Így festett a Horthy-rendszer – a mai magyar szélsőjobb szívének oly

kedves – faji alapú, szegregáló, erőszakos romapolitikája. Vélemény.

Novák Előd, a szélsőjobb egyik vezére szónokolt így május 28-án

azon a demonstráción, amit a Mi Hazánk Mozgalom hirdetett meg az
Országos Roma Önkormányzat székháza elé: „Több évszázados
kudarctörténet tulajdonképpen az integrációjuk. Vessenek véget a
cigány-roma integrációs támogatásoknak! Szeretnénk ebből a pénzből
a Horthy-korszak jól bevált csendőrségét létrehozni. Ha úgy tetszik: Mi
inkább a csendőrséggel integrálnánk a cigánybűnözőket.”

Csakhogy Horthy csendőreinek a romákat illetően nem valamiféle

integrálás, hanem éppen a lakóhelyi szegregáció fenntartása volt a
feladatuk. Ez a feladat nem a bűnözőkre, nem is a roma származású
bűnözőkre, hanem általában a romákra vonatkozott.
A feladat ellátásához a különleges felhatalmazást a rendőrhatóságok
(vidéken leginkább a csendőrség) számára egy belügyminiszteri
rendelet biztosította. „Ha a cigány igazolja, hogy van rendes
lakóhelye, de másutt tartózkodik és ott tartózkodása nem kellően
indokolt, a rendőrhatóság őt rendes lakóhelyére utasítja, esetleg
toloncúton oda kísérteti.”

Így szólt a hivatalosan a kóbor (sátoros) cigányok letelepítéséről

szóló, de e rendelkezésével nemcsak a magyar romáknak már akkor
is csak a töredékét kitevő, úgynevezett „kóborcigányokra”, hanem a
letelepedettekre is szigorú lakhelyelhagyási korlátozást bevezető
15.000/1916 B.M. eln. számú rendelet 1. §-ának harmadik bekezdése.
Az I. világháborús jogszabály bevezető indoklása szerint „[A] hosszú
tartalmú háború fokozott mértékben követeli meg, hogy mindenki tőle
telhetőleg teljesítse az állammal szembeni
kötelességeit”, márpedig „[a] kóbor (sátoros) cigányok még
békeidőben is általában csak szórványosan felelnek meg állampolgári
kötelességeiknek.”

Erre hivatkozva hozta meg 1916-ban a belügyminiszter a parlamenttől

háborús időre kapott különleges felhatalmazása alapján azt a
rendeletet, ami bizony bőségesen tartalmazott olyan szabályokat,
amelyek korlátozták a cigányok emberi jogait. Viszont a háború
különleges viszonyaival indokolt rendeletet, a magyar jogrend írott
szabályait megszegve, a Horthy-rendszer kormányai a béke
beköszöntét követően, a rezsimre jellemző „fajvédő” politikával
összhangban, „elmulasztották” hatályon kívül helyezni. Mi több, e
rendeletet követve további miniszteriális és helyi jogszabályokban
újabb és újabb súlyos korlátozásokkal sújtották a magyar romákat.

Ilyen módon ez az 1916-os belügyminiszteri rendelet lett a két

világháború közötti Magyarországon a „faji alapú” központi
jogszabályok sorában az első – néhány évvel még a zsidó fiatalok
egyetemi továbbtanulását intézményesen korlátozó 1920-as „numerus
clausus” törvényt is megelőzve.
Mit jelentett jogi értelemben az a korlátozás, amely a fent idézett
rendelkezéssel a romákat sújtotta egy hosszú korszakon át?

A korlátozás azt jelentette, hogy a rendőrhatóság tagjai rendelkeztek

azzal a diszkrecionális (azaz szabad mérlegelésen alapuló) joggal,
hogy döntést hozzanak arról bármelyik, az eljáró közeg által
cigánynak minősített személlyel kapcsolatban, aki a rendes
lakóhelyétől eltérő helyen tartózkodott, hogy vajon „kellően indokolt-e”
az ott tartózkodása. Abban az esetben, ha úgy ítélték meg, hogy az
ott-tartózkodás nem kellően indokolt, a jogalanyt előállították (a
fennmaradt visszaemlékezések szerint nem egyszer jól meg is
verték), majd lakóhelyére utasították, vagy toloncúton oda kísértették.

A levéltárakban fellelhető hivatalos dokumentumok, valamint a

visszaemlékezésekről készült hangfelvételek azt is igazolják, hogy a
jogszabályt rendre túl is teljesítették a csend, rend és fegyelem felkent
őrzői.
Több okmány rögzíti annak nyomát, hogy nem egy esetben, még ha a
családjához költözött is át egy másik faluba a jogszabályban érintett
személy, akkor is ragaszkodtak a csendőrök a régi lakóhelyre való
visszaköltözéséhez. Még olyan abszurd helyzetről is olvashatunk a
levéltári iratok között, hogy valakinek már rég lebontották a kunyhóját
abban a faluban, ahonnan „átnősült” máshová, mégis vissza akarták
toloncolni az eredeti lakhelyére. Vagy egy csendőrőrsi jelentésből
például az tudható meg, hogy az 1916-os belügyminisztériumi
rendelet rendszeres ellenőrzésére 1928-ban bevezetett hírhedt, éves
„cigányrazziák” egyikén azért vettek őrizetbe egy roma fiatalasszonyt,
mert a lakóhelyétől – a k-i cigányteleptől – kevesebb, mint egy
kilométerre fekvő szomszéd faluban tartózkodott a razzia időpontjában
és ezt a hatóság „engedély nélküli csavargásnak” minősítette.

Sőt, arra is találunk példát, amikor a romák települések közötti

mozgását korlátozó jogszabályokra tekintettel a helyi faluvezetés úgy
döntött, hogy még a saját falujukba sem jöhetnek be engedély nélkül a
telepi cigányok. Amikor pedig a hatóság által a telep vezetésével
megbízott 60 éves „cigánybíró” (a vajda) ennek ellenére engedély
nélkül bement a községházára panaszt tenni és az őt a nyílt utcán
erőszakkal a telepre visszafordító falusi kisbíróval szemben ellenállást
tanúsított, végül nem a kisbírót, hanem az idős cigánybírót ítélte el a
bíróság jogerősen, hatósági közeg ellen elkövetett erőszak és könnyű
testi sértés miatt nyolc hónapi végrehajtandó szabadságvesztésre,
továbbá hivatalvesztésre.

(A történet tragikus végkimenetele: évekkel később az egykori

cigánybíró faluja az egyike lett azoknak a dunántúli településeknek,
ahonnan nemcsak a község zsidó lakóit, de az ő deportálásuk után
néhány hónappal a romákat is deportálták. 1944 őszén az akkor már
hatvankilencedik évében járó, korábban a nyolchónapos
börtönbüntetését az utolsó napig kitöltő id. Kolompár Istvánt Kis- és
Nagybicsérd községek többi roma lakójával együtt a komáromi Csillag
Erődbe hurcolták. Onnan a munkavégzésre alkalmatlannak
minősítetteknek az erődben felállított tábor embertelen körülményeit
túlélő részét ugyan később hazaengedték, azonban a szelektálást
még Komáromban elvégző német katonák Kolompár Istvánt idős kora
ellenére más, szintén idős, vagy éppen csak a 13. életévét betöltött
romához hasonlóan „munkaképesnek” nyilvánították, majd
Németországba deportálták. Az idős férfi a náci koncentrációs táborok
poklát már nem élhette túl. Neve „Ung-Zig”, azaz „magyar cigány”
megjelöléssel szerepel a dachaui koncentrációs tábor fennmaradt
lágerlistáján.)

Akkoriban és még nagyon sokáig a romák elsöprő többsége – a

városi, „úri” zenészcigányok szűk körét és néhány jobbsorsú, „cigány
származású” személyt kivéve – cigánytelepeken, nyomorúságos
körülmények között élt. Nekik, az elsöprő többséghez tartozóknak,
minden esélyük megvolt arra, hogy amennyiben – akár
munkakeresési szándékkal – elhagyták a lakóhelyüket, akkor emiatt a
15.000/1916-os belügyminiszteri rendelet alapján rendőrhatósági
eljárás alá vonják őket.

Már ha egyáltalán otthonról útnak mertek indulni. Hiszen ők voltak

azok, akikre a többségi társadalomban jelenlévő előítéletek („biztos
lopni, betörni, koldulni fognak majd!”) vonatkoztak. Ezek az előítéletek
pedig nyilván meghatározták (ahogy a többségre jellemző előítéletek
most is meghatározzák) a rendőrhatóságok tagjainak gondolkodását
is. De ami jogi szempontból döntő: a hatóságoknak a rendeletben
biztosított diszkrecionális jogköre csak a cigányokra – mégpedig
valamennyi romára, azaz egy, a korabeli szóhasználat szerint „faji
alapon” meghatározott embercsoport tagjaira – vonatkozott.

Az 1916-os belügyminiszteri rendeletnek az I. világháború utáni

hatályban tartásával és a ráépülő újabb rendeletekkel tehát a Horthy
által kinevezett kormányok „cigánypolitikája” annak biztosítására
irányult, hogy a más településekről érkező romák jelenléte ne zavarja
a helyi nem-roma többségi társadalomnak azt a nem elhanyagolható
részét, amely a közbiztonsági problémákat már akkor is jórészt „faji
jellegűnek” látta. A csendőrök ténylegesen arra kaptak
felhatalmazást, hogy amennyiben szubjektív megítélésük szerint az
otthonról „elkódorgott” cigányok jelenléte a többségi társadalom
nyugalmát veszélyezteti, akkor a kunyhók világának
kilátástalanságából kijutni igyekvőket „preventív céllal” hazafordítsák,
s ezzel mozgási szabadságukat a cigánytelep melletti falu
közigazgatási határai közé szorítsák.

Az állam ezzel a számára egyszerű, „fajvédelmi” célokat szolgáló

elintézési móddal viszont évtizedekre „jegelt” egy súlyos, sőt éppen e
„jegelés” miatt egyre súlyosabbá váló társadalmi problémát. A
túlnyomó többségükben telepeken, szegregált körülmények között,
nyomorban élő romák helyzetének érdemi javítását szolgáló, átfogó,
központi intézkedések meghozatalára még jó ideig várni kellett.
Novák Előd és az övéhez hasonló gondolatokat hirdető politikusok
talán maguk sem tudják, vagy inkább nem akarják tudomásul venni,
hogy a romaellenes előítéleteket vallók számára sokszor kedvesen
hangzó szegregációs politikájuk teljességgel alkalmatlan bármilyen
társadalmi probléma kezelésére, pláne megoldására. A csendőrvirtus
által kezelt szegregációs kisebbségpolitika – hirdesse azt akár egy
kevéssé szégyenlős kormánypárti potentát, akár a kormányt kívülről
támogató Mi Hazánk-féle politikus – megvalósulása esetén legfeljebb
egy újabb népirtás rémének felidézésére lehetne képes.

Jobb, ha mindenki tudja ezt, aki egy ilyen politika támogatását

mérlegeli magában.