszországi hadjárat biztos sikerrel kecsegtető, amellett végzetszerű, elkerülhetetlen
fejlemény, szent kötelességünk lett volna. Azonban most, hogy visszapillantok az eseményekre,
világosan látom, hogy valójában csak kétségbeesett szerencsejáték volt.
- Valóban ez a véleménye?
Keitel homlokára szorította mutatóujját, és „Já”-t intett.
- Nem hiszem, hogy nagyon biztos lett volna a dolgában. Már úgy értem, hogy befelé,
gondolatban... A külső szemlélőnek úgy tűnt, hogy teljes hittel cselekszik. Valójában a
kétségbeesés cselekedete volt. Senki sem ingathat meg ebben a meggyőződésemben - sem
Göring, sem Ribbentrop. De kérem, ne mondja meg nekik, hogy erről beszéltem. Az Oroszország
elleni támadás őrültség, a Lengyelország elleni akció pedig részünkről provokáció volt.
- Igen... emlékszem a lengyel egyenruhákról és a gleiwitzi rádió elleni színlelt támadásról szóló
tanúvallomásra - mondtam. Kényes pontot érintettem: Keitel ingerült lett.
- De hát én megmondtam Canarisnak: „El a kezekkel ettől az ügytől!” Megmondtam neki, hogy
a Wehrmachtnak nem szabad effajta ügyekbe belekeverednie. Csak annyit felelt, hogy nincsenek
lengyel egyenruhái. Higgye el, Herr Professor, még arról sem volt pontos tudomásom, hogy mit
terveztek. Arról pedig, hogy Chamberlain és Roosevelt 1939-ben kísérleteket tett a háború
elhárítására, fogalmunk sem volt. Sejtelmem sem volt róla! Hitler egyetlen célzást sem tett,
amiből az tűnt volna ki, hogy a háború elkerülhetetlen.
- Hát... látja, ilyen az ember végzete... Mindig csak vidéki földbirtokos akartam volna lenni. Egy
dolgot azonban meg kell mondanom önnek, Herr Professor: egy amerikai egyszerűen képtelen
megérteni a versailles-i béke utáni elkeseredésünket. Képzelje csak el: munkanélküliség, nemzeti
szerencsétlenség. Hadd mondjam meg nyíltan, becsületesen: a versailles-i szerződés
szégyenletes, mocskos munka volt! Minden becsületes német így érezte. Gondolja csak meg:
Poroszország szívét kitépték, hogy Lengyelországnak kijáratot biztosítsanak a tengerhez. Nem
csoda, hogy oly könnyű volt a néppel elhitetni: Lengyelország csupán makacsságból és önzésből
nem hajlandó nekünk adni Danzigot. Minden becsületes németnek azt kellett kiáltania: „Le a
versailles-i békeszerződéssel: szét kell zúznunk, akár tisztességtelen eszközökkel is!”
- Azt hiszem, hogy a szövetségesek teljes mértékben hajlandók lettek volna ésszerű
engedményekre. Ha Hitler nem ragaszkodott volna makacsul a háborúhoz...
- Igen, tudom. De hát most már mindennek vége. - Szomorúan sóhajtott. - Mindannyian hittünk
benne, s most nekünk kell elviselnünk a kudarcot és a szégyent. Ő adta nekünk a parancsokat.
Folyton azt ismételgette, hogy vállalja a felelősséget mindenért. De hát ezek után joggal
mondhatjuk, hogy neki kellett volna vállalnia a bukás következményeit is. Azonban nagyon
kérem, hogy ne mondjon el a többieknek semmit abból, amit most önnek elmeséltem. Egy ízben
megemlítettem Göringnek, s rögtön robbant. Hiszen emlékezik ön is...
- Hitler kétségkívül a pusztítás démonja volt - mondtam, hogy kipuhatoljam: milyen messzire
hajlandó menni a múlttal való leszámolás terén.
- Igen... csakugyan... De kezdetben szerencséje is volt. Sokkal jobb lett volna, ha nem sikerült
volna oly sok mindent elérnie baj nélkül. Képzelje csak el: a Ruhr-vidéket három zászlóaljjal
foglaltuk vissza; mindössze három zászlóaljjal! Azt mondtam Blomberg-nek: hogyan vihetjük
végbe három zászlóaljjal? És ha a franciák ellenállnak? - Ó - felelte Blomberg -, ne aggódjék,
megkockáztathatjuk. - És sikerült neki.
- Ezek szerint feltételezhető, hogy egyetlen francia ezred kiverhette volna önöket? -jegyeztem
meg, miközben már távozni készültem.
Keitel olyan mozdulatot tett, mint amikor az ember egyetlen ujjával legyet fricskáz félre.
- Ilyen könnyedén elzavarhattak volna bennünket, s még csak meg sem lepődtem volna. De hát
persze, amikor Hitler látta, hogy milyen könnyen mennek a dolgok... Aztán jött Ausztria, az
Anschluss egyetlen puskalövés nélkül... Nos, így következett egyik esemény a másikból...
Szívből köszönöm önnek a karácsonyi látogatást. Ön az egyetlen ember, akivel őszintén
beszélgethetek. Boldog karácsonyi ünnepeket kívánok.
Vigyázzállásba vágta magát, és mereven, csípőből meghajolt.

December 26.

HESS ELMEÁLLAPOTA
Hess zárkájában: Hess saját védelmének előkészítésén dolgozott, s ezért megkérdezte, hogy a
Rorschach-féle vizsgálat újbóli elvégzését nem lehetne-e a tárgyalás megkezdése utánra
halasztani. Nagyon szívélyesen viselkedett. Korábbi beszélgetéseinket folytatva, megpróbáltam
újabb részleteket megtudni emlékezőtehetsége visszanyerésének körülményeiről.
- Amikor a védőügyvéd közölte, hogy feltevése szerint alkalmatlannak fogják nyilvánítani arra,
hogy a bíróság előtt védekezzék - emlékezőtehetsége nyomban ezt követően tért vissza? Hogyan
érezte magát másnap reggel? Azzal az érzéssel ébredt fel, hogy tiszta az agya... s ekkor határozta
el, hogy bejelenti: emlékezőtehetsége ismét rendben van?
- Nem, az egész dolog nagyon gyorsan ment végbe, még az ügyemben tartott külön tárgyalás
megkezdése előtt.
- Akkor hát inkább annak következménye volt, hogy én közvetlenül a tárgyalás kezdete előtt
közöltem: esetleg nicht ver-handlungsfähig-nek (tárgyalásképtelennek) fogják nyilvánítani?
- Igen... kétségkívül ez váltotta ki... Egyébként van valami... lehet, hogy még egy rögeszme - de
tegnap megint fejfájást kaptam a kétszersülttől. - Ezzel elővett egy kis celofáncsomagot, benne a
szokásos, 10 darabot tartalmazó katonai kekszadaggal, s felém nyújtotta: - Nem volna szíves
egyet elfogyasztani belőle, s megmondani, hogy önnek nem okoz-e fejfájást? Ezenkívül kóstolja
meg ezt is.
Előszedett egy „K” jelzésű katonai kekszcsomagot, s egy darabot a kezembe nyomott. Elkezdtem
majszolni a két „mintadarabot”. Hess megérezte a helyzet visszásságát. - Persze lehet, hogy csak
véletlenül történt - az állandó gyomorgörcseim következtében. Nem is hederítettem volna rá, de
kétszer is bekövetkezett.
- Jól halad a védelmének előkészítésével? Tud kellőképpen koncentrálni?
- Igen, de még mindig hamar elfáradok. Nem tudok huzamosan koncentrálni, időről időre meg
kell pihennem: vagy lefekszem, vagy abbahagyom a munkát egy percre. Ezért kell a mostani
tárgyalási szünet alatt takarékoskodnom az erőmmel: a védelmemen kell dolgoznom!

December 27.
Hess zárkájában.: Hess ágyban feküdt, pihent. Közöltem vele, hogy a keksz nem okozott nekem
fejfájást vagy egyéb kellemetlenséget. Ezek után a témát elejtette, azzal a megjegyzéssel: -Nos
hát... akkor nyilván másról lehetett szó.
Kis ideig beszélgettünk a tárgyalásról. Elismerte, hogy sok körülmény, ami a tárgyalás során
derült ki, s amiről angliai bebörtönzése következtében nem tudott, megtépázta az illúzióit.
Megemlítettem, hogy alaposan megzavarhatta a háború menetében bekövetkezett fordulat, amit
Amerika beavatkozása hozott.
- Hát igen... alapos megrázkódtatás volt számomra. Amikor Angliába repültem, valóban teljesen
biztos voltam abban, hogy győzni fogunk - elmélkedett Hess, az érzelmi megindulás minden jele
nélkül.
- Hitlernek azonban nyilván számolnia kellett Amerika hadba lépésének lehetőségével már a
Lengyelország elleni támadás előtt?
- Miért? Háború Danzigért?
- Nem, hanem az agresszió megfékezéséért. Végül is a világ nem állhatott tétlenül, s nézhette
végig, hogyan nyeli el Hitler egyik országot a másik után. Próbáltunk megegyezésre jutni -
mindent elkövettünk, ami háború nélkül lehetséges volt. Hitlernek tudnia kellett volna, hogy nem
mindig fogja olyan simán megúszni, mint Ausztria vagy Csehszlovákia esetében. Ön azt mondja,
hogy békét akart: nem kísérelte meg lebeszélni?
Hess egy darabig elgondolkodott, majd nagyon lassan ezt mondta:
- Nos... inkább nem beszélnék most erről.
Nem sokkal ezután újabb görcsrohamot kapott. Nyögött fájdalmában, majd a roham enyhülni
kezdett. Később megkérdezte, vajon láttam-e a sajtóban megjelent cikkeket az angliai útjára
vonatkozó kijelentéseiről: védőügyvédjének kérdéseire válaszolva mondott el bizonyos
részleteket. Közöltem vele, hogy nem láttam ilyeneket, de értesíteni fogom, ha a kezembe
kerülnek.
Schacht zárkájában: Továbbra is derűs hangulatban van. Úgy tesz, mintha a tárgyaláshoz semmi
köze sem lenne, s ezért elhatározta, hogy jó arcot vág a börtönhöz.
- Én legalább igyekeztem megállítani Hitlert, amikor felismertem szándékait. Göringet született
bűnözőnek tartom, rá sem tudok nézni. Tudja, kérem, a lopás bizonyos szempontból rosszabb a
gyilkosságnál is, mert megmutatja elkövetőjének igazi egyéniségét. Egy szenvedélyből
elkövetett gyilkosság elképzelhető... de a lopás annyira aljas dolog. - Megvető arcot vágott. -
Megszállt országok műkincseit elrabolni... Fuj! Megvetendő dolog! Sohasem jöttem ki
Göringgel, mindig összekülönböztünk. Jól tudom, hogy mifajta ember. Streicher egyszerűen
hülye, beszélni sem érdemes róla. Keitel készséges eszköz volt Hitler kezében, s most megfizet
érte. De nézze meg Fritschet: az aztán ember volt a talpán. Kétségkívül szembeszállt Hitlerrel a
támadó háborúk kérdésében. Világosan kitűnik ez abból is, hogy az 1937. november 5-i vitát
követően három hónappal mozdították el főparancsnoki állásából.
- Úgy véli, hogy Fritsch csatatéri halála előre elrendezett dolog volt? - kérdeztem.
- Nem tudok más következtetésre jutni - felelte Schacht. Ezután kereskedelmi problémákra és a
versailles-i békeszerződésre terelődött a beszélgetés.
- Ne feledkezzék meg, kérem, arról, hogy amit mi kezdetben csináltunk, nem is volt rossz dolog.
Szükségünk volt valami létalapra, s a kölcsönök nem oldhatták meg gazdasági problémáinkat. A
hitelnyújtás csak az önök bankárainak biztosított hatalmas jövedelmet a jutalékok révén. Még
Ausztria Anschluss-a is inkább terhet, mint előnyt jelentett, mert Ausztria nem rendelkezik
komoly nemzeti vagyonnal. Csehszlovákia és Norvégia esetében már más volt a helyzet, én
azonban csak kereskedelmi egyezményt akartam, semmi mást. Csak erre van szükség, valójában.
Kicseréljük a termékfeleslegünket, s ezáltal mindenki gyarapszik. Azzal vádoltak, hogy
visszatértem a kezdetleges cserekereskedelemhez. De hát mi mást várhattak volna? Minden
arany Amerika kezében van: valahol Kentuckyban rejtegetik a föld alatt. Ez az, aminek semmi
értelme nincs: senkinek sem használ, s a kormány még kamatveszteséget is szenved általa.
- Feltételezi, hogy valami értelme mégiscsak lehet az aranytartalék gyűjtésének? - kérdeztem.
- Háború idején talán van. Azonban ha béke idején is folytatják az aranykészletek felhalmozását,
akkor semmi értelme. Akárhogyan is: nekünk nem volt lehetőségünk arra, hogy aranyalapon
kereskedjünk. A kölcsönöket, amiket kaptunk, nem tudtuk visszafizetni, akárcsak azokat a
kölcsönöket, amelyeket önök most folyósítanak. J. P. Morgan mindenesetre megkapta a jutalékát
értük. Még rosszabb volt a helyzet azokkal a kölcsönökkel, amelyeket a Dawes-terv és a Young-
terv közötti időszakban kaptunk: azokra a hitelekre gondolok, amelyeket a Baker, Dillon Read,
Lee Higginson és néhány más New York-i bankház folyósított nekünk. Ezek egyszerűen rossz
kölcsönök voltak, amelyeket mi nem akartunk és nem is tudtunk visszafizetni. Csak annyi
eredmény származott belőlük, hogy a bankárok jutalékot kaptak, a mi politikusainknak pedig
volt mivel játszadozniuk.
Aggódva szólt ezután saját jövőjéről - remélt felmentése után -, mert német honfitársai,
letartóztatása után, minden vagyonát széthordták, s kételkedett abban, hogy Németországnak
valaha is szüksége lesz-e bankárokra. - Azonban - tette hozzá derűsen -amúgy is már csak 12
esztendeig fogok élni. 81 éves koromban meghalok.
- Honnan gondolja? - kérdeztem kíváncsian. Nem képzeltem volna, hogy babonás.
- Onnan, hogy a mi családunk fokról fokra degenerálódik. A nagyapám 85 éves korában halt
meg, az apám 83 éves korában, így nekem 81 éves koromban kell meghalnom, a fiamnak pedig
79 éves korában.

December 28.

„FÜHRERPRINZIP”
Rosenberg zárkájában: A Führerprinzipről beszélgetve, belebocsátkozott a jellegzetes Rosenberg-
féle történelmi eszmefuttatások egyikébe. A Führerprinzip-pel - mondotta - visszaéltek, mint sok
más nagy történelmi eszmével. „A francia forradalom vezető eszméje a testvériség volt, de
miközben megvalósítására törekedtek, végül is vérfürdőt hoztak létre - amire ma már senki sem
gondol.
A katolikus egyház azt hirdette, hogy legyen béke a földön, s jóakarat uralkodjék az emberek
között - de nézzük csak meg az inkvizíció tömeggyilkosságait. Luther felvilágosodott
reformációt akart, de gondoljunk a harmincéves háborúra, amelynek során a protestánsok és a
katolikusok egyaránt Isten nevében gyilkolták egymást. Vajon Luthert teszik felelőssé a
háborúért? Nem tehetnek bennünket felelőssé a végbement törvénytelenségekért. Nem ez volt az
eredeti elgondolásunk. Persze, elismerem, hogy bizonyos felelősség terhel bennünket, amiért
létrehoztuk a pártot, amely nem vált be, s amelyet fel kellett volna számolni. De bűnösség abban
az értelemben, hogy büntetendő cselekmények történtek volna - összeesküvés és hasonlók... Ez
legfeljebb Hitlerre, Himmlerre, Bormannra és talán Goebbelsre volna mondható, de ők már
halottak. Bennünket nem vádolhatnak ezzel. Himmler az igazi bűnös: felhasználta a háborús
rendszabályokat arra, hogy biztonsági okokra hivatkozva élet-halál fölötti hatalmat szerezzen, s
aztán túllőtt a célon.”
- Hogyan került Himmler egyáltalán kapcsolatba a faji kérdéssel?
- Hát, általános tapasztalata, történelmi ismeretei és talán némi miszticizmusra való hajlama
révén. Kétlem, hogy valóban megértette volna a probléma lényegét. Ez volt a mi tényleges
hibánk: túlságosan sok hatalmat adtunk a rendőrfőnöknek. Ennél a pontnál csúszott félre a
Führerprinzip. Talán megfelelt volna 200000 politikai vezető számára, de nem volt alkalmas egy
80 milliós nép egésze részére. A nép bálványozta Hitlert, vak hűséggel viseltetett iránta, személy
szerint. Az eredeti elképzelés azonban nem ez volt. Beszédeimben én utaltam is arra, hogy a
hatalom összpontosítása Hitler kezében csak a háborús szükséghelyzetben történt. Ez azonban
nem jelenti azt, mintha a Führerprinzip helytelen volna.
Mivel Kelley őrnagy Amerikába készült, Rosenberg feljegyzést készített számára, amelyben
kifejtette, hogy Amerika ugyanezekkel a problémákkal fog szembekerülni.

December 29-31.

A DACHAUI HÁBORÚS BŰNÖSÖK

Felkerestem München mellett a landsbergi börtönt, amelyben a dachaui háborús bűnösök pere
során halálra ítélt bűnözők első, 38 tagú csoportja várt kivégzésére. A börtön, amelynek falai
közt Hitler Adolf Mein Kampf-ját írta, most siralomház gyanánt szolgál azok számára, akik
gyilkoltak, hogy valóra váltsák Hitler eszméit. Habár a landsbergi börtön a nürnbergihez hasonló
módon épült, a zárkákat magában foglaló épületszárny különös látványt nyújt, amint a foglyok
az egymással párhuzamosan húzódó két cellasor ajtónyílásain keresztül kidugják a fejüket, s úgy
beszélgetnek és nevetgélnek egymással, a folyosón keresztül: a látvány azt a benyomást kelti,
mintha kivégzés előtt nyakkalodába zárták volna őket - s szerfölött élveznék a helyzetet.
Unatkozó amerikai közlegények álltak köztük őrt: fegyverükkel játszottak, s „pontszámukat”
hasonlítgatták össze, latolgatva a leszerelés esélyeit...
Ezeknek a gonosztevőknek körülbelül a feléhez intéztem kérdéseket, s 10 személlyel végeztem
tesztvizsgálatokat. Értelmi képességeik az intelligenciaskála szinte valamennyi fokozatát
képviselték - a nyomott agyú fenevadaktól, mint amilyen Viktor Kirsch volt - egészen a ragyogó
képességű orvosokig, pl. Klaus Schillingig, aki maláriakísérletek során foglyok százait gyilkolta
meg Dachauban. Dr. Schilling azt állította, hogy maláriaellenes szérumot kutatott, de nem tudja,
hogy ért-e el tényleges eredményt, mert nem tudott megbízható adatokat kapni a kísérleti
alanyok halálának okáról.
- Himmler azért támogatta ezeket a kísérleteket, mert nagy jelentőséget tulajdonított volna annak,
ha kísérleteim sikere révén az SS tekintélye fokozódik. Akkor még nem ismertem fel, hogy
valójában csak emberi életekkel játszott aljas szerencsejátékot, hogy javítsa az emberek róla
alkotott véleményét. Ily módon szerette volna bebizonyítani, hogy nemcsak gyilkos, hanem a
tudomány jótevője is.
Dr. Schilling visszaemlékezett arra, hogy látott meztelen cigány nőket pokrócok alatt feküdni:
arra vártak, hogy halálra fagyasztott férfiak mellé helyezzék őket, az áldozatok felélesztése
céljából... - ...a cigányasszonyok „animális hőjével” akarták őket életre melengetni - közönséges
szexuális szadizmus! Saját kísérletei ennél tudományosabbak voltak.
A kevésbé tudományos gonosztevők azt állították, hogy a gyilkolás Dachauban kifejezetten
felülről érkezett parancsra történt, s nagyon méltatlankodtak amiatt, hogy őket személy szerint
felelősségre vonták érte. A foglyok éheztetése is adminisztratív ügy volt, amely kívül esett a
hatáskörükön. Néhány - példaképpen kiragadott - magyarázat:
Josef Seuss adminisztratív beosztott: - Igen, láttam félig felfalt halottakat, az 1942. évi
szállítmányban... Mit tehettem volna? Egy katona nem tehet mást, csak végrehajtja a
parancsokat... Mi nem tudtuk, hogy Himmler ilyen gazfickó volt: fogja magát, megszökik, s itt
hagy bennünket. (Saját sorsa felett szánakozva zokogni kezdett.)
Walter Langleist zászlóaljparancsnok, keskeny ajkú, kemény arcú, rendkívül udvarias ember.
Patetikus módon igyekszik éreztetni rongyok közt, szakállasan is a „tiszti méltóságát”:
- Mit tehettem volna? Én csak kisember voltam, nem sokat tehettem. Azok a dolgok a
nagyfejűek (Bonzen) parancsaira történtek... Nagyon méltatlankodom az ítélet miatt. (Távozóban
egy cigarettacsikket néz, merőn, de nem veszi fel.)
Anton Endres felügyelő - szadista elmebeteg, visszataszító, csontos, kegyetlen arccal, érzéketlen,
szürke szemekkel:
- Himmler adta a parancsokat, s bennünket, ha nem engedelmeskedtünk volna, meggyilkolnak.
Most azok a nagyfejűek Nürnbergben minderről nem akarnak tudni. Azt mondják, hogy ők nem
adtak parancsot gyilkosságokra. Melyik kisember mert volna bármit is tenni parancs nélkül? Ők
most azt mondják, hogy minden a hátuk mögött történt. Piszkos és szégyenletes dolog volna, ha
most hagynák futni a nagyfejűeket, akik a parancsokat adták.
Paul Trenkle felügyelő és hóhér, nagyon alázatosnak és elesettnek igyekezett látszani, s patetikus
hangon, fájdalmasan mondta:
- Én kizárólag Giessler gauleiter parancsára végeztem az agyonlövéseket. Nem tudtam
megakadályozni a gonosztetteket. Nem tehettem mást: csak a parancsokat hajthattam végre, mert
különben a falhoz állítottak volna. Mindezt a Führer és az SS birodalmi vezetője okozta, s ők
nincsenek többé. Glücks Kaltenbrunnertól kapta az utasításokat - s a sor végén én megkaptam a
parancsot, hogy végezzem el az agyonlövés munkáját. Most átháríthatják a felelősséget rám,
mert én csak egy kis Hauptscharführer voltam, és már nem tudom továbbpasszolni a felelősséget
lefelé; most azt mondják, hogy én vagyok a gyilkos... Remélem, hogy a Nürnbergben levő
csibészek egyike sem ússza meg. Nagyon nagy igazságtalanság volna. Ők adták az utasításokat,
mindenről tudtak -és mindent megakadályozhattak volna. Bárcsak ott lehetnék Nürnbergben:
szívesen elmondanék egyet-mást. (Zokogni kezd, majd felszedi a földről az eltaposott
cigarettacsikkeket, miközben a börtönőr kíséretében távozik.)
Rosenberg Führerprinzip-jével, úgy látszik, valami alapvető baj van!

3. AZ ANGOL-AMERIKAI VÁDIRAT ISMERTETÉSE BEFEJEZŐDIK

1946. január 3.

SPEER MEGBONTJA GÖRING EGYSÉGFRONTJÁT

A délelőtti tárgyaláson: Amen ezredes Ohlendorfot, az SD korábbi főnökét szólította
tanúvallomásra. Ohlendorf elmondotta, hogyan adták ki és hajtották végre a
tömeggyilkosságokra vonatkozó rendelkezéseket. Beszámolt arról, hogyan nevezték ki egy
különosztag parancsnokává, amely 90000 zsidót semmisített meg. Borzalmas részleteket
mondott el arról, hogyan lőtték agyon tömegesen a férfiakat, s végezték ki gázvagonokban a
nőket és a gyermekeket. A parancsot közvetlenül Himmler adta ki, a Führer nevében. Így neki
engedelmeskednie kellett. (A tanúvallomás hatása a vádlottakra nyomasztó volt, mert a
tömeggyilkosságok tényét egy kétségbevonhatatlanul szavahihető német funkcionárius igazolta,
aki elismerte, hogy maga is részt vett benne.)
Ebédszünetben: Az ülés végén Göring rögtön megpróbálkozott azzal, hogy bagatellizálja a
tanúvallomást. - Ach - mondotta -, már megint akadt valaki, aki eladja a lelkét az ellenségnek.
Mit remél a disznó... mit nyerhet ezen? Mindenképpen felakasztják!
Funk megpróbálta erőtlenül védelmébe venni Ohlendorfot, s azt mondta, hogy tisztességes,
egyenes embernek ismerte meg, amikor minisztériumában dolgozott - s nem kételkedik benne,
hogy őszinte vallomást tett, amelynek célja az igazság megállapítása. A többiek közül is
néhányan azt mondták, a tanúvallomás megbízhatósága kétségbevonhatatlan. Frank egyenesen
csodálatát fejezte ki az ember iránt, aki aláírta a saját halálos ítéletét, az igazság szolgálatában.
Amikor ezt mondta, felém fordult, majd így folytatta: - Nem gondolnám, hogy ezért rossz
németnek lehetne őt minősíteni; ön ismeri az álláspontomat.
Fent, az ebédlőhelyiségben, Fritzsche annyira deprimált volt, hogy alig tudott enni. Frick ezzel
szemben kijelentette, hogy kellemes volna ilyen jó időben sízni.
Fritzsche abbahagyta az evést, csüggetegen rám nézett, majd Frick felé pillantott.
Sorba álltak, és lefelé indultak a délutáni tárgyalásra; Fritzsche, miközben előttem haladt el,
odasúgta:
- Menjünk sízni, doktor! - Sápadt volt a dühtől.
A délutáni tárgyaláson: Miközben Ohlendorf kihallgatása folyt, Speer bombát robbantott:
ügyvédje útján azt a kérdést tétette fel a tanúnak, hogy vajon tudott-e arról, hogy Speer
februárban megkísérelte Hitler megölését, s Himmlert ki akarta szolgáltatni az ellenségnek, hogy
felelősségre vonhassák bűneiért. (A kérdés nagy szenzációt okozott a vádlottak közt:
zavarodottan tekingettek egymásra; Göringben felforrt a düh, szitkozódni kezdett ülőhelyén.)
A tárgyalás szünetében Göring átment Speerhez, és haragosan felelősségre vonta, hogyan mert
áruló módon ilyen vallomást tenni a bíróság előtt: ezzel szétrombolta egységfrontjukat. Heves
vita következett; Speer végül is azt mondta Göringnek, hogy menjen a pokolba. Göring elképedt,
alig tudta, hogy mit feleljen. Mivel megegyezésre törekedett, Funk felé hajolt, s így szólt:
- Egyébként igaza van Ohlendorfot illetően! - Ezzel visszament a saját helyére, és Speer
„árulását” megbélyegző indulatkitöréseit más, megértőbb hallgatók - Hess, Ribbentrop és Keitel
- felé zúdította, most már suttogva.
Brookhart ezredes később egy Gestapo-embert, Wislicenyt szólította tanúvallomásra. Wisliceny
elmondotta, hogy látta a Himmlertől származó utasítást, amely elrendelte a zsidókérdés „végső
megoldását”; vallomásában határozottan Hitlert jelölte meg az utasítás eredeti szerzőjének.
Eichmann, a Gestapo csoportvezetője, aki az „egyházi és zsidókérdés” intézésével volt
megbízva, megmagyarázta neki, hogy „a végső megoldás fogalma a zsidó faj tervezett biológiai
megsemmisítését jelentette a keleti területeken... Azt mondtam Eichmann-nak: »Isten mentsen
meg attól, hogy ellenségeinknek valaha is alkalma nyíljék ugyanerre a német néppel szemben«,
és Eichmann azt felelte, hogy ne legyek érzelgős, a parancsot a Führer adta, és végre kell
hajtani.” A program megvalósítása Heydrich alatt kezdődött, de Kaltenbrunner idején is
folytatódott.
ESTE A BÖRTÖNBEN
Göring zárkájában: Ma este Göring fáradtnak és deprimáltnak látszott.
- Rossz nap volt ez a mai - mondotta -, az ördög vigye el Speert, az átkozott bolondját!
Megfigyelte, milyen szerencsétlen figurát csinált önmagából ma a bíróság előtt? Gott im
Himmel! Donner-wetter nochmal! Hogyan süllyedhetett ilyen mélyre! Ilyen ocsmányságot
cselekedni csak azért, hogy megmentse a koszos életét! Majdnem meghaltam szégyenemben! Ha
arra gondolok, hogy egy német ilyen aljas tud lenni, csak azért, hogy meghosszabbíthassa ezt a
ronda életet - nyíltan megmondva: azért, hogy még egy ideig pisálhasson és szarhasson!
Herrgott, Donnerwetter! Hát maga azt hiszi, hogy akár csak ennyit is törődöm én ezzel a koszos
élettel?
Dühtől lángoló tekintettel közvetlen közelből meredt rám.
- Ami engem illet, nem törődöm azzal, ha kivégeznek, vagy vízbe fulladok, vagy lezuhanok egy
repülőgéppel és meghalok, vagy halálra iszom magamat! De azért van még ebben az átkozott
életben becsület is! Gyilkossági kísérlet Hitler ellen! Fuj!
Gott im Himmel! Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna! Azt hiszi, hogy én talán
kiszolgáltattam volna Himmlert az ellenségnek, a bűnei miatt? Fenét. Magam semmisítettem
volna meg a gazembert. Vagy ha már éppen bírósági tárgyalást kellett volna tartani, akkor egy
német bíróságnak kellett volna kimondani felette az ítéletet. Vajon az amerikaiaknak eszükbe
jutna-e, hogy nekünk adják át a saját bűnözőiket, elítéltetés céljából?
Szólították: a védőügyvédje akart beszélni vele. Miközben kifelé mentünk a cellából, ismét
felvette szokásos joviális pózát, az esetleg hallgatózó őrök és foglyok kedvéért.
Speer zárkájában: Amikor beléptem zárkájába, Speer idegesen nevetett: - Nos, ma robbant a
bomba! Örülök, hogy eljött hozzám: most egy kicsit nehéz lesz a helyzetem. Nem volt könnyű
elhatározás részemről. Úgy értem, hogy már régen elhatároztam ezt a lépést, de nagyon nehezen
tudtam rávenni magamat, hogy ténylegesen megtegyem.
Azzal folytatta, hogy csak azt sajnálja, hogy nem jelenthette be egyidejűleg: osztozni kíván a
pártvezetőséggel a felelősségben, amiért támogatták Hitlert. - Itt van, nézze meg: kidolgoztam
egy ilyen nyilatkozatfogalmazványt, de bűnösnek vagy nem bűnösnek kellett nyilvánítanunk
magunkat, s én - abban a formában, ahogyan megfogalmazták a vádakat - nem bűnösnek
nyilvánítottam magamat. - Kotorászott papírjai közt. - Most persze, kissé ideges vagyok. Göring
rám támadt, amiért elrontottam az egységfrontját. Még Dönitz is nekem jött, pedig, mint tudja, jó
barátok voltunk. Itt van, mindenesetre, a második oldal. - Felolvasta a nyilatkozatot, amelyet a
tárgyalás során tartandó perbeszéde számára kidolgozott: ebben elismerte a katasztrófába
torkolló vezetésben viselt felelősségét. Ezután részletesen elmondta, hogyan tervezte a tíz
legfelső pártvezető - köztük Hitler, Himmler, Goeb-bels, Bormann, Keitel és Göring - elfogását,
s repülőgépen Angliába szállítását. Összeesküvőtársai azonban az utolsó percben megijedtek.
- Most persze - mondotta - mindannyian dühösek rám, mert kiderült, hogy akadt valaki, aki
megpróbált valamit tenni ahelyett, hogy a végsőkig teljesítené annak a pusztító őrültnek az
utasításait. Csak attól tartok, hogy valamelyik briganti most a családomra támad. Ön ismeri az én
álláspontomat, kezdettől fogva. Ami a saját életemet illeti, nincsenek illúzióim. De a német
népért és a családomért aggódom.
Megnyugtattam, hogy a német nép sem táplál már illúziókat a náci kaland iránt, s hogy családját
senki sem fogja bántani.

Január 4.
A délelőtti tárgyaláson: Beterjesztették a vezérkar és az OKW (a Wehrmacht főparancsnoksága)
elleni vádakat.
A tárgyalási szünetben első ízben láttam Jodlt haragtól tüzelni; hallhatóan mondta védőjének:
- De hát azoknak a tábornokoknak, akik most bennünket vádolnak mint tanúk, csak azért, hogy
megmentsék a saját átkozott életüket, látniok kell: éppúgy bűnösek, mint mi, és felakasztják
őket! Ne higgyék, hogy megmenthetik a saját bőrüket azáltal, hogy most ellenünk tanúskodnak, s
később kijelentik majd: ők csak jelentéktelen beosztottak voltak!
Az ebédszünetben: Göring egy szokványos beszélgetés közepette hirtelen elhallgatott, majd
dühösen csapkodva az asztalt, felkiáltott:
- A fenébe! Nem törődöm azzal, hogy az ellenség mit tesz velünk, de undorodom, ha azt kell
látnom, hogy németek németek ellen fordulnak.
Schirach felállt, és Göring felé bólintott, mint aki azt jelzi, hogy most végrehajt egy megbízást.
- Menjen és beszéljen azzal a bolonddal! - mondta Göring.
Kint az előcsarnokban láttam, hogy von Schirach fel-alá sétál, és Speerrel vitatkozik.
Beszélgetésükből csak annyit hallottam, miközben elhaladtak előttem, hogy Speer ezt mondta:
- Akkor túlságosan gyáva volt.
ESTE A BÖRTÖNBEN
Speer zárkájában: Speer Schirachhal folytatott beszélgetésükről mesélt.
- Azt próbálta nekem beadni, hogy tönkreteszem a reputációmat a németek szemében, s hogy
Göring nagyon dühös - és a többi. Azt feleltem neki, hogy Göringnek akkor kellett volna
dühöngenie, amikor Hitler hanyatt-homlok pusztulásba vezette a nemzetünket. Mint a Birodalom
második emberének, neki kellett volna cselekednie, de túlságosan gyáva volt hozzá! Helyette
inkább morfiummal kábította magát, és műkincseket rabolt össze egész Európából. Keményen
beszéltem - anélkül, hogy komoly visszavágást kaptam volna. Azt hiszem, voltaképpen nem
kellett volna okvetlenül lefeküdniök Hitlernek, és ellenállás nélkül mindent elfogadniok. Göring,
mint tudja, azt hiszi, hogy még mindig nagyúr, és még háborús bűnösként is övé az irányító
szerep. Tegnap odáig ment, hogy azt mondta nekem: „Nem közölte velem, hogy ilyen bejelentést
fog tenni!” Mit szól hozzá? - Halkan, megkönnyebbülten felnevetett.

Január 5-6.
HÉT VÉGE A BÖRTÖNBEN
Schacht zárkájában: Schacht szűnni nem akaró pasziánszát rakta. Szőrmebundában ült az
asztalnál, mert zárkájában meglehetősen hideg volt. Megkérdeztem, mi a véleménye a legutóbbi
fejleményekről.
- Nos hát - nevetett -, azt hiszem, hogy Kaltenbrunner számára már megfőtt a feketeleves. Tudja,
kérem, sohasem képzeltem volna róla, hogy ilyen dolgok elkövetésére képes. Ugyanez a helyzet
Ohlendorffal is. Látott-e vajon nála nyíltabb tekintetű, egyenesebb, tisztességesebb embert?
Lényegében üzletember volt, aki hirtelen azon vette magát észre, hogy egy kommandóalakulat
irányítója, amely parancsot kapott 90000 ember meggyilkolására. De hogyan volt képes egy
tisztességes ember ilyen dolgok elkövetésére adni a fejét? Sokszor elgondolkodtam azon, hogy
mit tettem volna én hasonló körülmények között. Nos hát, azt mondtam volna: „Valóban...
(Schacht nagyokat nyel és dadog, miközben az elképzelt jelenetet előadja) - a dolog teljesen
megzavar... én... én... nem gondoltam arra, hogy ilyen dolgokat kell tennem.”
- Aztán néhány óra hosszat gondolkodtam volna, s végül kijelentettem volna, hogy ez olyan
feladat, amelyet egyszerűen képtelen vagyok elvégezni. Agyonlőhetnek, bebörtönözhetnek,
kiküldhetnek az arcvonalba, vagy tehetnek, amit akarnak, de nem teszem meg.
- Hát igen, a végén Speer is megtagadta Hitler játszmájának folytatását, és megpróbálta megölni,
amint ezt csütörtökön el is mondta. Ez is azt bizonyítja, hogy az embernek nem kell mindent
meghunyászkodva elfogadnia. Mi a véleménye róla?
- Ó... Speer azért cselekedett így, mert Hitler szükségtelen módon meghosszabbította a háborút.
Azonban én voltam az, aki elsőnek ismertem fel, hogy Hitler bűnöző. Én már 1938-ban tettem
meg az első kísérletet elmozdítására.
Schacht láthatóan nem volt hajlandó belenyugodni abba, hogy Speernek túlságosan sok erkölcsi
haszna származzék, amiért meg akarta ölni Hitlert. - Én felismertem, hogy egyáltalán nincs
benne tisztesség, és hogy olyan politikába bocsátkozik, amely biztosan katasztrófával végződik.
Éppen ma is erről beszéltem Hessnek, reggeli sétánk során. Egyébként: Hess bolond. Valami
misztikus maszlagot agyalt ki az egész ügyről. Elmondtam neki, hogy bizonyos körülmények
közt még az emberölést is meg tudom érteni, de a lopáshoz, a harácsoláshoz alapjában aljas
jellem szükséges. Emlékszik: amit Göringről mondtam önnek is. Megmondtam Hessnek azt is,
hogy én támogattam a Führert, 1938-ig, de akkor felismertem, hogy bűnöző: már a von Fritsch-
ügy után megtettem az első kísérletet arra, hogy megszabaduljak tőle. Így beszélgettünk az egész
ügyről. Ekkor hirtelen, rejtélyeskedve így szól hozzám Hess, aki korábban soha nem is hallott
erről: „Én megtudom magyarázni mindezt: Göring meggazdagodását, a Witzleben-ügyet,
mindent. Csak türelem!” El tudja képzelni a dolgot? Micsoda felséges látvány lesz, amikor majd
Hess feláll, hogy elmondja ezt a bizonyos végső nagybeszédet!
Göring zárkájában: Göring még mindig tudatosan figyelmen kívül hagyja a tömeggyilkosságokra
és az agresszív háborúkra vonatkozó bizonyítékokat, és jogi kérdésekbe kapaszkodik a bűnperrel
kapcsolatban.
- A vezérkar elleni vád iszonyúan gyenge - mondta -, és nagyon kíváncsi volnék, hogy az önök
Army and Navy Journal-jának mi a mondanivalója róla? Az egész összeesküvésügy különben is
mondvacsinált. Mi Führerstaat-ban éltünk. Ha a dolgot végigelemezzük, kitűnik, hogy az
utasításokat, amelyeknek engedelmeskedni kellett, az államfőtől kaptuk. Nem voltunk mi
gonosztevő banda, amelyik éjszaka, az erdőben gyülekezik és tömeggyilkosságokat tervez - mint
a ponyvaregényekben olvasható... Aztán meg, végül is, a négy igazi összeesküvő hiányzik: a
Führer, Himmler, Bormann és Goebbels - meg Heydrich is, vele együtt öten voltak. Wisliceny
csak jelentéktelen disznó, aki azért látszik jelentősnek, mert nincs itt Eichmann...
Elgondolkodott kissé, majd folytatta: - Az a Himmler! Azt kívánom, bárcsak négyszemközt
lehetnék vele egy órára, s megkérdezhetnék tőle néhány dolgot. Csak a legbizalmasabb
híveimnek mondom el: ha átvettem volna a hatalmat, akkor megszabadultam volna Bormanntól
és Himmlertől. Bormanntól öt perc alatt - de Himmler valamivel több időt vett volna igénybe -
talán néhány hetet is. Két megoldásra gondoltam: vagy meghívtam volna egész bandájával
együtt vacsorára, és egy ezredem segítségével megszabadultam volna tőlük, vagy szépszerével
fosztottam volna meg a hatalmától oly módon, hogy szétforgácsoltam volna a hatalmi gépezetét,
s elárasztottam volna rangokkal és címekkel - miközben egyre jobban csökkentettem volna a
tényleges hatalmát. Az első lépés, amit terveztem, a rendőrségnek az SS-től való különválasztása
lett volna. Tudja, kérem, Bormann valójában egy senki volt, akit a Führer támogatott - de rajta
kívül nem volt támasza; Himmler azonban túlságosan hatalmas volt ahhoz, hogy egy csapásra
megszabaduljak tőle.
Újból megkérdeztem, hogy mit gondol azokról a tanúvallomásokról, amelyek bebizonyították,
hogy maga Hitler rendelte el a tömeggyilkosságokat. Válasza érdekes módon mutatta meg az
egész eljárással szemben tanúsított magatartását:
- Ach, azok a tömeggyilkosságok! Szégyenletes, rothadt dolog az egész! Legszívesebben nem is
beszélek róla, nem is gondolok rá. Azonban az összeesküvésre vonatkozó vád - az más! Ohó,
csak várjon, amíg elkezdek róla beszélni. Lesz majd egy kis tűzijáték!
Ribbentrop zárkájában: Félrerakta papírjainak tömegét - azt mondta, amúgy sem tudna végezni
velük, s ezért nem bánja, hogy látogatásom miatt félbeszakad a munka. A legújabb
bizonyítékokra vonatkozólag ezt mondta:
- A zsidók üldözése s az ellenük elkövetett gonosztettek miatt bennünket, németeket olyan
iszonyatos bűn terhel, hogy az ember elnémul láttára. Nincs mód védekezésre, magyarázkodásra.
De ha ezt a kérdést most nem vesszük figyelembe - akkor a háború kirobbantásáért valamennyi
többi országot is bűnrészesség terheli. Szakadatlanul azt mondogattam brit és francia
barátaimnak: „Adjanak Németországnak életlehetőséget, s akkor nem lesz Hitler.” Ez
természetesen Hitler hatalomra jutása előtt történt.
- Kik voltak brit és francia barátai?
- Hát például Cornwall-Evans, Daladier, Baldwin, Lord Ro-thermere...
- Hitler hatalomra jutása előtt?
- Hát... nem... azt hiszem, ezek később lettek azok. De... nézzük csak... hát például Sir Alexander
Walker, Ernest Tennant, Lord Lothian, Lady Asquith. Aztán de Polignac márki, Castiglione gróf,
de Brinon - mindezeket angliai és franciaországi üzleti útjaim során ismertem meg. A versailles-i
szerződés azonban egyre elviselhetetlenebbé vált. Az emberek úgy gyülekeztek egy erős vezető
köré, mint ahogyan a juhok gyűlnek össze vihar idején. Figyelemmel kísértem a gazdasági
kérdéseket: mint alkoholféleségek behozatalának és kivitelének szakembere, külkereskedelmi
megállapodások létrehozója. Jól tudtam hát, hogyan fojtogatta Németországot a versailles-i
szerződés... Hogy Hitler hogyan követhette el később mindazokat a dolgokat, nem értem...
egyszerűen nem értem.
- Néhányan a többiek közül azt mondják: biztosak abban, hogy a legutolsó néhány esztendő
során őrült volt. Szerintem kétségtelen, hogy egész életében súlyosan neurotikus volt.
- Nem... nem. Ezt nem lehet mondani.
- Azt hiszem, hogy ez majdnem biztosra vehető. Egy neurotikus egyén könnyen tűnhet fel
normális ember gyanánt, amíg minden úgy történik, ahogyan ő akarja. Megnyerheti a többieket
saját elképzeléseinek, amelyekben fanatikusan hisz. De a kudarcot nem bírja elviselni: ennél a
pontnál robbant ki Hitler neurotikus egyénisége, s leleplezte a benne rejlő szörnyeteget.
Figyeltem, hogy hat véleményem Hitler leglelkesebb hívére.
- Nos hát... igaz, hogy nem tudta elviselni, ha ellentmondottak neki. Tudja, kérem, hogy mióta
1940-ben egyszer ellentmondtam neki, soha többé nem tudtam vele nyugodtan bármit is
megvitatni? Nem hiszem, hogy bárki valaha is őszintén beszélhetett volna vele, mint ember az
emberrel. Senki. Pedig sok embert megkérdeztem. Nem hiszem, hogy valaha is feltárta volna a
szívét bárki előtt. Nem tudom - nagyon nehéz ezt kimondani. - Végrendeletében más
külügyminisztert jelölt, helyembe - nem értem ezt sem. Érthetetlen jelenség az egész...
Keitel zárkájában: Keitel megint arról kezdett beszélni, hogy „a parancs, az parancs”.
- Hát nem érti: ha Hitler elrendelt valamit, akkor az elég volt számomra. Végül is, csak vezérkari
irodájának főnöke voltam. Ez a rothadt része az egész ügynek! - Most már indulatba jött:
-Nekem egyáltalán nem volt parancsnoki hatásköröm! Még Göring is kimondja, hogy bármelyik
papírt küldtem is hozzá - egymás közt mondva -, csak egy bizonyos célra használta! Én csak a
Führer parancsait közvetíthettem. A legkiáltóbb igazságtalanság a földön, hogy most egy embert,
aki nem rendelkezett parancsnoki hatáskörrel, felelősségre vonnak. Az a diagram, amelyet a
tárgyaláson bemutattak, valójában hazug képet ad. Én nem voltam a második rangidős
parancsnok a főparancsnok után. Itt van: rajzoltam egy sematikus ábrát, amely helyesebb képet
ad a helyzetről. -Ceruzával rajzolt diagramot mutatott, amely a parancsnoki helyen Hitlert
ábrázolta; Keitel tőle oldalra volt látható mint a vezérkar főnöke, a többi parancsnokság pedig
Hitler alatt - és nem Keitel alatt - helyezkedett el.
Azt mondtam, hogy végzetes hiba volt Hitlerben hinni - ezt elismerte. Ezután megkérdeztem, mi
a véleménye Speer kísérletéről Hitler meggyilkolására. Ettől visszahőkölt.
- Nem... az ilyesmit nem így csinálja az ember. Ez nem helyes út - legalábbis nem az én
számomra. Vannak bizonyos dolgok, amiket egy tiszt nem tehet meg. - Elhallgatott,
elgondolkodott kissé. - Csak azt mondhatom önnek, hogy engem a porosz katonatiszti tradíciók
jegyében neveltek, s arra tanítottak, hogy becsülettel, hűségesen teljesíteni kell a parancsokat.
Isten az ismerője annak, hogy milyen becsületes, makulátlan és megvesztegethetet-len volt a
porosz katonatiszti kar! Becsületkódexe Bismarck óta népünk büszkesége volt - hagyománya
egészen Nagy Frigyesig nyúlt vissza. Nos - ha egy katonatiszt nem egyenlített ki egy 25 márka
összegű tartozást, letartóztatták, és elveszítette a rangját. Soha nem jutott eszembe, hogy
Hitlernek másfajta kódexe van. Amikor az ember belépett a hivatalába, az első pillanatban Nagy
Frigyes kis márványszobrára és Bismarck meg Hindenburg portréira esett a tekintete.
- Bizonyára megtévesztette önöket - feleltem. - Megbízható információim vannak arra
vonatkozólag, hogy fel akarta számolni „a jégkorszakból származó öreg generálisokat, akik-
mint mondta - mindig a tiszti becsületkódexükről fecsegnek, és fogalmuk sincs az én forradalmi
eszméimről”. A végső győzelem után szándékozott megszabadulni tőlük, hogy helyükre SS
gyilkosainak bandáját tehesse.
Nem közöltem vele, hogy „megbízható informátorom” Lahousen tábornok, a kémelhárítás
főnöke volt, aki néhány héttel korábban Keitelt megvádolta.
- Valóban? Nos hát... nem tudom. Valóban ezt szándékozta tenni? Tényleg? El sem tudtam volna
képzelni ilyesmit azelőtt -de azok után, amiket hallottam és láttam, már bármit elhiszek... Csak
annyit mondhatok, hogy én jóhiszeműen engedelmeskedtem neki, és most, hogy látom, hova
juttatott a hűségem és a hitem, csak annyit mondhatok, hogy elárultak! - Öklével a térdét
csapkodta, és gyűlölettel ismételgette az utolsó szót: - Elárultak, ez minden, amit mondhatok. -
Majd összeszedte magát, s kérő hangon mondta: - Kérem, ne mondja el a többieknek
-egyszerűen meg kellett szabadulnom ettől a tehertől. Miközben a többiekkel együtt egy idegen
bíróság előtt állok, bizonyos dolgokat nem mondhatok el. Vannak dolgok, amiket senkinek sem
mondhatok el. Alig váltok szót a többiekkel. Higgye el nekem, hogy valóságos pokol volt az
életem a legutolsó évek során, s most még nehezebb nekem, hogy egyedül kell birkóznom
cellámban a kétségbeeséssel. Göring azt mondta: tudja, milyen nehéz időket éltem meg a háború
alatt, mire azt feleltem, hogy ő viszont egyáltalán nem könnyítette meg a helyzetemet. Erre azt
feleli: Ne aggódjék; most kitartok maga mellett! - Az egyetlen közülük, aki egyáltalán megért -
Jodl. Azonban ön az egyetlen, akinek elmondhatom, ami a szívemet nyomja, mert ön felette áll
az egész ügynek, nincs belekeveredve. És meg kell mondanom, hogy több szenvedést állok ki
ebben a zárkában a lelkiismeret-furdalástól és önvádtól, mint amennyit az emberek valaha is
elképzelni tudnának. Oly vakon hittem benne. Ha annak idején bárki azokról a dolgokról
merészelt volna nekem beszélni, amelyekről most szereztem tudomást, azt mondtam volna neki:
- Maga őrült és áruló: agyonlövetem! - Így használta ki Hitler a vezérkar lojalitását. Röhm
gengsztereit nem tudta használni, mert azok őt is becsapták volna. Így hát bennünket vett
igénybe. És most itt ülünk, bűnözők gyanánt.
Amikor távoztam, szokás szerint vigyázzba vágta magát, és csípőből meghajolt.
Hess zárkájában: A tesztek ismételt elvégzése után elbeszélgettünk „koncentrálási képességéről”
- ahogyan hallgatólagos megállapodás alapján elmebeli és emlékezőtehetségbeli állapotát
neveztük. Elmondta, hogy néha Egyiptomban töltött fiatalkori éveiről álmodik, de nem tudott
konkrét példát említeni. Szülei mindenesetre szerepeltek ezekben az álmokban. - Azt hiszem,
hogy ez a korral jár - jegyezte meg.
- Kielégítő itt a bánásmód? - kérdeztem.
- Hát... néha idegesítő, de kezdek hozzászokni. Viszonylag közlékeny hangulatban volt, és így
beszélgetni
kezdtünk Angliába történt repüléséről. Tagadta, hogy azért repült Angliába, hogy a királlyal
beszéljen, vagy hogy Németországba vigye az uralkodót. Közölte, hogy csak Hamilton
hercegével akart találkozni, aki, feltételezése szerint, a királyhoz továbbította volna javaslatait.
Elismerte, hogy öngyilkosságot kísérelt meg, és hogy gyanakodott: meg akarják mérgezni.
-Valószínűleg rögeszme lehetett; de valóban figyelemre méltó, hogy egy rögeszme annyira
belerágódhat az emberbe, hogy olykor még most is felmerül bennem: lehet, hogy végül is
megfelelt a valóságnak. A józan ész persze azt mondja, hogy lehetetlen!
Megkérdeztem, milyen volt „koncentrálási képessége” angliai bebörtönzése idején, s hogy
miképpen reagált a háború menetének alakulására. Erre válaszolva teljesen nyíltan beszélt
emlékezőtehetségének elveszítéséről:
- Emlékezőtehetségem elvesztése az első időszakban tényleges volt. Azt hiszem, hogy a hosszú
ideig tartó elszigeteltségnek és a kiábrándultságnak is szerepe lehetett benne. A második
időszakban azonban némileg eltúloztam a dolgot. Nem vesztettem el teljesen a memóriámat.
Nem közölt részleteket arra vonatkozólag, hogy ezek az „időszakok” mennyiben feleltek meg az
orvosi észleleteknek... én viszont, hogy megőrizzem kapcsolatunkat, el akartam kerülni a
látszatot, hogy vizsgálatot végzek.
- És ez így maradt mindaddig, amíg csak idekerült? - kérdeztem.
- Igen.
- Emlékszik az orvosokra, akik itt megvizsgálták?
- Nem nagyon.
- Ott ültünk a priccsen. Emlékszik? Én tolmácsoltam a három amerikai orvosnak, aki itt állott.
Egy ezredes volt és két civil.
- Valóban? Csak homályosan emlékszem rá!
- Valamennyien nagyon meglepődtek, amikor az emlékezőtehetsége visszatért!
Hess felfigyelt erre. - Valóban? Tárgyaltak róla később?
- Persze. Mindannyian nagyon meg voltunk lepve!
- Nos hát... ha korábban nem lett volna tényleges memóriakiesés, akkor nem tudtam volna olyan
jól eltúlozni a dolgot. Nem tudtam volna, hogyan kell csinálni. Nem lett volna támpontom.
- Értem. Az ember valahogyan beleszuggerálhatja magát - amíg tényleges memóriavesztés lép
fel, anélkül hogy bármiféle akaratlagos erőkifejtésre volna szükség.
- Igen, így van.
Hess válaszának határozottsága érezhetővé tette, hogy szavai meggyőződésből fakadtak, s nem
csupán az általam szuggerált választ mondta.
- Az ember néha nem is tudja, hogy túlzás-e, vagy sem. Egyszerűen nem emlékezik és kész.
- Ráadásul - jegyeztem meg - a magánzárka aligha ösztönözte szellemi tevékenységre.
- Ez is igaz. Lehet, hogy a tárgyalás kezdete óta stimulált a többiekkel való érintkezés a
tárgyalóteremben meg a sok közös séta.
- Vajon már ama bizonyos különtárgyalás előtt is kezdte felismerni Göringet és a többieket, akik
körülvették?
- Igen, egy kissé. De azon a délutánon tisztult ki minden bennem, amikor ön beszélt velem. De a
túlságosan sok gondolkodástól még most is elfáradok. E pillanatban is például, a teszt, sőt maga
a beszélgetés is fokról fokra kifáraszt. Annyira, hogy le kell feküdnöm.
Közöltem vele, hogy lefekhet. Beszélgetésünk befejezéséül megmondtam, hogy bármikor
hívathat, ha segítségre volna szüksége.

Január 7.

A PARTIZÁN-HADVISELÉS
A délelőtti tárgyaláson: Taylor ezredes ismertette azokat a rendelkezéseket, amelyeket a
kommandóalakulatok elfogott tagjainak, valamint a megszállt területeken működő, elfogott
partizánharcosoknak meggyilkolására hoztak. A továbbiakban azt dokumentálta, hogy miképpen
szolgálta a német Wehrmacht tevékenysége a partizánok és a lakosság más rétegei ellen a náci
politika és fajüldözés megvalósítását, a zsidók és a nácik által nem kívánatosnak minősített szláv
lakosság jelentős részének meggyilkolását.
Egy Hitler által kiadott és Keitel által 1941. október 16-án ellenjegyzett utasítás leszögezte:
„...figyelemmel kell lenni arra, hogy a rendezetlen körülmények közt élő országokban egy
emberélet sokszor egyáltalában nem számít, s ezért a szükséges elriasztó hatást csak szokatlan
szigorral lehet elérni. Ilyen esetekben egyetlen német katona élete fejében 50-100 kommunista
halálra ítélése tekintendő megfelelő megtorlásnak.”
Heusinger náci tábornok mostanában eskü alatt tett vallomásában megállapította: „Az én
személyes véleményem mindig az volt, hogy a legfelsőbb politikai és katonai vezetőség számára
a polgári lakossággal való bánásmód és a partizánellenes háború a hadműveleti területeken
szívesen látott alkalmat nyújtott arra, hogy megvalósíthassa terveit: a szlávok és a zsidók
tervszerű kiirtását. Ettől függetlenül, a kegyetlen rendszabályokat katonai szempontból mindig
esztelenségnek tartottam, mert szükségtelenül megnehezítették az ellenséggel szemben vívott
harcot.”
Ebédszünetben: Göringet egyre jobban bántják a náci tanúk eskü alatt tett vallomásai: ezek
fokról fokra szorítják a hurkot a vádlottak nyaka körül.
- Hányni tudnék, amikor látom, hogy németek eladják a lelküket az ellenségnek! - füstölgött
ebéd közben. Megpróbált presztízsmentő ellenérveket felhozni a terhelő tanúvallomásokkal
szemben, amelyek nyilvánvalóan megbízhatók voltak, s nagyhan-gúan kijelentette: - Én
egyszerűen megvetek mindent, ami méltatlan. A magam részéről egyetlen eskü alatti vallomást
tettem a kihallgatások során. Ezért nem tudják felhozni egyetlen kijelentésemet sem bizonyíték
gyanánt.
Nevetni kezdett, elégedetten saját okossága felett.
- Egyetlenegyet sem! Haha! Az embernek semmire sem kell megesküdnie, amíg csak nem a
bíróság előtt tesz eskü alatti vallomást. Hess még nálam is jobban csinálta: egyszerűen „nem
emlékezett semmire”. Haha! Ez igen: nem emlékezett semmire, amíg csak nem látta
elérkezettnek az időt.
Az asztalánál ülők mosolyogtak, de nem találták a dolgot ennyire mulatságosnak, hiszen
mindannyian tudták, hogy Hess normális voltában mindenki kételkedett, és legtöbben előttem is
hangsúlyozták ezt.
- Akkor hát ma délután Bach-Zelewskit állítják elő -jegyezte meg metsző gúnnyal, valamivel
későbben. Funk olyasfajta megjegyzést tett, hogy az a Bach közönséges disznó.
- Legalább érdekes lesz, amikor keresztkérdéseket tesznek fel neki - jegyeztem meg.
- Nem veszem magamnak a fáradságot, hogy keresztkérdéseket tegyek fel egy ilyen disznónak -
mondta Göring. Ezután általánosságban a jelenlevőkhöz intézte szavait, s öklével verve az
asztalt, nagy hangon ordította: - Az istenit neki! Bárcsak volna bátorságunk, hogy néhány szóba
tömörítsük az egész védelmünket: Nyaljátok ki a seggemet! Götz mondta ezt elsőnek - és én
leszek az utolsó, aki kimondja.
Nagy élvezettel ismételgette a javasolt mondatot; elmondta, hogyan vághatta oda Götz, hogyan
mondta egy másik generális, hogyan fogja ő odakiáltani... Rosenberg és néhányan a többiek
közül kezdték élvezni a tréfát, sőt már a német hadifogoly felszolgálók is nevettek.
Ekkor én megjegyeztem:
- Hát igen... nagyon jó tréfa lenne, ha nem haltak volna olyan sokan bele.
- Ki törődik azzal - utasította vissza megjegyzésemet Göring, még mindig nevetve. A német
felszolgálófiúk azonban hirtelen abbahagyták a nevetést.
A délutáni tárgyaláson: Taylor ezredes kérdéseire válaszolva Bach-Zelewski SS-tábornok, a
keleti hadszíntéren működő partizánellenes csapatok parancsnoka, részletesen elmondta, hogyan
nyomták el Himmler SS-gyilkosainak bandái a partizánok ellenállási mozgalmát
tömegkivégzésekkel és más terrorista módszerekkel. Himmler megmagyarázta, hogy „az
oroszországi háború célja a szláv lakosság létszámának harmincmillióval való csökkentése.
Avégből, hogy ez a cél eléressék, a söpredék tagjaiból verbuvált alakulatokat kell létrehozni”.
Bach-Zelewski már a keresztkérdésekre válaszolva is elismerte, hogy a tömeggyilkosság a náci
ideológia közvetlen következménye volt: „Az a véleményem, hogy amikor éveken, évtizedeken
át azt az elvet hangoztatták, hogy a szlávok alacsonyabbrendűek, a zsidók pedig egyszerűen nem
emberek, akkor egy ilyen kirobbanás elkerülhetetlen volt.”
A tárgyalási szünetben Göring annyira háborgott a dühtől, hogy alig tudott megmaradni a helyén:
- A koszos, véres, áruló disznaja! A büdös görény! Az átkozott! Donnerwetter! A mocskos
kurafi! Ő volt a legvéresebb kezű gyilkos az egész átkozott bandában! A koszos, mocskos
Schweinehund eladta a lelkét, hogy megmentse a büdös életét!
A vádlottak közül többen arra kérték védőjüket, hogy tegyen fel Bach-Zelewskinek olyan
keresztkérdéseket, amelyekből kitűnik, hogy milyen véreskezű disznó volt ő maga. Jodl
bíborvörös volt a dühtől.
- Kérdezze meg tőle, tud-e arról, hogy Hitler őrá hivatkozott mint a partizánvadászok
példaképére?! - üvöltött ügyvédjének. - Csak kérdezze meg a mocskos disznótól ezt!
Ribbentrop szomorúan hallgatott, aztán feltekintett, és így szólt hozzám:
- Most már látja, hogy mire céloztam? - Olyan mozdulatot tett a kezével, ami a két oldalról
összecsapó erők összeütközését érzékeltette. Azt a szánalmas helyzetet akarta ezzel érzékeltetni,
amikor németek vádolnak németeket.

Január 8.

A MEIN KAMPFTÓL AUSCHWITZIG

A délelőtti tárgyaláson: Wheeler ezredes a keresztény vallás és más vallásfelekezetek
üldöztetésének részleteit ismertette; a papok bebörtönzéséről és megöletéséről, az egyházi
szervezetek, iskolák és kiadványok betiltásáról beszélt. A pogányság „főpapjaként” Rosenberget
nevezte meg.
Elwyn Jones az egyes vádlottak ellen egyenként felhozandó vádak ismertetésének
bevezetéseképpen a Mein Kampf-ból idézett, mivel a „Mein Kampf-tól egyenes út vezetett az
auschwitzi kemencékig és a majdaneki gázkamrákig”.
Hitler ezt írta: „Németország vagy világhatalommá válik, vagy megszűnik létezni. De ahhoz,
hogy világhatalommá váljék, olyan nagy területtel kell rendelkeznie, amely az ország számára a
napjainkban feltétlenül szükséges súlyt, a lakosság részére pedig a megélhetést biztosítja.” E cél
elérése érdekében azt javasolta, hogy az alacsonyabb rendű fajokat igázzák le, s ezen a réven
biztosítsák az árják uralmát. Dühösen gúnyolódott „az olajág lengetéséről és a pacifista
öregasszonyok könnyes szánalmáról...”
„Az események férfiak, nők és gyermekek millióinak vére és szenvedése által bizonyították be -
fejezte be Jones -, hogy a Mein Kampf nem puszta irodalmi tollgyakorlat volt, amelyet
könnyelmű közönnyel lehet kezelni - ahogyan a háború előtt, sajnos azok kezelték, akiket
veszélybe sodort -, hanem erőszakba és megtévesztésbe vetett hit fanatikus kifejezése volt, amely
eszközök Hitler felfogása szerint biztosíthatták a náci uralmat egész Európa, sőt talán az egész
világ fölött.”
Ebédszünetben: A délutáni ülés megkezdése előtt Rosenberg ismét kirohanást intézett az oroszok
és az egyházak ellen.
- Ide jönnek bíráskodni, miközben harmincmillió emberélet terheli a lelkiismeretüket. Az
egyházak üldöztetéséről beszélnek:
hiszen ebben ők a legkiválóbb szakemberek az egész világon. Forradalmuk során ezrével ölték
meg a papokat. Hideg vizet öntöttek rájuk, hogy megfagyjanak... meg hasonló dolgokat
műveltek. A cári tábornokok combjáról lenyúzták a bőrt, hogy nadrágjaik vörös csíkját
utánozzák... Az egyházak üldözése bonyolult kérdés, története évszázadokra nyúlik vissza, és a
kérdésnek számos oldala van. Csak Isten a megmondhatója, mennyi vérontás történt az egyház
miatt, és mennyi vért ontott ő maga. Miért izgulnak most annyira néhány öregasszony rövidke
levele miatt, amit bizonyítékként a bíróság elé terjesztettek? Csupán azért, hogy egy egyházi lap
megjelenését felfüggesztették, vagy néhány egyházi ingatlant leromboltak? Újságok és kiadók
százait rombolták le és pusztították el a bombázások... fél Európa anyagi értékei elpusztulhatnak,
emberek milliói meghalhatnak, de a drága, öreg egyház... Ó, attól az Isten mentsen meg! Az
szentség! Így volt ez ezer esztendőn keresztül... Mennyi cselszövényt szőtt a katolikus egyház -
királyokkal, bíbornokokkal, pápákkal. Mennyi háborút szított: emberek millióit mészárolták le
bennük. Ám az egyház megmaradt szentnek és hatalmasnak, és nem kell adót fizetnie, Így őrzik
meg a hatalmukat. Olcsón árusíthatják a portékájukat, mert nem fizetnek adót, s a profitból
mindenkit túlszárnyalhatnak, amikor újabb vásárlásokba bocsátkoznak, hiszen megint csak nem
kell adózniok. Így egyre több és több vagyonhoz és nagyobb hatalomhoz jutnak.
Így folytatta: - Én persze egyáltalán nem hibáztatom az oroszokat, amiért megpróbálták a
klerikális szörnyeteg pozícióját szétzúzni. Én mindig katolikusellenes voltam. De honnan veszik
a bátorságot, hogy bíráskodjanak felettünk, mint az egyház üldözői felett? Ez minden, amit
mondhatok. Miért ez a nagy izgalom olyasmi miatt, ami évszázadok óta folyik egész Európában?
Ha a náci párt olyasmire vállalkozott, ami meghaladta a lehetőségeit - rendben van, vége,
számolják fel. De miért kezelnek bennünket bűnözők gyanánt? Ez ellen van kifogásom.

Január 10.

FRANK ÉS STREICHER
Frank zárkájában: Frank védőügyvédje meglepetést szerzett azoknak, akik ismerték védencét.
Ugyanis megkérdezte, hogy vajon a Vatikán támogatja-e a vádat, és kijelentette, hogy igenlő
esetben ügyfele kénytelen volna kilépni az egyházból. Ma reggel, a tárgyalás megkezdése előtt
megkérdeztem Franktól, hogyan értette ezt. Közölte, hogy védője félreértette őt. Csupán szerette
volna megtudni, hogy vajon a katolikus egyház, amelynek minden világi dolog felett kellene
állnia, támogatja-e a vádat, de nem mondta, hogy ki szándékoznék lépni az egyházból. Csak
annyit mondott, hogy a német katolikusok igen nehéz helyzetbe kerülnének. - Megint csak egy
olyan eset volt ez, amikor hirtelen megzavarodok... (Frank ezeknél a szavaknál zihálni kezdett)
és hirtelen cselekszem valamit... Nagyon érdekes megfigyelni az ember saját reakcióit. Olyan,
mintha két ember volna bennem: én magam, az a Frank, aki itt van - és a másik Frank, a náci
vezető. Néha eltűnődöm: hogyan is tudta az a másik Frank mindazokat a dolgokat elkövetni? Ez
a Frank ránéz a másik Frankra, és így szól: - Hmmm... micsoda tetű is vagy te, Frank! Hogyan
követhettél el olyasmit? Bizonyára engedted, hogy az indulataid elragadjanak, ugye? Hát nem
érdekes? Biztos vagyok benne, hogy ön mint pszichológus nagyon érdekesnek fogja találni.
Mintha csak két különböző emberből állnék. Itt vagyok én, magam - s ott a másik Frank, a nagy
náci szónoklatok embere, a bíróság előtt. Izgalmas, ugye? (Nagyon érdekes - mint szkizofrén
jelenség.)
A délelőtti tárgyaláson: Baldwin ezredes összegezte a vád bizonyítékait Frank, mint
Lengyelország főkormányzója ellen. Részleteket olvasott fel naplójából: „Mielőtt a német nép
éhezni kezdene, a megszállt területeket és lakosságukat kell éheztetnünk...
Ez a terület teljes egészében a Német Birodalom hadizsákmánya.” „Nem habozom kijelenteni,
hogy egyetlen német haláláért akár száz lengyelt is kivégeztetek.” „Örömmel jelenthetem önnek,
Sauckel párttársam, hogy ez ideig 800000 munkást sikerült küldenünk a Birodalom számára.”
Griffith-Jones ezután idézte Streicher beszédeit és cikkeit, annak bizonyítékaképpen, hogy
erkölcsi felelősség terheli a tömeggyilkosságokra való uszításért. (Idézet egy 1926. évi
beszédéből):
„A zsidóság évezredek óta rombolja szét a nemzeteket. Mi kezdjünk új szakaszt, hogy ezúttal mi
semmisíthessük meg a zsidókat.”
Pornográf áltudomány:
„A nemi közösülés során a hím spermát a nő részben vagy teljesen abszorbeálja, s ily módon a
sperma a véráramba jut. Egy zsidó férfi egyetlen nemi közösülése egy árja nővel elegendő ahhoz,
hogy mindörökre megmérgezze a vérét. Az idegen albuminnal együtt abszorbeálja az idegen
lelket is. Soha többé nem lesz alkalmas arra, hogy tisztes árja gyermekeket hordjon ki, még
akkor sem, ha árjához megy feleségül... Most már értjük, hogy a zsidók miért próbálkoztak meg
a csábítás minden eszközével avégből, hogy a német lányokat amilyen fiatalon csak lehet,
behálózzák, hogy miért erőszakolja meg a zsidó orvos az elaltatott pácienst. Azt akarja, hogy a
német lány, a német asszony abszorbeálja az idegen, zsidó spermát.” A Stürmer rituális
gyilkosságokról szóló fantasztikus történeteket is közöl.
Az ebédszünetben: Frank ebéd közben sugárzott az örömtől.
- Csodálatos volt, ahogyan a bíró felismerte, hogy az egyik idézetet az összefüggésből kiragadva
idézték. Egyszerűen csodálatos volt! Milyen tisztességes eljárás! Mennyi egyenesség!
Visszanyertem hitemet az emberi természetben! Az ilyesmi valósággal fellelkesít. Ön tudja már,
hogyan törnek rám effajta érzelmi fellángolások! - Megjátszotta a hirtelen elragadtatást, amelyet
a Führer képének láttán vagy a Vatikán említésekor tanúsított. Úgy látszik, hogy a félelem és a
rajongás vegyüléke lehet ez nála: a tekintélyt sugárzó apa iránti érzelmi ambivalencia.
- Még mindig azon tűnődöm - folytatta -, hogyan mondhattam és tehettem azokat a dolgokat,
amiket elmondtam és megtettem. Azt hiszem, hogy túlságosan heves voltam. Nem különös
egyébként, hogy milyen eredményre vezethet a mi német mániánk, hogy mindenről részletes
feljegyzéseket készítünk? Most bőségesen van önöknek anyaguk a tárgyaláshoz! Hahahah!
- Megbánta, hogy átadta a naplójegyzeteit? - kérdeztem.
- Nem, egyáltalában nem bántam meg. Isten amúgy is tudja, hogy mit cselekedtem, így hát
helyes, ha az emberek is megtudják a teljes igazságot - mindent: a jót és a rosszat egyaránt.
Nincsenek illúzióim a saját sorsomat illetően, mint már említettem is önnek. Most már nem
maradt számomra más, mint az igazság.
Beszélgetésünk ezután Streicherre terelődött, akit a többi vádlott úgy elkerült, mint a fertőző
beteget: nagyon is hatott mindenkire az írásaiból felolvasott részletek pornográf és ostoba volta.
Néhány oly értelmű megjegyzés hangzott el, hogy még kiadóként sem tudott volna megmaradni,
ha Hitler nem támogatta volna. Még Rosenberg is kigúnyolta a faji alapokon álló
antiszemitizmust „alátámasztó” áltudományosságát.
Lent a teremben Streicher így szólt hozzám:
- Egy doktor írta azt a cikket a német faj kitenyésztéséről, és az állattenyésztők azt mondták
nekem, hogy megfelel a valóságnak. Nem akartam én megsérteni senkit, kérem.
A délutáni tárgyaláson: Griffith-Jones azt dokumentálta, hogy Streicher - amellett, hogy kiadója
volt a pornográfiától, rituális gyilkosságokról szóló történetektől és más, zsidóüldözésre uszító
közleményektől hemzsegő lapnak - bőséges profitot húzott antiszemitizmusából mint
„Frankónia” kormányzója. A zsidótulajdon „árjásításából” származó bevételek jelentős hányada
nem folyt be a birodalom kincstárába. Nyilván ezért mozdították el 1940-ben hivatalából. A
Stürmer azonban továbbra is az ő célkitűzéseit szolgálta.
A szünetben Göring így szólt Hesshez:
- Akkor hát legalább egy jó dolgot is csináltunk: hogy ezt a hólyagot kidobtuk!
Hess helyeselt, s hozzátette, hogy nehéz volt a gauleitereket rávenni, hogy beleegyezzenek. - A
legnehezebb dolog azonban a Führer beleegyezésének megszerzése volt - mondta Göring. - Ezt
nekem köszönhetitek. (Azt azonban nem említette meg, hogy valójában azért akart
megszabadulni Streichertől, mert azt a hírt terjesztette, hogy Göring gyermeke valójában
„kémcső-gyerek” lehet csak, mert a marsall nem tud gyereket csinálni. A történetnek ezt a részét
Benno Martin, Nürnberg rendőrfőnöke és Boden-schatz tábornok mondta el nekem. Streicher
megerősítette.)

Január 12-13.
HÉT VÉGE A BÖRTÖNBEN
Papen zárkájában: (Papen zakójának zsebéből mindig kifogástalan fehér díszzsebkendő kandikál
ki - nem egészen illik a khakiinghez és a papucshoz, amit ilyenkor, víkend idején hord.)
Érdeklődött az ENSZ-értekezlet iránt, de meg kellett vallanom, hogy nagyon keveset tudok róla.
Beszélgetésünk ezután Hitlerre terelődött.
- Kezdetben az ember még kitarthatott a saját álláspontja mellett, ha vitára került a sor - mondta
von Papen -, Schachttal éppen erről beszélgettünk az imént. Az emberben nem volt olyan érzés,
hogy őrülttel áll szemben... Azt akarom mondani... hogy később már nem lehetett vele szót
érteni. Vegyük például Németország Népszövetségből történt kilépésének ügyét. Von Neurath és
jómagam igyekeztünk lebeszélni a kilépésről Hitlert. Úgy gondoltuk, hogy nem sikerült
meggyőznünk, ezért utánamentem Münchenbe, ahol felkerestem a lakásán, és több órán át
érveltem a kilépés ellen. Azt hittem, hogy sikerült meggyőznöm.
Másnap reggel azonban - mintha valami látomás inspirálta volna - így szólt:
„Hát nem! Az elmúlt éjszaka végiggondoltam a dolgot, s most már teljes mértékben meg vagyok
afelől győződve, hogy Németországnak egyedül kell továbbhaladnia!”
- Ezután már egyszerűen nem lehetett volna tovább vitatkozni az ügyről. S az idők folyamán
egyre inkább ilyenné vált. Mégis úgy tűnt, hogy roppant sok eredményt ér el anélkül, hogy akár
csak egy csepp vért is kiontana! Hiszen még Churchill is azt írta 1937-ben, hogy „ha egyszer
netán háborút veszítünk, remélem, találunk olyan vezetőt, aki ugyanannyit tesz országunk
újjáépítése érdekében”. Azt gondolja, hogy a németek nem méltányolták azt, amit maga
Churchill is hajlandó volt Hitler javára írni?
- De hát nem látták a Mein Kampf-ból, hogy mi volt a valódi szándéka? Az antiszemitizmus, az
agresszió, a gyűlölet elemei mind-mind benne rejlettek már!
- Ó... de hát ki vette komolyan a Mein Kampf-ot, kedves professzorom? Olyan sok mindent
írnak az emberek politikai célzatból! Voltak nézeteltéréseim vele - de sohasem gondoltam, hogy
valóban akarja a háborút - amíg csak fel nem rúgta a müncheni egyezményt. Engem öt héttel az
Anschluss előtt azért váltott le ausztriai posztomról, mert úgy határozott, hogy nem követi
tovább evolúciós politikámat. Az osztrákok azonban szemmel láthatóan szívesen látták...
- Ha ön felismerte Hitler agresszív szándékait a müncheni egyezmény megszegése után, akkor
miért nem tartotta magát távol a náci politikától?
- Nos... a kérdés érdekes! Mit tehettem? Távozzam Németországból, és éljek külföldön? Ezt
nem akartam. Menjek a frontra mint katonatiszt? Ehhez már túlságosan öreg voltam, s különben
sem felel meg nekem a lövöldözés. A nyílt szembeszállás Hitlerrel azt eredményezte volna, hogy
minden teketória nélkül falhoz állítanak és agyonlőnek, ami mit sem változtatott volna a
dolgokon. A valóságban a következő történt: Ausztria Anschluss-a után egy esztendeig semmi
közöm nem volt a közélethez - amikor egyszer csak felhív Ribbentrop telefonon, és így szól
hozzám:
- Von Papen úr, el kell foglalnia a törökországi posztot...
Berlinbe utazom, s ekkor Ribbentrop közli velem, hogy Németországot bekerítés fenyegeti, ami
okvetlenül háborúra fog vezetni, hacsak Törökország nem marad semleges stb. stb. Azt
gondoltam: talán sikerül Európának legalább ebben a szögletében megőriznem a békét... s
valóban meg is tettem. Mit tehettem volna, amikor kitört a háború?
Rosenberg zárkájában: Azt mondtam, azért jöttem, hogy megnézzem, hogyan érzi magát a
születésnapján. Aztán megint csak a filozófiájáról beszélgettünk.
- A nemzetiszocializmus nem alapul faji előítéleteken. Mi csupán faji és nemzeti
szolidaritásunkat akartuk biztosítani. Nem mondtam azt, hogy a zsidók alacsonyabb rendűek.
Még azt sem állítottam, hogy valójában egy fajt képviselnének. Csak annyit mondtam, hogy a
különböző kultúrák vegyüléke nem életképes: így ment tönkre például a római és a görög
civilizáció. A zsidók meg akarták őrizni saját népi jellegüket, s ezt akarjuk mi is. Gondolja csak
meg, hogyan kényszerítették a korábbi évszázadok során a zsidókat arra, hogy
megkeresztelkedjenek. Ez az igazi faji előítélet - s egyben hihetetlen arrogancia az egyház
részéről. Ugyanez a helyzet napjainkban, ezekkel az egyházi missziókkal kapcsolatban - ahogyan
az egyik felekezet Kínába, a másik Sziámba, a harmadik Timbuktuba vagy Szváziföldre küld
hittérítőket. Átkozott arrogancia ez, a más népek iránti megvetés jele: tagadása azon joguknak,
hogy fenntarthassák saját kultúrájukat. És hát mi történik? A szegény kínai udvariasan hallgat -
(amikor idáig jutott, Rosenberg mindkét kezét zubbonyának szemközti ujjába dugta, egy
hajlongó kínai kuli mozdulatait utánozva) -, persze már buddhista és konfuciánus, de azt
gondolja magában: a pokolba is, egy kis kereszténység sem árthat. Így hát jószerével ezt is
elfogadja. Ezt nevezi ön demokráciának?
- Aztán meg mit is jelent a „nyitott ajtó politikája” Kína szempontjából? Demokratikus dolog
volt talán háborúval sanyargatni a kínaiakat csak azért, hogy Anglia 30 millió embert ronthasson
meg ópiummal? Látta-e valaha is ön az ópiumbarlangokat? Sokkal rosszabbak, mint a
koncentrációs táborok! S általuk gyilkolták meg a kínaiak millióit lelkileg, avégből hogy a
külkereskedelem számára biztosított nyitott ajtó politikáját fent lehessen tartani, s hogy a
különböző egyházak továbbra is küldhessék Kínába misszióikat. Ezt nevezem én valóban
kegyetlen faji előítéletnek!
- De hát mi akkor a véleménye arról a demokratikus alapelvről, hogy a népeknek meg kell
tanulniok együtt élni és egymáshoz hasonulni - vagy kölcsönösen tiszteletben tartani egymást?
Az új kultúrák mindig a régi kultúrértékek beolvasztása révén fejlődnek naggyá, s a modern,
civilizált világban lehetetlen mesterséges falakat létesíteni elválasztásukra.
- Lehet, hogy ide vezet a fejlődés Amerikában, de kételkedem benne. Természetes jelenség,
hogy egy bizonyos csoport tagjai érzik a kapcsolatot, amely egymáshoz fűzi őket, s igyekeznek
megvédeni magukat és jellegüket.
Speer zárkájában: Mosolyogva mesélte, hogy a többiek hogyan közelednek most hozzá, miután
magukban elfogadták a tényt, hogy merényletet kísérelt meg létrehozni Hitler ellen.
- Nagyon jellemző az egész rendszerünk kétszínűségére. Mindenkinek úgy kellett tennie, mintha
baráti érzelmek fűznék a többiekhez, akkor is, ha közben igyekeztek hátulról ledöfni egymást.
Ebből a szempontból egyébként én is pontosan olyan voltam, mint a többiek. Részt vettem
például Göring születésnapi fogadásán, habár ugyanakkor vad dühvel áskálódtam ellene,
kíméletlen és nemtörődöm politikája miatt. Mindannyian, akik itt vannak, kénytelenek úgy tenni,
mintha hűségesek volnának a Führer-hez. Nekibőszültek, amikor én beismerő vallomást tettem.
Most újból nagyon barátságosak - még azok is, akik nagyon nem szerették azt, amit tettem. Nem
volt elég merszük ahhoz, hogy felálljanak és elmondják az igazságot. Azt kell színlelniök a
tárgyaláson, mintha kölcsönösen roppant lojálisak volnának egymáshoz, holott valójában sokan
közülük nem állhatják egymást. Nagyon jó volna, ha levetnék álarcukat, s Németország láthatná
az egész rendszer rothadtságát.
- Tudom - feleltem. - Göring arra használja fel a befolyását, hogy megőrizze a látszatot, mintha a
vádlottakat valamiféle közös érdek fűzné össze a védekezésben.
- Így van. Tudja, kérem, hogy nem volt nagyon jó ötlet a vádlottaknak megengedni, hogy együtt
étkezzenek és sétáljanak? Göring ennek révén tudja őket egységfrontba kényszeríteni. Sokkal
jobb volna, ha nem akadályoznák meg ijesztgetéssel, hogy elmondják azt, amit gondolnak; ily
módon az emberek egyszer s mindenkorra megszabadulnának a nemzetiszocializmus iránt táplált
ábrándjaik utolsó, rothadt maradványaitól is. Vannak németek, akik kivándoroltak Amerikába, és
jó demokratákká váltak. Itt miért ne történhetne meg ugyanez? Kétségkívül - idő kell hozzá!
- Az örökkévalóság sem lesz elég hozzá, ha kitartanak amellett, hogy Hitler jót akart a népnek!
- Úgy van. Addig azt fogják hinni, hogy minden jelenlegi bajuk a megszállók hibájából ered, s
hogy a dolgok Hitler idejében mégiscsak jobban mentek. Göring azt szeretné, ha így
gondolkodnának, mert akkor őt is nemzeti hősnek tartanák. Én azonban szeretném bebizonyítani
a németeknek, hogy jelenlegi ínséges helyzetüket és az egész értelmetlen pusztulást Hitler
okozta. Ezért szeretném nyilvánosságra hozni azt a tényt, hogy én 1945 januárjában hivatalosan
tájékoztattam Hitlert, hogy a háborút végérvényesen elvesztettük, és hogy a további ellenállás
bűncselekmény a nép ellen.
Megmutatta nekem azoknak a kérdéseknek írásba foglalt vázlatát, amelyeket Guderian
tábornokhoz akart intézni, hogy igazolja a tényeket.
- Már akkor is az volt a véleményem, hogy a győztes jóindulatát feltételezve is csupán a
nyomorúságos puszta létre számíthatunk az elkövetkezendő tíz évben: ez a legjobb, amit
remélhetünk.
- Továbbra is elismeri a pártvezetőség kollektív felelősségét?
- Teljes mértékben. Le fogom szögezni ezt a végső perbeszédemben is. Fritzschével
megállapodtunk abban, hogy kölcsönösen átnézzük egymás jegyzeteit: ily módon nem fogjuk
ugyanezt kétszer elmondani. Azonban másoknak is ugyanilyen álláspontra kell helyezkedniük,
olyan személyeknek, akiket a nép tisztel. Engem tisztelnek, mert rólam azt mondják, hogy „ez az
ember szerényen él”. Ez is jellemző egyébként a rendszerünkre: csodának számított, ha a
vezetőség egyik tagja szerényen élt.
- Ami Frankot illeti, ő egy kissé kelekótya. Micsoda nagyhangú, misztikus beszédeket tart, az
újsütetű katolikus megtérése óta! Mindig ilyen hangulatember volt. A híre egyébként nem
nagyon jó. Még Fritzschének sem volt jó híre az értelmiségiek közt, -habár kitűnő fickó, s
hazugságai nem voltak szándékosak - a propagandája miatt.

4. A FRANCIA ÜGYÉSZEK VÁDBESZÉDE

Január 17.

A BEVEZETŐ PERBESZÉD
A délelőtti tárgyaláson: François de Menthon, a francia főügyész szenvedélyes hangú beszéddel
nyitotta meg a francia vád ismertetését: megbélyegezte a náci agressziót, amely megsebezte
Franciaország nemzeti büszkeségét, és súlyos veszteségeket okozott az országnak emberéletben
és anyagi téren egyaránt.
- Franciaország, amelyet módszeresen kifosztottak és tönkretettek, Franciaország, amelynek oly
sok fiát kínozták és gyilkolták meg a Gestapo börtöneiben vagy a koncentrációs táborokban,
Franciaország, amelyet a náci Németország ördögi gonoszsággal az erkölcsi széthullás,
barbarizmus örvényébe taszított, arra kéri önöket - elsősorban az ellenállási mozgalom hős
vértanúi nevében, akik történetünk legnagyobb, legendás alakjai közé tartoznak -, hogy tegyenek
igazságot!
- Míg Jackson bíró a náci összeesküvés létrehozásának és kifejlődésének történetét
körvonalazta, Sir Hartley Shawcross pedig a különféle szerződésszegéseket sorolta fel, „én azt
fogom önöknek bebizonyítani, hogy e szervezett és óriás méretű bűncselekmény abból ered, amit
az emberi szellem ellen elkövetett gonosztettnek nevezték: azt a doktrínát értem ezalatt, amely
tagadja mindazon szellemi és erkölcsi értékeket, amelyek alapján a népek évezredek óta
igyekeznek szebbé és jobbá tenni az emberi létet, s amely doktrína az öntudatos, a modern
tudomány által megteremtett lehetőségeket saját javára hasznosító emberiséget vissza akarja
süllyeszteni a barbarizmus sötétségébe. Ez a bűn - az emberi szellem ellen elkövetett erőszak - a
nemzetiszocializmus eredendő bűne; ebből származik minden további gaztette.”
- Ez a szörnyteória a fajelmélet.
- A német faj, amely elméletileg árjákból áll, e doktrína értelmében alapvető, természeti
fogalom. A németek mint egyének nem léteznek, s létezésüknek nincs létjogosultsága, kivéve, ha
a fajhoz, a Volkstumhoz tartoznak - a népi tömbhöz, amely az összes németeket képviseli és
egybekovácsolja... A fajiság eszmei és testi megnyilvánulásai e politikai rendszer
elválaszthatatlan részei: ezt nevezik ők autoritatív vagy „kényszerítő biológiának”. A „vér”
kifejezés, amely a náci teoretikusok írásaiban oly gyakran fordul elő, az életáramot, a vörös
életnedvet jelenti, amely úgy kering minden fajban s minden igazi kultúrában, mint ahogyan az
emberi testben áramlik végig. Az, hogy valaki árja, azt jelenti, hogy érzi önmagán végigáramlani
az életáramot, amely az egész nemzetet felvillanyozza, élteti... Az egyén szálljon önmagába, s
akkor közvetlen reveláció révén meghallja majd „a vér parancsát”...
- A Rosenberg által szerkesztett Nemzetiszocialista Havi Folyóirat 1938. szeptemberi számában
ez olvasható: „Állítólag a test az államé, a lélek pedig az egyházé, Istené. Ez azonban nem igaz.
Az egész ember - testestül-lelkestül - a germán nemzeté, a német államé.”
- ...Ez az álvallás kétségkívül nem zárja ki az intellektuális vagy a műszaki tevékenységet,
azonban alárendelt helyet ír elő számukra, s óhatatlanul összekapcsolja a faji mítosszal... Bárki,
akinek véleménye eltér a hivatalos doktrínától, aszociális vagy egészségtelen eszméknek hódol.
Azért egészségtelenek az elképzelései, mert a náci doktrína szerint a nemzet egyértelmű a fajjal.
A faj jellegzetes vonásait leszögezték. Minden elhajlás a szellemi vagy erkölcsi vonaltól olyan
torzulás, mintha az illetőnek nyomorék lába vagy nyúlszája volna...
- Amint látható, ezek az elvek visszavezettek a vad törzsek legprimitívebb elképzeléseihez.
Mindazon értéket, amit az emberi civilizáció évszázadok során felhalmozott, a nácik elvetették;
az erkölcs, az igazság és a törvényesség hagyományszentelt eszméi helyébe a faj, a faji ösztönök,
faji szükségletek és érdekek elsőbb-rendűsége lépett. Az egyén, az egyéni szabadságjogok,
törekvések valójában már nem is léteznek önjogukon.
- A germán közösség és a többi, alacsonyabb rendű degene-rált emberfajta között már nincs is
semmiféle közös nevező. Az emberek közti testvériség eszméjét a többi erkölcsi értéknél is
inkább elutasítják és elvetik... A zsidó és a keresztény vallás eszmevilágát - annak minden
formájában - megbélyegzik, mivel az emberek közti kölcsönös megbecsülést és testvériséget
hirdeti, s ezáltal az emberben levő brutális erőből származó „erényeket” felszámolni igyekeznek.
Fennhangon elítélik a modern kor demokratikus eszméit, a nemzetköziség minden
megnyilvánulását... ezek az elvek Németországot szükségszerűen agresszív háborúba vezették, s
azt eredményezték, hogy a hadviselés során módszeresen alkalmazott bűnös eszközöket...
(Frank a beszédet láthatóan elégedetten hallgatta végig a vádlottak padjáról. - Ez felvillanyozott!
Ez már inkább megfelel az európai felfogásnak. Élvezet lesz ezzel az emberrel vitatkozni.
Hanem tudja, kérem - mégis van valami ironikus abban, hogy éppen egy francia, de Gobineau
kezdeményezte az egész faji ideológiát!)

Január 19-20.
HÉT VÉGE A BÖRTÖNBEN
Streicher zárkájában: Negatív eredménnyel járt minden kísérlet, amely arra irányult, hogy
kipuhatoljuk: vajon megváltozott-e bármiben is álláspontja, amióta a brit ügyész ismertette
terhelő adatait, majd a franciák megbélyegezték a fajelméletet. Ma is ugyanolyan elvakultan
antiszemita, mint azelőtt, bár egy kissé alábbhagyott a hetykesége, amióta a többi vádlott
félreismerhetetlenül megvetést tanúsít iránta.
- Persze a zsidóság ma is világhatalom. Még a katolikus egyház is csak eszköz a nemzetközi
zsidóság kezében - folytatta régi szólamait.
Arról beszélt ezután, hogy a zsidók félrevezették a keresztényeket, s hogy Krisztus - ebben
teljesen bizonyos - nem volt zsidó. Ezután nagyon érdekes példát szolgáltatott arról, hogy
miképpen vetíti saját alantas gondolatait a zsidókra:
- Tudja, kérem, hogy mit mond a Talmud Krisztusról? Azt állítja, hogy trágyadombon született, s
hogy egy utcai nő fia volt.
Csúnya arca kéjes vigyorba torzult.
- Hát ez igaz... biztosan igaz! Mária nem volt férjes asszony -no aztán az a történet, hogy Isten
ejtette teherbe. Hát ha egészen őszinték akarunk lenni, akkor a történetből világosan kitűnik,
hogy Mária minden bizonnyal kurva volt.
Vigyorgása elégedett röhögéssé öblösödött, miközben így folytatta:
- Én a magam részéről egyetértek ezzel - de amikor propagandára használtam fel a dolgot,
természetesen nem mondtam ki ilyenformán. Csak annyit mondtam: „Látjátok, keresztények,
hogy mit mondanak a zsidók a szeplőtlen fogantatásról?” - Streicher boldogan röhögött a saját
okosságán.
Ezután óhatatlanul megint a körülmetélésre terelődtek gondolatai.
- A körülmetélés a történelem legelképesztőbb mesterfogása volt. Csak gondolja végig, kérem.
Higgye el, hogy nemcsak egészségügyi okokból vagy hasonló célból rendelték el. Egészen
biztos, hogy nem. Az volt a rendeltetése, hogy biztosítsa a fajtudatosságot. Mindenkor
emlékezzetek arra, hogy zsidók vagytok és zsidó gyermekeket kell nemzenetek zsidó asszonyoktól.
Tudja, kérem, hogy mit mondott Heine a körülmetélésről? Azt mondta, hogy a keresztelést el
lehet törölni, de a körülmetélést nem. Pokoli, ugye?
Ezzel a perverz agyú emberrel legfeljebb egy negyedórát lehet kibírni egyhuzamban.
Mondókájának lényege sohasem változik: a zsidóság és a körülmetélés csak ürügyül szolgál
ahhoz, hogy saját szexuális vágyait és agresszív ösztöneit pornográf antiszemitizmus formájában
vetíthesse ki, ami kizárólag a hitlerista Németországban nyerhetett hivatalos támogatást.
Frank zárkájában: Frank lassan, de biztosan visszakozik a nácizmus erőteljes megbélyegzésének
kérdésében - a „bűn lereagálásában” ugyanolyan jellemgyengeséget tanúsít, mint annak idején a
náci vezetőség iránt tanúsított lojalitásban.
- Mostanában azon kezdek tűnődni - monologizált, miután ismét visszatért közlékeny hangulata
-, hogy vajon mit is tegyek? Foglaljak állást a végsőkig a náci vezetőség mellett, vagy
bélyegezzem meg őket, és adjam meg nekik az utolsó rúgást, miközben amúgy is zuhannak
lefelé s az életből kifelé. Nehéz ezt eldönteni!
Meglepetésemnek adtam kifejezést, hogy most ilyen kétségei vannak - hiszen oly
szenvedélyesen ítélte el Hitlert és az egész náci rendszert, oly gyakran mondta, hogy milyen
szörnyű szégyent hozott mindez a németekre. Emlékeztettem kijelentésére, amelyet az
atrocitásokról szóló film bemutatása után tett.
- Ó... nem felejtettem el - sietett megnyugtatni. - Higgye el, kérem, nagyon mély hatást tett rám.
Sohasem fogom elfelejteni. De hát az embernek mégis meg kell találnia a megfelelő végszavát.
Teljesen elfordulhatok-e bajtársaimtól? Nem tudom. Tényleg - roppant befolyásolható ember
vagyok, annyira hat rám a környezet. - Megsejthette gondolataimat és hozzátette: - Látom: most
már nem vitatkozik velünk olyan sokat, inkább csak megfigyel bennünket. Sokkal jobb ez így.
Mindenképpen levonhatja végül is a saját következtetéseit.
Egyre inkább megmutatkozik, hogy Frankból alapvetően hiányzik a becsületesség. Először az
derült ki, hogy vallási megtérése lényegében csupán a bűntudat hisztérikus lereagálásából eredt.
Most megmutatkozott, hogy a nácizmustól való elfordulása is csak üres póz volt, amelyet
gondosan meg kell vizsgálni abból a szempontból, hogy van-e jelentősége Frank énje
szempontjából.
Megkérdeztem tőle, hogy Hitlerrel szemben tanúsított ellenséges magatartását motiválta-e az a
körülmény, hogy kiderült saját részleges zsidó származása. Nem ment bele a kérdés lényegébe:
kitérő választ adott.
Hess zárkájában: Az újból elvégzett vizsgálatok során ugyanolyan gondolkodásbeli és érzelmi
beszűkülés volt észlelhető, mint az amnéziás állapotban. Az a körülmény, hogy a mutatott
kártyák egyikére sem tudott visszaemlékezni, s a számmemóriája is erősen csökkent, arra vallott,
hogy emlékező- és koncentrációs képessége valószínűleg hanyatlóban volt. Ezt a feltevést
támasztotta alá az a saját megfigyelése is, hogy „koncentrálási képessége” a legutóbbi néhány
nap folyamán romlott. Nyugodt beszélgetésünk során megfigyelhető volt, hogy a tárgyalás
legutóbbi eseményeire csak hézagosan emlékezett. Arra például vissza tudott emlékezni, hogy
Bach-Zelewski tanúvallomást tett, de Ohlendorfra és Schellenbergre - akiket körülbelül
ugyanakkor hallgattak ki, s akikre a többi vádlott még élénken emlékezett -nem. Bach-
Zelewskire Göring átkozódása miatt emlékezett, amely az esetet emlékezetesebbé tette.
Emlékezett az atrocitásokról szóló filmre is, amelyet kis idővel emlékezőtehetségének
visszanyerése előtt vetítettek, s amely nyilvánvalóan mély hatást tett Hessre.
Számmemóriájának hullámzása a mai napig a következő volt:
November l-jén: előre 5, visszafelé 4, összesen 9. December l-jén: előre 8, visszafelé 4, összesen
12. December 16-án: előre 8, visszafelé 7, összesen 15. Január 20-án: előre 5, visszafelé 4,
összesen 9.
A mai vizsgálat vége felé megmondtam neki, hogy ugyanezeket a kártyákat már korábban is
mutattam. Láthatólag nagyon meghökkent, s meglepetésében hátrahanyatlott a priccsen.
Könyökére feltámaszkodva ezt suttogta: - Ne mondja! Valóban?
Sietve megnyugtattam, hogy nem is számítottam arra, hogy emlékezni fog, mert eredetileg akkor
mutattam meg neki a kártyákat, amikor amnéziás állapotban volt - és az effajta apróságok nem
bukkannak fel emlékezetében olyan szükségszerűen, mint életének különféle mozzanatai. Mohón
kapott magyarázatomon és megjegyezte:
- Valójában ma szokatlanul rossz napom van - alig tudok koncentrálni, s még a védelmemen sem
dolgozom. Remélem, elmúlik.
- Érthető, hogy az elmúlt hetek okozta fáradság meggyengíti a koncentrálási képességét: nem
kell aggódnia az effajta időleges gyengülés miatt. Azonban nem is kell eltúloznia saját
elhatározásából a dolgot.
- Nem, egészen biztos, hogy nem fogom ezt tenni. Ha meg is próbálnám, senki sem hinné el,
azok után, hogy kijelentettem: korábban szándékosan színleltem az amnéziát. Remélem, hogy
nem is fejlődik ki jobban...
Hess ezután ismét visszahúzódott jellegzetes, óvatos zárkó-zottságába - bár nyilvánvalóan
komolyan vette ígéretemet, hogy szívesebben leszek segítségére beszélgetésekkel és
memóriagyakorlatokkal.

Január 22.
Ebédszünetben: Göring csoportja ismét a propagandáról és a sajtó hatalmáról beszélgetett.
Göring és Rosenberg ezúttal is egyetértett abban, hogy minden amerikai tart a sajtótól.
Rosenberg együttérzését fejezte ki „a szegény Hearst” iránt, aki „csak azért, mert néhány
cikkemet közölte, fényképemmel együtt, egész sajtótrösztjével együtt csaknem csődbe került,
bojkottal és hasonlókkal fenyegették”.
Utaltam arra, hogy az eset azt mutatja, hogy a közvélemény irányító befolyást tud gyakorolni a
sajtóra - és viszont. Egyben azt is dokumentálja, hogy az amerikai közvélemény mennyire
elutasított mindenfajta náci behatolási kísérletet. Göring a szenzációhajhászó amerikai
bulvársajtót kezdte ócsárolni, én azon-bari kijelentettem, hogy sohasem süllyedt olyan mélyre,
mint a Stürmer. Erre Göring már nem válaszolt: bizonyára nem kívánta védelmébe venni
Streichert.
A délutáni tárgyaláson: Gerthofer hosszan és részletesen ismertette, hogyan zsákmányolta ki
Németország Franciaországot gazdaságilag a megszállás idején, éhínségbe és gazdasági
romlásba döntve a franciákat. Mint Gerthofer kifejtette, „azoknak az elveknek a gyakorlatban
való megvalósítása volt ez, amelyeket a Mein Kampf szögezett le, s amelyek célja a megszállt
országok lakosságának rabszolgasorba döntése és kiirtása volt.” Göring kijelentette: - Ha lesz is
éhínség - sohasem Németországot fogja sújtani.

Január 26-27.
HÉT VÉGE A BÖRTÖNBEN
Von Papen zárkájában: - Ma történetesen Rosenberg mellettem sétált az udvaron. Rendszerint
nem szólok hozzá, mert nincs hozzá semmi közöm, de véletlenül pontosan egyszerre értünk az
udvarra. Elkezdtünk beszélgetni a franciák által tegnap előterjesztett bizonyítási anyagról: a
kínzásokról és az egyéb atrocitásokról. Erre teljesen ártatlan képpel megjegyzi: „Nem értem,
hogyan vetemedhettek németek arra, hogy ilyesmit elkövessenek!” Tudja, kérem, hogy mit
feleltem neki? „Én nagyon jól értem! - mondtam. - Maga a náci filozófiájával, a pogányságával,
az egyház és az erkölcs elleni támadásaival egyszerűen lerombolt minden erkölcsi normát.” -
Nem csoda, hogy ilyen barbárság lett az eredménye!
Ribbentrop zárkájában: Bemutattam Goldensohn őrnagyot, az új börtönpszichológust.
Ribbentrop életpályájának ismertetésével kezdte - s végül, szokás szerint, Hitlerrel kapcsolatos
zavaros ambivalenciájára lyukadt ki.
Elmesélte, hogyan tért vissza Kanadából egy szénszállító hajón az első világháború kitörésekor.
Mint katonatiszt szolgált a háborúban, s utána feleségül vette egy pezsgőgyár örökösnőjét. Némi
élvezettel mesélt arról, hogyan vett részt a „nemzetközi klikk” életében, amely tavasszal
Párizsban találkozott, a telet Sankt Moritzban, a nyarat a Riviérán, Biarritzban töltötte stb. Nem
vett részt a politikai életben, amíg 1932-ben a munkanélküliség és az infláció az üzletmenetet
nagyon le nem rontotta. A politikába való bekapcsolódásának oka - saját hiúságán és társadalmi
törtetésén kívül - mint mondotta, az volt, hogy Hitler megengedte, hogy megtartsa anyagi
érdekeltségét az italvállalatban; Hitlert egyébként olyan ember gyanánt jellemezte, aki „csupán
ésszerű kapitalizmust akart”.
Utoljára 1945. április 23-án látta Hitlert. Megkérdeztem, látta-e jelét annak, hogy Hitler
öngyilkosságot szándékozik elkövetni. Azt felelte: teljesen biztos volt abban, hogy Hitler
Berlinben akar meghalni.
- Nem beszélt róla, de a dolog nyilvánvaló volt. Ez volt az első alkalom, amikor egyáltalán
megemlítette, hogy vereség fenyeget. Hiszen még hat héttel korábban kijelentette, hogy végül is
„orrhosszal győzni fogunk”. Ezt megelőzően soha egyetlen szót sem szólt a háború elvesztéséről.
Az ember nem is merészelte volna megemlíteni. Ezúttal azonban megkérdezhettem tőle, mi a
kívánsága: mit tegyek, ha megadásra kerülne sor. Azt mondta, igyekezzem jó viszonyban
maradni Nagy-Britanniával. Mindig ez volt a kívánsága, kérem.
Hitler még mindig „rejtély” Ribbentrop számára, és a lehető legostobább formában ad hangot
zavarodottságának (ami egyébként a kudarcot vallott opportunista megzavarodottsága, aki sem a
külső okokat nem ismeri fel, amelyek az adott helyzetbe juttatták, sem saját felelősségét nem
hajlandó elismerni).
- Nem értem. Ő vegetáriánus volt, kérem, nem bírt holt állat húsából enni, s bennünket
Leichenfressereknek (dögevőknek) nevezett. Kénytelen voltam titokban járni vadászatokra, mert
nagyon elítélte. Hát hogyan rendelhet el egy ilyen ember tömeggyilkosságokat?
Ribbentrop szerint Hitler csak az utolsó időszakban lett merev és rögeszmés. A merényletkísérlet
óta egyik szeme fátyolos volt, és kissé kancsalított is. A legutolsó évek során keze és arca annyira
elszíntelenedett, hogy az ember azt hitte, nincs vér az ereiben. Nem tudott aludni, s gyakorlatilag
Morei doktor injekciói tartották életben.
Annak magyarázataképpen, hogy miért nem mert Hitlerrel vitába szállni, elmesélt egy 1940-ben
történt incidenst, melynek során idegrohamot váltott ki Hitlerből.
- Tudja, kérem, borzalmas élményem volt 1940-ben, amikor Hitlerrel vitatkoztam, s attól kezdve
soha többé nem voltam képes vitatkozni vele. Valami jelentéktelen ügyről volt szó - el is
felejtettem, miről. Erőteljesen szembeszálltam vele, s lemondással fenyegetőztem. Ekkor az arca
elvörösödött, ordítani kezdett, majd valami rohamot kapott. Visszahanyatlott székében, s így
szólt: „Nézze, mit tesz velem! Idegbeteggé tesz! Most zúg a fülem, és rosszul vagyok. Képzelje,
ha agyvérzést kapnék! Tönkre akarja tenni Németországot? Én vagyok az egyetlen ember, aki a
mostani veszélyes időkben Németországot vezetni tudja. A hazát teszi tönkre, ha engem ennyire
felizgat!” Így hát megígértem neki, hogy soha többé nem próbálok lemondani vagy ellenkezni
vele.
Hess zárkájában: Még mindig apatikus, visszahúzódó és némileg titkolózó... Ami a tárgyalást
illeti, azt mondja, nem figyelt oda, mert a franciák sokat beszélnek, és nemegyszer ismétlik
önmagukat. Elismerte, hogy nem emlékezett mindarra, ami korábban elhangzott; a többiek
mondták neki, hogy az elhangzottak zöme ismétlés. Még mindig nem érti, hogy mi váltotta ki az
atrocitásokat. Jelenlegi apátiájából és kifejlődőben levő tényleges, nagyméretű
emlékezetromlásából arra következtettem, hogy ezek a tünetek reakciók: így reagálja le negatív
módon azt a tényt, hogy véglegesen szétzúzták az ideológiát, amely eddig énjének alapzata volt.
Most elviselhetetlenül kínos választás előtt áll: vagy tudomásul veszi a náci rendszer bűneiben
való bűnrészességet, vagy meg kell bélyegeznie a Führert. A vége feltehetően az lesz, hogy újból
hisztérikus módon elfordul a valóságtól, s helyébe valamilyen - előre nem látható - funkcionális
zavart helyez, például amnéziát vagy paranoiát, illetve e kettő vegyülékét, amihez más tünetek is
járulhatnak.

Február 2.

GÖRING A „KOMMUNISTÁKRÓL”
Göring zárkájában: A kora délutáni órákban kerestem fel Gol-densohnnal együtt. Szokott
robbanékony, gátlástalan modorában beszélt. Mivel a francia vád előterjesztése végéhez
közeledett, már jó előre az orosz vádanyagról beszélt, amely érzése szerint kiváltképp őellene
irányul majd. Az volt az érzése, hogy az oroszok különösen kemények lesznek irányában, mert ő
volt a bolsevizmus leghevesebb ellenfele.
- Hát... én azt hiszem, hogy Rosenberg is magának követelhetné ezt a címet - mondtam. Azonban
Göring erősködött, hogy neki jár ki a legfőbb kommunistaüldöző címe, mert nemcsak szóban,
hanem tettekkel is kifejezte szembenállását, és tudja, hogy az oroszok sok mindent nem tudnak
neki megbocsátani.
Élvezettel mesélte, hogyan kezdte üldözni a kommunistákat, mihelyt Hitler hatalomra jutott.
- Mint Poroszország rendőrfőnöke, kommunisták ezreit tartóztattam le. Elsősorban ezért
létesítettem a koncentrációs táborokat: a kommunistákat akartam megfékezni általuk. Aztán
sikerült elcsípnem az anyagi támogatást, amelyet a spanyol kormánypártiaknak küldtek... utána
következett a Barcelonába szánt lőszerszállítmány... hahaha! Sohasem bocsátják meg nekem ezt!
- Gonoszul vihogott, mint egy kölyök, aki rajzszöget csempészett a tanító bácsi székére. -
Megvásároltak egy hajórakomány lőszert egy semleges országban - azzal a célzattal, hogy a
spanyol kormánypártiak birtokába kerüljön, de az én embereim ott voltak a rakodást végző
munkások között, s így végül is egy hajórakomány téglát küldtem nekik, a tetején vékony
lőszerréteggel. Hahaha! Ezt az ügyet sohasem bocsátják meg nekem.
Göring zsíros nevetésétől visszhangzott a kopár cella. Nem szóltam semmit, s végül elérkezett az
istentisztelet ideje. Miközben távoztunk a zárkából, megjegyeztem, hogy nem akarom
megrövidíteni az imádkozásra szánt idejét, mert Isten a megmondhatója, hogy szüksége van a
fohászkodásra. Megint nagyot nevetett, és gúnyosan megjegyezte:
- A pokolba az imádkozással! Egyszerűen ez is jó alkalom arra, hogy fél órára kijussak a
zárkából!
Az istentisztelet után láttam, amint Gerecke káplán Göring zárkájába ment. Még mindig
igyekezett némi bűnbánatot csepegtetni belé. (Később a káplán elmondta nekem, hogy Göring
kijelentette: nem tudja elfogadni a vallás tanait, s reméli, hogy feleségének lesz ereje ahhoz,
hogy megölje gyermeküket és önmagát inkább, mintsem hogy így éljenek tovább.)

Február 7.

IDEOLÓGIA ÉS FOSZTOGATÁS HESS KÜLDETÉSE

A délelőtti tárgyaláson: Mounier, a francia delegáció tagja, Rosenbergnek a náci
összeesküvésben betöltött szerepét összegezte, a francia vádanyag befejezéseképpen.
Megbélyegezte a „tudományellenes obskurantizmust, amely az ember fiziológiai vonásait
összekeveri a nemzet fogalmával; az új pogányságot, amely meg akarja semmisíteni mindazt,
amit a kereszténység erkölcsi szabályok, igazságosság és jóakarat formájában húsz évszázad alatt
elért; amely igazolni kívánja a faji megkülönböztetést és következményét, a rabszolgaságot, a
tömeggyilkosságokat, a fosztogatást és emberi lények megcsonkítását. Nem akarom taglalni az
általunk zagyvaléknak tartott állítólagos filozófiát, mert Rosenberg Weltanschauungja bőségesen
megnyilvánult olyan tettekben, mint pl. a francia Rotschildok műkincseinek elrablása.
Mounier a továbbiakban ismertette Sauckel és Speer szerepét a francia rabszolgamunkások
összeszedésében, Göring szerepét a francia műkincsek elrablásában. Kitért arra, hogy Göring
nem akadályozta meg a fogságba esett szövetséges repülők kivégzését, viszont megengedte,
hogy a Luftwaffe emberi agyvelőkkel végezzen kísérleteket.
Ebédszünetben: Fritzsche és Speer arról beszélt, hogy a németek szemében a legsúlyosabb az a
vád, hogy Göring műkincseket lopott.
- Ráadásul az ügy leggyalázatosabbik részét nem is hozták fel - mondta Fritzsche -, azt, hogy
eladta a lopott műkincseket. -A terhelő anyagot előadó francia valóban jó munkát végzett: sokkal
több eredményt ért el így, mintha szitkozódott volna. Bölcsen a bíróságra bízta, hogy mondja ki a
végső szót.
- Most ön is látja - tette hozzá Speer -, hogy mennyire nem lehet egységfrontról beszélni a
vádlottak között, amikor ez az ember ennyire lehetetlenné tette magát.
Ebéd után Göring hozzám jött, miközben felolvastam az újságból a többieknek, s belenézett a
lapba, a vállam fölött. Szellemeskedni kezdett arról, hogy panasza van az elmeorvosokkal
szemben. A többiek arrébb mentek, hogy ne kelljen részt venniök a tréfáiban. Göring élénken
érdeklődött a napi események iránt.
A délutáni tárgyaláson: Griffith-Jones (Nagy-Britannia) ismertette a Hess elleni vádat. Hitler
Hessnek diktálta a Mein Kampf-ot 1924-ben, amikor a landsbergi erőd foglya volt. Később mint
a Führer helyettese a legjelentősebb funkciók egyikének birtokosa volt Németországban.
Rendeleteket írt alá a zsidók és az egyházak üldözéséről; támogatta Németország újbóli
felfegyverkezését; részt vett a külföldi ötödik hadoszlopok kiépítésében az Auslands
Organisation (külföldön élő németek szervezete) keretében. Részt vett a Csehszlovákia és
Lengyelország elleni agressziók terveinek kidolgozásában. Végül, 1941. május 10-én Angliába
repült, hogy békét ajánljon a nácik feltételei alapján. „Azzal indokolta, hogy iszonyodik egy
hosszú ideig tartó háború gondolatától. Anglia nem győzhet, ezért jobb, ha most békét köt.
Kijelentette, hogy a Führer nem viseltetik ellenséges szándékkal Anglia irányában. Nem
törekszik világuralomra, és nagyon sajnálná, ha a Brit Birodalom összeomlana.” Hess közölte,
hogy enyhe feltételeket szabnának a briteknek, ha szabad kezet biztosítanának Németország
részére Európában s Oroszországgal szemben. Azonban, természetesen, meg kellene
szabadulniok Churchilltől.
(A többi vádlott részben mulatott, részben bosszankodott Hess naiv és arrogáns magatartásán,
hogy a briteknek saját feltételei alapján ajánlott békét. A vádirat ismertetése közben Göring több
ízben is Hess felé fordult, s megkérdezte, hogy valóban mondta-e ezt. Hess bólintott, hogy
mondta.)
A tárgyalás végén Göring alig tudta fékezni haragját, amiért
Hess megpróbált a diplomáciába beleavatkozni; megveregette a hátát, miközben gúnyosan
gratulált, és elismerését fejezte ki derekas próbálkozásáért. Miután a lift ajtaja becsukódott
mögöttük, a többiek is elkezdték kinyilvánítani véleményüket. Von Papen, von Neurath,
Fritzsche, Schacht és Funk égnek tárt karral adtak kifejezést felháborodásuknak és
elkeseredésüknek „a hallatlan ostobaság és gyerekes naivitás” miatt, amelyet egy Hitler által
politikai vezetőnek minősített személy tanúsított. Schacht kivételével valamennyien azon a
véleményen voltak, hogy nem Hitler küldte Angliába, hanem felelőtlen, drámai lépés volt
csupán. Fritzsche megemlítette, hogy Udet, a kiváló repülő annak idején olyan szakvéleményt
adott, hogy az adott körülmények közt egy ME-110 típusú repülőgép nem volt képes leszállni, s
hogy Hess valószínűleg a La Manche csatorna övezetében érhetett földet.
- Hát igen -jegyezte meg Funk, száját félrehúzva -, a bolondokat, a részegeket és a gyermeteg
lelkeket Isten védelmezi. -Nem közölte, hogy melyik kategóriába sorolja Hesst. - De ha
komolyan nézzük a dolgot, akkor egyáltalán nem olyan derűs história ez, hanem kétségbeejtő,
mert megmutatja, hogy milyen felelőtlen emberek uralkodtak Németországon. Van egy pont,
amikor a dolgok már nem humorosak, hanem kétségbeejtőek!
ESTE A BÖRTÖNBEN
Von Papen zárkájában: Von Papen ismételten kifejtette véleményét, hogy Hess angliai küldetése
ostobaság volt; kigúnyolta gyermeteg kísérletét egy diplomáciai akcióra. Akárcsak Göring, ő is
kijelentette, hogy bármikor, pillanatok alatt kapcsolatot tudott volna létesíteni a britekkel, egy
semleges országon át, ha lett volna valóban tárgyalnivaló. Az volt a véleménye általánosságban,
hogy csak a bolond ront ajtóstul a házba - amikor az okos lépni is alig mer. Ez a véleménye
egyébként - más vonatkozásban - a bolond Ribben-tropra is érvényes volt.

5. A SZOVJET ÜGYÉSZEK VÁDBESZÉDE

Február 8.

A BEVEZETŐ PERBESZÉD
Göring meglehetősen lehangoltnak látszott, amikor megjegyeztem, hogy hetek óta első ízben telt
meg a tárgyalóterem közönséggel, amely azért gyűlt össze, hogy meghallgassa Rugyenko
tábornok, a szovjet főügyész vádbeszédét.
- Igen - mondotta dühösen -, látni akarják az előadást. Majd meglátja, hogy 15 év múltán
mennyire elhibázottnak ítélik ezt az egész bűnpert.
A délelőtti tárgyaláson: Rugyenko tábornok a fasiszta támadók szenvedélyes megbélyegzésével
kezdte az orosz delegáció által képviselt vád kifejtését: „...A vádlottak jól tudták, hogy a
hadviselésre vonatkozó törvények és szokások cinikus semmibe vétele súlyos bűncselekmény.
Tudták ezt, de remélték, hogy a totális háború győzelmükkel végződik, s ezáltal biztosítja
büntetlenségüket. Bűneik nyomán azonban nem következett be győzelmük, helyette
Németország teljes, feltétel nélküli megadására került sor. Ezzel ütött a kemény felelősségre
vonás órája gonosztetteikért...”
„Egész virágzó országrészek pusztasággá váltak, a földet átitatta a kivégzettek vére - s ők tették
ezt, az ő szervezetük; bujtogatá-sukra, irányításuk mellett történt mindez. S vajon mondhatja-e
valaki, hogy a hitlerista összeesküvők bűne csekélyebb vagy enyhébb - csak azért, mert e
vádlottak elérték azt, hogy a német nép tömegei részt vettek gonosztetteikben; elérték azáltal,
hogy éveken keresztül megmérgezték a német nép egy teljes nemzedékének lelkiismeretét és
gondolatvilágát, nagyra növelve bennük a »kiválasztottak« önhittségét, a kannibálok erkölcsét s
a rablók mohóságát...
A bűnös összeesküvés arra irányult, hogy »új rendet« teremtsen Európában. Ez az »új rend« a
terror uralma volt, amelynek révén a hitleristák által megszállt országokban minden
demokratikus intézményt megsemmisítettek, a lakosság állampolgári jogait megvonták, magukat
az országokat pedig kirabolták, és féktelenül kizsákmányolták. Ezen országok lakosságát - és
mindenekelőtt a szláv országokét - könyörtelenül üldözték, s tömegkivégzésekkel irtották. Az
oroszok, ukránok, a fehéroroszok, lengyelek, csehek, szerbek, szlovének többet szenvedtek, mint
más népek. Az összeesküvők azonban nem érték el céljukat. A demokratikus népek hősi
küzdelme, melyet a három nagyhatalom - a Szovjetunió, az Amerikai Egyesült Államok és
Nagy-Britannia - koalíciója vezetett, kivívta az európai országok felszabadulását a hitlerista iga
alól. A szovjet és a szövetséges hadseregek győzelme szétzúzta a hitlerista összeesküvők bűnös
terveit, s megszabadította Európa népeit a hitlerista uralom iszonyatos fenyegetésétől.”
Ebédszünetben: (A felszólalás alatt Göring és Hess levette fülhallgatóját, ezzel a gesztussal
jelezve, hogy a beszédet nem érdemes végighallgatni.) Amikor megkérdeztem Göringtől, hogy
miért nem hallgatta - azt mondta, hogy előre tudta, mit fognak mondani az oroszok. Azon
mindazonáltal meglepődött, hogy Lengyelországról beszéltek - akkor ütötte meg ez a fülét,
amikor Rugyenko tábornok a különböző országok elleni agressziókról beszélt. - Nem hittem
volna, hogy ennyire szégyentelenek, és megemlítik Lengyelországot - mondta.
- Miért tartja ezt szégyentelenségnek? - kérdeztem.
- Mert ugyanakkor támadtak, amikor mi. Előre elrendezett dolog volt!
Hess azt mondta, hogy nem kötelessége végighallgatni, amint idegenek rágalmazzák hazáját. (A
tárgyalás második napján tett kijelentését ismételte meg ezzel - ami amnéziájára való tekintettel
figyelemre méltó volt.) Utaltam arra, hogy még akkor is végig kell hallgatnia, amit előadnak, ha
nem ért vele egyet, hogy elő tudja készíteni védekezését.
- Ez az ügy csak rám tartozik - vágta oda.
Ebéd után Göring megint rákezdte, hogy milyen szégyentelen magatartás az oroszok részéről,
hogy az emberi jogok megsértését emlegetik. - Kíváncsi vagyok, hogy meg merik-e említeni ezt
újságjaikban is - mondta Fritzschének.
- Nem. Ez nem olyanfajta híranyag, amit szívesen közölnének az orosz újságok.
Fritzsche megjegyzésére von Schirach nevetni kezdett.
- Hát amikor Lengyelországot emlegették, azt hittem, meghalok nevettemben!
Amikor én is belekapcsolódtam beszélgetésükbe, Fritzsche megemlítette, hogy volt egy dolog,
amit az oroszok előhoztak, s amiről ő nem tudott: a német vonalak mögött létesített
megsemmisítő táborról, amelyben orosz nőket és gyermekeket öltek meg egy gödörben, s
egyetlen épület sem állt a tábor területén, ami megjelölhette volna az események színhelyét.
Göring azzal vágott vissza, hogy mindazon atrocitások, amelyekről az oroszok beszélnek,
valójában orosz atrocitások - s a németekre akarják fogni őket.
- Nehéz dolga lesz, ha be akarja bizonyítani, hogy az oroszok megölték saját embereiket csak
azért, hogy a németeket vádolhassák vele - feleltem.
- Mit tudja, hogy mire van nekem bizonyítékom? - horkant rám. Fritzsche is megkérdezte,
hogyan gondolja azt, amit mondott.
- Saját szememmel láttam a hivatalos jelentéseket és fényképeket! - bömbölte.
- Hol vannak? - kérdezte Fritzsche.
- Genfben! - Göring valósággal üvöltött, mert egyre inkább dühbe jött a szúró megjegyzések
miatt.
- De hát a genfi jelentés egészen más ügy - magyarázta Fritzsche, mintha ugyan Göring nem
tudta volna jól maga is. Göring tovább dühöngött, káromkodásokat szórt mindenfelé.
Ekkor Rosenberg sietett Göring segítségére.
- Mindazt, amit a náci atrocitásokról mondogatnak - vetette közbe -, el lehet mondani a
kommunistákról is.
Göring időközben kellőképpen lehiggadt ahhoz, hogy új irányba próbálja terelni a beszélgetést.
- Nos hát rendben van - de mint ahogyan mindig is mondtam, kerek a világ, hozzá forog is.
Eljön a nap, amikor fordul a kocka.
Kifejtettem abbéli véleményemet, hogy a német uralom időszaka véget ért. Most a béke
megőrzéséről van szó s arról, hogy újból felépítsék, amit Hitler lerombolt - nem időszerű
birodalmi álmokat szövögetni.
- Hogyan érti ezt? - kérdezte Göring.
- Úgy értem, hogy a német világhatalom és agresszió már a múlté!
- Remélem, hogy azt nem éri meg - vágta vissza, fenyegetőn. Fritzsche szembeszállt vele.
- Nem, én is úgy hiszem, hogy Németország hatalmának befellegzett, s én igen nagyon
ellenezném, ha a népet arra ösztönöznék, hogy ismét próbálkozzék a nagyhatalmi helyzet
visszaszerzésével. - Von Schirach, bár félénken, de helyeselt.
- Én azonban történetesen hazafi vagyok és nacionalista! -vetette ellen Göring.
- Azt gondolom, hogy bennem is van némi hazafiság, s amellett némi együttérzés is él bennem a
német nép iránt - felelte Fritzsche. - Éppen ezért nem akarom, hogy valaha is hasonló őrült
kalandba vezessék népemet.
Von Schirach helyeslően bólintott.
- Nyúlszívű kisfiúk vagytok! Mit tudtok ti a hazaszeretetről! Nyúlszívűek vagytok! Fuj!! -
Göring még néhány dühös megjegyzést vágott a fejükhöz, de már ideje volt, hogy lemenjünk a
tárgyalóterembe. Amikor elhaladt előttem, Göring búcsúlövésként felém hajította ezt a mondatot:
- Hiszek abban, hogy a német nép újból talpra fog állni.
A délutáni tárgyaláson: (Miközben az oroszok folytatták a német agresszióra és atrocitásokra
vonatkozó bizonyítékok ismertetését, Göring továbbra is úgy tett, mintha unatkoznék.)
Rugyenko tábornok így folytatta: - Az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia és
Franciaország főügyészeivel együtt azzal vádolom a vádlottakat, hogy hitszegő támadást
készítettek elő és hajtottak végre hazám népei, valamint valamennyi békeszerető nép ellen.
- Vádolom őket, hogy - miután világháborút robbantottak ki - megsértve a nemzetközi jog
alapvető szabályait s az általuk is aláírt szerződéseket, a háborút a békés lakosság kiirtásának
eszközévé, a rablás, erőszak és fosztogatás eszközévé változtatták...
- Most, amikor a Vörös Hadsereg és a Szövetséges Haderők hősies küzdelmének
eredményeképpen a hitlerista Németország erejét megtörték s szétzúzták, nincs jogunk
megfeledkezni az áldozatokról, akik oly sokat szenvedtek. Nincs jogunk büntetlenül hagyni
azokat, akik e szörnyű bűnök elkövetését szervezték, s értük a felelősséget viselik.
- A fasiszta terror sok millió ártatlan áldozatának szent emléke, a világbéke megszilárdítása, a
nemzetek eljövendő biztonsága jegyében benyújtjuk most a vádlottaknak a teljes számlát
tetteikért: fizetni-ök kell, mint az igazság megköveteli. Az egész emberiség nevében állítjuk ki
ezt a számlát: a szabadságszerető nemzetek szilárd akarata, lelkiismerete követeli így.
Szolgáltassunk igazságot!
ESTE A BÖRTÖNBEN
Fritzsche zárkájában: Az este folyamán betértem Fritzsche zárkájába. Beszélgetésünk során
megemlítettem Göring azon vádját, hogy Roosevelt rákényszerítette volna a háborút
Németországra. Meglepetésemre Fritzsche azt mondta, hogy éppen erről a kérdésről beszélgettek
Göringgel és Ribbentroppal. Megkérdeztem, hogyan vetődött fel a téma.
- Csupán azt akartam megmagyarázni, hogy miért tettem ily értelmű kijelentést
rádiókommentárjaimban. Akkor még nem volt tudomásom Hitler támadó háborúra irányuló
tervéről. Csak azt tudtam, hogy Bullitt és Biddle nagykövetek más országoknak biztosítékokat
adtak aziránt, hogy Amerika támogatni fogja őket.
- Azt érti ezalatt, hogy kijelentették: Amerika nem fogja tétlenül nézni, hogyan tiporja le Hitler
egész Európát? Ha Roosevelt így járt el, akkor ön biztosra veheti, hogy kétségbeesett kísérlet
volt ez a háború megelőzésére, s nem a háború siettetésére törekedett. Isten a megmondhatója,
hogy minden lehetőt elkövetett: könyörgött, engedményeket tett, fenyegetőzött. Nyilvánvaló,
hogy Hitlert egyszerűen nem lehetett kielégíteni, s Roosevelt kénytelen volt tudomásul venni,
hogy az egyetlen nyelv, amelyet megért, az erő és a fenyegetés nyelve. Hitler szándéka
kétségkívül az volt, hogy egymás után kösse és rúgja fel a szerződéseket, sorra támadja meg a kis
országokat, amíg csak elég erős nem lesz ahhoz, hogy megtámadja a nagyhatalmakat is.
- Ma én is így látom már, de akkor még nem ismertem fel a helyzetet. Azt hittem, hogy
Roosevelt Németországot fenyegeti. Göring azonban kétségkívül félreértett engem. Beszélnem
kell vele.

Február 9-10.
HÉT VÉGE A BÖRTÖNBEN
Von Schirach zárkájában: (Von Schirach tárgyalás előtt tanúsított megbánása nyomtalanul eltűnt,
amióta a tárgyalás első heteitől fogva Göring befolyása alá került. Nárcisszista egyéniségének
alapvető erkölcsi gyengesége világosan megmutatkozott, ahogyan a német ifjúságnak Hitler által
történt „elárulása” fölötti felháborodását Göring agresszív cinizmusának, nacionalizmusának,
romantikus hősi pózának hatására minden további nélkül feladta. Puhatolózásainkra, amelyekkel
az elmúlt két hónap során próbáltuk kideríteni, miként reagál a tárgyalás során feltárt
bizonyítékokra, meggyőződés nélküli kitérő válaszokat adott. Eredeti szándéka az volt, hogy
emlékiratban bélyegzi meg „Hitler árulását”, s a feljegyzést nálam hagyta a kivégzése utáni
időkre. Elhatározása azonban - annak ellenére, hogy Kelley őrnagy és jómagam biztattuk az
írásmű elkészítésére - semmivé lett. Göring postásaként szerepelt: ő közölte a „pártvonalat” az
olyan vonakodó vádlottakkal, mint amilyen pl. Speer volt. Egyébként akkor sem volt mersze,
hogy az ebédlőhelyiségben folyó viták során Göring jelenlétében kinyissa a száját. Családjának
letartóztatása újabb sérelmet jelentett számára, s arra késztette, hogy figyelmét a szövetségesek
rossz bánásmódjára és „bűneire” összpontosítsa; ezekkel helyettesítette saját bűneit. Göring
buzgón újabb és újabb tápot adott ily irányú gondolatainak. A tegnapi vita után, amelynek során
Göring türelmetlenül nekiment Fritzschének is, von Schirachnak is, akiket „fiatal puhányoknak”
nevezett, míg velük szemben magától értetődően ott volt ő, a hős nacionalista, elérkezettnek
láttam az időt, hogy újabb kísérletet tegyek von Schirach megszólaltatására.)
„Párnás székkel” kínált, amikor beléptem zárkájába: szokás szerint, pokrócokból készítette el a
kényelmes ülőhelyet priccsén. Nyomban érkezésem után családjának letartóztatásáról kezdett
beszélni. Megmutatta nekem Truscott tábornoknak a bírósághoz intézett levelét, amelyben
megmagyarázta, hogy miért tartóztatták le von Schirach családját. A levél válasz lehetett a
bíróság átiratára, amelyben - kezdeményezésem alapján - érdeklődtek von Schirach
hozzátartozóinak sorsa iránt.
Von Schirach megpróbálta lefitymálni a letartóztatás „állítólagos okait”, és hevesen bírálta a
szövetséges megszálló haderő által a németek irányában gyakorolt rossz bánásmódot. Miután
elolvastam a levelet, megmondtam neki, hogy az intézkedés megítélésem szerint teljesen
rendben levő volt, s hogy effajta biztonsági intézkedésekre - különösen ilyen rövid idővel a
háború után, s még inkább a bűnper tartama alatt - szükség van. Egyébként nyilván tisztában van
azzal, hogy családjával nem bánnak rosszul, s nem fogják kivégezni, mint ahogyan a Gestapo
tette volna.
Válaszom erélyes hangja megszeppentette: bocsánatkérő védekező állásba helyezkedett. Nem
annyira az amerikaiakat, hanem inkább az oroszokat akarta bírálni - mondotta. (Közöltem vele:
figyeljen a tárgyalásra, s akkor meg fogja érteni, hogy miért ennyire „nem megértők” velük
szemben most az oroszok.) Nem helyeselte az Oroszország elleni háborút -jelentette ki -, s még
abban sem ért egyet Göringgel, hogy a háború Oroszországgal elkerülhetetlen lett volna. Csupán
gyanítja, hogy valami összejátszás lehetett a Lengyelország elleni támadás körül. Bírálta
Ribbentropot kétkulacsos külpolitikájáért, amely előbb megegyezésre, majd háborúra vezetett
Oroszországgal. A beszélgetés ezek után Rib-bentropra terelődött.
- Közöltem vele a minap - folytatta von Schirach -, hogy nem akarok vele vitatkozni, de mindig
elleneztem és még most is ellenzem külpolitikáját. - Ha az Oroszországgal való megegyezés híve
volt - mondtam neki -, akkor hogyan vehetett részt az Oroszország elleni agresszív politikában? -
Azt felelte, hogy Hitler attól félt, hogy Oroszország megtámad bennünket.
- Azt hiszem, hogy Ribbentrop közönséges opportunista volt, aki mindent megtett, amit Hitler
kívánt.
- Hát, akkoriban nem így viselkedett. A lehető legarrogánsabb módon mindig az ő
külpolitikájáról, az ő államférfiúi bölcsességéről beszélt, s arról, hogy neki (és Hitlernek)
köszönhető Németország nagysága. Most azt állítja, hogy mindezért nem ő felelős, mert csupán
Hitler parancsait hajtotta végre. Feltételezem, hogy valószínűleg négyszemközt kapta Hitlertől az
utasításokat, és aztán páváskodva sétált körbe, miközben ragyogó külpolitikai döntéseiről
kotkodácsolt. Sohasem tartottam őt nagyra, de amikor sikerült a megnemtámadási szerződést
létrehoznia az oroszokkal, kételyeim támadtak: hátha tévedtem Ribbentropot illetően? Roppant
mókás, hogyan csöppent először a diplomáciába. Senki soha nem is hallott róla, s egyszerre csak
- egyik napról a másikra - fontos személyiségként bukkant fel a külügyminisztériumban.
Megkérdeztem néhány embert, hogy kicsoda Ribbentrop voltaképpen, amikor hirtelen szerepelni
kezdett a nemzetközi tárgyalásokon, s erre csak azt felelték: „Hát - von Ribbentrop. Nagyon
jelentős ember!” De miféle von Ribbentrop? Milyen családból származik? Honnan tett szert
befolyásra? Mindez csupa rejtély volt. Csupán annyit sikerült megtudnom, hogy müncheni házát
külföldi személyiségek rendelkezésére bocsátotta tárgyalások színhelyéül, s hogy hirtelen vezető
diplomata lett belőle.
- Valójában nem tagja a német nemességnek, ugye? - kérdeztem. - Azt hiszem, hogy egy kicsit
talmi lehet az a von a neve előtt.
Von Schirach gonoszkodva mosolygott: - Hát nem. Valóban nem tartozik a nemesek közé.
Mindig nevettünk ezen.
Megjegyzéséhez hozzáfűztem, hogy mindig feltűnt nekem: valami hamis zönge van abban,
ahogyan állandóan hangoztatja a nyugat-európai dúsgazdag, főrangú arisztokráciához fűződő
kapcsolatait.
Von Schirach most már szélesen, őszinte élvezettel mosolygott:
- Szóval tényleg rájött arra, hogy Ribbentrop hamisítvány? Valóban az. Törvényesen örökbe
fogadtatta magát az első világháború után a von Ribbentrop család egy távoli ágának valamelyik
tagjával. De csak a két családnév volt azonos, az ő apja csak Ribbentrop alezredes volt. Valaki
egyszer von Ribbentrop úrnak szólította az apját, s erre ez határozottan így felelt: „Az én nevem
Ribbentrop.” Nem óhajtotta alátámasztani talmi nemesként pózoló fia hazugságát. Ezért
töprengtem azon, hogy ki is ő voltaképpen, s melyik családból származik, mert mi mindnyájan
ismertük egymást, ismertük apáink ezredét és minden egyebet.
Rájöttem az igazságra, de természetesen nem mertünk nyíltan beszélni róla, ha mindnyájan
tudtuk is származását, mert ami történt, teljesen törvényes volt, és Ribbentropot Hitler támogatta.
Nem köztudott dolog - de ön valóban észrevette a különbséget, ugye? Nagyon érdekes!
Érdekes volt ez abból a szempontból is, hogy rávilágított Schi-rach értékítéleteire. Nyilvánvalóan
inkább azért állt mindig szemben Ribbentroppal, mert felkapaszkodott parvenünek tartotta
-mintsem veszélyes külpolitikája miatt. Annak ellenére, hogy a német ifjúság
osztálykülönbségeinek felszámolását hirdette, valójában azok közé számította magát, akik
szerinte vezetésre születtek. Passzív egyéniségének erőskezű vezérre volt szüksége, akit
követhessen: s ezt megtalálta Hitlerben. Göring azzal egészítette ki a Hitlerből áradó vonzást,
hogy a junker katonatiszt pózában tetszelgett, aki rokonszenvet keltett a von Schirachhoz
hasonló arisztokrata érzelmű emberekben. Habár a bíróság elé terjesztett terhelő bizonyítékok
most azt az érzést keltik benne, hogy Hitler becsapta őt, nyilvánvaló, hogy inkább a magatartását
jelenleg befolyásoló egyének ráhatásának erejétől, mint saját erkölcsi felháborodásától függ az,
hogy vajon hajlandó lesz-e elfordulni Hitlertől?
Felkeltem, hogy távozzam. Nagyon jellemző volt von Schi-rachra, hogy megkért, senkinek se
szóljak arról, amit Ribbentropról mondott.
Speer zárkájában: Egy könyv példányát mutattam neki, Speerről, a Führer főépítészéről szól.
Ennek nyomán beszélgetni kezdtünk Hitler építészeti elgondolásairól és ízléséről s a
pusztulásról, amelyet előidézett. Speer megerősítette azt, amit Hitler orvosa, dr. Brandt mondott
Hitler nagyszabású építkezési terveiről; ezek az elképzelések a müncheni sörözőben előkészített
puccskísérlet idejéből származtak. Hitler ízlését Napóleonéval hasonlította össze. Napóleon
ízlése különböző fejlődési szakaszokon ment keresztül: volt jakobinus, direktóriumi és empire
szakasza.
Szépség és színvonal szempontjából az empire korszakban érte el a csúcspontot, éppen akkor,
amidőn a birodalom összeomlóban volt. Hitler kedvenc stílusa mindig Napóleon empire
korszakára hasonlított, azonban Speernek az első években sikerült korlátok közé szorítania, s az
egyszerű, klasszikus vonalaknak biztosítania az elsőséget. Azonban Hitler hivalkodó és nagyzoló
ízlése egyre követelőbb módon érvényesült, amint politikai uralkodó helyzete erősbödött, majd a
katasztrófába torkollt. Különösen nyilvánvaló lett ez, amikor a Franciaország felett aratott
győzelem után elrendelte az építkezések újbóli megkezdését. Megjegyeztem ezzel kapcsolatban,
hogy amennyiben a hivalkodó, díszes stílus mögött pusztítási szándék rejlik, akkor Hitlerben ez
kezdettől fogva lappanghatott, mert saját ízlése kezdettől fogva lényegében változatlan maradt.
Speer egyetértett velem.
Végiglapozta a könyvet: oldalain egymás után sorakoztak a fényképek a birodalmi
kancelláriáról, Berlin körútjairól, majd az óriás méretű amfiteátrum tervei következtek, amely
mellett eltörpült volna a római Colosseum is. Később az Autobahn fölött átívelő hidak, a
nürnbergi stadion és más, megvalósult, de lerombolt -vagy soha meg sem valósult - építmények
képei következtek. Speer őszinte fájdalommal sóhajtotta: - Mégiscsak kár, hogy ennyi
mindennek meg kellett semmisülnie...
Egyetértettem vele.
- Hitler színleges építkezési szenvedélye mögött - mondtam - a pusztítás szenvedélye rejlett,
amely végül is mindent lerombolt, amit korábban létrehozott.
- És ez még nem minden - Speer igyekezett fékezni keserűségét. - Végül nemcsak azt pusztította
el, amit ő épített, hanem nagyon sokat abból is megsemmisített, amit Németország az elmúlt 800
esztendő alatt keserves munkával létrehozott.
- Mikor vette észre először, hogy a pusztítás démonja rejlik benne?
- Amikor a Rundstedt-féle offenzíva kudarcot vallott, s én azt mondtam neki, hogy ideje volna
véget vetni a dolognak. Én, kérem, már jó ideje kétségekkel viaskodtam, miközben mindent
elkövettem, hogy a termelés biztosításával támogassam a hadviselést. Végül azt közölték velem,
hogy a Rundstedt-féle offenzíva utolsó kísérletünk lesz az események menetének megfordítására.
Kétségeim voltak aziránt, hogy sikerül-e, de így gondolkodtam: a magam részéről mindent
kisajtolok az iparból, hogy támogassam az offenzívát, s ha mégis kudarcot vall, akkor az
offenzíva meghiúsult, s én közöltem vele januárban, hogy nincs segítség, azt felelte, hogy
mindenképpen tovább harcolunk. Akkor jöttem rá, hogy inkább kívánja az egész német nemzet
pusztulását, mintsem hogy lemondjon a hatalomról. A történet többi részét már ismeri!
Megmutattam neki néhány saját fényképfelvételemet szép német tájakról Garmisch-
Partenkirchen vidékén stb., amelyek azt ábrázolták, hogy milyen volt Németország Hitler előtt.
Aztán -kontrasztképpen - néhány fotót vettem elő, amely a német hadifoglyokat (vagyis az
elveszett munkaerőt) ábrázolta, más képeket München romjairól (a városok pusztulásáról), egy
felrobbantott hídról (az építmények pusztulása), Dachauban meggyilkolt foglyokról (a kultúra és
a nemzet jó hírnevének pusztulása). Egyre jobban elkomorodott, miközben a fényképeket
nézegette.
Végül öklével a priccset kezdte verni, és - ami Speernél igen ritkán fordult elő - indulatosan
kiabálni kezdett:
- Eljön majd a nap, amikor semmi nem köt meg, s alaposan elmondom a saját véleményemet az
egész ügyről, anélkül hogy a fejemre ütnének érte. Szeretnék nekiülni, s egyetlen végső
leleplezést írni az egész átkozott náci disznóságról, nevekkel, részletekkel, hogy a német nép
végül láthassa, milyen rothadt korrupcióra, színlelésre és őrültségre épült az egész rendszer. Nem
kímélnék senkit, magamat sem. Mindnyájan bűnösök vagyunk. Én is figyelmen kívül hagytam a
meztelen igazságot!
Megkérdeztem, nem volna-e hajlandó egy rövid összefoglalót írni erről. Azt felelte, hogy sokkal
felszabadultabbnak érzi majd magát a tárgyalás lezajlása után.
Frank zárkájában: Frank még mindig ingadozott, s arról beszélt, hogy ellentmondásos érzelmeket
táplál Göring iránt.
- Nem tudom, mit gondoljak Göringről; időnként oly elbűvölő tud lenni, valóban elbűvölő! De
hogyan is lophatta el azokat a műkincseket háború idején, miközben az emberek oly kétségbeejtő
helyzetben voltak? Ez az, amit nem tudok megérteni.
Azután arról beszélt, hogy mennyi könyörtelen törtetés élt a sok náci vezetőben, s mennyire
kettős egyéniség jellemezte őket. Válaszképpen Goethe Faust-jából idéztem: „Zwei Seelen
wohnen ach! in meiner Brust” (Két lélek él - óh - keblemben). Folytatta a verssorokat, majd
szokásos, terjedelmes monológjainak egyikébe kezdett kedvenc témájáról, az emberi lélek
kettősségéről:
- Igen, bennünk él a gonosz - de ne feledkezzék meg arról, hogy mindig egy Mephistopheles
váltja ki az emberből! Azt mondja: „Lásd - nagy a világ, s telve kísértéssel - Lásd! Megmutatom
neked a világot! - Csupán egy csekélység még: add nekem lelkedet...!” - Egyre feszültebb
hangon folytatta, megfelelő gesztusokkal festve alá szavait. Kitárta karját, amikor a világot
akarta megmutatni - s fösvény módjára dörzsölte össze ujjait, amikor csekély fizetség fejében a
lelket követelte. - Így is volt, valóban. Hitler volt az ördög. Mindnyájunkat a rosszra csábított.
A csábításra vonatkozó metafora alighanem valami mélyben lappangó ösztönt kavarhatott meg
Frankban, mert a szó belé-rögződött, s újból előhozta még akkor is, amikor beszélgetésünk már
egészen más területen mozgott.
- Tudja, kérem, a nép (Volk) valójában nőnemű. Összességében nőnemű. Az ember nem
mondhatja, hogy das Volk (semleges nemben), hanem azt kell mondani, hogy die Volk
(nőnemben). Annyira érzelmektől hajtott, állhatatlan, annyira függ a hangulattól, a környezettől,
annyira befolyásolható. Bálványozza a férfiasságot, ez az igazság.
Érdekes, hogy a Volk jellemzéséhez ugyanazokat a kifejezéseket használta, mint amelyekkel
korábbi beszélgetésünk során önmagát jellemezte.
- S oly készséggel engedelmeskedik - tettem hozzá, a német Volk-ra célozva, félreérthetetlenül.
- Igen, igen - de nemcsak az engedelmességre hajlik, hanem az odaadásra (Hingabe) is, mint
egy nő. Érti? Hát nem elképesztő! - Olyan viharos kacagásban tört ki, mintha egy pikáns viccet
hallott volna. Az összefüggés félreismerhetetlen volt. - És hát ez volt Hitler hatalmának titka.
Amikor szólásra emelkedett, öklével verte az asztalt, s azt ordította, hogy „Én vagyok a férfi...”,
és az erejéről, az elszántságáról üvöltözött, akkor a közönség hisztériás gyönyörűséggel odaadta
magát neki. Nem lehet azt mondani, hogy Hitler megerőszakolta volna a német népet: valójában
elcsábította. Őrjöngő boldogsággal követték - ehhez foghatót ön életében soha nem láthatott.
Nagy kár, hogy nem élhette végig azokat a lázas napokat, Herr Doktor, mert akkor jobban
felfogná, hogy mi történt velünk. Őrültség volt, részegség...
Később naplójegyzeteinek ügyére tért vissza, miután alaposan taglalta már „a gonosz Frank”
jellemvonásait.
- Azért szolgáltattam ki azokat a naplókat, hogy egyszer s mindenkorra megszabaduljak a másik
Franktól. A Hitler öngyilkossága utáni három nap döntő jelentőségű volt: ez az időszak volt
életem fordulópontja. Vezetett bennünket, mozgásba hozta az egész világot, s utána egyszerűen
eltűnt - cserbenhagyott bennünket, s arra kényszerített, hogy mindennek, ami történt, mi vállaljuk
a következményeit. Hát eltűnhet valaki egyszerűen mindezek után, eltörölheti a lábnyomait a
homokból úgy, hogy emléke sem marad? Ilyenkor jön rá az ember, hogy mennyire jelentéktelen
az egyén. „Planet bacilli” - amint Hitler szokta nevezni az emberiséget.
Frankkal folytatott beszélgetéseim közül ebből tudtam meg a legtöbbet, önkéntelenül leleplezte a
benne lappangó homoszexua-litást, amely könyörtelen érvényesülési vágyával és skrupulusnél-
küliségével együtt arra ösztönözte, hogy szenvedélyesen kövesse a Führert, és azonosítsa magát
vele. Ez fűtötte lelkesedését, amely oly végletes volt, hogy elhomályosította józanságát,
feledtette az emberiesség elemi követelményeit, az emberi jogok tiszteletben tartását. Amikor a
gonosz szellem, amely addig létének alapja volt, vérontás, pusztulás és gyalázat közepette
meghalt, szakított énjének ezen elviselhetetlen felével, és vallásos eksztázisba menekült.
Elfordult a világtól, s egyszersmind szakított saját énjének gonosz felével és a gonosz
szellemmel is, aki a rossz útra csábította. Naplóit azonban meghagyta, mert énje nem tudta volna
elviselni megsemmisülésüket; a bűnét tanúsító bizonyítékok egyszersmind mazochista vágyait is
szolgálták.
Február 11.

PAULUS TÁBORNOK TANÚVALLOMÁST TESZ

Ebédszünetben: A szünetben megmutattam az újságokat. Jodl felcsattant dühében, amikor a
nürnbergi újság főcímét olvasta: „Hess Hitler utasítására repült Angliába...”
- Mocskos hazugság! - kiáltotta. - Soha életemben nem láttam embert annyira dühöngeni, mint
amikor Hitler meghallotta, hogy Hess Angliába repült. Őrjöngött dühében, mint egy kötöznivaló!
- Miért? - kérdeztem.
- Mert attól tartott, hogy az olaszok azt hihetik, békekötésről tárgyalt a hátuk mögött, s cserben
akarta hagyni őket. Őrjöngött dühében.
Jodl és Keitel ezután Paulus tábornok délutánra jelzett tanúvallomásáról kezdett beszélgetni.
- Ezek a tábornokok most persze azért beszélnek, hogy megmentsék a saját nyakukat - közölte
velem Jodl.
- Úgy érti, hogy kényszerítették őket a tanúvallomásra?
- Nem. Azonban rájöttek arra, hogy akár megnyeri Németország a hadjáratot, akár nem,
sohasem térhetnek már vissza hazájukba. Ezért elhatározták, hogy a maguk részéről
megbékélnek az oroszokkal.
- De hát nem képzelhető el, hogy Paulus rájött: Hitler felelőtlen kalandba bocsátkozott, s
pusztulásba dönti Németországot? Ezért felmentve érezte magát Hitlernek tett hűségesküje alól.
Amikor beszélgetésünk idáig jutott, Keitel hirtelen felindult.
- Akkor fogságba jutása előtt kellett volna erre az álláspontra helyezkednie. Nem kellett volna
elfogadnia a vaskeresztet, előléptetését vezérezredessé és tábornaggyá, a díszkardot és a többi
kitüntetést. Nem lett volna szabad hűségnyilatkozatokat küldözgetnie a Führer címére. Ez az én
álláspontom. Mindig kiálltam érte a Führernél. Szégyenletes dolog, hogy most ellenünk tesz
tanúvallomást.
- Az utolsó pillanatig hűségnyilatkozatokat tett a Führer mellett - szólt közbe Jodl -, még azután
is, hogy a helyzet reménytelenné vált.
Hirtelen Dönitz is belekapcsolódott a beszélgetésbe.
- Paulusék német nők és gyermekek ezreinek pusztulását okozták azzal, hogy demoralizáló
példájukra a katonák szökdösni kezdtek, s a lakosság védtelenné vált.
Nem tudtam követni Dönitz okoskodását.
- Azt hittem, hogy a háború felesleges meghosszabbítása okozta emberéletek hiábavaló
pusztulását - vetettem közbe.
- Nem, az életek pusztulását az ő züllesztő propagandájuk okozta, amely aláaknázta a hadsereg
fegyelmét. Ha januárban omlottunk volna össze, akkor még nagyobb lett volna az
emberveszteség. Én legalább rendesen békét kötöttem.
Nyilvánvaló olyan érvelés volt ez, amely sehová sem vezetett. Speer jelentősen rám tekintett:
tudta, hogy ismerem véleményét az 1945 januárja utáni vérontás és pusztítás felesleges voltáról,
Dönitz barátját mégsem akarta nyílt vita során kereken megcáfolni.
Fritzsche a propaganda szempontjából szólt hozzá a kérdéshez, kimutatva Paulus iránti
barátságát:
- Bárhogyan is nézzük a dolgot: nem Paulus irányította a propagandát!
- Nem Paulusról beszélek. Arra a Seydlitz-féle csoportra gondolok. Nyíltan hazaárulásra
buzdítottak! - tartott ki Dönitz a véleménye mellett.
A délutáni tárgyaláson: Paulus a délután során arról beszélt tanúvallomásában, hogy tudomása
szerint Németország már 1940. szeptember 3-a óta készítette elő „bűnös támadását” Oroszország
ellen, s ezzel megsértette az Oroszországgal kötött megnemtámadási egyezményt.
Megbélyegezte Hitler „felelőtlen politikáját” is, s Keitelt, Jodlt és Göringet részeseknek
mondotta az agresszív háború terveinek kidolgozásában, felelőseknek nyilvánította német életek
értelmetlen feláldozásáért.
A délutáni tárgyalási szünetben a katonavádlottak hangosan méltatlankodtak, s heves
eszmecseréket folytattak ügyvédjeikkel és egymás közt.
- Kérdezze meg a mocskos disznót, tisztában van-e azzal, hogy áruló! Kérdezze meg, hogy
kérte-e már az orosz állampolgárságról szóló papírokat?! - üvöltötte Göring a védőjének.
Raeder észrevette, hogy figyelem őket, s átkiáltotta Göringnek:
- Óvatosan! Az ellenfél lehallgat!
Göring azért csak továbbra is ordítozott az ügyvédjének, s valóságos bolondokháza volt a
vádlottak közt. - Meg kell mutatnunk annak az árulónak! - üvöltötte Raedernek. Keitel még
mindig a védőjével tárgyalt, Raeder egy cédulát csúsztatott a kezébe, hasonló figyelmeztető
szöveggel.
A vádlottak részére elkerített hely másik végében a többi fogoly nagyobb rokonszenvet tanúsított
Paulus irányában.
- Látja, kérem - mondta Fritzsche -, a német nép tragédiája ez, amit itt lát. Két tűz. - Von
Neurath, Seyss-Inquart és Schacht is rokonszenvvel említette von Paulust.
- A katonai részleg láthatólag úgy véli, hogy áruló! - mondtam.
- Korántsem - mondta Funk komoran -, „emberi tragédia” ez!

Február 12.

AZ OROSZORSZÁG ELLENI TÁMADÁS

A délelőtti tárgyalás megnyitása előtt a várakozás feszültsége ülte meg a vádlottak padját: von
Paulusnak kell majd keresztkérdésekre válaszolnia. Hess mosolyogva tekintett felém: ezzel
akarta jelezni, hogy nem neheztel a tegnapi nézeteltérés miatt.
Mialatt a vádlottak nyomott hangulatban várták az elkövetkezendőket, Keitel hirtelen
felkacagott. Kérdő pillantásomra felelve így szólt:
- Végigfutott az agyamon a gondolat, hogy... ha az a terv megvalósult volna... Von Paulusnak
kellett volna átvennie Jodl tisztségét, s ebben az esetben most ő ülne itt, a vádlottak padján.
A délelőtti tárgyaláson: A kihallgatás zsúfolt terem előtt kezdődött meg; hetek óta első ízben
fordult elő, hogy az állóhelyek is zsúfolásig megteltek. (Azt vártam, hogy Keitel védőügyvédje
olyan értelmű kérdéseket fog feltenni, amelyek alkalmasak annak bizonyítására, hogy Hitler volt
a főparancsnok. Ezért nagyon meglepett, hogy dr. Sauter, von Schirach és Funk védője tett fel
Paulus egyéni becsületére támadó kérdéseket -holott e két vádlott volt a legkevésbé érdekelve az
oroszországi hadjáratban. Nyilvánvalóan Göringnek sikerült két gyenge asztaltársát rávenni arra,
vállaljanak vezető szerepet a német tábornok jó hírének aláásásában, hogy ne ő maga legyen
kénytelen ezt elvégezni.) Von Paulus kénytelen volt beismerni, hogy a megnemtámadási
egyezmény ellenére részt vett az Oroszország elleni agresszió tervének kidolgozásában. Jodl
megpróbálta csellel rávenni annak elismerésére, hogy amikor személyesen részt vett a támadás
terveinek kidolgozásában, tudomása volt a német határon történt (állítólagos) orosz
csapatösszevonásokról is. Von Paulus kijelentette, hogy nem emlékszik a részletekre.
A délelőtti tárgyalási szünetben Göring hangosan méltatlankodott:
- Nem emlékszik! Hess, tudod-e, hogy versenytársad akadt? (Hangosan átordít Jodlnak.)
Hallotta, Generaloberst? Hessnek versenytársa támadt. A tanú nem emlékszik. Hahaha! Azt
akarja elhitetni, hogy nem tudott róla! De hát mit akar, voltaképpen - ő volt a szakértő az orosz
csapatösszevonások kérdésében!
- Persze hogy ő volt - helyeselt Göringnek Jodl is. - A tervek kidolgozásának ő volt a szakértője.
De nem esett bele a csapdába, amit neki állítottam. Nem mondhatta, hogy csak gyenge orosz
kötelékek álltak a határnál, mert akkor egyben saját jelentésével cáfolhattam volna meg állítását.
Viszont azt sem állíthatta, hogy erős kötelékeket vontak össze, mert akkor kellemetlen helyzetbe
hozta volna az oroszokat. Egyszerűen kijelentette, hogy nem tudja. Én azonban tudom. Csak
figyeljen oda, amikor majd szólni kezdek, és elmondom az egész történetet.
Ribbentrop, aki egész idő alatt némán, leverten üldögélt, később ezt mondta Göringnek, majd
Jodlnak is:
- Hát annak a von Paulusnak vége. Lehetetlenné tette magát!
- Természetesen ez az igazság - helyeselt Jodl -, igyekezett kimosakodni, de nem tudom elítélni
érte, igyekszik menteni a bőrét.
Komikus kissé, amikor az ember a legyőzött, megszégyenült, halálos ítélet elébe néző háborús
bűnösöket Paulusról hallja beszélni: olyan hangon mondanak róla véleményt, mintha csak
kijelentenék, hogy ennek az embernek a szolgálatait nem fogják igénybe venni a következő
háború során...
Ebédszünetben: Az ebéd közben folytatott beszélgetés során Speer, Fritzsche és von Schirach
rokonszenvet tanúsított Paulus iránt; von Schirach azonban megismételte Göring kijelentéseit
arról, hogy Paulus maga is részt vett az Oroszország elleni támadás terveinek kidolgozásában s
az oroszok erejének felbecsülésében.
Fritzsche elmondotta, hogy tanúja volt von Paulus kétségbeesett vívódásának, amikor azzal a
dilemmával küzdött, hogy vajon csekély tartalékát az északi arcvonalszakaszon levő,
szorongatott csapatainak támogatására vesse-e be, vagy pedig a déli irányból tervezett bekerítő
hadmozdulathoz használja-e fel.
- Tudom, hogy milyen kétségbeejtően reménytelen helyzetben volt akkor. Képzeljék csak el,
milyen iszonyatos feladatot kellett teljesítenie: 200000 német katonát kellett a pokoli
harapófogóba belekényszerítenie, s aztán törhette a fejét, hogy mi volt az értelme az egész
akciónak.
ESTE A BÖRTÖNBEN
Ribbentrop zárkájában: Ezen az estén felkerestem zárkájában Ribbentropot, hogy
megszólaltassam az Oroszország elleni agresszió kérdésében. Meglehetősen közvetlen formában
tettem fel neki a kérdéseket, miután megjegyeztem, hogy von Paulus nagy hatást tett azzal, hogy
az Oroszország elleni háborút „bűnös támadásnak” minősítette. Ribbentrop hímezett-hámozott,
majd végül megjegyezte:
- Nos hát... majd a történelem bizonyítja be, hogy Hitlernek volt igaza, s hogy én tévedtem.
- Hogyan érti ezt?
- Én mindig az Oroszországhoz való közeledés híve voltam. Hitler azt gondolta, hogy előbb-
utóbb mindenképpen megtámadnak bennünket. Lehet, hogy neki volt igaza.
- Azonban önöknek megnemtámadási szerződésük volt velük. Az agresszió talán nem volt bűnös
hitszegés az önök részéről... nem is szólva arról, hogy emberi életekkel milyen felelőtlen játékot
űztek?
- Hát... ez nagyon nehéz kérdés, valóban roppant nehéz! A történelemnek kell eldöntenie. Kellő
távlatból kell szemlélni ezeket a dolgokat. Nem könnyű megérteni. Én arra törekedtem, hogy
békés megegyezésre jussunk az oroszokkal. Tudja, kérem, hogy mit akartam? Azt tervezgettem,
hogy beleveszem őket a háromhatalmi szerződésünkbe, amely ily módon négyhatalmi
szerződéssé bővült volna.
- Négyhatalmi antikomintern paktumot tervezett, Oroszország részvételével? - kérdeztem.
- Nos hát, izé... nem egészen. Az antikomintern paktum megszűnt működni abban a pillanatban,
amikor szerződést kötöttünk Oroszországgal. Én azonban szabad kezet akartam nyerni,
bármilyen szükséghelyzet esetére, Angliával szemben.
- Hogy hadat indítson?
- Nem. Mi békés megoldást akartunk: ellensúlyt kerestünk Anglia egyensúly-politikájával
szemben. Szakadatlanul elnyomtak bennünket. Gondolja csak el: háborút kezdeni Danzigért,
kirobbantani egy ilyen világkatasztrófát csak azért, hogy Németországot megakadályozzák egy
kis földnyelv megszerzésében, amely az övé volt. Mindezt amiatt, mert Nagy-Britannia félt attól,
hogy Németország túlságosan megerősödik...
- No de kérem, ön jól tudja, hogy nem csupán egy kis földnyelvről volt szó. Az utolsó csepp volt
ez a pohárban, miután egész sor agressziót hajtottak végre, és szerződést rúgtak fel, megzavarva
Európa békéjét és megsértve békés nemzetek szuverenitását. Ha békét akartak, akkor miért
szegték meg a müncheni egyezményt? Anglia valójában több engedményt tett a kelleténél
avégből, hogy kielégítse a német követeléseket. Lehet, hogy Hitler már akkor az egyezmény
felrúgását tervezte, amikor aláírását adta hozzá? Vagy csupán később döntött úgy, hogy megszegi
adott szavát?
- De hát Hitler nem szegte meg a müncheni egyezményt! Hitetlenül néztem rá. Látszólag még
csak nem is tréfált.
- Hát ezt meg hogyan képzeli? Önök bekebelezték egész Csehszlovákiát azután, hogy
megkapták a Szudéta-vidéket, ezáltal az egész világ szeme előtt bebizonyították, hogy Hitler
ígéretei értéktelenek, a német agresszió nem ismer határokat.
- De hát Csehszlovákiát mint államot a versailles-i békeszerződés hozta létre. Akárhogyan is -
Hitler protektorátust létesített Csehszlovákiában. Elismerem, hogy némi nyomást gyakorolt
Háchára... Azonban jogi szempontból nem szegtük meg a müncheni egyezményt.
Szinte hihetetlen, hogy ez az ember milyen orcátlanul álszent.

Február 15.
A délelőtti tárgyaláson: Az oroszok a német atrocitások ismertetésével folytatták. Részleteket
idéztek Frank naplójából, továbbá ismertették egyes kijelentéseit is, amelyek mind azt
bizonyították, hogy közvetlen köze volt a lengyelországi atrocitásokhoz.
Ebédszünetben: Az ebéd után Fritzsche - amikor megkérdeztem, hogy miért ül egyedül, nyomott
hangulatban az asztalnál, mialatt a többiek szokás szerint beszélgetnek - kijelentette, hogy
fizikailag rosszul van. Nyilván „pszichoszomatikus” panaszai voltak: Frank azon állítólagos
kijelentésére reagált így, amely szerint Hitler örömmel fogadta volna a hírt további 150000
lengyel haláláról...
- ...és az emberek oly komolyan hittek ügyünkben - hazafias önmegtagadással,
fegyelmezettséggel oly önzetlenül áldozták fel életüket. Az ország élén pedig ezek az önző,
törtető fenevadak álltak, ezek a...
Ebéd után, a tárgyalóteremben, Göring olyasmit mondott, hogy ragaszkodni kellene a
bizonyítékként legutóbb előterjesztett okmány teljes szövegének felolvasásához.
- Hogyan? Az egész okmányéhoz? - kérdezte Raeder. Nyilvánvalóan nagyon terjedelmes irat
lehetett.
- Persze. Miért ne? - A dolognak parlamenti obstrukció jellege kezdett lenni. - Nagyon sok időnk
van. Vagy pedig egyáltalán ne védekezzünk. Részemről ebbe is beleegyezem, mert ezzel csak
lehetetlenné tesszük őket - vagy...
- Nos, látod? - Hess hirtelen felnézett a könyvből, amelyet olvasott, és félbeszakította Göringet:
- Most éppen azt javasolod, amit én kezdettől fogva mondok...
- Ahaha - nevetett Göring. - Hess az elvek embere. Ő nem szól egyetlen szót sem. Még hozzánk
sem. Apropó, Hess, mikor avatsz már végre be minket is a nagy titkodba?
Dönitz és Raeder is nevetett. Ha csak Hess rovására folyt a gúnyolódás, nem bánták, hogy
odafigyelek.
- Valóban, Hess, mi a helyzet a titkod körül? - folytatta a tréfát Ribbentrop.
- Nem mondanád el a tárgyalási szünetben? - folytatta Göring, Hesst ugratva. - Javasolom, hogy
Hess avasson be a nagy titkába bennünket a szünet alatt. Mi a véleményed róla, Hess?
- Hm... Hm... én mindenben benne vagyok - mormolta Hess, de ismét könyvébe temetkezett.
Szemmel láthatóan nem volt szándékában feladni titkolózó magatartását.
Megemlítettem, hogy az oroszok hétfőn, várhatóan, filmet fognak levetíteni az atrocitásokról.
- Ach, amit az oroszok hoznak - Göring gúnyolódni akart, de a hangja bizonytalan volt.
Ribbentrop nyomban a Rosenberg-féle ellentámadás frázisait kezdte szajkózni:
- Arról nem hallott, hogy az amerikaiak hogyan mészárolták le az indiánokat? Az indiánok is
alacsonyabb rendű fajhoz tartoztak? Tudja, hogy kik hozták létre az első koncentrációs
táborokat? Az angolok. És tudja, hogy miért? Ily módon igyekeztek fegyverletételre
kényszeríteni a búrokat.
- Azok a filmek! - folytatta Göring. - Bárki készíthet filmet atrocitásokról, ha hullákat ás ki a
sírjukból, s aztán egy traktorral megint visszatemeti őket.
- Ilyen könnyen azért nem intézheti el ezt a dolgot - feleltem. - Mi valóban úgy találtuk az önök
koncentrációs táborait, hogy hegyén-hátán hevertek bennük a hullák, és a tömegsíroknak se
szeri, se száma nem volt bennük. Magam is láttam mindezt Dachauban és Hadamarban.
- De nem voltak ezrével felhalmozva, mint a filmen.
- Ne próbáljon meggyőzni annak az ellenkezőjéről, amit láttam. Vagonokat láttam telve
hullákkal.
- Hát... azon az egy vonaton...
- Hullákat láttam feltornyozva, mint a hasábfákat, a kremató-riumban. Beszéltem csaknem
halálra éheztetett, megcsonkított foglyokkal, akik elmondták nekem, hogyan folyt a mészárlás
éveken át. És Dachau korántsem volt a legrosszabbik hely! Nem intézhet el egyszerű
vállrándítással hatmillió gyilkosságot.
- Hát... én kételkedem abban, hogy valóban hatmillió volt-e -felelte csüggetegen; már láthatóan
bánta, hogy belekezdett ebbe a vitába -, azonban mint mindig is hangoztattam, elegendő, ha
mindennek 5 százaléka igaz. - Rosszkedvűen elhallgatott.
Este, mielőtt visszatértek volna zárkáikba, felolvastam előttük az új rendelkezést, amely
megtiltotta, hogy a börtönben érintkezzenek egymással. A vádlottakat ettől fogva újból
elkülönítve tartották egymástól, kivéve a tárgyalóteremben töltött időt. Néma dühvel fogadták a
rendelkezést.

Február 16-17.
HÉT VÉGE A BÖRTÖNBEN
Schacht zárkájában: Schacht dühöngött az új rendszabály miatt. Fokról fokra jobban
belehajszolta magát a börtönrendszabályok miatti méltatlankodásba, s végül már ordított:
- Szégyenletes! Aljasság! Az ezredes azt tesz velünk, amit akar, de nem irigylem tőle a
hatalmát!... Ebből is látható, hogyan bánnak másokkal az olyan emberek, akiknek nincs
tradíciójuk és kultúrájuk... megvetendő dolog!
Az amerikaiak megvető módon való emlegetése a Göring-féle vonalnak felelt meg, amelyet
valószínűleg asztaltársa, Raeder közvetített Schachthoz. Haragjában sok olyan érzelmét
leleplezte, amelyet egyébként a sértett ártatlanság leple alá rejtett.
- Biztosíthatom önt, hogy egyáltalán nem kívánok a legtöbbjükkel beszélni! Az olyan
bűnözőkkel, mint Göring, Rosenberg, Ribbentrop, Keitel, Streicher vagy Frank - de van köztük
néhány úriember is, akikkel élvezet, ha szót válthatok - az olyan rendes emberekkel, mint von
Papen vagy von Neurath. De hát hogyan merészelnek ilyen semmibe vevően bánni velünk? Ne
feledjék el, hogy mi Kulturvolk vagyunk nagyon régtől fogva. Amit Hitler véghezvitt, az bűn volt
a mi kultúránk ellen. Azonban ne feledjék, hogy milyen szörnyű zsákutcába hajszoltak bennünket
a szövetségesek. Minden oldalról bekerítettek, valósággal fojtogattak. Képzelje csak el, hogy mi
mindenen kellett egy olyan kultúrnépnek, mint a német, keresztülmennie ahhoz, hogy egy ilyen
demagógnak, mint Hitler, bedőljön. Gondolja csak meg: ez a nép haladt Európa kultúrájának
élén a középkortól fogva - olyan nagy szellemeket adott a világnak, mint Goethe, Schiller, Kant,
Beethoven - minden téren: zenében, irodalomban, képzőművészetben, filozófiában a legnagyobb
zseniket adta...
- Vajon a franciáknak nem volt ugyancsak jelentős kultúrájuk? - vetettem közbe, mikor
pillanatra elhallgatott.
- Ó, a franciák - viszonozta soviniszta megvetéssel. - Talán egy kis udvari körben volt... de az is
inkább csak német befolyásra. Gondolja csak meg, hogy egy olyan kultúrnépnek, mint a miénk,
mi mindenen kellett keresztülmennie, hogy ilyen reménytelen kétségbeesésbe jusson. És vegye
figyelembe azt is, hogy milyen démonikus személy volt az, aki a német nép kétségbeesett
erőfeszítését, reménységét ily bűnös módon tudta kihasználni! Ne féljen: sok mondanivalóm lesz
erről. És a német nép hajlandó volt mindent megtenni a béke érdekében. Oly szerények voltak a
kívánságaink. Nem akartunk mást, mint azt, hogy exportálhassunk, kereskedhessünk, valahogyan
megélhessünk.
- A weimari köztársaságra érti mindezt?
- Igen. Természetesen. S minden bármily szerény javaslatunkra is a szövetségesek azt felelték:
nem! Kértünk egy-két gyarmatot - némi lehetőséget a külkereskedelemre: ki van zárva! Kértük,
hogy külkereskedelmi uniót létesíthessünk Ausztriával és Csehszlovákiával, s megint azt felelték,
hogy nem! Rámutattunk arra, hogy Ausztria 90%-a a Németországgal való egyesülés mellett
szavazott. Azt felelték, hogy nem lehet tenni semmit. De mikor egy ilyen gengszter, mint Hitler,
került hatalomra, akkor - ó, kérem, csak vegye el egész Ausztriát, remilitarizálja a Rajna-vidéket,
foglalja el a Szudéta-vidéket, vegye birtokába egész Csehszlovákiát, foglaljon el mindent - nem
szóltak, kérem, egy szót sem ellene! A müncheni egyezmény megkötése előtt Hitler álmodni sem
merészelt volna arról, hogy a Szudéta-vidéket bekebelezze a birodalomba. Csupán azt remélte,
hogy esetleg bizonyos mérvű önkormányzatot szerez a Szudéta-vidék részére. És akkor az a
hülye Daladier és Chamberlain az ölébe pottyantja az egészet... Miért nem részesítették a
weimari köztársaságot a Hitlernek nyújtott támogatás egytizedében? Nem adtak nekünk egy
morzsát sem! És akkor engemet, amiért végül is megpróbáltam, hogy némi gazdasági
biztonságot teremtsek a versailles-i szerződés nélkül, hogy elkerüljük a katasztrófát, amiért
szabotáltam a háborús rendszabályokat, és a legvégén megpróbáltam elpusztítani az őrjöngőt -
engem börtönbe vetettek, mint egy közönséges bűnözőt! - Úgy ordított, hogy az egész börtön
visszhangzott. - A lehető legszégyenletesebb, legméltatlanabb bánásmódban részesítenek! Még a
koncentrációs táborban sem kellett magamnak kisepernem a zárkámat, és nem kényszerítettek
arra, hogy arccal egy meghatározott irányba fordulva feküdjek, s ne tudjak aludni!
Ajkát harapdálta, reszketett a felindulástól, arca vörös volt. Egy kis idő múlva bocsánatkérő
hangon így szólt:
- Sajnálom... de ha tudni akarja, hogyan reagálok a dolgokra... hát így. Soha többé nem akarok
semmiféle amerikai intézménnyel kapcsolatot. Még a kápolnába sem fogok többé átmenni.
Göring zárkájában: Mint egy sarokba állított gyerek, alázatos, reszkető hangon kérdezte meg
tőlem, vajon miért büntették meg őket. Jól sejtette, hogy az ő gúnyolódó, parancsolgató
magatartásának köze volt hozzá.
- Hát nem értik: mindez a tréfálkozás és ugratás csak menekülés a komédiázásba. Azt hiszi tán,
hogy számomra élvezet itt ülni, s végighallgatni, amíg mindenfelől vádakat zúdítanak felénk?
Valamiképpen ki kell eresztenünk a gőzt. Ha nem villanyoznám fel őket, akkor néhányan
közülük egyszerűen összecsuklanának. -Csendesen, bocsánatkérő hangon beszélt.
Megmondtam neki, hogy tisztában vagyok azzal: úgy érzi, hogy másképpen kell viselkednie a
többiek jelenlétében, mint itt, a zárkájában. Biztos vagyok abban - mondtam -, hogy hetykesége
mögött bizonyára nagy szégyenérzés rejlik.
Göring nem tiltakozott ez ellen: mostani beszélgetésünk során tanúsított első ízben némi
magábaszállást - habár viselkedése részben célzatos is lehetett.
- Persze, egy pszichológus megérti ezeket a dolgokat - mondta. - Csakhogy az ezredes nem
pszichológus. Sejtheti, kérem, hogy éppen elég szemrehányást teszek magamnak zárkám
magányában, éppen elégszer kívánom, bárcsak más úton indultam volna el, s másképpen éltem
volna le az életemet - ahelyett hogy így kelljen végeznem!
Szavai nagyon emlékeztettek arra a hangulatra, amely feleségéhez intézett október 28-i levelében
nyilvánult meg. Roppantul más volt azonban, mint a hetyke önbizalom s a Führer iránti hősies
lojalitás, amit más alkalmakkor juttatott kifejezésre, különösen akkor, ha a sajtó is tudomást
szerezhetett róla.
Közöltem vele, hogy valószínűleg ebédszünetben is elkülönítve tartják majd a vádlottakat. Kérte,
járjak közben az ezredesnél, hogy legalább az ebédszünetben beszélgethessenek. Nem is
kísérelte meg eltitkolni aggodalmát amiatt, hogy teljesen lehetetlenné teszik számára a többi
vádlott befolyásolását.
Speer zárkájában: Speer elégedetten szólt az új szabályzatról, amely a vádlottakat elkülönítette a
börtönben - még a séta idején is.
- Éppen kritikus időben jött az intézkedés: néhányan kezdtek kissé türelmetlenkedni Göring
diktatúrája miatt, aki kezdett erősebb nyomást gyakorolni a többiekre. Néhány hónappal ezelőtt
elcsípte Funkot az udvaron, séta idején, s azt mondta neki, legjobb, ha beletörődik, hogy az
életének már vége - most már csak az maradt hátra, hogy kitartson mellette, és mártírhalált
haljon. Ebben az esetben nem kell aggódnia, mert egy napon - habár esetleg csak ötven esztendő
múlva is - de a német nép újból talpra áll majd, hősökként tiszteli majd őket, csontjaikat pedig
márványszarkofágban kegyelettel a nemzet panteonjába helyezi.
Mindketten nevetni kezdtünk.
- Nem hinném, hogy a márványkoporsó lelkesítené a szegény kis Funkot - mondtam.
- Nem, egyáltalán nem mártírtípus. Göring ezután von Schira-chot igyekezett rábeszélni olyan
hangosan, hogy én is hallhassam. Márványurna, el tudja képzelni? Most mindnyájan a
márványurnáról mondunk vicceket.
(Fritzsche nemrég mesélte el ugyanezt az esetet. Majdnem szó szerint úgy kommentálta, mint
Speer, s hozzátette, hogy közölte Göringgel: Európa békéje fontosabb, mint a márványurna.)
- Szegény Funkot nagyon aggasztja a dolog - folytatta Speer. - Egyébként von Schirach sem
vágyódik nagyon a mártírsorsra, ha komolyra fordul a dolog. Göring azonban jól tudja, hogy
vége a dalnak, s legalább 20 másodosztályú hősre van szüksége, kíséret gyanánt, amikor majd
sor kerül a nagy bevonulására a Walhallába.
- Úgy érti, hogy Göring nem akarja, hogy bárki is túlélje őt, aki tud arról, hogy milyen tolvaj és
gaz kalandor volt, s így megakadályozhatná, hogy alakja köré hősi legenda szövődjék? -
kérdeztem.
- Kétségkívül ez a helyzet. Tudja, hogy a legtöbben közülünk mit gondolnak róla, ha a zöme
nem is meri kimondani, mert fél tőle. Elképesztő, hogy milyen zsarnoki uralmat gyakorol a
többiek fölött. A minap von Papen azt mondta ügyvédjének, hogy tegyen Hitlerre némileg sértő
nyilatkozatot. Göring dühösen nekitámadt: „Hogyan merészeli” stb. - pontosan úgy kiabált, mint
velem, és a szegény öreg Papen reszketni kezdett. Nagyon jó dolog, hogy most elkülönítettek
bennünket. Tény és való, hogy még nekem is kevesebb vonakodást kell legyőznöm
önmagamban, hogy elmondjam, amit szeretnék.
Tovább elmélkedve a márványszarkofág ügyéről, Speer így folytatta:
- Tudja, kérem, ez a mártírvonal voltaképpen saját eredeti vonalának meghamisítása. Eleinte azt
mondta nekik, hogy ne aggódjanak, mert valószínűleg csak száműzik majd őket egy távol eső
szigetre. Aztán attól kezdett tartani, hogy túl sokat fognak elmondani, csakhogy megmentsék a
saját bőrüket, és evégből a vezető nácik bűnösségét igyekeznek majd bebizonyítani. Ezért aztán
áttért a márványszarkofág-vonalra. Ily módon arról akarja őket meggyőzni, hogy semmit sem
nyernek azáltal, ha túl sokat elmondanak az igazságból - különösen az ő személyére
vonatkozólag.
Frank zárkájában: Frank azt mondta, hogy az új rendszabály őt egyáltalán nem zavarja - sőt,
valójában örül annak, hogy egy kis nyugalma van az állandó Quatsch (fecsegés) helyett, amely
az ebédlőben és séta közben az udvaron szakadatlanul folyik. Magatartása ezúttal sokkal
józanabb volt: érződött, hogy fokozatosan visszatér aszketikus, bűnbánó magatartása. A
naplójából felolvasott súlyosan terhelő idézetek még élénken éltek mindenki emlékezetében, s
valószínűleg szívesebben töltötte idejét a cella kényszerű magányában, mintsem hogy állandóan
magyarázkodnia kelljen, hogy miért szolgáltatta ki a naplójegyzeteket. Azt, hogy a szóban forgó
kijelentéseket miért tette annak idején, valószínűleg nem nagyon kérdezték meg vádlott-társai.
Most visszatért régebbi önelemző hangulata, amely ezúttal is ellentmondásos volt, mint
általában.
- Nos... én aztán egy különleges egyed vagyok, egy nagyon-nagyon különleges egyén! Haha! -
Sivító fejhangon nevetni kezdett. - Látott-e valaha ilyen példányt, mint amilyen én vagyok?
Rendkívüli egyed vagyok, igaz-e? Hogy ilyen kijelentéseket tettem! De hát mi, németek,
valamennyien rablók vagyunk. Ne feledje el, kérem, hogy a német irodalom Schiller Die
Räuber-ével (Haramiák) kezdődött. Eszébe jutott-e már ez valaha?
Minthogy tulajdonképpen monologizált, nem is várta, hogy válaszoljak, hanem megállás nélkül
folytatta. Arról beszélt, hogy az emberiség alapjában véve mennyire gonosz. Megkértem: mondja
meg nekem őszintén, hogy mire gondolt, amikor azt írta, hogy Hitler minden bizonnyal
elismerését fogja kifejezni, ha közli vele, hogy százötvenezer lengyelt megölt. Azt felelte, hogy
ez a kijelentés Hitlert jellemezte. - Képzelje csak el: egy ember, aki azt mondaná, hogy „derék
dolog”, ha közölné vele, hogy 150000 embert gyilkolt meg. Ez természetesen nem jelenti azt,
hogy valóban meg is tettem. Hinnie kell nekem, doktor, olyan ez, mintha a halottas ágyamon
gyónnék. Halál vár reám - s csak önnek és a lelkésznek mondom el ezt. Sohasem adtam
parancsot tömeggyilkosságokra vagy túszok agyonlövésére. Még az ügyész sem hozott engem
közvetlen kapcsolatba egyetlen gyilkossággal sem. De amit mondtam - az elég. Örülök, hogy
átadtam a naplóimat, mert azt dokumentálják, hogy Hitler ördögi hatására hogyan képes valaki
olyan dolgokat mondani, amelyek teljesen idegenek a jellemétől. Iszonyatos! Visszataszító!
Ezután boldogtalan házaséletére tett megjegyzést: arról beszélt, hogy felesége túlságosan öreg
volt hozzá testileg is, szellemileg is, de ezt a témát nem fejtette ki bővebben.
Von Schirach zárkájában: Von Schirach elképedésének adott hangot Frank naplórészleteivel
kapcsolatban. Hiszen oly nagyszerű szónok és ügyvéd volt. Oly kitűnően védte Hitlert a Völki-
scher-Beobachter sajtópereiben, olyan nagyszerű tájékozottságot árult el a zene, művészet, az
irodalom területén. Egyszerűen elképesztő, hogy egy ilyen ember leplezetlen beleegyezéssel
nyilatkozzék a tömeggyilkosságokról.
Ami az új korlátozásokat illeti, készséggel elfogadta azt a magyarázatot, hogy Göring hibájából
történt így; én viszont rámutattam arra, hogy még ő és Dönitz is részesek a bíróság előtti
méltatlan viselkedésben. Schirach szükségét érezte, hogy bocsánatot kérjen Göring
magatartásáért:
- Őt nem lehet megváltoztatni. Egyébként is nyilván tudja, hogy mennyire robbanékonyak és
impulzívak a repülők. Göring még inkább az - és hát igen nagy tekintélye volt. Jómaga tisztában
van azzal, hogy nagy történelmi személyiség, és hogy nagyságának pontosan az a feltétele, hogy
megmaradjon szerepében az utolsó pillanatig. Göring rablásai azonban - nos hát, „az más lapra
tartozik”.
Beszélgetésünk során megemlítette, hogy fokról fokra rájött arra, hogy a Röhmék elleni
tisztogatás ügye valójában Himmler és Hitler által megrendezett akció volt. Célja az volt, hogy
Röhmöt félretegyék az útból, és biztosítsák Hitler számára a hatalmat. Annak idején elfogadta azt
a magyarázatot, hogy Röhm forradalmat szándékozott kirobbantani, de most, miután már tisztába
jött azzal, hogy Hitler és Himmler mennyire könyörtelen volt, az a meggyőződése, hogy
valójában gengszterek közötti leszámolás volt ez, mögötte egy sötét titokkal, amely egyedüli
magyarázata lehet Himmler Hitler fölött gyakorolt hatalmának. Röhm kivégzése egyszerűen a
politikai versenytárs meggyilkolása volt. Röhm homoszexualitásának hangoztatása szegényes
ürügy volt csupán, hiszen mindenki tudott róla korábban is, és semmi ok nem volt arra, hogy
éppen ebből az alkalomból törjön ki a vihar miatta. Egyébként körülbelül 60 kivégzésről adtak ki
közleményt, a valóságban azonban - mint kitűnt - körülbelül 200 embert gyilkoltak meg.

GÖRING ELVESZÍTI HALLGATÓSÁGÁT

Andrus ezredes megkért, hogy dolgozzak ki új ültetési rendet a vádlottak számára az ebédhez,
oly módon, hogy öt helyiségben különítsük el őket, négyesével; Göring egy további helyiségben
fog ebédelni, egyedül. A különböző vádlottak magatartását, uralkodni vágyását vagy
passzivitását figyelembe véve az alábbi asztalrendet dolgoztam ki. Arra törekedtem ezzel, hogy
meghiúsítsam Göring kísérletét az igazságszolgáltatás menetének hátráltatására, amit oly módon
akart elérni, hogy a vádlottakat Hitler és a náci mítosz erősítésére igyekezett terrorizálni,
miközben ő maga mártírként szeretett volna megjelenni az „üldözött német nép” előtt.
1. „Ifjúsági ebédlő”: Speer, Fritzsche, von Schirach, Funk. (A cél az volt, hogy Speer és
Fritzsche vonják ki a másik kettőt Göring befolyása alól, s hogy nyújtsanak lehetőséget még
Schirach-nak is annak kijelentésére, hogy Hitler elárulta a német ifjúságot, és hogy a faji politika
katasztrófába sodorta Németországot.)
2. „Idősek ebédlője”: von Papen, von Neurath, Schacht, Dönitz. (A cél az volt, hogy alkalmat
adjunk az idős konzervatív vádlottaknak ahhoz, hogy Schacht bátorító hatására megbélyegezzék
Hitlert és Ribbentropot. Reméltük, hogy Dönitz némileg hatásuk alá kerül, s ily módon nem érez
állandó konfliktust „tiszti becsületével”.)
3. Frank, Seyss-Inquart, Keitel, Sauckel. (A cél az volt, hogy Keitelt különválasszuk Göringtől,
és hogy hallhassa Frank szenvedélyes kinyilatkoztatásait, amint megbélyegzi Hitlert, átruházza
vagy meggyónja bűneit. Ez a csoport várakozásunk szerint nem lesz túlságosan közlékeny,
viszont esetleg némi bűntudatot tanúsít majd.)
4. Raeder, Streicher, Hess, Ribbentrop. (A legnehezebben kezelhető nácik aligha tudnak majd
egymással beszélni - még ha meg is engednék nekik - részben Streicher jelenléte, Hess
titkolózása és Raeder óvatossága miatt, részben pedig Ribbentrop elkeseredett hangulata
következtében. Ily módon reméltük semlegesíteni őket.)
5. Jodl, Frick, Kaltenbrunner, Rosenberg.
6. Göring.

Február 18.
Ebédszünetben: Elégedetlenkedő hangok hallatszottak, amikor kinek-kinek a számára kijelölt
helyiségbe kellett mennie. Göring dühöngött, hogy egy kis szobában kellett ebédelnie, egyedül, s
panaszkodott, hogy nem elég meleg és világos a helyiség. Nyilvánvaló volt eközben, hogy
valójában azért haragszik, mert elveszítette hallgatóságát. Frank azt mondta, hogy elégedett az
elhelyezéssel. Schacht még mindig méltatlankodott, de hangsúlyozta, hogy nem neheztel rám
személy szerint. Speer elégedettnek látszott. A többiek, akik vele egy szobában voltak, láthatóan
nem törődtek a dologgal. Ribbentrop és Raeder sértett arccal ült asztalhoz. Megaláztatásnak
érezték, hogy kénytelenek Streicherrel egy helyiségben étkezni. Hess élvezte az „üldöztetést”,
peckesen járt fel-alá a szobában, szinte díszmenetet vágott ki. A többiek jórészt beérték azzal a
magyarázattal, hogy mindez Göring hibájából történt így.
Amikor sorban lefelé indultak a tárgyalóterembe, Göring az ajtó mellé állt, s igyekezett menet
közben elkapni a tekintetüket, hogy vele együtt méltatlankodjanak az amerikaiak bánásmódja
fölött. Azonban Raeder és Hess kivételével mindenki elkerülte a tekintetét. Göring utolsónak ért
a tárgyalóterembe, s még egyszer megpróbált hangulatot kelteni az „üldöztetés” miatt, de a
többiek nem nagyon hajlottak rá.
A délutáni tárgyaláson: Miközben az orosz ügyész folytatta a nők és gyermekek meggyilkolására
és megcsonkítására vonatkozó részletes adatok ismertetését, Göring összegörnyedt székében, s
nagyon megviseltnek látszott, habár nem sokszor vette fel a fejhallgatót.
ESTE A BÖRTÖNBEN
Az este folyamán felkerestem néhány vádlottat, hogy megtudakoljam, miként reagáltak az „új
rendre”, miután már tapasztalatból megismerték a változott börtönszabályokat.
Speer zárkájában: - Látom, hogy Funkot és von Schirachot velem és Fritzschével párosította
össze - nevetett Speer. - Mi ketten nyilvánvalóan előbb vagy utóbb rábírjuk a másik kettőt, hogy
foglaljanak nyíltan állást Hitlerrel szemben.
- Amennyire módom volt részt venni az ültetés eldöntésében - feleltem -, arra törekedtem, hogy
elősegítsem az igazság felderítését, s hogy segítsek meghiúsítani Göring próbálkozását,
amelynek célja az igazságszolgáltatás menetének akadályozása a gyenge egyéniségek
terrorizálása révén.
- Ez teljes mértékben igaz. Göring valóban erkölcsi terrort alkalmazott a vádlottakkal szemben.
Még alkut is ajánlott - a saját tanúvallomása fejében. Említettem-e már önnek, hogy a tárgyalás
kezdetén Schachthoz lépett, és közölte vele, hogy számára kedvező vallomást tehetne - azt
mondhatná, hogy Hitler elégedetlenkedett, amiért nem működött kellőképpen együtt az újra-
felfegyverkezés érdekében. Később azonban, amikor a tárgyalás során kiderült, hogy Schacht
kijelentette: Göring a gazdasági kérdésekben ostoba, és teljesen illetéktelenül bízták meg a
négyéves terv irányításával, Göring megmondta neki, hogy szó sem lehet már arról a bizonyos
kedvező vallomásról. Így alkudozott mindig.
- Azt hiszem, hogy von Schirach és Funk sokkal kevésbé fe-szélyezetten dolgozhatja ki a
védekezését most, hogy önnel és Fritzschével étkezik együtt, mint amikor még Göring asztalánál
ült - feleltem -, Dönitzet is önökhöz akartam ültetni.
- Hát, jobb, hogy így történt. Még én is kissé feszélyezetten érzem magamat, ha Dönitz a
közelben van.
Frank zárkájában: Frank azt mondta, örül, hogy megszűntek a lármás, teljesen felesleges közös
ebédek és séták, és hogy most végre békében lehet.
- Az ember nem nézhet szembe a sorsával, miközben bajtár-siaskodik. Eleinte örültem, hogy
néhánnyal közülük összekerültem, mert azelőtt nem ismertem őket. De egy ilyen időszakban az
embernek békére, elmélkedésre van szüksége. Most legalább egyedül sétálhatok, s közben
alkalmam van gondolkodni, imádkozni, elmélkedni. Egész idő alatt folyton arról a
képtelenségről fecsegtek, hogy védekezés, védekezés, soha egyetlen szót sem ejtettek arról, hogy
bűnösök vagyunk. Nem fogták fel az emberiségnek okozott tragédiát. Olvasta Niemöller lelkész
legutóbbi beszédét? Az embereket felkavarta azzal, hogy kijelentette, túlságosan sokat fecsegnek
a nélkülözésekről, s nem beszélnek eleget a bűneikről. Igaza van. Lehet, hogy a többiek közül
néhányan panaszkodnak a börtönben életbe léptetett újabb korlátozások miatt, de én áldásosnak
tartom ezt az intézkedést. Annyira hozzászoktam a ferencesek életmódjához, hogy valóban
áldásnak érzem az új intézkedést. Csodálatos volt a mai nyugodt ebéd, a békés séta és az
elmélkedés az udvaron...

Február 19.

SZOVJET FILM AZ ATROCITÁSOKRÓL

Ebédszünetben: A vádlottak legtöbbje gyorsan belenyugodott az új, elkülönített asztalrendbe, de
Göring még mindig forrong miatta. Dühét csak fokozza, hogy sok vádlott részéről inkább
közönyt és elutasítást tapasztal, s korántsem együttérzést, amiért elkülönítették. Göring
zsarnoksága szemmel láthatóan végéhez ért, és ennek ő egyáltalán nem örül. Ismét panaszkodik,
hogy a helyiségben hideg van, és a világítás nem kielégítő.
A délutáni tárgyaláson: Az oroszok levetítették az atrocitásokról készített filmjüket: a
tömeggyilkosságok iszonyatos dokumentuma volt, még borzalmasabb, mint az amerikaiak
filmje. (Göring közelében álltam a vádlottak elkerített térségénél, s a film vetítése közben, a
félhomályban, figyeltem a foglyokat. Göringet mulattatja, hogy rosszul fűzték be a filmet, fejjel
lefelé álló képet kezdtek vetíteni, s emiatt újból kellett befűzni. Kezével palástolja nevetését, de
körülnéz, hogy a közönség is nevet-e. A film vetítése újból megkezdődik.)
A film többhektárnyi területet mutat, amelyen meggyilkolt vagy elfogatásuk helyén halálra
éheztetett orosz hadifoglyok holttestei hevertek. Kínzóeszközök, megcsonkított testek,
guillotine-ok, a levágott emberfejek felfogására szolgáló kosarak láthatók, lámpaoszlopokon
emberek függenek: a németektől visszafoglalt városokban készítették a felvételeket, a Gestapo
működésének színhelyén. Lidice romjai jelennek meg, halottaikat sirató asszonyok,
tömegtemetések, megerőszakolt és meggyilkolt nők, bezúzott fejű gyermekek, a kre-matóriumok
és gázkamrák, ruhahegyek, női hajtömegek bálákba préselve. Auschwitzban és Majdanekben...
(Göring egész idő alatt úgy tesz, mintha egy könyvet olvasna, unalmában ásítozik, időnként maró
megjegyzéseket tesz Hessnek és Ribbentropnak.)
ESTE A BÖRTÖNBEN
Göring zárkájában: Goldensohn őrnaggyal együtt lementünk a foglyok zárkáihoz, hogy
megtudjuk, hogyan reagáltak a látottakra. Göring készségesen közölte „indokait”, hogy miért
nem tartotta megtekintésre érdemesnek az orosz filmet:
- Mindenekelőtt olyan film, amit ők készítettek, nem bizonyíték - ha pusztán jogi szempontból
tekintjük a dolgot. Elképzelhető, hogy megöltek néhány száz német hadifoglyot, s orosz
egyenruhát húztak rájuk az atrocitásokról készítendő film felvételeihez. Önök nem ismerik olyan
jól az oroszokat, mint én. Másodszor: a felvételek nagy része valószínűleg saját forradalmuk
idején készült - például a fejek felfogására szolgáló kosarakat ábrázoló képek. Harmadszor: a
holttestekkel borított földek. Nos, ilyen felvételeket roppant könnyen lehet bármikor készíteni
háború idején. Ezrével láttam holttesteket magam is. És honnan szerezték a friss hullákat a
felvételekhez? Nem jöhettek nyomban a színhelyre, hogy elkészítsék a filmet. Nyilván ők maguk
lőtték agyon ezeket az embereket.
Nagyon igyekezett, hogy úgy tűnjék fel, mintha őt magát teljesen kielégítette volna, hogy e
pökhendi, propaganda jellegű magyarázkodással átsiklott a dolgokon, de azért egy kis fenntartást
is becsempészett, a mi erkölcsi érzékenységünkre való tekintettel:
- Természetesen - mint ahogyan mindig is hangsúlyoztam önöknek -, elég, ha az atrocitásokról
eddigelé előterjesztett anyag öt százaléka igaz. Én azonban egyáltalán nem hiszek abban, amit az
oroszok mondanak. A saját atrocitásaikat akarják ránk kenni.
Göringet sokkal jobban érdekelte az a rendelkezés, amely megtiltotta, hogy ebéd közben és séta
idején beszélhessen a többiekkel, s ebbe az irányba terelte beszélgetésünket.
- Pusztán az a tény, hogy én vagyok az 1. számú náci ebben a csoportban, korántsem jelenti azt,
mintha én volnék a legveszedelmesebb. Az ezredesnek különben is figyelembe kell vennie, hogy
történelmi személyiségekkel van dolga! Akár pozitív, akár negatív személyiségek vagyunk -
történelmi alakok lettünk. Ő pedig egy senki. - Megismételte, amit Napóleon börtönőrére
vonatkozólag mondott: két kötetet kellett írnia, hogy megpróbálja igazolni a bánásmódot,
amelyben a fogva tartott Napóleont részesítette, s még maguk a britek is elítélték érte.
Frank zárkájában: Frank még mindig Hitlerre és az egész emberi nemre igyekezett áttolni saját
bűnét.
- El tud-e képzelni egy embert, aki hidegvérűen kitervelte az egész dolgot? Hitler és Himmler
egy adott pillanatban kétségkívül egyszerűen összeült, s Hitler parancsot adott neki, hogy egész
fajokat és embercsoportokat semmisítsen meg. Megpróbálom magamban elképzelni ezt a
jelenetet, de nem sikerül. Fordulópont volt az emberiség történetében. Az emberiség fejlődésének
utolsó, iszonyatos szakasza kezdődött akkor... vagy talán egy szakasz végét jelentette?
Iszonyatos. Vajon mire gondolhattak akkor?
Megkérdeztem, hogy vajon ő maga mire gondolt, amikor engedélyezte a zsidók tömeges
elszállítását a koncentrációs táborokba. Azt felelte, hogy egyszerűen nem gondolt semmire: nem
gondolt a következményekre.
Schacht zárkájában: Schacht azt mondta, hogy idegeinek megnyugtatására pasziánszot rak. Nem
volt hajlandó végignézni a német koncentrációs táborokról szóló filmet - ezúttal Keleten történt
atrocitásokról volt szó. Nem sikerült megértenem a kettő közötti különbséget. Schacht
kijelentette, hogy nemcsak a németek, hanem az egész emberiség szempontjából nagy baj, hogy
ilyen atrocitások történhettek. Ismét emlékeztetett bennünket arra, hogy őt magát is
koncentrációs táborba zárták.
- Sokkal ildomosabb volna - mondta -, ha a mostani tárgyalás után megengednék, hogy mi,
németek, nyomozzuk ki és ítéljük el a bűnösöket. Biztosíthatom önöket, hogy az ítéletek sokkal
súlyosabbak volnának, mint ha önök bíráskodnak. Megszégyenítő dolog ez így Németországgal
szemben. Önök elítélhetik a bűnös vezetőket. De csak maguk a németek kutathatják fel
valamennyi gyilkost: aki parancsot adott rá vagy végrehajtotta.

Február 21.

FRITZSCHE ÖSSZEROPPAN
Ebédszünetben: Fritzsche nyomott hangulatban ült az „ifjúsági ebédlő” szegletében. Nem
kapcsolódott bele a beszélgetésbe, amelyet a többiek folytattak -jelenlétemet használva fel a
beszédtilalom megkerülésére. Miután a foglyok visszatértek a tárgyalóterembe, láttam, hogy
Fritzsche küzd a könnyeivel, felveszi sötét szemüvegét, hogy eltakarja a szemét, habár a
reflektorok még nem is világítottak. Hozzáléptem, hogy valamit szóljak, de csak megrázta a
fejét, annakjeléül, hogy nem akar beszélni. Megfigyeltem a délutáni tárgyalási szünetben is:
akkor is szemmel láthatóan visszafojtotta könnyeit. Egy cédulát juttattam hozzá, amelyen
közöltem vele, hogy amennyiben nem érzi jól magát, visszaküld-hetem a zárkájába. Írásban
válaszolt: „Csak fokozná a feltűnést. De aligha bírom tovább. Ma azonban mindenesetre
kitartok!”
Fritzsche zárkájában: Miután az orosz városok és kultúrérté-kek pusztulásáról szóló film vetítése
véget ért, Fritzsche zárkájába mentem. Sápadt volt, megtört, arcizmai rángatóztak a görcsös
erőfeszítéstől, amellyel a sírás ellen küzdött. Akadozva beszélt, minden mondatnál meg-megállt.
- Úgy érzem, hogy belefulladok a mocsokba - mindegy, hogy a miénk-e vagy az övék -, én
belefulladok.
Megkérdeztem, hogy vajon az atrocitásokról szóló orosz film hatott-e rá ilyen erősen. A priccse
rázkódásán éreztem, hogy némán zokog.
- Igen, ez volt az utolsó csepp, amitől a pohár kicsordult. Az volt az érzésem, hogy eltemet egy
mindinkább növekvő szemétdomb. Hétről hétre növekszik a domb - egészen a nyakamig ér -és
most - belefulladok.
Megemlítettem, hogy Göring milyen könnyedén fogta fel az egészet, s az atrocitásokra
vonatkozó orosz bizonyító anyagot propagandajelszavakkal igyekezett elutasítani. Fritzsche
„vastag bőrű rinocérosznak” mondta Göringet, aki csak bajt hoz a német népre... - Nem bírom
tovább... mindennap megismétlődő kivégzés ez!
Azt mondtam neki, hogy a német doktorral altatót adatok neki, s megkérem Goldensohn
őrnagyot, hogy mentse fel a másnapi tárgyaláson való részvétel alól.

Február 22.

ERŐSÖDIK AZ ELLENÁLLÁS GÖRINGGEL SZEMBEN

Ebédszünetben: Az „idősebbek ebédlőhelyiségében” ismét az agresszív háború kirobbantásának
bűnéről és a náci vezetők felelősségéről kezdeményeztem beszélgetést avégből, hogy
kipuhatoljam, hogyan befolyásolta az elkülönítés Neurath, von Papen, Schacht és Dönitz
magatartását Hitler és Göring irányában - minthogy az előbbiek nem tekintették magukat „náci
vezetőknek”. Mint várható volt, Schacht mindjárt belekapcsolódott, magához ragadva a
beszélgetés irányítását:
- Gengszterek voltak! Már 1937-ben rájöttem. Az egyetlen államférfi, aki még nálam is
korábban felismerte a veszélyt, Roosevelt volt!
Göring eközben a szomszédos helyiségben járkált: szokásos nyolcperces sétáját folytatta.
Megállt az ebédlő ajtajában, hogy egyet nyújtózzék, s titokban hallgatózott. Schacht észrevette
-mindnyájan észrevettük -, azonban dacos örömmel folytatta:
- Felkavarta Európa gazdasági életét; szétrombolta a békés gazdasági életet, amit én
megpróbáltam beindítani; szándékosan háborúba taszította az országot; fosztogatás, korrupció,
esztelen pusztítás - ez jellemezte a mi országunk vezetését, kedves Gilbert doktor.
Érdekes előhangja volt mindez Schacht majdani védekezésének, minthogy nyíltan szembefordult
a Göring- és Hitler-féle vezetéssel. Dönitz a közelben ült, Schachtot figyelve - s közben az
ajtóban álldogáló Göring felé is tekingetett, aki mindent elkövetett, hogy tudomásul vegyék
ottlétét.
Von Papen és von Neurath már annyira felbátorodott, hogy ki merte mondani: Göring a felelős
mindenért, amiket nekik ró fel a vádirat. Egyikük sem beszélt annyira hangosan, hogy Göring is
meghallhassa, ahhoz azonban igen, hogy Dönitz megérthesse a mondottakat. - Tudja, kérem -
mondotta von Papen -, az erőszakos Anschluss is valójában az ő bűneként következett be.
Von Neurath mosolygott. - Ugyanez áll a csehszlovák ügyre is, a Kövér tehetett róla, ő a felelős
érte.
A három öreg elégedetten nevetett: láthatóan jólesett nekik, hogy immár nyíltan, közös
egyetértéssel arra háríthatták a felelősséget, „akit illet”, s hogy már nem kellett Göring erkölcsi
nyomására Hitler mellett kiállniuk, és mindenért a szövetségeseket okolniuk.

Február 23-24.
HÉT VÉGE A BÖRTÖNBEN
Speer zárkájában: Speer ezúttal is kijelentette, hogy úgy érzi: az új előírások következtében
sokkal felszabadultabban készítheti elő eredeti szándékai szerint a védekezését. Nyilvánvaló volt,
hogy az a tudat, hogy Göringet elkülönítették, és széttörték a vádlottak „egységes arcvonalát”,
felszámolta a végső akadályát is annak, hogy hajlandó legyen bűnösként megbélyegezni Hitlert
és a náci rendszert. Kijelentette: reméli, hogy a német nép tudatára ébred majd annak, hogy
jelenlegi bajaiért Hitler a felelős - nem a szövetségesek. - Ha visszagondolok rá, hogy az elmúlt
március-áprilisban milyen kilátástalannak látszott minden, amikor rá kellett ébrednem arra, hogy
Németország szerencsésnek mondhatja majd magát, ha a következő tíz esztendő során a puszta
létminimum szintjén fenntarthatja magát. Most viszont a helyzet viszonylag nyugodt - nincs
éhínség, a hidakat újjáépítik. Akkor legfeljebb abban reménykedhettem, hogy a német nép nem
pusztul majd éhen. Meg is mondtam Dönitznek a fegyverletétel után, amikor ő szembe akart
fordulni a szövetséges katonai kormányzat létrehozásával: valójában örülnünk kellene, hogy nem
nekünk kell vállalnunk a felelősséget Németország kormányzásáért a hosszúra nyúlt háború utáni
kétségbeesett helyzetében...
- Göring azt szeretné a nép tudatába vésni, hogy a náci vezetők Németországot meg akarták
menteni, de az ellenség mindenáron el akarja pusztítani. Azt hiszem, hogy utolsó hősies pózával
egy újabb, végső katasztrófát próbál előkészíteni...
- Pontosan ezért mondtam von Schirachnak, hogy - amennyiben Göring a hős szerepében akar
tetszelegni, akkor korábban kellett volna kezdenie, ahelyett hogy kábítószereket szedett, s rablott
kincseket gyűjtögetett volna. Ami a náci vezetőket illeti, voltaképpen örülniök kellene, hogy a
szövetségesek megmentik Németországot az éhínségtől és a végpusztulástól, amelybe Hitler
belekényszerítette az országot. Tudja, kérem, hogyan foszthatnák meg önök a náci rendszert
egyszer s mindenkorra a hitelétől? Ha egyszerűen megengednék, hogy a mi rendszerünk
fennmaradjon, és tovább kormányozza Németországot. Csak annyit kellene mondaniok: „Nos
hát, rajta, csinálják tovább, kormányozzátok továbbra is önmagatokat; ti főztétek magatoknak az
ebédet, most egyétek is meg. Mi nem avatkozunk bele a dologba, viszont nektek kell
gondoskodnotok arról, hogy mit esztek. Ti kezdtetek, most fejezzétek is be!” Nos... a németek
milliói pusztulnának éhen!
- Mindezt elmondhatja majd a tárgyaláson - feleltem.
- El is mondom. Mint termelési szakértő, tökéletesen meg tudom világítani a kérdést, és azt
hiszem, hogy az emberek adnak is a véleményemre.
Megjegyezte, hogy Göring védekezésének jellege, védőjének előzetes megjegyzései szerint,
egyáltalán nem lesz ilyen heroikus. Speer véleménye szerint azonban még ez is kudarcba fullad
majd. Kihallgatásra javasolt tanúi - például Göring korábbi munkatársai a Légügyi
Minisztériumban: Milch és Bodenschatz - túlságosan jól ismerték ahhoz, hogy szót emeljenek
Göring érdekében.
Megjegyeztem, hogy a militaristák védekezésének közös vonása az volt, hogy makacsul
hajtogatták: a parancs - parancs, s hogy nem nagyon érdekelte őket semmi sem, ami saját egyéni
parancsnoki hatáskörükön kívül esik.
- Nem tudom, mit gondol erről - mondtam -, de nekem szilárd meggyőződésem, hogy ha azt
akarjuk, hogy béke legyen Európában, akkor a német militarizmust meg kell semmisíteni. -Speer
egyetértett velem.
Úgy látszik, hogy jelenlegi antimilitarista és Hitler-ellenes nézetei - bármily megkésetten s
bármennyire is önös meggondolásból alakultak ki - őszinték.
- Hogyan tudott ily sokáig együttműködni ezzel a szörnyeteggel, Hitlerrel? - kérdeztem.
- Meg kell vallanom, hogy gyöngeségem volt az oka - felelte Speer. - Nem akarom magamat a
valóságnál kedvezőbb színben feltüntetni. Korábban fel kellett volna ismernem a tényeket,
aminthogy fel is ismertem... de folytattam a színlelést mindaddig, amíg már késő lett... Mert hát
így könnyebb volt. Tisztában vagyok például azzal, hogy már 1944. július 20-án ellene kellett
volna fordulnom, amire volt is lehetőség. Azonban, annak ellenére, hogy a Hitler meggyilkolása
után létrehozandó kormány minisztereinek listáján szerepeltem, nem vettem részt a
merényletben. Miután azonban a kísérlet meghiúsult, s kiderült, hogy nevem szerepelt a listán,
mindenképpen ki kellett volna legalább jelentenem: „Az a véleményem, hogy esztelen politikát
folytatunk!”; azon kellett volna lennem, hogy leszámoljunk a helyzettel, vagy újabb merényletet
kellett volna előkészítenem, amit egyébként később meg is tettem. Én azonban akkor csak
mosakodtam, azt mondtam: nem tehetek róla, hogy a gyilkosok a kormánylistájukra felvették az
én nevemet is, s én továbbra is támogatom Hitlert. Ezért a gyengeségért és kétszínűségért
vádolom most magamat, mert én már akkor kezdtem rájönni, hogy Hitler felelőtlenül pusztulásba
sodorja a német nép életét s anyagi erőforrásait, azonban elhessegettem magamtól ezt a
gondolatot. Túlságosan veszélyes volt. Könnyű indokot találni mindenre: a hazaszeretet mindent
megelőz háború idején stb. Ez az én bűnöm, s nem is tagadom.
Beszélgetésünk során megemlítette, hogy Göring áprilisban magához próbálta ragadni a
hatalmat. Megkérdeztem, vajon ebben az időpontban történt-e, hogy Göringet felkérték, vegye át
a kormányhatalmat. Az volt a látszata, hogy kölcsönösen nem értjük, mit mond a másik, míg
végre ki nem derült, hogy Göring hazudott nekem, amikor azt mondta, hogy felkérték: vegye át a
kormányt. Speer Hitler és Bormann társaságában ott volt, amikor Göring távirata megérkezett, s
világosan emlékezett rá, hogy semmi nyoma nem volt annak, hogy előzőleg távirat ment volna
Göringnek a kormányhatalom átvételére szóló felhatalmazással. Ezért volt Hitler oly dühös
Göring hívatlan jelentkezéséért. Göring egyszerűen abból a feltételezésből indult ki, hogy Hitler
számára - Berlin körülzárása miatt - lehetetlenné vált hatalmának gyakorlása, ezért kormányfővé
önmagát kívánta nyilvánítani.
- Hitlernek ezek szerint volt némi oka, hogy Göringet cselszövéssel gyanúsítsa - jegyeztem meg.
- Természetesen. Én már Mondorfban ezzel vádoltam, mert nem akartam felfedni a kártyáimat,
hiszen Hitler meggyilkolására készültem. Később meg is haragudott, amiért árulással vádoltam
őt, miközben magam is Hitler-ellenes összeesküvést szőttem.
Speer önvallomásának legérdekesebb része számomra az volt, hogy Göring milyen könnyedén és
meggyőző modorban tud hazudni s tényeket torzítani a dolgok hátterét nem ismerő
amerikaiakkal folytatott beszélgetései során. Ugyanakkor hogyan tartja kordában a többi
vádlottat - megakadályozva, hogy az igazság napfényre kerüljön.
Ribbentrop zárkájában: Beléptem Ribbentrop zárkájába, és azzal kezdtem a beszélgetést, hogy
megjegyeztem: milyen szorgalmasan dolgozik védelmének előkészítésén.
- Nagyon nehéz a védelmemet ilyen körülmények közt kidolgozni - felelte. - Igazán nagyon
nehéz. Mert látja, kérem, nem adták meg a háromheti tárgyalási szünetet sem, amit kértünk.
Nagyon nehéz. Olyan sok okmány van...
- Apropó... Hogyan jött létre az oroszokkal kötött megnemtámadási szerződés? Hirtelen
sugallatra, vagy már hosszú ideje foglalkoztak vele? Nem tudom elhinni, hogy régóta meglevő
politikai elképzelés lett volna a Szovjetunióval kötendő megegyezés, hiszen fennállott az
antikomintern paktum.
- Nos hát... viszonylag hirtelen jött. Néhány hónap leforgása alatt történt az egész. Az én
gondolatom volt, mint tudja. Én mindig helyeseltem a Németország és Oroszország közötti
együttműködést.
Átsiklott afölött, hogy két egymást követő állítása ellentmond egymásnak.
- Tudja, kérem, én nem voltam az ideológia megszállottja, mint Rosenberg, Streicher vagy
Goebbels. Én nemzetközi üzletember voltam: egyetlen vágyam az volt, hogy ipari problémáink
megoldódjanak, nemzeti vagyonunkat megfelelőképpen megőrizzük és gyarapítsuk. Ha a
kommunizmus biztosítani tudja ezt - rendben van; ha a nemzetiszocializmus tudja elérni - úgy is
jó. -Ribbentrop nem nagyon leplezte anyagi érdekű opportunizmusát, hogy enyhén fejezzem ki a
dolgot. Olyan pózban tetszeleg, mintha társadalmi kérdésekben széles látókörrel rendelkező
államférfi volna, de szinte minden egyes mondatában kétszínűség lappang.
- E társadalmi problémák és ipari válságok okozzák a háborúkat. Nemcsak a Danzig miatti
viszályokról volt szó. (L. február 12.) De hát Anglia valóban megakadályozhatta volna a háború
kitörését, egyetlen szavával.
- Mi lett volna az a szó?
- Tegyék meg! Ez lett volna minden. Ha azt mondták volna a lengyeleknek, hogy tegyék meg, az
egész háborút elkerülhettük volna. A mi követeléseink oly ésszerűek voltak. Nem kellett miattuk
háborúba menni.
Már megint a régi nóta. Megkérdeztem, hogy vajon az orosz megnemtámadási egyezményt nem
csupán azért kötötték-e, hogy szabad kezet nyerjenek a Lengyelország elleni háborúhoz?
- Nem, ezt ilyen egyszerűen nem lehet megfogalmazni. Mi békés megoldást akartunk
Lengyelországgal. Kérem, vegye figyelembe, hogy a diplomáciában a dolgok nem oly
egyszerűek. Minden nagyon sokrétű, nagyon nehéz, nagyon nehéz.
- Kétségtelenül. Azonban végül is miért nem tudták legalább az Oroszországgal kötött
megnemtámadási egyezményüket tiszteletben tartani? Nekem úgy tűnik, hogy ez volt az önök
végzetes ballépése - eltekintve a kérdés erkölcsi vonatkozásaitól.
- Ó, én mindig amellett voltam, hogy maradjunk békés viszonyban Oroszországgal. Végül is, a
paktumon az én aláírásom állott. Igen, én nagyon határozottan amellett voltam, hogy őrizzük
meg a békét Oroszországgal - egészen 1941 márciusáig. Úgy éreztem, hogy meg tudunk lenni
Oroszországgal... Amikor először jártam a Téli Palotában, mit nem láttam: egy festményt, amely
Miklós cárt a parasztok körében ábrázolta. Ez azt mutatja, hogy még a kommunisták is tisztelték
a cárt, aki a nép javán munkálkodott. Elmondtam ezt Hitlernek, s kijelentettem, hogy a
kommunista forradalom az ésszerű evolúció szakaszában van, s hogy megértésre juthatunk
velük.
- De ha így volt, akkor miért támadták meg őket?
Már ültünk egy ízben ezen a körhintán, de megint felültem egy menetre.
- Nos hát, a háborúért nemcsak az egyik felet terheli a felelősség. Azt hiszem, hogy Hitler attól
tartott, ami végül is valóban bekövetkezett. - Ribbentrop úgy tett, mint akinek nagyon okos
gondolata támadt.
- És mi volt ez? - kérdeztem.
- Németország pusztulása.
Ribbentrop diadalmasan nézett rám, mint aki reductio ad absurdum révén tökéletesen
bebizonyította álláspontját.
- De hát ez nem inkább a háború elkerülésére kellett volna, hogy okot szolgáltasson, mintsem a
konfliktus kirobbantására?
Zavartan hallgatott, érvemet latolgatta. Azon tűnődhetett, hol volt a buktató, amelyen átesett.
Végül is sóhajtott egyet: - Hát... ezt már a történelemnek kell eldöntenie.
- A történelem azt fogja bebizonyítani, hogy Hitler a modern kor pusztítási rögeszméktől
megszállott, legiszonyatosabb alakja volt.
- Nos... talán kemény volt, de nem volt kegyetlen. Himmler volt kegyetlen. A legutóbbi néhány
esztendő során alighanem megbolondult. Azt hiszem, hogy ő beszélhette rá Hitlert ezekre a
dolgokra.
- Hogyan érti ezt?
- Hát... Himmlerben volt meg az a bizonyos tanító bácsis kegyetlenség: olyan ember volt, aki
pedáns módon elhatároz valamit, s attól kezdve semmiféle emberi megfontolás nem térítheti el
szándékától.
- A legtöbben ugyanezt vélik Hitlerről is. A két ember alighanem igen jól megértette egymást.
Ribbentrop nagyon megkönnyebbült, amikor az őr jelentette, hogy elérkezett az istentisztelet
ideje...
Sauckel zárkájában: Sauckel még mindig aggódik, a hangja reszket. Védekezése lényegében
változatlan: nem tett egyebet, csak teljesítette a kötelességét a haza iránt, háború idején. Az volt a
feltevése, hogy a háborút a külső bolsevista-zsidó-kapitalista világ kényszerítette rá
Németországra, most azonban természetesen belátja, hogy mindez propaganda volt. Arról beszélt
ezután, hogy mennyire rajongott a becsületes munkáért, milyen borzalmas volt az infláció és a
munkanélküliség, hogy milyen rendesen igyekezett bánni a Németországban dolgozó idegen
munkásokkal, hogy milyen jó keresztény ő stb.
- Még most sem tudom megérteni, hogyan egyeztethette össze keresztényi nézeteivel vagy
bármiféle erkölcsi, jogi elvvel azt, hogy más országokbeli emberek millióit hurcoltatta el
otthonaikból, s kényszerítette arra, hogy Németországban dolgozzanak?
- Hát... - Sauckel idegességében dadogott - figyelembe kell vennie, hogy háború volt. Mi
roppant sok megpróbáltatáson mentünk már keresztül, s ezt a feladatot bízták rám, nem
utasíthattam vissza. Emellett azonban mindent elkövettem, hogy jó soruk legyen. Íme: ebből a
könyvből kitűnik, hogy mire törekedtem. (Olvassa.) „A jól táplált munkás jól dolgozik” stb.
Azok az iszonyatos dolgok a koncentrációs táborokban történtek. Azokhoz nekem abszolúte
semmi közöm nem volt.
Göring zárkájában: Agresszív cinizmusa kissé ellankadt, amióta nem áll módjában, hogy a
többiek felett uralkodjék, s jelenleg a félreértett melegszívű humanista pózában tetszeleg.
Kenyérdarabokkal tisztára törölte a csajkáját, s evés közben így mono-logizált:
- Hát, kedves professzor, van egy dolog, amit még meg kell értenie. Nem vagyok én elvetemült
szörnyeteg, aki semmibe se veszi az emberéleteket. Ne gondolja, hogy az atrocitások nem hatnak
rám. Hanem hát - már olyan sokat láttam életemben. Megcsonkított, félig elégett testek ezreit az
első világháborúban - az éhínséget. Aztán a légitámadások során elégett asszonyok, gyermekek
ezreit ebben a háborúban. Teljesen érthető, hogy Fritzsche összeomlik a filmek láttán, s olyan
állapotba kerül, hogy nem vehet részt a tárgyaláson - de neki csak az volt a dolga a háború alatt,
hogy közleményeket olvasson fel a rádióban arról, hogy Berlint vagy Drezdát ismét
terrortámadás érte, s ennyi meg ennyi ember meghalt. Én azonban odamentem, s láttam a
holttesteket - amelyek nemegyszer még égtek -, mert én voltam a Luftfahrtminister (légi
közlekedésügyi miniszter). Nekem nem kell ahhoz filmeket végignéznem, hogy megismerjem a
szörnyűségeket.
- Azt gondolná az ember, hogy önnek az első világháború során elege lett a harcból és a
pusztításból, s nem óhajtotta a borzalmak megismétlődését.
- Hát igen, persze. Azonban ne feledkezzék meg arról, hogy a dolog nem tőlem függött. Én
mindent elkövettem, amit csak tudtam, hogy megakadályozzam. Elmondtam már önnek, hogyan
tárgyaltam még Hitler háta mögött is. Én biztos vagyok benne, hogy Hitler szívesen látta volna,
ha háború nélkül megkapja azt, amit akar - ha olcsón kaphatta volna meg, hogy úgy mondjam.
- Azonban valóban mindent elkövetett ön, amit csak lehetett? Fellázadt-e Hitler ellen? Megölte-
e őt? Benyújtotta-e valaha is a lemondását? Mindez teljesen jogosult lett volna, ha ön valóban el
akarta hárítani a katasztrófát.
- Nos hát, tegyük fel akár azt is, hogy lemondtam volna, ami egyébként, természetesen,
teljességgel összeegyeztethetetlen a tiszti becsülettel és hazaszeretettel. De hát tételezzük fel,
hogy lemondtam. Azt hiszi, hogy bármit is változtatott volna a dolgokon? Egy fikarcnyit sem.
Akkor Kesselring, Milch vagy Boden-schatz lett volna a Luftwaffe főnöke, s minden ugyanúgy
ment volna tovább. Vagy tételezzük fel, hogy Hitler kiadott egy parancsot, s én ellenkező
érvényű utasítást adtam volna. Azt hiszi, hogy bárki is nekem engedelmeskedett volna? Nos,
Hitlernek még azt a fáradságot sem kellett volna vennie, hogy agyonlövessen. Egyszerűen csak
kijelentette volna: „Szegény Göring - ne is figyeljetek rá. Egy kicsit meghibbant a fejében
valami.” Hát nem érti? Ilyesmi egyszerűen elképzelhetetlen volt.
Megmondtam neki, hogy teljesen rendben van, ha a bíróság előtt olyan álláspontot foglal el, amit
saját szempontjából helyesnek tart, de a többieknek éppen annyi joguk van ahhoz, hogy úgy
védekezzenek, ahogyan jónak látják. Ez a kijelentésem hősies, színészi pózába zökkentette -
amely azonban ezúttal őszintének hatott:
- De hát nem szabad az életet túlságosan sokra becsülni, kedves professzorom. Mindenkinek
meg kell előbb vagy utóbb halnia. És ha lehetőségem van arra, hogy mártírként haljak meg -hát
annál jobb! Azt gondolja tán, hogy mindenkinek megadatik ez a lehetőség? Ha a csontjaimat
márványszarkofágba helyezik majd - akkor sokkal többet értem el, mint az emberek zöme.
Persze az is lehetséges, hogy nem is az én csontjaim kerülnek majd bele. Ugyanaz történhet az én
esetemben is, mint Napóleonéban vagy Nagy Frigyesében - a franciák tucatszor kirabolták a
sírjaikat -, vagy mint a keresztfa darabjaival... Mindig azt szoktam mondani, hogy ha az állítólag
Jézus keresztfájából származó fadarabokat mind összeraknák, akkor egész erdő kitelne belőlük.
Hahaha! Nem... lehetséges, hogy nem is az én saját csontjaim kerülnek majd belé... de az eszme
a lényeges, az elképzelés.
Hess zárkájában: Hess szakadatlan gyomorgörcsökre panaszkodott, s megemlítette, hogy az őrök
zavarják az alvását. Nem tudta, hogy vajon nem szándékos zavarásról van-e szó. (A szándékos
szó kimondása közben dadogni kezdett, mintha félt volna elárulni üldöztetési téveszméjét.) Nem
volt biztos abban, hogy csak az ezredes van-e a dolog hátterében, vagy magasabb állású egyén
is? A gyomorgörcs és az alvási zavar kedvezőtlenül hatott koncentrálási képességére. Nem sokat
foglalkozott a védelmével - inkább az utolsó szó jogán tartandó felszólalására készült, s ehhez
szüksége volt a koncentrálásra. Megkérdeztem, hogy vajon védekezése megzavarására irányuló
beavatkozásnak tekinti-e mindezt?
- Hát... lehetséges, hogy az ellenfél a zavarkeltést szükségesnek tartja ahhoz, hogy csökkentse a
koncentrálási képességemet. Nem tudok más célzatot elképzelni mögötte.
Mindezt szokásos apatikus nyugalmával mondta el, s közben apró gesztusokkal és
vállrándításokkal kísérte szavait, mintegy kétkedését fejezve ki saját állításaival szemben,
nehogy paranoiásnak higgyék. A realitás iránti érzéke eddig terjed. Mindez azonban nem gátolja
meg abban, hogy effajta téveszméket igen komolyan tápláljon magában.
Kérdéseket intéztem hozzá Ohlendorfra, Bach-Zelewskire és Lahousenre vonatkozólag.
Mindhárman tanúk gyanánt szerepeltek, valamennyi vádlott nagyon jól emlékezett rájuk. A nácik
tömeggyilkosságairól tettek tanúvallomást. Hess próbálta emlékezetébe idézni őket, azonban
csak homályosan emlékezett a neveikre, s mindent összekevert. Az atrocitásokról szóló orosz
filmre, melyet három nappal korábban vetítettek, jól emlékezett, de csak bizonytalanul utalt az
amerikai filmre, amelyet három hónappal korábban mutattak be. Elég jól emlékezett von
Paulusra, aki két hete tett tanúvallomást. Ismét kontrolláltam, hogy mennyire van tisztában a
tárgyalás eddigi tartamával: azt hitte, hogy hat hónapja folyik már. Megmondtam neki, hogy
november 20-án kezdődött, erre úgy számolta ki, hogy négy hónapja tart. (A valóságban három
hónapja folyt.)
Összegezve: emlékezőképességének jelen állapota elég jó az elmúlt egy-két hét eseményeit
illetően, de az elmúlt hónapok és a korábbi időszak tekintetében lényeges emlékezetkiesés
tapasztalható, még jelentős eseményeket illetően is.
Látogatásom befejezése előtt még egyszer panaszkodott gyomorgörcseire és az éjszakánként
tapasztalható zavaró körülményekre:
- Még mindig nem értem, hogy mi lehet az éjszakai lárma értelme, hacsak nem az, hogy
szándékosan zavarja az én koncentrációs képességemet. Egyébként semmi értelme sem volna.
Azt mondtam neki, hogy majd utánanézek a dolognak.

Február 27.

ÉLETBEN MARADOTTAK VALLANAK A TÖMEGGYILKOSSÁGOKRÓL

A délelőtti tárgyaláson: Vilna egyik életben maradt zsidó lakója arról beszélt, hogyan pusztították
el a város 80 ezer főnyi zsidó lakosságát - 600 személy kivételével - a német speciális
kommandóalakulatok, hogyan ölték meg a gyermekeket, még az újszülötteket is, köztük az ő
gyermekét.
Szmirnov ezredes ezután okmányok alapján folytatta annak ismertetését, hogyan hajtottak végre
kísérleteket a koncentrációs táborok foglyain, hogyan ölték meg tömegesen a kórházban fekvő
betegeket stb.
Utána egy asszony - Szeverina Szmaglevszkaja, az auschwitzi tábor volt foglya beszélt arról,
hogyan bántak a nőkkel és a gyermekekkel a táborban. A táborban született csecsemőket azonnal
elvették anyjuktól, és soha többé nem látták őket viszont. Szenvedéstől elcsukló hangon mondta:
„Európa valamennyi asszonya nevében, aki koncentrációs táborokban adott életet gyermekének,
kérdezem a német anyáktól: hol vannak a gyermekeink?” A védőügyvédek közül többen ajkukat
harapdálták szavai közben. Mikor arról beszélt, hogyan dobták a zsidó gyermekeket élve a
krematóriumok kemencéibe 1944 sietős hónapjaiban, a védők legtöbbje lehorgasztotta fejét.
Funk hátat fordított Streichernek, és sápadtan hátradőlt a széken. Frank elvörösödött, nyugtalanul
mozgolódott a helyén. Göring szokása szerint azzal oldotta meg a problémát, hogy levette a
fejéről a fülhallgatót. Hess egyáltalán nem is hallgatta a vallomásokat.
Ebédszünetben: A tárgyalás után, mielőtt az ebédlőhelyiségbe vonultak volna a vádlottak, dr.
Kranzbühler, Dönitz ügyvédje megkérdezte a tengernagyot:
- Hát senki semmit nem tudott semmiről?
Dönitz tagadólag csóválta meg a fejét, és szomorúan vállat vont. Göring hátrafordult:
- Természetesen senki sem tudott semmit. Tudja, kérem, hogyan van ez... például egy zászlóalj
keretén belül. A zászlóaljparancsnok nem tudja, mi történik az arcvonalon. Minél magasabb
állást tölt be valaki, annál kevesebbet tud abból, ami alacsonyabb szinteken történik.
Én a magam részéről kevés ennél súlyosabb vádat tudtam volna elképzelni a katonai hierarchia
ellen. Göring militarista elvetemültségében azonban azt hitte, hogy kielégítő magyarázatot adott.
Miután felmentek az ebédlőbe, Göring panaszkodni kezdett nekem, hogy egy elkülönített, hideg
szobában kell étkeznie. Minden erőmet összeszedtem, hogy fékezzem magamat.
- Miért nem hallgatja a tanúvallomásokat? - kérdeztem.
- Mert semmi értelme, hogy ugyanazokat a dolgokat ezerszer újból és újból végighallgassam -
dörmögte idegesen.
A többi öt étkezőhelyiségben mindenütt néma csendben folyt az ebéd. Egy pillanatra felém
fordultak, de senkinek sem volt kedve a beszélgetéshez.
Jodlhoz léptem, s megkérdeztem tőle: lehetségesnek tartja-e, hogy senki sem tudott semmit
azokról a dolgokról, amelyeket a mai tárgyaláson elmondtak a tanúk. Kaltenbrunner a szomszéd
sarokban ült.
- Valaki természetesen tudott róla - felelte Jodl nyugodt hangon. - Az RSHA főnökét a
parancsnokságok láncolata fűzte össze azokkal az emberekkel, akik végül is az utasításokat
végrehajtották.
Ezután Kaltenbrunnerhez mentem.
- Feltételezhető, hogy ön sem tudott ezekről a dolgokról? - kérdeztem.
- Persze hogy nem tudtam róluk - suttogta. - Azok az emberek, akik tudtak róla, egytől egyig
halottak: Hitler, Himmler, Bormann, Heydrich, Eichmann.
- Tehát ez a néhány ember tudott egyedül milliók meggyilkolásáról, gyermekek élve történt
elégetéséről, s csakis őket terheli érte a felelősség?
- Nos hát... nem éppen. Azokat is, akik ténylegesen részt vettek benne. Nekem azonban semmi
közöm sem volt hozzá.
- Annak ellenére, hogy az RSHA főnöke volt?
- A koncentrációs táborok nem az én ügykörömbe tartoztak. Nem is tudtam semmit róluk.
Az idősebbek ebédlőjében az öregek a fejüket csóválták. Dönitz még jobban irataiba mélyedt.
Csak Schacht vette a bátorságot, hogy néhány percnyi kellemetlen csend után beszélgetésbe
kezdjen. Arra tért vissza, hogyan próbálta megakadályozni a nácik radikális intézkedéseit a
kezdeti időkben. Azt állította, hogy tiltakozott a Gestapo módszere, a zsidók üldözése stb. ellen.
Mindig azt hozta fel ellenükben, hogy az effajta cselekmények „ártanak az üzleti életnek”. Hitler
más érvet meghallgatni sem volt hajlandó. Az amerikai nagykövet ismertette vele Roosevelt
javaslatát, amely arra irányult, hogy a fegyverzetet korlátozzák arra a fegyvermennyiségre,
amennyit egy ember elbír. Schacht rábeszélte Hitlert, hogy támogassa Roosevelt javaslatát, de
Hitler azt felelte neki, hogy az elgondolás megvalósíthatatlan, és egyébként is jobb, ha a saját
dolgával törődik.
Az „ifjúsági ebédlőben” további megjegyzéseket tettem arra vonatkozólag, hogy senki nem
tudott semmiről semmit; s hogy a propagandisták, akik féktelenül uszítottak a zsidók ellen, most
azt állítják, hogy semmi közük az üldözéshez és a tömeggyilkosságokhoz. Fritzsche azt próbálta
magyarázgatni, hogy a propaganda csupán a zsidók elkülönítését szorgalmazta. Azt feleltem: ez
volt az első lépés a tömeggyilkosságok felé. Elvörösödött, szemmel láthatóan az összeroppanás
határán volt.
A délutáni tárgyaláson: A treblinkai megsemmisítő tábor egyik volt foglya elmondta, hogyan
történt az áldozatok kiválogatása és meggyilkolása. A táborba való érkezéstől számítva férfiaknál
10, nőknél 15 percet igényelt mindez: a nőknél azért tartott valamivel tovább, mert kivégzésük
előtt levágták a hajukat. Színleges vasútállomást létesítettek, hogy az érkezők azt higgyék,
csupán az „áttelepítés” színhelyére való utazásuk egyik állomásához értek.

Február 28.
Ebédszünetben: Az idősebbek ebédlőjében Dönitz utalt arra, hogy a németeknek úgy kell
érezniük, hogy igazságosan bánnak velük, ha azt akarjuk, hogy megnyerjük őket a
szövetségesekkel való együttműködésnek. - Ne feledjék el, hogy a németeknek van a legtöbb
joguk a haragra, amiért vezetőik becsapták őket.
Érdekes, hogy végre Dönitz nyílt beszélgetés során felhozta a „becsapás” kérdését: ez már
Göringtől való elkülönítésének hatása.
- Meg kell vallanom - mondta -, hogy eleinte dühös voltam azért, hogy bíróság elé hurcolnak,
mert semmit sem tudtam ezekről az atrocitásokról. Azonban most, miután végighallgattam
mindezen bizonyítékokat a kétkulacsos tárgyalásokról, a Keleten történő mocskos ügyekről,
belátom, hogy helyes, ha megpróbálnak a dolgok mélyére hatolni.
Mindez egészen másként hangzott, mint annak a Dönitznek a hangja, aki a vádat kezdetben „az
amerikai humor jellegzetes termékének” minősítette.
Ezután egymással versenyezve védekező magyarázkodásba kezdtek, a tárgyalással szemben
tanúsított korábbi magatartásukat illetően. Szavaik feltehetően elsősorban nekem, az amerikai
tisztnek szóltak, akinek véleménye esetleg nyomhat valamicskét a latban. Azonban lehetett
benne része némi autoszuggesztiónak és tömegszuggesztiónak is: ily módon hozták felszínre
Hitlerrel és Göringgel szembeni lappangó ellenállásukat.
- Nincs semmi ellenvetésem a tárgyalással szemben - jelentette ki Schacht. - Csak az ellen van
kifogásom, ahogyan velem mint fogollyal bánnak. Semmi kifogásom nincs a bűnvádi eljárások
ellen. Azt gondolom, hogy a náci vezetőket okvetlenül le kell leplezni.
- Hajlandó vagyok tudomásul venni a börtönévet, amit rám rónak, részemről hozandó
áldozatként annak érdekében, hogy a hitleri rendszert megbélyegezzék a német nép előtt - szólt
hozzá von Papen is. - A német népnek látnia kell, hogyan csapták be, és segítenie kell, hogy a
náci rendszer utolsó maradványait is felszámolják.
- Ezt elmondhatjuk a tárgyaláson is -javasolta Schacht.
- Hogyne, magától értetődik - fejezte ki egyetértését a másik három is.
- És akkor a tisztességes németek részéről érvényesülő megtorlás sokkal keményebb és
mélyrehatóbb lesz, mint bármi, amit a szövetségesek tehetnének - folytatta Schacht. - ...Meg kell
azonban mondanom, hogy Roosevelt volt az egyetlen, aki kezdettől fogva helyesen ítélte meg a
Hitler-rendszert; ő volt az egyetlen, aki soha nem küldte el képviselőjét a pártgyűlésekre;
egyetlenegyet sem küldött, soha.
Dönitz egy papírdarabot szedett elő a tárcájából: idézet volt feljegyezve rajta Roosevelt 1938.
április 17-i kandalló melletti csevegésének szövegéből.
- Íme: ebből kitűnik, hogy maga Roosevelt is tudta, a németek csak kétségbeesett helyzetük
miatt tértek le a demokrácia útjáról.
- Dönitz felolvasta a szöveget, amely szerint Roosevelt kijelentette, hogy egyes nemzetek
zavarodottságukban, reménytelen helyzetük miatt vagy kellő vezetés híján szakítottak a
demokráciával.
- Igen. Roosevelt volt az egyetlen, aki valóban látta, hogy merre tartunk - jegyezte meg Schacht.
Megemlítettem Göringnek egy ezzel ellenkező értelmű megjegyzését.
- Ach, mit számít, amit a Kövér mond! - kiáltott fel Schacht.
- Ne is figyeljen rá! Az a hordószónok mindenkire szívesen rákenné a felelősséget, csak saját
magára nem.
- Hát igen - mondta Papen -, mindenről tud karattyolni, de hiába, nem segít rajta.
- Csak ablakbeveréshez ért - tette hozzá von Neurath megvető mosollyal.

Március 2-3.
HÉT VÉGE A BÖRTÖNBEN
Ribbentrop zárkájában: A védelemhez szükséges iratokon dolgozott, szokása szerint; zilált és
zavart volt, amikor ismét rátértem az Oroszországgal kötött egyezmény és az Oroszország elleni
támadás ügyére.
Megemlítettem, hogy egyesek olyasfajta elméletet dolgoztak ki, amely szerint az oroszok és a
németek előre megállapodtak Lengyelország felosztásában, a megnemtámadási egyezmény
aláírásakor.
- Nem, ez nem igaz - felelte Ribbentrop minden meggyőződés nélkül, mint rendesen. - Tudja,
kérem, a diplomácia nem olyan egyszerű dolog, mint amilyennek néha látszik. Természetesen
annak idején már számításba vettük a Lengyelország elleni háború lehetőségét, s meg is vitattuk.
Az egyezményt azonban teljes jóhiszeműséggel írtuk alá: Hitler és én. Vannak persze, akik azt
állítják, hogy az oroszok azzal a célzattal kötötték meg az egyezményt, hogy általa agresszív
szándékaikat szolgálják. Én nem tudok erről, ám egyesek ezt állítják.
- Én azonban azt hittem, hogy az egyezmény létrehozása az ön eszméje volt.
- Hát igen. - Keservesen szívta a pipáját, miközben azon gondolkodott, hogyan hidalja át a
szemmel látható logikátlanságot. -Hanem az oroszok tették az első lépést, annyi bizonyos. -
Néhány további füstgomolyagot eregetett. - Igen, annyi bizonyos, hogy sokszor így cselekedtek.
(Szinte pontosan számba lehetne venni kétszínűséget, ha az ember megszámolná, hogy hányszor
mondja: „annyi bizonyos”.) - Miért tartják az emberek előre kitervelt dolognak? - kérdezte
tőlem.
- Mivel úgy vélik, meglehetősen gyanús, hogy Oroszország és Németország komolyabb
nézeteltérés nélkül felosztotta Lengyelországot.
- Igen ám, de az oroszok akkor ragadták el a maguk részét Lengyelországból, amikor a háború
már meg volt nyerve.
Tovább pöfékelt a pipájából, s nem is próbálta újabb érvekkel alátámasztani cáfolatát. Egyre
határozottabban éreztem, már annyira kicsúszott lába alól a talaj, hogy többé nem is törődik
hazugságainak átlátszó voltával vagy azzal, hogy kijelentései megállják-e a helyüket.
Ezután arról beszélt, hogy az oroszok milyen nagy hatalommal rendelkeznek. Tito a Komintern
embere; Franco bukásra áll Spanyolországban, ami azt jelenti, hogy Juan Negrin kerül majd
hatalomra, aki szintén Moszkva embere.
- Bizonyos, hogy Oroszország hatalmába kerül egész Európa és Ázsia. De lehet, hogy ez jó lesz,
nem állítom, hogy feltétlenül rossznak kell lennie. Annyi bizonyos, hogy egy effajta
átalakulásnak végbe kell mennie. Óriási hatalmat képviselnek. Nem tudom, hogy Anglia
miképpen tud majd védekezni ellene. Vagy akár az amerikaiak...
Von Papen zárkájában: A Saturday Evening Post militarizmusról szóló cikkét olvasta német
fordításban: egy német újság közölte. Kissé elégedetlenkedett, hogy nem hoztam neki újságokat,
mert arra törekedett, hogy tájékozott legyen a napi eseményekről, ha netán szabadlábra kerülne.
- Ez különösen hasznos lesz, ha az a terve, hogy a náci vezetők bűneiről világosítsa fel a népet -
jegyeztem meg.
- Pontosan erről van szó. Ez a fő kérdés. Mint ez a cikk megállapítja, a militarizmus
megsemmisíti az egyén függetlenségét. Sérti a kereszténységnek az emberi méltóságra
vonatkozó tanait.
- És lehetővé teszi a „hősiesség” illúziójának, a becsületről és tisztességről szóló kétféle morál
hipokrita tanításának fennmaradását: gondoljunk például Keitel gyilkosságokra vonatkozó
utasításaira, Göring rablásaira és fosztogatásaira. A militarizmus révén érvényesülhet az a
mélységesen erkölcsellenes felfogás, amely nem ismeri el egyetlen törvény hatályát sem, csupán
azt a tételt, hogy „parancs - parancs”.
- Teljes mértékben igaza van, Herr Doktor - mondta von Papen, nagyon nyomatékosan. - És
vajon nem gondolja-e, hogy mindez még sokkal hatásosabb lesz, ha egy német mondja el a saját
népének?
Von Papen vad dühbe kezdte magát belelovalni a militaristák ellen; arca Mefisztó-szerű
kifejezést öltött, mint hasonló esetekben mindig: ilyenkor a fogát vicsorítja, és a szemöldökét
magasra vonja.
- Micsoda aljas megsemmisítése az egyéni gondolatszabadságnak! Micsoda mélységes
megvetése mindennek, ami eltér attól a militarista felfogástól, hogy a magasabb rangú
katonatiszt előtt vigyázzállásba kell merevedni! Micsoda megcsúfolása az emberi méltóságnak!
Az ifjúság megrontása! Az embereket át kell nevelni - teljesen újjá kell nevelni! Az a
véleményem, hogy mindenkinél bűnösebbek a propagandisták, akik terjesztették és szították a
militarizmus bálványozását! Goebbels azt mondta: „A katolikus egyház taktikáját kell
alkalmaznunk. Ily módon kell a német ifjúságba belesulykolnunk az ideológiánkat.” De az ég
szerelmére: hogyan hasonlítható ez a gonosz ideológia a keresztény vallás erkölcsi elveihez?
Nos: a náci ideológia ellentéte volt mindennek, ami morális, ami értékes, mindannak, ami az
emberi méltósággal összeegyeztethető.
A továbbiakban arról az általánosabb problémáról beszélgettünk, hogyan lehetne a gazdasági
problémákat valamiféle társadalmi ellenőrzés útján megoldani, anélkül hogy az egyén
szabadságát korlátozni kellene, mint ahogyan a diktatúrákban történt. A cél inkább az egyén
felszabadítása volna avégből, hogy kedve, képességei szerint élvezhesse az életét. Utalt arra,
hogy szeretne néhányat ezen gondolatok közül a tárgyalás során kifejteni, azonban attól tart,
hogy a bíróság arra fogja esetleg korlátozni, hogy csupán az ellene emelt vádakra vonatkozólag
válaszoljon.
Később, a nap folyamán, elvittem Papennek az előző napi újságot, hogy végigolvashassa.
Felhívtam figyelmét egy cikkre, amely a Pravda azon kijelentését idézte, hogy a Vatikán még
mindig a nácik mellett foglal állást, s hogy e politikájának kezdetét az a konkordátum jelezte,
amelyet Papen hozott létre a pápával.
- Hát igen... az oroszok természetesen kénytelenek kitartani egyházellenes politikájuk mellett, de
a valóságban a pápa nem támogatta Hitlert. Én úgy ítéltem meg a helyzetet, hogy mivel a
radikális elemek kerültek hatalomra, legfőbb ideje, hogy az egyház jogait törvényesen
rendezzük. A pápa egyetértett velem. Csupán az ifjúság nevelésére, az egyházi vagyonra és
egyéb kérdésekre vonatkozó megegyezést hoztunk létre. A magam részéről amellett voltam,
hogy hasonló megegyezés jöjjön létre a protestánsokkal is, de a nácikkal szemben tanúsított
ellenállás zöme a katolikusoktól származott. A protestánsok megoszlottak, nem voltak képesek
irányítani a híveiket, nem volt lehetőségük arra, hogy egységesen lépjenek fel a nácikkal
szemben: kivéve Niemöl-ler lelkészt és néhány más protestáns lelkipásztort. Nem azt akarom
ezzel mondani, hogy nem tanúsítottak ellenállást, de az kétségtelen, hogy a katolikus egyház nem
volt Hitler mellett.
- Magam is bizonyos vagyok abban, hogy nem rajongtak egymásért. Himmler, Hitler és
Bormann kétségkívül kinyilvánították a gyűlöletüket, s értesülésem szerint a győzelem után
teljesen meg akarták semmisíteni az egyház szervezetét. (Lahousentől szerzett információimat
használtam fel ezúttal.)
Von Papen egyetértően bólintott.
- Nagyon elégedetlenkedtem Göringgel is. Azt hittem, hogy mivel másfajta társadalmi körből
származott - apja a császári udvarban magas tisztséget viselt -, nos, mondom, feltételeztem, hogy
bizonyos mérvű erkölcsi gátlást neveltek bele, s hogy szembe fog szállni Hitler radikális
politikájával. Ehelyett mit láttam? Az égig dicsérte Hitlert a Reichstagban tartott beszédeiben, és
semmiféle ellenállást nem tanúsított a kilengésekkel szemben. -Göringnek nyilván igaza volt,
amikor azt mondta, hogy Hitler boldogan vette igénybe szolgálatait, mivel neki sok híve volt a
junker katonatisztek sorában.
- Én mindent elkövettem, amit csak tudtam - folytatta von Papen. - Még a svéd királynak is
szóltam, hogy latba kellene vetnie befolyását Hitlernél, és meggyőznie őt antiszemita
politikájának helytelenségéről. Kértem, hogy intézzenek hozzá írásban kérdést ennek tanúsítása
céljából.
Von Neurath zárkájában: Szivarozott: a két szivar közül, amit születésnapjára adtam neki, a
másodikat füstölte éppen. Szívélyesen üdvözölt, amikor zárkájába léptem. Némi bepillantást
engedett majdani védekezésébe, amikor arra utalt, hogy nem értett egyet Hitlerrel a Hossbach-
féle beszéddel kapcsolatban, majd a müncheni és a csehszlovákiai eseményekben betöltött saját
szerepéről beszélt. Amikor Chamberlain felajánlotta, hogy Németországba utazik, és hajlandó a
szudétakérdés megvitatására avégből, hogy a háború veszélye elháruljon, ő Hitlerhez ment, és -
habár már nem volt külügyminiszter - kérte, hogy teljesítse a kérést. Valósággal erőszakot kellett
alkalmaznia, hogy bejuthasson Hitlerhez, akit csak azzal tudott az ügynek megnyerni, hogy
biztosította: Mussolini helyeselné egy effajta szerződés létrejöttét.
Hitler ekkor így szólt:
„Rendben van. Ha Mussolini a dolog mellett van, akkor hajlandó vagyok meghallgatni.”
Von Neurath telefonkapcsolatot létesített Mussolinivei, s megegyeztek. Amikor Chamberlain és
Daladier megérkezett, von Neurath üdvözölte a két államférfit. Később megkérdezte Dala-dier-t,
vajon nem kellene-e megkérdezni a cseheket a szudétakérdés-ben. (Én tettem fel ugyanis arra
vonatkozó kérdést von Neurathnak, hogy miért nem történt ez meg annak idején.) - Tudja,
kérem, hogy mit felelt nekem Daladier? Hát ezt aztán nem lehet eléggé hangoztatni! Azt felelte:
„A cseheknek végre kell hajtaniok, amit mi elhatározunk.” Hát így történt. Miután azonban az
egyezmény aláírása megtörtént, Daladier kissé gondterhessé vált, és ezt mondta nekem: „Azt
hiszem, hogy ezért megköveznek, amikor hazamegyek.” Azt feleltem neki: biztos lehet benne,
hogy örömujjongással fogadják majd, amikor hazatér, amiért elhárította a háborút. És így is
történt. Őt is, Chamberlaint is vad örömujjongással fogadták, mert mindenki azt hitte, hogy
megmentették Európa békéjét.
Hess zárkájában: Hess erős gyomorgörcsökre panaszkodott, s újból felhozta, hogy a
koncentrálási képessége csorbul azáltal, hogy az őrök zavarják az álmát.
- Vajon a többieknek nincs hasonló panaszuk? - kérdezte.
Azt válaszoltam, hogy Ribbentropnak és néhánynak a többiek közül akad hasonló problémája.
Figyelmet érdemelt, hogy egyszerű szavak kimondása közben is megakadt, s amikor ki akarta
fejezni magát, nehézségekkel küszködött. Néha előfordult, hogy egy-egy gondolatát félbe kellett
hagynia, mert nem találta a megfelelő kifejezéseket. Ilyenkor nekem kellett helyette egy-egy szót
közbeszúrnom. A szavak, amelyeknél megakadt, nem mindig voltak emocionális vagy nehéz
kifejezések. Azt mondta, hogy mostanában csak nehezen követi a tárgyalás menetét, mert az
elvont jogi érveket (ti. a pártszervezetek bűnösségére vonatkozó argumentumokat) csak nehezen
tudja felfogni. Előfordul, hogy azon veszi észre magát: gondolatai elkalandoztak, s hirtelen rájön,
hogy nem figyelt.
Kipróbáltam, hogy mennyire emlékszik a legfontosabb tanúkra, s azt észleltem, hogy nem
csupán az egy hét előtti tanúkat felejtette el, hanem még von Paulusról is megfeledkezett. A két
hétnél régebbi eseményekre kiterjedő részleges emlékezetkiesés fokozódó jelei mutatkoztak.
Amikor von Paulus nevét említettem, Hess megkérdezte, nem szerepelt-e a tanúk között, mert a
nevére mintha homályosan emlékeznék...
- Eszébe jut valami vele kapcsolatban? - kérdeztem.
- Nem tudom, mintha a neve ismerős volna, talán mint tanúé?
- Nem emlékszik arra, hogy mit mondott?
- Nem, nem mondhatom, hogy emlékeznék.
- Emlékszik Angliába történt repülésére és az ezzel kapcsolatos körülményekre?
- Arra emlékszem, hogy miért mentem oda, de a részletekre nem. Korábban emlékeztem?
- Igen, teljesen tiszta volt a memóriája két héttel azután, hogy visszanyerte az
emlékezőtehetségét. Nos, most figyeljen ide, Herr Hess - folytattam hivatalos hangon. -
Segítenem kell, hogy felfrissíthesse az emlékezetét. Azt akarom, hogy írjon le mindent, amire
csak vissza tud emlékezni Angliába való repülésével kapcsolatban. Később összehasonlíthatjuk
azzal az írásos interjúval, amit a sajtónak adott. Emlékszik rá?
Nem emlékezett.
- No, majd segítek abban, hogy felfrissítsük az emlékezetét az angliai repülőúttal kapcsolatban.
Ezt követőleg felfrissítem az emlékezetét a tanúk vonatkozásában is. Ugye, nem akarja, hogy
mikor a tárgyaláson szóra következik, s kérdéseket tesznek fel a tanúvallomásokra vonatkozólag,
azt kelljen mondania: nem emlékszik semmire. Különösen ezután, hogy kijelentette: csak
színlelte az emlékezetkiesést!
- Nem, nem!
Azt mondtam, hogy a nap folyamán később még visszajövök hozzá. Miután távoztam zárkájából,
nyomban nekiült, hogy leírja az Angliába történt repüléssel kapcsolatos emlékeit. Tudomást
szereztem arról is, hogy munka közben egyszerre csak le kellett feküdnie, hogy végiggondolja a
dolgokat; csak azután folytatta az írást. Körülbelül három órával később tértem vissza zárkájába;
éppen akkor fejezte be a repülésére és annak egyes körülményeire vonatkozó 300 szóból álló
írásos visszaemlékezését. Számos részletet azonban, amelyre korábban vissza tudott emlékezni,
nem említett. Közöltem vele, hogy egy más alkalommal visszajövök hozzá, s elhozom azoknak a
kérdéseknek a listáját, amelyek alapján majd kitűnik, hogy még mi mindenre emlékszik.
Megígértem, hogy hétről hétre felfrissítem az emlékezetét. - Természetesen a többiek közül senki
sem fog tudni róla - tettem hozzá. Tetszett neki az ötlet.
Március 6.

CHURCHILL BESZÉDE
Amikor reggel sorban bevonultak a tárgyalóterembe, még a Reichstag égése volt az érdeklődés
középpontjában álló szenzáció. (A víkend során egy sajtócikk jelent meg, amely a Reichstag
1933-ban történt leégését Goebbelsnek és Göringnek tulajdonította.) Ribbentrop megkérdezte
néhány társát, hogy hallott-e a dologról, s erre mindenki az említett témáról kezdett beszélni,
mivel Göring még nem érkezett meg. Schacht újból kijelentette, hogy mindig tudott a dologról.
Fritzsche azt mondta, hogy annak idején úgy tájékoztatták: a kommunisták tették, amit ő soha
nem is vont kétségbe. Jodl nevetett: úgy látszik, nem volt ellenére, hogy a Luftwaffe főnökét
nyilvánosan diszkreditálták; von Papen egyre csak a fejét csóválta szomorúan. Frick volt
körülbelül az egyetlen, aki nem volt hajlandó elhinni az ügyet, vagy legalábbis hitelesként
elfogadni, s azt állította, hogy a pártnak nem volt szüksége a Reichstag leégésére
propagandacélból, mert már többséggel rendelkezett; így az egész ötletet badarságnak tartja. A
beszélgetés hirtelen félbeszakadt, amikor Göring belépett, ő azonban láthatóan észrevette az
egyre feszültebbé és hűvösebbé váló légkört.
Ebédszünetben: Ha Göringnek más témára volt szüksége az érdeklődés elterelése céljából -
sikerült megkapnia az újságok mai főcímeiben: „Egyesüljünk az oroszok megállítására:
Churchill fultoni figyelmeztetése!”
- Természetes dolog ez, megmondtam, hogy így lesz - jelentette ki Göring, miközben az
ebédlőbe ment. - Mindig is így volt ez. Meg fogja látni, hogy nekem volt igazam. Megint a
hatalmi egyensúly régi kérdése került elő.
Amikor ebéd közben hozzá léptem, így folytatta:
- Nos hát, így próbálnak bennünket ismét ellensúlyként felhasználni a Kelettel szemben.
Sohasem tudták eldönteni, hogy a Kelettel vagy a Nyugattal szemben használjanak fel bennünket
ellensúly gyanánt. Most Oroszország túlságosan erős lett számukra, s ezért újból ellensúlyra van
szükségük vele szemben.
Megkérdeztem, hogy véleménye szerint vajon Anglia azért hozta-e létre a müncheni
egyezményt, hogy ezzel Németországot a keleti irányú terjeszkedésre ösztönözze:
Csehszlovákián át Oroszország felé.
- Persze, természetesen ezért - felelte, mintha ez lett volna a legnyilvánvalóbb dolog a földön. -
De később megijedtek, hogy Németország túlságosan erőssé válik. Most Oroszország miatt kell
aggódniok. - Láthatólag úgy gondolta: Churchill megérdemelte, amit kapott, amiért nem engedte
meg Németországnak, hogy kelet felé terjeszkedjék anélkül, hogy Anglia akadályozná benne. Az
idősebbek ebédlőjében von Papen elolvasta az újságok főcímét, majd így szólt:
- Donnerwetter, nochmal, nagyon nyíltan beszélt, igaz-e?
A többiek is köré gyűltek, s von Papen hangosan kezdte olvasni a cikket.
- Íme! -jelentette ki Dönitz némi elégtétellel - most jó újra a régi nótát fújni!
- Persze, szívesen fogadta Oroszország segítségét, amikor szüksége volt rá - jegyezte meg von
Neurath -, de az egyetlen, ami számít neki, az ma is a Brit Birodalom. Nem kellett volna olyan
nagy engedményeket tennie az oroszoknak Teheránban és Casablancában.
- Jaltában, Jaltában! - helyesbítette Dönitz. - Akkor történt. Nem kellett volna olyan sokat adnia
az oroszoknak, amikor már nyilvánvaló volt, hogy a németek amúgy is elveszítik a háborút.
Most megkapták: az oroszok itt állnak Thüringiában. Ezt írtam meg Eisenhowernak, amikor még
élő ember voltam. Ha oroszbarát politikát akarnak folytatni, ám legyen; de ha nem akarnak
effajta politikát, akkor bizonyos változtatásokat kell végrehajtaniuk.
- Persze mindez csak szóbeszéd jelenleg - jegyezte meg von Papen. - Valószínűleg csak
figyelmeztetés.
- Igen, így van - jegyezte meg Schacht, aki figyelmesen végighallgatta az eszmecserét -,
feltételezem, hogy a brit Munkáspárt nemigen mondhatja ki ezeket a dolgokat, ezért Churchillt
kérték meg, hogy beszéljen.
A többiek is úgy vélték, hogy alighanem ez lehet a dolog magyarázata. Utaltak arra, hogy a
britek - pártállásra való tekintet nélkül - fenn akarják tartani a birodalmat: a Munkáspárt pusztán
figyelmeztetni kívánta Oroszországot, hogy ne kényszerítsen ki kenyértörést Nagy-Britannia
keleti politikája miatt.

6. GÖRING VÉDEKEZÉSE

Március 8.

A VÉDELEM ELSŐ TANÚJA

Ma reggel korábban felhozták Göringet, fényképezés céljából. Szemmel láthatóan ideges volt, s
nem lelte örömét, mint a korábbi alkalmakkor, abban, hogy fényképezik. A tárgyalóterem kezdett
megtelni - s olyasfajta megjegyzést tettem, hogy legalább telt ház előtt fog szerepelni.
Körülnézett, de túlságosan ideges volt ahhoz, hogy elégedettséget váltson ki belőle az a tény,
hogy ismét az érdeklődés középpontjába került. Ráadásul az én megjegyzésem sem arra utalt,
hogy a közönség csodálattal telve fogja figyelni őt. Hess megjegyezte, hogy éppen most hallotta:
titkárnője nem hajlandó tanúként megjelenni.
- Ez csak természetes - mondta Göring. - Miért kívánna egy nő megjelenni ilyen ellenséges
környezetben. Én sohasem tennék ki egy nőt ilyen megpróbáltatásnak.
A délelőtti tárgyaláson: (Miközben dr. Stahmer megkezdte védőbeszédét, Göring idegesen
matatott: remegő kézzel próbált jegyzeteket készíteni, de végül is felhagyott az írással, és csípőre
tett kézzel ült egy ideig a helyén, majd percről percre változtatta testhelyzetét. Erezni lehetett,
hogy elviselhetetlen belső feszültség kínozza, amint arra kényszerítik, hogy szembenézzen a
reális valósággal, a hűvös tényekkel a világ közvéleménye előtt, amelyet a háború és a
gyilkosságok túlságosan elkeserítettek ahhoz, hogy hajlandó legyen értékelni hősködését és
durva tréfáit.)
Az első tanú Göring adjutánsa, Bodenschatz volt. Tanúvallomásában arról beszélt, hogy a
Luftwaffe nem állott készen a háborúra 1939-ben. Arról is beszélt, hogy Göring Hitler és
Ribbentrop háta mögött kísérleteket tett arra, hogy tárgyalásokat kezdjen Angliával, és elhárítsa a
háborút Angliával. Tanúvallomásában szólt arról is, hogy Göring sok barátját kiszabadította a
koncentrációs táborokból. Sokféleképpen próbálta dokumentálni, hogy főnöke békés ember volt.
Jackson ügyész a kihallgatás során darabokra szaggatta a tanúvallomást, mert sikerült
kimutatnia, hogy Göring indítékai egyáltalán nem voltak olyan jóhiszeműek, mint ahogyan a
tanú igyekezett feltüntetni; bebizonyította, hogy Göring tudott emberek jogtalan bebörtönzéséről
a koncentrációs táborokban, tudott az agresszív háború kirobbantására irányuló tervekről. Végül
is teljesen megingatta és önmagával való ellentmondásokba juttatta kérdéseivel a tanút.
Ebédszünetben: Amikor a délelőtti tárgyalás végeztével a terem kiürült, Seyss-Inquart védője így
szólt hozzám:
- Az önök amerikai jogászainak nagy gyakorlatuk van a kérdések feltevésében, és szemmel
látható, hogy Jackson, köztük is, egyike a legjobbaknak.
Ebédnél több vádlott is gúnyos örömmel beszélt arról, hogy Jackson nevetségessé tette Göring
első tanúját. Jodl, aki egyébként sem helyesli a Göring-féle magatartást, őszinte örömének adott
kifejezést a délelőtti eseményekkel kapcsolatban:
- Nagyszerű jelenet volt - nevetett. - Az a Bodenschatz sohasem volt nagy koponya, most aztán
pláne nem használt Göring ügyének. Eszes ügyész a maguk Jacksonja. Szívesen
összeakaszkodnék vele magam is!
Az idősebbek ebédlőjében Schacht túláradó örömmel szólt Göring kudarcáról:
- Kétségtelen, hogy a Kövér eddig vereséget szenvedett - kuncogott. - Az önök Jackson ügyésze
ragyogóan tud keresztkérdéseket feltenni. Még olyankor is megmozgatja a bokrot, amikor nem
biztos abban, hogy ugrik-e nyúl belőle - és néha kiugrik, valóban. (Később Fritzsche azt
mondotta, hogy ez a metafora tőle származik.) - Nagy élvezet lesz szellemi tornát vívni vele. -
Megmondta azt is, hogyan áll „a mérkőzés” jelenleg: a vád képviselői vezetnek 1:0 arányban.
A fejlemények hatása az idősebbekre mindazonáltal az volt, hogy jobban aggódtak, mint valaha,
vajon mi lesz majd, amikor őket vetik keresztkérdések alá. Von Papen, Dönitz és Schacht
egyaránt úgy vélekedett, hogy amikor az ember sorra kerül, legjobb jegyzetek nélkül beszélni, és
spontán módon felelni a kérdésekre; csak az igazat kell vallani, mert az ügyész mindenkit
rajtakap, aki megpróbálja elleplezni az igazságot.
Hessnek még mindig a hasfájása okozott gondokat. Ribbentrop pedig panaszkodott, hogy nem
készült még el védekezésének kidolgozásával.
Göringnek sem volt jókedve.
- Hát... az a szegény fickó annyi mindenen ment keresztül. Meglehetősen bizonytalankodtam,
hogy beidéztessem-e tanúnak, de annyira lojális volt, annyira erősködött, hogy szeretne egy jó
szót szólni a főnöke érdekében. Hanem csak figyelje majd meg, amikor velem lesz dolga (ti.
Jacksonnak) — akkor nem egy ideges Bodenschatzcal kell elbánnia!... Egyébként meg kell
mondanom, büszke vagyok, hogy magának a főügyésznek kell az én tanúmat keresztkérdések alá
vonnia.
Idegesen törölgette a csajkáját egy kenyérdarabbal. Szemmel láthatóan nem szórakoztatta, s
büszkévé sem tette valójában a dolog. Cigarettát vettem elő, és megkínáltam, mert tudtam, hogy
olykor-olykor dohányzik.
- Hát jó... ezúttal rágyújtok - mondotta, s reszkető kézzel kivett egy cigarettát. Ezután -
meglehetősen erőtlenül - kijelentette, hogy nem méltányos dolog olyan kijelentéseket felhozni
ellene, amelyeket „a harc hevében tett”, és Doolittle tábornok, valamint Lord Fisher hasonlóan
„meggondolatlan” nyilatkozatait idézte.

Március 9-10.
HÉT VÉGE A BÖRTÖNBEN
Göring zárkájában: Göring az ágyán feküdt, ruhában, mert várta, hogy védője hívassa. Közöltem
vele, hogy elintéztem: azokon a napokon, amelyeken védekezését fogja előterjeszteni, korábban
lemehet a tárgyalóterembe, hogy - amint kérte - beszélhessen a védőjével. Azt is megmondtam
neki, hogy most, amikor megkezdődött a védelem részéről a bizonyítási eljárás, kíváncsian
várom, hogy az egyes vádlottak miként fognak nyilatkozni bűneikről. Felkönyökölt a priccsen,
és nyugodt, komoly hangon így szólt:
- Szeretném, ha tudomásul venne egyetlen dolgot: akár hiszi, akár nem, de halálosan komolyan
ki kell jelentenem - grausam bin ich nie gewesen. (Sohasem voltam kegyetlen.) Elismerem, hogy
kemény voltam, nem tagadom, hogy egyáltalán nem szégyelltem magamat, ha megtorlásként,
túszok gyanánt vagy bármi más címen agyonlőttünk 1000 embert - de kegyetlenkedni,
asszonyokat, gyermekeket megkínozni - du lieber Gott! - ez oly távol áll az én természetemtől.
Lehet, hogy patologikus dolognak hiszi részemről - de még ma sem értem, hogyan tudhatott
Hitler mindezekről a ronda részletekről. Most, amikor már tudom, amit tudok, csak azt
szeretném, ha Himmler tíz percre itt volna, s megkérdezhetném tőle, hogy mit gondolt: mit ér el
ily módon? Ha legalább az SS-tábornokok közül néhányan tiltakoztak volna!
- Akkor hát hogyan ítélhet el egy olyan embert, mint Lahousen, aki tudta, hogy mi történik, s
mindent elkövetett, amit csak tudott, hogy szabotálja a zsarnokság érvényesülését?
A nacionalista újból felülkerekedett benne az állítólagos humanistával szemben:
- De hát ez nagy különbség: árulás az ellenség javára... nem, nem, azt mégsem! Az ember
kezdeményezhet forradalmat, megpróbálkozhat gyilkossággal, mindennel... természetesen
vállalva azt a kockázatot, hogy lenyisszantják a fejét. Erre mindenkinek joga van. Én magam is
vállaltam ezt a kockázatot a mi 1923. évi puccsunk alkalmával. Megsebesültem - de könnyen
meg is ölhettek volna. Ne feledje, kérem, hogy nagy különbség van a Landesverrat (hazaárulás)
és a Hochverrat (felségárulás) között. Megkértem, hogy magyarázza meg a különbséget.
- Landesverrat a haza elárulása egy idegen hatalom javára: ennél szégyenletesebb dolog nincs a
világon. A Hochverrat egyszerűen csak az államfővel szemben elkövetett árulás, merőben
másfajta ügy.
- Ha az ember figyelembe veszi, hogy az önök rebelliója, amit sörcsarnoki puccsnak szoktak
nevezni - valójában hazaárulás volt, nagyon meglep, hogy ön és Hitler olyan könnyen
megúszták.
Régi, ravasz nevetésével felkacagott:
- Aha... persze! Ne feledje, hogy bajor bíróság ítélkezett, s a bajorok egy gyékényen árultak
velünk, mert ők maguk is szerették volna, ha kitör egy szájuk íze szerint való forradalom. Ők
persze szerettek volna különválni Észak-Németországtól, s valamifajta katolikus uniót létesíteni
Ausztriával, mi azonban, akik nagynémet hazafiak voltunk, ennek éppen az ellenkezőjét akartuk.
Így hát magunk mellé állítottuk őket azzal, hogy szabaduljunk meg először a jelenlegi
kormánytól, s kerüljünk föl mi, de az pillanatig sem fordult meg a fejünkben, hogy részekre
daraboljuk Németországot a katolikus szövetségük kedvéért. Egyébként sem lehettek túlságosan
kemények irányunkban, mert ők maguk szerették volna, ha megdől a weimari köztársaság.
Az őr éppen beadta a zárkába a délutáni kávét; Göring felült, elgondolkodva mártogatta kenyerét
a kávéba, majd hangosan szürcsölve táplálkozni kezdett.
- Hát, érdekes élete volt önnek! -jegyeztem meg.
- Igen, valóban nagyon érdekes volt. Ha azonban még egyszer kezdeném, azt hiszem, hogy
bizonyos hibákat elkerülnék. De hát mit változtat már ez a dolgon? Az ember nem sokat szólhat
bele a saját sorsába. A történelem, a politika és a gazdasági élet erői túlságosan hatalmasak
ahhoz, hogy irányítani tudjuk őket. A józan ész azt mondja, hogy Anglia teljes szívéből azt
kívánta, Németország keveredjen háborúba Oroszországgal, mert ily módon Anglia megtarthatná
hatalmát és birodalmát; az is ésszerűen feltételezhető, hogy az oroszok hasonlóképpen nem
bánták, ha a nyugati hatalmakkal háborúba keveredünk. - Göring ismét ravaszul kuncogott.
-Tudja, kérem, ha csak egyetlenegy este sikerülne összejönnöm a jó Sir David Maxwell-Fyfe-fal,
és őszintén elbeszélgethetnék vele egy üveg whisky mellett, fogadni mernék, kénytelen volna
beismerni, hogy az angolok teljes szívvel azt kívánták, hogy mi harcoljunk Oroszország ellen.
Nos hát - így áll a dolog -, a történelem erői, a túlnépesedés és más tényezők határozzák meg az
események irányát. Nem számít, hogy ki kerül hatalomra - az események láncolatának
vaskényszere mindenkinél erősebb.
Valószínűleg ez a történelmi fatalizmus kedvenc mentegetőzési módszere önmaga előtt, mert az
erkölcsi kérdéseket szája ízének megfelelően alárendeli a geopolitikai tényezőknek. Az
események menete egyébként is lényegében egy görög tragédia kibontakozására emlékeztet - s ő
legalább annyi elégtételt érezhet, hogy nem a kórus tagja, hanem a főszereplők egyike.
Frank zárkájában: Frank annyira elmerül saját elvont gondolataiban, hogy már nem is követi
normális érdeklődéssel a tárgyalás eseményeit. Amikor megkérdeztem, hogy mi a véleménye
Göring védekezéséről, egy kézlegyintéssel intézte el, mint ami teljesen rendben folyik a maga
módján.
- A bíróság azonban már nem Isten akarta bíróság - közölte velem, mintha valami tényleges és
nem szubjektív jellegű változás történt volna. - Ha ismét meg kellene mondanom a
véleményemet, azt mondanám, hogy nem Isten akarta bíróság ez! Az oroszoknak nincs semmi
keresnivalójuk ebben a bíróságban. Hogyan mernek ítélkezni ők?
A könyvről kezdett beszélni, amelyet éppen olvasott.
- A harmincéves háborúról olvasok, amelynek során a katolikusok és a protestánsok egymást
mészárolták, és végül egész Európa belekeveredett a német népet irtó háborúba. Végül aztán a
protestánsok és a katolikusok rájöttek arra, hogy semmi ok nincs rá, hogy mindannyian ne
hirdethessék Isten igéjét.
Sivító hangon, hisztérikusan nevetett most is.
- És Németország ezúttal ismét egy újabb vérfürdőt élt meg, amelybe egy újfajta fanatizmus
vezette - jegyeztem meg. - Mi a véleménye: tanulnak-e valaha tapasztalataikból az emberek?
- Ó, nem - sóhajtott -, átok sújtja az emberiséget. Túlságosan erős a hatalomvágy, az agresszív
ösztön.
Szakértő mondott véleményt, annyi bizonyos.
Ribbentrop zárkájában: A még mindig fáradt és zavart Ribben-tropnak nem volt semmi
mondanivalója a tárgyalás mostani, Göringgel kapcsolatos szakaszát illetően. Megkérdeztem, mi
a véleménye Göringnek arról az állításáról, hogy Ribbentrop háta mögött folytatott tárgyalásokat
az Angliával történő megegyezés céljából. Vállat vont. - Sok minden történt, amiről én nem
tudtam. - Gondterhelten arról panaszkodott, hogy nem fog elkészülni idejében védekezésével.
Von Papen zárkájában: Von Papen gúnyosan kommentálta Göring védekezését.
- Ach, kérem, hiába védekezik akár ítéletnapjáig is, sohasem tudja kimagyarázni mindazt, amit
elkövetett. A bíróságnak félbe kellene szakítania ezt az időpocsékolást, és ki kellene jelentenie,
hogy „térjünk át a következő ügyre”!
Hess zárkájában: Ezen a délutánon Hess ágyban feküdt, és képzelgéseibe merült. Amikor azt
mondtam, hogy azért jöttem el hozzá, mert újból végig akarok menni azon az ügyön, amelyet az
elmúlt héten írásba foglalt, először nem tudta, hogy miről beszélek. Csak amikor kissé segítettem
az emlékezetének, ötlött fel benne, hogy Angliába való repülésének néhány részletét foglalta
írásba. Megkérdeztem, hogy mit írt. Csak arra tudott visszaemlékezni, hogy azért vállalkozott a
repülőútra, mert megegyezést kívánt létrehozni Angliával a vérontás elkerülése céljából, s hogy a
leszállás alkalmával megsérült a lába. További noszogatásomra visszaemlékezett arra is, hogy
beszélt Sir John Simonnal. Mindössze ennyit tudott. Ezután megkérdeztem, emlékszik-e arra,
hogy más alkalommal is eltörte a lábát. Nem emlékezett. Elmeséltem, hogyan ugrott le
öngyilkossági célból - de erre nyilvánvalóan nem tudott visszaemlékezni. Megkérdeztem azt is,
hogy emlékszik-e a táplálékkal kapcsolatban felmerült problémáira. Nem emlékszik - mondotta.
A lepecsételt élelmiszercsomagokra? Nem emlékezett. Él-e benne valamiféle gyanú az
élelemmel kapcsolatban, amit kap? Igen - mondta -, néha azt hiszi, hogy valami van az
élelemben, ami neki gyomorgörcsöket okoz. Arra egyáltalán nem emlékezett, hogy Angliában
bármiféle gyanúja lett volna az élelemmel kapcsolatban. Volt-e akkoriban baja az
emlékezőtehetségével? Nem emlékezett ilyesmire.
Ezután azt vizsgáltam, hogy mennyiben emlékezik a tárgyalás során szerepelt legfontosabb
tanúkra. Esetlegesen vetettem fel a kérdést, hogy elkerüljem a vizsgálat látszatát. Az eredmény a
következő volt:
Lahousen tábornok, Ohlendorf és Schellenberg: nem emlékezett rájuk.
Von Paulus tábornok: nevét meglehetősen bizonytalan formában a tárgyaláshoz asszociálta.
Bodenschatz tábornok: visszaemlékezett arra, hogy Göring tanúja volt, aki „a legutóbbi néhány
nap során” jelent meg a bíróság előtt, s kijelentette, hogy a Hitler ellen megkísérelt merénylet
alkalmával kezén égési sebeket szenvedett, és hallását részben elveszítette. Tanúvallomására
azonban nem emlékezett; meghökkent, amikor megmondtam neki, hogy Bodenschatz az előző
napon jelent meg a bíróság előtt.
Von Schirach zárkájában: Von Schirachot zavarba ejtette Bodenschatz kudarcba fúlt szereplése;
azon tűnődött, hogy vajon eredetileg minek a bizonyítását várták Bodenschatztól. Megkérdezte
tőlem, hogy tesznek-e fel majd kérdéseket Göringnek hará-csolására és más kényelmetlen
ügyekre vonatkozólag. Azt feleltem neki, hogy nem tudom. Hirtelen megkérdezte:
- Mellesleg, mi a baja Hessnek?
- Miért kérdezi?
- Nos hát, el kell mondanom valamit. Körülbelül két héttel ezelőtt két kérdésről beszélgettünk,
amelyekre elképzelésünk szerint az én ügyemben tanú gyanánt válaszolnia kellett volna. A
következő napon azt mondta nekem, hogy már kidolgozta a válaszokat, mindent tud a szóban
forgó dologról, sőt még a pontos dátumát is tudja. Így hát tegnapelőtt megint felvetettem neki a
két kérdés ügyét, s ezúttal még arról sem volt fogalma, hogy egyáltalán miről beszélek...
Rátekintettem és így szóltam: „De Herr Hess - hiszen alig nyolc napja annak, hogy az ügyet
megbeszéltük, s akkor még az eset dátumára is emlékezett!” „Nagyon sajnálom -felelte ő -, de
hiába, egyszerűen nem tudok rá visszaemlékezni. Akármennyire is erőlködtem, nem tudom
megőrizni a dolgokat hiánytalanul az emlékezetemben.” Nos hát - mi a véleménye erről?
Azt feleltem neki: tudtam jó előre, hogy ilyesvalami fog bekövetkezni.
- Akkor hát jobb, ha nem teszek fel neki egyetlen kérdést sem. Nagyon komikus volna, ha
kérném, hogy hallgassák ki tanúként a bíróság előtt, s erre azt mondaná, hogy nem emlékszik
semmire.

Március 12.
A délelőtti tárgyaláson: Göring adjutánsa, az ifjabbik von Brauchitsch, továbbá Paul Körner
poroszországi államtitkár és Kesselring tábornagy tett tanúvallomást.
A délelőtti és az ebédszünetben folytatott beszélgetések során jóval fontosabbnak bizonyult az
újságok főcíme:
„Moszkva Churchillt »háborús uszítónak« nevezi, s az ENSZ szabotálásával vádolja.” Göring
kuncogott:
- Ma már a szövetségesek közül valóban csak a négy ügyész szövetsége áll fent, de ők is csak a
húsz vádlott ellenében szövetségesek.
Elégedetten nevetett, s kezét dörzsölte örömében.
- Valóban így van - mondta Dönitz -, Churchill mindig is oroszellenes volt, én váltig ezt
hangoztattam.
- Persze, mindig is tudtam - felelte Göring.
Ribbentrop csak annyira zökkent ki nyomott, zavarodott letargiájából, hogy kijelentse:
- Persze, pontosan úgy történt, ahogyan megmondtam. Ugye?
Ebédszünetben: Ebédnél Ribbentrop megkért, hogy újból elolvashassa az újságot. Miután ismét
végigolvasta a Churchillről szóló cikket, így szólt:
- No látja, pontosan úgy történt, ahogyan megmondtam önnek. Az oroszok erősek, nagyon
erősek. Most Anglia aggódik, s Amerika elveszíti majd az érdeklődését, és kivonul Európából.
Hát nem veszi észre, hogy most Németországot kiszolgáltatják az oroszok kénye-kedvének.
Miért léptek be önök a háborúba?
- Miért kezdték el önök? - vágtam vissza. - Ha féltek az oroszoktól, akkor miért nem tartották be
az Oroszországgal kötött megnemtámadási egyezményüket? Miért nem tartották be a müncheni
egyezményt sem? Miért volt Hitler ennyire hazug?
Ekkor Hess hirtelen felugrott a sarokból, ahol ült, s összébb húzta a szíj nélküli nadrágját a
csípőjén, miközben villámló szemekkel felém közeledett:
- Herr Doktor, vajon egy amerikai tiszt eltűrné-e, hogy egy német hazájának halott államfőjét
hazugnak nevezze?
- Természetesen nem tűrné el, mert nem volt hazug.
- Akkor hát meg kell kérnem önt, hogy tartózkodjék attól, hogy a mi államfőnket ilyen jelzővel
illesse - horkant rám.
- Én csak az önök saját diplomatáinak a kijelentéseit idézem - feleltem.
Hess visszament a helyére, és leült.
Raeder, aki egész idő alatt fel-alá járkált, megállt annyi időre, amíg Hess vállát megveregette, és
azt mondta neki:
- Teljes mértékben igaza van. Nem hallottam, de igaza van!
Az idősebbek étkezőjében a Churchill-afférra vonatkozó eszmecsere másfajta megállapításokra
jutott. Von Papen mérséklő magatartást tanúsított a Churchill-üggyel kapcsolatban:
- El fog csitulni a dolog. Ennek ellenére nagyon jó, hogy valaki figyelmeztette az oroszokat,
nem tehetnek meg mindent, ahogy a kedvük tartja.
Amikor megjegyeztem, hogy Hitler alapvető hibája az Oroszország elleni támadás volt, Schacht
helyreigazított:
- Nem, kérem, az alapvető hiba mindenekelőtt Lengyelország megtámadása volt.
- Igen - mondta Dönitz is -, a bűnök kiindulópontja a háború megkezdése volt. Ha már kitört a
háború, a katonatisztnek nincs egyéb választása, mint az, hogy teljesítse a kötelességét. (Dönitz
így hát végre olyan álláspontot alakított ki, amely lehetővé tette, hogy összeegyeztesse
becsületérzését és Hitler iránti engedelmességét, az utóbbi bűnössége dacára.)
- Ha már az alapvető hibákról beszélünk - folytatta Schacht -, akkor meg kell mondanom, hogy
a legvégzetesebb hiba, amit csak államférfi egyáltalán elkövethetett, az Amerika elleni hadüzenet
volt. Óvtam Hitlert: figyelmeztettem Amerika termelési kapacitására.
- A szomszéd helyiségben tartózkodó „államférfi”, úgy látszik, nem tudja, hogy Németország
üzent hadat nekünk. Azt kérdezte tőlem, hogy általában miért léptünk be a háborúba - jegyeztem
meg.
- Államférfi! - ismételte von Papen. - Inkább fajankó!
A beszélgetés ezután arra a kérdésre terelődött, hogy miképpen lehet a világ gazdasági
problémáit háború nélkül megoldani.
Schacht ellenezte az államszocializmust, azzal az indoklással, hogy az egyént megfosztja a
szabadságától, s kiküszöböli az egyéni kezdeményezést és a versenyt. Azonban a szocializmust
egyébként nem ellenezte. Szavaiból olyasvalamit tudtam csak kihámozni, hogy valami
„kapitalista szocializmus” lett volna kedvére való.
Március 15.

GÖRINGÉ A SZÓ
Lementem, s felkerestem Göringet zárkájában, mielőtt feljött volna a tárgyalóterembe, mert
valószínűnek látszott, hogy ezen a napon ő fog sorra kerülni. Kezének apró remegései és meg-
megránduló arca idegfeszültségről árulkodtak. Rajtam kezdte kipróbálni a szerepét: a meghurcolt
nemes férfiút alakította, aki most az utolsó felvonásban lép színre.
- Továbbra sem ismerem el a bíróság illetékességét. Stuart Máriával együtt elmondhatom, hogy
fölöttem csak a főrendek bírósága ítélkezhet. - Halványan mosolygott.
- Hát... ez talán igaz és helyénvaló lett volna abban az időben, amikor még fennállott a királyok
felségjoga - feleltem -, de itt olyan kérdésekről van szó, amelyek a civilizált élet alapjait érintik.
- Mindazonáltal egyáltalán nem tartozik önökre semmi sem, ami a mi hazánkban történt. Ha 5
millió németet megöltek, akkor ezt a problémát a németeknek kell tisztázniok. A mi államunk
politikája csak ránk tartozik.
- Ha az agresszív háború és a tömeggyilkosság senkire sem tartozik, s nem büntetendő
cselekmény, akkor nyomban belenyugodhatunk civilizációnk végpusztulásába is!
Göring vállat vont.
- Akárhogyan is, az a tény, hogy egy szuverén állam vezetőit idegen bíróság elé állítják, a
történelemben egyedülálló arcátlanság.
A délutáni tárgyaláson: A délutáni tárgyalás során Göring a tanúk emelvényéről kezdte saját
védelmének előterjesztését. Először tényszerűen ismertette életének korábbi történetét,
kitüntetéseit, találkozását Hitlerrel, a náci párt kifejlesztésében vitt szerepét s annak indítékait.
Elmondta, hogyan vette át a rohamcsapatok (SA) vezetését, s hozta rendbe őket, ismertette a
sörcsarnoki puccsban való részvételét. Náci képviselő lett a Reichstagban 1928 folyamán, a
Reichstag elnöke lett 1933-ban, s ugyanezen évben segítséget nyújtott Hitlernek ahhoz, hogy
birodalmi kancellárrá kinevezzék. Koncentrációs táborokat létesített Poroszországban, a
kommunisták internálása céljából.
ESTE A BÖRTÖNBEN
Göring zárkájában: Érintetlenül küldte vissza vacsoráját; priccsén ült, bajor pipáját szívta.
Megvallotta, hogy túlságosan izgatott volt, semhogy enni tudjon.
- Meg kell értenie, hogy miután csaknem egy esztendeje börtönben ülök, s végigültem ennek a
tárgyalásnak az öt hónapját is anélkül, hogy egyetlen szót szólhattam volna a bíróság előtt, igen
nagy volt a feszültség bennem. Különösen az első tíz percben. Egyetlen dolog zavart csak
nagyon, az, hogy nem tudtam megakadályozni kezem reszketését, a fene egye meg. - Kinyújtotta
a kezét: - No, látja, most már csökkent.
Hangulata komor volt, cinikus, fatalista életfelfogásából próbált némi vigaszt meríteni.
Kijelentette, hogy az ember a legnagyobb Raubtier (ragadozó) valamennyi közül, mert elegendő
esze van ahhoz, hogy hosszú távra szóló pusztítást terveljen ki, míg a többi vadállat csak azért öl,
hogy az étvágyát kielégítse, ha éppen éhes. Biztosra vette, hogy a háborúk egyre pusztítóbbá
válnak - így akarja a végzet. A sötét, bizonytalan körvonalú zárkában a Götterdäm-merung
hangulata terjengett. (Arra kérte az őrt, hogy ne gyújtsa meg a villanyt.) Szinte azt hihette az
ember, hogy Wagner zenéje visszhangzik szavaiban.
Speer zárkájában: Betoppantam Speer zárkájába. Érdekes módon kijelentette, hogy - akarata
ellenére - megindította Göring beszéde, mert nyilvánvalóan a hattyúdala, s bizonyos mértékben a
német nép tragédiájának jelképe volt.
- Valóban erschütternd (megrendítő) volt ilyen komolynak látni őt, gyémántjai és kitüntetései
nélkül, amint utolsó védekezését adja elő a bíróság előtt... ilyen hatalom, ennyi pompa és nagy-
dobpufogás után igazán megrendítő volt.
Megjegyzés: A nap folyamán Ribbentrop védője félrehívott, s megkérdezte, nem vettem-e észre
valami különöset Ribbentropon az utóbbi időben. Azt mondtam, hogy véleményem szerint
fokozatosan idegösszeomlás felé halad. A védő bizalmasan közölte velem, hogy megfigyelése
szerint az utóbbi néhány hét során olyan helyzetekbe képzeli magát, amelyek nem fordultak elő,
s azt bizonygatja az ügyvédnek, hogy nem vett részt olyan találkozókon, amelyeken valójában
részt vett. Ily módon, a védő vizsgálódásai alapján kidolgozott védelmének felét törölni kellett.
Esztelen lépéseket is tett: például levelet intézett a bírósághoz, amelyben felajánlotta, hogy
kínozzák halálra, amiért tudtán kívül lehetővé tette ily szörnyű atrocitások megtörténtét. Azt
feleltem, hogy véleményem szerint mindez egy befolyásolható gyenge jellem meghiúsult
ambícióinak és lelkiismeret-furdalásának tulajdonítható.
Az ügyvéd megjegyezte, biztos abban, hogy Ribbentrop hiszékeny eszköz volt, akit
felhasználtak, abban azonban nem bizonyos, hogy vajon Ribbentrop volt-e nagyravágyó vagy
inkább a felesége. Közölte velem, hogy újabb pszichológiai érdekű részleteket fog velem
közölni, ha végzett védence védelmével. Nyilvánvalóan szeretné beszámíthatatlannak
nyilváníttatni Ribbentropot, habár elismeri, hogy nem is kérdéses Ribbentrop felelőssége saját
tetteiért.

Március 14.

GÖRING KITART - HESS ÉS RIBBENTROP LANKAD

A délelőtti tárgyalás megkezdése előtt közöltem a vádlottakkal, hogy von Blomberg az elmúlt
éjszaka során meghalt. Keitel szomorúan csóválta a fejét. Göring, aki védőjével beszélgetett, a
mondat közepén hirtelen megfordult, és így szólt Keitelhez:
- Mindnyájunk meggyőződése, hogy becsületes ember távozott! - majd folytatta a védőjéhez
intézett mondatot. Ez volt hát von Blomberg, volt tábornagy, a német Wehrmacht hajdani
főparancsnoka fölött mondott öt másodperc időtartamú emlékbeszéd.
Megmondtam Hessnek is, hogy von Blomberg meghalt. Szinte tudomást sem vett a dologról.
- Úgy? - mondta közönyösen. Megkérdeztem tőle, hogy tudja-e, ki volt von Blomberg
tábornagy. - Tábornokaink egyike -felelte bizonytalanul. Ezután közöltem vele, hogy Haushoffer
és a felesége öngyilkosságot követett el. Azt felelte, hogy úgy tudja, egy Haushoffer nevű ember
feltehetően tanúvallomást fog tenni az ő ügyében, de semmi mást nem tud róla. Sem szavaiban,
sem arckifejezésében nem volt jele annak, mintha emlékeznék a hírneves geopolitikusra, aki
állítólag Angliába való repülését sugalmazta. Von Schirach Hess mögött ült, s feszült
figyelemmel hajolt előre, miközben kérdéseket tett fel neki. Megdöbbent tekintettel fordult
felém, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Hess emlékezőtehetsége a múltban történt eseményekre
vonatkozólag lényegében megsemmisült. Egy kis idő múlva - ami ritkán fordult elő - Hess
kérdés nélkül megszólalt:
- Remélem, hogy a többi tanúm nem hagy cserben azáltal, hogy inkább a halált választja...
Ezután körülnézett a teremben, és megállapította, hogy csaknem teljesen megtelt. Azt feleltem,
hogy valószínűleg még jobban megtelik majd, ha feláll, hogy vallomást tegyen.
Megkérdezte: ugyan miért?
- Mert a tárgyalás elején ön okozta a legnagyobb szenzációt -feleltem.
Látszólag ezt sem regisztrálta.
- Tényleg? Hogyan történt? - kérdezte.
- Nem emlékszik semmire azzal kapcsolatban, hogy a tárgyalás elején valami probléma merült
fel az emlékezőtehetségét illetően?
Fejét rázta. Már azt is elfeledte, hogy egy időre megfeledkezett a feledésről.
Ribbentrop ma nyakkendő nélkül jött el a tárgyalásra, inggallérját pedig nem gombolta be; szeme
félig hunyva, bal arca rángatózik, s arckifejezése még a szokottnál is zavartabb: az egész embert
a zavarodottság és a depresszió jellemzi. Meglehetősen feltűnést keltett, amikor felhívtam a volt
német külügyminiszter figyelmét arra, hogy nyakkendő nélkül jött a bíróság elé. Fáradtan azt
válaszolta, hogy túlságosan szoros az inggallérja. Elküldtem valakit a nyakkendőjéért, és azt
tanácsoltam, hogy kösse meg anélkül, hogy az inggallérját begombolná. A hiba nyilván nem
abból származott, mintha a brit udvarhoz akkreditált hajdani kevély nagykövet nem ismerte
volna az öltözködési szabályokat. Talán öntudatlanul azt érezte, hogy már szorul a hurok a nyaka
körül, s legszívesebben egyáltalán nem jött volna el a tárgyalásra azután, hogy látta, amint az
első náci vádlott ténylegesen a bíróság elé lépett.
A délelőtti tárgyaláson: Ismét Göringé volt a szó. Azzal folytatta, hogy elmondta, miként vett
részt a náci párt politikai és katonai hatalmának kifejlesztésében; ismertette ennek kapcsán a
véres Röhm-féle tisztogatást is, saját verziójában, majd arról szólt, hogy igyekezett az egyházat a
politikai és katonai ügyektől távol tartani - habár néhány papot, sajnos, az események során
koncentrációs táborba kellett küldeni. (Amikor azt igyekezett bizonygatni, hogy az antiszemita
törvényeket a zsidóknak a náci rendszerrel szemben tanúsított ellenséges magatartása indokolta,
néhányan a vádlottak közül lehorgasztották a fejüket. Funk eltakarta a szemét és sírt. Ettől
eltekintve, a vádlottak elragadtatott figyelemmel hallgatták Göring szavait, és több ízben jelét
adták helyeslésüknek.)
Göring ezután arról beszélt, hogy a párt miképpen számolta fel a munkanélküliséget, valósította
meg Németország újbóli felfegyverzését, annektálta Ausztriát. Mindezért a dicsőség és a
felelősség nagy részét magáénak vallotta.
Ebédszünetben: Göring ebéd közben várakozóan nézett rám, s megkérdezte:
- Na, milyen volt? - Majd büszkén hozzátette: - Nem mondhatja, hogy gyáván viselkedtem?
- Nem, egyáltalán nem. Ön vállalta a felelősséget bizonyos dolgokért, amelyekért el is kellett
vállalnia. Ez azonban csak a kezdet. Mi a helyzet az agresszív háború körül?
- Ó, arról is sok mondanivalóm lesz!
- És az atrocitások ügye? Lesütötte a szemét.
- Csak annyiban tartozik rám, hogy nem vettem elég komolyan a terjengő híreket, s nem
vizsgáltattam ki valódiságukat. - Az utolsó szavakat elharapta. Felolvastam neki az aznapi
újságból a főcímeket, majd - az előzetes megbeszéléshez híven - leküldtem, hogy védőjével
tárgyalhasson.
A másik étkezőhelyiségben a hangulat általában Göring mellett volt. Még Schacht is azt mondta,
hogy minden, amit Göring elmondott, helytálló volt, csak az a próbálkozása volt helytelen,
amellyel igyekezett azt bizonygatni, hogy az antiszemita intézkedések valamiképpen indokoltak
voltak. Dönitz meglepetésének adott kifejezést amiatt, hogy Göring ennyi józan önmérsékletet
tanúsított.
- A kezdeti idők Göringjét láttuk viszont - mondta von Papen -, amikor még ésszerűen
viselkedett. Ami pedig azt a kijelentését illeti, hogy „von Papen kellemes egyéniségén kívül
semmi mással nem járult hozzá a párt sikeréhez”, meg kell mondanom a bíróságnak, hogy
valóban nem járultam hozzá semmivel, sőt igyekeztem csökkenteni...
Fritzsche azt mondta, hogy Göring a párt történetének első éveit pontosan, a valóságnak
megfelelően írta le, s hogy amikor ő saját védelmét fogja előterjeszteni, ugyanerre hivatkozhat
majd.
Von Schirach megvallotta, hogy nagyon felizgatták Göring szavai. Megjegyeztem, hogy
észrevettem, nagyokat nyel, mint akit ideges gyomorgörcs kínoz.
Hess azt mondta, érti, hogy voltaképpen hová akar Göring kilyukadni, de nagyon nehezen tudja
követni szavait, mert túlságosan feszülten kell koncentrálnia, és nem emlékszik az események
hátterére.
Rosenberg és Jodl kijelentették, hogy általában egyetértenek Göringgel, de bizonyos kérdéseket
másképpen látnak, s ezt majd ki is fogják fejteni. Rosenberg szónokolni kezdett a fajról, a
kultúráról és az élettérről; ezúttal azt hozta fel, hogy a kínaiak be akarják népesíteni Ausztráliát...
Ebéd után, a vádlottak elkülönített helyén a tárgyalóteremben, Dönitz így szólt:
- Biddle komolyan odafigyel. Látható, hogy meg akarja ismerni az érem másik oldalát is.
Szeretnék vele találkozni a tárgyalás befejezte után.
A délutáni tárgyaláson: Göring arról beszélt, hogy milyen szerepe volt a csehszlovák ügyben, a
lengyelországi és a norvégiai hadjáratokban. Vallomása során megjegyezte, hogy
elképzelhetetlen az önálló véleményalkotás katonai vezetők számára. - Talán a jövőben a
háborúk azáltal válnak elkerülhetőkké, hogy megkérdeznek majd minden tábornokot és minden
katonát, nem akarna-e inkább hazamenni. Azonban a katonai magatartás mikéntjét nemcsak a
német állami vezetés, hanem a világ valamennyi állama pontosan megszabja!
A délutáni tárgyalási szünetben Dönitz arra ösztökélte Göringet, „szégyenítse meg a vádlókat”
azáltal, hogy vallomását „a tisztesség és becsület” jegyében teszi.
Göring hátrafordult.
- Igen... valóban nagyon örülök annak, hogy Csehszlovákia kérdésében sikerült egyszer s
mindenkorra tisztáznom a becsületünket.
Dönitz megismételte, amit korábban mondott, hogy teljesen megvilágítsa: miképpen kell szerinte
a vádlókat tisztességes és becsületes magatartással megszégyeníteni.
- És jó emlékezőtehetséggel is - tette hozzá Göring, mérges arcot vágva Hess felé, miközben
felkelt a vádlottak padjáról, hogy ismét a tanúk számára szolgáló emelvényhez menjen.
Valaki megkérdezte Hesstől, valóban problémát okoz-e számára a múltbeli dolgokra való
visszaemlékezés. Igennel felelt. Erre azt mondták neki, hogy vissza kell emlékeznie.
- Csak tudnám, hogyan csináljam! - sóhajtotta Hess.
ESTE A BÖRTÖNBEN
Göring zárkájában: Göring ismét bajor pipájából pöfékelt az esti órákban, feloldódva a nap
feszültsége után.
- Hát igen, alapos feszültség ez - mondta. - És mindezt puszta emlékezetből! Meg volna lepve,
ha látná, milyen kevés jegyzetet készítettem emlékeztetőül. Ami Hesst illeti, be kell vallanom,
hogy önnek lett igaza velem szemben. Az emlékezőtehetsége határozottan csütörtököt mondott, s
most már azt sem hiszem el, hogy az elején komédiázott. Néhány héttel ezelőtt megvallotta
nekem, hogy valóban emlékezetkiesés érte Angliában, s hogy itt sem volt merő színlelés minden,
amit csinált, pontosan úgy igaz, ahogyan ön mondta. Ez a szilárd meggyőződésem. Micsoda
móka lesz, Istenem, amikor majd feláll, hogy vallomást tegyen...

Március 15.
Ebédszünetben: Göring hamar lesietett, hogy védőjével, dr. Stahmerrel beszéljen.
Eszmecseréjüket az egyik őr kihallgatta. Dr. Stahmer megkérdezte, hogy felhozza-e egy
bizonyos Himmlerrel történt találkozó vagy egyéb kapcsolatfelvétel ügyét. Göring sietve
nemmel felelt.
- Nem, nem, hála Istennek, hogy eddig nem került napfényre a dolog, hallani sem akarok róla!
Megemlítette, hogy egy kis összekoccanása volt Rosenberggel, mert az utóbbi nyilvánvalóan azt
kívánta, hogy Göring többet beszéljen az antiszemitizmus kérdéséről és a műkincsek
elkobzásáról.
- Azt mondtam neki, hogy erről majd neki magának kell beszélnie; a jelenlegi helyzetben
magamra kell gondolnom.
A bírákról szólva megjegyezte, hogy megítélése szerint Lawrence bíró kezd belefáradni a
dologba, s szeretne visszatérni whiskyt iszogatni Londonba. Parker bírót higgadt gentlemannek
tartotta: barátságosan tekintett felé, amikor a délelőtti tárgyalásról távozott.
A hitlerista politikáról elmélkedve, újból kijelentette, hogy Hitler túlságosan sokat akart
túlságosan gyorsan elérni: tíz év alatt próbálta megvalósítani, amihez száz esztendő kellett volna,
mert attól félt, hogy bárki lépjen is helyébe, nem rendelkezik majd elég energiával és kitartással
ahhoz, hogy megvalósítsa. Göring azt gondolta, hogy például a danzigi folyosó problémáját egy
kis türelemmel békésen meg lehetett volna oldani.
A délutáni tárgyaláson: Göring próbált „magyarázatot adni” a Jugoszlávia elleni támadást,
továbbá Varsó, Rotterdam és Coventry bombázását illetően. Elismerte, hogy az Oroszország
elleni támadás tervéről már 1940 őszén tárgyaltak - ő azonban azt tanácsolta Hitlernek, hogy
halassza a Gibraltár elleni támadás utáni időpontra, s próbálja meg Oroszországot Anglia ellen
fordítani.

Március 16-17.
HÉT VÉGE A BÖRTÖNBEN
Frank zárkájában: Frank hullámzó érzelmei Göring iránt ezúttal éppen a pozitív szakaszban
voltak:
- Az egyik vonás, amit nagyon szeretek Göringben, az, hogy vállalja a felelősséget azért, amit
tett. Hát persze a kényes ügyeket eltusolgatja... például a festmények ügyét, hahaha!
Megpróbálja elkerülni azokat a kérdéseket. Én nem küldtem neki egyetlenegy darabot sem
Lengyelországból... Érdekes lesz, amikor majd Jack-son elkezdi feltenni neki a
keresztkérdéseket. Hahaha! A nyugati demokrácia képviselője, Göring, a „reneszánsz ember”
ellenében. Meg kell azonban mondanom, hogy örömmel figyelem Göring magatartását. Bárcsak
mindig ilyen lett volna! Meg is jegyeztem neki ma tréfásan: „Kár, hogy nem börtönözték be
néhány évvel ezelőtt!” Hahaha! - Beszéde közben időnként éles, fisztulás hangon, hisztérikusan
felnevetett. Ez a nevetés egyre inkább jellemzővé válik beszédstílusára. - Hahaha! Most végre
teljesült Göring vágya: végre a nemzetiszocialista rendszer 1. számú szóvivőjeként szerepelhet...
már ami persze ebből a rendszerből megmaradt! Hahahaha...!
Von Schirach zárkájában: Von Schirach nagyon elégedett volt a hősével. Úgy vélte, hogy
politikai szempontból őrültség volna elítélni, hiszen annyira népszerű... még Amerikában is. - És
most ön is láthatja, miért volt olyan népszerű.
Véleménye szerint Ribbentropot sokkal több felelősség terhelte a háborúért. Utalt arra, hogy
Göring - saját vallomása szerint - éppen nem tartózkodott Berlinben, amikor a müncheni
egyezményt megszegték, s világosan látható, hogy Ribbentrop volt, aki ebben az időpontban
Hitlert befolyásolta, vagy aki legalábbis elfogadta a döntését.
Von Neurath zárkájában: Göring védekezésének irányvonala kellemesen lepte meg von
Neurathot - különösen az, hogy számos tettéért vállalta a felelősséget. Magatartása inkább a
kezdeti idők Göringjére emlékeztette - ilyen volt, mielőtt a hiúság, a tör-tetés, a romlott és
szabados életmód felfuvalkodottá tette.
Gondolatai ezután Ribbentropra terelődtek, aki Göringhez hasonlítva - kézenfekvő okból -,
megvetésre méltónak látszott. Ribbentrop talmi ember volt - még csak nem is volt valójában
nemes! Von Neurath csak annyit tudott a „nemességéről”, hogy egy ügyvéd felkereste, s
megkérdezte őt, hogyan juthatna a pénzhez, amit Ribbentrop ígért neki, ha létrejön a nemesi
címét biztosító örökbefogadás. Úgy vélte, hogy ezenkívül Ribbentrop kóros hazudozó is,
akárcsak gazdája, Hitler volt. Egy szanatórium igazgatójától hallotta, hogy Ribbentrop
intézetében (Drezdában) páciensként tartózkodott 1934-ben. Ez az orvos azt mondta Neurathnak,
hogy Ribbentropot ki kellett dobnia a szanatóriumból, mert pszichopatának találta: hazudozó,
felelőtlen magatartású ember volt, akinél ezenfelül még szexuális abnormalitásra is gyanakodtak.
Hitlernek Ribbentrop „a seggét nyalta”.
Speer zárkájában: Speer elismerte, hogy Göring a vádlottak és védők legtöbbjére jó benyomást
tesz, de feltételezte, hogy Jackson majd helyére teszi, amikor keresztkérdések alá vonja.
Szerette volna, ha Göring hűséget és erkölcsi integritást színlelő hősi pózát szétzúznák, s
előtűnne mögüle romlott egyénisége.
- Hát... amikor utoljára találkoztam Hitlerrel, annak a bizonyos táviratnak a kapcsán felmerült
Göring utódlásának kérdése. Hitler megvető hangon kijelentette, hogy mindig tudta: Göring
korrupt, és nem lojális irányában. Gondolja csak meg: mindig tudta, és mégis úgy tett, mintha
hűséges, lojális hívének tartotta volna! És most egy ilyen korrupt és gyáva fickó, mint Göring
-tudnék egyet-mást mesélni a privát óvóhelyéről és fényűző életmódjáról, amit Németország
haláltusája idején folytatott -, no... egy ilyen gyáva fickó most a hős szerepében akar tetszelegni!
Ez a végsőkig feldühít! - Ennek ellenére Speer elégedetten nyilatkozott arról, hogy szabad
lehetőséget nyújtanak Göringnek a védekezésre: ily módon a németek sohasem állíthatják majd,
hogy megalapozatlan vádakat emeltek ellene, s rá kell jönniök, hogy a tárgyalás végén hozandó
ítélet nem egyoldalú eljárás eredményeképpen alakult ki.
Funk zárkájában: Funk elismerte, hogy Göring és Schacht erős egyéniség: - ...de bennünk,
többiekben, biztosíthatom önt, cseppnyi hősiesség sincs. Akkor sem volt, most sincs. Talán éppen
ez a baj. Sokszor eltűnődöm azonban, hogy mit cselekedtem volna, ha korábban tudok
minderről. Nem hiszem, hogy túléltem volna! - Ezután sírva fakadt: - De az atrocitások, örök
szégyen! Nem számít, mit mond Göring vagy bárki más. Nem számít, hogy milyen ítéleteket
hoznak: a zsidók tervszerű tömeges meggyilkolása olyan szégyene marad a német népnek,
amelyet nemzedékek sora sem tud lemosni.
Göring zárkájában: Göring nagyon fáradt volt az elmúlt három nap feszültségétől, amelynek
során védekezését előadta. Most, amikor védekezésének előterjesztése már csaknem
befejeződött, rosszkedvűen tűnődött saját sorsáról s arról, hogy milyen szerepet juttat majd neki
a történelem. Az emberszeretet szálka volt a szemében: cinikusan elvetette mint jövőbeli
nagyságának akadályát. - Dzsingisz kán birodalmát, a Római Birodalmat, de még a Brit
Birodalmat sem a humanitás szempontjaira ügyelve kovácsolták össze — jegyezte meg keserűen
-, mégis nagyságra vergődtek saját korukban, s tisztelet övezi őket a történelemben. - Újból
kijelentettem, hogy a világ túlságosan bonyolulttá lett a 20. században ahhoz, hogy a háborút és a
gyilkosságot tekinthessük a nagyság ismérvének. Idegesen, gúnyosan elutasította
megjegyzésemet: érzelgős amerikai idealizmusnak minősítette, olyan önbecsapásnak, amit az
amerikai megengedhet magának, miután Amerika forradalommal, tömeggyilkosságokkal és
háborúval dús Lebensraumot csikart ki magának. Nyilvánvalóan nem akart semmiféle siránkozó
szentimentalizmust, ami elronthatná a Walhallába való bevonulásának hangulatát.
Rosenberg zárkájában: Rosenbergre nagy hatást tett Göring védekezése, de kijelentette, hogy
még sok magyarázatra volna szükség az elrabolt kincseket, könyvtárakat stb. illetően. Rosenberg
mai szentenciája: az oroszok az összes színes fajokat fellázítják a fehér faj ellen. Ezért aggódik
Churchill a Brit Birodalom jövőjéért.

Március 19.

GÖRING KORONATANÚJA
A délelőtti tárgyaláson: Göring koronatanúja, Dahlerus svéd mérnök kezdte meg vallomását.
Arról számolt be, hogyan közvetítette Göring kezdeményezését az Angliával való megegyezésre,
a Lengyelország miatti háború „megelőzése” céljából. Dr. Stahmer azt szerette volna
bebizonyítani, hogy csupán Danzig és a folyosó ügyében létesítendő egyszerű megállapodásról
lett volna szó. Hamarosan kitűnt azonban, hogy Dahlerus vallomása csak azt dokumentálja:
mennyire elhatározott szándéka volt Hitlernek a háború kirobbantása. A vallomás tartama alatt a
tárgyalóterem felett ott lebegett a nagy, kimondatlan kérdés: ha Németország valóban meg akarta
kísérelni a háború elhárítását, akkor miért nem külügyminisztere kezdett tárgyalásokat?
Ebédszünetben: Az idősebbek ebéd során megvetőn beszéltek az egész ügyről. Schacht ismét
ellenséges magatartást tanúsított Göringgel szemben, miután közölte velem, hogy az eredmény
most már körülbelül döntetlenre áll. Von Neurath Göring amatőr diplomáciáját „példátlan
dilettantizmusnak” mondotta.
Von Papen nyomatékosan fejezte ki egyetértését:
- Tökéletesen helyes a dilettantizmus kifejezés! De hát Hitler alatt így működött a német
diplomácia. Egy svéd üzletember! Láthatja, hogy mennyi befolyásunk volt nekünk, régi
diplomatáknak, a rezsimre!
Schacht, szokás szerint, ezúttal is kimutatta, hogy méltatlan-kodása mögött valójában önzése
rejlett.
- Én éppen visszatértem Indiából, s felajánlottam, hogy közvetítek, de Ribbentrop csak azt
felelte, hogy „köszönöm a levelét”. Nos hát, így állt a helyzet. Egy tapasztalt, hozzáértő ember -
végül is nekem csak volt némi tájékozottságom a helyzetről -ne nyúljon az ügyhöz; ugyanakkor
egy külföldi, jelentéktelen üzletembert bíz meg az a másik „tapasztalt államférfi”, hogy
tárgyaljon Nagy-Britanniával.
Seyss-Inquart a következőképpen summázta a helyzetet:
- Csoda, hogy az angolok egyáltalán komolyan vették. Tudja, kérem, miután Dahlerus létrehozta
a kapcsolatot, a britek azt mondták: „Rendben van, a kapcsolat létrejött, most hát lássuk a német
kormányzat képviselőjét.” Amikor látták, hogy semmi sem lesz a dologból, tudták, hogy nem a
német kormányfő által kezdeményezett komoly lépésről van szó. Igen, csoda, hogy Lord Halifax
egyáltalán komolyan vette.
Ribbentrop csüggedten ült a másik étkezőhelyiség egyik sarkában. Amikor megkérdeztem, hogy
mi a véleménye Dahlerus tanúvallomásáról, csak ennyit tudott válaszolni:
- Hát... egész sereg dolog volt, amiről nem tudtam.
Ebéd után, miközben a tárgyalóterembe vonultak, Fritzsche így szólt hozzám:
- Még meglátja, hogy ez a védőtanú átalakul a vád tanújává!
A délutáni tárgyaláson: (Fritzschének igaza volt.) Sir David Maxwell-Fyfe ügyes
keresztkérdéseinek hatására Dahlerus vallomása megszűnt mentővallomás lenni, s a tanú végső
soron csak leleplezte az egész akció kétszínűségét. Dahlerus a keresztkérdésekre válaszolva
elmondotta, hogy Göring figyelmeztette: Ribbentrop igyekszik szabotálni a tárgyalásokat, sőt
terveket sző avégből, hogy a repülőgép, amelyen ő utazik, lezuhanjon. (Amikor ez kiderült,
Ribbentrop csaknem felrobbant a dühtől a vádlottak padján. Göring megjósolta, hogy Ribbentrop
felfortyan majd Dahlerus tanúvallomása miatt, de nyilvánvalóan nem számított arra, hogy saját
intrikáját ily módon leleplezik.) Az ügyész ezután egy részletet ismertetett Dahlerus könyvéből
(abból a könyvből, amelyet Göring zárkájában olvasott); eszerint Hitler szinte őrjöngve
követelte, hogy építsenek „tengeralattjárókat, tengeralattjárókat... és repülőgépeket!
repülőgépeket! repülőgépeket!... ki akarom irtani az ellenségeimet!”, mindez az állítólagos
béketárgyalások kellős közepén történt... s Göring nem tett semmit ellene.
(Göring dühöngve hallgatta a vádlottak padján. A fülhallgató zsinórját rángatta, s már úgy
látszott, hogy széttöri a kagylót. Végül az őr kénytelen volt kivenni kezéből a vezetéket, s rászólt,
hogy viselkedjék fegyelmezetten.) Dahlerus vallomásának további részéből kiderült, hogy
benyomása szerint a Führer nem volt normális. Göring szinte beszámíthatatlan volt a
kábítószerektől, Ribbentropban pedig gyilkos ösztönök dolgoztak. A német kormány - Göringet
is beleértve - nyilvánvalóan nem törekedett komolyan a háború elkerülésére, csak azt szerette
volna elérni, hogy Nagy-Britannia nyugodjék bele Lengyelország letiprásába. Dahlerus még a
térképet is meg tudta mutatni, amelyet Göring adott neki: Lengyelország azon részeit tüntette fel,
amelyeket a nácik maguknak követeltek a béke fejében. Végül Dahlerus - a védőügyvédnek az
elnök által elutasított tiltakozása közepette - kijelentette: „Ha akkor tudtam volna, amit ma tudok,
akkor tisztában lettem volna vele, hogy erőfeszítéseim nem vezethetnek sikerre.”
Miközben a bíróság elnapolta a tárgyalást, a vádlottak közt olyan hangulat terjengett, hogy
Göringnek vége. Néhány - őrök által kihallgatott - megjegyzésük:
Frick: - Butaság volt részéről, hogy megidéztette ezt a tanút; tudnia kellett volna, hogy a vád
képviselői megszerzik azt a könyvet.
Speer (mosolyogva): - Göring szerencséje már ausgespielt... (eljátszotta) vége, vége.
Funk: - Szégyenletes, szégyenletes!
Ribbentrop (Kaltenbrunnerhez): - Most aztán nem tudom, kiben lehet bízni!
Fritzschéhez léptem, hogy megmondjam neki: igaza volt. Speer kijelentette, hogy a Fehér
Könyv, amely erről a tárgyalásról készült, alapkönyv lesz minden jövőbeli német kormányzat
számára: azt fogja dokumentálni, hogy milyen bűnös volt a náci rezsim. Von Neurath megvetően
beszélt a Kövérről, aki verte a mellét, hogy ő a vezér - s közben hajbókolt a Führer előtt.
Schacht közölte, hogy a mérkőzés állása 2:1 a vád javára.

Március 20.

GÖRING KERESZTKÉRDÉSEK ALATT

A délelőtti tárgyaláson: Éles szópárbaj Göring és Jackson ügyész között. Göring kitérő taktikája
ellenére sikerült bebizonyítani, hogy Göring felelős volt az antiszemita rendeletekért, amelyeket
támogatott. Habár azt bizonygatta, hogy a zsidókérdésben mérséklő hatást gyakorolt, el kellett
ismernie, hogy részt vett a zsidó tulajdonban levő vállalatok kisajátításában mint a négyéves terv
irányítója; kihirdette a nürnbergi törvényeket mint a Reichstag elnöke, egymilliárd márka
bírságot vetett ki a zsidó lakosságra, utasította Himmlert és Heydrichet, hogy valósítsák meg a
zsidók kiküszöbölését Németország gazdasági életéből. Az 1938. november 9-10-i zavargások
után kijelentette Heydrich előtt: „Azt kívánom, inkább öltél volna meg 200 zsidót, de ne
pusztítottad volna el értékes vagyontárgyaikat.” A zsidó vagyon elpusztításából akkor a
biztosítóintézetek és a kormányzat számára csiholt ki profitot.
Ebédszünetben: Ebéd közben Fritzsche azt mondta, hogy most már nagyon meglepi, hogy annak
idején Göring közbelépett Goebbels érdekében, amikor Goebbelsnek nagyon rosszul állt a
szénája Hitlernél a szerelmi históriái miatt, s közel állt ahhoz, hogy kitegyék a szűrét. Göringgel
történt összetűzése s látszólagos szembeszállása mindössze nyolc héttel a közbelépés előtt zajlott
le. Fritzsche, szokásos naivitásával, azt a következtetést vonta le ebből, hogy Göring alighanem
az ellenfél iránti lovagiasságból lépett közbe. Nyilvánvalóan eszébe sem ötlött az a sokkal
kézenfekvőbb magyarázat, hogy Göring valójában nem akart megválni Goebbelstől, akinek
szélsőséges antiszemitizmusa jól beleillett a zsidó vagyon elrablására irányuló náci programba.
Funk igyekezett megmagyarázni, hogy a zsidó vagyon árjásí-tását törvényes alapokra kellett
helyezni a huligánok féktelen kilengései után, akik a Goebbels uszítására kirobbant „spontán”
zavargások során zsidó üzletek ezreinek ablakait zúzták be.
- Talán még szégyenletesebb volt - jegyeztem meg -, hogy a rablást ettől kezdve törvényes
alapra helyezték, és hivatalosan elismerték.
- Ó... nem akarom én a legkisebb mértékben sem igazolni, az egész politikai irányvonal
helytelen volt. Nem úgy értettem - teljes egészében elfogadhatatlan volt.
A délutáni tárgyaláson: Most vált érthetővé, hogy Funkot miért foglalkoztatta annyira a zsidó
vagyon árjásításának legalitása mint probléma: Jackson ügyész ugyanis okmányszerű
bizonyítékokat terjesztett elő arra vonatkozólag, hogy Funk - akárcsak Heydrich - részt vett a
zsidóknak a gazdasági és a közéletből való kirekesztésére és gettókba való zárására irányuló
Göring-féle program megvalósításában. Ezután a műkincsek elrablása következett, amelyeket
Göring vonatrakomány-számra szállíttatott el a megszállt országokból. Göring kitartott azon
állítása mellett, hogy az állam jövőbeli kulturális érdekeinek szolgálatában gyűjteményt
igyekezett létrehozni. Hasonló okokkal próbálta indokolni a hadifoglyok és a
rabszolgamunkások munkájának igénybe vételét, a megszállt országok élelmiszer- és egyéb
készleteinek elkobzását.
A tárgyalás szünetében a vádlottak egyetértőleg azt hangoztatták, hogy nem valami szép látvány,
amint egy német államférfi magyarázgatni próbálja, hogyan jutott 50 millió márka értékű
műkincs birtokába, miközben a németeket arra ösztökélték, hogy vállaljanak áldozatokat „az
eszme” érdekében.
A tárgyalás végeztével Göring mindazonáltal, szemmel láthatóan büszke volt saját szereplésére, s
ezt ki is jelentette a többiek előtt:
- Ha mindenki úgy fog viselkedni, mint én, akkor a dolog teljesen rendben lesz. Mindenki
legyen nagyon elővigyázatos, mert egyébként minden szavunkat kicsavarhatják.
Miután Göring kiment, Speer dühösen így szólt Seyss-Inquart-hoz:
- Hát... Hermann is elkövetett néhány csúnya hibát. Semmi oka, hogy ennyire elégedett legyen
önmagával.
- Semmi jó nem háramlik reá a sok beszédből - felelte Seyss-Inquart hűvösen. - Azok előtt
minden ott van írásban, fehéren feketén.

Március 21.
A délelőtti tárgyaláson: Sir David Maxwell-Fyfe megizzasztotta Göringet a sagoni
hadifogolytáborból megszökött brit repülőtisztek meggyilkolásának felelevenítésével s annak
taglalásával, hogy miképpen szolgáltatták ki az orosz hadifoglyokat a Gestapónak. Göring
próbálta csűrni-csavarni a dolgot, s elhárította magától a felelősséget. (Fritzsche a tárgyalás
szünetében utalt arra, hogy Göring nyilatkozatának legterhelőbb része annak elismerése volt,
hogy a sagoni incidens után másnak adta át a hadifogolytáborok felügyeletét, ahelyett hogy a
fennálló rendszer megváltoztatását követelte volna.)
A bíróság több ízben kénytelen volt felszólítani Göringet, hogy ne térjen ki a kérdésekre való
közvetlen válaszadás elől. Sir David Maxwell-Fyfe tovább izzasztotta Göringet annak a kétszínű
cselszö-vénynek a taglalásával, amelynek keretében Göring megkísérelte „a háború elhárítását”
Hitler háta mögött folytatott tárgyalások révén, közben azonban elfogadta Hitler agresszív
terveit.
A délutáni tárgyaláson: A délutáni tárgyalás kezdetén Sir David megkérdezte Göringet, vajon a
bebizonyosodott gyilkosságok láttán is fenntartja-e lojalitását a Führer iránt? Göring azt felelte,
hogy nem ért egyet a gyilkosságokkal, de ő nehéz időkben éppen olyan lojális, mint
szerencsésebb korokban. Amikor tovább vallatták az atrocitások tárgyában, erőtlenül azt állította,
hogy nem hiszi, hogy a Führer tudott volna tényleges méreteiről, ő pedig kétségkívül nem tudott
róluk. Ő csupán néhány, szórványos gyilkosságról és „bizonyos előkészületekről” tudott.

Március 22.

ÖNZÉS, LOJALITÁS, BIGOTTSÁG

A délelőtti tárgyaláson: Göring védekezése az érdektelenség jegyében végződött. Rugyenko
tábornok néhány rövid kérdést tett csak fel neki, a francia ügyész pedig kijelentette, hogy nincs
hoz-zátennivalója az elhangzottakhoz. A bíróság némi tanácskozás után úgy döntött, hogy nem
tartja szükségesnek a további felszólalásokat, mire a védőügyvéd is hirtelen befejezte saját
részéről a bizonyítási eljárást.
ESTE A BÖRTÖNBEN
Göring zárkájában: Amikor felkerestem Göringet zárkájában, hogy meghallgassam, mi a
mondanivalója védelmének végeztével, kertelés nélkül felszólított, hogy adózzam elismeréssel a
bíróság előtti szerepléséért:
- Nos, ugye, nem voltam kisszerű? - kérdezte háromszor is.
- Nem, ezt nem állíthatom.
- Ne feledje, kérem, hogy velem szemben egyesült erővel felvonultak Anglia, Amerika,
Oroszország és Franciaország legjobb jogászai, teljes gépezettel hátuk mögött, a másik oldalon
pedig én állottam, egyes-egyedül.
Nem állhatta meg, hogy ne csodálja önnön nagyságát, s e célból egy pillanatra elhallgatott.
Ezután elégedetten nyilatkozott a bíróság döntéséről, hogy a többieknek már nem kell újból
végigmenniök a náci párt történetén, és nem kell foglalkozniuk a párt célkitűzéseivel, miután
neki szabad kezet biztosítottak, hogy ezt egyszer s mindenkorra megtegye. Igen, meglehetősen
elégedett volt saját szerepével a történelemben.
- Nos, fogadni mernék, hogy még a vád képviselői is kénytelenek elismerni, hogy jól
szerepeltem. Nem igaz? Nem hallott valamit erről?
Középkori ízű heroizmusának mércéje az ellenség csodálata volt. Vállat vontam.
Ezután részletesen végigelemezte kétnapos védekezésének mozzanatait. Kissé elkedvetlenítette,
hogy a végén megakadályozták, hogy további tirádákat tartson. Azt mondta, szerette volna
közölni a bírósággal, hogy vállalja a hivatalos felelősséget az antiszemita rendszabályokért,
habár nem tudta, hogy ilyen iszonyatos atrocitásokra vezetnek majd. Megmondtam neki, hogy
ezt az utolsó szó jogán tartandó felszólalásában még mindenképpen elmondhatja, azonban ennél
is fontosabb, hogy vajon helyesnek tartja-e ezt a politikát.
- Nein, um Gotteswillen! (Az Isten szerelmére, nem.) Azok után, amit most már tudok? Az ég
szerelmére, azt hiszi, hogy valaha is támogattam volna ezt, ha a leghalványabb fogalmam is lett
volna róla, hogy tömeggyilkosságra vezet? Biztosíthatom önt, hogy soha, egyetlen pillanatra sem
gondoltunk erre! Én csak arra gondoltam, hogy a zsidókat eltávolítjuk a vezető gazdasági és
kormányfunkciókból, ez lesz minden. Ne feledkezzék meg azonban arról sem, hogy ők szörnyű
hajszát folytattak ellenünk világszerte!
- Talán rossz néven veszi? Érthető, hogy nem nyugodtak bele tétlenül az üldöztetésbe!
- Ez volt a baj! Ez volt a hiba, amit elkövettünk - ismerte el. Elismerte, hogy jobb lett volna, ha
el sem kezdik az üldözést.
A maga részéről semmilyen szempontból nem tulajdonított jelentőséget a dolognak.
Ezután visszatért a vád képviselőivel folytatott párviadal - számára kellemesebb - témájára.
- Az a Rugyenko idegesebb volt, mint én, annyi bizonyos! Hohó, alapos fricskát kapott, amikor
bedobtam, hogy az oroszok 1680000 lengyelt és ukránt szállítottak el Oroszország belsejébe.
Ahelyett, hogy azt mondta volna: „Nem érdekelnek a vádjai”, azt felelte, hogy „ne hivatkozzék
itt szovjet akciókra”. Azt mondta, hogy akciókra. Hohó! Biztos vagyok, hogy ebben az ügyben
sürgős táviratot kap Józsi bácsitól! Biztos, hogy csak véletlenül bökte ki. Akkor is jól
megfeleltem neki, amikor azt kérdezte, miért nem tagadtam meg Hitler utasításainak a
teljesítését. Azt válaszoltam: „Akkor most nem kellene az egészségemmel törődnöm.” Ez a
szakkifejezés a diktatúrákban arra, hogy valakit likvidálnak. Rögtön megértett, persze.
Megint felvetettem a lojalitás kérdését, hogy ezzel kapcsolatban még inkább leleplezze saját
értékrendszerét. - Csak megemlítem, hogy megfigyeltem: a Führer iránti lojalitás kérdésében Sir
Davidnek ugyanazt a választ adta, mint korábban nekem. Persze, Sir David kérdésére nem direkt
módon felelt.
- Hát igen... nagyon veszélyes volt a kérdése. Másvalakit talán sikerült volna lépre csalnia. Azt
kérdezte tőlem: „Még mindig igyekszik Hitlert igazolni és dicsőíteni, noha már tudja, hogy
gyilkos volt?” Kemény kérdés volt, nagyon veszélyes kérdés! Azt mondtam neki, hogy nem
akarom őt igazolni, de nehéz időkben - csakúgy, mint jobb napokban - megtartom az eskümet!
- Igen. Emlékszem arra is, amit arról mondott, hogy önre nagy hatást tesznek azok a történelmi
személyiségek, akik nehéz helyzetben is lojálisan kitartottak. Tudna erre vonatkozólag néhány
példát említeni?
- Igen, persze. Már kisfiú koromban hatottak rám ezek a példák. Ismeri a Nibelungok történetét:
hogyan ölte meg Hagen Siegfriedet, mivel Günther ezt kívánta. Ekkor Krimhilda azt követelte
három fivérétől, hogy álljanak bosszút. Ezek azonban azt mondták Hagennek: „Habár te
ellenségünk vagy, meg kell hajolnunk a hűséged előtt, amit királyod iránt tanúsítasz.” Szinte
most is magam előtt látom a jelenetet, amint eléje tárták pajzsaikat, s kijelentették, hogy
megvédik minden támadás ellen, ami királya iránt tanúsított hűsége miatt érné.
Nem fogtam fel, hogy mennyiben volt analóg ez a példa Göring Hitler iránt tanúsított hűségéhez,
hacsak azt nem akarta ezzel kifejezni, hogy az ő ellenségeinek is tiszteletben kellene tartaniok
hűségét akkor is, ha hűségből elnézte a gyilkosságokat.
Göring ezután a katolikus papság homoszexualitásáról kezdett fecsegni: ezzel akarta
bebizonyítani, hogy katolikusellenessége is némileg megalapozott volt.
- Járt már valamelyik szemináriumukban? 14, 15, 16 és 17 éves fiúk jönnek össze a világ
minden részéből, s már tíz lépés távolságból látni rajtuk, hogy válogatott pederaszták. Érthető:
nem lehet az emberi természettel büntetlenül szembeszállni. Amikor a papjaikat homoszexualitás
miatt letartóztattuk, azt üvöltötték, hogy az egyházat üldözzük. Micsoda üldöztetés volt: közel
egymilliárd márkát kellett kifizetnünk nekik évente adóban, mindenképpen. No de a katolikus
papság - ne higgye, hogy nem tudom, mi történi a gyónások alkalmával, a bevont függönyök
mögött, vagy hogy mi megy végbe a papok és az apácák közt. Az apácák „Krisztus
menyasszonyai”, tudja. Micsoda bagázs!
Göring kirobbanásában egy jókora adag - Streicheréhez hasonló - ocsmány elvakultság
nyilvánult meg, ami korábban nem került felszínre. Csak annyiban volt ez érdekes, hogy különös
ellentétet alkotott a katolikus egyház iránti színleges rokonszenvével, amit akkor tanúsított,
amikor a katolikus börtönlelkész az előző napon, ebéd táján felkereste.
Határozottan kijelentette, hogy véleménye szerint Amerika aligha tud könnyen megbirkózni a
négerproblémájával. Ezt a gondolatot feltehetően mostanában vette át Rosenbergtől - a nácik
nyilván nem szerették volna, ha pusztulásuk után nem marad fent valahol a világon a faji
gyűlölet valamiféle maradványa, hogy borzalmas örökségével azt bizonyítsa: végül is nekik volt
igazuk.
Speer zárkájában: (Azért kerestem fel, hogy kifürkésszem, milyen hatást tett Göring védekezése
a vele szemben állókra.) Speer úgy gondolta, hogy a vád képviselőinek mindent összegezve
mégiscsak sikerült szétzúzniuk Göring vitézi páncélzatát.
- Minden nagyon jól megy, amíg nagyhangú kijelentésekkel hűségnyilatkozatokat tehet a Führer
iránt, de amikor arra kényszerítik, hogy vállalja a felelősséget konkrét bűncselekményekért,
akkor mit tesz? Azt állítja, hogy Hitler háta mögött intrikák, nem tudott az egyik ügyről, nem
értett egyet a másikkal... Nevetnem kellett. Csaknem annyira ellenzékinek mondotta magát Hitler
irányában, mint amilyen én voltam - miután engemet kiátkozott érte. Ennek ellenére a dolgok
végezetéig megőrzi a hűséges alattvaló pózát. Persze mindez csak üres fecsegés. Nagyon jól
tudja, hogy nem akaszthatják fel azért, mert azt hangoztatja, hogy lojális volt, viszont a tényleges
felelősséget amikor csak lehet, elhárítja magától, mihelyt konkrét tényekkel igyekszik őt terhelni
a vád képviselete. És ha semmiképpen nem tudja elhárítani magáról a felelősséget, akkor kihúzza
magát, és férfiasan kijelenti: - Igen, vállalom a teljes felelősséget.
- Tudja, kérem - folytatta Speer -, amikor Jackson keresztkérdések alá veti Göringet, az ember
arra eszmél, hogy két gyökeresen ellentétes világ képviselői, még csak nem is értik meg
egymást. Jackson megkérdezte például, hogy nem vett-e részt a Hollandia, Belgium és Norvégia
elleni támadás terveinek kidolgozásában; arra számított, hogy Göring védekezni fog a
bűncselekmény vádja ellen. Ehelyett Göring kijelentette: persze, természetesen... így meg így
történt... mintha a világ legtermészetesebb dolga volna egy semleges ország megtámadása,
amennyiben ezt kívánja a német stratégia érdeke...
- Nagyon figyelemreméltó egyébként, hogy milyen kitűnően bírta a nagy feszültséget. Az önök
börtönének fegyelme alighanem kijózanító hatással volt reá. Csak látta volna hajdan: lusta, önző,
romlott, felelőtlen ember volt, kábítószerek rabja. Most megjátssza a kemény fickót, és az
emberek csodálják a bátorságát. Hallottam a védőmtől, hogy azt mondogatják: „Az a Göring... az
ám a fenegyerek” (MordskerI). De csak látta volna hajdan. Amikor az ország válságos óráit élte,
egytől egyig aljasul és gyáván viselkedtek. Mit gondol, miért nem tartózkodott Göring
Berlinben, szeretett Führere oldalán? Mert túlságosan veszedelmes lett a helyzet, amikor az
oroszok körülzárták a várost. Himmler ugyanígy viselkedett. Azonban egyiküknek sem jutott
eszébe, hogy valamiképpen megkímélje a népet ennek az őrültségnek a következményeitől.
Tudja, kérem, mindig feldühödöm, amikor mindez az eszembe jut... Nem szabad, hogy akár
egyikük nevét is valamelyes tisztelettel jegyezze fel a történelem. Tűnjön el gyalázattal,
szégyenletesen az egész átkozott náci rendszer, ahogyan megérdemelte, s mindenki, aki részese
volt - beleértve jómagamat is! A nép pedig felejtse el, és építse fel új életét valamiféle értelmes,
demokratikus bázison!

Március 23.

GÖRINGNÉ
Felkerestem Emma Göring asszonyt, a Neuhaus melletti Sack-dilling erdőségeiben álló házában,
ahová leányával és unokahúgával együtt költözött, miután szabadon bocsátották. Meglehetősen
primitív körülmények közt éltek. (Folyóvíz és fűtés nélkül.) Meglehetősen csinos, 45 év körüli
asszony volt; kiegyensúlyozott egyéniség lehetett, de az adott körülmények közt eléggé felindult
állapotban. A kis Eddának csokoládét adtam, majd Göringné játszani küldte a kislányt, mialatt
beszélgettünk. Amikor a kislány távozott, így szólt:
- Fel tudja fogni, hogy az az őrült ember megparancsolta, hogy lőjék agyon ezt a gyermeket?
Ezután keserűen beszélt arról, hogyan tartóztatták le őket Hitler parancsára, s hogy agyon
akarták őket lőni, mert Hitler hitszegés-sel vádolta Göringet. Göringné nagyon háborgott e
borzalmas igazságtalanság miatt.
- A letartóztatásban töltött hét hét persze roppant kellemetlen volt számomra, de biztosíthatom
önt arról, hogy mindaz, amit a legutóbbi néhány hónapban elszenvedtem, semmi sem volt ahhoz
képest, amin akkor mentünk keresztül, amikor Hitler megparancsolta, hogy Hermannt és
családját tartóztassák le, és lőjék agyon.
A férjem magánkívül volt a dühtől, hogy Hitler hűtlenséggel vádolta őt. Annyira őrjöngött és
átkozódott, olyan borzalmas kifejezésekkel illette Hitlert hálátlanságáért, hogy attól tartottam, az
őr azon nyomban lelövi. Megkértem az őrt, hogy felejtse el, amit hallott. A katona azt mondta:
jól van, elfelejti, de úgy érzi, hogy a férjemnek van igaza. Hűtlenség! Csak az Isten a
megmondhatója, hogy mennyi áldozatot hozott a férjem hűségből a Führer iránt. Elvesztette az
egészségét, a vagyonát, sőt az első feleségét is, annak az 1923. évi puccsnak a következtében.
Mindenben támogatta Hitlert. Ő segítette hatalomra... A hála pedig mindezért az volt, hogy
elrendelte a letartóztatását és kivégzését. Még a gyermekét is! Amikor hallottuk, hogy Hitler
öngyilkos lett, Hermann keserűen megjegyezte, az egész dologban az a legelviselhetetle-nebb,
hogy sohasem mondhatja most már a szemébe, mennyire méltatlanul bánt vele.
- Nagyon meglep engem - mondottam -, hogy mindazok után, amik végbementek, s annak
ellenére, hogy az egész világ tisztában van azzal, hogy Hitler gyilkos, Göring még mindig
makacsul kitart a Führer iránti hűsége mellett. Vajon nem menti-e fel mindez hűségesküje alól?
- Természetesen felmenti... természetesen... - Göringné a kezét tördelte. - Ó, csak
egyetlenegyszer öt percig beszélhetnék vele. Csak öt percig!
- Csak azt tudom feltételezni -jegyeztem meg -, hogy mindezt dacból mondja az idegen bíróság
előtt.
- Így van... pontosan így van! Én pontosan tudom, hogyan vélekedik a dolgokról. Azt gondolja:
legalább egy ember álljon oda, az Isten szerelmére, és mondja azt, hogy „igen, én támogattam a
Führert, itt vagyok, tegyenek velem, amit akarnak”. Olyan szégyenletes a számunkra, hogy most
annyi német jelenti ki: sohasem támogatta igazán Hitlert, kényszerítették, hogy belépjen a
pártba... annyi a színlelés, hogy az embernek felfordul a gyomra. A férjem meg akarja mutatni,
hogy legalább ő nem próbál gyáván kibúvót keresni. (Göringné unokahúga teát hozott be.)
- Mindez azonban kedvezőtlen fényt vet a férjemre. Valójában még most is Hitler politikáját
próbálja jóvátenni. De hát nincs határa ennek a Nibelungentreué-nek (nibelungi hűségnek)? Saját
magának és a német népnek is tartozik azzal, hogy tisztázódjék: ki a bűnös?
- Úgy van, a német népnek meg kell tudnia! -jelentette ki mindkét nő nyomatékosan. Göringné
szeme ismét könnybe lábadt:
- Ó, istenem, ha csak egyetlenegyszer viszontláthatnám. Csak tíz percre! - Hangjában
reménytelenség érződött és annak tudata, hogy Göring „hősies magatartása” - bármennyire is
érthető saját szempontjából - teljességgel hiábavaló. - Én teljesen megértem, miért vállalta ezt a
magatartást, amikor látta, hogy oly sok német megtagadja a Führer iránti lojalitást, s retteg az
idegen hódítóktól. Gyűlölte Hitlert, azért, amit elkövetett, de ő annyira fanatikusa a lojalitásnak!
Ez az egyetlen kérdés, amiben sohasem jutunk megegyezésre. Az az ember meg akarta
gyilkoltatni a gyermekemet! - Hangja elcsuklott, szemében gyűlölet lángja lobbant. - Hitlernek
őrültnek kellett lennie! - tört ki Göringnéből. - Beszélt már dr. Morellel? Neki tudnia kellett!
Naponta kezelte.
- Beszéltem Morei doktorral. Úgy tűnt nekem, hogy bántja az a vád, hogy injekciói rossz
hatással voltak Hitlerre. Morei azonban nem ideggyógyász, és értesülésem szerint inkább
sarlatán-nak mondható. Egyébként úgy láttam, hogy dr. Morei maga is az őrültség felé halad.
- Magam is ezt hiszem. Egy orvosnak, aki nap nap után kezelte, látnia kellett volna, hogy valami
baj van azzal az emberrel. Még én is észrevettem. Nem volt normális.
- Ha egy idegorvos abnormálisnak minősítette volna Hitlert -jegyeztem meg -, akkor
feltehetőleg agyonlőtték volna.
- De akkor a férjem állást foglalhatott volna. Akkor már nem kötötte volna az esküje. Akkor nem
bízhatta volna többé a német nép sorsát egy ilyen emberre. De hát a hűség, a hűség... -Göringnét
teljesen hatása alá kerítette ez a szó. - Istenem, micsoda különbség lett volna Németország
számára, ha ő lett volna a Führer a háború kitörése előtt. Nem lett volna háború, nem lett volna
üldözés. Ismeri a férjemet. Nem a gyűlölet megszállottja. Csak élvezni akarta az életet, s azt
akarta, hogy mások is élvezzék. Hitler másfajta egyéniség volt. Csak a kemény elhatározottság
élt benne, hogy nyílegyenesen törjön célja felé, pihenés, kompromisszumok nélkül. Kezdetben
még nem volt ilyen. A vége felé őrülhetett meg. Dr. Morelnek tudnia kellett. Valaminek hibáznia
kell egy emberben, aki sohasem pihen, sohasem nevet, s mindig így tartja a karját. - Göringné
begörbítette a karját, mintha fel lett volna kötve; ily módon utánozta Hitler karjának bénaságát,
amely dr. Brandt leírása szerint valószínűleg hisztéria tünete lehetett.
Teázás után - amikor Edda nem volt a szobában - az atrocitásokról folyt a beszélgetés. Göringné
elmesélte, hogy megkérte Himmlert, engedje meg, hogy felkeresse és megszemlélje az
auschwitzi koncentrációs tábort, mert nagyon sok levelet kapott arról, hogy ott nem egészen úgy
mennek a dolgok, ahogyan kellene. Mint az ország rangelső asszonya, szeretett volna
meggyőződni arról, hogy minden rendben van-e. Himmler udvarias levélben válaszolt - de azt
írta benne, hogy ne avatkozzék olyan dolgokba, amelyekhez semmi köze. Göringné azt mondta,
hogy a sok ezer levél közül, amit kapott, s amelyek írói különféle szívességeket kértek,
egyetlenegy sem tett említést a koncentrációs táborokban folyó tömeggyilkosságokról. Csak azt
tudja feltételezni, hogy a Gestapo valamiképpen megszűrhette a postáját.
Ezután ismét Göringre tért vissza.
- Milyen kár, hogy semmit sem tehetek az érdekében. Oly jó volt hozzám. Én pedig most oly
tehetetlen vagyok. Még azt sem tudom, hogyan gondoskodjam a mindennapi megélhetéshez
szükséges dolgokról. Mindig megvédett attól, hogy ilyesmivel kelljen foglalkoznom.
Felhívtam telefonon az amerikai katonai kormányzat illetékes hivatalát, s megkértem, nyújtsanak
segítséget ahhoz, hogy Göringné visszakaphassa ruhaneműit, amit letartóztatásakor
összecsomagoltak és beraktároztak.
Azzal a benyomással távoztam, hogy Göring dédelgetett tündérasszonya alighanem fülig
szerelmes volt a fényes páncélzatú lovagba, aki elefántcsonttoronyba zárva tartotta asszonyát,
hogy onnan csodálja hősének nagyszerű tetteit és ragyogó jellemét. Habár a tündérálomra
keserves ébredés következett, s annak tudatára kellett ébrednie, hogy a szeretett hős egy gyilkos
nagyurat szolgált - mindez nem tépte szét férjéről szőtt illúzióit. Nürnbergbe visszautazóban azon
töprengtem, hogy nem volna-e célravezető találkozót létrehozni Göring és felesége között: tán az
asszony érzelmi ráhatására felhagyna rosszul értelmezett „hűségével”. Érdemes volna -
gondoltam - megvizsgálni, hogyan hat Göringné felfokozott anyai ösztöne s újonnan ébredt
humánus belátása középkori „lovagjának” értékítéletére és önhittségére.

Március 24.

LOVAGIASSÁG
Göring zárkájában: Átadtam Göringnek felesége levelét és gyermeke levelezőlapját. Nem akarta
jelenlétemben elolvasni egyiket sem, viszont megkérdezte: hogy vannak? Leírtam a helyzetüket,
és elmondtam, miről beszélgettünk.
- Sokat beszéltünk az ön Hitler iránti hűségéről s arról, hogy a végén utasítást adott az ön
letartóztatására és agyonlövetésére, sőt a kis Edda kivégzésére is - mondtam.
- Ó... most már nem hiszem, hogy maga Hitler adta ezt a parancsot. A mocskos disznó Bormann
volt az. - Arckifejezése hirtelen félelmetessé vált. - Azt mondom magának, Herr Doktor, hogy ha
csak öt percre négyszemközt lehetnék azzal a disznóval itt a cellában, s az ajtó zárva volna,
akkor már nem volna szükség arra, hogy bíróság elé állítsák. Erről biztosíthatom! - Fogát
csikorgatta, keze ökölbe szorult. - A puszta kezemmel megfojtanám a gazfickót! Nemcsak amiatt
ölném meg, amit velem szemben elkövetett, hanem a sok ocsmány aljasságért, amit a Führer
hallgatólagos hozzájárulásával vitt véghez.
Átmeneti dührohama után nevetve zökkent vissza megszokott hangulatába, de megfigyeltem,
hogy jobb keze - tudtán kívül -ökölbe volt szorítva még jó öt percig, mialatt tovább
beszélgettünk.
- Hát igen, az a kérdés, amit Sir David tett fel nekem - folytatta -, nagyon veszélyes kérdés
volt... a legveszélyesebb kérdés a tárgyalás egész tartama alatt. - Elismételte Sir David kérdését a
gyilkos iránti hűségről, majd saját válaszát mondta el megint. - Mint látja, nem dicsőítettem
Hitlert, de nem is nyilatkoztam róla elítélőleg. Egyszerűen csak rezerváltan nyilatkoztam róla.
Érti, ugye?
- Pontosan ezt gondoltam én is - nem akarta kimondani azt, amit valójában gondol, egy idegen
bíróság előtt.
- Természetesen. Ezenfelül pedig példát akartam mutatni né-pemnek, hogy a hűség még nem
halt ki teljesen.
Amikor idáig értünk, közbevetettem:
- A felesége kétségbeesetten szólt a vak hűségről, amit ön a Führer iránt ennyi nyomorúság és
gyilkosságra kiadott parancs után is tanúsít. Azt mondta: „Ó, ha csak öt percre láthatnám!”
-Figyelmesen hallgatta, amíg a jelenetet felidéztem, s felfogta a jelentőségét.
Mindössze türelmes mosollyal reagált szavaimra.
- Hát... igen, tudom... A feleségem nagyon sok dologban tud befolyásolni engem, de ami az
alapelveimet illeti, azoktól semmiféle erő nem tud eltántorítani. Az asszony saját feje szerint
intézheti a házi ügyeket, rávehet, hogy számtalan dolgot megtegyek érte, de amikor a férfi
életének alapvető dolgaira kerül a sor, ahhoz az asszonynak semmi köze.
Ez volt hát a felelet kérdésemre. Göring középkori jellegű egocentrikus értékrendszere tökéletes,
zárt rendszer: még a nők iránti „lovagiasság” is benne foglaltatik, amely a nőnek nyújtott
védelem külszíne mögött valójában nárcisszizmust rejteget, s nem engedi meg, hogy a nő emberi
értéke érvényesüljön.
Göring a priccs túlsó végére könyökölve, szinte csak magának dünnyögte:
- Az én népemet már a múltban is megalázták. A hűség és a gyűlölet ismét össze fogja
forrasztani. Ki tudja: talán éppen ebben az órában születik meg az a férfi, aki egyesíteni fogja
népemet. A mi húsunkból és vérünkből születik, hogy megbosszulja a mi megaláztatásunkat.
7. HESS VÉDEKEZÉSE

Március 24. (folytatás)

HESS ÚGY DÖNT, HOGY NEM TESZ VALLOMÁST

Hess zárkájában: Hess azt mondta, hogy elhatározta, nem tesz vallomást önmaga védelmében,
mert nem akarna kellemetlen helyzetbe kerülni azáltal, hogy a vád képviselőinek kérdéseire
esetleg nem tudna válaszolni. Azt erősítgette, hogy saját elhatározásából cselekszik így, de
tudtam, hogy Göring és dr. Seidl tanácsolták, ne tegyen vallomást.
Nyugodt beszélgetésünk során ismét átvettük az előző heti anyagot. Nem emlékezett konkrétan
sem a párt hatalomra jutásának történetére, sem Angliába történt repülésére. Nem tudott
visszaemlékezni az ideggyógyászati vizsgálatokra, az atrocitásokról szóló filmekre, sőt még a
koronatanúkra sem, mint Lahousen tábornok, Ohlendorf vagy Paulus tábornok. Annyit fel tudott
idézni, hogy „Göring végtelen hosszan beszélt - de ebben a pillanatban akkor sem tudnám
megmondani, hogy miről, ha megverne”.
Szerettem volna megtudni, hogyan reagál a színlelés kérdésére - ezért így szóltam:
- Feltételezzük, hogy valaki megkérdezné most öntől: miből állapíthatjuk meg, hogy nem
színleli az emlékezetkiesést. Mint felelne erre?
- Hogy nem színlelem? Nos hát... azt felelném: „Mivégből színlelnék?” Aztán meg - nos - hát
hogyan bizonyíthatnám be, voltaképpen?
Hiába tettem fel további kérdéseket neki ezzel a témával kapcsolatban - válaszaiból nem tűnt ki,
hogy a legcsekélyebb mértékben is foglalkozott volna a kérdéssel, illetve a gyanúsítások elleni
védekezéssel. Egyetlen szavával, mozdulatával, még arckifejezésével sem utalt ilyesmire.
Számjegymemória: 4 előre, 3 visszamenőleg.

Március 25.

HESS VALLOMÁSA
Göring a délelőtti tárgyalás kezdete előtt, miután értesült arról, hogy Hess nem tesz vallomást,
Ribbentrop pedig betegsége miatt nem vesz részt a tárgyaláson, elégedetten megszólalt:
- Hát bizony, nem vállalhatom valamennyiünk védekezésének munkáját, csak a magamét. Nem
adhatom kölcsön a többieknek a szilárd idegrendszeremet és a bátorságomat, még csak sebtében
seggbe rúgni sem tudom őket, hogy felélénküljenek. Hahaha!
Dr. Sauter, Ribbentrop korábbi védője, gúnyosan így szólt von Schirachhoz:
- Hát nem különös, hogy Ribbentrop éppen azon a napon betegedett meg, amikor az ő
védekezésére került volna sor. Milyen szerencsétlen véletlen. Igazán szerencsétlen dolog -
jellemző Ribbentropra. Szinte megbolondított az ellentmondó kijelentéseivel. Először azt
mondta, hogy idéztessük meg a gauleiterét, mert teljességgel nélkülözhetetlen a tanúvallomása -
aztán, miután vállaltuk a töméntelen fáradságot, hogy megszerezzük a vallomását, egyszerre csak
kijelentette, hogy végül is jobb lesz, ha nem szólaltatjuk meg. Egyszer azt állította, hogy egy
bizonyos értekezleten ezt meg azt mondotta - később pedig azzal jött, hogy részt sem vett az
illető tanácskozáson. Nagyon boldog vagyok, hogy megszabadultam az egész ügytől.
A délelőtti tárgyaláson: Hess első tanúja Ernst Bohle volt; vallomása során azt igyekezett
bizonygatni, hogy a külföldi német szervezetek (a különféle országokban létesített német Bund-
ok) nem tevékenykedtek „ötödik hadoszlop” gyanánt. Griffith-Jones, a brit vádképviselet
részéről porrá zúzta állítását, mert rászorította, hogy Bohle elismerje: a külföldi országokban élő
németek kémjelentéseket küldtek neki béke idején, s segítséget nyújtottak a benyomuló
németeknek, amikor behatoltak a megszállt területekre.
Ebédszünetben: Schacht kinyilatkoztatta véleményét Bohléról:
- Az a fajta politikus volt, aki az ismerős fűszeressegédeket és cipőpucolókat kineveztette
Landesleiterekké (a külföldi országokban működő német Bundok vezetőivé), s ezeket
szerepeltette külpolitikai szakértők gyanánt. Egy olyan embert viszont, mint amilyen én vagyok,
meg sem kérdeztek az indiai vagy a brit ügyek tekintetében. Kidolgoztam egy tanulmányt, amely
a helyzetet taglalta, de szó sem lehetett róla, valamelyik Bohle-féle tudatlan véleményét kérték ki
Indiáról. Engem kellett volna kihallgatnia az ügyésznek: elmondhattam volna, hogyan használta
fel Bohle a szervezetét arra, hogy hamis jelentéseket készítsen Hitler számára a külpolitikai
helyzetről.
Von Papennak is a begyében volt Bohle:
- Ez az ember tette tönkre az életemet. Mindent elkövetett, hogy félretegyen!
Göring kérkedve mondta:
- Hát persze hogy el tudtam volna bánni azzal az angollal! Azt mondtam volna neki: „Hogyne
lettek volna kémeink a külföldi országokban. Na és?...” Egyébként megmondtam Hessnek, hogy
az ő tanúival szemben kevésbé udvariasak, mint az én tanúimmal szemben voltak: második
vonalbeli ügyészek tesznek fel keresztkérdéseket a tanúinak, nem a nagyfőnökök!
A fiatalok étkezőjében levők egyetértettek abban, hogy Hess számára nem sok jó származik
védőtanúi vallomásából.
A délutáni tárgyaláson: Bohlénak feltették az utolsó kérdéseket, az egyetlen további tanút,
Strölint is keresztkérdések alá vonták. A délutáni tanúvallomásokban kevés számottevő elem
merült fel.
ESTE A BÖRTÖNBEN
Ribbentrop zárkájában: Ribbentrop még mindig depressziós hangulatban volt, s zsibbadtságra és
Willenslahmung-ra (akaratbénulásra) panaszkodott. Valamivel jobban tudott már beszélni, de
csak összevissza motyogott, a hosszan elhúzódó félelemtől érzékei eltompultak; olyan volt, mint
akire már az akasztófa árnyéka vetődik. - Igen... tudom... már nem is érdekel senkit ez a
tárgyalás. Ha agyonlőnek vagy száműznek bennünket, nem hederít rá senki Amerikában... vagy
Angliában, vagy Franciaországban. Talán csak Németországban törődnek majd egy kicsit a
dologgal. Én nem akartam, hogy lefolytassák ezt a bűnpert. Kértem őket, hogy ne tartsák meg a
tárgyalást. Jacksonnak még azt is megírtam, hogy alávetem magamat egy amerikai bíróság
ítéletének... megírtam, hogy jómagam és néhányan mások közülünk inkább elvállaljuk a teljes
felelősséget a történtekért, mintsem hogy egy ilyen eljárás folyjék: németek németeket
vádolnak... Nem valami szép dolog ez, higgye el nekem, Herr Doktor, nem valami szép dolog.

Március 26.
A délelőtti tárgyaláson: Hess védelme okmányok ismertetésével folytatódott. Mielőtt a bíróság
határozatot hozott volna, hogy a versailles-i szerződésre vonatkozó vélemények ismertetése a
tárgyhoz tartozik-e, a tárgyalást felfüggesztették.
Ebédszünetben: A délelőtti események nyomán - mihelyt beléptem az étkezőhelyiségbe -
általános vita kezdődött a versailles-i szerződésről.
Schacht és von Papen hangsúlyozta, hogy Amerika nem írta alá a versailles-i szerződést, mert a
szerződés Wilson 14 pontjának elárulása volt. Dönitz ismét Biddle-t magasztalta:
- Biddle jól érti ezt, mert nagyon éles eszű ember. Gyors a felfogása.
Schacht megismételte azt a véleményét, hogy ha nem lett volna versailles-i szerződés - nem lett
volna Hitler sem.
Jodl, amikor beszélgetni kezdtem vele, hasonló véleményt nyilvánított:
- Ez volt az egyetlen oka annak, hogy a náci párt és a Wehrmacht között egyáltalán
együttműködés alakulhatott ki. Máskülönben mindig marták egymást.
Most Rosenberg is megszólalt, váratlanul, majd Kaltenbrunner is csatlakozott:
- Ohó... - mondta Rosenberg - persze hogy nem akarják a versailles-i ügy megvitatását. Az
amerikaiak nem is írták alá, mert büdös volt nekik. Wilson nagy gonddal megszövegezte 14
pontját, ám amikor elérkezett a békeszerződés megkötésének az ideje, a franciák kipakolták az
asztalra a Lengyelországgal és más országokkal kötött titkos szerződéseiket, s kijelentették, hogy
ezekért harcoltak. Ezzel a dolog el volt intézve, a 14 pontot a papírkosárba hajították.
- Van ennek valami köze az agresszív háborúhoz és az emberiesség elleni bűncselekmények
jogosságához? - kérdeztem.
- Nem... nem. Csak arra szolgáltat magyarázatot, hogy miképpen történhetett meg az egész
dolog...
- Soha nem tűnt volna fel Hitler, ha nincs versailles-i szerződés - visszhangozta Kaltenbrunner
Rosenberg szavait. Az utóbbi egyetértőleg bólintott.
A délutáni tárgyaláson: A bíróság úgy határozott, hogy a versailles-i békeszerződés megvitatása
nem tartozik a tárgyhoz. Dr. Seidl azzal rekesztette be Hess védelmét, hogy megjegyezte: Hess a
bírósággal szemben elfoglalt álláspontja miatt (nem ismervén el annak illetékességét) nem
hajlandó nyilatkozatot tenni.
(Általában nem ismeretes az a tény, hogy Hess eredetileg fel akart szólalni, s csak néhány nappal
korábban állt el szándékától ijedtében, emlékezetkiesés miatt. A mai napon megállapítottam,
hogy a tegnapi eljárásból mindössze arra tudott visszaemlékezni, hogy Bohle tanúként szerepelt.
Strölinről azonban már teljesen megfeledkezett.)

8. RIBBENTROP VÉDELME

Március 26. (folytatás)

A KÜLÜGYMINISZTÉRIUM
A délutáni tárgyaláson: Ribbentrop első tanújaként államtitkára, dr. Steengracht szerepelt.
Ribbentrop védelmében elmondta, hogy körülbelül harminc hivatal és szervezet avatkozott bele a
külügyminisztérium tevékenységébe, gyakran keresztezve azt. Utalt arra, hogy mindenki, aki egy
szomszéd országban kellemesen elreggelizgetett, külpolitikai szakértőnek képzelte magát - s
Hitler ezt el is hitte. Kijelentette, hogy állandóak voltak a hatásköri villongások, s ezért
Ribbentrop ideje hatvan százalékát bürokratikus hatásköri vitákra kellett hogy fordítsa. Hitler
nem hallgatott a szakértők és a józan emberek véleményére. A vezető kormányfunkcionáriusok
szakadatlanul civakodtak egymással -s általában az egész kormányzati apparátus rothadt
szemétdombhoz hasonlított.
A tárgyalás végén a vádlottak egytől egyig gúnyos, megvető megjegyzéseket tettek Ribbentropra
és védőtanújára. Göring megkérdezte dr. Hornt, hogy kíván-e még további kérdéseket feltenni
ennek az ostoba tanúnak. Dr. Horn azt mondta, hogy a tanú nem úgy felelt, ahogyan várta tőle.
Ribbentrop kijelentette, hogy nem mondta a tanúnak, hogy elmondja ezeket a korántsem hízelgő
dolgokat Hitlerről és kormányzatáról.
A vádlottak részére elkerített rész másik végéből nyíltan megvető kijelentések hangzottak.
Von Papen és Schacht égnek tárta karját:
- Nos, most már látja. Ilyen volt a külügyminisztérium!
Fritzsche így szólt:
- Gondolja csak el: a német katonák elmentek a frontra, abban bizakodva, hogy dolgát értő
külügyminiszter és felelősségét érző kormány áll az ország élén, amely nem küldené őket
feleslegesen háborúba.
- Szégyenletes... szégyenletes az egész! - dünnyögte Funk.

Március 27.
A délelőtti tárgyaláson: Amen ezredes keresztkérdéseivel teljesen megzavarta dr. Steengrachtot,
akinek tanúvallomása végül is siralmasan ütött ki mind saját szempontjából, mind pedig főnökét
s az egész náci kormányzatot illetően.
ESTE A BÖRTÖNBEN
Schacht zárkájában: Este váratlanul felkerestem Schachtot, hogy megtudakoljam, hogyan reagál
az eseményekre. Kereken megmondta:
- Fuj! Ez a rongy volt a külügyminiszter! És nézze meg, hogy mifajta emberek dolgoztak neki!
Micsoda semmirekellő, ostoba és gyenge fickó! Hitler és Göring legalább brutális bűnözők
voltak, nos hát, még az is valami. De ez a Ribbentrop... ez még cipőpucolónak sem lett volna jó!
Azt akarja bebizonyítani, hogy nem volt ő „tipikus náci”. Nem, persze hogy nem volt az; csak
megtett mindent az égvilágon, amit Hitler kívánt tőle, de azért nem volt náci. Fuj! Szégyellem
magamat, hogy német vagyok, ilyen emberek kormányozták az országot! Micsoda figurák:
Frank, Rosenberg, Streicher, Keitel. - Olyan megvetéssel mondta ki egyik nevet a másik után,
hogy az felért egy köpéssel. - Még Keitel és Jodl között is szemmel látható a különbség. De azért
elsősorban és leginkább a tábornokokat kell hibáztatni. Egyszerűen nem tudtam megérteni a
militarista gondolkodásmódjukat. Hitler kijelenti: „Kezdjünk háborút!” Erre mindegyik
összevágja a sarkát, és azt feleli: „Legyen háború? Ó, persze, természetesen... kezdjünk
háborút!” Vegyük például Halder tábornokot. Sokáig egyáltalán nem tolta Hitler szekerét, sőt
1938-ban készen állt arra, hogy segítsen nekem kiszorítani a hatalomból. De Hitler kijelentette,
hogy háború lesz - s erre Halder hirtelen bekapja a horgot, és kijelenti: „Háború lesz? Ó, milyen
nagyszerű, készen állok mindenre, amit csak kíván!” Soha senki nem gondol egy pillanatra sem
az indokokra, az alternatívákra... semmire sem gondolnak!
Ribbentrop zárkájában: Ribbentrop fáradt, öreg emberré vált, aki a halált várta. Tompa, monoton
hangon beszélt:
- Nos hát... nem tesz semmit. Mi már csak élő árnyak vagyunk... egy elpusztult kor
csökevényei... azé a korszaké, amely Hitlerrel együtt pusztult el. Hogy néhányan közülünk
tovább élnek-e még 10-20 évig, mit sem számít. Mihez kezdhetnék egyébként, ha szabadon
bocsátanának, ami persze, nem fog bekövetkezni. Az a korszak meghalt Hitlerrel együtt, s mi
már nem illünk bele a jelenbe. Április 30-án le kellett volna vonnom az események
konzekvenciáit. Igen, hatalmas tragédia ez, nagy tragédia, minden bizonnyal. Mit tehetne az
ember manapság? - Ribbentrop véleménye szerint egyébként nem volt szép Mr. Doddtól, hogy
azt mondta, csupán némi idegesség okozta az előző napon a zavart. - Valójában akaratbénulás
lépett fel nálam - mondta.
Március 28.

A TITKOS PAKTUM
A délelőtti tárgyaláson: Ribbentrop egykori titkárnője, Fraulein Blank tett tanúvallomást, a
védelem felkérésére. A tárgyalást egy időre felfüggesztették, amíg a bíróság meghozta döntését
egy kérdés engedélyezése tárgyában, amely az Oroszországhoz fűződő titkos szerződésre
vonatkozott. Mialatt a bíróság tanácskozott, Göring így szólt Ribbentrophoz:
- Rendben van a dolog, bízhat a tanújában. Egy nő mindig derekasabban helytáll, mint a férfiak.
- Ez oldalvágás az én címemre? - kérdezte Ribbentrop mosolyogva.
- Nem, nem, általánosságban értettem.
Mindenki kommentárokat fűzött a titkos záradékhoz, amely állítólag az orosz-német paktum
kiegészítő része volt. Általában biztosra vették, hogy a titkos záradék Lengyelország
felosztásáról intézkedett már jó előre, a német támadás előtt. Speer, aki mindig gyanakodott
ilyesfélére, így szólt:
- A történelem - az történelem. Semmi haszna annak, ha megpróbálják eltitkolni a dolgokat.
A körülállók legtöbbje egyetértett Speerrel. Jodl vicsorgott, mint a róka.
- Most hát el akarják titkolni, hogy létezett egy titkos szerződés. De nem tehetik meg! Már
megelőzőleg kezemben volt a demarkációs vonal, ott volt a tervek között, ennek alapján
dolgoztam ki a hadjáratok terveit... Hitler valószínűleg soha nem vállalta volna a háború
kockázatát, ha nem lett volna birtokában az előzetes megegyezés. Azonban mihelyt a zsebében
tudta a szerződést, kijelentette: „Most már megkockáztathatom.” Kelet felől biztosítva voltunk.
Frank és Rosenberg roppantul élvezték az oroszok várható zavarát. Frank hangosan nevetett.
- Hahaha... Most hát előbukkant az igazi összeesküvés. Ha egyáltalán történt összeesküvés,
akkor kétségkívül Hitler és az oroszok között történt. Az oroszoknak itt kellene ülniök közöttünk,
a vádlottak padján.
Seyss-Inquart megjegyezte:
- Most végre tudom, hogy ki irányította a külügyminisztériumot: Fräulein Blank. - A többiek
nevettek.
A bíróság végül is úgy határozott, hogy engedélyezi a vitás kérdés felvetését.
Ebédszünetben: Fritzsche ebéd közben - emelkedett hangulatban - rádiókommentátor stílusban
számolt be a történtekről:
- A védőügyvéd megkérdi a tanúvallomást tevő titkárnőt, vajon tudott-e titkos szerződésről. -
Igen, tudott egyről, amit Oroszországgal kötöttek. A tárgyalóterem közönsége hegyezni kezdi a
fülét. A szovjet ügyész tiltakozik. A bíróság zárt tanácskozásra vonul vissza. - A kérdést fel lehet
tenni - így a határozat. Végül a kérdést felteszik. A világ hát végre-valahára tudomást szerez az
Oroszországgal kötött titkos szerződésről. Igen - mondja a titkárnő -, tudja, hogy egy borítékban
őrizték, amelyen nagy betűkkel ez a felirat állott: TITKOS! Ez minden... Csak látták volna, hogy
leesett Biddle álla. Hahaha... hogyan sült fel az egész bíróság. Minden pénzt megért!
Mindenki úgy érezte, hogy a bíróság felsült, Dönitz, aki Biddle-nek minden mozdulatát,
gesztusát szakadatlanul figyeli, kijelentette:
- Biddle láthatóan azt akarta, hogy a dolog napfényre kerüljön, s nagyon kellemetlenül érintette,
hogy mégsem így történt... De hát van érzéke a humorhoz. Megfigyelte, hogy amikor Blank
kisasszony azt mondta: a főnöke tíz esztendő során egyetlenegyszer sem próbált közeledni
hozzá, Biddle oldalba bökte Parkert?
Schacht megfigyelte.
- Hát igen... a hagyományos amerikai humor! Ribbentropot aggasztotta, hogy az ügyészek nem
tettek fel kérdéseket tanújának.
- Vajon jó jel ez, vagy rossz? - kérdezte védőjétől, egy fültanú szerint. A védő megnyugtatta,
hogy emiatt nem kell aggódnia.
Göring tökéletesen megértette, hogy mit jelentett a vád képviselőinek magatartása:
- Az ügyészek azt akarták ezzel kifejezésre juttatni, hogy nem veszik komolyan a titkárnő
tanúvallomását. Okosan jártak el, de magatartásuk egyúttal lovagias is volt. Én is hasonlóképpen
jártam volna el a helyükben.
- Ribbentropot meglehetősen bántotta az a kijelentése, hogy a nők bátrabbak a férfiaknál -
mondtam.
- Hát igen... pontosan tudta, hogy mire értettem ezt. Nem volt elég bátorsága ahhoz, hogy
megemlítse a titkos záradékot, amely előre kitűzött egy demarkációs vonalat arra az esetre, ha
Lengyelországot támadás érné. Figyelje meg: arra az esetre, ha támadás érné. Akkor ez még
egyáltalán nem volt bizonyos. Mindent tudok erről. Jodl csak a térképről tud, de Ribbentrop és
jómagam minden részletet ismerünk. Ribbentropra hagytam, hogy beszéljen róla. Ha túlságosan
gyáva ahhoz, hogy megtegye, akkor én magam fogom elmondani, legkésőbb az utolsó szó jogán
tartandó felszólalásomban. Számíthat rá.

Március 29.

RIBBENTROP VALLOMÁSA
A délelőtti tárgyaláson: Ribbentrop hosszasan és unalmasan beszélt a háború előtti helyzetről, a
párt hatalomra jutásáról, a versailles-i szerződés okozta nehézségekről, az újrafelfegyverzés
kérdéséről, az antikomintern paktumról, a müncheni szerződésről stb. Amit mondott, semmi
újabb adatot nem szolgáltatott a közismert tényeken felül. Több ízben sürgetni kellett, hogy
haladjon gyorsabb ütemben.
Ebédszünetben: Ebédnél Schacht utánozta Ribbentropot: kifacsarta a vállát, s ostoba, álmos
hangon mondta:
- Akkor hát Londonba mentem, és X.Y. úr várt engem a vonatnál, és aztán a hotelba mentem és
átöltöztem.
Most Schacht felegyenesedett, s megvető hangon folytatta:
- És aki így beszél, az Németország külügyminisztere volt!
Von Neurath hasonlóképpen megvetően nyilatkozott Ribben-tropról:
- Abból, ahogyan beszél, látható, hogy halvány fogalma sem volt a külügyi problémákról,
amikor átvette a külügyminisztérium vezetését. Mégis pöffeszkedett, nagy külügyi szakértőnek
adta ki magát.
- Úgy van! - szólt közbe von Papen, savanyú arccal. - Halvány fogalma sem volt róla! Jól látható
abból, ahogyan a müncheni szerződésről és az antikomintern paktumról beszél. Ez az ember
egyszerűen nem tudta, hogy mit cselekszik.
Az antikomintern paktum említése érzékenyen érintette von Neurathot.
- Igen... azt nem mondja el, hogy miért neki kellett aláírnia az antikomintern paktumot. Mert én
nem voltam hajlandó! Tudtam, hogy veszélyes dolog! Ribbentrop azonban szolgálatkészen
megtett mindent, amit Hitler kívánt tőle. Még azt is, hogy orrát beleüsse olyan dolgokba,
amelyekhez semmi köze nem volt. Mint Németország angliai nagykövetének, kizárólag a saját
feladataival kellett volna foglalkoznia, ehelyett semmi fáradságot nem sajnált, csak hogy a
briteket tudatosan arcul csaphassa: mi más lett volna az antikomintern paktum aláírása egy olyan
időpontban, amikor még angliai nagykövet volt? A britek - természetesen - ettől kezdve nem
vették igénybe szolgálatait.
- A diplomáciai szokások legkirívóbb megsértése volt, ami csak elképzelhető - vonta össze von
Papen a szemöldökét -, és milyen ostoba, veszélyesen dilettáns módon történt mindez. Milyen
szolgalelkű megalázkodást tanúsított Hitler iránt: bármikor, bármit hajlandó volt aláírni abban a
pillanatban, amikor Hitlernek eszébe jutott... illetve, ha lehet, már azt megelőzőleg is! - Von
Papen újból felidézte a Törökországhoz intézett fenyegető levél történetét, amelyet Ribbentrop
elküldeni készült, mert Hitler javasolta. Ribbentrop azt állította, hogy a Führert lehetetlen
eltéríteni szándékától, de von Papen gyorsan rávette Hitlert tervének megmásítására.
Dönitz, aki mostanáig csak hallgatta az eszmecserét, végre megszólalt:
- Nem hiszem, hogy Hitler olyan buta lett volna, hogy ne lett volna tisztában Ribbentrop
ostobaságával. Én azt hiszem, szándékosan tartott maga mellett egy ilyen külügyminisztert, hogy
maga irányíthassa a dolgokat.
- Hát igen... Ribbentrop és az ő „összeköttetései” - folytatta ismét Schacht. - Azért ő írta alá az
antikomintern paktumot Japánnal, mert jó japán kapcsolatai voltak... viszont azáltal lettek jó
japán kapcsolatai, hogy aláírta a paktumot. Ez a nagyhangú ígérgető így intézte a dolgokat...
Halvány fogalma sem volt róla, hogy mit visz véghez.
Göring Ribbentrop szereplését színpadi fellépésként bírálta:
- Halálra untatja a bíróságot - mondta nekem, s közben egyáltalán nem rejtette véka alá, hogy
némi gonosz káröröm tölti el Ribbentrop rovására. - Megmondtam neki, hogy amennyiben
sikerrel akarja végigjátszani ezt a hosszú előadást, akkor érdekessé kell tennie... ahogyan én
tettem. Végül is a bírák és az újságírók érdekes dolgokat akarnak hallani, vagy egyáltalán nem is
figyelnek oda.
Ribbentropot teljesen megzavarta, hogy ismételten felszólították: haladjon gyorsabb ütemben
mondókájával.
- Miért akar Mr. Biddle siettetni engem? - kérdezte. - Talán ideges?
Korán leküldtem, hogy beszéljen a védőjével. Az őr kihallgatta, amint szemrehányást tett dr.
Hornnak, amiért gesztusokkal és jelzésekkel igyekezett rávenni, hogy hagyja el a részleteket, és
haladjon gyorsabb ütemben. - Kérem, ne szakítson félbe! És ne próbáljon irányítani! -
ismételgette.
- Csak arra próbálom rávenni önt, hogy maradjon a tárgynál -magyarázta dr. Horn. - Láthatja,
mennyire türelmetlenné válik a bíróság.
- Nos hát, miért olyan türelmetlen Biddle?
- Azt várja öntől, hogy térjen rá az oroszokkal kötött titkos paktumra. Mindnyájan erre várnak.
Ribbentrop azt felelte, hogy semmi fontos nem volt abban a titkos záradékban, s nem érti, hogy
miért izgul mindenki emiatt. Utalt arra, hogy reméli, aznap délután még nem jutnak el addig a
kérdésig, mert szívesebben aludna rá egyet a hét végén. Dr. Horn szerint feltehetően még a
délutáni tárgyaláson eljutnak ehhez a ponthoz, s tanácsokat adott Ribbentropnak, hogyan
beszéljen róla: nagyon egyszerűen szóljon, csak ismertesse, hogy feltehetőleg mit kellett kapniok
az oroszoknak és mit a németeknek.
- Rendben van, rendben van! Ne tanítson engem! - ismételgette Ribbentrop türelmetlenül.
Dr. Horn utolsó tanácsként azt ajánlotta Ribbentropnak, hogy ne beszéljen olyan sokat Hitlerről -
és egyáltalán semmit se mondjon Rooseveltről. Azt is tanácsolta, hogy jegyzetek nélkül
beszéljen, mert a papírok nem sokat segíthetnek majd, ha a vádképviselet rákezdi a magáét.
A délutáni tárgyaláson: Amint Ribbentrop nekikezdett, hogy folytassa vallomását, Göring
kijelentette szomszédainak, hogy Ribbentrop védekezése kudarcra van kárhoztatva. Amikor
viszont Ribbentrop a tárgyalás szünetében néhány percre visszatért vádlott-társai körébe, Göring
azt mondta neki, hogy nagyon jól csinálja. Mihelyt újból visszatért a szószékre, Göring
kijelentette:
- Nem értem, hogyan nevezhette ki Hitler SS-csoportfőnökké ezt a gyenge fickót!
Végül ismertették az Oroszországgal kötött megnemtámadási egyezményhez fűzött titkos
záradékot, amely Lengyelország felosztásáról előre intézkedett. Amikor azonban erre sor került,
az érdeklődés már ellanyhult. Ribbentrop a továbbiakban a Lengyelország elleni támadás némi
késedelméről beszélt, ami azután következett be, hogy a britek garanciát vállaltak
Lengyelországért. Ismertette a Führer „javaslatait”, amelyeket felolvasott Sir Neville
Hendersonnak, azonban eleve megtiltották neki, hogy írásban is átadja szövegüket a brit
államférfinak. Arról beszélt, hogy Lengyelországot azért támadták meg, mert „szemtelen” volt, s
hogy a Führer hajlandó lett volna tárgyalásokra, miután meghódította Lengyelországot.

Március 30.
A délelőtti tárgyaláson: Ribbentrop befejezte vallomását. Arról beszélt, hogy jómaga és Hitler
mennyire nem szerették a háborút, hogy milyen mélységes sajnálkozással rúgták fel a
nemzetközi szerződéseket, s hogy ami őt illeti, jó néhány éjszakán át nem tudott aludni a
semleges Hollandia megtámadása miatt.

Március 30-31.
HÉT VÉGE A BÖRTÖNBEN
Ribbentrop zárkájában: Amikor a délután folyamán felkerestem cellájában, panaszkodott, hogy
testileg-szellemileg egyaránt kimerült.
- Minden ember teherbíró képességének van határa. Valójában én már 1943-ban eljutottam a
végső határig. Akkor le kellett volna mondanom. Az orvosom beszélt is erről Hitlerrel. Ő
azonban hallani sem akart róla. Most már alig-alig tudok tisztán gondolkodni. A háború végső
szakasza tönkretett engem. Borzasztó volt. Továbbra is kijártam Berlinen kívül eső otthonomba,
s útközben láttam a visszavonuló sebesült veteránok ezreit, az ezrével hömpölygő menekülőket,
akik az előrenyomuló oroszok elől nyugat felé menekültek.
Azt mondta, hogy Németország összeomlásakor megpattantak az idegei, s amikor májusban
Mondorfban internálták, már memórianehézségekkel küszködött. Most már nagyon nehezen
tudja figyelmét összpontosítani, s a dolgokat tisztázni. De hát miért nem hagyják beszélni? Miért
szakítják állandóan félbe? Meg kell mutatnia, hogy milyen magatartást tanúsított mindezen
ügyekben, s hogy ezt megtehesse, fel kell tárnia a dolgok történelmi hátterét, és... De hát
megengedték mégis, hogy annak, amit mondani akart, a 30 százalékát elmondhassa, s ez is elég
lesz.
Emlékeztettem arra, hogy négy héttel korábban folytatott beszélgetésünk során tagadta, hogy az
oroszokkal kötött megnemtámadási paktumnak Lengyelország felosztására vonatkozó titkos
záradéka volt. Ahelyett, hogy megmondta volna nekem, hogy diplomáciai okokból akkor óhajt
vallomást tenni, amikor saját ügyében tanúként szót kapott (amint von Papen tette volna), vagy
ahelyett, hogy egyszerűen, udvariasan közölte volna velem, hogy semmi közöm hozzá (amint
Göring tette volna), előbb letagadta azt, hogy tagadta a záradék létezését, majd azt állította, hogy
az eset nem úgy történt, ahogyan én elmondtam.
- Tudja, kérem, Oroszország is, Németország is úgy vélte, hogy joga van visszaszerezni az előző
háború során elveszített területeket, ennyi volt az egész. Egészen természetes dolog volt ez.
Oroszország nagyhatalom. Hitler csodálattal adózott Sztálin iránt. Csak attól félt, hogy egy
radikális politikus kerül a helyére.
Ribbentrop nem értette, hogy a vád képviselői miért igyekeztek méltánytalan rágalmakkal
bemocskolni őt.
- Miért próbálnak antiszemitának feltüntetni engem? Tudják, hogy nem tehettem meg azokat a
kijelentéseket.
Emlékeztettem arra, hogy Paul Schmidt, Hitler tolmácsa igazolta: valóban kijelentette Horthy,
Magyarország kormányzója előtt, hogy a zsidókérdésnek csak két megoldása van: a
megsemmisítés vagy a koncentrációs tábor.
- Nahát... Schmidt ezt mondta volna? Tényleg? Nem is vettem észre... olyan nehéz koncentrálni!
De hát én nem mondhattam ilyesmit. Annyira ellentétben áll az egyéniségemmel!
Az a gondolat ötlött fel bennem, hogy elsősorban talán azért nem emlékezett rá tisztán, mert
gondolkodás nélkül szajkózta Hitler véleményét, miközben nem is igen tudta, hogy mit beszél
- másrészt pedig azért, mert most minden számára ártalmas tényt kiszorít a tudatából, elutasít
magától, ily módon könnyítve meg saját maga számára a hazudozást.
A vádképviselet azzal is „rágalmazza” egyéni becsületét, hogy felhozza: hat lakosztállyal
rendelkezett.
- Bűn az talán, ha egy államférfinak pénze és vagyona van? Az önök államférfiainak vajon
nincsen pénzük és vagyonuk? Vajon Roosevelt nem élt-e egy hatalmas Fehér Házban? Az a ház a
kormányzat jelképe, nem igaz? Nos hát, az én esetemben ugyanez volt a helyzet. Abban a nagy
házban éltem, amelyben korábban Hindenburg lakott; sok pénzbe került a fenntartása. A Führer
akarta, hogy így legyen, de a nép is ezt kívánta. Én még Göring műgyűjtői tevékenységét is
megértem. Az állam vezetőinek egy bizonyos életstílust kell követniök - mert ezzel tudnak hatást
gyakorolni a külföldiekre. Érthető, nem?
Nekem az volt a véleményem, hogy Göring rablásai érthetőek, de nem menthetők.
- Nos hát... akárhogyan is, a vádnak nem volna szabad ilyen módon bemocskolnia engem. A
történelem egészen másképpen fogja megítélni mindezt. A német nép nem hisz majd nekik. Én
jól tudom, hogy az én népem hogyan gondolkodik rólam. Én csak segíteni akartam rajta!
Von Neurath zárkájában: Von Neurath másképpen vélekedett arról, hogyan ítéli meg
Ribbentropot a német nép.
- Egyetlen közéleti funkcionárius sincs, akit ennél a Ribben-tropnál kevesebbre becsülnének!
-jegyezte meg spontán, miközben befejezte zsebkendőinek mosását. - A vádlottak közül néhányat
meglepett ostobaságának mérve s a felszínesség, aminek a bíróság előtt tanúbizonyságát adta.
Számomra azonban mindez már régóta ismeretes. Éveken át el kellett viselnem ezt a sok
badarságot: csak fecseg, fecseg, és semmi értelme. Ezenkívül hazudik is. Azt állítja, hogy az én
államtitkárom lett volna, mielőtt külügyminiszterré kinevezték. Szó sincs róla: nem volt az.
Egyetlen percig sem volt. Hitler követelte, de én kereken elutasítottam. Valójában sokkal több
kárt okozott, mint ami kiderül a bíróság előtti ostoba fecsegéséből.
Frank zárkájában: Frank leereszkedő hangon beszélt „arról a szegény gyámoltalanról'' - mit is
várna tőle? Annyira tanulatlan és tudatlan. Hiszen még németül sem tud rendesen beszélni, a
külügyi kérdéseket pedig egyáltalán nem érti. Tényleg: csak nehezen tudtam követni a
mondatait. Remélem, hogy a fordítók majd kihámoznak valami értelmet a kijelentéseiből a
jegyzőkönyv számára. Még azt sem értem, hogyan tudott ilyen képességekkel pezsgőt eladni, a
nemzetiszocializmusról nem is szólva. Hahaha! Hahahahaha! Tényleg: csak sajnálni tudom. Nem
ennek a szegény, primitív fickónak a hibája, hogy mit sem értett a külügyekhez. Hitler követett el
bűnt, amikor ezt az embert nevezte ki egy hetvenmilliós nép külügyminiszterévé. Ez bizonyítja
leginkább a diktatúra gyengeségét: nem bírja elviselni a bírálatot. Hitler talpnyaló, tudatlan
fejbólintó Jánosokkal vette magát körül, hogy ő maga erősnek látsszék.
Göring zárkájában: Göringet nyomott, elgondolkodó hangulatban találtam - mint aki az utolsó
színpadra lépés előtti időt tölti, mialatt a mellékszereplők szerepüket mondják. Ribbentrop
szereplése egyáltalán nem tetszett neki. Fejét csóválta, s elégedetlenül megjegyezte:
- Milyen siralmas látvány! Ha tudtam volna, valamivel többet foglalkoztam volna a
külpolitikánkkal. Mindent elkövettem, hogy megakadályozzam külügyminiszteri kinevezését, de
higgye el nekem, egyáltalán nem öröm most számomra látni, hogy igazam volt, miközben az
emberek azt mondják: „Hát végül is mifajta külügyminiszteretek volt nektek, náciknak?” Az
egész külpolitikánkat olyan ostoba színben tünteti fel. Ribbentrop mindig tekintélyi és
presztízskérdések miatt marakodott. A történelem ripityára mehet, csak az a fontos, hogy az ő
hatáskörét tiszteletben tartsák. Mindig féltékenykedett, gyanakodott rám. Nemegyszer
megkérdezte, vajon külügyminiszter szeretnék-e lenni. Azt feleltem neki: „Köszönöm, nem. Még
mindig szívesebben vagyok a második ember Németországban.” Tudok róla, hogy végrehajtott
egy aljas cselfogást, ami valószínűleg döntő fontosságúnak bizonyult a történelem menetére.
Megkérdeztem, hogy mi volt ez a döntő esemény.
- Egy találkozásomat Churchill-lel, aminek a tervek szerint létre kellett volna jönnie, Ribbentrop
megakadályozta... két vagy három nappal a háború kitörése előtt kellett volna találkoznunk. Csak
később szereztem róla tudomást...
- Nem volt ő mindig ennyire ostoba és gyenge, de most jobban látom, mint valaha, hogy
arrogáns külseje mögött mennyi tudatlanság rejlett... Ó, istenem, milyen szomorú ez, mennyire
szomorú! Fabatkát sem törődöm azzal, hogy miképpen magyarázza majd Kaltenbrunner az
RSHA-ban betöltött szerepét, vagy hogy Rosenberg miképpen védi meg a filozófiáját... de a
külpolitikánk... az egész rezsimet tükrözi. Micsoda csapás!
Von Papen zárkájában: Von Papen - szokása szerint - fortyogott a Ribbentrop iránti megvetéstől.
- Ach, semmi értelme, hogy azt a bolondot tovább engedjék beszélni... már elítélte önmagát. Akár
át is térhetnének a következő ügyre... Gondolja csak meg: milyen könnyedén siklott át egy olyan
katasztrofális eseményen, mint az Egyesült Államok elleni hadüzenet! „Nos - már tüzelnek a
tengeralattjáróinkra, akkor hát akár hadat is üzenhetünk.” Ez az ember volt Hitler
külügyminisztere! Istenem, micsoda bűnös hozzá nem értéssel játszotta el ez az ember a
birodalmunkat!
Nyilvánvalóan arra utalt, hogy Hitler olyan ostoba emberek tanácsára hallgatott, mint
Ribbentrop, ahelyett hogy tapasztalt diplomatákra hallgatott volna, mint von Papen jómaga.
- Azt gondolja, hogy nagyon ügyes volt az orosz megnemtámadási szerződés megkötése és
Lengyelország felosztása ügyében, de az én véleményem szerint a nagy ügyességével csak
Sztálinnak járt kezére. Amikor Sztálin látta, hogy Hitler meg akarja támadni Lengyelországot,
hogy kicsikarja, amit akar, akkor azt gondolta: hát... ha innen fúj a szél, és senki sem akarja
megállítani, akkor hát... rendben van... miért ne kanyarítanék ki én is egy darabot a
zsákmányból? No és ami Göringet illeti? Ha a Dahlerusszal kapcsolatos amatőr próbálkozás
helyett összehívja az egész kormányt, Hitlerhez megy, s kijelenti: „Nézze, kérem, ha ragaszkodik
a háborúhoz, akkor mi nem vagyunk hajlandók folytatni a dolgot!” Ebben az esetben Hitler
kénytelen lett volna visszakozni. De nem mutatkozott semmiféle komoly ellenállás, így hát azt
gondolta, hogy mindent megtehet büntetlenül.

Április 1.

RIBBENTROPNAK KERESZTKÉRDÉSEKET TESZNEK FEL

A délelőtti tárgyaláson: Ribbentropnak Sir David Maxwell-Fyfe tett fel keresztkérdéseket.
Ribbentrop kitérő válaszokkal, önmagával is ellentmondásokba keveredve, a dolgoknak más
magyarázatot adva, lényegtelen érvekkel és analógiákkal hadakozva próbálta cáfolni, vagy
mellékútra terelni az ellene felhozott terhelő adatokat, miközben a kérdésekre kétértelmű
válaszokat adott, „diplomáciai megfogalmazással élt”, s töméntelen sokat híme-zett-hámozott.
Tagadni igyekezett, hogy segített Hitlernek abban, hogy erőszak fenyegetésével létrehozza az
Anschlusst, elfoglalja Csehszlovákiát, hogy ő végezte a Lengyelország elleni támadás
diplomáciai előkészítését, annak tudatában, hogy ez egyben háborút jelent Angliával is stb. Még
Jodl is megemlítette naplójában, hogy a külügyminiszter veszélyes játszmát folytat.
Ebédidőben: Az „idősebbek étkezőjében” a keresztkérdések megvitatása folyt: Schacht izgatott
kézmozdulattal jelezte, hogy mi az egész ügy lényege:
- A végső következtetés ez: jól tudta, hogy Lengyelország miatt háború tör ki, s nem tett semmit
annak megakadályozására. Ez a dolog lényege, egész egyszerűen, minden más csak maszlag.
Von Papen felidézte, hogy Hitler miképpen gyakorolt katonai fenyegetéssel nyomást
Schuschnigg osztrák kancellárra. Berchtesgadenben 1938. február 12-én tartott konferenciájuk
egyik döntő pillanatában ordítozni kezdett: „Keitel!” Úgy üvöltött, hogy az egész épületben
hallani lehetett. Keitel futva, lélegzetszakadva jött, de csak annyit mondott neki, hogy foglaljon
helyet az egyik sarokban. Az egésznek csak az volt a célja, hogy megfélemlítsék Schuschniggot.
Azonban von Papennek is, Schachtnak is az volt a véleményük, hogy semmi szükség nem volt a
fenyegetésre, mert az osztrákok nyolcvan százaléka az Anschluss híve volt. Schuschnigg
ellenezte a náci uralmat. Schacht visszaemlékezett, hogy milyen félénk embernek látta
Schuschniggot, amikor a koncentrációs táborban találkozott vele.
Seyss-Inquart nagyon élvezte, hogy Ribbentrop nem ismerte a történelmet. Amikor elsétáltam
mögötte a másik étkezőhelyiségben, csúfondáros mosollyal ezt súgta:
- Pszt! Most ne szóljon semmit... én azt gyanítom, hogy a mi külügyminiszterünk még azt sem
tudta, hogy a bolgárkérdés a trianoni szerződéssel áll kapcsolatban.
Valaki hallotta, amint dr. Horn tanácsokkal látta el Ribbentropot a délutáni tárgyalásra: azt
mondta neki, hogy minden további kérdést, ami Jodl naplójára vonatkozik, hárítson át Jodlra, s
minden kérdést, ami Keitel által aláírt parancsokat firtat, Keitelhez utaljon. Az antiszemitizmus
kérdésében hangsúlyozza, hogy ő sohasem tett olyasfajta cinikus kijelentést, mint Göring, aki azt
mondta, hogy sokkal jobb lett volna, ha még kétszáz zsidót agyonlőnek, ahelyett hogy annyi
vagyontárgyat pusztítottak el. Az utóbbi tanáccsal kapcsolatban Ribbentrop rémülten azt mondta,
hogy semmit sem mer Göring ellen felhozni, mert még mindig nagy hatalommal rendelkezik...
A délutáni tárgyaláson: Ribbentrop tovább cáfolta, hogy agresszív szándékai lettek volna. A
keresztkérdésekre adott válaszai komikumba fulladtak, amikor tagadta, hogy megengedhetetlen
nyomást gyakorolt Háchára, annak érdekében, hogy a müncheni szerződés megsértésével adja fel
egész Csehszlovákiát.
- Mi lehetett volna súlyosabb nyomás egy államfőre, mint az, hogy megfenyegették: a német
hadsereg elsöprő erővel nyomul be az országba, s hogy az önök légiereje bombázni fogja
fővárosát? - kérdezte Sir David.
- Például a háború - felelte Ribbentrop szendén; a tárgyalóterem zúgott a nevetéstől. Ribbentrop
tagadta azt is, hogy megtévesztő politikát folytatott Anglia irányában, amikor látszólag
barátságos kapcsolatokat tartott fenn Nagy-Britanniával, de közben ellene irányuló koalíció
létrehozásán fáradozott... mígnem Sir David egy általa aláírt okiratot prezentált, amelyben
pontosan ezt a politikát ajánlotta Hitlernek. Ribbentrop csűrés-csavarással próbálta cáfolni
azokat az írásos bizonyítékokat is, amelyek szerint kijelentette, hogy „Nagy-Britannia hideg
szívvel a pácban hagyja Lengyelországot” támadás esetén, majd elégedettségének adott
kifejezést a háború kitörése után, mert neki is az volt a véleménye, hogy a problémákat a Führer
életében kell megoldani. Cáfolta, hogy sürgette Japánt Anglia megtámadására...
A délutáni tárgyalási szünetben Keitel, Göring és Jodl a Lengyelország elleni támadásról
beszélgettek. Az augusztus 24-re kitűzött támadást lefújták, majd augusztus 25-én ötnapi
halasztást rendeltek el; augusztus 30-án újabb 24 órai halasztás történt, mert követeléseik
teljesítéséről szóló értesítésre vártak. Aztán augusztus 31-én megkezdődött a támadás.
Keitel később így szólt hozzám:
- Látja, kérem, senki sem hajlandó hinni Ribbentropnak, mikor azt állítja, hogy semmit sem
tudott a katonai előkészületekről. De valóban ez volt a helyzet. Hitler közölt vele valamit, s aztán
nekünk mást mondott. Felváltva hazudott mindannyiunknak.
Jodl hallgatta beszélgetésünket, de más is hallhatta Keitel kijelentését. Ilyen jellegű érzelmeit
sohasem merte zárkája falain kívül hangoztatni, amíg Göring befolyása alatt állott.

Április 2.
A délelőtti tárgyaláson: M. Faure, a francia ügyész keresztkérdéseket tett fel Ribbentropnak, akit
teljes ellentmondásba kevert antiszemita nyilatkozatainak és politikájának ügyében. Ribbentrop
nyilvánvalóan igen aktív módon sürgette a zsidók koncentrációs táborokba való deportálását a
megszállt és csatlós országokból. Ribbentrop tagadta: azt állította, hogy nem volt antiszemita,
csak a Führernek engedelmeskedett.
A délelőtti szünet során a vallomással kapcsolatban Hess ritka érzelmi kitöréseinek egyike
hangzott el.
- Szégyenletes és méltatlan az a mód, ahogyan egy vallomást tevő emberrel bánnak! Soha nem
volnék hajlandó eltűrni ezt! -Nyilvánvalóan emlékezett arra, hogy ő nem tett vallomást, de arra
nem emlékezett, hogy miért. Dr. Seidl és Göring megmagyarázták neki, hogy azért nem tett
vallomást, mert elveszítette az emlékezetét. Hess erre hirtelen lecsillapodott, homlokát kezdte
dörzsölni, majd lemondón legyintett:
- Ó... hát ez a helyzet? Nem emlékszem rá...
Dr. Seidl megnyugtatta, hogy ő kellő magyarázattal szolgált a bíróságnak, nevezetesen
kijelentette, hogy Hess a bíróság irányában tanúsított álláspontja miatt nem hajlandó a szószékre
lépni.
- Valóban? Milyen álláspontról van szó?
Dr. Seidl megmagyarázta, hogy Hess nem ismerte el a bíróság hatáskörét. Hess a homlokát
dörzsölte:
- Ach... nem ismertem el?
- Persze, persze - tette hozzá Göring türelmetlenül. - Én magam is erre az álláspontra
helyezkedtem kezdetben. Aztán te is ugyanazt jelentetted ki.
Hess vállat vont. Göring utálkozva legyintett Raedernek Hess háta mögött.
A délutáni tárgyaláson: Amen ezredes röviden kérdezte ki Ribbentropot: korábbi vallomásait
használta fel ahhoz, hogy ellentmondásokba keverje. Rugyenko tábornok kérdéseire válaszolva
Ribbentrop azt állította, hogy a Csehszlovákia, Lengyelország, Jugoszlávia, Görögország és
Oroszország elleni támadások voltaképpen nem jelentettek agressziót.
(A vádlottak közt az a felfogás uralkodott el, hogy Ribben-tropnak vége van. Hallották, amint
Göring Raeder felé hajolva így szólt: „Ribbentrop kikészült!” Ennek ellenére, szokásos két-
színűségével azt mondta Ribbentropnak, hogy nagyon jól szerepelt a délelőtti tárgyalás végén.)
ESTE A BÖRTÖNBEN
Ribbentrop zárkájában: Este, amikor a zárkájába léptem, még a szokottnál is ápolatlanabbnak
látszott. Inge rosszul volt begombolva, s rendetlenül gyűrte be lötyögő nadrágjába; a zárkában
teljes összevisszaság uralkodott, s ilyennek látszott ő is, amint kenyeret majszolva üldögélt.
Panaszos kérdéseket zúdított felém: némelyiket válaszra nem váró szónoki kérdés gyanánt,
másokat válasz igényével.
- Miért próbált a francia ügyész antiszemitának bélyegezni engem? Annyira ellentétben áll a
felfogásommal, s ők jól tudják... Ha antiszemita lettem volna saját körömben, akkor nem félnék
bevallani. Megkérdeztem Hesst, hogy mi tette Hitlert ennyire vad antiszemitává, de nem tudta...
Érti-e ön Hitler iránti hűségemet? Azt hiszem, hogy vannak, akik nem képesek megérteni.
Mondja meg, kérem, de őszintén: mit gondol az ügyemről?
- Azt gondolom, hogy Hitler iránti vak hűsége által olyan helyzetbe juttatta önmagát, amelyből
nem tud kikászálódni. Egyáltalán nem értem azonban, hogy miért nem képes elfordulni Hitlertől
most, amikor már az egész világ tudja, hogy gyilkos volt.
- Nem érti? Nem... az amerikaiak, úgy látszik, nem képesek felfogni ezt. Mi, németek,
sajátságos nép vagyunk; annyira hűségesek... Az emberek, úgy látszik, nem tudják ezt megérteni.
- Nem, senki sem tudja megérteni.
- Hát... nem tudom, mit cselekedtem volna, ha mindent tudtam volna a borzalmas
zsidógyilkolásokról.
- Tudott róluk, hiszen az egész világ tudott a majdaneki megsemmisítő táborról!
- Hát igen... de akkor már túlságosan késő volt. Azon tűnődtem, hogy mit tettem volna akkor, ha
az elején tudok a dolgokról... Így értettem a megjegyzésemet. Nem tudtam volna szembeszállni
Hitlerrel. Öngyilkosságot lettem volna kénytelen elkövetni. Ez lett volna az egyetlen kiút. Meg
tudja ezt érteni?
- Nem. Én kétségkívül gyilkosnak bélyegeztem volna... s ha ez nem lett volna lehetséges, akkor
- végső esetben - szent kötelességemnek éreztem volna, hogy saját kezűleg öljem meg őt.
- Nem... nem. Én egyszerűen képtelen lettem volna erre még csak gondolni is. Sohasem tudtam
volna magamat rászánni, hogy elkövessem.
- Miért? Olyan lett volna, mintha saját apját gyilkolja meg?
- Igen... olyanféle. És azért is, mert az én szememben Hitler Németország jelképévé vált.
Megmondtam önnek, azután, hogy a tárgyaláson végignéztük a náci filmet: ha most hozzám
lépne, egyszerűen nem tudnám elutasítani. Többé már nem követném, de elutasítani... nem, azt
egyszerűen képtelen volnék megtenni. Nem is tudom, hogy miért...

9. KEITEL VÉDELME

Április 3.

KEITEL VALLOMÁSA
A délelőtti tárgyaláson: (Miközben Keitel a szószékre ment, Jodl idegesen mozgolódott székén, s
papírjai közt lapozgatott. Dönitz ugyancsak idegesen a korláton dobolt.) Keitel könnybe lábadt
szemét törölgetve arról beszélt, hogy 44 évig mindig a kötelességét igyekezett teljesíteni, és
meggyőződése szerint a német katonák zöme jóhiszeműen, lojálisan viselkedett. A komoly
meggyőzés hangján magyarázgatta, hogy nem volt semmiféle parancsnoki funkciója, és csupán
Hitler parancsait továbbította. (Dönitz, Raeder és Jodl most kimozdult a teljes passzivitásból,
amit az egész tárgyalás során - még az atrocitásokról szóló bizonyítékok előterjesztése alatt is -
tanúsított. Mindhárman emóció jeleit kezdték elárulni: arckifejezésükkel s azzal, hogy időről
időre elővették zsebkendőjüket, s hol orrukat fújták, hol arcukat törölgették.)
Ebédszünetben: Jodl ebéd közben megvallotta, hogy megindult állapotban van, de nemigen akart
többet mondani.
- Attól a gondolattól indult meg, hogy az OKW (főparancsnokság) főnökét katonai bíróság előtt
kell látnia, vallomástétel közben? - kérdeztem.
- Igen, ettől. Ha arra gondolok, hogy az események idáig jutottak. Ezt kétségkívül nem
érdemeltük...
- Hát... ha nem érdemelték meg, akkor most legalább alkalmuk van, hogy megmondják az egész
világ nyilvánossága előtt:
ki volt a hibás - feleltem. Elismerte: ez az egyetlen, ami vigasztaló a dologban. Már korábban
elárulta nekem, hogy egész életében a mostanihoz hasonló alkalmat kívánt, amikor őszintén
elmondhatja az egész világnak, hogyan kormányozták Németországot.
Dönitz nem akart megjegyzést fűzni a dolgokhoz, csupán annyit mondott:
- Keitel becsületes ember.
- Igen - fűzte hozzá von Papen -, becsületes ember, akinek nincs saját véleménye. De hát -
mindenesetre becsületes ember.
- Úgy van - mondta Schacht metsző gúnnyal -, becsületes ember, csak éppen nem ember.
Göringnek még most is csak akörül jártak a gondolatai, hogy ő a legfontosabb személy a
vádlottak között.
- Már megmondtam a bíróságnak, hogy nem volt parancsnoki funkciója, de úgy látszik, neki
magának is el kell ezt mondania. Szegény ördög, valójában nincs semmi mondanivalója. Az ő
helyzetében szinte elfogadom, amikor azt mondja: „Miért nincs itt Hitler, hogy vállalja a
felelősséget ezekért a dolgokért?” Egész csomó vádlottnak nincs is itt a helye. Például
Fritzschéről azelőtt még csak nem is hallottam. És hogyan illik ebbe a perbe a kis Funk? Csak az
én parancsaimnak engedelmeskedett. Még Kaltenbrunner sem volna a vádlottak között, ha
Himmler itt lenne.
- De ön ide tartozik, ugye? - kérdeztem.
- Kétségkívül. Sértésnek tekintettem volna, ha megfeledkeznek rólam.
Április 4.
A délelőtti tárgyaláson: Keitel vallomását azzal folytatta, hogy elmondta: a megfelelő
felkészültség híján ellenezte a Lengyelország elleni támadást; ezután meglepetéséről szólt, amit a
nyugati intervenció elmaradása miatt érzett, majd arról, hogy helytelenítette a Franciaország
elleni támadást.
A délelőtti szünetben hallották, amint Göring arról beszélt a többieknek, hogyan lehetett volna 14
nap alatt elsöpörni Franciaországot, ha megvalósult volna Hitlerrel közös terve, amely
Lengyelország meghódítása után azonnali támadást írt elő. Dr. Horn megkérdezte, hogy miért
nem ragaszkodtak a terv megvalósításához. Göring azt felelte, hogy csupán a kedvezőtlen
időjárás akadályozta meg, amely megbénította a Luftwaffét. Raeder hozzátette, hogy -
amennyiben a téli offenzíva sikerült volna, akkor Angliát 1940 tavaszán elintézték volna. Göring
szerint mindössze öt légi úton szállított hadosztályra lett volna szükség Anglia leveréséhez a
következő tavaszon, ha Franciaországot már előzőleg legyűrték. A tél folyamán Hitler azt
mondta neki, hogy most választhatnak, vajon angol földön próbálják-e legyőzni Angliát, vagy
várják meg, amíg az angolok átjönnek Franciaországba.
Ebédszünetben: Amikor Keitel ebéd előtt visszatért a vádlottak közé, Göring így szólt hozzá:
- Szívesen igazoltam volna a Franciaország elleni támadás ügyében tanúsított Schlappheit-edet
(gyengeségedet). Miért nem mondtad meg előre, hogy ezt fogod mondani? Boldogan
tanúsíthattam volna vallomásomban már jó előre!
- Tudom, tudom - felelte Keitel, megértve a gúnyt, ami Göring szavai mélyén rejlett, annak
ellenére, hogy a vállát veregette, és elismerését fejezte ki a jó szereplésért. - Én csak elmondtam
a tényeket úgy, ahogyan voltak.
Ebéd közben Keitel megismételte nekem, hogy ő csupán a tényeket mondja el, úgy, ahogyan
voltak - történjen, aminek történnie kell. Étkezőtársai közül Seyss-Inquart és Frank helyeslő
megjegyzéseket fűztek kijelentéseihez, Sauckel azonban továbbra is hallgatag volt és félénk,
mint egy egér; valószínűleg utasítást kapott Göringtől, hogy vigyázzon a nyelvére az én
jelenlétemben.
Az „idősebbek étkezőjében” Schachtnak volt legtöbb megjegyeznivalója Keitel védekezésének
ahhoz a részéhez, amely szerint csak Hitler parancsait teljesítette, s mindig igyekezett becsületes
katonaként szolgálni.
- Nagyon becsületesnek hangzik az egész, de fikarcnyit sem változtat a bűnösségén. És ha csak
Hitler parancsait teljesítette, és semmi mást nem tett? Nincs olyan törvény a világon, ami engem
arra kényszeríthetne, hogy gyilkosságot kövessek el.
Ezután elmondott egy történetet, amelyet a koncentrációs táborban hallott.
Az eset elbeszélőjének unokafivére százados volt a német hadseregben, s azt a feladatot kapta,
hogy hetven hadifoglyot kísérjen be a hadtáphoz. Egy magas rangú tiszt azonban közölte vele,
hogy nincs szükség hadifoglyokra, és utasította, hogy „szabaduljon meg tőlük”. A százados
tiltakozott, és kijelentette, hogy a rendes eljárásnak megfelelően fogja őket továbbkísértetni. A
parancsnokló tábornok erre személyesen jött le és parancsolta meg a századosnak, hogy
szabaduljon meg a hadifoglyoktól. Amikor a százados ismét tiltakozott, a tábornok így szólt:
- Tudja ön, hogy mi a következménye annak, ha megtagadja a parancsnoka által kiadott
határozott parancsot?
A százados ezt felelte:
- Igen, tudom, s ezennel kereken megtagadom az ön parancsának teljesítését, és vállalom a
következményeket. - Ezután hadnagyához fordult és így szólt: - Ezennel megparancsolom, hogy
ezeket a hadifoglyokat épségben kísérje be a hadtáphoz, és felhatalmazom, hogy fegyvert
használjon, ha bárki megpróbálná feltartóztatni útjában. Önt személy szerint teszem felelőssé,
hogy épségben megérkezzenek rendeltetési helyükre.
A hadifoglyokat bekísérték, s az esetről senki nem hallott többé. A századosnak semmi baja nem
történt.
- Íme - mondta Schacht -, nincs olyan törvény, amely egy embert gyilkosság elkövetésére
kényszerítene, de a legtöbb katonának egyszerűen nincs bátorsága, hogy ellenálljon. Én
ellenálltam: amikor arról volt szó, hogy háborút kezdjünk, kijelentettem, hogy eddig és ne
tovább. Ezt fogom elmondani a bíróság előtt is. Nagyon sajnálom, hogy nem kímélhetem meg
Keitelt és a többieket a kellemetlenségtől, de fel kell tárnom, hogy nem kellett okvetlenül
engedelmeskedniük annak a rögeszmés megszállottnak - Hitlernek.
Von Papen a mai újságot olvasta, s elégedetten szólt arról, hogy Oroszország és Irán közt
megegyezés jött létre. Az volt a véleménye, hogy végül is talán Churchill beszéde járult hozzá a
helyzet tisztázásához, mert rávilágított arra, hogy az oroszok nem mehetnek túlságosan messze
anélkül, hogy ellenzést keltenének. -Látja, kérem, néha a nyílt beszéd a legjobb. Gondolja csak
meg, hogy mennyit használhatott volna egy kis szókimondó beszéd 1938-ban. Ha például a
müncheni szerződés megszegése után Churchill a többi demokráciával együtt keményen az
asztalra csapott volna, és kereken kimondta volna: „Hitler megszegte ünnepélyesen vállalt
kötelezettségét; mi ezennel megszakítjuk diplomáciai kapcsolatainkat Hitler kormányával, és
nem vagyunk hajlandók Németországgal tárgyalni, amíg nem kerül egy becsületes vezető az
ország élére.” Nos hát... ha megtették volna ezt, akkor Hitler néhány nap leforgása alatt
megbukott volna. Erőpróbára került volna sor - és a nép egyszerűen nem állt volna ki mellette.
Azonban másként történt: az ügyet elsimították, s aztán egyik eseményből következett a másik -
mígnem a háború elkerülhetetlenné vált.
Papen ezután azt fejtegette, hogy - Keitel mai napon tett vallomása szerint - mi minden épült
puszta blöffre.
ESTE A BÖRTÖNBEN
Speer zárkájában: Amikor Speert ma este meglátogattam zárkájában, nagyon deprimált
hangulatban találtam. Aggodalommal szólt arról, hogy milyen irányba kezd fordulni a tárgyalás.
A vádlottak sikeresen kitartanak a becsületes hűség pózában, viszont a bíróság nem engedi meg,
hogy az ügyészek politikai vagy pszichológiai vonatkozású kérdéseket tegyenek fel. Nagyon
nyomasztotta őt, hogy Göringet és Keitelt nem leplezték le, mint olyan embereket, akik nem
kímélték meg népüket az emberéletek hiábavaló pusztulásától és a nyomortól. Ezzel szemben
lehetővé tették, hogy a tárgyalás nyilvánosságát felhasználva, hűséges hazafiak képében
távozzanak a történelem színpadáról.
- Az egyéneket és a mozgalmakat végóráik alapján ítélik meg. Jobb lett volna, ha hagyják a náci
mozgalmat végleg kimúlni az összeomlás, romlottság, a rothadtság és szégyen mocsarában,
amelyben a háború végén fetrengett, s nem teszik lehetővé, hogy történetéhez még epilógust
fűzzön, amelynek során néhány náci vezetőnek alkalma nyílik arra, hogy hangzatos beszédeket
mondjon, látványos pózba vágja magát a történelem számára, s azt a gondolatot próbálja elhitetni
az emberekkel, hogy - végtére, volt valami jó is az egészben!
Speert nyomasztotta a gondolat, hogy ily módon egész támadási terve meghiúsult. Még sohasem
láttam ennyire deprimáltnak.

Április 5.

EGY BECSÜLETBELI ÜGY

Keitel zárkájában: Felkerestem zárkájában Keitelt, a reggeli órákban, mielőtt a tárgyalóterembe
ment. Azt mondta, hogy fel fogja vetni a hadifoglyokkal való bánásmód kérdését és Giraud
meggyilkolásának ügyét. Habár az utóbbi ügy viszonylag kis jelentőségű volt az agresszív
háborúk és tömeggyilkosságok halmazában - becsületbeli ügy volt, s úgy érezte, hogy
magyarázattal kell szolgálnia.
Canaris - hangoztatta Keitel - félremagyarázta a dolgot, s hasonlóképpen járt el Lahousen is
tanúvallomása során. Canaris, véleménye szerint, egyébként is kétes jellemű ember volt. Ma már
szilárd meggyőződése volt, hogy Canaris informálta titokban a hollandokat, s a tőle szerzett
értesülés alapján fogták el a német futárt, aki azért ment Hollandiába, hogy tájékoztassa az ottani
német nagykövetet Hollandia küszöbön álló elözönléséről. A holland rendőrség már várta a futárt
a határon, s ezáltal megakadályozta, hogy a holland királynővel a német nagykövet hivatalosan
közölhesse a közelgő támadást. A másik kérdés, ami a tiszti becsületbe vágott, de szerinte már
tisztázódott - az volt, hogy miképpen lehetett lojális egy olyan ember iránt, mint Hitler.
- Már kijelentettem a bíróság előtt, hogy hűséges voltam Hitler iránt, de ő sohasem bízott
bennem, és sohasem mondta meg nekem az igazat.
A délelőtti tárgyaláson: Keitel kifejtette, hogy a fennhatósága alatt álló fogolytáborok fölött
csupán általános ellenőrzést és irányítást gyakorolt, s hogy heves vitája volt Hitlerrel a
fogolytáborból megszökött brit repülők Himmlernek való kiszolgáltatása ügyében; pontosan
tudta ugyanis, hogy ez meggyilkoltatásukkal egyet jelent. Ezután a Weygand- és a Giraud-
ügyhöz fűzött magyarázatokat (előzőleg röviden megemlítette, hogy semmi köze sem volt
Rosenberg fosztogatási akcióihoz, és soha, egyetlen pfennig értékű zsákmányt sem kapott
belőlük - ami Göring ellen irányuló burkolt oldalvágás volt).
(A katonatisztek a vádlottak padján előrehajolva, feszülten figyelték Keitel szavait, amikor az
előbbi kérdésekről beszélt, mintha ez lett volna az egész védelem legfontosabb része.) Keitel
kifejtette, hogy ő csupán továbbította a parancsot, amely elrendelte Weygand őrizetbe vételét és
Giraud újbóli elfogását, illetve utasítást adott, hogy próbálják rábírni: térjen vissza önként.
(Figyelmen kívül hagyta, hogy Canaris közölte vele: a gyilkosság nem tartozik hatáskörébe, s
ezért a feladattal Keitel bízza meg Heyd-richet.)
Ebédszünetben: A katonai klikket kielégítette Keitel magyarázata, s ölelésre tárt karokkal
fogadták, amikor a vádlottak közé visszatért. A Wehrmacht becsülete tehát tisztázódott. A brit
repülők meggyilkolása, az orosz hadifoglyokkal szemben foganatosított „különleges elbánás”
mind-mind a háttérbe szorult, mert Keitel nem sértette meg a tiszti becsületkódexet, nem próbálta
meggyilkoltatni egy tábornokkollégáját. Dönitz megveregette Keitel vállát, és így szólt:
- Nagyszerű voltál!
Keitel azt mondta, hogy örült, hogy végre alkalma nyílt a Giraud-ügy megmagyarázására. Dönitz
biztosította afelől, hogy tökéletes magyarázatot adott a dolgokról. Göring elleplezte a
harácsolásra vonatkozó megjegyzés felett érzett bosszúságát, s szintén gratulált Keitelnek.
Fent, az étkezőhelyiségben Dönitz így szólt:
- Látja, kérem, hogy miképpen lehet egy tárgyalás során valakit teljességgel alaptalan gyanúba
keverni? Az a Lahousen undorító féreg. Valamennyi kémszervezeti ember ilyen! És Keitelnek
négy hónapig kellett várnia, hogy végre tisztázhasssa a becsületét. Ez az, ami engemet ezzel a
tárgyalással kapcsolatban nagyon bánt!
Göring a Keitel által alkalmazott módszerhez fűzött megjegyzést:
- Másképpen közelíti meg a kérdést... Minden egyes vádra már jó előre válaszol, hogy
megelőzze a keresztkérdéseket. Én csak általános irányvonalat adtam, s aztán beástam magam,
várva a támadásra.
Azt feleltem Göringnek, hogy jobb lett volna nyíltan felvetni a kérdéseket, s beismerni, hogy
Hitler gyilkos volt. Egy interjú, melyet valamelyik újság mostanában készített a feleségével, a
következő címet viselte:
„Göringné azt mondja, hogy Hermann »túlságosan hűséges volt« Hitler iránt.”
Megmutattam a cikket Göringnek, s röviden ismertettem Göringné elbeszélését Hitlernek a
család kiirtására kiadott parancsáról.
- Hát igen... - mondta Göring -, ez mind teljesen érthető. A feleségem nő, s a nők már ilyenek. Az
emberek meg fogják érteni.
Folytattuk a kérdés megvitatását, de ismét zátonyra jutott beszélgetésünk, amikor a nők és
gyermekek meggyilkolása került szóba. Göring azt mondta, hogy hajlandó addig elmenni, hogy
elképzelhetőnek tartja orosz hadifoglyok, zsidók, politikai ellenfelek meggyilkolását, de
egyszerűen nem képes elképzelni, hogy Hitler tudatosan elrendelte nők és gyermekek megölését.
Ez volt az egyetlen ügy, amit mint „lovagias ember” némileg nehezményezett.
Kitartottam a téma mellett, s megjegyeztem, hogy - bár jó emberismerőnek bizonyult -
kétségkívül nem ért a kórlélektanhoz. (Ezt a megállapításomat elismerte, amióta Hess
visszaesése az amnéziába bebizonyította, hogy nekem volt igazam.) - Hitler és Himmler
pszichopata volt - folytattam - akkor is, ha civilizált társaságban nagyon fennkölt hangon tudott
beszélni. - Göring elismerte, hogy Himmler esetében valóban ez lehetett a helyzet, de küzdött a
gondolat ellen, hogy megállapításom Hitlerre érvényes lehet. Ismét a homlokát nyomkodta,
mintha ki akarta volna belőle szorítani azt a képet, amelyet én vázoltam fel neki: Hitler, az
antiszemitizmus megszállottja, nem bírva elviselni a politikáját ellenző vagy mérsékelni igyekvő
megnyilvánulásokat, végül így szól Himmlerhez: - „Szabaduljon meg tőlük - nem bánom,
hogyan -, nem akarok többet hallani a dologról!”
Göring egy pillanatig hallgatott; nyilván maga elé idézte a jelenetet, s aztán kijelentette, hogy
valószínűleg ilyesféleképpen történhetett.
Ezután a náci rendszer összeomlása körüli magatartását firtattam. Göring elmondotta, hogyan
határozta el, hogy inkább az amerikaiaknak adja meg magát, mint az oroszoknak vagy a
briteknek, habár valamennyien körülbelül egyforma távolságra voltak Berchtesgaden melletti
kastélyától. Miután ejtőernyős ezrede kiszabadította, ebben a kastélyban tartózkodott. Elismerte,
hogy abban az időben mély elkeseredést érzett Hitler iránt, s hajlandó lett volna együttműködni
az amerikaiakkal.
- Akkortájt könnyűszerrel megkaphatták volna a németeket. A vezetők legtöbbje boldogan
együttműködött volna önökkel, még a háborús bűnösök elleni bűnpereket is eredményesebben
folytathatnák le a közreműködésünkkel... Miután azonban engem bebörtönöztek, és háborús
bűnösként bíróság elé állítottak... hát... - Az alkuhoz nyilván az is hozzátartozott volna, hogy a
legyőzött vezéreket lovagias bánásmódban részesítsék... s az, hogy őt mint háborús bűnöst,
bíróság elé állították - egyszerűen nem volt tisztességes eljárás. Boldogan segített volna az
asszonyok és gyermekek gyilkosainak likvidálásában, de a jelenlegi körülmények között kitart a
Führer iránti hűsége mellett.

Április 6.

KEITELT KERESZTKÉRDÉSEK ALÁ VONJÁK

A délelőtti tárgyaláson: Sir David Maxwell-Fyfe keresztkérdéseket tett fel Keitelnek. Bemutatott
egy levelet is, amelyet Keitel Amen ezredesnek írt a tárgyalás megkezdése előtt, s amelyben
kifejtette, hogy ő maga csupán katona volt, és a terrorisztikus, törvénytelen cselekményekért
Hitler felelős. (Miután a levelet felolvasták, Göring Dönitz felé fordult, s megvető hangon
mondta: „A gyenge kis pubi!” Valamivel később hozzátette: „A kis hófehér bárányka, neki
semmi köze sem volt a párthoz! Ha nem rokonszenvezett volna a nemzetiszocializmussal, egy
pillanatig sem maradt volna meg a helyén!”) A keresztkérdések folytatódtak, s kemény
megállapítások hangzottak el az elfogott szabotőrök kivégzése, a szövetségesek oldalán küzdő
önkéntesek családjai ellen alkalmazott megtorlások, a szökött hadifoglyok kivégzése és más, a
nemzetközi jogba ütköző cselekmények kapcsán. Keitel nem tehetett mást: el kellett ismernie,
hogy mindezek a dolgok megtörténtek, és hogy a vonatkozó parancsokat - habár egyénileg
kétségei voltak - aláírta.
Amikor visszatért a vádlottak közé, Göring dühösen megkérdezte, miért nem vágott vissza, és
mondott valamit arról, hogy a szövetségesek miképpen bántak a szabotőrökkel. Keitel bosszús
hangon így felelt:
- Erre még lesz idő.
- De most volt a legjobb alkalom, hogy előhozakodjál vele, és te elügyetlenkedted! - felelte
Göring. Keitel dühösen hallgatott, Göring azonban mérgesen folytatta:
- „Az az okmány egyáltalán semmit nem tartalmazott anyák agyonlövésére vonatkozólag. Miért
nem olvastad el az iratokat, amelyeket a kezedbe adtak?”
Keitel nem felelt, még a tekintetével is elkerülte Göringet, s jeges hallgatásba burkolózott.
Miközben tovább folyt a szokásos eljárás, s az ügyvédek különféle tanúk kihallgatását és
okmányok ismertetését kérték, Göring az ostoba ügyvédeket és Keitel gyengeségét szidta,
átkozta az ügyészeket és mindenki mást az égvilágon.

Április 6-7.
HÉT VÉGE A BÖRTÖNBEN
Keitel zárkájában: A délelőtti tárgyalás után Goldensohn őrnagy-gyal együtt felkerestem
zárkájában Keitelt. Beszélgetésünk során felidézte a kihallgatást; egész sor kérdést és választ
ismételt meg. Végül megjegyezte:
- Én nem tehettem mást, mint hogy elmondtam nekik a dolgokat úgy, ahogyan történtek.
Számomra teljesen lehetetlen, hogy lapuljak, mint egy tetű, és hazudjak - ez az egy, ami
teljességgel lehetetlen számomra. Inkább azt mondtam: „Igen, én írtam alá!”
Jellegzetes mozdulatával az öklét rázta; nyilvánvalóan Göring szúrós megjegyzésére reagált így,
amiért szemrehányást tett neki, hogy nem bújt ki a felelősség alól, vagy legalább nem
csökkentette a bűnösségét ügyes kibúvók és okos érvek alkalmazásával.
- Mint már kezdetben is hangsúlyoztam: azt, hogy mindez bűn-e, vagy csak a végzet műve,
senki sem tudja megmondani. Másrészt viszont lehetetlen dolog volna, hogy mindenért az
alárendelteket hibáztassuk, s elhárítsuk a saját felelősségünket.
Kétségkívül ez volt a legfőbb logikai indoka ahhoz, hogy saját felelősségét Hitlerre hárítsa,
amint ő is vállalta a felelősséget azokért a cselekményekért, amelyeket az ő parancsára hajtottak
végre. Megkérdeztem tőle kereken:
- Ezek szerint az az érzése, hogy az igazi gyilkos Hitler volt?
- Igen, természetesen ez - felelte nagyon nyomatékosan, miközben az öklét rázta. - Ez azonban
nem jelenti azt, mintha engem is gyilkosnak lehetne bélyegezni. Csak azt mondhatom most is,
hogy én továbbítottam a parancsait. Sir David Maxwell-Fyfe alkalmat nyújtott arra, hogy
kijelentsem: számos dologgal nem értettem egyet: a túszok agyonlövésével, az orosz
hadifoglyokkal szemben alkalmazott rossz bánásmóddal, a szökött brit repülők agyonlövésével...
De hát mit tehettem? Öngyilkosságot elkövethettem volna, de akkor valaki más lépett volna a
helyembe. Arra gondoltam, hogy a legrosszabbat megakadályozhatom, ha sokat nem is
akadályoztam meg a rosszból.
Dönitz zárkájában: Dönitzet nagyon bosszantották a Keitelnek feltett keresztkérdések során
elhangzottak. Végtére is a Wehrmacht becsületén esett folt.
- Én egészen másképp válaszoltam volna azokra a kérdésekre. Keitel nagyon gyenge. Ha már
odáig elment, hogy aláírta azokat a parancsokat, akkor legalább meg kellett volna mondania,
hogy az oroszok legalább annyit s éppen annyi rosszat cselekedtek.
Megjegyeztem, hogy mivel Hitler támadta meg Oroszországot, s ő robbantotta ki az egész
háborút, nemigen lehet az oroszokat hibáztatni azért, hogy gyűlölik a németeket, és hogy kemény
rendszabályokat hoztak annak érdekében, hogy kiűzzék az ellenséget hazájuk földjéről. Dönitz
erre szokásos érveit hangoztatta:
- Nos hát... én azt hiszem, hogy Hitler sejtette: Oroszország előbb vagy utóbb mindenképpen
megtámadott volna bennünket.
Ribbentrop zárkájában: Ribbentropot nem foglalkoztatta túlságosan Keitel vallomása; még
mindig az aggasztotta, hogy milyen benyomást tett ő maga a bíróságra. Az egyik körülmény, ami
nyugtalanította, az volt, hogy Dodd kijelentette: voltaképpen nem beteg, hanem csak ideges.
- A jegyzőkönyvben az áll, hogy Dodd azt mondta a bíróság előtt, hogy ideges vagyok. Ön
mondta ezt neki? Ez nem fair do-log!
Megmondtam neki, hogy nem én vagyok a börtönorvos, s hogy az ideges állapot fennállása
indokoltnak látszik. Ezután Ribbentrop megkérdezte, hogy az emberek mit mondanak az
ügyéről, s hogy nekem mi a véleményem róla.
- Nos hát, azt mondják, igen rossz dolog, hogy olyan szolgai módon engedelmeskedett Hitlernek
- feleltem.
- Lehet, hogy ezt mondják, de kíváncsi vagyok, hogy mit mondanának akkor, ha Hitler
személyesen megjelenne itt, a bíróság előtt. Fogadni mernék, hogy mindenki meghökkenne. Még
a pillanatnyilag nagy hatást gyakorló személyiségek is összezsugorodnának, például Sir David
Maxwell-Fyfe. Higgye meg nekem, én láttam, hogy mindig ez történt, még Chamberlain,
Daladier és a többiek esetében is. Óriási módon hatott az emberekre.
Ribbentrop egyébként úgy vélekedett, hogy az emberek igaztalanul kifogásolták, amiért
„diplomáciai nyelvezetet” használ.
- Játszott már valaha pókert? Akkor tudja, hogyan megy - filléres téten nem nyerhet százdolláros
kasszát: kockáztatni kell! Ha én tudtam is esetleg, hogy Hitler háborút akar kezdeni, mikor
nekem az volt a feladatom, hogy próbáljam diplomáciai síkon megoldani a problémát, nem
mondhattam meg Cianónak, hogy Hitler csak komédiázik, mert akkor a hír nyomban szétfutott
volna Európa minden fővárosába, s akkor már senki sem akart volna tárgyalni. Máris elkezdődött
volna a háború... Mint mondottam, jobb volt, hogy azt mondtam Háchának: Hitler komolyan érti
azt, amit mond, mintha kitört volna a háború.
Nyilvánvalóan még mindig bántotta a nevetés, ami a tárgyalóteremben felharsant, amikor
vallomása során erről beszélt.
- Úgy érti, hogy jobb háborúval fenyegetőzni, mint ténylegesen háborút indítani? - kérdeztem,
logikus magyarázat gyanánt. Ribbentrop helyeselt. - De amikor leleplezik a blöffölését, akkor
mindenképpen háborút kezd, ugye? - folytattam. - A háborúval való fenyegetőzés pedig
mindenképpen gengsztertempó, nem igaz?
Valamit motyogott arról, hogy a diplomáciát nagyon nehéz felfogni, de a diplomaták értenek az
efféléhez.
Jodl zárkájában: Jodl arról beszélt, hogy ő is haragudott az angol repülők meggyilkolásáért.
- Tisztára megfontolt, jogtalan bűncselekmény! Tudtam, hogy olyan dolog ez, amit sohasem
tudunk majd igazolni. Attól kezdve tudtam, hogy milyen ember Hitler. Minden alkalommal
ellenálltam ilyen ügyekben, mert tudtam, hogy Keitel nem olyan ember, aki szembeszáll vele. De
a fogságból elmenekült brit repülők megölésére adott parancs - erre nincs semmiféle más indok,
mint Hitler vad, önkényes haragja Keitel iránt, amiért nem akadályozta meg a hadifoglyok
szökését. Tudtam, hogy olyan dolog ez, amit sohasem tudunk majd kellőképpen kimagyarázni.
Amikor a fegyverszünet megkötése után a britek Keitel átszállítását kérték, mindjárt
megmondtam neki, hogy erről az ügyről van szó.
- Az ötven szökött hadifogoly meggyilkolása és a Giraud elleni gyilkos merénylet, úgy látszik,
jobban idegesíti a katonai személyeket, mint a tömeggyilkosságok, amelyek során zsidók és más
ideológiai ellenfelek millióit semmisítették meg -jegyeztem meg.
- Igen, természetesen, mert ez életbevágó kérdés a becsületünk szempontjából. A többi ügyhöz
semmi közünk sem volt. Teljes mértékben bizonyítást fog nyerni, hogy semmi közünk sem volt
hozzá.
Folytatólag azt magyarázgatta, hogy Hitler szétrombolta a tiszti becsületkódex és a háborúban
tanúsított korrekt eljárás alapszabályait, amelyek évszázadok során alakultak ki. Hitler saját
újfajta, radikális és önkényes gondolkodásmódját honosította meg, amely nem illett bele az ő
világukba: von Hindenburg, von Neurath és a többiek világába. Még Göring is tisztában volt a
régi tiszti becsületkódexszel, és sokszor keresztülvitte az akaratát ilyen kérdésekben a Führernél.
- Akkor hát mivel magyarázza, hogy Göring még mindig a Führer iránti hűség pózában
szerepel? - kérdeztem.
Jodl mosolygott.
- Hát... az ő esetében, kérem... Olyan mélyen belebocsátkozott a dologba, mint a vezetők egyike,
akik hatalomra segítették a pártot... Húsz esztendőn keresztül fennhangon hirdette a Führer iránti
hűségét, most hát kitart mellette, mindvégig... De a régi tisztikar zöme kezdettől fogva
szembeszállt a náci rendszerrel. Mi csak azért voltunk mellette, mert törvényesen választották
meg birodalmi kancellárnak. De - nem különös-e? - a háború utolsó két vagy három
esztendejében Göring időről időre egyszerűen eltűnt; vadászni járt, számos kastélya
valamelyikében élt, kellemesen... gyűjtögette a műkincseit. Már nem lehetett semmiben sem
számítani rá.
Speer zárkájában: Speernek az volt a véleménye, hogy Keitel tisztességesebb volt Göringnél.
Nemcsak azt jelentette ki, hogy vállalja a felelősséget az általa aláírt parancsokért, de elismerte
azt is, hogy az utasítások bűnösek voltak, s eleve tudta, hogy viselnie kell majd értük a súlyos
következményeket. Göring viszont fennhangon hirdette a Führer iránti hűségét, miközben
pontosan tudta, hogy a bíróság emiatt nem akasztathatja fel - viszont a bűncselekmények vádjai
ellen minden lehető módon védekezett. Sokféle, változatos módon igyekezett kitérni a vádak
elől, vagy csökkenteni a kérdések súlyát: szónoki ügyességére, érvelési képességére
támaszkodott. Arra a vádra, hogy kijelentette: jobb lett volna kétszázzal több zsidót megölni a
sok értékes vagyontárgy elpusztítása helyett, azzal válaszolt, hogy „indulatkitörésnek”
minősítette, s bagatellizálta. Az ötven brit repülő meggyilkolása ügyében arra hivatkozott, hogy a
szóban forgó időpontban távol volt, s hogy az ügyben nyomatékosan kifejezésre juttatta
ellenvéleményét. Az agresszív háborúkra irányuló tervekkel kapcsolatban azt próbálta
bizonyítani, hogy Dahlerus közvetítésével létrehozandó tárgyalások útján próbálta elhárítani a
háborút... habár a vád képviselete bebizonyította akciójának őszintétlenségét. Még jelentéktelen
ügyekből is előnyt próbált kovácsolni, például egy esetből, amikor nem volt hajlandó jelenteni
egy repülőtiszt nevét, aki megakadályozta szövetséges repülők meglincselését.
Speer még mindig tart némileg attól, hogy Göringnek sikerül megmaradnia a hűséges hazafi
szerepében - de most már úgy érzi, hogy a tárgyalás során sikerült minden vonatkozásban
bebizonyítani a náci vezetőség bűnös voltát.

Április 8.

BŰNÖS PARANCSOK
A délelőtti tárgyaláson: Sir David Maxwell-Fyfe Keitel kikérdezését folytatta: eközben
megállapítást nyert felelőssége az ötven brit repülő kivégzéséért, valamint a Csehszlovákia és
Lengyelország elleni agressziók terveinek kidolgozása ügyében.
A kihallgatást Keitel nyilatkozata rekesztette be. Kijelentette, hogy amennyiben a tábornokok
korábban tudták volna, hogy Hitler mire készül, akkor küzdöttek volna ellene. Ezután Dodd
annak elismerésére késztette Keitelt, hogy tudatosan továbbította Hitler bűnös parancsait. Saját
védőjének kérdéseire válaszolva Keitel ismételten kijelentette, hogy vádolhatják bár
gyengeséggel vagy bűnökkel is, de hűtlenséggel és becstelenséggel soha. (Göring az egész idő
alatt dühöngött és magában káromkodott.) Lawrence bíró kérdésére válaszolva Keitel nem tudott
semmit felhozni, ami arra utalt, hogy írásban, nyomatékosan tiltakozott volna bármikor is Hitler
intézkedései ellen.
Ebédszünetben: Az egyik őr hallotta, hogy amikor Keitel visszatért a tanúk részére fenntartott
helyről a vádlottak közé, Göring szemrehányást tett neki a veszélyes kérdésekre adott őszinte
válaszaiért.
- Nem kell olyan átkozottul nyíltan felelned! Azt kellett volna mondanod, hogy jó katona voltál,
és hűségesen teljesítetted a kapott parancsokat. Nem kell egyáltalán válaszolnod
bűncselekmények dolgában. Nem a kérdés a fontos, hanem az, hogy miképpen válaszolsz rá. Az
effajta veszélyes kérdéseket körültáncolhatod, s várhatsz, amíg olyan kérdést tesznek fel,
amelyre jó választ tudsz adni. Akkor aztán teljes gőzzel bele!
- De hát a feketét nem festhetem fehérre - válaszolta Keitel bosszúsan.
Göring nem tágított.
- Az effajta kérdéseket mindig megkerülheted valahogyan, amíg csak kedvedre való kérdést nem
tesznek fel. Előbb-utóbb feltétlenül elhangzik olyan is.
Keitel nem felelt.
Miután ki-ki felment saját étkezőhelyiségébe, Keitel így szólt hozzám:
- Nos hát, úgy cselekedtem, ahogyan önnek előre megmondtam. Becsületesen válaszoltam a
kérdésekre, még arra is, amit Mr. Dodd tett fel nekem. Megkérdezte, elismerem-e, hogy bűnös
parancsokat továbbítottam. Azt mondtam: „Igen.” Mi mást mondhattam volna? Ítélkezzenek,
ahogyan akarnak, ez volt az igazság. Persze, ha technikai ügyeskedéshez akartam volna
folyamodni, akkor mondhattam volna azt is, hogy a mi katonai törvénykönyvünk 47. paragrafusa
szerint az a bűn, ha valaki végrehajt olyan parancsokat, amelyeket bűnös szándékkal adtak. Én
nem hajtottam végre ilyen parancsokat, csak továbbítottam őket. Ez azonban csak
paragrafuscsavarás volna, s nincs értelme annak, hogy az ember megpróbálja aprólékos csűrés-
csavarással megkerülni a dolgokat.

Április 9.

HÖSS EZREDES, AUSCHWITZ PARANCSNOKA

Höss zárkájában: Megvizsgáltam Rudolf Hösst, az auschwitzi koncentrációs tábor parancsnokát:
46 éves, mostanában fogták el. A vizsgálat Kaltenbrunner ügyének előkészítéséül szolgált.
Miután elvégeztem a teszt-eket, röviden elbeszélgettünk az auschwitzi koncentrációs táborban
1940 májusától 1943 decemberéig kifejtett tevékenységéről. A tábor, amelynek parancsnoka volt,
a zsidók tömeges elpusztításának központjául szolgált. Készséggel elismerte, hogy
parancsnoksága alatt megközelítőleg két és fél millió zsidót semmisítettek meg. A tömegpusztítás
1941 nyarán kezdődött meg. Göring kételkedő kijelentései kapcsán megkérdeztem Hösstől,
hogyan volt technikailag lehetséges két és fél millió ember megsemmisítése?
- Technikailag? - kérdezte. - Nem is volt nehéz. Még sokkal több embert sem lett volna nehéz
megsemmisíteni.
Arra a naiv kérdésemre válaszolva, hogy egy óra alatt hány embert lehet elintézni stb.,
megmagyarázta, hogy napi huszonnégy órás üzemet kell alapul venni, s 24 óra leforgása alatt
tízezer embert lehetett maximálisan megsemmisíteni. Elmondta, hogy hat kivégzőhelyiség volt.
A két nagyobbik helyiségbe egyenként kétezer személy fért be, a négy kisebb helyiségbe
egyenként ezerötszáz. Ily módon a napi összkapacitás tízezer személy volt. Megpróbáltam ezek
alapján kikombinálni, hogyan ment végbe a dolog, de Höss helyreigazított:
- Nem, kérem, rosszul kalkulál. Valójában a gyilkolás maga tartott a legrövidebb ideig. Kétezer
fővel fél óra leforgása alatt végezni lehetett. Az elégetés volt nagyon időrabló. Megölni őket
könnyű volt: még csak őrök sem voltak szükségesek ahhoz, hogy betereljék az embereket a
gázkamrákba: maguktól bementek, mert azt hitték, hogy zuhanyozni fognak. Víz helyett mi
mérges gázt eresztettünk be. Az egész ügy nagyon gyorsan lebonyolódott. -Mindezt nyugodt,
egykedvű hangon, teljes tárgyilagossággal mondta el.
Szerettem volna megtudni, hogyan adták ki a vonatkozó parancsot, s hogy ő hogyan reagált reá.
Höss a következőképpen mondta el:
- 1941 nyarán Himmler hívatott és kifejtette: „A Führer elrendelte az Endlösung-ot (végső
megoldást) a zsidókérdésben, s ennek a feladatnak a megvalósítása a mi kötelességünk lesz. A jó
szállítási lehetőségek miatt, s mivel könnyen elszigetelhető a külvilágtól, Auschwitzot
választottam ki a lebonyolítás színhelyéül. Most önre vár e kemény feladat végrehajtása.”
Indokolásképpen Himmler azt mondta, hogy a dolognak most kell megtörténnie, mert ha nem
hajtjuk végre most, akkor később a zsidók fogják megsemmisíteni a német népet... vagy valami
ilyesfélét magyarázott. Ez okból minden emberies szempontot félre kell tennünk, és csak a
feladatra kell összpontosítanunk minden erőnket... valami ilyesfélét mondott.
Megkérdeztem Hösst, hogy nem nyilvánított-e véleményt a dologban, vagy nem tanúsított-e
némi vonakodást?
- Nem volt mondanivalóm. Csak azt mondhattam, hogy Jawohl! Valójában még az is kivételes
esemény volt, hogy magához hívatott, és magyarázatot fűzött a dologhoz. Egyszerűen parancsot
küldhetett volna - és akkor is éppen úgy végre kellett volna hajtanom. Mi csak végrehajtottuk a
parancsokat, minden további okoskodás nélkül. Hát így volt. Himmler gyakran követelt
lehetetlen dolgokat tőlünk, amelyeket nem lehetett volna normális körülmények között
végrehajtani, de mikor a parancsot megkapta az ember, teljes erővel nekilátott a végrehajtásának,
és gyakran olyan dolgokat vitt véghez, amelyek először lehetetlennek tűntek. Ilyen volt például a
Visztula-gát építése Auschwitzban: az én becslésem szerint három évre volt szükség hozzá:
Himmler egy esztendőt adott rá, s mi megcsináltuk.
További kérdéseket tettem fel neki, annak kifürkészésére, hogy reagált-e valamiképpen az általa
végrehajtandó feladat abnormális voltára. Változatlanul szenvtelen hangon folytatta:
- Akkor még, az első pillanatban, nem tudtam áttekinteni a dolog méreteit, de később már
kialakult róla némi elképzelésem. Én azonban csak arra gondoltam, hogy meg kell lennie, mivel
parancsot kaptam rá.
Megkérdeztem, hogy nem tagadhatta-e meg a parancs teljesítését.
- Nem... a mi egész kiképzésünk olyan volt, hogy egy parancs megtagadása egyszerűen nem is
jutott az eszünkbe, függetlenül attól, hogy mire vonatkozott... Azt hiszem, ön nem értheti meg a
mi világunkat. Én természetesen köteles voltam engedelmeskedni a parancsoknak. Most mégis
viselnem kell a következményeket.
- Milyen következményeket?
- Hát... hogy megtartják a tárgyalást, és utána - természetesen - felakasztanak.
Megkérdeztem, hogy nem gondolt-e a következményekre akkor, amikor elkezdte a dolgot.
- Akkor nem volt okunk bármilyen következményt számításba venni. Egyáltalán eszembe se
ötlött, hogy engem tesznek majd felelőssé. Tudja, kérem, Németországban magától értetődött,
hogy ha valami rosszul sikerült, akkor az az ember volt a felelős érte, aki a parancsot adta. Így
hát sohasem gondoltam arra, hogy nekem magamnak kell felelnem ezért.
- De hát mégis, mi volt az emberi vonatkozása?... - kezdtem bele egy újabb kérdésbe, de
közbevágott, mielőtt a mondatot befejezhettem volna.
- Ennek semmi köze sem volt az ügyhöz - felelte kurtán. Megkérdeztem, gondolt-e a dolgok
kezdetén arra, hogy gyilkosságért felakaszthatják?
- Nem, soha.
- Mikor gondolt először arra, hogy valószínűleg bíróság elé állítják és felakasztják?
- Az összeomláskor, amikor a Führer meghalt.
Ebédszünetben: Göring azt mondta, hogy szeretné tudni, hogyan volt technikailag lehetséges két
és fél millió zsidó meggyilkolása. Elmagyaráztam neki ebédszünetben - pontosan úgy, ahogyan
Höss a délelőtt folyamán nekem elmagyarázta: mindegyik gázkamrába 1500-2000 személy fért,
a gyilkolás könnyen ment, de a hullák elégetése sok időt és emberi munkaerőt vett igénybe.
Göring számára nagyon kényelmetlen volt, amikor tudatára ébredt, hogy többé nem tagadhatja a
tömeggyilkosságok óriási méreteit azon az alapon, hogy a felhozott számok technikailag
elképzelhetetlenek. Most már csak azt akarta tudni, hogyan adták ki az utasítást. Megmondtam
neki, hogy Himmler közvetlenül, Führerbefehl (a Führertől származó utasítás) formájában adta
át Hössnek.
- Höss is csak egy olyan német, aki hűségesen engedelmeskedett Führerjének - jegyeztem meg.
- De hát ennek semmi köze a hűséghez - nehézség nélkül kérhetett volna más beosztást vagy
feladatot - tűnődött Göring. -Persze valaki más mindenképpen végrehajtotta volna.
- És mi lett volna, ha megölik azt az embert, aki elrendelte a tömeggyilkosságokat? - kérdeztem.
- Ilyet könnyű kimondani, de lehetetlen megtenni. Miféle rendszer volna, ahol bárki megölhetné
parancsnokát, mert nem tetszenek neki a parancsai? A katonai szervezetben engedelmességre van
szükség.
- Ha nem tévedek, akkor a németek milliói torkig vannak már az engedelmességgel és
vakhűséggel, ami a vezetőik közt fennállt. Azt hiszem, hogy könnyebben elviseltek volna
valamivel kevesebb lojalitást, mint az örök szégyen pecsétjét, amit a Führer iránti vakhűség ejtett
Németország becsületén. Itt van például a Nürnberger Nachrichten tegnapi cikke a tárgyalásról.
Az a főcíme, hogy „Vak engedelmesség - felelősségtudat nélkül.” El kellene olvasnia, hogy
megtudja belőle, mit gondolnak az emberek arról a vak engedelmességről, amit ön, meg
Ribbentrop és Keitel hirdet.
- Ach, amit az amerikai ellenőrzés alatt álló újságok írnak, az nem számít.
Göringet ennek ellenére szemmel láthatólag kellemetlenül érintette, hogy a német nép jelenleg
ilyesmit olvas - és egyetért vele.

Április 10.
A délelőtti tárgyaláson: Westhoff tábornoknak tettek fel keresztkérdéseket a szövetséges
hadifoglyok iránt tanúsított bánásmód kérdésében. Az ülés egy bizonyos okmány hitelességére
vonatkozó kérdésekkel ért véget.
(Amikor a bíróság félbeszakította ülését, Jodl felugrott, és haragtól kivörösödött arccal üvöltötte
a védője felé:
- A kutyaúristenit, miért nem mondja meg nekik, hogy olyasvalakit kérdezzenek meg, aki tud is
a dolgokról. Miért köntörfalaznak, s tesznek fel jogi kérdéseket egy laikusnak? Természetesen,
hogy ezrével érkeztek orosz hadifoglyok a szállítmányokban halálra fagyva - így érkeztek meg a
mi katonáink is. Egész vonatszerelvények, egész mezők halálra éhezett, megfagyott katonákkal
voltak tele. Miért nem kérdeznek meg engemet? Én elmondhattam volna nekik mindent, eleget
megtudtak volna.)
Ebédszünetben: Ebéd közben megmagyarázta izgatottságának okát.
- Engem mint katonát nagyon bánt, amikor azt látom, hogy ezek az átkozott ügyvédek egy
okmány formai kérdései körül piszkálódnak, amikor minden egyes katona, aki a keleti
arcvonalon harcolt, jól tudja, hogy milyen borzalmas rémálom volt 1941 tele. Magától értetődik,
hogy hadifoglyok ezrei pusztultak el a hidegtől és az éhségtől. Az oroszok a végsőkig ellenálltak
a hideg és az éhség ellenére: gyökereken és halott bajtársaik húsán éltek. Mutathatnék önnek
fényképeket - lerágott combokról -, és tömegesen pusztultak, mint a legyek. Félholtak voltak,
amikor tömegesen foglyul ejtettük őket - de félholtak voltak a saját katonáink is. Fagypont alatt
45 fokos hidegben harcoltunk - még a teherautóink hengerei is megrepedtek a hidegben, a
fagyálló folyadék ellenére. A kórházvonatok úgy érkeztek meg, hogy vagonszámra halálra
fagyott katonák voltak bennük: oroszok is, németek is. Borzalmas volt! Borzalmas! Olyan volt,
mint egy rossz álom - sohasem fogjuk elfelejteni. A végtelen térségek és hótömegek
kietlenségében harcolni... az orosz síkság végtelenje felülmúl minden fantáziát. Most meg jönnek
ezek az átkozott ügyvédek, és ostoba kérdéseket tesznek fel az okmányokon levő szignókról.
Szét tudnék robbanni! Miért nem olvasnak el néhány könyvet arról, hogyan vonult vissza
Napóleon Moszkva alól? A mi visszavonulásunk még borzalmasabb volt.
Még jó néhány percig folytatta az első téli offenzíva, majd a rákövetkező visszavonulás
borzalmainak ecsetelését. Kalten-brunner, Frick és Rosenberg a fülét hegyezte a távolból. Én
csak ennyit tudtam megjegyezni:
- Azt hiszem, hogy Hitler nem számolt mindezzel, amikor felrúgta az orosz-német
megnemtámadási szerződést. - Jodl úgy pillantott rám, mint aki sokat tudna erről mondani, de
nem szólt semmit.
Az oroszországi hadjáratra vonatkozó utalások - úgy látszik -Frankot újabb Hitler-elleni
kirohanásra hangolták. Amikor az ebédszünet után visszatértek a tárgyalóterembe, arról
szónokolt szomszédainak a vádlottak padján, hogy „ez volt a legbűnösebb őrültség az egész
német történelem során. Azt hitte, hogy egyetlen kézlegyintéssel elsöpörheti Oroszországot is,
mint Csehszlovákiát”. Kezével - melyen kesztyűt viselt - megfelelő mozdulatot tett, aztán,
amikor engem meglátott, hozzátette a mondottakhoz:
- Gondolja csak el: egy hetvenmilliós nemzet sorsát a végtelen orosz térségeken egy
száznyolcvanmilliós néppel vívott küzdelem kártyájára tették fel. Mindezt azért, mert egy
vasakaratú ember így kívánta!
Valaki hallotta, amint Göring a bizonyítási eljárás fejleményeit megvitatta Dönitzcel és
Raederrel. Dönitz azon tűnődött, hogy vajon Keitel tudott-e valójában mindenről, ami a
hadifoglyokkal való bánásmód terén történt.
Göring előrehajolt székén, és suttogva így szólt:
- Hallgassatok rám, gyerekek. Egymás közt szólva - én azt hiszem, hogy mindenről tudott.
Göring ezután témát változtatott, s fennhangon a bíróság német gyorsíróiról kezdett beszélni és
arról, hogy az elhangzott tanúvallomás mennyivel ártalmatlanabbnak tűnik írott formában. Ezzel
akarta elérni, hogy Keitel ne is gyanítsa, mit mondott a háta mögött.
Keitel, aki Westhoffnak a brit repülők meggyilkolására vonatkozó tanúvallomása miatt bajban
érezte magát, így szólt Jodlhoz:
- Tudod, hogyan történtek ezek a dolgok - Hitler és Himmler döntött el mindent, egymás közt.

10. KALTENBRUNNER VÉDEKEZÉSE

Április 11.

KALTENBRUNNER VALLOMÁSA
Kaltenbrunner zárkájában: Felkerestem zárkájában Kaltenbrun-nert, mielőtt felment volna a
tárgyalóterembe, hogy megkezdje védekezését. Láthatóan jó állapotban volt, csak beszéde volt
kissé bizonytalankodó. A megjegyzésekből, amelyeket kifejtendő védekezésére tett, kitűnt, hogy
- mint várható volt - igyekszik majd kibújni a felelősség terhe alól a koncentrációs táborokkal
kapcsolatban.
- Az a bizonyos szervezeti séma az RSHA-ról mit sem ér... néhány perc alatt halomra döntöm az
egészet!
- De mi a helyzet a tömeggyilkosságok körül?
- Hát éppen erről van szó! Be tudom bizonyítani, hogy semmi közöm sem volt hozzá.
Parancsokat sem adtam ki, a végrehajtásban sem vettem részt. El sem tudja képzelni, hogy
mennyire titkolták ezeket a dolgokat még előlem is.
- Őszintén szólva, én alaposan kétlem, hogy sok ember akadna, aki elhinné, hogy önnek, aki az
RSHA főnökének számított, semmi köze sem lett volna a koncentrációs táborokhoz, és semmit
sem tudott volna az egész tömeggyilkossági akcióról.
- Mindennek az újságpropaganda az oka. Már említettem önnek, hogy amikor olvastam az
újságban azt a címet, hogy „Elfogták a gázkamrák szakemberét”, s egy amerikai hadnagy
megmagyarázta nekem, miről van szó, elsápadtam megdöbbenésemben. Hogyan állíthatnak
ilyesmit rólam? Már megmondtam önnek, hogy én 1943-tól kezdve csak a hírszerző szolgálatot
irányítottam. A britek beismerték, hogy kísérletet is tettek a meggyilkolásomra emiatt - egészen
biztos lehet benne, hogy nem azért próbálkoztak a merénylettel, mert valami közöm volt az
atrocitásokhoz.
Megkérdeztem tőle, hogy kéri-e Höss tanúként való kihallgatását. Azt felelte, hogy nem biztos
benne; attól függ, hogy védőinek megítélése szerint használhat-e Höss vallomása a védelmének,
és fényt deríthet-e az egész ügyre. Elmondta, hogy védője, dr. Kauff-mann, nagyon
lelkiismeretes ember, és sokkal könyörtelenebbül felelősségre vonta, mint ahogyan az ügyész
feltehetően fogja. Úgy tűnt, hogy meglehetősen fél a saját védője által felteendő kérdésektől. Azt
állította, hogy dr. Kauffmann nincs nagyon tisztában az ügyével (ami valószínűleg inkább azt
jelentette, hogy az ügyvéd nem nagyon örült Kaltenbrunner tervezett védelmének, amely
kibúvókra volt alapozva).
A délelőtti tárgyaláson: Dr. Kauffmann azzal kezdte Kaltenbrunner védelmét, hogy
előterjesztette két eskü alatt tett vallomás írásbeli szövegét: Mildner és Höttl, két Gestapo-
ügynök, vallomásában azt tanúsította, hogy Kaltenbrunner nagyon rendes ember volt, s valójában
nem Himmler jobb keze, hanem gyenge báb volt csupán, Himmler ugyanis nem kívánt magának
újabb vetélytársat Heydrich helyébe.
Ezután Kaltenbrunner lépett a tanúk emelvényére. Védekezését azzal kezdte, hogy elmondta, őt
mint osztrákot, milyen nacionalista meggondolások mozgatták. Erkölcsi elveiről, hűségéről s
arról beszélt, hogy nem tudott a koncentrációs táborokról. Elismerte, hogy Himmler helyettese
volt, mint az RSHA névleges főnöke, de valójában csak a hírszerző szolgálat vezetője volt, s
ezért nem tudhatott semmiről. (Valaki hallotta, amint Göring így szólt Dönitzhez: - Oda fülelj!
cccc...!
- Szégyellheti magát! - felelte Dönitz.)
Az engedetlen rabszolgamunkásokat csupán „munkára nevelő táborokba” küldték.
Ebédszünetben: Fritzsche megjegyezte:
- Hát igen... olyan embernek igyekszik feltüntetni magát, aki a légynek sem tud ártani. Meglep,
hogy a védője hozzájárult, hogy ilyen módon védekezzék. De hát - szó, ami szó, dr. Kauffmann
pokoli nehéz ügyet kapott.
Schacht türelmetlenségének adott hangot:
- Csak egyetlen kérdést kellene feltenniök neki - mondta: -„Maga volt a parancsnok, vagy sem?”
Mi az értelme azt a kérdést csűrni-csavarni, hogy aláírta-e ezt vagy azt a parancsot - illetve, hogy
egy beosztott írta-e alá Kaltenbrunner nevében, s csak bemutatta neki? Az is hozzátartozott a
feladatához, hogy tudja, mi történik!
Később Fritzsche kereken kimondta:
- Kaltenbrunner hazudik!
Olyasfajta megjegyzést tettem Schachtnak, hogy láthatóan Kaltenbrunner is csak egy a „hűséges
németek közül”.
- Sose bántsa a dolog, sok mondanivalóm lesz erről a hűségügyről, amikor majd sorra kerülök -
felelte Schacht nyomatékosan.
Speer helyeslően bólintott:
- Igen, erre számíthat. Részünkről sok szó esik majd erről.
A délutáni tárgyalás megkezdése előtt Frank nevetve így szólt hozzám:
- Nos, úgy látszik, én vagyok az egyetlen bűnös a vádlottak közt - mindenki oly ártatlan!
Rosenberg arról kezdett beszélni, hogy a vádképviselet megakadályozza, hogy a védők az ő
filozófiájával kapcsolatos kérdéseket tegyenek fel. Mint mondotta, csak azt szeretné
bebizonyítani, hogy a náci ideológia eszmevilágát nem ő alkotta - még a francia filozófiában is
voltak annak előfutárai. Azt feleltem neki, hogy a tárgyalás nem alakulhat át filozófiai-történeti
vitává és a múlt századi antiszemitizmus kérdését megtárgyaló értekezletté.
- Persze, persze - vágott vissza Rosenberg -, így hát inkább egy ideológia elleni inkvizíció ez,
amely nem tűri, hogy vita folyjék.
- Hogyan érti ezt, hogy inkvizíció? - kérdeztem. - Minden ésszerű lehetőséget megadnak
önöknek a védekezéshez.
Frank fogát csikorgatta, s dühös tekintettel méregette Rosen-berget:
- Úgy érti, hogy olyan inkvizíció, mint amilyent a római katolikus egyház alkalmazott. Vagy
tévedek, Rosenberg?
Frank Rosenbergre meredt, de az másfelé fordította tekintetét. Ezáltal a vita váratlanul véget ért,
és Frank meg Rosenberg dermedt csendben ült - nem nézve egymásra. Így várták meg a délutáni
tárgyalás kezdetét.
A délutáni tárgyaláson: Amen ezredes mindenekelőtt ugyancsak Mildner és Höttl - a korábban
Kaltenbrunner „rendességét” igazoló két tanú - eskü alatt tett újabb vallomását nyújtotta be,
amelyben a két Gestapo-ügynök kijelentette, hogy Kaltenbrunner továbbította az emberirtásra és
az angol-amerikai kommandóalakulatok tagjainak agyonlövésére vonatkozó parancsokat.
Kaltenbrunner az egymás alá és fölé rendelt parancsnokságok láncolatáról hímezett-hámozott
valamit, hogy megpróbáljon kibújni a felelősség alól, s végül kijelentette, hogy tiltakozását
jelentette be Hitlernél és Himmlernél ezen rendszabályok ellen. Tagadta, hogy felelősség terhelné
a koncentrációs táborokban történtekért vagy bármi másért, amivel vádolják, s mindent
Himmlerre, Heydrichre, Müllerre és Pohlra hárított, akik felettesei, elődei vagy alárendeltjei
voltak a Gestapo gépezetében.

Április 12.
A délelőtti tárgyaláson: Amen ezredes további keresztkérdéseket tett fel Kaltenbrunnernak.
Okmányokat, egymásnak ellentmondó kijelentéseket és viselt dolgaira vonatkozó közvetlen
vádakat sorakoztatott fel - de mindenre csak kurta tagadó választ kapott. Még az okmányokon
látható saját aláírását is megpróbálta letagadni.
Kaltenbrunner kitartott álláspontja mellett, hogy noha a hírszerző szolgálat főnöke volt Himmler
oldalán, mégsem tudott semmit az atrocitásokról, amiket saját apparátusa követett el. (Sauckel
több ízben ezt mormolta:
- Ach... te gazember... te disznó!)
Ebédszünetben: A többi vádlott már a kihallgatás során megvetésének és szkepticizmusának
adott kifejezést. Most, ebédnél Raeder, Dönitz és Seyss-Inquart megjegyezte, hogy
Kaltenbrunner részéről ostobaság volt azzal kísérletezni, hogy mindent letagadjon, mert a józan
ész azt diktálja, hogy valamit tudnia kellett a dolgokról, annál a szervezetnél, amelynek
hivatalosan a főnöke volt. Speer „börtönpszichózissal” próbálta magyarázni Kaltenbrunner
tagadását. Véleménye szerint Kaltenbrunner elhitetett magával egy téveszmét saját RSHA-
tevékenységével kapcsolatban, és számos tényt kirekesztett a tudatából, ami megtörtént.
- De hát az ég szerelmére, el lehet hinni neki, hogy nem tudott semmiről semmit? -jelentette be
ellenvéleményét Fritzsche. - És azt, hogy már 1943-ban komoly nézeteltérései voltak Himm-
lerrel? Ha így lett volna, nem maradhatott volna meg a helyén egészen a háború végéig. Egy
pillanat alatt likvidálták volna!
Von Schirachtól megkérdezte a védője, hogy intézzen-e Kaltenbrunnerhoz kérdéseket.
- Kár a fáradságért - figyelmeztette von Schirach -, saját magán sem tud segíteni. Hogyan tudna
segíteni máson?
DÉLUTÁN A BÖRTÖNBEN
Höss ezredes zárkájában: A mai napra előírt vizsgálatok elvégzése után Höss így szólt:
- Feltételezem, hogy a vizsgálatokkal azt akarják kipuhatolni, hogy normális-e a
gondolatvilágom és a magatartásom.
- Nos, mi a véleménye? - kérdeztem.
- Az, hogy teljesen normális vagyok. Még abban az időben is, amikor a megsemmisítéssel
foglalkoztam, normális családi életet folytattam stb.
- Normális társadalmi életet is élt?
- Hát... lehet, hogy különcségnek hat részemről, de én mindig legjobban szerettem egyedül
lenni. Ha gondjaim voltak, mindig megpróbáltam magamban elintézni őket. A feleségemet ez
bántotta leginkább. Túlságosan zárkózott voltam. Sohasem voltak barátaim, senkihez sem fűzött
szorosabb kapcsolat, még ifjú koromban sem. Sohasem volt barátom. Ha néha megfordultam is
társaságban, csak testileg voltam jelen, a gondolataim másfelé jártak. Szívesen láttam, ha az
emberek jól érzik magukat, de nem tudtam részt venni a szórakozásaikban.
- Bántotta ez önt?
- Nem, nem zavart. Még most is, amikor azon a birtokon rejtőztem, akkor éreztem a legjobban
magamat, ha egyedül voltam a mezőn, a lovakkal.
- Bujkáláskor ez érthető. De mi volt azelőtt?
- Hát igen... mindig egyedül voltam. Szerettem, persze, a feleségemet, de nem volt köztünk igazi
lelki kapcsolat.
- Észrevette ezt? És a felesége?
- Észrevettem... s a feleségem is. Azt hitte, hogy talán elégedetlen vagyok vele, de megmondtam
neki, hogy ilyen a természetem, és bele kell nyugodnia.
Szexuális kapcsolatuk iránt érdeklődtem.
- Hát... normális volt, de miután a feleségem rájött, hogy mivel foglalkozom, csak ritkán volt
kedvünk közösülni. Külsőleg minden normálisnak látszott, de most, visszapillantva, belátom,
hogy elidegenültünk egymástól... Nem, sohasem éreztem szükségét barátoknak, sohasem fűzött
meghitt kapcsolat a szüleimhez... a nőtestvéreimhez sem. Csak a férjhezmenetelük után jutott
eszembe, hogy szinte idegenek számomra. Gyerekkoromban mindig egyedül szerettem játszani.
Még a nagyanyám is azt mondta, hogy gyerekkoromban sohasem voltak játszótársaim.
A nemi kapcsolat sohasem játszott fontos szerepet az életében. Meg tudott lenni vele is, nélküle
is - sohasem érezte szükségét, hogy valakivel szerelmi viszonyra lépjen, vagy hogy egy fennálló
viszonyt tovább folytasson, habár időről időre voltak átmeneti kapcsolatai. Házaséletében is csak
nagyon ritkán jelentkezett a szenvedély. Azt állítja, hogy még onanizálni sem volt soha kedve, s
nem is onanizált soha.
Megkérdeztem tőle, hogy vajon foglalkozott-e valaha is azzal a gondolattal, hogy a zsidók,
akiket meggyilkolt, bűnösek voltak-e, vagy valami módon rászolgáltak-e erre a sorsra. Ismét
nagyon nyugodt hangon azt magyarázgatta, hogy az effajta kérdések irreálisak, mert ő egészen
másfajta világban élt.
- Nem érti, kérem, hogy nekünk, SS-embereknek, nem az volt a dolgunk, hogy ilyesmiről
gondolkodjunk; eszünkbe se jutott soha. Emellett az, hogy mindenről a zsidók tehetnek,
természetes dolognak számított.
Próbáltam valami magyarázatot kiszedni belőle, hogy miért vették ezt természetesnek.
- Hát... soha nem is hallottunk mást. Nemcsak az olyan újságokban állott ez, mint például a
Stürmer, de mindig, mindenütt csak ezt hallottuk. Még a katonai és ideológiai képzésünk során is
természetes tényként közölték velünk, hogy meg kell védenünk Németországot a zsidók ellen...
Csak az összeomlás után kezdtem rájönni, hallván, mit beszélnek az emberek, hogy talán nem
volt teljesen helytálló, amire tanítottak. Azelőtt azonban senki sem beszélt róla... legalábbis én
sohasem hallottam. Most már csak azt szeretném tudni, hogy vajon Himmler valóban hitt-e
benne - vagy csak azért beszélt így nekem, hogy kellő indokot szolgáltasson ahhoz, aminek
végrehajtását kívánta tőlem. De hát ez sem számított voltaképpen. Bennünket mindannyiunkat
arra képeztek ki, hogy a parancsokat gondolkodás nélkül teljesítsük... senkinek eszébe sem ötlött
volna soha, hogy egy parancsot megtagadjon. Egyébként - ha én nem tettem volna meg, akkor
más végrehajtotta volna helyettem mindezt... Himmler oly szigorú volt a legkisebb dolgokban is,
oly csekély vétségekért végeztetett ki SS-embereket, hogy mi szilárdan hittük: egy szigorú
erkölcsi kódex alapján cselekszik... Elhiheti, kérem, hogy nem volt mindig nagy öröm a
hullahegyeket látni, az égetőkemencék bűzét szagolni. De hát Himmler megparancsolta, meg is
magyarázta, hogy miért kell így lennie - és én bizony nem is igen törtem a fejemet azon, hogy
nem helytelen-e a dolog. Szükségesnek látszott.
Höss valamennyi beszélgetés során tárgyilagosan, egykedvűen beszél; némi kis utólagos
nyugtalanságot árul el bűnének óriási méretei miatt, de magatartása azt a benyomást kelti, hogy
soha eszébe sem jutott volna mindez, ha valaki kérdésekkel nem hívja fel rá a figyelmét.
Túlságosan apatikus ahhoz, hogy lelkiismeret-furdalást érezzen; még az sem bántja túlságosan,
hogy valószínűleg felakasztják. Az általános benyomásom róla, hogy értelmi szempontból
normális, de szkizoid apátiába, érzéketlenségbe és beleérzéshiányba süppedt ember; e tünetek
egy deklaráltan pszichotikus egyénnél sem jelentkeznek markánsabban, mint Hössnél.

Április 13-14.
HÉT VÉGE A BÖRTÖNBEN
Kaltenbrunner zárkájában: Visszatérve arra a kérdésre, hogy néhány okmány tekintetében
megtagadta rajtuk látható saját aláírását - kijelentette, hogy talán valóban aláírta őket, de nem
ismerte fel az aláírását... s oly sok iratot írt alá. A vádképviselet nem adott időt neki, hogy
tanulmányozhassa a szóban forgó iratokat. Megkérdeztem, hogy mikor szerzett tudomást a
tömeggyilkosságokról, amelyekről állítása szerint kezdetben nem tudott. Megint csak kitérő
választ adott.
- Ez egy jellegzetes amerikai kérdés: pontosan akarja tudni a dolgokat. De hát semmi sem ilyen
egyszerű. Nem állíthatom, hogy egy bizonyos napon szereztem tudomást róla... csak annyit
mondhatok, hogy mihelyt értesültem arról, hogy a dolgok nem a törvény előírta módon mennek -
végtére is ügyvéd vagyok -, tiltakoztam Himmlernél.
- Nem lehetett nagyon hatásos a tiltakozása - jegyeztem meg.
- Önök, amerikaiak - Amen ezredeshez hasonlóan -, láthatóan azt hiszik, hogy a mi egész RSHA
szervezetünk bűnözők bandája volt - tiltakozott Kaltenbrunner.
- Meg kell mondanom önnek, hogy valóban ez a benyomásunk.
- Akkor hát hogyan védekezhetnék ilyen előítélet ellenében? - kérdezte Kaltenbrunner.
Speer zárkájában: Speer arra a véleményre jutott, hogy Kaltenbrunner nem szenved
„börtönpszichózisban”, hanem egyszerűen csak hazudik. Úgy látszik, elhatározta, hogy általában
tagadni fog, és hogy olyan magyarázatot talál ki mindenre, amilyet éppen tud. Speert most már
nem aggasztja, hogy a több náci túlságosan kedvező színben tűnhet fel. Ribbentrop, Keitel és
Kaltenbrunner, mint a nácizmus vezetői, rossz benyomást keltettek. Most már Göring
magatartása is póznak tűnik abban a megvilágításban, amit az egész rendszer bűnös
felelőtlensége vet alakjára. Speer megítélése szerint Kaltenbrunner vallomása különösen rossz
hatást tesz majd a német népre. Azáltal, hogy azt állítja, ő semmiről sem tudott, alárendeltjeinek
bűnösségét tanúsítja. Az SS-embe-rek különösen felbőszülnek majd ezen, mert egész tradíciójuk
alapja a feljebbvalók iránti lojalitás s az, hogy az utóbbiak viselik a felelősséget a kiadott
parancsokért.
Rosenberg zárkájában: Rosenbergnek az a véleménye, hogy Kaltenbrunner valójában nem volt
olyan gonosz, mint Heydrich.
- Nagyon nehéz helyzetben van most. Én azonban, természetesen, nem rovom fel a bíróság
terhére, ha nem hiszi el azt, amit Kaltenbrunner mond.
Rosenberg már idegesen készült a saját védelmére; azt mondta, hogy nem is próbál vitába
bocsátkozni a filozófiájáról, mert a bíróságot láthatóan nem érdekli. Ezután megkérdeztem, hogy
-jogi meggondolásokat félretéve - nem támadtak-e utólagos kétségei saját antiszemitizmusával
kapcsolatban.
- Nos, ez attól függ, hogy milyen szempontból nézzük a dolgot. A történtek után, természetesen,
azt kell mondanom, hogy borzasztó, hogy a dolgok ilyen fordulatot vettek. Azonban ilyesmit
nem lehet előre tudni. Nézze, kérem, én még 1934-ben is, egy beszédemben, a zsidókérdés
lovagias megoldását követeltem... Biztosíthatom önt, hogy senki soha nem is álmodott volna
arról, hogy tömeggyilkossággal végződik.
Schacht zárkájában: - Ha bíró volnék, valójában komoly zavarban lennék. Hogyan hazudhat
valaki eskü alatti vallomásában ilyen orcátlanul? A legcsekélyebb kétségem sincs aziránt, hogy a
bírák nem hisznek neki. Én sem. Senki sem. Azt mondhatta volna: „Nézzék, uraim, akár hiszik,
akár nem, én úgy írtam alá ezeket az okmányokat, hogy közben alig figyeltem oda. Most
természetesen vállalnom kell a következményeket. Ami a többi dolgot illeti: én viseltem a
felelősséget azért, ami történik, s az volt a kötelességem, hogy mindenről tudjak. Az, hogy mit
tudtam, mit nem, most már csak elméleti kérdés, s nem látom értelmét, hogy vitatkozzunk
felőle.”
- Ha ilyesvalamit mond - az érthető lett volna. De ez a kerek tagadás, ezek a hazugságok - fuj!
Mindannyiunkat nagyon zavar ez, mert árnyat vet mindnyájunkra. Megmutatkozott a különbség
közte és Keitel között. Keitel legalább igazat mondott.
Ami a saját ügyét illeti - az volt a véleménye, hogy szenzációt kelt majd, s hogy a vádképviselet
visszavonja az ellene emelt vádat, mihelyt ő és tanúi elmondták a magukét.
Von Papen zárkájában: Von Papen rám nézett, fejét csóválta, és nevetésben tört ki, mihelyt
zárkájába léptem. Egy kis idő múlva így szólt:
- Hát... azt hiszem, az kétségtelen, hogy Kaltenbrunner nem volt olyan gonosz, mint elődje,
Heydrich; de hát ki hiszi el neki, hogy semmit sem tudott ezekről a dolgokról? Mindent tagad,
még a saját aláírását is letagadja, ami az okmányokon szerepel. Von Papen hirtelen ismét
felnevetett.
- Most látom csak, hogy végül még a politikai rendőrség főnöke is külügyminiszter akart lenni,
és egy semleges hatalommal tárgyalt. Komikus volna, ha nem lenne oly tragikus az egész.
Frank zárkájában: Kaltenbrunner eskü alatt tett hazug vallomása Frankot visszazökkentette
korábbi hangulatába: ismét bűneiről vallott, és Hitlert szidta. Mihelyt beléptem zárkájába,
kétségbeesett mozdulattal égnek tárta karját, és felkiáltott:
- Ach du lieber Gott! (Ó, édes istenem.) Látta, hallotta, amint ott ült, és csak azt hajtogatta, hogy
nem tud semmiről? Hallotta, Herr Doktor? Kaltenbrunner ott ült, és hidegvérrel megesküdött
arra, hogy semmit sem tudott ezeknek a dolgoknak egyikéről sem?
Beszéd közben minden szavát külön megnyomta, majd eltakarta a szemét, mintha szégyenkezett
volna.
- Ha egy olyan szervezetben történik ez, ami alám tartozik... Hát akkor a többiek bízhattak volna
ebben az emberben? Hihet a szavának bárki is? Meggyőződésem, hogy a bírák nem hisznek
neki. Nos, én felmentem Himmlerhez, hogy magyarázatot kérjek tőle az atrocitásokra
vonatkozólag, amelyekről mindenki beszélt már, s válaszképpen persze hazudott nekem. De
Kaltenbrunner-nak kétségkívül tudnia kellett róla. Még azt sem átallja, hogy állítólagos átállási
kísérletéről beszéljen; hallotta? Azt állítja, hogy semleges hatalmakkal tárgyalt, mert tudta, hogy
a háborút elveszítettük, mégis németek ezreit üldözte és zárta koncentrációs táborokba
„defetizmus” címén. Jól emlékszem, milyen pokoli nehézségekbe került nekem, amíg egy
beosztottamat sikerült kiszabadítanom, most pedig Kaltenbrunner megjátssza, mintha ő maga is
defetista lett volna. Ha igaz volt, akkor ez minden más bűnnél súlyosabb, mert a mi katonáinkat,
ezeket a derék, fiatal, német férfiakat a vezetők kényszerítették arra, hogy a végsőkig harcoljanak
s meghaljanak - még akkor is, amikor már nem volt semmi remény. Megkérdeztem Keitelt, hogy
hány katona halt meg a háború során. Azt mondta, hogy két és fél millió. Gondolja csak meg: ők
csak ontották a jó német vért, most pedig azt mondják, hogy 1943 óta már nem is hittek a
győzelem lehetőségében. Mindenható Isten! Most meg, amikor felolvasták a naplóm erre
vonatkozó részletét, kereken tagadta, hogy ő volt Krüger (Lengyelország rendőrfőnöke) felettese.
Rám meredt és tagadta; később azt mondta nekem, hogy nekem is le kellett volna tagadnom. De
hát eskü alatt tett hamis vallomás lett volna, ha letagadom. Így volt - ez a tényállás. Miért kellett
letagadnia?
- Nem, Isten mentsen meg attól, hogy én is ilyen hazudozást vigyek végbe, amikor szót kapok.
Nem... most még jobban örülök, hogy beszolgáltattam a naplómat. A többiek szemrehányást
tettek nekem érte, de én örülök miatta. Németek milliói haltak meg a rendszer bűnéből, s most,
amikor a saját bőrükről van szó, itt ülnek, hazudoznak, és megpróbálják eltitkolni az igazságot.
Még abban sem hiszek, hogy Göring valóban olyan őszinte lett volna. Hát még Ribbentrop -
micsoda siralmas látvány volt! Keitel... nos, ő legalább igazat vallott. De ez a Kaltenbrunner!
Mondja, kérem, hisz bárki is a szavának? Mi az ön véleménye?
- Szemmel láthatóan mindenki egyetért abban, hogy hazudik - feleltem.
- Persze hogy hazudik; borzalmas volt. Egyszerűen levert a lábamról. Megmondhatom önnek,
hogy most már szilárdan elhatároztam, hogy azt a vonalat fogom követni, amit már kezdetben
szándékoztam. Ma virágvasárnap van, s én megesküdtem a feszület előtt, hogy az igazat fogom
vallani, s utolsó földi cselekedetem gyanánt leleplezem a bűnt - sújtson a bárd, ahová akar. Csak
arra akarom kérni önt, hogy tartson ki mellettem, ha a többiek ellenem támadnak. Persze, mit
sem számít, hogy mi a véleményük. Én megesküdtem, és véghez is viszem. Még ha a vallásos
felfogásom merő képzelgés volna is - szükségem van rá, hogy erőt adjon nekem, és semmi sem
ingathat meg. De ön tudja jól, hogy milyenek a többiek, amikor itt ülünk együtt a vádlottak
padján, és beszélgetünk... szeretném, ha ön támogatna engem.
- Hát akkor, amint látom, visszatért az eredeti álláspontjához. Észrevettem, hogy ingadozott.
- Nos, meg kell értenie a helyzetemet. Oly iszonyú feszültséget jelent ott ülni hónapokon
keresztül, a bűntudat súlya alatt görnyedve, s ott vannak a többiek is, akik ugyanazon
feszültségben élnek. Az ember valami kiutat keres, vigasztalást nyer a többiektől... Aztán meg én
olyan gyenge ember vagyok.
- Göring csak zavart akart kelteni a bűnösség kérdésében, el akarja játszani a német hős
szerepét, és azt kívánja, hogy mindenki támogassa törekvésében - jegyeztem meg.
- Tudom. De ő sohasem támogatott engem. Segíthetett volna rajtam valamiképpen, amikor
Hitler megfosztott az SS-rangom-tól, amiért bíráltam, de Göring az ujját sem mozdította. Most
pedig azt kívánja, hogy én támogassam őt és az egész rendszert. Nem, most már világosan látom,
hogy a végzet azért vezérelt engem ide, hogy leleplezzem a mindnyájunkban élő gonoszt. Adja
Isten, hogy legyen erőm megtenni, és ne tántorodjam meg ismét. Önnek támogatnia kell engem,
Herr Doktor! Megteszem, amit tennem kell, de egy kis erkölcsi támaszt kérek, ez minden. És
aztán, mielőtt mindennek vége lesz, talán barátilag felkeresi majd a családomat, és segít nekik,
hogy ne szenvedjenek azért, amit én tettem...

Április 15.

HÖSS EZREDES TANÚVALLOMÁSA

A délelőtti tárgyaláson: A délelőtti tárgyaláson Höss ezredes arról tett vallomást, hogyan
gyilkoltak meg két és fél millió zsidót parancsnoksága alatt Auschwitzban. Minden Himmler
közvetlen parancsára történt, a Führerbefehl (a Führertől származó utasítás) nyomán, mely a
zsidókérdés végleges megoldására vonatkozott.
(Höss ugyanolyan tárgyilagos, egykedvű hangon tette meg vallomását, mint ahogyan nekem
beszélt, zárkájában.) A zsidók hatalmas transzportokban érkeztek minden országból. Azokat, akik
munkaképesek voltak, munkaosztagokba sorolták, a többieket pedig - köztük a legtöbb nőt és
valamennyi kisgyermeket -nyomban a gázkamrákba irányították. Azokat a gyerekeket, akiket
anyjuk ruhája alá rejtett, durván kitépték az anya kezéből, és a gázkamrába kergették. Az
elgázosítás után a hullák szájából kiszedték az aranyfogakat, ujjukról leszedték az
aranygyűrűket, s a beolvasztott aranyat a gazdaságügyi minisztériumhoz továbbították. A női
hajat bálákba préselték, kereskedelmi felhasználás céljából.
(A vádlottak mindezt komor csendben hallgatták végig. Franknak - az előző napon, mint nekem
megvallotta - újabb lelkiisme-retfurdalás-rohama volt. Ennek ellenére az őrök egyike hallotta,
hogy a délelőtti tárgyalási szünetben Rosenberggel beszélgetve a régi, megrögzött náci érveket
hangoztatta az események indokául. Kaltenbrunner is ott volt a közelükben, s hallotta.)
- Megpróbálják Kaltenbrunnerra kenni a felelősséget, amiért Auschwitzban naponta kétezer
zsidót megöltek. De mit szólnak vajon a harmincezer emberről, akit néhány óra alatt öltek meg
Hamburg bombázása során? Azok többsége is nő és gyermek volt. És mit szólnak a Japánra
dobott atombomba nyolcvanezer áldozatáról? Hát ilyen az igazság?
Rosenberg nevetve felelte:
- Persze, ilyen, mert elveszítettük a háborút.
Ebédszünetben: A délelőtti tárgyalás vége felé, amikor egy Neu-bacher nevű tanú kihallgatása
során felmerült az egyházüldözés kérdése, Frank hirtelen ismét rákezdte a náci párt
szidalmazását. Sauckel azt mondta: nem érti, miért kell az egyház helyzetét felvetni, hiszen az
egyházat nem üldözték, legalábbis az általa kormányzott országrészben!
Frank felindult.
- De üldözték!... Bajorországban határozottan üldözték az egyházat. Konkrétan tudom, hogy az
SS-legények kizavarták az apácákat a zárdákból, és saját kötelékeiket kvártélyozták be az
épületekbe. Saját tapasztalatomból tudom, hogy konkrétan így történt Bajorországban, s
valószínű, hogy ugyanígy történt egész Németországban. És mindezért a náci párt a felelős.
Elszántan üldözte az egyházat!
Frank ezután Rosenbergre meredt, majd dühösen elfordult tőle.
Ebéd közben nyomasztó csend honolt valamennyi étkezőhelyiségben. Legtöbben némán ültek az
asztalnál, s még jelenlétemet sem használták fel arra, hogy beszélgetést kezdjenek, mint
egyébként. Csak Göringtől, majd később Dönitztől sikerült egy-egy megjegyzést kicsikarni.
Megjegyzésük lényegében azonos volt: úgy látszik, egyetértésre jutottak még a tárgyalás alatt.
Mindketten megjegyezték, hogy Höss nem porosz volt, hanem délnémet; egy porosz sohasem
lett volna képes ilyesmire.
Frank némi megrendüléssel mondta:
- Ez volt az egész tárgyalás mélypontja: egy ember saját szájából hallani, hogyan semmisített
meg hidegvérrel két és fél millió embert. Olyan dolog ez, amiről évezredekig beszélni fognak!
Valami megjegyzést tettem a Führerbefehl iránti engedelmességre és a Führerprinzip-re (vezéri
elvre) vonatkozólag. Keitel védekezett:
- De láthatta, kérem, hogy félreérthetetlenül megmondtam: mi, tábornokok, ami bennünket illet,
ha tudtuk volna, amint ma tudjuk, hogy Hitler ilyen bűnös cselekményeket tervez és hajt végre,
akkor megtagadtuk volna az együttműködést.
Rosenberg, aki ma délután kerül sorra, idegesen megjegyezte: mocskos cselfogás volt, hogy
Hösst éppen az ő ügyének kezdete előtt hallgatták ki, mert ez roppant nehézzé teszi számára
filozófiájának megvédését.
Így is lett.

11. ROSENBERG VÉDEKEZÉSE

Április 15. (folytatás)

ROSENBERG VALLOMÁSA
A délutáni tárgyaláson: Rosenberg - mint mindig - homályos történelmi okoskodások
szövevényével igyekezett megvédeni filozófiáját. A bíróság elnöke, az ügyész - sőt még saját
védője is -gyakran volt kénytelen félbeszakítani szavait, s figyelmeztetni, hogy a tárgyhoz
szóljon. Rosenberg azt állította, hogy mindig a zsidókérdés „lovagias” megoldásának volt
szószólója, s a zsidók emancipációját Európából Ázsiába való kiköltöztetésükkel akarta
elősegíteni, ahol létrehozhatták volna saját kultúrájukat. Elismerte, hogy tizenkétezer német
zsidó esett el az arcvonalon az első világháborúban, de ennek ellenére a problémát mégis „fel
kellett ismerni”.
A tárgyalási nap végén Rosenberg szemrehányást tett védőjének, amiért félbeszakította szavait: a
védő azzal próbált érvelni, hogy a bíróságot nem érdekli a filozófia története. Rosenberg hozzám
fordult, és így szólt:
- Nos hát, ha közönséges bűnügyet akarnak tárgyalni, akkor miért nem szorítkoznak a
bűncselekményekre, s miért támadják az ideológiámat?

Április 16.

A PROPAGANDA
Höss ezredes zárkájában: Annak a mélységes antiszemitizmusnak az eredetét kutattam, amely
Hössben azt a meggyőződést érlelte, hogy Himmlernek a zsidók kiirtására vonatkozó indokolása
helytálló. Megkérdeztem: miképpen alakult ki antiszemita felfogása.
Höss azt felelte, hogy sok esztendőn keresztül hétről hétre olvasta Goebbels vezércikkeit a Das
Reich című lapban, elolvasta könyveit és beszédinek szövegeit is. Ismerte Rosenberg könyvét, A
huszadik század mítoszá-t, és olvasta néhány beszédének szövegét is. Természetesen olvasta
Hitler Mein Kampf-ját, s legtöbb beszédét végighallgatta, szövegüket olvasta. Az említetteken
kívül rendelkezésére álltak a különféle ideológiai brosúrák és az SS által kiadott oktatási
anyagok. Streicher Stürmer-jét nagyon felszínesnek tartotta, ezért csak hébe-hóba vette kézbe.
(Megjegyezte, hogy azon beosztottjai, akik rendszeresen olvasták a Stürmer-t, általában szűk
látókörű emberek voltak.) Goebbels, Rosenberg és Hitler írásai sok gondolatot ébresztettek
benne. Valamennyi írásmű és beszéd állandóan azt hangoztatta, hogy a zsidóság Németország
ellensége.
- Én, mint régi, fanatikus nemzetiszocialista, tényként fogadtam el mindezt, éppen úgy, ahogyan
egy katolikus saját egyházának dogmáiban hisz. Olyan alapvető tételnek könyveltük el ezt,
amiben kérdés nélkül hisz az ember; semmiféle kételyem nem volt ezzel kapcsolatban.
Teljességgel meg voltam győződve arról, hogy a zsidók az ellenpólust képviselik a német néppel
szemben, s előbb-utóbb bekövetkezik a végső leszámolás a nemzetiszocializmus és a
világzsidóság között, még békeidőben is. E doktrínák alapján feltételeztem, hogy a többi nép
előbb vagy utóbb ugyancsak meggyőződik a zsidóveszélyről, s hozzánk hasonlóan állást foglal
vele szemben. Mindannyi könyv, írásmű és beszéd azt állította, hogy a zsidóság valamennyi
országban csupán kisebbség, azonban - mivel gazdasági hatalmuk igen nagy - oly mértékben
befolyásolják és irányítják az embereket, hogy hatalmon tudnak maradni. Azt bizonygatták, hogy
kezükben tartják a sajtót, a filmet, a rádiót, a nevelésügyet, s ezáltal az egész német életet
irányítják. Feltételeztük, hogy ugyanez a helyzet a többi országban is, és hogy idővel ezek az
országok is megtörik majd a zsidóság hatalmát, ahogyan mi tettük. Ha pedig az
antiszemitizmusnak nem sikerülne megsemmisítenie a zsidó befolyást, akkor a zsidók elérik
majd, hogy háborút robbantanak ki, amely megsemmisíti Németországot. De hát mindenkinek ez
volt a meggyőződése. Mindenütt erről hallott vagy olvasott az ember. S ez már a háború kitörése
előtt így volt.
- Később, miután a háború kitört, Hitler kifejtette, hogy a világzsidóság megkezdte a
leszámolást a nemzetiszocializmussal - a Reichstagban mondott egyik beszédében mondta ezt,
amit a Franciaország elleni hadjárat idején tartott -, s hangsúlyozta, hogy a zsidókat ki kell irtani.
Akkor persze senki sem gondolta, hogy ezt szó szerint kell érteni. Goebbels azonban egyre
keményebben beszélt a zsidók ellen. Sem Angliát, sem Hollandiát, sem Franciaországot nem
ostorozta annyira, ellenségeink gyanánt, mint a zsidókat. Roosevelt, Morgenthau és mások
kijelentéseit idézte, akik valóban primitív ország színvonalára akarták süllyeszteni
Németországot; mindenkor hangsúlyozta, hogy amennyiben Németország fenn akar maradni,
akkor a világ zsidóságát meg kell semmisítenie. Mi ezt tudomásul vettük mint cáfolhatatlan
igazságot.
- Ilyen felfogás alakult ki bennem, s így, amidőn Himmler magához hívatott, egy általam már
korábban tudomásul vett tény megvalósulásaként vettem tudomásul közlését. De nemcsak én
-mindenki. Annyira természetesnek vettem, hogy habár Himmler utasítása, amely még a
legszilárdabb és leghidegebb embert is kihozta volna a sodrából - még ez a kemény parancs is,
amely emberek ezreinek megsemmisítését (akkor még nem tudtam, milyen sok emberét) rendelte
el, habár az adott pillanatban megrémített, valójában beleillett az összképbe, ami az évek óta
hallottak alapján kialakult bennem. Maga a probléma - a zsidóság kiirtása -nem volt új dolog:
csak az rettentett meg az első pillanatban, hogy nekem kell végrehajtanom. Miután azonban
megkaptam a határozott, közvetlen utasítást, sőt még magyarázatot is adtak hozzá - már nem volt
más hátra, mint az, hogy végrehajtsam az utasítást.
- Tehát ily módon vált elfogadhatóvá az ön számára a tömeggyilkosságokra vonatkozó utasítás?
- Hát igen, ha most visszagondolok az egészre, nagyon nehéz megérteni, de abban az időben
nem propagandának tekintettem mindezt, hanem olyan valaminek, amit az embernek minden
további nélkül hinnie kell.
- Azt mondta, hogy a propagandát körülbelül úgy vette tudomásul, mint a hívő az egyház
dogmáit. Eredetileg vallásos nevelésben részesült?
- Igen, katolikus felfogásban nevelkedtem. Apám bigott volt: merev és vakbuzgó. Tudomásom
van arról, hogy a legfiatalabbik húgom születésekor apám megesküdött az oltár előtt, hogy
engem Istennek szentel, s papnak nevel. Ettől kezdve Szent József módjára élt a feleségével.
(Önmegtartóztatásban.) Egész ifjúkori neveltetésemet úgy irányította, hogy pap váljék belőlem.
Szakadatlanul imádkoznom kellett, templomba kellett járnom. A legkisebb vétségért vezeklést
róttak rám: imádságokat mondottam büntetésként, ha valami csekélységben hibáztam a húgom
irányában vagy más vonatkozásban.
- Megverte az apja?
- Nem vert meg. Mindig csak azzal büntetett, hogy imádkoznom kellett, akkor is, ha bántottam a
húgomat, akkor is, amikor hazudni próbáltam, vagy hasonló vétséget követtem el. Azért lettem
nagyon konok, s valószínűleg azért szakadtam el életem későbbi során az emberektől, mert apám
valahogyan mindig azt éreztette velem, hogy vele szemben valami rosszat követtem el, és mivel
fiatal vagyok, ő felel Istennek a bűneimért. Én csak imádkozhatom, hogy jóvátegyem a
bűneimet. Apám egy magasabb rendű lény volt, akivel én semmiféle kapcsolatot nem
teremthettem, azért hát visszahúzódtam önmagamba, s nem nyílhattam meg mások irányában.
Azt hiszem, hogy vakbuzgó neveltetésem miatt lettem annyira zárkózott. Apám fanatikus
vallásosságának árnyékában élt anyám is.
Höss elmondta, hogyan idegenedett el mindinkább a vallástól, míg végül is 1922-ben végleg
szakított az egyházzal. Miután ez megtörtént, láthatóan a náci propagandával töltötte be a vallás
helyét.
Ebédszünetben: A propaganda szerepéről szóló beszélgetést Fritzsche kezdte: idézett valakit, aki
a propagandát „a pokolba vezető lépcső első fokának” nevezte. Schirach ellenvéleményével
szemben kitartott azon nézete mellett, hogy Rosenberg volt a náci ideológia atyja. Az új német
antiszemitizmus gyökere viszont, véleménye szerint, egy Fritsch nevű, kevéssé ismert szerző A
zsidókérdés kézikönyve című művére nyúlt vissza.
- Igen, de ez csak addig volt így, amíg ugyanazon kiadónál meg nem jelent A nemzetközi zsidó, s
fel nem lendítette az egész mozgalmat - jegyezte meg Schirach.
- És attól kezdve Rosenberg lett a náci ideológia főpapja - tette hozzá Fritzsche, majd
kijelentette, hogy propagandát számtalan módon lehet kifejteni: még hazudni is lehet igazságok
hangoztatásával, elég hozzá, ha a tényeket összefüggéseikből kiragadva használják fel,
lehetetlenné teszik a közönség számára, hogy fogalmat alkothasson a teljes igazságról.
Fritzsche folytatta az antiszemitizmusról szóló elemzését.
- A náci propagandát - a sok évszázados antiszemitizmuson kívül - eleinte olyan egyoldalúan
beállított tényekre alapozták, mint pl. a zsidók nacionalizmusellenessége és a zsidó kommunisták
szerepe. (Arra célzott ezáltal, hogy saját propagandája ebbe az enyhébb, nacionalista kategóriába
tartozott, s hogy ő csak a zsidók nemzetközisége ellen foglalt volna állást.) - Azonban később a
Goebbels-, Streicher- és Rosenberg-féle fanatikusok végletes szenvedéllyé korbácsolták fel az
antiszemitizmust, és minden téren a legszélsőségesebb zsidóüldözést kezdték.
- Mint például Rosenberg, aki előszedte a történelem lomtárából a régi, hamisított Cion
bölcseinek jegyzőkönyvé-t.
- Igen, akkor már a hazugságok is hamisítványok voltak. A magam részéről egyetlen pillanatra
sem vettem komolyan a Jegyző-könyv-et.
Az „idősebbek étkezőjében” von Papen a náci vezetők antiszemitizmusára terelte a beszélgetést;
Rosenberget és Rosenberg pogány filozófiáját helyezte bírálatának középpontjába. Dönitz
véleménye szerint Rosenbergnek nem volt jelentékeny befolyása a náci ideológiára, mert az ő
tengerésztisztjeinek egy százaléka sem olvasta a Mítosz-t.
- De igen, volt befolyása - ellenkezett von Papen. - Teljességgel lehetetlen, hogy valakit
kineveztek volna az ideológiai képzés miniszterének - vagy minek -, s egy ilyen embernek ne
legyen befolyása a náci ideológiára? Tényszerűen tudom, hogy Rosenberg mindent elkövetett
Hitlernél, hogy engedje meg pogány filozófiájának népszerűsítését. Több ízben is felkereste
ebben az ügyben, míg végül is Hitler beadta a derekát, és megengedte, hogy kiadják a Mítosz-t.
Ennek ellenére senki sem olvasta azt a szemetet, amíg Faulhaber bíboros nem tett róla elítélő
kijelentéseket. A nácik akkor fedezték fel: bestsellert csináltak belőle, az egyház elleni pogány
tiltakozás jelképének tekintették.
Megjegyeztem, hogy véleményem szerint a nürnbergi törvények e torz náci filozófia első
megnyilvánulásai voltak. Von Neurath egyetértett ezzel, s azt mondta, hogy ő figyelmeztette
Hitlert az ilyenfajta törvények igazságtalanságára és veszélyes következményeire.
- Én azonban megmondtam Hitlernek - folytatta von Neurath -, hogy a jogi szempontokon kívül
milyen veszélyes következményei lesznek ennek más országokban, amint lettek is... nem is
beszélve az igazságosság szempontjáról, ami őt egyáltalán nem érdekelte.
- A nácik pedig sértve érezték magukat - tettem hozzá -, hogy a zsidók szerte az egész világon
tiltakoztak a durva diszkrimináció ellen; úgy látszik, a nácik azt várták, hogy egy kisebbség
boldogan tudomásul veszi saját üldöztetését.
Von Neurath és von Papen egyetértettek abban, hogy a nácik maguk idézték elő a viszályt, s
aztán az ellentéteket arra használták fel, hogy az idegen országokban és saját üldözött
kisebbségeikkel szemben egyre kegyetlenebb rendszabályokat alkalmazzanak. Amikor
beszélgetésünk során kitűnt, hogy ezt már annak idején észre kellett volna venniök, von Papen
védekező hangon így szólt:
- Csak egyet sajnálok: azt, hogy nem szakítottam a rezsimmel 1938-ban, s nem jelentettem ki,
hogy nem vagyok hajlandó semmiféle közösséget vállalni vele.
A délutáni tárgyaláson: A délutáni ülésen Rosenberg azzal igyekezett mentegetni tevékenységét,
amelyet a keleti területek megbízottjaként fejtett ki, hogy bizonygatta: nem értett egyet az
atrocitásokkal, de nem sokat tehetett a dologban. Ami a koncentrációs táborokat illeti, ő soha,
egyetlenegyet sem látott... valójában nem volt hajlandó felkeresni egy tábort sem. Elismerte,
hogy „nagyon kemény kifejezéseket használt” a zsidók ellen, de hát azt a sok propagandát nem
kellett szó szerint venni. A Führerprinzip bevezetésével nem kívánta megsemmisíteni az egyéni
szabadságjogokat. Csak hát a dolgok másképpen alakultak, mint ahogyan eredetileg gondolta.

Április 17.

A FELSŐBBRENDŰ FAJ: ELMÉLET ÉS GYAKORLAT

A délelőtti tárgyaláson: Dodd Rosenbergnek tett fel keresztkérdéseket, s ennek során jórészt
sikerült lelepleznie a kétszínűséget Rosenberg színlelt ártatlansága mögött; mindenekelőtt a
rabszolgamunkások deportálása és a keleti területeken dühöngő terror tekintetében viselt
felelősségére sikerült rámutatnia. Dodd számos okmányt prezentált, amelyekből kitűnt, hogy
Rosenberg nem érte be a filozofálgatással, hanem mint a keleti megszállt területek kormányzója,
könyörtelenül vitte át a gyakorlatba a náci ideológiát.
(Amidőn felolvastak Rosenbergnek egy okmányt, amelyből kitűnt, hogy a nácik felfogása szerint
az Oroszországban folyó háborút mindenféle humánus meggondolástól függetlenül kell vívni,
Göring odasúgta Raedernek:
- Szeretném, ha az amerikaiak háborút viselnének Oroszország ellen, s láthatnám, milyen módon
harcolnak.
Később azonban, amikor sikerrel rábizonyították Rosenbergre a keleti területeken történt
atrocitásokért viselt felelősségét, Göring már így szólt Dönitzhez:
- Ez a Dodd eszesebb, mint amilyennek látszik!) Rosenberg és Bormann levelezése, amelyet
Dodd ugyancsak
bizonyítékként terjesztett elő, arról tanúskodott, hogy lényegében egyetértettek, miként kell a
náci ideológiát a szláv népekkel szemben érvényesíteni:
- A szlávok kötelessége, hogy nekünk dolgozzanak. Amennyiben nem volna már rájuk
szükségünk, elpusztulhatnak... A szlávok szaporasága nem kívánatos. Használjanak
fogamzásgátló szereket, alkalmazzanak abortuszt. Minél többet, annál jobb. Veszedelmes dolog,
ha oktatásban részesülnek. Elég, ha százig tudnak számolni... Minden művelt ember posszibilis
ellenségünk. A vallásgyakorlatot megengedjük nekik, figyelemelterelés céljából. Ami az
élelmezést illeti: a legszükségesebbnél többet nem kaphatnak. Mi vagyunk az urak, miénk az
elsőbbség. - Rosenberg azt állította, hogy csupán Bormann lecsillapítása céljából írta mindezt.
Azzal kapcsolatban, hogy a zsidók megsemmisítését követelte, Rosenberg csak a
„megsemmisítés” szó értelmezését tudta csűrni-csavarni.
Ebédszünetben: Ebédnél von Papen megjegyezte:
- Dodd megkérdezte tőle, tud-e arról, hogy Höss, Auschwitz parancsnoka, az ő műveit olvasta.
Ez volt - persze - az egész ügy döntő pontja. Rosenberg azonban csak kitérő választ adott
Doddnak.
- Igen - tette hozzá Schacht -, Rosenberg túlságosan sokat írt.
A „fiatalabbak étkezőjében” ugyanez a kérdés állott a beszélgetés középpontjában: élénk vita
folyt a tárgyalás pszichológiai vonatkozásairól. Fritzsche bírálta a legnyomatékosabban a bíróság
összeállításánál elkövetett azon mulasztást, hogy nem vették figyelembe: a német nép
képviselőinek is jelen kellene lenniök a bírák között, akik ítéletet mondanak a német vezetők
fölött. Biztosított afelől, hogy az ítélet ebben az esetben szigorúbb volna, mint a külföldiek által
hozandó verdikt, az utóbbiakat ugyanis csak a saját nemzetük ellen elkövetett bűncselekmények
érdeklik. Mind a négy jelenlevő egyetértett abban, hogy Hitler elárulta Németországot, némi
nézeteltérés mutatkozott azonban akörül, hogy felismerték volna-e ezt győzelem esetén is, és
forradalmat okozott volna-e? Fritzschének az volt a véleménye, hogy a háború végén az elárult
német milliók fellázadtak volna; von Schirach azonban megjegyezte, hogy egy győztes ország
sohasem robbant ki forradalmat győztes vezetői ellen.
Az egyik őr hallotta, amint Frank a társait előkészítette saját védekezésére:
- Nem számít, hogy az ember mit vall be, vagy tagad a vallomásában: ha a birtokukban van egy
okmány, amelyen az ember aláírása rajta van, akkor mindenképpen bizonyítéknak számít ellene.
Amikor szót kapunk, csak annyit csinálhatunk, hogy megtesszük, ami tőlünk telik - bármi legyen
is a következménye. Hiába verjük a fejünket a falba, nem változtat a tényeken. Az ügyvédeink
kötelessége, hogy szót emeljenek a védelmünkben - annak semmi értelme, hogy mi tagadni
próbáljuk, amit az egész világ amúgy is tud... Ja... hatalmas Reich volt ez, amíg fennállott...
Keitel is emlékeket élesztgetett:
- Igen, Hitler irányította az egész Birodalmat, és egész csomó dolog volt, amit nem szeretett.
Nem szerette a zsidókat, nem szerette a demokráciát, és nem szerette a diplomáciát sem. Ami a
politikát illeti - látnia kellett, hogy Anglia és Amerika hogyan kaparint meg mindent saját
magának, hát nem is hibáztatom, hogy ő is megpróbálkozott: mit tudna kimarkolni...
Frank ezután felolvasott egy cédulát, amit valamelyik más vádlottól kapott; így hangzott:
„Nos hát - mi megtettük a kötelességünket, s az sem számít, ha felakasztanak.”
Göring, mihelyt lejött a tárgyalóterembe, magához hívta Rosen-berget, és közölte vele, nagyon
helyesen tette, hogy az Ausrottung (kiirtás) szó értelmezését vitatta. Ezenkívül
megmagyarázhatta volna azt is, hogy különféle tájszólásokban más és más ennek a kifejezésnek
a jelentése - mondta. Ezután további tanácsokat adott Rosenbergnek, hogyan taktikázzon,
keressen kibúvókat az ügyészek kérdéseire.
- Most, hogy az amerikaiak befejezték, a legrosszabbján túl vagy. Rugyenkótól nem kell félned.
Ha nagyon rossz kérdést kapsz, egyszerűen ne felelj rá, mondd, hogy a fordítás nem volt pontos,
vagy hangoztass más effajta kifogást. Láthattad, hogyan viselkedtem Jacksonnal szemben. Csak
ki kell várnod, amíg a megfelelő kérdést teszik fel, akkor aztán beolvashatsz nekik!
Dönitz nevetett Göring szakszerű tanácsain, és így szólt:
- Igazad van, te értesz hozzá, papa! Göring feléje fordult, s nevetve így szólt:
- Nyugalom, gyerekek, ti csak foglalkozzatok a tengeralattjáróitokkal!
Hess tréfás megjegyzéssel kapcsolódott a beszélgetésbe:
- Hát igen, azt nem állíthatják, hogy ti a tengeralattjáróitokkal zsidókat gyilkoltatok! - Nagyon
humorosnak érezte a saját bemondását, és szokása szerint affektált nevetéssel kísérte...
A délutáni tárgyaláson: (Göring tanácsaihoz híven Rosenberg azzal próbált kitérni Rugyenko
tábornok kérdései elől, hogy a fordításra panaszkodott, s egyéb módon is kibújt a válaszadás alól,
amikor számára kényelmetlen kérdés hangzott el.) Kizárólag fegyelmezetlen beosztottjai tehettek
a Keleten történt atrocitásokról - mondta Rosenberg. Miután a náci ideológiát a keleti területeken
oly kiválóan megvalósította, azt követelte, hogy nevezzék ki külügyminiszterré, de valójában
semmi befolyása nem volt Hitlerre. Monneray a francia vádképviselet részéről ezután azzal
vádolta Rosenberget, hogy a francia zsidók deportálását és agyonlövetését arra használta fel,
hogy elrabolja tőlük értékeiket.
ESTE A BÖRTÖNBEN
Dönitz zárkájában: Az este folyamán felkerestem zárkájában Dönitzet.
- Rosenberg - mondta - tisztára a fellegekben él. Nem kétlem, hogy olyan ember, aki a légynek
sem vétene, viszont nem kétlem azt sem, hogy ezek a propagandisták készítették elő a talajt az
iszonyatos antiszemita cselekmények számára... Nagy kár, hogy Hitler nincs jelen. Mindabból,
amiről itt szó van, oly sokat ő követett el.
Dönitz papírra négyzetet rajzolt, s területének 90 százalékát bevonalkázta.
- Ami Kaltenbrunnert illeti - folytatta -, még ha minden igaz volna is, amit mond (tételezzük fel,
éppen csak vitaalap gyanánt), hogyan háríthatná el a felelősséget azzal a kifogással, hogy valaki
hamisította az aláírását? Hát... ha valakit hadbíróság elé állítottak volna okmányhamisításért...
De még akkor is: mindenki felelős azért, amit a vezetése alatt álló szervezet cselekszik...
- Ön elhiszi, hogy Kaltenbrunner valóban nem tudott semmit, és beosztottjai hamisították az
aláírását?
- Persze, ez nem nagyon valószínű.
Dönitz ezután a Németországot fenyegető orosz veszélyre vonatkozó tételét magyarázgatta - azt
próbálva kihozni belőle, hogy Amerikának nem érdeke, hogy Oroszország tartsa a kezében
Európát. Utalt arra, hogy szívesen beszélne erről a kérdésről egy értelmes amerikai
személyiséggel a tárgyalás után.
Frank zárkájában: Frank nyugodtan ült, pipázgatott.
- Nagyon örülök, hogy ilyen simán ment Rosenberggel a dolog. Igen helyes, hogy
félbeszakították a filozófiai fejtegetéseket. Megkérdeztem utólag, hogy ő maga nem örül-e
annak, hogy így történt. Azt mondta, örül... Persze az Ausrottung (kiirtás) értelmezése körüli
csűrés-csavarás nagyon gyenge dolog volt. Hát igen -ő is meg volt tévesztve, mint mi
valamennyien. Meg is mondtam a többieknek, hogy mi huszonöt éven át többé-kevésbé bele
voltunk bonyolódva ebbe az egész náci mozgalomba. Mi értelme volna, hogy ha most
tagadnánk? A tényeket nem lehet megkerülni. Én a magam részéről nyílt leszek, és olyan
dolgokat fogok elmondani, ami a többieket alaposan meg fogja hökkenteni; a saját védőmet is.
De hát mi mást tehetnék?... Még mindig a fülembe cseng Höss iszonyatos vallomása: napi
kétezer gyilkosság! Hitler örök szégyent hozott Németországra! Elárulta és szégyenteljes
helyzetbe sodorta a népet, amely bízott benne, és szerette őt! Mennyire szerette őt a nép! Én
leszek az első, aki feláll, és egyszerűen kijelenti: nem hiszek az SS-nek, amikor az atrocitásokat
tagadja. Én leszek az első, aki elismeri bűnösségét.
- Milyen tekintetben érzi magát bűnösnek? - kérdeztem. Gyors és kerek volt válasza:
- Mert lelkes náci voltam, és nem öltem meg őt! Egyikünknek meg kellett volna ölnie!

12. FRANK VÉDEKEZÉSE

Április 18.

FRANK „GYÓNÁSA”
A délelőtti tárgyaláson: Frank elmondotta, hogy 1926-ban tette le az ügyvédi vizsgát, majd Hitler
és a náci párt jogtanácsosa, 1930-ban a Reichstag tagja, 1933-ban a Német Jogtudományi
Akadémia elnöke, s 1939-ben Lengyelország főkormányzója lett. Ezután a döntő kérdés
következett: - Részt vett-e zsidók megsemmisítésében?
Frank mély lélegzetet vett, és így válaszolt:
- Erre azt mondom: igen. Mi a zsidóság ellen küzdöttünk, esztendőkön keresztül harcoltunk
ellene. Olyan kijelentésekre ragadtattuk magunkat ellenük, ebben a vonatkozásban saját naplóm
a legfőbb vádló tanú ellenem, mondom, iszonyatos megnyilvánulásokra ragadtattuk magunkat...
Hiába telik el majd ezer esztendő is: ezt a bűnt nem moshatja le Németország fejéről.
(Göring utálkozva csóválta a fejét annak hallatára, hogy egy másik vádlott meg meri mondani az
igazat. Szomszédainak sugdosott, és cédulára írt üzeneteket küldözött a többieknek. Amikor
aztán Frank célzatosan megjegyezte, hogy neki soha nem volt ideje ahhoz, hogy háborúban
műkincseket gyűjtsön, Göring és a körülötte lévők hangsúlyozott szenvtelenséget mutattak, míg
a vádlottak padjának másik végében ülők vigyorogtak, jelentősen pillantgattak egymásra.)
Frank azzal folytatta, hogy elismerte: gettókat létesített Lengyelországban, megkülönböztető
jegy viselésére kötelezte a zsidókat, rabszolgamunkára hurcoltatott embereket stb.
A délelőtti szünet során Frank néhány percre visszatért a vádlottak padjára. Nagyon ideges volt,
de öntudatos, azt fürkészte, hogy a helyeslés valamely jelét kapja-e vádlott-társaitól. Von Papen
és Seyss-Inquart néhány biztató szóval fordultak hozzá. Védője, dr. Seidl megkérdezte:
- Feltegyem önnek azt a kérdést, hogy az értelmi felelősség milyen része...?
- Nem, hagyjuk csak annyiban a dolgot - szakította félbe Frank. Aztán hozzám fordulva így
szólt: - Haha! A kis Seidl minden pénzt megér. Göring Mickey-egérnek nevezi. Szeretné
mérsékelni a vallomásom súlyát. Örülök, hogy kimondtam - és ennél fogok maradni.
A vádlottak padjának másik végében Fritzschének nem tetszett, hogy Frank saját bűnösségét a
német népével azonosította. Schacht azonban kijelentette, hogy Frank világosan elismerte
bűnösségét, s igaza volt, amikor azt állította, hogy Hitler lealjasította a német népet.
Sauckel odasúgta Göringnek:
- Hallotta, hogy azt mondta: Németország ezer évre elvesztette becsületét?
- Igen, hallottam - felelte Göring megvető hangon. - Feltételezem, hogy Speer is ugyanezt fogja
mondani. Reszket a térdük, a gyáváknak!
Frank folytatta vallomását arról, hogy az SS-szel együtt ő is tudott az atrocitásokról - azonban én
(tette hozzá, oldalvágásként Göring, Ribbentrop, Keitel és Kaltenbrunner felé), ellentétben a
Führer környezetében levő személyiségekkel, akik mindezekről a dolgokról nem tudtak semmit,
meg kell mondjam, tájékozottabb voltam náluk. Hallottam ezekről a dolgokról, s olvastam is
róluk a külföldi sajtóban. (Göring fájdalmasan csóválta a fejét.)
Ebédszünetben: Többen nyíltan kifejezésre juttatták elégedettségüket a Göring elleni döfések
miatt. Göring kedvetlenül sétált a teremben, s figyelte, hogyan beszélgetek a többiekkel, akik
nevetnek az ügyön. A „fiatalok étkezőjében” és az „idősebbek étkezőjében” egyaránt elégedett és
gunyoros volt a hangulat. Érezni lehetett, hogy erősödik a Göringgel szembeni ellenállás. Frank
már várta látogatásomat.
- Megtartottam az ígéretemet, ugye? - fogadott. - Kijelentettem, hogy ellentétben a többiekkel,
akik a Führer környezetéhez tartoztak, s látszólag semmiről sem tudtak, én tudtam, hogy mi
történik. Azt hiszem, mély benyomást tesz a bírákra, amikor valaki közülünk őszintén beszél, és
nem próbálja elhárítani a felelősséget magáról. Nem gondolja, hogy így van? Nagyon jólesett
nekem, hogy annyira hatott rájuk az őszinteségem!
Maradéktalanul egyetértettünk abban, hogy a bírákat nem lehet megtéveszteni.
A „fiatalok étkezőjében” Speer és Fritzsche némi fenntartással szólt a hallottakról. Nem bíztak
túlságosan Frank eredendő őszinteségében.
- Kíváncsi vagyok, hogyan beszélt volna, ha a naplóját előzőleg nem szolgáltatja be a
szövetségeseknek - tűnődött Speer. - Most már természetesen nem maradt más hátra a számára,
mint hogy bevallja azt, amit a saját naplója amúgy is bizonyít.
Fritzschét még mindig bosszantotta, hogy Frank „saját bűnét és árulását a német népnek
igyekszik tulajdonítani, holott valójában Frank sokkal bűnösebb bármelyikünknél. Ő valóban
tudott mindenről.”
ESTE A BÖRTÖNBEN
Göring zárkájában: Göring izzadva ült a cellájában. Védekező, szerény hangon beszélt; szemmel
láthatóan nyomasztotta hangulatát a bűnper legutóbbi fordulata. Kijelentette, hogy nem gyakorol
befolyást a többi vádlott magatartására vagy védelmére, hogy saját személyében sohasem volt
antiszemita, hogy nem hitte el az atrocitásokat, és hogy számos zsidó felajánlotta: hajlandó
tanúskodni mellette. Ha Frank 1943-ban tudott az atrocitásokról, akkor fel kellett volna keresnie
őt, s ő megpróbált volna cselekedni valamit. Lehet, hogy 1943-ban már nem lett volna elég
hatalma ahhoz, hogy változtasson a dolgokon, de amennyiben valaki 1941-ben vagy 1942-ben
jött volna hozzá ebben az ügyben, akkor kenyértörésre vitte volna az ügyet. (Még mindig nem
kívántam közölni vele, amit Ohlendorf mondott erről a kérdésről: hogy Göringet mint
„mérséklő” tényezőt végleg leírták már, morfinizmusa és korruptsága miatt.) Megjegyeztem,
hogy „indulatkitörései” - például az a kijelentése, hogy szívesebben látta volna kétszáz zsidó
megöletését, mint oly sok vagyontárgy elpusztítását - nem mutatták a kisebbségi jogok
védelmezőjének. Göring tiltakozott: azt mondta, hogy túlságosan nagy jelentőséget
tulajdonítanak effajta érzelmi kitöréseinek. A továbbiakban leszögezte, hogy ő nem védelmezi
vagy dicsőíti Hitlert.
Ismét visszatértünk a háború kérdéséhez. Megjegyeztem, hogy Göring álláspontjával ellentétben,
én a magam részéről nem hiszem, hogy az átlagember nagyon hálás volna azoknak a vezetőknek,
akik háborúba és pusztulásba sodorják.
- Hát a nép, természetesen, nem akart háborút - mondta Göring, vállat vonva. - Miért is akarná
egy gyámoltalan parasztlegény az életét háborúban kockáztatni, amikor a legtöbb, amit háború
esetén remélhet az, hogy épségben kerül vissza. Az egyszerű emberek természetesen nem
akarnak háborút, sem Oroszországban, sem Angliában, sem Amerikában, sem pedig
Németországban. Ez nyilvánvaló. Azonban egy ország politikáját végül is a vezetők szabják
meg; az embereket pedig mindig roppant egyszerű belevinni a dologba, akár demokrácia van,
akár fasiszta diktatúra; akár parlamentáris rendszer, akár kommunista diktatúra.
- Mégiscsak van különbség - szóltam közbe. - A demokráciában a népnek némi beleszólása van
az államügyekbe, választott képviselői útján. Az Egyesült Államokban csak a Kongresszus
üzenhet hadat.
- Hát ez mind így van, valóban, de akár van beleszólása, akár nem, a népet mindig rá lehet
venni, hogy azt tegye, amit a vezetői akarnak. Nagyon könnyen. Csak azt kell mondani a népnek,
hogy megtámadták az országot... ezután meg kell bélyegezni a pacifistákat, hogy nincs bennük
hazafiság, és veszélybe sodorják a hazát. A recept minden országban egyaránt hatásos.

Április 19-22.

HÚSVÉTI SZÜNET IDEJÉN A BÖRTÖNBEN

Frank zárkájában: Frank nyugodtan pipázgatva üldögélt a cellájában. Amint beléptem, nyomban
arról kezdett monologizálni, hogy milyen gondolatok támadtak agyában saját bírósági vallomása
nyomán. Rövid idő alatt szenvedélyes hangulatba lovalta magát: színészies, nagy gesztusokkal
kísérte szavait.
- Hát igen... ma nagypéntek van, s az én lelkem nyugodt, mert megtartottam az eskümet. Tegnap
ott álltam a fekete kapu előtt, s immár beléptem, átjutottam a másik oldalra. Mezítláb,
zsákruhában, kezemben gyertyával álltam a fekete kapu előtt, mint penitenciát tevő bűnös, mint
egy Vesta-szűz. Még egyszer megszólaltam Isten és a világ színe előtt. Immár megfizettem az
adósságomat, átléptem a fekete kapu küszöbén, nem vagyok többé e világra való... Isten bőkezű
vendéglátó. Megengedi, hogy olyan nagy adósságot halmozz fel, amilyent csak akarsz.
Megengedi, hogy kívánjál bármit, amit csak akarsz: kastélyt, bort, nőket, hatalmat, mindent,
amire vágysz. A végén azonban megköveteli, hogy mindenért teljes árat fizess! Nem engedi meg,
hogy bármi is fizetetlenül maradjon! Hahaha! Isten bőkezű vendéglátó, de megköveteli, hogy
mindenért teljes árat fizess!
Frank egy pillanatra elhallgatott, miután teljes metaforakészletét kimerítette. Aztán a bíróság
előtt elhangzott védekezését kezdte kommentálni:
- Én vagyok az első, aki megmondta, hogy milyen bűnösek vagyunk. Azonban már Göringnek
kellett volna nyíltan kijelentenie ezt, a tárgyalás kezdetén, ahelyett hogy felvett pózában
tetszelegne. A világ lélegzet-visszafojtva várta, hogy egyikünk most, a halál küszöbén állva,
kijelentse: gonosz volt a rendszerünk, és bűnöket követtünk el. De hát Göring nem mondta el ezt,
Ribben-trop gyenge jellem. Kaltenbrunner pedig egyszerűen hazudott. Miért nem állott elő
Göring, és mondta meg az igazat? Érti ezt, Herr Doktor?
- Nyilvánvalóan azért, mert meg akart maradni a pózában a végkifejletig - feleltem.
- De hát elmondhatta volna, hogy kezdetben voltak bizonyos eszményeink, s hogy Hitler elárult
bennünket, és szégyent hozott ránk... Elmondhatta volna, hogy nagyravágyásunk és a bennünk
lakó gonosz miatt lettünk bűnösökké.
- Nos hát... Göring túlságosan önhitt ahhoz, hogy bármi rosszat is magára vállaljon. Elrontaná a
pózát. Egyébként, megítélésem szerint, ön néhány alapos találatot ért el...
Frank nevetett:
- Igen, a védője pokoli szemrehányásokat tett az én védőmnek emiatt. De hát hadd főjön a saját
levében! Rám meredt dühösen, de nem szólt semmit. Ami engem illet: nekem jó okom van arra,
hogy haragudjam rá. Göringnek cselekednie kellett volna valamit, hogy véget vessen e szörnyű
bűncselekményeknek: ő állt legközelebb a Führerhez. Nagyon örülök, hogy Mr. Dodd alkalmat
adott számomra, hogy még világosabban kifejthessem: Göring hatalmas vagyont harácsolt össze,
miközben Európa halálos görcsökben fetrengett... De hát ezek az emberek nem értik mindezt.
Azt gondolják, hogy itt csupán paragrafusok körüli szóvita folyik, s nem egy végzetes történelmi
folyamat fordulópontját éljük! Rosenberg azt mondta nekem, hogy végem van. Brr... Hát mit
gondol Rosenberg? Talán azt, hogy ő megmenekszik? Kért, hogy beszéljek arról, a zsidók milyen
súlyos fenyegetést jelentettek államunkra; ezáltal igazoljam antiszemitizmusunkat. Nekem
azonban meg kellett vallanom bűnömet, hogy megbékélhessek Istennel, s tán fel is emelhessem
hozzá kissé a tekintetemet...
- Tudja, kérem, hogy mi volt az utolsó lökés, ami arra az elhatározásra késztetett, hogy
bűneimért vezekeljek? Néhány nappal ezelőtt azt a hírt olvastam egy újságban, hogy dr. Jacoby
müncheni zsidó ügyvédet, apám legjobb barátainak egyikét, megölték Auschwitzban. Ezt
követően, amikor Höss tanúvallomásában elmondta, hogyan semmisített meg két és fél millió
zsidót, tudatára ébredtem annak, hogy Höss volt az, aki hidegvérrel megölte apám legjobb
barátját, ezt a finom, egyenes, kedves öregembert... s vele együtt a hozzá hasonló, ártatlan
emberek millióit. Én pedig semmit sem tettem, hogy megakadályozzam! Igaz: nem én magam
öltem meg őt, de az én beszédeim s Rosenbergéi tették lehetségessé e dolgok megtörténtét!
- Aztán meg arról vall ez a Höss, hogy volt egy utasítás, amely elrendelte egy egész faj kiirtását.
Soha nem tudok már ettől a gondolattól megszabadulni. Az egész rendszer végső elkárhoz-tatása
ez - nem kerülhetjük meg a kérdést, semmiképpen. Hitler a zsidó faj megsemmisítéséről beszélt,
mindnyájan tudjuk ezt. S Rosenbergnek volt képe arról vitatkozni, hogy mi a szó helyes
fordítása.
- Önök mindnyájan bőven hangoztatnak efféléket. Ünnepélyesen igent bólintott.
- Igen. Isten a tanúja, hogy így volt. Nem tagadhatjuk. Azonban Hitler adta ki hidegvérrel a
parancsot; Höss elmondta, hogyan kapta meg az utasítást, és miképpen hajtotta végre. Vajon a
történelem túljut-e valaha is az emberi civilizációnak azon az elaljasodásán, amit Hitler okozott,
Herr Doktor? Nem kétséges, hogy Hitler, ez a démon hozta mindezt a fejünkre. Ha Himmler a
saját számlájára próbálta volna ezt véghezvinni, Hitler rájött volna a dologra, felakasztatta volna
érte, s akkor a dolog egészen másként állana. De nem - Hitler maga adta ki a parancsot - még
„végrendeletében” is utal rá. És ez a szörnyeteg emberi álarcot viselt, államfő volt!... Meg fogom
írni majd az ön számára a Hitlerről szóló tanulmányt, amit ígértem, de tudja-e, hogy ma már
visszataszítónak látom őt? Most, hogy lelepleződött, s látom, hogy milyen iszonyatos és
visszataszító embernek voltam a híve, undorodom!
Frank az asztalra könyökölt, arcát kezébe temette, szeme bandzsított, mintha transzba esett
volna.
- Mintha csak maga a Halál öltötte volna fel egy vonzó emberi lény álarcát: munkásokat,
ügyvédeket, tudósokat, asszonyokat és gyermekeket... mindenkit a pusztulás örvényébe csábított.
Most, hogy az álarc lehullott, végre iszonyatos valóságában látjuk: egy halálfő vicsorog felénk.
Borzalmas ez, Herr Doktor, iszonyatos!
Rosenberg zárkájában: Rosenbergre nem tett túlságosan mély hatást Frank beismerő magatartása.
- ...Hát igen, Frank hatásos szónok, mint már említettem önnek. Belevág a nagy szónoklatba...
aztán öt perccel később le-csillapszik. Ezúttal a vádlottak padján ülőkre támadt - a bírák vagy a
vád képviselői helyett. Azonban Frank érzékeny, zeneértő ember - és hát a zenészeket gyakran
elragadja fantáziájuk. Az ember sohasem tudhatja Franknál, hogy mit fog mondani.
„Németország fejéről ezer év sem moshatja le a bűnt.” Kicsit túlságosan messzire ment.
- De hát nem gondolja-e ön, hogy már a legfőbb ideje volt, hogy valaki elismerje a bűnösségét,
és saját nevükön nevezze a dolgokat? - kérdeztem. - Ezek a tömeggyilkosságok a legszörnyűbb
dolgok, amelyek valaha is megtörténtek az emberiség története során.
Rosenberg, aki eddig fel-alá járkált a cellában, megállt, elgondolkozott kérdésemen, majd
szokásos történelmi okoskodásával hozakodott elő, védekezésképpen.
- Hát igen... azt hiszem, igaza van. De mi a helyzet a háromezer kínaival, akiket az
ópiumháborúban gyilkoltak meg? És mi a helyzet a hárommillió kínaival, akiket az angolok az
ópium forgalomba hozatalával tettek tönkre? És a háromszázezer ember, akiket a Japánra
ledobott atombomba ölt meg? És a töméntelen légitámadás, amely a mi városainkra zúdult? Ez is
tömeggyilkosság, vagy nem?
- Az egész háború felesleges tömeggyilkolás volt. A Führer-jüknek köszönhetik, aki elhatározott
szándékkal kirobbantotta, holott a világ egyetlen népe sem akarta - a német nép sem. Ezt még
Göring is elismeri. A felelősség egy részét önnek is vállalnia kell a Führerprinzip-je és a
propagandája miatt, amellyel szakadatlanul gyűlöletre uszított ahelyett, hogy a megbékélést
szolgálta volna.
Rosenberg ágált, tiltakozott, indokokat sorakoztatott fel, ellentámadásba kezdett. Kétségkívül
nem az ő hibájából történt - mondta -, hogy a háború kitört, s hogy a dolgok ily végletessé
fajultak. Mindennek a versailles-i békeszerződés, a gonosz, bosszúálló Franciaország, az
imperialista Nagy-Britannia, a fenyegető kommunista világforradalom volt az oka... és így
tovább... és így tovább...
Von Papen zárkájában: Von Papen egyetértett velem abban, hogy valamennyi vádlott, aki eddig
szót kapott, bűnösnek bizonyult, és menthetetlen: talán az egyetlen Hess kivételével, akinek
kérdéses a beszámíthatósága.
- Megítélésem szerint valamennyiük közül Ribbentrop a legsiralmasabb figura - mondta. -
Micsoda mentségeket hozott fel a külügyminiszter! Teljes világossággal megmutatkozott, hogy
mennyire aggálytalanul, felelőtlenül kötött és rúgott fel szerződéseket - tekintet nélkül a nemzeti
büszkeségre, a világbékére vagy bármilyen más körülményre.
- Mi a véleménye Kaltenbrunnerról? - kérdezte.
- A többiek úgy vélik, hogy ő szerepelt a leggyalázatosabban.
- Ó, Kaltenbrunner, az csak egy buta rendőr! Nem is veszem számításba. Mindig azt szoktam
volt mondani, hogy a hozzá hasonló, sötét jellemű egyének számára kétfajta szolgálati ág
alkalmas: a kémelhárítás vagy az állambiztonsági rendőrség.
Von Papen a nemzetközi helyzet legújabb hírei iránt érdeklődött. Idéztem az újságok főcímét,
amely szerint Anglia javasolta, hogy Franco mondjon le. Von Papen diplomatikus módon
tartózkodott attól, hogy akár helyeslésének, akár ellenzésének adjon kifejezést a javaslattal
kapcsolatban, habár korábban már kijelentette, hogy Francót - aki Hitlerrel ellentétben vallásos
ember - támogatja. Mindazonáltal egyetértett véleményemmel, hogy meg kell szabadulni az
olyan államférfiaktól, akik Hitler szövetségesei voltak. Von Papen biztos volt abban, hogy lehet
majd találni más, megbízható vezetőt Spanyolország számára, aki nem fasiszta, de nem is
kommunista.
Ribbentrop zárkájában: Ribbentrop a keresztkérdésekre adott válaszairól készült jegyzőkönyv
szövegét olvasta. Halk megjegyzést tett arra vonatkozólag, hogy az ügyészek kérdései nagyon
aljasok voltak. Úgy tűnt, hogy ismét visszaesett csaknem beszédképtelen, depressziós állapotába.
- Vagy nem találom a szavakat, vagy nem tudom összeállítani a mondatokat... Vannak
gondolataim... de nem tudom... irányítani... Érti, kérem? Nagyon kell erőlködnöm... olyan furcsa.
Vagy nagyon lassan tudok csak beszélni... vagy gyorsan, de összevissza jön a szó belőlem...
olyan furcsa! Nagyon nehezen tudok írni is, alig tudom végigírni a ceruzával az oldalakat...
Ugyanez volt velem a bíróság előtt is... Ami Frankot illeti, nem kellett volna azt mondania, hogy
Németország ezer évre bűnössé lett.
Megkérdeztem, nem gondolja-e, hogy ez igaz.
- Nos hát - egy németnek semmiképpen sem kellett volna ezt mondania... Mondja, kérem - én
nem voltam ott hétfőn a tárgyaláson -, valóban kijelentette Höss, hogy Hitler rendelte el a
tömeggyilkosságokat?
- Azt mondta, hogy 1941-ben Himmler adta át neki a zsidók megsemmisítéséről szóló közvetlen
Führerbefehl-t.
- 1941-ben? Ezt mondta? 41-ben? 41-ben? Tényleg ezt mondta?
- Persze hogy ezt mondta. Ön tudhatta volna; az egész pártvezetőség a zsidókérdés megoldásáról
beszélt - amit egyébként maga a pártvezetőség élezett ki akut problémává.
- De Hitler csak arról beszélt, hogy Keletre vagy Madagaszkárra szállítják őket.
- Még ha így is volt, miképpen tudná indokolni az ártatlan emberek tömegét sújtó gonoszságot?
- Valóban Hitler rendelte el a megsemmisítést? 41-ben? 41-ben?
- Már megmondtam önnek, hogy Höss közlése szerint Auschwitzban 41-ben kezdődött, más
táborokban pedig már 1940 óta folyt.
Ribbentrop arcát kezébe hajtotta, s egyre csak ezt suttogta:
- Negyvenegyben... negyvenegyben... negyvenegyben... Istenem! Azt mondta Höss, hogy
negyvenegyben?
- Igen. Közvetlenül azután, hogy megkapta a Führerbefehl-t, érkezni kezdtek a szállítmányok.
Az egész megszállt Európából jöttek - férfiak, asszonyok és gyermekek, akik addig békés családi
körben éltek. Levetkőztették őket, majd gázkamrákba hajtották, és ezrével legyilkolták őket.
Ezután a holttestek ujjáról lehúzták az aranygyűrűket, szájukból kiszedték az aranyfogakat, a
halott asszonyok fejéről levágták a hajukat, a holttesteket pedig elégették a krematóriumokban...
- Hagyja abba... hagyja abba! Herr Doktor, nem bírom elviselni! Hosszú éveken keresztül... és
ezt egy olyan ember tette, akihez a gyerekek bizalommal, szeretettel közeledtek... Valami őrült
fanatizmus okozhatta - most már kétségtelen, hogy Hitler rendelte el. Egészen mostanáig azt
gondoltam, hogy talán Himmler tette... a háború végső szakaszában, valamilyen ürüggyel. De hát
negyvenegyben... ugye, azt mondta? Istenem! Istenem!
- Mi mást várt volna? Önök valamennyien féktelen kijelentéseket tettek a zsidókérdés
megoldásáról. Az emberi gyűlölet nem ismer ésszerű határokat, ha az őrjöngésig felkorbácsolják
- mint ahogyan önök, náci vezetők tették...
- Mi azonban álmunkban sem gondoltunk arra, hogy így végződik majd. Mi csak arra
gondoltunk, hogy túlságosan nagy befolyásuk van... hogy a kérdést majd valamiféle
kvótarendszer bevezetésével megoldjuk, vagy elszállítjuk őket Keletre vagy Madagaszkárra. Én,
kérem, semmit sem tudtam a megsemmisítésről - mindaddig, míg a majdaneki ügy ki nem
pattant negyvennégyben. Istenem...!
Frick zárkájában: Frick ezúttal valamivel kevésbé volt hűvös, tartózkodó és aggálytalan, mint
egyébként: az utolsó jegyzeteket készítette saját védelméhez. Azt mondta, hogy ő maga nem
kíván szólni, azonban lesz egy tanúja: egy Gisevius nevű hajdani Gestapo-funkcionárius, aki
Schacht ügyében is tanúvallomást fog tenni. Úgy gondolja, hogy nem sok mondanivalója volna -
azonkívül, hogy 1937 után egyáltalán nem találkozott a Führerrel, és soha nem helyeselte az
atrocitásokat. Megkérdeztem, vajon nem volt-e tudatában annak, hogy a nürnbergi törvényekkel
kezdődött az államilag intézményesített faji diszkrimináció és fajgyűlölet, amelynek végső
kimenetele beláthatatlan volt.
Frick erre vállat vont, és így szólt:
- Hát igen - minden fajnak joga van az önvédelemre, mint ahogyan a zsidó faj is ezt tette
évezredeken keresztül.
- Nem gondolja, hogy őrültség volt a faji és törzsi viszályok középkori csökevényének
élesztgetése napjainkban, amikor nem kerülhető el az együttélés a modern társadalom keretében?
Ön, mint ügyvéd, talál erre indokot?
- Hát kérem - önök ugyanezzel a problémával találják majd szembe magukat Amerikában. A
fehérek nem akarnak összeházasodni a négerekkel. Azzal semmi esetre sem számoltunk, hogy a
nürnbergi törvények folyományaképpen tömeggyilkosságok történnek majd... Kétségtelen, hogy
nem gondoltunk eleve erre, ha később így is alakultak a dolgok.
Streicher zárkájában: Streicher fokról fokra nyomottabb hangulatba került a hűvös megvetés
légkörében, amit a többi vádlott hosszú hónapok óta tanúsít irányában, s amint egyre inkább
felgyülemlenek az adatok antiszemitizmusának iszonyatos következményeiről. Amikor most
felkerestem zárkájában, hogy megtudakoljam, hogyan formulázza meg saját védelmét, nem
kezdett bele szokott antiszemita tirádáinak egyikébe. Azt mondta, hogy perbeszéde valószínűleg
csupán egy napot vesz majd igénybe; szavaiból arra következtettem, hogy nincs sok
mondanivalója. Az volt a véleménye, hogy Rosenberg elmélyült filozófus, és nagyon jól
védekezett. Ő maga még mindig azt a meggyőződést vallotta, hogy a „világzsidóság” azonos a
bolsevizmussal, s egyszer majd megszerzi a világuralmat. Miközben beszélt, az volt a
benyomásom, valójában már maga sem gondolja komolyan, hogy rajta kívül bárki is hinne
ebben. Hitler tettei - mondta - nagyon hátrányosak saját, cionizmussal kapcsolatos
elgondolásaira, azonban felesége és hajdani titkára tanúvallomásában igazolni fogja, hogy 1940-
től kezdve semmi köze nem volt a dolgokhoz, kivéve azt, hogy továbbra is megjelentette a
Stürmer-t.
Von Schirach zárkájában: Az a körülmény, hogy kikerült Göring befolyása alól, kezdi éreztetni
hatását: abban nyilvánul meg, hogy visszazökkent korábbi, bűnbánó magatartásába. Úgy látszik,
hogy Frank vallomása hozta létre a fordulatot.
Von Schirach kijelentette, hogy Frank vallomása új, kritikus szakaszába lendítette a bűnpert.
Jómaga is sokkal őszintébb magatartást kíván tanúsítani: bűnösnek fogja vallani magát az
antiszemitizmus vádja tekintetében. Ismertette azokat a kérdéseket, amelyeket védőjével fel akar
tétetni önmagának avégből, hogy válaszaiból kiderüljön, hogyan lett antiszemitává, hogyan
csapta be őt ebben a kérdésben Julius Streicher, Hitler és az egész náci vezetőség. El fogja
ismerni, hogy a faji politika volt Németország tragikus tévedése.
Mindabból, amit elmondott, egy bizonyosfajta exhibicionista szándék tűnt ki - mintha most
lehetőséget látna arra, hogy megvalósítsa a heroikus „vezeklési szertartást”, amit a háború végén
Buchenwaldban nem engedtek meg neki.
- Nézze, kérem - mondta -, az atrocitások leleplezése önmagában nem fog véget vetni az
antiszemitizmusnak és a faji előítéleteknek. Sem büntetéssel, sem bosszúállással nem érhető ez
el, mert később, esztendők múlva újjáéledhet. Az antiszemitizmusnak kizárólag egy antiszemita
maga vethet véget. Talán éppen ez az egyetlen történelmi feladat, amelyet még teljesíthetek. Ha
én mint a német ifjúság vezére szóra emelkedem, és az egész világ színe előtt kijelentem, hogy
faji politikánk elhibázott volt - akkor ez egyszer s mindenkorra véget vetne az egésznek.
Seyss-Inquart zárkájában: A legutóbbi tanúvallomások kapcsán az antiszemitizmus kérdéséről
vitatkoztunk. Streicher személye nem alkotta vita tárgyát, mert az ő ocsmány elvakultsága
egyszerűen nem volt tárgyalási alap egy olyan intellektuális érdeklődésű ember, mint Seyss-
Inquart számára. Ami Seyss-Inquart saját antiszemitizmusát illette - beszélgetésünk időpontjában
ez már csak akadémikus kérdés volt. Ennek ellenére kijelentette, hogy véleménye szerint volt
némi ténybeli alapja annak a „kvantitatív elképzelésnek”, amit ő a zsidókérdésről kialakított. Az
volt annak idején a meggyőződése, hogy túlságosan sok zsidó van Németországban, s ezért
valami korrekcióra volna szükség.
- És mi a véleménye az amerikai felfogásról, amely szerint a kisebbségi problémák
megoldásának módja a türelem és a békés együttélés? - kérdeztem.
Úgy vélte, hogy ez magától értetődően ésszerű megoldás Amerikában, mivel ott a különféle
népelemek az évszázadok során nem jutottak el a külön-külön nemzeti létig, hanem a
bevándorlók özönéből táplálkozva, fokozatosan újfajta, kozmopolita társadalommá ötvöződtek.
Az újfajta, inkább társadalmi, mint faji szemlélet az amerikai fejlődés természetes
következménye volt, és talán a jövő útját jelzi általában. Németországban azonban a dolgok nem
így alakultak. Mindenkor nagyon sok - túl sok -nacionalista ellentét parázslott...
A nacionalista és szubnacionalista ellentétekről folyván a beszélgetés, megjegyeztem, hogy
Dönitz és Göring utalt arra, hogy Höss délnémet... egy porosz - mondták - nem volna képes
olyan dolgok elkövetésére, amiket Höss véghezvitt. Seyss-Inquart nem foglalt állást ebben a
vonatkozásban, annak ellenére, hogy én megemlítettem: a közfelfogás a bajorokat és az
osztrákokat némileg egymáshoz hasonlónak véli. Seyss-Inquart a következőképpen elemezte a
német fanatizmust:
- Hát igen... mint már mondtam önnek, a délnémetben elég képzelőerő és érzelmi hevülékenység
él ahhoz, hogy csatlakozzék egy fanatikus ideológiához, de vele született emberséges természete
normális esetben visszatartja attól, hogy túllépjen bizonyos határt. A porosz, ezzel szemben, nem
rendelkezik elég képzelő-erővel ahhoz, hogy elvont faji és politikai elméleteket magáévá tegyen;
viszont ha azt mondják neki, hogy tegyen meg valamit -megteszi. Amikor egy fennálló
rendszerben él, nem kell gondolkodni. Ez az ő kategorikus imperatívusza: a parancs, az parancs.
Höss szemléletes példa arra, hogy a náci rendszer hogyan egyesítette a két dolgot. Hitler nem
jutott volna semmire, ha Bajorországban marad, mert ott a nép - habár fanatikusan rajongott érte
- sohasem ragadtatta volna magát ilyen végletes cselekedetekre. A náci rendszer azonban átvette
a porosz hagyományokat is, és a délnémet emocionális antiszemitizmust egyesítette a
gondolkodás nélküli porosz engedelmességgel. Ne feledjük el emellett, hogy a katolikus
tekintélyi rendszer ugyanolyan eredményre jut, mint a porosz militarizmus - elég, ha példaként a
jezsuitákra gondolunk. Ha egy fanatikus ideológiát tekintélyi rendszerrel kombinálnak, akkor
határtalanul szélsőségessé válhat - mint például az inkvizíció.
Ami Frankot illeti, Seyss-Inquart utalt arra, hogy nem volt más választása: olyan álláspontot
kellett elfoglalnia, amely valamiképpen összhangba hozható saját naplójának tartalmával. Ettől a
megjegyzésétől eltekintve Seyss-Inquart túlságosan óvatos volt ahhoz, hogy bármelyik vádlottra,
bármiféle megállapítást tegyen.
Schacht zárkájában: Schacht elégedetten vette tudomásul, hogy a többi vádlott bűnössége egyre
világosabban megnyilvánul, és nem is titkolta örömét az oldalvágások fölött, amelyekben Frank
Göringet részesítette.
- Megmondtam Franknak, hogy az őszinte vallomás a legjobb dolog, amit tehet. Elvégre minden
benne van a naplójában. Mi mást mondhatna, mint azt, hogy elismeri bűnösségét? Szégyenletes
volt, ahogyan Kaltenbrunner hazudozott. Ribbentrop meg egyenesen szánalmas látványt
szolgáltat... Ami Keitelt illeti, kitűnt, hogy tisztességes és engedelmes volt - azonban jellemtelen.
Göring legalább megfelelő pózt választott.
- Úgy látszik azonban, hogy a lojalitás és megvetés jegyében kialakítandó egységfrontja
összeomlott, és helyzete még romlani fog. Feltételezem, hogy ön is alaposan megmondja majd a
magáét.
- Nos hát - remélem, így lesz. Nagyon könnyen kijövök a sodromból, ha ostoba kérdéseket
tesznek fel nekem.
Schacht alig leplezett magyarázatot fűzött szavaihoz: nagyon kevés ember eléggé értelmes
ahhoz, hogy az ő színvonalán lehessen vele szót váltani; azzal hízelgett hiúságomnak, hogy
elárulta -velem értelmes módon tud beszélgetni... A német kormánnyal -folytatta - az volt a baj,
hogy egy csomó tudatlan parvenüből tevődött össze, Hitlert is beleértve. - Egyébként alighanem
érdekelni fogja önt pszichológiai szempontból, hogy amit most elmondok, Göring saját szájából
hallottam, aki még 1933-ban is - gondolja csak meg, 1933-ban! - úgy emlegette Hitlert, mint
„azt a bécsi kávéházi csavargót”-t! Persze az elkövetkező években újból és újból
hűségnyilatkozatot kellett tennie Hitler mellett, sőt most is kénytelen rá, mert Hitler eltűrte és
leplezte a korrupt dolgait. Teljesen világos dolog ez, kérem... És mit gondol, mifajta emberek
ülnek jelenleg a német polgári kormány pozícióiban? Egy csomó jellemtelen, köpönyegforgató
gengszter és felforgató; csupa műveletlen, súlytalan ember, aki semmiféle társadalmi tekintéllyel
nem rendelkezik Németországban.
- Sokat tűnődöm azon, hogy vajon ki teszi fel majd nekem a keresztkérdéseket. Azok a
fiatalemberek, akik feldolgozták az ügyemet - ugyan mit is tudnak? És egyáltalán kicsodák...
talán joghallgatók, úgy hiszem.
Megmondtam neki, hogy értesülésem szerint, értelmi képességeinek elismeréseképpen,
valószínűleg maga a nagyfőnök fog szembeszállni vele. Schachtnak hízelgett is a dolog -
nyugtalanította is némileg.
- Úgy? Nos hát... biztosra veszem, hogy rájön majd: tisztességes kérdésre kész vagyok
becsületes választ adni, repüljön a nehéz kő bárhová is... Nyíltan állást foglalok az egész
rendszerrel szemben - nem azzal szemben, ami eredetileg volt, hanem amivé Göring, Hitler és a
tábornokok aljasították. Nem kímélhetem őket, különösen akkor nem, ha eskü alatt tesznek fel
nekem kérdéseket, amelyekre a bíróság választ kíván. Négy embert tartok különösen bűnösnek:
Göringet, Ribbentropot, Keitelt és Raedert. Lehet, hogy nagyon kellemetlen lesz, de nem
segíthetek rajtuk, nem kímélhetem őket. Fel kell tárnom népem előtt, hogy a náci vezetők
hogyan hajszolták bele egy felesleges háborúba.
Schacht hangja hirtelen méltatlankodóvá vált:
- Hogyan is merészeltek egy országot háborúba dönteni anélkül, hogy a népet egyáltalán
megkérdezték volna? Miután Hitler 1937-ben elmondotta azt a bizonyos Hossbach-féle beszédét,
a vezetők szent kötelessége lett volna, hogy szemébe mondják: háborúba sodorja az országot! És
minden bizonnyal lett volna lehetőségük, hogy kijelentsék: semmi szükség a Lengyelország
elleni támadásra. De azok az átkozott katonák nem tudnak mást, csak a sarkukat összevágni és
azt mondani, hogy Jawohl!, majd rendezünk egy kis háborút; bármikor, ha úgy kívánja! Most
aztán nem kímélhetem őket... Streicher mellett Göring a legvisszata-szítóbb egyén a vádlottak
padján: ocsmány, korrupt, tolvaj! Fuj!
Jodl zárkájában: Jodl megmosolyogta Frank vallomását.
- Azon tűnődöm - mondta -, hogy mennyiben volt őszinte ez a vallomás. Hajdanában úgy
viselkedett, mint egy kiskirály: saját, külön kis birodalmát építgette Lengyelországban. Nagyon
sok bajom volt vele. A vasúthálózatot - és minden egyebet - saját ellenőrzése alá akart vonni.
Szóba hoztam Franknak Göring fosztogatásaira utaló oldalvágását. Jodl széles mosollyal jelezte,
hogy örül a Göring elleni támadásnak.
Ezután megkérdezte tőlem, hogy vajon valóban 1941-ben kapta-e Höss a Führerbefehlt a zsidók
Auschwitzban való megsemmisítésére - tehát az utasítás még a katonai helyzet súlyosra
fordulása előtt történt-e?
Megerősítettem ezt az információt, s emlékeztettem Jodlt arra is, hogy a tömeggyilkosságok már
1940-ben, Treblinkában megkezdődtek; Höss azonban tökéletesítette a megsemmisítés
módszereit. Jodl lehorgasztotta a fejét. Megkockáztattam, hogy olvassak a gondolataiban:
- És az az ember ott ült a főhadiszálláson, a közelemben, s arról beszélt, hogy megvédi a hazát
és a német becsületet... -mondtam gondolatait.
Jodl ünnepélyesen igent bólintott.
- Igen, így van! De hát neki fogalma sem volt a becsületről, nem tudott együtt érezni az
emberekkel: csak arctalan tömegnek, bábunak tekintette őket nagyra törő tervei sakktábláján. Ezt
már akkor is tisztán láttam. Kizárólag aszerint ítélte meg az embereket, hogy mennyiben
hasznosak saját szempontjából. Bármiféle emberi szempont érdektelen volt számára - a
legkevésbé sem számított szemében. Egyre inkább rájövök mostanában erre. Ma már abban is
kételkedem - valójában tagadom -, hogy az Oroszország elleni háború szükséges lett volna,
amint ő állította... vagy hogy a diplomáciai megoldás valamennyi lehetőségét kimerítette volna.
Inkább vagyok hajlandó annak feltételezésére, hogy Hitler eldöntötte önmagában: le akarja verni
Oroszországot, s úgy hitte, hogy elérkezett a legalkalmasabb időpont ennek megkísérlésére. Mi
annak idején tényként elfogadtuk, hogy a kétségbeesett szükséghelyzet követelte végső
megoldáshoz folyamodott: máskülönben nem erőltette volna a dolgot... Bennünket azonban
kétségkívül teljes tájékozatlanságban tartottak a politikai eseményeket illetően.
- És mi volt a helyzet a Lengyelország elleni támadás ügyében? - kérdeztem.
- Erre ugyanez a megállapítás érvényes. Ma már nyilvánvaló, hogy a háború egyáltalán nem volt
szükségszerű. Mi azt hittük, hogy minden diplomáciai lehetőséget igénybe vettek, de
feltételezésünk nyilvánvalóan nem felelt meg a tényeknek.
Hitler felelősségéről s a propagandisták vétkességéről beszélt ezután, akik a népet és a
Wehrmachtot tudatlanságban tartották Hitler valódi szándékai felől. Ismételten kifejezte azt a
meggyőződését, hogy Hitler elárulta a német ifjúság beléje vetett hitét és hazafiságát. Saját
magát is a megtévesztettek közé sorolva, hozzátette:
- Különösen figyelemre méltó az okosság, amellyel az értelmes emberek bizalmába férkőzött.
Nemcsak az elkeseredett munkanélkülieket és a női emóciókat nyerte meg: az okos emberek
értelméhez is hozzáférkőzött. A mozgalom sohasem nyert volna olyan elsöprő lendületet, ha nem
vonzott volna magához köztiszteletben álló személyiségeket is, akik tekintélyt biztosítottak
számára a német nép szemében. A propaganda ezen a téren iszonyú eredményeket ért el.
Megkérdeztem: mi történt volna akkor, ha a katonák és tábornokaik szemében már 1942-ben
félreérthetetlenül bebizonyosodott volna, hogy olyan háborút viselnek, amit senki sem kívánt -és
hogy olyan kormányzatért harcolnak, amely külpolitikájának eszközeként intézményesen
alkalmazza a hidegvérrel végrehajtott tömeggyilkosságokat. Jodl egy pillanatra elgondolkodott.
- Rettenetes hatása lett volna az egész Wehrmachtra. Nem tudom, hogy mi történt volna. A
német katonák nem fenevadak. Hittek ügyük igazában, s tisztjeik kereken megtiltottak bármiféle
vallási türelmetlenséget soraikban. Ha rájöttek volna, hogy valójában miért harcolnak - a hatás
iszonyatos lett volna!
- Forradalmat okozott volna?
- Hát... ezt nehéz megmondani. Háború idején nagyon nehezen teszi túl magát az ember a
fegyelem erkölcsi kényszerén -és a hazaárulás megbélyegző voltán.
Dönitz zárkájában: - Persze... rendben van, hogy Frank így beszélt, de csak a saját nevében
kellett volna szólnia. Egyike volt a legelvadultabbaknak, s nem kellett volna azt a benyomást
keltenie, hogy az egész német nép elvadult. Az én helyzetem azonban, mint katonáé, egészen
más volt.
Ezután, Schacht várható védekezésére célozva, így folytatta:
- Ezeknek a politikusoknak nem kellene ennyire magas lóról beszélniök. Végül is nem a katonák
és a matrózok segítették hatalomra Hitlert, hanem a szavazók és a politikusok. Ha a dolog
rosszra fordult - nem a mi hibánkból történt. Semmi beleszólásunk nem volt a hadüzenet
kérdésébe; nekünk csak az volt a kötelességünk, hogy harcoljunk.

13. FRICK VÉDEKEZÉSE

Április 23.
Ebédszünetben: Ebéd közben több vádlott is kijelentette: helyteleníti, hogy Frick nem kíván
szólni. Fritzsche utalt arra, hogy Frick mint a kormányszervek főnöke, a kérdések egész sorát
tisztázhatná. Funk kijelentette, hogy szeretne neki néhány kérdést feltenni. Én megjegyeztem,
hogy érzésem szerint Fricket - amennyiben nem mentheti meg a saját bőrét - az egész tárgyalás
nem érdekli. Speer helyeslően bólintott.
Frick maga meglehetősen hűvösen viselkedett; kijelentette, hogy a kérésére kihallgatandó tanú
csupán a rendőrségi apparátushoz fűződő viszonyát fogja tisztázni, egyébként azonban nincs sok
közölnivalója.
Lent, a tárgyalóteremben, Göring nagyon kényelmetlenül érezte magát a vádlottak padján:
részben a tárgyalás menete, részben pedig a vádlottak iránta tanúsított hűvös magatartása miatt.
Beszélgetéseket kezdeményezett, de senki sem hederített rá. Végül is az ideges, apró termetű
Sauckel ment át Göringhez, s megkérdezte tőle, valóban igaz-e, hogy Auschwitzban két és fél
millió zsidót semmisítettek meg.
- Nem... nem... ez persze nem igaz! - válaszolta Göring sietve. - Végiggondoltam a dolgot,
technikailag lehetetlen.
- Hallotta Höss tanúvallomását - jegyeztem meg -, és tudja azt is, hogy Höss nekem részletesen
elmondta az egész folyamatot. Szabályszerű nagyipari módszereket alkalmaztak.
- Ön ott volt? - kérdezte Göring.
- És ön talán ott volt? - vágtam vissza. - Most azt állítja, hogy a dolog nem igaz, azonban sokkal
jobb lenne, ha megakadályozta volna, hogy igazzá váljék.
Göring idegesen mozgolódott, megpróbált témát változtatni. Azonban én folytattam: elmondtam
Sauckelnek, amit Höss közölt velem. Hogy az elgázosítás könnyen ment, a sok munkát az
elégetés igényelte: 24 órás műszakokra volt szükség a kremató-riumoknál. Körülbelül háromezer
német dolgozott a keze alatt: valamennyi hűséges híve volt a Führernek és Himmlernek. Göring
egész klikkje kénytelen volt végighallgatni szavaimat. Göring a sarokba húzódott, s csupán akkor
tett suttogva megjegyzéseket, amikor már hátat fordítottam neki.

Április 24.

GISEVIUS LELEPLEZI GÖRINGET

Mielőtt a tárgyalás megkezdődött volna, Streicher (mint egy jelenlevő őr hallotta) megkérdezte
Fricket, vajon az a bizonyos tanú, Gisevius, valóban megjelenik-e a bíróság előtt. Frick
biztosította: megjelenik. Streicher ezután megkérdezte, hogy vajon valóban elmondja-e majd
mindazokat a csúnya dolgokat Göringről, amiket - mint mondják - könyvében írt róla. Frick azt
felelte, hogy feltételezi: el fogja mondani. Streicher erre megkérdezte, hogy ez ártalmas lesz-e
Göring szempontjából? Frick hűvös hangon felelte: - Mit bánom én! Engem csak az érdekel,
hogy én magam életben maradjak!
Ebédszünetben: Az „idősebbek étkezőjében” von Papen és von Neurath elítélően beszélt „arról a
kövér fickóról”, aki kirobbantotta Ausztria kényszerű Anschlussát, ahelyett hogy megengedte
volna az osztrákoknak, szavazzák meg a Németországhoz való csatlakozást. Von Papen
hangulata felizzott, s ujjal mutatott az előcsarnokban magányosan fel-alá sétálgató Göringre:
- Az ott a bűnös! Az a kövér, ott kint! Ő az, aki nem engedte meg a szavazást! Ó beszélte rá
Hitlert a masírozásra!
Miközben a vádlottak visszatértek a tárgyalóterembe, egyre erősbödött az izgalom, Gisevius
tanúvallomásának előérzetében. Könyvéről, melynek címe Kampf bis zum Letzten (Harc a
végsőkig) volt, nemrégiben szereztek tudomást. Valaki hallotta, amint Rosenberg szemrehányást
tett Fricknek, amiért tanúként megidéztette, holott tisztában volt azzal, hogy könyvében a náci
vezetőség szempontjából ártalmas adatok foglaltatnak.
- Légy szíves, bízd a védekezésemet rám! - vágta vissza Frick. - Én sem ütöttem bele az orromat
a tiedbe! Hadd intézzem én is a sajátomat! Ha nem idéztettem volna be, akkor Schacht
mindenképpen ide citáltatta volna!
Göring azt mondta Dönitznek, hogy ne is méltassa figyelemre Gisevius tanúvallomását, mert már
könyve legelején beismeri, hogy hazaárulást követett el. Dönitz megkérdezte Göringtől, hogy mi
a véleménye Frick védekezéséről. Göring így felelt:
- Fricket mindig nehéz volt megérteni. Nem tudom, hogy bízhatunk-e benne.
A délutáni tárgyaláson: Gisevius megkezdte tanúvallomását. (Göring megjegyezte, hogy Parker
bíró erősen figyelte őt, majd cédulára írt jegyzetet csúsztatott Biddle-hez: ezután mindketten őt
nézték. Göring ezután megkezdte szokásos színjátékát: fejét csóválta a tanú vallomása közben,
Dönitznek, Hessnek sugdosott, s kezével tagadó gesztusokat végzett. Amikor aztán Gisevius
ráolvasta Göringre, hogy milyen szerepe volt a Gestapo kiépítésében s a különféle náci
botrányokban, ellentétes érzelmek hullámai söpörtek végig a vádlottak padján: ki-ki Göringhez
fűződő viszonya szerint - figyelemmel, ellenségesen vagy derűsen fogadta Gisevius
megjegyzéseit.) A tanú rámutatott arra, hogy a Röhm-puccs valójában Göring-Himmler-puccs
volt, s a kormányhatalom megőrzését célozta. Ezzel befejeződtek Frick védőjének kérdései. A
tárgyalóteremben szinte elszabadult a pokol, amikor ezt követően Schacht védője tett fel
kérdéseket, s kiderült, hogy Göring dr. Stahmer útján megkísérelte a tanú megfélemlítését.
Göring Blomberg házassági botrányát használta fel ürügyül arra, hogy megkérje dr. Stahmert:
vegye rá Schacht védőjét, hogy ne tegyen fel Blomberg tábornokra vonatkozó kérdéseket. Azzal
fenyegetőzött, hogy „leszámol” Schachttal, ha mégis feltennének ilyen kérdést. A tanú kifejtette:
Göring a lovagiasság mezébe rejtőzik, hogy elleplezze a mocskos botrányban betöltött saját
szerepét.
A délutáni tárgyalási szünet során a vádlottak felgyülemlett indulatai zajos jelenetben robbantak
ki. Jodl dühtől vörös arccal ugrott fel egy szóváltás során, amely a véres Röhm-féle puccsról
folyt, s ezt ordította:
- Akkor hát egyik mocskosabb disznó volt, mint a másik! Gyalázatot hozott a tisztességes
emberek fejére, akik jóhiszeműen követték az aljas Schweinerei-ben!!! - Annyira felizgatta
magát, hogy már-már könnyezett, s nem tudott uralkodni magán.
Frick hűvösen megjegyezte:
- Lehet, hogy ez igaz, de meggyőződésem, hogy semmiféle puccsot nem terveztek, csupán az
egyik banda végzett a másikkal.
Jodl izzó dühvel így folytatta:
- Hogyan érti azt, hogy nem készültek puccsra? Ott kellett ülnünk a parancsnokságon,
pisztolyainkat lövésre készen kirakva az asztalokra! Mocskos, disznó banda volt... mind a két
társaság!
Fritzsche, Schacht és Speer - bár zavarban is voltak - alig tudták titkolni elégedettségüket a
szenzációs leleplezések hallatára.
- Nos hát - szólt hozzám Schacht, ragyogó arccal -, mit mondtam önnek? Most aztán napfényre
kerül az egész rothadt ügy. Micsoda ostobaság volt az ügyészek részéről, hogy vád alá helyeztek!
Az általam beidézett tanú - a legértékesebb tanú számukra. Mi a véleménye a tanú
megfélemlítésére irányuló szennyes eljárásról? Ez is mutatja, hogy Göring mifajta alattomos
személy.
A vádlottak padjának másik végéből Göring észrevette, hogy beszélgetünk - s dühösen
meresztette felénk a tekintetét. Aztán megkísérelte a körülötte kialakult feszült légkör feloldását:
árulónak mondta a tanút, s kijelentette, hogy sohasem látta azelőtt. Egyre csak azt ismételgette:
- Soha életemben nem hallottam erről a tanúról - szemenszedett hazugságokat beszél. Frick
szeretné rám kenni a felelősséget azokért a dolgokért, amiket ő tett! (Egy őr által hallott
megjegyzés.)
A tanú folytatta vallomását. További terhelő adatokat mondott el Göringről, a színfalak mögött
zajló szennyes politikai manőverekről beszélt. Viszont utalt arra is, hogy Schacht, feltevése
szerint, Hitler-ellenes csoportot próbált összekovácsolni.
A tárgyalás végén Göring izgató szónoklatot próbált tartani vádlott-társainak és
védőügyvédjeiknek, szembeszegült a paranccsal, hogy elsőként távozzék a tárgyalóteremből, és
térjen vissza cellájába. Valósággal be kellett tuszkolni a felvonóba.
Schirach ezek után megjegyezte:
- Fricknek nem sokat használ a tanúja - Göringnek azonban annál többet árt. Viszont Schacht
éppen olyan hűséges párttag volt, mint a többiek.
ESTE A BÖRTÖNBEN
Schacht zárkájában: Schacht feszült, de jókedvű hangulatban fogadott, amikor beléptem
zárkájába.
- Nos... mit mondtam önnek? Ugye, igazam volt, hogy ez véget vet a Göring-legendának? Meg
kell vallanom - most valóban boldog vagyok... hosszú évek után, amelyek során ez a gonosztevő,
aki a tisztességes németeket dirigálta és terrorizálta, végre lelepleződött: most gengszterként
mutatkozott meg, ami valójában! Most hát, végre - hála Istennek - lelepleződött. Valóban
ostobaság volt a bíróság részéről, hogy vádat emeltek ellenem. - Én lehettem volna a legjobb
tanú. Kitűnő dolog, hogy kiderült ez a botrányos dolog, a védőügyvéddel. Ez volt az egész
tárgyalás legszégyenletesebb mozzanata. Most aztán láthatja a nép, hogy milyen ember ő
valójában!
Speer zárkájában: Speer is örömtől túláradó hangulatban fogadott - ugyanazon okból, mint
Schacht.
- Látja, kérem, hogy milyen hamar kiderül ezeknek az embereknek a rothadtsága, ha alkalmat
nyújtanak hozzá? Azt hiszem, most már nem áll fent annak a veszélye, hogy az emberek
bedőljenek Göringnek, amikor becsületes, hazaszerető német pózában tetszeleg...
Von Schirach zárkájában: Von Schirach nem tudta leplezni aggodalmát, amiért hőse
lelepleződött. Megragadtam az alkalmat, hogy utaljak Göring hősi pózának kétszínűségére.
Próbáltam érzékeltetni, hogy a külvilág milyennek látja őt most, amikor újabb tények kerültek
napvilágra. Emlékeztettem von Schirachot saját megállapítására, amely szerint Hitlernek és
Himmlernek valamiféle „közös titkuk” lehetett a Röhm-puccsal kapcsolatban, s ennek
következtében bűnös cinkosság fűzte őket egymáshoz. Most azután, hogy kiderült: Göringnek is
része volt a dologban, arra a meggyőződésre jutottam, hogy mindhármukat bűnszövetség
kötelékei fűzték egymáshoz. Von Schirach magatartása védekező volt: kifejtette, hogy abban az
időben, amikor Göring már az első világháború legendás hősének számított, ő még csak
kisgyerek volt. Ennek azonban semmi köze nincs saját védelméhez vagy politikai nézeteihez. Az
összeomlás óta pillanatra sem ingott meg meggyőződésében, hogy Németország balsorsát a faji
ideológia okozta.
Frick zárkájában: Frick tisztában volt azzal, hogy tanúja Göring számára főzi a feketelevest, de
ez láthatóan cseppet sem bántotta. Egyszerűen kijelentette, hogy a tanú csak az igazat vallja, úgy
mondja el a dolgokat, ahogyan tudomása szerint történtek. Himm-ler hatalomra jutásának háttere
most kerül napfényre.
- Én magam is végezhettem volna Himmlerrel - jegyezte meg -, de Hitler mindig támogatta.
Ezenkívül meg Hitler nem is kívánta, hogy a dolgok az én felfogásomnak megfelelő módon
történjenek. Én törvényes módszereket akartam. Végül is, ügyvéd vagyok.
Frick viselkedése elárulta, rosszmájúan örül annak, hogy most támadás érte Göringet, amiért az ő
rovására segített Himmlernek a hatalomra jutásban. Mégis furcsa volt a nürnbergi törvények
létrehozóját a törvényesség palástjában látni - a törvényesség és az erkölcs mezét öltötte fel,
hogy belemarjon a gengszterekbe, akik meghiúsították saját opportunista játszmáját.

Április 25.

NÁCI CSELSZÖVÉNYEK ÉS BOTRÁNYOK

Ma reggel a vádlottak, mihelyt levonultak a tárgyalóterembe, nyomban a Göring-féle
tanúmegfélemlítési botrányról kezdtek beszélgetni. Schacht, Speer és a többiek, akik köröttük
helyezkedtek el, cinikus megjegyzéseket tettek Göring, a „német hazafi” szégyenletes
viselkedéséről a nemzetközi törvényszék előtt. Dönitz azt a megjegyzést tette Raedernek és von
Schirachnak, hogy ostobaság volt Göring részéről ilyen akcióra felkérni védőjét. Keitel
hátrafordult, és így szólt:
- Göringnek tudnia kellett volna, hogy iszonyú nagy botrányt kevernek a dologból, ha ilyennel
próbálkozik. - Ebben a pillanatban lépett be Göring, mire valamennyiük arca megmeredt. Dönitz
megkérdezte Göringtől, hogy beszélt-e dr. Stahmerrel az előző este során. Göring sután
magyarázgatni próbálta, hogy valójában nem úgy történt az eset, ahogyan a látszat mutatja.
Beszélgetésük csupán magánjellegű eszmecsere volt az ügyvédjével.
Göring még most is menteni próbálta becsületét a tábornokok szemében: mihelyt Gisevius
belépett, hogy folytassa vallomását, feléjük fordult, és így szólt:
- Íme, az áruló! Persze... csak jelentéktelen kis tisztviselő volt. Hogyan merészel úgy beszélni,
mintha valamiről is tudna? Ni csak... hogy ül ott, az áruló! Csak semmi aggodalom: 10 vagy 12
év múlva a történelem egészen másféleképpen ítéli majd meg az effajta árulókat!
A délelőtti tárgyaláson: Gisevius tanúvallomásában arról beszélt, hogy Göring részese volt a
Blomberg házassági botránya körüli cselszövénynek; kitűnt az is, hogy miért akarta a tanút
megfélemlítéssel elriasztani attól, hogy a Blomberg-afférról szóljon. Von Blomberg tábornagy
Göring tudtával és segítségével feleségül vett egy „rossz hírű nőt”. Göring ezután arra használta
fel a botrányt, hogy eltávolítsa von Blomberget a Wehrmacht főpa-rancsnoki posztjáról. Kiderült
Göring szerepe a von Fritsch-féle botrányban is. A tanú leleplezte, hogyan keverték von Fritschet
homoszexualitás vádjába, majd távolították el a hadsereg éléről, amelynek főparancsnoka volt.
Schacht, Canaris és mások ekkor kezdték el a Hitler elleni puccs előkészítését.
Göring megpróbálta nevetéssel elütni a dolgot:
- Ach! - mondta. - Ez merő szenzációhajhászás... elismétli az összes pletykákat, amelyek az
utóbbi tíz év során forgalomban voltak!
Dönitz így szólt hozzám:
- Csak hadd beszéljen! Most mutatkozik meg, hogyan juttatták a politikusok önmagukat
kátyúba, s aztán a tábornokoktól várták, hogy kihúzzák őket belőle!
Keitelt felháborította von Blomberg házassági botrányának szellőztetése.
- Hallatlan szégyen, hogy ezt a botrányt ilyen módon a nyilvánosság elé tárják. Hogy ezt is meg
kellett érnem!
Göring felfigyelt Keitel megjegyzésére:
- Semmi értelme a panaszkodásnak, tábornagy - ezek az emberek nem a mi fajtánkból valók.
Nem értik meg az efféle dolgokat. Úgy áll a dolog, ahogyan mindig is mondogattam.
- Hát igen, valóban mocskos cselfogás volt annak idején, hogy politikai tőkét kovácsoltak az
ügyből - szóltam Keitelhez. - Most aztán nem lehet elkerülni, hogy nyilvánosságra kerüljön, s
leleplezze a náci vezetőség romlottságát.
- Akkor sem volt tisztességes dolog, hogy ezt nyilvánosságra hozták -jelentette ki Keitel. - Én
becsületesen szolgáltam mint katona, negyvennégy esztendőn át, most pedig csúfot űznek
belőlem és hagyományainkból.
Ebédszünetben: Von Schirach nagyon levertnek látszott, miközben az étkezőbe ment: hősének
leleplezése bánthatta: a vádlottak túlnyomó része zavart vagy dühös hallgatásba burkolózott.
Még Schacht is kissé ideges volt, miközben velem beszélt, mert a katonai klikk tagjai, s
néhányan a többiek közül is, rosszindulatú pillantásokat vetettek feléje.
- Látja, kérem - mondta -, még sok tisztességes német is felháborodik - vélt hazafiságból. Jobb
lett volna, ha Gisevius nem veti fel a hazaárulás (Landesverrat) kérdését, hanem egyszerűen csak
megmarad a tényeknél. Ennek ellenére - az igazság mindenképpen igazság marad, nincs mód
arra, hogy megakadályozzák napfényre kerülését.
Dönitz fel-alá járkált az étkezőben, első ízben fordult elő, hogy szándékosan elkerülte, hogy
szóba elegyedjünk.
- Nos, kérem - folytatta Schacht -, ez az a fajta (militarista) mentalitás, amely nem ismer
megértést, emberi érzéseket. Ott függött a fejünk fölött a háború veszélye: német életek millióit
fenyegette, országunk pusztulását, kétségbeejtő zsákutcába jutását jelentette - amint mindez meg
is történt. De amikor kenyértörésre került volna a sor, hogy megakadályozzák - ezek az emberek
egyszerűen nem tudtak felülemelkedni a legszűkebb értelemben vett kötelességtudatukon.
Megpróbáltam beszélgetésbe elegyedni Dönitzcel, de ő - szándékosan - a kinti kertben levő
virágoktól kezdett beszélni. Most, hogy nyílt állásfoglalásra került sor, Dönitz nyilvánvalóan a
katonákkal érzett együtt, akiket a tanú azzal vádolt, hogy Hitlerrel együtt a háború kirobbantói
voltak.
Végül von Papen kapcsolódott bele a beszélgetésbe:
- Nagy kár - mondta Schachtnak -, hogy azokban az időkben nem álltam közelebbi kapcsolatban
önnel. Nem volt kellő összefogás, együttműködés azok közt, akik szemben álltak Hitlerrel. Még
a tábornokoknak sem volt hátvédük.
- Nem, nem. A tábornokok egyszerűen csak nekiláttak, hogy elvégezzék a rájuk rótt feladatokat -
tartott ki a véleménye mellett Schacht. - Ha legalább egy tucatnyi energikus ember összeállt
volna, aki nem rémül meg, amikor kenyértörésre kerül a sor. Mindössze erre lett volna szükség
ahhoz, hogy megállítsuk Hitlert. És emberi életek millióit meg lehetett volna ezzel menteni.
Amikor azonban nyílt állásfoglalásra került sor, a tábornokok összevágták a bokájukat; von
Neurath csupán lemondását nyújtotta be. Nem akarok személyeskedni - hiszen megérti -, de
csupán igen kevés ember akadt, aki hajlandó volt elmenni a nyílt állásfoglalásig.
A délutáni tárgyaláson: A délutáni tárgyalás során a tanú ismertette a Hitler meggyilkolására
irányuló összeesküvést, amely 1944. július 20-án kudarccal végződött. Egyéb cselszövényekről
és botrányokról is beszélt, amelyekben Göring és a tábornokok vettek részt. Még Rommel
tábornok is belebocsátkozott a cselszö-vényekbe, amikor rájött, hogy vége a komédiának: az
összeomlás után szeretett volna továbbra is a vezetők közé tartozni.
A délutáni tárgyalási szünet során Schacht kijelentette, hogy miután az egész rendszer
rothadtságát leleplezték, vége a Hitlerlegendának. Fritzsche ezúttal is közel állott ahhoz, hogy
könynyezni kezdjen; sötét szemüveget tett fel, hogy elfedje szemét. Így szólt:
- Éppen ellenkezőleg áll a helyzet, barátaim - most kezdődik csak a Hitler-legenda!
- Úgy érti ezt - kérdeztem -, hogy a hitleri rendszer korrupt-sága, tömérdek intrikája és botránya
még csodálatraméltóbbá teszi Hitlert a németek szemében?
Ekkor Seyss-Inquart közbeszólt:
- Nem - azonban a kép, amelyet festettek, túlságosan ocsmány. Túlságosan sok cselszövényről,
túlságosan sok gyilkosságról, merényletről hallottunk. Úgy gondolom, hogy a német nép el fogja
utasítani ezt.
Jackson bíró kérdésére válaszolva Gisevius elmondta, hogy Göring részt vett a Reichstag
felgyújtására irányuló cselszövény-ben. Hitler elrendelte, hogy „nagyszabású
propagandakampányt” kell indítani. Goebbels ezért Göringgel és Karl Ernsttel, az SA
vezetőjével kitervelte, hogy a Reichstag épületét fel kell gyújtani, s a tűzvészért a kommunistákat
kell okolni. Göring az SA-legé-nyeket, akik az akcióban részt vettek, a Röhm-puccsot követő
tisztogatás során, túlnyomórészt kivégeztette, egy sor egyéb ellenlábasával együtt: neveiket előre
elkészített lista tartalmazta.
ESTE A BÖRTÖNBEN
Schacht zárkájában: Schacht megmagyarázta, hogy mi rejlett a Hitler-legendáról kialakult vita
mögött.
- Azt próbálták kifejteni, hogy ez a sok Hitler-ellenes összeesküvés egy újabb „hátulról jött
tőrdöfésről” szóló legendát eredményezhet, mint az első világháború után. Valójában azonban
azok a dolgok, amelyek a tanúvallomás során napfényre kerültek, nagyon ártalmasak Hitler
reputációjának szempontjából. Képzelje csak el, kérem, a következő jelenetet: von Fritsch
tábornagy felkeresi Hitlert, s becsületszavára kijelenti, hogy az ellene hangoztatott -
homoszexualitásról szóló - vád valótlan. Hitler, az államfő ezután személyesen ajtót nyit, s
beereszt rajta egy jelentéktelen börtöntölteléket, akit szembesít von Fritschcsel. Gondolja csak el:
a német állam feje egy homoszexuális börtöntöltelék szavát fogadja el a német hadsereg
főparancsnokának becsületszavával szemben. Nem... nem... ilyesmit egyetlen német sem
bocsáthat meg, soha!
Ebédnél megismételte korábbi kijelentését a tucatnyi bátor emberről.
- Most pedig von Papen azt szeretné tudni, hogy miért nem kértem a segítségét. Nos hát - hogyan
is kérhettem volna, amikor eltűrte, hogy a nácik egyik beosztottját a másik után meggyilkolják, s
ennek ellenére továbbra is együttműködött velük. Az Anschluss után azt gondoltam, hogy végre
megelégelte a dolgot - de azt követően ismét elfogadta, hogy nagykövetté nevezzék ki. Vajon úgy
tűnik-e mindez, kérdem én öntől, hogy ezzel az emberrel összeesküvést lehetett szőni Hitler
ellen? Most azt mondja, hogy ő is szembeszállt Hitlerrel. Nem - akkor senki sem fordult szembe
vele; egyetlenegy ember sem.

Április 26.
A délelőtti tárgyaláson: Gisevius folytatta tanúvallomását. Jackson bíró kérdéseire válaszolva
elmondta, hogy kezdettől fogva az SA rohamosztagosainak brutalitása szabta meg a rendszer
jellegét - amely végül a koncentrációs táborok emberirtásában kulminált. Vallomásában még
egyszer részletesen szólt arról, hogyan próbálta őt Göring megfélemlíteni. (Göring - kellemetlen
közérzetét színlelt közönnyel leplezte, de titokban, a szeme sarkából leste, hogy a mondottak
milyen hatást gyakorolnak a bírákra és a többi vádlottra.)
A délelőtti tárgyalási szünet során dr. Stahmer átjött Göringhez. Az ügyvédet nagyon felkavarta a
megfélemlítési kísérletről szóló nyilatkozat; úgy érezte, saját ügyvédi becsületén is foltot ejtett a
dolog. Valaki hallotta, amint felolvasta Göringnek az esetről a bíróság számára adandó
magyarázatát. Kétségbe akarta vonni a tanú szavahihetőségét; követelte, hogy Göring tegyen
nyilatkozatot a tanú megfélemlítéséről és a többi intrikáról, amelyben állítólag részt vett. Göring
nem akarta a dolgot tovább firtatni. Nyilvánvalóan szerette volna, ha végre napirendre térnek az
ügy fölött, s nem hívják fel rá újból a közfigyelmet. Dr. Stahmer kijelentette, neki az ügyben
állást kell foglalnia, hogy tisztázza önmagát. Göring azonban azt kívánta, hogy pillanatnyilag ne
csináljanak semmit; majd újból átgondolja a dolgot - mondta.
Göring ezután saját klikkjének tagjaihoz fordult, s témát váltott: rákezdett szokott buzdító
szónoklatainak egyikére.
- Sose búsuljatok, Anglia nem tudott bennünket legyőzni: Anglia és Oroszország sem tudott
bennünket térdre kényszeríteni, s még Angliának, Oroszországnak és Amerikának együttesen is
pokoli hosszú idejébe került, amíg legyőzhetett! Ha pedig újra kezdhetnénk, még együttesen sem
tudnának legyőzni bennünket!
A katonák, továbbá Ribbentrop és az elkalandozó figyelmű Hess lelkesen helyeselték Göring
kijelentéseit. Szemmel láthatóan szívesen hallgatták harcias dicsekvését. Figyelmük ezáltal - ha
átmenetileg is - elterelődött Göring megszégyenítéséről.
Ebédszünetben: Az ebédnél mindazonáltal nyilvánvalóvá lett, hogy Göring tudta: valójában
senkit sem sikerült megtévesztenie. Visszahúzódott a szobájába, még fel-alá sétálgatni sem volt
kedve: nem akarta látni, amint elfordulnak tőle a többiek. Amikor ebéd után lejött a
tárgyalóterembe, azt mondta dr. Stahmernek, hogy már átgondolta a dolgot. Az a véleménye,
hogy a leghelyesebb, ha az ügyet most nem vetik fel újból.

14. STREICHER VÉDEKEZÉSE

Április 26. (folytatás)

STREICHER VALLOMÁSA
A délutáni tárgyaláson: Streicher azzal kezdte védekezését, hogy megrótta saját védőügyvédjét,
mert védelmét nem az általa kívánt módon látja el. Ezzel a kijelentésével kényszerítette a védőt,
hogy a bíróság előtt szót emeljen saját védelmében. Kijelentette: nem óhajtja védelmébe venni
Streicher antiszemitizmusát, s a bíróság döntését kéri, hogy az adott körülmények között
továbbra is ellássa-e Streicher védelmét. A válasz az volt, hogy folytassa. Streicher ezután
nagyhangú szónoklatba kezdett: az antiszemitizmus sorsküldött prófétájának mondotta önmagát.
Drámai hévvel adta elő, hogyan találkozott Hitlerrel, miként inspirálta őt a Führer s a körülötte
tündöklő dicsfény. (A bírák ironikus arccal hallgatták. Szemmel látható zavar uralkodott a
vádlottak között is. Göring tüntetően eltakarta kezével az arcát, mintha rosszul lenne. Dönitz
szomorúan ingatta a fejét, és behunyta a szemét.) Streichert a továbbiak során rendre kellett
utasítani, mert Giseviust, az előző tanút árulónak nevezte.
Miután a tárgyalást felfüggesztették, a vádlottak sorban kivonultak a felvonóhoz. Frick
kivételével valamennyien utálkozá-suknak adtak hangot; Frick azonban úgy vélte, hogy Streicher
helyesen beszélt.

Április 27-28.
HÉT VÉGE A BÖRTÖNBEN
Jodl zárkájában: Jodl nyomott hangulatban volt. Megmondtam neki: megértem az érzelmeit. Arra
a kitörésére céloztam, amely három nappal korábban történt, a tárgyalóteremben. Nyugodt,
komoly hangon felelte:
- Hát igen... nagyon keserű dolog ez! Nem valami nagy gyönyörűség, amikor az ember a
mocskos politika iránti iszonyata és a természetes hazaszeretete közt vergődik. S a hazaszeretet
még most is él bennem.
Az elmúlt hét eseményeiről beszélgettünk. Jodl nem titkolta Göring taktikájának lelepleződése
feletti kárörömét. Tudott arról, hogy Göring egy szerelmi affér révén szabadult meg von
Blombergtől, sőt nagyon valószínűnek tartotta, hogy tudatosan engedte von Blomberget
belesétálni a csapdába, mert nem állhatta, hogy von Blomberg - vagy bárki más - katonai
rangban felette álljon.
- Igen - kétségkívül megvetésre méltó, önhitt, nagyravágyó és fennhéjázó alak volt az idő tájt.
Dühtől forrt a vérünk, mikor láttuk, hogyan használja ki von Blomberg kellemetlen helyzetét.
Egyébként is megvetettük otromba hiúsága miatt. Konkrétan tudom, hogy meg akart szabadulni
von Blombergtől. Azonban a von Fritsch-ügy még ennél is gyalázatosabb volt. Igaz lehet, amit
Gisevius mond: hogy Göring keze is benne volt ebben a szégyenletes ügyben. Von Fritschet
ugyanis még von Blombergnél is kevésbé állhatta a Wehrmacht főparancsnoki tisztségében. Von
Fritsch, a kemény porosz, nem volt hajlandó részt venni semmiféle gyanús ügyben. Nagyon
valószínű, hogy Göring eszkábálta össze a homoszexualitás vádját ellene. Így akarta eltávolítani
az útból.
Jodl gúnyosan beszélt Streicherről, aki azzal kezdte védekezését, hogy vádat emelt a saját
ügyvédje ellen. Megemlítettem, hogy Hiemer, a Stürmer szerkesztője is tanúskodni fog. Jodl
utalt arra, hogy Streicher is, Hiemer is tanítók voltak.
- Ezek a tanítók mindig szerettek volna lehetőséget találni, hogy hatalomhoz és tekintélyhez
jussanak - mondta.
Megkérdeztem, hogy mire céloz ezzel.
- Hát - ön talán nem tudja, de a középiskolai tanárság a lehető leglenézettebb foglalkozás volt
mindig nálunk, különösen Bajorországban. A katolikus városokban a tanítókat a papok
szolgáinak tekintették: vasárnaponként kötelesek voltak a templomban orgonálni, s jobbára csak
azt taníthatták, amit a pap megengedett nekik.
Von Schirach zárkájában: Von Schirach nem volt hajlandó Göringről beszélni - miután
leleplezték és megszégyenítették. Frickről azonban sok mondanivalója volt.
- Igazán mulatságos: Frick most szeretné olyan színben feltüntetni a dolgot, mintha mindig
szemben állt volna a náci rendszerrel. Nos - amikor én még iskolába jártam, Frick már a
parlamenti náci frakció tekintélyes vezetője volt. Egyike azoknak, akik Hitlert hatalomra
segítették. Miután a párt hatalomra jutott, belügyminiszter lett, ő volt az állami bürokrácia
vezetője. Most Schacht után próbál kapaszkodni, azt állítva, hogy ő is szót emelt Himmler ellen.
Ezért is idéztette be Giseviust tanúként; tudja, hogy Schacht jól fog szerepelni, és valószínűleg
felmentik. Frick nem volt hajlandó tanúvallomást tenni mások érdekében, mert attól félt, hogy
vallomásával esetleg önmagának árthatna, és semmi másra nem gondol, mint a saját életére. Meg
kell mondanom, hogy ez iszonyatos. Ha meggondolom, hogy milyen befolyásos pártvezér volt,
amikor én még kisgyermek voltam, s most semmit sem akar tudni róla. Én legalább megpróbálok
valamit tenni annak érdekében, hogy a német ifjúság megszabaduljon az antiszemita őrültség
terhétől, amiért részben magamat is felelősnek érzem. Tenni próbálok valamit, hogy
megkönnyítsem számára a jövőt. Frick azonban véleményem szerint kizárólag saját magára
gondol. Azt hiszem, hogy azért nem akart vallomást tenni, mert fél. Tudja, hogy sok mindenért
felelősségre vonhatják az antiszemitizmus mocskos problémájával kapcsolatban, s nincs kedve,
hogy kérdésekre válaszoljon. Mellesleg - mi a véleménye Streicherről?
- Kétségkívül bebizonyította a bíróság előtt, hogy elvakult bolond volt! - feleltem.
- Tudja, kérem, én azt gondolom, hogy most már kitart az álláspontja mellett, s ragaszkodik az
antiszemitizmusához. Nem törődik a gyalázatosságával.
Tovább beszélgettünk erről a kérdésről. Von Schirach finoman megmagyarázta, hogy a probléma
soha nem jut nyugvópontra, ha szabadon engedik érvényesülni Streicher szólamait. Megértettem
a célzását. Leszögeztem, hogy az antiszemitizmust csak oly módon lehetne eredményesen
megbélyegezni, ha egy olyan személyiség, aki Streichernél nagyobb tekintéllyel rendelkezik,
szintén az antiszemitizmus útjára tévedt, de már rájött a faji előítéletek esztelen voltára,
leleplezné mindazon tételek helytelenségét, amelyeket az antiszemitizmus hirdet. Von Schirach
pontosan ezt akarta hallani a szájamból.
Szilárdan meg van győződve ugyanis arról, hogy csakis tőle függ, lesz-e a jövőben
antiszemitizmus Németországban, mert a német ifjúság korábbi vezetőjének véleményét akarja
hallani. Ha ő hallgat erről a kérdésről, akkor a fiatalok hallgatását korábbi nézetei
megerősítésének tekintik. De ha elmondja nekik, hogy becsapták őket, akkor az
antiszemitizmusnak - ami a német ifjúságot illeti - egyszer s mindenkorra vége lesz.
Figyelmeztettem von Schirachot, hogy csak azzal teheti némileg jóvá tetteit, ha nyíltan állást
foglal, és kereken megmondja a német ifjúságnak, hogy Hitler elárulta őket. Utaltam arra is,
hogy a történelem és a német nép nem a Göringhez hasonló szennyes kezű politikusokat tekinti
majd becsületes hazafiaknak, hanem az olyan embereket, mint Speer, akik szembefordultak
Hitlerrel, amikor rájöttek, hogy megcsalja a népet. Mindez láthatóan mély benyomást tett rá.
Ribbentrop zárkájában: Ribbentrop közölte, hogy még mindig nehezére esik a beszéd - ennek
ellenére óriási szóáradatot zúdított rám. Elismételte korábbi érveit és okoskodásait: az a bűnük,
hogy elveszítették a háborút; nem szegték meg a müncheni egyezményt; Hitler elragadó
egyéniség volt; bárcsak Amen ezredes keresztkérdéseket tehetne fel Hitlernek - kíváncsi volna,
mire menne vele? Ő maga nem antiszemita - hiszen legjobb barátai közt zsidók is voltak.
Csakhogy egy antiszemita kormány tagja volt, s természetesen nem folytathatott filoszemita
politikát. A vád néhány okmányt produkált bizonyítékul arra, hogy az antiszemitizmus és az
agresszív háború kirobbantásának bűne terheli őt, biztos azonban benne, hogy az ügyészek ennek
ellenkezőjét bizonyító okmányokat is szerezhettek volna. Szóözöne „vonalat” is tartalmazott: azt
állította, hogy Amerika az elmúlt százötven esztendő során százötvenszer vette igénybe
hadseregét ahhoz, hogy erőszakkal törje le mások ellenállását. Nem közölte, hogy honnan
szerezte az adatokat... Ezután megkérdezte, hogy mit beszélnek az emberek róla, most, hogy az
eljárás ügyében véget ért. Nem sok biztatót mondhattam...
Ribbentrop véleménye szerint nem volt szép dolog Giseviustól, hogy oly sok ocsmányságot
mondott honfitársairól. Megkérdezte: vajon miként vélekednék, ha egy amerikai ilyesmit
mondana más amerikaiakról. Azt feleltem, hogy - amennyiben az állítások megfelelnének az
igazságnak - természetesen szégyenkeznék. Pillanatig sem gondolnám azonban, hogy a dolgok
elhallgatása megváltoztathatná az igazságot. Ezután megkérdeztem: miként vélekedik a tanú
megfélemlítésére irányuló próbálkozásról és az egész botrányról, amely lelepleződött.
Válaszképpen egyre csak azt ismételgette: nem volt szép dolog egy német ember részéről, hogy
így beszélt honfitársairól.
Schacht zárkájában: Schacht elmondta, hogy Speer kivételével a többiek úgy tesznek, mintha
nem ismernék - de fabatkát nem törődik vele, mert bűnözőkből áll az egész banda, mint mindig
is hangoztatta.
- Csak egy pillantást kell vetnie Streicherre, arra a féregre, amint ott áll a tanúk emelvényén - s
rögtön látja, hogy mifajta ember volt az, akit Hitler a végsőkig védelmezett. Fuj! Hitlernek
fogalma sem volt a tisztességről, a becsületről és az emberi méltóságról. Az emberiség salakját
tartotta hatalmon, a tisztességes embereket vagy lemondásra kényszerítette, vagy egyenként
megölette.

Április 29.

DER STÜRMER
A délelőtti tárgyaláson: Streicher bizonyítani akarta, hogy a zsinagógákat csak az ízlés
védelmében, építészeti okból romboltatta le. Elismerte, hogy az 1938. november 10-i
zsidóellenes tüntetések nem spontán, hanem Goebbels által végrehajtott program keretében
történtek, amelyről előzőleg ő is tudott. Himmler, von Schirach és mások írásban biztosították
támogatásukról, amikor a Stürmer beszüntetésének veszélye fenyegetett. Mint antiszemitát,
természetszerűleg nem érdekelte, hogy a zsidóság pozitív vonásairól és eredményeiről is
megemlékezzék.
A tárgyalás szünetében Streicher visszament a vádlottak közé; biztatást és helyeslést remélt, de
mindenki elfordult tőle. Végül is Ribbentrop odaszólt: ha Streicher is úgy akarja, mondta,
megemlíthetné, hogy ő, Ribbentrop, nem volt fanatikus antiszemita.
Rosenberg ezután arra ösztönözte, hogy mondja el a bíróságnak, hogyan támadták a zsidó írók a
náci rendszert: a náci írók tehát joggal vágtak vissza. (Rosenberg minden vádlottat, aki szót
kapott, szeretett volna rábírni erre a kijelentésre, azonban mindeddig eredménytelenül. Most
Streicher megígérte, hogy felhozza a dolgot.)
Folytatva vallomását, Streicher elvállalta a felelősséget a Stürmer valamennyi megjelent
számáért, beleértve azokat a különszámokat is, amelyek az állítólagos zsidó „rituális
gyilkosságokkal” foglalkoztak. Alkalmat talált arra is, hogy saját védőjét újból kellemetlen
helyzetbe hozza és sértegesse; a bíróság kénytelen volt figyelmeztetni, hogy tartózkodjék
védőjének további sértegetésétől, mert ellenkező esetben megvonják tőle a szót.
Ebédszünetben: Ebéd közben senki sem volt hajlandó Strei-cherről beszélni - mint
olyasvalakiről, aki még megvetésre sem méltó.
A délutáni tárgyaláson: Streicher továbbra is tagadta, hogy bármi köze lett volna a zsidók
kiirtásához - vagy hogy akár csak tudott is volna róla. Griffith-Jones keresztkérdéseivel azonban
lassan, de biztosan rábizonyította Streicherre, hogy tudott az atrocitásokról. Kitartóan követelte
az emberirtást akkor is, amikor a tömeggyilkosságokról már közlemények jelentek meg a
külföldi sajtóban - amelyet, vallomása szerint, rendszeresen olvasott. Streicher váltig azt
állítgatta, hogy amennyiben esetleg olvasta is ezeket a dolgokat, nem hitt a sajtójelentéseknek.
Azt állította, hogy ő csak beszélt a zsidók kiirtásáról, de nem szó szerint gondolta...
(Streichernek ez a kijelentése megvetést keltett Frankban: a szünetben végigmérte, és ezt
sziszegte:
- A disznó! Hogy nem tudott semmit a gyilkosságokról! Én vagyok tán az egyetlen, aki tudott
róluk? Hogyan hazudozhat így eskü alatt? Hogyan hazudhat az ember, amikor megesküszik a
mindenható Istenre? Úgy látszik, én vagyok az egyetlen, aki valamit is tudott a
tömeggyilkosságokról!)
Streicher a továbbiakban is mentségeket keresett a tömeggyilkosságokra való uszítás vádja ellen:
az írói szabadságra hivatkozott, a külföldi sajtóban megjelent uszító cikkeket emlegette,
amelyekre vissza kellett vágnia stb.
Végül Streicherné tett vallomást: azt hangoztatta, hogy férje nagyon kedves ember volt. A
vádképviselet nem tartotta érdemesnek, hogy kérdéseket tegyen fel neki.
ESTE A BÖRTÖNBEN
Fritzsche zárkájában: Streicherre tett találó megjegyzése:
- Nos hát - nyakán a hurok; legalábbis a vádlottak padjának azon részén, ahol én ülök,
mindannyian úgy véljük.
Fritzsche könnyeivel küzdött - mint mondotta, az egész ügy feletti elkeseredésében.
Meglehetősen összefüggéstelenül azt mondta ezután, hogy Schachtból kiábrándult. Ha olyan
sokan tudtak arról, hogy mit tesz Hitler, akkor miért nem volt senkinek bátorsága, hogy kockára
tegye az életét, és agyonlője, ahelyett hogy a döntő pillanatban csütörtököt mondó bombákat
helyezzen el - csupán azért, mert nem kívánt jelen lenni az akciónál... Ezután arról beszélt, hogy
nagyon veszélyes volna, ha megint legenda születne „a hátulról jött tőrdöfésről”. Fritzsche fáradt
volt, undorodott mindentől.
Dönitz zárkájában: Dönitz magatartását az jellemezte, hogy nem akart tudni és nem akart
beszélni a mocskos politikai dolgokról és a propagandáról. Egyetlen tengerésztisztje sem lett
volna hajlandó Streicher koszos irományait akár csak csipesszel is megérinteni. Azt mondta,
nagyon rossz dolog, hogy végig kell ülnie az egész tárgyalást, de örül, mert most már hamarosan
sor kerül az ő ügyére. Egy tisztafejű, egyenes, fiatal német tengerésztiszt fogja képviselni, aki
egyszerűen és becsületesen fogja prezentálni ügyét. Mint mondotta, reméli, hogy egy szép napon
sikerül minél messzebbre kerülnie a politika és a propaganda zűrzavarától.
15. SCHACHT VÉDEKEZÉSE

Április 30.

SCHACHT VALLOMÁSA
A délelőtti tárgyaláson: Schacht azzal kezdte védekezését, hogy hazafias nacionalistának,
idealistának és demokratának mondotta önmagát. Azért csatlakozott Hitlerhez, mert ő volt a
legnagyobb párt vezére, és abban az időben programja nem hatott annyira szélsőségesnek.
Megvetően és gúnyosan beszélt Hitlerről: demagóg politikusként jellemezte. A Mein Kampf-ot
egy hiányos műveltségű fanatikus rossz németséggel írt művének nevezte. Schacht azt állította,
hogy jogosan szállt szembe a versailles-i békeszerződéssel: Amerika sem volt hajlandó
ratifikálni, mert Wilson 14 pontja elárulásának tekintette.
A délelőtti tárgyalási szünetben Göring kimozdult saroküléséből, és a vádlottak elkerített
páholyának közepén ismét Schacht ellen igyekezett hangulatot kelteni. Maga köré gyűjtötte
Sauckelt, von Schirachot, Frankot, Rosenberget és Ribbentropot, s arról beszélt nekik, hogy
Schacht két kézzel szorította meg Hitler kezét a Reichstagban - s roppant buzgalommal sietett
vele is kezet szorítani. Köpönyegforgatónak és kétszínűnek mondotta Schachtot, akit a német
nép ki fog vetni kebeléből. Ezt a kijelentését nyilvánvalóan figyelmeztetésnek szánta azok
számára, akik még ezután tesznek vallomást.
Ebédszünetben: Ebéd közben a „fiatalok étkezőjében” élénk eszmecsere alakult ki: ennek során
Speer igyekezett az ingadozó von Schirachot rábírni, hogy tartson ki a Hitler-ellenes vonalon.
Von Schirach annak a véleményének adott hangot, hogy amennyiben Hitler félművelt, elvakult
ember lett volna, akinek fogalma sem volt az ipari kérdésekről, akkor ugyan miért támogatta őt a
kezdeti időszakban Schacht? Speer szerint Hitler nyilván megtévesztette őt is, „mint ahogyan
megtévesztett bennünket, többieket is”. Von Schirach kitartott amellett, nem tudja elhinni, hogy
Hitler annyira tudatlan lett volna, mint ahogyan Schacht szeretné feltüntetni. Lehet, hogy nem
volt nagyon tanult ember, de sokat olvasott, és számos területen számottevő tudásról tett
tanúbizonyságot.
- Éppen ez a baj - mondta Speer. - Számos más emberhez hasonlóan, aki sok mindent
összeolvasott, Hitler is azt hitte, hogy mindenben szakértő. Hogy az építészetet és a
hadianyaggyártást említsem - azt a két szakmát, amelyhez valamennyire értek -, Hitler mindkét
terület szakértőjének vélte önmagát, mert mindent, amit erre vonatkozólag olvasott, hitelesként
fogadott el. Az ilyenfajta autodidakták ostoba áhítattal tekintenek minden nyomtatott szövegre.
Ellentétben a tudósokkal, akik ezt jól tudják -nekik fogalmuk sincs arról, hogy időnként a
legnagyobb szaktekintélyek véleménye is elavul, a tudomány halad, s a nyomtatott szöveg
korántsem tekinthető abszolút érvényűnek. Ő azonban saját véleményét abszolút érvényűnek
tekintette minden téren, mert valaha olvasott egy könyvet...
Valami megjegyzést tettem arra vonatkozólag, hogy roppant veszélyes dolog, amikor a felületes
tudás megszállottsággal párosul.
Von Schirach ennek kapcsán visszatért a Hitler-ellenes vonalra.
- Igen - mondotta -, rögeszmés antiszemitizmusa mellett kitartott mindhalálig; még politikai
végrendeletében is a zsidókra igyekezett hárítani a felelősséget a háborúért, s indokolni próbálta
tömeges kiirtásukat.
Speer felé fordulva így folytatta:
- Erről okvetlenül szólnunk kell védekezésünk során. Speer megragadta az alkalmat, hogy
végigvigye gondolatmenetét:
- Igen, okvetlenül. Mint már említettem önnek, Hitler félreérthetetlenül kijelentette, hogy nem
bánja, ha a német nép elveszíti végső életlehetőségét is, mert csak az alacsonyabb rendű
néprétegek maradnak életben. Nos hát - véleménye szerint a német ifjúság alacsonyabb rendű
népréteg, amely nem érdemli meg, hogy élhessen?
Von Schirach meghökkent.
- Valóban? Meg kell hogy mutassa nekem ezt a nyilatkozatot. Speer megígérte, sőt - tette hozzá -
dokumentálni fogja azt is,
hogy Hitler parancsot adott a német nép életlehetőségét biztosító mindennemű eszköz
elpusztítására is.
A délutáni tárgyaláson: (Göring továbbra is Schachtra vonatkozó ellenséges megjegyzéseket
dünnyögött szomszédainak, s kijelentette: reméli, hogy Jackson Schachttal is alaposan elbánik. A
tengernagyok és von Schirach azonban már nem figyeltek szavaira - így csak a mindent
nyomban elfelejtő Hess fülébe dünnyöghette megjegyzéseit.)
Schacht vallomása további részében az idealista németek árulójának nevezte Hitlert (közéjük
számította önmagát is). Elmondta, hogyan tett esküt Hitler a weimari alkotmányra, s rúgta fel
ugyanezen alkotmány törvényeit, hogyan ígért kisebbségi jogokat a zsidóknak - s tette
hontalanná és védtelenné őket; megígérte, hogy védelmet biztosít a pozitív kereszténység
számára, de támadta és ócsárolta az egyházat. Békés gazdasági életet ígért - ehelyett azonban
lerombolta azt. Amikor rájött arra, hogy Hitler háborút akar és mindenkit félreállít, aki az útjában
áll, Schacht ellene fordult, összeesküvést szervezett megdöntésére. Erről tanúskodott Gisevius is.
ESTE A BÖRTÖNBEN
Schacht zárkájában: Schacht ismét a pasziánszot rakta, amikor beléptem; nyugodt volt és
önbizalommal teli.
- Hallott ma délután? Megmondtam nekik egyet-mást. Elmondtam, hogy Hitler mit ígért, és mit
tett valójában. A nácik, persze, nem örültek ennek, cseppet sem. Mind morogtak a vádlottak
padján, csak az a pár ember volt kivétel, aki egyetért velem: Speer, Funk, von Papen. A
degenerált Streicher azt mondta: borzalmas, hogy így beszéltem a mi halott Führerünkrol. Azok a
disznók a halott iránti köteles tiszteletről beszélnek, miután ötmillió ártatlan embert gyilkoltak
meg s a tisztességes németek millióit is, akik egy hiábavaló háborúban pusztultak el... De ez még
csak a kezdet volt! Figyelje meg, amikor a háború kitöréséről fogok beszélni. Akkor majd a
katonákra kerül a sor. Már most is dühösek rám, habár Jodl legalább hajlandó volt szóba állni
velem: a pacifizmus és a békeszeretet közti különbséget próbálta magyarázgatni. Tudom, hogy a
kettő között van különbség. Ki is fejtettem a bíróság előtt. Ha a katonai hivatást tisztességesen
gyakorolják, akkor a legönzetlenebb mesterség a világon - mert kötelessége megakadályozni azt,
hogy szükség legyen igénybevételére.
Tovább beszélgettünk a militarizmus természetéről, s egyetértőleg arra a megállapításra
jutottunk, hogy a tapasztalat bebizonyította: amikor a német militarizmusnak választania kellett a
béke és háború között, akkor a kiképzés, a fegyelem s a tábornokok ambíciója mindig a háború
javára billentette a mérleg nyelvét.

Május 1.
A délelőtti tárgyaláson: Schacht kifejtette: nagyon kevés köze volt a nácikhoz, s hogy társadalmi
okokból megvetette a tömeget. (Habár Göringet már nem vette körül érdeklődő hallgatóság,
továbbra is olyan hangos megjegyzésekkel kísérte a tárgyalást, hogy mindenki hallhatta. - Hát
van pofája ezt állítani! Hallják - hogyan hazudik!) Ezután hosszú eszmefuttatás következett a
leszerelésről, az újrafelfegyverzésről és Schacht azon törekvéséről, hogy Németország érje el a
szomszéd országok katonai
színvonalát, amíg azok nem hajlandók leszerelni. (Amikor Schacht azt mondta: ha tudta volna,
hogy Hitler fegyverkezésre fogja felhasználni a pénzt, akkor soha nem folyósította volna a
szóban forgó összegeket - Göring hangosan felnevetett. Raeder így szólt: - Ki hiszi ezt el?)
A délelőtti tárgyalási szünetben hallották, amint Göring így szólt az előtte levő sorban ülő
védőjének:
- Hazudik! Hazudik! Magam is jelen voltam, amikor Hitler azt mondta, még több pénzre van
szüksége fegyverkezés céljából, és Schacht azt felelte: „Igen, nagy szárazföldi hadseregre,
hajóhadra és légierőre van szükségünk.”
Ribbentrop közbeszólt:
- Igen, én is hallottam, 1940-ben történt.
Göring megerősítette: valóban a jelzett időpontban történt az eset.
Hess hátrafordult, és megkérdezte von Schirachtól, vajon hallott-e a dologról. Az utóbbi azonban
nem tudott a beszélgetésről; Göring arca bosszúságot árult el von Schirach vonakodása láttán.
Schacht Davies Moszkvai küldetés című könyvét idézte. Davies elmondja könyvében, hogy
Schacht lelkesen fogadta Roosevelt javaslatát: a fegyverkezést olyan hadieszközökre kívánta
korlátozni, amelyeket egy katona a hátán elbír. Elismerte, hogy a Birodalmi Bank elnökeként
igénybe vette az úgynevezett „Mefo-váltókat” a fegyverkezés finanszírozására, azonban arról,
hogy a dolgot titokban tartották, nem ő tehetett. Ez a pénzügyminiszterre tartozott.
Ebédszünetben: A „fiatalok étkezőjében” Speer von Schirachot és Fritzschét próbálta
megdolgozni. Megmutatta nekik Hitlerrel folytatott levélváltását, amelyből kitűnt Hitler
eltökéltsége, hogy elpusztítja a német nép „alacsonyabb rendű maradványát”, semhogy megadja
magát. Von Schirach feszült érdeklődéssel olvasta a leveleket, amikor beléptem az étkezőbe, s azt
suttogta: - Iszonyú! Iszonyú!
- Íme a rendeletek, amelyek azt dokumentálják, hogy nemcsak beszélt róla, hanem meg is kezdte
szándékának megvalósítását! - mondotta Speer.
Fritzsche izgatottan fel-alá járkált.
- Hát ez az, ami egyszer s mindenkorra véget vet a Hitler-mítosznak. Ez az, ami elejét veszi,
hogy kialakuljon a „hátulról jött tőrdöfés” mendemondája a Hitler elleni összeesküvések
nyomán.
- Pontosan így van! Ezért kértem, hogy ön is igazolja: Hitler a jaltai értekezlet előtt
propagandakampány indítását rendelte el azzal a jelszóval, hogy Nem adjuk meg magunkat soha!
- Valójában semmiféle békekezdeményezést nem akart.
Von Schirach egyre csak ismételgette:
- Borzasztó... Borzasztó!
Lent, a tárgyalóteremben néhány vádlott kuncogva olyasfajta megjegyzéseket ejtett el, hogy
Schacht régebben, amikor még a diadalokat arató mozgalom részese volt, korántsem volt
Hitlerellenes, mint aminek most szeretne mutatkozni. Frankot bosszantotta, ha bárki is
ártatlannak igyekezett látszani azután, hogy ő már megvallotta bűnét, s megjegyezte:
- Ha Hitler megnyerte volna a háborút, akkor most Schacht kiáltozná a leghangosabban, hogy
„Heil Hitler”!
Jodl és Dönitz, a tárgyalóterembe lefelé jövet, azt a megjegyzést tette nekem, hogy roppant
érdekes és nagyon mulatságos az egész dolog. Mindketten ugyanerre céloztak.
A délutáni tárgyaláson: Schacht folytatólag azt igyekezett bizonyítani, hogy ellenzett minden
törvénytelenséget, túlkapást, antiszemita intézkedést. Azt állította, hogy ő volt az, aki nemet
mondott Hitlernek, habár Göring szerint ilyen ember egyáltalán nem létezett. Végül, Hitlernek
tett hűségesküjével kapcsolatban, azt állította, hogy nem Hitlernek, az embernek, hanem
Hitlernek, az államfőnek esküdött hűséget.
- Sohasem fogom megtartani egy hitszegőnek tett hűségnyilatkozatomat, s Hitler százszorosan
hitszegőnek bizonyult.
(Göring, akit telibe talált a lojalitási póza ellen irányuló döfés, öklére támasztotta állát, és
dühösen Schachtra meredt.)

Május 2.

SCHACHT KIHALLGATÁSA
Mielőtt a tárgyalás megkezdődött, a vádlottak csípős megjegyzésekkel fűszerezték Schachtnak
azt a kijelentését, hogy Hitlerrel szemben már kezdetben is ellenszenvet táplált. A katonák
különösen azért haragudtak Schachtra, amiért megpróbálta tagadni, hogy egyetértett
Németország háborús célzatú újrafelfegyverzé-sével. A saját biztonságára szakadatlanul ügyelő
Raeder ezúttal nyilvánított előttem első ízben nyíltan véleményt az egyik vádlottat illetően. Úgy
tűnt nekem, hogy nem bánná, ha ebben az egy vonatkozásban hivatkoznánk kijelentésére.
- Borzasztó ember ez a Schacht - mondotta -, egyszerűen nem igaz, amit mond.
A beszélgetés kontextusából kétséget kizáróan tudni lehetett, hogy a fegyverkezés kérdésére
utalt.
Göring, amikor megjelent a vádlottak között, örömmel látta, hogy ellenséges hangulat alakult ki
ellenfele, Schacht körül. Ribbentrop panaszkodott, hogy Schacht túlságosan sokat beszél a német
külpolitikáról. Göring így vigasztalta:
- Semmi baj - ha ön ennyire meg akarta volna bélyegezni Németországot, akkor sokkal többet
elmondhatott volna... akárcsak én!
Miután távoztam a tárgyalóteremből, Göring közölte védőjével, hogy két levelet akar
kicsempésztetni vele a nap folyamán. Az őr jelentette ezt nekem, és én megtettem a szükséges
intézkedéseket, hogy szemmel tartsák, amikor átadja a leveleket.
A délelőtti tárgyaláson: Schacht azzal fejezte be védekezését, hogy az erény példaképeként
jellemezte saját magát. Hangsúlyozta, hogy vezető szerepet játszott a Hitler eltávolítására
irányuló szervezkedésekben. Azt állította, hogy semmiféle támogatást nem tudott szerezni a
német értelmiségiek körében, a katonatisztek pedig az utolsó pillanatban mindig cserbenhagyták.
Ebédszünetben: Ebéd közben alig esett szó Schacht ügyéről. Már korábban meglehetősen
kimerítették azt a témát, hogy milyen túlzott mértékben fitogtatja önnön erényeit. Azok a
megjegyzések, amelyeket a vádlottak körül szolgálatot teljesítő őrök a tárgyalóteremben és az
étkezőben hallottak, arra utaltak, hogy vádlott-társai némi kárörömmel várták a náciellenes
Schacht lelepleződését az eljárás során. Ez volt az első alkalom, amikor mindannyian szemmel
láthatóan sikert kívántak a vád képviselőinek.
A délutáni tárgyaláson: (A délután során megkezdődött Schacht kihallgatása. Göring klikkje
látható élvezettel hallgatta, amint Jackson ügyész bizonyítani kezdte, hogy Schacht sokkal
lelkesebben vett részt annak idején a párt hatalomra juttatásában, mint ahogyan most előadja.)
Jackson ezután felolvasta Schacht 1938 novemberében a „pénzügyi csodákról” tartott
beszédének néhány részletét. (Göring, Sauckel, von Schirach és a tengernagyok egymásra
néztek, bólintottak, integettek. Göring megbökte Hesst, és így szólt:
- Tedd föl a fejhallgatót, ez jó lesz!)
A katonák és a propagandisták élvezettel figyelték Schacht zavarát, amikor arra vonatkozó
bizonyítékot terjesztettek elő, hogy évente ezer márkát fizetett be a párt pénztárába attól kezdve,
hogy megkapta az arany pártjelvényt. (Göring úgy nevetett, hogy egész teste rázkódott a
kacagástól.) Az ügyész ezután arról kezdett beszélni, hogy Schacht tudott a Wehrmacht
felduzzasztásáról, ami nem egyeztethető össze állítólagos békés törekvéseivel. (Göringet
szórakoztatta a dolog: meg is jegyezte a többieknek:
- Most derül ki a turpisság!)
Jackson, Schacht königsbergi beszédére utalva, kijelentette:
- Ön éppen annál a résznél hagyta abba a szöveg ismertetését, ahol számomra érdekessé kezdett
válni. - Schacht kedélyeskedve - bár zavartan - nevetett, s megjegyezte, hogy a beszéd további
részének ismertetését érthetően a vádképviseletre hagyta.
(Göring nevetni kezdett:
- Úgy vihog, mint egy szűz lány, akivel először esik meg ilyesmi. - Nagyon jónak találta saját
élcét, s megismételte a hátsó sorokban ülő „fiúk” számára.)
Jackson ezek után felolvasta a beszédnek azt a részét, amelyben Schacht támogatásáról
biztosította Hitlert és a náci politikát.
Schacht egyéniségének jellemző vonására derült fény, amikor Jackson megkérdezte: hogyan
tudta összeegyeztetni Hitler iránti rajongó nyilatkozatait a Führerrel szemben táplált állítólagos
ellenérzésével. Schacht erre ártatlanul azt felelte: magától értetődően álarcot kellett viselnie,
hogy elvégezhesse a feladatát.
ESTE A BÖRTÖNBEN
Dönitz zárkájában: Mihelyt cellájába léptem, Dönitz - mint akinek sok mondanivalója van -
beszélni kezdett:
- Mit mondtam önnek? Nos hát - ez a politika, ha éppen tudni akarja. Én mindenkit tisztelek,
kérem, aki kitart az elvei mellett. Mindig megvetettem Göringet, de meg kell mondanom, hogy
állhatatos magatartása hatással van rám. Soha nem hívtam meg az
otthonomba - ez is mutatja, hogy milyen kevésre becsültem. Ő mint a légierő főnöke, s én mint a
haditengerészeté, mindig ellenlábasok voltunk, most azonban Göring legalább elmondta, amit
akart, kitartott az álláspontja mellett. Megváltoztattam róla alkotott véleményemet.
Homlokegyenest szemben állok Rosenberggel is, de ha megvédi álláspontját - hát ez az ő ügye.
Speer legjobb barátaim egyike, s úgy érzi, indokolt volt, hogy 1945 januárjában megkísérelte
Hitler meggyilkolását. Ez is az ő ügye - őszinte meggyőződése így diktálja. Mit sem változtat ez
a barátságunkon, habár az én felfogásom más... Amikor Schacht olyan színben igyekezett
feltűnni, mintha kezdettől fogva ellensége lett volna a rendszernek, patkánybűzt éreztem. De
nemcsak én - Biddle és Parker is. Észrevettem az arckifejezésükön. Valójában így vélekedett
Jackson is. Az utóbbi megkérdezte tőle, hogy miért cselekedett olyan sokszor a
meggyőződésével ellentétesen. Erre Schacht azt felelte, hogy az ember, ha befolyásolni akar
valakit, kénytelen színlelni is. Jackson csak annyit válaszolt: „Köszönöm a tanácsot.” Ha valaki
kevélyen feszített arany pártjelvénnyel a mellén, mint a páva, akkor nem hat meggyőzően a
szájából a magyarázkodás, hogy csak azért viselte, mert bizonyos előnyöket akart élvezni a
vonaton vagy a taxirendelésnél. Megfigyelte Biddle és Parker arckifejezését? Majdnem
felnevettek!... Nem, nem - én hiszek abban, hogy az embernek egyenesnek és következetesnek
kell lennie. Bárkivel szót érthet az ember, ha egyenes a jelleme - függetlenül attól, hogy mi a
felfogása. Nekem, hála Istennek, a háború végéig semmi közöm nem volt a politikához. Éppen
ma egy esztendeje, hogy elvállaltam életem első politikai feladatát - megelőzőleg semmi közöm
nem volt a politikához. Ezért volt az én életem gazdag és tiszta.
Speer zárkájában: Speer véleménye szerint Schacht némileg őszintétlen volt, amikor a náci
párttal szemben a kezdeti időszakban tanúsított ellenséges magatartásáról beszélt. Úgy gondolta,
hogy be kellett volna vallania: kezdetben együttműködött Hitlerrel; ebben az esetben
meggyőzőbben hatott volna, amit kiábrándulásáról és a párttól való elfordulásáról mondott.
- Mindez még inkább meggyőzött arról, hogy helyes a vonal, amelyet követek. Én nyomban
ügyem tárgyalásának kezdetén elismerem az engem terhelő bűnrészességet. A továbbiakban
kifejtem majd, hogy miért határoztam el Hitler meggyilkolását.
Speer újból hangsúlyozta, hogy nem saját életének megmentése céljából teszi ezt. Azt akarja,
hogy a német nép tudja meg, hogyan árulta el Hitler saját nemzetét.
Beszélgetésünk ezután ismét Göringre terelődött.
- Újabb cselhez akar folyamodni. Azt híreszteli, hogy a bizonyítási eljárás végén még egyszer
felszólalhat; válaszolni fog Schachtnak és Giseviusnak, s akkor majd Schacht keservesen bánni
fogja, hogy támadni próbálta őt. Természetesen ennek hangoztatásával csak arra törekszik, hogy
mindenkit elriasszon, aki még ellene akar vallani. A vádlottak közt itt egyetlen olyan náci sincs,
aki ne izgulna azért, hogy valamely viselt dolga említetle-nül maradjon. Göring jól tudja,
mindegyikük fél attól, hogy van valami ütőkártya a markában ellene. Kicsinyes trükkjeivel
erkölcsi zsarolásfélét alkalmaz velük szemben.
- Egyébként, ami Göring márványszarkofágját illeti, attól tartok, hogy sem én, sem más építész
nem kap megbízást sohasem elkészítésére. Gisevius tanúvallomása alighanem végzett vele.

Május 3.

SCHACHT PÉNZÜGYEI ÉS GÖRING AJAKRÚZSA

A délelőtti tárgyaláson: Schacht válaszaiban, amelyeket Jackson keresztkérdéseire adott,
„erkölcstelen bűnözőként” jellemezte Göringet, aki emellett szerette a színpadias pompát, s
rendkívül egocentrikus volt. Amikor egy dokumentumot olvastak fel, amely arról szólt, hogy
Göring tógában és szandálban fogadta a beosztottjait, mint Néró, festett arccal, kirúzsozott
szájjal és vörösre lakkozott körmökkel - az egész tárgyalóterem harsogott a nevetéstől, csak
Göring nem kacagott. (Göring idegesen fészkelődött a székén, s dühös megjegyzéseket tett: - Ez
itt nem alkalmas hely arra, hogy effajta dolgokat hozzanak fel - még ha igazak is. Schacht nem
javíthat a saját helyzetén ezzel - nem tudom, miért hozza fel! - Hess szokása szerint széles szájjal
vigyorgott, a többieknek azonban, akik közelében ültek a vádlottak padján, elegendő
lélekjelenlétük volt ahhoz, hogy palástolják derültségüket. Göring ezután sötét célzásokat tett,
hogy megfizet Schachtnak: - Ebben az egyben biztosak lehettek - várjatok csak! Ebben az egy
dologban biztosak lehettek!)
A kérdésekre adott válaszokból kitűnt, hogy Schacht ténylegesen finanszírozta Németország
újrafelfegyverzését. Habár nem értett egyet az osztrák Anschluss-szal és Csehszlovákia
letiprásával, a két ország megszállása után szíves-örömest átvette a bankjaikat, s Hitlert dicsőítő
hatalmas szónoklatokat tartott. Mindazonáltal elismerte, hogy Lengyelország, Norvégia,
Hollandia, Belgium, Franciaország stb. megtámadása vitathatatlanul agresszió volt.
A délelőtti tárgyalási szünet során több vádlott megjegyezte, hogy az eljárás új szakaszába
érkezett, mert a bíróság ténykérdéseken kívül s ezeket meghaladóan most már morális
problémákkal kezd foglalkozni. Von Papen kijelentette, hogy saját részéről örül ennek, habár
tudja, meg fogják kérdezni tőle, miért támogatta továbbra is Hitlert, amikor már tudta, hogy
támadó háború kirobbantásának bűne terheli. Nem mondta meg, hogy miként fog válaszolni, de
éreztette, hogy a kérdést meglehetősen lovagi-atlannak tekinti.
Von Schirach felé fordult ezután, s így szólt:
- Öntől például meg fogják kérdezni: „Helyeselte Lengyelország, Hollandia és Belgium
megszállását? Nem? Akkor miért nevelte az ifjúságot Lengyelország, Hollandia és Belgium
megtámadására?”
Von Schirach elítélően nyilatkozott Schachtról, amiért lojalitást követelt a pénzügyi
tisztviselőktől, holott ő maga - állítása szerint - szemben állt Hitlerrel. Amikor beszélgetésünk
eddig a pontig jutott, Rosenberg közbeszólt:
- Hűségesküt tétetett le velük... hűségesküt... Ha valóban szemben állt Hitlerrel - nos, rendben...
akkor oda kellett volna mennie Hitlerhez, agyon kellett volna lőnie, és viselnie a
következményeket. De mit csinált valójában? Másokat akcióra buzdított, miközben saját maga
óvatosan félrehúzódott... hát ez nem járja!
Azonban nem is hiszem el neki, hogy az Anschluss idején valóban ellenezte volna Hitler
politikáját. Abban az időben volt benne annyi tisztesség, hogy támogatta a Führert - de most
szeretné meg nem történtté tenni a dolgot.
Kihallgatása során Schacht tovább csűrte-csavarta a tényeket. Kijelentette: Csehszlovákiát
ezüsttálcán kínálták fel Németországnak, ezért nem lehet „Csehszlovákia letiprásáról” beszélni.
Kijelentette azt is, hogy megölte volna Hitlert, hogy ha alkalma lett volna rá. (Ennél a
kijelentésénél Göring tüntetően felemelkedett ülőhelyéről, mereven Schachtra nézett, s a fejét
csóválta. Azután arcát kezébe temette, s úgy tett, mint akinek roppant fájdalmat okoz, hogy
kénytelen végighallgatni a hazaárulásról szóló vallomását.)
Ebédszünetben: A „fiatalok étkezőjében” az volt az általános vélemény, hogy Schacht túlságosan
messzire ment ártatlanságának s Hitlerrel való szembenállásának hangoztatásában. Von Schi-rach
azt mondta, hogy egyszerűen nem tud hinni Schachtnak, s már nem becsüli cseppet sem. Ami azt
az állítását illeti, hogy demokrata volt, s nem volt antiszemita - jobb, ha erről minél kevesebbet
beszél. Fritzsche Schacht védekezését „propagandaszempontból öngyilkosságnak” minősítette.
Funk Stresemannt idézte, aki állítólag azt mondotta, hogy „Schachton egyetlenegy makulátlan
felület található: a gallérja”.
- Oly lelkesítő beszédeket tartott, oly rajongással ünnepelte Hitlert azután is, hogy az agresszió
már megkezdődött - mondta von Schirach. - Mindebből én csak azt a következtetést tudom
levonni, hogy óvatoskodott, kivárásra játszott, nem kockáztatott.
Speer egyetértett a fentiekkel, azonban védelmébe vette Scha-chtot, mivel legalább megpróbált
véget vetni a katasztrofális helyzetnek - ellentétben Göringgel, aki tett ugyan némi erőtlen
kísérletet a háború kitörésének késleltetésére, később azonban készséggel belenyugodott a
hadüzenetbe.
A szomszédos étkezőhelyiségben Keitel — egy fültanú szerint - sóhajtva így szólt a többiekhez:
- Azt gyanítom, hogy Schachttal is végeznek. Manapság már az is elég, ha az ember német.
Sauckel azt felelte, hogy a dolog 1920-ban kezdődött, s azóta a szerencsétlen Németországnak
sosem volt nyugta. Frank felnézett az irataiból, és kijelentette: borzalmas, hogy Oroszország
mindent elrabol Németországtól.
A beszélgetés ezután a második világháború előzményeire terelődött. Keitel megjegyezte, hogy
azokat az embereket, akik Spanyolországban harcoltak, erővel kényszerítették oda: nem voltak
önkéntesek.
Több vádlott megállapította, hogy Jackson Schacht ügyében rendkívül jó munkát végez.
ESTE A BÖRTÖNBEN
Schacht zárkájában: Schacht továbbra is szilárdan hisz saját ártatlanságában, s szeretné
megtudni, hogy az ügyészség nem szándékozik-e szabadlábra helyeztetni. Emlékeztettem arra,
hogy a nemzetközi bíróság létrehozásáról szóló alapokmányban nincs erre vonatkozó jogszabály.
Megpróbáltam kipuhatolni, hogy nem érez-e megbánást, amiért a kezdeti időszakban Hitlert
támogatta? Ezért megjegyeztem: a vádképviselet bebizonyította, hogy jelentős része volt Hitler
hatalomra juttatásában s Németország újrafelfegyverzésében.
- De hát valamennyi ország hasonlóképpen cselekedett - tiltakozott Schacht. - Nem bűn ez, s
egyébként sem emiatt helyeztek vád alá. Támadhatják a jellememet, vádolhatnak kétszínűséggel
vagy bármivel, amivel csak akarnak - de engem itt azzal vádolnak, hogy támadó háború terveit
kovácsoltam. Ezt a vádat pedig nem bizonyították rám... Vajon újabb három hónapon keresztül
börtönben tartanak, s arra kényszerítenek, hogy végighallgassam mindezt - amihez semmi
közöm?
Kuncogott örömében, hogy mennyi kellemetlenséget okozott Göringnek és a többi
gonosztevőnek. Pillanatra sem ingott meg azonban saját igazába vetett hitében.
Göring zárkájában: Göringnek fájt a feje; megkért, szóljak a német orvosnak, adjon neki
gyógyszert. Megviseltnek, deprimáltnak látszott: nyilvánvaló volt, hogy Schacht okozta a
fejfájását.
- A bolond!... Valószínűleg azt gondolta, hogy megmentheti az életét, ha ellenem támad. De mire
ment vele? Hogy miképpen viselkedtem a saját otthonomban, csak énrám tartozik. Azt hittem,
hogy egy ilyen értelmes ember nem adja a fejét ilyesmire... Egyébként ajakrúzst nem
használtam. Hasonlíthat engem Néróhoz vagy bárkihez, akihez csak akar - de mi köze van
mindennek az ő védekezéséhez? Schachtnak könnyű a helyzete... igazán nincs szüksége rá, hogy
ilyesmire vetemedjék.
Göring a priccsén feküdt, sértetten és kedvetlenül: halkan dünnyögött maga elé. Úgy tűnt, nem
sok hiányzik, hogy sírva fakadjon, mint egy gyerek, akit megpofoztak.
- Hát igen... szemmel látható, hogy kettőjük közt nem dühöngött a barátság - jegyeztem meg,
további érzelemnyilvánításokat igyekezvén provokálni.
- Igaz, kétségkívül igaz, de tudja-e, hogy Schacht révén kerültem kapcsolatba az iparral? Ő
ajánlotta, hogy nevezzenek ki nyersanyagügyi és külkereskedelmi miniszternek; ezt követően
fokozatosan úgy irányította a dolgokat, hogy a négyéves terv irányítása is a kezembe kerüljön.
Természetesen közölnöm kellett vele, hogy utasításokat kell elfogadnia tőlem, mert az ipar a
négyéves terv keretébe tartozott. Egyébként nem a velem felmerült nézeteltérése miatt
bocsátották el, hanem a Darré földművelésügyi miniszterrel támadt differenciák következtében.
Elhallgatott, szeme bogara beszűkült. Nyilvánvalóan sértve érezte magát. Halk hangon, szinte
dünnyögve folytatta:
- A bolond! Az emberek meghülyülnek, amikor félteni kezdik az életüket. Pedig könnyű
helyzetben volt - nem kellett volna ezt tennie!
Tovább elmélkedve a történteken, kijelentette, hogy Schacht és Gisevius vallomása kiváló
lehetőséget nyújt: a háború és a vereség indokolására újból előszedhetik a legendát, amely szerint
mindennek az oka „hátulról jött tőrdöfés” - árulás.
- Most már értem, hogy a lengyelek miért voltak olyan szemtelenek, amikor 1939-ben választ
vártunk a követeléseinkre. Az árulók azt tanácsolták nekik, hogy tanúsítsanak merev magatartást,
s akkor majd forradalom tör ki Németországban. Ha nem hergelték volna őket a szemtelenségre,
akkor valószínűleg békés megoldásra juthattunk volna velük minden külső segítség nélkül, s nem
tört volna ki a háború.
Táguló orrcimpákkal, dühösen beszélt Schacht Hitler ellen tervezett merényletéről, s a háború
szabotálására irányuló elképzeléseiről.
- Mit gondol: engedném-e én valaha is odáig jutni a dolgokat, hogy egy külföldi ügyész
megkérdezhesse tőlem, vajon saját érdememnek tekintem-e hazám háborúban elszenvedett
vereségét? Inkább meghalnék!
Egy ideig tovább beszélgettünk még ezután, de Göring óvatosan elkerült minden megjegyzést,
ami a von Blomberg- és von Fritsch-féle botrányokban betöltött szerepére vagy a bíróság által
kihallgatott tanú megfélemlítésére irányuló kísérletére vonatkozott volna.
Von Schirach zárkájában: Von Schirachnak határozott véleménye volt Schachtról:
- Schacht túlságosan elragadtatta magát - legalábbis az én véleményem szerint... én ugyanis
túlságosan sokat tudok róla. Csak mosolyogni tudok, amikor arról beszél, hogy milyen elszánt
ellenfele volt a nemzetiszocializmusnak; különféle jelenetek merülnek fel az emlékezetemben, s
pontosan tudom, hogy valami nem stimmel... Emlékszem például egy fogadásra, amelyet a
birodalmi kancelláriában rendeztek, s amelyen részt vett az én feleségem, továbbá Schacht
felesége és sok más személyiség. Tudja, kérem, hogy mit viselt Schacht felesége? Egy hatalmas,
gyémánttal kirakott horogkeresztet, amit a férjétől kapott ajándékba. Nagyon stílszerűtlen dolog
volt - senkinek sem jutott volna eszébe, hogy ilyesmit viseljen egy hivatalos fogadáson. Még a
náci funkcionáriusok sem használták fel a feleségüket ilyen ízléstelen demonstrációkra.
Mindnyájan megmosolyogtuk - és szerfölött mulatságosnak találtuk, hogy Schacht mint
legnácibb „szupernáci” szeretne kitűnni a tömegből. - Akkor aztán a felesége odament Hitlerhez,
és autogramot kért tőle. Annak persze, hogy Schacht egy effajta fogadáson odaküldte a feleségét
Hitlerhez autogramkérés ürügyével, csak egy oka lehetett: az, hogy szerette volna Hitler
figyelmét a szupernáci Schacht házaspárra irányítani... No, aztán ott voltak a Führert dicsőítő
beszédei. Én pontosan tudom, milyen körülmények közt hangzottak el azok a beszédek. Nekem
aztán nem mondhatja, hogy csak blöffölt, amikor elmondta őket... Amikor visszagondolok ezekre
a jelenetekre, s látom a filmen, hogyan üdvözölte az Anhalter Bahnhofon a Führert - majd
hallom, amint a bíróság előtt kijelenti, hogy sohasem támogatta erőteljesen Hitlert, jól tudom,
hogy itt valami bűzlik!
Azon tűnődve, hogy vajon Schacht miképpen védekezne, ha Hitler megnyerte volna a háborút, s
őt bíróság elé állítják hazaárulásért, von Schirach nagy élvezettel ismertette Schacht feltételezett
védekezését a szóban forgó eset bekövetkezte után.
- Nos hát - akkor azt mondta volna: „Hogyan állíthatják, hogy összeesküvést szőttem Hitler
ellen, mikor mindig leglelkesebb hívei közé tartoztam. Talán, mert Gisevius ezt állította? De hát
ő maga is áruló volt: az egész háború alatt kapcsolatot tartott fenn az ellenséggel. Nem látták a
híradóban, milyen lelkesen üdvözöltem Hitlert az Anhalter Bahnhofon? Ne feledkezzenek meg,
kérem, arról sem, hogy én hoztam létre a vezető üzletemberek által pénzelt alapítványt az 1933.
évi választások finanszírozására. És vajon mi a helyzet a Mefo-váltók körül, amelyekkel újra-
felfegyverkezésünket pénzügyileg lehetővé tettem? Azt hiszik tán, hogy megnyerhettük volna a
háborút nélkülem? Ami a lengyelországi hadjárat előtt különféle külországokkal fenntartott
kapcsolataimat illeti - nos hát éppen ez volt a trükk. Ennek révén sikerült ezeket az országokat a
magunk számára megnyernem. Önök ismerik az Anschluss után és Prágában tartott beszédeimet.
Kételkedhetnek ezek után a Führer iránti hűségemben?” Hát így beszélt volna akkor...
- Szerintem mindig nagyon óvatosan csinálta a dolgokat, s egyetlen ambíciója volt valójában: az,
hogy a Birodalom elnöke legyen. A weimari rendszerben nem sikerült elérnie, úgy gondolta hát,
hogy tán Hitler alatt lesz rá lehetősége; aztán Hitlerrel sem ment a dolog - erre kiagyalta, hogy
Gördelerrel fog szövetkezni, s akkor majd sikerül. Most látom csak, hogy milyen ember Schacht
valójában: mérhetetlenül ravasz, nincsenek skrupulusai... ha nem is lehet konkrét
bűncselekményeket rábizonyítani. Pontosan olyan az egyénisége, mint amilyen a gazdasági
tevékenysége volt: azt a fajta tranzakciót, amit a Mefo-váltókkal hajtott végre, más pénzügyi
emberek is megtehetnék, de nem tartották teljesen tisztességes dolognak. Most kevésbé
becsülöm Schachtot, mint bármikor a múltban. Már nem is tartom olyan eszesnek, mint
hajdanában.
Von Schirach ezután saját ügyéről kezdett beszélni: utalt arra, hogy eddig senkinek sem volt
elegendő bátrsága ahhoz, hogy kijelentse - a náci rendszer antiszemitizmusa és fajüldöző
politikája tragikus hiba volt. Még mindig úgy érzi, hogy a német ifjúság a náci vezetők egyikétől
várja ezt a kijelentést. A szövetségesek megannyi propagandisztikus erőfeszítése sem győzheti
meg az ifjúságot ebben a kérdésben, amíg egy antiszemita német nem nyilatkozik. Úgy érezte,
hogy ez a feladat reá vár. Miután alkalma volt elolvasni azokat az okmányokat, amelyeket Speer
kíván felhasználni védekezése során, véglegesen és visszavonhatatlanul meggyőződött arról,
hogy Hitler pusztító démon volt, aki becsapta a német ifjúságot. Véleménye szerint a
leglelkesebb nácikra is iszonyú hatása lesz, ha megismerik Hitler utasításait, amelyekkel
elrendelte a német nép csekély értékű életben maradt részének elpusztítását.
Még most is azon tűnődött: vajon lesz-e alkalma arra, hogy kivégzése előtt szóljon a német
ifjúság vezetőihez; elmondja nekik, hogy milyen borzalmas hibákat követtek el, s közölje velük,
hogy magára vállalja a felelősséget, mentesítve őket a következmények alól. Azt mondtam neki,
hogy a leghasznosabb dolog, amit népéért tehet, ha bátran kimondja a véleményét - akár tetszik
Göringnek, akár nem. A náci fanatizmus továbbélése hosszú távra csak ártana Németországnak
is, a világbékének is. Lelkesen egyetértett szavaimmal.
- Ami Göringet illeti - mondta -, nagy ember, de idejét múlta középkori tradíció hordozója... Ez
más lapra tartozik... én a német ifjúság jövőjére gondolok...

Május 4-5.
HÉT VÉGE A BÖRTÖNBEN
Funk zárkájában: Schacht védekezésére Funk a következő megjegyzést tette:
- Én mindig nagyon tiszteltem Schachtot, de az a véleményem, hogy erkölcsileg hitelét
vesztette. Ő felelős az újrafelfegyver-kezésért. Ez nem lehet vitás. Ne feledje, kérem, hogy ő volt
a hadianyagügyi miniszter. Minden erkölcsi aggály nélkül tör a célja felé. Mindig ilyen volt - a
múltban is, a jelenben is...
Frank zárkájában: - Az a véleményem, hogy Schacht nagyon eltúlozta a dolgokat. Amit azonban
Göringről mondott, az igaz. Ilyen ember volt mindig, valóban: brutális, romlott jellemű... Az a
Streicher aljas fickó. Még ahhoz sem volt bátorsága, hogy bevallja: a zsidóüldözés szószólója
volt. Megpróbált érveket felhozni az antiszemitizmusa mellett, és azzal az értelmetlen
ostobasággal hozakodott elő, hogy új hazát igyekezett találni a zsidóságnak... Pfuj, micsoda
visszataszító egyéniség! Látja, kérem: még mindig én vagyok az egyetlen bűnös!
Frank nevetett azon, hogy Streicher egyik antiszemita könyvének a címét Luthertől származtatta.
Mulatságosnak találta, hogy egyesek Luthert tekintik az első nácinak. A saját részéről úgy vélte,
hogy van valami a dologban, „habár persze kellő kritikával kell vizsgálni a kérdést”. Annak
bizonyítására, hogy pártatlan bírálója az egyházak történetének - párhuzamot vont a katolikus
egyház szervezete és a fasiszta hierarchia között. Utalt arra, hogy mindkettőben Führerprinzip és
önkényuralmi rendszer érvényesül. Véleménye szerint ez a körülmény is hozzájárult ahhoz, hogy
a németek hajlamosak az önkényuralmi rendszerek elfogadására. (A kérdést feltehetően
megvitatta Seyss-Inquarttal, aki hasonló véleményt nyilvánított néhány héttel korábban.) Frank
értésemre kívánta adni, hogy a németeket hosszú évszázadokon át engedelmességre szoktatták.
Ezért nem tartotta valószínűnek, hogy a német nép helyeselné Schacht Hitler-ellenes kirohanásait
s a Führer ellen megkísérelt akcióit. Schachtnak Frank szerint is vége a német közvélemény
szemében.
Von Papen zárkájában: Von Papen, mielőtt saját felfogását kifejtette volna, diplomatikusan
megkérdezte, hogy mi a véleményem Schacht védekezéséről. Azt mondtam, hogy szerintem
némileg túlzott. Von Papen ezek után úgy érezte, hogy szabadon elmondhatja, amit gondol.
Elmesélte, hogy Schacht, aki tevékenysége számára teret és alkalmat kereső üzletember volt,
1932-ben felkereste őt, és közölte vele, le kell mondania birodalmi kancellári tisztségéről, hogy
átadja helyét Hitlernek. Von Papen, anélkül hogy határozottan szavakba foglalta volna ezt -
éreztette, hogy Schachtot olyan opportunistának tartja, aki rossz lóra tett. A kezdeti időszakban
fenntartás nélkül Hitler mellé állott, azonban - s efelől von Papennek a legcsekélyebb kétsége
sem volt - 1938 után őszintén szemben állt Hitlerrel. Von Papen véleménye szerint kezdetben
úgy látszott, hogy Hitler valóban meg akarja oldani a gazdasági és politikai válságot. A nácizmus
nem iparfejlesztési téren bukott meg, hanem azért, mert Hitlernek fogalma sem volt a
nemzetközi kérdésekről, és saját követeit sem volt hajlandó meghallgatni.
Megemlítettem a hitlerista fajüldözést, az emberi jogok semmibe vevését. Von Papen elismerte,
hogy ez is hozzátartozott a dologhoz. Megjegyeztem, a német kormány valamennyi tagja bűnös
volt abban, hogy tolerálta az emberi jogoknak a nürnbergi törvények által történő megsértését,
amennyiben ez a tény saját ügyeikben nem zavarta őket. Feltettem a kérdést: egy vallásos ember,
mint ő is, hogyan egyeztethette össze ezt a felfogásával. - Abban az időben Ausztriában
tartózkodott, s nem sok figyelmet szentelt ezeknek a dolgoknak - felelte von Papen. Az 1938-as
pogromig az emberek valójában nem is igen vettek tudomást a történtekről, akkor azonban már
túlságosan késő volt, hogy tegyenek valamit ellene. A Gestapo már hatalmában tartotta az egész
országot. Arra vonatkozólag, hogy miért fogadott el nagyköveti megbízatást egy ilyen
rendszertől - von Papen nem adott magyarázatot.
Jodl zárkájában: Jodl természetesen nem hagyta szó nélkül azokat a megjegyzéseket, amelyeket
Schacht, a politikus, a tábornokokra tett:
- De hát kérem - mifajta eljárás ez? Odamegy a tábornokokhoz, és felszólítja őket, hogy öljék
meg a főparancsnokot, kövessenek el hazaárulást, míg Schacht úr biztonságos távolságban,
félrevonulva üldögél - s arra vár, hogy ő legyen az államfő, ha a cselszö-vény sikerül. Pokoli ügy
ez, kérem, iszonyú árat kell fizetni érte... Sok mindent el kellene még mondani ezzel
kapcsolatban! Az én lojalitásom nem adható-vehető, mint egy bankrészvény. Én bizony nem
szorítanám meg két kézzel valakinek a kezét, amikor győzelmeket arat (az egyik vetített filmre
vonatkozó utalás), s nyúlnék nyomban a tőrért, amikor esni kezd a részvényének az árfolyama.
Egy bankár megteheti ezt - egy katonatiszt soha!
- Erkölcsi problémák nem játszanak közre? - kérdeztem.
- Természetes, hogy közrejátszanak. Erkölcsi okokból megvonhatom valakitől a hűségemet, de a
tőzsdei árfolyamok alakulása miatt soha. Azt természetesen elismerem, hogy az
engedelmességnek és a lojalitásnak vannak bizonyos erkölcsi korlátai.
Tovább beszélgettünk ezekről a kérdésekről. Jodl kijelentette, hogy ebben a vonatkozásban a
bajorok függetlenebb gondolkodásúak a poroszoknál, például Keitelnél. Újból elmondta, hogy
heves vitái voltak Hitlerrel, mert nem nyugodott bele készségesen a Führer akaratába. Valójában
- folytatta - Hitler egyre jobban megszorította a prést, amikor olyan puha emberre akadt, mint
Keitel, s számtalan dolgot végrehajtatott vele, amivel szemben Jodl heves ellenállást tanúsított
volna.
Streicher feleségéről esett ezután szó - s a beszélgetés ezáltal a német nőkre terelődött. Jodl
szerint Streicherné meglepően bájos asszony ahhoz képest, hogy egy Streicher-féle görény
felesége, ami újabb bizonyíték arra, hogy a szerelem útjai milyen különösek... Általánosságban
szólva a német nőkről, Jodl azt mondta, hogy a bajor és az osztrák nők nem nagyon függetlenek,
különösen Ausztriában nem, ahol a katolicizmusnak a jogrendszerre gyakorolt befolyása
nagymértékben korlátozta a nők jogait. Még ahhoz sincs joguk, hogy férjük aláírása nélkül
bankszámlát nyithassanak. A különféle házassági és örökösödési törvények hátrányos
megkülönböztetéseket tartalmaznak a nők rovására. A porosz asszonyok ezzel szemben
meglehetősen uralkodó szerepet töltenek be. Előfordul, hogy némelyik rangidős katonatiszt
felesége előírja, miképpen viselkedjenek a többi tiszti asszonyok, ellenőrzi, hogy eljárnak-e a
templomba, s nagymértékben befolyásolja férje döntéseit előléptetési és más kérdésekben.
Ribbentrop zárkájában: Ribbentrop egyre izgatottabb hangulatba kerül. Mikor felkerestem, fel-
alá járkált cellájában, leült, felugrott, ismét fel-alá járkált, újból leült, idegesen ropogtatta az
ujjait. Hadarva, vad gesztusokkal, rángatózó arccal beszélt. Láthatóan pánikba esett a vádaktól,
amelyeket Schacht és Gisevius a náci vezetőséggel szemben hangoztatott.
- Újból és újból végiggondoltam a sok hihetetlen dolgot, ami történt. A jövő nagyon sötétnek
látszik Európa számára. Ha legalább nem volnának gyermekeim. Sztálin rettentő hatalommal
rendelkezik: hatalmas személyiség, Nagy Péternél is hatalmasabb. Jól tudom, tárgyaltam vele.
Egy olyan repülőgépgyárat is láttam, amelynek termelése nagyobb az egész német
repülőgyártásnál. Azt hiszem, Hitler ezért határozta el, hogy megtámadja. Iszonyú fenyegetést
jelentett - én a megbékélés politikája mellett voltam, de a történelem, úgy hiszem, be fogja
bizonyítani, hogy a Führer-nek igaza volt. Az oroszok iszonyúan erősek, majd meglátják. A
zsidók legyilkolása azonban - ez rettenetes. Ennél a pontnál megszűnik a lojalitásom -
kétségkívül, az elképzelhető legiszo-nyatosabb dolog ez. Hanem hát a politikai kérdések -
azokról oly sokat lehetne beszélni; ha legalább beszélhetnék néhány szóértő amerikaival. Tudja,
kérem, én sohasem voltam antiszemita. Ebben a kérdésben teljes mértékben szemben álltam
Hitlerrel, de hát önnek fogalma sincs arról, hogy milyen rettenetes tudott lenni a Führer, ha ez
került szóba. Ekörül volt vele az a borzalmas vitám is 1941-ben - elmeséltem már, ugye? Akkor
kapta Hitler azt a bizonyos rohamot. Megmondtam neki, hogy súlyos hiba volt a világ zsidóságát
kihívni magunk ellen. Olyan lett ezáltal a helyzetünk, mintha egy negyedik világhatalom is
szemben állna velünk: Anglia, Franciaország, Oroszország és a világ zsidósága. Hitler azonban
dührohamot kapott, ha erről volt szó. Én hevesen vitatkoztam vele. Isten a tanúm, hogy milyen
keményen küzdöttem. Kevesebb bátorság kellett volna, hogy akár tíz csatába is elmenjen az
ember - akár atombombákkal vagy egyébbel is szembenézzen -, mintsem hogy a Führerrel a
zsidókérdésről vitázzék. Én mégis elleneztem antiszemita politikáját. Amit arról mondott, hogy a
világ zsidósága robbantotta ki a háborút - az badarság, merő badarság. Foggal-körömmel
küzdöttem vele ebben a kérdésben.
- Miért nem mondta el mindezt a tárgyaláson?
- Hát nem állhattam elő azzal, hogy most nekitámadok a Führernek, egyszerűen nem voltam
képes megtenni. Én nem vagyok olyan, mint bizonyos németek... Nos... nem akarok egyetlen
vádlott ellen sem beszélni, de én nem tudom kijelenteni, hogy szemben álltam Hitlerrel. Azt még
csak kijelenthetném: nem hiszek abban, hogy a zsidók kezdték volna a háborút, de azt nem
tudom a nyilvánosság előtt elmondani, hogy én szemben álltam a Führerrel ebben a kérdésben.
- Valóban szemben állt vele?
- Hát... talán tettem bizonyos kijelentéseket, amelyek arra utaltak, hogy egyetértek a
politikájával... hiszen végső soron egy antiszemita kormányzat tagjaként tevékenykedtem.
Jómagam azonban sohasem voltam antiszemita.
16. DÖNITZ VÉDEKEZÉSE

Május 8.

DÖNITZ VALLOMÁSA
Ebédszünetben: Az események véletlen összjátéka következtében Dönitz tengernagy, aki Hitler
utódaként a fegyverletétel módozatait a szövetségesekkel megtárgyalta, éppen a szövetségesek
európai győzelmének évfordulóján tesz vallomást. Ebédnél megemlítettem ezt Dönitznek, de a
tengernagy szárazon csak ennyit jegyzett meg:
- Ezért ülünk most itt... De ha újból kellene kezdenem mindent, nem tudom, cselekedhetnék-e
másképpen?
- Még akkor sem, ha tudná mindazt, amit most tud?
- Ó... hát azóta tízezer évvel tapasztaltabb lettem. Úgy értettem, hogy amennyiben azt tudnám és
gondolnám, amit annak idején, akkor nem cselekedhetnék másként.
Von Papen újságolvasás közben megjegyezte, hogy de Gaulle nem volt hajlandó részt venni a
párizsi ünnepségen, amelyet a francia kormány a győzelem megünneplésére rendezett.
Kijelentette, hogy ehelyett inkább Clemenceau sírját keresi fel. Megkérdeztem von Papent, hogy
milyen jelentőséget tulajdonít de Gaulle magatartásának.
- Nos hát, ezzel kinyilvánította, hogy nem óhajt semmiféle kapcsolatot a jelenlegi szocialista
kormánnyal. Viszont kifejezésre juttatta tiszteletét Clemenceau, a francia nacionalizmus
megtestesítője iránt.
- A francia sovinizmus megtestesítője iránt - igazította helyre von Neurath.
Élénk eszmecsere kezdődött az elhangzottak körül. Von Papen és von Neurath kijelentette, hogy
Amerikát súlyos bűnrészesség terheli a körülmények kialakulásáért, amelyek Hitler hatalomra
jutását és a második világháború kitörését eredményezték, mert nem lépett be a Népszövetségbe.
- Ha önök beléptek volna a Népszövetségbe, akkor a szervezet nem züllött volna nemzetközi
rendőrklikké, amelynek egyetlen célja a versailles-i békeszerződés fenntartása volt. Hitler nem
bukkanhatott volna fel - s az egész háború utáni történelem másképpen alakult volna.
Kifejtették azt is, hogy amennyiben Amerika szót emelt volna, Wilson elképzeléseinek
megfelelően módosíthatták volna a békeszerződést. Ez esetben sem a müncheni szerződés
létrejötte, sem annak felrúgása nem történt volna meg... főként és mindenekelőtt azonban az
uborkafára felkapaszkodott Hitler sohasem jutott volna hatalomra.
A délutáni tárgyaláson: A délután folyamán Dönitz került sorra. Azzal kezdte védekezését, hogy
kijelentette: neki mint katonatisztnek nem volt kötelessége eldönteni, hogy a háború agresszív
jellegű-e vagy sem. Neki engedelmeskednie kellett a parancsoknak. A tengeralattjáró-háború
megindítására Raeder tengernagy adott parancsot. Ezután kifejtette, hogy a kereskedelmi hajók
felfegyverzése következtében arra kényszerült, hogy parancsot adjon a hajók figyelmeztetés
nélküli megtámadására. Felolvasta a brit tengernagyi hivatal utasításait is, a német
haditengerészet eljárásának indokolására. A britek - mondotta Dönitz - éppen úgy megsértették a
tengeri hadviselés szabályait, mint ő.
ESTE A BÖRTÖNBEN
Jodl zárkájában: Ezen az estén Jodl elmondotta nekem, hogyan írta alá 1945. május 7-én Reims
városában a nyugati hatalmakkal kötött fegyverletételi megállapodást. Közölte Bedell Smith
tábornokkal, Eisenhower vezérkari főnökével, hogy ő (Jodl) kiadhat bármilyen parancsot, amit
óhajtanak, azonban az orosz fronton levő katonái nem fognak a helyükön maradni, ha lehetőség
van arra, hogy visszavonuljanak a brit vagy az amerikai övezetbe. Ezért négynapi haladékot kért
a fegyverszünet aláírásának és életbelépésének időpontja között, hogy ezalatt elrendelhesse a
keleti arcvonalon levő csapatok rendezett visszavonulását. Elmondta, hogy Eisenhower
elutasította kívánságát, de valahogyan mégis ki tudott ügyeskedni negyvennyolc órát a jelzett
célra. Ezután cenzúrázott, rejtjeles üzenetben továbbította a megegyezés részleteit Dönitznek. A
továbbiakban egy amerikai tank egy német vezérkari ezredest átszállított a csehszlovákiai
hadiövezeten, hogy átadhassa a keleti arcvonalon levő csapatoknak a visszavonulási parancsot.
- Ily módon hétszázezer embert megmentettem attól, hogy orosz fogságba essék; ha megkaptam
volna a négy napot, még többet megmenthettem volna.
Jodl nevetett, s hozzátette, hogy véleménye szerint az oroszok mindmáig aligha tudják, hogy mi
történt valójában: mire megérkeztek, s keresték a repülőgépeket és a csapatokat, amelyekkel
harcban álltak - mind eltűnt, nyomtalanul.
Keitel zárkájában: Keitel azt mondta, hogy a kelleténél jobban ismeri a mai évforduló
jelentőségét. - Nagyon jól emlékszik a fegyverletételi okmány aláírására - azonban nem sok
örömmel gondol vissza rá. Láthatóan az bosszantotta leginkább, hogy Hitler nem volt jelen, hogy
aláírja a fegyverletételi okmányt, s vállalja a felelősséget a történtekért.
- Mint már Jodlnak is említettem, Hitlernek, ha már egyszer főparancsnok akart lenni, akkor
mindvégig meg is kellett volna maradnia ebben a minőségében. Tőle kaptuk a parancsokat, s
mindig azt mondogatta: „Vállalom a felelősséget!” Aztán, mikor eljött az idő, hogy valóban
vállalni kell a felelősséget - akkor nekünk kell felelnünk mindazért, ami történt... Nem
tisztességes dolog ez. Katonaként vállalnia kellett volna a felelősséget mindvégig.
Keitel hirtelen nekitüzesedett, s a nagyobb nyomaték kedvéért hatalmas gesztusokkal kísérte
szavait:
- Becsapott bennünket! Nem mondta meg az igazat! Szilárdan meg vagyok győződve erről,
senki se próbáljon mást állítani! Amikor nem tudatos hazugságokkal csapott be, akkor azzal
tévesztett meg, hogy szándékosan tájékozatlanságban tartott bennünket, s úgy rendezte a
dolgokat, hogy hazug illúziók közepette harcoljunk.
Ismét felvetettem a lojalitás kérdését, de Keitel még most is úgy vélte, hogy neki mint
katonatisztnek nem volt más választása, mint az, hogy engedelmeskedjék főparancsnoka
utasításainak. Nem cselekedhetett olyképpen, mint bizonyos politikusok (ti. Schacht), akik
hűségnyilatkozatokat tettek Hitlernek, miközben a háta mögött intrikáltak ellene.
- Negyven esztendeje katona vagyok - csak egyféle becsületet ismerek.

Május 9.

MÉG EGYSZER A PARANCS ÉS ENGEDELMESSÉG KÉRDÉSE

A délelőtti tárgyaláson: Dönitz Németországot minden oldalról ellenségektől körülvett országnak
írta le. Hozzáfűzte, hogy mindenfajta puccskísérlet háború idején veszélybe sodorja az államot.
Aki ilyesmit forral - jegyezte meg Schacht elleni oldalvágásként -, az hazaáruló. (Göring lelkes
helyesléssel bólogatott, előrehajolt, és Schacht felé tekintett.) Dönitz ismételten megpróbálta
igazolni azt az utasítást, amellyel megparancsolta a hajók figyelmeztetés nélküli elsüllyesztését, s
elrendelte, hogy a túlélőket ne mentsék meg. Méltányolni kell a hadászati célszerűség
szempontjait is - mondotta. Védekezését annak kifejtésével fejezte be, hogy miért nem tartotta
helyesnek a korábbi fegyverletételt: utalt arra, hogy a keleti arcvonalon milliók pusztultak volna
el, ha korábban leteszi a fegyvert.
Dönitz vallomása a közfigyelem gyújtópontjába állította a Hitlerrel szembeni ellenállás kérdését.
A tárgyalási szünetben Göring felugrott, kezét dörzsölte, s így szólt a körülötte állókhoz:
- Ó... három hét óta most érzem magamat először istenigazában jól! Végre egy tisztességes
német katona szavát halljuk. Erőt ad ez nekem: most majd azt is kibírom, ha megint árulásról
fogok hallani.
Frick és Streicher véleménye szerint Dönitz nagyon helyesen beszélt. Még Frank is azt mondta,
hogy derék katonatiszt módjára szólt, mert hát végül is a parancs az parancs.
Speer, akinek fájtak a hazaárulásra és a háború korábbi befejezésének lehetetlenségére vonatkozó
utalások, Frankot, Fricket és Streichert marta meg:
- Persze, lényegtelen, hogy a parancsok a német nemzet elpusztítását rendelték el. Teljesíteni
kell a parancsot - ez a fő!
Frank felém fordult:
- Mint katona beszélek most: kijelentem, hogy Dönitz nagyszerű benyomást tett rám.
Megmondtam már önnek, hogy a német nép soha nem fogja helyeselni a hazaárulást...
- Azt hiszem, hogy a nép ellen elkövetett árulás sokkal súlyosabb bűn, mint az, amit ön
hazaárulásnak nevez - feleltem.
- Igen ám, de a katona ezen nem segíthet. A politikusok visszaéltek a katonai becsülettel. A
katona csak engedelmeskedhet a parancsnak.
Frick is bekapcsolódott a vitába:
- Miért? Ön milyen magatartást vár el valakitől, akinek parancsot kell végrehajtania?
- Ha úgy áll a helyzet, hogy egyetlen ember akarata van a mérleg egyik serpenyőjében, s milliók
élete a másikban, akkor szerintem - ha ez az egyetlen kiút - erkölcsi kötelességünk inkább
megölni a diktátort, mintsem hogy végrehajtsuk parancsait.
- A gyilkosság mint erkölcsi kötelesség? Nagyon különös kötelesség ez! Bűn volna, mint ön is
tudja; a társadalmi felfogás szerint bűn volna.
- Értem. A véreskezű diktátor meggyilkolása bűn, a társadalmi szabályok megszegése lett volna,
de a háború és a tömeggyilkosság törvényes dolog volt a náci Németországban.
Frick vállat vont:
- Ó... az egészen más ügy, kérem...
Sir David Maxwell-Fyfe keresztkérdéseire válaszolva Dönitz kijelentette, hogy őt nem érdekelte,
vajon a haditengerészet részére gyártott hadfelszerelést külföldi rabszolgamunkások állítják-e
elő, vagy sem - számára csak a termelés volt fontos. Maxwell-Fyfe-nak csak nagy üggyel-bajjal
sikerült rászorítania Dönitzet, hogy egyenes választ adjon kérdésére: vajon egyetértett-e az
ellenséges kommandócsapatok elfogott tagjainak agyonlövésére vonatkozó utasítással? Dönitz
végül is kijelentette, hogy jelenleg nem ért egyet a szóban forgó paranccsal - de csak homályos
és bizonytalan utalásokra szorítkozott abban a tekintetben, hogy annak idején mi volt a
véleménye.
ESTE A BÖRTÖNBEN
Speer zárkájában: Speert fájdalmasan érintette, hogy barátja, Dönitz árulónak bélyegzett
mindenkit, aki puccsot készített elő. Dönitznek ugyanis tudomása volt arról, hogy az utolsó
időkben Speer Hitler meggyilkolását tervezte. Megjegyeztem ezzel kapcsolatban, hogy az utóbbi
időben megfigyeltem: amikor nyílt színvallásra került sor, Dönitzben mindig felülkerekedett
militarista felfogása.
- Igen, pontosan így van - mondta Speer keserűen. - Nem számít, hogy tisztességes ember - csak
azt érti meg, hogy „a parancs - az parancs”. Az emberek hadd pusztuljanak, fontos az, hogy
nekik hősök gyanánt kell hűségesen helytállniuk... A pokolba az egésszel! Mindez csak
megerősít elhatározásomban, hogy végigcsinálom a dolgot szándékom szerint. Nem könnyű. A
katonáknak sokkal könnyebb. Mindössze azt kell hajtogatniuk: „Mi csak a parancsnak
engedelmeskedhetünk”, s nem kell felelniök a lelkiismeretre, erkölcsre, a nép javára vonatkozó
kérdésekre. A katonák tudják, hogy az emberek nagy része - talán túlnyomó többsége -tisztelni
fogja őket, amiért azt hangoztatják, hogy ők hűségesen teljesítették a parancsokat, és pillanatig
sem gondoltak árulásra. Ez az egyetlen, lehetséges magatartás számukra, ami nagymértékben
megkönnyíti a helyzetüket. Csak abban reménykedem, hogy megfelelő idegállapotban leszek,
amikor majd rám kerül a sor. Ne aggódjék: én nem ingadozom, mint Frank vagy von Schirach.
Ki fogok tartani az elhatározásom mellett - remélem, hogy nem vallok kudarcot, és sikerül
tisztáznom magamat. Súlyos vitát kellett folytatnom a védőmmel, hogy elfogadtassam vele az
álláspontomat. Figyelmeztetett, hogy amennyiben vallomást teszek, ezzel jogalapot szolgáltatok
bármiféle ítélethez - az ördög vigye el! Nekem ez a felfogásom 1945 januárja óta, s nem kívánok
eltérni tőle csak azért, hogy megússzam életfogytiglani börtönnel, s aztán utálhassam magamat
egész hátralevő életem során. Végig kellett néznem, amíg egy egész ország a kétségbeesés
örvényében fuldok-lik, milliókat ölnek meg egyetlen ember őrült rögeszméi miatt. Most már
semmi sem bírhat rá, hogy megváltoztassam a felfogásomat.
Dönitz zárkájában: Dönitz azt mondta: örül, hogy végre helyreigazíthatta azt a bizonyos
gyilkossági ügyet. Az a véleménye, hogy a szövetségesek haditengerészetének tisztjei, akik jelen
voltak a tárgyalóteremben, megértették, hogy ő pontosan olyan módon folytatta a tengeri
hadviselést, mint bárki más.
Megkérdeztem Dönitztől, vajon Speerre gondolt-e, amikor azokról az árulókról beszélt, akik meg
akarták gyilkolni Hitlert. Válaszában utalt arra, hogy ő a bíróság előtt azt szögezte le: bárkinek,
aki ilyen tervvel foglalkozott, meg kellett arról győződnie, hogy a német nép érdekében volt
szükség erre az akcióra - ily módon kiutat biztosított Speer számára. Megkérdezte, hogy mi a
véleményem a védekezéséről. Megjegyeztem, hogy figyelemre méltó, mennyire nem hajlandók a
katonák még most sem fellépni Hitler ellen, habár tudják, hogy gyilkos volt.
- De hát a bíróság nem adott számomra lehetőséget, hogy bármit is mondjak Hitler vonásairól -
tiltakozott Dönitz -, éppen valamit mondtam róla, amikor félbeszakítottak. Ezáltal nem nyílt
lehetőségem arra, hogy elmondjam: egyéniségének volt egy negatív fele is, amelyet nem
láthattam.

Május 10.
A délelőtti tárgyaláson: David Maxwell-Fyfe rászorította Dönitzet néhány dolog bevallására,
amit vallomásában „lakkozott”, vagy teljesen elhallgatott. Elismerte például, hogy a
haditengerészeti üzemek számára tizenkétezer foglyot szerzett a koncentrációs táborokból, de
nem törődött azzal, hogy a munkások honnan jöttek, s hogyan bánnak velük. Elrendelte, hogy a
hadiövezetekben süllyesszék el a fegyvertelen semleges hajókat - de ez a hadviselés
eredményessége érdekében történt. Ellenezte, hogy Németország kilépjen a genfi konvenció
tagjai sorából - s közben azt hangoztatta, hogy a hadiflotta amúgy is bármikor mindent megtehet,
amit hasznosnak lát a hadviselés szempontjából.
Ebédszünetben: Dönitz ebéd közben azt fejtegette nekem, hogy felfogása szerint a hajók
elsüllyesztése a hadiövezetekben tökéletesen jogos dolog volt, mert előzetesen figyelmeztették
őket, hogy tartsák magukat távol. Mint mondta, még Roosevelt is elismerte, hogy a kereskedelmi
hajóknak, amelyek profitszerzés céljából hatoltak be a hadiövezetekbe, nem volt joguk
legénységük életét kockáztatni, s ezért meg is tiltotta a hajóknak a hadiövezetekbe való
behatolást. Azoknak a kereskedelmi hajóknak azonban, amelyek a profit érdekében vállalták a
kockázatot, viselniök kellett a következményeket is.
Megpróbáltam vitába szállni Dönitzcel, aki azt hangoztatta, hogy a katonai rendszabályoknak
nincs erkölcsi vonatkozásuk - de nem sokra jutottam. Szilárdan meg volt győződve róla, hogy
bárhol a világon, minden egyes tengerészeti szakember helyesnek fogja elismerni álláspontját. A
háború megindítása miatti felelősség -politikai jellegű.
A délutáni tárgyaláson: David Maxwell-Fyfe a kihallgatás befejező szakaszában kiderítette, hogy
Dönitz Spanyolország megszállását javasolta, tengeri kikötők kézrekerítése céljából, s számos
kérdésben támogatta Hitlert, mikor a háború könyörtelen energiával való folytatásáról volt szó.

Május 11.

DÖNITZ PUHATOLÓZÁSAI...
ESTE A BÖRTÖNBEN
Dönitz zárkájában: - Nos, mi a véleménye ezek után? Bebizonyítottam, hogy az önök oldalán
álltam. A fegyverletétel előtt egész hadiflottánkat átirányítottam a nyugati vizekre. Az oroszok
ezért dühöngenek rám annyira. Bebizonyítottam, hogy Nyugat-barát vagyok. Ezért jelentettem ki
a bíróság előtt is, hogy Németország a keresztény Nyugathoz tartozik.
Dönitz ezután közölte velem, hogy egy amerikai tengernagy, aki a közönség soraiban vett részt a
tárgyaláson, szárnysegédjét elküldte az ő védőügyvédjéhez, és azt üzente neki, hogy Dönitz
tengeri hadviselését gáncsolhatatlannak tartja.
- Megkértem Kranzbühlert, közölje vele, hogy az oroszok megpróbálták kézre keríteni a műszaki
embereinket, akik az új tengeralattjárónk létrehozásán dolgoztak. Ez az egyetlen tengeralattjáró,
amely körülhajózhatja a földgolyót anélkül, hogy egyszer is felszínre kellene emelkednie.
Megmondtam Dönitznek, hogy egy effajta lépés valószínűleg olyan látszatot teremtene, mintha a
Nyugatot a Kelet ellen akarná kijátszani, hogy saját maga számára előnyösebb helyzetet
teremtsen, miközben a Nemzetközi Katonai Bíróság tárgyalja az ügyét. Dönitz azt felelte, hogy
tisztában van ezzel, s megváltoztatta elhatározását arra vonatkozólag, hogy védője az említett
információt közölje a tengernagy szárnysegédével.
- Önnek azonban közölnie kellene ezt vele - kapacitált engem Dönitz. - Önnek kötelessége ez! A
fegyverszünet megkötése óta az oroszok minden lehető eszközt megragadnak, hogy kézre
kerítsék az „X” jelzésű tengeralattjáró technikusait, szakembereit. És tudja-e, hogy miért? Mert
körül tudja hajózni az egész földet anélkül, hogy felszínre kellene jönnie akkumulátorainak
újratöltése céljából, s mindennemű fegyverrel - még az atombombával szemben is -
sebezhetetlen.
Vázlatot rögtönzött az új tengeralattjáróról, s megmutatta, hogyan tudja újratölteni
akkumulátorait 20 méterrel a tenger szintje alatt: csövet bocsát a felszínre, s azon keresztül látják
el oxigénnel dízelmotorjait, amelyek elvégzik az akkumulátorok feltöltését. Hal formájú teste
óránként X kilométeres sebesség elérését teszi lehetővé, gyorsabban halad, mint bármely
tengeralattjáró - a víz felszínén is.
- Ha Sztálin nagyvonalú - márpedig azt hiszem, hogy ilyen dolgokban feltétlenül az -, akkor
egyszerű feladat lesz számára néhány ezer effajta tengeralattjárót építtetni, s akkor övé lesz az
uralom a világtengerek felett. Önök pedig mit tehetnének egy olyan tengeralattjáró ellen,
amelynek sohasem kell felszínre emelkednie? Még az atombombájuk sem segíthet... Nos: én
elmondtam önnek mindent. Most már az ön feladata, hogy tájékoztassa a tengernagyot, mert a
mai naptól számított hat hónap múlva nyilvánosságra hozom, hogy elmondtam önnek a dolgot...
Feltételezem, hogy nem akarja eltitkolni ezt a fontos információt.
Ahhoz képest, hogy Dönitz „egyenes katona volt, aki megvetette a mocskos politikát” - ez
bizony ügyes kis sakkhúzás volt.
Azt feleltem neki, hogy az információt biztonsági okokból tovább fogom adni, de pillanatra se
gondolja, hogy érdekünk fűződnék egy Oroszország elleni háborúhoz.

17. RAEDER VÉDEKEZÉSE

Május 15.

ARANYFOGAK A REICHSBANKBAN
A délelőtti tárgyaláson: Mielőtt Raeder tengernagy ügyének tárgyalása megkezdődött, Funk
ügyének egy kis utórezgését kellett lezárni. Puhl tanúhoz, aki arra vonatkozólag tett vallomást,
hogy az SS által elkobzott aranyat a Reichsbankban helyezték letétbe, Funk védője kérdéseket
intézett. A védő igyekezett kihozni a tanú válaszaiból, hogy Funk nem tudott a dolog részleteiről
- ti. arról, hogy a koncentrációs táborok áldozataitól származó aranyfogak, jegygyűrűk, arany
szemüvegkeretek stb. kerültek a Reichsbank páncélkamráiba.
Ezután egy Toms nevű tanú vallott arról, hogyan szállították be az elkobzott aranyat és egyéb
értékeket a Reichsbankba. Ő csak egy kis banktisztviselő volt, mondotta, majd szelíd
ártatlansággal mesélte el, hogyan olvasztották be a fogaranyat... Látta a szállítmányokon az
auschwitzi és a lublini koncentrációs táborok címkéit, s meg is említette Puhlnak, az előző
tanúnak, hogy mifajta értékeket tárol az SS a bankban - de hát eszébe sem jutott volna soha,
hogy a Reichsbank helytelenül járhat el... Azt gondolta, hogy az aranyat, valutákat és más
értékeket olyan helyeken kobozták el, ahol az SS tevékenykedett - például Varsóban -, s az
elkobzott arany egyáltalán nem volt szokatlan a Reichsbank számára. Főnöke, Puhl, a bank
alelnöke, egyébként is tudott a dologról, így hát őt további felelősség nem terhelte.
Végül Raeder megkezdte védekezését. Mindenekelőtt azt fejtette ki, hogy Németország
kénytelen volt kifejleszteni hadiflottáját a versailles-i szerződés határozatai ellenére, mert
agresszió fenyegette Lengyelország részéről. Új hadihajókat kellett építeni, a kereskedelmi
hajókat fel kellett fegyverezni stb.
ESTE A BÖRTÖNBEN
Jodl zárkájában: Jodl Raeder védekezésének első részét jelentéktelennek minősítette, s utalt arra,
hogy véleménye szerint a bíróság aligha törődik azzal, hogy egyik-másik kereskedelmi hajón
volt-e ágyú, vagy sem. Mindazonáltal - mondotta - a katonák megint bebizonyították, hogy
mennyire felette állnak a koszos politikusoknak, akiket csak az átkozott arany érdekel. Lehet,
hogy Funk nem ismert minden részletet a Reichsbankban letétbe helyezett fogarannyal
kapcsolatban, mégis - az egész dolog jó példája a civilek mocskos munkájának. Természetesen a
Wehrmacht is átadott elkobzott aranyat a Reichsbanknak, de az tiszta arany volt: a katonai
törvényeknek megfelelően kobozták el. A koncentrációs táborokból származó arany azonban
mocskos Schweinerei volt, alávaló és szégyenletes dolog a hitleri kormányzat részéről.
- Megértem azt, ha valaki oly mértékben gyűlöl bizonyos személyeket, hogy megöli őket.
Feldühödik - s aztán boldog, hogy megszabadult tőlük. De hidegvérrel kihúzni az aranyfogakat a
hullák szájából - ez olyasvalami, amit sohasem fogok megérteni. Kíváncsi vagyok, hogy kinek
jutott eszébe? Valakinek - talán Hitlernek vagy Himmlernek - támadhatott az az ötlete, hogy
milyen jó volna megmenteni a hullákban rejtőző aranyat.
Jodl fejét csóválta, s keserű tekintettel bámult a cella padlójára.
Amidőn - Göringre célozva - ismét felvetettem a kérdést: hogyan lehet valaki még mindig lojális
egy ilyen ember iránt, Jodl újból csak azt hangoztatta, hogy Göring annyira belekeveredett a
mocskos ügyekbe, hogy nincs más választása - a lojalitás póza mögé kell rejtenie bűneit.
Fritzsche zárkájában: Fritzsche megint kétségbeesett hangulatban fogadott. Kijelentette, hogy
aligha fogja végig kibírni a tárgyalást. Minden egyes nap újabb erkölcsi kínszenvedést hoz
számára.
- Mit használ, ha Funk részben nem ismerte az aranyletétek eredetét? Németország nem mentesül
a felelősség alól ezáltal. A részleges felelősség láncolata kiterjed a német kormányzat minden
szervére. Egyszerűen nem bírom tovább.
Fritzsche megemlítette ezután, hogy egyetlen vádlottnak sem volt bátorsága ahhoz, hogy nyíltan
beszéljen, és a ténylegesen felelős személyre - Hitlerre - hárítsa a gyalázat terhét. Schacht
megtette, de védekezése annyira eltúlzott volt, hogy nem hangzott őszintén.
A fajüldözés politikájáról beszélgettünk ezután. Kijelentette, hogy örök időkre tisztázódott: a faji
előítéletek hangsúlyozása nem más, mint gyilkosságok intellektuális előkészítése. Aki még
mindig ezt teszi, új tömeggyilkossági hullám szellemi atyja. Utaltam arra, hogy a nagyközönség
korántsem látja még ezt oly világosan, mint Fritzsche gondolná. Meglepetésének adott kifejezést,
hogy még vannak emberek, akik netán kételkednek ebben. Ezután azt mondta, hogy valamit
majd bevesz a védekezésébe erre vonatkozólag - ha ugyan addig kibírja.

Május 16.

RAEDER VALLOMÁSA
A délelőtti tárgyalás: Raeder azt állította, hogy Hitler nem kívánt Angliával versengeni a
haditengerészeti fegyverkezés terén, s ezért kötötte meg az 1935. évi haditengerészeti paktumot,
amely előírta, hogy a brit és a német haditengerészet tonnatérfogata közötti 3:1 arány
fennmaradjon. Persze ennek kimondása mindkét részről a versailles-i szerződés megszegését
jelentette. Raeder azt sem tagadta egyébként, hogy a szerződésszegő paktumot is megszegték, s
túllépték a megállapított kereteket.
Vallomása további során kétségbevonta Hitler Hossbach-féle beszédének agresszív jellegét,
viszont elismerte, hogy a szóban forgó összejövetelen részt vett, s a beszédet végighallgatta.

Május 17.
A délelőtti tárgyaláson: Raeder egyszerű „biztonsági rendszabályként” emlékezett meg a
Csehszlovákia és Lengyelország elleni támadási tervekről. Ezután elismerte az „Athenia”
elsüllyesztését, ami „tévedés folytán” történt. Elismerte azt is, hogy az ügyről hivatalos cáfolatot
bocsátottak ki Hitler utasítására, annak ellenére, hogy az ügyről jelentés történt a Führernek.
Nagyon bosszantotta a Völkischer Beobachter-ben megjelent támadás, amely szerint Churchill
állítólag saját hajóinak egyikét propagandisztikus célból elsüllyesztette. Raeder szerint Fritzsche
azt mondta neki erre vonatkozólag, hogy maga Hitler rendelte a vezércikket - amiből azt a
következtetést kénytelen levonni, hogy Hitler szándékosan hazudott.
Ebédszünetben: Miközben felvonultak az étkezőbe, Göring valamit súgott Fritzschének. Fent, az
étkezőben Fritzschét roppant dühös hangulatban találtam.
- Hallotta, mit mondott nekem Göring? Azt mondta: „Hogyan mondhatott ilyesmit Raedernek a
Führerről?” Sajnálom, doktor, hogy ott állott a közelünkben, mert egyébként kurta választ adtam
volna neki: „Maga seggnyaló!” Persze hogy Hitler szándékosan hazudott! Esküszöm rá! Én
pedig egy álló hónapon át ordítoztam a rádióban az Athenia-féle propagandahazugságot, mert
nekem is hazudtak róla!
Élénk eszmecsere folyt ezután Göring taktikájáról is: arról, hogy igyekszik megakadályozni
Hitler bűneinek leleplezését, mert az igazság kiderültével az is kitűnik, hogy ő maga Hitler
bűntársa volt. Világosan megmutatkozott ebben a vonatkozásban, hogy Göring inkább elszánt
hazudozónak igyekezett feltüntetni Raedert és Fritzschét, mintsem hogy bármi is elhangozzék a
Führer rovására, aki iránt Göring változatlanul a kitartó lojalitás pózában tet-szelgett. Speer és
Fritzsche egyetértett abban, hogy véget fog vetni ennek az aljas csalásnak, s lehetővé teszi, hogy
a német nép tisztába jöjjön az igazsággal.
A délutáni tárgyaláson: Raeder azzal folytatta védekezését, hogy a Norvégia elleni támadást
indokolt megelőző rendszabálynak mondotta: a németek szerinte csak hajszállal előzték meg az
angolokat. Mindazonáltal Hitler megtévesztette Raedert békés célkitűzéseinek hangoztatásával.
O viszont ennek ellenére különféle álcázásokkal és más cselfogásokkal részt vett a versailles-i
szerződés kijátszásában és megszegésében.
A tárgyalás befejeztével Schacht a következőkben összegezte véleményét:
- Raeder helytelenítette a támadó háborút, és Hitler becsapta őt - ennek ellenére azonban
kidolgozta az agresszió terveit, és megindította a háborút. No lám - ilyen egy vérbeli militarista.

Május 18.
A délelőtti tárgyaláson: Raeder arról vallott, hogy ő és Hitler azt tanácsolták Japánnak, támadja
meg Szingapúrt, s ezen a réven riassza el Amerikát a háborúba való belépéstől. A Pearl Harbor-i
támadás azonban meglepetés volt számukra. Vallomását azzal fejezte be, hogy elmondta: roppant
nehéz volt Hitlerrel együttműködnie, s ezért végül is kénytelen volt ragaszkodni ahhoz, hogy
elfogadják lemondását. Vallomásával azt a benyomást igyekezett kelteni, hogy néhány csekély
jelentőségű dologban megvalósította ugyan az akaratát, de alapjában véve Hitlert olyan
embernek tekintette, aki nem hajlott a józan szóra, s akivel lehetetlen volt együttműködni.
(Dönitz mindezt szenvtelen arccal hallgatta végig a vádlottak padjáról, majd tán nem is
szándékosan - egyetlen szóban foglalta össze a véleményét:
- Hazárdjátékos!)
ESTE A BÖRTÖNBEN
Dönitz zárkájában: Megkérdeztem Dönitztől, hogyan értette a tárgyalás végén tett megjegyzését.
- Mint már mondottam önnek, nem állhatom, amikor egyesek nyomban köpönyeget fordítanak,
mihelyt a szél más irányba fordul. Az ördögét: miért nem tudnak az emberek tisztességesek
lenni. Nagyon jól tudom, hogyan beszélt Raeder, amikor ő nagyfőnök volt, én pedig még csak
jelentéktelen szerepet töltöttem be a haditengerészetben. Egészen másként beszélt, elárulhatom
önnek. Nagyon fáj nekem, amikor most végig kell hallgatnom, miként fújják az új nótát - s azt
állítják, hogy mindig szemben álltak Hitlerrel. Ugyanez áll Schachtra is. Persze ma már
mindannyian többet tudunk - mégsem tagadhatjuk le, hogy akkor hívei voltunk. Érti, hogy mire
gondolok? Ezért nem akarom én Hitlert támadni.
Frank zárkájában: Frank véleménye szerint a tárgyalás túlságosan elhúzódott már, és az
előterjesztett bizonyítékok zűrzavarában valahogyan szem elől vesztették a kitűzött, fennkölt
erkölcsi célokat.
- Ez a körülmény természetesen bátorsággal tölti el a többieket, mert még mindig próbálják
menteni a bőrüket, annál jobb nekik, minél inkább elhúzódik a tárgyalás.
Ilyen értelemben folytatta elmélkedését - amelynek során kitűnt, hogy „a fennkölt erkölcsi célt”
ő maga is újból szem elől tévesztette. Keserű elégtételt érzett annak láttán, hogy milyen
zűrzavarba jutott az egész világ. Ugyancsak felhozta az „orosz veszedelem” kérdését, s
kárörömmel említette, hogy most Amerikára hárul Európa problémáinak megoldása.
Ezzel kapcsolatban a lengyel deportáltakra terelődött a szó.
- Jól ismerem az én lengyeleimet! Bűzlenek a lustaságtól! Hahahaha! (Nevetése egyre
hisztérikusabbá válik.) - Négyszázezer él az UNRRA nyakán, Németországban. Nem akarnak
visszamenni Lengyelországba. Miért is akarnának? Itt kapnak ennivalót, s nem kell dolgozniok.
Azt állítják, hogy a gaz nácik kiűzték őket a hazájukból. De hát akkor miért nem vágyódnak
visszajutni az országukba? Mert sokkal könnyebb a jószívű amerikaiakból élni. Amerika gazdag
- akkor hát miért ne? Hahahaha! Kénytelenek lesznek egész Európát eltartani! Hahahaha!
Belekényszerültek! Hahahahaha!
A hisztérikus nevetésbe belevörösödött az arca. Távoztam.

Május 20.

RAEDER KATONAI ERKÖLCSKÓDEXE

A délelőtti tárgyaláson: Sir David Maxwell-Fyfe keresztkérdései nyomán kiderült, hogy az 1935-
ben kötött német-brit haditengerészeti egyezmény célja a német tengeralattjáró-gyártás
korlátozása volt, a nácik azonban a szerződésnek éppen ezt a pontját szegték meg a
legvakmerőbben.
Raeder meglehetősen zavarba jött, amikor felolvasták nyilatkozatát, amelyet az oroszoknak tett
Göringről - s felszólították, hogy erősítse meg saját kijelentéseit. Annak idején kijelentette, hogy
Göring von Blomberg házassági botrányát, valamint a homoszexualitás koholt vádját von Fritsch
ellen arra használta fel, hogy a Wehrmacht főparancsnokságáért folyó vetélkedésben
megszabaduljon riválisaitól. Gisevius tanúvallomásának váratlan megerősítése volt ez. Raeder
hebegett, hümmögött, végül mégis kénytelen volt elismerni, hogy annak idején ez volt a
véleménye. David Maxwell-Fyfe rámutatott a ravaszul kitervelt cselfogások súlyosabb
következményeire is: ily módon ugyanis két olyan főparancsnokot távolítottak el tisztségéből,
aki esetleg tiltakozott volna a támadó háborúk megindítása ellen.
Maxwell-Fyfe ezután rámutatott arra, hogy Raedernek különböző események kapcsán fel kellett
ismernie Hitler agresszív szándékait. Hitler 1937. november 5-i Hossbach-féle beszéde felett
Raeder átsiklott azzal, hogy nem kell komolyan venni... Hitler kijelentésére, hogy szét akarja
zúzni Csehszlovákiát, Raeder csak annyi megjegyzést tett, hogy: - Nos hát, nagyon sok mindent
szét akart ő zúzni!
Hitler 1939. május 23-i (schmundti) beszéde csupán „elméleti fejtegetés” volt, telve
„túlzásokkal”. Ezután az ügyész megkérdezte, hogy miképpen vélekedett az 1939. augusztus 27-i
parancsról, amely elrendelte a Lengyelországba való benyomulást. Raeder nyugtalanul izgett-
mozgott ülőhelyén, az órára pillantott, mintha azt remélte volna, hogy megszólal a csengő, és
„megmenti a feleléstől” - majd dadogott valamit Hitler ügyességéről a háború elkerülésében, s
hogy ő még akkor sem hitte, hogy kitör a háború, amikor Hitler parancsot adott Lengyelország
megtámadására.
(Raeder némileg elbátortalanodva tért vissza a vádlottak padjára. Keitel és Ribbentrop felületes
megjegyzésekkel biztatták, kissé. Dönitz mozdulatlanul ült.
- Nos hát, így történt - mondta Raeder idegesen. - Sajnálom, hogy be kellett mártanom Göringet,
de ez volt az igazság.)
Ebédszünetben: Schacht nevetett azon, hogy Raeder nem volt hajlandó megerősíteni az általa
mondottakat, hogy Göring volt a von Fritsch tábornok elleni cselszövény fő mozgatója.
- Miért félnek az emberek kimondani az általuk ismert igazságot? Én bizony nyílt voltam:
megmondtam, hogy miképpen vélekedem Göringről. Nem tisztességes ember.
Von Neurathot nagyon érdekelte, amit Raeder a Hossbach-féle beszédről mondott.
- Egészen másképpen vélekedtem a Hossbach-féle beszédről - mondotta-, egyáltalán nem volt
annyira „elméleti” jellegű, mint ahogyan Raeder állítja.
Von Papen elárulta, hogy mi aggasztja leginkább az agresszió problémájával kapcsolatban:
- Az orosz megnemtámadási szerződés csalás volt! Megnemtámadási szerződésnek nevezték, ám
ugyanakkor volt egy titkos záradéka, amely előre intézkedett Lengyelország felosztásáról.
Egy fültanú hallotta, amint Sauckel lent a tárgyalóteremben Raedert mentegette a támadás miatt,
ami azért érte, mert jelen volt Hitler Hossbach által feljegyzett beszédénél. Megemlítette
Keitelnek, Ribbentropnak és von Schirachnak, hogy mindannyian jelen voltak a gauleitereknek
azon az összejövetelén, amelyen Hitler a zsidók kiirtását taglalta. (Keitel még arra is emlékezett,
hogy május 31-én történt.) Ribbentrop is emlékezett az esetre, és így szólt:
- Hát igen... ha ellenkeztünk volna, akkor még a zsidóknál is rosszabbul jártunk volna.
A délutáni tárgyaláson: Maxwell-Fyfe rászorította Raedert annak bevallására, hogy háború idején
megengedhetőnek tartotta a semleges hajók megtámadását hamis zászló alatt hajózó német hajók
által - habár a tengerészeti jogszabályok ezt kalózkodásnak minősítik. Raeder egyébként már az
Oroszország elleni támadás megindítása előtt hat nappal támadást javasolt az orosz
tengeralattjárók ellen. Korlátlan tengeralattjáró-háborút követelt a brit hajók s valamennyi
semleges hajó ellen. Az volt a felfogása, hogy a nemzetközi jogszabályokat csak addig kell
tiszteletben tartani, amíg haszonnal jár. Raeder mindezt azzal próbálta igazolni, hogy effajta
rendszabályok teljesen érthetők háború esetén.
Pokrovszkij ezredes, az orosz ügyész szólt ezután: a Raeder és Hitler közötti apró-cseprő
nézeteltéréseket választotta kiindulópontul. Raeder vallomásában megemlítette, hogy inkább
kész volt benyújtani lemondását, mintsem hogy beleegyezését adja egyik tisztjének rangon aluli
házasságához. Az orosz ügyész ezzel kapcsolatban megkérdezte: vajon az Oroszország ellen
tervezett támadás, amellyel Raeder saját állítása szerint nem értett egyet, nem volt-e komolyabb
ok arra, hogy benyújtsa lemondását? A tengernagy nem tekintette annak, mivel tisztjének rangon
aluli házassága elvi kérdés volt, az Oroszország elleni agresszió ügyében viszont a döntés nem
őrá tartozott.
Felolvasták annak a nyilatkozatnak egy részét, amelyet Raeder abban az időben tett, amikor
hadifogolyként Moszkvában tartózkodott. Ebben kemény szavakkal bélyegezte meg Göringet, s
vádat emelt számos más személy, a többi közt Dönitz és Keitel ellen is. Raeder védője ekkor
kifogást jelentett be a nyilatkozat további részének ismertetésével szemben. Tiltakozását a
bíróság megfontolás tárgyává tette.
ESTE A BÖRTÖNBEN
Dönitz zárkájában: Dönitzet bosszantották a nap folyamán elhangzott vallomások, s aggasztotta,
amit Raeder moszkvai nyilatkozatában személyére vonatkozólag mondott. Mindenekfölött
azonban Nimitz tengernagy küszöbönálló nyilatkozata érdekelte. Magatartása egyébként
láthatólag az volt, hogy a többieket amúgy is felakasztják, miért idegeskedjék hát amiatt, amit ők
róla mondanak...
Raeder zárkájában: A kihallgatás némileg túlfeszítette Raedert. Egyúttal azonban meg is
könnyebbült azáltal, hogy már túlesett rajta. Ennek következménye lehetett, hogy hat hónap óta
első ízben megnyílt előttem. Elmondta, hogy amikor azt a bizonyos moszkvai nyilatkozatot
aláírta, az volt a benyomása, hogy nem állítják háborús bűnösként bíróság elé. Véleménye szerint
az oroszok nagyszerű emberek, de politikai okokból pokoli módon tudnak hazudni. Mint
mondotta, a nyilatkozatot meglehetősen szabadon tette - azonban aláírása előtt megkérdezte,
hogy nem szembesítik-e majd a többiekkel háborús bűnösként, s biztosították, hogy semmi esetre
sem. A nyilatkozatban foglaltak mindazonáltal megfelelnek az igazságnak, s nem tehet róla, ha
általa mások kellemetlen helyzetbe kerülnek.
Oroszország megtámadása mindenképpen őrültség volt, s véleménye szerint kétségkívül fenn
lehetett volna tartani a békés viszonyt Oroszországgal. Az oroszok valójában nagyon barátságos
emberek. Most már persze, miután ily hatalmas áldozatokat hoztak, hegemóniát akarnak
Európában - ehhez azonban a Földközi-tenger feletti uralmat is meg kellene szerezniök, amihez
nem rendelkeznek megfelelő tengerészeti szaktudással. (Most értettem meg, hogy miért tette
Göring azt a célzatos megjegyzést, hogy az oroszok nem engedik Raedert kivégezni, mert több
hasznuk van belőle, ha életben marad. Dönitz nyilvánvalóan arra a lapra tett, hogy meggyőzi az
amerikaiakat saját hasznosságáról... Így hát a színfalak mögött folytatódott a nagy játszma:
továbbra is megpróbálták a Keletet kijátszani a Nyugat ellen; a tengernagyok már helyezkedtek a
következő háború esetére - mielőtt a most befejeződött háború békeszerződését megkötötték
volna.)

Május 21.

RAEDER MOSZKVAI NYILATKOZATA

Megkaptam Raeder moszkvai nyilatkozatának másolatát. A vádlott katonák közt ez a
dokumentum pszichológiai jelentősége miatt hallatlan zűrzavart keltett.
Raeder nyilvánvalóan moszkvai kijelentései miatt nem hajlandó állást foglalni a többi náci
vádlottal szemben a tárgyalás folyamán.
„Göring katasztrofális hatást gyakorolt a Német Birodalom sorsára. Egyéniségének fő vonása az
elképzelhetetlen hiúság, a mérhetetlen nagyravágyás, a népszerűség-hajhászás, hencegés,
hazudozás, makacsság és önzés volt, amelyet az ország, a nép érdekében sem volt hajlandó
mérsékelni. Kapzsisága, pazarlása, elpuhult, nem katonás magatartása elképesztő volt.
Meggyőződésem szerint Hitler nagyon hamar felismerte Göring egyéniségét, de nagyon jól
kihasználta gyengeségét saját céljaira. Újabb és újabb feladatokkal bízta meg, hogy ne váljék
veszélyessé számára. Göring rendkívül fontosnak tartotta, hogy külsőségekben hangsúlyozza a
Führer iránti hűségét - ennek ellenére azonban sokszor elképesztően tapintatlan és modortalan
volt a Führerrel szemben tanúsított viselkedésében. Hitler szándékosan szemet hunyt efölött.
Kezdetben úgy tett, mintha őszinte bajtársiasságot és barátságot érezne a hadiflotta iránt,
azonban hamarosan hatalmas féltékenységet kezdett tanúsítani: a haditengerészet vívmányait
igyekezett leutánozni, vagy a flottától elvenni, és a saját fegyvernemének, a Luftwaffénak
juttatni. Ugyanakkor a tengerészeket a hátuk mögött kicsinyelte, leszólta.
A Führer fontosnak tartotta, hogy hozzám fűződő viszonya legalább külszínre normális és jó
legyen. Hitler jól tudta, hogy a német nép valóban fontos rétegei kedvezően vélekednek rólam, s
általában nagyon bíznak bennem - ellentétben a Göringről, von Ribbentropról, Goebbelsről,
Himmlerről, Leyről kialakult véleménnyel...
(Dönitzre utalva:) Kapcsolatunk nagyon hűvös volt, mert némileg önhitt és nem mindig
tapintatos viselkedése számomra nem volt rokonszenves. Azok a hibák, amelyek felfogásából
eredtek - s amelyeket a tisztikar jól ismert -, a hadiflotta nagy kárára hamarosan
megmutatkoztak.
Speer azonban hízelgett Dönitz hiúságának - amit emez ugyancsak hízelgéssel viszonzott. Ennek
következtében valamennyi kipróbált és bevált módszert sutba dobták a legkritikusabb
pillanatban, hogy új módszerekkel és új emberekkel kísérletezzenek. Dönitzet nagymérvű
politikai elkötelezettsége sodorta nehézségekbe, mint a haditengerészet vezetőjét. A Hitlerjugend
számára tartott utolsó beszéde kapcsán - amelyet mindenütt kinevettek -»Dönitz, a Hitler-ifjú«
néven emlegették, ami persze nem használt a tekintélyének. Másrészt viszont modora révén
sikerült a Führer bizalmát megszereznie - más magyarázatot ugyanis nehéz volna találni arra,
hogy miért nevezte ki a Führer Észak-Németország közigazgatási főnökévé. Az a tény, hogy ezt
a kinevezést elfogadta, ugyanakkor, amikor a hadiflotta főparancsnoka is volt-jellemző arra,
hogy milyen kevéssé érdekelte a haditengerészet irányítása, amelyre egyébként a megfelelő
képességgel sem rendelkezett. Amikor további ellenállásra buzdított, valójában bolondot csinált
önmagából, és ártott a flottának.
Meg kell említenem egy merőben másfajta személyiséget is, aki rendkívül fontos posztján
károsan befolyásolta a Wehrmacht sorsának alakulását: Keitel hadseregtábornokra, a Wehrmacht
főparancsnokságának fejére gondolok, aki elképzelhetetlenül gyenge ember volt, s pontosan
ennek a tulajdonságának köszönhette, hogy oly hosszú ideig meg tudott maradni állásában. A
Führer olyan pocsékul bánhatott vele, ahogyan csak akart - Keitel mindent lenyelt...”
Amikor a vádlottak ma reggel levonultak a tárgyalóterembe, látnivaló volt, hogy Raeder
moszkvai nyilatkozata következtében -amelyet időközben elolvastak - rendkívül feszültté vált a
viszony a katonai klikk tagjai közt. Dönitz komor volt és bosszús, nem szólt senkihez sem.
(Göring még mindig nem vett részt a tárgyaláson, mert gyengélkedett.) Keitel egyenes derékkal,
némán ült, s egy cédulán azt üzente védőjének, hogy tekintettel ártalmas nyilatkozatára, ne
tegyen fel Raedernek semmiféle kérdést. Egy fültanú hallotta, amint von Schirach azt mondta
Raedernek, hogy nem veszi rossz néven Göringre vonatkozó kijelentéseit.
- A birodalmi marsall többet tudott arról, ami Németországban történt, mint az itt levő többi
vádlott bármelyike. Mégis - habár elismerte, hogy tág hatásköre volt - valójában kevesebb
bűnrészességet vállalt magára, mint a vádlottak padján ülők bármelyike.
Ahhoz képest, hogy von Schirach korábban hősként tisztelte Göringet - ez a spontán
megjegyzése véleményének alapos változtatásáról tanúskodott, bárha Göring távollétében
hangzott is el.
A délelőtti tárgyaláson: Vita folyt akörül, hogy Raeder moszkvai nyilatkozatát teljes egészében
felolvassák, és a tárgyalás jegyzőkönyvébe foglalják-e. Raeder védője ellenezte a nyilatkozat
felolvasását, Pokrovszkij ezredes viszont követelte az okmány ismertetését. (A vita során Jodl és
Keitel izgatottan hívták a védőiket. Jodl azt mondta: - Hadd olvassák föl! Keitel viszont
kijelentette:
- Akadályozzák meg! Dönitz komor hallgatásba merült. Hess bárgyú mosollyal figyelte a
katonák felbolydulását. Ribbentrop a karfára könyökölt, s idegesen tárgyalt dr. Hornnal. A védők
egy csoportba gyülekeztek, s hevesen vitatták a problémát.) A bíróság végül is úgy határozott,
hogy szükségtelen az okmány felolvasása. Dr. Siehmers erre tüstént befejezte a kérdések
feltevését Raedernek, s gyorsan visszavonulót fújt.
Ebédszünetben: Keitel ebéd közben bosszúsan szólt Raeder nyilatkozatáról; azt mondta: aljasság
a tengernagytól, hogy ilyen kijelentéseket tett őróla, viszont nagyon rendes dolog volt a bírák
részéről, hogy nem engedélyezték a nyilatkozat felolvasását.
Dönitz titkolni próbálta kedvetlenségét, s csak annyit mondott, hogy napról napra bölcsebbé
válik. Mivel szükségét érezte annak, hogy védekezzék, beszélgetésbe bocsátkozott a
„politikusokkal”
- Schachttal, von Neurathtal és von Papennel. Két hét óta első ízben történt ez meg - s Dönitz
arra használta fel az alkalmat, hogy kijelentse: Raeder nyilván téves feltevések hatása alatt
nyilatkozott Moszkvában. Raeder - mondotta Dönitz - valószínűleg nem fogta fel, hogy ő csupán
azért késleltette a fegyverletételt, hogy ezáltal lehetővé tegye a németek számára, hogy Nyugatra
meneküljenek. Célja semmi esetre sem a háború meghosszabbítása volt.
Jodl felfedte, hogy miért nem ellenezte Raeder nyilatkozatának felolvasását. Lemásolta Raeder
moszkvai nyilatkozatának azt a részét, amely rá vonatkozott, s felolvasta nekem, annak
hangsúlyozása mellett, hogy még Raeder is elismerte: Jodl, Keitellel ellentétben, bizonyos
önállóságot tanúsított Hitlerrel szemben, és sokszor sikerült is elérnie, amit akart.
Megmutattam Jodlnak a Stars and Stripes hasábjain megjelent cikket, amely a Dachauban tartott
bírósági tárgyalásról, számolt be. E tárgyaláson a Malmedynél és más helyeken agyonlőtt ötszáz
amerikai hadifogoly ügyéről volt szó. A cikk szerint Sepp Dietrich kijelentette, hogy Hitler
parancsot adott a 6. SS páncélos hadtestnek, hogy „emberi gátlásokat félretéve” harcoljon. Jodl
ezzel kapcsolatban megjegyezte: teljességgel kizárt dolog, hogy Sepp Dietrich parancsot kapott
vagy adott volna hadifoglyok agyonlövésére, mert akkor neki és von Rundstedtnek tudnia kellett
volna az ügyről, s egy pillanatig sem tűrték volna ezt az eljárást. A valóság ezzel szemben az,
hogy körülbelül 74000 (?) angol-amerikai hadifoglyot ejtettek a szóban forgó csatában, ami azt
bizonyítja, hogy az említett parancs nem létezhetett. A maga részéről Sepp Diet-richet becsületes
katonának tartja - olyan embernek, aki kigúnyolta Himmler elméletét az „északi emberek
felsőbbrendű voltáról”.
Kaltenbrunner is odajött, hogy megvédje az SS-t. Jodl és Kaltenbmnner végül is megegyeztek
abban, hogy a dolog Hitler egyik szokásos izzó hangulatú beszédével kezdődhetett, amelyet a
főhadiszálláson tartott, s amelyben azt követelte, hogy a harcban ne ismerjenek irgalmat.
Kijelentései a parancsnokok láncolatán át eljutottak a helyi parancsnokokig, akik a Führer
kegyeiért versengve elhatározták, hogy mostantól kezdve nem ejtenek foglyokat... Kaltenbrunner
mindjárt el is játszotta Hitler elképzelt beszédét: „Küzdjetek fanatikus lelkesedéssel, ne álljatok
meg soha, áldozzatok fel mindent a hazáért, bizonyítsátok be bátorságotokat és
keménységeteket.”
Hát ezért gyilkolták meg az amerikai katonákat Malmedynél.
ESTE A BÖRTÖNBEN
Dönitz zárkájában: Dönitzet még mindig bántotta Raeder moszkvai nyilatkozata. Miközben
átöltözött a rabruhába, így panaszkodott:
- Most is csak azt mondhatom önnek: nem értem, hogy valaki, aki ország-világ előtt Hitler
odaadó híve volt, miért próbálja most kicsavarni a történteket. Ami a rólam mondottakat illeti
-nyilvánvalóan orosz befolyás alatt állott akkor. Meg is mondtam neki ma reggel, hogy nem lett
volna szabad ilyesmit írásba adnia. Én bizony nem írtam le - de nem is ejtettem ki - egyetlen
mondatot sem, amivel árthattam volna bárkinek a mieink közül... Azt mondta, hogy gúny
tárgyává tettem a hadiflottát, amiért elvállaltam az északnémet területek igazgatását. De hát
nyilvánvaló dolog, hogy az északi kikötők miatt kellett vállalkoznom erre - mert ezek a kikötők
életbevágóan fontosak voltak a flotta szempontjából... Aztán kifogásolta azt is, hogy késleltettem
a fegyverszüneti tárgyalásokat. Azonban mindez az orosz nézetet tükrözi. Valószínűleg kedvező
benyomást akart kelteni akkor az oroszokban.
Megpróbáltam rábírni, hogy mondjon valamit Raederhez fűződő személyes kapcsolatáról, de
óvatosan elkerülte, hogy bármiféle határozott kijelentést tegyen. Csupán annyit jegyzett meg,
hogy nem voltak kifejezetten baráti viszonyban, mert Raeder 16 évvel idősebb nála.
Május 22.

A TENGERNAGYOK
Ebédszünetben: Dönitzet felvillanyozta a nyilatkozat, amelyet most vett éppen kézhez Nimitz
tengernagytól. Az általa küldött kérdésekre válaszolt.
- Tudja, kérem, mit mond? Azt, hogy a Pearl Harbort követő első naptól kezdve korlátlan
hadviselést folytatott az egész Csendes-óceánon. Nagyszerű nyilatkozat!
A szomszéd szobában Ribbentrop és Raeder is nagy megnyugvással fogadta a Nimitz-
nyilatkozatot, amelyet Dönitz megmutatott nekik.
- Látja, kérem - mondta Raeder -, korlátlan hadviselést folytatott! Mindent szabad - ha az ember
győz. Egyetlen dolgot nem szabad csak elkövetni: vereséget szenvedni.
Ribbentrop szerette volna ezen a réven igazolni a müncheni szerződés megszegését is.
- No tessék - íme, valójában korlátlan hadviselés folyt a Csendes-óceánon, ahol Amerikának
semmi keresnivalója nincsen! És amikor mi Csehországot és Morvaországot, amely ezer éven át
Németországhoz tartozott, protektorátusnak nyilvánítjuk, azt agressziónak tekintik.
- Azonban mégiscsak van némi különbség a két ügy között -jegyeztem meg. - Önök aláírták a
müncheni egyezményt, amely leszögezte, hogy csupán a Szudéta-vidéket foglalják el, semmi
többet. Bennünket pedig előzetes hadüzenet nélkül megtámadtak a Csendes-óceánon, miközben
javában folytak a diplomáciai tárgyalások. A különbség agresszió és önvédelem között teljesen
világos.
Ribbentrop nem volt hajlandó igazat adni.
A „fiatalok étkezőjében” Speer az utolsó jó tanácsokat adta von Schirachnak, ügyének tárgyalása
előtt. Arra biztatta, hogy mondja meg az igazat, szálljon szembe a Göring-féle képmutatással.
Csak beszélgetésük végét hallottam: von Schirach beleegyezett, hogy az eseményekről adandó
magyarázatában Speer gondolatmenetéhez kapcsolódik.
ESTE A BÖRTÖNBEN
Dönitz zárkájában: Raeder moszkvai nyilatkozatának egyik példányával kezemben léptem
Dönitz zárkájába.
- Nézze csak, tengernagy - mondottam -, most már nem tudom, hogy egyáltalán társalogjak-e
önnel. Hiszen nyilvánvalóan saját felettese sincs túlságosan jó véleménnyel önről...
Dönitz meghökkent; szokásos nyugalmából kizökkenve, izgatottan kritizálta a nyilatkozat
minden egyes mondatát:
- De hát nézze csak, kapitány, hiszen ebben a nyilatkozatban csupa alaptalan kijelentés van. Ne
feledkezzék meg arról, hogy egy kiábrándult öregember írta Moszkvában, aki közvetlenül ezt
megelőzően öngyilkosságot kísérelt meg...
- Nézze csak... ez a dolog Speerről meg rólam. Tudja, miért írta ezt? Mert féltékenykedett, hogy
a mi tengeralattjáró-gyártásunk túlszárnyalta az ő elavult módszereit. Hát ezért! Ma reggel
megkérdeztem tőle: „Mi több - negyvennégy vagy huszonegy?” Speer meg én, a régi módszerek
korszerűsítése révén, negyvennégy tengeralattjárót gyártottunk havonta, a nyomorúságos
huszonegy darabbal szemben, amit Raeder képes volt kipréselni... Amit arról ír, hogy „Hitler-
ifjúnak” hívtak, átkozott hazugság! Sohasem neveztek engem így! Raeder csak egy féltékeny
öregember, akit nagyon bánt, hogy nem csupán a helyébe léptem, hanem jobb eredményeket
értem el, mint ő, s végül főparancsnok lettem, habár valamikor a beosztottja voltam. Ami pedig
azt a szerepemet illeti, hogy parancsot adtam a háború végén csapatainknak a harc folytatására -
azt már megmagyaráztam önnek. Kizárólag az volt a célom, hogy kétmillió németet megmentsek
attól, hogy az oroszok kezére kerüljön. Ebben Eisenhower tábornok és Montgomery tábornok is
támogatott. De hát nem... megmondtam az ügyvédemnek, Kranzbühlernek, hogy egyetlen szót se
szóljon erről a féltékeny öregemberről, aki hascsikarást kapott, és összevizelte magát
félelmében... hiszen Raeder maga is halálosan szégyenkezik az ügy miatt. Heteken át próbálta
visszavonni a nyilatkozatát - s azért nem említette az ügyet, mert remélte, hogy sikerül. Nem
állhatott oda a bíróság elé azzal, hogy kényszer hatása alatt írta alá a nyilatkozatot, mert a
családja még mindig az oroszok kezében van.
- Nos... valahogyan meg kell férnem vele a vádlottak padján; nem akarom, hogy az ügyészek
civakodni lássanak. Kénytelen vagyok mindenféle embert elviselni a vádlottak padján -
Schachtot is, Göringet is, hogy két végletet említsek. Látnia kellene, hogy milyen széljegyzeteket
írtak a nyilatkozat másolatára, amikor körözték közöttünk: „Féltékenység”, „Önhittség!”,
„Rosszindulatú vádaskodás!” Mit is tehetnék egy ilyen begyepesedett fejű vénember ellen?
Azt mondtam, hogy elfogadom a magyarázatát, s nevettünk a dolgon. Dönitz ismét megemlítette,
hogy milyen elismerően vélekedett róla az amerikai tengernagy, aki elküldte a szárnysegédjét a
védőügyvédjéhez, s általa üzentette, hogy őszinte tisztelettel gondol Dönitzre.

18. VON SCHIRACH VÉDEKEZÉSE

Május 23.

VON SCHIRACHÉ A SZÓ

A délutáni tárgyaláson: Von Schirach azzal kezdte védekezését, hogy kijelentette, őt terheli a
teljes felelősség a német ifjúság neveltetéséért. Nem tudva megtartóztatni magát némi kulturális
narcizmustól, nyomatékosan kifejtette, hogy nemcsak a nemzetiszocializmus propagandistája
volt, hanem Goethéé és a német kultúráé is. Az elnök kénytelen volt több ízben is félbeszakítani
és felszólítani, hogy gyorsabban haladjon előre a mondókájával. Von Schirach olyan színben
tüntette fel a német ifjúságot, mintha valami cserkészszervezet lett volna, amelyet a sport
érdekelt, és semmiféle katonai kiképzésben nem részesült. Nem volt hajlandó hozzájárulni ahhoz
sem, hogy a Hitlerjugend részt vegyen az 1938. évi pogromban. Ezután rátért a tárgyra:
elmondta, hogyan lett antiszemita. Mint mondotta, különösen nagy hatással volt rá A nemzetközi
zsidó című amerikai könyv.
A nap folyamán dr. Thoma, Rosenberg védője, közölte velem, hogy egyre jobban undorodik
Rosenberg gyűlölködő magatartásától. Szakadatlanul zaklatja, hogy terjesszen elő olyan
bizonyítékokat, amelyek indokolnák a zsidók üldözését. Makacsul követeli például, hogy nyújtsa
be bizonyíték gyanánt a Pototsky-féle okmányt.
- Így hát azt mondtam neki: „Az Isten szerelméért, Rosenberg, maga szeretné, ha elhitetném
velük, hogy helytelenítette a tömeggyilkosságokat, nem is tudott róluk - viszont azt kívánja
tőlem, hogy nyújtsam be a Pototsky-féle okmányt annak bizonyitására, hogy a
tömeggyilkosságok indokoltak voltak. Hányingert kapok ettől az embertől.”
Megkérdeztem, hogy mit bizonyított volna a Pototsky-féle okmány. Azt felelte, hogy a
nyilatkozatot egy valamikori lengyel nagykövet tette, aki az Egyesült Államokban teljesített
szolgálatot, s kijelentette, hogy a Rooseveltet körülvevő zsidók ellenséges magatartást
tanúsítottak a náci Németországgal szemben.
- Azonban ha kíváncsi az én véleményemre - tette hozzá dr. Thoma -, akkor meg kell mondanom,
hogy a zsidóknak becsületükre válik, hogy felismerték az Európát tönkretevő hitlerizmus
veszélyét, és elpusztítását kívánták. Elmondhatom önnek, hogy sok tisztességes keresztény is
örült a háborúnak - egyetlen okból: mert a hitlerizmus végét jelentette.
Ezután elmesélte, hogy milyen nehéz dolga volt Rosenberggel, akit pökhendinek és istentelennek
nevezett. Rosenberg váltig azon erősködik, hogy történelmi indokokkal támasszák alá a háború
kirobbantását és a zsidóüldözést, s szemrehányásokat tesz neki, amiért nem védi meg az ő
álláspontját a bíróság előtt. Minden lehető eszközt megragad, hogy igazolja magát, és
megmentse a saját életét. Valójában azonban örülnie kellene, hogy nem terjesztettem elő a
bíróságnál azt a töméntelen okmányt, ami azt bizonyítaná, hogy milyen gonosz antiszemita volt.
Én magam bukkantam a Rosenberg szempontjából legterhelőbb okiratokra - s csak örülhet, hogy
nem nyújtottam be ezeket a bírósághoz.

Május 24.

VON SCHIRACH MEGBÉLYEGZI HITLERT

A délelőtti tárgyaláson: Von Schirach kifejtette antiszemita felfogásának jellegét: ő és vele együtt
a német ifjúság a „zsidókérdés” békés megoldását várta. Semmi köze sem volt a nürnbergi
törvényekhez, ezzel szemben az volt a véleménye, hogy a probléma már megoldódott, és a
nürnbergi törvények szükségtelenek voltak. A német ifjúság mindazonáltal hivatalos állami
politika gyanánt köteles volt elfogadni a dolgokat. (Ennél a kijelentésénél Frick dühös tekintetet
vetett rá a vádlottak padjáról.) Ami Streicher „Stürmer”-ét illeti, a német ifjúság elutasította
Streicher lapját. (Streicher gúnyosan felnevetett.) A kultúra szégyenének, bűnnek minősítette az
1938. évi pogromot. Ennek megtörténte után az volt a véleménye, hogy a zsidók jobb helyzetbe
kerülnek, ha áttelepítik őket Keletre. Elismerte, hogy hozzájárult a bécsi zsidók deportálásához
mint gauleiter, sőt 1942. szeptember 15-én Bécsben tartott beszédében helyeslően nyilatkozott az
akcióról. Mindehhez von Schirach csak ezt tudta megjegyezni:
- Ezeket a kijelentéseket, amelyeket most nagyon bánok, a Führer iránti lojalitásból tettem;
erkölcsileg azonosítottam magamat az akcióval. Megtettem, s most már nem tehetem meg nem
történtté a dolgokat.
Ezután elmondta, hogy 1943-ban kulturális problémák és antiszemita cselekmények miatt
szakított Hitlerrel.
A továbbiakban megbélyegezte Hitlert és az antiszemitizmust. Hössnek, az auschwitzi
eseményekkel kapcsolatos tanúvallomására utalva, azt mondta:
- A történelem legnagyobb méretű és legpokolibb tömeggyilkossága volt ez. A gyilkosságot
azonban nem Höss követte el: Höss csak a hóhér volt. A gyilkosságot Hitler Adolf rendelte el.
Kitűnik ez végrendeletéből is. Az említett végrendelet hiteles okmány. Láttam a végrendelet
fotómásolatát. Hitler és Himmler együttesen követte el a szörnyű bűnt, amely történelmünk
legsötétebb foltja. Olyan bűn ez, amely szégyent hozott minden német fejére... (A vádlottak közt
feszült volt a hangulat. Frank, Funk és Raeder a vallomás különböző részleteinél szemüket
törölgették. Streicher a szokottnál is undorítóbb hangon kacarászott.)
- ...Az én bűnöm az volt - s ezért viselnem kell a felelősséget Isten és a német nemzet előtt -,
hogy rám volt bízva e nép ifjúságának nevelése, hogy én ezen ifjúságot egy olyan ember iránti
hűségre neveltem, akit hosszú éveken át gáncstalan vezérnek és államfőnek tartottam, hogy
olyan ifjúságot neveltem fel számára, amely éppen olyannak látta őt, mint amilyennek én
tartottam. Bűnöm, hogy olyan ember iránti hűségre neveltem a német ifjúságot, aki
tömeggyilkosságokat követett el milliószámra... De ha a fajüldöző politika és az antiszemitizmus
talaján egy Auschwitz valósulhatott meg, akkor Auschwitznak a fajüldözés és az antiszemitizmus
végét kell jelentenie.
A szünetben Rosenberg azt mondta a védőjének, hogy ne tegyen fel kérdéseket von Schirachnak.
Az ügyvéd azt felelte, hogy ő egyszerűen nem tehet úgy, mintha a zsidók tömeges kiirtása a
legkisebb mértékben is indokolt lett volna, és von Schirach nagyon tisztességesen viselkedett,
amikor megbélyegezte az antiszemitizmust, és nyíltan Hitlerre hárította a felelősséget.
Fritzschét és Speert megindították a hallottak - egyben örültek is, hogy von Schirachnak elég
bátorsága volt ahhoz, hogy Göring nyomasztó hatása ellenére ilyen nyíltan és nyomatékkal
beszéljen. Megemlítettem, hogy nagy kár Göring hosszas távolléte a tárgyalásról. Schacht így
felelt:
- Ó, kérem, amúgy sem hatott volna mindez arra a vastag bőrű disznóra! - Fritzsche helyeslése
jeléül nagyot bólintott.
Frankot szemmel láthatóan bántotta, hogy valaki túltett a bűnbánatán, s kijelentette, hogy von
Schirachnak semmi joga nem volt ahhoz, hogy ítéletet mondjon Hitlerről. Azt feleltem Franknak,
hogy meglep ez a kijelentése, hiszen ő maga oly sokszor s oly hevesen megbélyegezte Hitlert; és
csodálkoztam, amiért nem volt bátorsága hasonló kijelentésekhez a bíróság nyilvánossága előtt
is. Frank azzal érvelt, hogy merőben jogi kérdésről van szó; amikor az ember tanú minőségben
tesz vallomást, akkor nem vállalkozhat a bíró szerepére.
Ebédszünetben: A délelőtti tárgyalás berekesztése előtt Rosenberg védőjének egyik kérdése
nyomán kiderült, hogy von Schirach sohasem volt képes végigolvasni A huszadik század
mítoszá-t.
Rosenberg szerfölött feldühödött ezen, s szemrehányást tett ügyvédjének, hogy miért tett fel
ilyen ostoba kérdést. Miközben a vádlottak libasorban kivonultak a tárgyalóteremből, hogy az
étkezőbe menjenek, egyenként megkérdeztem tőlük, vajon olvasták-e Rosenberg említett művét.
Egyikük sem olvasta. Legtöbbjük kinevette Rosenberg irományát, s egyedül Streicher állította
azt, hogy nagyon mélyen szántó tanulmány - egy kissé „túlságosan is mély” az ő számára.
Közöltem Rosenberggel, hogy vigasztalódjék: a vádlottak egyike sem olvasta a Mítosz-t.
- Én azonban nem azért írok könyveket, hogy senki se olvassa őket. A fene se kérte azt az ostoba
ügyvédet, hogy ilyen kérdést tegyen fel! - dühöngött Rosenberg.
A „fiatalok étkezőjében” von Schirach vallomását a Göring cinizmusa feletti győzelemként
üdvözölték, s a német népnek tett szolgálatnak tekintették. Fritzsche, Funk és Speer nagy
elismeréssel gratuláltak von Schirachnak. Von Schirachnak jólesett, hogy ilyen nagy szenzációt
okozott.
- Nos, azt hiszem, ez véget vet a Hitler-mítosznak. Megmondtam, hogy Hitler végrendelete
hiteles, hogy ő maga vallotta be szörnyű bűnét, hogy valójában utálta Bécs lakosságát, hogy
antiszemita politikája bűnös volt, hogy mindenki, aki még mindig antiszemita - bűnöző. Most
már semmi kétely nem él majd a német ifjúságban.
Von Schirach tisztában volt azzal, hogy kijelentéseivel leleplezte Göring hősmítoszának cinikus
voltát. Speer kijelentette, hogy ezt követően ő most azt fogja nyilvánosságra hozni, hogyan tört
Hitler az egész német nemzet megsemmisítésére, miután nem tudta megvalósítani nagyra törő
terveit. Fritzsche hozzátette, hogy ő meg az egész nagyszabású népbecsapást fogja
összefoglalóan ismertetni, amikor saját propagandatevékenységéről szól majd védekezése utolsó
szakaszában.
Az „idősebbek étkezőjében” von Papen, von Neurath és Schacht egyetértett abban, hogy von
Schirach abszolúte helyesen ítélte meg Hitlert.
- Igen, minden idők legnagyobb gyilkosa volt! - kiáltotta von Papen nekitüzesedve. - És a végén
odáig ment, hogy kijelentette: a német nép fennmaradó, alacsonyabb rendű része nem érdemli
meg, hogy tovább éljen.
Megkérdeztem Dönitzet, hogy osztja-e a többiek felfogását. Kurtán ezt felelte:
- Természetesen!
Többet nem volt hajlandó mondani.
Streichernek „nem volt hozzáfűznivalója”. Ribbentrop újságjába temetkezett.
A délutáni tárgyaláson: Dodd ügyész keresztkérdései nyomán kitűnt, hogy von Schirachnak
minden oka megvolt a bűnbánatra; az ügyész néhány olyan tényt is felszínre hozott, amelyet von
Schirach elmulasztott megemlíteni. A háború kezdeti szakaszában például nem volt ellenére,
hogy részben a saját érdemének tulajdonítsa a német fiatalok hazaszerető harcosokká történt
nevelését. Azzal igyekezett lelkesíteni őket, hogy a Hitlerjugend számára provokáló, harcias,
antiszemita dalokat komponált. Nagyon sok fiatalt képeztek ki kispuskalövészetre és vitorlázó
repülésre. A legkülönbözőbb módokon támogatták a vallásellenes irányzatot, s igyekeztek a
fiatalokat a templomoktól távol tartani. Végül bizonyítást nyert az is, hogy Himmlerrel
megegyezést kötött a „Halálfejes” alakulatokba való toborzás tekintetében (ezeket az
alakulatokat a koncentrációs táborokban alkalmazták); bebizonyosodott, hogy Schirach hivatala
hetenként jelentést kapott az SS tömegirtásairól.
Frank, aki a reggel folyamán azért bírálta von Schirachot, hogy megbélyegezte Hitlert - most azt
kifogásolta, hogy a konkrét kérdésekben kibújt a felelősség elvállalása alól.
Frick jellegzetes opportunizmusával a következő megjegyzést tette:
- íme, nem használt neki a vádaskodása! Az ügyész azért ugyanúgy belerúgott!

Május 25-26.
HÉT VÉGE A BÖRTÖNBEN
Von Schirach zárkájában: Von Schirach elégedetten állapította meg, hogy az antiszemitizmus
bűnének vállalásával és Hitler gyilkosként való megbélyegzésével jelentős hatást keltett.
Hitlerrel történt szakításáról szólva hangsúlyozta a Führer hálátlanságát és árulását:
- Gondolja csak meg, kérem! Csak azért, mert felvetettem az atrocitások kérdését - engem, aki
az egész ifjúsági szervezetet felépítettem, annyira eláztattak, hogy aggódnom kellett az életemért
és a családom sorsáért. Hitler még azt is szóba hozta Himmlernek, hogy nem kellene-e engem
népbíróság elé állítani? Mialatt a Hitlerjugend kiváló eredményeit dicsérte - hidegvérrel azt
fontolgatta, hogy likvidáltat engem, mihelyt nem felelek meg céljainak.
Arról beszélt ezután, hogy Hitler különös, nem természetes módon viselkedett a nőkkel szemben.
Mindig feltűnt neki, hogy Hitler nem érezte magát jól nők társaságában - zavarát azonban túlzott
udvariassággal és hangsúlyozottan „lovagias” magatartással leplezte. Például bevezette azt a
szokást, hogy kezet csókolt a hölgyeknek - ami hajdan udvari körökben volt szokás, s jelenleg
bizonyos mértékben a katonatiszti-nemesi társaságban dívik.
- A mi köreinkben a kézcsók bizonyos meghatározott keretek közt volt elfogadott: kezet
csókolhattam például egy miniszter vagy egy katonatiszt feleségének, azonban egy hajadon
lánynak soha. Képzelheti, mennyire zavarba ejtett, mikor azt kellett látnom, hogy államunk feje
kezet csókol egy átlagos fiatal lánynak, akit véletlenül éppen bemutattak neki. Semmi érzéke
nem volt ahhoz, hogy mi a helyes viselkedés az adott helyzetekben - olyan ember volt, aki
mesterségesen szerzett némi társasági modort.
Felesége azt mondta - folytatta von Schirach -, hogy biztosra veszi: Hitler és Eva Braun
kapcsolata nem normális. Ő maga is valami abnormalitást érzett benne. Nem hiszi, hogy
normális, egészséges szexuális kapcsolat lett volna kettőjük között. Arra gondolt, hogy talán Eva
Braun színpadi dekorációféle lehetett Hitler életében, akire azért volt szüksége, hogy a dolgok
normálisnak látsszanak.
Arról beszélgettünk ezután, hogy milyen hatása lehet von Schirach leleplezéseinek a német
ifjúságra. Az volt a kívánsága, hogy közléseit minél szélesebb körben terjesszék a német ifjúság
közt, mert ily módon legalább vigasztalhatná a tudat, hogy némileg enyhítette a kárt, amit
okozott. Átadta nekem eredeti jegyzeteit, amelyeket leleplező nyilatkozatához készített, s kérte,
hogy mutassam meg írását Höpkennek s Wieshofernek, a két ifjúsági vezetőnek, aki a tanúk
elhelyezésére szolgáló épületszárnyban lakik. Úgy gondolta, hogy a két ifjúsági vezető,
amennyiben saját kézírásában olvashatja a nyilatkozatát, elhiszi majd, hogy valóban vezérük
tette a szóban forgó kijelentéseket, s továbbadja a német ifjúságnak. Beleegyeztem, hogy
megteszem.
A TANÚK ELHELYEZÉSÉRE SZOLGÁLÓ ÉPÜLETRÉSZBEN: Átvittem von
Schirachnak Hitlert, az antiszemitizmust és a német ifjúság becsapását leleplező nyilatkozatát a
két ifjúsági vezetőhöz, a tanúk elhelyezésére szolgáló épületszárnyba. Végigolvasták, s láthatóan
mindkettőjükre hatott. Azt mondták, hogy pontosan azt fejezi ki, amit ők éreznek és gondolnak.
Biztosak voltak abban, hogy üdvös hatással lesz a fiatalok százezreire, akik még vezérüknek
tekintik von Schirachot - hiszen ő volt az egyetlen, akit valaha is ismertek. Különösen hatásossá
teszi a nyilatkozatot - mondták -, hogy elismeri, hosszú időn át antiszemita volt és Hitler híve,
mint mindannyian... de szakított felfogásával, mert meggyőződött arról, hogy Hitler politikája
tömeggyilkosságokra vezetett. Engedélyt kértek, hogy lemásolhassák a nyilatkozatot, magukkal
vihessék a szöveget, s terjeszthessék a hajdani Hitler-ifjúság körében.
Később hosszú beszélgetést folytattam Fritz Wieshoferrel, aki 31 éves volt, s az osztrák ifjúsági
vezetők fővezére. Elmondta, hogy fellelkesítette von Schirach nyilatkozata: most már végre látja
valami értelmét az életnek - ezt fogja terjeszteni a náci rendszer és az antiszemitizmus elleni
vádiratként. A német ifjúság -mondotta - reménytelen helyzetben van, mert nem tudja, hogy
miben higgyen. A hajdani vezér szavának nagy hatása lesz.
- De mi a helyzet önöknél? - kérdezte. - Meglepve hallom, hogy egyes amerikai tisztek még
most is antiszemita kijelentéseket tesznek. Hát a világ nem tanult semmit Németország iszonyú
példájából? Hogyan lehetnek még mindig antiszemita emberek azok után, amik Németországban
végbementek? Akadhatnak persze olyanok, akik arra hivatkoznak, hogy azelőtt nem tudták, hová
vezethet a faji előítélet. De most? Auschwitz után? -mint von Schirach mondja? A német ifjúság
kétségkívül tanult a múlt tapasztalataiból. Nagyon igaz, amit von Schirach ír: „...Amit Hitler a
zsidó és a német néppel szemben elkövetett.” Nyomor és keserűség közepette tanultuk meg,
hogy hová vezet a faji előítélet. A világ többi része még nem tanult belőle?
Von Schirach zárkájában: Ezután visszatértem von Schirach zárkájába, és elmondtam neki,
milyen mély rokonszenvvel fogadta nyilatkozatát a két ifjúsági vezető. Nagyon örült, s
kijelentette:
- Lám! Tudtam, hogy ugyanúgy fogják megítélni a dolgot, mint én. Tudja, kérem, hogy mit
mondott nekem az egyik vádlott, amikor visszatértem a vádlottak közé? Azt mondta, hogy a
német ifjúság nem fog nekem hinni, mert Hitlerben hisz, s engem árulónak tart majd! Azt
feleltem neki, hogy én jobban ismerem az én német fiataljaimat, mint ő s a többiek valahányan,
akik a nagy szónoklatokat tartották. Ezért hát így szóltam Rosenberghez:
„Ha azt hiszi, hogy a német ifjúság még mindig a végsőkig hisz Hitlerben, akkor nagyon téved.
Ne feledkezzék meg arról, hogy az én nemzedékem az a generáció volt, amelynek ki kellett
mennie a frontra, hogy harcoljon - amíg maguk a kiváló ideológiai szónoklatokat tartották. Azok
a fiúk, akik eredetileg nagy embernek tartották Hitlert, egészen másképpen kezdtek gondolkodni,
amikor már 2-3-4-5-6 esztendeig harcoltak a fronton, látták a bajtársaikat meghalni,
megsebesültek, s csak annyi időre térhettek haza, amíg kigyógyultak a sebesülésükből... aztán
megint visszaküldték őket az arcvonalba. A kötelességüket teljesítették, persze, a végsőkig...”
Von Schirach úgy érezte, hogy nyilatkozata az utolsó erkölcsi köteléket is eltépte, amely a német
fiatalságot Hitlerhez fűzte. Utalt arra, hogy az amerikaiak - ha ügyesek - a végletekig
kihasználják ennek hatását.
- Talán furcsának tűnik egy amerikai szemében, hogy egy vezér ennyire befolyásolhatott egy
egész nemzedéket, azonban tény és való, a német ifjúságot abban a szellemben nevelték, hogy
hűségesen kövesse egy vezér szavát. Ezt a tényt pozitív célokra is fel lehet használni - sokkal
eredményesebben, mintha hirtelen nekikezdenek most a demokráciáról szónokolni, amikor még
mindenki túlságosan zavart ahhoz, hogy véleményt alkothasson.
Felemelte hangját:
- Nos hát... én megtettem nyilatkozatomat, s ezzel befejeztem az életemet. Remélem, a világ rá
fog jönni arra, hogy csak jót akartam.
Azt a megjegyzést fűztem szavaihoz, hogy vallomása után meglepett, milyen hevesen kétségbe
vonta azokat a bizonyítékokat, amelyeket Dodd a keresztkérdések során elébe tárt. Céloztam arra
is, hogy nem voltam teljesen tájékozatlan afelől, hogy magatartásába némi önös szempont is
belejátszott, habár nagy adag őszinteség volt benne, s mindenképpen sokkal tisztességesebb volt,
mint Göring színlelt „hűségpóza”. Von Schirach nem vitatta szavaimat:
- Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy magatartásom rokonszenvet kelt majd a német
ifjúság körében, különösen pedig az anyák szívében, akik azt mondják majd: „Ez az ember tett
valamit annak érdekében, hogy a fiam kivezető utat találjon ebből a zűrzavarból.” Eléggé
politikus egyéniség vagyok ahhoz, hogy ennek tudatában legyek. Mindenesetre azonban -
legalább méltósággal lépek le a színről.
Von Schirach arra gondolt, hogy a német ifjúság egyszer majd emlékművet kíván állítani a hitleri
őrültség zsidó áldozatainak.
- Csak szimbólum volna, természetesen, de a német ifjúságot úgy nevelték, hogy jelképekben
gondolkodjék.
Rosenberg zárkájában: Rosenberget bosszantotta, hogy von Schirach csekélynek mondotta a
hatást, amelyet ő elért. Senkit sem kényszerített arra - mondotta -, hogy elolvassa a Mítosz-t, de
meglepve látta, hogy milyen sokan olvasták, a legkülönbözőbb rétegekből. Megemlítettem von
Schirach megbélyegző kijelentéseit az antiszemitizmusról. Rosenberg indulatosan felelte, hogy
most, a tömegirtások után helyes és indokolt így beszélni - de nyomban ezután igyekezett
indokokat felhozni a faji ideológia alátámasztására, amely sok országban évszázadok óta fennáll.
-Most egyszerre bűnnek nyilvánítják, mert a németek éltek vele.
Ismét megkérdeztem tőle, hogy - tekintet nélkül korábbi magatartásának indokaira - nem ébredt-
e annak tudatára, hogy veszélyes dolog a faji előítéletekkel játszani, s vajon von Schirachnak
nem volt-e igaza, amikor kijelentette, hogy bárki, aki az auschwitzi tömeggyilkosságok után is
kitart e felfogás mellett, bűnösnek mondható. Rosenberg nem volt hajlandó elismerni ezt;
továbbra is a történelemben keresett példákat az ellentámadáshoz. A katolikus egyháznak is
fanatikus ideológiája van - mondta -, s 150 éven át németellenes irányban befolyásolta a lengyel
politikát. Luther katolikusellenes ideológiát hirdetett, amely indokolt volt saját korában, mégis a
harmincéves háború iszonyú vérontására vezetett stb. stb. Egy ideológia létrehozóit sohasem
lehet felelőssé tenni annak következményeiért.
Végezetül megkérdeztem tőle, egyetért-e azzal, hogy minden fanatikus ideológia veszélyes
dolog, s hogy az emberiségnek korunkban rá kellene jönnie: józan észre és sok türelemre van
szükség, ha életben akar maradni. Rosenberg azt felelte, hogy nagyon szép eszme ez - csak
éppen megvalósíthatatlan, mert a világon különféle fajok és nemzetek élnek, s az emberi
természetből folyik, hogy küzdenek egymás ellen. Jelenleg az angol-amerikai vagy helyesebben
az amerikai-angol népé a vezető szerep a világban, meg kell védenie, ha nem akarja, hogy az
oroszok uralkodjanak a világ felett. Az ENSZ-et csupán eszköznek tekinti az egyik vagy a másik
hatalom kezében ahhoz, hogy ki-kényszerítse a maga számára a világuralmat. A Führerprinzip
érvényesülése elől nincs menekvés. Egyébként - jegyezte meg Rosenberg reményteljesen -
nemsokára Amerikának is meg kell küzdenie a saját faji problémájával.
Göring zárkájában: Göring még mindig a zárkájában duzzog. Isiászára és társainak árulására
panaszkodik. Goldensohn őrnagy, aki megvizsgálta, a tényleges tünetek mellett abban látta a
tárgyalásról való e heti távolmaradásának magyarázatát, hogy nem akarta végighallgatni Raeder
és von Schirach kellemetlen kijelentéseit. A káplánnak is, az idegorvosnak is, nekem is külön-
külön elárulta, hogy már jó ideje tudott Raeder moszkvai nyilatkozatáról és von Schirach
„árulási” szándékáról. Még a börtöncellába zárva sem hagyott fel azzal a megrögzött szokásával,
hogy az emberek rokonszenvét és előítéleteit saját előnyére aknázza ki. Csípős megjegyzéseket
tett a pszichológusról az idegorvosnak, a katolikus papról a protestáns börtönlelkésznek, és
viszont, a pszichológusnak a papokról és a papoknak a pszichológusokról, a pszichológusról a
káplánnak. Goldensohn őrnagygyal együtt az a véleményünk, hogy habár nem kap
kábítószereket, korántsem gyógyult ki morfinizmusából; mint alapvetően gyenge jellemű ember,
egyéb módozatokat keres ahhoz, hogy mentesüljön a kudarcok tudomásulvételétől, s
megvédelmezze énjét.
Gerecke káplán már-már feladta a hiábavaló küzdelmet, hogy némi istenfélelmet csepegtessen az
arrogáns, pogány Göringbe.

Május 27.
A délelőtti tárgyaláson: Dodd ügyész rászorította von Schirachot annak beismerésére, hogy
kulturális elgondolásai közé tartozott az a Bormann-nak tett javaslata, amely egy művelődési
szempontból jelentős angol város bombázását ajánlotta megtorlásképpen Heydrich
megöletéséért. Egy másik javaslata arra irányult, hogy Bécsből deportálják az összes cseheket.
Bevallotta azt is, hogy Himmlerrel és Frankkal tárgyalásokat folytatott a Bécsben meghagyott
ötvenezer zsidó Lengyelországba történő kényszerkitelepítéséről, s Frank miniszter azzal az
indoklással tiltakozott ezen terv ellen, hogy nincs hely számukra Lengyelországban. Von
Schirach irányította a német ifjúság háborús bevetését is; más kérdésekben igyekezett kibújni a
felelősség alól - így például a külországokból hadimunkára Németországba szállított 10-14 éves
fiatalok kérdésében. Von Schirach tagadta, hogy olvasta volna a hozzá juttatott jelentéseket,
amelyek a zsidók és a partizánok tömeges kivégzéséről számoltak be a keleti területeken.
A szünetben Frank így szólt hozzám:
- „Frank miniszter tiltakozott.” Hallotta? Érti, hogy mire gondolok? Egyáltalán nem tűnt olyan
ártatlannak és becsapottnak von Schirach, mint az elmúlt pénteken. Nem igaz? Ne feledje,
kérem, hogy a nagyhangú vallomásoknak semmiféle jogi jelentőségük nincs, s mit sem
változtatnak a büntetőjogi felelősségen.
Megjegyzést tettem arra vonatkozólag, hogy a nácik milyen elképesztő módon határozták el
népek ki- és áttelepítését, mintha csak ennyi meg annyi vagon szarvasmarha elszállításáról, s
nem emberi lényekről lett volna szó. Szavaim heves tiltakozást váltottak ki Frankból és Seyss-
Inquartból, akik dühös kijelentéseket tettek arról, hogy Oroszország ugyanezt teszi jelenleg, s az
amerikaiak behunyják a szemüket a tényekkel szemben.
Alekszandrov tábornok, orosz ügyész kérdéseire válaszolva von Schirach kijelentette, hogy az ő
Hitlerjugend-je katonai kiképzés szempontjából messze elmaradt az orosz fiatalság mögött.
(Frank annyira nevetett, hogy egészen belevörösödött.)
ESTE A BÖRTÖNBEN
Frank zárkájában: Az este folyamán Frank megmagyarázta von Schirach védekezésével
kapcsolatos álláspontját.
- Ön valószínűleg meghökkent, amiért megbíráltam von Schirach magatartását pénteken.
Bizonyára azt gondolta: Frank az egyik napon emígy vélekedik Hitlerről - a másik napon meg
amúgy. De a dolog korántsem ilyen egyszerű. Én jól ismerem a helyzetet, s ezért tisztán láttam
azt is, hogy von Schirach a nagy vallomásával túlságosan le akarja egyszerűsíteni a dolgokat.
Megfigyelte, hogy a keresztkérdések kapcsán hogyan derült ki egyik mocskos ügy a másik után?
Szerette volna mindenkivel elhitetni, hogy ő csak egy félrevezetett ártatlan fiúcska volt. Hiszen
még azzal is megpróbálkozott, hogy úgy tüntesse fel a dolgokat, mintha Henry Fordot terhelné a
felelősség Auschwitzért! De nemcsak erről van szó... Pontosan ismerem Hitlerhez fűződő
viszonyát, s tudom, hogy mit jelentett számára a félelem, hogy elveszti befolyását a Führernél.
Mit gondol: miért küldött Bormann-nak géptávírón javaslatot egy angol kultúrváros
bombázására? Mert attól félt, hogy csökken a befolyása Hitlernél, mivel Bormann, akinek
minden szava eljut Hitlerhez, állandóan puhánynak mondja... Ezért aztán nekidurálja magát, és
javaslatot tesz egy angol kultúrváros bombázására. Nos, az ilyesmi engem felháborít. Eddig azt
hittem, hogy legalább egy vonatkozásban joggal vethetjük fel a morális felelősség kérdését a
szövetségesekkel szemben: joggal vádolhatjuk őket azzal, hogy szükségtelenül bombázták
kultúrvárosainkat, például Rothenburgot. De most kiderült ez a dolog - így hát ez az egyetlen
érvünk sem maradt meg. Én éreztem, hogy a vallomásában van valami... kissé színpadias vonás.
Persze nagyszerű propaganda volt, s ez jó dolog, de ne feledje el, kérem, hogy von Schirach az
egész rezsim részese volt - így hát ha valóban vallomást óhajtott tenni, akkor minden
vonatkozásban töredelmes magatartást kellett volna tanúsítania; valójában viszont hol az erkölcsi
ódiumot, hol meg a formális felelősséget igyekezett maga felől elhárítani.
Ribbentrop zárkájában: Ribbentropnak az volt a véleménye, hogy von Schirach borzalmas
módon beszélt a Führerről. Megkérdeztem tőle, hogy amit mondott, valótlan volt-e.
- Hát... nem tudom... De ahogyan elmondta... Nem olyan egyszerű dolog a bűnösség
megállapítása. - Ribbentrop azt kívánta kifejteni, hogy senki sem mondhatja azt, hogy Hitlert
vagy Ribbentropot agresszív háború tervezésének és megvalósításának bűne terheli; sokkal
bonyolultabb a dolog. Neville Henderson azzal vádolta őt, hogy új Talleyrand, aki azt az
információt adta Hitlernek: a hanyatló Nagy-Britannia nem fog harcolni. Most azonban
Ribbentrop váratlanul elhatározta, hogy azt fogja hangoztatni: hatalmas erőfeszítéseket tett annak
idején, hogy óvja Hitlert - miután a németek megszegték a müncheni szerződést, a britek most
már minden további túlkapás esetén igenis harcolni fognak. Igen, pokolian küzdött, hogy
meggyőzze Hitlert. (Előzőleg ismételten kijelentette előttem, hogy a müncheni szerződést a
németek nem szegték meg, semmi értelme nem volt, hogy a britek hadba szálljanak egy olyan
csekélység miatt, mint a Lengyelországgal szemben támasztott, indokolt német követelés volt.)
Dönitz zárkájában: Megmutattam Dönitznek az egyik német újság főcímét, amely szerint von
Schirach gyilkosnak bélyegezte Hitlert. Dönitz elismerte, hogy a kijelentés igaz, de hozzátette,
hogy véleménye szerint von Schirach kissé túl sokat akar elleplezni -például a német ifjúság
köreiben kifejtett kereszténységellenes propagandáját.
- Mindig ugyanaz a régi nóta. A náci vezetők kezdték az egész kavarodást, s most mi, katonák,
akik nem tettünk mást, mint a kötelességünket teljesítettük, szenvedünk érte. Nézzük például a
kereszténység és a német ifjúság ügyét. Én jó kereszténynek neveltem a gyermekeimet.
Megkereszteltettem és konfirmáltattam őket. Két fiam, aki elesett az arcvonalon, jó keresztény
volt és jó katona. Én is az voltam, az önök tengernagyai is azok. Mindnyájan egyazon
kategóriába tartozunk. Én a gyermekeimet megkereszteltettem annak ellenére, hogy a
Hitlerjugend tagjai voltak, amely szervezet kifejezetten keresztényellenes volt. Határozottan
tudom, hogy keresztényellenes volt. Ez dühösít legjobban. Ezek a politikusok.
- Nos hát, nem akarom von Schirachot személy szerint felelőssé tenni. De vegyünk példának
egy olyan embert, mint Frick. Ő a legrégibb náci a vádlottak közt. Részt vett a párt hatalomra
jutásáért folytatott küzdelmekben; azok közé tartozott, akik „nyeregbe segítették” a pártot, amint
mondani szokták. Mi, katonák, nem cselekedtünk egyebet, mint hogy teljesítettük
kötelességünket az államfővel szemben. Most pedig Frick legszívesebben egy patkánylyukba
bújna.
Dönitz csak nehezen tudott uralkodni dühén. Megvető arckifejezéssel olyan mozdulatot tett, mint
aki patkánylyukat keres.
- Még ahhoz sem volt bátorsága, hogy szólásra emelkedjen a saját védelmében, s vállalja a
felelősség rá eső részét. Ehelyett hazug módon náciellenes színben kívánt feltűnni Gisevius
tanúvallomása révén. De hát ezek a politikusok segítették hatalomra a nácikat, s ők robbantották
ki a háborút. Ok főzték ki ezeket az undorító bűnöket - s most nekünk is itt kell ülnünk a
vádlottak padján, velük együtt, s velük együtt kell viselnünk a súlyos következményeket. Kétféle
ember ül itt, a vádlottak padján: katonák és politikusok. A katonák csupán kötelességüket
teljesítették, s én a magam részéről a rendes zsoldomon és pótlékain kívül egyetlen pfenniget
sem vettem kézhez. A politikusok azonban, mint von Schirach, Frick és a többiek, birtokokat,
hatalmas ajándékokat, miegyebet kaptak.
Megkérdeztem tőle, hogy vajon Göringet katonának vagy politikusnak tekinti-e. Dönitz dühösen
azt felelte, hogy Göring a harácsoló politikusok sorába tartozik.
Fritzsche zárkájában: Fritzschén újból úrrá lett a kétségbeesés: ezúttal azért, mert
bebizonyosodott, hogy von Schirach is sokkal inkább részese volt a náci rezsim bűneinek,
mintsem korábban gondolta volna. Az a körülmény, hogy von Schirach nem ment mélyebbre a
zsidók és a partizánok meggyilkolásáról szóló SS-jelentések ügyének taglalásában, s hogy csak
erőtlenül cáfolta a Hitlerjugend-ben érvényesülő vallásellenes tendenciákat, megerősítette
Fritzsche azon meggyőződését, hogy a náci mozgalomban minden hazugságra és csalásra volt
alapozva. Megint kijelentette: nem tudja, kibírja-e addig, amíg ügyének tárgyalására sor kerül.
Hangsúlyoztam, hogy von Schirach vallomásának és megbélyegző nyilatkozatának
propagandaszempontból határozottan volt pozitív hatása is; Speer leleplezéseinek alighanem
még nagyobb hatásuk lesz. Talán mindezt felhasználhatja, amikor vallomást tesz, s leleplezheti a
propaganda révén elkövetett népcsalást. Fritzsche elkeseredve felelte, azt hiszi, semmi sem
számít, akármit is mond majd.
Speer zárkájában: Speer még mindig derűs hangulatban volt von Schirach Hitlert megbélyegző
nyilatkozata és Göring „egyesült frontjával” bekövetkezett teljes szakítása miatt. Közölte, hogy
mostantól kezdve tegeződő, baráti viszonyban van von Schirachhal.
- Mennyire másképp áll a helyzet jelenleg, mint amikor még Göring azzal küldte hozzám, hogy
figyelmeztessen: ne merjek szót sem szólni Hitler ellen. Meg is említettem von Schirachnak ma
az ebédnél, és emlékeztettem rá, hogy azt feleltem neki: Göring mehet a pokolba a
hősiességével, jobb lett volna, ha a háború alatt viselkedik hősiesen, s helytáll, nem pedig
kábítószerekkel ringatja mámorba magát, s hagyja, hogy Németország a pusztulás és a szégyen
örvényébe sodródjék. Von Schirach végül elismerte, hogy igazam volt - és mostantól kezdve
tegeződünk. Haha! Csak várjon, amíg Göring megtudja! Meg fogja ütni a guta!
19. JODL VÉDEKEZÉSE

Június 3.

JODLÉ A SZÓ
A délelőtti tárgyaláson: (Amikor Jodl az emelvényre lépett, Göring odasúgta Hessnek:
- Hát... ez az utolsó reménységem.)
Jodl azzal kezdte védekezését, hogy vérbeli katonának jellemezte önmagát, akit sohasem
érdekelt a pártpolitika. A müncheni puccs idején nem bízott Hitlerben s abban, hogy hatalomra
juthat. Személy szerint érintkezett olyan zsidókkal, akik tiszteletben tartották a hazájukat. Hitler
hatalomra jutása körüli aggályait eloszlatta, hogy a kormányban olyan emberek is részt vettek,
mint von Papen, von Neurath és Schwerin-Krosigk.
A délutáni tárgyaláson: A délutáni tárgyaláson Jodl Hitler magatartását „a titoktartás és a
Himmler útján történt megtévesztés mesterművének” nevezte. (Göringnek nem tetszett ez a
kijelentése. Amikor Jodl elmondta, hogyan hasonlott meg Hitlerrel 1942-ben, s hogy attól kezdve
nagyon nehezen tudott megférni vele, Göring a vádlottak padján így morgott: - No... azért
ennyire mégsem volt rossz a helyzet! - Később, amikor egyre türelmetlenebbé vált, mert hiába
várta, hogy olyasvalamit mondjon, amivel alátámasztaná saját vallomását - Göring ezt
dünnyögte: - Bárcsak gyorsabban beszélne, s haladna előre. Idegessé tesz.)
Jodl dühösen tagadta Gisevius tanú azon állítását, hogy ő megakadályozta az információk
eljutását Hitlerhez. Valójában mindennemű atrocitást is nyomban jelentett - mint például a
Malmedyben végrehajtott kivégzéseket. Éppen ellenkezőleg állt a helyzet: nagyon sajnálta, hogy
bizonyos információkat nem titkolhatott el Hitler elől, mert akkor mindenféle szaglászok -
például fotóriporterek útján jutott volna el hozzá az információ, s ezek pletykáit előnyben
részesítette volna az ő szakszerű értékelést nyújtó tájékoztatásával szemben. Ezután Jodl is
keményen megbélyegezte azokat a személyeket, akik puccsokat készítettek elő, miközben a
katonák harcoltak. (Dönitz, Göring és Ribbentrop lelkes helyesléssel bólogattak szavai hallatán.)
Dönitz a vádlottak padjáról felém tekintett, s ő is sokatmondó fej mozdulatot tett - mintha azt
akarta volna kifejezni: - „No látja?”
Jodl azt mondta saját magáról, hogy a kevesek egyike közé tartozott, akik - olykor nagyon
erőteljesen - szembe mertek szállni Hitlerrel.
A puccs tervezői ellen intézett támadás ismét felszínre hozta a vádlott katonatisztek és
politikusok közötti éles ellentéteket. Göring és Dönitz örült a döfésnek, mely Schachtot érte.
Frank, aki még mindig a katonatisztek közé sorolta saját magát, Jodlra mutatott, s tisztelettől
reszkető, drámai hangon így szólt:
- Egy német katonatiszt beszél ott! A német katonás nép, Herr Doktor. Olyan tény ez, amit nem
lehet megkerülni. Nem maradhatott volna meg ezer éven át, ha nem lett volna az!
Schachtnak és Speernek egészen más volt a véleménye. Megítélésük szerint az effajta
nyilatkozatok csak megbélyegzik a német népet. Politikai forradalom tán nem jöhetett
számításba - de a vezetőknek az volt a kötelességük, hogy tegyenek valamit az őrült Hitler ellen.
Jodlt félbeszakították, amikor Hitler jellemzésébe fogott. Elmondta azonban, hogy miután a
hadifogolytáborból megszökött ötven brit repülőkatonát meggyilkolták, már tisztában volt azzal,
hogy Hitler szemében az emberi jogok mit sem számítanak. Jodl saját maga 1944 júliusa után
kötelességének tartotta a nemzeti jogszabályok betartását. (A merényletkísérlet után Canaris
hivatalát Jodlnak rendelték alá.) Az ügyészek által hangoztatott vád, hogy a katonatisztek
meggazdagodtak - valamennyi becsületes német katonatiszt megrágalmazása. (A vádlottak
padján ülő katonatisztek - Göringet kivéve - látható elégtétellel vették tudomásul ezt a
megjegyzést.)
ESTE A BÖRTÖNBEN
Jodl zárkájában: Megkérdeztem tőle, hogy mit akart mondani Hitlerről, amikor félbeszakították.
Mint mondotta: arról akart beszélni, hogy Hitler iránti érzelmei a csodálat és a gyűlölet között
ingadoztak.
- A következők miatt gyűlöltem Hitlert: a polgári osztály (Bür-gertum) iránt érzett megvetéséért
- amely réteg tagjának éreztem magamat; a nemesség iránti gyanakvás és megvetés miatt,
amelyhez házasságom révén tartoztam; a vezérkar elleni bizalmatlansága és gyűlölete
következtében, minthogy e testületnek tagja voltam.
Megkérdeztem Jodltól, vajon miért gyűlölte Hitler a felsoroltakat. Válaszképpen
megmagyarázta, hogy Hitler azért gyűlölte a Bürgertum-ot, mert gyávának vélte, s úgy érezte,
nem rokonszenvez az ő forradalmi eszméivel; a nemesség iránt azért érzett gyűlöletet, mert
bizonyos nemzetközi mellékízt vélt felfedezni benne, és az arisztokratikus viselkedés érthetetlen
volt számára. A vezérkar tehetett mindenről, ami rosszul ütött ki - habár Hitler mindent jobban
tudott a vezérkarnál, amikor arra került a sor, hogy megfogadja a tanácsaikat.
Megpróbáltam beszédre bírni a puccsistákkal kapcsolatos felfogására vonatkozólag:
- Meglep, hogy ennyire támadta a puccsistákat. Aki oly sokat tud Hitlerről, mint ön,
hibáztathatja-e azokat, akik megpróbáltak tenni valamit annak érdekében, hogy az országot
megszabadítsák tőle?
Megjegyzésem annyira meglepte Jodlt, hogy zsebkendőt tartó keze, amellyel éppen az orrát
akarta megtörölni, félúton megállt a levegőben. Vagy fél percig elgondolkodott kérdésemen,
majd így szólt:
- Hát ha valóban tudták akkor mindazt, amit mi most tudunk, akkor más a helyzet. Én egy
puccskísérletnek még a gondolatát is visszautasítottam, mert katonatiszt voltam, aki - habár
kezdettől fogva helytelenítette a nemzetiszocializmust - később engedelmességet tanúsított a
politikusok által választott államfő iránt. Ők azonban rájöttek arra, hogy tévedtek - s hogy a
Wehrmachtnak meg kellene szabadulnia Hitlertől. Ez a kétkulacsosság engem undorít. Az a
véleményem, hogy nem lett volna szabad egyik pillanatban a kezét szorongatniok, a másik
pillanatban meg azt mondaniok a katonatiszteknek, hogy gyilkolják meg. Mélyen megvetem,
amikor kitartanak valaki mellett, amíg kedvezően alakulnak a dolgok - s nyomban elejtik, ha
kudarcot kezd vallani. -Szavait nyilván Schachtra vonatkoztatta.
- Úgy érti ezt, hogy az ön felfogása szerint a vezetőt, ha már egyszer megválasztották, a
végsőkig követni kell, akár a pusztulásba is? A politikusok nem ébredhetnek annak tudatára,
hogy tévedtek, s nem tehetnek kísérletet a hiba kijavítására?
- Ez egészen más kérdés. Ebben az esetben azonban a politikusoknak kellene viselniök a
következményeket is.
Még hozzátette, hogy nem szeret rágondolni arra, vajon mit tett volna jómaga, ha akkoriban már
mindazt tudja, amit azóta megtudott. Egy dolog azonban biztos: mindenesetre elvi alapon járt
volna el, nem pedig opportunista módon. Úgy érzi - mondta -, hogy ami őt illeti, elvi alapon állt.
Elhatárolta magát a nyilvánvalóan bűnös akcióktól, amelyeknek végrehajtását Hitler követelte -
például attól az utasítástól, amely a kommandóalakulatok valamennyi elfogott tagjának
megölését rendelte el. Erről másnap részletesen fog szólni.
Június 4.

RÖGTÖNZÖTT AGRESSZIÓ ÉS BLÖFF

A délelőtti tárgyaláson: Jodl elmondotta, hogy Hitler olyan parancs kiadását követelte, amely
elrendeli a kommandócsapatok valamennyi foglyul ejtett tagjának agyonlövését. Jodl közölte
Schmundt tábornokkal, Hitler adjutánsával, hogy nem hajlandó a parancsot kiadni - erre Hitler
maga adta ki az utasítást. Jodl később Hitler és Keitel tudta nélkül utasítást adott, hogy a
kommandóalakulatok tagjait hadifoglyoknak kell tekinteni.
Jodl eskü alatt állította, hogy semmiféle tudomása nem volt a koncentrációs táborokban folyó
gyilkosságokról és terrorról, sejtelme sem volt arról a tervszerű akcióról, amelyet Hitler és
Himmler az európai zsidóság megsemmisítésére kidolgozott és végrehajtott. A dániai zsidók
deportálásáról ugyan tudott, de közölte tábornokaival, hogy az ügy nem tartozik rájuk. Egyetlen
alkalommal ébredt csak benne gyanakvás Himmler tevékenysége iránt: amikor az utóbbi
jelentést tett a varsói gettóban végbement „felkelésről”, amelyet kénytelen volt erőszak
alkalmazásával elfojtani.
Ebédszünetben: A Stars and Stripes mai számának hasábjain megjelent egy fotó Karl Hermann
Frank, a lidicei hóhér akasztásáról. Von Neurath ebédnél megjegyezte, hogy megérdemelte. Karl
Hermann Frank hazudott neki, s terroruralmat gyakorolt Csehszlovákiában. Von Neurath nem
tehetett mást, mint azt, hogy lemondott protektori állásáról, mert Frank csak Himmlernek
tartozott felelősséggel. Az SS láthatóan az egyetlen téma, amelyben a katonák és a politikusok
azonos véleményt vallanak. Dönitz egyetértett Neurath szavaival.
- Az SS rendőrsége állam volt az államban - fejtegette Dönitz. - A végén már kérdéses volt az is,
hogy kinek nagyobb a hatalma: Hitlernek-e vagy Himmlernek. Az utolsó időkben már nem
lehetett tudni, hogy ki kit fog letartóztatni a következő pillanatban.
Amikor a főparancsnokság értekezletein vettem részt, figyelmeztettek, hogy őrült vagyok, mert
testőrök nélkül jöttem.
Dönitz szeretett volna olyan látszatot kelteni, mintha ártatlan kisfiú lett volna csupán a
gengszterek és politikusok bűnbarlangjában.
A délutáni tárgyaláson: Jodl a délutáni tárgyaláson arról beszélt, hogy Németország teljességgel
felkészületlen volt egy világháborúra. Lengyelországgal szembeszállhatott, de semmiféle hatalmi
csoporttal nem vehette fel a harcot. Örökké titok maradt számára, hogy Franciaország és Anglia
110 hadosztálya miért vesztegelt tétlenül a Maginot-vonalnál 23 német hadosztállyal szemben,
mialatt Németország azzal volt elfoglalva, hogy elintézze Lengyelországot.
A tárgyalás szünetében Keitel közölte velem, hogy Jodl kijelentése minden vonatkozásban
megfelelt az igazságnak. Ő maga 1939-ben, közvetlenül a lengyelországi hadjárat előtt
megmondta Hitlernek, hogy csupán hat hétre való muníciójuk van, s reméli, hogy nem tör ki
háború, mert hat hét elteltével egyszerűen abba kellene hagyniok a hadviselést. Kijelentette azt
is, hogy amennyiben a nagyhatalmak nem engedtek volna a müncheni tárgyalások során, Hitler
nem tehetett volna semmit. Németország nem volt abban a helyzetben, hogy világháborút
indítson a vitás kérdések miatt.
Dönitz nem értette, hogyan indíthattak a politikusok az adott körülmények között háborút.
Von Schirach ezt mondta Sauckelnek:
- A mi külpolitikánk merő őrültség volt! Őrültség! (Ribbentrop valami jelentéktelen dolog
ügyében „értekezett”
a védőjével, s „nem ért rá”, hogy megjegyzést fűzzön az elhangzottakhoz.) Keitel így folytatta:
- Látja, kérem, ezért nem hittünk abban, hogy Hitler valóban háborút akar... különösen azután,
hogy Oroszországgal megegyezésre jutott. Mindnyájan biztosra vettük, hogy csak blöfföl.
Frank kijelentette, hogy a háború megindítása őrültség volt. Hozzátettem, hogy nyilvánvaló
őrültség volt Hitler részéről, mert rajta kívül senki sem akart háborút. Frank ezzel egyetértett, de
Rosenberg nem volt hajlandó magáévá tenni véleményemet:
- Amerikának semmi köze nem volt hozzá, hogy Németország meg akarja-e oldani a danzigi
kérdést, vagy sem - dohogta.
A vádlottak padjának végében Schacht ismét kijelentette védőjének: bűnös őrültség volt háborút
indítani a kormány megkérdezése nélkül, amikor az ország fel sem volt készülve a hadviselésre.
Jodl elismerte, hogy a német tábornokok „úgy meg voltak rémülve, mint a szerencsejátékos, aki
egész vagyonát felteszi egyetlen kártyalapra”, amikor 1936-ban Németország vállalta azt a
hazardériát, hogy három zászlóaljjal elfoglalja a Rajna-vidéket.
- Szó sem lehetett agresszív célzatról - mondotta -, mert a francia hadsereg egymagában
lesöpörhetett volna bennünket a föld színéről, figyelembe véve adott helyzetünket.
Az Ausztriába való bevonulás Jodl szavai szerint néhány óra alatt rögtönzött akció volt.
Mindazonáltal győzelmes bevonulás volt: a nép örömujjongással, virágokkal fogadta őket. A
Szudéta-vidéket a müncheni megállapodás odaajándékozta Németországnak, senkit sem lepett
meg a német csapatok bevonulása. Jodl azonban további akcióra nem számított, s Csehszlovákia
megszállása meglepetés volt számára. A Lengyelország ellen készülő támadásról sem tudott.

Június 5.

„STRATÉGIAI SZÜKSÉGSZERŰSÉG” -ÉS HÁBORÚS BŰNÖSSÉG

A délelőtti tárgyaláson: Jodl azt fejtegette, hogy Norvégia megszállását azért határozták el, hogy
megelőzzék Angliát. Hollandiát és Belgiumot viszont azért rohanták le, hogy megakadályozzák
Franciaország hasonló akcióját. Cinikus hangon kijelentette, hogy az ilyesfajta dolgokhoz semmi
köze a morálnak. Feltételezte, hogy az államfő nem gyarapította volna ily módon Németország
ellenségeinek számát, ha nem lett volna stratégiai szükségesség az akciók végrehajtása.
Síkraszállt a katonaság részéről az államfő iránt tanúsítandó engedelmesség elve mellett: utalt
arra, hogy a vád képviselői saját fegyelmezett katonáiknak köszönhetik, hogy módjukban áll
vádat emelni...
A tárgyalás szünetében Keitel ismét határozottan kijelentette, hogy Hitler sohasem tett említést
neki a Lengyelországért vállalt angol és francia garanciáról. Megkérdeztem Ribbentroptól:
hogyan volt lehetséges, hogy a vezérkar nem ismerte a politikai helyzetet, amely pedig
nyilvánvalóvá tette, hogy újabb világháború kirob-bantásáról van szó. Ribbentrop Keitel felé
fordult, s fáradt hangon így szólt:
- Nos hát... szeptember elsején történt ilyen közlés. Talán ön nem látta.
Volt valami elképesztően hamis ebben a jelenetben: amint a volt külügyminiszter és az OKW
volt vezérkari főnöke úgy tett, mintha fogalma sem lett volna annak idején, hogy mit cselekszik.
- Feltételezem, hogy ön úgy gondolta - mondtam Keitelnek -, hogy a dolog politikai
vonatkozásához semmi köze.
Keitel azt felelte, hogy Hitler volt az, aki a háború kérdésében döntött, s később ténylegesen is
átvette a hadsereg feletti parancsnokságot. (Ez 1941 decembere után történt, miután von Brau-
chitsch lemondott.) - Hitler rendelkezett felettünk, sőt bennünket figyelmen kívül hagyva
intézkedett alacsonyabb szinteken is; még azt sem közölte velünk, hogy milyen intézkedéseket
tesz.
- De hát hogyan merészelt ennyire vakmerő politikai és katonai intézkedésekhez folyamodni,
amikor - mint Jodl mondja - a német hadsereg nem volt felkészülve egy európai méretű
háborúra?
- Sohasem gondoltunk arra - felelte Keitel -, hogy a franciák valóban harcolni fognak. Miért is
gondoltuk volna? Hiszen egyetlen hadmozdulatot sem kíséreltek meg a Maginot-vonallal
szemben állomásozó néhány hadosztályunk ellen. A dolognak az volt a látszata, hogy a franciák
egyszerűen nem akarnak harcolni. Nos: mi sem akartunk. Biztosra vettem, hogy mindkét részről
blöffö-lés folyik, és Hitler meg fogja kapni, amit akar.
Jodl a továbbiakban elmondotta, hogy Hitler 1940 júliusában kezdte előtte emlegetni az
Oroszországgal való viszály lehetőségét; kérdezte: nem volna-e lehetőség arra, hogy az ősz
folyamán megelőzzék az orosz támadást. Hitler parancsot adott neki, hogy javítsa a német
hadkészültséget Keleten. Két hadosztályt küldtek Lengyelországba, hogy készenlétben álljanak
„a román kőolajmezők megvédelmezésére”. Hitler meg volt győződve arról, hogy Oroszország a
közeli jövőben nyomást gyakorol Németországra, vagy támadást intéz ellene, s Anglia biztatja is
erre. A Lengyelországban húzódó demarkációs vonal mentén az összetűzések egyre gyakoribbá
váltak. Jelentések érkeztek a határövezetben folyó orosz csapatösszevonásokról. Jodl azt állította,
hogy sohasem jutott volna eszébe, hogy Hitler Oroszországot kényszerű szükség nélkül
megtámadná. És Hitler minden ellenérvvel szemben, makacsul kitartott szándéka mellett. A
csapatmozdulatok februárban kezdődtek, a támadás időpontját Hitler április 1-jére tűzte ki. A
háború persze „védelmi jellegű” volt.
Ebédszünetben: Dönitz és Göring elégedetten nyilatkozott Jodl védekezéséről. Dönitznek
különösen tetszett, hogy Jodl síkraszállt amellett, hogy a háborút a politikusok indították, s a
katonák csak egyet tehettek: engedelmeskedtek.
A politikusok véleménye azonban egészen más volt. Schacht méltatlankodva fordult felém ebéd
közben, s így szólt:
- Ennél súlyosabban aligha marasztalhatta volna el a német külpolitikát és államvezetést.
Rögtönöztek egy háborút! Hallotta, kérem? Vakmerő szerencsejáték a Rajna-vidéken; hadüzenet
mindössze néhány hadosztályra támaszkodva; újabb vakmerő blöff Lengyelországban... Én
mondom magának, Doktor, olyan bűnhalmazat ez, amelyhez fogható még nem volt. Bűn - nem is
önök ellen, hanem a német nép ellen. Nekünk kellene felakasztanunk őket, nem maguknak!
Von Papen diplomatikusabban nyilvánított véleményt, mert Dönitz is jelen volt. Fejét csóválta,
majd azt mondta, hogy kétségkívül jó néhányszor blöfföltek: elképedve látta - tette hozzá -, hogy
a szövetségesek mindig felültek Hitler blöffjeinek. Nekikészültem, hogy feltegyem a kérdést:
vajon a német diplomaták miért ültek fel mindig Hitler blöffjeinek, de von Papen sejtette, hogy
mi következik, és sietve fedezékbe bújt: a napi eseményekről kezdett beszélgetni.
A délutáni tárgyaláson: A délutáni tárgyalás során Jodl visszautasította az összeesküvés vádját, s
kijelentette, hogy 1939-ben csupán a Lengyelország elleni háború terve állott fent. Kezdetben
nem gondoltak Norvégia vagy Hollandia megtámadására -feltehetően később, stratégiai
szükségből merült fel ennek terve. Elmondta ezután, hogy von Rundstedt és Rommel tábornok
már 1944-ben közölték Hitlerrel, hogy a háború elveszett, és azt tanácsolták, hogy kérjen békét.
Más magas rangú tábornokoknak is ez volt a véleményük, de Hitler nem volt hajlandó tágítani
elhatározásától, hogy a végsőkig harcolni fog.
ESTE A BÖRTÖNBEN
Jodl zárkájában: Az este folyamán Jodl zárkájában saját védekezéséről beszélt. Azt mondta,
sajnálja, hogy nem adtak lehetőséget arra, hogy kifejtse a véleményét Hitlerről mint „katonai
lángelméről”. Erre vonatkozólag gyökeresen más a felfogása, mint Keitelnek, habár nagyon
meglepte, hogy Hitler milyen jó érzékkel sejtette meg a nyugat-európai hadjárat sikerét.
Megint leszögezte: a maga részéről teljesen biztosra vette, Hitler nem mer háborút kezdeni a
Lengyelországnak nyújtott brit garancia bejelentése után.
- Biztos lehet benne, hogy mi, tábornokok, nem akartuk a háborút. Isten a tanúja, hogy nekünk,
az első világháború veteránjainak, elegünk volt. Amikor hallottam az angol
garancianyilatkozatról, biztosra vettem, hogy ezzel az ügy eldőlt, s Hitler nem mer hadat üzenni,
amikor egy újabb világháború veszélye fenyeget. Elhiheti nekem, hogy azon a napon, amikor
hallottuk, hogy a hadüzenet megtörtént - egy csomó megnyúlt képű tábornok járkált a
hadügyminisztérium palotájában.
- Azt akarja ezzel mondani, hogy csakis Hitler... egyedül Hitler akart háborút, s hogy ki tudta
erőszakolni akaratát annak ellenére, hogy mindenki viszolygott a harctól?
Jodl félbehagyta a vacsorázást, s nagy nyomatékkal, a meggyőződés hangján ezt mondta:
- Kétségtelenül így történt. Ebben az esetben Hitler akarata döntött. Azt kell hinnem, hogy
megmásíthatatlan szándéka volt a háború, valamennyi tárgyalás csak blöff volt. Nem tudom
határozottan - de így tűnik a dolog. Senki sem tudja, hogy valójában mi fordult meg az agyában.
Jodl azt a benyomást igyekezett kelteni bennem, hogy annak idején elhitették vele, hogy a
katonai előkészületek csak kifelé szóló blöff célját szolgálják, azóta azonban rájött, hogy
valójában a politikai tárgyalások történtek blöffölés céljából, s Hitler becsapta saját tábornokait.
- Azt gondoltam, hogy Hitler elég okos ahhoz, hogy olyan látszatot keltsen, mintha komolyan
gondolná fenyegetéseit, s ezáltal megkap mindent, amit akar, azonban valójában sohasem
bonyolódik háborúba. Amikor Anglia félreérthetetlenül leszögezte, hogy kész harcolni
Lengyelországért, biztosra vettem, hogy Hitler visszavonulót fúj, és tárgyalásokat kezd. Ehelyett
azonban kiadta a támadási parancsot, holott világosan tudta, hogy ez legalábbis európai méretű -
ha nem világméretű - háborút jelent. Mihelyt kiadta a parancsot, számunkra nem maradt más,
mint az, hogy engedelmeskedjünk. A háborúk ügyében a politikusok döntenek, nem a katonák. A
jövőben a háború kérdésében tán megkérdezik majd a vezérkar véleményét is. A mostani háború
esetében azonban a felelősség egész súlya egy emberre, egyetlen emberre nehezedik: Adolf
Hitlerre.

Június 6.

POLITIKA, MILITARIZMUS, BECSÜLET

A délelőtti tárgyaláson: Roberts ügyész Jodl tábornok kihallgatását azzal kezdte, hogy kétségbe
vonta Jodl magatartásának tisztességes voltát. Jodl elvörösödött, előbb a mennyezet, majd a többi
vádlott, végül a bírák felé pillantott, megmarkolta a szószék korlátját, hogy fékezze indulatát.
Ezután elismerte, hogy annak idején szó volt arról, hogy valamiféle incidenst provokáljanak,
ürügyül a Csehszlovákia elleni támadáshoz; nem tudta viszont megmagyarázni, hogy miért volt
szükség erre, hiszen Csehszlovákia megtámadását, véleménye szerint, a szudétanémetek iránti
rossz bánásmód kellőképpen indokolta. Roberts felvetette azt a kérdést is, hogy vajon a németek
komolyan vették-e a Hollandia, Luxemburg és Belgium semlegességének tiszteletben tartására
nyújtott garanciát, amikor ezzel egy időben azt hangoztatták, hogy ennek a három országnak az
elözönlése révén nyílik csak lehetőség a Franciaország elleni támadásra. Jodl kitért a kérdés elől,
mert -mint mondotta - ez már politikai probléma.
Ebédszünetben: A Stars and Stripes többhasábos közleményben emlékezett meg az európai
partraszállás második évfordulójáról. Megmutattam ebéd közben Jodlnak.
- Igen, körülbelül arra az időpontra vártuk a partraszállást -felelte. - Nem sikerült megtudnom,
mennyi veszteségük volt.
- Én sem tudom - mondtam.
- Egyes helyeken alaposan meggyűlt a bajuk a csapataiknak -tette hozzá Jodl maliciózus
mosollyal.
A két étkezőhelyiség között levő nyitott ajtóban álltunk. Rib-bentrop is csatlakozott
beszélgetésünkhöz.
- Miért léptek be önök a háborúba? - kérdezte csendes hangon.
- Miért kezdték el önök a háborút? Talán a külügyminiszter úr elfelejtette, hogy Németország
üzent hadat az Egyesült Államoknak?
- Ó, kérem, az csak formalitás volt. Gyakorlatilag már háborúban álltunk egymással. Roosevelt
nyíltan ellenséges magatartást tanúsított irántunk.
Most Rosenberg is belekapcsolódott a beszélgetésbe. Ő is olyasféle megjegyzést tett, hogy a
hadüzenet merő formaság volt már csak, hiszen mindenki ellensége volt a szegény
Németországnak.
- Csodálja tán? - feleltem Ribbentropnak. - Miután Hitler a müncheni szerződés felrúgásával
megszegte saját szavát... az egész világ tudta, hogy nem lehet engedményekkel megóvni a békét,
mert Hitler mindenáron háborút akar. Ön írta alá a müncheni egyezményt Hitler megbízásából - s
aztán meg is szegte.
- Nem... nem szegtük meg. Abban a szerződésben szó sem volt biztosítékokról. Forma szerint
nem volt szerződésszegés, hogy Csehországból és Morvaországból protektorátust csináltunk... És
így tovább, és így tovább.
Rosenberg és Frick kárörvendően nevetett, mintha Ribbentropnak jogi érvelésével sikerült volna
felülkerekednie a vitában. Jodl azonban kijelentette, hogy majd esti találkozásunk során fejti ki
véleményét „a mocskos politikáról”.
A politikusok megelégedéssel fogadták Ernest Bevin parlamenti nyilatkozatát, amelyben
helyeselte Byrnes külügyminiszternek -a mai újságokban közölt - tiltakozását az „Oroszország
által létrehozott csatlós rendszer” ellen. Ribbentrop megint a kommunizmus mumusával
hozakodott elő:
- Amerika nem törődik azzal, ha Oroszország egész Európát felhabzsolja?
A délutáni tárgyaláson: Jodl válaszai a keresztkérdésekre egyre élesebbekké váltak. A védtelen
Rotterdam bombázásáról szólva Jodl kijelentette, hogy a város veszteségei távolról sem voltak
olyan súlyosak, mint annak a bombatámadásnak a pusztításai, amelyet a szövetségesek akkor
intéztek Lipcse ellen, amikor már tudták, hogy megnyerték a háborút. Az Oroszország elleni
támadást a „politikusok” szakvéleménye alapján indították: eszerint Oroszország nem tartotta
tiszteletben a megnemtámadási szerződést. Roberts ezután feltette a kérdést: vajon a
szerződésszegések sokasága nem hozott-e szégyent Németország becsületére az elkövetkezendő
évszázadokra?
- Ha bebizonyosodott, hogy Oroszországnak nem állott szándékában megtámadni bennünket -
akkor igen; ha nem - akkor nem.
Jodl helyeselte a partizánharcosok könyörtelen felszámolását, de elismerte, hogy az elfogott
szabotőrök helyszíni felkoncolása meggyőződése ellen való volt. Kénytelen volt azt is elismerni,
hogy a hadifogságból megszökött brit repülők megölése közönséges gyilkosság volt. Végezetül
Roberts megkérdezte Jodltól, hogy összeegyeztethetőnek tartja-e az ígéretek megszegését a tiszti
becsülettel. Metsző hangon azt válaszolta, hogy a tiszti becsülettel összeegyeztethetetlen, de a
politika merőben más dolog.
ESTE A BÖRTÖNBEN
Göring zárkájában: Bármilyen várakozásokat fűzött is Göring „utolsó reménységéhez”, Jodlhoz -
nem sok öröme telhetett a tábornok védekezésében, aki a politika mocskosságáról, a megszegett
ígéretekről, az igazi Wehrmacht-katonatiszt makulátlan becsületességéről és hasonló témákról
beszélt. Amikor Jodl kihallgatása véget ért, Göring mogorva tekintettel vonult le a börtönbe.
Mégis, amikor engem meglátott, azt állította, hogy hatalmas élvezettel figyelte, amint Jodl
kemény válaszaival két vállra fektette Roberts ügyészt. Mindazonáltal nem rejthette véka alá,
hogy egyáltalán nem voltak ínyére Jodlnak azok a megjegyzései, amelyek „bizonyos személyek”
erkölcseire utaltak.
Ennek a kijelentésnek kapcsán ismét felvettük az erkölcsi kérdésekről folytatott korábbi vitánk
fonalát. Göring cinizmusa ezúttal talán még őszintébben megnyilatkozott, mint korábban.
- Mi az ördögöt akar azzal, hogy erkölcs meg becsületszó? -morgott Göring. - Kétségtelen, hogy
lehet az adott szó jelentőségéről beszélni, amikor egy üzletember ígéretet tesz bizonyos áruk
szállítására. De amikor a nemzet érdekéről van szó? Ugyan kérem... Ennél a pontnál véget ér az
erkölcs... Anglia így járt el évszázadokon keresztül; így járt el Amerika is. Oroszország jelenleg
is így jár el. Mit gondol, miért nem ad fel Oroszország akár egyetlen centimétert is a Balkán-
félszigeten megszerzett területekből? Erkölcsi okokból?
Göring nagy gesztusokkal forgolódott a zárkában, miközben ruhát váltott. - Herrgott! Amikor
egy országnak lehetősége nyílik arra, hogy szomszédjának gyengesége következtében javítson a
saját helyzetén, akkor elképzeli ön, hogy vissza fog riadni olyasféle finomkodó meggondolások
miatt, hogy meg kellene tartania egy bizonyos vállalt kötelezettségét? Az államférfinak
kötelessége, hogy országa javára kihasználja a kedvező helyzetet.
- Hát éppen erről van szó - szakítottam félbe. - Ezért tartanak vég nélkül az önző nemzeti
érdekért folyó torzsalkodások, amelyek végül is háborúra vezetnek. Ezért remélik a világ
tisztességes államférfiai, hogy az ENSZ...
- Ach, mi fütyülünk a maguk ENSZ-ére. Azt hiszi, hogy közöttünk akad egyetlenegy, aki
pillanatra is komolyan venné? Hiszen máris látnivaló, hogy Oroszország nem enged - és miért is
engedne? Egyébként is csak az önök atombombája tartja már féken. Várjon csak öt esztendeig,
amikor már nekik is lesz. Anglia nem akar engedni a balkáni kérdésben, mert ellenkező esetben
Oroszország a Földközi-tenger térségét fogja fenyegetni, s mit ér Anglia a Földközi-tenger
nélkül? Az erkölcsnek fikarcnyi köze sincs ezekhez a dolgokhoz...
- Maguk, amerikaiak, súlyos hibát követnek el azzal, hogy folyton demokráciáról és erkölcsről
fecsegnek. Azt gondolják, hogy mást sem kell tenniök, mint azt, hogy letartóztatják a nácikat, s
egyik napról a másikra megkezdhetik a demokratikus rendszer megteremtését. Azt hiszi, hogy a
németek kevésbé nacionalisták lettek, mert az úgynevezett keresztény pártok jelenleg a
szavazatok többségével rendelkeznek? A pokolba is - dehogy! A náci pártot törvényen kívül
helyezték - hát mit tehetnének? Nem alakulhatnak át kommunistákká vagy szociáldemokratákká,
így hát egy ideig elbújnak a papok szoknyája mögé. Ne higgye azonban, hogy a németek
hirtelenjében keresztényebbekké vagy kevésbé nacionalistákká változtak...
- Ez a tárgyalás csupán annyit ér el, hogy megsemmisíti a hajlandóságot parancsok teljesítésére.
Nem csoda, ha nem találnak egyetlen tényleges tekintéllyel rendelkező személyiséget sem
Németországban, aki hajlandó volna vállalni a kormányzással járó felelősséget. Tudja-e, hogy
miért? Mert a legjobb nacionalista vezetők börtönben vannak, a többiek pedig azt gondolják,
hogy amennyiben most végrehajtják a nácitlanításáról szóló törvényeket, akkor - ki tudja, mikor,
tán tíz év múlva - miután Amerika kivonult Németországból, vagy egy kelet-nyugati háború
megváltoztatja a helyzetet - német bíróság elé állítják, és hazaárulásért felelősségre vonják őket.
Akkor aztán nem tudnak azzal védekezni, hogy utasításokat hajtottak végre. Ezért hát azt
gondolják, hogy miért lépjenek előtérbe? Hogy a német nép mit gondol? Mondtam már önnek:
azt gondolja, hogy „amikor a dolgok rohadtul mennek, akkor mindig demokrácia van nálunk”.
Ne tévedjen, kérem: a nép nagyon jól tudja, hogy sokkal jobban ment a sora, amikor Hitler volt
hatalmon; persze a háború előtti időkben. Nemzeti szempontból helyes volt, amit tett -kivéve a
tömeggyilkosságokat, amelyeknek még nacionalista szempontból sem volt értelmük.
- Nos... eddig ön még azt sem ismerte el, hogy Hitlernek az utóbbi kérdésben nem volt igaza.
Lojális maradt iránta, habár tudja, hogy gyilkos volt.
- De hát... Gott im Himmel, Donnerwetter nochmal! Mégsem viselkedhettem úgy, mint egy
féreg, és nevezhettem a Führert milliószoros gyilkosnak, mint ahogyan az ostoba von Schirach
tette! Megbélyegeztem a tettet, de nem szóltam a tettesről. Ne feledkezzék meg róla, kérem,
hogy Hitler több volt egyszerű személynél a mi számunkra.
- Ha a tett gyilkosság, akkor a tettes gyilkos. Nem igaz?
- Ez más ügy, kérem. Ezt nem nekünk kell kijelentenünk. Ne feledje, hogy még a kis von
Schirach is Hitler kegyein élősködött az utolsó pillanatig. Az ember nem tehet 180 fokos
fordulatot, nem bélyegezhet meg valakit, aki oly sokat adott neki huszonhárom éven keresztül.
- Én azt hiszem, hogy mindenesetre jó dolog volt von Schirach nyílt, elítélő nyilatkozata.
Elsősorban a német ifjúság szempontjából, amelyet egyébként a hűségről kialakított hamis
fogalmai kötnének.
Szavaim nyilván sértették Göring elképzeléseit a nacionalista hősiességről.
- Azt képzeli, hogy a német ifjúság fikarcnyit is törődik azzal, mit üzen a börtöncellából egy
túlkoros ifjúsági vezető? Azt hiszi, hogy fabatkát is törődnek az atrocitásokkal, amikor éppen
elég bajuk van maguknak is? Nem, kérem - a következő nemzedéket a saját vezérei vezetik, akik
fel fogják majd ismerni, hogy veszély fenyegeti a saját nemzeti érdekeiket, ön pedig mehet az
erkölcsiséggel, a bűnbánattal, a demokráciájával, és szegre akaszthatja.
Jodl zárkájában: Jodl ingujjban ült, a keresztkérdések fáradalmait pihente. Azt mondta, hogy
megizzadt, de véleménye szerint jól védekezett, s kijelentései hatottak a bírákra. Meg volt
elégedve azzal is, hogy sikerült féken tartania az indulatait - talán egy vagy két mozzanatot
kivéve. A helyzet nagyon hasonlított a főhadiszálláson Hitlerrel folytatott viták körülményeihez.
Akkor tanult meg uralkodni az indulatain - akkor is gyakran félbeszakították, amikor ki akarta
fejteni érveit.
A politikusok elleni kirohanását nyilván jó előre megfontolta:
- Megmondtam nekik, hogy mit gondolok a kétkulacsos politikájukról. Persze én könnyebb
helyzetben voltam, mert engem nem fűzött kezdettől fogva olyan szoros kötelék a náci párthoz,
mint Göringet. Szeretném továbbá a következőket megmondani önnek: én nem vagyok olyan,
mint a politikusok, akik ma ebédnél azt állítgatták, hogy a müncheni szerződést nem szegték
meg. Nem azt kell boncolgatni, hogy miről szólt a szerződés hosszú szövege - a lényeg az, hogy
egy kötelezettséget foglalt magában, amit megszegtek. Az egész világ jól tudja, hogy mi volt a
müncheni szerződés jelentősége - ne törődjék, kérem, a jogászi csűrés-csavarással. Még engem is
meghökkentett, amikor Hitler elrendelte, hogy vonuljunk be Csehszlovákia megmaradt részébe.
Göring azt mondta nekem, hogy azt tanácsolta Hitlernek, álljon el szándékától, mert a dolognak
iszonyú hatása lesz a világ közvéleményére. Célját pedig egyébként békés eszközökkel is
elérheti, mert Csehszlovákia nem tud nélkülünk létezni.
Jodl megismételte, hogy semmi kétség nincs aziránt, hogy Hitler szándékosan robbantotta ki a
háborút. Meglepte őt, hogy a vádképviselet az eljárás során nem foglalkozott ezzel a kérdéssel
-inkább az ő katonai becsületét támadta, ami által csak az időt fecsérelte, és semmit sem ért el.
A július 20-i Hitler-ellenes merényletre visszatérve, amely a keresztkérdések során szóba került,
Jodl megismételte, hogy semmiféle rokonszenvet nem érzett a gyilkosok iránt, mivel jómaga is
kis híján meghalt a merénylet során. Véleménye szerint Stauffenberg gróf és Beck tábornok
valószínűleg idealizmusból cselekedett, de egy csomó ember csak azért verődött a
merénylőkhöz, mert más lyukból kezdett fújni a szél, s ezekre nagyon haragszik. Néhány
tábornok (neveket nem említett) egyszerűen helyezkedett, hogy kedvező helyzetben legyen, ha
bekövetkezik az összeomlás.

Június 7.

HARC A VÉGSŐKIG
DÉLUTÁN A BÖRTÖNBEN
Von Rundstedt tábornok zárkájában: Mialatt Jodl - meglehetősen eredménytelen - vallatása folyt
Pokrovszkij ezredes által, átmentem a tanúk épületszárnyába, s elbeszélgettem von Rundstedt
tábornokkal. Megerősítette azt az információmat, hogy Rommellel együtt 1944 júliusában
megmondták Hitlernek, ideje volna véget vetni a háborúnak. Saját adjutánsa, Blumentritt
tábornok azt mondta, hogy amennyiben bármely más tábornok adta volna ezt a tanácsot
Hitlernek, a falhoz állították és agyonlőtték volna „defetizmusért”. Hitler olyan ember volt, aki
nem hajlandó meghallgatni az igazságot. Valójában már 1943-ban, Sztálingrád után, látnia kellett
volna, hogy vereséget szenvedett, de legkésőbb 1944-ben, a sikeres partraszállás után, tudomásul
kellett volna vennie ezt. Újból leszögezte, hogy az úgynevezett von Rundstedt-féle ellentámadás
valójában Hitler ellentámadása, s hadászati szempontból őrültség volt. Von Rundstedt katonai
becsülete nem tűrhette, hogy felelősséget vállaljon az ellentámadásért, amely olyan időpontban
történt, amikor a vereség már biztos volt.
- Ha az öreg Moltke azt hinné, hogy én dolgoztam ki annak az offenzívának a terveit, akkor
megfordulna a sírjában.
A szövetségesek dél-franciaországi partraszállása nem érte egészen meglepetésként Rundstedtet,
habár a propaganda alapján inkább az északi partvidéken lehetett volna partraszállásra számítani.
A németekkel saját propagandagépezetük elhitette, hogy a V-bombák pusztítása következtében a
briteket semmi sem tarthatja vissza attól, hogy mindenekelőtt az északi partvidéken levő
kilövőhelyeket igyekezzenek felszámolni, a vele járó nagyobb áldozatok ellenére. Egyébként
Hitler itt is, mint Sztálingrádnál, makacsul megkövetelte, hogy adjanak parancsot a csapatoknak
a végsőkig való helytállásra.
- Helytállás a végsőkig - könnyű ezt mondani. A katonák helytálltak, amíg csak el nem
pusztultak, vagy fogságba nem estek. Ugyanez történt az úgynevezett Rundstedt-offenzíva
esetében is. Egy ellentámadás nagyon jó dolog, de csak akkor, ha a feltételei biztosítva vannak.
Mivel a Luftwaffét kiverték a légitérből, a mi csapataink csak éjszaka hajthatták végre
mozdulataikat, ezzel szemben Patton tábornok éjjel-nappal bármikor benyomulhatott tankjaival a
hadállásainkba. Kevés volt az emberünk is. Csak fáradt, öreg katonáink voltak, akik nem tudtak
már harcolni, és az idegen származásúak egyre dezertáltak. Hitler pedig szakadatlanul üvöltözte:
„Tartsatok ki!”
- Vegyük példának - hogy csak egy konkrétumot említsek -bastogne-i esetét. Teljes őrültség volt.
És ez az ember azt kívánta, hogy nagy hadvezérnek tekintsék. Hitler a hadászat alapelemeivel
sem volt tisztában. Csak blöffölni tudott!
Von Rundstedt nyomott hangulatban volt - úgy beszélt, mint aki útjának végére érkezett, s már
ahhoz sincs ereje, hogy haragjának kifejezésére felemelje a hangját. Megkérdeztem, hogy
szükségszerűnek vagy éppen elkerülhetetlennek vélte-e a háborút?
- A tetves danzigi korridor miatt? - kérdezte halvány mosollyal. - Ugyan... egy pillanatig sem.
Bármikor megegyezéssel rendezhették volna azt a kérdést. A lengyelek nem voltak képesek
kormányozni az országukat. Hitlerék megmondhatták volna Oroszországnak, hogy egyezzenek
bele a danzigi folyosó Németországhoz való csatolásába, s ennek fejében azt tehetik
Lengyelországgal, amit akarnak. Lengyelország előbb-utóbb amúgy is összeomlott volna, mert a
lengyelek sohasem tudták kormányozni önmagukat. De háborút kezdeni egy ilyen csekélység
miatt? Őrültség volt. Az egész háború őrültség volt.
Fenntartás nélkül elismerte, hogy a háború kirobbantásáért Hitler volt a felelős, de leszögezte,
hogy őt magát csak a hadjárat megkezdése előtt közvetlenül bízták meg hirtelenjében a nyugati
haderő irányításával. Hitler magatartásában az volt a legmegbo-csáthatatlanabb, hogy nem volt
hajlandó véget vetni a harcnak, amikor a háborút már elveszítették.
Jodl zárkájában: Újabb beszélgetést folytattam Jodllal, miután lejött a tárgyalóteremből. Ezúttal
is a háború felesleges meghosszabbításáról volt szó.
Jodl ravasz mosollyal mondta:
- Hát persze, ha az ember arra gondol, hogy mi minden terhelte Hitler és Goebbels
lelkiismeretét, egyáltalán nem meglepő, hogy makacsul kitartottak a háború folytatása mellett.
Ma már világosan látom ezt. Tudták, hogy mindenesetre felakasztják őket, s elhatározták, hogy
öngyilkosságot követnek el, ha elveszítik a háborút. Ilyen körülmények között könnyű kitartani
amellett, hogy a harcot a végpusztulásig folytatni kell. Ma már világosan látom ezt.
- Azonban emberéletek ezreinek kellett elpusztulnia azért, hogy ők egy kis idővel tovább
élhessenek.
Jodl elismerte, hogy ez valóban így történt - és kijelentette: nem tudja, mit tett volna, ha már
akkor mindazt tudja, amit most. Egyetértett von Rundstedt tábornokkal abban, hogy a háborút
legkésőbb a sikeres franciaországi partraszállás után abba kellett volna hagyni, de valójában már
akkor elveszett a háború, amikor nem sikerült elfoglalni Sztálingrádot.

Június 8-9.
HÉT VÉGE A BÖRTÖNBEN
Von Papen zárkájában: Von Papen azt mondta, hogy a szombati tárgyalás végén Göring
nekitámadt. Megkérdeztem, miért?
- Az általam előterjesztett okmányok egyikéből kitűnik, hogy kapcsolatban állottam a július 20-i
merénylet résztvevőivel. Az lett volna a feladatom, hogy bizonyos tárgyalásokat folytassak le.
Nos - Göring megkérdezte tőlem, hogy odáig merészkedem-e majd a tárgyaláson, hogy a Führer
ellen szólok, s indokoltnak mondom a meggyilkolására irányuló merényletet. Tudja, kérem, hogy
mit feleltem neki? Azt mondtam: „Göring, én bíztam magában mint régi katonatisztben és mint
jó családból származó emberben, s arra gondoltam - ha Hitler túlságosan messzire
merészkednék, maga saját kezűleg fogja nyakon ragadni és kihajítani. Azt hittem, hogy maga
energikus, elvi alapokon álló ember - s velem együtt sok ezren így vélekedtek.” Ezt mondtam
neki. Tudja-e, hogy mit felelt? Azt mondta: „Kétségkívül tettem volna valamit, de három
elmeorvostól kellett volna igazolást kapnom arról, hogy eszét vesztette.” Erre így feleltem:
„Kedves Göringem, magának három orvosra volt szüksége ahhoz, hogy felismerje: Hitler a
pusztulásba vezeti Németországot? Hallatlan képtelenség!” - Mi valóban építettünk rá, kérem.
De hát azután, hogy drágaköveket rakott magára, fűtől-fától hagyta magát pénzelni, s mit sem
törődött a kötelességével, mialatt Németország vérzett... - Von Papen megvetésében és
kétségbeesésében égnek tárta karját.
Ami a háború szükségtelen elhúzódását illeti, von Papen elmondotta, hogy 1945 januárjában
javaslatot terjesztett elő arról, hogy tárgyalásokat kezd a nyugati hatalmakkal. Javasolta Ribben-
trop munkatársának, hogy küldjék el őt (von Papent) a nyugati hatalmakhoz, akiknek azt
javasolná, hogy a németek lehetőséget nyújtanának számukra a gyors előnyomulásra a nyugati
arcvonalon állomásozó német erőkkel szemben, ily módon a szövetségesek foglalhatnák el
Németországot, s Oroszországot sikerülne távol tartani.
Ribbentrop zárkájában: Ribbentrop lázasan jegyezgetett valamit a zsidókérdésről. Láthatóan
teljesen demoralizált állapotban volt: szokott ellentmondásos magyarázkodásaival,
hazugságaival, csűrés-csavarásaival, védekező és támadó érveivel árasztott el. Úgy látszik, már
elfelejtette, hogy bizonyos incidensekhez milyen magyarázatokat fűzött korábban, s most új
indokokat talált ki. Azt a javaslatát, amelyet békülékeny politika folytatására vonatkozólag tett
Hitlernek, mostani verziója szerint 1943-ban terjesztette elő, mégpedig nem közvetlenül
Hitlernek adta át, hanem egy harmadik személy útján juttatta el hozzá; a javaslatból kiderül,
hogy ő nem volt antiszemita, véget akart vetni a háborúnak stb. Biztosított arról, hogy ma sem
antiszemita - azonban a világ zsidósága iszonyú hibát követ el, s a szövetségesek is iszonyú hibát
követnek el azzal, hogy így bánnak Németországgal, mert Németország az európai béke kulcsa
stb. stb.
Megkérdeztem Ribbentropot, hogy miért panaszkodik Németország és Európa jelenlegi
sajnálatos állapota miatt, hiszen Hitler és az ő semmivel sem törődő politikája okozta a
katasztrófát. Udvarias mosollyal hallgatta végig szavaimat, majd közölte, hogy én nem értek
bizonyos dolgokat, hogy Hitler valójában csak jót akart stb. Megjegyeztem, hogy körülbelül ő az
egyetlen a vádlottak közül, aki még nem ismerte el, hogy Hitlert terheli a felelősség a háború
kirobbantásáért. Nem, nem - tiltakozott Ribbentrop -, Nagy-Britanniát terheli a felelősség, mert
nem mondta azt a lengyeleknek, hogy engedjenek. És a tömeggyilkosságok? Hát... valahogyan
rábeszélhették Hitlert a dologra, habár magára vállalja a felelősséget végrendeletében. De hát
Hitler olyan jó szándékú ember volt, hogy nagyon nehéz megérteni, hogyan történhetett meg
mindez... minden olyan szomorú, bonyolult, s a szövetségesek oly iszonyú hibákat követnek el...
és így tovább, és így tovább...

Június 13.

A HITLER-LEGENDA KÉTSÉGESSÉ VÁLIK

A délelőtti tárgyaláson: A délelőtti tárgyalás során meglehetősen élénk vita folyt a bíróság
javaslatáról, hogy korlátozzák a perbeszédek időtartamát, miután valamennyi bizonyíték
előterjesztése megtörtént.
A tárgyalási szünetben, mialatt néhány védő tiltakozást jelentett be a javaslat ellen, azzal az
indoklással, hogy több időre van szüksége érveinek előterjesztéséhez - Göring így ordítozott:
- Nagyon helyes, nagyon helyes! Legalább a nép megtudja, hogy ez politikai boszorkánypör, és
nincsen semmi értelme. Csak korlátozzák az időtartamot - semmi kifogásom ellene! - Göring
többször megismételte ezt.
- Hát ez nagyon gyenge érvelés a náci vezetők részéről - jegyeztem meg -, ha azt remélik, hogy
ezzel megszabadulnak a felelősségtől, ami a háború és a tömeggyilkosságok miatt terheli őket.
- Atrocitások, atrocitások! Önök mindig csak erről beszélnek. De mit tudnak a politikáról. Ez
politikai bűnper, amelyet a győztesek rendeztek. Nagyon jó dolog lesz Németország
szempontjából, ha a németek rájönnek erre.
- Semmiféle kifogás nem teheti meg nem történtté milliók hidegvérű meggyilkolását. Még azt
sem vagyok hajlandó elhinni, hogy a német nép akarta ezt, vagy hálás azért a náci vezetőknek,
hogy a háborús pusztulásba vezették.
- Ó... fuj! Senki sem helyesli a tömeggyilkosságokat, ön azonban össze akarja zavarni a politikai
kérdéseket amazokkal a dolgokkal.
- Talán tagadni kívánja, hogy Hitler rendelte el a tömeggyilkosságokat - hiszen ő maga is
elismeri végrendeletében!
- Az még nem bizonyíték. Azt hiszem, hogy ő a legvégén valahogyan leplezni akarta a dolgot.
Himmler valamiképpen belevitte, s mivel végül amúgy is öngyilkosságot szándékozott elkövetni,
hát vállalta a felelősséget.
Az utóbbi érv komolytalansága annyira nyilvánvaló volt, hogy Göring maga is szégyenkezett
kissé, de alighanem megbeszélte már Ribbentroppal, hogy ily módon védik meg a Führer jó
hírét.
- Látja, kérem - szólt közbe Ribbentrop izgatottan -, ugyanezt mondtam én is önnek a minap.
Pontosan ez az én véleményem is.
- Igen, látom. Nagyon érdekes, hogy önök ketten elhatározták: elősegítik a Hitler-legenda
megszületését. Azt akarják állítani, hogy az önök „vezéri államában”, amelyben a Führerjüknek
olyan teljhatalma volt, hogy éppen ez a teljhatalom az önök védekezésének fő érve, Hitler nem
tudott volna egy olyan „csekélységről”, mint egy nép megsemmisítése?
- Ó... hát valószínűleg tudott róla, de nem ennyire behatóan. Göring feszengve válaszolt, mert
látta, hogy a többiek vádló
pillantással tekintenek rá.
Ebédszünetben: A vita ebéd közben is folytatódott. Guido Schmidt, volt osztrák külügyminiszter,
Seyss-Inquart tanúinak egyike, von Papen védőjének kérdéseire válaszolva kijelentette, hogy
Schuschnigg azt javasolta: diplomata helyett inkább elmeorvost küldjenek Hitlerhez az osztrák
kérdésről folytatandó tárgyalások végett. Göring ezt a kijelentést ürügynek használta fel ahhoz,
hogy újabb megfélemlítési kísérletet tegyen von Papennel szemben, közvetlenül ügyének
tárgyalása előtt. Mielőtt ebédelni mentek volna, Göring durván nekitámadt von Papen-nek:
- Hogyan engedheti meg, hogy valaki ilyen hangon beszéljen Hitlerről? Ne feledje, hogy ő volt
az államfő.
- A náci államfő - csattant fel von Papen dühösen. - Olyan államfő volt, aki hatmillió ártatlan
embert gyilkolt meg.
- Nem... azt nem mondhatja, hogy Hitler adta rá a parancsot -vonta össze a szemöldökét Göring.
- Akkor hát ki rendelte el a tömeggyilkosságokat? - kérdezte von Papen vádló hangon.
Elvörösödött, dühösen gesztikulált haragjában. - Ön rendelte el?
Göringet meghökkentette a kérdés, és azt motyogta:
- Nem, nem - Himmler!
Nagyon zavartnak látszott, amikor a többi vádlott közvetlenül mellette vonult ki a
tárgyalóteremből, s egyikük sem pillantott rá.
Ebédnél von Papen a Kövér szemtelenségéről dörmögött, aki megpróbálja előírni neki, hogy mit
mondjon, és mit nem mondhat - avégből, hogy titokban maradjanak a nácik bűnei.
Speer, Fritzsche és von Schirach jót nevettek azon, hogy már von Papen, a félénk diplomata is
visszautasítja Göring képmutatását s a vádlottak megfélemlítésére irányuló kísérleteit. Von
Schirach megemlítette, hogy a nagyfőnök már a tárgyalóteremben sem szerepel olyan jól, ha
vitákra kerül a sor. Fritzsche keserű gúnnyal megismételte, amit lent, a tárgyalóteremben
mondott:
- Nem, Hitler természetesen nem adott parancsot a tömeggyilkosságokra. Valamelyik őrmester
rendelhette el.
A szomszédos étkezőhelyiségben Keitel és Frank arról kezdett beszélgetni, hogy Hitler lábbal
tiporta a Wehrmacht tisztes hagyományait.
- Bocsásson meg azért, amit mondok, Seyss-Inquart, de Hitler osztrák volt, és nem fogta fel a
tisztes porosz tradíciók értelmét.
- Én is azt mondom, hogy nem fogta fel! - helyeselt buzgón Keitel. - Úton-útfélen becsapott
bennünket. Korábban abszolút biztonsággal számíthattunk arra, hogy az ember mindig bízhat a
főparancsnokában, aki sohasem traktálja hazugságokkal. Hitler szétrombolta a Wehrmacht
egységét azáltal, hogy Himmlert és az SS-t versenytársunkká tette, s megengedte, hogy hatalmát
mindent meghaladó mértékben kiterjeszthesse. Ma már tisztán látom, hogy miért tette ezt: mert
az SS hajtotta végre az atrocitásokat. Most pedig bennünket egy füst alatt említenek az SS-szel.
Később egy őr hallotta, amint Sauckel azt mondta Keitelnek, hogy nagyon helytelen volt ilyen
hosszú eszmefuttatásba bocsátkoznia, mert ezzel ártott a Vaterland-nak. Göringet is hallották,
amint kijelentette, hogy jobb, ha ezután nem beszélnek Gilberttel. Az amerikaiak nem
részesültek kellő nevelésben ahhoz, hogy megértsék a németek álláspontját.

20. VON PAPEN VÉDEKEZÉSE

Június 14.

EGY RÉGI VÁGÁSÚ ÚRIEMBER...

A délelőtti tárgyaláson: Von Papen azzal kezdte védekezését, hogy önmagáról beszélt:
konzervatív, vallásos családból származó embernek mondotta magát; a családi birtok, amelyen
nevelkedett, kilencszáz esztendeje van famíliája tulajdonában. Az első világháború kitörése
idején Mexikóban tartózkodott, s onnan az Egyesült Államokba utazott, hogy hadianyag-
vásárlásról folytasson tárgyalásokat. A hazug propaganda azóta mindig sok rágalmat terjesztett
személyéről. Indulatosan cáfolta a nevéhez ragasztott „mester-kém” jelzőt.
Ebédszünetben: Miközben az étkezőbe vonultak, Ribbentrop bágyadtan megjegyezte:
- Igen, engem is sokat rágalmaztak!
Von Papen az étkezőhelyiségben folytatott beszélgetésünk során hevesen cáfolta a Black Tom-
botrányt. Mint mondotta, Stresemann hajlandó lett volna megfizetni az Egyesült Államok által
követelt 50 millió dollárt, csak azért, hogy jó viszonyt teremtsen Amerikával.
- Így hát azt mondtam Stresemann-nak: „Ha egyetlen centet is megfizet ebből a követelésből,
akkor vádat emelek maga ellen a Reichstag színe előtt.”
Von Papen azt állította, hogy a követelést támasztó cég ügyvédje kétmillió dollár összegű
honoráriumot kapott, hogy az amerikai vállalat igényét érvényesítse. A szenátus
vizsgálóbizottsága azonban megállapította, hogy a vádak alaptalanok voltak.
A délutáni tárgyaláson: A délutáni ülés során von Papen tovább kritizálta a személyére szórt
sértéseket és rágalmakat, például A cilinderes ördög című könyv állításait. Elmondta ezután,
hogy azért lépett be a katolikus Centrumpártba, mert a konzervatív erők együttműködésére
törekedett, s ki akarta küszöbölni a háború után végletesen kiéleződött pártok közti ellentéteket.
Kijelentette, hogy Göring a náci párt mellett emelt szót - ő viszont a „másik Németország”
mellett akar síkraszállni. Beszédében megvédte a weimari köztársaságot, tisztelettel emlékezett
meg von Hindenburgról, „az utolsó nagy államférfiról”. Elmondta ezután, hogyan próbált
megküzdeni a munkanélküliséggel és a középosztályt proletársorsba döntő infláció
problémájával. Az 1932-ben tartott lausanne-i konferencián javítani próbálta Németország
helyzetét, s szerette volna kiigazítani a versailles-i szerződés néhány igazságtalan kikötését,
azonban nem ért el eredményt. Hitler sikerét annak tulajdonítja, hogy a külhatalmak semmi
reményt nem hagytak Németországnak. Göring egy válság alkalmával megakadályozta
felszólalását a Reichstagban. Végül is von Papen már nem tudta megállítani a nácizmus
térhódítását, s Hindenburg kénytelen volt Hitlert kancellárrá kinevezni. Von Papen von
Hindenburg nyomatékos kérésére a kormány tagja maradt.

Június 15.

RIBBENTROP, AZ ÁLLAMFÉRFI
Ribbentrop zárkájában: Ribbentropot, úgy látszik, fellelkesítette az önjellemzés, melyet von
Papen saját magáról mint államférfiról és kultúremberről adott, s ma reggel ő is államférfiúi és
kultúremberi kiváló tulajdonságaival igyekezett rám hatni. Hosszú, zavaros és titokzatos
szónoklatba kezdett „a politikai dinamikáról”: az oroszországi egypártrendszer elkerülhetetlenül
azt eredményezi, hogy a kommunizmus egész Európában el fog terjedni, amint a
nemzetiszocialista dinamika természetszerűleg azt eredményezte, hogy a nemzetiszocializmus a
megszállt területeken mindenütt elterjedt. Amerika, a maga kétpártrendszerével
kiegyensúlyozottabb dinamikájú, a Brit Birodalom dinamikája viszont dinamikus birodalmi
politikát eredményez stb. stb. Végül megkérdezte tőlem, hogy értem-e, miről beszél. El akarva
kerülni a vitát, azt mondtam, hogy igen. Ribbentropot kijelentésem oly kellemesen lepte meg,
hogy csuklani kezdett. Nyilván ő maga sem értette.
Ezután megkérdezte, hogy olvastam-e Otto Spenglert (persze Oswald Spenglert gondolta). Azt
mondta, hogy nagyon nem szereti, amikor Otto Spengler jut eszébe, mert utál a Nyugat jövőjére
gondolni. A Nyugatnak, persze, része Amerika is; mi magunk is jól tennénk, ha gondolkodnánk a
dolgon.
Az jutott ezután eszébe, hogy Franciaország hálára van kötelezve irányában azért, hogy nem
bombázták Párizst. Megkérdeztem, hogy vajon a franciák nem nyilvánították-e nyílt várossá
Párizst? Valóban megtették - mondta -, de Hitler úgy döntött, hogy mégis bombázni kell, s ő
teljes befolyását latba vetette, hogy megmásítsa Hitler elhatározását. Mindez még Párizs nyílt
várossá nyilvánítása előtt történt. Nem gondolom, hogy azt hitte volna, hogy elhiszem, amit
mond, de úgy látszik, már az az egyetlen öröme az életben, ha ilyenképpen hallja beszélni -
önmagát.
Következő gondolatfoszlánya az volt, hogy amennyiben Amerika hallgatott volna tanácsaira,
akkor az egész katasztrófát el lehetett volna kerülni. Valakit 1940-ben Amerikába küldött, hogy
közölje a Standard Oillal és a zsidó bankárokkal: ne engedjék háborúba bonyolódni Amerikát.
Ha nem tanúsítottak volna annyira ellenséges magatartást Németország iránt...
Újra arról panaszkodott, hogy feje egy bizonyos pontján fájdalmat érez, s hogy koponyájának
szóban forgó pontjára azt a szót kellene írni, hogy „zsidó”, mert a fájdalom abból az idegtépő
erőfeszítésből származik, amellyel megpróbálta Hitlert 1941-ben eltéríteni antiszemita
politikájától.
- Tudtam, hogy Hitlernek az a véleménye, hogy a zsidók robbantották ki a háborút - mondotta -,
de hát ez egyáltalán nem felelt meg az igazságnak, s én mindig meg is mondtam neki, hogy nincs
igaza.
Éppen befejezte egy hosszú tanulmány írását, amelyet védője részére a zsidókérdésről készített.
Azt mondta, hogy majd átadja nekem az értekezés egy példányát, mert - ha nem is lesz hatása a
tárgyalás menetére - szeretné, hogy a világ megtudja: valójában nem volt antiszemita, és semmi
köze az atrocitásokhoz.
Június 17.

A NÁCI RENDSZER ÉS A VALLÁSI FANATIZMUS

A délelőtti tárgyaláson: Von Papen folytatta védekezését. Kifejtette, hogy a Hitlert hatalomra
juttató törvényt súlyos politikai kényszerhelyzet hozta létre, viszont abban a feltételezésben
bíztak, hogy a társadalmi problémák keresztény módon kerülnek megoldásra. Von Papen
konkordátumot létesített a Vatikánnal, azonban Hitler papírrongynak tekintette a megállapodást.
A zsidóprobléma tekintetében az a magatartása, amit a katolikus egyház minden jó katolikustól
elvár. Tagadta, hogy részt vett volna az 1934. évi zsidóellenes bojkottban, és utalt arra, hogy
Hitler, valamint Goebbels megakadályozták őt a zsidókérdés békés megoldásában.
A szünetben a katolikus vádlottak, valamint a katolikusellenes Rosenberg a katolikus egyháznak
a zsidókérdésben tanúsított álláspontjáról kezdtek vitatkozni.
Rosenberg azt mondta, hogy von Papen csupán arra gondolt, hogy egy keresztény országban ne
legyen túlságosan nagy a zsidó befolyás. Seyss-Inquart megjegyezte, hogy a bécsi ügyvédek 85
százaléka zsidó volt. Ezután a papság és az antiszemitizmus közötti kapcsolatot kezdte
magyarázgatni.
Kijelentette, hogy a papok zöme alapvetően antiszemita - különösen Lengyelországban. Ebben
az országban évszázadokon át mindig voltak pogromok - mindmáig. A lengyel zsidók
bevándorlása okozta az antiszemita hullámot Németországban.
Frank egyetértett a mondottakkal, s némi történelmi háttérrel egészítette ki a többiek
megjegyzéseit.
- Hát igen, a papság lényegében az inkvizíció óta mindig antiszemita volt. Hahaha! Vallási
türelmetlenségből Európa-szerte mindenütt embereket vetettek alá kínzásoknak; később
megkezdték a boszorkányégetést.
Rosenberg örült, hogy Frank hajlandó elismerni: az inkvizíció a katolikus egyház történetének
szégyenletes fejezete volt, s az elhangzottakhoz még hozzátette:
- Igen, igen - és négy vagy öt évszázadon át így ment: nem a szenvedélyek pillanatnyi
kitöréséről volt szó.
Frank kijózanodott, s így folytatta:
- Auschwitz előfutárai az inkvizíció kínzókamrái voltak. Valóban történelmünk borzalmas
szakasza volt.
Frick és Rosenberg megjegyezte, hogy az inkvizítorokhoz képest Hitler ártatlan bárány volt csak.
Frank kétségbe vonta állításukat, de megjegyzéséből most is érzéketlen, perverz humor érződött.
- Hát nem, igazán nem volt ártatlan bárány. Azonban valóban a történelem pokoli korszaka volt.
Hahaha... Látja, kedves professzorom, az emberiség mindig is borzalmas állapotban volt. Az
emberben rejlő vadállat újból és újból előtör.
Rosenberg és Kaltenbrunner további részleteket meséltek el az inkvizíció kínzásairól,
Torquemada viselt dolgairól stb. Frank a történelmi igazság kedvéért megjegyezte, hogy Észak-
Németország protestáns urai - akiket senki sem szárnyalt túl vallási fanatizmus dolgában -
szintén bevezették a boszorkányperek intézményét s a „boszorkányok” kínvallatását. - Frankot
mint ügyvédet láthatóan érdekelték a boszorkánypörök.
- Olvastam néhány 15. és 16. századi per jegyzőkönyvét. Arról faggatták az öregasszonyokat,
hányszor szeretkeztek az ördöggel, s ezt jegyzőkönyvbe is foglalták. Aztán addig kínozták az
öregasszonyokat, amíg kiszedték belőlük a kívánt választ. Hahaha... Valóban groteszk ügy!
Ebédszünetben: Az „idősebbek étkezőjében” folytatódott a beszélgetés a katolikus egyháznak az
antiszemitizmus ügyében tanúsított magatartásáról. Von Papen azonban keresztényibb felfogást
vallott:
- Mindenki ismeri a katolikus egyház álláspontját - mondta Schachtnak és nekem. - Alapelve az,
hogy minden ember egyforma Isten előtt, s hogy faji különbségek nem szolgálhatnak ember és
ember közötti különbségtétel indokául. - Von Papen kijelentette, hogy ő annak idején feltételezte:
Hitler, amidőn Németországot keresztény államnak minősítette, elfogadta ezt az alaptételt -
később azonban kiderült, hogy Hitler hazug ember volt - méghozzá kóros hazudozó.
Schacht azt mondta, hogy ma már szilárd meggyőződése, hogy Hitler kezdettől fogva hazudott:
minthogy azonban kóros hazudozó volt, nem volt könnyű leleplezni: ily módon mindenkit
becsapott.
- Nos hát, én ott állottam a közelében, amikor birodalmi kancellárrá történt megválasztása után
székfoglaló beszédét tartotta. Meg kell mondanom: oly őszintén és meggyőzően hangzottak az
építő idealizmusról tett kijelentései, hogy az ember pillanatig sem gondolhatta, hogy nem a szíve
mélyéből beszél. Megmondom őszintén önnek: mi a lelkünk mélyéig meg voltunk indulva, s úgy
éreztük, új korszak hajnala virradt fel Németország egén.
A délutáni tárgyaláson: Von Papen elmondta, hogy amikor kiderült: a náci párti kormányzat nem
koalíció, hanem önkényuralom, akkor elhatározta, hogy a nép elé viszi az ügyet 1934. évi
marburgi beszédében, megbélyegezte az emberi jogok, a szólásszabadság és a vallásszabadság
korlátozását, az istentelen materializmust, az intellektuális törekvések megnyirbálását, az
igazságosság érvényesülésének korlátait, a bizantinizmust, a materialista nevelést, a
parancsolgatást, a tömérdek túlkapást, amely „forradalmi szükségszerűség” ürügyén történt.
(Dönitz és Göring a vádlottak padján megjegyezte, hogy von Papen áruló lett.) Beszédének
közzétételét Goebbels megtiltotta. Von Papen ezután Hitlerhez ment, s felajánlotta lemondását.
Hitler helytelenítette ezt, és visszatartotta hivatalában. Von Papen azonban most látja csak
világosan, hogy Hitler hazudott neki, mert ugyanakkor Funk utasítást kapott Hitlertől, hogy
közölje Hindenburggal: von Papen teljesen megvadult, s ezért ki kell rekeszteni a kormányból.
(A továbbiakban von Papen elmondta, hogyan tartóztatták le a véres Röhm-puccs alkalmával:
Göring füle kipirult, miközben - mint hasonló esetekben mindig - közönyös arcot színlelt a
vádlottak padján. A tisztogatás során von Papen egyik munkatársát agyonlőtték, és két másikat
koncentrációs táborba csukták. Miután három napot töltött letartóztatásban, Göring úgy tett,
mintha elfogatása félreértésből történt volna. Von Papen ezután Hitlerhez ment, és követelte,
hogy fogadja el lemondását.)
A tárgyalási szünetben Schacht megjegyezte, hogy eddig von Papen beszámolója teljesen
helytálló, azonban fogadni merne, hogy az ügyész megkérdezi majd tőle: azok után, hogy ilyen
szörnyű módon bántak vele, miért lépett vissza Hitler kormányának tagjai közé?
Funk igazolta, hogy valóban megkapta a von Papen által említett utasítást Hitlertől, s
továbbította Hindenburg elnökhöz. Az öreg von Hindenburg csak ezt felelte:
- Aki nem tud fegyelmet tartani, annak mennie kell.
Von Schirach a védőjével beszélt; megjegyezte: még mindig teljes titok számára, hogy von
Papen miért lépett vissza a kormányba. Azt gondolja, tán a katolikus egyház tanácsára tette,
amely érdekeinek megvédését kérte tőle.
Von Papen folytatta előadását. Nyomban lemondása után felajánlották neki a vatikáni nagyköveti
állást, azonban visszautasította. Dollfuss megöletésének napján sürgették, hogy vállalja a bécsi
nagyköveti posztot, ő viszont feltételként kikötötte, hogy rendeljék vissza Habichtot, a Dollfuss-
gyilkosság náci felbujtóját. (Göring nagyon izgatott lett von Papen e kijelentésének hallatára, és
így szólt Hesshez:
- Mocskos hazugság! Habichtot már előzőleg visszarendelték.) Von Papen a továbbiakban arról
beszélt, hogy a megbízást csupán lelkiismereti okokból fogadta el, mert kötelességének érezte,
hogy mindent elkövessen a rend helyreállítása érdekében.
(Göring még mindig bosszankodott:
- Képtelenség! Hazugság! - morogta. Hallották, amint von Pa-pent ócsárolta, s „gyávának”,
„gyáva nyúlnak”, „hazugnak” nevezte.)
Amikor a tárgyalás végén von Papen visszatért a vádlottak padjára, Frank és néhányan mások
gratuláltak neki államférfihoz méltó szerepléséhez. Mihelyt azonban von Papen távozott a
teremből, hogy visszatérjen zárkájába, Frank így szólt a többiekhez, akik sorukra vártak:
- Most végre beszélhetünk... Hát kérem: feláll, s megpróbál jóságos és jelentékeny személyiség
színében feltűnni. Mi az ördögnek nem ment az Egyesült Államokba (1933) január 30-a után?
Most visszajöhetett volna - híres ember lehetne, ott ülhetne a közönség soraiban, és nevethetne
rajtunk.
Frick és Frank még mindig dühösen beszélt von Papenről, aki szeretné letagadni, hogy egy követ
fújt a párttal, és mindig lelkes híve és támasza volt Hitlernek.
ESTE A BÖRTÖNBEN
Frank zárkájában: Az esti órákban Frankkal beszélgettem zárkájában - s ennek során von
Papenre vonatkozó nézeteinek újabb változatával hozakodott elő:
- Ó, a jó öreg von Papen! Úgy viselkedik, mint a csapdába került róka. Hahaha! Jó nacionalista
módjára megtett minden tőle telhetőt, most azonban természetesen megkérdezik majd tőle:
„Azok után, ahogyan Hitler megrugdosott, miért maradtál mellette?” Hahaha! Valóban Gisevius
mellett lett volna a helye: Svájcban kellett volna Hitler-ellenes összeesküvés szálait szövögetnie.
Azután, hogy lemondott, 1934-ig minden rendben levőnek mondható; később azonban visszatért
- abban a hiszemben, hogy módjában lesz valami hasznosat cselekedni. De hát rosszul írta meg
ezt a színdarabot. Hahaha! Az utolsó felvonást másképpen kellett volna megírnia. Tragédiaként
ér véget most, ahelyett hogy vígjáték lett volna. Hahaha!
Frank, miközben azt mondogatta, hogyan kellett volna átírnia élete utolsó felvonását, addig-
addig lovalta magát a hisztérikus nevetésbe, amíg egészen belevörösödött.
Ezután ismét Hitlert kezdte vádolni:
- Alighanem már 1941-ben tudta, hogy a háború elvesztésének veszélye fenyeget - s kijelentette:
„Mindenről a zsidók tehetnek, ki fogom irtani őket!” Frank a fogát csikorgatta, sziszegő hangot
hallatott, öklével verte a vékony kis íróasztalt, hogy belerecsegett: „Ki fogom irtani őket!” Nem
gondolja, hogy valószínűleg így történhetett? Elképesztő pszichológiai probléma. Az emberek
még évszázadok múlva is a hajukat fogják tépni, s azt mondják: „Istenem - hogyan történhetett
meg ilyesmi?... Hát ez... Nem nevezheti az ember egyszerűen bűnnek - ez a kifejezés túlságosan
enyhe a megjelölésére. A lopás is bűn, egyetlen ember megölése is bűn -de hát ez - meghalad
minden emberi képzeletet. Tömeggyártási folyamattá tenni a gyilkosságot! Naponta kétezret... az
aranyfogakat és a gyűrűket a Reichsbankba; az emberi hajat bálázva - matrackészítésre!
Mindenható Isten! S mindez egy emberbőrbe bújt ördög parancsára... Hallania kellett volna,
mikor nőkhöz szólt! Azt hitte volna, hogy maga a testet öltött jóság. És ő mégis - hideg dühvel
meg tudta tenni ezeket a dolgokat... Nem lett volna szabad ezt megtennie a német néppel, amely
annyira hitt benne...
Frank hamarosan lecsillapodott, s misztikus hangulat fogta el.
- Vajon Isten rendelte el mindezt? Vajon Isten hatmilliószor bólintott a fejével, s igent mondott,
miközben a zsidókat a gázkamrákba hajtották? - Frank a fejét csóválta, miközben szelíd és
ünnepélyes hangulatban bölcselkedett.
- Hát ez elegendő ahhoz, hogy az ember elveszítse az isteni igazságszolgáltatásba vetett hitét.
Egy amerikai vagy angol író -elfelejtettem a nevét - helyesen mondta: „Biztosak lehettek abban,
hogy ezúttal Isten maga is éppen annyira sértett, mint az egész emberiség.” Jól fejezte ki a
dolgot. Valóban az ördög műve volt.

Június 18.

VON PAPEN ZAVARBA JÖN

A délelőtti tárgyaláson: Von Papen beszámolt arról, hogy Hitler - mielőtt elrendelte az Ausztriába
való bevonulást - Göring bujtogatására visszarendelte őt Bécsből. Munkatársát, Kepplert,
meggyilkolták; ekkor Göringhez, a Gestapo főnökéhez fordult, elégtételt kérve, de
eredménytelenül. (Göring az egész beszámoló alatt mormogott, fejét csóválta; hallották, amint
így szólt Ribbentrophoz:
- Az egész Keppler-história szemenszedett hazugság. Jobb lett volna, ha az öregfiú hallgat az
egész ügyről. Egyébként pedig abban az időben nem voltam a Gestapo főnöke, bizonyítani
tudom! Valamilyen módon fel is vetem majd a dolgot.)
Von Papen elmondta, hogy Hitler a közöttük fennálló nézeteltérések leplezése céljából tüntette ki
őt az arany pártjelvénnyel. Talán vissza kellett volna utasítania, de attól tartott, hogy abban az
esetben megint viszályba kerül Hitlerrel. (A vádlottak padján Göring azt morogta, hogy „gyáva...
hazug...”. Göring von Papen védőjét is szidta amiatt, hogy ilyen kérdéseket tesz fel, s cédulán
üzenetet juttatott hozzá.) Von Papen a továbbiakban elmondta, hogy javasolta Ribbentropnak: ne
bonyolódjék háborúba, Ribbentrop azonban azt felelte, hogy ő irányítja Németország
külpolitikáját, nem pedig von Papen. (Hallották, amint Ribbentrop odasúgta Göringnek: „Réges-
régen agyon kellett volna lőni!”) Von Papen kijelentette: óva intette Ribbentropot a világháború
veszélyétől. (Ezúttal - a tárgyalás közönségének épülésére -Göring kérdőn Ribbentropra nézett.
Ribbentrop elbiggyesztette az ajkát, és fejével jelezte, hogy igaz, amit von Papen állít.)
Von Papen ezután arról beszélt, hogy csupán azért vállalta a törökországi nagyköveti posztot,
mert meg akarta akadályozni Németország teljes bekerítését ellenségei által; nem akarta a
háborút. Megdöbbentette, amikor 1939-ben a háború kitöréséről értesült. - „Ennek a háborúnak a
kirobbantása volt a legsúlyosabb bűn és a legnagyobb őrültség, amit Hitler elkövetett...
Németország nem nyerheti meg a háborút, s mire befejeződik, romokban fog heverni...” Von
Papen - saját állítása szerint - diplomata barátai körében ezt a kommentárt fűzte az
eseményekhez. Mindazonáltal Törökországban maradt, mert mást nem tehetett. Azt mondta,
hogy a háború során több ízben felvetette a békepuhatolózások kérdését, de Ribbentrop közölte,
hogy Hitler hallani sem akar békéről, és ne tegyen semmiféle kezdeményezést ebben az
irányban. (Göring ismét tüntetően rosszalló pillantást vetett Ribbentrop felé, majd dühös arccal
hátradőlt székében: azt akarta ily módon jelezni, hogy helyteleníti Ribbentrop magatartását.)
Von Papen bűnnek minősítette az Oroszország elleni háborút is, majd egy - állítólag
részvételével - tervezett akcióról beszélt, amelynek a főhadiszállás bekerítése, Hitler foglyul
ejtése és bíróság elé való állítása lett volna a célja. Védője ezután Bismarck unokájának eskü
alatti nyilatkozatáról szóló okmányt terjesztett a bíróság elé, amely szerint a július 20-i merénylet
létrehozói von Papent szemelték ki külügyminiszternek. (Göring felnevetett, s a fejét csóválta.
Jodl elvörösödött, és nagyon dühösnek látszott.)
Ebédszünetben: Ribbentrop ebédnél nagyon ideges és elégedetlen volt.
- Hm... ennyi szennyesünket kiteregetni a bíróság előtt... nem helyes dolog! Valóban nem helyes
dolog! Ugye, ön szerint sem az? Vannak bizonyos dolgok, amelyeket nem volna szabad
kimondani... Persze... igaz... von Papen sohasem volt igazi nemzetiszocialista. De hát kiteregetni
a szennyest a nyilvánosság előtt...
Nem beszélt arról, ami valójában bántotta: hogy leleplezték Hitler katasztrofális külpolitikájához
való makacs és vak ragaszkodását.
Ezután von Papennel beszélgettem. Azt mondta, hogy vallomásában jócskán odamondogatott a
többieknek:
- A Kövér nem örült neki. Ordítozott velem, és azt mondta, újból felszólal majd, s akkor
megfizet mindenért.
Nyilván ez volt az „erkölcsi zsarolás”, amelyről Speer beszélt. Megnyugtattam von Papent:
megmondtam neki, hogy Göringet semmiféle különleges kedvezményben nem részesíti a
bíróság, és már semmi beleszólása nem lesz a tárgyalás menetébe - kivéve az utolsó szó jogán
tartandó felszólalást, ami éppen úgy megilleti, mint bárki mást.
Schacht utalt arra, hogy Göringet kétségkívül mindig szoros kapcsolat fűzte a Gestapóhoz, habár
csak rövid ideig volt a Gestapo főnöke. Dönitz visszahúzódott az étkezőhelyiség sarkába; ezzel is
hangsúlyozta, hogy elhatárolja magát a politikusoktól.
A szomszédos helyiségben Streicher a két étkezőhelyiség közötti ajtó küszöbén megállította
Jodlt, s agitációs előadást tartott arról, hogy mennyire helytelen dolog támadni olyan gigantikus
személyiséget, mint Hitler, akit természetfölötti erők hoztak létre.
- Bizonyos metafizikai erők hozzák létre az ilyen hatalmas történelmi személyiségeket; nem
lehet megállapítani, hogy igaza volt-e vagy sem... Egyébként ennek a bűnpernek az irányítását a
világ zsidósága tartja a kezében. Pokoli dolog, hogy a világ zsidósága milyen óriási erőket tudott
összpontosítani avégből, hogy ez a tárgyalás létrejöjjön...
Streicher felém fordult:
- Emlékszik, kérem, hogy mit írtam a vádirat másolatának arra a példányára, amit a per elején
nekem kölcsönadott? Azt, hogy „ez a bűnper a világ zsidóságának győzelmét jelenti”. Így is van,
valóban. Gyakorlatilag valamennyi ügyész zsidó.
Később Jodl hátat fordított Streichernek, és von Papen védekezéséről kezdett beszélni.
- Ami a mai napon mondottakat illeti, csak egyet mondhatok önnek: egészen bizonyos, hogy ha
három szárnysegédemet megölték volna, engem nem találtak volna többé a rezsim támogatói
között. Minden pénzbe - akár az életébe is lefogadhatja ezt!
A délutáni tárgyaláson: A kihallgatás során Sir David Max-well-Fyfe zavarba hozta von Papent
azzal, hogy saját hajdani beszédeiből olyan idézeteket olvasott fel, amelyekben Hitlert a német
nép Isten küldötte vezérének nevezte, aki azért jött, hogy az országot kivezesse bajaiból. (Göring
nevetett, s majdnem hogy gyerek módjára hosszú orrot mutatott von Papennek. Dönitz orra
hegyére tolta a zöld szemüvegét, és azzal a bizonyos „Na látja!” kifejezéssel nézett felém, amivel
a kétszínű politikusok iránti megvetését szokta jelezni.) Von Papen valamit dadogott, hogy abban
az időben úgy hitte, Hitler fenntartja a koalíciót. Maxwell-Fyfe ezután okmányszerű
bizonyítékokat tárt von Papen elé, amelyekből kitűnt, hogy a koalíciót korábban ő maga
készítette elő.
Az ügyész könyörtelenül tovább firtatta: hogyan működhetett együtt von Papen a gonosztevők
bandájával? Nem tudta vajon, hogy mihelyt a nácik hatalomra jutottak, politikai ellenfeleik ezreit
vetették koncentrációs táborokba? Von Papen kétértelmű válaszában a foglyok számát vitatta:
legfeljebb százakról lehetett szó. szerinte. (Göring azonban nem hagyta annyiban: - Nem, kérem,
ezrek voltak! - szólt közbe.) Miért szólította fel a katolikusokat Hitler támogatására? Von Papen
válaszában utalt arra, hogy ő kötötte meg a konkordátumot, és feltételezte, hogy Hitler
támogatásában részesíti majd a vallási életet.
A szünetben Jodl széles mosollyal mesélte, hogyan használta fel von Papen ankarai
nagykövetségét az Abwehr kémkedésre.
- Nagyon jó munkát végeztek, valóban. Egy alkalommal például ellopták egy brit ügynök
jegyzeteit, amelyekből kitűnt, hogy Nagy-Britannia igyekszik Törökországot rávenni, hogy
néhány repülőterét bocsássa rendelkezésére.
Rosenberg és Frank kijelentette, hogy megérdemelték sorsukat, mert sárba tiporták a nemzeti
jelképeket - például a disznó Karl von Ossietzky (pacifista, az 1935. évi Nobel-békedíj nyertese).
A nacionalista szellemet a színpadokon rágalmazó mozgalom egyik vezetője Piscator volt. Egész
csomó zsidó vett részt a mozgalomban.
- Semmi kétség aziránt, hogy Németország előtt csupán egyetlen választás állott - mondta Frank
-, vagy kommunizmus, vagy nemzetiszocializmus. Még von Papen és Schacht is elismeri ezt.
Sir David a továbbiakban meghazudtolta azokat az indokokat, amelyekkel von Papen igazolni
próbálta a Röhm-puccsot követő tisztogatás során történt lemondását, majd három héttel későbbi
hajlandóságát egy másik funkció vállalására. Felolvasta leveleit, amelyekben újból hitet tett
Hitler mellett, s hozsannákat zengett, hogy milyen mesteri módon tudta megszilárdítani hatalmát,
miután a Röhm-puccsot „hősiesen felszámolta”.
- Ön hajlandó volt ezeket a gyilkosokat szolgálni mindaddig, amíg saját méltóságán nem esett
csorba! - vádolta Sir David. Von Papen visszautasította a vádat. (Göring azonban kuncogott: -
Igaza van az ügyésznek! - Ribbentrop egyetértett vele.)
- Ön jól tudta, hogy tekintélye - amelyet különösen a katolikusok körében élvezett - nagyon
értékes volt Hitler számára abban az időpontban, amikor a világ közvéleménye ellene fordult, s
hozzájárulhatott volna Hitler megdöntéséhez, ha szembeszáll vele - folytatta Sir David. Szavaira
von Papen habozva felelt. Azt mondta, hogy ez valóban így van - azonban ha megtette volna,
amit Sir David mond, akkor ugyanúgy eltűnt volna, mint kollégái.
Sir David további kérdéseket zúdított a vádlottra: a Röhm-puccs, saját munkatársainak
meggyilkoltatása, Dollfuss megöletése, a háborús külpolitikai vonal ellenére von Papen
változatlanul a kormány tagja maradt. Miért? Miért?
Von Papen akadozva, majd méltatlankodva csak azt tudta felelni, hogy a kötelességérzete
késztette erre.
ESTE A BÖRTÖNBEN
Von Papen zárkájában: A levelek, amelyeket Sir David felolvasott, valóban zavarba ejtették von
Papent. Zavartan nevetett, amikor beléptem zárkájába:
- Teljesen megfeledkeztem azokról a levelekről, kérem. Valójában a titkárom is megfeledkezett
róluk. Az ember persze egészen másként látja a dolgokat, mint ahogyan akkor, háromnapi
letartóztatás után látta. No meg azok a kérdések - hogy miért maradtam a kormány tagja? Hát
kérdezem én önt - mit tehettem volna, amikor kitört a háború? Hazajöjjek, és kimenjek az
arcvonalba mint katona? Emigráljak, és könyvet írjak? Mit tehettem volna valójában? -
Mindegyik kérdésnél égnek tárta a karját, hogy jelezze, mennyire feleslegesnek véli a kérdés
feltevését.
- Meglepett, hogy a bíróság nem kívánt foglalkozni törökországi tevékenységemmel. Ez
kétségkívül azt jelenti, hogy lemondtak az összeesküvés vádjáról, mert többet kellene tudniok
akkori tevékenységemről, ha komolyan foglalkoznának ezzel a kérdéssel... A diplomáciának
persze feladata, hogy megszerezze más országok támogatását. Ezért tartják a diplomatákat.
Később elmondta, hogyan mentett meg tízezer zsidót attól, hogy Franciaországból koncentrációs
táborokba deportálják őket. Eredetileg török állampolgárok voltak, s ő bejelentette, hogy a török
kormány nemzeti érdekei megsértésének tekintené deportálásukat.
Von Papen azonban érdekesebb dolgokról kívánt beszélni: például a négy nagyhatalom
külügyminisztereinek folyamatban levő párizsi konferenciájáról. Kijelentette, hogy Európa
békéje attól függ, vajon Oroszország hajlandó-e kompromisszumra. Bevin és Byrnes ésszerű
magatartást tanúsít. De mi a helyzet Molotovval?

Június 19.
A délelőtti tárgyaláson: Sir David annak bizonyításával folytatta, hogy von Papen abban az
időszakban, amikor Németország ausztriai nagykövete volt, támogatásban részesítette az osztrák
nácikat; valójában „katolikus trójai faló” szerepét töltötte be: a nácik ügyének sikere érdekében
tevékenykedett Ausztriában. Von Papen azt felelte, hogy egy diplomata természetszerűleg köteles
elfogadni minden felajánlott támogatást. Mint mondotta, ő sohasem tagadta, hogy Schuschniggra
nyomást gyakoroltak az Anschluss érdekében (Sir David azonban leszögezte, hogy Ribbentrop
tagadta ezt).
A szünetben Frank és a körülötte csoportosulók összedugták fejüket, és védelmükbe vették az
Anschlusst.
- Mit értenek azon, hogy„katolikus trójai faló”? - kérdezte Frank.
- A természeti törvények ellen minden hiába. Az osztrák és a német népet egyszerűen nem
lehetett egymástól elválasztani. Olyan volt, mintha egy ellenállhatatlan természeti erőnek
próbálták volna útját állni.
- Nem hiszem, hogy Sir David valóban tisztában volna az osztrák helyzettel - szólt közbe Frick.
- Dehogyisnem, tisztában van vele - felelte gúnyosan Rosen-berg. - Bízzuk csak az angolra,
éppen eléggé érti... pontosan annyira, amennyire akarja érteni. A legnagyobb rosszindulat
megnyilvánulása annak az angolnak a részéről, hogy bűnnek nyilvánítja még azt is, ha valaki
nemzetiszocialistákkal társul. Hát mit vár? A világ legtermészetesebb dolga volt a német
nagykövet részéről, hogy biztosította az osztrák nemzetiszocialisták támogatását.
Seyss-Inquart megismételte azt, amit korábban mondott Dollfussról: valójában diktátor volt -
mondotta -, akit csupán egy klerikális kisebbség támogatott, s nem képviselte valóban a nép
akaratát.
Frank visszatért a régi, kipróbált orosz példákhoz:
- Szeretném látni, amint ugyanilyen érvek és okmányok alapján felülvizsgálják Azerbajdzsán
anschlussát az oroszok által!
Hahaha! - A bírák felé mutatott: - Csak indítsanak vizsgálatot azokban az ügyekben, s akkor
majd meglátjuk, hogy kinek a képe vörösödik belé! - Egyéb történelmi példákkal folytatta: arról
kiabált, hogy „mi, bajorok, teremtettük Ausztriát”, majd arról beszélt, hogy a középkori és a
reneszánsz uralkodók hogyan mészárolták le egymás népeit stb.
Sir David szerette volna megtudni, milyen alapon írta von Papen két esztendővel a konkordátum
megkötése után, 1935 júliusában, Hitlerhez intézett nyilatkozatában, hogy diplomáciája „az okos
kéz politikája, amely kiküszöböli a politikai katolicizmust, anélkül hogy Németország keresztény
alapzatához nyúlna”. (Göring gúnyosan vihogott: - Most törheti a fejét egy jó válaszon!)
Von Papen azonban nem felelt a kérdésre. Sir David ezután a pápa szavait idézte a nácik
egyházüldözéséről. Von Papen elismerte, hogy valóban így volt, s azzal a magyarázattal próbált
előhozakodni, hogy a politikai katolicizmus és az állam keresztény alapzata két, merőben
különálló dolog. A továbbiakban megerősítette azt a kijelentést, hogy Hitler a konkordátumot
papírrongynak tekintette, s a katolikusokat is, a zsidókat is üldözte. Tudott arról, hogy náci
huligánok szentségtörő módon betörtek Innitzer bíbornok templomába, s kirabolták, de nem volt
lehetősége arra, hogy bármit is tegyen az ügyben, mert csupán magánszemély volt.
Sir David végül ismételten von Papen mellének szegezte a kérdést, hogy munkatársainak, a
politikai ellenfeleknek, vezető államférfiaknak sorozatos megöletése után miért tartott ki
továbbra is a nácik mellett. Von Papen indulatosan azt felelte, hogy hazafiságból tette - s ezért
bármikor vállalja a felelősséget saját lelkiismeretének ítélőszéke előtt.
Ebédszünetben: Ebéd közben von Papen, láthatóan izgatott hangulatban, így szólt:
- Sir Davidnek semmiféle tény nem áll rendelkezésére, így kénytelen megpróbálkozni azzal,
hogy bemocskolja a jellememet. Megmondtam neki, hogy bármily nehéz is volt, maradnom
kellett, mert jó német hazafi vagyok. Schacht vigasztalta:
- Ó, igen, nagyon jól ismerem én az ilyen lelkiismereti tusá-kat: amikor az ember a
hazaszeretetet teszi mérlegre más dolgok ellenében. Milyen jól ismerem én ezt! Ugyanezzel a
problémával küszködtem én is!
Von Papen mohó örömmel fogadta a vigasztalást:
- Nekem is, természetesen, iszonyú küzdelmeket kellett vívnom a lelkiismeretemmel! - kiáltotta;
karját az ég felé tárta, miközben mefisztói szemöldöke fel-alá vonaglott. - Jó Isten, azután, hogy
megölték a saját munkatársamat! És mégis kénytelen voltam így szólni magamhoz: „Még
kötelességeid vannak a hazával szemben.” Azt hiszi, hogy könnyű volt? Iszonyú belső válság
volt!
A másik étkezőhelyiségben a vádlottak közül többen is fejüket csóválták a vallomás egyik-másik
része felett. Néhányan gúnyos megjegyzéseket tettek a „politikai katolicizmusra”; a katonák
hangsúlyozták, hogy ők bizony senkit sem hagytak volna futni, miután meggyilkolta az ő
segédtisztjüket.
A délutáni tárgyaláson: A délutáni ülés során Lawrence főbíró meglehetősen csípősen
megkérdezte: hogyan kívánhatja von Papen, hogy neki tulajdonítsák tízezer zsidó megmentését a
megsemmisítéstől - hacsak nem tudott már akkor a megsemmisítésekről? A kérdésre von Papen
nem tudott kielégítő választ adni.
(Amikor Hans Kroll, a következő tanú ment vallomást tenni, Göring odasúgta Hessnek:
- Ott megy von Papen seggnyalója.
Dönitz ásított, s azt mondta, unja a dolgot. Azt hiszi, hogy három hónapon belül otthon lesz.
Ezután Göringgel együtt elkezdték mustrálgatni a szőke fordítónőt. Csinos és elegáns -
mondották. Göring azt mondta, hogy nem bánná, ha megkaphatná a nőt - de mivel már oly
hosszú ideje nem volt alkalma efféléhez, nem tudja, sikerülne-e neki, ha rákerülne a sor.)

21. SPEER VÉDEKEZÉSE

Június 20.

SPEER HITLERT TÁMADJA

A délelőtti tárgyaláson: Speer elmondotta, hogyan vette át a német haditermelés irányítását: 1942
és 1944 között hatásköre oly mértékben növekedett, hogy végül már 14 millió munkás dolgozott
a keze alatt. Elismerte, hogy igénybe vett némi hadifogolymunkaerőt, azonban nem minden
esetben a genfi konvenció megsértésével. Bevallotta azt is, hogy külföldi munkásokat
dolgoztatott - habár sokszor voltak nézeteltérései Sauckellel a munkások megszervezésének és
felhasználásának módja körül. Az volt a véleménye, hogy még nem vették teljes mértékben
igénybe a német munkaerő-tartalékokat, s egyébként sem helyeselte az idegen munkások
Németországba hozatalát. Úgy gondolta, hogy éppen olyan jól dolgozhatnának a megszállt
területeken is. Elismerte továbbá, hogy koncentrációs táborok foglyainak munkaerejét is igénybe
vette, ez azonban a hadianyagiparban dolgozó összmunkaerőnek mindössze egy százalékát tette
ki.
Ebédszünetben: Valaki hallotta, amint Keitel ebéd közben azt mondta Sauckelnek, Franknak és
Seyss-Inquartnak, hogy sok minden menthető lett volna, ha valakinek lett volna 1943-ban elég
bátorsága ahhoz, hogy megmondja Hitlernek: a háború elveszett. Az egyetlen ember, aki
megtehette volna, Speer volt, mert ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy nem gyárthatnak elég
tankot, repülőgépet és lőszert, hogy megnyerhessék a háborút.
Sauckel nagyon haragudott Speerre azért, hogy a rabszolgamunkások ügyében olyan rossz
színben tüntette fel. Dühösen felpanaszolta, hogy Hitler és Speer ismételten utasította, hogy
préseljen ki minden lehető munkaerőt a hadiipar részére a Wehrmachtból és a külországokból.
Keitel és Sauckel láthatóan azt gondolta, hogy mindenért Speer a felelős.
A délutáni tárgyaláson: A délutáni tárgyaláson Speer elmondotta a közös felelősségről szóló
nyilatkozatát, „ami annál inkább fennáll, mert Hitler öngyilkosságával kibújt a világgal szemben
viselt felelősség alól”. (Rosenberg üléséből lepillantott Göringre. A pillantás, amit váltottak,
mintha azt mondta volna: „Most következik...”) Speer ezután leszögezte, hogy a háború
hadászati szempontból már 1943-ban elveszett; azt a tényt, hogy haditermelési szempontból is
végleg alulmaradtak, ő 1945 januárjában ismerte fel. Hitler ennek ellenére parancsokat adott a
harc folytatására, s a megszállt területeken levő ipari létesítmények lerombolására visszavonulás
esetén. Speernek módjában állott, hogy ezeket a parancsokat jórészt megkerülje.
A helyzet reménytelen volt, „azonban Hitler mindnyájunkat becsapott”. Különféle
„csodafegyverekről” szóló híreszteléseket terjesztettek, hogy irreális derűlátást keltsenek.
Kitalált diplomáciai tárgyalásokat emlegettek a közönség megtévesztésére. Guderian tábornok
megmondta Ribbentropnak, hogy a háború elveszett, de Ribbentrop azzal a paranccsal tért vissza
Hitlertől, hogy az effajta defetista kijelentéseket hazaárulásként kell kezelni.
Hitler sajtókampányt rendelt el azzal a jelszóval, hogy „nem adjuk meg magunkat soha” -
aminek célzata az volt, hogy ne indulhassanak komoly béketárgyalások. Hitler még a gauleiterek
előtt tartott 1944. évi beszédében is kijelentette: a német nép nem alkalmas arra, hogy tovább
éljen, ha nem képes megnyerni a háborút. A német népet és nem saját magát hibáztatta a
katasztrófáért. Kitartott amellett, hogy a győzelemig vagy végpusztulásig kell folytatni a harcot -
amikor már nyilvánvaló volt mindenki előtt, hogy csak a végpusztulás lehetősége áll fent. A
„felperzselt föld taktikáját” folytatólag alkalmazták a német területekre is, amikor a hadsereg
visszavonulása során Németországba húzódott. Világossá vált, hogy Hitler valójában azt akarta:
ha a háború elvész, a német nép is pusztuljon el vele együtt. Speer kétségbeesésében arra a
belátásra jutott, hogy az egyetlen kiút a Führer meggyilkolása lehet. A részleteket nem akarta
elmondani, azonban a bíróság felszólította, hogy a szünet után ismertesse a részleteket is.
A szünetben feszült, izgatott hangulat uralkodott a vádlottak közt. Frank jellegzetes
ambivalenciájával nyilatkozott a Führerről: először azt hangoztatta a többiek előtt, hogy
kétségkívül ki kellett már egyszer mondani az igazságot - majd elítélően nyilatkozott a Führer
meggyilkolására irányuló kísérletről. Rosenberg azt mondta, hogy Speernek - mivel
próbálkozása nem sikerült - be kellene fognia a száját.
Göring erősen fékezte magát, nehogy nyíltan megmondja a véleményét.
Speer ezután ismertette tervét: oly módon akarta megölni Hitlert, hogy mérges gázt dobtak volna
óvóhelye légbevezető nyílásába. Akkor már - mondotta - könnyű volt értelmes embereket találni,
akik bárkivel szívesen együttműködtek, ha hajlandó volt kísérletet tenni a háború befejezésére és
az ország elpusztítására kiadott őrült parancs meghiúsítására. Speer ezután saját leveléből
olvasott fel részleteket, amelyben Hitlerrel folytatott beszélgetését rögzítette. Hitler ezt mondta:
„Ha a háború elvész, a nemzet is elpusztul. Elkerülhetetlen végzete ez. Nem szükséges arra
gondolni, hogy mi lenne a minimális létalap, ami lehetővé tenné a nép számára a további létezést
a legprimitívebb körülmények között. Ellenkezőleg - helyesebb volna, ha mi magunk
lerombolnánk ezeket az alapokat, mert vereség esetén a mi népünk gyengébbnek bizonyulna - és
a jövő kizárólag az erősebb keleti népeké volna. A harcot egyébként is csak az alacsonyabb rendű
emberek élik túl, mert a jók elesnek.”
Hitler parancsot adott, hogy a háborút a német népre való tekintet nélkül folytassák. Speer saját
kezébe vette ekkor a német ipar megvédésének ügyét, s odáig ment, hogy gépfegyvereket osztott
ki a gyárberendezések megvédéséhez, a náci gauleiterek rombolási kísérletei ellen.
- Mindazon áldozat, amelyet 1945 januárja után hoztak, mindkét szemben álló fél szempontjából
értelmetlen volt. Azok, akik ebben az időszakban haltak meg, annak az embernek a vádlói, aki a
háború elhúzódásáért felelős; amint Hitler Adolfot vádolják a háború utolsó szakaszában
lerombolt városok is, amelyekben hatalmas kulturális értékek mentek veszendőbe, és tömérdek
lakás semmisült meg. Nagyon sok nehézség, amellyel a német nép jelenleg küszködik, a hidak,
közlekedési berendezések, tehergépkocsik, mozdonyok és hajók elpusztítása miatt következett
be. A német nép a végsőkig hűségesen kitartott Hitler Adolf mellett. Ő azonban tudatosan
elárulta népét. A pusztulás örvényébe akarta taszítani a nemzetet.
Speer azzal érvelt, hogy tetteit a német nép iránti hűség vezette. Nyilvánvaló, hogy a vezetők
kötelessége volt cselekedni, amikor Hitler elárulta népét, és szerencsejátékot űzött sorsával.
A tárgyalás végén erőteljes véleménynyilvánítások hallatszottak Speer mellett is - ellene is.
Schacht érezhető megindultsággal mondta:
- Mesteri védekezés volt! Ilyen helyzetbe kerültek a tisztességes németek!
Funk, csaknem sírva, hozzátette:
- Hát igen, az embernek el kell takarnia az arcát szégyenében.
Göring szótlanul távozott a vádlottak padjáról. Mialatt a többiek vártak, hogy rájuk kerüljön a
sor, s levezessék őket celláikba, Rosenberg dühös megjegyzéseket fűzött Speernek a náci
vezetőség elleni kijelentéseihez:
- Hát, ha nem volt bátorsága, hogy odamenjen Hitlerhez és lelője, akkor most mit járatja a
száját? Nagyon könnyű olyasvalamivel dicsekedni, amit az ember „próbált” elkövetni.
ESTE A BÖRTÖNBEN
Speer zárkájában: Speer zárkájában fáradtan hevert a priccsen; gyomorfájdalmakra panaszkodott.
- Hát ez meglehetősen nagy erőfeszítés volt... de legalább könnyítettem magamon. Az igazságot
mondtam - sem többet, sem kevesebbet. Nem lennék olyan dühös Göringre, ha nem próbálná
meghamisítani a történelmet azáltal, hogy hősi eposzt próbál csinálni ebből a rohadtságból. Neki
aztán különösképpen nincs joga ahhoz, hogy hősként tetszelegjen, hiszen nyomorúságosan
kudarcot vallott, s a válság órájában oly gyáván viselkedett!

Június 21.

SPEER KIHALLGATÁSA
A délelőtti tárgyaláson: Jackson ügyész kérdéseire válaszolva Speer elismerte, hogy igénybe
vette a koncentrációs táborokból származó munkaerőt, s a lógósokat azzal fenyegette, hogy
koncentrációs táborokba csukatja őket. Megállapodást kötött Himmlerrel, amelynek értelmében a
hadianyag-termelés öt százalékát koncentrációs táborokból származó munkaerővel valósítja meg.
A továbbiakban elismerte, hogy Németország háborús erőkifejtését határozottan hátráltatta az
antiszemita politika. Bevallotta azt is, hogy a hadifoglyokat és a külföldi rabszolgamunkásokat
az intézkedések törvényességével mit sem törődve használta fel a termelésben. Kiderült a
továbbiakban, hogy Hitler gázháború megindítását tervezte, annak ellenére, hogy a Wehrmacht
vezetői ellenezték, tudva, hogy Németország fogja a rövidebbet húzni. Megerősítette, hogy -
miután a tábornokok felismerték, hogy a háború elveszett - már csak a Hitler környezetében levő
fanatikusok kicsiny csoportja késztette Németországot a háború folytatására. Göring izgatottan
fészkelődött, amikor Speer elmondta: Hitler véleménye mindig az volt róla, hogy korrupt és a
kábítószerek rabja. Leleplezte azt is, hogy Göring megtiltotta Galland tábornoknak, hogy az
ellenség erejéről megmondja az igazat. A szünetben Frank így szólt:
- Hát... én bizony szívesebben ülök itt, mint egy német bíróság előtt, hazaárulással vádoltan. Ne
feledje, kérem, hogy Speer volt az, aki nagy szónoklataival a győzelembe vetett hitet erősítette:
arról szónokolt, hogy új repülőgépeivel kisöpri a légterünkből az ellenséges repülőket. Mit
gondol: mi más tartotta bennünk a lelket ott Krakkóban? A német fegyverek győzelmébe vetett
hitünk éltetett!
Jodl azt mondta, hogy miután az oroszországi hadjárat kátyúba jutott, jól tudta, hogy nincs
segítség - mégis az a véleménye, hogy nem volt tisztességes dolog Speer részéről, hogy Hitler
ellen összeesküvést szőtt. Hiszen Hitler oly sok kedvezésben részesítette, annyira törődött a
gyermekeivel. Jodl arra célzott, hogy ő - habár tudta, hogy a háború elveszett - nem viselkedett
ízléstelenül, s nem ölte meg Hitlert. Speer viszont nagyon rossz ízlésről tett tanúbizonyságot,
amikor ilyesmivel próbálkozott - hiszen Hitler legjobb barátainak egyike volt.
Frank azt mondta von Papennek, hogy az eljárás során jobban bántak volna vele, ha szintén
merényletet kísérelt volna meg Hitler ellen. Ezután nekem tartott előadást a német nép
hűségérzetéről s arról, hogy a németek nem helyeselték volna a főparancsnok meggyilkolását.
Figyelmeztetett, hogy ne ítéljem meg túlságosan egyoldalúan a dolgokat.
Göring fenyegető kijelentéseket és átkokat dörmögött az árulók ellen. Dönitz erőtlen kísérletet
tett, hogy megmagyarázza: Speer kénytelen volt az igazságot elmondani úgy, ahogyan látja a
dolgokat... Göring erre dühösen így felelt:
- De arra semmi sem kényszerítette, hogy ilyeneket mondjon rólam! Azt hiszem, hogy
egyszerűen csak meg akart fizetni nekem.
Ebédszünetben: Von Papen ebédnél némi elégtétellel hangjában mondta:
- Hát ez az ügy végzett a Kövérrel. Gondolja csak meg: parancsot adott egy katonatisztnek, hogy
ne mondja meg az igazat!
Schacht és von Neurath is úgy gondolta, hogy Göring elvesztette becsületét a német nép
szemében.
A „fiatalok étkezőjében” von Schirach, Fritzsche és Speer örömmel szóltak arról, hogy a Göring-
Hitler-legendának vége. Von Schirach azonban láthatóan kényelmetlenül érezte magát - mint aki
dinamitos hordón üldögél.
Göring elgondolkodva ült a szobában, és nem szólt. Mihelyt azonban ebéd után lejöttek a
tárgyalóterembe, Göring Dönitznek és Hessnek ezt mondta:
- Nem lett volna szabad bíznunk benne!
Ezután a vádlottak elkerített részének közepére ment, s ott Rosenbergnek és Jodlnak azt mondta,
hogy Speer hazudott, amikor azt állította, hogy nem volt lehetősége arra, hogy merényletet
kövessen el Hitler ellen, mert az aktatáskákat sohasem kutatták át. Ha valóban lett volna
bátorsága, akkor odamehetett volna, és saját kezűleg agyonlőhette volna Hitlert.
Ezután Göring visszament saját helyére, és ezt dünnyögte:
- Csak várjuk ki a végét. Még nincs vége!
A délutáni tárgyaláson: A délutáni tárgyaláson az orosz ügyész tett fel keresztkérdéseket, majd
Biddle bíró megkérdezte Speertől, hogy mit ért a közös felelősségen. Kérte, hogy említsen
néhány konkrét példát. Speer azt mondta, hogy a kormány tagjai felelősek az általános politikai
irányvonalért és a döntő jelentőségű eseményekért - például a hadüzenetért és a háború
befejezéséért.
ESTE A BÖRTÖNBEN
Speer zárkájában: Speer azt mondta esti beszélgetésünk során, hogy a vádlottak közt a
legnagyobb megdöbbenést az okozta, hogy vallomásában vállalta a kollektív felelősség rá eső
részét. Mindnyájan dühösek ezért, kivéve Seyss-Inquartot, aki ebben a kérdésben mindig az ő
oldalán állott, noha saját védője rosszallta a dolgot.
- Most mindnyájan haragszanak, mert a saját bőrükről van szó. De milyen hangosan követelnék a
részüket, ha megnyertük volna a háborút, s a győzelemért járó dicsőségről volna szó.
Mint mondotta - kissé készületlenül érte Biddle bíró kérdése, s azon töpreng, hogy nem
juttathatna-e el hozzá egy levelet, amelyben további részletekkel egészítené ki válaszát. Az a
véleménye - tette hozzá -, hogy a kormányzati vezetők nemcsak a hadüzenetért és a háború késői
befejezéséért felelősek, hanem az antiszemita politika irányvonaláért és a törvénytelenségekért
is. Azáltal, hogy miniszteri tárcát vállalt, tudatosan részt vállalt egy olyan kormányzatot terhelő
felelősségből, amely nyíltan elfogadta politikája eszközeként az antiszemitizmust, a
törvénytelenséget és a koncentrációs táborokat. Személyileg az ő bűne az, hogy természetes
adottságok gyanánt fogadta el ezeket a dolgokat. Végül is megkésetten bár, de mégis józan
belátásra tért. Elhatározta, hogy amikor majd az utolsó szó jogán szólal fel, részletesen
foglalkozik ezzel a kérdéssel. Annál inkább meg akarja ezt valósítani, mert Göring máris azzal
vádolja, hogy nem volt őszinte a kollektív felelősségről szóló vallomása. Göring azt mondta a
többieknek, hogy Speer könnyen beszélhet a kollektív felelősségről, amely a kormány vezetőit az
olyan döntésekért terheli, mint pl. a hadüzenet vagy a fegyverszünet, hiszen a hadüzenethez
semmi köze sem volt, a háború végén pedig egyik árulást a másik után követte el.
Ami Göring elleni kijelentéseit illeti - valójában kímélte Görin-get, s nem mondott el néhány
részletet. Például nem szólt arról, hogy Göring honosította meg a korrupció intézményét a
Wehrmachton belül.

Június 22-23.
HÉT VÉGE A BÖRTÖNBEN
Göring zárkájában: Göring igyekezett mérsékelni magát, amikor Speer vádjairól mondott
véleményt.
- Micsoda tragikomédia! Nem gondolja, kérem, hogy van ebben valami komikus? A végén a
Führer engem gyűlölt, s az én agyonlövetésemet rendelte el. Ha vádat kell emelni a Führer ellen,
én vagyok az egyetlen, akinek ehhez joga volna - amazoknak, mint Speer vagy von Schirach,
akiket az utolsó pillanatig kegyelt a Führer, semmi joguk hozzá! Hogyan merészkednek éppen ők
ily módon vádaskodni ellene? Én nem vádaskodtam, holott nekem volna egyedül igazán jogom
hozzá! De nem tettem meg - elvi okokból; kizárólag emiatt! Azt hiszi tán, hogy személy szerint
fikarcnyi szeretet is él bennem iránta? Egy csepp sem! Biztosítom önt: kizárólag elvi okok
alapján cselekedtem! (Pszich. jegyzet: elvi okok alapján helyébe pózból helyettesítendő.) -
Hűséget fogadtam neki, és nem másíthatom meg eskümet. Ennek semmi köze sincs Hitler
személyéhez. Az én elvi álláspontomról van szó. Világosan el kell határolni a két fogalmat.
Ugyanez vonatkozik von Schirachra is. Nem kellett volna Hitlert gyilkosnak mondania. Igen,
igen, tudom, hogy ön mit felel majd erre: való és igaz. De legalább másképpen mondhatta volna.
- Én azonban, ha egyszer hűséget esküdtem, nem szeghetem meg a szavamat. Bizony, pokoli
nehéz időket éltem meg, miközben kitartottam a szavam mellett, elhiheti. Csak próbálná meg
egyszer, hogy mi az: tizenkét esztendőn át trónörökösnek lenni; az ember folyton-folyvást lojális
a királyhoz; habár sokszor nem ért egyet a politikájával - mégsem tehet semmit ellene, mert
tudja, hogy bármely pillanatban fejére szállhat a korona, s ezért inkább az adott helyzetben
kínálkozó legjobb megoldást kell választania. Így hát én nem szőhettem összeesküvést a háta
mögött: nem próbálkozhattam mérges gázzal, nem dughattam bombával teli aktatáskákat a segge
alá, nem folyamodhattam ilyenfajta gyáva trükkökhöz. Az egyetlen dolog, amit tisztességgel
megtehettem volna: a nyílt szakítás lett volna; nyíltan kijelenthettem volna, hogy ezentúl nem
leszek lojális iránta, s akkor aztán megverekedhettünk volna.
- Úgy érti tán, hogy kesztyűjét az arcába vágja, és párbajra hívta volna? - szóltam közbe.
- A kesztyűmet a lába elé vetettem volna! - helyesbítette szavaimat Göring, sietve, jelezni
óhajtván, hogy helyesen értelmeztem lovagi gondolatvilágát, de nem találtam el az évszázadot,
amelybe képzelgéseit helyezte.
- Akkor aztán nyílt kenyértörésre került volna sor. De hát nem tehettem meg - amikor
négyfrontos háborút vívtunk, nem oszthattam meg belső pártviszállyal erőinket. Tételezzük fel,
hogy az oroszországi hadjárat balsikere után megkíséreltem volna. Sok ezren csatlakoztak volna
hozzám. Ez azonban káoszt okozott volna Németországban - aztán meg Himmler és az SS
mindenképpen Hitler mögött sorakozott volna fel - nem ért volna semmit az egész. A győzelmes
franciaországi hadjárat után, persze, jó esetben néhány százan álltak volna mellém, ha elég
bolond lettem volna, hogy abban a helyzetben vigyem kenyértörésre a dolgot. Ha a háború
kitörése előtt próbálkoztam volna - nos, hát egyszerűen azt hitték volna, hogy elmebajos vagyok.
Bolondokházába zártak volna. Nem, kérem, biztosíthatom afelől, hogy semmit sem tehettem.
- Nem gondolja-e, hogy az utókor és saját népe kedvezőbben vélekednék önről, ha vallomásában
azt mondta volna: megtartotta Hitlernek tett hűségesküjét, Hitler azonban becsapta önt is, a
német népet is. Von Schirach ezt a kijelentést tette!
- Hát... nem. Én jobban ismerem a német tradíciókat, mint ön, higgye el nekem. A német
hősöknek - mint már említettem - sokszor nem volt könnyű a helyzetük, ennek ellenére mindig
teljesítették a hűség parancsát.
- Nem gondolja, hogy idejét múlta már a hűség és a nacionalizmus középkori fogalma, s hogy az
emberek másképpen fognak majd gondolkodni a jövőben?
- Nos, ám gondolkodjanak másképpen a jövőbeli emberek. Én az vagyok, aki mindig is voltam:
az „utolsó reneszánsz ember”, ha úgy tetszik.
Göring mosolyogva idézte a szavakat, amelyekkel egy Korner nevű tanú jellemezte őt. Esküdni
mertem volna, hogy ő kérte meg Körnert, mondja el ezt róla tanúvallomásában.
- Senki sem várhatja el tőlem - tette hozzá -, hogy 52 éves koromban egy csapásra változtassam
meg egész életfelfogásomat.
Nyilvánvaló, hogy Göringet erősen feszélyezi az a tény, hogy a jelenlegi tényállás szerint egy
gyilkos iránti hűségét hangoztatta ismételten. Most, perbeli végszava előtt, új helyzetet akar
kialakítani.
Megemlítette, hogy amikor a vádlottak egyéni védőbeszédei befejeződtek, ki akar térni a katyni
tömeggyilkosság ügyére, mint védekezéséhez szükséges adalékra. Megkérdeztem: vajon van-e
ennek valami köze saját ügyéhez. Ismét a szokott, ravaszkás mosoly villant fel arcán:
- Nem, nincs hozzá köze. Az oroszok iránti különös vonzalmam miatt szeretnék róla beszélni.
Majd még szélesebb vigyorral hozzátette:
- Sejti, ugye, hogy nem tudnám ezt megtenni, ha nem kapnék hozzá segítséget nem német
oldalról?
Megkérdeztem: mire céloz.
- Ó... nem mondhatom meg, de ne feledje el, kérem, hogy még működik egy emigráns lengyel
kormány Angliában!
Göring ezután folytatta erőfeszítéseit, hogy meggyőzzön engem kultúremberi mivoltáról.
Nyilván olvasta Dale Carnegie könyvét: az Érvényesülés-t, amely arról szól, hogyan
szerezhetünk barátokat, és hogyan hathatunk az emberekre.
Mint mondotta: nagyon érdekli az amerikai kultúra, és megkérte védőjét, hogy szerezze meg
számára az Elfújta a szél című amerikai „klasszikus mű” német kiadását. Meg hát ő, kérem,
mindig is kultúrember volt, s nem volt elvakult antiszemita, mint Rosenberg vagy Streicher.
Tény az, hogy jómaga is alaposan bedőlt az antiszemita propagandának. Az egész pártot átitatták
vele.
- Goebbels meg Ley volt a két főszemély, meg egy bizonyos filozófus, aki most a vádlottak közt
foglal helyet, de akit nem akarok megnevezni. Az utóbbi ismételgette állandóan, hogy minden
kommunista zsidó, sőt még az orosz komisszárok is mind zsidók. Később rájöttünk arra, hogy ez
nem igaz. Minthogy azonban Oroszországból származott a szóban forgó filozófus,
szaktekintélynek tartottuk ebben a kérdésben.
Végül Göring kijelentette, hogy rendkívül érdekli a pszichológia is. Szeretne többet tudni a
tintafolttesztről, amit a per elején végeztem vele, s szívesen hallana az amerikai pszichológia
fejlődéséről.
Speer zárkájában: Göringgel ellentétben, aki józan gondolkodású kultúrembernek mondotta
önmagát, Speer elárulta Göring gengszterségének újabb megnyilvánulását. A tárgyalóteremben, a
vádlottak padján történt:
- Közölte a többiekkel - de olyan hangosan, hogy én is biztosan meghalljam -, hogy amennyiben
élve megúszom ezt a tárgyalást, akkor a Feme bírósága (titkos hírhedt vérbíróság) hazaárulásért
megölet engem.
Speer kissé idegesen nevetett. Jobban tudta, mint én, hogy a Feme vérbíróságai évszázadokon át
üldözték a német forradalmárokat. Speer arra utalt, hogy Göring a gyilkosságra vonatkozó
célzásával meg akarta félemlíteni a többieket, s nyilván őt is.
- Meg fogja látni, kérem - mondta -, hogy amint a tárgyalás csúcspontjához közeledünk, s
idegeiken egyre jobban eluralkodik a feszültség, lehullik arcukról az udvarias álarc, s
megmutatják majd igazi arcukat.
Megkérdezte: észrevettem-e, hogy amerikai tisztek és újságírók jelenlétében Göring szívélyes,
kedélyeskedő hangot üt meg, de szívesen folyamodik a színlelt „nyers őszinteséghez” és
hősködéshez is?
Azt feleltem, hogy észrevettem. Speer erre közölte: a gyilkossággal való fenyegetőzés
jellemzőbb Göring igazi egyéniségére.
Speer kijelentette: reméli, hogy Göring fenyegetőzéseivel és utolsó szó jogán teendő
nyilatkozatával eléggé megutáltatja magát ahhoz, hogy ő kellő hangulatba kerüljön, s
gátlástalanul nekimehessen. El akarná mondani a világ színe előtt, hogy milyen gyáva és korrupt,
hitvány fickó valójában Göring. Ismét utalt arra, hogy nem támadta volna meg Göringet ilyen
élesen, ha lett volna benne annyi tisztesség, hogy bevallja bűnét - ahelyett, hogy a
történelemhamisítás eszközéhez folyamodott, s igyekezett leplezni az egész náci rezsim
szívtelenségét, önzését, korruptságát.
- Azt hitte, hogy mindnyájunkat terrorizált, és amikor rá kerül a sor, eljátszhatja nagystílű
szerepét. Feltételezte, hogy mi majd kedvére „alájátszunk”, eltitkoljuk az igazságot, hallgatunk a
sok ocsmányságról, és pusztán tapsolunk, meg azt mondjuk, hogy „bravó, Göring!”.
Speer megemlítette, hogy a német börtönorvos elmesélte neki, hogy Göring kijelentette: az
elmúlt péntek volt élete legrosszabb napja. Védőjével és másokkal azt is közölte Göring, hogy
egészen más alapokra kell helyeznie védekezését, amikor a perbeszédekre és saját végső
felszólalására kerül sor.

22. A PERBESZÉDEK

Július 3.

A FAJTUDOMÁNY
Frick, amikor védőjével megvitatta a védőbeszéd tervezetét, azt mondta ügyvédjének, hogy
sohasem volt antiszemita, sohasem gyűlölte a zsidókat. A nürnbergi törvényeket tudományos
meggondolásból hozta létre, a német vér védelme érdekében. Megtiltotta, hogy védője bármilyen
formában mentegetődzék a nürnbergi törvények miatt, s azt mondta neki, hogy világosan
szögezze le: tudományos megfontolásból, nem pedig gyűlöletből dolgozta ki a paragrafusokat.
Ebédnél újabb eszmecsere kezdődött a nürnbergi törvényekről. Frick és Rosenberg azt
erősítgette, hogy a nürnbergi törvények alapvető természeti törvényekre épültek. A német vér
tisztaságát meg kell őrizni. Ha ezek a természeti törvények érvényesülnek az állatok világában,
akkor miért ne érvényesülnének az embereknél is? Láthatóan cseppet sem zavarta őket, hogy az
emberi lényeket állatok gyanánt kezelték, sem az, hogy áltudományuknak semmiféle ténybeli
alapja nem volt. Amikor utaltam arra, hogy a zsidókat már nem lehet fajnak tekinteni, áttértek a
Volk (nép) szó használatára, és az állattenyésztésről kezdtek beszélni. Utaltam Fritzsche
legutóbbi nyilatkozatára, amelyben elmondotta: hogyan kényszerítették rá a népre a nürnbergi
törvényeket. Rosenberg és Frick véleménye szerint Fritzsche kritikája nem volt helyes, mert a
Führerprinzip szellemében a Führer és a párt vezetői döntötték el, hogy mi jó a népnek és mi
nem.

Július 5.
Ma délelőtt dr. Stahmer mondta el védőbeszédét Göring ügyében.
Ebédnél Speer kifejtette, hogy Göring semmiféle erkölcsi vagy jogi felelősséget nem hajlandó
elvállalni a nácik által elkövetett bűnök egyikéért sem. Ez, véleménye szerint, két okból is
érdekes: először azért, mert azt bizonyítja, hogy Göringből teljességgel hiányzik az erkölcsi
érzék. Másodszor, mert azt dokumentálja, hogy amikor nyílt állásfoglalásra kerül sor, Göring
éppen annyira igyekszik a saját bőrét menteni, mint bárki más. Így hát az a hősies póz, hogy a
„felelősséget teljes mellszélességgel vállalja”, rossz színjáték csupán.
Dr. Stahmer megkért, hogy a délután folyamán okvetlenül hallgassam meg védőbeszédének
végkövetkeztetéseit, mert olyan jellemzést fog adni Göringről, ami minden bizonnyal érdekelni
fog mint pszichológust. Valószínűleg Göring kérte meg erre, mert dr. Stahmer semmit sem tesz
ügyfelének közvetlen utasítása nélkül.
A Göringről adott „pszichológiai szempontból érdekes” jellemzés végül is középkorba illő
hűségéről és nemzeti büszkeségéről szóló dicshimnusznak bizonyult. Dr. Stahmer
védőbeszédének befejezte után megkérdezte tőlem: mi a véleményem felszólalásáról. Azt
feleltem, hogy Göring egyéniségének van egy másik oldala is, amelyről nem tett említést. Dr.
Stahmer nevetett, s így szólt:
- Hát persze hogy van... de annak ismertetése már az ügyész dolga.
Július 8.
Dr. Horn elmondta védőbeszédét Ribbentrop ügyében. Mindenki megnyugtatta Ribbentropot,
hogy védője nagyon jó beszédet mondott. Ebédnél Ribbentrop azt mondta, örül annak, hogy dr.
Horn kifejtette: a külpolitikát valójában nem ő, hanem Hitler irányította, s hogy az agresszió
kérdése nagyon vitatható. Ezzel szemben kifogásolta, hogy védője nem használta fel azokat az
érveket, amelyeket az antiszemitizmusról készített nagy értekezésében összehordott, s amelyek
azt dokumentálják, hogy ő valójában nem antiszemita. Mindazonáltal oda fogja nekem adni a
tanulmányt - vagy esetleg átírja jobb stílusban -, mert azt akarja, hogy az emberek tudják meg:
valójában ő nem antiszemita, ha egy antiszemita kormány tagja volt is. Amikor eddig jutottunk
beszélgetésünkben, Streicher odajött, s megnyugtatta Ribbentro-pot, hogy sohasem tekintették őt
antiszemitának. Ribbentrop nagyon örült ennek, és így szólt hozzám:
- No látja, most egy szaktekintély szájából hallotta!
A Stars and Stripes mai számának főcíme, „Göring 50 milliót próbált elrejteni”, izgalmat keltett
a vádlottak közt. Von Schirach azt mondta, hogy hosszú idő óta ez a leleplezés ártott leginkább
Göringnek. A német nép dühre gerjed, ha arra kell gondolnia, hogy Göring jókora summákat
próbált elrejteni Amerikában, hogy neki akkor is legyen mit aprítania a tejbe, ha Németország
elpusztul.
Speer nevetve jegyezte meg:
- Úgy látom, Göring kollégám a hazaárulásban. Csupán az a különbség, hogy mások voltak a
mozgatórugói.
Göring zavarba jött, amikor említést tettem neki az újságcikkről, amely John Rogge nemrégiben
tett vallomása alapján íródott. Mérgesen azt dörmögte, hogy nagyon mocskos trükk volt ilyesmit
az újságokban megjelentetni, s kijelentette, hogy ezután egyetlen kérdésre sem fog válaszolni,
bárki próbálja is vallatni.
ESTE A BÖRTÖNBEN
Funk zárkájában: A Göring, Ribbentrop és Keitel ügyében elhangzott védőbeszédek szégyennel
töltik el Funkot: a Harmadik
Birodalom politikai és katonai vezetőiből teljességgel hiányzó erkölcsi felelősségérzet miatt
szégyenkezik. Megkért, hogy keressem fel cellájában, mert valami nagyon bántja.
Amikor ma este beléptem zárkájába, panaszosan azzal fogadott, hogy én vagyok az egyetlen
ember, akinek társaságában emberi lénynek érzi magát.
- Valójában azonban azt akartam elmondani önnek, hogy nincs közöttünk senki - egyetlenegy
ember sincs -, akit ne terhelne erkölcsi bűnrészesség ebben a dologban. Már elmondtam önnek,
hogy mennyire háborgott a lelkiismeretem, amikor aláírtam a zsidóvagyon árjásításáról szóló
törvényeket. Hogy jogilag bűnös vagyok-e vagy sem, az más lapra tartozik. De hogy erkölcsileg
bűnös vagyok, az kétségtelen. A feleségemre kellett volna hallgatnom akkor. A feleségem azt
mondta, hogy jobb volna felhagyni az egész miniszterséggel és átköltözni egy kis, háromszobás
lakásba, mint részt venni ilyen gyalázatos dolgokban. Megemlítettem a bíróság előtt, hogy
kétségeim voltak - de természetesen nem mondtam meg nekik, hogy a lelkiismeretem hangja
tulajdonképpen a feleségem szava volt. De hát - mindnyájan egyaránt bűnösek vagyunk. Persze,
von Papen nem annyira, mint Göring, Fritzsche pedig csak kisember volt - de ne feledje el,
kérem, hogy még ő is többet tudott az atrocitásokról, mint én. Konkrét jelentéseket kapott, s
aztán hazugságokkal traktáltatta magát. Éppen ez a baj: mindnyájan elvakultak voltunk. Még
Schacht sem vonhatja ki magát az erkölcsi bűnrészesség terhe alól. Még a Reichsbank elnöke és
tárca nélküli miniszter volt, amikor ez a szörnyűség történt. De nem mondott ám le az állásairól.
Talán ha mindnyájan összefogtunk volna, és megtagadtuk volna, hogy tovább haladjunk azon az
úton - akkor megakadályozhattuk volna a végső katasztrófát. Mindegyikünk bűnös erkölcsileg.
Nem látom annak lehetőségét, hogy a bíróság akár csak egyetlenegyet is felmentsen közülünk.

Július 9.

KULTURÁLIS ANTROPOLÓGIA
A délelőtti tárgyaláson: Dr. Nelte befejezte Keitel ügyében mondott védőbeszédét, dr. Kauffmann
elmondta beszédét Kaltenbrunner védelmében. Dr. Nelte jórészt a Führerprinzipre alapozta
védelmét. Keitelnek iszonyatosan nehéz dolga volt a Führer mellett, de csak a bolond nem érti
meg, hogy a katona parancsra hallgat, nem a lelkiismeretére. Egyébként is az SS követte el az
atrocitásokat, nem a Wehrmacht. Dr. Kauffmann az erényről szónokolt: nem állította, hogy
Kaltenbrunner az erény példaképe, de hangsúlyozta, hogy mindig jót akart, s ha mégis milliókat
gyilkoltak meg, sajnos, a koncentrációs táborokban, erről valóban csak Himmler tehetett.
Ebédszünetben: Amikor a vádlottak ebédelni mentek, Kaltenbrunner így szólt hozzám:
- Láttam, hogy Amen ezredes az oldalát fogta nevettében. Megmondhatja neki, hogy gratulálok a
felettem aratott győzelméhez, amit azzal ért el, hogy ilyen ostoba védőt szerzett nekem.
Ebéd közben felolvastam Franknak a lengyelországi Kielcében történt pogromról szóló
újságcikkeket, s a párizsi Herald Tribune vezércikkét, amely megbélyegezte a zsidóüldözés
újabb fellobbanását a szörnyű katasztrófa után, ami a náci uralom alatt történt. Frank tiltakozott
az ellen, hogy a történtek a náci politika következményei, és utalt arra, hogy több évszázada
mindig voltak pogromok Lengyelországban. A lengyel nép szenvedélytől fűtött előítéleteit, a
középkorból maradt vallási babonákat okolta, a régi jelszót, amely azt mondja: „Mentsd a hitet -
öld a zsidót!” Franknak nem tetszett ez a magyarázat, inkább Seyss-Inquart alternatív
magyarázatát fogadta el, amely a kommunistaellenes-séggel kapcsolta össze az eseményeket.
Mindazonáltal Frank leginkább afelé hajlott, hogy a lengyel nép veleszületett sajátosságaiban
keresendő az események mozgatórugója. Seyss-Inquart is elfogadta ezt a magyarázatot, s még
antropológiai indokolást is fűzött hozzá: a lengyel nép túlságosan vegyes fajú, mondotta.
- Igen - helyeselt Frank -, a lengyel elfajzott keveréknép: ta-tár-szláv-rutén-német vér vegyüléke.
Rendkívül vitatkozó hajlamú, mindenért verekszik. Három kérdésben ért csak egyet: egyházuk
egyesíti őket, és a zsidók, oroszok és németek elleni gyűlölet.
Megkérdeztem Franktól, hogyan lehet összeegyeztetni a vallást a gyűlölettel.
- Nincs ehhez semmi köze a vallásnak - felelte Frank. - Az emberek a vallástól azt kapják csak,
amit ők maguk beleadnak. A katolikus vallás tanításai mást jelentenek egy németnek, és megint
mást egy megkeresztelkedő kínainak. Ez nyilvánvaló. A lengyelek zöme szenvedélyes és
előítéletektől fűtött ember. Ne feledje el, kérem, hogy csak tavaly is megöltek egy püspököt,
papjaival együtt. Az egyháznak ehhez bizonyára nem volt köze...
Frank ismét vad taglejtésekkel kezdte színezni mondókáját -miközben Keitel távozott a
helyiségből, Seyss-Inquart és Sauckel pedig gúnyos arccal figyelt:
- Valaki zsidó rituális gyilkosságról kezd suttogni - és puff neki! az egész lakosság fegyvert
ragad, zsidó vérért kiált! És fogadni mernék, hogy azóta már mind ott van a templomban, és
sírva gyón a papnak: „Ó, én nyomorult... milyen gonoszságot míveltem!” Meggyónják bűneiket.
Bánatért esedeznek, megígérik, hogy soha, soha többé... s aztán három hónap múlva újra
kezdődik...
Frank pontosan olyan gesztusokkal és hangvétellel mondta el mindezt, mint ahogy saját
lelkiismeret-furdalásairól szokott beszélni. Az összefüggés nyilvánvaló volt.
A nürnbergi törvényekről kezdtünk beszélgetni. Frank véleménye szerint - az eseményekre
valójában nem volt szükség. A keresztény lányok meggyalázását - mondta - normális, törvényes
úton is megtorolhatták volna. Teljesen indokolatlan arculütése volt a zsidóknak, akik közül sokan
rendes, szorgalmas emberek voltak - illetve, ha az ember alaposabban megvizsgálja a dolgot, arra
a megállapításra jut, hogy talán túlzottan szorgalmasak voltak, és túlságosan nagy sikerrel
tevékenykedtek saját javukra. Ezzel kihívták az üzleti téren és egyebütt tevékenykedő németek
irigységét, akik nem voltak annyira iparkodók.
Frank véleménye szerint a zsidók számára az volna a helyes megoldás, ha Franciaországba
vándorolnának. Franciaország amúgy is kifejezésre juttatta, hogy több munkaerőre volna
szüksége. Az olyan szorgalmas embereket, mint a zsidók, Franciaország jól felhasználhatná, mert
a franciák éppen úgy bűzlenek a lustaságtól, mint a lengyelek.
Megkérdeztem Franktól, hogy mi haszna volna ennek - hiszen a franciák éppen olyan irigy és
ellenséges magatartást tanúsítanának a szorgalmas zsidók irányában. Frank - még mindig inkább
Lengyelországhoz, mint Németországhoz hasonlítva a francia viszonyokat, kijelentette, hogy
aligha támadnának nehézségek, mert a francia - a lengyellel ellentétben - Kulturvolk.

Július 12.
A délelőtti tárgyaláson: Dr. Marx megtartotta védőbeszédét Streicher érdekében. Védence nem
kis bosszúságára azt mondotta, hogy Streicher az antiszemitizmus megszállottja volt, azonban a
német nép sohasem vette komolyan. Valójában még Hitler sem vette nagyon komolyan, habár
végsőkig támogatta lapját, a Stür-mer-i. Persze Streichernek sem volt köze a zsidók kiirtásához,
habár a látszat ennek ellentmond - még csak nem is tudott róla. A „fiatalok étkezőjében”
vicctémává kezdett válni a „fehér báránykák” ártatlansága. Immár nyilvánvaló volt, hogy
senkinek sem volt köze semmihez. A külügyminiszter csak hivatali küldönc volt, a Wehrmacht
vezérkari főnöke irodatiszt; a legvadabb antiszemiták kivétel nélkül a zsidókérdés lovagias
megoldása mellett szálltak síkra, és semmit sem tudtak az atrocitásokról -még Kaltenbrunner, a
Gestapo főnöke sem. A leglovagiasabb valamennyiük közül persze Göring volt.
A mai nap újsághírei valójában sokkal több érdeklődést keltettek, mint a védőbeszédek. Kisebb
szenzációt keltett, hogy Molotov ellenezte Németország további felosztását avégből, hogy
Franciaország is megszállási övezethez jusson. Von Papennek kidülledt a szeme, amikor a
lapjelentések címére esett a tekintete, s azt mondta, hogy a dolog szinte hihetetlen. Pillanatnyi
tűnődés után azonban nevetve hozzátette, hogy Oroszországnak valószínűleg az a kívánsága,
hogy Franciaország ne erősödjék meg túlságosan - miután a választások a kereszténydemokrata
MRP, nem pedig a kommunisták és a szocialisták sikerével végződtek. A szomszédos
helyiségben Ribbentrop is meglepődött egy pillanatra, de arca mindjárt gondterhessé vált. Az
oroszok - mondotta -kétségkívül arra számítanak, hogy előbb-utóbb egész Németország a
kezükbe kerül; ezért nem akarják, hogy időközben részekre osszák. A többi vádlott is jórészt
hasonló véleményen volt: úgy gondolták, hogy Oroszország inkább a Közép-Európa feletti
uralom megszerzése céljából, mint Németország érdekében tette a szóban forgó lépést. Mégis -
ha negatív előjellel is - hajlandók voltak Németország területi integritásának védelmében tett
lépésnek tekinteni a dolgot.

Július 13.

TOVÁBBI ADALÉKOK A „FAJTUDOMÁNYRÓL”

Streicher zárkájában: Ügyvédjének védőbeszéde után újabb rövid beszélgetést folytattam
Streicherrel. Megismételte néhány korábbi kijelentését: kétségtelen, hogy Hitler rendelte el a
zsidók kiirtását, sőt valójában már a háború kitörése előtt kifejezésre juttatta ebbéli szándékát.
Nyilván már a háború elején rájött arra, hogy meg kell halnia, s elhatározta, hogy magával viszi a
zsidókat is. Ez azonban mégsem jelenthetett végső megoldást, mert az összes zsidót ki kellett
volna irtani, márpedig más országokban is sok zsidó él, aki ugyancsak létrehozhat utódokat. Így
hát kétségkívül megvalósíthatatlan volt Hitler elképzelése az egész faj megsemmisítéséről.
Egyébként Hitler hibázott, amikor oly sok zsidót meggyilkoltatott, mert ezáltal mártírfajt csinált
a zsidóságból, s ez újabb száz esztendővel késlelteti majd a zsidókérdés tényleges megoldását. A
megoldásnak állam létesítésével kell történnie, mert az azonos vérű emberek együvé tartoznak.
Természeti törvény, hogy az azonos vérű emberek tömörülni akarnak -márpedig nem lehet
szembeszállni a természeti törvényekkel.
Megkérdeztem Streichertől, hogyan értelmezi a faj, a vér, a természeti törvény kifejezéseket.
Válaszképpen 24 kromoszómáról motyogott valamit. Azt feleltem, hogy erről tájékozva vagyok
- szeretném azonban megtudni tőle, hogy vajon léteznek-e speciális zsidó faji jellemvonások, a
modern kutatás ugyanis egyetlenegyet sem tudott kimutatni. Streicher kitartott amellett, hogy
vannak bizonyos fizikai adottságok, amelyek a zsidókra jellemzők, habár nagyon sok a kivétel, s
gyakran csak olyan kiváló szakértő tudja ezeket felismerni, mint jómaga. Sok esetben az illető
személy szeméről lehet felismerni a zsidó származást - mondotta. A zsidó szem másfajta.
Megkérdeztem: mennyiben különbözik mások szemétől, de csak azt felelte erre is, hogy -
másfajta.
Streicher felfedezte, hogy a zsidós szemnél is jelentősebb ismertetőjel a zsidó fenék. Mi a
jellemzője a zsidó alfélnek -kérdeztem.
- Ó, kérem, a zsidó fenék nem olyan, mint a keresztény fenék
- felelte tudálékos, önelégült mosollyal; láthatóan nagyon komolyan vette ezt a felfedezését. - A
zsidó fenék nőies, kérem... lágy és nőies. - Kéjes, buja mozdulattal rajzolta meg a levegőben a
zsidó fenék vonalait, lágyságát, nőiességét érzékeltetve. Szinte a nyála is kicsordult. - Az ember
pontosan felismeri a zsidó feneket abból, hogy járás közben hogyan riszálódik. Amikor
Mondorfban voltam, négy zsidó vallatott. Pontosan felismertem mind a négynél a
fenékmozgásából, amikor kifelé ment a helyiségből, habár a többiek nem is jöttek rá. Egy másik
ismertetőjel: ahogyan beszéd közben a kezükkel gesztikulálnak. Persze sok zsidó nem
gesztikulál. Ha esetleg nem tudná az ember felismerni őket ezekről a külső jellemvonásokról,
mindig elárulják magukat a viselkedésükkel. Egy német mindig nyílt modorú, akár egy gyerek;
egy zsidó viszont mindig kétszínű... Huszonöt esztendőn át tanulmányoztam ezt, senki sincs
tisztában ezzel a kérdéssel úgy, mint én. Tanulmányoztam például a tárgyalóteremben levő
embereket, s néhány perc mindig elég volt hozzá, hogy felismerjem: ki a zsidó. A többieknek
napokig kell tanulmányozniok egy-egy személyt, amíg rájönnek, hogy igazam volt. A vád
képviselői csaknem kivétel nélkül zsidók.
Megkérdeztem Streichertől, hogy Jackson ügyészt zsidónak tartja-e. Gúnyosan nevetett - s azt
felelte, hogy Jackson igazi neve természetesen Jacobson, és zsidó, akárcsak a többi ügyész.
(Ugyanezt mondta nemrégiben Goldensohnról.)

Július 18.
A délelőtti tárgyaláson: Dr. Sauter befejezte von Schirach ügyében mondott védőbeszédét.
Hangsúlyozta, hogy védence megtagadta a náci rendszert és az antiszemitizmust.
Göring a szünetben, majd ebéd előtt is igyekezett von Schirach ellen fordítani a többieket.
Valójában maga mellé próbált állítani néhány vádlottat, amikor a náci rendszert megtagadó von
Schirach ellen igyekezett befolyásolni őket. Minthogy a vádlottak padjának azon a végén, ahol
Göring helyet foglalt, meglehetősen hűvössé váltak a vádlottak közötti kapcsolatok, mostanában
gyakran a középső övezetbe teszi át akcióinak színhelyét; itt nemegyszer megértő hallgatókra
talál Sauckel, Rosenberg és Frank személyében. Ezúttal némi kapacitálás után Frank
egyetértésének adott kifejezést:
- Igen... nagyon helytelenítem a bíróság előtt tanúsított szervilis magatartását. Olyan dolog ez,
mintha egy házasember arra hivatkoznék, hogy valamikor ő is nőtlen volt.
Ebédszünetben: Keitel és Jodl idegesen fogadta a hírt, hogy a Malmedyben megölt amerikai
hadifoglyok 73 SS-gyilkosát kivétel nélkül bűnösnek nyilvánították, s 43-at halálra, 30-at pedig
különböző tartamú börtönbüntetésre ítéltek. Keitel kijelentette, hogy Peiper ezredes, akit halálra
ítéltek, jó parancsnok volt. Azt a megjegyzést fűztem hozzá, hogy bizonyára roppant lojális
katonatiszt lehetett, s páratlan megbízhatósággal hajtotta végre a kapott parancsokat. Keitel azt
felelte, hogy - a hadifoglyok meggyilkolásától eltekintve, amit ő természetesen soha nem
bocsátott meg Peipernek - az ezredes mégis kiváló parancsnok volt.
A szomszédos étkezőhelyiségben Jodl némi biztatást merített abból, hogy Sepp Dietrich
tábornokot, Peiper hadtestparancsnokát csak életfogytiglani börtönre ítélték. Azt dokumentálja
ez, hogy a magasabb rangú parancsnokot esetleg kevésbé tekintik bűnösnek, mint alárendeltjét,
akit közvetlen felelősség terhel a bűnök elkövetéséért. Érdeklődéssel fogadta azt a hírt is, hogy
Student tábornok csak enyhe ítéletet kapott, és - később - kegyelemben részesült... „mert néhány
amerikai tiszt mellette vallott” - tette hozzá sokatmondóan.
Ebéd után a fékezhetetlen Göring megint akcióba kezdett a tárgyalóteremben a vádlottak között:
a közös gyűlölet élesztgetésé-vel igyekezett rokonszenvet kelteni maga mellett. Valaki hallotta,
amint azt mondta Dönitznek és a körülötte levő protestáns vádlottaknak, hogy a bíróság csupa
zsidóból áll, hogy a katolikus egyház tanai a bolsevizmust terjesztik... de a két dolgot nehéz
közös nevezőre hozni. Később a vádlottak padjának középső részébe ment, s megpróbálta
ugyanezt a játékot Frankkal szemben is, ezúttal azonban óvatosan elkerülte a katolikus egyházra
vonatkozó utalásokat: kizárólag a zsidókat és a kommunistákat ócsárolta.

Július 23.

AMERIKA ÉS OROSZORSZÁG
Ebédszünetben: A Herald Tribune párizsi kiadása tegnapi számának élén a következő főcím
olvasható: „McNarney felszólította a szövetségeseket, hogy kezeljék gazdasági egységként a
Reichet”; ugyanebben az újságban jelent meg Lewis Gannett recenziója Bullitt nagykövet The
Great Globe Itself(A Földgolyó maga...) című könyvéről. Schacht ebéd közben felolvasta a két
cikket Dönitznek, von Papennek és von Neurathnak. Valamennyien felvidultak kissé az
Oroszország és Amerika közötti feszültség fokozódásáról érkező hírek hallatára. A Bullitt
könyvéről szóló recenzió nagyobb érdeklődést keltett, mint McNarney már korábbról ismert
nyilatkozata.
Schacht - miközben a többiek figyelmesen hallgatták, fennhangon olvasta:
„Aki megfeledkezik néhány millió emberéletről.”
„Mr. Bullitt most azt állítja, hogy Roosevelt elnök megfelelő ellenértéket lett volna köteles
kikötni a kölcsönbérlet-egyezmény keretében nyújtott juttatásokért. »Ritkán követett el ilyen
iszonyú következményekkel járó hibát amerikai elnök« - írja Bullitt, majd felelőtlenül
hozzáteszi, hogy »azok az amerikaiak, akik rábeszélték az elnököt, hogy olyan politikát
folytasson, mintha Sztálin, Abraham Lincoln és Woodrow Wilson tulajdonságait egyesítené
magában, megérdemlik, hogy vezető helyet kapjanak Amerika történelmi szégyenlistáján«.
Bullitt odáig merészkedik, hogy kijelenti: a kölcsönbérlet keretében nyújtott értékekért mi nem
kértünk és nem is kaptunk »semmit«. Hát bizony semmit sem kaptunk... csak éppen 5-6 millió
orosz emberéletet; s ezeknek az oroszoknak a halála több millió amerikai életét mentette meg. Ez
persze »semmi«.”
Amikor idáig ért a felolvasásban, Schacht megjegyezte:
- Ez, persze, a szemleíró gúnyolódása.
A többiek felsóhajtottak. Schacht folytatta az olvasást:
„A szovjet politika rugóinak elemzése során Mr. Bullitt teljesen mellőzi annak a talán
indokolatlan, de kétségkívül őszinte orosz aggodalomnak az említését, amely attól tart, hogy a
nyugati világ szeretné szétzúzni a Szovjetuniót. Ezt a félelmet - valamikor Mr. Bullitt is tisztában
volt vele - 1919 eseményei történelmileg alátámasztották, majd az 1938. évi események újból
felélesztették. Mr. Bullitt új, naiv módon hisztérikus könyve valószínűleg hozzájárul majd
erősödéséhez.”
„Egy program - amely háborút jelent.”
„A »konstruktív politika«, amit Mr. Bullitt javasolt, háborút jelent. Azt ajánlja: szüntessünk meg
minden segélynyújtást a szovjet befolyás alatt álló országok számára, kezdeményezzük -
szovjetellenes éllel - az »Európai Államok Demokratikus Szövetségének létrehozását, amelybe
mindazon országok tömörüljenek, amelyeket sikerül megszabadítani a szovjet befolyástól; a
Demokratikus Szövetség egy szélesebb körű tömörülésnek, a »Demokratikus Országok Védelmi
Ligájának« része volna, amely ugyancsak nyíltan a Szovjetunió ellen létesülne.”
- Hm... egy új antikomintern paktum -jegyezte meg gúnyos nevetéssel von Neurath. - Íme -
kezdhetjük elölről - sugallta a viselkedése.
Von Papen olyasvalamit mondott, hogy inkább Oroszország együttműködését kellene biztosítani,
mint háborúval fenyegetni a Szovjetuniót... hiszen ez volt Németország legsúlyosabb balfogása
is!
Schacht folytatta a felolvasást:
„Ez a javaslat valóban háborút jelentene. Mr. Bullitt tagadja ugyan - de cáfolata különös módon
kétértelmű. »Mindenekelőtt vessük el végérvényesen azt a gondolatot, hogy meg kellene
támadnunk a Szovjetuniót« - kezdi. »Hála annak, hogy birtokunkban az atombomba, s hogy
elsöprő erejű légiflottánk van, jelenleg jóval erősebbek vagyunk a Szovjetuniónál, s el tudnánk
pusztítani« -így folytatta... Mr. Bullitt, úgy tűnik, nem kis mértékben zavaros fejű, s
életveszélyesen felelőtlen...”
Dönitz mosolygott, nem szólt semmit. Szokott sokatmondó pillantásával tekintett rám, majd az
ablakhoz ment, s fejét csóválta, mint aki mélyen elgondolkodik. Nem volt nehéz kitalálnom,
hogy miről elmélkedik: Végül is - az amerikaiaknak mégiscsak szükségük lesz az ő „X” típusú
tengeralattjárójára; jobb hasznát vehetik neki, mintsem hogy elítéljék háborús bűnösként.
Göring és Ribbentrop ugyancsak tudomást szerzett a hírekről, s a tárgyalóteremben
beszélgetésbe bocsátkoztak velem. Göring azt mondta, hogy tudta: Bullitt mindig is oroszellenes
volt, egyszersmind azonban náciellenes magatartást is tanúsított, ami ellentmondásos dolog, mert
a nácizmus az antibolsevizmus élcsapata. Göring megjegyzése még Hess üres agyában is
visszhangra talált:
- Úgy van, úgy van! - mondta. - Ez ellentmond önmagának! Ribbentrop hetek óta első ízben
nevetett: a szemleírónak az a
megjegyzése tetszett neki, hogy Bullitt szeretné felhasználni az atombombát avégből, hogy
„Oroszország ijedtében letolja a ga-tyáját”. Amikor Ribbentrop Bullitt azon megjegyzésére utalt,
amely szerint Oroszország csak arra vár, hogy létrehozza a saját atombombáját, amellyel
megtámadhat bennünket, Göring nagyon nyomatékosan ezt mondta:
- Nos hát... minden gyerek, mindenki, akinek a legcsekélyebb politikai tájékozottsága van, tudja
ezt... Körülbelül öt évre van szükségük, szerintem.
Nem sokat beszéltek a témáról a jelenlétemben, de elégedett mosolyaikból nem volt nehéz
észrevennem: nem csekély örömet okoz nekik az Amerika és Oroszország közötti feszültség
megnyilvánulása.

Július 26.

AZ ÜGYÉSZEK PERBESZÉDEI
A délelőtti tárgyaláson: Az amerikai vádképviselet nevében Jackson bíró mondott perbeszédet.
- Egy dologban biztosak lehetünk. Az eljövendő korok emberei nem kérdezhetik majd
rosszallóan: Mit hozhattak fel a nácik védelmükre? A történelem feljegyzi majd, hogy
módjukban állott mindent elmondani, ami csak elmondható volt. Olyan feltételek közt tárgyalták
ügyüket, amilyen feltételeket ők maguk, mikor hatalomban és pompában éltek, soha, senki
számára nem biztosítottak...
- Összegezve azonban a tárgyalás eredményeit - elénk tárulnak bűncselekményeik híres
bizonyítékai; a vádlottak szájából erőtlen mentegetőzéseket, értéktelen csűrés-csavarásokat
hallottunk csupán. Azzal kezdtük meg e bűnper tárgyalását, hogy tartózkodtunk mindennemű
előzetes vélemény kialakításától. Ez a tartózkodás azonban már nem indokolt többé. Elérkezett
az ideje annak, hogy ítélet hozassák - s ha én a tényállást a most következőkben kemény és
engesztelhetetlen szavakkal fogom ismertetni, annak oka, hogy az ügy a bizonyítékok alapján
ilyennek bizonyult.
- Göring nagy és változatos szerepét felerészben a militarizmus, felerészben a gengszterség
jellemezte. Kövér ujjaival minden ügybe belenyúlt. Egyaránt szakértője volt az ellenfelek
legyilkolásának és makacs tábornokok eltávolításának, mesterségesen felszított botrányok útján.
Kifejlesztette a Luftwaffét, és védtelen szomszéd országokra zúdította repülőit. Vezető szerepet
vitt a zsidók kiüldö-zésében...
- A fanatikus Hess - mielőtt elkapta volna a mehetnék - a párt gépezetének buzgó mérnöke volt.
Ő látta el utasításokkal és propagandával a pártszerveket, ellenőrizte minden vonatkozásban a
pártszervek tevékenységét, gondoskodott arról, hogy a pártszervezet megbízható és készséges
hatalmi eszköz legyen. Amikor a külföldön egyre jobban erősödő felháborodás veszélyeztette a
hódításra törő náci tervek sikeres megvalósulását, a csalással házaló, kétszínű Ribbentrop
feladata volt, hogy bort öntsön a közvélemény gyanútól háborgó vizére azáltal, hogy
Németország békés, józan korlátok közt mozgó terveiről papolt. A gyenge jellemű, szervilis
Keitel tálcán szervírozta az agresszió eszközét, a hadsereget a pártnak; ő vezette a hadsereget a
párt által előírt gonosz feladatok végrehajtásának útján.
- Kaltenbrunner, a nagy inkvizítor, felöltötte magára Heydrich vértől gőzölgő köpenyét, hogy
letörjön minden ellenállást, terrorral kényszerítse engedelmességre az embereket. Kaltenbrunner
ártatlan emberek hullahegyeivel dúcolta fel a nemzetiszocialista hatalom ingadozó épületét.
Rosenberg a „felsőbbrendű faj” ideológiájának szellemi apja és főpapja szállította a gyűlölet
doktrínáit a zsidók megsemmisítéséhez. Embertelen elméletét a keleti megszállt területeken a
gyakorlatban valósította meg. Ködös filozófiája a náci atrocitások szörnyűségeit ostobasággal
tetézte. A fanatikus Frank azáltal szilárdította meg a nácik hatalmát, hogy újfajta, törvény nélküli
„jogrendet” vezetett be, amelyben a törvényesség egyetlen ismérve a párt akarata volt. A
törvénytelenség e rendszerét Lengyelországba is exportálta, amelyet Cézárként kormányozott, s
amelynek lakosságát szívszakajtó módon megtizedelte. Frick, a könyörtelen szervező segítséget
nyújtott a pártnak a hatalom megragadásához, felügyeletet a rendőri szervek fölött annak
biztosítására, hogy megtartsa hatalmát, s Cseh- és Morvaország gazdasági életét hozzáláncolta a
német hadigépezet szekeréhez.
- A mérgező és alantas gondolkodású Streicher obszcén fajgyűlölő propagandát folytatott,
amellyel arra bujtogatta a csőcseléket, hogy vegyen részt a „faji tisztogatás” egyre vadállatibbá
váló akcióiban. Funk gazdasági miniszteri minőségében gyorsította a fegyverkezés ütemét, mint
a Birodalmi Bank elnöke elfogadta az SS-től letétbe a koncentrációs táborok áldozatainak
fogaranyát - ami valószínűleg mindörökre a bankok történetének leghátborzongatóbb eseménye
marad. Schacht volt az, aki tiszteletet gerjesztő keménygallérjával, a náci rendszer kezdetén, a
megnyugtató külszínt biztosította, s a habozók számára csalét-kül szolgált... később pedig
pénzügyi bűvészmutatványaival lehetővé tette Hitler számára az óriási fegyverkezési program
finanszírozását - és titokban tartását.
- Dönitz, Hitler hagyatékának végrehajtója a vereség napjaiban, a náci agressziók sikerét
szolgálta azáltal, hogy gyilkos ten-geralattjáró-falkájának utasítást adott: vad és törvénytelen
dzsungelháborút folytasson a tengeren. Raeder, a politikus-tengernagy, a versailles-i szerződést
megszegve, titokban kifejlesztette a német hadiflottát, majd olyan agressziók elkövetésére vetette
hadba, amelyek terveinek kidolgozásánál maga is fontos szerepet játszott. Von Schirach, egy
egész nemzedék lelkének megmér-gezője, a náci tanításokkal fertőzte meg a német ifjúságot,
kiképezte a fiatalokat az SS-ben és a Wehrmachtban való szolgálatra, s a párt akaratának
fanatikus, gátlástalan végrehajtóiként állította őket a rezsim szolgálatába.
- Sauckel, a legnagyobb és legkegyetlenebb rabszolgatartó az egyiptomi fáraók óta, oly módon
biztosította a szükséges munkaerőt, hogy idegen népek fiait és leányait olyan hatalmas
tömegekben hajtotta a rabszolgatartó Németországba, amilyenre még a zsarnokság őshazájában,
a nílusi királyságban sem volt példa. Jodl, a katonai tradíciók árulója, saját katonai
becsületkódexének sárba tiprására késztette a Wehrmachtot, a náci politika barbár céljainak
megvalósítása érdekében. Von Papen, egy pogány rendszer ájtatos ügynöke, a kengyelt tartotta,
míg Hitler nyeregbe ült, előkészítette Ausztria bekebelezését, minden diplomataravaszságát a
náci célok szolgálatába állította külországokban...
- ...Ha csupán az első padsorban ülők vallomásait illesztjük is össze mozaikként, nevetésre
gerjesztő kép alakul ki Hitler kormányzatáról. A kormányzat rangban második embere, aki
semmit sem tud annak a Gestapónak az atrocitásáról, amelyet ő maga hozott létre, aki soha nem
is sejtette a zsidók megsemmisítésére kidolgozott programot, habár egy egész sor rendeletet írt
alá saját kezűleg, amelyek a zsidók üldözéséről intézkedtek. A rangban harmadik ember, aki
ártatlan közvetítő volt csupán: úgy továbbította Hitler utasításait, hogy el sem olvasta őket... akár
egy postás vagy egy kifutófiú. A külügyminiszter, aki keveset tudott csak a külügyekről, és
semmit sem a külpolitikáról. A tábornagy, aki parancsokat adott a fegyveres erőknek, de fogalma
sem volt arról, hogy parancsainak végrehajtása milyen következményekkel jár. Az
állambiztonsági szervek főnöke, akinek az volt a benyomása, hogy a Gestapo és az SS funkciója
körülbelül annyi volt, mint a közlekedésrendészeté. A párt filozófusa, akit csak a történelmi
kutatások érdekeltek, de fogalma sem volt arról, hogy filozófiája mifajta embertelenségekre
bujtotta fel az embereket századunkban. Lengyelország főkormányzója, aki uralkodott, de nem
kormányzott. Franciaország gauleitere, aki piszkálódó irományokat zúdított világgá a zsidók
ellen, de fogalma sem volt arról, hogy elolvassák őket. A belügyminiszter, aki nem tudta, hogy
mi történik saját hivatalának belügyeiben, még kevésbé sejtette, hogy tárcájában mi megy
végbe... arról pedig végképp semmi fogalma nem volt, hogy mi történik Németországban. A
Birodalmi Bank elnöke, aki teljes tudatlanságban volt afelől, hogy mi történik bankjának
páncéltermeiben - és azokon kívül. A haditermelés teljhatalmú megbízottja, aki titokban az egész
fegyverkezési ipart irányította, de arról sejtelme sem volt, hogy ennek valami köze van a
háborúhoz...
- Ha önök azt mondanák, hogy ezek az emberek nem bűnösök, akkor ugyanannyi joggal azt is
mondhatnák, hogy nem volt háború, nem öltek meg embereket, nem történt semmiféle
bűncselekmény.
Ebédszünetben: A vádlottak legtöbbje sértődött meglepetéssel fogadta, hogy a vád képviselete
még mindig bűnöseknek tartja őket. Von Papen levetette az udvarias kedvesség álarcát, amelyet
jelenlétemben szokott viselni, s elítélően szólt az ügyész beszédéről:
- Inkább demagóg szónoklat volt, mint az amerikai jogtudomány vezető képviselőjének
felszólalása... Akkor hát miért ültünk itt nyolc hónapon keresztül? A vádképviselet a
legcsekélyebb figyelemben sem részesíti védekezésünket. Még mindig hazugoknak és
gyilkosoknak neveznek bennünket.
Dönitz annyi időre felfüggesztette a kétszínű politikusok iránti megvetését, amíg kijelentette,
hogy fenntartás nélkül egyetért von Papennel ebben a kérdésben -- nyilván azért, mert őt is
támadták. Dönitz és von Papen teljes egyetértésben háborgott Jack-son vádjai ellen.
Schacht is bekapcsolódott a beszélgetésbe. Saját sérelmeit említette, s ő is maradéktalanul
egyetértett a másik kettővel.
- Ezek szerint elvárták volna talán tőlem, hogy a képébe mondjam valakinek: meg szándékozom
őt gyilkolni. Nagyon nyomorúságos beszéd volt! Nagyon alacsony volt a színvonala.
Mindannyian úgy vélték, hogy a beszédnek nagyon alacsony volt a színvonala.
Göring jellegzetes mozdulatával vállat vont: mindig így reagált mindenre, ami sértette a
büszkeségét, de semmit sem tehetett ellene.
- Hát... körülbelül olyan volt, mint vártam. Szidjon, ahogy csak jólesik neki - nem vártam mást
tőle.
Magatartásával azt akarta érzékeltetni, hogy véleménye szerint „kutyaugatás nem hallatszik a
mennyországba” - de nem mondta ki. Viszont láthatóan kárörömet érzett amiatt, hogy az
ellenségei is megkapták a magukét.
- Egyébként azokkal is elbántak, akik az ügyészek járszalag-jára kerültek, és megvádolták a náci
rendszert. Bizonyára azt hitték, hogy ezáltal könnyebben megússzák.
Göring arra célozgatott, hogy Speer, von Schirach és Schacht megegyezett a vádképviselettel: a
náci rezsim bevádolása fejében futni engedik őket. Megmondtam Göringnek, hogy biztos lehet
benne: szó sem lehet ilyesmiről.
- Hát... ha nem is történt megegyezés, mindenesetre remélték, hogy könnyebben megússzák.
Azt feleltem, hogy meggyőződésem szerint Speer és von Schirach legalábbis kiábrándulásból
tagadták meg a náci rendszert, s próbálták a német népet őszintén felvilágosítani vezetőinek
bűnösségéről. Magyarázatom nem tetszett Göringnek, és - ellenpéldának Schachtot véve -
megvédte álláspontját:
- Rendben van ez így - én legalábbis szívesebben veszem, ha gyilkosnak mondanak, mintha -
Schacht módjára - opportunistának neveznek. Kétségkívül jobban jártam nála. A nép most azt
fogja mondani róla: „Egyrészt áruló voltál - másrészt lelepleződött, hogy képmutató is vagy.” Én
inkább a magam útján járok.
Göring ezután Jackson méltatlan, becsmérlő kijelentéseiről dünnyögött valamit, majd azt
mondta, hogy a brit ügyész valószínűleg tisztességesebb hangon fog beszélni. Azonban hát...
persze az egész bűnper csak rossz színjáték, mert a vádképviselet a legcsekélyebb figyelmet sem
szenteli a vádlottak védekezésében előadottaknak. Emlékeztettem arra, hogy mire a bűnper - a
náci szervezetek ügyében is - befejeződik, a védelemre szánt idő eléri a hat hónapot, s hogy
azután még mindig a vádlottaké lesz az utolsó szó. Göring nevetett.
- Sajnos nem így van. Az utolsó szó a bíráké lesz.
Ezután, hogy eloszlassa azt a benyomást, mintha bűnösnek tudná magát, sietve hozzátette:
- Márpedig a győztesnek - mint többször is mondtam önnek - mindig igaza van.
Streicher is örült, hogy azok, „akik segítettek az ügyészeknek”, mégis megkapták a magukét.
Jackson szavai a „mérgező és alantas gondolkodású Streicherről” nem hatoltak be ennek az
embernek a vastag bőre alá, s meglepő fordulattal teljesen újfajta szónoklatba kezdett: a
Palesztinában folyó harcok arról győzték meg, hogy a zsidókban sok küzdőképesség van, s most
már hatalmas csodálatot érez irántuk. Valójában - Isten úgy segélje - hajlandó lenne a soraikban
küzdeni, velük együtt.
- Mindenki iránt, aki küzdeni és ellenállni képes (nagy gesztusokkal beszélt, ujjain előszámlálva
a zsidók erényeit) ...aki képes az összefogásra, aki nem enged a jogaiból... hát az ilyen emberek
iránt a legmélyebb tisztelet él bennem. Igen bizony, ha Hitler élne még, ő is elismerné, hogy
mokány fajta! Szívesen csatlakoznék hozzájuk, és segíteném őket harcukban!... Nem, nem,
egyáltalán nem tréfálok!
Jodl és Rosenberg a fülét hegyezte - és nagyot derült Streicher előadásán.
- De valóban így van! Nem tréfálok! És tudja, hogy miért ez a véleményem? Mert a
demokratikus világ túlságosan gyenge, nem alkalmas a fennmaradásra. Huszonöt esztendőn át
óva intettem őket, most azonban látom, hogy a zsidókban van elszántság és bátorság. Eljön az
idő, amikor uralkodni fognak a világ felett, jegyezze csak meg jól a szavaimat. És én boldog
volnék, ha győzelemre segíthetném őket, mert erősek, szívósak, én aztán ismerem az én
zsidóimat. Én is mokány vagyok. Én sem engedek a jogaimból. Ha a zsidók hajlandók befogadni
maguk közé, soraikba, akkor harcolni fogok értük, mert ha én hiszek egy ügyben, akkor tudok
küzdeni érte!
Mire idáig ért szónoklatában, Jodl és Rosenberg már csaknem megfulladt a nevetéstől.
- Oly hosszú időn át tanulmányoztam őket, hogy azt hiszem, nagymértékben átvettem a
jellemvonásaikat, így legalább vezetője lehetnék egy csoportnak, Palesztinában. Nem tréfálok.
Írásban adom önnek. Van egy javaslatom: hadd szólaljak fel egy gyűlésen New Yorkban, a
Madison Square Gardenban. Nagy szenzációt keltene!
Megkérdeztem: hogyan érti azt, hogy a zsidók uralkodhatnak valaha a világ felett - hiszen a náci
rendszer az európai zsidók zömét meggyilkolta. Rosenberg és Jodl abbahagyta a nevetést. Frick,
Kaltenbrunner és Ribbentrop, aki eddig Streicher fantasztikus előadását hallgatta - egyszeribe
nem figyelt már beszélgetésünkre.
- Ó, kérem... nem hiszem, hogy annyi zsidót kiirtottunk volna, mint amennyit mondanak - felelte
Streicher. - Nem hiszem, hogy hatmillió lett volna. Úgy gondolom, hogy talán négymillió
lehetett. Márpedig az én adataim szerint tizenhatmillió zsidó élt a földön, beleértve persze a
kevert vérűeket is. Azonban az egész világon fontos funkciókat töltenek be, s a világ feletti
uralom vár reájuk. Minthogy én oly jól ismerem a terveiket, segíthetnék nekik. Persze, ehhez az
szükséges, hogy az ítélethozatal után szabadságot kapjak.
A délutáni tárgyaláson: Sir Hartley Shawcross megkezdte perbeszédét a brit delegáció nevében.
- Kétségtelen, hogy ezek a vádlottak olyan bűncselekmények elkövetésében vettek részt, olyan
szörnyű bűnökért viselik az erkölcsi felelősség súlyát, hogy az emberi képzelet megborzad
puszta elgondolásukra is... Coventrytől Sztálingrádig nagy városok romokká lettek; egész
országrészek pusztaságokká váltak. Most pedig, az ilyen eszközökkel megvívott háború
elkerülhetetlen következményeként, éhínség, betegség pusztít a világban. Emberek milliói váltak
hajléktalanná, nyomorékká, veszítették el hozzátartozóikat. És tízmillió ember, aki még békében
és boldogságban élhetne - most hozzánk kiált sírjából. A katonák, tengerészek, repülők és polgári
személyek, akik olyan csatákban pusztultak el, amelyeknek nem kellett volna megtörténniök,
nem bosszúért lihegnek, hanem azt követelik, hogy ez ne történhessék meg többé soha... Az
európai zsidóság kétharmadát megölték... S a világ tán térjen napirendre afölött, hogy felújították
a rabszolgaság intézményét - mégpedig oly tömegarányokban, hogy hétmillió embert vetettek
szolgaságra: férfiakat, nőket, gyermekeket hurcoltak el otthonaikból, s mint az állatokat
éheztették, verték, megölték őket...
Sir Hartley felidézte, hogyan szilárdították meg a nácik hatalmukat. Beszélt az agressziókról, a
háborús bűnökről, az emberiség elleni bűnökről, s „közönséges gyilkosoknak” mondotta a
vádlottakat.
A tárgyalás végén Göring így szólt Ribbentrophoz:
- Tessék - mintha egyáltalán nem is terjesztettük volna elő védekezésünket.
- Igen, időpocsékolás volt - helyeselt Ribbentrop.
Keitel merev arccal a liftajtóhoz sietett, hogy elsőnek mehessen le a börtönbe, s a lehető
leggyorsabban eltűnhessen.
ESTE A BÖRTÖNBEN
Ribbentrop zárkájában: A cellában a szokottnál is nagyobb volt az összevisszaság. A priccsen
szanaszéjjel fehérnemű hevert, az asztalon papírhalmaz; Ribbentrop a papírhalom közepette
jegyezgetett. A zárka sarkában könyvek, jegyzetfüzetek, szennyes alsóneműk tornyosultak. Ő
maga elhanyagoltabbnak tűnt, mint egyébként.
- Hm... hallotta Sir Hartley Shawcross beszédét? - kérdezte Ribbentrop, rövid hallgatás után.
Úgy tűnt, mintha csak nehezen tudta volna összeszedni a gondolatait. - Hozzá képest még
Jackson is kedvesen beszélt ma délelőtt. Olyan ocsmány dolgokat mondanak rólunk. Méltatlan
dolog ez, kérem. Nem gondolja, hogy méltatlan? Tessék - feljegyeztem néhány gondolatomat.
Papírjai közt keresgélt, majd felolvasta Jackson beszédével kapcsolatos néhány jegyzetét.
- Tessék, kérem: itt azt állítja, hogy én antiszemita kijelentéseket tettem Bonnet miniszter előtt.
Hát kérem - soha! Soha! Azt hittem ugyanis, hogy Bonnet maga is zsidó - így hát nyilvánvaló,
hogy szó sem lehetett effajta megjegyzésekről... Itt meg, tessék: azt mondja, hogy
megfélemlítettem Schuschniggot. Hát kérem -én mindössze két óra hosszat beszéltem vele akkor.
Hogyan állíthatja valaki, hogy nyomást gyakoroltam reá?
- Von Papen vallomásában azt mondta, hogy így történt. Ha emlékszik: akkor tette ezt a
kijelentést, amikor Sir David keresztkérdéseket tett neki.
- Ó... azt mondta? Hát... talán Hitler megtette. Feltételezem, hogy Hitler nagyon nyíltan
szólhatott Schuschnigghoz. Én azonban nem. Persze csak feltételezem, hogy Hitler így
cselekedett, mert nincs róla konkrét tudomásom.
Beszélgetésünk során ezután szokott zavaros magyarázgatásá-val próbálta elhárítani a háborús
agresszió bűnét; arról beszélt, hogy a lengyelek nagyon szemtelenül viselkedtek a danzigi
folyosó kérdésében stb. Emlékeztettem arra, hogy a tárgyalás során bizonyítást nyert, hogy Hitler
jó előre kidolgozta a háború terveit, s a gleiwitzi rádió-adóállomásnál lezajlott incidenst azért
rendezte meg, hogy a provokációval kirobbantsa a Lengyelország ellen régóta tervezett háborút.
Ribbentrop azt felelte, hogy erről nem volt tudomása annak idején, sőt a Fehér Könyvében azért
hivatkozott a gleiwitzi incidensre, mert akkor azt hitte, hogy az összetűzés a lengyelek háborús
provokációja volt. Ami a zsidóüldözést illeti:
- Senki sem tett több erőfeszítést nálam, hogy Hitlert eltérítse szándékától. Vagy négy-öt ízben
voltak éles összetűzéseim Hitlerrel emiatt. Már említettem önnek egyébként, ugye? Azonban
semmit sem tehetett az ember - kezdetben még igen, de a vége felé már beszélni sem lehetett
neki erről a kérdésről.
Az a bizonyos „nagy összetűzés”, ami Ribbentrop és Hitler közt 1940-ben valami jelentéktelen
dolog miatt végbement, idővel „a zsidók védelmében történt hatalmas összetűzéssé”
súlyosbodott, végül - mostani elbeszélése szerint - már „négy-öt éles összetűzéssé” fajult.
Ribbentrop - saját képzelgéseiben - fokozatosan a zsidók legfőbb védnökévé alakult át a
Harmadik Birodalomban, miközben kénytelen volt együttműködni azzal a rezsimmel, amely
saját bevallása szerint a tömeggyilkosságokig elment antiszemitizmusában.
Göring zárkájában: Göring, amint elhaladtam zárkája előtt, behívott magához.
- Mindent visszavonok, amit ma ebédnél mondtam. Shawcross-hoz képest Jackson magatartása
valósággal lovagias volt. (Most derült ki, honnan merítette Ribbentrop a hasonlatát.) -
Kétségtelen, hogy nem valami előnyös színben festenek le bennünket. Észrevette, hogy melyik
kijelentésnél dühödtem fel végleg? Kénytelen voltam akkor jelét adni méltatlankodásomnak! Az
ötven brit repülőről szóló résznél. Bebizonyítottam, hogy ott sem voltam. Más részeknél, amikor
nem voltam ennyire biztos a dolgomban, nem reagáltam. Nem tudom, észrevette-e, hogy a
többiek jegyezték, kit hányszor említett beszédében Jackson? Mindenkit erősen megelőztem:
engem negyvenkétszer említett; Schacht volt a második, de nagyon lemaradt mögöttem. Mégis,
nekem az a szilárd meggyőződésem, hogy - mint már ebédnél is említettem önnek -én jobban
szerepeltem nála. Már elolvastam Sir Hartley beszédének hátralevő részét is - holnap délelőtt
alaposan beolvas a többieknek is! Hozzájuk képest én ezt is jól megúszom. Csak figyelje a
beszédét holnap délelőtt!
- Amikor Jackson azt a kérdést tette fel: mi történt volna akkor, ha Hitler odaáll a bíróság elé,
hogy elmondja védekezését... Nos, én könnyűszerrel tudtam volna felelni. Mindenekelőtt Hitler
vállalta volna a felelősséget mindenért, mert hát ő ilyen volt. Másodszor: biztosíthatom önt
afelől, hogy a vádlottak közül néhányan nem lennének olyan nagy legények, ha Hitler itt lenne.
Nem mesélhetnének bántatlanul arról, hogy mindig ellenlábasai voltak. Himmlerrel más volna a
helyzet. Himmler tudná, hogy lebukott, s szívesen maga mellé akasztatna néhány Wehrmacht-
generálist. Szépen elmondaná, hogy emez a vádlott tudott a dolgokról, amaz részt vett ebben-
abban az atrocitásban és így tovább.
- Feltételezem, hogy előhozakodott volna néhány terhelő adattal önt illetően is -jegyeztem meg.
Göring felismerte a kérdésemben rejlő veszélyt, s ügyesen megkerülte.
- Hát... nem tudom. Egyáltalán nem neheztelt rám személy szerint. Csupán politikai vetélkedés
volt.
Felnevetett:
- Azonban itt, a vádlottak padján boldogan átengedte volna nekem az elsőséget. Mindig azt
mondogattam, hogy számomra a Hitler halálát követő első 48 óra lesz a legveszélyesebb, mert
nyilván megpróbálná, hogy eltegyen láb alól... egy „autóbaleset” révén, vagy „a szeretett Führer
halála miatt bekövetkezett szívroham” ürügyén... vagy hasonló címen. Nagyon jól értett az
effajta dolgokhoz. Mihelyt azonban a Wehrmacht letette volna a hűségesküt mellettem,
biztonságban lettem volna, és Himmler rövidesen megkezdte volna útját a süllyesztő felé.
Schacht zárkájában: Schacht véleménye szerint Jackson is, Shawcross is nyomorúságosan
beszélt: elfogultan és méltatlanul. Nem vették figyelembe védekezését, holott cáfolhatatlanul
bebizonyította, hogy ártatlan. Megkérdeztem: vajon az ügyészek nem indokoltan róják terhére,
hogy titokban finanszírozta Németország fegyverkezését?
- De hát megmondtam nekik, hogy ez nem tartozott az én hatáskörömbe. Én csupán a Birodalmi
Bank elnöke voltam. Ha a pénzügyminiszter nem tette közzé a dolgot - az ő hibája volt. Ha pedig
nem egyenlítette ki a tartozásokat lejáratkor, akkor kifejezetten bűncselekményt követett el. Én
azonban soha nem követtem el semmit sem, ami bármilyen vonatkozásban erkölcstelennek volna
tekinthető. - Széles gesztussal szívére tette kezét, s úgy folytatta:
- Ez a különbség köztem és von Papen meg von Neurath között. Nekik felteheti valaki a kérdést:
miért maradtak a Hitlerrezsim tagjai azután is, hogy már világosan látták, mifajta ember a
Führer. Nekem azonban senki sem teheti fel indokoltan ezt a kérdést. Én semmiféle funkciót nem
vállaltam 1939 után. Én mondom önnek: ennek a bíróságnak és az egész nemzetközi jognak örök
szégyene lenne, ha nem mentenének fel engem!
- Viszont ön lelkesen együttműködött Hitlerrel kezdetben.
- Lelkesen? Egyáltalán nem! Mondtam már önnek, hogy reméltem, sikerül őt bizonyos korlátok
közt tartanom... Sok dologgal vádolhatnak engem. Még azt is mondhatják, hogy a zseniális
Schacht ostobán viselkedett, amikor hagyta, hogy Hitler rászedje. De azt senki sem állíthatja,
hogy én háborút akartam. Rágalmazás volna azt állítani, hogy én a párt szekerére kapaszkodtam,
amikor a siker útján felfelé haladt, s cserbenhagytam, amikor a szerencse fordult. Valójában én
akkor szakítottam, amikor a párt sikerei és hatalma delelőjén állott.
- Mert tudta, hogy a rezsim háborút akar - tettem hozzá.
- Nem. Abban az időpontban, 1939 januárjában, semmi okom nem volt, hogy háborútól tartsak.
Szakításom erkölcsi okból történt.
- Mi volt ez az erkölcsi motívum - amennyiben nem a háború volt elhatározásának indoka?
- Az, hogy Hitler inflációs eszközökkel kívánta finanszírozni a fegyverkezést. Egyre újabb
pénzösszegek folyósítását követelte, amelyeket nekem kellett volna a bankóprés útján
előteremtenem. Ez mélységesen erkölcstelen dolog lett volna, s ezért megtagadtam kívánságának
teljesítését.
Speer zárkájában: Speer kijelentette, hogy nagyon tetszett neki a vádbeszéd, miután
végighallgatta a védők sok ostoba fecsegését: mindegyikük ártatlan, tehetetlen kisembernek
igyekezett feltüntetni védencét, és segédkezet nyújtott ahhoz, hogy kibújjanak a német néppel
szemben viselt felelősségük alól. Tudja, hogy Göring haragszik rá - mondta -, és azt hajtogatja,
hogy ha Speer nem nyújt hozzá segítséget, a vádképviselet már nem is próbálkoznék az
összeesküvés vádjának erőltetésével.
- Világos, hogy mi a gondolatmenete: most végre talált egy bűnbakot, akit felelősség terhel a
várható halálos ítéletért, amelyet - Göring jól tudja ezt - a vádlottak legtöbbje megérdemel. Azt
mondja majd: „Íme: Speer tehet róla!” Mindent megragad, hogy saját bűnét leplezze.
Speer örült, hogy Jackson leleplezte Göring kétszínűségét. Véleménye szerint a beszéd ragyogó
volt, s azokat vádolta, akiket megillet: a vádlottak összességét.
- Természetesen mindannyian erősen harcoltak, hogy megmentsék a bőrüket. Láthatólag még
ostoba védőik sem ébredtek annak tudatára, hogy súlyos felelősség terheli őket a német néppel
szemben. Gondolja csak meg, kérem: Sauckel védője a rabszolgamunka jogszerű voltát próbálta
bizonygatni csak azért, hogy megmentse védence életét. Ha a bíróság elfogadná érvelését, akkor
a szövetségeseknek joguk volna a németek millióit rabszolgamunkára hurcolni. Ha azonban
bűnnek nyilvánítják a rabszolgamunkát, akkor erkölcsileg kötelezik önmagukat is ennek az
alapelvnek a tiszteletben tartására.

Július 27.
A délelőtti tárgyaláson: Sir Hartley Shawcross folytatta vádbeszédét. A zsidók tömeges
megsemmisítésének iszonyú mozzanatairól szólt; Streichert, Frankot, von Schirachot és Hösst
idézte. „A tömeggyilkosság állami iparággá lett, amely melléktermékeket produkált” - állapította
meg Sir Hartley. (A vádlottak padján fokozódott a nyugtalanság és az ellenkezés, amint Sir
Hartley hűvös hangon elősorolta iszonyú vádjait, amelyek mind telibe találtak. Von Papen
kezébe temette arcát, amikor Sir Hartley arról beszélt, hogy a meggyilkolt nők haját bálákba
csomagolták, az aranygyűrűket és aranyfogakat a Birodalmi Bankba küldték. Frank, Göring,
Streicher és Rosenberg a tárgyalásról szóló jegyzőkönyv olvasásába mélyedt.) Sir Hartley ezután
egy szemtanú elbeszélését olvasta fel a Himmler egyik különítménye által végrehajtott
tömegkivégzésről:
„Az emberek, miután levetették ruházatukat, jajveszékelés és sírás nélkül álltak ott, családonként
kis csoportokban. Megcsókolták egymást, istenhozzádot mondtak egymásnak, s vártak, amíg egy
másik SS-legény, aki a gödör közelében állott, intéssel jelt adott. A negyedóra alatt, amíg a
közelben álltam, egyetlen panaszos szót, egyetlen kegyelemért rimánkodó hangot sem hallottam.
Láttam egy családot, amely mintegy nyolc tagból állott: a férj és a feleség egyaránt ötven év
körüli lehetett; egy-, nyolc- és tízéves kisgyermekeik voltak, s két felnőtt lányuk húsz-,
huszonnégy év körüliek. Egy hófehér hajú öregasszony karjai közt tartotta az egyéves
gyermeket, dúdolt neki, cirógatta. A gyermek boldogan gőgicsélt. A házaspár könnyes szemmel
nézte a gyermekeket. Az apa a tíz év körüli kisfiú kezét fogta, s szelíden beszélt hozzá; a fiú
könnyeivel küzdött. Az apa az égre mutatott, megsimogatta a kisfiú fejét, s láthatóan magyarázott
neki valamit. Ebben a pillanatban a gödör szélén levő SS-legény valamit ordított társának. Ez
körülbelül húsz személyt leszámolt, megparancsolta, hogy menjenek a földhányás mögé.
Közöttük volt az a család is, amelyről beszéltem. Jól emlékszem egy lányra: karcsú volt, fekete
hajú. Mikor a közelemben haladt el, saját magára mutatott, s csak ennyit mondott: »23«.
Megkerültem a földhányást, s egy iszonyatos sír előtt találtam magamat. Az emberek oly
szorosan voltak összezsúfolva benne, s úgy hevertek egymás hegyén-hátán, hogy csak a fejek
voltak láthatók. Majdnem mindegyiknek vér csorgott a fejéből a vállára. Néhányan a lelőtt
emberek közül még mozogtak. Volt, aki a karját emelgette, volt, aki a fejét forgatta, hogy jelezze:
még él. A gödör már kétharmadrészt telve volt. Becslésem szerint már körülbelül ezer ember
lehetett benne. Tekintetemmel az agyonlövést végző embert kerestem. Egy SS-legény volt, a
gödör keskenyebbik végében ült, lába a gödörbe lógott. Géppisztolyt tartott a térdén, s
cigarettázott. Az emberek teljesen mezítelenül néhány lépést tettek lefelé a gödör agyagfalába
vágott lépcsőfokokon, majd átgázoltak a gödörben fekvő testeken, hogy odajussanak, ahová az
SS-legény dirigálta őket. Lefeküdtek a halott vagy sebesült emberek elé; néhányan
megsimogatták azokat, akik még éltek közülük, s halkan beszéltek hozzájuk. Aztán egy sorozat
dördülését hallottam. A gödörbe néztem, s láttam, hogy testek vonaglanak benne, s fejek
hevernek mozdulatlanul a testhalmazon. Nyakukból csorgott a vér.”
(Kaltenbrunner arca kifejezéstelen volt. Sauckel szemöldöke rángatózott. Fritzsche sápadtan
ajkát harapdálta. Göring kezébe hajtotta fejét, s nagyon fáradtnak látszott; aztán zavart
mozdulatot tett, s testhelyzetet változtatott. Von Schirach összeráncolt homlokkal, mozdulatlanul
ült. Frank és Rosenberg továbbra is a jegyzőkönyvet olvasta. Frick lebiggyesztett ajakkal ült, míg
csak nem említették nevét a betegek, öregek és elmebetegek „eutanázia” címén történt
meggyilkolása kapcsán. Arca elvörösödött kissé, s lehorgasztotta fejét.)
„A Gondviselés minő kivételes intézkedése tette lehetővé, hogy ezek az emberek minderről
semmit sem tudtak?” - tette fel a kérdést Sir Hartley.
Goethét idézte ezután, aki azt mondta, hogy a végzet egy napon lesújt majd a német népre, mert
„önként aláveti magát minden gonosztevőnek, aki legalantasabb ösztöneire apellál, aki
megerősíti bűneiben, és aki arra tanítja, hogy nacionalizmuson elszigetelődést és vadállatiságot
értsen”. - Látnoki kijelentés volt ez - tette hozzá Sir Hartley -, mert íme, itt ülnek az őrült
gonosztevők, akik pontosan így cselekedtek.
(Frank hangosan szidta „az átkozott angolt”, Rosenberg mormolt valamit, Frick is halkan
átkozódott.)
- Mit számít, hogy egyesek ezerszeres, mások meg milliószoros halált érdemelnek közülük?...
Maga az emberiség lép most vádlóként e bíróság elé - az emberiség, amely napjainkban azon
fáradozik, hogy a világ minden országában helyreállítsa az élet egyszerű, tiszta alapjait, a
szabadságot, a szeretetet, a megértést - s azt kiáltja: „Íme: ezek a mi törvényeink. E törvényeknek
kell érvényesülniök!” Önök bizonyára emlékezni fognak, amidőn meghozzák döntésüket a
történetre (ti. a tömegkivégzésre), amelyet elmondtam. Biztos, hogy nem a bosszúállás
szellemében gondolnak majd rá, hanem annak a szilárd elhatározásnak a jegyében, hogy ezeknek
a dolgoknak soha, soha nem szabad többé megismétlődniök. Az apa - emlékeznek erre - az égre
mutatott, s valamit mondott fiának.

EPILÓGUS - AZ ELITÉLTEK
A tárgyalás még egy hónapig tartott: a vád alá helyezett náci szervezetek képviselői egész idő
alatt egymást vádolták az atrocitásokért és a háborús bűnökért. Végül 1946. augusztus 31-én, a
bűnper tárgyalásának utolsó napján, a huszonegy vádlott beszélt az utolsó szó jogán.
Göring megtagadta Hitlert, s nagyszabású beszédben hangoztatta ártatlanságát. Istent és a német
népet hívta tanúnak annak bizonyítására, hogy csupán hazaszeretetből tette, amit tett.
Képmutatása annyira felháborította von Papent, hogy ebédnél átjött Göringhez, és dühösen
nekitámadt:
- De hát az ördögbe is: ki volna felelős mindezért a pusztításért, ha nem maga? Maga volt
rangban a második ember az országban. Hát senki sem felelős mindezért?
Von Papen Nürnberg romjai felé mutatott, amelyek jól látszottak az étkezőhelyiség ablakán át.
Göring hetykén összefonta a karját, és von Papen arcába vigyorgott:
- Hát akkor maga miért nem vállalja a felelősséget? Maga al-kancellár volt!
- Én vállalom a felelősség rám eső részét - viszonozta von Papen, vérvörösen. - De maga? A
legcsekélyebb felelősséget sem volt hajlandó vállalni. Csak dagályos szónoklatokat tart!
Gyalázatos dolog ez!
Göring nevetett az öregúr mérgelődésén.
A többi vádlott jórészt elismerte, hogy iszonyú bűnök történtek, azonban azt állította, hogy ő
egyénileg jóhiszeműen, állásának és hivatásának megfelelően járt el. A tábornokok csupán a
parancsokat teljesítették; a tengernagyok nem tettek egyebet, mint a többi tengernagy; a
politikusok csupán a haza érdekében ügyködtek; a pénzügyi szakemberek csak gazdasági
tevékenységüket folytatták.
Rosenberg elismerte, hogy a népirtás (genocídium) bűncselekmény, de kijelentette, hogy soha
álmában sem gondolt arra, hogy ilyen következményekre vezet erőszakos faji elkülönítést
hirdető filozófiája. Frank hangoztatta, hogy a nácik nem ismerték fel, milyen pusztító
következményekkel jár az Istentől való elfordulás.
Speer már nem önmagát védte, hanem figyelmeztető szóval fordult a világ felé: egy eljövendő
háború várható pusztításairól beszélt - a rádió útján irányított rakétákról, a hangnál gyorsabban
száguldó repülőgépekről, a mindent elpusztító atombombákról, az élet maradványait is kiirtó
vegyi és bakteriológiai hadviselésről.
Hess, miközben paranoiás összevisszasággal fecsegett arról, hogy mit hoz majd fel az utolsó szó
jogán mondandó beszédében, hirtelen visszanyerte emlékezőtehetségét (harmadik eset), majd
zavart némaságba gubózott zárkájában.
Feszült és nyomott volt a hangulat, miközben a vádlottak a verdiktre vártak - annak ellenére,
hogy enyhítettek a börtönszabályokon, s megengedték, hogy feleségeik felkeressék őket, és
egymás közt is érintkezhessenek.
Göring tudomásul vette, hogy pszichológiai téren vereséget szenvedett:
- Nem kell már a Hitler-legenda miatt aggódnia - mondta csüggedt hangon. - Ha a német nép
megtudja majd mindazt, ami ezen a tárgyaláson napfényre került, nem lesz szükség arra, hogy
megbélyegezzék Hitlert - megbélyegezte ő már önmagát.
Amint az ítélethirdetés napja közeledett, Göring egyre idegesebbé vált, s egyre inkább nehezére
esett a nevetés.
Keitel nyomott hangulatban volt: tudatában volt annak, hogy mennyire megszégyenült. Nem volt
hajlandó a feleségét sem fogadni, „mert nem tudnék a szemébe nézni”.
Sauckel, Rosenberg, Fritzsche és Funk fel-alá járkált zárkáiban, vagy a priccsen hevert, a
mennyezetet bámulva. Raeder ismételten kijelentette, hogy nem táplál illúziókat, tudja, nem
úszhatja meg halálos ítéletnél enyhébb ítélettel, de jobban is szeretné a halált, mint az
életfogytiglani szabadságvesztést.
Schacht volt az egyetlen a vádlottak közt, aki bizakodott. Vallatták a német nagyiparosok felől,
akik majd a következő bűnper vádlottai lesznek. Nevetett a dolgon cellájában.
- Ha vád alá akarják helyezni az összes nagyiparost, akik részt vettek Németország
újrafelfegyverzésében, akkor vádat kell emelniök a saját nagyiparuk ellen is. Az Opel-műveknek
például, amely kizárólag haditermelést folytatott, az önök General Motors trösztje a tulajdonosa.
Nem, nem - ez az út járhatatlan. Nem helyezhetik vád alá a nagyiparosokat.
Ribbentrop csaknem patetikus hangon ismételgette a régi, zavaros magyarázkodásokat,
hazugságokat. A halálfélelem kiült sápadt, sovány arcára. Az ítélethirdetés előtti napon utalt arra,
hogy könyvet - talán egész könyvsorozatot - írhatna a náci rendszer hibáiról, ha időt adnának
neki. Odáig ment, hogy azt javasolta: írjam be nevemet egy nagyszabású gesztussal a
történelembe, s kérjek kegyelmet a vádlottak számára. Akkor megírhatná az emlékiratait...
Végül is a bíróság szeptember 30-án és október l-jén meghozta verdiktjét, s mind a huszonegy
vádlottra vonatkozó ítéletét kihirdette: Schachtot, von Papent és Fritzschét „nem bűnösnek”
mondták ki. Valamennyi többi vádlottat a vádirat egy vagy több pontjában bűnösnek
nyilvánította a bíróság. (L. az ítéletet.)

AZ UTOLSÓ NAPLÓBEJEGYZÉS

1946. október 1. (Délután a börtönben)

Miközben a bűnösnek nyilvánított vádlottakat előkészítették az ügyükben hozott egyéni ítélet
meghallgatására, elbeszélgettem a felmentett vádlottakkal: Schachttal, von Papennel és
Fritzschével, mialatt összecsomagolták holmijukat és átköltöztek a harmadik emeleti cellákba.
Fritzsche annyira megrendült és feldúlt állapotban volt, hogy elveszítette az egyensúlyát, és
csaknem elesett, mintha szédülne:
- Magamon kívül vagyok - suttogta -, hogy most nyomban szabadlábra helyeznek, és nem
küldenek vissza Oroszországba sem. Ez több, mint amit reméltem. - Nagyon örült annak, hogy a
bíróság - Streicherrel ellentétben - az ő esetében megállapította, hogy nem uszított gyűlöletre.
Von Papen derűs, és láthatóan meglepett volt.
- Reméltem, de valójában nem számítottam rá - mondta. Ezután - von Neurath iránti
együttérzésének jeleként - kivett a zsebéből egy narancsot, amelyet ebédnél félretett, s megkért,
hogy adjam át von Neurathnak. Fritzsche viszont arra kért, hogy az övét adjam von Schirachnak.
Schacht megette a sajátját.
Az elítéltek - miután végighallgatták a személyükre vonatkozó egyéni ítéletet, egyenként jöttek
le. Az volt a feladatom, hogy keressem fel őket, amikor visszatérnek zárkáikba. Mindegyiket
megkérdeztem, hogy milyen ítéletet kapott.
Elsőnek Göring jött le, s tért vissza zárkájába. Arca sápadt, tekintete merev volt.
- Halál! - mondta priccsére lerogyva. Egy könyv után nyúlt. Keze remegett, habár igyekezett
közönyt mutatni. Szeme most könnybe lábadt, hangosan zihált, miközben visszafojtotta
érzelemkitörését. Elcsukló hangon arra kért, hogy egy időre hagyjam magára.
Hess idegesen nevetve lépett be a zárkába. Azt mondta, hogy oda sem figyelt, s így nem is tudja,
hogy voltaképpen mi az ítélet.
Ami ennél is fontosabb - nem is törődik vele. Miközben az őr levette kezéről a bilincset,
megkérdezte, hogy miért bilincselték meg - Göringet viszont nem. Azt feleltem, hogy
valószínűleg figyelmetlenségből mulasztották el Göring megbilincselését. Hess ismét nevetett, s
titokzatoskodó hangon azt mondta, hogy ő tudja, miért történt így. (Az őr mondta meg, hogy
Hesst életfogytiglan tartó börtönre ítélték.)
Ribbentrop rémült arccal jött be; kábultan kezdett a cellában körbejárni, miközben ezt suttogta:
- Halál! Halál! Akkor hát nem írhatom meg az én szép emlékirataimat... Cccc... Micsoda
gyűlölködés! Cccc...
Ezután teljesen megsemmisülve leroskadt, s a semmibe bámult.
Keitel már zárkájában tartózkodott, s háttal állt az ajtónak, amikor beléptem. Hátraarcot csinált,
és vigyázzállásba meredt a zárka másik végében. Ökölbe szorított kézzel, megfeszült karokkal
állt. Szemében félelem tükröződött.
- Kötél általi halál! - mondta; hangja szégyentől reszketett. -Azt hittem, hogy legalább ettől
megkímélnek. Nem ütközöm meg azon, hogy távol tartja magát egy akasztásra ítélt embertől.
Tökéletesen megértem önt. Én azonban ugyanaz maradtam, aki voltam. Ha nem átallja, kérem,
keressen fel néhányszor ezekben az utolsó napokban.
Megígértem, hogy fel fogom keresni.
Kaltenbrunner görcsbe rándult kezei elárulták a belsejében tomboló félelmet, amely érzéketlen
arcán nem nyilvánult meg.
- Halál! - suttogta; nem tudta folytatni.
Frank udvariasan mosolygott, de nem bírt rám nézni.
- Kötél általi halál - mondta szelíden. Fejével belenyugvón bólintott. - Megérdemeltem,
számítottam rá, mindig is mondtam önnek. Örülök, hogy alkalmam volt előadni védekezésemet,
s hogy az utolsó hónapok során végiggondolhattam mindent.
Rosenberg izgatottan, gúnyos vigyorral mondta, miközben átöltözött a börtönben viselt
kezeslábasba:
- Kötél! Kötél! Ezt akarta, ugye? Streicher sötét vigyorgással mondta:
- Természetesen - halál! Pontosan az, amit vártam. Maguk bizonyára valamennyien tudták már,
előre!
Funk zavart mosollyal nézte, hogyan veszi le az őr a bilincset kezéről. Aztán lehorgasztott fejjel
elkezdett körbesétálni a zárkában. Értetlenül motyogott, mintha még mindig nem fogta volna fel
a dolgot.
- Életfogytiglani börtön! Mit jelent ez? Csak nem tartanak börtönbe zárva egész életemben?
Ugye, nem gondolják ezt komolyan?
Dünnyögve azt mondta ezután, hogy Fritzsche felmentése nem lepte meg, azonban nagyon-
nagyon meglepte, hogy Schachtot és von Papent futni hagyták.
Dönitz nem tudta, hogyan viselkedjék.
- Tíz esztendő! Hát... mindenesetre tisztáztam a tengeralattjáró-háború ügyét. Az önök Nimitz
tengernagya is elismerte: ön hallotta!
Azt mondta, biztos benne, hogy Nimitz tengernagy kollégája tökéletesen érti őt.
Raeder, amikor abba az épületszárnyba érkezett, ahol a cellák sorakoztak, a bejáratnál álló őrt
megkérdezte, hogy lemennek-e sétálni aznap délután. Közönyt szeretett volna színlelni, de
elcsukló hangja elárulta. Aztán cellájához sántikált, s amikor közeledtem, egy gesztussal jelezte,
hogy nem óhajt beszélgetni. Nem is léptem be zárkájába, hanem az ajtón keresztül kérdeztem
meg, hogy milyen ítéletet kapott.
- Nem tudom. Elfelejtettem - mondta, s intett, hogy távozzam. (Az őr közölte velem, hogy
életfogytiglanra ítélték.)
Von Schirach komoly, feszült arckifejezéssel, emelt fővel tért vissza cellájába.
- Húsz! - mondta, miközben az őr levette kezéről a bilincset. Azt mondtam neki, hogy felesége
megkönnyebbül majd, ha hallja, hogy nem ítélték halálra, amitől nagyon aggódott.
- Jobb gyorsan meghalni, mint lassan - felelte. Ezután megkérdezte, hogy milyen ítéletet kaptak a
többiek. Láthatóan mindegyik nagyjából megfelelt a várakozásának.
Sauckel izzadt és egész testében remegett, amikor cellájába léptem.
- Halálra ítéltek - mondta hadarva -, nem tartom igazságosnak az ítéletet. Én személy szerint
sohasem voltam kegyetlen. Mindig a legjobbat akartam a munkásoknak. De hát férfi vagyok -
állom.
S aztán elkezdett sírni.
Jodl merev és egyenes testtel masírozott a zárkájába; elkerülte a tekintetemet. Miután levették
kezéről a bilincset, s szembekerültünk egymással a cellában, néhány másodpercig habozott, mint
aki nem jut szóhoz. Arcán vörös foltok égtek a belső feszültségtől.
- Halál! Kötél általi halál! Hát ezt... legalábbis ezt, nem érdemeltem. Az, hogy halálra ítéltek,
rendben van, valakinek viselnie kell a felelősséget. De ezt... - Ajka remegett, hangja - ez volt az
első eset - elcsuklott. - Ezt nem érdemeltem!
Seyss-Inquart mosolygott, de hangjának bizonytalansága meghazudtolta bagatellizáló szavait:
- Kötél általi halál. - Megint csak mosolygott, s vállat vont. -Nos hát... tekintettel a helyzetre,
nem is számítottam másra. Rendben van ez így.
Megkérdezte, kap-e még dohányt, s nyomban utána elnézést kért, hogy egy ilyen pillanatban
effajta apró-cseprő ügyek érdeklik. Speer idegesen nevetett.
- Húsz esztendőt kaptam... Hát, ami azt illeti, méltányos büntetés. Nem állapíthattak meg ennél
enyhébb ítéletet, figyelembe véve a tényeket. Nem is panaszkodom. Megmondtam már
korábban, hogy szigorú büntetéseket kell kiszabni, s elismertem bűnrészességemet. Így hát
nevetséges volna, ha panaszkodnék a büntetés miatt. Nagyon örülök azonban, hogy Fritzsche
megúszta.
Von Neurath dadogva mondta:
- Tizenöt év! - Alig tudott beszélni; von Papen narancsajándéka azonban meghatotta.
Frick - aki mindvégig érzéketlen maradt - vállat vont:
- Kötél. Nem is vártam mást.
Érdeklődött a többiek büntetése iránt. Megmondtam, hogy vele együtt tizenegyet ítéltek halálra.
- Úgy. Tizenegy halálos ítélet. - Tizennégyre számított. - Hát... remélem, hamar végeznek
velünk.
Göring, amikor már eléggé összeszedte magát, hogy beszélni tudjon, azt mondta, hogy
természetesen halálos ítéletet várt, s nagyon örül, hogy nem életfogytiglani börtönt kapott, mert
azok, akiket életfogytiglanra ítélnek, sohasem válnak mártírokká. Hangjában azonban nyoma
sem volt a régi, bizakodó hetykeségnek. Úgy látszik, Göring végre kezd tudatára ébredni annak,
hogy a halál egyáltalán nem mókás dolog, ha az embernek saját magának kell meghalnia.
A három felmentett vádlott nemigen élvezhette szabadságát. Mihelyt kihirdették a felmentő
ítéletet, a német polgári hatóságok bejelentették, hogy bíróság elé kívánják állítani
mindhármukat a német nép ellen elkövetett árulás miatt. A nürnbergi rendőrség kordonnal vette
körül a bírósági épületet, hogy letartóztassa őket, amint kilépnek a kapun. Saját kérésükre három
napon és három éjszakán át a börtönben maradtak, mert féltek szembenézni saját népükkel. Von
Papen kijelentette:
- Űzött vad vagyok. Soha többé nem hagynak békében. Fritzsche kétségbeesésében pisztolyt
kért tőlem, mert - mint
mondotta - nem bírja tovább a kínszenvedést. Végül is Fritzsche és Schacht az éj sötétjében
kimerészkedett a börtönből. Mindkettőjüket letartóztatták. Von Papen tovább várakozott.
Frank, amikor a siralomházban hallott az eseményekről, egy időre abbahagyta bűnbánó
elmélkedését - s nevetett, nevetett, amíg hangja hisztérikussá nem vált:
- Hahaha! Azt hitték, hogy szabadok! Nem tudták, hogy a hitlerizmustól nem lehet
megszabadulni! Csak mi szabadultunk meg tőle! Végül is miénk a jobbik osztályrész! Hahaha...
Göring azonban már nem tudott nevetni. Teljesen elnyűtten, összetörve hevert a priccsen.
Beszélgetéseink során még erőtlen kísérleteket tett, hogy a „hősi legenda” gondolatával
játszogasson - mint a gyermek, aki kipukkadt léggömbjének maradványait tartja kezében.
Néhány nappal az ítélet kihirdetése után ismét megkérdezte tőlem, hogy a pszichológiai tesztek -
különösen pedig a tintafoltteszt - milyennek mutatták egyéniségét. Mintha csak egész idő alatt ez
a kérdés foglalkoztatta volna. Ezúttal megmondtam neki:
- Őszintén szólva, a tesztekből az tűnt ki, hogy a gondolkodásmódja tevékeny és agresszív -
azonban nincs bátorsága ahhoz, hogy ténylegesen vállalja a felelősséget. Egy apró gesztussal
árulta el magát a tintafoltvizsgálatnál.
Göring láthatóan rossz néven vette.
- Emlékszik arra a kartonra, amelyen vörös folt volt látható? - folytattam. - Nos, a betegesen
neuraszténiás egyének nagyon sok esetben habozni kezdenek, amikor ehhez a laphoz érnek, s
aztán azt mondják, hogy vér látható rajta. Ön is habozott kissé, de nem mondta azt, hogy vér van
rajta. Megpróbálta elmázolni az ujjával, mintha csak azt hitte volna, hogy egy könnyed
mozdulattal el lehet tüntetni a vért. Valójában az egész tárgyalás alatt ugyanezt tette: mihelyt a
bűneit tanúsító bizonyítékok súlya elviselhetetlenné vált, levette fejéről a fülhallgatót. Ugyanezt
tette a háború alatt is: az atrocitásokat kábítószerekkel szorította ki a tudatából. Nem volt
bátorsága ahhoz, hogy szembenézzen a tényekkel. Ez az ön bűne. Egyetértek Speerrel: ön
erkölcsileg gyáva.
Göring mereven rám bámult, egy ideig hallgatott. Aztán azt mondta, hogy azok a pszichológiai
tesztek értelmetlen dolgok, s arra, hogy a társait eláruló Speer mit mond, fabatkát sem ad.
Néhány nappal később Göring közölte velem, hogy ügyvédje, dr. Stahmer kezéhez nyilatkozatot
juttatott el, amelyben leszögezte, hogy mindaz, amit a pszichológus és a börtönben tartózkodó
többi személy ebben az időszakban róla mondott, elfogult és értelmetlen kijelentés... A döfés
talált.
A kivégzés előtti éjszakán Göring a lelkészt hívatta: az utolsó vacsorát akarta magához venni, s a
lutheránus egyház áldását kérni. Gerecke börtönlelkész újabb színpadias jelenettől tartva,
megtagadta az utolsó vacsora kiszolgáltatását, s közölte Göringgel, hogy mivel a bűnbánatnak
soha legcsekélyebb jelét sem mutatta, nem hajlandó elvégezni a szertartást olyasvalaki
érdekében, aki valójában nem hisz benne. A lelkész már másnap láthatta, hogy mennyire igaza
volt: Göring valóban gúnyt akart űzni az utolsó vacsorából, oly módon, hogy közvetlenül utána
akarta elkövetni az öngyilkosságot.
Én is rájöttem, hogy igazam volt Göringgel kapcsolatban. Pszichopata volt, amíg élt - s úgy is
halt meg; halálával is gúnyt próbált űzni minden emberi értékből, egyetlen drámai gesztussal el
akarta terelni bűneiről a figyelmet.
Az október 14-ről 15-ére virradó éjszaka folyamán Göring követte Hitler, Himmler, Goebbels és
Ley példáját, s az öngyilkosságot választotta. A többi tíz elítéltet a bíróság ítéletének megfelelően
kivégezték.
Az utolsó náci vezetők halála utáni napon megkérdeztem egy német ügyvédet, hogy vajon a
német nép miképpen vélekedik a végről, amely a Harmadik Birodalomnak osztályrészül jutott.
Kis ideig elgondolkodott, majd így szólt:
- Őszintén szólva, meg kell mondanom önnek, hogy a németek mindig olyan véleményt
nyilvánítanak, amilyent a partner kíván. Ha tudják, hogy nácibarát, akkor azt mondják: „Hát nem
gyalázat, hogy a legyőzőink így állnak bosszút a vezetőinken? De csak várja meg a végét!” Ha
tudják, hogy utálja a náci rendszert, elege van a nyomorból és a pusztulásból, amelybe
Németországot döntötte, akkor így beszélnek: „Úgy kell a mocskos disznóknak! A halálos ítélet
is túlságosan enyhe volt a számukra.” Bizony, Herr Doktor, attól tartok, hogy a hitlerizmus
tizenkét esztendeje erkölcsileg szétmorzsolta népünket.

Vége
Ez a könyv Amerikában 1948-ban jelent meg, amikor még frissen éltek az emberek
emlékezetében a háború borzalmai, és ismertek voltak gaztetteik révén a náci kormány bűnös
vezetői. A mai olvasónak már itt-ott nehéz felidéznie mindazt, ami Göring, Hess, Ribbentrop,
Keitel és a többiek személyéhez fűződik. Gilbert könyve hűen tartalmazza az igazságot vagy
legalábbis annak igen fontos részeit.
A Nemzetközi Katonai Törvényszék a német háborús főbűnösöket felelősségre vonó tárgyalásait
a nürnbergi Igazságügyi Palotában tartotta. A háborús főbűnösöket a palotával közvetlen
összeköttetésben lévő börtönépületben, magánzárkákban tartották fogva. A per 1945. október 18-
tól 1946. október 1-jéig tartott. A bizonyítási eljárás a vád részéről négy napot, a védelem
részéről viszont százharminchárom napot vett igénybe.
Azok a beszélgetések, amelyekről Gilbert a Napló-jában számot ad, azt világítják meg, hogyan
vélekedtek minderről azok, akik a koncentrációs táborokért, az elkövetett kegyetlenkedésekért és
a kirobbant háborúért felelősek voltak.
A vádlottak a tárgyalás elején kivétel nélkül azon véleményüknek adtak hangot, hogy nem
tekinthetők bűnösnek. Természetesen nem tudták, hogy a vádlók milyen konkrét bizonyító anyag
alapján tették meg vádindítványukat. A Napló bizonyítja, hogy egy-egy tanú megjelenése milyen
rémületet okozott a vádlottak körében.
A vádlottak többségére vonatkoztatva megállapítható, hogy a háborús bűncselekményeket nem
ismerték el, ezt a megfogalmazást a győztesek frazeológiájának tartották, a népellenes
bűncselekményekről viszont azt vallották, hogy ezekről nem volt tudomásuk. Így akarták
mindenáron magukat a vesztes háború áldozatainak feltüntetni, akik ezt az áldozatot
Németország jövőjéért hozták.