Márkus Noémi (LEI9F0)

Művészetelmélet-történet 1. gyakorlat

A Phaidrosz második része; Szókratész és Phaidrosz beszélgetése és a beszélgetés viszonya az

elhangzott három beszédhez

Platón Phaidrosz című dialógusa a középső alkotói korszakában, az i. e. 370-es évek

második felében, az ideatan kidolgozása idejében született. A jelenkori Platón-kutatás
álláspontja szerint a Phaidrosz megírásakor már befejezte az Állam és A lakoma
megformálását, így mintegy nyitányaként szolgált a kései nagy műveknek. Friedrich
Schleiermacher bevezetője óta, aki kapcsolatban állt a német romantika számos
képviselőjével és Friedrich Schlegellel közösen találták ki a Platón műveinek fordítását,
megoszlanak a vélemények a dialógusról. Vita alakult ki a keletkezés idejét illetően és a
dialógus két különálló részre való tagolódásával kapcsolatban is. A kutatók egyetértenek
abban, hogy a dialógus két fele egy egészet alkot és ez az egység egy, a dialóguson
végighúzódó tematikus szálban érvényesül, de az összekötő kapocs mibenléte már kérdéses.
Platónt komolyan foglalkoztatta a retorika ebben az időben, a Phaidrosz mellett a Gorgiasz c.
dialógusában is visszaköszön a szónokok és a szónoklás bírálata. Dolgozatomban a Phaidrosz
második részének gondolatmenetével és annak elemzésével foglalkozom, kiemelve benne a
retorika központi kérdését és viszonyát a dialógus első részéhez.
A történet Phaidrosz és Szókratész találkozásával kezdődik, ami alkalmat ad arra,
hogy a kor elismert szónokának, Lüsziasznak a városban tartott beszédét tanulmányozzák.
Szókratész a város falain kívülre merészkedik, mert annyira szeretné hallani a beszédet, hogy
ha beszélgetőtársa egész Megaráig és annak faláig gyalogolna sem maradna el mellőle. 1
Lüsziasz szerint „légy odaadóbb azzal, aki nem szerelmes beléd, mint azzal, aki szerelmes,
mert a szerelem beteges állapot2.” A beszéd felolvasása után Phaidrosz kíváncsi Szókratész
véleményére, aki egy kisebb közjáték után elmondja, hogy leginkább a szónoki oldalra figyelt
és kidolgozatlannak, esetlennek, hamis látszat felkeltésén és a valódi érzelmek leplezésén
alapuló beszédnek tartja.3 Az elhangzott gondolatokra reflektálva Szókratész is rögtönöz egy
szónoklatot, de úgy véli megsértette vele Erószt mint istent, ezért ennek eszmeiségét bírálva
egy újabb beszéd hangzik el, az elsővel ellentétes véleményt hangoztatva és már dicsőítve a
szerelmet isteni mivolta miatt4.
Mai tudásunk szerint Platón használta először a retorika kifejezést, azaz az antik

1
Platón: Phaidrosz 227d
2
230e-234c
3
235a, 264b
4
„szeresd azt, aki szerelmes beléd, mert a szerelem az istenek ajándéka.”
243e-257b
Márkus Noémi (LEI9F0)
Művészetelmélet-történet 1. gyakorlat

szövegek kronológiai sorrendjében az ő írásaiban fordul elő elsőként.5 Bár az első beszéd is
teljesítette a retorika meghatározásának egyes feltételeit, például a nyelvezet gondosan
kimunkált, de nem ad pontos képet a tárgyáról és hiányosságokat mutat igazságból és erkölcsi
értékből. Lüsziasz beszédén keresztül megpróbálja meghatározni a helyes beszéd mibenlétét,
hogyan kell elmondani egy szónoklatot úgy, hogy az jó legyen. 6 Az első részben csak
felvezetést találunk, a másodikban pedig már kibontakozik a téma. Egy rövid példán keresztül
teszi konkréttá, hogy a beszéd művészetének félrevezető súlya is van, mégpedig az igazság
ismerete nélkül a retorika „rossz termést is arathat”7. Az ilyen szónok szaktudása pedig
nevetséges és szakszerűtlen.8 A retorika fogalma azonban nem merül ki a pusztán hitet keltő
rábeszélésben. A retorikának a bizonytalan területű tudásunkra van a legnagyobb hatalma és
mivel a jóról és az igazságosról, az isteniről és a magasabb rendűről alkotott véleményeink
nem egyformák, ezért a jó szónoknak elsősorban meg kell határoznia beszéde tárgyát.
Lüsziasz bár ismeri az igazságot, mégis félrevezeti a hallgatóit 9 és már a beszéde elején rájuk
kényszeríti Erószról alkotott véleményét. Szókratész a beszéd többi részét is összedobottnak
tartja, a beszéd részeinek összeillesztését nem tartja logikusnak. Minden beszéd egy egészet
kell, hogy alkosson, legyen eleje közepe és vége, ne legyen mindegy, hogy melyik sorát
olvassuk elsőnek és melyiket utolsónak.10 Ezek után két kölcsönös viszonyban lévő műveletet
taglal, ami által előrébb jutunk a meghatározásban és ami által fokozatosan kezd kirajzolódni
Szókratész retorikával kapcsolatos elképzelése. Az egyik „abban áll, hogy a sokféle szétszórt
dolgokat egybelátva egyetlen átfogó formába foglaljuk avégett, hogy az egyes dolgokat
meghatározva világossá tegyük azt a tárgyat, amelyről tanításunkat éppen közölni akarjuk” 11,
azaz Szókratész második beszéde azért volt összhangban önmagával, mert előbb körülírta,
meghatározta tárgyát, majd világosan kifejtette amit gondol. A másik művelet szerint a
„formák szerint tagolni is tudunk, mégpedig természetes tagokat követve” 12, tehát a második
beszédben ugyan meghatározta Erószt, de nem tudjuk biztosan, hogy állításai minden
tekintetben igazak voltak-e vagy sem. Szókratész nem tudatosan alkalmazta ezt a kettős
dialektikus módszer eljárásait, hanem valamilyen „szerencsés véletlennek köszönhetően”.13 A
két módszer meghatározása után kora retorikájának bírálatába kezd, kijelenti, hogy akik

5
Máthé Dénes: Platón retorikai felfogásának főbb jellemzői, In: Keresztény Magvető, 111, 4, 2005, 359. oldal
6
259e
7
260d, 261d
8
262c
9
262d
10
Szókratész ellenpéldaként a phrüg Midasz sírjára felírt epigrammát hozza. 264e
11
265d
12
265e
13
265d
Márkus Noémi (LEI9F0)
Művészetelmélet-történet 1. gyakorlat

ezeket az egymást feltételező és kiegészítő módszereket helyesen alkalmazzák, ők a

dialektikusok, a mögötte lévő gondolkodási mód pedig maga a dialektika. Gúnyosan bírálja a
kor retorikai kézikönyveinek szerzőit, szerinte a cáfolat és kiegészítő cáfolatok, rejtett
célzások, elmés hozzászólások vagy a költői nyelvezet használata még nem teszi őket
szónokká. Ezeket a retorikához szükséges előismereteket tanítja például Theodórosz,
Prodikosz, Euénosz, Pólosz, Prótagorasz, Thraszümakhosz, Teisziasz és Gorgiasz úgy, mintha
magát a retorika tudományát fedezték volna fel, a meggyőzés céljából fontos használatukkal
mit sem törődve. Végül kifejti, hogy mi szükséges ahhoz, hogy az ember az igazi retorikának
és meggyőzésnek a művészetére tegyen szert. Periklész a legtökéletesebb szónok, mert a
természetes tehetségén túl valami sajátos ismeretre tett szert. Egyes értelmezések szerint
Szókratész itt ironikusan viszonyul Periklészhez. A jó szónoknak törekednie kell arra, hogy a
polgárok lelkét minél jobbá tegye a helyes beszéd által ezért ismerniük is kell a lélek
természetét. Fontosnak tartja megvizsgálni a lélek hatását a dolgokra és azt, hogy mitől
milyen hatást képes elszenvedni, az olyan eljárást pedig ami nincs tekintettel ezekre, vak
ember botorkálásához hasonlítja14. A jó szónok tisztában van a lélek formáival és hogy miért
van az, hogy egyeseket könnyebb rávenni valami megtételére, míg másokra nincs akkora
nagy hatással a beszéd s miután „ezeket a leendő szónok kielégítően megértette, a gyakorlati
életben, megvalósulásuk közben is meg kell vizsgálnia”15. Amikor már fel tudja ismerni, hogy
milyen embert milyen beszéddel lehet meggyőzni, beszédét a hallgatóság lelkéhez tudja
igazítani és ezen kívül képes a kellő pillanat megragadására 16, azaz tudja, hogy mikor kell
rövidítést, szánalomkeltést és méltatlankodást alkalmaznia, akkor nevezhető igazi
szaktudással rendelkező szónoknak. A törvényszék szónokai nem törődnek az igazsággal,
hanem csak azzal ami meggyőző, s bár Szókratész számára az igazság keresése jelenti a
legfőbb jót „minden esetben a valószínűt kell keresnie a szónoknak, akár úgy is, ha közben
búcsút mond az igazságnak17.”
Szókratész a beszédek szakszerű és szakszerűtlen mivoltának tisztázása után
szembeállítja a beszédet az írással, azaz hogy az írás módja „hogyan lesz szép és hogyan nem
megfelelő18” . Az írásban van valami megdöbbentő, ami a festészethez hasonlítható, azaz
hogy egy dolgot jeleznek annak ellenére, hogy úgy állnak előttünk mintha elevenek
volnának19. Az írott szövegek mindenhol megfordulnak, eljutnak a hozzáértőkhöz is és a
14
270e
15
271d
16
272
17
272e
18
274b
19
275d
Márkus Noémi (LEI9F0)
Művészetelmélet-történet 1. gyakorlat

hozzá nem értőkhöz is, de nem tudnak mit tenni akkor, ha nem megfelelően bánnak velük.
Ezzel szemben van egy másfajta beszéd, amelyik tudással párosulva hatással van hallgatói
lelkére, képes megvédeni magát és el tudja dönteni, hogy mikor kell a megfelelő ember előtt
megszólalnia. Szókratész arra utal, hogy a szónok egyvalakivel áll szemben és a megfelelő
lélekre találva hozzá intézi logoszait. A szónoknak minél jobban ismernie kell azt amiről
beszél és ha kellő tudás társul mellé és kellő jellemmel párosul, akkor a szónok nem csak a
tudatlanokat, hanem a beszéde iránt érdeklődőket is meggyőzheti az általa képviselt
igazságról. Mert addig amíg
„az ember nem látja az igazat minden egyes dologgal kapcsolatban, amiről beszél vagy ír, s
nem képes minden egyes dolgot mint egészet önmaga alapján meghatározni, a meghatározás
után pedig ismét formák szerint felosztani, egészen addig a pontig, ahol már az oszthatatlan
formáig jut el; és amíg a lélek természetét nem látja át ugyanezen lépéseket követve, és amíg
nem találja meg a különböző természetű lelkeknek megfelelő formát, hogy aztán ehhez szabja
és rendezze el beszédét (…) addig nem fogja tudni olyan művészien kezelni a beszédet,
amennyire ezt természetes tehetsége megengedné számára, sem avégett, hogy tanítson, sem
avégett, hogy rábeszéljen”20.
A dialógus végéhez közeledve Szókratész összefoglalja, hogy mit ért a bölcsesség
szeretetén és megállapítja, hogy a bölcsesség szerető ember a filozófus, aki törekvése által
közelebb kerül az istenihez. Nem a puszta megszakítás nélküli monológ, sem a rábeszélésre
irányuló beszéd vezet ide, hanem a másik ember megértési igényeinek eleget tevő számadás.
Ez a magunkban hordozott logosz csakis a beszélgetés során tud a „lélekbe íródni”.

Felhasznált irodalom:
Füzi Izabella: Retorika, nyelv, elmélet, Szeged, 2009.
https://books.google.hu/books?
id=wEqMDgAAQBAJ&pg=PT14&lpg=PT14&dq=phaidrosz+dialektika&source=bl&ots=Bh
Rh4aubpd&sig=cycSWbuW8FGrk8KZdBOncAKI2mg&hl=hu&sa=X&ved=0ahUKEwjYvN
SO04zUAhVBjywKHcFHAgMQ6AEIODAE#v=onepage&q=phaidrosz
%20dialektika&f=false
Utolsó letöltés: 2017.05.25.
Máthé Dénes: Platón retorikai felfogásának főbb jellemzői, In: Keresztény Magvető, 111, 4,
2005.
http://epa.oszk.hu/02100/02190/00204/pdf/KM_2005_04_354.pdf
Utolsó letöltés: 2017.05.23.
Platón: Phaidrosz, Budapest, Atlantisz kiadó 2005.

20
277c
Márkus Noémi (LEI9F0)
Művészetelmélet-történet 1. gyakorlat