Háború készülődött; a hosszas versengés után kenyértörésre

került sor Pompeius római diktátor és a galliai meg a britanniai

diadalmas hadjárataiból hazatérő Julius Caesar között.
Tábornokaival és négy veterán legiójával a tábornok átlépte a
Rubicont, és megindult Róma felé. Ám sohasem könnyű a saját
népünk ellen harcolni. Caesar rögös útra lépett, amikor Brutus,
Marcus Antonius és Octavianus kíséretében belovagolt
Rómába. Lángoló szónoklatai a Senatusban és a nép előtt
megerősítették szerepében, és gyarapították az önbizalmát.
Most már meg volt győződve róla, hogy méltó a vezéri
szerepre és a teljhatalomra. Ám Róma nem a birodalom.
Hispaniában, Afrikában, Görögországban és Kis-Ázsiában
maradtak még Pompeiushoz és a római államhoz hűséges
légiók. Meddig tartanak ki Caesar mellett a régi barátok?
Lehet-e győzni ilyen körülmények között? Ceasar számára
semmi sem lehetetlen: először Pompeius római seregét győzi le
Görögországban, majd Egyiptomból csinál római provinciát
nem utolsósorban legendás szerelme, Kleopátra hathatólagos
közreműködésével. Néhány hónappal később közös
gyermeküket mint lehetséges utódát mutatja fel a Forum
Romanurnon, ám a tömeg lelkesedése várat magára. A hűséges
társak és elsősorban Brutus úgy érzik, Caesar sutba dobta a
köztársaság hagyományait... A háború istenei a nagyravágyás
és a hűség, a barátság és a hatalom, a szerelem és a háború
története. Eposzi méretű mese, amely Rómából Görögországon
át Egyiptomba, majd ismét Rómába viszi az olvasót, és
megmutatja, hogy még a legkülönb embert is megváltoztatják
az elsöprő sikerek. Ez a kötet koronázza meg a remek Az
uralkodó c. négykötetes sorozatot.
 Fordította:
Bihari György és Sóvágó Katalin
 Conn Iggulden

AZ URALKODÓ
4.
A HÁBORÚ
ISTENEI

Gabo
A fordítás Conn Iggulden: Emperor. The Gods of War
(HarperCoIlinsPublishers, 2006) alapján készült

Szerkesztette: Rózsa Judit

Borítóterv: Kállay Judit
Műszaki szerkesztő: Haiman Ágnes
Tördelés: Simon Attila

Copyright © Conn Iggulden, 2006

Hungarian translation © Bihari György, Sóvágó Katalin, 2007

Copyright © Gabo Kiadó

Felelős kiadó: Földes Tamás

ISBN 978 963 689 029 2

Készült a Borsodi Nyomda Kft.-ben

Felelős vezető: Ducsai György
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Sok ember áldozta az idejét és az energiáját erre a könyvre.

Nem tudok mindenkit megnevezni, de külön köszönetet kell
mondanom Fionának és Ingridnek rendkívül kemény
munkájukért. Köszönettel tartozom mindazoknak, akik írtak
nekem. Meghatottak a reagálások a könyveimre. Végül nem
szabad elfelejtenem a Belső Kört és Janist Glasgow-ból, aki
megmosolyogtatott egy hosszú délutánon.
Feleségemnek
ELSŐ RÉSZ
 ELSŐ FEJEZET

Pompeius szavai úgy sújtottak le, mint a kalapács ütései.

– Tettei miatt Cæsart a mai napon Róma ellenségévé
nyilvánítjuk. Címeit, rangjait visszavontuk. A följegyzésekből
töröltük a legiók parancsnokságához való jogát. Az életével fog
lakolni. Háború lesz.
A Senatus végre elhallgatott a viták hangorkánja után.
Feszültség ült minden arcon. A futárok, akik lóhalálában hozták
a híreket, nem tudhatták, mi következik. A Rubicont átlépték, a
galliai legiók rohamtempóban haladtak dél felé.
Pompeiust feltűnően megöregítette a két napja tartó
feszültség, mégis egyenesen tartotta magát a senatorok előtt.
Tapasztalatai elég erőt adtak neki ahhoz, hogy uralja a termet.
A senatorok arcáról lassan leolvadt az élettelen tompaság.
Pompeius látta, hogy sokan összenéznek, szótlan üzeneteket
váltanak. Sokan még mindig őt vádolták a három éve kitört
zavargásokért. Az ő legiója nem volt képes fönntartani a rendet,
dictatori kinevezése pedig éppen ennek a konfliktusnak volt a
következménye. Sokan sutyorogtak olyanokat, hogy le kellene
tennie a dictatorságot, ismét ki kellene írnia a consuli
választásokat. Erre figyelmeztette még ebben az ülésteremben
is a friss mész és a deszka szaga. A Senatus régi épületének
hamuját eltakarították, de megmaradtak az alapok, néma
tanújaként a városban tomboló dúlásnak és fosztogatásnak.
A csöndben Pompeius azon töprengett, hogy kiben bízhat a
küzdelem során. Kiben van meg közülük az erő, amire neki
szüksége van? Nem voltak illúziói. Julius négy veterán legióval
 halad dél felé, és semmi sincs Rómában, ami megállíthatná.
Alig néhány nap múlva a galliaiak parancsnoka a város kapuin
fog dörömbölni, és néhányan azok közül, akik most itt ülnek,
lármázni fognak, hogy engedjék be őket.
– Nehéz döntéseket kell hoznunk, uraim – mondta.
Vizsla szemmel figyelték, mérlegre tették erejét,
gyengeségeit. Tudta, hogy elég egy megingás és széttépik. Nem
fog adni nekik egyetlen esélyt sem.
– Vannak legiók Görögországban, amelyeket még nem fertőzött
meg a római csőcselék izgágasága. Lappangjanak bár árulók a
városban, a törvény szava még érvényes a gyarmatainkon.
Most ő figyelte merően a senatorokat, hogy ki fordítja el a
szemét, de minden tekintet rajta függött.
– Uraim, nincs más választásunk, el kell hagynunk Rómát, hogy
Görögországban gyűjtsünk hadsereget. Cæsar erőinek zöme
Galliában maradt. Ha azok is csatlakoznak hozzá, az egész
ország elesik, mielőtt elegendő erőt tudnánk összpontosítani.
Nem akarom elveszíteni ezt a fegyverkezési versenyt. Okosabb
a biztosra menni, a hadsereghez. Tíz legio állomásozik
Görögországban várva a parancsot, hogy velünk harcoljanak az
áruló ellen. Nem okozhatunk csalódást nekik.
– Ha a városunkban marad, visszatérhetünk, hogy széttépjük úgy,
ahogy Cornelius Sulla tette a nagybátyjával. Vele kell
megküzdenünk, ő maga kényszeríti ki azzal, hogy nem vesz
tudomást a Senatus törvényes határozatairól. Nem lehet
megegyezés, sem béke, amíg ő él. Rómának nem lehet két ura,
én pedig nem tűröm egy gazember generálistól, hogy
szétrombolja azt, amit együtt építettünk.
 Hangja kicsit megenyhült, és előrehajolt a rostrumon1.
Erősebben érezte a viasz és az olaj szagát.
– Ha gyengeségből tűrjük, hogy életben maradjon és
győzedelmeskedjen, akkor minden tábornok, akit kiküldünk
Rómából, azon fog gondolkozni, vajon neki nem sikerülhet-e
ugyanez? Ha nem zúzzuk szét Cæsart, akkor ez a város soha
többé nem ismerheti a békét. Amit fölépítettünk, tönkre fog
menni az emberöltőkig tartó háborúskodásban, semmi nem
marad, ami mutassa, hogy valaha itt éltünk az istenek
tekintetének kereszttüzében, és mit tettünk a rend
fenntartásáért. Én szembeszállok azzal az emberrel, aki
mindezt el akarja orozni tőlünk. Szembeszállok vele, és holtan
akarom látni!
Sokan talpra ugrottak, a szemük ragyogott. Pompeius szinte
rájuk se nézett, annyira megvetette őket. Hólyagok ezek, nem
férfiak. A Senatusnak sosem volt hiánya szónokokban, de a
rostrum az övé.
– A legióm ereje nem elég, és csak egy bolond tagadná, hogy
milyen harci tapasztalatokra tettek szert az ő emberei
Galliában. Még ha az út menti erődök őrségét összevonom,
akkor sem tudom biztosítani a győzelmet. Ne gondoljátok,
hogy félvállról veszem ezt az ügyet. A híreket fájdalommal és
haraggal hallottam, de nem fogom a városkapu tetejéről
gúnyolni csak azért, hogy aztán elveszítsem magát a várost.
Elhallgatott, és hanyagul intett azok felé, akik éppen
tápászkodni kezdtek. A zavarba jött senatorok a homlokukat
ráncolva visszaültek.
– Amikor megjön, üres Curiát talál, törött sarokvasú ajtókat.
Várt, amíg elcsöndesedett a lárma. Tehát megértették, hogy
nem egyedül óhajt távozni.
1
szószék a Forumon
– Ha itt maradtok, ugyan hányan lesztek képesek kiállni ellene,
amikor legiói megerőszakolják feleségeiteket és lányaitokat?
Azért jön, hogy vért ontson, és semmit nem fog találni! Mi
vagyunk a kormány, a város szíve. Ahol mi vagyunk, ott van
Róma. Ő semmi más nem lesz, csupán egy könyörtelen
megszálló, ha ti nem ütitek rá a törvény pecsétjét szavaira és
cselekedeteire. Meg kell tagadnunk tőle a törvényességet!
– A nép azt fogja gondolni… – szólalt meg valaki hátul.
Pompeius túlordította.
– A nép el fogja viselni őt, ahogy elviselt mindent történelme
folyamán! Gondolod, hogy jobban jársz, ha itt hagylak,
miközben én hadsereget gyűjtök? Meddig viselnéd el a kínzást,
Marcellus? Vagy bármelyikőtök? A Senatus az övé lenne, és
ezzel legyőzte az utolsó akadályt.
A szeme sarkából látta, hogy föláll Cicero, a szónok.
Visszafojtotta ingerültségét. A senatorok előbb az alacsony
alakra néztek, aztán Pompeiusra, és látták, hogy habozik.
Cicero megszólalt, mielőtt Pompeius őt is leinthette volna:
– Nem sokat beszéltél az üzenetekről, amelyeket Cæsarnak
küldtünk. Miért nem tárgyaltunk róla, hogy milyen
feltételekkel hajlandó megállni?
Pompeius összevonta a szemöldökét, mert látta, hogy
körülötte mindenki bólogat. Érezte, hogy nem támogatnának
holmi handabandázó választ.
– A feltételei elfogadhatatlanok, Cicero, és tudja is, hogy azok.
Ígéreteivel éket akar verni közénk. Tényleg elhiszed, hogy nem
lohol tovább délre, csak azért, mert én elhagyom a várost?
Akkor nem ismered.
Cicero összefonta karját keskeny mellén, és egyik kezét
addig emelte, amíg meg tudta simogatni a bőrt a nyakán.
– Meglehet, habár ez az a hely, ahol megvitathatjuk a kérdést.
Jobb ezt nyíltan megbeszélni, mint négyszemközt pusmogni
róla. Válaszoltál az ajánlatára, Pompeius? Úgy emlékszem, azt
mondtad, felelsz neki.
Nézték egymást. Pompeius szorosabban markolta a
rostrumot, miközben azért küzdött, hogy el ne veszítse az
önuralmát. Cicero ravasz ember, de Pompeius azt remélte,
hogy támaszkodhat rá.
– Mindent megtettem, amiről azt mondtam, hogy megteszem. A
senatusi pecsét alatt írtam neki, követeltem, hogy térjen vissza
Galliába. Nem tárgyalok vele, amíg a legiói ütésközelben
vannak a városomhoz, és ezt ő is tudja. Szavainak csak az a
célja, hogy összezavarjanak minket, és ezzel időt nyerjen.
Semmit nem jelentenek.
Cicero fölemelte a fejét.
– Egyetértek, Pompeius, noha úgy vélem, minden értesülésedet
közölnöd kell velünk. – Úgy tett, mintha nem venné észre
Pompeius megdöbbenését. Fejét a padsorokban ülő senatorok
felé fordította. – Azon tűnődöm, vajon egy római tábornokkal
tárgyalunk-e, vagy egy újabb Hannibállal, aki nem pihen addig,
amíg a hatalmat ki nem csavarta a kezünkből? Milyen jogon
követeli Cæsar, hogy Pompeius elhagyja a várost? Talán
tárgyalni szoktunk a támadókkal? Mi vagyunk Róma
kormánya, és minket fenyeget egy veszett kutya olyan hadsereg
élén, amelyet mi hoztunk létre, és mi képeztünk ki? Egyetértek
Pompeiusszal. Noha minden eddig elviselt szenvedésünknél
jobban fog fájni, vissza kell vonulnunk, hogy összegyűjtsük a
hozzánk hű erőket Görögországban. A törvényeket nem
hajlítgathatjuk a tábornokaink szeszélyei szerint, különben nem
vagyunk különbek a barbár törzseknél.
 Cicero leült, és derűsen felcsillanó szemmel nézett
Pompeiusra. A teremben ülő gyengék közül számosakat meg
fog győzni a felszólalása. Pompeius néma hálával bólintott.
– Nincs idő hosszas vitatkozásra, uraim – mondta. – Egy újabb
nap mit sem változtat a helyzeten, kivéve, hogy Cæsar még
közelebb érne. Javaslom, hogy ennek megfelelően azonnal
szavazzunk, és kezdjük el a tervezést.
Zordon tekintete nem sok lehetőséget hagyott a lázadozásra.
Pontosan ezt akarta. A senatorok egyenként fölálltak, hogy a
támogatásukról biztosítsák, senki nem mert tartózkodni.
Pompeius végül elégedetten bólintott.
– Értesítsétek házatokat, készüljetek az útra. Én visszarendelek
minden katonát, aki Cæsar útjába esik. Segítségükkel feltöltjük
a flottát, hogy távozhassunk.

Julius tarkóját perzselte a nap. Egy kidőlt fán ült a

gabonatábla közepén. Amerre nézett, embereinek sötét foltjait
látta. Hideg húst és zöldséget falatoztak az aranyló búzaszárak
között. Tilos volt tüzet gyújtaniuk, miközben keresztülvágtak
Etruria lapályain. A gabona szúrósra száradt, egyetlen szikra
elég lett volna, hogy lángnyelvek száguldjanak végig a
mezőkön. Julius kis híján elmosolyodott a békés jelenet láttán.
A világ tizenötezer legtapasztaltabb katonája, és úgy
nevetgélnek és énekelnek, mint a gyerekek! Különös érzés volt
itt a szabadban. Hallotta a gyerekkora óta ismert madarak
kiáltozását, és amikor markolt a korhadékból, tudta, hogy
otthon van.
– Jó dolog itt lenni – mondta Octavianusnak. – Érzed? Csaknem
elfelejtettem, milyen az, amikor a saját országomban vagyok,
és a népem vesz körül. Hallod, hogy énekelnek? Meg
 kéne tanulnod a szöveget, legény. Kitüntetésnek vennék, ha
megtaníthatnának.
Lassan morzsolgatta a nyirkos leveleket, majd a földre
ejtette. A Tizedik katonái kórussá rendeződtek, hangjuk
szárnyait a mezők fölött.
– Ezt a dalt sok évvel ezelőtt hallottam azoktól, akik Mariust
követték – mondta. – Úgy látszik, az ilyesmi valahogy
fönnmarad.
Octavianus a tábornokára nézett. Fejét félrehajtva próbálta
kitalálni, milyen hangulatban van.
– Érzem. Ez az otthon – mondta.
Julius elmosolyodott.
– Tíz éve nem voltam ilyen közel a városhoz. Mégis érzem a
látóhatár mögött. Esküszöm, érzem. – Fölemelte a kezét és a
dús kalászt lengető, alacsony dombokra mutatott. – Amott vár
ránk. Talán fél is tőlünk Pompeius fenyegetőzése és
handabandázása miatt.
Az utolsó szavaknál kihűlt a tekintete. Folytatta volna, ám
ekkor odalovagolt hozzájuk Brutus, kígyózó nyomot hagyva a
gabonában. Julius fölállt, egymás kezébe csaptak.
– A felderítők tizenegy, talán tizenkét cohorsot2 jelentenek –
mondta Brutus.
Julius szája ingerülten megrándult. Miközben dél felé
haladtak, az út mentén minden állomást és őrszobát üresen
találtak.
– Corfiniumban gyülekeznek – folytatta Brutus. – A város olyan,
mint egy felzavart darázsfészek. Vagy tudják, hogy közeledünk,
vagy készülnek a visszavonulásra Rómába.

2
zászlóalj (a legio tizedrésze)
 Julius körülnézett, észrevette, milyen sokan egyenesedtek
fel a közelében a parancsait várva. A gondolat, hogy római
katonákra uszítsa őket, majdnem szentségtörésnek tűnt.
Pompeius helyesen cselekedett, amikor visszahívta az
őröket. Több hasznukat veszi Róma falain belül, mintha
elpocsékolja őket a galliai veteránokkal szemben. Gyorsan oda
kéne csapnia, vérbe fojtva a hadjáratot, megpecsételve a
Rubicon partján hozott döntést. Brutus feszengeni kezdett,
olyan sokáig várakoztatta, de Julius nem szólt, a semmibe
meredt. A Corfiniumba összevont emberek tapasztalatlanok. Ez
mészárlás lenne.
– Pontosak a számok? – kérdezte
halkan. Brutus vállat vont.
– Amennyire lehetséges. Nem engedtem a felderítőknek, hogy
kockáztassanak és megmutassák magukat, de a terep tiszta.
Nem állítottak csapdát. Ki merném jelenteni, hogy nincs is
több katona köztünk és Róma között. Meg tudjuk csinálni. Az
istenek a megmondhatói, elég tapasztalatunk van a városok
elfoglalásában.
Julius fölnézett. Kijött a búzából Domitius és Ciro,
nyomukban Regulusszal. Marcus Antonius pár lépéssel
lemaradva követte őket. Julius érezte a nyomást: mind azt
várják, adja ki a parancsokat, hadd folyjék római vér római
földön. Ha kioltja az első életeket, minden törvénytisztelő kéz
ellene mozdul. Minden legio vérbosszút esküszik a nevére. A
polgárháború az erő és a létszám vizsgája, amelyen nagyon
könnyű megbukni. Elméje lázasan forgott. Letörölte a
verejtéket a homlokáról.
– Ha megöljük őket, akkor a béke minden reményét összetörjük
– mondta lassan. Domitius és Brutus összenézett. Julius
folytatta, fennhangon is próbára téve a gondolatait. –
 Nekünk… legalább akkora szükségünk van cselekre, mint erős
karra a saját népünk ellen. Meg kell nyernünk a hűségüket, és
ez nem lehetséges, ha megölünk embereket, akik éppen annyira
szeretik Rómát, mint én.
– Nem fognak átengedni, Julius – mondta Brutus. Elvörösödött
ingerültségében. – Te mit csinálnál, ha egy hadsereg akarna
rátörni a városodra? Harcolni fognak, ha másért nem, csak
hogy lelassítsanak; tudod, hogy ezt fogják tenni.
Julius elkomorodott haragjában, amely mindig kitörni
készült. – Ezek a mieink, Brutus. Nem csekélység arról
beszélni, hogy megöljük őket. Nekem legalábbis nem.
– Ezt a döntést akkor hoztad, amikor átkeltünk a folyón, és
elindultunk délre – felelte Brutus, aki nem volt hajlandó
meghátrálni. – Már akkor tudtad, hogy mi az ára. Vagy egyedül
akarsz menni, hogy feladd magad Pompeiusnak?
A fülelők közül néhányan megrándultak ettől a hangtól.
Ciro hatalmas válla megrázkódott a haragtól. Brutus nem
törődött egyikükkel sem. Nem vette le a szemét a tábornokról.
– Ha most megtorpansz, Julius, akkor valamennyien halottak
vagyunk. Pompeius nem felejti el, hogy a várost fenyegettük.
Te is tudod. Egészen Britanniáig üldöz, ha kell. – Farkasszemet
nézett Juliusszal, és egy pillanatra megremegett a hangja. –
Most ne rázz le. Idáig veled jöttem. Tisztán kell látnunk ezt a
helyzetet.
Julius némán viszonozta könyörgő pillantását, majd a
vállára tette a kezét. – Itthon vagyok, Brutus. Ha nem vagyok
képes leölni a saját városom lakóit, netán kifogásolod a
kétségeimet?
– De miféle választásod van? – felelte Brutus.
Julius föl-alá járkált a letaposott búzában.
– Ha elég erőm lenne… – Egy pillanatra megdermedt, ahogy az
ötlet alakulni kezdett benne, azután gyorsabban folytatta. – Mi
van, ha kijelentem, hogy Pompeius diktatúrája törvénytelen?
Akkor azért mehetek Rómába, hogy helyreállítsam a
Respublicát. Így kell látniuk engem. Adàn! Hol vagy? –
kiáltotta. Hispán írnoka futva közeledett a búzában. – Itt a
válaszod, Brutus! – mondta ragyogó szemmel.
– Adàn! Levelet akarok küldeni minden római parancsnoknak.
Tíz éve voltam consul; nincs akadálya, hogy ismét jelöltessem
magam. Közöld velük… elutasítom a dictaturát, amelynek
Pompeius nem hajlandó véget vetni!
Türelmetlenül figyelte, hogyan matat Adàn az írótábláival.
– Tudják csak meg, hogy én tisztelem a bíróságokat és a
Senatust, egyedül Pompeius az ellenségem. Közöld velük,
hogy örömmel fogadok minden embert, aki csatlakozik
hozzám, amikor visszaállítjuk Marius köztársaságát és a régi
közbiztonságot. Magammal hozom Gallia aranyát, és Róma
újjászületik abból, amit megszereztem neki.
– Írd meg ezt nekik, Adàn! Hadd tudják, hogy nem akarok római
életeket kioltani, csak ha kényszerítenek, és megbecsülöm
azokat a hagyományokat, amelyeket Pompeius nem tisztel. Az
ő uralma alatt égett le a Curia. Az istenek már megmutatták,
hogy őt nem kedvelik.
A körülötte álló emberek értetlenül nézték, amikor hangosan
fölnevetett. Julius a fejét csóválta.
– Hinni akarnak bennem, uraim! Elbizonytalanodnak, és azon
tűnődnek, nem én vagyok-e a régi szabadság bajnoka!
– És ez igaz? – kérdezte halkan Adàn.
Julius élesen nézett rá.
– Ha igazzá teszem. Az első tettem Corfinium lesz. Ha megadják
magukat, megkegyelmezek valamennyiüknek, hadd terjesszék
el a hírét.
Jókedve ragályos volt. Adàn elmosolyodott, miközben a
puha viaszba írt, nem törődve a belső hanggal, amely gúnyolta,
mert ilyen könnyen hagyja magát legyőzetni Julius varázsától.
– Nem fogják megadni magukat – mondta Domitius.
– Pompeius megöletné őket, mint árulókat. Láttad, mit művelt,
amikor a Tizedik megfutamodott.
Julius elkomorodott. – Megteheti, bár ha tényleg így
cselekszik, nekem segít. Te kit követnél, Domi? Egy olyan
embert, aki a törvények és a consulok mellett áll, aki jó
rómaiakat enged szabadon, vagy olyat, aki megöli őket? Ki a
megfelelőbb ember Róma kormányzására?
Domitius lassan bólintott, Julius elmosolyodott.
– Látod? Nehéz lesz vádolnia, ha kegyelmet adok. Ez
megzavarja őket, Domi. Pompeius nem fogja tudni, hogyan
válaszoljon.
Brutushoz fordult, arcán a régi energia izzott.
– De először le kell győznünk az országúti őrséget, méghozzá
vérfürdő nélkül. Olyan pánikba kell kergetni őket, hogy
esélyük se legyen a küzdelemre. Ki vezeti őket?
Brutus a homlokát ráncolta. Még mindig szédelgett ettől a
hirtelen változástól. A dél felé tartó menetet beárnyékolta a
komorság és a kétség.
– A felderítők nem láttak legiós zászlókat – felelte mereven.
– Akárki is az, alacsonyabb rangú tiszt lehet.
– Reméljük, maradt benne becsvágy – mondta Julius. –
Könnyebb a dolgunk, ha ki tudjuk csábítani a katonáit a
városból. Kicsalom őket a Tizedikkel, és meglátjuk, jön-e. Ha
terepen kapjuk el, akkor a miénk.
 Mindenki, aki hallotta körülöttük az eszmecserét,
feltápászkodott, összeszedte a felszerelését, készülődött az
indulásra. Feltámadt a régi, ismerős feszültség, mert
visszatérőben voltak a veszélyhez és a nehézségekhez.
– Közelebb viszem a Tizediket a városhoz, Brutus. Te
parancsolsz a többieknek. Addig pörgetjük ezeket a fickókat,
amíg vakok és hasznavehetetlenek lesznek. Küldd ki a
felderítőidet, és ez alkalommal hadd lássák őket.
– Inkább én lennék a csali – mondta Brutus.
Julius egy darabig hunyorgott, azután megrázta a fejét. – Ez
alkalommal nem. Az extraordinariusok lesznek az összekötők
közöttünk. Ha megtámadnak minket, szükségem lesz rá, hogy
gyorsan cselekedj.
– És ha nem mozdulnak? – kérdezte Domitius a feszült arcú
Brutusra sandítva.
Julius vállat vont. – Akkor bekerítjük őket és közöljük a
megadás feltételeit. Így vagy úgy, megkezdtem a hadjáratot a
consulságért és Rómáért. Szóljatok az embereknek. Ez a mi
népünk, uraim. Tisztelettel fogunk bánni velük.
 MÁSODIK FEJEZET

Ahenobarbus ismét elolvasta a parancsot, de akárhányszor

futotta át a Pompeiustól kapott néhány szót, semmit sem talált
benne, ami lehetővé tette volna, hogy megtámadja a Galliából
érkező gyülevész legiókat. A felderítők jelentéseiből ítélve
most végre nevet szerezhetne magának. Vívódott az
engedelmesség és az évek óta nem érzett harci láz vonzása
között. Pompeius bizonyára bármit megbocsát, amennyiben az
árulót vasra verve viszi a városba.
Emberei, akiket az út menti erődökből, vámházakból es
váracskákból gyűjtött be Corfinium falainak árnyékába, várták
a parancsot, hogy elinduljanak hazafelé. Nem voltak idegesek.
A felderítők hírei még nem terjedtek el. Hát majd hamarosan
megtudják, hogy az ellenség közelebb van, mint sejtették.
Megdörgölte csontos állát, hüvelykujjaival megmasszírozta
szeme sarkában a ráncokat, hogy enyhítse a feszültséget.
Őreinek létszáma nagyobb volt azokénál az erőkénél,
amelyekről a felderítők szóltak, de a jelentésekben négy legio
szerepelt, és a többi nyilván itt lehet a közelben. Legrosszabb
esetben csapdába akarják csalni az embereit.
Nézte, hogyan sorakoznak. Hát ez nem adott okot túlzott
önbizalomra. Zömük sosem látott komolyabb ellenséget részeg
parasztoknál. A béke évei, mialatt Cæsar Galliában hódított,
nem kovácsoltak ki olyan erőt, amellyel Ahenobarbus
megkísértette volna a szerencséjét, de néha az embernek azzal
kell dolgoznia, amit az istenek adnak.
 Egy pillanatra elfogta a kísértés, hogy megfeledkezzen
mindarról, amit hallott, és ugyanazon az ösvényen haladjon
tovább, amit katonaélete húsz évében taposott. Odadobva
utolsó esélyét kimasírozhatna Róma felé, amely alig háromnapi
járóföldre van. Viszont kínos volt elképzelni a fiatalabb tisztek
lenéző vigyorát, amikor meghallják, hogy feleakkora erő elől
megfutamodott. A többi galliai legio akár mérföldekre lehet
innen, ő pedig megesküdött, hogy megvédi a városát. Amikor
felcsapott katonának, nem úgy képzelte, hogy az ellenség első
jelére Róma kapui mögé inal.
– Hatezer ember – mormolta magában, és visszanézett az
indulásra váró katonák soraira. – Végre van egy legióm.
Senki másnak nem árulta el a gondolatot, de mikor
megérkeztek a katonái, megszámolta őket, és most kicsit
kihúzta magát a titkolt büszkeségtől. Egész pályafutása során
sosem parancsolt centuriánál nagyobb erőnek, de néhány
csodálatos napra egyenlővé vált Róma többi tábornokával.
Tisztában volt vele, hogy igazi félelem furkál kevélységének
gyökerei között. Ha csapdába menetel, mindent elveszít. De ha
kihagyja a tökéletes alkalmat, hogy elpusztítsa azt az embert,
akitől Pompeius fél, ennek okvetlenül híre megy, és élete
végéig össze fognak súgni a háta mögött. Elviselhetetlen volt
ez a tétovázás. Most már sokan figyelték, mert nem értették,
miért nem kapnak parancsot.
– Uram! Kinyittassam a kapukat? – kérdezte a helyettese.
Ahenobarbus ránézett, és megint elfogta a bosszúság a
fiatal, magabiztos arctól. A pletyka szerint Senecának jó
kapcsolatai vannak Rómában, és Ahenobarbusnak látnia kellett
az ifjú ruhatárának gazdagságát. Öregnek érezte magát
mellette, és ha magával hasonlította össze, az ízületei sajogni
kezdtek. Ez már sok, hogy most is el kell viselnie Seneca derűs
 leereszkedését. Ő nyilván azt képzeli, hogy jól palástolja a
pimaszságát, de Ahenobarbus az évek során tucatnyi
hasonlóval találkozott. Mindig volt egy szikra a szemükben,
még amikor a legalázatosabban hajbókoltak is, és tudni
lehetett, hogy addig megbízhatók, ameddig az érdekeik
megkívánják.
Mély lélegzetet vett. Tudta, hogy nem kellene kimutatnia az
elégedettségét, de ha annyira örült neki!
– Harcoltál valaha, Seneca? – A fiatalember arca kiürült a
gyanakvástól, majd visszatért rá a sima mosoly.
– Még nem, uram, noha természetesen reménykedem benne,
hogy szolgálhatok.
Ahenobarbus kimutatta a foga fehérét.
– Gondoltam, hogy ezt fogod mondani. Ma lesz rá alkalmad.

Pompeius egyedül állt a Senatusban, ahol csak az emlékeire

figyelt. Parancsára a kovácsok eltörték a sarokvasakat, az ajtók
ferdén lógtak. Róma régi fénye sütötte a frissen felvert port.
Pompeius halkan nyögve leereszkedett egy padra.
– Ötvenhat éves vagyok – mormolta az üres teremnek. – Túl öreg
ahhoz, hogy ismét háborúba menjek.
Voltak gyenge és kétségbeesett pillanatok, olyan pillanatok,
amikor az évek súlyosan ültek rajta, és titkos énje mohón
könyörgött a pihenésért. Talán itt az ideje, hogy a Cæsarhoz
hasonló ifjú farkasokra hagyja Rómát. Végtére is a fattyú
bebizonyította, hogy birtokában van a római vezető
legfontosabb tulajdonságának – a túlélés képességének. Ha
gondolatait nem fűtötte át a harag, Pompeius képes volt
csodálni a fiatalabb férfi pályafutását. Volt, mikor egy réz ast
sem adott volna azért, hogy Julius épségben visszatér.
 A tömeg szerette hallgatni a tetteit, és Pompeius ezért is
gyűlölte. Egy új lovat sem tudott venni úgy, hogy ne küldött
volna róla egy diadalmas levelet, amelyet aztán városszerte
fölolvastak. A köznép a legjelentéktelenebb friss hírre is
összeszaladt. Híréhségüket nem lehetett jóllakatni, és csak a
Pompeiushoz hasonló férfiak csóválták a fejüket a méltóság
ekkora hiánya miatt. Még Cicero körmönfontsága is
hatástalannak bizonyult a galliai háború izgalmaival szemben.
Mit nyújthatott a Senatus ahhoz képest, amikor Cæsar arról írt,
hogy várakat ostromol, és hófehér sziklákat látogat meg a világ
végén?
Pompeius ingerülten fújta ki a levegőt. Bár itt lenne Crassus,
hogy osztozhassanak a végső méltatlanságban! Keserű iróniája
a sorsnak, hogy ők tették a legtöbbet Cæsar becsvágyának
feltüzeléséért. Pompeius talán nem fogadta el a triumvirátust?
Egy időben úgy tűnt, mindnyájuknak előnyös, de most, mikor a
galliai legiók úton vannak Róma felé, Pompeius csak annyit
kívánt, bár bölcsebb lett volna akkor, amikor ez még számított.
Elküldte Juliust Hispaniába, és ő consulként tért vissza.
Elküldte a galliai vadak leigázására, és azokban talán volt
annyi tisztesség, hogy darabokban küldjék vissza? Nem, nem
volt! Ehelyett oroszlánként tér haza, és polgártársai semmit
sem tisztelnek annyira, mint a sikert.
Fekete harag sötétítette el az arcát, amikor az áruló
senatorokra gondolt. Minden nyilvános esküdözésük és
ígéretük ellenére mindössze kétharmaduk követi
Görögországba. A többiek eltűntek szem elől, inkább a
megszálló hadsereget várták, mintsem kövessék a kormányt a
száműzetésbe. A többi balszerencse mellett ez különösen
kegyetlen csapás volt. Tudták ezek, hogy Pompeius nem dúskál
az időben, nem ugrathatja ki őket rejtekhelyükről és az a
legborzasztóbb, hogy igazuk van. Máris veszedelmesen sokat
késett, és már csak azért tartózkodott a városban, mert
szüksége volt az úti őrségre. Ha Ahenobarbus nem hozza őket
elég gyorsan, akkor nélkülük kell távoznia. Minden terve
semmivé válik, ha még itt lesz, amikor Cæsar a kapukhoz ér.
Harákolt és visszanyelte volna a keserű nyálkát, ha nem
éppen távozni készül. Így a márványcsempékre, a lába mellé
köpte a sötét csomót, és ettől a jelképes gesztustól kicsit jobban
érezte magát. Semmi kétség, a polgárok a maguk eszetlen
módján éljenezni fognak, amikor a galliai legiók bemasíroznak
a Forumra. Mindig elcsodálkozott rajta, hogy milyen kevéssé
hálásak. Csaknem négy éve teszi lehetővé, hogy etessék a
családjukat és megkeressék a kenyérre valót anélkül, hogy
gyilkosságtól, erőszaktól, rablástól kellene tartaniuk. Clodius
és Milo zavargása már csak emlék, a város azóta fejlődik, talán
részben azért is, mert láthatták, milyen a valódi káosz. Mégis
éltették Cæsart valahányszor csatát nyert, és izgatottan várták a
megérkezését. Ehhez képest nem sokat számít nekik kenyér
vagy közbiztonság.
Megmarkolta a karfát, föltápászkodott. Fájt a gyomra, arra
gondolt, hogy talán fekélyt kap. Minden ok nélkül fáradtnak
érezte magát. Nehéz volt meggyőznie magát, hogy jól dönt,
amikor itt hagyja a várost. Minden tábornok tudja, hogy
időnként nincs más választás, mint a visszavonulás, az erők
átcsoportosítása, hogy azután a saját feltételei szerint ismét
támadhasson. Ennek ellenére nem volt könnyű meghozni a
döntést.
Remélte, hogy Julius követi Görögországba. Legalább nem
felejtették el, hogy ki uralkodik Rómán. Ott olyan hadseregek
vannak, amilyenek kellenek, és nem hiányoznak a világ
legtapasztaltabb parancsnokai sem. Julius megtanulja, mi a
 különbség a mocskos barbárok és Róma katonái között,
méghozzá az egyetlen módon tanulja meg, ami számít.
Különös elgondolni, hogy Julius nem az a fiatalember, akire
emlékezett. Vajon ő is jobban megszenvedi már a tél hidegét
vagy a kétségeket, amelyek a korral jönnek? Még különösebb
dolog, hogy szinte jobban ismeri ellenfelét, mint bárki más
Rómában. Megtörték együtt a kenyeret, ugyanazon az oldalon
ármánykodtak és harcoltak. Gonosz árulás, hogy ellene, a lánya
férje ellen fordul. Kuncogott a gondolatra. Gyanította, hogy
Julia nem szerelmes belé, de jobban tudja, mi a kötelessége,
mint az a tekergő apja. Szült egy fiút, aki egy napon örökölheti
a világot.
A felesége vajon nem örül-e legalább részben annak, hogy
az apja visszatér a városba? Pompeiusnak nem jutott eszébe,
hogy megkérdezze tőle, amikor elküldte a hajókhoz.
Származhat Cæsartól, többé nem tartozik hozzá. Fiatal teste
még mindig fel tudta izgatni a dictatort, és noha némán tűrte
férje közeledését, Pompeius úgy gondolta, nem elégedetlen az
életével. Vajon elszörnyed, ha elviszi neki az apja fejét? A
gondolat felvidította.
Kiment az üres Curiából a várakozó katonáihoz. A tökéletes
vonalak megnyugtatták. Cæsartól olyan érzése lett, mintha
eltűnt volna törvény, és bármi megtörténhetne, minden
hagyományt föl lehetne rúgni, csak akarni kell Vigasztaló volt
látni a Forumon összegyűlt tömeget, amely tiszteletteljesen
elhúzódott katonáitól.
– Van valami hír Ahenobarbusról? – kérdezte az írnokát.
– Még nem, uram – felelte az.
Pompeius összevonta a szemöldökét. Remélhetőleg az a
bolond nem csábul el, és nem csap össze a galliai legiókkal. A
parancsai világosak voltak.
 Az út szélesen, üresen húzódott a menetoszlop előtt.
Ahenobarbus helyeslő dörmögéssel figyelte, hogyan rendezi el
Seneca az embereket. Noha nélkülözött minden tapasztalatot, a
nobilitas e fiatal tagját felkészítették a katonaéletre. A születés
adta könnyed magabiztossággal közelített meg minden kérdést.
A centuriákat manipulusokká növelte, a legtapasztaltabb
tisztekből létrehozta a parancsláncot. Szereztek néhány öreg
jelzőkürtöt, és addig ismételtek rajtuk három egyszerű futamot,
amíg mindenki meg nem jegyezte, melyik az állj, a
visszavonulás és a támadás. Seneca elismerte, hogy ennél
bonyolultabb jelek gondot okoznának; elégedettnek látszott
menetelés közben. Jól fel voltak fegyverezve, jól voltak lakva,
és a legnagyobb katonanemzethez tartoztak, amelyet valaha
ismert a történelem. Minden legio a kultúrával és néhány jó
tiszttel kezdődik. Az úti őrség katonáinak, akik úgy érezték,
elfelejtette őket a város, amelyet szolgálnak, ez volt a
lehetőség. Segített nekik, hogy árulókkal kellett harcolniuk, és
mögöttük ott van az Urbs3. Legtöbbjüknek volt családja
Rómában és sokkal inkább értük harcoltak, mint a Senatus
fennkölt eszméiért.
Ahenobarbus érezte, hogy a körülötte álló emberek őt nézik.
Lelke magasra szárnyalt a felelősségtől, amelyért egész
életében imádkozott. Pusztán az, hogy velük menetelhet, olyan
örömet szerzett neki, amelyet alig tudott palástolni. Nem
kérhetett ennél többet az istenektől, és megesküdött, hogy
vagyonának hatodát felajánlja nekik, ha a kezébe adják Cæsart.
A felderítők jelezték, hogy az ellenséges erők hat
kilométernyire vannak Corfiniumtól északra, és ezt a
távolságot nem egészen három óra alatt meg tudják tenni.
Ahenobarbus szívesen lovagolt volna, de a józan ész legyőzte
3
város, főváros (itt Róma)
hiúságát. Hadd lássák az emberek, hogy velük menetel, velük
egyszerre ránt kardot, és hajítja el a lándzsáját.
Seneca megtervezte a támadást. Ahenobarbusra akarata
ellenére mély hatással volt a tudása. Egy dolog parancsokat
kiadni, más dolog megteremteni az alakzatokat és a taktikát.
Seneca azt mondta, sokat segít, hogy Rómában képzett
katonákkal állnak szemben. Csak a terep ismeretlen. Minden
más benne volt a katonai kézikönyvekben, márpedig Seneca
valamennyit olvasta.
Ahenobarbusnak még a hevenyében összerántott katonákról
alkotott első véleménye is megváltozott, ahogy a sorok
kialakultak. Kemény emberek kellenek a magányos őrhelyekre,
és jó néhányan harcoltak Görögországban és Hispaniában,
mielőtt pályafutásuk végén az őrházakhoz kerültek. Tökéletes
oszlopokban meneteltek és Ahenobarbus csak azt sajnálta,
hogy nincsenek dobosai, akik segítenének a lépéstartásban.
Nehéz volt elképzelni, hogy Pompeius miféle
megtiszteltetésben részesíti azt, aki elfogja a várost fenyegető
embert! Az a legkevesebb, hogy tribunusi4 rangot vagy
magistratusi5 címet kap. Ahenobarbus tudta, hogy az ő korában
már nem kap újabb alakulatot, de ez nem számított. Itt volt
neki ennek a napnak az emléke, és nem érdekes, mi következik
azután. Igazság szerint egy legio vezetése valami magányos
hegyvidéken, távol az otthonától, nemigen vonzotta. Sokkal
jobban esett elképzelni a nyugalmas életet a bíróságon, ahol
bezsebelheti a senatorok fiaitól a kenőpénzt.
A vidék tele volt apró tanyákkal, minden talpalatnyi földön
búza vagy árpa hullámzott, hogy tömje a délre elterülő város
bendőjét. Csak az út maradt üresen. Ahenobarbus rá sem nézett
4
elöljáró
5
magas hivatali tisztség
a kereskedőkre, akik félrehúzták a kövekre a kordéikat, hogy a
legiónak helyet csináljanak. Az ő legiójának.

Amint felderítői jelentették, hogy Ahenobarbus elhagyta

Corfiniumot, Julius parancsot adott az indulásra. Ha az
őrparancsnok elmulasztja az esélyt a támadásra, Julius
megbízható veteránjai elkapják őket még az úton, mielőtt
elérnék Rómát. Nem félt a gyakorlatlan csapattól. A Tizedik
szembenézett már számbeli fölénnyel, rajtaütéssel, éjszakai
támadással, még a britonok harci szekereivel is. A világ
bármilyen katonai erejével szemben megbízna bennük, ha
gyilkolásról van szó. Élve lebírni az őrkatonákat sokkal
keményebb feladat, az extraordinariusok egész délelőtt ide-oda
száguldoztak Brutus és a Tizedik között. Juliusnak új helyzet
volt, hogy megadásra kényszerítsen valakit, különösen római
legionariusokat. Tudta, hogy népe, hacsak nem találkozik
mindent lehengerlő túlerővel, a végsőkig harcol inkább, mint
hogy Rómát megnyissa előttük. Az első találkozásnál annyira
meg kell rémítenie őket, hogy engedelmeskedjenek.
A veterán Tizedik belegázolt a gabonába, hatalmas
országutat tiport benne. Még ilyen széles alakzatban is több
mérföld hosszú volt a sereg. Mintha vasboronát húztak volna
végig a földeken; a nyom nyílegyenes volt, nem görbítette el a
dimbes-dombos terep. Az extraordinariusok előreügettek
keresve a római ellenséget. A menetelő Tizedik meglazította a
gladiust6 a hüvelyben, és várta a kürtjelzést, hogy csatarendbe
álljon.

6
rövid, kétélű kard
 Ahenobarbus látta a mezőn az ellenség sötét foltját. Szíve
sebesen vert a várakozás izgalmától. Seneca jelére a kürtök
figyelmeztető jelzést fújtak. A hangra kiegyenesedett a katonák
gerince, megfeszültek az idegeik. A menetelés üteme szinte
öntudatlanul gyorsult.
– Négyszög alakzat! – bömbölte Seneca. Az oszlop szétvált
centuriákra.
Az alakzat úgy állt össze a sorokból, mint egy kalapács feje,
amelynek nyele hosszan húzódott hátrafelé a széles úton. Ez a
farok fokozatosan rövidült, ahogy a katonák felzárkóztak az
alakzatba. Izzadó tenyérrel markolták lándzsáikat, készültek az
ütközetre. Ahenobarbus hallotta, ahogy masírozás közben
imákat motyognak lelkük erősítésére. Míg a gabonát letaposva
átvágtak a búzaföldön, megköszönte isteneinek, hogy
megadták ezt a pillanatot. Nem tudta levenni a szemét a galliai
legio ragyogó páncéljairól. Ezek az emberek a városát
fenyegették, ő pedig megigézve és egyre nagyobb félelemmel
bámulta közeledésüket. Hallotta kürtjeiknek rivalgását, látta a
gyors választ, amint a vonalak kisebb egységekké estek szét, és
csak jönnek irgalmatlanul.
– Készüljetek! – kiáltotta honfitársainak feje fölött kipislogva a
verejtéket a szeméből. Azután a csönd elpattant, mert a Tizedik
legio felordított, és futásnak eredt.

Julius tartotta a lépést a legióval, szorosan fogta a gyeplőt,

hogy ne előzze meg hosszú léptekkel haladó embereit. Mindkét
fél gyorsított, a távolság zsugorodott. Szája megtelt a mezők
porával. A Tizedik nem oldozta ki a lándzsákat, és ő remélte,
hogy megértették, mit tervez. Robogtak a mezőn az országúti
őrségből összerántott alakzatok felé, és azóta az első ordítás óta
komoran és ijesztően hallgattak.
 Julius megszámolta, hány lépés lehet a két sereg között,
mérlegelte a távolságot. Nem hitte, hogy Ahenobarbus ezzel a
vegyes összetételű népséggel meg merné kísérelni a több
hullámban történő lándzsavetést, de hajlandó lett volna
kockáztatni a Tizedik életét, hogy közelebb kerülhessenek
hozzájuk.
Az utolsó pillanatban megálljt vezényelt. A Tizedik
dübörögve megtorpant. Julius ügyet sem vetett a feléjük
trappoló ellenségre. Még ötven lépés hiányzott, hogy beérjenek
a lándzsák hatótávolságába, ő azonban mögéjük, a távolba
bámult, a porfelhőt kereste, amely veterán legióinak érkezését
jelzi. Miközben fülében az úti őrök léptei dübörögtek, Julius fél
térden egyensúlyozva fölemelkedett a nyergében.
– Ott vannak! – kiáltotta lelkesen.
A dombok között rejtőző Brutus, Domitius és Marcus
Antonius megkerülte az úti őrségből szervezett legiót, amely
két tűz közé szorult. Julius szétzúzhatta volna őket, de az ő
célja sokkal kifinomultabb és nehezebb volt. Amikor
Ahenobarbus serege lándzsahajításnyi távolságba került, Julius
fölemelte a kezét és kört írt le a feje fölött. A Tizedik jobbra
fordult és menetelni kezdett, egész idő alatt tartva a távolságot
a másik seregtől. Mintha hosszú kötél kötötte volna össze őket,
és mozgásuk arra kényszerítette az őrség legióját, hogy velük
forduljon, különben az oldala védtelenné vált volna.
Julius magában vigyorgott, amikor látta, milyen káoszt
okozott. Több kell ahhoz néhány egyszerű kürtjeinél, hogy egy
négyszög helyben meg tudjon fordulni. A sorok hol
összepréselődtek, hol széthúzódtak: az első igyekezett lépést
tartani a Tizedikkel, miközben a mögötte lévők egyre
zavartabbak és dühösebbek lettek.
 A Tizedik körbe-körbe forgott. Amikor megtettek egy
negyed fordulatot, Brutus meg a Harmadik kihívóan felordított
és megindult. Julius lázas izgalommal bólintott. Veteránjai úgy
húzódtak szét ívvé, mintha gyakorlótéren lennének. Elzárták a
menekülés útját, növelték a körülzártak tanácstalanságát és
rettegését.
Ahenobarbus emberei csapdába kerültek. Néhányan
megpróbáltak szembenézni az új fenyegetéssel, de hogy négy
legio gyűrűzött körülöttük, a kerék tengelyében még nagyobb
lett a káosz. Egyetlen lándzsa sem röppent ki a meghökkent
sokaságból.
A köröző csapatok fölverték a gabonaföld porát, a levegő
sűrűsödött, az embere köhögni, tüsszögni kezdtek.
Ahenobarbus nem látta meg az extraordinariusokat, amíg be
nem lovagoltak a kör foghíjaiba. Annyira pánikba esett, hogy
nem bírt támadást vezényelni. Túl sok volt az ellenség, és
tudta, most meg fog halni. A galliai legiók csak álltak a
vállukra vetett lándzsával. Az úti őrség várta a mészárlást, és
még jobban visszahátrált a középpontba.
Ahenobarbus ráüvöltött botcsinálta hadseregére, hogy
maradjanak nyugton. A sorok és az oszlopok felismerhetetlenül
összegabalyodtak, csak egy csomó dühös, értetlen ember
maradt. Seneca abbahagyta az ordítozást, éppolyan
gyámoltalannak tűnt, mint a többiek. Egyetlen kézikönyvben
sem talált megoldást erre a helyzetre. A lihegő Ahenobarbus
fintort vágott, várta a támadást. Noha reménytelen volt a
helyzetük, sokan körülötte kihívóan fölemelték a kardjukat, és
ő büszke volt, hogy még a kudarcban is ilyen bátrak tudnak
lenni.
Nézte a közeledő lovasokat. Énjének egy része tombolt,
hogy ilyen emberekkel kell összecsapnia. Nem kívánta a
 megaláztatást, de minden jó, ami késlelteti a mészárlást.
Minden pillanat értékessé vált.
Látta, hogy két lovas pajzzsal véd egy harmadikat, és tudta,
hogy azt a férfit látja, aki megverte a gallusokat, és most a
tulajdon városát fenyegeti. A lovas nem viselt sisakot, egyszerű
páncéljára vetett sötétvörös köpenye gyűrötten folyt le a lova
oldalán. Ahenobarbus talán nem figyelt volna fel rá a
sokaságban, ám a hadmozdulat után, amely szétzilálta legióját
anélkül, hogy egyetlen lándzsa kiröppent vagy két kard
összecsapott volna, ez az ember olyannak rémlett, mint aki
egyenesen a Styxből7 érkezett az ő gyötrésére. Simán el
lehetett képzelni, hogy római vér festi meg a köpenyét.
Kihúzta magát.
– Amikor közelebb érnek, akkor a parancsomra lerohanjuk őt.
Adjátok tovább. Lehet, hogy nem tudjuk megverni ezeket a
fattyakat, de ha megölhetjük a tábornokot, akkor nem hiába
hullunk el.
Seneca rámeredt, amit Ahenobarbus olyan szúrósan
viszonzott, hogy a fiatalember végül lesütötte a szemét. Még
mindig azt hitte, hogy ez valami bonyolult taktikai játszma,
mivel mögöttük nyitva áll Róma. Másoknak több esze volt,
Ahenobarbus látta, hogyan bólogatnak, míg továbbadják a
parancsot. Az ember néha elfelejtheti, hogy nem az élet a
legfontosabb dolog, és tényleg vannak ügyek, amelyekért
érdemes meghalni. Ahenobarbus már csaknem belenyugodott a
fegyverletételbe, aztán ismét fejbe vágta az igazság. Ez itt az
ellenség, akár római, akár nem.
Seneca közelebb lépett, hogy ne hallják a katonái.
– Uram, most nem támadhatunk. Meg kell adnunk magunkat! –
suttogta a fiatalember.
7
alvilági folyó; alvilág
 Ahenobarbus ránézett, látta rajta a félelmet.
– Menj vissza a sorba, fiacskám, hadd lássák, hogy megállod a
helyed. Amikor elég közel ér, levágjuk.
Seneca szóra nyitotta a száját, de a parancsnokából olyan
sose tapasztalt, sötét düh áradt, hogy mégsem szólt, csak
elment.
Ahenobarbus kuncogott. Ránézett a vele szemben álló
komor legiókra. A bemutató után ők is megálltak, és
Ahenobarbusnak kelletlenül el kellett ismernie fölényüket.
Különben épp elég volt végignézni, hogyan bomlasztják föl az
ő kezdetleges alakzatukat. A lovasok láthatólag alig várták,
hogy támadjanak. Hátborzongatóan hidegvérű gyilkosoknak
rémlettek ezek a nyeregben tornyosuló óriások, akiknek hírét
Ahenobarbus éppen olyan jól ismerte, mint bárki más, aki
olvasta a Galliából érkezett jelentéseket. Nem tagadhatta a
belőlük áradó igézetet, és kínos volt arra gondolnia, hogy ezek
a veteránok mindjárt megtámadják az ő tapasztalatlan katonáit.
– Ki vezetett ide benneteket? Lépjen elő! – mennydörgött egy
hang a mező fölött.
Arcok fordultak Ahenobarbus felé. A parancsnok epésen
elmosolyodott, és előrement a sorok között. Látása olyan
természetellenesen kitisztult a ragyogó napfényben, mintha a
tárgyakat körülrajzolták volna.
Egyedül lépett ki emberei elé. Érezte, hogy sok ezer szem
tapad rá. A három lovas közeledett. Ahenobarbus csendesen
előhúzta a kardját, és mélyet lélegzett. Csak jöjjenek és
megkapják a választ, gondolta. A szíve vadul vert, mégis
nyugalom és különös közöny töltötte el, amikor Julius Cæsar
rámeredt a lováról.
– Hát te meg mit képzelsz magadról? – bömbölte Julius dühtől
vörösen. – Mi a neved?
 Ahenobarbus kis híján hátrált egy lépést megdöbbenésében.
– Ahenobarbus – felelte, és majdnem hozzátette: „uram”. Érezte,
hogy mögötte mocorognak az emberei, és felkészült, hogy
kiadja a parancsot a támadásra.
– Hogy merészelsz kardot emelni rám, Ahenobarbus? Hogy
merészeled? Visszaélsz a bizalommal, amely erre a posztra
helyezett. Örülj neki, hogy sem a te, sem az embereim nem
haltak meg, különben még naplemente előtt lógnál.
Ahenobarbus zavartan pislogott. – Parancsot kaptam,
hogy…
– Kitől? Pompeiustól? Milyen jogon tölti be a dictator tisztségét
még mindig az én városomban? Tisztességes rómaiként állok
előtted, és te holmi parancsokról motyogsz. Meg akarsz halni?
Mit gondolsz, Ahenobarbus, ki vagy te, hogy ilyen sok életet
kockára teszel? Törvényhozó, senator vagy? Jó lesz, ha alább
adod, tábornok! Nem itt kéne neked lenned! – Undorodva
elfordította róla a tekintetét, fölemelte a fejét, és az úti őrséghez
szólt, amelyben mindenki őt figyelte. – Visszatérőben vagyok a
városomba, hogy ismét jelöltessem magam consulnak. Ha így
cselekszem, ezzel nem szegem meg a törvényeket. Nem
vitatkozom veletek, és nem fogom ontani a saját népem vérét,
hacsak nem kényszerülök rá.
Ahenobarbusra ügyet sem vetve a sorok elé léptetett.
Kísérői alakzatban követték. Ahenobarbus a másodperc
töredékéig arra gondolt, hogy támadást vezényel, ám ekkor
elkapta az egyik lovas pillantását. Az extraordinarius
vigyorgott, és úgy csóválta a fejét, mint aki hallotta a
gondolatot. Ahenobarbusnak eszébe jutott, hogy Cæsar
„tábornoknak” nevezte, és a torkán akadt a szó.
Julius hangja végigharsant a sorokon: – Jogomban áll, hogy
lefegyverezzelek és eladjalak titeket rabszolgának azért, amit
 ma műveltetek! Még most is látok a soraitokban kivont
kardokat és fölemelt lándzsákat! Ne kényszerítsetek erőszakra,
uraim! Hűséges tábornoka vagyok Rómának. Gallia
parancsnoka lévén, egy személyben testesítem meg a Senatust
és a törvényt. Ne is gondoljatok rá, hogy ellenem emeljétek a
fegyvereiteket!
A katonák döbbenten hallgatták ezeket a szavakat.
Ahenobarbus látta, hogy leeresztik kardjukat és lándzsájukat.
Julius megfordította hátasát, és visszalovagolt a sorok mentén.
– Nem azért jöttem vissza egy tízéves háborúból, hogy a saját
népem ellen harcoljak! Azt mondom, hogy titeket félrevezettek.
Szavamat adom, hogy senkit nem ölünk meg, ha rögtön
leteszitek a fegyvert. – Tekintete végigsiklott az embereken. –
Választhattok, uraim. Tisztességgel bánok veletek, ha
jóváteszitek a hibátokat. Nézzetek körül. Nem muszáj
megbocsátónak lennem. Ezek után Róma árulóinak foglak
tekinteni benneteket.
Odaért Ahenobarbushoz, és az őrparancsnok kénytelen volt
szembefordulni a nappal, hogy ránézhessen. A napfény
hátterére rajzolódó sötét árnyék a feleletét várta.
– Nos? A te ostobaságod hozta őket ide – mondta halkan Julius. –
Végignéznéd, ahogy semmiért leölik őket? – Ahenobarbus
némán rázta a fejét. – Akkor álljanak pihenjbe, és hozd ide a
tiszteket, Ahenobarbus. Meg kell beszélnünk a megadás
feltételeit.
– Megszegted a törvényt, amikor átkeltél a Rubiconon, uram
– makacskodott Ahenobarbus.
Julius szeme megvillant.
– Dictatornak lenni pedig ideiglenes állapot. Néha az embernek a
lelkiismerete szerint kell cselekednie, tábornok – felelte.
 Ahenobarbus egy pillanatig nézte az embereit.
– Szavadat adod, hogy nem éri őket büntetés? –
kérdezte. Julius nem habozott.
– Nem akarok római vért ontani, tábornok. Csak ha
rákényszerülök. A szavamat adom.
Ez, hogy letábornokozzák, tulajdonképpen nem nagy dolog.
Ahenobarbusnak mégis elment a kedve attól, hogy eldobja az
életét. Bólintott.
– Jól van, uram. Akkor megadom magam.
– Add ide a kardod – mondta Julius.
Tekintetük egy pillanatra összekapcsolódott, majd
Ahenobarbus fölemelte a kardját, és Julius megmarkolta a
hüvelyt. Minden őrkatona látta a jelképes gesztust.
– Végre helyesen döntöttél – mondta halkan Julius, majd
visszavágtatott a saját vonalaihoz.
 HARMADIK FEJEZET

Pompeius az ostiai dokkban állt, és Róma felé nézett. Csendes

volt a kikötőváros. Vajon az itteniek megértették azt, amit
láttak? Lehetséges, de a Senatusban töltött idő alatt Pompeius
megtanulta, hogy sok ezer polgár alig figyel arra, amit urai
művelnek. Az ő életük úgyse változik. Végtére is akárki a
consul, a kenyeret meg kell sütni, a halat ki kell fogni.
Mögötte az utolsó kereskedőhajó lángolt. Pompeius
megfordult, kinézett a tengerre. Vannak életek, amelyek
megváltoznak. A hajótulajdonosokat egy csapásra koldussá
tette, nehogy Cæsarnak flottája legyen, amely utána jöhet,
mielőtt felkészült volna. A tűz még ilyen távolról is
félelmetesen bömbölt. Pompeius nézte, ahogy elérik a vitorlát
és egy szempillantás alatt elnyelik a kátrányos vásznat. A kis
hajó süllyedni kezdett. Remélhetőleg a legénységnek volt annyi
esze, hogy fölhúzza a nyúlcipőt, mielőtt a tenger fenekére
került volna.
A hullámokon három testes trirema8 ringatózott, várva a
Senatus utolsó tagjait és Pompeiust. Javában zsírozták rajtuk a
hatalmas evezőket és takarították a hajóűrt. A szél a tenger felé
fújt. Úgy volt helyes, hogy Pompeius legyen az utolsó távozó
és tudta, hogy itt az idő, de nem bírta kitépni magát a
hangulatból, amely a parton tartotta.
Volt választása? Okosnak hitte magát, amikor
megparancsolta Juliusnak, hogy térjen haza. Minden más

8
három evezősoros hajó
tábornok néhány testőrrel érkezett volna, és Pompeius
akkurátusan elnyeshette volna a szálakat. Még most sem tudta
biztosan, hogy Julius miért kockáztatott mindent ezzel, hogy
így rohan délre. Regulus nyilvánvalóan kudarcot vallott, akkor
halhatott meg, amikor az ő utolsó parancsát igyekezett
teljesítem. Talán ügyetlen kísérlete árulta el Juliusnak, hogy mi
Pompeius valódi szándéka. Nem tudta elképzelni, hogy
Regulus megtört volna a kínzásoktól, bár lehet, hogy ez
ostobaság. A tapasztalat arra tanította, hogy bárki megtörik, ha
elég időt szánnak rá. Csak meg kell találni a lelkében a
mozgatórugókat. Ennek ellenére sem hitte, hogy létezne
eszköz, amellyel Regulus lelkét meg lehet törni.
Hajójának utolsó csónakja odaért a rakparthoz. Suetonius
ugrott ki belőle. Pompeius figyelte, ahogy a fiatalember merev
tartással fölmasírozik a dombra. Pompeius visszafordult a
város felé, amelyet érzett a messzeségben. Ahenobarbus nem
jött, lehet, hogy nem is él már. Csapás, hogy ennyi emberrel
együtt veszett oda, de ha csak lelassították Juliust, már akkor
megérte. Pompeius nem hitte volna, hogy a senatorokat ilyen
nehéz kimozdítani otthonaikból. Legszívesebben a rakparton
hagyta volna számtalan úti ládájukat a kereskedelmi hajók
matrózainak! Épp elég nyűgöt jelentettek a senatorok feleségei
és gyerekei; a rabszolgákat illetőleg Pompeius könyörtelen
volt. Egy család csak hármat hozhatott, a többieket százával
küldte vissza a városba. A part mentén hatvan kilométeres
körben Ostiába rendelt minden hajót és triremát. Csak néhány
maradt üresen, amelyeket felgyújtottak.
Mereven mosolygott. Még Julius sem tud a semmiből
hajóhadat varázsolni. Pompeius seregének legalább egy éve
lesz, hogy fölkészüljön a támadásra, azután pedig, nos, jöjjön,
aminek jönnie kell.
 Suetonius közeledett, Pompeius elégedetten nyugtázta,
milyen fényes a páncélja. A senator az utóbbi hetekben
nélkülözhetetlenné tette magát. Ezenfelül Pompeius ismerte
Cæsar iránti olthatatlan gyűlöletét. Jó tudni, hogy akad egy
ember, akiben megbízhat. Suetonius sosem fog azok közé
tartozni, akik megkérdőjelezik a parancsait.
– Uram, a csónakod már vár – mondta
Suetonius. Pompeius mereven bólintott.
– Még egy pillantást vetek a hazámra – felelte. – Nem kevés idő
fog eltelni, amíg ismét itt állhatok.
– De eljön, uram. Görögország sokaknak olyan, mint a második
otthon. Ott véget vetünk Cæsar árulásának.
– Csakugyan ezt fogjuk tenni – helyeselt Pompeius.
Megcsapta őket az égő kereskedelmi hajó füstje. Pompeius
megborzongott. Volt, amikor azt gondolta, hogy nem jut ki a
városból, mire Cæsar csapatai fölbukkannak a látóhatáron.
Még áldozatot sem mutatott be a templomokban, noha kellett
volna, úgy vélte, minden perc számít. Most, még ha vágtában
bukkanna föl az ellenség, akkor is nyugodtan lesétálhatna a
dombról a csónakig, hogy aztán a hajóra szálljon, és mindent
maga mögött hagyjon. Csaknem két teljes hete ez volt az első
pillanat, amikor nem kellett sietnie, és ettől kipihentnek érezte
magát.
– Azon gondolkozom, Suetonius, hogy elért-e már a városba
– mondta halkan.
– Talán, uram. Nem marad sokáig ott, ha odaért.
Csak álltak, és mindketten kelet felé bámultak, mintha
láthatnák a helyet, amely szülte őket. Pompeius elfintorodott,
mert eszébe jutott a néma tömeg az utcákon, amikor a legiója a
part felé menetelt. Népéből sok ezren jöttek el, hogy lássák a
kivonulást. Nem mertek kiabálni még a tömeg közepéből sem.
 Túlságosan jól ismerték. Mindazonáltal látta az arcukat.
Milyen jogon bámulnak így, amikor Pompeius megy arra? A
legjobb éveit adta nekik. Senator volt, consul és dictator.
Leverte Spartacus felkelését, és emlékezni sem tud, hogy még
hány kiskirályt és lázadót. Lecsapott még olyan rómaiakra is,
mint Titus Milo, ha a népét fenyegették. Egész életében a város
atyja volt, ezek meg mint a gyerekek, ott álltak
megátalkodottan hallgatva, mintha semmivel sem tartoznának
neki.
Láthatatlan légáramlatok sodorta fekete korom szállongott a
két férfi körül. Pompeius még nem állt készen arra, hogy
visszavonuljon a közéletből, még akkor se, ha Cæsar
megengedné. Olyan ember kényszerítette ide, akit nem érdekel
a város. Cæsar rá fog jönni, hogy milyen árat kell fizetni Róma
uralmáért. A városnak karmai vannak, és az emberek, akik
éljeneznek és virágokat szórnak a lábad elé, egy évad alatt
elfelejtenek.
– Életem egyetlen évén sem változtatnék, Suetonius. Ha újra
születnék, ugyanígy cselekednék még így is, hogy ide juttattak:
egy hajó visz el innen.
Látta, hogy Suetonius zavarba jött. Kuncogott.
– De még nincs vége. Gyere, a tengeren kell lennünk, mielőtt
megfordul a dagály.

Servilia megnézte magát a csiszolt bronztükörben. Három

rabszolganő szaladgált körülötte, akik napkelte előtt három
órával kezdtek dolgozni a haján és a szemén. Tudta, hogy ma
különlegesnek kell lennie. Mindenki, aki járt a városba, azt
mondta, jön Cæsar, és Servilia a legjobb formájában akarta
fogadni.
 Fölállt, meztelenül a tükör elé lépett. Fölemelte a karját,
hogy a rabszolgalány egy leheletnyi piros púdert kenjen a
mellbimbóira, amelyek az ecset könnyű érintésétől
megkeményedtek. Servilia elmosolyodott, majd sóhajtott. A
tükröt nem lehet becsapni. Könnyedén megnyomta a tenyerével
a hasát. A sors megkímélte attól, hogy olyan hasa legyen, mint
a római matronáké, amely lóg a számtalan szüléstől, de a kortól
megereszkedett a bőre, látta, ahogy meggyűrődik a keze alatt,
mint a könnyű kelme, amit semmi sem köt a húshoz. A puha
selymek, amelyeket valaha arra használt, hogy föltárja a testét,
most eltakarták azt, amit el akart rejteni. Tudta, hogy még
mindig elegáns és a lovaglástól ruganyos is maradt, ám az
ember csak egyszer lehet fiatal, és az a kor már az emlékek
közé tartozott. Festés nélkül a haja acélszürke lenne, minden
évben azzal gyötörte magát, hogy ideje lenne bevallani a korát,
mielőtt a festékek és olajak megalázó, csiricsáré álcává
keményednek rajta.
Ismert nőket, akik nem voltak hajlandók tudomásul venni az
öregedést, és gyűlölte a gondolatot, hogy ő is ezekhez a
szánalmas, parókás teremtményekhez tartozzék. Jobb
megőrizni a méltóságát, mint nevetségessé válni. De ma Cæsar
jön, és ő felhasználja minden művészetét.
Ha mozdulatlanul állt, és a bőre ragyogott a
masszázsasztalon rákent olajaktól, elhitte magának, hogy
visszanyert valamit régi szépségéből. Azután megmozdult, és a
tükörben megjelent a finom pókháló, kigúnyolva minden
erőfeszítését. Tragédia, hogy olyan kevés ideig tart, amíg a bőr
magától ragyog, és nem a festékek meg az olajak ragyogtatják.
– Belovagol a városba, asszonyom? – kérdezte az egyik
rabszolganő.
Servilia a piruló lányra nézett.
– Bizonyosan, Talia. Cæsar a hadsereg élén érkezik, és a Forumra
lovagol, hogy beszédet mondjon a polgároknak. Olyan lesz,
mint egy diadalmenet.
– Még sosem láttam ilyet – felelte szemlesütve Talia.
Servilia hidegen mosolygott. Gyűlölte a
fiatalságáért.
– És ma sem fogsz, drágám. Itt maradsz, és felkészíted a házat az
érkezésére.
A lány csalódását szinte tapintani lehetett. Servilia nem
törődött vele. Amióta Pompeius legiója eltávozott, a város
visszafojtott lélegzettel várta Cæsart. Azok, akik támogatták a
dictatort, rettegtek, hogy megbüntetik őket. Az utcák, amelyek
a legjobb időkben sem voltak biztonságosak, túlságosan
nyugtalanok ahhoz, hogy egy csinos, fiatal szolgáló kimenjen
és bámulja az érkező galliai veteránokat. Hogy a kor
meghozza-e a bölcsességet, abban Servilia sosem volt biztos,
de gyarapítja a tapasztalatot, és ez rendszerint elegendő.
Hátrahajtotta a fejét, és nem mozdult, miközben egy másik
rabszolgalány vékony elefántcsont tűt mártott egy csuporba,
majd a szeme fölé tartotta. Az asszony látta, hogy sötét
folyadékcsepp alakul ki a tű hegyén, megremeg, majd lehull.
Behunyta a szemét, amikor csípni kezdte, a rabszolganő
türelmesen várakozott, amíg a sajgás enyhült, és akkor a másik
szembe is belecsöppentette a belladonnát. A méreg nagyobb
adagban végzetes lehet, de a felhígított folyadék olyan naggyá
és sötétté teszi a szembogarat, mint amilyen a fiatal lányoké
alkonyatkor. Csekély ár érte, hogy nappali fényben fáj tőle a
szeme. Felsóhajtott, lepislogta a könnycseppeket a pilláiról.
Ezeket gyorsan felitatták puha vászonnal, mielőtt az arcra
folyva romba dönthették volna a reggeli munka eredményét.
A legfiatalabb rabszolgalány türelmesen várt a
szempillafestékes tégellyel, amíg Servilia ellenőrizte a munka
 eredményét a tükörben. Az egész szoba felragyogott a
belladonnától, és Servilia is földerült. Cæsar hazajön!

Cæsar parancsára Ahenobarbus elmasírozott a Primigenia

régi barakkjai felé, amelyek Róma falain kívül álltak, és az
eltelt évtizedekben eléggé leromlottak. Ahenobarbus,
miközben még az út porát rázta le a szandáljáról,
megparancsolta Senecának, hogy dolgozza ki részletesen,
miként állítsák helyre a rendet és a tisztaságot.
Néhány becses pillanatig egyedül maradt. Belépett a
főépületbe, leült a tiszti szoba asztalához, és a poros földre tett
egy borostömlőt. Hallgatta, hogyan beszélgetnek és
vitatkoznak emberei, akik még mindig nem tértek napirendre a
történtek felett. Megcsóválta a fejét. Maga is alig tudta elhinni.
Sóhajtva kicsavarta a dugót a tömlő bronzszájából,
megdöntötte és sugárban öntötte magába az erős italt.
Nem fog sokáig tartani, gondolta. Mindjárt bejön valaki,
hogy kérdéseket tegyen föl. A város több kilométerre küldött ki
felderítőket; tudta, hogy észlelték és jelentették az ő mozgását
is. Kinek jelenthetnek most, hogy Pompeius elment? Róma
évszázadok óta először kormány nélkül maradt, és a zavargás,
amelyet Clodius és Milo szabadított el, még élénken élt sokak
emlékezetében. Gyanította, hogy a félelem a házakban tartja a
rómaiakat, ott várják, hogy megérkezzen új uruk.
Vasalt szandál kopogott. Morogva nézett föl Senecára,
mikor a fiatalember bedugta a fejét az ajtón.
– Gyere be, legény, igyál egy kortyot. Különös napunk volt.
– Meg kell keresnem… – szólt Seneca.
– Ülj le és igyál, Sen. Kis ideig meglesznek nélküled.
– Igen, természetesen, uram.
 Ahenobarbus felsóhajtott. Arra számított, hogy elmúlik
kettejük kölcsönös idegenkedése, de ahogy a városfalakat
megpillantották, Seneca ismét a jövőjével kezdett foglalkozni,
mint minden római fiatal. Ez a korszak betegsége.
– Küldtél ki futárokat? Jobb lesz bizonyságot szerezni, hogy
Pompeius nem vár-e még mindig ránk a parton.
– Nem! Erre nem is gondoltam – felelte Seneca, és máris
fölemelkedett ültéből.
Ahenobarbus intett neki, hogy üljön vissza. – Az várhat.
Most már abban sem vagyok biztos, hogy csatlakozhatunk
hozzá.
Seneca hirtelen gyanakvással sandított rá. Ahenobarbus
figyelmét nem kerülte el, hogy a fiatalember úgy tesz, mintha
zavarban lenne.
– Hozzám hasonlóan fölesküdtél Cæsarra, fiam. Nem
mondhatod, hogy nem tudtad, mit jelent ez.
Azt várta, hogy a fiatalember hazudni fog, ám Seneca
fölemelte a fejét, és a szemébe nézett.
– Nem. Megértettem, mit jelent. De egy másik esküt is tettem:
azt, hogy harcolok Rómáért. Ha Pompeius Görögországba vitte
a Senatust, akkor követnem kell őt.
Ahenobarbus lenyelte a bort, mielőtt válaszolt.
– Az életed Cæsartól függ, fiam. Éppen elégszer elmondta. Ha a
történtek után ellene fordulsz a csatatéren, akkor nem
számíthatsz kegyelemre tőle. Még egyszer nem irgalmaz.
– A szolgálat Pompeiushoz köt – felelte Seneca.
Ahenobarbus ránézett és mélyet sóhajtott. – Nos, a
becsületed a tiéd. Megszeged a Cæsarnak tett esküdet?
– Az ellenségnek tett eskü nem kötelez, uram.
– Nos, engem igen, fiam. Gondold meg, kinek az oldalára állsz
inkább. Ha Pompeiuséra, Cæsar levágja a golyóidat.
 Seneca dühtől vörösen állt föl.
– Ahogy a tiédet is? – kérdezte.
Ahenobarbus az asztalra csapott az öklével, a por felhőkben
gomolygott.
– Jobban szeretted volna, ha mindnyájunkat leöl? Ezt Pompeius
csinálná! Cæsar azt mondta, azért jön, hogy helyreállítsa a
törvényt és a rendet, majd be is bizonyította azzal, amikor
elengedett minket, megbízott az eskünkben. Ezzel mély
benyomást tett rám, fiam, és ha nem lesnéd annyira a
következő előléptetésedet, akkor azt is tudnád, hogy miért!
– Azt látom, hogy rád mély benyomást tett. Éppen elég mélyet,
hogy elfeledkezz a hűségről, amely a Senatushoz és a
dictatorhoz köt.
– Te csak ne leckéztess engem, fiam! – reccsent rá Ahenobarbus.
– Bújj ki a drágalátos könyveidből, és látni fogod, mi történik.
A farkasok elszabadultak, hát nem érted? Ez így van, amióta
Cæsar délnek indult. Gondolod, hogy Pompeiust érdekli a
hűséged? A nemes Senatus összezúz téged egy korsó borért, ha
szomjas.
Egy pillanatig feszült csendben nézték egymást, mindketten
ziháltak.
– Csodálkoztam rajta, hogy egy férfi a te korodban miért nem
vitte többre az országúti őrparancsnokságnál – mondta mereven
Seneca. – Most már értem. És én leckéztetni fogok minden
római katonát, aki nem adja az életét a parancsnokáért. Nem
fogadok el ennél kevesebbet attól, aki engem követ. Nem
fogom ezt idekint gubbasztva átvészelni, Ahenobarbus. Ezt én
gyávaságnak nevezem.
Fiatal arca minden vonásából sütött a megvetés.
Ahenobarbus hirtelen túlságosan elfáradt a vitatkozáshoz.
– Ez esetben majd öntök egy kis bort a sírodra, ha megtalálom.
Ennyit ajánlhatok neked.
Seneca tisztelgés nélkül hátat fordított és elhagyta a szobát.
Lábnyomai kirajzolódtak mögötte a porban. Ahenobarbus
dühösen felhorkant, megemelte a borostömlőt, és jól
megnyomta.
Amikor néhány perccel később, egy idegen lépett be,
Ahenobarbus a gondolataiba elmerülve firkált az ujjával az
asztal porába.
– Uram! A gazdám azért küldött, hogy van-e valami újság –
mondta bevezető nélkül.
Ahenobarbus fölnézett.
– Ki maradt itt, hogy bárkit is bárhová küldjön? Azt hittem, a
Senatus elment Pompeiusszal.
A jövevény kínosan feszengett. Ahenobarbus most kapott
észbe, hogy nem mondta a gazdája nevét.
– A Senatus néhány tagja nem látta szükségét az utazásnak,
uram. A gazdám közülük való.
Ahenobarbus elvigyorodott.
– Akkor jobb, ha visszafutsz hozzá, és elmondod neki, hogy
Cæsar közeledik. Két, talán három órával mögöttem jön.
Visszahozza a köztársaságot, fiam, és én nem állok az útjába.
 NEGYEDIK FEJEZET

A város északi végében a lovaik mellett álló extraordinariusok

megemelték a Quirinalis kapu szárnyait. Belülről nem tették rá
a keresztgerendát, a falakon egyetlen katona sem látszott, aki
szembeszállt volna velük. Most, hogy eljött a pillanat, csönd
telepedett a városra, a kapu mögött kihaltak voltak az utcák. A
galliai lovasok összenéztek. Érezték, hogy figyelik őket.
A négy legio lábdobogása olyan volt, mint a fojtott
mennydörgés. Az extraordinariusok érezték a föld remegését a
lábuk alatt, por szitált a kövek hasadékaiból. Tizenötezer ember
menetelt a város felé, amely árulónak nyilvánította őket. Hatos
sorokban lépkedtek, az oszlop vége eltűnt a szem elől.
Az élen Julius táncoltatta sötét heréltjét, amely a legjobb
hispán vérvonalból származott. Marcus Antonius és Brutus egy
lépéssel lemaradva követte pajzzsal a kezükben. Domitius,
Ciro és Octavianus alkották az ék végeit. Meg voltak illetődve
a feszült pillanattól. Otthonuk, távoli anyjuk, álmuk volt az
Urbs. Különös és rémítő volt látni a nyitott kapukat, az üres
falakat. Nem beszélgettek, nem tréfálkoztak lovaglás közben,
és a menetelő katonák ugyanilyen csöndben voltak. A város
már várta őket.
Julius átlovagolt a kapuív alatt és elmosolyodott, amikor az
árnyék sötét sorompóként ráhullott az arcára. Látott városokat
Görögországban, Hispaniában és Galliában, de azok mind csak
visszfényei lehettek ennek a helynek. A házak egyszerű rendje,
a kövezet egyenes vonalai megszólítottak valamit a lelkében,
amitől jobban kihúzta magát a nyeregben. Elfordította a hispán
 lovat jobbra, ahol a Forum várta. A pillanat ünnepélyessége
ellenére alig tudta megőrizni a komolyságát. Vigyorogni
szeretett volna, üdvözleteket kiáltozni a népének, az
otthonának, amely olyan sok éven át hiányzott neki.
Látta, hogy az utcák már nem üresek. A kíváncsiság
kinyittatta a lakások és az üzletek ajtaját, feltárult a szobák
sötét belseje. Róma népe kibámult a galliai legiókra, vonzotta
őket a széltében-hosszában mesélt történetek ragyogása. Nem
lakott férfi vagy nő Rómában, aki ne hallotta volna a galliai
jelentéseket. Okvetlenül látni akarták életben is a mesés
katonákat.
– Szórd azt a pénzt, Ciro! Csald ki őket! – szólt hátra Julius, és
elvigyorodott azon, hogy milyen ideges az óriás.
Ciro és a mellette lovagoló Octavianus belenyúlt a
nyergükhöz kötött, mély zsákba, és kivett egy maroknyi
ezüstpénzt, amelyre a vezérük képét verték. Az érmék
megcsendültek a város kövein, és Julius látta, hogy gyerekek
futnak elő búvóhelyeikről, és felkapkodják a pénzt, mielőtt a
lapjára fordulva megállhatna. Emlékezett rá, amikor valaha
Marius oldalán állt egy diadalmenetben, és figyelte a tömeg
hullámzását, ahogy lehajol az ajándékokért. Ez a pénz
értékesebb volt a benne levő ezüstnél, csak a legszegényebbek
költötték el. A legtöbben megtartották, hogy szerencsét hozzon,
vagy függőt készíttettek belőle a feleségüknek vagy
szeretőjüknek. Most magukkal vitték annak a férfinak az
arcképét, akit a galliai háborúi tettek híressé, s aki egy
maroknyi ember kivételével mindenki számára mégis idegen
volt.
A gyermekek lármás izgalma előcsalta a szülőket. Egyre
többen jöttek, hogy fölszedjék a pénzeket és nevessenek
megkönnyebbülésükben. A hadoszlop nem azért érkezett, hogy
romboljon vagy kirabolja a várost, ilyen kezdet után nem
jöhetett ilyen céllal.
Ciro és Octavianus gyorsan kiürítette a zsákokat, mire két
újat adtak nekik. A tömeg sűrűsödni kezdett, mintha fél Róma
valamilyen láthatatlan jelre várt volna. Nem mindenki
mosolygott a sok fegyveres láttán. Sok arc sötét és dühös volt,
de ahogy az oszlop haladt a városon át, ők egyre kevesebben
lettek, és végül elvesztek a többiek között.
Julius elhaladt Marius régi háza mellett. Belesett a kapu
fölött az udvarra, amelyet fiúként látott először. Hátranézett
Brutusra, és tudta, hogy ugyanazok az emlékek járnak az ő
fejében is. Kopár volt az öreg ház, a zsalugátereket behúzták,
de ezeket ismét ki lehet nyitni, hogy életet leheljenek bele.
Julius élvezte a metaforát, próbálgatta, hogy lehet beleilleszteni
a beszédjébe, lovaglás közben szemelgette és rostálta ki a
szavakat. Jobban szerette, ha ösztönös szónoknak látszik, de a
beszéd minden mondatát leírta Adànnal a búzamezőn.
Hátborzongató volt visszafelé haladni azon a nyomon,
amerre a régi Primigeniával menetelt, mielőtt családjának
ellenségei szétszórták a legiót. A nagybátyja egyenesen
fölment a Senatus lépcsőjén, és a neki járó diadalmenetet
követelte. Julius derűsen csóválta a fejét az emlékre. Micsoda
krakéler volt az ő nagybátyja! A törvény semmit nem jelentett
neki, és a város imádta arroganciáját, többször választották
consullá, mint bárkit Róma történetében. Azok más, vadabb
idők voltak egy kisebb világban.
Guruló pénzt üldöző gyerek futott ki az úttestre. Julius
megrántotta a gyeplőt, nehogy elüsse. A kisfiú boldogan
tartotta a magasba a zsákmányát, mielőtt az anyja félrerántotta
a veszély elől. Julius elindította a lovát, mielőtt az őt követő
sorok egymásba futottak volna, és azon tűnődött, vajon hogyan
értelmezték volna ezt az eseményt azok, akik mindenben
előjelet látnak. Nem kételkedett benne, hogy minden
templomban a zsigerek fölött térdelnek a papok, és útmutatásra
várnak. Cabera jutott az eszébe. Bár együtt tértek volna vissza!
Az öregembert Galliában temette el egy olyan helyen, ahonnan
látszott a tenger.
A tömeg egyre dagadt, és a később érkezőktől derűsebb,
ünnepiesebb lett a hangulat, mintha a hír elterjedt volna az
utcákon, hogy nem kell félni a galliai legióktól. Méltósággal
érkeztek, ezüstöt szórnak, nem rántanak fegyvert. A létszámmal
arányosan növekedett a zaj. Julius hallotta a portékájukat
dicsérő utcai árusok kiáltásait. Vajon hány ezüstjén vesznek
egy pohár hűsítő italt vagy egy szelet húsos pástétomot?
Hátranézett és elégedetten látta, hogy embereit sem hagyja
hidegen a tömeg hangulata. Azok, akik a rokonaikat keresték,
azzal a jellegzetes, mohó arccal kutattak, amely alig várja,
hogy mosolyoghasson.
Az út lefelé ereszkedett a Forum irányába, de Julius előbb
észrevette az erősödő napfényt, mintsem kiért volna az utca
torkolatába. Sok éven át a város közepének képe maradt meg a
legélesebben az emlékezetében. Nehezen fékezte meg a lovát.
Az út gazdag házak és templomok között ért véget, de Julius
nem látta őket, mert mereven előrenézett. Még a nap is mintha
melegebben sütött volna, mikor keresztüllovagolt Róma szívén.
Olyan hihetetlenül föllelkesült, hogy maga is meglepődött
rajta.
Már sok ezren voltak a téren. Néhányan éljeneztek, de Julius
a derűs hangulat ellenére is tudta, hogy elvárják a
szórakoztatást, mert érdekes emlékeikkel akarják ámulatba
ejteni gyermekeiket.
 Középütt ösvényt hagytak, amely a Senatus új épületéhez
vezetett. Julius odapillantott, ahol a régi Curia állt, aztán
elfelejtette. Róma több az épületeknél, több a történelménél.
Megtisztul minden új nemzedék ártatlanságától, és ennek az
újjászületésnek ő is részese.
Előrenézett és elmosolyodott, mert a polgárok kiabálni
kezdtek körülötte. Tudta, hogy legiók menetelnek mögötte, ám
a napfényben egy pillanatra úgy tűnt, mintha egyedül jönne.
Nem bírt tovább az izgalmával. Vágtába ugratta a lovát, és
tovadübörgött a köveken. Előtte magasodott a Senatus
lépcsője. Lova három szökelléssel a tetején termett. Julius
megfordult, végignézett az arcok tengerén. Több mint tíz éve
járt itt, és akkor csak a félelmet, a fájdalmat, a veszteséget
ismerte. Ám Róma az övé, és ő itthon van!
Áramlottak a Forumra a legiók és nagy, ragyogó
négyzetekbe rendeződtek a tarka tömegben. Rabszolgák és
szabadok együtt nyomultak közelebb a Curiához, alig várták,
hogy hallhassák, részesei lehessenek az eseményeknek. Róma
legszegényebb polgárai voltak a legtöbben, akik nagy zajjal
tülekedtek, hogy minél közelebb érjenek a Curia lépcsőjéhez.
Julius látta, hogy a menetoszlop megáll, mert a tisztek nem
akartak minden katonát egy helyre bezsúfolni. Olyan
zűrzavaros, veszélyes helyzet volt, hogy felkacagott.
– Hazajöttem! – mennydörögte a sokaság fölött.
Éltették, ő pedig hátradőlt a nyeregben, és csendet kérve
fölemelte a kezét. Lenézett Brutusra és Marcus Antoniusra,
akik a lépcső tövében állították meg a lovukat, és fesztelenül
mosolyogtak. Brutus odahajolt Marcus Antoniushoz, néhány
szót súgott neki, mire mindketten kuncogtak.
A tömeg fokozatosan elcsendesedett, állt és várt.
– Népem, ez az a hely! – mondta Julius. – Tíz évet vártam, hogy
ezen a helyen állhassak előttetek! – Hangja visszaverődött a
templomokról. – Megmutattam Galliában, hogy mekkora az
erőnk, nem igaz? Megvertem a királyokat, az aranyukat pedig
visszahoztam, hogy itt költsem el!
A tömeg üvölteni kezdett lelkesedésében. Julius rögtön
tudta, hogy megtalálta a kellő hangot. A bonyolultabb viták
későbbre maradnak, amikor ennek a napnak már vége.
– Útjainkat tovább építtettem új földeken, felparcelláztam
polgárainknak a gazdaságokat! Ha valaha is arról
álmodoztatok, hogy földetek lesz, én megszereztem nektek és a
gyermekeiteknek. Tengereken keltem át értetek, és új
térképeket rajzoltam! – Elhallgatott, hagyta, hogy a lárma
erősödjön. – Rómát vittem magammal az évek során, és nem
feledkeztem meg városomról!
A hangorkán nekicsapódott, ő pedig ismét fölemelte a kezét.
– De még ez a mostani pillanat sem tökéletes! Miközben itt állok
előttetek, és beszívom a levegőt, amelyet úgy szeretek, tudom,
hogy vannak, akik ellenem szólnak. – Arca elkomorodott. Mély
csend lett.
– Azért vagyok itt, hogy válaszoljak minden vádra, amit nekem
szegeznek. De hol vannak azok, akik Cæsart vádolják? Nem
állnak elém, amikor szólítom őket? Csak jöjjenek; nincs semmi
rejtegetnivalóm!
Valaki ordított valami választ, amelyet Julius nem hallott,
noha azok, akik a megszólaló körül álltak, fölnevettek, és
hangoskodni kezdtek.
– Csakugyan igaz, hogy Pompeius elhagyta a városomat? Hogy a
Senatus, amelyre a védelmeteket bíztátok, elhagyta Rómát? Azt
mondom, ítéljétek meg őket a cselekedeteik alapján. Róma
jobb embereket érdemel náluk. Különb
 embereket érdemeltek azoknál, akik az éjszakában
eloldalognak, ha kétségbe vonják a hazugságaikat! Azért
vagyok itt, hogy induljak a consulválasztáson, és nem azért,
hogy fenyegessek vagy romboljak. Ki tagadja, hogy jogom van
ehhez? Ki az, aki vitatja, hogy a törvény engem támogat?
Végigsöpört a tekintete a tömegen, amely vízként örvénylett
és kavargott a Forumon. Szerette őket, szerette közönséges,
korrupt, erőszakos dicsőségüket. Szerette, hogy nem hajlandók
fejet hajtani, nem hajlandók kezesek lenni, szerette az
ujjongást, ami abból fakadt, hogy meg tudja lovagolni az
érzelmeiket. Ez a tömeg embereket tört meg őelőtte, de ez a
kockázat az egyetlen, amit érdemes vállalni.
– Azoknak pedig, akik félnek a jövőtől, ezt mondom! Éppen elég
háborút láttam. Igyekszem békét kötni Pompeiusszal és a
Senatusszal; ha visszautasítanak, még jobban igyekszem. Nem
fogok római életeket kioltani, ha csak nem kényszerítenek rá.
Erre megesküszöm.
Sikoltás tört fel a tömegből. Julius látta, amint Regulusszal
az élen kiválik a Tizedikből egy tucat ember, hogy megnézzék,
mi okozta. A Forum zsúfoltsága megnehezített minden
mozgást, és Julius nem értette, hogyan lehet ember, aki még
egy ilyen napon is lop vagy erőszakoskodik. Remélte, hogy
Regulus jól megbünteti a felelősöket.
– Ha a csatatéren kell véget vetnem Pompeius dictatorságának,
akkor az innen távol fog megtörténni. Amíg van bennem élet,
Rómát fogom védelmezni. Esküszöm rá e hely minden istene
előtt! Megvárom a törvényes választást, és ha consullá tesztek,
a világ végéig üldözöm Pompeiust, hogy legyőzzem! Amíg
élek, nem fog visszajönni!
Gyors mozdulattal átlendítette a lábát a nyergen, és letérdelt
a fehér márványra, kiejtve kezéből a gyeplőt. A tömeg a nyakát
 nyújtogatta, hogy lássa, amint leborul és megcsókolja a követ.
Páncélja ragyogott a napfényben, amikor fölállt.
– Hűséges vagyok. Az életem a tiétek.
Lehet, hogy a legiók kezdték az éljenzést, de ebben nem
lehetett biztos. Semmilyen addigi öröm nem hasonlított ehhez a
tiszta boldogsághoz, amikor a népe a nevét kiáltozta.
Ismét megfogta a szárat, és gyengéd kézzel megnyugtatta a
lovat.
– Nektek adtam Galliát. Fekete, zsíros föld várja, hogy
megműveljétek. Az ország aranyán egy új Rómát építünk,
nagyobbat, mint amilyet eddig bárki látott. Új Forumot,
bíróságokat, amfiteátrumokat, lóversenypályákat, színházakat
és fürdőket. Mindezt én ajándékozom nektek. Cserébe annyit
kérek, emeljétek föl a fejeteket, és annak a tudatában járjatok
az utcákon, hogy a világ központjában vagytok! Minden út ide
vezet, hozzánk. Minden bíróság innen nyeri a hatalmát. Bármit
tesztek, ezt forgassátok a fejetekben, és biztosak lehettek
benne, hogy nemesen cselekedtek, mert mi vagyunk minden
város nemessége! Mi emeljük föl a fáklyát Görögországban,
Hispaniában majd Britanniában. Én mondom, hogy a
legkisebbeknek, a legszegényebbeknek is munkát adok, és jut
majd étel az asztalotokra. Küzdjetek az igazságért, mert az a
hasznotokra lesz!
Észrevette, hogy Regulus katonái elkapták a láthatatlan
bűntény felelősét. Három embert gyorsan megkötöztek. Julius
magában káromkodott, sajnálta, hogy félbeszakították a
beszédét. Ránézett a Curia törött bronzajtajára, és akaratlanul
elkedvetlenedett. Mély lélegzetet vett, majd folytatta:
– Válasszatok új Senatust, amelyben lesz elég bátorság, hogy itt
maradjon, és vállalja tetteinek következményeit! Azok,
 akik elmenekültek, silány emberek, és ezt meg is mondom
majd nekik, amikor elkapom őket.
Bólogatott, amikor a nevetés végiggördült a Forumon.
– Ha Pompeius nem hajlandó elfogadni a békét, amelyet ajánlok,
akkor sem hagylak benneteket magatokra, nem maradtok
védelem nélkül. Itt hagyom nektek a legjobb katonáimat, így
rend és törvényesség marad mögöttem. A városom nem marad
magára. Ezt nem kockáztatom.
Csüggtek a szaván, és ettől ismét jó kedve lett.
– De ez még a messzi jövő. Ma este és holnap az embereim a jó
bor és a szép asszonyok társaságát keresik. Megveszem Róma
minden boros amforáját, és ünnepelünk! Gallia a miénk, és én
itthon vagyok.
Ciro és Octavianus ezüstpénzt szórt a rekedten ordító
tömegbe. Julius elfordult, intett a tisztjeinek, hogy kövessék a
kihalt Curiába.
Brutus megfordult az ajtóban, és visszanézett a tömegre.
– És mi lett volna, ha Pompeius marad? –
kérdezte. Julius vállat vont, a mosoly eltűnt az
arcáról.
– Megöltem volna. Róma az enyém, és mindig is az enyém lesz.
Belépett a terem hűvösébe, otthagyva Brutust a lépcsőn.

A Senatus visszhangos terme kicsit különbözött attól, amire

Julius emlékezett. A falakon krémszínű márványburkolat
mutatta, hogy újra meg akarták teremteni a régi Curiát, de ez
mégsem az volt, amelyben először látta Marius és Sulla vitáját,
vagy ahol hallotta, miként uralja Cato hangja a tárgyalásokat.
Azt hitte, ez a veszteség nem fogja megrendíteni, mégis tompa
fájdalmat érzett valahol mélyen. Életének minden alapkövét
 eltávolították, és énjének egy része még mindig azokat akarta
visszakapni.
Igyekezett visszatéríteni gondolatait a jelenhez, miközben
társai helyet foglaltak a padokban. Marius leszidta volna az
ilyen gyengeségért. A múlt vigasztaló, mert biztonságos.
Ugyanakkor halott és elmúlt; ott nem lehet rejtélyeket találni.
Ahhoz, hogy az ember szembenézzen a jövővel, bátorság és
erő kell. Mélyen beszívta a terem levegőjét, az olajozott fa és a
tiszta vakolat átható szagát.
– Hozd ide Adànt, Ciro. Fel kell jegyezni a parancsaimat –
mondta.
Ciro sietve fölállt, és kiment a napra. Julius a többiekre
nézett és elmosolyodott. Octavianus, Marcus Antonius, Brutus
és Domitius. Ezekben az emberekben megbízhat. Olyan
emberek, akikkel nekiláthat a birodalomépítésnek. Bár a jövő
félelmetes birodalom, ugyanott teremnek az álmok. El sem
merte gondolni, hogy hova viszi majd a lába.
– Nos, uraim, érdemes volt átkelni a Rubiconon, legalábbis
mostanáig. Ez megfelelő hely az induláshoz.
Bejött Adàn, helyet foglalt, összeszedte az íráshoz
szükséges eszközöket. Nem tudta megállni, hogy körül ne
nézzen a teremben. Számára ez legendás hely volt, mivel nem
ismerte a másikat. A szeme ragyogott.
– Kaszárnyát és fedelet kell találnunk az embereinknek, mielőtt
leszáll az éjszaka – folytatta Julius, amikor Adàn leült.
– Ciro, ez a te feladatod. Domitius, ingyen osszanak minden
csepp bort, ami csak van a városban! A lehető legjobb áron
vedd meg, de elvárom, hogy Róma éjfélre részeg legyen. Adj
nekik ízelítőt az aranyunkból, és mondd meg, hogy ünnepséget
akarok minden utcán és palotában! A nagy házak nyissák meg
kapuikat! Gyújtsanak fáklyákat a keresztutakon és a falakon.
 Világítsák ki a várost az egyik végétől a másikig – vásároljál
olajat. Ma éjjel a Tizedik tart rendet, holnap a Harmadik.
Szükségünk van néhány józan katonára a közrend érdekében.
– Octavianus, küldd az extraordinariusok egyik centuriáját
Ostiába, nézzék meg, hogy Pompeius elment-e. Nincs okunk
kételkedni ebben a hírben, de a vén rókánál sose lehet tudni.
Szünetet tartott, gondolkozott. Marcus Antonius
megköszörülte a torkát.
– Mi van azokkal a senatorokkal, akik nem mentek
Görögországba?
Julius bólintott.
– Nekik udvarolni kell. Ők lesznek a mag, amely nyugalmat
teremt a választások után. Terjeszd, hogy derék emberek, akik
ellenálltak Pompeiusnak. Csinálj belőlük hőst. A segítségüket
fogjuk kérni az új kormányzat kiépítéséhez, és a szavamat
adom, hogy hajuk szála se görbül. Szükségünk van rájuk.
– Na és a választások? – folytatta Marcus Antonius. – Én a lehető
leghamarabb megtartanám őket.
– Akkor legyen ez a te feladatod. Consulokat, magistratusokat,
senatorokat, quæstorokat9 és prætorokat10 kell kinevezni Gallia
új tartományaiba – valamennyiükre szükségünk van.
Kezdheted ezzel a hírrel holnap, amint egy kicsit kiheverték a
macskajajukat. Rád hagyom a részleteket, de azt akarom, hogy
mielőbb betöltsük ezeket a helyeket. Két consult választunk a
Senatus élére, mihelyt számba veszem, ki távozott a
nobilitasból. Ha azok az emberek, akikre én gondolok, akkor
máris lehet gondolkodni a hátramaradottak megjutalmazásán.
Egy pillanatra elkomorodott.
9
vizsgálóbíró
10
helytartó
– De nem Bibilusén. Ha a városban maradt is, rá nincs
szükségem. Ez az ember semmiféle tisztség betöltésére nem
alkalmas.
Marcus Antonius bólintott, Adàn tovább karmolászott a
táblácskáin, amíg Julius észre nem vette.
– Ezt a részt töröld. Magánvéleményt ne jegyezz föl. Éppen elég,
ha magunk között megbeszéljük.
Elégedetten figyelte, ahogy a fiatal hispán végighúzza
kérges hüvelykujját a viaszon.
– Uraim, ez új kezdet. Hónapokba telik, amíg felépítünk egy
hajóhadat, és én ezt az időt arra fogom használni, hogy
felülvizsgáljam Róma törvényeit a kezdetektől fogva. Amikor
távozom, a városnak békésnek és sokkal biztonságosabbnak
kell lennie, mint amilyen érkezésünkkor volt – és a törvények
mindenkire érvényesek lesznek. Látniuk kell, hogy megtartom
a szavam. Azzal fogom kezdeni, hogy átalakítom a
bíróságokat. Nincs több vesztegetés és protekció. Itt a
lehetőség, hogy a város úgy működjék, ahogy kell. Ahogy
apáink idejében működött.
Elhallgatott, körülnézett a visszhangos teremben, elképzelte,
amint ismét megtelik Róma törvényhozóival és uraival.
– Egész Galliát nekünk kell kormányoznunk. Folytatnunk kell az
utak és erődök építését. Az adókat be kell szedni a
közintézmények céljára. Kemény munka lesz. Galliai legióink
örülni fognak, amikor hazahívjuk őket, ha készen leszünk. –
Vigyorgott, mikor elgondolta, micsoda vállalkozás lesz ez!
– Amikor kész a hajóhad, egy legio kivételével mindet
lerendelem délre. Gallia nem fog még egyszer fellázadni ebben
az emberöltőben, utánunk nem.
– Elég emberünk van, hogy megverjük Pompeiust? – kérdezte
halkan Marcus Antonius.
 Julius rápillantott.
– Ha minden Görögországban állomásozó legio csatlakozik
hozzá, akkor létszámfölénybe kerülnek, mi viszont
Corfiniumban megbocsátottunk azoknak az embereknek, nem
igaz? Ennek a híre Görögországban is elterjedt. Pompeius
tulajdon emberei viszik magukkal ezt a pletykát az ottani
legiókhoz. Embereink majd elgondolkodnak azon, hogy a jó
oldalon állnak-e. Arra számítok, hogy sokan állnak át hozzánk,
még mielőtt vége a hadjáratnak. – Elhallgatott, végignézett az
embereken, akik idáig jöttek vele.
– Csak egy befejezése lehet a kettőnk ügyének, miután
összecsaptunk a harctéren. Pompeius sosem lenne második
ember mellettem. Tudtukra fogom adni, hogy azok, akik
megadják magukat katonáimnak, bocsánatot és tisztességes
elbánást kapnak a hűségükért. Én leszek a jelképe a régi és az
új Róma küzdelmének. Lemásoltatom és terjeszteni fogom
magánleveleimet, amelyekben könyörgök Pompeiusnak, hogy
válassza a száműzetést a római polgárok halála helyett. –
Elvigyorodott.
– Ettől meg fog őrülni!
– Ki kormányozza Rómát, amíg távol leszel? – kérdezte Marcus
Antonius.
Brutus felpillantott, miközben görcsösen markolta a pad
támláját. Julius nem nézett rá.
– Te már bizonyítottál, Marcus Antonius. Úgy gondolom, senki
nem tudná jobban elkormányozni Itáliát, amíg megvívjuk a
háborút Görögországban. Foglald el mellettem a másik consuli
széket. Megbízom benned, hogy hűséges leszel, amíg
visszatérek.
Marcus Antonius reszkető lábbal felállt, átölelte tábornokát.
– A kapuk nyitva lesznek előtted – mondta.
 Brutus is fölállt. Arca elsápadt az indulattól. Egy pillanatig
úgy látszott, mintha mondani akarna valamit, ám amikor Julius
kérdőn felé fordult, megrázta a fejét, és összeszorította a száját.
– Ellenőriznem kell az embereket – mondta végül rekedten.
Kiment a napra és eltűnt.
Marcus Antonius zavarba jött. A tisztesség azt parancsolta,
hogy hangot adjon az aggályainak. – Nem gondoltál Brutusra,
uram? Ő legalább annyira megérdemli, mint én, ha nem
jobban.
Julius fanyarul elmosolyodott.
– Te rendben tartod Rómát, Marcus Antonius. Tiszteled a
törvényt és megoldod a mindennapok ezer gondját. Viszont, ne
vedd sértésnek, de nem az a tábornok vagy, akire szükségem
van, hogy megverjem Pompeiust a csatatéren. Egészen másban
vagytok erősek, és nekem Brutus kell az elkövetkező
harcokhoz. Az ő tehetsége a halál.
Marcus Antonius elvörösödött. Nem volt biztos benne, hogy
most bókot kapott-e.
– Azt hiszem, ezt meg kéne mondanod neki, uram.
– Természetesen megmondom – felelte Julius. – Most pedig
dologra, uraim. Azt akarom, hogy a város daloljon ma éjjel. Az
istenekre, végre itthon vagyunk!

A fény mintha karmokkal hasított volna a lépcsőre kilépő

Brutusba. Nehezen lélegzett, mikor végignézett a kavargó
tömegen. Ha látták is, nem törődtek vele. Ez megrendítő, hogy
ugyanúgy nem vesznek tudomást róla, mint egy szellemről.
Ordítani szeretett volna, csak hogy hallja a saját hangját, és
megtörje a varázslatot. Különös hideget érzett, mintha egy
árnyékos boltív alatt állna, amelyet sosem ér a nap.
– Ennél kicsit többet érdemlek – suttogta. Ellazította jobbjának
ujjait, és látta, hogy egészen fehérek, olyan görcsösen ökölbe
szorította a kezét, amikor Julius Marcus Antoniusnak adott a
világon mindent ami számít. Ha tudta volna, hogy Marcus
Antonius a versenytársa lesz, egy galliai éjszakán berántja a
sötétségbe, és elvágja a torkát. Kellemes ábránd volt,
fölgerjesztette jogos haragját. A Rubiconnál azt hitte, a
tábornokok közösen vállalják a kockázatot. Julius úgy beszélt a
tömeghez, mintha a maga erejéből érkezett volna meg délre.
Figyelte Róma népét, és egyfajta szabadságot talált abban,
hogy levegőnek nézik. Lehullt róla minden kötelék, és csaknem
megtántorodott megkönnyebbülésében és fájdalmában. Kereste
a fiút, akire a lovát bízta, kábultan lebotladozott a fehér
lépcsőn. A tömeg füstként gomolyogta körül és néhány pillanat
alatt elnyelte.
 ÖTÖDIK FEJEZET

Regulus összevonta a szemöldökét, amikor meglátta Brutust.

Az ezüstpáncélos alak szobormereven állt a fehér oszlopok
között. Regulus dideregni kezdett, ami meglepte. Volt valami
kísérteties a tábornok mozdulatlanságában, ahogy lenézett a
kavargó tömegre. Még ebből a távolságból is sápadtnak
látszott. Regulus sietni kezdett feléje, mert biztosra vette, hogy
valami baj van. Az út tele volt polgárokkal, de Regulus meg se
hallotta azoknak a kiabálását, akiket félrelökött. Ő csak Brutust
látta. A tábornok a nyeregbe lendült, egyetlen pillantásra vagy
szóra sem méltatva a körülötte levő rómaiakat. Regulust ekkor
legyintette meg a félelem. Utánakiáltott, amikor Brutus a lova
véknyába vágta a lábát fellökve egy kisfiút, aki túl közel
merészkedett a lova patáihoz.
Brutus nem állt meg, oda sem fordult a kiáltás hallatán.
Mereven tartotta magát a nyeregben, az arca vértelen volt és
komor. Alig lábnyira haladt el Regulustól, de nem érezte meg a
kezet, amely kétségbeesetten kapott volna a gyeplő után, és
nem hallotta meg a nevét.
Regulus mormolva káromkodott egyet, amikor a ló
karnyújtásnyinál messzebb került. Fölnézett a Curiára,
gondolkozott, ne adjon-e parancsot az embereinek, hogy
állítsák meg Brutust, és derítsék ki, mi történt. Semmi
kézzelfoghatóval nem tudta alátámasztani félelmét, amely
elorozta békés nyugalmát. Kínosan sokáig tartó tétovázás után
elindult fölfelé a lépcsőn.
 Előbb hallotta meg a nyugodt hangokat, mintsem
megpillantotta a galliai tábornokokat. Értetlenül csóválta a
fejét. Az ő elméjében erőszakos képek hemzsegtek, erre itt van
Adàn a táblácskáival. Ciro lassan fölállt, kérdőn nézett rá.
– Mi az? – kérdezte Julius.
Regulus habozott, nem szeretett volna előhozakodni azzal,
ami most gyermekes félelemnek tűnt. Hogy nyargalhatott el
vele így a képzelet? – Én… láttam, hogy Brutus távozik, uram.
Gondoltam talán lennének további parancsok.
Alig észrevehető feszültség támadt a teremben. Még Marcus
Antonius patrícius arcára is kiült az idegesség.
– Csatlakozz hozzánk, Regulus – mondta Julius. – Valamelyik
embered tartson rendet a Forumon. Te ismered a legjobban
Pompeiust, úgyhogy vegyél részt a tervek kidolgozásában.
Nagy kő esett le Regulus szívéről. Tehát tévedett. Akkor
inkább nem említi babonás előérzetét. Mégis, ahogy leült,
eszébe jutott Brutus eszelős pillantása, és úgy döntött,
megkeresi, mielőtt lemegy a nap. Nem szerette a rejtélyeket,
sose volt jóhiszemű ember. Miután ezt eldöntötte, már képes
volt foglalkozni a tanácskozás céljával, és a korábban történtek
kihullottak a gondolataiból.

Servilia háza alig változott azóta, hogy Brutus elhagyta a

várost. A kétemeletes épület tiszta volt és ápolt, az ajtó fölött
fáklya égett éjjel-nappal.
Pénzt adott egy fiúnak, hogy vigyázzon a lovára, azután
belépett az előcsarnokba, levette a sisakját és végigsimított
verejtékes haján. Feszélyezetten megmondta a nevét, aztán
csak ácsorgott elhúzódva a körülötte levő üres arcoktól. Úgy
 érezte magát, mintha egy előadás nézője lenne, lélegzetét
hangosabbnak hallotta a szolgák beszélgetésénél.
Servilia futva jött, mihelyt meghallotta a nevét. Brutus
félszegen átölelte. Érezte, hogy anyja megmerevedik, mikor
megérintik egymást, és lehervad a mosolya.
– Mi baj? Harcolnak? – kérdezte.
Brutus megrázta a fejét. Hirtelen attól félt, hogy
szégyenszemre elsírja magát. – Nem. A város a Forumon élteti.
Julius a Curiában van.
– Akkor mi a baj? Nagyon sápadt vagy. Gyere be, Brutus, és
mondd el.
Brutus a vendégek bámész pillantásaitól kísérve követte
anyját a magánlakosztályba, és lerogyott egy heverőre. Servilia
melléje ült, megfogta a kezét. Brutus látta rajta a gondos
kendőzést, és a tudat, hogy ez a készülődés Julius kedvéért
történt, szinte elég lett volna, hogy otthagyja, de nem bírta a
lába.
– Beszélj – mondta halkan Servilia.
Brutus meglepetten látta a könnyeket a szempilláján.
Odanyúlt, hogy letörülje a hüvelykujjával, majd leengedte a
kezét, mert Servilia elhúzódott. Félt, hogy a fia elrontja a
tökéletes összhatást.
– Elmegyek, Servilia – mondta. – Megszabadultam tőle.
Servilia zavartan rázta a fejét. Szorosabban fogta a fia kezét.
– Miről beszélsz? – kérdezte.
A férfi elhúzta a száját. – Pontosan azt, amit hallottál,
anyám. Végeztem Juliusszal, és ő is végzett velem.
– Elmondanád, hogy mi történt?
– Végignéztem, amint Marcus Antoniust teszi meg Róma első
emberévé, és fájdalmasan világossá vált az egész. Julius sosem
volt az az ember, akinek gondoltam. Soha. Játszott a
 hűségemmel. Ugyanolyan ravaszul, mint azok a senatusi
fattyak, akik azt akarják, hogy nekik dolgozzunk, nekik adjuk
az életünket üres ígéretekért és az ő hírnevükért.
– Mit számít az, ha Marcus Antoniust tisztelte meg? Az csak egy
szakember. Tucatnyian vannak ilyenek, akik neki dolgoznak
Rómában. Juliusnak rád van szüksége. Hallottam, mikor ő
maga mondta.
Brutus undorodva rázta meg a fejét.
– Senkire nincs szüksége. Csak követőikre. Túl sok éven át
csináltam ezt, életem nagyobbik részében a kutyája voltam.
Ennek is véget lehet vetni, mint mindennek. – Egy pillanatra
lehunyta a szemét, annyira elöntötték az emlékek és a
fájdalom.
Servilia kinyújtotta a kezét, hogy megérintse az arcát, de
Brutus visszahőkölt, amivel megsebezte az anyját.
– Egyáltalán meggondoltad, hogy mit teszel? – kérdezte Servilia
keményebben. – Eltervezted, hogyan fogsz élni? Vagy az én
fiamnak odáig kell süllyednie, hogy zsoldos vagy kisszerű
tolvaj legyen? Mit fogsz enni?
– Kicsit öreg vagyok ahhoz, hogy új életet kezdjek, nem
gondolod, anyám? Római tábornok vagyok, és értek a katonák
kiképzéséhez. Mindig szükség lesz hozzám hasonló emberekre.
Olyan messzire megyek, amilyen messzire csak lehet, amíg
munkát nem találok, és ott maradok. Hadseregeket építek föl
valaki másnak, és nem jövök vissza Rómába, amíg Julius itt
lesz. Neked talán megfelel, ha itt maradsz, és a lábát
mosogatod egész hátralevő életedben, de én nem fogom ezt
tenni.
– Muszáj beszélned Juliusszal! – mondta Servilia könyörgő
tekintettel. – Nem, hadd beszéljek vele én. Maradj itt egy óráig,
én pedig meglátogatom. Szeret téged, éppen annyira, mint én.
 A férfi feltápászkodott. Servilia elállta az útját, nem akarta,
hogy elmenjen.
– A végén bántani fog téged is – mondta halkan Brutus. – És még
csak nem is tud majd róla.
Fejét félrehajtva nézte, ahogy a könnyek leperegnek az
anyja arcán, tönkreteszik a púdert. Ahogy indult volna, Servilia
meghökkentő erővel magához rántotta, és átölelte. Hosszú
ideig szorította némán, Brutus érezte a nyakán könnyeinek
nedvességét.
– Az egyetlen fiam vagy – mondta végül Servilia. – Mondtam
már neked, milyen büszke voltam, amikor ott álltál a
vívóbajnokság homokjában, és a tömeg felugrott, hogy
éltessen? Mondtam ezt neked?
– Mondtad, de amúgy is tudtam – suttogta Brutus az anyja
hajába. – Ragyogtál a büszkeségtől ott, előttük.
– Semmit sem tudok mondani neked? Még egy órát sem adsz?
Nem olyan nagy kérés.
– Hagyd, anyám – mondta Brutus. Az arca megkeményedett. –
Hadd menjek.
– Soha – felelte Servilia. – Túlságosan drága vagy nekem.
– Micsoda bolondok vagyunk mi ketten – mondta Brutus. Anyja
arcához emelte a kezét, aki ez alkalommal nem húzódott el,
amikor Brutus lesimogatta róla a könnyeket. – Írtam a
leveleimben, hogy volt egy csata, amikor az ő sisakjában és
köpenyében harcoltam?
Servilia megrázta a fejét. Brutus megvonta a vállát, és
visszarévedt a múltba.
– Azt hitték, őt követik. A legiók fáradtak voltak, éheztek,
szenvedtek, mégis követték, mert azt hitték, ő hívja őket egy
végső ütközetbe. Ő nem tehette, mert magatehetetlen volt az
 eskórtól11. Én vezettem őket, mert jobban szerettem
mindenkinél, akit valaha ismertem. Egész életemben velem
volt, olyan helyeket láttunk, amelyeket el sem tudtam volna
képzelni. Együtt hódítottunk meg országokat, és az istenekre,
látnod kellett volna a hadseregeket, amelyeket megvertünk.
Elegen voltak, hogy kétszer megtöltsék a kicsi Rómát, és mi
legyőztük őket.
– Akkor miért?
– Mert nem adom oda az egész életemet egy olyan embernek, aki
még csak azt sem tudja, hogy mit kap. Megmutatta, mennyire
becsül, amikor Marcus Antoniust ajándékozta meg.
Az emléktől ökölbe szorult a keze.
– Ennél többet érdemlek, érted? Ha meghalt volna Galliában,
akkor meggyászolom, de átveszem a helyét, és utat vágok
magamnak. Megtehettem volna, Servilia. Van valami az ő
vérében és az enyémben, ami senki máséban nincs meg ebben a
gyenge városban. Már nincs. Akármelyikünk fölébük
emelkedhetett volna, és nem fogadott volna el senkit magával
egyenlőnek – senkit sem uralt volna, Servilia. Mégis, ha vele
vagyok, szolgává leszek. Elküld, én pedig megyek. Azt
mondja, maradjak, én maradok. El tudod képzelni, milyen
érzés ez nekem?
Miközben beszélt, gyengéden simogatta az asszony haját, de
a szeme távoli és hideg volt.
– Anyám, nemzedékemben én vagyok a legjobb. Uralkodhatnék.
De az a balszerencse ért, hogy abba a Rómába születtem,
amelybe Julius. Éveken át szenvedtem. Az életemet áldoztam
rá, és észre sem veszi.

11
epilepszia
 Az asszony végül kibontakozott az ölelésből, és megrázta a
fejét.
– Túlságosan büszke vagy, Brutus. Legyél bár a fiam, akkor is túl
büszke vagy. Még fiatal vagy. Úgy is nagy ember lehetsz, hogy
közben hozzá is hűséges maradsz.
Brutus arca kivörösödött a haragtól.
– Ennél többre születtem! Bármely más városban uralkodhatnék,
hát nem érted? Az a tragédiám, hogy az ő nemzedékében
születtem. – Nyomorúságosan felsóhajtott. – Nem tudhatod.
Csatákat nyertem meg, amikor Julius már föladta őket.
Vezettem embereket, akik más tábornok alatt megfutottak
volna. Tábornokokat képeztem ki neki. Vannak helyek
Galliában, ahol ezüstpáncélom máris legenda. Ne mondd
nekem, hogy túl büszke vagyok. Te nem voltál ott.
Szemében fojtott tűz gyúlt.
– Miért dobnám el az éveimet érte, mint oly sokan? Renius
meghalt, hogy megmenthesse, és Cabera is odaadta az
egészségét, mert Julius ezt kérte. Tubruk meghalt, miközben a
feleségét védte. Derék emberek voltak, de én nem fogok velük
együtt átkelni a folyón, érte nem. Legyőztem Galliát Juliusnak;
legyen ez a vége. Ennyi elég lehet belőlem. – Olyan keserűen
nevetett, hogy az anyja megborzongott. – Talán át kéne állnom
Pompeiushoz, és felajánlanom neki a szövetségemet. Kétlem,
hogy lefitymálná, amit én ajánlok.
– Nem fogod elárulni Juliust – mondta Servilia, és a szeme
elsötétült a borzalomtól. – Ennyire még te sem lehetsz gőgös. –
Egy pillanatig azt hitte, hogy a fia megüti.
– Gőg? Te így nevezed? Nos, miért ne, anyám? Hol másutt
könyörögnének egy jó római tábornokért? Talán ha Julius
idejön, hogy utánam érdeklődjék, megmondhatnád neki, hogy
 Görögországban megtalál a harctér másik oldalán. Talán akkor
megérti, hogy mit veszített el bennem.
Lefejtette magáról anyja görcsösen kapaszkodó ujjait, és
mosolyogva nézte, mekkora kárt tett a sírás a kendőzésben.
Már nem leplezte a kort. Vajon látja-e még?
– A fiad vagyok, Servilia, és túlságosan sok bennem a büszkeség
ahhoz, hogy tovább kövessem őt.
Anyja a szemébe nézett, és látta benne a dühös elszántságot.
– Meg fog ölni, Brutus.
– Milyen kevéssé bízol bennem, Servilia. Talán én fogom
megölni őt. – Biccentett, mintha valaminek a végére értek
volna, és megcsókolta az anyja kezét, mielőtt kiment.
Az egyedül maradt Servilia lerogyott a heverőre. Annyira
reszketett a keze, hogy összekulcsolta, mielőtt fölemelte volna
a közelben heverő, apró ezüstcsengőt. A belépő rabszolgalány
elszörnyedt, hogy mennyire tönkrement a reggeli munkájuk.
– Hozd a festékeket és az olajokat, Talia. Rendbe kell hoznunk a
kárt, mielőtt megjön.

Brutus olyan utat választott hispán hátasával, amely minél

keletebbre visz a Forumtól. Nem akart találkozni azokkal az
emberekkel, akiket itt hagy, és a gondolat, hogy beszélnie kell
velük, olyan erővel hajtotta, amely még zsibbadt keserűségén is
átütött.
Lovaglás közben ügyet sem vetett a polgárokra és a
rabszolgákra, akik félreugrottak az útjából. Mindent maga
mögött akart hagyni, hogy kiérjen a partra, ahol megfizethet
egy halászhajót vagy bármit, ami elviszi. A város meghittsége
mintha az elhatározásán gúnyolódott volna. Minden kanyar
újabb emlékeket ébresztett. Azt hitte, nem sok minden köti a
néphez, erre kiderült, hogy ismerősek neki az utcai árusok
 kiáltozása, a színek, de még a főutat keresztező sikátorok szaga
is.
Noha lovon ült, a dolgaik után futkosó polgárok lépést
tartottak vele. Vitette magát az áramlattal, és érezte, hogy a
főútvonalak árusai megbámulják. Minden ismerős volt, mégis
meglepődött, amikor befordult az Alexandria műhelyéhez
vezető utcába.
Csúnya emlékek várták itt. A zavargásokra gondolt,
amelyekben megsebesült. Mégis büszke volt rá, hogy
megmentette azokat, akik nem tudták megvédeni magukat, és
egy kicsit kihúzta magát a nyeregben, ahogy közeledett a
műhelyhez.
Már messziről látta, miközben leszálláshoz készülődve
összefogta a gyeplőszárat. Bár Alexandria nem nézett feléje,
Brutus bárhol megismerte volna. Ám a keze megdermedt a
magas kápagombon, mert egy férfi fesztelen gyengédséggel
fogta át Alexandria derekát. Brutus töprengve csücsörített,
aztán biccentett, csak úgy magának. Csupán tompa sajgásként
érzékelte, hogy még valami véget ért az életében. Túlságosan
elzsibbasztotta a nagyobb veszteség. Alexandria már régen
nem írt neki levelet, de a férfi valamiért azt hitte, hogy vár rá,
mintha a lány élete csak akkor folyhatna, ha ő is ott van.
Megcsóválta a fejét. Észrevette, hogy egy piszkos kisgyerek
lesi a boltok közti sikátorból.
– Gyere ide, fiam! – mondta, és felmutatott egy ezüstpénzt.
Az utcagyerek olyan peckesen jött oda, mint egy kikötői
munkás. Riasztóan kevés hús volt ifjú csontjain.
– Ismered azt a hölgyet, aki ebben a műhelyben dolgozik? –
kérdezte Brutus.
 Ahogy a fiú az utca másik végében álló párra villantotta a
szemét, az önmagában megadta a választ. Brutus nem követte a
pillantását, csak odanyújtotta neki a pénzt.
– Jól megy a sora? – kérdezte.
A fiúcska cinikusan sandított rá, aztán az ezüstre. Félelem és
a szükség között ingadozott. – Mindenki ismeri. De nem enged
be a műhelyébe.
– Nyilván azért, mert ellopnád a melltűit – kacsintott Brutus.
A kölyök vállat vont.
– Talán. De mit akarsz tudni azért a pénzért?
– Azt, hogy hord-e gyűrűt az ujján – felelte Brutus.
A fiú egy pillanatig töprengett, megtörölte az orrát,
ezüstcsíkot kenve az arcbőrére.
– Rabszolgagyűrűt?
Brutus elnevette
magát.
– Nem öcskös, aranykarikát a gyűrűsujján.
A fiú még mindig gyanakodva nézett rá, de nem tudta
levenni a szemét az ígért díjról. Végül döntött, és a pénzért
nyúlt.
– Láttam gyűrűt. Azt mondják, otthon kisbabája van. Tabbicé a
bolt. Ő egyszer megütött – hadarta.
Brutus kuncogott és odaadta a pénzt. Majd ösztönösen
benyúlt az erszényébe, és elővett egy aureust. A fiú arca rögtön
megváltozott, hetykeségből rémült haragra váltott az arany
láttán.
– Akarod? – kérdezte Brutus.
A kölyök ész nélkül elinalt, otthagyva a hüledező Brutust.
Semmi kétség, még sose látott aranypénzt, és úgy gondolta, a
halálát jelentené egy ilyen tárgy. Brutus felsóhajtott. Ha a helyi
farkasok ekkora kincset találnának nála, valószínűleg nem is
 úszná meg élve. Fejcsóválva ejtette vissza az aureust az
erszényébe.
– Gondoltam, hogy te vagy az, tábornok – szólt egy hang.
Brutus letekintett Tabbicra, aki keresztülvágott az úton, és
megveregette a ló nyakát. Az ötvös feje kopaszon ragyogott a
kohóláng fényében, köténye fölött fehéren buggyant elő a
mellszőrzete, de azért ugyanaz a megbízható jelenség volt,
akire Brutus emlékezett.
– Ki más? – felelte kényszeredett mosollyal.
Tabbic hunyorogva nézte, és közben a ló orrát simogatta.
Látta, hogy Brutus szeme vörös a könnyektől és a haragtól. –
Nem jössz be egy italra? – kérdezte. – Ezt a remek paripát
addig bevitetem a fiúval az istállóba. – Látva, hogy Brutus
habozik, azzal folytatta: – Van forralt borom a műhelyben, de
túl sok egymagamnak.
Elfordította a tekintetét, hogy megkönnyítse az elutasítást.
Brutus talán éppen ezért bólintott. Lába átlendült a nyereg
fölött.
– Akkor hát egy pohárral, ha elég erős. Ma éjjel messzire utazom
– mondta.
A műhely belseje némileg megváltozott ahhoz képest, amire
Brutus emlékezett. Még mindig megvoltak a nagy
olvasztókemencék, az alacsony lángok vörösen izzottak a
rostély alatt. A munkapadok és szerszámos polcok újnak
tűntek, noha az olaj és a fém szaga olyan volt, mintha régi
emlékek közé lépne vissza. Brutus belélegezte a szagot,
elmosolyodott, és kissé fölengedett.
Tabbic észrevette a változást, miközben odament a kemence
szélén álló, nehéz öntöttvas üsthöz.
– A zavargásokra gondolsz? Fekete napok voltak azok.
Szerencsések voltunk, hogy az életünket megmenthettük. Nem
emlékszem, valaha is megköszöntük-e neked, hogy segítettél.
– Meg – felelte Brutus.
– Húzz ide egy széket, legény, és kóstold meg. Rendszerint ez a
téli italom, de nyári estéken is jól átmelegít.
– Párolgó vörös folyadékot mert egy fémbögrébe, majd vászonba
csavarta, mielőtt átadta volna.
Brutus óvatosan átvette, és beszívta a párát.
– Mi van benne? – kérdezte.
Tabbic vállat vont. – Piaci fűszerszámok. Hogy őszinte
legyek, ez attól függ, éppen mi van kéznél. Alexandria szerint
minden évben más az íze.
Brutus bólintott, hagyta, hogy az öreg irányítsa a
beszélgetést.
– Láttam őt – mondta.
– Nem csoda. Éppen azelőtt vitte haza a férje, hogy téged
észrevettelek – felelte Tabbic. – Talált magának egy rendes
embert.
Brutus majdnem elmosolyodott az öreg ötvös átlátszó
aggodalmán.
– Nem azért jöttem vissza, hogy régi sebeket feltépjek. Olyan
messzire akarok kerülni innen, amilyen messzire csak lehet.
Nem fogom háborgatni.
Abból vette csak észre, mennyire feszült volt az öregember,
ahogy Tabbic válla megroskadt. Békés csöndben üldögéltek.
Brutus belekortyolt a bögréjébe, és elfintorodott.
– Ez savanyú! – morgott.
Tabbic vállat vont.
– Jó bort pocsékolás lenne forralni. De majd meglátod, hogy van
ennek is ereje.
 Valóban, a fanyar melegtől enyhült valamit a szorítás a
mellében. Brutus egy pillanatig ellenállt, nem akarta, hogy
dühének akár egy kis része is elpárologjon. Mindig nagyon
élvezte, ha feszítette a düh. Ez egyfajta menekülést jelentett a
felelősség alól, és ha elszállt, akkor szembe kellett néznie a
visszatérő megbánással. Felsóhajtott, azután odanyújtotta
bögréjét Tabbicnak, hogy töltse meg újra.
– Nem úgy festesz, mint az, aki délelőtt ért haza – jegyezte meg
Tabbic, inkább csak magának.
Brutus ránézett, elöntötte a fáradtság.
– Meglehet – mondta.
Tabbic felhajtotta a forralt bora sűrűjét, halkan az öklébe
böffentett, miközben a válaszon törte a fejét.
– Amikor utoljára láttalak, nem olyan ember voltál, aki magába
zárkózik. Mi történt?
– Az nem jutott az eszedbe, hogy esetleg nem akarok erről
beszélni? – mordult föl Brutus.
Tabbic vállat vont.
– Megihatod az italod, és távozhatsz, ha ezt akarod. Az semmin
nem változtat. Itt mindig szívesen látnak.
Hátat fordított Brutusnak, hogy leemelje a nehéz üstöt, és
újra töltse a bögréket. Brutus hallotta, ahogy a sötét ital csobog.
– Azt hiszem, ez egyre erősebb – mondta az ötvös, és az edénybe
pillantott. – Jó főzet!
– Sajnáltál valaha valamit, öreg? – kérdezte
Brutus. Tabbic fölmordult.
– Gondoltam, hogy valami gyötör. Ha tehetném, visszaforgatnám
az időt, hogy pár dolgon változtassak – talán jobb férj lennék.
Amint elhagyod az anyád csecsét, mindig akadnak dolgok,
amelyekről utólag azt gondolod, bár ne tetted volna, de
rájöttem, hogy nem minden rossz, ami annak látszik.
 Egy kis bűntudat sok embert tett jobbá – legalább
megpróbálták kiegyenlíteni a mérleget, mielőtt átkeltek volna a
folyón.
Brutus elfordította a tekintetét. Tabbic előhúzott egy régi
padot és felszisszent, miközben behajlította a térdét.
– Ennél mindig egy kicsivel többre vágytam – mondta végül
Brutus.
Tabbic kortyolt az italból, a gőz felcsapott az orrába. Egy
idő után kuncogni kezdett.
– Tudod, mindig azt gondoltam, hogy éppen ebben rejlik a
boldog élet titka. Vannak emberek, akik ismerik a jó feleség és
az olyan gyermekek értékét, akik nem hoznak rád szégyent.
Talán azok ilyenek, akik kegyetlen időket éltek meg fiatalon;
nem tudom. Ismertem embereket, akiknek választaniuk kellett,
hogy a gyerekeik egyenek-e mindennap vagy ők, de még így is
elégedettek voltak.
Felnézett Brutusra. Az ezüstpáncélos férfi megérezte ezt a
pillantást és elkomorodott.
– Aztán vannak olyanok, akik úgy születtek, hogy egy lyuk van
bennük – folytatta halkan Tabbic. – Egyre csak kívánnak és
kívánnak, amíg darabokra nem tépik magukat. Nem tudom, mi
növeli a hírvágyat egy emberben, és hogy meg lehet-e állítani
másképpen is, mint ha megölik.
Brutus kajánul nézett rá.
– Netán azt akarod elmondani, hogy találok ezek után egy jó
asszonyt?
Tabbic megrázta a fejét.
– Azért jössz ide faggatózni, hogy van-e valami megbánnivalóm,
mert valami nyomja a lelked. Akármit tettél, remélem, rendbe
lehet hozni. Ha nem, akkor sokáig veled marad.
– Adj még egy kicsit – mondta Brutus, és nyújtotta a bögréjét.
Tudta, hogy az érzékei eltompultak, de örült neki. – Az a baj
egyszerű filozófiáddal… – szólalt meg, és kortyolt egyet. – Az
a baj vele, hogy ha nem volnának emberek, akik folyton újat
kívánnak, akkor mik lennénk? – Elkomorodott a saját szavaitól.
– Boldogabbak – felelte Tabbic. – Nem kis dolog fölnevelni és
táplálni egy családot. Nem látszik nagy dolognak Róma
páncélos tábornokainak szemében, de én tisztelem az ilyet.
Rólunk nem szólnak versek.
A forralt bor erősebb volt, mint Brutus gondolta volna.
Tudta, hogy van valami hiba Tabbic érvelésében, de nem találta
a megfelelő szavakat, hogy rámutasson.
– Az embernek mindkettőre szüksége van – mondta végül. –
Muszáj álmodni, különben mi értelme az egésznek? A tehenek
is tudják táplálni az utódaikat, Tabbic. A tehenek.
Tabbic megvetően nézte.
– Esküszöm, még sosem láttam senkit, akit így megzavart volna
az ital. „Tehenek”, az istenekre!
– Egy esélyt kapsz – folytatta Brutus, és fölemelte az ujját. – Egy
esélyt a születésedtől a halálodig, hogy azt tedd, amit
megtehetsz. Hogy emlékezzenek rád. Egyetlen esélyt. – A válla
megroskadt, miközben a parazsat bámulta a sűrűsödő
sötétségben.
Fenékig kiitták az üstöt. Brutus már rég nem mozdult és
nem szólt, amikor Tabbic páncélostul elvonszolta egy
priccshez a hátsó szobában. Az ajtóban az ötvösmester megállt,
és lenézett a fekvő alakra, aki máris hortyogni kezdett.
– A lányaim minden nap emlékezni fognak rám – mondta halkan.
– Remélem, jól választasz, legény. Nagyon remélem.
 Julius kipiszkálta a fogai közül az ánizskapros kolbász
maradékait, és mosolyogva figyelte az ittas vendégeket, akik
még jobban megvadultak, amióta a hold a látóhatár felé kezdett
süllyedni. A zene is egyre szilajabb lett, mert a zenészek is
ugyancsak a pohár fenekére néztek. A dobok és a sípok
szinkópásan lüktettek, a kitharások12 ujjait nem lehetett látni a
húrokon. Julius egyetlen gyászéneket vagy balladát sem hallott
tőlük, amióta ott volt. Szertelenségük tökéletesen illett a
hangulatához. Az étel is nagyszerű volt a katonaprófunt után.
A meghívás egyike volt a tucatnyinak, amelyeket
naplemente előtt kapott, de a vendéglátó, Cassius egy Rómában
maradt senator volt, és Julius jó kapcsolatot akart kiépíteni
vele. Csak az első óra telt beszélgetéssel, amely alatt Julius újra
megismerkedett városának vezető társadalmi osztályával. Az
ingyen bort széthordták Rómában, és úgy tűnt, mindenki
betartja az ünneplést elrendelő parancsot. A hangulat úgy lett
egyre fényesebb, ahogy a hold haladt a dombok fölött.
Julius alig hallotta a részeg kereskedőt, aki láthatólag
fölülkerekedett kezdeti megilletődöttségén. Ide-oda kanyargott
a témák között, elég volt neki, ha egy-egy bólintással biztatták.
Miközben ragyogott és fecsegett, Julius a fiatal
hölgyvendégeket figyelte, akiknek zöme azután érkezett, hogy
tudomást szereztek az ő jelenlétéről. Némelyek szégyentelenül
versenyeztek Julius egyetlen pillantásáért, ő pedig több olyat is
látott, akivel megosztotta volna éjszaka az ágyát. Az arcuk
kipirult az izgalomtól, és elragadóak voltak vörösborosan
felhevült állapotban. Julius hosszú időt töltött a harctereken,
csak ritkán volt alkalma női társaságot élvezni. Brutus úgy
mondta, hogy „meg kell vakarni, ahol viszket”, de mindent
összevéve ez nem valami kielégítő.
12
kithara: ógörög, húros pengető hangszer
 A tábori kurvákkal összehasonlítva Róma szépei olyanok
voltak, mint egy kifestett madárraj, amely az ő kedvéért szállt
ide. Julius érezte az összekeveredő parfümök illatát, amely még
az ánizskapor szagát is elnyomta.
Érzékelte, hogy beszélgetőtársa lassít, aztán megáll.
Ránézett. Kérdezett volna valamit a kalmár? Maga is kissé ittas
volt, bár a bort vízzel keverte. Amióta áthaladt a Quirinalis
kapun, egyfolytában érezte a kihívás és a hazatérés mámorát. A
bornak kevés köze volt emelkedett hangulatához.
– A testvéreim különösen örülni fognak, ha látják, hogy
Pompeius után erős kézbe kerül a város – folytatta a kereskedő.
Julius lehalkította a hangot zöngicséléssé, és tovább
szemlélte a társaságot. Nem kellene-e valamelyik római
hölggyel folytatott izgalmas etyepetye mellett valami
tartósabbra törekednie, mint ezek az egyéjszakás kalandok?
Valamikor nevetett a kijelentésen, hogy örökösökre van
szüksége, de akkor még fiatalabb volt, még sokan éltek azok
közül, akiket a barátainak nevezett. Ettől a gondolattól egész
más szemmel nézte a fiatal hölgyeket, formás lábnál, combnál,
mellnél többet keresett. Persze, ha rajta múlik, egy szépséget
választ, de talán ideje foglalkoznia a házassággal létrehozható
kapcsolatokkal és szövetségekkel. A házasság az egyik
legerősebb adu Róma politikájában és a jó választás éppen
olyan hasznára lehet, mint ahogy egy rossz választás
elpusztíthatja.
Könnyű mozdulattal magához intette Domitiust, aki egy
másik csoportban beszélgetett. Cassius senator látta a
mozdulatot; és ő sietett oda elsőnek, mert Julius legkisebb
szeszélyét is teljesíteni akarta. Megtiszteltetésnek tekintette a
tábornok vendégeskedését, míg Julius hízelgőnek találta a
házigazda folytonos figyelmét, és a senatornak éppen ez volt a
 célja. Olyan vékony volt, mint egy fiatalember és elbűvölően
bánt a vendégeivel. Julius rafinált bókokkal fűtötte a
buzgalmát, és bizonyosan érezte, hogy a senator egyike lesz
azoknak, akik visszatérnek az új kormányba. Ha a többi itthon
maradott is irányíthatónak bizonyul, akkor a választások simán
lemennek. A Senatus tele lehet a támogatóival.
Az volt a szándéka, hogy a nőket Domitiusszal beszéli meg,
de mivel Cassius volt kéznél, inkább hozzá intézte kérdését,
gondosan megválogatva a szavakat.
– Túlságosan hosszú ideig voltam távol ahhoz, hogy tudjam, kik
a vendégek között a hajadonok, Cassius. – Ivott egy korty bort,
hogy elrejtse a mosolyát, mert a senator rögtön felkapta a fejét.
– Jegyváltásra gondolsz, tábornok? – kérdezte Cassius feszült
figyelemmel.
Julius csak egy pillanatig habozott. Talán a visszatérés
izgalma vagy ez a gerjesztő éjszaka tette, mindenesetre hirtelen
bizonyos lett magában. – Egy férfi nem élhet egyedül, és a
katonák társasága nem felel meg minden kívánalomnak –
válaszolta vigyorogva.
Cassius elmosolyodott.
– Örömömre szolgál, ha bemutathatok neked néhány hölgyet. Itt
is akad egy kisebb csokor, noha sokan még hajadonok.
– Természetesen legyen jó családból való és termékeny – mondta
Julius.
Cassius pislogott egyet erre a nyerseségre, azután lelkesen
bólogatni kezdett. Szinte reszketett a türelmetlenségtől, hogy
szétkürtölje, amit hallott. Julius látta, miként keres valamilyen
udvarias ürügyet a távozásra.
 Ezzel a rabszolga hírnök szolgált, aki most lépett be a
terembe, és a mulatozók között odasietett Juliushoz.
Egyszerűen volt öltözve, viselte állapotának vasgyűrűjét, de
Julius inkább testőrnek, mint közönséges fullajtárnak nézte.
Éppen eleget élt katonák között, hogy felismerje a mozgásáról.
Látta, hogy Domitius is felfigyel a közeledőre azzal az örök
gyanakvással, amelyre kiképezték.
A rabszolga, mintha tudta volna, milyen kínos érzéseket kelt
a megjelenése, kinyújtotta a kezét jelezve, hogy nincs nála
fegyver. – Tábornok, az úrnőm küldött hozzád. Kint vár téged.
– Neve nincs? Ki az úrnőd? – kérdezte Julius.
Ez a titkolózás elég érdekes volt ahhoz, hogy még Cassius is
megtorpanjon, mielőtt visszaolvadt volna a vendégseregbe. A
rabszolga kissé elvörösödött.
– Azt mondta, emlékezni fogsz a gyöngyre, még akkor is, ha őt
elfelejtetted volna. Ne haragudj, uram. Ő mondta, hogy ezt
feleljem, ha a személye felől érdeklődnél.
Julius bólintott, és örült, amiért úgy hagyhatja ott Cassiust,
hogy házigazdája nem ért semmit. Belenyilallt a bűntudat,
amiért nem szakított időt Serviliára az első napon, mielőtt
leszállt volna az este.
– Nem lesz szükségem rád, Domitius – mondta, majd a
rabszolgához fordult: – Vezess! – Követte ki a házból, le a
főlépcsőn. Nyitott ajtó várta, hogy azonnal felléphessen a ház
előtt álló kocsiba.
– Nem jöttél el hozzám — mondta hidegen Servilia, amikor a
férfi rámosolygott. Mindig is szép volt a holdfényben és Julius
egy pillanatig beérte azzal, hogy magába igya a látványát.
– Elég ebből, Julius! – förmedt rá az asszony. – Jönnöd kellett
volna, ahogy ígérted. Sok mindent kell megbeszélnünk.
 Kívül a kényelmes fogaton Servilia kocsisa pattintott
ostorával a lovak feje fölött. A kocsi elcsattogott a kövezett
utcákon, otthagyva Róma kifestett delnőit, hogy Julius
távollétében vitassák meg a tábornok érdeklődésének friss
pletykáját.
 HATODIK FEJEZET

Még hideg szürkület volt, amikor Brutus belemártotta a fejét a

béristállóban álló vizes hordóba, majd levegőért kapkodva
kiemelte. Addig dörgölte az arcát és a nyakát, amíg ki nem
vörösödött a bőr, ő pedig kezdte kicsit hasznavehetőbbnek
érezni magát. Kockázatot vállalt azzal, hogy az éjszakát a
városban töltötte. Juliusnak lehetett ideje rá, hogy
megszilárdítsa uralmát Róma fölött. Lehet, hogy az emberei a
kapukat őrzik, de Brutus tudta, hogy hazugsággal kijuthat.
Azon gondolkodott, elrejtse-e az ezüstpáncélt, de a paripa
viselte a legio billogát, és a legionariusok sokkal inkább
érdeklődnek egy lótolvaj, mint egy hajnali kilovaglást tervező
tábornok iránt.
A tuskóra lépve felpattant a lovára. Az állat oldalra szökkent
a ránehezedő súlytól. Brutus szokatlanul kemény kézzel fogta a
szárat. Tabbic társasága olyan volt, mint gyógyír a nyílt
sebnek, ennek ellenére neki egyenesen a partra kellett volna
lovagolnia.
Komoran odavetett egy pénzdarabot az istállófiúknak, és
kilovagolt az utcára. A legközelebbi kapu a Quirinalis volt, de ő
a keleti Esquilinus felé indult. Ez a kereskedők kapuja, még
ilyen korai órán is igen forgalmas, hemzsegnek az árusok és a
napszámosok. Ha az istenek adnak egy kis szerencsét, az őrök
átengedik, elintézik egy pillantással és egy intéssel.
Miközben merev háttal keresztüllovagolt a városon,
kiizzadta magából az éjszaka mérgeit. Nehéz volt elhinnie,
mennyi derűlátással érkezett tegnap Rómába a többiekkel. Már
maga a gondolat is felkavarta a dühét. Tekintete öntudatlanul
szúróssá vált, és azok, akik látták, lesütötték a szemüket, amíg
el nem haladt előttük.
Csak egy hely van a világon, ahol szívesen látnák, noha
félig-meddig keserű tréfaként mondta az anyjának. Miért is
húzná le élete mérlegét egy régi barátság? Végtére is Juliusnak
semmit nem jelentett. Ez legalább világos. Nem jön el a nap,
amikor Julius odafordul hozzá, mondván: – Kezdettől te vagy
az én jobbkezem –, hogy aztán adjon neki egy országot, egy
trónt vagy bármit, ami méltó az ő érdeméhez.
Olyan simán jutott át az esquilinusi kapun, hogy csak
mulatott korábbi aggodalmain. Julius nem gondolt rá, hogy
figyelmeztesse az őrséget, és Brutus hanyagul viszonozta a
katonák tisztelgését. Elmegy Görögországba. Elmegy
Pompeiushoz és megmutatja Juliusnak, mit veszített, amikor
elengedte őt.

Miután Rómát maga mögött hagyta, gyorsan és vakmerően

lovagolt, hogy a nehéz terepre kelljen figyelnie. Az erőfeszítés
ellenszer volt a forralt bor elhúzódó hatására. Fölvette a
felderítő lovasság ritmusát, az ismerős érzés eleinte segített,
hogy az elméjét kiüresítse. Nem akart nekilátni a se vége se
hossza önvizsgálatnak, amelyet pedig nem kerülhet el, ha
otthagyja Juliust. Noha olyan fenyegetően komorlott a jövője,
mint a tél, ő inkább előrehajolt a nyeregben, és a terepre meg
az arcába hulló napsugárra összpontosított.
A menetoszlop megzavarta révedezését, visszazökkentette
egy olyan világba, ahol döntéseket kell hozni. Megrántotta a
gyeplőt, mire a ló olyan hirtelen állt meg, hogy megcsúszott, a
két mellső patája a levegőbe emelkedett. Küldhetett Julius
embereket elé, hogy elvágja az útját? Figyelte a legionariusok
kígyózó menetét a távolban. Nem volt náluk zászló. Brutus
habozott, és megfordította a lovát. Délen nem voltak fegyveres
erők, amelyeket ne ragadott volna magával a fenyegető háború.
A legiók Pompeiusszal együtt távoztak, Brutus úgy gondolta, a
galliai veteránok bent vannak a biztonságos városban. Mégis
késlekedett egy éjszakát, amelyet Tabbic boltjában töltött.
Julius éppenséggel küldhetett egy alakulatot, hogy rá
vadásszanak.
Ez a gondolat felélesztette a haragját és a büszkeségét.
Elvetette az első gondolatát, hogy megkerülje a menetoszlopot,
ehelyett óvatosan közeledett hozzájuk, készen rá, hogy vágtába
ugrassa a lovát. Julius nem küldött volna gyalogságot, ebben
csaknem biztos volt, ezekkel meg nincs lovas, még a tisztek is
gyalogolnak. Mély megkönnyebbülést érzett. Ő maga képezte
ki az extraordinariusokat arra, hogyan kell vadászni egy
magányos lovasra. Azok nem irgalmaznának egy árulónak
akkor se, ha ő volt a vezérük a galliai hadjáratban.
Öntudatlanul összerázkódott, mikor idáig jutott az
elmélkedésben. Most nincs idő azon elmélkedni, mit gondoltak
róla, amikor meghallották a hírt. Nem fogják megérteni, hogy
mik az okai. A barátok, akik évek óta ismerik, el fognak
szörnyedni. Domitius először nem fogja elhinni, gondolta
keserűen Brutus. Octavianust összetöri a hír.
Vajon Regulus megérti? Elvégre ő elárulta a gazdáját. Nem
hitte, hogy együtt érezne vele. A vad hűséget, amelyet Regulus
Pompeius iránt érzett, egyetlen heves csapással átruházta új
vezérére. Regulus vakbuzgó. Számára nem léteznek
félmegoldások, és könyörtelenül levadászna Brutust, ha Julius
kiadná a parancsot.
Különös módon az fájt a legjobban, amikor elképzelte,
milyen arcot vág Julius a hír hallatán. Azt fogja hinni,
félreértés történt, amíg nem beszélt Serviliával. Brutus tudta,
hogy még így is meg fogja sebezni. A gondolattól elfehéredtek
gyeplót markoló ujjai. Talán meg is gyászolja a maga álszent
módján. Bizonyára csóválja kopaszodó fejét, amikor megérti,
hogy a saját vaksága miatt elveszítette legjobb emberét. Azután
pedig utánaküldi farkasait. Brutus jobban ismerte annál,
hogysem megbocsátásra számítson árulása után. Julius nem
engedheti meg magának, hogy ő eljusson Pompeiushoz.
Hátrapillantott, mert hirtelen attól tartott, hogy a nyomában
megpillantja a vágtató extraordinariusokat. A mezők kihaltak
voltak, ő pedig töprenghetett. A menetoszlop közvetlenebb
fenyegetést jelentett. Ahogy közeledett hozzájuk, meglátta a
feléje forduló arcok sápadt oválisait, és meghallotta egy kürt
távoli zengését. Kezét a kardja markolatára tette, és
belevigyorgott a szélbe. Csak próbálják elkapni a fattyak,
akárkik legyenek is! Ő nemzedéke legjobbja és Róma
tábornoka!
A menetoszlop megállt, és Brutus abban a pillanatban rájött,
hogy kik ezek, amikor látta, hogy hiányzik az egységből a
tökéletes fegyelem. Az úti őrséget a Primigenia régi
barakkjaiba küldték; úgy sejtette, ezek itt a makacsok, és most
el akarnak jutni a tábornokhoz, aki fütyül rájuk. Akár tudják,
akár nem, természetes szövetségesei. Minden részletében
kidolgozott terv lobbant fel az agyában, miközben feléjük
lovagolt. Egy belső hang azon derült, hogy minél messzebb
kerül Juliustól, gondolatai annál gyorsabbak és erőteljesebbek.
Azzá az emberré válhat, akivé válnia kellett volna, ha nem
borítja árnyékba a másik.

Seneca pánikba esett, amikor a kürt a figyelmeztető jelzést

fújta. Hideget érzett a mellében, miközben arra várt, hogy
 megpillantsa Cæsar lovasait, akik azért jönnek, hogy
megbüntessék.
Valóságos önkívületbe ejtette a megkönnyebbülés, mikor
látta, hogy egyetlen lovas az. Már-már megmosolyogta a
félelmét. Zavarta, amit Ahenobarbus mondott az esküről, és
tudta, hogy valamennyire az emberei is osztoznak vele a
bűntudatban.
Gyanakodva húzta össze a szemét, amikor látta, hogy a
lovas a menetoszlop elejéhez közeledik, és se jobbra, se balra
nem nézve lovagol el az álló sorok mellett. Seneca fölismerte
rajta Cæsar tábornokainak ezüstpáncélját, és visszatért a
félelme, hogy ismét körülzárták őket. Bármi kitelik azoktól,
akik úgy forogtak körülöttük, akár egy kerék, és tehetetlen
gyerkőcöket csináltak belőlük.
Ez nem csak neki jutott az eszébe. Embereinek legalább a
fele idegesen forgatta a fejét, kereste a nagyobb erőről árulkodó
porfelleget. A talaj kiszáradt a nyári hőségben, már néhány
lovas is észrevehető lett volna. Semmit nem láttak, de nem
merték abbahagyni a kutatást a Corfinium előtt kapott goromba
lecke után.
– Ahenobarbus! Merre vagy? – kiáltotta Brutus. Meghúzta a
gyeplőszárat, sötét szeme egy pillanatra megállt Senecán,
azután továbbvándorolt, annyira se méltatva a fiatal tisztet,
hogy észrevegye.
Seneca elvörösödött, megköszörülte a torkát. Emlékezett
erre az emberre abból az időből, amikor a tárgyalások folytak
Cæsar sátrában. Leginkább gúnyosan mosolygott, és a
szemében több háború és halál volt, mint amennyit Seneca el
tudott képzelni. Félelmes alak volt a kényesen lépkedő hispán
herélten, Seneca szája kiszáradt a félelemtől.
– Ahenobarbus! Gyere ide! – üvöltötte egyre türelmetlenebbül
Brutus.
– Nincs itt – felelte Seneca.
A tábornok odakapta a fejét, és látványos ügyességgel
megfordult a lovával. Úgy nézett, hogy attól ismét elszivárgott
egy darabja Seneca önbizalmának. Mintha megmérték, és
könnyűnek találták volna. A kezdeményezést elveszítette
abban a pillanatban, hogy ezt a lovast észrevették.
– Nem emlékszem az arcodra – mondta Brutus elég hangosan,
hogy mindenki hallja. – Ki vagy?
– Livinius Seneca. Én nem…
– Milyen rangban vezeted ezeket az embereket?
Seneca rámeredt. A szeme sarkából látta, hogy az őrség
tagjai felé fordulnak, várják a választ. Akarata ellenére ismét
elvörösödött. – Majd Pompeius eldönti, hogy mivel jutalmazza
hűségemet – kezdte. – Pillanatnyilag…
– Pillanatnyilag néhány órával járhatsz Cæsar legiói előtt, ha
fölfedezi, hogy elhagytad a laktanyát! – reccsent rá Brutus. –
Rangomnál fogva, mint Róma tábornoka, átveszem ennek a
cohorsnak a parancsnokságát. Tehát merre tartotok?
Seneca végtére kijött a béketűrésből.
– Nincs jogod, hogy parancsolgass! – üvöltötte. – Tudjuk a
kötelességünket, uram. Nem fordulunk vissza Rómába.
Lovagolj vissza a városba, tábornok. Nincs időm itt ácsorogni,
és veled vitatkozni.
Brutus érdeklődve vonta föl a szemöldökét, és előrehajolt,
hogy jobban lásson.
– De én nem megyek vissza Rómába – mondta halkan. –
Elviszlek titeket Görögországba, hogy Pompeiusszal
harcoljunk.
– Nem csapsz be, tábornok. Másodszor nem megy. Láttalak
Cæsar sátrában Ahenobarbusszal. Azt mondod nekem, hogy
egy nap alatt áruló lettél? Ez hazugság.
Rémületére az ezüstpáncélos tábornok átlendítette a lábát a
nyereg fölött, és könnyedén leugrott a földre. Három lépéssel
olyan közel jött Senecához, hogy az érezhette a nap melegét,
amely a páncélból sugárzott. A szeme szörnyű volt.
– Hazugnak és árulónak nevezel, Seneca, és arra számítasz, hogy
életben maradsz? Én nem egy ember szolgája vagyok, hanem
Rómáé. A kardom több embert ölt meg a Senatus érdekében,
mint ahányan itt állnak, és ilyen szavakat merészelsz nekem
mondani?
Keze a kardja markolatát simogatta. Seneca egy lépést
hátrált a haragja elől.
– Megmondtam, hova megyek – folytatta könyörtelenül Brutus. –
Megmondtam, hogy Pompeius mellett fogok harcolni. Ne
kérdőjelezd meg még egyszer, fiam. Figyelmeztetlek. – Az
utolsó szavakat rekedten suttogta, majd kialudt az őrület lángja
a szeméből, és normálisabb hangon folytatta: – Mondd meg,
merre tartotok.
– A tengerpartra – felelte Seneca. A verejték vastag csíkban futott
le az arcán, de nem merte megvakarni a viszkető bort.
Brutus megcsóválta a fejét. – Két cohorsszal nem megy.
Nincs elég halászcsónak, amire fölférnénk. Egy kikötőbe kell
mennünk, és reménykednünk kell, hogy lesz ott egy
kereskedőhajó. Pompeiusnak nem sikerült valamennyit
felégetnie. Brundisium innen százhúsz kilométer délkelet felé.
Az elég nagy.
– Túl messze van – vágta rá Seneca. – Ha kiküldik az
extraordinariusokat…
– Gondolod, hogy nagyobb biztonságban vagy, ha mögötted a
tenger? Akkor bolond vagy. Egy hajóra van szükségünk,
néhánynak kellett maradnia.
– De mi van, ha kiküldik a lovasokat? – erősködött
kétségbeesetten Seneca.
Brutus vállat vont. – Azokat az embereket én képeztem ki.
Ha Cæsar utánunk küldi az extraordinariusokat, akkor
kibelezzük őket.
A bámuló Seneca szeme láttára nyugodtan visszament a
lovához, és fölszökkent a nyeregbe. Onnan, a magas lóról
tekintett le Senecára, és várta a további ellenkezést. Amikor az
nem következett be, elégedetten bólintott.
– Akkor hát Brundisium. Remélem, Seneca, a fiaid egészségesek.
Tíz nap vagy még kevesebb idő alatt Brundisiumba akarok
érni.
Délnek fordította a lovát, és intett az első sornak. Seneca
dühösen látta, hogy azok megfordulnak és követik. A
menetoszlop ismét elindult. Seneca beállt a sorba, és tudomásul
vette, hogy most egy hétig a ló farát fogja nézni.

Julius fel-alá járkált Marius régi fogadószobájának hajnali

puha fényében. Az összehívott tábornokok mind őt nézték.
Kimerültnek, sápadtnak tűnt, megöregedett a kapott hírektől.
– Az árulás nem gyengíti a helyzetünket a városban maradt
senatorok között – mondta. – Titokban tarthatjuk, ha azt
mondjuk, mi küldtük el valamilyen személyes jellegű
megbízással. Viszont magával vitte a tudását. Tudja
erősségeinket, gyengeségeinket, még azt is, milyen módon
támadunk! Brutus minden csata részleteit ismeri, amelyet
megvívtunk Galliában. Nála a kemény hispán vas titka. Az
istenekre, ha mindezt átadja Pompeiusnak, akkor az megver
 minket, mielőtt elkezdenénk a hadjáratot! Mondjátok meg
nekem, hogy győzhetek ilyen tudás ellen?
– Öld meg, mielőtt megérkezhetne Pompeiushoz – szólalt meg a
csöndben Regulus.
Julius fölpillantott, de nem válaszolt. Domitius összevonta a
szemöldökét, letörölte a nyúlós verejtéket az arcáról. Esze még
nehezen forgott az éjszakai dorbézolástól, amelyet egy a Forum
melletti házban élvezhetett. Mindenkiből édeskés borszag
áradt, mégis józanok voltak. Domitius megrázta a fejét, hogy
kitisztuljon az agya. Nem beszélhetnek úgy Brutusról, mintha
ellenség lenne, mondta magában. Ez lehetetlen. Sok sót ettek
meg, sok vért ontottak együtt, bekötözték egymás sebeit.
Kemény évek során lettek tábornokok, és Domitius nem
szabadulhatott a gondolattól, hogy Brutus visszatér valamilyen
magyarázattal meg egy tréfával vagy talán egy asszonnyal a
karján. Octavianusnak apja helyett apja volt. Mindezt
félrelökné az ostoba rabiátussága miatt?
Kérges kezével megtörölte az arcát, és a padlót bámulta,
miközben körülötte tovább tombolt a dühös vita. Tegnap reggel
vonultak be a városba, és egyikük máris ellenséggé vált!
Marcus Antonius szólalt meg, miközben Julius folytatta a
járkálást.
– Elhíresztelhetnénk, hogy Brutus a mi kémünk. Ez hiteltelenné
tenné a görögországi csapatok előtt. Pompeius egyébként is
vonakodik majd megbízni benne. Még egy apró lökés, és
végképp elutasítja.
– Hogyan? Hogyan érhetjük ezt el? – kérdezte Julius.
Marcus Antonius vállat vont.
– Küldjünk egy embert, akit majd elfognak a görög partokon.
Add oda neki a gyűrűdet vagy valami ilyesmit,
 amiből kiderül, hogy a mi kémünk. Pompeius megkínoztatja, s
utána Brutus már nem lesz érdekes.
Julius egy darabig dühösen hallgatott, törte a fejét.
– És kit küldjek oda azért, hogy halálra kínozzák, Marcus
Antonius? Nem holmi verésről beszélünk! Pompeius órákat
fordít az ilyesmire, hogy biztosan kicsikarja az igazságot. Már
láttam, hogy bánik az árulókkal. Izzó vas oltja ki a kémünk
szeme világát, és ezzel együtt a reményt, hogy élve
megúszhatja a megpróbáltatásokat. Pompeius alapos ember.
Megértetted? A kémből semmi nem marad, csupán egy darab
nyers hús!
Marcus Antonius nem válaszolt, Julius undorodva
horkantott, és tovább járkált kopogó szandáljával a
márványpadlón. Amikor a legmesszebbre került tőlük, megállt
és megfordult. Nem emlékezett, mikor aludt utoljára, az elméje
zsibbadt volt.
– Igazad van. Mérsékelnünk kell az előnyt, amelyhez Brutus
juttatja őket. Pompeius, ha van egy csepp esze, kikürtöli a hírt,
de ha bizalmatlanságot keltünk benne, akkor elpocsékolhatja a
mi értékes tábornokunkat. Az emberek tudják már, hogy
elszökött?
– Néhányan tudják, bár azt nem sejtik, hogy Pompeiushoz
igyekszik – felelte Marcus Antonius. – Egyikük sem hinné el.
Még csak nem is gondolnak ilyesmire.
– Akkor egy hűséges ember szenvedi el a kínok kínját, hogy
semlegesítse Brutus árulását – mondta komoran Julius. – Ez az
első, amiért el kell majd számolnia. Akárkit küldünk, nem
tudhatja az igazságot. Kiverhetik belőle. Azt kell mondani
neki, hogy Brutus még közénk tartozik, de most benne van egy
agyafúrt ármányban. Talán úgy rendezhetjük, hogy
 kihallgasson minket, akkor nem fog túlságosan gyanakodni.
Kit tudtok küldeni?
A tábornokok viszolyogva összenéztek. Ez más, mint
embereket csatába parancsolni. Ez ocsmányság. Nagyon
gyűlölték miatta Brutust.
Végül Marcus Antonius megköszörülte a torkát.
– Nekem van egy emberem, aki már dolgozott nekem. Elég
ügyetlen ahhoz, hogy elfogassa magát, ha egyedül küldjük. A
neve Cæcilius.
– Van családja, gyermekei? – szűrte Julius a fogai között.
– Azt nem tudom – felelte Marcus Antonius.
– Ha igen, akkor vérváltságot küldök nekik, amint elhagyja a
várost – mondta Julius. De ez valahogy nem látszott
elégségesnek.
– Engedélyeddel idehívathatom Cæciliust? – kérdezte Marcus
Antonius.
A végső parancs és a végső felelősség Juliusra hárult, mint
rendesen. Bosszantó, hogy Marcus Antonius nem veszi át tőle
a terhet néhány hanyag szóval. Brutus megtette volna, de
Brutus áruló lett. Talán helyesebb, ha gyengébb emberekkel
veszi körül magát.
– Igen. Hívasd ide. Személyesen én adom neki a parancsokat –
helyeselt.
– Egy orgyilkost kéne vele küldenünk, hogy biztosra menjünk –
szolalt meg váratlanul Octavianus. Minden szem felé fordult, ő
pedig mentegetőzés nélkül nézett rájuk. – Nos? Regulus azt
mondta ki, amire mindnyájan gondoltunk. Én vagyok az
egyetlen, aki ezt rajta kívül helyesli? Brutus nekem legalább
annyira a barátom volt, mint bármelyikőtöknek, de
gondoljátok, hogy életben maradhat? Még ha semmit nem
 mond is Pompeiusnak, vagy ha egy kém meggyengíti a
helyzetét, akkor is meg kell ölni.
Julius megmarkolta a rokona vállát. A fiatalember nem bírt a
szemébe nézni.
– Nem. Én nem küldök rá gyilkost. Senki másnak nincs joga
meghozni ezt a döntést, Octavianus. Nem adok parancsot a
barátom megölésére.
Az utolsó szónál Octavianus szeme fellángolt a dühtől.
Julius még keményebben szorította a vállát.
– Lehet, hogy én is hibás vagyok Brutus távozásában, fiam.
Amíg el nem ment, nem láttam meg a jeleket, amik most már
aggasztanak. Bolond voltam, de amit tett, az végső soron
semmin nem változtat. Akár kinevezi Pompeius tábornoknak,
akár nem, nekünk mégiscsak el kell mennünk Görögországba,
hogy megküzdjünk azokkal a legiókkal. – Addig hallgatott,
amíg Octavianus rá nem nézett. – Amennyiben legyőzzük őket,
és Brutus is ott van, akkor parancsot adok, hogy hagyják
életben. Ha az istenek megölik egy lándzsával vagy nyíllal,
akkor a kezem tiszta marad. De ha túléli a következő háborút,
akkor nem veszem el az életét, amíg nem beszéltem vele, de
lehet, hogy még azután sem. Túl sok minden köt minket össze
ahhoz, hogy másképpen gondolkodjam. Megértetted?
– Nem – felelte Octavianus. – Egyáltalán nem.
Julius nem törődött a fiatalember dühével. Ő is épp elég
dühös volt. – Remélem, idővel megérted. Számát se tudom,
hány éve volt, hogy Brutus és én egyesítettük a vérünket és az
életünket. Nem fog meghalni az én parancsomra. Se ma, se
máskor. Testvérek vagyunk, ő meg én, akár hajlandó erre
emlékezni, akár nem.
 HETEDIK FEJEZET

Különös látványt nyújtott Brundisium, a fontos kikötő a

kereskedő- és hadihajók szokott nyüzsgése nélkül. Amikor
Brutus átkelt az utolsó dombon a kimerült cohorsokkal,
csalódására a homárhalászok csónakjai voltak a rakpart mellett
a legnagyobb vízi alkotmányok. Törte a fejét, hogy ismeri-e a
kikötő quæstorát, azután vállat vont. Az a kis római egység,
ami itt állomásozik, úgysem avatkozhat bele semmibe. Délen
semmi sincs, ami fejfájást okozhatna.
A katonák követték a kikötőbe, ügyet sem vetve a munkások
bámészkodására és mutogatására. A legtöbbje furcsán érezhette
magát, ám Brutus megszokta, hogy ellenséges területen
mozogjon, és öntudatlanul úgy viselkedett, ahogy Galliában
megszokta. A katonák látványa valamivel korábban békét és
biztonságot jelentett volna, de a polgárháború fenyegető
árnyékában ugyanúgy tartottak tőlük, mint egy rablóbandától.
Nem volt kellemes látni azoknak az arcát, akik félrehúzódtak a
két cohors útjából. Akármennyi tapasztalata volt Brutusnak,
tudomásul kellett vennie, hogy ő is kínosan feszeng, aminek
következtében egyre ingerültebb lett, míg átvezette a
menetoszlopot a tárházak között a rakpartra. Ott leszállt a
lováról, bement a kikötői irodába, a katonákat kint hagyta a
napon.
A quæstor irodájának írnoka éppen felállt, és két nagydarab
emberrel vitatkozott. Mindhárman a belépő felé fordultak.
Brutus hanyagul tisztelgett, tudva, hogy az ő érkezése a vita
témája.
– Élelem és víz kell az embereimnek – vakkantotta. – Elsősorban
ezzel törődjenek. Nem sokáig fogunk zavarni benneteket,
uraim, úgyhogy nyugodjatok meg! Egy hajóra van szükségünk,
hogy eljussunk Görögországba.
Ahogy úti célját megemlítette, észrevette, hogy az írnok
szeme egy pergamendarabra villan, majd bűntudatosan sandít
őrá. A dokkmunkások megmozdultak, hogy elállják az útját,
mire hanyagul a kardja markolatára tette a kezét.
– Fegyvertelenek vagytok, uraim. Biztos, hogy belém akartok
kötni? – kérdezte.
Az egyik férfi idegesen megnyalta az alsó ajkát és mondani
akart valamit, de a társa megütögette a karját, azután
mindketten félreálltak.
– Nagyon helyes – mondta Brutus, és elengedte a
kardmarkolatot. – Akkor hát: élelmiszer, víz és… egy hajó.
Kinyújtotta a karját, megragadta a hivatalnok csontos kezét,
és leemelte az iratkötegről. Fölkapta a lapokat, végigpergette
őket, amit átfutott, eldobta, és így folytatta, amíg a köteg
közepéig ért. Följegyzés volt egy hadihajóról, amely előző nap
kötött ki, hogy ivóvizet vételezzen. Nem túl sok részletet tudott
meg belőle. A kapitány északról tért vissza, és alig néhány
órája futott ki Brundisiumból.
– Hova indult? – kérdezte Brutus.
Az írnok kinyitotta, majd becsukta a száját, és csak a fejét
rázta.
Brutus sóhajtott. – Ezer emberem áll a kikötődben. Csak
annyit akarunk, hogy simán távozhassunk innen, de ma
valahogy nem vagyok türelmes. Kiadhatom a parancsot, hogy
égessék föl ezt az épületet, és mindent, amit értékesnek tartasz.
Elég, ha válaszolsz. Hol van ez a gálya?
 Az írnok berohant egy hátsó helyiségbe, Brutus hallotta
szandáljának dobogását, amint fellohol egy lépcsőn. Kínos
csöndben várakozott a két rakodómunkással, akiket levegőnek
nézett.
Mosás után kiáltozó togát viselő ember jött le az írnok
asztala mögötti lépcsőn. Brutus felsóhajtott, mikor meglátta.
– Provincia! – mormolta az orra alatt.
A quæstor meghallotta, és fenyegetően meredt rá.
– Hol a megbízólevél? – kérdezte.
Brutus addig nézte a toga egyik ételpecsétjét, amíg a
quæstor el nem vörösödött.
– Nincs jogod fenyegetőzni! – hebegte. – Mi hűségesek vagyunk.
– Csakugyan? Kihez? – kérdezte Brutus. A quæstor
elbizonytalanodott. Brutus kiélvezte a zavarát, mielőtt folytatta.
– Két cohorsszal éppen úton vagyok, hogy csatlakozzam
Pompeiushoz és a Senatushoz Görögországban. Ez a
megbízatásom. Az írnokod volt olyan jó, és megmutatta a
följegyzéseket, amelyek szerint egy gálya haladt el itt tegnap.
Mondd meg, hova tartott.
A quæstor gyilkos pillantást vetett boldogtalan beosztottjára,
majd döntött.
– Magam beszéltem a kapitánnyal – mondta kelletlenül. –
Őrjáraton volt Ariminum környékén, amikor megkapta az
üzenetet, hogy jöjjön ide. Most Ostiába tart – fejezte be
tétován.
– Te azonban azt mondtad neki, hogy Pompeius már eltávozott –
szólt Brutus. – Úgy vélem, a kapitány a déli part mentén
haladva, félúton akar csatlakozni a flottához. Ilyen szavakra
emlékszel?
A quæstor megmerevedett ettől a hangnemtől.
– Nem adtam neki új parancsokat. Elhittem, hogy kifut a
tengerre, így megmentheti a hajóját a… lázadó erőktől.
– Értelmes ember – mondta Brutus. – De mi hűségesek vagyunk
Pompeiushoz, uram. Nekünk kell az a gálya. Feltételezem, egy
ilyen körültekintő kapitány azt is elmondta neked, hogy mi a
következő kikötője arra az esetre, ha a megfelelő személy jön
ide, hogy megkérdezze. Valahova délre tartott, ugye?
Miközben beszélt, az írnok szemét figyelte, és látta, hogy
bűntudatosan megrebben. A quæstor messze jobb játékos volt a
beosztottjánál, de észrevette az írnok pillogását. Az izmok
kidagadtak az állán, miközben azt fontolgatta, mit tegyen.
– Honnan tudhatom, hogy nem Cæsarral tartasz? – kérdezte. A
kérdésnek sokkal drámaibb hatása lett, mint amire a quæstor
törekedett. Brutus mintha megnőtt volna, amitől a szűk iroda
kisebb és nyomasztóan forró lett. Jobbjának ujjai egy
pillanatig az ezüst mellpáncélon doboltak, és az a hang
meglepően erősnek rémlett a csöndben.
– Titkos jelszót vársz? – vakkantotta. – Különleges jelet, ami
mutatja, hogy hűséges vagyok? Bonyolult napokat élünk. Ezen
kívül nem mondhatok semmit. Ha nem közlöd velem, amit
tudni akarok, akkor porig égetem ezt a kikötőt, és benne titeket
is. Rátok záratom az embereimmel az ajtókat, és majd
hallgatom, ahogy dörömböltök. Ennyit ajánlhatok. — Lenézett
a quæstorra, tudta, hogy a tekintetén látszik, mennyire nem
tréfál.
– Tarentum. Azt mondta, Tarentumban köt ki – törte meg a
feszültséget az írnok.
A quæstor láthatóan megkönnyebbült, hogy levették róla a
döntés terhét, de azért fölemelte az öklét. Az írnok kushadt.
Brutus szúrósan nézte őket, hogy hazudnak-e vajon, de nem
 észlelt erre utaló jelet. A továbbiakban nem is vett tudomást
róluk. Gyorsan számolt. Tarentumot néhány órai gyors
lovaglással eléri, ha keresztülvág a félszigeten, amelyet a
gályának körül kell hajóznia.
– Köszönöm uraim, hűségetek megkapja a jutalmát – mondta. A
quæstor és az írnok rémült értetlenséggel őrölték magukban a
szavakat. Vélhetőleg hamarosan ez lesz a helyzet egész
Rómában. Egyre fontosabb lesz, ki kinek a pártján áll. A
polgárháború bizalmatlanságot szül, amely kezdi pusztítani
világuk gyökereit.
Kilépett a napfényre, és nézte a cohorsait, amelyek tűrhető
rendben töltögették a tömlőiket egy kútnál. Pillanatnyi vad
dühében csakugyan valóra váltotta volna, amivel a hivatalnokot
fenyegette, és felgyújtatta volna a kikötőt. Végül is, ez az egyik
hely, amelyet Julius fölhasználhat, hogy áthajózzon
Görögországba. Nem adta ki a parancsot, inkább nem hagy
maga után füstoszlopot, amely elárulhatná, hol van. Volt ebben
egy kis gőg is; azt akarta, hogy Julius jöjjön minél hamarabb.
Neki csak néhány hónapra van szüksége ahhoz, hogy
megteremtse a helyét Pompeius seregében, azután pedig jöjjön
csak Julius, tárt karokkal várja.
– Seneca, egy hadihajó tart Tarentum felé. Odalovagolok.
Kövess, amint megszerzed az utánpótlást.
Seneca az embereire nézett, a szája vonallá keskenyedett.
– Nincs pénzünk, hogy fizessünk az ételért.
Brutus megvetően horkantott.
– Ebben a kikötőben nincsenek hajók, viszont a raktárakban
bizonyosan megtalálsz mindent, amire szükségetek van. Szedd
össze, ami kell, és gyertek utánam olyan gyorsan, ahogy csak
tudtok. Megértetted?
– Igen…
– Igen, uram! – reccsent rá Brutus. – Utána pedig tisztelegjél,
mintha tudnád is, mit csinálsz.
– Igen, uram – tisztelgett mereven Seneca.
Brutus odavezette a lovát a kúthoz, Seneca bosszúsan
figyelte, hogy milyen fesztelenül mozog a katonák között. Csak
irigyelni tudta érte. Látta, hogy Brutus tesz valamilyen
megjegyzést, és hallotta, ahogy nevetnek. A tábornok hős volt
azoknak az embereknek a szemében, akik eddig nem tettek
mást, mint őrizték az utakat Rómának. Seneca maga is érzett
egy csipetnyi csodálatot, és nem bánta volna, ha elölről
kezdhetné az életét.
Nézte Brutust, ahogy nyeregbe pattan és elüget a déli úton.
Az emberek ismét feléje fordultak, várták a parancsot, és
Seneca rádöbbent, hogy nemzedékéből milyen kevesen
tanulhatják a mesterséget egy galliai veterántól. Odament a kút
körül csoportosuló katonákhoz, úgy, ahogy Brutus tette. Nem
volt szokása elvegyülni a katonák közé, az emberek össze is
néztek, aztán az egyik odanyújtott neki egy tömlőt, és Seneca
jót ivott.
– Gondolod, uram, hogy talál nekünk gályát? – kérdezte az egyik
ember.
Seneca megtörölte a száját. – Ha nem, akkor valószínűleg
átúszik, minket meg vontat – felelte, és mosolygott, mikor
látta, hogy megnyugszanak. Nem volt ez nagy dolog, mégis
ebben a pillanatban elégedettebb volt, mint a kiképzés
bármelyik percében.

Vágtatott Brutus a déli dombok szúrós füvén, egyfolytában

a szemhatárt figyelve, hogy mikor bukkan elő a tenger. Éhes és
fáradt volt, viszketett a bőre a páncél alatt, de ha a gálya csak
rövid ideig áll meg Tarentumban, akkor sietnie kell. Nem
foglalkozott azzal a lehetőséggel, hogy mit fog tenni, ha a
kapitány elment. Minél hosszabb ideig tartózkodik a
szárazföldön, annál nagyobb a veszély, de ezen fölösleges
izgulni. Galliai éveiben elsajátította azt a trükköt, amely
lehetővé tette, hogy ne törődjön azzal, amit nem befolyásolhat,
csak olyan emelőkre támaszkodjon minden erejével, amelyeket
elmozdíthat. Kitörölte elméjéből a problémát, arra
összpontosított, hogy a legnagyobb sebességgel haladjon az
egyenetlen terepen.
Őt magát is meglepte, hogy felelősséget érez az
őrszázadokért. Senecánál jobban tudta, mi történik, ha Julius
elkapja őket. Ünnepélyes esküt tettek, hogy nem harcolnak
Pompeius oldalán, és Julius arra kényszerülne, hogy példát
statuáljon. Semmi kétség, elborzadva csóválná a fejét, mielőtt
kiadná a parancsot, de Brutus tudta, hogy Julius elsősorban
tábornok, és csak azután és ritkán ember, amikor éppen ebből
van haszna. Az őrkatonák tapasztalatlanok, képtelenek
felmérni, milyen erők küzdenek egymással. Nagyon könnyen
véres hamuvá őrlődhetnek a két oldal között, a polgárháború
áldozatává lesznek, még mielőtt igazán elkezdődött volna.
Annak a hajónak ott kell lennie, hogy várja őket.
Könnyű volt a jövőről álmodozni, miközben a legrövidebb
utat kereste lovával a sziklás földek és völgyek között. Ha két
cohorsszal érkezik Pompeius táborába, az első pillanattól lesz
némi befolyása. Egyedül Pompeius szeszélyétől függ, ad-e a
keze alá katonaságot. Nem volt kellemes gondolat. Pompeius
az elején nyilvánvalóan nem mer majd bízni benne, megvan az
esélye annak is, hogy gyalogosként találja magát az első
sorban. Az ezüstpáncél úgy vonzaná Julius Tizedik legióját,
mint a lepkét a láng. Nem élné túl az első ütközetet. Lehet,
 hogy nagyobb szüksége van Seneca embereire, mint azoknak
őrá.
Rómától délre a vidék messze nem olyan dús síkságokból
állt, mint északon. Tengődő kis tanyák neveltek olajbogyót,
vastag héjú citromot a göcsörtös fa-csontvázakon. Minden
lankadtan lógott a hőségben. Sovány kutyák csaholták körbe
Brutus lovát, valahányszor lassított, és a torkát vastagon
belepte a por. A patadobogás előcsalta a magányos tanyaházak
lakóit, akik gyanakodva méregették, amíg el nem hagyta a
birtokukat. Ugyanolyan sötétek és kemények voltak, mint a
föld, amelyet megműveltek, származásuk szerint sokkal inkább
görögök, mint rómaiak, egy régebbi birodalom maradványai.
Senki sem kiáltott oda Brutusnak, aki azon tűnődött,
gondoltak-e ezek valaha is az északon levő nagy városra.
Valahogy kételkedett benne. Számukra Róma egy másik világ.
Egy kis kútnál megállt, és kikötötte a lovat egy satnya fához.
Kereste, hogyan juthatna vízhez, tekintete megpihent a
közelben egy fehér kőházon. Egy ember figyelte flegmán az
ajtó melletti durván bárdolt padról. Lihegő kis kutya ült a
lábánál, mivel még ahhoz is túl meleg volt, hogy megugassa az
idegent.
Brutus türelmetlenül pillantott a napra.
– Víz? – kiáltotta, és ivást mímelve a szájához emelte behajlított
tenyerét.
A paraszt egykedvűen bámulta, számba véve a páncél és az
egyenruha minden részletét.
– Tudsz fizetni? – kérdezte. Erős táj szólással beszélt, de Brutus
azért megértette.
– Ahonnan én jövök, ott nem kérnek pénzt néhány kupa vízért! –
förmedt rá.
A paraszt vállat vont, fölállt, az ajtó felé indult.
 Brutus gyilkos tekintettel nézett utána.
– Mennyi? – kérdezte, és az erszényéért nyúlt.
A paraszt ráérősen megropogtatta az ujjait, és közben
gondolkodott.
– Egy sestertius – mondta végül.
Ez rengeteg volt, de Brutus csak biccentett, és dühösen
turkálni kezdett a pénzérmék között. Odaadott egyet, a gazda
úgy vizsgálta meg, mintha az övé lenne a világ összes ideje,
majd eltűnt a házban, ahonnan egy foltozott bőrvödörrel, meg
egy hosszú kötéllel tért vissza.
Brutus a vödörért nyúlt, ám a paraszt meghökkentő
fürgeséggel elrántotta.
– Majd én – mondta, és odament a poros kúthoz.
Kutyája föltápászkodott és követte, csak azért állt meg, hogy
rávicsorítsa sárga agyarait Brutusra. Brutus azon tűnődött,
vajon a polgárháború elér-e ezekig az emberekig. Kételkedett
benne. Mással se foglalkoznak, mint hogy a sovány talajból
kikényszerítsék a megélhetésüket, és ha olykor látnak egy arra
lovagló katonát, mit számít az nekik?
A paraszt felhúzta a vödröt és megitatta a lovat, ugyanazzal
az idegesítő lassúsággal. Utoljára Brutusnak nyújtotta, aki
mohón nyeldekelt. A hűvös folyadék csíkokban csorgott a
mellére, miközben zihálva megtörölte a száját. A gazda
egykedvűen figyelte, hogyan akasztja le a tömlőt a nyeregről.
– Töltsd meg – mondta.
– Egy sestertius – felelt a paraszt, és nyújtotta a markát.
Brutus megdöbbent. Ennyit a vidéki becsületes
gazdaemberekről.
– Töltsd meg, vagy a kutyád repül a kútba – mondta, és intett a
petyhüdt tömlővel.
 Válaszul az állat ismét kimutatta nyomorúságos fogait.
Brutus majdnem kardot rántott, de tudta, milyen nevetségesen
festene így. Se a paraszton, se a korcs ebén nem látszott egy
szemernyi félelem, és Brutusnak az a kellemetlen gyanúja
támadt, hogy a férfi jót nevetne a fenyegetésen. A kinyújtott
tenyér láttán káromkodott egyet, és egy újabb pénzdarabot
nyomott bele. A paraszt ugyanazzal az aggályos lassúsággal
töltötte meg a tömlőt, amelyet Brutus a nyergéhez kötött,
miközben nem mert megszólalni.
Amikor felpattant a nyeregbe, lenézett a lováról, hogy
valami fullánkos megjegyzéssel fejezze be a beszélgetést.
Dühére azonban a paraszt már visszafelé tartott a házhoz,
miközben csinos hurkokba tekerte a karján a kötelet. Brutus
fontolgatta, hogy utánaordít, de mielőtt valami eszébe jutott
volna, a gazda eltűnt a házában, és a kis udvar éppen olyan
csendes volt, mint Brutus érkezésekor. Sarkát a lova véknyába
nyomta, és tovább indult Tarentum felé. A víz kotyogott és
csobogott mögötte.
Mihelyt leért a völgyből, megcsapta a sóillat, bár egy
darabig eltartott, amíg erre rájött. Alig egyórai kemény
lovaglás kellett, hogy felbukkanjon a kék végtelenség. Szokása
szerint felvidult tőle, bár hiába kutatta a pöttyöt, amely azt
jelezte volna, hogy a gálya kint van a vízen. Seneca és emberei
mögötte jönnek, nem akarná letörni a reményeiket, amikor
végre megérkeznek a kikötőbe.
A talaj még egyenetlenebb lett a part közelében. Olyan
meredek ösvények vezettek lefelé, hogy száron kellett vezetnie
a lovat, nehogy leessen. Úgy vélte, ilyen kihalt helyen elég
biztonságban van, hogy levehesse a páncélt. A kellemes, hűvös
szellő felszárította róla a verejtéket. Lihegve felkapaszkodott az
utolsó meredélyen, és lenézett a kisvárosra.
 A gálya ott horgonyzott a keskeny móló végén, amely éppen
olyan rozogának tűnt, mint az egész helyiség. Brutus hálát
adott az összes istennek, akit csak el tudott képzelni, majd
miután teleitta magát a tömlőből, izgatottan megveregette a
lova nyakát. Ez a táj kiszívta belőle a nedvességet, a nap
tüzesen sütött le rá, de nem érdekelte. Ismét felszökkent a
nyeregbe, és lekocogott a dombról. Pompeius tudni fogja, hogy
ő milyen értékes. Megírhatja minden legiójának, hogy az egyik
galliai tábornok Cæsar helyett a Senatust választotta. Semmit
sem tudnak a múltjáról azon kívül, amit ő mond, márpedig
óvatos lesz, nem dicsekszik, nem hozza szóba régi hibáit. Új
kezdet lesz, új élet, és előbb-utóbb háborúzni fog a legrégibb
barátjával. A nap is elsötétedett erre a gondolatra, de lerázta
magáról. A választás már megtörtént.

A nap lement, mire Seneca megérkezett a két cohorsszal. A

gályán egyre lázasabb lett a nyüzsgés, ahogy a katonák és a
legénység felkészült az indulásra. Megkönnyebbülten látta,
hogy Brutus egy tiszttel beszélt a famólón. Akkor értette meg,
mennyire rábízta magát erre az emberre.
Megállította a cohorsokat. Kínosan érezte magát, mert a
gálya legénysége őket bámulta, miközben föltekerték a
köteleket, és az utolsó ivóvizes hordókat is átemelték a
palánkon. A tisztelgése ez alkalommal olyan tökéletesre
sikeredett, amilyenre csak képes volt. A két ember feléje
fordult.
– Jelentkezem, uram – mondta Seneca.
Brutus biccentett. Dühösnek látszott, és abból, ahogy a hajó
kapitányára nézett, Seneca rögtön tudta, hogy vitát szakított
félbe.
– Gaditicus kapitány, ez itt Livinius Seneca, a helyettesem –
mondta hivatalos modorban Brutus.
A kapitány nem vette a fáradságot, hogy ránézzen. Seneca
rögtön megutálta, bármennyire örült is új címének.
– Nincs itt semmi gond, kapitány! – folytatta Brutus. – Éppen
Ostia felé tartottál, hogy hozzánk hasonló embereket vegyél
föl. Mit számít az, hogy innen vágsz keresztül a tengeren
Görögországba?
A kapitány az állát vakargatta. Seneca látta, hogy borostás
és kimerült.
– Nem tudtam, hogy Cæsar visszajött Rómába. Előbb meg
kellene várnom az Urbsból érkező parancsokat…
– A Senatus és Pompeius azt parancsolta neked, hogy csatlakozz
hozzájuk, uram! – szakította félbe Brutus. – Nem nekem
kellene emlékeztetnem téged a kötelességedre. Pompeius
rendelte ezeket az embereket Ostiába. Már vele lennénk, ha
nem kényszerültünk volna keresztülvágni az országon.
Pompeius nem fog örülni, ha késlelteted a megérkezésünket.
A kapitány gyilkosan meredt rá.
– Ne fitogtasd a kapcsolataidat, tábornok! Harminc éve
szolgálom Rómát, már akkor ismertem Cæsart, amikor még
ifjú tiszt volt. Elmondhatom, hogy nekem is vannak hatalmas
barátaim.
– Nem emlékszem rá, hogy említette volna a nevedet, amikor
Galliában mellette szolgáltam! – reccsent rá Brutus.
Gaditicus hunyorgott. Ezt a menetet elveszítette.
– Tudnom kellett volna a páncélodról – mondta lassan, és mintha
új fényben látta volna Brutust. – De most Pompeiusért fogsz
harcolni?
– Teszem, ami a kötelességem. Te is azt tedd – mondta Brutus,
akinek fogytán volt a türelme. Elege volt az ellenállásból,
amelybe folyton beleütközött ezen a véget nem érő napon. A
gályára pillantott, amely szelíden ringott a hullámokon, és alig
várta, hogy elhagyhassa a szárazföldet.
Gaditicus végignézett a behajózásra váró emberek oszlopán.
Egész életében parancsoknak engedelmeskedett, és noha ez a
mostani nem nagyon tetszett neki, tudta, hogy nincs választása.
– Szorosan leszünk ilyen sokan. Egy vihar, és máris elsüllyedünk
– mondta utolsó ellenállási kísérletként.
Brutus mosolyt erőltetett az arcára.
– Valahogy megoldjuk. – Seneca felé fordult. – Vidd őket a
fedélzetre.
Seneca ismét tisztelgett, majd visszament az embereihez. A
móló reszketett a lábuk alatt, ahogy az oszlop közeledett, és az
első sorok felvonultak a pallón a széles fedélzetre.
– Akkor miért harcolsz Cæsar ellen? Ezt nem mondtad –
mormolta Gaditicus.
Brutus rápillantott. – Összekülönböztünk – felelte sokkal
őszintébben, mint ahogy szándékában állt.
Gaditicus biccentett.
– Én nem szeretnék szembekerülni vele. Nem hinném, hogy
valaha csatát veszített volna – mondta elgondolkodva.
Brutus pontosan azzal a felcsapó haraggal válaszolt, ahogy
Gaditicus remélte.
– Túlzó mesebeszéd! – mondta.
– Remélem is, a te érdekedben – vágott vissza Gaditicus.
Csekély bosszú volt azért, mert hátrálásra kényszerítették,
de nagyon élvezte, hogy Brutus elfordítja a tekintetét.
Gaditicus emlékezett az utolsó görögországi tartózkodására,
amikor az ifjú Cæsar támadásokat szervezett Mithridatész
tábora ellen. Ha Brutus látta volna, kétszer is meggondolja,
mielőtt Pompeiust választja urának. Gaditicus őszintén remélte,
hogy az ezüstpáncélos, pimasz tábornok kemény leckét kap,
amikor eljön az ideje.
Amikor az utolsó katona is a fedélzetre került, Gaditicus is
követte őket, egyedül hagyva Brutust a mólón. A nap
lemenőben volt, és ő nem bírt Róma felé nézni. Mélyet
sóhajtott, kiegyenesedett, és felment a hajóra, amely szelíden
ringott a hullámok ritmusára. Mindent maga mögött hagyott, és
egy ideig meg sem tudott szólalni az emlékek viharától.
A köteleket összetekerték, felakasztották. A gálya kifutott a
tengerre, az evezős rabszolgák éneke úgy hallatszott a mélyből,
mint egy altatódal.
 NYOLCADIK FEJEZET

A város zárva volt, amíg a szavazás folyt, a kapukat

lepecsételték. A tömeg duhaj vidámsággal kiáltozott a Campus
Martiuson, mintha a consuli választás népünnepély lenne, nem
pedig Pompeiusnak és Senatusának elutasítása. A nap tüzesen
perzselt, több vállalkozó szellemű fiatal család ponyvákat
feszített ki a tágas mezőn, és bronzasokat söpört be azoktól,
akik élvezni akarták a vászontető árnyékát. A sistergő húsok
illata, a beszélgetés, a nevetgélés és az árusok kiabálásának
zűrzavara olyannak hangzott, mint az élet és az otthon.
Julius és Marcus Antonius fölhágott a lépcsőn az
emelvényre, amelyet a legio ácsai készítettek. Egymás mellett
álltak bíborszegélyes fehér togájukban. Julius a sikeres
tábornokok babérkoszorúját viselte, amelyet frissen kötöttek
sötét levelekből, aranyfonállal. Ritkán mutatkozott
babérkoszorú nélkül a nyilvánosság előtt, egyesek gyanúja
szerint részben azért, hogy eltakarja kopaszodó fejét.
A Tizedik ragyogóra fényesítve adott őrséget az új consulok
mellett. Készenlétben tartották lándzsáikat és pajzsaikat, hogy
elhallgattassák a tömeget, de Julius egyelőre beérte azzal, hogy
végignézzen a fejek tengerén.
– Amikor utoljára consulként álltam itt, Gallia még előttem volt
– mondta Marcus Antoniusnak. – Pompeius, Crassus és én
szövetségesek voltunk. Most úgy rémlik, az egy másik életben
történt.
– Nem pocsékoltad az időt – felelte Marcus Antonius.
Mosolyogva emlékeztek azokra az időkre. Marcus Antonius
most is olyan hatásos volt, mintha a legnemesebb római kőből
faragták volna. Juliust néha bosszantotta, hogy minden
ismerőse közül Marcus Antonius közelíti meg legjobban azt,
amilyennek a consult képzelik. Markáns arca, atléta alakja
természetes méltósággal párosult. Julius hallotta, hogy Róma
asszonyai pihennek és pirulnak, amerre elmegy.
Felnézett a szálas férfira, és tudta, hogy jól döntött, mikor
megtette a Senatus vezetőjévé. Hűséges volt, de nem úgy, mint
Regulus, akinél elég volt egyetlen meggondolatlan szó, hogy
gyors szárnyakon szálljon az ellenségre a halál. Marcus
Antonius szerette az öreg Respublicát, és életben is fogja
tartani, amíg Julius Görögországban tartózkodik. A pénzt
annyira megvetette, amennyire csak az teheti, aki beleszületik a
gazdagságba. Megbízhatósága nagy könnyebbséget jelentett
Juliusnak, mivel nem kellett attól tartania, hogy szeretett
városában kár esik. Minden ember közül ő tudta legjobban,
milyen törékeny a látszólagos béke, megjegyezte Milo és
Clodius leckéjét, még ha a messzi Galliában tartózkodott is
akkoriban. Rómának erős kézre volt szüksége, hogy a béke
erősödjék. Pompeius ezt sosem tudta volna megadni a
városnak.
Julius fanyarul elmosolyodott, mert tudta, hogy ő sem
alkalmas egy békés város vezetésére. Túlságosan szeretett
hódítani Galliában és Britanniában ahhoz, hogy egyáltalán
fontolóra vegye, mennyire szeretné álmosító vitákkal tölteni a
következő éveket. A törvények azért érdekelték, hogy
megváltoztatva hozzáidomítsa őket látomásához, de az ezt
követő unalmas kormányzás a lassú halált jelentette volna neki.
Pompeiushoz hasonlóan jobban szerette átszakítani a kényelem
kérgét, hogy új országokat, új küzdelmeket keressen. Valahogy
az illett igazán Róma utolsó oroszlánjaihoz, hogy végül
 szembenézzenek egymással. Ha nem lenne Pompeius, hogy
próbára tegye, akkor is átadná a hatalmat Marcus Antoniusnak,
legalábbis egy darabig. Talán elmenne Africába hódítani, vagy
követné Sándor nyomait az általa leírt különös keleti
országokba.
– Beszélünk a népünkhöz, consul? – kérdezte és intett a Tizedik
centuriójának.
A katonák az emelvény körül háromszor megütötték a
lándzsájukkal a pajzsukat, mire olyan csönd lett, hogy a szél
susogása is hallatszott a Mars-mezőn. A tömeg tiszteletteljesen
állt, majd néhányan éljenezni kezdtek, a többiek csatlakoztak
hozzájuk, mielőtt Julius megszólalhatott volna. A tűző
napsütésben sok ezer torok harsogott.
Marcus Antoniusra nézett, és meglepetten látta, hogy
könnyek csillognak a szemében. Őt nem hatotta meg ilyen
erősen, talán mert az elméje már a hadjáratra készült, vagy
mert már volt consul. Irigyelte társát és megértette, anélkül,
hogy az érzelmeiben osztozott volna.
– Akarsz elsőnek szólni? – kérdezte halkan.
Marcus Antonius bólintással köszönte meg az ajánlatot.
– Csak utánad, tábornok. Ők miattad vannak itt.
Julius rátette kezét a fakorlátra, amelyet emberei készítettek,
pontosan kellő magasságúra. Mélyet lélegzett, kiengedte a
hangját.
– Ma szavaztak a centuriák, és jelüket ott hagyták atyáink
földjén! Marcus Antonius és én consulként állunk előttetek,
Pompeius meg fogja hallani a hangotokat még Görögországban
is. Tudni fogja, hogy a távollevő Senatust letettétek. Ez a mi
üzenetünk számára. Nincs ember, aki több lenne Rómánál,
egyetlen ember sem lehet több azoknál, akiket most magam
előtt látok!
 Éljeneztek, és a lábukkal dobogva jelezték egyetértésüket.
– Megmutattuk, hogy Róma képes túlélni azoknak az elvesztését,
akik nem törődnek vele. Megmutattuk, hogy létezik törvény
korrupció nélkül. Teljesítettem, amit ígértem nektek?
Összefüggéstelen ordítás volt a válasz, amelyet akár
egyetértésnek is lehetett venni.
– Teljesítettem – mondta nekik szilárdan. – A bíróságokat
megtisztítottam, a vesztegetést büntetik. Az én városomban
nem lesznek titkos alkuk a vezetők között. A Senatus üléseinek
határozatait közzétesszük minden ülésnap estéjén. A
szavazatotok által kapott hatalmat az érdeketekben és nem
pedig az elnyomásotokra használom. Némelyekkel ellentétben
én nem feledkeztem meg erről. A ti hangotok zeng bennem
mindennap, és a visszhangot elviszem Görögországba, hogy
átadjam az ottani hadseregeknek.
Lábuknál a tömeg egyre sűrűsödött, a hátul állók
előrenyomakodtak. Julius mérlegelte, hányan lehetnek, akik
eljöttek a Campusra, hogy szavazzanak az új tisztviselőkre.
Hajnal óta itt állnak, éhesek és szomjasak lehetnek, a néhány
garas, amelyet magukkal hoztak, régen a kereskedőkhöz
vándorolt. Elhatározta, hogy rövid lesz.
– A görögországi legiók még ma hallani fognak rólunk.
Elcsodálkoznak majd, hogy miként támogathattak egy olyan
embert, aki eljátszotta a nép hitét! Nem lehet olyan hatalom,
amely ne a ti hangotokon szólna! Ti tettétek fiaitokat
magistratusokká, quæstorokká és igen, consulokká! – Kivárta,
hogy a sokaság reagáljon, és közben mosolygott rájuk. – Az
utóbbi pár hónapban sok mindent végeztünk, Eleget ahhoz,
hogy amikor itt hagyom a városomat, az biztonságban és
békében éljen. Elviszem a szavazataitokat Pompeiushoz, és
 elmondom neki, hogy ugyanazok a polgárok, akik a magasba
emelték, most letették a hivatalból. Hűségesen fogom szolgálni
városomat, Marcus Antonius pedig a kezetek, a szemetek, az
akaratotok lesz a Senatusban.
Miközben az emberek éljeneztek, előretolta Marcus
Antoniust.
– Mostantól a tieid – mormolta.
A tömegre rá se nézve lement a lépcsőn, és otthagyta
Marcus Antoniust, hogy szembenézzen velük. Fontos látniuk,
hogy az új consul önmagától cselekszik. Julius odament a
lovához, átvette a szárat a Tizedik legionariusától, átvetette a
lábát a nyergen, kihúzta magát a ló hátán, és mélyet lélegzett a
hűvös levegőből.
Amikor Marcus Antonius beszélni kezdett, Julius derűsen
megcsóválta a fejét. Még a hangja is tökéletes volt, ahogy
végigzengett a tömeg fölött. Juliuson nem látszott, hogy ismeri
a szavakat, amelyeket együtt kovácsoltak ki az éjszakába nyúló
üléseken.
– Annak, testvéreim, hogy itt állok, mögöttünk a várossal, az az
oka, hogy itt születtem… – hallotta, mielőtt a hangot elvitte
volna a szellő. Az extraordinariusok körülvették, és vágtában
megindultak Róma kapui felé.
Julius némán figyelte, ahogy két legerősebb embere leszáll,
majd odamegy a bronz- és viaszlapokhoz, amelyek lezárták a
város kapuját. Súlyos kalapácsokat vittek magukkal, és mikor
fölemelték a pörölyöket, Julius hallotta a sokaság távoli
morajának hullámait. A lemezek reccsenve lehullottak, a kapu
kinyílt, hogy belovagolhasson, és munkához láthasson. A
választások törvényességet adtak neki, de még mindig el kell
szállítani a legiókat az ellenséges tengeren át. Majdnem
elszédült a gondolattól, hogy ott majd szembetalálkozik
 Brutusszal, de ez olyan fájdalom volt, amelyet kíméletlenül
elfojtott, valahányszor felszínre tört. Az istenek vagy
tartogatnak még egy találkozást a legrégibb barátjával, vagy
nem. Vagy győzelemre vezeti a hadát, vagy megölik, és véget
ér az ösvény, amelyen halad. Nem hagyja, hogy elgyengüljön,
ha már idáig elért.
– Csak egy lépés – mondta magának, miközben bement a kapun.

Marius régi házában Servilia várta, izzadtan és porosan

érkezett meg, miután átlovagolt a tikkasztó városon. Hozzá
képest az asszony üdének tűnt, bár az erős nappali fényben
még jobban látszott a kora. Mindig esti szépség volt. Julius egy
darabig a nyergen matatott, és összeszedte a gondolatait. Nem
szívesen vágott bele azonnal egy újabb nehéz beszélgetésbe.
Róma népét, gondolta, sokkal könnyebb kezelni, mint Serviliát.
Felhajtotta a jeges almalét, amelyet egy rabszolga hozott
csészében, aztán elindult Serviliához. Az udvarról behallatszott
a szökőkút csobogása. A belső szobákat négyszög alakban
rendezték el a kert körül, hogy mindig érezni lehessen a
növények és a virágok illatát. Gyönyörű otthon volt, és most
már csak ritkán képzelte úgy, hogy hallja Marius hangját.
– Ismét consul vagyok! – mondta.
Az asszony tekintete egy pillanatra ellágyult, megindította a
férfi büszkesége. Nagyon ritkán lágyult el Brutus távozása óta.
Julius eleinte azt hitte, bűntudata van a fia árulása miatt, bár
ennél jobban ismerhette volna.
– A feleséged elégedett lesz, Cæsar – jegyezte meg Servilia.
Julius sóhajtott. Látta az asszony szemében a haragot.
Odament hozzá, magához ölelte. – De én, ahogy megígértem,
ide jöttem hozzád, Servilia. Pompeia a birtokon van, hogy
 örököst adjon nekem. Semmi több. Éppen elégszer
megbeszéltük már, nem gondolod? Cornelius Sulla unokája a
legjobb alany, amit találhattam, hogy a fiam anyja legyen. Két
nemes család vére egyesül majd az ereiben. Egy nap ő lesz
utánam Róma ura.
Servilia vállat vont. Julius tudta, hogy még mindig nem
gyógyult be a seb, amelyet az ő sietős házassága ütött.
– Servilia, te figyelmeztettél annak idején, hogy majd akarok egy
fiút – emlékeztette.
– Tudom – fújt Servilia –, de ugyanakkor ismerem a férfiaknak
azt a részét, amellyel gondolkoznak. Nem vagy tenyészbika,
Julius, minden hetvenkedésed ellenére sem. Ó igen, hallottam,
ahogy részeg katonáid a férfierőddel dicsekszenek. Milyen
öröm hallani, hányszor szántotta fel az ekéd Pompeia ugarját
egyetlen éjszakán!
Julius hahotázni kezdett.
– Nem tehetsz felelőssé a katonáim miatt! – mondta. – Józanabb
lehetnél, mint hogy ilyen dolgokra odafigyelj. – Vidáman
megfogta az asszony vállát. – Itt vagyok; ez semmit nem jelent
neked? Pompeia a gyermekem anyja lesz, ez minden. Nem
fogom azt mondani, nem volt öröm anyává tenni. Az a lány
rendkívül arányos…
Servilia ellökte.
– Láttam – felelte. – Pompeia gyönyörű. De tyúkeszű is, amit,
gondolom, észre sem vettél, miközben a mellét bámultad.
– Az egészség és az erő volt a fontos, Servilia. Tenyészbikaként
majd én gondoskodom róla, hogy a gyermekeim okosak
legyenek.
– Inkább bakkecske vagy – mondta az asszony. Julius megint
fölnevetett.
– Bakkecske, akit másodszor választottak consullá, Servilia.
Bakkecske, aki uralkodni fog.
A vidámsága ragadós volt, az asszony sem bírt ellenállni.
Gyengéden arcul legyintette, hogy magához térítse.
– Minden férfi megbolondul a nőktől, Julius. Ha sokáig hagyod
egyedül azon a birtokon, bajok lesznek.
– Butaság, utánam epedezik. Ha Cæsar megérint egy nőt…
Servilia ismét meglegyintette, némileg erősebben.
– A szépség és a gyermekek miatt választottad, de azért csak
legyen rajta a szemed. Túlságosan csinos ahhoz, hogy egyedül
hagyd.
– Természetesen távol tartom Róma ifjoncaitól. De elég volt
ebből, Servilia. Consulként ételt és a pince legjobb borát
követelem. Később el kell mennem Ostiába, hogy lássam az új
hajógerinceket, és holnap hajnalban kelek, megyek Marcus
Antoniusszal a jósokhoz. Érzem, hogy ez jó év lesz Róma
számára. Holnap villámlani fog, amikor a papok türelmetlenül
várják a jós jeleket.
Servilia felsóhajtott. – És ha nem?
– Akkor majd jön Domitius, és jelenti, hogy látott villámot. A
múltban mindig bevált. A papok nem fognak vitatkozni.
Akármi történjék is, szerencsés évünk lesz.
Elengedte az asszonyt, aki majd elepedt még egy szoros
ölelésért. Akármilyen nevető lekicsinyléssel beszélt Julius az új
feleségéről, már néhány hete nem osztotta meg az ágyát
Serviliával, és az utolsó alkalom majdnem olyan volt, mint egy
sirató a régi drága meghittségért. Akkor sem lobogott benne
túlzottan a vágy; legalábbis nem őrá vágyott. A jelenlétében
Servilia elfojtotta a büszkeségét, de a házasság azért fájt neki.
Ám ahogy Julius mondta, most mégis itt van vele, a felesége
pedig valahol vidéken, ahol nincs társasága a rabszolgákon
 kívül. Servilia látott már olyat, hogy a szenvedély barátsággá
szelídül. Tudta, hogy el kellene fogadnia ezt az állapotot,
hiszen Crassusszal is ez történt. De Julius legkisebb érintésétől
vagy egy csóktól azonnal eszébe jutott, miként lovagoltak
együtt Hispaniában, és hogyan ültek Nagy Sándor szobrának
lábánál az új szerelem első izzásában. Nagyon fájt.
Rabszolga lépett be, meghajolt Julius előtt, majd azt
mondta: – Uram, látogatók állnak a kapuban.
– Remek! – Julius az asszonyhoz fordult. – Megkértem
Domitiust, Octavianust és Cirót, hogy hozzák el az
előléptetettek listáját. – Egy pillanatig feszengett, a derű
lehervadt az arcáról. – Változtatnunk kell néhány dolgon, mivel
Brutus Görögországba ment. Beülnél a beszélgetésre?
– Nincs szükséged rám – felelte Servilia, és fölszegte az állát.
Csak azért hívta ide, hogy ne is törődjön vele? Lehet Róma
vezetője, akkor is képes a legbárdolatlanabb udvariatlanságra.
Valószínűleg azt gondolta, hogy ezzel a kurta beszélgetéssel
letudta a vele szembeni kötelezettségeit. Lassan, ráérősen
összefonta a karját. A férfi látta rajta az ingerültséget. Tekintete
elveszítette szórakozott ürességét, az asszony szinte érezte,
ahogy teljes figyelmével felé fordul.
– Neked kellett volna adnom ezt a délutánt! – Julius megfogta a
kezét. – Elküldjem őket, Servilia? Kivihetnénk a lovakat a
versenypályára, vagy leülnénk a Tiberis partjára, és élveznénk
a napot. Megtaníthatnálak úszni!
Nehéz volt ellenállni a férfi varázsának. Mindannak
ellenére, ami kettejük között történt, Servilia még mindig
érezte babonás igézetét.
– Már tudok úszni, Julius. Fogadd az embereidet, és menj el
Ostiába. Talán még arra is lesz alkalmad ma éjjel, hogy
meglátogasd ifjú feleséged.
 A férfi elhúzta a száját. Mindketten hallották a tisztek
léptének kopogását, ahogy befelé tartanak a főépületbe. Nem
maradt több idő Serviliára.
– Ha kettő lenne belőlem, az sem lenne elég ennyi tennivalóhoz
– mondta.
– Ha ketten lennétek, megölnétek egymás – vágott vissza az
asszony. Belépett Domitius, és felragyogott, amikor meglátta
Serviliát, aki mosolyogva üdvözölte, majd kimentette magát.
Az illata egy pillanatig még ott lebegett a levegőben. Julius
lelkesen köszöntötte az érkezőket, és türelmetlenül ételt-italt
követelt.

Servilia lepihent a házában. Rabszolgáinak halk lépte nem

zavarta meg a gondolkodásban.
– Asszonyom! Megjött az ember, akit látni akarsz – jelentette egy
rableány.
Servilia fölállt a heverőről, arany karkötői halkan
csilingeltek a csöndben. A rabszolganő sietve visszavonult.
Servilia óvatos érdeklődéssel fogadta az embert, akit ő hívatott.
Nem volt túlságosan elegáns, de az asszony tudta róla, hogy ha
akarja, el tudja játszani Róma akármelyik társadalmi
osztályának képviselőjét.
– Újabb feladatom van a számodra, Belas – mondta.
A férfi bólintott. Servilia látta, hogy a feje búbja
kopaszodik. Még emlékezett arra a Belasra, akinek vállig
omlottak a súlyos aranyfürtjei. Elhúzta a száját az
igazságtalanságtól. Az idő semmit sem hagy érintetlenül.
– Még három napig játszom Dionysust – közölte kéretlenül
Belas. – Az alakítást fenségesnek magasztalják azok, akik
értenek a színházhoz. Azután a tiéd vagyok.
 Servilia rámosolygott. Örömmel állapította meg, hogy a
színész még mindig szerelmes belé egy kicsit. Lehetséges,
hogy emlékeinek fátylán át látja őt, de sosem rendült meg
imádata.
– Nem lesz nehéz munka, Belas, viszont egy időre eltávolít a
városból.
– Igazán? Nem szeretem a falvakat, Servilia. A parasztok akkor
se ismernének fel egy Euripidész-műremeket, ha az a képükbe
ordítozna trágárságokat. Csaknem húsz éve nem hagytam el a
várost, de miért is tettem volna? A világ itt van, és akadnak,
akik minden előadásra eljönnek, ha Belas is fellép, lett légyen
akármilyen kicsi a szerepe.
Servilia nem nevette ki a pöffészkedésért. Noha Belas föl
nem ismert lángésznek hirdette magát, kemény, ravasz ember
volt, és mindig megbízhatónak bizonyult.
– Még csak nem is falukról van szó, Belas. Azt kívánom, hogy
egy birtokot, és az ott élő asszonyt figyeld meg.
Belas drámaian sóhajtott.
– Van fogadó annak a birtoknak a közelében? Biztosan nem azt
követeled, hogy a kedvedért egy bűzlő árokban heverjek? Egy
Dionysus nem süllyedhet ilyen mélyre.
– Nincs fogadó, rókám, és gyanúm szerint máris sejted, hova
küldelek. Amennyire a darabból emlékszem, Dionysus akárhol
elfekszik néhány jó aranyért.
Belas vállat vont. Az arca alig észrevehetően megváltozott,
hogy álcázza, ami a vonások mögött van.
– Ez csak Cæsar új felesége lehet. Az egész város erről a lányról
beszél. Amennyire megfigyelhettem, nem is volt udvarlás, nem
vásárolt verseket az erre szakosodott költőktől, ő ugyan nem.
Nyilván kimérte a lány súlyát aranyban, tekintve,
 hogy az apósa hirtelenjében nagyon érdeklődik egy bizonyos
birtok iránt.
Beszéd közben merőn nézte Serviliát, és nem tudott
ellenállni egy önelégült mosolynak, amikor látta, milyen
figyelmesen hallgatja az ő fecsegését.
– Egy hónap telt el a sietős szertartás óta, de még nem szól
duzzadó pocakról a fáma – folytatta. – Nem próbálta ki az
esküvő előtt? Pompeia termékeny családból származik. Már
vártam a boldogító hírt és még több ingyen bort, hogy
belefojthassuk irigységünket. Lehet kopasz a babérjai alatt,
viszont már van egy lánya. Talán az asszony meddő?
– Rosszindulatú pletykafészek vagy, Belas, mondtam már neked?
– felelte Servilia. – Még nem kopasz és nem minden házasság
áldatik meg gyermekkel az első éjszakán.
– Pedig azt hallottam, hogy ugyancsak vitézkedik a férj. Ahogy
nekem mondták, nem sok csődör tiszteli meg ennyiszer a sárló
kancát…
– Elég, Belas! – szakította félbe Servilia jéghidegen. – Heti egy
aureus, amíg a sereg el nem indul Görögországba. Ugye, nem
akarod azt mondani, hogy bármelyik teátrumban többet kapsz
ennél?
– Ennél nem, de a közönségem el fog felejteni. Lehet, hogy utána
nem jutok olyan könnyen munkához. A közönség szeszélyes, és
minden drágul, amióta Cæsar annyi aranyat hozott Galliából.
Heti két arannyal elélek addig, amíg munkát találok, miután
végeztél az öreg Belasszal.
– Legyen kettő, de elvárom, hogy le ne vedd a házról a szemed!
Nem vagyok kíváncsi semmilyen kifogásra, sem holmi ujjból
szopott mesékre arról, hogy nem tudtál ellenállni a kocka
erőszakosságának.
– Embere vagyok a szavamnak, Servilia. Ezt mindig tudtad
– mondta komolyan. Az asszony hitt neki.
– Nem mondtad, hogy mit figyeljek – folytatta a férfi.
– A lány nagyon fiatal, Belas, és a fiatalok éppen olyan gyakran
bolondulnak meg, mint az öregek. Figyeld, hogy nem lép-e
félre, vagy nem hozza-e kísértésbe egy városi szépfiú.
– És miért érdekel ez téged, szépséges királynőm? Csak nem
abban reménykedsz, hogy elcsábítják? Talán képes lennék én is
olyan kísértéssel szolgálni, amelynek nem állhat ellen. Az
ilyesmit könnyen el lehet intézni.
Servilia az ajkába harapdálva gondolkodott, azután
megrázta a fejét. – Nem. Ha bolond, ne én bizonyítsam rá.
– Kíváncsi lennék, miért pocsékolsz aranyakat egy másik férfi
feleségének figyelésére – mondta Belas. Félrehajtott fejjel
leste, hogyan reagál az asszony. Megdöbbenésére Servilia
elpirult.
– Én… csak segíteni akarok neki, Belas. Ha csak azzal
segíthetek, hogy hasznossá teszem magam mellette, akkor
hasznos leszek.
A színész meghatódott. Odament Serviliához, átölelte.
– Én is voltam reménytelenül szerelmes egyszer-kétszer. A
szerelem a legnagyobb elmékből is bolondot csinál.
Servilia kibontakozott az ölelésből, megtörölte a szemét.
– Akkor hát vállalod?
– Természetesen, királynőm. Azonnal, amint visszateszem
szeretett Dionysusom álarcát a dobozába, és a tömeg
sóhajtozva meghallgatta utolsó soraimat. Nem akarod hallani a
csúcspontot? Ritka műremek!
Servilia hálásan pillantott rá. A színész áthidalta
csevegésével a szomorúság pillanatát.
– Hadd hívjam be a lányokat, Belas. Mindig jobb előadó vagy, ha
csinos nők hallgatnak – mondta. Rögtön felszabadultabb lett,
ahogy az üzlettel végeztek.
– Ez az átkom, hogy ők ihletnek meg – felelte a férfi. –
Választhatok közülük, amikor végeztem? Egy hozzám hasonló
minőségű színészt meg kell fizetni.
– Csak egyet, Belas – figyelmeztette az asszony.
– Kettőt? Szomjazom a szerelemre Servilia.
– Egyet – válaszolta – meg egy kupa bort a szomjúságodra.

Cæcilius didergett, amikor a sötétben a hideg tenger

fölcsapott a kicsiny hajó orrába. Hallotta a sustorgást, a
hullámok csobogását, de a holdtalan éjszakában olyan érzése
volt, mintha az alvilágban úsznának. A két evezős egy szót sem
szólt, miközben a csónakot irányította, és a felhők közül
elővillanó csillagokat követve haladtak a görög part felé.
Valamivel korábban bevonták a vitorlát, és noha Cæcilius nem
volt, tengerész, sejtette, hogy ennek van valami jelentősége.
– Két kés meg egy csomó görög pénz áll a rendelkezésemre,
amelyeknek vásárlóértéke egyelőre tisztázatlan – mormolta
magának. Az egyik evezős két húzás között figyelmeztetően
sziszegett, mire Cæcilius némán folytatta a listát.
Kutyaszorítóban könnyebben találta meg a kivezető utat, ha
keretbe foglalta á formátlanul gomolygó helyzeteket.
„Cæsar aranygyűrűje, egy jó bőröv zsebében. Egy pár
teherbíró szandál, gyapjúval bélelve, nehogy feltörjön a lábam.
Némi étel arra az esetre, ha pár napra el kell rejtőznöm. Só és
olaj, hogy íze is legyen az ételnek. Egy vizestömlő, amely kissé
ereszt.”
Ezzel a felszereléssel indul, hogy kikémlelje Pompeius
hadseregét, gondolta siralmasan. Tekintve a körülményeket,
 nem valami sok. Újabb hideg zuhany permetezett az ülésre, és
Cæcilius jobban marokra fogta lankadó bátorságát.
„Egy fortélyos ész, a görög nyelv jó ismerete, amelynek
segítségével legalább parasztnak kiadhatom magam. Éles szem.
Tapasztalat és némi bölcsesség, amely életemben ragadt rám.”
Kicsit egyenesebben ült a csónakban, és ahogy erényeit
sorra vette, valamivel jobban érezte magát. Végtére is őt
ajánlották erre a feladatra, és Cæsar nem küldene egy bolondot.
Annyi a dolga, hogy felméri a legiók erejét és Pompeius
gályáinak számát. Görög nyelvtudásával valószínűleg képes
lesz munkát szerezni az egyik táborban, ahonnan havonta
egyszer visszajön a partra, és leadja jelentéseit. A végén majd
valaki megmondja, hogy a munkának vége, azután ő beszáll
egy haj óba, és hazatér.
– Ti jöttök majd értem? – súgta a közelebbi evezősnek.
A férfi felszisszent és dühösen közbevágott, amikor
Cæcilius még be sem fejezte a kérdést. – Tartsd a szád. Gályák
vannak a közelben, és a víz messzire viszi a hangot.
Hát ez nem volt beszélgetésnek nevezhető. Cæcilius
igyekezett egyenesen ülni és nem törődni a vízzel, amelynek
látható öröme telt benne, hogy beugorjon az orrba, és jó
barátként üdvözölje. Akárhogy takargatta magát, egy újabb
hullám mindig megtalálta és beszivárgott a legvédettebb
zugokba is.
Másrészt viszont, gondolta, a jobb térdem fáj, valahányszor
megerőltetem. Két ujjam sajog, ha esik. Nagyon szeretnék nem
itt lenni. Nem tudom, mivel nézek szembe, és van rá esélyem,
hogy elfogjanak, megkínozzanak és megöljenek. Savanyú
társaim pedig rá se bajszintanak a gondjaimra.
Ahogy befejezte a listáját, a két evezős ösztönösen
abbahagyta a lapátolást, és tökéletes mozdulatlanságba
merevedett. Cæcilius kinyitotta a száját, hogy egy kérdést
súgjon, de a közelebbi csónakos befogta a száját. Cæcilius
megdermedt, és feszülten hallgatózva ő is körülnézett a
sötétben.
Valahol a messzeségben hullámok surrogtak a kavicsos
parton. Úgy vélte, emiatt álltak meg. A sötétből nyikorgás
hallatszott, és mintha egy hal dobta volna föl magát a vízből.
Belepislogott a sötétbe, először semmit sem látott, de aztán
megmozdult egy irdatlan árnyék, és előtte fehér tajtékvirágokat
nyitott a tenger.
Cæcilius nagyot nyelt, amikor a gálya felől érkező hullámok
megrázták a kis vízi alkalmatosságot. A gálya közeledett,
Cæcilius látta a vízbe merülő iszonyú evezőket, hallotta egy
dob tompa puffanásait valahonnan közelről. Bizonyosra vette,
hogy a hajó ripityára töri őket, mert mintha egyenesen a
csónakot vette volna célba. Hát neki nincs bátorsága bevárni,
hogy a hajógerinc széthasítsa a csónakot, végighúzza őt a zöld,
nyálkás hajófenéken, aztán vérbe köpülten odalökje
cápaeledelnek. Rémületében fel akart állni, de az egyik evezős
a foglalkozás adta hanyag erővel megragadta a karját. Néma és
rövid tusakodás után Cæcilius megadta magát. A gálya fekete
hegyként tornyosult föléjük, Cæcilius látta a fedélzeti lámpák
halvány fényét.
Társai leírhatatlan óvatossággal merítették bele evezőik
tollát a vízbe, kihasználva, hogy őket nem lehet hallani a
gályáról. Néhány erős húzással kikerülték a mindent összezúzó
gerincet, bár Cæcilius megesküdött volna, hogy a fejük fölött
vannak a vízből kiemelkedő evezők. Egy rémes pillanatig
elképzelte, amint lecsapnak rájuk, ám útitársai értették a
dolgukat és a gálya tovasiklott anélkül, hogy megszólalt volna
rajta a riadó.
 Akkor jött rá, hogy visszatartotta a lélegzetét, amikor lihegni
kezdett a csónak orrában. A két ember szó nélkül evezett
tovább a korábbi egyenletes ütemben. El tudta képzelni, milyen
megvetően nézik. Ismét végigment a listáján, hogy
megnyugodjon.
Társai örökkévalóságnak tűnő ideig lapátoltak, majd az
egyik kiugrott a hullámverésbe, és keményen megmarkolta a
szökdécselő csónak orrát. Cæcilius lenézett a fekete habokra,
és rendkívül óvatosan kimászott a csónakból, miközben a
tengerben álló ember fojtott hangon káromkodott
türelmetlenségében.
Végre kijutott a csónakból. Szelíd hullámok nyaldosták a
derekát, lábujjai hideg homokba süllyedtek.
– Sok szerencsét – suttogta az egyik evezős, és gyengéden
meglökte, hogy induljon már.
Mire Cæcilius megfordult, társai eltűntek. Egy pillanatig
hallani vélte az evezők csobbanását, majd az is elnémult, és ő
egyedül maradt.
 KILENCEDIK FEJEZET

Pompeius ült a halkan nyihogó lovon, és élvezte a páncélját

sütő nap melegét. A dyrrhachiumi gyakorlóteret, a kemény
vörös agyagot övező falakat és épületeket azután építették,
hogy megérkezett Görögországba. A szellő véres örvényeket
kavart a porból, fölöttük tengeri madarak vijjogtak gyászosan.
Három ragyogó legio állt vigyázban a tiszteletére, soraik a
távolba nyúltak. Befejezte a szemlézést, és szerette volna, ha
Cæsar is látná, micsoda emberek vetnek véget annak a
komédiának, hogy ő uralja Rómát.
A reggel kellemes gyorsasággal telt el, miközben a
formagyakorlatokat figyelte. A lovas egységek különösen mély
benyomást tettek rá. Tudta, hogy Cæsarnak legföljebb
negyedennyi lovasa van. Lelkesen figyelte, hogyan vágtáztak
végig tökéletes alakzatban a hatalmas udvaron, hogy a jelzésre
megforduljanak, és a lándzsák fullánkos fellegével pusztítsák el
a gyakorlótéri ellenséget. Ezek azok az emberek, akik
visszaszerzik Rómát a bitorlótól. Cæsar neve neki csak egy
árulót jelentett, és Pompeiusnak jólesett a tüzes hév, amellyel a
tisztek letették a hűségesküt.
Tíz legió menetelt keresztül Görögországon, hogy a nyugati
parton csatlakozzon az elmenekült Senatushoz. Pompeius
kiváló harci szellemű, fegyelmezett embereknek találta őket,
akiknek jó vezetőik vannak. Hízott a mája, mikor azon
háborogtak, hogy rómaiak távozni kényszerülnek az Urbsból.
Nem talált politikai gyengeséget a görögországi legiókban:
parancsot adott nekik, ők pedig teljesítették. Alig várták, hogy
találkozzanak az ellenséggel. Pompeius derültségére a
Galliából érkezett jelentések felbőszítették ezeket a hivatásos
katonákat. Örültek a lehetőségnek, hogy letörhetik Cæsar
veteránjainak hiúságát, amelyet indokolatlan pökhendiségnek
tekintettek. Épp megfelelő emberek voltak a háborúra.
A görögországi erők minősége segített csökkenteni az
állandó ingerültséget, amelyet a senatorokkal és családjaikkal
szemben érzett. Többször megbánta már, hogy egyáltalán
magával hozta őket, noha a jelenlétük adta meg neki a
törvényesség látszatát. Panaszkodtak a víz miatt, azt állították,
hogy hasmenést kapnak tőle, nyavalyogtak a hőség, a
dyrrhachiumi szállás és ezer más apróság miatt. Kevesen
ismerték el, milyen csekély hasznára vannak Pompeiusnak
most, amikor háborúra készül. Ahelyett, hogy békén hagyták
volna, befolyásolni akarták a döntéseit, olyan téren igyekeztek
erőt mutatni, amelyhez nem nagyon értettek. Pompeius
legszívesebben behajózta és egy görög szigetre szállította volna
őket a háború idejére. Csak ezért nem adott rá parancsot, mert
egy ilyen cselekedet aláásta volna a tekintélyét.
Minden szem őt nézte, amikor vágtába ugratta hispán
csataménjét, és a cél felé száguldott. Meleg görög szél süvített
a füle mellett, a patadübörgés vibráló lüktetéssé olvadt, amely
fokozta összpontosítását. Az emberforma szalmabábú egyre
nőtt, Pompeius szinte látta az öltéseket, amelyek
egybetartották.
Mivel a katonák figyelték, tökéletesnek kellett lennie, nem
hibázhatott. Mikor a lándzsa kirepült a kezéből, tudta, hogy el
fogja találni a célt. A hivatásos katonák szeme követte a
lándzsa útját, és sokan már azelőtt nyugtázták a találatot, hogy
a szalmabáb megrándult és körbefordult volna a becsapódástól.
Megéljenezték a ziháló Pompeiust, aki üdvözlésre emelte a
 kezét. Arca úszott a verejtékben, borzalmasan fájt a jobb válla
és egy pont a hasában, amely ütemesen fecskendezte magából a
kínt. Elernyedő izmai szaggattak, de mit számít! A rómaiak
tisztelik az erőt, és a bemutató után büszkék lesznek a
parancsnokukra.
Megfordult, végiglovagolt a sor mentén, figyelte lángoló
arcukat, fegyelmüket. Csak Labienus nézett a szemébe. A
tábornok tisztelgett, amikor a dictator meghúzta a gyeplőszárat.
– Elégedett vagyok velük, Labienus – emelte fel Pompeius a
hangját, hogy a legionariusok is hallják. – Engedd el őket, hadd
egyenek, de ne túl sokat tegyenek a tányérjukra. Azt akarom,
hogy soványak és éhesek legyenek. – Kevésbé hivatalos hangra
váltott. – Kísérj el a templomba, tábornok. Sok
megbeszélnivalónk van.
– Igenis, uram – felelte Labienus. Éles szeme észrevette,
mennyire kíméli Pompeius a jobb karját, de tiszteletlenség lett
volna szóba hozni, ha Pompeius úgy döntött, hogy nem teszi.
Örült, hogy nem látja a fájdalom jelét a dictator kivörösödött
arcán. Kemény, büszke ember, még ebben a korban is jól fest a
lovon. – Mindig éhesek – tette hozzá. – Nem fognak csalódást
okozni.
– Nem, ők valóban nem – jegyezte meg komoran Pompeius.
– Úgy szétszórják Cæsar bűnbandáját, mint a pelyvát a szél.
Labienus bólintott, és lesütötte a szemét. Ilyen embernek
nem nehéz hódolni. Pompeius az első perctől nagy hatást tett
rá. A dictator olyan könnyedséggel és méltósággal viselte a
hivatalát, amit az emberek tiszteltek. Labienus tudta, hogy a
legionariusok magabiztosak, és sokan örülnének az esélynek,
hogy harcolhassanak az áruló ellen. Görögországban túl régóta
tárt a béke, különösen olyanoknak, akik ragyogó pályafutásról
álmodoznak. Azt a leghitványabb lándzsahordozó is tudja,
 hogy háborúban gyorsabban lehet előrehaladni, mint
békeidőben. Az utolsó is abban reménykedik, hogy nevet
szerez a Cæsar elleni harcban, centurióvá és a tiszti osztály
megbecsült tagjává lép elő.
Pompeius megvárta, hogy Labienus is fölüljön a heréltjére,
és közben elégedetten állapította meg, hogy semmilyen
kivetnivalót nem talál ebben az emberben vagy a
viselkedésében. A tábornok külsőre jelentéktelen volt, a haját
csaknem tövig nyíratta, kemény síkokból álló arcában sötéten
ült a szeme. Szolgálati minősítése hibátlan volt, és Pompeius
nem bánta meg, hogy bevonta a haditanácsba. Volt valami
szilárdság Labienusban, amit Pompeius sokra értékelt, mert
valóságos gyógyszernek érezte a senatusi gyilkos intrikákhoz
képest. Hasonló tiszteket lehet találni minden városban és
kikötőben, amely meghajtotta a fejét a római törvény előtt.
Nem fogadtak el kenőpénzt, nem inogtak meg hűségükben.
Éveken át fenntartották őrhelyükön a vasfegyelmet, és ha
csatába mentek, tudták, hogy nincs hozzájuk mérhető ellenfél.
Ők voltak Róma kemény csontjai. Pompeius bólintással jelezte
Labienusnak az elégedettségét.
A jóindulatú gesztusra a tábornok kiadta a parancsot: a
sorok felbomlottak, a katonák elindultak a barakkok felé.
Készülő meleg étel illata szállt a levegőben, és Pompeiusnak
eszébe jutott, hogy Labienus egy ilyen hosszú délelőtt után
éppen olyan éhes lehet, mint az emberei. A legjobb ételeket
tálaltatja elé. Labienus szavak nélkül is megérti majd a bókot.
Míg a templom felé lovagoltak, amelyet Pompeius
főhadiszállásul választott, Labienus megköszörülte a torkát.
Pompeius tapasztalatból tudta, hogy engedély nélkül nem fog
megszólalni. Remek példát ad embereinek.
– Beszélj, tábornok! Mondd el, mi jár a fejed – biztatta.
– Engedelmeddel szeretnék küldeni egy gályát, hogy figyelje
Ostiát. Ha megtudjuk, hogy elindultak, felkészülhetünk a
fogadásukra. A flottánk elsüllyesztheti az ellenséges hajókat,
mielőtt akár csak megpillanthatnák Görögországot.
– Úgy sejtem, sajnálnád, Labienus, ugye? Ez megakadályozna
minket abban, hogy itt verjük meg őket – felelte Pompeius.
Labienus hanyagul felvonta a vállát.
– Kicsit igen, uram, mindazonáltal nem szalasztanám el a
lehetőséget, hogy végét vethessek a dolognak.
– Nagyon helyes, üsd rá a pecsétemet a parancsaidra, de mondd
meg a kapitánynak, hogy ne menjen a part közelébe. Van egy
kémem a kikötőben, ő üzen nekem, ha Cæsar összegyűjti a
legióit. Nem fognak meglepni.
– Én is így gondolom, uram – felelte Labienus. A két férfi
összemosolygott.
Jupiter dyrrhachiumi temploma gazdagságban nem is
emlékeztetett a Forum épületeire. Eredetileg a görög
isteneknek épült, Pompeius a nagysága és központi helyzete
miatt választotta, nem vallási megfontolásokból. Ezenfelül
helyesnek tűnt, hogy a panteon13 feje láthassa az
előkészületeket, és Pompeius megfigyelte, hogy a szolgái és
katonái meg vannak illetődve a környezettől. Nem hallott
trágár beszédet a falakon belül, és ritkán fordult elő, hogy
mormolásnál hangosabban beszéltek. Bőkezű adományokkal
támogatta a templom papjait, akik így nem is tiltakoztak a
választása ellen. Végtére is Jupiter Victor katonaisten.
Lovaikat a legio lovászaira bízták, majd a magas, fehér
oszlopok között beléptek a templomba. Pompeius egy

13
az istenek összességének szentelt templom
 pillanatra megállt a küszöbön, körülnézett, hogy a benti
emberek elég szorgalmasan dolgoznak-e.
A templomban ugyanaz a csendes szorgoskodás uralkodott,
amelyből Pompeius reggel eljött. Több mint kétszáz tiszt, írnok
és rabszolga intézte az új legióinak ügyeit. Szandálok sietős
kopogásától visszhangzott a hatalmas tér. Pompeius súlyos
asztalokat hozatott a térképeinek. Mindegyik fölé magas rangú
tisztek hajoltak, jeleket helyeztek el a földabroszokon,
megbeszélték a különböző állásokat. A vezér láttán némán
kihúzták magukat és tisztelegtek. Pompeius viszonozta a
köszöntést, a munka azonnal folytatódott.
Labienus odaadta a sisakját és a kardját egy várakozó
rabszolgának, Pompeius megparancsolta, hogy hozzanak ételt.
Végigmentek a templom közepén. Pompeius egyenesen a falra
függesztett legnagyobb térképhez tartott, és máris az
elkövetkező hadjáraton törte a fejét. Az embermagas térképet
horzsakővel bársonysimaságúra csiszolt, puha borjúbőrre
festették. Rajta volt egész Itália és Görögország tökéletes
színekben és részletességgel.
Pompeius ellenőrizte, hogy a keze tiszta-e, azután
megérintette a Nyugat-Görögország partjain sorakozó,
kulcsfontosságú kikötőket.
– Hálás lennék a véleményedért, Labienus. Ha a hajóhad nem
állítja meg Cæsart, neki északtól délig hatvan kilométer hosszú
szakasz áll a rendelkezésére, ha partra akar szállni. Ha
összevonom a hadseregünket, megkerülheti azt a területet,
amelyet az ellenőrzésünk alatt tartunk, és tökéletes
biztonságban táborozhat másutt.
Még ötvenezer emberrel sem ellenőrizhetem Görögország
minden kilométerét.
 Labienus fölnézett a térképre, kemény arca olyan volt,
mintha imádkozna.
– Tegyük föl, hogy mind a hét legiója kicsúszik hajóhadunk
satujából – szólalt meg. – Ez nem valószínű, de azért
számításba kell vennünk. Minden nap hatalmas mennyiségű
utánpótlásra van szüksége, és nem várhatja meg, hogy
odamenjünk hozzá, hacsak nem akarja, hogy a katonái
éhezzenek. Úgy tapasztaltam, hogy az étel és a víz éppúgy
nyerhet csatákat, mint a fegyverek ereje.
– Felkészültem – felelt Pompeius. – Dyrrhachium a fő raktárunk.
A város majd kipukkad a gabonától. – Bókot várt, de
meglepetésére Labienus elkomorodott.
– Talán jobb lenne, ha egy ilyen utánpótlási forrást nem egyetlen
városba összpontosítanánk. Nem mondom, hogy így történik,
de ha képes elvágni minket Dyrrhachiumtól, akkor mi lesz
velünk? Tizenegy legiónak még több ennivalóra van szüksége,
mint hétnek.
Pompeius odarendelt egy írnokot és parancsot diktált.
Ismeretségük hónapjaiban rájött, hogy Labienusnak jó érzéke
van ezekhez a részletekhez, és gyorsan meg tudja ragadni egy
hosszú hadjárat problémáinak lényegét. Tizenegy legio
összevonása mérhetetlen gondokat okozott az ellátásban. A
dictator akkor figyelt fel Labienusra, amikor az a görögországi
tanyáktól és városokból utánpótlási vonalakat épített ki nyugat
felé. Pompeius tudomása szerint az első hónap óta nem volt
ember, aki ne kapta volna meg a fejadagját. Félelmetes
teljesítmény!
– Ha megkerüli a hajóhadunkat, és keleten partra száll – folytatta
elgondolkodva Labienus –, akkor már több mint egy hónapot
töltött a tengeren, tehát kevés lesz az ivóvizük. Az embereinek
sok száz kilométert kell menetelniük csak azért,
hogy egyáltalán elérjenek minket. Ha nem lenne hajlamos
olyan újításokra, amilyenekről meséltél, nem törődnék a keleti
parttal. Sokkal jobban jár, ha valamelyik nyugati kikötőben
száll partra, még akkor is, ha a gályáink arrafelé gyülekeznek.
Feltételezésem szerint északon Dyrrhachium, Apollonia vagy
Oricum jöhet szóba. Én erre a háromra gondolnék vagy a
közöttük levő partszakaszra. Cæsar nem akar a kelleténél
tovább tartózkodni a tengeren, ahol számíthat a gályáink
támadására.
– Ezek közül te melyiket választanád? – kérdezte Pompeius.
Labienus elnevette magát, olyan hangon, mintha fát
hasogatnának. Nevetése éppen olyan gyorsan elhalt, mint
ahogy felcsapott. – Csak találgathatom, miként dönt, uram. Én
a helyében Oricumot választanám, tudva, hogy a legióid az
északabbra levő kikötőknél állomásoznak. Akkor legalább nem
kéne két fronton harcolnom.
Lépések dobogása szakította félbe a beszélgetésüket.
Pompeius végignézett a templomon, és elpárolgott a jókedve.
Brutus.
Tudta, hogy örvendeznie kellene, amiért Cæsar egyik
legbizalmasabb embere csatlakozott hozzájuk. Amikor Brutus
a cohorsaival partra szállt, a görög legiók méhkasként zúgtak
az izgalomtól. És mert megmentette a hűséges országúti
őrséget is Cæsar dühétől, a fiatalabb katonák áhítattal
tekintettek a gall háborúk veteránjára. Brutus rengeteget
odadobott, hogy az életét kockáztathassa Pompeius mellett,
ezért megérdemelte a kitüntetést. Ha a dolgok ilyen egyszerűek
lennének…
Pompeius hidegen figyelte, ahogy a közeledő Brutus
végigmegy a templomon. Az ezüstpáncélt addig fényesítették,
míg valósággal izzott. Látta, hogy a parancsnak megfelelően
 Brutus leadta a kardját, mély lélegzetet vett, ahogy a tábornok
közelebb ért. Érezte, hogy Labienus figyeli, és észreveszi, amit
ő leplezni próbál.
Brutus tisztelgett.
– Parancsodra megjelentem, uram – mondta.
Pompeius elkomorodott. Nem emlékezett, hogy tényleg
iderendelte-e Brutust, de ezt egyiknek sem akarta bevallani.
Valamikor vágott az esze, mint a beretva, de a kor éppúgy
elvette elméjének élét, mint testi erejét. A válla, mintha erre
akarná emlékeztetni, még jobban kezdett sajogni. Enyhe
ingerültséggel válaszolt:
– Úgy döntöttem, Brutus, hogy nem erősítelek meg az ötödik
legio parancsnokságában. A cohorsaid betagolódnak a legióba,
a fölöttesed Selatis legatus14 lesz. Figyelni foglak, és ha jól
teljesítesz… ha hűségesnek talállak, akkor hamarosan
megkapod a jutalmadat. Elmehetsz.
Brutus arcán nyoma sem volt csalódásnak. Mintha ezt a
választ várta volna.
– Köszönöm, uram – mondta. Tisztelgett, sarkon fordult.
Pompeius látta, hogy a templomban minden szem az
ezüstpáncélos tábornok távozását követi. Némán sóhajtott.
Brutus tüske a körme alatt, ugyanakkor élő legenda. – Te mit
tennél ezzel az emberrel, Labienus? – kérdezte. Megbíznál
benne?
Labienus habozott. Sokkal inkább a harcászat
hatékonyságáról vagy az ellátás nehézségeiről szeretett
beszélni, semmint más tisztekről. De mivel Pompeius feléje
fordult, mégis csak megszólalt. – Nem jobban, mint te, uram,
noha szívesen adnék egy legiót a kezére, amint biztos lehetek
benne. Ő… roppant érdekes tiszt. Sose láttam különb vívót.
14
teljhatalmú megbízott
 Úgy tűnik, a legionariusok tisztelik és a tapasztalatai alapján
nagyon jó beosztott parancsnokod lehetne. Ha csakugyan
összekülönbözött Cæsarral, ahogy állítja, akkor mindent
elkövet, hogy megszerezze a bizalmadat.
– Ez a probléma veleje, Labienus. Ha Cæsar valamilyen
stratégiai megfontolásból tukmálta rám, akkor ugyanakkora
kárt okozhat nekünk, mint Cæsar akármelyik legiója. Egy
döntő roham visszatartása, tudatos hátrálás egy életfontosságú
ponton, egy hirtelen mozdulat, amely elzárja a tartalékaim
útját; bármelyik esetben elveszíthetem a háborút.
– Ha bizonyos lehetnék a hűségében, akkor megadnám neki a
tiszteletet, és körbemutogatnám abban a parádés
ezüstpáncélban. Álmomban se hittem volna, hogy Cæsar egyik
tábornokának parancsolhatok. Tudnám használni, Labienus. De
így még a híreket se merem elhinni, amelyeket hozott. Inkább
legyek tudatlan, mint hogy katasztrófába vezessenek.
– Itt tanácsosabb az elővigyázat, uram. Amikor megöli Cæsar
első katonáját, tudhatjuk, hogy hűséges. Különben teszek róla,
hogy elintézzék.
Összenéztek. Pompeius bólintott, elfogadta a javaslatot.
Ezüsttálakon hozták az ételt. Pompeius gondoskodott róla,
hogy Labienus a legjobbat kapja. A térképnél állva ettek,
közben folytatták a hadjárat megbeszélését. Az étel rég
elfogyott, de ők még mindig beszélgettek. A nap süllyedni
kezdett a szemhatárra, közeledett az idő, amikor Pompeiusnak
ismét meg kellett látogatnia Senatusának dühös öregembereit.

Brutus felcsatolta gladiusát, miközben kilépett a napfényre,

otthagyta Labienust és a vén szamarat, hadd kotyvasszák
tovább a terveiket. Illenek egymáshoz, gondolta. Ha
Labienusban lappangott is valaha egy szikrája az életnek, a
görögországi pangás azt is kioltotta. Pompeius pedig a
fiatalságával együtt elvesztette a bátorságát is.
Hátranézett és morgott, mert meglátta a két embert, akiket
Labienus állított rá. Eleinte belenyugodott a jelenlétükbe, azt
mondta magának, hogy ő sem cselekedne másképpen. Hogyan
bízhatnának meg egy galliai tábornokban, aki annyi évig volt
Cæsar jobbkeze? Ám ahogy teltek a hónapok, és Pompeius
cseppet sem engedett a tartózkodásából, egyre jobban kezdte
dühíteni helyzetének igazságtalansága. Többet tudott Pompeius
ellenségéről, mint bárki élő ember, és azt is tudta, hogy ő lehet
a kulcstényező, amely megsemmisítheti. Ám Pompeius írnokai
majdhogynem pimaszul fogadták a javaslatait. Brutus már
abban is kételkedett, hogy egyáltalán továbbították-e őket.
Keserű iróniája volt ez a sorsnak, így ma délután a szokottnál is
jobban ingerelte, hogy Labienus emberei rajta lógnak.
Elhúzta a száját, ha arra gondolt, ahogy ügetnek mögötte.
Talán ideje, hogy egy kicsit erősebben lihegjenek a
fizetésükért. Elég jól ismerte Dyrrhachiumot, mivel három
hónapja tartózkodott a táborban. Ez egyszer szándékosan nem
törődött a belső hanggal, amely kérlelte, hogy várja ki azt az
időt, amíg megbíznak benne. Ezen a napon hirtelen elege lett.
Ahogy befordult egy sarkon, futásnak eredt, és keresztülrohant
az utcán egy ökrös fogatot hajtó, hüledező hajcsár orra előtt.
Bevágódott egy sikátorba, és végigrobogott rajta egyszer se
nézve hátra. Ezt Reniustól tanulta, amikor utoljára járt
Görögországban. A menekülés első pillanataiban csak lelassít,
ha hátrafelé bandzsítasz. Tudod, hogy ott vannak és követnek.
Még két sarkon fordult be szélsebesen. Addigra a lába
szépen bemelegedett. Ugyanolyan szívós volt, mint akármelyik
állandó edzésben levő legionarius, és úgy érezte, egész nap
tudna futni. Egy nyitott ajtó hívogatta, ő keresztülnyargalt egy
idegen házon, majd kiért egy ismeretlen utcába. Meg sem állt,
hogy hátranézzen. Még fél mérföldet dobrokolt a kanyargós
utcákon, mire biztosra merte venni, hogy elveszítették a
nyomát.
Abban biztos volt, hogy az emberek jelenteni fognak a hideg
szívű Labienusnak, noha ezért megkorbácsolják őket. A
tábornok nem volt kegyetlen, de elvárta, hogy parancsait betű
szerint teljesítsék, és Brutus nem irigyelte két árnyékát.
Elmondják Pompeiusnak is, ő pedig még jobban fog
gyanakodni. Talán kiküld egy őrjáratot, hogy átfésüljék az
utcákat. Enyhén lihegve fölmérte a helyzetét. Jó esetben egy
órája van, mielőtt elfognák. Labienusra sok mindent lehet
mondani, de azt nem, hogy ne lenne hatékony. Ennyi idő bőven
elég neki, hogy összehúzza Brutus körül a hálóját.
Elvigyorodott a gondolatra, hogy egyetlen hely van, amelyet
érdemes meglátogatni ilyen kurta szabadság alatt. Sietve
megállapította, hol van, majd eliramodott. Szandálja abban az
ütemben verte föl a város vörös porát, amelyet órákon át képes
volt tartani.
Egyszer mintha futó legionariusokat látott volna a távolban,
de vigyázott, hogy mindig maradjon közöttük egy utcányi
távolság, és a katonák egyszer sem jöttek közelebb. Haja
átázott az izzadtságtól, de a tüdeje még akkor is egyenletesen
szívta be a levegőt, amikor elérte a város központját és a kertet,
amelyben Cæsar lányát tudta; a szép madárkát a kalitkában.
A Senatushoz hasonlóan Juliának sem volt igazi szerepe
azokban a hónapokban, amikor arra vártak, hogy Cæsar
megépítse a hajóhadát, és átkeljen a tengeren. Brutus az
érkezése utáni néhány hétben látta párszor a férje karján, de
ahogy Pompeiusnak egyre több dolga lett, a feleség magára
maradt. Különös volt, ahogy bemutatták neki Pompeius
 hivatalában, távol Julius birtokától. Azon az első találkozáson
csupán néhány udvarias mondatot sikerült váltania vele, de
mintha észrevett volna egy szikrát a szertartásos külső alatt.
Pompeius rabszolgái pontosan annyi festékkel és ékszerrel
borították el, mint azt Julia valaha megjósolta. Brutus rendkívül
izgatónak találta a hideg tartózkodás és a nehéz illatszer
egyvelegét, amely egyszerre volt figyelmeztető és kihívó.
Amikor először látta a kertet, ahová Julia a délutáni hőség
elől menekült, úgyszólván véletlenül fedezte föl a bejáratot.
Tudta, hogy Pompeius estig a templomban marad, utána
elmegy egy újabb érdektelen tanácskozásra a senatorokkal.
Néhány rabszolgát leszámítva a feleségét gyakorlatilag egyedül
hagyta.
Sejtette, hogy Pompeius katonái itt lehetnek a közelben, de
mikor belesett a kapun a hűvös udvarba, senkit sem látott. A
szíve gyorsabban vert a veszély gondolatára. Pompeius tudja,
hogy ő előbb megismerte Juliát az apja révén. Semeddig sem
tartana gyanút fognia, hogy több lehet közöttük futó
ismeretségnél.
Talán azért volt, mert Pompeius megtagadta tőle egy legio
vezetését. Vagy egyszerűen bőszítette a dictator
bizalmatlansága és tartózkodása. Akárhogyan is, Brutus boldog
izgalom töltötte el a rémítő kockázat ellenére is.
– Hogy vagy Julia? – kérdezte halkan a díszes vasrudak között.
Az asszony megmerevedett, körülnézett. Szakasztott mása
volt Julius első feleségének, a gyönyörű Corneliának. Alakja
megdöbbentő erővel hozta vissza egyetlen közös éjszakájuk
képeit. Brutus emlékezete szerint nagyon kevés vér folyt, talán
csak annyi, hogy Juliát odakösse hozzá.
 Pompeius felesége kipirult arccal fölállt, és a kapuhoz jött. –
Mit csinálsz itt? – kérdezte. – A férjem…
– Szokása szerint most is unalmas terveit beszéli meg
Labieriusszal, amit szerintem te is nagyon jól tudsz. Fel nem
foghatom, hogy egy ilyen szép napon miként hagyhat magára
egy ilyen asszonyt.
Valahol gyerek gajdolt éles hangon.
– A fiad? Ki más van még itt?
– Nem szabad beszélned velem, Brutus! – mondta Julia, és
idegesen körülnézett. – Hallótávolságban vannak az őrei, és
mindig ólálkodik a közelben egy-két rabszolga is. Itt nincs
magánélet.
Kisfiú totyogott elő a házból. Brutus rákacsintott. A gyerek
felragyogott.
– Igazán csinos legényke. Nézd, mekkora keze van!
Nagyszerű vívó válik belőle!
A bók enyhítette Julia félelmét.
– Menj be – fordult a fiához. – Mindjárt megyek én is, és
játszunk. – A kisfiú komolyan bólintott, és elindult visszafelé a
kerten át.
– Beengedsz? – kérdezte Brutus.
Julia határozottan megrázta a
fejét.
– Eszemben sincs. Nem láthatnak meg veled, és nem bízhatom
benned.
– Eszembe jutott egy éjszaka egy istállóban – mondta a férfi, és
élvezte, hogy Julia elvörösödik. – Ugye, nem akarod azt
mondani, hogy Pompeius jobban tetszik?
– Ő a férjem – felelte az asszony, de már nem volt kemény a
hangja.
Öntudatlanul közelebb húzódott a vasrudakhoz. Ha azok
nincsenek, Brutus átölelhette és megcsókolhatta volna, de úgy
 vélte, hogy Julia rögtön hátraugrana, ha ilyesmivel
próbálkozna.
– Miért hagytad ott az apámat? – kérdezte váratlanul Pompeius
felesége. – Te vagy az utolsó, akitől erre számítottam. Azt
tudom, hogy nem miattam.
Brutus olyan hirtelenséggel vágta rá a választ, hogy Julia
nem vette észre azt a villanásnyi időt, amelyben lesütötte a
szemét. Ha ilyen hangulatban volt, könnyen jöttek a nyelvére a
hazugságok.
– Julia, az apád a legkülönb, akit valaha ismertem. Pompeius
minden önbizalma ellenére nagyon szerencsésnek mondhatja
magát, ha megveri.
– Akkor miért hagytad el? – Julia szeme megvillant.
Brutus azon töprengett, mekkora vihar kavaroghat ebben az
asszonyban most, mikor a férje háborúra készül az apja ellen.
Ahogy ránézett, eszébe jutott egy gondolat, amely legalább
annyira izgalmas volt, mint amilyen egyszerű. Bár az istenekre,
jócskán kockázatos! Mennyire bízhat abban, amit Julia
szemében lát? Vajon elárulja őt?
– Megesküszöl, hogy nem mondod el Pompeiusnak? – suttogta.
– A fiam életére – mondta az asszony, és közelebb hajolt.
– Nem hagytam el Juliust – mondta a férfi. – Azért vagyok itt,
hogy elősegítsem a győzelmét.
Az asszony piros ajka szétnyílt, mikor megértette, mit hall.
Brutus mohón vágyott a csókjára, keze akarata ellenére
elindult, hogy megsimogassa a haját. Julia abban a pillanatban
elhúzódott.
– Senki más nem tudja – mondta Brutus. – Csak azért árultam el
neked, mert nem bírom elviselni, hogy árulónak tartasz.
 Látta, hogy Julia hinni akar neki, és minden erejére
szüksége volt, hogy ne kezdjen el hahotázni.
– De a férjed nem bízik bennem – folytatta. – Nem ad elég
embert a kezem alá, hogy komoly szerepet játszhassak. Azt
hiszem, az a szándéka, hogy a frontvonalba küld, így az első
összecsapásban megölhetnek. – Túlságosan átlátszóan
viselkedett? Ő csak azt akarta, hogy Julia féltse őt, de nehéz
volt eltalálni a megfelelő hangnemet.
Az asszony nem válaszolt. Brutus látta az arcán, hogy
szenved, mintha a kétféle hűség harcolna benne. Tudta Juliáról,
hogy szereti az apját. Arra játszott, hogy nem szól a férjének,
nem nézi végig az ő kivégzését. Tisztában volt vele, hogy ha
Julia összeédesedett a dictatorral, akkor az ő életét már csak
órákban mérik. Máris elszörnyedt azon, hogy mekkora
kockázatot vállalt. Mivel pedig Julia csökönyösen hallgatott,
mindent megadott volna érte, ha visszaszívhatta volna a
szavait.
– Az apám akarja azt, hogy egy legiót vezess? – kérdezte végül
Julia gyönge hangon.
Brutus elfojtotta a vigyorgását. Az asszony az övé, ő
győzött!
– Ő akarja, Julia – mondta.
– Akkor rábeszélem a férjemet, hogy nevezzen ki parancsnokká.
Brutus meglepetést mímelt, mintha neki ez eszébe se jutott
volna.
– Meg tudod tenni? Nem szereti, ha unszolják – mondta. Látta,
hogy Julia elsápad. Most, hogy sikerült beleültetni a fülébe a
bogarat, máris úgy érezte, sürgeti az idő. Nem találhatják a
kapu előtt, különösen most nem.
– Jól ismerem – mondta Julia. – Megtalálom a módját. – Hirtelen
a rácshoz szorította az arcát, és forrón megcsókolta a férfit. –
Hadd tudja meg az apám, hogy nem felejtettem el – mondta.
– Megmondom neki, de most mennem kell – felelte Brutus.
Megesküdött volna, hogy a távolból vasalt szandálok
dobbanását hallja. Messzire kell lennie innen, amikor
megtalálják, legjobb, ha egy kocsmában egy lánnyal a
karjában. Kimagyarázkodni nehéz lesz, de remélhetőleg nem
lehetetlen.
– Mikor láthatlak ismét?– kérdezte az asszony.
– Két nap múlva ugyanekkor bocsásd el a rabszolgáidat. Ha
lehet, itt leszek – mondta Brutus magában ujjongva. Ez messze
több volt, mint amiben reménykedett. Ijesztően nagyobb lett a
tétje annál a titkos élvezetnél, hogy hébe-hóba megdöntheti
Pompeius feleségét.
– Siess! – sürgette Julia, akire átragadt a férfi idegessége.
Brutus biccentett és futni kezdett, az első sarkon már
vágtában kanyarodott be. Az asszony figyelte, ahogy távolodik
és összerezzent, amikor néhány pillanattal később megérkeztek
férjének katonái. Brutus majd megtáncoltatja őket, gondolta, és
a szíve először dobbant meg az izgalomtól azóta, hogy
megérkezett Görögországba.
 TIZEDIK FEJEZET

Most tombolt a legvadabbul Bona Dea15 ünnepe. Rómát

elárasztották az asszonyok. Az évnek ezen a napján a férfiak
bezárkóztak, és korán lefeküdtek, a város szabad asszonyai
ittak, énekeltek és táncoltak. Voltak, akik derékig csupaszon
élvezték az ünnep adta szabadosságot, miközben a családjuk
otthon kuksolt biztonságban.
Sok férfi fölmászott a háza tetejére, hogy meglesse az
eseményeket, de ha meglátták, kőzáporral kergették el őket.
Még rosszabbul járt, akit az utcán értek. Minden évben
történetek keringtek a fiatalemberekről, akiket sarokba
szorítottak, miután a kíváncsiságuk túlságosan sokáig kint
tartotta őket. Némelyiket megkötözve, meztelenül találták meg
másnap reggel, amikor még mindig túlságosan sokkos
állapotban voltak ahhoz, hogy elmondják, mi történt velük.
Belas az utca túloldaláról, egy magas ablakból figyelte
Marius öreg házát, és azon rágódott, hogyan juthatna közelebb.
Látta, amikor Cæsar nevetve búcsút vesz a feleségétől, majd
elindul a tisztjeivel a hajnalig tartó tanácskozásra. De a consul
túl sokáig halogatta az indulást, hogy méltósággal
távozhassanak: gúnyolódó rikoltozás kísérte embereit, ahogy
végigvonultak a Quirinalis dombon a Forum felé. Az élet
szokott szabályait felfüggesztették Bona Dea ünnepén, és Belas
élvezte a consul leplezetlen zavarát. Még a Senatus tagjai sem
zavarhatták meg az asszonyok ünnepét.

15
Jóistennő napja az ókorban
 Kilátóhelyéről Belas kíváncsian bámulta a Vesta-szüzek
csoportját: dobok és sípok buján lüktető zenéjére kurjongatva
jöttek fel a domboldalon. Két vezetőjük derékig meztelen volt,
mellük Belas véleménye szerint roppant ínycsiklandóan
táncolt, hosszú lábuk olajtól síkosan ragyogott a fáklyák
fényében. Nem mert kihajolni, mert ha felnéznek, észreveszik.
A vestalisok különösen gonoszak tudtak lenni, ha ezen az
éjszakán megpillantottak egy férfit. Halállal büntették azt is, ha
valaki egy ujjal megérintett egy Vesta-szüzet, és mindig végre
is hajtották az ítéletet. Az ideges Belasnak emlékeztetnie kellett
magát, hogy bezárta a földszinti ajtót, miután erre az estére
kibérelte a szobát.
Marius házában egyre többen lettek Pompeia vendégei.
Társadalmi tekintélye roppantul megnőtt, amióta feleségül
vette a consul, és ő ugyancsak élvezte új helyzetét. Belas látta,
hogy a város minden pontjáról érkeznek az előkelő családok
nőtagjai. A zsalugáteren dobolt ingerültségében, mert nem
leshetett meg mindent, ami bent történik. Róma férfiemberei
hajlamosak voltak tódítani a pletykákkal, de Belas tudta, hogy
ezeknek ugyancsak kevés az alapja. A Bona Dea titkait jól
őrizték.
Nyújtogatta a nyakát, hogy belásson a szembenső kapun,
amikor éppen nem takarják el az érkező vendégek.
Akármekkora ház volt, alig fértek el benne a nemes házak
leányai. Duhajul nótáztak és hahotáztak, tudva, hogy a férfiak
hallják, és most törik a fejüket, hogy miféle orgiát csaphatnak a
nők!
Belas nem akart ide jönni, amit meg is mondott Serviliának,
hiszen Pompeia aligha csúfolhatja meg Cæsart minden éjszaka
közül éppen ezen. Servilia azonban nem engedett, így a színész
némi sajt és kenyér társaságában elfoglalta őrhelyét ezen az
utcára néző bagolyszálláson. Hosszú éjszaka lesz
ilyen magányosan.
A hold magasabbra kúszott az égen. Az utcán
ínycsiklandóan villódzott a meztelen hús. Minden gátlás
lehullott. Teltek az órák, Belas nem találta a helyét, fantáziája
hagymázas látomásokkal gyötörte. Hallotta, hogy egy nő
horkol a közelben, talán éppen az ő háza tövében. Bőre ragadt a
verejtéktől, miközben belehunyorgott a fáklyák izzásába, és
igyekezett kiűzni az agyából a képet, ahogy a nők egymást
öntözik borral, amely sötétvörös csíkokat húz az aranyszín
bőrön.
Annyira belemerült a fantáziálásba, hogy először semmi
szokatlant nem látott a dülöngélő alakon, amelyik fölfelé
igyekezett a dombon. Hosszú haját kontyba csavarta a
nyakszirtjén. A szellő félrefújta köpenyét, kivillant az éjfekete
stola. Belas hallotta, ahogy a köveken koppanó léptek
megállnak a háznál, amelyet figyelt.
Ezt látnia kell. Vadul dobogó szívvel osont az ablakhoz.
Keze hirtelen megmarkolta a párkányt, a szája néma átokra
nyílt. Ez nem lehet igaz, amit lát!
A jövevény kezében tömlő lógott, löttyedt, mint egy
öregember heréje. Amikor fölemelte a fejét, a fáklyák fénye
kirajzolta a nyakát. Ez nem nő. Az arcot ügyesen kifestették, a
járása is nőies, észrevehető ittassága ellenére is. De Belas
játszott már asszonyokat a nagy színházakban, és biztos volt a
dolgában. Magában megtapsolta a férfi merészségét, és azon
töprengett, vajon meddig tart, amíg fölfedezik? Nem lesznek
kegyesek hozzá. Eljött és elmúlt az éjfél, ezekben az órákban
egyetlen férfi sem járkálhatott a városban. Ha a vestalisok
kapják el, szerencsésnek tarthatja magát, ha nem herélik ki.
Belas megborzongott a gondolatra. Ne adjon menedéket
hajnalig az idegennek? Már éppen lélegzetet vett, hogy
lekiáltson neki, amikor észrevette, hogy az idegen benéz a
kertbe, és a mozgása mintha céltudatosabb lenne.
A színész megértette, hogy ez az ember tetteti a részegséget
is. Az idegen nem ifjú bolond volt, aki a barátai előtt fitogtatja
a bátorságát, hanem annál veszélyesebb. Talán gyilkos? Belas
némán káromkodott, mivel Bona Dea éjszakáján semmiképpen
nem vehette föl a kapcsolatot Serviliával. Történjék akármi, ő
nem meri elhagyni kis szobájának menedékét.
Figyelte, ahogy a férfi issza a látványt és a hangokat,
amelyek megtagadtattak Belastól, azután betámolyog a kapun
át az illatos kertbe. Belas egyedül maradt, és majd megveszett a
kíváncsiságtól. Még legszilajabb ifjúságában sem merészkedett
ki egy ilyen ünnepen.
Türelmetlenül várta a felháborodott vijjogást, amikor a férfi
csalását fölfedezik. Amikor nem következett be azonnal,
toporogni kezdett idegességében.
Hosszú ideig tartott, mire belátta, hogy a férfi nem fog
kijönni se kényszerből, se másképpen. Annyira nyomasztotta a
veszély, hogy mikor beléhasított a gyanú, mondhatni erényes
felháborodás fogta el. Nem hitte el, hogy a férfi sokáig
becsaphatja az asszonyokat, ha egyáltalán képes rá – akkor
meg mire számít? A sötétben végigvette a lehetőségeket. Lehet
prostituált, akit talán erre az éjszakára béreltek föl. Ez is
mérhetetlenül jobb, mint egy hidegvérű kalandor, aki talán
éppen ebben a pillanatban dönti le Pompeiát egy selyemágyra.
Belas dünnyögni kezdett, ahogy néha tette feszült
pillanatokban. Be kell néznie a házba!
Lement a földszintre a szuroksötétben. Kitapogatta az utcai
ajtó simára gyalult fáját, óvatosan kinyitotta, kilesett. A
hortyogó nő eldőlt, amikor elhúzta mögüle a támaszát. A
színész megdermedt a lába elé omló test láttán. De a nő nem
ébredt föl. Belas megfogta a hóna alatt és félrehúzta. Pulzusa
vadul lüktetett, miközben azt figyelte, nem mozdul-e. Különb
fizetést érdemelne egy ilyen éjszakáért!
Fohászt intézett az összes hímnemű római istenhez, hogy
vigyázzanak rá, azután keresztülvágott az utcán, de az ajtót
résnyire nyitva hagyta. Rendkívül óvatosan belesett Marius
ódon házának kapuoszlopa mellett, miközben a fantáziájában
eszeveszett képek váltották egymást.
Meztelen nő hevert közvetlenül a kapu mellett. Belas még
rémületében is megállapította, hogy valódi szépség, de nem
Pompeia az. Váratlan nevetés hallatszott a ház felől, mire
visszahúzódott. Jobbra-balra végignézett az utcán attól
rettegve, hogy közeledőket lát. Kilelte a hideg, ahogy
elképzelte az örvendezésüket. Beljebb osont a kertbe és elbújt.
Két asszony ment el mellette, alig néhány ujjnyira volt attól,
hogy felfedezzék. Iszonyúan félt, érezte verejtékének csípős
szagát.
Már éppen távozni készült, amikor ismét megpillantotta az
idegent. Az álruhát semmivé tette a férfias alak. Karjában egy
meztelen nőt tartott, aki összegömbölyödött, mint egy cica, és
dünnyögött valamit, miközben a férfi vitte valamilyen titkos
helyre. Belas csak a fejét csóválta ennyi arcátlanságtól. Még
mindig a maskaráját viselte, de a karja túlságosan izmos volt
ahhoz, hogy asszony legyen. A nő csukladozva énekelni
próbált. Amikor félrebillent a feje, Belas egy pillanatra látta
Pompeia arcát. Hüledezve bámulta, ahogy átkarolja a férfi
nyakát, és az ajkához húzza a fejét. Derékig érő, sötét haja
hullámzott, ahogy megcsókolta az idegent. Arca kipirult a
bortól és a szenvedélytől, és Belas irigyelte a férfit, aki mindent
kockáztatott, hogy itt legyen ebben a kertben.
 Megfordult a fejében, ha távozik, és egy szót sem szól,
akkor mindenki jobban jár. Énjének egy része ezt szerette
volna tenni, de hát elfogadta Servilia aranyát, és mindent, ami
ebből következett.
– Megéri az életedet? – súgta hirtelen, olyan hangosan, hogy a
másik meghallja.
Az idegen csaknem eldobta Pompeiát, és gyorsan a hang
felé fordult. Belas lebukott és elsurrant. Visszaért az utca
túloldalára, mielőtt valaki riadót fújhatott volna.
Elvégezte-a munkáját, a fiatalember tudta, hogy meglátták.
Belas sóhajtozva figyelte a magas ablakból az ezt követő
felfordulást. Az idegen eltűnt, talán a kerten keresztül a falon
átmászva menekült. Az úrnő felverte a házban maradt
asszonyokat, akik átkozódva-fenyegetőzve átfésülték a
környéket. Egyikük még a szemben levő ajtón is bedörömbölt,
ám Belas megint gondosan elreteszelte. Kíváncsi volt, vajon az
idegen éppen jött az ágyból, vagy még csak oda tartott. Végtére
is járt neki valami az erőfeszítéseiért. Mire megvirrad, komoly
bajban lesz.

Julius ásítva eszegette az éjszakáról maradt hideg bárányt és

sült hagymát. Szürkült a Forum felett, a tervek és viták kezdtek
egymásba mosódni. Belátta, hogy ideje véget vetni a
tanácskozásnak. Adàn is ásított egy hatalmasat, hiszen két
másik írnokkal együtt egész éjszaka parancsokat írtak, és
szóról szóra feljegyezték az elhangzottakat.
Különös érzés volt a Curiában lenni úgy, hogy egyetlen
senator sem ül a padokban. Mivel az üléseken legióinak tisztjei
foglaltak helyet, az épületben a haditanácsok légköre
uralkodott. Bár az igazi Senatus lenne olyan hatékony, mint
ezek az emberek! Ezek nem pocsékolták fellengzős
 szónoklatokra a sötétség hosszú óráit; túl sok igazi munkájuk
volt.
A duhaj ünnepség ellenére nem sok minden zavarta meg
őket ezen a hosszú, álmatlan éjszakán. A hagyományt
megszegve Julius őröket állított a Senatus lépcsőjére, nehogy
valami meggondolatlan nőszemély odajöjjön, és beleüsse az
orrát a férfiak dolgába. Hatásos intézkedésnek bizonyult. A
hajnal így is mosolyt csalt néhány arcra, mert azt jelentette,
hogy vége a Bona Dea ünnepnek, végre ágyba lehet bújni.
Julius büszkén nézett végig a férfiakon, akik a parancsára
összegyűltek. A hét tábornokon kívül meghívta a rangidős
centuriókat és a katonai tribunusokat, hogy meghallgassák az
utolsó rendelkezéseket, mielőtt itt hagynák Rómát. Több mint
háromszáz ember szorongott az üléseken, a tanácskozás
időnként olyan komolytalan zajongásba fulladt, mint egy
senatusi vita.
Noha elfáradt, Julius elégedett volt a háborús
előkészületekkel. A flotta Ostiában várja az indulást, neki
pedig elég embere van, hogy feltöltse a hajókat, mivel délről
három további legio érkezett, amelyek a Campus Martiuson
táboroznak. Marcus Antonius jól töltötte be a consuli hivatalt, a
Curiában tartózkodó katonák ismerték nagyvonalakban a
görögországi partraszállás tervét, ha a pontos időponttal nem is
voltak tisztában.
– Még egy hónap – mormolta a mellette álló Domitiusnak –,
azután ismét háborúba mehetünk.
– Még egy dobás – felelte Domitius, a beszélgetésre utalva,
amelyet hónapokkal korábban folytattak a Rubiconnál.
Julius elnevette magát a célzástól.
– Úgy látszik, valahányszor azt hiszem, hogy én irányítom a
játékot, kiderül, hogy vakon játszom egy nagyobb táblán.
Elküldtem Cæciliust Görögországba, hogy fogják el, ehelyett
minden hónapban részletes jelentést küld, amelyek az aranynál
is értékesebbek. Ez az ember egy róka és az isteneknek különös
humorérzékük van.
Domitius biccentett. Ugyanaz az elégedettség töltötte el,
mint ami Julius arcán tükröződött. Cæcilius jelentései
életfontosságúak voltak az előkészületek szempontjából, és
azok, akik tudták, hogy a kémet eredetileg azért küldték, mert
Brutust kellett volna gyanúba kevernie, magukban nagyon
örültek, hogy ez a húzás kudarcba fulladt, legalábbis
mostanáig. Mindezzel együtt a rájuk váró háború csak a
munkájuk felét jelentette. Julius megszállottan igyekezett
erősíteni Rómát, hónapok óta azon fáradoztak, hogy
biztonságban legyen Marcus Antonius kezében.
Az új magistratusok komolyan vették az egyszerű utasítást,
amelyet Juliustól kaptak: „Dolgozz gyorsabban, és ne fogadj el
kenőpénzt!” Annyira megilletődtek tőle, hogy legalább egy
részét ledolgozták a restanciának, amely Pompeius távozása óta
gyűlt fel. Persze nem minden hivatalnoknak volt könnyű
leszokni a korrupcióról, de most ki voltak szolgáltatva a
megkárosítottaknak, mert a panaszokat komolyan vették.
A város a megrázkódtatások ellenére ismét működött. A
néptől bizalmat kértek és meg is kapták, legalábbis
pillanatnyilag. A jóindulat tekintélyes tartalékát hagyja hátra
Marcus Antoniusnak, amikor a legiók távoznak. Julius
betartotta a Forumon tett ígéretét, és tíz teljes cohorsot adott,
hogy fenntartsák a békét, amíg távol lesz. Tapasztaltabb tisztek
átvezénylésével a corfiniumi úti őrség tökéletesen megfelelt
erre a célra, és Julius örült, hogy tábornoki beosztásában
megerősítette Ahenobarbust.
 Erre a gondolatra Julius megemelte a kupáját Ahenobarbus
felé. Nem bánta meg, hogy megtartotta ezt az embert, akinek
egykedvű fantáziátlansága pontosan illett a feladathoz, Róma
nyugalmának megőrzéséhez. Látta, milyen büszkén viszonozza
a tábornoka köszöntést.
Katona lépett a terembe, az egyik azok közül, akiket a
consul őrködni állított a bronzajtó elé. Julius felállt, mikor látta,
hogy Servilia is vele van. Tisztjei csörömpölve követték
példáját. A csöndben jól hallatszott egy tányér fémes csengése,
amely a márványpadlón gurult, amíg valaki rá nem lépett.
Servilia mosolytalanul üdvözölte. Juliusnak összeszorult a
gyomra, miközben elé ment.
– Mi szél hozott erre? – kérdezte.
Az asszony végignézett a tiszteken, és Julius megértette,
hogy nem szívesen beszélne a nyilvánosság előtt.
– Gyere a Quirinalison lévő házamba – mondta. – Elbocsátom az
embereket.
– Oda ne, consul – felelte az asszony habozva.
Julius elvesztette a türelmét, megragadta a karját és kiterelte,
a Forumra vezető lépcsőre. Most már végig lehetett látni a
téren. A tiszta levegő megnyugtatta az elméjét, miután hosszú
órákon keresztül szívta a fáklyák olajos füstjét.
– Én sem örülök ennek – kezdte Servilia –, de az éjszaka egy
emberem figyelte a házadat.
Julius vadul meredt rá. Gondolatain azonnal úrrá lett a
gyanakvás.
– Majd egy más alkalommal megbeszéljük, hogy helyesen tetted-
e. Mondd el, mit látott.
Servilia elmesélte mindazt, aminek Belas a tanúja volt, és
végignézte, hogyan lesz egyre hidegebb és dühösebb a férfi
arca. Julius sokáig hallgatott, a hatalmas teret bámulta. Néhány
 perce még nem volt más vágya az alváson kívül, ám derűs
kedvét elfújták az asszony szavai.
Mielőtt kényszerítette volna magát, hogy megszólaljon,
öntudatlanul összeszorította az öklét.
– Kiszedem belőle az igazat.

Pompeia vörösre sírt szemmel fogadta beviharzó férjét.

Julius inkább az utcán hagyta katonáit, hogy ne legyenek tanúi
ennek a kettőjükön kívül senkire sem tartozó találkozásnak.
Egy pillantás elég volt a bűntudatos arcra, hogy a
megaláztatása teljes legyen.
– Ne haragudj! – mondta az asszony, és mielőtt Julius
megszólalhatott volna, zokogni kezdett, mint egy gyerek.
Juliust úgy marta a kérdés, mint a gyomorsav, de ki kellett
mondania: – Akkor hát igaz?
Pompeia nem bírt ránézni, csak bólintott, egy lucskosra sírt
kendőbe temetve az arcát. Férje ott állt előtte, ökle görcsösen
nyílt-csukódott, miközben kereste a választ.
– Éjszaka járt itt? Erőszak volt? – mondta végül tudva, hogy ez
lehetetlen. A nemi erőszak a Bona Dea ünnepén az
öngyilkossággal egyenértékű. Sokktól használhatatlanná butult
agyában szoros csomókba tekeredtek a gondolatok. Ha a harag
megoldja őket, az borzalmas lesz.
– Nem, nem ez! Én nem… részeg voltam…
Picsogása kezdte elnyűni férjének fásult nyugalmát.
Különböző brutális büntetések képei villogtak kísértően az
agyában. És ő mindezt megtehetné! Emberei akkor se
mernének belépni a házba, ha megfojtaná ezt az asszonyt. Keze
görcsösen ökölbe szorult, de nem lépett közelebb Pompeiához.
Az utcán kiabáltak. Odafordult, majdnem örült, hogy
megzavarják. Hallotta, hogy egy ismeretlen ordít, és amikor
 ismét Pompeiára nézett, látta, hogy felesége halottfehérre
sápadt.
– Ó, ne… – suttogta. – Kérlek, ne bántsd! Bolond! – Fölállt,
Julius keze után kapott.
Az úgy hőkölt vissza, mint egy kígyótól. Arca eltorzult
haragjában. – Itt van? – kérdezte. – Visszajött a házamba?
Kisietett a kapuhoz, ahol a katonái egy üvöltő alakot
szorítottak a macskakövekhez. A szája véres volt, de úgy
küzdött, mint az eszeveszett. Pompeia felsikoltott az
iszonyattól, mikor meglátta. Julius döbbenten csóválta a fejét.
Az idegen, akit Belas kilesett, ifjú volt, nem idősebb
tizennyolcnál. Hosszú haja a válláig ért. Julius, ahogy ránézett,
öregnek érezte magát, és még keserűbb haragra gyúlt.
A katonák szótlan komorsággal fogták le a betolakodót,
amikor észrevették, hogy tábornok ott áll mellettük.
Egyiküknek felrepedt a szája, és az erőfeszítéstől kivörösödött
a feje.
– Engedjétek el – mondta Julius. Keze önkéntelenül a kardjára
siklott.
Pompeia sikoltott halálos rémületében. Julius visszakézből
pofon vágta. Az asszony elnémult megdöbbenésében, a szeme
megtelt könnyel. Az ifjú feltápászkodott, zihálva szembenézett
kínzóival, és a keze fejével törülgette a vért az arcáról.
– Ölj meg engem! – mondta tisztán érthető hangon. – Őt engedd
el!
– Hozzátok be! – csattant föl Julius. – Nem akarom, hogy egész
Róma ezen csámcsogjon!
Emberei megragadták súlyos kezükkel az ifjú vállát,
bevonszolták a kertbe, és bezárták a kaput maguk mögött.
Pompeia követte őket a napfényes kertből a hűvös csarnokba, a
szeme sötét volt a rettegéstől és a nyomorúságtól,
 A katonák a márványpadlóra lökték az ifjút, aki nagyot
koppant a kövön. A fájdalomtól nyögve feltápászkodott, és
dacosan meredt a consulra.
– Nos? – kérdezte Julius. – Mi a neved, fiam? Érdeklődve várom,
mit képzeltél, hogy mi folyik itt?
– A nevem Publius, és arra gondoltam, hogy meg akarod ölni őt
– felelte az ifjú.
Büszkén fölemelte a fejét. Julius egy pillanatra elveszítette
az önuralmát, és keményen szájon verte. Vér szivárgott Publius
arcán, de a tekintete kihívó marad.
– A feleségemről beszélünk, fiam. Nincs jogod a
véleménynyilvánításra – mondta lassan Julius.
– Szeretem. Hamarabb szerettem, már mielőtt elvetted feleségül
– felelte Publius.
Julius annyit bírt tenni, hogy nem ölte meg. A harag, ahogy
várta, végre letakarította a fáradtságot az agyáról, eltöltötte
könyörtelen energiával, ami arra ösztökélte, hogy vágja le ezt a
pimasz hülyét.
– Csak azt ne mondd, kutyus, hogy meg akartad menteni! Netán
adjam neked, és kívánjak sok boldogságot kettőtöknek? Mit
képzeltél?
Ahogy Publius válaszra nyitotta a száját, ismét megütötte,
ezúttal úgy, hogy az ifjú elesett. Publius megint
feltápászkodott, zihált, és reszketett a keze. Julius látta, hogy
vér hullott az előcsarnok márványára, és igyekezett
visszanyerni az önuralmát. Pompeia ismét zokogott, de Julius
nem bírt ránézni, mert attól tartott, nem bírná fékezni a
haragját.
– Egy hónapon belül elutazom Rómából, hogy az enyémnél
kétszer nagyobb hadsereggel harcoljak. Talán abban
reménykedsz, hogy itt hagylak kettőtöket, amikor elmegyek?
 Sőt talán abban, hogy nem is térek vissza többé? – Undorral
káromkodott. – Publius, rég voltam ilyen fiatal, mint te, de
sosem voltam ilyen ostoba. Soha! Az életedet kockáztatod egy
színpadias gesztusért, de a hőskölteményekkel és a drámákkal
az a baj, hogy ritkán értik meg, igazából mit jelent kockára
tenni az életed. Azt jelenti, hogy az embereimmel elvitetlek
valami csöndes helyre, és addig veretlek, amíg nem marad
arcod. Megértetted? Mit gondolsz, akkor milyen poétikusan
festesz majd?
– Kérlek, ne! – esdekelt Pompeia, – Kérlek, engedd elmenni
Rómából! Sosem kell látnod többé! Mindent megteszek, amit
akarsz!
Julius feléje fordult, fagyosan nézte.
– Most ajánlod föl, hogy hűséges hitves leszel? Ehhez már késő.
Leánykám, az örökösömnek az én véremből kell származnia, és
nem lehet körülötte pletyka vagy szóbeszéd. Ennyit kellett
volna megtenned értem. – Elhúzta a száját. Látni se bírta
tovább. – Eme tanúk előtt háromszor azt mondom neked:
elválok tőled, elválok tőled, elválok tőled! Most pedig kifelé a
házamból!
Pompeia hátrált egy lépést. Képtelen volt válaszolni. Sötét
karikák voltak a szeme alatt, mintha megverték volna.
Kétségbeesetten nézték egymást Publiusszal.
– Kétlem, hogy kiszáradt méhed valaha is megtelik, de ha élet
mutatkozik benne, amíg távol leszek, a gyerek fattyú lesz –
mondta Julius. Bántani akarta, és örült, amikor Pompeia
visszahőkölt.
Ismét Publiusra pillantott, és megvetően horkantott, mert
reményt látott az ifjú arcán. – Kérlek, fiam, áruld el, ugye, nem
arra számítasz, hogy ezt megúszod? Elég idős vagy már, hogy
tudd, mi fog történni. Senki sem lehet ennyire fiatal és ostoba.
– Ha elengeded Pompeiát, nekem az elég – mondta Publius.
Szeme ragyogott az erénytől, és Julius nagyon szerette volna
ismét megütni. De inkább biccentett két emberének. – Vigyétek
ezt az asszonyt, és dobjátok ki az utcára! Semmi sem az övé
ebben a házban!
Pompeia sikítani kezdett, mikor a katonák megragadták.
Még azután is hallatszott a sikítása, hogy kihurcolták az utcára.
Julius és Publius egymást nézte.
– Most megölsz? – kérdezte emelt fővel Publius.
Julius már ki akarta adni a parancsot, de a fiú bátorsága
elképesztő volt. Nyugodt maradt még a biztos halál tudatában
is, már-már fensőbbséges közönnyel várta, hogy mi történik
vele.
– Ha nem téged, akkor valaki mást kerített volna az ágyába a
kurva – mondta halkan.
Publius rávetette magát, de hamar összeesett a katonák
záporozó ütései alatt.
– Nem öllek meg! – hajolt fölé Julius. – Egy ilyen vitéz legény
jól jön a legióimba. Majd keresek neked egy helyet az első
sorban. Ott így vagy úgy, gyorsan beletanulsz a
mesterségembe. Görögországba mész, fiam.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Julius olyannak látta a sötétben az egyik gálya tatján a lámpát,

mint egy távoli tűzbogarat, amely együtt ringatózott a
hullámokkal.
– Szólj a kapitánynak, hogy vigyen közelebb – vetette oda
Adànnak. Hallotta a fiatal hispán lábának dobogását, ahogy
elviszi az üzenetet, de a homály úgy eltakarta, mintha
mindnyájan vakok lennének. Julius mosolygott. Pontosan
emiatt választotta ezt a holdtalan éjszakát, és az istenek még
felhőt is adtak hozzá, amely eltakarta a téli csillagok halvány
izzását.
A fedélzeten és a gálya minden tenyérnyi helyén a Tizedik
katonái kuporogtak és bóbiskoltak, vagy egy utolsó olajréteget
kentek a páncéljukra, hogy megvédjék a tengeri levegőtől.
Csak a legnagyobb kimerültség enyhíthette a feszültséget
annyira, hogy elszunnyadhassanak. Mikor elindultak, tudták,
hogy csak egyetlen esélyük lesz a görög kikötők
meglepetésszerű lerohanására. Ha kudarcot vallanak, és a
felkelő nap még mindig az ellenséges parttól távol találja őket,
Pompeius fürge gályái rájuk támadnak, és mindnyájukat
elpusztítják.
– Még nem hajnalodik? – kérdezte Octavianus olyan váratlanul,
ami elárulta az idegességét.
Julius a sötétben láthatatlanul elmosolyodott.
– Még nem, tábornok. Az éjszaka még egy kis ideig biztonságot
nyújt.
 Beszéd közben megborzongott a jeges széltől, és
szorosabban összehúzta a vállán a köpenyt. Jó szél volt, de
kiszámíthatatlanul változott, és Julius látta, hogy a brundisiumi
indulás óta már háromszor nyúltak ki a sötét hullámok fölé az
evezők. Ilyen tempóban a lenti rabszolgák el fogják érni erejük
határát, de nem tud mit tenni. Ők is megfulladnak, ha holnap
rájuk támadnak.
Mivel csak az előttük úszó gálya tolvajlámpása jelezte a
haladási irányt, könnyű volt azt képzelni, hogy egyedül vannak
a tengeren. Körülöttük harminc gálya lebegett, amelyeket
Ostiában építettek a legjobb római hajóácsok. Némi
keserűséggel vette tudomásul, hogy ha meghal
Görögországban, nem marad fia és örököse. A város lelkesen
csámcsogott katasztrofálisan rövid házasságán, amelynek
megaláztatása még mindig fájt. Később talált egy Calpurnia
nevű lányt, akit illetlen sietséggel vett feleségül. A nevét
gúnydalokba fonták, ellenségei hahotáztak kétségbeesett
kísérletein, ahogy mindenáron fiút akar nemzeni.
Calpurniának semmi sem jutott Pompeia feltűnő
szépségéből. Az apja habozás nélkül igent mondott, amikor
Julius megkérte Calpurnia kezét, mintha megkönnyebbült
volna, hogy leteheti a gondját. Julius csekély érzelemmel
gondolt hitvesének némileg tehénszerű vonásaira, amelyeken
nem sokat szépített az emlékezet. Nem sok szenvedélyt
ébresztett benne, viszont nemes házból származott, amelyre
nehéz idők jártak. Előkelőségét senki nem kérdőjelezhette meg
Rómában, és Julius nem hitte, hogy a kísértések lecsalogatnák
az erény ösvényéről, mint második feleségét.
Elfintorodott, mikor eszébe jutott elválásuk, és a könnyek,
amelyeket Calpurnia csurgatott a nyakába. Többet bőgött, mint
Julius bármely nőismerőse, főleg az együtt töltött nyúlfarknyi
időt tekintve. Sírt a boldogságtól, az imádattól, és a
gondolattól, hogy Julius elmegy. A havi tisztulása akkor
kezdődött, amikor Julius hajóra szállt, ez ismét megríkatta.
Tehát ha nem arat győzelmet Pompeiuson, csak a neve marad
utána. Ez az ő útja, az utolsó kockavetés. Ez a valódi játszma.
Mélyet lélegzett, megtöltve tüdejét a hideg levegővel. Még
ekkor is fáradtnak érezte magát. Aludnia kéne. Valahol a
közelben egy ember hortyogott. Julius kuncogni kezdett. A
Tizedik nem olyan katonákból állt, akik megijednek egy kis
harmincöt kilométeres úttól a sötétben.
A legutolsó három nap ugyancsak megviselt mindenkit.
Amikor Julius kiadta a parancsot, Rómából mind a hét legio
Brundisiumba menetelt, brutális ütemben fogyasztva a
kilométereket. Kiküldött két gyors gályát, hogy elkergessék a
part közeléből Pompeius kémhajóját, és a flotta fürgén útnak
indult, hogy fölszedjék a legiókat a félsziget másik oldalán.
Julius csak akkor akart támadni, amikor akkora hajóhadat tud
építeni, amely fölveszi a versenyt Pompeiuséval. Viszont
minden nap késlekedés egy újabb napot jelentett, amelyben
Pompeius még jobban kiépíti a védelmét. Minden óra
számított. Ha az istenek őrá mosolyognak, a volt consul nem
számít tavaszig Julius támadására.
Némán imádkozott, hogy igaza legyen. Ha Pompeius kémei
előttük érik el a görög partot, akkor ez lesz az utolsó hajnaluk.
A tét megrémítette és lázba hozta, de nem volt visszaút. Abban
a pillanatban, hogy gályái a legióival kisiklottak
Brundisiumból, az út valamennyiük számára megkezdődött.
A hortyogó katona olyan hangot adott, mint a libagágogás.
Egyik társa fojtott káromkodással fölrázta. Julius csöndet
parancsolt, de az éjszaka szinte zsongott a hullámok
surrogásától, a kötelek és gerendák recsegésétől. Felderült,
 mikor más utazásokra gondolt; némelyik olyan messze volt,
mintha egy másik életben történt volna. Bizonyos értelemben
irigyelte annak a régi fiatalembernek a szabadságát.
Egyszerűbbek voltak a választások. Csak a fejét csóválta, ha
arra gondolt, milyen ártatlannak tűnhetett az olyan emberek
szemében, mint Marius vagy Sulla!
Adàn visszatért, és kissé megtántorodott, amikor a gálya egy
hullámhegyen bukott át.
– Uram, az őrség óráját háromszor fordították meg, a hajnal már
nem lehet messze – mondta.
– Akkor végre megtudjuk, hogy várnak-e ránk – felelte Julius.
Múlóban volt a végtelennek tűnő éjszaka. A körülötte levő
hajók fedélzetén a hét legio tábornokai türelmetlenül várták a
világosságot. Minden gálya legmagasabb árbocára felmászott
egy tengerész, hogy jelezze a hajnal első szürke fényét, és
figyelje a tengert, hátha észreveszi az ellenséget. Különös
szabadság töltötte el Juliust, amikor rájött, hogy nem maradt
semmi parancsolni- vagy javítanivalója. Csaknem élvezte a
feszültség közben beállt szünetet. A sötétségben Reniusra
emlékezett. Bárcsak itt lenne, hogy láthassa őket! A vénember
élvezné a szerencsejátékot, amelybe belefogott, és látná az
értelmét is. Julius belefúrta a szemét a homályba, mintha
képzelete puszta ereje felidézhetné Görögország partjait. Olyan
sok kísértet tolongott mögötte, és valahol előtte ott van Brutus.
Miután Cæcilius sikeresen beépült Pompeius legióiba, Julius
még öt embert küldött, hogy beszivárogjanak a görög
városokba. Cæcilius hónapról hónapra jelentette a
kivégzésüket, végül ismét ő lett az egyetlen hang, amely
jelentette Pompeius mozgását. Nyugtalanító, hogy ennyi
 minden függ egyetlen kémtől. Julius folyamatosan szorongott,
hátha ellene fordították a férfit.
Vállat vont a sötétben, és ezt a gondot is odavetette a
többihez. Ezen sem áll hatalmában változtatni. Ha a jelentések
pontosak, akkor Pompeius északon, Dyrrhachiumnál
állomásozik. Legióit úgy helyezte el, hogy védje a nyugati
partot, de nem tudják, hogy Julius pontosan hol fog kikötni,
amíg partra nem száll. Hacsak nem várnak rá. Mosolygott.
Tudta ő, hogy a percnyi béke csak önáltatás. Ugyanúgy nem
állíthatja le terveket őrlő agyát, mint a szelet, amely embereit
vacogtatja.
Megfordult, mert kemény, meztelen talpak dobbantak a
fedélzet deszkáin.
– Uram! Közeledik a hajnal – mondta a tengerész, és kelet felé
mutatott.
Julius az egyenletes sötétségbe meredt. Már éppen szólni
akart, amikor kirajzolódott egy szürke folt, és ugyanakkor
fekete vonal választotta el a földet az égtől. Megélt már
napkeltét a tengeren, de máig elállt a lélegzete a látványtól,
ahogy átüt az éjszakán az első arany szál, és a felhők hasa
szederjes lilában izzik.
– Ellenséges vitorla! – kiáltotta egy másik őr, szétzúzva a
látomást.
Julius megragadta a fakorlátot, és imádkozott, hogy
világosodjon gyorsabban. Valahol a közelben Pompeius egyik
riadt kapitánya mindjárt parancsokat fog üvölteni, mihelyt
meglátja a hajóhadukat. Akkor se változtatja meg az irányt.
Mintha érezte volna a tengeri levegőben a földszagot, de tudta,
hogy ezt csak a kétségbeesés teszi.
Homályos árnyak bukkantak fel körülötte a hajnali fényben:
az ő harminc gályája. A fedélzetek megélénkültek a
 készülődéstől. Julius szíve olyan erősen vert, hogy szinte fájt,
míg várta a szót, hogy már látszik Görögország.
Feltűnt Pompeius három gályája. A legközelebbi annyira
volt, hogy látni lehetett a fehér foltokat az oldalánál, ahol az
evezők felkavarták a vizet.
– Föld! – harsant a kiáltás. Julius felordított izgalmában, és az ég
felé lökte az öklét.
Katonái hatalmas, visszhangzó éljenzéssel engedték ki
magukból a feszültséget, mikor meglátták a barna csíkot, amely
azt jelentette, hogy nem rekedtek kint a nagy vízen!
A dobok, amelyek egész éjjel hallgattak, hirtelen életre
keltek, egyre gyorsabb, gyilkos tempót diktálva. Szívek fognak
megszakadni, amíg legyűrik az utolsó szakaszt a szárazföldig,
ám a dobok tovább dübörögtek, és a gályák repültek a part felé.
Julius látta az ébredő város házait. Bogár döngicsélésének
rémlett a riadó kürtök szava, amelyek hívták a görögországi
katonákat, hogy megvédjék a lakosokat. Vajon ez itt Oricum?
Annak vélte, noha csaknem húsz év telt el azóta, hogy utoljára
kihajózott abból a kikötőből.
Ahogy közeledett a kikötő, Julius vére még tüzesebben
lángolt a dobszótól. Három gálya volt bent, amelyek az ő
szeme láttára teltek meg futkosó, kiabáló emberekkel. Hogy
félhetnek! Elvigyorodott. Csak érje el a partot, majd ő
megmutatja, hogy van még Rómában tábornok!

Brutus felkelt szállásának kemény derékaljáról, és elkezdte a

gyakorlatsorozatot, amellyel minden új hajnalt köszöntött.
Eredetileg Renius állította össze, de Cabera hatása
megváltoztatta, úgyhogy most ugyanannyi gyakorlat fokozta a
hajlékonyságot, mint amennyi az erőnlétet fejlesztette. Fél óra
múlva teste ragyogott a verejtéktől, és a nap is fölkelt
Dyrrhachium távoli városa fölött. Elővette a kardját és
nekilátott a vívógyakorlatoknak, amelyeket évtizedekkel
korábban Juliusszal tanult, az egyszerűbb formáktól haladva a
bonyolultabb csapások felé szinte úgy, mintha táncolna. Ez a
gyakorlás annyira az élete részévé vált, hogy nem kellett
gondolkoznia közben, felhasználhatta az időt arra, hogy
átgondolja helyzetét Pompeius seregében.
Veszedelmes játékba kezdett Labienusszal miután először
elszökött a fogdmegjei elől. A görögországi tábornok még
mindig gyanakodott, és Brutus tudta, hogy folyamatosan
kémkednek utána. Úgy vélte, kellő igyekezettel eltűnhetne a
szemük elől, de ezzel csak fokozná Labienus bizalmatlanságát.
Inkább azzal hozta kínos helyzetbe, hogy panasszal fordult
hozzá, bizonyítéknak magával hurcolva az egyik figyelőt.
Brutus élvezte, hogy olyan sértődött lehet, mint minden
hűséges tábornok. Labienus kénytelen volt bocsánatot kérni,
azzal mentegetőzve, hogy tévedés történt. A figyelőket másnap
újakra cserélték.
Brutus elmosolyodott. Lassan leengedte a gladiust, kitört, öt
szívverésnyi ideig egyenesen tartva a kard hegyét. Részegítő
kihívás volt Juliával találkozni; ha most elpárologna, megint
csak vadásznának rá. Sokkal jobb, ha úgy viselkedik, ahogy
egy ártatlan ember viselkedne. A kerti találkozást követő két
másik alkalommal, amikor néhány percet lopott magának
Pompeius feleségével, egyszerűen parancsot adott Seneca
embereinek, hogy fogják le a figyelőket. Minden maradt a
régiben. Brutus tudta, hogy Labienus sosem fog bízni benne,
amíg nem harcol Julius ellen a csatamezőn, és minden kétséget
kizáróan be nem bizonyítja hűségét.
Könnyedén megpördült egy olyan mozdulattal, amelyet
évekkel korábban tanult egy bronzfegyverekkel harcoló
törzsnél. Renius helytelenített volna mindent, amelynek során
elszakad az anyaföldtől, de az ugrás látványos volt, és
pillanatokra elrejtette a kard mozgását, ami két alkalommal is
megmentette az életét. Ahogy földet ért, jól megvetette
meztelen talpát a padlódeszkán, és élvezte az erejét.
Vívóbajnok volt Rómában és első a tábornokok között
Galliában. Az, hogy a szimatoló Labienus hűtlenséggel
gyanúsítja, olyan sértés, amelyért egy napon megfizet. Senki
sem sejthette Pompeius emberei közül, mibe került neki
elárulni Juliust. Tudta, hogy zsigeri rosszindulattal mérlegelik
felszólalásait a taktikai tanácskozásokon. Részben megértette,
hogy kételkednek benne, mégis dühítő volt a dolog.
Végül megpihent, és a kardját első tartásba emelte. Közben
új helyzetének iróniáján töprengett. Eddig csak Julius
parancsnoksága alatt harcolt, és úgy találta, hozzá képest
Pompeius legföljebb szakember. Megbízható tábornok, de
hiányzik belőle az újítás tüze, amelyet Juliusban a
legveszélyesebb helyzetek gyújtanak fel. Látta úgy, amikor
nyilak csapódtak be körülötte, ő pedig megfordította a
vesztésre álló csatát. Noha nem könnyen küzdötte le a
büszkeségét, Brutus elismerte, hogy többet tanult Juliustól,
mint amennyit valaha is okulhatna Pompeius mellett.
Az éjszaka csöndje megtört. A katonák ébredezni kezdtek,
mosakodtak, felöltöztek. Az ideiglenes barakkokat egy patak
közelében építették, amely a távoli hegyek hóhatárától indult,
és Brutus hallotta, ahogy az emberek káromkodnak a fürdő
hidegsége miatt. Benyúlt a ruhája alá, lomhán megvakarta az
ágyékát. Volt a közelben egy fürdő, ahol tüzet raktak a
vizesvödrök alá, de büszkeség kérdése volt, hogy a tisztek meg
mernek-e fürödni katonáikkal együtt a jeges patakban.
Elmosolyodott a gondolatra, hogy mennyire átalakította az
országúti őrséget. Még Labienus is gratulált a maga merev
módján. Seneca cohorsaiban néhány hónapos kiképzés és az
alaki gyakorlatok után nem lehetett felismerni a régi képzetlen
katonákat. Brutus teljes egészében magára vállalta a
kiképzésüket, mert tudta, egyedül a gyakorlottságuk segíthet
nekik életben maradni, ha Julius megérkezik.
Ezüstpáncélját a szobában hagyta, szívesebben hordott
egyszerű, vasalt borvértet és hosszú, gyapjúbracæt16, amely
megvédte a lábát a hidegtől. Kikiáltott egy rabszolgának a
ruhájáért, azután kiment a sápadt reggeli napfénybe.
Dyrrhachium városa párába burkolózott a távolban, a
nyugati látóhatáron szürkén fénylett a tenger. Brutus gunyoros
elismeréssel bólintott Labienus felé, aki ott lakik valahol a
városban. Kétségtelenül a fifikás észjárású tábornoknak
köszönheti, hogy a várostól ilyen távol kellett kiképeznie a
katonáit. Labienus úgy oldotta meg a problémát, hogy
eltávolította az embert, a probléma okát.
Mikor kisietett a partra, látta, hogy Seneca éppen kimászik a
vízből. Meztelenül állt a parton, és vadul dörgölte magát, hogy
visszatérjen elgémberedett testébe az élet. A fiatal tiszt
rávigyorgott Brutusra, de aztán mindketten megmerevedtek,
mert mozgást pillantottak meg a város közelében.
Most meg ki boldogít minket, töprengett Brutus. A mozgó
emberek elmosódó foltja túlságosan messze volt, hogy a
részleteket kivehesse, így hát elszánta magát, hogy gyorsan
megmártózik, azután ledörzsöli magát a jövevények
fogadására.
Seneca már öltözött, az olajtól csillogó szíjakat és
zsinórokat kötözgette. Mikor Brutus lélegzet után kapkodva

16
hosszú nadrág
 belelábalt a vízbe, riadóztattak. A deszkabarakkok döngtek a
fegyvereiket összekapkodó katonáktól.
Brutus lebukott a víz alá, amelynek hidege perceken belül
elzsibbasztotta. Zihálva kiemelkedett, és felkapott egy
törülközött, hogy szárazra dörgölje magát.
– Még három napig nem kell jelentenem – mondta Senecának,
miközben felhúzta a bracæt és a gyapjú lábszárvédőt, amelyek
a legkomiszabb hidegtől védték a lábát. Visszaparancsolta a
félelmet, hogy Pompeius talán fölfedezte találkozásait Juliával.
Biztos, hogy az asszony nem árulta el, de Labienus talán
figyelteti Pompeius feleségét is egy olyan emberrel, akit ők
nem láthattak. Megrázta a fejét. Miért küldenének ki egy
menetoszlopot azért, hogy elfogják, amikor nyugodtan
megrohanhatnák jelentés közben?
Brutus és Seneca figyelte a Dyrrhachium felől közeledő
katonákat, és törték a fejüket, vajon mit követhettek el. Csak
egyszer néztek össze értetlenül. A cohorsok, amelyeknek a
parancsnokai voltak, tökéletes rendben sorakoztak. Brutus
büszke volt rájuk. Elmúltak azok a napok, amikor csak néhány
kürtjelzést ismertek. Mostanra olyan fegyelmezettek és
kemények lettek, amennyire csak meg tudta edzeni őket.
A közeledők élén maga Labienus jött fekete lovon, Brutus
akaratlanul megborzongott Pompeius helyettese láttán, aki
személyesen érkezik a látogatására. Ez nem sok jót ígér. Bár
kihozta volna az ezüstpáncélt a barakkból!
Labienus a merev vigyázzban várakozó alakoktól néhány
lépésre állította meg a lovát. A centuriók vigyázzt kiáltottak, az
oszlop a tábornok felé fordította a fejét. Labienus a szokásos
körültekintéssel leszállt a lóról, és Brutusnak ismét feltűnt az a
zavartalan nyugalom, amely annyira különbözött az ő
vérmérsékletétől. Ha Labienus megnyer egy csatát, azt a
 fegyelemnek és a takarékosságnak köszönheti. Sosem
pocsékolta embereit céltalan akciókra, mégis neki volt a
legjobb személyi anyaga egész Görögországban. Brutus a maga
részéről gyűlölte ezt a száraz visszafogottságot, de nem
tagadhatta, hogy a tábornok nagyon érti a harcászat
tudományát.
– Brutus tábornok! – szólt Labienus, és üdvözlésül meghajtotta a
fejét.
Noha Brutusnak hivatalosan ez volt a címe, Labienus szeme
rávillant a csekély erőre, nyugtázva a helyzet iróniáját. Brutus
csökönyösen hallgatott, akkor üdvözölte csak a tábornokot,
amikor Labienus kezdte kényelmetlenül érezni magát. A
feszültség enyhült.
– Tábornok, Pompeius a parancsnokságod alá helyezi ezeket az
embereket – folytatta Labienus.
– Akkor hát valóban értékes a közbenjárásod – mondta Brutus
titkolt örömmel. – Fogadd köszönetemet!
Labienus kissé elvörösödött. Óvatosan beszélt, ahogy
szokott, tudva, hogy ha nyíltan kimutatja bizalmatlanságát,
abból párbaj lesz, amelyben feltehetőleg nem ő győzne.
– Nem az én közbenjárásom következménye, és ezt biztosan te is
tudod. Pompeiusnak vannak más tanácsadói is. Úgy látszik,
emlékeztették, milyen sikereket értél el az extraordinariusokkal
Galliában. Az első ütközet után ezekből az emberekből egy
gyors reagálású erőt kell szervezned, hogy amikor megítélésed
szerint valahol meggyengül a vonal, erősítsd meg.
– Az első ütközet után? – kérdezte Brutus, noha sejtette, mi
következik.
Labienus előhúzott a köpenye alól egy összekötözött
tekercset, amely Pompeius pecsétjét viselte, és Brutus kezébe
 adta. – Az első összecsapásnál az első vonalban állsz
embereiddel – mondta csipetnyi kajánsággal. – Ez Pompeius
közvetlen parancsa.
Habozva, a szavakat keresgélve folytatta.
– Közölnöm kell, miszerint Pompeius reméli, hogy túléled az
első rohamot, hogy teljes mértékben felhasználhassa a
képességeidet a háború későbbi szakaszaiban.
– Bizonyos vagyok benne, hogy pontosan ezt mondta – felelte
hidegen Brutus.
Vajon nem magának Pompeiusnak a házából származott-e a
javaslat, hogy felhasználják az ő képességeit? Julia megígérte,
hogy latba veti a befolyását, és más nem szólalhatott fel az
érdekében. Pompeius amúgy is őrlődött, mert szerette volna
fölhasználni a rendkívül tehetséges tábornokot, ugyanakkor
egyfolytában félt, hogy Brutus az ellenség kémje. Julia
befolyása lehetett az a suttogás, amelyre szüksége volt, hogy
megtegye ezt a kis engedményt.
Labienus vegyes érzésekkel figyelte a reakcióit.
Nyugtalanítónak találta a galliai tábornokot. Amikor a görög
legiók kiképzésében vett részt, olyan terep- és emberismeretről
tett tanúságot, amellyel senki sem vetélkedhetett. Ugyanakkor
pökhendi és alkalmanként az arcátlanságig tiszteletlen volt.
Pompeiushoz hasonlatosan Labienus is utált elpocsékolni egy
embert, akinek több tényleges harctéri tapasztalata volt, mint a
sereg bármely három másik tábornokának együttvéve. Egy
ilyen ember életfontosságú lehet, hogy megállítsa a roham
lendületét, ha Cæsar végül rászánja magát a támadásra. De
csak akkor, ha megbízhatnak benne.
– Nem fogadok el frissítőt – mondta Labienus, mintha
megkínálták volna. – Az erődítések még koránt sincsenek
készen.
 Brutus felnézett, mert a tábornok egy olyan területet
említett, amelyre neki nem lehetett befolyása. Pompeius
parancsára hatalmas falakat és hegyi erődöket kezdtek építeni
több kilométeres sávban Dyrrhachium körül. Lehet, hogy az
öregember ettől biztonságban érezte magát, de Brutusnak nem
tetszett az ötlet. Ha semmi más, ez világosan megmutatta, hogy
Pompeius túlságosan is tiszteli Juliusban a vezért, viszont az
embereket nem fogja lelkesíteni, hogy védekező állásokat
építenek ki, amikor az ellenség még meg sem jelent. Ami ennél
is rosszabb, Brutus szerint a bátorságukat csökkenti a tudat,
hogy ha meghátrálnak, biztos állások várják őket.
– Reméljük, nem lesz szükség rá, Labienus – mondta kurtábban,
mint ahogy akarta. – Amikor Cæsar megjön, talán úgy is meg
tudjuk verni a seregét, ha nem bujkálunk előle.
Labienus hideg tekintete megkeményedett erre a
megjegyzésre, nem tudta, reagáljon-e a sértésre vagy sem.
Végül vállat vont.
– Ahogy mondod – felelte. Intett a személyi testőrségét adó
centuriának, hogy indulás vissza a városba. A többiek
egykedvűen, a szélben dideregve álltak tovább a folyóparton.
Brutus örült, hogy nem kell tovább űzni kisded játékait.
Tisztelgett Labienusnak, és észrevette, hogy a tábornok
megkönnyebbülten viszonozza a tisztelgést.
– Mondd meg Pompeiusnak, hogy engedelmeskedem a
parancsainak és köszönöm neki az embereket – szólt Brutus.
Labienus biccentett, és visszaszállt a lovára. Közben ismét
egymásra néztek, mintha Labienus azt képzelné, hogy egy jó
erős nézéssel is meg lehet látni a hűséget. Végül megfordította
lovát és merev háttal elindult vissza a város felé.
 Mikor a gályák elérték a rakpartot, a kampós végű hidak
lecsapódtak, és azonnal kizúdultak rajtuk Julius legiói. A
kikötőben levő gályák beszorultak a part mellé, mielőtt
elmenekülhettek volna; ugyanígy járt sok tengerész, aki a
görög partra ugrott a fedélzetről. A katonák elözönlötték a
partot, kegyetlen hatékonysággal lemészárolták a hajók
legénységét, majd tovább indultak.
Oricum zsúfolásig megtelt katonákkal, akik utat vágtak
maguknak. A kikötővárost ezer legionarius védte, különböző
szállásokra szétszórva: ők voltak az elsők, akiket lerohantak.
Néhányuknak sikerült meggyújtani a nyersfából rakott
jelzőtüzeket, és a magasba emelkedő füstoszlopok riasztották a
tartományt: Julius nem engedte meg az embereinek, hogy
irgalmasak legyenek, mielőtt rendesen megvetnék a lábukat, és
az első ezer katonát darabokra vágták Oricum utcáin.
Az a három gálya, amely észrevette a flotta érkezését, nem
kísérelt meg kikötni, hanem észak felé fordult, hogy elvigye a
támadás hírét. Julius tudta, hogy a végsőkig ki kell használnia a
meglepetés előnyét. Ha több embert hozott volna, talán biztos
helyet keres nekik. Így azonban minden erejét a partra
szállította. Mozgékonynak kellett lennie, és idegesítette minden
pillanat késlekedés, amelyet a súlyos felszerelések partra
tételével járt. A tenger felől pillanatnyilag biztonságban volt.
Nem volt erő, amely könnyen partra szállhatott volna, miután
gályái elzárták a kikötő bejáratát. Amikor az utolsó ballisták17
és scorpion íjak18 is a partra kerültek, parancsot adott a gályák
elsüllyesztésére, amivel használhatatlanná tette a kikötőt.
Mielőtt a nap delelőre hágott volna, a veteránok készen
álltak, hogy elinduljanak a szárazföld belseje felé. Körülöttük
17
kőlövedék
18
hajítóíj
füstoszlopok emelkedtek a magasba, beszennyezve a tiszta
levegőt, miközben ők tökéletes rendben, sorokban és
oszlopokban várakoztak. Julius büszkén nézett végig rajtuk,
azután karját lebocsátva jelzett a kürtösöknek.
Az utcák helyét átvették a szúrós fűvel benőtt mezők, mire a
távolban megpillantották Pompeius első legióit. A galliai
veteránok kihívóan felordítottak, és egy cseppet sem
vonakodtak a harctól. Ki tudhatta volna, hogyan fognak
viselkedni, ha egy római legio lesz az ellenségük? Julius látta
szemükben a ragadozó figyelmet, amellyel a távolban mozgó
erőket lesték. A farkastestvérek is széttéphetik egymást, tekintet
nélkül a közös származásra.
Akárki parancsolt is annak az ötezer embernek, nem akart
elvérezni a túlerővel szemben. A hatalmas menetoszlop Julius
szeme láttára irányt változtatott, és észak felé indult. Julius
hangosan fölnevetett, ha arra gondolt, mekkora zavar
uralkodhat azokban a sorokban! Nem várták őt, és most már
késő. Izgalmában a lova nyakára csapott, és körülhordozta
tekintetét a tájon, amelyet évtizedek óta nem látott.
A föld kopár volt télen, a göcsörtös fák lombtalanok, a
vékony fű görcsösen kapaszkodott a földbe. A kövek
ugyanazzal a száraz porral elegyedtek, amelyre a Mithridatész
elleni, sok évvel korábbi hadjáratából emlékezett. Még a
levegő szaga is különbözött a rómaitól vagy a galliaitól.
Kemény föld ez, ahol fárasztó az élet. Jó hely a háborúra.
Ahogy végignézett legióinak színpompás sorain, Nagy
Sándorra gondolt, és kihúzta magát a nyeregben.
Végiglovagolt nyugtalankodó heréltjén a néma sorok között.
Egyenként üdvözölte tábornokait. Némelyiket, mint
Octavianust, Domitiust, Cirót és Regulust évek óta ismerte.
Mások Galliában tüntették ki magukat, vagy Brutus árulása
után léptette elő őket. Önbizalma hirtelen nagyra nőtt. Mintha
álom lenne, hogy ismét görög földön van, megnyílik előtte a
táj. Visszakerült legtermészetesebb elemébe, elmaradtak
mögötte a politikus Róma fojtogató fortélyai. Zászlók
csattogtak a téli szélben, amely nem hűthette le az örömét,
hogy végre elérte az ellenséget. Pompeius csaknem kétszer
annyi embernek parancsol, ráadásul megvan az az előnye, hogy
olyan földön harcol, amelyet ismer, és felkészült a küzdelemre.
Csak jöjjenek, gondolta Julius. Kóstoljanak meg minket!
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Pompeius ide-oda járkált a főhadiszállásnak kinevezett

templom közepén. Kezét szorosan összekulcsolta a háta
mögött. Halálos csend volt, egyedül a dictator vasszögekkel
kivert szandáljának kopogását verték vissza a falak, mintha
láthatatlan ellenség követné a lába nyomát.
– Egyszóval itt van – mondta. – Alvezéreim hetvenkedő ígéretei
ellenére átsiklott közöttük és elragadta tőlem Oricumot. Lecsap
a partvidék szívére, és csupán némi jelképes
ellenállásba ütközik! Ismételd csak meg, hogyan lehetséges ez!
Az utolsó lépések éppen a templom bejáratánál álló
Labienushoz vitték. A tábornok arca most is kifürkészhetetlen
volt, de igyekezett csillapítani parancsnoka dühét.
– Jó okunk volt arra számítani, hogy télen nem kel át a tengeren.
Fölhasználta a hosszú éjszakák jelentette előnyt a hajóhadunk
megkerüléséhez, a föld azonban puszta.
Pompeius intett, hogy folytassa. Érdeklődés csillant a
szemében.
Labienus megköszörülte a torkát.
– Sokat kockáztatott, hogy biztonságosan partra szállhasson,
uram. Amíg tavasszal beérik a termés, neki életben kell tartania
a katonáit és a teherhordó állatait, erre pedig nincs más
tartaléka, csak amit magával hozott. Jó esetben kétheti
utánpótlása lehet szárított húsban. Azután gyorsan gyengülni
kezdenek. Ezt a döntést csak a kétségbeesés sugallhatta, uram.
Meg fogja bánni.
Pompeius szeme elsötétült, a harag ismét erőt vett rajta.
– Hányszor hallottam már, hogy elszámította magát? Mégis
egyre halad előre, miközben a tanácsadóim szerint rég
halottnak kellene lennie. Hátborzongató a szerencséje,
Labienus!
– Uram, intézkedéseket tettünk. Parancsot adtam, hogy a
hajóhadunk zárja le mögötte a partvidéket. A tenger felől nem
kap utánpótlást. Lehet akármilyen szerencsés, nem létező
gabonával nem etethet hét legiót. Ha nem háborgatnánk,
esetleg kifoszthatná a városokat élelemért, de ha ott vagyunk,
és attól kell tartania, hogy oldalba kapjuk, akkor csupán az
éhen halók hadának parancsolhat.
– Ó, ott leszek én, Labienus! Gyűjtsd össze a legióinkat, hogy
elindulhassunk feléjük! Nem hagyom, hogy úgy csatangoljon
Görögországban, mintha az övé lenne!
– Igen, uram – vágta rá Labienus. Örült, hogy megkapta a
parancsot, miután egy órán át állta Pompeius dühét. Tisztelgett
és megfordult, hogy távozzon, de Pompeius hangja ismét
megállította.
– Gondoskodj róla, hogy Cæsar minden követője lássa Brutust! –
mondta élesen. – Bizonyítsa be hűségét, vagy vágják le!
Labienus bólintott.
– A saját legióm mindig a közelében lesz, uram. Vannak
embereim, akik lecsapnak rá, ha kétszínűnek bizonyul. – Itt
abbahagyhatta volna, de nem tudta elhallgattatni a kínos belső
hangot. – Könnyebb lenne, uram, ha csak azoknak a
cohorsoknak parancsolhatna, amelyekkel érkezett. A további
ezer ember, akit a keze alá adtál, akadályt jelent, ha fellázad
ellened.
Pompeius hideg, mérlegelő tekintettel nézett a tábornokra.
– Ha megtartja a nekem tett esküjét, akkor kulcsszerepe lehet az
eljövendő összecsapásban. Bolond lennék, ha két cohorsszal
bénítanám meg azt az embert, aki mindenkinél jobban ismeri
Cæsar taktikáját. A döntésem végleges, Labienus.
A tábornok távozott, és közben azon töprengett, ki
befolyásolhatta Pompeiust? Talán egy hang a száműzött
Senatusból, amely olyan sok idejét foglalja le a dictatornak.
Noha az ilyen illojális gondolatok önmagukban is kínosak,
Labienus vajmi kevésre becsülte a civakodó vénembereket,
akiket Pompeius hozott Rómából. Azzal vigasztalta magát,
hogy tisztelheti a senatorok címét, de ettől még nyugodtan
érezhet személyes ellenszenvet irántuk.
Pompeius tizenegy legiójából hét Dyrrhachium környékén
táborozott. A derékhad majd magába olvasztja őket, miközben
dél felé halad, hogy megállítsa a támadást. Labienus örült a
sokaságnak, és bizonyos volt benne, hogy jó tanácsot adott
Pompeiusnak. Ötvenezer ember a legnagyobb hadsereg,
amelyet egy tömegben látott. A Cæsar erejéről szóló
legmegbízhatóbb jelentések legföljebb huszonkétezer embert
említettek. Labienus szerint Pompeius túlságosan tisztelte ezt a
jöttmentet, aki csak bitorolja a római Senatust. Az vitathatatlan,
hogy a galliai legiók veteránok, de egy veteránt éppen úgy átüt
a lándzsa, mint mindenkit.
A közelben felbőgött egy fehér bika, amelyet a papok
mészárosai taglóztak le. Labienus ellenőrizte jóslataikat,
szükség esetén kiigazította, mielőtt továbbította Pompeiusnak.
Állt a napon, hüvelykujjával a kardja markolatgombját
dörgölte, mint mindig, ha ideges volt. Nem várta, hogy
Pompeiust ennyire felzaklassa Cæsar oricumi partraszállása.
Nem jöhet újabb rossz hír, amely aláássa az önbizalmát.
 Odajöttek a hírvivők, hogy továbbítsák a parancsokat a
várakozó legióknak.
– Indulunk – mondta érdesen a tábornok, akinek az agya már a
közelgő hadjárattal foglalkozott. – Adjátok ki a parancsot, hogy
bontsanak tábort. Brutus tábornok vezeti az előőrsöt, mögötte
az én negyedik legióm halad.
A futárok szétszóródtak a város utcáin, vetélkedtek, ki ér
előbb célba a hírekkel. Labienus mélyet lélegzett, és azon
tűnődött, láthatja-e majd az ellenség arcát, aki ennyire
megrendítette Pompeius magabiztosságát. Vállat vont. Cæsar
megbánja még, hogy engedett a becsvágyának, és
Görögországba jött. Itt még nem felejtették el, hogyan
működnek a törvények.

Pompeius házában Julia a térdén ülő fiával játszott, amikor

hazajött a férje. A nap békéje semmivé lett, amikor a tábornok
bömbölve hívta a szolgákat. Az asszony arca megrándult a
harsogástól, a gyermek kacarászni kezdett, és megpróbálta
utánozni az anyját. Máris látszott, hogy darabos arcú apjára fog
hasonlítani. Vajon, tűnődött Julia, örökölni fogja a mogorva
természetet is? Levert edények közeledő csörömpölése jelezte,
hogy Pompeius jön a feleségéhez. Julia minden szót hallott,
amikor a férje a legjobb páncélját és kardját kérte. Ebből tudta,
hogy az apja megérkezett Görögországba. Dobogó szívvel
fölállt.
– Itt vagy hát! – mondta Pompeius, amikor Julia kilépett a kertbe.
Lehajolt, hogy megcsókolja a homlokát. Az asszony feszülten
elmosolyodott. A kisfiú kinyújtotta a karját az apja felé, de az
ügyet sem vetett rá.
– Itt az idő, Julia. Távozom, te pedig olyan helyre fogsz menni,
ahol nagyobb biztonságban vagytok.
– Partra szállt? – kérdezte Julia.
Pompeius elkomorodott, a felesége tekintetét kereste.
– Igen. Az apád áttört a hajóhadamon.
– Le fogod győzni – mondta Julia, és váratlan hévvel szájon
csókolta a férjét. Pompeius elvörösödött kellemes
meglepetésében.
– Le fogom – mondta mosolyogva. Sose értette a nőket. Viszont
a felesége nyafogás és vita nélkül elfogadta új helyzetét.
Megfelelő anyja az ő fiának.
– És Brutus? Fel tudod használni?
– Amint megbizonyosodom a hűségéről, szabadjára engedem,
hogy ott keltsen zűrzavart, ahol csak tud. Julia, igazad volt az
extraordinariusaival kapcsolatban. Az az ember akkor végzi a
legjobb munkát, ha nem köti meg túlságosan a parancslánc.
Még két cohorsot adtam neki.
Julia gyengéden letette a fiát a földre, és szenvedélyesen
átölelte férjét. Keze lesiklott Pompeius ágyékára, aki nevetve
ugrott arrébb.
– Istenek, nincs most időm erre! – mondta, és a szájához emelte a
felesége kezét. – Asszony Görögországban még szebb lettél,
mint voltál. Jót tesz neked az itteni levegő.
– Te teszel jót – felelte Julia.
Pompeius az aggodalmai ellenére is elégedettnek látszott.
– Most pedig szedesd össze a rabszolgáiddal, amire szükséged
van.
Az asszony mosolya elhalványult.
– Itt csak biztonságban vagyok? – mondta, – Nem szeretnék
éppen most idegen helyre menni.
Pompeius zavartan pislogott.
– Miről beszélsz? – kérdezte hirtelen türelmetlenséggel.
 Julia kényszerítette magát, hogy ismét megfogja a férje
kezét.
– Megint apa leszel, Pompeius. Nem kockáztatom a
gyermeket.
Pompeius arca lassan elváltozott, amikor felfogta, mit hall.
Tekintete végigpásztázta Julia alakját. – Nem látszik.
– Még nem, de hónapokig ellehetsz a háborúban. Addigra
látszani fog.
A férfi bólintott, gyorsan döntött.
– Nagyon jó. Ez a város végül is messze lesz a harcoktól. Csak a
Senatust bírnám rábeszélni, hogy maradjanak itt veled, de ők
ragaszkodnak hozzá, hogy a katonákkal tartsanak!
Julia végignézhette, miként teszi semmivé az ő újságjának a
szívderítő hatását a gondolat, hogy a Senatus a dictator minden
egyes parancsát megkérdőjelezheti.
– Szükséged van a támogatásukra, legalábbis pillanatnyilag
– mondta.
Pompeius bosszúsan forgatta a szemét.
– Ez magas ár, Julia, hidd el nekem. Mégis, mivel az apádat
ismét consullá választották, kénytelen vagyok meghajolni
ezeknek a bolondoknak az akarata előtt. Sajnos ők is tudják,
hogy szükségem van rájuk. – Felsóhajtott. – De legalább itt
lesznek neked társaságnak a családtagjaik. Még egy centuriát is
hagyok, hogy biztonságban legyél. Most pedig ígérd meg, hogy
veszély esetén nem maradsz itt. Túl drága vagy nekem ahhoz,
hogy kockáztassak.
Az asszony ismét megcsókolta.
– Megígérem.
Pompeius szeretettel borzolta össze a fia haját. A hangja
ismét fölerősödött, amikor visszament a házba, és új
 parancsokat ordított az őrségnek és a személyzetnek. Egy idő
után elment, és a ház visszatért a szokásos, álmos nyugalmába.
– Tényleg babád lesz? – kérdezte a fia vékony hangon, és
kinyújtotta a karját, hogy Julia fölvehesse.
Az asszony elmosolyodott, és arra gondolt, mit szól majd
Brutus, ha közli vele a hírt.
– Igen, drágám.
A szeme hideg volt a sápadt napfényben. Választott. Brutus
árulásának tudata súlyosan nyomta a lelkiismeretét, amióta a
férfi beavatta. Énje egy részének fájt a saját árulása, de az apja
és a szeretője között nem maradt hely Pompeiusnak.

– Uram, csakugyan nagyon kevés időnk van – mondta Suetonius.

Cicero is letekintett a tanácsterem balkonjáról. A szája
elvékonyodott.
– Hacsak ide nem vonszoltatod velem Róma színe-virágát, akkor
kevés dolgot tehetünk a várakozáson kívül.
Suetonius modora egy óra alatt csapott át hanyag fölényből
méltatlankodásba, mikor azt kellett látnia, mennyire nem
haladnak. Bejött még egy csoport rabszolga, amitől még
nagyobb lett a zűrzavar. Hihetetlen, hány láda és batyu kellett a
Senatus költöztetéséhez! El tudta képzelni, milyen türelmetlen
lehet Pompeius.
A mélyben újabb veszekedés tört ki.
– Le kell mennem – mondta kelletlenül Suetonius.
Cicero fontolgatta, hogy engedje-e. Menjen csak.
Legalábbis mulatságos lenne, ő pedig nem nagyon szerette a
senatort. A felnőttkor nem tette bölccsé, gondolta Cicero, és a
másikra sandított. Ám ő az összekötőjük Pompeius
hadigépezetéhez, márpedig ezt a kapcsolatot ápolni kell, ha azt
 akarják, hogy a Senatusnak maradjon befolyása a hadjáratra.
Az istenek a megmondhatói, minden előnyre szükségük van,
amit össze tudnak szedni.
– Nincsenek olyan hangulatban, hogy parancsokat fogadjanak el,
Suetonius. Még magától Pompeiustól sem. Jobb, ha kivárod a
végét.
Ismét lenéztek a balkonról, hogy csillapodik-e a zűrzavar?
Sok száz rabszolga végeérhetetlen emberkígyója cipelte a
papírokat és egyebeket. Suetonius görcsösen markolta a
korlátot, nem tudta palástolni ingerültségét.
– Uram, te talán elmagyarázhatnád nekik, hogy mennyire sürgős
az indulás – mondta végül.
Cicero fölnevetett.
– Sürgős? Pompeius elég egyértelműem közölte, hogy mi csak
poggyász vagyunk. Mit érdekli őt a poggyász poggyásza?
Suetonius tehetetlen mérgében a szokásos óvatosságot is
félredobta.
– Talán jobb is lenne, ha maradnának. Mi hasznukat lehet venni a
csatatéren?
Cicero úgy hallgatott, hogy rá kellett pillantania. A szónok
hideg dühvel nézett rá, a szavai vágtak.
– Mi vagyunk a száműzött kormány, fiatalember, amelyet nem
lehet távol tartani a döntésektől. Pompeiusnak nélkülünk nincs
joga hadat viselni Róma nevében. Nincsen több törvényes joga,
mint Cæsarnak, inkább kevesebb.
Előrehajolt, szúrósan nézett bozontos szemöldöke alól
Suetoniusra.
– Kibírtunk egy évet ezen a helyen, Suetonius, kényelem és
tisztelet nélkül. A családjaink lármásan követelik, hogy vigyük
őket haza, de azt mondtuk nekik, hogy kibírjuk, amíg a
törvényes rendet helyreállítják. Gondolod, hogy épp a
 hadjáratból maradunk ki? – A nyüzsgő csarnok felé biccentett.
– Itt olyan embereket találhatsz, akik jártasak a civilizáció
legfinomabb árnyalataiban, amelyek a legkönnyebben
összeroppanhatnak egy katonai szandál alatt. Vannak köztük
törvényalkotók és matematikusok is, nagy családok
legtehetségesebb fiai. Elmék, amelyeket a pártodra kell állítani,
ha egy olyan emberrel kerülsz szembe, mint Cæsar, nem
gondolod?
Suetonius nem akart kötekedni, de tudta, hogy ha ő
dönthetne, szemrebbenés nélkül a sorsára hagyná a Senatust.
Nagyot lélegzett. Nem bírta elviselni Cicero maró dühét.
– Talán jobb lenne, uram, ha a döntést Pompeiusra bíznánk.
Ő tehetséges tábornok.
Cicero vakkantva nevetett. Suetonius összerázkódott.
– Több van e mögött, mint hogy oldalba kapják egymást! Cæsar
római legióknak parancsol. Azt állítja, a hatalmát egy új
Senatustól kapta. Lehet, hogy neked zászlókból és kürtölésből
áll az egész, de számíthatsz rá, hogy politikai döntéseket kell
hozni. Még mielőtt befejeződik. Pompeiusnak tanácsadókra
van szüksége, ha tudja, ha nem.
– Lehet, lehet – bólogatott Suetonius, hogy megbékítse az öreget.
Cicerót nem lehetett ilyen könnyen leszerelni.
– Olyan mélységesen megvetsz, hogy még a vitatkozással sem
bajlódsz? – kérdezte. – Mit gondolsz, mi történik, ha Cæsar
győz? Mire számítasz, ki fog akkor uralkodni?
Suetonius megmerevedett, a fejét rázta.
– Nem győzhet, uram. Nekünk van… – Elnémult, mert Cicero
felhorkant.
– Esküszöm, a lányaimnak több eszük van! Egy háborúban
semmi sem biztos. A tétek túlságosan magasak ahhoz, hogy
 egymásnak engedjük a hadseregeket, és azok verjék egymást,
míg csak egyikük marad talpon. Róma védtelen maradna és az
ellenségeinket semmi sem állítaná meg, hogy ha úgy tartja
kedvük, akár a Forumon sétálgassanak. Ennyit csak fel tudsz
fogni? Szükség lesz egy életben maradt hadseregre, amikor
minden kakaskodás és kérkedés lezárul. – Suetonius olyan
értetlenül bámult rá, hogy a szónok felsóhajtott.
– Mi fog védeni minket jövőre, két év múlva? Elsöprő győzelem
esetén, amennyiben Cæsar elbukik, senki sem marad, aki
korlátozhatná Pompeius hatalmát. Ha úgy dönt, hogy királlyá
vagy császárrá koronáztatja magát vagy éppen elhagyva apái
respublicáját megtámadja Africát – senki sem lesz, aki
ellentmondana neki. Amennyiben Cæsar győz, ugyanez az
eredmény. A világ feltartóztathatatlanul megváltozik. Ez egy új
rend, fiam, akármi történjék. Ha az egyik tábornok el is bukik,
fönn kell maradnia a rendnek. Ez az a pillanat, amikor szükség
lesz ránk.
Suetonius hallgatott. Félelmet vélt hallani Cicero
aggályaiban, és megvetette értük az öregembert. Ő bizony
nagyon fog örülni, ha Pompeius győz, és ezzel imperium
születik Görögország földjén. Cæsar serege sokkal kisebb, és
hamarosan éhezni fog. Már az is sértés, hogy Cicero arra
célozgat, hogy Pompeius esetleg nem győz. Nem tudta
megállni, hogy ne tegyen egy fullánkos megjegyzést.
– Talán ehhez az új rendhez fiatalabb vérre lesz szükség, senator.
Az öregembernek a szeme se rebbent.
– Ha elmúlik a bölcsesség és a vitatkozás kora, akkor az istenek
irgalmazzanak mindnyájunknak – mondta.
 Brutus és Seneca a legiók élén lovagolt, amelyek hosszú
kilométereken át elsötétítették Görögország földjét. Seneca
most az egyszer hallgatott, Brutus gyanúja szerint azon
rágódhatott, hogy mit jelentenek valójában Labienus parancsai.
Noha elméletben megtiszteltetés a hatalmas sereg élén haladni,
mindketten tudták, hogy ez a hűség próbája, és az első roham
után valószínűleg holtan maradnak majd a csatatéren.
– Legalább nem kell a trágyában taposnunk, mint a többieknek –
pillantott hátra Brutus.
Seneca mereven mosolygott. A legiókat ezernyi málhás állat
és szekerek választották el egymástól, és valóban, hátrébb már
sokkal kellemetlenebb volt ezeknek a nyomában járni.
Valahol előttük voltak azok a legiók, amelyek Oricumban
szálltak partra. Egy olyan tábornok vezeti őket, akinek a neve a
hadseregben csaknem egyet jelent a győzelemmel. Minden
katona követte a galliai jelentéseket, és noha nagy
létszámfölényben voltak, többségük kíméletlenül brutális
csatára számított.
– Szerintem Pompeius elpusztít minket – mondta Seneca olyan
halkan, hogy Brutus alig hallotta. A fiatalember vállat vont,
mikor érezte, hogy a tábornok nézi. – Ha arra gondolok, milyen
messzire jutottam Corfinium óta, azt kell kívánnom, ne
mészároljanak le az első csatában, csak azért, hogy
meggyőződjenek a hűségedről.
Brutus elfordította a tekintetét. Ugyanez járt a fejében, és
még mindig azon erőlködött, hogy kigondoljon valamilyen
megoldást. Labienus negyedik legiója az ő cohorsaik mögött
menetelt, és a tábornok parancsai kínosan egyértelműek voltak.
Bármilyen öntörvényű értelmezéssel gyors pusztulást hoztak
volna magukra. Labienus képes lenne ilyesmire akkor is, ha
ettől káoszba fulladna az első roham. Alig bírta megállni, hogy
 hátra ne sandítson, figyeli-e a tábornok. Kezdte felőrölni az
idegeit, hogy ugyanúgy szemmel tartják, mint
Dyrrhachiumban.
– Kétlem, hogy szeretett vezetőnk parancsot adna az ellenség
közvetlen lerohanására – mondta végül. – Tudja, hogy Julius
tervez és szervez az előny érdekében, és túlságosan tiszteli
ahhoz, hogy egyenesen nekitámadjon. Julius… – elharapta a
szót, haragosan megcsóválta a fejét. – Cæsar valószínűleg
csapdát állítana, tőrt vetne, vermeket ásatna, csapatokat állítana
lesbe, ha van fedezék. Pompeius nem adhat neki ilyen előnyt.
Akárhol találkozzunk, csapda, az lesz, ezért kezeskedem.
– Akkor mi leszünk azok, akik meghalnak, hogy Pompeius
meglelhesse – összegezte komoran Seneca.
Brutus felhorkant.
– Időnként megfeledkezem arról, hogy nincsenek tapasztalataid,
ezt mellesleg bóknak veheted. Pompeius a közelben foglal el
harcállást, és felderítőket küld, hogy átfésüljék a terepet.
Labienus azt fogja tanácsolni, ne küldjön minket előre, amíg
nincs egy széles ösvény, amelyen keresztülmennydöröghetünk.
Az életemet tenném rá, ha Labienus már meg nem tette. –
Elnevette magát, amitől Seneca kedve is felderült. – Legióink
Hannibál és az átkozott elefántjai óta nem támadnak fejetlenül.
Mi tanulunk a hibáinkból, míg minden új ellenség először száll
velünk szembe.
Seneca mosolya elhalványult.
– De nem Cæsar. Ő éppolyan jól ismeri Pompeiust, mint bárki.
Ismer minket.
– Engem nem ismer – felelte élesen Brutus. – Sosem ismert.
És legyőzzük, Seneca.
 Látta, hogy Seneca ujjai belefehérednek, olyan erősen
szorítja a gyeplőt. Csak nem ijedt meg? Ha Renius itt lenne,
odakaffogna valamilyen megjegyzést, amivel megtámasztaná a
fiatal tiszt bátorságát. Brutus nem találta meg a szükséges
szavakat.
Felsóhajtott.
– Ha akarod, visszaküldelek az első roham előtt. Nincs abban
semmi szégyen. Parancsot adhatok, hogy vigyél el egy üzenetet
Pompeiusnak. – Ez az ötlet mintha mulattatta volna. – Valami
ilyesmit: „Na, vén szamár, most már láthatod, mit tettél!” Mi a
véleményed?
Seneca nem nevetett, csak ránézett a tábornokára, aki
magabiztosan lovagolt mellette.
– Nem. Ezek itt az én embereim. Oda megyek, ahova
ők. Brutus kinyújtotta a kezét, és a vállára csapott.
– Öröm veled együtt szolgálni, Seneca. Most pedig ne aggódj
többé. Győzni indulunk.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

A vastag téli köpeny felfogta a hideg javát, Pompeius mégis

majd’ megfagyott a páncélban. A torkában és a beleiben
kavargó-fortyogó keserű lé volt benne az egyetlen meleg.
Kínos lassúsággal haladtak a kopár mezők jeges rögein. Fiatal
korában fittyet hányt a hadviselés leggyilkosabb
megpróbáltatásainak, most viszont össze kellett szorítania a
fogát, hogy ne vacogjon. Lova orrából két párafelhő tört elő. A
dictator lehajolt, szórakozottan megveregette az állat nyakát.
Gondolatai a hadseregnél jártak, amely már látszott a távolban.
Nem is kívánhatott volna előnyösebb harcállást. Cæsar
legiói Oricumtól huszonöt kilométernyire állomásoztak egy
erdővel körülvett síkságon. Pompeius felderítői, ahogy egy
dombtetőre értek, már fordultak is vissza a derékhadhoz. Úgy
robogtak el Brutus és Seneca mellett, hogy rájuk se néztek.
Pompeius előrejött kikérdezni, mit láttak és most gyanakvó
csöndben figyelt.
A maróan hideg levegő legalább tiszta volt. Noha Cæsar
erői egy kilométernyire voltak, tisztán látszottak a síkság
szúrós füvén. Innen olyan szánalmasnak tűntek, mintha apró
fém dísztűket döftek volna bele a kemény földbe. Ugyanolyan
mozdulatlanul álltak, mint a ritkás erdő fái a domboldalakon.
Pompeius összevonta a szemöldökét.
– Mit csinál? – szűrte a fogai között.
Részint örült, hogy látja az ellenséget, ám ösztönös
óvatossága is hallatta a hangját. Julius sosem bízta a győzelmét
két hadsereg összecsapására. A síkság alkalmas volt a
 támadásra, és Pompeius tudta, hogy lovassága képes szétzúzni
a sokkal csekélyebb létszámú extraordinarius egységet,
amelyet Julius hozott Görögországba. Túlságosan csábító volt.
Pompeius a fejét csóválta.
– Hány legiót tudsz összeszámolni, Labienus? – kérdezte.
– Csak hatot, uram – vágta rá Labienus. Savanyú arcából
Pompeius úgy látta, hogy osztozik az ő kétségeiben.
– És hol a hetedik? Mi fontos dolguk van, amikor mi itt állunk,
és nézzük a többit? Küldd szét a felderítőket. Meg akarom
találni a hetediket is, mielőtt megindulnánk.
Labienus kiadta a parancsot. A leggyorsabb lovasok
szétrajzottak.
– Látnak minket? – kérdezte Pompeius.
Labienus válaszul egy távoli lovasra mutatott, aki
végigügetett a síkságot szegélyező, sziklákkal elegyes erdősáv
mentén. Egyszer csak fölemelt egy zászlót, és jelzett Julius
erőinek.
– Nem tetszik ez nekem – mondta Pompeius. – Azok a fák bármit
elrejtenek. Túlságosan úgy fest, mint egy csapda. Szeretném
tudni, vajon nem éppen azt akarja-e, hogy ezt a következtetést
vonjuk le?
– Van tartalékod, uram. Engedelmeddel kiküldök egy legiót,
hogy próbát tegyen. Brutus tábornok cohorsai éppen
megfelelnének.
– Nem. Túl kevés embernél nem működne a csapda, ha van
egyáltalán. Közel engedné, aztán megsemmisítené őket. Nem
fogunk semmiért embereket veszíteni. Többet meg nem
szívesen küldenék, amíg csak ennyit tudunk. Mondd meg az
embereknek, hogy lazítsanak, míg a felderítők vissza nem
jönnek. Egyenek valami meleget, és közöld velük, hogy
legyenek mindenre felkészülve.
 Egyre erősödött a szél, ahogy a nap telt. Dyrrhachium
messze mögöttük maradt, Pompeius tudta, hogy az emberei
fáradtak. Talán jobb lenne, ha tábort vernének éjszakára, és
hajnalban indulnának tovább. Gyanította, hogy Labienusnak
nem tetszik az óvatossága, ő azonban még emlékezett rá,
miként gyűjtötte maga köré Julius a régi Primigenia legiót,
hogy belőlük legyen a híres Tizedik magja. Még akik gyűlölték
Cæsart, azok is elismerték azt a képességét, hogy minden
eséllyel szemben képes kicsikarni a győzelmet. Ezt a
tulajdonságát ki lehetett olvasni a jelentésekből. Pompeius
tudta róla, hogy egyike ama ritka embereknek, akik átlátják a
legvadabbul őrjöngő ütközetet. A gallusok nem maguktól estek
el, Britannia partjai sem önként adták meg magukat. Az
emberei mindenekelőtt hozzá hűségesek nem a Senatushoz
vagy Rómához. Ha arra kérte őket, hogy haljanak meg,
megtették, mert ő kérte: Talán éppen emiatt a hit miatt szoktak
hozzá a győzelemhez. Labienus sohasem találkozott ezzel az
emberrel. Pompeius elhatározta, hogy ő nem lesz egy újabb
név azoknak a listáján, akiket Julius megtört. Gyomrába
belehasított a fájdalom, kínosan fészkelődött a nyeregben.
– Uram! Kelet felé indulnak! – kiáltotta az egyik felderítő, éppen
akkor, amikor Pompeius ismét tudott figyelni, a külvilágra. Tíz
szívdobbanás múlva az ellenséges legiók mozgásba lendültek.
Kürtjeik távoli suttogásnak hallatszottak, ez a hang is csaknem
elenyészett a szélben.
– Mi a véleményed, tábornok? – mormolta Pompeius.
– Igyekeznek maguk után csalni minket – felelte kétkedve
Labienus.
– Én is így vélem – felelte Pompeius. – Miközben fordulunk, a
felderítők a lehető legszélesebb kört ellenőrizzék.
 Akármennyi ideig követjük őket, nem akarom elveszíteni szem
elől a legióit.
Labienus gondterhelten sandított az erdős vidékre, a
csoportosan nőtt fákra. Az ágak még télen is áthatolhatatlan
szövedéket alkottak. Ilyen nehéz terepen nem lesz könnyű
tartani a kapcsolatot.
– Alig néhány óra múlva besötétedik, uram – mondta.
– Tegyél meg minden tőled telhetőt, amíg világos van – vágta rá
Pompeius. – Érezzék csak, hogy a nyakukban lihegünk, amíg le
nem száll az este. A holnap elég hosszú ahhoz, hogy
valamennyit megöljük.
Labienus tisztelgett, és ellovagolt, hogy kiadja a
parancsokat. A legionariusokat, akik az evésre számítva már
kezdtek csoportosan letelepedni, talpra parancsolták a
centuriók. Labienus úgy döntött, nem hallja meg a sorok és az
oszlopok morgását, ahogy ellovagolt mellettük, hogy közölje a
parancsokat a tisztekkel. Tudta, hogy a katonák szeretnek
zúgolódni nehéz életük miatt, de ezek itt tapasztalt emberek
voltak, és inkább szokásból panaszkodtak, mint
meggyőződésből. Kezdettől tudták, hogy egy téli hadjárat az
erejük és kitartásuk vizsgája lesz. A tábornok úgy vélte, nem
fognak kudarcot vallani.
Mikor a hatalmas menetoszlop mozgásba lendült, Brutus
hátralovagolt a felderítők mellett. Pompeius minden tisztje
felfigyelt ezüstpáncéljára. Brutus valamilyen felindulástól
kipirulva a hozzáértő fölényes eleganciájával lovagolt.
Pompeius észrevette, hogy közeledik, mire az arca még
feszültebb lett, szája sápadt vonallá keskenyedett cserzett
bőrén.
Brutus megállította lovát, gyorsan tisztelgett.
– Uram, embereim készen állnak a rohamra. Ha parancsot kapok,
elindítom őket.
– Térj vissza a helyedre, tábornok – felelte Pompeius, és
megrándult, mert a gyomrába döfött a fájdalom. – Nem fogok
támadást indítani olyan terepen, ahol Cæsarnak van ideje
felkészülni.
Brutus mintha nem hallotta volna.
– Mozog, uram, és ez hiba. Nem tud csapdát állítani az egész
környéken. – Pompeius arca nem változott, Brutus
türelmetlenül folytatta. – Mindkettőnket ismer, uram. Arra
számít, hogy várunk, és mérlegre tesszük a terveit, mielőtt
támadnánk. Ha most indulunk, összecsaphatunk velük, mielőtt
besötétedne. Mire visszavonulunk, az emberek harci kedvét
feljavítottuk egy győzelemmel, ugyanakkor csapást mértünk az
ellenség önbizalmára.
Amikor Brutus befejezte, Pompeius apró mozdulatot tett a
gyeplőt fogó kezével. Labienus értette a jelzést. Felzárkózott
Brutus jobb oldalára.
– Megkaptad az utasításaidat, tábornok – mondta.
Brutus ránézett, és Labienus egy pillanatra megmerevedett
attól, amit a szemében látott. Azután Brutus ismét tisztelgett, és
visszaügetett az első sorokhoz.
Pompeius a magas nyeregkápán dobolt. Ebből látszott,
mennyire felidegesítette Brutus. Labienus nem törte meg a
menetelés csendjét, hagyta, hogy vezére elmerüljön a
gondolataiban.
A felderítők óránként jelentettek, mivel a derékhad már
nehezen látott. Gyorsan leszállt a téli este, Pompeius növekvő
türelmetlenséggel várta, hogy az ellenséges legiók megálljanak.
– Ha hamarosan nem állnak meg, akkor az éjszakát a szabad ég
alatt kell eltölteniük – mondta ingerülten. – A seregük fele
megfagy.
Belefúrta tekintetét a fák árnyékába, noha semmi sem
látszott a távolban. Az ellenség eltűnt a félhomályban, de a
legmesszebbre kiküldött felderítők még mindig azt jelentették,
hogy továbbra is vonulnak. Pompeius összeszorította a fogát,
hogy ne vacogjon, és azon töprengett, hogy vajon ez is egy
vizsga-e? Netán Julius abban reménykedik, hogy lerázhatja,
vagy egyszerűen halálra meneteltetheti őket a görög síkságon?
– Talán máris készülnek tábort verni, uram – mondta Labienus.
A tábornok szája elgémberedett. Pompeius vagy engedi az
embereket pihenni, vagy végignézheti, ahogy kezdenek
összeesni. Ennek ellenére egyetlen jellel sem árulta el az
ingerültségét. Pompeius úgy lovagolt tovább, mintha nem
lenne tisztában a körülötte levők szenvedésével. Labienus nem
akarta sürgetni a fővezért, de ha egyhamar nem vernek tábort,
kockáztatják, hogy elveszítik a támadó élt, amelyért olyan
keményen dolgoztak.
Vágtató paták dobogása rázta föl mindkettejüket
gondolataikból a hidegben.
– Megálltak, uram! – jelentette a felderítő. – Kisebb csoport
lovagol felénk.
Pompeius fölemelte a fejét, mint a kutya, amelyik szagot
fogott.
– Hányan? – kérdezte.
Labienus még az utolsó szürke fénynél is látta, mennyire
átfagyott a felderítő: alig tudott megmaradni a nyeregben.
Közelebb irányította a lovát, és kivette a gyeplőt a fiatalember
merev ujjai közül.
 – A tábornokod azt kérdezte, hányan közelednek – mondta.
A felderítő pislogott, összeszedte magát.
– Hárman, uram, fehér zászló alatt – felelte.
– Parancsold meg a táborverést, Labienus! – mondta végre
Pompeius. – Mire megérkeznek, magas falakat akarok körénk.
Semmi kétség, visszatérésük után minden részletet jelenteni
fognak Cæsarnak. Rendben legyen minden! – Elhallgatott,
kiegyenesítette a hátát, hogy leplezze a fájdalmat. – Küldd ide
az orvosomat. Szükségem van egy kis krétaporos tejre, hogy
megnyugtassam a gyomromat.
Labienus futárokat küldött szét a parancsokkal. Akármilyen
fáradtak voltak, bármennyire fáztak, ötvenezer ember hamar
megépít egy falakkal körülvett tábort. Ez valóságos második
természetükké vált a hosszú kiképzés alatt. Labienus
elégedetten figyelte, hogy kapnak formát a terek. Olyan
ismerős és otthonos volt számára a fejszék csattogása, hogy
kezdett ellazulni. Bár magában beismerte, hogy Pompeius
máris elkésett. A munka egy részét a sötétben fogják befejezni,
ami balesetekkel jár.
Sokkal jobban aggasztotta az a három ember, akiket Cæsar
küldött, hogy beszéljenek Pompeiusszal. Miről lehet beszélni
ilyen későn? Megadásról aligha, amíg legalább egy lándzsát el
nem hajítanak. Labienus elfintorodott a homályban. Ne küldje
oda néhány lovasát, hogy eltüntessék ezt a csoportot? Nem
tartott a következményektől. Ha jól elrejti a hullákat, Pompeius
azt fogja hinni, hogy ez valamilyen késleltető taktika lehetett.
Voltak megbízható emberei, akiket utasíthatott, hogy öljék meg
Cæsar követeit a sötétben. Legföljebb lesz még egy apró,
gyorsan felejthető rejtély.
Vagy pedig Pompeius még jobban fog tartani az ellenségtől.
Labienus látta, hogyan szorítja a kezét a gyomrára Pompeius,
és attól félt, hogy a betegség sokkal fontosabb dolgoknak is árt,
mint az egészség és a higgadtság. Pompeius mindnyájuk előtt
öregedett meg, Labienusnak szembe kellett néznie a ténnyel,
hogy rá, az alvezérre sokkal több hárul majd, mint várta.
Már éppen magához akarta szólítani megbízható embereit,
amikor az egyik felderítő jelentette, hogy a három lovas elérte
a határvonalat, ahonnan kísérettel jönnek. Labienus leengedte a
kezét, és bosszankodott, amiért a habozása miatt elszalasztotta
a lehetőséget. Talán ez Cæsar lángelméjének titka, gondolta
fanyar mosollyal. Azok, akik szembekerülnek vele, görcsökben
fetrengenek a nagy igyekezettől, hogy rájöjjenek, mivel
próbálkozik legközelebb. Labienus azon tűnődött, hogy vajon ő
is olyan sérülékeny, mint amilyennek Pompeius látszik? Az
északról hozott irdatlan hadból merített bátorságot. Nem
számít, milyen agyafúrt Cæsar, még sosem nézett szembe
igazi, erős, római legiókkal. A gallusok nem készíthették föl az
ő rohamukra.
Mire a három lovas előbukkant a sötétből, a tábor formát
öltött. Sok ezer legionarius ásta az árkokat, két öl magas sáncot
emeltek a földből. Ötszáz méteres körzetben minden fát
kivágtak. Töltések, gyeptéglák támasztották meg az oszlopokat
biztos menedéket adva a tűz és az ellenséges lövedékek ellen.
Néhány óra alatt erődöket építettek a semmiből, amelyek a
rend és a biztonság szigetei voltak a vadonban. Vasállványokba
tűzött fáklyák világították meg reszkető sárga fénnyel a tábort.
Az éjszakai szél a készülő étel illatát sodorta. Labienus éhes
gyomra megkordult, de mivel neki el kellett halasztania egy
kicsit az evést, elfojtotta testének gyengeségét.
Várta a három lovast, akik belovagoltak a felderítők
vonalain keresztül a táborba. Látta a Tizedik legio jelét a
zászlón és a centuriói páncélokon. Julius tiszteket küldött, hogy
 Pompeiusszal tárgyaljanak, jegyezte meg magában Labienus.
Kardot nyomtak a hátukhoz, úgy kellett átjönniük a védelmi
gyűrűkön. Labienus összeszűkült szemmel figyelte őket.
Parancsára leszállították a lovakról és gyorsan körülvették őket.
Feléjük indult a fagyott földön. A követek összenéztek,
aztán megszólalt a vezetőjük:
– Gaius Julius Cæsarnak, Róma consuljának parancsára jöttem –
mondta. Olyan magabiztosan állt, mintha nem olyan emberek
vennék körül, akik az első hirtelen mozdulatra levágnák.
– Kicsit nyersnek tűnsz a diplomáciához, katona – felelte
Labienus. – Mondd hát az üzenetet. Vár rám a vacsora.
A centurio megrázta a fejét.
– Neked nem, Labienus. Az üzenet Pompeiusnak szól.
Labienus rájuk nézett. Az arca egyáltalán nem árulta el az
ingerültségét. Nem siklott át a tény fölött, hogy ismerik a
nevét. Hány kéme lehet Cæsarnak Görögországban? Tényleg
meg kellett volna ölnie őket, mielőtt ideértek, gondolta sötéten.
– Nem járulhattok a tábornok elé fegyveresen, uraim – mondta.
Biccentettek, kardjaikat és tőreiket a lábuk elé dobták. A szél
üvöltött, a legközelebbi fáklyák eszeveszetten lobogtak.
– Vegyétek le a ruhátokat, majd én hozatok nektek másikat.
A három ember dühösnek tűnt, de nem vitatkozott.
Kisvártatva meztelenül dideregtek. A bőrükön látszott, hogy
évek óta harcolnak: valóságos pókhálót szőttek rájuk a
sebhelyek. Főleg a szószólónak volt látványos gyűjteménye.
Labienus arra gondolt, hogy Cæsarnak különösen jó orvosai
lehetnek, ha ezt túlélte. Fesztelenül álltak előtte, és Labienus
egy kis csodálatot érzett irántuk, amiért nem hajlandók
összehúzni magukat a hidegben. Ennyi dacot látva fontolgatta,
 hogy mélyebbre hatoló motozást rendel el, ám aztán másként
döntött. Pompeius nem értené a késlekedés okát.
Rabszolgák hoztak durva gyapjúingeket, hogy a centuriók
eltakarhassák bőrüket, amely máris kékülni kezdett.
Labienus megvizsgálta a szandáljukat is, hogy nem talál-e
valami szokatlant, azután vállat vonva visszalökte nekik.
– Kísérjétek őket az egyes táborba, a parancsnoki sátorba –
mondta.
Feszülten figyelte az arcukat, de éppen olyan közömbösek
maradtak, mint az őket körülvevő katonák. Hát akkor az
evéssel még várni kell egy darabig. Labienus túlságosan
kíváncsi volt, tudni akarta, miért küldött Cæsar ilyen értékes
embereket erre a találkozóra.

Az egyes táborban tizenegyezer katona lakott, és itt volt a

főparancsnokság. Négy hasonló méretű tábor vette körül,
felülről olyannak látszottak volna, mint egy virág, amelyet egy
gyerek rajzolt. Három út találkozott a tábor szívében. Míg
végigment a Via Principalison Pompeius parancsnoki sátra
felé, Labienus észrevette, hogy a centuriók minden részletet
megfigyelnek. Elkomorodott, ha arra gondolt, hogy
megfigyeléseiket magukkal viszik az ellenséghez. Ismét
fontolóra vette, hogy csöndben el kéne intézni őket. Hogy ne
pocsékoljon el még egy lehetőséget, kivált a kíséretből, és
gyors utasításokat adott egy tribunusnak, aki a saját negyedik
legiójának a katonája volt. A tribunus tisztelgett, és elment,
hogy összeszedjen egy tucat embert a feladathoz. Labienus
tovább sietett a főúton, hogy utolérje Cæsar követeit, de már
kevésbé izgatta magát a küldetésük miatt.
 A prætorium19 hatalmas bőrépítmény volt a tábor északi
kapuja mellett. Gerendákkal erősítették meg, kötelek feszítettek
ki. Olyan szilárd volt, mint egy kőház, esőnek-szélnek ellenállt.
Környékét vasrostéllyal védett, olajos fáklyákkal világították
ki. A szélben lobogó lángok különös árnyakat vetettek.
Labienus utolérte embereit, és megállította őket a sátor előtt.
Elmondta a külső őrségnek az aznapi jelszót, majd lehajolva
belépett. Pompeius éppen tucatnyi tisztjével beszélgetett.
Egyetlen hosszú asztal és Pompeius díszes tölgyfa széke volt
az egész bútorzat. A falak mentén padok sorakoztak
tanácskozás esetére, Labienus helyeselte ezt a spártai
egyszerűséget. Ami ennél is fontosabb, a sátorban sokkal
melegebb volt, mint odakint. Parázstartók izzottak a döngölt
földön, tikkasztóan felhevítették a levegőt. Labienust a hirtelen
változástól kiverte a verejték.
– Idehoztad őket? – kérdezte Pompeius, és megérintette a
gyomrát beszéd közben.
– Levetkőztettem és megmotoztattam őket, uram. Engedelmeddel
behozatom őket az embereimmel.
Pompeius a súlyos asztalon heverő térképek felé intett. Az
egyik tiszt gyorsan csinos tekercsekké csavarta össze őket.
Amikor már semmi fontos nem látszott, Pompeius óvatosan
leült, togáját tökéletes redőkbe igazította a lába körül.
A három centurio keményen tartotta magát. Még ebben az
öltözékben is elárulta foglalkozásukat kurtára nyírt hajuk és a
forradásos karjuk. A kíséret tagjai nem dugták hüvelybe a
gladiusukat. Megálltak a fal mentén, otthagyták a három
embert Pompeiusszal szemben. Labienus váratlanul
nehezebben szedte a levegőt, és elfelejtette áz éhségét.

19
hadvezéri sátor
– Nos, áruljátok el nekem, mi lehet olyan fontos mondandója
Cæsarnak, hogy még az életeteket is hajlandó kockáztatni
miatta? – kérdezte Pompeius.
A csöndben csak a parázstartók pattogtak.
A centurio, aki korábban is beszélt, egyet lépett előre. Az
őrök azonnal felfigyeltek. A tiszt rájuk nézett, és a szemét
forgatta, mintha mulattatná ugrásra kész éberségük.
– A nevem Decimus, uram. A Tizedik legio centuriója vagyok.
Egyszer találkoztunk már, Ariminiumban.
– Emlékszem rád – mondta Pompeius. – A Crassusszal való
tanácskozáson. Ott voltál, amikor Cæsar hazahozta az aranyat
Galliából.
– Ott voltam, uram. Cæsar consul jóhiszeműsége bizonyítékaként
olyan embert küldött, akit ismersz.
A semleges hangnem ellenére Pompeius azonnal
kivörösödött a haragtól.
– Ne használj hamis címeket a jelenlétemben Decimus! Annak az
embernek, akit követsz, nincs joga azt állítani előttem, hogy ő
consul!
– A szavazó centuriák választották meg, uram, a legősibb
hagyományok szerint. Róma városának polgárai adták a
megbízást, amelynek alapján a jogot és a hatalmat magának
követeli.
Labienus elkomorodott. Vajon mit remél attól Decimus,
hogy már a tárgyalás elején szembeszáll Pompeiusszal? Nem
tudott szabadulni a gondolattól, hogy ezek a szavak a sátorban
tartózkodó többieknek voltak szánva, mivel számítani lehet rá,
hogy meg fogják beszélni barátaikkal és társaikkal. Pompeius
végignézett rajtuk, és a szeme elkeskenyedett, mintha ő is erre
gyanakodna.
– Mint dictator, én még a hamis consuloknak is parancsolok,
Decimus, de gyanítom, nem azért vagy itt, hogy erről
vitatkozzunk.
– Nem, uram. Azért küldtek ide, hogy megkérjem a Rómához hű
katonákat, hagyják el ezt a tábort, és vagy távozzanak a
harctérről, vagy csatlakozzanak Cæsar legióihoz ellened.
Hatalmas hangzavar támadt. Pompeius fölemelkedett a
székéről. Jelére az őrök addig ütlegelték a három férfit, amíg
térdre nem estek. Hangot sem adtak közben. Pompeius alig
bírta fegyelmezni magát.
– A gazdád arcátlan, Decimus! Itt nincsenek árulók!
Decimus kicsit bambán nézett rá, mert kapott egy ütést a
fejére. Fölemelte a kezét, hogy megdörzsölje az ütés helyét,
azután meggondolta magát. Az őrök körülötte azt várták, hogy
levághassák az első provokációra.
– Ebben az esetben felhatalmazásom van, hogy békét ajánljak,
uram. Azt kéri, hogy Róma javáért hallgasd meg őt.
Pompeius nehezen tudta megőrizni a méltóságos külsőt.
Fölemelte a kezét, hogy elrendelje a centuriók halálát, Decimus
figyelte a mozdulatot, a szeme villogott a fáklyák fényében.
– Figyelmeztetlek, Decimus – mondta Pompeius. – Engem nem
oktathatsz ki a saját táborom közepén. Gondosan válogasd meg
a szavaidat, különben megölnek.
Decimus bólintott.
– Cæsar azt akarja, hogy tudjátok: ő Rómát szolgálja, nem
törődve a saját biztonságával vagy becsvágyával. Nem akarja,
hogy a város hadseregei egymásra támadjanak, és
nemzedékekre meggyengítsék az Urbs védelmét. Békét kínál,
ha bizonyos feltételek teljesülnek.
 Pompeius fölemelte az öklét. Decimus egyik társa kissé
megrezzent, mint aki azt várja, hogy mindjárt átüti a hátát a
hideg vas. Decimus nem válaszolt a fenyegetésre, farkasszemet
nézett Pompeiusszal. Ekkor kiabálni kezdtek a sátor előtt.
A következő pillanatban Cicero és két senator viharzott be a
melegbe. Köpenyükön hókristályok csillogtak, és sápadtak
voltak a hidegtől, Cicero mégis azonnal felfogta, mit lát. Fejet
hajtott Pompeius előtt.
– Tábornok, azért jöttem, hogy biztosítsam a Senatus jelenlétét
ezen a találkozón.
Pompeius gyilkosan meredt az öregemberre. Nem
zavarhatta el a három centurio szeme láttára.
– Légy üdvözölve, Cicero. Labienus, hozass egy padot a
senatoroknak, hadd legyenek tanúi Cæsar pimaszságának.
A senatorok letelepedtek. Decimus kérdőn felvonta a
szemöldökét.
– Megismételjem a mondanivalómat, tábornok? – kérdezte.
Természetellenes nyugalommal viselkedett olyan emberhez
képest, akinek a nyakán a tőr. Csak nem olyan gyökeret
rágcsált, töprengett Labienus, ami állítólag tompítja a félelmet?
Pompeius visszaült a székére, hosszú ujjai togájának ráncait
babrálták, miközben gondolkodott.
– Cæsar békét ajánlott – mondta Cicerónak. – Gyanítom, ez
újabb kísérlet, hogy széthúzást szítson embereink között.
Decimus egy pillanatra lehajtotta a fejét, és mély lélegzetet
vett.
– Uram azokat a jogokat követeli, amelyekkel a római nép
ruházta fel törvényes választásokon. A jogokkal együtt
elfogadta annak a felelősségét is, hogy elkerülje a háborút, ha
lehet. Attól tart, hogy összeütközésünk szétszakítaná
 Görögországot, és Róma védtelen maradna. Első gondolata
Róma.
Cicero előrehajolt, mint egy öreg sólyom. – De azért
lappang valami bokrának megette, nemdebár? Nem hinném,
hogy fittyet hányna hajóhadunknak csak azért, hogy aztán
alázatosan föladja becsvágyát.
Decimus elmosolyodott. – Nem, senator. Kizárólag azért
keresi a békés megoldás lehetőségét, mert úgy látja, Róma
ilyen módon nem gyengül meg.
– Na és mi az ajánlata? – kérdezte Ciceró.
Pompeius elvörösödött, mert az öregember átvette a
kezdeményezést, ám a büszkesége nem engedte, hogy
kimutassa a haragját a főtisztjei előtt.
Mintha csak megérezte volna Pompeius zavarát, Decimus
elfordult Cicerótól, és a fővezérhez intézte szavait: – Cæsar azt
ajánlja, legyen fegyverszünet a két hadsereg között. Ez alatt az
idő alatt senkit sem büntetnek és fenyítenek meg a tisztjei.
Újabb mély lélegzetet vett. Labienus idegei megfeszültek.
Érezte, mekkora teher nehezedik a centurióra.
– Cserébe annyit kér, hogy Pompeius egy kis testőrséggel
távozzék Görögországból, talán valamilyen békés
szövetségeshez. A hadserege visszatér az állomáshelyére, és
semmilyen bántódásuk nem esik, noha fegyvert fogtak a
törvényesen megválasztott consul ellen.
Pompeius ismét felpattant és a térdelő emberek elé állt.
Hangja elfúlt a dühtől.
– Azt gondolja talán az urad, hogy ilyen feltételekkel elfogadom
a békét? Inkább váljak hamuvá, mint hogy az életemet az ő
nagylelkűségére bízzam!
Labienus a sátorban tartózkodó emberekre pillantott.
Keserűen fájlalta a helyzetet. Hogy miért nem ölette meg
 ezeket a centuriókat, mielőtt beszélhettek volna Pompeiusszal!
Ki tudná megmondani, hogy ez az ajánlat milyen kárt okozhat,
ha az alacsonyabb rangúak között elterjed a híre?
– Tudatom vele a válaszodat, tábornok – mondta Decimus.
Pompeius ridegen megrázta a fejét.
– Nem fogod – felelte. – Öljétek meg őket.
Cicero iszonyodva ugrott fel. Decimus is felállt, amikor
meghallotta a parancsot. Egy legionarius lépett a centurióhoz.
Decimus megvető mosollyal széttárta a karját, hogy fogadja a
döfést.
– Nem vagy alkalmas arra, hogy Róma ura légy – mondta
Pompeiusnak.
Felhördült, mikor átdöfte a gladius. De nem esett össze;
mindkét kezével megragadta a kard markolatát, és
egyfolytában Pompeiust nézve ráhúzta magát a pengére. A düh
állati üvöltése szakadt fel belőle. Társai torkát átvágták,
Decimus is összerogyott. Émelyítő vérszag töltötte meg a
sátrat. Néhányan a rontást hárító jelét mutatták, de maga
Pompeius is megdöbbent a férfi rendkívüli bátorságától.
Mintha összezsugorodott volna a székében, és nem tudta
levenni a szemét a lábánál heverő holttestekről.
Labienusra maradt, hogy parancsot adjon a holtak
eltávolítására, amit az őrök végre is hajtottak. Nem hitt a
szemének. Hogy valaki ilyen halálmegvetően bátor tudjon
lenni! Kénytelen volt elismerni, hogy Cæsar bölcsen választott,
amikor ilyen embert küldött. Pompeius táborában még hajnal
előtt minden katona ismerni fogja a centurio szavait és tetteit. A
rómaiak mindenek fölött tisztelik a bátorságot. Labienus
elkomorodva töprengett. Mivel ellensúlyozhatnák a hírt?
Elvehetnék az élét valamilyen ellentétes értelmű szóbeszéddel?
Nem lenne könnyű, ennyi szemtanú mellett. Ismerte a katonáit.
Némelyek csakugyan el fognak gondolkozni, hogy a megfelelő
vezetőt követik-e.
Kilépett az üvöltő szélbe, és szorosabban magára csavarta a
köpenyét. Meg tudta volna tapsolni azt, aki ilyen hatásosan
használ föl három életet. Kíméletlen ellenséggel néznek
szembe. Annál jobban fog örülni, ha megsemmisíthetik Cæsart.
A távolba nézett, miközben a saját vezérén tépelődött.
Labienus ismert embereket, akik hosszú évekig húzták sérvvel
vagy gyomorfekéllyel. Volt egyszer egy régi társa, akivel egy
sátorban lakott: ő szerette mutogatni a hasából elődudorodó,
fényes csomót, még pénzt is szedett érte, hogy próbálják meg
ujjal visszanyomni. Remélhetőleg Pompeius szelleme nem a
betegsége miatt gyengül. Ha igen, akkor csak rosszabbra
számíthatnak.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Julius nem emlékezett, mikor fázott utoljára ennyire. Mivel

tudta, hogy télen kell keresztülvágnia Görögországon, a
legjobb köpenyeket, gyapjú lábszárvédőket és kesztyűket
vásároltatta meg embereinek. Miután egész éjszaka meneteltek,
és közben alig pár maroknyi rágós hússal tartották fent az
erejüket, úgy érezte, még gondolatainak áramlása is lelassul,
mintha a hidegtől az agya is nehezebben működne.
Az éjszaka minden baj nélkül eltelt. Széles ívben
megkerülték Pompeius táborát. A kerekedő hold elég fényt
adott, hogy megfelelően haladhassanak. Veteránjai konok
kitartással, zokszó nélkül teljesítették kötelességüket.
Pompeius táborától hat kilométerre nyugatra találkozott
Domitius legiójával. Ott két órát késlekedett, amíg a málhás
állatokat sikerült rávenni az indulásra. Az állatok is kaptak
takarót a raktárakból, és jobban táplálkoztak, mint az emberek.
Amikor megvirradt, csak találgathatták, mennyivel jutottak
északabbra. Pompeius hadserege már készülődhet, hogy
elinduljon elhagyott állásaik ellen. Kisvártatva megtudja, hogy
ők már nincsenek ott. Akkortól vadászni fognak rájuk kipihent,
jól táplált emberekkel. Pompeius egykettőre kitalálja, merre
tartanak: hét legio nyomát aligha lehet álcázni. A vasalt
szandálok taposta széles útra egy gyermek is könnyen rálel.
– Nem… nem ilyen hideg Görögországra emlékszem – motyogta
a mellette lovagoló, tetőtől talpig bebugyolált Octavianusnak.
Fiatal rokona annyi réteg szövettel védte az
 arcát, hogy csak lélegzetének fehér párája mulatta, hogy ember
is van a pólyák mélyében.
– Te mondtad, hogy egy legionarius fölülemelkedik a testi
kellemetlenségeken – felelte halvány mosollyal Octavianus.
Julius rásandított. Mulattatta, hogy Octavianus így
emlékszik minden beszélgetésükre.
– Reniustól hallottam ezt, valamikor réges-régen – erősítette
meg. – Azt mondta, látott haldoklókat, akik egész nap
meneteltek, mielőtt összeestek. Azt mondta, a valódi erő abban
rejlik, hogy mennyire tudjuk semmibe venni a húst. Néha arra
gondolok, hogy szívében spártai volt, leszámítva, hogy
szeretett nyakalni. – Visszanézett legióinak oszlopára, amely
komor csöndben haladt előre. – Remélem, gyorsabbak leszünk
üldözőinknél.
Octavianus feje mereven elfordult a nyakán. Julius állta a
csuklya redői alól rátekintő szempár nézését.
– Az emberek megértik – mondta Octavianus. – Nem hozunk
szégyent rád.
Julius torka összeszorult, és ennek semmi köze sem volt a
hideghez. – Tudom, öcskös. Tudom – mondta gyengéden.
Törtettek előre. A szél úgy támadt nekik, mintha egy
figyelmeztető kéz nyomná vissza őket. Julius szólni se bírt a
büszkeségtől. Meg sem érdemli ezt az egyszerű hitet, amelyet
emberei vetnek az ő vezetői képességeibe. Egyedül övé a
felelősség, hogy életben maradjanak Görögországban. Tudta,
mit adtak neki ezzel a bizalommal.
– Pompeius mostanra elérte a táborunkat – mondta hirtelen
Octavianus a napra nézve, amely akkor tépte el magát a keleti
domboktól. – Gyorsan a nyomunkba szegődik, ha meglátja,
merre tartunk.
– Terepfutásban lehagyjuk őket – felelte Julius, noha nem volt
biztos benne, hogy elhiszi-e, amit mond.
Mielőtt elhagyta Rómát, annyit tervezett és készülődött,
amennyit csak tudott, de hát most az volt a helyzet, hogy
élelmet kellett találnia az embereinek. Cæcilius azt üzente,
hogy Dyrrhachiumban van az utánpótlás zöme, és Julius kész
volt az összeesésig hajszolni a legióit, hogy odaérjenek. Más
oka is volt, hogy bejusson a városba, de élelem nélkül a
hadjárat megtorpan, és minden, amiért harcoltak, elvész.
Tartott az üldözéstől. Noha az emberei jól kipihenték
magukat miközben keleten előkészítették a cselt, nem
menetelhetnek az örökkévalóságig ilyen körülmények között.
Nem számít, hogy Renius mit tart a harci szellemről, a test
ereje eddig vitte el őket. Zsigeri félelemmel sandított hátra,
hogy látja-e Pompeius seregét? Ha igen, akkor kétszeres
sebességet kell diktálnia. Pihenés nélkül az emberei hullani
kezdenek, és Dyrrhachium még mindig messze északon volt.
A hadjárat minden szakaszában a katasztrófa szélén táncolt.
Talán azután, hogy Dyrrhachiumban sikerül lecsapnia a
tartalékokra, kifújhatja magát anélkül, hogy Pompeius a
sarkába kapna. Derűlátásra egyedül az ad okot, hogy Pompeius
előnyt adott neki manőverezés közben. Remélhetőleg
Pompeius nem támad, amíg egy egész legio kívül marad a
látóterén. Domitius felkészült, hogy szükség esetén egymaga is
elfoglalja Dyrrhachiumot, miközben Julius keleten tőrbe csalja
az ellenséget, de Pompeius pontosan úgy viselkedett, ahogy
remélte.
Újra és újra elmondta magának, hogy óvatosnak kell lennie,
noha sosem számított rá, hogy Pompeius elhagyja Rómát. Nem
szabadulhatott a gyanútól, hogy a dictator elvesztette a
 háborúzó kedvét. Ha ez igaz, akkor mindent meg kell tennie,
hogy Pompeius félelme megmaradjon.
A napra nézett, és megadta magát annak, amit nem
kerülhetett el.
– Rendeld el a pihenőt, hadd egyenek és aludjanak az emberek.
Négy órán át maradunk, csak aztán megyünk tovább.
Megszólaltak a kürtök. Julius nagy nehezen lekászálódott a
lóról, csípője és térde sajgott. Körülötte legionariusok rogytak
le a földre, és csomagjukból elővették kevéske ennivalójukat.
A szárított hús a kőre hasonlított. Julius kétkedve nézte az
adagját. Sokat kellett rágcsálni, amíg ehetővé válik. A szájába
erőltetett egy darabot és ivott rá egy kortyot a tömlőből, hogy
nekilásson a puhításnak. Közben úgy reszketett, mint egy
öregember. A köpenyébe rejtett tasakból szárított vizitormát
húzott elő, ami állítólag megfordítja a kopaszodást, és lopva a
szájába gyömöszölte. Rágott, és közben dyrrhachiumi puha
kenyérről, gyümölcsökről álmodott.
Pompeius nem egészen tíz órával maradt le, és még előttük
a kurta téli nap nagyobb része. Julius odavetette a gyeplőt az
első őrség egyik tagjának, és lefeküdt a kemény földre.
Pillanatokkal később már aludt is.
Octavianus szeretettel mosolygott a csöndes, sápadt arcra. A
nyeregkápáról levett egy tartalék pokrócot, és letakarta
tábornokát, vigyázva, hogy ne ébressze fel.

Pompeius beledugta a kezét az őrtűz hamujába, és

elkomorodott. Meleg volt. Gyomra tiltakozott az étel gondolata
ellen, nem is evett semmit tegnap dél óta. Lenyelte a keserű
savat, és megborzongott, amikor marni kezdte a torkát.
– A nyomkeresők követik őket? – kérdezte a fájdalomtól és a
haragtól rekedten.
– Igen, uram – felelte Labienus. – Az út délnyugatnak vezet,
mielőtt északnak, Dyrrhachium irányába kanyarodna.
Mereven állt a szélben, ügyet sem vetve a hidegre. Közben
ide-oda cikáztak a gondolatai. Az emberek tisztában lesznek
vele, hogy Pompeius az óvatoskodása miatt elszalasztott egy
húszezer fős sereget. Ez nem tesz jót a harci szellemnek,
miután tegnap olyan közel jártak hozzájuk, hogy látták őket.
Csatára készülő, ideges feszültséggel ébredtek, most pedig
nyoma sincs az ellenségnek.
– Tudtam! – csattant fel dühösen Pompeius. – Ahogy
meghallottam, hogy elmentek, tudtam! Le kéne vágnunk azt a
kanyart, akkor nyernénk egy órát. – Öklével a lábára csapott. –
Ha Dyrrhachiumba tartanak, akkor kémek lehetnek a táborban!
– mondta, és megrándult a szája.
Labienus a látóhatárt bámulta.
– Hogy kerülhettek meg minket úgy, hogy egyetlen felderítő sem
észlelte a mozgásukat? Ezt mondd meg nekem, Labienus!
– követelte Pompeius.
Labienus éppen olyan jól tudta, mint a vezére, miszerint
maga a tény, hogy meg lehet csinálni, magában hordozza a
magyarázatot. Mivel nagy kört írt le, Cæsar sosem került egy
kilométernél közelebb Pompeius táborához, és úgy látszik, ez
elég volt. Pompeius láthatólag nem várt választ.
– Hát úgy tűnik, üldöznöm kell – folytatta dühösen. – Egy
éjszakájuk volt, hogy meneteljenek. El tudjuk kapni őket?
Labienus automatikusan a napra nézett, számítgatta, hány
órát veszítettek. Savanyúan vonta le a következtetést, hogy
csaknem lehetetlen, de úgy döntött, amíg ilyen hangulatban van
Pompeius, nem mondja meg neki.
– A mi sebességünkkel, ha menet közben eszünk és nem alszunk,
akkor éppen elérjük a hátvédjét, mielőtt bejutna a
 városba – mondta. – Lehet, hogy az új falaid lelassítják őket. –
Elhallgatott, a szavakat keresgélte, hogy ne zaklassa fel még
jobban Pompeiust. – Még ha elérnék is a várost, időre van
szükségük, hogy pótolják tartalékaikat. Megtehetjük, hogy nem
adjuk meg nekik ezt az időt.
Óvakodott tőle, hogy akár egy árnyalatnyi gáncs is érződjék
a hangján, noha titokban elszörnyedt ettől a fordulattól.
Dyrrhachium a partvidék legfontosabb kikötője, és a sereg fő
raktára. Sohasem lett volna szabad megengedni, hogy Cæsar
legiói célba vehessék! Tudta, hogy némi felelősség őt is terheli,
de mi értelme lenne a múlt hibáin rágódni. A fordulat még nem
azt jelentette, hogy vesztettek.
Pompeius bőszen körülnézett.
– Akkor menjünk erről a kopár helyről. Mindent hagyjunk itt az
étel és a víz kivételével, és olyan sebesen haladjunk, ahogy
csak bírunk. A Senatus is marad: úgyse tudják tartani a lépést,
amit diktálunk.
Labienus tisztelgett, Pompeius nyeregbe szállt, mozgása
merev volt a dühtől. Azt nem is kellett említenie, hogy az ő
családja és a senatoroké is Dyrrhachiumban maradt. Ha Julius
túszul ejti őket, a helyzete mérhetetlenül nehezebbé válik.
Pompeius megrázta a fejét, szabadulni akarva a gyűlölettől és a
félelemtől. A gyomra mintha megnyugodott volna a döntéstől.
Remélhetőleg a nap hátralevő részében is békén hagyja, ha kap
egy rendes adag tejjel kevert krétaport. Körülötte mozgásba
lendültek a legiók, de már nem talált vigaszt a számukban.

Julius a távolságot mérlegelte. Bár lenne egy térképe!

Tizenkét órája meneteltek, az emberek húzták a lábukat a
porban. Noha keményen tartották magukat, néhányan
tántorogtak. Julius végül kiadta a parancsot, hogy zárkózzanak
 föl, és fél kézzel támaszkodjanak az előttük masírozó vállára.
Jobban emlékeztettek invalidusokra, vagy menekültekre, mint
Róma legióira, de minden megtett kilométerrel jobban lemaradt
mögöttük az ellenség.
– Most már látnunk kéne, nem? – kérdezte mellette Octavianus.
Julius úgy nézett rá, hogy ifjú rokona nyelt egyet, és
elfordult. Julius belehunyorgott a távolba, a város elsőjeleit
kereste. A tenger ezüstösen ragyogott nyugaton, ez reményt
adott neki, hogy nem lehetnek messze. A szeme fájt a
fáradtságtól, le is hunyhatta volna, ha nem vették volna észre
azonnal rajta a gyengeség jelét.
Eszébe jutott, hogy meneteltek Spartacus
rabszolgaseregének nyomában valamikor régen. Érdekes,
mennyivel, előnyösebb helyzetben van az üldöző az
üldözöttnél! Ha üldözik az embert, ez valamiért fékezi a
lendületet. Julius látta, amint egyre több fej fordul hátra, a
vidéket vizslatva, amelyen áthaladtak. Már éppen rájuk akart
förmedni, hogy előrenézzenek, amikor látta, hogy Domitius
megelőzte. Föl-alá rúgtatott a sorok mellett, és parancsokat
bömbölt.
A föld, amelyen jártak, helyenként sötétre ázott a vizelettől.
Nem könnyű menetelés közben vizelni, de ezek az emberek rég
megtanulták. A hátsóknak Dyrrhachiumig lucsokban kell
gyalogolniuk. Ha megálltak pihenni, nem volt idő
latrinagödröket ásni, és a kezük ügyébe eső leveleket tépték le
a tisztálkodáshoz. Voltak katonák, akik vízbe mártott rongyot
vittek magukkal, de egy nap és éjszaka után az anyag síkos lett
és bűzlött. Ronda, büdös dolog egy hosszú menetelés, a hideg
pedig sokkal jobban ette az erőt, mint a nyári forróság.
 Úgy tűnt, örökké tart ez a nap. Noha Juliust idegesítette
Octavianus megjegyzése, szerinte is föl kellett volna bukkannia
Dyrrhachiumnak. A nap már a látóhatár felé süllyedt,
hamarosan ki kell adnia a parancsot egy újabb négyórás
pihenésre.
Figyelmeztető jelzés zendült az oszlop vége felől. Julius
megfordult a nyeregben, a nyakát nyújtogatta, hogy mi történt.
A távolban valami villogott egy alacsony porfelhőben.
Kétségbeesetten csóválta a fejét. Éppen abban a pillanatban
bukkant föl Pompeius a látóhatár szélén, amikor pihenőt akart
elrendelni! Nem tudta, dühöngjön-e, amiért csökkent a távolság
kettejük között, vagy örüljön, amiért nem állította meg sajgó
testű, kimerült embereit a legveszélyesebb időpontban.
Végignézett a botladozó, dülöngélő sorokon. Márpedig
valahogy tovább kell vánszorogniuk!
Vágtában közeledett két felderítő extraordinarius.
Megfordították lovukat, tisztelegtek.
– Mi újság? – kérdezte Julius, akit a legkisebb késlekedés is
idegesített.
– Látszik a város, uram! Két kilométerrel előttünk.
Julius ösztönszerűen a napra nézett, azután vissza a
menetoszlopra. Besötétedik, mielőtt elérnék a falakat, de a hír
legalább mozgásban tartja az embereket.
– Van egy fal a város előtt, uram, úgy egy kilométerre. Úgy
tűnik, katonaság őrzi.
Julius hangosan káromkodott. Pompeius nem vesztegette az
idejét. Ez már szinte elviselhetetlen, hogy egy védvonalon kell
áttörnie, miközben Pompeius a nyomában lohol!
– Előrelovagolok veletek — mondta sietve. – Magamnak is
látnom kell, mi a helyzet. – Szorosabban markolta a szárat, és
hátranézett Octavianusra. – Adj parancsot, hogy vegyék föl a
 szokott távolságot a menetoszlopon belül. Nem fogok
szégyenkezni az ellenség előtt. Az utolsó kilométeren
gyorsítsanak!
Látta, hogy Octavianus habozik, nem meri kimondani, hogy
nem tetszik neki a parancs.
– Nem fognak cserbenhagyni, tábornok. A Tizedikem majd vezeti
őket.

Félelemtől remegett minden katona szíve a dyrrhaciumi

befejezetlen védőfalon, amikor a fáradó nap félhomályában
megjelent Cæsar hadserege. Ha kész lett volna a hat méter
magas fal, talán néhány ezer emberrel is megállíthatták volna a
galliai legiókat, de több olyan rész is akadt, ahol mindössze
néhány gerenda hidalta át a réseket, az pedig korántsem volt
elegendő.
Pompeius tisztjeinek figyelmeztető ordítására a görög
munkások eldobálták szerszámaikat, és iszkoltak a városfal
védelmébe. Az ott maradt komor katonák elfoglaltak
őrhelyeiket, ahogy parancsolták nekik, kardot rántottak, és pár
búcsúszót váltottak. Meg sem fordult a fejükben a hátrálás,
noha dideregtek a szélben.
– Tartsatok ki, amíg felváltanak! – bömbölte a rangidős tiszt.
Parancsát továbbadták a védővonal hosszában, a védők
fölemelték a pajzsukat és felkészültek. Mindnyájan tudták,
hogy nem jön váltás, ám ezek a szavak különös módon némi
reményt adtak nekik.
Cæsar legiói közeledtek, végül már a fakuló fényben is
látszott az arcuk. Mindkét fél felüvöltött, amikor a galliai
legiók elérték Dyrrhachium előtt az utolsó akadályt, és
keresztültörtek rajta. A falon tátongó rések ontották az
embereket, a védőket levágták. Julius Tizedik legiója szinte
nem is lassítva törtetett a védtelen város felé.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Julius kimerültségével küzdve, lassan lovagolt a sötét utcákon.

Gladiusszal biztatott dyrrhaciumi vezette őket, de még így is
zavarta ezeknek az ismeretlen utcáknak a labirintusa.
Csak a Tizedik jöhetett a belvárosig. A többi hat nem fog
többet látni Dyrrhaciumból a falaknál, amelyeket megszálltak.
Julius nem akarta szabadjára engedni őket ellenséges területen.
Máig megborzongott, ha eszébe jutott egy galliai város, ahol
kicsúsztak a kezéből az emberei. Ha a szíve megdobbant a
támadás mennydörgésétől vagy az erős szélben csattogó
zászlók hangjától, felidézte magában Avaricumot. Felidézte
magában, hogy milyenek voltak az avaricumi utcák, amikor
felkelt a nap. Nem tűri, hogy a parancsnoksága alatt
megismétlődjék az eset.
Ha más ember vezetné a görögországi legiókat, számíthatna
éjszakai támadásra. Pompeius tisztjei jól ismerik a várost,
lehetnek bejáratok, amelyeket Julius nem látott. Az is épp elég
nehéz, hogy a falon tartsa az embereit, és ne legyen baj. Ám azt
nem hitte, hogy Pompeius képes lenne kockáztatni szeretteinek
életét Dyrrhachiumban. A szilaj ifjúság elmaradt mögöttük.
Vezetője motyogott valamit görögül, és egy széles kapura
mutatott egy falban. Egyetlen rézláncon lógó lámpa világította
meg. Juliusnak az a röpke gondolata támadt, hogy talán az ő
köszöntésére gyújtották. Intett, mire előrelépett két kalapácsos
katona, hogy letörje a zárat. A néma utcában a hang akkorát
szólt, mintha harangot kongatnának. Julius érezte magán a
szomszédság tekintetét. Agyában sokféle lehetőség merült fel.
 Mélyet lélegzett az éjszakai levegőből, és az ellenségre gondolt
Dyrrhachium falain kívül.
Veszedelmesen részegítő az ötlet, hogy egy háborút
ravaszsággal és propagandával is meg lehet nyerni. Julius
alaposan tanulmányozta Pompeius erősségeinek és
gyengeségeinek minden apró részletét, bármit, amit
felhasználhatott. Embereket küldött, hogy a dictator hatalmát a
saját táborában aknázza alá, bár tudta, hogy megölhetik őket.
Gonosz háborút zúdítottak Görögországra, de túl messzire
ment és túl sokat vesztett ahhoz, hogy feladja.
Komor gondolatai félbeszakadtak, amikor a kapu nagy
robajjal a kövezetre dőlt. A lárma fölverte a házat. Odabent
lámpák gyúltak, példát mutatva a helyieknek, akik fölkeltek és
ugyancsak fényekkel védekeztek a rettegés ellen.
Ahogy Julius várta, a kalapácsütéseket kisvártatva
lábdobogás követte. A falban támadt rést pillanatok alatt
megtöltötték a fenyegető arcú katonák. Először nem szólt,
szakmai érdeklődéssel figyelte, miként akasztják össze a
pajzsaikat, hogy megakadályozzanak egy hirtelen támadást.
– Késtetek, urak! – mondta, miközben leszállt a lováról. –
Mostanra már bent lennék, ha nem várok.
A Tizedik ötszáz katonája zárta el az utcát. Julius érezte
ugrásra kész éberségüket a maró fagyban. Egyetlen szavába
kerülne, hogy levágják a védőket. Belenézett a kaput őrző
centurio szemébe; nyoma sem volt benne félelemnek. A tiszt
nem fáradt azzal, hogy válaszoljon, csak állta az ő tekintetét.
Pompeius jól választott.
– Róma consulja vagyok – mondta és előrelépett. – Ne
merészeljetek feltartóztatni.
 A kapuban álló katonák kínosan toporogtak. A szavak
felidézték bennük a gyermekkori leckéket. A centurio
hunyorgott, majd a kezét kinyújtva csitította az egyik védőt.
– A parancsaimat Pompeiustól kaptam, consul – mondta a
centurio. – A házba senki nem léphet be.
Julius összevonta a szemöldökét. Nem lenne jó kezdet új
politikájára nézve, ha munkájukat végző, tisztességes
embereket mészároltat le. Kutyaszorítóba került a
fogadalmával.
– Magamban beengedsz? Fegyvertelenül megyek! – Kezét
kinyújtva belépett a fegyverek hatósugarába.
A centurio elkeskenyedő szemmel nézte. Julius hallotta,
hogy a Tizedik katonái felszisszennek. A legiója nem szerette,
ha a bőrét kockáztatta, de itt nem látott más lehetőséget.
– Engedjetek át! – kiáltotta hátul egy hang.
Julius elmosolyodott, fölismerte a hang gazdáját. Valaki,
akit nem lehetett látni, mormogva tiltakozott.
– Az az ember, akit várakoztattok, az apám. Nem érdekel, milyen
parancsot kaptatok, engedjetek oda hozzá!
A kapuban álló katonák ismét feszengtek, azt se tudták, mit
tegyenek kínos zavarukban. Julius jót nevetett rajtuk.
– Nem hinném, hogy meg tudnátok akadályozni, ha ki akar jönni
hozzám. Talán kezet emeltek Pompeius feleségére? Ebben
kételkedem. A lányom oda megy, ahova akar.
Noha mindnyájukhoz beszélt, a szemét le sem vette a
centurióról, mert tudta, hogy az övé a döntés felelőssége. Végül
a tiszt néhány szót vakkantott. A pajzsokat félrehúzták.
Ott állt Julia, karján a fiával. Julius mélyet lélegzett. Először
érezte a kert illatát, mintha a lánya hozta volna magával.
– Behívsz, Julia? – kérdezte mosolyogva.
 Julia rosszalló pillantást vetett az értetlen katonákra, akik
még mindig a kapuban toporogtak. Az arca piros volt, Julius
még sose látta ilyen szépnek, mint ennek az egyetlen lámpának
a fényében.
– Leléphetsz, centurio – mondta Julia. – Az apám fáradt és éhes.
Fuss a konyhába, hozass frissítőket.
A centurio tiltakozásra nyitotta a száját, de Julia megelőzte:
– A legjobb kolbászt, friss kenyeret, forralt bort kérem a férjem
pincéjéből, hozzá sajtot és egy kis gyümölcsöt.
A mindenfelől ostromolt katona egy hosszú pillanatig
bámulta felváltva az apát és a lányát, majd föladta. Merev
méltósággal vonult vissza.
– Az otthonom a tiéd is, consul – mondta Julia, és abból, ahogy a
szeme ragyogott, Julius megérthette, hogy a lánya élvezte az
összecsapást. – Megtisztelsz a látogatásoddal.
– Kedves vagy, lányom – felelte, élvezve a gunyoros
hivatalosságot. – Mondd csak, a senatorok családjai itt vannak
még a városban?
– Igen.
Julius az embereihez fordult. Még mindig ott volt az ideges
görög, aki a falaktól idevezette őket. Reszketett a félelemtől,
mikor Julius ránézett.
– Katonáimat elvezeted ezekhez a családokhoz – mondta Julius.
– Esküszöm, nem esik bántódásuk. – A görög meghajolt. –
Gyűjtsétek össze őket…
Elhallgatott, a lányára nézett. – Nem ismerem ezt a várost.
Van itt Senatus, tanácsterem?
– Jól ismert Jupiter temploma – felelte Julia.
– Az épp megteszi – helyeselt Julius. – Uraim, ne feledkezzetek
meg róla, hogy a becsületem védi őket. Egyetlen zúzódásért
felköttetem az okozóját. Világos?
 – Igenis, uram – mondta centuriója mindnyájuk nevében.
– Küldjetek embereket Domitius tábornokhoz, és közöljétek vele,
hogy kezdheti fölpakolni az utánpótlást a szekereinkre. Kora
reggel készen akarok állni az indulásra.
A Tizedik katonái elmasíroztak, lépéseik dobogása lassan
elhalt a visszhangzó utcán.
– Egyszóval ő az unokám! – mondta Julius. A kisfiú félig aludt,
meg sem mozdult, amikor Julius gyengéden a fejére tette a
kezét. – Tényleg örülsz nekem, Julia? – kérdezte halkan.
– Miért ne örülnék az apámnak? – kérdezett vissza Julia.
– Mert háborúban állok a férjeddel, és te közöttünk állsz.
Julia kinyújtotta a kezét és megérintette a férfit, akit egész
gyermekkorában és élete nagyobb részében nem látott. Julius
megmenekült attól, hogy a gyerekének látnia kelljen a normális
apák hibáit. Julia sose látta kutyát verni, részegen eldőlni, sose
tapasztalt tőle kicsinyes alantasságot. Csak úgy ismerte, mint a
galliai hadjárat tábornokát, Róma consulját. Igaz, egy fiatal
lány minden szenvedélyével gyűlölte, amiért feleségül adta
Pompeiushoz, de túlságosan megszokta az imádatát, hogy a
gyűlölet sokáig tarthasson. Brutus vonta bele először az apja
összeesküvéseibe, és kábító öröm volt, hogy hasznossá teheti
magát ennek az embernek a szemében. Mindez túl sok volt
ahhoz, hogy szavakba foglalja. Ehelyett a rendelkezésére álló
egyetlen eszközzel bizonyította a hűségét.
– Ha nem a te véred folyna bennem, föladtam volna Brutust
– súgta az apja fülébe.
Juliusnak megállt az idő, csak az esze nyargalt
eszeveszetten. Igyekezett nyugodt maradni.
– Mit mondott? – kérdezte.
Julia kissé elpirult. Az apja nem tudta elhessegetni a
gondolatai közé furakodó gyanút.
– Hogy az árulása is a te tervedhez tartozik. – Látta, hogy az apja
egy pillanatra behunyja a szemét, de félreértette a gesztust.
– Senkinek nem mondtam el. Még segítettem is neki, hogy két
újabb cohorsot kapjon a férjemtől.
Olyan törékeny büszkeséggel emelte föl az állát, amely fájt
Juliusnak. Most kezdte érezni a hosszú északi menet
fáradtságát, mintha a kimerültség erre a pillanatra várt volna.
Kicsit megtántorodott, amikor a lányára nézett, és a falnak
támaszkodott.
– Jól van… jól van – mondta szórakozottan. – Nem gondoltam,
hogy elárulja neked.
– Megbízott bennem – mondta Julia. – Én pedig megbízom
benned, hogy élve hagyod a férjemet, ha a végén a kezedbe
kerül. Így döntöttem, apám. Ha győzöl, mindketten életben
maradhattok. – Könyörögve nézett rá, Julius pedig nem bírta
megmondani neki, hogy semmiféle titkos megállapodása nincs
Brutusszal. Tönkretenné vele a gyerekét. – Itt hetekig volt
beszédtéma a corfiniumi kegyelem – folytatta az asszony. – Őt
kevesebbre tartod?
Julius végtelen gyengédséggel fogta meg a lánya kezét.
– Rendben van. Ha rajtam múlik, életben marad.

Jupiter dyrrhachiumi templomában csaknem olyan hideg

volt, mint az utcákon. Julius lélegzete felhőként gomolygott,
mikor belépett. Emberei sokatmondó zörgéssel elhelyezkedtek
a falak mentén.
Minden zaj abbamaradt, amikor elindult középütt az isten
hatalmas, fehér szobra felé. A szandálja visszhangosan
kopogott. A templom végében a senatorok családtagjai
hunyorogtak a fénytől. Fegyveres őrök terelték ide őket,
leginkább menekültekre hasonlítottak. Megtöltötték a padokat,
 és még többen ültek a hideg márványpadlón. Reszkettek a
félelemtől, mikor meglátták a tábornokot, akit a férfiaik
Görögországban akartak elpusztítani.
Julius nem törődött a kiguvadó szemekkel. Megállt Jupiter
szobra előtt, rövid időre fél térdre ereszkedett, fejet hajtott.
Nehéz volt összpontosítania most, mikor marcangolta az
aggodalom és a félelem, amelyet a lánya ébresztett benne.
Brutus gyakorlott csábító, Pompeius felesége pedig érthető
módon nagyon kiszolgáltatott lehetett. Ennek ellenére
lélegzetelállító érzéketlenségre vall, hogy így belevonta Juliát
az ügyeibe. Az sem szolgált vigaszul, hogy ő ugyanilyen lelki
nyugalommal nyújtotta át a lányát Pompeiusnak. Ehhez
apaként joga volt. A lámpafényben térdelő tábornok ezt is
hozzáadta ahhoz, amit Pompeius erőiről tudott. Brutus
némiképp szerelmes a kockázatba, talán ezt is fel tudja
használni. Az apa és az ember egyaránt olyan dühös volt, hogy
alig bírt gondolkozni.
– Nos, bezáratod az ajtókat és megölsz? – rántotta ki
töprengésből egy nyers hang.
Julius szúrósan odanézett és fölállt. Megismerte Cicero
feleségét, Terentiát. Fekete ruhájában olyan volt, akár egy
holló, a vonásai élesek voltak, a tekintete még élesebb.
Julius kényszeredettén elmosolyodott. A hatás nem lehetett
kielégítő, mert néhány kisebb gyerek idegtépő hangon bőgni
kezdett.
– Asszonyom, Róma consulja vagyok. Nem háborúzok
asszonyok és gyermekek ellen – válaszolta hidegen. –
Becsületemre mondom, biztonságban vagytok.
– Tehát túszok lettünk? – kérdezte Terentia. A hangjának volt
valami fülsértő mellékzöngéje. Mi a fenét látott Cicero ebben a
nőben?
– Ma éjszakára. Az embereim annyira gondoskodnak
kényelmetekről ebben az épületben, amennyire lehetséges.
– Mit tervezel, Cæsar? – kérdezte Terentia összehúzott szemmel.
– Tisztában vagy vele, hogy Pompeius sosem fogja ezt
elfelejteni? Nem nyugszik, amíg le nem mészárolja a
hadseregedet.
Juliusban talpra szökkent a harag.
– Elhallgass! – förmedt rá Terentiára. – Nem értesz se az én
dolgomhoz, se a Pompeiuséhoz! Tartsd meg a fenyegetéseidet a
nővéreidnek! Embereim azért harcolnak, mert szeretik Rómát,
és mert szeretnek engem. Szavad se legyen róluk!
Keserű szégyen öntötte el, amikor meglátta az arcukon a
félelmet. Undorodott a saját gyengeségétől. Hatalmas
erőfeszítéssel visszanyerte a higgadtságát, reszkető ujjait
összefonta a háta mögött.
Terentia kihívóan fölemelte a fejét.
– Egyszóval te egyike vagy azoknak az embereknek, Cæsar!
– mosolygott lenézően. – Ledöftök valakit, és azt hiszitek, ez
valami csodálatos! Egy hentes is dicsekedhet a disznókkal,
amelyeket naponta öl le. – Az egyik asszony rátette a kezét
Terentia karjára, de ő lerázta. – Azért vagy itt, mert itt akarsz
lenni, ezt ne feledd, Cæsar! Visszamehettél volna Galliába is
azokkal a legiókkal, amelyek „szeretnek” téged. Ha becsülted
volna valamire az életüket, akkor megmented őket.
A félelmet tapintani lehetett, a többiek megdermedtek. Volt
valami Julius fakó dühében, amiből Terentia rájött, hogy túl
messzire ment. Ajkát harapdálva lesütötte a szemét. Hosszú
szünet után borzasztó erőfeszítéssel szólalt meg a férfi.
– Emberek fognak meghalni, de ők azért adják az életüket, mert
többet értenek ebből, mint amennyit te valaha is képes lennél.
Nem kevesebbért vagyunk itt, asszony, mint hogy
 megteremtsük a jövőt. Rajtunk nem királyok uralkodnak. A
biztonságotokért, a Hispaniában, Görögországban, Galliában
élő polgártársainkért vagyunk itt, azért, hogy helyreállítsuk a
Respublicát. Egy ilyen álomért érdemes küzdeni. Mi
különböztet meg minket a gall törzsektől vagy Görögország
lakóitól? Eszünk, alszunk, kereskedünk. De van valami ezen
túl is, Terentia. Ami több a kényelemnél, több az aranynál. Még
a családnál is, ami a te legfőbb gondod. Lenézően mosolyogsz,
mert nem látod, hogy eljöhet olyan idő, amikor egy férfi fölnéz
a munkájából, és azt mondja: „Nem. Ez túl sok, nem lehet
elviselni”.
Terentia talán válaszolt volna, ha a körülötte levő asszonyok
nem figyelmeztetik rekedt suttogással. Elnémult Julius
tekintetétől, és nem nézett rá többé.
– Ha lenne eszed – folytatta Julius –, akkor elmondanád a
Senatusnak, hogy nekem csak egyetlen ellenségem van
Görögországban, és neki is fölajánlottam, hogy vonuljon
száműzetésbe a harc helyett. Corfiniumnál megmutattam, mi a
becsület. Mondd meg nekik, emlékezzenek rá, hogy ugyanazok
a polgárok választottak consullá, akik az ő hatalmuk alapját is
képezik. Róma velem van. – Végignézett a kemény arcokon,
vállat vont. – Tudassátok katonáimmal, hogy ésszerű határokon
belül mi a személyes kívánságotok. A falakon leszek. Üzenetet
küldök a férjeiteknek és apáitoknak, hogy biztonságban és
sértetlenül tartózkodtok itt. Végeztem.
További megjegyzés nélkül sarkon fordult, és visszament a
templom hatalmas kapujához. Szeme égett a kimerültségtől, és
mérhetetlenül szeretett volna elnyúlni egy puha ágyban. Tudta,
hogy viharvert teste még egy darabig bírná, de ezzel azt
kockáztatná, hogy ezen a roppant fontos éjszakán rohamot kap.
Borotvaélen táncolt, egyetlen rossz mozdulat eldönthette a
háború kimenetelét.
Ahogy odaért a testőrségéhez, a centurio egy pillanatra a
szemébe nézett, és kurta biccentéssel jelezte, hogy mindent
hallott. Julius merev mosollyal viszonozta a bólintást, aztán
kiment a hideg sötétségbe. A hajnal még messze volt, a döbbent
város hallgatott a félelemtől. A megszállók közöttük jártak.

Pompeius fölnézett a város falaira, és hálás volt a

sötétségnek, amiért elrejti kétségbeesését. Az udvariasság
úgyszólván teljes mellőzésével bocsátotta el Labienust. Dühös
volt, amiért nem érték el Dyrrhachiumot, mielőtt Cæsar
besétált. Annyira fájt a gyomra, hogy úgy érezte, a kín belülről
falja föl. A meszes kásák, amelyek eleinte segítettek, mostanra
csaknem elveszítették hatásukat. Halkan nyögve nyomkodta az
öklével a gyomrát. Vért törült le a szájáról, mielőtt kijött, és
émelygő félelemmel nézte a piros pöttyöket a fehér vásznon. A
saját teste fordul ellene. Ujjai a bőrébe mélyedtek, mintha
pusztán erővel kiáshatná a betegséget. Nem engedhette meg
magának, hogy beteg legyen. Minél erősebben marcangolja a
fájdalom, annál agresszívebben látszik követelőzni a Senatus.
Mintha csak megérezték volna a gyengeségét, és készen
állnának rá, hogy széttépjék.
Csak katonáinak szigorú tilalma tartotta távol Cicerót és
társait attól, hogy a sátrában rátörjenek. Mit nyerne egy újabb
veszekedéssel? Elviselhetetlen gondolat, hogy udvariaskodnia
kell azokkal a rémült emberekkel, akik a drágalátos feleségeik
és rabszolgáik miatt nyavalyognak!
Nem tudta, hogy Cæsar mit tesz a városban. Természetesen
a tartalékok eltűnnek legióinak habzsoló pofájában. Pompeius
 meghallgatta Labienus egykedvű becslését arról, mennyi
tartalékuk maradt most, hogy Dyrrhachium zárva van előttük.
Hálát adott az isteneknek, amiért volt benne annyi előrelátás,
hogy sok-sok ezer kilónyi készletet átszállíttatott máshova még
a háború kitörése előtt. Legalább a saját emberei nem éheznek,
miközben Julius sózott marhahúson és fekete melaszon hízik.
Paták dobogtak a sötétben. Felnézett Labienus közeledő
árnyalakjára. Nagy erőfeszítéssel kiegyenesedett, a kezét
elvette a hasától. A fájdalom mintha erősödne, de ezt nem
mutatta a tábornoka előtt.
– Most mi van? – reccsent rá Labienusra, amikor az leszállt a
lóról.
– Üzenet érkezett Cæsartól, uram. Fehér zászló alatt jött – felelte
Labienus.
Mindketten arra a három centurióra gondoltak, akiket Julius
korábban használt. Vajon ez is azért jön, hogy a széthúzás
magvát hintse el a táborban?
– Hozd a sátramba, Labienus. Ha kedves a rangod, senkinek sem
szólsz.
Nehezen bírta megőrizni közömbös arcát, miközben a
gyomrában vonaglott a kín. Választ nem várva elment az őrök
mellett, és leült a sátorban, hogy meghallgassa, mit akar Cæsar.
Alig telepedett le, amikor Labienus eléje állította a küldöttet.
Noha hideg volt, Pompeius homlokán kiütött a verejték.
Ronggyal letörölte, észre sem véve a szöveten barnálló, régi
vérfoltokat.
A futár magas, vékony katona volt, a haját csaknem tövig
nyírta, sötét szeme minden apró részletet észrevett a vele
szemben ülő ember arcán. Pompeius nem tudhatta, jelenti-e
majd a betegségét. Minden erejét összeszedte, hogy ne törődjön
a fájdalommal. Semmilyen jel nem juthat el Cæsarhoz.
– Nos? – kérdezte türelmetlenül.
– Tábornok, uram tudatni akarja veled, hogy a Senatus tagjainak
családjai sértetlenek. Hajnalban megérkeznek hozzád.
Dyrrhachium városa délre a tiéd. Megtiltotta a rablást vagy
bármiféle károkozást.
Pompeius meghökkenten pislogott Labienusra. Sosem
hallott még olyat, hogy egy hadsereg odavesse a játszva
megszerzett esélyt.
– Mit akar? – kérdezte gyanakodva.
– Három napot, uram. Felajánlja neked a családokat és a várost
az utánpótlásért és háromnapos fegyverszünetért, hogy
távozhassanak. Azt kéri, fogadd el a feltételeit.
– Labienus – mondta Pompeius –, vidd ki, míg gondolkodom.
A drága magány pillanataiban összerándult és
előregörnyedt. Mire Labienus visszatért, ismét egyenesen ült,
arca ragyogott a verejtéktől.
– Beteg vagy, uram? – kérdezte azonnal Labienus.
– Múló kellemetlenség. Mondd el, mit gondolsz ezekről a
feltételekről.
Mintha felhő ült volna az agyán. Alig bírt gondolkozni tőle.
Labienus olyan gyorsan válaszolt, mintha megértette volna.
– Nagylelkűnek látszanak, de az embereink ismét csak Cæsart
láthatják az államférfi mezében. Látni fogják, hogy elengedi a
családokat, és a fegyverszünet napjai újabb győzelmet
jelentenek, mivel kénytelenek vagyunk elfogadni a feltételeit. –
Elhallgatott. – Ha a tétek nem lennének ilyen magasak,
hajnalban támadnék, amikor kinyitják a kapukat, hogy
kiengedjék a családokat.
– Elpusztulnának egy ilyen kalandban – reccsent rá Pompeius.
 Labienus bólintott.
– Ez kockázatot jelent, noha kételkedek benne. Cæsarnak nem
lenne alkalma, hogy megmutassa nagylelkűségét. A harci
szellem alacsony a táborainkban, és újabb három embert
kaptak el szökés közben.
– Nem is értesítettél róla! – mondta dühösen Pompeius.
Labienus egy pillanatra a szemébe nézett.
– Nem voltál elérhető, uram.
Pompeiusnak eszébe jutott, hogyan léptette le korábban a
tábornokát és elvörösödött.
– Hirdesd ki, hogy minden szökevényt kivégzünk a többiek előtt.
Ezeknek az embereknek a vérével fogom emlékeztetni őket a
kötelességükre.
– Azt gondoltam uram, előbb ki kellene hallgatnunk őket, és…
– Nem! Öljék meg őket hajnalban, hogy megleckéztessük a
többieket. – El akarta zavarni ezt az embert, hogy a fájdalmával
foglalkozhasson, de a harag nem engedte. – Elfogadom a
fegyverszünetet, Labienus. Nincs más választásom, ha a
dictatorságomat meg akarom újítani. Nem engedhetjük, hogy a
senatorok családjainak baja essék.
– És a város, uram? Ha ellenállás nélkül hagyjuk eltávozni, annyi
utánpótláshoz jut, amellyel legalább három hónapon át
kitarthat. Meg kell támadnunk, amint a senatorok családjai
biztonságba kerülnek.
– És mit gondolsz, mennyi ideig tartana, amíg az utolsó katona is
megtudná, hogy megszegtem a szavam? Látod, miféle
választást hagyott nekem? – kérdezte Pompeius.
– Ez lehetőség lenne, hogy véget vess neki, uram – mondta
halkan Labienus.
 Pompeius rámeredt. Bár elmenne! Pillantása a mozsártörőre
és a mozsárra tévedt, amelyben még maradt egy kevés kása az
egy órája bevett adagból. Egy percig se bírta tovább Labienus
társaságát.
– Kifelé, tábornok. Cæsar tisztességes árat ajánl háromnapnyi
fegyvernyugvásért. Azután folytathatjuk a háborút. De most
elég.
Labienus mereven tisztelgett.
– Tudatom a hírvivővel a parancsodat – mondta.
Amikor végre egyedül maradt, Pompeius hívatta az orvosát,
aztán lehunyta a szemét a marcangoló fájdalomtól.
 TIZENHATODIK FEJEZET

Julius elégedetten felsóhajtott, amikor befejezte az evést.

Minden legiós társzekér nyögött az utánpótlás súlyától, amelyet
elhoztak a városból. Amióta megérkeztek Görögországba, a
katonák először lakhattak jól. Még a menetelésükön is
meglátszott az új keletű önbizalom, és még a hideg sem mart
olyan kíméletlenül.
A parancsnoki sátorban a tábornokok kedélyesen iszogatták
a jó bort a hús és a görög búzából sütött kenyér mellé. Különös
zamatot adott az ételnek, hogy Pompeius tartalékából
származik.
Végighordozta tekintetét a hét férfin, akik az ő hívására
jöttek ide, és valamennyiükre büszke volt. Jönnek még
keményebb napok, de most miért ne nevetnének és
tréfálkoznának egymás között? Bolonddá tették Pompeiust a
terepen, azután arra kényszerítették, hogy fegyverszünetet
adjon egy városért. Ennek a hadmozdulatnak jobban örültek,
mint a legionariusok, akik úgy érezték, megfosztották őket
jogos zsákmányuktól. De még ekkor is annyira hittek
Juliusban, hogy csak halkan morgolódtak. Katonaként tetszett
nekik a taktika, amely nagyobb ütközet nélkül is megalázta az
ellenfelet.
– Uraim, ha elvonhatnálak titeket a vályútól! – kopogtatta meg az
asztalt, hogy felhívja magára a figyelmet. – Megjöttek a
felderítők, híreket hoztak. – Kezét a szája elé téve böffentett
egyet és elmosolyodott. A hosszú, kemény menetelésre
gondolt, amellyel megszerezte a várost. Az istenek
 mosolyognak a vállalkozására, és noha figyelmeztette magát a
túlzott önbizalom veszélyeire, a legutóbbi jelentések
megerősítették a hitében. Társai felfigyeltek.
– Pompeius hadserege nem hagyta el Dyrrhachiumot. Tovább
erősíti a falakat és az erődöket, miután megmutattuk neki,
mennyire szüksége van rájuk.
Octavianus hátba vágta Domitiust. Julius elmosolyodott
lelkesedésük láttán.
– Egyetlen emberünk van a városban, és Cæcilius nem képes
elérni minket. Csakis a felderítők jelentéseire
támaszkodhatunk. Pompeius talán falakból és erődökből álló
gyűrűvel akarja körülvenni a várost, mielőtt ismét harcba
indulna. Vagy talán teljesen elvesztette a háborúskodás iránti
kedvét. Nem az az ember, aki régen volt. Ha arra gondolok,
hogyan harcolt Spartacus ellen, a változás óriási.
– Öregszik – jegyezte meg Regulus.
Összenéztek Juliusszal. Regulus aztán mindenkinél jobban
ismerte Pompeiust. – Noha még nincs hatvan, nem tudok más
okot elképzelni, amely ennyire passzív szerepre kárhoztatná.
Kétszer annyi embernek parancsol, mint én, mégis csak ül
Dyrrhachiumban, és semmit sem tesz azon kívül, hogy falakat
épít a távoltartásunkra.
– Talán megrémült tőlünk – mondta Octavianus két falat sózott
marhahús között. – Elég okot adtunk rá, amikor az orránál
fogva vezettük körbe-körbe Görögországban. A senatorok
nagylelkűséged folytán visszakapták a feleségeiket és
lányaikat, és bizonyosan tudják, hogy felégethettük volna
Dyrrhachiumot.
Julius elgondolkodva bólintott.
– Azt reméltem, hogy mostanra átáll hozzánk néhány legiója.
Mindent megtettem, éppen csak nem lovagoltam oda,
 hogy személyesen megkérjem őket. Mégis alig néhányan
merték megtagadni Pompeiust és a Senatust. A felderítők azt
jelentik, hogy több mint nyolcvan fej díszíti új falait,
tisztességes emberek feje, akik válaszoltak a hívásunkra, de
elkapták őket. Ennél is kevesebbnek sikerült eljutni a
táborunkba.
– Mindez nem segít rajta – mondta Domitius. – Minél többet öl
meg szökésért, annál kevesebben fogják tisztelni. Mi átadtuk
neki Dyrrhachiumot úgy, hogy a polgároknak haja szála se
görbült. Ha a saját embereit öleti le, azzal a mi ügyünket segíti.
– Remélem. Noha jobban szeretném, ha többen próbálnának
eljutni hozzánk – felelte Julius. – Hűségük súlyos akadálynak
bizonyul. – Fölállt, járkálni kezdett a sátorban. – Ha nem
tudjuk csökkenteni táborának létszámát, akkor nem nyertünk
mást, mint haladékot. Meddig tart ki a hús és a gabona?
Pompeius kaphat utánpótlást a tengeren, míg nekünk mindent
magunkkal kell vinnünk. – A fejét csóválta. – Nem lehetünk
elégedettek. Igyekeztem vérontás nélkül megverni, de azt
hiszem ideje, hogy kicsit többet kockáztassunk.
Fölvett egy jelentést, ismét átfutotta a pergamenre írt
szavakat.
– A legióit széthúzta vékony vonalba, hogy a falakat építsék.
Csak hat cohors állomásozik a legkeletibb ponton. Ha egyetlen
legiót viszek magammal úgy, hogy a felszerelésünket itt
hagyjuk, akkor elvághatjuk az összeköttetést, és csökkenthetjük
az erejét. Ami ennél is fontosabb, győzelmet kell aratnunk,
hogy rávegyük az embereit az átállásra. Ez sikerülhet.
A sátorban megváltozott a hangulat. Érezték, hogy lezárult a
stratégiai tervezés kora. Félretették az ételt, figyelték föl-alá
 járkáló vezérüket. A régi izgalom egyenesebbre húzta a
hátukat.
– Nem akarok nagyobb ütközetbe keveredni, uraim. Ez gyors
csapás lesz: betörünk, kijövünk. Ciro, te emlékezhetsz, hogyan
harcoltunk Mithridatész ellen ugyanezen a földön. Ez jár az
eszemben. Elpusztíthatjuk ezeket a cohorsokat, azután
visszavonulhatunk, mielőtt Pompeius riaszthatná a derékhadát.
Elhallgatott, végighordozta tekintetét a férfiak arcán,
akikben megbízott.
– Domitius, te négy cohorsszal lecsapsz az egyik oldalukra, a
másikon én támadok. A mi oldalunkon lesz a meglepetés és a
sötétség, de gyorsnak kell lennünk.
– Igen, uram – bólintott Domitius. – Elég lesz négy cohors?
– Négy másik velem lesz, és úgy már elég. Kis erővel gyorsan és
némán tudunk mozogni. Ha többen lennénk, Pompeiusnak
talán alkalma lenne felkészülni egy ellentámadásra. Minden a
sebességen múlik. A sötétben megyünk oda, szétzúzzuk őket és
eltűnünk. – Elgondolkodva dörgölte a homlokát. – Ez talán
felbosszantja annyira Pompeiust, hogy hajlandó lesz
kimozdulni. Ha ez megtörténik, minden legiót visszavonok dél
felé, amíg nem találunk a védekezésre jobban megfelelő
terepet.
– És ha nem mozdul? – kérdezte Ciro.
– Akkor teljesen elveszítette a bátorságát. Feltételezem, hogy
ebben az esetben a Senatus megpróbálja lecserélni valakire a
görög legióktól. Akkor felújíthatom a tárgyalásokat. Pompeius
nélkül bármilyen akció törvénytelen, és még többen hagynák
ott őket. – Fölvette a boroskupát, és a tábornokaira emelte.
– Ma éjjel nem süt a hold. Mivel nem jönnek ide, mi megyünk
hozzájuk.
 Sosem szünetelt Pompeius falainak építése. Még a téli
sötétségben is több műszakban robotoltak az emberek lobogó
fáklyafény mellett. Labienus lenézett a dombról, hallgatta a
kiáltásokat és a parancsokat, ahogy a legiója az erődítmény
egyik nyúlványát építette Dyrrhachium körül.
– Ez őrület – mormolta az orra alatt.
Noha egyedül volt, körülnézett, hogy nem hallotta-e meg
valamelyik embere. Amióta Dyrrhachium visszakerült
Pompeius kezébe, Labienus önfegyelme pattanásig feszült.
Végig kellett néznie, ahogyan Pompeius elherdálja a
lehetőségeket: most véget vethetne a háborúnak, ehelyett
erődítményekre pocsékolja embereit egy olyan város körül,
amely máris elveszítette egyetlen értékét. Igaz, utánpótlást
lehetett partra tenni a kikötőben, de Labienus ösztönei
tiltakoztak az ellen, hogy egy kis terület védelmére pazarolják
az időt és az erőt, miközben Cæsar tetszése szerint kóborolhat
Görögországban. Titokban úgy vélte, Pompeius megrémült,
nem tudni, hogy a betegség miatt-e, amelyet hiába próbál
titkolni, vagy egyszerűen azért, mert cserbenhagyta a
bátorsága. De nem is érdekelte az ok. Nemzedékek óta nem
látott ekkora hadsereget Görögország, s a katonák most vagy a
városban puhulnak el, vagy haszontalan védelmi vonalakat
építenek.
Dühítő volt látni, hogy a hűséges legiók rosszkedvűek és
gyanakvók lettek. Csak ma reggel is újabb négy embert
végeztek ki Pompeius parancsára. A bűnlajstrom szerint
tiszteletlenek voltak, noha ez csak akkor derült ki, miután
Pompeius ítélt fölöttük. Azzal kezdődött, hogy
megkorbácsolták őket, amiért kockát vittek magukkal őrségbe.
Hárman elég bolondok voltak ahhoz, hogy kimutassák a
haragjukat.
 Labienus görcsösen ökölbe szorította a kezét. Egyiküket
személyesen ismerte, és nyomorultul érezte magát, mert nemet
kellett mondania, amikor a katona vele akart beszélni.
Elhatározta, hogy kegyelmet kér neki, de Pompeius nem
fogadta, amíg a kivégzést végre nem hajtották.
A félelem az oka, gondolta Labienus, hogy még a saját
emberei között is ellenséget lát. Pompeius a dühös
tehetetlenségét veri le a görögországi legiókon. A legrosszabb
az, hogy a katonák tisztában vannak vele, mi történik, és
megvetik miatta a főparancsnokot. Labienus érezte
nyugtalanságukat, növekvő haragjukat. Végül a leghűségesebb
katona is föllázad az ilyen bánásmód mellett.
Labienus gyűlölte, hogy ettől a gyanakvástól mérgezett
légkörben kénytelen kockázatokat vállalni. Amikor igyekezett
ezt Pompeiusszal megtárgyalni, goromba visszautasítást kapott,
de a parancsnoki lánc tovább szállította az igényeket és
kéréseket. Nem engedhette meg az alárendeltjeinek, hogy
lássák Pompeius gyengeségét. Labienus minden reggel
utasításokat adott ki, mintha azok Pompeiustól származtak
volna, folyton abban reménykedve, hogy a dictator visszanyeri
ép eszét és átveszi az irányítást. Öngyilkossággal felérő,
veszedelmes játék volt, ám Pompeiust láthatólag csak a védőfal
érdekelte, amely csúnya csontvázként húzódott a tájon. Olyan
tempót követelt az építkezésben, amely emberéletekbe került,
és a legiók hangulata tovább savanyodott minden nap.
Pompeiussal ellentétben ők tudták, hogy erejüket és
létszámukat nem lenne szabad elpocsékolni.
Csakhogy ezen a reggelen Labienusnak a katonai
tribunusokat kellett elzavarnia, amikor azok Pompeius
vezérségét kezdték megkérdőjelezni. Nem értették meg, hogy ő
nem mutathat gyengeséget. Hűségének látványosnak és
feltétlennek kell lennie, különben a parancsláncolat széttörik.
Túlságosan veszélyes még beszélni is ilyesmiről. Még mindig
dühös volt az ostobaságuk miatt. Ennél is aggasztóbb, hogy ha
magas rangú tisztek ezt fel merik hozni, akkor a rothadás már
mélyre ehette magát a sorállományban.
Gyanította, hogy nem véletlenül került ő ilyen messzire a
várostól. Talán Pompeius máris kételkedik a hűségében.
Kétségtelenül elég gyanakvó. Utoljára akkor fogadta, amikor
elcsípték Julius egyik röplapját a táborban. Pompeius
dühöngött a közöttük lapuló árulók miatt, s egyre véresebb
megtorlásokat ígért. A levelek másolásáért most már halál járt,
ennek ellenére újra és újra felbukkantak. Pompeius
ragaszkodott hozzá, hogy felolvassa Cæsar szavait, és a szája
krétaporos tajtékot fújt közben. A következő napokban váratlan
szemléket tartottak a város körül állomásozó legióknál, és a
legkisebb hibát is kegyetlen korbácsolással büntették.
A gondolat, amelyet nem foglalhatott hangos szavakba,
végül suttogásban tört elő Labienusból. Ha Pompeius nem
gyógyul ki a betegségéből, akármi legyen is az, akkor
valamennyiüket elpusztíthatja. A tábornoknak majdnem fájt a
felismerés, de tudta, hogy eljöhet az idő, amikor neki kell
átvennie az irányítást.
Úgy vélte, a Senatus támogatná, ha rá tudnák magukat venni
arra, hogy megfosszák Pompeiust a hatalomtól. A dictatori
címet minden évben megújították, a legközelebbi alkalom
néhány nap múlva lesz. Ennek zökkenő nélkül le kell zajlania,
különben Pompeiusnak vége. Ha a dictator a Senatus
felhatalmazása nélkül áll a legiók élére, akkor kitör a zűrzavar.
Egyesek Pompeiust követnék, de talán még többen szöknének
át Cæsarhoz. Labienus megborzongott, bár azt mondta
magának, hogy ez csak a hidegtől van.
 Julius a kemény földön feküdt a csontig ható hidegben. A
sötétség jobban elrejtette, mint az aljnövényzet. Teljes órája
leste az építkezést a legapróbb részletig megfigyelve az
embereket, akik Pompeius falain és erődjein robotoltak.
A katonák, akik a fát és a téglákat hordták, sosem távoztak
messzire a fegyvereiktől. Hogy nem küldtek ki őrszemeket
többmérföldnyire, azt bizonyította, mennyire biztonságban
érzik magukat. Az ajkát harapdálva latolgatta, vajon ez azt
jelenti-e, hogy nagyobb erő is állomásozik a közelben, amely
riadó esetén képes a segítségükre sietni? Másképpen nem
tudhatná meg, csak ha átlépné Pompeius falainak vonalát, de a
tervet már lefektették. Domitius a Harmadik legio kétezer
emberével széles ívben kanyarodik észak felé. Amikor Julius
tüzes nyilakat lövet a magasba, egyszerre két oldalról
rátámadnak a táborra. Ha az istenek kedveznek, gyors
pusztítást végezhetnek.
Hirtelen az jutott az eszébe, hogy Brutus itt van-e ellenségei
között? Ő talán megérezné egy ilyen támadás lehetőségét.
Galliában is részt vettek éjszakai bevetéseken; vajon
figyelmezteti Pompeiust? Megrázta a fejét, haragudott magára,
amiért ilyeneket gondol. Látta már, mi történt másokkal,
amikor az előrelátás átbillent határozatlanságba.
Összeszorította a fogát, hogy ne vacogjon, és igyekezett csak
azzal foglalkozni, ami valóságos.
A mély sötétségben az őrök szinte eltűntek a tábor peremét
megvilágító lámpák között. Lámpákat tűztek a falra is, amely
ragyogó vonalban húzódott Dyrrhachium felé.
Az égbolton kelő Venusra nézett. Éppen elég ideig várt;
Domitius már megérkezhetett a harcállásba. Lassan kivonta a
kardját és hallotta a szisszenést, ahogy a Harmadik legio
katonái követik példáját. Dicséretükre legyen mondva, egyetlen
 pisszenéssel sem zavarták meg az éjszaka csöndjét. Azért
választotta őket, mert ők voltak Brutus legiója. Tudta, hogy
minden más egységnél nagyobb szükségük van rá, hogy
vérüket onthassák az ellenséggel szemben. Gúnyolódást és
megaláztatásokat kellett elszenvedniük tábornokuk árulása
miatt. Ez az éjszaka valamiképpen helyreállítja a
büszkeségüket.
– Szóljatok az íjászoknak! – suttogta, és olyan mélyen
lekuporodott, hogy érezte a sötét föld illatát. Száz íjászt hozott
magával a tábor megtámadásához. Ha a tüzes nyilak hullani
kezdenek, nagy zavart keltenek az ellenség soraiban.
Összerándult, amikor a kovakövek szikrázni kezdtek. A
katonák a testükkel rejtették el a sziporkákat, Julius mégis
aggódott, hogy egy éles szemű őr észreveszi a fényeket és
riadóztat. Megkönnyebbülten fújt egyet, mert végre fellobbant
láng, és végigfutott a soron. Száz nyílhegy égett.
– Most! – kiáltotta Julius. A lángok a magasba íveltek.
Domitiusnak látnia kell őket, és máris támadhatja a tábort.
Fölállt.
– Utánam! – mondta, és futni kezdett lefelé a lejtőn. A többiek
követték:

A sötétben kúszó Domitius csak azért állt meg, hogy

ellenőrizze a csillagokat, és tarthassa az irányt. Az út, amelyet
választott, bejuttatta a befejezetlen fal mögé. Annak a fényeinél
felmérhette, mennyit haladtak. A tábor peremén nem voltak
őrök, így nem fedezték föl kétezer emberét. Imádkozott, hogy
ez így is maradjon, mert nélküle Julius nem támadhat.
Büszke volt Julius bizalmára, hogy őt nevezte ki
parancsnoknak, ugyanakkor borzalmas teher nyomasztotta,
miközben keresztülaraszolt a sötét tájon. A verejték a szemét
 marta az erőlködéstől, de nem engedett abból, hogy a
harcállásban lesz, mire Julius jelet ad.
Hátrapillantott embereire, akiket a támadáshoz hozott.
Faszénnel befeketített arcukkal szinte láthatatlanok voltak a
sötétben. Amikor oldalba kapják a legio táborát, olyan lesz,
mintha a semmiből bukkannának elő. Domitius felmordult,
mert egy éles kő végighorzsolta a bordáit. Szomjas volt, de erre
a villámtámadásra nem hoztak vizet. Még jó is, hogy nem kell
tömlőt vagy pajzsot cipelniük ebben az aljnövényzetben. Nem
volt velük más teher a kardjukon kívül, de még az is folyton
megakadt a gyökerekben, nehezítve a haladást.
Visszajött két mélyen meggörnyedt felderítő. Domitius
összerázkódott, amikor hang nélkül felbukkantak mellette.
– Uram, folyó van előttünk – suttogta a fülébe a közelebbi.
Domitius megállt. – Mély? – kérdezte.
– Annak tűnik, uram. Éppen az utunkba esik.
Domitius elfintorodott, és megállította embereit. Így
kifutnak az időből. A Venus közeledett a zenithez, Julius pedig
támadni fog, mert úgy tudja, hogy ő támogatja.
Félig fölemelkedve futott előre száz lépést. Hallotta a víz
csobogását, látta a mozgó feketeséget. Hirtelen félni kezdett.
– Milyen széles?
– Nem tudom, uram. Derékig belegázoltam, azután visszatértem,
hogy figyelmeztesselek – felelte a férfi.
– Gonosz áramlatok vannak benne. Nem tudom, átkelhetünk-e
rajta.
Domitius megragadta, és majdnem bedobta a vízbe.
– Át kell kelnünk! Ezért küldtelek előre! Vigyél át rajta egy
kötelet, amíg idehozom a többieket.
 Miközben a felderítő becaplatott a sekélyesbe, Domitius
visszafutott a néma cohorsokhoz. Néhány pillanat alatt a
folyóhoz értek, és együtt várakoztak a sötétben.
Domitius ökölbe szorította a kezét. Teltek a percek, és
semmi eredmény. Időnként megtapogatta a kötelet, amelyet egy
kidőlt fához csomóztak, de az petyhüdten lógott a semmiben.
Atkozta a késlekedést. Meg kellett volna beszélnie valamilyen
jelzést a felderítővel arra az esetre, ha átér a túlsó partra. Az
ilyen apró részletekről könnyen megfeledkezik az ember a
pillanat hevében. Most aztán várhat. A felderítő akár vízbe is
fulladhatott, de az is lehet, hogy éppen jön visszafelé. Ismét
megfogta a kötelet és halkan káromkodott. Még mindig laza
volt, meg se moccant.
A túlparton tisztán látszott az ellenséges tábor. A lámpák
aranypénzként csillogtak a sötétben. Domitius reszketve
toporgott a hidegben.
– Még két ember be itt a vízbe – parancsolta végül. – Tíz-tíz
ember jobbra és balra. Keressetek gázlót. Át kell kelnünk.
Miközben beszélt, tüzes nyilak húztak ragyogó ívet a tábor
túlsó oldalán.
– Ó, istenek, ezt ne! – suttogta Domitius.

Sikoltozás zökkentette ki a gondolataiból Labienust. Csak

egy másodpercig habozott, amikor látta, hogy fekete alakok
rajzolódnak ki a lámpák fénytócsájában, és levágják első
katonáit.
– Kürtösök! – bömbölte. – Megtámadtak! Riadó!
Fülsértő kürtrivalgás közepette futni kezdett az ellenség felé.
Most gyorsan át kell vennie a vezetést! Azután megtorpant,
lassan a tábor másik oldala felé fordult, az ottani békés
 sötétséget fürkészte. Pontosan azt csinálta, amit Cæsar várt
tőle.
– Első cohors – nyugatra!
Kivárta, hogy emberei irányt változtassanak a parancsára,
csak azután futott oda a lovához és a nyeregbe vetette magát.
Legiója tapasztalt emberekből állt, még a futkosásukban is
látszott a szervezettség. Hallotta, ahogy a centuriók
védővonalba parancsolják a legionariusokat. A zűrzavarból
kezd kibontakozni az alakzat. Labienus vicsorgott.
– Védjétek a keleti oldalt! – bömbölte. – Pajzsvonal és lándzsák!
– A ló véknyába vágta a sarkát és keresztülnyargalt a táboron, a
halál és a fegyvercsattogás irányába.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Julius tudta, hogy bajban van. A legio, amellyel szembenézett,

nagyon gyorsan kiépítette erős védelmi vonalát, és átment
ellentámadásba. Bármerre nézett, katonákat látott, akik az ő
állása felé rohantak. Akárki volt a parancsnok, tagadhatatlanul
értette a dolgát. Julius megérezte az emberei tétovázását. A
támadás megingott és lelassult.
– Előre, Harmadik! – parancsolta.
Az eredeti terv – az odacsapás, fürge visszavonulás –
romokban havert. Nem vonulhatott vissza, nem hagyhatta,
hogy Domitius cohorsait lemészárolják. Noha a meglepetés
előnye odalett, ha elég sokáig kitart, Domitius áttörhet a
védőkön, és még megmentheti a rohamot. Vissza kell nyomnia
az ellenséget, hogy a Harmadiknak elég tere legyen a
visszavonuláshoz, de a vonalakban nem talált gyenge pontot.
Végig kellett néznie, ahogy embereit ledöntik a lábukról. Egyre
több ellenséges katona érkezett, növelve a támadás erejét.
Valóságos mészárszék volt.
Három sor ember választotta el az öldökléstől. Látta, hogy a
katonái egyfolytában hátranézegetnek, várják a visszavonulás
jelét. Egyre többen hullottak el. Fekete arcú legionariusai
elborították a földet, omló vérük párolgott a hidegben.
Egyre jobban kétségbe esett. Ha nincs itt hamarosan
Domitius, mindent elveszít!
– Íjászok! Jelezz! – bömbölte, pedig addigra sok íjászát
megöltek.
 Emberei kitartottak, mikor ezt hallották, pedig pajzs nélkül
borzasztóan sebezhetőnek voltak. Pompeius katonái ki is
használták ezt az előnyt, ellenségeik arcába vágtak a
pajzsukkal, vagy összezúzták vele a lábfej apró csontjait. Julius
összerándult a sikoltásoktól. Miközben feje fölött lángoló ívet
húztak a nyilak, érezte, hogy valami megváltozik az
embereiben. Nem látta, mikor kezdődött, de ott, ahol eddig
kitartottak, hirtelen megfordultak, és futásnak eredtek.
Döbbent hitetlenséggel nézte, hogy az emberek, akiket ő
képzett ki, elszáguldanak mellette. Hallotta, ahogy a centuriók
dühösen ordítva osztogatják parancsaikat, de hiába. A
Harmadikon úrrá lett a rettegés.
A távolból a lovasság dübörgése hallatszott. Julius szíve
összeszorult. Most robogott el mellette a Harmadik zászlósa.
Julius kirántotta a kezéből a zászlót.
– Harmadik, hozzám! – mennydörögte, és nagy ívben lengetni
kezdte a zászlót.
A futó emberek körülhömpölyögték, és nem álltak meg
menekülés közben. Látta a lovasok nagy, sötét tömegét. Ha
ezek támadnak, neki vége. A fejetlen visszavonulás
zűrzavarában kísérteties nyugalom szállta meg. Nem futhat el a
Harmadikkal, és hamarosan magára marad. Fájt a karja. Vajon
Brutus hogyan fogadja majd a hírt? De ez csak egy volt a
keserűségek tengerében. A föld is beleremegett, mikor
Pompeius sok ezer extraordinariusa előszáguldott a sötétből.
Alig érzékelte, hogy a Harmadikból néhányan felfigyeltek
rá, és körülveszik. Új kürtjelzés hasított a levegőbe. A
lovasroham megtorpant. De mit számít? Úgysem tudja
legyőzni ellenfeleit. Várta a véget, és csodálkozott saját
közömbösségén. Olyan gyorsan történt minden, hogy alig vette
észre a szerencse fordulását. Pompeiusnak nem marad ellenfele
 Rómában. Marcus Antoniust félreállítja, szép
csendben száműzi vagy megöleti.
Lihegve dőlt a zászlórúdnak Nem szólt az emberekhez, akik
a sötétségben körülvették, semmit sem érzett irántuk a
megvetésen kívül. Olyan régen tanulta meg a félelem leckéjét,
hogy már nem emlékszik, mikor volt. Talán Renius példája
tette, vagy az apjáé, vagy Tubruk egyszerű bátorsága, de ez
vele maradt. Nem számít, mi mást cselekszik még a férfi,
minden silány lesz, ha engedi, hogy a félelem uralja
cselekedeteit. Ha retteg a fájdalomtól, akkor szembe kell nézni
a rettegéssel, szét kell tiporni. Végtére is mi a fájdalom? A
sebek begyógyulnak, de még a gyógyíthatatlan seb is jobb a
gyalázatnál. Látott embereket, akik megrokkantan is büszkén
tartották magukat. Ugyanazzal a bátorsággal hordozták a
forradásokat, mint amellyel szerezték a sebeket.
Fölszegte a fejét. Az ellenséges lovasok kavarogtak, várva a
parancsot, amelyet ő kiadott volna, a parancsot, amely után
vágtában indulnak ellene. Nem fog ordítani. Nem futamodik
meg.

Pompeius a lovasság élére lovagolt. Hátasának minden

lépése annyira fájt, hogy elhomályosodott a látása. A riadó
hallatán félbeszakította az ellenőrzést, és idejött, ahol most
összeszűkült szemmel figyelte Julius legionariusainak
menekülését.
Vágtában közeledett Labienus. Pompeius viszonozta a
tábornok tisztelgését.
– Mi folyik itt? – kérdezte.
– Éjszakai támadás, uram. Visszavertük. A lovasság majd végez
velük.
 Nézték, ahogy a tábor túlsó végén a menekülő ellenség
eltűnik a sötétben. Egy távoli, magányos alak zászlót lengetett
a homályban, és ez a mozgás felkeltette Pompeius figyelmét.
Látta, hogy a férfi beleszúrja a széltől tépett zászlót a kemény
földbe. Természetellenes nyugalommal állt arcának fehér
foltját a lovasok felé fordítva. Pompeius gyanakodva vonta
össze a szemöldökét.
– Ez győzelem, uram! – türelmetlenkedett Labienus. –
Engedelmeddel elindítom az extraordinariusokat, hogy
lerohanják őket.
– Ez csapda – felelte Pompeius. – Ebben biztos vagyok. Mikor
hallottál te olyat, hogy Cæsar legionariusai megfutottak
félelmükben? Azt akarja, hogy lerohanjuk, bele az éjszakába,
ahol bármi várhat ránk. Nem. Tartani fogod az állásodat
hajnalig.
Az önuralomért küzdő Labienus szisszenve engedte ki a
fogai közül a levegőt.
– Uram, ezt én nem hiszem. Sok száz embert veszítettek a
támadásban.
– Három embert pedig odaküldött a sátramba meghalni, csak
hogy hazugságokat terjeszthessen a hűségesek között. Ebből
felmérhetted volna ennek az embernek a jellemét. Csaló, én
pedig nem fogok bedőlni neki. Hallottad a parancsaimat.
Szeme hideg és kifürkészhetetlen volt. Labienus tudta, hogy
vagy meg kell ölnie, vagy engedelmeskednie kell. Nem volt
igazi választás.
– Igen, uram! – hajtotta meg a fejét. – Megállítom az
embereimet.
Bármennyire igyekezett titkolni a csüggedését, Pompeius
észrevette rajta. Megparancsolta magának, hogy a kín
hullámverésében is beszéljen.
– Helyesen jártál el, tábornok. Nem fogom elfelejteni a
hűségedet.
Mikor Pompeius ismét a tábor felé nézett, látta, hogy a
zászlós megfordul, és elmerül a sötétségben. Az otthagyott
zászló lobogott a szélben, színei elmosódtak az éjszakában.
Pompeius még egy pillantást vetett Labienusra, aztán
megfordította a hátasát, és a lovasság élén elügetett.
Labienus látta arcukon a csalódást, amely tükörképe volt az
övének. Nem volt itt semmiféle csapda. Labienus elég
ütközetben forgott ahhoz, hogy fölismerje azt a pillanatot,
amikor az ellenség megtörik. Ez származhat abból is, hogy
egyetlen gyáva eldobja a kardját, vagy valami ragályként
terjedő, láthatatlan, különös erő elszívja a bátorságot olyan
emberekből, akik egy órája el sem tudták képzelni, hogy
megfutamodjanak. Ökölbe szorította a kezét haragjában, és a
feketeséget nézte. A helyettese mellette állt, de Labienusnak
nem volt olyan szava, amelyet hangosan ki mert volna
mondani.
Végül elfojtotta csalódottságát, és merev arcot öltött.
– Az emberek építsenek készültségi tábort az erőd köré –
mondta. – Lassítja a munkát, de hát számít az?
Inkább becsukta a száját, mint hogy folytassa. Helyettese
tisztelgett és elment, hogy továbbadja a parancsot. Labienus
érezte, hogy a körülötte álló katonák őt nézik. Vajon mennyit
értettek meg az ütközetből?
– Jól harcoltatok ma éjjel – mondta ösztönösen. – Végre
megsebeztük Cæsart.
Éljeneztek az elismerés hallatán. A rend kezdett helyreállni.
A nyugatra vezényelt cohors visszatért tagjai frissnek tűntek
társaik mellett. Nem volt szükség rájuk, de Labienus nekik is
talált néhány dicsérő szót, mielőtt visszatért a sátrába, hogy
jelentést írjon. Hosszú ideig ült az egyetlen lámpa fényében, és
a levegőbe bámult.

Julius zsibbadtan menetelt a sötétben. A fáradtság

ügyetlenné tette, minden bokor és tüske őt akarta akadályozni
az útjában. Egyre többen lettek körülötte a Harmadik legio
tagjai, bár csak az istenek tudták volna megmondani, hogy a
többiek merre szóródtak szét. Évek óta ez volt a legrosszabb
veresége. Úgy ment, mintha szédülne. Nem értette, mi történt.
Amikor a támadás nem következett be, otthagyta a zászlót és
hátat fordított Pompeiusnak. Még ekkor is arra számított, hogy
a lovasok lerohanják.
Julius látta a dictatort a lámpafényben, és még ekkora
távolságból is fölismerte. Vörös köpenye lobogott a szélben.
Könnyen elképzelhette, hogy örvendezne Pompeius, ha elébe
vinnék az ő hulláját. Egy pillanatra azt hitte, Pompeius
egyenesen rá néz, ennek ellenére hagyta, hogy eltűnjön az
éjszaka menedékében, és épségben elinduljon saját vonalai
felé.
Amikor menetelés zaját hallotta a közelből, kardot rántott,
biztosra vette, hogy végül mégiscsak megérkeztek Pompeius
emberei. Domitius láttán meg sem tudott szólalni, nem jöttek ki
a száján a szavak. A Harmadik katonái szégyent hoztak
magukra. Ezt ők is tudták: lehajtott fejjel, nyomorúságosan
baktattak. Még a soraik is összevissza görbültek, mindenki
rendetlenül kullogott, inkább rablóbandára emlékeztettek, mint
szervezett katonaságra. Senki sem adott parancsokat. Mintha a
kudarc lefosztotta volna róluk a rómaiság minden jelét. Julius
sosem látott ilyen kedveszegett társaságot, de semmiféle
sajnálatot nem érzett irántuk.
 Virradatra érték el a fő tábort, és a szürke fény láttán Julius
végre el tudta hinni, hogy Pompeius elveszítette a bátorságát.
Domitius mondani akart valamit, de ő egyetlen pillantással
belefojtotta a szót. Az őrszemek kérdés nélkül átengedték őket,
nem érdeklődtek, mi történt. A gyászos arcok, a porban
vonszolt lándzsák elég világosan beszéltek.
Julius belépett a sátrába, zörögve ledobta sisakját, kardját,
majd letelepedett a térképasztalhoz. A tenyerébe hajtotta a fejét,
és átgondolta az éjszaka eseményeit. Megrémült, mikor
megérezte Pompeius pillantását a tábor másik végéből, de nem
szégyellte a félelmét, csak ami előtte történt. Az emberek akkor
is helytállhatnak, ha verejtékeznek a félelemtől. Ellenállhatnak
a fájdalomnak, kimerültségnek, gyengeségnek. Mindezt
leküzdhetik, és megállhatják a helyüket. Ez volt Róma ereje, a
katonái éppolyan jól tudták, mint ő. A Harmadik mégis
megfutamodott.
Lépések közeledtek. Kihúzta magát a székben, mélyet
lélegzett. Elsőnek Ciro lépett be a sátorba. Őt Regulus,
Octavianus és Domitius követte. Julius kifürkészhetetlen arccal
figyelte Domitiust, aki megállt előtte. Ő is elveszítette a
bátorságát ezen az éjszakán?
Domitius kimerültnek tűnt a fekete kence alatt. Lecsatolta a
kardját, és Julius elé tette az asztalra.
– Uram, kérlek, ments föl a parancsnokság alól – mondta. Julius
nem válaszolt. Domitius nyelt egyet. – Én… nem értem oda
időben a harcállásba, uram. Erre nincs bocsánat. Lemondok a
rangomról, és visszamegyek Rómába.
– Ha ellenségeinket olyan ember vezetné, aki tudja, hogy kell
győzni, akkor halott lennék – mondta halkan Julius.
Domitius némán bámult maga elé.
– Mondd el, mi történt – parancsolta Julius.
 Domitius mélyen, szaggatottan sóhajtott.
– Uram, beleütköztünk egy folyóba, amely túl mély volt ahhoz,
hogy átkeljünk rajta. Láttam a nyilazást, de akkor még a rossz
parton voltam. Mire találtunk egy gázlót, Pompeius legióit már
riasztották, és késő volt. Akkor még támadhattam volna. Én
döntöttem úgy, hogy mégsem teszem. Ismét keresztülvágtunk a
folyón, és elindultunk visszafelé. – Nem mondta ki, hogy
öngyilkosság lett volna Pompeius legióinak megtámadása. A
parancsnokai nem hatalmazták fel a döntésre.
Julius az asztalon dobolt.
– Láttad, hogy Pompeius miért állította le a támadást?
– Láttam, amint a tisztjeivel beszélget, de túlságosan messze
voltak – felelte Domitius és szégyenkezett, amiért még ezt az
apró információt sem tudta megszerezni.
– Még nem döntöttem a sorsodról, Domitius. Távozz és hívd ide
a Harmadikat a sátram elé. A Tizedikem kísérje őket, mint
foglyokat.
Domitius tisztelgett, fölemelt keze reszketett. Julius várt,
amíg kiment, csak azután folytatta:
– Sose hittem volna, hogy látni fogom, amint egyik legióm
megfutamodik félelmében – mondta. Felnézett a tábornokaira,
azok pedig nem bírtak a szemébe nézni.
– Feltartottam a legio zászlaját, ők pedig nem törődtek vele.
Elrohantak mellettem. – Megcsóválta a fejét az emlékektől. –
Otthagytam Pompeiusnak. Az övé a becsületük, megtarthatja a
zászlajukat.
Hallották a gyülekező Tizedik és Harmadik kiáltásait és
lábdobogását. Julius ült, a semmit bámulta, tábornokai
várakoztak. Mintha megöregítette volna a vereség. Amikor
végül fölállt, a szeme üres és fáradt volt.
– Foglaljátok el a helyeteket, urak. A napirend nem borulhat fel.
Kifelé intett. Főtisztjei szó nélkül távoztak. Követte őket a
bágyadt napfénybe.
A Harmadik legio némán sorakozott a fagyott földön.
Soknak még hamus volt az arca az álcázástól, bár a többség
leszedte a nagyját vizes ronggyal. Náluk volt a kardjuk és a
pajzsuk, de úgy álltak ott, mint akik a kivégzésre várnak.
Minden szemben félelem ült.
Mögöttük állt a Tizedik: idősebb, keményebb emberek.
Julius emlékezett arra az időre, amikor néhányan megfutottak a
Spartacus elleni harcban. Vajon emlékeznek még arra a véres
napra, amikor maga Pompeius rendelte el, hogy tizedeljék meg
őket? A kiszámolt katonákat a legjobb barátaik verték agyon
puszta kézzel. Ez volt a legkegyetlenebb dolog, amit Julius
abban az időben látott, mégis belőlük formálta a Tizediket, és
ezt a nevet adta nekik a tett emlékezetére.
A Harmadik legio némán várta a hideg szélben, hogy
szóljon. Julius felült a lovára.
– Harcoltatok velem Galliában. Megnevezzem a törzseket, a
csatákat? A helvetusok, a suebusok, a belgák, a nerviusok,
folytassam? Ott harcoltatok velem Gergoviánál, Alesiánál,
Vercingetorix ellen és Britanniában, Ott voltatok, amikor
Corfiniumnál megbocsátottam az embereknek. Velem
indultatok el ide, Dyrrhachiumba.
Elhallgatott, egy pillanatra lehunyta a szemét az undortól.
– Otthagytátok a becsületeteket a csatatéren, amikor
megfutamodtatok. Minden, amit korábban tettetek, hamuvá lett
az éjjel. Megaláztatok, szégyent hoztatok rám, sosem
gondoltam volna, hogy ilyesmit kell látnom. Tőletek nem.
Csak a Tizedikem van mellettem még nálatok is régebben.
 Lova hátáról végigtekinthetett a sorokon. Maguk elé
meredtek, nem néztek rá, de látta, hogy néhányan reszketnek a
megaláztatástól, mintha egy apa leckéztetné bűnbánó fiát.
Megrázta a fejét, és hosszú ideig a semmibe bámult.
– Eljátszottátok az életeteket – mondta rekedten. Kényszerítette
magát, hogy folytassa. – A gyávaságra csak egyféle fizetség jár.
Octavianus felszállt a saját lovára, és a néma sorok előtt
odakocogott Juliushoz. Amikor elég közelre ért, odahajolt és
halkan mondta: – Uram, a Tizedikben kevés az ember. Hadd
válasszák ki a legjobbakat.
Julius ránézett vörös karikás szemével fiatal rokonára. Egy
perc után bólintott. Fölemelte a fejét, és még egyszer szólt a
Harmadikhoz:
– Nincsenek fiaim. Sosem volt szükségem rájuk, mióta titeket
ismerlek. Ennek vége. Elég messzire mentünk el. –
Megköszörülte a torkát és olyan hangosan folytatta, ahogy csak
tudta: – A Tizedikemben kevés az ember. Odamennek közétek,
és néhányan átkerültök soraikba. A többieket megtizedelik. Az
életben maradottak a holtakat pótolják hűséges legióimban.
Nem veszem hasznotokat többé.
A gyötrelmes félelem halk mormolása hullámzott végig a
harmadik legio sorain. Senki sem mozdult. Julius kihallotta a
könyörgést a hangjukból, de megkeményítette a szívét.
– Tizedik legio! Lépjetek előre, és válogassátok ki a
legkülönbeket! Ti ellenőrzitek, ami utána következik.
Nézte, ahogy a Tizedik centuriói járkálnak a sorok között.
Kimerült volt, kétségbeesett. Több száz embert veszítettek az
éjszaka; meghaltak vagy fogságba estek. Még így is több mint
háromezer katona maradt a veterán legióból. Nem zavarhatja el
őket ilyen távol Rómától. Hogy életben maradjanak,
 Görögország városkáit, falvait kellene fosztogatniuk. Nem
szabadíthat rá ilyen mételyt római polgárokra, amelyet végül le
kéne vadászni, és ki kéne irtani. Nincs választása, vérrel kell
megjelölnie ezt a napot. Megfutottak.
A válogatás abból állt, hogy a Tizedik tisztjei megérintették
a katonák vállát. Minden kiválasztott katona megroskadt kissé,
mintha nem tudná elhinni, ami történt. Rések támadtak utánuk
a sorokban, ahogy hátramentek a Tizedikhez, egyszerre
megalázottan és megkönnyebbülten.
A válogatásnak nem akart vége lenni. Julius gyanakodva
sandított Octavianusra és azt látta, hogy tábornoka már figyeli.
A fiatalember merev volt a feszültségtől. Amikor Julius
kinyitotta a száját, hogy félbeszakítsa a válogatást, Octavianus
alig észrevehetően megrázta a fejét, és könyörögve tekintett rá.
Julius ismét a legiókat nézte, és nem szólt.
A válogatással egy harmadik csoport alakult ki a Tizedik
mellett. Hamarosan kiviláglott, hogy a tisztek a maguk szája
íze szerint értelmezik Julius parancsát. Julius sejtette, hogy
Octavianus rejtőzik az ötlet mögött. Sorra érintették meg a
Harmadik legionariusainak vállát a centuriók, azok
átmeneteitek új helyükre, míg végül egy se maradt. Julius látta
a Harmadik katonáinak arcán a megértésből születő reményt.
Octavianus tekintete könyörtelen súllyal nyomta.
Magához intette rokonát. Amikor elég közelre ért, odahajolt
hozzá, és azt súgta: – Mit tettél?
– Az életük mostantól a Tizediké – felelte Octavianus, – Kérlek!
Hadd maradjon így!
– Aláaknázod a tekintélyemet – felelte Julius. – Büntetlenül
megússzák?
– A Harmadiknak vége, uram. Ezek az emberek ismét a tieid.
Nem fogják elfelejteni a lehetőséget, ha megadod nekik.
 Julius rámeredt Octavianusra. Milyen messze jutott a
kisfiútól, akit megismert! A szeme előtt lett harcossá és
tábornokká. Tudta, hogy az ifjú agyafúrtan manipulálja, de
különös büszkeség fogta el a tudattól, hogy a saját vére tudja
ezt megtenni vele.
– Akkor a tieid lesznek, tábornok. Domitius vezeti a Tizediket.
Octavianus megmoccant a nyeregben.
– Előlépteted? – kérdezte.
Julius bólintott.
– Úgy látom, még mindig meg tudlak lepni. Ez az „új” legio jól
fog harcolni érted, mivel te mentetted meg őket. Ha Domitius
kezére az én Tizedikemnél csekélyebb alakulatot adok, akkor
elveszíti az arcát, az pedig tönkreteszi a fegyelmét. Ez
megmutatja majd, hogy nem hibáztatom a kudarcért. –
Elhallgatott, gondolkodott. – És csakugyan nem hibáztatom.
Hagynom kellett volna neki időt a késésre, és másféle
jelzőrendszert kellett volna kitalálnom. Most már késő, de
engem is felelősség terhel.
Látta, hogyan lazul el Octavianus arca, amikor megértette,
hogy nem söprik félre a furfangoskodását a Harmadik
megmentése érdekében. Julius választhatott: vagy megalázza
Octavianust és a Tizediket, vagy a legjobbat hozza ki a
dologból. Julius pedig méltányolta rokonának csavaros eszét,
amire rajta kívül egyetlen római hadvezér sem lett volna képes.
– Van már neved a számukra? – kérdezte.
Ennyire előre gondolkodott volna Octavianus? Úgy látszik,
igen, mert azonnal válaszolt.
– Ők lesznek a Negyedik görög legio.
– Ilyen nevű már van – felelte hidegen Julius. – Velük harcoltunk
az éjjel. Labienus a parancsnokuk.
– Tudom. Amikor legközelebb összecsapnak a csatatéren,
keményebben fognak verekedni, hogy kiharcolják a jogot a
névhez – mondta Octavianus.
A helyeslés jeleit kereste Julius arcán. Ő kinyújtotta a kezét,
és megmarkolta Octavianus vállát.
– Jól van – mondta –, de ha még egyszer megfutnak, az utolsó
emberig keresztre feszítem őket. És téged se kíméllek meg a
büntetésüktől, Octavianus. Még mindig vezetni akarod őket?
Octavianus nem habozott.
– Igen, uram – felelte, és tisztelgett. Megmarkolta a gyeplőt,
otthagyta Juliust, és elügetett a sorok mentén.
A Tizedik új becsületet vásárolt nektek – mondta Julius.
Hangja végigzengett a sorokon. – Ha úgy látják, hogy méltóak
vagytok rá, nem fogom elutasítani őket. A Harmadik nem
létezik többé, a nevét eltávolítjuk a senatusi listáról, amint
visszatérünk Rómába. Nem adhatom vissza nektek a
történeteteket. Csak új kezdetet és új nevet adhatok. Ti lesztek
a Negyedik görög legio. Ismeritek ezt a nevet, velük álltunk
szemben az éjjel. Elvesszük tőlük, és amikor a csatában
találkozunk, visszaszerezzük a becsületünket is.
A megmenekült katonák fellélegezve néztek rá. Sokan
reszkettek a szabadulás megrendülésétől. Julius elégedett volt,
mert helyesen választott.
– Domitius tábornok nem hibás; ő fogja vezetni a Tizediket.
Ezzel mutatom meg, mennyire becsülöm. Octavianus megkért,
hogy adjam neki az új Negyediket, és én teljesítettem a kérését.
Ne feledjétek, az életeteket a Tizedikem megbecsülésének
köszönhetitek, és ezt a becsületet nem dobhatjátok el! Ne
hozzatok rájuk szégyent!
 Végignézett az előtte felsorakozott ezreken, és érezte, hogy
valamennyi tényleg elmúlt az éjszaka szégyenéből. Most már
tudta, hogy Pompeius elveszítette a bátorságot. Meg lehet
verni.

Labienus mozdulatlanul állt a dyrrhachiumi kiképzőpályán.

Cæsar Harmadik legiójának több mint kétszáz katonája térdelt
a vörös homokban hátrakötött kézzel. A téren süvöltő szél
telefújta őket homokkal, így le kellett hajtaniuk a fejüket,
miközben kipislogták a szemükből a szúrós szemcséket.
Labienus még mindig dühös volt arra az emberre, aki szép
hispán heréltje hátáról figyelte az eseményeket. Mindazonáltal
tudta a kötelességét, és nem habozott parancsot adni a kivégzés
megkezdésére. Egy tucat tisztet az egyik barakkban őriztek.
Őket meg fogják kínozni adatokért. A többiekkel egyszerűen
példát statuálnak.
Labienus a dictatorra pillantott, várta a bólintását. Nem
szabadulhatott az érzéstől, hogy a három legiónak, amelyet
Pompeius iderendelt, nemigen van már szüksége rá, hogy ismét
végignézzék, amint római vér omlik. Éppen elég vérontásnak
voltak tanúi ahhoz, hogy okuljanak a kivégzésből. Ez nem
nekik szól, gondolta. Ez Pompeius ügye. Talán van az
öregemberben egy rész, amely tudja, mekkora bolondot csinált
magából, mikor éjszaka leállította az extraordinariusok
támadását. Labienus hajnalban kiküldte a nyomkövetőit, és
azok színét sem látták semmiféle nagyobb erőnek. Tudta, hogy
a hír el fog terjedni, és a harci szellem még mélyebbre süllyed.
Pompeius ránézett. A tábornok ekkor kapott észbe, hogy már
egy ideje bámulja a főparancsnokot, és sietős tisztelgéssel
igyekezett leplezni a zavarát. Pompeius úgy festett, mint akit
mindjárt elfúj a szél. Bőre sárgán feszült a csontjaira. Labienus
 szerint haldokolt, de amíg a Senatus vissza nem vonja a
dictatori címét, addig életre-halálra ő az uruk.
Pompeius keményen bólintott. Labienus az öt emberhez
fordult, akiket kiválasztottak a feladatra. Látta, hogy nem
tetszik nekik a dolog, holott a parancsnoksága alatt szolgáló
legkegyetlenebb gyilkosok közül választotta ki őket.
– Kezdjétek – mondta.
Négyen előreléptek, munkára készen tartva a kést. Az ötödik
habozott.
– Uram, ezek rómaiak. Ez nem helyes.
– Maradj a helyeden! – vakkantotta Labienus. – Centurio!
Hozzám!
A katona a fejét rázta rémületében, ahogy a tiszt közeledett.
– Bocsáss meg, uram, én csak…
Labienus nem vett tudomást róla. A centurio, aki a
parancsára odajött, sápadt volt és verejtékezett.
– Ez az ember megtagadta a parancsomat. Kövesse a többieket –
mondta Labienus.
A katona kiáltásra nyitotta a száját, de a centurio lesújtott rá
az öklével, mielőtt tovább tetézhette volna a szégyent, amelyet
a legiójára hozott. Még két ökölcsapás térdre kényszerítette a
kábult katonát. Labienus egykedvűen figyelte, ahogy
lefegyverzik és megkötözik a foglyok sorának végénél. Azok
rá se néztek.
Lassan kieresztette a tüdejéből a levegőt, bár a szíve még
mindig sebesen vert. Pompeius tanúja volt az esetnek, de
láthatólag úgy döntött, nem vesz tudomást róla. Labienus
ökölbe szorította a kezét a háta mögött, igyekezett leplezni a
benne felgyűlt feszültséget. Nyugodtabb időkben
megkorbácsoltatta volna ezt az embert a tiszteletlenségéért, de
Pompeius képes lenne kivégeztetni egy egész centuriát
 egyetlen ember hülyesége miatt. Ezt legalább sikerült
megelőznie. Így csupán néma imát rebegett, hogy megússza a
napot.
A kivégzőosztag négy megmaradt embere fürge
hatékonysággal dolgozott. A térdelő foglyok mögé léptek, és a
késükkel elvágták a torkukat. Egy gyors rántás, azután arccal
előre a földre lökték a haldoklót, és már mentek is tovább. A
por egyre sötétebb lett a vértól, míg annyira telítődött vele,
hogy nem bírt többet felszívni. A vérpatakok lomhán
csordogáltak, mintha vörös fa nőtt volna a porban.
Pompeius megvárta, amíg az utolsó fogoly rángatózva
elterül a földön, azután magához rendelte Labienust.
– A Senatus találkozót követel tőlem, tábornok. Igazán különös,
hogy ilyen hamar érdeklődnek az éjszakai események iránt,
nem igaz? Nem tudom, nincs-e a katonáid között valaki, aki
tájékoztatja őket? Labienus állta a tekintetét, pislogni se mert.
Arra az aláíratlan levélre gondolt, amelyet ő vetett pergamenre,
ám az arcán nyoma sem volt bűntudatnak. Ami történt,
megtörtént, és nem sajnálta, hogy így esett.
– Lehetetlen, uram. Amióta visszajöttek, nem vettem le a
szememet róluk.
Pompeius morgott, vállat vont. – Akkor talán csak meg
akarják erősíteni a dictatorságomat. Két nap múlva esedékes a
dolog, ámbár csak formaság. Tábornok, az embereid folytassák
a munkát a falakon, de előbb égessék el ezeket a hullákat!
Labienus nézte, amint Pompeius elhagyja a gyakorlóteret.
Bár ott lehetne a kihallgatáson, hogy hallja, mit mond a
Senatus! Úgy sejtette, a jövőt formálja majd a döntésük.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

– Az egészségem itt nem téma! – üvöltötte Pompeius vörös

arccal. – Arra merészelsz célozni, hogy nem tudom ellátni a
feladatomat?
Az inak drótként ugrottak ki a kezén, ahogy a rostrumot
markolta, és szembenézett a Senatusszal. A tanácsterem
zsúfolásig megtelt. Sokan állva várták, hogy szót kapjanak. A
Curia hagyományai nélkül az ülés zűrzavaros volt. Pompeiust
már kétszer szakították félbe, akinek egy ér láthatóan lüktetett a
halántékán. Fontolgatta, hogy otthagyja őket. Megtette volna,
ha még egy hónap választja el a dictatorság megújításától. De
ezek tudták, milyen hatalom, van a kezükben, és elhatározták,
hogy élnek is vele.
Cicero lenézett a kezében levő pergamenre. Pompeius sokat
adott volna érte, ha megtudhatta volna, ki a szerzője. Mikor a
szónok ismét felpillantott, a többiek olyan fegyelemmel
hallgattak el, amilyet Pompeiusszal szemben nem tanúsítottak.
– Téma az egészséged, ha a betegség megakadályozza, hogy
Róma érdekeit a legjobban szolgáld – mondta Cicero, és
idegesítő módon ismét belekukkantott a pergamenbe. – Vissza
kéne vonulnod, amíg helyrejössz, Pompeius. Ha valaki másról
lenne szó, te követelnéd elsőnek.
Pompeius gyilkosan meredt rá. Minden tekintet az ő
védelmét morzsolta fel. A kín vadul vöröslött a zsigerei között.
Erejének minden cseppjét össze kellett szednie, hogy ne
látsszék rajta.
– Nem voltatok ilyen arcátlanok, amikor Róma égett és rám
ruháztátok a dictatorságot – mondta. – Akkor fenntartottam a
rendet, amire senki más nem volt képes. Megvertem
Spartacust, mikor a hada mindnyájunkat fenyegetett,
emlékeztek rá? És azt meritek sugalmazni, hogy nem vagyok
képes ellátni a parancsnokságot? Cicero, miért nem olvasod föl
azt, amit a kezedben tartasz, ahelyett, hogy csak célozgatsz a
tartalmára? Én nem félek sem a te bírálatodtól, sem másétól!
Az érdemeim beszélnek helyettem!
Helyeslő mormogás hallatszott a padokból. Pompeius
elégedetten állapította meg, hogy a teremben nem mindenki
támogatja Cicerót. Sokan elborzadnának, ha ilyen alapon
akarnának véget vetni a dictatorságnak. Ha Rómában lennének,
nem is kellene ilyesmin fájdítania a fejét, de hát tudja, hogy a
hadjárat nem halad túl jól. Túl sok minden függ a Senatustól,
amely semmit sem ért a háborúból, miközben szenved a
Rómában megszokott kényelem és tisztelet hiányától. Meg kell
találnia a szavakat, amelyekkel hathat rájuk.
– Az érdemeiddel senki nem vetekedhet – mondta Cicero – de
most izzadsz, Pompeius, mert szenvedsz. Vonulj vissza egy
hónapra, és mi elhozatjuk hozzád a legjobb gyógyítókat.
Amikor jól leszel, folytatod a háborút.
– És ha nem? Mondd ki hangosan a fenyegetésedet, hogy
mindnyájan hallhassuk! Tudasd velünk, miféle áruláson töröd a
fejed! – mondta rekedten Pompeius, és előrehajolt a rostrumon.
Újabb mormolás követte a szavait. Cicero feszengett.
– Pompeius, a dictatorságod két nap múlva lejár, ahogy te is
tudod. Jobb, ha beiktatunk egy szünetet, amíg elég egészséges
leszel a folytatáshoz.
Cicero állta a dictator pillantását. Pompeius tudta, hogy nem
merné a szemébe mondani, hogy a betegség ellopta a
 bátorságát. Hallotta, hogy suttognak körülötte, és ez nem
tetszett neki. Válaszolni akart, de látta, hogy Suetonius föláll.
Intett neki. Ő nem rendelhette el a szavazást. Leült Ciceróval
együtt, és kétségbeesetten reménykedett.
Suetonius megköszörülte a torkát.
– Ezt a kérdést sosem kellett volna elővenni – kezdte. Cicero
azonnal fölállt, Suetonius rámeredt. – Most én beszélek!
– mondta. – Minden hadjáratban vannak visszaesések, mint ezt
azok, akiknek van ebben tapasztalatuk, nagyon jól tudják.
Pompeius szavára egyesültek a görögországi legiók. Ő csalta ki
Cæsart Róma biztonságából egy megfelelőbb csatatérre. Ezt
vártuk el tőle és ezt csakis Pompeius ügyességével érhettük el.
Melyikőtök ötlete volt, hogy a háborút áttegyük
Görögországba? Pompeius nehéz döntést hozott az
érdekünkben. Azért lett dictator, hogy elhárítson olyan
fenyegetéseket, amelyek túlságosan félelmetesek voltak ahhoz,
hogy közönséges törvényekkel felvehessük a harcot ellenük.
Teljesítette kötelezettségeit; veszélyes szerencsejáték ebben a
szakaszban a lemondását követelni!
Elhallgatott, végignézett az összegyűlt férfiakon.
– Nem ismerek másik tábornokot, aki képes lenne megverni
Cæsart. Azt viszont tudom, hogy Pompeius több mint képes rá.
Én arra szavazok, hogy legyen tovább is dictator. Nincs más
tisztességes eljárás.
Leült. A zajos helyeslés némi vigaszt nyújtott Pompeiusnak.
Gyomrában készülődött a görcs. Egy pillanatig késlekedett a
felállással. Megtörölte a száját egy vékony vászondarabbal,
aztán a togája alá rejtette, meg se merte nézni.
Cicero is habozott, mielőtt fölállt. Tudta, hogy Pompeius
betegsége súlyosabb annál, mint amennyit mutat belőle. Ha
tovább lehet fővezér, tálcán nyújtja át a győzelmet Cæsarnak.
 Végső soron talán ez lenne a jobb megoldás. Ha Labienus
átveszi a parancsnokságot, a két hadsereg itt vérzik el egymás
ellenében, akkor pedig mi lesz Rómával? Abban reménykedett,
hogy Pompeius eltávolítása után új egyezséget lehet kötni
Cæsarral, de most összekavarodtak a gondolatai, és nem tudta,
hogyan hajlítsa az akaratához a Senatust. Nehezen járható
ösvény ez. Sokan akarják, hogy Pompeius nyíltan háborút
viseljen, ne ismerjen se pihenést, se kegyelmet. Végül is ezért
jöttek Görögországba. Csak a fejét csóválhatta ezeknek az
embereknek a vakságán. Igen kevéssé érdekelte Pompeius,
Cæsar meg még annyira sem. Róma jövője fontosabb
mindkettőnél.
Látta, hogy felfigyeltek tétovázására. Gyorsan beszélni
kezdett, hogy helyrehozza hibáját.
– Róma javáért szólok, ezt te sem tagadod, ugye, Pompeius? Azt
vártam tőled, hogy megnyered ezt a háborút, de neked még
találkoznod sem sikerült az ellenféllel. Ez nem holmi
„visszaesés”, amit Suetonius emleget. Több embert öltél meg a
saját embereid közül lázadásért, mint amennyit Cæsarnak
sikerült elpusztítania. A harci szellem gyatra, te pedig eldobtad
az egyetlen lehetőséget, amikor Labienusszal támadnotok
kellett volna.
– Mély lélegzetet vett, mert tudta, hogy veszedelmes terepre
lépett. – Még meddig fogsz elmenekülni a cselekvés elől?
– Tehát itt tartunk – szólt Pompeius.
Hirtelen megrándult az arca, és lesütötte a szemét. Cicero
egy pillanatig reménykedett, hogy a többiek is észreveszik rajta
a szenvedést. Rogyjon már össze, vagy jajgasson, és legyen
mindennek vége!
Pompeius lassan fölemelte a fejét, a szeme villogott.
– Cicero, azt merészeled sugalmazni, hogy elveszítettem a
bátorságomat? Ezzel kezded a személyem elleni támadást?
Falakat építtettem, hogy megvédjem ezt a várost, amelyet
egyszer már bevett Cæsar. Találkoztam vele kint a csatamezőn,
de ő kikerült. – A fájdalom miatt egy pillanatra elnémult.
Várnia kellett, hogy elmúljék a kín.
– Kétszer annyi gyalogosod és négyszer annyi lovasod van –
szakította félbe Cicero. – Jobb időkben mostanra győztél volna.
Csak a betegséged…
– A betegségem, ahogy hívod, nem több gyomorgörcsnél,
amelyet enyhíteni tudok krétából és tejből kevert orvossággal!
– förmedt rá Pompeius. – Nem fogom tűrni, hogy így faggass!
– A dictatorságod… – próbálkozott ismét Cicero.
– Elég! – ordított rá Pompeius. – Jól van, ha háborút akartok
látni, adok nektek. Kivonulok a seregemmel, és
kikényszerítem, hogy vége legyen ennek! Ezt akartad hallani?
Szétzúzom Cæsart és visszahozom a fejét, vagy meghalok.
Szavamat adom rá. Szavazzátok meg, vagy tagadjátok meg a
dictatorságot, ahogy tetszik. Mire eljön az ideje, én már a
csatatéren leszek.
Cicero elsápadt, amikor a Senatus zöme éljenzésben tört ki.
A legkevésbé elhamarkodott cselekvésre akarta sarkallni
Pompeiust. Az utolsó, amire vágyott, a nyílt összecsapás volt.
– Róma javáért… – kezdte, de senki sem figyelt rá.
A Senatus talpra ugrott. Pompeius fogadta a jókívánságaikat,
miközben egy utolsó, gyilkos pillantást vetett Ciceróra. Aztán
leereszkedett a rostrumról, és kifelé indult. Suetonius és a többi
tribunus felsorakozott mögé. Cicero a semmibe bámulva lassan
visszasüllyedt a székébe.
 Brutus kinyújtott karral állt, és hosszan, mélyen beszívta a
levegőt. Beolajozott és lekapart bőre ragyogott az egészségtől.
Annyira csak az elkövetkező ütközettel foglalkozott, hogy alig
vette észre a néma rabszolgákat, ahogy a feje fölé emelik a
tunicát, majd eligazgatják, csomóba kötve a tarkójánál.
Páncélja faállványon lógott a sátorban. Kritikus szemmel
végigvizsgálta. Észrevette, hogy a régi csorbákat és
horpadásokat kikalapálták és kifényezték. Az ezüst nem
veszítette el a fényét, és noha a vasnál puhább fém, de fehér
ragyogása mindenütt látható lesz a csatatéren. Julius azonnal
észreveszi, amint a seregek találkoznak.
Miközben mozdulatlanul állt, a rabszolgák a derekára
csatolták a széles bőrövet, és redőkbe rendezték a sötét vásznat.
Mielőtt folytathatták volna, Brutus ellazította a vállát és
ellenőrizte, képes-e szabadon mozogni. A szertartás némán
folytatódott. Brutus vigasztalónak találta meghittségét. Nem
volt rajta semmi új, a gyapjúbracae és a tunica az öltözékéhez
tartozott Gallia óta. Színük kifakult, miután ezerszer mosták
őket, viszont kényelmesebbek voltak, mint az újak, sohasem
szúrtak. Lehajtotta a fejét, és egy rabszolga kendőt tekert a
nyakára, nehogy kidörzsölje a páncél. Két ujjal kicsit
meglazította és a semmibe meredt. Elképzelte, hogy Juliust
látja.
Pompeius végre lángot fújva jött meg a Senatusból. Most
nem lesz pihenés, amíg meg nem verik a Görögországba jött
ellenséget. Brutus kezdettől ezt akarta. Tudta, hogy négy
cohorsával az arcvonal élén áll majd.
A gondolattól a félelem hidege futott végig a hátán. Ha
Julius a Tizedikjét küldi ellene, akkor minden kiképzése
ellenére kemény és véres munka következik. Brutus éppen
elégszer látta őket harcolni. Ezek nem hátrálnak, csak
 meghalnak. Számtalan csatát átvészelt veteránok. A görög
legiók közül egyik sem ér fel velük tapasztalatokban.
– Mi vagyunk többen – mormolta. Az öltöztető rabszolgák
megálltak és kérdően néztek rá. – Tovább – mondta nekik.
Egyikük letérdelt a lába elé, hogy megkösse a szandál
szíjait, amelyek a boka vonaláig keresztezték egymást.
Gondosan ellenőrizve, hogy elég feszesek-e. A puha
gyapjúszövet kidudorodott a pántok között. Brutus
kényelmesen szétnyitotta a lábujjait. Ismét fölemelte a karját,
hogy az ágyékát védő bőrszoknyát felköthessék a derekára.
Megborzongott, amikor a rabszolgák a páncél felé fordultak.
A mellvért keserédes emlékeket ébresztett benne, ha a kézre
gondolt, amely készítette. Alexandria szerette őt akkor, amikor
megtervezte, és ez látszott is. Gyönyörű műalkotás volt, az
alapja az izmok alakját utánozta; Jupitert és Marsot ötvözték rá,
akik a nyaknál fogtak kezet egymással. Brutus mély lélegzetet
vett, amikor a párját a hátára szíjazták, csak akkor fújta ki a
levegőt, amikor a csatok szorosan tartották. A páncél nem
korlátozta a mozgását. Jobbra-balra forgatta a fejét és kezdte
érezni az izgalmat, amely mindig eltöltötte, ha ez a páncél volt
rajta. A vállvért darabjai a nyakán találkoztak. Ismét
ellenőrizte, hogy nem akadályozza-e a mozgását. A bal lábával
kilépett, hogy a rabszolgák felcsatolhassák az ezüst
lábszárvédőket, azután fogta a sisakot és a fejére tette. A sisak
is az elegáns tervezés csodája volt, még a sátor homályában is
ragyogott. Ez vonzani fogja az ellenséget.
Megkötötte a szíjat, amely az arcvédőket tartotta. Most már
fém védte az egész fejét.
Seneca akkor lépett be a sátorba, amikor Brutus ellenőrizte
az összes csomót és csatot, amelyet a rabszolgák kötöttek meg.
 Jobban ismerte annál, hogy megzavarja a szertartást, Brutus
azonban ránézett, és elmosolyodott.
– Készen állsz? – kérdezte.
– Igen, de nem ezért jöttem. Egy idegen érkezett a városból, aki
látni akar.
– Küldd el – vágta rá Brutus. – Akármiről van is szó, várhat.
Hajnalban indulunk.
– Elküldtem volna, de amikor azt mondtam, hogy menjen vissza,
ezt adta nekem.
Egy gyűrűt mutatott, amelyet Brutus nagyon jó ismert.
Egyszerű arany pecsétgyűrű volt. A keze kissé reszketett, míg
átvette.
– Tudod, mi ez? – kérdezte.
Seneca megrázta a fejét. Brutus megdörgölte a keresztbe tett
nyilakat, Marius régi jelvényét. A gyűrű sütötte a kezét és hálát
adott az isteneknek, hogy Seneca nem érti a jelentőségét. Ha
meglátná Pompeius vagy bárki az idősebbek közül, ez Brutus
halálát jelentené.
– Hozd ide! – Elbocsátotta a rabszolgákat. Seneca kíváncsian
nézett a tábornokra, de aztán tisztelgett és szó nélkül otthagyta.
A várakozó Brutuson kiütött a verejték. Némi töprengés után
odament az asztalon heverő fegyvereihez, és fölvette a gladiust,
amelyet a római vívóbajnokságon nyert. A páncélhoz
hasonlóan szép volt, remekül kiegyensúlyozták, és a világ
legjobb vasából készült. Szerette volna kihúzni a pengét, hogy
nincs-e rajta hiba, ahogy már ezerszer megtette, ám Seneca
ebben a pillanatban tért vissza az idegennel.
– Hagyj minket magunkra, Seneca! – mondta Brutus, és rámeredt
a jövevényre. Nem volt benne semmi különös, éppen olyannak
tűnt, mint bármelyik görög paraszt, akikkel tele a
 város. Brutus egy pillanatig arra gondolt, talán csak megtalálta
a gyűrűt, de miért hozta volna annyi ember közül éppen neki?
– Hol találtad ezt? – kérdezte, felmutatva a gyűrűt.
A férfi idegesnek tűnt. Mielőtt megszólalt, letörölte a
verejtéket a homlokáról.
– Ezt kaptam, uram. A tulajdonosától.
– Mondd a nevét – suttogta Brutus.
– Cæsar – felelte Cæcilius. – A kémje vagyok.
Brutus egy pillanatra lehunyta a szemét. Érezte a közelében
a veszélyt. Ez Labienus újabb próbája? A tábornok éppen elég
ravasz ahhoz, hogy ilyet agyaljon ki. Lehet, hogy most is kint
várakozik egy centuriával, hogy elvihesse kihallgatásra. De hát
csak meglátta volna az idegességet Senecán, ami azt jelezte
volna, hogy baj van!
– Miért hoztad ide nekem? – kérdezte. Kezét a kardja
markolatára tette, sokkal inkább azért, hogy biztatást nyerjen az
ismerős érintésből, mint hogy fenyegessen. Cæcilius meglátta a
mozdulatot és összerezzent.
– Azért küldött, uram, hogy jelentéseket továbbítsak Pompeius
hadseregéről. Mielőtt távoztam, megtudtam, hogy hűséges
maradtál. Többször láttalak a városban, de nem közeledtem
hozzád, nehogy veszélybe sodorjalak.
– Akkor most miért jöttél? – kérdezte Brutus. Játék a játékban,
gondolta. Ha ez az ember igazán kém, akkor miért hazudott
neki Julius? Ennek semmi értelme.
– Elhagyom Dyrrhachiumot, uram. Valakinek figyelmeztetnie
kell Cæsart, és azt hiszem, a kémei közül egyedül én maradtam
életben. Nem hinném, hogy visszatérek ide, és úgy gondoltam,
talán üzennél neki valamit.
– Maradj itt! – vakkantotta Brutus. A sátor ajtajához lépett,
félrehajtotta. Körülnézett a világosságban, de semmi
 rendkívülit nem látott. Menetelésre készülő emberek futkostak.
Parancsokat ordítottak. Semmi jele Labienusnak vagy
Pompeiusnak, vagy annak, hogy bármiféle fenyegetés
közeledne. Zavartan csóválta a fejét, visszahajtotta a sátorajtót.
Ha ez a kisember gyilkos, akkor Julius nagyon rosszul
választott. Figyelmeztetés nélkül megragadta Cæciliust és
durván, alaposan megmotozta. Az is az eszébe jutott, hogy
Pompeius esetleg méltányolná, ha megjelenne előtte egy
kémmel, de ezt az ötletet elvetette, alighogy megszületett.
Pompeius azt hinné, hogy Brutus valami nyakatekert kettős
játékot játszik. Nem vonhatja magára a gyanút, amikor végre
indulni készülnek, mert a dictator valószínűleg hátrahagyná.
Gondolataiból valami meglátszhatott az arcán is, mert
Cæcilius megremegett.
– Uram, ha nincs üzenet, távoznék. Alig van időm, még akkor is,
ha azonnal indulok.
Brutus szúrós szemmel fürkészte. Őszintének látszott, de
Julius szándékosan is félrevezethette, ami különös. Ha csak
nem azért küldték, hogy Pompeius megtalálja. Kínzás hatására
elmondta volna, amit tud, és azzal vége is lett volna Brutusnak.
Kuncogni kezdett, mert végre mindent értett. Odament a
fegyvereihez, fölvette az ezüstnyelű tőrt, kihúzta a hüvelyéből.
Cæcilius egyre kínosabb szorongással figyelte a
mozdulatait.
– Uram, mennem kell. El kell vinnem a figyelmeztetést.
Brutus bólintott, sima mozdulattal melléje lépett.
– Megértem – mondta. Gyorsan elkapta Cæcilius haját, a pengét
végigrántotta a torkán, majd a földre ejtette. A kis kém a torkát
karmolászta haldoklásában.
– De én nem akarom, hogy figyelmeztesd – mondta Brutus,
miközben két ujjával megtörölte a pengét. Véres lett a páncélja.
Elkáromkodta magát, mikor látta, hogy vérgyöngyök ülnek az
olajon. Tisztíttathatja újra!
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Dyrrhachiumtól hét kilométernyire Julius a lova nyergében

állva figyelte a távoli menetoszlopot. A köpenye úgy
csapkodott és lobogott, mintha élne, rángatta a kapcsot,
amellyel összetűzték. Octavianus fél kézzel a gyeplőt, a
másikkal Julius bokáját markolta. Szúrós por lepte őket, és
éhesek voltak az egész napi meneteléstől.
– Egyenesen felénk jönnek – mondta Julius. – Cæciliusról semmi
hír?
– Semmi. Hacsak nincs Pompeius táborában, akkor mostanra
megszökött – felelte Octavianus. Türelmetlenül topogott. – Mit
látsz?
Ilyen messziről Pompeius menetoszlopa fekete folt volt a
tájban, az élen haladó lovasok mintha bogarak lettek volna.
– Nem tudom, hogy az egész haderejével jön-e, de az istenekre,
jó sokan vannak – mondta Julius. – Gondolod, hogy szeretett
dictatorunk elveszítette a türelmét?
– Sötétedés után eltűnhetünk előlük – vélte Octavianus.
Julius lepillantott a bokáját fogó tábornokra.
– Nem ezért jöttem Görögországba, öcsém. Nem futok el a
legióimmal Pompeius elől, különösen a szégyen után, amelyet
mostani alárendeltjeid hoztak ránk. Van elég élelmünk, és ismét
erősek vagyunk. A veteránjainkat nekivezetem én egy kétszer
akkora seregnek is, és elvárom, hogy győzzenek.
Elhallgatott, az ellenük felsorakozott legiókat figyelte.
Mindig tudta, hogy Pompeius végül elhagyja Dyrrhachium
biztonságos falai, de valami hamarabb kényszerítette rá,
semhogy befejezte az építkezést. A két sereg ismét elég közel
volt ahhoz, hogy kitörjön a háború. Julius nagyobb
magabiztosságot mutatott, mint amekkorát érzett. Igaz,
mindent megtett, amivel csökkenthette a görög legiók harci
kedvét. Mindnyájan hallhatták, mit ajánlott Pompeiusnak;
azoknak, akiket elkaptak szökés közben, voltak barátaik és
bajtársaik. Látták, ahogy Dyrrhachiumot visszaadta, a
senatorok családjainak hajuk szála sem görbült. Julius tudta,
hogy ez a tett a görög legiók szívéig hatolt. Tisztességes
emberek voltak, távol Róma cselszövéseitől és
összeesküvéseitől. Ha csak egy órát tölthetne velük, és
beszélhetne hozzájuk! Mindent megtett, hogy elszórja
soraikban a kétség magvát. Remélhetőleg Pompeius
kegyetlensége tovább nyüvi a hűségüket.
Meg kellett volna ijednie, hogy ilyen sok ember indult az
elpusztítására, de Julius inkább lassan forrósodó haragot érzett.
Pompeius elbizakodott, hogy ekkora tábora van, de azok, akik
vele menetelnek, nem az ő emberei. Róma katonái, akik teszik
a dolgukat, ahogy tudják. A galliai veteránok legiói viszont
egyedül hozzá hűek.
Hátranézett a menetelő sorokra, amelyeket ő indított el dél
felé. Könnyen utolérheti őket lóháton. Azért maradt le, hogy
felmérje a hadat, amellyel szembe kell nézniük. Még mindig
összeszorította a szívét a töméntelen katona látványa. A
közeledő sorok felett zászlók lobogtak, bronzsasok ragyogtak
az alkonyfényben. Ha nem ellenséges csapatok lennének,
nagyszerűnek találta volna őket. Pályafutása során sosem látott
együtt ilyen sok római harcost. Megrendült tőlük. A helvetusok
hada sokkal nagyobb volt, de ezek itt legionariusok, a vérük, a
fegyverzetük azonos az övékével. A történelmük is. Mintha a
testvérei ellen harcolna, és tudta, hogy még évekig tartó
 keserűségre számíthat, ha egyszer végeztek ezzel. Az ő
Tizedikje sosem fog megbocsátani azoknak a rómaiaknak, akik
fegyvert fogtak rájuk.
– Megbirkózunk ezekkel – mondta Julius. Octavianus fölnézett
rá és látta, hogy rokona somolyog. – Látták Pompeius
megaláztatását Dyrrhachium falainál. Látták, hogyan
pocsékolta el a lehetőséget, amelyet Labienus teremtett. Nem
akarnak meghalni egy ilyen emberért, Octavianus, és ez
gyengíti őket.
Figyelte a közeledő menetoszlopot, tudta, hogy hamarosan
indulnia kell, különben az előőrsök ideérnek.
– Gyertek hozzám! – súgta olyan halkan, hogy Octavianus alig
hallotta. A legközelebbi lovasok kürtölve jelezték, hogy
észrevették őket.
– Mennünk kéne – szólalt meg Octavianus.
Julius nem mozdult. Octavianus idegesen figyelte, ahogy a
felderítők vágtába ugratják lovaikat, és feléjük indulnak.
– Uram, most már mennünk kell!
– Sokan vannak, Octavianus – mondta Julius. – Csak ahhoz,
hogy egyforma hosszú legyen a frontvonalunk, túlságosan szét
kell majd húzódnunk, de ezért jöttünk. Ezért keltünk át a
Rubiconon. Nincs hova menni, tábornok. Keress egy helyet,
ahol megállhatunk, és megtörjük őket.
Octavianus megkönnyebbülésére leereszkedett a nyeregbe,
és átvette a gyeplőt. Octavianus felszökkent a saját heréltje
hátára, és elvágtattak a közeledő felderítők orra előtt. Hosszú
árnyékuk üldözte őket. Pompeius néhány lovasa a nyomukban
maradt és csak több száz méter után fordultak vissza. Kürtjeik
gyászosan zengtek, mikor elmaradtak.
 Brutus megrántotta a gyeplőt, mikor a levegőbe hasított az
állj jelzés. Látta, hogy Julius legiói előttük menetelnek. Minden
elvesztegetett kilométer azt jelenti, hogy annyival többet kell
menni másnap. Különös gondolat, hogy milyen jól ismeri az
embereket azokban a sorokban. Éveken át együtt harcolt velük,
hallotta a barátok és a baj társak hangját, ahogy igazodnak.
Énjének egy része vágyott e meghittség után, de nem volt
visszaút. Julius ott van valahol a tömegben, és Brutus holtan
akarja látni, ha eljön az ideje. Alig várta az összecsapást.
Emberei óvatosan kikerülték, miközben ő a dombok felé
bámult.
Mire elkészültek a falak és megásták az árkokat, leszállt a
sötétség, és meggyújtották az első lámpákat. Pompeius
elrendelte, hogy az egész hadsereg egy táborba szálljon. Város
volt ez a vadonban, biztonságos falai között a görög legiók
még egyszer kifenhették kardjaikat. Körülülték az őrtüzeket, és
szótlanul ettek. Sokan végrendeletet készítettek, és akik tudtak
írni, némi aprót kerestek azzal, hogy lemásolták barátaiknak.
Nem hallatszott nevetés. Brutus kínosan érezte magát, ahogy
fülelt rájuk az éjszakában. Többen voltak az ellenségnél,
lármásan kellett volna dicsekedniük. Nem nótáztak, fojtogató
kedvetlenség ült a táboron.
Brutus hosszú léptekkel odasietett Senecához, aki az egyik
őrtűz lángjaiba bámult, miközben a sült kolbász utolsó darabját
csócsálta. Az emberek, akik a tűz köré gyűltek melegedni,
félreálltak a tábornok útjából. Brutus sóhajtva leült,
körülnézett. Nyomasztotta a csend. Vajon miről beszéltek
mielőtt idejött?
– Ez aztán a vidám társaság! – mondta Senecának. – Azt hittem
volna, hogy legalább énekszót hallok! — Seneca
elmosolyodott, de nem válaszolt. Brutus felvonta a
 szemöldökét. – Tudod, milyen sok mindent tettem értetek?
Találtam gályát, hogy áthozzalak benneteket Görögországba,
nem igaz? Rátok tékozoltam az időmet és a tapasztalatomat.
Kifényesítette-e valamelyikőtök a páncélomat, vagy adott-e
hálából egy kicsit a zsoldjából? Nem. Kínáltatok valaha is
borral?
Seneca kuncogott, és az ezüstpáncélos férfira pillantott.
– Kérsz egy kis bort, tábornok? – kérdezte, és hátranyúlt az
amforáért.
– Igen. Igen, egy kicsit – felelte Brutus. Elvette a fémbögrét a
mellette álló egyik embertől. A katona pislogott
meglepetésében.
– Azért megyünk, hogy győzzünk – mondta Brutus, és
kinyújtotta a bögrét, hogy koccintson Senecával. A fiatalember
hang nélkül kiürítette poharát. – Nem tudják megakadályozni,
hogy oldalba támadjuk őket a lovasságunkkal. És ha egyszer a
vonalaik mögé kerülünk, felcsavarhatjuk őket, mint egy ócska
szőnyeget. Hallottátok, hogy elszaladtak Labienus elől? Mit
gondoltok, velünk is megcsinálják?
Seneca kelletlenül bólintott. Kissé mintha belefeledkezett
volna a rosszkedvébe. Amikor Brutus meghallotta a hírt, hogy a
régi legiója megfutamodott, biztosra vette, hogy ez valami
ravasz terv. Pitymallatkor kilovagolt, hogy nyomokat keressen,
de semmi sem utalt rajtaütésre. Mégis alig tudta elhinni.
Bizonyos értelemben ez egyfajta fonák vigaszt jelentett: a
Harmadik sosem futamodott meg, amíg ő volt a parancsnoka.
Talán Julius kezd megkopni.
Miután megitta a borát, a páncélja alá nyúlt, és elővett egy
dobókockás erszényt. Oda se nézve kiválasztott kettőt, a
bögréjébe vetette, rázni kezdte. A hang úgy hatott a körülötte
ülő emberekre, mint a varázslat. Hirtelen érdeklődéssel néztek
föl.
– Lám, most már figyeltek rám! – mondta vidáman Brutus.
– Játszunk egy kicsit, mielőtt lefeküdnénk? Gondoltam, veszek
egy új lovat, de elég kevés a pénzem.
Egy órával később Labienus elment a csoport mellett. Látta,
hogy Brutus ül középen. A nevetés, a kiabálás sok szájtátit
odavonzott, és mellettük mások is játszottak. Labienus halkan
sóhajtva nézte Brutust, ahogy besöpör egy halom pénzt, és
restelkedés nélkül örvendezik a sikerének. A tábor messzire
elnyúlt körülöttük, és Labienus magában mosolygott, mielőtt
tovább ment.

Pompeius hajnalban kelt, és az orvosát hívatta. A gyomra

kemény és dagadt volt, a bőr annyira feszült, hogy a legkisebb
érintés is fájt. Összeszorította a fogát, merev ujjakkal
nyomkodta, a düh pajzsa mögé bújt a kín elől, amíg el nem
akadt a lélegzete. Hagyja, hogy az orvos felvágja? Voltak
olyan förtelmes éjszakák, hogy kétségbeesésében ő is kést
fogott volna magára. Minden reggel egy vékony pengéről
ábrándozott, amely kiengedné a püffesztő szelet és gennyedést,
de aztán kényszerítette magát, hogy felöltözzön, és ő maga
kötözte el a daganatot, hogy senki se láthassa.
Kérges kezével megtörölte az arcát, és látta, hogy fénylik az
éjszakai verejtéktől. A szeme csipás volt és fájt. Megdörgölte,
és dühös volt a testére, amiért cserbenhagyta.
A priccs szélén ült, rágörnyedve a püffedt daganatra. A
belépő orvos elkomorodott, látva urának beteges színét. Komor
csöndben letette a zsákját, amelyben az eszközeit tartotta, és
odament hozzá. Hűvös tenyerét Pompeius homlokára tette, és a
fejét csóválta.
– Lázas vagy, tábornok. Volt vér a székletedben?
– Keverd meg a gyógyszeredet, és tűnj innen! – vakkantotta
Pompeius csukott szemmel.
Az orvosnak több esze volt, semhogy válaszoljon. Elfordult,
mozsarat, mozsártörőt, bedugaszolt palackokat vett elő.
Pompeius résnyire nyitotta a fél szemét, figyelte, ahogy az
alkotóelemeket adagolja, majd fehér masszává zúzza. Az orvos
megérezte urának érdeklődését, fölemelte tálkáját, és
megmutatta a tejszínű nyálkát.
– Sok reményt fűzök ehhez a készítményhez. Ez egy kéreg,
amelyet Dyrrhachiumban találtam, összekeverve olívaolajjal,
vízzel, tejjel. Az ember, akitől vettem, megesküdött, hogy
minden gyomorbajra jó.
– Olyan, mint az ondó – szűrte Pompeius a foga között.
Az orvos elvörösödött. Pompeius ingerülten intett, máris
unta orvosát.
– Add ide! – Fogta a tálat, és az ujjaival lapátolta a tartalmát a
szájába. Semmilyen íze sem volt, de egy idő után mintha kissé
enyhítette volna a fájdalmat.
– Csinálj még egy adagot. Nem küldethetek érted, valahányszor a
fájdalom erősödik.
– Hat a szer? – kérdezte a gyógyító. – Ha engednéd, hogy
csökkentsem a benned felgyűlt mérget, akkor…
– Csak pecsételj le egy újabb adagot, hogy később
felhasználhassam! – szakította félbe Pompeius. – Két adagot,
és egyet a szokásos nyákból.
Megborzongott, ha a hasi sérülésekre gondolt, amelyeket
látott. Épp hogy kinőtt a gyerekkorból, amikor megölt egy
nyulat, és nyúzás közben belevágott a beleibe. Büdös fekete-
barna ganaj mocskolta be a kezét, tönkretéve a finom húst. Az
egész nyulat el kellett dobnia, és máig emlékezik a bűzére.
 Látta, hogyan mérgednek el egyszerű, lándzsa szúrta sebek,
mihelyt a levegő bejut a hasba. Mindig halál volt a vége.
– Ahogy óhajtod, tábornok – felelte sértődötten az orvos. – Van
még kéreg a sátramban. Elküldöm majd.
Pompeius gyilkosan meredt rá, amíg ki nem ment.
Amikor egyedül maradt, föltápászkodott. Tudta, hogy a
legiók készen állnak az indulásra. A fény világosabb lett a
parancsnoki sátor ajtajában, a katonái felsorakozva várják a
megjelenését. Mégsem engedhette be az öltöztető rabszolgákat,
amíg el nem kötötte a hasát. Csak az orvos láthatta a dühös
daganatot, amelyet tiszta lenpólyák alá rejtett, és még ő sem
tudott a vérről, amelyet Pompeius az éjjel köpött. Mások előtt
lenyelte a ragacsot, valahányszor a torkáig emelkedett, de
minden nap nehezebb lett nyelni.
Váratlanul szédülni kezdett. Fojtottan káromkodott, és várta,
hogy elmúljon a szédülés. Csípős verejték csörgött az arcán, a
haja is lucskos lett tőle.
– Csak még pár napot! – súgta, és nem tudta, az istenekhez
imádkozik-e vagy a beteg kinövéshez, amely bekebelezi.
Az izzadságfoltos pólyákért nyúlt, amelyeket az ágya
végébe tett, és tekerni kezdte őket a törzsére, hogy
visszapréselje a daganatot, akkorákat rántva a vásznakon, hogy
az egész teste beleremegett. Ügyetlenül matatva megcsomózta
őket, de utána végre fölegyenesedhetett. Nagyokat, mélyeket
lélegzett. Odament a vödörhöz, vizet fröcskölt magára, aztán
átdobta a fején a tunicáját.
Lihegett, mire a rabszolgákért kiáltott. Lesütött szemmel
jöttek be, hogy ráadják a páncélt. Pompeiusnak eszébe jutott,
hogy sejtik-e a késlekedés okát, aztán úgy döntött, hogy nem
érdekli. Az istenek megadják neki az időt, hogy megalázhassa
utolsó ellenségét. Ha Julius meghalt, akkor majd engedi, hogy
fölvágják, addig átverekszi magát minden napon, minden órán,
amíg nincsen vége.
A gyógyító kencéje elvette a fájdalom élét, gondolta
megkönnyebbülten. Elküldte a rabszolgákat, megfogta
gladiusának markolatgombját, és magasra emelte a fejét, hogy
kimenjen a várakozó emberekhez. A küszöbön megállt, mély
lélegzetet vett. Talán csakugyan van valami zsongító a
kenőcsben. Vagy csak az teszi, hogy végre-valahára rálépett az
útra. Hónapok óta először nem félt az ellenségétől.

A déli menetelés harmadik reggelén a versengéstől

kivörösödve vágtattak vissza Julius menetoszlopához a
felderítők, mert mindegyik első akart lenni a hírrel. Hatalmas,
puszta síkságról szóltak, egy-két kilométernyire innen. A neve
Pharsalus.
A név nem sokat mondott a katonák többségének, de azokat,
akik ismerték Görögországot, megbizsergette az izgalom.
Végre olyan helyhez érkeztek, amely alkalmas az ütközetre!
A völgy lapos aljában nem lehetett tőrt vetni, a talaj
egyenetlenségeivel bűvészkedni. Csak a síkság déli végén futó,
sáros, barna folyó képezett természetes határt. Julius tudta,
hogy ha Pharsalus lesz a csatatér, akkor a gyorsaság, a taktika
és az egyszerű erő dönt. Legionariusaik sorai mögül néznek
farkasszemet a parancsnokok, és a seregek addig ütik-vágják
egymást, amíg az egyik ki nem csikarja a jogot, hogy
visszatérjen Rómába. Scipio Africanus helyeselné a választást.
Julius gyorsan eldöntötte, hogy Pharsalusnál megáll.
Két órával később megérkeztek a síkra a galliai legiók. Az
oszlop megállás nélkül menetelt keresztül a lapályon. Kietlen
hely volt. A tél még a hegyek oltalmazó árnyékában is
elfeketítette a sima, száraz földet, amelyhez mintha óriás erők
 vágták volna hozzá a törött görgetegsziklákat.
Megkönnyebbülés volt a katonáknak, hogy szilárd talajt
érezhettek a talpuk alatt, habár a síkság annyira kiszikkadt,
hogy szél kavarta portölcsérek futkostak rajta, míg el nem
enyésztek a távolban. A legionariusok belehajoltak a szélbe, és
a tenyerükkel védték a szemüket a páncéljukat karistoló, durva
szemcséktől.
A lomha déli folyón túl terült el Pharsalus városa, olyan
messze, hogy látni sem lehetett. Julius kiverte a fejéből a
helységet. A pharsalusiak nem játszanak szerepet a csatában,
ha csak nem lesz kénytelen visszavonulni, és igénybe venni
magas kőfalaikat. Arra gondolt, hogy gázlókat kell kerestetni a
folyón, aztán megrázta a fejét. Nem lesz visszavonulás.
– Folytassátok a menetelést a síkság széléig! – parancsolta
Domitiusnak, túlordítva a szél vonítását. – Verjetek egy rendes
tábort a hegyek lábánál!
A körülötte rajzó extraordinariusokra nézett, akiknek végre
nem kellett a menetoszlop oldalát őrizniük. Mögöttük volt az
ellenség. Kurjongatva ugratták vágtába lovaikat, hogy
nyargaljanak egy jót a hívogató lapályon. Julius is felvidult, és
erősebben markolta a gyeplőt.
– Itt állítjuk meg őket! – ordította Octavianusnak. Azok, akik
hallották, ádázul vigyorogtak. Tudták, hogy Cæsarnak nincs
ellensége Pompeius után. Amint megtörték a vénembert,
visszavonulhatnak! Azok, akik Julius szolgálatában öregedtek
meg, érezték a változást a levegőben, és a fáradságuk ellenére
is egyenesebben tartották magukat. Nem vettek tudomást sajgó
csontjaikról, és aki csak körülnézett, azoknak az
ellenállhatatlan önbizalmát láthatta, akik térdre kényszerítették
Galliát.
 Egyedül Octavianus Negyedik legiója hallgatott sötéten,
amíg keresztülvágtak a lapályon. Ismét be kell majd
bizonyítaniuk, hogy joguk van Cæsar nyomdokain járni.
 HUSZADIK FEJEZET

Virradt Pharsalus felett, felhők nyargaltak a hajnali égen.

Róma hadai régóta ébren voltak, még sötétben keltek.
Fáklyafény mellett készülődtek a nappalra. Beidegzett
gondossággal csomagolták el a felszerelést. A bőrsátrakat
szótlanul felcsavarták, összekötötték. Agyagkemencében sült
friss kenyérrel mártogatták ki a gőzölgő ragut, hogy legyen
erejük ahhoz, ami rájuk vár. A markotányosok és a kereskedők
tisztelettel fejet hajtottak. Hallgattak még a csoportokban
összebújó szajhák is, miközben a legiók kivonultak a síkra.
Kürtök jajgattak Pharsalus két végén, a lábak dübörgése a
szívdobogásra emlékeztetett.
A galliai veteránok alig várták a harcot. Úgy rúgtattak előre,
mint a telivér lovak, ordítani kellett rájuk, hogy igazodjanak, és
tartsák a lépést. Az optiók és a centuriók minden erőfeszítése
ellenére harsogó vidámsággal piszkálták és ugratták egymást
az emberek, akik annyi éve harcoltak együtt, hogy már a
számát se tudták. Ahogy feltűnt Pompeius serege, a
kurjongatás és a csipkelődés halkulni kezdett, majd elenyészett.
A legionariusok komor csendben készülődtek.
A gyalogság és a lovasság alakzata folyamatosan változott,
miközben a seregek közeledtek. Julius először középre állította
a Tizediket, de aztán átküldte őket a jobb szárnyra erősítésül.
Ahogy ezt Pompeius meglátta, sorai úgy mozdultak el, akár a
fényes folyadék, megragadva minden lehetőséget, hogy előnyre
tegyenek szert. Az ámítás és a porhintés játszmája volt ez; a két
főparancsnok úgy változtatgatta az alakzatokat, mintha köveket
tologatnának a latrunculitáblán20.
Pompeius egyszerre ujjongott és félt, mikor látta, hogy
Cæsar legiói megfordulnak, és szembenéznek vele. Kolosszális
önbizalomra vall, hogy Julius a síkságot választja! Más
rögösebb terepet keresett volna, amely alkalmasabb a
manőverezésre és a fondorlatokra. Cæsar azt az érthető
üzenetet küldte Pompeius katonáinak, hogy egy cseppet sem
fél tőlük. Talán éppen ezért húzta szét az erőit Pompeius három
széles, egyenként tíz-tíz soros vonalba, amely hatszáz méternél
hosszabban nyújtózott a pharsalusi alföldön. Ha a folyó védi a
jobb szárnyát, a balt úgy használhatja, mint egy kalapácsot.
Mikor Julius meglátta a nehézkes alakzatot, ismét szárnyra
kapott az önbizalma. Ha egy parancsnok fél, hogy az emberei
megtörhetnek, akkor sajtolhatja őket ilyen tömör alakzatokba
bajtársakkal és tisztekkel támogatva és fogva őket. Tudta, hogy
a görögországi legiók megérzik Pompeius kishitűségét, és a
harci szellem még mélyebbre zuhan. Ennek megfelelően új
utasítások sokaságával árasztotta el a tábornokait. A seregek
tovább közeledtek.
Julius a legjobb hispán lován léptetett. Felderítők vették
körül, hogy azonnal továbbíthassák utasításait, ám ilyen széles
arcvonalnál veszedelmesen lelassul a parancslánc. Kénytelen
volt megbízni tábornokainak kezdeményezőkészségében.
Végül is elég régen ismerte őket. Ugyanúgy ismerte erőiket és
gyengeségeiket, mint a magáéit. Pompeiusnak legalább ez az
előnye nincsen meg.
Látta, hogy Pompeius a balszárnyon vonta össze a
lovasságát, amelynek már a létszáma is ijesztő volt. Sietve
parancsot adott, hogy különítsenek el ezer embert egy
20
ostábla
 mozgékony negyedik vonalba. Ha engedi, hogy veteránjait
ekkora sokaság kapja oldalba, akkor nem menekülhetnek. Ő
jobbra állt a Tizedikkel, hogy szemtől szembe legyenek
Pompeiusszal. Megszorította gladiusának markolatgombját,
újra és újra végigjártatta tekintetét a sorokon, keresve a
hibákat. Elég csatában forgott, tudta, hogy a rendelkezésre álló
idő illúziója olyan gyorsan szertefoszlik, mint nyáron a hajnali
pára. Még tapasztalt parancsnokokat is látott, akik késve
dobták volna át embereiket a legjobb pozícióba. Hát ő nem
követi el ezt a hibát. Korán fog lépni, aztán lássuk, mit válaszol
Pompeius.
A szél enyhült, a portölcsérek észrevétlenül omlottak szét a
kérlelhetetlenül közelítő hadseregek talpa alatt. Julius
hunyorogva figyelte Pompeius harcrendjét. Lenne csak többje
ezer extraordinariusszal, akkor fenyegethetné Pompeius
vonalainak túlsó végét, és rákényszeríthetné, hogy ossza meg a
lovasságát! Így azonban ellenfele egyetlen tömegben
mozgathatja őket. Mögöttük a síkság fekete volt az íjászoktól,
akik magát Pompeiust védték. Tehát itt fog kezdődni.
– Menj Octavianus tábornokhoz! Vonuljon vissza a Negyedikkel
a közép irányába! – utasította a hozzá legközelebb álló
felderítőt. – Ha elkezdődik, teljes sebességgel nyomuljon előre!
– Körülnézett, kiválasztott egy másik futárt, aki alig nőtt ki a
kamaszkorból. – Az extraordinariusok ne menjenek előre a
szárnyon! Tartsák az állásukat!
A katona elnyargalt. Julius idegeskedett és izzadt, holott fújt
a szél. Gondolt mindenre? A menetelő arcvonal hosszában
ökrök és ordítozó emberek vonszolták a helyükre a scorpio
íjakat és a kővetőket. Pompeius is összevonta a nehéz
ostromgépeit. Julius összeborzongott a gondolattól, hogy mit
fognak művelni ezek. Pompeiusnak sokkal többje van, mint
amennyit neki sikerült összeszednie. Nem kétséges, hogy ezek
a gépezetek szerepet fognak játszani a csata eldöntésében.
Úgy ezer méternél Julius és Pompeius felhagyott azzal,
hogy az alakzatok változtatgatásával próbáljon előnyt
kicsikarni magának. A csatasorok felálltak, ami ezután
következik, az a bátorság és az ügyesség olyan vizsgája lesz,
amelyen még senki sem esett át. Voltak csetepaték, kisebb
ütközetek, de még senki sem nézett szembe római legiók színe-
virágával jó, száraz terepen. Az eredmény kiszámíthatatlan.
Julius tovább osztogatta parancsait. Pompeius nyilván
ugyanezt teszi. Egy részét valósággal megdelejezte az a rituális
haditánc, amellyel a seregek közeledtek. Szertartásos és
iszonyatos volt. Vajon Pompeius eljön addig a pontig, ahonnan
indítani kell a katonai kézikönyvek szerint a döntő támadást?
Az emlékezet visszahozta tanítóinak kimért hangját: jó terepen,
mondták, háromszáz méter a tökéletes távolság. Ennél
hosszabb távon lanyhul a lendület, mielőtt az emberek derékba
kaphatnák a rohamozó ellenséget. Kevesebbnél azt
kockáztatják, hogy elveszítik az előnyt, amit az első kőkemény
csapás adhat. A sisakjához nyúlt, lehúzta az arcképes ellenzőt,
ami eltakarta a vonásait. Ahogy az arc a helyére kattant, a szél
tompa morajjá halkult, és a haja alól folydogálni kezdett az
izzadság.
Fél kilométer választotta el az óriási arcvonalakat. Julius,
aki a legióival együtt lovagolt előre, érezte a katonák
feszültségét. Hátasa horkantott, a fejét kapkodva tiltakozott a
rövid szár ellen. Lovak és emberek jól belaktak, és vízhordó
fiúk vonultak a katonák között. A köszörűkövek egész éjszaka
dolgoztak, hogy éle legyen a kardoknak. Julius elkövetett
mindent, ami eszébe jutott, a szemben álló hadsereg
gyengítésére.
 Nem tudta, elég lesz-e. Jelentkeztek a félelem régi jelei,
amelyeket fiatalságának csatáiból ismert. Vizelnie kellett,
pedig mielőtt lóra szállt, kiürítette a hólyagját a latrinán. A
szája kiszáradt a hideg levegőben örvénylő, szúrós portól.
Látása kiélesedett, minden érzéke itta a terepet és a körülötte
levő emberek mozgását. Tudta, hogy meghalhat ezen a
síkságon, de fütyült rá. Kétszer volt consul, megszerezte
Galliát és Britanniát. Megszerezte magát Rómát. Beírta
örökségét városának törvényeibe, egyhamar nem fogják
elfelejteni.
Ezüstpáncélt keresett az ellenséges hadban. Brutus ott lesz.
Julius eléggé ismerte, hogy elképzelhesse, miket gondol és
milyen az arca most, mikor a seregek közelednek. Egy
pillanatra sem szabadult az árulás fájdalmától és a kívánságtól,
hogy még egyszer láthassa Brutust, ha kardvégről is.
Octavianusra nézett a sorok között. Jó lett volna, ha
maradnak fiai, akik tovább vigyék a nevét, de ha nem így lesz,
a vér akkor sem hal ki: Mondta már Octavianusnak, milyen
büszke rá? Biztosan mondta.
– Hadd éljen, ha én elesek! – súgta az álarc mögött.
– Marsra, hadd éljenek mindketten!

Pompeius nézte az ellene vonuló legiókat, és nem találta az

isteneket. Cæsar galliai győzelmeinek emlékei lángnyelveket
öltögettek az agyában. Cæsar megverte a helvetus hordákat.
Pompeius gyomrában lüktetett a betegség, elszívta az
önbizalmát.
Voltak emberek Rómában és Görögországban, akik azt
mondták, hogy Cæsar korának legnagyobb hadvezére, és
Pompeius most őt próbálja megölni. Ó, bár szólíthatná
ifjúságának rettenthetetlen bátorságát, amely semmivé lett ez
 előtt az ellenség előtt! Fázott, nyomta a nyereg, időnként
annyira feldühítette a fájdalom, hogy alig látott. Páncélja alatt
patakzott a verejték, átáztatta a tunicáját. Úgy érezte, mintha
hideg vizes ronggyal dörgölnék a nyakát.
Balra pillantott, ahol Labienus a dühtől mereven ült a lován.
A tábornok kifogásolta a parancsot, hogy ilyen mélységű
sorokba állítsák az embereket, de Pompeius jobban ismerte a
katonákat. Jól megfigyelte őket, és látta rajtuk a kelletlenséget,
ami a harci szellem halála. Félnek a galliai legióktól. Attól
fogva nem lesz érdekes, hogy a lovasság megtörte Cæsar
szárnyát, de amíg el nem kezdődik a csata, Pompeius nem mert
bízni bennük.
Látta rajtuk a riadalmat most is, mikor a veterán legiók
közeledtek. Elfoglalták az állásaikat úgy, ahogyan parancsolta,
de Pompeius tapasztalt szeme észrevette a hibákat és a
habozást.
– Küldjétek ide Labienus tábornokot – parancsolta a hírnökeinek.
Azok elvágtattak a mozgó sorok előtt, és visszatértek
Labienusszal.
– Tábornok, háromszáz méternél megállunk, és várjuk a
támadásukat – mondta Pompeius.
Labienus annyira megdöbbent, hogy egy pillanatig szólni se
tudott.
– Uram? – mondta végül.
Pompeius intett, hogy jöjjön közelebb.
– Mindjárt indulnak az első rohamra, tábornok, ha csak mi meg
nem állítjuk őket! Mély soraim vannak, most felhasználom
őket. Az emberek készüljenek a megállásra. Legalább pontosan
célozhatnak a lándzsával. – Egy pillanatra elhallgatott, a szeme
villogott. – Ha extraordinariusaim olyan
gyorsan összeroppantják a szárnyat, mint gondolom, akkor a
legióinak talán esélyük sem lesz a dobásra!
– Uram, nem szabad erőltetnie…
Pompeius hirtelen mozdulattal
elfordult.
– Megkaptad a parancsaidat. Engedelmeskedj.
Labienus ösztönösen tisztelgett, majd visszavágtatott a
legióihoz, és továbbíttatta az új parancsot. Pompeius érezte a
feléje forduló katonák értetlen tekintetét, de kőmerev arccal
bámult előre. Ha tisztességesebb szellemet mutattak volna,
most engedné nekik, hogy megrohanják a veteránokat. Így az ő
fala lesznek a roham ellen.
A seregek átlépték az ötszáz méteres határt. Mindenki érezte
a szandálja talpán a menetelés tompa mennydörgését. Zászlók
százai lobogtak a két táborban, a bronzsasokat büszkén a
magasba tartották, hadd ragyogjanak a napfényben. Négyszáz
méternél mindkét hadsereg előkészítette a lándzsát. Nehéz
hadigépezetek tagolták a frontvonalakat, és azokat, akik
szembe kerültek velük, először simította meg selymes
szárnyával a félelem.
Pompeius látta, hogyan rándul meg háromszáz méternél
Cæsar frontvonala várva, hogy ők kezdjék a támadást. Ám ő
felemelte a kardját, majd lecsapott, ötvenezer embert állítva
meg három lépésben. Parancsokat ordították a vonalakon, a
kezelők felcsörlőzték a hajítógépeket, Pompeius gyorsabban
szedte a levegőt a várakozástól. Látta az ellenséges arcokat a
több száz méter hosszan szűkülő szakadék másik partján.
Mindkét tábor elsütötte a scorpio íjakat, kiröppentek az
ember nagyságú vesszők olyan sebesen, hogy csak elmosódó
sötét folt látszott belőlük. Emberrongyok fröccsentek szét, ahol
végigszántották a sorokat.
 Mikor Pompeius lovassága gyorsított a szárnyon, Cæsar
nem egészen száz méterről támadást vezényelt. Emberei
keresztüldübörögtek a szikkadt földön. Húszezer lándzsa ívelt a
magasba a két oldalon, vonagló árnyék hullott a két sereget
elválasztó csíkra.
Ha sikoltott valaki, annak a hangját is elnyelte a találkozás
dübörgése.
Ötszáz méter hosszan fegyveres emberek csapódtak egymás
kardjának, pajzsának. Senki sem gondolt testvériségre. Eszelős
dühvel öldököltek, nem adtak és nem kértek kegyelmet a
pharsalusi véres árokban. Meghaltak, de a frontvonal kitartott.
A szárnyon Pompeius extraordinariusai rárontottak a kisebb
lovasságra, amelyet el akartak pusztítani. Pompeius kidörgölte
a szeméből a síkos izzadságot, és a nyakát nyújtogatta, hogy
jobban lásson. Lovasai kezdték visszanyomni az ellenséget.
Pompeius reszketett. Nem tudta levenni a szemét róluk. Tudta,
hogy a csata múlik rajtuk. Belevágódtak Cæsar lovasságába,
túlerejükkel zúzták össze őket. Cæsar minden egyes emberének
Pompeius két-három lovasával kellett megbirkóznia.
– Törjetek már meg, ti fattyak! Törjetek meg! Adjátok nekem! –
ordította bele a szélbe.
Akkor a Tizedik ellentámadásba ment át. Elnyújtották a
vonalukat a lovasságig, és Pompeius nézhette, miként belezik
ki becses lovait és lovasait, ahogy sietség nélkül maguk alá
préselik a tömeget. Felkiáltott, mert látta, hogy a Tizedik őt
vette célba. Egy pillantást vetett az állását védő centuriákra, és
megnyugodott. Az íjászokat nem vetette be, hogy ők vágjanak
véres rendet minden erőben, amely őt fenyegetné.
Biztonságban volt.
Még a Tizedik kardjai sem állíthatták meg Pompeius
lovasságát, amely megkerülte őket. Túlságosan gyorsak és
 mozgékonyak voltak, hogy huzamosabb ideig lefékezhessék
őket. A csatasor elnyúlt kelet felé, Cæsar lovasai reménytelenül
próbálták megállítani az ellenséget.
Pompeius látta az ezrek feje fölött a lován ülő Juliust. A
vékony alak nyugodt mozdulatokkal osztogatta parancsait.
Pompeius végigtekintett saját vonalain, hogy kitartanak-e.
Aztán visszanézett a lovasrohamra, és kitörő örömmel látta,
hogy Cæsar lovasai végre megtörnek! Hátat fordítottak az
ellenségnek, és elnyargaltak. Pompeius a kínról is
elfelejtkezett, és égnek emelte a két kezét.
Haldokló emberek és lovak hevertek a vértől iszamós
földön. Pompeius látta, ahogy a tisztjei leválasztanak kétszáz
lovast, és a menekülők után küldik őket. Keményen bólintott,
arca maga volt az ádáz kegyetlenség. Az történt, amit remélt,
hála legyen érte az isteneknek! Hírnökei nézték, hogy mi a
következő utasítás, de nem volt szükség parancsokra.
Fülsiketítő volt a lárma, a por olyan vastag fellegekben
gomolygott a csatatéren, hogy lovasok és gyalogosok
árnyékokká szürkültek. Pompeius lovassága széthúzódott, majd
ismét csatarendbe állt. Ha ezek lecsapnak sebes vágtában, utat
vágnak maguknak a veterán legiók szívéig! Még a Tizedik sem
állhat meg előttük, miközben két fronton harcol. A hírnév,
amelyet Cæsar épített magának, összeomlik.
A Tizedik négy cohorsa szabályszerű fordulatot hajtott végre
várva a támadást, amelynek jönnie kellett. Pompeius átkozta az
álcázó porfelleget. Ők Cæsar legendájának a magva, Pompeius
legalább annyira vágyott látni a megaláztatásukat, mint a
vezérükét! Julius is ott volt valahol a tömegben, de egyre
nehezebb volt látni.
– Gyerünk, gyerünk már! Vágjatok beléjük! – mondta rekedten.
– Támadjatok!
 A csatasor közepén Brutus félrelökött egy haldoklót, és
felemelte a pajzsát, hogy hárítson egy ütést. A lovát megölték,
az utolsó percben ugrott le a hátáról, mielőtt az állat összeesett.
Nem tudta, hogy Julius szántszándékkal küldte-e rá a régi
legióját. Talán arra számítottak, hogy elgyengül tőlük a karja?
Hát nem! Noha ő képezte ki azokat az embereket, akik
szemben álltak vele, noha úgy ismerte őket, mint a testvéreit,
oda se figyelve ölte le őket.
Mint várta, a páncélja vonzotta őket. A sorok is
felbomlottak, mikor meglátták az ezüstpáncélt, annyira le
akarták vágni.
– Féltek a régi tanítótoktól? – kiáltotta Brutus vad nevetéssel. –
Egy sincs olyan jó köztetek, hogy elém álljon? Kóstoljatok
belém, fiúk! Gyertek ide, kóstoljatok belém!
Meghallották, és olyan iszonyú dühvel válaszoltak, hogy
hátrálnia kellett. A kardját sem használhatta a tolongásban.
Valami nehéz puffant a sisakján, és elszakította az állszíjat.
Káromkodva összeesett, a sisakja elgurult, de azért felpattant,
és megölt két katonát, mielőtt összeszedhették magukat.
Még többen rontottak rá. Fölemelt kezéből kitépték a
pajzsot, lenyúzva ujjairól a húst. Feljajdult a fájdalomtól, kitért
egy kard elől, a magáét alulról beledöfte egy ember ágyékába.
Lába megcsúszott, mert szandáljának szegecsei végighasították
egy halott arcát. Seneca volt az, nyitott szemét belepte a por.
Sokáig küzdött eszeveszetten, vágott mindent, ami a kardja
elé került, fásult daccal ordított a katonákra. Ezüst villant a
szemébe, ugyanolyan páncél, mint az övé. Kihívóan
felüvöltött, és látta, hogy Octavianus odakapja a fejét. Brutus
várta. Annyi időt se hagytak neki, hogy szusszanhasson.
Kezdett fáradni. Észre se vette, mikor szökött meg tőle az
ifjúság határtalan energiája. Mögötte Labienus előre
 parancsolta a Negyediket, és kiáltása mintha megsokszorozta
volna Brutus régi legiójának erejét. Elbődültek, és úgy
harcoltak, mint a veszett farkasok, ügyet sem vetve sebeikre.
Octavianus próbálta átvágni magát hozzá, Brutus fáradtan intett
neki. Zihált, vérzett, küzdött. Juliust akarta látni, de nem
találta.
Kardja lecsúszott egy pajzsról. Nem látta a csapást, amely
térdre kényszerítette, se a másikat, amitől hanyatt esett.
– Hol vagy? – kiáltotta régi barátjának, és felnézett az égre.
Sziklanehéz súly nyomta ki a tüdejéből a levegőt, és hallotta,
ahogy a jobb karja eltörik. Aztán nem érzett semmit.

Pompeius kétszáz lovasa nyargalt a síkságon, maguk mögött

hagyva vért, zajt és halált. Már nem hallottak mást, csak a
paták dübörgését és lovaik horkoló lélegzését. A lelkesedéstől
részegen üldözték a megvert ellenséget. Rázták a fejük fölött
hosszú spatha21 kardjukat, és üvöltöttek örömükben. Casitasból
úgy lett decurio22, hogy nem látott csatát a görögországi
helyőrség lassú éveiben. Nem tudta, hogy ez ilyen izgalmas, és
hangosan kacagott, miközben szinte szállt a Pharsalus fölött.
Előttük egyetlenegyszer megfújtak egy kürtöt, mire Cæsar
extraordinariusai abbahagyták a fejvesztett menekülést, olyan
akkurátusan felsorakoztak, mintha a gyakorlótéren lennének, és
egyszerre fordultak szembe az üldözővel.
Casitas nem hitt a szemének. Növekvő riadalommal
figyelte, ahogy tökéletes csatarendben robog feléjük majdnem
kétezer kitűnő lovas. Hátranézett, fontolgatta, hogy
megakadályozza csatlakozásukat Cæsar hadához, ám egy

21
kétélű kard, pallos
22
szakaszvezető
 pillantás az ellenséges lovak sötét vonalára meggyőzte, hogy
nem lenne értelme.
– Vissza a csatasorba! Ott belezzük ki őket! – ordította.
Megfordította a lovát, és az élre állt. Látta, hogy emberei
idegesen,sandítanak hátra vágta közben. Ő is alig bírta
megállni, hogy ne tegye. Ezt nehéz lesz megúszni. Hallotta,
ahogy jönnek utánuk.
A sötét porfellegből kiugratott Pompeius lovasságának fő
ereje, amely eddig elmosódó csoport volt a messzeségben.
Casitas beleüvöltött a szélbe, hogy figyelmeztesse őket, de nem
hallották.

Julius parancsokat ordított olyan embereknek, akiket alig

látott a portól. A Tizedik tökéletes rendben harcolt, ha kidőlt
valaki, rögtön betöltötték a hézagot. Kétségbeejtő volt nézni,
ahogy szorongatják őket, de Julius nem zúdíthatta rá teljes
erejüket a Pompeius körüli katonákra. A szeme sarkából látta,
hogy a lovasság támadó alakzatba áll. Hallotta a porfellegből a
lovak nyerítését. Minden idege és izma pattanásig feszült. Ha
hátba kapják őket, a csata elveszett. Keresett valamit, akármit,
amivel tompíthatná a támadás erejét.
Nem talált. Ránézett a vonalakra, és látta, hogy még többen
elhullottak a Tizedikből, miután az utolsó leheletükig
küzdöttek, úgy, mint várta. A lovak egy tömör pajzsfalat is át
fognak törni, ha a portól elvakítva nekimennek. Megrázta a
fejét és reszketett. A Tizedik nem alkothat pajzsfalat és tarthatja
a frontot egyidejűleg. El fognak pusztulni.
– Uram! Keletre! – ordította az egyik felderítő.
Korábban az extraordinariusoknál szolgált, talán azért
kereste őket. Julius megfordult a nyeregben, és a szíve ugrott
egyet. Pompeius üldözői visszatérőben voltak a csatába.
Mögöttük az ő extraordinariusai, sebes vágtában.
Kiszáradt szájjal nézte, ahogy a menekülő lovasok
megpróbálnak betagolódni a saját vonalaikba. Nem volt idejük
lassítani, aminek azonnali káosz lett az eredménye. Hiába
próbálkoztak támadó alakzattal. Aztán rájuk zúdultak Cæsar
extraordinariusai, és ronccsá verték őket.
Pompeius lovasai maguk nyitottak a sorokban réseket,
amelyeken az extraordinariusok keresztülverték magukat
szétugrasztva az ellenséget. Julius rémülten ágaskodó lovakat
látott, mielőtt elnyelte őket a fojtogató por, amely vastag
felhővé hízott a vérmező felett: ebből robbantak ki Pompeius
lovasai megtörten, véresen. Volt, amelyik haldokolva zuhant ki
a nyergéből. Mások hasztalanul rángatták megvadult lovaik
kantárját.
Miután Pompeius lovasságát szétverték, a Tizedik
nekilódult. Julius felordított, oldalba rúgta a lovát, és
belevetette magát a kavargásba, rászögezve szemét Pompeius
magányos alakjára a messzeségben. Káromkodva törtetett előre
embereivel együtt az örvénylő porban.
Pompeius seregének szárnya behorpadt, mintha megszűnt
volna mögötte a nyomás, és ők majdnem ráestek a dictatort
védelmező íjászokra. Julius éppen ki akarta adni a parancsot,
hogy emeljék fel a pajzsokat, amikor az íjászok vonala is
megtört, és a Tizedik levágott mindenkit, aki a hátát merészelte
mutatni.
Mikor a por elszállt, Julius látta, hogy Pompeius lovassága
még mindig menekül a csatatérről. Extraordinariusai, mint a
fordulattól lázasan megállapíthatta, nem üldözték őket, hanem
Pompeius utóvédjét támadták, kiszemelve azokat a pontokat,
ahonnan indulva feldarabolják őket.
 Ismét Pompeiust kereste, de a dictator már nem volt ott.
Lova átgázolt az íjászok megtört tetemén, akiket a gyalogosok
minden elvonuló sora átdöfött a kardjával. A patkók alvadt
vérrögöket és véres sarat vágtak fel a lábára, de ő nem érezte.
Valahol a távolban kürtök rivalogtak. Julius megfordult a
nyeregben. A megadás jele volt. Hirtelen megrémült, hogy a
veteránjai cserbenhagyták, miközben neki a jobb szárnyon volt
dolga. Eldobált fegyverek csörömpöltek, és a tolongásból még
mindig nem tudhatta, hogy győzött-e vagy veszített.
A ziháló Octavianus nyargalt feléje a sorok között. Lábvértje
egyetlen szíjon lógott, páncélja behorpadt, a bőre tele volt
zúzódással és horzsolással. Az egyik szeme annyira bedagadt,
hogy nem látszott. Nem érdekes, él! Julius szíve nagyot
dobbant az örömtől, mikor meglátta.
– Megadták magukat, uram! – mondta Octavianus. – Amint
Pompeius elhagyta a csatateret. Vége! – Tisztelgett, és Julius
látta, hogy remeg a felindulástól.
Julius megroskadt a nyeregben, lehorgasztotta a fejét. Egy
hosszú perc után kihúzta magát, és észak felé tekintett. Nem
engedheti, hogy Pompeius elmeneküljön, viszont ha itt hagyja
a legióit, a legkisebb provokációtól is kiújulhatnak a harcok.
Most az a dolga, hogy itt maradjon a síkságon, és rendet
tartson, nem pedig hogy egy megvert embert üldözzön. Tudta
ezt, mégis alig bírta megállni, hogy magához ne parancsolja az
extraordinariusait, hogy legázolják Pompeiust. Megrázta a,
fejét, hogy szabaduljon egymással csatázó indulataitól.
– Fegyverezzétek le őket, és kezdjétek visszaszállítani a
sebesülteket Pompeius táborába – mondta. – A tábornokokat
hozzátok hozzám, és bánjatok velük udvariasan! Jól tették,
hogy megadták magukat, de akkor is fájni fog nekik.
 Okvetlenül értessétek meg az emberekkel, hogy nem esik
bántódásuk. Nem ellenségek. Tisztességes elbánás jár nekik.
– Igen, uram! – felelte Octavianus megbicsakló hangon. Julius
ránézett, és fanyarul elmosolyodott, annyi imádat sugárzott
feléje a fiatalember bevérzett szeméből.
– Új hűségesküt tetetek velük Róma consuljaként. Mondjátok
meg nekik, hogy a háborúnak vége.
Ő is alig hitte el; tudta, hogy még órákba és napokba fog
telni, amíg felfogja az igazságot. Háborúzik, amióta az eszét
tudja, és minden háború ide hozta a pharsalusi alföldre,
Görögország közepébe. Elég volt.
– Uram, láttam, mikor Brutus elesett – mondta Octavianus.
Julius fölrezzent a révedezésből.
– Hol? – csattant fel.
– Középen, uram. Labienus mellett harcolt.
– Vigyél oda – felelte Julius. Átváltott ügetésbe. Émelyítő
rettegés töltötte el. Keze kissé reszketett lovaglás közben, de
nem tudta, hogy a megrendüléstől vagy a félelemtől.
A két lovas átkelt a vonalakon, ahol a katonák már
belemerültek az ilyenkor szokásos tevékenységekbe: az
eldobott kardokat felmáglyázták, vizet osztottak azoknak, akik
órák óta nem ittak. Mikor a legiók meglátták tábornokukat,
éljenezni kezdtek, és a kiáltozás addig dagadt, míg végül
ordítottak a megkönnyebbüléstől és a diadaltól.
Julius alig hallotta őket, mert egy ezüstpáncélos, ernyedt
alakot nézett, akit most húztak ki egy hullahegy alól. Könnyek
szúrták a szemét, míg leszállt a lováról. Nem bírt szólni. Az új
Negyedik legió katonái tisztelettel félrehúzódtak az útjából, és
ő fél térdre ereszkedett, hogy lássa legrégibb barátjának arcát.
 Ez az arc mocskos volt a vértől, a bőre márványfehérnek
tűnt. Julius kendőt húzott elő az övéből, és óvatosan tisztogatni
kezdte a beszáradt szennyet.
Brutus kinyitotta a szemét. Az eszmélettel megjött a
fájdalom, és ő felnyögött kínjában. Arca-szája felpüffedt és
eltorzult, a füléből vér szivárgott. Szeme bambán nézett
Juliusra, aztán lassan felködlött benne a felismerés. Fel akart
könyökölni, de nem bírt a törött karjától. Halk jajdulással
visszaesett. Ajka felhúzódott véres fogairól. Julius közelebb
hajolt, és hallotta, hogy beszél.
– Most meg fogsz ölni? – suttogta Brutus.
– Nem – felelte Julius.
Brutus hosszan, reszketegen sóhajtott.
– Tehát haldoklom? – kérdezte.
Julius végignézett rajta.
– Talán. Rászolgáltál.
– Pompeius?
– Elfutott, de megtalálom – felelte Julius.
Brutus mosolyogni próbált. Fuldokló, fájdalmas köhögés lett
belőle. Julius nézte, sötét szeme hidegebb volt, mint a halál.
– Tehát vesztettünk – mondta Brutus gyenge hangon, és
megpróbálta kiköpni a vért, de nem volt ereje hozzá. – Már
aggódtam, mikor nem láttalak – mondta. – Azt gondoltam,
nekem végem.
Julius lassan, szomorúan csóválta a fejét.
– Mit kezdjek veled? – mormolta. – Azt gondoltad, hogy nem
becsüllek? Azt gondoltad, nem fogsz hiányozni Rómában?
Nem hittem anyádnak, mikor elmondta. Mondtam neki, hogy
te nem árulnál el, te nem. Akkor fájt. Most is fáj.
Brutus összeszorította a szemhéjait kínjában és
nyomorúságában, hogy ne csorduljanak ki a könnyei.
– Néha csak úgy szerettem volna csinálni dolgokat, hogy ne
kelljen arra gondolnom, a nagy Julius ezt jobban tudja. Már
gyerekkorunkban is ezt akartam. – Elhallgatott, összeszorította
a fogát, várt, hogy elmúljék a fájdalom görcse. – Én tettem
magamat azzá, aki vagyok. Keresztülverekedtem magamat
dolgokon, amelyeken gyáva cenkek megtörtek volna.
Miközben én korbáccsal hajtottam magamat, tőled minden
olyannak tűnt, mintha könnyű lenne. Neked könnyű is volt. Te
vagy az egyetlen ember, akitől azt kell éreznem, hogy
elpocsékoltam az életemet.
Julius ránézett erre a megtört emberre, akit annyi éve ismer,
hogy számukat se tudja.
– Miért nem tudtál örülni mellettem? – kérdezte megbicsakló
hangon. – Miért árultál el?
– Egyenlő akartam lenni – mondta Brutus, és kivicsorította vörös
fogát. Ismét megrohanta a fájdalom, amitől elakadt a lélegzete.
– Nem gondoltam, hogy Pompeius ekkora bolond. – Felnézett
Julius hideg szemébe, és tudta, hogy most döntenek az életéről,
a sorsáról, miközben itt hever tehetetlenül. – Meg tudod
bocsátani nekem ezt? – mormolta, felemelve a fejét. –
Kérhetem tőled még ezt az utolsót?
Julius olyan sokáig nem felelt, hogy Brutus feje
visszacsuklott. Behunyta a szemét.
– Ha túléled – mondta végül –, nem bolygatom a múltat.
Megértetted? Szükségem van rád, Brutus.
Nem tudta, hallotta-e Brutus. Az összevert arc még jobban
elsápadt, és egyedül a torkán remegő ér mutatta, hogy él. Julius
nagyon gyengéden letörülgette barátjának szájáról a vért, az
ernyedt kézbe nyomta a kendőt, aztán felállt.
Octavianushoz fordult. A fiatalember elképedten bámulta.
– Legyen gondod rá, Octavianus. Súlyos sebet kapott.
 Octavianus lassan becsukta a száját.
– Kérlek, uram… – kezdte.
– Hagyd, öcsém. Túl nagy utat tettünk meg együtt, hogy
másképp lehessen.
Octavianus egy hosszú perc után fejet hajtott.
– Igen, uram – mondta.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Pompeius tábora egy dombon épült, amely a síkságra nézett.

Pőre szürke sziklák csontjai ütöttek át a zöld zuzmón, és
egyedül a szél hangja hallatszott. Ebben a magasságban
szabadon nyöghetett és voníthatott a kapuhoz közeledő Julius
fülébe. Pompeius tábori munkásai nagy fáklyákat gyújtottak,
amelyekből fekete füstszalagok nyúltak a síkság felé.
Julius megállt, hogy lenézzen Pharsalusra. Tábornokai
rendet tettek a csatatéren, de a magasból még mindig látszottak
a vonalban heverő holtak, amelyek a két sereg összecsapásának
helyét mutatták. A vonal ilyen távolról a föld kanyargó sebének
rémlett, inkább tereptárgynak, mint a halál helyének. Julius
összehúzta a köpenyét, és szorosabban megtűzte a fibulával*.
Pompeius jó helyet választott az erődnek. A lapos tetejű
gerincre vezető csapás keskeny volt, és helyenként annyira
benőtte a gizgaz, hogy a meredekebb szakaszaihoz talán még a
vadkecskéknek se lett volna kedvük. Lova óvatosan rakosgatta
a lábát, és Julius nem sürgette. Még mindig szédelgett az új
helyzettől, és általában fürge esze mintha összeroppant volna
az emlékek nyomasztó súlya alatt. Egész életében
ellenségekkel harcolt, hozzájuk képest, az ő árnyékukban
határozta meg magát: nem vagyok Sulla, nem vagyok Cato,
nem vagyok Pompeius. Ez egy új világ volt nélkülük, és
félelem leselkedett a szabadságban.
Bár felhozhatná Caberát a dombon az erődbe! A vénember
megértené, miért nem ujjong. Talán csak a szél és a magasság
tette, de könnyű volt ide képzelni az elesettek szellemeit. Nincs
értelme a halálnak. Az olyan emberek, mint Renius vagy
Tubruk ugyanolyan széles és hosszú sírokba kerülnek, mint
Cato vagy Sulla. A végén porrá lesz minden, ami hús volt.
Később hálaadó áldozatot mutat be az isteneknek, de most
fásultan kocogott fölfelé. Alig pár órája még egy hatalmas
hadsereggel nézett szembe. A győzelem még mindig túl nyers
és friss volt, hogy igaz lehessen.
A nagy erőd, amelyet Pompeius építtetett fenyegetően
magasodott föléje. Egyedül az a tény, hogy minden darabját az
alföldről hozták fel, a római lelemény és erő bizonyítéka volt.
Julius gondolt rá, hogy felgyújtatja, de ahogy a gerinc lapos
tetejére ért, már tudta, hogy meg kell hagyni emlékül azoknak,
akik elestek. Úgy helyes, hogy maradjon belőlük valami ebben
a kietlen tájban, ahol még a véres port is hamarosan eltünteti a
szél söprűje. Néhány nap múlva, ha majd a legiókat elküldik,
az erőd a vadállatoknak nyújt menedéket, amíg össze nem
dönti és a földdel nem teszi egyenlővé az idő és a romlás.
A kapu nyitva állt. A Tizedik legio ezer katonája is feljött a
tábornokkal. Julius hallotta, ahogy zihálnak mögötte, míg
belovagolt a kapun, és végighordozta tekintetét Pompeius
utolsó táborának kifogástalan rendjén.
Ameddig a szem ellát, sehol egy lélek a sátrakban és a
tűzhelyek mellett. Kihalt hely volt, és Julius összeborzongott a
gondolatra, hogy sokan azok közül, akik reggel jöttek el innen,
most kihűlten fekszenek a síkságon. Talán már akkor tudták,
hogy meg fogják adni magukat neki, de a kötelesség nem
engedte, amíg Pompeius el nem futott a csatatérről.
Róma régi Senatusa lehajtott fejjel, szótlanul állt a tábor
főútja mentén. Julius rájuk se nézett, csak a prætoriumi sátrat
látta, ahol Pompeius reggel felébredt.
 Leszállt a prætorium előtt, oldozgatni kezdte a szíjakat,
amelyek kívül tartották a szelet. A Tizedik sietett segíteni. Két
katona visszahajtotta a nehéz bőrt, és gondosan lekötötték,
miközben tábornokuk hosszú léptekkel eltűnt a félhomályban.
Julius körülnézett. Idegesítette a sötét sátor, betolakodónak
érezte magát. Várt, hogy emberei meggyújtsák a lámpákat és a
parázstartókat. Vibráló arany fény világította meg a sátor
belsejét. Csípős hideg volt, Julius borzongott.
– Várjatok kint! – mondta nekik. Azonnal magára hagyták.
Félretolt egy elválasztólapot, és meglátta Pompeius ágyát,
amely sarkosan bevetve várta a dictator visszatérését. Rend
volt az egész sátorban, kétségtelenül a rabszolgák dolgoztak a
hadsereg távozása után. Julius felvett az asztalról egy
agyagtálat, amelynek a belsejére fehér kéreg száradt, és
megszagolta. Kinyitott egy dobozt, átnézte a tartalmát. Ideges
volt, mintha az ajtóban bármelyik percben megjelenhetne
Pompeius, és magyarázatot követelne tőle, hogy mit keres itt?
– Folytatta a dictator személyes tárgyainak átvizsgálását. Végül
megrázta a fejét. Minden ésszerűség ellenére azt remélte, hogy
Pompeius itt hagyta a senatusi pecsétgyűrűt, de nem találta
nyomát. Nincs értelme tovább időznie itt.
Ahogy ment a döngölt padlón, észrevette Pompeius asztalát,
és azon egy köteg papírt. Ösztönösen a vörös selyemszalagért
nyúlt, amellyel összekötötték. Ujjai megérintették a csomót. El
kellene olvasni. A napló és a levelek kiegészítenék az
embernek a képét, akivel végigháborúzta Görögországot.
Megmutatnák Pompeius tévedéseit – mint ahogy az övéit is –,
bepillantást adnának legtitkosabb gondolataiba. Valahol ebben
a takaros kötegben említik Brutust is. Leginkább ezekre a
részletekre éhezett.
 Egy parázstartó lángjainak pattogása riasztotta fel a
gondolataiból. Gyorsan cselekedett, mielőtt a csapongó elme
rákezdhette volna a vitatkozást. Felemelte a köteget, és a
lángokba dobta. Szinte azonnal kapott is utána, de aztán erőt
vett magán. Állt és nézte, ahogy a vörös szalag elszenesedik,
felpöndörödik, lassan megbarnul, és a papírok szélén végigfut a
láng.
Nem volt sűrű a füst, mégis mintha csípte volna a szemét,
míg visszament a sápadt napfénybe. Látta, hogy a Tizedik ezer
katonája alakzatba állt, és büszke volt a tartásukra. Azt várják
tőle, hogy vezesse vissza őket Dyrrhaciumba, és inkább egy
városban, mint egy csatatéren tárgyaljon Pompeius
Senatusával. Tudta, hogy ezt kellene tennie. A legiókat ki kell
fizetni – és most döbbent rá, hogy felelősséget vállalt azokért a
legiókért is, amelyeket Pompeius vezetett. Azok is elvárják,
hogy idejében kapjanak zsoldot, valamint ételt, felszerelést és
fedelet. Máglyákat is kell rakni a holtaknak.
Visszament a fennsík szélére, és a távolba nézett. Pompeius
megtört ember, nem szükséges tovább üldözni. Igaz, hordja a
senatusi gyűrűt, de Julius küldhet Rómából hajókat és
leveleket, amelyekkel visszavonja a hatalmát. A dictator
kénytelen lesz kivonni bolyongó lovasait Róma földjeiről, és
eltűnni.
Fújt egyet. Legiói évekig harcoltak ezért a pillanatért.
Vissza akarnak vonulni a gazdaságokba, amelyeket ígért nekik,
hogy aranyukon és ezüstjükön takaros házakat építsenek a
coloniákon. Adott nekik abból, amit Galliában szereztek, de
ezerszer többet érdemelnek. Ők odaadták mindenüket.
Látta, hogy Octavianus léptet fölfelé a kanyargós ösvényen.
A fiatalember fáradtnak látszott, bár próbálta ezt eltitkolni
 Julius fürkész pillantása elől. Arcán mocsokká mázolta a
verejték a pharsalusi port, mire fölért a tetőre.
– Mik a parancsok, uram? – kérdezte, és tisztelgett.
Julius a szemhatárt nézte. Sok száz méterre el lehetett látni.
Görögország még sose tűnt ilyen hatalmasnak és üresnek, mint
ebból a magasságból.
– Éjszakára itt maradok, Octavianus, amíg eltemetik a holtakat. –
Mély lélegzetet vett, még a csontjaiban is érezte a fáradságot. –
Holnap indulok Pompeius után. Szükségem lesz az
extraordinariusokra, a Tizedikre és a Negyedikre. A többiekkel
beszélek, és hazaküldöm őket.
Octavianus követte parancsnoka pillantását, mielőtt
válaszolt.
– Nem akarnak majd hazamenni, uram – mondta végül.
Julius feléje fordult. – Írok leveleket Marcus Antoniusnak.
A katonák megkapják a fizetségüket, és aki
akarja, megkaphatja a földet, amelyet ígértem. Állom a
szavamat.
– Nem, uram, ez nem így van. Nem akarják majd, hogy elküldjék
őket, miközben te mész tovább. Hallottam őket. Ciro külön
eljött hozzám, hogy szóljak az érdekében. Végig akarják
csinálni.
Julius arra gondolt, amit a lányának ígért. Meggyűlöli-e
Julia, ha ő megöli Pompeiust? Egy pillanatra elképzelte, amint
lehúzza Pompeius kezéről a senatusi gyűrűt. Talán ez elég
lenne, hogy meglelje a békéjét. Nem tudta, de amíg nem nézhet
a dictator szemébe, addig ennek nincsen vége. Sulla életben
hagyta Mithridatészt ugyanezen a földön, és római vérrel
kellett fizetni érte.
Durván megdörgölte az arcát. Fürdőre van szüksége, tiszta
ruhára, valami ennivalóra. A test mindig gyönge.
– Beszélek az emberekkel. Az ő hűségük… – Elnémult, nem
találta a szavakat. – Rómát meg kell védeni, és mi csupaszon
hagytuk ott, hogy idejöhessünk. Viszem a Tizediket, a
Negyediket, az extraordinariusokat, de nem többet. Szólj
Cirónak, hogy adja át a parancsnokságot az első tribunusának.
Őt magammal viszem. Gondolom, úgy helyénvaló, hogy azok
zárják le ezt, akik ott voltak a Rubiconnál.
Julius mosolygott a gondolatra, ám látta, hogy Octavianus
arca megkeményedik.
– Brutust is, uram? Mit akarsz, mit tegyek vele?
Julius mosolya elhalványodott.
– Hozzad. Tedd fel az egyik társzekérre. Út közben
meggyógyulhat.
– Uram – kezdte Octavianus, aztán elnémult Julius pillantásától.
– Velem volt a kezdetek óta – mondta Julius olyan halkan, hogy
alig hallatszott a széltől. – Hadd jöjjön.

Brutus sötétségben és kínok között feküdt. A síkság fehér

kísértet volt a telihold fényében, amely nem ért el a sátrakban
fekvő sebesültekig. Brutus behunyta a szemét, és szeretett
volna visszasüllyedni az álomba. A karját összeillesztették,
sínbe tették, a bordáit bepólyálták ott, ahol megrepedtek a
holtak súlyától. A fájdalom rosszabbodott, ha mozogni próbált,
és mikor utoljára volt kénytelen felülni a feszülő hólyagja
miatt, össze kellett szorítania a fogát, hogy ne üvöltsön. Az ágy
alatt a csordultig megtelt edény sötéten bűzlött. Feje még
mindig forgott a kapott ütésektől, és csak homályosan
emlékezett rá, hogy Juliusszal beszélt a csata után a vérben és a
mocsokban. Ennek a gondolata jobban égett a sebeknél.
 A közelben valaki jajgatott álmában. Brutus összerázkódott.
Bár lenne ereje kitántorogni a büdös sátorból az éjszakai
levegőre! Állandóan izzadt, és ha tiszta volt a feje, tudta, hogy
lázas. Krákogva kért vizet, de nem kapott. Végül elsüllyedt a
fekete, békés mélységben.
Nyögve merült fel az öntudatlanságból, amikor egy érdes
kéz megszakította a halálra emlékeztető álmot. Meglódult a
szívverése a félelemtől, amikor látta, hogy emberek állják
körül. Ismerte őket. Mind vele voltak Hispaniában és
Galliában. Valamikor testvérek voltak, de most csak
kegyetlenséget látott az arcukon.
Az egyik lehajolt, és egy apró kést nyomott Brutus bal
kezébe.
– Ha maradt benned egy cseppnyi becsület, elvágod a torkodat –
vicsorogta.
Brutus elveszítette egy időre az eszméletét, de mikor
magához tért, az emberek még mindig ott álltak, és a kést a
karja meg a bekötözött mellkasa közé ékelték. Percek lettek
volna? Neki óráknak rémlettek, ám az emberek meg se
mozdultak.
– Ha nem csinálja, nekünk kéne – morogta érdesen az egyik
katona.
Egyik társa bólintott, és a késért nyúlt. Brutus káromkodott,
megpróbált elhúzódni a keresgélő ujjak elől, de túl gyenge volt.
Kiáltani akart, annyira félt attól, hogy a bűzlő sátorban kell
meghalnia, de a torka bedagadt és kiszáradt. Érezte, amint a
kést kihúzzák a törzse mellől.
– Tedd a kezébe – hallotta, és érezte, hogy szétnyitják élettelen
ujjait.
Új hang törte meg a rémület sötétjét.
– Hát ti mit csináltok itt, emberek?
 Brutus nem ismerte ezt a hangot, mindenesetre a katonák
szétfutottak. Az újonnan jött dühösen káromkodott, mert
meglökték, mikor elcsörtettek mellette a homályban, Brutus
lihegve feküdt a hátán, keze nem érezte a rövid kést, amelyet
markolt. Lépések közeledtek. Felnézett a föléje hajló
centurióra.
– Őrre van szükségem – suttogta.
– Miattad nem nélkülözhetek egyet – felelte hidegen a centurio.
Kint a síkságon a halotti máglyák magasba csapó lángja
világította meg az éjszakát. Valamivel világosabb lett a
sátorban, és a centurio meglátott egy zsámolyon egy tál levest.
Felvette, és elfintorodott. A tálban fényes turhacsomók úsztak.
– Küldetek neked tiszta ételt és egy tiszta edényt, amibe
hugyozhass – mondta undorral. – Ennyit tehetek érted.
– Köszönöm – mondta Brutus, és behunyta a szemét a kíntól.
– Nekem ne köszöngess! Nekem semmi sem kell tőled! –
förmedt rá a tiszt.
Brutus hallotta a hangjában a felháborodást. Oda se nézve
felemelte a kést. – Ezt itt hagyták – mondta. A centurio
horkantott.
– Tartsd meg. Hallottam, miket mondtak. Talán igazuk volt. Nem
úgy, és nem akkor, amikor én vagyok ügyeletben. De te
gondolkozhatnál rajta. Így lenne tiszta.
Brutus hatalmas erőfeszítéssel elhajította a kést. Valahol a
közelben koppant a földön. A centurio nem szólt többet, és egy
idő után elment.
Még órákig pattogtak a máglyák. Brutus hallgatta az imákat,
aztán újra elmerült az álomban.
 Ahogy közeledett a hajnal, a sátorban hangosabban jajgattak
a sebesültek. A legio gyógyítói mostak, varrtak, kötöztek,
amennyire tőlük telt. A fertőzés és a betegségek még csak
ezután jönnek.
Brutus arra riadt fel a félálomból, hogy hirtelen csend lett.
Felemelte a fejét, és látta, hogy Julius jött be a sátorba. Az
emberek nem engedték, hogy a consul lássa a kínlódásukat.
Azokat, akik nyögtek álmukban, felrázták.
Brutus erőlködve feltámaszkodott, amennyire bírt. A
közelében fekvő emberek leplezetlen rosszindulattal bámulták.
Csak azért se mutatja a fájdalmat, amellyel a törött csont
hasogatja. Összeszorította a fogát.
Figyelte Juliust, ahogy sorra megszólítja a katonákat,
mindegyikkel vált pár szót. Amerre ment, büszkén kihúzták
magukat ültükben az emberek, és leküzdötték a szenvedést.
Lehet, hogy Brutus csak képzelte, de mintha úgy nőtt volna a
feszültség, hogy Julius közeledett feléje. Végül Róma consulja
az ágy mellé húzott egy zsámolyt, és nehézkesen leült.
Julius szemét vörösre csípte a füst. Páncélját kifényesítették,
a sátorban fekvő emberekhez képest nyugodtnak és
kipihentnek tűnt.
– Gondot viselnek rád? – kérdezte a sínekre és pólyákra
pillantva, amelyek összetartották a megviselt testet.
– Szőlő és virág minden reggel – felelte Brutus.
Kinyitotta a száját, hogy elmondja a szavakat, amelyeket
mondani akart, de nem bírta elkezdeni. Nem volt álság a sötét
szemben, amely olyan állhatatosan fúródott az övébe.
Kezdetben el se bírta hinni, hogy bocsánatot nyert. Szíve
annyira nyargalt, hogy szikrák pattogtak a látómezeje szélén.
Tudta, hogy még mindig lázas, és vissza akart bújni a
sötétségbe. Nem bírt Juliusra nézni, elfordította a tekintetét.
– Miért nem öltél még? – suttogta.
– Mert te vagy a legrégibb barátom – felelte Julius, és közelebb
hajolt. – Hányszor mentetted meg az életemet? Gondolod, hogy
el tudnám venni a tiedet? Nem tehetem.
Brutus a fejét rázta. Nem értette. Éjszaka azt hitte, megöli a
szégyen, és voltak percek, mikor visszakívánta az eldobott
kést.
– Az emberek szerint ezt kéne tenned – mondta. A sötét alakokra
és a bemocskolt ételre gondolt.
– Ők nem értik – felelte Julius, és Brutus gyűlölte az irgalmáért.
Róma minden polgára megtudja majd, miként kímélte meg
Julius a barátját, aki elárulta. El tudta képzelni, micsoda szívet
tépő verseket írnak majd róla a poéták. Alig tudta megállni,
hogy ne köpjön.
De semmit sem mutatott Juliusnak a gondolataiból. Ez egy
új világ volt Pharsalus után, és ő újjászületett. Talán neki is
lehetséges az új kezdet. Azt képzelte, hogy levedli a múlt halott
bőrét, és ismét megtalálja a helyét mint Julius barátja. De nem
úgy, mint aki vele egyenlő. Azt örökre megtagadta tőle a
kegyelem émelyítő fennköltsége. Julius kezéből kapta az életét,
és nem tudta, bírja-e folytatni így.
Akaratlanul összeszorította a fogát és felnyögött. Mintha
nagyon távol történt volna, hogy Julius a homlokára teszi a
kezét.
– Feküdj nyugodtan, még mindig gyenge vagy – hallotta a
hangját.
Könnyek csillogtak Brutus szemében, míg a
reménytelenséggel viaskodott. Kétségbeesetten szerette volna,
ha visszavonhatná az utolsó két évet, vagy képes lehetne
elfogadni, ami történt. Nem bírja elviselni! Nem bírja!
 Szorosan behunyta a szemét, hogy ne kelljen látnia a
mellette ülőembert. Mire kinyitotta, Julius már elment, csak a
sebesült katonák meredtek rá vádlón, úgyhogy nem zokoghatta
ki magából a gyűlöletet és a szeretetet.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

A Tizedik és a Negyedik fáradt és ösztövér volt a sok napos

menetelés után. A társzekerekről elfogytak a készletek, a
tavaszi vetés még mindig alig volt több mélyzöld hajtásoknál.
A vizük megposhadt, és örökösen éhesek voltak. Még az
extraordinarius lovak bordái is átsejlettek a sötét porrétegen, de
nem hátráltak. Ahányszor Julius úgy gondolta, erejük végére
értek, újabb falu adott hírt Pompeius lovasairól, tovább
kergetve őket keletre. Tudták, hogy közelednek Pompeiushoz,
aki előttük nyargal a tenger felé.
A kikötőben álló Julius megdörgölte fáradt szemét, és
kitekintett a szürke hullámokra. Hat gálya ringott rajtuk, olyan
karcsúk és veszedelmesek, mint a ragadozó madarak. Őrizték a
szorost Görögország és Asia Minor között. És őt várták.
Pompeius az éjszaka érkezett meg a partra. Julius abban
reménykedett, hogy itt majd csapdába esik, és kénytelen lesz
szembe nézni üldözőivel. Ám a dictatort már várták a hajói.
Pompeius úgy hagyhatta maga mögött a görögországi síkokat,
hogy szinte egy percre sem kellett megállnia a menekülésben.
– Eljönni ilyen messzire… – mondta Julius.
Emberei felnéztek. Ha tiszta lenne az út, nem habozna.
Görögország keleti partjain nyüzsögnek a kereskedőhajók,
simán át tudna kelni. Hunyorogva figyelte Pompeius fehér
tajtékot túró hajóit, ahogy manővereznek a mély vízen.
Emberhiánnyal küzdhetnek, miután a legjobb katonáikat
elvitték a háborúba, de ez sem vigasz. A nyílt tengeren így is
széttéphetik a kereskedőhajókat. Még éjszaka sem lehetséges
 az átkelés, miután meglátták a legióit. Abban nem
reménykedhet, hogy meglepheti az ellenséges hajókat.
Kíméletlen lenne a visszavágás.
Elkeseredetten töprengett, hogy vajon még hány hadihajó
lapíthat láthatatlanul a sziklás partok előtt? Olyan falat
építettek vasból és fából, amelyet Julius nem törhet át.
Emberei türelmesen várakoztak. Noha Pompeius majdnem
mindent elvitt a kikötőből, volt elég víz, hogy megmossák az
arcukat, megtöltsék a hordókat és a tömlőket. Csendesen
üldögéltek nyolcas-tízes csoportokban a rakparton, kockáztak,
megosztoztak a kevés élelmen, amihez hozzájuthattak. Végül is
nem nekik kellett fájdítaniuk a fejüket az átkelésen. Ők
megtették a maguk dolgát.
Julius ökölbe szorította a kezét, és megütögette a vastag
cölöpöt, amelynek támaszkodott. Ilyen üldözés után nem
fordulhat vissza, nem hagyhatja szabadjára Pompeiust! Túl
messzire jött. Pillantása egy halászhajóra siklott, amelyben
emberek serénykedtek a kötelekkel és a vitorlákkal.
– Állítsátok meg őket! – parancsolta. – A Tizedik három katonája
megragadta a hajócskát, mielőtt a halászok kifuthattak. A
vitorla hangosan csattogott a szélben. Julius odasietett hozzájuk
a rakpart kövén.
– Elvisztek azokhoz a hajókhoz – mondta akadozó görög
nyelven. A halászok értetlenül bámulták. A consul Adànért
kiáltott.
– Fordítsd le nekik, hogy megfizetem, ha kivisznek a gályákhoz
– mondta a közeledő hispánnak.
Adàn elővett két ezüstöt, és odadobta a görögöknek. Aztán
addig mutogatott Juliusra és a hadihajókra, míg a halászok arca
föl nem derült.
Julius hitetlenkedve bámult a tolmácsára.
– Mintha azt mondtad volna, hogy tanulod a görögöt!
– Olyan nehéz nyelv – pironkodott Adàn.
Octavianus a rakpart szélére lépett, és lenézett a kicsi hajóra.
– Uram, ezt nem gondolhatod komolyan, hogy egyedül mész! –
mondta. – Meg fognak ölni!
– Mi választásom van? Ha katonákkal megyek, a gályák
támadnak. De így talán szót értek velük.
Octavianus odaadta a kardját egy legionariusnak, és elkezdte
lecsatolni a vértjét.
– Mit csinálsz? – kérdezte Julius.
– Veled megyek, de ebben nem tudok úszni, ha
elsüllyesztenének. – Célzatosan nézett tábornokának
mellvértjére, de Julius nem vett tudomást róla.
– Hát akkor gyere! – intett a törékeny haj ócskára. – Még egy
ember már nem számít.
Megfigyelte, hova ül a halszagtól fintorgó Octavianus a
síkos hálókon, aztán ő is beszállt. A csónak veszedelmesen
imbolygott, míg le nem ült.
– Vitorlát fel – mondta a halászoknak.
Sóhajtott egyet az értetlenségükön, a vitorlára mutatott,
felemelte a kezét. Pár perc múlva a hajócska távolodni kezdett
a rakpartról. Julius visszanézett aggodalmas képű katonáira, és
vigyorgott. Élvezte a mozgást.
– Szoktál tengeribeteg lenni, tábornok? – kérdezte.
– Soha. Vasból van a gyomrom – hazudta vidáman Octavianus.
A gályák fenyegető látványa ellenére valami
megmagyarázhatatlan jókedv töltötte el a két férfit. A
halászhajó elhagyta az oltalmazó öbölt. Julius mélyeket
lélegzett, élvezte a tenger hullámzását.
– Megláttak – mondta. – Ott jönnek.
 Két gálya hátraevezett, hogy szemben legyen a hajócskával,
amely kimerészkedett a mély vízre. Ahogy közeledtek, Julius
hallotta az őrszemek kiáltását. Egy halászhajóval talán nem
törődnének, de hogy katonákat láttak a fedélzetén, ez elég volt,
hogy sietve megforduljanak. Zászlók röppentek fel az árbocok
csúcsára, és a távolban újabb gályák is fordulni kezdtek.
Julius vidámsága olyan hirtelen elszállt, ahogy jött. Merev
tartásban ült, nézte a feléjük evező gályát. A halászok
leengedték a vitorlát. Mivel most már nem surrogott mellettük
a víz, csak a parancsokat kiáltó római hangok hallatszottak, és
Juliust egy pillanatra elfogta a nosztalgia a régi napok után,
amikor ő suhant gyors hajókon egy másik parton.
Ahogy közeledtek, Julius felnézett a korlát mellett sorakozó
katonákra, és sajnálta, hogy nem állhat fel. Félt, de már döntött:
végig fogja csinálni. Különben is, akkor sem szökhetett volna
meg tőlük, ha akart volna. A gályák még pusztán evezőkkel is
lehagynák a hajócskát. Görcsös erőfeszítéssel visszafojtotta
idegességét.
A gálya oldalán a zöld nyálka arra utalt, hogy hónapok óta
lehetnek a tengeren, talán azóta, amióta ő Pompeiusszal
harcolt. Megborzongott, amikor a fölemelt evezőkről hideg víz
hullott az arcába. Egy centurio egyenruhája jelent meg a
katonák között.
– Ki vagy? – kérdezte a tiszt.
– Gaius Julius Cæsar consul – felelte Julius. – Dobjatok le egy
hágcsót.
A két gálya ringása miatt nem tudta elcsípni a centurio
tekintetét, pedig megpróbálta. Elismerte, hogy a tiszt szorult
helyzetben lehet. Nem kétséges, Pompeius szigorú parancsokat
adott, hogy süllyesszenek el és égessenek fel mindent, ami
ellenséges.
 Mosolytalan arccal figyelte, ahogy a lehulló, hosszú
kötélhágcsó nagyokat koppan a gálya oldalán, és nehezékekkel
súlyosbított vége eltűnik a tenger alatt. Üggyel-bajjal felállt,
elengedve a füle mellett a halászok ordítását, akik attól féltek,
hogy a hajócska felborul.
Vigyázva mászott. Tisztában volt azzal, hogy három gálya
legénysége lesi, s azt is tudta, ha leesik, páncélja lehúzza a
mélybe. Zihált, mire a korláthoz ért, és elfogadta a kapitány
kezét, amely átsegítette a korláton. A kötelek nyikorogtak; most
Octavianus mászott.
– És mi a te neved, kapitány? – kérdezte Julius, mihelyt
fedélzetet ért a lába.
A tiszt nem válaszolt, csak nézett rá fenyegetően, és az
ujjaival dobolt a kézfején.
– Akkor még egyszer megmondom az enyémet. Julius Cæsar
vagyok, Róma egyik consulja, egyetlen választott vezetőd, akit
szolgálni esküdtél. Pompeius minden parancsa hatályát
vesztette, ennél fogva most nekem engedelmeskedsz.
A kapitány szóra nyitotta a száját, de Julius nem hallgatott
el, nem akarta elveszíteni a pillanatnyi előnyt. Úgy beszélt,
mintha eleve ki lenne zárva a lehetősége annak, hogy ne
engedelmeskedjenek a parancsainak.
– Értesíted a többi gálya kapitányát, hogy jöjjenek ide, mert
utasításaim vannak számukra. Hatezer emberem és lovak
várnak behajózásra a rakparton. Átvisztek Ázsiába, kapitány.
Kiszámított hanyagsággal elfordult, hogy átsegítse
Octavianust a korláton, majd visszafordult a kapitányhoz, és
először engedte mutatkozni a haragját.
– Nem értetted meg, amit parancsoltam, kapitány? Consulként én
a Senatust képviselem. A parancsok, amelyeket
 én adok, előnyt élveznek minden más utasítással szemben, amit
kaphattál. Mondd, hogy megértetted, különben leváltatlak!
A kapitány nem bírt szólni. Lehetetlen helyzetbe került.
Választania kellett két parancsnok között. A vívódástól lassan
elvörösödött.
– Megértetted? – mennydörögte Julius, és közelebb lépett hozzá.
A kapitány kétségbeesetten pislogott.
– Igen, uram. Megértettem a parancsot, és elismerem intézkedési
jogkörödet. Jelzek a többi gályának.
Kiütött rajta a verejték. Julius bólintott, és a legénység
rohant felvonni a zászlókat, amelyek jelzik a kapitányoknak,
hogy át kell jönniük.
Julius érezte, hogy Octavianus meredt szemmel bámulja.
Nem merte megkockáztatni, hogy mosolyogjon.
– Tábornok, térj vissza a rakpartra, és készítsd fel az embereket a
távozásra – rendelkezett. – Indulunk!

Brutus a rakpart kövén állt, egy vart piszkálgatott a

karfelkötő kendője alatt, és a gályákat figyelte. Végre-valahára
gyógyul a karja és a bordája, bár először azt hitte, meg fog
őrülni a rázós társzekéren. Tiszta törés volt, de Brutus elég
sebet látott, és tudta, hogy az izmok ugyanannyi idő alatt állnak
helyre, amennyi alatt a csontok is összeforrnak. Még mindig
viselte pharsalusi kardját, de csak bal kézzel tudta kihúzni, és
olyan ügyetlennek érezte magát, mint egy gyerek. Gyűlölte a
gyengeséget. A Tizedik és a Negyedik katonái egyre
pimaszabbak lettek a vigyorgásban és a sértegetésben, talán,
mert Brutus túlságosan dölyfös volt, hogy panaszkodjék. Nem
mernének így viselkedni, ha egészséges lenne. Mivel nem
tehetett semmit, jól elrejtette a dühét, és várt.
 Ott állt vele Domitius, Octavianus, Regulus és Ciro.
Leplezetlen idegességgel meregették a szemüket a sötétedő
tengerre. Miután Octavianus meghozta a hírt, végignézték,
ahogy a gályák kapitányai sorra odaeveznek jelentkezni
Pompeius ellenségéhez. Azóta nem jött hír, hogy az utolsó is
átkapaszkodott a korláton. A feszültség óráról órára nőtt.
– Mi lesz, ha túszul fogják? – kérdezte hirtelen Domitius. – Sose
tudjuk meg!
– És ha igen, mit tehetünk? – kérdezett vissza Octavianus. –
Ezekkel a kövér kereskedőhajókkal akarsz háborúzni?
Elsüllyesztenek, mielőtt a közelükbe férkőzhetnénk! – Beszéd
közben egy pillanatra sem vette le a szemét a távoli erős
hullámokon ringó, karcsú gályákról. – Vállalta a kockázatot.
Ciro a lefelé hajló napra nézett, és összehúzta a
szemöldökét.
– Ha sötétedésre nem tér vissza, odalopakodhatunk. Ha
bezsúfolódunk egy hajóba, elegen leszünk, hogy megrohanjuk
valamelyik gályát. Ha egyet elfoglalunk, elfoglalhatjuk a
következőt.
Brutus meglepetten nézte. Az idő megváltoztatta az
embereket, akiket ismerni vélt. Ciro hozzászokott a
parancsoláshoz, és megnőtt az önbizalma. Gondolkodás nélkül
felelt neki:
– Ha túszul fogták, épp azt akarják, hogy ezzel próbálkozzunk.
Annyira kint vetnek horgonyt, amennyire lehet, és zárt
alakzatban töltik az éjszakát. Már ha nem indulnak egyenesen
Asiába, hogy átadják Juliust Pompeiusnak.
Octavianus megmerevedett.
– Te fogd be a szádat – mondta színtelen hangon. – Te itt nem
rendelkezel. Csak azért vagy itt, mert a tábornokom úgy
 látta jónak, hogy ne végeztessen ki. Neked nincs mit mondanod
nekünk.
Brutus kamatostul visszaadta az öldöklő pillantást, aztán
kénytelen volt lesütni a szemét régi ismerősei tekintetének
kereszttüzében. Nem érdekes, mondta magának, bár még
mindig meglepte, hogy ez ennyire fájhat neki. Észrevette, hogy
tekintenek Julius távollétében Octavianusra. Talán a vérben
van valami. Mélyeket, dühöseket lélegzett, és a jobb keze
rángott a kendőben, mielőtt megfegyelmezte magát.
– Nem hiszem… – kezdte.
Octavianus megpördült a
sarkán.
– Ha rajtam múlna, ezen a rakparton szögeztetnélek a keresztre.
Gondolod, hogy az emberek tiltakoznának?
Brutusnak nem kellett gondolkoznia. Nagyon jól tudta a
választ.
– Nem, ők szívesen elszórakoznának velem. Te viszont nem
engeded nekik, ugye, fiú? Engedelmeskedsz Cæsar
parancsainak, még ha ez azt jelenti is, hogy romokban kell
látnod mindent, amit becsesnek tartasz.
– Még mindig igazolni próbálod, amit tettél? – kérdezte
Octavianus. – Arra nincsen szó. Nem értem, miért hozott ide,
de mondok neked valamit! Ha Julius azt várja, hogy megint
úgy bánjunk veled, mint közénk valóval, akkor nem fogom
megtenni! Elvágom a torkod, ha egyszer is parancsolni
próbálsz nekem!
Brutus összehúzta a szemét, előrehajolt.
– Most bátor vagy, fiú, de a csontok begyógyulnak. És ha igen…
– Akkor megteszem most! – tajtékzott Octavianus.
Kést rántott, és Butusnak ugrott. Regulus és Ciro elkapta a
karját. Brutus tántorogva hátrált.
– Kíváncsi vagyok, mivel magyaráznád Juliusnak, hogy megöltél
– mondta, gúnyosan figyelve Octavianus erőlködését.
– Mert tud ám kegyetlen lenni, Octavianus. Talán azért hagyott
életben.
Ciro kicsavarta a kést Octavianus kezéből, aki nem
vergődött tovább.
– Gondolod, hogy meggyógyulsz, Brutus? – kérdezte. – És ha
elvitetlek az emberekkel valami csendes helyre, hogy törjék el
tisztességesen a karodat? Úgy össze tudnák ám törni a kezedet,
hogy soha többé nem foghatnál kardot.
Elmosolyodott, mert látta, hogy Brutus szemében felvillan a
félelem.
– Fájna, mi? Soha többé nem lovagolhatnál; még a nevedet sem
írhatnád alá. Az leszoktatna a pökhendiségról.
– Milyen nemes ember vagy, Octavianus! – mondta Brutus.
– Bár bennem lennének az elveidből!
– Még egy szó, és megteszem – mondta Octavianus leplezetlen
gyűlölettel. – Senki sem fog megállítani, senki se mentene meg
téged. Tudják, hogy megérdemled. Rajta, tábornok! Még egy
szót!
Brutus sokáig nézte, aztán viszolyogva megrázta a fejét,
elfordult, és otthagyta őket. Octavianus komoran bólintott.
Reszketett az indulattól. Szinte nem is érezte, amikor Domitius
csitítóan megfogta a vállát.
– Nem kellett volna így kimutatnod az indulataidat – mondta
halkan, a megtört embert nézve, akit valamikor tisztelt.
Octavianus horkantott.
– Nem tehetek róla! Azok után, amiket művelt, úgy áll itt
mellettünk, mint akinek joga van parancsolni! Nem tudom, mit
képzelt Julius, mikor idehozta!
– Én se – felelte Domitius. – De ez a kettőjük dolga.
 Regulus felszisszent. Mindenki visszafordult a tengerhez. A
gályák megmozdultak az alkonyfényben. A kikötő felé
hajtották őket a hatalmas evezők.
Octavianus a társaira nézett.
– Amíg nem tudjuk, biztonságban van-e, a katonák vegyenek fel
alakzatot a támadás visszaverésére. Lándzsákat készenlétbe!
Domitius, az extraordinariusokat rendeld hátra gyalogos
tartaléknak. Itt nem vesszük hasznukat.
Cæsar tábornokai elsiettek, hogy kiadják a parancsokat.
Magától értetődően elfogadták, hogy Octavianusnak joga van
utasítani őket. Octavianus egyedül figyelte a rakparton a
közeledő gályákat.
A kis kikötő nem volt elég tágas a hat gályához, csak kettő
fért be. Az egyik visszahúzta féloldalt az evezőit, hogy a másik
odaállhasson a rakparthoz. A homályban összemosódtak a nagy
corvus hidak részletei. A pallók döngve csapódtak a kőhöz,
majd kidübörögtek rajtuk a katonák, akik köteleket hoztak.
Octavianus meglátta Juliust a deszka rámpán, és a válla
megroskadt a megkönnyebbüléstől.
Julius hivatalos köszöntésre emelte a karját.
– Tábornok! – kiáltotta. – Felkészültek az emberek a
behajózásra?
– Igen, uram! – felelte Octavianus, és mosolygott. Julius,
állapította meg derűsen, még mindig képes meghökkenteni.
– Akkor szálljanak be! Nincs vesztegetni való időnk. A gályák
csak két napja szállították át a lovait – majdnem nullára
csökkentettük az előnyt! – Egy pillanatra elnémult, ahogy
ismét végigborzongatta a vadászat izgalma. – Szólj nekik, hogy
bőven van étel a hajókon, és akkor mindjárt gyorsabban
mozognak!
 Octavianus tisztelgett, majd odament az embereihez. Julius
bizonyára észrevette az alakzatokat és a harcra kész lándzsákat,
bár aligha teheti szóvá, amíg a gályák legénysége is hallhatja.
Akarata ellenére is vigyorogva továbbította a parancsot a
Negyedik centurióinak. Bár még nehéz menetelés várt rájuk,
kezdett erősödni a magabiztossága. Pompeius nem szökik meg
előlük!

A lusta hajnalban feltűnt Asia Minor partja. Zöldesszürke,

fűrészes sziklák vetették magukat a tengerbe. A magasban
ludak kiáltoztak, ezüstös halpadokra leső pelikánok szálltak a
gályák felett. Már érzett a levegőben a tavasz, és a reggel tele
volt ígérettel.
Új föld volt ez mindnyájuknak, amely keletebbre esett
Rómától, mint amennyivel Britannia volt nyugatabbra tőle.
Asia Minor adta a cédrust a római gályákhoz. Fügéje, barackja,
diója kereskedőhajók hasában utazott a hazai piacokra. Arany
föld ez, ősi föld, és valahol északon vannak Trója romjai.
Juliusnak eszébe jutott, mennyit nyaggatta a tanítóit, hogy
meséljenek Trójáról. Sándor ott járt, és áldozatot mutatott be
Achilles sírján. Bár ő is megállhatna ott, ahol a görög király!
Megborzongott a permettől. Az evezős rabszolgák egy apró
kikötő felé repítették őket.
– Ha ezek után hazatérek Rómába – mondta Domitiusnak –,
akkor láttam a római föld két végét keleten és nyugaton.
Büszke vagyok, hogy ilyen messze kerültem otthontól, és még
mindig hallom városom szavát, hogy itt találom a mi
katonáinkat, a mi törvényeinket és a mi hajóinkat. Hát nem
csodálatos?
Domitius mosolygott. Ő is osztozott Julius lelkesedésében.
Habár kemény megpróbáltatás volt az az üldözés
 Görögországon át, kezdett megváltozni a legiók hangulata.
Talán most kezdték felfogni, hogy Pharsalusszal lezárultak a
háborús évek. Ha látták Juliust, ahogy az ellenséges gályákat
vezényli, elhitték, hogy nincs többé háború. Nekik már csak az
a dolguk, hogy kioltsák Pompeius uralmának utolsó üszkeit.
Azok érezték a legerősebben, akik vele voltak Hispania és
Gallia óta. Összegyűltek a korlát mellett a hat gályán, szokatlan
jókedvvel nevettek és beszélgettek.
Domitius felnézett az árbocra kapaszkodott Adànra. Még
ilyen magasról is hallatszott a hispán hangja, ahogy ifjúságának
valamelyik balladáját énekelte.

A parányi kikötő quæstora kiválóan beszélt latinul, pedig a

helyi kaszárnya közelében nőtt fel. Alacsony, fekete ember
volt, aki mélyen meghajolt, mikor Julius belépett a kikötői
irodába, és nem egyenesedett ki, míg engedélyt nem kapott rá.
– Az istenek hoztak ide, consul! – mondta.
– Pompeius lovasai mikor távoztak? – türelmetlenkedett Julius.
A kis ember olyan készségesen válaszolt, amiből Julius
megértette, hogy Pompeius nem rendelkezett az üldözőire
nézvést. Nem számított rá, hogy képesek lesznek ujjat húzni a
gályáival. Márpedig ez arra ad reményt, hogy Pompeius
lassított!
– A dictator tegnap este távozott, consul. Sürgős ügyben jársz?
Ha óhajtod, küldethetek hírnököket délre.
Julius hunyorgott meglepetésében.
– Nem. Üldözöm azt az embert. Nem akarom, hogy
figyelmeztessék.
A quæstor meghökkent. Két nap alatt több idegen katonát
látott, mint egész életében együttvéve. Mit fog mesélni a
 gyerekeinek erről, hogy nem eggyel, de kettővel is beszélt
Róma urai közül!
– Akkor sok szerencsét az üldözéshez, consul – mondta.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

Négynapi erőltetett menet után pillantották meg Pompeius

lovasait. Jó időt futottak dél felé, és amikor a felderítők
vágtában meghozták a hírt, Julius emberei harsány éljenzésben
törtek ki. Hosszú vadászat volt, de most lelkesen beálltak
támadó alakzatba a kürtszóra, hogy egyszer s mindenkorra
eltapossák az ellenséget.
Pompeius emberei is hallották a kürtöket. Julius el tudta
képzelni, mekkora félelem és zavarodottság uralkodhat most a
soraikban. Ezek ugyanazok az extraordinariusok voltak, akik
megfutottak Pharsalusnál. Rettenetes megrázkódtatás lehet
nekik, hogy egy idegen országban is üldözzék őket! Egyszer
már vereséget szenvedtek, és Julius nem kételkedett benne,
hogy az emberei másodszor is képesek lesznek győzni. Az meg
külön öröm, hogy most ők vannak olyan túlerőben, mint
Pompeius volt Pharsalusnál. Csak tudják meg, milyen érzés
szembenézni a sokasággal, amelynek minden tagja minket akar
elpusztítani!
Julius látta a messzeségben a római lovasokat, ahogy
megfordulnak, s szembe kerülnek az üldözővel. Reménytelen
vállalkozás volt, ennek ellenére csodálta a bátorságukat. Talán
szeretnék jóvátenni fejvesztett menekülésüket. Látta, ahogy
lovaik oldalába vágják a sarkukat, és megindulnak ügetésben a
Tizedik felé. Pompeius vörös köpenyét kereste közöttük, és
közben vicsorgott a türelmetlenségtől.
 A Tizedik és a Negyedik legionariusai dobáshoz készültek.
Ahogy felhangzott a paták mennydörgése, magasabbra emelték
a fejüket vérszomjas örömükben.

– Kérlek, uram, menj! Hadd tartóztassuk fel őket itt! – kiáltotta

Casitas decurio Pompeiusnak.
A dictator úgy ült, mint akit meglegyintett a szél. Nem volt
szava azóta a rettenetes pillanat óta, hogy felharsantak
mögöttük a római kürtök. Azt hitte, soha többé nem kell
hallania ezt a hangot.
Bámulta a pharsalusi legiókat, letörölt az ajkáról egy sötét
foltot, és fontolóra vette, hogy ő is részt vesz hadának
maradékával az utolsó lovasrohamban. Grandiózus gesztus
lenne, az biztos. A római költők versekbe fonnák, amikor az
életéről szólnak.
Szeme elhomályosodott a hullámokban rátörő fájdalomtól.
Már nem viselt páncélt, mert nem volt olyan vértje, ami alatt
elfért a daganat. Napról napra nőtt, nyomta a tüdejét, amitől
nehezen lélegzett. Időnként mindent megadott volna, hogy
átléphessen a békés sötétségbe. Arról álmodott, hogy egyszer
véget ér a kín. Megpaskolta lova nyakát. Milyen jó lenne
vágtába ugratni utoljára!
– Uram, elmenekülhetsz! Délre már csak néhány egykét
kilométer a part! – ordította Casitas, hangerővel próbálva
áttörni parancsnokának fásultságán.
Pompeius lomhán pislogott. Aztán Cæsar legióinak látványa
visszaadta szemének és elméjének élességét. A decurióra
nézett. Casitas esdekelve bámult vissza rá.
– Tegyétek meg, amit tudtok – mondta Pompeius, és Casitas
valamiképpen meghallotta a lódobogásban. Megkönnyebbülten
bólintott, majd gyors parancsokat osztogatott:
– Quintus, ki a sorból! Te is, Lucius! Kísérjétek a consult!
Mi feltartjuk őket, amíg bírjuk!
A lovasok kiváltak az alakzatból, és közrefogták Pompeiust.
A dictator ránézett az emberekre, akik ilyen messze eljöttek
hazulról. A köd, amely az elméjét fojtogatta a betegség
rosszabbodása óta, fölemelkedett néhány becses pillanatra.
– Jól szolgáltatok valamennyien! – kiáltotta nekik.
Megfordult, de mielőtt elnyargalt, még hallotta, amint
kiadják a parancsot a támadásra, amely egy kétségbeesett
csapást mér Cæsar katonáira.
Nincs messze a tenger, és lesznek ott hajók, amelyek örökre
elviszik a római földről. Eltűnik ott, ahol Rómának nincs
hatalma. Julius évekig keresheti hiába.
Megütögette a nyergéhez szíjazott bőrzsákot, hogy
megnyugtassa a benne levő arany. Nem szegény emberként
érkezik Egyiptomba. Azoknak vannak olyan gyógyítóik, akik
megszabadítják végre a fájdalomtól.

A Tizedik és a Negyedik nem egészen húsz méterről

hajította rá a lándzsákat a támadókra. A súlyos lándzsák
leterítették az első lovakat, és eltorlaszolták az utánuk jövő
extraordinariusok útját. A veterán legiók nekilódultak, hogy
kibelezzék az egymást taposó lovakat, és lerántsák a lovasokat
a nyeregből. Harcoltak lovassággal Galliában, cseppet sem
féltek a toporzékoló, ágaskodó állatoktól.
Pompeius lovasai drágán adták az életüket. Juliust
megdöbbentette a rettenthetetlenségük. Még mikor nem volt
semmi reményük, akkor is tovább küzdöttek zord
eltökéltséggel. Julius alig hitte el, hogy ezek ugyanazok a
katonák, akiket menekülni látott a pharsalusi alföldön.
 A levegő sűrű volt a torokhangú ordítástól és a húst
kaszaboló vasak hangjától. Julius lovasai bekerítették a
támadókat, vágták őket minden oldalról, amíg el nem zsibbadt
a karjuk. Lovaik lába bíbor virágokon taposott a vérgyöngyök
között.
Mikor Pompeius emberei már ezren se voltak, Julius intett a
kürtösöknek, hogy adjanak jelt a csapatok szétválasztására. A
legionariusok elhátráltak a hullahegyektől, Julius felszólította
az élőket a megadásra.
– Mi hasznotok belőle, hogy a végsőkig harcoltok? – kiáltotta
nekik.
Odaügetett egy komor arcú ember, aki a decuriók vértjét
viselte, és tisztelgett.
– Nem olyan nagy dolog, hogy itt haljunk meg – mondta Casitas.
– Visszanyertük a becsületünket.
– Tőlem megkaptok minden megbecsülést, decurio. Fogadd el
kezemből a kegyelmet, és szólj embereidnek, hogy tegyék le a
fegyvert.
Casitas mosolygott, és megrázta a fejét. – Azt nem te
adhatsz nekünk – mondta, és megfordította a lovát.
Julius kivárta, hogy a decurio odaérjen a bajtársaihoz, aztán
ismét elindította a legiókat. Hosszú ideig tartott, míg mindet
megölték. Mikor már csak néhány fáradt ember állt a vörös
mezőn, ismét próbált békét ajánlani, és ismét elutasították. Az
utolsónak maradt ember elveszítette a lovát, de még akkor sem
engedte el a kardját, amikor leterítették.
A legionariusok nem éljeneztek a győzelemtől. Álltak
véresen és lihegtek, mint kutyák a napon. Csend volt a mezőn,
és sokan mormoltak imát azokért, akikkel szemben álltak.
 Julius megilletődötten csóválta a fejét. Alig vette észre,
hogy katonái kutatni kezdenek Pompeius holtteste után. Mikor
nem találták, Julius töprengve fordult dél felé.
– Nem érdemelt ekkora hűséget – mondta. – Keressetek egy
tiszta helyet, ahol tábort üthetünk és pihenhetünk. Holnap
tovább indulunk, miután megadtuk a tiszteletet római
halottainknak. Ne tegyetek különbséget közöttük. Ugyanannak
a városnak voltak a fiai.

A három kereskedőhajón csak a szeretett Tizedik kétezer

túlélője kelt át Alexandriába. Az extraordinariusokat és a
Negyediket Julius hátrahagyta, hogy később szállítsa át őket.
Nem tudta, megtalálja-e Pompeiust Egyiptomban. Róma sose
hódította meg ezt a földet, annyit tudott a szokásairól,
amennyire gyerekkori tanulásokból emlékezett. Ez Sándor
városa, ami az ő nevét viseli. Noha Egyiptom idegen világ volt,
Alexandriában nyugodott a görög király, akit egész életében
bálványozott.
Eltörölhetetlen nyomot hagyott a világban, még az
egyiptomi királyok is egyik tábornokától, Ptolemaiosztól
származtak. Ha Pompeius nem menekül át előle a tengeren,
egyszer utazóként jött volna ide, hogy megnézze azt a sok
dicső dolgot, amelyekről gyerekkorában hallott. Eszébe jutott,
ahogy egyszer a görög király törött szobrának tövében állt, és
azon tűnődött, hogy ő vajon ki tudja-e használni ennyire az
életét? Most úgy lép Egyiptom földjére, mint a világ
legnagyobb birodalmának vezetője. Nem kell fejet hajtania
senki vagy senkinek az emléke előtt.
 A gondolattól megrohanta a honvágy. Rómában tavasz van
a Forumon. Oratorok23 szólnak a tömeghez, aprópénzért
tanítanak törvényt és filozófiát. Az utóbbi húsz évéből csak pár
hónapot töltött szülővárosában, és az Urbs szolgálatában
öregedett meg. Idegen földeken hagyta ifjúságát, és többet
veszített annál, mint amennyit Róma valaha is adott neki.
Miféle nyereség ér fel azoknak az embereknek az életével,
akiket barátainak hívott? Különös elgondolni, milyen
könnyelműen tékozolta az éveket. Elnyerte a jogot, hogy első
legyen a városában, de nem lelte örömét benne. Talán az
ösvény változtatta meg, de többet várt.
Alexandria kikötőjébe egy mély vizű csatornán lehetett
bejutni sziklakiszögellések ölelő karjai között. A tapasztalt
emberek elkomorodtak. A hajózó csatorna olyan keskeny, hogy
könnyen elzárható. Julius nem szabadulhatott a gyanútól, hogy
az öböl természetes csapda.
A hajók felvont vitorlákkal siklottak a rakpart felé. Tüzes
forróság volt, Julius törölgette verejtékes homlokát. A
fedélzeten álló katonák álmélkodva mutogattak egy fehér
márványból rakott, irdatlan, szögletes oszlopra a kikötő szélén.
Magasabb volt Róma minden házánál. Julius vágyakozva
gondolt a régi napokra, amikor az volt a legnagyobb félelme,
hogy a tanítói megpálcázzák. Akkor elképzelhetetlenül
távolinak tűnt a Pharosz, a világítótorony. Sose hitte, hogy
egyszer ilyen közel megy el mellette, és a többiekkel együtt
nyújtogatta a nyakát. Ebben a városban van a világ legnagyobb
könyvtára, benne az összes filozófiai és matematikai értekezés,
amelyet valaha írtak. Valahogy olyan viszolyogtató idehozni a
gyilkosait erre a gazdag, pallérozott helyre, no de hamarosan

23
szónok
 beteljesül a bosszúja, és akkor nyugodtan megnézheti az arany
földeket.
A tenger pezsgett a vízi alkotmányok százaitól, amelyek
mindenféle árut szállítottak. Julius kereskedőkapitányainak
ugyancsak főtt a feje, hogy elkerüljék az ütközést, amíg oda
nem érnek a keskeny földnyelvhez, a tökéletes kikötőhelyhez,
amely idevonzotta Sándort.
Julius a város felé fordult, és elkomorodott. Már látszott,
hogy a rakparton várakozó alakok valójában fegyveres
harcosok. Íjakat, lándzsákat látott. Az első soroknál tojásdad
pajzs volt, bár nem viseltek vértet, csak ágyékkötőt meg
szandált. Derékig meztelenek voltak. Látszott, hogy nem
rómaiak. Nem lehettek azok.
Élükön magas ember állt, akinek bő ruhája villogott a
napsugárban. Még messziről is szúrt a szeme. Julius görcsösen
nyelt. Azért vannak itt, hogy köszöntsék, vagy hogy
megakadályozzák a partraszállást? Akkor érezte az aggodalom
első bizsergését, mikor látta, hogy a legközelebbi katonák
aranyként ragyogó, csupasz bronzkardot tartanak a kezükben.
– Hadd menjek én elsőnek, uram! – mormolta mögötte
Octavianus. A Tizedik legionariusai, akik elnémultak a
kikötőben álló sereg láttán, a fülüket hegyezték.
– Nem! – felelte Julius, de oda se fordult a fiatalemberhez. Nem
mutat félelmet ezek előtt az idegenek előtt. Róma consulja oda
megy, ahova akar.
Kötelekkel leengedték a corvus hidat, és Julius végigment
rajta. Hallotta emberei vasalt szandáljainak csattogását, érezte,
hogy Octavianus nem mozdul a közeléből. Kiszámított
méltósággal, hosszú léptekkel ment oda az emberhez, aki várta.
– Az én nevem Porphirisz, aki udvarnoka vagyok
Ptolemaiosznak, aki ezen a néven a tizenharmadik – kezdte az
 ember furcsán sziszegő hangon. – Ő, aki Alsó-és Felső-
Egyiptom királya, aki a királyi jelvényeket viseli, és engeszteli
az isteneket. Ő, a hőn szeretett…
– Egy római embert keresek! – vágott a szavába Julius jó
hangosan. Nem vett tudomást a Porphirisz szemében
fellobbanó, megbotránkozott haragról. – Tudom, hogy itt van,
és követelem, hogy hozzák hozzám!
Porphirisz fejet hajtott, hogy ne lássák rajta az ellenszenvet.
– A kereskedők hírt hoztak kutatásaidról, consul. Tudd meg,
hogy Egyiptom barátja Rómának. Királyomat elszomorította a
gondolat, hogy hadaid lecsapnak törékeny városainkra, és
ajándékot készített neked.
Julius elkeskenyedő szemmel nézte, ahogy a fegyveresek
sora kettéválik, és utat enged egy kimért lépésekkel közeledő,
izmos rabszolgának. Kinyújtott karral tartott egy agyagedényt,
amelyet csodaszép alakok ékesítettek.
A rabszolga Julius lábához helyezte az edényt, majd
hátralépett, és letérdelt a rakpartra. Julius a király szószólójára
nézett, és nem mozdult. Nem kapott választ a kérdésére, és
fogytán volt a türelme. Nem tudta, mit várnak tőle.
– Hol van Pompeius? – kérdezte. – Én…
– Kérlek, nézz bele az edénybe – felelte az ember.
Julius türelmetlenül lekapta az edény fedelét, aztán
felkiáltott az iszonyattól. Kezéből kicsúszott a fedél, és
összetört a kövön.
Pompeius fehér szeme nézett rá illatos olaj alól. Sápadt arca
mellett a senatusi gyűrű csillogott. Julius lassan kinyújtotta a
kezét, és belenyúlt az olajba. Miközben kivette az aranykarikát,
ujjai hozzáértek a hideg húshoz.
Szinte még gyerek volt, amikor a régi Curiában először látta
Pompeiust. Micsoda áhítat fogta el, hogy olyan élő legendákkal
szívhat egy levegőt, mint Marius, Cicero, Sulla és egy fiatal
tábornok, Gnæus Pompeius! Pompeius tisztította meg a Mare
Internumot negyven nap alatt a kalózoktól. Ő törte le Spartacus
lázadását. Bár ellenség lett belőle, Julius a családját és a sorsát
is hozzákötötte, hogy triumviratusban uralkodjanak.
Túl sokan vannak már a holtak jegyzékén, túl sokan vesztek
oda. Pompeius büszke ember volt. Különbet érdemelt annál,
hogy idegenek gyilkolják meg egy idegen földön.
Ott, mindenki előtt Julius sírt.
MÁSODIK RÉSZ
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Amikor az ajtó hangtalanul feltárult, Juliusnak a lélegzete is

elakadt a látványtól. Azt várta, magánkihallgatáson fogadják,
ám a nagy csarnokot megtöltötték az udvaroncok százai,
csupán a trónhoz vezető keskeny folyosót hagyták szabadon.
Valamennyien feléje fordultak. Hihetetlen volt az összeolvadó,
örvénylő színek szivárványa, a drágakövektől villogó, festett
királyi udvar.
Nehéz láncokra függesztett lámpákat lengettek láthatatlan
áramlatok a küszöböt átlépő Julius feje fölött, aki igyekezett
nem mutatni megilletődöttségét. Nem volt könnyű. Ahova
nézett, egyiptomi istenek komor fekete bazaltból faragott
szobrai magasodtak az udvaroncok fölé. Görög isteneket is
felismert közöttük, és csak a fejét csóválta megdöbbenésében,
mikor magának Sándornak az arcát látta. Az építészettől a
ruházkodásig mindenben éreztette magát a görög örökség,
amelynek rafinált keveredése az egyiptomival semmihez sem
fogható hellyé tette Alexandriát.
A tömjén szaga olyan áthatóan erős volt, hogy Julius
megszédült. Össze kellett szednie magát, hogy tiszta maradjon
a feje. A legjobb vértjét és köpenyét viselte, mégis lomposnak
és darabosnak érezte magát a piperés udvaroncok mellett, és
égette a bőrét a sok száz szempár. Ingerülten fölemelte a fejét.
Látta a világ két végét, nem fog kushadni aranytól és gránittól!
Elindult csattogó szandáljában a terem túlsó végébe, a
királyok trónusa felé. Az udvaroncok mozdulatlanná
dermedtek a közeledésétől. Julius oldalra sandított, és látta,
 hogy Porphirisz nesztelen lépésekkel halad mellette. Hallott
már pletykákat arról, hogy keleten eunuchok szolgálják a
királyságokat. Vajon Porphirisz is ehhez a furcsa fajtához
tartozik?
Mintha sose akart volna véget érni az út a trónushoz. Julius
bosszankodva állapította meg, hogy kőemelvényen áll, neki
tehát úgy kell felbámulnia a királyra, mintha instanciázna!
Megállt, mert Ptolemaiosz két testvére elébe lépett, és elzárták
az útját ékes aranypálcájukkal. Julius összeráncolta a
szemöldökét. Nem volt hajlandó megilletődni. Ptolemaiosz
mintha érdeklődve figyelte volna, bár ezt nehezen lehetett
megállapítani, mert arany fejdíszéhez olyan maszkot viselt,
amelyből csak a szeme látszott. A ruháit is arany szálakkal
szőtték át, és a király tündökölt. Habár rabszolgák legyezték,
szörnyű melege lehetett ebben a valamiben, ráadásul egy ilyen
levegőtlen csarnokban. Porphirisz előrelépett.
– Íme Gaius Julius Cæsar! – zengte visszhangzón. – A római
földek, Itália, Görögország, Ciprus és Kréta, Szardínia és
Szicília, Gallia, Hispania és az afrikai provinciák consulja!
– Légy üdvözölve nálunk – felelte Ptolemaiosz olyan lágy, magas
hangon, hogy Julius kevés híján elárulta meghökkenését. Egy
kisfiú hangja nem nagyon illett az itt látott gazdagsághoz és
hatalomhoz vagy egy szépségéről és értelméről híres
királynőhöz. Julius váratlanul elbizonytalanodott.
Köhöghetnékje támadt, annyira kaparta a torkát a mirha.
– Köszönöm a szállást, amit adtál, nagy király – mondta végül.
Egy ember, aki az aranyalak mellett állt, lehajolt, suttogott
valamit a király fülébe, aztán fölegyenesedett. Julius
rápillantott. Igazi rókaképű egyiptomi. Szemhéjára valami
 sötét, fényes festéket kent, ami hátborzongató, már-már nőies
szépséggel ruházta fel. Ebben nincs görög vér, gondolta Julius.
– Én Ptolemaiosz szájával beszélek – mondta az ember
farkasszemet nézve Juliusszal. – Mi tiszteljük a nagy Rómát,
amellyel emberöltők óta kereskedünk. Végignéztük, miként
emelkedett fel egyszerű marhapásztorok népéből mostani
dicsőségének fényébe.
Julius ismét megmérgedt. Nem tudta, mit kellene tennie,
hogy ne legyen modortalan. Ehhez az emberhez forduljon,
vagy válaszoljon magának Ptolemaiosznak? A király szeme
ragyogott az érdeklődéstől, de nem adott segítséget.
– Ha hozzám akarsz beszélni, mondd meg a nevedet! – förmedt
rá Julius az udvaroncra.
Megbotránkozott moraj hullámzott végig a csarnokon.
Ptolemaiosz leplezetlen kíváncsisággal kissé előrehajolt a
trónuson. Az egyiptominak a szeme se rebbent.
– Az én nevem Panek, consul. A király szájával beszélek.
– Akkor hallgass, Panek! Nem azért vagyok itt, hogy veled
beszéljek! – mondta Julius. Mögötte karattyoltak,
Porphirisznek elállt a lélegzete. Julius nem törődött vele, ő csak
Ptolemaioszt nézte.
– Népem valóban fiatal nemzet, mint Sándoré volt, mikor idejött
– kezdte. Ekkor az a megdöbbentő dolog történt, hogy a király
nevének említésére minden fej meghajolt a trónteremben.
Panek a szavába vágott, mielőtt folytathatta volna.
– Mi tiszteljük az istent, aki ezt a dicső várost alapította. Halandó
teste itt nyugszik. Ezzel is mutatjuk iránta érzett szeretetünket.
Julius jól elnyújtotta a csendet, és fenyegetően meredt
Panekre. Az egyiptomi zavartalan flegmával nézett rá vissza,
 mint akinek nem parancsolt egy Cæsar. Julius megrázta a fejét,
hogy megtisztítsa a tömjénfüsttől. Nem találta a szavakat,
amelyeket mondani akart. Sándor isten?
– Egy római consul járt itt előttem – mondta. – Milyen jogon
oltották ki az életét?
Csend lett. A király aranyalakja olyan mozdulatlan volt,
mint a szobrai. Panek nézése szúrósabb lett, Julius arra gondolt,
hogy végre sikerült megharagítania.
– Róma kicsinyes viszálykodásai nem hozhatók át Alexandriába.
Ez a király világa! – mennydörögte Panek. – Hadaitoknak és
háborúitoknak nincs keresni valójuk itt. Megkaptad ellenséged
fejét mint Ptolemaiosz ajándékát.
Julius keményen rámeredt Ptolemaioszra, és látta, hogy a
király pislog. Ideges? Nehéz volt megállapítani a vastag
aranytól. Várt egy percet, aztán kimutatta a dühét. – Panek, te
merészeled ajándéknak nevezi egy római consul fejét? Felelsz
nekem, felség, vagy hagyod, hogy ez a festett bábu szóljon
helyetted?
A király kényelmetlenül fészkelődött. Julius látta, hogy
Panek ráteszi a kezét Ptolemaiosz vállára, mintha
figyelmeztetné. Az egykedvűségnek a nyoma is eltűnt az
olajozott arcról. Panek úgy beszélt, mintha a szavak perzselnék
a száját.
– Consul, a vendégszeretet, amelyben részesültök, csak hét napra
terjed ki. Utána hajóra szálltok, és elhagyjátok Alexandriát.
Julius elengedte a füle mellett Panek szavait, és csak az
aranymaszkot figyelte. Ptolemaiosz nem mozdult meg többé.
Juliusnak egy idő után el kellett fordítania dühös tekintetét.
Érezte a testőrök haragját, de nem törődött velük.
– Akkor itt nincs mit mondani többé. Nagyon Örültem a
megtiszteltetésnek, felség.
Sarkon fordult. A meghökkent Porphirisznek loholnia kellett
utána, hogy az ajtónál utolérje.
Amikor becsukódott az ajtó, Porphirisz szándékosan elállta
Julius útját.
– Consul, neked tehetséged van hozzá, hogy ellenségeket szerezz
magadnak – mondta.
Julius nem szólt. Porphirisz egy idő után megroggyant a
római pillantásától.
– Ha a király úgy dönt, hogy megsértetted, embereid nem
maradhatnak életben – mondta. – A nép széjjeltép benneteket.
Julius jól belenézett az udvaronc fekete szemébe.
– Te eunuch vagy, Porphirisz? Csak mert eszembe jutott.
Porphirisz idegesen hadonászott.
– Hogyan? Nem hallottad, mit mondtam?
– Hallottalak, és tucatnyi más király fenyegetését is
hallottam életemben. Mit számít eggyel több?
Porphirisznek leesett az álla.
– Ptolemaiosz király isten, consul. Ha ő halált mond a fejetekre,
nincs a világon, ami megmenthessen.
Ez mintha gondolkodóba ejtette volna Juliust.
– Majd fontolóra veszem. Most pedig vezess vissza embereimhez
ebben a cifra palotában, amelyet istened adott. Itt nekem túl
erős a tömjénfüst.
Porphirisz meghajolt, hogy ne lehessen látni a zavarát.
– Igen, consul – mondta, és előrement.
Leszállt az éjszaka. Julius komoran járkált a
márványpadlón. Még Rómában sem lakott ekkora palotában,
mint amit Alexandriában kapott. Az ebédlőn kívül, ahol evett,
több tucat terem volt benne. Porphirisz rabszolgákat is adott a
 szolgálatára, de Julius elzavarta őket, mikor visszatért a királyi
udvarból. Jobban szerette Tizedikjének társaságát a kémekénél
és lehetséges orgyilkosokénál.
Megállt egy ablaknál, hogy a szellő lehűtse a
felháborodását, és az alexandriai kikötőt nézte. A Pharosz örök
lángja mellett a lámpák ezrei világítottak a házakban,
boltokban, raktárakban. A kikötőben ugyanúgy jöttek-mentek a
hajók, ugyanúgy folyt a rakodás, mint fényes nappal. Ha nem
ilyen rossz a kedve, tudott volna gyönyörködni a látványban,
így azonban csak szorította dühösen az ablakpárkány kövét, rá
se hederítve a mesteri faragványra. Először lenyűgözte a város
ékessége, ami alól az ő szállása sem képezett kivételt,
aranyfüstintarziás kék csempével burkolt falaival, de aztán
elvesztette az ízét. Talán mert olyan sokáig élt tábori életet,
vagy mert az egyszerűbb Rómából eredt, de már nem úgy
járkált, mint aki attól fél, hogy a mozgásával összetöri maga
körül a törékeny szobrocskákat. Azt se érdekelte volna, ha
porrá lesznek, amerre elmegy.
– Jóformán kirúgtak, Octavianus! – mondta görcsösen
összekulcsolva ujjait a háta mögött. – El nem tudod képzelni
ezeknek a kifestett, beolajozott udvaroncoknak az
arcátlanságát! Egy tiritarka madárraj, amelynek együttvéve
nincs annyi esze, hogy megtöltsön egy becsületes római
koponyát!
– Mit mondott a királyuk Pompeiusról? – kérdezte Octavianus.
Egy párnákkal borított padon ült, amelyet egyetlen darab
fekete gránitból faragtak. Ő is megkóstolhatta az egyiptomi
szíveslátást, amikor félmeztelen őrök akadályozták meg, hogy
emberei felderítsék a várost. Domitiusnak sikerült meglógnia
 előlük egy órára, hogy aztán mint elkódorgott gyereket hozzák
vissza az őrök, akik helytelenítően csóválták a fejüket.
– Amennyit a király beszélt, a felől néma is lehetne – mondta
Julius. – Abból a pár szavából úgy ítélem, hogy kisfiú. A híres
királynéjának színét se láttam. Újabb sértés! Ebben a városban
az udvaroncok jelentik az igazi hatalmat, ők pedig úgy
hessegetnek el minket, mint a tolakodó házalókat. Tűrhetetlen!
Ha elgondolom, hogy ez Sándor városa, és most kedvemre
megnézhetném! Napokig ellehetnék csak a nagy könyvtárban,
esetleg beljebb is mehetnék, hogy lássam a Nílust. Róma várhat
még egy kicsit a hazatérésemre.
– Julius, megkaptad, amiért jöttél, Pompeius fejét és gyűrűjét…
– Igen, megkaptam az iszonyú valamit, ami egy nagy emberből
maradt! Az élete nem volt az övék, Octavianus! Az istenekre,
dühítő még elgondolni is, hogy ezek az aranybőrű eunuchok
ölhessék meg!
A lányának tett ígéretére gondolt. Megígérte, hogy nem oltja
ki Pompeius életét. Mit fog szólni a hírhez Julia? Pompeius
nem az ő kezétől halt meg, de talán még rosszabb meghalni így,
távol a néptől, távol a hazától. Dühösen összeszorította a fogát.
– Úgy beszéltek róla, Octavianus, mintha mi képesek lettünk
volna feldúlni a várost Pompeius után! Mintha barbárok
lennénk, akiket ki kell engesztelni, aztán mehetnek, amerre
látnak, pár üveggyönggyel és köcsöggel! Pompeius az
ellenségem volt, de különbet érdemelt annál, hogy ilyen
emberek öljék meg. Róma consulja! Hagyjam, hogy
büntetlenül megússzák?
– Szerintem azt kellene – mondta Octavianus komoran.
 Tudta, hogy Julius képes hadat üzenni a városnak Pompeius
halála miatt. Az udvaroncok és a király ugyan nem tudják, de
bármikor befuthat majdnem négyezer ember, lovakkal. Ha
Julius üzen Görögországba, tizenkét legio indul útnak. Elég
egy szikra, és Octavianus újabb évekig nem látja Rómát.
– Azt hitték, akaratod szerint cselekszenek, amikor átnyújtják
neked Pompeius fejét – mondta. – Szokásaik szerint udvariasan
bántak velünk. Sértés talán, ha adnak egy palotát?
Úgy döntött, nem hozza szóba a megaláztatásokat,
amelyeket a Tizediknek kellett elviselnie a palotaőrségtől.
Julius a tulajdon életénél többre tartotta a legióját. Ha
meghallja, hogy rosszul bántak velük, még hajnal előtt
megfújatja a harci trombitát.
Julius elnémult. A csendben tisztán hallatszott, ahogy az
ujjaival dobol hátrakulcsolt kezén.
– Akkor is! Hét nap! – csattant fel. – Kushadjak, és tegyem meg
szép alázatosan, amit az aranyképű gyerek parancsol? Mármint
ha ő parancsol, és nem az a klikk rángatja madzagon? Sándor
elszörnyedne, ha látná, ahogy velem bánnak a városában!
Mondtam már, hogy istenként tisztelik?
– Mondtad – felelte Octavianus. Julius mintha nem is hallotta
volna.
– Szobra van a templomokban, tömjént égetnek, áldozatot
mutatnak be neki. Elképesztő! Porphirisz azt mondta, hogy
Ptolemaiosz ugyancsak isten. De furcsa népek, Octavianus! És
minek levágni egy férfiról a heréjét? Erősebb lesz, vagy jobban
tud összpontosítani tőle? Mi haszna ennek a szokásnak? Voltak
olyanok a király körül, akikről nem mondhattam volna meg,
hogy férfiak-e vagy asszonyok. Talán őket is kiherélték. Elég
furcsa dolgot láttam életemben – emlékszel a suebusok
koponyájára? Hihetetlen!
 Octavianus feszülten figyelte Juliust. Sejtette, hogy a
szóáradat a végéhez közeledik. Nem merte egyedül hagyni
ebben a felbőszült állapotban, de kénytelen volt ásítani, mert
nagyon későre járt. Már nem lehet messze a hajnal.
Bejött Domitius a magas bronzajtón. Octavianus felpattant,
ahogy meglátta a barátja arcát.
– Julius – mondta Domitius –, ezt látnod kell!
– Mit? – kérdezte Julius.
– Hát magam se tudom – vigyorgott Domitius. – Egy akkora
ember áll a kapuban, mint Ciro. Egy szőnyeggel.
Julius értetlenül bámult rá.
– Szőnyegkereskedő?
– Nem, uram. Azt mondja, Egyiptom királynője küldi ajándékba.
Julius összenézett Octavianusszal.
– Talán jóvá akarják tenni az udvariatlanságukat – vélte a
fiatalember, és vállat vont.
– Küldd fel – mondta Julius.
Domitius kiment, majd egy akkora emberrel tért vissza, aki
mellett eltörpült a három római. Dübörgő lépése már akkor
hallatszott, amikor még be sem jött az ajtón. Domitius nem
túlzott. Szakállas óriás volt, és egy vég összetekert
aranybrokátot tartott hatalmas karjában.
– Köszönet és tisztelet neked, consul! – mondta kifogástalan latin
nyelven. – Ajándékot hozok Kleopátrától, Ízisz leányától,
Egyiptom királynőjétől, Ptolemaiosz fenséges hitvesétől.
Beszéd közben hihetetlen óvatossággal letette a padlóra a
terhét. Valami mocorgott benne. Octavianus kardot rántott.
Az idegen sarkon fordult a hangra.
– Kérlek, egyáltalán nem veszélyes! – mondta.
 Octavianus lépett egyet. Az egyiptomi gyorsan letérdelt, és
egy rántással kigöngyölte a szőnyeget.
Kiborult belőle egy lány, aki négykézláb ért földet, mint egy
macska. Juliusnak tátva maradt a szája. A lány egy sárga
selyemfoszlányt kötött a mellére és egy másikat a derekára,
amely tövig megmutatta hosszú, meztelen lábát. Óarany bőre
volt, a haját összeborzolta a szőnyegben töltött idő. Melegtől és
restelkedéstől kipirult arcába kunkori tincsek hullottak. Lehet,
hogy csak Julius képzelte, de mintha valami csúnyát mondott
volna az orra alatt.
A rómaiak hüledezve bámulták. A lány előretolta az alsó
ajkát, és félrefújt a szeméből egy fürtöt. Juliust nézve
méltóságteljesebb tartásba rendezte magát, majd lassan felállt.
– Kleopátra vagyok – mondta. – Csak veled akarok beszélni,
Cæsar.
Julius megigézve bámulta. Olyan alakja volt, akár egy
táncosnőnek, szemhéja kupolaként borult a szemgolyóra, telt
ajka buja érzékiségről árulkodott. Fülében aranykarikák
csillogtak, nyakán egyetlen gránátkő vércseppje vöröslött. Pont
olyan gyönyörű volt, mint amilyennek mondták.
– Menjetek ki! – mondta, rá se nézve társaira.
Octavianus tétovázott, de mikor Julius ránézett, kiment
Domitiusszal és a szakállas szolgával együtt.
Julius az asztalhoz ment, és bort töltött egy ezüstkupába.
Addig is volt ideje gondolkozni. Kleopátra utánajött, és átvette
a kezéből a kupát.
– Miért hozattad magadat ide így? – kérdezte Julius.
Kleopátra derekasan meghúzta a bort, mielőtt válaszolt, a
férfi pedig azon tűnődött, milyen érzés lehet sokáig szorongani
egy ilyen levegőtlen tokban?
– Ha nyíltan jövök, az udvaroncok börtönbe vetettek volna.
Nem látnak szívesen Alexandriában, már nem.
Beszéd közben egyfolytában a férfi szemébe nézett, amit
Julius kényelmetlennek talált. Egy padra mutatott. Kleopátra
melléje telepedett, és ráérősen maga alá húzta a lábát.
– Hogyhogy nem látják szívesen a királynőt? – kérdezte Julius.
– Mert háborúban állok, Cæsar. Hűséges harcosaim a szíriai
határon vannak, nem léphetnek be Egyiptomba. Hajítófát ért
volna az életem, ha nappal jövök.
– Nem értem – mondta Julius.
Kleopátra közelebb hajolt. Bőréből füstként gomolygott az
erős illatszer. Juliust kezdte felizgatni a félmeztelen lány, de
erősen igyekezett, hogy ne mutassa.
– Ptolemaiosz fivérem tizenhárom éves – mondta Kleopátra.
– Panek mellett nincs beleszólása országom kormányzásába.
– A fivéred? – kérdezte Julius.
A királynő bólintott.
– A fivérem és a férjem egy személyben. – Elnevette magát,
szép, mély búgó hangon, mikor látta, milyen képet vág Julius.
– Ez formaság, római, hogy tiszta maradjon a vér. Ugyanúgy
együtt uralkodtunk, mint ahogy apám is a nővérét vette
feleségül. Ha Ptolemaiosz elérte volna a megfelelő kort, én is
megszültem volna a gyermekeit, hogy uralkodjanak utánunk.
Julius végképp elvesztette a fonalat. Keresett valamit,
amivel megtörje a közéjük telepedett csöndet.
– Gyönyörűen beszéled a nyelvemet – kockáztatta
meg. Kleopátra ismét arra az elbűvölő nevetésre fakadt.
– Apám megtanított, bár a családban én vagyok az első, aki
beszél egyiptomiul. Akarsz inkább görögül társalogni? Az volt
gyermekkorom nyelve.
– Örömmel hallom – mondta őszintén a férfi. – Egész életemben
csodáltam Sándort. Mámorító érzés, hogy itt ülök
hadvezérének leszármazottja mellett.
– Egyiptom most engem szólít, Cæsar. Úgy lüktet ereimben, akár
a folyékony tűz – felelte a lány.
Bársonyos bőrének olyan színe volt, mint az aranyozott
réznek. Micsoda tapintása lehet a naponkénti olajozástól!
– De nem mered elfoglalni a trónodat, mert félsz – mondta Julius
halkan.
Kleopátra lenézően fújt.
– Nem a népemtől. Ők hűségesek a bennem élő istennőhöz.
Julius összevonta a szemöldökét. Hogy egy ennyire ifjú lány
mondjon ilyet!
– Én nem hiszek az ilyesmiben.
A királynő érdeklődve nézett rá. A férfi pulzusa lüktetett.
– A hús, amit látsz, Cæsar, az semmi. A ka az isteni, amit holtáig
magába zár. Azt nem láthatod.
– Mi az a ka?
– A… szellemem. A lelkem. Mint lámpában a láng, ha úgy
jobban tetszik.
Julius megcsóválta a fejét. Olyan közel ültek, hogy minden
lélegzetvételnél a lány illatát szívta be. Nem vette észre, hogy a
lány megmozdult volna, kettejük között mégis folyamatosan
csökkent a távolság, és egyre melegebb lett a szobában.
– Azt még nem mondtad, miért jöttél hozzám.
– Nem nyilvánvaló? Hallottam rólad, Cæsar. Imádkoztam
Íziszhez, hogy szabadítson meg száműzetésemből, és téged
küldött hozzám. Hadsereged van, amellyel itt, Alexandriában
 változtathatsz a hatalom mérlegén. – Kleopátra esdekelve
nézett rá.
– És a te katonáid? – kérdezte Julius.
– Túl kevesen annak, és a tábor körül úgy rajzanak a kémek, akár
a legyek. A halált kockáztattam, Cæsar, hogy idejöhessek
hozzád, és én csak egyedül vagyok. – Megérintette hűvös
kezével a férfi arcát. – Egy becsületes emberre van szükségem,
Cæsar. Kétségbeejtően szükségem van rá. Mondhatod, hogy
nem hiszed, de az istenek ezért vezéreltek ide.
Julius megcsóválta a fejét.
– Én Gnæus Pompeiust követtem, akit a te tulajdon kikötődben
gyilkoltak meg.
Kleopátra nem sütötte le a szemét.
– És miért jött Sándor városába? Van elég kikötő. Ha nem hiszed,
akkor állj bosszút helyettem is! A parancs, amely elrendelte
Pompeius halálát, a mi nevünket viselte. Szégyent hozott a
családomra. Panek úgy használta a királyi pecsétet, mintha az
övé lenne. Segítesz nekem, római?
Julius nehézkesen felállt. A lány megbabonázta, a gondolat,
hogy térdre kényszerítheti a pökhendi udvaroncokat, csábította.
Az Asiából érkező extraordinariusokra és a katonákra gondolt.
Ideérnek vajon, mire lejár a hét nap?
– Hány emberük van? – kérdezte.
Kleopátra mosolygott, és leengedte csupasz lábát a
márványpadlóra.

Domitius és Octavianus csak nézte Juliust, ahogy megújult

energiával járkál. Nem aludt, arra sem szakított időt, hogy
borotválkozzék, pedig a nap már felkelt, a magas ablakon
behallatszott a kereskedés és az élet zsivaja.
– Ez nem a mi harcunk, Julius! – mondta Octavianus feldúltan. A
szeme láttára zsugorodott össze a lehetőség, hogy
visszatérhessen Rómába, és azonnal megutálta a nőt, aki a
változást okozta.
– Az, ha azzá teszem – mondta Julius. – Csak az én szavamon
múlik. – Szerette volna, ha fiatal rokona megérti. – Ha most
beavatkozunk, egy napon talán a birodalmunkhoz fog tartozni
ez a város – és vele egész Egyiptom! Képzeld csak el ezt!
Olyan városok, amelyek régebbiek, mint Görögország, és az út
keletre! – Szeme ragyogott a látomástól, és Octavianus már
tudta, hogy itt nem lesz hazatérés.
– Feltételezem, a szépsége nem befolyásolta a döntésedet –
mondta.
Julius haragosan összeszorította a fogát, aztán vállat vont.
– Nem hagy hidegen, de ez elsősorban lehetőség Rómának a
precedens teremtésére. Jobb esélyt nem is kívánhatnék, hogy
kettényisszantsam a politikai gubancaikat. Ha az istenek
mellettünk állnak, akkor római istenek. Ez a helyzet értem
kiált, Octavianus!
– Róma pedig azért kiált, hogy menj haza! – csattant fel
Octavianus olyan indulattal, amely mindkettőjüket meglepte. –
Megnyerted az összes csatádat. Most már ideje átvenni a
jutalmat, nem? Az emberek a te szavadra várnak.
Julius megdörgölte az állát. Hirtelen fáradtnak látszott.
– Ha most hazamegyek, talán soha többé nem hagyom el Rómát.
Túlságosan megvénültem, hogy új hadjáratokat tervezzek, de
ahhoz nem vagyok elég öreg, hogy féljek még egy háborút
folytatni az igaz ügyért. Miként állíthatnám, hogy civilizációnk
fényét hordozom, ha ezt ellököm magamtól? Ha csak a
belügyeinkkel foglalkozunk, elvész a befolyás, amit
szereztünk! – Megállt Octavianus előtt, megragadta rokona
 vállát. – Használni óhajtom a befolyást, amelyet a harcos
évekkel nyertem. Szerettem volna, ha önként velem tartasz, de
ha nem, hazatérhetsz.
– Nélküled? – kérdezte Octavianus, bár előre tudta a választ.
Julius bólintott. A fiatalember felsóhajtott. – Az én helyem a
jobbodon van. Ha azt mondod, mennünk kell tovább, akkor
melletted leszek, mint mindig.
– Jó ember vagy, Octavianus. Ha nem lesznek fiak, akik
kövessenek, büszkén foglak utódomnak nevezni. – Kuncogott.
– Hol másutt járhatnál ilyen iskolába? Mellettem többet tanulsz
a politikáról, mint a Senatusban egy évtized alatt. Gondolj a
jövőre, Octavianus! Gondolj arra, mi mindent valósítasz meg,
ha majd én elmentem. Ez Sándor városa, amely Róma
zsákmánya lehet. Ki méltóbb nálunk, hogy felvegyük a
palástját?
Octavianus lassan bólogatott. Julius megpaskolta a karját.
– Pontosan hány emberrel nézünk szembe? – kérdezte Domitius,
kiugrasztva a rokonokat valamilyen szavak nélküli
beszélgetésből.
– Túl sokkal a Tizedikhez képest – mondta Julius. – Meg kell
várnunk a Negyedik érkezését. De még akkor is szükségünk
lehet Kleopátra seregére, mielőtt végeznénk. Habár annyira
beépültek hozzájuk a kémek, hogy az udvaroncok tudni
fogják, mikor mozdulnak. Az első percben kell előnyre szert
tennünk, amikor még mindig azt hiszik, hogy békésen
távozunk. Ha itt a Negyedik, ott csapunk le, ahol nem várják.
Elvigyorodott. Jókedve átragadt Octavianusra, akit kétségei
ellenére is megcsapott az izgalom.
– Mire gondolsz? – kérdezte.
– Olyan ez, mint a latrunculi – mondta Julius. – El kell fognunk a
királyt.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

A legiók a római kvártély sötétségében várakoztak. Julius

maga ment le a kikötőbe, hogy köszöntse a Negyedik katonáit.
A legionariusok abban a hiszemben érkeztek, hogy Pompeiust
kell majd kergetniük egy új földrészen, ehelyett egy
összeesküvésbe pottyantak, amelynek az volt a célja, hogy
elraboljanak egy gyerekkirályt. Talán az okozta, hogy éjszaka
megint nem kellett fázni, vagy csak az, hogy Pompeius
meghalt és ők végre megszabadultak, mindenesetre náluk
ritkaságszámba menő vidámság lett úrrá rajtuk. Oldalba
könyökölték egymást, és mosolyogtak a sötétségben. Cæsar
győzedelmeskedett ellenségei fölött, ők pedig hozzátették a
magukét.
Julius a holdat leste a súlyos ajtó mögül. Egy római ló
horkantott. Julius a hang forrását kereste, figyelte az árnyékok
mozgását. A lovak hetek óta nem dúskáltak így a zabban. A
palota raktárait feltöltötték a legjobb ciprusi, görögországi, sőt
szicíliai szállítmányokkal. A római aranynak tekintélye volt az
alexandriai kikötőben.
Julius a feszültség ellenére sem tagadhatta, hogy remekül
érzi magát. Ciro, Brutus és Regulus átjött Egyiptomba. Ismét
körülvették a tábornokai, és benne pezsgett az élet.
Brutus, aki Julius mellett állt, nem bírt együtt örülni a
többiekkel. Törött karja meggyógyult az üldözés heteiben, de
az izmok még mindig gyengék voltak egy ilyen kockázatos
kalandhoz. Éhezett rá, hogy velük lehessen, kétségbeesetten
szerette volna, hogy minden olyan legyen, mint volt. Néha el
 tudta felejteni, ami történt, és azt képzelhette, hogy Galliában
vagy Hispaniában vannak, bizalom és barátság köti össze őket.
Ám észre kellett vennie a viszolygó pillantásokat, amelyek
emlékeztették új helyzetére. Nem adtak lehetőséget neki a
jóvátételre. Érezte, hogy Octavianus figyeli. Mereven bámult a
semmibe, amíg el nem múlt az érzés. De majd minden
megváltozik, ha visszatér az ereje. Majd ő tesz róla, hogy
megváltozzék. Addig tudomásul vette, hogy itt marad, és
elbarikádozza a palotát, amíg társai vissza nem térnek.
Julius, aki az éjszakát kémlelte, először nem is vette észre
Kleopátrát. Bejelentés nélkül lépett a zsúfolt előcsarnokba, és
nesztelenül kígyózott a meghökkent katonák között. Julius
akkor fordult vissza, amikor a királynő mosollyal nyugtázta az
ő egyik emberének halk füttyentését, mire a rómaiak
fölkacagtak. Érthetetlen, hol sikerült olyan ruhára szert tennie,
amely alig mutatott kevesebbet belőle, mint az első
találkozáson viselt selymek. Olyan ruganyosan mozgott, mint
egy kislány, de a szeme öregebb volt. Haját aranypánttal
szorította hátra, lábát és meztelen hasát lopva meggusztálták a
rómaiak, míg átment közöttük.
Julius elvörösödött. Katonái most persze levonják a
következtetést, hogy mi ez a hirtelen érdeklődés Egyiptom
iránt. Tábornokai már találkoztak a királynővel, de még mindig
földbe gyökerezett a lábuk, ha látták kígyózó mozgását.
– Már hallottam a római bátorságról – mondta Kleopátra
bársonyos hangján. – És láthattam becsületességeteket, amikor
segítségemre siettetek. Majd megismeritek egy királynő
háláját, amint visszakaptam a trónomat.
Meghajolt a faragatlan római gyilkosok előtt, akik abban a
pillanatban a világ végére is elmentek volna érte. Annál több
eszük volt, hogy megéljenezzék a szépséget, amely alázatosan
 leereszkedett közéjük, de az elismerés fojtott moraja
végighullámzott a palotán.
– Itt az idő – szólt Julius, és különös pillantást vetett a királynőre.
Kleopátra bőre fénylett a homályban, szeme ragyogott a
holdsugárban. Mielőtt a férfi megmozdulhatott volna, odalépett
hozzá, és könnyedén szájon csókolta. Julius elvörösödött
zavarában. Ez a nő fele annyi idős sincs, mint ő. Szinte látta,
ahogy az emberei összevigyorognak.
Krákogott, igyekezett visszanyerni a méltóságát.
– Akkor, uraim, mindenki tudja, mi a dolga! Ne feledjétek nem
szabad megtámadnotok az ellenséget, csakis akkor, ha
kénytelenek vagytok! Megkeressük a királyt, és rögtön
fordulunk vissza, mielőtt akkora erőt gyűjthetnének, hogy
leállíthassanak. Amint Ptolemaioszt elfogták, visszavonulót
fújunk. Amikor azt meghalljátok, kifele, amilyen gyorsan
tudtok. Ha elszakadtok egymástól, ide gyertek. Megértettétek?
Igenlő mormolás válaszolt. Julius bólintott, és kinyitotta a
holdsütötte kertre nyíló ajtót.
– Akkor utánam, urak! – mondta, és végre nyugtázta egy széles
vigyorral a pukkadozásukat. – Kövessetek!
A katonák kardot rántottak, felálltak, és kiléptek a
sötétségbe. Sokáig tartott, amíg az utolsó is kijutott a palotából.
Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, még sűrűbb sötétség
borult az egyetlen hátramaradt cohorsra. Brutus visszafordult a
katonákhoz, és egy pillanatra elbizonytalanodott, mert ott állt a
királynő, mint egy parfümös szobor, és őt figyelte.
– Torlaszoljátok el az ablakokat és az ajtókat! – parancsolta
Brutus. Hangja érdesen karistolt a visszhangzó csendben. –
Használjatok gabonás zsákokat és mindent, ami mozdítható.
Minél nehezebb, annál jobb.
 A cohors mozgásba lendült, a hat centurio parancsokat
osztogatott, az utolsó emberig ellátva munkával mindenkit. Az
előcsarnok kiürült, Brutus kínos kettesben maradt az egyiptomi
királynővel.
– Az ezüstpáncélos tábornok… – mondta Kleopátra az
árnyékból.
Brutus szeme addigra alkalmazkodott a félhomályhoz, és
látta, hogy Kleopátra válla sápadtan dereng a holdsugárban.
Megrezzent.
– Az vagyok, úrnő. Vagy mondjam inkább, hogy istennő? –
Kleopátra tekintete nyomasztó súllyal nehezedett rá.
– A királyi felség is megfelel, bár az istennőt magamban
hordozom. Megbotránkoztat a gondolat, római?
Brutus vállat vont.
– Sok idegen földet bejártam. Láttam embereket, akik kékre
festik a bőrüket. Nem sok olyan dolog van, amin még
meglepődnék.
– Sok éve lehetsz Cæsarral – mondta a királynő.
Brutus elfordította a tekintetét. Hirtelen ideges lett. Csak
nem beszélt róla Julius?
– Olyan sok éve, hogy számát se tudom – felelte.
– Hogyan sebesültél meg? A szolgálatában?
Brutus fújt egyet. Kezdte bosszantani a kérdések áradata.
– Csatában sebesültem meg, felség. Azt hiszem, már hallottad a
részleteket.
Felemelte sínbe tett karját, mintha meg akarná mutatni.
Kleopátra közelebb jött. Feléje nyúlt. Brutus akaratlanul
megborzadt hűvös érintésétől. A királynő nehéz aranygyűrűt
viselt, amelybe vésett rubint foglaltak. A kő olyan fekete volt a
félhomályban, mint az éjszakai ég.
– Te vagy az, aki elárultad! —mondta lenyűgözve Kleopátra. –
Mondd el, miért hagyott élni?
Brutus meghökkent ettől a nyerseségtől. Ez itt egy olyan nő,
aki ahhoz szokott, hogy minden kérdésére válaszolnak,,
minden szeszélyét teljesítik. Láthatólag nem vette észre,
mennyi fájdalmat okoz neki.
– Nem talált jobb tábornokot. Tökéletes vaskorbács vagyok a
csatatéren, bár nem ebben az állapotban, amelyben most látsz.
Maró öngúnnyal beszélt, de mikor a királynő nem válaszolt,
lefonnyadt róla a maszk, és az arca elvesztette minden
kifejezését.
– Együtt voltunk gyerekek – mondta. – Hibáztam, és ő
megbocsátott. – Meglepődött a saját őszinteségétől. Mesét
koholni kevésbé fájdalmas.
– Én megölettelek volna – dünnyögte Kleopátra, és az ajkába
harapott.
Brutus rámeredt. Érezte, hogy az igazat hallja. Nem szabad
elfelejtenie, hogy a királynőnek zsenge kora óta teljhatalma
van. Minden ízében olyan halálos, mint a Nílus fekete kígyói.
– Én sose tudnék megbocsátani árulást, tábornok. A ti Cæsarotok
vagy nagy ember, vagy bolond. Mit gondolsz, melyik?
– Azt gondolom, hogy neked és neki sok közös tulajdonságotok
van. Ettől függetlenül nem felelek több kérdésedre, és nem
magyarázkodok tovább.
– Ma este azért ment el, hogy foglyul ejtse férjemet, fivéremet és
királyomat. Még csak egy töredékét látta a haderőinek, amelyet
Egyiptom csatasorba állíthat. Cæsar meghalhat a harcban, vagy
az öcsém esik el a nyílvesszők alatt. Nagy játszma ez,
tábornok. Ez a tét. Hallgass a szavaimra,
 amelyeket most mondok. Azért hagy élni, mert vak, ha rád néz.
Nem tudja, mi történik a szívedben.
Rányomta tenyerét a férfi nyakára. Lótuszolajban fürödhet,
attól ilyen az érintése, gondolta Brutus. Pici karcolást érzett,
mintha tüske szúrta volna meg. Elrántotta volna a fejét, de az
érzékei legyőzték. Aztán légszomja támadt, egy korty hideg
levegőt akart. A királynő hangja olyan tompa volt, mintha sok-
sok réteg fodrozódó fátyol mögül szólt volna hozzá:
– Ismerlek, tábornok. Ismerem minden apró bűnödet, és ismerem
a nagyokat. Úgy ismerem a szívedet, ahogy Cæsar sose
ismerheti. Ismerem a gyűlöletet. Ismerem a féltékenységet.
Ismerlek téged.
Leengedte a kezét. Brutus megtántorodott. Még mindig
érezte nyakán a nő körmeinek nyomását.
– Most légy hűséges, tábornok, vagy végy búcsút az életedtől. Az
ő sorsa Egyiptomhoz van kötve, hozzám van kötve. És az én
kezem messzire elér. Nem tűrök még egy árulást. Még az
árnyékát sem.
Brutus elhűlt ennyi indulattól.
– Mit műveltél velem, te egyiptomi szuka? – kérdezte kábán.
– Megmentettem az életedet, római – felelte Kleopátra.
Mosolyra húzta a száját, de a szeme hideg és éber volt. Szó
nélkül otthagyta a megroskadt Brutust, aki az előcsarnok egyik
oszlopának dőlt, és úgy rázta a fejét, mint egy sebesült állat.

Alexandriát a Kanóboszi út szeli ketté. Ezen kocogott kelet

felé Julius két legiója. Csattogó szandáljaik megtörték az
éjszaka csendjét. A sötétségben kísérteties hely volt a város
főútvonala. Két oldalán furcsa istenek templomai magasodtak
fenyegetően, és úgy rémlett, mindjárt életre kelnek a szobrok.
Az éjszakai lámpák ugráló árnyékokat vetettek a komor
emberekre, ahogy futottak kivont karddal a királyi palota felé.
Julius lépést tartott katonáival. Egyenletesen lélegzett, mell-
és lábizmai fokozatosan ellazultak a futásban. Izgalma egy
cseppet sem lanyhult, sőt, még nagyobb feszültségbe lovallta
magát, és megfiatalodott tőle. Számolta a keresztutakat, az
ötödiknél balra intett, és az emberkígyó befordult ugyanarra az
útra, amelyen Porphirisszel jött három napja.
A királyi palota nem egy épületből állt, de számtalanból,
amelyeket szoborkertek tagoltak. Az első kapukat riadt őrök
vigyázták, akiket rég figyelmeztetett a lábak dübörgése. A
Tizedik katonái előreléptek, és néhány fürge pörölycsapással
ledöntötték az akadályt. Itt folyt az első vér, mert a fegyvert
emelő őröket letaposták a bezúduló legionariusok.
A főépület, ahol Julius találkozott a gyerekkirállyal,
fényesen ki volt világítva. Nem kellett mutatni a katonáknak,
hogy merre menjenek. Itt is voltak őrök, és bátran haltak meg,
ám a Tizedik széthúzta a harcvonalat, csak egy hadsereg
tartóztathatta volna fel.
A palotában kitört a pánik. Az ellenállás szórványos volt és
szervezetlen. Juliusnak az az érzése támadt, hogy itt sose
tartottak valószínűnek egy nyílt támadást. A művészi kapukat
nem védelemre, hanem gyönyörködtetésre tervezték. A védők
teljesen összezavarodva, fejetlenül ordítottak és rikácsoltak
egymásra.
Fegyveres katonák rajzottak elő láthatatlan kaszárnyákból,
de hasztalanul próbáltak felfejlődni, mielőtt a Tizedik elérte
volna őket. A rómaiak levágták őket, mint a lábasjószágot,
vérük lefolyt a lépcsőn a főbejáratig. Zárva voltak a bronzajtók,
amelyek az első látogatásnál kitárultak Julius előtt. Mikor
odaért, hallotta a torlaszként szolgáló keresztgerendák
 puffanását. Miközben hálát adott isteneinek Kleopátra
tudásáért, átugrott a lépcső melletti kőfalon, és pörölyökért
kiáltozva futott egy kisebb ajtóhoz.
Az ütések visszhangja messze szállt az éjszakában. Mintegy
válaszul riadót kolompolt a közelben egy harang. Julius egy
centuriát küldött oda, hogy hallgattassák el.
A mellékajtót szilárdra ácsolták; Julius alig bírt a
türelmetlenségével. Ellenőrizte kardjának élét, pedig a vas még
nem kóstolt vért. Aztán megváltozott az ütések hangja, és az
ajtó bedőlt. A Tizedik üvöltve rontott be rajta. Bent sikoltoztak.
Julius közel maradt az élvonalhoz, parancsokat ordított,
irányította katonáit, amennyire tudta. A palota egészen másnak
tűnt, mint előző, nappali látogatása idején; beletelt pár percbe,
hogy tájékozódni tudjon.
– Tizedik, hozzám! – ordította, és átrohant egy csarnokon.
Domitius és Octavianus lihegett mögötte. Kissé lassított.
Nem lenne jó, ha egyenesen beleszaladna a királyi testőrök
kardjába. A két tábornok alkalmasabb rá, hogy utat nyisson.
Alighogy ezt elgondolta, a fekete folyosók megteltek
emberekkel. Octavianus és Domitianus a kardját suhogtatva
rontott feléjük. A küzdelem rövid és rémítő volt, árnyékok
harca az árnyékban, mert csak a távolban égett egy lámpa. A
római vértekről lecsúsztak a palotaőrség bronzkardjai. Néhány
perc múlva a Tizedik átlépett a holtakon, és rohant tovább.
– Merre? – kérdezte Octavianus, és kiköpte a vért, mert felrepedt
a szája.
Julius nem bánt volna valamivel több lámpát, de így is
észrevette a fehéren derengő márványlépcsőt, amelyen egy
örökkévalósággal ezelőtt felhágott.
– Föl! – mutatta.
 Rekedten lélegzett, kardja elveszítette fényét egy ismeretlen
testőr vérétől, de azért feldübörgött a többiekkel a lépcsőn.
Kleopátra elmagyarázta, hol alszik az öccse. Julius
elkanyarodott a tanácsteremtől, be egy folyosóba, amelyet
jobban kivilágítottak, mint az útvesztő többi részét. Octavianus
és Domitius előrerohant, Julius utánuk ordított, hogy álljanak
meg.
Elhagytak egy ajtót, amely mintha tömör aranyból készült
volna. Julius körülnézett, kereste a kalapácsosokat.
– Ide, ide! – kiáltotta. – Ide a kalapácsokkal! – Az ajtónak vetette
magát, de az nem engedett.
– Álljál arrébb, uram! – szólalt meg mellette a Tizedik egyik
nagydarab katonája.
Julius félrehúzódott. A legionaius felemelte a pörölyt, és
döngetni kezdte az ajtót. Hamarosan csatlakozott hozzá két
társa. A folyosón egyesülő római erők védekező állást vettek
fel addig, amíg az utolsó akadály is ledől.
Vastag volt az arany, de behorpadt a csapások alatt. Az egyik
hatalmas ajtószárny megdőlt, mert eltörött a sarokvas.
Nyíl röppent ki a résen, lepattant az egyik kalapácsról, és
beleállt az egyik katona arcába. A legionarius káromkodva
kapott a vesszőhöz. Három bajtársa lefogva, a vesszőt letörték,
a nyíl fejét brutális hatékonysággal eltávolították. A második
ajtószárny is megdőlt, a legionariusok fölemelték a pajzsukat,
ártalmatlanul hullott le róluk a két újabb nyílvessző. A Tizedik
berontott a szobába.
Lámpák égtek a királyi lakosztályban, fényüknél a
meghökkent Julius két meztelen lányt pillantott meg, kezükben
íjjal. A lányok rémülten felsikoltottak, és megpróbáltak
elengedni még egy nyílvesszőt. A legionariusok már-már
 lenézően ütötték ki a kezükből az íjat, majd félrelökték a vadul
rúgkapáló lányokat az ajtóból, amelyet őriztek.
Sötét volt a királyi lakosztályban. Julius tudta, hogy az
elsőkből, akik ide belépnek, fekete árnyképet fog rajzolni a
fény. Ez cseppet sem riasztotta vissza katonáit, akik a
gyorsaságukban bíztak. Beugrottak a homályba, végiggurultak
a földön, aztán felpattantak, készen a gyilkolásra.
– Ott van! – ordította az egyik. – A király egyedül van!
– Mikor Julius keresztülvágott az előtermen, észrevette a falakon
a világosabb foltokat ott, ahonnan az íjakat lerántották. Más
fegyverek is függtek a csiszolt márványon. Talán a kis
Ptolemaiosz gyűjtötte őket? A nők így ránézésre inkább
ágyasoknak, mint testőröknek tetszettek. A király
nyilvánvalóan kedvére válogathatott Alexandria szépeiből.
A mások szobát betöltötte Ptolemaiosz irdatlan ágya. A fiú
félig öltözötten állt az ágy mellett. Csak a gyűrött lepedő
mutatta, hol aludt. Különös volt látni az arcát a gyenge fényben
az első találkozás után. Juliusnak tetszett, hogy milyen bátran
áll ott az ágy mellett a félmeztelen, vékony gyerek, aki
túlságosan szorítja a kését.
– Azt tedd el – szólt rá. – Nem bántunk.
A fiú felismerte. Elállt a lélegzete. A Tizedik katonái
közelebb nyomultak. A király a torkához kapta a kést, és
kihívóan meredt Juliusra.
Egy legionarius villámgyorsan megragadta a király
csuklóját, aki feljajdult a fájdalomtól és a meghökkenéstől. A
kés koppant a padlón. Ptolemaiosz segítségért kezdett ordítani.
A legionarius, aki a karját fogta, gondosan célzott, állcsúcson
csapta a királyt, majd a vállára lódította az elernyedt fiút.
– Jelezzetek! Megvan a király! – parancsolta Julius, és már
fordult is el.
– Most még többen lehetnek, akik ránk várnak – jegyezte meg
Domitianus, és a királyra sandítva. Ptolemaiosz feje billegett,
karja petyhüdten lengett, ahogy vitték a folyosón.
A legiók még dühödtebb harcra kényszerültek, miközben
visszavonultak a kerteken át. Eszméletlen királyuk látványa
bőszebb erőfeszítésre sarkallta az üvöltő egyiptomiakat. A
Negyedik legio három katonáját megsebesítették, ami lassította
a visszavonulást. Ám a dísznek való őrök nem értek fel Róma
edzett katonáival, akik holttestekkel szegélyezett utat vágtak
maguknak.
Hűvös éjszakai szellő fogadta őket, felszárítva verejtéküket
futás közben. Julius hallotta, hogy újabb hangok kiáltoznak
érthetetlen nyelven, és mikor elérték az utcára nyíló, törött
kaput, lándzsák zuhogtak rájuk a közelből, és az egyik leterített
egy ziháló optiót24. Két embere talpra rántotta, kardjukkal
kaszabolva letörték a lándzsa nyelét úgy, hogy csak egy véres
csonk állt ki az optio hátából, aki mindeközben hangosan
ordított, aztán a karjukban vitték ki az utcára a királlyal együtt.
A palotában zajló csetepaté felverte a várost. Kezdtek
összeverődni az emberek. Julius sürgette katonáit, hogy
siessenek. Ha az alexandriaiak meglátják, hogy úgy viszik a
királyukat, mint egy gabonás zsákot, felháborodásukban
támadhatnak. Minden perc növelte az idegességét.
A legiók a tőlük telhető legnagyobb sebességgel dübörögtek
végig a Kanóboszi úton. Nyáluk tajtékká sűrűsödött, lélegzetük
perzselte a tüdejüket. Teljes fegyverzetben sokkal hosszabbnak
rémlett a mérföldes út, mint mikor az ellenkező irányban jöttek
rajta, de a tömeg szétvált előttük, és a katonák nem lassultak.
Óráknak tűnő idő múlva látta meg Julius a palota kapuját. A
megkönnyebbüléstől hörögve rohant be rajta. Emberei ismét
24
segédtiszt
 megtöltötték a palotát, és ezúttal nem kellett fékezniük
magukat. Kurjongatva, ordítozva ünnepelték a győzelmet, a
sebesülteket a fejük fölött adogatták egymásnak, eljuttatva őket
a gyógyítókig, akik sebvarró fonállal és friss tépéssel várták
őket. Senki sem halt meg, bár az optio, akit eltalált a lándzsa,
nemigen fog járni többé. Julius beszélt vele, mielőtt elvitték,
igyekezett vigasztalni, amennyire tudta.
Mikor az utolsó katona is bent volt. A kaput bezárták és
eltorlaszolták. Égett minden lámpa, amit Brutus felkutattatott,
az ablakokat eltömték nehéz zsákokkal és kövekkel. A palota
erőddé változott, és Julius mérhetetlen gyönyörűséggel várta a
hajnalt.
– Most aztán sipákolhatnak és döngethetik a mellüket! – mondta
katonáinak. – Nálunk a királyuk!
A legionariusok éljeneztek. Julius parancsot adott, hogy
nyissák ki a konyhákat, főzzenek vacsorát. Centuriói kijelölték
az első őrséget, számítva az ellentámadásra. Juliusnak végre
volt egy perce önmagára.
– Hol van Kleopátra? –
kérdezte. Brutus mellette állt,
figyelte.
– Beköltözött az emeletre – válaszolta különös arccal. – Ott vár.
Julius mosolygott. Még mindig ki volt pirulva a
győzelemtől.
– Majd elmesélem, milyen volt, de előbb megkeresem
Kleopátrát. Keress egy biztonságos helyet új vendégünknek, és
őriztesd. – Elhallgatott, mélyet lélegzett. – Könnyű volt,
Brutus.
– Vissza fognak vágni – felelte Brutus, mert le kellett forráznia
Julius büszkélkedését. – Kleopátra azt mondta, hogy csak egy
töredékét láttuk az egyiptomi hadseregnek.
 Rettenetesen fájt a feje, mintha részegségéből józanodna.
Emlékezett rá, hogy a királynő beszélt hozzá, de a részletek
elmosódtak és összefolytak az agyában. Julius nem vette észre
a nyomorúságát.
– Hogy támadhatnának, amikor a királyuk a kezünkben van?
– kérdezte Julius. – Meg fogom alázni az embereket, akik
irányították, ha idejönnek. – Fölnevetett, és elindult
Kleopátrához, otthagyva Brutust.

A szobákhoz, amelyeket Kleopátra lefoglalt, nem nyúltak a

katonák. Az összes többi helyiségből, amelyen Julius
keresztülment, elvittek mindent, amit használni lehetett a
barikádokhoz, ám Kleopátra lakosztálya meleg és lakályos
volt, szőnyegekkel és függönyökkel. Két végén lángok
ropogtak magas parázstartókban, bár Julius szinte nem is látta
őket. Neki csak a királynő karcsú árnyékára volt szeme, ahogy
mozog a Ptolemaioszéhoz hasonló ágy fátyolfüggönye mögött.
Látta azt az alakot, amely az első találkozásuknál felizgatta.
Miért nem szól Kleopátra?
Vadul dobogó szívvel becsukta az ajtót, és keresztülment a
szobán. Lépései dübörögtek a csendben. Érezte Kleopátra
illatát. A szomszéd szobából meleg, nyirkos párafoszlányok
lebegtek elő. Fürdött, állapította meg Julius, és ezt a gondolatot
igézőnek találta. Mivel nem voltak itt a királynő rabszolgái,
akik cipeljék és forralják a vizet, csakis a római katonák
ajánlhatták fel, hogy segítenek.
Az ágyhoz ért. Kleopátra még mindig hallgatott. Julius
végighúzta kérges tenyerét a függönyön. A fátyol olyan hangot
adott, mintha suttogna.
– Megvan, Kleopátra – mondta halkan. A királynő megmozdult.
Julius félretolta a fátylat.
 Kleopátra hanyatt feküdt, és meztelen volt, úgy, ahogy
Julius várta. Csak az árnyékok takarták el. Bőre csillogott, mint
az arany, a szeme sötét volt.
– Nem esett baja? – kérdezte.
Julius a fejét rázta, mert nem bírt válaszolni. Tekintete
végigvándorolt Kleopátra testén, és nehezen bírt lélegezni.
Kleopátra villámgyorsan felült, és a szájára tapasztotta a
száját, amelynek olyan íze volt, mint a szegfűszeges méznek.
Parfümje kábítószerként bódított. Nem bírt a páncél szíjaival,
Juliusnak kellett segítenie. Összerezzentek, amikor a mellvért
hangosan kondult a padlón. Kleopátra keze hűvösen
simogatott, és egyszer csak Julius is meztelen volt. A királynő
megragadta a csípőjét, és gyengéden odahúzta a szájához,
Julius feljajdult, és dideregve behunyta a szemét.
Keze a nő mellére csúszott. Arrébb húzódott,
felkapaszkodott az ágyra, és leengedte maga mögött a
függönyt.
– Ez a jutalmam? – kérdezte rekedten.
Kleopátra lustán mosolygott. Keze ide-oda vándorolt a férfi
testén, felkereste a régi forradásokat. Sima mozdulattal hasra
fordult, feltolta a farát, hogy a férfi meghághassa, majd
hátranyúlt, és két kézzel megragadta Julius forró húsát.
– Ez csak a kezdet – mondta.
 HUSZONHATODIK FEJEZET

Még nem hajnalodott, amikor Julius végigment a földszinti

folyosón. Bólintott az öröknek, akik vigyázzállásba vágták
magukat. Egyiptom királyát egy olyan kamrába zárták el, ahol
valamikor olajos korsókat tároltak. Nem voltak szökésre
csábító ablakai, az ajtaját jó erősre ácsolták.
– Csendben volt? – kérdezte Julius.
Mielőtt a legionarius válaszolhatott volna, egy vékony hang
káromkodni és átkozódni kezdett odabent olyan indulattal,
hogy kihallatszott a vastag ajtón.
– Órák óta ezt csinálja, uram – mondta a legionarius.
– Nyisd ki az ajtót – utasította Julius. – Beszélek vele.
Brutus ebből a szobából is kipakolt minden mozgathatót.
Ágy nem volt benne, egy kis pad és egy vödör volt minden
berendezése. A falon égő lámpa izzásánál látszottak a fiú bőrén
az elmázolódott fehér foltok. Egyiptom királya nyilvánvalóan a
hideg padlón töltötte az éjszakát.
Ptolemaiosz merev méltósággal állt, karját keresztbe fonta
vékony mellén. Bőrén átsejlettek a bordák, és az arcán
elmázolódott a por, mintha azt próbálta volna takargatni, hogy
sírt.
– Jó reggelt – szólt Julius, és helyet foglalt a padon. – Küldetek
majd tiszta ruhát, mikor az emberek behozzák a reggelit.
Semmi szükség, hogy így kényelmetlenkedj, amíg itt vagy.
Ptolemaiosz kihívóan meredt rá, és nem szólt. Az éjszaka
valahogy nem tűnt ennyire kicsinek. Finom arcán, amely olyan
 sápadt volt, mintha sose érné a nap, gyakori vendég lehetett a
mostanihoz hasonló, duzzogó harag. Szempillája, sötét szeme
szakasztott mása volt Kleopátráénak. Julius a testvérek
kapcsolatára gondolt, és majdnem megrándult a viszolygástól.
Még egy kicsit kitartotta a csendet, aztán felállt.
– Ha nincs más, visszatérek a munkámhoz – mondta, és elfordult.
– Azonnal engedj szabadon! – rikoltotta mögötte Ptolemaiosz
kifogástalan latin nyelven.
Julius visszafordult hozzá. Ezúttal nem tudta visszafojtani a
mosolyát.
– Nem, felség, nem engedlek. Itt van szükségem rád.
– Mit akarsz? Aranyat? – A fiú megvetően vigyorgott.
– Azt akarom, hogy Kleopátra kapja vissza királynői jogkörét –
felelte Julius, feszülten figyelve a fiút. Bár maga sem tudta, ezt
akarja-e. Az este még tisztán látta, mi a célja. De most már nem
vonzotta annyira az ötlet, hogy Kleopátrát visszajuttassa a
vérfertőző testvéri karokba.
– Tudtam, hogy ő van mögötte! – fakadt ki Ptolemaiosz. –
Tudtam! Hát azt hiszed, kell nekem? Úgy bánt velem, mint egy
gyerekkel!
– Az is vagy – förmedt rá Julius, de rögtön megbánta. Sóhajtott,
visszaült. – Gondolom, az udvaroncaid minden kívánságodat
teljesítették? – kérdezte.
Ptolemaiosz tétovázott.
– Ha tisztelettudóan és a hagyományoknak megfelelőben
viselkedtem, akkor igen. Megadták a hódolatot a rangnak és a
vérnek fiatalságom ellenére is. – Kerülte Julius tekintetét, míg
ezt mondta. Majd ismét megmerevedett a dühtől. – Embereid
megütöttek, betörtek a magánlakosztályomba! Porrá égetnek és
széttépnek benneteket, amint…
– Én úgy láttam, Panek szinte nem is hallgatott rád – mormolta
Julius.
Ptolemaiosz szeme felvillant. – Te semmit sem tudsz az én
életemről, római! Gyermek vagyok és király vagyok.
Magamban hordozom az isteni lángot. Panek…
Ismét elbizonytalanodott. Julius gyorsan közbevágott, ki
akarta puhatolni a gyenge pontokat.
– Gondolom, Panek a hatalom a trónus mögött. Azt várod tőle,
hogy a háttérbe húzódik, ha idősebb leszel? Az sose fog
bekövetkezni. Történik majd egy baleset – egy végzetes esés
vagy egy betegség –, és Paneknek lesz egy újabb évtizede az
uralkodásra, míg megnő a következő gyermek. Ismerem én a
hatalomvágyat, öcsém. Ha mást nem, ezt a figyelmeztetést
fogadd el tőlem.
Figyelte a fiút, ahogy az ő szavait őrli magában. Titokban
imponált neki Ptolemaiosz tartása. Félig-meddig arra számított,
hogy egy síró gyereket talál, erre Ptolemaiosz úgy tárgyalt
vele, mint a magával egyenlővel vagy egy szolgával. Lehet,
hogy gyerek, de éles esze van. Látszott rajta, ahogy
gondolkozik és kombinál.
– Panek dühös lesz, ha meghallja, hogy elraboltak – mondta
töprengve.
Ez a gondolat mintha mulattatta volna. Julius várta a
folytatást.
– Be kell bizonyítanod neki, hogy épségben vagyok, különben
földig rombolja ezt a palotát.
– Azt megtehetem – mondta Julius. – Ha óhajtod. – Ptolemaiosz
kérdően pillantott rá, Julius folytatta. – Bár talán az is lehet,
hogy nem akarsz visszamenni hozzá. Gondolkoztál már ezen?
Követelhetem, hogy udvaroncaidat száműzzék, te
 pedig uralkodhatsz Kleopátrával közösen anélkül, hogy ők
beleszólnának.
A fiú szeme sötét és kifürkészhetetlen volt. Julius nem
ismerte annyira, hogy tudhassa, sikerült-e közel férkőznie
hozzá.
– Miért csinálod ezt? – kérdezte végül a király. – A nővérem után
csorog a nyálad? Vagy inkább az én fiatalabb húsomra
áhítozol?
Julius uralkodott a mérgén.
– Ha az én fiam lennél, most elveretnélek ezért a beszédért –
mondta. – Bár így is megtehetem.
– Azt nem mernéd – felelte Ptolemaiosz olyan magabiztosan,
hogy Julius elhűlt. Fontolgatta, hogy hozat egy pálcát, aztán
inkább leült, és a térdére támaszkodott.
– Nagyon durva voltál Panekhez – mondta Ptolemaiosz. Látni
való örömet szerzett neki az emlék. – Utána le kellett feküdnie,
hideg italokat és masszázst kellett rendelnie, hogy elmúljon a
haragja. Azt hiszem, ti durva nép vagytok.
– Panek egy tenyérbe mászó dögkeselyű – felelte Julius.
Ptolemaioszban mintha oldódott volna a
feszültség.
Juliusnak, gyanúja szerint, végre sikerült megpendíteni benne
egy húrt.
– Megnézhetem a kardodat? – kérdezte váratlanul a király.
Julius szó nélkül kivonta a rövid gladiust, és feléje nyújtotta.
A fiú álmélkodva megragadta, és rögtön rászögezte a padon ülő
consulra.
– Nem félsz, hogy megöllek? – kérdezte.
Julius lassan megcsóválta a fejét, de közben szemmel
tartotta a gyerek minden mozdulatát.
– Nem. A vas semmi, ha nincs férfi, aki tartsa. Mire szúrnál, már
el is vettem tőled.
 Ptolemaiosz a római szemébe nézett, de nem látott benne
mást, csak őszinteséget. Elfordult, megpróbálta suhogtatni a
rövid pengét, a keze nem bírta a súlyát.
– Szeretnéd megtanulni a használatát? – kérdezte Julius.
Egy pillanatra felragyogott a fiú arca, aztán a gyanakvás
felhői halványították el az érdeklődését. Ügyetlenül
megfordította a gladiust, és markolattal visszafelé odanyújtotta
a consulnak.
– Ne játszd, hogy a barátom vagy, római. Én csak egy tétel
vagyok az alkudozásnál, igaz? Valami, amit használhatsz, hogy
megszerezd, amit igazán akarsz. Az ellenségem vagy, és ezt
nem fogom elfelejteni. – Egy pillanatra elnémult, és ökölbe
szorította a kezét. – Ha férfi leszek, római, majd eszembe
juttatom, hogy rabként tartottál. Akkora haddal megyek rád,
mint egy sáskaraj. Kalapáccsal veretem szét az ízületeidet, és
leperzseltetem a bőrödet. Akkor majd megismersz engem!
Julius szúrósan nézett a felbőszült fiúra.
– Előbb meg kell nőnöd – mondta, és felállt.
Egy pillanatra azt hitte, hogy Ptolemaiosz neki fog menni,
de a fiú csak elfordult tehetetlen dühében. Julius egyedül
hagyta a kamrában, és ruganyos léptekkel kisietett a világosba.

Panek virradatkor érkezett az udvaroncok küldöttségével.

Az őrök, akiket Julius a kertbe állított, gorombán megmotozták
őket, és csak a három legrangosabbat engedték be a palotába.
Julius felállt, mikor eléje vezették őket. Panek hideg
szeméből hullámként gördült feléje az ellenszenv. Nem
érdekes, nála van a királyuk.
Egy kőtömbre mutatott, ő pedig egy párnás kerevetre ült.
Élvezte az egyiptomiak kényelmetlenségét. A Tizedik legio öt
katonája állt a közelben, Octavianus az udvaroncok mögött
 helyezkedett el, hadd idegeskedjenek. Panek arca és nyaka
csillogott a verejtéktől vagy az olajtól. Nem festette ki a
szemét, és a kendőzés hiányától valamivel emberibbnek tetszett
a hajnali fényben. Ez a mulasztás rengeteget elárult.
– Nem remélhetitek, hogy élve megússzátok ezt a bűnt – mondta
Panek, úgy tépve ki magából a szavakat, mintha a
legcsekélyebb udvariasság is a nehezére esne. – Ha a nép
megtudja, hogy fogságban tartjátok a királyt, nem leszek képes
féken tartani őket. Megértetted ? Óráitok vannak, mielőtt
elterjed a szóbeszéd, akkor pedig a fejetekre gyújtják a házat.
– Kiképzetlen emberektől nem félek – vetette oda Julius.
Bort hozatott az egyik őrrel, és ivott egy kortyot.
Panek haragosan forgatta a szemét.
– Akkor mit kérsz, hogy visszaadd a fiút? Mert bizonyosan
megvan az árad.
Panek, elmélkedett Julius, nem a legalkalmasabb ember
követnek. Túlságosan kimutatja a dühét. Ha csak aranyról
lenne szó, sokkal többet követelne, amiért ilyen megvetően
kaffogtak rá.
– Természetesen a szabad közlekedéssel kezdjük – mondta.
– Ezt a hét napot felejtsük el. Látni akarom a könyvtárat és
Sándor sírját. Esetleg megszervezhetnéd, hogy a tisztjeim
kapjanak idegenvezetőt.
Panek hüledezve pislogott.
– Consul, ahogy kitennétek innen a lábatokat, széttépne a tömeg.
– Sajnálatos – mondta Julius, és összevonta a szemöldökét.
– A második kérésem, hogy az udvar hagyja el Egyiptomot.
Vannak hajóim, amelyek elvisznek benneteket Ciprusra és
Szardíniára, távol itteni életetek nyűgeitől. Azt hiszem, békés
 visszavonultság lenne, és meg is tudnám aranyozni egy kicsit,
hogy kényelmesebb legyen.
A három egyiptomi szoborrá merevedett. Panek szeme
veszedelmesen villogott.
– Gúnyolódsz velem a tulajdon városomban, consul. Azt hiszed,
válasz nélkül hagyom? A hadsereget ide rendeltük. A városban
egyre több a katona, akiket izzó haragra gyújtott
vakmerőségetek. Ha nem adjátok ki a királyt, a tengerbe
szorítják csekély erőtöket. Nem hazudok.
– A fiú nem élné túl a palota megtámadását – mondta Julius.
– Ti ölitek meg, ha itt egyetlen egyiptomi kardot is kiránt a
harag. Javaslom, minden igyekezeteddel őrizd a békét.
– Nem tarthatod itt örökké – felelte Panek. – Mit gondolsz,
meddig tart ki az élelmetek? A vizetek?
– Van elegendő – mondta Julius, és vállat vont. – Bár talán
igazad van. Nem kéne fenyegetnünk egymást. Inkább azt
közölhetnéd, mennyire becsülöd az uralkodód életét. Mennyit
ajánlhatsz a királyodért?
A három udvaronc néhány percig tárgyalt egyiptomi
nyelven, aztán ismét Panek szólott merevre fegyelmezett
haraggal:
– Lehetségesek kereskedelmi szerződések a római kikötők és az
egyiptomi hátország között. Megszervezhetem, hogy
kereskedőiteknek elsőbbsége legyen javaink
hozzáférhetőségénél.
– Kiváló! – mondta Julius, és intett, hogy hozzanak bort az
egyiptomiaknak. – Azt hiszem, a tárgyalások elkezdődtek!

Harmincnapi veszekedésbe és vitatkozásba került, hogy

megegyezésre jussanak. Sem Julius, sem Panek nem ülte végig
a megbeszéléseket, alárendelteket küldtek maguk helyett, hogy
 ajánlatokkal és ellenajánlatokkal bombázzák egymást.
Semmire se jutottak volna Kleopátra nélkül, de a királynő
pontosan tudta, hogy melyik területen mennyire lehet
megszorongatni az udvaroncok küldöttségét.
Ő se volt jelen a tárgyalásokon, inkább az öccsével töltötte
az időt, aki szabadon járhatott-kelhetett a palotában. Különös
volt látni őket, ahogy beszélgetésbe merülten járják a termeket,
még különösebb volt elképzelni a kapcsolatukat. Kleopátra az
idősebb testvér volt, udvari intrikákon edzett, érett nő.
Ptolemaiosz úgy hallgatott rá, mint senki másra, és elmaradtak
a dühkitörései.
Éjszakánként Kleopátra arról mesélt Juliusnak, hogy
mennyire gyűlölte az öccse az udvar fojtogató levegőjét. A
legapróbb kívánságát is jóvá kellett hagyatnia Panekkel.
Ptolemaiosz gyűlölte az udvaroncot. Julius tulajdonképpen egy
sokkal szigorúbb börtönből raboltatta el. A király nevében
Panek beszélt, és a hadsereg engedelmeskedett minden
parancsának.
– De az istenekre, hiszen az öcséd a király! – kiáltotta Julius. –
Annyit kellett volna tennie, hogy jól elvereti ezt a Paneket?
– Az öcsém gyerek, és nem ismert más életet. Rettentően félt
Panektől – felelte Kleopátra. – Én nem féltem tőle, de még én
se vettem észre, mennyire hatalomvágyó. – Egy pillanatra
elnémult, a keze ökölbe szorult a takaró alatt. – Egy éve
kicsikarta a királytól a parancsot, hogy száműzzenek. Tudtam,
hogy az öcsém nem rendelhette el, de nem védekezhettem. Hű
embereim száműzetésbe vonultak, az asszonyok a hajukat
tépték, és hamut hintettek magukra. Hidd el, Panek túlságosan
agyafúrt, hogy egy széltől is óvott gyerek ellenállhasson neki.
 A harmincadik napra elkészültek Julius szerződései, és
Ptolemaioszt előhozták, hogy írja alá őket. Kleopátra is
elkísérte az öccsét. Panek rogyadozó lábbal feltápászkodott,
mikor meglátta.
– Királynőm! – hebegte. Térdre borult, megérintette a fejével a
padlót.
A többi udvaronc követte példáját. Kleopátra mosolygott.
– Kelj föl, Panek, és fejezd be, amit elkezdtél. Arannyal kötöttél
hozzá minket Rómához, ahogyan kívántam, királyod
jóváhagyásával.
Panek a királyra villantotta a szemét. Ptolemaiosz lassan
bólintott.
– Megegyeztünk a fivéremmel – turbékolta Kleopátra. – Panek, a
te befolyásodnak vége. Ismét elfoglaljuk a helyünket Alsó- és
Felső-Egyiptom trónján. Uralkodni fogunk, Panek, de te is
megkapod a jutalmadat a munkádért.
Ptolemaiosz adott egy tollat a nővérének, aki ráírta a
szerződésekre azt, amit a hivatalos iratokra szokott: „Legyen
így”. A papiruszok olyan kereskedelmi szerződéseket
tartalmaztak, amelyek visszanyesik Alexandria növekedését,
nem is szólva a tetemes adóról aranyban, amelyet tíz éven át
kell fizetni Rómának. Julius viszont azt a hihetetlenül
gavalléros ajánlatot tette, hogy Egyiptom visszakapja Ciprust,
amely pár száz éve még az ő birtoka volt. A római látványos
nagylelkűsége megrendítette Paneket, aki nem tudta, hogy
Kleopátrától származott a javaslat. Ciprus elveszett Sándor
halálával, ha visszakapják, az majdnem kárpótol a hetekig tartó
megaláztatásért és a király sérelmeiért. Egyszer csak rádöbbent
Panek, hogy végig a királynő súgott a rómaiaknak, Kleopátra
leplezte le az ő porhintését, hiúsította meg a mesterkedéseit.
Felállt, és megtörten bókolt Egyiptom első családja előtt.
– Akkor várom a visszatérésedet, felség – mondta
Ptolemaiosznak.
– Holnap hajnalban visszakapod – szólt Julius, felrezzentve az
uralkodót és az alattvalót, akik farkasszemet néztek egymással.
Panek összeszedte íróeszközeit, szerződésmásolatait és
kivonult. Rabszolgái és udvaronctársai követték. A szoba
üresnek tűnt a feszültség nélkül, amelyet ő hozott magával.
Kleopátra az öccséhez fordult, és átölelte.
– Most már igazi király leszel, Ptolemaiosz, úgy, ahogy atyánk
kívánta. Paneket majd megöletem, és a hadseregünk megvéd a
bosszútól.
A fiú viszonozta az ölelést, és Cæsarra nézett a nővére válla
fölött.
– Különös ember vagy, római – mondta. – A testvérem bízik
benned. Nem tudom, elég-e ez.
– Tőlem nem kell félned – mondta Julius.
Ptolemaiosz bólintott.
– Hajnalban kimegyek hozzájuk, hadd lássa a nép, hogy semmi
bajom. Új rend köszönt Egyiptomra. Nem hagyom, hogy még
egyszer elrabolják tőlem a feleségemet.
Szúrósan nézett a consulra. Vajon mennyit tudhat a
viszonyukról? Juliusnak, amilyen nevetségesnek tartotta ezt az
egész házasságot, egy pillanatra se fordult meg a fejében, hogy
férj és feleség közé állott. Már ha egyáltalán. Meghitt
kapcsolatuk ellenére Kleopátra továbbra is rejtély volt számára.
Lehet, hogy egyszerűen átrendezi majd az udvarát, visszaveszi
királynői szerepét, és udvariasan elbocsátja a rómait, aki
mindezt lehetővé tette.
– Van egy ajándékom számodra – mondta, és intett a Tizedik
fegyverkovácsának, aki a közelben várakozott.
 A nagydarab ember előrelépett egy vászonköteggel. Julius
kibontotta, és elővett egy gladiust, amelyet a király méretére
kicsinyítettek. Ptolemaiosz szeme tágra nyílt a gyönyörűségtől.
Julius kérésére Domitius gyakorolta vele a támadás és a
védekezés egyszerű formáit, de a nehéz pengék lehúzták a
gyerek karját. Ám ez az aprócska gladius épp megfelelt neki.
Julius is elmosolyodott Ptolemaiosz kisfiús örvendezésétől.
– Nagyszerű! – mondta Ptolemaiosz, és végighúzta hüvelykujját
a bronzdróttal körültekert, bőrrel bevont markolaton.
Julius bólintott.
– Remélem, lesz időd folytatni a leckéket.
– Meg fogom próbálni. Köszönöm az ajándékodat, római.
Julius kuncogott a kimért hang hallatán. Eszébe jutott a
mérges kisfiú azon az első reggelen, egy hónappal ezelőtt.
– Hát akkor holnap – mondta.

Hajnalra Ptolemaiosz hadserege megtöltötte Alexandria

utcáit, hogy köszönthesse hazatérő királyát. Julius kinézett az
egyik eltorlaszolt ablak résén, és halkan füttyentett. Ezrek
várakoztak kint. Ez erődemonstráció.
Az emberek is előjöttek, hogy lássák Ptolemaioszt. Nem
fenyegették dühös tömegek a palotát, miután Julius beszélt
Panekkel. Ez is porhintés volt? Vagy még Kleopátra sem
ismeri az udvaronc hatalmának határait?
Ptolemaiosz lépései végigkopogtak a márványon. A
nagykapuhoz jött, és felnézett Juliusra. Derekasan tartotta
magát. Julius elégedetten állapította meg, hogy viseli a kis
kardot.
Résnyire nyitotta az ajtót, hogy Ptolemaiosz láthassa a
tiszteletére összegyűlt hadat.
– Készen vagy? – kérdezte a gyerekkirályt.
Ptolemaiosz nem válaszolt. Julius ránézett, és meghökkent
en látta, hogy a fiú szeme könnyes.
– Nem bízom Panekben – suttogta Ptolemaiosz a távolban
sorakozó harcosokat bámulva.
– Hát pedig ki kell menned – mondta Julius. – A hadseregednek
látnia kell, hogy élsz. El kell bocsátanunk, mert ez bizonyítja
tisztességes szándékainkat. Panek nem bolond. Tudja, hogy
kibékültél a nővéreddel. Nem merészel túszul fogni. Ő is tudja,
hogy szívesen látnám holtan.
Gyengéden tolni kezdte Ptolemaioszt a kapu felé. A kis
király a kezéhez kapott, megragadta.
– Nem lehet bízni benne! Tudom, hogy neki semmit sem jelent
az egyezség! Ha kiküldesz, tehetetlen leszek ismét! Hadd
maradjak! Majd találunk valamilyen másik utat!
Julius szelíden lefejtette magáról a gyerek ujjait.
– Fogy az élelmünk, Ptolemaiosz, és szavamat adtam, hogy
elbocsátunk. A tárgyalások befejeződtek. – Ridegebben
folytatta: – Most pedig tedd, ami a kötelességed, és még ma
meglátogatlak, ha a trónodon ülsz. De előbb vissza kell adnunk
téged a népednek.
Könnyek patakzottak Ptolemaiosz arcán. Kétségbeesetten
kapaszkodott Julius karjába.
– Te ezt nem érted! Kint én megint a király leszek! Félek!
Julius elfordította a tekintetét. Feszélyezte a zokogó fiú. Hol
van Kleopátra? Ő képes bánni az öccsével, megnyugtathatná.
Már éppen küldetni akart érte, amikor Ptolemaiosz dühösen
megdörgölte könnyes szemét, és elengedte az ő karját.
– Kimegyek hozzájuk – mondta.
Julius látta a szemében a rettegést. Nem értette. Akármit
forral Panek, Ptolemaiosz biztonságban lesz addig a néhány
óráig, amíg visszatér a palotába, utána pedig áthozathatja
Kleopátrát a legiókkal.
– Bátorság, öcsém! – mondta halkan, és egy kicsit meglökte. A
király hatalmasat sóhajtott, kihúzta magát, és megfogta a
kardja markolatát úgy, ahogy a rómaiaktól látta. Még egyszer
bólintott, majd kilépett a napfénybe.
A hadsereg éljenezni kezdett, mikor meglátta az apró alakot
a lépcső tetején. Tökéletesen egyforma mozdulattal emelték fel
a karjukat. Lehetnek jobb katonák azoknál, akikkel a rómaiak a
palotában kerültek szembe? Julius még a megemelt ajtóból sem
becsülhette fel a létszámukat.
Odaállt mellé Brutus és Octavianus, akik óvatosan nem
vettek tudomást egymásról. Hármasban nézték, ahogy
Ptolemaiosz leereszkedik a lépcsőn, és odamegy katonáinak
első sorához. Ott volt a lehajtott fejű Panek is, várta a királyát.
Kürtök harsogtak, mikor Ptolemaiosz a harcosaihoz ért. A
rómaiak lenyűgözve figyelték, hogyan válnak ketté a sorok.
– Mit csinálnak? – kérdezte Octavianus.
Julius megrázta a fejét.
Előhozták az aranyköntöst, amelyet a király az első
találkozáson viselt, és ráborították Ptolemaioszra. A
rómaiaknak hunyorogniuk kellett, olyan vakítóan ragyogott a
kelő nap fényében. Mintha Ptolemaiosznak is sugarai nőttek
volna. Panek magasra emelte a tiarás maszkot, és harsány
himnuszt kezdett énekelni az istenekhez.
Ptolemaiosz állt, és fölfelé nézett a maszkra, amely
leereszkedett az arcára. Sokáig nem mozdult, aztán lassan
megfordult, szembe a római katonákkal, akik minden ajtóból és
ablakból bámulták. A maszk, amely eltakarta fiatalságát, olyan
rosszindulatúnak rémlett, hogy Julius elkomorodott. Az idő
mintha lelassult volna. Kemenceforró szél söpört át a kerteken.
– Nem fog… – kezdte csodálkozva Brutus, ám ekkor az
aranyalak fölemelte, majd hirtelen mozdulattal leengedte a
karját. A hadsereg elbődült dühében, és megrohanta a kerteket.
Julius iszonyodó hitetlenkedéssel hőkölt vissza. Nem volt
idő fontolgatni, mit jelent ez. – Torlaszoljátok el az ajtókat és
álljatok készen! – kiáltotta. – Lándzsásokat és íjászokat a
tetőre! Jönnek!
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

Az egyiptomi hadsereg megölte az extraordinariusok lovait.

Bent a palotában a rómaiak hallhatták a paripáik sikoltását.
A Negyedik legio száznál több katonája felkapaszkodott a
tetőre, hogy pusztító záport zúdítson a palotát ostromló
harcosokra. Ekkora embertengernél nem hibázhattak.
Az első zűrzavaros percekben csáklyákat dobtak fel minden
kiugróra. Néhánynak a kötelét elvágták, mielőtt kapaszkodni
kezdhettek volna az emberek, ám az egyiptomiaknak is voltak
íjászaik, és a köteleket nyiszáló legionariusok a mélybe
zuhantak. A támadás zajos és heves volt, ám a palotát nem volt
könnyű megostromolni. Csak a legfelső ablakokat hagyták
nyitva, alattuk minden nyílást eltorlaszoltak. Még a
párkányokba kapaszkodó harcosok sem találtak utat befelé.
Míg négykézláb forgolódtak az ablakoknál, kardok döftek át a
réseken, és az egyiptomiak sikoltva hullottak le a bajtársaik
fejére.
Tompa dübörgés hallatszott: Ptolemaiosz hada gerendával
döngette a főkaput. Nyílzápor zúdult rájuk, de ahol kidőlt egy
katona, nyomban újak álltak a helyére. Julius a királynő
lakosztályából is kihozatta a bútorokat, hogy a kapu mögötti
torlaszt erősítse. Nem volt ideje, hogy stratégiát dolgozzon ki a
hadsereg ellen. Tudta, hogy nem maradhatnak itt örökké, és
már sajnálta, amiért megemlítette a kölyökkirálynak, hogy
fogytán az élelmük. Nem egészen egy hét múlva akkor is
éhezni fognak, ha felére csökkentik a fejadagokat.
 Ptolemaiosz kívül maradt a lándzsák hatósugarán, bár Julius
a tetőre küldte Cirót, hogy próbálkozzon meg egy hosszú
dobással. A rómaiaknak egyszerűen felfoghatatlan volt a
váratlan fordulat. Bár Kleopátra érteni látszott, mikor Julius
elmesélte, hogyan helyezték a fiú fejére az aranyfejéket.
Juliusnak is eszébe jutott Ptolemaiosz figyelmeztetése, hogy
kint ő király lesz.
Az első roham nem járt eredménnyel. Azokat, akik a kaput
püfölték, meghátrálásra kényszerítették a tetőről alázúdított,
súlyos cserepek. Bár az egyiptomiak visszavonultak, Julius
nem kételkedett benne, hogy még többen lesznek, ha
visszatérnek, és azok már pajzzsal védik a fejüket. Ő ezt tette
volna.
A kinti lármát túlordítva utasította tábornokát: – Brutus!
Menj Kleopátrához, és mondd meg neki, hogy ki kell jutnom
innen! Nem várhatunk addig itt, amíg szétverik a házat! Ha a
fejünkre gyújtják a házat, ki kell törnünk!
Javában beszélt, mikor megérkezett az előcsarnokba
Kleopátra.
– Addig nem mernek gyújtogatni, míg itt vagyok – mondta.
Julius szeretett volna hinni neki, de nem vállalhatta a
kockázatot.
– Körülvettek. Nincs itt alagút vagy titkos járat? – Megrándult,
mert ismét lesújtott a faltörő kos. Ezúttal biztos jobban védik
magukat az egyiptomiak.
Kleopátra megrázta a fejét.
– Ha lenne, már használtam volna! – mondta ingerülten.
Julius morogva káromkodott. Elfordult, kilesett a réseken a
harcosokra. Fulladozott a palotában, gyűlölte ezt a passzív
szerepet. Leszámítva a tetőre küldött embereket, semmilyen
 módon nem támadhatta az ellenséget, ha csak ki nem rohan a
legiókkal, ami egyenlő az öngyilkossággal.
– Vannak ostromgépeik, kővetőik és hasonlók? – ordította túl
hirtelen riadalommal a lármát. Ilyenekkel romhalmazzá lehet
bombázni a palotát.
– A közelben nem – felelte Kleopátra. Lenyalta ajkáról a port, és
összevonta a szemöldökét: – Kövess a tetőre, megmutatom.
Julius tétovázott, nem szívesen hagyta volna ott az embereit.
Brutus egy lélegzetnyi idővel hamarabb lépett előre, mint
Domitius és Octavianus.
– Menj, uram! – mondta. – Feltartóztatjuk őket egy darabig.
Julius megkönnyebbülten bólintott, majd elrohant a királynő
után, és lassítás nélkül szedte a tetőre vezető lépcsőfokokat.
Zihált, mire kikapaszkodott egy létrán a napfénybe.
Alexandriába ólomsúlyú hőséggel érkezett a nyár. Julius a
tetőcserepek tengerét látta, bár a tekintete azonnal megtalálta
benne a katonáit, akiket ő küldött a magasba. Ciro is velük volt,
aki éppen célzott, majd valami lehetetlen szögben elhajította a
lándzsát. Az óriás mosolyogva nyugtázta az eredményt, társai a
vállát csapkodták. Aztán valamennyien hátrálni kényszerültek
egy nyílfelhőtől. Tisztelegtek Juliusnak, ő pedig intett, hogy
folytassák a munkájukat.
Elállt a lélegzete, olyan látványt nyújtott a magasból a város
és a tenger. A kikötő játékszerré zsugorodott, a szemhatáron
megosztozott a sötétkék tenger és az egyiptomi föld barnája.
Kleopátra mellette állt, fürtös haja lobogott a szélben.
– Vannak laktanyák Kanóboszban, ami innen kétnapi járás
keletre, a part mentén – mutatott az elmosódó messzeségbe. –
Ott vannak ostromgépek, és hajók is, amik idehozzák őket.
 Julius a kikötő bejáratát tanulmányozta. Látta a kikötői
őrség parányi gályáit. Kereskedőhajók haladtak az öbölben
evezőkkel és vitorlákkal, és több tucat hajó horgonyzott a
viharoktól védett menedékben. Sándor jól választott, amikor
ezt a várost építtette.
– Embereket kell kijuttatnom az éjszaka – mondta. –
Elsüllyesztett hajókkal eltorlaszolhatom a kikötő bejáratát.
Akkor honnan közelíthet meg a hadsereg?
Kleopátra vállat vont. – Minden más helyen sziklás és
veszedelmes a part. Napokra feltartóztathatod őket, ha partra
akarnának szállni.
– Ettől függetlenül ide juttathatják az ostromgépeket? – kérdezte
Julius.
– Előbb-utóbb. Leleményes nép vagyunk.
A consul a partot figyelte és gondolkozott. Szeme ide-oda
villant.
– Kötélen le lehetne engedni innen embereket – mondta.
A tető széléhez sietett, lenézett. Nagyot nyelt, mikor látta,
milyen mélyre kellene ereszkedniük. Fáradt nyílvessző
zümmögött tova mellette. Nem vett tudomást róla.
Kleopátra követte. Lenézett öccsének seregére a mélyben.
– Egyetlen ember el tudna vinni egy üzenetet az én seregeimhez
– mondta. – Rabszolgám, Ahmósze, képes lenne. Ők
megváltoztatják az erők egyensúlyát, és felmenthetnek az
ostrom alól.
– Nem elég – felelte Julius. – Küldd el, ha akarod, de én nem
ülhetek itt, azt se tudván, hogy odaért-e Ahmósze, vagy
megölték. Már csak néhány napra van élelmünk.
Végigment a tető szélén, nézegette a palotát övező
melléképületeket. A hátsó résznél meg kellett kerülnie egy
lejtős szakaszt. Szerencsére a régi cserepek szárazak voltak, és
 nem csúszkáltak. A palota tövében volt a rabszolga szállás és a
cselédfertály. Julius elmosolyodott.
– Látod ezt? – kérdezte.
Egy rézsútos cseréptető egészen közel jött a főépülethez.
Julius letérdelt, aztán hasra feküdt. A másik tető olyan
közelinek látszott, hogy rá lehetett volna ugrani, vagy le
lehetett volna ereszkedni kötélen. És az ösvény még
folytatódott is: váltakozó magasságú házak és templomok
vezettek át a városon.
– Ez az! – mondta Julius. – Ha le tudom juttatni az embereket az
első tetőre, átjuthatnak Ptolemaiosz katonáinak feje fölött. Nem
is sejtik majd, hogy ott vagyunk! Látsz azon a szinten ablakot?
Kleopátra lehasalt mellé, kidugta a fejét a fal fölött, és
bólintott. Egyszerre tudatosodott bennük, milyen közel vannak
egymáshoz. Julius nem kételkedett benne, hogy az emberei
lesik őket, de még mindig nem szabadulhatott a királynő
varázsától. Megrázkódott.
– Le kell mennem, és meg kell keresnem a szobát, amely arra a
tetőre néz.
– Ízisz rád mosolygott, Julius, mikor megmutatta neked az utat –
mondta Kleopátra.
– Azért a szememnek is volt hozzá valami köze – mondta
savanyúan Julius.
Kleopátra kacagott, és fürgén felpattant, az ifjúság könnyed
kecsességével. Julius öregnek érezte magát mellette, ám ekkor
a királynő megcsókolta. Nyelve érdes volt a márványportól.

Ciro és Domitius óvatosan kilesett az ablakon és lenézett,

majd rögtön visszarántották a fejüket. Nem akartak
kockáztatni, mert az egyiptomi íjászok jól céloztak.
– Tizenöt méter mély, és körülbelül négy keresztben – mondta
Domitius. – Meg tudjuk csinálni, ha nem veszik észre, hogy
jövünk. Hogy utána mi lesz, nem tudom. Nem látom, meddig
érhetünk el a tetőkön, mielőtt le kellene ereszkednünk. Lehet,
hogy nem jutunk elég messze.
– Nincs más út – felelte Julius. A mélyben dübörgött a faltörő
kos, nyüzsögtek a katonák. – Amint ostromgépeket hoznak,
nekünk végünk, ha ugyan nem fogy el hamarabb az ennivaló és
a víz. Legalább egy részüket elvonhatjuk innen.
– Ezt én hadd vállaljam, uram – mondta Domitius. – A
fiatalabbakból egy cohorsszal megpróbálok eljutni a hajókhoz.
Julius ránézett.
– Helyes. Ciro, vele mész. Mire lemegy a nap, álljanak készen az
emberek.
Brutus odajött megnézni, mi késlelteti a főparancsnokot.
Idegesnek látszott.
– Én is szeretnék menni –
mondta. Julius összevonta a
szemöldökét.
– Alig gyógyult meg a karod. Hogy fogsz lemászni a kötélen?
Brutus megkönnyebbült, hogy nem utasítják el kereken.
– Ha egyszer a kötelet rögzítették, csak le kell csúszni rajta. Azt
meg tudom tenni. – Felemelte a jobb karját, kinyitotta, majd
ökölbe zárta az ujjait.
Julius megrázta a fejét.
– Most nem, Brutus. Csak az istenek tudják, milyen nehéz lesz
végigmenni ezeken a tetőkön. És ami még rosszabb, ha nem
bírja a karod és leesel, az egyiptomiak tudni fogják, hogy
megpróbáltunk kiszökni.
Brutus mély lélegzetet vett.
– Parancsodra, uram – mondta leplezetlen csalódással.
– Uram, hozzáköthetnénk a csuklóját a kötélhez, amelyen
lesiklunk – mondta váratlanul Domitius. – Úgy nem esne le
akkor se, ha nem bírja a karja.
Brutus hüledezve fordult feléje. Julius látta régi barátján,
mekkora szüksége van rá, hogy visszakerülhessen a harcba.
– Ha elsüllyesztitek a hajókat, lehet, hogy úsznotok kell. Jó esély
van rá, hogy nem jössz vissza. Megértetted?
Brutus bólintott. Felrémlett valami a régi vadságából.
– Hadd menjek. Kérlek – mondta.
– Jól van, de ha eltörik a karod, ott maradsz az első tetőn, amíg
érted nem megyünk.
– Igen, uram – felelte Brutus. Arca merev volt a feszültségtől.
Rácsapott Domitius vállára, aki bólintással nyugtázta a
gesztust.
A mélyben folytatódott a dübörgés.

Bár a nap lement, a palota körül máglyákat gyújtottak, és

időnként nyílfellegeket lőttek ki a tetőre és az ablakokra. A
hadsereg vagy arra szánta el magát, hogy kiéhezteti a
rómaiakat, vagy az ostromgépeket várta. Julius egy magas
ablakból figyelte őket, jól elbújva az íjászok elől. Gyűlölt
csapdában lenni, és nem merte elárulni, milyen kétségbeesetten
reménykedik az embereiben, akik a palota hátuljánál fognak
leereszkedni az alacsonyabb háztetőkre.
Tudta, hogy el fog jönni az idő, amikor kénytelen lesz
ráengedni a legiókat a kint várakozó hadseregre. Ha tökéletes
lesz a perc, megpróbálkozik egy nagy erejű csapással, bár
tartani kell tőle, hogy ekkora fölénynél ez egyenesen a
pusztulásba vezet. Felbecsülhetetlen segítség, hogy Kleopátra
ilyen jól ismeri a hadsereg erősségeit és taktikáját, de a Tizedik
és a Negyedik létszáma akkor is csak töredéke az
 egyiptomiakénak. Titokban néha azt kívánta, bár ment volna el
a városból, mikor letelt az ideje. Aztán megdühödött magára.
Nem fog megfutni holmi gyülevész idegen hadtól! Ha kell,
szerez utánpótlást, és küldet erősítésért Görögországba és
Hispaniába. Majd megtudják ezek az egyiptomiak, mit jelent
fenyegetni Róma urát!
A palota hátsó ablakánál Domitius hozzákötözte Brutus
csuklóját a viasszal átitatott vászonhoz, amelynek a
segítségével majd lesiklik a várakozó legionariusokhoz, akik
elkapják. Nehéz munka volt ötszáz katonát leengedni, de eddig
még senki sem kiáltott riadót, ment minden, mint a
karikacsapás.
Ahogy Domitius megszorította a csomót, érezte, hogy
Brutus őt nézi a sötétségben.
– Mi barátok voltunk valaha – mondta
Brutus. Domitius horkantott.
– Lehetünk még, fiam. Idővel elfogadnak az emberek, bár
Octavianus… lehet, hogy ő nem.
– Örülök, hogy szóltál értem – felelte
Brutus. Domitius megragadta a vállát.
– Mindnyájunk életét kockáztattad a dölyfösségeddel és a
hirtelenségeddel. Voltak idők, amikor szívesen beléd vágtam
volna egy kést.
– Ha változtathatnék rajta, megtenném – mondta Brutus őszintén.
Domitius bólintott, majd fölsegítette a párkányra.
– Ott álltam veled a britanniai fehér szirteken. Megölted azt a
nagy kék marhát a fejszéjével, mikor hanyatt estem. Az nem
semmiség – mondta lassan mély, komoly hangján. – Nem
nevezhetlek testvérnek azok után, amit tettél. De talán
meglehetünk úgy, hogy nem köpjük le egymás kenyerét.
 Brutus bólintott, hátra se nézett.
– Örülök neki – mondta Domitius, majd leengedte a párkányról.
Brutusnak elakadt a lélegzete, amikor a kötél
megereszkedett, és a kezdeti száguldás egy rándulással átváltott
lassú siklásba. Félúton, amikor nem volt alatta egyéb az ásító
sötétségnél, megpördült a levegőben. A vászondarab
megcsavarodott, megállította. Legyengült izmai tiltakoztak,
mikor lázasan kapálózni kezdett. Nagy erőfeszítéssel sikerült
megfordítani magát, és tovább csúszott. Karja rettenetesen fájt,
de összeszorította a fogát, és egyszer csak elkapták a tetőn álló
emberek. Némán kioldották a csuklóját, és odaadták a kardját,
amelyet Brutus a derekára csatolt. A legionariusok nem viseltek
sisakot, és nem hoztak pajzsot. Arcukat korommal feketítették
be, csak holdfényben villogó foguk és a szemük fehérje
mutatta, hol vannak a tetőn. Ott volt velük Ahmósze is,
Kleopátra hatalmas rabszolgája: némán, mosolytalan arccal
kuporgott a cserepeken.
Mielőtt Brutus félrehúzódhatott volna Domitius a hátának
csapódott, amitől ő elterült.
– Nem lesz több! – suttogta Domitius, és az élre vezette Brutust
az emberek között.
A cserepek nyikorogtak a talpuk alatt. Remélhetőleg lentről
nem követik az útjukat, mert akkor végeznek velük az íjászok,
mihelyt leérnének. Az első tető összeért a másodikkal, de a
harmadiknál túl széles volt a rés, hogy átléphessék.
– Itt át kell ugrani valakinek – mondta Domitius.
A sikátor természetellenesen szélesnek látszott a
holdfényben. A Negyedik legio egyik fiatal katonája előlépett,
lecsatolta a kardját. Alig észrevehetően bólintott tisztjeinek, két
lépéssel nekifutott, és átugrotta a sikátort. Akkora zörgéssel ért
 át a túloldalra, hogy mindenki megdermedt, de már
eltávolodtak a palotától, nem jött senki. Átdobtak neki egy
kötelet, aztán sorra átkapaszkodtak. Most Brutus ment elsőnek,
reménykedve, hogy a karja elbírja a súlyát. Izmait égette a
fájdalom, de a csont kitartott, és ő izzadva, ám ujjongva
érkezett meg a másik háztetőre.
Még négy utcán keltek át így, de azután jött egy köz, amely
túl széles volt, nem lehetett áthidalni. Az első sor lehasalt,
lenézett: az utca üresnek tűnt. Guggolásban visszatértek, és
jelentették, hogy szabad az út. Köteleket dobtak le az utcára.
Brutus tenyeréről leszedte a bőrt a kötél a csúszásnál, mert
nem bízott benne, hogy a karja még egyszer elbírná a súlyát.
Némi balsejtelemmel állapította meg, hogy így nem lesz
visszavonulás, számára nem. Ahmósze hang nélkül ért földet
mellette. Mosolyogva intett a rómaiaknak, majd elsietett a
sötétségben. Brutus sok szerencsét kívánt neki, hogy
csakugyan elhozhassa Kleopátra seregét. Még ha sikerül is
elzárniuk a kikötő bejáratát, Juliusnak szüksége lesz előnyre.
A cohors csaknem teljes csendben kocogott végig az utcán.
Hogy ne csússzanak el a tetőn, rongyokat kötöztek a
szandáljukra. Senki sem ordított rájuk, míg mentek a kikötő
felé.
Alexandria forgalmas kikötőjét fényesen kivilágították.
Domitius megállította az embereket az utca utolsó árnyékában,
és figyelmeztette őket, hogy készüljenek. Bármikor
megláthatják őket, és attól kezdve egyetlen rohanásban
lesznek, hogy használhatatlanná tehessék a kikötőt, mielőtt a
hadsereg lecsaphatna.
Valaki elkiáltotta magát. Domitius látta, hogy két ember
mutogat feléjük.
– Nahát akkor gyerünk! – mondta, és kirontott a fénybe.
 Mindig legalább egy tucat kereskedőhajó rakodott kibe a
rakpartok mellett. Az ötszáz római legionariusból álló cohors a
hajók felé száguldott, ügyet sem vetve a rémült üvöltésekre. A
dokkokban négy csoportra oszlottak, és felnyargaltak a
legközelebbi hajók pallóján.
A legénységet megrémítette a váratlan támadás. Három
hajón nyomban megadták magukat. A negyediken két
tengerész, inkább ösztönösen, mint szándékoltan, megpróbálta
megkéselni az első rómaiakat, akik beugrottak a hajóba. A
legionariusok levágták őket, és kidobták a hullájukat a
mocskos vízbe. A többiek nem ellenkeztek, szófogadóan
eliszkoltak a pallón, otthagyva a hajót a rómaiaknak.
Némi kapkodás árán felhúzták a vitorlákat, a
rögzítőköteleket elvágták vagy a vízbe dobták. A négy hajó
kifelé indult a tengerre, a parton hagyva az üvöltő legénységet.
Brutus látta, amint emberek tűnnek el az utcák sötétségében;
rohantak, hogy riadóztassák Ptolemaiosz seregét. Mire
befejezik éjszakai munkájukat, a kikötőben hemzsegni fognak
a katonák. Julius legalább fellélegezhet. Nem bánta meg, hogy
eljött, hónapok óta először érezte magát olyan jól, hogy
éljenezni tudjon, mikor befogták a szelet a vitorlák, és a hajók
elkezdték zegzugos útjukat a kikötő bejárata felé.
– Két ember fel az árbocra, őrködni! – rendelkezett, és
elmosolyodott, mert eszébe jutott ifjúsága, amikor ő mászott fel
az árbocra. Nem hitte, hogy most meg tudná csinálni, mégis
jólesett emlékezni az utazásra Görögországba Reniusszal,
amikor még az övék volt a világ. A legionarius, aki elsőnek
vállalkozott a sikátor átugrására, útban volt fölfelé, mielőtt
Brutus befejezhette volna a mondatot. Brutus úgy gondolta,
hogy illendő lenne megtanulnia a katona nevét. Restellte, hogy
nem tudja. Túlságosan sokáig maradt távol a legiók
 munkájától. Még ha nem éli túl az éjszakát, akkor is jó, hogy
ismét parancsolhat. Jobban hiányzott, mint gondolta.
A kikötő fényeitől távolabb a hold követte őket a csendes,
fekete vízen. Ugyanazok a sáncok, amelyek megvédték a
pusztító viharoktól Alexandriát, csak a legenyhébb szellőket
engedték be, így kínos lassúsággal vánszorogtak. Nem tett jót
az emberek hangulatának. Mind megfordultak, hogy lássák a
Pharosz máglyáját, amelyet kilométerekről megláttak a hajók.
A lángok izzása megvilágította az arcokat, mikor elhaladtak a
világítótorony mellett, és hosszú árnyékok hullottak a
fedélzetre.
– Őrhajó jön! – kiáltott le egy hang. Brutus tisztán látta
árnyalakjukat a világítótorony izzásán. Három gálya
változtatott irányt, hogy elfogja őket. Evezőik játszva
megküzdöttek a széllel. Brutus azon töprengett, hányan
lehetnek rajtuk. Örült nekik, mert tudta, hogy különben úsznia
kellene hazáig.
Feltűntek a kikötő külső kapuját alkotó sziklás földnyelvek.
Kisebb tüzek égtek rajtuk, amelyeknek sohasem volt szabad
kialudniuk, hogy figyelmeztessék a hajókat a zátonyokra.
Brutus utasította az embereit, hogy kormányozzanak egyenesen
a szildák felé, ahova számítása szerint harmadikként érnek
majd. Még mindig lassan lehetett mozogni, üldözőik
közeledtek hozzájuk. Forró helyzet lesz, gondolta Brutus, és a
fejét csóválta. A gályák suhantak feléjük. Julius azt mondta,
fejsze vagy tűz, de a hajófenékbe lyukat ütni hosszas munka.
Marad a tűz.
– Keressetek nekem egy lámpát vagy vasat és kovát –
rendelkezett.
 Találtak és meggyújtottak egy viharlámpát. Brutus
felcsavarta a kanócot, és a tenyerével védte a lángot. A
kereskedőhajók régi fája úgy fog égni, mint a világítótorony!
Két lopott hajó megérkezett a kijelölt helyre. Brutus látta,
hogy már kötözik is össze őket. Most hálás volt a petyhüdt
vitorlákért és az enyhe szellőért. Hevesebb szél megnehezítené
az ilyen kényes manőverezést.
Mikor melléjük ért, köteleket dobtak át nekik. Brutus hajója
nyögött és nyikorgott, mikor a kötelek megfeszültei, majd
elnyugodott, és ringani kezdett a mély víz erősebb hullámain. A
horgonyok csobbanva eltűntek a tengerben. A parti őrség gályái
már majdnem utolérték őket.
Jó lenne most egy corvus híd, hogy átdobhassák az
ellenséges hajóra, mihelyt beáll melléjük. A gondolatot tett
követte: kiáltott embereinek, hogy rögtönözzenek
összekötözött deszkákból egy corvust.
– Gyújtsátok fel! – bömbölte Brutus, abban a reményben, hogy a
többi hajón is meghallják a hangját. Rádöntötte a lámpából az
olajat egy halom törött deszkára. Lángok futottak végig a
kátrányos köteleken. Ijesztő sebességgel terjedtek. Brutus azt
remélte, hogy nem cselekedett túl korán.
Ahogy a tűz elharapózott, dühös ordítás hallatszott a
gályákról. A kereskedőhajó megremegett a vágósarkantyútól.
Brutus fölnevetett, mikor arra gondolt, hogy most tört be a
hajófenék. A kikötői őrség elvégezte helyettük a munkát.
Mihelyt a hajó megdőlt, Brutus parancsot adott az
embereinek, hogy emeljék a fejük fölé a súlyos pallót, és ejtsék
rá az őket megsarkantyúzó gálya korlátjára. A palló nem volt
szilárd, széteséssel fenyegetve csúszkált ide-oda a
hullámzástól. Az evezők már visszafelé mozogtak, hogy
kiszabadítsák a gályát. A legionariusok a veszéllyel dacolva
felpattantak a hídjukra, és a rémült legénység közé rontottak.
Vérfürdő volt. Mint Brutus remélte, a gályán mindössze pár
tucat emberből állt a legénység, a hajófenéken leláncolt
rabszolgák nem vehettek részt a harcban. Pár perc múlva vértől
csúsztak a sötét deszkák. A legionariusok mind átkeltek a
gályára, majd a tengerbe dobták a rögtönzött hidat.
Mögöttük bőgtek a lángok a megdőlt hajón, ami gyorsan
merült. Brutus egy pillanatig attól félt, olyan mélyre fog
süllyedni, hogy nem teszi használhatatlanná a kikötőt. Ám a
hajónak jó harmada kimeredt a vízből. Igazat mondott
Kleopátra: a kikötőt emberemlékezet óta nem kotorták,
apálykor néha még a sekély hajótestek is megfeneklettek.
Brutus megfordult, és az örömtől ragyogó arccal nézte a
munkáját. Miután a társuk így megjárta, a többi gálya nem jött
közelebb. Látva, hogy mind a négy lopott hajón a magasba
csapnak a lángok, habozás nélkül leküldte embereit,
parancsolják a rabszolgákat az evezőkhöz. Elvigyorodott,
mikor a gálya befordult a szélbe. Nem kell úszniuk!
A szél megerősödött, tüzes szikrák szálltak az ég felé. Mire
Brutus a cohors utolsó katonáját is fölvette a gályára, olyan
forróság lett, mint egy kemencében, és a legionariusok közül
többen is égési sebeket szenvedtek, míg várták, hogy
kimentsék őket. Kövér üszkök sisteregtek a tengerben vagy
megakadtak a lehorgonyzott hajók köteleiben. Brutus kacagva
nézte, hogyan égnek. Emberei buzgón öntözték a gálya köteleit
tengervízzel, nehogy rájuk is átterjedjen a tűz.
A messzeségben néhány izzó pernyedarab letelepedett a
kikötőt szegélyező épületekre. Nyaldosták a száraz tetőt,
pislákoltak, híztak.
 Julius észrevette, hogy Ptolemaiosz hadában mintha
megváltoznának a hangok és a parancsok. Látta, hogy futárok
érkeznek a kikötőből, és sejtette, hogy az ő embereiről hoznak
rossz híreket. Dühös arcok fordultak a palota felé, Julius pedig,
akit nem láthattak, lemosolygott rájuk.
Az álmából felvert Panek tűnt fel a fáklyafényben. A kikötő
felé mutogatott, lázasan osztogatta parancsait. Sok száz katona
állt alakzatba, és elindult a kikötő felé. Julius tudta, hogy nem
lesz ennél jobb esélye. Mindjárt hajnalodik.
– Készítsétek fel az embereket! – ordította Regulusnak és
Octavianusnak. – Kimegyünk!
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Az alexandriai harcosok nem viseltek sem páncélt, sem

sisakot. A fémet az elviselhetetlenségig felforrósította az
egyiptomi nap dühe, mindenféle menetelés lehetetlen lett
volna.
Julius a nap leghűvösebb pillanatát választotta a
támadáshoz. A nap még csak egy szikra volt a szemhatáron, a
római legiók kihasználhatták az előnyüket. A palota kapui
felpattantak, a Tizedik és a Negyedik kirontott rajtuk magasra
emelt pajzsokkal, teljes sebességgel.
Átrobogtak a kerteken, és azok, akik az extraordinariusoknál
harcoltak, felordítottak dühükben, mikor meglátták lovaik
legyektől feketéllő tetemét. A legio legkülönb telivérei a
porban, kilógó, fekete nyelvvel! A látvány az őrületig hevítette
utálatukat és gyűlöletüket.
A centuriók és az optiók alig bírták fékezni a katonákat,
hogy előre ne rohanjanak. Az első sorok lándzsái leterítették az
egyiptomiakat, akik válaszolni próbáltak a váratlan
fenyegetésre. A pajzsfal az ellenségnek csapódott, és
elkezdődött minden irányban a harc.
A római páncél kulcsfontosságú tényezője volt a hadsereg
lendületének. Ptolemaiosz harcosainak minden ütése kongó
fémet talált. A veteránok ökleltek sisakos fejükkel, sípcsontokat
tördeltek a lábvértjükkel, kardjuk végtagokat szabdalt.
Bezártan kellett tűrniük Ptolemaiosz embereinek gúnyolódását
és lövedékeit. Most itt volt az alkalom, hogy megfizessenek
minden sértésért.
 – Regulus! Vonalat nyiss! – ordította Julius a tábornokának.
A Negyedik előretörése lelassult, az arcvonal kiszélesedett,
növekedett benne a kardok száma. Julius hátranézett a palotára,
és látta, hogy katonái még mindig özönlenek. Velük törtetett
előre az úton, amelyet katonái vágtak. Mikor Ptolemaiosz erői
ellentámadással próbálkoztak, Julius maga elé kapta a pajzsát,
amelyről a nyilak lepattantak, és ment tovább. Semmi sem
állíthatja meg az ő legióit!
Regulus közelében egy ember felbukott, mert nyíl találta el
a combját, de rögtön feltápászkodott, és tántorogva is ment
volna tovább, csakhogy a sebből patakzott a vér. Optiója
megragadta a karját, és visszazavarta.
Az emelkedő nap mintha kipécézte volna a római vérteket.
A legionariusok izzadni, lihegni kezdtek. A palota elmaradt
mögöttük, a szűk utcák összepréselték az arcvonalat, de a
katonák csak vágtak és öltek és átgázoltak a halottakon.
Julius meglepetésére a polgárokat is előcsalta a napvilág.
Ordító-jajveszékelő egyiptomiak ezrei vették körül a küzdő
feleket. Soknál fegyver volt. Julius fontolgatni kezdte a
visszavonulást. A Tizedik és a Negyedik legázolta Ptolemaiosz
harcosait, ám még mindig az egyiptomiak voltak elsöprő
fölényben.
Jobbra, a kikötő irányából kürtök harsogtak. Odarohant az
egyik extraordinarius felderítő, aki annyira össze volt
fröcskölve vérrel, hogy a szeme és a foga természetellenes
fehérséggel villogott.
– Uram, a kikötői cohors visszajött!
Julius kitörölte a szeméből a csípős izzadságot.
– És hol vannak, akiket utánuk küldtek?
– Semmi nyomuk, uram.
 Ugyan mi történhetett az emberekkel, akiket Ptolemaiosz a
kikötőbe küldött, hogy öljék le a római cohorsot? Ha a király
tudta volna, ki vezeti őket, talán sokkal több harcosát
parancsolja oda a kikötőbe.
– Ha el tudsz érni hozzájuk, mondd Brutusnak, hogy támadja
oldalba őket – parancsolta. – Ha látják Ptolemaioszt, meg kell
ölniük.
A felderítő tisztelgett, és visszafúrta magát a tolongásba.
Julius észrevette, hogy liheg. Mióta is jöttek ki, mikor
vetették rá magukat a várakozó hadra? A nap kiemelkedett a
láthatár mögül, bár ezt nem tudhatta biztosan. Katonái
lépésenként küzdötték magukat előre, és a bronztestű
egyiptomiak között olyan ismerősök is hevertek, akikkel évek
óta harcolt együtt. A fogát csikorgatta, és ment tovább.

A füsttől fekete cohors végigrohant az utcán. Brutus átkozta

gyenge jobb karját. Hallotta a csatazajt, és életében először
nem örült neki. Nem fűtötte a szokott izgalom. A les, amelyet a
kikötőben vetettek az egyiptomiaknak, megmutatta a
gyengeségeit. Ennek ellenére a római veteránok úgy söpörték
el az ellenséget, ahogy egy hadgyakorlaton. Rájuk vetették
magukat a rakparttól távolabb eső keskeny, sötét utcában, mint
a farkasok a birkákra, és felaprították őket.
Brutus ügyetlenül lógatta a kardját, gyenge válla húzódott a
gladius súlyától. Domitius rápillantott, mikor feltűnt a harcolók
hulláma, látta tehetetlen haragját, és megértette.
– Fogd! – kiáltotta, és egy tőrt dobott felé.
Brutus a bal kezével kapta el. Jobban örült volna egy
pajzsnak vagy az ezüstpáncéljának, de így legalább tudott
szúrni. A rajtaütésnél az első döfése elcsúszott, épp csak
megkarcolta ellenfelének csupasz mellkasát. Akkor
megölhették volna, ám Ciro csuklóból lecsapta az egyiptomi
kezét, és Brutus megmenekült.
Mikor közelebb értek a király hadához, hatos sorokba álltak.
Ciro került középre. Ptolemaiosz oldalvédje szembefordult
velük. Mind a hatan kiszemelték a célpontjukat, odakiáltva
egymásnak, hogy kit fognak támadni.
Majdnem futva vágódtak bele az egyiptomi sereg pajzsaiba.
A hatalmas Ciro ellenfele elterült, ám a szélek kitartottak, a
támadás megbicsaklott. Ciro tört utat nekik: úgy suhogtatta a
gladiust, akár egy vasrudat, ökölbe szorított szabad kezét
buzogánynak használta. Iszonyú ereje volt, akár a gladius
élével, akár a lapjával vágott oda, és toronyként magasodott a
tömeg fölé. Brutus követte a tolongásban, a tőrével szúrt, a
gladiusszal csak hárított. Nem tudta, kibírják-e a csontjai a
csapások jégesőjét.
Megbotlott egy elejtett pajzsban. Egy pillanatra elszorult a
szíve, amikor eldobta a Rómában nyert kardot, és lehajolt a
pajzsért. Ciro jobbjára ugrott, hogy védje. Jobbján megjelent
Domitius egy másik karddal. A római vonal egyre mélyebbre
hasított az ütközet fojtogató tengerében.
Hát ez messze esett a pharsalusi rónától. Brutus látott
embereket, amint kapukra, szobrokra kapaszkodnak, de közben
is kaszabolják azokat, akik szorongatják őket. Vaktában kilőtt
nyilak röpködtek, és a sikoltozáson áttört az idegen nyelvükön
kántáló egyiptomiak félelmetes, mély hangja.
Nem segített rajtuk. Páncél nélkül védtelenek voltak, soraik
meginogtak a kikötői cohors visszatérésétől. A kántálás
átcsapott a félelem fojtottan nyögdécselő jajszavába, amely
erősödő visszhangot verve söpört végig a sorokon. Brutus látott
két extraordinariust, akik vitézül küzdöttek, de az alexandriaiak
 tőrei és fustélyai végeztek velük. Lebukott egy lándzsa elől,
majd félreütötte a pajzsával.
Valahol a közelben lábak dobogtak. Brutus felnyögött.
Eleget látott a római vonalakból, tudta, hogy Julius már minden
emberét bevetette.
– Ellenséges erősítés jön! – ordította Domitiusnak. Jdegen kürtök
bőgése erősítette meg a gyanúját. Akkora ütést kapott a
pajzsára, hogy feljajdult. Emlékezetében felvillantak Pharsalus
utolsó pillanatai. Eszeveszetten döfködött a tőrével, beleöntve a
dühét minden halálba.
– Ott a fiú! – mennydörögte Domitius.
Mind látták Ptolemaiosz apró alakját. Lovon ült
udvaroncainak gyűrűjében, és tündökölt a napsugárban. A
király és környezete olyan közönnyel figyelte a csatát, ami
felbőszítette a rómaiakat. Brutus társai elfelejtkeztek a
fáradtságukról, és még egyszer nekigyürkőztek, hogy
odaverekedjék magukat ahhoz, aki a szemük láttára árulta el
őket. Szinte nem volt olyan legionarius, aki ne váltott volna pár
szót a gyerekkirállyal a rabság harminc napja alatt. Hogy
bontakozó barátságuk után ellenük forduljon, Cæsar ellen
forduljon, ez elég volt ahhoz, hogy minden római őt akarja
megölni.
Ptolemaiosz aranymaszkja ide-oda fordult. Nézte, miként
hullnak el a hívei. A mellette álló Panek a félelem
legcsekélyebb jele nélkül osztogatta a parancsait. Brutus látta,
ahogy a futárok meghajolnak az udvaronc előtt, majd arra felé
iramodnak, ahol kürtőltek. Ha az erősítés elég nagy, akkor egy
római sem éri meg a delet.
Ciro a földön is keresgélt harc közben. Hirtelen lehajolt,
majd egy római lándzsával emelkedett föl, amelynek nyelére
rászáradt a véres sár. Célba vette Ptomelaioszt, és egy
 mordulással a magasba dobta a lándzsát. Brutus nem látta, hol
csapódott be, de mikor a sorok szétváltak, a király még mindig
ott volt. Panek eltűnt mellőle, Brutus nem tudta, él-e még.
Újabb ütés zúdult pajzsot tartó karjára. Felordított a
fájdalomtól. A pajzs túl nehéz volt, hogy maga elé tarthassa
védelmül. Domitius már háromszor mentette meg a
bronzpengéktől.
Ciro ismét eldobott egy lándzsát. Majd megint. És megint.
Brutus látta, hogy Ptolemaiosz udvaroncai szétfutnak. Vad
ordítás hallatszott elölről: fáradt cohorsa mégis odaért a
páncélos római szárnyhoz. Átvágták magukat. A két csapat új
erőre kapott a találkozástól. A Negyedik a szárnyon tartóztatta
fel az ellenséges erősítést, így a Tizediknek csak a királlyal
kellett foglalkoznia.
Az alexandriai sokaság egyre vadabbul bombázta őket. A
tehénlepénytől nem kellett tartani, de a kövek és a tetőcserepek
folyamatos veszélyt jelentettek, és nem egy legionariust
zavartak meg annyi időre, hogy meg lehessen ölni.
A ziháló Brutus tolakodni kezdett a Tizedik négyszögében
Julius felé. A katonák átengedték, szinte rá se néztek.
Julius elmosolyodott a viharvert alak láttán.
– Nem állhatnak meg előttünk! – ordította túl a csatazajt. – Azt
hiszem, a király elesett!
– Mi van az erősítéssel? – üvöltötte a fülébe Brutus.
Az ütközet hullámzása észrevehetően megváltozott. A
Negyediket kezdték visszanyomni. A legio nem futamodott
meg. Minden emberéért a Tizedik kezeskedett a becsületével,
és ők egy tapodtat sem voltak hajlandók hátrálni. A vonal
behorpadásából Julius megállapította, hogy az egyiptomiak
jelentős erősítést kaphattak.
– Tizedik! Cohorsok egyestől négyesig! Betagolódni a
Négyesbe! Támogatás! Cohorsok egyestől négyesig!
Julius addig ordította a parancsait, míg a cohorsok meg nem
hallották, és mozgásba nem lendültek. A bal szárnyat
összenyomták. Julius a fejét csóválta.
– Jól jönne most egy ló, ha a kutyák nem mészárolták volna le
őket – mondta keserűen. – Nem látom, mi történik.
Ahogy Brutushoz fordult, meglátott valamit a szeme
sarkából. Kővé dermedt.
– Te meg mit csinálsz? – suttogta.
Brutus megpördült a sarkán. A legionariusok mögül előjött
Kleopátra, és felkapaszkodott egy Ízisz-szobor talapzatára.
Fürgén és ügyesen feltornázta magát az istennő lábáig, és
onnan nézett le a katonákra.
– Szedjétek le onnan, mielőtt az íjászok észreveszik! – ordította
Julius.
Kleopátránál kürt volt. Mielőtt Julius kitalálhatta volna,
hogy mit akar vele, az ajkához emelte, és belefújt.
A mély hang addig búgott, amíg a királynő ki nem fogyott a
szuszból. Addigra fejek fordultak feléje. Julius iszonyodva
várta, hogy mikor bukik le az agyonnyilazott test a magasból.
– Hagyjátok abba! – kiáltotta a lány. – Kleopátra nevében, a
királynőtök nevében! Visszatértem hozzátok, ti pedig
abbahagyjátok a harcot!
Julius látta, hogy római kezek emelkednek a magasba,
Kleopátrának könyörögnek, hogy másszon le. A királynő nem
törődött velük. Újra kiáltott. Hangja elért az egyiptomiakhoz,
és olyan hatással volt rájuk, mintha hideg vízzel öntötték volna
le őket. Ujjak mutattak az uralkodóra, a szemek tágra nyíltak az
áhítattól. Nem tudták, hogy visszatért a városba. A kardok
 leereszkedtek. A Tizedik nyomban támadott, és ölt mindenkit,
akit ért.
– Jelezzétek, hogy állj! – förmedt rá Julius a kürtöseire. –
Gyorsan!
Római kürtök jajgatása festette alá Kleopátra szavát.
Kísérteties csend lett a véres utcákon.
– Visszatértem hozzád, népem! Ezek az emberek a
szövetségeseim! Azonnal hagyjátok abba a gyilkolást!
Hangja erősebbnek tűnt most, hogy elhallgatott a csatazaj.
Ptolemaiosz hadát megdermesztette uralkodójának feltűnése.
Julius kíváncsi lett volna, hogy tudatosan választotta-e Ízisz
szobrát, vagy az volt a legközelebb? Körülötte véres emberek
lihegtek. Az agya kiürült.
– Nem tudom… – kezdte volna. Ekkor Alexandria népe
felocsúdott megrökönyödéséből, és térdre borult.
Julius hüledezve látta, hogy térdelnek Ptolemaiosz katonái
is, és a földhöz szorítják a fejüket. A római legionariusok
bambán bámultak vezérükre, hogy mi a parancs?
– Tizedik és Negyedik térdre! – bődült el ösztönösen.
Emberei összenéztek, aztán teljesítették a parancsot; ámbár
a kardjaikat nem tették el. Ciro, Regulus és Domitius fél térdre
ereszkedett. Brutus követte példájukat, amikor Julius
rápillantott. Már csak Julius és Octavianus állt.
– Engem ne kérj – mondta Octavianus halkan.
Julius farkasszemet nézett vele, és várt. Octavianus elhúzta a
száját, letérdelt.
A csatatér túlsó végén még mindig volt egy csoport, amely
kiemelkedett a meghajló fejek tengeréből. A király udvaroncai
magasra emelték a fejüket, míg émelygő iszonyattal figyelték,
mi történik. Az egyik belerúgott egy katonába, nyilvánvalóan
azt követelve, hogy harcoljon tovább. A harcos megrándult, de
 nem állt fel. Az udvaroncok olyanok voltak, mint a festett
keselyűk csapata. Julius élvezte a csillogó arcokra kiülő
félelmet.
– Hol van a fivérem, Ptolemaiosz? Hol az én királyom? –
kiáltotta oda nekik Kleopátra.
Könnyedén leugrott a talapzatról, és hosszú léptekkel,
büszke járással elindult az összekaszabolt hús és a térdelő
férfiak között. Mikor Juliushoz ért, magához intette.
– Hol a fivérem? – ismételte.
Hangja villámként sújtotta az udvaroncokat. Szinte
összetöpörödtek a közeledésére, mintha uralkodójuk jelenléte
több lenne annál, amit elviselhetnek, és félrehúzódtak
Kleopátra útjából. Julius szorosan mögötte haladt. Gyilkosan
meredt az udvaroncokra, keresve, hogy ki mer kezet emelni a
királynőre? Ptolemaiosz sápadtan, vértelenül feküdt egy poros
aranypaláston. Végtagjait illendőben elrendezték, mellén
nyugvó jobbja majdnem eltakarta a tátongó sebet. Összetört
maszkja a lábánál hevert a porban. Kleopátra letérdelt az
öccséhez. Julius nézte a gyerekarcot, és belenyilallt a sajnálat,
mikor meglátta a király derekán a kis gladiust. Kleopátra
előrehajolt, csókot lehelt az öccse szájára, majd
visszaereszkedett a sarkára. Szeme tágra nyílt a fájdalomtól, de
nem voltak könnyei.
Míg Kleopátra némán ült, Julius körülnézett, Paneket
kereste. Tudta, hogy nem lehet messze. Már látta is az ismerős,
sötét köntöst. Panek a porban ült, és hörögve, lassan lélegzett.
Julius feltámadó haraggal két gyors lépést tett feléje, ám a
szem, amely a zajra feltekintett, tompa volt, a mellkas
cafatokban lógott, Panek haldokolt, Juliusnak nem volt több
szava hozzá.
 Mögötte Kleopátra felállt. Olyan csend volt, hogy a szellő
susogása is hallatszott.
– A király meghalt! – mondta Kleopátra messze csengő hangon.
– Népem, vidd a palotámba fivéremet, és tudd, hogy egy istent
viszel!
Hangja elcsuklott, tétovázni kezdett. Julius könnyedén
megérintette a vállát, de a lány nem látszott érezni.
– Én, aki Ízisz vagyok, visszatértem hozzátok! Az én vérem
omlott ezen a napon, és nem a rómaiak ontották, hanem a
tulajdon udvarom árulása. Kelj fel és gyászolj, népem!
Szaggasd meg ruhádat, hintsél hamut fejedre! Bánattal és
könnyekkel hódoljatok az istennek!
Ptolemaiosz kicsiny testét fölemelték. A palást ernyedten
csüngött róla.
Kleopátra, aki sokáig nem bírta eltépni tekintetét öccsének
holttestétől, most az udvaroncokhoz fordult.
– Nem a ti feladatotok volt-e, hogy vigyázzatok a testvérem
életére? – mormolta, és a hozzá legközelebb álló ember nyaka
felé nyúlt. Az alig bírta megállni, hogy vissza ne hőköljön a
festett körmök érintésétől. Volt abban valami fajtalanság, ahogy
Kleopátra cirógatta az állát.
– Cæsar, szeretném, ha megkötöztetnéd ezeket az embereket,
hogy bűnhődjenek. Fivéremet fogják szolgálni a sírjában.
Ekkor az udvaroncok is leborultak a rémülettől és a
kétségbeeséstől. Julius intett Domitiusnak, hogy hozasson
kötelet. Ritkás füst csapta meg őket, miközben az udvaroncokat
megkötözték. Kleopátra felkapta a fejét a forró, átható szagtól.
Váratlan dühvel fordult Juliushoz:
– Mit tettél a városommal? – kérdezte.
 Brutus adta meg a választ: – Tudod, hogy hajókat
gyújtottunk fel a kikötőben. Valószínűleg átterjedt a tűz a
házakra.
– És ti hagytátok, hogy leégjenek? – förmedt rá a
királynő. Brutus higgadtan viszonozta a tekintetét.
– Védekeznünk kellett – mondta, és vállat vont.
Kleopátrának egy percre elállt a szava. Fagyosan nézett
Juliusra: – Oltasd el az embereiddel, mielőtt elharapózik!
A consul összevonta a szemöldökét. Kleopátra megérezhette
az ingerültségét, mert sokkal szelídebben tette hozzá:
– Kérlek szépen, Julius!
Ő bólintott, és magához intette tábornokait.
– Megteszem, ami tőlem telik – mondta. Idegesítették Kleopátra
villámgyorsan változó hangulatai. Aztán emlékeztette magát,
hogy a lány elveszítette az öccsét, és visszanyerte a trónját. Sok
mindent meg lehet bocsátani egy ilyen napon.
Kleopátra nem távozott, amíg a testőrei nem hoztak egy
függönyös lecticát. Mikor elheveredett benne, a testőrök a
vállukra emelték a gyaloghintót. Látszott rajtuk, milyen
büszkék, hogy ők vihetik a palotába a királynőjüket.
– Octavianus, ásass sírt a holtaknak, mielőtt oszlani kezdenek
ebben a forróságban – rendelkezett Julius, miközben a lectica
után nézett. – A Negyedik menjen a kikötőbe, és intézze el ezt a
tüzet!
Hideg pernyedarab lebegett tova a feje fölött a szellő
szárnyán. Julius figyelte, ahogy leereszkedik. Még mindig kába
volt az eseményektől. A karjába kapaszkodó gyerekkirály
meghalt. A csatát megnyerték.
Nem tudta, győzhettek volna-e a királynő közbeavatkozása
nélkül. A veterán legiók öregednek, nem dacolhattak volna
 sokáig a nappal. Kleopátra rabszolgája talán hozott volna
erősítést. Vagy talán Julius vére folyt volna el az egyiptomi
homokon.
Amint nem látta Kleopátrát, rögtön fájni kezdett utána a
szíve. Érezte illatát az égés keserű szagában. Ismerte mint
asszonyt, de királynőként látni felzaklató és megbabonázó
élmény volt attól fogva, hogy a nép és a katonák letérdeltek a
szavára. A palota felé tartó menetet nézte. Mitszólnának Róma
polgárai, ha Kleopátrával térne haza?
– Most már mehetünk – szólalt meg Octavianus – Rómába,
Julius.
Ő ránézett és elmosolyodott. El se tudta képzelni, hogy itt
hagyja Kleopátrát. – Számát se tudom, hány eve harcolok –
mondta. – Róma kibírja, ha még egy kicsit kell várnia rám.
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Égett az alexandriai nagy könyvtár. A felfelé kúszó nap és az

ezernyi kézirattekercs olyan kemenceforróvá hevítette a
levegőt, hogy a római katonák nem tudtak közel férkőzni
hozzá. Sándor márványoszlopai meghasadtak és összedőltek a
milliónyi szó és gondolat kohójában. A Negyedik legio katonái
tűzoltóláncba álltak a kikötőig, küzdöttek a nappal és a
fáradsággal, míg el nem zsibbadt kezük-lábuk. Felhólyagzott,
vörös bőrüket fekete hamu mocskolta. A közeli házakat
kiürítették, a falakat és a tetőket lucskosra öntözték, de a
könyvtárat nem lehetett megmenteni.
Julius és Brutus egymás mellett állva nézték, ahogy a tető
irdatlan csontváza megroskad, majd rádől a nemzedékek
munkájára. Kimerültek, arcuk fekete, volt a koromtól.
Parancsok harsogtak, a tűzoltók ide-oda futottak, hogy oltsák
az új és új lángokat, a vízhordók kántálva adták kézről kézre a
vödröket.
– Rút dolog ilyet látni – mormolta Julius.
Észrevehetőben megrendítette a pusztulás. Brutus
rápillantott. Őt fogják hibáztatni vajon? A hajók, amelyek
Kanóboszból hozták az ostromgépeket, nem juthatnak be a
kikötőbe, de akkor is bőszítő a tudat, hogy előbb nyerték meg a
csatát, mielőtt a kővetők beleszólhattak volna az ostromba.
– Voltak itt tekercsek, amelyeket maga Sándor hozott – mondta
Julius, és végighúzta a kezét a homlokán. – Platón,
Arisztotelész, Szókratész és még sok százan. Sok száz
kilométeres utakat tettek meg a tudósok, hogy olvashassák a
 műveket. Azt mondják, ez volt a világ legnagyobb
gyűjteménye.
És mi felégettük, gondolta fanyarul Brutus, mert nem merte
kimondani.
– Kell lenniük más helyeknek, ahol fennmaradtak ezek az írások
– sikerült kinyögnie.
Julius a fejét rázta.
– De nem így. Nem ilyen teljességben.
Brutus ránézett. Képtelen volt megérteni a hangulatát. Őt
néma áhítattal töltötte el a pusztulás mértéke. Valósággal
megbabonázta. A délelőtt nagy részében nem tett mást, csak
bámulta a tomboló tüzet, nem törődve az emberek megrendült
arcával.
– Itt már úgysem tehetsz semmit – mondta.
Julius elhúzta a száját és bólintott, aztán elment, átvágott a
hallgatag tömegen, amely kísérteties csendben nézte a
pusztulást. Különös volt átmenni közöttük így, hogy nem
ismerték fel a felelősöket.

Sándor sírja a város közepén volt, az alapító istennek

szentelt, fehér oszlopos templomban. Zord római legionariusok
látványa tartotta távol a bámészkodókat, mikor Julius megállt a
küszöbön. Majd kiugrott a szíve, mikor felnézett az üveg-arany
koporsóra. Magasabban volt a fejénél, a hívók fehér
márványlépcsőkön közelíthették meg. Még lentről is látszott a
benne pihenő alak. Julius kínosan nyeldekelt. Fiú korában
lerajzolta a sírt egy görög házitanító elbeszélése alapján.
Sándor hispaniai szobrának tövében csókolta meg Serviliát.
Olvasta minden csatájának leírását, és bálványozta.
Megmászta a lépcsőt, amely a sírkőhöz vezetett. Nehezen
lehetett lélegezni, mert a levegő sűrű volt a tömjéntől, de ez
 illett ide, a romlás nélküli halál hűvösségébe. Rátette kezét az
üvegre, és megcsodálta a kézműves ügyességét, aki megalkotta
ezt az üveglapokkal kitöltött, bronz pókhálót. Mikor felkészült,
letekintett a koporsóra, és elállt a lélegzete.
Sándor bőrét és fegyverzetét aranyfüsttel vonták be. Ahogy
nézte, fellegek vonultak át az égen, és egy nyíláson besütött a
nap. A fényben Julius árnyéka volt az egyetlen sötétség.
– Rajtad a képem, Sándor! – súgta megilletődötten. Minden
részletet bevésett az emlékezetébe. A szemek besüppedtek, az
orr alig volt több egy lyuknál, de Julius olyan tisztán látta az
arcot az arany alatt, mint egy szoborét, és kikövetkeztette,
milyen lehetett éltében a görög király. Nem volt öreg arc.
Az elején azt gondolta, hogy nem helyes úgy bánni
Sándorral, mintha ő is egy lenne az egyiptomi istenek között.
Itt, ebben a templomban illendő hódolatnak érezte.
Körülnézett, de az ajtókat eltorlaszolta katonáinak széles háta.
Egyedül volt.
– Kíváncsi vagyok, mit mondanál nekem – mormolta görögül. –
Kíváncsi vagyok, helyeselnéd-e, hogy egy faragatlan római
álljon itt a városodban.
Sándor gyermekeire gondolt. Egy se érte meg a felnőttkort.
A görög király elsőszülött fia tizennégy éves volt, amikor
megfojtották. Julius megcsóválta a fejét, és belenézett a
halandóság ködébe. Ilyen helyen lehetetlen volt nem gondolni
a halálára. Őfölötte megáll-e valaki, száz évvel a halála után?
Akkor már jobb hamunak lenni. Fiak nélkül széthullik minden,
amit elért. A lánya nem kényszerítheti ki a Senatus tiszteletét,
és Julia fiát talán ugyanúgy nem hagyják élni, mint Sándorét.
Elkomorodott. Octavianust nevezte örökösének, de nem
tudhatja, hogy a fiatalember képes lesz-e manőverezni a római
árulások ingoványában. Tulajdonképpen senkiről sem hitte el,
hogy képes lesz tovább építeni a művét. Nagyon messzire
jutott, de ha nem él addig, hogy fiúörököse legyen, ez sem lesz
elég.
A távolban zajongott a nagyváros. A templomban a földhöz
lapította a kora.

Ptolemaiosz teste díszravatalon feküdt egy aranyfalú

szobában. Hórusz és Ozirisz képei voltak kísérői, mikor
elindult a halál útján. Hideg húsát megmosták, megtisztították,
aztán fölmetszették a bal oldalát, és eltávolították a zsigereit. A
királynak nem kell átesnie az utolsó ítéleten. Mihelyt a
szertartás befejeződik, Ptolemaiosz egyenlőként foglalja el a
helyét az istenek között.
Mikor Juliust idevezették, hogy megnézze a gyerekkirályt,
fojtogatta a forró levegő. Édeskés füstpántlikák göndörödtek
lanyhán a hatalmas parázstartók vörös méhéből. Ptolemaiosz
testét teletömték nátronnal, hogy kiszárítsa a húsát, és Julius
szédelgett a só kesernyés aromájával keveredő füstszagtól.
Sándor sírja hűvösebb volt, jobban illett a halál valóságához.
Kleopátra az öccse holtteste mellett térdelt, és imádkozott.
Julius állt, nézelődött. Képtelen volt térdet hajtani egy olyan
ellenség előtt, aki néhány leghűségesebb emberének halálát
okozta. A fiú szemhéjait összevarrták, bőre fénylett a ragadós
olajoktól. Julius majd elhányta magát, mikor meglátta mellette
a négy korsót, mert tudta, mi van bennük. Nem értette az
eljárást, sem Kleopátra hódolatát. Őt is fenyegette öccsének
hadserege, mégis megadta neki a tiszteletet olyan
szertartásokkal, amelyek legalább két hónapig elhúzódnak,
mielőtt Ptolemaiosz megtalálná a nyugalmat sírjában.
Kleopátra ütemes kántálással imádkozott népének nyelvén.
Nyugodt és tiszta volt a szeme. Julius nem látta sírni az öccse
 halála óta. Még mindig nem értette ezt a nőt. Hadserege
visszatért Szíriából, védőgyűrűbe fogta a palotát. Máris voltak
incidensek a rómaiak és a sivatagban edzett harcosok között.
Julius kénytelen volt megkorbácsoltatni három emberét, mert
részegen garázdálkodtak a városban, és két embert megöltek.
Ketten azért várták a büntetésüket, mert nemcsak Kleopátra
katonáinak ezüstjét, de a fegyvereiket is elnyerték cinkelt
kockával.
Julius idegeit kikezdte a szertartásokkal járó várakozás. Azt
hitte, egykettőre eltemetik a fiút, hiszen köztudott, hogy a nyári
forróság nem kíméli a királyi húst sem. Ám a napok bódító
lassúsággal vánszorogtak, és Julius ugyanúgy
türelmetlenkedett, mint az emberei.
Octavianus nem rejtette véka alá a véleményét. Vissza akart
menni Rómába, a jutalmat akarta, amelyre valamennyien jogot
szereztek. Julius is érezte az Urbs hívását, földön és tengeren
át. Megint be akart lovagolni a városkapun a Forumra. Valóra
váltotta fiúkora minden álmát. Ellenségei porrá és hamuvá
lettek. Mégis várt tovább.
Nézte Kleopátrát, ahogy új szertartásba kezd:
agyagedényekben gyújtotta meg a tömjént egy vékony
gyertyával. Alexandriában túl közel volt az élethez a halál. Az
emberek mintha születésüktől a halálra készültek és egy
másvilági élet bizonyságában éltek volna. Ez fatalistává tette
őket, ugyanakkor olyan önbizalmat adott nekik, amely
idegenszerű volt, mint ebben az országban minden. Julius
sehogy sem értette.
Kleopátra felállt, és meghajolt az összetöppedt alak előtt.
Két lépést hátrált, megint letérdelt, megint felállt.
– Türelmes ember vagy, Julius. Úgy hallom, a ti népetek
gyorsabb az ilyen dolgokban, mint a mienk.
– Itt méltóság van a halálban – felelte a férfi, mert nem tudta, mit
mondjon.
Kleopátra derűsen felvonta a szemöldökét. – És tapintatos
ember is vagy – mondta. – Sétálsz velem egyet a kertben? Ilyen
hosszú ideig olyan a füst, mint a bódítószer. Friss levegőt
akarok szívni.
Julius megkönnyebbülten karon fogta, és kiment vele a
napra. Kleopátra nem látszott észrevenni, hogy rabszolgák
borulnak a földre, amerre jár, mert nem mernek ránézni a
testvérét gyászoló királynőre.
A kinti meleg levegő segített kitisztítani Julius fejét. Jó
nagyokat lélegzett, és máris kezdett felvidulni. Nyomasztó
látvány volt a gyerekkirály teste, jólesett utána az illatos kert.
Ám még ezt az örömet is megrontotta az emlék, hogy
ugyanezeken az ösvényeken, ugyanezen lugasok között
rohantak, amikor az ágyából akarták elrabolni Ptolemaioszt.
Akkor kalandnak tűnt, aminek nem lesz következménye. Az
eredmény ott volt a királyi sírban és a rakpartok hamujában.
– Embereid sokat meséltek rólad – szólalt meg
Kleopátra. Julius szúrósan nézett rá.
– A szerencse fia vagy, hogy túlélted azokat az ütközeteket,
amelyeket leírtak – folytatta a királynő.
Julius nem felelt. Megállt egy üvegesen csillogó kövekkel
kirakott ösvényen, és megérintett egy zöld levelek közül
kihajló, vörös virágot.
– Azt mondják, hogy hadisten vagy, tudtad ezt? – kérdezte
Kleopátra.
– Hallottam ilyet emlegetni – feszengett Julius. – Dicsekszenek
helyettem.
– Hát nem vertél meg egymillió embert Galliában?
 Julius ránézett. Kleopátra ugyanazért a virágért nyúlt,
megsimogatta a szirmait. – Meg, de tíz évet vett el az
életemből – válaszolta.
Kleopátra lecsípte a körmével a virágot, végighúzta a száján,
beszívta az illatát. Julius megint azon töprengett, mit szólna
Róma, ha odavinné? A nép valószínűleg imádná Kleopátrát,
ám a Senatus nem lenne hajlandó elismerni az istennőségét.
Rómának elég istene van. Nem mernének tiltakozni egy idegen
szerető ellen, de az összes nagy ház felzúdulna, ha feleségül
akarná venni. Mellesleg nem is biztos, hogy Kleopátra eljönne
vele Rómába.
– Megbocsátottál a tábornokodnak, Brutusnak, mikor elárult
– mondta andalgás közben a királynő. – Különös viselkedés
egy vezetőtől. Mégis tisztelnek, sőt bálványoznak, tudtad ezt?
Követnének akárhová, és nem a születésed okán, hanem mert
az vagy, aki.
Julius hátrakulcsolta a kezét, és egyik kezének ujjaival
dobolt a másik csuklóján, mert nem tudta, mit feleljen.
– Akárki mondta is, elcsuszamodott a nyelve – szólt
végül. Kleopátra nevetett, és az ösvényre dobta a virágot.
– Furcsa ember vagy te, Julius! Ne feledd, én láttalak a
katonáiddal. Olyan arrogáns tudsz lenni, mint egy király, olyan
arrogáns, mint amilyen én vagyok. Jól illünk egymáshoz, bár
szerintem neked nem tetszene az itteni élet lassú járása. Az én
hazám ötezer éve lát életet és halált. Megöregedtünk,
elfáradtunk ettől a naptól, hozzánk képest a ti embereitek
fiatalok. Megvan bennük az ifjúság energiája, semmi nekik,
hogy úgy robogjanak végig egy földön, mint a nyári vihar.
Riasztó látvány az én álmos Alexandriámhoz képest, mégis
szeretem.
 Szembefordult a férfival. Közelsége részegítő volt. Julius
gondolkodás nélkül kinyújtotta a karját, és átfogta a királynő
vékony derekát.
– Tanácsosaim naponta figyelmeztetnek, hogy túl veszedelmes
lenne, ha Egyiptomban maradnátok – mondta Kleopátra. – Ők
csak az éhséget és az erőt látják az embereidben.
Emlékeztetnek rá, hogy ti gyújtottátok fel gyönyörű
könyvtáramat, a katonáid pedig nevettek és kockát vetettek a
hamuban.
– Harcoló emberek – válaszolta Julius. – Nem várhatod…
Elnémult Kleopátra kacagásától. Nyaka és álla lassan
kivörösödött.
– Milyen gyors vagy, ha őket kell védeni! – Megcsókolta Julius
állát, aztán a férfi mellére hajtotta a fejét.
– Itt nem a tanácsosaim uralkodnak – mondta – és nem tudnak
mit felelni, ha rámutatok, hogy te adtad vissza Ciprust nekünk.
Pusztító nem viselkedik így. Népem szemében igen
rokonszenvessé tetted magadat vele. Jelnek látták, hogy
visszatér a régi dicsőség. Figyelnek minket, látni akarják, hogy
mit alkotunk együtt.
Julius nem akarta rontani a kedvét, de ezt akkor is el kellett
mondania.
– Eljön az idő, amikor vissza kell térnem a városomba. Kivárom,
amíg eltemetik az öcsédet, de aztán mennem kell.
Kleopátra felemelte a fejét, és zavartan nézett a szemébe.
Julius érezte, ahogyan bezáródik előtte.
– Ezt akarod? – kérdezte. Hangja semmit sem árult el a
gondolataiból.
Julius megrázta a fejét.
– Nem. Itt akarok maradni, és el akarom felejteni a háborús
éveket. Azt akarom, hogy mellettem legyél.
 Kleopátrából úgy eltűnt a feszültség, mintha sose lett volna.
Átfogta Julius nyakát, és odahúzta a fejét illatos szájához.
Mikor szétváltak, az ő arca is olyan piros volt, mint a férfié,
és a szeme ragyogott.
– Már nem tart sokáig, hogy szabad legyek – mondta. – Ha akkor
velem akarsz maradni, megmutatom neked a hatalmas Nílust.
Parancsomra Egyiptom legszebb lányai rakosgatják a szájadba
a gyümölcsöt és a szőlőt. Zenészek muzsikálnak minden este,
míg siklunk a vízen. Tied leszek minden éjszaka, minden
órában. Ezért maradsz?
– Nincs szükségem Egyiptom legszebb lányaira – felelte Julius. –
A zenétektől pedig megfájdul a fülem. De ha te ott leszel és
csak az enyém leszel, akkor hagyom Rómát, hogy boldoguljon
magától még egy darabig. Végső soron eddig is kibírta
nélkülem.
Tudta, hogy ez az igazság, ettől függetlenül megdöbbentette.
Mindig arról álmodott, hogy diadalmenetben tér haza
szülővárosába, amely elhalmozza a megérdemelt dicsőséggel
és kitüntetésekkel. Ám Kleopátra egy szavától lényegtelenné
törpült az egész. Egy kis időre talán leteheti a gondokat és a
fáradalmakat, amelyek kitöltik az életét. Talán félredobhatna
mindent, és süttethetné az arcát a nappal e mellett a gyönyörű,
igéző lány mellett, aki Egyiptom királynője.
– Túl öreg vagyok hozzád – mondta halkan, és azt szerette volna,
ha Kleopátra cáfolná.
Ő felkacagott, és újra megcsókolta.
– Nekem bebizonyítottad, hogy nem vagy az! – mondta, és a férfi
combjára tette a kezét. Julius érezte csupasz bőrén a lány
tenyerének forróságát, amely, mint mindig, most is
irgalmatlanul felizgatta.
– Ha gyermekünk lenne – mondta Kleopátra – egyszerre
örökölné Egyiptomot és Rómát. Második Sándor lehetne.
Julius elfordította a tekintetét.
– Bármit megadnék érte! Nincs több fiam – mondta mosolyogva.
Kleopátra keze lustán elmozdult a combján, amitől
Juliusnak elakadt a lélegzete. – Akkor imádkozz isteneidhez,
hogy fiú legyen, akit magamban hordozok – szólt komolyan.
Julius utánakapott, de a királynő elsiklott előle. – Ha vége a
gyásznak, megmutatom neked Egyiptom misztériumait
magamban! – kiáltott vissza.
Szavai megrengették Julius alatt a földet. Alig bírta felfogni,
amit hallott. Szeretett volna a királynő után kiabálni, de
Kleopátra akkor már eltűnt a palotában.

Alexandria akkora zajjal ünnepelt, hogy csengett tőle a

rómaiak füle. Cintányérok és kürtök csattogtak és jajgattak
minden utcán, a nép harsány örömüvöltéssel búcsúztatta a
távozó Ptolemaioszt. Julius megborzongott az utolsó rítusok
emlékétől.
A gyerekkirály teste úgy összeaszott, akár a régi bőr, mikor
utoljára jöttek el hozzá az éneklő papok. Kleopátra nem
ragaszkodott Julius jelenlétéhez, de őt odavitte a kíváncsiság,
mert tudta, hogy soha többé nem lenne alkalma meglesni az
egyiptomi halál titkait.
Végignézte, amikor a papok felhasították Ptolemaiosz száját
egy meteorvasból kovácsolt vésővel. Ha nincs a tolmácsa, akit
Kleopátra küldött, Julius valószínűleg értetlen elszörnyedéssel
nézte volna ezt a tüntető halottgyalázást. Máig a hideg
futkosott a hátán, ha a tolmács sziszegő suttogására gondolt:
 – Ozirisz király, ébredj! – mondta a pap. – Felnyitom szájadat
az istenek vasával! Élj ismét, újuljon meg a te fiatalságod
minden napon, miközben istentársaid védelmeznek!
Tömjénfellegek örvénylettek a gyerekkirály apró teste körül.
Mikor az utolsó rítust is végrehajtották, a papok kiléptek a
szabadba, hogy megvigyék a hírt a városnak, és lepecsételték a
sírt bronzzal, arannyal és rézzel.
Ekkor a kürtök ezrei szólaltak meg. Hangjuk harsogott és
dagadt. Meggyújtottak minden lámpát és parázstartót,
Alexandria tündökölt az ég alatt. Az istenek látni fogják a
fényt, és tudják, hogy közéjük való érkezik hozzájuk.
Julius a királyi palota magas ablakából nézte a halál
ünnepét. Brutus állt mellette, Octavianus lement a tisztekkel a
városba inni és nőzni. Egy király halálának az éjszakáján
minden szabad. Julius reménykedett, hogy emberei túlélik a
hejehujás orgiát anélkül, hogy zavargás törne ki miattuk.
Valószínűleg hiú remény volt, de legalább mára más vállalja a
felelősséget. Kleopátra bárkája a kikötőben várakozott Juliusra.
Embereinek nélkülük kell kibírni, amíg visszatér. A hír mellett,
amit Kleopátra mondott, minden eltörpült.
Brutus, aki a nappali fényben úszó várost nézte, úgy szólalt
meg, mintha belelátna a gondolataiba. Megérezte Julius
különös izgalmát, bár nem ismerhette az okát.
– Tudod már, hogy mikor térsz vissza?
– Mielőtt vége lesz az évnek – felelte Julius. – A legióknak
megvan a szállása. Megérdemelték a pihenést. Írtam Marcus
Antoniusnak Rómába. Nagyjából egy hónap múlva itt a
hátralékos zsold. Hadd lakjanak itt, Brutus, amíg rám várnak.
Hadd legyenek kövérek és álmosak.
– Ennél jobban ismerhetnéd őket – felelte Brutus. – Már megint
meg kellett büntetnünk kettőt, mert templomokat
 fosztogattak. Az első hetek után ki kell vinnem őket a
sivatagba, különben Alexandriából minden eltűnik, ami
mozgatható. A római piacokon viszont túlkínálat lesz
műtárgyakból a hazatérésünk után.
Julius kuncogott. Brutus mosolygott. Mintha feledésbe
merültek volna a múlt legfeketébb pillanatai, és az ereje is
visszatérőben volt. Minden nap virradat előtt egy óra hosszan
gyakorolta a vívást Domitius társaságában nehéz karddal.
Vesztett valamit bajnoki fürgeségéből, de már nem volt gyenge.
Nem szólt Juliusnak a centurióról, aki előző nap kigúnyolta.
Brutus kivitte a gyakorlótérre, és majdnem agyonverte.
Bár talán, gondolta, Julius tud róla.
– Octavianus dühöng, hogy visszakaptam a rangomat – mondta.
– Vagy azért, mert kéjutazásra indulsz a Níluson. Nehéz lenne
megállapítani, melyik bőszíti jobban.
Julius bosszúsan csóválta a fejét.
– Octavianus azt szeretné, ha álmos senatusi vitákban
morzsolnám le utolsó éveimet. – Megvetően horkantott. – Azt
hiszem, kriptaszökevényeknek látszhatunk a fiatalok
szemében, akik nem alkalmasak másra, mint hogy egymás
térdét csapkodva emlegessék a régi dicsőséget.
Brutus ránézett mozgékony, izmos tábornokára, akit
sötétbarnára cserzett a nap. Juliust megfiatalították az
egyiptomi hónapok, nem csekély részben azért, mert végre
közel került a béke. Ő és Brutus évtizedekig hadakoztak és
nélkülöztek. Talán az érte a fizetség, hogy abbahagyhatják a
fáradozást. Nem tudta elképzelni, hogy Julius hajókázást
tervezne, ha még élne Pompeius, vagy Sulla fenyegetné a
városát.
 Nem tudta szeretni az embert, aki megbocsátott neki
Pharsalusnál, bár mikor Julius kinevezte Alexandria
városparancsnokává, rövid ideig zavartalanul tudott örülni.
Némán sóhajtott. Róma nagyon messzinek rémlett, de
Brutus tudta, hogy a jövőre kell gondolnia. Sok évnek kell
eltelnie, hogy elfelejthesse Pompeiushoz pártolásának
szégyenét. Julius megbízott benne, vezetővé tette, a legiók nem
fogják félreérteni az üzenetet. Ideje újjáépíteni a karrierjét,
amelynek meg kellett volna szakadnia Pharsalusnál. Végül is
Rómát olyan emberek építették, akik túlélték a vereséget.
Figyelte Juliust, és hiányzott neki a régi barátság. Voltak
drága pillanatok, amikor azt képzelte, szavakba nem foglalható
meghittség köti össze őket. Máskor minden átmenet nélkül
megrohanta a régi féltékenység és a pusztító gőg. Idővel talán
ez is enyhül.
– Régi föld ez – szólalt meg Julius váratlanul, kizökkentve
Brutust a gondolataiból. – Lehetne második Róma, egy
birodalom második fővárosa. Nem vagyok olyan vén, hogy ne
álmodhassak róla. Tudom, hogy sok a munkám, de el akarom
felejteni egy időre, amíg megnézem a Nílust a királynőmmel.
Brutus lehajtotta a fejét. Furcsának találta, hogy Julius épp
ezeket a szavakat mondja.
– Hazahozod Rómába? – kérdezte.
– Azt hiszem, igen – felelte Julius, és lassan elmosolyodott.
– Új életre kelti a csontjaimat. Ha ő mellettem áll, olyan
birodalmat teremthetek, amely vetekszik Sándoréval! Ez a
város épp megfelelne a birodalom második szívének.
Brutus megfagyott.
– Szóval király leszel? Mint Ptolemaiosz?
Julius megfordult, belefúrta sötét szemét a legrégibb
barátjába.
– Mit akarsz, mi másnak nevezzem magamat? Én vagyok az első
Rómában. Róma az első a világon.
– Mi lesz anyámmal, Serviliával? Őt is eldobod, mint Pompeiát?
Hát a feleségeddel, Calpurniával? Tőle is elválsz?
Julius tétovázott. Nem érzékelte Brutus forrósodó haragját.
– Korai még ilyeneket tervezgetni. Ha otthon leszek, megteszem,
amit kell. Calpurnia nem fog szembeszállni velem, azt tudom.
– A Senatus viszont szembeszáll az ambícióddal – mondta Brutus
halkan.
Julius nevetett.
– Nem merik azok azt, öreg barátom! Hódolni fognak előttem, és
hódolnak a királynőnek, akit hazahozok. Rómát királyok
építették. A királyság belőlem születik újjá.
– A lányodból? – kérdezte Brutus.
Julius ragyogó szemmel nézte a várost. A gazda
mozdulatával markolta meg az ablakpárkányt.
– Nem bírom magamban tartani, Brutus. Túl sok ez nekem. A
fiamból, aki most születik. A királynő várandós, és a jósai azt
mondják, hogy fiú lesz. Egy fiú, aki két birodalmon uralkodik!
– Hangosan felkacagott. Fiúnak kell lennie! Az istenek nem
lehetnek ennyire kegyetlenek!
Brutus egy lépést hátrált. Nyugalma összeomlott. Milyen
barátság élhetné túl ezt a könyörtelen nagyravágyást? Julius
ezek szerint nem lakott jól Egyiptomban. Olyan hatalmas
álmokkal tér vissza Rómába, amelyekhez foghatót egyetlen
megsemmisített ellensége sem dédelgetett. Sem Sulla, sem
Cato, de még Pompeius sem merészkedett idáig.
– A Köztársaság… ! – kezdte, de nem tudta folytatni a
megrázkódtatástól.
Julius megcsóválta a fejét.
– …dicső kísérlet volt. Tisztelem, de kiszolgálta az idejét.
Ha visszatérek Rómába, elkezdjük kiépíteni a birodalmat.
 HARMINCADIK FEJEZET

A Nílus dél felé vitte őket, a vizétől virágzó földek között.

Rikoltozó madárfelhők vágódtak a magasba, ahol a királyi
bárka elhaladt. Fehér kócsagok sétáltak a csordák között,
amelyek este inni jártak a sekélyesbe. Ebben a környezetben
Julius megengedte magának, hogy letegye az évtizedek
gondját. Erősnek érezte magát, hónapok óta nem kapott
rohamot. Róma messze volt, ő pedig belefeledkezett
Kleopátrába.
Szeretkeztek éjjel és nappal, akkor, ha éppen kedvük volt
hozzá. Juliusnak először nehezére esett figyelmen kívül hagyni
a rabszolgákat, akiktől csak egy vékony selyemfüggöny
választotta el őket. Kleopátra, akit születésétől rabok szolgáltak
ki, csak nevetett a feszengésén, majd addig piszkálta, amíg
szeretője lefejtette a válláról a köntöst, és a bőrét kezdte
csókolgatni, amitől a kacagás torokhangú lihegéssé mélyült.
A bárkát jobbról-balról nyolc-nyolc evező hajtotta. Az
evezőlapátokat beezüstözték, és mikor a hullámokat hasították,
úgy villogtak, mint a vízbe hullott sestertiusok. Völgyeket,
hatalmas fennsíkokat, rónaságokat kerülgetett a Nílus, és Julius
néha el tudta hinni, hogy az utazásnak sose lesz vége.
Esténként órák hosszat diskurált Kleopátra asztrológusával,
Szószigenésszel, aki megjósolta, hogy fiuk születik. Az elején
az asztrológus nem nagyon mert szólni a római vezérhez, de
ahogy múltak a hetek, egyre felszabadultabban tudtak
beszélgetni. Julius nem bírt betelni a bizonyítékokkal,
amelyekkel Szószigenész alátámasztotta a jóslatait. Kezdetben
kételkedett az előjelek hatalmában, de aztán fokozatosan hitté
változott át a reménykedése. Órákig tudott vitatkozni az éles
eszű göröggel a bolygók pályájáról, az évszakokról, még a
naptárról is. Szószigenész, aki igyekezett nem mutatni,
mennyire lenézi a római kalendáriumot, azt mondta, hogy még
az egyiptomi időszámítás is hibás. Az ő kalkulációi szerint
háromszázhatvanöt nap közelítette volna meg leginkább a
pontosságot: ehhez csak négyévente, tavasszal kellett volna
hozzátenni egy napot, hogy tökéletes legyen. Julius követelte,
hogy támassza alá bizonyítékokkal az állításait, mire
Szószigenész beterítette a fedélzetet faszénnel telerótt
papiruszlapokkal, és addig magyarázta a bolygók és csillagok
röptét, míg Julius bele nem szédült. Ahhoz képest, ahogy
Rómában a főpap minden évben elvesz vagy hozzátesz
napokat, nagyon rokonszenves volt Szószigenész ragaszkodása
a rendhez és az egyszerűséghez. Vajon mit szólna a Senatus, ha
Rómában is bevezetne egy ilyen rendszert?
Kleopátra, ahogy a terhessége előrehaladt, egyre kevésbé
bírta a hőséget, és a délutánokat átaludta a napvető ponyva
alatt. Julius tehát magányosan figyelte órákig a krokodilusok
baljós alakját a sás között, amelyek türelmesen várták a túl
közel merészkedő íbiszt vagy borjút. Egyedül a krokodilusok
vadászata szúrta át a valóság késével a nílusi hosszú álmot.
Emelkedtek-süllyedtek az ezüst evezők, amelyek csupán akkor
álltak meg, ha szél dagasztotta a fejük fölött a bíbor vitorlát.
Amikor elviselhetetlen volt a meleg, Julius meséltetett
magának Szószigenésszel. Átmosatta magát a legendákkal,
amíg úgy nem érezte, ő is beleolvad a lebegő tájba, része lesz
jövőjének.
A hajnal előtti hűvösben a rabszolganők megfürdették
Kleopátrát, felöltöztették, körülfestették a szemét antimonnal,
 amit egy ferde vonallal fejeztek be a külső szemzugban. A
meztelen Julius a könyökére támaszkodva figyelte a szertartást.
Már nem feszélyezték a rableányok, ám mindannyiszor nemet
mondott, ha Kleopátra felajánlotta őket bensőségesebb
szórakoztatás céljára. Bár nem gondolta, hogy a lányok
vonakodnának. Például Kleopátra öltöztetője nem titkolta
érdeklődését, miközben Juliust mosogatta a fedélzeten, és
csintalanul kacarászott, amikor a kifacsart kendőből több víz
jutott az ő buja mellére, mint Juliusra. Talán a hőség vagy a
félmeztelen rablányok tették, hogy folyamatosan készen állt az
üzekedésre ezekben a nílusi napokban. Nagy úszásokkal
frissítette magát ott, ahol tiszta volt a víz, ügyes kezek
dörgöltek olajat a bőrébe, és olyan jó étkeken tartották, mint
egy tenyészbikát. Végighúzta tenyerét a hasán, hogy érezze az
izmokat. Olyan volt ez az álombéli élet a hosszú háborúzás
után, mint a kiszáradt földnek a víz. Ám még ilyenkor is tudta,
hogy nem pihenhet örökké. A cselekvés vágya mindig ott
mocorgott a tudata alatt, és napról napra erősödött. Róma várt
rá, és egyre nagyobb erőfeszítésébe került bedugni a fülét,
hogy ne hallja az Urbs hívását.
Kleopátrán már látszott a terhesség. Julius megigézve
bámulta, amíg el nem takarták egy olyan vékony fátyolruhával,
hogy a lábszára is átsejlett rajta. A királynő odajött, lenézett
mosolygó szeretőjére, és felvonta a szemöldökét.
– Te akkor pucéran akarsz a nép elé lépni? – kérdezte mézédesen.
Julius kuncogott.
– Ahogy néztelek, arra gondoltam, mindjárt felébredek valami
sátorban, odakint kürtök harsognak, és a tisztjeim ordítva
vezényelnek egy utolsó rohamot.
 Kleopátra nem mosolygott. Túlságosan sokszor riadt fel
arra, hogy a férfi álmában kiabál, és ilyenkor eltorzult az arca a
kíntól és a haragtól. Julius nem emlékezett az álmaira, vagy
legalábbis nappal nem háborgatták. A királynő tekintete
végigvándorolt a sebhelyeken. Megcsóválta a fejét.
– Öltözz, Cæsar, és láss valami újat – mondta.
Julius kérdésre nyitotta a száját, ám Kleopátra az ajkára
illesztette az ujját, majd otthagyta fényes szemű rabnőinek,
hogy öltöztessék fel. Julius sóhajtva feltápászkodott, és intett a
lányoknak, hogy a legvékonyabb köntöst hozzák.
Mire feljött a fedélzetre, a bárka már a part felé tartott. Falu
állt a közelben, ugyanolyan, mint a többi. A magasban
vadludak gágogtak, a friss sás, amelyet a pallóra hintettek,
ösvényként folytatódott kint a szárazon. Sok száz ember
tolongott a parton harsogó színű ruhákban, és minden szem a
consult bámulta. Julius feszengve nézett vissza rájuk. Az
evezősök a pallóhoz kormányozták a bárkát. Előhoztak egy
hajóhidat, olyan széleset, hogy egy sor legionarius elfért volna
rajta, a bárka oldalához erősítették, másik végét leengedték a
pallóra.
Kleopátra átment a hídon. Az emberek térdre vetették
magukat, és a sárba hajtották a fejüket, midőn az uralkodó
kilépett a szárazföldre. Dobok peregtek a parton, és amikor a
lány visszanézett, Julius láthatta a hideg arcot, amely uralma
alá hajtotta az alexandriai hadsereget. Idegesen remegő ujjai
hiába keresték a gladiust, mert a folyón elszokott attól, hogy
kardot viseljen. Követte szeretőjét, szandálja alatt ropogott a
sás. Mikor utolérte, Kleopátra megfordult, és rámosolygott.
– Azt akartam, hogy lásd ezt – mondta.
 Testőrei végigdobogtak a rozoga pallón, és elfoglalták
állásaikat. Julius és Kleopátra átment az emberek között. Végig
a kisvárosban férfiak és asszonyok térdeltek az út mentén.
– Honnan tudták, hogy jössz? – kérdezte a férfi.
– Ma van az évfordulója annak, hogy királynő lettem – felelte
Kleopátra. – Tudják, mikor eljön az idő.
A városka tiszta volt és ápolt, bár most kihaltnak tűnt, mert
minden férfi, nő és gyermek az út mellett térdelt. Kleopátra
időnként lehajolt, és megérintett valakit. Julius látta, hogy a
megérintett szemében a hála könnyei csillognak.
A sással felhintett ösvény egy kis térnél ért véget, amelyet
patyolattisztára söpörtek. Kleopátra őrei előrefutottak, hogy
átkutassanak egy márványtemplomot, amely vörösen égett a
reggeli napsütésben. Temetői csend volt, Julius egy hispaniai
elnéptelenedett falura emlékezett, ahol egyszer régen
Serviliával lovagolt. Ott látta Sándor szobrát. Borzongató
érzés, hogy a király tulajdon birodalma visszhangozza az
elmúlt élményt.
Észrevette, hogy csapongnak a gondolatai, gyászolnak
mindent, ami abban a másik térben és időben elveszett. Gallia
és Görögország kiverte belőle a maradék ártatlanságát. Talán
azért ontott könnyeket Pompeius halott arca fölött. Eszébe
jutott a hajdani gyerek, de olyan régen volt, hogy rá se ismerne
már. Az apja, Marius, Tubruk, árnyékká fakultak mind. Túl sok
tragédia történt, túl sok emléket zárt el lakat alá valahova
mélyre. Vermet ásott Suetoniusnak, aztán életben hagyta. Ha
ez az egyiptomi reggel adna egy második lehetőséget, habozás
nélkül megölné Suetoniust.
Talán a kor hozta ki belőle a keménységet vagy a hadjáratok
brutális döntései. Embereket vont vissza, tudva, hogy más
hűséges katonáknak kell meghalniuk miatta. Megmentette a
 sokakat a kevesek árán. Felcsereket küldött azokhoz, akiknek
volt esélyük a túlélésre. Jó embereket küldött Pompeius
táborába tudva, hogy nem élhetnek, miután átadták az üzenetét.
Úgy gondolta, hogy az ilyen rideg elhatározások egy idő után
beeszik magukat a csontokba, és elveszik az életörömöt. Még
Egyiptom napsugara sem melegíthette fel. De Kleopátra igen.
Érthetetlen módon szúrta valami a szemét.
Az őrök visszatértek. Julius és Kleopátra lassan bevonult a
homályba, ahol magas mennyezet verte vissza lépéseik hangját.
Látszott az épületen, hogy templom. Julius nem értette, hogy
miért hozta ide a királynő? A falakat sárga achátból faragott,
domború csillagok díszítették, a követ sötétebb vonalak
erezték. Elképedésére mintha nyávogást hallott volna! Kereste
a hang forrását, és meglátott legalább egy tucat macskát, amint
Kleopátrához közelednek.
Kleopátra egyiptomi szavakat dünnyögve lehajolt, és
hagyta, hogy a macskák a kezéhez dörgölőzzenek.
– Hát nem gyönyörűek? – kérdezte, majd le is térdelt a macskák
közé.
Julius bólogatott, és közben arra a szerencsétlenre gondolt,
akinek a macskák után kell sikálnia a márványpadlót.
Kleopátra látta az arcát, és csengőhangon felkacagott.
– Ők a templom őrei, Julius. Látod a karmaikat? Ki merne
belépni ilyen vadászok közé?
A macskák a hátukat púpozták, és elégedetten doromboltak.
Kleopátra óvatosan felállt, és elindult, a macskák követték,
lustán billegetve ég felé emelt farkukat.
A templom túlsó végén szobor állt egy falmélyedésben.
Julius felnézett rá, és olyan zavarba jött, hogy megbotlott. A
fehér kőből faragott szobor olyan hatalmas volt, hogy
Kleopátra feje a térdéig ért.
 Julius hol az egyiket bámulta, hol a másikat. A magasból a
királynő tajtékszín márványba faragott vonásai tekintettek le rá.
A szobor egy kisfiút ölelt magához. Arcán olyan büszkeség ült,
amelyet Julius jól ismert.
Kleopátra észrevette, mit figyel, és elmosolyodott.
– Ő ízisz, Cæsar, gyermekét tartja a karjában, Hóruszt.
– A te arcoddal – ámult Julius.
– A templom már akkor ezeréves volt, amikor Sándor ide
érkezett. Ízisz mégis bennem él.
Julius ránézett. A macskák a királynő lábához törleszkedtek.
– Julius, isten lesz a fiam. A te fiad. Most már érted?
A férfi nem mondta, hogy minél tovább tanulmányozza a
szobrot, annál több eltérést talál. A kőasszony kissé idősebb
volt Kleopátránál, és mikor az első megdöbbenése elmúlt, azt
is látta, hogy az álluk vonala nem egyforma. Ízisz két szeme
között nagyobb a távolság. De akkor is… ez elképesztő.
Kleopátra bólintott, elégedett volt a szeretője reagálásával.
– Imádkozol hozzá velem? –
kérdezte. Julius összevonta a
szemöldökét.
– Hogy imádkozhatnék, ha egyszer benned
van? Kleopátra rávillantotta a fogát.
– De faragatlan vagy, római! Bár számíthattam volna rá. Ez itt
misztérium. Én a testembe rejtve hordozom a lángját, ő mégis
itt van. Ha majd a holtak ösvényét járom, az visszatérés lesz,
nem kezdet. Ha ezt megérted, megértesz engem. Nekem
tetszene, ha imádkoznál hozzá. Akkor megáldja a fiunkat, és
vigyáz rá.
Julius nem bírt ellenállni a nézésének. Letérdelt, lehajtotta a
fejét, és örült, hogy mások nem láthatják közben.
 Az alexandriai királyi palotán belül valóságos kis város volt
az írnokok szárnya, ahol sok ezer tudós dolgozott. Amióta
leégett a nagy könyvtár, éjjel-nappal égtek benne a fények, és
aggályos gonddal másolták a mesterek Egyiptomból és
Görögországból hozott írásait.
A zegzugos szárnyépület egyik részébe költözött be a római
közigazgatás. Brutus lefoglalta magának a legjobb szobákat.
Parancsára a legio mesteremberei eltávolították és ládákba
csomagolták a szobrokat meg az aranyat, hogy majd egyszer
hazaszállítsák. A falakat könnyű, faragott tölgyfa deszkával
burkolták római ízlés szerint. Új laktanyákat építettek a
Negyediknek és a Tizediknek, mert a legionariusok
gyűjtögetése túl sok botrányra adott okot a városban. Brutus az
elején hagyta vadulni őket egy kicsit, de mivel ez nagyon a
fegyelem rovására ment, pár hét után bevezette a megszokott
könyörtelen rendet. Voltak, akik panaszkodtak, sőt néhány
szamár még valami folyamodványt is benyújtott; ezek este már
útban voltak a sivatagi helyőrségek felé. Csend lett a városban,
és Julius távollétében Brutus fenékig kiélvezte a szabadságát.
Azok, akik visszaéltek a gyengeségével Pharsalus után,
addig lapátolták a tűző napon a bélsárt, míg el nem ájultak.
Brutus jól megjegyzett minden arcot, és mérhetetlen
gyönyörrel jelölte ki őket a legpiszkosabb munkákra. Ha
vágásaik és horzsolásaik meggyűltek, el nem mulasztotta
volna, hogy meglátogassa őket az ispotályban, ahogy egy
lelkiismeretes tisztnek kell. Mire Julius visszatér, jó római
csatornázása lesz Alexandriának.
Most a tanácsteremben leste Octavianust, és örvendezett a
kínos helyzetének.
– …akkor ezt átadom neked, tábornok! – mondta. – Julius
Egyiptomba rendelte ezeket az új legiókat, amelyeknek ételre,
 fizetésre és kaszárnyára van szüksége. De ha nem vagy képes
elvégezni a feladatodat, akkor…
– Nekem nem szólt erről! – vágott közbe Octavianus. Brutus
elkomorodott.
Ellenségeskedésük egy cseppet sem enyhült Julius távozása
óta. Brutus kezdetben azt hitte, hogy Octavianus nem fogadja
el fennhatóságát, amelyet Julius ruházott rá. Máig nem
felejtette el, mivel fenyegette a fiatalember egy görögországi
kikötőben. Valahol akarta is, hogy Octavianus most kössön
bele, miután visszanyerte az erejét. Még nem került sor az
összecsapásra, de a többi főtiszt jól láthatta, mi készül.
Octavianus az engedelmesség és a pimaszság között járta a
tojástáncot, Brutus pedig hajlandó volt játszani, amíg
Octavianus bírja. Le mindig könnyebb nyomni, mint fel.
– Tapasztalatom szerint – mondta hanyagul – Juliusnak nem
szokása megvitatni minden döntését az alárendeltjeivel.
Levélben iderendelt egy helyőrséget Görögországból, hogy
fedezetnek-e vagy megszálló erőnek, az nem igazán érdekel.
Amíg visszatér, te felelsz értük.
Octavianus szemében megvillant a rosszindulat. Brutus
kihúzta magát a székében, várta az első repedést a fegyelem
jegén. Semmi sem szolgált volna nagyobb örömére, mint
büntetésből hazazsuppolni Octavianust. A Senatus nem nézi a
körülményeket, ha azzal kell elbánni, aki renitens a
feljebbvalója iránt. Ha Octavianus kardot ránt, vagy felemeli az
öklét, akkor vége.
Octavianus látta rajta a mohó várakozást, és először
megfékezte az ellenszenvét. Már éppen tisztelegni akart,
amikor kirobbant belőle fékezhetetlen dühe.
– Nem akarod látni azoknak az arcát, akikkel együtt harcoltál
áruló korodban? – vágta oda. – Azért nem akarsz foglalkozni
velük?
Brutus diadalmasan mosolygott.
– Hát így kell beszélni a fölötteseddel, fiú? Így? Szerintem ma
túlzásba estél egy kicsit. Azt hiszem, jóvátételt kell kérnem,
arra az esetre, ha Julius utólag rákérdezne.
Octavianus egyáltalán nem volt ostoba. Brutus látta, hogyan
latolgatja koruk és helyzetük különbségét. Látta, hogyan
higgad le, miután döntött.
– Te nem vagy alkalmas a rangodra – mondta Octavianus. –
Több esze lehetett volna annál, hogy ismét megbízzon benned.
Brutus mérhetetlen elégedettséggel felállt. Nagy élvezet volt
egy hónapig hergelni a fiatalembert, de mindvégig tudta, hogy
el fog jönni ez a pillanat.
– Hívathatom Domitiust, és elintézhetjük hivatalosan, vagy
kimehetünk egy csendes helyre, és ott megtanítalak a jó
modorra. Melyik legyen?
Octavianus túl messzire ment, hogy meghátráljon
valamilyen fenyegetéstől. Az volt minden válasza, hogy az
ujjaival dobolt a kardja markolatán. Brutus vigyorgott. Ez szép
munka volt.
– Úgy vezetem be a nyilvántartásba, mint edzést – intett az
ajtóra. – Csak utánad, fiú. Követem minden lépésedet.
A legionarius őrök gépiesen tisztelegtek az elsiető
főtiszteknek. Brutus követte Octavianust egy lépcsőn, majd egy
folyosón, amely még viselte a római kincsvadászok nyomait.
Járás közben körözött a vállával, hogy lazuljanak az izmai.
A tornapályán, mint minden délelőtt, most is nyüzsögtek az
emberek. Az ágyékkötőre és szandálra vetkőzött, napbarnított
rómaiak nehéz bőrlabdákkal és vassúlyokkal őrizték a
 formájukat. Mások ólommal nehezített gyakorlókardokkal
vívtak, amelyek mintha nagyon hangosan csattogtak volna a
termek csöndje után.
– Térjetek vissza a munkátokhoz, urak – rendelkezett Brutus egy
pillanatra se véve le a szemét Octavianusról. Türelmesen
megvárta, hogy a katonák eltegyék a tornaszereket, és magukra
hagyják őket. Érezte, hogy kíváncsiak, de a nézőközönség
finomíthatna a leckén, amit adni szándékozik. Nem akarta,
hogy bármi is fékezze.
Miután az utolsó katona is távozott, Octavianus megfordult,
sima mozdulattal kivonta a kardját, és odament a homokos
pályán az egyik körhöz. Brutus leste, hogy lát-e benne
valamilyen gyengeséget, emlékeztette magát, hogy Octavianus
is ezüstpáncélt nyert Julius vívóbajnokságán. Fiatal és gyors.
Brutus kezében viszont úgy állt a gladius, mintha a karja
folytatása lenne. Felkutatta az egyiptomi holtak között, mielőtt
a hullarablók elvihették volna. Kínkeservesen edzett, hogy
visszanyerje az erejét ehhez a pillanathoz.
Felállt Octavianusszal szemközt, és első helyzetbe emelte a
kardját.
– Még emlékszel, mikor azzal fenyegettél, hogy ismét
összetöreted a karomat – dünnyögte, míg körözni kezdett. –
Akarod megpróbálni most?
Octavianus nem vett tudomást róla. Olyan hirtelen váltott
lépést, hogy az még Brutust is majdnem meglepte. Az első
döfés, amelybe Octavianus a teljes testsúlyát beleadta, az ő
erejét tette próbára. Brutus könnyedén hárított.
– Fiú, nem kellene ennyire megfeszítened a csípődet.
Korlátozza a mozgásodat – figyelmeztette.
 Néhány percig szótlanul vívtak. Octavianus
megpróbálkozott egy vágáskombinációval, amelynek a végén
az ellenfele térdét akarta megdöfni. Brutus félreütötte a pengét.
– Jobb – mondta. – Látom, Domitius dolgozott veled. Ő szereti
ezt a kis szúrást.
Octavianus túl közel jött. Brutus rárontott, és bár Octavianus
hárította a döfését, sikerült megcsapnia a fiatalember arcát,
mielőtt szétváltak. Octavianus megérintette az arcát, majd
mutatta a tenyerén, hogy nem folyt vér.
– Azt hiszed, fiú, hogy csak első vérig megyünk? – kérdezte
Brutus. – Te is olyan naiv vagy, mint Julius. Talán épp azért
kedvel.
Beszéd közben elkezdett egy gyorsuló kombinációt.
Egymásnak mentek, Octavianus a könyökével felütötte Brutus
állát.
– Öregszel – mondta neki. Tovább köröztek.
Brutus vadul nézett rá. Ez volt az igazság. Elveszítette
ifjúságának villámgyorsaságát, de biztosan maradt annyi
tapasztalata, hogy megalázzon még egy kutyakölyköt.
– Nem tudom, neked mondta-e Julius, mit tervez a visszatérése
után? – kérdezte. Már mindketten izzadtak. Octavianus szeme
elkeskenyedett. Brutus folytatta, lesve az alkalmat, hogy
támadhasson. – Ez a hely lesz a birodalmának a második
fővárosa. Mondta ezt neked? Szerintem nem fárasztotta magát.
Te mindig az első voltál a sorban, ha a lábát kellett csókolni.
Neked nem számít, hogy tábornok vagy uralkodó előtt térdelsz-
e.
Octavianus villámgyorsan riposztozott. Sokáig csattogtak a
kardok, Brutus már nehezen lélegzett, de még így sem volt rés
a védelmén. Octavianus legfeljebb akkor törhetett volna át
 rajta, ha egy teljes napig püföli. A fiatalember megérezte
ellenfelének magabiztosságát, és a kör széléig hátrált.
– Vén szájhős vagy – mondta. – Hazug, áruló és gyáva.
Villogó szemmel várta a támadást, de Brutus csak nevetett.
– Kisfiú, kérdezd meg tőle, ha visszajön, kérdezd meg, mit tart
imádott köztársaságodról. Nekem azt mondta… – Ismét
egymásba csapódtak, és Brutus egy hosszú vágást ejtett
Octavianus lábán. Dőlt belőle a vér, mint a záporeső. Brutus
vidáman folytatta, abban a tudatban, hogy a vérveszteséget
követi majd a gyengeség. – Nekem azt mondta, hogy a Senatus
ideje lejárt, bár neked talán hazudni fog, kímélve kifinomult
érzékenységedet.
Lassabban köröztek. Brutus nem erőltette a gyorsabb
tempót.
– Azt gondoltad, hogy a köztársaságért harcolunk? – kérdezte
gúnyosan. – Talán régen, amikor még mi is fiatalok voltunk, de
most van egy királynője, és a királynő a fiát hordozza.
– Hazudsz!. – üvöltötte Octavianus, és támadott.
Úgy érezte, tűz égeti a lábát, de még a fájdalom közepette is
tisztában volt vele, hogy Brutus azt akarja, ő fárassza ki saját
magát. Egy elhibázott szúrása miatt Brutus meg tudta vágni a
bal kezét, mielőtt visszaránthatta volna. Ösztönösen ökölbe
szorította a kezét, ujjai közül vér csepegett.
– Lehet, hogy mégis a helyes oldalon álltam Pharsalusnál? –
Brutus lépést váltott, otthagyta a támolygó Octavianust. Mintha
elszédült volna, bár nem lehetett tudni, hogy a sebektől-e vagy
attól, amit hallott.
– Ne játszd a haldoklót, fiú. Ezt a trükköt láttam már párszor! –
gúnyolta.
 Octavianus észrevétlenül kiegyenesedett, és olyan
tökéletesen szúrt, hogy Brutus nem háríthatta. A penge elvágta
a vállvért szíját, Brutus káromkodva letépte a vállvértet, és
elhajította.
– Az a gyönyörű lány fiút vár. Miért kellene ezen mérgelődnöd?
– Leállt, megtörve a ritmust. – Csak nem arra számítottál, hogy
te leszel az örökös? Bár tulajdonképpen miért ne? Kopasz
vénség hozzád képest. Miért ne számítottál volna arra, hogy
egy napon te ülsz a helyébe? Istenek, mennyire eheted most
magadat, mert nem ez fog történni! Ha megszületik a fia, mit
gondolsz, mennyi ideje lesz egy távoli rokonra?
Kegyetlen volt a nevetése, és Octavianus, noha minden
ösztöne az ellenkezőjét ordította, ismét támadott. Brutus
elhajolt előle, és odavágott ugyanarra az orcájára, felhasítva a
húst.
– Tudod, hogy úgy festesz, mint egy mészárszék? – kérdezte. –
Percről percre lassulsz.
Mindketten ziháltak, mégis úgy támadták egymást, mint
akik ölni akarnak. Brutus beletérdelt Octavianus ágyékába, ám
annak sikerült egy olyan mély vágást ejtenie az ő lábán, hogy
akaratlanul felordított.
– Fáj, mi? – vicsorgott Octavianus.
– Igen, csíp egy kicsit – felelte Brutus.
Gyorsan összeszedte magát. Szemmel nem követhető
gyorsasággal csaptak össze a kardok, mindkét férfi
megfeszítette minden erejét. Szúrtak és vágtak, de nem is
érezték a küzdelem hevében. Az ezüstvért behorpadt.
Octavianus felnyögött, mert Brutus kardja áthatolt a fémen, és
eltalálta az oldalát. Lihegve kapott a sebhez. Az udvar
 túlságosan ragyogott a fényben, a lába lucskos volt a vértől.
Megcsúszott, térdre esett, várta a torkába szúró vasat.
Brutus félrerúgta ellenfele gladiusát, és lenézett
Octavianusra.
– Semmi olyan, amit ne lehetne összevarrni – mondta, és a
térdére támaszkodott. – Na, eltörjem a karodat, fiú?
Combján iszonyúan fájt az ovális vágás, de nem törődött
vele. Túlélt csúnyábbakat is.
Octavianus felnézett.
– Ha birodalmat akar, majd én megadom neki – mondta.
Brutus sóhajtott. Lendületet vett, állcsúcson csapta
Octavianust, aki elájult.
– Hát te tényleg bolond vagy – mondta az elterült alaknak.
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET

Kürtök harsogtak Alexandriában, amikor a nyár utolsó napján

feltűnt a királyi bárka. Brutus egy tucat karcsú római gályát
küldött elé, és ennivalót osztatott a lakomákhoz a kikötői
raktárakból. Csónakok százai csatlakoztak a messzire látszó
bíbor vitorlához, tarka madárrajként kavarogva a királynő
bárkája körül.
Bár rövidültek a nappalok, még mindig rekkenő hőség volt.
Kleopátrát rabszolgák legyezték, míg a fedélzeten állva figyelte
az érkező flottát. A terhesség véget vetett a nílusi napok
békéjének. Már nem talált olyan helyzetet, amely ne lett volna
kényelmetlen. Julius megtanult óvatosan viselkedni, mert a
királynő gyorsan kijött a béketűrésből. Most is villámlott a
szeme a haragtól, mikor meglátta a római gályákat.
– Te idehoztad a hadseregedet? – pillantott a szeretőjére.
– Csak egy kis részét – felelte Julius. – Te sem szeretnéd, ha
védtelen maradna Alexandria, míg velem jössz Rómába.
– Harcosaim évek óta képesek megvédeni minket! – háborgott
Kleopátra.
– Én még egy kis kockázatot se mernék vállalni Egyiptommal –
felelte Julius óvatosan. – A gályák a fiunk örökségét védik.
Bízzál bennem. Esküt tettem neked.
A gyerek rúgott, Kleopátra összeborzongott. Engedte volna,
hogy átcsússzon a trónja a római kezébe? Egyiptom elfáradt
ötezer év alatt, az ellenségek a gyöngeségeikre lesnek. Róma
fiatal ereje távol tartja őket a birodalmától, mint a farkasokat a
pofájukba nyomott fáklya. Julius fel tudta korbácsolni a vérét,
 ha az ikerfővárosokról mesélt, ám a kikötőjében rajzó
legionariusok látványa megijesztette. Julius tudott kedves lenni
mint ember, mint szerető, de hadvezérként pusztító vihar volt,
és Kleopátra fővárosa felkeltette a figyelmét.
Julius látta, hogy didereg. Elvett egy kendőt az egyik
rablánytól, és Kleopátra vállára borította, de olyan gyengéden,
hogy könnyek szöktek a királynő szemébe.
– Hinned kell nekem – mondta a férfi halkan. – Ez a kezdet.
Centuriák álltak tökéletes alakzatban a rakparton, míg a
bárka legénysége kivetette a horgonyt. Amikor Julius és
Kleopátra a partra lépett, a rómaiak megéljenezték a consul és a
győztes hadvezér hazatérését. Rabszolgák gyaloghintót hoztak
Kleopátrának, akit baldachin védett a köznép alantas
pillantásaitól. Julius a királynő jobbján állva figyelte a
távollétében történt változásokat.
Korábban nem jellemző rend uralkodott a forgalmas
kikötőben. A távolban legionariusok járőröztek. Új vámházakat
építettek Alexandria kereskedelmi forgalmának ellenőrzésére.
Brutus nem tétlenkedett.
Ahogy haladt a menet a királyi palota felé, úgy lett egyre
feltűnőbb a legiók jelenléte. Minden sarkon katonák vágták
magukat vigyázzba és tisztelegtek, mihelyt feltűnt Julius.
Alexandria polgárait, akik körülrajzották volna a királynőjüket,
sorompók tartották vissza a kereszteződéseknél, hogy ne
akadályozzák a fő utca forgalmát.
Julius titokban elborzadt, ha belegondolt, mit szólhat
Kleopátra ehhez a fölényes hatékonysághoz. Távozása előtt
rendelte ide a görögországi legiókat, különös módon mégis
zavarta, hogy újabb húszezer honfitársa szállta meg a várost.
Alexandria idegen világ volt, mikor ide érkezett. Emberei
 mostanra mindent megtettek, hogy átváltozzék Róma előretolt
helyőrségévé.
A palotában a rabszolgák izgatottan röpködték körbe
Kleopátrát. A királynőnek fájt a lába és fáradt volt, mégis
megállt a lépcsőn, és szembefordult Juliusszal, mielőtt belépett
a hűvösebb termekbe.
– Miként bízhatnék meg benned? – kérdezte.
– A fiamat hordozod, Kleopátra, de még ha nem így lenne, akkor
is drágább vagy nekem mindennél. Hadd védjelek meg.
A királynő szólni akart, aztán meggondolta magát. Úgy
összeszorította a száját, hogy rosszalló vonallá keskenyedett.
Julius sóhajtott. Több ezer katonája volt látótávolságban.
– Jól van, királynőm. Legalább az embereimnek hadd mutassam
meg.
Szó nélkül eléje térdelt a lépcsőn.
Kleopátráról lehullott a feszültség, ahogy ránézett a kipirult
arcra. Mosoly bujkált a szája sarkában.
– Még sose láttam senkit, aki ilyen gőgösen tudott térdelni –
súgta a szeretője fülébe: Julius elnevette magát.

Fürdés és evés után hívatta a galliai tábornokokat. A

görögországi új tiszteknek még várniuk kell egy kicsit a
kihallgatásra. Azt a szobát választotta, amelyet Brutus lefoglalt
magának az írnokok szárnyán. Várakozás közben kíváncsian
vette számba a változásokat.
Elsőnek Brutus és Domitius jött. Tisztelegtek, leültek a
felkínált székekre. Őket Regulus követte, akinek örökös
komorságán enyhített egy kicsit Julius visszatérése. Octavianus
és Ciro elfoglalta a helyét, Domitius kitöltötte a bort.
Ki-ki felvette a kupáját és Juliusra köszöntötte ivás előtt.
Erősek, egészségesek voltak, és sötétbarnára sütötte őket a nap,
 főleg Cirót. Simán elment volna bennszülött egyiptominak.
Octavianus arcán egy új sebhely fehérlett. Ő viselkedett a
legzárkózottabban a társaságban. Julius hiányolta a régi
fesztelen bajtársiasságot. Majdnem hat hónapig volt távol, és
feszélyezte, hogy így eltávolodtak egymástól.
– Kérjek hivatalos jelentést, uraim? – kérdezte. – Vagy
iszogatunk és beszélgetünk, míg lemegy a nap?
Regulus mosolygott, de a többiek furcsán bizalmatlannak
tűntek. Octavianus törte meg a csendet.
– Uram, örülök, hogy visszajöttél – mondta.
Brutus úgy bámult a fiatalemberre, amit akár udvarias
érdeklődésnek is lehetett volna nézni. Vajon mi történhetett
kettejük között? Julius most nem akart villongásról és
torzsalkodásról hallani. Az ilyen dolgok közönségesnek tűntek
a nílusi út fényében.
– A város csendes, Julius – mondta Brutus –, ami majdnem
harmincezer katona jelenlétében el is várható. Volt pár
fosztogatás, egyesek a sivatagi helyőrségbe kerültek
büntetésből. Semmi különös, amit ne tudtunk volna elintézni.
Építettünk nekik egy tisztességes szennycsatornát, és egy kis
rendet tettünk a kikötőben. Ezen kívül kellemes pihenésben
volt része néhányunknak. Hogy van a királynő?
Julius bólintott Brutusnak. Örült, hogy nem terhelik
felesleges hűhóval.
– Pár hét van hátra a szülésig, vagy még annyi se – mondta, és a
tekintete ellágyult.
– Fiú és örökös! – jegyezte meg Brutus. Julius nem vette észre,
ahogy Octavianusra sandított. – Majd meg kell békítened
Calpurniát, mikor hazatérsz.
Julius bólintott, és ivott a borából. Nem volt kellemes emlék
a legújabb felesége, ahogy a vállára borulva zokog. – Nem
 tudhattam, hogy ez fog történni, amikor feleségül vettem –
mondta mélán. – Annyi minden megváltozott, amióta eljöttem
Görögországból.
– Tehát hazamegyünk, mihelyt a gyermek megszületik? –
kérdezte váratlanul Octavianus.
Julius ránézett. Valami érthetetlen feszültséget látott a
rokonán.
– Igen. Itt hagyok két legiót, hogy vigyázzanak a békére. Írok
Marcus Antoniusnak, hogy építse ki a tengeri útvonalakat a
zsold és a parancsok továbbításához. Az istenekre, de jó lesz
viszontlátni! De hiányzik az öreg város! Ha csak szóba került,
máris úgy vágyok vissza!
Végighordozta tekintetét a komoly arcokon, és leküzdötte az
ellágyulását.
– Pompeius földi maradványait hazavisszük, hogy a városban
temessük el. Szobrot állíttatok neki, lehet, hogy magában a
színházában. Máig elkeseredem, ha a halálára gondolok. Írtam
a lányomnak, és megadom a tisztességet Pompeiusnak a
temetéssel, ha másért nem, Julia kedvéért.
Elhallgatott, a pillantása elrévedt. Egy év telt el Pharsalus
óta, iszonyúan távolinak tűnt az átkelés a Rubiconon. Most jött
rá, mennyire megváltoztatta az az idő, amikor megszökött az
életéből a Nílusra. A többiek még mindig olyanok, mint az
éhes farkasok, megkeményítették őket a háborús évek. Nem
egészen érezte összhangban magát velük.
– Különös dolog lesz ennyi hadakozás után helyreállítani a
köztársaságot – mormolta Octavianus a borát bámulva. – A
város úgy fog köszönteni, mint a régi erkölcsök megmentőjét.
– Erőt kellett vennie magán, hogy fel tudjon nézni Juliusra. A
consul töprengve viszonozta a pillantását.
– Talán igen – mondta. – Látnom kell majd, hogy állnak a
dolgok. – Újratöltötte a kupáját egy ezüstkancsóból, ezért nem
látta meg Octavianus szemében a remény szikráját. – Bár
semmi sem örök – folytatta. – Volt időm ezen gondolkozni
azon a lusta folyón. Megkaptam az esélyt, hogy minden
városnál magasabbra emelhessem Rómát. Ezt nem szabad
eltékozolni.
Érezte, hogy Octavianus mereven nézi. Ráemelte a kupáját.
– Sándor álmai itt hullottak a tenyerembe. Ezen a helyen
messzebbre láthatok. Elvihetjük Róma fényét a világnak. –
Mosolygott, nem vette észre, hogy Octavianus elkomorodik. –
olyanok lehetünk, mint a Pharosz. Építhetünk egy birodalmat.
– Ez a királynő ötlete? – kérdezte Octavianus halkan.
Julius értetlenül tekintett rá.
– Vérem egyesült az övével. Egyiptom és én immár egyek
vagyunk. Róma velem fog jönni. – Az ablak felé intett a
kupájával. A bor felhevítette gondolatait. – Aranyló évek
várnak ránk, Octavianus. Láttam őket.
– Légy üdvözölve itthon, uram – mondta Brutus.

Julius a palota folyosóján járkált, és összerándult Kleopátra

minden sikolyától. A fia most készült kilépni a világba. Nem
emlékezett, hogy mikor volt életében ilyen ideges. Miután a
királynő udvaroncai felkeltették a szállásán, togát és szandált
rántott, majd Brutusért kiáltott, hogy jöjjön vele.
Mikor berontottak a trónterembe, közölték velük, hogy a
királynőt nem szabad zavarni. Julius bosszúságára Kleopátra
ajtaját egyiptomiak őrizték, így nem tehetett mást, mint járkált
és idegeskedett órák hosszat, korgó gyomorral. Küldöncök
futkostak, hozták a fehér patyolatot és a forró vizes vödröket.
Julius női hangokat hallott, és időnként Kleopátra sikoltott a
 fájdalomtól. Tehetetlen dühvel ökölbe szorította a kezét, és alig
vette észre a meleg gyógyfüves főzetet, amelyet Brutus a
markába nyomott.
Hajnalban kijött Szószigenész, és ráparancsolt egy várakozó
rabszolgára, hogy hozzon még gyolcsot. A kivörösödött képű
asztrológus nagyon elfoglalt volt, de ahogy látta Julius arcát,
rögtön megállt.
– Jön a fiad, Cæsar. Nagyon jó előjel, hogy pontosan
hajnalhasadáskor születik – mondta.
Julius megragadta a görög karját.
– Jól van úrnőd? Rendben megy a
szülés? Szószigenész mosolygott,
bólogatott.
– Pihenned kellene, consul. Hamarosan úgyis szólítanak.
Királynőm fiatal és erős, akárcsak az anyja volt. Pihenj.
Megszorította Julius karját, aztán bement az őrök között.
Elnyújtott sikoltás hallatszott bentről. Julius felnyögött.
– Az istenekre, nem bírom! – mondta.
– Akkor is ilyen voltál, amikor Julia született? – kérdezte Brutus.
Julius megrázta a fejét.
– Nem emlékszem. Nem, nem ilyen voltam. De hát most már
öregebb vagyok. Ha a gyermek meghal, hány lehetőségem van
még?
– Mi lesz a neve a fiadnak? – kérdezte Brutus részben azért, hogy
elterelje Julius figyelmét az ágyasházból hallatszó kántálásról.
Ki tudja, miféle furcsa vajákolás folyik odabent. Mi se mutatja
jobban Julius zaklatottságát, hogy jóformán fel se figyelt a
kántálókra.
A kérdéstől mintha megnyugodott volna valamicskét.
– Ptolemæus Cæsarion! – mondta büszkén. – Két ház egyesül
benne!
 – Bemutatod a Forumon? – tapogatózott tovább Brutus.
Julius arca felragyogott.
– Amint mozdítható, viszem haza! Syria királya meghívott, hogy
látogassak el hozzá. Oda elviszem Kleopátrát. Aztán Krétára
vagy Ciprusra, aztán Görögországba, végül haza. Megállunk a
Forumon a római nyárban, és fölemelem a fiút, hogy lássa a
nép!
– Abból harc lesz, ha továbbra is dinasztiát és birodalmat akarsz
alapítani – mormolta Brutus.
Julius megrázta a fejét.
– Most ne, Brutus. Nem látod? A legiók hűek hozzám, a
Senatusba a magam embereit válogatom. Ha tudják, ha nem, az
imperium már elkezdődött. Végül is ki maradt, aki
fölemelhetné ellenem a szavát? Pompeius volt az utolsó.
Brutus bólintott. Tekintete elsötétült a gondolatoktól.
Egy óra múlva kirontott a meghökkent őrök között
Szószigenész, és úgy ragyogott, mintha személyesen az ő
érdeme lenne, ami az éjszaka történt.
– Megvan a fiad, Cæsar, ahogy mondtam, hogy meglesz!
Bejössz most?
Julius a görög vállára csapott, amitől az asztrológus
felszisszent.
– Mutasd az utat! – mondta.
Brutus nem ment utánuk. Rá maradt, hogy megvigye az
örömhírt a legióknak, amelyek odakint gyülekeztek a
hajnalban.

Kleopátra az ágyán feküdt, amelynek függönyeit

félrehúzták, hogy friss levegőt szívhasson. Kimerültnek és
kábának látszott, a szeme karikás volt, az arca sápadt. Egy
 rableány óvatos mozdulatokkal törülgette az arcáról
az izzadságot.
Sokan voltak a szobában, de Julius nem látta őket. Kleopátra
egyik csupasz mellén feküdt a kétségbeesetten remélt gyermek,
belefúrva parányi arcát a lágy húsba.
Julius az ágyra ült, és föléjük hajolt, észre se véve a
rabszolgalányt, aki elsompolygott. Kleopátra kinyitotta a
szemét.
– Gyönyörű királynőm! – dünnyögte Julius, és mosolygott.
– Szószigenész azt mondta, hogy fiú.
– Nagyon büszke magára a vén szamár – felelte Kleopátra, és
felszisszent, mert az újszülött a fogatlan ínye közé kapta a
mellbimbóját. – Fiad van, Julius.
A férfi gyengéden elsimított egy fürtöt az asszony
homlokából.
– Egész életemben rátok vártam – mondta.
Könnyek szöktek a királynő szemébe, aztán kinevette a
tulajdon érzékenységét. – Minden apróságtól sírok – mondta,
majd elfintorodott, mert az újszülött fészkelődött. Anyja
mellbimbója egy pillanatra kifordult éhes szájából, aztán
megtalálta, ráharapott, és lármásan cuppogott. – Erős! –
jegyezte meg Kleopátra.
Julius a parányi alakot nézte, amely félig eltűnt a pólyában.
Az újszülött ráncos volt, a bőre kissé kékes, de ez a szín az apja
szeme láttára tűnt el róla. A haja közül, ami ugyanolyan fekete
volt, mint az anyjáé, kilátszott egy elkenődött vérfolt.
– Annak is kell lennie, ha ilyen csúf marad – nevetett Julius.
Kleopátra meglegyintette a szabad kezével.
– Gyönyörű – mondta – és a mienk. Nagy király lesz.
Szószigenész megesküdött rá. Nagyobb, mint te vagy én,
Julius.
 A férfi gyengéden megcsókolta. Kleopátra visszahanyatlott
a párnára, és behunyta a szemét. Julius érezte, hogy mögötte
megáll valaki. Megfordult, és látta, hogy az egyik mord képű
királyi bábaasszony az.
– Tessék? – mondta.
Kleopátra sóhajtott. Ki se nyitotta a szemét.
– Nem ért latinul, Julius.
Az asszony Juliusra, majd az ajtóra bökött, és valamit
dünnyögött.
– Értem már! – mondta ő. – Visszajövök, ha kipihented magadat.
Megfogta Kleopátra kezét, megszorította, majd felállt.
Lenézett az ő családjára, és hálát adott isteneinek, amiért elég
sokáig élhetett, hogy ezt lássa.
HARMADIK RÉSZ
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET

Róma városa ébren volt. Vágtató lovasfutárok hozták a hírt,

hogy Cæsar partra szállt, és jön haza. Marcus Antonius nem
tétlenkedett a várakozás heteiben. Már mindent előkészítettek.
Majdnem egymillió polgár gyújtott mécsest a városfalakon,
takarította és sikálta az utcákat olyan tisztára, hogy Róma már-
már újnak látszott. Gabonát, kenyeret, húst osztottak minden
polgárnak, és közhírré tették a munkaszüneti napot. A város
ragyogott, a templomok ládái megteltek a pénzzel, amellyel a
polgárok Cæsar szerencsés hazatéréséért hálálkodtak. Sokan
belefáradtak a robotolásba, de azért kiültek a gyerekeik mellé,
és várták a kürtszót, amely jelzi, hogy megjött Cæsar.
Brutus lassan lovagolt Julius mellett, és a várost nézte a
távolban. Akkora volt, hogy Alexandria provinciális városkává
töpörödött mellette. A polgárok fényesen kivilágították Cæsar
kedvéért. Mennyivel tennének többet egy király fogadására?
Brutus alig bírta elviselni az áhítatot, amely áttüzesítette
Octavianus arcát, mikor a láthatáron feltűnt Róma ékköve. De
ugyanezt tükrözte az összes arc a menetoszlopban, a Tizedik
utolsó legionariusától Juliusig. Győztesként érkeztek, indokolt
önérzettel. Brutus nem tudott felolvadni a reményeikben és a
megdicsőülésükben.
Rá milyen öröm vár ezek között a falak között? Ő lesz az az
ember, akinek Julius megbocsátotta az árulását, aki mögött
összesúgnak, és ujjal mutogatnak rá, míg átlovagol a városon.
Találkozni fog az anyjával. Ha Servilia látja Kleopátrát, talán
megérti, mi űzte el a fiát Juliustól. Könnyek szúrták a szemét.
Mély lélegzetet vett, szégyellte magát. Sok városba vonult be.
Mi Róma, ha nem eggyel több város? Túl fogja élni. Át fogja
vészelni.
Úgy rémlett, hogy legalább egy év óta lovagol a legiók
menetében. Juliust úgy fogadták Syriában, akár egy uralkodót,
rabszolgákkal, ékkövekkel, fegyverekkel ajándékozták meg.
Kleopátra virult a szeretője árnyékában, most talán megértette,
hogy egy kisebb király milyennek látja Juliust. Boldogan
dicsekedett Ptolemæus Cæsarionnal, akármilyen apró és vörös
volt. Syria fejedelme, akinek sok gyermeke volt, azzal tisztelte
meg látogatóit, hogy behozatta Heródest, az elsőszülöttjét, és
ráparancsolt, hogy hajoljon meg Róma ura előtt. Brutus
emlékezett, hogy reszketett a kis királyfi a félelemtől.
Hátranézett a hintóra, amelyben a királynő rejtőzött a
tekintetek elől, s ami inkább egy mindenkényelemmel
fölszerelt szoba volt, amely elé ökröket fogtak. A fia is ott volt
vele, és fülsértően visított bele az éjszakába.
A hazatérés Rómába a maga módján olyan volt, mint egy
nagyszabású diadalmenet. Kréta prætora kezet csókolt
Juliusnak, és átengedte neki a házát. A katonák felették a
prætor készleteit és megitták a borát, de nem került sor se
verekedésre, se fegyelemsértésre. Láthatólag megértették, mire
kötelezi őket az a kitüntetés, hogy ők kísérhetik Cæsart és a
fiát. Brutus hányni tudott volna a hódolatuktól.
Először megrendült, mikor hatalmas emberek vetették térdre
magukat Julius közeledésére. Ő látta a barátját, mikor úgy
káromkodott, házsártolt és szájalt Caberával vagy Reniusszal,
mint egy rossz természetű vén banya. Ismerte kisfiúnak, és
trágárságnak érezte a tisztviselőle alázatos hajbókolását. Ők
nem ismerték Cæsart. Ők csak a palástot látták és a katonákat.
Olvasták a jelentéseket, hallották a győzelmeket. Brutus látta,
hogy Julius élvezi ezt a bánásmódot, és ez úgy ette belülről,
mint a húsféreg.
Még rosszabb volt Görögországban, ahol Brutust ismerték.
Talán az alexandriai év takarta el a szeme elől helyzetének
valóságát. Elfelejtette, hogy fájhat, ha régi barátok fordítanak
hátat neki, vagy megvetően elhúzzák a szájukat, mikor
meglátják Julius oldalán. Labienus is ott volt, sötét szeme
titkolt gúnnyal figyelte őt, ahogy lohol a tábornoka után.
Brutus tudta, hogy ha Pompeius győz, ő is megkapta volna a
jutalmát. Talán ő is indulhatott volna a consulválasztáson, és az
állhatatlan polgárok meg is szavazhattak volna egy olyan
embert, akinek előbbre való Róma a barátságnál, aki
megmentette őket a zsarnoktól. Azzal az egyetlen csatával
Pharsalusnál új ösvényre terelhette volna az életét. Ez fájt a
legjobban, mondta magának, nem a megbocsátás, hanem ilyen
közel állni ahhoz, hogy mindent megkapjon. Voltak percek,
amikor majdnem el is hitte.
A Rómába vezető út nem volt üres. Marcus Antonius
kiküldte Ahenobarbus helyőrségét, hogy álljanak párosával
olyan hosszú láncba, ameddig tartanak a számozott
kilométerkövek. Minden egyes pár feszesen tisztelgett
Juliusnak. Ők is jó munkát végeztek, ismerte el Brutus
kelletlenül. Vigyáztak Rómára, amíg Julius nem volt itthon.
Egyfajta igazságszolgáltatás lett volna, ha Rómát
megtámadják, miközben Julius fütyül a kötelességére, s
Kleopátrával múlatja az időt, de nem, az istenek békét
ajándékoztak Rómának, mintha ők is pihenni szeretnének,
amíg Cæsar nem kapja marokra ismét a gyeplőt.
A görögök megpróbálkoztak még egy lázadással, amit a
lehető legrosszabbul időzítettek, így akkor robbantak ki a
harcok, amikor Julius megérkezett. Brutus szinte már sajnálni
tudta volna azokat az embereket, akik felkeltek római uraik
ellen. Labienus maga is elintézhette volna őket, de Julius
közbeavatkozott. Az emberek azt mondták, ez is azt mutatja,
mennyire tisztában van vele, mivel tartozik Rómának:
mindenütt az ő felelőssége fenntartani a rendet. Brutus gyanúja
szerint inkább Kleopátrának akart dicsekedni, hogy mire
képesek az ő legiói.
A csata semmi volt azokhoz képest, amiken már átestek.
Julius odalovagolt a tábornokaival és a királynőjével, ahol a
görög hadak gyülekeztek. Brutus még mindig megborzongott,
ha eszébe jutott, ahogy az ordító harcosok rohannak fölfelé a
dombon a római harcállás felé. Hát persze hogy elfáradtak,
mire a tetőre értek. A lázadást összesen négy óra alatt
elfojtották, és még több összetört hús jelezte a rómaiak nyomát.
A flotta Ostiában kötött ki, nyugatra a várostól. Julius letérdelt,
megcsókolta a földet. A legiók megéljenezték. A Rómától
nyugatra eső kisvárosokban és falvakban kaptak először ízelítőt
az általános izgalomból. Az emberek tolakodtak és
lökdösődtek, hogy lássák Juliust. A legjobb ruhájukat vették
fel, és az asszonyok akkora gonddal fonták be a hajukat,
mintha Bona Dea ünnepe lenne. A gyerekeket a magasba
tartották, úgy, ahogy Cæsar fogja tartani a magáét a Forumon.
A lovak is megérezték az emberek hangulatát. Hányták-
vetették a fejüket, és horkantottak. Az éljenzés úgy
hangosodott, ahogy a legiók közeledtek Rómához, amely
kitárta nekik a nyugati nagy kaput. A falakról a polgárok
integettek, ám a legiók nem sértették meg a fegyelmet azzal,
hogy viszonozzák az integetést, csak mosolyogtak, amikor a
lábukból eltűnt a fáradtság, és úgy nézték a fáklyákkal
teletűzdelt falakat, mintha még sose látták volna a várost.
 A kapun belül a senatorok togái fehérlettek. Brutus kíváncsi
lett volna, hogy mit szólnának, ha ismernék Julius terveit? Van
fogalmuk az erőről, amelynek hazatérését ennyi bizakodással
köszöntik? Ha arra számítottak, hogy a kor lefojtja a Juliusban
égő tüzet, akkor csalódni fognak. Épp hogy megifjodott,
mintha fiatalító bűvszerre talált volna Kleopátrában és a fiában.
Rómának reszketnie kellene, gondolta Brutus, ám Cicero nem
bolond. Akármitől féljen a senator, ebben a pillanatban senki
sem fogja fölemelni intő szavát. Néha jobb hagyni, hogy
átzúduljon rajtunk a hullám, utána még mindig
összeszedhetjük, ami széthullott.
Megszólaltak a kürtök előbb a kapunál, aztán az egész
városban; sorra harsantak fel a régi bronztrombiták. Julius a
lova oldalába nyomta a sarkát, hogy kissé megelőzze
Tizedikjének első sorát. Nem hajtotta le a fejét, mikor
átlovagolt a kapubolt alatt. Fölemelte a kezét, hogy üdvözölje
tolongó népét. Itthon volt.

Julius megállt a Curia lépcsőjén, szemben a zsúfolt

Forummal. Felemelte a karját, hogy csendet kérjen, de hiába.
Intett két emberének, hogy fújják meg a legiós kürtöt, ám még
ekkor is sokáig tartott, míg a tömeg elcsendesedett. Ránézett
Marcus Antoniusra. Összevigyorogtak.
Végre elhallgattak. Julius egyelőre csak állt, és élvezettel
itta magába Róma látványát. A lépcsőkről olyan arcok
tekintettek rá, akiket évek óta ismert. A Forumot övező
templomok és épületek ragyogtak a nyárutói fényben.
– Nincs még egy hely a világon, ahol annyira otthon vagyok,
mint ebben a városban! – Hangja zengve gördült végig a tömeg
fölött, amely a nyakát hátraszegve figyelte. – Láttam Galliát!
Láttam Kis-Ázsiát! Láttam Görögországot és Hispaniát
 és Britanniát! Jártam Nagy Sándor városaiban, láttam
ékességeket és idegen isteneket. Rómaiak hangját hallottam
mindezeken a földeken, akik feltörték az ugart, kereskedtek és
életet teremtettek maguknak. A mi törvényeinknek hódolnak
olyan országokban, amelyek annyira messze vannak, mintha a
mesében lennének! Ez a város táplálja a világot!
Lehajtotta a fejét az éljenzés hallatán. Mikor nem akart vége
lenni az ordításnak, utasította legionariusait, hogy csapkodják a
lándzsájuk boldogabbik végét a Forum kövéhez.
– Fáj a szívem, hogy Pompeius földi maradványaival kellett
hazajönnöm. Nem az én kezem által halt meg, és elmúlása
gyásznap Rómának. Gyilkosai megbűnhődtek, és az istenek
örökre emlékeztetni fogják őket, hogy mit ér egy consul élete.
Sírjanak is az idők végezetéig, amiért kezet emeltek egy római
emberre! Mostantól észben fogják tartani a válaszunkat! Azok,
akik itt utaznak és kereskednek, magukkal fogják vinni ennek a
városnak az oltalmát. Ha ellenségek kezébe estek, mondjátok
csak nekik, hogy római polgárok vagytok, ők pedig rettegjenek
a vihartól, amely egyetlen csepp véretek hullását megtorolja!
Mert ha benneteket kell védeni, lesújt az a vihar! Ezt előttetek
fogadom meg mindenkinek!
Felemelte a kezét, mielőtt éljenezhettek volna, mert még sok
mindent akart mondani nekik. Gondolatban látta a jövőt,
amelyet Kleopátrával közösen teremthet. Olyan fényes és
tökéletes volt, hogy eldurvult mellette minden szó.
– Amnesztiát adok mindenkinek, aki fegyvert fogott ellenem
ebben a polgárháborúban. Mint ahogy megbocsátottam a
corfiniumiaknak és a görögországiaknak, ugyanúgy
megbocsátok mindazoknak, akik meggyőződésük szerint csak
a kötelességüket teljesítették úgy, ahogy azt a becsület
parancsolja. Mától új életet kezdünk, és elfelejtjük a múltat!
 Nem vagyok második Sulla, hogy ellenségeket keressek
minden ajtó mögött. Én mást álmodtam meg Rómának!
Elhallgatott. Érezte a görcsös feszültséget, amellyel a
senatorok figyelnek minden szavára.
– Az istenek megáldották életemet egy fiúval, aki Egyiptom
királyi véréből fakad. Hazahoztam, hogy köszöntsétek őt, mint
ahogy engem köszöntöttetek.
Átvette Kleopátra egyik dajkájától a fiát. A gyerek olyan
elképesztő dühvel kezdett visítani, hogy visszhangzott tőle a
Forum. Az elforduló Calpurniának majd megszakadt a szíve a
látványtól, hogy milyen büszke az imádott férfi, akit örökre
elveszített.
Róma polgárai helyeslően bőgtek, míg Julius körbefordult,
hogy mindenki lássa őket. Mindig úgy játszott az érzelmeiken,
ahogy neki tetszett, és tudta róluk, hogy mindenek fölött
szeretik a látványosságot. Kacagó örömmel fogadta a
válaszukat, majd visszaadta a fiát a szemrehányó képű
dajkának, aki nagy sebbel-lobbal elmenekítette a
vigasztalhatatlanul üvöltő, rémült Cæsariont.
– Álmodok egy olyan világról, ahol római bíróságok ítélkeznek
Africa végvidékeitől az északi fagyott rónaságokig! Majd
mondjátok el gyermekeiteknek, hogy itt voltatok, amikor
Cæsar hazatért. Majd mondjátok el nekik, hogy azon a napon
kezdődött az új világ! Mi tesszük újjá, és nagyobbá, mint a régi
volt!
Ismét lecsendesítette őket, úgy téve, mintha ütögetné a
levegőt.
– Az ilyesminek ára van, meg kell dolgozni érte. Derék rómaiak
verejtéke, sőt vére fog omlani, hogy felépíthessük az aranykort
a gyermekeinknek és az ő gyermekeiknek. Nem félek
az ártól! Nem félek a munkától! Nem félek ezektől a dolgoktól,
mert római polgár vagyok, a világ első városának polgára!
Elfordult a dübörgő éljenzéstől. Arca valósággal világított
örömében. A mögötte álló senatorok arcának tükrében kihunyt
a dicsőség mosolya. Tekintetük szúrós lett és megfagyott,
miközben a Forumra patakzó szavak tüzet gyújtottak a
söpredék szívében. Nem egy az öregebbek közül azon tűnődött,
hogy lehet-e még irányítani Cæsart?

A taps és a dagályos beszédek után a visszhang és az árnyak

vették át az uralmat az esti Curiában. Napokig tartó ünnepségre
volt kilátás. Cicero, aki magányosan állt a homályban, fojtott
nevetést és régi nótákat hallott a Forumról. Kevés idő lesz a
békességre vagy a szemlélődésre a következő napokban,
legalábbis amíg el nem fogy a bor. Vajon hány gyerek fogan
majd a városban, és hányat neveznek el az emberről, akiért
rajong Róma?
Sóhajtott. Jó vörösbor volt mellette egy felbontatlan
amforában. Az elsők között akarta felköszönteni Cæsart, de
valahogy kiverték a fejéből a városban fújó új szelek. Hát
végül meghalt a köztársaság, és az a tragédia, hogy senki sem
vette észre. Amit olyan emberek, mint Sulla és Pompeius, nem
tudtak megtenni félelemmel és fegyverekkel, megtette Cæsar,
hanyag egykedvűséggel zúzva szét százados hagyományokat.
Kezdetben reménykedett, mikor Julius felállt, hogy szóljon
a nobilitashoz. Pompeius halála nem szennyezte be. Cicero
abban reménykedett, hogy még mindig megújítható a régi
szerződés a polgárokkal.
Percekig tartott csak a gyönge remény. Róma törvényeit a
hatalom és a befolyás korlátozására hozták, hogy senki se
emelkedhessen ki túlságosan. Még haldoklásukban is volt
bennük annyi erő, hogy megzabolázzák Mariust vagy Sullát.
Cæsarnak valahogy mégis sikerült a többiek fölé, Róma fölé
tornásznia magát. Úgy szólt a Senatushoz, mintha kérvényezők
lennének, miközben kint a nevét kántálta a csőcselék.
Cicero nem tudta szeretni városának népét. Elvileg büszke
volt a szavazásra, amely a Res Publica fundamentumát alkotta.
A Senatus mindig kapta, sohasem elvette a hatalmát. De a
végén ugyanezek a polgárok találtak maguknak egy bajnokot.
Cæsart most már nem lehet fékezni, már ha valaha is lehetett.
Cicero a fejét csóválta, mikor arra gondolt, hogyan fogadta
Cæsar a senatorok lapos beszédeit. Hagyta beszélni őket, de
mikor felállt, elhalt bőrként hámlott le róla a köztársaság. Az
írnokok keze megfájdult, mire befejezte, a senatorok, akik
köszöntötték, bamba csendben ültek.
Cicero lassan felállt és sziszegett, mert megroppant a térde.
A város lármája kavargott a Curia körül. Viszolygott a
gondolattól, hogy át kell mennie a részegek között. Más lenne a
helyzet, ha hallották volna Cæsar beszédjét? Megígérte, hogy
újjáalkotja Rómát: új Forum, fenséges templomok, utak, új
pénz Gallia aranyából. Minden támogatója bejut a Senatusba,
legionariusai a legjobb földeket kapják, gazdag emberek
lesznek belőlük. Az elkövetkező hónapokra diadalmeneteket
tervezett, többet, mint ahányat Rómában kapott valaha
tábornok. Istenek, nem volt vége az ígéreteknek! Cicero
kétségbeesetten szeretett volna hallani valamit, ami azt mutatja,
hogy Juliusnak szüksége van a senatorokra. Csak egy szót, ami
megmenthette volna a méltóságukat. Nem hangzott el. Cæsar a
jövőről beszélt, és eszébe sem jutott, hogy minden szavával
még jobban elvágja magát a Senatustól.
Nem így tervezték. Amikor Marcus Antonius felolvasta
Julius egyiptomi leveleit, megbeszélték, milyen módon
 hódolhatnának Róma legnagyobb hadvezérének, ám titokban
azon töprengtek, elfogadja-e Cæsar a Senatust egyáltalán?
Cicero a többiekkel együtt megszavazta, hogy a történelemben
hallatlan módon tíz évre nevezzék ki dictatornak. A köztársaság
kiegyensúlyozott mérlegét elhajították. Ennyit tehettek.
Julius úgy bólogatott a hírre, mint aki nem is számított ennél
kevesebbre. Cicero kétségbeesett. Nagyon jól tudta, mire értse,
hogy Julius felmutatja a fiát a habzsoló söpredéknek. Nem áll
mellette senki egyenlő, aki megragadhassa a vállát, és
mérsékletre inthesse. Ott lesz-e vajon az ő diadalmenetein is a
rabszolga, hogy a fülébe súgja: „Emlékezz a halálra”.
Nyikorgott a bronzajtó. Cicero odakapta a fejét, hogy lássa,
ki mer betörni a Senatus termeibe? Nincsenek itt őrök? Nem
lenne meglepve, ha leitták volna magukat, és a hisztérikus
aljanép dülöngélne be az ajtón, hogy teleokádja urainak
csarnokát.
– Ki az? – kiáltotta, és elszégyellte magát, mert remegett a
hangja. Egy öregember ijedt hangja, gondolta keserűen.
– Suetonius – felelte a kérdezett. – Kerestelek otthon, Terentia
mondta, hogy még nem jöttél. Aggódik érted.
Cicero megkönnyebbülten, ugyanakkor bosszankodva
sóhajtott.
– Hát már egy kis nyugalma sem lehet az embernek ebben a
városban? – kérdezte.
– Nem kellene a sötétségben üldögélned – mondta Suetonius, és
előlépett a homályból. Kezdetben nem bírt Cicero szemébe
nézni. Feketén ült rajta a megvertség. Ő is jelen volt Cæsar
beszédénél.
Kint valaki rágyújtott egy nótára a boldogtalan szerelemről.
A sokaság csatlakozott hozzá. Kezdetleges dallam volt, mégis
 gyönyörű. Cicero váratlanul szeretett volna kimenni, és
hozzáadni a maga repedtfazék hangját az énekhez, csak hogy
együtt lehessen az emberekkel, mielőtt a nap visszarántja a
kíméletlen valóságba.
Suetonius félrehajtotta a fejét, fülelt.
– Nem ismerik őt – suttogta.
A gondolataiból kizökkentett Cicero felnézett. Suetonius
szeme két árnyék volt a félhomályban.
– Tehát akkor a szolgáinak kell lennünk? – folytatta a senator. –
Ennyit értünk el?
Cicero megrázta a fejét, inkább magának, mint a társának.
– Senator, gyakorolnod kell a türelmet ebben a városban. Ez
megmarad akkor is, amikor mi rég halottak vagyunk.
Suetonius megvetően prüszkölt.
– Mit érdekel engem az? Hallottad a terveit, Cicero.
Bólogattál a többiekkel együtt, akik nem mertek szólni.
– Te sem szóltál – figyelmeztette Cicero.
– Egyedül nem tehettem! – pöfögött Suetonius.
– Talán mind olyan egyedül éreztük magunkat, mint te.
– Szüksége van ránk az uralkodáshoz! – mondta Suetonius.
– Azt képzeli, birtokaink maguktól igazgatják magukat?
Hallottad-e, hogy egy szóval is megköszönte volna munkánkat,
amelyet a távollétében végeztünk? Mert én nem.
Cicero egyre haragosabb lett a nyafogó hangtól, amely a
gyerekeire emlékeztette.
– Nincs szüksége ránk! – csattant fel. – Nem érted? olyan seregei
vannak, amelyek csak neki engedelmeskednek, és viseli a
hatalom palástját. Mi a régi Róma üszkei vagyunk, akik
lélegzetünkkel szítjuk magunkban a lángot. A nagy emberek
kihaltak.
 A Forumon szívszaggató véget ért a dal, aztán kitört az
éljenzés.
– Akkor mit tegyünk? – kérdezte Suetonius.
Olyan sopánkodó volt a hangja, hogy Cicero összerándult.
Sokáig nem felelt.
– Majd találunk valamilyen módot, hogy magunkhoz kössük
– mondta végül. – A nép szereti ma és holnap, de mi lesz
aztán? Elverik a pénzt, amit tőle kapnak, és álmokkal, aranyak
ígérgetésével nem telik meg a gyomor. Akkor talán szükségük
lesz ránk ismét.
Töprengettrszandálja talpával súrolta a márványpadlót.
Olyan méregbe hozta a fiatalabb senator tehetetlensége, hogy
felgyorsultak a gondolatai.
– Ki más hozza meg a törvényeket, amelyeket akar, kitől kapja
meg a kitüntetéseket? Ezt nem érheti el pusztán azzal, hogy
ordít egy sort a Forumon. Századok szikláját lökte félre, ami
még visszazuhanhat, és még nagyobb lehet a súlya.
– Ez a válaszod? – kérdezte Suetonius. Cicero hallotta a
hangjában a vigyort, és dühbe gurult tőle. – Úgy állunk ellent,
hogy megszavazzuk minden törvényét? Hogy még nagyobb
diccsel halmozzuk el?
Cicerónak erőt kellett vennie magán, hogy ne robbanjon ki a
haragja. Olyan kevés szövetségese volt mostanában. Még egy
ilyen senkit se fitymálhatott le.
– Ha rugódozunk ellene, elsöpör, és a Curiát órák alatt megtölti
olyan emberekkel, akik készségesebben hajtanak fejet. Mit
nyerünk ezen? – Elhallgatott, amíg letörölte a verejtéket az
arcáról. – Sohasem szabad meglátnia, hogy egyedül is
elboldogul. Már gyanítja, de a szíve mélyén még nem tudja,
márpedig az számít. Ha azt mondanád neki, hogy
szétzavarhatja a Senatust, ha úgy tartja kedve, elszörnyedne.
 Veszélyes játék, de amíg ki tudunk állni egységesen, mindig
lesz remény, ami elvész, ha erőszakoskodunk.
– Te félsz tőle – mondta Suetonius.
– Neked is azt kéne – vágott vissza Cicero.
 HARMINCHARMADIK FEJEZET

Julius egy szökőkút mellett ült Marius régi kertjében, és egy

vastag aranypénzt simogatott a hüvelykujjával. Brutus egy
csirkecombon nyámmogott, és örült a békességnek. Bár
biztosan folytatják a senatusi ülést, de egyiküknek sem volt
sürgős odamenni. Rég véget ért a nyár, amikor az évszakban
szokatlan hőség köszöntött be Rómába. Mivel csak egy hónap
választotta el őket az új tavasztól, hideg esőnek kellett volna
hullania a rövid napokon. Ehelyett a Tiberis összezsugorodott,
és a város szenvedett a pállott forróságban. Míg Róma főtt,
Julius és Brutus evett és aludt. A hűvös este majd elkergeti a
kellemes tunyaságot, de most még örültek, hogy
lustálkodhatnak a napsütésben, és ki-ki kérőzhet a gondolatain.
Brutus észrevette Julius ujjainak mozgását, és nyújtotta a
kezét az aranyért. Mordult egyet, amikor Julius odaadta.
– Kicsit vékonyabb vagy rajta, mint a valóságban – mondta, és a
napfénybe tartotta az aureust. – Azt is látom, hogy több a hajad.
Julius bűntudatosan megérintette a fejét. Brutus visszadobta
neki az aranyat.
– Néha még mindig ámulok rajta – mondta Julius. – Ez a pénz
sok ezer kilométert fog utazni idegen földeken át. Jóval később,
amikor már nem leszek, valaki az én arcomért vásárol nyerget
vagy ekét.
Brutus felvonta a szemöldökét.
– A pénznek természetesen az arc ad értéket, nem az arany –
jegyezte meg.
 Julius mosolygott.
– Jól van, de akkor is furcsa elgondolni, hogy férfiak és
asszonyok, akikkel sose fogok találkozni – akik még Rómát
sem fogják látni – az én arcomat hordozzák az erszényükben.
Remélem, vetnek rá egy pillantást, mielőtt kiadják.
– Túl sokat vársz az emberektől. Mindig is sokat vártál – mondta
Brutus komolyan. – Elfogadják tőled a földet és a pénzt, aztán
a következő évben visszajönnek lármázni, hogy adjál többet.
Julius felemelte a kezét, behunyta fáradt szemét.
– Már megint a coloniák? Hallottam Suetonius beszédét.
Korrupciónak nevezte, hogy méltósággal ajándékozzuk meg
Róma szegényeit. Mondd, mit árthat az egy embernek, ha kap
egy kis földet, és hozzá pénzt az első vetéshez? A tulajdon
pénzemből nyolcvanezer embernek adtam esélyt egy új életre,
és kizárólag a tejben-vajban fürdő senatoraim tiltakoztak. –
Megvetően horkantott.
– Egy év telt el, Brutus. Visszatértek-e a száműzöttek? Itt
koldulnak-e a Forumon? Mert én egyet se láttam. –
Fenyegetően ráncolta a homlokát, várva az ellenvetést.
Brutus vállat vont, hátradobta a válla fölött a csirkecsontot
bele a szökőkútba.
– Részemről engem sose aggasztott, hogy valami parasztgazda
él-e, hal-e. Lesznek, akik éhen halnak vagy elkockázzák, amit
adtál nekik. Másokat kirabolnak. Talán ezren fogják átvészelni
ezt az első évet egy olyan mesterségben, amelyhez nem
értenek. Mindenesetre Rómában kevesebb a koldus, ami
kellemes. Ebben nem vitatkozhatok veled.
– Suetonius „bátornak és elhibázottnak” nevezte, mintha egy
gyerek találta volna ki.
– Nem próbáltak megakadályozni benne – mondta Brutus.
– Nem mertek volna! – fortyant fel Julius. – A Senatusban
használható koponyákra számíthatok. A többiek talpnyaló
idióták, akik nem látnak a hiúságuknál tovább.
Brutus élesen pillantott az emberre, akit annyi éve ismert.
– Lehetnének mások? Ez az a Senatus, amit akartál. Szobrokat
állítanak neked Róma-szerte, és új címeket találnak ki egy
helyeslő bólintásodért. Szenvedélyes vitákat akarsz, amikor
egyetlen szó elég, hogy elhurcolják őket a testőreid? Julius, te
tetted őket azzá, akik. – Ismét elvette az aranyat, elolvasta a
feliratát. – Dictator perpetuus25, ezt csináltak belőled, és most
erőlködnek, hogy még több szép szót találjanak, amelyekkel
aranyozzák a nevedet. Hogy émelyíthet ez téged!
Julius sóhajtott és egy pillanatra behunyta a szemét.
– Kiérdemeltem mindent, amit kiagyalhatnak – mondta halkan.
Felnézett. Brutus nem bírta állni hideg pillantását.
– Vagy nem? – kérdezte Julius. – Mondd meg, hol értékeltem túl
magamat, amióta visszajöttem? Nem betartottam, amit
ígértem? Kérdezd meg a Tizediket vagy a Negyediket,
amelynek valaha parancsoltál. Ők nem találnának kivetni valót
a hivatali tisztségeimben.
Brutus érezte benne a forrósodó indulatot, és visszafojtotta a
saját haragját. Julius sokkal többet elviselt tőle, mint másoktól,
többet még annál is, amit Marcus Antoniusnak megengedett, de
nem voltak egyenlők.
– Megtetted azt, amit ígértél – jegyezte meg egykedvűen.

25
örökös egyeduralkodó
 Julius összeszűkült szemmel méregette, keresett valamilyen
rejtett értelmet, aztán felderült az arca. Brutus érezte, hogy kiüt
rajta a verejték a megkönnyebbüléstől.
– Jó év volt – bólogatott Julius. – A fiam növekedik, és azt
hiszem, a nép idővel elfogadja Kleopátrát.
Brutus összeszorította a száját, mert ez kényes téma volt. A
polgárok örültek az új Venus-templomnak. A felszentelés
napján sokan eljöttek, hogy megcsodálják az épületet, és
áldozzanak Venusnak. Bent egy olyan istennőt találtak, aki az
egyiptomi királynő arcát viselte. Julius dühére valaki azzal
gyalázta meg Venust, hogy arany mellbimbókat festett neki. A
templomba állandó őrséget állítottak, és jutalmat tűztek ki a
nyomravezetőnek. Eddig még senki sem jelentkezett a
jutalomért.
Brutus nem mert Juliusra nézni, nehogy elnevesse magát a
fenyegető képétől. Csak eddig lehetett feszíteni a húrt, és
Brutus mesterien kitanulta, hol engedheti szabadjára az epéjét.
Veszedelmes játék volt Julius hiúságát borzolni, kizárólag
akkor engedte meg magának, ha már nem bírta az ünnepségek
és triumphusok26 szakadatlanságát.
Észrevétlenül ökölbe szorította a kezét. Vajon nem kívánják
még vissza a rómaiak a hétköznapok becsületes unalmát? A
város nem tudhatta, mikor jelenti be a dictator a legújabb
játékokat, vagy mikor dönt úgy, hogy meghosszabbítja egy
héttel a legújabb diadalmenetét. A polgárok mindig éljeneztek,
és megitták, amit kaptak, de Brutus valami kényszeredettséget
vélt hallani a hangjukban, ami összevágott az ő
elégedetlenségével.
Végigélvezhette a galliai triumphus műsorát, amelyben
vasra verve vonszolták az eltetvesedett Vercingetorixot a
26
diadalmenet
 nyilvános kivégzésre, A legjobb ülőhelyről nézhette végig a
farkasok és vadkanok halálát. Még a Tiberist is elvezették egy
cirkuszba, ahol addig tombolt a tengeri csata, míg vörös nem
lett a víz. Csoda követett csodát, a Senatus kétségbeesett
lihegéssel reagált, „imperátornak”, „örökös dictatornak”
nevezve Juliust. A legújabb szobrán „A győzhetetlen istennek”
feliratot viselte az egyszerű tábla. Mikor Brutus meglátta,
eszméletlenre itta magát, és két nap kiesett az életéből.
Volt, mikor arra gondolt, hogy fel kellene ülnie egy lóra, és
el kellene hagynia Rómát. Julius elég gazdagsággal halmozta
el, hogy vásárolhasson egy házat, és gondtalanul élhessen. Ha
nagyon felfordult a gyomra, arról álmodott, hogy hajóra száll,
elmegy olyan messze, ahol már nem éri el Julius, és ott majd
megtalálja a maga békéjét. Nem tudta, van-e még ilyen hely.
Úgy piszkálta az agyán Juliust, mint gyerek a vart a meggyűlt
seben, iszonyodó igézettel vájkálva a nyomorúság új és új
mélységeiben.
– Mész a Curiába? – kérdezte, csak hogy megtörje a csendet.
Julius fújt egyet.
– Vissza a piacra, ahol ezer szót vehetek egy bronzasért? Nem
én. Leveleket kell írnom Parthia királyainak. Nem felejtettem
el, kik okozták Crassusnak és a fiának a halálát. Régi adósság,
de majd én beszedem azok helyett, akik nem szólhatnak.
– Azt hittem, még mindig részeg vagy Róma örömeitől – mondta
Brutus halkan. – Csak nem a tavaszi szelet szimatolod megint?
Julius elmosolyodott a képtől.
– Talán. Lehetek vén csataló, barátom, de a birodalom nem
építhető egy senatusi kényelmes karszékből. Meg kell
mutatnom magamat.
– A Tizedik megöregedett – felelte Brutus. – Én se hittem volna,
de úgy elszeleltek a tanyákra és a házakba, amelyeket tőled
kaptak, hogy vissza se néztek.
Julius lenézően horkantott.
– Brutus, vannak új emberek, akiknek a vére omolhat. Új legiók,
amelyek sose hallották a trombitaszót úgy, mint mi, vagy nem
meneteltek összeesésig. Mit vártál, mit fogok csinálni az utolsó
diadalmenetem után? Ülök és mosolygok, míg megnő a fiam?
Nem vagyok én békeidőre való ember. Sohasem voltam. –
Elmosolyodott. – Hátravan még az egyiptomi triumphusom.
Pár óra múlva idejön egy falka írnok és építész, hogy
megtervezzük. – Mélán bámult maga elé, látta Rómát, ahogy
ismét elámul mindenki. – Brutus, ez lesz a legnagyobb a város
történelmében! Ezt megígérhetem!
– Már egyszer volt egy utolsó! Máig emlegetik a Campuson
rendezett tengeri ütközetet – mondta Brutus, gondosan leplezve
az undorát.
Emlékezett, hogy a hatalmas kőtál olyan sekély volt, hogy
látni lehetett a fenekén a hullák korallzátonyait. Apró gályákon
fogoly törzsi harcosokat engedtek össze bűnözőkkel és
halálraítéltekkel. Az áttetsző víz moslékká sűrűsödött, és mikor
visszavezették a Tiberisbe, vörösre festette a folyót. Rómából
napokig nem szellőzött ki a hullabűz.
Julius a barátja vállára csapott, felállt és nyújtózkodott.
– Valami újat tervezek az utolsó diadalmenetemre! – Majdnem
kibökte, hogy mit, de aztán elnevette magát.
– Gondoskodok róla, hogy jó helyed legyen a Forumon a
csúcsponthoz. Elhozhatnád az új feleségedet!
 Brutus bólintott, és tudta, hogy nem hozza el a feleségét.
Hát az anyja vajon szeretné látni Juliust, amint még egyszer
bemutatót tart a királynőjéből és a pöffeteg hiúságából?
– Alig várom – mondta.

Miután a senatusi ülés befejeződött, Marcus Antonius

felment a Forumról Julius házába. Hat fegyveres lictor kísérte,
de ugyanolyan kevéssé vett tudomást róluk, mint a tömegről,
amely kettévált előtte.
Azt várta, hogy Julius távollétében a szokottnál élénkebb
vita lesz a Curiában. Több esze lehetett volna. Az ilyen ülés
fenyegetőbb volt, mint a dictator személye. Mindenki tudta,
hogy az utolsó részletig beszámolnak neki az ülésről. Julius
írnokai rögzítették a legbárgyúbb szócséplést. Még Cicero is
ideges lett örökös körmölésüktól.
Előfordult, hogy a napirendre tűzött kérdés feltámasztott
valamit a régi tűzből és becsületből, amire Marcus Antonius
emlékezett. Julius megszüntette a római birtokokon az
adórendszert, és egy tucat országban helyi emberekre ruházta a
behajtás jogát. A görögök nem mertek volna kevesebbet
beszedni az utolsó vérbe fojtott felkelésük után, de Hispania
prætora Rómába utazott panaszt tenni, hogy a korrupció új
magaslatokra hágott. Az ilyen hírek a polgárháború előtt úgy
jöttek a Senatusnak, mint a falat kenyér. Az óvatos tartózkodás
egy része fölengedett, miközben a részleteken és javaslatokon
viaskodtak és vitatkoztak.
Marcus Antonius még most is látta, miként vándorol
Cassius pillantása a szavait hűségesen rögzítő írnokra, mikor
olyasmire célozgatott, hogy magában a rendszerben van a hiba.
A senator vékony arca kissé elsápadt, ujjai idegesen doboltak a
pulpituson. Ezek után a vita megfeneklett, és a hispaniai prætor
úgy mehetett haza, hogy nem oldották meg a gondját.
Nem erről álmodott Marcus Antonius, amikor évekkel
ezelőtt Julius ráruházta Italia irányítását. Míg a polgárháború
tartott, Rómában béke honolt. Igaz, hogy Marcus Antonius
nem vezetett be nagy változásokat, ám a város élvezte az
állandóságot, és virágzott. Az emberek, akik kereskedelmi
jogokért folyamodtak, tudták, hogy érdemeik szerint ítélik meg
őket. A Senatus fogós jogi kérdéseket terjesztett a bíróságok
elé, és akkor is elfogadta az ítéleteiket, ha nem helyeselte őket.
Marcus Antonius még soha életében nem dolgozott ilyen
keményen, és csendes örömét lelte a város rendjében.
Ez megváltozott, mikor Julius visszatért. A bíróságok még
mindig működtek, de senki se volt olyan bolond, hogy vádat
emeljen Cæsar valamelyik kegyence ellen. A törvény uralma
elveszítette az alapját. Marcus Antonius viszolygott az újfajta
óvatoskodástól. Sok estén beszélgettek erről Ciceróval, bár
ilyenkor el kellett küldeniük a szolgákat. Juliusnak egész
Rómában voltak kémei, és ritka volt az olyan halálmegvető
lélek, aki hajlandó lett volna akár zárt körben is felszólalni a
dictator ellen.
Hosszú volt ez az év, gondolta Marcus Antonius, míg fölfelé
kapaszkodott a dombon. Hosszabb, mint eddig bármelyik a
római történelemben. Az új kalendárium a hibák
összevisszaságába taszította a várost. Julius kijelentette, hogy
négyszáznegyvenöt napot kell várni, aztán kezdődhetnek az új
hónapjai. A későn beköszöntött természetellenes nyár is mintha
ennek a zűrzavarnak lett volna egy tünete. Mintha az évszakok
is a fejükre álltak volna. Marcus Antonius elmosolyodott, mert
eszébe jutott Cicero panasza, hogy már a bolygóknak és a
csillagoknak is úgy kell járniuk, ahogy Cæsar parancsolja.
 Régebben a város a föld minden országából jött
csillagászokkal ellenőriztette volna az elképzeléseket,
amelyeket Egyiptomból hozott Julius. Ehelyett a senatorok
versenyt tapsoltak az új rendszernek, jó hangosan, hogy Cæsar
hallja a nevüket.
Marcus Antonius sóhajtott, mikor megérkezett Marius régi
házának kapujához. A tábornok, akit Galliában ismert, lenézte
volna a fenséges Senatust mételyező viselkedést. Meghagyta
volna a méltóságukat, ha másért nem, hagyománytiszteletből.
Mély lélegzetet vett, keményen megszorította az orrnyergét.
Reméljük, hogy ismét előkerül az az ember, akit ő ismert.
Julius persze megvadult egy kicsit a hazatérése után.
Megrészegült a polgárháború sikereitől és a fiától. A küzdelmes
életből átzuhant egy nagyvárosba, amely úgy dicsőítette, akár
egy istent. Persze hogy megszédült tőle. Ám Marcus Antonius
emlékezett rá, hogy milyen volt, amikor Galliában tombolt a
háború, és még mindig kereste a jelet, ami arra utal, hogy
túljutottak a mélyponton.
Bement Juliushoz a házba, a kerteken át. Lictorait az utcán
hagyta, nem akart fegyveresekkel közelíteni Róma
dictatorához.
Julius öleléssel köszöntötte, majd ennivalót és hűtött italt
rendelt, bár Marcus Antonius tiltakozott. Szokatlanul idegesnek
látszott, enyhén remegett a keze, mikor fölemelte a
boroskupáját.
– Utolsó triumphusom már majdnem kész – mondta, miután
kényelembe helyezték magukat. – Egy szívességre szeretnélek
kérni.

Brutus hasalt és kéjesen nyögött, miközben az erős ujjak

végignyomkodták izmait és a régi sebhelyeket. Hűvös, csendes
 este volt, és az anyjánál még mindig a legprímább lányok
dolgoztak. Tetszésé szerint jött-ment a házban, Servilia
alkalmazottai jól ismerték a hangulatait. A lány, aki a
könyökével masszírozott egy csomós izmot, egy szót sem szólt,
amióta a férfi meztelenül lehevert a hosszú padra. Brutus,
akinek a karja a földig lógott a padról, érezte a szótlan hívást,
valahányszor az olajos ujjak hosszabban időztek a bőrén, de
nem válaszolt neki. Agya túlságosan feszült a kétségbeeséstől
és a haragtól, hogy a lány gyakorlott ölelésében keressen
nyugalmat.
Könnyű léptek közeledtek a padlón. Brutus kinyitotta a
szemét. Servilia volt az. Gunyorosan szemlélte fiának pőre
testét.
– Köszönöm, Talia, elmehetsz – mondta.
Brutus bosszankodott, amiért megzavarták. Szégyenkezés
nélkül feltámaszkodott a padon. Anyja nem szólt, amíg a
kiosonó lány be nem tette az ajtót. Brutus kérdően felvonta a
szemöldökét. Az anyja is tiszteletben tartotta a hangulatait,
sose tört rá, ha a házába jött. Ha eltért a szokásaitól, akkor
történt valami.
Servilia haja felhőszürke, majdnem fehér volt, amióta
felhagyott a festéssel. Már nem kibontva viselte, hanem szigorú
kontyban. Még mindig olyan egyenes volt a tartása, mint
amilyennel ifjan vonzotta a férfiszemeket, ám a kor lehántotta a
húsát, és keményre aszalta. Brutus szerette benne, hogy ilyen
önérzetes, és nem hajlandó megtörni a római élettől.
Servilia ott volt a Forumon, amikor Julius bemutatta a fiát,
ám amikor Brutus elment hozzá az első estén, az anyja
tiszteletet parancsoló hűvös tartózkodással fogadta. Brutus
talán hitt is volna neki, ha Julius említésére nem villan fel a
szeme. Aztán megérintette a nyakán a soha le nem tett nagy
 gyöngyöt, és olyan messzire nézett, ahova Brutus nem
követhette.
– Fel kell öltöznöd, fiam. Látogatók várnak rád – mondta.
Odahozta az összehajtogatott togát. – Te semmit sem viselsz
alatta? – kérdezte, mielőtt Brutus megszólalhatott volna.
Fia vállat vont.
– Ha meleg van. Miféle látogatókról beszélsz? Senki sem tudja,
hogy itt vagyok.
– A neveket egyelőre mellőzzük – mondta Servilia, és ráborította
a hosszú leplet. – Én kérettem őket ide.
Brutus ingerülten nézett rá. Tekintete zsámolyon heverő
tőrére villant.
– Servilia, nem kötöm a város orrára, hogy mit csinálok.
Fegyveresek ezek a látogatók?
Anyja addig rendezgette és redőzte a togát, hogy csak meg
kellett tűzni.
– Számodra nem jelentenek veszélyt. Én mondtam nekik, hogy
meg fogod hallgatni, amit közölni akarnak. Aztán elmennek, és
Talia befejezi a munkáját, vagy pedig bejöhetsz hozzám, és
velem vacsorázhatsz.
– Mit csinálsz, anyám? – kérdezte Brutus ridegen. – Nem
szeretem a játszadozást, se a talányokat, se a titkolózást.
– Találkozz ezekkel az emberekkel, hallgasd meg őket – szólt
Servilia olyan hangon, mintha a fia meg sem szólalt volna. –
Ennyit kell tenned. – Némán nézte, ahogy Brutus elrejti a tőrét,
majd hátralépett és megszemlélte.
– Látszik rajtad az erő, Brutus. Az idő nem csak forradásokkal
ajándékozott meg. Beküldöm őket.
Kiment. Pár perc múlva felpattant az ajtó, és belépett két
senator. Brutus azonnal megismerte őket, és gyanakodva
 összehúzta a szemét. Suetonius és Cassius az idegességtől
görcsös mozdulatokkal tették be az ajtót, majd közelebb jöttek.
– Mi olyan fontos, hogy anyám házába kellett jönnötök? –
kérdezte Brutus. Keresztbe fonta karjait, elővigyázatosan
megközelítve a jobbjával a szövet alá rejtett tőr markolatát.
Cassius szólalt meg elsőnek.
– Hol másutt lehet beszélni Rómában? – kérdezte.
Brutus látta, hogy a senator nyakán kidagadnak az inak.
Csak nem volt olyan balga az anyja, hogy orgyilkosokat
invitáljon az otthonába? Valami rettenetes nyomást nehezedett
Cassiusra. Brutusnak nagyon nem volt ínyére, hogy ilyen közel
vannak egymáshoz.
– Meghallgatom, amit mondani akartok – szólt vontatottan.
A padra intett. Leste minden mozdulatukat, ahogy leülnek.
Nem csatlakozott hozzájuk, inkább állt, hogy gyorsan
mozdulhasson, ha kell. Minden ösztöne óvatosságra intette, de
semmit sem árult el ebből. A markolat megnyugtatóan simult a
kezéhez.
– Nekünk itt nincs nevünk – mondta Cassius. – Kint sötét van,
nem láttak. Nem is találkoztunk. – Kellemetlenül csikorgó
mosolyra húzta merev száját.
– Folytasd! – szólt rá Brutus. Már nem titkolta a haragját. –
Anyám vásárolt nektek néhány percet. Ha semmi hasznosat
nem tudtok mondani, akkor távozzatok!
A senatorok összenéztek. Cassius idegesen nyelt.
Suetonius krákogott.
– Vannak ebben a városban, akik nem felejtették el a
köztársaságot – mondta. – Vannak, akiknek nem tetszik, hogy a
Senatusszal úgy bánnak, mint a cselédséggel.
Brutus hangosan beszívta a levegőt. Kezdte érteni.
– Folytasd – parancsolta.
– Azoknak, akik szeretik Rómát, talán nincs kedvére, hogy ennyi
hatalom összpontosul egy kézben – folytatta Suetonius. Haja
tövénél kibuggyant egy kövér verejtékgyöngy, végigszánkázott
az arcán. – Nem akarják, hogy királyi ház épüljön korcs idegen
vérből.
A szavak megálltak a levegőben. Brutus meredten bámult,
gondolatai száguldottak. Mennyit talált ki ebből az anyja?
Életveszélyben vannak mind, ha valamelyik lány hallgatózott!
– Várjatok itt! – mondta, és az ajtóhoz sietett.
Cassius és Suetonius majdnem pánikba esett a hirtelen
mozdulattól. Brutus feltépte az ajtót. Az anyja ült a folyosón.
Felállt, odajött hozzá.
– Te benne vagy ebben? – kérdezte Brutus fojtottan.
Servilia szeme villogott.
– Összehoztalak benneteket. A többi a te dolgod.
Brutus az anyjára nézett, és látta, hogy a hidegsége
álca.
– Hallgasd meg őket – ismételte Servilia, mert észrevette, hogy
tétovázik.
– Egyedül vagyunk? – kérdezte Brutus.
Anyja bólintott. – Senki se tudja, hogy itt vannak, vagy
hogy veled találkoznak. Ez az én házam. Csak én tudom.
Brutus elhúzta a száját.
– Mindnyájunkat leölethetsz – mondta.
Servilia gúnyosan mosolygott.
– Csak hallgasd meg őket, és legyél gyors – mondta.
Brutus becsukta az ajtót és visszafordult a senatorokhoz.
Tudta, mit akarnak, de túl sok volt ez ahhoz, hogy egyszerre
felfoghassa.
– Folytasd – utasította Suetoniust.
– Róma javáért szólok – használta Suetonius az ódon kifejezést.
– Azt akarjuk, hogy csatlakozz hozzánk ebben.
– Miben? – kérdezte Brutus. – Mondjátok ki, vagy távozzatok.
Suetonius lassan beszívta a levegőt.
– Egy halálhoz kellesz nekünk. Segíts, hogy visszahozhassuk a
Senatus hatalmát. Vannak gyenge emberek, akik
megszavaznának egy új királyt, ha nem fékeznék őket.
Brutus kihűlt a természetellenes rémülettől. Nem bírta
követelni, hogy mondják ki a nevet. Nem tudta, elviselné-e,
hogyha hallaná.
– Hányan vagytok? – kérdezte.
Suetonius és Cassius újabb gyanakvó pillantást váltott.
– Talán jobb lenne, ha most nem tudnád meg – felelte Cassius. –
Még nem hallattuk a válaszodat.
Brutus nem szólt. Cassius arca alig észrevehetően
megkeményedett.
– Válaszolnod kell. Túl messzire mentünk, hogy ennyiben
hagyjuk.
Brutus ránézett a két emberre, és tudta, hogy nem
hagyhatják életben, ha elutasítja őket. Íjászok várják kint, akik
leszedik, mikor távozik. Ő így szervezte volna.
Nem érdekes. Kezdettől tudta, mit fog mondani.
– Én vagyok a megfelelő ember – súgta. A senatorok idegessége
láthatóan enyhült. – Valamennyire kell bíznunk egymásban, de
nem akarom, hogy az anyámat még egyszer bevonjuk. Bérelek
egy másik házat, ahol találkozhatunk.
– Arra gondoltam… – kezdte Suetonius.
Brutus egy intéssel elhallgattatta.
– Nem. Én vagyok a megfelelő ember, aki vezethetlek ebben.
Nem kockáztatom az életemet bolondok és titkok miatt. Ha
meg kell tenni, csináljuk jól. – Mély lélegzetet vett. – Ha Róma
javáért akarjuk kockáztatni az életünket, akkor tavasz
 előtt kell lennie. Parthiába tervez hadjáratot, amely elviszi
Rómából, talán évekre.
Cassius diadalmasan mosolygott. Felállt, a kezét nyújtotta.
– A Respublica megér egy életet – mondta. Brutus
megragadta a vékony ujjakat.
 HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

A legmagasabb háztetőkről a vörös rózsaszirmok milliói

hullottak a dictator menetére. Róma polgárai úgy kapkodtak
utánuk, mint a megbűvölt gyerekek. Hetekig gyalogoltak
tanyáikról és otthonaikból a látvánnyal és dicsőséggel csábító
városba. Az ágyak ára az egekig szökött, ám Julius minden
családnak adott egy zacskó ezüstöt, egy korsó édes olajat és
gabonát, hogy kenyeret süthessenek. Sülő kenyértől illatozott a
város, amikor hajnalban felkeltek, hogy megnézzék, amint
Julius fehér bikát áldoz Jupiter templománál. Az előjelek
pontosan olyan jók voltak, mint ahogy Julius várta.
Sok száz embert fogadott fel a triumphus megszervezésére
az africai vadállatok befogásával megbízott, legiós
kalandoroktól a kőművesekig, akik Rómában teremtették újra
Alexandriát. Egyiptomi istenek szobrai álltak a város főutcáján.
Déltájban már sok szobron gyerekek csimpaszkodtak, akik
nevetve kiabáltak egymásnak.
Az ódon utcák ünnepi pompába öltöztek. Minden
kereszteződésnél tarka zászlók lobogtak vidáman a város felett.
Estére sok lány fog hálálkodni Juliusnak, mert ezekből a
zászlókból varrhatják esküvői köntösüket. Róma harsogott a
színektől és a hangoktól.
A főútvonalakon haladó, kilométeres menet minden lépését
ujjongó polgárok éljenezték. A Tizedik és a Negyedik leszerelt
legionariusait visszahívták, hogy ők vezessék Juliust a városon
át. Úgy masíroztak, akár a héroszok, és azok, akik ismerték
tetteiket, elismerően nézték a katonákat, akik elfoglalták
Galliát, és megverték Pompeiust Pharsalusnál.
Róma gladiátorai sólyom- és sakálfőt formázó maszkot
viseltek. Láncra kötött párducok fújtak és verekedtek a tömeg
nagy örömére.
A menet közepén volt a triumphus legfontosabb eleme, egy
több mint tíz méter magas, irdatlan fogat, elején és hátulján
szfinxekkel. Nyolcvan fehér ló feszült a hámnak. A sikertől
kipirult Julius és Kleopátra egymás mellett ült egy emelvényen.
Kleopátra vérvörös ruhája megmutatta, hogy a hasa
ugyanolyan lapos, mint a terhessége előtt. Szemét vastagon
körülfestették feketével, a hajába aranyat fontak. Az ünnepély
tiszteletére parázsló rubinokat viselt a fülében és a nyakán.
Rózsaszirmok lebegték körül őket. Julius elemében volt,
mutogatta Róma csodáit a királynőnek, míg lépésben
cammogtak át a városon. Julius aureusai esőként hullottak a
kezekbe. Estére minden római pukkadásig lakhat és nyakalhat
az ingyen ételből és borból.
Kleopátra személyesen rendelte meg Egyiptomból a legjobb
templomi táncosokat, mert nem bízott benne, hogy Julius
ügynökeinek lesz szemük a minőségre. Ezer csinos lány
pörgött és ugrált az otthoni furcsa zenére. A sokaság elismerő
mosollyal nyugtázta cikázó meztelen lábuk látványát. Füstölő
pálcikák voltak náluk, mozgásukat vékony füstpántlikák
kísérték, amelyeknek áthatóan érzéki, buja illata sokáig
megmaradt az utcákon. Kleopátra hangosan kacagott
örömében. Okosan tette, hogy Cæsart választotta. Őt is
fellelkesítette a rómaiak zajos helyeslése. Mennyi energia van
bennük! Ezek azok az emberek, akik gályákat, hidakat, sok
száz kilométer hosszú csővezetékeket építenek. Ennek az
integető népnek semmi átkelni szakadékokon és tengereken, ha
kereskedni akar. Ennek a népnek a méhéből erednek a vakmerő
katonák, akik folytatják a munkát.
Az biztos, hogy a fia biztonságban lesz, ha ilyen emberek
vigyáznak rá. Egyiptom biztonságban lesz.
Órákig tartott, mire átkeltek Rómán, de a tömeg így sem
győzött betelni egy másik földrész látványosságaival és
hangjaival. A vadászok elfogtak egy óriási hím gorillát, amely
bizonyosan sohasem élt a Nílus partján. A vadállat bőgött a
tömegre, amely áhítattal tátotta a száját, riadtan visszahőkölt,
majd pedig hahotázott, mikor a fenevad püfölte hatalmas
karjával a tömör rácsot. Julius arra szánta a szörnyet, hogy a
cirkuszban küzdjön meg kardos emberekkel, és valóban nem is
lehetett elképzelni jobb hírverést a dühöngésénél. Az ő népe
szerette az újdonságokat, és Julius a legfurcsább africai
állatokat hozatta a mulattatásukra.
Mikor feltűnt a Forum, Kleopátra visszavonult a fogaton
kialakított, lágyan ringó selymes-aranyos szoba függönyei
mögé, ahol rabnői étellel és hűtött italokkal várták. Fia az
igazak álmát aludta Marius régi házában. A királynő néhány
gyors mozdulattal ledobta ruháját, és kitárta karját, hogy
ráadhassanak meztelen testére egy még pompásabb köntöst. A
rubinok a kazettába kerültek; helyettük ezüstbe foglalt, nagy
smaragdokat csatoltak Kleopátra csuklójára és bokájára.
Rabnői ráadták parányi csengőkkel csilingelő ruháját, és
felfrissítették a szeme körül az antimont. Hadd bámulják a
királynőt, akit Julius talált, gondolta Kleopátra. Hadd
irigykedjenek!
A mélyből hazájának muzsikája zengett, és Kleopátra
eltáncolt néhány lépést, amelyeket gyerekkorában tanult. Izmos
lábacskája keményen toppantott a padlón. Hallotta, ahogy
 Julius kacag a látványon, és megpördült, hogy még jobban
tessék neki.
– Róma legjobb borával köszöntelek fel, mihelyt ezzel
végeztünk! – mondta gyöngéden a dictator. – Hadd lássanak
most, amíg lemegyek hozzájuk.
Kleopátra fejet hajtott.
– Ahogy parancsolod, uram!
Julius mosolygott a gunyoros alázaton, majd visszalépett a
nyilvánosság elé. A lovakat megállították, a Tizedik büszke
legionariusai utat nyitottak neki egy emelvényig, amelyen
egyetlen szék volt. Julius megállt a lépcső tetején, élvezte,
hogy a magasból láthatja a zsúfolt Forumot.
Kijött Kleopátra. A tömeg felhördült új pompájától,
füttyögött és rikoltozott. Julius felpillantott a királynőre, és
azon tűnődött, hány római matrona küld új rendelést holnap a
varrónőknek és a szabóknak?
Mikor a kőre lépett, a Tizedik rázendített egy komor
katonadalra, amelyet Julius évek óta nem hallott. Az egyiptomi
zenészek pengetős hangszerei elhallgattak, a mély férfihangok
felszárnyaltak emlékezve régi csatákra és az ifjúságra. Julius
ezt nem tervezte bele a diadalmenetbe, és könnyek szúrták a
szemét, míg végighaladt az égre szegeződő lándzsákat tartó
emberek között, akik mindenkinél jobban ismerték.
Ahogy ment a köveken, mögötte összezárult a legionariusok
sora. A tömeg előrenyomakodott, azok, akik ismerték a dalt,
ugyancsak rázendítettek. Még az éljenzést is túlharsogta a sok
ezer öreg katona torka. Julius nagyon meghatódott.
Marcus Antonius már az emelvényen állt. Julius idegesen
hágott fel az utolsó lépcsőkön oda, ahonnan szólni fog. Odafent
erőt vett magán, megfordult, és rámosolygott a római népre,
amely idejött, hogy megmutassa, mennyire szereti az életet.
 Az utolsó sort háromszor megismételték, a dal véget ért.
Csend lett, majd mennydörgő üvöltés támadt.
A dictator Marcus Antoniusra pillantott. Tudta, hogy itt az
idő. Felemelte a kezét, mintha a sokaságot csendesítené.
Marcus Antonius előrelépett. Julius szobormereven állt, a szíve
olyan sebesen dobogott, hogy beleszédült.
Marcus Antonius koronát tartott a kezében. Egy sima
aranypántot. Julius a tömeget nézte, miközben a fejére
illesztették a koronát, és figyelt, fülelt, hogy hall-e változást
Róma hangjaiban. A tapsolás gyengülni kezdett, mikor látták,
mi történik. Julius várt, ameddig bírt, gyötrelmes élességgel
érzékelve az örömrivalgás halkulását. Keserű mosollyal
kényszerítette magát, hogy levegye a koronáját, mielőtt
végképp elhallgat az éljenzés. Az idegességtől merev
mozdulattal adta vissza.
A tömeg nyomban reagált: olyan hatalmas hanghullámok
söpörtek végig rajta, mintha fizikai erő gerjesztené őket. Julius
alig bírt gondolkozni a bömbölés közepette, ám odabent izzani
kezdett benne a harag.
A Curia lépcsőjén egy csoport fiatalember óvatosan
összenézett. Suetonius gyanakodva ráncolta a homlokát,
Cassius egyik társának karjába kapaszkodott. Nem tapsoltak és
nem ordítottak a többiekkel. Néma zárványt képeztek a
Forumon, tekintetük hideg és kemény volt.
Marcus Antonius mintha nem értette volna meg a tömeg
viselkedését, mert ismét előrelépett, és Julius fejére tette a
koronát. Ő megérintette a puha fémet, és tudta, azt várják tóle,
hogy másodszor is utasítsa el. Reményei porrá lettek, de a
játékot folytatni kell.
Visszanyomta Marcus Antonius markába a koronát.
– Elég! – szűrte a foga között, ám a hangja elveszett a tízezreké
között.
Marcus Antonius nem hallotta a figyelmeztetést. A
legrosszabbtól tartott, mikor Julius arra kérte, koronázza meg a
Forumon. Ám látva, hogy itt a köztársasági becsületből
tartanak bemutatót, valósággal hisztérikus lett a lelkesedéstől.
Átragadt rá a polgárok szédült öröme, és kacagva fölemelte
harmadszor is a koronát. Julius kirobbant.
– Úgy érintsd meg vele a fejemet még egyszer, hogy soha többé
nem látod Rómát! – förmedt rá. Marcus Antonius értetlenül
hátrált.
Julius arca foltos lett a dühtől. Egyedül az istenek tudják,
mit fog mondani nekik most. Beszédét arra az esetre
fogalmazta meg, hogy elfogadják a koronát. Nem tudta, hol
hibázott, de azt igen, hogy nem teheti még egyszer a fejére az
aranypántot. A rómaiak isteni játéknak gondolnák. Összenézett
a csürhe fölött álló Kleopátrával, és egyformán kiábrándult volt
a tekintetük. A királynő ismerte a reményeit. Ez, hogy az ő
szeme láttára tiporják porba őket, több volt annál, amit Julius
elviselhetett.
A valóságra vak és tudatlan tömeg végre elcsendesedett,
várta, hogy szóljon. Julius szédelgett, és kapkodva keresett
valamit, amit mondhat.
– Eljön a nap, amelyen Róma ismét elfogad egy királyt – szólt
végül. – De az nem ma lesz.
Irtózatosan megéljenezték, ő pedig alig bírta elfojtani a
dühét és a csalódását. Ennyit mert mondani. Lement az
emelvényről, meg se várta, hogy a Tizedik ösvényt nyisson
neki, de a megilletődött tömeg így is félrehúzódott az útjából.
Merev léptekkel ment közöttük, és égette a megaláztatás. A
triumphus még nem ért véget. A lovak, a ketrecek, a táncosok
és a fogatok tovább mennek az ő új forumára, Venus
templomáig. Némán fogadkozott, hogy ha a népség ott sem
tanúsít kellő megbecsülést, vérben áldoz le a mai nap.
A tömeg tovahömpölygött. Egy ezüstpáncélos alak a Curia
lépcsője felé fordult, és felnézett a fehér togába bújt, ismerős
farkasokra. Náluk sokkal jobban értette, mivel próbálkozott
Julius, és a tudás megszilárdította elszántságát és erejét. Rómát
tisztára mossák, ő pedig megtalálja az útját, ha végre nem
kínozza Cæsar árnyéka.
Az új tavasz elviszi Juliust a fővárosból. Gyorsan meg kell
lennie.

Servilia álmatlanul feküdt a sötétségben. Végre lehűlt az

idő. Julius kalendáriuma akkor kezdődött, amikor február véget
ért, és esőt hozott a kiszikkadt városnak. Servilia hallotta,
ahogy kopog a tetőcserépen, szortyog a csatornákban, mossa a
port.
Csend volt a házában, órák óta hazamentek az utolsó
vendégek is. Jönnie kellett volna az álomnak, ám sajgó ízületei
nem leltek nyugalomra, mert a gondolatok vergődtek és
nyargaltak a sötétben.
Nem akart rá gondolni, de az emlékek bekerítették.
Fényességük volt az egyetlen vigasza az elerőtlenítő idővel
szemben. Még nappal is vissza-visszacsapongtak a gondolatok
más időkhöz, ám éjszaka semmi sem tartóztathatta fel az
áradatot, amely utat tört magának a zaklatott álmokba.
Szerette őt Sándor szobrának lábánál. Egymásé voltak
testben és lélekben. Akkor még lángolt Serviliáért, mielőtt a
kegyetlen tapasztalatok megkeményítették.
 Sóhajtott, rácsavarta vékony lábára a takarót. Itt nincs
remény a pihenésre, ma nincs. Talán úgy helyes, ha rá
emlékezve pergeti le az éjszakát.
Most is látta az arcát, mikor magasba emelte a fiút, akit
mindig akart. Ha felfigyelt is rá a tömegben, nem ismerte meg
az ősz öregasszonyt, akivé lett. Servilia pedig olyan
szenvedéllyel gyűlölte őt abban a számára legboldogabb
pillanatban, amelyet a csontjai csaknem elfelejtettek. Brutus
tudta, milyen sekély az ő szeretete. Megkeseredett a szája, ha
arra gondolt, hogyan vitatkozott valaha a fiával. Akkor
megriadt az árulásától, amikor Pompeius vaskézzel
kormányozta Rómát. Nem figyelt a fia figyelmeztetésére, hogy
Juliusnak sose lesz akkora szüksége rá, mint neki Juliusra.
Nem érdekelték a Suetonius- és Cassius-félék puffogó érvei.
Akármennyit emlegették a becsületet, ő meglátta bennük az
irigységet. Túl kevesek ezek ahhoz, hogy szeressék a
köztársaságot, vagy megértsék, mit jelentett valamikor. Jobb
lenne, ha kiállnának, és azt mondanák, azért gyűlölik, mert
nem vesz tudomást róluk. Hiúság és gőg lesz az erő, amely
késeiket vezeti. Tudta ezt, mert mindig ismerte a férfiak szívét.
Eljátszadoznak jelszavakkal, pusmogva tanácskoznak az
árnyékban, de félnek az igazságtól, nem úgy, mint Servilia. Az
ő gyűlölete tiszta dolog.
Arcához emelte a kezét, és meglepődött, mikor könnyeket
talált ráncos bőrén. Ez a tolvaj évek igazsága, gondolta.
Elviszik az örömöket, és nem hagynak mást, csak keserű kínt
és ürességből fakadt könnyeket.
Hány feleséget vett, hogy életet csikarjon ki a magjából?
Egyszer sem kérte a ringyójától, egyszer sem, akkor se, amikor
annak még volt élet a méhében, és ropogós volt a húsa.
Százszor is felhasználta Servilia értesüléseit az ellenségeivel
szemben! S a férfi mostanra elfelejtette mindezt. Keze
karommá görbült a takarón, ha arra gondolt, milyen büszke a
fiára. Mindennek meg kell fizetni az árát.
Egyre erősebben zuhogott az eső a városra. Servilia megint
sírt. Róma tisztára mosakszik március idusának hajnalára, és a
múlt nem zavarja többé az álmot.
 HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

Julius magányosan ballagott az ébredező városban a Curia felé.

Vörös volt a szeme a kialvatlanságtól, mert a fia felbőgte
álmából, így akkor kelt, amikor az utcákon és a piacokon
javában rakodtak az árusok.
Jobban szerette Rómát eső után, amikor tisztán, üdén
illatozott a levegő, és ígéretekkel kecsegtetett a kezdődő nap.
Igaz, hogy hideg volt, de vastag tunicát vett a togája alá, és
jólesett nagyokat lélegezni a fagyos levegőből.
Nem voltak őrök, akik megzavarják a reggel békéjét.
Lictorokra sem volt szüksége, hogy fenyegető pofát vágjanak a
lesütött szemmel osonó népre. Lehet, hogy az emberek nem
fogadták el a koronát, amellyel Marcus Antonius megkínálta,
de azért érinthetetlennek tartották a dictatort. Ő nem félt tőlük
úgy, mint Sulla vagy Pompeius. Azok úgy bántak a néppel,
mint a zabolátlan gyerekekkel. Rettegtek is az erőtől, amely a
hatalomba emelte őket. Juliusnak nem kellett ilyen védelem.
Sóhajtott egyet, miközben mélyen elgondolkozva bandukolt a
járda kövén.
Ha nincs Kleopátra, talán már hónapok óta itt hagyta volna a
várost. Ha távol volt tőle, tudta szeretni mint elvont fogalmat.
Úgy tudott beszélni róla, mint Alexandriáról, Karthágóról és
Athénról, lehanyatlott vagy még mindig emelkedő birodalmak
fővárosairól. A távolság valahogy megszépítette a valóság
hemzsegő hangyabolyát. Ha Róma több ezer kilométerre volt
nyugatra, jobban látta tudományának, találmányainak és
kereskedelmének dicsőségét. Nehéz volt észben tartani, hogy
ilyen dolgok is léteznek, ha a Senatus kicsinyes, hívságos
vetélkedései fojtogatták. Akkora szakadék tátongott a kettő
között. Ha elkeseredett, csak a legrosszabb arcát látta
szülővárosának: a nyüzsgő, szennyes sikátorokat, amelyekben
apróért lehetett kapni férfit, nőt, gyereket. Ha meleg volt,
Róma úgy bűzlött, mint egy nyitott kanális, ha hideg volt,
ezrek egyensúlyoztak a fagy- és az éhhalál borotvaélén.
Olyankor szerette volna nyeregbe vetni magát, és otthagyni
mindent.
A változtatás hatalma először részegítő volt. Amit
megvalósíthatónak képzelt, megvalósította. Múló örömnek
bizonyult, sok máshoz hasonlóan. Éhezett valamire, aminek
nem egészen tudta a nevét, és mikor ifjú tábornokok hoztak hírt
a parthiai zavargásokról, nem küldte el őket. Majd Marcus
Antonius eligazgatja Rómát megint. Vagy esetleg Octavianus.
Kiérdemelte a jogot, hogy rányomja a városra a bélyegét. Amíg
Julius fia felnő, szüksége lesz erős pártfogókra. Octavianus lesz
az, döntötte el Julius, és már látta, milyen képet vág majd a
rokona, ha közli vele a hírt.
A városon kívül fiatal legiók gyülekeztek, hogy a parthusok
ellen vonuljanak. Julius kínos érzéseit feloldotta ennyi fiatalos
remény. Őket még nem tették cinikussá. Ők nemcsak egy
pajzsot és egy kardot adnak Rómának, gondolta Julius.
Belekapaszkodott a gondolatba. Amikor elmennek, a város
párlatát viszik magukkal, a legtisztább részét. Ez segíti át őket
a kínokon és a fáradalmakon. Ez tartja meg őket
fegyelmezettnek, mikor látják a közeledő halált, és hirtelen
megértik, hogy nem fogja elkerülni őket. Elkötelezettségük
növeli a becsét annak, amit itt hagynak. Azt mondják: „Ezért
megéri az életemet áldozni”. És eszerint cselekednek. Nem
 lehet értéke egy városnak, ha nem állnak ilyen ifjak a
Campuson.
Eszébe jutott, amit Brutus mondott a tavaszi eső vérforraló
szagáról, és elmosolyodott bandukolás közben. Az igaz, hogy
egy újabb hadjárat gondolata megmozgatja a vérét. Római
tartózkodásába belefért minden, amit akart. Diadalmeneteit
emberöltők múlva is emlegetik, a Senatus úgy elhalmozta
megtiszteltetésekkel, mint még senkit a római történelemben.
Scipio a jobb karját adná az ő címeiért. Marius imádta volna
ennek az időnek minden pillanatát.
Mielőtt a domb aljába ért, meglátott egy magányos alakot,
akinek úgy fehérlett a togája, mint a zúzmara. Az alak feléje
indult. Julius elkomorodott. Ezek semmire sem képesek
nélküle? Miféle új kérdés lehet olyan nehéz és halaszthatatlan,
hogy meg kell zavarniuk a gondolataiban, holott még föl sem
kelt a nap? Amikor az ember közelebb ért, és fejet hajtott,
megismerte Cassiust.
– Cæsar, ma reggel Pompeius színházában ülésezik a Senatus.
Azért maradtam, hogy figyelmeztesselek.
– Miért, mi történt? – kérdezte Julius. Rögtön elpárolgott a
nyugalma.
– Március idusa arra a napra esik, uram, amelyen Pompeiust
consullá tették – felelte Cassius. – Úgy döntöttünk, hogy ezen a
módon fejezzük ki tiszteletünket a családjának. Távollétedben
hoztuk a döntést. Aggódtam, hogy esetleg nem jutott el hozzád,
és…
– Jól van, elég! – csattant fel Julius. – Nincs nekem időm arra,
hogy a beszédek minden sorát elolvassam!
Cassius ismét fejet hajtott. Julius magába fojtotta az
ingerültségét. Cassius hozzáigazította a járását a dictatoréhoz.
 Átmentek a lépőköveken, aztán jobbra fordultak, a Capitolinus
domb irányába.
Julius megtorpant.
– Uram? – kérdezte Cassius.
– Semmi, semmi. Csak eszembe jutott egy öregember, akit
valamikor régen ismertem.
– Értem, uram – felelte Cassius gépiesen.
– Izzadsz, Cassius – jegyezte meg Julius. – Sűrűbben kellene
sétálnod, hogy szívósabb legyél.
– Csak a hidegtől van, uram – felelte Cassius. Mereven bámult
maga elé.
Pompeius színházát, amióta elkészült, gyakran használták
második Curia gyanánt. Elfért benne még ez a nagyobb testület
is, amellyé a hazatért Julius püffesztette a saját embereivel a
Senatust. Volt abban egyfajta öröm, hogy Pompeius szobrának
fenyegető árnyékában lehetett vitatkozni Róma senatoraival.
Páratlan alkotás volt, tökéletesen visszaadta a férfikorának
virágjában pompázó dictator szigorú arcát.
Julius elcsodálkozott, amikor csupán néhány senatort látott a
kelő nap fényében a főbejáratnál. Ahogy észrevették, ketten
kiváltak a csoportból, és bementek a színházba. Julius
elkomorodott, ha a rá váró munkára gondolt. Ifjúságában
valami áhítatfélével figyelte a senatorok tevékenykedését.
Látott nagy embereket, ahogy kiállnak és gondolataik, szavaik
erejével uralkodnak társaikon, megváltoztatják Rómát. Méltó
válaszokra ihlették szónoklataiknak hatalmával.
Ez tragédia, hogy a hősök elveszítették a régi ragyogásukat.
Talán attól van, hogy az új emberek, akiket ő emelt a
nobilitasba, még mindig megszeppennek, ha törvénykezésre
kerül sor. Vagy talán csak az történt, hogy a kor nagy kérdéseit
már eldöntötték? Talán ő látta az utolsó nagyokat, ahogy
 elhagyják Rómát. Olyan embereket ismert, akiknek volt elég
erejük, hogy szembeszegüljenek a köztársaság kötöttségeivel.
Tanult tőlük, de azoknak a harcoknak vége, ha van az ő fején
korona, ha nincs.
Szórakozottan biccentett a szürke fényben ácsorgó
senatoroknak, és bement. Leült egy padra a színpad közelében.
Ma szólni fog. Esetleg újból megkísérli megértetni velük, hogy
bővíteni kell Róma birtokait. Beszélni fog akkor is, ha süketek
a szavaira, vakok az eszméire. Róma sohasem pihenhet
babérjain. Hányszor látta fellángolni egy tartományban a
lázadás tüzét, amely kívülről tette próbára a Senatus erejét?
Másokkal se találkozott a mytilenei erődtől Syriáig, mint
keselyűkkel, amelyek csak azt várják, hogy Róma ébersége
lankadjon.
Ezer kiskirálya van a világnak, akik térdet hajtanak, de azért
lesik a gyenge pillanatot. Csak egy bolond ajándékozná meg
őket. Ha a római tábornokok egyszer is elérnek egy olyan
határhoz, amelynél azt mondják: „Ez elég messze van!”, életek
millió fölött ítélnek vele. Az lesz a karcolás, amely szétrepeszti
az üveget.
Annyira elmerült a gondolataiban, hogy nem vette észre a
padok félköre mentén közeledő Tillius Cimbert. Alighanem
megbotolhatott, mert Julius togájába kapaszkodott, és
félrerántotta.
És nem is akarta elengedni. Az erőlködéstől merev arccal
markolta a szövetet. Juliusban lobot vetett a düh. Két kézre
fogta Cimber ujjait, és megcsavarta.
– Mit művelsz? – ordított rá a támadójára, és megpróbált felállni.
Szeme sarkából látta, hogy arcok fordulnak feléjük.
Emberek siettek a segítségére. Már csak várnia kell, hogy
Cimbert elvonszolják. Halál jár azért, mert kezet mert emelni a
dictatorra. Nem lesz irgalmas.
Cimber fiatal és erős volt, ám Juliust tölgyfa keménységűre
edzette a sok ezer végigmenetelt kilométer. Karja remegett az
erőfeszítéstől, mégse bírta lefejteni a nyakáról az
elpusztíthatatlan ujjakat.
Újabb emberek tűntek fel az ülések patkójában, ordítozva
közeledtek. Julius észrevette a fajtalan élvezettől kivörösödött
Suetoniust, ahogy tőrt ránt. A szíve kihagyott, mert végre
megértette, mi történik. Cimber elvigyorodott, mikor látta a
dictator arcán a felismerést. Újult erővel fogta le Juliust, hogy
Suetonius szúrhasson.
Julius kétségbeesetten körülnézett, hogy kit hívhatna. Hol
van Ciro? Brutus? Hol van Octavianus vagy Marcus Antonius?
Elbődült, mikor Suetonius odacsapott a késsel, hosszú
vonalban vért fakasztva a vállából. Cimbert félresodorták
mások, akik tülekedtek, hogy ölhessenek. Julius vaktában
csapkodott, segítségért ordított. Felnyögött, mert kés fúródott
az oldalába, de rögtön ki is rántották a vasat, hogy ismét
szúrjanak vele.
Valaki ráesett, akadályozva a többieket. Julius fel tudott állni
egy percre, és a nyakát célba vett tőr elé tarthatta a karját. A vas
a kezébe hasított. Felkiáltott a fájdalomtól, aztán visszalökte a
padra az acsargó embergomoly.
Vér szennyezte a fehér togákat, vér fröccsent az arcokra.
Julius a fiára gondolt, és megrémült, hogy mit művelnének
ezek Cæsarionnal. Vergődésében visszalökte gyengülő erejével
az egyik támadót. Újabb kések csaptak le görcsösen kirúgó
lábára.
Egyfolytában segítségért kiáltozott, mert tudta, hogy még a
legsúlyosabb sebet is túlélheti. Ha Octavianust ide lehetne
 hívni, szétütne a falkában, amely lázasan csahol és nyüszít
körülötte.
Ketten megragadták vértől síkos vállát. Forró nedvesség
buggyant ki a száján, ereje elfogyott. Már csak bámulni tudott
az arcába lihegő merénylőkre. Olyan közel voltak, hogy érezte
a szájszagukat.
– Várjatok – mondta a közelben valaki.
A véres kezek a szék támlájának lökték. Elgyötört
reménykedéssel fordult a hang felé, hogy ki állította meg őket.
A hátrakulcsolt kezű Brutus vágott keresztül a színház
közepén. Julius először fellélegzett, aztán látta, hogy régi
barátjánál is tőr van, és összeroppant. Sebeiből patakzott a vér,
a látása kiélesedett, mintha minden érzéke üvöltve akarna élni.
Ellenségei utat nyitottak Brutusnak, de Cæsar már nem tudott
se mozdulni, se küzdeni ellenük.
– Te is, Brutus? – kérdezte.
Brutus a padok elé lépett, és Julius arcáig emelte a kését.
Tekintete nagyon szomorú volt, és elviselhetetlenül diadalmas.
– Igen – felelte halkan.
– Akkor ölj meg gyorsan. Nem élhetek úgy, hogy ezt tudom
– mondta suttogássá tompult hangon Julius.
A többiek félős áhítattal húzódtak távolabb a vértől, amit ők
ontottak. Julius nem nézett rájuk, egyfolytában Brutust figyelte.
Gyűrött togájáért nyúlt, lassan a fejére húzta.
Brutus szótlanul nézte, hogyan mutatja ki mindnyájuk iránt
a megvetését. Cæsar lehajtotta a fejét, a szövet alá rejtette
remegő kezét, és mozdulatlanul várta a halált.
Brutus vicsorított, aztán szúrt, bele a szöveten át a szívbe. A
többiek belerontottak a képbe, szurkálták és döfködték a
vékony alakot, míg oldalra nem dőlt és el nem szállt belőle az
élet.
 Csak a zihálás hallatszott. Brutus körülnézett a visszhangos
színházban. Mindenki a vértől lucskos holtat nézte, amely
ernyedten hevert a padok között. Arcukat és karjukat sötét
foltok szennyezték, sötét gyöngyök ültek a hajukon.
– Végre meghalt! – motyogta Suetonius. Gyenge volt, szédelgett
és reszketett, amióta elszállt belőle az ölés dühe. – Most mi
lesz?
Az emberek, akik ilyen messzire jöttek, Brutusra tekintettek
a válaszért.
– Most kimegyünk – felelte Brutus. Remegett a hangja. –
Megyünk. A Curiába megyünk, és elmondjuk, mit tettünk.
Kiirtottuk Rómából a zsarnokot, nem fogunk szégyenkezni.
Látta, hogy Suetonius a kését törülgeti. Intett neki, hogy
hagyja abba.
– Nem rejtjük el a bélyeget. Mutassa csak a vér, milyen bátrak
voltak azok, akik szembe mertek szegülni a zsarnokkal. Így
mentettük meg a köztársaságot. Lássák csak. Most, hogy
elment, Róma kezdhet gyógyulni.
Villogó szemmel tekintett le a halottra, akit életében ismert
és szeretett.
– Megadjuk neki a tiszteletet a halálban – tette hozzá olyan
csendesen, hogy alig hallatszott.
Azok, akik a legközelebb voltak az ajtóhoz, elindultak.
Brutus velük tartott. A többiek követték, de még vissza-
visszanéztek a színházra, mintha bizonyságot akarnának, hogy
valóban megtörtént.
Véres kézzel mentek Róma ősi utcáin, és büszkén mentek.
 TÖRTÉNELMI JEGYZET

Gaius Julius Cæsarra sokkal többért emlékeznek annál, hogy

rendkívüli tehetségű tábornok volt. Igaz, kevés olyan katonai
vezető van, aki versenyre kelhetne stratégiai képességeivel
vagy karizmatikus vezéregyéniségével, ám ez csak egy része a
legendának. A köztársasági Róma talán Cæsar nélkül is
átolvadhatott volna a császárságba, de az is lehet, hogy
szétmarcangolta volna magát. Cæsar a történelem egyik
legkeményebb iskolájában emelkedett a csúcsra, ahol végre
Pompeiust is szétzúzta Pharsalusnál. Élete híd volt két kor
között: a birodalom katalizátora.
Egész pályafutása során bizonyította, hogy kiválóan ért a
politikához, a hatalomhoz és a manipulációhoz. Nem mondom,
hogy ő találta fel a propagandát, de bizonyosan az első és
legnagyobb propagandisták közé tartozott. Nála tudatos
politika volt, hogy fitogtatott kegyességgel ásta alá Pompeius
hatalmát. Ő maga írta egyik levelében: „Legyen ez a győzelem
új útja; biztosítsuk magunkat irgalommal és nagylelkűséggel!”
Pompeius sose értette ezt a technikát, bár Cicero átlátta
legalább egy részét. „Álnok megbocsátásnak” nevezte, és ezt
írta róla: „Ugyanolyan hálásak neki azért, hogy valamilyen
gonoszságtól megtartóztatja magát, mintha valaki mást
akadályozott volna meg a gonosztett elkövetésében.”
Pompeius hátrányban volt a polgárháború kezdetétől, mikor
azt követelte, hogy a galliai tábornok a legiói támogatása
nélkül térjen vissza Rómába. Cæsar átvívódott egy éjszakát a
Rubicon partján, ahol mérlegre tette, felér-e az ő élete egy
polgárháború emberveszteségével? Határtalan önbizalmával
úgy döntött, hogy felér, és elindult dél felé olyan szédületes
sebességgel, amire Pompeius egyáltalán nem számított. Nem
volt képes megvédeni a várost, és a nagy sietségben még a
kincstárat is elfelejtette kiüríteni. Nem mintha szükség lett
volna rá. A rengeteg arany, amit Cæsar hozott Galliából,
hajmeresztő harminc százalékkal értékelte le a római aureust!

Bona Dea ünnepén az incidens úgy történt, amint leírtam,

beleértve, hogy Publius női ruhában próbált menekülni.
Publiust a valóságban felmentette a házasságtörés bűne alól
egy bíróság, de Cæsar így is elvált a feleségétől, mondván:
„Cæsar feleségének minden gyanú fölött kell állnia”.
Kétségtelenül egyre fontosabbnak érezte, hogy örököse legyen,
és tisztában volt vele, mennyire fontos, hogy senki se
kérdőjelezhesse meg a fia törvényességét.
A túlságosan hosszas és szövevényes események miatt
kihagytam a hispaniai és africai ütközeteket, amelyekben Julius
és tábornokai szétzúzták a Pompeiushoz hű legiókat. Mikor
Görögországba kellett mennie Pompeius után, Marcus
Antoniust bízta meg Italia irányításával. Marcus Brutus akkor
árulta el először, Pompeius pártjára állt régi barátjával
szemben. Julius megparancsolta, hogy ha csak lehet, kíméljék
meg. Ezt tartom a történelem egyik legmegrendítőbb
jelenetének. Hogy egy ekkora árulást meg tudott bocsátani
Brutusnak, ez mindennél jobban mutatja Cæsar nagyságát.
Julius a nyugat-görögországi Oricumnál szállt partra. Nem
vettem bele azt, hogy egy kis hajón visszatért Italiába újabb
katonákért. A hajó viharba került, és Cæsar állítólag azt
mondta a hajósoknak, hogy ne féljenek, mert „Cæsart és
szerencséjét viszik”. Roppant módon hitt a szerencséjében,
amire vélhetőleg életének eseményei adtak okot. Kimerítő
éjszakai menetelés után sikerült kiragadnia Dyrrhaciumot
Pompeius fennhatósága alól.
Noha Decimus centurio kitalált alak, Cæsar egyik tisztje
valóban megölte magát, miután fogságba esett, mondván, hogy
ő a megkegyelmezéshez szokott, nem ahhoz, hogy kegyelmet
kérjen. Hogy ebben mekkora megvetés tükröződik, arra nem is
próbálok szavakat találni. Egy másik kis változtatás, hogy
Cicero felesége, Terentia, Rómában tartózkodott a
polgárháború alatt, és nem utazott Görögországba.
Pompeius balsikere részben tulajdonítható a betegségnek,
amelyről maradtak ránk utalások, vagy egyszerűen annak a
ténynek, hogy olyan római ellenféllel állt szemben, akihez
hihetetlen teljesítményeivel egyetlen tábornok sem
vetélkedhetett. Az is lehet, hogy a magával hozott Senatus
sokkal jobban hátráltatta, mint amiről tudomásunk van.
Akárhogyan is, Pompeiusnak kétszer nagyobb gyalogsága és
legalább négyszer nagyobb lovassága volt, tehát nem kellett
volna erődöket építenie és védekező háborúra berendezkednie.
Egyszer karnyújtásnyira volt tőle a győzelem. A gyászos
bekerítő hadművelet valós esemény. Az egyik támadó erő
akadályba ütközött, Cæsar cohorsait megfutamították. Cæsar
felragadta a zászlót, és megpróbálta maga köré gyűjteni a
menekülőket, de azok kikerülték és otthagyták. Pompeius meg
volt győződve róla, hogy ez csapda, és nem üldözte a
menekülőket, amire Julius megjegyezte: „Ha ellenségeinket
olyan ember vezetné, aki tudja, hogy kell győzni, akkor ma az
övék lett volna a diadal”. Kilencszázhatvan katonát veszített.
Azokat, akik fogságba estek, Labienus kivégeztette. Pompeius
elveszítette legjobb lehetőségét. A senatorok, akik vele voltak,
megvetették, amiért nem hajlandó lecsapni az ellenségre.
Agresszívebb háborút követeltek, és Pompeius idővel hagyta
rábeszélni magát.
Pharsalusnál Pompeius a római legionariusok mellett
hispaniai, syriai, galliai, germaniai és macedoniai csapatoknak
parancsolt, Cæsar hétezerben adja meg Pompeius lovasságának
számát, bár ez valószínűleg túlzás.
Többszörösen bizonyított tény, hogy Pompeius visszatartotta
az első vonalat a harctól, bár a különböző források különböző
okokkal magyarázzák. Sejtésem szerint, amit Pompeius tíz sor
mélységű alakzataira alapozok, táborában ijesztően alacsony
lehetett a harci szellem, és észrevette, mennyire megriadnak a
katonái Cæsar hadának közeledésétől. Fölösleges mondanom,
mennyire siralmas döntés ez attól a tábornoktól, aki leverte
Spartacust, és megtisztította a Földközi-tengert a kalózoktól.
Sose tudhatjuk meg, mi járt Pompeius eszében. Feljegyzéseit
hátrahagyta Pharsalusnál, de Julius úgy égette el őket, hogy
beléjük se nézett.
Pharsalus fontosabb eseményeinek leírásában ahhoz
tartottam magamat, amit ismerünk. Pompeius a lovasságát
használta, hogy megfutamítsa Cæsarét. Pompeius lovasainak
hosszabb időbe telt, hogy megforduljanak, és újra csatasorba
álljanak. Közben Cæsar kisebb erői hátba támadták, és addig
űzték őket, amíg nekimentek a saját vonalaiknak. Cæsar
extraordinariusai elpusztították az íjászokat, majd áttörtek,
hogy oldalba és hátba támadják Pompeius hadát, amely
nemsokára fejvesztetten menekült.
Pharsalusnál elkerülhetetlenül adódik a következtetés, hogy
nem Cæsarnak kellett volna győznie. Minden Pompeius mellett
szólt, katonái mégis meghátráltak a veteránok elől. Julius, ne
feledjük, törvényesen megválasztott consul volt, aki merőben
szokatlan irgalmasságával tette híressé magát. Corfinium csak
egy epizód a polgárháborúban, ahol megbocsátott az ellene
harcoló embereknek. Ezzel a politikával akarta gyengíteni
Pompeiust a csatatéren, ami, úgy tűnik, bevált. Azt hiszem,
Pharsalusnál a propaganda és az éles ész is osztozik a
legionariusokkal a győzelemben.
Cæsarnak valóban átnyújtották az alexandriai kikötőben
Pompeius agyagedénybe tett fejét. Az egyiptomiak nem
akartak a földjükön római háborút, bár ez a próbálkozás
hasztalannak bizonyult. Feljegyezték, hogy Julius megsiratta
Pompeius halálát, bár hogy miért, azt csak találgathatjuk.
Az az Alexandria, amelyet Cæsar látott, elveszett a mai kor
számára. A Pharosz világítótoronyhoz, az ókor hét csodájának
egyikéhez hasonlóan a könyvben szereplő utcák és házak
többsége is eltűnt a víz alatt. Az ásatásoknál máig előkerülnek
Kleopátra és Cæsartól született fia, Ptolemæus Cæsarion
szobrai.
Talán nem csoda, hogy egy római consul, aki férfikora
nagyobb részét háborúban töltötte, hirtelen otthagyott mindent,
miután megismerte a huszonegy éves Kleopátrát. Bizonyított
tény, hogy görög szolgája vitte Cæsarhoz szőnyegbe csavartan,
bár egyes források szerint nem összetekert szőnyeg volt, hanem
egy hosszúkás zsák.
Kleopátra Ptolemaiosznak, Nagy Sándor egyik
tábornokának volt a leszármazottja. Öt nyelven beszélt, saját
dinasztiájában az első volt, aki értett egyiptomiul. Uralma alatt
Alexandria igazi multikulturális város volt, ahol oszlopos
görög épületek álltak és egyiptomi szobrok szegélyezték az
olyan utakat, mint például a Kanóboszi.
Az eunuchot, aki zsinóron rángatta a kis Ptolemaioszt,
igazából Pothinusnak hívták, de én megváltoztattam, hogy ne
hasonlítson annyira a Porphiriszre, amely tetszett nekem. A
„Panek” kígyót jelent, amit megfelelőnek éreztem. Cæsar,
miután elfogta a gyerekkirályt, a tárgyalásokon visszaadta
Egyiptomnak Ciprust. Igaz a jelenet, amelyben a síró kis
Ptolemaiosz nem hajlandó kilépni az eltorlaszolt palotából. Az
is igaz, hogy mikor visszaért a hadseregéhez és ismét felöltötte
uralkodói díszét, a tizenhárom éves fiú azon nyomban
parancsot adott a támadásra. Nem élte túl az alexandriai
hatalmi harcot.
Elveszett Nagy Sándor holtteste is, bár Cæsar idejében még
Alexandriában nyugodott üvegkoporsóban, ahogy leírtam.
Vékony aranylemezekkel vonták be, és tekintve, hogy Sándor
fáraó volt és isten, feltételezhetőleg bebalzsamozták.
Éppen csak érintettem Cæsar házasságkötését i. e. 59-ben
Calpurniával. Kleopátra ugyancsak egy másik öccsének volt a
felesége, mikor Rómába látogatott. Kétségtelen, hogy mély
szakadék választotta el a politikai házasságokat az igazi
érzelmektől.
Julius Cæsar valóban találkozott a syriai király fiával a nagy
körutazáson, mielőtt hazatért Rómába. Ebből a Heródesból lett
az a felnőtt, aki elrendelte az elsőszülött fiak lemészárlását,
hogy meghiúsítsa a Krisztus születését jövendölő próféciát.
A híres szavak – Veni, vidi, vici – jöttem, láttam, győztem –
a négyórás csata után hangzottak el, amikor Görögországban
legyőzték Mithridatész fiát. Ha nem mondták volna, ezt az
ütközetet is elfelejti a történelem.
Marcus Antonius háromszor próbálta megkoronázni Cæsart,
de nem az egyiptomi diadalmenet közben, hanem a februári
Lupercalia-ünnepen. Julius a feljegyzések szerint indulatba jött
a harmadik próbálkozásnál, talán azért, mert a tömeg nem
tapsolta meg a koronát a fején.
 A Senatus korona nélkül is páratlan megtiszteltetésekkel
halmozta el Cæsart. Mint Dictator Perpetuus, Imperator27 és
Pater Patriæ28, az isteneknek járó kultuszra volt jogosult.
Szobrot állítottak neki, amelyre azt írták: „A győzhetetlen
istennek.” Megkapta a jogot, hogy viselhesse a régi királyok
felségjelvényeit.
Ma már nem ismerhetjük minden okát ezeknek a
megtiszteltetéseknek. Talán Ciceróhoz fogható emberek
törekedtek arra, hogy Julius nehogy túlságosan vérszemet
kapjon, és elidegenítse magától a polgárokat, akik szerették.
Bár az is lehet, hogy ez a felmagasztalás volt az egyetlen mód,
amellyel a Senatus megőrizhette becsét Cæsar szemében.
Cassius állítólag azzal vonta be Brutust az összeesküvésbe,
hogy a Senatus királlyá akarja tenni Juliust. Akár még igaz is
lehetett.
I. e. 44-ben, március idusán (tizenötödik napján) gyilkolták
meg. A Senatus valóban Pompeius színházában ülésezett, bár
nem tudjuk, hányan látták a gyilkosságot. Hosszas fejtörés után
kihagytam azt a részletet, hogy Cæsarnak átadnak egy
pergamentekercset, amely figyelmezteti az összeesküvésre. Az
ember, aki átadta a pergament, valamikor Brutust szolgálta,
tehát sohasem szabadulhatunk a gyanútól, hogy a
figyelmeztetést maga Brutus küldte, aki ugyanolyan bonyolult
egyéniség volt, mint Cæsar. Ám a tekercset sose olvasták el,
ezért úgy éreztem, fölöslegesen bonyolítaná a cselekményt.
Tillius Cimber lefogta Cæsart, hogy Casca beleszúrhassa a
kését – ez volt az első a huszonhárom sebből. A huszonhárom
tőrdöfésből egyetlenegy volt halálos, ez is azt mutatja,
mennyire összevissza kapkodtak a merénylők. Cæsar küzdött,
27
Imperator: győztes hadvezér, később császár
28
Pater Patriæ: a haza atyja
míg meg nem látta, hogy Brutus is az összeesküvők között van.
Ekkor a fejére borította a togáját, és mozdulatlanul várta be a
végét. Hogy ehhez mekkora bátorság kell, arra nincsen szó.
Előző este Cæsar állítólag azt mondta, hogy szívesebben
halna gyors halált, minthogy végelgyengülés vagy kínos
betegség ölje meg. Kínozhatta az epilepsziája, de aki boldogan
köszönti a halált, nem tervez parthiai hadjáratot. Nem is adja
fel a küzdelmet az életért, amikor végre van egy fia, akiben
folytatódhat. Suetonius azt írja, hogy ötvenöt éves volt, bár
ebben nem lehetünk biztosak, mert a születése idejét nem
ismerjük.
Julius Cæsar a végrendeletében Octavianust jelölte ki
örökösének. Tragédia, hogy Octavianus nem engedte, hogy
Ptolemæus Cæsarion megérje a férfikort. Noha Cæsar
meggyilkolása után Kleopátra visszamenekült Egyiptomba, ez
nem mentette meg sem őt, sem a kisfiát. Talán igaz, hogy a
hatalmasok nem engedhetik megnőni a lehetséges ellenségeket,
de ez akkor is kivételes kegyetlenségnek tűnik.
A történelem tele van olyan emberekkel, akik vérben és
harcban törtek hatalomra – csak azért, hogy birodalmuk
széthulljon a haláluk után. Cæsar olyan magaslatokra hágott
Rómában, ahol előtte senki sem járt. Hatalmát arra használta,
hogy bevezesse az új naptárt, polgárjogot adjon minden
orvosnak és tanítónak, és több mint 80 000 szegényt segítsen új
kezdetekhez a gyarmatokon. Minden rómait 300 sestertiusszal,
gabonával és olajjal ajándékozott meg. Katonái egytől egyig
gazdag emberek lettek, csak a centuriók 10 000 ezüstöt kaptak
fejenként. Páratlan diadalmeneteket tartott, az egyiknél
elvezettette a Tiberist a Campus Martiuson kialakított hatalmas
medencébe, amelyen véres tengeri csatát rendeztetett.
Tízezreket látott vendégül lakomáin. Ám talán az volt a
legnagyobb szerencséje, hogy Octavianus követte, aki rokona
iránti tiszteletből fölvette a Gaius Julius Cæsar nevet, és csak
később hívták Augustusnak. Az ő erős keze bábáskodott a világ
leghosszabb életű birodalmának születésénél. Augustus volt az
első imperátor, de Julius Cæsar ácsolta meg a trónusát.
Sose tudtam elhinni, hogy Brutus a köztársaság
feltámasztásáért vett részt Julius Cæsar meggyilkolásában.
Bizonyosan erre hivatkozott, sőt pénzt is veretett, amely
március idusát magasztalta. Azt hiszem, része volt benne a
Serviliához fűződő ellentmondásos kapcsolatnak, és az lehetett
az utolsó csepp a pohárban, amikor Juliusnak végre sikerült
örököst nemzenie. Servilia nemcsak Juliust élte túl, de a fiát is,
akinek hamvait hazahozták neki a philippi csata után.
Egyik tudatos változtatásom ugyancsak Brutus indokait
árnyalja. Cæsar lányát, Juliát eredetileg Brutusnak ígérték;
ezzel a házassággal a római társadalom csúcsaira emelkedhetett
volna. Ám a reálpolitikus Julius felbontotta az eljegyzést, és
inkább Pompeiusnak adta a lányát. Sok más oka van még a
gyűlöletnek, de mind között a két férfi kapcsolatában lappangó
irigység és keserűség szövevénye lehetett a legerősebb. Vagy
egyszerűen azt nem lehetett jóvátenni, hogy Julius nyilvánosan
megbocsátotta a pharsalusi árulást. Gyanítom, hogy Brutusnak
ez elviselhetetlen lehetett.
Azért adtam ennek a sorozatnak Az uralkodó főcímet, mert
azt akartam megmutatni, hogy a Mariushoz, Catóhoz, Sullához
és Juliushoz hasonló emberek kora miként készítette elő a
császárságot. Az „imperator” címet minden sikeres tábornok
megkaphatta. Juliust ugyan nem koronázták meg, de a nevén
kívül mindenben uralkodója volt a születő birodalomnak.
Az elkövetkező években talán megírom a gyilkosság
utójátékának történetét. Azok közül, akik Pompeius
színházában vérezték be a kezüket, senki sem halt természetes
halált. A maga módján ez is egy eposzi mese, de egyelőre
tegyük el egy másik napra.

Conn Iggulden