A bölcsesség begyulladt zápfoga

fantaziás anatómia
(avagy „Így írtok ti, nyuszik”)

Tartalomjegyzék

Köszönetnyilvánítás 3

McDöglesz Rolóle: A D-rúd lyuka 5

Norbert Winneinni: Sámánbátyám szájáttátván 36

Erik A’ Fulldúm: A Lótusz Koló 68

Wélyn Forrest-Gumper: Sötét Ökörség 77

Gabri L. DeWulfgarovics: Ébermardos 93

Annelore Várlenn: A grabancos és a lóvalag 112

Bánatos Mórcos: Cserép csészealjak 156

Ellen Nemán: Jerikó aláfalazása 168

KÖSZ, CSÁVÓK!
JJJ

McDöglesz Rolóle
 A D-rúd lyuka

A fehérmanó – aki a tegnapelőtti, tévedésből történt hypós áztatásig még szürkemanó volt –
gyanakodva nézett le az előtte tátongó kútszerűségbe.
– Vajon ez lenne a D-rúd lyuka… – motyogta félhangosan. – …vagy inkább a C-oszlopé?
Mivel tétova kérdésére nem kapott választ, ezért megvakarta fitosnak éppen nem
mondható krumpliorrát, és elgondolkozott. Jó hangosan, hogy a távollátó olvasók is jól
hallják.
– Ne legyen a nevem Kosár-Szánkózik… akit rosszakarói úgy is emlegetnek, hogy
Vesszőből-Fonott-Tárolóalkalmatosság-Snowboardozik… ha ez nem mégis a D-rúd lyuka…
És mivel én, a Temetetlen Tetemek Tánc- és Illemtanára sohase’ nem tévedek, kijelentem,
hogy igen! Megtaláltam! Ez az én frekvenciájam! – Azzal mielőtt jobban végiggondolhatta
volna, már bele is ugrott az ismeretlen mélységű lukba.
– Talán mégis elmerenghettem volna rajta… – jegyezte meg, csak úgy, magának a
zuhanása harmadik órájában. – …elmeditálhattam volna egy-ké… tizenhét órát is netalán…
Nem kellett volna így, hűbelemanó módra belevetnem magam az ismeretlen mélységbe… És
tök sötét is van. Fáklyát gyújtok. – Így is tett.
A lobogó fáklyafényben az alagút falán érdekes, művészi igényességű rajzolatok mosódtak
össze színtelen és alaktalan masszává. Kesergett is emiatt Kosár-Szánkózik eleget.
Ám, amint maga fölé tekintett, valahova a kiindulási, jelen esetben bezuhanási pontja
irányába, hát egyszer csak mit lát?! A nagy sötétségben egy ogár zuhant a nyomában! Egy
háromfejű, négyfülű, és tizenkét rendes-, valamint hat tyúkszemű, nyolckarú, és hatlábú ogár!
A nyolc karjából négyben csatabárdokat és kardokat szorongatott, a három fejből kettőn az
eszelős döbbenet, a harmadikon az ádáz elszántság kifejezésével. Tisztán kivehető volt, hogy
két fej nem igazán lelkesedett a lyukba-zuhanva-üldözés eme halálosan izgalmas válfajáért. S
hogy miért volt mindez tisztán kivehető?! Mert az ogár maradék négy kezében fáklyák
lobogtak. Úgy nézett ki, mint egy zuhanó onagerező élőégőlövedék.
A fehérmanó ekkor úgy döntött, eleget látott – és tömpe manókezeivel hessegetni kezdte
maga mögé az elsuhanó levegőt, ezzel próbálván gyorsítani alapból tébolyultan iszonytató
zuhanását.
Mikor eléggé kifáradt – nyolc-tíz szívdobbanás elteltével – újra visszanézett, hogy
mennyire sikerült lehagynia kéretlen követőzuhanóját. Ám ekkor döbbenten tapasztalta, hogy
immár egy négyfejű, tizenkétkarú, huszonnégylábú, harminckétfülű, púpos, mind a nyolc
szemére kancsal, és mindössze három ép foggal vicsorgó ogár üldözi!
Kosár-Szánkózik ekkor döntött amellett, hogy elbújik. Öt perc múlva viszont már fel is
adta eme elképzelését. Ugyanis rájött, hogy egy lyukban való zuhanás közepette nincs olyan
sok alkalmatos hely, ahová el lehetne rejtőzni. Konkrétan seholse nem.
Megint hátranézett – és már nem is csodálkozott a mögötte zuhanó tizenkétfejű, hatfogú,
huszonhárom szemű, három fülére süket, tizennyolcra nagyothalló ogáron.
Hirtelen egy lenge öltözetű, ledér leányka termett mellette. Azaz hullott vele azonos
sebességgel a semmibe.
– Hát te meg ki vagy, kisanyám? – érdeklődött rezignáltan a fehérmanó. Ugyanis, amióta
McDöglesz Rolóle főhőse lett, már nemigen zaklatta fel semmi.
– Én vagyok az Egyszer-Valamikor-Bizonnyal-Szűz – mesélte pironkodva a leányzó –,
akit te most meg fogsz kínozni. Csak úgy, mindenféle ok és értelem nélkül.
– Én?! – mutatott magára elképedve Kosár-Szánkózik, mintha még másvalaki is zuhanna a
lyukban, nem csak ő, meg a változó ogárok, meg a csajszi. – Én miért tennék ilyen
szörnyűséget?!
 – Mert minden McDöglesz Rolóle írásban kell lenni egy ilyen értelmetlenül szadisztikusan
brutális, kegyetlen kínzásos jelenetnek!
– Ahá! Már értem – bólintott a fehérmanó. – De én ám egy rendes manó vagyok, és akkor
sem teszek ilyet, ha a fene fenét eszik!
– Te szemét! – sikított fel fájdalmasan a lány. – Nem akarsz megkínozni?!
– Nem én! – vágta rá büszkén a menő manó.
– Áááááá!!! – visított a leány. Boldogan! Ugyanis – és ezt nem árulta el a ravasz bestia
szegény Kosár-Szánkóziknak – mazochista volt a lelkem, és azzal volt kínozva, hogy nem
kínozták.
Így, ilyen érzéstelenül, iszonyatos brutalitással gyötörte oldalakon keresztül szegény, jobb
sorsra érdemes úrilányt a szadisztikus fehérmanó.

(Itt több oldal cenzúrázva!)

Egyszer csak a szerteszana agyongyötört, immár eléggé lepusztult némber eltűnt az

irgalmatlanul kegyetlen Kosár-Szánkózik mellől. A fehérmanó pedig ismét maga fölé nézett –
és ő, aki nem félt semmitől: felsikoltott az iszonytól! Ugyanis egy EGY fejű, KÉT kezű, KÉT
lábú, KÉT szemű és fülű, teljességgel púptalan, frissen polírozott fogsorú, intelligens orcájú
ogár zuhant a nyomában!
Ez több volt, mint rémálom!
Szerencsére ekkor talajt ért végre.
Illetve ajtót: ugyanis egy ajtó szorult a fehérmanó rettenetes nagy teste alá. Az ajtón egy
feliratot lehetett olvasni:”Ez itten a Bölcsesség Gyulladt Zápfogának Kiskapuja! Csak az
tudhassa kinyitni, akinek teljesen ki van nőve a bölcsesség fogája! És mellette nem árt, ha
okosságos sis!”.
Kosár-Szánkózik elgondolkozva nézett az alatta lévő Bölcsesség Kiskapujának kilincsére.
„Vajon kifele nyílik?” - gondolta magában, majd le is nyomta a kilincset.
És a kiskapu kinyílt – mert Kosár-Szánkózik olyan okosságos volt, hogy le tudta nyomni a
kilincset! – és azon keresztül a fehérmanó kizuhant a föld felszínére. Pont oda, ahonnan
elindult. Illetve bezuhant.
Kosár-Szánkózik leporolta a zuhanás közben bepiszkolódott köpenyét, és elégedetten a
felkelő nap irányába indult.
– Hogy ez is mekkora egy kaland volt, istenem… most megyek, és megkeresem a D-rudat,
ami ebbe a lyukba való. A kabáthoz is először a gomblyukat szoktam megvenni…
És ahogy elindult, észre sem vette, hogy mögötte felzuhant a lyukból egy hatvannégyfülű,
ötvenkétfogú ogár is… aki gyanúsan vicsorogva elindult a nyomában, miközben azt hörögte
maga elé:
– Még ám nincsen vége...

VÉGE

Norbert Winneinni

Sámánbátyám szájáttátván
Egyszer volt, hol nem volt, még az Üveghegyen is túl, ahol a kurtafarkú malac disznólkodik,
élt egyszer egy öregember legkisebb fia. És egy öregasszonyé is persze.
– Idesapám! – szólt egyszer, amúgy vidékiesen a legkisebb fiú, aki mellesleg egyke volt. –
Aggyon nekem egy tarisznyát… benne vagy negyven aranypénztet, egy üveg pálinkátot, meg
egy nagyobbacska hamuban sült túzokot… mert elindulok én biz’ világot látni! Elmegyek
Sámán bátyámhoz, mert én is sámán akarok lenni, mint a Sámán Tafoksz!
Az öregember a gyerök eléggé utasításszerű kérdéseit hallva először is nem kapott levegőt.
Majd – épp’ az első reakciója okán! – el is lilult. Aztán amúgy kacskaringósan elkanyarította
magát, mint a parasztember, akinek a hülye kölyke miatt felszaladt a vércukra.
– Mi az apád büdös (cenzúrázva!) akarsz, te széltoló pelenkaszökevény?! Honnan a jó
édesanyád (cenzúrázva!) szereznék én neked negyven aranyat, te kis folyadéktároló- és
töltőedény?! És… nem túlzok… de túzokot se fogsz kapni, amíg egyet is tudok (cenzúrázva!)
fingani, te kis szarosseggű!! (Hogy ezt miért nem cenzúrázták… rejtély.) Takarodj a háztól,
amíg finom vagyok és… kettőnk közül legalább én!… szobatiszta!!!
Így hát a gyerök – az alig használt gumiliberójánál, meg a benne lévő aligpöszörőnél fogva
– nekieresztődött a nagyvilágnak.
Tíz év alatt – gumigatyáját térdig koptatva – el is ért Sámán bátyjához. Aki két házzal
odébb lakott.
– Sámán bátyám! – mondta a pöszörőhuszár. – Én is sámán akarok lenni, mint ke’! Azaz,
mondhatnám úgy is, hogy sámén leszek, fát legelek... vagy ilyesmi, he-he…
Sámán bátya gyanakodva nézett a koszos, gumigatyátlan kamaszfiúra – akit utoljára még
pólyában látott, hát nem is csoda, hogy nem akarta megismerni. Nem mintha egyébként az
ember büszke lehetne, egy efféle rokonságra.
– És… – szólalt meg igazi sámánsággal a hangjában Sámán bátya – bár őszintén szólva,
nem tudom, hogy miféle puruttyafalváról szalasztottak, és hogy ki a francnyavalya vagy… de
miért pont sámán akarsz te lenni?! Mikor lehetnél manager asszisztens is, te agyabuggyant?!
– Azért – felelte önérzetesen Gumigatya (az egyszerűség kedvéért nevezzük eztán így) –,
mert én egy fantázia novellában akarok majd főszerepelni, és milyen hülyén jönne ki, ha
öltönyben, nyakkendőben flangálnék ki-be a tőzsdéről, miközben meg gyünnek-mennek
körülöttem a sudribumburnyák orkok, nem?!
– És miért beszélsz ilyen parasztlaposi szlengben?! – nézett rá rosszallóan a Sámán.
– Hát e köll ezeknek a taplófalvi olvasókoknak! – bizonygatta Gumigatya. – Meg
Bergengócia, meg Retyerátia, és Bunyevácia… és ezeknek már menten elfolyik a nyála a
gyönyörtől! Aztán meg egy kis medzsik: Abrak-A-Zabra, és kész is a sikertörténet!
És ettől a súlyos igazságtól Sámán bátya eltátotta a száját.
És úgy is maradt.
Gumigatya meg mégis bróker lett. Mert ez ám az igazi élet, kis hülyék, nem pedig meséket
olvasni.

Itt a VÉGE,
fussatok el véle. Csak ne (cenzúrázva!) fossátok le a lábatokat.

Erik A’ Fulldúm

A Lótusz Koló
MegCuk K’oll, aki a magyalföldi Hátulról MegTusz K’oll családból származott – mint Cod
„Álatos” Rikk, aki a vér szerinti édestestvére, csak ebben a történetben ez még nem derül ki
–, nem szerette a répaföldieket. Ez a viszolygása talán a családi nevével, a Hátulról-lal
lehetett valamilyen különös kapcsolatban… De egy biztos, a magyalföldi MegCuk K’oll nem
szerette, ha egy répaföldi – zsebében az elmaradhatatlan, gyanúsan dudorodó répájával –
megpróbált mögé kerülni.
Ezért nézett most igen-igen szemrehányóan a földön fekvő répaföldire – akit az imént
vágott mellkason egy hirtelenjében a keze ügyébe akadt szívlapáttal –, és a fejét csóválva
nézte, ahogy annak zsebében egyre jobban összeaszódik az eleddig duzzadó répa.
– Látod, te buta – dorgálta meg barátian a félholt répaföldit MegCuk –, amiért én meg a
bátyám, Cod „Álatos” Rikk köztudottan hátulról szeressük, az még nem azt jelenti, hogy azt
is örömmel és odaadóan fogadjuk, ha minket próbálnak becserkészni az általunk kedvelt
irányból!
Ekkor srévizavé oldalról egy lihegő, erősen lókupecszerű, lószagot árasztó, köpcös,
pirospozsgás képű emberke szaladt felé. Rettentő lószerszáma a bokáját verdeste. Egyébként
a vállán volt átvetve. Mármint a lószerszáma. És onnan lógott le. Bokáig. De csak azért addig,
mert volt rá kötve egy csomó. Egyébként még lejjebb lógott volna. Mondjuk a talajszintnél
azért nem lejjebb.
– Hjaj… jaj… ajajaj… huh… huph… lih-lih… – lihegte összefüggően a lószerszámos.
– Kinek az anyját?! – emelte fel fenyegetően a szívlapátot MegCuk.
– De jó… lih-lih… hogy megtaláltam kigyelmedet… lih-lih… Lótusz… lovag…
– Lóóó-tuuusz?! – kérdezett vissza a magyalföldi döbbenten. – Erről te meg honnan
tudsz?!
– Hát, mert… a hátára van írva kigyelmednek… asszongya, Lótusz 01-es…
– Hja… elfelejtettem levenni a mezem… – meresztgette a háta közepe felé a szemét
MegCuk. – Most már mindegy…
– Én Karvaly Ló vagyok, a lókupec – mutatkozott be a lókupec. – Szolgálatjára Koló
uramnak!
– És még a kolóról is tuuudsz?! – ámult MegCuk. – Való igaz, odahaza Magyalföldön van
egy Lótusz SC nevű vizikoló csapatunk, ahol én vagyok az, aki a víz jótékony leple alatt, az
ellenséget hátulról jól meg… khm… izé… szóval, szoktam én is vizikolózni, na. Meg a
bátyám, Cod „Álatos” Rikk is, aki szintén a víz alatt, hátulról… khm… izé… szóval,
ugyanazon a poszton játszik, ahol én, na.
– Én mindjárt tudtam kigyelmedről! – dicsekedett Karvaly Ló. – Kend a Lótusz Koló!
– …Lótusz Vizi-Koló csapat hátsó… hátulról jövő… izéje… – próbálta meg kiegészíteni
és befejezni a mondatot MegCuk, de belesült.
– Jöjjön, jöjjön gyorsan tekintetes lovag uram! – zárta rövidre a magánmotyogást a
lókupec. – Azonnali be… be… beavatkozásra van szükség!
– Nos… tényleg?! – problémázott zavartan MegCuk K’oll. – Hát akkor… rajta, csak
tessék… én nem avatkozom bele…
– Pedig pontosan kigyednek kell! – ragadta karon a nem túl lelkes magyalföldit Karvaly
Ló, és már húzta is magával.
– Má’ miért?! – nyögte kelletlenül MegCuk. – Annyi ember futkos még rajtam kívül az
utcán…
– De kigyelmed a Lótusz Koló!
– Ez igaz – törődött bele a sorsába MegCuk, és már nem ellenkezett. Mert egy Hősnek
meg kell tenni, amit egy Hősnek meg kell tenni. Főleg, ha egy hülye lókupec rángatja.
Rövid vágta után el is értek egy nagyon kellemes külsejű, virágzó virágokkal körbenőtt,
frissen meszelt, trágyaszagú lóistállóhoz, ami telis-teli volt - milyen furcsa fintora a sorsnak! -
lovakkal.
 Ezen a tényen MegCuk K’oll is úgy meglepődött, hogy azt sem tudta hirtelen, hogy fiú-e
avagy lány. Ezen kérdés eldöntése okán gyorsan bele is kotort nadrágjának előrészébe, majd
hosszas, ijedt kotorászás után hatalmasat sóhajtva kivette a kezét.
– Phű... ez meleg helyzet volt... már azt hittem, hogy kénytelen leszek teljesen átértékelni
az életem...
– Nézze, Lótusz lovag! – mutatott előre a lókupec. – Ott a ló!
És tényleg volt a jelzett irányban egy ló! Hihetetlen!
– És – érdeklődött lágyan MegCuk –, ettől most el kéne ájulnom?! Döbbenet, a
lóistállóban van egy ló...! Hogy el ne aléljak menten...
– Azt a marha nagy lovat kellene ebbe a kicsike kis nyúlketrecbe betuszkolnia,
kigyelmednek! - folytatta az istállómester.
Ettől már MegCuknak is leesett az álla.
– Miiiii?!?! Azt a benga, ötmázsás, kétméteres marmagasságú, böszme nagy lovat... ebbe
az icike-picike nyúlketrecbe?! Elment magának a józan esze, ember?!?!
A lókupec idegesen rángó szemöldökkel, esdeklően nézett a magyalföldire.
– Muszáj, egyszerűen muszáj beletenni valakinek, lovag úr! Különben nem tudom elvinni
a vásárba: ugyanis már nincs hely a vásárba menő szekeremen, csak éppen egy nyúlketrecnyi!
És a Rigót pedig mindenképpen el kell adnom, mert már kiitta a tartalék pálinkakészletemet!
Még egy hétig marad, és szomjan fogok veszni! Már az istállóm alatti csatornarendszer alatt
lévő kazamaták alatt lévő titkos kútból nyíló földalatti városban lakó őseimet, az ŐsKarvaly
Lókat is segítségül hívtam... de ők sem tudták betuszkolni a lovat a nyúlketrecbe! Pedig ők
akkora Hősök, hogy nem mernek feljönni a földfelszínre, nehogy egy hirtelen felindulásból
leigázzák a világot... Csak kegyed segíthet, Lótusz lovag!
MegCuk egy rövid ideig elgondolkozott, hogy elküldi a lókupecet melegebb éghajlatra, de
aztán mégse tette. Nehogy már jól érezze magát Mauin, vagy Tahitin az agyalágyultja...
– Na, ide figyelj, Karvalykám – szólt végül a magyalföldi –, elintézem neked ezt a csipp-
csupp kis ügyet...
– Köszönöm, nagyjóuram!
– ... de akkor fordulj el, mert nem akarom, hogy megismerd a titkos, Lótusz Koló
fogásaimat!
– Azonnal, máris, és izibe’! – örvendezett Karvaly Ló, és elfordult.
MegCuk K’oll ekkor elkezdte járni a titkos koló-táncot... és lássatok csudát! A benga nagy
lójószág is elkezdett táncikálni!
Kis idő elteltével egy vékony, cincogi hang nyikogott fel.
– Most már megfordulhatsz! Sikerült! Bent van a ketrecben!
Karvaly Ló megfordult... és gúnyosan felkacagott.
– Há-há-há-há! Tényleg sikerült: elkaptuk a híres MegCuk K’ollt, akit egyszerűen csak
úgy neveznek: „Eddie Murphy Ahmel, a Ravasz Rokka”!
– Nem értem miről beszélsz?! – cincogott zavartan a vékony hang. – Hisz’ láthatod, a ló
rácsok mögött van!
– Mi, nagyon okos és erős... meg persze szép is!... Karvaly Lók tudtuk, hogy a Lótusz
Kolót akarod eltáncolni! De ám a mi lovunk varázs ló! Ő ellentáncolta a varázstáncodnak a
Lótusz Polkát: és most nem ő van rácsok mögött, hanem te vagy a nyúlketrecben!
A döbbent és összement MegCuk K’oll ekkor nem tudta nem észrevenni lekicsinyített, és
kimosott helyzetét.
– Ármány és árulás! – sipítozta idegesen a mini magyalföldi. – Most az egyszer sikerült
ketrecbe húznotok, karvalyorrú gazember! De MegCuk K’oll sohasem adja fel!
– Az marhára jó is lesz – vigyorgott a lókupec –, ugyanis egy nyúlfarmra viszlek, hogy
megtanítsd a baknyulaimnak a híres Hátulról MegTusz K’oll-figurát! És én meg a
szaporulaton jól meggazdagszom és én leszek a Világ Ura!
 MegCuk K’oll ekkor rájött, hogy helyzete több, mint reménytelen: mert az ŐsKarvaly Lók
ifjonti leszármazottja teljességgel ön- és közveszélyes.
Ezért nem is idegesítette tovább magát, hanem a ketrec sarkában leült pihenni, és
megpróbálta magát ráhangolni az előtte álló nemes, és nemzéses feladatra.

Hogy hogyan sikerült meg kiszabadulni MegCuk K’ollnak a démoni nyúlketrecből, majd a
négy legszebb anyanyúllal megszöknie, és hogyan mentette meg a Világot a megalomániás,
föld alól támadó ŐsKarvaly Lók inváziójától... az egy másik, még izgalmasabb történetben
lesz elmesélés tárgyát képezve.

VÉGE

Wélyn Forrest-Gumper

Sötét Ökörség

„Hogy akarsz tízezer sötét elfet egyes egyedül egymagadban elpusztítni, Bazi L?!
Mol-Khar, és Molotov-Kokthél majd megsegítenek. De te egyet mondj meg nekem,
Sivalingam!
 Kérdezz, rettenetesen erős és legyőzhetetlen Bazi L, te Sötét Elfek Átka, te... te... te Állat, te!
Pont erre akarok rákérdezni: a „Sötét Elfet” úgy érted, hogy „Szellemileg Elmaradott
Tündék”?!
Te... jó... atya... úr... isten...”
/Ed Looser: A Rettenetes Iszonyatos Szörnyrém vs. Tízszer Több Elf, mint Ork Salvatorenál/

„Nem, nem uram! Nem uram a Sátán, mert én vagyok az, aki az ő Ura vagyok, Aki Vagyok
Én!
És az én nevem maga a Szörnyűséges Iszonytató Félelmetes és Ijesztő Is: én vagyok a
Kimondhatatlan, a Megnevezhetetlen, a... izé... a...
RETTENETES RÉZ ÚRRRR!!!
Na. Most kimondtam.
Most már tudjátok.
Ez vagyok én. Tök egyedül.”
/Ed Looser: Magamtól - magamról/

Igen. Sötétség. Ez jó...

Igen. Félelem. Ez is jó...
Igen. Valami iszonytatóan irtóztató. Ez még jobb...
Ez vagyok én: Árnyék a Sötétben. Annyira félelmetes vagyok, hogy már magamtól is
félek. Bár még sohasem láttam magam. Mert olyan kurva sötét van itt... én meg ugye, az
Árnyék, nem fluoreszkálok éppen...
És most megigézem a Sátánt. Vagy megidézem. Vagy idézek a Sátántól. Vagy utolérem a
Sátán Sánta Kutyáját. Mindegy. A fő, hogy legyen benne valami Sátános...
Már jön is... közeleg... hű, de fél... Igen, mert ám ő fél tőlem, mert én vagyok a Sötét
Ökörség, ami Uralom a Világot! Innen, erről a vaksötét árnyékból, ahol vagyok. Ennél
pontosabban nem is tudom magam helymeghatározni, ugyanis sohasem voltam még odakint.
Már ha most benn vagyok valahol, ugye... Mindegy. Szóval, érzem hogy jön a Sátán. És fél
tőlem. Helyes, kis nyuszi, féljél is... mert én magam vagyok... hja, ezt már mondtam.
Megjött. Nem a havim, hanem a Sátán! Hülyebarmok...

Itt térdel előttem... Nem AZÉRT, ti perverz disznók!!!

Inkább nem is térdel előttem, hanem... térdel húsz lépéssel izzó trónusom előtt. Nem
AZÉRT, mert dicsekedni akarok, hogy milyen hosszú!!! Pedig tényleg...
Király vagyok! Jut eszembe, a trónusom feketén izzik – különben nem lenne vaksötét, és
oda félingem. Vagy fílgarbóm. Vagy valami ilyesmim...
– Eljöttem Hozzád Uram és Parancsolóm, Mestörök Mestöre, Aki Magad Vagy a Kezdet
és a Vég, Ura Életnek és Halálnak, Meg A Mágiának Meg Minden Másnak Is! - Így hajbókolt
a Sátán, az Alvilág és a Lelkek Ura – Nekem! Lóra áll – mert megérdemlem.
– Mit akarsz tőlem, Sátán?! – kérdeztem rettentő hangomon, amitől leomlottak a falak.
Csak éppen senki nem látta, hogy leomlottak, mert mint már mondtam, tök vaksötét volt.
– Éééén mit akarok?!?! – kérdezett vissza döbbenten a Sátán. – Hát te írsz engem, vagy én
írlak téged?!
– Igaz, kis nyüzüge! – adtam helyt a megállapításnak. – Csak azért vagy itt, hogy hódolj
előttem, hogy lássák, mennyire kúl vagyok és hatalmas!
– Hogy lássák... – dünnyögte cinikusan a Sátán – ...ebben a tök sötétben... teljesen
logikus...
 – Most elmehetsz, szolgám! – parancsoltam a Sátánnak. És úgy neveztem, hogy „szolgám”
– hallottátok?!?! Mert én ilyen tökös és kemény vagyok! A Sátán meg ment, mint a
pincsikutya! Yeahhh!
A sötétség mintha megsűrűsödött volna.... Egyébként, elég uncsi egész nap itt lenni ebben
a szurokfekete katyvaszban. A napok múlását is csak a kakukkos órám hangjelzése alapján
tudom követni – mit ne mondjak, rohadt idegesítő egy helyzet. De tudom, hogy „világosban”
lenni egy magamfajta Sötét Istennek nem elég kúl - ezért hát tűrök és szenvedek. Hogy
csodálhassatok, kis parányi parányok.
Most kitaláltam, hogy meg fogok nyuvasztani tízezer Sötét Elfet.
Én.
Egymagam.
Úgy, hogy közben ki sem mozdulok innen.
Megnyomom ezt a piros gombot... egyébként, csak gondolom, hogy „piros”, mert ebben a
sötétben az orromig sem látok, de mindig is pirosnak éreztem a tapintását... szóval,
megnyomom ezt a piros gombot.
Most. Mindjárt. Meg. Fogom. Nyomni.
És nem érdekel, hogy tízezer özvegy fog sírni utánuk. Sem az, hogy a nagyjából harminc-,
negyvenezernyi kölök marad félárván, családfenntartó nélkül. Nem érdekel, mert kemény
vagyok, mint az atom. És megteszem, mert megvan a Hatalmam ahhoz, hogy megtehessem!
Most megnyomom.
KLIKK.
Megnyomtam.
Tízezernyi sötét elf immár a Sátáné, aki – mint már ti is tudjátok – az én szolgám!
EGYETLEN EGY MOZDULATOMMAL TÍZEZER SÖTÉT ELFET
NYUVASZTOTTAM MEG!!!
Már... ha működik ez a rohadt gomb... egyáltalán...
Én vagyok a Király! Nem, nem is király vagyok, hanem... Isten!
A Mindenség Ura! Úr az Urak Fölött – Isten az Istenek Fölött!
De most megyek: anyám cseszeget, hogy vigyem már le végre a szemetet, mossam meg a
fogamat, és menjek aludni. Már fél hét is elmúlt, szóval igaza van.
Még csak annyit, hogy én vagyok a Rettenetes Réz Úrrr – a Sötét Ökörség birtokosa!
Visszatérek!
Csak most előbb leviszem a szemetet... na csá!

VÉGE

Gabri L. DeWulfgarovics

Ébermardos

Ébren vagyok.
És mégis álmodom.
Azt álmodom, hogy ébren álmodom – miközben alszom, pedig nem is vagyok álmos.
 Én vagyok az UTOLSÓ Ébermardos, akit az ébrenlét kínja mardos – miközben aluszik,
mint Kiss Balázs. A kalapácsvető olimpiai bajnok.
Jön. Közeleg a rettentő fehér ébrenlét-lény, akinek a kezében van... valami. Hirtelen
meglepődve tapasztalom, hogy az én kezemben is van valami. Nem az.
A Farkatlan Kard – az Ébermardosok Szent Fegyvere, amit valamikor az Eunuchoktól
szereztünk meg. És a Farkatlan Kard lecsap – és ahová lecsap, ott farok a gazdáján nem
marad.
Most se nem.
A gonosz ébrenlét-lény koloratúr szoprán hangon, sikítva szidja a felmenőimet, akik mind
az Ébermardos-rend felkent tagjai voltak.
És ekkor – életemben, valamint a Rend Fennállása óta először! – tényleg elalszom!!!
– ÉBREDJ!!! – dörgi egy sztentori hang. És a csoda elillan, felébredek.
– ÉBRESZTŐ FÖL! – ismétli a gonosz, álnok sztentori.
Föltápászkodom. Utálom a katonaságot...

Prológus

Az Ébermardos-rend régi rend, még akkor kezdődött, amikor még rend sem volt, csak
rendetlenség, meg összevisszaság, és káosz, meg kommunizmus, és az égből diónyi
jégdarabok potyogtak, ha jégeső esett. És ha nem, akkor meg nem.
A nagyapám lapította a Rendet.
Igen, lapította.
Amikor őrségben az őrtorony alján lapított, és a szél zörgésétől nem tudott elaludni az
Istennek sem, hát akkor döntött úgy, hogy meglapítja a Rendet.
A szomszéd rabbiképzősök szoprán fiúkórusától ellopott egy konyhakést – ami
későbbiekben a Rend Nagymestere, azaz nagyapám által Farkatlan Kardnak lett kikiáltva.
Ezzel irtjuk a Gonoszt.
Aki Nem Hagy Minket Aludni.
Mert Köcsög.
Persze, csak álmunkban – ami meg egy Ébermardos rendtagnál eléggé ritka, ugyebár.
A mai napig nem is tudtam semmit az egészről.
De most már igen.
És most már ti is igen...
Igen, igen. Most már ti is tudjátok, hogy ki vagyok én...
Kivagyok.

VÉGE

Annelore Várlenn

A grabancos és a lóvalag

Hazafut Plutonicus vagyok, grabancos és árnyékszéklény-vadász. Mit ne mondjak, szar

egy meló...
Mert vannak ugye az elsődleges árnyékszéklények: nincsen súlyuk, csak tömegük;
hőmérsékletük nulla és 120 fárenhelyt között van; a színük lehet kék, zöld, barna, piros, fehér
vagy fekete. Esetleg ezek árnyalatai, vagy keverékei. A szaguk eléggé szúrós, pállott
excrementum szag. Amit ráadásul csak mi, grabancosok és árnyékszéklény-vadászok érzünk.
Ha engem kérdeztek, szerintem pusztán kiszúrásból.
Az elsődleges árnyékszéklények előtt nincs akadály, észrevétlenül átsuhannak kövön, fán,
emberen. Egyszer jött velem szemben egy ilyen elsődleges árnyékszéklény, már messziről
bűzlött, hogy az ami. Csak jött, és jött, egyenesen felém, én meg tök nyugodtan vártam, hogy
átsuhanjon rajtam. Erre belepasszírozott a földbe a részeg állatja. Mert persze nem is
árnyékszéklény volt, csak egy szimpla alkoholista, egy büdös kocsmatöltelék, aki hazafelé
tántorgott. És – pechemre – éppen rajtam keresztül vitt az útja. De akkor még csak tanuló
voltam – és tanultam is az esetből. Azóta mindig félreállok a büdös, trágyaszagú alakok
irányvektorából, mert hátha mégse nem árnyékszéklények.
Egyszer ennek az óvatosságomnak köszönhetően nem gázolt el a ködben egy ámokfutó,
négylovas trágyaszállítókocsi... de az egy másik történet.
Az elsődleges árnyékszéklények lehetnek: orrfacsarók, könnyfakasztók, szememet is
csípők, kopogás nélkül is benyitók, véglények és végbéllények. Egyik veszélyesebb, mint a
másik. Nekem elhihetik. Ugyanis nekem is úgy mesélték.
Vannak még a másodlagos árnyékszéklények. Ezek nem is tudják magukról, hogy
másodlagos árnyékszéklények, pedig azok. Másodlagos árnyékszéklény az, akire mondjuk.
Például a szomszéd. Vagy aki a vonaton mellettünk ül, és halvány segédfogalma sincs arról,
hogy már feltalálták a dezodort. Vagy legalábbis a mosószappant és a súrolókefét.
De másodlagos árnyékszéklény az is, aki valamilyen érthetetlen okból kifolyólag meg van
győződve arról, hogy a napsütés és a magas hőmérséklet által testéből kiválasztódó verejték
az egészséges, és illatos: nem csak neki magának, hanem a vele (balszerencséjükre) találkozó
átlagemberek mindegyikének.
Az ilyenek ellen csak búvár-, esetleg űrhajósruhával, orrunkba dugott fokhagyma-
gerezdekkel, enyhébb esetekben orrcsipesszel védekezhetünk.
Vannak még a harmad-, negyed-, tizenketted-, huszonhárom egész ötharmad-, és
százharmincnyolcezer-négyszázhuszonhat-kétszáztizennyolcad fokú árnyékszéklények, akikre
jelen esetben nem térek ki bővebben.
Még a magamfajta tapasztalt grabancosnak is veszélyes az árnyékszékház és az
árnyékszékjelenség.
Előbbit zöld színű fabódéknak álcázzák, míg utóbbi kialakulása kocsmák oldalfalai
mellett, esetleg nagyobb összeröffenések, bálok, bulik, és búcsúk környezetében lehet fellelni.
Mindegyik egytől-egyig igen-igen veszélyesek, és ha a gyanútlan ember mit sem sejtve
belegyalogol valamelyikbe – hát akkor tuti, hogy elkapja egy végbéllény. És akkor annyi.
Én magam szeretem a veszélyt. És hivatalból üldözöm az árnyékszéklényeket. Üldözöm,
elkapom és fertőtlenítem őket, a lelkemben lobogó örökdomestossal. Ami mindenkinek van,
csak nem tudja, hogy van. Ez most... hogy van?!
Szóval, ha egy árnyékszéklény a közelembe settenkedik – ami ugye eleve lehetetlen, mert
olyan büdösek, hogy mérföldekkel előttük jár a szaguk, ami ráadásul kolompol is –, akkor
hirtelen fogom magam, és rájuk öntöm lelkem túlcsorduló örökdomestosát. És az nekik nem
jó. És győztem.
Most is csak megyek (vagy inkább... jövök?) és vadászgatok itten.

Szagosban

Hát, ahogy mentem-mendegéltem... vagy jöttem-jöddögéltem?!... egyszer csak egy nagy

szagosság kellős közepén találtam magam. Na, mondtam magamnak, ez itt egy
árnyékszékjelenség lesz! Csak bele ne lépjek... Mert mi grabancosok nem szeretünk belelépni
az árnyékszékjelenségek anyagiasult kísérőjelenségeibe. Mivel az büdös, és nehéz lekaparni a
saruról. Főleg anélkül, hogy ne lenne tőle szagos a kezünk is.
És ekkor hirtelen és váratlanul megláttam az árnyékszékjelenséget létrehozó elsődleges
árnyékszéklényt: egy lóvalagot! Ez az egyik legveszélyesebb elsődleges árnyékszéklény, csak
korábban valamiért elfeledkeztem arról, hogy megemlítsem, pedig tényleg.
Szóval, ott volt előttem egy nagy, büdös lóvalag.
Én úgy tettem – cselből! –, mintha nem venném észre. Mit ne mondjak, rohadt nehéz volt
úgy tennem: bármerre is fordultam, mindig ott volt előttem a pimasz lóvalag. És szaglott.
Megpróbáltam beszélgetésbe elegyedni vele. Furcsa torokhangokat adott ki. Ami még
büdösebb volt. Így inkább nem erőltettem tovább a beszélgetést.

Egy kancsó szagosmügebor mellett

Ott ültünk – én meg a lóvalag – egy kancsó szagosmüge bor mellett. Én igyekeztem arrébb
húzódni mindkettőtől: hiába vagyok szakképzett grabancos, ez azért nekem is sokk volt.
Szóval, ott ültünk és elmélkedtünk. Én azon, hogy lehet egy lóvalag ilyen büdös?! És ki az
a vadbarom – aki nem ki tudja hanyadlagos árnyékszéklény –, aki képes okádás nélkül inni
egy ilyen „bukésan érett” szagot árasztó szagosmüge borból?
Hogy a lóvalag min elmélkedett azt nem tudom. Ő nem mondta, én meg nem faggattam.
Nem is tudom, hogy mi a francnyavalyán tudna elmélkedni egy ilyen árnyékszéklény... Hogy
milyen jó szaglani? Holnap még büdösebb leszek, mint ma?! Tegnap találkoztam egy isteni
végbéllánnyal, remélem összehozunk majd később valamit... Mondjuk egy pálpusztait...
Tehát, mint mondtam, csak üldögéltünk.
És egyszer csak rájöttem, hogy én is egy árnyékszéklény vagyok! Én vagyok a legis
legveszélyesebb! Árnyékszéklény, aki beépült az árnyékszéklény-vadászok közé! Úristen –
hát én életveszélyes vagyok! Főleg magamra nézve. Ha netalán tán lebuknék, mint a bukó
réce a kishalért...
Egy pillanatra úgy éreztem magam, mint Stirlitz standartenführer... felemelő pillanat volt!
De most megyek, és megteszem, amit tennem kell - bebüdösítem az árnyékszéklény-
vadászok központi kiképzőközpontját!
És akkor az nekem jó lesz! Tradadadám!

VÉGE

Bánatos Mórcos

Cserép csészealjak

Kán-Tor Morgue elgondolkozva ballagott a sötét sikátorban. Mellette késelők és

megkéseltek folytatták évszázadok óta megszokott tevékenységüket. Markecolók
markecoltak, pucoválók pucováltak, okádékolók rókáztak szépen egymás mellett. Egymás
lábára.
 Szörnyű volt és iszonytató. Párás, gőzös miazmák kérdezgették egymástól: „Miazmán’?!”.
De mivel kérdésüket senki nem értette – csakis egy másik miazma –, így senki nem válaszolta
meg nekik a való világból. Legfeljebb Oké, aki ott állt az okádékolók között... de most ő is el
volt foglalva.
A falakról pergett a vakolat, meg az odahányt borsó. Az enyészet tenyészett. A doh
dohogott. A szagok szaglottak, és a genyőcék is tették, amit általában tenni szoktak...
De Kán-Tor Morgue nem törődött semmivel: átgázolt a hányadékon, az ürüléken, a még
hömpölygő vizeletfolyókon. Nyákos trutymovácokon tapodva, undormány, bűzös és
visszataszító, iszamos mocsárban haladt egyre feljebb és feljebb hágva haladt rendíthetetlenül
célja felé.
Ami egy cserép csészealjbolt volt, a sikátor legvégében.
A kirakat előtt Kán-Tor Morgue megállt, és bebámult. Bent cserép csészealjak voltak.
Különböző színben – de csak csészealj méterben!
„Különös...” – gondolta Kán-Tor. – „Milyen különös... különböző szín... de csak egy
méret?! És ha valakinek nagy csészéje van akkor az menjem a sóhivatalba?! Furcsa, hogy itt
mennyire nem törődnek a vevőkkel... Hiába, sötét középkor...”
Ellenérzései dacára Kán-Tor Morgue mégis belépett a csészealjboltba.
Amint belépett és megpillantotta az eladónőt, Kán-Tor Morgue-ból megkönnyebbült
sóhajtás szakadt ki:
– Ahohah! Micsoda megkönnyebbülés! – mondta. – De örülök, hogy végre látok egy
normális, emberforma embert ebben a nagy sivárságban és sikátorságben! Adj’ isten,
öreganyám!
A görnyedt hátú, bibircsókos, vasorrú öregasszony, akinek a vállán egy fekete macska ült,
és fél kezében egy vesszőseprűt tartott elégedetten vijjogott fel:
– Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottal, szép barbár dalia! Különben menten cserép
csészealjjá változtattalak volna! Így most kapsz öt percet...
Kán-Tor Morgue tartózkodóan mosolyogva tartotta fel a kezét.
– Nem, nem, drága öreganyám! Öt percet nem kérek, csak egy-két cserép csészealjra lenne
szükségem!
A banya gúnyosan felvihogott.
– A házasság apró örömei, ugye fiam?! Csak úgy röpködnek otthon a cserép csészealjak,
mi?!
– Hát, mi tagadás... – vont vállat Kán-Tor Morgue. – Egyik másik szerintem még a
Krasszuszon, meg a bálna-, és delfinrajokon, de még a rajkórajokon is túlszállt...
– Ne is mondd, ismerem a jelenséget – vigyorgott a vénasszony, ezáltal láthatóvá téve,
hogy nincs egyetlen egy foga sem. – Éppen ezért adtam túl a vaskereskedésemen, mert a
csészealj sokkal inkább fogyóeszköz. Amíg az emberek házasodnak, a magamfajta egyszerű
cserép csészealj-kereskedő nem fog éhenhalni...
– Főleg, ha szereti a pépeset, mi nyanya?! – dünnyögte halkan maga elé Kán-Tor. De
hangosan mindössze annyit kérdezett. – És miért kellett túladni a vaskereskedésén,
öreganyám?!
– Áh, ne is kérdezd! – legyintett a banya. – Untam, hogy állandóan az orromnál fogva
nekicsapódok az üllőknek, a patkóknak, piszkavasaknak, és hogy képtelen vagyok nyugodtan
átszámolni a szegkészletemet, mert állandóan az orromra ragadnak azok a kis mocskok...
Kán-Tor Morgue leplezetlenül ásított egyet.
– Hát... ez marhára érdekes... mit ne mondjak... nincs itt valahol egy dívány, mamóka?!
Csak arra az esetre, ha netalán tán folytatni akarná az érdekfeszítő sztorizgatást...
– Anyádat... – sziszegte ellenségesen a vénasszony. – Szóval, csészealj kéne, mi?!
– Miért?! Van eladó?! – csúfolódott Kán-Tor.
– Mennyi kell, és milyen színű?! – vakkantotta a banya.
 – Öööö... – merengett hangosan Kán-Tor – ...hát... vagy nyolc-tíz darab. És legyen mind
hupikék... ha van raktáron!
– Már miért ne lenne?! – vicsorgott rá a banya. – De csak tizenkettes kiszerelésben
tartom... és nem bontok meg egyet sem egy magadfajta „nyolc-tízdarabosért”!
Kán-Tor Morgueban úgy hullámzottak az érzések, mint a doveri partokon az igazi
hullámok, amikor a szél korbácsolja őket láthatatlan ostorával. Bikanyaka megfeszült,
láthatóvá váltak rettentő kék erei, amint lüktetve szállítják az éltető vért a liluló fejbe. Fogak
csikordultak fogakon, állkapocs reccsent jól hallhatóan. A barbár rettentő bicepsze megfeszült
– bár ezt az öltöny zakója alatt nem igazán lehetett látni. De mégis – a tudat!
„Tizenkettes kiszerelés?!” – visszhangzottak a banya szavai Kán-Tor fejében. – „De a
kutyaúristenit, ha nekem egyszer csak nyolc kell! Vagy legfeljebb tíz... Mit csinálok én két
plusz csészealjjal?! Minek néz engem ez a vén satrafa, krőzusnak?! Vagy szigetkirálynak?!
Micsoda egy szemét, aljas üzleti fogás... „tizenkettes kiszerelés” és nem bontja meg... a
mocsok...”
Amikor Kán-Tor Morgue megszólalt, a hangja olyan volt, mint a doveri partokon dübögő
hullámok moraja. Sós és nedves.
– Akkor... – csikorgott a szó Kán-Tor fogai között – ... hozzon... egy tizenkettest...
jóasszony...
– Ez a beszéd! – csettintett elégedetten a banya, majd kriptaszökevény kinézetét
meghazudtolva, villámgyorsan megfordult, és bekotort a raktárba. – Már hozom is, édes fiam!
Kán-Tor jobb kezével lefogta a balt, nehogy önkéntelenül is agyoncsapja a remek üzleti
érzékkel megáldott vénasszonyt. Aztán a pulthoz lépett, és nézegetni kezdte a cserép
csészealjakat.
Ahogy ott nézegette-nézegette – hát egyszer csak cserép csészealjjá vált maga is!
Ezen rendkívül meglepődött.
Mint ahogy az öregasszony is, amikor egy tizenkettes csomag, hupikék cserép csészealj
alatt görnyedezve – pedig alapból is elég görnyedt volt az istenadta – kitántorgott a raktárból.
– Né má’! – nyögött fel a nyanya. – Hát nem lelépett a szemét?! És... ez a pofátlanság
teteje!... itt hagyott egy újabb, magányos cserép csészealjat! Hát hogy fogom én ezt eladni,
amikor nincs ki belőle a tizenkettes készlet, he?! Csirkefogó! Gazember! Békés cserép
csészealj-kereskedők megrontója! Huligán!
De miután kidühöngte magát, beleköpött egy nagy adag nyálat a cserép csészealjjá lett
Kán-Torba, majd fényesre törülte. Aztán magában dünnyögve helyet csinált neki a
kirakatban.
Kát-Tor Morgue egy darabig megpróbálta felhívni magára a banya figyelmét, de kudarcot
vallott.
Így elkezdett kifelé bámulni a kirakaton. És magában bízott és reménykedett, hogy
egyszer...
Hogy egyszer a banya veszi a fáradtságot, és lemossa a kirakat koszos üvegét. És ő jobban
látja majd a szomszédos tűzfal tövében rókázókat...
Talán...
Egyszer...
Valamikor...

VÉGE
 Ellen Nemán

Jerikó aláfalazása

„Mi többet kívánhatnánk még, testvéreim az Úrban?

Én azt mondom: vasbetont, és általános kürtölési tilalmat!”
Freemann, jerikói építési főtanácsos saját szavai,
amit kőbe vésve találtak meg egy halom törmelék alatt.
 Gepard De Montserrat-Cabaillé, az Úr hajszálpontosan 1(khm... izé... na...
egynimennyi)63-as évében éppen egy kalandtúrán vett részt hasonszőrű társaival, akik már
nem tudtak mit kezdeni rengeteg szabadidejükkel.
Gepard kitagadott fia volt az apjának, ami ugyebár nem meglepő – node, ő az anyjának
kitagadott lánya is volt, ami mindjárt érdekesebbé teszi ugye a képet. Ugyanis anyja lányt
szeretett volna – de csak Gepard lett. A efölött érzett csalódásában (amikor Gepard
névszerinti – nem ám vérszerinti! – apja nem volt otthon) fiát állandóan buggyos, rózsaszín
lánykaruhákban járatta, és elvette tőle a játék kardot és babákat nyomott a kezébe.
Igen, testvéreim az Úrban, ettől szegény Gepard gyermekkora elég nyomott lett, és
skizofrén.
Ha apjával volt lovagnak érezte magát: vívott, lovagolt, szúrt-vágott, ivott, mint a kefekötő
és hajkurászta a szobalányokat.
Ha anyjával volt királykisasszonynak érezte magát (kis, elhanyagolható testi hibával):
táncikált, affektált, kötött-horgolt, rózsákat szaglászott, és tekergette magát az istállófiúk
előtt.
Minden olyan bájosan groteszk és borzalmasan gyomorfelfordító volt – egészen a
tizennyolcadik születésnapjáig. Ekkor ugyanis úgy berúgott, hogy reggelre kelve azon kapta
magát, hogy egy szobalány és egy istállófiú ölelő karjaiban ébred – és szerveinek valamint
testnyílásainak számbavételekor rádöbbent, hogy mindkettőjükkel örömét lelhette.
De mivel azt is megállapította, hogy ez mindhármuknak kölcsönösen jól esett, ezért úgy
döntött, hogy ezt eztán minden este meg fogják ismételni.
Ez így is ment szépen egészen három hónappal és tizennyolc nappal a huszonhatodik
születésnapja utánig – amikor az istállófiú választás elé állította: vagy ő, vagy a szobalány.
Gepard – nem kevéssé az anyai kontra apai nevelésnek köszönhetően – nem arról volt
híres, hogy amolyan határozottan döntésképes lenne. Ezért indult el egy halom hasonszőrű
sorstársával (ugyanis a sötét középkorban sok-sok nevelési hibás idősödő ifjú akadt ám!), erre
az egzotikusnak ígérkező kalandtúrára.
Mivel mind Gepard De Montserrat-Cabaillé, mind biszexuális barátai, rokonai és üzletfelei
szerették a szépet, ezért a túrára vittek magukkal táncosokat, pantomimeseket, késdobálókat
és tűznyelőket, go-go görlöket és csippendél fiúkat, valamint egy komplett rézfúvós-zenekart,
tamburmajorral.
Ők maguk „Mókás Fiúkák”-nak nevezték magukat. És eléggé feltűnő jelenség voltak, mit
ne mondjunk...
A pechükre kalandtúrájuk útjába kerülő városok megtanulták... ha nem is kimondani... de
rettegni nevüket.
Ugyanis Gepardon és társain felváltva ütköztek ki felemás neveltetésük mellékhatásai.
Hol mindenkit lemészároltak, kardélre hánytak, felkoncoltak, felgyújtottak és porig
romboltak.
Hol pedig mindenkit elcsábítottak és megrontottak. Korra, nemre, családi állapotra és
vallási meggyőződésre való tekintet nélkül.
A meggyalázott városok Gepardot és társait elnevezték „Dúvaddisznóknak”, és rettegő
postagalambokkal próbálták figyelmeztetni a szomszédos városok lakóit a közelgő „Mókás
Fiúkák”-ra.
De Gepardék mit sem tudtak... illetve, nem vettek tudomást... az útjukat övező
közbotrányról, és vidáman túráztak tovább.
Így jutottak el egy reggel Jerikó frissen felhúzott falai alá. Még a meszelés meg sem
száradt rajta.
Ezt onnan lehetett látni, hogy a falak tetején álló, érkezésükre elősiető elöljárók mind
hófehérek voltak – nyilván összekenték magukat a frissiben felkent mésszel.
 – Juhú, halihó! – kiáltott boldogan és barátian Gepard a Jerikóiaknak, és lelkesen
integetett. – Itt vagyunk! Megjöttek a „Mókás Fiúkák”! Nyissatok kaput, kis bohók!
A falon álló „kis bohók” legfiatalabbja is hetvenhat éves volt – de mégis egyöntetűen úgy
gondolták, hogy a kapukat alighanem csak akkor fogják kinyitni, ha piros hó esik. A földtől
felfelé. Vagy legalábbis csak akkor, amkor Gepard és veszélyesnek látszó haverjai
eltávolodnak előle vagy három-négynapi járóföldre.
– Nem nyittok kapuuut?!?! – horkantotta kevéssé nőiesen Gepard. – Akkor nektek kaput!
Kisfiaim, mi addig el nem megyünk innen, amíg be nem jutunk! Erre, ha kell meg is
esküszöm!
Így is telt el a következő két óra.
Egyszer csak Gepard ismerős kiáltozást hallott – és hirtelen meglátta: az elhagyott
istállófiút, aki kéz a kézben futott felé a szerelmetes szobalánnyal.
– Gepi! Gepi, drágánk! – kiáltozta az istállófiú és a szobalány boldogan. – Látod, utánad
jöttünk ide, hogy hazavigyünk! Nem kell már választanod közülünk, mindkettőnket
szeretheted, mint eddig!
Gepard De Montserrat-Cabaillé először szólni sem tudott a meghatottságtól, és azt sem
tudta, hogy az istállófiút, vagy a szobalányt ölelgesse, csókolgassa, fogdossa jobban nagy
felindultságában.
Átmenetileg... de csak pont addig!... meg is feledkezett a jerikóiakról. Ám hamarosan újra
az eszébe jutottak.
– Látjátok, ti piszok kis csirkefogók! – kiáltotta oda nekik a boldogságtól megremegő
hangon. – Akkora, de akkora mázlitok van! Most, hogy a szerelmeim újra megtaláltak... és
perceken belül egyesülni is fogunk... már nem akarok mindenáron bejutni belétek! ...ööö...
Akarom mondani hozzátok! Még ma estére itt maradunk... lesz egy kis hepaj, meg ereszd el a
hajamat... és holnap reggel hazaindulunk a szent anyaföldre! – Azzal egyik karjával az
istállófiút, másikkal a szobalányt karolva, boldogan turbékolva eltűntek az egyik sátorban.

A város elöljárói egész éjjel a falakon álltak, és nézték a „Mókás Fiúkák” táborában dúló
orgiát. Még sohasem láttak ilyet, és biztosak voltak abban... mint már említettem,
mindannyian élemedett korban jártak... hogy már nem is igen fognak.
Azt est fénypontjaként Gepard előparancsolta a rézfúvós-zenekart a tamburmajorral, hogy
adjanak elő valami „földbedöngölően jó számot”.
Azok meg rázendítettek...
Először lepergett a falakról a frissen felkent mész... aztán, szépen, egymás után elkezdtek
kipotyogni a kövek... az elöljárók meg lepotyogni... aztán az egész hóbelevanc összeomlott,
mint a kártyavár.
Gepard és haverjai évekkel később is úgy emlegették ezt az estét, hogy „Bazzeg’! Az aztán
kurva jó buli volt!”...

Jerikó leomlása és Gepardék eltakarodása után nem sokkal egy kőműves szakmunkás és
inasa jelentek meg a romhalmaznál.
– Hinnye mester! – kiáltott fel az inas. – Ez aztán jól összeborulta magát!
– Hja – köpte megvetően a mester. – Én mondtam a marháknak, hogy nem a meszeléssel,
meg a kőbástyák kicsipkézésével, hanem az aláfalazással kéne kezdeni... Most aztán
cseszhetik.
– És mi most mit csinálunk, mester?
– Ebből?! Várromot, fiam...
– De ‘iszen... ez már az!
– Pontosan erre gondoltam én is...
 1(akárhányszáz)71-ben Gepard De Montserrat-Cabaillé örök hűséget fogadott az
istállófiúnak. És a szobalánynak is. És még azok is egymásnak. Az egyház kitagadta őket, de
őket ez nem igen izgatta. Állandóan egymást izgatták.
Gepardnak lett két szép fia a szobalánytól, meg három lánya az istállófiútól. Apjaik és
anyjuk nagy szomorúságára mind az öt gyerek kizárólag heteroszexuális kapcsolatokban
érezte jól magát.
Gepard és a „Mókás Fiúkák” egyszer még nekidurálták magukat, és tettek egy kiruccanást
Dél-Amerikában. Mondanunk sem kell, hogy az azték és inka birodalmat valójában NEM a
spanyol és portugál hódítók nullázták le...

A rézfúvós-zenekar a tamburmajorral világhíres lett...

A kőműves és inasa pedig még nagyon sok szép házat építettek a sivatagban szárított
tehéntrágyából. Ezek némelyikében még a mai napig laknak...

VÉGE