Adódás, tradíció és interpretáció.

Beszélgetés Jean-Luc Marionnal

Losoncz Márk: A fenomenológia, amelyet Ön kidolgozott, a szaturált fenomén és az adódás

fenomenológiája úgy is értelmezhető, mint egyfajta szintézise az elődei fenomenológiáinak, de
úgy is, mint magának a fenomenológiának a kiterjesztése. Hogyan helyezi el önmagát a
fenomenológiai hagyományban?

Jean-Luc Marion: Először is, azt gondolom, hogy létezik a fenomenológiai hagyomány. Vagyis
tudni vélem azt, amit azért nem gondol mindenki (azokat is beleértve, akik a fenomenológiai
tradíció részesei). Például Derrida valamiképpen azt mondja, hogy Heidegger egy törést jelentett,
és hogy Lévinas szintén. Az az érzésem ezzel szemben, hogy a fenomenológiában nagyon is
megvan a hagyomány fenoménje. Vagyis ha tartjuk magunkat a lényegi eredményekhez, van
egyfajta kumulatív effektus. Lehetünk dekonstuktőrök és husserliánusok. Nem szükségszerű,
hogy azt mondjuk, szakítunk Husserlel, amikor Derrida örökségén belül vagyunk.
Hasonlóképpen, a látszat ellenére, meggyőződésem, hogy Lévinas mélyen heideggeriánus marad
(és husserliánus természetesen). Foglalkoztam ezzel, amikor a Redukció és adódás című
könyvemet írtam – amikor felfedeztem a fenomenológia mint hagyomány mély egységét.
Szerintem ez a fő különbség a fenomenológia és az analitikus filozófia között.

Amikor, mondhatni, felfedeztem az adódást, nem „avatkoztam be”. A husserli Logikai

vizsgálódások derridai kritikáját bírálva megleltem Husserl műveiben egy alapvető fogalmat,
amely méltó rá, hogy csakugyan alapvetőnek tekintsük, ugyanakkor korábban elhanyagolták – ez
pedig a Gegebenheit. E lényegi fogalomból kiindulva a korai Husserlnél, illetve másoknál
(ugyanis rájöttem, hogy Natorp, Meinong és mások munkáiban is fontos volt) egy olyan
fogalmat fedeztem fel, amely átjárja a fenomenológia történetét. Husserlnél megvan tehát, de az
es gibt vagy a Gegebung formájában Heideggernél is, majd később Lévinasnál, és további
fenomenológusoknál. Amikor felfedeztem a szaturált fenomén lehetőségét, egyúttal felfedeztem,
hogy a franciaországi fenomenológia második vagy harmadik nemzedéke (Ricoeur, Lévinas,
Michel Henry és Derrida) mintegy beíródik a szaturált fenomén lehetőségébe. Vagyis csakugyan
mélyen meg vagyok győződve afelől, hogy van fenomenológiai hagyomány. Több indoka is van
ennek. Először is, a különböző fenomenológusok legjobb eredményei összeegyeztethetőek. Ezek
nem tézisek, hanem műveletek (a hermeneutika egy művelet, az etikai tapasztalat egy
művelet...). Ez a gyakorlat a fenomenológia nagy ereje. A fenomenológiának meg van a
képessége, hogy magukat a dolgokat írja le. Amint Heidegger mondta, „nem érdekel a
fenomenológia, csak az, ami a fenomenológiát érdekli”. A fenomenológia mindvégig leírásokból
áll (az erotikus fenoménéből, a bálványéból, a festményéből...). Van tehát egy lehetőség a
fenomenológiában, hogy ugyanis minden harci eszközt használunk. Ez olyan kifejezést, amelyet
nagyon szeretek.

LM: Kant úgy írja le a filozófiát A tiszta ész kritikájában, mint egyfajta háborút...

JLM: Úgy vélem, van egyfajta erőszak a filozófiában. Szókratész óta ezt azt jelenti, hogy az
embereknek a következő mondjuk: „azt hiszitek, ismeritek azt, amiről beszéltek, holott valójában
abszolút nem ismeritek”. Ez szükségszerűen erőszak. A filozófusnak ezért kell figyelnie arra,
hogy ne váljon túl gyorsan ismertté, hogy ne legyen sztárszerző... mert ha túl gyors és túl
könnyű sikereket ér el szerzőként, akkor azt mondja, amit az emberek hallani szeretnének. Így
tehát az emberek már eleve „tudják”, már elve „gondolják”... És valószínűleg ez nem lesz jó
filozófia. A filozófusnak tehát érthetetlen dolgokat kell olvasnia és megírnia – olyannak kell
lennie, aki nem azt mondja, amit az emberek remélnek, és aki magukról a dolgokról beszélt,
akkor is, ha kellemetlenek vagy meglepőek. Ez csaknem a filozófusok szakmai etikájának
szabálya.

LM: MegeLMítette a háborút, a hagyományt és az analitikus filozófiát. Vannak

filozófiatörténészek, akik megmutatták, hogy az analitikus filozófiának és a fenomenológiának
közös gyökerei vannak (osztrák és német forrásúak). Nem véli úgy, hogy a filozófia e két módja
kombinálható és ez a háború meghaladható (ha egyáltalán háborúról van szó)?

JLM: Van vita az egyes iskolák között, illetve viták vannak a tanszékek feletti kontroll
érdekében. Ez egy klasszikus és szokványos dolog. Nem is tudom... 25 éve tanítok az Egyesült
Államokban, és még mindig nem tudom. A fenomenológia egy hagyomány, de úgy vélem, hogy
az analitikus filozófia nem az. Aztán pedig van egy óriási különbség, hogy ugyanis a
fenomenológusok olvassák a régi fenomenológusok, és általában véve a filozófiai tradíció
szövegei. Analitikus filozófusokként vagy olvasunk, vagy nem – fordításokat olvasunk, csak
részben olvasun el stb., de alapvetően az érvelésre összpontosítunk és a kortárs vitákra. Így hát
nem vagyok benne biztos, hogy a kibékítés lehetéséges, ám abban sem, hogy szükséges lenne.
Úgy látom, a két áraLMat játssza a maga játékát. Számomra az analitikus filozófia nagyon
hasznos, használom némely eredményeit. Ám fordítva nem igaz: az analitikus filozófusok nem
olvassák kellő komolysággal a fenomenológiai hagyományt.,

LM: Ön voltaképpen kiterjesztette vagy pontosította az adódás fenomenológiáját. Paul Ricoeur

azt mondta Önnek, hogy csaknem lehetetlen összeközni az adódás, illetve az ajándék
fenomenológiáját. Az utóbbi fogalmat Jacques Derrida és Dominique Janicaud is bírálták.
Megmagyarázná, hogy mi az adódás és az ajándék közti kapcsolat jelentősége, és rekonstruálná a
bírálatokra adott válaszait?

JLM: Ami Ricoeur megjegyzését illeti, azon a nyilvánvaló megállapításon alapszik, hogy a
Gegebenheit kérdése fenomenológiai kérdés, azzal kapcsolatban, hogy csupán az intuíció
adódó-e vagy pedig lehetséges a nem-intuitív adódás is (miként Husserl mondja: a jelentések
adódása). Olyan probléma ez tehát, amelyet meglelhetünk Kant, Husserl és maga Ricoeur
műveiben is. Az Ideen I fordításához fűzött jegyzetében Ricoeur érdekes módon és kicsit naivan
megjegyzi, firtatja, hogy az intuícióban maga az intuíció adományozza-e a dolgot, vagy pedig
maga a dolog adódik. Jó kérdés. Az adódás kérdése más, mint az ajándéké. Az ajándék a
szociológia közvetítésével vált filozófiai problémává. Marcel Mauss számára az ajándék egy
csereforma, amelyben a pénz mint közvetítő eszköz nincs jelen. Vagyis végső soron az ajándék
nem ajándék – hanem csere. Megkísérlem, hogy a szociológiai értelemben vett ajándékotól
eljussak a tulajdonképpeni értelemben vett ajándékig, amely nem csere. Ragaszkodom hozzá,
hogy kerüljük el az ajándék redukálását. Az ajándék lehetséges ajándékozó nélkül, és anélkül is,
akinek ajándékoznak. Ez a fenomén nem felel meg az elégséges ok elvének, amint az identitás
elvének sem, és mégis abszolút hatékony, és mindenki számára ismert. Ez az első lépés a
kérdéseket illetően. Derrida bírálata szerint az ajándék lehetetlen. Ez tulajdonképpen pontos, de
az ajándék mégiscsak hatékony. Engem ez a paradoxon foglalkoztat. Az ajándékot nem írhatjuk
le a metafizika terminusaival, az ajándék mégis effektív, megannyi módon. Janicaud ellenvetés
gyöngécske volt. Attól félt, hogy ha összekötjük egymással az ajándékot és az adódást,
szükségképpen lesz egy adó, egy ajándékozó – aki minden fenomén adója. Ez egy mesterkélt,
felszínes polémia, amely nem érti az ajándék problémáját. Bizonyos értelemben a
legkomolyabban vehető ellenvetést Ricoeur fogalmazta meg: amennyiben a fenomenológiában
az adódást anélkül elemezzük, hogy összekapcsolnánk a redukcióval, elvétjük. Minél több
redukió, annál több adódás. Ám szerintem ha közvetítjük az adódást és az ajándékot a redukció
révén, akkor megleljük az összefüggést.
LM: Az Ön fenomenológiája az adódás számos alakját írja le: az arcét, a műalkotásért, az
eseményét, a húsét, az Istenét, a halálét stb. Hangsúlyozza, hogy az adódás kivételes,
előreláthatatlan és redukálhatatlan, ám ugyanakkor azt mondja, hogy ez egy hétköznapi
tapasztalat. Vajon a különböző adódásformák közti vetélkedés lehetséges-e? Másfelől az Ön
fenomenológiája leírja-e az adódástapasztalat szedimentálódását, amely az adódásesemény után
következik?

JLM: Elég komplex kérdéseket vet fel. Úgy vélem, az adódás a fenomenalitás alapvető formája.
Minden, ami megmutatkozik, adódik is egyúttal. Ám nem mutatkozik meg minden, ami adódik.
Az adódásnak tehát különböző formái vannak. Arisztotelész szerint a létről sokféleképpen
beszélhetünk. Az adódás megannyi módon mutatkozik meg. Az adódás egy intenzitás, amely
variálódik – az intenzitásában is. Legalább háromféle szaturált fenomén van: az esemény, a
bálvány, a hús és a Másik. Ám végső soron úgy vélem, mindegyik szaturált fenomén az esemény
alakját idézi, ilyen vagy olyan mértékben. Hiszen a szaturált fenomén meghaladja önnön
koncepcióját... Több intuíció van, mintsem fogalom. Nem látható előre és nem érthető meg előre
– márpedig ezek az esemény jellemzői. A hatékony esemény az, amely úgy effektív, hogy
közben nem lehetséges, amennyiben a lehetőséget a fogalomban rejlő ellentmondásmentesség
révén határozzuk meg. És minden szaturált fenomén eseményként érkezik, minden szaturált
fenomén eljövendő. Például nem láthatom előre a Másik arcát. Lehetséges a kombináció, például
úgy vélem, a bibliai kinyilatkoztatás a szaturált fenomén négy formájának társítása. Ám van egy
pont, amelyre joggal hívta fel a figyelmet, s ezért nagyon hálás vagyok. Ez pedig az, hogy a
szaturált fenomén kivételes. A mindennapiságba avatkozik be. Ugyanaz a fenomén szegényesnek
tűnhet többnyire, ám egyúttal olykor szaturáltnak is, valamely más szempontból. Ez egy jelenleg
végbemenő tapaszalat – és olykor a banális fenomén szaturáltként jelenhet meg. Az irodalom jó
példa erre. Proust nagy specialistája a banális fenoméneknek, amelyek szaturálttá lesznek.

LM: Emlékszem Maurice Blanchot kritikájára, amelyet Lévinasszal szemben fogalmazott meg.
Eszerint az arc nem szükségképpen a Jó inkarnációja. Az arc rossz, gonosz is lehet... Nem
gondolja, hogy hasonló veszély áll fenne az adódás fenomenológiája esetében?

JLM: Blancot ellenvetése erőtlen. Természetesen az arcban Lévinas számára egy fenyegetés
vagy egy ítélkezés is megtestesülhet. Ahhoz, hogy a rossz lehetséges legyen, éppenséggel
szükség van az arcra. Ez maga a feltétele. Lévinas is bírálta a semleges „van” [il y a] blanchot-i
gondolatát. Ugyanis Lévinas szerint éppen ezt a semlegességet kell meghaladni. Ami az adódást
illeti: abszolút semleges mindaddig, míg azt mondom, a halál és a semmi is adottak. Nem csak a
halál adott, hanem egyenesen adjuk a halált [on donne la mort]. A rossz az adódás formája,
például az erotikus fenoménben. A Jó és a Rossz különbsége többet kíván, mint a világ pusztán
objektív értelmezését.

LM: Ön megújította a kortárs teológiát a Dieu sans être című művével. Mennyiben tekinthetük a
negatív teológia örökösének?

JLM: Véleményem szerint a negatív teológia sohasem létezett. A negáció mozzanata sohasem az
utolsó pillanat. A keresztény gondolkodás leghagyományosabb tézise szerint nem beszélhetünk
Istenről úgy, hogy kimonhassuk, micsoda Isten a maga pozitivitásában. Így aztán felfedezzük,
hogy jobban ismerjük Isten, ha azt mondjuk csupán, ami ő nem. Ám van egy harmadik út: nem
úgy beszélni Istenről, mintha a beszéd tárgya lenne, afféle predikatív nyelven belül, hanem úgy,
hogy Istenhez beszélünk. Amikor valakihez beszélünk, akkor nem ezzel a személlyel
kapcsolatban mondunk valamit. Úgy is beszélhetünk valakihez, hogy tulajdonképpen semmit
nem mondunk. Ez sokkal fontosabb, mint hogy valakinek valamit mondjunk, ami a nyelvnek
csupán egy, meglehetősen könnyed használata. Lévinas jól megmagyarázta, hogy a nyelv
funkciója elsősorban valakinek a megszólítása, bárminemű mondanivaló nélkül. Amikor egy
férfi el akar csábítani egy nőt, nem mond neki semmit – hozzá beszél. Ehhez analóg módon, az
Isten vonatkozásában való beszéd alapvetően nem az Istenről való beszéd. Tehát a
pozitív/kataphatikus és a negatív/apophatikus teológia csupán a diskurzus elemi szintjei. A
teológia alapjában véve az Istenhez intézett beszéd. Ez történik a Bibliában. A hívő az, aki
Istenhez szól Istent hallgatva, lényegében anélkül, hogy bármit mondana. „Tudom, hogy létezel,
ám nem tudom, miért és miként” – ugyanis ez nem számít. Amikor vitáztam Derridával arról,
miként ne beszéljük Istenről, ő nem akarta látni ezt a harmadik utat.

Használom az „Isten lét nélkül” kifejezést, mert a lét csak nemrégiben lett Isten elsődleges neve.
Egy olyan metafizikán belül, amely rendszerként konstituálódik. Kezdetben viszont a teológusok
úgy határoztág meg Istent, mint agapét, Jót vagy az Egyet. Szerintem a teológia problémája az,
hogy túl filozofikus, anélkül, hogy reflektálná a filozófiai előfeltevéseit. Amennyiben van fontos
teológiai belátásom, akkor az ez. Voltaképpen ezt mondom a teológusoknak: „nem vagytok
elegendő mértékben teológusok, hanem túlságosan filozófusok vagy kritikátlan filozófusok
vagytok”. A teológusoknak nem a létkérdéssel kell kezdeniük, de sokat így tesznek, márpedig ez
egy hamis utánzat. Amikor a teológiai hagyománnyal szembesülünk, ez teljesen világos, és hadd
hangsúlyozzam, hogy ehhez az ortodox egyházak jobban ragaszkodnak.

LM: Hadd idézzem az evangéliumot: „Menj, add el, amid van, oszd szét a szegények közt....”
Nyilvánvalóan az adás, az adódás egyfajta etikájáról van szó. Az Ön filozófiájában központi
szerepe van a passzivitásnak (a receptivitásnak, a megszólításnak, elhívásnak...). A Dan Arbibbal
folytatott beszélgetése során úgy nyilatkozott, hogy megértette az elköteleződés, az angazsáltság
alapvető hibákát, és hogy szembefordult a cselekvés, az akció minden formájával, még amikor
fiatal volt. Ami a filozófiáját illeti, a szaturált fenomén aktívvá tehet bennünket, illetve fontos,
hogy nyitottak legyünk, és kitegyük magunkat az adódásnak. Tehát, legalábbis implicit módon,
egyfajta aktivitásról van szó. Úgy véli, hogy az adódás filozófiája lehetővé teszi az apostoli
cselekvés avagy akció elgondolását? Az adódás filozófiája bátoríthat-e bennünket, hogy a
szegényeknek adjuk, amink van?

JLM: Az ellen voltam, amit politikai elköteleződésnek nevezünk, az ellen, hogy militánsakként
egy szervezett mozgalomban legyünk, politikai célokért. Ez mindig hazugságokat eredményez és
erőszakot. Ám soha nem voltam a cselekvés, az akció ellen. Másodsorban pedig úgy vélem, adni
kell minden szegénynek. Nem csak, hogy nincs pénzük, hanem olyanok is, akeknek nincsenek
gondolataik, nincsen szívük – ők a valóban szegények. Lehet, hogy anyagilag gazdagok, ám a
teljes mélységét tekintve szegények. Nem csak azt kell adnunk, amink van, hanem azt is, amink
nincsen. Azt adni, amink van, viszonylag egyszerű, hiszen olyasmiről van szó, ami nem én
magam vagyok. Ami csakugyan nehéz, az annak adása, amik, akik vagyunk. Azt kell tehát adni,
amit nem birtoklunk: az időt, az életet, a nyelvet, a testet, a szerelmet... Meg kell értenünk, kik
vagyunk, ahhoz, hogy önmagunkat is adhassuk, hiszen magunkat is kaptuk a magunk számára
(van ez az őrült gondolat az autonómia filozófiájában, amely szerint ami vagyok, az hozzám
tartozik: „a testem az enyém, azt csinálok, amit akarok, az akaratom az enyém”). Az adódás az
ajándék – a maga végső stádiumában. A lét azon területe, amelyet eleve megértünk az ajándék
problémáján belül. Aktivitás vagy passzivitás – nem ez a kérdés.

LM: Számos fenomenológus dolgozott ki olyan filozófiát, amelynek politikai és társadalmi

következményei is vannak (mint Michel Henry, vagy maga Lévinas, aki kidolgozta a Harmadik
és az igazságosság fenomenológiáját). Úgy tűnik számomra, hogy Ön is, implicit módon,
megannyi politikai és társadalmi kifejezést használ, például: „a nézőnek engedelmeskednie kell a
festménynek, hogy láthassa”, „az ajándék megjelenésének egyenlőtlensége”, „a vissza-nem-térő
ajándék asszimetriája”. Ám nem világos számomra, hogy ezekből a kifejezésekből levezethetük-
e az adódás valamiféle társadalomfilozófiáját. Másrészt Ön bírálja a technika világának
mindennapiságát, a biztonságtól megszállott társadalmat, a konzumerizmust, a nihilizmust és a
piac logikáját. Az érdekel, hogy ez a Kulturkritik egyenesen az Ön filozófiájában következik-e, s
hogy „miképpen lehetséges”.

JLM: Általában kerülöm a politikai filozófiát érintő kérdéseket. Roppan szkeptikus vagyok,
amikor a filozófusoknak politikai álláspontjuk van. Számos filozófus politikai butaságokat
beszélt össze... Kitartok ezen érzés mellett. Ez azonban nem akadályoz meg abban, hogy
elgondoljam, miként szerveződik a politika manapság. Ugyanakkor nem érzem magam
alkalmasnak arra, hogy megmondjam, mit kell – pozitív értelemben – cselekedni.

Nem bírálom a mai társadalmat, hanem inkább csak a róla szóló diskurzust. Ez kicsit más. Úgy
vélem, ez a diskurzus széltében-hosszában ideologikus. Nem azt írja le, milyenek a dolgok,
hanem hogy milyeneknek kellene lenniük, vagy olyan dolgokat, amelyek nem is léteznek.
Erőteljesen politikai álláspont, ha azt mondjuk, a politikai diskurzus semmit sem mond.
Voltaképpen ezzel foglalkozom, különösen a Certitudes négatives című művemben. Úgy látom,
a politika túl fontos ahhoz, hogy elhagyjuk egy mélységesen nihilista politikai diskurzus
kedvéért. Ez a diskurzus, arról beszél, ami még nincs, vagy aminek lennie kellene (utópia). Ám
mégiscsak abban vagyunk, ami a valóságban van. A gazdasági és politikai aktivitás nagy részben
arra irányul, ami nem létezik. Mintha a nem létező fontosabb lenne a létezőnél. Óvakodom a
politikai filozófiától, mert nem kritikus önnön nyelvével szemben. Csupán egy egyszerű
definíció álla rendelkezésre az egyenlőséggel, a szabadsággal stb. kapcsolatban. A politikai
filozófia koncepcióit szélsőséges mértékben meghatározza a történelem és a metafizika. Még
Foucault is egy olyan szókinccsel él gyakran, amelynek révén megfordíthatja a fennálló
pozíciókat: Rousseau vagy Hobbes nyelvét. Amikor a metafizikai kérdéseken dolgozunk,
óvatosabbak vagyunk a használt fogalmak tekintetében. A politikai filozófiával foglalkozóknak
több Nietzschét kellene használniuk.

Abban a korban kezdtem el filozófiával foglalkozni, amikor a fő csata az ortodox és a nem-

ortodox kommunisták között zajlott. Ez volt a természetes horizont, amelyen belül beszéltünk.
Ezután következett a liberalizmus visszatétérése, amely ugyancsak egyfajta természetes horizont
lett. A politikai filozófia szótára továbbra sem kielégítő.

LM: Még nem említettük meg a filozófiatörténeti munkáit. Úgy tűnik számomra, hogy van
egyfajta lényegi kapocs a fenomenológiai munkái és a filozófiatörténeti jellegűek között. Például
amikor Descartes-ot fenomenológusként olvassa, az Ön értelmezése nagyban Heidegger
befolyása alatt van...

JLM: A filozófiatörténetben Jean Beaufret vezetett be (aki Heidegger tanítványa volt),valamint

Alquié a Sorbonne-on. Közös gondolatuk volt, hogy a szövegek olykor mást mondanak, mint
amit mondanak, vagyis a filozófiai szövegek annál izgalmasabbak, minél kevésbé látható az
értelmük közvetlenül. Például Guéroult úgy vélte, a filozófusok pontosan azt mondják, amit
akarnak, és hogy a rendszereik mindig koherensek. Alquié azonban ragaszkodott hozzá, hogy a
filozófusok gyakran változó álláspontokat képviselnek. Másrészt Beaufret azt mondta, össze kell
hasonlítani a filozófusok által állítottakat azzal, amit őket megelőzően mondtak. Ez az eltérés
teszi lehetővé, hogy megértsül, mi az új szerepe a filozófiában. Jómagam úgy vélem, azt kell
megértenünk, mit mondtunk a filozófusról a filozófust követően. Az utódok, akik nem értenek
egyet, kiváló olvasók. Ha Descartes-ot meg akarjuk érteni, értsük meg Kantot. S ha Nietzchét,
akkor meg Husserlt. Ha csupán Descartes-ot olvassuk, semmit nem értünk meg.

LM: És Descartes olvasta Nietzschét és Heideggert...

JLM: Igen, Beaufret csakugyan ezt állította. Ez a megfogalmazás nagyon meglepett. Tehát
Arisztotelész olvasta Descartes-ot! És igaza volt.

Van egy másik összefüggés is. Minden fenomenológus utal Descartes-ra, úgy tisztán jót, vagy
tisztán rosszat mond. Végül is mindenki elfogadja, hogy a fenomenológia Descartes-tal
kezdődik. Jó, Heidegger azt mondja, Arisztotelésszel, de Descartes-tal a dolog sokkal
nyilvánvalóbb. Jobban meg akartam érteni ezt az összefüggést. Mi több, úgy vélem, kevés
butaságot mondott, kevesebbet, mint a filozófusok többsége. Igazi gentleman volt. Igaz volt. Sőt,
a legnagyobb, franciául publikáló írók közé tartozott. Descartes latinja szintén fenséges.

LM: Ön nyilvánvalóan dekonstruálta a filozófiatörténet heideggeri koncepcióját, például amikor

megmutatta, hogy némely szerzők egyáltalán nem az ontoteológia hívei. Ám van-e egy átfogó
marioniánus filozófiatörténet?
JLM: Igazából az ontoteológiai hipotézis helyessége meglepett. Jól működik, ha tovább
bonyolítjuk, ha módosítjuk... Hatásos, erőteljes hermeneutika, amely lehetővé teszi számomra,
hogy megértsem, a filozófia nagyban metafizikai lett. Ám úgy vélem, számos filozófia nem
metafizikai jellegű. Érdekes megnézni, hogy melyik nem az. Például Szent Tamás még nem
metafizikus, de Duns Scotus igen. Spinoza és Malebranche metafizikusabbak, mint Descartes.
Husserl a határon van, amint Nietzsche is. A metafizika nem feneklett meg, hanem
győzedelmeskedik a világ technológiai globalizálódása közepette. Az identitás elve és az
elégséges ok elve (a wirklich és a racionális ekvivalenciája) teljes mértékben megvalósultak. A
metafizika útját járjuk, ami megtiltja számunkra mindazt, ami nem metafizika – ez egy
katasztrófa. Ezért a filozófia egy kifejezetten politikai ügy.

LM: Heidegger a Seinsvergessenheitról, a létfelejtésről beszélt, de megemlített néhány kivételt

is. Úgy tűni, Ön szintén beszélt olyanokról, akik nem felejtették el a szaturált fenomént. Például
amikor azt mondja, Descartes a végtelen szaturált fenoménként írta le, Kant így beszélt a
fenségesről, vagy Husserl így ragadta meg az idő kérdését... Talán van egy alternatív és eretnek
filozófiatörténet.

JLM: Igen, természetesen. Azt gondolom, hogy a filozófiatörténet értelmezése csak részben
metafizikai. Vannak gondokodók, akik igyekeztek ellenállni a metafizikai fordulatnak:
Kierkegaard, Nietzsche és mások. Úgy látom, még maguk a legnagyobbak is ellenálltak, már
amennyire lehetséges volt számukra. Az olyanok, mint Descartes vagy Kant, maguk is
ellenálltak (és azért érdekel a teológia, mert benne szintén megvan ez az ambivalencia). A
filozófia történetét újra meg kell írni. Keresni kell, ami nem metafizikai, amikor a filozófiát
elgondoljuk. A nemzdékem legintelligensebbjei ezt művelik: Boulnois, Carraud, Brague, de
Libera, Franck... Mind egyfajta alternatív történelmet írnak, azét, ami filozófiai – de nem
metafizikai.