Kisertetek A Keso Csaszarkori Tortenetir

E
urópé égisze alatt

Ünnepi tanulmányok
Fekete Mária hatvanötödik születésnapjára
kollégáitól, barátaitól és tanítványaitól
Fekete Mária ünnepi kötet eleje.indd 1 2015.04.16. 12:38:34

| Ókor - Történet - Írás | 4.
sorozatszerkesztő: csabai zoltán
(pécsi tudományegyetem, ókortörténeti tanszék)
Fekete Mária ünnepi kötet.indb 2 2015.04.16. 12:29:58

EURÓPÉ ÉGISZE ALATT
ünnepi tanulmányok
fekete mária hatvanötödik születésnapjára
kollégáitól, barátaitól és tanítványaitól
szerkesztette
csabai zoltán, szabó ernő, vilmos lászló

és vitári-wéber adrienn
pécsi tudományegyetem, ókortörténeti tanszék – l’harmattan

pécs – budapest, 2015

A könyv megjelenését a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara támogatta.
© Szerzők és szerkesztők, 2015

© L’Harmattan Kiadó, 2015
A kötetben közölt képek jogtisztassága, a szövegek

tartalma és nyelvezete szerzői felelősség. Szerk.

Tartalomjegyzék
Fekete Mária hatvanöt éves . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9

Laudatio . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 13
Szerzőink . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 15
Hogyan került Marcus Ulpius Bato Daciába? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 17

Agócs Nándor
Az ún. Hercules-buzogány amulett etnikai és vallási háttere . . . . . . . . . . . . 29

T. Bíró Mária
Egy késő-óbirodalmi vidéki előkelőség kísérete:

Szeni-iqer áldozathordozói (TT 185) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 43
Fábián Zoltán Imre
A lélek születése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 55
Gresz Ágnes
Latin feliratok a Barbaricumban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 63

Grüll Tibor
„INVICTA ROMA AETERNA”. Attalus tragikus császársága . . . . . . . . . . . 77

Horváth Szilvia – Kiss Magdolna
Minden másképp van? Tíz év és tíz érv a késő rézkori badeni kultúra
kora bronzkorban való továbbélése mellett . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 99
Horváth Tünde

6 • Tartalomjegyzék
Bronzkori szúrófegyverek Vas megyei gyűjtők tulajdonában . . . . . . . . . . . 171

Ilon Gábor
Széljegyzetek a Kárpát-medence kora bronzkora kapcsán . . . . . . . . . . . . . 187

Mrenka Attila
Kísértetek a késő császárkori történetírásban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 215

Nagy Levente
Bronzból és vasból készült mécsesek Vértesszőlős 092/2 lelőhely

római rétegéből . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 251
A. Pál Gabriella
A késő rézkori Vučedol-kultúra díszítő művészetének szimbolikus vonásai:

a naptáredény . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 261
Pásztor Emília
Anti-sasanian movements in 6th century Persia – the case

of Wistaxm and Windoē . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 281
Miklós Sárközy
Lex collegii negotiantium citriariorum et eborariorum . . . . . . . . . . . . . . 297

Szabó Ernő
Keleti mítoszelemek nyugati megjelenése a regölyi astragalos

leletek tükrében . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 321
Szabó Géza
A hagymafejes fibulák rangjelző szerepéről . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 365

Tóth Endre
Dodekathlos – Herakles tizenkét munkájának ábrázolásai

pannoniai és noricumi síremlékeken . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 383
Tóth Henriett

Tartalomjegyzék • 7
Történet a történetben . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 413

Vilmos László
A Paradicsom Sopianae ókeresztény temetőjében . . . . . . . . . . . . . . . . . . 421

Visy Zsolt
Az első, pécsi őskori telepásatás és leletanyaga a Nemzeti Múzeumban –

Pécs-Makárhegy . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 439
Vitári-Wéber Adrienn
A neolitikus és rézkori ember alakú szobrocskák értelmezéséről. Észrevételek

az idolok darabolódásának/darabolásának kérdéséhez . . . . . . . . . . . . . . . 503
László Attila
Rövidítések . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 525

nagy levente
K ísértetek a késő császárkori

történetírásban
A császárkori történetírásban gyakran találkozunk izgalmas kísértet-történetekkel vagy

kísértet-látomások említésével (kísértet alatt a túlvilágból visszatérő halottat értem).1
2003-ban került sor a kora császárkori történetírásban előforduló kísértet-históriák átfo-
gó értékelésére, amely a Romulus és Otho császár uralkodása közötti időszakban adatolt
kísértet-jelenéseket vizsgálta az Augustus-kori és Kr. u. 1–2. századi szövegekben.2
Jelen tanulmány ezt a vizsgálatot folytatja két késő császárkori történetíró, a Scriptor
Historiae Augustae és Ammianus Marcellinus művében előforduló kísértet-történe-
tekkel, bevonva a vizsgálatba a kora és késő császárkori kísértetekre vonatkozó historio-
gráfiai hagyomány között mintegy átmenetet képező Cassius Dio kísértet-történeteit.
A megvizsgált forráshelyek röviden összefoglalva az I. számú táblázatban láthatók, a
II. táblázat a császárkori történetírásban fellelhető kísértet-motívumok vándorlását és
előképeit mutatja be. A tanulmányban tárgyalt jelenségek jobb megértése érdekében a
két táblázatban az újonnan összegyűjtött és értelmezett forráshelyek együtt jelennek
meg a 2003-ban publikált eredményekkel (Romulustól Galba kísértetéig), amelyet a
Domitianus uralkodása idején adatolt kísértet-históriák követnek.
A Flavius-dinasztia legellentmondásosabb alakját, Domitianust a környezetében
használt új vallási titulatúra (dominus et deus)3 és a felségsértési perek miatt a senatori ran-
1
Jelen tanulmány a 2008-ban rendezett szegedi ókortudományi konferencián elhangzott előadásom
újabb irodalommal kiegészített változata, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia Bolyai János
Kutatási Ösztöndíjjal támogatott. Nemcsak Fekete Máriának ajánlom szeretettel ezt a tanulmányt,
hanem Tóth István emlékének is, aki már 15 évvel ezelőtt is jó ötletnek tartotta ezt a kutatási
témát, és lelkesen buzdított a folytatásra.
2
Nagy 2003.
3
Ld. ehhez Gradel 2002: 160, aki hangsúlyozta, hogy a hírhedt titulatúrát a császár hivatalosan
nem használta, a senatus nem szavazta meg, feliratokon nem fordul elő, csak a császári háztartás
(familia) libertusai és a procuratorok belső levelezéseiben.

216 • Nagy Levente
gú Tacitus és a részben Tacitust, részben egy ismeretlen történetírót4 használó Cassius

Dio egyaránt kizárólag gonosz zsarnokként mutatják be.5 Nem csoda tehát, hogy halála
előtt megsokasodnak a negatív prodigiumok.6 A történetíró szerint álmában tíz consuli
rangú áldozatának egyike, a 92-ben még consul, de nem sokkal utána Thrasea Paetushoz
és Helvidius Priscushoz fűződő szimpátiája miatt kivégzett Iunius Arulenus Rusticus
szelleme karddal a kezében lépett elé, hogy magával vigye a halálba,7 csakúgy, mint
Suetonius életrajzában a Nerót álmában szakadékba rántó Octavia kísértete.8
Domitianus kísértetekhez való vonzódását szemléltethetné az a szintén Cassius Dio
művében megmaradt morbid történet,9 amely szerint 89 novemberében, vagy decem-
berében, a dákok és germánok ellen megtartott triumphusszal és a Colosseumban ren-
dezett éjszakai lakomával egyidőben a tréfás kedvű császár egy feketére festett terembe
hívta meg előkelő senatori és lovagi rangú vendégeit vacsorára. Minden vendég helye
mellett egy sírkő állt, rajta a vendég nevével és a síri használatra szánt kis mécsessel.
Feketére festett fiatal fiúk, mint kísértetek (eidóla) szolgálták fel a fekete edényekben a
halotti torokon szokásos ételeket, majd csendben odakuporodtak a vendégek lábai elé.
A vendégek halálfélelme csak fokozódott, amikor a lakoma végeztével kiderült, hogy a
császár már rég hazaküldte rabszolgáikat, császári szolgák szállították őket haza. Amikor
házaik ajtaján kopogtatni kezdtek, és egy-egy császári követ nyitott ajtót, szinte biztosak
lehettek abban, hogy kivégzik őket, de az elmaradt halálbüntetés helyett az újonnan
érkező követek csupán a császár által küldött értékes ajándékokat nyújtották át, mintegy
4
Cassius Dio Domitianus-leírásainak forrásaihoz ld. Bengston 1979: 279.
5
A császár uralkodási idejét Suetonius markánsan két részre osztotta (89 előtt és után), és a fokozás
hatásos eszközével az uralkodó kezdeti jó tulajdonságai után – fokozatos negatív jellemfejlődéssel
– 89 után egyre inkább egy felségsértési perekkel állandó rettegést keltő és rettegésben élő vérengző
zsarnokot mutat be az olvasó számára (Lambrecht 1995: 517–533). A kétségkívül jó hadvezér és
kiváló közigazgatási szakember Domitianus állítólagos pszichés problémáit és saját magát istennek
tartó megalomániáját Hermann Bengston valósnak tartja, és azzal magyarázza, hogy a császár
túl fiatalon került a nagy felelősséggel járó császári tisztségbe, fiatal korában apja keveset törődött
vele, és túl sokáig kellett bátyja, Titus árnyékában a hatalomra várnia (Bengston 1979: 180–187.).
Valószínűbb ennél az a feltételezés, amely szerint az Agricolából kiolvasható negatív tacitusi, és
végső soron a Cassius Dio-i Domitianus-kép egyértelmű Domitianus-ellenessége a 97-ben adoptált
Traianus propagandisztikus elképzeléseiben gyökerezik (Lambrecht 1995: 529–534).
6
Suetonius is úgy tudta, hogy a császárt rettenetes félelmek gyötörték (Suet. Dom. 14, 1.); az utolsó
évek (93–96) bizalmatlan légkörét jó érzékkel mutatja be Syme 1983: 136; Bengston 1979: 239–249.
7
C. Dio 67, 16, 1. A tíz consuli rangú áldozat listája: Suet. Dom. 10,1–5; a felségsértési perek, min-
denekelőtt Rusticus értékeléséhez ld. Syme 1983: 125; Bengston 1979: 211, 234–235; Jones 1993:
180–192, aki tizenkét consuli rangú kivégzett senatort és három száműzöttet gyűjtött össze.
8
Weber 2000: 457.
9
C. Dio 67, 9, 1–5.

Kísértetek a késő császárkori történetírásban • 217
fájdalomdíjként az átreszketett éjszaka után. Végül megérkezett a vendéghez az ezúttal

szépen felöltözött éjszakai kiszolgáló fiú is, mint a vendég jó szelleme (daimónion).
A Flavius-kor császárairól monográfiát író Hermann Bengston szerint semmi kétség:
az aprólékos részletekkel meggyőző módon ábrázolt történet igaz, és minden bizonnyal
egy szemtanútól származik.10 Andreas Gutsfeld nemrégiben újra részletesen megvizs-
gálta a fekete lakoma történetét: a lakoma tartalmazta ugyan a lemuria ünnep idején
elvégzett szertartások kötelező elemeit, de a meghívásnak politikai üzenete volt. A csá-
szárral és átütő sikereket nem hozó germán és dák hadjárataival elégedetlen senatorok
választhatnak az engedelmes együttműködés és a felségsértés között. Utóbbi esetben ki-
végzettekként maguk is erőszakos halált halt emberek kísérteteivé (lemures) válhatnak.11
A lakoma pontos eseménytörténetével kapcsolatos bizonyosságot némileg csökkenti
az a körülmény, hogy a szemtanú hitelességével megírt történet eredeti formájában nem
maradt ránk, és csupán Xiphilinos epitoméjéből ismert, ráadásul az ál-kísértetekről szóló
meggyőző erejű história előképe Lukianosnál is megtalálható:12 az éjnek évadján, ma-
gányos sírboltban dolgozó Démokritost tréfás kedvű ifjak akarják megijeszteni. Fekete
ruhába öltöznek, fejükre koponya alakú jelmezt húznak, és félelmetes táncba fognak
a filozófus körül, aki azonban ügyet sem vet rájuk, és csak annyit mond, hogy hagyják
abba a játékot. Cassius Dio számára Domitianus morbid lakomájának érzékletes leírása
jó példa volt arra, hogy a császár utolsó éveire jellemző félelem légkörét bemutassa.13
Egy Cassius Dio által szintén nem kedvelt másik zsarnok, a testvérét, Getát meg-
gyilkoló Caracalla a 213. évi alemann hadjárat idején – nem tudni, hogy az ellenség
mágikus ráolvasásai, vagy bűntudata miatt – szintén súlyos testi-lelki betegségben
szenvedett (állítólag egyes germánok súlyos állapotáról tudomást szerezve azt állítot-
ták, ők bűvölték meg a császárt, hogy elvegyék értelmét).14 Rémlátomásaiban többször
is megjelent neki apja, Septimius Severus, és testvére Geta, akik kardokkal üldözték.
Amikor szenvedéseiből gyógyulást keresve megidézte Septimius Severus és adoptív
nagyapja, Commodus szellemeit, halott apjával együtt Geta is megjelent, Commodus
10
Bengston 1979: 210.
11
Gutsfeld 2010: 25–32.
12
Luk. Philops. 32; Puiggali 1984: 879–880.
13
A történeti hitelességhez az is hozzátartozik, hogy a 82 és 96 között hivatalban lévő consulok listáit
áttanulmányozva az adatok inkább arra mutatnak, hogy az uralkodó a birodalom irányításában,
a közigazgatási feladatok ellátásában messzemenően számított a hozzá lojális senatori rangú hiva-
talnokok támogatására (W. Eck kutatásai nyomán Bengston 1979: 210–211; Jones 1993: 168–177.)
14
C. Dio 78 /77/, 15, 2. A 213. évi hadjárat eseménytörténetéhez és Caracalla betegségéhez ld. Mráv
2000: 86–89; Mráv – Ottományi 2005: 201–205, a történeti és feliratos források felsorolásával és
további irodalommal.

pedig jelezte neki: jöjjön csak az égi ítélőszék elé, illetve hogy a testében nehezen gyó-
gyítható betegség rejtőzik.15 A történet valóságtartalmát az író azzal erősítette meg, hogy
a császár látomásai széles körben elterjedtek, terjesztőit azonban súlyosan megbüntet-
te. Cassius Dio a császár halálának leírásához ezen kívül a császárkori történetírás és
császáréletrajzok szokásos kelléktárához tartozó hosszú prodigium-listát mellékelt.16
A baljós előjelek között szintén szerepelt Septimius Severus kísértete, aki 216-ban, a
párthus háború kezdetekor álmában jelent meg fiának karddal a kezében, és tudtára
adta: ahogy testvérét megölte, úgy öli meg őt is.17
A kutatás Cassius Dio Caracallára vonatkozó híradásait – annak ellenére, hogy csak
kivonatokban maradtak fenn – általában megbízhatónak tartja, mivel a történetíró,
mint kortárs és egyben senator, könnyen hozzáférhetett hivatalos iratokhoz és egyéb,
mára elveszett forrásokhoz.18 Történeti művének újabban javasolt keltezése (220–231 k.)
lehetővé teszi azt az elméletet is, amely szerint Dio a Nervától Héliogabalusig terjedő
időszakban a suetoniusi császáréletrajzok hagyományát folytató, de Tacitust is utánzó
Marius Maximus népszerű császáréletrajzainak adataival is színesítette narratíváját.19
Héródianos szerint Caracalla testvére meggyilkolása után is fokozottan érdeklődött saját
jövőbeni sorsa és az esetleges trónkövetelők után, nyomozásához mágusok jóslatait is
igénybe vette.20 Ezek a (halottidéző?) szertartások képezhették az alapját a Caracalla
szellemidéző szertartásaira, illetve a rémálomként megjelenő halott családtagokra
vonatkozó híreszteléseknek, amelyek valóban olyan kellemetlenül érintették a császár
hírnevét, hogy a terjesztőket súlyosan meg kellett büntetnie.21
Cassius Dio kísértet-történetei közül talán az a historiográfiai kutatás számára
mindmáig megmagyarázhatatlan híradás a legrejtélyesebb, amely szerint 221-ben egy
magát a halott Nagy Sándorral azonosító démon22 egy 400 lelket (?) számláló bacchikus
15
C. Dio 78 /77/ 15, 2–5.
16
Nagy 2003: 87–105; Nagy 2004: 60–62; Nagy 2013: 230–232.
17
C. Dio 79 /78/ 7, 1.
18
Ld. pl. Millar 1964: 122, 150–160; Alföldy 1989: 181.
19
Birley 1995: 64, 72; Moscovich 2004: 357.
20
Herodian. 4, 12, 3–6.
21
A prodigiumok baljós és kellemetlen jellege nemcsak azért egyértelmű, mert a császárt zaklató
kísértetek bosszúja már 213-ban nyilvánvalóvá vált, hanem azért is, mert Commodus, Septimius
Severus és Geta együttes megjelenése azt is jelentette, hogy Caracalla a saját (egykori) családján
belül is elszigetelődött (Weber 2000: 464.). Geta meggyilkolásának körülményeit és a császár
közvetlen kapcsolatrendszerét a gyilkosság idején részletesen bemutatja Schöpe 2013: 108–111.
22
A démon-kifejezés használatához Cassius Dio történeti művében ld. Puiggali 1984, mindenek-
előtt 882–883, ahol C. Dio 38, 24, 5–6-ra hivatkozva érvel amellett, hogy a történetíró a daimón,
illetve daimónion-kifejezést többnyire a világot irányító és a szabad akaratot meggátoló Tyché

thiasos élén járta be a dunai tartományokat, anélkül, hogy egyetlen helytartó, katona,
vagy hivatalnok meg merte volna akadályozni. Kis-Ázsiába érve Khalkhedónnál bizo-
nyos éjjeli szertartások (egy üreges belsejű faló elkészítése) után nyomtalanul eltűnt.23
Fergus Millar az Ál-Nagy Sándor különös történetét Caracalla 214. évi párthus hadjára-
tával hozta kapcsolatba, aki Rómából elindulva a démonhoz hasonlóan Illyricumon ke-
resztül haladt Byzantium felé. Thrákiába érve Nagy Sándort (és végső soron Dionysost)
utánozva makedón phalanxszal és elefántokkal indult a Helléspontoson keresztül Trója
felé, ahol Alexandroshoz hasonlóan áldozatot mutatott be a trójai háború tiszteleté-
re.24 Noha ma már nem lehet eldöntetni, hogy a magát Alexandrosnak, Dionysosnak
(és egyben Caracallának) kiadó imposztor, ahogy Franz Cumont nevezte,25 valóban
egy csaló volt-e, vagy az egész történet csupán egy ellenőrizhetetlen híresztelés, any-
nyi bizonyos, hogy a Duna-vidéki provinciákban, különösen a kelta–thrák eredetű
provinciális arisztokrácia körében éppen ebben az időszakban volt a legelterjedtebb
Dionysos tisztelete.26
A következő vizsgált kísértet-történet a Historia Augusta Aurelianus-életrajzában
található: 272-ben Aurelianus rászánja magát egy Zenóbia elleni palmyrai hadjáratra,
és Kis-Ázsián áthaladva éppen Tyana városának ostromát fontolgatja, amikor sátrában
megjelenik az isteni Tyanai Apollónios szelleme.27 Az életrajz szerint a nagy tudású
filozófus, az istenek barátja, sőt maga is isteni lény latinul nyilatkoztatta ki a császárnak
üzenetét: ha győzni akar, semmi értelme a tyanai lakosok lemészárlásának, ha uralkodni
akar, tartsa magát távol az ártatlanok vérétől, és ha élni akar, gyakoroljon kegyelmet.
A császár, aki a templomokban felállított portrék alapján jól ismerte Apollónios arcvo-
szinonimájaként használja. A Domitianus morbid lakomájáról szóló Dio-hely kapcsán a szerző

a daimónionnak nevezett, kísérteteknek beöltözött fiúkat (eidóla, nekroi) daimón paredrosokként
értelmezi, akik ebben az értelemben segítők, szolgák, de nem egy mágus szolgái, hanem a császáré
(Puiggali 1984: 879–880).
23
C. Dio 79, 18, 1.
24
Herodian. 4, 8, 1–5; C. Dio 77, 7, 1–2; 77, 16, 7. A császár egy pergamoni feliraton új Dionysosnak
is tekintette magát (CIG 6829). Millar szerint a pseudo-Alexandros thiasosa jó példa arra, hogy a
magukat Nagy Sándornak, vagy Dionysosnak képzelő császárok allűrjei mennyire ismertek voltak
a provinciák lakosságának köreiben, és a hamis Nerókhoz és Heródesekhez hasonlóan milyen nagy,
bár csak rövid ideig tartó népszerűségnek örvendtek (Millar 1964: 214–218.). A 214. évi illyricumi
események rekonstrukciójához ld. Mráv 2000: 87–88, további irodalommal.
25
Cumont 1959: 62.
26
Millar 1964: 216; Mráv 2004: 9–10; Becker 1993: 365.
27
Aurelianus uralkodásának történeti forrásaihoz, problémáihoz ld. összefoglalóan: Polverini 1975,
Sotgiu 1975.

násait, rögtön elállt terve végrehajtásától, és megígérte, hogy szobrot és templomot

állít fel neki.28
A historiográfiai kutatásban valamennyi bemutatott kísértet-történet közül ezt a
jelenést vizsgálták a legtöbben: nemcsak a HA forrásainak29 és a keresztény császá-
28
SHA Aur. 24, 2–9.: „taceri non debet res quae ad famam venerabilis viri pertinet. Fertur enim Aurelianum
de Tyanae civitatis eversione vere dixisse, vere cogitasse; verum Apollonium Tyanaeum, celeberrimae
famae auctoritatisque sapientem, veterem philosophum, amicum verum deorum, ipsum etiam pro numine
frequentandum, recipienti se in tentorium ea forma qua videtur subito adstitisse, atque haec Latine, ut
homo Pannonius intellegeret, verba dixisse: „Aureliane, si vis vincere, nihil est quod de civium meorum nece
cogites. Aureliane, si vis imperare, a cruore innocentium abstine. Aureliane, clementer te age, si vis vivere.”
Norat vultum philosophi venerabilis Aurelianus atque in multis eius imaginem viderat templis. Denique
statim, adtonitus et imaginem et statuas et templum eidem promisit atque in meliorem rediit mentem. Haec
ego et a gravibus viris comperi et in Ulpiae Bibliothecae libris relegi et pro maiestate Apollini magis credidi.
Quid enim illo viro sanctius, venerabilius, antiquius divinisque inter hominis?”
29
A Historia Augusta forrásainak kérdése valamilyen formában szinte minden SHA-Kollokvium
alkalmával felmerült, de a legtermékenyebb és legelőremutatóbb vitára az 1992. évi maceratai
konferencián került sor (Bonamente – Paci 1995), ahol több előadás is foglalkozott az Aurelianus
életrajz Apollonius-jelenésével. A nyitó előadásban Timothy David Barnes, fenntartotta 1978-ban
megfogalmazott korábbi véleményét, miszerint a rejtélyes életrajz-gyűjtemény belső kronológiai
érvek alapján (pl. Ammianus Marcellinus és Szt. Jeromos műveinek ismerete) 395–399 között ke-
letkezett (a datálás és források problémáihoz a régebbi irodalomból ld. még Syme 1968, különösen
52, 79, 90, 92, 106, 111.). Barnes részben Ronald Syme régebbi véleményét követve – Cassius Dio
kizárásával – kilenc lehetséges forrást nevezett meg: 217-ig a „jó adatokkal” dolgozó, de bizonyta-
lan kilétű Ignotust és az őt kiegészítő Marius Maximust, 238-ig Héródianost, 270-ig Dexippost,
illetve az ún. Enmann-féle „Kaisergeschichtét” (EKG) és a vatikáni Giovanni Mansionario-féle
Ausonius-kéziratban szereplő máig azonosítatlan Eusebiust, valamint Aurelius Victort, Eutropiost,
és a minket legjobban érdeklő időszakra vonatkozóan, 270-től 284-ig Eunapiost (Barnes 1995:
1–17, mindenekelőtt 4, 10, 16–17.). A vele vitába szálló Frank Kolb – 1972-ben megfogalmazott
korábbi véleményét fenntartva – öt szövegrészlet segítségével próbálta bizonyítani, hogy a Cassius
Dionak is helye van a HA forrásai között (Kolb 1995). Az Eunapios történeti munkáját későbbre
(395 körülre) keltező François Paschoud szerint Aurelianus palmyrai hadjárata és vele együtt az
(Eunapiost követő Zósimos Historia Neájának palmyrai hadjárat-leírásában /I, 50, 2/ egyébként
meg sem említett) Apollonius-látomás forrása nem Eunapios volt, hanem inkább a Philostratos-
féle Apollonius-életrajzot latinra fordító, és egy Annales szerzőjeként is ismert Nicomachus
Flavianus (Paschoud 1995a: 270–280; Paschoud 1995b: 282–283, 292–295.). Kronológiai okokból
G. Zecchini szintén kiiktatja Eunapiost a HA forrásai közül, de François Paschouddal ellentét-
ben az Aurelianus, Tacitus, Probus, Carus és Carinus-életrajzokhoz görög nyelvű forrásokat is
feltételez, Aurelianus életrajza esetében a 4. századi Onasimust, akit a Scriptor hat alkalommal is
Onesimus-ként idéz (Zecchini 1995: 298–309.). A kérdéssel az utóbbi időkben legtöbbet foglalkozó
Alen Cameron részletesen cáfolta Paschoud elméletét, kizárva Nicomachus Flavianus csakugyan
erősen problematikus Annaleseit a HA forrásai közül, megengedve az Aurelianus életrajz esetle-
ges görög forrásainak lehetőségét. Elgondolkodtató érvekkel, részletesen cáfolta azt az elterjedt
véleményt is, hogy a Scriptor Ammianus Marcellinust és Jeromost használta volna: a hasonló
szövegek precíz összevetése és fi lológiai érvek alapján éppen amellett érvel, hogy Jeromos hasz-
nálta fel a HA szövegét, amikor Rómában tartózkodott. Így kiindulva a HA communis opinionak

rokat bíráló 4. századi pogány történetírás30 jelenségeinek problematikájában játszott

kiemelt szerepet,31 hanem a történelmi Tyanai Apollónios életének, illetve 4. századi
recepciójának komplex vizsgálataiban is. A szigorú forráskritikán alapuló 20. századi
kutatások szerint a szinte teljes egészében fiktív adatokat tartalmazó és a Philostratos
által kitalált forrásokra hivatkozó Apollónios-életrajz valójában Iulia Domna szűk fi-
lozófusi körén kívül alig volt ismert.32 A Vita Apollonii karrierje a filozófus állítólagos
tekinthető terminus post quemjéből (Aurelius Victor császáréletrajzai [361], amelyet a Scriptor
biztosan használt), az egész életrajzgyűjteményt a 370-es évekre, legkésőbb a 380-as évek elejére
keltezte (Cameron 2011: 627–690; 743–782.).
30
A „pogány” fogalom használhatóságához a 4. századi történetírásban ld. Cameron 2011:
24–32.
31
Hartwin Brandt az Apollónios-jelenést elemezve újra felelevenítette azokat a régebbi elméleteket,
amelyek szerint az isteni Apollónios megjelenéséről szóló fiktív híradás Nagy Konstantin 312. évi
Milvius-hídi látomásának transzpozíciója, és a HA tudatos keresztényellenes propagandájának
része, mivel Constantinus korában pogány körökben a csodatevő tulajdonságokkal felruházott
Apollónios már Krisztus riválisaként jelent meg (Brandt 1995: 108–111.). E gondolatmenet szerint
a Napot tisztelő, és keresztényeket is üldöző Aurelianus alakja a HA szerzője számára minden
tekintetben a napkultusz propagálásával fokozatosan felhagyó Constantinus ellenképe (Brandt
1995: 112–117). Brandt véleményével szemben azonban legutóbb Gregor Weber hívta fel a figyelmet
arra, hogy Tyanai Apollónios tisztelete egyes római körökben Philostratos Apollónios-életrajza és
Sossianus Hieroklés keresztényellenes propagandája révén már a Severus-korban és a tetrarchia
idején is elterjedt volt, semmi bizonyíték nincs arra, hogy a kísértet-történet a Constantinus-korban
keletkezett volna: az SHA-ban fennmaradt históriát felépítése és rhetorikai alakzatai, mindenek-
előtt a vincere, imperare, vivere-hármas tagolódás alapján késői, de pontosan nem meghatározott
időszakra keltezte, és a korábbi kutatásban elterjedt nézethez (ld. pl. Syme 1968: 110–111.) csatla-
kozva Virius Nicomachus Flavianus személyével hozta kapcsolatba (Weber 2000: 270–271). Brandt
elméletét Alen Cameron is cáfolta, aki Apollonius alakját „csupán” egy városát védő hérósnak
tekinti, aki Konstantin látomásával ellentétben nem változtatja meg számottevően Aurelianus
hadjáratának eredményét (Cameron 2011: 558–559.).
32
A rejtélyes fi lozófussal foglalkozó 20. századi könyvtárnyi szakirodalomból kiemelkedik Maria
Dzielska monográfiája, aki meggyőzően mutatta ki a Iulia Domna fi lozófusi köréhez tartozó
Philostratos 217 után publikált Apollónios-életrajzában, és Damis Philostratos által írt emlék-
irataiban található életrajzi adatok, utazások, különös találkozások és csodás történetek fiktív
voltát (Dzielska 1986). A történeti Apollónios személyéről a kortárs Philostratostól független
forrásként szóba jöhető Cassius Dio és Lukianos, illetve a terjedelmes fiktív életművéből egyet-
len neki attribuálható töredék alapján csupán annyit tudunk, hogy Philostratos életrajzával el-
lentétben a magos, goés és platónizáló-pythagóreus nézeteket valló vándorfi lozófus akméja az
általa nem kedvelt Domitianus idején lehetett, konfl iktusba keveredett az őt sarlatánnak tartó
Moiragenésszel, és az ő tanítványa volt a Lukianos által kigúnyolt Alexandros, az „álpróféta” (C.
Dio 78 /77/, 18, 4; Hieron. Chron. sub anno 96; Lukian. Alex. 5; Epp. Apoll. 58; Dzielska 1986:
32–49, 85–151, a korábbi irodalommal; Horsfall 1995: 170–171.). Cassius Dio Iulia Domnával,
Apollóniosszal és az általa biztosan ismert Philostratos-életrajzzal kapcsolatos fenntartásaihoz ld.
újabban Moscovich 2004: 358–361. Cassius Dio történeti művének 67. könyvében még pozitívan
értékeli Tyanai Apollóniost (67, 18, 1–2), véleményét feltehetően 217, Iulia Domna öngyilkossága,

talizmánjainak és képmásainak elterjedésével együtt a Diocletianus-kori keresztény-

üldözések előestéjén, 302–303-ban kezdődött, amikor Sossianus Hieroclés keresztény-
ellenes propagandairatának (Philaléthés Logos) érveit az életrajz adataira alapozta.33
A nyugati provinciákban, és mindenekelőtt a Róma városi pogány arisztokrácia köreiben
azonban csak a század második felében-utolsó harmadában válik népszerű alakká, a
csodatevő Krisztus riválisává.34
A 20. századi forráskritikai alapú megközelítésekkel szemben, amelyek főként azt
vizsgálták, hogy egy forrás hiteles-e, van-e valóságtartalma, vagy fikció, a paradigmavál-
tás a Vita Apollonii esetében az 1990-es években kezdődött. John Elsner 1997-ben már a
késő antik szent emberről kialakított ideálkép keretein belül vizsgálja Apollóniost, aki
illetve a philostratosi Apollónios-életrajz publikálása után változtatta meg (Schmidt 1997: 2622.).
Kis-Ázsiában hérósként tisztelték, kultusza a 2–3. században azonban csupán négy városra kor-
látozódott, ahol élete során biztosan megfordult: Tyanára, ahol Caracalla és Iulia Domna keleti
útjuk során 215-ben egy korábbi kultuszhelyet átalakítva pazar héróont építettek a tiszteletére,
Aegaeae-ra, ahol – egy feltehetően innen előkerült, ma az adanai múzeumban őrzött, 4. század
első harmadára keltezett töredékes felirat alapján – a helyi Asklépios-szentélyben isteni eredetű
gyógyítóként tisztelték (ld. még Jones 1980, a felirat kommentárjával és 3–4. század között inga-
dozó keltezéssel). Apollónios tartózkodási helyeként szóba jöhet még Antiochia és Ephesos, ahol
már a 2–3. században számos legenda keringett csodás jóslatairól, gyógyításairól, a 4. századtól
kezdve pedig mágikus erejű talizmánjairól is (Dzielska 1986: 51–127, további irodalommal). A szer-
zőnő a vizsgált kísértet-történetet Antiochiával is kapcsolatba hozta, szerinte a HA szerzője azért
nem romboltatta le Aurelianusszal Antiochiát (SHA Aur. XXV, 1.), mert jól ismerte Apollónios
antiochiai kultuszát, és bizonyára hallott a 4. századi Antiochiában terjesztett, Apollóniosnak
tulajdonított csodás erejű talizmánokról is (Dzielska 1986: 78.).
33
A caesareai Eusébiosnak tulajdonított Hieroklés-ellenes vitairat új elemzése: Schirren 2009:
177–186.
34
SHA Aurel. 27, 3; Sid. Apoll. Ep. 8, 3,1; A Sidonius Apollinaris-forráshely és a 4. századi Róma
városi arisztokrácia szellemi kultúrájának részletesebb vizsgálata után Alen Cameron figyelem-
re méltó érvekkel cáfolta Nicomachus Flavians állítólagos latin fordításának létezését, hivat-
kozva arra, hogy Flavianusnak csak egy görög nyelvű Vita Apollonii példány volt a birtokában,
amelyet olvasott (Cameron 2011: 558–559.). A HA vizsgált kísértet-történetében is megemlített
számos Apollonius-ábrázolás közül csak egy maradt ránk a 356–394 között vert ún. kontorniát
érmek között (Alföldi 1942: Taf. XXXIV, 9–10; Cameron 2011: 692, 696.). Ezen kívül egy Tyanai
Apollonios-felirattal ellátott, talán Severus-korra keltezhető szakállas férfi fejet ábrázoló, de ere-
detileg nem feltétlenül őt ábrázoló büszt mellett (Settis 1972: 244. fig. 1.) azt a szintén Apollónios
nevét tartalmazó, de a 4. századon belül nehezen, de inkább a század végére keltezhető feliratot
lehet megemlíteni egy gazdag Róma városi lakóház egykori könyvtárából (CIL VI 29828 = ILS
2918), amelyhez a fi lozófus elveszett mellszobra tartozott. Apollónios 4. századi recepciójához ld.
újabban Jones 1980: 193–194; Dzielska 1986: 153–182; Horsfall 1995: 170–174. Minden bizonnyal
ilyen képmásokra gondolt a HA szerzője, amikor Apollónios képmásainak 4. századi népszerű-
ségét Severus Alexander korába visszavetítve a kegyes császár larariumában Krisztus, Ábrahám
és Orpheus mellett a fi lozófus portréját is elhelyezi (SHA Sev. Alex. 29, 2.).

inkább félisten, mint filozófus,35 vallásos zarándok, a pontatlanul bemutatott vallási

szertartások korrigálója, csodáival és császárokat megszégyenítő bölcsességével példát
mutat, utazásának állomásai saját spirituális belső fejlődését tükrözik.36 Ezen a nyomvo-
nalon halad a szent embert, isteni embert és életrajzát sokoldalúan bemutató, 2009-ben
megjelent tanulmánykötet, amely a 16. századtól nyomon követhető Apollónios-kutatás
fontos szintézise, különös tekintettel a témában 2000 után indult kutatási projektekre.
A csodatévő szofista és fi lozófus nemcsak „szent ember”, hanem „human and
superhuman ideal”, tevékenysége több szempontból Numa Pompilius Plutarchos által
vizionált életével is hasonlóságot mutat.37 Életrajzírója kreatívan alkalmazta a császár-
korban elterjedt, középső platonistának és pythagóreusnak mondott filozófiai tanítások
elemeit (pl. lelkek halhatatlansága, vándorlása a bolygók szféráin keresztül, a világmin-
denségben felfedezhető harmónia) Apollónios utazásainak, mint az emberi lélek egész
életen át, majd azon is túl tartó zarándokútjának allegorikus modellezésére.38
Belátva, hogy Apollónios a késő antik pogány szent ember ideáljának tökéletesen
megfelel, csodái, utazásai allegorikusan (is) értelmezendők, a tyanai jelenés konkrét
példáját megvizsgálva mégsem lehet nélkülözni a 20. századi „pozitivista szemléletű”
történeti kutatás eredményeit.39 Ezek alapján valóban nincs bizonyíték arra, hogy a
császár keleti hadjárata során bekövetkező fiktív látomást elbeszélő történet 3. századi,
vagy akár Constantinus-kori eredetű lenne. Az Aurelianus által a szellemnek megígért
új szentély létezésére sincs bizonyíték, a Scriptor valószínűleg a Philostratos-életrajzból
jól ismert, Caracalla és Iulia Domna által 215-ben (újra)alapított tyanai héróont vetíti
át Aurelianus idejébe.40
35
Eunap. Vit. Phil. 454.
36
Elsner 1997: 22–37, különösen 23, 26–27, 29, 34.
37
Demoen – Praet 2009: vii–ix; Miles 2009: 129; Schirren 2009: 172–173; Van der Stockt 2009:
206–207; Uytfanghe 2009: 335–373.
38
Praet 2009: 283–319.
39
Ilyen eredmények azért még a 21. században is előfordulnak: Christopher Jones például számos
fi lológiai és vallástörténeti adattal érvelt amellett, hogy Tyanai Apollónios korábban hamisít-
ványnak tartott leveleinek egy része mégis eredeti lehet, mivel olyan speciális, Apollónios korára
jellemző kifejezéseket tartalmaznak, amelyek pontos jelentését egy későbbi hamisító már nem
ismerhette volna: Jones 2009: 249–261.
40
Maria Dzielska szerint az Aurelianus által korábban látott számos képmás között volt a tyanai
szentélyben található kultuszszobor is (Dzielska 1986: 58.). Ez a feltételezés azonban nem egyezik
meg a történet logikájával: a császár a jelenés éjszakáján még nem ostromolta meg és nem foglalta el
Tyanát, ezért nem láthatta Apollónios héróonját sem. Figyelembe véve, hogy – egy-egy szórványos
példától eltekintve – még a fi lozófus 4. században elterjedt számos (?) szobra sem fogható meg
a régészeti leletanyagban, ezek 3. századi létezésére pedig semmi bizonyíték nincs (ld. az előző

Alen Cameron kutatásai nyomán ma már kérdéses, hogy a Scriptor által forrásként
említett graves viri valóban az Apollóniost népszerűsítő, 4. század utolsó harmadában
aktív Róma városi pogány arisztokratákat jelenti-e, illetve hogy a Bibliothéka Ulpiában
olvasott könyvekkel Nicomachus Flavianus birtokában lévő életrajzra tehetett-e finom
utalást.41 Ma már abban sem lehetünk biztosak, hogy a kísértet-történet szerepelt-e
Flavianus egyre titokzatosabb és vitatottabb Annaleseiben; egyre kevésbé lehet kizárni,
azt a lehetőséget sem, hogy az Apollóniost istennek tartó Eunapios is az Aurelianus-
életrajz forrásai közé sorolandó.42
Ha Apollónios szellemének leírásához analógiát akarunk találni, az elveszett szöve-
gek helyett csak a császárkori irodalom fennmaradt kísértet-történetei között tudunk
keresgélni. Apollónios - a hírneves bölcs filozófus, istenek barátja, sőt szinte maga is
isten (numen) - szelleméhez tartalmi szempontból Romulus szellemének leírása áll a
legközelebb Livius és Florus történeti műveiben,43 aki szintén istenné vált alak, és a
baljós prodigiumként értelmezhető kísértetekkel ellentétben jóindulatú, bíztató üzenetet
közöl a rómaiakkal. Szintén ebben az irányban tapogatózott, bár a HA kísértet-törté-
netét nem említette Daniel Den Hengst, aki szerint a HA szerzője Aurelianus kapcsán
az első király, Romulus, míg Tacitus kapcsán Numa Pompilius emlékét idézi fel: egy
apró árulkodó jel ezzel kapcsolatban a Rómában nem is létező Curia Pompiliana épü-
lete (Curia Hostilia helyett), ahol állítólag Aurelianus halála után a Tacitust császárrá
választó senatus ülésezett.44
A rövid uralkodási idejű Tacitus császár halálát előrejelző prodigiumok között ol-
vasható az is, hogy a császárnak és testvérének, Florianusnak fényes nappal jelent meg
anyja szelleme ugyanabban az alakban, amilyen életében volt.45 A császár halálát jelző
kísértet-prodigium valószínűleg az életrajz nagyszámú fiktív adatának egyike:46 Gregor
jegyzeteket). Feltételezhető, hogy a HA szerzője ebben az esetben is a 4. század utolsó harmadára

jellemző szituációt vetítette vissza Aurelianus korába.
41
SHA Aur. 27, 3; Cameron 2011: 546–559; 627–690; 743–782.
42
Dzielska 1986: 64; Rike 1987: 85; Cameron 2011: 546–557, további irodalommal.
43
Liv. I, 16, 5–7; Flor. I, 1, 16–18.
44
Hengst 1994: 107.
45
SHA Tac. 17, 4.: „mortis omina haec fuerunt: … matris umbra per se diem et Tacito et Floriano velut
viventis obtulit, nam diversis patribus nati fuerunt”.
46
Mivel az életrajz feltételezett alapforrása, az EKG elveszett, a fennmaradt görög (Zósimos, Zónaras)
és római (Eutropios, Aurelius Victor) hagyomány alapján a császár uralkodási idejének eseményei
közül csak az látszik biztosnak, hogy Aurelianus halála után a hadsereg a senatust kérte fel az új
császár megválasztására, de a hadsereg és a senatus közötti békés kapcsolat a Tyanában merénylet
áldozatául esett császár korai halála miatt nem tartott sokáig (Polverini 1975: 1020–1023; Paschoud
1995: 270–280; Hengst 2005: 102–104.).

Weber szerint a császár anyjának megjelenése – leszámítva a nagyobb hihetőség ked-

véért nappali időszakban történő jelenés motívumát – suetoniusi Nero-életrajzot idéző
reminiszcencia.47 Ha azonban figyelembe vesszük, hogy a HA szerzője a változatos
prodigium-listákkal, köztük kísértet-leírásokkal is dolgozó Tacitus és Cassius Dio műveit
is ismerte (nem tudjuk, hogy Marius Maximus és az EKG elveszett császáréletrajzaiban
voltak-e kísértet-jelenések),48 e történetírók bármelyikének kísértet-jelenései inspirál-
hatták a Scriptort arra, hogy a császár halálát jelző szokásos előjel-sorozatba a császár
anyjának szellemét is beillessze.
Időben a következő, kísértetekkel kapcsolatos történeti esemény 350-be, II. Cons-
tantius Magnentiusszal és Vetranióval folytatott diplomáciai konfliktusának idejébe
vezet. Cassius Dio történeti művének titokzatos anonim folytatója, akit a 6. száza-
di Petros Patrikiosszal szokás azonosítani, 16. töredékében ír arról, hogy egy évvel a
mursai csata előtt II. Constantius álmában apja, Nagy Konstantin szellemét látta, aki
a Magnentius által megölt Constansot kézen fogva jelent meg előtte és a gyilkosság
megbosszulására szólította fel őt.49
A késő császárkori történetírók közül a legtöbb kísértet-leírás Ammianus Marcellinus
Res Gestaejének meglévő könyveiben maradt fenn.50 Ezek a szellemek a korábbi törté-
netíróknál megfigyelhető hagyománynak megfelelően vagy a gonosz zsarnok császárok
halálát előrejelző prodigiumok, vagy a keresztény császárok által tiltott mágikus szel-
lemidéző szertartások említése során találkozunk velük.
A nagy ívű történeti munka fennmaradt könyvei a II. Constantius által Caesarrá ki-
nevezett, de 354-ben kivégzett Gallus kegyetlenkedéseivel kezdődnek, aki néhány nem
túl szerencsés döntése miatt alkalmassá vált arra, hogy az usurpatorokat nem kedvelő
(művében kedvence, Iulianus usurpatióját is eltussoló) Ammianus a drámai történetírás
műfaji sajátosságainak megfelelően vérengző zsarnokként mutassa be az utókor szá-
47
Weber 2000: 467.
48
Barnes 1995: 4; Kolb 1995, Matthews 1989: 476–477; Horsfall 1995: 169, mindegyikük további iro-
dalommal. Gregor Weber a híradást egyértelműen a Scriptor által kitalált fikciónak tartja (Weber
2000: 467, 495–496), ezt azonban azért nem lehet teljes bizonyossággal állítani, mert a korabeli
történetírásban általánosan elterjedt halált jelző prodigium-toposzok, köztük kísértetek a HA
elveszett forrásaiban (pl. az Aurelius Victor által kivonatolt feltételezett EKG) is előfordulhattak.
49
Petr. Patr. Frg. 16; ld. még Zónaras 13, 7, 20–21. Petros Patrikios személyéhez és munkásságához
ld. Cameron 2011: 659–665.
50
A Res Gestae 384/389–391 körüli datálásához jó érveket hoz Syme 1968, mindenekelőtt 10, 23, 69,
néhány Jeromos-allúzió alapján fenntartva azt a lehetőséget, hogy az utolsó hat könyv 392 után,
esetleg 392 és 397 között keletkezett. Az egész mű 389–391 közé keltezése mellett érvel Momigliano
1977a: 131; Rike 1987: 135–137; Matthews 1989: 9; Cameron 2011: 632–633, további irodalommal.

mára.51 A zsarnokot halála előtt álmában kivégzett áldozatainak hada riogatja, élükön
a Caesari hatáskörének túllépése miatt tiltakozó, de a testőrség által darabokra tépett
két főhivatalnok, a praefectus praetorio Domitianus és a quaestor sacri palatii Montius
szellemeivel, akik a Furiák karmaiba taszítják a bűnöst.52 Amint korábban említet-
tem, és a 2. táblázatból is kiderül, Suetonius Nero-életrajzában, és a Nero korabeli
irodalomban (Seneca drámái, Lucanus eposza) nagy hagyománya van a bosszúszomjas
szellemek mint Furiák ábrázolásának, de ebben az esetben maguk a kísértetek, akik
Gallust megragadják, nem azonosak a Furiákkal. A történet másik különlegessége az,
hogy Ammianus általános filozófiai műveltségét fitogtatva tudományos magyarázatot
is fűz hozzá: a test bilincseiből megszabaduló lélek állandó mozgásban van, és éjszakai
látomásokkal ingerli fel az embert, amelyet a görögök fantáziáknak neveznek.
Történetírónk második nagy keresztény zsarnoka maga II. Constantius, aki gonosz-
ságban szinte Tiberiusszal, Neroval, Domitianusszal és Commodusszal vetekszik.53
51
Gallus szerencsétlen döntései közé tartoznak a konfl iktusok az antiochiai curialisokkal, Ursicinus
félreállítása, a Constantius által hallgatólagosan megszabott hatáskörének túllépése, felesége,
Constantina felbújtására (Blockley 1972: 438, 440, 464–466; Bleckmann 1994: 29–30, 63, 65;
Guzmán Armario 2004: 140–143, akik hangsúlyozták, hogy Gallus nagy népszerűségét a keleti
provinciákban Ammianus éppúgy elhallgatta, mint mély ariánus hitét és több ariánus püspökkel
való szoros kapcsolatát, akik mit sem tudtak arról, hogy egy zsarnokkal barátkoztak, és a zsidó
felkelés leverésében elért katonai sikereit). Gallus megítéléséhez fontos forrás Iulianus egyik levele
(Iul. Ep. Ad Ath. 270C–272D), amelyben leírja, hogy a szerencsétlen sorsú műveletlen Caesar
alkalmatlan volt ugyan az uralkodásra, de kivégzése igazságtalan volt, Constantius gyűlöletének
következménye (ld. még ehhez Barnes 1998: 130.). Ammianus rétorikai szóvirágaiból nem derül
ki egyértelműen, hogy három év alatt (pontosabban a 14. könyv által fedett 353–354. évben) hány
embert végeztetett ki Gallus (öt embert említ csak biztosan, amely más császárokkal összehason-
lítva nem túl sok). Még az sem biztos, hogy valóban ő parancsolta meg a testőröknek Montius és
Domitianus megölését: inkább csak sejteti az olvasóval, hogy e halálesetekért ő a felelős (Blockley
1972: 434–436, 439).
52
Amm.Marc. 14, 11, 17–18.: „Inter haec tamen per indutias naturae conquiescentis sauciabantur eius
sensus circumstridentium terrore larvarum interfectorumque catervae Domitiano et Montio praeviis
correptum eum, ut existimabat in somniis, uncis furialibus obiectabant. Solutus enim corporeis nexibus
animus semper vigens motibus indefessis ex cogitationibus subiectis et curis, quae mortalium sollicitant
mentes, colligit visa nocturna quae phantasias nos appellamus.” Gallus megbüntetéséhez és a Furiák
szerepéhez Ammianus narratívájában ld. újabban Brodka 2009: 41–53.
53
Constantius valóban nem bánt kesztyűs kézzel a vélt és valódi usurpatorokkal, de az ő számlájára írt
dinasztikus gyilkosságokban játszott szerepe nem tisztázott, az újabb kutatás számára inkább úgy
tűnik, hogy a császár tudott ugyan róluk, de nem feltétlenül ő rendelte meg őket. (ld. Amm. Marc.
21, 16, 8; Eutrop. Brev. 10, 9, 1; Eunap. Vit. Phil. 6, 3, 8–13; Barnes 1998: 133.). A hivatalnokok,
nők és eunuchok általi befolyásolhatóságával kapcsolatos vádak alapjául szolgáló, szűk körben
hozott titkos döntések II. Constantius korában teljesen szokványosak voltak (Barnes 1998: 134.).
Hozzá kell tenni azt is, hogy a Constantius fő bűnének tulajdonított félelem és bizalmatlanság
hat usurpator után (Magnentius, Vetranio, Nepotianus, Africanus, Marinus, Silvanus, Gallust

Halála előtt őt is éjszakai látomások ijesztgették: egyszer félálomban megjelent előtte

apjának szelleme és egy szép kisgyermeket tartott feléje. Ő elvette és ölébe ültette, a
kisded azonban elragadta tőle a jobbjában tartott gömböt, és elhajította. Ez a prodigium
nyilvánvalóan az „idők változásának jele volt”, bár az álomfejtők kedvező magyarázatot
adtak.54 Szorosan összefügg ezzel az álombeli jelenéssel a következő mondat is, amely
szerint a császár állítólag elhagyatva érezte magát, mert nem látta többé saját geniusát,
amely időnként elmosódva megjelent előtte.55
A jelenést magyarázó Gregor Weber nem zárta ki, hogy a császár halálát előrejelző
két élmény (az álom és a genius eltűnése) híre a hibás álommagyarázattal együtt va-
lóban Constantius környezetéből származik,56 de azon kívül, hogy a gyermek által
eldobott gömb a világ feletti uralmat jelenti, a pontos analógiákkal nem rendelkező,
Artemidóros álmoskönyvében sem adatolt prodigium egészének értelmezése, különösen
a gyermek kiléte bizonytalan. A kisded Iulianusszal, illetve a császár geniusával való
azonosításának kizárása után a forráshely aprólékos kommentárja is csak annyit álla-
pított meg, hogy többféleképpen magyarázható, egyszerű álomszimbólumról van szó.57
Borhy László kiváló cikkében a hadvezéri kötelességeit elhanyagoló, Ammianus által
egyenesen gyávasággal vádolt II. Constantius feliratain előforduló, Ammianus által
több helyütt is kigúnyolt titulatúrákra hívta fel a figyelmet (aeternus Constantius, victor
maximus triumfator aeternus, victor ac triumfator semper Augustus, victor maximus triumfator
semper Augustus, stb.), amelyek között a császár által diktált levelezésben a saját ma-
gára használt, császári propagandában szokatlan aeternitas mea-kifejezés is szerepelt.58
nem számítva), teljesen érthető, és a potenciális hetedik usurpator, Iulianus iránti bizalmatlansága
sem volt alaptalan (Funke 1967: 154–157.).
54
Amm. Marc. 24, 14, 1.: „in hoc rerum aduersarum tumultu haerens eius fortuna iam subsistens, aduentare
casum uitae difficilem, modo non loquentibus signis aperte monstrabat. namque et nocturnis imaginibus
terrebatur, et nondum penitus mersus in somnum umbram uiderat patris obtulisse pulchrum infantem,
eumque susceptum et locatum in gremio suo excussam sibi proiecisse longius sphaeram, quam ipse dextera
manu gestabat. id autem permutationem temporum indicabat licet interpretantes placentia responderent.”
55
Amm. Marc. 21, 14, 2.: „post haec confessus est iunctoribus proximis, quod tamquam desolatus secretum
aliquid uidere desierit, quod interdum adfuisse sibi squalidius aestimabat et putabatur genius esse quidam
tutelae salutis appositus eum reliquisse mundo citius digressurum”
56
Weber 2000: 473.
57
Szidat 1996: 167; Weber 2000: 472–473. Ehhez a jelenethez is bevezetésül szolgál a 21. könyv elején
található kitérő, amely Iulianus jóstevékenységét védelmezve a többi jóslatadási forma mellett az
álmokat is hiteles isteni üzeneteknek tartja: ha a jóslat nem következik be, az nem az istenség,
hanem a jóslatot értelmező szakember hibája (Amm. Marc. 21, 1.). A kitérő másik célja az, hogy
az olvasóval megismertesse a soron következő események, köztük Constantius halálának előre
determináltságát (Szidat 1996: 166.).
58
Az „aeternitas mea”-kifejezéshez ld. Amm. Marc. 15, 1, 3–4; ld. még 14, 5, 4.: „salute velut filo

A Constantius halálát előrevetítő kísértet-jelenettel és a világuralmat jelképzelő gömböt

eldobó kisgyerekkel a történetíró nemcsak a hasonló jósjelek hitelességére hívhatta fel
hatásosan az olvasó figyelmét, hanem arra is, hogy a császár méltatlan a saját maga által
deklarált örökkévalóságra, a Sors által kiszabott végzetét ő sem kerülheti el.
A következő ammianusi tragédia,59 amelyben a gonosz császári udvaroncok ármány-
kodása kivégzett ártatlanokból bosszúszomjasan bolyongó szellemeket kreált,60 az
észak-afrikai Tripolis provinciában játszódik. A provinciát zaklató és pusztító rabló
austorianusok ellen panaszt tevő követeket I. Valentinianus néhány hivatalnok ármány-
kodása következtében Ruricius praesesszel együtt csalás és hamis jelentéstevés miatt
kivégeztette,61 Iustitia éber szeme azonban odafigyelt a kivégzettek utolsó átkaira és az
pendere statum orbis terrarum fictis vocibus exclamabant”; és főleg 16, 10, 1.: „ex sanguine Romano
triumphaturus”; Borhy 1995: 23–25, 321–333; Borhy 2000: 37–38, 40–42, a feliratok felsorolásával.
59
Ammianus Marcellinushoz, mint a véres gyilkosságokról szóló történeteket tragédiaköltőkhöz
hasonlóan megszerkesztve dolgozó történetíróhoz ld. újabban Mratschek 2007: 245–246.
60
Amm. Marc. 30, 2, 9.: ”quorum inter scruem Africanas clades, et legatorum Tripoleos manes inultos
etiamtum et errantes sempiternus vindicavit Iustitiae vigor, aliquoties serus, sed scrupulosus, quaesitor
gestorum recte vel secius, hoc modo.”
61
A rabló austorianusok első támadására még Iovianus idején került sor, de Romanus, a nemrég
kinevezett comes Africae nem volt hajlandó segíteni a megrémült leptisi lakosságnak, mert azok
a rablóktól kifosztva nem tudták előteremteni a comes által követelt élelmet és négyezer tevét.
A tripolisiak tartománygyűlésükön két követet választottak (Severus, Flaccianus), hogy tájékoztas-
sák a frissen trónra került Valentinianust a térség siralmas állapotáról. Romanus azonban rávette
sógorát, Remigius magister officiorumot, hogy tussolja el az ügyet a császárnál. Valentinianus a
követek és Remigius egymásnak ellentmondó jelentéseit elolvasva részletes vizsgálatot rendelt el,
erre azonban az illetékesek ügyes halogatásai miatt nem került sor.
A rablók második, sokkal súlyosabb támadása után az eset miatt felháborodó császár Palladius
tribunust és notariust küldte ki az ügy kivizsgálására, miközben a sorozatos sikerek miatt elvakult
rablók már Leptis Magnát ostromolták. A város megrémült lakói újabb két követet küldtek a
császárhoz, Iovinust és Pancratiust. Romanus azonban néhány embere segítségével a hadsereg
ellátására küldött zsold nagy részét Palladius kezére játszotta. Hiába mutatta meg a két köztisz-
teletben álló leptisi polgár Erechtius és Aristomenés a helyszínen Palladiusnak a pusztítások nyo-
mait, Romanus megfenyegette a notariust, hogy a zsold elsikkasztását jelenteni fogja a császárnak.
Miután a kezesbáránnyá vált Palladius azt jelentette a császárnak, hogy a tripolisiaknak nincs
okuk panaszra, Valentinianus elrendelte, hogy a rágalmazó Erechtiusnak és Aristomenésnek
vágják ki a nyelvét, ők azonban megszöktek és egy rejtekhelyen elrejtőztek. Időközben a követek
egy része az utazások során meghalt, Palladiust pedig az életben maradó Iovinusszal együtt a
császár visszaküldte Africába a követek bűneinek újabb kivizsgálására. Romanus erről tudomást
szerezve ezúttal titkárát és egy Caecilius nevű tanácsosát küldte Tripolisba, ahol a megvesztegetett
(vagy megfélemlített) polgárok letagadták, hogy kár érte volna őket, és hogy Iovinust panaszte-
vésre küldték volna a császárhoz. Feltehetően Iovinust is rákényszerítették arra, hogy vallja be:
hazudott a császárnak. Valentinianus ezután Iovinust állítólagos bűntársaival, Caelestinusszal,
Concordiusszal és Luciusszal, valamint Ruricius praesesszel együtt csalásért és hamis jelentés-
tevésért Sitifisben, illetve Uticában kivégeztette. A provincia katonasága pedig azt vetette az

ártatlanok bosszulatlanul bolyongó kísérteteire.62 A korrupciós és rágalmazási ügyekből

összetevődő csalássorozat részleteire fokozatosan fény derült, és Iustitia, pontosabban
Valentinianus, majd annak halála után Gratianus és a vérszomjas Maximinus praefectus
praetorio, a „rettenetes Pannoniai” keze csapott le a bűnösökre.63
A római történelem sok felvonásos ammianusi tragédia-sorozatát lezáró és a történet-
író utolsó tyrannosa, Valens sorsát megpecsételő gyászos hadrianapolisi ütközet előtt újra
megszaporodnak a baljós prodigiumok, köztük a Valens által 375-ben meggyilkoltatott
örmény király, Papa szelleme,64 és az antiochiai mágiaperekben kivégzett áldozatok
kísértetei: az egész város visszhangzott rémületesen hangzó panaszos gyászdalaiktól.65
elítéltek szemére, hogy a tripolisiakat azért nem lehetett megvédeni, mert ők maguk vonakodtak
megadni azt, ami egy hadjárathoz szükséges lett volna. A történetet részletesen elmeséli: Amm.
Marc. 28, 6. Az affér újabb részletes elemzése: Mratschek 2007: 253–257. Valentinianus pozitívabb
megítéléséhez az újabb szakirodalomban ld. Teitler 2007: 65–70.
62
Az Ammianus művében egységes, jól felépített teológiai rendszert gyanító R. L. Rike szerint a
kísértetek nemcsak a drámai történetírás motívumai, hanem sajátos funkcióval bírnak a történetíró
részben középső platonista, részben újplatonista színezetű, de Iulianusétól eltérő teológiájában:
a halandókat védelmező geniusokhoz (őrző szellemekhez, alacsonyabb rendű isteni lényekhez)
hasonlóan az emberi lélekhez kapcsolódnak, de egyértelműen az emberi sorsokat irányító és a
bűnöket bűntető Iustitia, Fortuna és Fatum, illetve az ezeknek megfeleltethető, Ammianusnál
lényeges szerepet játszó három istenség, a Numen, Adrasteia és Themis eszközei, bűnösöket ijeszt-
gető nocturnae imagines (Rike 1987: 8–38, különösen 16–20; ld. még Barnes 1998: 166; Mratschek
2007: 251, 257; Brodka 2009: 36–39, 42–47.). Rike rendszerét Ammianus vallásosságának vizsgálata
kapcsán bírálja Matthews 1989: 424–235, különösen 545, valamint Brodka 2009: 47–49, hangsú-
lyozva, hogy Ammianus nem volt egységes rendszerben gondolkodó fi lozófus, sem teológus.
63
Az idősebb Theodosius által levert Firmus-féle lázadásban részt vevő Romanust perbe fog-
ták, Palladius a felelősségre vonás elől (valószínűleg még 375-ben) öngyilkosságba menekült.
Valentinianus halála után Gratianus indított újra nyomozást a csalássorozat ügyében (feltehetően
376-ban), miután Erechtius és Aristomenés (akiknek Valentinianus rágalmazás miatt ki akarta
vágatni a nyelvét) előbújt rejtekhelyéről, Caecilius viszont kínpadon vallotta be bűnrészességét
Iovinus megrágalmazásában. Az ekkor már a magánéletbe visszavonult Remigius ellen Maximinus
praefectus praetorio kezdett el nyomozni, és amikor Caesarius notarius kínvallatás során bevallotta
egykori elöljárója összejátszását Romanusszal az első követjárás idején, Remigius öngyilkos lett.
A részleteket ld. Amm. Marc. 28, 6; 30, 2. Iustitia bosszújának terminus ante quemje 376 március-
áprilisa, a Romanus elleni utolsó büntetőeljárás kezdete és Maximinus kegyvesztettsége, míg
Palladius letartóztatására 375-ben kerülhetett sor (Demandt 1969: 600–601; 618–620; Lenski
2002: 232; Mratschek 2007: 247; Kovács 2009: 256–257, további irodalommal). A korrupció ókori
történetét feldolgozó legújabb tanulmánykötet (Bosman 2012) érdekes módon nem foglalkozik
az Ammianus által részletesen leírt késő római korrupciós ügyekkel.
64
A gyilkosság dátumához ld. Blockley 1987: 226; a bűntettet leírása: Amm. Marc. 30, 1.
65
Amm. Marc. 31, 1, 1–3, különösen 31, 1, 3.: „quae hunc ille inpendere exitum uitae modo non aperte
loquendo monstrabant. Super his laruale simulacrum Armeniae regis et miserabiles umbrae paulo ante
in negotio Theodori caesorum per quietem stridendo carmina quaedam nimium horrenda multos diris
terroribus agitabant.”

A szemtanú Ammianus élénk és felkavaró leírást ad a Valens bűnkatalógusát szám-

talan ártatlan áldozat vérével növelő 371–372. évi mágiaper-sorozatról, amelynek kö-
zéppontjában egy különféle hókuszpókuszokkal felszentelt, egyiptomi mágikus papiru-
szokból66 is ismert vészhozó tripus áll.67 Arnaldo Momigliano alapvető tanulmánya óta
számolni kell azzal, hogy a művelt elit vallásossága és népi vallásosság, mint a 18–19.
századi vallástörténeti kutatásban mesterségesen szétválasztott kategóriák, a 4–5. szá-
zadban nem léteztek:68 a jóslatot adó istenség nemcsak Ammianus, hanem a kortársak
számára is meggyőzően mozgatta a tripus közepére helyezett, bevésett betűkkel megjelölt
csésze felett a „médium” kezét, hogy a carpathusi fonálon lógó gyűrű a megfelelő betűk-
höz hozzáérve megjelenítse a következő császár nevének kezdőbetűit.69 A theurgikus
66
PGM III 290–320.
67
Ammianus leírása szerint a per látszólag egy korrupciós üggyel kezdődött: egy Procopius nevű
feljelentő megnevezett két sikkasztással gyanúsított tisztviselőt, akik állítólag Fortunatianus
comes életére törnek. A comes kínvallatás alá veti az alacsony rangú Palladiust és ezzel elszabadul
a pokol: Palladius a jelentéktelen korrupciós ügy helyett bírák elé tárja a Valens császár utódjának
nevére irányuló jóslás hátborzongató bűn-sorozatát Fidustiusszal, Irenaeusszal és Pergamiusszal.
Fidustius nyomban bevallotta a tripusszal való jóslás bűnét Hilariusszal és Patriciusszal, ahol elő-
került a leendő császár, Theodorus neve is egy általa írt levéllel együtt, amelyben az uralomátvételt
várja. Pergamius is számos bűnrészest nevez meg, így a per-sorozat egyre tömegesebbé kezd válni.
A szörnyűséges esemény miatt összezavarodó, ezért mindenre nem emlékező Ammianus azonban
név szerint csak a Theodorust bujtogató Euseriust, valamint a felmentett Eutropiust, Pasiphilust,
a jóslásról tudó, máglyán elégetett Simonidést, majd a per következő fordulójában Maximust,
Diogenést és a fiával, Hieroklésszel együtt száműzetésre ítélt Alypiost említi. A per során szám-
talan könyvet és irattekercset égettek el, mint mágikus könyveket, amelyek Ammianus szerint
szépirodalmi és jogtudományi művek voltak. A per során először elfogott Palladius vég nélküli
vádjainak következményeként további nagy számú embert vontak felelősségre felségsértésért és
mágiáért, ártatlan embereket, fiatalokat és időseket egyaránt megbénult tagokkal, hordszéken
vittek a vesztőhelyre. A házkutatások során mágikus varázsigéket csempésztek a gyanúsított
holmijába, a háztulajdonosakat pedig akkora rémület fogta el, hogy összes könyvüket elégették.
(Részletesen ld. Amm. Marc. 29, 1–2.). Az antiochiai persorozat keltezéséhez ld. Demandt 1969:
613; Lenski 2002, 223–224.)
68
Momigliano 1977b: 148–156; Brown 1993: 23–45. A magyar kutatásban ld. ehhez újabban Sághy
2005: 49–58; Hudák – Nagy 2009: 68–70.
69
A Theodosius korabeli közvéleményt és a későbbi évszázadok íróit is lenyűgözhette ez a bekö-
vetkezett jóslat, amely Ammianus és kortársai számára mindenképpen a jóslás mesterségének és
egyúttal a mágia praktikáinak hitelességét jelentette. Ezért ragaszkodtak hozzá az újplatonista
pogány elit tagjai éppúgy, ahogy rettegtek tőle a császárok és az őket kiszolgáló főhivatalnokok
is. Ammianus és a késő római szellemi elit jóslásba vetett feltétlen hitéhez ld. összefoglalóan
Rike 1987: 8–38; Funke 1967: 145; Lenski 2002: 219, számos forráshellyel. Az antiochiai tripus
és a THEOD-betűk történetét Ammianuson kívül leírja Libanios, Johannes Chrysostomos,
Philostorgios, Sózomenos, Eunapos, Zósimos, Sókratés, Cassiodorus, Theophanés, Niképhoros
Kallistos, a Suda, Iulius Pollux, Leo Grammaticus, Zónaras és Georgios Kedrenos (Demandt
1969: 612; Ogden 2004: 155–157, a szerzők felsorolásával).

újplatónizmus valóban elterjedt volt ebben a korban Szíriában és Kis-Ázsiában,70 és

a kínvallatás kétségtelenül alkalmas eszköz arra, hogy a szorult helyzetben lévő vád-
lott minél több bűnrészes nevét felsorolhassa, aki akkor éppen eszébe jut. Ammianus
minden bizonnyal jogosan tarthatta túlzásnak Valens és hivatalnokai ügybuzgóságát,
de a persorozat általa vizionált tömeggyilkosság-jellegét is megkérdőjelezi a szemtanú
történetíró ki-kihagyó memóriája, amely mindösszesen öt jóslatkérőt, négy „összees-
küvőt” és néhány bűnpártolót tudott megnevezni.71
70
Matthews 1989: 225; Dodds 1951: 286–289; Tóth 2013: 926–939, hangsúlyozva Iulianus szerepét
a theurgia divatjának terjedésében. Nem kétséges, hogy egyes magas rangú hivatalnokok a tőlük
elvárható módon keresztény templomba is jártak. A vádlottak egy része valóban tudhatott a kö-
vetkező császár nevével spekuláló szemfényvesztésről, esetleg részt is vett benne, többen Iulianus
császár emberei is voltak (pl. a fi lozófus Maximus, Alypius vicarius és feltehetően a főszereplő
Theodorus nótárius): Matthews 1989: 219–226. A Iulianus-párti pogány összeesküvés létét tagadja
Lenski 2002: 226–230, nem tagadva azt a lehetőséget, hogy Valens valóban félhetett egy ilyen
vélelmezett összeesküvéstől.
71
A mágia és a 4. századtól kezdve a pogány vallásgyakorlat tilalmára vonatkozó császárkori jogi
szabályozás kialakulásának állomásai röviden a következők: A károkozó mágia már a XII táblás
törvényekben is tilos (XII tab. 8, 1.8.). Augustus tiltotta meg először a titokban, illetve a császár
sorsával kapcsolatban elvégzett jóslást (C. Dio 56,25,5.), amelyet Tiberius a haruspexekre (Suet.
Tib. 63; Tac. Ann. I, 72; Iul. Paul. Sent. 5,21,3.), Vitellius és Domitianus az asztrológusokra spe-
ciálisan is kiterjesztett (Suet. Vit. 14; Domit. 10; Tac. Hist. 2,62, C. Dio 64, 1, 4.). Constantinus
319-ben csak a gyógyító és apotropaikus, illetve eső és jégverés elleni mágiát engedélyezi, hogy az
isteni termés és az emberek fáradságos munkája kárba ne vesszen, az emberélet és a mos maiorum
elleni mágiát tiltja (CTh 9, 16, 3.). 318–319-ben Constantinus további két rendeletben tiltja ki a
haruspexeket a magánházakból (CTh 9, 16, 2.), egy harmadik rendelet 320-ból a haruspexek és
fulguriatorok tevékenységét csak a templomokra és egyéb nyilvános épületekre korlátozza (CTh
9, 16, 1.). 323-ban kerül sor a pogány áldozatok megtiltására azokon a hivatalos ünnepségeken,
ahol a császár megújítja fogadalmait (CTh 16, 2, 5.). 341-ben II. Constantius egy régebbi constan-
tinusi rendelkezést megújítva megtiltja a magánházaknál és az éjszaka bemutatott áldozatokat,
és általában az áldozatbemutatás babonás túlzásait (CTh 16, 10, 2.). 342-ben újra megtiltja a
babona (superstitio) minden formáját, de biztosítja a városfalakon kívül található pogány templo-
mok működtethetőségét, hogy a kultuszhoz kapcsolódó, népet szórakoztató játékok és versenyek
szabadon megrendezhetők legyenek (CTh 16, 10, 3.). 357-ben már a jóslás és mágia, különösen
az asztrológia, augurium, haruspicium és nekromantia minden fajtáját megtiltja (CTh 9, 16, 4–5),
358-ban a praefectus praetoriók számára kiadott rescriptumban lehetővé teszi a kínvallatás alkal-
mazását honorati ellen is (CTh 9,16,6 - ez a rendelkezés teszi lehetővé a mágiaperek és felségsértési
perek összekapcsolását, amely Ammianus narratívájában is kiemelt szerepet játszik). 371-ben I.
Valentinianus vallásszabadságot biztosít a pogány istentiszteletek számára, de a divinatio licitává
váló haruspicium kivételével továbbra is a mágia és superstitio minden fajtáját tiltja, különösen a
károkozó mágiát, jóslást, éjjeli mágikus szertartásokat és szellemidézést CTh 9, 16, 7.8). A jogi sza-
bályozás történetét összefoglalja Funke 1967: 145–150, aki a Res Gestae szövegét részletesen elemezve
öt fontos megállapítást tesz: 1) a keresztény császárok törvényei és mágiaperei első sorban nem a
mágia egésze, hanem a károkozó mágia ellen irányultak a haruspicium fokozatos korlátozásával
együtt, 2) Ammianus Marcellinus a mágiapereket kizárólag politikai aktusoknak, a biztonságu-

A Res Gestaeben megjelenő kísértetek második, nem kevésbé népes csoportja nem
magától, hanem nekromantiák következményeként jelenik meg. Nemcsak Sapor perzsa
király konzultál az alvilági árnyakkal az Aischylos Perzsáinak híres jelenetében halott-
idéző szertartást végző Xerxés példáját követve,72 hanem az antiochiai mágiaperben
Valens által felmentett Numerius,73 a Paulus által vezetett 359. évi skythopolisi mágia-
perek (vétlen?) áldozatai,74 és egy szardíniai vajákos, Maximinus vészterhes ismerőse
is.75 A skythopolisi mágiaper egyik áldozata, a halálbüntetést kapó, de száműzetéssel
megmenekülő egykori egyiptomi praefectus, Parnasius Ammianus szerint maga mesélte
azt a történetet, hogy egyszer, amikor az achaiai Patrae városából elköltözött, hogy hi-
vatalát elfoglalja, azt álmodta, hogy tragikus sorsú személyek képmásai csábítgatják.76
kat féltő császárok, és a félelmüket kihasználó hivatalnokok által eltúlzott mértékű felségsértési
pereknek tekinti. 3) A pogány vallás szándékos üldözéséről egyetlen esetben sincs szó, a perek
sok esetben befolyásos személyek, hivatalnokok, köztük keresztények ellen irányulnak, 4) ezért a
perek Ammianus szimpátiáját elnyerő fi lozófus-áldozatai sem tekinthetők pogány hitvallóknak.
5) A személyi biztonságukat mind az usurpatoroktól, mind a mágikus szertartásoktól egyaránt
féltő császárokat a történetíró nem a pogány vallások iránt türelmetlen kereszténységük, hanem
az eljárásokban tanúsított, római polgárhoz nem méltó barbár erőszakosságuk, „vénasszonyos”
babonáktól való rettegésük, és a librata iustitia figyelmen kívül hagyása miatt vádolja (Funke
1967: 150, 161, 165, 166, 168, 170, 175.). Funke megállapításait megerősíti, illetve kiegészíti később
Rives 2003: 328–336; Lenski 2002: 216, 219, 224–232; Ullrich 2004: 75–93; Hajdu 2013: 389–394;
Cameron 2011: 60–65, hangsúlyozva, hogy a császári rendelkezések nem a pogány vallást magát,
hanem mindenekelőtt az áldozatbemutatásokat tiltották, amelyek már Iulianus előtt elkezdtek
kimenni a divatból a pogány arisztokrácia és szellemi elit köreiben is.
72
Amm. Marc. 18, 4, 1.: „consilia tartareis manibus miscens et superstitiones omnes consulens de futuris”
73
Amm. Marc. 29, 2, 17.: „intempestive partu extracto infernis manibus excitis de permutatione imperii
consulere ausus est”
74
Amm. Marc. 19, 12, 4.: „ut veneficus sepulchrorumque horrores et errantium ibidem animarum ludibria
colligens vata” A skythopolisi mágiapereket vezető, talán valóban szadista hajlamokat és kevés
megértést mutató Paulus alakja alkalmas volt Ammianus számára az eljárásban közvetlenül részt
nem vevő, de Paulusban megbízó Constantius bírálatára (Funke 1967: 151–155.). Figyelembe kell
venni azonban azt is, hogy a per jelentőségét és az áldozatok számát eltúlzó Ammianus csak négy
vádlottat tudott konkrétan megnevezni, ezek kzül kettőt száműzetéssel sújtottak, kettőt pedig
felmentettek (Syme 1968: 32; Matthews 1989: 217.).
75
Amm. Marc. 28, 1, 7.: „eliciendi animulas noxias et praesagia sollicitare larvarum perquam gnarum”
A 366 és 374 közé keltezett, és 369-től kezdve főként Maximinus vicarius, majd 371/372-től
praefectus praetorio Galliarum által irányított Róma városi perek korábban Alföldi András nyomán
felvetett senatori összeesküvés-jellegét (ld. Alföldi 1946; Alföldi 1952) az újabb kutatás elvetette,
ehhez és a per-sorozat kronológiájához ld. Demandt 1969: 608–612; Matthews 1989: 210–217;
Lenski 2002: 60–62, 220–222, 226–230; Kovács 2009: 256–257, 259–267, Maximinus áldozatainak
felsorolásával. A szellemidézés Ammianus Marcellinusnál nem szerepel a vádpontok között, csak
házasságtörés, méregkeverés, mágia és felségsértés.
76
Amm. Marc. 19, 12.

Ez a baljós prodigium azonban – csakúgy, mint egy másik jól ismert prodigium Tacitus
Annalesének I. könyvében,77 amikor a teutoburgi erdőben Varus rémképe jelent meg
álmában a germaniai hadjáratot vezető Caecinának – nem teljesedett be.
R. L. Rike szerint a felsorolt példák alapján nem kerülhető el az a megérzés, hogy a
történetíró maga is félt ezektől a szellemektől.78 A példák alapján azonban az is feltűnő,
hogy a halálbüntetés terhe mellett tiltott nekromantiát79 a perzsa nagykirály mellett
olyan személyek is művelik (pl. Numerius), akiknek a perek során – befolyásos kap-
csolataiknak köszönhetően – semmi bántódásuk nem esett, szemben a mágiaperek
Ammianus által vizionált ártatlan áldozatainak tömegével.80 E gúnyos paradoxon
analógiájául szolgálhatnak Suetonius és Cassius Dio azon fentebb vizsgált híradásai,
amelyek szerint az anya- illetve testvérgyilkosság bűnétől szennyezett Nero és Cara-
calla egyaránt mágusokkal idéztette meg a meggyilkoltak szellemeit a már a Iulius–
Claudius-korban is tilos mágikus szertartás segítségével, és természetesen minden
jogkövetkezmény nélkül.
A kutatásban már régóta megfogalmazódott communis opinio szerint a Res Gestae a
jól megszerkesztett drámai történetek elrendezésében és a jellemek kidolgozásában (pl.
a Tiberiusszal összehasonlítható II. Constantius kiismerhetetlensége, zárkózottsága,
simulatiói és dissimulatiói, illetve a Germanicusszal összevethető Iulianus kedvessége,
közlékenysége, közvetlensége) egyaránt tacitusi előképeket követ, de Ammianus terjen-
gős, „barokkos” stílusában és a kitérők következetes alkalmazásában eltér mesterétől.81
A Tacitust utánzó szó szerinti átvételek helyett a két történetíró közötti hasonlóság
a többé-kevésbé hasonló szituációkban megmutatkozó hasonló fogalmazásmódon,
gondolatmeneteken alapul.82 Éppen ezért nehéz eldönteni, hogy Ammianus kísér-
tet-jelenetei egyértelmű tacitusi előképeket követnek-e. A bosszút (zsarnok halálát)
követelő, nemegyszer erőszakosan fellépő álombéli kísértetek toposza Nero esetében
leginkább Suetonius, Domitianusszal és Caracallával kapcsolatban pedig Cassius Dio
77
Tac. Ann. I, 65.
78
Rike 1987: 19.
79
CTh 9, 16, 3.
80
Wolfgang Seyfarth még két esetet mutat be, amikor befolyásos senatorokat (Hilarianus, Tarracinus
Bassus, Camenius) felmentenek mágia és felségsértés vádjai alól, részben nagy pénzösszegek
befizetése, részben kétséges bizonyítékok miatt (ambiguis documentis): Amm. Marc. 26, 3; 28, 1;
Seyfarth 1965: 380. Ammianus Marcellinus nekromantia jeleneteit röviden felsorolja és bemutatja
még Ogden 2004: 155–157.
81
Borzsák 1976: 368; Barnes 1998: 187, 192; Viansino 2004: 116–119, 135; Teitler 2007: 59–60.
82
Borzsák 1976: 360–361, 366; ezzel szemben a 14–16. könyv vonatkozásában a „tacitusi” egyezések
hosszú, részletező felsorolását adja Viansino 2004: 123–135.

narratívájában fordult elő, aki szintén Ammianus elveszett Antoninus–Severus-kori

könyveinek potenciális forrása lehetett.83
A Res Gestae szövegében kimutatott számtalan Apuleius-allúzió84 azt a lehetőséget is
megengedi, hogy a történetíró Apuleius művei közül a De Deo Socratis-t is olvasta, amely-
ben a filozófus a halottak szellemeit rosszindulatú (larvae) és jóindulatú (lares) kísérte-
tekre osztja fel, illetve általánosságban a holtak szellemei a lemures, illetve amennyiben
nem lehet tudni, hogy jó, vagy rosszakaratúak-e, manes.85 Ammianus a meggyilkoltak
bosszúszomjas lelkeire valóban több alkalommal használja a larvae-kifejezést, de más
alkalommal a nem kevésbé bosszúszomjas halottak megnevezése a semleges umbrae,
illetve manes (ld. az 1. táblázatot).86
Összefoglalóan megállapítható, hogy a vizsgált késő császárkori történetírók kísér-
tet-ábrázolásainak nagy része – csakúgy, mint a 2003-ban vizsgált kora császárkori
szövegekben – vallástörténeti szempontból prodigiumnak határozható meg. Az előjelek
– akár álomban, akár látomásban jelennek meg87 – eredetileg egyfajta „figyelmeztető
jelzőrendszerként” szolgálhattak az állam vezetői részére a súlyos politikai vagy társa-
83
Matthews 1989: 30. Ammianus szövegében nincs nyoma a kortárs történetírás (pl. Aurelius Victor)
hatásának: Momigliano 1977a: 132–133; Teitler 2007: 68–69, 59. jegyzet.
84
Ld. Viansino 2004 119–122; Brodka 2009: 45.
85
Apul. De Deo Socr. 13–15.
86
A geniusokban Ammianus a korszak újplatonista tanításait követve első sorban az egyes
emberekhez kirendelt, de csak a legkiemelkedőbb férfiak által látható, mindig jó szándékú
őrző-védő szellemi lényeket lát, akik Apuleius démonológiája szerint is démonok, de nem
egykor élt emberek kísértetei. Ld. Amm. Marc. 21, 14; az ammianusi genius/démon-hit újpla-
tonisztikus jellegét egyértelműen hangsúlyozza Szidat 1996: 167; Matthews 1989: 429–433.
Vitatott kérdés, hogy Ammianus Marcellinus erdetiben, vagy Nicomachus Flavianus fordí-
tásában tanulmányozta-e a geniusokkal kapcsolatban külön is megemlített Plótinos, vagy
Porphyrios műveit (Barnes 1998: 166; Matthews 1989: 434–435.).
87
Gregor Weber a császárkori történetírásban fellelhető álmokat és látomásokat részletesen elemző,
impozáns forrás- és szakirodalmi ismeretről tanúskodó művében (ahol az általam vizsgált kísér-
tet-történetek többségét is szerepelteti) az antik álomfejtésre vonatkozó források alapján megkü-
lönbözteti az értelmezendő álmot (oneiros), a jós-álmot (chrématismos), az alvás közben jelentkező
látomást (horama), a napközbeni pihenéskor látott álmot (enhypnion) és az illúziónak felfogható
látomást (phantasma), ezek a kategóriák azonban, különösen a kísértet-történetek esetében gyakran
keverednek egymással (Weber 2000, összefoglalva: 497–500). Ezért a kísértet-prodigiumok ilyen
jellegű csoportokba osztásától a táblázatban eltekintettem. Ugyanez vonatkozik a Weber által
vizsgált álom-jelenésekben megjelenő alakok hat fő csoportjára /a)pogány istenek, b) keresztény
isten, c) „emberfeletti” férfi- és női alakok, köztük Furiák, kísértetek, d) maga a császár, élve
vagy halva, e) császári család tagjai, f) egyéb személyek, pl. császárok elhunyt áldozatai/, Weber
2000: 500–502; mivel a kísértet, mint visszajáró halott a c), d), e) és f)-csoportokban egyaránt
megtalálható, függetlenül attól, hogy álomban, vagy látomásban jelenik-e meg.

dalmi konfliktusok kirobbanása előtti feszült légkörben.88 Egyrészt a kedvezőtlennek

(ritkábban kedvezőnek) beállított történeti eseményt, gyilkosságot jelzik előre többnyire
azért, hogy a nefas ne következzen be, másrészt reagálnak már megtörtént kedvezőtlen
eseményekre, gyilkosságokra, és ilyenkor a nefas megbosszulására figyelmeztetnek.89
Az itt felsorolt kritériumok alapján a császárkori történetírásban általam megvizsgált,
kísértetek által megjósolt történeti események listája következik (az aláhúzott rész felett
a 2003-ban publikált kora császárkori,90 az aláhúzás alatt a jelen tanulmányban vizsgált
későbbi szövegekben szereplő kísértet-prodigiumok láthatók).
Kísértetek Megjósolt események
Verginia (Liv.) Kr. e. 5. sz. közepe (decemvirek halála)

Tiberius Gracchus (Cic., Val. Max.): Kr. e. 123 után (C. Gracchus halála)
Sulla családja (Plut.): Kr. e. 78 (Sulla halála)
Iulius Caesar (Val. Max., Suet., Flor., Plut.): Kr. e. 42 (Philippi csata)
Brutus kakos daimónja (Plut., Flor., App.): Kr. e. 42 (Philippi csata)
Cassius Parmensis kakos daimónja (Val. Max.): Kr. e 31 után (saját halála)
Q. Varus (Tac.): Kr. u. 16 (vereség – nem valósult meg)
Britannicus, Agrippina, Octavia (Tac., Suet., Oct.): 68 (Nero halála)
Galba (Suet.): 69 (Otho halála)
Iunius Arulenus Rusticus (C. Dio): 96 (Domitianus halála)
Commodus, Septimius Severus, Geta (C. Dio): 217 (Caracalla halála)
Tyanai Apollónios (HA) 272 (Aurelianus sikeres hadjárata)
Tacitus anyja (HA) 276 (Tacitus halála)
Nagy Konstantin és Constans (Petros Patrikios) 351 (Mursai csata)
Domitianus, Montius és Gallus áldozatai (Amm.) 354 (Gallus halála)
Nagy Konstantin és egy csecsemő (Amm.) 361 (II. Constantius halála)
Tripolisi követek szellemei (Amm.) 373–376 (korrupt hivatalnokok
halála)
Papa és az antiochiai mágiaperek áldozatai (Amm.) 378 (Valens halála)
88
McBain 1982. A csodás események, isteni beavatkozások megjelenéséhez és elterjedéséhez az antik
historiográfiában jó összefoglalás: Momigliano 1977b: 141–145.
89
Nagy 2003: 101.
90
Nagy 2003: 101.

2003-ban a kora császárkori történetírás kísértet-történeteinek elemzését az alábbi

megállapításokkal foglaltam össze: „A sokszor hérodotosi, vagy hellénisztikus előzmé-
nyekre visszamenő ún. „tragikus történetírásban” a kísértetek funkciója dramaturgiai
szempontból a cselekmény színesítése, feszültségkeltés az olvasóban, nefas-cselekmények
esetén pedig a bűnös szereplő gonoszságának kiemelése az olvasói kedélyek borzolásá-
ra. A szerzők a kora császárkori eposzköltőkhöz hasonlóan az egyes politikusok vagy
uralkodók bukásához vezető társadalom- és politikatörténeti folyamatok, tényezők
helyett az események mitizálását és az isteni akarat előre megjósolt megvalósulását
emelik ki. A tyrannos-toposok már az archaikus kori római tragédiák révén beszivárog-
tak a késő köztársaság-kori politikai irodalomba, Tacitus, Suetonius és Cassius Dio a
Iulius–Claudiusokat támadó invectiva-fegyverekből sokat már készen megtalálhatott
az elődök iránt propaganda-okokból negatívan elfogult Flavius-kori történetírásban.”91
Ezeket a megállapításokat a késő császárkori adatok alapján azzal egészíthetem ki, hogy
a tyrannos-toposok kelléktárába tartozó kísértetek a Nerót zaklató, bosszúra éhes meg-
gyilkolt áldozatok szellemei, mint irodalmi előképek Domitianus és Caracalla látomásai
kapcsán Cassius Dio (és talán Marius Maximus) közvetítésével utat találtak a késő római
pogány történetírásba is, ahol Ammianus Marcellinus narratívájában a zsarnoknak ki-
nevezett császárok frusztrációit és elkövetkezendő szükségszerű halálát vetítették előre.
A 2. táblázat a teljesség igénye nélkül azt próbálja bemutatni, hogy a 2003-ban és az
ebben a tanulmányban vizsgált auctorok szellem- és kísértet-alakjaik megformálásakor
milyen irodalmi előképeket használtak fel. A táblázatban szereplő adatokkal kapcso-
latos módszertani problémákat tizenegy évvel ezelőtt az alábbiakban foglaltam össze:
„A vándorló kísértet-toposzok kérdése természetesen nagyon bonyolult, mivel nem
lehet minden esetben egyértelműen bizonyítani, hogy egy későbbi szerző egy meg-
határozott kísértet-leírást egy egyértelműen meghatározott korábbi szerzőtől vett át.
A kísértet-motívumok stemmájának felállítását mégis indokolhatja az aemulatio, a római
irodalom „motorjának” különösen fontos szerepe.”92 Akkori megállapításomat a kiter-
jesztett anyaggyűjtés után azzal egészíthetem ki, hogy a vizsgált kísértet-történeteknek
néhány olyan lényeges elemét kell megemlíteni, amelyek a korábban és később alkotó
szerzőknél éppúgy megtalálhatók, de szóbeli hagyományból, udvari pletykákból, az
általuk átélt történelmi eseményeket kibeszélő katonák vagy senatorok egymás közti
„folyosói” sustorgásából,93 elveszett művekből is származhatnak.
91
Nagy 2003: 101–102, további irodalommal.
92
Nagy 2003: 102–104.
93
Ezt a lehetőséget a császárok különleges álmainak gyors udvari, hadseregbeli elterjedése kapcsán
szintén fenntartja Weber 2000: 511–512.

A szellemek és kísértetek azonban mind a sztóikus pronoia, illetve sympatheia-

tanításokban, mind a középső platonikus démonológiában és psychológiában, Plutarchos
és Apuleius filozófiai műveiben is szerepet játszanak,94 Ammianus Marcellinus és a
Historia Augusta vallásos világképére pedig – amint a fenti elemzések során kiderült
– a középső platonistának és pythagoreusnak mondott tanítások mellett már a kor
népszerű újplatonista filozófiája is rányomta bélyegét. A túlvilágról visszalátogató ha-
lottak történetei érdekességük miatt kedveltek voltak az irodalomban, nem csoda, hogy
nemcsak a filozófia iránt érdeklődő császárkori auctorok, hanem a középkorban és az
újkorban alkotó költők és írók fantáziáját is megmozgatták.95
94
Nagy 2003: 104, további irodalommal.
95
Felton 1999: 89–97; Nagy 2003: 105.

1. táblázat. Kísértetek a vizsgált kora császárkori szövegekben96

Jelmagyarázat: auctor, locus: a kísértet-történet, vagy kísértet-említés szerzője és szöveghelye; meg-
nevezés: a megjelent kísértetre használt latin - görög szó vagy kifejezés; funkció: a kísértet szerepel-
tetésének funkciója a vizsgált irodalmi műben az író szándéka szerint; fi l., vall. gondolat: egy-egy
fi lozófiai iskola olyan vallásfi lozófiai-lélektani elképzelései, amelyekben kísértetek szóba kerülnek
és amelyek alapján a kísértethitet az adott szerző elképzelése szerint megerősíthetik vagy cáfolhat-
ják, illetve a görög–római vallás egy jellegzetes jelensége, amely a vizsgált szövegben megjelenik.
Auctor Locus Halott Megnevezés Kísértés oka Kísértés funkció fil., vall.
személy célja a műben gondolat
Livius I, 16, 5-7. Romulus se obvium dedit Epifánia üzenet: Utalás Pronoia
Iulius Proclusnak visus est mutassanak Caesarra Quirinus-kultusz
be neki Quirinus
visus est áldozatot kultusz
Florus I,1,16-18. aitiológiája
Livius III, 58, 11. Verginia manes Gyilkosság bosszúvágy Nefas Prodigium-topos
gyilkosainak nefas miatt felnagyítása néphit
figyelmez-
tetés
Valerius I, 7, 6. Ti. Gracchus effigies Gyilkosság üzenet: meg moralizálás sympatheia
Maximus öccsének fog halni,
Plutarchos C. G. I, 7. adelphos, onar ha jelölteti
magát
Sulla 22. kv. Sulla fia apjának hyios…. Isteni akarat üzenet: meg Felicitas, sympatheia
Plutarchos Sulla 37,1-3. álomban phainetai fog halni kivá-
lasztottság
kifejezése
Florus II, 16 (IV, Iulius Caesar manes Gyilkosság bosszúvágy Augustus Pietas
6,) 1-2. Octavianusnak mentegetése
Valerius I, 8, 8. Iulius Caesar divus Iulius Gyilkosság Cassius Nefas Erényesek
Maximus Cassiusnak, deus epifánia megijesztése felnagyítása apotheózisa
Plutarchos Caes. 69, 2. gyilkosainak daimón császár-kultusz
Suetonius Aug. 96. Iulius Caesar egy divus Caesar Gyilkosság üzenet: csatanyerés Prodigium-topos
thessalusnak epifánia Octavianus előrejelzése
győzni fog
Florus II, 17 (IV, Kakos daimón imago,malus Caesar halála figyelmez- csatavesztés sympatheia
7,) 5-9. Brutusnak genius tet saját előrejelzése prodigium-topos
Plutarchos Brut. 36; 48. opsis, phasma, halálára
Appianos Emph. kakos daimón
4, 134.
Valerius I, 7, 7. Kakos daimón homo, kakos Caesar halála Figyelmeztet moralizálás sympatheia
Maximus parmai daimón saját propaganda
Cassiusnak halálára
Tacitus Ann. I, 65. Q. Varus quies Harctéri halál Veszélyre feszültség sympatheia (?)
Caecinának figyelmeztet keltése
álomban
Suetonius Cal. 59. Caligula a umbrae Gyilkosság Figyelmeztet Caligula- superstitio
Lamia-féle temetetlen eltemetésre ellenes
kertek őreinek propaganda
Seneca Apoc. Claudius Claudius Alvilágba - Claud. Damnatio
12-13. vonszolás ellenes principis
propaganda
96
Nagy 2003: 90–91. nyomán.

1. táblázat, folytatás, a jelen tanulmányban vizsgált adatokkal
Tacitus Ann. 14, Agrippina Planctus Gyilkosság bosszúvágy Nero-ellenes superstitio

10, 5. helybelieknek tumulo auditus figyelmeztet propaganda
Suetonius Ner. 34, 4. Neronak species, nekromantia trónfosz- Nero superstitio
Ner. 46, 1. Neronak álmában manes gyilkosság tásra halálának (prodigium-
vidit matrem előrejelzése topos)
Suetonius Ner. 46, 1. Octavia Neronak trahi se ab Gyilkosság halálára Nero superstitio
álomban Octavia uxore figyelmeztet halálának (prodigium-
in ... tenebras előrejelzése topos)
Suetonius Otho 7, 2. Galba Othonak Manes Gyilkosság Bosszúvágy Otho halála superstitio
előrejelzése
Cassius Dio 67,16,1. Rusticus Domiti- Roustikos Gyilkosság bosszúvágy Domitia- Superstitio
anusnak álomban nus halála (prodigium-topos)
előrejelzése
Cassius Dio 67, 9, 1-5. Nincs, kísértetek- daimónion - félelemkeltő Domitianus- Superstitio
nek öltözött fiúk nekroi tréfa ellenes propa- Populáris
eidóla ganda démonológia
Cassius Dio 78 /77/, 15, Septimius phantasma gyilkosság bosszúvágy Caracalla Superstitio
2-5. Severus, Geta patér nekromantia Üzenet: meg halála (prodigium-
Commodus adelphos fog halni előrejelzése topos)
Caracallának
Cassius Dio 79 /78/, 7, 1. Septimius patér gyilkosság bosszúvágy Caracalla Superstitio
Severus Caracal- üzenet: meg halála (prodigium-
lának álomban fog halni előrejelzése topos)
Cassius Dio 79,18,1. Nagy Sándor daimón ismeretlen feltűnés- Caracalla Superstitio
sokaknak keltés hadjáratának Dionysos-kultusz
kigúnyolása
SHA Aurel. 27, Tyanai Apollonius Aurelianus üzenet: ne pogány Hérós-kultusz
2-9. Apollónios Tyanaeus terve Tyana dúlja fel szent ember erényesek
Aurelianusnak numen homo ostromára Tyanát és idealizálása apotheózisa
divinus győzni fog
SHA Tacit. 17,4. saját anyja umbra isteni akarat figyelmeztet Tacitus halá- prodigium-topos
Tacitusnak halálára la előrejelzése
fényes nappal
P e t r o s Frg. 16. Constantinus Patér gyilkosság üzenet: bosz- Mursai csata Pietas
Patrikios Constans II. Kónstans szulja meg leírásának isteni igazság-
Constantiusnak Constans előkészítése szolgáltatás
álomban halálát
Ammianus 14, 1, 17-18. Domitianus, larvae gyilkosság bosszúvágy Gallus halála Pronoia
Marcellinus Montius és előrejelzése sympatheia
más áldozatok
Gallusnak
álomban
Ammianus 21, 14, 1 Constantinus umbra isteni akarat figyelmezetet Jóslatok hi- Pronoia
Marcellinus és kisgyerek II. halálára telességének sympatheia
Constantiusnak igazolása újplatonista
álomban démonológia
Ammianus 30, 2, 9. tripolisi követek manes gyilkosság bosszúvágy Iustitia hatal- pronoia
Marcellinus mának igazo- sympatheia
lása
Ammianus 31, 1, 3. Papa és Valens larvale gyilkosság bosszúvágy Valens halála pronoia
Marcellinus antiochiai simulacrum előrejelzése sympatheia
áldozatai umbrae

2. táblázat. Kísértet-motívumok vándorlása a vizsgált szövegekben – előképek és adaptációk


BIBLIOGRÁFIA
Alföldi, András
1942 A kontoriniát-érmek. A Rómavárosi pogány nagyurak félreismert propagandaeszközei a keresz-
tény császárság ellen – Die Kontorniaten. Ein verkanntes Propagandamittel der stadtrömischen
heidnischen Aristokratie in ihrem Kampfe gegen das christliche Kaisertum. Magyar Numizma-
tikai Társulat, Budapest.
1946 Az utolsó nagy pannon császár. Egyetemi Nyomda, Budapest. /Reprint: Keresztény császárok,
pogány Róma. Attraktor, Máriabesnyő – Gödöllő, 2005./
1952 A Conflict of Ideas in the Late Roman Empire. The Slash between the Senate and Valentinian.
Clarendon Press, Oxford.
Alföldy, Géza
1989 Der Sturz des Kaisers Geta und die antike Geschichtsschreibung. Pp. 179–216 in Géza
Alföldy: Die Krise des römischen Reiches. Gechichte, Geschichtschreibung und Geschichtsbetra-
chtung. Ausgewählte Beiträge. Steiner, Stuttgart.
McBain, Bruce
1982 Prodigy and Expiation: a Study in Religion and Politics in Republican Rome. (= Latomus col-
lection 177) Latomus, Bruxelles.
Barnes, Timothy David
1995 The Sources of the Historia Augusta (1967–1992). Pp. 1–27 in Giorgio Bonamente – Gian-
franco Paci (eds.): Historiae Augustae Colloquium Maceratense. Edipuglia, Bari.
1998 Ammianus Marcellinus and the Representation of Historical Reality. Cornell University Press,
Ithaca – London.
Becker, Mario
1993 Einführung von neuen Begräbnissitten: Neue Bevölkerungsströmung oder eine autochtone
romanisierte Bevölkerung? Problemdarstellung am Beispiel der Tumulussitte. Pp. 361–270
in Manuela Struck (Hg.): Römerzeitliche Gräber als Quellen zu Religion, Bevölkerungsstruktur
und Sozialgeschichte. Archäologische Schriften des Instituts für Vor- und Frühgeschichte der
Johannes Guttenberg-Universität Mainz 3. Institut für Vor-und Frühgeschichte, Universität
Mainz, Mainz.
Bengston, Hermann
1979 Die Flavier Vespasian, Titus, Domitian. Geschichte eines römischen Kaiserhauses. Beck,
München.
Birley, Eric
1995 Indirect Means of Tracing Marius Maximus. Pp. 57–74 in Giorgio Bonamente – Gian-
franco Paci (eds.): Historiae Augustae Colloquium Maceratense. Edipuglia, Bari.

Bleckmann, Bruno
1994 Constantina, Vetranio und Gallus Caesar. Chiron 24: 29–67.
Blockley, Roger C.
1972 Constantius Gallus and Iulian as Caesares of Constantius II. Latomus 31: 433–468.
1987 The Division of Armenia between the Romans and the Persians at the End of the Fourth
Century A.D. Historia 36/2: 222–234.
Boeft, Jan den – Drijvers, Jan Willem – Hengst, Daniel den – Teitler, Hans
2007 Ammianus after Julian. The Reign of Valentinian and Valens in Books 26–31 of the Res Gestae.
Brill, Leiden – Boston.
Bonamente, Giorgio – Paci, Gianfranco (eds.)
1995 Historiae Augustae Colloquium Maceratense. Edipuglia, Bari.
Borhy, László
1995 Überlegungen zur Bedeutung der Aussage „aeternitas mea” des Constantius II. bei Am-
mian. Specimina Nova 11: 23–35.
2000 Constantius toto orbe Victor Triumfator Semper Augustus. Die Titulatur des Constantius
II. bei Ammianus Marcellinus. Ein Kommentar zur Kaiserpropaganda. ActAntHung 40:
35–44.
Borzsák, István
1976 Von Tacitus zu Ammian. ActAntHung 24: 357–368.
Bosman, Philip (ed.)
2012 Corruption and Integrity in Ancient Greece and Rome. Acta Classica Supplementum IV. Classical
Association of South Africa – Klassieke Vereiniging van Suid-Afrika, Pretoria.
Brandt, Hartwin
1995 Die „Heidnische Vision” Aurelians (HA 24,2–8) und die „Christliche Vision” Konstantins
der Grossen. Pp. 107–117 in Giorgio Bonamente – Gianfranco Paci (eds.): Historiae Au-
gustae Colloquium Maceratense. Edipuglia, Bari.
Brodka, Dariusz
2009 Ammianus Marcellinus. Studien zum Geschichtsdenken im vierten Jahrhundert n. Chr. Electrum.
Studia z historii starozytnej – Studies in Ancient History 17. Jagellonian University Press,
Kraków.
Brown, Peter
1993 A szentkultusz. Atlantisz, Budapest.
Cameron, Alen
2011 The Last Pagans in Rome. Oxford University Press, Oxford.
Demandt, Alexander
1969 Der Tod des älteren Theodosius. Historia 18: 598–625.

Demoen, Kristoffel – Praet, Danny

2009 Theios Sophistes. Essays on Flavius Philostratus’ Vita Apollonii. Brill, Leiden – Boston.
Dodds, Eric Robertson
1951 The Greeks and the Irrational. University of California Press, Berkeley.
Dzielska, Maria
1986 Apollonius of Tyana in Legend and History. Bretschneider, Roma.
Elsner, John
1997 Hagiographic Geography: Travel and Allegory in the Life of Apollonius of Tyana. JHS
117: 22–37.
Felton, Debbie:
1999 Haunted Greece and Rome. Ghost Stories from Classical Antiquity. University of Texas Press,
Austin.
Funke, Hermann
1967 Maiestäts- und Magieprozesse bei Ammianus Marcellinus. JbAC 10: 145–175.
Gowing, Alain M.
1997 Cassius Dio on the Reign of Nero. ANRW II, 34, 3: 2258–2590.
Gradel, Ittai
2002 Emperor Worship and Roman Religion. Clarendon Press, Oxford.
Gutsfeld, Andreas
2010 Domitians „schwarzes” Mahl von 89. Pp. 25–33 in Jörg Rüpke – John Scheid (Hg.): Bestat-
tungsrituale und Totenkult in der römischen Kaiserzeit – Rites funéraires et culte des morts aux
temps impériales. (= Potsdamer Altertumswissenschaftliche Beiträge 27) Franz Steiner,
Stuttgart.
Guzmán Armario, Francisco Javier
2004 Las figuras de Cornelio Gallo y el César Galo en las Res Gestae de Ammiano Marcellino
(XVII,4,5). Aevum 78/1: 137–145.
Hajdu, Péter
2013 A mágia tilalma Rómában. Pp. 389–394 in Nagy Árpád Miklós (szerk.): Az Olympos mel-
lett. Mágikus hagyományok az ókori Mediterraneumban I. Egyiptom, Mezopotámia, Anatólia,
Italia. Gondolat, Budapest.
Hengst, Daniel den
1994 Some Notes on the Vita Taciti. Pp. 101–107 in Giorgio Bonamente – François Paschoud
(eds.): Historiae Augustae Colloquium Genevense. Atti dei Convegni sulla Historia Augusta.
Edipuglia, Bari.
Horsfall, Nicholas
1995 Apuleius, Apollonius of Tyana, Bibliomancy: Some Neglected Dating Criteria. Pp.

169–177 in Giorgio Bonamente – Gianfranco Paci (eds.): Historiae Augustae Colloquium

Maceratense. Edipuglia, Bari.
Hudák, Krisztina – Nagy, Levente
2009 Megfestett mennyország. Barangolás a pécsi ókeresztény temetőben. (= Örökség füzetek 6) Pécs/
Sopianae Örökség Nonprofit Kft, Pécs.
Jones, Christopher P.
1980 An Epigram on Apollonius of Tyana. JHS 100: 190–194.
Jones, Brian William
1993 The Emperor Domitian. Routledge, London – New York.
Jones, Christopher
2009 Some Letters of Apollonius of Tyana. Pp. 249–291 in Kristoffel Demoen – Danny Praet
(eds.): Theios Sophistes. Essays on Flavius Philostratus’ Vita Apollonii. Brill, Leiden – Boston.
Kolb, Frank
1995 Cassius Dio, Herodian und die Quellen der Historia Augusta. Pp. 179–195 in Giorgio Bona-
mente – Gianfranco Paci (eds.): Historiae Augustae Colloquium Maceratense. Edipuglia, Bari.
Kovács, Péter
2009 A sopianaei születésű Maximinus, a „rettenetes pannoniai”. Pp. 255–270 in Szilvia Bíró
(Hg.): Ex officina… Studia in honorem Dénes Gabler. Mursella Régészeti Egyesület, Győr.
Lambrecht, Ulrich
1995 Suetons Domitian-Vita. Gymnasium 102: 508–536.
Matthews, John
1989 The Roman Empire of Ammianus Marcellinus. The John Hopkins University Press, Baltimore.
Miles, Graeme
2009 Reforming the Eyes: Interpreters and Interpretation in the Vita Apollonii. Pp. 129–160
in Kristoffel Demoen – Danny Praet (eds.): Theios Sophistes. Essays on Flavius Philostratus’
Vita Apollonii. Brill, Leiden – Boston.
Millar, Fergus
1964 A Study of Cassius Dio. Clarendon Press, Oxford.
Momigliano, Arnaldo
1977a The Lonely Historian Ammianus Marcellinus. Pp. 127–140 in Arnaldo Momigliano:
Essays in Ancient and Modern Historiography. Wesleyan University Press, Middletown.
1977b Popular Religious Beliefs and Late Roman Historians. Pp. 141–159 in Arnaldo Momigli-
ano: Essays in Ancient and Modern Historiography. Wesleyan University Press, Middletown.
Mráv, Zsolt
2000 Der Besuch Caracallas und des Deus Invictus Serapis Kult in Pannonien. CommArchHung:
67–97.

2004 Loyality and Wealth. The Native Aristocracy of Roman Pannonia. Pp. 1–11 in Actes du
XIVème Congrès UISPP, Université de Liège, Belgique, 2–8 septembre 2001. (= BAR-IS 1312)
Archaeopress, London.
Mráv, Zsolt – Ottományi, Katalin
2005 DE{I}FU(N)C(TUS) EXP(EDITIONE) GERM(ANICA) LAURI(ACO) MORT(E) SUA.
Sarkophag eines während der alamannischen Expedition Caracallas verstorbenen Soldaten
aus Budaörs. ActArchHung 56: 177–212.
Moscovich, M. James
2004 Cassius Dio’s Palace Sources for the Reign of Septimius Severus. Historia 53/3: 356–368.
Mratschek, Sigrid
2007 Et ne quid coturni terribilis fabulae relinquerent intemptatum… (Amm. Marc. 28.6.29).
Die Göttin der Gerechtigkeit und der comes Romanus. Pp. 245–270 in Jan den Boeft – Jan
Willem Drijvers – Daniel den Hengst – Hans Teitler (eds.): Ammianus after Julian. The
Reign of Valentinian and Valens in Books 26–31 of the Res Gestae. Brill, Leiden – Boston.
Nagy, Levente
2003 Totengeister in der frühkaiserzeitlichen Geschichtsschreibung. ActAntHung 43: 87–105.
2004 Zurückkehrende Toten und Gespenster-Liebe: Parallelen zweier kaiserzeitlichen Gra-
binschriften in der griechisch–römischen Literatur. Pp. 57–79 in György Németh – Ioan
Piso (eds.): Epigraphica II, Mensa Rotunda epigraphiae Daciae Pannonicaeque. (= Hungarian
Polis Studies 11) University of Debrecen, Debrecen.
2013 Ancient Greek and Roman Ghost Stories. Some New Approaches. Pp. 225–244 in Iulian
Moga (ed.): Angels, Demons and Representations of Afterlife within the Jewish, Pagan and
Christian Imagery. Antiqua et Mediaevalia, Judaica et Orientalia. Editura Universităţii
„Alexandru Ioan Cruza”, Iaşi.
Ogden, Daniel
2014 Greek and Roman Necromancy. Princeton University Press, Princeton – Oxford.
Paschoud, François
1995a Les sources de la Vita Taciti. Pp. 269–280 in Giorgio Bonamente – Gianfranco Paci (eds.):
Historiae Augustae Colloquium Maceratense. Edipuglia, Bari.
1995b A propos des sources du récit des campagnes orientales d’ Aurélien dans l’ Histoire
Auguste. Pp. 281–295 in Giorgio Bonamente – Gianfranco Paci (eds.): Historiae Augustae
Colloquium Maceratense. Edipuglia, Bari.
Polverini, Leandro
1975 Da Aureliano a Diocleziano. ANRW II, 2: 1013–1035.
Praet, Danny
2009 Pythagoreism and the Planetary Deities: The Philosophical and Literary Master-structure

of the Vita Apollonii. Pp. 283–320 in Kristoffel Demoen – Danny Praet (eds.): Theios
Sophistes. Essays on Flavius Philostratus’ Vita Apollonii. Brill, Leiden – Boston.
Puiggali, Jacques
1984 Les démons dans l’ Histoire romaine de Dion Cassius. Latomus 43: 876–883.
Rike, R. L.
1987 Apex Omnium. Religion in the Res Gestae of Ammianus. University of California Press,
Berkeley – Los Angeles – London.
Rives, James Boykin
2003 Magic in Roman Law. The Reconstruction of a Crime. Classical Antiquity 22: 313–339.
Sághy, Marianne
2005 Isten barátai. Szent és szentéletrajz a késő antikvitásban. (= Catena monográfiák 7) Kairos,
Budapest.
Schirren, Thomas
2009 Irony versus Eulogy. The Vita Apollonii as Metabiographical Fiction. Pp. 161–186 in
Kristoffel Demoen – Danny Praet (eds.): Theios Sophistes. Essays on Flavius Philostratus’
Vita Apollonii. Brill, Leiden – Boston.
Schmidt, Manfred G.
1997 Die zeitgenössische Bücher im Werke des Cassius Dio von Commodus bis zu Severus
Alexander. ANRW II, 34, 3: 2591–2649.
Schöpe, Björn
2014 Der römische Kaiserhof in severischer Zeit (193–235 n. Chr.). (= Historia – Einzelschriften 231)
Franz Steiner, Stuttgart.
Settis, Salvatore
1972 Severo Alexandro e i suoi Lari. Athenaeum 50: 237–251.
Seyfarth, Wolfgang
1965 Glabue und Aberglaube bei Ammianus Marcellinus. Klio 46: 373–383.
Sotgiu, Giovanna
1975 Aureliano (1960–1972). ANRW II, 2: 1039–1061.
Stockt, Luc van der
2009 Never the Twain Shall Meet? Plutarch and Philostratus’ Life of Apollonius: Some Themes
and Techniques. Pp. 187–210 in Kristoffel Demoen – Danny Praet (eds.): Theios Sophistes.
Essays on Flavius Philostratus’ Vita Apollonii. Brill, Leiden – Boston.
Syme, Ronald
1968 Ammianus and the Historia Augusta. Clarendon Press, Oxford.
1983 Domitian: The Last Years. Chiron 13: 121–146.

Szidat, Joachim
1996 Historischer Kommentar zu Ammianus Marcellinus Buch XX–XXI. Teil III. Die Konfrontation.
Steiner, Stuttgart.
Teitler, Hans
2007 Ammianus on Valentinian. Some Observations. Pp. 53–70 in Jan den Boeft – Jan Willem
Drijvers – Daniel den Hengst – Hans Teitler (eds.): Ammianus after Julian. The Reign of
Valentinian and Valens in Books 26–31 of the Res Gestae. Brill, Leiden – Boston.
Tóth, Anna
2013 Az újplatonikus theurgia. Pp. 926–950 in Nagy Árpád Miklós (szerk.): Az Olympos mellett.
Mágikus hagyományok az ókori mediterraneumban II. Hellas - Imperium Romanum – Az ókor
után. Gondolat, Budapest.
Ullrich, Balázs
2004 A mágia és a hatalom összeütközése I. Valentinianus idején. ActAntSzeged 28: 75–93.
Uytfanghe, Marc van
2009 Le Vie d’ Apollonius de Tyane et le discours hagiographique. Pp. 335–374 in Kristoffel
Demoen – Danny Praet (eds.): Theios Sophistes. Essays on Flavius Philostratus’ Vita Apollonii.
Brill, Leiden – Boston.
Viansino, Giovanni
2004 Cornelio Tacito e Ammiano Marcellino. Aevum 78/1: 109–135.
Weber, Gregor
2000 Kaiser, Träume und Visionen in Principat und Spätantike. (= Historia Einzelschriften 143)
Steiner, Stuttgart.
Zecchini, Giuseppe
1995 La storiografia greca dopo Dexippo e l’ Historia Augusta. Pp. 297–309 in Giorgio Bona-
mente – Gianfranco Paci (eds.): Historiae Augustae Colloquium Maceratense. Edipuglia,
Bari.

GHOST STORIES IN THE LATE ROMAN

HISTORY WRITING
Summary: The article is dealing with ghost-stories in the history-writing of Late Roman
literature, especially in the works of Ammianus Marcellinus and the Historia Augusta. Most of
the examined ghost-scenes can be identified as unlucky warning prodigia indicating dangerous
political conflict in the roman society (before all warning signs to avoid or to revenge nefas-
activity). The contribution deals with the examination of the religious and historiographical
background of ghosts as „holy men” or as topoi of „tragic” history-writing.
Key words: ghost-stories, Late Roman period, prodigies, revenge on murderers, pronoia, topoi
of „tragic” history-writing

ISBN 978 963 414 008 5
ISSN 2062-0497
A kiadásért felel Gyenes Ádám

A kötet megrendelhető, illetve kedvezménnyel
megvásárolható: L’Harmattan Könyvesbolt
1053 Budapest, Kossuth L. u. 14–16.
Tel.: 267-5979
harmattan@harmattan.hu; www.harmattan.hu
L’Harmattan France
5–7 rue de l’Ecole Polytechnique
75005 Paris
T.: 33.1.40.46.79.20
Email : diff usion.harmattan@wanadoo.fr
L’Harmattan Italia SLR

Via Degli Artisti 15
10124 TORINO
Tél : (39) 011 817 13 88 / (39) 348 39 89 198
Email : harmattan.italia@agora.it
A borítótervet Kára László készítette.

A borító előlapján: Európé elrablása. Agócs Nándor grafikája
Etruszk vázakép alapján (Cerveteri, Kr. e. VI. sz.)
Museo Nazionale Etrusco di Villa Giulia (Róma).
Tördelés és tipográfia: Csernák Krisztina munkája.
A nyomdai munkákat a Robinco Kft. végezte,
felelős vezető: Kecskeméty Péter

Kisertetek A Keso Csaszarkori Tortenetir

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Kisertetek A Keso Csaszarkori Tortenetir

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

E

urópé égisze alatt

Fekete Mária ünnepi kötet eleje.indd 1 2015.04.16. 12:38:34

sorozatszerkesztő: csabai zoltán

(pécsi tudományegyetem, ókortörténeti tanszék)

Fekete Mária ünnepi kötet.indb 2 2015.04.16. 12:29:58

csabai zoltán, szabó ernő, vilmos lászló

pécsi tudományegyetem, ókortörténeti tanszék – l’harmattan

Fekete Mária ünnepi kötet.indb 3 2015.04.16. 12:29:58

© Szerzők és szerkesztők, 2015

A kötetben közölt képek jogtisztassága, a szövegek

Fekete Mária ünnepi kötet.indb 4 2015.04.16. 12:29:58

Fekete Mária hatvanöt éves . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9

Hogyan került Marcus Ulpius Bato Daciába? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 17

Az ún. Hercules-buzogány amulett etnikai és vallási háttere . . . . . . . . . . . . 29

Egy késő-óbirodalmi vidéki előkelőség kísérete:

Latin feliratok a Barbaricumban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 63

„INVICTA ROMA AETERNA”. Attalus tragikus császársága . . . . . . . . . . . 77

Fekete Mária ünnepi kötet.indb 5 2015.04.16. 12:29:58

Bronzkori szúrófegyverek Vas megyei gyűjtők tulajdonában . . . . . . . . . . . 171

Széljegyzetek a Kárpát-medence kora bronzkora kapcsán . . . . . . . . . . . . . 187

Kísértetek a késő császárkori történetírásban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 215

Bronzból és vasból készült mécsesek Vértesszőlős 092/2 lelőhely

A késő rézkori Vučedol-kultúra díszítő művészetének szimbolikus vonásai:

Anti-sasanian movements in 6th century Persia – the case

Lex collegii negotiantium citriariorum et eborariorum . . . . . . . . . . . . . . 297

Keleti mítoszelemek nyugati megjelenése a regölyi astragalos

A hagymafejes ﬁbulák rangjelző szerepéről . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 365

Dodekathlos – Herakles tizenkét munkájának ábrázolásai

Fekete Mária ünnepi kötet.indb 6 2015.04.16. 12:29:58

Történet a történetben . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 413

A Paradicsom Sopianae ókeresztény temetőjében . . . . . . . . . . . . . . . . . . 421

Az első, pécsi őskori telepásatás és leletanyaga a Nemzeti Múzeumban –

A neolitikus és rézkori ember alakú szobrocskák értelmezéséről. Észrevételek

Fekete Mária ünnepi kötet.indb 7 2015.04.16. 12:29:58

K ísértetek a késő császárkori

A császárkori történetírásban gyakran találkozunk izgalmas kísértet-történetekkel vagy

Fekete Mária ünnepi kötet.indb 215 2015.04.16. 12:30:15

gú Tacitus és a részben Tacitust, részben egy ismeretlen történetírót4 használó Cassius

Fekete Mária ünnepi kötet.indb 216 2015.04.16. 12:30:15

fájdalomdíjként az átreszketett éjszaka után. Végül megérkezett a vendéghez az ezúttal

Fekete Mária ünnepi kötet.indb 217 2015.04.16. 12:30:16

Fekete Mária ünnepi kötet.indb 218 2015.04.16. 12:30:16

szinonimájaként használja. A Domitianus morbid lakomájáról szóló Dio-hely kapcsán a szerző

Fekete Mária ünnepi kötet.indb 219 2015.04.16. 12:30:16

násait, rögtön elállt terve végrehajtásától, és megígérte, hogy szobrot és templomot

Fekete Mária ünnepi kötet.indb 220 2015.04.16. 12:30:16

rokat bíráló 4. századi pogány történetírás30 jelenségeinek problematikájában játszott

Fekete Mária ünnepi kötet.indb 221 2015.04.16. 12:30:16

talizmánjainak és képmásainak elterjedésével együtt a Diocletianus-kori keresztény-

Fekete Mária ünnepi kötet.indb 222 2015.04.16. 12:30:16

inkább félisten, mint ﬁlozófus,35 vallásos zarándok, a pontatlanul bemutatott vallási

Fekete Mária ünnepi kötet.indb 223 2015.04.16. 12:30:16

jegyzeteket). Feltételezhető, hogy a HA szerzője ebben az esetben is a 4. század utolsó harmadára

Fekete Mária ünnepi kötet.indb 224 2015.04.16. 12:30:16

Weber szerint a császár anyjának megjelenése – leszámítva a nagyobb hihetőség ked-

Fekete Mária ünnepi kötet.indb 225 2015.04.16. 12:30:16

Fekete Mária ünnepi kötet.indb 226 2015.04.16. 12:30:16

Halála előtt őt is éjszakai látomások ijesztgették: egyszer félálomban megjelent előtte

Fekete Mária ünnepi kötet.indb 227 2015.04.16. 12:30:16

A Constantius halálát előrevetítő kísértet-jelenettel és a világuralmat jelképzelő gömböt

Fekete Mária ünnepi kötet.indb 228 2015.04.16. 12:30:16

ártatlanok bosszulatlanul bolyongó kísérteteire.62 A korrupciós és rágalmazási ügyekből