Irmtraud Tarr

Az élet értelme
Ami megérint és továbbvisz bennünket
Dialóg Life könyvek

www.dialogcampus.hu
 Irmtraud Tarr

Az élet értelme
Ami megérint és továbbvisz bennünket

Dialóg Campus Kiadó  Budapest–Pécs

 A fordítás alapjául szolgáló mű:
Irmtraud Tarr: Leben macht Sinn
© KREUZ Verlag, Freiburg im Breisgau 2010

Fordította: Lipcseiné Takács Nóra

www.dialogcampus.hu

© Dialóg Campus Kiadó, 2012

© Nordex Kft. – Lipcseiné Takács Nóra

A mű szerzői jogilag védett. Minden jog, így különösen a sokszorosítás, terjesztés

és fordítás joga fenntartva. A mű a kiadó írásbeli hozzájárulása nélkül részeiben
sem reprodukálható, elektronikus rendszerek felhasználásával nem dolgozható fel,
azokban nem tárolható, azokkal nem sokszorosítható és nem terjeszthető.
 Tartalom

Előszó 7

Amit hiányolunk 13

Úton lenni 19

Érelem és haszon 23

Az értelmek piaca 26

A választás kínja 30

Több élet 33

Az értelem maga az élet 37

Érzéki élvezet 40

Az értelem kérdései egészségesek 44

Az értelmetlenség érzései 48

Értelemrablók 53

A kudarc értelmet rejt 60

Életigenlés 68

Jelenlét az ittléthez 72

5
Önmagunk megismerése 76

Önálló döntés 80

Találka önmagunkkal 85

Az értelem változása 89

Megállapodni, vagy továbbhaladni 94

Értelmi kompetencia 98

Az értelem arcai 103

Az értelem boldogság 109

Az értelem az igazi 113

Az értelem a szép 117

Az értelem szeretet 122

Az értelem játékos megtapasztalása 126

Az értelem csúcspontjai 131

Betegség és értelem 135

A sorscsapások ütések 139

Miért pont én? 143

„Kövesd a lelkiségedet” 145

„Kezeld úgy, mintha egy kis halat főznél” 149

Abbahagyni 154

„Kösd ki a szekeredet egy csillaghoz” 162

Utószó 168
 Előszó

Az értelem iránti érdeklődés korunk kulcskérdé-

se. Vágyaink magasabb szintre helyeződtek át. Olyan kérdé-
sek és remények szabadultak fel manapság, melyek korábban
csupán egy szűk réteg – az iskolázott polgárság, a nemesség
és a gondolkodók- kiváltságai voltak. Ki vagyok én magam?
Mi végre élek? Merre tartok? Hogyan tudom magamat a leg-
jobban kibontakoztatni? Szeretnénk jobban megérteni ma-
gunkat és életünket. Tájékozódni és teljesíteni szeretnénk út-
jainkon. Ez a tájékozódási és teljesítési vágy saját magunkat,
méltóságunkat és önfejűségünket célozza.
Korábban az élet értelme valami eredendő, földöntúli, is-
ten által meghatározott volt. Ma ránk van bízva, hogy úgy-
mond isteni magányunkban keressük meg saját célunkat.
Mindenki barkácsol magának egy célt, olykor a vallásos, az
igények azonnali kielégítését célzó elv szerint. És ha ez nem
tartható, akkor valami mást választunk. Sok minden lehetsé-
ges. Ez megerőltető és tragikus. Tragikus, ha belegondolunk,
hogyan kapcsolódtak egykor az emberek egy nagy történés-
be és tartották magukat egy kozmikus dráma szereplőjének,
akiket teremtettek, akik vétkeztek, meggyónták bűneiket és
feloldozást nyertek. Megerőltető, mivel mintha rendezőt és

7
cselekvési utasításokat nélkülöző színészek volnánk egy szín-
padon, akik saját jeleneteket, drámákat és vígjátékokat rögtö-
nöznek. Mi magunk vagyunk azért felelősek, hogyan végző-
dik ez a színdarab, vagy szappanopera. Ez felszabadítóan is
hathat, hiszen már senki nem írhat elő nekünk semmit, vagy
szabhatja meg fölülről céljainkat.
Ide illik egy történet az emberről, aki szerelőhöz viszi az
autóját. Amikor érte megy, így szól a szerelő: „Nem tudtam
megjavítani a féket, ezért hangosabbra állítottam a dudát!”
Nem emberi dilemmánkat tükrözi ez a vicc? Senki nem oldja
meg az életünk értelmének problémáját, ezért megpróbálunk
valahogyan átvergődni, megérkezni, továbblépni. Mindemel-
lett dudálhatunk, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet és ad-
hatjuk legjobbunkat, hogy útjainkon legalább meghallgattas-
sunk.
Az élet értelme iránti igényünk áthelyeződött. A tárgyila-
gosság, vagy földöntúliság helyett a szerelemben, a gyerme-
kekben, a sportban, önmagunk megváltoztatásában keressük
céljainkat. Már nem fölfelé tekintünk, hanem a célok túlkíná-
latával bíró világ felé. Hannah Arendt a „lehetőségek zsar-
nokságaként” jellemzi a modern időket. A megfogalmazás
találóan fejezi ki, hogy minden tettünk kockázatos döntések-
ből tevődik össze. Ahhoz, hogy fejlődjünk és gyarapodjunk,
bátran szembe kell helyezkednünk ezzel az ellenállhatatlan
kínálattal, ezáltal talán a távoli jövőben aztán túlnőhetünk
önmagunkon. Ez sokak számára túlzott elvárást jelent, ami
gyakran a „Mi akar ez lenni?” kérdésben nyilvánul meg. So-
kan ismerik a mardosó érzést, miszerint többnek kell lennie
amögött, mint amennyit ez a rövid élet ad. Nem is szólva a
sikert követő melankóliáról, az „Ez mégsem az” – érzésről.
Vagy megállapítják, hogy a stresszben és költségben ráfordí-
tott magas ár nem áll arányban a sikerrel.

8
 Újra és újra találkozom emberekkel, akik azt vallják ma-
gukról: „Tulajdonképpen boldognak kellene lennem, még-
sem vagyok az. Mindent olyan értelmetlennek találok.” Azok
az emberek is érezhetik ezt a hiányt, akik egészségben, jólét-
ben és békében élnek. Elsősorban az életút második felében,
amikor már elértük kitűzött céljainkat, jelentkezhet az éhség
ezután a „Több” után, mely nehezen fogalmazható meg és
önthető szavakba. De nem kérdezzük-e mindannyian újra és
újra, hogy míg lépést tartunk az uralkodó élettempóval, nem
szalasztunk-e el valami egyebet, valami jelentőset?
Magával ragadó tündöklő varázsszóként ragyog az „ér-
telem”, mint egy színes prizma, mely minden fényt begyűjt.
Végtelen sok történetet mesél, melyekben egyvalami közös:
az emberek akkor kutatják az élet értelmét, amikor tájéko-
zódásra vágynak, amikor kiesnek a megszokottból, sorscsa-
pások érik őket, alkalmatlanság- és hiányérzetük van, vagy
amikor változással, sorscsapással, betegséggel, illetve a halál-
lal szembesülnek. Az élet értelmének kérdése fokozottan van
jelen akkor, amikor nehéz döntés előtt állunk, ha csalódás ér
minket, mikor kudarcot vallunk, vagy ha az életünk szürkévé
és egyhangúvá vált. Ezek azok az élethelyzetek, melyek kü-
lönösen késztetnek minket a „Mi végre?” kérdés feltételére.
Éppoly sürgetővé válnak azonban a célokat kutató kérdések
akkor, amikor jövőnkkel foglalkozunk. Amikor azt kérdez-
zük: Mit teszek életem során? Mit akarok tulajdonképpen?
Hova vezet, ha ezt folytatom? Van annak értelme, ha ezt te-
szem? A helyes úton járok?
Az élet értelmére vonatkozó kérdések tehát tipikusan em-
beri kérdések, melyeket különösen akkor teszünk fel, mikor
útelágazáshoz érkeztünk, amikor utunk végére értünk, utun-
kon eltévedtünk, vagy elvesztettük azt. Végső soron azonban
azzal a tudással állnak összefüggésben, mely szerint minden

9
utunk véget ér egyszer, mert semmi sem marad úgy, ahogy
most van, minden múlandó, hiszen halandók vagyunk. Ezek
nem kellemes gondolatok, azonban mélységet, teret és hig-
gadtságot adnak életünknek, mivel hagyják, hogy úgy szem-
léljük a dolgokat, ahogy azok vannak, hogy értékeljük őket
és örüljünk nekik. Ily módon gazdagít bennünket ez a tudat,
emberivé, szerénnyé tesz minket és hagyja, hogy jó értelem-
ben véve a részünkre adatott időre és határainkra összponto-
sítsunk.
Mivel az élet összességében túl tág terület és mi magunk
is részei vagyunk ennek az életfolyamnak, az „élet értelme”
nem lehet ezen könyv tárgya. Nem azért, mert túl mély értel-
mű a kérdés, hanem mert ez az „értelem” fogalmát túlságo-
san kimeríti és kitágítja. Ha ugyanis visszamegyünk a német
értelem szó nyelvtani gyökeréig, a germán sinpa – út, utazás,
járás szavakhoz érkezünk. Az értelem, vagy cél* tehát erede-
tileg valami dinamikus jelentéssel bír, ami mozgással, eltávo-
lodással, úton levéssel, egyik irányba történő indulással hoz-
ható kapcsolatba. Az értelmet az érzékszervek által megéltek,
tapasztaltak határozzák meg és teljesen közvetlenül érten-
dők: az érzékeink által megtapasztalt személyes útélmény-
ként, vagy tájékozódásként. Tehát a „Milyen tapasztalatokra
teszek szert utamon?” kérdést taglalják.
Az értelem nem egy tetszés szerint felmagasztalt elkép-
zelés, hanem többféle értelem létezik, melyeket útjainkon
másokkal együtt megtanulunk megtapasztalni, felfogni és
megérteni. A következményeket egymáshoz viszonyítjuk

* németül Sinn, jelentése: értelem, ész, cél, érzék, hajlam, jelentés. Ér-
dekességképpen a magyar nyelvtani gyökrendszer szerint az értelem
szó gyöke: ér, mely jelenti egyben a folyamot, ami pl. testünket behá-
lózva lehetővé teszi a vér mozgását, illetve magát a megérkezést. (a
fordító)

10
és feltesszük magunknak a kérdést, hogy az adott cselekvés
megéri-e a fáradságot. Döntéseket hozunk arról, mit csele-
kedjünk, vagy engedjünk, hova helyezzük a prioritásokat és
arról, milyen emberek vagyunk, vagy milyenek szeretnénk
lenni. Ezekből a kérdésekből áll össze az értelem, vagy cél,
mely vissza, a múltba és előre, a jövőbe mutat. Korábbi – agá-
nyos, vagy másokkal közös- útjaink tapasztalatában tükröző-
dik az általunk értelmezett és értékelt értelem, tehát idővel jól
kirajzolódik az önarcképünk. Ezek a kérdések az élet forduló-
pontjainál válnak sürgetővé.
Utunk első felének napirendje mindenekelőtt társadalmi
kérdések körül kering: „Hogyan fejleszthetem ki szüleimről
leválva saját személyiségemet?”, „Mit akar tőlem az élet?”,
„Hol van rám szükség?”. Jó ideig kell ahhoz élnünk, hogy az
élet második felének kérdéseivel szembesüljünk: „Mire van
szüksége a lelkemnek?”, „Mit szeretnék örökül hagyni?”, „Ki
vagyok én?”, „Mivégre vagyok itt?”. Ezek a kérdések szám-
adások, melyek gyakorta a megszokott létforma felhagyására
és utunk megváltoztatására késztetnek minket. Önmagunk
megtalálása a szerepek és kötelezettségek rétegei között erő-
feszítéseket igényel, melyek aztán rávilágítanak a fontos
dolgokra. A kutatás így tágabb értelem-tereket nyit, melyek
túlmutatnak rajtunk. Ez a belső lényünk megközelítéséről,
tulajdonképpeni meghatározásának lényegéről szól.

11
 Ezen kihívás elfogadását szeretné ösztönözni a könyv. A
cím elárulja az irányt, miszerint nehéz időkben sem utasítjuk
el a változást, az nem merevít le minket, hanem mindennek
ellenére továbbhaladunk és azt kérdezzük: Mit kíván tőlem
az élet? Nincs egy általános felsőbb recept, mely enyhíthet-
né életünk komolyságát, vagy akár nevetségességét. Ezért
tűnik számomra ez a hozzáállás „értelmes-ebbnek”, mint az,
mely igényeket és követelményeket támaszt az élettel szem-
ben. Az értelemmel hasonlóan vagyunk, mint az egészséggel.
Egyik sem hívja fel magára különösebben a figyelmet, inkább
a háttérben fejtik ki hatásukat. Csak a hipochonderek figyelik
magukat folyamatosan. Mások megragadják a lehetőségeket,
belevetik magukat a tevékeny életbe, mégpedig olyan éberen
és intenzíven, amennyire csak lehet, hogy az élet értelmet ad-
jon.
Ez a könyv nem egy „How to” (módszertani) – tanács-
adó. Nem tudhatja meg belőle, hogyan szerezheti meg a töké-
letes párt, illetve barátot, vagy hogyan találhatja meg Istent.
Gondolatébresztőt, bátorítást és talán új nézőpontot kaphat,
melyek saját kérdések feltételére késztethetik. Ezzel elérkez-
tem a lényeghez. Az értelem kérdésének boncolgatása nem
ezoterikus játszadozás, hanem létkérdés: Hogyan szeretnék
élni ahhoz, hogy a végén elmondhassam: ez egy értelmes élet
volt? És ezt egyedül csak Ön ítélheti meg.

12
 Amit hiányolunk

Gyakran éppen életünk csúcspontján szűrődik be

hirtelen az ablaküvegen át a melankólia. Sokan ismerik, ő az
az idős hölgy feketében, aki váratlanul egyszer csak ott van és
mindent megkérdőjelez. És már túl késő rácsapni az ajtót. Ek-
kor mindaz, amit addig értelmesnek és fontosnak tartottunk,
értelmetlennek, megkérdőjelezhetőnek és kétségesnek tűnik.
Emlékek ébrednek mindarról, ami eltűnt, meghiúsult, vagy
amit elvettek tőlünk. Gyász afölött, amit nem éltünk meg. A
gondosan szőtt tervek, amik elvesztették értelmüket, a kerülő-
és tévutak, melyek zsákutcába vezettek, a barátságok, amiket
eltemetett a homok, a leáldozott szerelmek, az elszalasztott
lehetőségek. minden úgy fest, mint a tükröződés a víz színén,
amikor beborul. Ez az alkonyat kora, amikor az életút árnyai
megnyúlnak, amikor az ember bizonytalan és azt kérdezi: Mi
végre mindez? Ez mire jó? Hogyan tovább?
Maguk a sikeresek, akik bőszen hisznek magukban és tel-
jesítményükben is ismernek ilyen pillanatokat – azok az ap-
ró, de gyógyíthatatlan repedések és lyukak, melyek hirtelen
tárulnak elénk a nyári hőségben, amikor a Nap épp delel és
a házban a hallgatás bombaként ketyeg, vagy ősszel, amikor
a Nap már nem ad meleget, szél söpör végig az utcán és szí-

13
vünk nyughatatlanul és nyugtalanul ver. És akkor egyszerre
ott van ez a kérdés: Ez lett volna minden?
Mások magányosak és vágyakozva várják, hogy végre vil-
logjon az üzenetrögzítő. Talán van egy macskájuk, akit simo-
gathatnak, vagy órák hosszat böngészik az újsághirdetéseket
és a dolgos nagyvilág akciós ajánlatait. „Úgy érzem maga-
mat, mintha kidőlt fa volnék egy üres erdőben. Egyedül a
nagy lakásban. Nem vagyok se szerető, se barátnő, se feleség,
se testvér és már a lánya sem vagyok senkinek. Ha legalább
valaki benézne hozzám…” Ez annak a nőnek a jellemzése, aki
úgy érzi, hogy elveszíti kontúrjait, hacsak nem jön valaki, aki
felvidítja, vagy legalább beszél vele.
Mások észreveszik, hogy az az élet, amit élnek, már nem
megfelelő a számukra. Olyan érzésük van, hogy nem élnek,
csak vegetálnak. Néhányan közülük egyszerűen kiszállnak,
biztonságukat és karrierjüket elengedik, mert olyan mérték-
ben halmozódtak fel bennük a megéletlen vágyak, hogy nem
látnak más kiutat. Kitörnek, vagy ahogy egy menedzser mon-
daná: jön a „gátszakadás”, esetleg a kétségbeesett robbanás,
mert túl sok értelmetlen dolog halmozódott fel és senki nem
volt kéznél, aki kiolvasta, vagy felfogta volna a jeleket.
Másoknál a tükörbe tekintés betegíti a lelket. A lehetősé-
gek világa csak a fiatalok kiváltsága, véli a 60 éves üzletas�-
szony: „Legtöbbször egyszerűen átnéznek rajtam. Már nem is
emlékszem rá, mikor flörtöltem utoljára.” Ruha, smink, főzés,
kúrák – egy élet, amibe valahogyan belecsöppent, ami koráb-
ban lelkesítette, de ma már meg sem érinti. Csupán keserű
utóízt hagy, mivel semmi másra nem hagyatkozott.
És ott van az a dohos érzés a sokéves házasságokban. A
társ tulajdonképpen teljesen rendben van, sok szép év áll mö-
göttük. Végre letörlesztették a házat, évente akár többször is
elutazhatnának szabadságra. De ahelyett, hogy mind több

14
volna ugyanabból, inkább egyre többet szeretnénk abból, ami
az érzések kiteljesedéséhez vezetne és az életet méltóvá tehet-
né… több értelmet.
Valószínűleg alig akad olyan, aki legalább alkalmanként
ne tenné fel a kérdést, mi végre ez az egész. Néha elég hozzá
egy végtelen zöld táj és az embert máris meglepi a kérdés,
mire jó a mindennapi őrület, aminek az ember az irodában
ki van téve. Még ha a gyermekkor Istene már rég nem segít,
akkor is sokan reménykednek abban, hogy mégiscsak lennie
kell valaminek, ami „Istenhez hasonlóan” valamiféle tartást
és iránymutatást ad. Egy közvélemény-kutatás (Tutsch 2000)
kereken 95  % tesz fel időnként a lét értelmével kapcsolatos
kérdéseket.
Röviddel a második világháborút követően Paul Watz-
lawick pszicho-terapeuta megfigyelései szerint Triesztben
káosz és kétségbeesés uralkodott. A város feltelt menekültek-
kel, családok szakadtak szét, lakáshiány volt. Ennek ellenére
a rendőrség csupán 14 öngyilkosságot regisztrált évente. Kis
idő elteltével, ahogy a helyzet stabilizálódott – z embereknek
gazdaságilag jobban ment, újra vezettek autót, a kulturális
élet felélénkült, ismét jártak kávéházakba – az öngyilkosok
száma havi 10-re emelkedett.
Szemmel látható, hogy valódi életveszély esetén az embe-
rek lényegesen kevesebbet törődnek az élet értelmének ku-
tatásával. És akinek arca verejtékével kell küzdenie a puszta
túlélésért, az nagy valószínűség szerint nem szenved cél-vál-
ságban. Csak amikor az ember egzisztenciáját bebiztosította,
kezd el foglalkozni a cél kérdéseivel. Ebből kifolyólag van
azokban a nyugati társadalmakban kereslet a „cél iránti vágy-
ra” (Berger), melyekben sokak kiváltsága a jólét. Az egzisz-
tenciaharctól mentesülve nő a saját élettel szembeni elvárás
és igény. Ha a célok illúziónak bizonyulnak, a tervek meghiú-

15
sulnak, a vágyak nem teljesednek be, a versengő lehetőségek
túlterhelőek, akkor az élet ma a korábbiaknál hamarabb az
értelmetlenség gyanújába keveredik.
Mi a közös az értelmetlenség érzésében és a cél keresésére
irányuló olthatatlan szomjban? Az egyik ok abban áll, hogy
kiestünk egy mindent átfogó értelmi rendszerből és már nem
élünk meg egy nagy összefüggést. Ha nem vagyunk sikere-
sek, szinte semmi nincs, ami felfogna minket. Magunkra va-
gyunk utalva és az az érzésünk, hogy semmik, vagy a töb-
bieknél kevesebbek vagyunk a nagy, átláthatatlan világban.
Ezért érzik magukat üresnek az emberek és akarják valamivel
kitölteni az űrt. És azok számára is, akik jólétben élnek, már
a „cél” varázsszava is belső teljességet ígér, ami túlmutat az
egyszerű jobbléten.
Hogyan merülnek fel egyáltalán a cél-kérdések? Legtöbb-
ször egészen ártatlanul kezdődik. Az embert egy társas ös�-
szejövetelen hirtelen hatalmába keríti az érzés, ami mindent
beárnyékol. Az értelmetlenség érzése, mely mindent elront
és megkérdőjelez: Miért vagyok én itt? Mit csinálok én itt tu-
lajdonképpen? Milyen vagyok valójában? Az ember választ
várna, de ehelyett hallgatás és üresség uralkodik. Ebben a
töprengésben megnyilvánul valami, ami Isten kertjében meg-
különböztet bennünket a növényektől. Gondolataink vannak
arról, hogy mik és milyenek vagyunk és kételkedünk abban,
hogy valóban olyanok vagyunk-e, mint ahogyan azt gondol-
juk. Ezek a gondolatok nem hagyják magukat „kidumálni”,
viszont hagyják magukat megérteni. Hiszen a „milyen va-
gyok valójában” gondolatokra csak azon tapasztalatok bir-
tokában juthatunk, hogy másmilyenek is lehetnénk. Mivel
tudjuk, hogy valahogyan lettünk: kísérletektől és véletlenek
folytán, melyek együttesen egy bizonyos szükségszerűséget
eredményeznek, amellyel valahogyan boldogulni kell. Úton

16
vagyunk és bevált útjainkat meg is változtathatjuk. Természe-
tesen nem tetszés szerint, de nincsen is egy előre meghatá-
rozott út, csupán az önmeghatározás és szükségesség egyedi
keverékei léteznek, melyek az utazóra jellemzőek.
A kérdésre, „Jó úton járok?”, nem találunk választ, azon-
ban van benne valami kielégítő: ha ugyanis felfedezem azt,
amit nem befolyásolhatok, felfedezem lehetőségeimet, hogy
megváltoztassam az utamat – és fordítva. Ez ugyan nem sok,
azonban nem is kevés. Minél inkább be vagyunk ugyanis ke-
rítve az előírt feltételek által, minél inkább vagyunk mások
napirendjének fogságában, annál nyugtalanabbul vetődnek
fel a kérdések: „Miért”, „Minek” – saját kézből a célt illetően.
Hogyan tudok és hogyan akarok élni?
Ez azzal függ össze, hogy mi, emberek az egyedüli lé-
nyek vagyunk, akiknek szüksége van célra és az élet értékeire
ahhoz, hogy egyáltalán élhessenek. Nem egyszerű a termé-
szetünk, igényeljük a helyezkedést és a tájékozódást. Alapot
akarunk az életünkhöz. Tudni akarjuk, hogy miért vagyunk
itt, mi a feladatunk ebben az életben. „Célra vagyunk kárhoz-
tatva”, ahogy Merleau-Ponty, a filozófus állítja. Ha hiányzik a
cél, akkor nehéz a világban mozognunk. Útjainkról hiányzik
a tájékozódás. Hiányzik az összhang. A cél nélküli élet puszta
jelenlét volna csupán.
A híres pszichoterapeuta és a logoterápia alapítója, Vik-
tor E. Frankl a depresszió, agresszió és a függőség járványos
szentháromságát az „alapvető cél-nélküliség” kifejeződése-
ként látja. Az elmélyülő cél-válság ellenére az embereknek
mégis mindinkább nehezére esik, hogy akár csak beszéljenek
is a célról, nemhogy beismerjék, hogy azt kutatják. Manap-
ság egyértelműen könnyebb erőszakról és intim részletekről
beszélni, mint az élet értelmének kérdéséről, hangsúlyozza
Heiko Ernst a „Pszichológia ma /Psychologie heute/” című

17
lapban. Honnan ered ez a szégyenlősség? Feltételezésem sze-
rint azzal függ össze, miszerint nem szívesen ismerjük be,
hogy keresők és kérdezők vagyunk. Vagy akár, hogy egy vá-
kuum-célban rostokolunk. Talán önkritikusan nem szívesen
emlékszünk vissza azon célratörő útjainkra, melyek a kezde-
ti lelkesedést követően mégiscsak zsákutcának bizonyultak.
Egy szociológusnő így emlékszik: „Ma már csak jókat mula-
tok az üdvözítő vágyaimon. Hogy mi mindenben hittem! Elő-
ször Castaneda könyvei, aztán Sai Baba, majd Hellinger „Csa-
ládállítása”. Mindig elkábultam és azt gondoltam, ez végre a
helyes út. Míg be nem következett a nagy kijózanodás, mikor
észrevettem, tulajdonképpen nem sok minden változott.”

18